EURÓPA DIÁKKÖNYVTÁR

FORDÍTOTTA BARKÓCZI ANDRÁS CHARLES DICKENS

Karácsonyi ének prózában, avagy karácsonyi

kísértethistória

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

Charles Dickens: A Christmas Carol

Hungarian edition © Európa Könyvkiadó, Budapest

Hungarian translation © Barkóczi András, 2004

HU ISSN 1215-4989

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató

A tördelés az SZBÉ Bt. munkája Nyomta a Kaposvári Nyomda Kft. - 240010

Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató Készült Kaposvárott, 2004-ben

Felelős szerkesztő M. Nagy Miklós

A sorozatot Várady Szabolcs szerkeszti

Műszaki szerkesztő Sz. Bodnár Éva Készült 5,22 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 7543 3

ELŐSZÓ

Ebben a léleklátó könyvecskében egy olyan szellem árnyát igyekeztem felidézni, amely nem háborgatja Olvasóim bé­kéjét önmagukkal, egymással, az ünnepekkel vagy velem. Járjon vissza hozzájuk, és egyikük se kívánja elűzni! Hűséges barátjuk és szolgájuk:

C. D. 1843. december

Első strófa

MARLEY KÍSÉRTETE

Előre kell bocsátanom, hogy Marley1 halott volt. Efelől semmi kétség. Halotti anyakönyvi lapját aláírta a pap, a jegyző, a temetkezési vállalkozó és a gyásznép képvisele­tében Scrooge.2 Márpedig amit Scrooge kézjegye hitelesí­tett, azt még a tőzsdén is elfogadták.

Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószög. Egy pillanat! Nem azt akarom mondani, hogy saját

kútfőmből tudom, mi teszi kiváltképp halottá az ajtószö­get. Jómagam talán a koporsószöget vélném a leghalot-tabb vasárucikknek. De ez a hasonlat őseink bölcsességét őrzi; és en ugyan nem nyúlok kegyeletsértő kézzel a ha­gyományokhoz, különben mivé lenne szép hazánk. Szí­ves engedelmükkel tehát nyomatékosan megismétlem, hogy Marley halott volt, akár az ajtószög.

Scrooge tudta, hogy halott? Hát persze. Hogyne tudta volna? Scrooge és ő nem is tudom, hány éven át voltak üz­lettársak. Scrooge volt az egyetlen végrendeleti végrehaj­tója, egyetlen hagyatéki gondnoka, egyetlen jogutóda, egyetlen általános örököse, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És még Scrooge-ot sem sújtotta porig a szomo­rú esemény: vérbeli üzletemberként viselkedett magán a temetés napján is, amit egy kétségkívül előnyös alkuval tett emlékezetessé.

Marley temetéséről szólva visszajutok oda, ahol kezd­tem. Kétség sem fér hozzá, hogy Marley halott volt. Ezt határozottan le kell szögeznem, mert amúgy semmi csodá­latos nem lenne a történetben, amit most elmesélek. Ha

1 Ejtsd: Marli. 2 Ejtsd: Szkrúdzs.

7

nem tudnánk bizonyosan, hogy Hamlet atyja a darab kez­dete előtt elhalálozott, akkor semmivel sem lenne különö­sebb, hogy éjnek évadján, keleti szélben a bástyák körül sétál, mint ha bármely más középkorú uraság kódorogna alkonyat után valami szeles helyen - mondjuk a Szent Pál­székesegyház temetőjében -, szó szerint megzavarva ezzel fia gyenge elméjét.

Scrooge soha nem festette le az öreg Marley nevét. Évek múltával is ott állt az iroda ajtaja fölött: Scrooge és Marley. így ismerték a céget, Scrooge és Marley. Néha az új ügyfelek Scrooge-ot Scrooge-nak szólították, néha meg Marley-nak, de ő mindkettőre hallgatott. Neki egyre ment.

Jaj, de szűkkezű volt Scrooge, de szorosmarkú, garasre­szelő, csikar, kupor, kaparkodó vén bűnös! Keményebb, mint a kovakő, hiszen acéllal sem lehetett volna kicsiholni belőle egy szikrányi nagylelkűséget; kifürkészhetetlenebb, magának valóbb és zárkózottabb, mint az osztriga. Hideg­sége megfagyasztotta a vonásokat öreg arcán, megcsípte hegyes orrát, megaszalta orcáját, megmerevítette járását; szemét vörösre, keskeny ajkát lilára színezte; és ravaszul szólt csikorgó hangjában. Jeges zúzmara volt a fején, a szemöldökén, inas állkapcáján. Ez a fagy mindenhová el­kísérte; kánikulában jégveremmé hűtötte az irodáját; és ka­rácsonykor sem enyhült egyetlen fokkal sem.

A külvilág hidege-melege viszont kevéssé érintette Scrooge-ot. Nem volt az a hőség, ami felhevíthette, se téli zimankó, ami megborzongathatta volna. Szél nem lehetett nála zordabb, havazás kitartóbb, zuhogó eső kérlelhetetle­nebb. A rossz időjárás nem tudott kifogni rajta. A legádá­zabb eső, hó, jég, dara is csak annyit tudott felmutatni vele szemben, hogy nemegyszer bőséges volt; Scrooge viszont mindig fukar.

Soha senki nem állította meg az utcán, hogy örvendező arccal azt mondja: „Á, kedves Scrooge, hogy van? Mikor néz be hozzám?" Koldusok nem könyörögtek nála gara­sért, gyerekek nem kérdezték meg, hány az óra, soha életé-

ben egyetlen férfi vagy asszony sem kért tőle útbaigazítást. Talán még a vakvezető kutyák is ismerték; amikor látták közeledni, gazdájukat egy kapualjba vagy keresztutcába rángatták; s aztán csóválták a farkukat, mintha azt monda­nák: „Bizony inkább sötétben élj, világtalan gazdám, mint hogy ilyen sötét tekinteted legyen!"

De bánta is Scrooge! Hisz éppen ezt szerette. Végigsom­polyogni az élet nyüzsgő útjain, minden emberi együttér­zést messze riasztva: ez volt Scrooge-nak, ahogy némelyek mondják, a „bogara".

Történt egyszer - méghozzá éppen karácsonyeste napján -, hogy az öreg Scrooge az irodájában foglalatos­kodott. Mostoha időjárás volt, cudarul hideg, a tetejébe ködös; hallotta, amint a kis mellékutcában a járókelők fújtatnak, mellüket csapdossák és toporognak, hogy fel­melegedjenek. A város órái még épp csak elütötték a hármat, de máris besötétedett - egész nap nem derült ki az ég -, és a környező irodák ablakaiban égő gyertyák olyanok voltak, mint megannyi vöröses maszatfolt a ta­pintható barna levegőben. Minden résen és kulcslyukon áradt be a sűrű köd, amelyben a házak már a szűk kis ut­ca túloldalán is puszta fantomoknak rémlettek. E komor és mindent elhomályosító felhő ereszkedése láttán az ember azt hihette volna, hogy a kicsapongó Természet nagyban űzi a lepárlást.

Scrooge irodájának belső ajtaja nyitva állt, hogy rajta tarthassa szemét az írnokán, aki egy nyomorúságos cellá­ban, amolyan falifülkében leveleket másolt. Scrooge-nál nagyon gyatra kis tűz égett, az írnoknál azonban még gyat­rább, jóformán csak egyetlen széndarab. De nem rakhatott rá, minthogy a szenesvödröt Scrooge a maga szobájában tartotta; és amint az írnok belépett a lapáttal, főnöke meg­jövendölte neki, hogy alighanem elválnak útjaik. Ennek utána az írnok felvette fehér gyapjúsálját, és a gyertyaláng­nál próbált melegedni; ám ebbéli igyekezetében, híján lé­vén a kellő képzelőerőnek, kudarcot vallott.

8 9

- Víg karácsonyt,1 bácsikám! Az Isten tartsa meg! -harsant egy derűs hang. Scrooge unokaöccséé volt, aki olyan váratlanul toppant be, hogy Scrooge csak a szavaira kapta fel a fejét.

- Badarság! - dörmögte Scrooge. - Humbug! A fagyos ködben tett szapora gyalogsétától kimeleged­

ve Scrooge unokaöccse valósággal sugárzott: megnyerő arca kipirult, szeme csillogott, s szájából meleg leheletpára gomolygott.

- A karácsony humbug, bácsikám? - mondta. - Ezt bi­zonyosan nem gondolja komolyan.

- Dehogynem - felelte Scrooge. - Még hogy víg kará­csonyt! Mi joga magának a vigasságra? Mi oka rá? Hiszen igencsak szegény.

- Jól van - vágott vissza az unokaöcs derűsen. - Akkor magának mi joga a mogorvaságra? Mi oka a rosszkedvre? Hiszen igencsak gazdag.

Pillanatnyilag nem lévén jobb válasza, Scrooge ismét felmordult, majd megtoldotta egy „Humbug"-gal.

- Ne legyen már ilyen morcos, bácsikám - kérlelte az unokaöcs.

- Mi más lehetnék - mondta a nagybácsi -, amikor bo­lond világban élek? Víg karácsonyt? Pokolba a víg kará­csonnyal! Mi mást csinál karácsonykor az ember, mint számlákat fizet, holott nincs pénze; belátja, hogy egy évvel idősebb lett, de egy fityinggel sem gazdagodott; mérleget készít, és egy kerek tucat hónapon át veszteséget könyvel el? Ha rajtam állna - háborgott Scrooge -, akkor az összes

1 Az angol karácsonyról és ezzel összefüggésben a mű címéről Taxner-Tóth Ernő Dickens világa című könyvében így ír: „Az A Christinas Carol címét Karácsonyi ének-nek fordítjuk, valamit azonban hozzá kell tennünk. A carol nem akármilyen éneket jelent, a karácsonyi éneken Angliában nem a Mennyből az angyal-hoz vagy a Stille Nacht-hoz ha­sonló szomorkás-érzelmes dalokat értenek. A carol vidám éneket jelöl, az angol karácsony szellemének megfelelően, ahol a szeretet és a meg­bocsátás keresztény gondolatát nem csendes családi körben, hanem vi­dám szórakozással, énekkel, tánccal, nevetéssel ünneplik meg."

idiótát, aki ezt a „Víg karácsonyt" szajkózza, megfőznék a saját pudingjával, és magyalágat döfnének a szívébe, mi­előtt elföldelik. Úgy bizony!

- Bácsikám! - csitította az unokaöcs. - Öcsém! - folytatta a nagybácsi hajlíthatatlanul. -

Tartsa meg a karácsonyt, ahogy akarja, és én is hadd tart­sam meg, ahogy akarom.

- De hiszen nem tartja meg! - Akkor hát nem tartom meg - mondta Scrooge. - Mi

haszna belőle az embernek? Mi haszna volt belőle valaha is? - Merem állítani, hogy sok olyan dolog van, ami nem

jár anyagi haszonnal, mégis hasznos - válaszolta az uno­kaöcs. - Köztük a karácsony. De annyi bizonyos, hogy a szentestét - függetlenül a nevének és eredetének kijáró tisztelettől, ha ugyan bármi, ami hozzá tartozik, függet­len lehet ettől - mindig szép eseménynek találtam, ked­vesnek, megbocsátónak, jótékonynak, kellemesnek; tu­domásom szerint ez az egyetlen idő az esztendő hosszú kalendáriumában, amikor férfiak és nők mintegy közös akarattal, szabadon megnyitják bezárt szívüket, és úgy tekintenek az alattuk állókra, mint társaikra a sír felé ve­zető úton, nem pedig egy másik, más utakon járó fajtára. És ezért, bácsikám, bár sohasem gyarapított egy szemer­nyi arannyal vagy ezüsttel sem, hiszem, hogy hasznom volt és ezután is hasznom lesz belőle; azt mondom hát, hogy Isten áldása rajta!

Az írnok a falifülkében önkéntelenül összecsapta a te­nyerét. Tüstént ráeszmélve illetlenségére, megpiszkálta a tüzet, s így végképp kioltotta az utolsó halvány szikrát is.

- Még egy hang - intette Scrooge -, és azzal köszönti a karácsonyt, hogy búcsúzik az állásától! Magának pedig, uram - tette hozzá az unokaöccséhez fordulva -, a parla­mentben volna a helye, ott szónokolhatna kedvére.

- Ne zsörtölődjék, bácsikám. Jöjjön el hozzánk holnap estebédre.

Elmegy, felelte Scrooge - igen, ezt felelte.

11 10

Csak éppen valamivel hosszabban fejezte ki magát, imi­gyen: Elmegyek, persze, néhanapján, seidőn.

- De miért? - kiáltott fel Scrooge unokaöccse. - Miért? - Maga miért nősült meg? - kérdezte Scrooge. - Mert szerelmes voltam. - Mert szerelmes volt! - morogta Scrooge, mintha ez

volna az egyetlen dolog a világon, ami még a víg kará­csonynál is nevetségesebb. - Jó napot!

- No de bácsikám, azelőtt sem jött el soha. Akkor most miért erre hivatkozva hárítja el a meghívást?

- Jó napot - mondta Scrooge. - Nem akarok magától semmit; nem kérek semmit;

miért ne lehetnénk jóban? - Jó napot - mondta Scrooge. - Szívemből sajnálom, hogy ennyire megmakacsolja

magát. Sohasem volt köztünk harag, legalábbis részemről. De mivel a karácsony iránti tiszteletből szántam rá magam erre a próbálkozásra, a végsőkig megőrzöm karácsonyi jó­kedvemet. Úgyhogy víg karácsonyt, bácsikám!

- Jó napot - mondta Scrooge. - És boldog új évet! - Jó napot - mondta Scrooge. Unokaöccse mindezek ellenére egy zokszó nélkül hagy­

ta el a szobát. A külső ajtónál megállt, hogy kellemes ün­nepeket kívánjon az írnoknak, aki átfagyva is melegebb volt Scrooge-nál; merthogy szívélyesen viszonozta a jókí­vánságot.

- Na tessék, itt a másik - dünnyögte Scrooge ezt hall­ván -: az írnokom, heti tizenöt shilling bérrel, feleséggel, családdal, víg karácsonyról beszél. Én bevonulok a bolon­dokházába.

Ezenközben az eszelős kikísérte Scrooge unokaöccsét, és bebocsátott két másik látogatót. Előkelő megjelenésű urak voltak, jól öltözöttek, s most kalapjukat levéve meg­álltak Scrooge irodájában. Kezükben könyv és papirosok. Meghajoltak Scrooge előtt.

12

- Scrooge és Marley, nemdebár? - mondta egyikük a listájára pillantva. - Kihez van szerencsém, Scrooge úrhoz vagy Marley úrhoz?

- Marley úr hét esztendeje halott - felelte Scrooge. -Hét éve, épp karácsony estéjén halt meg.

- Bizonyosak vagyunk benne, hogy hátramaradt üzlet­társa éppoly bőkezű, mint ő lehetett - mondta az úriember, átnyújtva meghatalmazását.

Ez így is volt, lévén annak idején Scrooge és Marley ro­kon lelkek. A baljós „bőkezű" szó hallatán Scrooge össze­ráncolta a szemöldökét, megcsóválta a fejét, és visszaadta a meghatalmazást.

- Tekintettel az ünnepekre, Scrooge úr - mondta a láto­gató, tollat véve a kezébe -, a szokásosnál is kívánatosabb, hogy juttassunk valami keveset a szegényeknek és szűköl­ködőknek, akik most keservesen sínylődnek. Sok ezren a legalapvetőbb szükségleteiket sem tudják fedezni; több százezren a legszerényebb jólét feltételeit sem tudják meg­teremteni.

- Nincsenek börtönök? - kérdezte Scrooge. - Rengeteg börtön van - mondta az úr, letéve a tollat. - És a dologházak? - faggatózott tovább Scrooge. -

Működnek még? - Működnek - felelte az úr. - Bár jobb lenne, ha nem­

mel válaszolhatnék. - Hát a taposómalom meg a szegénytörvény? Alkal­

mazzák őket? - folytatta Scrooge. - De még mennyire, uram. - Vagy úgy - mondta Scrooge. - Nagy örömmel hal­

lom. Ön a bevezetőjével rám ijesztett, hogy történt valami, ami miatt nem fejthetik ki áldásos hatásukat.

- Minthogy ezek véleményünk szerint aligha biztosíta­nak emberséges testi és lelki körülményeket a nép számára - válaszolta az úr -, néhányan igyekszünk előteremteni rá az anyagiakat, hogy a szegényeket némi ételhez-italhoz és melegedési lehetőséghez juttathassuk. Azért a karácsony-

13

időt választottuk erre, mert ilyenkor érezzük leginkább a szükséget, és örülünk legjobban a bőségnek. Mit írhatok önhöz?

- Semmit - felelte Scrooge. - Névtelen óhajt maradni? - Ha azt kérdezi, mit óhajtok - mondta Scrooge -, hát

azt óhajtom, hogy hagyjanak békén. Én nem mulatok kará­csonykor, és nem engedhetem meg magamnak semmitte­vők mulattatását. Hozzájárulok az imént említett intézmé­nyek fenntartásához - elég költségesek; a nincstelenek menjenek oda.

- Sokan nem mehetnek; és sokan inkább meghalnának. - Ha inkább meghalnának - mondta Scrooge -, ám te­

gyék, és csökkentsék a népfölösleget. Egyébként - már megbocsásson - erről én nem tudok.

- Pedig tudhatna-jegyezte meg az úr. - Nem tartozik rám - válaszolta Scrooge. - Az ember a

maga dolgával törődjék, és ne ártsa magát másokéba. En­gem az enyém teljesen leköt. Jó napot, uraim.

Világosan látván, hogy hiábavaló lenne tovább erős­ködniük, az urak távoztak. Scrooge elégedetten, s a szoká­sosnál jobb kedélyben folytatta munkáját.

Időközben a köd és a sötétség annyira sűrű lett, hogy emberek futkostak lobogó fáklyával és ajánlkoztak, hogy a lovak előtt haladva utat mutatnak a hintóknak. Az ódon templomtorony, melynek bongó vén harangja egy csúcs­íves ablakon át szokott lopva rálesni Scrooge-ra, láthatat­lanná vált, s a felhőkben ütötte el az órákat és a fertályokat, olyan reszketeg hangon, mintha vacogna az egyre met-szőbb hidegtől. A mellékutca és a főutca sarkán a gázveze­téket javító munkások egy szénserpenyőn hatalmas tüzet raktak, amit egy csapat rongyos férfi és fiú állt körül: kezü­ket melengették, s élvezettel hunyorogtak a lobogó lángok előtt. A magára hagyott vízcsapnál a tócsa lassan megder­medt, és alattomos jéggé fagyott. Az üzletek fényes kiraka­tai, melyekben magyalágacskák és -bogyók percegtek a

14

lámpások hevétől, kipirosították az előttük elhaladók arcát. A baromfikereskedések és fűszeresboltok remek látványos­sággá váltak: pompás élőképekké, melyekről szinte el sem lehetett hinni, hogy barmi közük volna olyan alantas dol­gokhoz, mint alkudozás vagy üzletelés. A magas városhá­za falai között a főpolgármester utasította ötven szakácsát és komornyikját, hogy úgy tartsák meg a karácsonyt, ahogy az főpolgármesteréknél dukál; és még a kis szabó is, akit a hatóság múlt hétfőn öt shillingre bírságolt részeg garázda­ságért, a holnapi pudingot kavargatta padlásszobájában, míg vézna asszonya a kicsinyükkel elszaladt húsért a mé­szároshoz.

Még nagyobb köd, még nagyobb hideg! Harapós, der­mesztő, átható hideg. Ha a jó Szent Dunstan1 az ismert fegyvere helyett ilyen időjárással csípi orron az ördögöt, akkor lett volna ám igazi haddelhadd! Egy fiúcska, akinek nóziját úgy mardosta és rágcsálta a mohó fagy, mint kutya a csontot, lehajolt Scrooge kulcslyukához, hogy egy karácso­nyi énekkel gyönyörködtesse őt; ám amint felhangzott az

„Isten megáldjon, víg urak, Ma örvendezhetünk",

Scrooge oly eltökélten ragadta meg a vonalzót, hogy az énekes rémülten eliszkolt, átengedve a kulcslyukat a köd­nek és az annál is odaillőbb zúzmarának.

Végül aztán elérkezett a munkaidő vége. Scrooge kény­telen-kelletlen felkászálódott a székéről, hallgatólagosan elismerve a záróra tényét a falifülkében erre váró írnok előtt, aki nyomban elfújta a gyertyát és fejébe nyomta a ka­lapját.

- Gondolom, holnapra szabadnapot kér - mondta Scrooge.

- Ha önnek megfelel, uram.

1 Angol szent (élt Kr. u. 924-988); izzó vasfogóval ábrázolják, mert a legenda szerint azzal csípte orron az őt megkísértő Sátánt.

15

- Nem felel meg - mondta Scrooge -, és nem tisztessé­ges. Ha levonnék miatta fél koronát, a nyakamat rá, hogy méltánytalanságnak tartaná.

Az írnok tétován mosolygott. - Azt viszont nem tartja méltánytalanságnak - folytatta

Scrooge -, hogy én fizessek egynapi bért semmiért. Az írnok megjegyezte, hogy ez évente mindössze egy­

szer fordul elő. - Gyenge kifogás, amiért minden december 25-én ki-,

zsebelik az embert! - mondta Scrooge, állig gombolva téli­kabátját. - Na mindegy, legyen meg a szabadnapja. De holnapután reggel aztán korábban jöjjön ám!

Az írnok megígérte, mire Scrooge dörmögve kiment. Az irodát szempillantás alatt bezárták, és az írnok fehér gyapjúsáljában, amelynek lelógó végei derekán alul értek (nagykabáttal ugyanis nem büszkélkedhetett), a fiúkkal összekapaszkodva hússzor lecsúszott egy jeges lejtőn a Cornhill úton, végtére is karácsonyeste volt, majd nyakába kapta a lábát és hazaloholt Camden Townba1 szembekötős-dit játszani.

Scrooge a törzshelyén, egy lehangoló kocsmában el­költötte lehangoló vacsoráját, s miután kiolvasta az ösz-szes újságot és a főkönyv tanulmányozásával elütötte az este hátralévő részét, hazament lefeküdni. Rideg lakását néhai üzlettársától örökölte. A komor épület egy udvar végében állt, ahol annyira nem volt keresnivalója, hogy az ember akaratlanul is arra gondolt, még fiatal ház korá­ban szaladhatott oda, a többi házzal bújócskázva, és nem talált vissza. Most már eléggé vén volt, és eléggé sivár, minthogy Scrooge-on kívül senki nem lakta, a többi he­lyiséget üzleti célra adták ki. Az udvaron olyan sötét volt, hogy még Scrooge-nak is, aki pedig minden kövét ismer­te, tapogatóznia kellett. A ház régi fekete kapualjában

1 London északnyugati külvárosa; egy ideig a Dickens család is ott la­kott.

16

úgy megült a köd és a zúzmara, mintha a küszöbön maga a Tél őrszelleme várakozna gyászosan merengve.

Mármost tény, hogy az ajtókopogtatóban nem volt sem­mi különös, kivéve, hogy nagyon nagy volt. Tény továbbá, hogy Scrooge, amióta csak itt lakott, minden este és reggel látta; és hogy fikarcnyit sem volt hajlamosabb a képzelgés­re, mint bárki London városában, ideértve - márpedig ez nagy szó - a törvényhatósági testületet, a városatyákat és a céhmestereket. Azt is tartsuk szem előtt, hogy Scrooge-nak egyszer sem jutott eszébe Marley azóta, hogy délután szó­ba került hét esztendeje halott üzlettársa. Hát akkor most magyarázza meg valaki, ha tudja, miként történhetett az, hogy beleillesztette kulcsát a zárba, és az amúgy tökélete­sen változatlan ajtókopogtatóban nem ajtókopogtatót lá­tott, hanem Marley arcát.

