Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány

__ Edmund .HusserlA FILOZÓFIA

MINTSZIGORÚ TUDOMÁNY

ua L M lD D Ö Í D O lid i r ilU t o h h j

A FILOZÓFIA MINT

SZIGORÚ TUDOMÁNY

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1993

A MŰ EREDETI CÍME:PHILOSOPHIE ALS STRENGE WISSENSCHAFT

FRANKFURT/MAIN, KLOSTERMANN VERUU3, 1965.

FORDÍTOTTA:

BARÁNSZKY JÓB LÁSZLÓ

A FORDÍTÁST ÁTDOLGOZTA ÉS A BEVEZETÉST ÍRTA:

FEHÉR M. ISTVÁN

ISBN 963 09 3609-7

(4850)

Bevezetés

Edmund Husserlnek (1859-1938), a fenomenológia megalapítójának kötetünkben szereplő programatikus tanulmánya a Logos című folyóirat 1910-1911-es I. évfolyamában látott napvilágot. Mint minden igazán klasszikus mű, Husserl ezen írása sem csupán korának, a XX. század elejének történeti kontextusában, avagy szerzője életútjának, gondolati fejlődésének tengelyében értelmezhető, értékelhető, hanem egyúttal a filozófia univerzális kérdéseihez való hozzájárulásként, úgyszólván a „philosophia perennis” részeként is. Alábbi bevezető sorainkkal mindkét szemponthoz megpróbálunk némi rövid útbaigazító megjegyzéssel szolgálni.

Filozófia és tudomány kapcsolatának kérdése, a filozófia tudományosságának s ezáltal a filozófia mibenlétének, önmeghatározásának problémája korántsem új keletű - végigkíséri magának a filozófiának a történetét. A filozófiának a tudományhoz való viszonya egyfelől, s önmaga tudományosságának állítása, a reá való törekvés másfelől, korántsem esik egybe, noha persze a kettő között nyilvánvaló összefüggések állhatnak fenn. Az, hogy a filozófia a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz viszonyul, mindenesetre nem öröktől fogva fennálló adojttság: filozófia és tudomány cs^k az újkorban vált ketté (valamikori egységükre utal már Husserlnek az a megfogalmazása is, mely szerint a szigorú tudományosságra igényt tartó újkori filozófiai

erőfeszítések „egyetlen érett gyümölcse a szigorú természet- és szellemtudományok, valamint új, tisztán matematikai diszciplínák megalapozása és önállósodása volt”1). Ettől kezdve létezik a filozófiának a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz való viszonya egyáltalán, s vetíti valamiképpen előre azt, hogy a filozófia vajon igényt tart-e a tudomány státuszára, s ha igen, miképpen, milyen példát követve óhajtja elérni azt. A tudományfilozófia, ezen tipikusan XX. századi jelenség számára például a tudomány többszörösen is középponti szerepet játszik - például mint saját vizsgálódásának tárgya, továbbá mint ami számára az emberi tudás mintaképeként, paradigmatikus formájaként jelenik meg a tudományfilozófia számára azonban önmaga- mint filozófia - tudományosságának kérdése többnyire nem merül fel - ezt úgyszólván hallgatólagosan előfeltételezi, foglalatosságának tárgya mintegy visszasugárzik önmagára, felmentvén őt a vonatkozó kérdés és igazolás alól.

Hogy miben áll a tudományosság ama paradigmája, mely a filozófia mint szigorú tudomány létrehozására irányuló husserli erőfeszítések mintaképéül szolgál, egyértelműen kiderül Husserl ama mégjegyzéséből, mely szerint „a matematika és a természettudományok csodálatos teóriáinak objektív igazságában, illetve objektíve megalapozott valószínűségében értelmes ember nem kételkedik.”2 Husserl ugyanakkor - szemben a pozitivizmus régi és új formáival - nem elégszik meg azzal, hogy a filozófia tudományosságának formáját valamely létező tudománytól kölcsönözze, a filozófiát így úgyszólván valamely pozitív tudomány gyámsága alá helyezze, ez

által pedig eredeti értelméből kiforgassa: a filozófia klasszikus, átfogó meghatározása mellett kitartva, teljesen önálló filozófiai módszer segítségével kívánja a filozófiát szigorú tudománnyá tenni. E módszer a fenomenológia, illetve - ahogy e tanulmányban elsősorban megjelenik - a fenomenológiai lényegelemzés.

A filozófia tudományossá tételének husserli programja egy ténymegállapításból indul ki, amit az újkorban többen rögzítettek már, hogy azután e panaszos megállapítás az újkori filozófia legkiemelkedőbb műveinek ösztönzőjévé váljék: eszerint a filozófia jelenleg (még) nem tudomány.3 Nem tudomány - ez itt annyit tesz: nincs objektíve tanítható és tanulható anyaga, a filozófiában minden „álláspont”, „egyéni meggyőződés”, vélekedés kérdése. Husserlt az újkori tudomány iránti lelkesedés tölti el, a tudomány feltétlen autoritásába vetett hit. Az igazi tudomány, írja, mindenki számára hozzáférhető, tanítható, tanulható, félreérthetetlenül egyértelmű; nincs helye benne „privát” nézeteknek, nem ismeri a mélységet; belátásai, igazságai kiállják az idő próbáját, maradandóak; a tudomány sosem lehet egyetlen ember befejezett alkotása.4 A tudomány, illetve a tudományként felfogott s ekképp létrehozandó filozófia Husserl szemében nem valamely zseni terméke, hanem generációk munkájáé,5 a tudományosság garanciáját a filozófiában pedig az újkori filozófia fő vívmánya, az észkritika nyújtja.6

Az a tudományfogalom, mely a filozófia mint szigorú tudomány programjának fölvázolásában a husserli tanulmány gondolati hátterében munkál, nagyszabású és átfogó, továbbá- csöppet sem mellékes - magasztos és

emelkedett; a klasszikus tradíció majd’ minden lényeges jegyét magában hordozza, s a filozófiát ezáltal oly igényekkel terheli meg, melyek együttes kielégíthetősége korántsem nyilvánvaló - ennek vizsgálatába Husserl mindenesetre nem bocsátkozik. (A filozófia effajta „túlterhelése" egyébiránt - jegyezzük meg közbevetőleg - éppanyira a klasszikus filozófiai tradíció sajátossága, úgyszólván a filozófia fogalmához tartozik.) A tudományként felfogott filozófiának, hangzik rögtön az elején, eleget kell tennie a „legmagasabb rendű teoretikus igényeknek”7; a filozófia „minden tudomány közül a legmagasabb rendű és a legszigorúbb, s az emberiség olthatatlan vágyát képviseli a tiszta és abszolút megismerés iránt”8. A filozófia nyújtja minden tudomány „végső lezárását”9, a tudomány pedig „abszolút időtlen értékek számára szolgáló elnevezés”10.

Ám ez még mindig nem minden. A „legmagasabb rendű teoretikus igényeken” túl - vélhetően épp azok révén - a filozófiának lehetővé kell tennie az „etikai, vallási tekintetben tiszta észelvek szabályozta életet" is; a „tiszta és abszolút megismerés” mellett (vagy épp általa) a „tiszta és abszolút akarást és értékelést”11.

A feladat aktualitását az a feszültség jelzi, hogy egyfelől „az egész újkori életben nincs még egy olyan eszme, amely erőteljesebben, feltartóztathatatlanabbul nyomulna előre a tudomány eszméjénél”, s hogy ennek megfelelően korunkban, a XX. században „a szigorúan módszeres, objektivált tudomány roppant hatalmat jelent”12 - „a tudomány iránti eleventevékeny bizalom”13 pedig nagyon is élteti Husserlt - , ám ez a tudomány ugyanakkor

másfelől - amint azt Husserl ugyancsak jól érzékeli - a reá épülő filozófiával, az e tudomány világképét filozófiai síkon általánosító s kifejező naturalizmussal együtt mégis letért az igaz útról, kezdi értelmét veszíteni, puszta technikává, számítássá átalakulni, s épp ezáltal a tudomány fentebb jelzett magasztos eszményét elárulni. A filozófia szigorúan tudományos újraalapozása irányában meghirdetett husserli fordulat így egyszerre képes döntő kortendenciákhoz - a kor tudományos kultúrájához - kapcsolódni, s azokat egyúttal alapjaiban bírálni.

A közvetlen kapcsolódási-elrugaszkodási pontot a naturalizmus jelenti. A filozófia szigorú tudományként való újraalapozásának reformja ugyanis, írja Husserl, korántsem idegen a korban; épp ellenkezőleg, „teljesen elevenen él, éppen az uralkodó naturalizmuson belül”; mely egyenesen úgy véli, „már meg is valósította a reformot”14. E nézet Husserl szerint azonban nem csupán „elhibázott”, hanem egyre növekvő veszélyt jelent kultúránkra”. így hát „a naturalista filozófia radikális bírálata a kor parancsa”, éspedig épp „a tudományos filozófia lehetőségébe vetett bizalom” megőrzése érdekében.15 Hiszen a naturalizmussal szembeforduló filozófiai irányzatok - a historicizmus és a világnézeti filozófia - a naturalizmus bírálatával a filozófia tudományosságára irányuló törekvést is föladni látszanak - a fürdővízzel együtt magát a gyereket is kiöntik.16

A tudományos filozófia érdekében a korabeli tudományos - önmagát tudományosnak tartó, a tudományosságot önmagának kisajátító- filozófia bírálata, olyképpen, hogy az ezzel a tudományos filozófiával szembeforduló - s

a tudományosság igényéről lemondó - filozófiák (a történelem problémájára reagáló historicizmus s a kor dezorientáltságát, világnézeti ínségét szóvá tevő s azt orvosolni igyekvő világnézeti filozófia) jogigényét is elismerje, törekvésüket önmagába fölvegye; más szóval, a tudományos filozófia eszméjének olyan szélesre szabott felfogása, amely a tudományos filozófia leszűkített értelmezésének és megvalósulásának alapvető-elvi bírálata mellett képes a vele szembehelyezkedő áramlatok filozófiai gondjait is befogadni, anélkül, hogy a tudományosság igényéről lemondana: ekképp határolhatnánk körül azokat a koordinátákat, melyek között a filozófia mint szigorú tudomány husserli programja ebben az írásban mozog. Nézzük most röviden a kifejtés lépéseit.

A naturalizmus a tudományosság husserli eszméjét nyilvánvalóan már azáltal leszűkíti, hogy az értékelő, gyakorlati mozzanatot kikapcsolja, illetve teljesen a háttérbe szorítja. Ám ezen túlmenően - s épp ezáltal - a teoretikus igényeknek is fölöttébb rosszul tesz eleget. A naturalizmus mint egyfajta „természettudományos filozófia”17, voltaképpen a természettudós tipikus világszemlélete, aki hajlamos mindenben, ami létezik, fizikai természetet megpillantani, illetve annak az összefüggésében szemlélni. „Mindaz, ami van, az ő számára fizikai, a fizikai természet egységes összefüggésébe tartozik, vagy pszichikai ugyan, ámde ez esetben pusztán a fizikaitól függően változó, legjobb esetben is csak másodlagos, »párhuzamos kísérő tény«”18. A naturalista ezáltal a tudatot is na- turalizálja - puszta természeti ténnyé teszi - , s mindazt, ami vele együtt jár: eszméket, el

veket (így például a logikai elveket is), normákat, értékeket. A tudományosság kritériumát a naturalizmus egyoldalúan a természettudományos értelemben vett tapasztalatra, kísérletre szűkíti, s mindent, ami ennek a követelménynek nem tesz eleget, merő tudománytalanságként elutasítja. Mint egyfajta elmélet, persze ő maga is elveken, normákon, az igazság egyfajta felfogásán nyugszik, ezeket azonban nem hogy nem alapozza meg, hanem tökéletesen vak is irántuk. „A naturalista tanít, prédikál, moralizál, reformál. De tagadja azt, amit minden prédikáció, minden követelmény mint olyan, értelme szerint feltételez. ”19 A naturalizmus olyan filozófia, mely nem ismeri az önreflexiót, önmagának mint filozófiának nincs tudatában, s így noha értelmetlenségekkel, ellentmondásokkal teli, éppoly nehéz, szinte lehetetlen erre rádöbbenteni (hiszen számára az ellentmondás logikai elve is csupán természeti tényként jöhet tekintetbe/nem pedig olyan valamiként, amitől neki mint elméletnek illenék mentesnek lennie).20

A természettudományos világképnek szerves része a természettudományos-kísérleti pszichológia, s a naturalizmus hajlik rá, hogy benne pillantsa meg mindenfajta szigorúan „tudományos” filozófia alapját. Husserl a következőkben azt mutatja meg nagy erővel, hogy ez a pszichológia nemhogy nem lehet a filozófia alapja, hanem - fordítva - önmaga is valamely előzetes, s önmaga számára átláthatatlan filozófián nyugszik. A természet ugyanis - abban az értelemben, ahogy a természettudománya természetre vonatkozó ismeretek hálójában állítja elénk - maga is tudati konstrukció, az emberi megismerés terméke, s így az ismeretelmélet problémáinak

megoldását már előfeltételezi: „természettudományos” avagy „pszichologisztikus” ismeretelméletről beszélni tehát abszurditás.

Az, hogy Husserlnek a naturalizmussal kapcsolatos kritikai észrevételei a modern egzakt pszichológia bírálatára összpontosulnak, aligha véletlen, hiszen itt kell saját fenomenológiája kiindulópontja számára helyet teremtenie.21 A modern (tapasztalati) tudománynak a skolasztikával szembeni jelszava az volt: félre az üres spekulációkkal, fogalmi elemzésekkel, vissza a dolgokhoz, az eleven tapasztalathoz! A természet dolgaiban az üres szóelemzések bizonyára nem igazítanak el minket, a természet dolgait meg kell figyelni, s hasonló a helyzet a pszichológiában is. Ám a pszichológiai jelenségek megfigyelése vajon ugyanolyan jellegű-e, mint a természeti jelenségeké? Az észlelés mint pszichológiai jelenség lényegében elmélyedni, tudományos elemzését adni: mit is jelent ez? Vajon oly kézenfekvő-e, hogy ehhez természettudományos kísérletekre van szükség, nem pedig arra, hogy egyszerűen elmélyedjünk abban, alaposan megfigyeljük azt, mi megy végbe akkor, amikor valamit észlelünk, mi módon megy végbe az észlelés? Hogy miképp történik egy villámlás s miképp egy észlelés - ehhez (mondhatnánk) nem ugyanolyan jellegű megfigyelésre van szükség. A villámlás lényegének leírásához bizonyára nem elég a szóelerrízés, az önreflexió - ami fordítva nagyon is alkalmas lehet annak leírására, miben áll az észlelés lényege. Egy másik megfontolás abból adódik, hogy a természettudományos-kísérlete- ző pszichológia, amikor kísérleti feltételeit meghatározza, abból indul ki, hogy már tudja, mi az észlelés, emlékezés stb. lényege, azaz

hallgatólagosan már fölhasználja az „észlelés”, „emlékezés” fogalmait - abban az értelemben ti., ahogy a pszichológus a természetes, tudományelőttes hétköznapi életben úgyszólván fölszedte őket. „De igényt tarthat- e »egzaktságra« egy olyan pszichológia, amely az objektumait meghatározó fogalmakat tudományosan nem rögzíti, módszertanilag nem munkálja ki? Természetesen éppoly kevéssé, mint az a fizika, amely beérné az olyan köznapi fogalmakkal, mint »nehéz«, »meleg«, »tömeg«.”22 Ha a fizika Galilei révén tette meg a döntő lépést a naiv tapasztalattól a tudományhoz, úgy a természettudományos pszichológia - hangzik a meghökkentő és provokatív, ám a fentiek fényében csöppet sem alaptalan következtetés - „a dolog lényegét illetően megrekedt a Galilei előtti korban”23. A tanulság pedig a következő: „Az igazi módszer mindenkor a vizsgálandó dolgok természetéhez igazodik, nem pedig előítéleteinkhez és mintaképeinkhez.”24

Ha a dolgot innen szemléljük, kitűnik, hogy „a naturalista beállítódás [...] elrekesztette az utat egy hatalmas, páratlan eredményekkel kecsegtető tudomány felé”; s nem pusztán egy igazán tudományos pszichológia lehetőségéről van itt szó, hanem arról, hogy ezen a területen volna „végrehajtható az igazi észkritika” zs. A pszichikai fenomének, a tiszta fenomenológia szférája nyújtja a dolgok lényegeihez való hozzáférést, ebben pedig nincs semmi misztikus, hiszen „lényegeket” állandóanlátunk, legföljebb a naturalizmus hatása alatt nem engedjük érvényesülni őket.25

Ha a naturalizmus mindenben csak természetet lát, és a természettudományos megismerést abszolutizálván - önmaga eredete

iránt vakon - minden normát, értéket, érvényességet, s így tulajdonképpen magát a filozófiát is fölszámolja, akkor vele való minden szembenállása ellenére ugyanide jut a historicizmus is, amely viszont mindent - így a vallást, a tudományt és a filozófiát is - „szellemnek”, „történelmi képződménynek” tekint,27 melyet történeti alakulásában, változásában, struktúrájában vizsgál. A történelemben azt látjuk, hogy minden szellemi alakzat sorsa az elmúlás hogy nem létezik semmi örök érvényű, így a történeti megismerést abszolutizáló histuricizmus hasonló szkeptikus relativizmusba torKomk, mint a naturalizmus, a szigorúan tudományos filozófiát hasonlóképpen fölszámolja (hiszen a filozófia, mint tudjuk, az „abszolút megismerés” iránti vágyat jelenti). Husserl itt vitába keveredik Wilhelm Diltheyjel, aki elsőként mutatott érdeklődést és megbecsülést a husserli gondolatrendszer iránt, s e vita azután a két filozófus levélváltásához vezetett.28 A történelmi szkepticizmusra épül végül az ún. világnézeti filozófia, mely ugyancsak föladja a tudományos filozófia eszméjét; törekvésének középpontjában a bölcsesség áll, a helyes emberi élet. Világnézet és tudomány nem szükségképpen állnak szemben, ám az újkorban mégiscsak végleg szétváltak. A világnézeti filozófia a véges emberi életre pillantván feledi a végtelent, s noha a kornak is meglehetnek a maga igényei, hangzik a tanulmány vége felé, „a kor kedvéért nem szabad föláldoznunk az örökkévalóságot, hogy a magunk nyomorán enyhítsünk, utódainkra nem hagyhatunk örökségként szakadatlan nyomort [...] Ez a nyomor a tudományból ered. De a tudomány okozta bajt csupán a tudomány képes végérvényesen leküzdeni”29.

Vajon tudomány-e a filozófia, avagy világnézet, esetleg életforma vagy életmód? Ezek a kérdések végigkísérik a filozófia történetét. Husserl életműve a XX. századi filozófia egyik legnagyobb szabású kísérlete a filozófia szigorú tudományként való kiépítésére. A kötetünkben található írás e nagyszabású programot vázolja, miközben kritikailag számot vet a kor többi jellemző irányzatával: a naturalizmussal, a historicizmussal és a világnézeti filozófiával. A beható kritikák közepette Husserl fölvázolja saját filozófiájának, a fenomenológiának a lényegét, s azt sugallja, hogy az általa körvonalazott filozófia mint szigorú tudomány egyúttal magasabb szinten egyesíti magában a bírált nézetek törekvéseit. A filozófiának mint szigorú tudománynak a programja ugyanis egyfajta - igen határozott - választ sugall a „világnézethiányra”, továbbá vele összefüggésben a történelem problémájára, „korunk szellemi ínségére” is.30 A világnézeti filozófiát Husserl ugyan a bölcsesség - „ódivatúnak" nevezett31 - eszméjével hozza összefüggésbe, s a tudományos filozófiával szemben végül is elutasítja, ám - csakúgy mint az erény és a humanitás hozzá kapcsolt ideáljait32 - oly empátiával, plaszticitással és emelkedettséggel ecseteli, hogy az elutasítást szinte visszavonja - főként akkor, amikor a vonatkozó okfejtés végén, némiképp kétértelműen fogalmazva ugyan, de mégiscsak megengedi: „ezeknek az ideáknak a megvalósulásai [ti. a világnézeti filozófia és tudományos filozófia ideáié] [...] a végtelenben aszimptotikusan Közelednek egymáshoz”.33

Életútja későbbi szakaszaiban Husserl újra és újra kezdte a fenomenológia kiépítését, míg végül gondolatai a fenomenológia mint

szigorú tudomány eszméjétől fokozatosan az életvilág fenomenológiája felé fordultak. Tanítványa, Martin Heidegger számára a filozófia mint szigorú tudomány eszméje a funda- mentálontológia fogalmában jelent meg újra, hogy azután a késői korszakára jellemző ún. léttörténeti perspektíva fényében az újkori ember szubjektivizmusának egyfajta kiteljesedéseként kerüljön ábrázolásra.

„A filozófia mint szigorú tudomány” - hogy’ is állunk e kérdéssel ma? Vajon mára immár szigorú tudománnyá vált a filozófia, ha pedig nem, mikor válhat azzá? Ha korunk filozófiai tudata felé fordulunk, azt látjuk, hogy a kérdésre ebben a formában aligha tudunk egyértelmű választ adni. A helyzet nem úgy áll ugyanis, hogy a filozófia még nem - továbbra sem - vált szigorú tudománnyá, hogy az erre irányuló erőfeszítések hiábavalóak, hogy tehát a célkitűzés továbbra is nem pusztán értelmes, lényeges és fontos, hanem egyenesen abszolúte elsődleges, úgyszólván mindennél előbbre való, miközben legföljebb a fáradozások eredménytelenek, az utak homályosak és járhatatlanok, vagy hogy szinte teljesen a sötétben tapogatózunk. Hanem ú g y - miként az a filozófia történetében gyakorta szokott lenni - , hogy valamiképpen már a célkitűzés értelme és tétje sem olyan világos és kézenfekvő, mint amilyennek elődeink, így Husserl is látták. Mára ugyanis nemigen tudjuk immár, mit is jelentene a filozófia mint szigorú tudomány, amikor az elmúlt évtizedek fejleményeiként, mitikus státuszától megfosz- tatván, a tudomány már rég nem örvend annak a szinte vallásos vagy kvázi-vallásos áhítatnak, mellyel korábbi évszázadok övezték, nem örvend már abban a negatív formában

sem, hogy tudománykritikát, dühödt tudo- mányeilenességet kiprovokálhatna. A tudományhoz kapcsolt emfatikus újkori s mindenekelőtt XIX. századi elvárások ma már a tényleges tudományok gyakorlatát illetően egyre kevésbé vetődnek fel. Olyan, Husserlnél a tudománnyal kapcsolatban felmerülő kifejezések, mint „emberiség”, „örökkévalóság”, „a felelősség, mellyel az emberiségnek tartozunk”34, ma már nem pusztán a tudománnyal összefüggésben, de attól függetlenül is egyre üresebb és tartalmatlanabb retorikának tűnnek föl - ma, amikor a kultúrák pluralitásának és egymásra való visszavezethetetlenségének erősödő tudata magának az „emberiségnek” a fogalmát is mindinkább merő „eurocentriz- musként” láttatja velünk; azt a fogalmat, melyet a reá való hivatkozással (például: „az emberiség előtörténetének lezárulása”) századunkban már amúgy is kellőképpen lejárattak.

A tudományra vonatkozó filozófiai gondolkodás számára napjainkban a tudomány már nem sugall megfellebezhetetlen tekintélyt s megrendíthetetlen igazságot, hanem sokkal inkább egyfajta praxist, életgyakorlatot. Ha a jelenkori filozófiai tudat a tudományt valamilyen szempontból követendő példaként állítja elénk, úgy a tudomány tudományosságát nem annyira az „objektív megismerésben”, mint inkább valami másban keresi - a tudományos közösségekben megvalósuló szolidaritásban, a közösségi együttélés példaszerű modelljében, a kényszermentes megegyezésben.

Vajon akkor Husserl írása időszerűtlenné vált? Erre a kérdésre sem lehet egyértelmű igen-nel vagy nem-mel felelni. Hiszen a filozó

fia tudományossá tételének törekvése a tanulmányban nagyon is emelkedett gyakorlati célkitűzésekkel kapcsolódik össze: a tudománynak, a tudományossá tett filozófiának az emberiség életproblémáit kell megoldania, s ezek persze ma is aktuális, sürgető feladatok (noha az „emberiség” fogalmát kicsit óvatosabban, kevesebb teieologikus töltettel használnánk), legföljebb megoldásukat vonakodnánk immár valamely tudománynak nevezett ideologikus entitásra bízni, avagy továbbra is tőle elvárni.35 A husserli írás azonban a maga sodró gondolatmenetével, a filozófia klasszikus igényeinek előtérbe állításával, kiérlelt, átlátható gondolati argumentációjával, nem utolsósorban pedig azzal az aranyfedezettel, amit a gondolkodó szenvedélyes személyes kiállása, állásfoglalása jelent, a filozófiai hagyomány maradandó műve.

Fehér M. István

Jegyzetek

1. Lásd ebben a kötetben, 23. old., egységükre vonatkozóan lásd még 97., 24. és 26. old.

2. Uo., 25. old.3. Lásd pl. Kant: A tiszta ész kritikája. B XV: „A metafizi

kának [...] eddigelé nem kedvezett a sors, nem juthatott a tudomány biztos útjára, habár régibb a többieknél, s akkor is fönnmaradna, ha a többit valamennyit egy mindent elpusztító barbárság örvénye elnyelné” (Budapest, Akadémiai Kiadó 1981.12. old. - Alexander Bernát és Bánóczi József fordítása.). Fichte: Über den Begriff dér Wissenschaftslehre oder dér sogenannten Philosophie. Fichtes Werke. Sajtó alá rendezte I. H. Fichte. I. köt. 30. old.: „Ezen értekezés szerzője [...] meggyőződött arról, ami számára előtte

is fölöttébb valószínűnek tetszett: hogy a filozófia a legéleselméjűbb férfiak legújabb erőfeszítései ellenére sem emelkedett még a nyilvánvaló tudomány rangjára. S ő úgy vélte, megtalálta ennek okát Hegel: A szellem fenomenológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó 1961.11. old. - Szemere Samu fordítása: „Az igazi alak, amelyben az igazság létezik, csakis ennek tudományos rendszere lehet. Közreműködni abban, hogy a filozófia közelebb jusson a tudomány formájához - ahhoz a célhoz, hogy levethesse a tudás szeretete nevét és igazi tudás legyen -: ezt tűztem magam elé.”

