1
SAPIENTIA EGYETEM
JOGTUDOMÁNYI ÉS EURÓPAI TANULMÁNYOK TANSZÉK
NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK ÉS EURÓPAI TANULMÁNYOK SZAK
Kapcsolódó tárgy: Politikai gondolkodás története
Kortárs politikai ideológiák
TONK MÁRTON
BEVEZETÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS
ÉS IDEOLÓGIÁK TÖRTÉNETÉBE
TRANSSCRIPT – ELHANGZOTT ELŐADÁSOK ÁTIRATA
2
BEVEZETÉS. A POLITIKAI GONDOLKODÁS TÁRGYA. A POLITIKAI GONDOLKODÁS SZINTJEI
A politikai gondolkodás a társadalomtudományok csoportjába sorolható. Történeti műfaj,
amelynek célja az adatok és tények rögzítése.
A politikai gondolkodás által megismerhetjük az eszmei orientációkat, szert tehetünk
politikai műveltségre, ezáltal elsajátíthatjuk a politikai terminológiát, segíthet abban, hogy
toleránsnak legyünk azokkal szemben, akik nem vallanak hasonló elveket, illetve a politikai
gondolkodás közelebb vihet a kortárs politikai jelenségek megértéséhez.1
A politikai eszmék története szoros kapcsolatban áll a politikaelmélettel, a politikai
filozófiával és az államelmélettel.2
A politikai gondolkodás történetének tárgya a politikai gondolkodás. A politikai
gondolkodás tárgya a politikai jelenségvilága. A politika jelenségvilága vizsgálja a társadalmi
1 Mannheim, 1996:129-137. 2 „A politikaelmélet a politikai jelenségeket és folyamatokat leíró és magyarázó, viszonylag koherens a filozófiai és tudományos absztrakció bizonyos – koronként változó – szintjén mozgó elmélet. A politikaelmélet nem azonos az államelméletek történetével, mivel a politika az államnál szélesebb jelenségszférát ölel fel. De nem azonos a politikai filozófia történetével sem, bár politikaelméletek gyakran filozófiai síkon fogalmazódnak meg. Viszonylag jól elkülöníthető a politikai eszmék történetétől is. A politikai eszmék politikai célokat, követelményeket, programokat fogalmaznak meg vagy támasztanak alá. Míg az államelmélet és a politikai filozófia története a politikaelméletnél szűkebb, addig a politikai eszmék története a politikaelméletnél tágabb diszciplína. A politikai gondolkodás története pedig mindezeket magába foglalja. A politikaelmélet története csak viszonylagosan különíthető el a politikai eszmék történetétől, mindkettő a társadalmi-politikai berendezkedés és a társadalmi tudat adott fokához kötődik, s alapproblémáik, amelyeket a társadalmi gyakorlat vet fel, közösek. A politikaelméletek, jóllehet többnyire nem olyan közvetlen formában, mint politikai eszmék, de állást foglalnak koruk társadalmi-politikai kérdéseiben, és problémafelvetéseiket, témaválasztásaikat ugyanazok az értékrendek orientálják, mint a politikai eszméket. A politikaelmélet tárgya határozza meg, az a problematika, amelyet a korabeli társadalmi-politikai gyakorlat felvet. A feldolgozott problémák kiválasztását ebből a problématömegből pedig a történetileg változó társadalmi-politikai értékrendek orientálják.” Paczolay-Szabó, 1999: 7.
3
szerződést, az államot (az egyének kontraktuális közösségét), a központi kormányzást, ennek
típusát, legitimitását, illetve a delegálást (átruházást), jogot és a törvénykezést.3
A politika jelenségvilágára vonatkozó reflexió a politikai gondolkodás különböző
szintjein történik.
A politikai gondolkodásnak három szintje van. Az első szint a mindennapi politikai
gondolkodás. Ez közvetlen tapasztalatra épül, spontán, inkonzisztens (vagyis egymásnak
ellentmondó nézetek jelennek meg benne), moralizáló, érzelmi jellegű, szubjektív és előítéletes.
A mindennapi politikai gondolkodás által betöltött pozitív funkciók a következők: közel van az
élethez, gyakorlatias, illetve jellemző rá a józan észen alapuló szkepszis és a kritikai attitűd.
A második szint a nyilvános politikai gondolkodás szintje. A nyilvános politikai
gondolkodás alapja a politikai diskurzus, jellemző rá, hogy jobban informált, érvelő,
argumentatív, ekképpen konzisztens is, racionális, részben előítéletes, doktriner, olykor a
mindennapi politikai gondolkodásra épül, hiszen figyelembe veszi a közvéleményt.
A nyilvános politikai gondolkodás szintjének pozitívuma, hogy ellátja a nyilvánosságra
hozatal funkcióját, illetve alakítja a politikai közvéleményt.
A harmadik szint a teoretikus politikai gondolkodás. A teoretikus politikai gondolkodás
elvont, a legkevésbé tapasztalat közeli, konszisztens, argumentatív, a következő elvi kérdésekre
irányul: Mi az állam, a hatalom lényege? Mi a politikai tevékenység célja? Mi a helyes, a jó
3 „A politikai eszmetörténet (...) nem alkot feltétlenül összefüggő gondolati fejlődéstörténetet a felismert igazságok fokozatos halmozódásának értelmében. A politikai történelem útját éles fordulatok, folytonos újrakezdések jellemzik. Mégis mutatkozik benne belső összefüggés is, hiszen a politikai filozófia érdeklődésének központjában hagyományosan a politikai uralom és a hatalomgyakorlás tartós intézményei, szervezeti formái, továbbá a kormányzók és a kormányzottak változó viszonyának vizsgálata áll. Visszatérő nagy témái közé sorolhatjuk a politikai társadalom és a jog természetére, a kormányzat legmegfelelőbb módjára, a parancsolás és engedelmesség viszonyára, a kötelesség és felelősség kapcsolatára vonatkozó kérdéseket. Az újkori teóriákban ehhez járult a szuverenitás problémájának a központba kerülése, a hatalom és befolyás szerepe a közérdekű döntések meghozatalában, a társadalmi csoportok politikai képviseletének problémája, az uralom legitimitásának és legalitásának viszonya és hasonlók.” Bayer, 2003:11-13.
4
politika? Milyen a jó állam? A teoretikus politikai gondolkodás elemez, majd megoldást javasol,
és ilyen módon befolyásolja a politikát és a politikai cselekvést.
A politikai gondolkodás szintjei átjárhatóak, egymásra befolyással vannak, nehezen
húzható meg egyértelmű határvonal a politikai gondolkodás egyes szintjei között.4
4 „A politika jelenségvilágára való reflexió (...) különböző fokú tudatosság mellett zajlik, s ez napjainkban éppúgy
érvényes, mint a régi időkben. A politikai gondolkodásnak alapvetően három szintjét vagy fokát különböztetjük meg. A legalsó szinten a politikáról való mindennapi gondolkodás áll, amely mindannyiunk számára ismerős. Ez spontán
közvetlenséggel reagál a politikával kapcsolatos mindennapi tapasztalatokra. Pragmatizmus és inkonzisztencia jellemzi, egészen különböző és egymást kizáró nézetek is megférnek benne. Ezen a szinten semmit nem gondolnak végig, hanem minden következtetés a közvetlen tapasztalatra épül. Egyszer azt várják a kormánytól, hogy hagyja őket békén, és ne korlátozza a szabadságukat; másszor pedig tőle várják a megoldást számos égető társadalmi és egyéni problémára. A kormány ne avatkozzon bele a gazdaságba, e hozzon rendeleteket a visszás állapotok megszüntetésére; biztosítsa a szabad piacot, de jól adóztassa meg a gazdagokat, ne korlátozza a polgárok szabadságát, de tartson fenn erős rendőrséget, stb.
A mindennapi gondolkodás általában nem differenciál. Az ember itt egész lényével fordul a politika felé, reagálva az őt érő kihívásokra: ezért az ezen a szinten zajló politikai gondolkodás többnyire moralizáló és érzelmi jellegű. Hajlamos a sztereotípiákra, s olykor generációkon át hurcol magával megkövesedett előítéleteket. A politikai fogalmakat, kategóriákat gyakran stigmatizáló jelleggel használja. (...) Erőssége pl. a gyakorlathoz való közelsége, amely gyakran jogos szkepszist táplál a túlságosan elrugaszkodott politikai spekulációkkal szemben, és ennyiben kontrollfunkciója is van. Az elméleti gondolkodás mindig elvekből indul ki, s ha ezek hamisak, vagy túlontúl doktriner módon járunk el, akkor igen messzire távolodhatunk el a valóságtól. Ekkor jut szerephez a józan ész, és megálljt parancsol, rámutatva, hogy a király meztelen. A mindennapi tudat e pragmatikus szkepszise ezért a magas politikával szemben is megőrzi relatív jogosultságát.
A politikai reflexió második szintje azoknak az embereknek a nyilvános, gyakorlati diskurzusa, akik hivatásszerűen foglalkoznak a politikával, mint a politikus, az újságíró, a politizáló értelmiség. Az ilyen gondolkodás előbbre tart a köznapi tudatnál; mindenekelőtt jobban informált a politikai ügyekről. Ezen a szinten a résztvevők meghányják-vetik a közügyeket, nyilvánosan boncolgatják az egyes politikai megoldások előnyeit és hátrányait. Eközben bírálatukat éppúgy, mint javaslataikat racionálisan indokolniuk kell, hogy meggyőzzék a közvéleményt. Nagyobb racionalitása ellenére azonban a politika még itt sem elméleti, hanem lényegében gyakorlati érdeklődés tárgya, ahogy ez az újságírói véleményformálásban vagy a művelt közéleti szereplők politikai kommentárjaiban elénk tárul. Az ilyen kérdésekről folyó nyilvános viták részint tárgyszerűek, részint ideológiailag elfogultak, „szent” elvekhez ragaszkodnak. Az ilyen gondolkodás ismérve a jólértesültség a politikai hatalom belső intrikáiról, amelyeket csak a beavatottak ismerhetnek és tisztában vannak a politikai harc cselvetéseivel. Ez a jólértesültség ugyanakkor előfeltétele az újságírói munkának, éppúgy, mint a tényszerű tájékoztatás. Pozitív hatása abban áll, hogy a politika belső ügyeit nyilvánosságra hozza, és ezáltal felvilágosító erővel hathat a politikai közvéleményre. A politikai gondolkodás teoretikus szintje képviseli végül a legmagasabb, legelvontabb fokot. Itt a politika nagy elvi kérdéseiről van szó, a hatalom és az uralom lényegéről és struktúrájáról, a politikai tevékenység és az intézmények értelméről és céljairól, s mindezek jelentőségéről az emberi élet egészében. Ezt első kézből a politikai filozófia nagy műveiből ismerhetjük meg. A nagy politikai filozófiák nem egyebek, mint elméletileg koherens és kidolgozott válaszok a mindenkori politikai helyzet kihívásaira, a kor problémáira adott megoldási javaslatokkal együtt. Tárgyalják a politika – főleg a helyes, jó politika – alapelveit, elemzik a politikai intézmények működését, és igyekeznek feltárni a politikai szereplők indítékait és gondolatait. Ezáltal visszatükrözik mind saját koruk politikai feltételeit, mind pedig az intellektuális fejlődés elért fokát. Maguk is befolyásolni kívánják a politikát, javaslatokat tesznek az intézmények megváltoztatására. Ilyen volt nemcsak Platón államutópiája, de hasonló igénnyel születtek később is szuverenitáselméletek, a társadalmiszerződés-elméletek, a hatalmi ágak megosztásáról szóló tanítás, a népszuverenitás tana, az emberi jogokról szóló nézetek (amelyeket alkotmányba foglaltak), a liberalizmus és szocializmus elméleti koncepciói stb.” Bayer, 2003:13-15.
5
A politikai ideológia nem elmélet. A politikai ideológiákra a pluralizmus jellemző, vagyis
egyszerre több politikai ideológia van jelen mind a mindennapi életben, mind a politikai
diskurzusban. A politikai ideológiák száma azonban véges.5
Az ideológia eszmerendszer, de nem állíthatjuk róla, hogy koherens eszmerendszer.6 A
politika tudománya a politikai jelenségek empirikus vizsgálatát jelenti.7
5 „Az ideológia nem elmélet, hanem inkább valami olyasvalami, amit a régiek bizonyára véleménynek, politikai véleménynek, doxának neveztek volna. (...) A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy az ideológiák és a politikai véleményfajták száma meglehetősen korlátozott, és hogy számuk jó esetben sem több egy tucatnál. (...), ami feltehetően azzal van összefüggésben, hogy az emberek politikai eszményei nagyjából azonosak.” Demeter, 2003. 6 „Éppen ezért, noha az ideológia eszmerendszer, valójában ritkán teljes értékű eszmerendszer, vagy szinte sohasem az, és ehhez, a fentieken túl, az a tény is hozzájárul, hogy sohasem csupán érvényes, vagy érvényesnek vélt eszmék összefüggésrendszere, hanem egyben – ahogyan az a politikai tudás természetéből következik – alkalmazásuk, keresztülvitelük stratégiai-politikai elgondolása is. (V.ö. Bibó, 1990:357.) Ezért aztán joggal mondhatjuk, hogy a politikai filozófia sohasem csupán eszmékben, hanem mindenkor intézményekben és jogokban is gondolkodik. Ráadásul nem csupán eszméknek, hanem eszmék mellett hiteknek és meggyőződéseknek is helyet adnak, érthető tehát, ha az ideológiák sohasem alkotnak egy tisztán eszmei konglomerátumot. Fontos azt is tudni, hogy minden egyes ideológia egyszersmind erős érzelmi kötődést is takar. Nem lehet valaki konzervatív, ha nem ragaszkodik a hagyományokhoz, és szociáldemokrata sem, ha nem érez valós elkötelezettséget az elesettek és a hátrányos helyzetűek ügye iránt. Mint ahogyan a szabadelvű ember is a szabadság, önnön egyéni szabadságának szenvedélyes szeretetéről ismerszik meg. Megjegyzendő azonban, hogy az ideológia eszmei szempontból lehet ugyan inkoherens, érzelmi tekintetben sohasem az. „Lehet ugyanis egymásnak ellentmondó eszméket hirdetni, de egymásnak ellentmondó érzelmekre apellálni nem. (Bibó, 1990:115)” Demeter M. Attila, 2003: 15-16. 7 „A politika tudományán a politikai jelenségek empirikus tudományos módszerekkel való tanulmányozását értjük. (...) Az empirikus alapú tudományos megismerés alapvető követelménye, hogy az elmélet összhangban legyen a tapasztalati tényekkel.” Ficischella, 2001: 11.
6
AZ UTÓPIA. NEGATÍV ÉS POZITÍV UTÓPIÁK.
Platónról csak dióhéjban, mert nem célom az igen gazdag élettörténetét, életútját, meg
nagyon mélyreható és nagyszabású életművét prezentálni, viszont azt tudni kell róla, hogy a
nevéhez fűződik egy olyan irodalmi műfaj, amelyik talán az egyik legigényesebb irodalmi műfaj
és mind a mai napig nagyon kevés művelője akadt, ezt úgy hívjuk, hogy a dialógus vagy a
párbeszéd. Ezt az irodalmi műfajt Platón találta ki, majdnem egybehangzó az
irodalomtörténészek véleménye a tekintetben, hogy ő találta ki és ő vitte a tökélyre. Minden, ami
utána született - kevesen írtak ilyen típusú dialógusokat -, nem közelítik meg Platón munkáját.
Arisztotelész Platónnak volt tanítványa hosszú ideig. Amit róla még tudni lehet kultúrtörténeti
szempontból, hogy a világ talán egyik leghosszabb fennállású oktatási intézményét alapozta meg
Platón, az ún. platóni Akadémiát. Onnan ered az akadémia szó, mind a mai napig is, hogy ezt a
tanintézményt Platón létrehozta azt és Academos istennek szentelte a ligetet, a területet, ahol az
iskola működött. Academos egy görög isten volt és így lett akadémia az akadémia.
Platón a maga nagyszabású alkotása során írt politikai elméletet is, három munkában
foglalkozik elsősorban a politikai viszonyokkal, mégpedig a következőkben: Az Állam, Az
Államférfi és A törvények. Alapvetően az mondható el arról, ahogyan Platón a politikai
viszonyokról nyilatkozik, ami általában a görög politikai modellről: egyfelől a létező,
tapasztalható, a görög polisz világban fennálló politikai rendszerek, másfelől az ideális, tökéletes
7
és eszmei állam, ez Plátónnak a mondanivalója és ebből a gondolatból kerekedik ki, csúcsosodik
ki az az egész történet, amit aztán az utópia fogalmának megjelenéséhez vezet el. Azóta is ilyen
értelemben is használjuk az utópiát, ahogy ezt Platón megteszi. Az utópia egy görög szóból
származik az ou topos-ból, azt jelenti, hogy nem-hely, vagy sehol-sem-hely, valami, ami
elképzelt, valami, ami legalábbis itt, a mi viszonyaink között nincsen meg, valami, amit
feltételezünk, vagy elgondolunk, hogy lehet. Az idilli, paradicsomi jelzők szintén az egész
elmélet és gondolat kialakulásának eredetére vezethetőek vissza, ugyanis a görögben az utópia és
a másik terminus, az eutópia nagyon közel áll egymáshoz. Az eutópia viszont már azt jelenti,
egy jó hely, a kedvező hely, ahol jól lehet érezni magunkat, ami mindenképpen valamilyen
szempontból pozitív és valamilyen szempontból kedvező jelentéssel bír. Tehát a két terminusnak
a hasonlósága egyáltalán nem véletlen, mint az sem, hogy ennek kapcsán a mai mindennapi
gondolkodásba, nyelvhasználatba az került be, hogy az utópia az valami, ami pozitív töltetű, de
nem fog megvalósulni. Ez nyilvánvalóan csak egy része az utópiának, mint politikaelméleti
kategóriának. Az kétségtelen, hogy a klasszikus utópiák - és ennek sokféle válfaja lehet -
mindegyike abból indult ki, hogy valahol, valamikor az emberiségnek volt egy aranykora, egy
olyan állapota, ahol mindenki mindenkinek barátja volt, mindenki mindenkivel jóban volt, volt
élelem, volt béke. A legelső irodalmi alkotásban, magában a Szentírásban, az Ószövetségnek az
első könyvében8 pontosan ennek a paradicsomi állapotnak a leírását találjuk meg. De, hogy
egyéb politikatörténeti, vagy politikaelméleti példával éljek az utópiára vonatkozóan: John
Locke, a XVII. századi klasszikus angol liberalizmus kialakulásának folyamatában fontos
8 Ószövetség: A teremtés könyve, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1987, A második teremtéstörténet, A paradicsom 4b-től 25. versig, p. 17-18.
8
szerepet betöltő művében, a Második értekezés a polgári kormányzatról9 első részében azt írja le,
hogy milyen volt az emberiségnek az egykori állapota és szintén paradicsombeli, aranyállapotot,
aranykort jelenít meg. Nem véletlen, hogy ezt a kifejezést használjuk, hogy az emberiség
aranykora, ezt használja maga John Locke is, és ez jelenik meg sok más irodalmi alkotásban
is/ezt használja sok más irodalmi alkotás is. Magyar vonatkozásban például Hamvas Béla, aki az
emberiség aranykoráról elég sokat ír a munkáiban.10
Tehát az utópiáknak az első és elég tekintélyes verziója ezt a típusú gondolkodást adja
vissza. Van olyan ebben a pozitív utópia sorban, amelyik nem visszafele gondolkozik, hanem
előre. Valamilyen későbbi állapotra gondol, de hasonlóan ezt a paradicsomi, ezt az idilli
tökéletes állapotot vetíti előre. Ilyen például a platóni utópia. Platón azt írja le az Államban, az
Államférfiban és a Törvényekben, hogy a tökéletes államot, az ideális államot így meg így kell
létrehozni, ilyen meg ilyen társadalmi rendeket kell benne szabályozni, hogy alapvetően hányféle
kategóriára kell osztani a társadalmat, három társadalmi rétegre, hogy ebben milyen
szabályszerűségek érvényesülnek, mindenképpen valami olyan, amit a jövőben meg is kíván
valósítani maga Platón is. Tegyük hozzá Platón esetében, hogy két alkalommal meg is
próbálkozott a saját utópiájának a gyakorlatba ültetésével, ugyanis az élet úgy hozta, hogy
Siracusa városállam két uralkodójával került közeli kapcsolatba (a mai Szicília területéről
beszélünk). Kétszer nyílt rá lehetősége, hogy Platón a maga elméletét a tökéletes politikai
viszonyokról gyakorlattá tegye. A probléma az volt, hogy mind a kettő totális kudarcot
eredményezett, olyannyira, hogy a második alkalommal Platónt tömlöcbe is vetették és a
barátainak kellett kiszabadítani őt. Azóta is, akik szkeptikusok, akik bírálják az utópikus
9 Locke szöveghely 10 Hamvas Béla: Scientia Sacra
9
gondolkodást, ezt a platóni példát hozzák fel, mikor azt mondják, hogy az elmélet, a politikára
vonatkozó gondolkodás ne legyen utópia, vagy megfordítva a kijelentést: a politikai
viszonyokról való gondolkodásunknak olyannak kell lennie, amelyik számol azzal, hogy az
elmélet gyakorlatba ültethető-e vagy sem.
Arra a kérdésre vonatkozóan, hogy a politikaelmélet lehet-e utópia vagy sem, van másik
alternatíva is, hiszen vannak olyan gondolkodók, akik azt mondják, hogy ha a fennálló viszonyok
nem felelnek meg a tökéletes, ideális viszonyoknak, akkor annál rosszabb a tényeknek (Fichte).
Tehát ez azt jelenti, hogy nem az elméletet kell lehozni a rossz viszonyok szintjére, hanem
valahogy más megoldást kell találni erre az ügyre.
Tehát visszatérve még egyszer az utópiára: azt láttuk, hogy az utópia megfogalmazhat a
múltra valamikor, valamilyen fennálló állapotra vonatkozó elképzelést, viszont az utópia
megfogalmazhat a jövőre, a politikai viszonyainkra, az emberiség, a föld, a világegyetem vagy
bármilyen dolog jövőjére vonatkozó víziókat, elképzelt állapotokat. Mi a legfontosabb
jellemzője? Mindig, amikor a jövőről gondolkodik az utópikus gondolkodás, hogy milyen lesz a
jövőben, akkor a jelennek az alkotóelemeiből építkezik. Mindig van egy kontraszt, mindig van
egy most, az életnek, világnak, politikának és politikai közösségnek egy jelenlegi állapota, és a
kérdés, hogy mi az, amit ezzel szembeállítunk, pozitív értelemben? Mi az, ami ehhez képest jobb
lenne, ha lenne, ha valahogy megvalósítható lenne? Mindenképpen ez a kontraszt létezik, és úgy
létezik, hogy az utópiát a fennálló valóságnak az elemeiből kell tudni összerakni, ebből lehet
megpróbálni építkezni. Nagymértékben hasonlít ez a fajta mechanizmus vagy ez a fajta modell
ahhoz, amit összeesküvés elméleteknek szoktunk nevezni. Egy sor olyan elemből építkezik ez az
elmélet, ami valós tényállás, de csak részigazságok jelennek meg benne, és itt van az analógia,
amit az utópia kapcsán mondok, hogy részigazságokból építkezik és azokat a részigazságokat
10
aztán másképp rakja össze és lesz egy olyan elmélet, amely akár meggyőző is tud lenni. Tehát a
valóság elemeiből építkezik és áll össze egy olyan kép, amely éppen ezért tud meggyőző lenni,
éppen ezért tud hiteles lenni, mert olyan ismerősen cseng. Tehát hasonló a logikája az utópiának
is. Az utópia is a fennálló valóságnak olyan elemeiből építkezik, amely elemek segítségével
aztán megpróbálja azt „elhitetni”, hogy ez az elképzelés működni is tud, pontosan azért, mert
olyan ismerősnek hangzó elemekből tevődik össze, akárcsak az összeesküvés elmélet esetében,
amelyek hajlamossá teszik az emberi gondolkodást arra, hogy ezekben higgyen, hogy ezeket el
tudja fogadni. Ha most egy kicsit szűkítjük az utópiáknak a széles körét, mondjuk a társadalmi,
politikai töltetű utópiákra, ugyanis sokféle utópia van, mert sokféle dologról lehet képzelt
állapotot megfogalmazni, és nyilván ezeken belül lehet a politikai viszonyokat nézve a tökéletes
államra, az ideális államra nézve utópiákat megfogalmazni. A politikai utópiáknak az a
jellegzetessége, hogy természetesen valamiféle politikai üzenetet közvetítenek. Azt az üzenetet
közvetíti egy politikai utópia, például a Platóné, hogy azzal szemben, ami fennáll a politikai
viszonyaink színterén, azzal szemben itt van egy egyéb, ami sokkal jobb, sokkal tökéletesebb,
sokkal élhetőbb, sokkal előnyösebb feltételeket biztosít a politikai közösség tagjai számára az
egész életükhöz, fejlődésükhöz.
Ami még ezt árnyalja, hogy kétféle töltettel is megfogalmazódhatnak utópiák. Van két
terminus specificus, van két szakkifejezés az utópiára vonatkozó gondolkodásban: az egyik a
pozitív utópia, a másik a negatív utópia. A pozitív utópia alatt értelemszerűen azt értjük, hogy
valamilyen szép, kívánatos, jó állapotot képzelünk el és szervezünk rendszerré. A XX. században
viszont elég szép számban megjelentek az ún. negatív utópiák is. A negatív utópia viszont már
nem arról szól, hogy mi lenne a jó, hogy mi lenne a kívánatos, nem egy olyan jövőt próbál leírni,
ami a kívánatos, ami az elérendő, hanem arra próbál rámutatni például, hogy ha az emberiség
11
ugyanígy gazdálkodik természeti és egyéb erőforrásaival, mint ahogyan most gazdálkodik, akkor
veszélybe kerül(het) az emberiség és a Föld jövője. Ez is az utópiáknak egyik válfaja. Ami a
pozitív utópiákat illeti, azokat a víziókat, amelyek a politikai viszonyokra nézve is követendő
példát próbálnak leírni, íme, itt van néhány klasszikus példa: egyfelől Platón államutópiája,
Platón ideális állama, de a reneszánsz idején – ekkor egyébként is nagy divatja volt az utópiák
írásának –, a kora újkor idején született legalább három másik utópia, a következő szerzők
tollából: Thomas Morus11, Thomaso Campanella12 és Francis Bacon13 utópiája. Mindhárom egy
ideális, tökéletes politikai állapotot vetít elő, és ezt teszi a platóni ideális állam is. Platón is egy
ilyen utópikus köntösben prezentálja az államra vonatkozó elképzelését, amelynek során nagyon
konkrétan építkezik az egyiptomi kasztrendszer elemeiből, illetve Spártának a példájából.