Marley arcát. Nem rejtette kifürkészhetetlen homály, ahogy minden mást az udvaron, hanem halványan deren­gett, mint romlott homár a sötét pincében. Nem volt ha­ragos vagy bősz, hanem úgy nézett Scrooge-ra, ahogy Marley szokott volt ránézni: kísérteties homlokára tolt kísérteties pápaszemmel. Haja furcsamód meglebbent, akárha lélegzettől vagy felszálló meleg fuvallattól; és a szeme, bár tágra nyílt, tökéletesen rezzenéstelen maradt. Ez, no meg halálsápadt színe, borzalmassá tette; de mint­ha az arckifejezése ellenére, attól függetlenül lett volna borzalmas.

Ahogy Scrooge a jelenségre meredt, az ismét ajtóko­pogtatóvá változott.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hőkölt vissza, vagy hogy a pulzusa nem vert olyan szaporán, ahogy utol­jára kisded korában. De újra megragadta a kulcsot, határo­zottan elfordította, belépett, és gyertyát gyújtott.

Igaz, egy pillanatig tétovázott, mielőtt betette az ajtót; előbb óvatosan mögé lesett, mint aki félig-meddig arra szá­mít, hogy az előszobában Marley kunkori varkocsának ré­misztő látványa fogadja. De az ajtó belső lapján nem volt

17

semmi, kivéve a kopogtatót tartó csavarokat és csavar­anyákat, úgyhogy azt mondta: - Badarság! -, és becsapta.

A robaj mennydörgésként visszhangzott a házban. Mint­ha odafönt minden szoba, s odalent a borkereskedő pincéjé­ben minden hordó a maga visszhangját zúgta volna. Scrooge nem olyan ember volt, aki megijed holmi vissz­hangoktól. Bezárta az ajtót, átment az előszobán, és lassan, gyertyáját élesztgetve megindult felfelé a lépcsőn.

Azon a lépcsőn hatosfogattal is fel lehetett volna hajta­ni, ahogy mondani szokás; de most vegyék szó szerint: egy halottaskocsi könnyűszerrel elfért volna rajta, éspedig keresztben, rúddal a fal és ajtóval a korlát felé. Annyira széles volt, spt még szélesebb; talán ezért rémlett úgy Scrooge-nak, hogy egy önjáró halottaskocsi halad előtte a sötétben. Fél tucat utcai gázlámpa sem világította volna meg jól a bejáratot, képzelhető hát, milyen gyér fényt adott Scrooge mártott gyertyája.

Scrooge ment tovább. A sötétség csöppet sem zavarta: végtére is olcsó volt, s ennélfogva kedvére való. De mielőtt bereteszelte lakása nehéz ajtaját, végigjárta a helyiségeket, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Ehhez azért még elég élénken élt benne az arc emléke.

Nappali, hálószoba, kamra. Minden a szokott helyén. Az asztal alatt senki, a pamlag alatt senki; a kandallóban kis tűz; merőkanál és mosdótál szolgálatra készen; a lábas-ka rántott leves (Scrooge-ban lappangott a nátha) a tűzhe­lyen. Az ágy alatt senki; a faliszekrényben senki; a köntö­sében, amely gyanúsformán lógott a falon, senki. A kamrá­ban is minden érintetlen: régi rostély, ócska cipők, két ha­laskosár, háromlábú mosdóállvány, piszkavas.

Szemléjével elégedetten becsukta az ajtót, és rátolta a reteszt; mind a kettőt, ami pedig nem volt szokása. Imi­gyen biztosítva magát a meglepetés ellen, leoldotta nyakra­valóját; köntösbe és papucsba bújt, hálósapkát húzott, és leült a kandalló elé, hogy bekanalazza rántott levesét.

18

A tűz alig pislákolt; semmit sem ért ilyen fagyos éjsza­kán. Scrooge kénytelen volt egészen közel húzódni hozzá és fölégörbedni, hogy valamennyire is melengesse. A kan­dalló régi volt, valami holland kereskedő rakatta hajdanán, különös hollandi cserepekből, melyek a Szentírást szem­léltették. Voltak ott Káinok és Ábelek, Fáraó lányai, Séba királynéasszonyai, a légből felhődunyhára aláereszkedő angyali hírnökök, Ábrahámok, Belsazárok, mártásostálban tengerre szálló apostolok, alakok százával, amelyek ma­gukra vonhatták volna a figyelmét; ám a hét esztendeje ha­lott Marley arca, mint az ősi próféta vesszeje, jött és el­nyelte az egészet.1 Ha kezdetben mindegyik sima cserép üres, és képes megjeleníteni az ő kósza gondolattöredékeit, akkor most mindegyiken az öreg Marley tűnik fel.

- Humbug! - mondta Scrooge, és elkezdett fel-alá jár­kálni a szobában.

Néhány forduló után újfent leült. Ahogy karosszékébe telepedve hátra hajtotta a fejét, pillantása történetesen egy csengőre, egy használaton kívüli csengőre esett, amely a szobában lógott, és valami, mára már feledésbe merült ok­ból a padlásszobával volt összeköttetésben. Döbbenten és különös, megmagyarázhatatlan rémülettel eltelve látta, hogy a csengő himbálni kezd. Először olyan finoman him­bált, hogy hangot is alig hallatott; de aztán harsány csilin-gelésbe kezdett, akárcsak a házban található összes többi csengő.

Ez fél percig vagy talán egy percig tarthatott, ám egy órának tűnt. A csengők ugyanúgy hallgattak el, ahogy meg­szólaltak: egyszerre. Utána csörgés támadt egészen mélyen lent, mintha a borkereskedő pincéjében valaki súlyos láncot húzna végig a hordókon. Scrooge-nak ekkor eszébe jutott, hogy hallott már emlegetni kísértetjárta házakat, ahol bilin­csüket vonszoló szellemek bolyonganak.

1 Lásd Móz. 7:12.: „Elvété ugyanis mindenik az ő vesszejét és kígyókká lőnek; de az Áron vesszeje elnyelé azok vesszejét."

19

Döngve kivágódott a pinceajtó, és a csörgés sokkal han-gosabban hallatszott; előbb a földszintről, majd a lépcső­ről, ahogy egyenesen az ő ajtaja felé közeledett.

- Akkor is humbug! - mondta Scrooge. - Ilyen nincs. A színe mindazonáltal elhagyta, amikor az a valami

gond nélkül áthatolt a nehéz ajtón, és a szeme láttára a szo­bába lépett. Jövetelére a pislákoló gyertyaláng fellobbant, mintha így kiáltana: „Őt ismerem! Marley hazajáró lelke!", majd ismét lelohadt.

Ugyanaz az arc: pontosan ugyanaz. Marley varkoccsal, szokásos mellényében, feszes pantallójában, csizmájában; utóbbin a bojt szanaszét állt, akárcsak a copfja vége, a haja és a kabátszárnya. A lánc, amit vonszolt, egyik végével a dereka köré csatolva hosszú farokként tekergett mögötte; s rajta (Scrooge jól megnézte magának ezt a láncot) pénzes-ládikák, kulcsok, lakatok, főkönyvek, okiratok és tömött erszények sorjáztak, mind acélból verve. Marley teste át­látszó volt, úgyhogy Scrooge, mikor rápillantott, a mellé­nyén keresztül a kabátja két hátsó gombját is láthatta.

Marley-ról sokszor mondták, hogy nincs szíve, de Scrooge nem így hitte, mostanáig.

Nem, még most sem hitte. Jóllehet újra meg újra átné­zett a fantomon, és látta, hogy az ott áll előtte; jóllehet be­leborzongott halálhideg szemének pillantásába; és az állát felkötő, összehajtogatott kendőnek, amit eddig nem vett észre, még a szövésmintáját is megfigyelhette, váltig kétel­kedett, és küzdött az érzékei ellen.

- Nos? - szólalt meg Scrooge, élesen és ridegen, mint mindig. - Mit akar tőlem?

- Sokat! - Marley hangja, semmi kétség. - Ki maga? - Azt kérdezd, ki voltam. - Akkor hát ki volt? - mondta Scrooge emeltebb han­

gon. - Árnyalatnyi különbség. - Először árnyalaknyit akart mondani, de az talán nem lett volna helyénvaló.

- Életemben Jacob Marley voltam, az üzlettársad.

- És... és le tudsz ülni? - kérdezte Scrooge, tétova pil­lantást vetve rá.

- Hogyne. - Akkor ülj le. Scrooge azért kérdezte, mert nem tudta, vajon egy átlát­

szó kísértet van-e olyan állapotban, hogy helyet foglalhat egy széken; tartott tőle, hogy esetleg kínos magyarázko­dásra lesz szükség. De a kísértet minden további nélkül leült vele szemben a kandalló elé.

- Nem hiszel bennem - jegyezte meg a kísértet. - Nem én - mondta Scrooge. - Mi bizonyítaná neked, hogy valóságos vagyok, azon

túl, amit az érzékeid közvetítenek? - Nem tudom - mondta Scrooge. - Miért kételkedsz az érzékeidben? - Mert minden csekélység befolyásolja őket - felelte

Scrooge. - Már egy enyhe gyomorpanasztól is csalókká lesznek. Talán csak egy emésztetlen falat marhahús vagy, egy csöpp mustár, egy morzsányi sajt, egy darabka félig főtt krumpli. Akármi legyél is, több közöd van a sörhöz, mint a sírhoz!

Scrooge-nak nem volt kenyere az élcelődés, és éppen­séggel most sem volt tréfás kedvében. Igazában azért pró­bált szellemeskedni, hogy elterelje önnön figyelmét, és úr­rá legyen a rettegésén; a jelenés hangjától ugyanis a csont­ja velejéig megborzongott.

Úgy érezte, ha azokat a merev, üveges szemeket bámul­va csak egy pillanatig is csöndben ülne ott, tüstént elkár­hozna. Abban is volt valami iszonytató, hogy a jelenést sa­ját pokoli légköre lengte körül. Scrooge maga ezt nem érezte, de nyilvánvaló volt, hiszen a kísértetnek, noha töké­letesen mozdulatlanul ült, a haja, a kabátszárnya és a csiz­mabojtja, akárha egy tűzhely forró párájától, továbbra is repdesett.

- Itt egy fogpiszkáló, látod? - szólt Scrooge, az imént megadott okból gyorsan újrakezdve, s remélve, hogy ha

21 20

csak egy pillanatra is, de sikerül elterelnie magáról a kísér­tet merev tekintetét.

- Látom - felelte a kísértet. - Rá se nézel - mondta Scrooge. - Akkor is látom - mondta a kísértet. - Jól van - mondta Scrooge. - Elég ezt lenyelnem ah­

hoz, hogy hátralévő napjaimban magam teremtette lidér­cek légiója gyötörjön. Humbug, én mondom; humbug!

Erre a hazajáró lélek iszonyú üvöltést hallatott, s oly komor és félelmetes csörgéssel rázta meg láncát, hogy Scrooge-nak a szék karfájába kellett kapaszkodnia, ne­hogy elájuljon. De még ennél is sokkal nagyobb lett a ré­mülete, mikor a fantom leoldotta fejéről a kötést, mintha az idebent túlságosan meleg viselet volna, és alsó állkap­csa a mellére esett!

Scrooge térdre rogyott, és két kezét összekulcsolta az arca előtt.

- Irgalom! - mondta. - Szörnyű látomás, miért zaklatsz engem?

- Földhözragadt ember! - válaszolta a kísértet. - Hi­szel bennem vagy sem?

- Hiszek - mondta Scrooge. - Hinnem kell. De miért vannak visszajáró lelkek, és miért épp hozzám jönnek el?

- Mindenkitől megkívántatik - felelte a kísértet -, hogy a benne lakozó lélek embertársai közt elvegyülve be­járja széles e világot; és amelyik lélek ezt nem teszi meg az életben, az arra van kárhoztatva, hogy a halál után tegye meg. Arra van ítélve, hogy bolyongjon a világban - ó, jaj nekem! -, és tanúja legyen annak, amiben már nem lehet része, pedig része lehetett volna benne a földön, és boldog­ságot szerezhetett volna vele.

A jelenés ismét felüvöltött, és láncát csörgetve tördelte fantomkezét.

- Bilincsbe vagy verve - szólt a reszkető Scrooge. -Mondd, miért?

22

- Az életemben kovácsolt láncot viselem - válaszolta a kísértet. - Én magam készítettem szemről szemre, araszról araszra; tulajdon szabad akaratomból csatoltam magamra, és tulajdon szabad akaratomból hordtam. Nem találod is­merősnek a mintáját?

Scrooge egyre jobban reszketett. - Vagy tán tudni szeretnéd - folytatta a kísértet -, mi­

lyen nehéz és hosszú az az erős bilincs, amit tenmagad hur­colsz? Már hét karácsonnyal ezelőtt ugyanolyan nehéz és hosszú volt, mint ez itt. Azóta tovább munkálkodtál rajta. Bizony hatalmas lánc!

Scrooge a padlóra pillantott, hátha legott ötven- vagy hatvanöles horgonylánc tekereg körülötte: de semmit sem látott.

- Jacob - fogta könyörgőre. - Öreg Jacob Marley, mondj még valamit. Nyújts nekem vigaszt, Jacob.

- Tőlem hiába várod - szólt a kísértet. - Az más biro­dalomból jön, Ebenezer Scrooge, és más követek hozzák másfajta embereknek. Még azt sem mondhatom el neked, amit pedig elmondanék. Mindjárt lejár az időm. Nem pi­henhetek, nem állhatok meg, nem vesztegelhetek sehol. A lelkem soha nem járt messzebb az irodánknál - jól je­gyezd meg, amit mondok! -, életemben a lelkem soha nem barangolt a pénzcsináló zugunk szűk mezsgyéjén túl; még sok hosszú, fárasztó utazás vár rám!

Scrooge-nak szokása volt, hogy ha gondolkodóba esett, nadrágzsebébe dugta a kezét. A kísértet szavain eltöpreng­ve most is így tett, de anélkül, hogy felemelte volna a te­kintetét vagy felkászálódott volna térdepléséből.

- Akkor nagyon lassú voltál, Jacob - jegyezte meg Scrooge gyakorlatiasan, ámbátor alázattal és mély tiszte­lettel.

- Lassú? - ismételte a kísértet. - Hét esztendeje, hogy meghaltál - tűnődött Scrooge. -

Azóta egyfolytában úton vagy?

23

- Egyfolytában - mondta a kísértet. - Se nyugalmam, se békességem. Csak a szakadatlanul gyötrő lelkifurda­lásom.

- Sebesen haladsz? - kérdezte Scrooge. - Szélsebesen - válaszolta a kísértet. - Hét esztendő alatt nagyon sok helyet bejárhattál vol­

na - mondta Scrooge. A kísértet erre ismét felüvöltött, és olyan rettenetes lár­

mával csörgette láncát az éjszaka síri nyugalmában, hogy az éjjeliőr joggal feljelenthette volna csendháborításért.

- 0, jaj! - kiáltotta a fantom. - Gúzsba kötött, kettős bilincsbe vert rab, aki nem tudja, hogy koroknak kell az örökkévalóságba tűnniük, míg a világjobbító halhatatla­nok fáradozásának valamennyi gyümölcse beérik! Aki nem tudja, hogy minden, a maga kis világában jó szán­dékkal tevékenykedő keresztény lélek túlságosan rövid­nek találja halandó földi életét hasznos lehetőségeinek végtelen tárházához képest. Aki nem tudja, hogy nincs az a megbánás, ami jóvátehetné az életben elmulasztott le­hetőségeket! És én ilyen voltam! Ó, jaj, ilyen voltam!

- De hiszen üzletemberként mindig a hivatásod magas­latán álltál, Jacob - rebegte Scrooge, aki kezdte mindezt magára venni.

- Hivatás! - kiáltotta a kísértet, ismét a kezét tördelve. - Az emberiség volt a hivatásom. A köz java volt a hivatá­som; jótékonyság, irgalom, megbocsátás, jóakarat, ez is mind a hivatásom volt. A munka, amit végeztem, csak egy csepp volt a hivatásom tengerében!

Feltartotta láncát, mintha minden csillapíthatatlan fáj­dalmának az volna az oka, majd hagyta visszazuhanni a padlóra.

- Mindig így karácsony táján szenvedek a legkeserve­sebben - mondta a kísértet. - Miért jártam embertársaim közt lesütött szemmel, miért nem emeltem tekintetemet so­ha arra az áldott csillagra, amely a bölcseket egy szegény

24

hajlékhoz vezette? Nem voltak tán szegény otthonok, aho­vá az én lépteimet irányíthatta volna?

Scrooge a jelenés szavaitól fölöttébb elszörnyedt, és re­megett, mint a kocsonya.

- Hallgass végig! - kiáltotta a kísértet. - Fogytán az időm.

- Hallgatlak - mondta Scrooge. - Csak ne légy velem szigorú. És ne cifrázd annyit, Jacob, hanem beszélj világo­san. Könyörgök.

- Most számodra is látható alakot öltöttem, hogy ho­gyan, azt nem árulhatom el. Sokszor, nagyon sokszor ül­tem melletted láthatatlanul.

Ez nem volt kellemes gondolat. Scrooge megborzon­gott, és letörölte homlokáról a hideg verejtéket.

- Fontos része a vezeklésemnek - folytatta a kísértet. -Ma éjjel azért vagyok itt, hogy figyelmeztesselek, még van rá esélyed és reményed, hogy elkerüld a sorsomat. Ezt az esélyt és reményt én szereztem meg neked, Ebenezer.

- Mindig jó barátom voltál - mondta Scrooge. - Kö­szönöm.

- Meglátogat majd három szellem - intette a kísértet. Scrooge-nak majdnem annyira leesett az álla, mint a kí­

sértete tette volt. - Ez lenne az esély és remény, amit említettél, Jacob? -

tudakolta elhaló hangon. - Ez. - Akkor... akkor inkább ne - mondta Scrooge. - Nélkülük nem remélheted - mondta a kísértet -, hogy

elkerülöd a tévutat, amin én jártam. Az első holnap keres fel, mikor éjfél után egyet üt az óra.

- Nem jöhetnének egyszerre, hogy letudjuk a dolgot, Jacob? - vetette fel Scrooge.

- A másodikra másnap éjjel számíts, ugyanabban az időben. A harmadikra harmadnap éjjel, az éjféli óra utolsó kondításakor. Engem többé nem látsz; de saját érdekedben emlékezz mindarra, ami elhangzott köztünk.

25

E szavak után a jelenés felvette összehajtogatott kendő­jét az asztalról, és a feje köré tekerte, ahogy előzőleg volt. Scrooge ezt onnan tudta, hogy hallotta a fogak éles csatta-nását, mikor az állkapcsok a kötés szorítására összecsapód­tak. Bátorkodott ismét felemelni a tekintetét, és látta, hogy természetfölötti látogatója egyenesen áll előtte, feltekert láncával a karján.

A látomás hátrálni kezdett, és minden egyes lépésével a tolóablak kicsit feljebb csúszott, úgyhogy mire a jelenés odaért hozzá, már teljesen nyitva volt.

Közelebb intette magához Scrooge-ot, s ő engedelmes­kedett. Mikor kétlépésnyire voltak egymástól, Marley kí­sértete felemelte a kezét, figyelmeztetve, hogy ne jöjjön közelebb. Scrooge megtorpant.

Nem is annyira engedelmességből, mint inkább megle­petésében és félelmében: mert amint a kéz felemelkedett, hangzavar támadt; siránkozás, jajgatás keveredett benne a kimondhatatlan bánat és önvád nyöszörgéseivel. A jelenés egy pillanatig hallgatta, majd csatlakozott a bús halotti kó­rushoz; és kisuhant a zord, sötét éjszakába.

Scrooge nem bírt a kíváncsiságával: az ablakhoz lépett, és kinézett.

A levegő tele volt lázasan csapongó jajveszékelő fanto­mokkal. Mindegyikük bilincset hordott, mint Marley kísér­tete; néhányan (ők alkalmasint cinkos kormánytagok lehet­tek) egymáshoz voltak láncolva; egy sem volt közülük sza­bad. Sokukat Scrooge személyesen is ismerte életükben. Annak idején kimondottan jó viszonyban volt azzal a fehér mellényes, vén kísértettel, akinek a bokájához egy irdatlan páncélszekrény volt erősítve, és szánalmasan siránkozott, amiért nem képes segíteni egy nyomorult asszonyon, aki csecsemőjével ült odalent egy kapualjban. Látni valóan mindannyian attól szenvedtek, hogy szerettek volna jótét módon beavatkozni az emberek életébe, de ennek lehetősé­ge számukra már örökre elveszett.

26

Hogy aztán ezek a lények váltak-e köddé, avagy a köd borult-e rájuk, Scrooge meg nem mondhatta. De velük együtt szellemhangjuk is elenyészett; és az éjszaka olyan lett, amilyen Scrooge hazajövetelekor volt.

Scrooge becsukta az ablakot, és megvizsgálta az ajtót, amin a kísértet bejött. A rátolt reteszek most is úgy voltak, érintetlenül. Azt akarta mondani: „Humbug!", de a felénél elharapta a szót. És minthogy a felindulástól, vagy a napi fáradalmaktól, vagy a láthatatlan világba nyert bepillantás­tól, vagy a kísértettel folytatott lehangoló társalgástól igen­csak kimerült volt e késői órán, azonmód ruhástul ágyba bújt, és egy szempillantás alatt elaludt.

Második strófa

AZ ELSŐ SZELLEM A HÁROM KÖZÜL

Amikor Scrooge felébredt, olyan sötét volt, hogy az ágyból kinézve alig tudott különbséget tenni szobájának átlátszó ablaka és átlátszatlan falai között. Miközben a sötétséget fürkészte, a közeli templomtorony harangja épp elütötte az órát. Fülelt hát, mennyi is az idő.

Nagy meglepetésére a harang hat után hetet, hét után nyolcat kongatott, és így tovább, szép szabályosan, tizen­kettőig; akkor elnémult. Tizenkettő! Valamikor hajnali ket­tő után feküdt le aludni. Alighanem elromlott az az óra. Biztosan jégcsap került a fogaskerekei közé. Tizenkettő!

Helyesbítésül megnyomta ütőműves zsebórája rugóját. A szerkezet halk, szapora pulzusa tizenkettőt vert, majd megállt.

- De hát lehetetlen - mondta Scrooge -, hogy átalud­tam az egész napot, és éjszaka van. Lehetetlen, hogy ki­hunyt a Nap, és déli tizenkettő van!

Minthogy e gondolat nem hagyta nyugodni, kikászáló­dott az ágyból és az ablakhoz botorkált. Köntöse ujjával le kellett törölnie róla a jégvirágot; de így sem sokat lá­tott. Csak annyit tudott kivenni, hogy még mindig sűrű köd és komisz hideg van, és az utcán nem lármáznak ide-oda rohangászó, felbolydult emberek, ahogy kétségkívül tennék, ha az éjszaka legyőzte volna a fényes nappalt, és hatalmába kerítette volna a világot. Ez nagy megköny-nyebbülés volt, mert a „három napon belül fizessen e vál­tó bemutatójának, Ebenezer Scrooge úrnak vagy az ő ren­deletére" satöbbi egy fabatkát sem ér, ha nincsenek szám­lálható napok.

Scrooge visszafeküdt, és újra meg újra meg újra átgon­dolta a dolgot, mégsem jutott semmire. Minél erősebben

28

töprengett rajta, annál kevésbé értette; és minél erősebben igyekezett kiverni a fejéből, annál inkább nyugtalanította Marley kísértete. Valahányszor érett megfontolás után el­döntötte magában, hogy az egész csak álom volt, elméje, akár egy elengedett erős rugó, visszapattant alaphelyzetbe, és ugyanazt az eldöntendő kérdést vetette fel: „Álom volt, vagy nem?"