4. Lásd ebben a kötetben, 24., 25., 26., 27. és 97. old.

5. Uo., 27., 95-96,. és 106. old.6. Uo., 28. old.7. Uo., 23. old.8. Uo., 24. old.9. Uo., 26. old. lábjegyzet. Lásd még 97. old: „[...]

amennyiben a tudomány végtelenségét fiktiv módon mint »végtelen távoli pontot« képzeljük el [, a] filozófia fogalmát ennek megfelelően olyan tágan kellene felfognunk, hogy a speciálisan filozófiai tudományok mellett az összes szaktudományt is felölelje, azt követően, hogy azok észkritikai tisztázás és értékelés útján filozófiává változtak volna át.”

10. Lásd ebben a kötetben, 96. old.11. Uo., 24. és 25. old.12. Uo., 35. és 95. old.13. Uo., 35. old.14. Uo., 30. old.15. Uo., 30. old.16. Vö. különösképpen 34. old.17. Lásd uo., 33. old.18. Uo., 31. old.19. Uo., 33. old.20. „Nála az értelmetlenség egyáltalán nem nyilvánvaló,

hanem saját maga számára is rejtett - éppen az ész naturalizálásának következtében” (uo., 34. old.). A filozófia történetében persze nem egy filozófusnak gyűlt meg a baja ezzel a - nevezzük így - filozófiaellenes filozófiával - olyan filozófiával, mely önmagá

nak mint filozófiának egyáltalán nincs tudatában. Említsük csak meg az újkorból Fichtét, aki a „dogmatiz- mussal” vitázván szintén arra a konklúzióra jut, hogy a „dogmatikust” - aki a Husserl által bírált naturalistához hasonlóan „csak a természeti mechanizmus egyszerű sorát” tudja felfogni - „nem tudjuk megcáfolni az előadott bizonyítással, bármilyen világos is az, mert e bizonyítás nem hatolhat el a tudatáig”; s hogy a dogmatizmus éppen ezért voltaképpen nem is filozófia, „hanem puszta kijelentése és bizonygatá- sa valaminek”. (Lásd J. G. Fichte: Első bevezetés a tudománytanba. In: Fichte: Válogatott.tanulmányai. Budapest, Gondolat Kiadó 1981. 41. és 40. old. - Endreffy Zoltán fordítása.)

21. Lásd kifejezetten pl. a kicsit később elhangzó kijelentést: „[...] a pszichológia közeli, sőt a legközelebbi viszonyban áll a filozófiával” (ebben a kötetben,

,77. old.)22. Uo., 53. old.23. Uo., 55. old.24. Uo., 57. old. Ehhez a ponthoz kapcsolódik majd

kritikusan a fiatal Heidegger, aki magáévá téve a husserli maximát, a következőképpen fordítja Husserl ellen: mi is a „vizsgálandó dolog” maga? Vajon valóban a tudat s annak tárgyiságai - amint azt Husserl állítja -, avagy inkább a létező léte? (Lásd M. Heidegger: Zu Sache des Denkens. Tübingen, Niemeyer 1976. 87. öld.)

25. Lásd ebben a kötetben, 66. old.26. Uo., 66. old.27. Uo., 31. old.28. Lásd W. Dilthey: A történelmi világ felépítése a szel

lemtudományokban. Szerk. Erdélyi Ágnes. Budapest, Gondolat Kiadó 1974. 543. skk. old. A vita hátteréhez vö. Guy van Kerckhovan: In: Die Grund- sátze von Husserls Konfrontation mit Dilthey im Lich- te dergeschichtlichen Selbstzeugnisse. In: Dilthey und dér Wandel des Philosophiebegriffs seit dem 19. Jahr- hundert. Phánomenologische Forschungen, 16. köt. 1984.134—160. old.

29. Lásd ebben a kötetben, 103. old.30. Uo., 101. és 102. old.

31. Uo., 91. old.32. Uo., 91. és 93. old.33. Uo., 97. old.34. Uo., 98. és 103. old.35. A bölcsességként, épülésként felfogott filozófia husserli

kritikájával szemben napjainkban a Hans-Georg Gada- mer által képviselt hermeneutikai filozófia visszaperelte az épülés [Bildung] fogalmát, s a jelenkori angolszász filozófiában Richard Rorty Gadamerhez kapcsolódva állította szembe a szisztematikus és az épületes filozófiát (lásd H.-G. Gadamer: Igazság és módszer. Budapest, Gondolat Kiadó 1984.36. és 31. old. - Bonyhai Gábor fordítása; R. Rorty: Philosophy and the Mirror of Natúré. Princeton, Princeton Univer- sity Press 1979. 357. skk. old.). Érdemes egyébként Rorty „A filozófia ma Amerikában” c. nagy hatású előadásából némely passzust idézni, melyen markánsan lemérhető a Husserl által vitatott problémák mai állása. Az angolszász pozitivista-analitikus filozó-

- fiához hasonlóan, írja Rorty, „a Husserl utáni »konti- nentális« filozófia fejlődése úgyszintén a »módszer« ellenében ment végbe. Husserlnek a fenomenológiai módszerre irányuló vizsgálódása, [...] a logikai pozitivizmushoz hasonlóan, a »tudomány« biztos útjával kapcsolatban elhangzott sürgető igény kifejezése volt. Husserl azonban csak rövid [...] intermezzót jelentett” a XIX-XX. századi filozófia fejlődésében; ezt a fejlődési vonalat pedig az jellemzi, hogy a mérvadó filozófusok „egyre növekvő [...] mértékben adják fel a »rendszer«, a »módszer« és a »tudomány« fogalmát”. A mai helyzetet az jellemzi, vonja le a következtetést Rorty, hogy „ [...] mind a posztpozitivista analitikus filozófia, mind a posztfenomenológiai kontinentális filozófia határozottan tagadja az állandó semleges [...] mátrix fogalmát". - Ami a tudománnyal kapcsolatos filozófiai elvárásokat illeti, „egészen Kantig a szekularizált entellektüel a fejlődő természettudományok által szerzett tudásban látta élete célját. A XIX. században olyan emberek, mint Huxley és Clifford és Peirce továbbra is a tudományos igazság tiszteletében látták megtestesülni a legmagasabb emberi erényt - azt, ami a keresztény felebaráti szeretettel

és az isíenféielemmeí morálisan egyenértékű. [...] Ám a XIX. század egy másfajta szekularizált entel- lektüel felnövekedésének is tanúja volt; azé, aki éppoly alapvetően elvesztette a hitét a tudományban, mint a felvilágosodás Istenben. Carlyle és Henry Adams ezen újfajta entellektüelek példái, azoké, akiknek tudatát a történelem kontingenciájának érzése uralja [...]; az az érzés, hogy a természet és a tudományos igazság nem érinti a dolgok velejét, és hogy a történelem nagyon is törékeny. Ez a fajta entellektüel a kelleténél is jobban szekularizálódott; a »tudomány« vagy az »emberiség « vallását ugyanis éppannyira öncsalásnak tartja, mint e régi korok vallását”. Ezzel összefüggésben végül Rorty arról a különbségről ejt szót, „amely azon entellektüelek között áll fenn, akik azt hiszik, az emberi szabadság legfőbb reménysége valami olyasmiben rejlik, mint »a tudományos módszer alkalmazása^ és azok között, akik [...] a »tudományos módszer« eme fogalmában az álarcot látják, mely mögött egy nihiliszti- kus kór kegyetlensége és kétségbeesése rejtőzködik” (R. Rorty: A filozófia ma Amerikában. Magyar Filozófiai Szemle 1985. 3-4. sz. 596. sk., 598., 599. old.). A tudomány mint szolidaritás, mint közösségi létmód fogalmával kapcsolatban lásd R. Rorty: Philo- sophical Papers. Cambridge, University Press 1991.1. köt. 39. skk., 61. old. (A vonatkozó helyeket idéztem „Nemzet, filozófia, tudomány” c. írásomban: Existentia Jl 1992.1-4. sz. 534. sk. old.)

A filozófia, mint szigorú tudomány1

A filozófia a legkorábbi kezdetektől fogva szigorúan tudományos kívánt lenni, olyan tudomány, amely eleget tesz a legmagasabb rendű teoretikus igényeknek is, és ugyanakkor etikai, vallási tekintetben tiszta észelvek szabályozta életet tesz lehetővé. Ezt az igényt hol kisebb, hol nagyobb energiával érvényesítették, teljesen azonban soha fel nem adták. Még olyan időkben sem, amikor a tiszta elmélet iránti érdeklődés és művelésének képességei hanyatlottak, vagy pedig vallási hatalmak korlátozták az elméleti vizsgálódás szabadságát.

A szigorú tudományosság igényének fejlődése egyetlen korszakában sem tudott a filozófia teljes egészében megfelelni. Fejlődése legutóbbi szakaszában sem, melyet pedig - az irányzatok sokfélesége és ellentétessége ellenére is - a reneszánsztól a jelenkorig lényegében egységes fejlődésvonal jellemez. Ámbár az újkori filozófiának éppen ez az uralkodó ethosza: nem adja át magát naivul a filozófusi ösztönnek, hanem a kritikai reflexió közegén keresztül mind mélyebbre hatoló módszertani vizsgálódások segítségével szigorú tudománnyá akar szerveződni. Ámde ezeknek a fáradozásoknak egyetlen érett gyümölcse a szigorú természet- és szellemtudományok, valamint új, tisztán matematikai diszciplínák megalapozása és önállósodása volt. Maga a filozófia ebben a csupán most kialakuló különleges értelemben éppúgy nélkülözte a szigorú tudományos jelleget, mint meg

előzőleg. Még csak azt sem határozták meg szigorú tudományossággal, mit is jelent elkülönülése a többi tudományoktól. Mi a filozófia viszonya a természet- és szellemtudományokhoz, vajon az, ami a filozófia - mégiscsak lényegileg a természetre és a szellemre irányuló - munkájában specifikusan filozófiai, elvileg újfajta beállítódásokat kíván-e meg, olyanokat, melyekkel sajátos célok és módszerek járnak együtt, hogy tehát vajon a filozófia eme specifikuma új dimenzióba vezet-e bennünket, vagy a természetet és a szellemi életet vizsgáló empirikus tudományokkal azonos síkon működik-e: mindez a mai napig is vitás, ami azt bizonyítja, hogy még azt sem sikerült tudományosan tisztázni, mi is a filozófiai problémák tulajdonképpeni értelme.

A filozófia tehát, amely történelmi célja szerint minden tudomány közül et legmagasabb rendű és a legszigorúbb, s az emberiség olthatatlan vágyát képviseli a tiszta és abszolút megismerés iránt (és ami elválaszthatatlan ettől: a tiszta és abszolút akarás és értékelés iránt), képtelen volt arra, hogy magát valódi tudománnyá fejlessze. A humanitás örök alkotásainak hivatott tanítómestere teljesen képtelen tanítani: objektíve érvényes módon tanítani. Kant kedvenc szavajárása volt, hogy filozófiát senki sem taníthat, csupán arra lehet képes valaki, hogy megtanítson filozofálni.2 Mi egyéb ez, mint bevallása annak, hogy a filozófia tudománytalan. Ameddig a tudomány, a valódi tudomány elér, addig tanítható és tanulható is, éspedig minden vonatkozásban félreérthetetlen egyértelműséggel. Valamely tudomány elsajátítása sohasem valamely szellemtől idegen anyag passzív befogadása; mindig öntevékenységen alapszik, a teremtő széllé^

mek által elért ésszerű belátások belső után- alkotásán, ami indokok és következtetések alapján történik. Filozófiát nem lehet tanulni, mert nincsenek ilyen objektíven megragadott és megalapozott belátásai, és nem lehet azért sem, mert - s ez is ugyanazt jelenti - ezen a területen a problémák, módszerek és elméletek értelme nincsen tökéletesen tisztázva, a problémák, módszerek és elméletek nincsenek fogalmilag pontosan körülhatárolva.

Nem azt állítom, hogy a filozófia tökéletlen tudomány; minden további nélkül azt mondom, hogy a filozófia még nem tudomány, mint tudomány még csak keletkezőben sincsen. És ezt azon mérem le, hogy egyáltalában nincsen objektíven megalapozott teoretikus anyaga, amelyet tanítani lehetne. Valamennyi tudomány tökéletlen, még az annyira csodált egzakt tudományok is. Egyrészt ugyanis lezáratlanok, a nyílt problémák végtelen horizontja áll előttük, mely a megismerés ösztönét sosem hagyja megnyugodni; másrészt már kialakult tartalmuk is sokféleképpen hiányos, s itt-ott a bizonyítékok és elméletek szisztematikus rendjében a homály és a tökéletlenség maradványai mutatkoznak. Mégis rendelkezésünkre áll bizonyos tanítható anyag, ez állandóan növekszik, és egyre inkább szerteágazik. A matematika és a természettudományok csodálatos teóriáinak objektív igazságában, illetve objektíve megalapozott valószínűségében értelmes ember nem kételkedik. Az egész vonatkozásában itt nincs helye privát „véleményeknek”, „nézeteknek”, „álláspontoknak”. Amennyiben a részleteket illetően mégis találkozunk ilyennel is, annyiban a tudomány még nem befejezett, nem

kész, hanem csak születőben levő tudomány, s általánosan így is ítélik meg *

A filozófia tökéletlensége egészen más, mint a többi tudományok imént jellemzett tökéletlensége; a filozófia nem csupán hiányos, nem csupán részlegesen tökéletlen tudományos rendszerrel rendelkezik, hanem egyáltalán nem rendelkezik semmiféle tudományos rendszerrel. Vitás itt minden; egyéni meggyőződés dolga, az iskolától, az „állásponttól” függ minden állásfoglalás.

Amit a filozófia tudományos irodalma az ó- és újkorban vázlattervekben elénk tárt, komoly, valóban roppant méretű szellemi munkán nyugszik, sőt mi több, lehetséges, hogy igen nagy mértékben járul hozzá szigorúan tudományos rendszerek jövőbeni kialakításához: ámde egyelőre semmit sem tartalmaz, amit a filozófiai tudomány alapjaként ismerhetnénk el, és nincs kilátás arra, hogy a kritika ollója itt-ott egy-egy darabka filozófiai tant metszhetne ki belőle.

E meggyőződésnek megint egyszer nyers őszinteséggel hangot kell adni, és éppen ehelyütt, a Logos indulásakor, minthogy e folyóirat arról kíván tanúságot tenni, hogy filozófiá-

* Természetesen én itt nem a filozófiai-matematikai és természetfilozófiai vitakérdésekre gondolok, melyek, ha jól meggondoljuk, nem is a tan elszigetelt pontjai, hanem az egyes diszciplínák egész tudományos teljesítményének „értelmét” érintő problémák. Ezeket a diszciplínáktól maguktól meg lehet és meg is kell különböztetnünk, s a szaktudományok legtöbb képviselője számára meglehetősen közömbösek is. Talán a filozófia kifejezés valamennyi tudománnyal kapcsolatban olyanfajta kutatásokat jelöl, amelyek e tudományok új dimenzióját alkotják, s ezáltal végső lezárásukat nyújtják. De a dimenzió kifejezés egyben azt is jelenti, hogy az adott tudomány szigorú tudomány, tanítható anyag marad akkor is, ha nem történik meg az átmenet ebbe az új dimenzióba.

bán jelentős fordulat következik be, és elő akarja készíteni a talajt a filozófia eljövendő „rendszere” számára.

Mert amikor azt hangsúlyozzuk, hogy minden eddigi filozófia tudománytalan volt, azonnal felvetődik az a kérdés is, hogy a filozófia vajon a továbbiakban is ki óhajt-e tartani azon célja mellett, hogy szigorú tudomány legyen, vajon akarhatja-e ezt egyáltalában, és kell-e ezt akarni. Mit jelentsen számunkra az új „fordulat”? Talán azt, hogy elfordulunk a szigorú tudomány eszméjétől? És mit jelentsen számunkra a „rendszer”, amely után áhítozunk, amelynek ideálként szemünk előtt kell lebegnie kutatásaink jelenlegi mélypontján? A hagyományos értelemben vett filozófiai „rendszert” jelentse-e, Minervát, aki készen és teljes fegyverzetben pattan elő a teremtő zseni fejéből - hogy azután a későbbi korokban más hasonló Minervák mellett a történelem elhagyatott múzeumában állítsák ki? Vagy olyan filozófiai rendszert, amely nemzedékek hatalmas előmunkálatai után alulról, minden kételytől mentes alapzaton valóban épülni kezd, s mint minden tisztességes épület, úgy nő fel a magasba, hogy egymás után rakunk téglát téglára, s az irányadó szempontoknak megfelelően szilárd alakként kapcsolódik a szilárd áíaphoz? Ez a kérdés a szellemek és az utak vízválasztója.

A filozófia haladása szempontjából azok a döntő „fordulatok”, ahol az előző filozófiáknak az az igénye, hogy tudománynak számítsanak, tudományosnak vélt eljárásuk kritikáján szertefoszlik; és az az öntudatos akarat, hogy szigorúan tudományos szellemben radikálisan újjáalkossák a filozófiát, válik a vezérlő gondolattá és szabja meg a munkálatok

rendjét. Valamennyi gondolati energia mindenekelőtt arra összpontosul, hogy a szigorú tudománynak a megelőző filozófia által naivan figyelmen kívül hagyott vagy félreértett feltételeit szisztematikus mérlegelés segítségével világosan tisztázzák, hogy azután hozzáfoghassanak a filozófiai építmény újjáalkotásá- hoz. A szigorú tudományra irányuló ilyen teljesen tudatos szándék uralja a filozófia szók- ratészi-platóni fordulatát, az újkor kezdetén pedig a skolasztikaeílenes tudományos reakciókat, főleg a kartéziánus fordulatot. Ennek impulzusát veszik át a XVII. és XVIII. század nagy filozófiái, ez újul meg radikális erővel Kant észkritikájában, és uralkodik még Fichte filozofálásán is. A kutatás mindig újból az igazi kezdetekre [wahren Anfánge] irányul, a problémák döntő megfogalmazására, a helyes módszerre.

Csak a romantikus filozófiában következik be e tekintetben változás. Bármennyire bizonygatja is Hegel a maga módszerének és tanításának abszolút érvényességét, rendszeréből mégis hiányzik a filozófiai tudományosságot mindenekelőtt lehetővé tevő észkritika. Ez a filozófia, mint a romantikus filozófia általában is, a következő korszakokban a szigorú filozófiai tudomány kialakítására való törekvések ellen hatott: akár úgy, hogy gyengítette, akár úgy, hogy tartalmukban meghamisította őket.

Ami az utóbbi, a meghamisításra irányuló tendenciát illeti, köztudomású, hogy az egzakt tudományok megerősítésével a hegelianiz- mus olyan reakciókat hívott életre, melyek eredményeképpen a XVIII. század naturalizmusa hatalmas méretekben lendült fel újra, és az érvényesség minden abszolút idealitá-

sát és objektivitását kétségbe vonó szkepticizmusával a legújabb kor világnézetét és filozófiáját döntően meghatározta.

Másrészt gyengítve a filozófiai tudományosság iránti hajlandóságot, nagy hatást gyakorolt a hegeli filozófia úgy is, hogy azt hirdette, minden filozófia saját korának tekintetében relatív jogosultsággal rendelkezik: oly tanítás, melynek természetesen az abszolút érvényességre igényt ta rtó . rendszeren belül egyáltalában nem volt historisztikus értelme, mégis egész nemzedékek értelmezték a his-

, toricizmus szellemében; e nemzedékek azután a hegeli filozófiában való hittel együtt mindenfajta abszolút filozófiába vetett hitet is elveszítettek. A hegeli, metafizikai történetfilozófiának a szkeptikus .historicizmusba való átcsapása eredményezi lényegében az új „világnézeti filozófia” felszínre kerülését; úgy tűnik, hogy ez éppen napjainkban igen gyorsan terjed; egyebekben ez a filozófia többnyire maga is antinaturalista, és alkalmanként majdhogynem antihistorista polémiát folytat, ugyanis a legkevésbé sem óhajt szkeptikus lenni. Minthogy azonban sem szándékának egészét, sem eljárását a tudományosságra való ama radikális törekvés immár nem hatja át, mely az újkori filozófia Kantig töretlenül haladó nagy fejlődési vonalát alkotta, vonatkozik rá mindaz, amit a filozófiai tudományosságra törekvés gyengüléséről elmondottunk.

A következő fejtegetéseknek az a vezérgondolata, hogy az emberi kultúra legfőbb érdekei megkívánják egy szigorúan tudományos filozófia kialakítását, hogy ha korunkban egyáltalában jogosultsága van egy filozófiai fordulat

nak, akkor azt mindenképpen a filozófia szigorú tudományként való újraalapozása kell hogy éltesse. Ez a szándék korántsem idegen a jelenben. Teljesen elevenen él, éppen az uralkodó naturalizmuson belül. Itt kezdettől fogva és a leghatározottabban érvényesül a filozófia szigorúan tudományos reformjának az ideája, s a naturalizmus mind korábbi, mind pedig modern alakzataiban szinte mindig azt is hiszi, hogy már meg is valósította a reformot. Mindez azonban, elvi szempontból tekintve, olyan formában jelentkezik, amely elméletileg tökéletesen elhibázott, gyakorlatilag pedig egyre növekvő veszélyt jelent kultúránkra. A naturalista filozófia radikális bírálata a kor parancsa. A csupán a következmények alapján cáfoló kritikával szemben itt különösképpen szükség van az alapokat és módszereket illető pozitív kritikára. Csupán ez alkalmas arra, hogy töretlenül megőrizze a tudományos filozófia lehetőségébe vetett bizalmat, amelyet a szigorú tapasztalati tudományra épülő naturalizmus ellentmondásos következményeinek felismerése megingat. E pozitív kritika szolgálatában állnak azok a fejtegetések, amelyek a jelen értekezés első részét képezik.

Ami viszont a sokat emlegetett korfordulatot illeti, ez lényegét tekintve ugyan antinaturalista irányultságú - ez pedig kétségkívül jogos - , ám a historicizmus befolyása alatt, úgy tűnik, el akar térni a tudományos filozófia vonalától, és puszta világnézeti filozófiába kíván torkollni. E két filozófia közötti különbséget világítjuk meg s viszonylagos jogosultságukat mérlegeljük értekezésünk második részében.

Naturalista filozófia

A naturalizmus a természet - az egzakt természettörvények szerinti tér-időbeli lét valamely foglalatának értelmében vett természet- felfedezésének kísérőjelensége. Azzal párhuzamosan, ahogy ez a természeteszme az egyre újabb, az egzakt ismeretek bőségét megalapozó természettudományokban lépésről- lépésre realizálódik, a naturalizmus is egyre inkább tért hódít. Teljesen hasonlóan alakult ki később a historicizmus, a „történelem felfedezésének”, az új és új szellemtudományok megalapozásának kísérőjelenségeként. Az uralkodó és megszokássá vált felfogásmódoknak megfelelőén a természettudós hajlamos rá, hogy mindent természetnek, a szellemtudomány művelője pedig, hogy mindent szellemnek, történelmi képződménynek tekintsen, mindazt pedig, ami nem tekinthető természetnek, illetve szellemnek, azt ilyen értelemben egyszerűen félremagyarázza. A naturalista tehát — hiszen most elsősorban ő érdekel bennünket - nem lát maga körül egyebet, csak természetet, mindenekelőtt pedig fizikai természetet. Mindaz, ami van, az ő számára vagy fizikai, a fizikai természet egységes összefüggésébe tartozik, vagy pszichikai ugyan, ámde ez esetben pusztán a fizikaitól függő, a fizikaitól függően változó, legjobb esetben is csak másodlagos „párhuzamos kísérő tény”. Minden létező pszichofizikai természetű, azaz szilárd törvényszerűség szerint egyértelműen meghatározott. Semmi lé-

nyegeset nem változtat e felfogáson az, ha a fizikai természetet a pozitivizmus szellemében (legyen ez annak a naturalista módra értelmezett Kantra támaszkodó, vagy Hume- ot felújító, annak tanát következetesen végiggondoló változata) szenzualista módon érzetkomplexumokban oldják fel, színekben, hangokban, tapintásérzetekben stb., az úgynevezett pszichikait pedig éppen így, ugyanezek, vagy más „érzetek” kiegészítő komplexumaiban.

Ami az extrém és következetes naturalizmus valamennyi formáját, kezdve a vulgáris materializmustól egészen a legújabb érzet- monizmusig és energetizmusig3, jellemzi: ez egyrészt a tudat naturalizálása, valamennyi intencionális-immanens tudatadottságot beleértve; másrészt az ideák naturalizálása, s ezzel együtt valamennyi abszolút eszményé és normáé.