Például Platón maga egy ideális állam tekintetében születésszabályozási nézeteket, és vagyon-
meg népközösséget vall. Ezek eléggé gépiesen megtervezett rendszerek, valószínűleg ez az egyik
nagy gyengéjük, hogy ez a fajta precizitás az emberi közösségekben általában nem
működőképes.
Az utópiának van egy olyan értelmezése is, ami egy kicsit más kontextusba helyezi ezt a
kérdést és más jelentést is társít az utópiához, az utópikus gondolkodáshoz, de szintén az utópia
jellegéből indul ki. Minden utópia, különösen a pozitív utópiák, valami „felforgató” dolgot
tartalmaz, valami olyat, ami azt mondja, hogy a jelenlegi és fennálló politikai viszonyok
között/mellett/helyett jó lenne valamit felállítani, ami ehhez képest sokkal jobb lenne. Egy más
típusú politikai, társadalmi viszonyrendszert kellene életbe léptetni. Ezzel az alapgondolattal él
az utópiának egy másik értelmezése is, amely Karl Mannheim nevéhez kötődik. Mannheim azt
11 Utópia 12 Napváros 13 Új Atlantisz
12
mondja, hogy az utópia névvel az olyan politikai viszonyokat kell illetnünk, amelyek ténylegesen
megváltoztattak fennálló politikai, társadalmi viszonyokat. Tehát minden olyan eset, minden
olyan ténykedés kimeríti az utópia fogalmát, ahol valamilyen létező politikai, társadalmi rend
helyébe egy másik társadalmi, politikai rend lépett. Minden új és frissen érkező politikai,
társadalmi rendszerhez tartozik egy elmélet, egy ideológia, tartozik egy háttér. A Mannheim
értelmezésében biztosan a szocialista ideológia egy utópia, abban az értelemben, hogy igenis
megváltoztatott ténylegesen fennálló politikai, társadalmi viszonyokat, de ha ez így van és ezt a
definíciót fogadjuk el, akkor ebben az értelemben azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy utópikus
gondolatot jelent a liberális gondolkodás, utópiát jelent akár a demokráciának a teljes alapvetése,
mert mind olyan nagyobb politikai víziók, amelyek aztán valahol, valamikor meg is lettek
valósítva, konkrét politikai gyakorlattá váltak. Ha ez így van, akkor egy politikai gondolatról
mindig csak utólag fogjuk tudni, hogy az utópia vagy sem. Mert ha az utópia olyan valami, ami
megváltoztatott fennálló társadalmi, politikai rendeket, mindig utólag fogjuk megtudni, hogy
most valamit tényleg megváltoztatott társadalmi, politikai rendeket vagy rendszert.14 Ha John
Locke az 1600-as években kijelentette volna, hogy az általa leírt politikai doktrína hamarosan,
mondjuk ötven éven belül Angliában gyakorlattá válik, és újabb ötven éven belül az Amerikai
Egyesült Államok alapkövéül fog szolgálni, lehet, hogy őrültnek titulálták volna. Ehhez képest,
valóban a klasszikus liberalizmusnak a doktrínája politikai gyakorlattá vált és Mannheim talaján
nyugodtan elmondhatjuk, hogy ez is utópia, hisz egy fennálló társadalmi-politikai rendet
megváltoztatott és utólag azt látjuk, hogy ez ténylegesen megváltoztatott politikai viszonyokat.
Igazán ez az értelmezés árnyalja egy kicsit azt, amit az utópia sztenderd-, szabványjelentése alatt
értünk.
14 Karl Mannheim: Ideológia és utópia
13
A másik gondolat, amire fel kell hívni a figyelmet, az az, hogy mindig ott van a dilemma,
hogy lehet-e a politikáról való gondolkodás, a politikai jelenségekről való gondolkodásunk
utópikus, olyan értelemben, hogy célszerű-e az, ha olyan ideális, tökéletes viszonyokat,
állapotokat, politikai viszonyokat próbálunk leírni és majdan megvalósítani, amelyek
megvalósíthatatlan elméletet, ideológiát képeznek. Erre vonatkozóan két ellentétes nézőpontot
vallanak a gondolkodók: az egyik tábor azt állítja, hogy az elmélet sose legyen utópia, vagyis
nem jó az a fajta politikai elmélet, amely teljesen elrugaszkodik vagy elvonatkoztat a konkrét,
valós politikai történésektől. Nem lehet úgy eljárni - mondják ennek a tábornak a hívei -, hogy
valami fennálló politikai-társadalmi rendszerhez képest egy egészen mást, attól gyökeresen
eltérő politikai rendszert próbálunk életbe léptetni. Amikor azt mondják, hogy a politikaelmélet,
a politikára vonatkozó gondolkodás ne legyen utópia, akkor arra gondolnak, hogy a ténylegesen
fennálló és a kívánatosként megjelölt politikai-társadalmi viszonyok ne essenek irtózatosan távol
egymástól.
Ellentétes álláspontot vallanak azok, akik azt állítják, hogy ha a tények nem felelnek meg
az ideális, a tökéletes viszonyoknak, akkor annál rosszabb a tényeknek. Ők azok, akik azt
vallják, hogy az, hogy a fennálló társadalmi-politikai állapotok rosszak, helytelenek, az még nem
lehet ok arra, hogy a kívánatosnak megjelölt társadalmi-politikai állapot lényegéből, üzenetéből
vegyünk el valamit, csak azért, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz a rendszerek, és
könnyebben kivitelezhetőek legyenek.
Mindkét típusú helyzetre találunk példát a világtörténelemben. Arra is találunk példát,
hogy mi történt akkor, amikor valaki az utópikus elméleteit gyakorlatba kívánta ültetni, például
Platón. De ha úgy vetjük fel a kérdést, ahogyan Mannheim teszi, akkor arra is jó példákat
14
találunk, hogy utópikusnak minősülő gondolatok pozitív értelemben hatottak és befolyásoltak
adott társadalmakat, társadalmi viszonyokat.
15
POLITIKAELMÉLET ÉS EMPÍRIA. A „„„„JÓ ÁLLAM”””” ISMÉRVEI. AUTARCHEIA ÉS SZUVERENITÁS. A KÖZJÓ
Arisztotelészt a politikatudomány „megalapítójának” tekintjük. Sztageirában született, a
mai Görögország területén, Kalkidiké félszigeten. Nagy Sándor makedón császár nevelője volt,
ennek köszönhetően sokat utazott Európában és Ázsiában. Húsz évig volt Platón Akadémiájának
tagja. Megalapítja saját akadémiáját, a „Lükeion”-t, amelyet „peripatetikus iskola”-ként is
ismerünk. Perbe fogják a „demokrácia ellenségeként” államtudományi tanaiért, illetve makedón
kapcsolatai miatt, és a halálos ítélet lehetősége elől ekkor Athénből Eubóiába menekül, és itt is
hal majd meg.
Arisztotelész neve nélkül nincs gondolkodástörténet, és itt nem csupán a
politikatudományról beszélek, hanem úgy általában, ugyanis Arisztotelésztől számítjuk egy sor
szaktudománynak a kialakulását. Arisztotelész többek között foglalkozott csillagászattal, de ha
egy sor tudományágnak a történetét fellapozzuk, Arisztotelésznek a nevét gyakran fogjuk
megtalálni.
Arisztotelész enciklopédikus gondolkodó, politikatudományi főműve a Politika, „a polis
dolgairól”, amely a politikai gondolkodás történetének egyik legnagyobb hatású alkotása. A mű
keletkezéstörténetéről három fontos dolgot kell tudnunk. A Lükeionban 158 görög városállam
alkotmányát gyűjtötték össze, elemzés céljából, a Politika alapját képező előadások ezek
értelmezésén alapulnak (ezen alkotmányok közül az utókor számára csak az athéni maradt fenn).
16
A Lükeion „munkamódszere” induktív, empirikus és historikus, szemben a platóni Akadémiával,
amelynek munkamódszere idealista és deduktív. A mű kiindulópontját a következő kérdések
képezik: melyik és milyen az az állami berendezkedés, amelyik a legjobb emberi életmódot
biztosítja? Melyik a legjobb államforma?
A politikai kiindulópont Arisztotelésznél az, hogy nincs különbségtétel a nem tökéletes
látszat-világ és a nem tökéletes autentikus világ között. Platón erről másképpen gondolkodott, és
míg Platón megkettőzte a valóságot, Arisztotelész felfogását az empirikus megközelítés
jellemezte. Ennek következményeképpen Arisztotelész politikaelméletében nem választja külön
az ideális (utópikus) államformát, amely tökéletes, a valóságban lehetséges államformáktól,
amelyek tökéletlenek. Arisztotelész számára a „tökéletes” államforma az empirikus valóságban
fennálló államformák mibenlétének, illetve jobbításának/fejlesztésének szintjén keresendő.
Arisztotelész a Politika című művében nem tett egyebet, minthogy fogta az abban a
korban ismert városállamoknak a politikai rendszerét, illetőleg az azokat rögzítő alkotmányokat,
- fontos megemlíteni, hogy a múltban ezt sok esetben írásban nem rögzítették, azonban lehetett
tudni a rendszerek működési elveit - és ezeket összehasonlította. Ennek az összehasonlító
módszernek az eredményeképpen vont le Arisztotelész bizonyos következtetéseket arra
vonatkozóan, hogy melyik tűnik a leghelyesebb, legjobb államformának.
Arisztotelész az első olyan gondolkodó, aki kételyeket, kérdőjeleket vet fel, s nála már
látjuk azt a fajta gondolkodásmódot, hogy talán nincsen biztos „recept” a politikai viszonyokban.
Arisztotelész érzékel már valamit abból a későbbi, komoly karriert befutó gondolatból, hogy
eltérő társadalmi, földrajzi, kulturális feltételek eltérő politikai rendszereket kívánnak meg. Ezt
hívja a politikatudományi, politikaelméleti szakirodalom úgy hogy politikai pluralitás, ami azt
jelenti, hogy egymástól eltérő rendszerek egyidejűleg is fennállhatnak, így nincsen végérvényes
17
és tökéletes recept ezekre a dolgokra. Nem lehet azt mondani, ahogy Platón teszi, hogy az ideális
államnak így meg így kell kinéznie, és ha mindenki erre törekszik, csak jól járhatunk.
Arisztotelész, Platóntól eltérően, nem az „ideális” munkamegosztásból vezeti le az
államot, hanem a természet rendjéből, márpedig a politikai közösség természetszerű létezéséből,
a különböző társadalmi kötelékekből (férfi-nő, háznép, falu), melyekből a természet rendje
szerint alakult ki a legmagasabb rendű közösségi forma, a polisz.15 Arisztotelész
gondolkodásában az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény, és természetes
képességeinek kibontakozása a városállami léthez van kötve. Az ember rá van utalva egy
közösségre, éppen ezért az államon kívül nem is képes államon kívüli emberi életet folytatni.16
Az ember és állam ilyen viszonyának a felfogása a korabeli görög kultúrában evidencia; a
klasszikus görög filozófia tézise szerint az ember városlakó (politikai) állat.
Arisztotelész a jó állam ismérveit öt tézisben határozta meg. Az első tézise az
államformára vonatkozik. Az államformák közül a politeiá-t tartja a megfelelő államformának,
amelyre a középosztály uralma jellemző; ez utóbbi jelenti a stabilitás garanciáját, ugyanis ha
nincs középosztály, akkor könnyen létrejöhet oligarchia, demokrácia vagy türannisz.
Arisztotelész szerint a jó államban fellelhető a stabilitás, az igazságosság,17 mai
megfogalmazásban a szolidaritás, és a jó állam biztosítja az egyéni boldogsághoz (talán inkább a
boldoguláshoz?) megfelelő körülményeket és feltételeket, azaz az önmegvalósítás lehetőségét.
Elgondolása szerint nem egy ideális, eszményi államot kell keresni, hanem azokat a politikai
berendezkedéseket (rendszereket), amelyek a fent említett feltételeket biztosítják állampolgáraik
számára. Teljesen mindegy, hogy alkotmányos monarchiáról, köztársaságról vagy egyéb 15 Arisztotelész: Politika 16 Uo. 17 V.ö.: Arisztotelész, é.n..:9. „ (...) az igazságosság az állami életben gyökerezik; mert a jog nem más, mint az állami közösség rendje, márpedig a jog szabja meg az igazságot.”
18
politikai rendszerről beszélünk, ha a fent említett feltételek teljesülnek, az adott állam jónak
tekinthető. Ezen logika alapján Arisztotelész az egyes államformákat egy ún. „hatos osztatú”
államtipológiába strukturálja.18
A felosztás kritériumai a következők: (1) a hatalmon lévők száma: egy, kevesek vagy
többség, illetve (2) a kormányzás vezérelvei: közérdek vagy magánérdek, helyes vagy „korcs”
(romlott/helytelen) államformák.
A lehetséges államformák a következők: a királyság, amely egyeduralmat jelent, ennek
rossz formája a türannisz. Előbbi a közérdek, utóbbi a magánérdeket helyezi előtérbe. Az
arisztokrácia a kevesek, a vagyonosok uralma, ennek rossz formája az oligarchia. A politeia a
sokak uralma, vagyis a népuralom, ennek helytelen formája a demokrácia. Előbbi a közérdeket
helyezi előtérbe, utóbbi a vagyontalan szabadok uralmát jelenti.
18 A helyes és a helytelen államformák Arisztotelésznél a következők: „Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekintettel van, királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek, de egynél többnek adja a hatalmat, arisztokráciának (akár azért, mert itt a legjobbak uralkodnak, akár mert benne minden úgy történik, amint a városállam és annak tagjai szempontjából a legjobb); végre mikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának nevezzük, (S ez rendjén is van: mivel lehetséges, hogy egy vagy néhány ember erényeivel kitűnik; de ha számuk nagyobb, ez már nehéz annak, aki az erény szempontjából a tökéletességet akarja elérni, s még leginkább a harciasságtól várhatjuk ezt, mert hiszen ez szokott a tömegben megnyilvánulni; ezért az ilyen alkotmányban a legfőbb hatalmat a harcosok gyakorolják, s mindazok részesülnek benne, akiknek kezében fegyver van. Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia. A türannisz olyan monarchia, mely csak az egyeduralkodó érdekéért van, míg az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyik sem igazodik. ” Arisztotelész, é.n.: 92-93..
19
A hatalmat
gyakorlók száma
Közérdek
(KÖZÖSSÉG)
Magánérdek
(EGYÉN)
Mennyiség
Minőség
Helyes államforma
LEGITIM
(TÖRVÉNYES)
Rossz államforma
ILLEGITIM
(TÖRVÉNY
NÉLKÜLI)
Egy Monarchia Türannisz
Kevesek Arisztokrácia Oligarchia
Sok Politeia Demokrácia
A táblázat az ún. hatos osztatú államtipológiát tartalmazza.19
A Platón által korábban rossznak minősített államformák (vagyis a türannisz, az
oligarchia és a demokrácia) egyike sem jelent tehát egy stabil kormányzati formát20, mindhárom
magában hordozza az instabilitás veszélyét.
A rossz, illegitim államformákra a következőek jellemzőek: a türanniszra zsarnoki
önkényuralom, katonai diktatúra, fegyveres erőszak jellemző; következésképpen: instabil a
hatalom megtartását tekintve. Az oligarchia a gazdag polgárok uralma, melyre haszonlesés,
megvesztegetés, korrupció jellemző, következésképpen ez is instabil. A demokrácia:
19 Forrás: Németh György: A görög polisvilág államai 20 Arisztotelésznél az alkotmány és a kormányzat a következőket jelenti: „Az alkotmány ugyanis a városállam rendje, tekintettel a különböző hivatalokra és elsősorban a hivatalt gyakorlóra. A kormányzat mindenütt a városállam fölött áll, és a kormányzás az alkotmány.” Arisztotelész, é.n.: 90.
20
tömeguralom, féktelen szabadság, a csőcselék uralma (ochlokrácia), az osztályuralom egyik
formája (rossz osztály uralma), ennek okán ez is instabil.
A türannisz esetén az egyeduralkodó, a totalitárius vezető a fegyverek, titkosszolgálatok,
valamint a katonaság erejével tartja fent és birtokolja a hatalmat. Ez a nép akarata ellenében
történő hatalomfenntartás, vagyis előbb-utóbb konfliktusba, polgárháborúba vagy forradalmakba
torkollik a rendszer.21
Az oligarchia pénzügyi differenciálódást, cenzust jelent, amely következtében két réteg
alakul ki: az abszolút vagyonosak, vagyis az oligarchák és a nép többi része. Ez önmagában egy
erős és potenciális konfliktusforrás, mert a vagyontalanok előbb-utóbb dühösek lesznek, hogy az
oligarchia, mint a saját pénzügyi hatalmának fenntartására koncentráló réteg, birtokolja a
politikai hatalmat és valószínű, hogy hasonló következményeket vált ki a rendszer, mint a
türannisz esetében.22
Az Arisztotelész és Platón által használt demokrácia (ochlokrácia) a tömeg, a csőcselék,
a megfelelő politikai jártassággal és képzettséggel nem rendelkező tömegnek a közvetlen
uralma.23 Tehát egy olyan olyan társaságnak, népességnek kerül a kezébe a politikai hatalom, aki
egész egyszerűen nem tud ezzel élni, nincs a megfelelő kompetenciák birtokában, hogy
megfelelően kezelni tudja. A kompetenciahiány természetesen nem kell feltétlenül csőcseléket is
jelentsen, jó példa erre a Román Demokratikus Konvenció24 esete Romániában, illetve az 1996-
21 „A türannisz (...) monarchia, amely az állami közösségen zsarnokoskodik (...).” Arisztotelész, é.n.: 93., illetve u.o: 144-148. 22 „ (...) az oligarchiában pedig a vagyonosok gyakorolják az államvezetést (...).”Arisztotelész, é.n.:93., illetve v.ö. u.o..: 135-138., 168 23 „ a demokráciában viszont (...) nem a nagy vagyonok birtokosai gyakorolják a főhatalmat, hanem a vagyontalanok.” Arisztotelész, é.n.:93. 24 Convenţia Democrată Română: 1991-ben alakult, tagjai pártok és civil szervezetek voltak: Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt (Partidul Naţional Creştin Democrat Ţărănist), Nemzeti Liberális Párt (Partidul Naţional Liberal), Romániai Magyar Demokrata Szövetség (Uniunea Democrată Maghiară din România), Nemzeti Liberális Párt – Demokratikus Konvenció (Partidul Naţional Liberal-Convenţia Democrată ), Nemzeti Liberális Párt – Fiatal szárny (Partidul Naţional Liberal- Aripa Tânără), Román Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat Român), Román Környezetvédő Párt (Partidul Ecologist Român), Civil
21
2000 között az Emil Constantinescu által vezetett kormány. Ez tipikus példája annak, amikor a
megfelelő közigazgatási és politikai jártassággal nem rendelkező emberek kezébe került egy
ország politikai vezetése, vagyis a hatalom.
Arisztotelész szerint ez a három államforma ugyanakkor illegitim is, legalábbis az első
kettő esetében elmondható, hogy a hatalmon levők nem tudják maguk mögött a nép, a teljes
politikai közösség támogatását. A demokráciában elvileg rendelkeznek a nép támogatásával, ám
ennek a kormányzati formának is megvannak a veszélyei: ugyanis ez a rossz osztály uralmának
az esete, amikor nem azok vezetnek, akiknek vezetni kellene.
Arisztotelész a hat államformát nem statikusnak, hanem dinamikusan változónak
tekintette.
Arisztotelész azt állítja, miután megvizsgálta azt a 158 görög városállam alkotmányát,
hogy azok a jobban működő államok, ahol a középosztály a társadalom, vagyis a polgárok
legszélesebb körét adja. Napjainkban is rendszeresen hallunk vagy olvasunk arról a médiában és
máshol, hogy mennyire fontos a középosztály egy adott államban, egy adott politikai
közösségben. A gazdasági- és a politikai elméletek azt mondják, hogy valamennyi államban
minden eszközzel arra kell törekedni, hogy minél szélesebb legyen a politikai és gazdasági
értelemben vett középosztály, s hogy csökkenteni kell a nagy társadalmi különbségeket. Ugyanis
a középosztály azt is implikálja, hogy nagyjából egyforma politikai kultúrában és vagyoni
viszonyokban, életközösségi viszonyokban élnek az érintettek, ez pedig a politikai stabilitás
garanciája.
Szövetség/Együttműködés Pártja (Partidul Alianţa Civică), Román Környezetvédő Szövetség (Federaţia Ecologistă din România) és Románia Alternatívája Szövetség (Partidul Alternativa României). A Román Nemzeti Demokratikus Konvenció 1996-2000 között volt kormányzati pozícióban, öt pártból álló koalíciót jelentett ez: PNTCD-PNL-PD-PSDR-RMDSZ. A négyéves kormányzati ciklusban gyakoriak voltak a kormányválságok, három kormányváltás következett be: az elsőt Victor Ciorbea, a másodikat Radu Vasile, a harmadikat Mugur Isărescu vezette.
22
Sovereignty in its simplest sense, is the principle of absolute and unlimited power.
However a distinction is commonly made between legal sovereignty and political
sovereignty. Legal sovereignty refers to supreme legal authority; that is, an
unchallengeable right to demand compliance, as defined by law. Political sovereignty, in
contrast, refers to unlimited political power; that is, the ability to commend obedience,
which is typically ensured by a monopoly of coercive force. The term sovereignty is used
in two distinct though related senses, usually understood as external sovereignty and
internal sovereignty. External sovereignty relates to a state’s place in the international
order and its capacity to act as an independent and autonomous entity. This is what is
meant by terms such as `national sovereignty` and ` sovereign state`.Internal sovereignty
is the notion of a supreme power/authority within the state, located in the body that makes
decisions that are binding on all citizens, groups and institutions within the state’s
territorial boundaries. This is how the term is used in cases such as `parliamentary
sovereignty` and `popular sovereignty`. Forrás: Key concepts in politics, (ed.: Andrew
Heywood), Palgrave Macmillan, London, 2001, p.37.
Mit jelent a politikai stabilitás? Minden polgárnak elvárása, hogy békés, nyugodt,
kiszámítható, valamint élhető politikai viszonyok között élhesse életét. A képviseleti
demokráciáknak ez az egyik óriási előnye: bár a hatalom birtokosai változnak, de maga a
politikai rendszer stabil, kiszámítható, és ennek köszönhetően előre lehet tervezni. Arisztotelész
helyesen fogalmazta meg, hogy a stabilitás garanciája a vagyoni cenzus. Azonban azt is kiemeli,
hogy minél kisebb kell legyen az a differencia, amely vagyoni szempontból elválasztja a
társadalom különböző rétegeit. Az a politikai-társadalmi struktúra vezet stabilitáshoz, ahol nem
túl nagyok a vagyoni különbségek, azaz erős középosztály van. Ez azt a réteget fedi le, amely
nem is túl gazdag, de egy teljesen elfogadható, korrekt életszínvonalon él. Pontosítva: olyan kell
legyen gazdasági szempontból a társadalom struktúrája, hogy van egy szűkebb, igen vagyonos
gazdasági, pénzügyi elit csoport, valamint egy széles középosztály és egy vékony elszegényedett,
vagyontalan réteg. Ha azok vannak sokan, akik hasonló vagyonnal rendelkeznek, akkor nagyon
kicsi a valószínűsége annak, hogy polgári forradalmak, mozgalmak következnek be. Ez az egyik
alapvető logikája, fontossága annak a bizonyos középosztálynak: magában hordozza a politikai
stabilitásnak a lehetőségét.
Arisztotelész második
tézise az, hogy az adott állam
fenntartásához önmagában
elegendő kell legyen. Az
Arisztotelész által
megfogalmazott autarkeia25
25 „ (...) A városállam tehát nem egyéb, mint a nemzetiségeknek és falvaknak társulása a tökéletesség és az autarkeia céljából, ez meg, mint mondom, a boldog és erényes élet.” Arisztotelész, é.n.:97., illetve v.ö.: Arisztotelész, é.n.: 7.
23
nem más, mint az önmaga számára elégséges önfenntartó, a külső tényezőkre nem ráutalt állam.
Ezzel Arisztotelész szintén egy későbbi fejleményt vetít előre, ami az állami szuverenitás
gondolatát jelenti. Mit jelent a szuverenitás, egy adott állam szuverenitása? A legtöbb európai
uniós tagállam alkotmánya le is írja ezt a szót, hogy az adott állam szuverén. Ez azt jelenti, hogy
nincs alávetve más államoknak, nincs belehelyezve egy hierarchiális politikai viszonyrendszerbe,
vagyis független. Arisztotelész autarkeia-fogalma ezt a függetlenséget gazdasági síkra is
kiterjeszti, azt mondván, hogy az az igazán kívánatos, ha gazdasági viszonyaiban is független tud
maradni a városállam, vagyis önmaga fenn tudja tartani a lakosságát, az államon belül zajló
tevékenységeket, munkaeloszlással, kereskedelmi hálózattal, stb., mert minden gazdasági
függőség valahol politikai síkon is megmutatja a hatását.
Például Romániában a Ceauşescu-rezsim alatt abszolút határozott célkitűzés volt, hogy az
ország teljesen független legyen az 1980-as évek közepére, végére, minden gazdasági
vonatkozásban. Vagyis minden, ami Romániában felhasználódik, megevődik, megivódik, azt
Romániában termeljék meg. 1989 előtt az ország államadóssága nulla is volt, sőt pénze volt kint
más államoknál, mint például Líbiában. Hozzá kell tenni, hogy manapság nem így gondolkodnak
az államok, mivel nem lehet másképp tenni, be kell engedni a multinacionális cégeket az
országba.
Az állami szuverenitás napjainkban kétféle lehet: külső szuverenitás és belső
szuverenitás. Az állam belsőleg szuverén, ha teljes fennhatósága, szabadsága és hatalma van a
belső viszonyokban. Ez azt jelenti, hogy szuverén az az állam, amelynek az alkotmány és a
törvény által előírt szabályok keretén belül, belügyeibe külső tényezők (ezek lehetnek pl.
különböző események, nemzetközi szervezetek, államok, stb.) nem szólhatnak bele. A külső
szuverenitás azt jelenti, hogy az államnak jogában áll, és csakis kizárólag neki áll jogában,
24
nemzetközi, államközi szerződéseket kötni. Államközi szerződésekben lemondhat az állam
bizonyos típusú szuverenitásról, vagyis elfogadhat bizonyos nemzetközi előírásokat/szabályokat.