Addig feküdt így, mígnem az óra ismét háromnegyedet ütött, s ekkor hirtelen eszébe jutott a kísértet intése, misze­rint kerek egy órakor jelenésre kell számítania. Eltökélte, hogy ébren fekve várja ki az óra elmúltát; és tekintve, hogy semmivel sem lett volna könnyebb elaludnia, mint bejutnia a mennyek országába, valószínűleg ez volt a legbölcsebb döntés, amit hozhatott.

A fertályóra oly hosszúra nyúlt, hogy többször is azt hit­te, minden bizonnyal észrevétlenül elbóbiskolt, és elsza­lasztottá az órát. Nagy sokára azonban csak meghallotta a harangkondulást.

- Bimm, bamm! - Negyed - mondta Scrooge számolva. - Bimm, bamm! - Fél - mondta Scrooge. - Bimm, bamm! - Háromnegyed - mondta Scrooge. - Bimm, bamm! - A kerek óra - mondta Scrooge diadalmasan -, és

semmi más! Ezt még azelőtt mondta, hogy a nagyharang elütötte az

órát, ami most következett: mély, tompa, kongó, mélabús EGY. A szobában abban a pillanatban világosság támadt, és Scrooge ágya elől félrehúzták a kárpitfüggönyt.

Bizony mondom, egy kéz húzta félre. Nem a Scrooge lábánál lévőt, se nem a hátánál lévőt, hanem azt, amerre az arca nézett. Ágya elől félrehúzták a kárpitfüggönyt, és Scrooge, felkönyökölve fektében, szemtől szembe találta magát a túlvilági látogatóval, aki félrehúzta: olyan közel

29

volt hozzá, mint én most Önökhöz; mert ott van ám a szel­lemem a könyöküknél.

Különös alak volt - mint egy gyerek; azazhogy nem is gyerek, hanem inkább öregapó valami természetfölötti kö­zegen át nézve, amelytől távolinak látszott, és egy gyerek méreteire zsugorodott. Vállára és hátára omló haja ősz volt, de az arcán sehol egy ránc, a bőre hamvas rózsaszín. Karja nagyon hosszú és izmos; a keze ugyancsak; mintha nem közönséges erő lakozna benne. Formás lába, amint­hogy a karja is, csupasz. Hófehér tunikát viselt, derekán csodálatosan fényes, csillogó övvel. Kezében friss zöld magyalágat tartott; és e téli jelképpel furcsa ellentmondás­ban a ruhája szegélyét nyári virágok díszítették. De a leg­különösebb az volt benne, hogy a feje búbjából ragyogó fénycsóva lövellt, amitől mindezt látni lehetett; és kétség­telenül ez indokolta, hogy borúsabb pillanataiban fejfedő gyanánt egy hatalmas oltókupakot használjon, amit most a hóna alatt tartott.

Nem, Scrooge mégsem ezt találta benne a legkülönö­sebbnek, amikor tekintete megállapodott rajta. Hanem azt, hogy miként az öve egyszer itt, másszor amott csillámlott és sziporkázott, és ami az egyik pillanatban világos volt, az a másikban sötét lett, az alak is egyre-másra változott: hol félkarú volt, hol féllábú, hol húszlábú, hol két láb fej nél­kül, hol fej test nélkül: eltűnő részei nyomtalanul beleol­vadtak a sűrű homályba. És egyszer csak csodák csodájára megint tisztán látható és világos egésszé álltak össze.

- Uram, ön az a szellem, akinek jövetelét jelezték ne­kem? - szólította meg Scrooge.

- Én vagyok. A hang lágy volt és szelíd. És rendkívül halk, mintha

nem közvetlen közelről, hanem a messzeségből szólna. - Kicsoda vagy micsoda ön? - tudakolta Scrooge. - Az Elmúlt Karácsonyok Szelleme vagyok. - A rég elmúltaké? - firtatta Scrooge, figyelemmel a

szellem töpörödött termetére.

- Nem. A te életedben elmúltaké. Talán Scrooge sem tudta volna megmondani - ha bárki

megkérdezhette volna tőle -, hogy miért, de különöskép­pen szerette volna sapkástul látni a szellemet; megkérte hát, hogy tegye fel.

- Micsoda!? - kiáltotta a szellem. - Világi kezeddel máris kioltanád fényemet? Nem elég, hogy azok közé tar­tozol, akiknek szenvedélyei ezt a sapkát megalkották, és arra kényszerítenek, hogy évek egész során át a szemembe húzva hordjam?

Scrooge tiszteletteljesen bár, de cáfolta, hogy szándéká­ban állt volna megbántani a szellemet, vagy hogy tudtával valaha is sapkát erőltetett volna rá. Majd engedelmet kérve megérdeklődte tőle, mi célt szolgál a látogatása.

- A javadat! - mondta a szellem. Scrooge lekötelezettségének adott hangot, ám közben

óhatatlanul arra gondolt, hogy ezt inkább előmozdította volna egy háborítatlan nyugalomban töltött éjszaka. A szel­lem bizonyára olvasott a gondolataiban, mert rögtön he­lyesbített:

- Azazhogy a javulásodat. Hallgass rám! Eközben kinyújtotta erős kezét, és gyengéden karon

fogta Scrooge-ot. - Kelj fel, és gyere velem! Scrooge hiába vetette volna ellene, hogy az időjárás és

az óra gyalogsétára nem a legalkalmatosabb; hogy az ágy meleg, a hőmérő pedig kemény fagyot mutat; hogy csak papucs, köntös és hálósapka van rajta; és hogy épp kitörni készül rajta a nátha. A szellem keze fogásának, noha olyan gyengéd volt, akár egy nőé, nem lehetett ellenállni. Scrooge felkelt, ám látván, hogy a szellem az ablak felé indul, köntösét markolászva esdekelni kezdett.

- Földi halandó vagyok - panaszolta -, le fogok zu­hanni.

- Ha megérintelek itt - mondta a szellem, Scrooge szí­vére téve a kezét -, nincs mitől tartanod.

31 30

Amint kiejtette e szavakat, áthatoltak a falon, és máris a szabad ég alatt álltak, egy vidéki úton, mezők között. A vá­ros teljesen eltűnt, mutatóba se maradt belőle semmi. Vele együtt szertefoszlott a sötétség és a köd is: szikrázó, hideg téli nap volt, s a földet hótakaró borította.

- Jóságos ég! - csapta össze a kezét Scrooge, mikor kö­rülnézett. - De hiszen itt nevelkedtem. Itt voltam gyerek!

A szellem nyájasan tekintett rá. Szelíd érintését, ámbár csak futó volt és könnyed, az öregember mintha még most is magán érezte volna. A levegőt ezernyi illat járta át, s mindegyikhez ezernyi réges-rég elfeledett gondolat, remény, öröm és bánat társult.

- Remeg a szád - mondta a szellem. - Hát az meg mi­csoda ott az arcodon?

Pattanás, rebegte Scrooge valami szokatlan árnyalattal a hangjában, és kérte a szellemet, hogy vezesse, ahová akarja.

- Emlékszel még az útra? - kérdezte a szellem. - Emlékszem! - kiáltotta buzgón Scrooge. - Bekötött

szemmel is végigjárnám. - Különös, hogy oly sok éven át megfeledkeztél róla -

jegyezte meg a szellem. - Induljunk hát. Mentek, mendegéltek - Scrooge minden kapura, kerí­

tésoszlopra, fára ráismert -, mígnem a távolban kis mező­város tűnt fel előttük hídjával, templomával, kanyargó patakjával. Fiúkat láttak feléjük ügetni, akik bozontos pó-nijuk hátáról kurjongattak kordékon és szekereken ülő társaiknak. Mind széles jókedvükben voltak, és a réteket betöltötte rivalkodásuk vidám muzsikája, aminek halla­tán még a csípős levegő is kacagott.

- Ezek csak valamikori dolgok árnyai - mondta a szel­lem. - Nem lámák minket.

A kedélyes utasok közeledtek; s ahogy odaértek hozzá­juk, Scrooge mindegyikükről név szerint tudta, kicsoda. Vajon miért örvendezett, hogy látja őket? Fagyos szeme miért ragyogott fel, szíve miért ujjongott, amint elhaladtak

32

előtte? Miért volt jó érzés hallania, hogy víg karácsonyt kí­vánnak egymásnak, mikor egy-egy keresztútnál vagy ös­vénynél elválnak, ki-ki hazafelé tartva? Mit számított a víg karácsony Scrooge-nak? Pokolba a víg karácsonnyal! Mi haszna volt belőle valaha is?

- Az iskolából még nem ment mindenki haza - mondta a szellem. - Ott maradt egy magányos, társtalan gyermek.

Scrooge azt mondta, tudja. És elsírta magát. Letértek az útról egy jól ismert ösvényre, és hamarosan

egy kopott vörös téglás udvarházhoz értek, amelynek tete­jén szélkakasos kis kupola alatt harang lógott. Nagy ház volt, de pusztulóban; a tágas melléképületek elhagyatottan álltak, falukat belepte a moha, ablakuk kitört, kapujuk korhadozott. Az istállóban tyúkok kapirgáltak és káráltak, a kocsiszínt meg a csűrt felverte a gaz. A ház belseje sem őrizte meg jobban hajdani állapotát; mert ahogy a komor előcsarnokba léptek, és benéztek a nyitott ajtókon, egy sor gyéren berendezett, fűtetlen hodályt láttak. Volt a levegő­ben valami földszag, volt a helyben valami hátborzongató sivárság, ami sajátos módon a túlságosan sok gyertyafény­nél kelés és a nem túlságosan sok ennivaló képzetét éb­resztette.

Scrooge és a szellem az előcsarnokon át egy hátsó ajtó­hoz mentek. Az kinyílt előttük, és hosszú, sivár, lehangoló termet tárt fel, amelynek sivárságát csak fokozták a benne sorakozó ácsolt iskolapadok. Az egyiken, közel a bágyad­tan pislákoló kandallótűzhöz, magányos kisfiú olvasott; és szegény, elfeledett egykori önmagát látván Scrooge leült egy padra, és sírt.

A házban lappangó visszhang, az egerek cincogása és kaparászása a lambéria mögött, a hólé csöpörészése az ereszről a kopár hátsó udvaron, a szellő sóhaja egy csüg­gedt nyárfa tar ágai között, egy üres raktár céltalanul len­gedező ajtajának nyikorgása, a tűz pattogása mind-mind Scrooge szívébe markolt, és még szabadabb folyást enge­dett a könnyeinek.

33

A szellem megérintette Scrooge karját, majd az elmé­lyülten olvasó kisfiúra mutatott. Hirtelen egy idegen öltö­zetű, csodálatosan valóságos és tisztán látható ember tűnt fel az ablak előtt, derékövébe dugott fejszével, s kötőféken vezetve tűzifával megrakott szamarát.

- Nahát, ez Ali Baba! - kiáltott fel Scrooge szinte önkí­vületben. - A derék, jó öreg Ali Baba! Igen, igen, tudom! Egyik karácsonykor, mikor azt a magányos gyermeket itt hagyták egymagában, egyszer csak hipp-hopp, megjelent előtte. Szegény fiú! És ott van Valentine - mondta Scrooge - a vad fivérével, Orsonnal!1 És a hogyishívják, akit egy szál alsóneműben tettek le aludni Damaszkusz kapuja elé; látod? És a púpos, akit a dzsinnlány tótágast fordított: ott lóg ni! Úgy kell neki! Megérdemli! Hogy jönne ő ahhoz, hogy feleségül vegye a vezír lányát?2

Ha üzletfelei a városban hallották volna, amint Scrooge a tőle telhető legnagyobb komolysággal taglalja ezeket a témákat, a lehető legfurcsább, nevetés és sírás közötti han­gon; s ha látták volna lelkendező, izgatott arcát, bizony igencsak álmélkodtak volna.

- Ott a papagáj ! - kiáltotta Scrooge. - Zöld a teste, sár­ga a farka, és a feje búbján az a micsoda olyan, mint egy saláta: ott van ni! Szegény Robinson Crusoe, így szólította, miután csónakjával körül vitorlázta a szigetet. „Szegény Robinson Crusoe! Hol vagy, Robinson Crusoe? Hol vol­tál?" A jóember azt hitte, álmodik, de nem. A papagáj szó­lította, tudod? Ott van Péntek, ott rohan a folyó felé! Hé! Hó! Hahó!

Aztán, olyan hirtelen váltással, ami amúgy merőben idegen volt tőle, egykori önmagán szánakozva így szólt: -Szegény fiú! -, és ismét sírva fakadt.

1 Valentine és Orson: mesebeli ikertestvérek, akik az erdőben születtek. Orsont egy medve táplálja és neveli, míg Valentine a királyi palotában nő fel. Végül Orson testvére segítségével megtér az emberek közé. 2 Ez a történet Az Ezeregyéjszaka meséi-ben olvasható: Huszonkettedik éjszaka, Núr ed-Dín vezír és testvéröccse története.

34

- Bárcsak... - motyogta, miután köntöse ujjával meg­törölte a szemét, és kezét zsebre dugva felpillantott. -Mindegy, már késő.

- Mi a baj? - kérdezte a szellem. - Semmi - mondta Scrooge. - Semmi. Csak tegnap

este egy kölyök az ajtóm előtt rázendített egy karácsonyi énekre. Jobb' szeretném, ha adtam volna neki valamit, ennyi az egész.

A szellem tűnődőn mosolygott, majd intett. - Lássunk egy másik karácsonyt!'

E szavakra Scrooge egykori önmaga nagyobbra nőtt, és a terem kicsit sötétebb és koszosabb lett. A lambéria meg­vetemedett, az ablakok megrepedeztek; a mennyezetről itt-ott lemállott a vakolat, és a helyén csupasz deszkák látszot­tak; de hogy ez miként történhetett, azt Scrooge sem tudta jobban, mint Önök. Csak azt tudta, hogy megfelel a való­ságnak; hogy minden így történt; hogy ott volt megint egyedül, amikor az összes többi fiú hazament a vidám ün­nepekre.

Most nem olvasott, hanem kétségbeesetten járkált fel-alá. Scrooge a szellemre nézett, szomorúan megcsóválta a fejét, és nyugtalan pillantást vetett az ajtóra.

Az kinyílt, és egy kislány szaladt be rajta, aki a nála jó­val idősebb fiú nyakába ugrott, elhalmozta az arcát csó­kokkal és „Drága, drága bátyám"-nak szólította.

- Érted jöttem, drága bátyám, hogy hazavigyelek! -mondta a gyermek parányi kezét összecsapva, s kétrét gör­nyedve a kacagástól. - Hogy hazavigyelek, haza, haza!

- Haza, kicsi Fan? - kérdezte a fiú. - Igen - felelte a gyermek túláradó örömmel. - Haza,

egyszer és mindenkorra. Haza, örökkön-örökre. Apa újab­ban olyan jól bánik velünk, hogy az otthonunk valóságos mennyország. Egyik este lefekvéskor annyira nyájasan be­szélt velem, hogy megint meg mertem tőle kérdezni, nem térhetnél-e haza; mire azt felelte, hogy de igen, és postako­csin elküldött érted. Kenyérkereső leszel, kész férfi -

35

mondta a gyermek, kerekre tárva a szemét -, és ide többé nem jössz vissza; de először is mind együtt töltjük a kará­csonyt, és a világ legvígabb mulatságát csapjuk!

- Te máris kész nő vagy, kicsi Fan! - kiáltott fel a fiú. A kislány összecsapta a tenyerét, kacagott, és próbálta

megérinteni a fiú fejét, de nem érte fel; ismét kacagott, és pipiskedve a nyakába csimpaszkodott. Aztán gyerekes buzgalommal ráncigálni kezdte az ajtó felé; és a fiú, csöp­pet sem vonakodva, követte.

Az előcsarnokban egy rémisztő hang így kiáltott: -Gyerünk, hozzák le Scrooge úrfi ládáját! - Maga a tanító úr volt az, aki irgalmatlanul lekicsinylő pillantást vetett Scrooge úrfira, s annak legnagyobb rémületére kezet fo­gott vele. Majd őt és húgát betessékelte a világ legvacog-tatóbb fogadószobájába, valóságos kriptába, ahol a falon függő térképek meg az ablakpárkányon álló éggömb és földgömb viaszszínűek voltak a hidegtől. Ott elővett egy üveg furcsamód könnyű bort meg valami furcsamód ne­héz süteményt, s miközben porciózott e finomságokból a fiataloknak, kiküldött egy ösztövér cselédet, hogy kínál­ja meg egy pohárkával a kocsist is, aki azt üzente vissza, köszöni szépen az úrnak, de ha ezt a bort ugyanabból a hordóból fejtették, mint a múltkorit, akkor inkább nem kér. Scrooge úrfi utazóládája ekkor már fel volt kötözve a postakocsi tetejére, így hát a gyermekek örömest bú­csút vettek a tanító úrtól, és beszállván, vidáman elhaj­tottak a kerti úton: kerekük nyomában az örökzöldek sö­tét leveleiről dér és hó szitált.

- Világéletében gyengélkedett, a kósza szellőtől is ágy­nak dőlt - mondta a szellem. - De milyen jószívű teremtés volt!

- Az bizony ! - kiáltott fel Scrooge. - Jól mondod, szel­lem, ezt nem lehet elvitatni tőle. Isten őrizz!

- Férjes asszonyként halt meg - mondta a szellem -, és azt hiszem, gyerekei is voltak.

- Egy gyereke - felelte Scrooge.

36

- Úgy van - mondta a szellem. - Az unokaöcséd! Scrooge, mintha nyugtalanítaná valami, csak egy kurta

szóval válaszolt: - Igen. Jóllehet abban a pillanatban hagyták el az iskolát, máris

egy város forgalmas utcáin jártak, ahol elmosódott alakok siettek a dolgukra, elmosódott kocsik és hintók tülekedtek a hamisítatlan városi nyüzsgésben és zűrzavarban. A fel­díszített kirakatok egyértelműen mutatták, hogy ismét ka­rácsony van; de most estére járt az idő, és égtek az utcai lámpák.

A szellem megállt egy bizonyos bolt ajtajánál, és meg­kérdezte Scrooge-ot, ismerős-e neki.

- Ismerős! - mondta Scrooge. - Csak nem itt inaskod­tam?

Beléptek. Megpillantván egy kötött gyapjúparókás öreg­urat, aki olyan magas íróállványnál ült, hogy ha a termetét két hüvelykkel hosszabbra szabják, bevágta volna a fejét a mennyezetbe, Scrooge nagy izgalommal így kiáltott:

- Nahát, az öreg Fezziwig! Még ilyet! Fezziwig életre kelt!

Az öreg Fezziwig letette tollát, és az órára pillantott, amely hetet mutatott. Összedörzsölte a kezét, megigazítot­ta bő mellényét, szívből felnevetett, és kieresztette kelle­mes, megnyerő, telt, vaskos, kedélyes hangját:

- Hahó! Ebenezer! Dick! A hívó szóra Scrooge egykori önmaga, most felnőtt fia­

talember sietett be inastársával együtt. - Oda nézz, Dick Wilkins! - mondta Scrooge a szel­

lemnek. - Igen, ő az, Dick. Nagyon ragaszkodott hozzám. Szegény Dick! Istenem, istenem!

- Hahó, fiúk! - mondta Fezziwig. - Mára elég a mun­kából. Szenteste van, Dick. Karácsony van, Ebenezer! He­lyükre azokkal a spalétokkal - kiáltotta az öreg Fezziwig nagyot tapsolva -, hajrá!

Hihetetlen, mit műveltek ők ketten. Kirontottak az utcá­ra az ablaktáblákkal - egy, kettő, három -, felakasztották a

37

sarokvasra - négy, öt, hat -, rácsukták és rögzítették a pántot - hét, nyolc, kilenc -, és visszaértek, mielőtt az em­ber tizenkettőig számolhatott volna, fújtatva, mint a ver­senylovak.

- Halihó! - kiáltotta az öreg Fezziwig, bámulatos für­gén leszökkenve magas íróállványáról. - Elrámolni, legé­nyek, hadd legyen jó nagy helyünk! Halihó, Dick! Fel a fejjel, Ebenezer!

Elrámolni? Elrámoltak ők egy perc alatt, mint annak a rendje. Fezziwig csak nézett. Minden mozdíthatót eltakarí­tottak az útból, mintha már soha az életben nem lenne rá szükség; felsöpörték és fellocsolták a padlót; megtisztogat­ták a lámpabeleket; jól megrakták a tüzet; és a bolt máris olyan barátságos, meleg, száraz és fényes bálterem volt, amilyet csak kívánhat az ember egy téli estén.

Jött egy hegedűs kottaalbummal, fellépett a magas író­állványra, akár egy pódiumra, és úgy rákezdte, mint ötven hascsikarás. Jött a fülig mosoly Fezziwigné. Jöttek a sugár­zó és szeretnivaló Fezziwig kisasszonyok hárman. Jöttek az értük epedező ifjú gavallérok hatan. Jött az összes fiatal férfi és nő, aki csak a cég alkalmazásában állt. Jött a szoba­lány, unokafivérével, a pékkel. Jött a szakácsnő, bátyja legjobb barátjával, a tejesemberrel. Jött az a fiú az utca túloldaláról, akiről gyanítani lehetett, hogy a gazdája soha nem ad neki eleget enni; igyekezett elbújni a mögé a máso­dik szomszédból jött leány mögé, akiről tudni lehetett, hogy az asszonya mindig megráncigálja a fülét. Jöttek sor­ra, egyik a másik után; ki félénken, ki bátran, ki könnye­dén, ki nehézkesen, ki tolakodva, ki vonakodva; jöttek mind, valahogyan és mindenhogyan. Húsz pár járta egy­szerre, karon kifordulva és vissza ellenkező irányba; közé­pen előre és megint hátra; körbe-körbe, különféle kedves módokon összekapaszkodva; valahányszor a nyitó pár el­vétette a fordulót, nyomban másik lépett a helyébe, míg az utolsó is sorra nem került. Akkor aztán az öreg Fezziwig tapsolva megállította a táncot, és így kiáltott: - Bravó! -,

38

mire a nekihevült hegedűs valósággal fejest ugrott egy ha­talmas korsó, egyenesen e célból odakészített barnasörbe. De amikor előbukkant belőle, esze ágában sem volt pihen­ni, hanem tüstént rárántott megint, holott még senki sem kezdte újra a táncot, mintha bizony a másik, kidőlt hege­dűst spaléton vitték volna haza, ő pedig új ember, aki eltö­kélte, hogy ha törik, ha szakad, amazt most lepipálja.

Volt tánc, és zálogosdi, és megint tánc; volt sütemény és fűszeres forralt bor, volt nagy darab hideg sült hús és nagy darab hideg főtt hús, volt húsos hasé, és sör is bőven. Ám az est fénypontja a húsok után következett el, mikor a hegedűs (ügyes fickó volt az, én mondom! Értette a csí­ziót!) belefogott a „Sir Roger de Coverley"-be. Akkor az öreg Fezziwig táncra perdült Fezziwigné asszonnyal. Nyi­tó párként méghozzá, vagyis jó nagy fába vágták a fejszé­jüket a huszonhárom-huszonnégy párral, olyanokkal, akik nem vették félvállról a dolgot; olyanokkal, akik táncos kedvükben voltak, és távol állt tőlük, hogy csak sétafikál­janak.

De ha kétszer annyian lettek volna, sőt négyszer any-nyian, az öreg Fezziwig akkor is állta volna a sarat; és Fezziwigné nemkülönben. Ami őt illeti, méltó partner volt, a szó valahány értelmében. Ha ez nem elég nagy di­cséret, hát mondjon valaki nagyobbat, és azt fogom hasz­nálni. Fezziwig lábikrája tánc közben fényleni látszott, mint a holdsarló. Soha nem lehetett megjósolni, mi lesz a következő lépése. És amikor az öreg Fezziwig és Fezzi­wigné a tánc végére értek - előrelépés, hátralépés, kéz­nyújtás a partnernek, meghajlás és pukedli, forgatás, át­vezetés és visszatérés kiinduló helyzetbe -, Fezziwig a magasba szökkenve bokázott, olyan ügyesen, hogy úgy tetszett, mintha csippentene a lábával, és a legkisebb megingás nélkül ért földet.