Az utóbbi tekintetben a naturalizmus, anélkül, hogy észrevenné, önmagát szünteti meg. Vegyük, mint minden idealitás példáját, a formális logikát; a formállogikai elveket, az úgynevezett gondolkodási törvényeket a naturalizmus, mint ismeretes, a gondolkozás természeti törvényeiként értelmezi. Hogy ez olyasfajta értelmetlenséghez vezet, amely minden pregnáns értelemben vett szkeptikus teóriára jellemző, azt másutt* részletesen kimutattuk. Hasonló radikális kritikában részesíthető a naturalista axiológia és gyakorlattan, s ezen belül az etika is, valamint maga a naturalista praxis. Mert a teoretikus értelmetlenségeket szükségképpen értelmetlenségek (evidens ' meg nem egyezések) követik az aktuális teoretikus, axiológiai, etikai magatartásban is. A

*Vö. Logische Untersuchungen. I. köt. 1900.4

naturalista, mindent egybevéve, a maga magatartásában idealista és objektivista. Az a szándék tölti el, hogy tudományos - tehát minden értelmes lényre kötelező - ismereteket szerezzen arról, mi egyáltalán a valódi igazság, a valódi szép és jó, miként kell azt általános lényege szerint meghatározni, s milyen módszerrel jutunk hozzá az egyes esetekben. Úgy hiszi, a természettudomány és természettudományos filozófia révén ez a cél lényegében elérhető, s e tudat kölcsönözte teljes lelkesedéssel száll mármost síkra tanítóként és gyakorlati reformátorként a „természettudományi értelemben” igaz, jó és szép érdekében. A valóságban azonban idealista,

. aki olyan elméleteket állít fel - s állítólag meg is alapozza őket melyek éppen azt tagadják, amit ő maga idealista magatartásában előfeltételez, amikor elméleteket gyárt, vagy olyan értékeket, gyakorlati normákat indokol és ajánl, amelyek állítólag a legszebbek és egyben a legjobbak is. Előfeltételez tudniillik abban az értelemben, hogy egyáltalán teore- tizál, hogy egyáltalán felállít objektív értékeket, amelyekhez az értékelésnek igazodnia kell, valamint olyan praktikus szabályokat, amelyekhez mindenki tartani köteles akaratát és cselekedeteit. A naturalista tanít, prédikál, moralizál, reformál.* De tagadja azt, amit minden prédikáció, minden követelmény mint olyan, értelme szerint előfeltételez. Ám nem úgy prédikál, mint az antik szkepticizmus, expressis verbis: egyetlen ésszerű dolog az ész tagadása - legyen az teoretikus, axiológiai vagy gyakorlati ész. Ezt mereven

* Haeckel és Ostwald ilyen tekintetben példaként szolgál számunkra.5

elutasítaná. Nála az értelmetlenség egyáltalán nem nyilvánvaló, hanem saját maga számára is rejtett - éppen az ész naturalizálásá- nak következtében.

E tekintetben a dolog érdemét illetően már eldőlt a vita, még ha tovább emelkedik is a pozitivizmus, s a még nála is relativistább pragmatizmus dagálya. Persze, éppen ez a körülmény mutatja, milyen csekély gyakorlati hatóereje van a következményekből merített érveknek. Az előítéletek elvakítanak, és aki nem lát egyebet tapasztalati tényéknél, s csupán a tapasztalati tudományokat tekinti ben- sőleg érvényesnek, azt nemigen zavarják az olyan képtelen következmények, amelyek természeti tényekkel szembeni ellentmondásokként a tapasztalatban nem mutathatók ki. Ezeket mint afféle skolasztikát félretolja. A következmények felőli érvelés azonban igen könnyen téves hatást gyakorol a másik oldalon is, azokra nevezetesen, akik fogékonyak meggyőző ereje iránt. Azáltal, hogy a naturalizmus teljességgel diszkreditáltként jelenik meg - a naturalizmus, amely a filozófiát szigorú tudomány alapján és mint szigorú tudományt akarta létrehozni - , mármost egyúttal a naturalizmus módszertani célja is diszkreditáltként jelenik meg, éspedig annál inkább, mivel erről az oldalról is igencsak nagy hajlandóság mutatkozik arra, hogy a szigorú tudományt pusztán pozitív tudományként s valamely tudományos filozófiát csupán az ilyen tudományra alapozott filozófiaként képesek maguknak elgondolni. Ez azonban maga is előítélet, és teljesen értelmetlen lenne, ha ezért akarna bárki is elfordulni a szigorú tudománytól. Hogy a naturalizmus a szigorú tudományosság alapelvét a természet és a

szellem valamennyi szférájában, elméletben és gyakorlatban egyaránt nagy energiával igyekszik megvalósítani, s hogy a filozófia lét- és értékproblémáit ugyancsak nagy energiával törekszik tudományosan - véleménye szerint „egzakt természettudományosán” - megoldani: éppen ebben rejlik érdeme, és ez az oka hatásának is korunkban. Talán az egész újkori életben nincs még egy olyan eszme, amely erőteljesebben, feltartóztathatatlanab- bul nyomulna előre a tudomány eszméjénél. Diadalmenetét semmi sem tartóztathatja föl. Céljai jogosultan terjednek ki mindenre, s ha ideális tökéletességben képzeljük el, akkor maga lenne az ész, amely mellett és felett egyáltalán nem létezhet más tekintély. Minden bizonnyal a szigorú tudomány birodalmába tartoznak tehát az összes teoretikus, axio- logikus, praktikus ideálok. De a naturalizmus, miközben empirikusan átértelmezi, egyben meg is hamisítja őket.

Az általános meggyőződés keveset jelent, ha nem alapozzuk meg, s egy tudománnyal szemben táplált remények sem jelentenek sokat, ha képtelenek vagyunk meglátni a céljaihoz vezető utakat. Ahhoz tehát, hogy a filozófiának mint szigorú tudománynak az ideája a már jelzett és lényegileg rokon természetű más problémák következtében ne maradjon hatástalan, tisztában kell lennünk azzal is, miként lehet realizálni. A problémák tisztázásával és a tiszta értelmükben való elmélyedés segítségével olyan módszereket kell teljes tudatossággal kidolgoznunk, amelyek megfelelnek az ilyen problémáknak, minthogy saját lényegük követeli meg őket. Ezt kell teljesítenünk, és egyúttal szert kell tennünk a tudomány iránti eleven-tevékeny bizalomra, s el

kell jutnunk annak valódi kezdeteihez. Ebben a tekintetben nagyon kevés segítséget jelent számunkra a naturalizmusnak következményei felől történő, máskülönben igen hasznos és nélkülözhetetlen cáfolata. Egészen más dolog, ha a naturalizmus alapjai, módszerei, teljesítményei felett gyakoroljuk a szükséges pozitív s ezáltal mindig elvi kritikát. Amennyiben megkülönböztet és tisztáz, s egyúttal arra kényszerít, hogy a filozófiai motívumok tulajdonképpeni értelmének utánajárjunk - ama motívumok értelmének, melyeket többnyire oly elmosódottan és kétértelműen fogalmaznak meg a kritika alkalmas arra is, hogy elképzeléseket keltsen megfelelőbb célokat és utakat illetően, s pozitív irányban befolyásolja célkitűzéseinket. Ezzel a szándékkal tárgyaljuk meg tüzetesebben a vitatott filozófia fentebb különösképp kiemelt karakterét, a tudat naturalizálását. A következőkben szinte önmaguktól tárulnak majd elénk az érintett szkeptikus következményekkel való mélyebb összefüggések, * és teljesen érthetővé lesz második ellenvetésünk is, hogy tudniillik miképp értendő és hogyan támasztandó alá az ideák naturalizálását illető szemrehányás.

Kritikai analíziseink természetesen nem filozofáló természettudósok - többnyire populáris - reflexióihoz kapcsolódnak, hanem a valóban tudományos fegyverzetben fellépő, tudományos filozófiával foglalkozunk. Különösképpen pedig azzal a módszerrel és diszciplínával, mely által e filozófia úgy véli, véglegesen az egzakt tudomány rangjára emelkedett. Ebben pedig oly biztos, hogy szinte megvetéssel tekint bármely másfajta filozofálásra, amely szerinte úgy viszonyul az általa művelt

egzakt tudományos filozofáláshoz, mint a reneszánsz zavaros természetbölcselete Galilei fiatalos erőtől duzzadó egzakt mechanikájához, vagy mint az alkímia Lavoisier egzakt kémiájához. Ha felvetjük a kérdést, mi is lehet ez az egzakt, ámbár egyelőre még csupán korlátozottan kiépített filozófia, az egzakt mechanika analogonja, akkor a pszichofizikai, kiváltképpen pedig a kísérleti pszichológiához utasítanak bennünket, amelytől mégsem vitathatja el senki sem a szigorú tudomány rangját. Ez lenne az oly régóta keresett, és végre megvalósult egzakt-tudományos pszichológia. Logika és ismeretelmélet, esztétika, etika és pedagógia általa végre elnyerték volna a maguk tudományos alapját, sőt már a legjobb úton volnának afelé, hogy kísérleti diszciplínává alakuljanak át. Egyébként a szigorú pszichológia szerintük magától értetődően alapja mindenfajta szellemtudománynak és nem kevésbé a metafizikának. Végső soron természetesen nem kizárólagos alap, hiszen ennek a legáltalánosabb valóságtannak a megalapozásában hasonló mértékben vesz részt a fizikai természettudomány is.

Ellenvetéseink: mindenekelőtt - mint arról már egy rövid megfontolás is meggyőzhet- be kell látnunk, hogy a pszichológia általában is, mint ténytudomány, alkalmatlan arra, hogy azon filozófiai diszciplínák alapjául szolgáljon, amelyeknek minden normakijelölés tiszta elveivel, tehát a tiszta logikával, s a tiszta axio- lógiával és gyakorlattannal van dolguk. Ennek részletesebb kifejtését meg is takaríthatjuk magunknak: az ilyen megalapozás nyilvánvalóan a már tárgyalt szkeptikus képtelenségekhez vezetne minket vissza. Ami azonban az

ismeretelméletet illeti, melyet részünkről különválasztunk a tiszta mathesis universaiis értelmében vett tiszta logikától (mint aminek semmi köze sincs a megismerési folyamathoz): az ismeretelméleti pszichologizmus és fizicizmus ellen sok minden felvethető; bizonyos momentumokra ehelyütt utalnunk is kell.

Kiindulópontját tekintve valamennyi természettudomány naiv. A természet, melyet kutatni óhajt, egyszerűen ott van, adva van a számára. Magától értetődően vannak dolgok, vannak, mint a végtelen térben nyugvók, mozgók, vátozók és mint időbeli dolgok a végtelen időben. Észleljük, közvetlen tapasztalati ítéletekben leírjuk őket. Ezeket a magától értetődő adottságokat objektív érvényességgel, szigorúan tudományos módon megismerni - ez a természettudomány célja. Hasonló áll a természetre tágabb, pszichofizikai értelemben is, illletőleg az azt kutató tudományokra, így különösképpen a pszichológiára. A pszi<phikai nem magáért való világ, Énként, vagy Én-élményként van adva (egyébként igen különböző értelemben), ez pedig tapasztalatilag úgy mutatkozik, mint ami kötve van bizonyos fizikai dolgokhoz, melyeket úgy hívunk, hogy testek [Leiber], Ez utóbbi is valamely magától értetődő, előzetes adottság. A pszichológia feladata mármost az, hogy ezt a pszichikait pszichofizikai természeti összefüggésben, amelyben magától értetődően ott jelen van, tudományosan vizsgálja, objektív érvényességgel meghatározza, felfedezze alakulása és átalakulása, előtűnése, elmúlása törvény- szerűségeit. Minden pszichológiai meghatározás eo ipso pszichofizikai, mégpedig abban a legtágabb értelemben (amelyhez mostantól fogva ragaszkodunk), hogy egy belőle soha

nem hiányzó fizikai mellékjelentéssel rendelkezik. Ott is, ahol a pszichológia - a tapasztalati tudomány - azt a célt tűzte maga elé, hogy puszta tudati eseményeket határozzon meg, nem pedig pszichofizikai függőségeket a megszokott szűkebb értelemben, ezeket az eseményeket mint olyanokat mégis természeti eseményekként gondolja el, azaz emberi * vagy állati tudatokhoz tartozóknak, melyeknek maguktól értetődő kapcsolatuk van az emberi vagy állati testekkel. A természeti vonatkozás kikapcsolása megfosztaná a pszichikait objektív, időbelileg meghatározható természettény jellegétől, röviden pszichológiai tényjellegétől. Tehát ragaszkodjunk annak megállapításához: minden pszichológiai ítélet magában foglalja a fizikai természet egzisztenciális tételezését, akár kifejezetten, akár csak közvetve.

Világos tehát a következő: amennyiben lennének döntő érveink amellett, hogy a fizikai természettudomány nem lehet specifikus értelemben vett filozófia soha és semmikor nem szolgálhat a filozófia alapjául, és filozófiai fel- használása - metafizikai célokra - csupán előzetes filozófia alapján lehetséges: úgy minden ilyen érv minden további nélkül érvényes lenne a pszichológiára is.

Nos, ilyen érvekben egyáltalában nincs hiány.Elegendő csupán arra a „naivitásra” emlé

keztetni, mellyel a fentebb mondottaknak megfelelően a természettudomány a természetet adottként fogadja el; olyan naivitás ez, amely szinte kiirthatatlan belőle, és eljárásának minden egyes mozzanatában újra meg újra felszínre kerül, amikor az egyszerű tapasztalathoz fellebbez - és végül is minden tapasztalattudományos módszer éppenség-

gél tapasztalatra vezet vissza. A természettudomány egyébként a maga módján nagyon is kritikus. Pusztán elszigetelt tapasztalatok, legyenek bár nagy mennyiségben felhalmozva, nagyon keveset számítanak a szemében. A tapasztalatok módszertani elrendezésében és egybekapcsolásában, a tapasztalás és a gondolkozás váltakozó játékában, melynek megvannak a maga logikailag szilárd szabályai, válik külön az érvényes és az érvénytelen tapasztalat, nyeri el minden tapasztalat a maga fokozatokra bontható érvényességértékét és egyáltalában: így jön létre az objektív érvényű ismeret, az objektív érvényű természetismeret. Legyen azonban bármennyire is kielégítő számunkra az effajta tapasztalatkritika mindaddig, ameddig a természettudományban mozgunk, és a természettudomány beállítottságának megfelelően gondolkozunk - lehetséges és elengedhetetlen egy egészen más tapasztalatkritika is, olyan kritika, amely az egész tapasztalatot egyáltalán és egyben a tapasztalattudományos gondolkodást vizsgálja.

Hogyan képes a tapasztalat mint tudat tárggyal szolgálni, illetőleg a tárgyat hűen „eltalálni”, miként lehetséges, hogy hitelesítsenek vagy helyesbítsenek tapasztalatok kölcsönösen tapasztalatokat, és ne pusztán szubjektíve érvénytelenítsék vagy erősítsék meg egymást; hogyan eredményezhet a tapasztalatlogikai tudat játéka objektíve érvényeset, a magán- és magáért való dolgok számára érvényeset; miért nem irrelevánsak- hogy úgy mondjuk - a tudat játékszabályai a dolgokra nézve; miért kell a természettudománynak egészében és részeiben érthetőnek

lennie, amennyiben minden lépésében a magánvaló természetet véli tételezni és megismerni - a magánvalót ellentétben a tudat szubjektív folyamával mindez rejtéllyé válik, mihelyt komolyan ráirányul a reflexió. Mint ismeretes, az ismeretelmélet az a diszciplína, amelyik meg akar felelni ezekre a kérdésekre, és eddig a legnagyobb kutatók által ráfordított minden gondolati erőfeszítés ellenére sem adott rájuk tudományosan világos és egyértelmű, döntő feleletet.

Csupán e problémaszinthez kell szigorú következetességgel ragaszkodnunk (olyan következetesség ez, amely persze minden eddigi ismeretelméletből hiányzott), hogy beláthassuk bármely „természettudományos ismeretelmélet” -tehát egyszersmind minden pszichológiai ismeretelmélet - értelmetlenségét. Hogy általánosságban beszéljünk: ha bizonyos rejtélyek elvileg immanensek a természettudomány számára, akkor azoknak premisszák és eredmények alapján történő megoldása viszont magától értetődően elvileg transzcendens a számára. Ha minden egyes probléma megoldását, amely a természettudományhoz mint olyanhoz tapad - tehát amelyik teljes egészében a kezdettől a végig hozzátapad - magától a természettudománytól várjuk, vagy akár csak ha arra gondolunk is, hogy az ilyenfajta probléma megoldásához a természettudomány bármiféle premisszával szolgálhat, akkor ellentmondásos körben mozgunk.

Kiderül az is, hogy egy olyan ismeretelméletben, amely meg akarja őrizni egyértelmű értelmét, elvileg ki kell kapcsolnunk a természet minden tudományos és tudományelőttes tételezését, és ezzel minden olyan kijelentést

is, amely tér- és időbeni kauzalitásokba kapcsolt dologiságok tétikus egzisztenciáltétele- zését implikálja. Ez nyilvánvalóan kiterjed mindazokra az egzisztenciáltételezésekre is, amelyek a kutató embernek, pszichikai képességeinek és más ehhez hasonlónak a létezését illetik.

Továbbá: ha az ismeretelmélet egyben a tudat és lét viszonyának problémáit akarja vizsgálni, akkor a létet csupán a tudat korre- látumaként tarthatja szem előtt, minttudatsze- rűen „véltet”: olyasvalamiként, mint amit észlelünk, emlékezetünkben felidézünk, mint amit várunk, képszerűen felidézünk, fantáziánkban elképzelünk, azonosítunk, megkülönböztetünk, hiszünk, gyanítunk, értékelünk, és így tovább. így aztán látható, hogy a kutatásnak a tudat tudományos lényegmegismerésére kell irányulnia, azt kell vizsgálnia, amiképpen a tudat a maga összes megkülönböztethető alakzataiban a maga lényege szerint „létezik”, egyben azonban azt is, amit Jelent”, s éppígy azokat a különböző módozatokat, amelyekben a tudat - ezen alakzatok lényege szerint - hol világosan, hol homályosan, hol jelenítve, hol pedig megjelenítve, hol je lzésszerűen vagy képszerűen,6 hol pedig közvetlenül, hol gondolatilag közvetítve, hol ebben, hol abban az attencionális moduszban, és számtalan egyéb formában tárgyiasat gondol, és esetleg mint „érvényeset”, mint „valóban” létezőt „bizonyítja” is azt.

Minden tárgyfajtának, amely értelmes beszéd, tudományelőttes, majd tudományos megismerés objektuma kell legyen, be kell jelentkeznie a megismerésben, tehát magában a tudatban, és minden megismerés értelmének megfelelően adottsággá kell válnia. A

tudat összes fajtái - úgy, amint a megismerés elnevezés alatt úgyszólván teleologikusan elrendeződnek, pontosabban: a- különböző tárgykategóriák szerint csoportosulnak mint a megismerés-funkciók tárgykategóriáknak speciálisan megfelelő csoportjai - a maguk lényegösszefüggésében és az adottságtudat hozzájuk tartozó formáira való visszavonatkoztatá- saikban kell hogy tanulmányozhatók legyenek. A valamennyi ismeretaktus vonatkozásában felvetendő jogosultságprobléma értelme csak ily módon válhat érthetővé, a megalapozott jogosultságigazolás s az ideális megala- pozhatóság vagy érvényesség lényege pedig megvilágíthatóvá, éspedig valamennyi megismerésfokozat vonatkozásában, mindenekelőtt persze a tudományos megismerésre vonatkozóan.

Hogy mit jelent az, hogy van tárgyiság, és mint létező és így létező megismerésszerűen igazolható, annak éppen magából a tudatból kell evidensen és így maradéktalanul érthetővé válnia. Ehhez pedig az egész tudatot kell tanulmányoznunk, minthogy az valamennyi alakzatában lehetséges megismerésfunkcióba lép. Amennyiben azonban minden tudat „valamiről való tudat”7, a tudat lényegének tanulmányozása magában foglalja a tudatjelentés és a tudattárgyiság mint olyan lényegtanulmányozását is. A tárgyiság bármely fajának általános lényege szerint történő tanulmányozása (oly stúdium, amely az ismeretelmélettől és tudatkutatástól messze eső érdekeket követhet) azt jelenti, hogy utánajárunk adottságmódozatainak, s ezen hozzájuk tartozó „tisztázó” eljárások során kimerítjük lényegi tartalmát. Ha a beállítódás itt nem irányul is a tudatmódozatokra és azok lényegé

nek kutatására, a tisztázás módszere mégis azt eredményezi, hogy e tevékenységünk során nem mellőzhetjük az elgondolásmódokra és az adottságmódokra vonatkozó reflexiót. Megfordítva viszont a tudat lényegelemzése szempontjából nélkülözhetetlen a tárgyiság valamennyi alapfajának tisztázása, amely tehát benne foglaltatik a lényegelemzésben; ténylegesen azonban csak az olyan ismeret- elméleti analízisben, amely a korrelációk vizsgálatában látja a maga feladatát. Ezek szerint valamennyi ilyen - bár relatíve különválasztandó - stúdiummal fenomenológia címen foglalkozunk.

Ezzel olyan tudományra bukkanunk, amelynek roppant terjedelméről kortársainknak még csak fogalmuk sincsen, s amely a tudatról szóló tudomány ugyan, mindazonáltal nem pszichológia, nem a tudatról szóló természettudomány, hanem a tudat fenomenológiája. S minthogy itt mégsem véletlenszerű kétértelműségről van szó, eleve várható, hogy a fenomenológia és a pszichológia igen közeli kapcsolatban állnak egymással, amennyiben mindketten a tudattal foglalkoznak, mégha különböző módon és különböző „beállítódásban” is; amit úgy szeretnék jellemezni, hogy míg a pszichológiának az „empirikus tudattal” van dolga, a tudattal a tapasztalati beállítódásban, a természet összefüggésében ottlé- tezővel, addig ezzel szemben a fenomenológiának a „tiszta” tudattal, azaz a tudattal a fenomenológiai beállítódásban.

Amennyiben mindez helytálló, úgy a következő eredményre jutunk: igaz ugyan, hogy a pszichológia épp oly kevéssé filozófia és épp oly kevéssé lehet az, mint a fizikai természettudomány, mégis a filozófiához lényegi

okokból - ti. a fenomenológia közegén keresztül - közel áll, és sorsában a legbensőségesebben összekapcsolódik vele. Végül is szinte előre látható, hogy minden pszichologisztikus ismeretelméletnek úgy kell keletkez- nie, hogy félreérti az ismeretelmélet problematikájának voltaképpeni értelmét, s azt a hibát követi el, hogy összecseréli a tiszta és empirikus tudatot, vagy ami ugyanazt jelenti: „naturalizálja” a tiszta tudatot.

Valóban ez az én felfogásom, melyhez a továbbiakban még számos megvilágító megjegyzést kívánok fűzni.

Amit az imént csupán általánosságban vázoltunk, és különösképpen, ami a pszichológia és filozófia közeli affinitásáról elhangzott, mindenesetre nagyon kevéssé áll a modern egzakt pszichológiára, amely annyira idegen a filozófiától, amennyire ez egyáltalában lehetséges. Ámde mégannyira tartsa is magát ez a pszichológia kísérleti módszerei folytán az egyetlen túdományos pszichológiának, és nézze bár mégannyira is le az „íróasztal-pszichológiát”: azt a véleményt, miszerint ez a pszichológia lenne a pszichológia, a teljes értelemben vett pszichológiai tudomány, mindazonáltal kénytelen vagyok súlyos következményekkel eltévelyedésnek nyilvánítani. Ennek a pszichológiának az az alapvető jellemvonása, hogy félresöpör minden közvetlen és tiszta tudatelemzést - nevezetesen az immanens szemlélés különböző irányaiban kínálkozó adottságoknak rendszeresen végrehajtandó „analízisét” és „leírását” - , és pszichológiai vagy pszichológiailag releváns tények indirekt megállapítására koncentrál, amely tényeknek az értelme ugyanakkor ilyen

tudatelemzés nélkül mindenképpen csupán külsődlegesen válik érthetővé. Pszichofizikai szabályszerűségeinek kísérleti megállapítása érdekében e pszichológia beéri olyan durván osztályozó fogalmakkal, mint észlelés, fantáziaszemlélet, kijelentés, számolás és elszámolás, nagyságbecslés, újrafelismerés, elvárás, megőrzés, feledés stb., s természetesen megfordítva is áll, hogy azoknak a fogalmaknak háttéralapja, amelyekkel operál, körülhatárolja azt, milyen kérdéseket tehet fel, és mit képes megállapítani.

Bátran elmondhatjuk, hogy a kísérleti pszichológia úgy viszonylik az eredeti pszichológiához, mint a társadalomstatisztika az eredeti társadalomtudományhoz. Az ilyen statisztika érdekes dolgokat gyűjt, értékes szabály- szerűségeket fedez fel bennük, de meglehetősen közvetett jellegűeket. Ezek értelmezésére, valódi megfejtésére csak egy eredeti társadalomtudomány képes, olyan társadalomtudomány, amely a szociológiai fenomé- neket közvetlen adottságokká teszi, és lényegük szerint vizsgálja. Hasonlóképpen: a kísérleti lélektan esetleg elérheti azt, hogy segítségével értékes pszichofizikai tényeket és szabályosságokat állapítunk meg, tudattudomány nélkül azonban, amely rendszeresen, immanensen vizsgálja a pszichikait, e tények és szabályozások mélyebb megértése és végleges tudományos értékelése nem történhet meg.