Erre jó példa az Európai Unióhoz való csatlakozás, amely esetén tudatosan, szándékosan
lemondtak a csatlakozó államok szuverenitásuk egyik részéről. Az Európai Unió logikája azt
mondja, hogy az összes uniós tagállam jogrendszere egyforma kell legyen, amikor a csatlakozási
szerződést aláírja a csatlakozó állam. Ez azt is jelenti, hogy nem lehet arra hivatkozni, hogy az
állam szuverén a saját határain belül érvényesített törvények tekintetében. A csatlakozó állam
elfogadta azt a játékszabályt, hogy ugyan rendelkezik szuverenitással, de ezek a törvények,
pontosan a szuverén döntése alapján, nem térhetnek el azoktól, amelyek az egységes európai
térségeket szabályozzák.
Az arisztotelészi jó állam harmadik ismérve az, hogy az autarkeia biztosítása végett a
népességnek, illetve a földterületnek bizonyos minimumával rendelkezik, vagyis egy állam akkor
lehet teljesen független és akkor lehet képes funkciónak az ellátására, ha rendelkezik egy akkora
területi kiterjedéssel és egy olyan populációval, amelynek talaján állva ezek a feladatok
elvégezhetők. Arisztotelész szerint jó az az állam, amely a lakosságnak és a földterületnek egy
minimumával rendelkezik, amely azt jelenti, hogy mind a földterület, mind a lakosság eléri azt a
„tömeget”, amely egy egészséges munkamegosztást, egy egészséges együttműködést tesz
lehetővé. Egy kis sarkítással példaként tekinthetjük az ókori görög városállamok egyikét, egy
olyant, amelyeknek lakossága körülbelül ötszáz fő volt. Nos, ez esetben rabszolgákra, vagyis mai
terminussal élve importra szorult az illető városállam, ha mondjuk ezer ember volt szükséges,
hogy megművelje a körülötte fekvő földterületeket.
A szuverén államtan a XX-XXI. században kimondja, hogy az államnak rendelkeznie
kell területtel és lakossággal, mert nincs olyan állam, amelynek nincs területe és lakossága.
25
A jó állam negyedik ismérve, hogy célja tagjainak boldogsága és java, vagyis
tevékenységét a közérdek, illetve a közjó érdekében folytatja. Másképpen: a politikai közösségek
legfőbb szervező elve, vagy a politikai gyakorlat legfőbb célkitűzése az úgynevezett közjó kell
legyen.26
A közjó alatt a köztársaság számára megfogalmazott politikai vagy egyéb természetű
közösségi célokat értjük. Arisztotelész azt mondja, az államot a közjavak felé való törekvésnek
kell irányítania és számára a közjó egybeesik a hagyományos értelemben vett erkölcsi
kategóriával, azzal a jóval, ami erény- és erkölcsközpontúvá teszi politikai gondolkodását.
A közjó, mint olyan, a különböző ideológiákban többféleképpen jelenik meg. Az
ideológiák mindenképpen valamilyen módon állást foglalnak a közjó kérdésében. Itt van egy
különbség, differencia, amely a közjó fogalmában rejlik, pontosabban annak a kérdésnek a
megválaszolásában, hogy pontosan mit fed a közjó? A konzervatív és a liberális ideológia
például nagyon eltérő válaszokat fogalmaz meg erre a kérdésre. A konzervatív ideológia azt
mondja, hogy az államnak szabad, kell és kötelessége bizonyos fajta közösségi javakat,
értékeket, célokat megfogalmazni és ezeknek a céloknak a teljes politikai közösséget alávetni.
Ezzel szemben a liberális ideológia azt mondja, hogy ilyen konkrét célokat megfogalmazni nem
szabad, mert a közjó a liberális felfogásban éppen azt jelenti, hogy hagyjuk az embereket
szabadon menni a saját életpályájukon, hiszen minden ember meg tudja fogalmazni saját
magának, hogy mi az ő java, mi jó neki, mit akar elérni, hogyan szeretne boldogulni, hogyan lesz
ő boldog, hogy képzeli az életét, és mindent megtehet ennek elérése érdekében, addig a pontig,
amíg másoknak a hasonló jogát vagy szabadságát nem korlátozza. A közjó maga a verseny:
hagynunk kell a gazdasági társaságokat és az embereket, hogy versengjenek egymással.
26 V.ö: Arisztotelész, é.n.:5.
26
A konzervatív ideológia akár értékek szintjén is felmutat szempontokat, követendő
értékeket az államban. A konzervativizmus az az ideológia, amely olyan értékek mentén
szerveződik, mint a hagyomány, történelem, tradíció, család, közösségi értékek, s azt mondja,
hogy pontosan annak érdekében, hogy ezeket az értékeket továbbra is fenn tudjuk tartani, és
védeni tudjuk, nagyon fontos, hogy közös javakat fogalmazzunk meg, olyan javakat, amelyek
összhangban vannak ezekkel az értékekkel. Ezek olyan értékek, amelyek mindenki számára
egyformán kívánatosak és elvártak. Általában az olyan államokban, ahol konzervatív ideológiát
képvisel a kurrens hatalom, meg szoktak jelenni például az államvallásoknak kikiáltott vallási
konstrukciók, mert felfogásukban ez a köz javát szolgáló dolog. Ilyen volt ugyanakkor Közép-
Kelet-Európai államainak az Európai Unióhoz való csatlakozási logikája is, még akkor is, ha ez
nem egy konzervatív talajból fakadt: azt kiáltotta ki a 1989 utáni politikai hatalmak, államok
sora, hogy a csatlakozás olyan közös cél, közjó, amely mindent felülír. Nem számított akkor se a
kölcsön, se a pénzügyi rendszer, se a törvények módosítása, csak érjük el ezt a célt.
Tisztességesebb helyeken komolyabb népszavazások voltak, ahol azt kérdezték az
állampolgároktól, hogy szerintük ez közérdek vagy sem, nem csak a kormányzat döntött a
kérdésben.
Az állam célja tagjainak boldogsága és java. Amikor azt mondjuk, hogy élhető
körülményeket, elfogadható életszínvonalat, méltányosságot kérünk, ezzel azt mondjuk, hogy az
államnak arra kell törekednie, hogy a mi céljaink, a mi érdekeink, a mi gyarapodásunk,
boldogságunk számára ne lépjen fel korlátozóként. Egyszerűbben: az állam ne szóljon bele, de
ugyanakkor biztosítsa annak kereteit, hogy tagjai az önmegvalósítást, törekvéseiket elérhessék.
Az ötödik ismérv a helyes vagy a jó állam definícióinak a sorában az, hogy az államban,
ennek felépítését tekintve, a politikai hatalmat, illetve a politikai hatalom gyakorlásának
27
mechanizmusát három alapvető részre kívánatos osztani. Arisztotelész úgy nevezi őket, hogy
tanácskozó, végrehajtó és igazságszolgáltató részek. Az első, a tanácskozó rész, a
törvényhozással és külpolitikával foglalkozik, a második a végrehajtó hatalom, amelynek
feladata a törvények érvényre juttatása, a harmadik hatalmi ág pedig a bírói hatalom, amelynek
feladata a döntéshozatal vitás ügyekben Arisztotelész ezen felismerése már előrevetíti vagy
lefekteti a hatalommegosztás későbbi doktrínájának az alapjait.
Azt szeretném tudatosítani, hogy a hatalommegosztás elmélete tulajdonképpen milyen
gyökerekre nyúlik vissza, el egészen Arisztotelészig, s azt szeretném tisztázni, hogy ez mit is
jelent, illetve mit kezdünk a hatalommegosztás doktrínájával, mert ez – akárcsak az utópia –
napjainkban is jelen van a politikai viszonyainkban. Talán a hatalommegosztás doktrínája jóval
hatékonyabban és jóval gyakrabban befolyásolja a mindennapi politikai cselekvéseinket, és ezek
kereteit, mozgásterét, illetőleg ez a doktrína szabályozza a jogainkkal való élés, a jogaink
érvényesítésének a lehetőségeit is. A hatalommegosztás doktrínája lesz az, amelyik a
gyakorlatban is működőképessé teszi az emberjogi rendszert, első fokon lehetővé teszi, hogy mi
ezekkel a jogokkal ténylegesen és valóságosan rendelkezzünk, „élni” tudjunk, és ha jogsérelem
ér, azt panaszolni vagy kijavítani tudjuk.
Arisztotelész politikaelmélete nagy hatást gyakorolt a politikai gondolkodásra, hiszen
nála olvashatunk először az államformák osztályozásáról; a harmonikus egyensúly elvéről, ami a
„középosztály” fontosságát jelenti; a hatalommegosztásról; illetve a „kevert államformák”-ról.
Továbbá mindmáig érvényes a politikai közösség mibenléte és az egyén jóléte közötti szoros
kapcsolat gondolata; a közjó fontossága, és első ízben fogalmazza meg, hogy az állampolgárok
aktív résztvevői kell legyenek a politikai életnek.
28
Arisztotelész gondolatait a következőképpen foglalhatjuk össze: „Arisztotelész az embert
zoón politikon-nak („állami életre hivatott élőlénynek”) nevezi. Ezzel arra utal, hogy az ember
társadalmisága természettől fogva az államban való létre irányul. Csak az államban érheti el az
emberiség az önállóságnak (autarkeia) azt a fokát, amely lehetővé teszi, hogy az egyes ember a
közösségben és a társadalomban megvalósítsa önmagát.27 Ilyenformán az állam össztársadalom,
amelynek hatékonyan és átfogóan biztosítania kell polgárai önmegvalósításának feltételeit. Az
állam célja, hogy polgárai számára általánosan biztosítsa a közjót. Ennek érdekében a legfőbb
hatalmi erő az állam kezében van, s ezt a hatalmat a törvényhozás (legiszlatív testület), a
kormányzat (végrehajtó szerv) és az igazságszolgáltatás (jog) útján gyakorolja. (...) Arisztotelész
abban látja az állam fő feladatát, hogy a törvények igazságossága révén lehetővé tegye polgárai
minden szempontból jó életét.”28
27 V.ö.: Arisztotelész, é.n..: 7-8.: „ (...) a végső cél, vagyis a legfőbb jó: az autarkeia, ami a végső cél és a legfőbb jó egyaránt.” 28 Anzenbacher, 2001: 283-284.
29
A HATALOMMEGOSZTÁS ELVE. A „RÉGI” ÉS „ÚJ” HATALMI ÁGAK. A „CHECKS AND BALANCES” RENDSZER
Történetileg legelőszőr a hatalommegosztásnak valamilyen igényének megjelenését
Arisztotelésztől számítjuk, amely i.e. a IV. században fogalmazódott meg. Nem arról van szó,
hogy az antik görög demokráciákban a hatalommegosztás elve politikai gyakorlat lett volna,
vagy a hatalommegosztáson alapuló politikai intézményrendszer létezett volna, hanem arról van
szó, hogy már ebben a korai időpontban, az i.e. III-IV. i században felismerték, pontosabban
Arisztotelész leírja a Politika című munkájában, hogy csakis ott lesz egészséges politikai
hatalom, ahol ez a hatalom különböző intézményekbe, hatalmi centrumokba van elosztva.29
Maga a hatalommegosztás doktrínája egy folyamatnak az eredménye, amely valahol
elindul, jelesen Arisztotelésznél, az ő gondolkodásában megjelenik erre az igény, aztán valahol a
kora újkorban Montesquieu-nél megfogalmazódik a hatalommegosztás elvének első nagy
elmélete, hogy aztán végül is a hatalommegosztásnak az igazán klasszikus doktrínáját az
Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya tartalmazza. Az Amerikai Egyesült Államok
Alkotmányában nemcsak a három nagy hatalmi ágnak a kifejtésére, vagy annak az alkotmányos
rögzítésére kerül sor, hanem arra is, hogy mely intézményekben és mely mechanizmusokban
érvényesül az a hatalmi egyensúly, amely minden polgár érdekei szolgálja, s melyet azóta is a
„fékek és egyensúlyok” (checks and balances) nevet viseli.30
29 Arisztotelész, Politika, szöveghely 30 A.E.Á Alkotmánya, szöveghely
30
Baron de Montesquieu, bárói címéből származó megnevezésével vált ismertté, igazi neve
Charles-Louis de Secondat, aki roppant vagyonos, gazdag ember volt. Tudós volt, politikai és
filozófiai gondolkodó, és kiváló író. Nemcsak a politikaelméletben tartjuk számon az ő nevét,
hanem általában a világirodalomban is: ő teremtette meg az esszének a műfaját, amely rövidebb,
szabad írás, és amely tartalmazhat egy gondolatmenetet, egy eszmefuttatást nagyon közérthető és
olvasható formában. Azt a műfajt teremtette meg, amely a tudományos értekezéseket, a
traktatusokat olvashatóbbá tette, más a hangvétele, más a stílusa. Emellett a levélregény
műfajának is a megteremtője, a Perzsa levelek című munkája fontos része a világirodalomnak:
egy perzsa és egy francia úriember levélváltását tartalmazza, ahol a perzsa úriember gondolatain
keresztül le van írva gyakorlatilag a teljes francia világ, világnézet, élet, ahogyan azt egy perzsa
látja.
A Montesquieu-i definíció szerint „hogy a hatalommal ne lehessen visszaélni, ahhoz az
kell, hogy a dolgok helyes elrendezése folytán a hatalom szabjon határt a hatalomnak”. Tehát a
hatalommegosztásnak azt kell jelentenie, és azt jelenti, hogy a hatalmat, a hatalom gyakorlását
olyan intézmények, politikai szereplők közt osztjuk szét, akik valóban birtokosai bizonyos típusú
hatalomnak, valóban vannak jogosítványaik és kompetenciáik, oda lehet adni nekik a
hatalommegosztás nevében a kontroll funkciókat.
Montesquieu nagy hatással volt a francia forradalomra. Az 1789-es Francia
Nemzetgyűlés emberi és polgári jogokról szóló Nyilatkozatának egyik alapgondolata – „minden
közösségnek, amelyben nincsen biztosítva a hatalmi ágak szétválasztása, és nincsenek
31
biztonságban a jogok, alkotmányra van szüksége” – annak következménye, hogy Montesquieu
műveit olvasták kortársai.31
A hatalmi ágak egyensúlyának elve az, hogy mindhárom hatalmi ág azonos „erőt”
képvisel. A főhatalom túlkapásait az államhatalmi ágak szétválasztása korlátozza. „A hatalmat
csak egy másik hatalom korlátozhatja és ellenőrizheti.”32
Azok a törvények jók, melyek összhangban vannak ezekkel a feltételekkel (legitimitás).33
A következtetés az, hogy minden politikai rendnek, rendszernek van legitimitása – ha a
szabadság biztosítására törekszik. Feladata pedig a hatalom gyakorlásának jobb megszervezése,
a szabadság maximális biztosítása, vagyis szükséges a reform.
A törvények szelleméről című alkotása – Montesquieu politikaelméleti főműve – 1748-
ban született meg, amely után negyven évre kitör a francia forradalom. Montesquieu ebben a
művében az ember politikai tapasztalatának sokféleségét hangsúlyozza, vagyis a pluralitás elvét.
„Az emberiség göcsörtös fájából sohasem csináltak egyenes dolgot.”34
A természeti törvény (ész, értelem) azonos, de a politika különböző változatainak okai a
különböző realitások, sajátosságok, mint pl. a nemzeti, a történelmi, a természeti, a földrajzi, a
vallási, a szokásjogi, a gazdasági, az éghajlati, stb. Tehát a törvényeket természeti és társadalmi
feltételek együttesen határozzák meg, ez a történelmi szemlélet, és a fentiek alkotják a
„törvények szellemét.” A módszer, amelyet használt a mű megírásakor, szociológiai módszer;
„hatalomszociológia”-nak nevezik.
31 1789-es Francia Nemzetgyűlés Nyilatkozata az emberi és polgári jogokról, XVI. Cikkely. 32 Montesquieu 33 Vö: Berlin, Isaiah 34 Vö: Kant/Collingwood/ Berlin
32
Az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái, Thomas Jefferson, George Washington,
James Madison, és társaik mindannyian hűséges olvasói voltak Montesquieu-nek, aki
Arisztotelészhez hasonlóan azt mondja, hogy nem a legjobb államformát kell keresni, hanem azt
az államformát, amelyik a legnagyobb és legjobb szabadságot biztosítja állampolgárai számára.
Vagyis ugyanazt az elvet hirdeti, vallja, amelyet Arisztotelész is megfogalmazott: ne az ideálist,
ne az eszményit keressük, hanem nézzük meg az empíriában, a tapasztalatban az egyes politikai
rendszereket és azt kiáltsuk ki úgymond a legjobbnak, amelyek ezek közül a polgárai számára a
legnagyobb szabadságot biztosítja. Vagy nézzük meg, hogy ezek közül melyik alakítható át a
legkönnyebben, leghatékonyabban valami olyanná, amely a polgárai számára a legnagyobb
szabadságot biztosítja. Arra a kérdésre, hogy mivel lehet átalakítani egy ilyen rendszert,
megszületett a hatalommegosztás elve, amelynek célja, végső funkciója, hogy az állampolgári
szabadságokat biztosítsa és garantálja. Hiába deklaráljuk, hogy minden állampolgár egyenlő és
hasonló jogokkal rendelkezik, ha nincs meg ezeknek a szabadságjogoknak az intézményi és
normatív, törvényes, jogi garanciája. Ellenkező esetben nincs, ami korlátozza bármelyik hatalom
gyakorlóját, hogy ne éljen vissza a polgárai szabadságával. Szükség van bizonyos fékekre az
egyensúly elérése érdekében. Ennek gyakorlati megvalósulását/megvalósítását első ízben az
Amerikai Egyesült Államokban figyelhetjük meg.
Az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere a Kongresszusból, a Legfelsőbb
Bíróságból és az Elnöki Intézményből áll, amelynek működési mechanizmusa a „fékek és
egyensúlyok rendszere”, amely által megvalósul a kölcsönös ellenőrzés és egyensúly. Ezen elvek
alkalmazása a szabadságot jelenti. Az amerikai alkotmányt mind a mai napig úgy nevezik, hogy
a hatalom megosztásához kapcsolódó fékek és egyensúlyok rendszere (checks and balances).
33
Romániában a hatalommegosztás elvének a kimondása 2003-ban történt az Alkotmány
módosításával, azóta számon lehet kérni a hatalommegosztás elvének alkalmazását a román
államon. A parlamentáris demokráciákban a hatalmi ágak a Parlament, a Kormány és a Bíróság.
Romániában ez az elv a 2003-ban elfogadott Alkotmány 1. szakasz 4. cikkelyében szerepel.35
A klasszikus hatalmi ágak a következők: a törvényhozó hatalom, a végrehajtó hatalom,
és az igazságszolgáltató hatalom, ez az a három klasszikus hatalmi ág, amelyet Arisztotelész a
Politikában már kodifikál. Intézményekre vetítve: a törvényhozó hatalom a Parlament, a
végrehajtó hatalom a Kormány, a bírói hatalom a Bíróság. Ezek a hatalmi ágak a következő
jellemzőkkel bírnak: „hatalmi intézményként” lehetőségük van a közvetlen politikai cselekvésre;
kontrollmechanizmusaik vannak egymás politikai cselekvésére nézve; működésüket az
alkotmány és a törvények biztosítják, törvénybe foglalt garanciák alapján.
A végrehajtó hatalom azt jelenti, hogy a törvényhozó hatalom által megszabott, előírt
törvényeknek a végrehajtását kell felügyelnie, a bírói hatalom pedig azokban az esetekben
illetékes, ahol konfliktus adódik, akár a hatalmi ágak között, akár az ágak részéről valamelyik
állampolgár irányában.
Montesquieu a hatalommegosztás elvét a következőképpen fogalmazza meg: „hogy a
hatalommal, ne lehessen visszaélni, ahhoz az kell, hogy a dolgok helyes elnevezése folytán a
hatalom szabjon határt a hatalomnak”.36 Vagyis, akkor fog helyesen és érdemben
működőképessé válni a politikai intézményrendszer, hogyha meg van osztva a hatalom:
törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalomra. Azonban az sem működik, hogy ez a három
hatalmi ág valahol egymásnak alárendelt viszonyban legyen, ez kizárólag csak akkor működik, 35 Románia Alkotmánya, forrás: A Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Természettudományi és Művészeti Kar, Jogtudományi Intézet hivatalos honlapja: http://jog.sapientia.ro/data/hallgatok/letoltesek/Romania_alkotmanya_HU.pdf, letöltés ideje: 2012. január 4. 36 Montesquieu: szöveghely
34
ahogy a szerző állítja: ha „hatalom szab határt a hatalomnak”, vagyis ha ezek teljesen
egyenértékű hatalmi centrumok valamely politikai közösségben. Attól lesznek ezek hatalmi
centrumok, hogy az adott országok alkotmányai a hatalmi ágakat tételesen kodifikálják,
kimondják.
Az újabb kori politikaelméleti irodalom, kiegészíti ezt a három hatalmi ágat két másikkal,
ezeket nevezzük az ún. „újabb hatalmi ágaknak”. Ez elsősorban az angolszász politikai
irodalomban terjedt el.
A két újabb hatalmi ág a média és a civil társadalom. Hatalmi ágként kezeljük a médiát, a
média alatt értve ennek a legszélesebb körét, vagyis beleértve az írott- és az elektronikus sajtót,
audio-vizuális médiát, az internetet, és mindent, ami ehhez tartozik, ez lenne a negyedik hatalmi
ág. Erről a „negyedik hatalmi ág” címmel születtek munkák, amelyekben azt olvashatjuk, hogy a
médiának mára, a modern demokráciákban, olyan szerepe van, hogy a hatalommegosztás
intézményeinek némely alapvető kritériumát kimerítik.
Az ötödik hatalmi ág, amit az újabb kori irodalomban szintén „hatalmi ágként” definiálunk,
az a civil szféra.
Melyek a hatalmi ágak alapvető kritériumai?
1. Valami attól lesz hatalmi ág egy politikai közösségben, adott államban, hogy ezt
alkotmány vagy törvény kodifikálja, kijelenti.
2. Valami attól lesz hatalmi ág, ha a hatalmat birtokolja, el tud járni, képes politikai hatalom
felől érkező cselekvésekre
3. Ha van kontroll funkciója más hatalmi ágak fölött.
Ennek a három kritériumnak a teljesítése szükséges, ahhoz, hogy hatalmi ágnak nevezzük, és ez
a kritériumrendszer a három klasszikus hatalmi ág mindegyikére érvényes hiszen ezekről
35
elmondhatjuk, hogy a) alkotmányban rögzített, alkotmányba rögzített az is, hogy milyen
kompetenciákkal bír, b) az adott politikai közösségen belül jól körülhatárolható, hogy hogyan
gyakorolják ők ezt a hatalmukat, hiszen a hatalmi ágak jogosítványokkal rendelkeznek.
Az újabb két hatalmi ágat kérdőjellel használjuk, mivel a korábban említett három
kritériumból nem minden érvényes a média, illetőleg a civil társadalom esetében. A média
esetében az, hogy kontroll mechanizmusa van, valahol a határon mozog, azáltal, hogy
tematizálhat kérdéseket, azáltal, hogy leleplezheti a politika visszásságait, vagy egyebeket,
ezáltal van egyféle kontroll hatása a hatalmi ágak működésére. Közvetlen hatalomgyakorlási
jogköre azonban nincs. Vannak bizonyos korlátozott jogosítványai, melyeket az alkotmányok és
törvények szabályoznak, pl. a sajtószabadság. Semmi esetre sem posztulálják úgy az
alkotmányok a médiát, mint hatalmi ágat, mint ahogyan a másik három esetében teszik. Viszont
a média reálisan befolyásolni tud politikai folyamatokat, hiszen olyan, a média által
megfogalmazott történésekről van szó, pl. közzétett leleplezésekről, politikai ügyletekről,
amelyek azt vonják maguk után, hogy a politikai viszonyok megváltoznak. Ebből az látszik,
hogy a médiának van egy határozott kontroll funkciója.
Végül a civil társadalomra nézve, ugyanez a kérdés felvetődik, hogy bír-e kontroll
szerepkörrel a civil társadalom? A civil társadalom nyomásgyakorlási eszközzel, a figyelem
felkeltésével, a tematizálás eszközével tud élni, ez is a kontroll funkcióhoz hozzátartozik, hiszen
óvatosságra inti a politikai hatalmat gyakorlókat, de a civil társadalomnak nincsenek
jogosítványai, vagyis nincs közvetlen politikai beleszólási-, vagy döntési joga. A civil
társadalmat ezen kívül nem definiálják az alkotmányok és törvények, mint hatalmi ágat.
Mint ahogyan az előbb is láthattuk, a modern jogállamokban bővül a klasszikus hármas
felosztása a hatalmi ágaknak. A klasszikus hatalmi ágakon kívül beszélhetünk a köztársasági
36
elnökről/ az államfőről, akinek semleges kell lennie; beszélhetünk az Alkotmánybíróságról,
amelynek politikailag függetlennek kell lennie; az ombudsmani intézményről, avagy a „nép
ügyvédjéről”, amelynek joga van bármilyen állami szervnél kivizsgálást folytatni, a bíróságot
kivéve. Továbbá ilyen intézmények még az Állami Számvevőszék, a Nemzeti Bank és a
Gazdasági Versenyhivatal. Ez utóbbinak feladata, a gazdasági/kereskedelmi monopólium, vagy a
kartellesedés megakadályozása, a nem lojális versenyhelyzetek panaszainak begyűjtése és
intézkedések meghozatala annak megszüntetése érdekében, azaz a szabad verseny biztosítása.
A három klasszikus hatalmi intézmény mellett napjainkban beszélünk a médiáról és a
civil szféráról, a civil társadalomról, ezeket nevezzük az újabb hatalmi ágaknak. A média, mint a
nyilvánosság őrzője, őrkutyája, amelyeknek funkciója, hogy ellenőriz, kontrollál bármilyen
intézményt. Nem teljes értékű hatalmi intézmény a média: habár vannak jogosítványai, de olyan
jogosítványa nincsen, hogy közvetlen módon odahasson például a végrehajtó hatalomra. Például
az újságíró nem szólhat oda a kormánynak, hogy márpedig ezzel gond van, és ez így nem lesz jó.
Persze használhatja eszközeit olyan módon, hogy felszólítja, hogy ha ezt nem teszitek rendbe,
nyilvánosságra hozzuk a dolgokat, de ettől még nem lesz teljes értékű hatalmi ág. Ugyanis a
klasszikus hatalmi ágaknak van törvényes, normatív hátterük a hatalmi ág gyakorlására, az újabb
hatalmi ágaknak nincsenek ilyen jogosítványai, legalábbis törvény, alkotmány által
szabályozottan. A média esetében annyit szabályoz az alkotmány, a törvény, hogy van
szólásszabadság, írásszabadság, de azt nem mondja sehol, hogy felelősségre vonhatja például a
Legfelsőbb Bíróság valamelyik bíráját.
