Drábik János
1
Száz éve robbant ki az első világháború A pénzkartell és a nemzetközi szabadkőművesség átrendezi Európát
(Első rész)
1900-tól 1913-ig Európában egyre kaotikusabb viszonyok alakultak ki, amint a forradalmi és
nacionalista mozgalmak egymás után tettek kísérletet a régi birodalmi dinasztiák
eltávolítására. 1905-ben a Görögök Kréta szigetén fellázadtak a török uralom ellen. II. Miklós
orosz cár arra kényszerült, hogy katonasággal verje le a Szentpétervárott kitört lázadásokat.
1905. július 27-én pedig kezdetét vette a történelem egyik leghíresebb matrózlázadása, amely
a romlott élelem és az egyik másod tiszt brutalitása miatt tört ki a Patyomkin cirkálón. A
hajón szolgáló tengerészek kísérletet tettek a zendülés kiterjesztésére, de a túlerő elöl végül a
Fekete-tenger romániai partjainál kellett menedéket keresniük.
1908-ban I. Károly portugál királyt és a trónörökös koronaherceget meggyilkolták. 1910-
ben forradalom tört ki, és II. Manuel királynak el kellett menekülnie, hogy megmentse életét.
1912-ben Olaszországban, Bulgáriában, Törökországban és Szerbiában folyt a háború. 1913-
ban Oroszország is egyre inkább beavatkozott a balkáni konfliktusokba. Ugyanebben az
évben I. György görög királyt is meggyilkolták. Forradalmak, háborúk, merényletek
alkották azt a történelmi hátteret, amelyek megingatták azokat a szövetségeket, amelyek a
XIX. században Európa stabilitását biztosították.
Az I. világháború kitörésekor Oroszország és Németország kemény ellenfeleknek
bizonyultak. A cár új szövetséget akart kötni Nagy Britanniával és Franciaországgal azért,
hogy megakadályozza Németországot abban, hogy hadat üzenjen Oroszországnak. A cár meg
volt róla győződve, hogy fent lehet tartani a békét Franciaország, Anglia és Oroszország –
azaz a hármas antant – szövetségével és így elhárítani a német terjeszkedés veszélyét.
A már ekkor is a pénzhatalmi világelit hegemóniája alatt működő Nagy Britannia azonban
nem támogatta ezt a tervet. A brit vezetés úgy gondolta, hogy az angol emberek készek
lesznek Franciaország védelmére, ha ezt az országot német támadás érné, de azt is tudták,
hogy már nem vennének részt szívesen a háborúban, ha a német császár Oroszországra
támadna. A brit kormány - legalábbis a közvélemény szemében – még bízott a német
császárral való kibékülésben és abban, hogy Oroszország terjeszkedését Perzsia és India
irányában meg lehet akadályozni. A német vezetés folyamatosan tárgyalt az Osztrák-Magyar
Monarchia idős uralkodójával, Ferenc József osztrák császárral és magyar királlyal, hogy
közösen támadják meg Oroszországot. A németek kísérletet tettek Románia és Szerbia
bevonására is az új szövetségbe. Ezek az előkészületek is mind kapcsolatba hozhatók a Ferenc
Ferdinánd trónörökös ellen végrehajtott merénylettel, amely az események felszínén a nagy
háború kitörése közvetlen okának tekinthető.
1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd és felesége Szófia hercegnő, Szarajevóban Bosznia
fővárosában tett hivatalos látogatást. Amikor autójuk áthaladt a városon, az őket üdvözlő
tömegben ott volt néhány merénylő, aki már hónapok óta készült a főherceg és felesége
Drábik János
2
meggyilkolására. Az egyikük bombát dobott a trónörökös autójára, amely azonban az utcán
robbant és megsebesített húsz személyt az üdvözlő tömegből. A bombát dobó személy
elmenekült a helyszínről, és megpróbált öngyilkosságot elkövetni úgy, hogy ciánt iszik egy
üvegből. A rendőrség azonban hamarabb letartóztatta.
A sikertelen merénylet után pánik tört ki, de a hivatalos autókonvoj továbbhaladt a városháza
felé. A rövid üdvözlő beszéd után a főherceg a helyi kormányzó szárnysegédjét kívánta
meglátogatni, aki a bombarobbantás során megsebesült és már korházban tartózkodott. Ez a
döntése az életébe került. A titkos merénylőcsoport még mindig az utcákon tartózkodott. A
trónörököst és a feleségét szállító autó helytelenül fordult, és a zavarban az egyik merénylő
hidegvérűen az autóhoz lépett és egy Browning automata pisztolyból két lövést adott le, és
megölte Ferenc Ferdinándot és feleségét. Ez a merénylő Gavrilo Princip volt. Ő és két
barátja valamennyien a Fekete Kéz nevű szerb nacionalista titkostársaságnak voltak a tagjai.
Ezt a titkos társaságot 1911-ben egy alapították, célja Szerbia felszabadítása volt. A Fekete
Kéz Rend pecsétje egy összeszorított ököl volt, amely egy koponyát és csontokat tartott, ezek
mellett volt egy kés, egy bomba és egy mérget tartalmazó fiola. A Fekete Kéz tagjai
katonatisztek, állami tisztviselők, jogászok és egyetemi tanárok voltak. Ebbe a rendbe a
beavatás egy sötét szobában történt, és a felavatandónak az egyik kezében revolvert, a másik
kezében pedig kést kellett tartania. Ezután pedig esküt kellett tenniük.
A szarajevói merénylők valamennyien tuberkulózisban szenvedtek, és azért esett rájuk a
választás, mert amúgy se éltek volna sokáig. A titkostársaság megeskette őket, hogy ha
küldetésük sikertelen marad, akkor arzénnal öngyilkosságot követnek el. A merénylők diákok
voltak, akik radikális baloldali és bolsevik nézeteket vallottak. Korábban már részt vettek
szocialista és anarchista pamfletek terjesztésében, amelyek világforradalomra szólítottak fel
az európai monarchikus rendszerek megbuktatása érdekében. Valamennyien egy nemzetközi
összeesküvés tagjai voltak. A Fekete Kéz a szerb nacionalizmus szolgálatában állott, de tagjai
között több olyan személy is volt, akinek távolabbi céljai voltak és a szarajevói merényletet
csak eszköznek tekintették e stratégiai cél eléréséhez. Hamarosan kiderült, hogy a belgrádi
orosz katonai attasé 8000 rubelt adott a Fekete Kéz vezetőinek. Miklós cár pedig támogatást
ígért Szerbiának arra az esetre, ha háború törne ki Szerbia és az Osztrák-Magyar Monarchia
között.
Megbízható forrásokból tudjuk, hogy a Fekete Kéz képviselői többször is találkoztak 1914
januárjában a Francia Nagypáholy, valamint a Grand Orient Nagypáholy képviselőivel a
Toulouse-i St. Jerome Hotelben. Az egyik téma, amelyet ezeken a találkozókon megvitattak
az Ferenc József császár és Ferenc Ferdinánd főherceg trónörökös meggyilkolása volt. Ez
megvilágítja, hogy a szarajevói merénylet alaposan megtervezett akció volt, amelyet a Fekete
Kéz szervezett meg a cár, valamint a francia szabadkőművesség támogatásával. Az volt a cél,
hogy kényszerítsék az Osztrák-Magyar Monarchiát Szerbia megtámadására és ezzel lehetővé
tegyék egy nagy háború kitörését Európában.
Drábik János
3
A trónörökös meggyilkolását követően a német császár meghívta ebédre az Osztrák-Magyar
Monarchia nagykövetét. II. Vilmos ekkor elmondta az osztrák diplomatának, hogy katonai
akcióra van haladéktalanul szükség Szerbia semlegesítésére és ehhez Németország kész
támogatást nyújtani. Feltehető, hogy II. Vilmos ekkor még nem volt tisztában azzal: milyen
méretű az orosz részvétel a szarajevói merényletben, mert arról tájékoztatta a nagykövetet,
hogy a német hírszerzés rendelkezésére álló információk szerint a cár nem feltétlenül
avatkozna be, ha a Habsburgok elfoglalnák Szerbiát. 1914. július 28-án, négy héttel a
szarajevói merénylet után, az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, de
hadserege csak augusztus közepén volt abban a helyzetben, hogy bevonuljon Szerbiába.
Oroszország mozgósítást rendelt el Szerbia védelmében. Július 29-én II. Vilmos arról
tájékoztatta a cárt (akinek a felesége, Hesseni Alexandra Fjodorovna hercegnő, egyébként
az unokatestvére volt, mert mindketten Viktória angol királynő unokái voltak), hogy ha nem
állítja le az orosz csapatok felvonulását, akkor Németország is mozgósítja a haderejét. 1914.
július 31-én a németek követelték az orosz mozgósítás leállítását, és amikor ezt Oroszország
nem vette figyelembe, akkor Németország hadat üzent.
Ha pontosabban nyomon követjük a részleteket, akkor árnyaltabb képet kapunk. II. Vilmos
német császár 1914. július 26-én tért vissza Norvégiából, ahol a londoni Rothschild-ház
képviselőjével is találkozott luxus-jachtján hajózva. Ezt az utazást Theobald von Bethmann-
Hollweg (1856-1921), - aki 1909-től 1917-ig a császári Németország birodalmi kancellárja
volt és közeli rokonságban állt a Rothschildokkal - szervezte meg azért, hogy a császár
megismerhesse a nagytekintélyű londoni Rothschild-ház fejének a véleményét a kialakult
háborús helyzetről. A New York Evening Post 1924. július 22-i számában olvashatjuk, hogy
„a császárnak konzultálnia kellett a Rothschild-ház fejével, annak eldöntésére, hogy
küldjön-e hadüzenetet vagy se. Hasonló módon egy másik Rothschild vállalta magára
annak a konfliktusnak a terhét is, amely megbuktatta Napóleont”. A császár kancellárja,
Theobald von Bethmann-Hollweg, aki ténylegesen háborúba sodorta Németországot, a
frankfurti Bethmann bankárdinasztia leszármazottja, és a Rothschildok unokatestvére volt.
(Eustace Mullins számol be „THE WORLD ORDER – Our Secret Rulers” [USA, 1992.]
című munkájának az 58. Oldalán arról, hogy a Rothschild család kontrollálta Belgium
pénzügyeit. Ma is szoros kapcsolatban állnak a németországi Thurn und Taxis érdekeltséggel.
Johannes Thurn und Taxis herceg Európa egyik leggazdagabb embere, aki kontrollálja a
Bayerische Vereinsbank, és utóda, a HypoVereinsbank működését, ennek jogutóda az
UniCredit Bank, a HVB. Ennek a német óriásbanknak Frankfurtban is működnek részlegei,
ezek közé tartozott a Bankhaus Gebruder Bethmann. Ebből a családból származott
Theobald von Bethmann-Hollweg, aki mint már utaltunk rá, a Rothschildok unokatestvére
volt. Thurn und Taxis herceg annak az Orániai Vilmosnak a közvetlen leszármazottja, aki
létrehozta 1694-ben azt az Angol Bankot, amely átvette Nagy Britannia pénzrendszerének az
irányítását. Thurn und Taxis anyai ágon a Braganza portugáliai uralkodóházból származik,
amely három módon is közvetlen rokonságban áll a Windsor-házzal.)
Az I. világháború előkészítése és kirobbantása a háttérerők hosszútávú stratégiájába
illeszkedett. Ennek egyik részét képezte a belső konfliktusok előidézése, mert ez lehetővé
Drábik János
4
tette a hatalmi viszonyok folyamatos megváltoztatását. A pénzkartell és a szolgálatában álló
nemzetközi szabadkőművesség stratégiájához tartozott háborús helyzetek létrehozása, mert a
háborúk megkönnyítették a határok átrajzolását, és így közelebb vittek a világhatalomra törő
pénzuralmi körök stratégiai céljainak a megvalósításához. Az első világháború
előkészítéséhez tartozott a legfontosabb európai államok eladósítása és erejükhöz mérten
való túlzott fegyverkezése. A szembenálló táborok kialakításához a háborúban résztvevő
államokat konkrét háborús célok kitűzésével is egymásra kellett uszítani. A háttérhatalom
egyik kezdeti célja Oroszország ellenőrzés alá vétele volt Németország segítségével. A
hatalmas területi és nagy népességgel rendelkező cári birodalomnak csak Németország
lehetett az ellenfele. A háttérhatalom Franciaországnak azt ígérte, hogy ha vissza akarja
szerezni Elzász-Lotharingiát, akkor le kell győznie a német militarizmust. Az oroszoknak azt
sugalmazta a háttérhatalom, hogy a pánszlávizmus keretében végre eljött az idő a szlávok
egyesítésére, Oroszország balkáni pozícióinak a megerősítésére, és arra, hogy a Romanov-
dinasztia elérje végre álma beteljesülését, hogy övé lehet Konstantinopolisz, vagyis Isztambul,
a Boszporusszal és a Dardanellákkal. Az angolok gazdasági és katonai hegemóniájukat
féltették a gyorsan modernizálódott és fejükre nőtt versenytárstól, a gazdasági és katonai
nagyhatalommá vált Német Birodalomtól. Az Osztrák-Magyar Monarchia érdeke valójában
a háború elkerülése lett volna, ezért kellett provokációval belekényszeríteni a háborúba. A
Habsburg uralkodóház és a közép-európai katolikus monarchia a Vatikán egyik szilárd
támogatója volt. Ezért a Vatikánt is rá kellett venni arra, hogy támogassa a háborút, mert a
katolikus egyháznak nem lehet az érdeke, hogy egy evangélikus, azaz protestáns
Németország egyesítse Európát. Egy ilyen német győzelem meggyöngítené a katolicizmus
helyzetét, és a protestánsokat juttatná vezetőszerephez Európában. A pángermanizmust le kell
győzni, a német militarizmust meg kell fékezni, mert egy Németország hegemóniája alá került
Európa hosszútávra felborítaná a hatalmi egyensúlyt.