Amint tizenegyet ütött az óra, berekesztették a házi mu­latságot. Fezziwig és felesége elfoglalták helyüket az ajtó két oldalán, és minden egyes távozóval külön kezet ráztak,

39

kinek-kinek víg karácsonyt kívánva búcsúzóul. Mikor már csak a két inas maradt, velük is ugyanígy tettek; és most, hogy elhaltak a vidám hangok, a legények elvackolódtak fekhelyükön, egy pult alatt a bolt hátsó részében.

Scrooge egész idő alatt úgy viselkedett, mint aki ma­gánkívül van. Szívvel-lélekkel azonosult a jelenettel és egykori önmagával. Mindent hitelesnek talált, mindenre emlékezett, mindent élvezett belőle, és a legfurcsább izga­tottság lett úrrá rajta. Csak most, amikor egykori önmaga és Dick ragyogó ábrázata elfordult tőlük, csak most jutott eszébe a szellem és eszmélt rá, hogy az őt nézi, miközben fejéből tündökölve árad a fény.

- Semmiség - mondta a szellem -, és mégis milyen há­lásak érte ezek a jámbor emberek.

- Semmiség? - visszhangozta Scrooge. A szellem intett, hogy hallgassa csak a két inast, akik ki

nem fogytak Fezziwig dicséretéből; majd kisvártatva így folytatta:

- Miért, talán nem az? Csak egy kevés romlandó pénz­be került neki, három vagy négy fontba. Ezért kellene őt ennyire magasztalni?

- Nem ez számít - mondta Scrooge, önkéntelenül is úgy beszélve, mint egykori, nem pedig későbbi önmaga. -Nem ez számít, szellem. Hanem hogy rajta áll, boldoggá vagy boldogtalanná tesz-e bennünket; hogy könnyűvé vagy terhessé teszi-e a szolgálatunkat; örömmé-e vagy ve-sződséggé. Mondjuk, hogy a szavával és a nézésével hat ránk, olyan apró és jelentéktelen dolgokkal, amiket lehetet­len összeadni és számba venni: hát aztán? A boldogság, amit ad, ugyanolyan nagy, mintha egy vagyonba került volna.

Magán érezte a szellem tekintetét, és elhallgatott. - Mi a baj? - kérdezte a szellem. - Semmi különös - mondta Scrooge.

Valami csak van - erősködött a szellem.

40

- Nem - mondta Scrooge. - Nincs. Csak szeretnék most egypár szót szólni az írnokomhoz. Ennyi az egész.

Miközben hangot adott ennek a kívánságának, egykori önmaga lecsavarta a lámpákat; és Scrooge meg a szellem ismét a szabad ég alatt álltak egymás mellett.

- Fogytán az időm - jegyezte meg a szellem. - Gyor­san!

Ezt nem Scrooge-nak mondta, sem pedig olyasvalaki­nek, akit Scrooge is látott volna, mégis azonmód meglett az eredménye. Scrooge előtt ugyanis ismét önmaga jelent meg. Most idősebb volt; ereje teljében lévő férfi. Arcán nem látszottak a későbbi évek kemény, rideg vonásai; de már kezdtek megmutatkozni rajta a kapzsiság és a bírvágy jelei. Mohó, sóvár, nyugtalan tekintete árulkodott a szen­vedélyről, amely gyökeret vert, és előrevetítette, hová esik majd a terebélyesedő fa árnyéka.

Nem volt egyedül, hanem egy szépséges, fiatal lány mellett ült, aki gyászruhát viselt, s a szeméből csorduló könnyek megcsillantak Az Elmúlt Karácsonyok Szelle­méből áradó fényben.

- Keveset számít - mondta a lány halkan. - Neked na­gyon keveset. Másik bálvány került a helyemre; és ha az téged ugyanúgy boldogít és vigasztal majd, ahogy én pró­báltalak volna, akkor igazából nincs okom bánkódni.

- Miféle bálvány került a helyedre? - kérdezte a férfi. - Aranyból öntött.1

- Ez a világ pártatlansága! - mondta a férfi. - Semmi­vel sem bánik olyan keményen, mint a szegénységgel; és semmit sem ítél el olyan szigorúan, mint a gazdagodni vá­gyást!

- Túlságosan tartasz a világtól - felelte a lány szelíden. - Minden más reménységed immár abban az egyben össz­pontosul, hogy ne illethessen aljas váddal. Látom, amint ne­mesebb törekvéseidről sorra lemondasz, mígnem az uralko-

1 Utalás a bibliai aranyborjúra, vagyis a pénzre; lásd 2 Móz. 32.4

41

dó szenvedély, a nyereségvágy teljesen hatalmába kerít. Vagy tán rosszul látom?

- Na és? - vágott vissza a férfi. - Na és ha időközben sokkal bölcsebb lettem, akkor mi van? Irántad nem változ­tam meg.

A lány ingatta a fejét. - Megváltoztam? - Régi szerződés van köztünk érvényben. Még akkor

kötöttük, amikor mindketten szegények voltunk, és beér­tük azzal a kevéssel mindaddig, míg idő múltán, kitartó munkával gyarapítani nem tudjuk földi javainkat. Igenis megváltoztál. A szerződéskor más ember voltál.

- Gyerek voltam - mondta a férfi ingerülten. - Magad is érzed, hogy nem vagy ugyanaz, aki voltál -

felelte a lány. - Én ugyanaz vagyok. Ami boldogságot ígért, mikor a szívünk egybeforrt, az most, így, hogy e kö­zös szív kettéhasadt, csak fájdalmat okoz. Nem mondom el neked, milyen sokat gondolkodtam ezen és milyen mélyen érintett. Elég annyi, hogy gondolkodtam rajta, és beleegye­zem a szerződésünk felbontásába.

- Kértem én valaha is, hogy bontsuk fel? - Szóban kifejezve nem. Soha. - Ha nem szóban kifejezve, akkor miben? - Abban, hogy más lett a természeted; más lett a lelked;

más lett az életed légköre, és más lett a végcélja, amit elér­ni remélsz. Mindabban, ami a szerelmemet valamennyire is becsessé vagy értékessé tette a szemedben. Ha eddig nem lett volna köztünk semmi - mondta a lány rosszallás nélkül, ámde átható tekintettel nézve a férfira -, mondd, vajon most járnál-e utánam és próbálnál-e meghódítani? Ó, nem!

A férfin látszott, hogy akaratlanul is belátja e feltevés igazságát. De azért rávágta: - Csak te hiszed így.

- Örömest hinném másként, ha tehetném - válaszolta a lány. - Isten a tanúm! Ha rájöttem egy ilyen igazságra, ak­kor azt is tudom, milyen erős és ellenállhatatlan a hatalma.

42

De még ha ma vagy tegnap vagy holnap szabadon dönt-hetsz is, akkor sem hiszem, hogy egy hozomány nélküli lányt választanál - te, aki bizalmas kapcsolatodban is min­dig a hasznot latolgatod; ha pedig egy pillanatra hűtlen len­nél egyetlen vezérelvedhez, és mégis őt választanád, tán nem tudom, hogy utána bizonyosan szánnád-bánnád? Tu­dom én; és felmentelek. Teljes szívemből, szeretettel az iránt, aki valaha voltál.

A férfi szólni akart, de a lány, fejét elfordítva tőle, foly­tatta.

- Talán fájdalmat érzel majd - az elmúltakra emlékez­ve félig-meddig remélem, hogy így lesz. De nagyon, na­gyon rövid idő alatt örömest elfelejted az egészet, mint egy haszontalan álmot, amiből jobb is, hogy felébredtél. Azt kívánom neked, légy boldog az életben, amit választottál!

A lány otthagyta, és elváltak útjaik. - Szellem! - mondta Scrooge. - Ne mutass többet! Vi­

gyél haza. Miért leled örömödet a kínzásomban? - Még egy árnyat! - kiáltott fel a szellem. - Ne többet! - esdekelt Scrooge. - Ne többet. Nem

akarom látni. Ne mutass többet. A kérlelhetetlen szellem azonban lefogta két karjával,

és kényszerítette, hogy nézze végig, ami ezután követke­zett.

Másik helyszínen voltak; egy nem nagyon tágas vagy szép, de annál barátságosabb szobában. A téli tűzzel lobo­gó kandalló mellett gyönyörű fiatal lány ült, olyannyira hasonlatos az előzőhöz, hogy Scrooge azonosnak hitte ve­le, míg meg nem látta amazt, most takaros családanya­ként, lányával szemben ülve. A szobában fokozhatatlan volt a lárma, ugyanis annyi gyerek nyüzsgött ott, hogy Scrooge felindult lelki állapotában meg sem tudta számol­ni őket; és, eltérően a költő megénekelte csordától, nem negyvenük viselkedett úgy, mint egy, hanem mindegyi­kük úgy viselkedett, mint negyven. Ennek hihetetlenül za­jos következményei azonban szemlátomást senkit sem za-

43

vártak; ellenkezőleg, anya és lánya szívből kacagtak, és nagyon élvezték a dolgot; és az utóbbit, aki csakhamar maga is beállt játszani, a kis zsiványok irgalmatlanul kira­bolták. Mit nem adtam volna érte, ha én is köztük lehetek! Bár én soha nem tudtam volna olyan komiszul bánni vele, ugyan, dehogy! A világ minden kincséért sem bontottam volna ki és kócoltam volna össze a haját; a drága kis cipel­lőjét akkor se húztam volna le - Isten őrizz! -, ha az éle­tem függ tőle. Ami pedig a dereka játékos megmérését il­leti, mert azt is megtették a vakmerő kis porontyok, én nem lettem volna képes rá; féltem volna, hogy a karom büntetésből köré nő és soha többé nem egyenesedik ki. De mi tagadás, nagyon szerettem volna megérinteni az ajkát; és vallatóra fogni, hátha megnyílnak azok az ajkak; nézni lesütött szemének pilláit, és nem késztetni pirulásra; leen­gedni hullámos haját, amelynek egyetlen apró tincse is felbecsülhetetlen értékű ajándék lett volna; röviden szól­va, bevallom, szerettem volna a felelőtlen gyermek kivált­ságait élvezni, csak már eléggé felnőtten ahhoz, hogy érté­kelni is tudjam.

Most azonban kopogtatás hallatszott, mire nyomban akkora tülekedés támadt, hogy a felajzott, féktelen társa­ság a nevető arcú, megtépázott ruhájú lányt is az ajtóhoz sodorta, fogadni a hazatérő apát, akinek nyomában egy karácsonyi játékokkal és ajándékokkal megrakott ember jött. Aztán a kiabálás, a dulakodás, a tehetetlen hordár le­rohanása! Ahogy megmásztak, székeket használva létrá­nak, hogy átkutassák a zsebeit, megfosszák csomagolópa­pírba burkolt pakkjaitól, a nyakkendőjét rángassák, rá­csimpaszkodjanak, a hátát püföljék és a lábát rugdossák kitörő örömükben! Az álmélkodó és elragadtatott kiáltá­sok mindegyik csomag kibontásakor! A szörnyű bejelen­tés, hogy a csecsemőt rajtakapták, amint a szájába vett egy babakonyhai serpenyőt, és erősen gyanítható, hogy a játék pulykát, ami egy kis fatálra volt ragasztva, már le is nyel­te! Az óriási megkönnyebbülés, mikor ez vaklármának bi-

44

zonyult! Az öröm, a hála, a lelkendezés! Ez mind leírha­tatlan. Elég az hozzá, hogy a mámoros gyereksereg a sza­lonból fokonként felvonult az emeletre; ahol aztán ágyba bújtak és elcsitultak.

És Scrooge most minden eddiginél figyelmesebben néz­te, amint a ház ura, szeretetteljesen hozzásimuló lányával és a lány édesanyjával, leül saját kandallója elé; és amikor arra gondolt, hogy egy ugyanilyen teremtés, ugyanilyen bájos és ígéretes, az apjának szólíthatta volna őt, és tavasz lehetett volna élete rideg telében, bizony elfátyolosodott a szeme.

- Belle - szólt a férj a feleségéhez mosolyogva -, ma délután láttam egy régi ismerősödet.

- Ki volt az? - Találd ki! - Honnan tudhatnám? Hopp, megvan! - mondta egy

szuszra, s a férjével együtt nevetett. - Scrooge úr. - Scrooge úr, ahogy mondod. Elmentem az irodája ab­

laka előtt, és mivel nem volt bezsaluzva, és odabent égett a gyertya, akarva-akaratlanul megláttam. Az üzlettársa a ha­lálán van, úgy hallom; egymagában ült ott. Azt hiszem, senkije sincs a világon.

- Szellem - szólt Scrooge megtört hangon -, vigyél el innen.

- Mondtam már, hogy ezek csak valamikori dolgok ár­nyai - felelte a szellem. - Ne engem hibáztass, amiért olya­nok, amilyenek.

- Vigyél innen! - kiáltott fel Scrooge. - Nem bírom to­vább!

Szembefordult a szellemmel, s látván, hogy annak arca valami különös módon mindazon arcok részleteit tükrözi, amelyeket megmutatott neki, birokra kelt vele.

- Hagyj békén! Vigyél vissza! Ne kísérts többé! Dulakodás közben - ha ugyan dulakodásnak lehet ne­

vezni, hiszen a szellem minden látható ellenállás nélkül, egykedvűen tűrte ellenfele rohamait - Scrooge észrevette,

45

hogy a fénye fennen ragyog, és homályos összefüggésbe hozván ezt a szellem fölötte való hatalmával, megragadta az oltókupakot, és hirtelen mozdulattal rányomta a fejére.

A szellem összeroskadt alatta, úgyhogy a kupak telje­sen befedte; de Scrooge, bár teljes erejéből nyomta, kép­telen volt elrejteni a fényt, amely alóla kiszökve szétáradt a földön.

Arra eszmélt, hogy a végsőkig kimerült, és leküzdhetet­len álmosság tör rá; továbbá, hogy saját hálószobájában van. Szorított a kupakon még egy utolsót, ami közben eler­nyedt a keze; és épp csak sikerült az ágyáig tántorognia, mielőtt mély álomba zuhant.

Harmadik strófa

A MÁSODIK SZELLEM

A HÁROM KÖZÜL

Mikor egy bámulatosan öblös hortyogás közepén ocsúdva Scrooge felült az ágyában és próbálta összeszedni a gondo­latait, magától is tudta, hogy hamarosan újfent egyet üt az óra. Úgy érezte, épp idejében nyerte vissza az öntudatát, kifejezetten a célból, hogy tanácskozzék a Jacob Marley közbenjárására hozzá küldött második követtel. Töprenge­ni kezdett, vajon ez az új jelenés melyik ágy kárpitját húzza majd félre, de minthogy ettől kirázta a hideg, inkább mindegyiket elhúzta saját kezűleg; és visszafekve éber őr­szemként hordozta körül a tekintetét. Tartott a szellem raj­taütésétől, és a megjelenése pillanatában fel akarta tartóz­tatni, hogy megőrizhesse hidegvérét.

Nyegle uracsok, kik azzal hetvenkednek, hogy volt már részük egy s másban és ismerik a dörgést, kalandor hajla­maik széles skálájának érzékeltetésére felhozzák, hogy a fej vagy írástól az emberölésig bármire készek; mely két véglet között kétségkívül igen sok és sokféle dolog találha­tó. Scrooge-nak ilyen mérvű vakmerőséget azért nem tulaj­donítanék, de higgyék el, a furcsa látomások igen tág köré­re felkészült, és az újszülöttől az orrszarvúig terjedő tarto­mányban semmi sem lepte volna meg különösebben.

Fel volt készülve szinte bármire, de semmi esetre sem volt felkészülve a semmire; következésképpen amikor az óra elütötte az egyet, és nem jelent meg szellemalak, heves reszketés fogta el. Eltelt öt perc, tíz perc, negyedóra, és még mindig sehol semmi. Mindézen idő alatt az ágyában feküdt, a kellős közepén, mintegy a magjában annak a vö­rösen izzó fénynek, amely az óra utolsó kondulásakor elárasztotta; és amely, minthogy csak fény volt, jobban megrémítette, mint tucatnyi szellem, mert képtelen volt rá-

47

jönni, mit jelent ez vagy mi lesz belőle; néha balsejtelme támadt, hátha ő e pillanatban tulajdonképpen az öngyulla­dás különös esete, de még csak azzal sem vigasztalhatja magát, hogy legalább ennyit tud. Végül azonban eszébe ju­tott - bármelyikünknek egyből eszébe jutott volna; mert kívülállóként mindig tudjuk, mit kellett volna tennie an­nak, aki csávába került, és mi magunk persze meg is tettük volna -, mondom, végül eszébe jutott, hogy ennek a kísér­teties fénynek a forrása és titka talán a szomszéd szobában keresendő, mert ha jobban megnézi, bizony mintha onnan jönne. E gondolat elhatalmasodván rajta, óvatosan felkelt és papucsában az ajtóhoz csoszogott.

Amint megfogta a kilincset, egy idegen hang a nevén szólította, és buzdította, hogy lépjen be. Scrooge engedel­meskedett.

A saját szobája volt. Efelől semmi kétség. De meglepő átalakuláson ment keresztül. Falai és mennyezete úgy tele voltak aggatva élő zölddel, hogy tökéletes ligetnek lát­szott, telis-tele csillogó-villogó bogyókkal. A magyal, fa­gyöngy és borostyán karéjos levelei megannyi szétszórt kis tükörként verték vissza a fényt; és a zúgó kürtőt olyan hatalmas lángok nyaldosták, amilyeneket az a megkopott kandallókövület se Scrooge idejében, se Marley-éban, se sok-sok korábbi télen nem látott még. A padlón, afféle trónussá magasodva, halomban állt a pulyka, liba, vad, ba­romfi, disznósajt, cubák, szopós malac, hosszú kolbászfü­zér, húsos hasé, szilvás puding, osztriga hordószám, forró sült gesztenye, mosolygós-piros alma, lédús narancs, zaf­tos körte, hatalmas vízkereszti lepény, bugyborékoló pun­csostál, amitől a szobát ínycsiklandó illatpára felhőzte be. Ezen a pamlagon egy fenséges küllemű, kedélyes óriás ült kényelmes tartásban: egyik kezében bőségszaruhoz ha­sonlatos, égő fáklya volt, amelyet most magasra emelt, hogy fénye rávetüljön az ajtón bekukkantó Scrooge-ra.

- Gyere be! - kiáltotta a szellem. - Gyere be, és ismerj meg közelebbről, te ember!

48

Scrooge félénken belépett, és fejet hajtott a szellem előtt. Nem az a megátalkodott Scrooge volt, aki annak előtte; kerülte a szellem tiszta és jóságos tekintetét.

- A Mostani Karácsony Szelleme vagyok - mondta a jelenés. - Nézz rám!

Scrooge tiszteletteljesen ráemelte a szemét. A szellem fehér prémszegélyű, egyszerű zöld palástot vagy köpö­nyeget viselt. Öltözékét olyan lazán vetette magára, hogy széles mellkasa csupaszon maradt, mintha méltóságán alulinak tartaná holmi fondorlattal leplezni vagy rejteget­ni. A bő ruha redői alól kilátszó lába ugyancsak csupasz volt; és a fejét sem fedte más, csak egy magyalkoszorú, rajta itt-ott csillámló jégcsapokkal. Hosszú, sötétbarna hajfürtjei szabadon bodorodtak a vállára: aminthogy derűs arca, csillogó szeme, nyitott tenyere, vidám hangja, fesz­telen viselkedése és széles jókedve is mind szabadságot sugallt. Egy ódon kardhüvely volt a derekára övezve; de nem volt benne kard, és az ósdi hüvelyt rozsda marta.

- Soha nem láttál még hozzám hasonlót! - kiáltott fel a szellem.

- Soha - felelte Scrooge. - Soha nem találkoztál a családom ifjabb tagjaival;

mármint hogy (hiszen én nagyon fiatal vagyok) az utóbbi esztendőkben született bátyáimmal?

- Azt hiszem, nem - mondta Scrooge. - Sajnos, nem. Sok bátyád van, szellem?

- Több mint ezernyolcszáz. - Rémes - dünnyögte Scrooge -, ekkora családot eltar­

tani! A Mostani Karácsony Szelleme felemelkedett ültéből. - Szellem - mondta Scrooge megadóan -, vezess, aho­

vá akarsz. Hatott a lecke, amit tegnap éjszakai kényszerű vándorutamon tanultam. Ha ma éjjel te is tartogatsz a szá­momra leckét, hadd okuljak belőle.

- Érintsd meg a palástomat! Scrooge engedelmesen megfogta a palástot.

49

Magyal, fagyöngy, piros bogyó, borostyán, pulyka, liba, vad, baromfi, disznósajt, cubák, malac, kolbász, osztriga, vízkereszti lepény, puding, gyümölcs és puncs mind abban a szempillantásban elillant. Nemkülönben a szoba, a kan­dallótűz, a vörösen izzó fény, az éjszakai óra - és a város utcáin jártak karácsony napjának reggelén, ahol (lévén zord hideg) csikorgós, de élénk és nem fülsértő zenebona hallatszott, amint az emberek takarították a havat a kapu­juk előtti járdáról meg a házuk tetejéről, ahonnan az a fiúk eszeveszett gyönyörűségére alázuhant, s az utcán nagyot huppanva mesterséges kis hóförgetegeket kavart.

A házak homlokzata elég feketének látszott, s az abla­kok még feketébbnek, ellentétben a tetőket borító sima fe­hér hólepellel és a földet borító piszkosabb hóval; ez utób­biba kocsi- és szekérkerekek szántottak mély barázdákat, melyek a nagy útelágazásoknál százszorosan keresztezték egymást, és kusza nyomvonaluk beleveszett a mély, sárga sárba és a jeges latyakba. Az égbolt borús volt, és a rövi­debb utcákat teljesen elnyelte a komor, félig langyos, félig jéghideg köd, amelynek sűrűjében úgy szitáltak a korom­szemcsék, mintha vezényszóra Nagy-Britannia valameny-nyi kéménye egyszerre kezdte volna okádni a füstöt. A vá­ros légköre nem volt valami szívderítő, mégis mindenütt olyan vidám hangulat uralkodott, amilyen a legtisztább nyári levegőben és a legszikrázóbb nyári napsütésben sem.

Mert a háztetőkön lapátoló emberek derűsek voltak és jókedvűek: átkiabáltak egymásnak a korláton, s olykor tré­fából hógolyót hajítottak egymásra - jóval ártalmatlanabb támadás sok fullánkos éknél -, és akkor is szívből nevet­tek, ha célba talált, akkor is, ha nem. A baromfikereskedé­sek még felerészt nyitva voltak, a gyümölcskereskedések pedig teljes díszükben pompáztak. Volt gesztenye hatal­mas, kerek, öblös kosarakban, olyan formákban, mint ke­délyes öregurak pocakja, amelyek vérmes bőségükben el­terpeszkedtek az ajtóban és kitüremkedtek az utcára. Volt kicsattanó barna ábrázatú, nagy hasú spanyol hagyma gar-

50

madával; fényesen, kövéren pöffeszkedtek a polcukon, mint megannyi spanyol barát, s huncutul kacsingattak az arra járó lányokra és illedelmesen sandítottak a felagga­tott fagyöngyre. Volt körte és alma, viruló magas pirami­sokba rakva; volt szőlő, aminek fürtjeit a jóságos bolto­sok feltűnő helyre akasztották, hadd fusson össze a nyál a járókelők szájában ingyen; volt mogyoró halomban, mo­hos és barna, illata hajdani erdei sétákat idézett és kelle­mes csörtetést bokáig az avarban; volt sütni való alma, tömzsi és sötétpiros héjú, amely színével kiemelte a na­rancs és a citrom sárgáját, s tápláló mivoltára hivatkozva nyomatékosan kérte, sőt követelte, hogy papírzacskóba téve vigyék haza és fogyasszák el ebéd után. Mintha még az arany- és ezüstpikkelyes halak is tudták volna e válo­gatott gyümölcsök közé állított medencéjükben, hogy va­lami történik, és egy tunya és lomha vérű faj példányai­ként lassan és hűvösen bár, de egytől egyig szájtáti izga­lommal köröztek kicsiny világukban.