Az egzakt pszichológia művelőiben egyáltalán nem tudatosodik eljárásuknak ez a nagy fogyatékossága, és annál kevésbé történhet ez meg, minél élénkebben tiltakoznak az önmegfigyelés módszere ellen, és minél több energiát fordítanak arra, hogy a kísérleti mód

szer segítségével küzdjék le önnőnmaga hiányosságát; olyan módszer hiányosságának a leküzdéséről van szó, amely - mint az kimutatható - szóba sem jön az itt teljesítendő feladat megoldása szempontjából. A kifejezetten pszichikai dolgok sokkal erősebbek annál, mintsem hogy a tudatelemzések elkerülhetőek lennének. Csakhogy ez rendszerint fenomenológiai naivitással történik, ami pedig feltűnő ellentétben áll azzal a kétségtelen komolysággal, mellyel ez a pszichológia az egzaktságra törekszik, és melyet - tekintettel célkitűzéseinek igénytelenségére - bizonyos szférákban el is ér. Ez a helyzet mindazokban az esetekben, ahol a kísérleti megállapítások szubjektív érzéki jelenségekre vonatkoznak, melyeknek leírását és jellemzését éppen úgy kell végrehajtani, mint az „objektív” jelenségekét, vagyis a tulajdonképpeni tudatszférába átvezető fogalmak, magyarázatok minden bevonása nélkül; továbbá ott is, ahol a megállapítások a tulajdonképpeni pszichikai durván körülhatárolt osztályára vonatkoznak, melyek erre a fenomenológiai naivitásra mélyebb tudatelemzések híján eleve bőséges alkalmat nyújtanak, amennyiben lemondunk arról, hogy e megállapítások voltaképpeni pszichológiai értelmének utánajárjunk.

Annak, hogy ezek az alkalmi elemzések hibásan közelítenek meg mindent, ami radikálisan pszichológiai, az az oka, hogy az itt elvégzendő munka értelme és módszere, valamint a tudatbeli differenciáknak az a végtelen gazdagsága, ami a módszertanilag gyakorlatlanok számára különbség nélkül egybefolyik, csupán egy tiszta, rendszeres fenomenológiában kerül felszínre. Ily módon a modern egzakt pszichológia éppen azáltal válik

de facto tudománytalanná, hogy módszertanilag már most tökéletesnek és szigorúan tudományosnak tartja magát; tudománytalanná válik annak ellenére, hogy utána kíván járni annak, mi is a pszichofizikai szabályszerűségek között fellépő pszichikainak az értelme, vagyis valódi pszichológiai megértéshez akar eljutni; ahogy megfordítva is, mindazokban az esetekben, amikora pszichikairól alkotott tisztázatlan elképzelések, a mélyebbre ható ismeretek iránti minden fáradozás ellenére, homályos problémafeltevésekhez, s ennek következtében puszta látszateredményekhez vezetnek. A kísérleti módszer nélkülözhetetlen - mint mindenütt, ahol interszubjektív tényösszefüggések rögzítéséről van szó. Ámde a kísérleti módszer már előfeltételezi azt, amit semmiféle kísérlet sem képes elvégezni: magának a tudatnak az elemzését,

Azt a néhány pszichológust - így Stumpfot, Lippset és másokat - , akik felismerték a kísérleti lélektannak ezt a hiányosságát, akik méltányolni tudták Brentano hatalmas jelentőségű, korszakalkotó kezdeményezését, s azon fáradoztak, hogy Brentanónak az intencionális élmények analitikus leíró vizsgálatát illető kezdeményezéseit továbbfolytassák, a kísérletező fanatikusok vagy semmibe vették, vagy csupán kísérleti tevékenységüket méltányolták, amennyiben ezen a területen is tevékenykedtek.8 Egyébként pedig újra és újra támadják őket mint skolasztikusokat. Meglepő lesz majd a jövő nemzedékek szemében, hogy az első újabb kísérleteket, melyek az immanens szférát komolyan és az immanens elemzés - avagy, miként mi pontosabb belátás alapján mondanánk: a lényegelemzés - egyedül lehetséges módján próbálták föltérképezni,

skolasztikaként bélyegezhették meg és söpörhették félre. Ez viszont csak azért történhet meg, mert az ilyen vizsgálódások természetes kiindulópontját a pszichikai nyelvileg szokásos megnevezései képezik, azután pedig, beleélve magunkat azok jelentésébe, olyan fe- noméneket vizsgálunk, amelyekre «zék a megjelölések csak lazán, kétértelműen vonatkoznak. Bizonyára a skolasztikus ontologiz- mus is a nyelv által hagyja magát vezetni (amivel korántsem állítom azt, hogy minden skolasztikus vizsgálódás ontológiai lett volna), ám azután elvész abban, hogy a szavak jelentéséből analitikus ítéleteket akar nyerni s közben úgy véli, hogy ezáltal tényismeretekre tett szert. Vajon a fenomenológiai analitikust, aki egyáltalán nem von le ítéleteket szófogalmak- bói, hanem belepillant a fenoménekbe, melyeket a nyelv az illető szavakkal kelt bennünk, vagy elmélyed azokba a fenoménekbe, amelyek tapasztalati fogalmak, matematikai fogalmak stb. teljes szemléleti realizálását alkotják- a fenomenológiai analitikust vajon ezért már skolasztikusnak kell bélyegezni?

Megfontolandó, hogy minden pszichikai, ha abban a teljes konkrétságban vesszük, melyben a pszichológia és a fenomenológia elsődleges vizsgálati tárgya kell legyen, a többé vagy kevésbé komplex jellegű „valamiről való tudat” jellegével bír; hogy ennek a „valamiről való tudat”-nak káprázatosán nagy számú alakzata van; hogy mindazok a kifejezések, amelyek a vizsgálódás kezdetén arra szolgálhatnának, hogy elősegítsék a problémák tisztázását és megértetését, továbbá az objektív leírást, szétfolyóak és többértelműek; és hogy ezért azután nem lehet mással kezdeni, mint a legelőbb szembetűnő durva kétértelműsé

gek megvilágításával. A fenomének bevégzett elemzése lenne az előfeltétele annak, hogy a tudományos nyelvet véglegesen rögzíthessük- ettől azonban még igen távol vagyunk -, amíg pedig ezt nem hajtottuk végre, a vizsgálódás előrehaladása - kívülről szemlélve - maga is nagyrészt csupán új, most először napfényre kerülő kétértelműségeknek, mégpedig a megelőző vizsgálódásokban állítólag már rögzített fogalmak kétértelműségeinek kimutatásából áll. Ez nyilvánvalóan elkerülhetetlen, hiszen a dolgok természetében gyökerezik. Ennek megfelelően kell megítélni, milyen mély belátásról tanúskodik, s milyen jellegű az a lebecsülő tónus, mellyel a pszichológia egzaktságának és tudományosságának hivatott védelmezői a „pusztán verbaliszti- kus”, pusztán „grammatikai” és „skolasztikus” elemzésekről beszélnek.

A skolasztika elleni élénk reakció korszakának ez volt a jelszava: „Félre az üres szóelem- zésekkkel!” Magukat a dolgokat [die Sachen selbst] kell kikérdeznünk. Vissza a tapasztalathoz, a szemlélethez, mert egyedül ez kölcsönözhet szavainknak értelmet és ésszerű jogosultságot. Nagyon helyes! Ámde mik is hát azok a dolgok, és miféle tapasztalat az, melyhez a pszichológiában vissza kell nyúlnunk? Talán azok a válaszok lennének a dolgok, melyeket a kísérleti személyek adnak, amikor a kísérlet során kikérdezzük őket? És az ő válaszként adott kijelentéseik értelmezése lenne a pszichikairól való „tapasztalat”? Az experimentalisták maguk is azt fogják állítani, hogy ez szekundér tapasztalat csupán; a pri- mér ott található maguknál a kísérleti személyeknél, továbbá a kísérletező és értelmező pszichológusoknál is, de csak a maguk koráb

bi önészleleteiben, amelyek jó okokból nem önmegfigyelések, és nem lehettek azok. Az experimentalisták nem kevéssé büszkék arra, hogy mint az önmegfigyelés és - amint mondjá k - a kizárólagosan önmegfigyelésen alapuló íróasztal-pszichológia fölényes kritikusai, a kísérleti módszert úgy alakították ki, hogy az a közvetlen tapasztalatot csak a „véletlen, nem várt, nem szándékosan előidézett tapasztalatok”* formájában használja fel, a rossz hírbe kevert önmegfigyelést pedig teljesen kiküszöböli. Bizonyos vonatkozásban, ha figyelmen kívül hagyjuk az erős túlzásokat, kétségtelenül valami jó is rejlik ebben; másrészt azonban világossá kell tennünk ennek a pszichológiának egy - amint ez számomra kétségtelennek tűnik - elvi tévedését: hogy ugyanis az idegen tapasztalatok beleérző megértésén végrehajtott elemzést, valamint a saját, annak idején meg nem'figyelt élményeiknek az elemzését, a fizikai természettudomány tapasztalatanalízisével - még ha indirekt tapasztalatanalízisével is - egy szintre helyezi, s ily módon ténylegesen azt hiszi, saját maga - a pszichológia - elvileg ugyanabban az értelemben a pszichikairól szóló tapasztalati tudomány, ahogy a fizikai természettudomány a fizikairól szóló tapasztalati tudomány. Figyelmen kívül hagyja bizonyos tudatelemzések specifikus sajátságát, mely elemzéseket előzetesen el kellett volna végezni, hogy a naiv tapasztalatokból (legyenek azok megfigyelésen alapulók vagy sem, az aktuális tudatjelenségek kereteiben vagy emlékezetben vagy beleérzésben lejátszódok)

* Vö. Wundt. Logik. II. 2. kiad. 170. old.9

tudományos értelemben vett tapasztalatok származhassanak.

Próbáljuk meg ezt közelebbről megvilágítani.A pszichológusok úgy vélik, hogy minden

pszichológiai ismeretüket a tapasztalatnak köszönhetik; azoknak a naiv visszaemlékezéseknek, vagy ezen emlékekbe való bevérzéseknek, amelyek a kísérlet módszertani fogásainak jóvoltából tapasztalati következtetések alapjává válhatnak. A naiv tapasztalati adottságok leírása s a vele együtt járó immanens analízis és fogalmi megragadás eközben meghatározott fogalmi apparátus segítségével történik; e fogalmak tudományos értékének pedig minden további módszertani lépés számára döntő jelentősége van. E fogalmak — amint az könnyen belátható - a kísérleti kérdésfeltevés és módszer természetéből következően a további eljárásban mindenkor változatlanok maradnak, s így maguk is részeivé válnak a végeredményeknek, tehát az állítólagos tudományos tapasztalati ítéleteknek is. Másrészről viszont tudományos értékük nem lehet meg kezdettől fogva, de nem is szármáz^ hat a kísérleti személy és a kísérletvezető mégoly nagy mértékben felhalmozott tapasztalataiból sem, nem nyerhetők semmiféle tapasztalati megállapításból logikailag: itt van hát a helye a fenomenológiai lényegelemzésnek, amely - bármilyen szokatlanul és ellenszenvesen csengjék is a naturalista pszichológusok számára - a legkevésbé sem empirikus elemzés, és nem is lehet az.

Locke óta mind a mai napig összecserélik azt az empirikus tudat fejlődéstörténetéből hajánál fogva előráncigált megállapítást (amely tehát már előfeltételezi a pszichológiát), mely szerint minden fogalmi képzet korábbi tapasz

tálatokból „származik, azzal az ettől teljesen különböző meggyőződéssel, mely szerint minden fogalom a maga lehetséges használatának (például leíró ítéletekben való használatának) jogalapját a tapasztalatból meríti; ami itt azt jelenti, hogy csak arra való tekintettel, amit valódi észlelések vagy emlékezések szolgáltatnak - csak így lehet jogalapot találni a fogalom érvényességére, arra, hogy lényeg- szerű-e vagy lényegtelen, továbbá, hogy ér- - vényesen alkalmazható-e az előforduló egyes esetekben. A leírás során az észlelés, emlékezés, fantáziaképzet, kijelentés stb. szavakat használjuk. Az immanens komponensek milyen bőségéről tanúskodik csupán egyetlen ilyen szó is, olyan komponensekről, melyeket „fölfogva” helyezünk bele a leírtakba anélkül, hogy azokat benne analitikusan találtuk volna meg. Vajon elégséges-e, ha ezeket a szavakat mindennapi értelmükben, abban a homályos, teljesen kaotikus értelemben használjuk, melyre azok nem tudni miképpen, a tudat „történetében” tettek szert? Ám mégha tudnánk is: változtatna-e ez azon, hogy a meghatározatlan fogalmak meghatározatlanok, és ennélfogva nyilvánvalóan tudománytalanok? Használhatjuk őket, míg nincs jobb helyettük, abban a reményben, hogy az élet gyakorlati céljainak megfelelő durva megkülönböztetések esetében találóak. De igényt tarthat-e „egzaktságra" egy olyan pszichológia, amely az objektumait meghatározó fogalmakat tudományosan nem rögzíti, módszertanilag nem munkálja ki? Természetesen épp oly kevéssé, mint az a fizika, amelyik beérné az olyan köznapi fogalmakkal, mint „nehéz”, „meleg”, „tömeg”. A modern pszichológia nem a „lélek- ről”, hanem a „pszichikai fenoménekről” szóló

tudomány kíván lenni. Ha pedig ez a célja, akkor képes kell legyen arra, hogy ezeket a fenoméneket fogalmi szabatossággal leírja és meghatározza. Módszertani munka során kell önmaga számára a szükséges szabatos fogalmakat elsajátítania. Hol és mikor végezték el ezt a módszertani munkát az „egzakt” pszichológiában? Hiába keresgélünk a roppant terjedelmű irodalomban.

A kérdés: miként válhat a természetes, „zavaros” tapasztalat tudományos tapasztalattá, miként lehet belőle objektíve érvényes tapasztalati ítélet - ez minden tapasztalati tudomány kardinális módszertani kérdése. Nem in abstracto és semmi esetre sem filozófiai tisztaságában kell feltenni és megválaszolni: történelmileg a tettek által nyerünk reá feleletet, azaz úgy, hogy a tapasztalati tudomány zseniális úttörői in concreto s intuitíve felfogják a szükséges tapasztalati módszer értelmét, és ezt egy hozzáférhető tapasztalati szférában egyértelműen követve, egy darabka objektíve érvényes tapasztalati meghatározottságot működésbe hoznak, a tudományt pedig ezzel a maga kezdetén átlendítik. A motívumokat, melyek eljárásaikhoz vezetnek, nem valamiféle kinyilatkoztatásnak köszönhetik; maguknak a tapasztalatoknak az értelmében, illetve a bennük adott „lét” értelmében való elmélyedés vezet el hozzájuk. Mert, bár „adva van”, a „meghatározatlan” tapasztalatban e lét csupán „zavarosan” van adva, s így szükségképpen vetődik fel a kérdés: nos, hát miként létezik valóban, miként kell objektíve érvényesen meghatározni; miként, azaz milyen jobb (és miként javítható) „tapasztalatok” által - milyen módszer segítségével? A külső természet megismerésében a naiv tapasztalattól a tudo

mányoshoz, a meghatározatlan mindennapi fogalmaktól a teljesen világos tudományos fogalmakhoz, mint ismeretes, csak Galilei tette meg a döntő lépést. A pszichikainak, a tudat szférájának a megismerését illetően itt van nekünk ugyan a „kísérleti-egzakt" pszichológia, amely az egzakt természettudomány teljes jogú társának tekinti magát, ám amely - bármily kevéssé van is ennek tudatában - , a dolog lényegét illetően megrekedt a Galilei előtti korban.

Mindenesetre eléggé meglepő, hogy ennek nincsen tudatában. Megértjük, hogy a tudomány előtti naiv természetbúvárt a természetes tapasztalat teljesen kielégítette, hogy semmi sem hiányzott neki, tudniillik semmi olyan, amit magának a természetes tapasztalatnak az összefüggésében a természetes- naiv tapasztalati fogalmak segítségével ne lehetett volna kimutatni. Naivitásában egyáltalán nem sejtette, hogy a dolgoknak valamely „természetük” van, és hogy azt bizonyos egzakt fogalmak segítségével tapasztalati-logikai eljárás során meg lehet határozni. A pszichológia azonban a maga intézményeivel és precíziós készülékeivel, a maga éleseszűen kigondolt módszereivel, joggal érzi magáról, hogy a fölé a szint fölé emelkedett, melyet a régebbi korok naiv tapasztalati lélekismerete képviselt. Sőt gondja volt arra is, hogy módszere felett állandóan gondos, folytonosan megújuló reflexiót gyakoroljon. Miként kerülhette el a figyelmét az, ami elvi szempontból mindennél fontosabb? Miként kerülhette el a figyelmét, hogy tisztán pszichológiai fogalmainak, melyek nélkül egyszerűen nem boldogulhat, szükségképpen olyan tartalmat tulajdonít, amelyet nem egyszerűen a tapasztalatban

adottból merít, hanem amelyet arra alkalmaz? Hogy mihelyt a pszichikai értelméhez közeledik, elkerülhetetlenül fogalmi elemzéseket végez (ti. említett fogalom-tartalmainak elemzését), és érvényesnek ismer el olyan megfelelő fenomenológiai összefüggéseket, amelyeket a tapasztalatra alkalmaz, amelyek azonban a tapasztalattal szemben a prioriak? Miként kerülhette el a figyelmét, hogy a kísérleti módszer előfeltevései, amennyiben e módszer valóban pszichológiai ismeretre akar szert tenni, nem alapulhatnak önmagukon, s hogy eljárása alapjaiban különbözik a fiz ikáétó l, amennyiben az éppen elvei-ből eredően kiküszöböli a fenomenálisát, hogy az abban kifejezésre jutó természetet kutassa; míg ezzel szemben a pszichológia mégiscsak magukról a fenoménekről szóló tudomány óhajtana lenni?

Nos, mindez mégis elkerülhette, el kellett hogy kerülje a figyelmét, részben naturalista beállítódásánál fogva, részben pedig azért, mert azon buzgólkodott, hogy a természettudományoknak nyomába eredjen, s így a kísérleti eljárást mindennél fontosabbnak tartotta. Miközben fáradságot nem kímélve, gyakran rendkívül éleselméjűen a pszichofizikai kísérletek lehetőségeit mérlegelte, experimentális kísérleti utasításokat készítve, a legérzékenyebb készülékeket konstruálva, előre felderítve minden lehetséges hibaforrást és így tovább:, eközben elmulasztott utánajárni annak, hogy miként, milyen módszerrel lehet azokat a fogalmakat, amelyek a pszichológiai kijelentésekben lényeges szerepet játszanak, zavaros állapotukból kiemelni, világossá s objektíve érvényessé tenni. Elmulasztotta fontolóra venni, hogy a pszichikai

nem valamely természetet ír le, hanem sokkal inkább olyan sajátos „lényeggel” rendelkezik, amely minden pszichofizikát megelőzően szigorúan és tökéletes adekvátsággal kutatandó. Nem vette fontolóra, mi rejlik a pszichológiai tapasztalat „értelmében”, s hogy a pszichikai értelmében vett lét önmagától milyen „követelményeket" támaszt a módszerrel szemben.

A fizikai-kémiai módszer példaképét utánzó természettudományi módszer délibábja tehát már kezdettől fogva - a XVIII. századtól - állandóan zavaróan hat az empirikus pszichológiára. Eleve biztosak benne, hogy - elvi általánosságban tekintve - minden tapasztalati tudomány módszere azonos, tehát a pszichológia módszere ugyanaz, mint a fizikai természetet kutató tudományé. A metafizika sokáig szenvedett a hamis utánzás betegségében, részben a geometria, részben a fizika módszerét kívánva lemásolni; most megismétlődött ugyanez a folyamat a pszichológiában. Nincs minden jelentőség híján az a tény, hogy a kísérleti-egzakt pszichológia megteremtői fiziológusok és fizikusok voltak. Az igazi módszer mindenkor a vizsgálandó dolgok [Sachen] természetéhez igazodik, nem pedig előítéleteinkhez és mintaképeinkhez. A természettudomány a naív-érzékileg megjelenő dolgok meghatározatlan szubjektivitásából állítja elő az egzakt objektív tulajdonságokkal rendelkező objektív dolgokat. Ekként kell, mondják, a pszichológiának is a naiv felfogás pszichológiai bizonytalanságát objektíve érvényes meghatározottságra emelnie, és ezt teljesíti az az objektív módszer, amely magától értetődően megegyezik a természettudo

mány számtalan siker által fényesen igazolt kísérleti módszerével.

Holott az, hogy miként válnak a tapasztalat adottságai objektív meghatározottságokká, és hogy milyen értelemmel bír mindenkor az „objektivitás” és az „objektivitás meghatározása”, hogy milyen funkciót képes a kísérleti módszer mindenkor betölteni, az az adottság saját értelmétől függ, illetve attól az értelemtől, melyet az illető tapasztalati tudat (mint éppen erről, nem pedig másik létezőről való vélekedés) neki lényege szerint tulajdonít. A természettudományt mintaképnek tekinteni - ez majdnem kikerülhetetlenül azt jelenti, hogy eldologiasítjuk a tudatot, ez pedig eleve értelmetlenségekhez vezet, melyekből viszont az egyre újabb és újabb értelmetlen problémafeltevések, hamis kutatási irányok iránti hajlandóság fakad. Vegyük szemügyre ezt kissé tüzetesebben.

Egyedül a tér- és időbeli testi világ [Körper- welt] nevezhető a szó pregnáns értelmében természetnek. Minden egyéb individuális létezés, vagyis a pszichikai - második értelemben vett természet, és ez alapvető lényegbeli különbséget teremt a természettudományi és a pszichológiai módszer között. A testi létezés elvileg csupán közvetlen tapasztalatok, azaz észleletek sokaságában tapasztalható mint individuálisan identikus. Csak a testi létezés tapasztalható ezért sok szubjektum által individuálisan identikusként és írható le interszub- jektíve azonosként - ha tudniillik az észleleteket különböző „szubjektumokra” elosztottan gondoljuk el. Valamennyiünknek ugyanazok a dologiságok (dolgok, folyamatok stb.) vannak a szemünk előtt, s valamennyien „természetük” szerint határozhatjuk meg őket. „Ter

mészetük” azonban azt jelenti: a dologiságok a tapasztalatban sokféleképpen változó „szubjektív jelenségekben” mutatkoznak, mégis tartós vagy változó „sajátossággal" időbeni egységekként állnak ott, az egy térrel, egy idővel rendelkező egy testi világ vala- mennyiüket egybekötő összefüggésében egybekapcsolódva. Csupán ebben az egységben azok, amik, csak az őket egymáshoz kötő vagy egybekapcsoló kauzális összefüggésben tartják meg - éspedig „reális tulajdonságok” hordozójaként - individuális identitásukat (szubsztanciájukat). Valamennyi dologi-reális tulajdonság kauzális, valamennyi testi létező a lehetséges változások törvényeinek van alávetve, és ezek a törvények az identikusra, a dologra vonatkoznak, a dologra, nem magáért valóan, hanem a dologra az egyetlen természet egységes, valóságos és lehetséges összefüggésében. Minden dolognak megvan a saját természete (mint foglalata annak, ami ő: ő, az identikus), annálfogva, hogy kauzalitások egységpontja az egy min- denség közepette. Reális tulajdonságok (dologi-reális testi tulajdonságok) - nem más ez, mint valamely identikus dolog kauzális törvényszerűségek által megszabott változáslehetőségeinek megnevezése, amely identikusát tehát csupán ezekre a törvényekre visszanyúlva határozhatunk meg abban a tekintetben, hogy micsoda. A dologiságok azonban mindenkor a közvetlen tapasztalás egységeiként, különféle érzéki jelenségek egységei

dként adódnak. Az érzékileg megragadható változatlanságok, változások és változási függőségek szabnak mindenütt irányt a megismerésnek, és töltik be egyúttal a „meghatározatlan” médium szerepét is számára, annak a

médiumnak a szerepét, melyben az igazi, objektív, fizikailag egzakt természet megjelenik, és amelynek a szűrőjén keresztül a gondolkodás (mint tudományos tapasztalati gondolkozás) kihámozza, megkonstruálja az igazat.*

Mindez nem olyan valami, amit a tapasztalás dolgaihoz és a dolgok tapasztalásához csak úgy hozzáköltünk, hanem fordítva, eltö- rülhetetlenül hozzá tartozik lényegükhöz, éspedig oly módon, hogy minden intuitív és következetes vizsgálata annak, hogy mi a dolog a maga igazságában - a dolog, amely mint a tapasztalat tárgya mindenkor valamiként, létezőként, meghatározottként s egyúttal meg- határozhatóként jelenik meg, megjelenéseinek és megjelenő környezetének váltakozásában azonban újra és újra másként létezőként jelenik meg - az erre vonatkozó minden vizsgálódás szükségképpen a kauzális ösz- szefüggésekhez vezet át, s megfelelő objektív tulajdonságok - mint törvényszerűek - meghatározásában teljesedik ki. A természettudomány tehát csak következetesen annak jár utána, hogy mi is az, aminek lenni maga a dolog mint tapasztalt dolog - hogy úgy mondjuk - jogot formál; ezt pedig meglehetősen homályosan úgy nevezi: „a másodlagos minőségek kikapcsolása", „kikapcsolása annak, ami a jelenségben csupán szubjektív” „a fennmaradó, elsődleges minőségek fenntartásával”. De talán több ez, mint homályos kifejezés; nem más, mint helyes eljárásának rossz elmélete.

* Figyelembe veendő, hogy a fenomenalitásnak ez a médiuma, amelyben a természettudományi szemlélet és gondolkozás állandóan mozog, nem tárgya a természettudományosgondolkozásnak. Új tudományok birkóznak meg vele, a pszihológia (amelyhez a fiziológia egy jó része is hozzátartozik) és a fenomenológia.