A nemzetközi szabadkőművesség által irányított szerb titkos szervezetek mögött azok a
szerb uralkodókörök álltak, akik egy nagy – Szerbia által irányított - délszláv birodalom
létrehozására törekedtek. A meggyilkolt Ferenc Ferdinánd nem titkolta, hogy erősen
szimpatizál a délszláv népekkel, és uralkodóként ugyanazt az önállóságot akarja biztosítani a
számukra, amit Magyarország már megszerzett magának az 1867-es kiegyezéssel. Ferenc
Ferdinánd elképzelései keresztezték a cári birodalom pánszláv törekvéseit, amelyeknek egy
nagy szerb állam létrehozása felelt meg. Ilyen nemzetközi helyzetben tanácskozott 1914.
július 14-én a Monarchia minisztertanácsa Bad Ischl-ben, és határozta el, hogy ultimátumot
intéz a szerb kormányhoz. Ezzel a döntéssel meg kellett várni Poincaré francia elnök
visszatérését Oroszországból, aki július 15-én utazott Szentpétervárra. A Monarchia
ultimátumát a brit kormány július 16-án, a francia pedig július 20-án kapta meg. Berlin július
22-én ismerte meg a jegyzék szövegét. Végül másnap délután hat órakor kézbesítették
Belgrádban az illetékeseknek. A brit hadiflottát már július 16-ka óta mozgósították.
A német kormány július 24-én intézett jegyzéket Angliához, Franciaországhoz és
Oroszországhoz. Ebben enyhíteni próbálta a feszültséget. Az Osztrák-Magyar Monarchia
kinyilvánította: nincs szándékában területeket elfoglalni Szerbiától, és a diplomáciai
kapcsolatok megszakítását követően nem kerül sor katonai akciókra. Szerbia július 25-én
Drábik János
5
hozta nyilvánosságra, hogy már két nappal korábban befejezte haderejének a mozgósítását.
Ezen a napon kapta meg Bécs a Monarchia ultimátumára a szerb választ. Ez azt tartalmazta -
hogy két követelés kivételével - Belgrád teljesíti a vele szemben támasztott követelményeket.
Csak ezen a napon este rendelte el a Monarchia a részleges mozgósítást Szerbia ellen. A cári
birodalom európai részén július 26-án adták ki a parancsot a háborús készültség bevezetésére.
Erre válaszként Berlin figyelmeztette a cári kormányt, hogy Németország is elrendeli a
háborús készültséget.
1914. július 26-én II. Vilmos – megszakítva norvégiai útját – sürgősen visszatért Berlinbe.
Az Osztrák-Magyar Monarchia jegyzékére és az arra adott szerb válaszra vonatkozóan
kijelentette: „A negyvennyolc órás határidőt figyelembe véve a szerb válasz briliáns
teljesítmény. Több mint amit el lehetett várni és nagy erkölcsi siker Bécs számára. Ezzel
megszűnt a háborús ok és Giesl (a Monarchia belgrádi követe) nyugodtan Belgrádban
maradhat. Ebből az okból nekem soha nem kellett volna elrendelnem a mozgósítást.” (33
Jahre Weltgeschehen 1901-1933, 84. old.)
1914. július 27-én – elsőként a világháborúban – a szerb csapatok tűz alá vették Temis-
Kubinnál az osztrák-magyar egységeket. Erre a provokációra válaszként a bécsi kormány
másnap 11 órakor hadat üzent Szerbiának. Ekkor II. Vilmos személyes táviratban fordult az
orosz cárhoz. Július 29-én reggel, már általános mozgósításra került sor Oroszországban.
Ekkor II. Vilmos megpróbálta rávenni a cárt, hogy vonja vissza a mozgósítást. II. Miklós cár
július 30-án éjjel megparancsolta a hadügyminiszternek és a tábornoki kar főnökének az
általános mozgósítás leállítását, mindössze egy részleges mozgósítást tartott érvényben az
Osztrák-Magyar monarchiával szemben. II. Miklósnak ezt a parancsát azonban nem
hajtották végre. Ezért a német császár július 30-án délután fél négykor újabb táviratot
küldött II. Miklós orosz cárnak. Ebben már szerepel az, hogy a cár viseli a felelősséget a
háború és a béke kérdésében. Ezen a napon hat órakor megtörtént a általános orosz
mozgósítás. Franciaország is elrendelte a határvédelmi erők felvonulását.
A következő napon, július 31-én pedig a bécsi kormány is elrendelte az általános
mozgósítást. Ezen a napon tizenhárom órakor hozták nyilvánosságra Berlinben a közvetlenül
fenyegető háborús veszélyről szóló nyilatkozatot. Ekkor újabb táviratváltásra került sor II.
Vilmos és II. Miklós között a katonai mozgósítás visszavonására. Berlin éjfélkor intézett
ultimátumot Oroszországhoz, követelve, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a
Németország elleni orosz mozgósítást állítsák le. Erre a Berlinből érkező ultimátumra a
cári kormány már nem válaszolt. Ezen a napon gyilkolták meg Jean Jaures-t, a francia
szocialisták vezetőjét, mert a rendelkezésére álló információk nyilvánosságra hozásával
minden áron meg akarta akadályozni a háború kitörését.
Franciaország augusztus elsején, tizenhat órakor jelentette be haderejének mozgósítását. Rá
egy órára Németország is közölte, hogy augusztus 2-tól általános készültségi állapotban
lesz a német haderő. Augusztus 1-én délután hat órakor Theobald von Bethmann-
Hollweg kancellár is hadüzenetet küldött Szentpétervárra a cári kormánynak. London
augusztus 2-án hajnalban, nemcsak mozgósította az angol hadiflottát, hanem délután már
Drábik János
6
hadat is üzent Németországnak. Ekkor intézett Berlin ultimátumot Belgiumhoz, hogy tizenkét
órán belül engedélyezze a német csapatok átvonulását területén, amiért teljes kárpótlást fizet a
brüsszeli kormánynak.
A brit szárazföldi erőket augusztus 3-án helyezték hadiállapotba. Ezen a napon délután hat
órakor érkezett meg Párizsba Berlinből a hadüzenet. Fontos az a részlet, hogy a
Franciaországhoz és Oroszországhoz intézett német hadüzenetet nem II. Vilmos – a
német császár -, hanem Bethmann-Hollweg kancellár küldte el. Mindkét hadüzenet teljesen
felesleges volt, hiszen Oroszország és Franciaország Németország mozgósítása előtt már
kihirdette a teljes háborús készültséget. Ha Bethmann-Hollweg nem küldi el ezeket az
elsietett hadüzeneteket, akkor nem lehetett volna a háború végén egyedül Németországot
felelőssé tenni a világháború kirobbanásáért.
Amikor a norvég partok mentén tett hajóútjáról II. Vilmos megérkezett július 26-án késő este
a Potsdam-i pályaudvarra, egy sápadt, izgatott, a félelemtől remegő kancellár várta.
Bethmann-Hollweg nem a fenyegető háború veszélye miatt aggódott, hanem sokkal inkább a
császár haragjától félt, amikor az általa elkövetett megtévesztő manőverek mértéke
nyilvánvaló lett. A császár meglehetősen nyersen kérdezte: „Hogyan történhetett ez az
egész?” A kancellár azonban, ahelyett, hogy magyarázatot adott volna eljárására,
bocsánatkérés helyett átnyújtotta a császárnak a lemondását. II. Vilmos ezt nem fogadta el,
hanem dühösen közölte vele: „Te főzted ezt a moslékot, most meg fogod enni!” (David Allen
Butler [2010]: „THE BURDEN OF GUILT: How Germany Shattered the Last Days of Peace,
Summer 1914” 103. o.)
Bethmann-Hollweg külpolitikáját a háború előtt az a törekvése határozta meg, hogy jó
viszonyt alakítson ki Nagy Britanniával. Ezért különösen nehezményezte azt, hogy London
hadüzenetet intézett Németországhoz, amiért az megszegte Belgium semlegességét a
Franciaország elleni hadművelet során. Állítólag azt kérdezte a Berlinből távozó brit
nagykövettől, Edward Goschen-től, hogy miként indíthat háborút Nagy Britannia olyasmiért,
ami ’nem több egy papírfecninél’. Ez utóbbi az 1839-ben megkötött londoni szerződésre
utal, amely garantálta Belgium számára a semlegességet. Érdemes itt azt is megemlíteni, hogy
Bethmann-Hollweg részt vett azoknak a döntéseknek a meghozatalában is, amelyek
jóváhagyták a brit gyarmatok destabilizálására vonatkozó terveket, nevezetesen a Hindu-
Német-Összeesküvést.
A háború folyamán Bethmann-Hollweg viszonylag mérsékelt politikusnak bizonyult,
akinek azonban a feje felett átnyúlt a katonai vezetés. Hollweg több engedményt tett a
nacionalista jobboldalnak, mint azt feltételezték róla. Támogatta a lengyelek kitelepítését a
lengyel határ térségében, és szorgalmazta a lengyel területeknek, valamint az ott élő és
’wasserpolákoknak’ nevezett lakosság elnémesítését. Hollweg nagy reményeket fűzött
Woodrow Wilson amerikai elnök közvetítési szerepéhez 1916 végén, amely azonban
eredménytelen maradt. Bethmann-Hollweg ellenezte a korlátlan tengeralattjáró háborút
Anglia ellen, de Hindenburggal és Ludendorffal szemben alul maradt 1917 márciusában. A
birodalmi parlament - a Reichstag - ellene fordult, és akkor lemondott a kancellárságról.
Drábik János
7
A háttérhatalom stratégái számos egyéb cél mellett arra is törekedtek az I. világháború során,
hogy eltávolítsák a Hohenzollern, a Habsburg, és a Romanov-dinasztiát is a hatalomból.
E nagyszabású stratégia elérése érdekében nemcsak az eladósítást, a fegyverkezést, a szemben
álló táborok létrehozását használták eszközként, de fontos szerephez jutott például a
Romanov-dinasztia esetében az okkultizmus is. Az I. világháborút megelőző időkben a cári
család egyre inkább elmerült a miszticizmusban és az okkultizmusban. 1900 és 1905 között a
híres francia Dr Gerard Encausse mágikus szeánszokat tartott II. Miklós cár számára.
Encausse a Rózsakereszt Kabbalista Rend tagja volt. Az egyik szeánsz alkalmával a francia
okkultista megidézte a cár apjának, III. Sándornak a szellemét. 1905-ben, Oroszországban,
forradalmi helyzet alakult ki, számos sztrájkra, utcai tüntetésre, lázadásra került sor. II.
Miklós azt kérdezte apja szellemétől, hogy milyen módon reagáljon a lázadásokra. Apja
szelleme állítólag azt közölte vele, hogy minden eszközzel álljon ellen a forradalmi erőknek.
Ha nem ezt teszi, és nem vet véget kemény eszközzel a zavargásoknak, akkor néhány év
múlva újból sor kerül a felkelésre, amely komolyan veszélyezteti majd a Romanov-dinasztia
hatalmát.
Encausse kapcsolatban maradt a cárral azután is, hogy visszatért Franciaországba, és
rendszeres levelezést folytatott az orosz uralkodóval. Encausse-t azonban zavarta, hogy a cár
felesége egy misztikus ortodox szerzetes – Grigorij Raszputyin – túlzott befolyása alá került.
Raszputyin egy neo-gnosztikus szektának volt a tagja, amely flagellációval és szexuális
kicsapongással létesített kapcsolatot a túlvilági erőkkel. Raszputyin annak a spirituális
mozgalomnak volt a képviselője, amely az 1900-as évek elején végigsöpört Oroszországon. A
társadalom minden rétegében megnőtt az érdeklődés az okkult és a misztikus iránt. A
legfurcsább vallási szekták alakultak és nyomukban terjedt a szélsőséges szexuális
szabadosság. Az országban vándorló ’szent emberek’ - okkultisták, misztikusok,
spiritualisták, gnosztikusok - sok ezer követőre találtak, és köztük volt az arisztokrácia
számos tagja mellett az egész cári udvar.
Alexandra, a cár felesége, Raszputyin hatása alá került, és hitt abban, hogy az ő gyógyító
ereje mentette meg beteg fiának, a trónörökösnek az életét. Azok, akik aggódtak az uralkodó
család sorsáért, de azok is, akik az ellenfelei voltak, Raszputyin befolyását veszélyesnek
ítélték. Raszputyin ellenségei azt állították róla, hogy valójában olyan titkostársaságoknak az
ügynöke, akik a cári uralom ellen vannak. Arra hivatkoztak, hogy az 1905-ben, Brüsszelben
tartott szabadkőműves konferencián számos titkostársaság döntött úgy, hogy Raszputyint is
felhasználják a Romanov-dinasztia megdöntésére. Amikor 1914 nyarán kitört a háború,
Raszputyin nyomban arra kérte a cárt, hogy Oroszország tartsa távol magát a háborútól. Azt
közölte a cárral, hogy Oroszország szörnyű vereséget fog szenvedni, és a Monarchia elpusztul
a háborút követő vérfürdőben. Raszputyin ellenfelei elhatározták, hogy meggyilkolják.
1914 júniusában, pontosan a szarajevói gyilkosság napján, egy prostituált megkísérelte
Raszputyin megölését a Fekete-tenger melletti üdülőhelyen, Jaltában. Raszputyin ugyan sok
vért veszített, de túlélte a támadást. A szarajevói merényletet követően a cárné, számos
táviratot küldött Raszputyinnak, és minden fontosabb nemzetközi kérdésről kikérte a tanácsát.
Drábik János
8
Raszputyin a leghatározottabban a háborúból való kimaradást tanácsolta. Elképzelhető, hogy
nem volt tájékozott a részletekről, és nem volt tudomása Oroszország bűnrészességéről a
szarajevói merényletben. Tény az, hogy Miklós cár ignorálta a szerzetes tanácsát. Raszputyin
később arra hivatkozott, hogy ha egészségileg jobban lett volna és el tudott volna látogatni
Szentpétervárra, akkor meg tudta volna győzni a cárt, és ebben az esetben másképp alakultak
volna az események.