A civil társadalom, mint az „ötödik hatalmi ág”. Egyértelmű, hogy sem a média, sem a civil
társadalom nem bír azokkal a tulajdonságokkal, illetve intézményi garanciákkal, amelyekkel a
37
„Civil society has been defined in a variety of ways. Originally it meant a `political
community`, as a society governed by law, under the authority of a state. More
commonly, civil society is distinguished from the state, and is used to describe a realm
of autonomous groups and associations, such as businesses, pressure groups clubs,
families and so on. It thus consists of what Edmund Burke (1729-1797) called the `little
platoons`. In this sense the division between civil society and the state reflects a
`private/public` divide; civil society encompasses institutions that are `private` in that
they are independent from government and organized by individuals in pursuit of their
own ends. G.W.F. Hegel (1770-1831), on the other hand, distinguished civil society not
only from the state but also from the family. He viewed civil society as a sphere of
`universal egoism` in which individuals place their own interests before those of others,
whereas the state and the family are characterized by `universal altruism` and `particular
altruism` respectively.”
Forrás: Key concepts in politics, (ed.: Andrew Heywood), Palgrave Macmillan, London,
2001, p. 17.
hagyományos hatalmi ágak bírnak, azonban kétségtelen, hogy befolyással rendelkeznek a
társadalmi-politika folyamatok fölött. Éppen ezért tekintjük őket az „újabb hatalmi ágaknak”.
A civil társadalom tárgykörében klasszikussá vált szerzők John Locke, Montesquieu,
Alexis de Tocqueville és
Jürgen Habermas civil
társadalomra vonatkozó
gondolatait szeretném
ismertetni röviden. Ehhez
hozzá kell tennem, hogy a
következő gondolatok a
nyugati civil társadalomra
vonatkoznak.
John Locke meghatározása jelenti a kiindulópontot, aki először használta a polgári
társadalom kifejezést. Locke a természeti állapottal szemben határozta meg a polgári
társadalmat.37 Montesquieu intézményi szempontból közelítette meg ezt a kérdést, a
hatalommegosztás modellben tárgyalta a központi politikai hatalom és a társadalmi hálózatok,
mint „közbülső testületek”38 közötti egyensúlyt. Tocqueville a „szabad egyesületek”39 fogalmát
hangsúlyozta, mint egy szabad közösség garanciáját, és a civil társadalmat a politikai kultúra
iskolájaként határozza meg. Hegel és Marx számára a civil szféra angol nyelven a „society minus
37 Lásd: John Locke: 1999. 38 Montesquieu: 2000. 39Tocqueville: 1995.
38
the state” fogalmát jelentette, és feltétlenül magában foglalta azt, amit mi most „gazdaságnak”
neveznénk.40
Charles Taylor a civil szféra három értelmezését adja: 1. Minimális értelemben civil
társadalom ott létezik, ahol vannak olyan szabad szervezetek, amelyek nem az állam
fennhatósága alatt állnak. 2. Hangsúlyozottabb értelemben ott van civil társadalom, ahol a
társadalom egészként képes felépíteni önmagát, képes irányítani és összehangolni tevékenységeit
a szabad egyesületek által. 3. A második értelmezés alternatívájaként jelenik meg a harmadik
értelmezés: beszélhetünk civil társadalomról bárhol, ahol az egyesületek összessége
jelentékenyen tudja befolyásolni az állam politikáját.41
A civil társadalom – szociológiai értelmezése szerint – bizonyos típusú intézményi
pluralizmust jelent, mondja Gellner.42 A szerző szerint a civil társadalom lényegét „olyan
kapcsolatok és intézmények létrehozásában (kereshetjük), amelyek rugalmasak, specifikusak és
instrumentálisak - mindazonáltal messzemenően hatékonyak.”43 Az említett szerző a civil
társadalmat a következőképpen határozza meg: „azoknak a nem-kormányzati intézményeknek az
összessége, amelyek elég erősek ahhoz, hogy ellensúlyozzák az államhatalmat.”44
Kelet-Közép-Európában a nyugati civil társadalom ismérvei nem fedezhetőek fel,
pontosabban azt is mondhatnánk, hogy a nyugati értelemben vett civil társadalom, Európának
ebben a régiójában, nem létezik. Ennek több oka lehet: lehet történelmi – társadalmi – szociális -
politikai oka, stb. Úgy gondolom, hogy éppen emiatt Kelet-Közép-Európában más definíciókat,
más értelmezést kell találnunk a civil társadalomra vonatkozóan.
40 A meghatározást a Hutchinson's Encyclopaedia-ból kölcsönöztem. Ua. lásd Hegel: 1993:310-311. 41 Taylor: 1998:68. 42 V.ö.: Gellner:, 2004:50. 43 V.ö.: u.o:79. 44 U.o:11.
39
A kelet-közép-európai gondolkodásban a civil társadalom fogalmának háromfajta
értelmezését találhatjuk meg, ezek speciális értelmezések, nem követik sem a klasszikus, sem a
modern nyugati értelmezések módját. Elsőként azt kell megemlítenünk, hogy Kelet-Közép-
Európában a civil társadalom fogalma gyakran a demokrácia szinonimájaként használatos.
Másodsorban fontos szerepe van a dahrendorfi45 értelemben vett »civil kultúrának«, amely léte
szükséges a civil társadalom kialakulásához, a társadalmat alkotó egyéneknek rendelkezniük kell
civil kultúrával, ennek segítségével/egyenes következményeként jöhet létre a civil társadalom.
Harmadsorban pedig az egyén felelősségét emeli ki a rendszer »felelőtlenségével« szemben46:
„A civil társadalom tehát a felelős individuumok társulási szabadságát és képességét, a spontán
alulról induló, nem kormányzati kezdeményezéseket47, továbbá a személyiséghez, a
kommunikációhoz való jogokat48 foglalja magába. Ahhoz, hogy mindez megvalósuljon,
szükséges „az emberek közötti, valamint az intézményekbe vetett bizalom.”49
A kelet-közép-európai országokban a kilencvenes évek elején történt a pluralista
demokratikus rendszerekre való áttérés, és ez lehetővé tette a civil szféra intézményi, szervezeti
kibontakozását, ezt a folyamatot elemzők gyakran csak, mint „statisztikailag erős” civil
társadalmat említik, amelynek jellemzője a szervezetek számának megnövekedése. Ez viszont
nem jelenti szükségszerűen sem a civil társadalom részvételi arányának megnövekedését érdemi
döntésekben, sem azt, hogy milyen arányban erősödött volna a politikai döntések
mechanizmusának civil társadalmi kontrollja vagy befolyásolhatósága.50
45 Lásd Dahrendorf, 1994. 46 V.ö.: Papp , 2001:105. 47 Tismăneanu, 1997: oldalszám(ok). 48 Arató , 1999:66-71. 49 Papp: u.o. 50 Miszlivetz Ferencz-Jensen, Jody: A civil társadalom metamorfózisa 1988-1999, In: Miszlivetz , évszám: 143.
40
Kelet-Közép-Európában Michael Walzer szerint három feltétel mellett lehet sikeres a
civil társadalom. A szerző először az állam decentralizálását említi, másodszor a gazdaság
társadalmisítását, és harmadszor a nacionalizmus megszelídítését a történeti identitás plurálissá
tétele érdekében. A civil társadalom újszerű érzékenységet feltételez a „lokális, a sajátságos, a
véletlenszerű iránt, és annak felismerését végső soron, hogy az élet minősége a részleteken
múlik.”51
51 V.ö. Walzer: 1995/11:7-12.
41
ANTIK (ERÉNYKÖZPONTÚ) POLITIKAI MODELL VS. SIKERKÖZPONTÚ MODELL. AZ ANTROPOLÓGIAI PESSZIMIZMUS. A POLITIKA TERMÉSZETE
A politikai gondolkodás antik modellje segítségével szeretném szemléltetni azt, amit a
poliszok, városállamok, a politikai gondolkodásra való szabad reflexió jelentenek. Másfelől azt
szeretném felmutatni, hogy hogyan lehet egyéb módon is gondolkodni a politikai jelenségekről,
olyan módon, amely radikálisan és mélyen eltér az antikvitás politikai gondolkodásának
modelljétől.
Ha nagyon-nagyon röviden akarom érzékeltetni azt, hogy mit lehet tudni, vagy mit lehet
gondolni ezekről a modellekről, akkor azt mondhatnám, hogy az antik modell — az, ahogyan a
görögök és a görög politikai elméletírók, Platón illetve Arisztotelész gondolkodtak a politika
jelenségéről —, arra egy nagy-nagy szintézist, gyűjtőfogalmat használva, minden bizonnyal
elmondhatjuk, hogy erény-, etika- vagy erkölcsközpontú gondolkodásmód volt. Azt szeretném
hangsúlyozni, hogy úgy gondolták az antik görögök, pontosabban úgy gondolta Platón és
Arisztotelész, hogy a politika az emberi etika, erkölcsösség, vagy erényesség kifejlődési területe.
Következésképpen a politika maga, a politikai cselekvések, a politika világa, a politika
játékszabályai hasonló módon a hagyományos erkölcsnek, a hagyományos etikának a jegyeit
hordozza magán. Ezt állítja Arisztotelész, amikor azt írja, hogy az ember erkölcsi lényként való
kiteljesedése, az ember erkölcsi mivolta a politikai közösség keretében jut el a legmagasabb
fokra. Tehát ez az a modell, amely szerint mi, emberek, egymás között etikusan járunk el, vagy
42
próbálunk eljárni, de igazából akkor lesz teljes ez a kép, amikor a hagyományos erkölcsi
kategóriák a jó, a közjó — ha lefordítjuk a politika nyelvére —, az állami szintre, a politikai
közösség szintjére emelkedik, mint egy világos és határozott cél megfogalmazása.
Ezzel szemben van a politikai gondolkodásnak egy másik modellje, amely már
viszonylag korán megjelenik. Ez egy olyan modell, amelyik itt, ma, a XXI. században a politikai
közösség bármely tagjának, bármely állampolgárnak egy gondolkodásra méltó és érdemes
modell lehet. Ez a modell egészen más paraméterekre, alapokra helyezi a politikai jelenségek, a
politikai viszonyulások megítélését, mert azt mondja, hogy a politikában nincs helye a
hagyományos, erkölcsi, morális kategóriáknak. E modell szerint a politika világában nem
aszerint mérlegelünk, hogy valami jó vagy rossz.
Ha az első, az antik görög politikai modellre gondolunk, akkor azokra a hagyományos
etikai kategóriákra gondolunk, amelyeket akár a Szentírás/Tízparancsolat tartalmaz, jellemző itt
a jó és a rossz kategóriái közötti különbségtétel. Mind a mai napig ilyen kategóriák szerint
ítélünk meg sok mindent, és így ítéljük meg egymást, akár emberi viszonyainkban is. Ez az etikai
mérce, vagy az erkölcsi mérce. Az antik világ számára, az antik modellben ez az etikai mérce, a
jó és a rossz fogalompárban való gondolkodás érvényes volt és érvényesíthetőnek látták a
politika egész világában.
Ezzel szemben az a másik modell, amit az előbb említettem, az azt mondja, hogy nem ez
érvényes erre a világra. A jó és a rossz ugyan a politika végcélját tekintve (hogy például egy
állam, egy politikai közösség milyen célokat fogalmaz meg a maga számára vagy a polgárai
számára) esetleg érvényes lehet, fennállhat tehát, hogy ezeknek a céloknak a jó kategóriáját ki
kell meríteniük, de ami azon túl történik a politika világában, az alapvetően nem a jó és a rossz
43
kategóriapárban, hanem egy másik kategóriapárban írható le, amelyet úgy fogalmazhatunk meg
röviden, hogy politikai siker és a politikai sikertelenség, vagyis siker versus kudarc.
Van egy olyan úriember, akinek nevéből jelző is lett a mindennapi nyelvben és őt úgy
hívják, hogy Niccollo Machiavelli. Ismert reneszánszkori gyakorló politikus volt: a firenzei
köztársaságnak tisztviselője, hosszú ideig követ volt a különféle Firenze-i városállami
küldöttségekben. A reneszánszkori Itáliában, Machiavelli nevéhez kapcsolódva elindul ez a
modell, és az ilyen típusú gondolkodás a politikai jelenségekről aztán a XV. századtól napjainkig
gyakorlatilag lépten-nyomon megjelenik. Ha nincs is benne feltétlenül, minden esetben a
politikára való legmagasabb diskurzusban, az biztos, hogy egyféle machiavellianizmus, egyféle
Machiavelli típusú gondolkodás a mindennapi és a nyilvános politikai diskurzusban állandóan
jelen van.
A reneszánsz idejének a szerzői, így Machiavelli is, nagyon tudatosan és nagyon
határozottan nyúlnak vissza az antik modellekhez, az antik görög kultúra fénykorának az
újjászületését, újra felvállalását tűzik ki célul. Még akkor is igaz ez, ha ez az újjászületés nem
föltétlenül az azonosulás jegyében történik, hanem más álláspontokat fogalmaznak meg,
vitatkoznak vele.
Machiavelli politikai elméletéből első ízben tanulhatjuk meg, hogy nem feltétlenül, vagy
nem kizárólag erényközpontú, az antik modellnek megfelelő kategóriákban gondolkodunk
napjainkban a politikáról. Hogy az, amit mi a politikai cselekvésekről gondolunk, nem
határozható meg a hagyományos erkölcsi kategóriákkal, vagy nem úgy magyarázható, ahogyan
azt az antik gondolkodás elképzeli, ugyanis az antik modellben elhangzott állítás vagy tézis az
volt, hogy a politikai végcélja egybeesik az ember erkölcsi alapkategóriáival, a jóval és rosszal.
Sőt, némely antik görög gondolkodó azt is állította, hogy mihelyt az ember tisztában van azzal,
44
hogy miben áll a jó, mihelyt a polgár tisztában van azzal, vagy eljut annak felismerésére, hogy
mi a helyes, a jó cselekedet, szükségképpen ezen az úton fog elindulni, szükségképpen ezt az utat
fogja bejárni. Magyarán, az erkölcsnek a tudása egyszersmind az erkölcsösnek a gyakorlatát is
jelenti. Ha tudjuk, beláttuk, felismertük a helyes tetteinknek, cselekedeteinknek az útját, legyen
ez akár politikában, akkor ezt az utat fogjuk majdnem kötelező módon bejárni. Azt hiszem, úgy
ahogy ezt olvassuk, az olvasóban is felvetődik bizonyos fajta szkepszis, hogy vajon tényleg
fenntartható-e az az állítás, hogy egy adott ember, akármelyikünk, aki tisztában van azzal, hogy
egy adott helyzetben, egy adott pillanatban mi lenne a jó cselekedet, a helyes cselekedet, a helyes
tett, a helyes lépés, vajon tényleg azt fogja-e választani? Vajon nem áll fenn az eshetőség, hogy
valami egyéb érdek, szempont, valami más, nem erkölcsi mozzanat felülírja ennek a lépésnek az
erkölcsi értelemben vett helyességét. Ha valami olyan helyzetben van vagy lehet az ember, ami
arra sarkallja, hogy ne az etikai kategóriák, az erkölcsi kategóriák szerint járjon el, hanem egyéb
szempontokat vegyen figyelembe. A kérdés úgy is megfordítható, hogy vajon el tudjuk azt
fogadni, el tudjuk-e képzelni, hogy mindig, minden esetben és helyzetben a mi erkölcsi
értékeink, a jó és a rossz kategóriája mindent, minden egyéb emberi szempontunkat,
törekvésünket, szándékunkat felülírják? Le lehet fordítani sok nagyon vulgáris, egyszerű,
mindennapi kijelentésre: mi van, hogyha a saját magunk által megszabott egyéni boldogsághoz –
amelyről mindenkinek van egy képe, hogy ő hogyan, mitől lesz boldog, mitől érzi jól magát –
vezető út nem etikus úton keresztül történik? Ha nem tisztességes úton történhet meg egyáltalán?
Vajon mindig az fog fennállni, hogy mi emberek kijelentjük, hogy hát tényleg így van, a
célunkat vagy a boldogságunkat nem fogjuk elérni soha, de az erkölcsös utat járjuk be. Az antik
szerzők ezt sugallják, nagyjából ezt mondja Szókrátesz a maga optimizmusával, vagy naiv
optimizmusával, hogy a jó tudása egyszersmind az erkölcsös út bejárását is jelenti. Tehát, ugye
45
itt minimum azért a kérdőjelét látjuk a dolognak, már akkor is, hogyha vesszük a
legkézenfekvőbb tapasztalati eszközt, ami mindig a legegyszerűbb ilyen esetekben: ha saját
magunkra gondolunk, és saját magunkból próbálunk kiindulni. Hogy vajon hogyan is állunk
ezzel a történettel, vagy vannak-e ebben dilemmáink, vagy nincsenek dilemmáink. Igaz, a kérdés
oda redukálódik, oda vezethető vissza tulajdonképpen, hogy hogyan is állunk magával az emberi
természettel? Tehát maga az emberi természet az milyen? Pl. a talált pénztárca példája. Ez egy
nagyon jó példa, a szakirodalom egyébként néhányszor fel is szokta hozni ezt az egyszerű
mindennapi példát. A talált tárgy, az utcán talált pénzbankónak vagy üzlet ajtajában talált
pénztárcának az esete például. Ez egy nagyon konkrét, és világos helyzet, hogy miről szól ez a
dilemma. A hagyományos erkölcsi kategóriáink erről az esetről mit mondanának? Ugye azt
mondanák, hogy mivel nem mi kerestük meg azt a pénzt, így nem a miénk, még lehet ezt ragozni
tovább, hogy megtörténhet, hogy egy tízgyermekes, gyermekeit egyedül nevelő családanyáé az a
pénztárca, akkor itt megjelenik a humanitárius szempont is, de mindenképpen továbbra is a
hagyományos erkölcs kategóriáinak talaján állva. Ez az egyik oldala a történetnek, és a másik
oldala az, hogy nem kísért-e meg minket ezzel együtt a lehetőség – mert lehet, hogy mi magunk
is két éve munkanélküliek vagyunk, otthon ugyanaz a 10 gyerek várja a betevő falatot –, és vajon
nem-e esünk kísértésbe, nem-e fogjuk elrakni azt a pénztárcát, ami azt jelentené, hogy ha a
zsebünkbe rakjuk a pénztárcát, akkor máris felülírtuk a hagyományos erkölcsi kategóriáknak az
erősségét, „mindenhatóságát”. És bizonyára tudnánk még ilyen példákat mondani.
Arról beszéltünk és ezekben a példákban is azt látjuk, hogy az alapvető kérdés az, hogy
hogyan is állunk az emberi természettel, mi az, amiről az emberi természet szól. A példák is arra
vezetnek minket, hogy lehet, hogy az ember, bár alapvetően etikus vagy etikai lény, de az emberi
természet, az ember az egész lénye egy kicsit másról is szól, és nem kizárólag az etikus és az
46
erkölcsös cselekedetről. Ez az a gondolat, aminek a mentén elindul aztán az olasz reneszánsz
idején Machiavellinek a fantáziája, és amelyre aztán ráépíti végső soron az egész politikai
gondolkodását és politikai elméletét. Ezzel a névvel az ember olykor a sajtóban is
szembeütközik, ahol jelzőként használják. Más típusú irodalomban már évtizedek óta használják
ezt jelzőként, tehát a „machiavelliánus” az egy jelző, a „machiavelliánus gondolkodás” az egy
jelző. Kapcsoljuk egy kicsit össze a dolgokat, hogy legyen érthető, hogy minek a jelzője. Ha
röviden és velősen akarok fogalmazni, akkor az emberi romlottságnak a jelzője a
machiavellianizmus vagy a machiavelliánus. Tehát, ha valaki mond egy mondatot, s mi azt
mondjuk, hogy ez machiavelliánus mondat volt, akkor ez alatt azt értjük, hogy valami olyan
dolgot állított, amely ellenkezik a hagyományos erkölcsi rendünkkel, olyasvalamit, ami
ellentétes/szembemegy a hagyományos erkölcsi kategóriáinkkal, valami olyan, ami a jó és a
rossz hagyományos kategóriáinak keretei között nem kezelhető. Gyakorlatilag általában a
machiavelliánus jelző ezt jelenti. Félreértés ne essék, nem arról beszél a történet, hogy az
átlagember végérvényesen romlott és olyan természetű lenne, amiből aztán nincs menekvés,
vagyis ez a megtestesült rossz, megtestesült ördögi vagy démoni. Arról beszélünk, hogy az
emberi természetnek vannak olyan vonásai, az emberi természetnek léteznek olyan elemei,
amelyek nem arra sarkallnak bennünket, hogy feltétel nélkül és maradéktalanul kijelenthessük
Arisztotelésszel és Platónnal együtt, hogy az ember egy tökéletes erkölcsű lény (lehet). Ezek
azok az elemek az emberi természetben, amelyek valamiért a hagyományos erkölcsi kategóriák
szempontjából hiányosak/deficitesek. Említettük az előbbiekben is, hogy tisztában vagyunk adott
konkrét helyzetben, hogy mi lenne a hagyományos erkölcsi értelemben vett helyes és jó, mégis
valami megkísért minket. Megkísérthet egy gondolat, hogy eltegyük azt a pénztárcát, egy
barátság, egy rokoni viszony valakivel, egy jó vizsgajegy, stb. Van valami, ami megkísérti „az
47
emberi természetet” és amelyik kísértés aztán győz, felülkerekedik, és legyűri, felülírja, vagy
maga alá gyűri a hagyományos erkölcsi kategóriákat, azt az etikai lényt, amelyet hagyományos
erkölcsi kategóriák írnak le.
Azt állítja erről Machiavelli, hogyha valami képes ezeknek a kísértéseknek az
előállítására az emberi világban, hogy ezt a kísértés-helyzetet generálja, akkor biztosan az egyik
ilyen fogalom: a hatalom. Ha valami képes kísértésbe vinni az embert, akkor az a hatalom, vagy
a hatalom birtoklása, ez biztosan nagyon erős és potenciális kísértés-forrás. Az, hogy valaki
valamilyen hatalommal rendelkezik mások fölött, és ez nem feltétlenül és kizárólag politikai
viszonyokban értendő. Az, hogy valaki rendelkezik másoknak az élete, másoknak a javai,
másoknak a cselekedetei fölött, vagy ezen túlmenően, vagy e mellé helyezve, az hogy valaki
politikai hatalmat birtokol, és következésképpen jelentős mértékben „rendelkezik” a politikai
közösség egészéről, ez egy potenciális kísértés-forrás. Ez egy olyan potenciális kísértés-forrás,
amelynek során aztán a politikai hatalom gyakorlásával felülírásra kerülnek a hagyományos
erkölcsi értékek, a hagyományos erkölcsi normák.
Tehát abban a kontextusban, hogy ha valaki ezt a hatalmat gyakorolja, és ezzel a
hatalommal él, akkor könnyen előfordulhat, hogy a hatalom megerősítése, a hatalom fenntartása
érdekében nem feltétlenül az erkölcsöset, a jót és a helyeset fogja elkövetni, hanem egy csomó
olyasmit, ami az ő pozíciójának, az ő hatalmi helyzetének, az ő hatalmi állapotának a
konszolidálását, megerősítését, fenntartását hivatott szolgálni. Mint említettük, benne van a
politikai viszonyokról való gondolkodásunkban az, hogy a hagyományos etikai kategóriákon
kívül eső, vagy azoknak egyenesen ellentmondó dolgokkal jellemezzük a politika világát, s
valami olyasmit is látunk a politika világában, ami nem kizárólagosan az erény-, az
etikaközpontú modell felé vezet bennünket, hanem abba az irányba, hogy a hatalom gyakorlása,
48
a politika egésze, a politika színterein való tevékenység egyéb mechanizmusok alapján is
történik, és ez a itt lényeg.
Machiavellit mind a mai napig, minden valamire való politikus ellenszenvesnek tart. A
machiavellianizmus jelzőt egy politikusra használni, esetleg a fejére olvasni, az egy szitokszó
gyakorlatilag. Legalábbis esetében, akik tudják, hogy létezik ilyen jelző, mert nyilván van olyan
is közöttük, akinek bizonyára fogalma sincs minderről… A gondja, problémája a politikának és
politikusoknak azóta, hogy ezek a gondolatok megszülettek, hogy ez egy túl őszinte konstrukció.
Ismerik ugye azt a metaforát, hogy „a király meztelen”? Hogyha jobban odafigyelünk, akkor az a
helyzet, hogy a politika világa, a politika színtere, a politika játékszabályai, a politikai
mechanizmusok és machinációk igenis arról is szólnak, hogy hogyan lehet a politikai hatalmat
megragadni, magunkhoz venni, hogyan lehet ezt a politikai hatalmat sikeresen megtartani, vagyis
ez valami olyan közeg, ahol az a legmagasztosabb és a legmagasabb cél, hogy a hatalom a miénk
a legyen, a hatalmat birtokoljuk és ezt minél hosszabb időn keresztül fenn tudjuk tartani.
Nézzenek körül az Önöket körülvevő világban, a politika világában. Mit csinálnak a politikai
pártok, például akkor mikor választások vannak? Kampányolnak. S a kampányban miket
mondanak el? Ígérgetni szoktak, tücsköt-bogarat, ami csak létezik. Az egyetlenegy lényege a
dolognak, hogy pontosan kell tudni, hogy a polgárok többsége mit kíván hallani, mit akar. Ez
nagyon fontos elem a mai politika világában. Hogyan tudjuk ezt meg? Például közvélemény-
kutatások által. A politikai választások előtt saját célra közvélemény-kutatásokat kell készíteni
minden pártnak, ami bombabiztos és általános gyakorlat, és amiből pont azt szeretné megtudni,
hogy a polgárok mit kívánnak az adott párttól hallani. Az adott párt olyan közvélemény-
kutatásokat végez, amelyben olyan kérdések vannak, amelyeket jobb, hogyha nem hoz soha
senki nyilvánosságra, mert ez az a pont, ahol tényleg le akarja mérni az adott politikai párt, hogy
49
ő hogyan áll a választók körében, és mit kell másképp, más módon kommunikálnia a potenciális
választók felé. Tehát a választások során a politikai párt mindent megígér. Milyen cél érdekében
teszi ezt? A hatalom megszerzésének érdekében. Elmondja ezt valamelyik politikai párt? Nem
mondja el, hanem azt mondja, hogy teljesíti az ígéretét és harcolni fog a közösség javáért, az ún.
közjóért. Ezek a közösségi javak, a közösségi célok. Vagyis ebből azt is megtudjuk, hogy mindig
kell lennie valami olyan közösségi javunknak, közösségi célnak, amit fel lehet mutatni, bárkinek,
bármelyik politikai pártnak, hogy mi ezért tesszük ezt, ezért akarunk minél több szavazatot
összeszedni, és akarunk választásokat nyerni, annak érdekében kérjük, hogy szavazzanak ránk,
mert nekünk van egy olyan vitathatatlan közös javunk vagy több, amelynek érdekében aztán a
politikai cselekvéseket elvégezzük. Ezzel nem kell azt feltételezni, hogy óriási nemes célokra
gondol az adott párt, hanem arra, hogy pl. azt mondja a politikai párt a választások idején, hogy ő
márpedig el fogja törölni teljesen az ÁFÁ-t. Ha most eljátszunk ezzel a gondolattal, ez valami
olyan dolog, amiről kimutatható, hogy az adott közösségben az ígéretnek pozitív a lecsapódása.