Forduljunk most a „pszichikum” „világa” felé, és korlátozzuk magunkat a „pszichikai feno- ménekre”, melyeket az új pszichológia a maga objektumterületének tekint; azaz egyelőre az Én-re és a lélekre vonatkozó problémákat kihagyjuk a játékból. Vessük fel tehát a következő kérdést: tudjuk, hogy minden fizikai tapasztalat és minden a dologiról való észlelet értelmében benne foglaltatik a „természeti” objektivitás; vajon benne foglaltatik-e minden pszichikainak az észleletében is? Mindjárt látni fogjuk, hogy a pszichikai szférájában tökéletesen mások a viszonyok, mint a fizikaiban. A pszichikai (ne értsük ezt metafizikailag, csupán hasonlattal élünk) monászokra oszlik, amelyeknek nincs ablakuk, és csupán a bele- érzés révén állnak kapcsolatban egymással. A pszichikai lét, a lét mint Jenőmén” elvileg nem olyan egység, melyet több különálló észlelésben individuálisan identikusként tapasztalhatnánk, még ugyanannak az alanynak több észlelésében sem. Más szóval, a pszichikai szférában nincs különbség jelenség és lét között, és ha a természet valamely lét, amely jelenségekben megjelenik, akkor a jelenségek maguk (melyeket a pszichológus a pszichikaihoz tartozónak tekint) nem jelentenek ismét olyan létet, ami a mögötte rejlő jelenségek révén jelenik meg - miként valamely jelenség észleletére vonatkozó bármely reflexió világossá teszi. így már világos: tulajdonképpen, hogy úgy mondjuk, csupán egyetlen természet van, az, amelyik a dologi jelenségekben megjelenik. Mindaz, amit a pszichológia legtágabb értelmében pszichikai feno- ménnek nevezünk, az magán- és magáért valóan tekintve éppenséggel fenomén, nem pedig természet.

A fenomén tehát egyáltalán nem „szub- sztanciális” egység, nincsenek „reális tulajdonságai”, nincsenek reális részei, sem reális változásai és semmiféle kauzális kapcsolatban nem áll semmivel (mindezeket a kifejezéseket természettudományi értelemben véve). Fenoméneknek természetet tulajdonítani, reális alkotórészeiket, kauzális összefüggéseiket kutatni - éppoly merő értelmetlenség, mintha a számok kauzális tulajdcpnságai, Összefüggései iránt érdeklődnénk. Értelmetlenség, mert olyasvalamit naturalizálnánk, aminek lényege az, hogy léte nem lehet természeti jellegű. Egy dolog az, ami; s az is marad a maga azonosságában mindörökre: a természet örök. Ami egy dolognak valóban reális tulajdonsága vagy tulajdonságmódosulása - egy természeti dolognak, nem pedig a gyakorlati élet érzéki dolgának, a dolognak „amiként az érzékileg megjelenik” - , azt objektív érvényességgel meghatározhatjuk, s új és új tapasztalatokkal hitelesíthetjük, igazolhatjuk. A pszichikai ezzel szemben, a „fenomén”, ahogyan jön, úgy is tűnik el, semmiféle maradandó identikus léttel nem rendelkezik, olyannal, amelyet természettudományi értelemben objektíve meghatározhatnánk, például úgy, hogy objektíve komponensekre bontanánk, tulajdonképpeni értelemben „analizálnánk”.

Hogy mi a pszichikai lét, azt a tapasztalat nem képes ugyanabban az értelemben közölni velünk, mint ahogy közli velünk, mi a fizikai lét. A pszichikait nem megjelenőként tapasztaljuk; á pszichikai - „megélés-élmény” és reflexióban szemlélt élmény, önmaga jeleníti meg önmagát mint önmagát, abszolút folyamatban, mint egy most és már „el is hangzott”, szemlélhető módon állandóan a már voltba

visszasüllyedő. Pszichikai lehet az is, amire visszaemlékezünk, amit e változott módon tapasztalunk, és a „visszaidézettben” valamely „észleltként volt” rejlik; „ismételten” visszaidézhetjük olyan felidézések során, melyek egységesek egy olyan tudatban, amelyik e felidézéseknek ismét úgy van tudatában, hogy felidézett vagy megőrzött valamit. Ebben az összefüggésben, és egyedül csak ebben, mint az ilyen „visszaidézések” identikusában „tapasztalható” és identifikálható a priori a pszichikai mint létező. Minden pszichikai, melyet/gy tapasztaltunk, belerendeződik azután- éppoly evidensen ezt is állíthatjuk - egy átfogó összefüggésbe, a tudat „monadikus” egységébe, egy olyan egységbe, amelynek önmagában semmi köze nincsen a természethez, a térhez, az időhöz, a szubsztancia- litáshoz és a kauzalitáshoz, hanem saját egészen egyedüli „formái” vannak. Két oldalról elhatárolatlan fenoménfolyam, melyen egy olyan intencionális vonal halad át, amely egyben a mindent átható egységnek úgyszólván az indexe, nevezetesen a kezdet és vég nélküli immanens „idő” vonaláé, azé az időé, melyet semmiféle kronométer nem mér.

Ha immanensen szemlélve végigtekintjük a fenomének e folyamatát, fenoméntől feno- ménhez jutunk (mindegyikük egység a folyamatban, de maga is mozgásban van) és mindig csak fenoménhez, soha máshoz. A szemlélt fenomén és tapasztalt dolog csak akkor

.lép egymással kapcsolatba, ha létrejön az immanens szemlélés és a dologi tapasztalat szintézise. A dologi tapasztalat, valamint az ilyen kapcsolattapasztalat médiumán keresztül fellép egyúttal a beleérzés is mint a pszichikai szemléletének egy faja, ami nem más,

mint betekintés egy második monadikus összefüggésbe.

Mennyiben lehetséges mármost ebben a szférában ésszerű kutatás, érvényes kijelentés? Mennyiben lehetségesek akárcsak olyan kijelentések is, mint amilyeneket - elnagyolt leírásokként - az imént tettünk'(említést sem téve egyéb dimenziókról)? Nos, magától értetődően csupán akkor lesz értelme a kutatásnak, ha tisztán átadja magát ama „tapasztalatok” értelmének, melyek a „pszichikusról” szóló tapasztalatként adódnak s ha eközben a „pszichikait” éppen annak vesszük és törekszünk meghatározni, mint aminek ez az így szemlélt szinte követeli, hogy vegyék és határozzák meg. Tehát mindenekelőtt akkor, ha a kutatás nem tűr meg semmiféle értelmetlen naturalizálást. A fenoméneket úgy kell vennünk - mondottuk - , amint adódnak, azaz mint a folyamatos tudomásul vettet vélekedést, megjelenést, előtérben tudomásul vettet, vagy háttérben tudomásul vettet, mint ezt a jelenként vagy megjelenítettként, elképzelt- ként vagy szignitívként, vagy leképezettként, szemléletiként vagy üres képzetként stb. tudomásul vettet. Mint olyat, ami ilyen vagy olyan változó beállítódásban, ilyen vagy olyan attencionális móduszban, így vagy úgy változik és alakul. Mindez „valamiről való tudat”- elnevezést viseli, bizonyos „jelentése” „van” és valami tárgyira „irányul”, mely tárgyi - hívják egy meghatározott szempontból „fikciónak” vagy „valóságnak” - mint „immanens tárgy”, mint „éppígy elgondolt" írható le, melyet a vélekedés ilyen vagy olyan móduszában gondolunk el.

Abszolút evidens, hogy e területen lehetséges kutatásokat folytatni, lehetséges e „ta

pasztalati” szférának a szellemében evidens kijelentéseket tenni; a nehézség csupán az, hogy be kell tartanunk a jelzett követelményt. Teljes egészében a „fenomenológiai” beállítódás következetességétől és tisztaságától függ, hogy egyértelműek vagy ellentmondásosak lesznek-e azok a vizsgálódások, melyeket itt el kell végeznünk. Nem könnyen győzzük le azt az ősi szokást, hogy naturalista beállítódásban élünk és gondolkozunk, és így a pszichikait naturalisztikusan meghamisítjuk. Továbbá nagyon sok függ annak belátásától is, hogy valóban lehetséges a pszichikainak „tisztán immanens” vizsgálata (a fenomenálisnak mint olyannak itt használt legtágabb értelmében); lehetséges olyasfajta kutatás, amilyent az imént általánosan jellemeztünk, és amely ellentétben áll a pszichikaira vonatkozó pszichofizikai kutatással, amit egyelőre nem vontunk be vizsgálódásainkba; ennek természetesen szintén megvan a maga jogosultsága.

De ha az immanens pszichikai magában véve nem természet, hanem a természet ellentéte, akkor mit kutatunk rajta „létként”? Nem határozható meg „objektív” identitásában mint olyan reális tulajdonságok szubsz- tanciális egysége, amelyeket állandóan újra meg kell ragadni, tapasztalattudományos módon meg kell határozni és meg kell erősíteni; nem emelhető ki az örök folyamatból; semmiféle interszubjektív érvényesség objektumává nem lehet - mit ragadhatunk meg hát rajta, mit határozhatunk meg, objektív egységként mit rögzíthetünk? Mindezt természetesen úgy értve, hogy megmaradunk a tiszta fenomenológiai szférában, figyelmen kívül hagyjuk tehát a dologilag tapasztalt testtel és a természettel való kapcsolatot. A felelet így hangzik: ha a

fenomének mint olyanok nem jellemezhetők a természet megjelöléssel, úgy mindazonáltal van nekik valamely, a közvetlen szemlélésben megragadható, éspedig adekvátan megragadható lényegük. Minden olyan érvényes kijelentés, amely a fenomé- neket közvetlen fogalmak segítségével írja le, lényegfogalom segítségével teszi ezt, tehát olyan fogalmi szójelentések segítségével, amelyek mintegy „beválthatóak” lényegszemléletre.

Minden pszichológiai módszer e végső alapját helyesen kell értelmeznünk. A naturalista beállítódás, amely közvetlenül mindannyiunkat béklyóba ver, amely képtelenné tesz bennünket arra, hogy eltekintsünk a természettől, és hogy a pszichikait ne pszichofizikai, hanem tiszta beállítottságban tegyük szemlélő vizsgálódás tárgyává, elrekesztette az utat egy hatalmas, páratlan eredményekkel kecsegtető tudomány felé, egy olyan tudomány felé, amely egyrészt egy teljes tudományos értékű pszichológia alapfeltétele, másrészt az a terület, ahol végrehajtható az igazi észkritika. Az eredendő naturalizmus béklyója megnehezíti számunkra azt is, hogy „lényegeket”, „ideákat” lássunk, vagy pontosabban: minthogy a lényegeket mégiscsak úgyszólván állandóan látjuk, azt nehezíti meg, hogy érvényesülni engedjük sajátosságaikat, ahelyett, hogy értelmetlenül naturalizálnánk őket. A lényegszemlélet nem rejt magában több nehézséget vagy „misztikus” titkot, mint az észlelés. Ha intiutíve teljesen megvilágítjuk, teljesen adpttá tesszük a magunk számára azt, hogy „szín”, akkor ami így adott, az a „lényeg”, és ha épp ilyen tiszta szemlélésben mintegy észlelésről észlelésre pillantva adottá

tesszük azt, ami „észlelés”, önmagában vett észlelés - a tetszőleges, folyékony észlelés- szingularitások ezen identitása-, akkor szemlé le tiig megragadtuk az észleléslényeget. Amilyen messzire terjed az intuíció, a szemléleti tudatosság, olyan messzire terjed a megfelelő „ideáció” (miként ezt a Logikai vizsgálódások bán nevezni szoktam), vagy a „lényegszemlélet” lehetősége is. Ha az intuíció tiszta, semmi tranziensen vele együtt értődő mozzanatot nem foglal magában, akkor a szemlélt lényeg adekvátan szemlélt, abszolút módon adott. A tiszta intuíció birodalma tehát átfogja azt az egész szférát is, melyet a pszichológus a „pszichikai fenomének” szférájának tekint, csakhogy azt tisztán magáért valóan, tiszta immanenciájában veszi. Hogy a lényegszemlélésben megragadott „lényegek” szilárd fogalmakban, legalábbis igen tág terjedelemben, rögzíthetők, és ezáltal lehetőséget adnak szilárd, a maguk nemében objektív és abszolút érvényű megállapításokra, ez mindazok számára magától értetődő, akik mentesek az előítéletektől. Lehet, hogy a legcsekélyebb színkülönbségek, a végső árnyalatok eltérései nem rögzíthetők, a „szín” különbsége a „hang”-tól azonban olyan határozott, hogy ennél biztosabb dolog nincs is a világon. S nem csupán az érzéki „tartalmak”, jelenségek (látott dolgok, fantomok stb.) lényegei ilyen abszolúte megkülönböztethető, rögzíthető lényegek; ugyanilyen abszolút módon tudjuk megkülönböztetni és rögzíteni a többi pregnáns értelemben pszichikainak a lényegét, az összes olyan Éh-„aktusok” és Én-állapotok lényegét is, melyek az olyan közismert elnevezéseknek felelnek meg, mint például: észlelés, fantázia, emlékezés, ítélet, érzés, aka-

raí, a maguk számtalan változatával. Csupán a végső „árnyalatok” maradnak kizárva, melyek a „folyás” imponderabiliái, viszont a „folyás” leírható típusosságának megvannak a maga „ideái”, amelyeket ha szemléletileg megragadunk és rögzítünk, abszolút megismerést tesznek lehetővé. Minden olyan pszichológiai megnevezés, mint amilyen az észlelés vagy az akarat, egyben a „tudatelemzések”, azaz a lényegkutatás rendkívüli terjedelmű domíniuma számára is elnevezésül szolgál. Olyan tágas területről van itt szó, amely e tekintetben csupán a természettudományokéval hasonlítható össze - bármilyen különösen hangozzék is ez.

Döntő jelentőségű mármost az a felismerés, hogy a lényegszemlélet a legkevésbé sem az ^észlelés, az emlékezés vagy más, ezekhez hasonló aktusok értelmében vett „tapasztalás”, sem pedig olyan empirikus általánosítás, amely a maga értelmében tapasztalati egyediségek ottlétét tételezné együttlétezé- sükben. A szemlélés a lényeget mint lényeglétet ragadja meg és egyáltalán nem tételez reális létezést. Ennek megfelelően a lényegmegismerés egyáltalán nem matter-of-fact- megismerés, semmit sem állít az individuális (mintegy természeti) létezést illetően. A lényegszemlélésnek, például az észlelés, az emlékezés, az ítélet stb. lényegi szemlélésének alapja, jobban mondva kiinduló aktusa lehet valamely észlelés, emlékezés, ítélet stb. észlelése, de ilyen alap lehet - persze csak a „világos” - fantázia is, amely egyáltalán nem tapasztalat, azaz nem ragad meg semmiféle létezést. A lényegszemlélést ez egyáltalában nem érinti, a lényegszemlélés mint lényegmegragadás szemléleti lényegű, s ez

éppenséggel másfajta szemlélés, mint a tapasztalás. Természetesen a lényegeket is elképzelhetjük meghatározatlanul, jelzésszerűen és hamisan tételezve - ezekről akkor csak véljük, hogy lényegek, s mihelyt áttérünk a szemlélésre, kiderül, hogy ellentmondásosak; a meghatározatlan tételezés azonban érvényesként is igazolódhat, ha visszatérünk a lényegadottság intuíciójához.

Minden ítélet, amely szilárd, adekvátan megalkotott fogalmakban adekvátan kifejezésre juttatja azt, ami a lényegben rejlik, azt, hogy miként függnek össze egy meghatározott faj vagy sajátosság [Besonderung] lényegei bizonyos más fajokkal vagy sajátosságokkal, miként egyesülnek egymással például „szemlélet” és „üres vélekedés”, „fantázia” és „észlelés”, „fogalom” és „szemlélet” és így tovább, miképpen „egyeztethetők össze szükségszerűen ezeknek és ezeknek a lenyeg- összetevőknek az alapján, mikent illenek egymáshoz mintegy „intencióként" es „Beteljesedésként” vagy megfordítva, miként egyez- tethetetlenek össze, miként alapozzák meg a „csalatkozás tudatát” és így tovább: minden ilyen ítélet abszolút, általánosan érvényes megismerés, és értelmetlenség lenne, ha mint egy meghatározott fajta lényegítéletet tapasztalati alapon akarnánk megokolni, megerősíteni vagy cáfolni őket. „Relation of idea”-t állapít meg, valami a priorit, abban a valódi értelemben, amely ugyan Hume szeme előtt lebegett, ám amelyet, minthogy nála lényeg és „idea” - mint az „impression” ellentéte - pozitivista módon egybemosódott, mégis el kellett vétenie.10 Ugyanakkor még Hume sem merészelt itt a maga szkepticizmusában következetes lenni, nem merészelte ugyanis az effajta

ismeretet - amennyiben meglátta azt - kétségbe vonni. Ha szenzualizmusa nem tette volna vakká „a valamiről való tudat” intencio- nalitásának egész szférája iránt, ha lényegvizsgálat alá vetette volna ezt a szférát, akkor nem a nagy „szkeptikus” lett volna, hanem az ész valóban „pozitív” elméletének megalapozója. Mindezek a problémák, amelyek őt az „Értekezésiben olyan szenvedélyesen izgatják, és amelynek nyomán aztán egyik zavarból a másikba keveredik, e problémák, amelyeket a maga álláspontjáról egyáltalán nem képes megfelelőképpen és tisztán megfogalmazni, teljes egészében a fenomenológia birodalmába tartoznak. E problémákat a tudatalakzatok lényegösszefüggéseinek nyomon követése, valamint a velük korrelatív és lényeg szerint hozzájuk tartozó intencionált tárgyiságok útján kell véglegesen megoldani, egyetemes szemlélő megértés során, mely semmiféle értelmes kérdést nem hagy többé nyitva. így például azt a roppant problémát sem, amely abban rejlik, hogy a tárgy, a róla való impressziók, illetve percepciók sokféle-

„ ségével ellentétben, identikus. Tényleg; hogyan is formálnak jogot a különféle észleletek, illetve jelenségek arra, hogy egy és ugyanazt a tárgyat „jelenítsék meg”, olyanformán, hogy a különféle észleletek-jelenségek számára és az őket egybekapcsoló egység- és identitás- tudat számára a tárgy „egy és ugyanaz” maradhat - e kérdést világosan csupán a fenomenológiai lényegvizsgálat vetheti fel s válaszolhatja meg (amire a megfogalmazásunk módja is már utal). Aki arra törekedne, hogy ezt a kérdést „tapaszta la tilag ” term észettudományosán válaszolja meg, csak azt árulná el, hogy teljesen értetlenül áll vele

szemben, és értelmetlenül félremagyarázza azt. Hogy egy észlelet, mint általában bármely tapasztalat, éppen ennek az éppen így orientált, éppen így színezett, megformált etc. tárgynak az észlelése, ez a dolog lényegéhez tartozik, bármi legyen is a helyzet a tárgy „egzisztenciájával”. Az, hogy ez az észlelés beleillik az észlelések valamely kontinuus - de nem tetszés szerinti - sorába, amelyben „ugyanaz a tárgy mindig más orientációban stb. mutatkozik”, ez ismét a lényegekre tartozik. Ez lenne a tudatelemzések széles, irodal- milag azonban még egyáltalában nem feldolgozott területe, ahol is a tudatelemzést, valamint fentebb a pszichikait - hogy jó-e maga a kifejezés, az érdektelen - olyan tágan kellene értelmezni, hogy mindazt jelölje, ami immanens, tehát minden, a tudat által véltet mint olyat, bármely értelemben. Az évszázadokon keresztül oly sokat vitatott eredetproblémák, ha megszabadítjuk őket a maguk hamis, értelmüket értelmetlenül kiforgató naturalizmusától - fenomenológiai problémák. így a „térképzet”, az idő-, a dolog-, a számképzet, az ok-, a hatás-„képzetek” eredetének a problémái stb. S ha már ezeket a tiszta problémákat értelmesen és határozottan megfogalmaztuk és megoldottuk, csak akkor lehet szó arról, hogy az ilyen képzeteknek mint az emberi tudat eseményeinek a keletkezését illető empirikus problémákat tudományosan megragadjuk és megoldásukhoz megragadható értelemmel ruházzuk fel őket.

De minden azon múlik, hogy az ember belátja és egészen piagáévá teszi, hogy éppoly közvetlenül, ahogyan egy hangot képes meghallani, képes valamely „lényeget” - a „hang”- lényeget, a „dologi jelenség”-lényeget, a

„szemléleti doIog”-lényeget, a „kép-megjele- nítés”-lényeget, az „ítélet”- vagy „akarat”-lé- nyeget stb. - is szemlélni, és képes rá, hogy a szemléletben lényegítéleteket alkosson. Másfelől azonban arról is szó van, hogy óvakodnia kell a Hume-i összecseréléstől, és annak megfelelően nem szabad felcserélnie a fenomenológiai szemlélést az „önmegfigyeléssel”, a belső tapasztalással, egyszóval olyan aktusokkal, amelyek lényegek helyett az ezeknek megfelelő egyediségeket tételezik.*

A tiszta fenomenológia mint tudomány, amennyiben valóban tiszta, és így a természet egzisztenciális tételezését teljesen mellőzi, csupán lényegkutatás lehet, nem pedig létezéskutatás; minden „önmegfigyelés” és minden ilyen „tapasztalat” alapján hozott ítélet keretein kívül fekszik. Az egyes a maga imma- nenciájában csupán „ez, itt!”-ként - tovafolyó észlelésként, emlékezésként és ehhez hasonlóként-tételezhető, és legjobb esetben a lényegelemzésnek köszönhető, szigorú értelemben vett lényegfogalmak alá rendelhető. Mert az individuum bár nem lényeg, de re n delkezik” lényeggel, mely lényeg evidens érvényességgel állítható róla. Am individuumként rögzíteni, az individuális létezés „világá-

* A „Logikai Vizsgálódások”-at, amelyek mint egy rendszeres fenomenológia töredékes kísérletei első ízben gyakorolnak lényegelemzést az itt jellemzett értelemben, ismételten félreértelmezik. Úgy vélik, mintha e mű az önmegfigyelés módszerét kísérelné meg rehabilitálni. Ennek az az oka, hogy a 2. kötet I. Vizsgálódásának „Bevezetésében” fogyatékosán utaltunk a módszerre, s a fenomenológiát leíró pszichológiaként jelöltük meg. A szükséges helyes értelmezést már megadta a Bericht über de- utsche Shriften zűr Logik in Jahren 1895-99. Az Archivs für syst. Philosophie IX. kötetében (1903). 397-400. old.

bán” számára valamely helyet kijelölni - erre a puszta szubszumpció nyilvánvalóan nem vállalkozhat. Számára a szinguláris örökké az arceipov [korlátlan] marad. Objektív érvényességgel csupán lényeget és lényegvonatkozásokat ismerhet meg, s ezzel egyúttal mindazt teljesíti is, mégpedig végérvényesen, ami minden empirikus megismerés és egyáltalában minden megismerés tisztázó megértéséhez szükséges: valamennyi formállogikai és természetlogikai, valamint minden egyéb vezető „elv” és a „lét” (természeti lét, értéklét etc.) és „tudat” velük bensőleg összefüggő valamennyi korrelációproblémája „eredetének” tisztázását.*

Térjünk át a pszichofizikai beállítódásra. Benne „a pszichikai” a maga teljes, sajátos lényegével egy testhez [Leib] és így a fizikai természet egységéhez rendelődik hozzá: az, amit

* Ez a határozottság, amellyel egy olyan korszakban fejezem ki magamat, amikor a fenomenológia kifejezés, ahelyett, hogy a filozófiai alaptudományra, a természet, a szellem, az ideák igazi metafizikájának propedeutikájá- ra alkalmaznák, a specialitások számára, az önmegfigyelés szférájában végzett egészen hasznos aprómunkára van fenntartva, mindenütt maga mögött tudja azokat a sok éven át folytatott és szívós vizsgálódásokat, melyeknek kibontakozó eredményeire göttingeni filozófiai előadásaim 1901 óta felépültek. Minthogy az összes fenomenológiai rétegek, s így a rájuk vonatkozó kutatások is belsőleg funkcionálisan összefonódnak, minthogy továbbá a tiszta metodika kialakítása rendkívüli nehézségekkel jár, nem tartanám üdvösnek, ha a szétszórt és még kérdéses eredményeket nyilvánosságra hoznám. Remélem, hogy nemsokára szélesebb körű nyilvánosság elé tárhatom időközben sokoldalúan megerősített és átfogó szisztematikus egységgé kikerekedett kutatásaimat, melyek a fenomenológiára és az ész fenomenológiai kritikájára vonatkoznak.

73 „

immanens észlelésben megragadtunk és lé- nyegszerűen mint immanensen észleltet felfogtunk, kapcsolatba lép az érzékileg észlelttel és ezen keresztül a természettel. Csupán e hozzárendelés által nyer az észlelt közvetett természeti objektivitást, nyer közvetve helyet a természet terében és órával mért idejében. Ez a fizikaitól való tapasztalati „függőség” bizonyos, közelebbről meg nem határozott mértékben módot nyújt arra, hogy a pszichikait individuális létként interszubjektíve meghatározzuk, s hogy a pszichofizikai vonatkozásokat növekvő mértékben vizsgálhassuk. Ez lenne a „pszichológiának mint természettudománynak” a birodalma, amely a szó szerinti értelemben pszichofizikai pszichológia és - ellentétben a fenomenológiával - empirikus tudomány.

Természetesen nem problémátlan dolog, ha a pszichológiát, a „pszichikai”-t vizsgáló tudományt csak a „pszichikai” fenoménekkel s e fenoméneknek a testtel való kapcsolataival foglalkozó tudománynak tekintjük. A pszichológiát de facto mégiscsak azok az ősi és elkerülhetetlen tárgyiasítások vezérlik, amelyeknek az olyan empirikus egységek, mint az ember és az állat, másrészt a lélek, a személyiség, illetve a személyiség jelleme, diszpozíciója a korrelátumai. Mindazonáltal céljaink szempontjából szükségtelen, hogy utánajárjunk ezen egységképződmények lényegelemzésének s annak a problémának, miként határozzák meg e képződmények önmaguktól a pszichológia feladatát. Annyi ugyanis azonnal világos, hogy ezek az egységek alapvetően másfajtájúak, mint a természet dologszerűségei, amelyek lényegük szerint árnyékolt-szilu- ettszerű jelenségek általi adottságok, míg a kérdéses egységekről ez semmiképp sem ál

lítható. Csak az „emberi testről” mint bázisról, nem pedig magáról az emberről mondható, hogy a dologi jelenség egysége, nem beszélve azután személyiségről, jellemről stb. Nyilvánvaló, hogy minden ilyen egység a mindenkori tudatfolyam immanens életegységére utal vissza minket, továbbá azokra a morfológiai sajátosságokra, amelyek a különböző immanens egységeket egymástól megkülönböztetik. Ennek megfelelően minden pszichológiai megismerés, még akkor is, ha elsődlegesen emberi egyéniségekre, jellemekre, diszpozíciókra irányul, arra kényszerül, hogy a tudat ezen egységeihez nyúljon vissza, s ezzel egyszersmind magukat a fenoméneket és azok összekapcsolódásait tanulmányozza.