A fűszeresboltok! ó, a fűszeresboltok! már majdnem zárva, tán két zsalugáter vagy egy híján; de ezeken a nyí­lásokon át micsoda látványok! Nemcsak az, hogy a latba vetett súlyok vígan csattantak a serpenyőben, vagy hogy a spárga fürgén tekeredett le a gombolyagról, vagy hogy a zörömbölő pléhdobozok szemfényvesztő gyorsasággal jártak föl a polcra és le a polcról, nem is az, hogy a tea és a kávé egymással vegyülő illata úgy bizsergette az orrot, vagy hogy a mazsola oly ritka nagy szemű és puha volt, a mandula oly tejfehér, a fahéjrúd oly hosszú és egyenes, a többi fűszer oly pompás, a kandírozott gyümölcs oly tö­mény és pettyes a ráolvadt cukortól, hogy még a legtar-tózkodóbb szemlélő is úgy érezte, menten elalél. Se nem az, hogy a füge nedvdús volt és kocsonyás, vagy hogy az aszalt szilva kissé fanyarul és pironkodva lesett ki cico­más dobozából, vagy hogy minden ízletes volt és kará­csonyi öltözékét viselte; hanem a vásárlók mind annyira siettek és kapkodtak ezen a sokat ígérő napon, hogy egy-

51

másnak ütköztek az ajtóban, csak úgy reccsent a vessző­kosaruk, és a pulton felejtették, amit vettek, és visszasza­ladtak érte, és százával követtek el efféle balfogásokat, töretlen jókedvvel; míg a fűszeres meg a segédei annyira nyíltak és közvetlenek voltak, hogy a fényes szív, amivel összecsatolták hátul a kötényüket, akár a sajátjuk lehetett volna, amit kívül hordanak, hogy mindenki láthassa, és a karácsonyi varjak csipkedhessék, ha úgy tetszik nekik.1

Ám csakhamar a harangok templomba és kápolnába hívták a jó népet, és jöttek is seregestül az utcán, legjobb ruhájukban és legvidámabb arcukkal. Ugyanakkor so­kan, akik sikátorokból, közökből és nevesincs átjárókból bukkantak elő, a pékhez igyekeztek sütésre-főzésre váró ebédjükkel. Ezeknek a szegény ünneplőknek a látványa nagyon érdekelhette a szellemet, mert Scrooge-dzsal az oldalán megállt az egyik pékműhely ajtajában, és az előt­te elhaladók edényéről a fedőt levéve, fáklyájával meg­hintette az ételüket. Fölöttébb különös fáklya volt az, ugyanis egyszer-kétszer, mikor az ebédvivők között lök­dösődés és szóváltás támadt, a szellem rájuk szórt belőle néhány csepp vizet, mire nyomban kibékültek. Szégyen­gyalázat karácsony napján veszekedni, mondották. Hát nem igazuk volt? Az Isten szerelmére, hát nem igazuk volt?

Idővel aztán elhallgattak a harangok, és bezártak a pék­ségek; de a kemencék fölött a tetőn olvadó hó mutatta, hogy sül a pecsenye, lesz ebéd, vacsora, és a járda úgy gő­zölgött, mintha a kövei is sülnének.

- Van valami különleges aroma abban, amit a fáklyád­ból hintesz? - kérdezte Scrooge.

- Van. A sajátom.

1 Utalás Shakespeare Othello című művére, I. felvonás, 1. szín: „Ha szí­vem hajlamát s való mivoltát / Föltárnák külső tetteim, kabátom / Ujján hordhatnám szívemet, s a varjak / Csipkedhetnék. Nem az vagyok, ami." (Kardos László fordítása.)

52

- Bármilyen étket megízesít a mai napon? - kérdezte Scrooge.

- Bármilyet, amit szívesen adnak. Leginkább a szegé­nyest.

- Miért leginkább a szegényest? - kérdezte Scrooge. - Mert leginkább az szorul rá. - Szellem - szólt Scrooge némi gondolkodás után -,

csodálkozom, hogy a minket körülvevő sok-sok világ vala­mennyi lénye közül éppen te korlátoznád ezeknek az em­bereknek az ártatlan örömeit.

- Én? - kiáltott fel a szellem. - Nemdebár megfosztanád őket a lehetőségtől, hogy

minden hetedik napon meleg ételhez jussanak, holott gyak­ran ez az egyetlen nap, amikor rendesen ebédelnek - mond­ta Scrooge.

- Én? - kiáltotta a szellem. - Azt akarod, hogy ezek a helyek a hetedik napon zár­

va tartsanak - mondta Scrooge. - Ami végeredményben ugyanaz.

- Még hogy én? - kiáltotta a szellem. - Bocsáss meg, ha tévedek. A te nevedben tették,1 vagy

legalábbis a családod nevében - mondta Scrooge. - Vannak ezen a ti földtekéteken - válaszolta a szel­

lem -, akik azt állítják, hogy ismernek bennünket, és mikor szenvedélyből, büszkeségből, gyűlöletből, irigységből, vakbuzgóságból, önzésből cselekednek, ránk hivatkoznak, pedig tőlünk és egész rokonságunktól annyira idegenek, mintha soha nem is léteztek volna. Ezt tartsd észben, és tet­teiket rajtuk kérd számon, ne rajtunk.

Scrooge megígérte, hogy úgy lesz; és továbbmentek, láthatatlanul, miként addig is, a külvárosba. A szellemnek figyelemre méltó tulajdonsága volt (amit Scrooge már a pékségnél észrevett), hogy óriási termete ellenére bárhol 1 Sir Andrew Agnew parlamenti képviselő 1832-ben a vasárnap szigorú megtartásáról szóló törvényjavaslatot terjesztett elő, amit az alsóház le­szavazott.

53

könnyedén elfért; egy alacsony fedél alatt ugyanolyan méltóságteljesen és természetfölöttien állt, mint ahogy valószínűleg egy nagyterem boltos mennyezete alatt tette volna.

És talán hatalma fitogtatásának öröme, vagy pedig jóin­dulatú, nagylelkű, szívélyes természete és minden szegény ember iránti együttérzése vezette egyenesen Scrooge írno­kának házához; merthogy oda ment, a palástjába kapaszko­dó Scrooge-dzsal együtt; a küszöbön mosolyogva megállt, hogy fáklyája malasztjával megáldja Bob Cratchit1 ottho­nát. No de ilyet! Bob csak heti tizenöt shillinget keresett; szombatonként csak tizenöt példányban kapta kézhez tu­lajdon keresztnevét;2 A Mostani Karácsony Szelleme mégis megáldotta hajlékát!

Akkor megjelent Cratchitné, Cratchit felesége, szí­néről-fonákjáról kopott, viseltes ruhában, ámde pántliká-san, ami olcsó és azért a néhány garasért igazán jól mutat; és Belinda Cratchit, a második lánya, ugyancsak felpánt­likázva, segített neki megteríteni az asztalt; eközben Peter Cratchit úrfi villával beleszúrt a fazék krumpliba, s mikor a szájában találta irdatlan nagy gallérjának csücs­két (az ing Bob magántulajdonát képezte, melyet az ün­nep alkalmából ruházott át fiára és örökösére), örömmel nyugtázta, milyen elegánsan van öltözve, és legszíveseb­ben máris valamely divatos sétányon parádézott volna. És most berontott a szobába két kisebb Cratchit, egy fiú és egy lány, azt kiabálva, hogy a pékség előtt érezték a liba­sült illatát, az ő libasültjükét; és a zsályás-hagymás tölte­lék pazar gondolatán fellelkesülve ezek a kis Cratchitek táncra perdültek az asztal körül, és az egekig magasztal­ták Peter Cratchit úrfit, aki eközben (nem felfuvalkodot-tan, ámbár a gallérja kis híján megfojtotta) egyre csak a

1 Ejtsd: Krecsit. 2 A Bob tulajdonnévként a Robert rövid alakja, köznévként pedig egyik jek-nidsc: shilling.

tüzet fújta, míg a tohonya krumpliszemek felbugyogván dörömbölni nem kezdtek a fedőn, hogy engedjék ki és ha­jazzák le őket.

- Hol van már édesapátok? - szólt Cratchitné. - És az öcsétek, Pöttöm Tim! És Martha sem késett fél órát múlt karácsonykor!

- Martha megjött, anya! - toppant be egy lány. - Martha megjött, anya! - kiáltotta a két kis Cratchit. -

Hurrá! Csuda egy libánk van ám, Martha! - Jaj, édes szívem, hol késtél ilyen soká? - mondta

Cratchitné, tucatnyi csókot nyomva lánya arcára és buzgón lesegítve róla vállkendőjét és sapkáját.

- Nagy munkában voltunk tegnap este, anya - vála­szolta a lány -, és ma délelőtt még rendet kellett raknunk.

- Mindegy, nem számít, az a lényeg, hogy itt vagy -mondta Cratchitné. - Ülj ide a tűzhöz, drágám, és mele­gedjél, az ég áldjon meg!

- Ne, ne! Jönnek apáék! - kiáltotta a két kis Cratchit, akik mindenütt ott voltak. - Bújj el, Martha, bújj el!

így hát Martha elbújt, és belépett a kis Bob, az apa, elöl a rojtot nem számítva is legalább egy méterre lelógó gyap­júsáljával, elnyűtt, ám az ünnep tiszteletére megstoppolt és kikefélt ruhájában, Pöttöm Timmel a nyakában. Szegény Pöttöm Timnél kis mankó volt, és mindkét lábát vaskeret tartotta!

- Nahát, hol a mi Marthánk? - kiáltott fel Bob Cratchit körülnézve.

- Nem jön - mondta Cratchitné. - Nem jön! - ismételte Bob, s miután Tim telivér pari­

pájaként vígan ügetett a templomtól hazáig, most egyszeri­ben lelohadt a jókedve. - Nem jön karácsonyozni?

Martha nem szívesen okozott neki csalódást, még ha csak tréfa volt is; előjött hát hamar a faliszekrény ajtaja mögül, és a karjaiba vetette magát, míg a két kis Cratchit közrefogta Pöttöm Timet, és a mosókonyhába vitték, hadd hallgassa meg, mint dalol a rézüstben a puding.

55

- Na és a kis Tim hogy viselkedett? - kérdezte Cratchit-né, mikor már eleget ugratta Bobot a hiszékenysége miatt, Bob pedig kedvére megölelgette a lányát.

- Mint egy angyal - mondta Bob -, sőt annál is jobban. Valahogy megkomolyodott, sokat üldögél egymagában, és olyan furcsa gondolatai támadnak, hogy még. Hazafelé jö­vet azt mondta, reméli, hogy az emberek látták a templom­ban, mert ugye nyomorék, és talán örülnek neki, hogy ka­rácsonykor arra emlékezteti őket, aki a sánta koldusokat já­róvá és a vakokat látóvá tette.1

Bob hangja remegett, miközben ezt mesélte, és még jobban remegett, mikor azt mondta, Pöttöm Tim szépen cseperedik és erősödik.

Hallatszott kis mankójának kopogása a padlón, s Pöt­töm Tim visszajött, mielőtt egy újabb szót szólhattak vol­na; bátyja és nővére a kandalló előtt lévő sámlijához kísér­ték, és míg Bob az ingujját feltűrve - szegény feje, mintha bizony még ennél is nyűttebbre koptathatta volna - egy kancsóban valami meleg italt kotyvasztott borókapálinká­val és citrommal, jól megkeverte, és a kandallóállványra tette forrni, aközben Peter úrfi és a két minden lében kanál kis Cratchit elszaladtak a libáért, amivel csakhamar meg is érkeztek díszmenetben.

Erre akkora sürgés-forgás támadt, hogy azt lehetett vol­na hinni, a liba minden szárnyasok közül a legritkább; tol­las tünemény, amelyhez képest egy fekete hattyú szót sem érdemel; és csakugyan, ebben a házban valami ilyesminek számított. Cratchitné sistergő forróra melegítette a szaftot (ami már készen volt egy kis lábasban); Peter úrfi hihetet­lenül szaporán áttörte a krumplit; Belinda kisasszony még egy kis cukrot kevert az almaszószba; Martha áttörölgette az előmelegített tányérokat; Bob maga mellé ültette Pöt­töm Timet az asztalfő sarkára; a kis Cratchitek széket vit­tek az asztalhoz mindenkinek, magukat sem kifelejtve, az-

1 Lásd Márk. 8:22-6, Ján. 5:1-10.

56

tán magaslati őrhelyükön kanalukat a szájukba tömték, ne­hogy időnek előtte libapecsenyéért kezdjenek visítozni. Végül feltálalták az ételt, és elmondták az asztali áldást. Ezt feszült várakozással teli szünet követte, ahogy Cratchit­né, lassan végigmérve a szeletelő kés teljes hosszát, ráké­szült, hogy belevágjon a liba mellehúsába; s amikor ki­buggyant a várva várt töltelék, áhítatos moraj zúgott fel az asztal körül, és még a két kis Cratchittől feltüzelt Pöttöm Tim is az asztalt verte kése nyelével, és erőtlen hangján így kiáltott: - Hurrá!

Ilyen liba még nem volt. Bob kijelentette, hogy meg­győződése szerint ilyen libasült még nem volt. Omlóssá-ga és zamata, mérete és olcsósága egyöntetű elismerést aratott. Almaszósszal és tört krumplival körítve az egész családnak futotta belőle ebédre; sőt, ahogy Cratchitné (a tálon hagyott parányi csontocskát szemrevételezve) nagy örömmel megállapította, még maradt is! Pedig jutott mindenkinek, és különösen a kis Cratchitek fülig össze­kenték magukat zsályás-hagymás töltelékkel! De most, miközben Belinda kisasszony lecserélte a tányérokat, Cratchitné egyedül ment ki a szobából - senki nem lát­hatta, mennyire izgul -, hogy kivegye és behozza a pu­dingot.

Hátha nem főtt meg! Hátha kifordításkor szétesik! Hát­ha valaki bemászott a falon az udvarba, és ellopta, míg ők a libával mulattak; ettől a feltevéstől a kis Cratchitek egé­szen elsápadtak! Mindenféle szörnyűséget elképzeltek.

Hohó! Jókora gőzfelhő! A puding előkerült a rézüst­ből. Illat, mint nagymosáskor! Ez volt a szakajtókendő. Illat, mint egy lacikonyha és egy cukrászbolt egymás tő­szomszédságában, s mellettük egy mosoda! Ez a puding. Fél perc múlva Cratchitné kipirult arccal, de büszkén mo­solyogva bejött: akár egy pöttyös ágyúgolyó, olyan tömör és szilárd volt az a puding, a negyed deci meggyújtott brandytől lángoló és a tetejébe szúrt karácsonyi magyal-ággal ékes.

57

Ó, csodálatos puding! Bob Cratchit higgadtan leszögez­te, hogy meglátása szerint ez Cratchitné legnagyobb sikere, amióta csak házasok. Cratchitné azt mondta, most, hogy már le van a gond, bevallhatja, kétségei voltak a liszt mennyiségét illetően. Mindenkinek volt valami hozzáfűzni valója, de senki sem mondta vagy vélte, hogy kis puding ez egy nagy családnak. Ilyesmire még csak célozni is szent­ségtörés lett volna, amitől bármelyik Cratchitnek szégyen­pír futja el az arcát.

Végül befejezték az ebédet, leszedték az asztalt, kiha-muzták a kandallót és raktak a tűzre. Megkóstolván és tö­kéletesnek találván a kancsóban kevert italt, almát és na­rancsot raktak az asztalra és gesztenyét lapátszám a parázs­ra. Aztán az egész Cratchit család a kandalló elé telepedett, Bob Cratchit úgy mondta, körben, de persze félkört értve rajta; és Bob Cratchit könyökénél ott állt a családi pohár­készlet: két vizespohár, meg egy fületlen bögre.

Ezek azonban ugyanolyan jól megfeleltek a célnak, mint az aranyserlegek; és Bob sugárzó arccal kitöltögette a kancsó forró tartalmát, miközben a parázson hangosan ser­cegett és pattogott a gesztenye. Aztán Bob pohárköszöntőt mondott:

- Víg karácsonyt valamennyiünknek, kedveseim. Isten áldjon bennünket!

Ezt az egész család vele visszhangozta. - Isten áldjon mindannyiunkat! - mondta Pöttöm Tim

utolsónak. Szorosan az apja mellett ült a sámliján. Abból, ahogy

Bob fogta a fia ványadt kis kezét, látszott, hogy szereti, maga mellett akarja tudni, és fél, hogy elveszik tőle.

- Szellem - szólt Scrooge olyan érdeklődéssel, amilyet még soha nem tapasztalt -, áruld el nekem, életben marad-e Pöttöm Tim.

- Zsámolyt látok a kandallósarokban árválkodni -mondta a szellem -, és gazdátlan mankót, amit gondosan

58

megőriztek. Ha ezeken az árnyakon nem változtat a Jö­vő, a gyermek meghal.

- Ne, ne - mondta Scrooge. - Jaj, ne, jóságos szellem! Mondd, hogy megmarad!

- Ha ezeken az árnyakon nem változtat a Jövő - vála­szolta a szellem -, akkor senki más fajtámbéli nem fogja itt találni. Hát aztán? Ha meg akar halni, ám tegye, és csök­kentse a népfölösleget.

Scrooge fejét lehorgasztva hallgatta, amint a szellem az ő szavait idézi, és bűnbánat és szomorúság töltötte el.

- Ember - mondta a szellem -, ha nem vagy kőszívű, tartózkodj az ilyen gonosz beszédtől, míg meg nem tudod, mi a fölösleg, és hol mutatkozik. Talán te döntőd el, ki él­jen és ki haljon? Lehet, hogy a Mennybéli szemében silá­nyabb vagy és kevésbé érdemled meg, hogy élj, mint mil­liók, akik e szegény ember gyermekéhez hasonlatosak. Is­tenem! Hallani, amint a féreg a levélen kijelenti, hogy éhe­ző testvérei a porban túl sokan vannak!

Scrooge szemlesütve reszketett az őt dorgáló szellem előtt. De amikor saját nevét hallotta, gyorsan felpillantott.

- Igyunk Scrooge úr egészségére! - szólt Bob. -Igyunk jótevőnkre, akinek ezt a lakomát köszönhetjük!

- Még hogy jótevőnk! - kiáltott fel Cratchitné elvörö­södve. - Bárcsak itt lenne. Kitálalnám én neki a vélemé­nyemet; lenne mit nyelnie, míg be nem telik vele.

- Drágám - mondta Bob -, a gyerekek; karácsony van. - Hát csakugyan karácsonynak kell lennie ahhoz -

mondta az asszony -, hogy valaki egy olyan utálatos, zsu-gori, szívtelen, érzéketlen emberre igyon, amilyen Scrooge úr. Te is tudod, Robert. Te tudod a legjobban, szegény sze­rencsétlen!

- Drágám - hangzott Bob szelíd válasza -, karácsony van.

- Temiattad és a karácsony miatt iszom rá - mondta Cratchitné -, nem őmiatta. Éljen soká. Víg karácsonyi ün-

59

népeket és boldog új évet kívánok neki! Nagyon víg lesz és nagyon boldog, arra mérget veszek!

Utána a gyerekek is ittak Scrooge egészségére. De most első ízben hiányzott belőlük a lelkesedés. Pöttöm Tim ivott utolsónak, ő is unottan. Scrooge volt a család mumusa. Ne­vének említésére elszállt a jókedvük, és teljes öt perc kel­lett hozzá, hogy visszatérjen.

Akkor aztán tízszerte olyan vidámak lettek, mint annak előtte, pusztán a megkönnyebbüléstől, hogy Rontó Scrooge távozott körükből. Bob Cratchit elmondta, hogy kinézett egy állást Peter úrfinak, ami, ha sikerül megszerezni, heti kerek öt és fél shillinget jövedelmez majd. A két kis Cratchit fergetegesen mulatott Peter, az üzletember gon­dolatán; maga Peter gallérja két szárnya közül elmélyülten révedt a tűzbe, mintha azt fontolgatná, miféle befektetése­ket is eszközöljön, ha már birtokában lesz e bámulatos összegnek. Aztán Martha, aki egy kalaposnál tanonckodott éhbérért, mesélt nekik a munkájáról, meg hogy hány órát dolgozik egyhuzamban, meg hogy holnap, lévén ünnepnap, amit odahaza tölt, jól kialussza magát. Meg hogy néhány napja látott egy grófnét és egy lordot, és a lord „termetre ta­lán akkora lehetett, mint Peter"; mire Peter úgy a fülébe húzta a gallérját, hogy a feje búbja se látszott ki. Mindeköz­ben a kancsó és a gesztenye körbe-körbe járt; és aztán egy dal is felcsendült egy gyermekről, aki eltévedt a hóesésben, Pöttöm Tim énekelte panaszos kis hangján, bizony nagyon megkapóan.

Nem volt mindebben semmi feltűnő. Nem voltak szép család; nem voltak jól öltözöttek; lábbelijük korántsem volt vízhatlan; ruházatuk gyér volt; és Peter tudhatta, alighanem tudta is, milyen a zálogfiók belülről. De bol­dogok voltak, hálásak, örültek egymásnak és élvezték az ünnepet; s amikor eloszlottak, és búcsúzóul még boldo­gabbnak látszottak a szellem fáklyájának sziporkázó fé­nyében, Scrooge az utolsó pillanatig rajtuk és különösen Pöttöm Timen tartotta a szemét.

60

Ekkor már sötétedett, és sűrűn hullt a hó; és ahogy Scrooge és a szellem járták az utcákat, a konyhákban, sza­lonokban, mindenféle szobákban lobogó tűz villódzása gyönyörű szép volt. A lángok fényénél egy helyütt meghitt estebédhez készülődést lehetett látni, tányérok meleged-tek-forrósodtak a tűzhely előtt, és bordó függönyök várták, hogy kirekesszék a hideget és a sötétséget. Másutt a ház egész aprónépe kiszaladt a hóba, valahány családostul ér­kező nővérük, bátyjuk, unokatestvérük, bácsikájuk és né­nikéjük elé, hogy elsőként köszöntsék őket. Emitt gyüleke­ző vendégsereg árnyéka vetült a redőnyre; amott egy csa­pat csinos lány, kámzsásan és prémes csizmában, egyszer­re csivitelve, egy közeli szomszéd háza felé tartott; ott aztán - tudták ők jól, a ravasz kis boszorkányok - jaj annak a legénynek, aki meglátja őket, amint sugárzón belépnek!

A baráti összejövetelekre igyekvők számából ítélve azt hihette volna az ember, hogy vendégváró háziak és torony­magasra rakott tűz helyett csupa elnéptelenedett otthont ta­lálnak. Áldott jó szellem, hogy örvendezett! Hogy kitárta széles mellkasát és öblös tenyerét, hogy lebegett és milyen bőkezűen szórta ragyogó és ártatlan jókedvét mindenre, amit csak ért! Még a lámpagyújtogató is, aki előttük sza­ladva fénypamatokat aggatott a borongós utcára, s öltözé­kén látszott, hogy vendégségbe készül, hangosan felneve­tett, mikor a szellem elhaladt mellette: pedig a lámpagyúj-togatónak sejtelme sem lehetett róla, hogy más társasága is van, nem csak az ünnep gondolata!