Nem a magam céljai ezek, nem miattam fontos az, hogy ne legyen ÁFA, vagy hogy kisebbek
legyenek az adók, hanem a politikai közösség szempontjából, vagy annak tagjai számára
fontosak ezek a kedvezmények, vagyis miattuk/értük teszem meg ezeket a dolgokat. Mindig van
egy ilyen közjó. Még az is egész könnyen megtörténhet, hogy ez a közjó, ez a közös javunk
valami valóban nemes és fontos cél. Erre hozok egy példát: Romániában 2007 előtt egy jó
évtizeden keresztül nem volt olyan politikai hatalom, amelyik ne fogadta volna el, és ne hirdette
volna azt, hogy az országnak az Európai Unióhoz való csatlakozása ennek a politikai
közösségnek egy fontos és kiemelt célja, vagyis ez egy ilyen típusú közjó volt. Tehát ennek a
társadalomnak, ennek a politikai közösségnek az az érdeke, hogy az Európai Unióba
integrálódjon az ország. Mint láthatjuk, lehet ilyen típusú is a közjó. Viszont ami ezzel együtt és
50
ezzel párhuzamosan történik, az a hatalom megszerzésének és birtoklásának vagy fenntartásának
a logikája, amelynek során a Machiavelli-féle modell vagy a Machiavelli-féle gondolat mintha
azt mondja, hogy legyünk őszinték és valljuk be, világosan és őszintén, hogy bár lehet, hogy
vannak nemes, szép politikai célok, de a hatalom az önmagában egy cél. Tehát a hatalom elérése,
a birtoklása, és a hatalom megtartása az önmagában is egy cél, a politika képviselői vagy a
politikai szereplők számára. Valójában ezek azok a dolgok, amelyek nem szimpatikusak
számunkra, mind olyanok, amelyeket soha semmilyen politikai elit, a politikai hatalom
gyakorlója nem tehet nyilvánvalóvá: a politikai hatalom semmilyen gyakorlója nem mondhatja el
azt soha, hogy amellett, hogy követek bizonyos közösségi célokat, de az is nagyon fontos, hogy
minél hosszabb és minél tartósabb időn keresztül nálam legyen az irányítás, nálam legyen a
hatalom gyakorlása.
Még egy kitérő: mi történik akkor, amikor egy országban politikai változás – nem
rendszerváltás – van, hanem a korábbi hatalmon levő párt megbukik, és egy vagy több másik
párt nyeri meg a választásokat, alkot kormányt és veszi át az állami közigazgatást? Mi szokott
ilyenkor történni? Lecserélnek mindent és mindenkit, aki azelőttről való. Megjelenik a politikai
hatalomnak az új birtokosa a minisztériumban, és lecseréli a teljes személyzetet, mindenkit,
főleg, hogyha az illető munkavállalók a politikai algoritmus részeként kerültek be az adott
munkahelyre. Ezt próbálja kivédeni a demokráciának az a belső játékszabálya, hogy különbséget
tesz a politikai funkciók és az ún. köztisztviselők között. Az előbbi az, akit kinevez a politikai
elit, a politikai hatalom, a második pedig az, aki nyilvános versenyvizsga, pályáztatás, szakmai
úton és alapon nyerte el állását. Mind a kettőnek megvan a maga funkciója. Az biztos, hogy ez a
csere-mechanizmus, ez az eljárás érvényes azokra a személyekre, akik politikai úton vannak
kinevezve, a minisztertől kezdve a ranglétra legalsó fokáig rendszerint, kicserélnek mindenkit, és
51
ez valamit jelez. Azt jelzi, hogy a hatalom megtartásának az egyik első és fontos garanciája az
az, hogy a saját embereimmel veszem körül magam, hiszen a politikai hatalom birtokosának
szempontjából nem kívánatos az, hogy már belülről is kikezdje valaki, hiszen ezt a szerepet
ellátja az ellenzék, és mindenki más, aki a hatalmon kívül helyezkedik el. Ezekre a támadásokra
fel kell készülni. Azt, hogy a közigazgatás rendszerén belül jöjjenek létre ilyen lékek a hajón, azt
nem fogadja el senki, mert kezelni tudja ezt a problémát, azzal, hogy kicseréli az
alkalmazottakat. Fontos megjegyezni, hogy nem az a kérdés az alkalmazottak esetében, hogy az
illető hogyan végezte a munkáját, hanem az, hogy milyen párttagsága van, s ez a legfontosabb
kérdés.
Megint csak látszik, hogy mi a cél? Az a cél, hogy egy olyan politikai elitet alakítson ki a
politikai hatalomnak éppen kurrens birtokosa, amelyik ezt a stabilitást, a hatalomnak a
fenntarthatóságát vagy fenntartását is garantálja, biztosítja. Tehát ez a mechanizmus így
működik, és ezek azok a dolgok, amelyekről Machiavelli beszél. Machiavelli A fejedelem című
munkájában ismerteti a teljes elméletét. A szerző a fejedelemről beszél, aki a gyakorlatilag a
politikai hatalomnak a szimbóluma ebben a munkában. A fejedelem helyett itt gyakorlatilag a
hatalom-gyakorlójának bármilyen elemére gondolhatunk, pl. államelnökre, kormányra.
Machiavelli fejedelmet ír, de itt a politikai hatalomra kell gondolni.
Engedjék meg, hogy idézzek néhány gondolatot ebből a műből: „S mert a fejedelemnek
jól kell használni az állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie. Az oroszlán
tehetetlen a hurokkal szemben, a róka a farkasok elől nem tud menekülni. Ezért hurkot ismerő
rókának kell lennie, és farkast rémítő oroszlánnak. Aki egyedül az oroszlán természetét utánozza,
semmire nem megy vele. A bölcs uralkodó tehát, ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára
52
válik. S az okok, amelyek miatt ígéretet tett, megszűntek.”52 Fordítsuk le: valamelyik politikai
párt kiáll, és azt mondja, hogy: Azt ígérem, hogy valamilyen adótípust csökkentek, mert ezt
olvasta ki az adott pillanatban a közvélemény-kutatásokból, hogy ez a legfőbb gondjuk a
polgároknak. De megtörténhet, hogy 3 év múlva, miközben ő politikai hatalmat gyakorol, már
nem ez lesz a véleménye a polgároknak. Erre azt mondaná Machiavelli valószínűleg, hogy akkor
ezt az ígéretet el kell felejteni, nem aszerint az elv szerint kell cselekedni, hogy„az ígéret szép
szó, ha betartjuk úgy jó”, ami a morális megfogalmazás. Ennek a politikai megfogalmazása az,
hogy felejtsük el, nem kell azzal már foglalkozni, nézzük meg, hogy most mit akar a tömeg,
nézzük meg, most mit ír az a közvélemény-kutatás, lássuk, most mit akarnak a polgárok. Tehát,
ha az okok, amelyek miatt ígéretet tett, megszűntek, akkor az uralkodó ne legyen szótartó. „Ha
az emberek jók lennének, akkor ez az elv kárt okozna. De mert az emberek gonosz indulatúak,
nem tartanák meg adott szavukat veled szemben sem. Így hát neked sem kell megtartanod velük
szemben. Különben is, a fejedelem mindig talál rá alkalmat, hogy csalárdságát jó színben
tüntesse fel. Végtelen sok mai példával igazolhatnám ezt, és megmutathatnám, hány béke ment
veszendőbe a fejedelem szószegése miatt, hány ígéret maradt teljesítetlen, s az, aki a róka-
természetéhez tartotta magát, jobban járt. De ezt a természetet jól el kell titkolnia, és nagy
szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie. Olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának
élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja közöttük a maga emberét.”53
Ígéretszegés, a látszat fenntartása, esetleg a polgárok enyhe félrevezetése, valamilyen cél
érdekében, ez is hozzátartozik, mondja Machiavelli a politika eszköztárához, fegyvertárához. Ha
valóban őszintén, korrekt módon akarjuk leírni azt, hogy miről szól a politika, akkor nem
52 Niccolò Machiavelli: A fejedelem, forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár: http://mek.niif.hu/00800/00867/00867.htm, letöltés ideje: 2011. május 4.. 53 U.o.
53
tehetünk úgy, mintha ezek a szempontok nem léteznének a politikában. Nem mondhatjuk azt,
hogy a politika a közjó, kizárólag a köz és a polgárok javára történő ténykedés, ha ebben az is
benne van, hogy van egy közjó és van egy célracionalizmus, de ugyanakkor ugyanez a politika
lehet öncél is, lehet a hatalom megtartására, a hatalomstabilizálásra, a hatalom megszerzésére
irányuló törekvés, és ennek során nem morálisnak tekinthető tevékenységek is lezajlanak.
Még egy szövegrészt fogok idézni Machiavellitől. A benne szereplő két tézis, vagy két
gondolat szolgál a machiavelliánus jelző alapjául. Ez egyfelől az a gondolat, hogy nincs új a nap
alatt, az emberek térben, időben nagyjából egyformák. Az emberi természet ugye, ezt tanítják
már nagyon régóta a különféle elméletek, hogy az emberi természet az egyetemes. Egyformák
vagyunk, sem többek, sem kevesebbek természetüket tekintve, az embert egyféle fából faragták,
az összes embert. És ez térben és időben változatlan. Ez a történetfilozófiai alapvetés. Az emberi
természet az térben és időben azonos. A második állítás pedig arról szól, hogy az emberi
természet alapvetően, ha nem is mondjuk olyan radikálisan, ahogyan Machiavelli mondja, hogy
az emberi természet döntően gonosz és rossz, de annyit el lehet mondani, hogy az emberi
természet hajlamos a rosszra, a gonoszra, a hagyományos erkölcsi kategóriáktól eltérő
viselkedésmódra. Ennek a két premisszának az alapján von le egy olyan konklúziót Machiavelli,
hogy ha az embereket „ördögöknek” vagy „kisördögöknek” tekintjük, „akikben bent van a
kisördög”, akkor a Te politikád is szükségképpen olyan lesz, amely az ördögöknek a
gondolkodásához alkalmazkodik, ahhoz van mérve. Machiavelli ezzel azt mondja, hogy nem
lehetsz te az erkölcs korifeusa és megtestesítője, ha azok, akiknek beszélsz, vagy akiknek a
világában politikusként elkövetett tetteid, azoknak a világában nem ez az első számú és
legfontosabb érték. Úgy hangzik a metafora, hogy a fegyvertelen próféták mindig elbuknak. Ezt
mondja Machiavelli ebben a történetben, vagyis azt, hogy ahhoz kell adaptálni a próféciát,
54
amiről szól a reális valóság. Amiről szól az a világ, amit a politikai viszonyokban alkalmazunk,
ahol a politikai viszonyok szerint élünk.
A következő szövegrész kapcsán még egy-két érdekes dolgot ismertetni szeretnék,
ugyancsak a fejedelemről. Tehát Machiavelli arról beszél, hogy milyen típusú tulajdonságokkal
kell rendelkezni a hatalom gyakorlójának, a hatalom birtokosának, és arról, hogy tulajdonképpen
reálisan nem biztos, hogy minden tulajdonság meg kell, hogy legyen a politikusban, hanem elég
sok esetben az is, ha ezeknek a tulajdonságoknak a látszatát fenn tudja tartani a politikus a
polgárok előtt. Elég sok esetben fenn tudjuk tartani annak a látszatát, hogy etikus, helyes, jó
célokat követünk. Ha el tudjuk adni azt az embereknek, amiről tulajdonképpen másképp
gondolkodunk. Most egy sarkított példával élek: a náci Németország, a fasizmus ideje alatt. Ha
megnézzük, elolvassuk a náci Németország vezetőinek a beszédeit, akkor ott semmi egyébről
nem fogunk hallani, csak abszolút nemes, pozitív célokról, a német nemzet kiteljesedésének a
megvalósulásáról, kiválasztottságáról, meg egy sor olyan dologról, aminek eredményeképpen
aztán a német polgárok képesek voltak kimenni az utcára és virággal megdobálni a náci
Németország valamennyi vezetőjét, szimpátiájukat kifejezvén ezekkel a nemes célokkal. Azt
azonban mindannyian tudjuk, hogy ami ezek mellett és mögött történt, az a morális kategóriáktól
nagyon távol áll. Ezt csak azért vetjük fel a példaként, hogy radikálisabban is érzékeltessem azt,
amiről Machiavelli beszél. A náci Németország ugyanis célracionalizmusában etikus volt. Hát
mi rossz van abban, hogy a német nép egy erős nép kell, hogy legyen? Mi rossz van abban, hogy
a német nép olyan tulajdonságokkal, olyan belső szellemi meg gazdasági erővel rendelkezik,
amely kiemeli őt Európa tömegéből? Ezek mind nagyon nemes célok, nem is lehet ezt morális
értelemben elítélni. El lehet ítélni? Mondhatjuk azt, hogy ezek rossz célok? Nem. Ezzel szemben
55
ugye, ami a cél eléréséhez társított eszköztár volt, azt egyáltalán nem tekinthetjük etikus, morális
cselekedeteknek.
Machiavelli nem azt mondja, hogy így kell legyenek a dolgok, hanem azt, hogy akkor,
amikor a politikáról gondolkodunk, és a politikáról beszélünk, azért említsük meg ezeket a
történeteket is. Említsük meg azt is, hogy a politika színpadán nem mindig és mindenkor
erkölcsösen cselekedtek - az amúgy nagyon pozitív és szép célok elérése érdekében. A
történelemből hozhatunk még erre példákat, például Néró sem azért égette fel Rómát, mert kiállt
előtte a rómaiak elé és azt mondta, figyeljetek ide, most olyan rosszaságra készülök, most
mindenki el fog csodálkozni, hogy milyen immorális ember leszek. Nem, kiállt, és azt mondta,
hogy fel kell égetni Rómát, ezért meg ezért meg ezért. A polgárok jelentős része ráadásul
ezekkel a célokkal azonosulni is tudott. Erről mondjuk azt, hogy tulajdonképpen Machiavelli
lehúzza a leplet a politika világáról, és akkor ott áll előttünk a király meztelenül, és ez az, ami
zavarja azóta is a politikusokat, a politika képviselőit. Hogy mi zavarja? Az, hogy vannak
valóban a mi ténykedésünknek, a mi tevékenységünknek olyan elemei is, amelyek nehezen
lennének tarthatók morális értelemben. De erről lehetőleg ne beszéljünk. Hogyha kibuknak ezek
a dolgok, akkor jönnek a politikai botrányok. Például ha az derül ki, hogy Nixon választási
csalást követett el. Itt fog összefüggni a politika és a moralitás, mert a politikusokon azért a
moralitást mégis be szoktuk hajtani. Tehát, amikor már kikerül az asztalra valami, pl. a Nixon-
nal kapcsolatos Watergate botrány, amikor is az Amerikai Egyesült Államokban választási csalás
történik, és ez kiderül, és bekerül a médiába, akkor abban a pillanatban már a polgárok széles
köre, a politikai közösség alkotóinak a széles köre morális értelemben ezt elítéli. Ezért nem kell
ezekről a dolgokról beszélni, ezért nem szabad nyilvánosságra hozni a nép előtt, hanem, ahogy
írja Machiavelli, arról kell beszélni, hogy mindez teljesen rendben van. Mindez a nemes cél
56
szolgálatában, a nemes cél elérése érdekében történik. Mindez etikus és morális eszközökkel
történik, nyilván egy politikus nem mondhatja el, vagy nem szívesen mondja el magáról, hogy az
az igazság, hogy engem egy dolog foglalkoztat, mégpedig az, hogy 2011-ben is miniszter legyek
és 2020-ban is. Nem. Ő azt mondhatja el, hogyha én itt maradok, akkor morális, fontos céloknak
lesz egy folytonossága, és garantálom ezeknek az elérését, hisz ezek igen fontosak a közösség
számára. És mihelyst valaki másról kezd beszélni, vagyis arról, hogy az a helyzet, hogy a
politikus a hatalmat tartja a két kezével, akkor számára rögtön kényelmetlenné válik a téma.
Ezért kényelmetlen Machiavelli neve a szorgoskodó politikai elit képviselői számára, és ezért
nem szeretik, ha machiavellianizmussal vádolják őket, mind a mai napig.
A következő szövegrész is a tulajdonságok látszatáról szól: “És semmi sincs, ami a
látszatnál fontosabb lenne. Az emberek pedig inkább hisznek a szemüknek, mint a
tapasztalásuknak, mert látni mindenki képes, de kevesen tudnak tapasztalatot szerezni. Mindenki
azt látja, milyennek mutogatod magad. S csak kevesen érzik meg, hogy milyen vagy valójában. S
ezek sem merészelnek a többség véleménye ellen szólni, azok ellen, akiket az állam tekintélye
pártol. Az emberek cselekedeteiben, de különösen a fejedelmében, akivel szemben nincs hely a
számonkérésnek, a végcélt kell tekinteni. Győzzön tehát a fejedelem és tartsa fenn hatalmát, s
eszközeit tiszteletre méltónak fogják találni, és mindenki csak dicsérni fogja, mert a tömeg csak a
látszat és az eredmények után megy, a világon pedig csak tömeg létezik.”54
Ismételjük el az utolsó mondatot: „A tömeg csak a látszat és az eredmények után megy, a
világon pedig csak tömeg létezik.” Ezt ma, ilyen fogalmakkal nem mondjuk el a politikaelméleti
irodalomban, de elmondjuk százféle más módon. Könyvtárnyi irodalma van annak, amit úgy
nevezünk, hogy politikai kommunikáció. A politikai kommunikáció azzal foglalkozik, hogy mit,
54 U.o.
57
hogyan, mikor, milyen formában kell kommunikálnia a politikusnak, vagy a politikai pártnak, a
politikai hatalom gyakorlójának, vagy birtokosának. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a
tömegdemokráciában milyen fontos a közvélemény, a közvélemény-kutatás, a megfelelő
közvélemény elérése, fenntartása, a megfelelő polgárok támogatásának megszerzése és
fenntartása. Annak is van irodalma, hogy ezt a történelem folyamán különböző esetekben mikor
és hogyan érték el. Hogyan éri el a politikus vagy a politikai párt azt a látszatot, ami a
tömegeknek a leginkább tetszik? Érdekes lenne, ha netán talán valaki kézbe tudná venni egy
adott választási kampány során azoknak a felkért kampány-cégeknek a belső iratait, tanácsait,
vagy ha ott tudnánk lenni, amikor a kampány-cégnek a képviselője leül az államelnökjelölttel és
elmondja neki, hogy mit kellene csinálnia ahhoz, hogy nyerjen. Valószínűleg nagyon
meglepődnénk, és erősen visszaigazolva látnánk azt, amiről Machiavelli a politika kapcsán
beszél. Machiavelli ugyanis arról beszélt, hogy a tömeget manipulálni, irányítani kell, és ezekkel
az eszközeivel él a politika. Miért él ezekkel az eszközökkel? Nyilván a saját hatalmának, illetve
a saját sikerességének a fenntartása érdekében. Felmerül az a kérdés, hogy mennyire
manipulálhatók, vagy mennyire irányíthatók az emberek? Itt azt olvashatjuk, hogy előbb-utóbb a
tömeg véleményére fog hallgatni még az is, aki szkeptikus, vagyis a tömeghez képest konform
viselkedést fog tanúsítani. Ezért roppant fontos az, hogy a tömegdemokráciákban legyen egy
választói bázisunk, egy olyan nagyobb tömeg, aki mögöttünk áll, legyen valaki, akit kellőképpen
irányítva meg tudjuk szerezni még azoknak a támogatását is, akik kételkedők, ingadozók,
bizonytalan szavazók.
Egyébként szeretném felhívni a figyelmüket, hogy a modern demokráciák választásai
alkalmával az egyik legfontosabb hangsúly a választási propagandában arra a szegmensre
koncentrál, akiket úgy neveznek a politikatudományi szakirodalomban, hogy az ingadozók vagy
58
bizonytalan szavazók. Ők azok, akik arra a kérdésre, hogy „Kit választana, ha holnap választások
lennének?”, „Nem tudom”-mal válaszol. Erre a csoportra fókuszálnak rendszerint a kampányok,
vagyis amikor egy politikai párt saját célra készülő választási propagandát készít, akkor igen
hangsúlyosan ezt a kört kérdezi le. Hiszen azok, akik egyértelműen az adott pártra fognak
szavazni, akikről tudja, hogy ma is rám szavazott, holnapután és 50 év múlva is rám fog
szavazni, ebbe a csoportba nincs miért különösebb energiákat fektetni. Aki ma „ádáz” ellenség,
abba sincs miért különösebb energiákat fektetni, mert sose fogja tudni meggyőzni a megrögzött
konzervatívokat, hogy márpedig ők szabadelvűek legyenek. Így a pártok arra a szegmensre
fókuszálnak, amelyik rendszerint a legeslegnagyobb százalékban van jelen a választópolgárok
körében, és akik nem tudják még, hogy kire fognak szavazni, és számukra a pártok olyan
információkat adnak, úgy manipulálják, irányítják őket, hogy lehetőleg hozzá áramoljanak a
szavazatok.
Machiavelli A fejedelem című művét olvasva az a végkövetkeztetés, hogy az emberi
természetben igenis sokszor bizonyos szempontok felülírják azokat a hagyományos erkölcsi
normákat, erkölcsi kategóriákat, amelyek mentén egyébként élünk. Tehát megint hangsúlyozom,
ne essék félreértés, nem arról van szó, hogy egy ilyen teljes nihilizmusba, mindennek a
tagadásába süllyedne az ember, hogy nem létezik sem erkölcs, sem ember, sem Isten, hanem
arról van szó, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos tevékenységi területen, például a
politikában, mondaná Machiavelli, igenis vannak szempontok, amelyek felülírják ezt a
hagyományos, klasszikus erkölcsöt. Hogy hogyan írják felül ezeket? Igazából Machiavelli nem
többről és nem kevesebbről beszél, mint arról, hogy a magánerkölcs, vagy a magánmorál és a
politikai morál az két különböző dolog. Két különböző módon írható le, a kettő nem esik egybe,
és vannak olyan elemei, amelyek miatt a kettő nem is eshet egybe. Hiszen a magánmorál arról
59
szól, amiről alapvetően az egyén: a mindenkori ember esetében, mint már többször
megállapítottuk, létezik egy cél, amit kitűz maga számára az ember, akár a boldogságáról szól az
a cél, akár egyébről, de mindenképpen valami olyan cél, amitől az ember úgy gondolja, hogy jól
fogja magát érezni a bőrében. Ezek a célok százfélék lehetnek, erről a filozófusok sokkal jobban
értekeztek, mint azt én tenném, lehet ez a cél az élvezet, az ösztön, az anyagi javak, az eszmék, a
nemes tettek, az ideálok, a vallás, bármi, amit célként kitűzünk magunk számára, hogy mitől
leszünk boldogok. Ebben a magánmorálban az értékelés kategóriái a hagyományos erkölcsi
kategóriák mentén zajlanak, pontosabban a jó és a rossz között. Mi, emberek a cselekedeteinket,
még akkor is, hogyha a rosszat követjük el, ebben a kategóriahálóban értékeljük, tudjuk, hogy
most jót tettem, most rosszat tettem. Most rosszat tettem, de tudom egyébként, hogy mi lett volna
a jó. Most jót tettem, de lehet, hogy rosszat kellett volna tennem. Nyilván, ennek az egész
dolognak a hordozója, a viselője az egyén, az egyes ember, mindannyiunk. Ezzel szemben, a
Machiavelli-típusú gondolkodás azt mondja, hogy ez a kategóriaháló, és ez az eszmerendszer
nem alkalmas politikai jelenségek, politikai viszonyok és a politikai cselekedetek, vagyis a
politika világának a leírására, ugyanis a politikában sokkal, de sokkal fontosabb az, amiről
korábban beszéltünk: a hatalom megragadása, a hatalom megtartása. Machiavelli arról is
értekezett, s mindjárt hozom a mind a mai napig fennálló példákat, hogy a politikust igazából
nem mindig aszerint ítéljük meg és értékeljük, hogy jót cselekedett vagy rosszat, hanem aszerint
ítéljük meg, hogy sikeres volt vagy sikertelen volt és elbukott-e vagy sem abban, amit csinált.
Ezek a dolgok összefüggnek. Gyakorlatilag a politikumnak, a politikai életnek a hordozója, a
politikus ő maga így gondolkozik, mondja Machiavelli, a politikai viszonyokról, hogy a
politikában nem, vagy nem minden esetben azt kell néznem, hogy jó-e vagy rossz amit
cselekszem, hanem azt kell néznem, hogy sikerhez vezet-e az, amit cselekszem, vagy
60
sikertelenséghez? Milyen értelemben vezethet sikerhez? Hát például olyan értelemben, hogy
megtartom a hatalmamat. Az egy siker. Megnyerem a választásokat. Ez is siker, ugye. A
választások megnyeréséről soha nem azt mondjuk, hogy jó volt a politikai párt, hogy erkölcsös
volt a politikai párt abban a ténykedésében, hanem azt mondjuk, hogy sikeres volt az X.Y.
politikai párt a választók meggyőzésében, és ezzel együtt a legtöbb szavazat begyűjtésében.
Vagyis ebben a sikeres és sikertelen kategória-párban ítélendő meg a politika világa. Persze a
politikai életben mindig vannak ún. közösségi javak. Azok a nagy célok, ugye, azok a nagy
javak, amiket a politika mindig kitűz a maga számára, vagy a mások számára, hogy ezeket kell
elérni. Ilyen közösségi cél lehet az Európai Unióhoz való csatlakozás, az államháztartási hiány
csökkentése, a nép életszínvonalának a növelése. Sok mindenről lehetne közjóként beszélni, ezek
a javak etikai értelemben is jók. Azt mondanánk, hogy igen nemes, szép célok, erre mondjuk azt
a Machiavelli olvasatában, hogy a politika célracionalizmusában etikus. Mert az a cél, amit
követ, az egy jó, etikus cél, amit ő kitűz legvégső célként. De akkor, amikor azt a kérdést tesszük
fel, hogy milyen eszközökkel éri el azt, és hogy sikeres-e vagy sikertelen-e a cél elérésében,
akkor többé már nem az etikai kategóriák szerint mérlegelünk. Azt a kifejezést vagy azt a
mondatot bizonyára ismerik, hogy a cél szentesíti az eszközt, igaz? Ez az a mondat, amit hosszú
évszázadok óta Machiavelli számlájára írnak, Machiavelli szájába adnak, gyakorlatilag tőle
eredeztetnek. Ezt használjuk a mindennapi nyelvben is, hogy a cél szentesíti az eszközt, vagyis
eljutottunk valahová, ha az még nem is a leghelyesebb úton történt. Machiavelli egyébként ilyen
mondatot nem ír le sehol, de végül is kikövetkeztethető azokból, abból az elméletből, amit ő
kifejtett. Ez a mondat így, szó szerint viszont sehol se jelenik meg Machiavellinek A fejedelem
című művében, hanem ez egyféle összegzése az ő gondolatiságának.