E fejtegetések után most már minden kerülő út nélkül, világosan és a legmélyebb okokra alapozottan beláthatjuk azt, amire fentebb már utaltunk: hogy ugyanis minden közönséges értelemben vett pszichológiai megismerés előfeltételezi a pszichikai lényegismeretét, és hogy a remény, miszerint pszichofizikai kísérletek, valamint véletlenszerű belső észlelések ill. tapasztalások révén próbáljuk az emlékezés, az ítélet, az akarás és hasonlók lényegét földeríteni, hogy azután ezáltal jussunk el azokhoz a szigorú fogalmakhoz, amelyek a pszichikai szféra pszichofizikai kijelentésekben szereplő megjelölésének, valamint ezeknek a kijelentéseknek maguknak egyedül kölcsönöznek tudományos értéket - hogy ez a remény az értelmetlenség csúcsát jelenti.

A modern pszichológiának az alapvető hibája, mely megakadályozza, hogy igazi, valóban tudományos pszichológiává legyen, abban áll, hogy a fenomenológiai módszert nem ismerte fel és nem dolgozta ki. Hagyta, hogy

történeti előítéletek visszatartsák a minden megvilágító-tisztázó fogalmi elemzésben benne rejlő és az ilyen módszer kidolgozásának irányába mutató kezdemények hasznosításától. Ezzel függ össze, hogy a legtöbb pszichológus nem értette meg a fenomenológia már meglevő kezdeteit sem, sőt gyakran már a tisztán szemléleti beállítódásban végrehajtott lényegvizsgálatot is skolasztikus metafizikai szubsztrakciónak tartotta. Amit a szemlélő magatartásában ragadtunk meg és írtunk le, azt azonban csupán a szemlélő magatartásában lehet megérteni és ellenőrizni.

Mindazok után, amit kifejtettünk, világos, és - mint azt elég okom van remélni - hamarosan általánosan elismertté is válik, hogy egy a pszichikait a maga természeti vonatkozásaiban vizsgáló, ténylegesen kielégítő empirikus tudomány csupán akkor láthat munkához, ha a pszichológia rendszeres fenomenológiára épül, tehát akkor, ha a tudat lényegalakzatait és immanens korrelátumait szisztematikus összefüggésében, tisztán szemléletileg derítjük föl és rögzítjük; s ezek minden egyes fenomén fogalmának tudományos értelmére és tartalmára vonatkozóan normákat szabnak; normákat szabnak tehát azon fogalmak tudományos értelmére és tartalmára vonatkozóan, amelyekkel az empirikus pszichológia magát a pszichikait a saját pszichofizikai ítéleteiben kifejezi. Csak egy valóban radikális és rendszeres fenomenológia, melyet nemcsak úgy mellékesen és szórványos reflexiókban gyakorolunk, hanem a tudat roppant sokrétegű és bonyolult problémái iránti teljes odaadással s tökéletesen szabad, semmiféle naturalista előítélet által el nem vakított szellemben, csak ez képes arra, hogy a „pszichikai” - mind az egyéni, mind a közösségi

tudat szférájában levő pszichikai - megértését eredményezze. Csupán ez esetben fogja meghozni korunk hatalmas kísérletező tevékenysége, az összegyűjtött tapasztalati tények bősége - köztük sok igen értékes törvényszerűség - , kritikailag értékelve és pszichológiailag értelmezve, a maga valódi gyümölcseit. Akkor majd ismét elismerhetjük, amit a mai pszichológiáról semmiképpen sem lehet állítani: a pszichológia közeli, sőt a legközelebbi viszonyban áll a filozófiával. Akkor az antipszichologizmusnak az a paradoxona, hogy a megismerés elmélete egyáltalán nem pszichológiai elmélet, nem lesz botránykő többé, hiszen minden valamirevaló ismeretelméletnek szükségképpen a fenomenológiára kell épülnie, mely utóbbi így minden filozófia és pszichológia közös alapját alkotja. S akkor végre nem lesz lehetséges többé az a filozófiai látszatirodalom sem, amelyik manapság olyan dúsan burjánzik, s amely a legkomolyabb tudományosságra igényt tartva, természettudományi, mindenekelőtt „kísérleti lélektani alapon” tálalja számunkra ismeretelméleteit, logikai teóriáit, etikáit, természetfilozófiáit, pedagógiáit.* Valóban csak csodálkozhatunk, amikor ezt az irodalmat látjuk, milyen nagy mértékben hanyatlott az érzék azok iránt a

* Nem kevés ösztönzést kapott attól a körülménytől, hogy az az álláspont, mely szerint a pszichológia - magától értetődően az „egzakt” pszichológia- a tudományos filozófia alapja, szilárd axiómává vált, legalábbis a filozófiai fakultások természettudományi csoportjaiban, és e csoportok most a természettudósok nyomásának engedve nagyon buzgólko’dnak azon, hogy filozófiai professzorát is kapjanak azok a kutatók, akik a maguk területén

I talán nagyon kiválóak, a filozófiához azonban nincs érzékük, mint a kémikusoknak vagy a fizikusoknak.

mélységes problémák és nehézségek iránt, amelyeknek az emberi szellem legkiválóbb képviselői életük egész munkásságát szentelték, és sajnos, a valódi alaposság iránti érzék hanyatlásán is, amely magán a kísérleti lélektanon belül - annak az alapvető fogyatékosságának ellenére, amelytől felfogásunk szerint nem mentes - annyi nagyrabecsülést vált ki. Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a történelem sokkal szigorúbban ítéli majd meg ezt az irodalmat, mint a XVIII. század sokat szapult populáris filozófiáját.*

* Miközben ezt a tanulmányt írtam, véletlenül kezembe került dr. M. Beiger pompás referátuma a „Bericht über den IV. Kongress für experimentielle Psychologie in Innsbruck” (Leipzig 1911 )-ben „A beleérzés lényegéről és jelentőségéről”. Igen tanulságos módon fáradozik a szerző azon, hogy azokat az igazi pszichológiai problémákat, amelyek a beleérzés leírását es elméletét illető eddigi kísérletekben jelentkeztek es reszben homályosan egymásra is zsúfolódtak, kulonvalassza, és megtárgyalja mindazt, ami megoldásukra vonatkozóan történt: az egyes kísérleteket és az elért eredményeket. A gyűlés, mint a vitajelentésből kitűnik (id. h. 66. old.) rosszul hálálta azt meg neki. Hangos helyeslés mellett jelentette ki Martin kisasszony: „Amikor idejöttem, azt vártam, hogy a beleérzés területén végzett kísérletekről hallok valamit. És valójában mit kellett hallanom - csupa régi, ősrégi elméletet. Semmiféle kísérletezésről ezen a területen. Ez nem filozófiai társaság. Nekem úgy tűnik, eljött már az idő, hogy annak, aki ilyen elméletekkel akar előállni, előbb igazolnia kell, hogy kísérleti úton hitelesítette-e már azokat. Az esztétika területén történtek már ilyen kísérletek, így pl. Stratton kísérletei a szemmozgások esztétikai jelentőségéről és a magam vizsgálódásai a belső észlelés ezen elméletéről.” Továbbá: Marbe „a beleérzés-el- mélet jelentőségét abban látja, hogy indításul szolgál a kísérleti vizsgálatokra, amint ilyenek egyébként már ezen a területen alkalmazást is találtak. A beleérzés-elmélet képviselőinek módszere sokszorosan úgy viszonylik a kísérleti módszerekhez, mint a Szókratész előttiek módszere a modern természettudományéhoz.” Ezekhez a tényekhez nincs semmi hozzátennivalóm.

Most elhagyjuk a pszichológiai naturalizmus csataterét. Talán szabad megjegyeznünk, hogy a Locke kora óta előrenyomuló pszichologizmus tulajdonképpen csupán az a homályos forma volt, amelyen a filozófia fenomenológiai megalapozására irányuló egyedül jogosult filozófiai tendenciának át kellett törnie. Ezenfelül amennyiben a fenomenológiai vizsgálódás végeredményében lényegkutatás, tehát a szó valódi értelmében apriorikus jellegű, teljes mértékben számot vet az apriorizmus valamennyi jogosult motívumával. Kritikánk mindenképpen megértethette, hogy az a felismerés, mely szerint a naturalizmus eleve elhibázott filozófiai irányzat, önmagában még távolról sem jelenti a szigorúan tudományos filozófia, az „alulról felépülő filozófia” eszméjének feláldozását. Azzal, hogy kritikailag különválasztottuk egymástól a pszichológiai és a fenomenológiai módszert, az utóbbiban egyben megjelöltük azt a valódi utat is, amely elvezet az ész tudományos teóriájához és a kielégítő pszichológiához.

Tervünknek megfelelően most a historicizmus kritikájára és a világnézeti filozófia megvilágítására térünk rá.

Historicizmus és világnézeti filozófia

A historicizmus az empirikus szellemi élet tényszférájában foglal helyet, és minthogy azt abszolútként tételezi anélkül, hogy éppenséggel naturalizálná (hiszen a természet specifikus értelme a történeti gondolkodástól teljesen idegen, mindenesetre nem gyakorol rá általánosan meghatározó befolyást), olyan re

lativizmus jön létre, amely közeli rokonságban áll a naturalisztikus pszichologizmussal és ahhoz hasonló szkeptikus nehézségekbe bonyolódik. Bennünket itt most csupán a histori- cista szkepszis sajatlagos mivolta érdekel, ezzel szeretnénk behaioan megismerkedni.

Valamennyi szellemi alakzatnak - ennek a szónak a legtágabb értelmében, úgy, hogy benne foglaltassák minden társadalmi egység, le az individuumig magáig, de a kultúra mindenféle alakulata is - megvan a maga belső struktúrája, a maga tipikája, bámulatosan nagy külső és belső formagazdagsága, melyek magának a szellemi életnek a folyamatában sarjadnak, majd ismét átalakulnak és az átalakulás módjában ugyancsak strukturális és típusbeli különbségeket mutatnak fel. A szemléleti külvilágban az organikus fejlődés struktúrája és tipikája szolgáltat számunkra pontos analógiákat. Nincs itt szó semmiféle szilárd speciesről, a speciesek szilárd organikus elemekből történő felépüléséről. Mindaz, ami látszólag szilárd, nem más, mint a fejlődés árama. Ha belső intuíció segítségével beleéljük magunkat a szellemi élet egységébe, akkor képesek vagyunk utánérezni a benne ható motivációkat és egyben „megérteni” a mindenkori szellemi alakulat lényegét és fejlődését a szellemi egység- és fejlődésmotívumoktól való függőségében. Ily módon minden történeti „érthető”, „megmagyarázhatóvá” válik a „lét” rá jellemző sajátossága szerint, mint éppenséggel „szellemi lét”, mint valamiféle értelem egymást bensőleg feltételező mozzanatainak egysége, mint az értelemszerű benső motívumok szerinti önalakítás és önfejlesztés egysége. Ily módon intuitíve vizsgálható tehát a művészet, a vallás, a szokások

stb. S éppúgy a hozzájuk közel álló és bennük együttesen kifejezésre jutó világnézet is, amelyet, ha tudományos formát ölt, s tudomány formájában igényt tart az objektív érvényességre, metafizikának vagy pedig filozófiának szoktak nevezni. Az ilyen filozófiák tekintetében az a feladat adódik, hogy morfológiai struktúrájukat, valamint fejlődésösszefüggéseiket kutassuk, és bensőséges utánéléssel a lényegüket meghatározó szellemi motivációkat történelmileg megértsük. Hogy milyen jelentős s valóban csodálatra méltó teljesítményekre tekinthetünk vissza ilyen vonatkozásban, arról W. Dilthey írásai tanúskodnak, különösen legutóbb megjelent értekezése a világnézet típusairól.*

Mindeddig természetesen a történelemről volt szó és nem a historicizmusról. Az utóbbi felé hajtó motívumokat a legvilágosabban akkor ragadhatjuk meg, ha Dilthey értekezésének egyes megállapításait követjük. Ezt olvassuk: „Azon okok között, amelyek egyre újabb és újabb tápot adnak a szkepticizmusnak, a leghatékonyabbak egyike a filozófiai rendszerek anarchiája”(3). „Az emberi vélemények ellentétességéből levont szkeptikus következtetéseknél sokkal mélyrehatóbbak azok a kételyek, amelyek a történelmi tudat egyre fokozódó fejlődéséből származtak” (4). „A fejlődéselmélet [mint természettudományos evolúció-elmélet, egybeszőve a kultúralakzatok fejlődéstörténeti megismerésével] szükségképpen összekapcsolódik a történelmi életforma relativitásának megismerésével. A tekintet előtt, amely átöleli a földet és mindazt, ami

* Vö. Sammelband Weltanschauung, Philosophie und Religion in Darstellungen von W. Dilthey usw. Berlin, Reichel & Co. 1911.

elmúlt, tökéletesen semmivé válik az élet, az alkotmány12, a vallás, a filozófia bármely egyedi formájának feltétlen érvényessége. így a történelmi tudat kialakulása a rendszerek küzdelmeinek áttekintésénél alaposabban rombolja szét az olyan filozófiák bármelyikének általános-érvényűségébe vetett hitet, amelyek arra vállalkoztak, hogy a világösszefüggést kényszerítő módon, fogalmi összefüggések által mondják ki”(6).

Az itt elhangzottak tényleges igazságában nyilvánvalóan nincs mit kételkedni. Kérdéses azonban, hogy elvi általánosságúkban jogosultak lehetnek-e. Világnézet és világnézeti filozófia persze kultúralakzatok, amelyek az emberi fejlődés áramában keletkeznek és tűnnek el, miközben szellemi tartalmukat az adott történelmi viszonyok döntően motiválják. Ugyanez áll azonban a szigorú tudományokra is. Ettől azonban nem volnának már objektív érvényességűek? Az egészen szélsőséges historista talán igennel fog erre válaszolni, utalni fog a tudományos nézetek állandó változására, arra, hogy azt, ami ma igazolt elméletnek számít, holnap semmisnek fogják tartani, hogy amiről egyesek azt állítják, hogy biztos törvény, azt mások puszta hipotézisnek minősítik, ismét mások pedig zavaros ötletnek stb. Eszerint tehát a tudományos nézetek ezen örökös változása miatt valóban nem volna jogunk a tudományokról úgy beszélni, mint amelyek nem csupán kultúralakzatok, de egyúttal objektív érvényességegységek is? Könnyű belátni, hogy ha a historizmust következetesen keresztülviszik, szélsőséges szkeptikus szubjektivizmusba megy át. Ez esetben az igazság, az elmélet, a tudomány ideája, az összes többi ideához hasonlóan,

elveszítené abszolút érvényességét. Valamely idea érvényessége azt jelentené csupán, hogy tényszerű szellemi képződmény, melyet érvényesnek tartanak, és amely az érvényesség emefakticitásában meghatározza a gondolkozást. Érvényesség mint olyan, „önmagában” való érvényesség, amely az, ami, még ha senki sem képes is felismerni, és semmiféle történelmi emberiség sohasem ismerné is fej - ilyesmi akkor egyáltalában nem léteznék. „Önmagában” akkor nem lenne érvényes sem az ellentmondás elve, sem semmiféle logika, amit egyébként korunkban javában állítanak is már. A végén az ellentmondásnélküliség logikai elvei az ellenkezőjükbe csaphatnak át. S a későbbiek során egyetlen most kijelentett tételnek sem lenne önmagában semmiféle érvényessége, sőt azoknak a lehetőségeknek sem, melyeket mérlegeltünk, és amelyeket mint érvényesként fennállókat igénybe vettünk stb. Szükségtelen, hogy e helyen tovább folytassuk e gondolatsort és megismételjünk olyan fejtegetéseket, amelyek egyebütt megtalálhatók.* Tökéletesen elegendő - bármilyen nagy nehézséget okozzon is annak megértése, mi a viszony a folyamatban levő érvényesülés és az objektív érvényesség, a tudomány mint kultúrjelenség, és a tudomány mint érvényes elmélet rendszere között - , ha megengedjük, hogy el kell ismerni a közöttük fennálló különbséget és ellentétet. Ha azonban a tudományt érvényes ideaként elismertük, mi okunk lenne arra, hogy ne tartsunk legalábbis függőben hasonló különbségeket a.történelmileg érvényesülő és az érvényes között másutt is - akár képesek

* Logikai Vizsgálódások c. művem I. kötetében.

vagyunk „észkritikailag” megérteni őket, akár nem. A történelem, az empirikus szellemtudomány általában, önmagából kiindulva nem tudja eldönteni sem pozitív, sem negatív értelemben, hogy különbségét lehet-e tenni a vallás mint kultúrjelenség és a vallás mint idea - azaz az érvényes vallás a művészet mint kultúrjelenség és az érvényes művészet, a történelmi és az érvényes jog, és végül a filozófia mint történelmi jelenség és az érvényes filozófia között; hogy vajon fennáll-e vagy sem az egyik, illetve a másik között - platóni kifejezéssel élve - az idea és annak elhomályosultan megjelenő formája közötti viszony? És ha a szellemi alakulatok valójában tárgyalhatok és megítélhetők az érvényesség ilyen ellentéteinek szempontjából, akkor magára az érvényességre és annak ideális normatív elveire vonatkozó tudományos döntés egyáltalán nem az empirikus tudományok dolga. Nemde a matematikus sem fog a történelemhez fordulni a matematikai elméletek igazságának tisztázása céljából, és nem fog eszébe jutni, hogy a matematikai fogalmak és ítéletek történelmi fejlődését igazságuk problémájával összekapcsolja. Miképpen dönthetne tehát a történész adott filozófiai rendszerek igazságáról, mindenekelőtt pedig arról, lehetséges-e önmagában érvényes filozófiai tudomány egyáltalán? S mit tudna valaha is felhozni, ami a filozófust ideájába vetett hitében, az igaz filozófiába vetett hitben meg tudná ingatni? Aki egy bizonyos rendszert tagad, és nem kevésbé, aki általában tagadja bármely filozófiai rendszer ideális lehetőségét, annak érveket kell felhoznia. A fejlődés történelmi tényei, egyáltalában a rendszerek fejlődési módjának legegyetemesebb tényei is érvként szolgál

hatnak, jó érvek lehetnek. De történeti érvek csupán történelmi következményekkel járhatnak. Tények alapján eszméket igazolni vagy cáfolni akarni értelmetlenség - ex pumice aquam [fából vaskarika], mint Kant citálta.*

A história eszerint tehát, amint nem képes semmi relevánsát felhozni az abszolút érvényességek lehetősége ellen általában, úgy speciálisan sem képes az abszolút, azaz a tudományos metafizika és egyéb filozófia lehetősége ellen érvelni. Mint história soha sem tudja még magát azt a megállapítást sem bizonyítani, hogy tudományos filozófia egyáltalán nem létezett eddig sem; ez csak más ismereti források alapján bizonyítható, azok pedig nyilvánvalóan maguk is filozófiaiak. Világos ugyanis, hogy a filozófiai kritika, amennyiben valóban igényt tart az érvényességre, maga .is filozófia, és értelme szerint magában foglalja egy rendszeres filozófia mint szigorú tudomány ideális lehetőségét! Az a fenntartás nélküli megállapítás, hogy minden tudományos filozófia pusztán agyrém, ki- méra - melyet azzal indokolnak, hogy az évezredek állítólagos kísérletei az ilyen filozófia belső lehetetlenségét igen valószínűvé teszik - , nemcsak azért visszás, mert a maga

* Dilthey hasonlóképpen elutasítja az idézett helyen a historista szkepticizmust; de nem értem, miképpen hiheti, hogy a világnézetek struktúrájának és típusosságának általa végzett oly tanulságos elemzéséből a szkepticizmus ellen döntő érveket nyert. Mert, miként a szövegben kifejtettük, egy, mégiscsak empirikus szellemtudomány nem képes érvelni sem az ellen, sem pedig amellett, ami objektív érvényességre tart igényt. Egészen másképp áll a dolog, és mintha ez mozgatná belsőleg gondolkozását, mihelyt az empirikus beállítódást, amelyik empirikus megértést eredményez, a fenomenológiai lényegbeállítódásra cserélik ki.

sabb fokú kultúra pár évezrede alapján a végtelen jövőre következteni nem egyéb, mint jogosulatlan indukció, hanem éppen olyan abszolút képtelenség is, minthogy kétszer kettő egyenlő öttel. Éspedig a már jelzett okból: ha a filozófiai kritika képes kitalálni valami olyat, amivel az érvényes filozófia lehetőségét objektív érvényességgel cáfolja, akkor módja van arra is, hogy objektív érvénnyel bizonyítson valamit. Ha bizonyítható, hogy „ferdén” vetettük fel a problémákat, akkor módunk kell legyen arra is, hogy megfelelően helyreigazítsuk és helyesen vessük fel őket. Ha a kritika kimutatja, hogy a történelmi úton keletkezett filozófia összezavart fogalmakkal operált, összekevert fogalmakat, hamisan következtetett, akkor el kell ismernünk, ha csak nem óhajtunk értelmetlenségekbe bonyolódni, hogy a bizonyított állításban tagadhatatlanul benne rejlik az is, hogy a fogalmakat, ideálisan szólva, értelmes, világosan differenciált módon is használhatjuk, s hogy az illető területen helyes következtetéseket is levonhatunk stb. Minden helyes és mélyreható kritika maga is már a haladás eszköze, idealiter helyes célokra és utakra, s ily módon valamely objektív érvényű tudományra utal. Természetesen mindehhez még hozzátehetjük azt is, hogy egy szellemi magatartás történelmi tarthatalanságának mint ténynek semmi köze sincs az érvényesség értelmében vett tarthatatlansághoz, s ez, mint mindaz, amit eddig kifejtettünk, alkalmazható az érvényességigény bármely szférájára.

A historicistát az a körülmény is félrevezetheti, hogy ha beleéljük magunkat valamely történelmileg rekonstruált szellemi alakulatba- a benne ható véleményekbe, illetve a jelen

tésekbe, valamint a motiváció hozzá tartozó összefüggéseibe - , akkor nem csupán azok belső értelmét tudjuk felfogni, hanem relatív értéküket is meg tudjuk ítélni. Ha belehelyezkedünk azokba az előfeltételekbe, amelyek egy történelmi filozófia rendelkezésére álltak, akkor alkalmasint elismerhetjük, sőt egyenesen meg is csodálhatjuk e filozófia viszonylagos „következetességét”, ugyanakkor megbocsáthatjuk neki a problémák helytelen feltevéséből, összetévesztéséből eredő következetlenségeket, minthogy azok a problematikának és jelentéselemzéseknek az akkori fokán elkerülhetetlen voltak. Kiváló teljesítményként értékelhetjük egy olyan tudományos probléma sikeres megoldását, amely ma már csupán olyan feladatot jelent, melyet egy gimnazista is könnyűszerrel megold. S ugyanez áll minden területre. Ezzel szemben a magunk részéről magától értetődően kitartunk amellett, hogy az ilyen relatív értékelések is az ideális szférához tartozó elvek alapján történnek, melyeket az értékelő historikus, aki nemcsak a puszta fejlődést akarja megérteni, csupán előfeltételezni képes, megalapozni azonban - historikusként - nem. A matematika normája a matematikában rejlik. A logikáé a logikában, az etikáé az etikában és így tovább. E diszciplínákon belül kellene keresnie az alapokat és megalapozási eljárásokat, ha éppenséggel tudományosan akarna eljárni az értékelésben is. Miután azonban ezt vizsgáló, szigorúan módszeres, fejlett tudomány nincsen, az értékelésnek a saját felelősségére fog neki mint etikai lény, vagy vallásos, hívő ember, de semmi esetre sem mint tudományos történész.

Ha tehát a historicizmust olyan ismeretelméleti eltévelyedésnek tekintem, melyet értelmetlen konzekvenciái miatt éppoly mereven el kell utasítanunk, mint a naturalizmust, úgy mindazonáltal kifejezetten hangsúlyozni szeretném, hogy a történelem roppant értékét a filozófia szempontjából - legtágabb értelemben véve - teljes mértékben elismerem. A filozófia számára a közösségi szellem felfedezése éppoly jelentős, mint a természet felfedezése. Sőt a filozófus számára az általános szellemi életben való elmélyedés még eredetibb és éppen ezért alapvetőbb kutatási anyagot nyújt, mint a természetbe való belemélye- dés. Mert a fenomenológiának mint lényegtannak a birodalma az egyéni szellemtől csakhamar kiterjed az általános szellem egész területére, s ha Dilthey megragadó módon érvelt amellett, hogy a pszichofizikai pszichológia nem szolgálhat a „szellemtudományok alapjául”, “úgy én a magam részéről azt mondanám, hogy a szellem filozófiájának megalapozására egyes-egyedül a fenomenológiai lényegtan képes.