Raszputyint az ellenségei azzal vádolták, hogy német-barát, a német császár hírszerzésének az
ügynöke, és valójában együttműködik a forradalmárokkal. Raszputyin tisztában volt vele,
hogy napjai meg vannak számlálva. 1916 decemberében, az orosz arisztokraták egy
összeesküvő csoportja Felix Juszupov herceg vezetésével tőrbe csalta és meggyilkolta. Az
egyszerű orosz emberek felháborodással fogadták Raszputyin halálát, és a cári udvart tették
felelőssé érte. A cári titkosrendőrség arra számított, hogy Raszputyin halálát a Romanovok
eltávolítása követheti a jobboldali csoportok és titkostársaságok részéről. Ezek támogatták a
Monarchiát, de II. Miklóst gyenge uralkodónak tartották. A Romanov-dinasztiát valójában a
már akkor megszerveződött államok feletti nemzetközi pénzkartell és a szolgálatában álló
szabadkőművesek távolitották el. A bolsevikok maguk is ilyen összeesküvő csoportot
alkottak, amelyet az államok feletti pénzkartell finanszírozott, és a nemzetközi
szabadkőművesség támogatott.
A szabadkőművesség a nemzetközi pénzkartell szolgálatában
A franciaországi szabadkőműves körökben a Német Birodalom összeomlását többször is
megjövendölték. 1912-ben Civrieux ezredes, a „Német Birodalom hanyatlása” című
könyvében azt írta, hogy Németországot és a III. Hohenzollern császárt Franciaország,
Olaszország, Anglia és Belgium fogja leverni. Az ilyen előrelátás a szabadkőművesek
különös tulajdonsága. A pénzhatalmi hálózat részeként saját tevékenységüket sorscsapásként
tüntetik fel. Ha sikerül, akkor persze eldicsekednek vele, hogy ők csinálták. Isaac Cremieux,
a B’nai B’rith irányítása alatt álló Alliance Israélite Universelle elnöke, 33-as fokozatú
szabadkőműves testvér, 1870-ben egymillió frank vérdíjat tűzött ki I. Vilmos német császár
fejére.
Tíz párizsi szabadkőműves páholy akarta ebben az időben I. Vilmos császárt, Helmuth
Moltke tábornagyot és Otto von Bismarck herceg kancellárt szabadkőműves törvényszék
elé állítani. Hasonló követeléssel álltak elő a szabadkőművesek a világháború idején is. Ekkor
a kezdeményező a párizsi „L’Avant-Garde” páholy volt. A szabadkőműves sajtó szerint II.
Vilmosnak a német trónon való maradása kihívásnak tekinthető, és a Hohenzollern-eket
teljesen meg kell semmisíteni.
1917 áprilisában tanácskozott Párizsban a Nemzetközi Szabadkőműves Kongresszus. Itt
is az volt a legfontosabb téma, hogy miként lehetne Németországban beindítani egy
Monarchia-ellenes mozgalmat, mivel a világbéke egyik feltétele a német császár eltávolítása.
A szabadkőműves nemzetközi hálózat elérte, hogy az antant országokban egyöntetűen
követeljék a német császár visszavonulását a magánéletbe. Azt kezdték hangoztatni, hogy a
Drábik János
9
háború nem a német nép ellen, hanem csak a német kormányzat ellen folyik. Az akkori angol
miniszterelnök, Lord Herbert Asquith, kijelentette, Vilmos császárral nem hajlandó békét
kötni. A milánói szabadkőművesek lapja, „Corriere della Séra”, már úgy fogalmazott, hogy
II. Vilmos Németországára az egész világ átka nehezedik. A szabadkőműves propaganda-
kampány gondolkodóba ejtette a német közvéleményt és elindult egy belső erjedés. Az akkor
még kancellár Bethmann-Hollweg pedig ahelyett, hogy elutasította volna a nemzetközi
szabadkőművességnek ezt az újabb propaganda-kampányát, lényegében csendben maradt. A
szabadkőművesség irányítása alatt álló német szociáldemokraták ekkor már a köztársaság
kikiáltásán gondolkodtak, ami a Hohenzollern, valamint a Habsburg-dinasztia trónfosztását
jelentette.
Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának a gondolata és a háborús légkör kialakítása a párizsi
szabadkőműves páholyközpontokból indult ki. Amikor megfogalmazódott, hogy a háborút
kompenzációk és annexiók nélküli békével kellene befejezni, akkor ugyanezek a párizsi
páholyok nemet mondtak rá. A francia szabadkőművesek a háborút elsősorban azért
robbantották ki, hogy Elzász-Lotharingiát és a Rajna-határt megszerezzék. További
ideologikus céljuk volt a német köztársaság bevezetése. Ennek megfelelően aztán minden
békeajánlatot elutasítottak, amelyben a szabadkőműves páholyoknak ez a két stratégiai célja
nem szerepelt. Történelmi tény, hogy a franciaországi Grand Orient Nagy Páholy
ellenállásán bukott meg az összes német békekezdeményezés. 1916 januárjában a Rothschild-
ház által Wilson amerikai elnök mellé rendelt Edward Mandell House ezredes két ízben is
járt Berlinben. Ő volt az, aki elmondta, hogy a béke elleni legfőbb ellenállást Párizsban
tapasztalta.
Még feltűnőbb a szabadkőművesség világháborús felelőssége Olaszország esetében.
Németország Ausztria-Magyarország és Olaszország hármas szövetsége az első kudarcot
1902-ben szenvedte el. Ebben az évben az akkori olasz uralkodó, III. Viktor Emanuel
közeledni próbált Franciaországhoz. Három szabadkőműves volt az, aki ezt a közeledést
megvalósította: Zanerdelli olasz miniszterelnök, Barrére a római francia nagykövet, és
Delcassé francia külügyminiszter. A szabadkőművesek ekkor már ünnepelték, hogy
Olaszország soha nem fogja megtámadni Franciaországot.
1914. április 30-án fejeződött be a Központi Hatalmak bekerítése, amikor létrejött
Olaszország, Anglia és Franciaország megállapodása. A New York Herald párizsi kiadása
1915. május 22-én tudósított erről a tényről. Ekkor már folyamatban volt az orosz hadsereg
mozgósítása. Ezt a szerződést is szabadkőművesek hozták tető alá: San Giuliano, aki a római
Universo Páholy tagja volt, továbbá Poincaré, valamint Edward Grey. 1914. július 31-én
Ferrari szabadkőműves nagymester körlevelet adott ki 46 olasz páholynak, amelyben ez
állt:
„A rendi kormányzat mindent elkövet, hogy a nagypáholyok világszerte egységesen lépjenek
fel a szabadkőművesség általános elveinek megfelelően.”
Drábik János
10
Ez azt jelenti, hogy a nemzetközi szabadkőművesség világszintű harcot indított az európai
tekintélyuralmi rendszerek – az autokraták – ellen. Ez alatt elsősorban Németországot és az
Osztrák-Magyar Monarchiát kellett érteni. V. Gustáv svéd király a svédországi
szabadkőművesek rendi főnöke, táviratot küldött az olasz királynak, amelyben arról
biztosította, hogy országa nem áll a központi hatalmak oldalára. 1914. szeptember 13-án
Ettore Ferrari, az olasz Nagy-Oriens főmestere, már kiadta a kiáltványt az Osztrák-Magyar
Monarchia ellen, ebben követelte Ausztriától Triesztet és Trientet. A Quirinale palota (az
olasz király székhelye) előtti téren tartott nagygyűlésen a szabadkőműves Cavinini a
„Coriere della Sera” főszerkesztője tartott szónoklatot. Ezt a nagygyűlést október 2-án
megismételték és ezt is szabadkőművesek szervezték. 1914 novemberében, Bülow herceg,
Németország későbbi római nagykövete, tárgyalásokat kezdeményezett Olaszország és
Ausztria között az olaszok Trentinora vonatkozó igényei teljesítéséről. Az olasz
szabadkőművesek azonban mindent megtettek azért, hogy ez a közvetítés sikertelen
maradjon.
Az egyébként háborúellenes „Vittoria” c. lap 1915 március elején azt írta az olasz
szabadkőművesekről, hogy „ezek az emberek, akik 1870 óta felforgató tevékenységet
folytatnak az állam ellen, bele akarnak minket sodorni a háborúba, ami a
szabadkőművességtől indult ki és a párizsi, valamint a londoni Nagy Páholyok parancsai
szerint folyik”. Ebben az időben az ilyen független hang már ritkaságszámba ment az olasz
sajtóban. Az első világháború előtt több olasz naplap is a szabadkőművesek irányítása alatt
állott. Ezek közül többet a szabadkőműves francia nagykövet, Camille Barrére
közreműködésével szereztek meg. Az olasz korporációs kamarában, amely a
többpártrendszerű népképviseleti parlament helyettesítésére szolgált, az olasz szocialista
Bentini állította, hogy a francia toborzó munka már a háború kitörése előtt 25 millió lírát
költött az olasz sajtó megvásárlására.
1915. március 10-én volt Giuseppe Mazzini halálnak 43. évfordulója. Baccaluzzi 33-as
fokozatú szabadkőműves mondott háborúspárti beszédet és kijelentette, hogy a Carbonare-i és
az Ifjú Itália mozgalom illuminátus vezetőjének, Mazzini programjának minden pontját meg
fogják valósítani. Az olasz szabadkőművesek háborús uszítása 1915. május 5-én érte el a
csúcspontját. Hasonló nagygyűlés volt Genovában, amelyet Garibaldi tiszteletére tartottak.
Ezen 493 olasz szabadkőműves páholy jelent meg zászlókkal, nagymestereik vezetésével.
Hamarosan Olaszország hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Az Olaszország által
kezdeményezett háború első napján 1916. május 24-én nyíltan ki is jelentették, hogy a
hadüzenetre Ettore Ferrari, az olasz Nagypáholy nagymesterének az utasítására került sor.
Ez még ma is furcsán hangzik történészek számára, de érthetővé válik, ha tudjuk, hogy az
akkor még semleges Olaszország miniszterelnöke, Antonio Salandra is szabadkőműves volt.
Ő a szabadkőművességnek egy másik ágához, nevezeten a Skót Rítushoz tartozott, de ez nem
számított, mert az olasz Nagypáholyok Rendi Tanácsa magába foglalta az összes
szabadkőműves irányzatot. Ily módon Salandrának, mint szabadkőművesnek,
engedelmeskednie kellett a nagymester parancsának. Ennek megfelelően küldte el a
hadüzenetet.
Drábik János
11
1914-ben hat szabadkőműves tagja volt az olasz kormánynak. Ulisse Bacci 33-as fokozatú
szabadkőműves, a nagypáholy titkára, már évekkel korábban kijelentette: ahhoz, hogy valaki
kormánytag legyen, vagy szabadkőművesnek kell lennie, vagy alá kell vetnie magát a
nagypáholy döntéseinek. Fokozatosan egyre több szabadkőműves jutott be az olasz
kormányba, így Antonio Salandra mellett a zsidó származású Sidney Sonnino, továbbá
Commandini és Bissolati. A háború legfőbb támogatója azonban Ernesto Nathan, angol-
olasz politikus volt volt. Nathan volt az utóda az olaszországi Nagy-Oriens nagymesteri
székében Adriano Lemmi-nek. Ernesto Nathan-t többször is megválasztották nagymesternek,
és ezt nagyrészt annak köszönhette, hogy csírájában elfojtotta az olasz békemozgalmat. 1917.
november 27-én elhangzott székfoglaló beszédében egy nyíltan háborút dicsőítő beszédet
mondott:
„Le a pacifistákkal! Minden eszközzel szembe kell szállni velük! A békés meggyőzés helyett
a nem-békés meggyőzés fegyverét kell használni! A béke hazaárulás! A béke olyan vipera,
aminek le kell vágni a fejét!”
Régi szabadkőműves barátairól, a francia Clemanceau-ról, és az angol Lloyd George-ról,
szuperlatívuszokban tett említést. Amikor Ernesto Nathan ezt az uszító beszédet tartotta, 493
olasz páholy tartozott az irányítása alá és az olasz nagypáholyok nagymestereként a
szabadkőműves rendszer Rendi Tanácsának az elnöke is volt. Ez a tanács 120 tagból állt.
Ernesto Nathan képviselte a spanyolországi és a mexikói nagypáholyt a világ
nagypáholyainak a szűkebb tanácsában. A Skót Rítus nagymestere, Ashille Ballori, pedig a
berlini, az új-zélandi és a tasmániai nagypáholyokat képviselte.
Az olasz nagypáholy tehát szoros kapcsolatban állt a nemzetközi szabadkőművesség legfelső
szervezeteivel. A 120 tagú Rendi Tanács elnökeként pedig Ernesto Nathan kezében futottak
össze a szálak az egész világot behálózó szabadkőműves szervezetektől.
Tovább lehetne sorolni, hogy miként irányították a szabadkőművesek a háborús
propagandaügyi minisztériumot, a hadügyminisztériumot és a sajtót. Megállapíthatjuk, hogy
Olaszországnak a háborúba belépése a szabadkőművesek és a mögöttük meghúzódó
szupertitkos pénzkartell műve volt. A szabadkőművesség tehát az első világháborút
megelőzően és a háború ideje alatt is világszerte aktívan politizált. Ez nem volt jellemző a
Németországban működő szabadkőműves páholyokra. A nemzetközi szabadkőművesség
nyilvántartott létszáma ebben az időben 2 millió 300 ezer volt, és ehhez képest Európa
(Oroszország utáni) legnagyobb országában, Németországban csak 60 ezer szabadkőművest
tartottak számon.
Figyelmet érdemel Svájc szerepe is. A németajkú svájciak kevés rokonszenvet tanúsítottak
Németország iránt, ugyanakkor a francia svájciak teljes mértékben Franciaország oldalára
álltak. A svájci nagypáholy, az Alpina, 35 páholyt irányított. Ebből csak 11 volt német, 23
francia és olasz. A 4300 szabadkőművesből pedig csak 1500 volt németajkú, 2700 francia és
100 olasz. Svájc lakosságának 64%-ka német, 28%-ka francia, és 8%-ka volt olasz ebben az
Drábik János
12
időben. A szabadkőműveseken belül azonban az arány fordított volt. 64% volt francia, 34%
német és csak 2% olasz.