61
Az egyik konklúzió, amit a politikai élet kapcsán e tekintetben elfogad Machiavelli, az
az, hogy aki nem tudja elfogadni, hogy a politikának más játékszabályai vannak, mint az egyéni
vagy magánéletnek, az ne adja ilyesmire a fejét. Mert ez egy olyan műfaj, olyan tevékenységi
kör, amiben számolni kell azzal, hogy a célok elérése nem mindig etikus, erkölcsös eszközök
alapján vagy segítségével történik.
62
LIBERALIZMUS, LIBERÁLIS DEMOKRÁCIA, LIBERÁLIS MINIMUM. KONZERVATIVIZMUS ÉS LIBERALIZMUS
Ha a politikai rendszerek alapjául szolgáló ideológiák széles skálájából arra kérdezünk rá,
hogy ma, itt és most, melyik az a politikai ideológia, amely az Európai Unió államait jelentősebb
mértékben meghatározza, akkor az kell legyen a válaszunk, hogy a liberalizmus. A liberális
ideológia ilyen vagy olyan mértékben ezeknek az államoknak a politikai rendszerét
meghatározza. Úgy is meg lehet fogalmazni ezt a kijelentést, hogy ezekben az államokban, a
modern polgári demokráciákban érvényesül egy olyan csomag, amit úgy szoktunk nevezni, hogy
a „liberális minimum elve”. Arra gondoljanak, hogy van valami olyan csomag, egy pár olyan
tézis, amelyik gyakorlatilag a liberalizmus hagyományában fogalmazódik meg, de már a modern
demokráciák mindegyikébe beépült. Milyen gondolat vagy milyen politikai tézis, állítás
kapcsolódik a liberális minimumhoz? Például a pártok közötti váltógazdaságnak a logikája.
Tehát ugye az, hogy a pártok között egy szabad verseny van a választások során, amelynek
keretében mindenki indít jelölteket, mindenki kampányt folytat, mindenki egyenlő eséllyel indul
a politikai versenyfutásban, és ezek közül valaki vagy valakik győztesek lesznek. Ez ugye a
politikai pártok közötti váltógazdaságnak a rendszere, és ez attól függetlenül érvényes, hogy
éppen a kurrens politikai hatalom milyen színezetű. Lényegtelen, hogy az adott párt konzervatív,
nemzeti érzelmű, jobboldali vagy baloldali, ettől függetlenül mindenki elfogadja, elismeri, hogy
ez az elv a politikai rendszer alapjául szolgál. Egyféle megállapításként elmondhatjuk, hogy a
63
liberalizmus, a liberális ideológia kissé erősebb, mint az összes többi ideológia 2012 Európájából
nézve, hiszen több olyan elemet tartalmaz, amelyek a bármilyen színezetű politikai rendszernek a
gyakorlatában benne van.
Mi az, ami a liberális hagyományból él és virul a gyakorlatban, a különböző politikai
rendszerekben? Az első tényállás az a történeti aspektusa a dolognak. Fel kell tennünk azt a
kérdést, hogy a liberális hagyomány honnan, milyen formából származik, alakult ki, honnan
vezethető le, hol fogalmazódik meg, milyen kontextusban? Az ideológia kialakulása elsősorban
John Locke-hoz kapcsolódik, aki egyébképpen egy 17. századi szerző, 1632-ben született és
1704-ben halt meg. Ha megnézzük ezeket az évszámokat, akkor valamivel nagyon szépen
egybeesik, és ez éppen az angol polgári forradalom. Az angol polgári forradalom időszaka
gyakorlatilag párhuzamos John Locke életével, ugyanis 1640-ben kezdődik és körülbelül a
század végéig tart. Mindegyik eseményhez lehet pontos évszámot társítani a történelemből, és
nagyjából 1642-1688 közöttinek datálják a történelemkönyvek az angol polgári forradalom
időszakát. Láthatjuk, hogy negyven, ötven évről beszélünk, amikor sok minden zajlik, és ennek a
polgári forradalomnak az idején írta meg politikaelméleti, politikai filozófiai munkáit John
Locke, aki egyébként a maga részéről gyakorolta is a politikát, tehát politikus is volt. John Locke
alapvető művének, a Második értekezés a polgári kormányzatról címűnek komoly
következményei voltak Európa jelenlegi politikai térképére nézve. Egyfelől következményei
voltak bizonyos tekintetben az angol polgári forradalomra nézve, még akkor is, ha az angol
polgári forradalom idején nem tudták, hogy ezt a munkát John Locke írta, akkor ugyanis álnéven
tette közzé művét. A mű eszmeisége mindenképpen benne volt Angliának a korabeli
szellemében és világában.
64
Azt már többször tisztáztuk, hogy a politikai elméletnek hol és hogyan van tere és azt
mondtuk, hogy ott lehet értelme politikáról gondolkozni, ahol egyrészt szabad, és ahol ezt
valamilyen formában nyilvánosan is meg lehet tenni. A görögök például egykoron az agorán
tették ezt, és így lehetett, így tudtak hatni polgárok a politika menetére.
Egy technikai vívmány, amely John Locke életéhez hozzákapcsolódik és a polgári
forradalom időszakában történik, az a nyomda. Ez azzal kapcsolatos, hogy ezeket a munkákat
már kézbe lehetett venni, terjedtek is, el lehetett olvasni, és ez roppant fontos fejlemény valóban,
hogy hogyan tud hatni, egy politikai eszmerendszer, egy politikai gondolat magára arra a
közegre, ahol megszületik. Ebben a tekintetben is volt egy kis szerencséje John Locke-nak, hogy
az eszméi úgy és abban a formában terjedtek, egész egyszerűen azért, mert olvashatóak,
megfoghatóak voltak, így tudott hatni már a maga korában. Hogy hogyan tudott hatni a John
Locke a későbbiekre nézve? Egyetlen következményt kívánok megemlíteni, hiszen azóta is
meghatározza, akár Európának és a világnak a politikai életét. Ezt a fejleményt pedig úgy hívják,
hogy az Amerikai Egyesült Államok. Felmerülhet a kérdés az olvasóban, hogy hogyan
kapcsolódik össze a két történet? Olyan módon, hogy az, aki megfogalmazta a Függetlenségi
Nyilatkozatot, illetőleg az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáinak egyikeként tartjuk
számon, név szerint Thomas Jefferson, ő gyakorlatilag a John Locke Második értekezés a polgári
kormányzatról című műve alapján és annak a szellemében, annak a hagyományában gyökerezve
szövegezi meg a Függetlenségi Nyilatkozatot, és irányítja az Amerikai Egyesült Államok
alkotmányának létrehozását, és annak változásait. Tehát John Locke közvetlen módon hatott az
amerikai politikai viszonyok alakulására is. Az Amerikai Egyesült Államokat mind a mai napig
az egyik legszabadabb államnak, tehát az emberi jogok érvényesülésében élenjáró államnak
tartjuk, mert eleve kiindulópontja a 17. század vége volt, és mert ezen a hagyományon épült fel
65
maga az Amerikai Egyesült Államoknak a föderatív rendszere. Ezen kívül még sorolhatnánk,
hogy még mi mennyi mindenre hatott John Locke közvetlen módon is, és itt felhívom a
figyelmet, hogy nem arról beszélünk, hogy John Locke Második értekezése a polgári
kormányzatról egy másik politikaelméleti munkára hatott volna, hanem arról beszélünk, hogy
Locke művének, gondolatainak olyan hatása volt, mely ténylegesen, de facto, teljes valójában
meghatározta a politikai rendszerek kialakulását. Ugyanakkor fontos az is, hogy a politika,
vagyis a mindenkori államhatalom feladatáról John Locke által megfogalmazott tézisek azok,
amelyek most és itt, a mi politikai viszonyunkban meghatározzák politikai környezetünket.
A liberalizmus politika fogalma egy olyan típusú gondolkodást jelent a politikáról, a
politika funkciójáról, szerepéről, a politika által betöltött feladatokról, amelyet aztán a későbbi
szakirodalomban a politikáról alkotott negatív fogalommal illetnek. Arról szól a politikának a
negatív fogalma, amit ez Thomas Jefferson-tól származó szöveg tartalmaz: „Történelmi
ismereteim, olvasmányaim alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy a legtöbb esetben a
rossz kormányzás okát, vagy gyökerét a túl sok kormányzatnál kell keresni”.55 Mit értünk ez
alatt? Arra kell gondolni, hogy milyen funkciókat, milyen szerepet tölt be a kormány, milyen
tevékenységet fejt ki. Tehát azt, hogy túl sok kormány van, metaforikus értelemben állítja.
Legtöbb rossz kormány az azt jelenti, hogy túl sok a kormányból, vagy túl sok kormány van. Ez
a liberalizmusnak egy alapvető mondása, mondanivalója, vagyis az, hogy a kormánynak addig
van szerepe, a kormány tevékenységi köre, a mindenkori politikai hatalom szerepköre addig
terjed, ameddig azt a polgárok érdekei közvetlenül kívánják. Fordítsuk meg a kijelentést. Arról
beszél ez a gondolat, és arról beszél a liberális ideológiának egy nagyon fontos állítása, hogy a
politikai közösséget alkotó polgárok életébe csak nagyon indokolt, megkívánt és szükséges
55 Thomas Jefferson
66
esetekben, környezetben és kontextusban szabad és kell beavatkoznia az államnak. És ez az
úgymond állami beavatkozás. Az állami beavatkozás állna a dolgok egyik oldalán, az állami
beavatkozás típusú logika, a dolgok másik pólusán áll az a dolog, amit úgy hívunk, hogy
individualizmus.
Az egyik póluson ugye ott van az individuum, ahogy a szó is mutatja, az egyén, vagy a
mi esetünkben átfogalmazva a polgár, a polgári közösség vagy az állampolgár, mi magunk. A
másik póluson ott áll az állam, ami egy konstrukció, állami intézményekből áll össze. A kérdés
nyilván arra vonatkozik, és ez az, amiben állást foglal a liberális ideológia is, hogy ez a kettő,
hogyan illeszkedik és viszonyul egymáshoz? Meddig terjed az egyén, vagy meddig terjed az
állam? Mi az az egyén életében, amibe és amikor az állam beleszólhat, és mi az, amibe nem
szólhat bele? A liberális ideológiája egyértelműen, azt mondja, hogy vagy ameddig csak
lehetőség van, addig az állam ne avatkozzon bele az őt alkotó politikai közösség, vagyis az
állampolgárok életébe. A fordított esett az, amikor az állam nagyon sok tekintetben és nagyon
sok értelemben határozza meg a polgár életét, vagyis beavatkozik a polgárok életébe. Hadd
említsek egy olyan példát, amiről már szó volt, s ami a közjó fogalmával kapcsolatos. Az állam
kijelöl a politikai alakulat szintjén olyan közösség javakat, amelyeket érvényesít, mert nála van a
hatalom, és azt, hogy milyen mértékben érvényesíti, az állam dönti el. Ez az egyik út, és van a
másik út, amelyik azt mondja, hogy nincsenek ilyenek, nem jelölünk ki semmi ilyet, hiszen
minden polgár maga tudja a legjobban, hogy milyen célokat, milyen javakat kíván. Ez az utóbbi
út az, amelyik végső soron a liberális ideológiához közel álló állítás.
A liberalizmus az individuum, az egyén, a polgár mellett teszi le a voksát. Tehát azt
állítja, hogy a polgár, vagyis az individuum érdekének az érvényesítése érdekében addig a
maximális határig el kellene menni, ameddig csak lehet, és csak abban a pillanatban kell
67
beavatkoznia az államnak, amikor valami már nem működik. Az egyik klasszikus liberális
szerző, John Stewart Mill írt egy kis tanulmányt a szabadságról, és ezt a mondatot, ebben a
formában ő írta le: „A szabadságom addig terjed, ameddig mások hasonló szabadságát nem
korlátozom”. Ez ma már majdnem egy automatizmus, benne van a fejünkben, hogy ezeket a
határokat nem lehet átlépni. De mi van akkor, ha mégis megtörténik? Hát ez az a pont, amikor az
államnak be kell avatkozni, de ezt megelőzően ahhoz, hogy kinek milyen szabadsága van, hogy
hogyan gondolkodunk a magunk szabadságáról, hogyan éljük meg a szabadságunkat, az
államnak nincs köze. Ha úgy valósítjuk meg a saját szabadságunk fölötti rendelkezést, hogy nem
károsítjuk mások hasonló szabadságát, akkor ebbe igazából senkinek semmi beleszólása nem
lehet. Ott és abban a pillanatban van beleszólása az államnak, ahol ezek a dolgok sérülnek, és ezt
úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az állam első és kiemelt funkciója a törvényesség biztosítása.
Ezt írják a liberális gondolkodók, többek között John Locke is, hogy az állam igazi és
voltaképpeni funkciója a törvény, a törvényesség fenntartásának a biztosítása, és ezen túl nincs is
különösebb funkciója. Ilyen értelemben az állam nem mondhatja például meg azt, hogy az
ortodox vallás az államvallás, mint ahogyan megmondták ezt akár ebben az országban is 1989
előtt. Ezek olyan ügyek, amelyekbe nem avatkozhat bele az állam. Ez is egy jó példa arra, hogy
hogyan viszonyul egymáshoz a két dolog. A liberális ideológia azt mondja, hogy a vallási
meggyőződés magánügy, a magánszférához tartozó dolog. Ezzel szemben volt egy másik típusú
politikai gondolkodás, ami a kommunista diktatúrák idején élt, és az pedig az volt, hogy vallás
van, van több is, de azok között van egy kiemelt, fontosabb, amelyik megfelelő módon volt
kezelve, finanszírozást, támogatást kapott, és ezt belefoglalták Románia alkotmányába is, többek
közt. Ez az, amire azt mondaná a liberális, hogy ilyen nem lehetséges, hogy ilyen típusú
68
közösségi javakat, amelyek bele vannak foglalva az alkotmányba, mint az elsődleges
államvallás, nem helyes alaptörvénybe kodifikálni.
Hogyan lesz ebből a politika negatív fogalmának definíciója? Ha azt kérdezzük a liberális
gondolkodóktól, hogy akkor tulajdonképpen mi is az állam feladata, akkor az a válasz, hogy az
állam feladata az, hogy védje a polgárainak a szabadságát, a jogait, védje a polgárainak a saját
boldogulásához való saját jogát. Maga a védés is egy negatív szó, mert valami defenzívát jelent,
valamiféle védekezésről szól. Az állam másik feladata az, hogy büntessen. Az állam véd és
büntet, ezt a két feladatot látja el. Mit büntet? Ha valakinek a szabadsága, a joga, egyéni
boldogsághoz, méltósághoz, való joga sérül, ott lépjen fel és büntessen, és ez által tartsa fenn a
törvényes rendet. Thomas Jefferson azt közli velünk, hogy az a rossz politikai berendezkedési
forma, ahol az állam túl sok feladatot ragad magához, erre utal az idézett szövegben.
Pontosabban, megfordítva ezt: az a jó, ha az állam minél kevesebb feladatot birtokol, minél
kevesebb kompetenciát von magához, vagyis minél szélesebb mértékben, minél nagyobb
mértékben próbálja a polgárok, az individuumok szabadságát érvénybe lépni.
Leslie Stephen-nek az a mondása eszünkbe kell jusson, hogy a forradalmak és a politikai
gondolatok között elég szoros kapcsolat és szoros összefüggés van. Vagy egyik okozza a
másikat, vagy fordítva, mert ugye itt sem véletlen, hogy az angol polgári forradalom, illetőleg a
liberális gondolatrendszernek, a liberális ideológiának a kialakulása nagyjából kéz a kézben
halad. A kettő kölcsönösen hat egymásra: a politikai gondolat hat a valós politikai folyamatokra,
és a valós politikai folyamatok újabb és újabb ötleteket dobnak fel a politikai elmélkedés
számára, tehát újra és újra választ várnak, vagy kívánnak különféle kérdésekre. Az angol polgári
forradalom közel ötven esztendeje Anglia életében egy nagyon mozgalmas időszak,
történelmileg, politikailag, illetőleg a mai angol politika alakulása szempontjából egyaránt. Itt
69
most nem is célom és feladatom, hogy az angol polgári forradalom összes rejtélyébe bevezessem
a hallgatókat, csupán néhány fontos momentumra szorítkozok ebből a történetből, olyanokra,
amelyek a politikai fogalmak szintjén is izgalmasak. 1650-1660 környékén nem sokkal vagyunk
a középkor után, valahol a kora újkor környékén. A középkor társadalmi, politikai
berendezkedéséről a feudalizmus jut eszünkbe. Ez mit jelent? A feudalizmusra egy erős
hierarchia a jellemző, van az uralkodó réteg, ez lehetett nagyobb vagy kisebb, illetőleg van az
uralkodó rétegnek termelő, a neki dolgozó, számára javakat előállító jobbágyok, földművesek
rétege. Ezeken kívül pedig még voltak az egyházi intézmények, a klérus. Summa summarum,
számunkra az a lényeges, hogy ez olyan társadalmi, politikai, társadalmi berendezkedés, amelyre
az jellemző, hogy vannak valahol valakik, akik törvény felettiek, akik gyakorlatilag törvényen
kívül vannak, olyan értelemben, hogy nem kell betartaniuk a törvényeket, és tulajdonképpen azt
csinálnak, amit akarnak. Leszámítva az egymás közötti viszonyaikat, mert ott talán egymás
érdekét sértették, és volt ebből konfliktus bőven, ha egyik földesúr a másik földesúr földjeire
vágyakozott. Tehát olyan királyságok, abszolutisztikus monarchiáknak az időszaka volt ez,
amikor az abszolutisztikus hatalomgyakorlásnak a logikája volt érvényben.
Honnan származik az abszolutizmus szó? Latinul így szerepel a szógyök: absolut(e). Ez a
szó azt is jelenti, hogy felmentés, vagy felmenteni. És ennek a teljes latin kifejezése így néz ki,
hogy: legibus absolut(e). Vagyis lefordítva: a törvények alól, a törvények hatálya alól felmentve.
Azért használjuk ezt a kifejezést az egész abszolutizmus korára, mert az abszolutizmus korára az
volt jellemző, hogy a politikai hatalom birtokosai valami olyan kört, valami olyan elemet
képeztek az adott politikai rendszerben, akik maguk a törvények hatálya alá nem estek. Persze,
hogy nem estek, mert ők hozták a törvényeket, aszerint, ahogyan ők akarták, és saját magukra
nyilván nem tették érvényessé a törvényeket. Ezáltal lettek az abszolutizmus idején uralkodóvá,
70
királlyá, ami nem valamilyen ma használatos törvényes rend keretében zajlott, hanem
örökösödési jog elvén, hiszen tudjuk, hogy a királyi családokban a leszármazásnak komoly
játékszabályai vannak: a király meghalt, éljen a soron következő király, meg az első fiúgyermek,
ha nincs, akkor második, harmadik. Ha nincs, akkor jöhettek szóba az oldalágak és
mindenképpen örökösödési jogon alapult ez az egész történet, és maguk, akik a királyi vér
vonalán uralkodók voltak, a törvények hatálya alól fel voltak mentve Az uralkodók között volt,
aki erősebben élt ezzel, volt, aki kevésbé.
Tehát az abszolutizmus jellemezte azt a kort, amikor egész Angliában elindul a mi
történetünk, s ennek volt egy nagyon fontos kiváltó oka, melyet nagyon röviden, egy-két
mondatban összegzek. Ez pedig úgy hangzik, hogy I. Stuart Jakab uralkodott Angliában és
nagyon agresszív abszolutizmust hirdet meg. Az angol társadalom akkor egy kicsit másképp
nézett ki, abban az értelemben, ebben az időszakban valójában létezett már a parlament. Vagyis
létezett egy olyan gyűlés, egy olyan szerv, egy olyan politikai intézmény, amelyik a monarchia
politikai életétben bizonyos kérdésekbe bele tudott szólni. Ennek volt valamiféle politikai
szerepe, és ezt a parlamentet próbálta semmivé tenni I. Jakab, amikor az úgynevezett nyílt
abszolutizmust bevezeti. Pontosabban ekkor feloszlatja, vagy megszünteti az akkori parlamentet
és ennek okán elindul a konfliktus az angol társadalomban, ami végül is a több évtizeden
keresztül tartó polgárháborúhoz vezet, legalábbis Angliában, és ami lezárul 1688 környékén, az
úgynevezett dicsőséges forradalommal. Nagyon röviden arról van szó tovább az angol polgári
forradalomban, hogy a királyság hagyományos intézménye, illetve az egyre erősebb és
feltörekvő polgárság, polgári társadalom egy kemény konfliktusba kerül egymással. Mi ennek a
konfliktusnak és ennek az egész polgárháborús a végeredménye? Az, hogy a végén, 1688-ban
megmaradt a királyság, de Angliában már többet sohasem lesz olyan a királyság, amilyen azelőtt
71
volt. Az a királyság, amely 1688-ban Orániai Vilmossal kezdetét veszi, az már teljesen más
típusú történet lesz, mint az, amelyet az abszolutizmus hagyománya fényjelzett és jelentett.
Cromwell Olivér volt ennek a polgárháborúnak az egyik oszlopos, meghatározó alakja,
az ő nevéhez fűződik egy nem elhanyagolandó esemény is a forradalom idején, amelynek
nagyon erős szimbolikus jelentősége van, ugyanis Cromwell Olivér lefejezteti I. Károly-t, az
éppen trónon levő angol királyt. Ez az első királygyilkosság Európa újkori történelmében, és
ennek is meg van a maga szimbolikája, hogy miért pont Angliában, hogy miért pont ebben a
kontextusban, tehát ebből nagyon erőteljesen és világosan látszik, ami meg is történik Angliában,
hogy az angol társadalom leszámol egyszer és mindenkorra a királyi abszolutizmus történetével.
Megteszi ezt a politikai rendszer belső alakításának a révén is, de megteszi ezt nagyon konkrétan
és valóságosan a királygyilkosság által. Mindenképpen ezek az események beletartoztak a
dolgok rendjébe, akármilyen furcsán is hangzik, hogy egy király lefejezése beletartozik a dolgok
rendjébe. Igenis beletartozik a dolgok rendjébe, az angol társadalom ezzel kifejezett valamit egy
politikai rendszer iránt. Orániai Vilmos uralma, aki az 1688-os dicsőséges forradalom keretében
kerül Anglia trónjára, és I. Károly uralkodása között radikális különbség van. Az a nagy
különbség a két uralom között, hogy 1689-ben megszületik Angliában az a dokumentum, amit
úgy hívnak, hogy a Bill of Rights, ami magyarul azt jelenti, hogy a jogok dokumentuma, a jogok
nyilatkozata, a jogok cetlije, akárhogy fordíthatjuk azt a „bill” szócskát. Ez az a dokumentum,
amelyet elfogad az angol parlament és az angol király is, ez a dokumentum egészen más
viszonyok között rendezi az addigi korlátlan királyi uralmat. Ez az a dokumentum, amelynek az
alapján Angliából a korábbi abszolutisztikus monarchia helyett alkotmányos monarchia lesz. Ez
az a politikai rendszer, ahol van alkotmány is, és van király is.
72
A király viszont többet már nem törvények alól „absoluta”, hanem alá van vetve az
alkotmány, illetve a belőle származó törvényes előírásoknak, mint bármilyen más polgár. Ezzel
együtt a királynak az alkotmány vagy a törvények révén lehetnek bizonyos típusú kiváltságai.
Erzsébetnek, Anglia királynőjének mind a mai napig vannak jogosítványai, vannak kiváltságai,
már az is önmagában kiváltság, hogy egy olyan palotában lakik az állam pénzén, amilyenben
lakik… De a nagy különbség a két dolog között az az, hogy ezt nem a királynő adta magának,
hanem ezt az angol parlament adta Anglia királyának. Az alkotmányos monarchia a törvény és
az alkotmány keretei között működő királyságnak az intézményét jelenti. Itt van néhány
említésre méltó dolog: Angliában a legfontosabb közméltóság az angol királynő, ezzel együtt
nem az angol királynő kormányoz, hanem a parlament, illetve a parlament által kinevezett
végrehajtó hatalom, vagyis a kormány kormányoz. Az említett Bill of Rights egyszer és
mindenkorra letéríti Angliát az abszolutista monarchiák útjáról, és elvezeti az alkotmányos
monarchiák útjára. Arra az útra, amelyik úton ma is, a XXI.. században Anglia halad előre, és
nem is akárhogyan teszi ezt. Azért felhívnám a figyelmüket az évszázadra, amikor ez megtörtént:
1688, vagyis háromszáz valahány éve. Ezért van az, hogy azt olvassák, hogy „az angol politikai
rendszer évszázados hagyományai”, mert ezek a hagyományok valóban évszázadosak, hiszen az
a politikai rendszer, ami szerint ma Angliában élnek és működnek, az gyakorlatilag a XVII. és a
XVIII. század fordulóján jött létre. Most nem mutatom be részletesen, hogy a Bill of Rights
milyen előírásokat tartalmaz, a lényege az, hogy egyfelől egy korlátozott királyi hatalmat
kodifikál, vagyis a király hatalma korlátozott. Másfelől pedig, a kormányzás hatalmát oda adja a
mindenkori parlament kezébe. A Bill of Rights-ról még azt kell tudni egyébképpen, hogy az
Amerikai Egyesült Államok alkotmányának – amelyet szintén az 1700-as évek környékén hoztak
létre és ratifikáltak több éven keresztül – az első kiegészítései (First Ammendment) a Bill of
73
Rights szövegén alapulnak. Ez a dokumentum és az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának
az első tíz kiegészítése nagyon hasonló, tehát ennek is fontos következményei voltak. Azt tudni
kell az Amerikai Egyesült Államok alkotmányáról, hogy az nem egy olyan alkotmány, mint a
román és a magyar. A román és a magyar alkotmány esetében, most is azt látjuk, hogy
módosítják, Romániában a mostani az egy új alkotmány, 2003-ban fogadták el. Magyarországon
még aktuálisabb a dolog, hiszen 2012. január 1-től lépett érvénybe a Magyar Köztársaság új
alkotmánya. Persze ezekben az esetekben is megmaradhatnak dolgok a régi alkotmányok
szövegéből, de Amerikában nem ez a rendszer. Amerikában az alkotmány eredeti, 1790-es
szövege érintetlen, kompakt marad. Minden, amit az élet hozott, hogy finomítani kellett, azt az
ún. ammendment-rendszer, vagyis a kiegészítések tartalmazzák. Az Amerikai Egyesült Államok
alkotmánya megszületése után az első javaslat az volt, hogy az első kiegészítés a Bill of Rights
által kodifikált jogok legyenek, és akkor így ezek oda be is kerültek.