És aztán, a szellem egyetlen intő szava nélkül, máris kietlen lápvidéken álltak, ahol irdatlan sziklatömbök he­vertek szanaszét, mintha óriások temetkezési helyét jelöl­nék; és a víz ott buzgott fel, ahol akart; azazhogy csak tette volna, ha a fagy engedi; és nem nőtt más, mint zsombék, rekettye meg közönséges fű. A nyugati ég alján bíborvörös csíkot vont a lemenő nap, amely egy utolsó, borús pillan­tást vetett a pusztaságra, majd egyre homályosulva az éj­szaka sűrű sötétjébe veszett.

61

- Miféle hely ez? - kérdezte Scrooge. - Bányászok laknak itt, akik a föld mélyében dolgoz­

nak - válaszolta a szellem. - De ismernek engem. Nézd csak!

Egy kunyhó ablakában fény csillant, s ők odasuhantak. Áthatolván a sárral tapasztott kőfalon, vidám társaságot találtak a tűz körül. Egy vénséges vén embert az asszonyá­val, gyermekeikkel és azok gyermekeivel meg a követke­ző nemzedékkel, egytől egyig ünneplő ruhában. Az aggas­tyán elhaló hangon, ami csak néha szárnyalta túl a szél süvítését künn a bús fenyéren,1 karácsonyi dalt énekelt ne­kik; egy gyerekkorában tanult, réges-régi dalt; és olykor a többiek is mind vele énekelték kórusban. Amint csatla­koztak hozzá, máris vidámabban és hangosabban szólt az öregember hangja; és amint elhallgattak, máris erejét vesz­tette megint.

A szellem nem időzött el itt, hanem ráparancsolván Scrooge-ra, hogy fogja meg a palástját, a láp fölött tovább suhant - hová? Csak nem ki a tengerre? De bizony, ki a tengerre. Scrooge hátranézve rémülten látta, hogy elmarad mögöttük a szárazföld peremének rettentő szirtkaréja; és hallotta a víz fülsiketítő robaját, amint vergődött, bömbölt és tombolt a maga vájta barlangüregekben, s dühödten igyekezett alámosni a földet.

A parttól vagy öt kilométernyire, egy zord sziklazáto­nyon, melyet évhosszat vad hullámok korbácsoltak, magá­nyos világítótorony állt. Talapzatához nagy csomó hínár tapadt, s körötte viharmadarak - a szél vethette oda őket, ahogy a hínárt a víz - lebegtek az emelkedő-süllyedő hul­lámok ritmusára.

De két toronyőr itt is tüzet rakott, amely a vastag kőfal­ba vágott kémlelőnyíláson át fénysugarat vetett a félelme­tes tengerre. Egymás kérges kezét fogva ültek kancsó

1 Fenyér: kopár, gyér fűvel és bokrokkal benőtt sík terület.

62

grogjukkal1 a deszkaasztalnál, és víg karácsonyt kívántak egymásnak; és egyikük, az idősebbik, akinek viharvert ar­ca olyan volt, mint egy vén hajó ütött-kopott, repedezett orrszobra, dalra zendített, s hangja zúgott, akár a förgeteg.

A szellem továbbsuhant a háborgó fekete tenger fölött -tovább, tovább -, míg egyszer csak, messze minden part­tól, ahogy mondta is Scrooge-nak, egy hajó fedélzetére nem toppantak. Ott megálltak a kormányos meg a hajóorr­ban és másutt őrszolgálatot teljesítő emberek mellett; sötét szellemalakok voltak, ki-ki a maga helyén, de mindegyi­kük karácsonyi dallamot dúdolt, vagy a karácsonyra gon­dolt, vagy valamely elmúlt karácsonyról mesélt fojtott hangon a társának, és lélekben mindegyikük odahaza járt. És a legénység minden egyes tagja, éber vagy alvó, derék vagy hitvány, aznap szívélyesebben szólt a másikához, mint az év bármely más napján; és a maga módján részt vett az ünneplésben; és felidézte távoli szeretteit, tudván, hogy azok meg őt emlegetik.

Nagyon meglepődött Scrooge, miközben a szél morgá-sát hallgatta, és arra gondolt, milyen magasztos dolog e kietlen sötétségben, a feneketlen mélység fölött haladni, mely úgy őrzi hétpecsétes titkát, mint a halál: nagyon meg­lepődött Scrooge, hogy eközben jóízű nevetést hall, és még jobban meglepődött, hogy tulajdon unokaöccse hangjára ismer és magát egy világos, száraz, ragyogó szobában ta­lálja, a szellem pedig ott áll mellette mosolyogva, és he­lyeslően, nyájasan tekint az unokaöcsre!

- Ha-ha! - hahotázott Scrooge unokaöccse. - Ha-ha-ha! Ha netalántán akadna ismerősük, aki Scrooge unoka-

öccsénél jobban tud nevetni, hát csak annyit mondhatok,

1 Grog: forró vízzel hígított rum. Az elnevezés állítólag abból ered, hogy Vernon admirálist, aki 1740-ben kiadott (és máig fennmaradt) pa­rancsában elsőként rendelte el a tengerészeknek járó tömény szesz hígí­tását, angóragyapjú- és selyemszövet (grogram) köpenye miatt Öreg Grogként emlegették.

63

hogy én is szeretném megismerni. Mutassanak be neki, és keresni fogom a társaságát.

Igazságos, méltányos, nemes rendje a dolgoknak, hogy vannak járványszerűen terjedő betegségek és bajok, de semmi a világon nem olyan ellenállhatatlanul ragályos, mint a nevetés és a jókedv. Amikor Scrooge unokaöccse így hahotázott - hasát fogva, fejét rázva, arcát a legfur­csább grimaszokba fintorítva -, a felesége és összegyűlt barátaik is dőltek a nevetéstől.

- Ha-ha! Ha-ha-ha-ha! - Úgy éljek, humbugnak nevezte a karácsonyt! - kiál­

tott fel Scrooge unokaöccse. - És komolyan is gondolta! - Elsüllyedhetne szégyenében, Fred! - mondta a fele­

sége méltatlankodva. A nők már csak ilyenek: nem rejtik véka alá a véleményüket.

Nagyon csinos asszonyka volt; roppant csinos. Göd-röcskés, csodálkozónak látszó, fenséges arc; érett, csókos kis ajkak; helyes szeplőcskék, amelyek egymásba olvad­tak, mikor nevetett; és a legragyogóbb szempár, amit egy ilyen kis teremtésen valaha is láttak. Összességében az a fajta szépség, tudják, akit kihívónak szokás nevezni; de egyszersmind szende is. Ó, elbűvölő!

- Bogaras vénember - mondta Scrooge unokaöccse -, ez az igazság; és bizony lehetne nyájasabb. De mivel a hi­bái úgyis megbosszulják magukat, nekem egy rossz sza­vam sincs rá.

- Biztosan nagyon gazdag, Fred - mondta a felesége. -Nekem legalábbis mindig azt mondtad.

- Na és aztán, drágám - mondta Scrooge unokaöccse. -Semmit nem ér a vagyonával. Nem fordítja jó célra. Nem él belőle kényelmesen. Még azzal sem vigasztalhatja ma­gát - ha-ha-ha! -, hogy egyszer legalább majd mi hasznát vesszük!

- Én nem vagyok vele ilyen elnéző - jegyezte meg a felesége. Az asszony húgai és az összes többi hölgy ugyan­ezen a véleményen voltak.

64

- Én igen! - mondta Scrooge unokaöccse. - Sajnálom, és ha akarnék, se tudnék haragudni rá. Ki sínyli meg a hó­bortjait? Mindig ő maga. Tessék, most is a fejébe veszi, hogy neheztel ránk, és nem fogadja el a meghívásunkat. Milyen következménnyel jár ez? Ami az ebédet illeti, nem sokról maradt le.

- De bizony nagyon jó ebédről maradt le - vágott közbe a felesége. Mindenki egyetértett vele, márpedig meg kell hagyni, avatott ítészek voltak, mert épp az imént fejezték be az estebédet; és most, a desszerttel az aszta­lon, a kandalló köré gyűltek lámpafénynél.

- Nocsak, ezt örömmel hallom - mondta Scrooge uno­kaöccse -, mert nem nagyon bízom a fiatal, kezdő há­ziasszonyokban. Te mit mondasz, Topper?

Topper alighanem szemet vetett a háziasszony egyik húgára, azt felelte ugyanis, hogy egy nyomorult, számki­vetett agglegénynek nincs joga ilyen kérdésekben véle­ményt nyilvánítani. Mire a húgocska - nem a rózsás, ha­nem a csipkegalléros kis dundi - elpirult.

- Folytasd, Fred - mondta a háziasszony tapsolva. -Sohasem fejezi be, amit elkezd. Ki látott már ilyen lehetet­len alakot!

Scrooge unokaöccse újabb ragadós hahotára fakadt, aminek nem volt ellenszere - jóllehet a dundi húgocska fű­szeres ecettel próbálkozott -; egy emberként vele nevettek.

- Csak azt akartam mondani - szólt Scrooge unoka­öccse -, hogy ha neheztel ránk, és nem mulat velünk, ak­kor szerintem elszalaszt néhány kellemes, ártalmatlan per­cet. Bizonyos vagyok benne, hogy jobb társaság lennénk neki, mint amilyenre saját gondolataiban lel, akár az ócska, dohos irodájában, akár a poros lakásában. Feltett szándé­kom, hogy minden évben megadom neki ezt a lehetőséget, mert szánom őt. Holta napjáig gúnyolódhat a karácsonyon, de óhatatlanul jobb véleménnyel lesz róla - erről kezeske­dem -, ha évről évre betoppanok hozzá, jókedvűen, mond­ván, hogy s mint van, Scrooge bácsikám? Ha csak annyit

65

érek el vele, hogy kedve támad ötven fontot hagyni sze­gény írnokára, már az is valami; és tegnap, azt hiszem, fel­ráztam őt.

Most rajtuk volt a sor, hogy nagyot kacagjanak, elkép­zelvén, amint felrázza Scrooge-ot. De mert teljességgel jó­indulatúak voltak, és nemigen törődtek vele, min nevetnek, csak nevethessenek, Scrooge unokaöccse nem vette zokon a derültségüket, és készségesen továbbkínálta a palackot.

A teát muzsikálás követte. Muzikális család voltak ugyanis, és annyit mondhatok, hogy amikor kórusban vagy kánonban énekeltek, tudták, mit csinálnak: főleg Topper, aki dörmögő hangján úgy vitte a basszusszólamot, ahogy kell, és soha nem dagadt ki tőle az ér a halántékán vagy vö­rösödött bele az ábrázata. A háziasszony szépen hárfázott; és többek között eljátszott egy egyszerű dallamot (semmi­ség: az ember két perc alatt megtanulja és elfütyüli), amit az a lányka is ismert, aki Scrooge-ot - miként Az Elmúlt Kará­csonyok Szelleme felidézte volt - hazavitte az internátus-ból.1 Amikor felcsendült ez a zene, Scrooge-nak eszébe ju­tott mindaz, amit a szellem megmutatott neki; egyre jobban ellágyult, és arra gondolt, hogy ha évekkel ezelőtt gyakran hallgathatta volna, akkor talán tulajdon kezével kaparja ki az élet jótéteményeiből tulajdon boldogságát, és nincs szük­sége a sírásó lapátra, amivel Jacob Marley-t elhantolták.

De nem muzsikáltak ám egész este. Idő múltával áttér­tek a zálogosdira; mert jó néha gyermeknek lenni, és soha nem jobb, mint karácsonykor, amikor O, aki az ünnepet adta nekünk, maga is gyermek volt. Várjunk csak! Előtte még szembekötősdit játszottak. Hát persze. És kötve hi­szem, hogy Topper csakugyan nem látott ki a kendő alól, vagy hogy a lábbelijén is volt szeme. Inkább úgy vélem, megbeszélte ő már ezt a dolgot Scrooge unokaöccse vei; és A Mostani Karácsony Szelleme tudott róla. Ahogy Topper követte a csipkegalléros, dundi lányt, az az emberi hiszé-

1 Internátus: bennlakásos tanintézet; tanulóotthon; diákotthon.

66

kenység megcsúfolása volt. Feldöntötte a kandallószerszá­mokat, átbukdácsolt a székeken, nekiment a zongorának, belegabalyodott a függönyökbe, de egyre csak a kis töltött galamb nyomában járt. Mindig tudta, hol van. Senki mást nem volt hajlandó elkapni. Ha valaki szándékosan az útjá­ba állt (mert akadt ilyen is), gyatrán mímelte csupán, hogy utána nyúl, s máris oldalvást tért a dundi húg irányába. A lány nemegyszer felkiáltott, hogy ez nem tisztességes; és valóban nem volt az. De amikor Topper végül elkapta; amikor minden selyemsuhogtatás és verdesés ellenére be­szorította egy sarokba, ahonnan nem menekülhetett; akkor viselkedett csak igazán gyalázatosan. Mert úgy tett, mintha nem tudná, kit fogott meg; úgy tett, mintha kilétének megállapításához volna szükség rá, hogy megérintse a ha­ját, és további bizonyosságot szerzendő azt a gyűrűt és azt a nyakláncot is megtapogassa rajta; az alávaló gazember! A lány alkalmasint meg is mondta neki, mi erről a vélemé­nye, amikor a következő menetben, mindketten bújok lé­vén, bizalmas kettesben rejtőztek el egy függöny mögött.

A háziasszony nem vett részt a szembekötősdiben, ha­nem kényelmesen ült lábzsámolyos karosszékében egy meghitt zugban, ahol a szellem és Scrooge is álltak, köz­vetlenül mögötte. De a zálogosdiba beszállt, és elképesz­tő módon az ábécé minden betűjével tudott rá mondani szót, hogyan szereti a szerelmét. A találós kérdésekben is remekelt, és Scrooge unokaöccsének titkos örömére ala­posan elpáholta a húgait, pedig azok is fineszes lányok voltak, Topper a megmondhatója. Lehettek ott vagy hú­szan, fiatalok és öregek, de mindannyian játszottak, még Scrooge is: mert élénk érdeklődésében teljesen megfeled­kezve róla, hogy a jelenlévők nem hallják, olykor fenn­hangon bemondta a tippjét, ami bizony sokszor helyes volt; hiszen bármennyire eltompultnak mutatkozott is, úgy vágott az esze, mint a borotva.

A szellem nagyon örült, hogy ilyen hangulatban találja, s oly kegyesen tekintett rá, hogy Scrooge, akár egy kisfiú,

67

könyörögni kezdett, hadd maradjon, míg el nem távoznak a vendégek. A szellem azonban azt mondta, erre nincs mód.

- Jön egy újabb játék! - mondta Scrooge. - Csak fél órát, szellem, csak egy fél órácskát!

Scrooge unokaöccsének gondolnia kellett valamire, a többieknek pedig kitalálniuk, mi az, de úgy, hogy a kérdé­seikre csak igennel vagy nemmel felelhetett. A pergőtűz-ként rázúduló kérdések nyomán kiderült, hogy állatra gondolt, élő állatra, elég rusnya állatra, vadállatra, olyan állatra, amely néha dörmög és mormog, néha beszél, és Londonban él, és az utcán jár, és nem mutogatják látvá­nyosságként, és nem vezetik pórázon, és nem egy állatse­reglet tagja, és nem vágják le a húsáért, és nem ló, vagy öszvér, vagy tehén, vagy bika, vagy tigris, vagy kutya, vagy disznó, vagy macska, vagy hüllő. Az unokaöcs min­den új kérdésre új hahotával válaszolt, és olyan kimondha­tatlanul jól mulatott, hogy kénytelen volt felállni a dívány­ról és nagyokat dobbantani. Végül a dundi húgocska, ha­sonló állapotba kerülve, felkiáltott:

- Kitaláltam! Tudom, mi az, Fred! Tudom, mi az! - Na mi? - kurjantotta Fred. - A bácsikád, Scro-o-o-o-oge! És csakugyan kitalálta. Osztatlan elismerést aratott, bár

néhányan Fred szemére vetették, hogy a „Hüllő?" kérdésre igent kellett volna mondania, mert a nemleges válasz félre­vezethette őket, ha történetesen Scrooge úr irányába tapo­gatóztak volna.

- Derűs perceket szerzett nekünk, annyi bizonyos -mondta Fred -, és hálátlanok lennénk, ha nem innánk az egészségére. Úgyis itt a kezünkben ez a pohár forralt bor: emelem hát Scrooge bácsira!

- Úgy van! Scrooge bácsira! - kiáltották a többiek. - Víg karácsonyt és boldog új évet kívánok az öregúr­

nak, bárhol van is - mondta Scrooge unokaöccse. - Halla­ni sem akart róla, de mindegy. Scrooge bácsira!

Scrooge bácsi észrevehetetlen módon úgy felvidult és olyan könnyű lett a szíve, hogy örömest koccintott volna a mit sem sejtő társasággal és hangtalan hangján válaszkö­szöntőt intézett volna hozzájuk, ha a szellem ad neki rá időt. Ám az unokaöcs utolsó szavával az egész jelenet szertefoszlott; s ők ismét úton voltak.

Sokat láttak, messzire jutottak, számos otthont felkeres­tek, de a vége mindig jó volt. A szellem megállt ágyban fekvő betegek mellett, s azok jobban lettek; idegen tája­kon, s azok hazaiak lettek; küszködők mellett, s azok türel­mesek és bizakodók lettek; a szegénység mellett, s az gaz­dagság lett. Menhelyen, kórházban és börtönben, a nyomo­rúság minden olyan hajlékában, ahol a dölyfös ember pará­nyi kis hatalmával feszítve1 nem reteszelte be előtte az ajtót, a szellem otthagyta áldását, és mindezen dolgokra ta­nította Scrooge-ot is.

Hosszúra nyúlt az este, ha ugyan egyetlen este volt; Scrooge ebben kételkedett, mert az együtt töltött idejük mintha az egész karácsonyi ünnepkört magába sűrítette volna. Az is különös volt, hogy miközben Scrooge külső­re mit sem változott, a szellem látni valóan öregedett. Scrooge felfigyelt erre, de csak akkor hozta szóba, ami­kor egy vízkereszti gyermekzsúrról távozóban, immár a szabad ég alatt állva a szellemre nézett, és látta, hogy az megőszült.

- Ilyen rövid életűek a szellemek? - kérdezte Scrooge. - Az életem ezen a földtekén nagyon kurtára szabott -

felelte a szellem. - Ma éjjel véget ér. - Ma éjjel! - kiáltott fel Scrooge. - Ma éjfélkor. Hallgasd csak! Közel az idő. A harangok épp akkor ütötték el a háromnegyed tizen­

kettőt.

1 Utalás Shakespeare Szeget szeggel című művére, II. felvonás, 2. szín: „De a dölyfös ember / Parányi kis hatalmával feszítve / Nem látja meg, hogy lénye nem egyéb / Egy rossz tükörnél!" (Mészöly Dezső fordítá­sa.)

69 68

- Bocsáss meg, ha nincs jogom megkérdezni - szólt Scrooge, meredten nézve a szellem palástját -, de úgy lá­tom, valami furcsa és nem hozzád tartozó áll ki a ruhád alól. Láb az, vagy karom?

- Karom is lehetne, amennyi hús van rajta - hangzott a szellem szomorú válasza. - Ide nézz.

Ruhája redői közül két szerencsétlen, szánalmas, nyo­morult, irtózatos, rettenetes gyermeket terelt elő. A lába elé térdepeltek, és belecsimpaszkodtak a palástjába.

- 0, ember! Ide nézz, ide le! - kiáltotta a szellem. Egy fiú és egy lány volt. Sárgák, girhesek, rongyosak,

sötét ábrázatúak, vadállatiak, de alázatosak. Ahol a bájos ifjúságnak kellett volna kitöltenie és leghamvasabb színei­vel ecsetelnie a vonásaikat, ott egy ráncosra aszott kéz, amilyen a vénségé, csípte-facsarta-tépázta meg őket. Ahol angyalok trónolhattak volna, ott ördögök ólálkodtak és le­selkedtek vészjóslóan. Nincs olyan mérvű változás, lealja-sodás, elkorcsosulás, ami a csodás teremtés kifürkészhetet­len akaratából embert akár csak félig olyan iszonyú és bor­zalmas szörnyeteggé formálhatna, mint ezek.

Scrooge döbbenten hátrahőkölt. A körülményekre te­kintettel azt próbálta mondani, hogy szép gyerekek, ám ek­kora hazugság elől már elbujdostak a szavak.

- Szellem! A tieid? - Scrooge csak ennyit bírt kinyögni. - Az Ember gyerekei - mondta a szellem, lepillantva

rájuk. - És belém kapaszkodva az apjukat kárhoztatják. A fiú a Tudatlanság. A lány az ínség. Óvakodj mindket­tőtől és valahány rokonuktól, de leginkább ettől a fiútól, mert a Végzetet látom a homlokára írva, hacsak le nem töröltetik onnan. Tagadd hát! - kiáltotta a szellem, ki­nyújtva kezét a város felé. - Gyalázd azokat, akik mond­ják néked! Vagy tűrd el pártos érdekekből, és súlyos­bítsd! És várd a végzeted!

- Nincs menedékük? - kiáltott fel Scrooge. - Nincsenek börtönök? - szólt a szellem, utoljára for­

dítva ellene tulajdon szavait. - Nincsenek dologházak?

70

Az óra elütötte az éjfélt. Scrooge körülnézett, de nem látta a szellemet. Ahogy

utolsó kondulás is elhalt, eszébe jutott, mit jövendölt n< az öreg Jacob Marley, s feltekintve megpillantott egy 1 mor leples és csuklyás fantomot: úgy jött felé, mint a k

Negyedik strófa

AZ UTOLSÓ SZELLEM

A fantom lassan, fenyegetően, némán közeledett. Scrooge térdre ereszkedett előtte; mert ahol ez a szellem járt, ott a levegőben megsűrűsödött a titokzatos homály.

Fejét, arcát, egész alakját koromfekete lepel takarta, amely alól csak egyik kinyújtott keze látszott ki. Enélkül bajos is lett volna észrevenni a sötét éjszakában.

Mikor odaért hozzá, Scrooge érezte, hogy termetes és fenséges, és hogy talányos lénye magasztos rettegéssel töl­ti el őt. Többet nem tudott, ugyanis a szellem se nem szólt, se nem mozdult.

- Az Eljövendő Karácsonyok Szellemének színe előtt állok? - kérdezte Scrooge.

A szellem nem felelt, csak továbbra is feltartotta kinyúj­tott kezét.

- Olyan dolgok árnyait fogod megmutatni nekem, amelyek még nem történtek meg, de majdan megtörtén­nek? - faggatta Scrooge. - így van, szellem?

A lepel felső része egy pillanatra összeráncolódott, mintha a szellem bólintott volna. Ennyi volt csak a válasz.

Scrooge mostanára már eléggé hozzászokott a szellem­társasághoz, mégis annyira borzadt e néma alaktól, hogy citerázott a térde, és alig állt a lábán, nemhogy útra kész lett volna.

A szellem várt egy percig, mint aki időt ad neki, hogy összeszedje magát.

Scrooge azonban ettől még rosszabbul lett. Bizonytalan, meghatározhatatlan rémületet keltett benne a tudat, hogy a borongós lepel mögül szellemszem fürkészi, míg ő a ma­gáét hiába mereszti, a kísérteties kézen és a nagy fekete tö­megen kívül semmit sem lát.

72

- Jövendő Szelleme! - kiáltotta. - Jobban rettegek tő­led, mint bármelyik eddig látott jelenéstől. De mert tudom, hogy jó szándékkal vagy irántam, és mert remélem, más emberré válok, mint aki voltam, hálás szívvel kész vagyok veled tartani. Nem szólsz hozzám?

A szellem nem válaszolt. Keze egyenesen előremuta­tott.