A svájci Alpina nagypáholy a háború alatt feladta a semlegességet, és tagjai éles
kirohanásokat intéztek Németország ellen. Emiatt a német nagypáholy meg is szakította az
Alpina-val a kapcsolatokat. Belgiumban is a szabadkőművesek alakították a politikát. Ők a
Francia Köztársaságot tekintették példaképüknek. A világháború alatt egyértelműen az antant
oldalára álltak, s követelték, hogy a német embertelenségeket a szabadkőművességen belül is
vizsgálják ki.
A nemzetközi szabadkőművesség, amely mögött – hangsúlyozzuk – az államok feletti
pénzkartell húzódott meg, lehetőleg minél több államot meg akart nyerni a Németország
elleni háborúnak. Jó példa erre Spanyolország, ahol a szabadkőműves nagypáholy 1914
októberében körlevélben fejezte ki azt az óhaját, hogy Madrid – feladva semlegességét –
Párizs és London oldalán kapcsolódjék be a háborúba. A szabadkőműves felső-vezetés arra
adott utasítást, hogy a szabadkőművesek tegyenek meg mindent Németországgal ellenséges
hangulat kialakítására. Barcelonában nagygyűlést tartottak, és követelték a háború
megindítását Németország ellen. Ezt a francia szabadkőműves, Alexander Lerroux
kezdeményezte, aki Párizsból utazott Barcelonába. A szabadkőművesek Rómában és
Párizsban is gyűléseken vitatták meg, miként lehetne Spanyolországot az antant oldalán
bevonni a háborúba.
1916 őszén a hadi helyzet nem volt kedvező a Négyes Szövetség számára. Románia 1916.
augusztus 28-án hadat üzent a központi hatalmaknak. Mackensen német tábornok azonban
hadseregével átkelt a Dunán és kiszorította Erdélyből a román csapatokat. 1917 februárjában
Románia kapitulált.
A központi hatalmak katonai győzelmei nyomán a szabadkőművesek aggódni kezdtek, hogy
esetleg talán mégis győzhet a „porosz militarizmus”. Ekkor újult erővel igyekeztek rábírni
Spanyolországot semlegességének a feladására. 1916 októberében a nemzetközi
szabadkőműves szervezetek Lisszabonban kongresszust tartottak, de ennek sem sikerült a
spanyol kormányt rávenni a háborúba való belépésre. Azt, hogy Spanyolország a nemzetközi
szabadkőművesség erősödő nyomása ellenére is távol maradhatott a háborútól, azt elsősorban
Miguel Maura miniszterelnöknek köszönhette, aki nem volt szabadkőműves.
A szabadkőművesek Portugáliát is be akarták vonni a háborúba. Theophile Braga portugál
miniszterelnök szabadkőműves volt, aki Gustav Hervé-től kapta az utasításokat franciabarát
gyűlések tartására. Ezek a gyűlések 1914 augusztusában el is kezdődtek. Alfonso Costa, egy
másik portugál szabadkőműves 1915 júniusában ki is jelentette, hogy a portugál
szabadkőművességnek az a célja, hogy Portugália részt vegyen az európai háborúban. A
legnagyobb áldozatot is érdemes meghozni, mert a békeszerződés majd kártalanít értük.
Magalhaes Lima, a portugál szabadkőművesség nagymestere pedig így fogalmazott: „A
szövetségesek győzelme a világháborúban a szabadkőműves elvek világméretű győzelmét
jelenti.”
Drábik János
13
1915 közepén az úgynevezett Lisszaboni forradalom valójában szabadkőműves hatalom-
átvételi kísérlet volt. Az ehhez szükséges pénzt az államok feletti pénzkartell irányítása alatt
álló brit kormányzat, a „Formiga bianca” (Fehér hangya) nevű titkos szervezet segítségével
juttatta el Portugáliába. A hatalomátvétel nem volt teljes, de a páholyok ezzel az akciójukkal
részben elérték a céljukat, mert Pimento Castro tábornokot, a kormány vezetőjét,
lemondásra tudták kényszeríteni.
Tanulságos az is, ahogy a szabadkőműves páholyok Bukarestben gyakoroltak befolyást a
kormányra. Románia, Görögország és Szerbia között 1913 nyara óta volt egy titkos
megállapodás, amelynek az éle az Osztrák-Magyar Monarchia ellen irányult. Ezt a
háromoldalú szerződést három szabadkőműves kötötte meg. Románia részéről Titu
Maiorescu, Görögország részéről Murniesz Elephtériusz Venizelosz, és Szerbia részéről
pedig Nikola Pasics. Coandra román tábornok 1914 januárjában kijelentette, hogy
„Románia megtette a szükséges lépéseket, mert a román és a szerb ágyúk azokra a magyar
területekre vannak irányítva, amelyek évszázadok óta a mieink, és amelyeket be fogunk
kebelezni”.
A romániai szabadkőművesek közül, különösen aktívnak bizonyult Take Jonescu és Cesar
Jonescu, aki egyben a Román Nemzeti Nagypáholy vezérszónoka volt. A háború kitörésekor
Romániában 16 páholy működött. Ezek közül 5 a francia, illetve az olasz nagypáholynak volt
alárendelve. Bukarestben is működött a Szabadkőműves Legfelső Tanács, amelyben a
romániai nemzeti nagypáholy 200 legbefolyásosabb tagja foglalt helyet. Szabadkőműves volt
a romániai francia katonai misszió parancsnoka, Berthelot tábornok is. Berthelot, a
legnagyobb kegyben állt I. Ferdinánd román király feleségénél is, aki angol hercegnő volt.
A román király a Hohenzollern-dinasztiából származott és 1914-1927-ig uralkodott.
A világháború kitörésekor az „Unirea” páholy volt az első, amely közétette a román
napilapokban a párizsi nagypáholy németellenes felhívását. Ez a román szabadkőműves
páholy már ekkor nyíltan az antant oldalára állt. Bukarestben 1913 júniusában egy új páholy
is alakult, amely a Grand-Orient de France irányítása alatt állt és a „LeTravai” nevet vette
fel. A francia Grand-Orient Nagypáholy a világháború alatt a „Le Travai”-nak is rendszeresen
küldött körleveleket. A páholy ezeket eljuttatta a román sajtónak, és így folyamatos volt a
német-ellenes hangulat keltése ebben a balkáni országban is. A „Le Travai” hivatalosan nem
ismerte el, hogy a Grand-Orient de France védelme alá helyezte magát.
A francia Grand-Orient vezetése 23 ezer szabadkőműves páholynak küldte rendszeresen az
uszítóleveleket. Romániához hasonlóan Görögországban is a szabadkőművesektől indult ki a
háborús uszítás, amely végül ezt az országot is belesodorta a háborúba. A szabadkőműves
Venizelosz, aki 1914 vége óta mindent megkísérelt, hogy országát az antant oldalán
beléptesse a háborúba, azt is elérte, hogy Görögországnak az antant odaígérje Albániának azt
a részét, ahol még törökök éltek. Később ígéret formájában megkapta Kis-Ázsia
tengerpartját, sőt később még Ciprust is. Konstantin görög király azonban békepárti volt, és
ezért Venizeloszt menesztette, aki ez után arra buzdította az antantot, hogy lépjen fel
Görögország ellen.
Drábik János
14
A szabadkőműves Charles Jonnart francia szenátor, 1917-ben a francia flotta
főparancsnokaként jelent meg Görögországban. 1917. június 11-én átnyújtotta Zaimisz
miniszterelnöknek a brit-francia ultimátumot. Eszerint Konstantin király vagy azonnal
lemond, vagy romhalmazzá lövik Athént. Konstantin azonnal lemondott és fiát, Alexandert
az antant hatalmak elismerték Görögország királyának. Venizelosz azonban tudta, hogy ő
személyesen fogja a korona jogait gyakorolni. A magas-rangú szabadkőműves Venizeloszt
támogatta a görög szabadkőművesek legfelsőbb tanácsa. Mögötte álltak azok a görög
páholyok is, amelyek közvetlenül brit, illetve francia nagypáholyok irányítása alatt állottak.
Venizelosz Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös meggyilkolásának harmadik évfordulóján
1917. június 28-án kiáltotta ki magát Görögország diktátorának. Venizelosz, aki a
szabadkőművességnél elérte a tekintélyes „Kados Lovag” fokozatot, Konstantin királyt el
akarta tenni láb alól. Szabadkőműves barátai segítségével felgyújtotta azt a királyi
erdőbirtokot, ahol akkoriban Konstantin tartózkodott. A király alig tudott kimenekülni az égő
erdőből.
Az angol szabadkőművesek és a pénzkartell perszonáluniója
Cecil Rhodes a brit szabadkőművesség egyik legbefolyásosabb személyisége volt. Nemcsak
két afrikai brit gyarmatot neveztek el róla, Észak-Rhodéziát (ma Zambia) és Dél-Rhodéziát
(ma Zimbabwe), hanem az egyik legrangosabb nemzetközi ösztöndíj is a nevét viseli a mai
napig. Például Bill Clinton is mielőtt politikai pályára lépett, Rhodes Scholar volt, azaz
Rhodes-ösztöndíjjal tanulhatott postgraduate diákként Oxford-ban. Cecil Rhodes (1853-1902)
a XX. század elején a világ egyik leggazdagabb embere volt, és vagyonát a Rothschild-
dinasztia londoni ágára hagyta. A XIX. század végén, a „fin de ciecle” idején, a pénzhatalmi
világelit még úgy gondoltam, hogy az egy-központból irányított világrendszert, az általa
óhajtott világállamot a brit birodalom segítéségével valósítja meg. Ezért mondta Cecil
Rhodes, hogy „angollá kell válnia egész Afrikának, a Szentföldnek, az Eufrátesz-
medencének, egész Dél-Amerikának, az óceán minden szigetének, Holland-Indiának, a kínai
ás japán partoknak és az Észak-Amerikai Egyesült Államoknak!”
Egy másik híres angol szabadkőműves, Lord Kitchener marsall, aki a búr háborúban az
angol hadsereg vezérkari főnöke volt, később ugyanezt a tisztséget töltötte be Indiában, majd
visszatért Egyiptomba, ahol a világháború kitöréséig kormányzó volt. Ezt követően átvette a
hadügyminiszteri tisztséget, amit kemény katonaként irányított. 1916-ban az antant részéről
rábírták, hogy a németektől súlyos vereséget szenvedett cári hadsereget szervezze újjá. Az őt
szállító hadihajó azonban aknára futott és elsüllyedt. Az áldozatok között volt Lord Kitchener
is. A háttérhatalom nem akarta a cári hadsereg tapraállítását. Kitchener-nek távoznia kellett az
élők sorából.
A brit marsall volt az, aki 1911-ben kijelentette, hogy az angol birodalom határa nem a (La
Manche) csatorna, hanem a Maas-folyó. Lloyd George, aki 1916-tól 1922-ig állt a brit
kormány élén, a színfalak mögül irányító nemzetközi pénzkartell stratégiájának megfelelően
Drábik János
15
már 1917 júniusában elvette a német gyarmatokat, Mezopotámiát és Örményországot. A
nemzetközi pénzkartell hegemóniája alatt működő szabadkőművesek ugyanebben az
időpontban hódítások nélküli békét követeltek. A szabadkőműveseknek ez a része
szociáldemokrata színekben politizált. 1917 decemberében Anglia a Szentföldet, vagyis
Palesztinát is elfoglalta. A brit alsóházban pedig kijelentette, hogy a palesztin szent helyeket
Anglia többé nem adja ki a kezéből. Az ő kormányának a tagja - Balfour külügyminiszter -
adta ki azt a nyilatkozatot, amely ígéretet tett egy zsidó nemzeti otthon megteremtésére.
Anglia lényegében olyan területet ígért a nemzetközi zsidó szervezeteknek nemzeti otthon
(nemzetállam) létrehozására, amely terület soha nem tartozott hozzá.
Ami a Maas-folyó vonalát, mint államhatárt illeti, annak is körülbelül annyi jogalapja volt,
mint Palesztina odaígérésének. Az egy-központból irányított világbirodalom létrehozása a brit
szabadkőművesség egyik legfontosabb célja volt. Nyíltan kimondták, hogy a brit
gyarmatbirodalom kiterjesztése és megerősítése az angol szabadkőművesség előretörésének
köszönhető: „Anglia nagysága a szabadkőművesek műve.”
Ezek vonatkoznak a világ legnagyobb kereskedőházaira, de Anglia hadvezéreire és hódítóira
is. Szabadkőműves volt Lord Roberts, Lord Milner, valamint French tábornok. Számos
angol páholyt róluk neveztek el. Más páholyokat pedig neves államférfiak nevét vették fel. De
létezett „L’entante Cordiale” nevű páholy is, ami jelzi, hogy milyen nagy befolyása volt a
szabadkőművességnek a nagypolitikára. Dr Schwabe, aki német szabadkőműves volt, írta
meg, hogy az angol páholyok az egész világra kiterjedtek, és ezért érthető volt, hogy a brit
imperializmus mindenütt rendelkezett kapcsolatokkal. Schwabe, a német szabadkőműves
azonban „Unsichtbarer Tempel” (A láthatatlan templom) című munkájában nem említi,
hogy a világháború idején a brit páholyok a dél-európai országok szabadkőműveseivel
kongresszusokat tartottak Rómában és Párizsban.
A brit és a francia magasrangú szabadkőművesek tehát már a háború kezdetén közvetlen
kapcsolatban álltak, például, az olasz szabadkőművesekkel. Az is Párizsban dőlt el 1915.
február 12-én, hogy Olaszországnak be kell lépnie a háborúba.
A történelem folyamán a szervezett zsidóság befolyása a brit szabadkőműves páholyokra
szinte kezdettől fogva meghatározó volt. Cromwell Oliver hadseregét két dúsgazdag zsidó
bankár, Manasseh Ben Israel és Carvajal finanszírozta Amszterdamból. Ebben az időben a
zsidó befolyás elsősorban pénzügyi és kereskedelmi jellegű volt, de a propaganda célra
használt eszmei fegyverek vallási színezetet öltöttek.
Cromwell követői lelkileg-szellemileg elmerültek az Ótestamentum judaizmusában.