Most a világnézeti filozófia értelmének és lét- jogosultságának mérlegelésére térünk rá, hogy azután szembeállítsuk vele a filozófiát mint szigorú tudományt. Az újkor világnézetfilozófiája, amint erre már utaltunk, a histori- cista szkepticizmus szülötte. Ez utóbbi rendesen megálljt parancsol magának a pozitív tudományok küszöbén, melyeknek - következetlenül, mint általában mindenfajta szkepticizmus - valódi érvényességet tulajdonít. A világnézeti filozófia ennek megfelelően minden szaktudományt az objektív igazság tárházának tekint, és amennyiben abban leli célját,

hogy lehetőség szerint kielégítse azt a szükségletünket, mely végleges és egységes, mindenre kiterjedő, mindent megértő megismerésre irányul, minden szaktudományra úgy tekint, mint fundamentumára. S erre való tekintettel kézen-közön magát is tudományos, sőt szilárd tudományokra épülő filozófiának nevezi. Ugyanakkor azonban, minthogy valamely diszciplína hélyesen értelmezett tudományossága nem merül ki alapjainak tudományosságában, hanem hozzátartozik a céljait megszabó problémáknak, továbbá módszereinek a tudományossága is; főként pedig bizonyos logikai összhangnak kell fennállnia egyrészről különböző alapproblémái, másrészről épp említett alapjai és módszerei között: így a tudományos filozófia-megjelölés még nem sokat mond. És tényleg az a helyzet, hogy ezt a megjelölést általában nem is vesszük egészen komolyan. A legtöbb világnézeti filozófus nagyon is jól érzi, hogy filozófiájának nincs egészen rendben a szénája, mármint a szigorú tudományosságot illető igény tekintetében; egyesek közülük nyíltan és becsületesen be is vallják, hogy eredményeik legalábbis tudományos szempontból alacsonyabb rangúak. Ennek ellenére rendkí-. vül nagyra értékelik az ilyenfajta filozófiát, amely inkább világnézet, mintsem világtudomány kíván lenni, méghozzá annál inkább, minél szkeptikusabban állnak szemben - a historicizmus hatásának eredményeként - a szigorú tudomány értelmében veendő filozófiai világtudományra irányuló célkitűzéssel. Motívumaik, melyek egyszermind közelebbről meg is határozzák a világnézet-filozófia értelmét, nagyjából a következők:

Minden egyes nagy filozófiai rendszer nem csupán történelmi tény, hanem nagy, egészen különleges, teleologikus funkciója is van az emberiség szellemi életének fejlődésében, nevezetesen: kora élettapasztalatának, műveltségének, bölcsességének végső felfokozása.

Időzzünk el egy pillanatig e fogalmak megvilágításánál. A tapasztalat mint személyi habitus az élet során előzetesen végbevitt természetes tapasztalati állásfoglalás-aktusok lecsapódása. Lényegszerűen meghatározza az a mód, ahogy a személyiség, mint ez a különös egyéniség, a saját tapasztalásaktusai által motiváltatja magát, és nem kevésbé az, miként engedi hatni magára az idegen és áthagyományozott tapasztalatokat: elfogadja- e vagy elutasítja őket. Ami a tapasztalatnak nevezett megismerésaktusokat illeti, ezek lehetnek bármifajta természeti létről való ismeretek: vagy egyszerű észlelések és a közvetlen szemléleti megismerés egyéb aktusai, vagy azokon alapuló, a logikai feldolgozás és igazolás legkülönbözőbb fokán álló gondolati aktusok. De ez még nem elegendő. Vannak tapasztalataink műalkotásokról és egyéb szépségértékekről is; nem kevésbé etikai értékekről, akár saját etikai magatartásunk alapján, akár azáltal, hogy bepillantást nyerünk mások etikai magatartásába; vannak tapasztalataink javakról, arról, ami gyakorlatilag hasznos, vagy a technikában felhasználható. Röviden: nemcsak elméleti, hanem axiológiai és gyakorlati tapasztalatokat is szerzünk. Az elemzésből kitűnik, hogy az utóbbiak szemléleti alapként értékelő és akarati élményekre nyúlnak vissza. Ilyen tapasztalatokra is épülnek magasabb rendű logikai értékű tapasz

talati ismeretek. Eszerint azoknak, akik sokoldalú tapasztalattal rendelkeznek, vagy ahogy mondani szokták, a „művelteknek”, nemcsak a világról van tapasztalatuk, de vallási, esztétikai, etikai, politikai, gyakorlati-technikai és más egyéb dolgokról is van tapasztalatuk, azaz „műveltségük”. Mellesleg a meglehetősen elkoptatott „művelt” kifejezést - miután ellentétpárja is van: a „műveletlen” - csak a leírt habitus relatíve magasabb rendű formáira alkalmazzuk. A különösen magas értékfokozatokra vonatkozik a bölcsesség ódivatú kifejezése (világbölcsesség, világ- és életbölcsesség) és többnyire a most oly kedvelt kifejezés is: világszemlélet, életszemlélet, vagy éppenséggel világnézet.

A bölcsességet, vagy az ilyen értelemben vett világnézetet úgy kell tekintenünk, mint azon, még ennél is értékesebb emberi habitus lényeges komponensét, amely a tökéletes erény ideájában lebeg előttünk, és amely azt jelenti, hogy valaki az emberi állásfoglalás minden irányát, a megismerő, az értékelő és az akarati jellegű állásfoglalást illetően egyaránt habituális derekassággal rendelkezik. Mert ezzel a derekassággal nyilvánvalóan az a jól kiművelt képesség jár együtt, hogy az ilyen állásfoglalások tárgyiságai fölött - a környezet, értékek, javak, tettek és hasonlók fölött - értelmesen tudunk ítélni, illetőleg állás- foglalásunkat képesek vagyunk kifejezetten igazolni. Ez azonban bölcsességet tételez fel, és annak magasabb formáihoz tartozik.

A bölcsesség és a világnézet ebben a határozott, ámbár típusok és értékfokozatok kü- lönféleségét magában foglaló értelemben, amint azt szükségtelen hosszasabban fejtegetni, nem a különálló személyiség teljesítmé

nye csupán, ami különben is csak absztrakció lenne; kultúrközösséghez és korhoz kötött, s ami legkiforrottabb formáit illeti, jó okunk van árra, hogy ne csak valamely egyes individuum műveltségéről és világnézetéről beszéljünk, hanem a kor műveltségéről és világnézetéről is. Különösképpen áll ez azokra a formákra, amelyeket most kívánunk megtárgyalni.

A valamely nagy filozófus személyiségében elevenen élő, bensőleg gazdag, bár önmaga előtt még homályos, fogalmilag meg nem világított bölcsesség gondolati megfogalmazása a logikai feldolgozás különböző típusait, magasabb kultúrfokon pedig a szigorúan módszeres tudományokban kialakított logikai módszerek alkalmazását teszi lehetővé. Magától értetődik, hogy ezen tudományok össz- tartalma, amelyek az egyénnel a közösségi szellem érvényes követelményeként szege- ződnek szembe, ezen a fokon valamely értékes műveltség vagy világnézet alapját alkotja. Amennyiben mármost a kor műveltségének eleven és éppen ezért legmeggyőzőbb erejű hajtóerőit nem pusztán fogalmilag ragadják meg, de logikailag s egyéb gondolati úton ki is dolgozzák őket, az így . nyert eredményeket pedig az újonnan hozzájuk társuló nézetekkel és belátásokkal való kölcsönhatásban tudományosan egységesítik és következetesen kiteljesítik, ilyképpen a kezdetben fogalmilag meg nem világított bölcsesség maga is felfokozódik, hatóköre pedig rendkívül kiszélesedik. Világnézeti filozófia születik, amely nagy rendszereiben megadja a viszonylag tökéletes feleletet az élet és a világ rejtélyeire, nevezetesen arra, hogy az élet teoretikus, axio- lógiai és gyakorlati ellentmondásait, melyekkel a tapasztalat, a bölcsesség, a puszta világ-

és életszemlélet csupán tökéletlenül képes megbirkózni, miképp lehet a lehető legjobban föloldani és kielégítő módon tisztázni. Az emberiség egyre új műveltségben, új szellemi harcokban, új tapasztalatokban, értékelésekben és célkitűzésekben gazdag élete azonban halad tovább a maga útján; az élet egyre táguló horizontjával, amelybe egyre újabb meg újabb szellemi alakzatok lépnek be, megváltozik a műveltség, a bölcsesség, a világnézet, s változik a filozófia is, egyre magasabb ormokra hágva.

Amennyiben a világnézeti filozófia s vele együtt az ilyen filozófiára való törekvés értéke is attól függ, milyen értékű ez a bölcsesség és bölcsességre törekvés, aligha szükséges különösebben mérlegelni, milyen is az a cél, melyet maga elé tűz. Ha a bölcsesség fogalmát olyan tágasra szabjuk, mint tettük, akkor a bölcsesség a tökéletes derekasság eszményének egyik lényeges összetevőjét fejezi ki- amiként e tökéletes derekasság az emberi- * ség életének mindenkori fázisához képest egyáltalán elérhető más szavakkal, a humanitás eszméjének egy relatíve tökéletes konkrét megvalósulását [Abschattung], Világos tehát, hogy mindenkinek arra kell törekednie, hogy lehetőleg és minden tekintetben derék személyiség váljék belőle; derekasságra tegyen szert az élet valamennyi alapirányában, melyek a maguk részéről a lehetséges állásfoglalások fő típusainak felelnek meg; így ezen irányok mindegyikében lehetőleg „tapasztalt”, lehetőleg „bölcs” és ezért lehetőleg „bölcsességkedvelő” is legyen. Ideája szerint minden törekvő ember szükségképpen „filozófus” a szó legeredetibb értelmében.

Abból a természetes reflexióból, hogy a humanitás magasztos célját s vele együtt a tökéletes bölcsességet miképp lehet a legjobban elérni, mint ismeretes, egyfajta gyakorlati tanítás [Kunstlehre] keletkezett, az erényes és derék emberről szóló tanítás. Ha ezt, mint rendszerint teszik, a helyes cselekvés művészetéről szóló tanként definiálják, akkor az ugyanezt jelenti. A következetesen derekas cselekvés ugyanis - hiszen általában erre gondolnak - a derék, praktikus karakterre vezethető vissza, ez pedig habituális tökéletességet tételez fel axiológiai és intellektuális tekintetben egyaránt. A tökéletességre való tudatos törekvés viszont a maga részéről minden oldalú bölcsességre való törekvést feltételez. Materiális tekintetben ez a diszciplína a törekvőt az értékek különböző csoportjaira utalja, a tudományok, a művészetek, a vallás stb. értékeire, melyeket minden cselekvő individuumnak szubjektum fölötti kötelező érvényességekként kell elismernie. S ezen értékek egyik legfőbbike éppen ennek a bölcsességnek és tökéletes derekasságnak az ideája maga. Természetesen ez a többé-kevésbé népszerűnek vagy tudományosnak tartott etikai művészettan is beletartozik valamely világnézet-filozófia keretei közé, amely a maga részéről valamennyi területével egyetemben, amint a kor közösségi tudatában megszületett, s az individuummal szemben a meggyőzés erejével, objektív érvényességként lép fel, úgy egyúttal fölöttébb jelentős nevelő erővé kell válnia, a művelődést elősegítő legértékesebb energiák kisugárzási pontjává a kor legértékesebb személyiségei számára.

Miután teljes mértékben elismertük, hogy a világnézeti filozófia magasrendű értéket képvisel, azt gondolhatná valaki, semmi sem tart bennünket vissza többé attól, hogy fenntartás nélkül ajánljuk: ez az a filozófia, melynek megvalósítására törekednünk kell.

De talán felmutatható, hogy a filozófia ideájára tekintve más, bizonyos szempontokból még magasabb rendű értékeknek is eleget kell tennünk, ti. valamely filozófiai tudomány értékeinek. Gondoljuk meg a következőket. Megfontolásaink korunk tudományos kultúrájának magas szintjéről indulnak el, olyan kor kultúrájából, amelyben a szigorúan módszeres, objektivált tudomány roppant hatalmat jelent. Az újkori tudat számára a művelődés vagy világnézet és a tudomány ideái - mint gyakorlati ideák - élesen különváltak, és ettől fogva mindörökre különválasztva is maradnak. Ha fájlaljuk is ezt, akkor is minden további nélkül el kell fogadnunk mint tényt, amely hatást gyakorol, és ennek megfelelően megszabja gyakorlati állásfoglalásunkat is. A történelmi filozófiák persze világnézeti filozófiák voltak, alkotóikat az a vágy hevítette, hogy bölcsességre tegyenek szert; de éppen any- nyira tudományos filozófiák is, mert épp ilyen elevenen élt alkotóikban a szigorú tudományosság mint célkitűzés. A két cél vagy egyáltalában nem vált el egymástól, vagy ha igen, akkor sem nagyon élesen. A gyakorlati törekvéseket illetően tökéletesen összemosódtak, véges távolban lebegtek, bármily ma- gásan érzékelte is őket a törekvő önmaga felett. A helyzet alaposan megváltozott, amióta létrejött a szigorú tudományok idő feletti univerzitásának konstrukciója. Nemzedék nemzedék után dolgozik lelkesedéssel a tudomány ha

talmas épületén, hozzátéve ahhoz a maga erőfeszítéseinek szerény eredményeit, mindenkor annak tudatában, hogy az építkezés végtelen és soha sem fog befejeződni. A világnézet is „idea” ugyan, de véges cél ideája, melyet elvileg egyetlen élet során kell megvalósítani, örökösen megközelítve azt éppúgy, mint az erkölcsiséget, amely elveszítené értelmét, ha elvileg transzfinit végtelen idea lenne. Ugyanakkor a világnézet „ideája” koronként változik, amint az fogalmának fenti elemzéséből minden további nélkül kitűnik; ezzel szemben a tudomány „ideája” idő feletti, ami itt azt jelenti, hogy semmiféle vonatkozás nem korlátozza egy korszak szellemiségére. Ezzel a különbséggel mármost a gyakorlati cél lényeges különbsége is együtt jár. Általánosságban szólva, életcéljaink kétfélék: az egyik a kort szolgálja, a másik az örökkévalóságot, az egyik csak saját magunk vagy kortársaink tökéletesítését, a másik az utánunk következőkét is, a legkésőbbi nemzedékekig. A tudomány abszolút időtlen értékek számára szolgáló elnevezés. Minden ilyen érték felfedezésének pillanatától fogva hozzátartozik minden későbbi nemzedék értékkincséhez, és nyilvánvalóan nyomban meghatározza a műveltség, a bölcsesség, a világnézet anyagi tartalmát éppúgy, mint a világnézeti filozófiáét.

Világnézeti filozófia és tudományos filozófia élesen különválik tehát mint két idea, amelyek ugyan meghatározott kapcsolatban állnak egymással, amelyek között azonban nem szabad a határokat elmosni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az első nem az utóbbi tökéletlen, időbeli megvalósulása. Mert ha helyes a felfogásunk, akkor ez az idea eddig semmiféle formában nem realizálódott, azaz nem

található a jelenkori gondolkodásban egyetlen filozófia sem, melyről elmondható volna, hogy szigorú tudomány; egyetlen mégoly tökéletlen „tanrendszer” sem, mely korunk kutatóközösségének egységes szellemében objektíve kikristályosodott volna. Másrészt világnézeti filozófiák léteztek már évezredekkel korábban is. Mindazonáltal azt mondhatjuk, hogy ezeknek az ideáknak megvalósulásai - ha mindkettőről feltételezzük, hogy megvalósul - a végtelenben aszimptotikusan közelednek egymáshoz és fedik egymást, amennyiben a tudomány végtelenségét fiktív módon mint „végtelen távoli pontot” képzeljük el. A filozófia fogalmát ennek megfelelően olyan tágan kellene felfognunk, hogy a speciálisan filozófiai tudományok mellett az összes szaktudományt is felölelje, azt követően, hogy azok észkritikai tisztázás és értékelés útján filozófiává változtak volna át.

Ha a két különböző ideát mint életcélok tartalmát tekintjük, akkor eszerint, azzal a törekvéssel szemben, amelynek a világnézet a célja, olyan kutatási törekvés is lehetséges, amely teljes tudatában annak, hogy a tudomány sohasem lehet az egyes ember befejezett alkotása, mindazonáltal arra fordítja a legfőbb energiáját, hogy a hasonló gondolko- zásúakkal közös munkában valamely tudományos filozófiát életre segítsen és lépésről lépésre állandóan továbbfejlesszen. Amellett, hogy világosan szétválassza őket, a jelen nagy problémája az, miként lehet ezeket a célokat viszonylagosan méltányolni, és egyszersmind gyakorlatilag összeegyeztetni.

Eleve el kell ismernünk, hogy a filozofáló egyének álláspontjáról nem hozható általános érvényű gyakorlati döntés, sem az egyik, sem

a másikfajta filozófia javára. Az egyik tábor embere túlnyomórészt teoretikus, s így természettől fogva hajlamos arra, hogy hivatását a szigorúan tudományos kutatásban lássa, amennyiben egy ilyesfajta kutatás őt érdeklő területe az ő számára kilátásokat nyújt. S itt az is lehetséges, hogy az e terület iránti érdeklődés-egyenesen szenvedélyes érdeklődés- netán érzelmi, mondjuk világnézeti igényekből fakad. Esztétikai és praktikus természetű embereknél (művészeknél, teológusoknál, jogászoknál stb.) ezzel szemben más a helyzet. Hivatásukat ez utóbbiak esztétikai, illetőleg praktikus ideálok megvalósításában látják, azaz a teórián kívüli szféra ideáljainak megvalósításában. Ide számítjuk a teológiai, jog- tudományi, legtágabb értelemben technikai kutatókat és írókat is, amennyiben írásaikkal nem a tiszta teóriát akarják előmozdítani, hanem elsődlegesen a gyakorlatot kívánják befolyásolni. Természetesen az életben nem egészen éles a választóvonal, s éppen olyan korban, amelyben a praktikus motívumok olyan hatalmasan törnek előre, a teoretikus természetű tehetség sokkal nagyobb mértékben engedhet az ilyen motívumoknak, mint ahogyan teoretikus hivatása azt megengedné neki. E tekintetben különösképpen azonban korunk filozófiájára nézve rejlenek nagy veszélyek.

A kérdést nem az egyén, hanem az emberiség, a történelem álláspontjáról kell feltenni: azt mérlegelve ugyanis, mit jelentene a kuitúra fejlődése, továbbá az emberiség - nem az ember in individuo - örökkévalóság-ideájának fokozódó realizálása mint lehetőség szempontjából, ha a kérdés az egyik vagy a másik értelemben dőlne el, más szavakkal, ha az

egyikfajta filozófiai tendencia a kor fölött teljesen uralkodóvá válnék, s a másikat - mondjuk a tudományos filozófiát - kihalásra kárhoztatná. Ez is gyakorlati kérdés. Mert történelmi befolyásunk és ezáltal erkölcsi felelősségünk is az etikai ideál legtávolabbi határáig terjed, egészen az emberi fejlődés ideája jelölte határig.

Világos, miként festene a kérdéses döntés a teoretikus természet számára, ha már rendelkezésre állnának egy filozófiai tan kétségtelen kezdetei. Vessünk azonban egy pillantást más tudományokra. Minden természetadta matematikai vagy természettudományi „bölcsesség” és bölcsességtan azonnal elveszítette jogait, mihelyt a megfelelő teoretikus tant objektív érvényességgel sikerült megalapozni. Szólott a tudomány - s a bölcsességnek mostantól fogva van mit tanulnia. A szigorú értelemben vett tudomány kialakulása előtt a természettudományi bölcselkedés egyáltalán nem volt jogosulatlan, s ha a maga korában nézzük, utólagosan sem vonjuk kétségbe jogosultságát. Az élet unszolására, annak a gyakorlati kényszernek a parancsára, hogy állást foglaljon, az ember nem várhatta meg azt az esetleg pár ezer évet, amíg a tudomány megjelenik, feltéve, hogy egyáltalán ismerte a szigorú tudomány ideáját.

Másrészt azonban a mégoly egzakt tudomány is csupán nagyon korlátoltan fejlett tan- rendszerrel szolgál, melyet a még meg nem valósult tudomány végtelen horizontja ölel körül. Mi legyen hát az ilyen horizont számára az igazi cél: a szigorú módszerességű tan továbbfejlesztése, vagy a „nézet”, a „bölcsesség”? Az elmélet embere, a hivatásos termé

szettudós, nem fog habozni a felelettel. Azokon a területeken, ahol a tudomány beszélhet- ha csupán évszázadok múlva is —, ott lekicsinylőén fogja elutasítani a bizonytalan „nézeteket”. A tudománnyal szemben vétségnek tartaná, ha természet-„szemléletek” fölvázolását szorgalmazná. Minden bizonnyal az eljövendő emberiség jogait képviseli ezzel. Nagyságukat, folytonos fejlődésük folyamatosságát és erőtől duzzadó voltát a szigorú tudományok nem kis mértékben éppen ezen érzület radikalizmusának köszönhetik. Bizonyára minden egzakt kutató alakít ki „nézeteket”, amikor szemlélődve, sejtve, gyanítva túltekint azon, ami már szilárdan megalapozott, ámde csupán azzal a módszertani szándékkal, hogy a szigorú tan újabb részleteit vázolja föl. Ez az állásfoglalás nem zárja ki, amint azt a természettudós maga is tudja, hogy a tapasztalat - tudomány előtti értelemben véve- a tudományos belátásokkal egybekapcsol- tan ne játsszék nagy szerepet a természettudományi technikán belül. A technikai feladatok megkívánják, hogy elvégezzék őket, a házat fel kell építeni, a gépet el kell készíteni, nem várhat ez addig, míg a természettudomány minden idevágó kérdésre egzakt felvilágosítással szolgál. A technikus, mint praktikus ember, éppen ezért másképpen dönt, mint a természettudomány teoretikusa. Ez utóbbitól átveszi az elméletet, az életből pedig a „tapasztalatot”.

Ami a tudományos filozófiát illeti, nem egészen ez a helyzet, éppen mert még nem alakultak ki egy szigorúan tudományos tannak még a kezdetei sem, a történelmileg ránk hagyományozott és az eleven fejlődésben levő filozófia pedig, amely az előbbi érdekében

fellép, legfeljebb tudományos félkészáru, avagy pedig világnézet és teoretikus ismeret szétválasztatlan keveréke. Másrészt sajnos itt sem várhatunk. A filozófiai ínség mint világnézetínség sürget bennünket. Ez az ínség annál nagyobb lesz, minél távolabbra terjed a pozitív tudományok köre. A tudományosan „megmagyarázott” tényeknek az a roppant bősége, amellyel megajándékoznak bennünket, nem segít rajtunk, hiszen valamennyi tudománnyal szükségképpen a rejtélyek hatalmas dimenziója jár együtt, s ezeknek megoldása életproblémánkká válik. Az aktuális valóságot- a valóságot, amelyben benne élünk, tevékenykedünk és létezünk - a természettudományok nem fejtették meg egyetlen egy ponton sem. Az az általánossá vált hit, hogy funkciójuk szerint ezt teljesíteniük kell, csak még nem jutottak elég messzire; az a vélemény, hogy a tudományok ezt - elvileg - teljesíteni tudnák: mindez azok számára, akik alaposabban utánajártak a dolognak, babonának bizonyult. Egyre határozottabban tisztázódik és érvényesül is a természettudomány és a filozófia — ti. a filozófia mint alapvetően más orientációjú, ámbár egyes területeken a természettudománnyal lényegszerű vonatkozásban álló tudomány - szükségszerű elkülönülése. Lotze-cal13 szólva: „Ha kiszámítjuk a világ folyását, az nem jelenti, hogy meg is értjük azt.” Ilyen tekintetben nem állunk jobban a szellemtudományokkal sem. Bizonyára szép és nagy dolog „megérteni” az emberiség szellemi életét. Sajnos azonban ez a megértés sem sokat segít rajtunk, és nem is tévesztendő össze a filozófiai megértéssel, amelynek a világ és az élet rejtélyét kell számunkra feltárnia.

Korunk szellemi ínsége valóban elviselhetetlenné vált immár. Bárcsak ne zavarná egyéb a nyugalmunkat, mint az a teoretikus bizonytalanság, ami a természet- és szellem- tudományokban kutatott „valóságok” értelmére vonatkozik; az a kérdés, hogy bennük létet ismerünk-e meg végső értelemben, hogy „abszolút" létnek mint olyannak mi is tekinthető, s hogy ilyesmi egyáltalán megismerhető-e. De nem; a legradikálisabb ínség, melyben szenvedünk, sokkal inkább magát az életet illeti- ínség, mely életünk semmilyen részét sem hagyja érintetlenül. Minden élet állásfoglalás, minden állásfoglalás követelmény, valamely az érvényesség vagy érvénytelenség megítélésének megfelelően abszolút érvényességűnek feltételezett normák alatt áll. Amíg ezek a normák feltétlenül érvényben voltak, nem tették őket gúny tárgyává, nem fenyegette őket semmiféle szkepszis, addig az az egyetlen életprobléma létezett: miként lehet e normáknak a gyakorlatban legjobban eleget tenni. Ám mi legyen most, amikor mindezek a normák vitatottá váltak, vagy pedig empirista módon meghamisítják és ideális érvényüktől meg- foszják őket? Naturalisták és historicisták vívják a harcot a világnézetért, mégis mindketten, ha más-más oldalról is, azon munkálkodnak, hogy az ideákat tényékké értelmezzék át, és minden valóságot, minden életet „tények” értelmetlen, idea nélküli tömegévé változtassanak. A tények babonás tisztelete közös mindkettőjükben.

Annyi bizonyos, hogy nem várhatunk. Állást kell foglalnunk, azon kell fáradoznunk, hogy a valósághoz való viszonyunkban - az élet valóságához, melynek jelentősége van számunkra, s melyben nekünk kell jelentőségre

szert tennünk hogy az e viszonyunkban meglevő diszharmóniát egy értelmes, még ha tudománytalan „élet- és világszemlélet” segítségével megszüntessük. És ha ebben a világnézet filozófusa segítségünkre lesz, nem kell-e azt megköszönnünk neki?