- Vezess! - mondta Scrooge. - Vezess! Az éjszaka ha­marosan véget ér, s tudom, hogy az idő nekem drága. Ve­zess hát, szellem!

A fantom távolodni kezdett, ugyanúgy, ahogy az imént közeledett. Scrooge követte leple árnyékát, amely mintha felemelte és magával ragadta volna őt.

Úgy rémlett, nem is beértek a városba, hanem inkább a város termett ott, és körülfogta őket. Mindenesetre a kellős közepén találták magukat; a tőzsdén, a kereskedők között, akik fel-alá siettek, csörgették a pénzt a zsebükben, cso­portokba verődve beszélgettek, az órájukra pillantottak, el­gondolkodva babrálták nagy arany pecsétnyomójukat, és így tovább, ahogy azt Scrooge oly sokszor látta már.

A szellem megállt üzletemberek egy kis csoportja mel­lett. A rájuk mutató kezet látván Scrooge hozzájuk lépett, hogy belehallgasson a beszélgetésükbe.

- Nem - mondta egy irgalmatlanul elhízott, hájas toká-jú uraság -, mást nemigen tudok róla, csak annyit, hogy meghalt.

- Mikor? - kérdezte valaki. - Úgy tudom, tegnap éjjel. - De hát mi baja volt? - kérdezte a harmadik, miköz­

ben hatalmasat csippentett roppant burnótszelencéjéből.1 -Én azt hittem, sose hal meg.

- Isten tudja - mondta az első, és ásított.

1 Burnót vagy tubák: szárított és finom porrá őrölt dohány, amit az orrba felszíva élveznek; Angliában a XVII. században jött divatba, és még ma is forgalomban van. Rendszerint zsebben hordható, díszes kis dobozban tartják.

73

- Mit csinált a pénzével? - kérdezte egy szederjes ábrá­zatú úr, az orra hegyén bőrkinövéssel, mely úgy fityegett, mint a pulykakakas lebernyege.

- Arról nem hallani semmit - mondta a hájas tokájú, megint ásítva. - Talán a cégére hagyta. Hogy nem énrám, az biztos.

Tréfás megjegyzése általános derültséget keltett. - Vélhetőleg nagyon hitvány temetés lesz - mondta

ugyanaz az ember -, mert szavamra, senkit sem ismerek, aki elmenne rá. Hacsak mi össze nem állunk, önkéntes alapon.

- Nem bánom, én elmegyek, feltéve, hogy tort is ülünk - jegyezte meg a lebernyeges orrú úriember. - De ha nem kapok enni, vissza az egész.

Újabb nevetés. - Tulajdonképpen én vagyok ebben valamennyiünk

közül a legkevésbé érintett - mondta az első -, hiszen so­hasem viselek fekete kesztyűt, és sohasem ebédelek. Még­is elmegyek, ha más is eljön. Jobban meggondolva nem is tudom, nem én voltam-e a legközelibb barátja; mert ami­kor összefutottunk, mindig megálltunk egy szóra. Ajánlom magamat, uraim!

A beszélgetők és hallgatóik szétszéledtek, és más cso­portokhoz csatlakoztak. Scrooge ismerte ezeket az embe­reket, és a szellem felé tekintve magyarázatot várt.

A fantom továbbsuhant, be egy utcába. Két férfiúra mu­tatott, akik épp most találkoztak. Scrooge megint hallgató­zott, gondolván, itt lesz a magyarázat.

Ezt a kettőt is nagyon jól ismerte. Üzletemberek voltak, roppant gazdagok és befolyásosak. Mindig is azon iparko­dott, hogy jó véleménnyel legyenek róla: mármint üzleti szempontból; kizárólag üzleti szempontból.

- Tiszteletem - szólt az egyik. - Tiszteletem - viszonozta a másik. - Na - mondta az első -, végül csak elvitte az ördög,

hm?

74

- Hallottam - válaszolta a második. - Mit szól ehhez a hideghez?

- Hát, végtére is tél van, karácsony. Csak nem korcso­lyázni megy?

- Nem, nem. Más dolgom akadt. Alászolgája. Ennyi volt a találkozásuk, a beszélgetésük, az elválá­

suk; egy szóval se több. Scrooge először nem értette, hogyhogy a szellem jelen­

tőséget tulajdonít ilyen látszólag semmitmondó beszélge­téseknek; de mert biztosra vette, hogy csak van valami rej­tett céljuk, töprengeni kezdett, vajon micsoda. Vén üzlet­társa, Jacob halálához aligha lehetett közük, minthogy az már a múlt, ennek a szellemnek az illetékességi köre pedig a jövendő. Olyasvalaki sem jutott eszébe, aki ővele szoros kapcsolatban áll, és az elhangzottakkal összefüggésbe hoz­ható. Mégsem kételkedvén benne, hogy bárkivel legyenek is összefüggésben, az ő épülésére tartogatnak valamilyen tanulságot, megfogadta, hogy gondosan elraktároz minden szót, amit csak hall, és mindent, amit csak lát; és főleg tu­lajdon árnyát készült megfigyelni, amikor feltűnik. Arra számított ugyanis, hogy majdani önmaga viselkedése fogja kezébe adni a hiányzó kulcsot, amivel aztán már könnye­dén megleli a dolog nyitját.

Mindjárt körül is nézett, magát keresvén; szokott he­lyén, a sarokban azonban most másvalaki állt, és bár az óra azt az időt mutatta, amikor rendszerint ott tartózkodott, nem akadt hasonmására a csarnokban tolongó tömegben. De nem lepődött meg különösebben; hiszen azt forgatta a fejében, hogy változtat az életmódján, így hát ebben, hite és reménye szerint, új keletű fogadalmának valóra váltását látta.

A fantom csak állt mellette némán és sötéten, kezét ki­nyújtva. Amikor Scrooge felocsúdott bámészkodásából, és észrevette a felemelt és feléje mutató kezet, az az érzése tá­madt, hogy a szellem láthatatlan szeme őt fürkészi. Meg­borzongott, és átjárta a hideg.

75

Elhagyták a nyüzsgést, és egy rossz hírű városrészbe mentek, ahová Scrooge még soha nem tette be a lábát, ha­bár tudta, merre van, és hallomásból ismerte. Mocskos si­kátorok, roskatag boltok és lakóházak, félmeztelen, részeg, lompos, torzonborz alakok. A közökből és átjárókból, mint megannyi pöcegödörből, bűz, szenny és emberáradat zú­dult a zegzugosán kanyargó utcákra, és az egész negyedről lerítt a bűn, a fertő, a nyomor.

E hírhedt lepratelep sűrűjében volt egy alacsony hom­lokzatú, féltetős üzlethelyiség, ahol vasat, rongyot, palac­kot, csontot, potyadék zsírt vettek át. Odabent a földön halomban hevertek a rozsdás kulcsok, szögek, láncok, zsanérok, ráspolyok, mérlegek, súlyok és mindenféle hul­ladékvasak. Az irdatlan rongyhegyek, az avas zsírhal­mok, a csonttemetők mélyén olyan titkok hemzsegtek és lappangtak, melyeket kevesen kívántak volna föltárni. Ocskaságaival körülvéve, bontott téglából rakott széntü­zelésű kályhája mellett, ősz zsivány üldögélt, majd' het­venesztendős, aki a kinti hideg ellen kötélre aggatott do­hos rongycafatokkal függönyözte el magát, és olyan elé­gedetten pipázott, mint akinek semmi gondja a világon.

Scrooge és a fantom épp arra érkeztek, hogy egy nehéz batyut cipelő asszony somfordál be a boltba. De alighogy beljebb került, jött utána egy másik, hasonlóképpen fel­málházott asszony is; őt pedig kisvártatva egy kopott feke­te ruhás férfi követte, aki ugyanúgy meghökkent, hogy ott találja őket, mint amazok, mikor egymásra ismertek. Rö­vid ideig tartó, bamba álmélkodás után, amiben a pipás öreg is osztozott, mindhárman elnevették magukat.

- Először jött a takarítónő egyedül! - kiáltotta az első­ként érkezett asszony. - Másodszor jött a mosónő egyedül, és harmadszor jött a gyászhuszár egyedül. Nézze már, öreg Joe, micsoda véletlenség. Mert nem beszéltük ám meg, hogy itt találkozunk.

- Jobb helyen nem is találkozhattak volna - mondta az öreg Joe, kivéve szájából a csutorát. - Menjünk a hátsó

szobába. Maga már rég bejáratos hozzám, és a másik ket­tő sem idegen. Várjunk, előbb becsukom a boltot. A, hogy nyikorog! Az egész kócerájban nincs ilyen rozsdás zsanér, mint ezé az ajtóé; de meg ilyen vén csontok se, mint az enyémek. Ha-ha! így is van rendjén j ó i illünk ide. Na, ak­kor menjünk a hátsó szobába, jöjjenek.

A rongyfüggöny mögötti rész volt a hátsó szoba. Az öregember egy ócska kárpitrúddal összekotorta a para­zsat, s miután pipaszárral megtisztogatta füstös lámpája belét (sötét este volt ugyanis), tovább pöfékelt.

Eközben az asszony, aki az imént szólott, a földre dobta batyuját, letelepedett egy zsámolyra, összefont karral a tér­dére könyökölt, és kihívóan nézett a másik kettőre.

- Hát aztán! Mit számít, Dilberné? - mondta. - Min­denki a maga érdekét nézi. O is mindig azt nézte.

- Az már igaz! - mondta a mosónő. - Nála jobban az­tán senki se.

- Na ugye, akkor meg mit guvad ilyen félősen? Tán csak nem fogunk egymásnak szemrehányást tenni?

- Nem, dehogy - mondta Dilberné és a férfi egyszerre. - Szó sincs róla.

- Azért mondom! - kiáltott fel az asszony. - Ennyit er­ről. Kinek hiányzik ez a néhány holmi? Egy halottnak ugyan nem.

- Annak ugyan nem - mondta Dilberné nevetve. - Ha holtában is meg akarta volna tartani a zsugori vén

gazember - folytatta az asszony -, hát miért nem élt tisz­tességgel? Akkor lett volna gondviselője, mikor érte jött a halál, és nem kellett volna neki így egymagában heverve kiadni a páráját.

- Szent igaz - mondta Gilberné. - Ez az Isten bünte­tése.

- Ha rajtam áll - felelte az asszony -, bizony nem ússza meg ilyen olcsón, de hát csak ennyi akadt a kezembe. Bontsa ki a batyut, öreg Joe, hadd halljam, mennyit ad ér­te. Mondja nyugodtan. Nem félek én első lenni, nem félek,

77 76

hogy mások is látják. Tudjuk jól, hogy ki-ki elemelt ezt-azt, nem kellett ahhoz így összejönnünk. Nem bűn az. Bontsa ki a batyut, Joe.

Előzékeny társai azonban ezt nem hagyhatták; a kopott fekete ruhás férfi nyomult az élre, előadván a maga zsák­mányát. Nem volt valami sok. Egy-két pecsétnyomó, egy ceruzatoldó, egy pár mandzsettagomb és egy csekély érté­kű melltű, ennyi volt az egész. Az öreg Joe egyenként megvizsgálta őket, krétával a falra firkantotta, melyiket mennyire taksálja, s mikor látta, hogy nincs több, összead­ta a számokat.

- Itt a végösszeg - mondta Joe -, és akkor se toldom meg egy hatossal, ha megnyúznak érte. Ki következik?

Gilberné következett. Lepedők és törülközők, némi ru­hanemű, két ódivatú ezüst teáskanál, egy cukorfogó, né­hány pár cipő. Az ő elszámolása is felkerült a falra.

- Mindig túl sokat adok a hölgyeknek. Ez az én bajom, ebbe megyek tönkre - mondta az öreg Joe. - Itt a vég­összeg. De ha egy pennyvel is többet próbál kialkudni, megbánom, hogy ilyen nagyvonalú voltam, és leveszek be­lőle fél koronát.

- Most már bontsa ki az én batyumat is, Joe - mondta az első asszony.

Joe letérdelt, hogy jobban hozzáférjen a batyuhoz, s a csomók sokaságát kibogozván egy nagy, súlyos, sötét gön­gyöleget ráncigált elő.

- Hát ez meg mi - mondta. - Ágykárpit? - Háh! - nevetett fel az asszony, összefont karjára bo­

rulva. - Ágykárpit! - Csak nem azt akarja mondani, hogy karikástul-min-

denestül leszedte, miközben az öreg ott feküdt? - kérdez­te Joe.

- Le hát - felelte az asszony. - Miért ne? - Maga született guberáló - mondta Joe -, és ha így

folytatja, még meggazdagszik.

78

- Én azt mondom, Joe, hogy ha valami ott van az or­rom előtt, csak ki kell érte nyújtanom a kezem, akkor egy olyan ember miatt, amilyen ő volt, nem fogom türtőztetni magam - felelte az asszony teljes lelki nyugalommal - Vi­gyázzon, nehogy rácsöppenjen az olaj arra a takaróra.

- Az ő takarója? - Ki másé lenne? - felelte az asszony. - Nem hinném,

hogy megfázik nélküle. Az öreg Joe keze megállt a levegőben. - Remélem, nem

valami fertőző nyavalyában halt meg. Hm? - mondta fel­pillantva.

- Ne féljen - válaszolta az asszony. - Annyira azért nem voltam oda a társaságáért, hogy akkor is körülötte ténferegjek, ha fertőz. Háh! Meregetheti a szemét, míg be­le nem fárad, azon az ingen úgyse talál lyukat vagy fes-lést. A legjobb inge volt, príma darab. Pocsékba ment vol­na, ha el nem hozom.

- Hogyhogy pocsékba ment volna? - kérdezte az öreg Joe.

- Hát úgy, hogy abban temették volna el - felelte az asszony nevetve. - Valaki volt olyan ostoba, hogy már rá is adta, de én lehúztam róla. Ha valamire, hát arra megteszi a kalikó1 is. Ugyanúgy öltözteti. Rútnak meg mindkettőben egyformán rút.

Scrooge szörnyülködve hallgatta ezt a párbeszédet. Ahogy ott ültek a préda körül, az öregember lámpájának gyér fényében, akkor sem nézte volna őket mélységesebb megvetéssel és undorral, ha ocsmány démonok, amelyek magát a hullát bocsátják áruba.

- Ha-ha! - nevetett ugyanaz az asszony, amikor az öreg Joe, flanel pénzeszacskóját elővéve, kipengette a földre a járandóságukat. - Látják, ez lett a vége! Életében minden­kit elmart magától, hogy aztán halálában hasznot hajtson nekünk. Ha-ha-ha!

1 Kalikó: sűrű, vékony fonalakból szőtt nyers pamutszövet.

79

- Szellem! - szólt Scrooge, tetőtől talpig reszketve. -Látom, látom. Ennek a szerencsétlen embernek az esete akár az enyém is lehetne. A jelenlegi életem efelé tart. Ir­galmas ég, ez meg mi?

Rémülten visszahőkölt, mert változott a szín, s most majdnem nekiment egy ágynak: egy csupasz, kárpitfüg­gönyök nélküli ágynak: rajta rongyos lepedővel letakart valami feküdt, ami némaságában szörnyű hírt kiáltott vi­lággá.

A szobában nagyon sötét volt, szinte semmit sem lehe­tett látni, bár Scrooge egy belső késztetésnek engedelmes­kedve kíváncsian körülnézett, miféle szoba is ez. A kintről derengő halvány fény egyenesen az ágyra esett: s azon, ki­fosztva és elhagyatva, úgy, hogy senki sem virrasztott mel­lette, senki sem siratta, senki sem törődött vele, egy holt­test hevert.

Scrooge a fantom felé sandított. Annak rezzenéstelen keze a koponyára mutatott. A szemfedő olyan hanyagul volt rávetve, hogy ha Scrooge egy ujjával kicsit is meg­emeli, meglátja az arcot. Elgondolta, érezte, milyen köny-nyű dolga lenne, és nagyon szerette volna megtenni; de a leplet elhúznia ugyanolyan erejét meghaladó feladat volt, mint száműznie maga mellől a jelenést.

Ó, hideg, rideg, rettentő Halál, állítsd ide a te oltárodat, s hordd elébe mind a te borzalmaidat: íme, itt te vagy az úr! Ám a szeretett, tisztelt és becsült főnek egyetlen haja szálát sem görbítheted, egyetlen vonását sem csúfíthatod el. Nem az számít, hogy a kéz nehéz, és elengedve visszaesik; nem az számít, hogy a szív és az érverés megállt; hanem hogy a kéz tárt volt, adakozó és igaz; a szív bátor, meleg és gyön­géd; s az érverés egy emberé. Suhints, Kaszás, suhints! És lásd, amint a vágásból kiáradó jótettei elvetik a világban az örök élet magvát!

E szavak nem hangzottak el, Scrooge mégis hallotta őket, mikor az ágyra tekintett. Ha ez az ember most feltá­madna, gondolta, elsőként vajon mi jutna eszébe? Pénzéh-

ség, harácsolhatnék, bírvágy? Lám, milyen dicső véget ért velük!

Fekszik a sötét, üres házban, és sehol egy férfi, asszony vagy gyerek, aki azt mondaná, így vagy úgy jót tett velem, és most emberséges szavára emlékezve én is jót teszek ve­le. Egy macska kaparta az ajtót, aztán rágcsáló patkányok neszezése hallatszott a kandalló mögül. Hogy ezek mit ke­resnek a halottas szobában, és miért olyan nyugtalanok és izgatottak, Scrooge nem is merte elgondolni.

- Szellem - szólalt meg -, félelmetes hely ez. Úgy ha­gyom el, hogy megőrzöm a tanulságát. Menjünk hát!

A szellem rezzenéstelen ujja továbbra is a főre mutatott. - Értelek - mondta Scrooge-, és meg is tenném, ha te­

hetném. De nincs hozzá erőm, szellem, nincs hozzá erőm. Amaz mintha megint ránézett volna. - Ha akad a városban egy is, akiben valamilyen érzést

keltett ennek az embernek a halála - mondta Scrooge a kétségbeesés határán -, mutasd meg nekem, szellem, kér­ve kérlek!

A fantom egy pillanatra széttárta előtte sötét leplét, mint valami szárnyat; és ezzel a mozdulattal egy szobát tárt fel nappali világosságban, ahol egy anya volt a gyermekeivel.

Az asszony várt valakit, méghozzá aggódó türelmetlen­séggel; fel-alá járkált ugyanis; minden zajra összerezzent; ki-kinézett az ablakon; időről időre a faliórára pillantott; megpróbálta varrással elfoglalni magát, de eredménytele­nül; és alig szenvedhette játszadozó gyermekei lármáját.

Nagy sokára felhangzott a várt kopogtatás. Az asszony az ajtóhoz sietve fogadta férjét, aki fiatalember létére gond­terhelt volt és komor. Az arcán most különös kifejezés je­lent meg: mélységes, ám mosolytalan öröm, amit szégyellt, és igyekezett elfojtani.

Leült a kandalló mellett várakozó vacsorájához; s ami­kor az asszony halkan megkérdezte, mi hír van (amire csak hosszas hallgatás után került sor), zavartan keresgélte a vá­laszt.

81 80

- Jó - kérdezte az asszony, hogy segítsen neki -, vagy rossz?

- Rossz - felelte. - Végképp tönkrementünk? - Nem. Még van remény, Caroline. - Ha ő enged - mondta az asszony álmélkodva -, ak­

kor van. Ha ilyen csoda történik, akkor semmi sem re­ménytelen.

- Már nem tud engedni - mondta a férje. - Meghalt. Ha az asszony arca nem csalt, jámbor és hosszútűrő te­

remtés volt; de a lelke mélyén örült a hírnek, és ezt kezét összekulcsolva ki is mondta. A következő pillanatban az­tán bűnbánóan fohászkodott, és szánta-bánta; az első érzés azonban a szívéből fakadt.

- Emlékszel, tegnap este említettem, hogy amikor el­mentem hozzá egy hét haladékot kérni, mit mondott nekem az a pityókos asszony. Én egyszerű mentségnek hittem, hogy miért nem fogad; hát látod, igaznak bizonyult. Nem­csak hogy nagyon rosszul volt, hanem a végét járta.

- Akkor most kinek tartozunk? - Nem tudom. De mire kiderül, meglesz a pénz; és ha

esetleg mégsem, akkor is csak nagyon nagy balszerencsé­vel juthat nekünk még egy ilyen könyörtelen hitelező. Ma éjszaka nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket, Caroline!

Hát igen. Ha mégoly érző szívűek voltak is, bizony meg­könnyebbültek. A gyermekeik, akik csöndben köréjük gyűl­ve hallgatták, bár érteni nemigen értették őket, felderültek; egy otthon boldogabb lett ennek az embernek a halálával! Az esemény kiváltotta egyetlen érzés, amit a szellem meg tudott mutatni Scrooge-nak, az örömé volt.

- Mutass nekem megindultságot egy haláleset kapcsán, szellem - mondta Scrooge -, különben az a sötét szoba, ahol az imént voltunk, mindig előttem lesz.

A szellem olyan utcákon vezette, amelyeket Scrooge lá­ba sokat koptatott; tekingetett is jobbra-balra, hátha meg­pillantja önmagát, de hiába. Beléptek Bob Cratchitek házá-

ba; a hajlékba, ahol Scrooge már megfordult; az édesanyát és gyermekeit a kandalló előtt találta.

Csönd. Nagy csönd. A lármás kis Cratchitek olyan né­mán ültek a sarokban, mint a szobrok, és felnéztek Péterre, aki előtt egy könyv volt. Anya és lányai varrtak. De ők is nagyon csöndben voltak!

- És előfogván egy gyermeket, közéjök állata azt.1

Hol hallotta Scrooge ezeket a szavakat? Nem álmodta őket. Biztosan a fiú olvasta fel, amint ő és a szellem belép­tek. De miért nem folytatta?

Az édesanya letette varrnivalóját az asztalra, és arcát a kezébe temette.

- A szín bántja a szememet - mondta. A szín? Ó, jaj, szegény Pöttöm Tim! - Most már jobb - mondta az asszony. - Csak a gyer­

tyafény miatt könnyezik, de a világért sem akarom, hogy apátok kivörösödött szemmel lásson, mikor hazaér. Nem­sokára megjön.

- Már itt kellene lennie - mondta Peter, becsukva a könyvét. - Az utóbbi néhány este mintha lassabban járna, anya.

Megint hallgattak. Végül az asszony törte meg a csen­det, határozott, élénk hangon, ami csak egyszer bicsak-lott meg:

- Láttam én már galoppban jönni, úgy bizony... Pöt­töm Timmel a hátán.

- Én is láttam! - kiáltott fel Peter. - Sokszor. - Én is! - kiáltotta másvalaki. Mindannyian látták. - De őt nagyon könnyű volt vinni - folytatta az asz-

szony, visszatérve a munkájához -, és az apja annyira sze­rette, hogy cseppet sem volt terhes neki: cseppet sem. Na jól van, megjött apátok!

Az asszony sietve ajtót nyitott neki; és gyapjúsáljával a nyakában - nagyon ráfért szegényre - belépett a kis Bob.

1 Lásd Márk. 9.36

83 82

Teája már készen várta a kandallóállványon, és mindenki körülötte tüsténkedett, hogy kiszolgálja. A kis Cratchitek jobbról-balról a térdére ültek, és gyermekarcukat az övé­hez szorították, mintha azt mondanák: „Ne szomorkodj, apa! Ne bánkódj utána!"

Bob nagyon derűsen viselkedett, és mindegyikükhöz volt egy kedves szava. Miután szemügyre vette az asztalon lévő varrnivalót, megdicsérte felesége és lányai szorgos, szapora munkáját. Jóval vasárnap előtt elkészülnek vele, mondta.

- Vasárnap! Na és voltál ma kint, Robert? - kérdezte a felesége.