Cromwell egyik tábornoka, Harrison, egész odáig ment, hogy kezdeményezte: a mózesi
törvények lépjenek Anglia törvényei helyébe. Ide tartozott volna az is, hogy a keresztények
vasárnapja helyett a szombat lett volna a vallási ünnepnap. A Cromwell-i forradalom rövid
életű volt. Hamarosan sor került a második forradalomra 1689-ben. Ezt ugyancsak a zsidók,
név szerint Solomon Medina, Suasso és Moses Machado finanszírozta. Az 1789-ben kitört
Drábik János
16
francia forradalom és az azt követő események megtették a hatásukat Angliára és a brit
szabadkőművesekre is.
Bonaparte Napóleon, aki korábban maga is a pénzkartell már akkor is létező hálózatának és
a szabadkőműveseknek köszönheti felemelkedését, 1804-ben már tisztában volt azzal, hogy a
nemzetközi zsidóság szemben áll az elképzeléseivel és fenyegetést jelent Franciaország, mint
nemzetállam függetlenségére. Ezért mindazt igyekezett visszaállítani és megőrizni, amit a
forradalom kilengései során leromboltak. Ettől kezdve a nemzetközi zsidó pénzkartell
finanszírozta az összes Napóleon-ellenes katonai koalíciót. Ma egyes bankárok azzal
dicsekednek, hogy a Rothschild-dinasztia győzte le Napóleont és nem Wellington.
Angliában számos zsidó szabadkőműves kapott nemességet, és néhány közülük a brit
törvényhozás felsőházába, a Lordok Házába is bekerült. Közéjük tartozik Lord Beaconsfield,
más néven Benjamin d’Israeli, aki újságíróként kezdte, majd képviselő lett, utána kancellár,
a kormány elnöke, és egyben a lordi cím viselője. Benjamin d’Israeli is természetesen magas
fokozatú szabadkőműves volt a „Herceg Testvérei” nevű páholy tagja, aki még a
Térdszalagrendet is megkapta.
A londoni Rothschild-ház elsőszülöttje bárói rangra emelkedett és 1885 óta maga is lordi
címet visel. Ez mondható el Lord Montague-ról (korábban Montage), akinek az apja
Galíciából bevándorolt zsidó kereskedő és pénzember volt. Megemlíthetjük még
Wandsworth-ot (Stern), Lord Burnham-et (Lewy Lawsen), Lord Herschel-t (Nepthali),
Lord Michlham-et (Stern), Lord Northclife-ot (aki korábban Stern majd Harmswort volt),
valamint Lord Rothermere-t (aki Norhtclife testvére volt).
A felsorolt zsidó származású lordok valamennyien kiemelkedő szerepet játszottak a brit
szabadkőművességen belül. Számos páholy vette fel a nevüket. Az is tény, hogy ezek között
az új lordok körében erős volt a németellenesség. A brit uralkodóház is szoros kapcsolatban
áll a szabadkőművességgel. VII. Edwardot a világ legnagyobb szabadkőművesének
nevezték. V. György, aki a világháború idején uralkodott, szintén szabadkőműves volt.
Fontosabb szerepet játszott a brit szabadkőművességben azonban a nagybátyja, Connaught
herceg, aki már V. György apjának a halála óta a brit szabadkőművesek nagymestere volt. Az
angol hagyomány szerint a mindenkori wales-i herceg is rendszerint magasrangú
szabadkőműves. Így volt ez 1919. Július 27-én, amikor az akkori wales-i herceg részt vett az
angol szabadkőművesek nagy győzelmi ünnepségén.
Amikor Nagy Britannia még a világ legnagyobb birodalmának az irányítója volt, akkor hozták
létre 1885-ben az „Empire Lodge Nr. 2108” nevű páholyt, amelyhez uralkodók is tartoztak,
így a zanzibári és a johorei szultán, a japán Hayashi államférfi. Ez utóbbi nevéhez fűződik a
második japán-angol szövetség létrehozása. Fontos még említést tenni az akkori brit
tömegtájékoztatás irányítóit egyesítő páholyokról, a Gallery Lodge-ról és a Fratres Galami
Lodge-ról. Ezeknek a páholyoknak a tagjai fontos szerepet játszottak a propaganda fronton,
és ahogy mondták: „Az utolsó csepp tintájukig küzdöttek a szabadkőműves elvek
győzelméért.”
Drábik János
17
Az angol páholy-lap nyíltan megírta, hogy a világháború kifejezetten szabadkőműves-
háború volt. Ezt úgy árnyalták, hogy ez volt a döntő küzdelem az autokrácia, a két császári
hatalom, valamint a demokrácia között. Száz év távlatából teljesen nyilvánvaló, hogy az
antant nem a német császár által elnyomott demokraták érdekében harcolt, hanem a mai
pénzhatalmi világelit elődeinek a világstratégiáját követte.
Jellemző az is, ahogy megkötötték 1913-ban az angol-orosz-francia hármas szövetségi
egyezményt. A szabadkőműves Pavel Miljukov orosz külügyminiszter hivatali ideje alatt
Szentpétárvárott betörtek egy diplomata lakásába és bizalmas aktákat vittek el onnan. Miután
Miljukov kivált az orosz kormányból, az eltűnt akták váratlanul előkerültek Londonban
Miljukov-val együtt. Ekkor (1917 augusztusában) hozta nyilvánosságra Michaelis német
birodalmi kancellár, hogy létezett egy ilyen titkos szerződés. Ebben Franciaország
képviseletében a szabadkőműves Raymond Poincaré - francia miniszterelnök és
külügyminiszter - megállapodott Oroszországgal és Angliával, hogy Franciaország német
területeket fog bekebelezni a hamarosan sorra kerülő európai háború végén. Természetesen
Elzász-Lotaringiáról volt elsősorban szó és a Rajna-tartományról. Evidensnek tűnik, hogy a
nemzetközi szabadkőművesség és a nemzetközi pénzkartell felsőirányítói alaposan
előkészített stratégia alapján robbantották ki az első világháborút, amelynek többek között
Németország feldarabolása is az egyik stratégiai célja volt.
II. Vilmos, a „Kaiser’s Memoirs” című emlékiratainak a 10. Fejezetében foglalkozik a
háború kitörésének a részleteivel. Ebből tudjuk, hogy az orosz koronatanács 1914
februárjában titkos ülést tartott a cár elnökletével. Erről Szergej Szazonov tájékoztatta a cári
parlament - a Duma - egyik tekintélyes tagját, aki jó barátja volt, s aki később információit
személyesen adta tovább II. Vilmosnak.
A magasrangú szabadkőműves Szazonov 1910-től 1916-ig volt az Oroszország
külügyminisztere. Szazonov hangsúlyozta, hogy „a Balkán a balkáni népeké” és támogatta az
antant megszervezését, amelynek a létrehozásában aktívan részt vett. Amikor a cár 1914.
június 14-én Konstantába látogatott jachtjával, Szazonov vele utazott és több napon át tárgyalt
Bratianu román miniszterelnökkel. Az ugyancsak szabadkőműves román kormányfő
biztosította Szazonovot, hogy Románia nem kötelezte el magát az Osztrák-Magyar
Monarchiának. Szergej Szazonov Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követőn több fontos
megbeszélést is folytatott a német és az osztrák külügyekért felelős diplomatákkal.
Határozottan támogatta Szerbiát, de ekkor még hajlott a kompromisszumos megoldásokra.
Visszatérve az emlékiratokhoz, a volt német uralkodó megemlíti, hogy ezen a Korona-
Tanácson Szazonov azt ajánlotta II. Miklós cárnak: foglalja el Konstantinápolyt (Isztambult).
Mivel a Hármas Szövetség ehhez nem járulna hozzá, így megindulna a háború Németország
és Ausztria-Magyarország ellen. Az események természetes menete szerint Olaszország
szakítana ezzel a két országgal. Franciaország egészen biztos, hogy támogatná Oroszországot,
és valószínűleg Anglia is. A cár helyeselte az elképzelést és utasítást adott, hogy tegyék meg a
szükséges előkészületeket. Kokovzev gróf orosz pénzügyminiszter azonban levelet írt a
Drábik János
18
cárnak, mert ellenezte ezt az elképzelést. Erről II. Vilmost Mirbach gróf tájékoztatta a
Bresztlitovszki-béke megkötése után. Kokovzev szoros szövetséget ajánlott a cárnak
Németországgal, és óvott a háborútól. Azzal érvelt, hogy egy nagy európai konfliktusnak a
kimenetele kedvezőtlen lenne Oroszország számára, mert forradalom törne ki, amely a
dinasztia bukását vonná maga után. A cár azonban nem hallgatott Mirbach gróf tanácsára és
folytatta a felkészülést a háborúra.
II. Vilmos - emlékiratában – kitér azokra az információkra is, amelyeket ugyanettől a
befolyásos orosz politkustól, a Duma egyik tekintélyes tagjától szerzett, akinek azonban nem
írja meg a nevét. Ezt a politikust két nappal a háború kitörése után az orosz külügyminiszter
meghívta reggelire. Szazonov kezeit dörzsölve, örömtől sugárzó arccal jött eléje és azt
kérdezte: „Jöjjön kedves báró, Önnek el kell ismernie, hogy kitűnően választottam meg a
háború pillanatát, nemde?” Amikor a báró kissé aggodalmasan megkérdezte, hogy milyen
álláspontot foglal el Anglia, Szazonov rácsapott a zsebére és ravaszkásan hunyorítva súgta:
„Van valami a zsebemben, ami néhány héten belül örömet fog hozni egész Oroszországnak,
és bámulatba ejti az egész világot: megkaptam az angol ígéretet, hogy Nagy Britannia
Oroszországgal fog tartani Németországgal szemben!”
Tanulságos az is, amit II. Vilmos az 1920-as években publikált emlékirataiban ír Tundutov
hercegről, aki a Cáricin és az Asztrakhán között élő kalmük kozákok választott vezetője,
hetmanja volt, s a akit a világháborút megelőzően Nyikoláj Nyikolájevics nagyherceg
szárnysegédjének neveztek ki. Tundutov 1918-ban a Bosmont melletti főparancsnoksághoz
jött, hogy felvegye a kapcsolatot Németországgal. A kalmük kozákok nem voltak szlávok és
élesen szembenálltak a bolsevikokkal. A herceg elmondotta, hogy Nyikoláj Nyikolájevics
azért küldte a háborút megelőzően a tábornoki karba, hogy tájékoztassa a nagyherceget az ott
történtekről. Ily módon Tundutov szem-és fültanúja volt számos telefonbeszélgetésnek, amely
a Cár, valamint a tábornoki kar főnöke, Januskevics tábornok között folyt.
A II. Miklós cárra mély benyomást tett az a komoly hangú távirat, amit a német császár
küldött hozzá, és úgy döntött, hogy megtiltja a mozgósítást. Parancsot adott Januskevicsnek
telefonon, hogy ne hajtsa végre a mozgósítást, azaz állítsa le. Januskevics tábornok azonban
nem engedelmeskedett a félreérthetetlen parancsnak, hanem ehelyett felhívta telefonon
Szazonov külügyminisztert, akivel már hetek óta szoros kapcsolatban állt, s aki szőtte az
intrikákat és uszított a háborúra. Tudni akarta, hogy most mi a teendője. Szazonov azt
válaszolta, hogy a cár parancsa nonszensz (értelmetlenség, képtelenség, ostobaság), és a
tábornoknak meg kell mindent tennie a mozgósítás folytatására. Szazonov azt is kijelentette:
másnap elhozza a cárt és le fogja beszélni arról, hogy méltányolja a német császár ostoba
táviratát. Ezt követően Januskevics arról tájékoztatta a cárt, hogy a mozgósítás már
folyamatban van és már nem lehet leállítani. Tundutov ehhez még hozzátette: ez az egész
hazugság volt, mert a saját szemével látta, hogy a mozgósítási parancs Januskevics íróasztalán
feküdt és ez egyértelművé tette, hogy azt még egyáltalán nem adták ki.
II. Vilmos azt találja figyelemreméltónak, hogy Miklós cár, aki közreműködött a háború
előkészítésében és már elrendelte a mozgósítást, az utolsó pillanatban mégiscsak el akart állni
a háborútól. Idézzünk az emlékiratból: „Komolyan figyelmeztető táviratom úgy látszik
Drábik János
19
először ébresztette rá arra a hatalmas felelősségre, amelyet magára vállal a háborús
készülődéssel. Ezért le akarta állítani az egész népek legyilkolására alkalmas háborús
gépezetet, amelyet csak éppen akkor hozott mozgásba. Mindez lehetséges lett volna és meg
lehetett volna őrizni a békét, ha Szazonov nem hiúsítja meg szándékait.”
II. Vilmos ekkor megkérdezte Tundutov kozák hetmant, hogy Nyikoláj Nyikolájevics
nagyherceg, akiről közismert volt, hogy gyűlöli a németeket, mennyire uszított a háborúra?
Tundutov azt válaszolta, hogy a nagyherceg valóban megszállottan háborúspárti volt, de az
uszítására már nem volt szükség, sőt feleslegesnek tűnt, mivel az orosz tiszti kar csaknem
teljesen németellenes beállítottságú volt. Ezt a németellenességet főleg az orosz tisztekkel
szoros kapcsolatban álló francia katonatisztek terjesztették. Már a Monarchia által 1878-ban
megszállt Bosznia-Hercegovinának az 1908-ban történt annexiója (bekebelezése), vagyis a
bosnyák kérdés kiéleződése óta az orosz tiszti kar kész volt a háborúra. Franciaország
azonban még nem fejezte be felkészülését. 1914-ben a cári Oroszország sem volt teljesen
felkészült a háború megindítására.
Januskevics, a tábornoki kar főnöke és Szuhomlinov orosz hadügyminiszter ténylegesen az
1917-es évet vette számításba a háború megindítására. Szazonov-nak és Izvolszki párizsi-
orosz nagykövetnek (aki korábban külügyminiszter volt), valamint a franciáknak az volt az
álláspontja, hogy a háború kirobbantásával már nem lehet tovább várni. Szazonov és Izvolszki
attól tartott, hogy Oroszországban forradalom tör ki, másrészt a német császár is lebeszélheti a
cárt a háborúról. A franciák 1914-ben biztosak voltak abban, hogy Anglia a helyzet akkori
állása szerint melléjük áll. Tartottak azonban attól, hogy London később megváltoztathatja az
álláspontját és valamilyen megegyezést köt Németországgal Franciaország kárára.
II. Vilmos azt is megkérdezte Tundutov-tól, hogy vajon a cár tisztában volt-e az orosz
közvélemény háborús beállítódásával, és mennyire fogadta azt el. A kozák herceg azt
válaszolta, hogy a cár mindenkinek egyszer s mindenkorra megtiltotta, hogy német
diplomatákat és katonai attasékat hívjon meg olyan ebédekre és fogadásokra, amelyet orosz
tisztek adnak, és amelyeken ő maga – vagyis a cár – is jelen van.
A francia Poincaré-n kívül, aki különösen sokat tett a világháború kirobbantásáért, a
Szazonov-Izvolszki csoportnak is nagy a felelőssége. A szabadkőműves Izvolszki Párizsban a
mellét verve dicsekedett, hogy „én csináltam a háborút”. (Je suis le pére de cette guerre -
Ennek a háborúnak én vagyok az atyja)
Delcassé francia külügyminisztert is nagy felelősség terheli a világháborúért, de II. Vilmos
úgy látja, hogy még nagyobb a felelőssége Sir Edward Grey brit külügyminiszternek,
mivel ő volt a bekerítési politika szellemi atyja. Így ír erről az egykori német császár az
emlékirataiban:
„Arról tájékoztattak, hogy a nemzetközi Nagy-Oriens Páholy politikájának
megfelelően fontos erőfeszítések folytak a világháború kirobbantására, amelyet a
monarchikus berendezkedésű Központi Hatalmak ellen indítanak. A Nagypáholynak
ez a politikája éveken át tartott és mindig szem előtt tartotta kijelölt célját. Ezzel
szemben a Német Nagypáholyok, ahogyan ezt elmondották nekem, két kivétellel,
Drábik János
20
amelyekben a nem-német pénzügyi érdekek voltak a meghatározóak, és amelyek titkos
kapcsolatban álltak a párizsi Nagy-Orienssel, nem tartottak kapcsolatot a Nagy-
Orienssel. Ezek a német páholyok teljes mértékben lojálisak és hűségesek voltak
annak a tájékoztatásnak megfelelően, amit egy nagy tiszteletnek örvendő német
szabadkőműves adott nekem. Ő elmagyarázta a nemzetközi szabadkőművesség egész
kapcsolatrendszerét, amely eddig az időpontig teljes mértékben ismeretlen volt a
számomra. Ő tájékoztatott arról, hogy a Nagy-Oriens fennhatóság alá tartozó páholyok
1917-ben nemzetközi tanácskozást tartottak, amelyet aztán egy konferencia követett
Svájcban. Ezen a következő programot fogadták el. Az Osztrák-Magyar Monarchiát
fel kell darabolni, demokratizálni kell Németországot, a Habsburg-házat el kell
távolítani, a német császárt le kell mondatni, Elzász-Lotharingiát át kell adni
Franciaországnak, Galíciát egyesíteni kell Lengyelországgal, fel kell számolni a
pápaságot és a katolikus egyházat, végül meg kell szüntetni egész Európában az
államvallásokat.”
II. Vilmos ehhez még hozzáteszi:
„Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kivizsgáltassam a nekem elmondott rendkívül
veszélyes információt, amelyet jó szándékkal hoztak tudomásomra a Nagy-Oriens
Páholyok szervezetére és tevékenységére vonatkozóan. A titkos és a nyilvános
politikai szervezetek fontos szerepet játszottak a népek és az államok életében az egész
történelem során. Néhányan hasznos szerepet töltöttek be, a legtöbb azonban
rombolóhatásúnak bizonyult, ha titkos jelszavakat használva működtek elbújva a
nappali fény nyilvánossága elől. A legveszélyesebb szervezetek ezek közül elrejtőztek
néhány szépen hangzó eszme és cél mögé, mint pl. szeressük szomszédainkat, segítsük
a gyengéket és szegényeket, és ehhez hasonlók, hogy ezzel a színleléssel
hatékonyabban valósíthassák meg valódi titkos céljaikat. Kétségtelenül szükség lenne
a Nagy-Oriens Páholyok tevékenységének a tanulmányozására. Addig nem lehet
véleményt alkotni erről a világot behálózó szervezetről, amíg azt nem vizsgáltuk meg
alaposan.”
Visszatérve az angol szabadkőművesek szerepére, szavakban ők sem politizálnak. Vagyis
ugyanazt állítják, mint a német szabadkőművesek. Tény azonban, hogy az első világháború
kitörésekor az angol nagypáholyból minden német származású szabadkőművest kizártak. Ezt
szabadkőműves módra úgy fejezték ki, hogy „Németország homloka Káin-bélyegével van
megjelölve.” Egy német szabadkőművest az angol bíróság halálraítélt árulás miatt, csupán
valószínűsítve bűnösségét. A román szabadkőművesek valamennyi kongresszusán részt vettek
az angol nagypáholy legbefolyásosabb képviselői. A német békeajánlatokat ezek a brit
szabadkőművesek gúnyosan visszautasították. Az angol szabadkőművesség minden erejével
azon fáradozott, hogy minél több országot be tudjon vonni a háborúba. Különösen nagy
erőfeszítéseket tett az Egyesült Államok háborúba való belépéséért az Antant hatalmak
oldalán.
Drábik János
21
Figyelemreméltó, hogy a brit világbirodalomban mintegy 300 ezer szabadkőműves volt 1914-
ig, de számuk a világháború folyamán 450 ezerre növekedett. Fontos az is, hogy az angol és
az amerikai páholyok újságjai, folyóiratai a világháborút a saját háborújúknak tekintették,
vagyis kifejezetten szabadkőműves eszmékért folytatott háborúnak. Ezt tartották a
világtörténelem eddigi szabadkőműves háborúi közül a legfontosabbnak és a legnagyobbnak.
Szabadkőműves háború volt az angolok háborúja is a búrok ellen Dél-Afrikában, amelyet
lényegében a dél-afrikai arany és gyémántbányák elfoglalásáért indítottak.
Az angol szabadkőművesek nagy „békeünnepe” 1919 júniusában valójában hatalmas
győzelmi ünnep volt. A szabadkőművesek hosszabb időn át készültek rá, hogy ezzel lezárják
az öt éves korszakot, amely 1914. június 28-tól 1919. június 28-ig terjedt. Azért erre a napra
esett a választás, mert ez volt Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának az évfordulója.
Az ünnepi beszédet mondó Lord Ampthill – az angol szabadkőművesek helyettes
nagymestere – fennkölten így fogalmazott: „Úgy érezzük, hogy kutatásaink tárgya, amelyet
igazságnak nevezünk, az isteni törvények megismerése, kapcsolódik a Világ Nagy
Építőmesterében való hitünkhöz.”
A győzelmi ünnepre a londoni Royal Albert Hallban került sor 8500 szabadkőműves
jelenlétében. Képviseltette magát több nagypáholy is Kanadából, Ausztráliából, Dél-Kínából,
Új-Zélandból és Dél-Amerikából is. Az Egyesült Államokból 16 nagypáholy küldte el a
képviselőit. Ez volt az angolszász szabadkőművesség legnagyobb seregszemléje, amilyen
korábban még nem volt. A nemzetközi szabadkőművesség és az államok feletti pénzkartell
együttes stratégiája elérte a célját. Sikerült szétzúzni Európa központi hatalmait és eltávolítani
három uralkodóházat, a Romanovokat, a Habsburgokat és a Hohenzollerneket.
A világszabadkőművesség világforradalmat hirdetett. Ezt a célt szolgálta a világháború,
amelynek nyomán létre akarták hozni a szabadkőműves világköztársaságot.
A cionista pénzkartell Amerikát is bevonja a világháborúba
1916-ban a központi hatalmak pozíciói megerősödtek. A német határt az Antant egyetlen
katonája sem lépte át, mégis Németország tett békeajánlatot Angliának, méghozzá a ’status
quo ante’ alapján. Ez azt jelenti, hogy hagyjuk abba a háborút és maradjon minden ugyanúgy,
ahogy a háború kezdete előtt volt. London 1916 nyarán kénytelen volt komolyan mérlegelni
ezt az ajánlatot, mert a német tengeralattjárók elvágták Angliát az utánpótlástól. A brit
kormánynak be kellett látnia, hogy vagy elfogadja a tárgyalásos békét, vagy ha folytatja a
háborút, akkor számolnia kell a teljes vereséggel.
Ekkor léptek közbe a németországi és kelet-európai cionisták, felhasználva az angol
szabadkőművesek támogatását és a következőket közölték a szorongatott londoni
kormánnyal: Anglia még megnyerheti ezt a háborút. Nem kell elfogadni a Németország által
felajánlott békefeltételeket. A háború megnyeréséhez az Egyesült Államok beavatkozására
van szükség. A cionisták azt ígérték a londoni kormánynak, hogy beléptetik az Egyesült
Államokat a háborúba, ha a brit kormány átengedi nekik Palesztinát a győzelem után, hogy ott
Drábik János
22
zsidó nemzeti otthon létesíthessenek. A brit vezetés 1916 októberében megkötötte az alkut.
Az az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúba Nagy-
Britannia és Franciaország szövetségeseként. Amerika azért volt németbarát, mert az ottani
újságokat a zsidók ellenőrizték, a bankárok zsidók voltak, és a tömegtájékoztatási eszközöket
lényegében a zsidók kontrollálták.
Benjamin Freedman – amerikai zsidó milliomos -, aki ebben az időben Wilson elnök belső
tanácsadói köréhez tartozott, meg is magyarázta, hogy miért voltak az amerikai zsidók
németbarátok. Elsősorban azért, mert közülük sokan Németországból érkeztek, és leghőbb
vágyuk volt az, hogy Németország tönkre verje azt a cári Oroszországot, ahol viszont a zsidó
közösséget az állam elnyomta és korlátozta. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták,
hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút. Ezek a német származású amerikai bankárok
elutasították Franciaország és Anglia finanszírozását. Azt mondták: „Ameddig Franciaország
és Anglia szoros kapcsolatot tart Oroszországgal, addig egy centet sem kapnak. Ugyanakkor
ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt, és bíztak abban, hogy
Németország megdönti a cári rendszert.
Amikor azonban lehetőség nyílott Palesztina megszerzésére, minden megváltozott. Azok az
újságok, amelyek korábban németpártiak voltak, egyszer csak arról tájékoztatták a lakosságot,
hogy milyen nehézségekkel küzd Németország a Nagy Britannia elleni harcában. A
németekből egy csapásra útonállók lettek, akik agyonlövik a vöröskeresztes nővéreket,
levágják a csecsemők kezeit és más gonoszságokat követnek el.
Hogyan tudta mindezt elérni a cionista stratégiát követő szervezett zsidóság? Ebben az időben
Észak-Amerikában hatvan nagypáholy működött 14 ezer páhollyal, és másfélmillió taggal. Az
első világháború kezdetekor az amerikai szabadkőművesek kétértelműen viselkedtek. A skót
rítusú szabadkőművesek vezetője, Moore, kijelentette: „A legnagyobb tisztelettel tekintünk a
német népre. De a szabadkőművesség a militarizmus ellen van, és az amerikai ideálok nem
tekintik isteni áldásnak a királyságot.” Az amerikai szabadkőművesek megfogalmazták egy
másik elképzelésüket is: „Az Európai Egyesült Államok megteremtése a jövőben elejét venné
a háborúnak.” Ezt az elképzelést egyébként Hugo Viktor fogalmazta meg így az 1848-as
forradalmi események során. Hugo Viktor, a nagy francia író, ebben az időben a Prieuré de
Sion nevű tekintélyes múlttal rendelkező titkos társaságnak a nagymestere volt.
A „The American tyler-keystone”, amely a szabadkőművesek számára íródott, 1916
áprilisában arról írt, hogy „a szabadkőművesség az Egyenlőség, Jog és Igazság előharcosaként
meg fogja teremteni az általános nép és embertestvériség aranykorszakát”. A
szabadkőművesség számára mindig fontos volt a csomagolás, a szépen hangzó frázisok és a
magasnál is magasabban szárnyaló fennkölt retorika.
Első látszatra az amerikai szabadkőművesség a felelős az Egyesült Államoknak a
világháborúba való belépésért. A szabadkőműves páholyok a háború ideje alatt félmillió új
tagot vettek fel és így a számuk kétmillióra növekedett. Jellemző, hogy a francia fronton
mintegy 250 ezer amerikai szabadkőműves harcolt. Az amerikai csapatok főparancsnoka -
Pershing tábornok - is szabadkőműves volt. A „Wiener Freimauer Zeitung” beszámolója
Drábik János
23
szerint a francia szabadkőművesek a következő üzenetet intézték Pershing tábornokhoz: „A
franciaországi nagypáholy konventje megtisztelve érzi magát, hogy az amerikai Pershing
tábornok testvér és bátor katonái Európába jöttek keresztes hadjáratra a jogért. St. Michel-i
nagyszerű győzelmükkel kivívták csodálatunka!”
A francia nagypáholynak ezt a nyilatkozatát a németországi szabadkőművesek elítélték. A
bécsi szabadkőművesek azonban helyeselték. A német szabadkőművesek álláspontja érthető
volt, hiszen St. Michel-nél a németek súlyos vereséget szenvedtek. Ez azért nem zavarta a
bécsi szabadkőműveseket, mert ők nem németek, hanem elsősorban zsidók voltak, és a
világháború kezdete óta a francia szabadkőművességgel rokonszenveztek. A bécsi
szabadkőművesek a francia és az amerikai szabadkőműves testvéreiket tekintették
szövetségeseiknek, és úgy érezték, hogy az ő győzelmük a saját győzelmük is. A bécsi
szabadkőművesek világosan látták, hogy az első világháború egyben a nemzetközi
szabadkőművesség háborúja is, amely mögött az államok feletti pénzkartell hatalma
húzódik meg. A szervezett pénzhatalom a hagyományos uralkodóházakat akarta eltávolítani,
hogy a saját maga – demokráciának nevezett – rendszerét építse ki, amelyet a színfalak
mögött - az arctalan pénzviszonyok segítségével - tud irányítani. A demokratikus formákkal
és liberális játékszabályokkal azt a látszatot tudja kelteni, hogy az eladósított, függőségbe
taszított polgárok azok, akik a választások segítségével a hatalmat gyakorolják. A demokrácia
kezdettől fogva a pénzhatalmi világelit és annak az elődszervezetei eszköze volt a hatalom jól
álcázható gyakorlására.
Jellemző az amerikai szabadkőművesek német ellenességére, hogy az egykori amerikai elnök,
a szabadkőműves William Howard Taft, aki 1909-től 1913-ig irányította a Fehér Házat, így
fogalmazott: „Németországot meg kell büntetnünk, és akkor teszünk helyesen, ha ezt nem
csupán a német hadsereggel tesszük, hanem magukkal a németekkel…” Más alkalommal
’elfajzott Hohenzollernekről’ beszélt.
A nemzetközi szabadkőművesség Kanadát és a közép- és dél-amerikai államok egész sorát is
beléptette a világháborúba a központi hatalmak ellen az Antant oldalán. Csak egyetlen
országról, Brazíliáról teszünk említést részletesebben, ahol a nagypáholyon belül a döntő erőt
a ’Kados Lovag’ fokozatúak és a Rózsakeresztesek jelentették. A brazil nagypáholy 880
páholyt és 32 ezer szabadkőművest egyesített. Az utolsó brazil császár, II. Pedro betiltotta
1989-ben a szabadkőművességet. De a zsidószármazású (korábbi neve Wagenseil volt)
Deodoro da Fonseka szabadkőműves testvér lett II. Pedro trónfosztása után a Brazil
Köztársaság első elnöke. Unokatestvére Hermes da Fonseka szabadkőműves testvér, pedig
1909 óta Brazília hadügyminisztere volt. Ő is sokat tett azért, hogy Brazília 1917. október 27-
én hadüzenetet intézzen a központi hatalmakhoz.
Laura Müllert, a német származású brazil külügyminisztert a szabadkőművesek gyűlölték,
és el is távolították a kormányból. Helyébe a szabadkőműves Nilo Pezanha került 1917
májusában. A brazil szenátor és szabadkőműves nagymester Lauro Sodre „az 'Igazság
Egyenlőség és Értelem' nevében harcolt a német militarizmus és imperializmus élén”.
Drábik János
24
Kitérhetnénk más latin-amerikai országra is, de mindenütt hasonló szabadkőműves
hatalomátvételről számolhatnánk be.
A cionizmus és az első világháború
A XIX. század végén bontakozott ki Európában az a politikai mozgalom, amely cionizmus
néven ismert. A kelet-európai térségben és más államokban élő zsidó közösségekben
megerősödött az a törekvés, hogy létrehozzanak egy zsidó nemzetállamot Palesztinában. A
cionizmus ma már olyan ideológiai tartalmat is nyert, amely hisz a zsidó nép
kiválasztottságában és az ehhez kapcsolódó szupremáciában a többi népekkel szemben. A
cionisták ezt az igényüket azokban az országokban és társadalmakban is érvényesíteni
akarják, ahol befogadott, de jól megszervezett kisebbségként élnek a zsidók. Tévedés lenne
azonban azt feltételezni, hogy valamennyi zsidóembertársunk támogatja a cionizmust és a
vele kapcsolatos zsidó szupremáciát, vagyis zsidó felsőbbrendűséget. Tény az, hogy a
cionizmusnak a legkövetkezetesebb ellenzői valójában a magas kultúrájú, tekintélyes zsidó
értelmiségiek és közéleti személyiségek közül kerülnek ki.
Amikor megerősödött a cionista mozgalom, Palesztina még az Ottomán (Oszmán)Török
Birodalom részét képezte. Palesztinában olyan elarabosodott nép alkotta a lakosság többséget,
amely Ben Gurion és Itzhak Ben-Zvi 1918-ban New York-ban megjelent „Eretz Israel in the
past and in the present”(Nagy Izrael a múltban és a jelenben) című könyve szerint valójában
az ókori zsidó nép utóda volt. Erről Shlomo Sand izraeli történész is beszámol „Hogyan
alkották meg a zsidó népet?” című munkájában a 284-289-ig terjedő oldalakon. (A könyv
2010-ben Budapesten is megjelent a kairosz Kiadónál.)
Palesztinában természetesen élt egy zsidó vallású kisebbség is, amely azonban a középkor
folyamán már nem gyakorolta a hatalmat Palesztinában. Az elarabosodott és iszlám-hitre tért
ókori zsidók, a palesztinok, valamint a vallásukat őrző zsidó közösségek évszázadokon át
békésen éltek egymás mellett. A vallási türelméről közismert ottomán uralom kedvező
viszonyokat teremtett a különböző hagyományokat őrző népek együttélése számára. Egyedül
az európai cionisták akarták Palesztinát kiszakítani az Ottomán Birodalomból, mert az ő
céljuk volt zsidó nemzetállam létrehozása a Szentföldön olyan időszakban, amikor egyre több
etnikum ébredt nemzeti öntudatra és szeretett volna önálló nemzetállamhoz jutni.
A világháború jó alkalmat teremett a cionista stratégia gyakorlatba történő átültetésére. Már
korábban említettük, hogy 1916 végén a központi hatalmak győzelemre álltak. Berlin tett egy
nagyon komoly és London számára kedvező békeajánlatot. Ekkor avatkoztak be az egyre
erősödő cionista mozgalom vezetői, élükön Chaim Weizmann-nal, a később létrejött Izrael
Állam első elnökével. A cionista politikusok felajánlották az Egyesült Államok bevonását az
antant oldalán a háborúba, ha London cserébe átengedi a török birodalomból kivált Palesztinát
egy zsidó állam létrehozása számára.
A brit vezetés eredetileg egy afrikai brit gyarmatot ajánlott föl erre a célra. A brit Uganda-
program keretében Kelet-Afrikában létesült volna egy Zsidó Állam. 1903-ban a budapesti
Drábik János
25
születésű Herzl Tivadar tárgyalt Joseph Chamberlain brit gyarmatügyi miniszterrel, aki
először Kenya egy részét ajánlotta erre a célra. A zsidó nemzeti otthon kérdését 1903-ban
megvitatták a svájci Bázelben a világ cionista szervezeteinek a kongresszusán is. Az afrikai
területet úgy jellemezték, mint a Szentföld előszobáját. Más cionista csoportok úgy érezték,
hogy egy ilyen ajánlatnak az elfogadása csak megnehezítené az igazi célt: zsidó állam
létrehozását Palesztinában. A cionista vezetés végülis 1905-ben visszautasította az angol
ajánlatot.
A cionista hatalom olyan tekintélyes képviselői, mint az amerikai Bernard Baruch, Louis
Brandeis, Paul Warburg (a Federal Reserve tényleges létrehozója és első irányítója), Jacob
Schiff és a szervezett zsidóság más vezetői úgy döntöttek, hogy megnyerik stratégiai
céljaiknak Woodrow Wilson elnököt. Nemcsak a tömegtájékoztatást változtatták német-
ellenessé egyik napról a másikra, de elővették a Lusitania óceánjárónak az esetét is. Ezt a
brit Cunard hajózási vállalat tulajdonában lévő gőzhajót, amely titokban lőszert és katonai
felszerelést is szállított Amerikából Angliába, 1915. Május 7-n elsüllyesztettek a német
tengeralattjárók az ír partoknál. Most ennek a részleteit mellőzzük, de az ismertté vált
bizonyítékok arra utalnak, hogy megtervezett incidens volt.
A cionista vezetés ideológiai háborúvá alakította át az első világháborút. Kiadták a jelszót,
hogy biztonságossá kell tenni a világot a demokrácia számára és a háború azért folyik, hogy
soha többé ne legyen háború. Az amerikai cionista vezetőknek sikerült – részben zsarolással –
elérni céljukat. Wilson elnök azonban 1913-ban megjelent „The new freedom” (Az új
szabadság) című könyvében már leírta a következőket:
„Amióta a politikával foglalkozom, mindig közlik velem tekintélyes emberek
bizalmasan a nézeteiket. Az Egyesült Államok kereskedelmének és iparának még a
legnagyobbjai is félnek valakitől, félnek valamitől. Tudják, hogy létezik valahol egy
hatalom, amely olyan szervezett, olyan kifinomult és mindenre figyelő, olyan
összefonódott és mindent átható, hogy jobban teszik, ha nem beszélnek hangosan,
amikor elitélően szólnak róla.”
Németországban, ahol Rothschildok utáni legtekintélyesebb zsidó bankárdinasztia a Warburg-
ház akkori vezetője, Max Warburg irányította a titkosszolgálatot, a Cionista Hatalmi
Struktúra hatalmas befolyással rendelkezett nemcsak a pénzügyi szektorban, de a Walter
Rathenau irányítása alatt álló egész hadiipari komplexumban is. A nagyrészt cionista
befolyás alatt álló német sajtó kezdte a német nemzeti érdekek védelmét felvizezni és egyre
inkább pacifistává vált. Az ugyancsak cionista és szabadkőműves irányítás alatt álló marxista
szakszervezetek egyre több sztrájkot szerveztek. A főáramlatú történészek még mindig nem
fogadják el, de cáfolhatatlan tények bizonyítják, hogy a nemzetközi cionista és
szabadkőműves hálózatok összehangolt terv szerint ásták alá Németország erejét belülről.
Ezzel párhuzamosan ugyanennek a cionista és szabadkőműves hálózatnak az angliai és
amerikai szervezetei mindent elkövettek azért, hogy az Egyesült Államok belépjen a
világháborúba. Erőfeszítéseik sikerrel jártak és a Versailles-i rendezést nemcsak a háttérből
irányították a cionista és szabadkőműves háttérhatalom szervezetei, hanem a helyszínről is. A
Drábik János
26
cionistáknak külön küldöttségük vett részt a Versailles-i tárgyalásokon Chaim Weizmann
vezetésével.
Nagy Britannia 1917 novemberében hozta nyilvánosságra a Balfour Nyilatkozatot, és egy
évre rá már a fronton sikeresen ellenálló Németországot belülről sikerült oly módon
meggyöngíteni, hogy az végül elfogadta Wilson amerikai elnöknek a békeajánlatát, amelynek
azonban a cionista és a szabadkőműves főhatalom egyik pontját sem tartotta be.
Benjamin Freedman is (akire fentebb már hivatkoztunk) megállapította, hogy az első
világháború egyik legfontosabb célja a háttérhatalom számára a cionista világstratégia
megvalósítása volt. Amikor a háború eredményeként felosztották az Ottomán Birodalmat,
akkor számos kisebb államot hoztak létre önkényesen megvont határokkal. Ma már tudjuk,
hogy ezek az önkényesen átrajzolt határok később olyan véres konfliktusokhoz vezettek, mint
amilyen pl. az Irak és Kuvait között folyt háború volt. Kuvait valójában nem volt más, mint a
történelmi Iraktól (amit persze akkor másképp hívtak) önkényesen leválasztott olaj-gazdag
tengerparti rész. Ez volt pl. az oka annak, hogy Irak 1991-ben (egyébként az amerikai
nagykövet jóváhagyásával) elfoglalta Kuvaitot, ami aztán az első Öböl-háborúhoz vezetett.
A szervezett zsidóság és a szabadkőművesség viszonya
A szervezett zsidóság a XVIII. században rendkívül hatékony eszközt talált a nemzetközi
szabadkőművességben, amelynek a segítségével befolyásolni tudta az egyes államok, később
pedig a nemzetközi politikát is. Ily módon könnyebben tudta hosszútávú céljait elérni. Az
ekkor már mintegy három milliót számláló szabadkőművesség segítségével az egyes
államokban élő zsidó közösségek tagjainak sikerült elérni az emancipációt és az
egyenjogúságot, és így lehetővé vált számukra a közhivatalok betöltése is.
1928-ban a francia „Le Symbolisme” c. szabadkőműves folyóirat így fogalmazott: „A
szabadkőművesség első feladata a zsidó faj dicsőítése, amely az isteni tudás tartalmát
változatlanul megőrizte. Ezt követően a szabadkőművesség a zsidó fajra fog támaszkodni,
azért, hogy a határokat megszűntesse.”
A zsidóság egy zsidó világállam létrehozására törekszik, azaz valamennyi szuverén
nemzetállam felszámolására és az egész emberiség egyesítésére egy világállamban, amely
gazdasági provinciákból tevődik össze, amelyek a központi zsidó irányítás alatt állnak.
Walther Rathenau, aki az első világháború alatt a német hadiipar legfőbb irányítója volt (’a
német Bernard Baruch’), majd pedig a weimari Németország külügyminisztere, írta a „Der
Kaiser” (A császár) című munkájában:
„A francia forradalom száz év alatt átrajzolta az egész földgolyót, és maradéktalanul
megvalósította céljait. Nem kímélt egyetlen államot, egyetlen alkotmányt, egyetlen
társadalmat, egyetlen uralkodóházat sem. Patetikus eszméje a szabadság és az
egyenlőség volt. Titkos vágyálma a kispolgárok felszabadítása. Igazabb és
gyakorlatiasabb eszméje ki nem mondottan is a feudális hegemónia kiszorítása volt a
Drábik János
27
kaptalista burzsoázia által a plutokratikus alkotmányos államforma bevezetésével. Az
orosz forradalom fennkölt eszméje maga az emberiség, vágyálma pedig a proletariátus
(átmeneti) diktatúrája és az idealizált anarchizmus. Gyakorlati jövőképe az európai
megosztottság felszámolása egymással együttműködő szabad államok létrehozásával.
A Kelet gyakorlati jövő-stratégiáját olyan következetesen hajtják majd végre száz év
alatt, ahogyan mára már megvalósultak a Nyugat elképzelései. Az idők hátterében
pedig rejtve a megvalósításra vár az utolsó stratégiai elképzelés: az államok
felszámolása egy elvont eszme uralma alatt, és a nemzetállamok lecserélése autonóm
kultúrközösségek rugalmas rendszerével.”
A szabadkőművesség létrehozói kezdettől fogva kitartó szenvedélyességgel törekedtek a
politika befolyásolására. A szabadkőművesség azonban, ha tudta ezt, akkor letagadta. Hogy a
szabadkőművesek milyen befolyást gyakorolnak a történelem menetére, talán a leginkább
azokkal a merényletekkel, gyilkosságokkal lehet szemléltetni, amelyeket a szabadkőműves
anarchisták hajtottak végre számukra kényelmetlenné vált közéleti személyekkel szemben,
elsősorban az egyes uralkodóházak tagjai ellen. Csak néhányat említünk közülük: 1894-ben
III. Sándor orosz cár titokzatos módon távozott az élők sorából. Ugyanebben az évben négy
merényletet hajtott végre a francia államelnök, Marie Francois Sadi Carnot ellen az olasz
anarchista Sante Geronimo Cesario. Carnot maga is szabadkőműves volt, és ő volt az egyik
kezdeményezője és végrehajtója a Németország bekerítését célzó titkos megállapodásnak,
amelyet Oroszországgal kötöttek.
A nemzetközi szabadkőművességnek ez a kiemelkedő személyisége azonban számos
kérdésben nem értett egyet a francia szabadkőművesség - Theophile Delcassé által képviselt
– irányvonalával és azt meg akarta változtatni. Carnot elnököt a merénylő leszúrta és 1894.
június 23-án meghalt. Ugyanebben az évben, augusztus 8-án meggyilkolták Don Antonio
Cánovas del Castillo spanyol miniszterelnököt is, aki szabadkőműves volt, de páholybeli
felettesei kívánságainak a teljesítését sorozatosan megtagadta. 1898. szeptember 10-én egy
anarchista, Luigi Lucheni, meggyilkolta az osztrák-magyar uralkodó feleségét, Erzsébet
császár- és királynét. 1900. július 29-én Humbert olasz királyt és 1901 szeptember 14-én
pedig William McKinley amerikai elnököt ölték meg a szabadkőműves anarchisták.
Most csak emlékeztetünk arra, hogy a francia magasrangú szabadkőművesek Ferenc
Ferdinánd trónörökös meggyilkolását már 1911-ben elhatározták. A főherceg, amikor erről
1912-ben tudomást szerzett, megbízta az egyik magasrangú kormánytisztviselőt, von
Kleeberg-et, hogy kísérje szoros figyelemmel a szabadkőművesek tevékenységét, elsősorban
Magyarországon, ahol a működésük nem volt betiltva. Von Kleeberg maga is szabadkőműves
volt, aki páholyában szigorú esküt tett a hallgatásra, és a feltétlen engedelmességre. Ferenc
Ferdinándot Szarajevóban megölték és ezzel kezdetét vette az első világháború.
1929 októberében Dr. Karl Habicht protestáns lelkipásztor a német szabadkőművesek
nagymestere mondott beszédet Gustav Stresemann-nak, Németország kancellárjának és
külügyminiszterének a temetésén. Többek között ezeket mondta: „Stresemann messzetekintő
nagy államférfi volt, aki úgy tartotta be a Nagypáhollyal szemben vállalt engedelmességét,
Drábik János
28
hogy amikor a szabadkőművességet is érintő kérdések kerültek a napirendre – akár
nemzetközi akár más szinten -, döntése előtt mindig kikérte a tanácsomat a követendő
irányvonalról.”
Friedrich Wichtl is számos bizonyítékot gyűjtött össze arra vonatkozóan, hogy a
szabadkőművesek minden forradalmi mozgalomban és szinte valamennyi politikai
gyilkosságban így vagy úgy részt vállaltak. Wichtl elsőként fejtette meg a „Márne-i csoda”
titkát is. Ezt a franciák által csodának minősített váratlan háborús fordulatot egy
bizonyíthatóan szabadkőműves német vezérkari tiszt, az akkor még csak alezredes, Richard
Hentsch tette lehetővé. 1914 szeptemberében a francia hadsereg vereséget szenvedett, és két
német hadsereg is átkelt a Marne folyón. Már csak a Párizsba történő bevonulás volt hátra. Ha
ez a két német hadsereg 1914 szeptemberében elfoglalja Párizst, akkor a háború – legalábbis a
nyugati fronton – Németország győzelmével és Franciaország vereségével befejeződhetett
volna. Richard Hentsch alezredes, aki Moltke vezérezredes segédtisztje volt, végrehajtotta a
nemzetközi szabadkőművesség titkos utasítását megmentve Franciaországot a gyors
vereségtől. Rávette a német vezérkar hírszerző tisztjeként a győztesen előrenyomuló két
német hadsereg parancsnokát, hogy Párizs elfoglalása helyett vonuljanak vissza a Márne
folyó másik oldalára.
Hentsch alezredes, szabadkőműves esküjéhez híven járt el, és először a második német
hadsereg parancsnokságát, majd pedig az első hadseregét kereste fel személyesen. Meggyőzte
a parancsnokokat arról, hogy a másik hadseregre tekintettel vissza kell vonulniuk a Márne
túloldalára. Nem volt közvetlen összeköttetés a két német hadsereg vezetése között, és a
szabadkőműves Hentsch mind a kettőnek azt állította, hogy a főparancsnokság nevében
beszél. Ezzel a trükkel el tudta érni, hogy a francia főváros elfoglalása helyett a két győztesen
előrenyomuló német hadsereg visszavonuljon. A franciák számára felfoghatatlan volt, hogy
ez a két német hadsereg a véresen kivívott győzelem után miért vonult vissza?
Ha Hentsch alezredes jóvoltából a Márne-i csoda nem következik be, akkor a német haderő
ugyanúgy győzelmet arathatott volna, mint ahogy az a második világháború elején be is
következett. Franciaország gyors veresége természetesen hatással lett volna a keleti frontra is,
és meggondolásra késztette volna az orosz cárt, s az egész első világháború másképp zajlott
volna le. Richard Hentsch ezredes 1918. február 13-án halt meg Romániában és a bukaresti
temetőben van eltemetve. Sírját egy kubus (kocka), a János-rendi szabadkőművesség
legfontosabb szimbóluma díszíti.
A szabadkőművesség akadályozta a háború során a német hadiflotta bevetését, aknamunkát
végzett a német front gyöngítése és a belső politikai anarchia előkészítésében. Több más
kutató is állítja, Friedrich Wichtl-lel egyezően, hogy a szabadkőművesség zsidó befolyás alatt
állt, és lényegében a nemzetközi zsidóság világuralmi stratégiájának az irányvonalát követte.
A nemzetközi szabadkőműves hálózatok legfelső szinten meg nem nevezett és az alacsonyabb
fokozatú szabadkőművesek által nem ismert nagymesterek és más vezetők irányítása alatt
állnak. A szabadkőműveseknek még ma is félelmetes szövegű esküt kell tenniük és magukra
kell vállalniuk a feltétel nélküli engedelmességet.
Drábik János
29
Ezek a magasfokozatú szabadkőművesek a merényleteket és a gyilkosságokat is eszköznek
tekintik céljaik elérésére. Nedjelko Cabrinovic, aki a bombát dobta Szarajevóban a
trónörökös autójára, majd menekülés közben lenyelte a nála lévő ciánt és beleugrott a
Miljacka folyóba, végülis nem halt meg. Letartóztatták, majd pedig bíróság elé állították. A
bírósági tárgyaláson szó szerint ezeket mondotta: „A szabadkőművességben a gyilkosság
meg van engedve.”
A szarajevói merénylet főbűnösei – Trifon Grabec, Nedjelko Cabrinovic, Gavrilo Princip,
Milan Ciganovits (aki a gyilkosoknak átadta a lőfegyvereket, kézigránátokat, a bombákat
valamint a mérget), Voja Tankosits őrnagy (aki megvásárolta ezeket a fegyvereket) és dr
Kasimirovits szerb hittudós (aki értesítette a merénylők toborzása után a szabadkőművesek
magasrangú vezetőit Budapesten, Párizsban és Kijevben - mind szabadkőművesek voltak.
Ezek az állítások dokumentumokkal alátámasztott, bizonyított tények.
A nemzetközi szabadkőművességnek mindig is fontos célja volt a katolikus Habsburg-
dinasztia megdöntése. I. Ferenc József ellen is követtek el merényletet 1882-ben. Az
elkövető Oberdank Vilmos szabadkőműves volt, akit ezért a bűncselekményért kivégeztek. I.
Ferenc József testvérét, Miksa főherceget, aki később Mexikó császára lett, 1867-ben a
mexikói felkelők egyik hadbírósága halálra ítélte és a szabadkőműves Benito Juárez (aki
1858 és 1972 között többször volt Mexikó elnöke) személyesen nézte végig annak az I. Miksa
mexikói császárnak a kivégzését, akit a szabadkőműves III. Napóleon francia császár
helyezett Mexikó trónjára.
Rudolf főherceg trónörökös halálában is közreműködtek a szabadkőművesek. Ferenc József
osztrák császár és magyar király fiát világkörüli útja után a Wales-i herceg, a későbbi VII.
Eduárd angol király avatta be a szabadkőművességbe. Rudolf főherceg később a magyar
Nagypáholy tagja lett. Erdélyben vadászaton vett részt a szabadkőműves Teleki Sándor gróf
vendégeként, ahol egy iratot tettek eléje, amelyben köteleznie kellett magát arra, hogy szót
emel a magyar hadsereg önállósága és Magyarország függetlensége mellett. A trónörökös
aláírta ezt az okmányt és a szabadkőművesség folyamatos nyomására kísérletet tett ígéretének
a teljesítésére. Rudolf trónörökösnek államcsínnyel Magyarország koronáját kellett volna
megszereznie. A toszkánai János főhercegnek pedig Ausztria trónját kellett volna elfoglalnia.
Rudolf nem tudott védekezni a szabadkőművesek nyomásával szemben és a halálba menekült.
Toszkánai János főherceg minden címéről és rangjáról lemondva száműzetésbe ment, hogy
kikerülhessen a szabadkőművesek kontrollja alól.
A Habsburg-Lotharingiai-ház történetében számos rejtélyes haláleset fordult elő. Mária
Terézia férje, Lotharingiai Ferenc magasrangú szabadkőműves volt. 1765 augusztusában,
Insbruck-ban, hírtelen halt meg. II. József, a ’kalapos király’, titkos szabadkőműves volt, és
tanácsadói csaknem kizárólag szabadkőművesek voltak. Belgium ebben az időben
Ausztriához tartozott, II. József ebben az országban bezáratta a szabadkőműves páholyokat,
Ausztriában pedig korlátozta a páholyok számát. Ő is röviddel 45. Születésnapja előtt teljesen
váratlanul meghalt. Egy Colombe nevű szabadkőműves mérgezte meg, akit a francia
Drábik János
30
jakobinus kormány bérelt fel. Szinte azonos időpontban gyilkolta meg a szabadkőműves
Ankarström III. Gusztáv svéd királyt 1792. március 16-án. I. Ferenc osztrák császár -
röviddel trónra-lépése után - egész Ausztriában betiltotta a szabadkőművességet.
A szabadkőművesség miért ellenzi a halálbüntetést?
A szervezett magánhatalom képviselői - az egyre jobban megszerveződő pénzkartell és a
nemzetközi szabadkőművesség irányítói - a „szabadság, egyenlőség és testvériség” jelszavát
hangoztatták. Síkraszálltak liberális elvekeért, a társadalmi haladásért, a progresszióért, a
parlamenti demokráciáért, az emberi jogokért és a politikai szabadságjogokért, a társadalmi és
a technikai modernizációért, az egyéni szabadság kiteljesedéséért. A szervezett magánhatalom
lett az emberiség sorsáért aggódó humanizmus legfőbb támogatója.
A világjobbító cinikus retorika mögött azonban nyers pénzügyi és hatalmi érdekek húzódtak
meg. A pénzhatalmi világelit az abszolút hatalom megszerzését tűzte ki célként. Ennek
elérése érdekében minden eszközt elfogadhatónak talált és alkalmazott is. A szervezett
magánhatalom és hálózatai (a különböző titkos szervezetek és maffiák) mindig is
alkalmazták a halálbüntetést ellenfeleikkel szemben. Ezért mondta a szabadkőműves
Nedjelko Cabrinovic, hogy a szabadkőművességben meg van engedve a gyilkosság.
Ugyanez a szabadkőművesség, amikor a nemzetközi pénzkartell szolgálatában átvette az
egyes országok irányítását, szinte mindenütt kikényszerítette a halálbüntetés betiltását. Ez
azt jelenti, hogy a szervezett magánhatalom, amely eltitkolja létezését, nyugodtan
megparancsolhatja ügynökeinek ellenfelei életének a kioltását, mert lebukásuk esetén a
közérdeket képviselő állam csak szabadságvesztés büntetést szabhat ki rájuk, Ezt úgy is
megfogalmazhatjuk, hogy a szervezett magánhatalom privatizálta a maga számára a
halálbüntetés kiszabását. Neki meg van engedve – természetesen illegálisan -, hogy halállal
büntesse azokat, akik valamiért az útjában állnak, miközben a közhatalomnak meg van tiltva,
hogy a gyilkosokat ugyanabban a büntetésben részesítse a közérdek védelmében, mint
amilyen bűncselekményt ők elkövettek a rejtőzködő magánhatalom szolgálatában.
Magánérdek védelmében lehet kiszabni halálbüntetést, de a közérdek védelmében nem.
A szabadkőművesség a világuralomra törő pénzhatalmi elit talán leghatékonyabb végrehajtó
szervezete. Az első világháború kirobbantásában játszott szerepe azt bizonyítja, hogy
nemcsak az egyes emberek életének a kioltására alkalmas, hanem emberek millióinak, sőt
tízmillióinak a kiirtását is meg tudja valósítani lázadások, forradalmak, polgárháborúk, helyi
és világháborúk kirobbantásával. Ha választ akarunk kapni arra, hogy ki a felelős az első
világháború kirobbantásáért, akkor az államok feletti pénzhatalom és a szabadkőművesség
elhallgatott történelmét kell tanulmányoznunk. (Folytatjuk)
Megjelent:
Leleplező 2014/ 2. Országkrónika könyvújság Független, szólásszabadság folyóirat