Arról beszéltünk, hogy Angliában évszázados hagyományok vannak, több évszázadra
nyúlik vissza a mai politikai kultúra, tehát könnyű az angoloknak a fejlett politikai kultúrájukkal.
Hát igen, bizonyára könnyű számukra, mert ez a politikai kultúra, ebben a mostani formájában
három és fél évszázada formálódik, alakul. Míg közben például a fiatal román demokráciának az
ilyen irányú intézményes hagyományai most már a 21. életévűket töltötték be, s lehet, hogy
háromszáz év múlva elérjük mi is azt, amit az angolok jelenleg birtokolnak a politikai kultúra, az
alkotmány és a törvényesség szintjén. Az angol demokráciának tényleg van egy hagyománya,
ami abban áll, hogy a dicsőséges forradalmat kővető időszakban kialakul Angliának az a hatalmi
rendszere, vagy hatalmi struktúrája, ami ma is létezik. Emellett az angol politikai rendszer
legfontosabb centrumai azok a következők: az alsóház, a felsőház, a kormány, illetve a király. Az
angol két kamarás rendszer. Az alsóház, az úgynevezett House of Commons, ez a voltaképpeni
74
törvényhozói hatalom birtokosa, akkor is az volt, és ma is az. Lehet, hogy félrevezető lesz az,
amit mondok, de ha a törvényhozás oldaláról vagy a konkrét politikai cselekvés oldaláról nézzük
ezt a dolgot, akkor az alsóház a fontosabb ház, ha úgy tetszik. Nyilván egyikük se fontosabb, de
a törvények itt születnek, a törvényhozás jogkörével az alsóház rendelkezik. Mi az, ami még
fontos az alsóház estében? Az, hogy az angol választási rendszerben az alsóháznak, a House of
Commons-nak a tagjait megválasztják egy választási rendszerben, ez egy választott testület,
választott képviselőkből áll. Itt van a népszuverenitásnak az elve, ebben a rendszerben, hiszen a
nép választja meg a maga képviselőit, küldötteit.
Amiben eltér az angol rendszer a romániai rendszertől, az a felsőház, az úgynevezett
Lordok Háza. Tudják, hogy mi képviselőket is, illetve a szenátorokat is választunk. Elmegyünk
szavazni és rátesszük a pecsétet a jelölteket tartalmazó a listákra. Angliában a Lordok Háza nem
egy választott testület, hanem történelmi, arisztokratikus ház vagy testület. Itt gyakorlatilag a
kezdetektől fogva az angol társadalomnak azok a szereplői, azok a személyek kerültek be, akik,
meghatározó szerepet töltöttek be a társadalomban. A XVIII. század idején egyházi méltóságok,
az arisztokraták, az arisztokrata családoknak a képviselői, a lordok itt voltak, ezért a név: Lordok
Háza. Ami viszont nagyon fontos, hogy mind a mai napig él ez a hagyomány. Annyiban
változott meg manapság ez, hogy igaz, hogy követik az angol társadalom hagyományait ebben is,
de egy kicsit kiléptek a hagyományos történelmi család, arisztokrácia és egyházi szereplő
logikából, és ma már olyan személyeket is jelölnek, vagy kineveznek a Lordok Házában, akik
mondjuk nem az egyház köreiből származnak, nem is rendelkeznek arisztokrata felmenőkkel,
viszont egyszerűen olyan gazdasági hatalomra tettek szert Angliában, ami miatt érdemes őket
bevonni. A Lordok Házának jellege azért csak megmaradt, hogy a vagyonosabb, a társadalmilag
75
és politikai szempontból is meghatározó személyek azok, akik bekerülnek, és életfogytiglan ott
vannak.
Az alsóház, a House of Commons, ahol a törvényhozó hatalom van, egyszersmind ott van
a mindenkori végrehajtó hatalom kinevezésének a joga, tehát az alsóház nevezi ki vagy erősíti
meg a kormányt, még akkor is, ha ebben az esetben is Angliában, mint sok ilyen más esetben a
királynőtől függ ez a történet. Végül ugyanis a királynő helyezi a hivatalába a mindenkori angol
kormányt, úgy ahogy megtette a 2010-es választások után, azonban elég nehezen tudna kormányt
kinevezni a királynő, ha a parlament azt nem hagyná jóvá. Tehát végül is itt van az a jellemző,
amiről beszélünk, hogy korlátozott politikai hatalommal bír a királyság intézménye, a
monarchiának az intézménye.
Ezt a kis kitérőt követően térjünk vissza a liberalizmus kérdésköréhez. Az individualista
megközelítésben a politikai viszonyok között a polgár, az, aki a fókuszban van, és ez az állam
oldaláról megfogalmazva azt jelenti, hogy az állam hatalma korlátozott, az államnak mindig is
korlátozott hatalommal kell rendelkeznie, a korlátot pedig alapvetően pontosan az egyén, a
polgár, illetőleg a polgárhoz tartozó szabadság képezi. Az állam hatásköre addig terjedhet, amíg
nem szól bele olyan dolgokba, ami a polgár magánügye, vagyis ahogyan mondani szokás, a
polgárnak a saját belső ügye. A köznyelvben is használjuk az inkompetens kifejezést: egy jelző
szokott lenni ugye, ha inkompetens valaki, akkor valamire nem alkalmas, valamilyen
feladatvégzés területén nem bír olyan típusú készségekkel, ismerettel, tudással, ami egyáltalán
feljogosítja őt arra, hogy azt a fajta munkavégzést végezze. Ezt a kifejezést a liberális ideológián
belül pontosan az állam és az egyén viszonyára nézve használjuk, illetve az állam korlátozott
hatalma és az egyén szabadságának a posztulálására nézve. Úgy hangzik ez a megfogalmazás,
hogy az állam vagy a mindenkori politikai hatalom inkompetens az egyén magánszférájához
76
tartozó kérdésekben. Ez alatt egészen egyszerűen azt értjük, hogy az állam inkompetens az egyén
magánügyeiben, nem terjedhet el odáig a mindenkori államhatalom, hogy beleszóljon az
emberek, polgárok magánszférájához, saját szabadságukhoz tartozó kérdésekbe. A magánszféra
alatt nagyon sok mindent érthetünk, amikor a mi magunk szabadságára gondolunk. Ilyen például
a család, a családi viszonyok, a vallási hovatartozás, világnézet, stb. Vagyis nem szeretnénk,
hogy az állam beleszóljon családi viszonyainkba, vagy abba, hogy milyen hitűek vagyunk. A
világnézetünk is egy olyan dolog, az, ahogyan gondolkodunk mi a világ dolgairól, amibe nem
szeretnénk, hogy beleszóljon bármelyik politikai hatalom, vagyis hogy azt mondja nekünk, hogy
márpedig Neked így meg így kell gondolkodni a világról. Sajnos voltak ilyen politikai ideológiák
valóban, ezekről több helyen lehet olvasni, pl. ilyen volt a szocializmus, a kommunizmus, vagy a
fasizmus is. Ezek olyan típusú ideológiák, amelyek valahogyan el is várnák a polgároktól, hogy
egyformán és hasonló módon gondolkodjanak.
A világnézet, a politikai meggyőződésem, a politikai opcióim megválasztásának a
szabadsága a magánszférához kapcsolódik, mind a mai napig. Erre egy jó példa az, amikor
választási évben megyünk szavazni, találkozunk, és megkérdezzük, hogy kire fogsz szavazni, és
ő azt válaszolja erre, hogy: „Engedd meg, hogy ne válaszoljak erre a kérdésedre.” Ez pont annak
az erős megnyilvánulása, hogy a saját politikai- vagy pártpreferenciám magánügyként
kezelendők. Ez igazából akkor működik, ha nem erdélyi magyar szavazókról van szó, ugyanis az
ők esetükben történetesen valahogy ki lehet következtetni a szavazók kb. 70%-ánál, hogy kire
fog szavazni, bár az új erdélyi magyar pártok megjelenése most árnyalja egy kicsit a képet... A
politikai meggyőződés, a politikai pártpreferencia mindenképpen a magánszférához tartozó
dolog, amelyről nem feltétlenül gondoljuk úgy, hogy közvagyon lenne, vagyis hogy ezt
mindenki tudomására kellene hozni, hiszen a magánszférához tartozik, intim szférához tartozik.
77
Továbbá a magánszférához kapcsolódik a különféle szabadságjogok gyakorlás, mint pl. a
mozgás szabadsága, a helyváltoztatás szabadsága, a munkavállalás szabadsága vagy a gondolat
szabadsága, és ide sorolható a többi típusú szabadság is, és még a saját céljaink, életpályánk,
boldogság megválasztásának a joga. Azt, hogy ki-ki milyen életpályát próbál maga előtt látni,
milyen célokat követ, hogyan gondolja ő, hogy boldogulni tud vagy boldoggá tud lenni, ezek
megint mind olyan kérdések, amelyekbe az állam nem avatkozhat bele, és amelyeknek az
elérését, vagy amelyekre való törekvést az állam nem korlátozhatja. Ezekben a kérdésekben
ugyanis az állam inkompetens, tehát nem az ő funkcióihoz, nem az ő szerepköréhez, nem az ő
feladataihoz tartozik, hogy ilyesmiket megmondjon a polgárai számára, vagy korlátozza,
behatárolja az adott politikai közösségben élő polgárok nézeteit. Ebben a kérdéskörben
szeretném felhozni példaként a sorkatonaság kérdéskörét. Ebben a történetben az egyik bástya a
másik után dőlt le, és nem véletlenül. Tudjuk azt, hogy még 20 vagy 25 évvel ezelőtt a
sorkatonaság kötelező volt, azóta pedig az történik az Európai Unió gyakorlatilag összes
tagállamában (kivéve Dániát), hogy áttérnek a hivatásos katonaság rendszerére, tehát olyanok
látják el ezt a feladatot, akiket megfizetnek érte, és akiknek ez a szakmája. Ezek a bástyák azért
dőltek le, az az egyik jelentős oka, hogy a sorkatonaság részben ahhoz a szférához tartozik,
amelyik magánügy. Ezekkel kapcsolatosan volt is több vita ugye, hiszen voltak olyanok sokan,
még akkor is, amikor érvényes volt a sorkatonaság kötelezettsége ebben az országban, akik
megtagadták ezt. Egyesek megtagadták, és az volt az érdekes, hogy ezt még ebben az országban
is, 1989 előtt is, nem hivatalosan ugyan, mert erre nem volt törvényes kodifikáció, de elfogadták,
ha valaki vallási okokra való hivatkozással nem vállalta, vagy nem tudta vállalni a
sorkatonaságot. Hiszen vannak olyan neoprotestáns egyházak például, mely az egyenruha
viselését nem teszi lehetővé, és ezt az érvet még akkor is, hellyel-közzel, elfogadták. A modern
78
demokráciák keretei között pedig egyértelmű, hogy a sorkatonaság kötelezettsége kikerül a
kötelezettségek közül, és ez azért történik, mert a sorkatonaság kötelezettsége szembemegy az
alapvető emberi jogokkal, illetőleg sérült annak az embernek a szabadságjoga, akinek kötelező
volt egy katonának mennie. Napjainkban már nincs kötelező sorkatonaság rendszerint, sem az
Európai Unióban sem az Amerikai Egyesült Államokban. Az Egyesült Államokban már nagyon
régóta nincs, vagyis ott ahol liberális demokráciák vagy ilyen alapvetésű politikai rendszerek
működnek, ott a sorkatonaság kötelezettsége már a múlté.
Visszatérve az egész ideológiai történethez és a liberális gondolkodáshoz, a
liberalizmusnak az az álláspontja, hogy tisztelni kell az individuum vagy a polgár szabadságát, és
ennek kell korlátoznia a mindenkori politikai hatalomnak tevékenységét. Ugyanis, mint ahogy
Thomas Jefferson állítja, az a rossz hatalom, amelyikből túl sok van, azaz olyan értelemben van
túl sok, hogy túlmegy ezeken a korlátokon, olyan dolgokba avatkozik bele, amelyekben ő
alapvetően inkompetens, és ettől lesz rossz az a hatalomgyakorlás. Thomas Jefferson erre
használja a „bad government” szócskát: a kormányzás attól lesz rossz, hogy túlmegy a maga
illetékességi körén, szerepkörén, a maga funkcióján.
Ehhez kapcsolható a másik nagyon fontos gondolat is, ami az állam feladatkörét illeti.
Hiszen a liberalizmus korlátozott állami hatalmat tart kívánatosnak, ami alatt azt értjük, hogy az
állam funkciói közé nem tartozik az, hogy a fenti kérdésekben bármiféle állást is foglaljon vagy,
hogy bármiféleképpen is beleszóljon. De akkor felmerül a kérdés, hogy mi az állam konkrét
szerepe? Mi akkor mégis az állami, központi, politikai, hatalmi funkció? Mi az állam feladata?
Miért létezik az állam egyáltalán? Most vezetjük be a liberalizmus negatív politika fogalmát.
Merthogy a liberális ideológia szerint az államnak a célja nem aktív cél, amit ő csinál, hanem
valami olyan, ami fölött ő őrködik, valamilyen társadalmi-politikai viszonyrendszer fölött
79
őrködik, ez az ún. éjjeliőr-állam. Sokan vádolták vagy bírálták a liberalizmust, és sokszor azt
mondták, hogy tulajdonképpen annyira kiüresednek a liberális elmélet értelmében a hatalomnak
a funkciói, hogy gyakorlatilag nem egyéb ez az állam, úgy néz ki, mint egy éjjeliőr a maga
portásfülkéjében, valamelyik üzem előtt, vagy gyár előtt, hogy ott van és semmi egyebet nem
tesz, mint ügyel arra, hogy nehogy valaki a kapun bemenjen, vagy valaki a kerítést átszökje, de
egyéb szerepe ennek az éjjeliőrnek nincs. Az éjjeliőr-állam alatt pedig azt értik a kritikusok,
hogy ez egy olyan politikai hatalom, amelyik semmit sem csinál, nem avatkozik be aktívan a
polgárok életébe, vagyis nem próbál mércéket állítani, feladatokat kitűzni a társadalomhoz
tartozó polgárok elé, hanem egész egyszerűen az adott rendszernek a működőképességét, az
adott rendszeren belüli rendet, törvényességet próbálja felügyelni, és betartatni az adott államon
belül. Ezzel az állásponttal nyilván lehet vitatkozni, de nem ez az én célom most, hogy ezt
tegyem. A klasszikus liberalizmus ideológiáját érő éjjeliőr-állam kritika azzal áll
összefüggésben, hogy az állam egy védő, illetőleg egy büntető funkciót lát el. Az állam védi a
polgárai szabadságát. Mikor kell közbeavatkoznia az államnak? Akkor, ha polgárai
magánszféráját valaki megbántja, megsérti. Ha teszem azt Ön beleavatkozik az én
magánszférámba, vagy én beleavatkozom a más magánszférájába, vagy valami ilyen típusú
jogsérelem ér, ami miatt jogorvoslatot kell kérnem, akkor itt van az államnak az a funkciója,
hogy biztosítja azt, hogy meg tudjam védeni magam, s ezáltal az állam megvédjen engem. Az
állam feladata az, hogy megvédjen engem, az én jogaimat, illetve büntesse azokat, akik nem
tartották be azt a határt, amit az állam előír.
Mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet, hogy fennebb említettük azokat a
szabadságokat, amelyek mindannyiunk magánszférájához hozzátartoznak. De azt is mondtuk,
hogy a szabadságunk korlátai a másik ember hasonló szabadságának a korlátai. Ezzel azt akarom
80
mondani, hogy amikor Romániában 1989 után megjelent a demokrácia, akkor sajnos különösen
erősen megjelent egy félreértés a szabadsággal kapcsolatosan a román társadalomban. Ez a
félreértés az volt, hogy a szabadság az nem anarchia, vagyis a szabadság alatt nem azt értjük,
hogy annyi év diktatúra, sok év cenzúrával és terrorral tarkított politikai kormányzás után az
emberek felszabadultak és azt mondták, hogy eddig nem volt szabadságunk, most aztán
mindenki szabad, és mindenkinek mindent szabad. Gyakorlatilag a forradalmi események első
időszakában, egy-két-három hétig valóban minden szabad volt, büntetlenül és retorzió nélkül
lehetett lopni, csalni, hazudni, akár ölni is, tehát ez a szabadság maximális kiteljesedésének az
állapota. Vagyis ha én azt akarom, hogy beverjem a rendőrség épületének az ablakát és onnan
élelmet vegyek el – mint ahogy ez történt sok esetben, a ’89-es forradalom idején, ugyanis ott
volt az élelem, bent a szekusépületekben –, akkor én ezt megteszem, mert a szabadságomhoz
hozzátartozik. Miért ne tegyem? Ez nem az a fajta szabadság, és gondolom, ezt Önök is jól
tudják, érzékelik, látják.
A liberális szabadság-fogalom nyilván nem ehhez a szabadság koncepcióhoz
kapcsolódik, ami inkább anarchia, vagy szabadosságnak is szokták olykor nevezni.
Mindenképpen a mi szabadságfogalmunk arról szól, hogy addig terjed a saját szabadságunk,
ameddig a mások szabadságát nem korlátozzuk, és fordítva. Van viszont egy lényeges
különbségtétel, amelyet a klasszikus liberalizmus szerzői tesznek meg, mert ha megnézik,
mondjuk, ezeket a dolgokat, amelyek a magánszférához tartoznak, akkor mi a véleményük, hogy
itt valahol mi konfliktusba tudunk kerülni egymással? El tudják-e képzelni azt, hogy az én
vallásszabadságomhoz való jogom, vagy az én politikai opcióhoz való jogom az Önök hasonló
jogával valahol konfliktusba kerül? Az, hogy én milyen párttal szimpatizálok, vagy kire fogom,
szeretném rakni a pecsétet, konfliktusba kerülhet-e az Önök hasonló jogával? El tudnak-e
81
képzelni ilyen esetet? Én arra vagyok kíváncsi, hogy el tudunk-e képzelni olyan esetet, hogy
direkt módon szenvedek? Tehát ha Ön azt mondja, hogy Ön római katolikus, ez az Ön
magánszférájába tartozik. Ez egy olyan eleme az Ön identitásának, amiben mindenki más
inkompetens, így az állam is. Én pedig úgy döntöttem, hogy református vagyok. Ez a jogunk
konfliktusba tud-e kerülni? Nem. Tehát, vannak olyan történeteink, amelyek nem kerülhetnek
konfliktusba, és ez az, amiben különbséget tesz a klasszikus liberális elmélet: kétféle dologra
vonatkozóan van szabadságunk, és ők úgy nevezik ezt, hogy egyfelől vannak önmagunkra
vonatkozó döntéseink, másfelől pedig vannak olyan döntéseink, amelyek másokra is
vonatkoznak, másokat is implikálnak. John Stuart Mill írja le ezt első ízben a klasszikus
liberalizmus idején. Ő írt egy könyvet, az a címe: A szabadságról. Ebben a könyvben leírja ezt a
fajta különbségtételt is, többek között. Mill azt állítja, hogy azért különbséget kell tennünk
kétféle helyzet között: amikor önmagunkra vonatkozva hozunk döntést, illetőleg, hogy amikor
másokra vonatkozó döntéseket is hozunk. Van olyan döntés, ami csak engem implikál, az, hogy
milyen világnézeteink vannak, jogi értelemben valószínűleg nem kerül konfliktusba. Akkor van
viszont a probléma, amikor ezek a döntéseink másokat is implikálnak, és valami olyan
szabadságunkkal élünk, vagy a szabadságunkra való hivatkozással valami olyasmit teszünk, ami
másokat is implikál. Itt van erre egy nagyon egyszerű példa, a két szomszéd és az ugató kutya
esete. Ez egy olyan döntés, hogy én dobermannt tartok az udvaromon, és mellettem van egy
lakóház, ahol több család lakik, és akiket esetleg zavar a kutya ugatása, ami már nem biztos,
hogy csak rám vonatkozik, és előáll a konfliktus, főleg, hogy a kert két oldalán nem egyformán
látják ezt a dolgot. Ha lecsupaszítom mindentől és sarkítva tárom Önök elé a dolgot, akkor itt
van az a pont, amikor azt mondja a liberális gondolkodó, hogy az államnak védenie kell valamit,
közbe kell avatkozni, valamit tehet, vagyis itt már van funkciója, jelesül az, hogy ezeket a
82
viszályokat elsimítsa. Persze, a viszályok elsimítása mindenféle hatóság nélkül is megtörténhet,
ha két szomszéd megegyezik abban, hogy most mi legyen. De lehet olyan elsimítás is, ami már
valamilyen hatóságot is feltételez. Hasonló példa az is, hogy a tömbháznak a lépcsőházában ki
van téve egy papírra, és minden lakótól kérik a csendóra betartását 14 órától és 17 óráig, és 22
órától reggel 7-ig. Ez egy nagyon szép, szemléletes példája annak, hogy hogyan köttetnek meg
azok a „polgári szerződések”, amelyek végül is az egész liberális konstrukcióinak az alapját
képezik. Azt akarom érzékeltetni tehát, hogy ebben a liberális konstrukcióban a koncepció az,
hogy az állam mindaddig, amíg nincs semmilyen típusú probléma, inkompetens, vagyis nem
avatkozhat be. Azonban ott, ahol ilyen problémák jelennek meg, magyarán, ahol jogsérelem ér,
vagy egyáltalán felmerül annak a vélelme, hogy jogsérelem ért valamely polgárt ezen és ezen
jogai és egyéb, a törvények által biztosított jogai megélésében, ott viszont az államnak védenie
kell, illetve, ha megállapított egy tényállást – mondjuk a bíróság –, akkor büntetnie kell és vissza
kell állítania a törvényes rendet, vissza kell állítania azt az állapotot, ami a konfliktust megelőzte.
Ez a kiemelt és nagyon fontos funkciója az államnak, aminek rengeteg következménye van. Ez
végül is a liberális ideológiának a magja.
Mint fennebb is említettem, ennek rengeteg következménye van, és rengeteg dilemmát,
vagy vitát szült a későbbiekben ez az egész elgondolás. Mi van ugyanis azokkal az esetekkel,
amikor ha nem avatkozik be az állam, akkor az a be nem avatkozás pontosan a polgárok közti
alapvető egyenlőség jogát borítja föl? Ilyen példa a szociális védőháló egy adott politikai
rendszerben. De ilyen dilemmára okot adó példa lehet az emberek közötti gazdasági, megélhetési
verseny is. Általában a klasszikus liberalizmusnak a gazdasági elmélete a piaci szabad verseny
logikáján alapul, vagyis „aki bírja, marja” elven, nagyon leegyszerűsítve. Ez egy verseny,
amelyet az erős megnyer, a gyenge elveszít. Ugyanez van (lehet) az emberek között is, hogy nem
83
szabad ebbe beleavatkozni: ha én választom meg, hogy milyen életpályát akarok, vagy én
választom ki, hogy milyen célokat követek, hogyan leszek boldog, és azt mondja a klasszikus
liberalizmus, hogy jogom van mindezt elérni, akkor hogy avatkozhatok én bele abba, ha az egyik
ember rengeteget dolgozik, ezáltal óriási vagyont felhalmoz, gazdag lesz, egy bizonyos
életszínvonalon él, és a másik pedig, aki valamilyen oknál fogva nem teszi meg ezt, nem
dolgozik, az fokozatosan elszegényedik? Milyen alapon kell nekem beleavatkozni a második
életébe, hogy az ő életszínvonala is megfelelő legyen? Ezek gazdasági különbségek esetét
húzzák alá. Lehet, hogy valamikor az ősközösségben teljesen egyenlők, egyformák voltunk, de
utána kezdtek megjelenni a különbségek az emberek gazdasági-társadalmi státuszát illetően.
Most mindenki tudja, hogy van olyan, aki olyan családba születik, ahol egyfélék a gazdasági
viszonyok, és vannak olyanok, akik olyan családba születnek, ahol mások. Vagy vannak
olyanok, akik történetesen Romániába születnek, mint mi mindannyian, és vannak olyanok, akik
Németországban vagy az Amerikai Egyesült Államokban születnek, és már startból, nekifutásból
más életszínvonalon élnek, teljesen más lehetőségeik vannak. Vagyis másként lehet élni valami
olyan javak révén, amelyek nem a miénk, nem mi halmoztuk fel azokat? Maradunk talán tovább
azon a logikán, ahogy az egykori liberális elmélet mondja, hogy hát igen, ez van, ez így alakult
kit, vagy azt mondjuk, hogy még sincs teljes mértékben jól így a dolog, és az államnak az is
funkciója, hogy ezekbe a dolgokba valamiféle egyensúlyt, egyenlőséget fenntartson? A szociális
védőháló tulajdonképpen, a dolgok mai állásánál, végül is minden modern demokráciában
elfogadott állapot és elfogadott gyakorlat, még akkor is, ha ennek mértéke és módja különbözik
az egyes országokban. Ugyanis nagyon sok eltérés van az egyes államok gyakorlatában a
szociális védőhálót illetően, különbözik az, hány hónapig lehet a kisgyereket szült anyukának
gyermeknevelési szabadságon lenni, vagy mekkora a munkanélküli segély összege, lehet-e az
84
apukának kivenni a gyermeknevelési szabadságot, a dolog logikája viszont azt mutatja, hogy az
állam beavatkozik, az állami funkciók, az állami feladatok kiegészülnek valami olyasmivel, ami
már meghaladja a klasszikus liberalizmus álláspontját.
Summa summarum, amire itt figyelni kell, az az, hogy a klasszikus liberalizmus
ideológiája, követelményei néhány tekintetben, pl. az individuális szabadságok védelmében
változatlan maradt. Megmaradt az is, hogy az emberek egymással egyenlően versenyezzenek a
társadalomban, a piacon: ha holnap úgy döntünk, KFT-t nyitunk, vagy éppen kivándorlunk
Amerikába pénzt keresni, megvannak ehhez a szabadságaink. Csakhogy ez nem egy totális
verseny, ha úgy tetszik, hogy mindenki szalad előre, és az a kérdés, hogy ki ér hamarább célba,
hanem ott, ahol evidensen látszik, hogy egyenlőtlen viszonyok vannak, ott egyesek nem tudják
majd felvenni a versenyt a többiekkel. Egy rokkant ember például biztosan nem fogja tudni
felvenni a versenyt az egészséges társaival. Tehát az állam napjainkban ilyen helyzetben
beavatkozik.