Bármennyi igazság rejlik is az imént felhozott érvekben, bármennyire nem szívesen mondanánk le arról a felemelő, üdítő érzésről, melyet a régi és új filozófiai rendszerek nyújtanak a számunkra, mégsem feledkezhetünk meg arról a felelősségről, mellyel az emberiségnek tartozunk. A kor kedvéért nem szabad feláldoznunk az örökkévalóságot; hogy a magunk nyomorán enyhítsünk, utódainkra nem hagyhatunk örökségként szakadatlan nyomort kiirthatatlan nyavalyaként. Ez a nyomor a tudományból ered. De a tudomány okozta bajt csupán a tudomány képes végérvényesen leküzdeni. A naturalisták és historicisták szkeptikus kritikája minden követelmény [Sol- len] területén értelmetlenséggé oldja fel az igazi objektív érvényességet? A reflexió homályos, határozatlan, noha persze természetes eredetű fogalmai és az ettől többértelművé vagy értelmetlenné vált problémák megakadályozzák a valóság megértését és azt, hogy ésszerűen foglalhassunk állást vele szemben? Valamely speciális, bár a tudományok nagy csoportjánál megkívánható módszertani beállítást megszokásszerűen alkalmazunk, s ez képtelenné tesz bennünket arra, hogy más beállítódásokba menjünk át? S az ilyen előítéletekkel a kedélyt nyomasztó világnézeti értelijietlenségek járnak együtt? - Az ilyen és minden más hasonló nyavalya ellen csupán egy az orvosság: a tudományos kritika, méghozzá a radikális, alulról építkező,

biztos alapokra épülő és szigorú módszerek szerint előrehaladó tudomány; az a filozófiai tudomány, melyért itt most síkra szállunk. Világnézetek harcolhatnak egymással, de dönteni csupán a tudomány képes, és ezen a döntésen rajta az örökkévalóság pecsétje.

Bármilyen irányú legyen is tehát a filozófia új fordulata, az az egy kétségtelen, hogy nem szabad feladnia azt a szándékát, hogy szigorú tudománnyá váljék; mint elméleti tudománynak sokkal inkább szembe keli helyezkednie a gyakorlati világnézeti törekvéssel, s attól teljes tudományossággal el kell magát különítenie. Itt ugyanis még a közvetítési kísérleteket is el kell utasítani. Lehet talán, hogy az új világnézeti filozófia védelmezői azt vetik ez ellen, hogy a közvetítés nem szükségképpen jelenti azt, hogy a szigorú tudomány ideáját elvetjük. Az igazi világnézeti filozófus nemcsak a megalapozásban járna el tudományosan - mondják - , azaz nemcsak felhasználná a szigorú, speciális tudományok adottságait mint építőköveket, de módszere is tudományos lenne, szívesen élne azzal a lehetőséggel, hogy elősegítse a filozófiai problémák szigorúan tudományos megoldását. Csupán - ellentétben a megelőző korszak metafizikai kishitűségével és szkepszisével - merész vakmerőséggel vágna neki a legnagyobb metafizikai problémáknak, hogy elérje a célját, s olyan világnézetet vívjon ki magának, amely az észt és a kedélyt a korhelyzetnek megfelelően harmonikusan kielégíti.

Amennyiben ezt olyan közvetítésként értelmezné valaki, amelynek az volna a rendeltetése, hogy a világnézeti filozófia és a tudományos filozófia közt elmossa a határt - óvást

kell emelnünk. Mindez csupán a tudományos ösztön elsatnyulásához és meggyengüléséhez vezetne, és csak egy látszattudományos irodalom keletkezését segítheti elő, melyben nyoma sincsen az intellektuális becsületességnek. Itt éppoly kevéssé lehetséges kompromisszum, mint bármely más tudományban. A teoretikus eredmények elérésének minden reményét fel kellene adnunk, ha a világnézetre való törekvés ösztöne egyeduralkodóvá válnék, és a maga tudományos formáival,a teoretikus természetűeket is megtévesztené. Egy olyan területen, ahol évezredek alatt a legnagyobb tudományos szellemek, a tudás szenvedélyes megszállottjai a filozófiában egy arasznyi tiszta tant sem voltak képesek létrehozni, ám mindazt, ami nagy teljesítmény volt, hacsak tökéletlenül kiérlelt is, ebből az akaratból eredően vittek véghez: e területen a világnézeti filozófusok mégsem gondolhatják komolyan, hogy csak úgy mellékesen a tudományos filozófiát képesek előmozdítani és végérvényesen megalapozni. Ők, akik a végesben tűzik ki rendszerük elérhető célját, és oly időhöz kötöttként, hogy aszerint élhessenek, ők a legkevésbé hivatottak erre. Csak egy dologról lehet itt szó: hogy maga a világnézeti filozófia becsülettel lemond arról az igényről, hogy tudománynak számítson, és egyben felhagy azzal- ami bizonyára ellenkezik tiszta szándékával - , hogy a szellemeket megzavarja és a tudományos filozófia fejlődését akadályozza.

Maradjon hát ideális célja tisztán a világnézet, ami épp lényegénél fogva nem tudomány. Nem szabad e tekintetben megtévesztenie magát a korunkban oly nagymértékben elha

rapódzott tudomány-fanatizmus által, amely mindent, ami „tudományos egzaktsággal” nem bizonyítható, „tudománytalanként” értékel le. A tudomány csupán egy érték annyi más hasonlóan jogosult egyéb érték között. Hogy a világnézet értéke a maga talaján mindenképpen szilárdan áll, s hogy a világnézetet úgy kell megítélni, mint a magánszemélyiség teljesítményét és habitusát, a tudományt viszont úgy, mint kutató nemzedékek kollektív munkateljesítményét, azt fentebb tisztáztuk. És amiként e kettőnek különböző az értékforrása, akként különböző a funkciójuk is és különböző a mód, ahogyan hatnak és tanítanak. A világnézeti filozófia úgy tanít, ahogy már a bölcselet szokott: személyiség fordul benne a személyiséghez. Ily filozófiai stílusban csupán annak szabad tanító módon a nyilvánosság szélesebb köreihez fordulnia, aki erre hivatott, aki különös, jelentős egyéni sajátossággal, egyéni bölcsességgel rendelkezik, magasztos gyakorlati - vallási, etikai, jogi stb.- érdekek szószólójaként. A tudomány azonban személytelen. Aki abban dolgozik, annak nem bölcsességre, hanem elméleti tehetségre van szüksége. A tudós örök érvényességek kincsét gyarapítja, amelynek az emberiség üdvére kell szolgálnia. Kivételesen nagy mértékben áll ez, mint fentebb láttuk, a filozófiai tudományra.

Csak ha megtörtént már e két filozófia teljés szétválasztása a kor tudatában, csupán akkor gondolhatunk arra is, hogy a filozófia valódi tudományos formát öltsön és valódi tudományos nyelven szóljon, felismerje, hogy tulajdonképpen tökéletlenség benne az, amit annyit dicsértek, sőt utánoztak - a mélyértel- műség. A mélyértelműség a káosz ismertető

jele, melyet az igazi tudomány kozmosszá akar változtam, egyszerű, teljesen világos, megfejtett renddé. Az igazi tudomány, addig a határig, amíg valóban van mit tanítania-nem ismeri a mélyértelműséget. A kész, befejezett tudomány minden darabja gondolati lépések egységes egésze, amelynek mindegyike közvetlenül belátható, tehát egyáltalán nem mélyértelmű. A mélyértelműség a bölcsesség dolga, a szigorú elméleté a fogalmi érthetőség és a világosság. A mélyértelműség sejtelmeit egyértelmű racionális alakzatokká átformálni - ez a szigorú tudományok újjáalakításának lényeges folyamata. Az egzakt tudományoknak is megvolt a maguk hosszú, mélyértelműségi periódusa, s miként azok a reneszánsz küzdelmeiben, úgy fog - mint ezt remélni merem - a filozófia is a jelen harcaiban eljutni a mélyértelműség fokáról a tudományos világosság fokára. Ehhez azonban arra van szükség, hogy biztos legyen céljában, s hatalmas, tudatosan a célra törő és minden rendelkezésre álló tudományos energiát megfeszítő elszántsággal fogjon neki megvalósításának. Korunkat a dekadencia korának hívják. Szerintem ennek semmi alapja nincsen. Alig van a történelemben még egy olyan korszak, amelyben ennyi energia lett volna mozgásban, és ilyen sikerrel. Nem mindig tudjuk méltányolni a célokat, fájlalhatjuk azt is, hogy nyugodtabb, kényelmesen élő korokban a szellem olyan virágai sarjadtak, melyhez hasonlóak a miénkben nem teremnek, és nem is remélhető, hogy megteremjenek. És mégis, ha az, amire a szándék, az egyre ismétlődő szándék irányul, visszataszítóan hat is az esztétikai érzékre, melyhez sokkal közelebb áll az olyan szépség, amelyik

szabadon nő fel, milyen roppant értékek rejlenek mégis az akarati szférában, amennyiben a nagy szándékok méltó célokra találnak. De nagyon igazságtalanok lennénk korunkhoz, ha mindenáron azt akarnánk ráfogni, hogy alacsonyrendű, amire törekszik. Aki képes lesz felébreszteni a hitet, aki képes lesz megérteni egy cél nagyságát, és lelkesedést tud kelteni iránta, könnyen rátalálhat azokra az erőkre, melyek feléje fordulnak. Úgy vélem, korunk nagyra hivatott kor - egy betegsége van csupán, a szkepticizmus, amely szétzúzta a régi megvilágítatlan ideálokat. És éppen ezért bajának az az oka, hogy a filozófia nem eléggé fejlett, nem eléggé hatalmas, nem jutott eléggé előre, nem eléggé tudományos ahhoz, hogy a szkeptikus negativizmust - amely magát pozitivizmusnak nevezi - az igazi pozitivizmus segítségével legyőzhesse. Korunk csupán a „realitásokban” akar hinni. Nos, legerősebb realitása a tudomány, és így a filozófia tudománya az, melyre korunknak leginkább szüksége van.

Ha azonban korunk értelmét magyarázva a nagy cél felé fordulunk, tisztában kell lennünk azzal is, hogy csupán egy módon érhetjük el: ha az igazi filozófiai tudomány lényegével járó radikalizmussal mindent elutasítunk, ami előzetesen adva van, kiindulásként nem hagyunk érvényben semmiféle hagyományt és nem hagyjuk elvakítani magunkat semmiféle mégoly nagy névtől sem; sokkal inkább maguk a problémák s a belőlük fakadó követelmények iránti szabad odaadással látunk neki feladatunkhoz.

Minden bizonnyal szükségünk van a történelemre is; természetesen nem történészek módjára, beleveszve azokba a fejlődésössze

függésekbe, amelyekben a nagy filozófiai rendszerek keletkeztek; önmagáért van rá szükségünk, hogy a maga szellemi tartalmával ösztönzőleg hasson ránk. Valójában ezekből a történelmi filozófiai rendszerekből, ha megfelelőképpen pillantunk beléjük, s értünk hozzá, hogy teóriáik és szavaik leikébe hatoljunk, filozófiai élet árad felénk az eleven motivációk egész gazdagságával és erejével. Filozófusokká azonban nem filozófiák által válunk. A történelmi anyagon csüggeni, csupán történeti-kritikai tevékenységet végezve, s arra törekedni, hogy eklektikus feldolgozással vagy anakronisztikus újjáélesztéssel tegyünk szert filozófiai tudományra - reménytelen kísérlet. A kutatás indító okainak nem a filozófiai rendszerekből, hanem a dolgokból [Sachen] és a problémákból kell fakadniuk. A filozófia azonban lényege szerint az igazi kezdetekről [wahren Anfángen], az őseredetekről, pi£ró- paTcc 7iávTCűv-ról [a mindenség őselvéről és eredetéről] szóló tudomány. Annak a tudománynak, amely a dolgok gyökeréről szól, magának is minden tekintetben gyökeresen kell eljárnia. Mindenekelőtt nem szabad nyugodnia addig, míg nem biztosította magának saját világos kiinduló alapjait, azaz nem biztosította a maga abszolút világos problémáit, az e problémák sajátos értelme által előrajzolt módszereket, s az abszolút világossággal adott dolgok legalsó munkaterületét. Csak soha nem szabad a radikális előítélet-nélküliséget föladni, s mondjuk eleve azonosítani az ilyen „dolgokat" [Sachen] a tapasztalati „tényekkel” [Tatsachen], nem szabad, hogy vakon álljunk szemben az ideákkal, amelyek a közvetlen szemléletben mégis nagymértékben abszolúte adva vannak. Túlságosan is

olyan előítéletek igézete alatt állunk, amelyek még a reneszánszból származnak. Aki igazán mentes az előítéletektől, annak számára közömbös, hogy valamely megállapítás Kanttól származik-e, vagy Aquinói Tamástól, Darwin- tól-e, vagy Arisztotelésztől, Helmholztól vagy Paracelsustól. Semmi szükség azt a követelményt hangoztatni, hogy saját szemünkkel lássunk; arra van szükség inkább, hogy azt, amit látunk, előítéletek kényszere alatt ne magyarázzuk félre. Miután az újkor legnagyobb jelentőségű tudományaiban, a matematikai-fizikai tudományokban a munka túlnyomó része indírekt módszerekkel folyik, hajlamosak vagyunkéra, hogy az indirekt módszereket túlbecsüljük és a közvetlen megragadás értékét félreismerjük. De a filozófiának éppen az alényege, hogy-ameny- nyiben a végső eredetekhez nyúl vissza - tudományos munkája a közvetlen intuíció szférájában mozog; s a döntő lépés, melyet korunknak meg kell tennie, annak felismerésében áll, hogy a helyesen értelmezett filozófiai intuíció, a fenomenológiai lényegmegragadás útján határtalan működési tér tárul fel előtte, és olyan tudomány birtokába jut, amely az indirekt szimbolizáló és matematizáló módszerek, a következtetések és bizonyító eljárások apparátusa nélkül is hatalmas mennyiségű, a legteljesebb mértékben szigorú s minden további filozófia számára döntő jelentőségű ismeretre tesz szert.

Jegyzetek

1. Husserl e műve a Logos c. folyóirat 1910-1911. évi 1. kötetében látott napvilágot.

A folyóiratot az a célkitűzés hívta életre, hogy előmozdítsa a filozófiai rendszerek kibontakozását. A munkatársak (Rudolf Eucken, Edmund Husserl, Hein- rich Rickert, Georg Símmel, Max Weber, Wilhelm Windelband) a korszak filozófiájára jellemző széthullással szemben az emberi kultúrát átható egységes logosz felderítésére törekedtek.

2. Lásd Kant: A tiszta ész kritikája. A 838 (= B 867):,,[...] a mai napig nem lehet filozófiát tanulni, mert hiszen hol van, kinek a birtokában, és mitől ismerni meg? Csak filozofálni lehet tanulni, azaz az ész tehetségét [...] bizonyos meglévő kísérleteken gyakorolni.” Budapest, Akadémiai Kiadó 1981.526. old. - Alexander Bernát és Bánóczi József fordítása. Vö. továbbá a „Politz-féle metafizikai előadásokéban: „A filozófusnak filozofálni kell tudnia, ehhez pedig nem kell filozófiát tanulni [...] Amikor filozofálni tanulunk, a filozófia [...] rendszereit csupán az észhasználat történeteként és kritikai képességeink gyakorlásának tárgyaként tekinthetjük” (Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest, Gondolat Kiadó 1974. 132. old. - Vidrányi Katalin fordítása; valamint a bogikban: „Már csak az okból sem lehet filozófiát tanulni, mert hisíen a filozófia még nem létezik” (Werkausgabe, sajtó alá rendezte W. Wei- schedel, 6. köt. Frankfurt/Main 1968. 448. old.)(F. M. I. jegyzete.)

3. Érzetmonizmus: az a - mindenekelőtt az empiriokri- ticizmus által képviselt - filozófiai álláspont, amelyik a valóság egészét „érzetelemek” komplexumaiból építi fel.

Energetizmus - az a filozófiai álláspont, amely szerint minden energia, az anyag és a szellem egyaránt, minden lét és történés az energiaátalakulás fizikai törvényszerűségeivel magyarázható.

4. Husserl első fenomenológusi korszakának főműve a Logikai vizsgálódások (Logische Untersuchungen), amely két kötetben 1900-1901-ben látott napvilágot.

Az egész fenomenológiai irányzat megszületését e mű megjelenésétől számítjuk. A mű hatását mínde-

. nekelőtt a naturalista pszichologizmus igen határozott és találó kritikájának köszönheti, amelyre Husserl a jelen összefüggésben utal.

5. Ernst Haeckel, zoológus (1834-1919). Vulgáris materialista természetfelfogását szociáldarwinista társadalomelmélettel kapcsolta össze.Wilhelm Ostwald, természettudós és filozófus, (1853-1932). Az ún. energetizmus fő képviselője.

6. „Signitiv oder bildlich”. A különbség lényege az, hogy a képhasonlóság révén vonatkozik a dologra - ahhoz, hogy valamit valaminek a képeként érzékeljünk, szükség van a kettő közti hasonlóságra míg jel és jelzett között hasonlóságra nincs szükség. Lásd részletesebben Logische Untersuchungen II/2. (VI. vizsgálódás), 2. fej., 14. §. - (F. M. I. jegyzete.)

7. „BewuBtsein von”. Az intencionalitás fogalmáról van szó, melyet Husserl Brentanótól vett át. „Minden pszichikai fenoménf - írta Brentano - „az jellemez, amit a középkor skolasztikusai egy tárgy intencionális [...] bennelétezésének neveztek, s amit mi, noha nem teljesen egyértelmű kifejezésekkel, tartalomra való vonatkozásnak, tárgyra való irányulásnak [...] vagy immanens tárgyiságnak neveznénk. Mindegyik [pszichikai fenomén] tartalmaz valamit tárgyként magában, noha nem mindegyik ugyanazon a módon. A megjelenítésben valamit megjelenítünk, az ítéletben valamit elismerünk vagy elvetünk, a szeretetben valamit szeretünk, a gyűlöletben gyűlölünk, a kívánásban kívánunk stb." Ugyanitt Brentano lábjegyzetben hozzáfűzi, hogy „már Arisztotelész beszélt erről a pszichikai bennelétezésről (Einwohnung). A lélekről szóló könyveiben azt mondja, hogy az érzékelt (das Empfundene) mint érzékelt az érzékelőben van, az érzék (Sinn) az érzékeltet anyag nélkül fogadja magába, a gondolt pedig a gondolkodó értelemben van” (Franz Brentano: Psychologie vöm empirischen Standpunkt. 2. könyv, l. fej. 5. §. Az 1924-es kiadás változatlan utánnyomása. Hamburg, Meiner 1973.' I. köt. 124. sk. old.: az „intencionális bennelétezés” kifejezéssel kapcsolatos félreértésekről lásd Brenta-

no 1911~es magyarázó jegyzetét a II. kötet 8. sk. lapján). - (F. M. J. jegyzete.)

8. Carl Stumpf, filozófus és pszichológus (1848-1936). Az ismeretelmélet és a logika nem-pszichologisztikus megalapozására törekedett.

Theodor Lipps, filozófus (1851-1914). Elsősorban pszichológiai problémákkal foglalkozott. Az volt az álláspontja, hogy a logika, az esztétika és az etika normatívái az emberi psziché empirikus meghatározottságaiból levezethetetlenek.

Franz Brentano, filozófus (1838-1917). Arisztotelészhez és a skolasztikához kapcsolódva Kantot és az egész német idealizmust elutasítja: ún. „realista” álláspontot képvisel, a tudat tárgyait intramentális létezőkként tételezi, melyektől a tudati aktusokat éppen ezen intramentális tárgyakra való irányulásuk különbözteti meg.

9. Wundt, Wiíheím: Logik. Eine Untersuchung dér Prin- zipien dér Erkenntniss und dér Methoden wissens- chaftlicher Forschung. 2. kiad. I-II. köt. Stuttgart, Ferdinand Enke 1893-1894. II. köt 170. old.

10. Hume a következőképpen különbözteti meg egymástól a benyomást [impression] és az ideát: „Az emberi szellem észleleteit két különböző fajtára lehet osztani, benyomásokra és ideákra, ahogy a továbbiakban nevezni fogom őket. Különbségüket az teszi, hogy mennyire erőteljesen és elevenen bukkannak fel a szellemben, hatolnak be elménkbe vagy tudatunkba. Azokat az észleleteket, amelyek a legerőteljesebben és leghevesebben lépnek fel, benyomásnak nevezhetjük; e név alá foglalok minden érzetet, szenvedélyt és emóciót, abban az állapotában, ahogyan először megjelenik a lélekben. Ideának pedig a benyomásoknak az elmében vagy gondolkodásban megjelenő halvány képmásait nevezem.” {Hume, Dávid: Értekezés az emberi természetről. Budapest, Gondolat Kiadó 1976. 22. old. - Bencze György fordítása.) Tehát minden idea egy eredeti benyomás kópiája. Husserl elfogadja ugyan az érzéki benyomások és az ideák megkülönböztetését, csakhogy az ideákat mint lényegeket nem az érzéki benyomások kópiáinak, ha

nem a lényeglátásban közvetlenül - az érzékeléstől függetlenül - megragadható entitásoknak tekinti.

11. 1913-ban jelent meg Husserl második fenomenológiai korszakának főműve, az „Ideen zu einer reinen Phánomenologie und phánomenologischen Philo- sophie" (A tiszta fenomenológia és fenomenológiai filozófia eszméi). Amikor a jelen írást a Logos-bán publikálta, az említett nagy könyv alapgondolatait már tisztázta, s amint az a szövegből itt kitűnt, már publikálásukra gondolt. A későbbiekben azonban csak a mű első kötetét adta ki, a második kötet anyaga kéziratos formában maradt fenn.

12. Husserl szövegében: „Lebensverfassung", amit a magyar fordító feltehetően „Lebensauffassung”-nak olvasott, s fordította ennek megfelelően „életfelfogás”- nak. Ám a „Lebensverfassung" szokatlan, s ráadásul az adott kontextusba nem is igen illeszkedő szó- összetétel. A Dilthey-i eredetihez visszanyúlva kiderül, hogy Husserl pontatlanul idézte Diltheyt (vagy esetleg a nyomtatás során állt elő a hiba, mely azután észrevétlen maradt), akinek a szövege így hangzik:

Form von Leben, Verfassung [...]” (Gesammelte Schriften, V. köt. 77. old.; Erdélyi Ágnes szíves felvilágosítása szerint a Gesammelte Schriften szövegkiadásának alapját képező 1911-es gyűjteményes kötetben - ez állott Husserl rendelkezésére és ebből idézett - e szöveghely megegyezik az összkiadás szövegével). - (F. M. I. jegyzete.)

13. Rudolf Hermann Lotze, fiziológus és filozófus (1817- 1881).

Tartalom

BEVEZETÉS............................................ 5Jegyzetek.......................................... ....... 18

A FILOZÓFIAMINT SZIGORÚ TUDOMÁNY................. 23Naturalista filozófia................................... 31Historicizmus és világnézeti filozófia...... 79Jegyzetek..................... ............ ............... 111

A KIADÁS ALAPJA:HUSSERL, EDMUND: VÁLOGATOTT TANULMÁNYAI. BUDAPEST, GONDOLAT KIADÓ 1972. 111-192. OLD.

FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR, A KOSSUTH KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA

ETOPRINT NYOMDA FELELŐS VEZETŐ BALOGH MIHÁLY A BORÍTÓ KUN GÁBOR MUNKÁJA

MŰSZAKI SZERKESZTŐ PÁNYI BÉLA TERJEDELME 4,64 (A/5) ÍV

SOROZATBAN MEGJELENT

CROCE, B.:

A SZABADSÁG HITVALLÁSA

FREUD, S.:

PSZICHOANALÍZISJUNG, C. G.:

FÖLD ÉS LÉLEKSZENT PÁL:

LEVELEK

MONTAIGNE, M. E.:

ESSZÉKMARCUS AURELIUS:

ELMÉLKEDÉSEK

A SOROZATBAN MEGJELENT

Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány

Documents

A mai filozófia főirányai - MTDAmtdaportal.extra.hu/books/nagy_jozsef_a_mai_filozofia.pdfhogy «minden filozófia a maga kora – gondolatokban fel- fogva». 2. Kultúra és filozófia

Magyar Tudomány · PDF file899 Magyar Tudomány • 898 Közgazdaság-tudomány és gazdálkodástudomány – elmélet, módszertan és gyakorlat – BEVEZETÉS Szakmai és

Van-e magyar filozófia?epa.oszk.hu/01300/01354/00009/pdf/1939_1_003-009.pdf · filozófia? — azt kell felelnünk, hogy nincsen, aminthogy nincsen ilyen formán német filozófia,

Fehérm - Létmegértés És Filozófia

Környezet és filozófia

filozófia muvelodes tortenet

Szabadság, védelem, tudomány

MEDICINA ÉS FILOZÓFIA (III)

Magyar Tudomány Ünnepe 2010 Határok nélküli tudomány ... Life...Magyar Tudomány Ünnepe 2010 Határok nélküli tudomány KIHÍVÁSOK ÉS LEHETŐSÉGEK A TUDOMÁNYTERÜLETEK

JÓLÉT „SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG” · A célok hierarchiája Alapvető erőforrások Erőforrások Célok Alap-értékek tudomány politika etika/filozófia Boldogság

Görög tudomány és filozófia

Filozófia 2

Bölcsészet, 1 tudomány, pragmatizmus Wittgenstein, Lakatos ...epika.web.elte.hu/doktor//goldend.pdf · Rortyról akkor még semmit nem lehetett tudni, sem az analitikus filozófia

Filozófia írásbeli érettségi 2015

A filozófia vizsgatárgy története

sh atlasz filozófia

A filozófia hídfőállásai

Magyar Tudomány

FILOZÓFIA RÉSZLETES ÉRETTSÉGI VIZSGAKÖVETELMÉNY

A Filozófia Világtörténete