- Igen, drágám - felelte Bob. - Bárcsak jöhettél volna, hogy lásd, milyen szép zöld ott minden. De hát látod majd gyakran. És én megígértem neki, hogy egyik vasárnap arra sétálunk... Kisfiam, kisfiam - sírta el magát Bob -, kicsi fiacskám!

Egyik pillanatról a másikra összeomlott. Nem tehetett ellene semmit. Ha tehetett volna, ő és a gyermeke talán még messzebbre kerülnek egymástól, mint így.

Kiment a nappaliból, fel a lépcsőn a vidáman kivilágí­tott és karácsonyi díszbe öltöztetett emeleti szobába. Egy széket látott közvetlenül a gyermek mellé állítva, és jelét annak, hogy valaki nemrégiben itt járt. Szegény Bob leült a székre, s miután egy darabig elmélkedett és összeszedte magát, megcsókolta a kis arcot. Megbékélt a történtekkel, és egész jókedvűen tért vissza családja körébe.

A kandalló elé húzódva beszélgettek; a lányok és any­juk folytatták a munkájukat. Bob elmesélte nekik, milyen rendkívül jóságos ember Scrooge úr unokaöccse, akit ko­rábban talán ha egyszer látott, ma azonban, mikor találkoz­tak az utcán, észrevette, hogy ő kicsit - Bob pontosan idéz­te a szavait: - „kicsit szomorkásnak látszik", és megkér­dezte, valami kellemetlenség érte-e. - Mivelhogy a lehető legjobb modora úriember - folytatta Bob -, megmondtam

84

neki. „Fogadja őszinte részvétemet, Cratchit úr - mondta ő -, és kérem, tolmácsolja a kedves feleségének is." Mel­lesleg sejtelmem sincs, honnan tudja.

- Mit, drágám? - Hát hogy te kedves vagy - felelte Bob. - Azt mindenki tudja - kottyantotta közbe Peter. - Helyes meglátás, fiam! - kiáltott fel Bob. - Merem

remélni. „Kérem, tolmácsolja a kedves feleségének is - azt mondja -, és ha bármiben segíthetek, itt a lakcímem -mondja, azzal átnyújtja a névjegyét -, forduljon hozzám bizalommal." Nem annak örültem én - kiáltotta Bob -, hogy esetleg tehet értünk valamit, hanem a szívjóságának. Csakugyan olyan volt, mintha ismerte volna a mi Pöttöm Timünket, és együtt érezne velünk.

- Biztos vagyok benne, hogy jótét lélek - mondta Cratchitné.

- Még biztosabb lennél benne, drágám - felelte Bob -, ha találkoztál és beszéltél volna vele. Komolyan mondom, egyáltalán nem lennék meglepve, ha szerezne Péternek egy jobb állást.

- Hallgasd csak, Peter - mondta Cratchitné. - És akkor - kiáltotta az egyik lányka - Peter majd ud­

varol valakinek, és önállósítja magát. - Hagyjál már! - torkolta le Peter vigyorogva, - Egy szép napon alighanem úgy lesz - mondta Bob -,

de még ráér vele, kedveseim. Mindenesetre bárhogyan és bármikor váljunk is el egymástól, meggyőződésem, hogy egyikünk sem felejti el szegény Pöttöm Timet, vagy ezt az első búcsút valakitől közülünk. Ugye nem?

- Soha, apa! - kiáltották valamennyien. - És tudom - mondta Bob -, tudom, kedveseim, hogy

ha visszagondolunk rá, milyen jámborai viselkedett, noha még csak kisgyermek volt, akkor nem fogunk semmisége­ken civakodni egymással, s ezáltal megfeledkezni szegény Pöttöm Timről.

- Nem, apa, soha! - kiáltották ismét mindannyian.

85

- Nagyon boldog vagyok - mondta a kis Bob. - Na­gyon boldog vagyok.

Cratchitné, a lányai és a két kis Cratchit sorra arcon csó­kolták, Peter pedig kezet rázott vele. Pöttöm Tim lelke, gyermeki lénye Istentől való volt!

- Jelenés - szólt Scrooge -, valami azt súgja nekem, valami rejtélyes módon tudom, hogy közel a búcsúnk pilla­nata. Áruld el, ki volt az az ember, akit holtan láttunk fe­küdni?

Az Eljövendő Karácsonyok Szelleme ismét az üzleti negyedbe vitte - csak éppen máskor, gondolta Scrooge; tulajdonképpen az utóbbi jelenetek között időrendet nem lehetett megállapítani, mindössze azt, hogy a jövőben ját­szódnak -, de nem azért, hogy megmutassa neki önma­gát. A szellem meg sem állt, hanem ment egyenesen to­vább, mintegy az iménti óhajt teljesítendő, míg Scrooge könyörgőre nem fogta, hogy álljanak meg egy percre.

- Itt, ahol elsiettünk - mondta Scrooge -, itt van már jó ideje a székhelyem. Látom is a házat. Hadd nézzem meg, milyen leszek a jövőben.

A szellem megállt; a kéz másfelé mutatott. - A ház amarra van - kiáltott fel Scrooge. - Miért mu­

tatsz az ellenkező irányba? A kérlelhetetlen ujj maradt, ahogy volt. Scrooge az irodája ablakához szaladt, és belesett rajta.

Most is iroda volt, de nem az övé. Más volt a bútorzat, és a székben sem ő ült. A fantom továbbra is az iménti irányt mutatta.

Scrooge csatlakozott hozzá, s ment vele tovább, közben azon tűnődve, vajon hová lett ő és miért, mígnem egy vas­rácsos kapuhoz értek. Megállt és körülnézett, mielőtt belé­pett.

Egy temető. Ezek szerint itt nyugszik az a nyomorult, akinek most majd megtudja a nevét. Méltó hely! Házaktól közrefogva; fűvel és gazzal, nem az élet, hanem a halál

86

burjánzásával elborítva; a túlontúl sok temetéstől fulladoz­va, torkig lakottan, eltelve. Méltó hely!

A szellem megállt a sírok között, s rámutatott az egyik­re. Scrooge térdremegve közeledett. Noha a fantom mit sem változott, komor alakjából új, félelmetes jelentést ol­vasott ki.

- Mielőtt odamegyek a sírkőhöz, amire mutatsz -mondta -, felelj egy kérdésemre. Ezek olyan dolgok ár­nyai, amik lesznek, vagy csupán olyanoké, amik lehet­nek?

A szellem egyre csak a mellette lévő sírhalomra muta­tott.

- Az emberélet útjai bizonyos végállomások felé tarta­nak, és követőjüket tévedhetetlenül odavezetik - mondta Scrooge. - De ha valaki letér egy útról és másikat választ, akkor máshová érkezik. Mondd, hogy azzal is így van, amit mutatsz nekem!

A szellem ezúttal is rendíthetetlen volt. Scrooge reszketve odavonszolta magát, és a mutató uj­

jat követve elolvasta a gondozatlan sír kövén tulajdon ne­vét: Ebenezer Scrooge.

- Én voltam az, aki az ágyon feküdt? - kiáltotta térdre rogyva.

Az ujj a sírról őrá mutatott, majd megint a sírra. - Ne, szellem! Jaj, ne, ne! Az ujj nem mozdult. - Szellem - kiáltotta Scrooge a lepelbe kapaszkodva -,

hallgass meg ! Nem az vagyok, aki voltam. Nem az leszek, aki lettem volna, ha nem találkozom veled. Miért mutatod ezt nekem, ha már semmi reményem?

Most először a kéz mintha megrezzent volna. - Jóságos szellem - folytatta Scrooge, leborulva előtte.

- A természeted arra késztet, hogy megszánj és közbenjárj értem. Nyugtass meg, hogy még változtathatok az árnya­kon, amiket mutattál nekem, ha más életet élek!

A kegyes kéz remegett. 87

- Szívembe fogadom a karácsonyt, és igyekszem egész évben méltó lenni hozzá. A Múltban, a Jelenben és a Jövő-ben fogok élni. Mindháromnak a szellemét szolgálom. Nem zárkózom el a tanításaiktól. Ó, mondd, hogy letöröl­hetem az írást erről a kőről!

Kétségbeesésében megragadta a jelenés kezét. Az pró­bálta kiszabadítani, de ő váltig esdekelve teljes erejéből szorította. A szellem azonban erősebb volt, és lerázta ma­gáról.

Miközben összekulcsolt kezét egy utolsó könyörgésre emelte sorsának megmásításáért, látta, hogy a fantom csuklyája és leple új alakot ölt. Zsugorodott, fogyatkozott, és végül egy ágymennyezet tartóoszlopává változott.

Ötödik strófa

A VÉGE

Igen! És a tartóoszlop az övé volt. Az ágy az övé volt, a szoba az övé volt. Legfőképpen és legörvendetesebben pe­dig övé volt az idő, ami alatt mindent jóvátehet!

- A Múltban, a Jelenben és a Jövőben fogok élni - is­mételte Scrooge, miközben kikecmergett az ágyból. -Mindháromnak a szellemét szolgálom. Ó, Jacob Marley! Áldassék érte a magasságos ég és a szent karácsony! Tér­den állva mondom ezt, öreg Jacob; térden állva!

Olyan lázas izgalomban volt, úgy buzgott benne a jó szándék, hogy elgyötört hangja alig akart engedelmesked­ni neki. A szellemmel való viaskodása közben zokogott, s most könnyben ázott az arca.

- Nincsenek letépve - kiáltotta Scrooge, átkarolva az egyik kárpitfüggönyt -, nincsenek letépve karikástul-min-denestül. Itt vannak, és én is itt vagyok; még eloszolhat mindazon dolgok árnya, amik bekövetkeztek volna. És úgy is lesz. Tudom, hogy úgy lesz!

Kapkodó keze ezalatt már a ruhái közt járt: kiforgatta, felforgatta, ráncigálta, széthányta őket, egyszóval minden­féle furcsaságokat művelt velük.

- Nem is tudom, mihez kezdjek! - kiáltotta egyszerre sírva és nevetve, míg valóságos Laokoónként küzdött összegabalyodott harisnyáival. - Könnyű vagyok, mint a pehely, boldog, mint az angyalok, vidám, mint egy kisis­kolás. Kótyagos, mint aki beivott. Víg karácsonyt minden­kinek! Boldog új évet az egész világnak! Adjonisten! Ha­hó! Adjonisten!

Időközben átszökdécselt a nappaliba, s most megállt, teljesen kifulladva.

- Ott a lábas, amiben a rántott leves volt! - kiáltotta, s megkerülte a kandallót. - Ott az ajtó, amin Jacob Marley kísértete bejött. Ott a sarok, ahol A Mostani Karácsony Szelleme ült! Ott az ablak, ahonnan láttam a kóbor lelke­ket. Jól van, akkor mindez igaz, és csakugyan megtörtént. Ha-ha-ha!

Ahhoz képest, hogy az évek alatt mennyire kijött a gya­korlatból, remek nevetést sikerült produkálnia, egészen el­sőrangút. Ragyogó nevetések hosszú, hosszú sorának ős­apját!

- Azt sem tudom, milyen nap van ma - mondta Scrooge. - Nem tudom, mennyi időt töltöttem a szelle­mekkel. Semmit sem tudok. Olyan vagyok, mint a kis­ded. Hát aztán. Annyi baj legyen. Nem rossz kisdednek lenni. Adjonisten! Hahó! Adjonisten!

Örömmámorából csengő-bongó harangszó térítette magához, a legszebb, amit életében hallott. Bimm-bamm, ding-dong, giling-galang. Galang-giling, dong-ding, bamm-bimm. Ó, remek, remek!

Az ablakhoz szaladt, kinyitotta, és kidugta rajta a fejét. Se köd, se homály; derűs, napos, szikrázóan hideg idő; vér­pezsdítő hideg, aranyló napfény, friss levegő, vidám ha­rangszó. Ó, remek, remek!

- Milyen nap van ma? - kiáltott le Scrooge egy ünnep­lőbe öltözött fiúnak, aki épp arra kószált, talán hogy körül­nézzen az udvaron.

- He? - kiáltotta vissza amaz, és szájtátva bámulta Scrooge-ot.

- Milyen nap van ma, édes fiam? - kérdezte Scrooge. - Máma? - felelte a fiú. - Hát karácsony napja! - Karácsony napja - ismételte Scrooge önmagának. -

Akkor nem szalasztottam el. A szellemeknek csak egyetlen éjszaka kellett az egészhez. Ők bármire képesek. Persze. Úgy bizony. Hahó, fiacskám!

- Hahó! - viszonozta a fiú.

90

- Ismered azt a baromfikereskedést innen két sarokra? - kérdezte Scrooge.

- Ismerem hát - felelte a legényke. - Értelmes gyerek! - mondta Scrooge. - Derék gyerek.

Na és megvan-e még az a kapitális pulyka, ami ott lógott a kirakatban? Nem a kisebbik, hanem a nagy?

- Amelyik akkora, mint én? - Micsoda remek fickó - mondta Scrooge. - Öröm be­

szélgetni vele. Az bizony, édes öregem! - Ott lóg most is - felelte a fiú. - Igen? - mondta Scrooge. - Akkor eredj, és vedd meg. - Ne bomoljon már! - kiáltotta a fiú. - Nem, nem - mondta Scrooge. - Komolyan mondom.

Eredj, szólj nekik, hogy meg van véve, hozzák ide és meg­mondom, hová kell szállítani. Ha visszajöttél a boltossal, kapsz egy shillinget. De ha öt percen belül itt lesztek, fél korona üti a markodat!

A fiú úgy eliramodott, mintha puskából lőtték volna ki. - Elküldöm Bob Cratchitéknek! - sutyorogta Scrooge a

kezét dörzsölve, s majd' kipukkadt belőle a nevetés. -Nem fogják tudni, kitől érkezett. Kétszer akkora, mint Pöt­töm Tim. Elküldöm nekik, el én. Ilyen remek tréfát Joe Miller óta nem látott a világ!1

Reszkető kézzel bár, de valahogy csak lefirkantotta a cí­met, és lement a lépcsőn, hogy a küszöbön várja a barom­fikereskedő segédjét. Ahogy állt és várt, tekintete meg­akadt az ajtókopogtatón.

- Szeretni fogom, amíg csak élek! - kiáltotta Scrooge, és gyengéden megpaskolta. - Korábban szinte rá se néz­tem. Pedig milyen becsületes ábrázata van! Csodás kopog-

1 Joe (Josias) Miller (1684-1738) színész és komikus, a londoni Drury Lane-en működő társulat tagja. Halála után, 1739-ben barátja, John Mottley megjelentetett egy élcgyűjteményt, amelynek több-kevesebb alappal a Joe Miller tréfái címet adta, s amely azután egyre újabb és bő­vített kiadásokban közkézen forgó olvasmány lett.

91

tató! No, itt a pulyka! Hahó! Adjonisten! Hogy s mint? Víg karácsonyt!

Az volt ám a pulyka! Hihetetlen, hogy ekkora madarat meg bírt tartani a lába, és nem tört kettébe alatta ripsz-ropsz, mint a pecsétviaszrúd.

- Hát, ezt nem lehet Camden Townig cipelni - mondta Scrooge. - Bérkocsit kell fogadnunk.

Kuncogva mondta ezt, kuncogva fizette ki a pulykát, kuncogva fizette ki a bérkocsit, kuncogva jutalmazta meg a fiút, és még jobban kuncogva ült vissza végül a karosszé­kébe; addig kuncogott, míg ki nem fulladt és el nem eredt a könnye.

Nem volt egyszerű feladat megborotválkoznia, mert még mindig nagyon reszketett a keze, és mert a borotvál­kozás még attól is odafigyelést kíván, aki nem táncol köz­ben. De ha lenyisszantotta volna az orra hegyét, na bumm, tesz rá ragtapaszt, aztán jól van.

Kiöltözött a legjobb ünneplőjébe, s amikor elkészült, sétálni indult. Ekkor már sokan jártak az utcán, ahogy A Mostani Karácsony Szellemével is látta; s hátul össze­kulcsolt kézzel ballagva Scrooge mindenkire nyájasan rá­mosolygott. Egyszóval olyan ellenállhatatlanul megnyerő benyomást keltett, hogy négy derűs ember közül három ráköszönt: - Jó napot, uram! Víg karácsonyt! - És Scrooge később gyakran emlegette, hogy az ő fülének ez volt a legszebben csengő muzsika, amit valaha is hallott.

Nem jutott messzire, amikor meglátta, hogy az az elő­kelő úr jön vele szembe, aki tegnap benyitott az irodájába, mondván: „Scrooge és Marley, nemdebár?" Szíve össze­szorult a gondolatra, hogy néz majd rá ez az öregúr, mikor találkoznak; de már tudta, melyik úton kell járnia, és nem tért le róla.

- Tisztelt uram - mondta Scrooge az úr elébe sietve és mindkét kezét megfogva. - Üdvözlöm. Remélem, a tegna­pi napja eredményesen zárult. Nagyon szép dolog volt ön­től. Víg karácsonyi ünnepeket kívánok uraságodnak!

- Scrooge úr? - Igen - mondta Scrooge. - Ez a nevem, és tartok tőle,

hogy önben nem ébreszt kellemes emlékeket. Engedje meg, hogy bocsánatot kérjek. És ha lenne olyan jó.. . -Scrooge a többit a fülébe súgta.

- Uramisten! - kiáltott fel az úriember, mintha nem kapna levegőt. - Kedves Scrooge úr, ezt komolyan mondja?

- Nagyon kérem - mondta Scrooge. - Egy negyed pen­nyvel se kevesebbet. Biztosíthatom önt, hogy ebben igen sok hátralék is benne foglaltatik. Megtenné nekem ezt a szívességet?

- Drága uram - mondta a másik, és kezet rázott vele. -Nem is tudom, mit szóljak ilyen nagylelkűséghez.

- Ne szóljon semmit, kérem - felelte Scrooge. - Láto­gasson meg. Meglátogat?

- Meglátogatom ! - kiáltotta az öregúr. És világos volt, hogy csakugyan ez a szándéka.

- Köszönöm - mondta Scrooge. - Igazán lekötelez. Végtelenül hálás vagyok önnek. Isten áldja!

Templomba ment, az utcán sétált, a fel és alá siető em­bereket nézegette, gyerekek kobakját simogatta meg, kol­dusokkal állt szóba, földszinti konyhákba lesett be és eme­leti ablakokra pillantott fel, és úgy találta, hogy minden örömöt tud okozni neki. Álmában sem gondolta volna, hogy egy séta - hogy bármi - ennyire boldoggá teheti. Dél­után az unokaöccse háza felé folytatta útját.

Tucatszor is elment az ajtó előtt, de nem volt bátorsága odalépni és bekopogtatni. Végül egy nagy nekibuzdulással csak megtette.

- Itthon van az úr, kedvesem? - kérdezte az ajtót nyitó cselédlánytól. Ejnye már, de csinos ez a lány !

- Igen, uram. - Hol van, szépségem? - kérdezte Scrooge. - Az ebédlőben, uram, az asszonyommal együtt. Erre

parancsoljon.

93 92

- Köszönöm, ismerős vagyok - mondta Scrooge, keze már az ebédlő kilincsén. - Nem szükséges bejelentenie, kedvesem.

Lassan elfordította a kilincsgombot, résnyire nyitotta az ajtót, és bekukucskált. Éppen a terítéket szemlélték (ami pompás volt), mert a fiatal, kezdő háziasszonyok mindig kényesek az ilyesmire, és szeretik ellenőrizni, hogy min­den rendben van-e.

- Fred! - szólt Scrooge. Atyaúristen, mekkorát ugrott szegény asszonyka!

Scrooge egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy ő is ott ül lábzsámolyos karosszékében a sarokban, különben a világért sem tette volna!

- Hát ez meg kicsoda? - kiáltott fel Fred. - Én vagyok. Scrooge bácsi. Jöttem hozzátok estebéd­

re. Beengedtek, Fred? Hogy beengedik-e? Még jó, hogy nem szakadt le a kar­

ja a nagy parolázásban. Öt percen belül otthonosan érezte magát. Olyan virgonc volt, hogy az csuda. A háziasszony nemkülönben. És Topper is, amikor megjött. És a dundi húgocska is, amikor megjött. És mindenki más is, amikor megjöttek. Csodálatos vendégség, csodálatos játékok, cso­dálatos egyetértés, csodálatos boldogság!

De másnap reggel korábban ment be az irodájába. Ko­rábban bizony. Hogy elsőként érkezzen, és késésen kapja Bob Cratchitet! Igen, ez volt a feltett szándéka.

És nem is csalódott. Az óra elütötte a kilencet. Bob se­hol. Negyed tíz. Bob sehol. Pontosan tizennyolc és fél per­cet késett. Scrooge nyitott ajtó mellett ült, hogy lássa, amint Bob bemegy a falifülkéjébe.

Mielőtt benyitott, levette kalapját és gyapjúsálját. Egy szempillantás alatt a székén termett, és máris olyan sebe­sen forgatta a tollát, mintha a kilenc órát próbálná utolérni.

- Halló! - dörmögte Scrooge, szokásos hangját utánoz­va, amennyire csak tellett tőle. - Mire véljem ezt, hogy ilyenkor méltóztatik megjelenni?

94

- Nagyon sajnálom, uram - mondta Bob. - Elkéstem. - Gondolja? - mondta Scrooge. - Igen, szerintem is.

Fáradjon csak ide hozzám. - Egyszer egy évben fordul elő, uram - könyörgött

Bob, kilépve a cellájából. - Nem lesz több ilyen eset. Teg­nap kicsit mulattunk, uram.

- Na majd én megmondom magának, barátom, mi lesz - mondta Scrooge. - Ezt én nem tűrhetem tovább. Éppen ezért - folytatta, azzal felpattant a székéről és úgy meg-gyomrozta Bobot, hogy az visszatántorodott a falifülké­be -, éppen ezért felemelem a fizetését!

Bob remegett, és kicsit közelebb helyezkedett a vonal­zóhoz. Átfutott az agyán, hogy leüti vele Scrooge-ot; le­fogja, és kiabál a járókelőknek, hogy segítsenek és hozza­nak egy kényszerzubbonyt.

- Víg karácsonyi ünnepeket, Bob! - mondta Scrooge immár félreérthetetlen komolysággal, és hátba veregette. -Vígabbat, mint amilyenekre az elmúlt jó néhány évben módot adtam! Felemelem a fizetését, igyekszem enyhíteni a családja gondjain, és még ma délután leülünk és megbe­széljük ezt egy tál karácsonyi puncs mellett, Bob! Kotorja fel a tüzet, és mielőtt, bármihez kezd, vegyen még egy sze­nesvödröt, Bob Cratchit.

Scrooge állta a szavát. Mindezt megtette, sőt mérhetet­lenül többet; és Pöttöm Timnek, aki nem halt meg, úgy­szólván második apja lett. Olyan jó barát, olyan jó főnök, olyan jó ember vált belőle, amilyet csak látott ez a jó öreg nagyváros, vagy bármelyik más jó öreg város, község vagy település a jó öreg világon. Voltak, akik nevették, amiért így megváltozott; de ő hagyta, hadd nevessék, nem törő­dött velük; mert volt annyira bölcs, hogy tudja, ezen a föld­tekén eddig még mindent, ami jó, kezdetben némelyek ki­gúnyoltak, és tudván, hogy az ilyenek úgyis vakok, úgy vélte, inkább a vigyorgás ráncaitól szűküljön össze a sze­mük, mint más, komolyabb bántalmaktól. Neki a szíve ne­vetett: és ezzel bőven beérte.

95

Szellemekkel ezután már nem találkozott, viszont hátra­lévő életében híven tartózkodott a káros szenvedélyektől; és mindig úgy emlegették, hogy ha valaki, hát ő tudja, mi­ként kell méltóképpen megünnepelni a karácsonyt. Bár­csak ezt lehetne elmondani rólunk is, valamennyiünkről! Akkor hát, Pöttöm Timmel szólva, Isten áldjon mindany-nyiunkat!