A liberális ideológiának ezt a fajta paradigmáját nevezzük mi a politika negatív
fogalmának. Következésképpen a mindenkori állam nem mutathat fel kiemelt közösségi célokat
a polgárai számára, nem mondhatja meg azt, hogy mindannyiunk számára mi a jó. Az államnak
szépen hagynia kell, hogy boldoguljunk egyénileg és nem nyilváníthat nekünk semmilyen
politikai előírást, hogy az egyes embereknek milyen legyen az életpályája.
85
AZ ANGOL POLITIKAI TRADÍCIÓ: MÚLT ÉS JELEN. A NÉPSZUVERENITÁS ELVE. A HATALOM KORLÁTOZÁSA. LEGITIMITÁS ÉS REPREZENTÁCIÓ
John Locke-nak két nagy műve van, politikatudományi szempontból, mégpedig az Első
értekezés a polgári kormányzatról és a Második értekezés a polgári kormányzatról. A két mű
címében nagy különbség nincs, a tartalomban viszont elég jelentős a különbség, ugyanis az Első
értekezés a polgári kormányzatról egy vitairat, a Második értekezés a polgári kormányzatról
című munkában pedig Locke azt a liberális elméletet vázolja, ami aztán egy hosszú folyamatnak
és ideológiának az elindítója lesz. Hogy mindez hogyan kapcsolódik az angol polgári
forradalomhoz, hogyan függ azzal össze? Úgy, hogy az Első értekezés a polgári kormányzatról
az úgynevezett tory ideológiának a kritikája, a Második értekezés a polgári kormányzatról pedig
a whig ideológiaa kifejezője. Rögtön hozzá kell tennem, hogy a tory párt volt az 1600-as évek
végén az a párt Angliában, amely konzerválni kívánta, lehetőség szerint minél erősebben, az
abszolutisztikus monarchiának a politikai, társadalmi viszonyait, s ami ellen gyakorlatilag az
egész polgári forradalom kitört. A whig ideológia volt a feltörekvő polgárságnak, az Angliában
akkoriban igen nagy erőre kapó polgári kereskedőrétegnek a világnézete, amely már
gyakorlatilag egy egészen liberális álláspontot, a polgárok szabadságjogaihoz kapcsolódó
álláspontot képviselt. Mint ahogyan már említettem, vannak okai annak, amiért mi mindig
elismeréssel tekintünk és felnézünk az angol politikai rendszer hagyományaira, múltjára,
milyenségére és amiért azt sok esetben mintaként vagy követendő mintaként szokták állítani az
86
új, hagyományokkal nem rendelkező polgári demokráciák előtt. Ennek az egyik oka az volt,
hogy több mint háromszáz évvel ezelőtt már gyakorlatilag kialakult, vagy döntő részeiben
kialakulóban volt Angliában az a pártrendszer, amelyik ma működik. Hiszen – a mai
viszonyokra lefordítva – a toryk az az angol polgári forradalom környékén arra törekedtek, hogy
fenntartsanak, konzerváljanak egy régi politikai rendszert, azt akarták, hogy azon ott ne
változtasson senki semmit, és jól van az ott úgy, ahogy van, igaz, lehet, hogy itt-ott egy kicsit
módosítani kell rajta, de az úgy alapjában véve jó, ahogy van. Ebből már ki lehet következtetni,
hogy melyik mai angol párt az örököse a toryknak, akik konzerválni akarnak valamit: a
konzervatív párt az. Melyik párt a whigek mai örököse? A whigek John Locke, a polgárpártiak
álláspontját képviseli, vagyis a mai liberális demokratáknak az elődje. Láthatjuk tehát, hogy az
angol pártrendszerben is egy nagyon-nagyon hosszú, évszázadokra visszanyúló hagyomány és
folytonosság van, nem olyan töredezett a pártrendszer, mint például Romániában. Romániában
azt láttuk, hogy volt 45 év kommunista diktatúra, azelőtt, a két világháború előtt volt valami
királyság-féle, ez tehát egy nagyon töredezett és szakaszos politikai hagyomány. Tehát nincs
ennek a hagyománynak folytonossága, nincs egy rendje, és ez az oka annak, hogy nem tud olyan
típusú politikai polgári kultúra kialakulni Romániában, mint ami ki tudott alakulni Angliában.
Ezzel szemben Angliában ma is ugyanazokról a pártokról beszélünk, amelyek már több mint
háromszáz éve léteznek, ezek a mai Anglia két kormánypártja, a Konzervatív Párt és a Liberális
Demokrata Párt. Ezzel a pártrendszerrel, és azzal a politikai intézményrendszerrel, amelyek
gyakorlatilag az angol polgári forradalom végétől működnek, van egy kialakított politikai
rendszer, ami szintén több mint háromszáz éve működik. A 17. századtól gyakorlatilag ez a két
párt, a toryk és a whigek váltogatták egymást Anglia politikai hatalmában, tehát ők gyakorolták a
hatalmát, hol az egyik, hol a másik, el egészen a 20. század elejéig, amikor is az egész világon
87
fellépő munkásmozgalmak következtében Angliában is létrejött a Munkáspárt. Sok más
országban is létrejöttek a munkáspártok, amelyeket a kezdeti fázisban azért hívták
munkáspártoknak, mert az egyre erősödő munkásosztályt kívánták képviselni. Munkáspártokból
elég erős pártok alakultak ki a világ különböző részein, többek közt Angliában, ahol az 1900-as
évek elején, pontosan 1906-ban jött létre az angol Munkáspárt, amelyik aztán a 20. században
többször sikeresen kerül hatalomra, és elég hosszú időn keresztül volt hatalmon.
Az alsóház (House of Commons of Great Britain) összetétele a 2010. május 6-i választások után56
Párt neve Helyek száma az Alsó Házban
Konzervatív Párt (Conservative Party) 306
Munkáspárt (Labor Party) 258
Liberális Demokrata Párt (Liberal
Democrat Party)
57
Demokratikus Unionisták Pártja
(Democratic Unionist Party)
8
Skót Nemzeti Párt (Scottish National Party) 6
Sinn Féin 5
Plaid Cymru (Party of Wales) 3
Szociáldemokrata és Munkárpárt (Social
Democratic and Labour Party)
3
56 Forrás: Election Resources on the Internet:
Parliamentary Elections in the United Kingdom - Elections to the House of Commons, http://electionresources.org/uk/house.php?election=2010, letöltés ideje: 2011. március 16.
88
Zöld Párt (Green Party) 1
Alliance Party 1
Speaker 1
Más 1
Összesen: 650
Tehát az Alsó Ház 650 tagból áll, és a pártok által elnyert helyek számát a fenti táblázat
tartalmazza. Angliában nagyon sok törvényhez elég, hogy az egyszerű többség megszavazza azt.
Itt láthatjuk, hogy 363 képviselőből áll a koalíció, mert a koalícióalkotó pártok, a Konzervatív
Párt, a Liberális Demokrata Párt, vagyis akik most kormányoznak, ez egy érdekes koalíció,
amelyet a nagy rivális, a Munkáspárt ellenében kötöttek. Felmerülhet az a kérdés, hogy miért
nem hozott létre koalíciót a Munkáspárt az összes többi párttal annak érdekében, hogy kormányt
alakíthasson? A kormányalakítás módját az alkotmány definiálja, Anglia esetében a királynő kéri
fel a legtöbb szavazatot elért pártot a kormányzásra. Ilyen módon a királynő a konzervatív pártot
kérte fel kormányalakításra, azzal a megjegyzéssel, hogy amennyiben nem tudjátok ezt
megoldani, akkor megkérem a második pártot, amely létre tudna hozni többségi parlamenti
koalíciót. Az angol választási rendszerhez az is hozzátartozik, hogy a királynő feloszlatja a
Parlamentet: amikor ki van írva a választások ütemrendje, akkor feloszlatja a Parlamentet, abban
az időben ideiglenes kormánya van Angliának, és amikor az új választási eredmények
megvannak és minden rendeződik, akkor újra beiktatja a királynő őket. Ezt az egész angol
intézményrendszert, pártrendszert a következő gyűjtőnévvel is szoktuk illetni: a Westminster-
modell.
89
Mit jelent ez? Mi történik Angliában azzal a bizonyos 650 képviselői hellyel? Vannak
meghatározott, egyéni választókerületek, ami alatt azt értjük, hogy mindegyik jelölt önmaga
indul a választókerületében, és az nyeri meg a választást, aki a legtöbb szavazatot szerzi, amelyet
az angolok a „first pass the post” kifejezéssel jelölnek. Ez a választási rendszer lényegesen
egyszerűbb, mint a jelenlegi romániai választási rendszer, hiszen nincs számolás, logika, szorzás,
osztás, kivonás, hanem aki a legtöbb szavazatot megszerzi, az „viszi el a bankot.” Nem
szükséges az 50%+1 szavazat, nem kell a szavazatok kétharmada, nem kell második fordulót
szervezni.
Romániában kevert a választási rendszer, ami rettenetesen komplikált, de leegyszerűsítve
a dolgot: van egy listás rendszer, a szavazó a pártlistákra szavaz a pecséttel, megszámolják a
szavazatokat és miután országos szinten is összesítették az elvesztődött szavazatokat, egy
visszaosztási algoritmus keretében ezeket elosztják a parlamentbe bejutott pártok között.
Angliában hosszú-hosszú ideje működik ez a választási rendszer, amelynek a legtöbb
kritikusa a reprezentativitás problémáját hozza fel. Ugyanis tételezzük fel, hogy haton indulunk
egy adott választókerületben a választások során, és mindegyikük más-más párt képviseletében.
Egyik jelölt 220, a másik 230, a harmadik 240-et, a negyedik 250, az ötödik 260, a hatodik pedig
280 szavazatot szerez. Ebben a rendszerben az, aki 280 szavazatot szerzett az összesen leadott
1480 szavazatból, az adott választókerületből bekerült az angol alsóházba a képviselőnek, holott
ő a szavazatok alapján 280 embert tud reprezentálni, ugye, hiszen ő annyitól kapott mandátumot,
és ugyanabból a választókerületből további 1200-at nem tud maga mögött, mert azok másokra
adták a szavazatukat. Ez a probléma, amelyet említeni szoktak a választókerületes rendszerekkel,
vagy akár az amerikai elektromos rendszerrel szemben mindig fel szokták hozni, hogy akkor
mennyire reprezentatív ez a választási rendszer a polgárok szempontjából? Ugyanakkor fennáll
90
az is, ha továbbgondoljuk ezt a logikát, hogy ha megtörténik nagyon sok választókerületben ez
az eset, akkor mennyire lesz reprezentatív a Parlament? Természetesen abban a
választókerületben, ahol az egyik jelölt elviszi a szavazatok 90%-át, s a többiek pedig a
szavazatok összesen 10%-át, ott nyilván ez a probléma nem áll fenn. De ha eljátszunk a
gondolattal, hogy mind a 650 egyéni választókerületben így szereznek képviselői helyet a
választások eredményeként, akkor ez azt jelenti, hogy egy nagyon-nagyon kicsi kisebbség az,
amelyik politikai hatalomra juttatja képviselőit az adott ország parlamentjébe, vagyis az a
helyzet, hogy nagyon kevés polgár szavazata lesz reálisan „felhasználva”, és a rendszer hozta a
nyertest, nem a szavazatok abszolút száma. Romániában a vegyes választási rendszer próbálja
ezeket az elvesztett szavazatokat kompenzálni, azáltal, hogy az elveszett szavazatok
összeadódnak, újraszámolják és összesítik őket a választási rendszer által szabályozott
algoritmus szerint és visszaosztják a parlamentbe bejutó pártok között. De az angol választási
rendszer, amely egyéni választókerületes, egyszersmind relatív többségi rendszer. Az abszolút
többség a szavazatok 50%-t+1 szavazatot jelenti. A relatív többség az a súlyozott, relatív
rendszer, amikor egymáshoz viszonyítjuk, hogy ki hány szavazatot kapott, és aki a legtöbbet
kapta, az jelenti a relatív többséget. Ha szakszerűen akarjuk jellemezni az adott választási
rendszert, akkor azt mondjuk, hogy egyéni választói kerületes relatív többségen alapuló
választási rendszer, ezt így lehet egy rövid mondatban összegezni. A másik problémája az ilyen
választási rendszernek az, hogy a tapasztalat azt mutatja, hogy az egyéni választókerületes
rendszerekben esetében elég szoros összefüggés van az ilyen típusú választási rendszer és a
kétpólusú parlamenti viszonyok, vagyis a kétpártrendszer között. Ez a típusú választási rendszer
az erős pártoknak, vagy a nagy pártoknak kedvez. Az abszolút többségi választási rendszerek
91
pontosan ezt próbálják meg ellensúlyozni, mert úgy gondolják, hogy ez így nem jó, vagy nem
így kellene lennie.
Ezek tehát jól érzékeltetik az angol, illetőleg a relatív többséges egyéni választókerületes
választási rendszer dilemmáit. És persze lehet bírálni az angol politikai rendszert, vagy a
választási rendszert, de az angolok meg vannak elégedve ezzel a típusú választói rendszerrel, és
igazából őket nem zavarja, hogy ez a választási rendszer reprezentatív-e vagy sem, vagy
mennyire az? Inkább az a fontos nekik, hogy az angol pártrendszernek viszonylag hosszú
politikai hagyománya van, és ez stabilitást, prosperitást, fejlődést hozott számukra és akkor ez
így rendben van, vagy rendben kell legyen.
A liberális gondolatkör központi fogalma az egyén, az individuum, az államot alkotó
polgár; ez a legfontosabb érték, minden más másodlagos ehhez képest. Tehát mindent aszerint
kell elsősorban mérlegelni, úgy kell meghozni az állam törvényeit, mondaná egy klasszikus
liberális gondolkodó, hogy mi a jó az individuumnak. Emellett persze még meg lehet nézni, hogy
mi a jó a közösségnek, vagy mi a jó a kisebb-nagyobb kollektíváknak, az rendben van, de nem
ezek képezik az elsődleges elemet a mérlegelésben. Óriási vita van mind a mai napig a liberális
alapvetésű gondolatok, illetve a konzervatív típusú ideológiák között, amelynek oka az, hogy a
liberalizmus az individuumot tekinti a legnagyobb értéknek, egy konzervatív típusú ideológia
pedig a közösséget tekinti a legnagyobb értéknek. Ezzel a konzervatív ideológia pontosan a
fordítottját jelenti ki, azt állítja, hogy az individuum be kell, hogy soroljon, alávethető kell legyen
és alá is kell vetődjön a közösség érdekeinek. A liberális ideológiában az individualizmus, vagy
az individuumhoz kapcsolódó tulajdonságok képezik a legmagasabb és a legfontosabb értéket.
Minket individuumként mi illet meg elsősorban? A szabadságunk, a boldogságunk, illetve a saját
boldogságunk megválasztásának a joga. Hogy miként boldogulunk, hogy hogyan és mi által
92
leszünk mi boldogok, vagy hogyan szeretnénk érvényesülni az életben, milyen értékeket
követünk, ez mind egyéni döntés kérdése, és amit még ehhez hozzátesz a liberális ideológia, az a
(magán)tulajdon szentsége és a sérthetetlensége.
Hadd térjünk vissza egy pillanatra a korlátozott politikai hatalomhoz. Ugyanúgy vagyunk
ezzel is, a korlátozott politikai hatalom liberális gondolatával, mint ahogyan általában az
emberjogi kérdésekkel. Emlékezzünk vissza, hogy amikor arról beszéltünk egy adott pillanatban,
hogy sokféle dokumentum kodifikálja emberi jogainkat (mint pl. az Európai Unió Alapjogi
Chartája vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata), de azon túl, hogy ezek a
dokumentumok kodifikálják, tartalmazzák, hogy nekünk, embereknek, vagy hogy nekünk
polgároknak milyen jogaink vannak, igazából izgalmassá akkor válik az ügy, ha feltesszük a
kérdést: hogyan tudunk ezekkel élni? Milyen típusú garanciái vannak, hogy ezek a jogok valóban
a mi jogaink és tudunk élni velük? Például 1789-ben a francia forradalom idején az emberi
jogokkal még olyan sokat nem értünk, azon túl, hogy talán belső emberi lelkesedésünket fűthette,
hogy milyen óriási szabadságokkal rendelkezünk, de ameddig nincsenek meg ennek a megfelelő
garanciái, addig nem tudjuk igazából őket használni, nem tudunk élni velük. Egy kicsit ilyen a
helyzet a liberális gondolatkör korlátozott politikai hatalmának elvével is. Vagyis: rendben van
az elmélet, hogy az államnak korlátozott politikai hatalommal kell rendelkeznie, azért, hogy az
ember szabadságát, az ember jogait, az ember boldogulását meg tudjuk védeni, igen ám, de mi
garantálja ennek a hatalomnak a korlátozását? Mi lesz az, ami tényleg olyan, magának a politikai
rendszernek az egészébe beépített elemet tartalmaz, amelyik lehetetlenné teszi, vagy megnehezíti
a politikai hatalommal való visszaélést, vagy – a liberális ideológián belül maradva – a
korlátozott politikai hatalom korlátainak az átlépését? Az abszolút monarchiák esetén például
nem volt semmi olyan tényező, mely korlátozhatta volna a hatalom korlátlan gyakorlását, hisz aa
93
király fölötte állt minden törvényes rendnek. Nincs olyan entitás, hogy bármit is garantálna
bárkinek is, mert mindig minden felülírható. A modern parlamentáris demokráciáknak a
rendszerében, amelynek az alapjául többek között pontosan a liberalizmus szolgál, kitalálták már
annak az intézményi rendszerét, ami garantálhatja talán azt, hogy senki sem fogja túllépni a
politikai hatalom korlátait. Nem állítom, hogy 100%-ban biztosíthatja ezt, mert az ember
továbbra is emberből van gyártva, és a politika az olyan, amilyen. De mindenképpen vannak
olyan garanciák, amelyeket alkotmányok, törvények tartalmaznak, amelyek megakadályozhatják
a hatalommal való visszaélést, és amelyekre hivatkozni lehet akkor, ha bármelyikünket
jogsérelem ér, és van lehetőségem jogorvoslatot kérni. Gondolják végig, ha körülnéznek ma a
világunkban, egy olyan világban, ami kicsit a liberális hagyomány talaján áll, a román
alkotmányos rendben, miben látják azt, hogy a mindenkori politikai hatalom valamiféle
korlátozással élhet? Kik vezetik ezt az országot? Kinél van most a hatalom? A Demokrata
Liberális Párt és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a politikai hatalom birtokosai, akik
holnap úgy döntenek, hogy márpedig olyan politikai hatalomgyakorlást kívánnak végrehajtani,
amelyik sokunknak a jogait sérti, és mondjuk, annak kárára lehet. Miben láthatjuk a saját
védelmünket a jelenlegi politikai viszonyok között? Mit tennénk, amiben esetleg védelmet
látunk? Bírósághoz fordulhatunk. A bíróság a modern hatalmi ágak egyike, amint azt már
korábban láttuk. A korlátozott politikai hatalomnak az egyik igen fontos garanciája,
letéteményese ezekben a modern demokratikus rendszerekben az, hogy a hatalommegosztás elve
létezik. Az, hogy hatalommegosztás elve szerint zajlanak a politikai cselekvések, vagy az, hogy a
hatalommegosztás elvét az Alkotmány kodifikálja. Le van írva az Alkotmányban, hogy
Romániában a hatalommegosztás elve érvényesül, és hogy ez miként néz ki. Tehát ez az egyik
94
olyan garancia, ami fékezheti azt, hogy a politikai hatalom korlátlanná váljon, hogy bizonyos
korlátokat túllépjen.
De itt van másik elem is, és ez az ellenzék és a kormány viszonya. Ez egy másik olyan
elem, amely szintén egyféle garanciát, biztosítékot jelenthet arra nézve, hogy a mindenkori
hatalom részéről ne kerüljön sor visszaélésre. Nem mondhatom, hogy a hatalom ne akarjon
visszaélni a hatalmával, mert az benne van a hatalom vagy a politika természetében, hogy a
maga konzerválására, a maga erősödésére törekszik, hanem hogy lehetőleg ne tudjon visszaélni
ezzel a hatalommal, hogy lehetőleg mindig ott legyen egy ellenőrzés, mindig ott legyen, ahogy
szoktuk mondani a köznapi nyelvben, mindig ott legyen Damoklész kardja, ha a hatalom túl akar
lépni bizonyos korlátokat. Az ellenzék minden bizonnyal egy ilyen típusú funkciót is betölt
minden modern parlamentáris demokráciában. De ilyen például a közvélemény is: ha a
közvélemény nem fogad el valamit, akkor meg lehet buktatni a politikai hatalom birtokosát. A
közvéleményt az állampolgárok alkotják. Ezekben a rendszerekben kitől származik a hatalom?
Az állampolgároktól. Minden egyes általános választás alkalmával mi, az állampolgárok,
odaadjuk a hatalmat a megválasztott képviselőinknek. Ki a hatalom igazi birtokosa? Mi, a nép. A
legáltalánosabb és a legalapvetőbb korlátozó funkció ebben a történetben maga a
népszuverenitás elve. Az az elv, hogy tulajdonképpen a mindenkori politikai hatalom birtokosa
az államot alkotó polgárok összessége. Az, hogy most éppen a Demokrata Liberális Párt és a
Romániai Magyar Demokrata Szövetség kormányoz, az rajtunk (is) múlott, hiszen mi küldtük
oda őket. Ha nem is éppen történetesen mindannyian mi, de egy államot alkotó politikai
közösség tagjainak a többsége. Tehát ez a hatalom egy delegált hatalom. A népszuverenitás elve
arról szól, hogy átadjuk a nálunk levő hatalmat valaki másnak, és a korlátozott politikai
hatalomnak ismét egy garanciája lehet az, ha úgy gondoljuk, hogy visszaélnek vele, s mi magunk
95
vehetjük vissza, mi magunk tehetünk olyan lépéseket az adott alkotmányos törvényes rend
keretein belül, amivel visszavesszük ezt a hatalmat, hogy aztán majd esetleg adjuk oda másnak.
Mi a legegyszerűbb formája és a legáltalánosabb formája a hatalom elvételének? A soron
következő általános választás. Ekkor azt mondjuk, hogy ti ügyesek voltatok, bizonyítottatok,
köszönjük szépen, és ebből mi már nem kérünk. Ez egy nagyon egyszerű, általános formája
annak, hogy a népszuverenitás elvét gyakoroljuk, és erre nekünk jogot ad az alkotmány. Ezt a
jogot, vagy ezt a lehetőséget valamilyen rendszerben biztosítani kell számunkra, vagyis azt, hogy
4 évente vagy 5 évente, ha úgy akarjuk, ne akarjuk megerősíteni újra a fennálló politikai
hatalmat szavazatunkkal.
96
ALAPKÖNYVÉSZET Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Colţescu, Gabriel (coord.): Vocabular pentru societăţi plurale / A plurális társadalmak szótára, ediţie bilingvă, Polirom Kiadó, Iaşi, 2005. Miller, David: Enciclopedia Blackwell a gândirii politice (The Blackwell Encyclopaedia of Political Thought), Humanitas Kiadó, Bukarest, 2006. Mungiu-Pipidi, Alina (szerk.): Doctrine politice, Polirom Kiadó, Iaşi, 1998. Strauss, Leo: What is Political Philosophy? The University of Chicago Press, Chicago-London, 1988. Strauss, Leo – Cropsey, Joseph (ed.): A politikai filozófia története. Európa Kiadó, Budapest, 1994. AZ ELŐADÁSOK KÖTELEZŐ KÖNYVÉSZETE Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 71-79. 135-147. 168-170. Bodin, Jean: Az államról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 73-81.117-119. Burke, Edmund: Elmélkedések a francia forradalomról. In: Paczolay P. – Szabó M. (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999. 157-164. Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300-1450. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 11-72. 182-194. Constant, Benjamin: A régiek és a modernek szabadsága. Atlantisz, Budapest, 1997. 237-260. Goodin, Robert – Klingemann, Hans-Dieter (szerk.): A politikatudomány új kézikönyve. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 61-73. (Almond, Gabriel: Politikatudomány: a tudományág története c. fejezet) Grotius, Hugo: A háború és béke jogáról. Kriterion Kiadó, Bukarest, 1973. Hayek, Friedrick A. von: A liberális társadalmi rend alapelvei. In: Demeter M. Attila (szerk.): Politikai doktrínák. Szöveggyűjtemény. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2004. 47-63. Kymlicka, Will: Liberalism. In: Uő: Liberalism, Community and Culture. Clarendon Press, Oxford, 1991. 9-43. Locke, John: Második értekezés a polgári kormányzatról. Polis Kiadó, Kolozsvár, 1999. 41-74. 91-149. Machiavelli, Niccolò: A fejedelem; Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről. In: Paczolay Péter-Szabó Máté (szerk.): Az egyetemes politikai gondolkodás története. Rejtjel Kiadó, Budapest, 1999. Mannheim, Karl: Ideológia és utópia. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 129-137. (Lehet-e a politika tudomány? c. fejezet) Miller, D. – Coleman, J. – Connolly, J. – Ryan, A.: The Blackwell Encyclopaedia of Political Thought. Blackwell Publishing, 1987. (http://scholar.google.hu) Montesquieu: A törvények szelleméről. Európa Kiadó, Budapest, 2000. 56-83. 190-212. 245-263. + Hahner Péter: Utószó. 1035-1046. Oakeshott, Michael: Konzervatívnak lenni. In: Demeter M. Attila (szerk.): Politikai doktrínák. Szöveggyűjtemény. Partium Kiadó, Nagyvárad, 2004. 167-190.
97
Platón: Összes művei. Európa Kiadó, Budapest, 1984. (Állam 369a-376c; 412c-417b; 427d-434d; 457d-465d; 471d-476c; 544a-577b) Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződésről. In: Uő.: Értekezések és filozófiai levelek. Magyar Helikon, Budapest, 1978. 463-519. (1-2. könyv) Németh György: A görög polisvilág államai; Xenophón, Platón, Sókratés. In: Zsarnokok utópiája. Atlantisz Kiadó, 1996. 19-31. 213-232. Wills, Garry: Bevezetés A föderalistához. In: Hamilton, A. – Madison, J. – Jay, J.: A föderalista. Európa Kiadó, Budapest, 1998. 5-34. Dokumentumok:
xxx: A Francia Nemzetgyűlés nyilatkozata az emberi és állampolgári jogokról (1789) – forrás: web xxx: Az Európai Unió Alapjogi Chartája (2007) – forrás: web xxx: Az Európai Unió Alkotmányszerződése xxx: Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya