__ Edmund .HusserlA FILOZÓFIA

MINTSZIGORÚ TUDOMÁNY

ua L M lD D Ö Í D O lid i r ilU t o h h j

A FILOZÓFIA MINT

SZIGORÚ TUDOMÁNY

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1993

A MŰ EREDETI CÍME:PHILOSOPHIE ALS STRENGE WISSENSCHAFT

FRANKFURT/MAIN, KLOSTERMANN VERUU3, 1965.

FORDÍTOTTA:

BARÁNSZKY JÓB LÁSZLÓ

A FORDÍTÁST ÁTDOLGOZTA ÉS A BEVEZETÉST ÍRTA:

FEHÉR M. ISTVÁN

ISBN 963 09 3609-7

© HUNGÁRIÁN TRANSLATION BARÁNSZKY JÓB LÁSZLÓ ÖRÖKÖSE,

1972

(4850)

Bevezetés

Edmund Husserlnek (1859-1938), a fenome­nológia megalapítójának kötetünkben szerep­lő programatikus tanulmánya a Logos című folyóirat 1910-1911-es I. évfolyamában látott napvilágot. Mint minden igazán klasszikus mű, Husserl ezen írása sem csupán korának, a XX. század elejének történeti kontextusá­ban, avagy szerzője életútjának, gondolati fej­lődésének tengelyében értelmezhető, értékel­hető, hanem egyúttal a filozófia univerzális kérdéseihez való hozzájárulásként, úgyszól­ván a „philosophia perennis” részeként is. Alábbi bevezető sorainkkal mindkét szem­ponthoz megpróbálunk némi rövid útbaigazító megjegyzéssel szolgálni.

Filozófia és tudomány kapcsolatának kér­dése, a filozófia tudományosságának s ezáltal a filozófia mibenlétének, önmeghatározásá­nak problémája korántsem új keletű - végig­kíséri magának a filozófiának a történetét. A filozófiának a tudományhoz való viszonya egyfelől, s önmaga tudományosságának állí­tása, a reá való törekvés másfelől, korántsem esik egybe, noha persze a kettő között nyil­vánvaló összefüggések állhatnak fenn. Az, hogy a filozófia a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz viszonyul, mindenesetre nem öröktől fogva fennálló adojttság: filozófia és tudomány cs^k az újkorban vált ketté (va­lamikori egységükre utal már Husserlnek az a megfogalmazása is, mely szerint a szigorú tudományosságra igényt tartó újkori filozófiai

5

erőfeszítések „egyetlen érett gyümölcse a szi­gorú természet- és szellemtudományok, vala­mint új, tisztán matematikai diszciplínák meg­alapozása és önállósodása volt”1). Ettől kezd­ve létezik a filozófiának a tudományhoz mint valami rajta kívülállóhoz való viszonya egyál­talán, s vetíti valamiképpen előre azt, hogy a filozófia vajon igényt tart-e a tudomány státu­szára, s ha igen, miképpen, milyen példát követve óhajtja elérni azt. A tudományfilozó­fia, ezen tipikusan XX. századi jelenség szá­mára például a tudomány többszörösen is középponti szerepet játszik - például mint saját vizsgálódásának tárgya, továbbá mint ami számára az emberi tudás mintaképeként, paradigmatikus formájaként jelenik meg a tudományfilozófia számára azonban önmaga- mint filozófia - tudományosságának kérdé­se többnyire nem merül fel - ezt úgyszólván hallgatólagosan előfeltételezi, foglalatossá­gának tárgya mintegy visszasugárzik önma­gára, felmentvén őt a vonatkozó kérdés és igazolás alól.

Hogy miben áll a tudományosság ama pa­radigmája, mely a filozófia mint szigorú tudo­mány létrehozására irányuló husserli erőfe­szítések mintaképéül szolgál, egyértelműen kiderül Husserl ama mégjegyzéséből, mely szerint „a matematika és a természettudomá­nyok csodálatos teóriáinak objektív igazságá­ban, illetve objektíve megalapozott valószínű­ségében értelmes ember nem kételkedik.”2 Husserl ugyanakkor - szemben a pozitiviz­mus régi és új formáival - nem elégszik meg azzal, hogy a filozófia tudományosságának formáját valamely létező tudománytól kölcsö­nözze, a filozófiát így úgyszólván valamely pozitív tudomány gyámsága alá helyezze, ez­

6

által pedig eredeti értelméből kiforgassa: a filozófia klasszikus, átfogó meghatározása mellett kitartva, teljesen önálló filozófiai mód­szer segítségével kívánja a filozófiát szigorú tudománnyá tenni. E módszer a fenomeno­lógia, illetve - ahogy e tanulmányban első­sorban megjelenik - a fenomenológiai lé­nyegelemzés.

A filozófia tudományossá tételének husserli programja egy ténymegállapításból indul ki, amit az újkorban többen rögzítettek már, hogy azután e panaszos megállapítás az újkori filo­zófia legkiemelkedőbb műveinek ösztönzőjé­vé váljék: eszerint a filozófia jelenleg (még) nem tudomány.3 Nem tudomány - ez itt annyit tesz: nincs objektíve tanítható és tanulható anyaga, a filozófiában minden „álláspont”, „egyéni meggyőződés”, vélekedés kérdése. Husserlt az újkori tudomány iránti lelkesedés tölti el, a tudomány feltétlen autoritásába ve­tett hit. Az igazi tudomány, írja, mindenki szá­mára hozzáférhető, tanítható, tanulható, félre­érthetetlenül egyértelmű; nincs helye benne „privát” nézeteknek, nem ismeri a mélységet; belátásai, igazságai kiállják az idő próbáját, maradandóak; a tudomány sosem lehet egyetlen ember befejezett alkotása.4 A tudo­mány, illetve a tudományként felfogott s ek­képp létrehozandó filozófia Husserl szemé­ben nem valamely zseni terméke, hanem ge­nerációk munkájáé,5 a tudományosság garan­ciáját a filozófiában pedig az újkori filozófia fő vívmánya, az észkritika nyújtja.6

Az a tudományfogalom, mely a filozófia mint szigorú tudomány programjának fölvázolásá­ban a husserli tanulmány gondolati hátteré­ben munkál, nagyszabású és átfogó, továbbá- csöppet sem mellékes - magasztos és

7

emelkedett; a klasszikus tradíció majd’ min­den lényeges jegyét magában hordozza, s a filozófiát ezáltal oly igényekkel terheli meg, melyek együttes kielégíthetősége korántsem nyilvánvaló - ennek vizsgálatába Husserl mindenesetre nem bocsátkozik. (A filozófia effajta „túlterhelése" egyébiránt - jegyezzük meg közbevetőleg - éppanyira a klasszikus filozófiai tradíció sajátossága, úgyszólván a filozófia fogalmához tartozik.) A tudomány­ként felfogott filozófiának, hangzik rögtön az elején, eleget kell tennie a „legmagasabb ren­dű teoretikus igényeknek”7; a filozófia „minden tudomány közül a legmagasabb rendű és a legszigorúbb, s az emberiség olthatatlan vá­gyát képviseli a tiszta és abszolút megismerés iránt”8. A filozófia nyújtja minden tudomány „végső lezárását”9, a tudomány pedig „abszo­lút időtlen értékek számára szolgáló elneve­zés”10.

Ám ez még mindig nem minden. A „legma­gasabb rendű teoretikus igényeken” túl - vél­hetően épp azok révén - a filozófiának lehe­tővé kell tennie az „etikai, vallási tekintetben tiszta észelvek szabályozta életet" is; a „tiszta és abszolút megismerés” mellett (vagy épp általa) a „tiszta és abszolút akarást és értéke­lést”11.

A feladat aktualitását az a feszültség jelzi, hogy egyfelől „az egész újkori életben nincs még egy olyan eszme, amely erőteljesebben, feltartóztathatatlanabbul nyomulna előre a tu­domány eszméjénél”, s hogy ennek megfele­lően korunkban, a XX. században „a szigorú­an módszeres, objektivált tudomány roppant hatalmat jelent”12 - „a tudomány iránti eleven­tevékeny bizalom”13 pedig nagyon is élteti Husserlt - , ám ez a tudomány ugyanakkor

\8

másfelől - amint azt Husserl ugyancsak jól érzékeli - a reá épülő filozófiával, az e tudo­mány világképét filozófiai síkon általánosító s kifejező naturalizmussal együtt mégis letért az igaz útról, kezdi értelmét veszíteni, puszta technikává, számítássá átalakulni, s épp ez­által a tudomány fentebb jelzett magasztos eszményét elárulni. A filozófia szigorúan tudo­mányos újraalapozása irányában meghirde­tett husserli fordulat így egyszerre képes dön­tő kortendenciákhoz - a kor tudományos kul­túrájához - kapcsolódni, s azokat egyúttal alapjaiban bírálni.

A közvetlen kapcsolódási-elrugaszkodási pontot a naturalizmus jelenti. A filozófia szigo­rú tudományként való újraalapozásának re­formja ugyanis, írja Husserl, korántsem ide­gen a korban; épp ellenkezőleg, „teljesen ele­venen él, éppen az uralkodó naturalizmuson belül”; mely egyenesen úgy véli, „már meg is valósította a reformot”14. E nézet Husserl szerint azonban nem csupán „elhibázott”, ha­nem egyre növekvő veszélyt jelent kultúránk­ra”. így hát „a naturalista filozófia radikális bírálata a kor parancsa”, éspedig épp „a tudo­mányos filozófia lehetőségébe vetett bizalom” megőrzése érdekében.15 Hiszen a naturaliz­mussal szembeforduló filozófiai irányzatok - a historicizmus és a világnézeti filozófia - a naturalizmus bírálatával a filozófia tudo­mányosságára irányuló törekvést is föladni látszanak - a fürdővízzel együtt magát a gye­reket is kiöntik.16

A tudományos filozófia érdekében a korabe­li tudományos - önmagát tudományosnak tar­tó, a tudományosságot önmagának kisajátító- filozófia bírálata, olyképpen, hogy az ezzel a tudományos filozófiával szembeforduló - s

9

a tudományosság igényéről lemondó - filozó­fiák (a történelem problémájára reagáló histo- ricizmus s a kor dezorientáltságát, világnézeti ínségét szóvá tevő s azt orvosolni igyekvő világnézeti filozófia) jogigényét is elismerje, törekvésüket önmagába fölvegye; más szó­val, a tudományos filozófia eszméjének olyan szélesre szabott felfogása, amely a tudo­mányos filozófia leszűkített értelmezésének és megvalósulásának alapvető-elvi bírálata mellett képes a vele szembehelyezkedő áramlatok filozófiai gondjait is befogadni, anélkül, hogy a tudományosság igényéről le­mondana: ekképp határolhatnánk körül azokat a koordinátákat, melyek között a filozófia mint szigorú tudomány husserli programja ebben az írásban mozog. Nézzük most röviden a kifejtés lépéseit.

A naturalizmus a tudományosság husserli eszméjét nyilvánvalóan már azáltal leszűkíti, hogy az értékelő, gyakorlati mozzanatot ki­kapcsolja, illetve teljesen a háttérbe szorítja. Ám ezen túlmenően - s épp ezáltal - a teore­tikus igényeknek is fölöttébb rosszul tesz ele­get. A naturalizmus mint egyfajta „termé­szettudományos filozófia”17, voltaképpen a természettudós tipikus világszemlélete, aki hajlamos mindenben, ami létezik, fizikai ter­mészetet megpillantani, illetve annak az összefüggésében szemlélni. „Mindaz, ami van, az ő számára fizikai, a fizikai természet egységes összefüggésébe tartozik, vagy pszichikai ugyan, ámde ez esetben pusztán a fizikaitól függően változó, legjobb esetben is csak másodlagos, »párhuzamos kísérő tény«”18. A naturalista ezáltal a tudatot is na- turalizálja - puszta természeti ténnyé teszi - , s mindazt, ami vele együtt jár: eszméket, el­

10

veket (így például a logikai elveket is), normá­kat, értékeket. A tudományosság kritériumát a naturalizmus egyoldalúan a természettudo­mányos értelemben vett tapasztalatra, kísér­letre szűkíti, s mindent, ami ennek a követel­ménynek nem tesz eleget, merő tudo­mánytalanságként elutasítja. Mint egyfajta el­mélet, persze ő maga is elveken, normákon, az igazság egyfajta felfogásán nyugszik, eze­ket azonban nem hogy nem alapozza meg, hanem tökéletesen vak is irántuk. „A natura­lista tanít, prédikál, moralizál, reformál. De tagadja azt, amit minden prédikáció, minden követelmény mint olyan, értelme szerint felté­telez. ”19 A naturalizmus olyan filozófia, mely nem ismeri az önreflexiót, önmagának mint filozófiának nincs tudatában, s így noha értel­metlenségekkel, ellentmondásokkal teli, épp­oly nehéz, szinte lehetetlen erre rádöbbenteni (hiszen számára az ellentmondás logikai elve is csupán természeti tényként jöhet tekintet­be/nem pedig olyan valamiként, amitől neki mint elméletnek illenék mentesnek lennie).20

A természettudományos világképnek szer­ves része a természettudományos-kísérleti pszichológia, s a naturalizmus hajlik rá, hogy benne pillantsa meg mindenfajta szigorúan „tudományos” filozófia alapját. Husserl a kö­vetkezőkben azt mutatja meg nagy erővel, hogy ez a pszichológia nemhogy nem lehet a filozófia alapja, hanem - fordítva - önmaga is valamely előzetes, s önmaga számára átlát­hatatlan filozófián nyugszik. A természet ugyanis - abban az értelemben, ahogy a ter­mészettudománya természetre vonatkozó is­meretek hálójában állítja elénk - maga is tu­dati konstrukció, az emberi megismerés ter­méke, s így az ismeretelmélet problémáinak

11

megoldását már előfeltételezi: „természettu­dományos” avagy „pszichologisztikus” isme­retelméletről beszélni tehát abszurditás.

Az, hogy Husserlnek a naturalizmussal kap­csolatos kritikai észrevételei a modern egzakt pszichológia bírálatára összpontosulnak, aligha véletlen, hiszen itt kell saját fenomenológiája kiindulópontja számára helyet teremtenie.21 A modern (tapasztalati) tudománynak a sko­lasztikával szembeni jelszava az volt: félre az üres spekulációkkal, fogalmi elemzésekkel, vissza a dolgokhoz, az eleven tapasztalathoz! A természet dolgaiban az üres szóelemzések bizonyára nem igazítanak el minket, a termé­szet dolgait meg kell figyelni, s hasonló a helyzet a pszichológiában is. Ám a pszicholó­giai jelenségek megfigyelése vajon ugyan­olyan jellegű-e, mint a természeti jelensége­ké? Az észlelés mint pszichológiai jelenség lényegében elmélyedni, tudományos elemzé­sét adni: mit is jelent ez? Vajon oly kézenfek­vő-e, hogy ehhez természettudományos kí­sérletekre van szükség, nem pedig arra, hogy egyszerűen elmélyedjünk abban, alaposan megfigyeljük azt, mi megy végbe akkor, ami­kor valamit észlelünk, mi módon megy végbe az észlelés? Hogy miképp történik egy villám­lás s miképp egy észlelés - ehhez (mondhat­nánk) nem ugyanolyan jellegű megfigyelésre van szükség. A villámlás lényegének leírásá­hoz bizonyára nem elég a szóelerrízés, az önreflexió - ami fordítva nagyon is alkalmas lehet annak leírására, miben áll az észlelés lényege. Egy másik megfontolás abból adó­dik, hogy a természettudományos-kísérlete- ző pszichológia, amikor kísérleti feltételeit meghatározza, abból indul ki, hogy már tudja, mi az észlelés, emlékezés stb. lényege, azaz

12

hallgatólagosan már fölhasználja az „észle­lés”, „emlékezés” fogalmait - abban az érte­lemben ti., ahogy a pszichológus a termé­szetes, tudományelőttes hétköznapi életben úgyszólván fölszedte őket. „De igényt tarthat- e »egzaktságra« egy olyan pszichológia, amely az objektumait meghatározó fogalma­kat tudományosan nem rögzíti, módszertani­lag nem munkálja ki? Természetesen éppoly kevéssé, mint az a fizika, amely beérné az olyan köznapi fogalmakkal, mint »nehéz«, »meleg«, »tömeg«.”22 Ha a fizika Galilei révén tette meg a döntő lépést a naiv tapasztalattól a tudományhoz, úgy a természettudományos pszichológia - hangzik a meghökkentő és provokatív, ám a fentiek fényében csöppet sem alaptalan következtetés - „a dolog lénye­gét illetően megrekedt a Galilei előtti kor­ban”23. A tanulság pedig a következő: „Az igazi módszer mindenkor a vizsgálandó dolgok ter­mészetéhez igazodik, nem pedig előítélete­inkhez és mintaképeinkhez.”24

Ha a dolgot innen szemléljük, kitűnik, hogy „a naturalista beállítódás [...] elrekesztette az utat egy hatalmas, páratlan eredményekkel kecsegtető tudomány felé”; s nem pusztán egy igazán tudományos pszichológia lehető­ségéről van itt szó, hanem arról, hogy ezen a területen volna „végrehajtható az igazi észkri­tika” zs. A pszichikai fenomének, a tiszta feno­menológia szférája nyújtja a dolgok lényegei­hez való hozzáférést, ebben pedig nincs semmi misztikus, hiszen „lényegeket” állan­dóanlátunk, legföljebb a naturalizmus hatása alatt nem engedjük érvényesülni őket.25

Ha a naturalizmus mindenben csak termé­szetet lát, és a természettudományos megis­merést abszolutizálván - önmaga eredete

13

iránt vakon - minden normát, értéket, érvé­nyességet, s így tulajdonképpen magát a filo­zófiát is fölszámolja, akkor vele való minden szembenállása ellenére ugyanide jut a histo- ricizmus is, amely viszont mindent - így a vallást, a tudományt és a filozófiát is - „szel­lemnek”, „történelmi képződménynek” te­kint,27 melyet történeti alakulásában, változá­sában, struktúrájában vizsgál. A történelem­ben azt látjuk, hogy minden szellemi alakzat sorsa az elmúlás hogy nem létezik semmi örök érvényű, így a történeti megismerést ab­szolutizáló histuricizmus hasonló szkeptikus relativizmusba torKomk, mint a naturalizmus, a szigorúan tudományos filozófiát hasonló­képpen fölszámolja (hiszen a filozófia, mint tudjuk, az „abszolút megismerés” iránti vágyat jelenti). Husserl itt vitába keveredik Wilhelm Diltheyjel, aki elsőként mutatott érdeklődést és megbecsülést a husserli gondolatrendszer iránt, s e vita azután a két filozófus levélváltá­sához vezetett.28 A történelmi szkepticizmus­ra épül végül az ún. világnézeti filozófia, mely ugyancsak föladja a tudományos filozófia esz­méjét; törekvésének középpontjában a böl­csesség áll, a helyes emberi élet. Világnézet és tudomány nem szükségképpen állnak szem­ben, ám az újkorban mégiscsak végleg szétvál­tak. A világnézeti filozófia a véges emberi életre pillantván feledi a végtelent, s noha a kornak is meglehetnek a maga igényei, hangzik a tanul­mány vége felé, „a kor kedvéért nem szabad föláldoznunk az örökkévalóságot, hogy a ma­gunk nyomorán enyhítsünk, utódainkra nem hagyhatunk örökségként szakadatlan nyomort [...] Ez a nyomor a tudományból ered. De a tudomány okozta bajt csupán a tudomány ké­pes végérvényesen leküzdeni”29.

14

Vajon tudomány-e a filozófia, avagy világné­zet, esetleg életforma vagy életmód? Ezek a kérdések végigkísérik a filozófia történetét. Husserl életműve a XX. századi filozófia egyik legnagyobb szabású kísérlete a filozófia szi­gorú tudományként való kiépítésére. A köte­tünkben található írás e nagyszabású progra­mot vázolja, miközben kritikailag számot vet a kor többi jellemző irányzatával: a naturaliz­mussal, a historicizmussal és a világnézeti filozófiával. A beható kritikák közepette Hus­serl fölvázolja saját filozófiájának, a fenome­nológiának a lényegét, s azt sugallja, hogy az általa körvonalazott filozófia mint szigorú tu­domány egyúttal magasabb szinten egyesíti magában a bírált nézetek törekvéseit. A filo­zófiának mint szigorú tudománynak a prog­ramja ugyanis egyfajta - igen határozott - választ sugall a „világnézethiányra”, továbbá vele összefüggésben a történelem problémá­jára, „korunk szellemi ínségére” is.30 A világ­nézeti filozófiát Husserl ugyan a bölcsesség - „ódivatúnak" nevezett31 - eszméjével hozza összefüggésbe, s a tudományos filozófiával szemben végül is elutasítja, ám - csakúgy mint az erény és a humanitás hozzá kapcsolt ideáljait32 - oly empátiával, plaszticitással és emelkedettséggel ecseteli, hogy az elutasí­tást szinte visszavonja - főként akkor, amikor a vonatkozó okfejtés végén, némiképp kétér­telműen fogalmazva ugyan, de mégiscsak megengedi: „ezeknek az ideáknak a megva­lósulásai [ti. a világnézeti filozófia és tudo­mányos filozófia ideáié] [...] a végtelenben aszimptotikusan Közelednek egymáshoz”.33

Életútja későbbi szakaszaiban Husserl újra és újra kezdte a fenomenológia kiépítését, míg végül gondolatai a fenomenológia mint

15

szigorú tudomány eszméjétől fokozatosan az életvilág fenomenológiája felé fordultak. Ta­nítványa, Martin Heidegger számára a filozó­fia mint szigorú tudomány eszméje a funda- mentálontológia fogalmában jelent meg újra, hogy azután a késői korszakára jellemző ún. léttörténeti perspektíva fényében az újkori ember szubjektivizmusának egyfajta kitelje­sedéseként kerüljön ábrázolásra.

„A filozófia mint szigorú tudomány” - hogy’ is állunk e kérdéssel ma? Vajon mára immár szigorú tudománnyá vált a filozófia, ha pedig nem, mikor válhat azzá? Ha korunk filozófiai tudata felé fordulunk, azt látjuk, hogy a kér­désre ebben a formában aligha tudunk egyér­telmű választ adni. A helyzet nem úgy áll ugyanis, hogy a filozófia még nem - továbbra sem - vált szigorú tudománnyá, hogy az erre irányuló erőfeszítések hiábavalóak, hogy te­hát a célkitűzés továbbra is nem pusztán ér­telmes, lényeges és fontos, hanem egyene­sen abszolúte elsődleges, úgyszólván min­dennél előbbre való, miközben legföljebb a fáradozások eredménytelenek, az utak homá­lyosak és járhatatlanok, vagy hogy szinte tel­jesen a sötétben tapogatózunk. Hanem ú g y - miként az a filozófia történetében gyakorta szokott lenni - , hogy valamiképpen már a célkitűzés értelme és tétje sem olyan világos és kézenfekvő, mint amilyennek elődeink, így Husserl is látták. Mára ugyanis nemigen tud­juk immár, mit is jelentene a filozófia mint szigorú tudomány, amikor az elmúlt évtizedek fejleményeiként, mitikus státuszától megfosz- tatván, a tudomány már rég nem örvend an­nak a szinte vallásos vagy kvázi-vallásos áhí­tatnak, mellyel korábbi évszázadok övezték, nem örvend már abban a negatív formában

16

sem, hogy tudománykritikát, dühödt tudo- mányeilenességet kiprovokálhatna. A tudo­mányhoz kapcsolt emfatikus újkori s mindenek­előtt XIX. századi elvárások ma már a tényleges tudományok gyakorlatát illetően egyre kevés­bé vetődnek fel. Olyan, Husserlnél a tudo­mánnyal kapcsolatban felmerülő kifejezések, mint „emberiség”, „örökkévalóság”, „a felelős­ség, mellyel az emberiségnek tartozunk”34, ma már nem pusztán a tudománnyal össze­függésben, de attól függetlenül is egyre üre­sebb és tartalmatlanabb retorikának tűnnek föl - ma, amikor a kultúrák pluralitásának és egymásra való visszavezethetetlenségének erősödő tudata magának az „emberiségnek” a fogalmát is mindinkább merő „eurocentriz- musként” láttatja velünk; azt a fogalmat, me­lyet a reá való hivatkozással (például: „az emberiség előtörténetének lezárulása”) szá­zadunkban már amúgy is kellőképpen lejárat­tak.

A tudományra vonatkozó filozófiai gondol­kodás számára napjainkban a tudomány már nem sugall megfellebezhetetlen tekintélyt s megrendíthetetlen igazságot, hanem sokkal inkább egyfajta praxist, életgyakorlatot. Ha a jelenkori filozófiai tudat a tudományt valami­lyen szempontból követendő példaként állítja elénk, úgy a tudomány tudományosságát nem annyira az „objektív megismerésben”, mint inkább valami másban keresi - a tudományos közösségekben megvalósuló szolidaritás­ban, a közösségi együttélés példaszerű mo­delljében, a kényszermentes megegyezés­ben.

Vajon akkor Husserl írása időszerűtlenné vált? Erre a kérdésre sem lehet egyértelmű igen-nel vagy nem-mel felelni. Hiszen a filozó­

17

fia tudományossá tételének törekvése a tanul­mányban nagyon is emelkedett gyakorlati cél­kitűzésekkel kapcsolódik össze: a tudo­mánynak, a tudományossá tett filozófiának az emberiség életproblémáit kell megoldania, s ezek persze ma is aktuális, sürgető feladatok (noha az „emberiség” fogalmát kicsit óvato­sabban, kevesebb teieologikus töltettel hasz­nálnánk), legföljebb megoldásukat vonakod­nánk immár valamely tudománynak nevezett ideologikus entitásra bízni, avagy továbbra is tőle elvárni.35 A husserli írás azonban a maga sodró gondolatmenetével, a filozófia klasszi­kus igényeinek előtérbe állításával, kiérlelt, átlátható gondolati argumentációjával, nem utolsósorban pedig azzal az aranyfedezettel, amit a gondolkodó szenvedélyes személyes kiállása, állásfoglalása jelent, a filozófiai ha­gyomány maradandó műve.

Fehér M. István

Jegyzetek

1. Lásd ebben a kötetben, 23. old., egységükre vonat­kozóan lásd még 97., 24. és 26. old.

2. Uo., 25. old.3. Lásd pl. Kant: A tiszta ész kritikája. B XV: „A metafizi­

kának [...] eddigelé nem kedvezett a sors, nem jutha­tott a tudomány biztos útjára, habár régibb a többiek­nél, s akkor is fönnmaradna, ha a többit valamennyit egy mindent elpusztító barbárság örvénye elnyelné” (Budapest, Akadémiai Kiadó 1981.12. old. - Alexan­der Bernát és Bánóczi József fordítása.). Fichte: Über den Begriff dér Wissenschaftslehre oder dér sogenannten Philosophie. Fichtes Werke. Sajtó alá rendezte I. H. Fichte. I. köt. 30. old.: „Ezen értekezés szerzője [...] meggyőződött arról, ami számára előtte

18

is fölöttébb valószínűnek tetszett: hogy a filozófia a legéleselméjűbb férfiak legújabb erőfeszítései ellené­re sem emelkedett még a nyilvánvaló tudomány rang­jára. S ő úgy vélte, megtalálta ennek okát Hegel: A szellem fenomenológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó 1961.11. old. - Szemere Samu fordítása: „Az igazi alak, amelyben az igazság létezik, csakis ennek tudományos rendszere lehet. Közreműködni abban, hogy a filozófia közelebb jusson a tudomány formá­jához - ahhoz a célhoz, hogy levethesse a tudás szeretete nevét és igazi tudás legyen -: ezt tűztem magam elé.”

4. Lásd ebben a kötetben, 24., 25., 26., 27. és 97. old.

5. Uo., 27., 95-96,. és 106. old.6. Uo., 28. old.7. Uo., 23. old.8. Uo., 24. old.9. Uo., 26. old. lábjegyzet. Lásd még 97. old: „[...]

amennyiben a tudomány végtelenségét fiktiv módon mint »végtelen távoli pontot« képzeljük el [, a] filozófia fogalmát ennek megfelelően olyan tágan kellene fel­fognunk, hogy a speciálisan filozófiai tudományok mellett az összes szaktudományt is felölelje, azt kö­vetően, hogy azok észkritikai tisztázás és értékelés útján filozófiává változtak volna át.”

10. Lásd ebben a kötetben, 96. old.11. Uo., 24. és 25. old.12. Uo., 35. és 95. old.13. Uo., 35. old.14. Uo., 30. old.15. Uo., 30. old.16. Vö. különösképpen 34. old.17. Lásd uo., 33. old.18. Uo., 31. old.19. Uo., 33. old.20. „Nála az értelmetlenség egyáltalán nem nyilvánvaló,

hanem saját maga számára is rejtett - éppen az ész naturalizálásának következtében” (uo., 34. old.). A filozófia történetében persze nem egy filozófusnak gyűlt meg a baja ezzel a - nevezzük így - filozófiael­lenes filozófiával - olyan filozófiával, mely önmagá­

19

nak mint filozófiának egyáltalán nincs tudatában. Em­lítsük csak meg az újkorból Fichtét, aki a „dogmatiz- mussal” vitázván szintén arra a konklúzióra jut, hogy a „dogmatikust” - aki a Husserl által bírált naturalis­tához hasonlóan „csak a természeti mechanizmus egyszerű sorát” tudja felfogni - „nem tudjuk megcá­folni az előadott bizonyítással, bármilyen világos is az, mert e bizonyítás nem hatolhat el a tudatáig”; s hogy a dogmatizmus éppen ezért voltaképpen nem is filozófia, „hanem puszta kijelentése és bizonygatá- sa valaminek”. (Lásd J. G. Fichte: Első bevezetés a tudománytanba. In: Fichte: Válogatott.tanulmányai. Budapest, Gondolat Kiadó 1981. 41. és 40. old. - Endreffy Zoltán fordítása.)

21. Lásd kifejezetten pl. a kicsit később elhangzó kijelen­tést: „[...] a pszichológia közeli, sőt a legközelebbi viszonyban áll a filozófiával” (ebben a kötetben,

,77. old.)22. Uo., 53. old.23. Uo., 55. old.24. Uo., 57. old. Ehhez a ponthoz kapcsolódik majd

kritikusan a fiatal Heidegger, aki magáévá téve a husserli maximát, a következőképpen fordítja Hus­serl ellen: mi is a „vizsgálandó dolog” maga? Vajon valóban a tudat s annak tárgyiságai - amint azt Husserl állítja -, avagy inkább a létező léte? (Lásd M. Heidegger: Zu Sache des Denkens. Tübingen, Niemeyer 1976. 87. öld.)

25. Lásd ebben a kötetben, 66. old.26. Uo., 66. old.27. Uo., 31. old.28. Lásd W. Dilthey: A történelmi világ felépítése a szel­

lemtudományokban. Szerk. Erdélyi Ágnes. Buda­pest, Gondolat Kiadó 1974. 543. skk. old. A vita hátteréhez vö. Guy van Kerckhovan: In: Die Grund- sátze von Husserls Konfrontation mit Dilthey im Lich- te dergeschichtlichen Selbstzeugnisse. In: Dilthey und dér Wandel des Philosophiebegriffs seit dem 19. Jahr- hundert. Phánomenologische Forschungen, 16. köt. 1984.134—160. old.

29. Lásd ebben a kötetben, 103. old.30. Uo., 101. és 102. old.

20

31. Uo., 91. old.32. Uo., 91. és 93. old.33. Uo., 97. old.34. Uo., 98. és 103. old.35. A bölcsességként, épülésként felfogott filozófia husserli

kritikájával szemben napjainkban a Hans-Georg Gada- mer által képviselt hermeneutikai filozófia visszaperelte az épülés [Bildung] fogalmát, s a jelenkori angol­szász filozófiában Richard Rorty Gadamerhez kap­csolódva állította szembe a szisztematikus és az épületes filozófiát (lásd H.-G. Gadamer: Igazság és módszer. Budapest, Gondolat Kiadó 1984.36. és 31. old. - Bonyhai Gábor fordítása; R. Rorty: Philosophy and the Mirror of Natúré. Princeton, Princeton Univer- sity Press 1979. 357. skk. old.). Érdemes egyébként Rorty „A filozófia ma Amerikában” c. nagy hatású előadásából némely passzust idézni, melyen mar­kánsan lemérhető a Husserl által vitatott problémák mai állása. Az angolszász pozitivista-analitikus filozó-

- fiához hasonlóan, írja Rorty, „a Husserl utáni »konti- nentális« filozófia fejlődése úgyszintén a »módszer« ellenében ment végbe. Husserlnek a fenomenológiai módszerre irányuló vizsgálódása, [...] a logikai poziti­vizmushoz hasonlóan, a »tudomány« biztos útjával kap­csolatban elhangzott sürgető igény kifejezése volt. Hus­serl azonban csak rövid [...] intermezzót jelentett” a XIX-XX. századi filozófia fejlődésében; ezt a fejlődési vonalat pedig az jellemzi, hogy a mérvadó filozófusok „egyre növekvő [...] mértékben adják fel a »rend- szer«, a »módszer« és a »tudomány« fogalmát”. A mai helyzetet az jellemzi, vonja le a következtetést Rorty, hogy „ [...] mind a posztpozitivista analitikus filozófia, mind a posztfenomenológiai kontinentális filozófia határozottan tagadja az állandó semleges [...] mátrix fogalmát". - Ami a tudománnyal kapcsola­tos filozófiai elvárásokat illeti, „egészen Kantig a sze­kularizált entellektüel a fejlődő természettudományok által szerzett tudásban látta élete célját. A XIX. szá­zadban olyan emberek, mint Huxley és Clifford és Peirce továbbra is a tudományos igazság tiszteleté­ben látták megtestesülni a legmagasabb emberi erényt - azt, ami a keresztény felebaráti szeretettel

21

és az isíenféielemmeí morálisan egyenértékű. [...] Ám a XIX. század egy másfajta szekularizált entel- lektüel felnövekedésének is tanúja volt; azé, aki épp­oly alapvetően elvesztette a hitét a tudományban, mint a felvilágosodás Istenben. Carlyle és Henry Adams ezen újfajta entellektüelek példái, azoké, akiknek tudatát a történelem kontingenciájának érzé­se uralja [...]; az az érzés, hogy a természet és a tudományos igazság nem érinti a dolgok velejét, és hogy a történelem nagyon is törékeny. Ez a fajta entellektüel a kelleténél is jobban szekularizálódott; a »tudomány« vagy az »emberiség « vallását ugyanis éppannyira öncsalásnak tartja, mint e régi korok val­lását”. Ezzel összefüggésben végül Rorty arról a különbségről ejt szót, „amely azon entellektüelek kö­zött áll fenn, akik azt hiszik, az emberi szabadság legfőbb reménysége valami olyasmiben rejlik, mint »a tudományos módszer alkalmazása^ és azok kö­zött, akik [...] a »tudományos módszer« eme fogal­mában az álarcot látják, mely mögött egy nihiliszti- kus kór kegyetlensége és kétségbeesése rejtőzkö­dik” (R. Rorty: A filozófia ma Amerikában. Magyar Filozófiai Szemle 1985. 3-4. sz. 596. sk., 598., 599. old.). A tudomány mint szolidaritás, mint közösségi létmód fogalmával kapcsolatban lásd R. Rorty: Philo- sophical Papers. Cambridge, University Press 1991.1. köt. 39. skk., 61. old. (A vonatkozó helyeket idéztem „Nemzet, filozófia, tudomány” c. írásomban: Existentia Jl 1992.1-4. sz. 534. sk. old.)

A filozófia, mint szigorú tudomány1

A filozófia a legkorábbi kezdetektől fogva szi­gorúan tudományos kívánt lenni, olyan tudo­mány, amely eleget tesz a legmagasabb ren­dű teoretikus igényeknek is, és ugyanakkor etikai, vallási tekintetben tiszta észelvek sza­bályozta életet tesz lehetővé. Ezt az igényt hol kisebb, hol nagyobb energiával érvényesítet­ték, teljesen azonban soha fel nem adták. Még olyan időkben sem, amikor a tiszta elmélet iránti érdeklődés és művelésének képességei hanyatlottak, vagy pedig vallási hatalmak kor­látozták az elméleti vizsgálódás szabadságát.

A szigorú tudományosság igényének fejlő­dése egyetlen korszakában sem tudott a filo­zófia teljes egészében megfelelni. Fejlődése legutóbbi szakaszában sem, melyet pedig - az irányzatok sokfélesége és ellentétessége ellenére is - a reneszánsztól a jelenkorig lé­nyegében egységes fejlődésvonal jellemez. Ámbár az újkori filozófiának éppen ez az ural­kodó ethosza: nem adja át magát naivul a filozófusi ösztönnek, hanem a kritikai reflexió közegén keresztül mind mélyebbre hatoló módszertani vizsgálódások segítségével szi­gorú tudománnyá akar szerveződni. Ámde ezeknek a fáradozásoknak egyetlen érett gyü­mölcse a szigorú természet- és szellemtudo­mányok, valamint új, tisztán matematikai disz­ciplínák megalapozása és önállósodása volt. Maga a filozófia ebben a csupán most kiala­kuló különleges értelemben éppúgy nélkülöz­te a szigorú tudományos jelleget, mint meg­

23

előzőleg. Még csak azt sem határozták meg szigorú tudományossággal, mit is jelent elkü­lönülése a többi tudományoktól. Mi a filozófia viszonya a természet- és szellemtudomá­nyokhoz, vajon az, ami a filozófia - mégiscsak lényegileg a természetre és a szellemre irá­nyuló - munkájában specifikusan filozófiai, elvileg újfajta beállítódásokat kíván-e meg, olyanokat, melyekkel sajátos célok és mód­szerek járnak együtt, hogy tehát vajon a filo­zófia eme specifikuma új dimenzióba vezet-e bennünket, vagy a természetet és a szellemi életet vizsgáló empirikus tudományokkal azo­nos síkon működik-e: mindez a mai napig is vitás, ami azt bizonyítja, hogy még azt sem sikerült tudományosan tisztázni, mi is a filozó­fiai problémák tulajdonképpeni értelme.

A filozófia tehát, amely történelmi célja sze­rint minden tudomány közül et legmagasabb rendű és a legszigorúbb, s az emberiség olt- hatatlan vágyát képviseli a tiszta és abszolút megismerés iránt (és ami elválaszthatatlan ettől: a tiszta és abszolút akarás és értékelés iránt), képtelen volt arra, hogy magát valódi tudománnyá fejlessze. A humanitás örök al­kotásainak hivatott tanítómestere teljesen képtelen tanítani: objektíve érvényes módon tanítani. Kant kedvenc szavajárása volt, hogy filozófiát senki sem taníthat, csupán arra lehet képes valaki, hogy megtanítson filozofálni.2 Mi egyéb ez, mint bevallása annak, hogy a filo­zófia tudománytalan. Ameddig a tudomány, a valódi tudomány elér, addig tanítható és tanul­ható is, éspedig minden vonatkozásban félre­érthetetlen egyértelműséggel. Valamely tudo­mány elsajátítása sohasem valamely szellem­től idegen anyag passzív befogadása; mindig öntevékenységen alapszik, a teremtő széllé^

24

mek által elért ésszerű belátások belső után- alkotásán, ami indokok és következtetések alapján történik. Filozófiát nem lehet tanulni, mert nincsenek ilyen objektíven megragadott és megalapozott belátásai, és nem lehet azért sem, mert - s ez is ugyanazt jelenti - ezen a területen a problémák, módszerek és elméle­tek értelme nincsen tökéletesen tisztázva, a problémák, módszerek és elméletek nincse­nek fogalmilag pontosan körülhatárolva.

Nem azt állítom, hogy a filozófia tökéletlen tudomány; minden további nélkül azt mon­dom, hogy a filozófia még nem tudomány, mint tudomány még csak keletkezőben sin­csen. És ezt azon mérem le, hogy egyáltalá­ban nincsen objektíven megalapozott teoreti­kus anyaga, amelyet tanítani lehetne. Vala­mennyi tudomány tökéletlen, még az annyira csodált egzakt tudományok is. Egyrészt ugyanis lezáratlanok, a nyílt problémák végte­len horizontja áll előttük, mely a megismerés ösztönét sosem hagyja megnyugodni; más­részt már kialakult tartalmuk is sokféleképpen hiányos, s itt-ott a bizonyítékok és elméletek szisztematikus rendjében a homály és a töké­letlenség maradványai mutatkoznak. Mégis rendelkezésünkre áll bizonyos tanítható anyag, ez állandóan növekszik, és egyre in­kább szerteágazik. A matematika és a termé­szettudományok csodálatos teóriáinak objek­tív igazságában, illetve objektíve megalapo­zott valószínűségében értelmes ember nem kételkedik. Az egész vonatkozásában itt nincs helye privát „véleményeknek”, „nézeteknek”, „álláspontoknak”. Amennyiben a részleteket illetően mégis találkozunk ilyennel is, annyi­ban a tudomány még nem befejezett, nem

25

kész, hanem csak születőben levő tudomány, s általánosan így is ítélik meg *

A filozófia tökéletlensége egészen más, mint a többi tudományok imént jellemzett tö­kéletlensége; a filozófia nem csupán hiányos, nem csupán részlegesen tökéletlen tudo­mányos rendszerrel rendelkezik, hanem egyáltalán nem rendelkezik semmiféle tudo­mányos rendszerrel. Vitás itt minden; egyéni meggyőződés dolga, az iskolától, az „állás­ponttól” függ minden állásfoglalás.

Amit a filozófia tudományos irodalma az ó- és újkorban vázlattervekben elénk tárt, ko­moly, valóban roppant méretű szellemi mun­kán nyugszik, sőt mi több, lehetséges, hogy igen nagy mértékben járul hozzá szigorúan tudományos rendszerek jövőbeni kialakításá­hoz: ámde egyelőre semmit sem tartalmaz, amit a filozófiai tudomány alapjaként ismer­hetnénk el, és nincs kilátás arra, hogy a kritika ollója itt-ott egy-egy darabka filozófiai tant metszhetne ki belőle.

E meggyőződésnek megint egyszer nyers őszinteséggel hangot kell adni, és éppen ehe­lyütt, a Logos indulásakor, minthogy e folyó­irat arról kíván tanúságot tenni, hogy filozófiá-

* Természetesen én itt nem a filozófiai-matematikai és természetfilozófiai vitakérdésekre gondolok, melyek, ha jól meggondoljuk, nem is a tan elszigetelt pontjai, hanem az egyes diszciplínák egész tudományos teljesítményé­nek „értelmét” érintő problémák. Ezeket a diszciplínáktól maguktól meg lehet és meg is kell különböztetnünk, s a szaktudományok legtöbb képviselője számára meglehe­tősen közömbösek is. Talán a filozófia kifejezés vala­mennyi tudománnyal kapcsolatban olyanfajta kutatáso­kat jelöl, amelyek e tudományok új dimenzióját alkotják, s ezáltal végső lezárásukat nyújtják. De a dimenzió kife­jezés egyben azt is jelenti, hogy az adott tudomány szigorú tudomány, tanítható anyag marad akkor is, ha nem történik meg az átmenet ebbe az új dimenzióba.

26

bán jelentős fordulat következik be, és elő akarja készíteni a talajt a filozófia eljövendő „rendszere” számára.

Mert amikor azt hangsúlyozzuk, hogy min­den eddigi filozófia tudománytalan volt, azon­nal felvetődik az a kérdés is, hogy a filozófia vajon a továbbiakban is ki óhajt-e tartani azon célja mellett, hogy szigorú tudomány legyen, vajon akarhatja-e ezt egyáltalában, és kell-e ezt akarni. Mit jelentsen számunkra az új „for­dulat”? Talán azt, hogy elfordulunk a szigorú tudomány eszméjétől? És mit jelentsen szá­munkra a „rendszer”, amely után áhítozunk, amelynek ideálként szemünk előtt kell lebeg­nie kutatásaink jelenlegi mélypontján? A ha­gyományos értelemben vett filozófiai „rend­szert” jelentse-e, Minervát, aki készen és tel­jes fegyverzetben pattan elő a teremtő zseni fejéből - hogy azután a későbbi korokban más hasonló Minervák mellett a történelem elha­gyatott múzeumában állítsák ki? Vagy olyan filozófiai rendszert, amely nemzedékek hatal­mas előmunkálatai után alulról, minden ké­telytől mentes alapzaton valóban épülni kezd, s mint minden tisztességes épület, úgy nő fel a magasba, hogy egymás után rakunk téglát téglára, s az irányadó szempontoknak megfe­lelően szilárd alakként kapcsolódik a szilárd áíaphoz? Ez a kérdés a szellemek és az utak vízválasztója.

A filozófia haladása szempontjából azok a döntő „fordulatok”, ahol az előző filozófiáknak az az igénye, hogy tudománynak számítsa­nak, tudományosnak vélt eljárásuk kritikáján szertefoszlik; és az az öntudatos akarat, hogy szigorúan tudományos szellemben radikáli­san újjáalkossák a filozófiát, válik a vezérlő gondolattá és szabja meg a munkálatok

27

rendjét. Valamennyi gondolati energia min­denekelőtt arra összpontosul, hogy a szigorú tudománynak a megelőző filozófia által naivan figyelmen kívül hagyott vagy félreértett felté­teleit szisztematikus mérlegelés segítségével világosan tisztázzák, hogy azután hozzáfog­hassanak a filozófiai építmény újjáalkotásá- hoz. A szigorú tudományra irányuló ilyen tel­jesen tudatos szándék uralja a filozófia szók- ratészi-platóni fordulatát, az újkor kezdetén pedig a skolasztikaeílenes tudományos reak­ciókat, főleg a kartéziánus fordulatot. Ennek impulzusát veszik át a XVII. és XVIII. század nagy filozófiái, ez újul meg radikális erővel Kant észkritikájában, és uralkodik még Fichte filozofálásán is. A kutatás mindig újból az igazi kezdetekre [wahren Anfánge] irányul, a prob­lémák döntő megfogalmazására, a helyes módszerre.

Csak a romantikus filozófiában következik be e tekintetben változás. Bármennyire bi­zonygatja is Hegel a maga módszerének és tanításának abszolút érvényességét, rend­szeréből mégis hiányzik a filozófiai tudo­mányosságot mindenekelőtt lehetővé tevő észkritika. Ez a filozófia, mint a romantikus filozófia általában is, a következő korszakok­ban a szigorú filozófiai tudomány kialakítására való törekvések ellen hatott: akár úgy, hogy gyengítette, akár úgy, hogy tartalmukban meghamisította őket.

Ami az utóbbi, a meghamisításra irányuló tendenciát illeti, köztudomású, hogy az egzakt tudományok megerősítésével a hegelianiz- mus olyan reakciókat hívott életre, melyek eredményeképpen a XVIII. század naturaliz­musa hatalmas méretekben lendült fel újra, és az érvényesség minden abszolút idealitá-

28

sát és objektivitását kétségbe vonó szkepticiz­musával a legújabb kor világnézetét és filozó­fiáját döntően meghatározta.

Másrészt gyengítve a filozófiai tudományos­ság iránti hajlandóságot, nagy hatást gyako­rolt a hegeli filozófia úgy is, hogy azt hirdette, minden filozófia saját korának tekintetében relatív jogosultsággal rendelkezik: oly tanítás, melynek természetesen az abszolút érvé­nyességre igényt ta rtó . rendszeren belül egyáltalában nem volt historisztikus értelme, mégis egész nemzedékek értelmezték a his-

, toricizmus szellemében; e nemzedékek az­után a hegeli filozófiában való hittel együtt mindenfajta abszolút filozófiába vetett hitet is elveszítettek. A hegeli, metafizikai törté­netfilozófiának a szkeptikus .historicizmusba való átcsapása eredményezi lényegében az új „világnézeti filozófia” felszínre kerülését; úgy tűnik, hogy ez éppen napjainkban igen gyorsan terjed; egyebekben ez a filozófia többnyire maga is antinaturalista, és alkal­manként majdhogynem antihistorista polémi­át folytat, ugyanis a legkevésbé sem óhajt szkeptikus lenni. Minthogy azonban sem szándékának egészét, sem eljárását a tudo­mányosságra való ama radikális törekvés im­már nem hatja át, mely az újkori filozófia Kan­tig töretlenül haladó nagy fejlődési vonalát alkotta, vonatkozik rá mindaz, amit a filozófiai tudományosságra törekvés gyengüléséről el­mondottunk.

A következő fejtegetéseknek az a vezérgon­dolata, hogy az emberi kultúra legfőbb érdekei megkívánják egy szigorúan tudományos filo­zófia kialakítását, hogy ha korunkban egyálta­lában jogosultsága van egy filozófiai fordulat­

29

nak, akkor azt mindenképpen a filozófia szi­gorú tudományként való újraalapozása kell hogy éltesse. Ez a szándék korántsem idegen a jelenben. Teljesen elevenen él, éppen az uralkodó naturalizmuson belül. Itt kezdettől fogva és a leghatározottabban érvényesül a filozófia szigorúan tudományos reformjának az ideája, s a naturalizmus mind korábbi, mind pedig modern alakzataiban szinte mindig azt is hiszi, hogy már meg is valósította a refor­mot. Mindez azonban, elvi szempontból te­kintve, olyan formában jelentkezik, amely el­méletileg tökéletesen elhibázott, gyakorlatilag pedig egyre növekvő veszélyt jelent kultúránk­ra. A naturalista filozófia radikális bírálata a kor parancsa. A csupán a következmények alapján cáfoló kritikával szemben itt különös­képpen szükség van az alapokat és módsze­reket illető pozitív kritikára. Csupán ez alkal­mas arra, hogy töretlenül megőrizze a tudo­mányos filozófia lehetőségébe vetett bizal­mat, amelyet a szigorú tapasztalati tudo­mányra épülő naturalizmus ellentmondásos következményeinek felismerése megingat. E pozitív kritika szolgálatában állnak azok a fej­tegetések, amelyek a jelen értekezés első részét képezik.

Ami viszont a sokat emlegetett korfordulatot illeti, ez lényegét tekintve ugyan antinaturalis- ta irányultságú - ez pedig kétségkívül jogos - , ám a historicizmus befolyása alatt, úgy tűnik, el akar térni a tudományos filozófia vonalától, és puszta világnézeti filozófiába kíván torkoll­ni. E két filozófia közötti különbséget világítjuk meg s viszonylagos jogosultságukat mérle­geljük értekezésünk második részében.

Naturalista filozófia

A naturalizmus a természet - az egzakt ter­mészettörvények szerinti tér-időbeli lét vala­mely foglalatának értelmében vett természet- felfedezésének kísérőjelensége. Azzal pár­huzamosan, ahogy ez a természeteszme az egyre újabb, az egzakt ismeretek bőségét meg­alapozó természettudományokban lépésről- lépésre realizálódik, a naturalizmus is egyre inkább tért hódít. Teljesen hasonlóan alakult ki később a historicizmus, a „történelem felfe­dezésének”, az új és új szellemtudományok megalapozásának kísérőjelenségeként. Az uralkodó és megszokássá vált felfogásmó­doknak megfelelőén a természettudós hajla­mos rá, hogy mindent természetnek, a szel­lemtudomány művelője pedig, hogy mindent szellemnek, történelmi képződménynek te­kintsen, mindazt pedig, ami nem tekinthető természetnek, illetve szellemnek, azt ilyen ér­telemben egyszerűen félremagyarázza. A na­turalista tehát — hiszen most elsősorban ő érdekel bennünket - nem lát maga körül egye­bet, csak természetet, mindenekelőtt pedig fizikai természetet. Mindaz, ami van, az ő számára vagy fizikai, a fizikai természet egy­séges összefüggésébe tartozik, vagy pszichikai ugyan, ámde ez esetben pusztán a fizikaitól függő, a fizikaitól függően változó, legjobb esetben is csak másodlagos „párhuzamos kí­sérő tény”. Minden létező pszichofizikai ter­mészetű, azaz szilárd törvényszerűség sze­rint egyértelműen meghatározott. Semmi lé-

31

nyegeset nem változtat e felfogáson az, ha a fizikai természetet a pozitivizmus szellemé­ben (legyen ez annak a naturalista módra értelmezett Kantra támaszkodó, vagy Hume- ot felújító, annak tanát következetesen végig­gondoló változata) szenzualista módon érzet­komplexumokban oldják fel, színekben, han­gokban, tapintásérzetekben stb., az úgyneve­zett pszichikait pedig éppen így, ugyanezek, vagy más „érzetek” kiegészítő komplexumaiban.

Ami az extrém és következetes naturaliz­mus valamennyi formáját, kezdve a vulgáris materializmustól egészen a legújabb érzet- monizmusig és energetizmusig3, jellemzi: ez egyrészt a tudat naturalizálása, valamennyi intencionális-immanens tudatadottságot bele­értve; másrészt az ideák naturalizálása, s ez­zel együtt valamennyi abszolút eszményé és normáé.

Az utóbbi tekintetben a naturalizmus, anél­kül, hogy észrevenné, önmagát szünteti meg. Vegyük, mint minden idealitás példáját, a for­mális logikát; a formállogikai elveket, az úgy­nevezett gondolkodási törvényeket a natura­lizmus, mint ismeretes, a gondolkozás termé­szeti törvényeiként értelmezi. Hogy ez olyas­fajta értelmetlenséghez vezet, amely minden pregnáns értelemben vett szkeptikus teóriára jellemző, azt másutt* részletesen kimutattuk. Hasonló radikális kritikában részesíthető a na­turalista axiológia és gyakorlattan, s ezen be­lül az etika is, valamint maga a naturalista praxis. Mert a teoretikus értelmetlenségeket szükségképpen értelmetlenségek (evidens ' meg nem egyezések) követik az aktuális teo­retikus, axiológiai, etikai magatartásban is. A

*Vö. Logische Untersuchungen. I. köt. 1900.4

32

naturalista, mindent egybevéve, a maga ma­gatartásában idealista és objektivista. Az a szándék tölti el, hogy tudományos - tehát minden értelmes lényre kötelező - ismerete­ket szerezzen arról, mi egyáltalán a valódi igazság, a valódi szép és jó, miként kell azt általános lényege szerint meghatározni, s mi­lyen módszerrel jutunk hozzá az egyes ese­tekben. Úgy hiszi, a természettudomány és természettudományos filozófia révén ez a cél lényegében elérhető, s e tudat kölcsönözte teljes lelkesedéssel száll mármost síkra taní­tóként és gyakorlati reformátorként a „termé­szettudományi értelemben” igaz, jó és szép érdekében. A valóságban azonban idealista,

. aki olyan elméleteket állít fel - s állítólag meg is alapozza őket melyek éppen azt tagad­ják, amit ő maga idealista magatartásában előfeltételez, amikor elméleteket gyárt, vagy olyan értékeket, gyakorlati normákat indokol és ajánl, amelyek állítólag a legszebbek és egyben a legjobbak is. Előfeltételez tudniillik abban az értelemben, hogy egyáltalán teore- tizál, hogy egyáltalán felállít objektív értéke­ket, amelyekhez az értékelésnek igazodnia kell, valamint olyan praktikus szabályokat, amelyekhez mindenki tartani köteles akaratát és cselekedeteit. A naturalista tanít, prédikál, moralizál, reformál.* De tagadja azt, amit minden prédikáció, minden követelmény mint olyan, értelme szerint előfeltételez. Ám nem úgy prédikál, mint az antik szkepticiz­mus, expressis verbis: egyetlen ésszerű do­log az ész tagadása - legyen az teoretikus, axiológiai vagy gyakorlati ész. Ezt mereven

* Haeckel és Ostwald ilyen tekintetben példaként szol­gál számunkra.5

33

elutasítaná. Nála az értelmetlenség egyálta­lán nem nyilvánvaló, hanem saját maga szá­mára is rejtett - éppen az ész naturalizálásá- nak következtében.

E tekintetben a dolog érdemét illetően már eldőlt a vita, még ha tovább emelkedik is a pozitivizmus, s a még nála is relativistább pragmatizmus dagálya. Persze, éppen ez a körülmény mutatja, milyen csekély gyakorlati hatóereje van a következményekből merített érveknek. Az előítéletek elvakítanak, és aki nem lát egyebet tapasztalati tényéknél, s csu­pán a tapasztalati tudományokat tekinti ben- sőleg érvényesnek, azt nemigen zavarják az olyan képtelen következmények, amelyek ter­mészeti tényekkel szembeni ellentmondások­ként a tapasztalatban nem mutathatók ki. Eze­ket mint afféle skolasztikát félretolja. A követ­kezmények felőli érvelés azonban igen könnyen téves hatást gyakorol a másik olda­lon is, azokra nevezetesen, akik fogékonyak meggyőző ereje iránt. Azáltal, hogy a natura­lizmus teljességgel diszkreditáltként jelenik meg - a naturalizmus, amely a filozófiát szi­gorú tudomány alapján és mint szigorú tudo­mányt akarta létrehozni - , mármost egyúttal a naturalizmus módszertani célja is diszkredi­táltként jelenik meg, éspedig annál inkább, mivel erről az oldalról is igencsak nagy hajlan­dóság mutatkozik arra, hogy a szigorú tudo­mányt pusztán pozitív tudományként s vala­mely tudományos filozófiát csupán az ilyen tudományra alapozott filozófiaként képesek maguknak elgondolni. Ez azonban maga is előítélet, és teljesen értelmetlen lenne, ha ezért akarna bárki is elfordulni a szigorú tu­dománytól. Hogy a naturalizmus a szigorú tudományosság alapelvét a természet és a

34

szellem valamennyi szférájában, elméletben és gyakorlatban egyaránt nagy energiával igyekszik megvalósítani, s hogy a filozófia lét- és értékproblémáit ugyancsak nagy energiá­val törekszik tudományosan - véleménye sze­rint „egzakt természettudományosán” - meg­oldani: éppen ebben rejlik érdeme, és ez az oka hatásának is korunkban. Talán az egész újkori életben nincs még egy olyan eszme, amely erőteljesebben, feltartóztathatatlanab- bul nyomulna előre a tudomány eszméjénél. Diadalmenetét semmi sem tartóztathatja föl. Céljai jogosultan terjednek ki mindenre, s ha ideális tökéletességben képzeljük el, akkor maga lenne az ész, amely mellett és felett egyáltalán nem létezhet más tekintély. Min­den bizonnyal a szigorú tudomány birodalmá­ba tartoznak tehát az összes teoretikus, axio- logikus, praktikus ideálok. De a naturalizmus, miközben empirikusan átértelmezi, egyben meg is hamisítja őket.

Az általános meggyőződés keveset jelent, ha nem alapozzuk meg, s egy tudománnyal szemben táplált remények sem jelentenek so­kat, ha képtelenek vagyunk meglátni a céljai­hoz vezető utakat. Ahhoz tehát, hogy a filozó­fiának mint szigorú tudománynak az ideája a már jelzett és lényegileg rokon természetű más problémák következtében ne maradjon hatástalan, tisztában kell lennünk azzal is, miként lehet realizálni. A problémák tisztázá­sával és a tiszta értelmükben való elmélyedés segítségével olyan módszereket kell teljes tu­datossággal kidolgoznunk, amelyek megfelel­nek az ilyen problémáknak, minthogy saját lényegük követeli meg őket. Ezt kell teljesíte­nünk, és egyúttal szert kell tennünk a tudo­mány iránti eleven-tevékeny bizalomra, s el

35 :

kell jutnunk annak valódi kezdeteihez. Ebben a tekintetben nagyon kevés segítséget jelent számunkra a naturalizmusnak következmé­nyei felől történő, máskülönben igen hasznos és nélkülözhetetlen cáfolata. Egészen más dolog, ha a naturalizmus alapjai, módszerei, teljesítményei felett gyakoroljuk a szükséges pozitív s ezáltal mindig elvi kritikát. Amennyi­ben megkülönböztet és tisztáz, s egyúttal arra kényszerít, hogy a filozófiai motívumok tulaj­donképpeni értelmének utánajárjunk - ama motívumok értelmének, melyeket többnyire oly elmosódottan és kétértelműen fogalmaz­nak meg a kritika alkalmas arra is, hogy elképzeléseket keltsen megfelelőbb célokat és utakat illetően, s pozitív irányban befolyá­solja célkitűzéseinket. Ezzel a szándékkal tár­gyaljuk meg tüzetesebben a vitatott filozófia fentebb különösképp kiemelt karakterét, a tu­dat naturalizálását. A következőkben szinte önmaguktól tárulnak majd elénk az érintett szkeptikus következményekkel való mélyebb összefüggések, * és teljesen érthetővé lesz második ellenvetésünk is, hogy tudniillik mi­képp értendő és hogyan támasztandó alá az ideák naturalizálását illető szemrehányás.

Kritikai analíziseink természetesen nem filo­zofáló természettudósok - többnyire populá­ris - reflexióihoz kapcsolódnak, hanem a va­lóban tudományos fegyverzetben fellépő, tu­dományos filozófiával foglalkozunk. Különös­képpen pedig azzal a módszerrel és diszcip­línával, mely által e filozófia úgy véli, véglege­sen az egzakt tudomány rangjára emelkedett. Ebben pedig oly biztos, hogy szinte megve­téssel tekint bármely másfajta filozofálásra, amely szerinte úgy viszonyul az általa művelt

36

egzakt tudományos filozofáláshoz, mint a re­neszánsz zavaros természetbölcselete Galilei fiatalos erőtől duzzadó egzakt mechanikájá­hoz, vagy mint az alkímia Lavoisier egzakt kémiájához. Ha felvetjük a kérdést, mi is lehet ez az egzakt, ámbár egyelőre még csupán korlátozottan kiépített filozófia, az egzakt me­chanika analogonja, akkor a pszichofizikai, kiváltképpen pedig a kísérleti pszichológiá­hoz utasítanak bennünket, amelytől mégsem vitathatja el senki sem a szigorú tudomány rangját. Ez lenne az oly régóta keresett, és végre megvalósult egzakt-tudományos pszi­chológia. Logika és ismeretelmélet, esztétika, etika és pedagógia általa végre elnyerték vol­na a maguk tudományos alapját, sőt már a legjobb úton volnának afelé, hogy kísérleti diszciplínává alakuljanak át. Egyébként a szi­gorú pszichológia szerintük magától értetődő­en alapja mindenfajta szellemtudománynak és nem kevésbé a metafizikának. Végső so­ron természetesen nem kizárólagos alap, hi­szen ennek a legáltalánosabb valóságtannak a megalapozásában hasonló mértékben vesz részt a fizikai természettudomány is.

Ellenvetéseink: mindenekelőtt - mint arról már egy rövid megfontolás is meggyőzhet- be kell látnunk, hogy a pszichológia általában is, mint ténytudomány, alkalmatlan arra, hogy azon filozófiai diszciplínák alapjául szolgáljon, amelyeknek minden normakijelölés tiszta el­veivel, tehát a tiszta logikával, s a tiszta axio- lógiával és gyakorlattannal van dolguk. Ennek részletesebb kifejtését meg is takaríthatjuk magunknak: az ilyen megalapozás nyilvánva­lóan a már tárgyalt szkeptikus képtelenségek­hez vezetne minket vissza. Ami azonban az

37

ismeretelméletet illeti, melyet részünkről kü­lönválasztunk a tiszta mathesis universaiis értelmében vett tiszta logikától (mint aminek semmi köze sincs a megismerési folyamat­hoz): az ismeretelméleti pszichologizmus és fizicizmus ellen sok minden felvethető; bizo­nyos momentumokra ehelyütt utalnunk is kell.

Kiindulópontját tekintve valamennyi termé­szettudomány naiv. A természet, melyet ku­tatni óhajt, egyszerűen ott van, adva van a számára. Magától értetődően vannak dolgok, vannak, mint a végtelen térben nyugvók, moz­gók, vátozók és mint időbeli dolgok a végtelen időben. Észleljük, közvetlen tapasztalati ítéle­tekben leírjuk őket. Ezeket a magától értetődő adottságokat objektív érvényességgel, szigo­rúan tudományos módon megismerni - ez a természettudomány célja. Hasonló áll a ter­mészetre tágabb, pszichofizikai értelemben is, illletőleg az azt kutató tudományokra, így különösképpen a pszichológiára. A pszi<phikai nem magáért való világ, Énként, vagy Én-él­ményként van adva (egyébként igen különbö­ző értelemben), ez pedig tapasztalatilag úgy mutatkozik, mint ami kötve van bizonyos fizi­kai dolgokhoz, melyeket úgy hívunk, hogy testek [Leiber], Ez utóbbi is valamely magától értetődő, előzetes adottság. A pszichológia feladata mármost az, hogy ezt a pszichikait pszichofizikai természeti összefüggésben, amelyben magától értetődően ott jelen van, tudományosan vizsgálja, objektív érvényes­séggel meghatározza, felfedezze alakulása és átalakulása, előtűnése, elmúlása törvény- szerűségeit. Minden pszichológiai meghatá­rozás eo ipso pszichofizikai, mégpedig abban a legtágabb értelemben (amelyhez mostantól fogva ragaszkodunk), hogy egy belőle soha

38

nem hiányzó fizikai mellékjelentéssel rendel­kezik. Ott is, ahol a pszichológia - a tapasz­talati tudomány - azt a célt tűzte maga elé, hogy puszta tudati eseményeket határozzon meg, nem pedig pszichofizikai függőségeket a megszokott szűkebb értelemben, ezeket az eseményeket mint olyanokat mégis termé­szeti eseményekként gondolja el, azaz emberi * vagy állati tudatokhoz tartozóknak, melyek­nek maguktól értetődő kapcsolatuk van az emberi vagy állati testekkel. A természeti vo­natkozás kikapcsolása megfosztaná a pszi­chikait objektív, időbelileg meghatározható természettény jellegétől, röviden pszicholó­giai tényjellegétől. Tehát ragaszkodjunk an­nak megállapításához: minden pszichológiai ítélet magában foglalja a fizikai természet eg­zisztenciális tételezését, akár kifejezetten, akár csak közvetve.

Világos tehát a következő: amennyiben len­nének döntő érveink amellett, hogy a fizikai természettudomány nem lehet specifikus ér­telemben vett filozófia soha és semmikor nem szolgálhat a filozófia alapjául, és filozófiai fel- használása - metafizikai célokra - csupán előzetes filozófia alapján lehetséges: úgy min­den ilyen érv minden további nélkül érvényes lenne a pszichológiára is.

Nos, ilyen érvekben egyáltalában nincs hiány.Elegendő csupán arra a „naivitásra” emlé­

keztetni, mellyel a fentebb mondottaknak megfelelően a természettudomány a termé­szetet adottként fogadja el; olyan naivitás ez, amely szinte kiirthatatlan belőle, és eljárásá­nak minden egyes mozzanatában újra meg újra felszínre kerül, amikor az egyszerű ta­pasztalathoz fellebbez - és végül is minden tapasztalattudományos módszer éppenség-

39

gél tapasztalatra vezet vissza. A termé­szettudomány egyébként a maga módján nagyon is kritikus. Pusztán elszigetelt ta­pasztalatok, legyenek bár nagy mennyiség­ben felhalmozva, nagyon keveset számíta­nak a szemében. A tapasztalatok módszer­tani elrendezésében és egybekapcsolásá­ban, a tapasztalás és a gondolkozás válta­kozó játékában, melynek megvannak a ma­ga logikailag szilárd szabályai, válik külön az érvényes és az érvénytelen tapasztalat, nyeri el minden tapasztalat a maga fokoza­tokra bontható érvényességértékét és egyáltalában: így jön létre az objektív érvé­nyű ismeret, az objektív érvényű termé­szetismeret. Legyen azonban bármennyire is kielégítő számunkra az effajta tapasz­talatkritika mindaddig, ameddig a termé­szettudományban mozgunk, és a termé­szettudomány beállítottságának megfelelő­en gondolkozunk - lehetséges és elenged­hetetlen egy egészen más tapasztalatkritika is, olyan kritika, amely az egész tapasz­talatot egyáltalán és egyben a tapasztalat­tudományos gondolkodást vizsgálja.

Hogyan képes a tapasztalat mint tudat tárggyal szolgálni, illetőleg a tárgyat hűen „el­találni”, miként lehetséges, hogy hitelesítse­nek vagy helyesbítsenek tapasztalatok köl­csönösen tapasztalatokat, és ne pusztán szubjektíve érvénytelenítsék vagy erősítsék meg egymást; hogyan eredményezhet a ta­pasztalatlogikai tudat játéka objektíve érvé­nyeset, a magán- és magáért való dolgok számára érvényeset; miért nem irrelevánsak- hogy úgy mondjuk - a tudat játékszabályai a dolgokra nézve; miért kell a természettudo­mánynak egészében és részeiben érthetőnek

40

lennie, amennyiben minden lépésében a ma­gánvaló természetet véli tételezni és megis­merni - a magánvalót ellentétben a tudat szubjektív folyamával mindez rejtéllyé válik, mihelyt komolyan ráirányul a reflexió. Mint ismeretes, az ismeretelmélet az a diszciplína, amelyik meg akar felelni ezekre a kérdésekre, és eddig a legnagyobb kutatók által ráfordított minden gondolati erőfeszítés ellenére sem adott rájuk tudományosan világos és egyértel­mű, döntő feleletet.

Csupán e problémaszinthez kell szigorú kö­vetkezetességgel ragaszkodnunk (olyan kö­vetkezetesség ez, amely persze minden ed­digi ismeretelméletből hiányzott), hogy belát­hassuk bármely „természettudományos isme­retelmélet” -tehát egyszersmind minden pszi­chológiai ismeretelmélet - értelmetlenségét. Hogy általánosságban beszéljünk: ha bizo­nyos rejtélyek elvileg immanensek a termé­szettudomány számára, akkor azoknak pre­misszák és eredmények alapján történő meg­oldása viszont magától értetődően elvileg transzcendens a számára. Ha minden egyes probléma megoldását, amely a termé­szettudományhoz mint olyanhoz tapad - te­hát amelyik teljes egészében a kezdettől a végig hozzátapad - magától a természettudo­mánytól várjuk, vagy akár csak ha arra gon­dolunk is, hogy az ilyenfajta probléma megol­dásához a természettudomány bármiféle pre­misszával szolgálhat, akkor ellentmondásos körben mozgunk.

Kiderül az is, hogy egy olyan ismeretelmé­letben, amely meg akarja őrizni egyértelmű értelmét, elvileg ki kell kapcsolnunk a termé­szet minden tudományos és tudományelőttes tételezését, és ezzel minden olyan kijelentést

41

is, amely tér- és időbeni kauzalitásokba kap­csolt dologiságok tétikus egzisztenciáltétele- zését implikálja. Ez nyilvánvalóan kiterjed mindazokra az egzisztenciáltételezésekre is, amelyek a kutató embernek, pszichikai képes­ségeinek és más ehhez hasonlónak a létezé­sét illetik.

Továbbá: ha az ismeretelmélet egyben a tudat és lét viszonyának problémáit akarja vizsgálni, akkor a létet csupán a tudat korre- látumaként tarthatja szem előtt, minttudatsze- rűen „véltet”: olyasvalamiként, mint amit ész­lelünk, emlékezetünkben felidézünk, mint amit várunk, képszerűen felidézünk, fantázi­ánkban elképzelünk, azonosítunk, megkülön­böztetünk, hiszünk, gyanítunk, értékelünk, és így tovább. így aztán látható, hogy a kutatás­nak a tudat tudományos lényegmegismerésé­re kell irányulnia, azt kell vizsgálnia, amikép­pen a tudat a maga összes megkülönböztet­hető alakzataiban a maga lényege szerint „lé­tezik”, egyben azonban azt is, amit Jelent”, s éppígy azokat a különböző módozatokat, amelyekben a tudat - ezen alakzatok lényege szerint - hol világosan, hol homályosan, hol jelenítve, hol pedig megjelenítve, hol je l­zésszerűen vagy képszerűen,6 hol pedig köz­vetlenül, hol gondolatilag közvetítve, hol eb­ben, hol abban az attencionális moduszban, és számtalan egyéb formában tárgyiasat gondol, és esetleg mint „érvényeset”, mint „valóban” létezőt „bizonyítja” is azt.

Minden tárgyfajtának, amely értelmes be­széd, tudományelőttes, majd tudományos megismerés objektuma kell legyen, be kell jelentkeznie a megismerésben, tehát magá­ban a tudatban, és minden megismerés értel­mének megfelelően adottsággá kell válnia. A

42

tudat összes fajtái - úgy, amint a megismerés elnevezés alatt úgyszólván teleologikusan el­rendeződnek, pontosabban: a- különböző tárgykategóriák szerint csoportosulnak mint a megismerés-funkciók tárgykategóriáknak spe­ciálisan megfelelő csoportjai - a maguk lényeg­összefüggésében és az adottságtudat hozzá­juk tartozó formáira való visszavonatkoztatá- saikban kell hogy tanulmányozhatók legye­nek. A valamennyi ismeretaktus vonatkozásá­ban felvetendő jogosultságprobléma értelme csak ily módon válhat érthetővé, a megalapo­zott jogosultságigazolás s az ideális megala- pozhatóság vagy érvényesség lényege pedig megvilágíthatóvá, éspedig valamennyi megis­merésfokozat vonatkozásában, mindenek­előtt persze a tudományos megismerésre vo­natkozóan.

Hogy mit jelent az, hogy van tárgyiság, és mint létező és így létező megismerésszerűen igazolható, annak éppen magából a tudatból kell evidensen és így maradéktalanul érthető­vé válnia. Ehhez pedig az egész tudatot kell tanulmányoznunk, minthogy az valamennyi alakzatában lehetséges megismerésfunkció­ba lép. Amennyiben azonban minden tudat „valamiről való tudat”7, a tudat lényegének tanulmányozása magában foglalja a tudatje­lentés és a tudattárgyiság mint olyan lényeg­tanulmányozását is. A tárgyiság bármely fajá­nak általános lényege szerint történő tanul­mányozása (oly stúdium, amely az ismeretel­mélettől és tudatkutatástól messze eső érde­keket követhet) azt jelenti, hogy utánajárunk adottságmódozatainak, s ezen hozzájuk tar­tozó „tisztázó” eljárások során kimerítjük lé­nyegi tartalmát. Ha a beállítódás itt nem irá­nyul is a tudatmódozatokra és azok lényegé­

43

nek kutatására, a tisztázás módszere mégis azt eredményezi, hogy e tevékenységünk so­rán nem mellőzhetjük az elgondolásmódokra és az adottságmódokra vonatkozó reflexiót. Megfordítva viszont a tudat lényegelemzése szempontjából nélkülözhetetlen a tárgyiság valamennyi alapfajának tisztázása, amely te­hát benne foglaltatik a lényegelemzésben; ténylegesen azonban csak az olyan ismeret- elméleti analízisben, amely a korrelációk vizs­gálatában látja a maga feladatát. Ezek szerint valamennyi ilyen - bár relatíve különválasz­tandó - stúdiummal fenomenológia címen foglalkozunk.

Ezzel olyan tudományra bukkanunk, amely­nek roppant terjedelméről kortársainknak még csak fogalmuk sincsen, s amely a tudatról szóló tudomány ugyan, mindazonáltal nem pszichológia, nem a tudatról szóló termé­szettudomány, hanem a tudat fenomenológiája. S minthogy itt mégsem véletlenszerű kétértel­műségről van szó, eleve várható, hogy a fe­nomenológia és a pszichológia igen közeli kapcsolatban állnak egymással, amennyiben mindketten a tudattal foglalkoznak, mégha kü­lönböző módon és különböző „beállítódás­ban” is; amit úgy szeretnék jellemezni, hogy míg a pszichológiának az „empirikus tudattal” van dolga, a tudattal a tapasztalati beállító­dásban, a természet összefüggésében ottlé- tezővel, addig ezzel szemben a fenomenoló­giának a „tiszta” tudattal, azaz a tudattal a fenomenológiai beállítódásban.

Amennyiben mindez helytálló, úgy a követ­kező eredményre jutunk: igaz ugyan, hogy a pszichológia épp oly kevéssé filozófia és épp oly kevéssé lehet az, mint a fizikai termé­szettudomány, mégis a filozófiához lényegi

44

okokból - ti. a fenomenológia közegén ke­resztül - közel áll, és sorsában a legbensősé­gesebben összekapcsolódik vele. Végül is szinte előre látható, hogy minden pszicholo- gisztikus ismeretelméletnek úgy kell keletkez- nie, hogy félreérti az ismeretelmélet proble­matikájának voltaképpeni értelmét, s azt a hibát követi el, hogy összecseréli a tiszta és empirikus tudatot, vagy ami ugyanazt jelenti: „naturalizálja” a tiszta tudatot.

Valóban ez az én felfogásom, melyhez a továbbiakban még számos megvilágító meg­jegyzést kívánok fűzni.

Amit az imént csupán általánosságban vázol­tunk, és különösképpen, ami a pszichológia és filozófia közeli affinitásáról elhangzott, min­denesetre nagyon kevéssé áll a modern eg­zakt pszichológiára, amely annyira idegen a filozófiától, amennyire ez egyáltalában lehet­séges. Ámde mégannyira tartsa is magát ez a pszichológia kísérleti módszerei folytán az egyetlen túdományos pszichológiának, és nézze bár mégannyira is le az „íróasztal-pszi­chológiát”: azt a véleményt, miszerint ez a pszichológia lenne a pszichológia, a teljes értelemben vett pszichológiai tudomány, mindazonáltal kénytelen vagyok súlyos követ­kezményekkel eltévelyedésnek nyilvánítani. Ennek a pszichológiának az az alapvető jel­lemvonása, hogy félresöpör minden közvetlen és tiszta tudatelemzést - nevezetesen az im­manens szemlélés különböző irányaiban kí­nálkozó adottságoknak rendszeresen végre­hajtandó „analízisét” és „leírását” - , és pszi­chológiai vagy pszichológiailag releváns té­nyek indirekt megállapítására koncentrál, amely tényeknek az értelme ugyanakkor ilyen

45

tudatelemzés nélkül mindenképpen csupán külsődlegesen válik érthetővé. Pszichofizikai szabályszerűségeinek kísérleti megállapítása érdekében e pszichológia beéri olyan durván osztályozó fogalmakkal, mint észlelés, fantá­ziaszemlélet, kijelentés, számolás és elszá­molás, nagyságbecslés, újrafelismerés, elvá­rás, megőrzés, feledés stb., s természetesen megfordítva is áll, hogy azoknak a fogalmak­nak háttéralapja, amelyekkel operál, körülha­tárolja azt, milyen kérdéseket tehet fel, és mit képes megállapítani.

Bátran elmondhatjuk, hogy a kísérleti pszi­chológia úgy viszonylik az eredeti pszicholó­giához, mint a társadalomstatisztika az erede­ti társadalomtudományhoz. Az ilyen statiszti­ka érdekes dolgokat gyűjt, értékes szabály- szerűségeket fedez fel bennük, de meglehe­tősen közvetett jellegűeket. Ezek értelmezé­sére, valódi megfejtésére csak egy eredeti társadalomtudomány képes, olyan társada­lomtudomány, amely a szociológiai fenomé- neket közvetlen adottságokká teszi, és lénye­gük szerint vizsgálja. Hasonlóképpen: a kísér­leti lélektan esetleg elérheti azt, hogy segítsé­gével értékes pszichofizikai tényeket és sza­bályosságokat állapítunk meg, tudattudo­mány nélkül azonban, amely rendszeresen, immanensen vizsgálja a pszichikait, e tények és szabályozások mélyebb megértése és végleges tudományos értékelése nem történ­het meg.

Az egzakt pszichológia művelőiben egyálta­lán nem tudatosodik eljárásuknak ez a nagy fogyatékossága, és annál kevésbé történhet ez meg, minél élénkebben tiltakoznak az ön­megfigyelés módszere ellen, és minél több energiát fordítanak arra, hogy a kísérleti mód­

46

szer segítségével küzdjék le önnőnmaga hiá­nyosságát; olyan módszer hiányosságának a leküzdéséről van szó, amely - mint az kimu­tatható - szóba sem jön az itt teljesítendő feladat megoldása szempontjából. A kifeje­zetten pszichikai dolgok sokkal erősebbek an­nál, mintsem hogy a tudatelemzések elkerül­hetőek lennének. Csakhogy ez rendszerint fenomenológiai naivitással történik, ami pedig feltűnő ellentétben áll azzal a kétségtelen ko­molysággal, mellyel ez a pszichológia az eg­zaktságra törekszik, és melyet - tekintettel célkitűzéseinek igénytelenségére - bizonyos szférákban el is ér. Ez a helyzet mindazokban az esetekben, ahol a kísérleti megállapítások szubjektív érzéki jelenségekre vonatkoznak, melyeknek leírását és jellemzését éppen úgy kell végrehajtani, mint az „objektív” jelensége­két, vagyis a tulajdonképpeni tudatszférába átvezető fogalmak, magyarázatok minden be­vonása nélkül; továbbá ott is, ahol a megálla­pítások a tulajdonképpeni pszichikai durván körülhatárolt osztályára vonatkoznak, melyek erre a fenomenológiai naivitásra mélyebb tu­datelemzések híján eleve bőséges alkalmat nyújtanak, amennyiben lemondunk arról, hogy e megállapítások voltaképpeni pszicho­lógiai értelmének utánajárjunk.

Annak, hogy ezek az alkalmi elemzések hibásan közelítenek meg mindent, ami radiká­lisan pszichológiai, az az oka, hogy az itt elvégzendő munka értelme és módszere, va­lamint a tudatbeli differenciáknak az a végte­len gazdagsága, ami a módszertanilag gya­korlatlanok számára különbség nélkül egybe­folyik, csupán egy tiszta, rendszeres fenome­nológiában kerül felszínre. Ily módon a mo­dern egzakt pszichológia éppen azáltal válik

47

de facto tudománytalanná, hogy módszertani­lag már most tökéletesnek és szigorúan tudo­mányosnak tartja magát; tudománytalanná válik annak ellenére, hogy utána kíván járni annak, mi is a pszichofizikai szabályszerűsé­gek között fellépő pszichikainak az értelme, vagyis valódi pszichológiai megértéshez akar eljutni; ahogy megfordítva is, mindazokban az esetekben, amikora pszichikairól alkotott tisz­tázatlan elképzelések, a mélyebbre ható is­meretek iránti minden fáradozás ellenére, ho­mályos problémafeltevésekhez, s ennek kö­vetkeztében puszta látszateredményekhez vezetnek. A kísérleti módszer nélkülözhetet­len - mint mindenütt, ahol interszubjektív tényösszefüggések rögzítéséről van szó. Ámde a kísérleti módszer már előfeltételezi azt, amit semmiféle kísérlet sem képes elvé­gezni: magának a tudatnak az elemzését,

Azt a néhány pszichológust - így Stumpfot, Lippset és másokat - , akik felismerték a kísér­leti lélektannak ezt a hiányosságát, akik mél­tányolni tudták Brentano hatalmas jelentősé­gű, korszakalkotó kezdeményezését, s azon fáradoztak, hogy Brentanónak az intencioná­lis élmények analitikus leíró vizsgálatát illető kezdeményezéseit továbbfolytassák, a kísér­letező fanatikusok vagy semmibe vették, vagy csupán kísérleti tevékenységüket méltányol­ták, amennyiben ezen a területen is tevékeny­kedtek.8 Egyébként pedig újra és újra támad­ják őket mint skolasztikusokat. Meglepő lesz majd a jövő nemzedékek szemében, hogy az első újabb kísérleteket, melyek az immanens szférát komolyan és az immanens elemzés - avagy, miként mi pontosabb belátás alapján mondanánk: a lényegelemzés - egyedül le­hetséges módján próbálták föltérképezni,

48

skolasztikaként bélyegezhették meg és sö­pörhették félre. Ez viszont csak azért történhet meg, mert az ilyen vizsgálódások természetes kiindulópontját a pszichikai nyelvileg szoká­sos megnevezései képezik, azután pedig, be­leélve magunkat azok jelentésébe, olyan fe- noméneket vizsgálunk, amelyekre «zék a megjelölések csak lazán, kétértelműen vonat­koznak. Bizonyára a skolasztikus ontologiz- mus is a nyelv által hagyja magát vezetni (amivel korántsem állítom azt, hogy minden skolasztikus vizsgálódás ontológiai lett volna), ám azután elvész abban, hogy a szavak jelen­téséből analitikus ítéleteket akar nyerni s köz­ben úgy véli, hogy ezáltal tényismeretekre tett szert. Vajon a fenomenológiai analitikust, aki egyáltalán nem von le ítéleteket szófogalmak- bói, hanem belepillant a fenoménekbe, melye­ket a nyelv az illető szavakkal kelt bennünk, vagy elmélyed azokba a fenoménekbe, ame­lyek tapasztalati fogalmak, matematikai fogal­mak stb. teljes szemléleti realizálását alkotják- a fenomenológiai analitikust vajon ezért már skolasztikusnak kell bélyegezni?

Megfontolandó, hogy minden pszichikai, ha abban a teljes konkrétságban vesszük, mely­ben a pszichológia és a fenomenológia elsőd­leges vizsgálati tárgya kell legyen, a többé vagy kevésbé komplex jellegű „valamiről való tudat” jellegével bír; hogy ennek a „valamiről való tudat”-nak káprázatosán nagy számú alakzata van; hogy mindazok a kifejezések, amelyek a vizsgálódás kezdetén arra szolgál­hatnának, hogy elősegítsék a problémák tisz­tázását és megértetését, továbbá az objektív leírást, szétfolyóak és többértelműek; és hogy ezért azután nem lehet mással kezdeni, mint a legelőbb szembetűnő durva kétértelműsé­

49

gek megvilágításával. A fenomének bevégzett elemzése lenne az előfeltétele annak, hogy a tudományos nyelvet véglegesen rögzíthessük- ettől azonban még igen távol vagyunk -, amíg pedig ezt nem hajtottuk végre, a vizsgá­lódás előrehaladása - kívülről szemlélve - maga is nagyrészt csupán új, most először napfényre kerülő kétértelműségeknek, még­pedig a megelőző vizsgálódásokban állítólag már rögzített fogalmak kétértelműségeinek ki­mutatásából áll. Ez nyilvánvalóan elkerülhe­tetlen, hiszen a dolgok természetében gyöke­rezik. Ennek megfelelően kell megítélni, mi­lyen mély belátásról tanúskodik, s milyen jel­legű az a lebecsülő tónus, mellyel a pszicho­lógia egzaktságának és tudományosságának hivatott védelmezői a „pusztán verbaliszti- kus”, pusztán „grammatikai” és „skolasztikus” elemzésekről beszélnek.

A skolasztika elleni élénk reakció korszaká­nak ez volt a jelszava: „Félre az üres szóelem- zésekkkel!” Magukat a dolgokat [die Sachen selbst] kell kikérdeznünk. Vissza a tapasz­talathoz, a szemlélethez, mert egyedül ez köl­csönözhet szavainknak értelmet és ésszerű jogosultságot. Nagyon helyes! Ámde mik is hát azok a dolgok, és miféle tapasztalat az, melyhez a pszichológiában vissza kell nyúl­nunk? Talán azok a válaszok lennének a dol­gok, melyeket a kísérleti személyek adnak, amikor a kísérlet során kikérdezzük őket? És az ő válaszként adott kijelentéseik értelmezé­se lenne a pszichikairól való „tapasztalat”? Az experimentalisták maguk is azt fogják állítani, hogy ez szekundér tapasztalat csupán; a pri- mér ott található maguknál a kísérleti szemé­lyeknél, továbbá a kísérletező és értelmező pszichológusoknál is, de csak a maguk koráb­

50

bi önészleleteiben, amelyek jó okokból nem önmegfigyelések, és nem lehettek azok. Az experimentalisták nem kevéssé büszkék arra, hogy mint az önmegfigyelés és - amint mond­já k - a kizárólagosan önmegfigyelésen alapu­ló íróasztal-pszichológia fölényes kritikusai, a kísérleti módszert úgy alakították ki, hogy az a közvetlen tapasztalatot csak a „véletlen, nem várt, nem szándékosan előidézett ta­pasztalatok”* formájában használja fel, a rossz hírbe kevert önmegfigyelést pedig telje­sen kiküszöböli. Bizonyos vonatkozásban, ha figyelmen kívül hagyjuk az erős túlzásokat, kétségtelenül valami jó is rejlik ebben; más­részt azonban világossá kell tennünk ennek a pszichológiának egy - amint ez számomra kétségtelennek tűnik - elvi tévedését: hogy ugyanis az idegen tapasztalatok beleérző megértésén végrehajtott elemzést, valamint a saját, annak idején meg nem'figyelt élménye­iknek az elemzését, a fizikai természettudo­mány tapasztalatanalízisével - még ha indi­rekt tapasztalatanalízisével is - egy szintre helyezi, s ily módon ténylegesen azt hiszi, saját maga - a pszichológia - elvileg ugyan­abban az értelemben a pszichikairól szóló tapasztalati tudomány, ahogy a fizikai termé­szettudomány a fizikairól szóló tapasztalati tudomány. Figyelmen kívül hagyja bizonyos tudatelemzések specifikus sajátságát, mely elemzéseket előzetesen el kellett volna vé­gezni, hogy a naiv tapasztalatokból (legyenek azok megfigyelésen alapulók vagy sem, az aktuális tudatjelenségek kereteiben vagy em­lékezetben vagy beleérzésben lejátszódok)

* Vö. Wundt. Logik. II. 2. kiad. 170. old.9

51

tudományos értelemben vett tapasztalatok származhassanak.

Próbáljuk meg ezt közelebbről megvilágítani.A pszichológusok úgy vélik, hogy minden

pszichológiai ismeretüket a tapasztalatnak köszönhetik; azoknak a naiv visszaemlékezé­seknek, vagy ezen emlékekbe való bevérzé­seknek, amelyek a kísérlet módszertani fogá­sainak jóvoltából tapasztalati következtetések alapjává válhatnak. A naiv tapasztalati adott­ságok leírása s a vele együtt járó immanens analízis és fogalmi megragadás eközben meghatározott fogalmi apparátus segítségé­vel történik; e fogalmak tudományos értéké­nek pedig minden további módszertani lépés számára döntő jelentősége van. E fogalmak — amint az könnyen belátható - a kísérleti kér­désfeltevés és módszer természetéből követ­kezően a további eljárásban mindenkor válto­zatlanok maradnak, s így maguk is részeivé válnak a végeredményeknek, tehát az állító­lagos tudományos tapasztalati ítéleteknek is. Másrészről viszont tudományos értékük nem lehet meg kezdettől fogva, de nem is szármáz^ hat a kísérleti személy és a kísérletvezető mégoly nagy mértékben felhalmozott tapasz­talataiból sem, nem nyerhetők semmiféle ta­pasztalati megállapításból logikailag: itt van hát a helye a fenomenológiai lényegelemzés­nek, amely - bármilyen szokatlanul és ellen­szenvesen csengjék is a naturalista pszicho­lógusok számára - a legkevésbé sem empiri­kus elemzés, és nem is lehet az.

Locke óta mind a mai napig összecserélik azt az empirikus tudat fejlődéstörténetéből ha­jánál fogva előráncigált megállapítást (amely tehát már előfeltételezi a pszichológiát), mely szerint minden fogalmi képzet korábbi tapasz­

52

tálatokból „származik, azzal az ettől teljesen különböző meggyőződéssel, mely szerint minden fogalom a maga lehetséges haszná­latának (például leíró ítéletekben való haszná­latának) jogalapját a tapasztalatból meríti; ami itt azt jelenti, hogy csak arra való tekintettel, amit valódi észlelések vagy emlékezések szolgáltatnak - csak így lehet jogalapot találni a fogalom érvényességére, arra, hogy lényeg- szerű-e vagy lényegtelen, továbbá, hogy ér- - vényesen alkalmazható-e az előforduló egyes esetekben. A leírás során az észlelés, emlé­kezés, fantáziaképzet, kijelentés stb. szava­kat használjuk. Az immanens komponensek milyen bőségéről tanúskodik csupán egyetlen ilyen szó is, olyan komponensekről, melyeket „fölfogva” helyezünk bele a leírtakba anélkül, hogy azokat benne analitikusan találtuk volna meg. Vajon elégséges-e, ha ezeket a szava­kat mindennapi értelmükben, abban a homá­lyos, teljesen kaotikus értelemben használjuk, melyre azok nem tudni miképpen, a tudat „történetében” tettek szert? Ám mégha tud­nánk is: változtatna-e ez azon, hogy a megha­tározatlan fogalmak meghatározatlanok, és ennélfogva nyilvánvalóan tudománytalanok? Használhatjuk őket, míg nincs jobb helyettük, abban a reményben, hogy az élet gyakorlati céljainak megfelelő durva megkülönbözteté­sek esetében találóak. De igényt tarthat-e „eg­zaktságra" egy olyan pszichológia, amely az objektumait meghatározó fogalmakat tudo­mányosan nem rögzíti, módszertanilag nem munkálja ki? Természetesen épp oly kevéssé, mint az a fizika, amelyik beérné az olyan köznapi fogalmakkal, mint „nehéz”, „meleg”, „tömeg”. A modern pszichológia nem a „lélek- ről”, hanem a „pszichikai fenoménekről” szóló

53

tudomány kíván lenni. Ha pedig ez a célja, akkor képes kell legyen arra, hogy ezeket a fenoméneket fogalmi szabatossággal leírja és meghatározza. Módszertani munka során kell önmaga számára a szükséges szabatos fo­galmakat elsajátítania. Hol és mikor végezték el ezt a módszertani munkát az „egzakt” pszi­chológiában? Hiába keresgélünk a roppant terjedelmű irodalomban.

A kérdés: miként válhat a természetes, „za­varos” tapasztalat tudományos tapasztalattá, miként lehet belőle objektíve érvényes ta­pasztalati ítélet - ez minden tapasztalati tudo­mány kardinális módszertani kérdése. Nem in abstracto és semmi esetre sem filozófiai tisz­taságában kell feltenni és megválaszolni: tör­ténelmileg a tettek által nyerünk reá feleletet, azaz úgy, hogy a tapasztalati tudomány zse­niális úttörői in concreto s intuitíve felfogják a szükséges tapasztalati módszer értelmét, és ezt egy hozzáférhető tapasztalati szférában egyértelműen követve, egy darabka objektíve érvényes tapasztalati meghatározottságot működésbe hoznak, a tudományt pedig ezzel a maga kezdetén átlendítik. A motívumokat, melyek eljárásaikhoz vezetnek, nem valami­féle kinyilatkoztatásnak köszönhetik; maguk­nak a tapasztalatoknak az értelmében, illetve a bennük adott „lét” értelmében való elmélye­dés vezet el hozzájuk. Mert, bár „adva van”, a „meghatározatlan” tapasztalatban e lét csu­pán „zavarosan” van adva, s így szükségkép­pen vetődik fel a kérdés: nos, hát miként léte­zik valóban, miként kell objektíve érvényesen meghatározni; miként, azaz milyen jobb (és miként javítható) „tapasztalatok” által - milyen módszer segítségével? A külső természet megismerésében a naiv tapasztalattól a tudo­

54

mányoshoz, a meghatározatlan mindennapi fogalmaktól a teljesen világos tudományos fo­galmakhoz, mint ismeretes, csak Galilei tette meg a döntő lépést. A pszichikainak, a tudat szférájának a megismerését illetően itt van nekünk ugyan a „kísérleti-egzakt" pszicholó­gia, amely az egzakt természettudomány tel­jes jogú társának tekinti magát, ám amely - bármily kevéssé van is ennek tudatában - , a dolog lényegét illetően megrekedt a Galilei előtti korban.

Mindenesetre eléggé meglepő, hogy ennek nincsen tudatában. Megértjük, hogy a tudo­mány előtti naiv természetbúvárt a termé­szetes tapasztalat teljesen kielégítette, hogy semmi sem hiányzott neki, tudniillik semmi olyan, amit magának a természetes tapasz­talatnak az összefüggésében a természetes- naiv tapasztalati fogalmak segítségével ne le­hetett volna kimutatni. Naivitásában egyálta­lán nem sejtette, hogy a dolgoknak valamely „természetük” van, és hogy azt bizonyos eg­zakt fogalmak segítségével tapasztalati-logi­kai eljárás során meg lehet határozni. A pszi­chológia azonban a maga intézményeivel és precíziós készülékeivel, a maga éleseszűen kigondolt módszereivel, joggal érzi magáról, hogy a fölé a szint fölé emelkedett, melyet a régebbi korok naiv tapasztalati lélekismerete képviselt. Sőt gondja volt arra is, hogy mód­szere felett állandóan gondos, folytonosan megújuló reflexiót gyakoroljon. Miként kerül­hette el a figyelmét az, ami elvi szempontból mindennél fontosabb? Miként kerülhette el a figyelmét, hogy tisztán pszichológiai fogalmai­nak, melyek nélkül egyszerűen nem boldogul­hat, szükségképpen olyan tartalmat tulajdonít, amelyet nem egyszerűen a tapasztalatban

55

adottból merít, hanem amelyet arra alkalmaz? Hogy mihelyt a pszichikai értelméhez közele­dik, elkerülhetetlenül fogalmi elemzéseket vé­gez (ti. említett fogalom-tartalmainak elemzé­sét), és érvényesnek ismer el olyan megfelelő fenomenológiai összefüggéseket, amelyeket a tapasztalatra alkalmaz, amelyek azonban a tapasztalattal szemben a prioriak? Miként ke­rülhette el a figyelmét, hogy a kísérleti mód­szer előfeltevései, amennyiben e módszer va­lóban pszichológiai ismeretre akar szert tenni, nem alapulhatnak önmagukon, s hogy eljárá­sa alapjaiban különbözik a fiz ikáétó l, amennyiben az éppen elvei-ből eredően kikü­szöböli a fenomenálisát, hogy az abban kife­jezésre jutó természetet kutassa; míg ezzel szemben a pszichológia mégiscsak magukról a fenoménekről szóló tudomány óhajtana lenni?

Nos, mindez mégis elkerülhette, el kellett hogy kerülje a figyelmét, részben naturalista beállítódásánál fogva, részben pedig azért, mert azon buzgólkodott, hogy a termé­szettudományoknak nyomába eredjen, s így a kísérleti eljárást mindennél fontosabbnak tartotta. Miközben fáradságot nem kímélve, gyakran rendkívül éleselméjűen a pszichofi­zikai kísérletek lehetőségeit mérlegelte, ex­perimentális kísérleti utasításokat készítve, a legérzékenyebb készülékeket konstruál­va, előre felderítve minden lehetséges hiba­forrást és így tovább:, eközben elmulasztott utánajárni annak, hogy miként, milyen mód­szerrel lehet azokat a fogalmakat, amelyek a pszichológiai kijelentésekben lényeges szere­pet játszanak, zavaros állapotukból kiemelni, világossá s objektíve érvényessé tenni. El­mulasztotta fontolóra venni, hogy a pszichikai

56

nem valamely természetet ír le, hanem sokkal inkább olyan sajátos „lényeggel” rendelkezik, amely minden pszichofizikát megelőzően szi­gorúan és tökéletes adekvátsággal kutatan­dó. Nem vette fontolóra, mi rejlik a pszicholó­giai tapasztalat „értelmében”, s hogy a pszi­chikai értelmében vett lét önmagától milyen „követelményeket" támaszt a módszerrel szemben.

A fizikai-kémiai módszer példaképét utánzó természettudományi módszer délibábja tehát már kezdettől fogva - a XVIII. századtól - állandóan zavaróan hat az empirikus pszicho­lógiára. Eleve biztosak benne, hogy - elvi általánosságban tekintve - minden tapasz­talati tudomány módszere azonos, tehát a pszichológia módszere ugyanaz, mint a fizikai természetet kutató tudományé. A metafizika sokáig szenvedett a hamis utánzás betegsé­gében, részben a geometria, részben a fizika módszerét kívánva lemásolni; most megis­métlődött ugyanez a folyamat a pszichológiá­ban. Nincs minden jelentőség híján az a tény, hogy a kísérleti-egzakt pszichológia megte­remtői fiziológusok és fizikusok voltak. Az iga­zi módszer mindenkor a vizsgálandó dolgok [Sachen] természetéhez igazodik, nem pedig előítéleteinkhez és mintaképeinkhez. A ter­mészettudomány a naív-érzékileg megjelenő dolgok meghatározatlan szubjektivitásából ál­lítja elő az egzakt objektív tulajdonságokkal rendelkező objektív dolgokat. Ekként kell, mondják, a pszichológiának is a naiv felfogás pszichológiai bizonytalanságát objektíve ér­vényes meghatározottságra emelnie, és ezt teljesíti az az objektív módszer, amely magá­tól értetődően megegyezik a természettudo­

57

mány számtalan siker által fényesen igazolt kísérleti módszerével.

Holott az, hogy miként válnak a tapasztalat adottságai objektív meghatározottságokká, és hogy milyen értelemmel bír mindenkor az „objektivitás” és az „objektivitás meghatározá­sa”, hogy milyen funkciót képes a kísérleti módszer mindenkor betölteni, az az adottság saját értelmétől függ, illetve attól az értelemtől, melyet az illető tapasztalati tudat (mint éppen erről, nem pedig másik létezőről való véleke­dés) neki lényege szerint tulajdonít. A termé­szettudományt mintaképnek tekinteni - ez majdnem kikerülhetetlenül azt jelenti, hogy eldologiasítjuk a tudatot, ez pedig eleve értel­metlenségekhez vezet, melyekből viszont az egyre újabb és újabb értelmetlen problémafel­tevések, hamis kutatási irányok iránti hajlan­dóság fakad. Vegyük szemügyre ezt kissé tüzetesebben.

Egyedül a tér- és időbeli testi világ [Körper- welt] nevezhető a szó pregnáns értelmében természetnek. Minden egyéb individuális léte­zés, vagyis a pszichikai - második értelemben vett természet, és ez alapvető lényegbeli kü­lönbséget teremt a természettudományi és a pszichológiai módszer között. A testi létezés elvileg csupán közvetlen tapasztalatok, azaz észleletek sokaságában tapasztalható mint individuálisan identikus. Csak a testi létezés tapasztalható ezért sok szubjektum által indi­viduálisan identikusként és írható le interszub- jektíve azonosként - ha tudniillik az észlelete­ket különböző „szubjektumokra” elosztottan gondoljuk el. Valamennyiünknek ugyanazok a dologiságok (dolgok, folyamatok stb.) vannak a szemünk előtt, s valamennyien „termé­szetük” szerint határozhatjuk meg őket. „Ter­

58

mészetük” azonban azt jelenti: a dologiságok a tapasztalatban sokféleképpen változó „szubjektív jelenségekben” mutatkoznak, mégis tartós vagy változó „sajátossággal" idő­beni egységekként állnak ott, az egy térrel, egy idővel rendelkező egy testi világ vala- mennyiüket egybekötő összefüggésében egybekapcsolódva. Csupán ebben az egy­ségben azok, amik, csak az őket egymáshoz kötő vagy egybekapcsoló kauzális összefüg­gésben tartják meg - éspedig „reális tulajdon­ságok” hordozójaként - individuális identitá­sukat (szubsztanciájukat). Valamennyi dolo­gi-reális tulajdonság kauzális, valamennyi tes­ti létező a lehetséges változások törvényeinek van alávetve, és ezek a törvények az identi­kusra, a dologra vonatkoznak, a dologra, nem magáért valóan, hanem a dologra az egyetlen természet egységes, valóságos és lehetsé­ges összefüggésében. Minden dolognak megvan a saját természete (mint foglalata annak, ami ő: ő, az identikus), annálfogva, hogy kauzalitások egységpontja az egy min- denség közepette. Reális tulajdonságok (do­logi-reális testi tulajdonságok) - nem más ez, mint valamely identikus dolog kauzális tör­vényszerűségek által megszabott változásle­hetőségeinek megnevezése, amely identiku­sát tehát csupán ezekre a törvényekre vissza­nyúlva határozhatunk meg abban a tekintet­ben, hogy micsoda. A dologiságok azonban mindenkor a közvetlen tapasztalás egységei­ként, különféle érzéki jelenségek egységei­

dként adódnak. Az érzékileg megragadható változatlanságok, változások és változási füg­gőségek szabnak mindenütt irányt a megis­merésnek, és töltik be egyúttal a „meghatáro­zatlan” médium szerepét is számára, annak a

59

médiumnak a szerepét, melyben az igazi, ob­jektív, fizikailag egzakt természet megjelenik, és amelynek a szűrőjén keresztül a gondolko­dás (mint tudományos tapasztalati gondolko­zás) kihámozza, megkonstruálja az igazat.*

Mindez nem olyan valami, amit a tapasz­talás dolgaihoz és a dolgok tapasztalásához csak úgy hozzáköltünk, hanem fordítva, eltö- rülhetetlenül hozzá tartozik lényegükhöz, és­pedig oly módon, hogy minden intuitív és kö­vetkezetes vizsgálata annak, hogy mi a dolog a maga igazságában - a dolog, amely mint a tapasztalat tárgya mindenkor valamiként, lé­tezőként, meghatározottként s egyúttal meg- határozhatóként jelenik meg, megjelenései­nek és megjelenő környezetének váltakozá­sában azonban újra és újra másként létező­ként jelenik meg - az erre vonatkozó minden vizsgálódás szükségképpen a kauzális ösz- szefüggésekhez vezet át, s megfelelő objektív tulajdonságok - mint törvényszerűek - meg­határozásában teljesedik ki. A természettu­domány tehát csak következetesen annak jár utána, hogy mi is az, aminek lenni maga a dolog mint tapasztalt dolog - hogy úgy mond­juk - jogot formál; ezt pedig meglehetősen homályosan úgy nevezi: „a másodlagos minő­ségek kikapcsolása", „kikapcsolása annak, ami a jelenségben csupán szubjektív” „a fennmara­dó, elsődleges minőségek fenntartásával”. De talán több ez, mint homályos kifejezés; nem más, mint helyes eljárásának rossz elmélete.

* Figyelembe veendő, hogy a fenomenalitásnak ez a médiuma, amelyben a természettudományi szemlélet és gondolkozás állandóan mozog, nem tárgya a termé­szettudományosgondolkozásnak. Új tudományok birkóz­nak meg vele, a pszihológia (amelyhez a fiziológia egy jó része is hozzátartozik) és a fenomenológia.

60

Forduljunk most a „pszichikum” „világa” felé, és korlátozzuk magunkat a „pszichikai feno- ménekre”, melyeket az új pszichológia a maga objektumterületének tekint; azaz egyelőre az Én-re és a lélekre vonatkozó problémákat ki­hagyjuk a játékból. Vessük fel tehát a követ­kező kérdést: tudjuk, hogy minden fizikai ta­pasztalat és minden a dologiról való észlelet értelmében benne foglaltatik a „természeti” objektivitás; vajon benne foglaltatik-e minden pszichikainak az észleletében is? Mindjárt lát­ni fogjuk, hogy a pszichikai szférájában töké­letesen mások a viszonyok, mint a fizikaiban. A pszichikai (ne értsük ezt metafizikailag, csu­pán hasonlattal élünk) monászokra oszlik, amelyeknek nincs ablakuk, és csupán a bele- érzés révén állnak kapcsolatban egymással. A pszichikai lét, a lét mint Jenőmén” elvileg nem olyan egység, melyet több különálló ész­lelésben individuálisan identikusként tapasz­talhatnánk, még ugyanannak az alanynak több észlelésében sem. Más szóval, a pszi­chikai szférában nincs különbség jelenség és lét között, és ha a természet valamely lét, amely jelenségekben megjelenik, akkor a je­lenségek maguk (melyeket a pszichológus a pszichikaihoz tartozónak tekint) nem jelente­nek ismét olyan létet, ami a mögötte rejlő jelenségek révén jelenik meg - miként vala­mely jelenség észleletére vonatkozó bármely reflexió világossá teszi. így már világos: tulaj­donképpen, hogy úgy mondjuk, csupán egyet­len természet van, az, amelyik a dologi jelen­ségekben megjelenik. Mindaz, amit a pszicho­lógia legtágabb értelmében pszichikai feno- ménnek nevezünk, az magán- és magáért valóan tekintve éppenséggel fenomén, nem pedig természet.

61

A fenomén tehát egyáltalán nem „szub- sztanciális” egység, nincsenek „reális tulajdon­ságai”, nincsenek reális részei, sem reális változásai és semmiféle kauzális kapcsolat­ban nem áll semmivel (mindezeket a kifejezé­seket természettudományi értelemben véve). Fenoméneknek természetet tulajdonítani, reális alkotórészeiket, kauzális összefüggé­seiket kutatni - éppoly merő értelmetlenség, mintha a számok kauzális tulajdcpnságai, Összefüggései iránt érdeklődnénk. Értelmet­lenség, mert olyasvalamit naturalizálnánk, aminek lényege az, hogy léte nem lehet ter­mészeti jellegű. Egy dolog az, ami; s az is marad a maga azonosságában mindörökre: a természet örök. Ami egy dolognak valóban reális tulajdonsága vagy tulajdonságmódosu­lása - egy természeti dolognak, nem pedig a gyakorlati élet érzéki dolgának, a dolognak „amiként az érzékileg megjelenik” - , azt objek­tív érvényességgel meghatározhatjuk, s új és új tapasztalatokkal hitelesíthetjük, igazolhat­juk. A pszichikai ezzel szemben, a „fenomén”, ahogyan jön, úgy is tűnik el, semmiféle mara­dandó identikus léttel nem rendelkezik, olyan­nal, amelyet természettudományi értelemben objektíve meghatározhatnánk, például úgy, hogy objektíve komponensekre bontanánk, tulajdonképpeni értelemben „analizálnánk”.

Hogy mi a pszichikai lét, azt a tapasztalat nem képes ugyanabban az értelemben közöl­ni velünk, mint ahogy közli velünk, mi a fizikai lét. A pszichikait nem megjelenőként tapasz­taljuk; á pszichikai - „megélés-élmény” és reflexióban szemlélt élmény, önmaga jeleníti meg önmagát mint önmagát, abszolút folya­matban, mint egy most és már „el is hangzott”, szemlélhető módon állandóan a már voltba

62

visszasüllyedő. Pszichikai lehet az is, amire visszaemlékezünk, amit e változott módon ta­pasztalunk, és a „visszaidézettben” valamely „észleltként volt” rejlik; „ismételten” vissza­idézhetjük olyan felidézések során, melyek egységesek egy olyan tudatban, amelyik e felidézéseknek ismét úgy van tudatában, hogy felidézett vagy megőrzött valamit. Ebben az összefüggésben, és egyedül csak ebben, mint az ilyen „visszaidézések” identikusában „tapasztalható” és identifikálható a priori a pszichikai mint létező. Minden pszichikai, me­lyet/gy tapasztaltunk, belerendeződik azután- éppoly evidensen ezt is állíthatjuk - egy átfogó összefüggésbe, a tudat „monadikus” egységébe, egy olyan egységbe, amelynek önmagában semmi köze nincsen a termé­szethez, a térhez, az időhöz, a szubsztancia- litáshoz és a kauzalitáshoz, hanem saját egé­szen egyedüli „formái” vannak. Két oldalról elhatárolatlan fenoménfolyam, melyen egy olyan intencionális vonal halad át, amely egy­ben a mindent átható egységnek úgyszólván az indexe, nevezetesen a kezdet és vég nél­küli immanens „idő” vonaláé, azé az időé, melyet semmiféle kronométer nem mér.

Ha immanensen szemlélve végigtekintjük a fenomének e folyamatát, fenoméntől feno- ménhez jutunk (mindegyikük egység a folya­matban, de maga is mozgásban van) és min­dig csak fenoménhez, soha máshoz. A szem­lélt fenomén és tapasztalt dolog csak akkor

.lép egymással kapcsolatba, ha létrejön az immanens szemlélés és a dologi tapasztalat szintézise. A dologi tapasztalat, valamint az ilyen kapcsolattapasztalat médiumán keresz­tül fellép egyúttal a beleérzés is mint a pszi­chikai szemléletének egy faja, ami nem más,

63

mint betekintés egy második monadikus összefüggésbe.

Mennyiben lehetséges mármost ebben a szférában ésszerű kutatás, érvényes kijelen­tés? Mennyiben lehetségesek akárcsak olyan kijelentések is, mint amilyeneket - elnagyolt leírásokként - az imént tettünk'(említést sem téve egyéb dimenziókról)? Nos, magától érte­tődően csupán akkor lesz értelme a kutatás­nak, ha tisztán átadja magát ama „tapasz­talatok” értelmének, melyek a „pszichikusról” szóló tapasztalatként adódnak s ha eközben a „pszichikait” éppen annak vesszük és törek­szünk meghatározni, mint aminek ez az így szemlélt szinte követeli, hogy vegyék és hatá­rozzák meg. Tehát mindenekelőtt akkor, ha a kutatás nem tűr meg semmiféle értelmetlen naturalizálást. A fenoméneket úgy kell ven­nünk - mondottuk - , amint adódnak, azaz mint a folyamatos tudomásul vettet véleke­dést, megjelenést, előtérben tudomásul vet­tet, vagy háttérben tudomásul vettet, mint ezt a jelenként vagy megjelenítettként, elképzelt- ként vagy szignitívként, vagy leképezettként, szemléletiként vagy üres képzetként stb. tu­domásul vettet. Mint olyat, ami ilyen vagy olyan változó beállítódásban, ilyen vagy olyan attencionális móduszban, így vagy úgy válto­zik és alakul. Mindez „valamiről való tudat”- el­nevezést viseli, bizonyos „jelentése” „van” és valami tárgyira „irányul”, mely tárgyi - hívják egy meghatározott szempontból „fikciónak” vagy „valóságnak” - mint „immanens tárgy”, mint „éppígy elgondolt" írható le, melyet a vélekedés ilyen vagy olyan móduszában gon­dolunk el.

Abszolút evidens, hogy e területen lehetsé­ges kutatásokat folytatni, lehetséges e „ta­

64

pasztalati” szférának a szellemében evidens kijelentéseket tenni; a nehézség csupán az, hogy be kell tartanunk a jelzett követelményt. Teljes egészében a „fenomenológiai” beállító­dás következetességétől és tisztaságától függ, hogy egyértelműek vagy ellentmondá­sosak lesznek-e azok a vizsgálódások, me­lyeket itt el kell végeznünk. Nem könnyen győzzük le azt az ősi szokást, hogy naturalista beállítódásban élünk és gondolkozunk, és így a pszichikait naturalisztikusan meghamisítjuk. Továbbá nagyon sok függ annak belátásától is, hogy valóban lehetséges a pszichikainak „tisztán immanens” vizsgálata (a fenomenális­nak mint olyannak itt használt legtágabb értel­mében); lehetséges olyasfajta kutatás, ami­lyent az imént általánosan jellemeztünk, és amely ellentétben áll a pszichikaira vonatkozó pszichofizikai kutatással, amit egyelőre nem vontunk be vizsgálódásainkba; ennek termé­szetesen szintén megvan a maga jogosultsága.

De ha az immanens pszichikai magában véve nem természet, hanem a természet el­lentéte, akkor mit kutatunk rajta „létként”? Nem határozható meg „objektív” identitásá­ban mint olyan reális tulajdonságok szubsz- tanciális egysége, amelyeket állandóan újra meg kell ragadni, tapasztalattudományos mó­don meg kell határozni és meg kell erősíteni; nem emelhető ki az örök folyamatból; semmi­féle interszubjektív érvényesség objektumává nem lehet - mit ragadhatunk meg hát rajta, mit határozhatunk meg, objektív egységként mit rögzíthetünk? Mindezt természetesen úgy ért­ve, hogy megmaradunk a tiszta fenomenoló­giai szférában, figyelmen kívül hagyjuk tehát a dologilag tapasztalt testtel és a természettel való kapcsolatot. A felelet így hangzik: ha a

65

fenomének mint olyanok nem jellemezhetők a természet megjelöléssel, úgy mind­azonáltal van nekik valamely, a közvetlen szemlélésben megragadható, éspedig adekvátan megragadható lényegük. Minden olyan érvényes kijelentés, amely a fenomé- neket közvetlen fogalmak segítségével írja le, lényegfogalom segítségével teszi ezt, te­hát olyan fogalmi szójelentések segítségé­vel, amelyek mintegy „beválthatóak” lényeg­szemléletre.

Minden pszichológiai módszer e végső alapját helyesen kell értelmeznünk. A natura­lista beállítódás, amely közvetlenül mind­annyiunkat béklyóba ver, amely képtelenné tesz bennünket arra, hogy eltekintsünk a ter­mészettől, és hogy a pszichikait ne pszichofi­zikai, hanem tiszta beállítottságban tegyük szemlélő vizsgálódás tárgyává, elrekesztette az utat egy hatalmas, páratlan eredményekkel kecsegtető tudomány felé, egy olyan tudo­mány felé, amely egyrészt egy teljes tudo­mányos értékű pszichológia alapfeltétele, másrészt az a terület, ahol végrehajtható az igazi észkritika. Az eredendő naturalizmus béklyója megnehezíti számunkra azt is, hogy „lényegeket”, „ideákat” lássunk, vagy ponto­sabban: minthogy a lényegeket mégiscsak úgyszólván állandóan látjuk, azt nehezíti meg, hogy érvényesülni engedjük sajátosságaikat, ahelyett, hogy értelmetlenül naturalizálnánk őket. A lényegszemlélet nem rejt magában több nehézséget vagy „misztikus” titkot, mint az észlelés. Ha intiutíve teljesen megvilágít­juk, teljesen adpttá tesszük a magunk számá­ra azt, hogy „szín”, akkor ami így adott, az a „lényeg”, és ha épp ilyen tiszta szemlélésben mintegy észlelésről észlelésre pillantva adottá

66

tesszük azt, ami „észlelés”, önmagában vett észlelés - a tetszőleges, folyékony észlelés- szingularitások ezen identitása-, akkor szem­lé le tiig megragadtuk az észleléslényeget. Amilyen messzire terjed az intuíció, a szemlé­leti tudatosság, olyan messzire terjed a meg­felelő „ideáció” (miként ezt a Logikai vizsgáló­dások bán nevezni szoktam), vagy a „lényeg­szemlélet” lehetősége is. Ha az intuíció tiszta, semmi tranziensen vele együtt értődő mozza­natot nem foglal magában, akkor a szemlélt lényeg adekvátan szemlélt, abszolút módon adott. A tiszta intuíció birodalma tehát átfogja azt az egész szférát is, melyet a pszichológus a „pszichikai fenomének” szférájának tekint, csakhogy azt tisztán magáért valóan, tiszta immanenciájában veszi. Hogy a lényegszem­lélésben megragadott „lényegek” szilárd fo­galmakban, legalábbis igen tág terjedelem­ben, rögzíthetők, és ezáltal lehetőséget adnak szilárd, a maguk nemében objektív és abszo­lút érvényű megállapításokra, ez mindazok számára magától értetődő, akik mentesek az előítéletektől. Lehet, hogy a legcsekélyebb színkülönbségek, a végső árnyalatok eltéré­sei nem rögzíthetők, a „szín” különbsége a „hang”-tól azonban olyan határozott, hogy en­nél biztosabb dolog nincs is a világon. S nem csupán az érzéki „tartalmak”, jelenségek (lá­tott dolgok, fantomok stb.) lényegei ilyen ab­szolúte megkülönböztethető, rögzíthető lé­nyegek; ugyanilyen abszolút módon tudjuk megkülönböztetni és rögzíteni a többi preg­náns értelemben pszichikainak a lényegét, az összes olyan Éh-„aktusok” és Én-állapotok lényegét is, melyek az olyan közismert elne­vezéseknek felelnek meg, mint például: ész­lelés, fantázia, emlékezés, ítélet, érzés, aka-

67

raí, a maguk számtalan változatával. Csupán a végső „árnyalatok” maradnak kizárva, me­lyek a „folyás” imponderabiliái, viszont a „fo­lyás” leírható típusosságának megvannak a maga „ideái”, amelyeket ha szemléletileg megragadunk és rögzítünk, abszolút megis­merést tesznek lehetővé. Minden olyan pszi­chológiai megnevezés, mint amilyen az ész­lelés vagy az akarat, egyben a „tudatelemzé­sek”, azaz a lényegkutatás rendkívüli terjedel­mű domíniuma számára is elnevezésül szol­gál. Olyan tágas területről van itt szó, amely e tekintetben csupán a természettudományo­kéval hasonlítható össze - bármilyen különö­sen hangozzék is ez.

Döntő jelentőségű mármost az a felismerés, hogy a lényegszemlélet a legkevésbé sem az ^észlelés, az emlékezés vagy más, ezekhez hasonló aktusok értelmében vett „tapasz­talás”, sem pedig olyan empirikus általánosí­tás, amely a maga értelmében tapasztalati egyediségek ottlétét tételezné együttlétezé- sükben. A szemlélés a lényeget mint lényeg­létet ragadja meg és egyáltalán nem tételez reális létezést. Ennek megfelelően a lényeg­megismerés egyáltalán nem matter-of-fact- megismerés, semmit sem állít az individuális (mintegy természeti) létezést illetően. A lé­nyegszemlélésnek, például az észlelés, az emlékezés, az ítélet stb. lényegi szemlélésé­nek alapja, jobban mondva kiinduló aktusa lehet valamely észlelés, emlékezés, ítélet stb. észlelése, de ilyen alap lehet - persze csak a „világos” - fantázia is, amely egyáltalán nem tapasztalat, azaz nem ragad meg sem­miféle létezést. A lényegszemlélést ez egyál­talában nem érinti, a lényegszemlélés mint lényegmegragadás szemléleti lényegű, s ez

68

éppenséggel másfajta szemlélés, mint a ta­pasztalás. Természetesen a lényegeket is el­képzelhetjük meghatározatlanul, jelzésszerű­en és hamisan tételezve - ezekről akkor csak véljük, hogy lényegek, s mihelyt áttérünk a szemlélésre, kiderül, hogy ellentmondásosak; a meghatározatlan tételezés azonban érvé­nyesként is igazolódhat, ha visszatérünk a lényegadottság intuíciójához.

Minden ítélet, amely szilárd, adekvátan megalkotott fogalmakban adekvátan kifeje­zésre juttatja azt, ami a lényegben rejlik, azt, hogy miként függnek össze egy meghatáro­zott faj vagy sajátosság [Besonderung] lénye­gei bizonyos más fajokkal vagy sajátosságok­kal, miként egyesülnek egymással például „szemlélet” és „üres vélekedés”, „fantázia” és „észlelés”, „fogalom” és „szemlélet” és így to­vább, miképpen „egyeztethetők össze szük­ségszerűen ezeknek és ezeknek a lenyeg- összetevőknek az alapján, mikent illenek egymáshoz mintegy „intencióként" es „Betelje­sedésként” vagy megfordítva, miként egyez- tethetetlenek össze, miként alapozzák meg a „csalatkozás tudatát” és így tovább: minden ilyen ítélet abszolút, általánosan érvényes megismerés, és értelmetlenség lenne, ha mint egy meghatározott fajta lényegítéletet tapasz­talati alapon akarnánk megokolni, megerősí­teni vagy cáfolni őket. „Relation of idea”-t álla­pít meg, valami a priorit, abban a valódi érte­lemben, amely ugyan Hume szeme előtt lebe­gett, ám amelyet, minthogy nála lényeg és „idea” - mint az „impression” ellentéte - pozi­tivista módon egybemosódott, mégis el kellett vétenie.10 Ugyanakkor még Hume sem meré­szelt itt a maga szkepticizmusában követke­zetes lenni, nem merészelte ugyanis az effajta

69

ismeretet - amennyiben meglátta azt - két­ségbe vonni. Ha szenzualizmusa nem tette volna vakká „a valamiről való tudat” intencio- nalitásának egész szférája iránt, ha lényeg­vizsgálat alá vetette volna ezt a szférát, akkor nem a nagy „szkeptikus” lett volna, hanem az ész valóban „pozitív” elméletének megalapo­zója. Mindezek a problémák, amelyek őt az „Értekezésiben olyan szenvedélyesen izgat­ják, és amelynek nyomán aztán egyik zavar­ból a másikba keveredik, e problémák, ame­lyeket a maga álláspontjáról egyáltalán nem képes megfelelőképpen és tisztán megfogal­mazni, teljes egészében a fenomenológia birodalmába tartoznak. E problémákat a tu­datalakzatok lényegösszefüggéseinek nyo­mon követése, valamint a velük korrelatív és lényeg szerint hozzájuk tartozó intencionált tárgyiságok útján kell véglegesen megoldani, egyetemes szemlélő megértés során, mely semmiféle értelmes kérdést nem hagy többé nyitva. így például azt a roppant problémát sem, amely abban rejlik, hogy a tárgy, a róla való impressziók, illetve percepciók sokféle-

„ ségével ellentétben, identikus. Tényleg; ho­gyan is formálnak jogot a különféle észleletek, illetve jelenségek arra, hogy egy és ugyanazt a tárgyat „jelenítsék meg”, olyanformán, hogy a különféle észleletek-jelenségek számára és az őket egybekapcsoló egység- és identitás- tudat számára a tárgy „egy és ugyanaz” ma­radhat - e kérdést világosan csupán a feno­menológiai lényegvizsgálat vetheti fel s vála­szolhatja meg (amire a megfogalmazásunk módja is már utal). Aki arra törekedne, hogy ezt a kérdést „tapaszta la tilag ” term é­szettudományosán válaszolja meg, csak azt árulná el, hogy teljesen értetlenül áll vele

70

szemben, és értelmetlenül félremagyarázza azt. Hogy egy észlelet, mint általában bármely tapasztalat, éppen ennek az éppen így orien­tált, éppen így színezett, megformált etc. tárgynak az észlelése, ez a dolog lényegéhez tartozik, bármi legyen is a helyzet a tárgy „egzisztenciájával”. Az, hogy ez az észlelés beleillik az észlelések valamely kontinuus - de nem tetszés szerinti - sorába, amelyben „ugyanaz a tárgy mindig más orientációban stb. mutatkozik”, ez ismét a lényegekre tarto­zik. Ez lenne a tudatelemzések széles, irodal- milag azonban még egyáltalában nem feldol­gozott területe, ahol is a tudatelemzést, vala­mint fentebb a pszichikait - hogy jó-e maga a kifejezés, az érdektelen - olyan tágan kellene értelmezni, hogy mindazt jelölje, ami imma­nens, tehát minden, a tudat által véltet mint olyat, bármely értelemben. Az évszázadokon keresztül oly sokat vitatott eredetproblémák, ha megszabadítjuk őket a maguk hamis, értel­müket értelmetlenül kiforgató naturalizmusá­tól - fenomenológiai problémák. így a „térkép­zet”, az idő-, a dolog-, a számképzet, az ok-, a hatás-„képzetek” eredetének a problémái stb. S ha már ezeket a tiszta problémákat értelmesen és határozottan megfogalmaztuk és megoldottuk, csak akkor lehet szó arról, hogy az ilyen képzeteknek mint az emberi tudat eseményeinek a keletkezését illető em­pirikus problémákat tudományosan megra­gadjuk és megoldásukhoz megragadható ér­telemmel ruházzuk fel őket.

De minden azon múlik, hogy az ember be­látja és egészen piagáévá teszi, hogy éppoly közvetlenül, ahogyan egy hangot képes meg­hallani, képes valamely „lényeget” - a „hang”- lényeget, a „dologi jelenség”-lényeget, a

71

„szemléleti doIog”-lényeget, a „kép-megjele- nítés”-lényeget, az „ítélet”- vagy „akarat”-lé- nyeget stb. - is szemlélni, és képes rá, hogy a szemléletben lényegítéleteket alkosson. Másfelől azonban arról is szó van, hogy óva­kodnia kell a Hume-i összecseréléstől, és an­nak megfelelően nem szabad felcserélnie a fenomenológiai szemlélést az „önmegfigye­léssel”, a belső tapasztalással, egyszóval olyan aktusokkal, amelyek lényegek helyett az ezeknek megfelelő egyediségeket tétele­zik.*

A tiszta fenomenológia mint tudomány, amennyiben valóban tiszta, és így a természet egzisztenciális tételezését teljesen mellőzi, csupán lényegkutatás lehet, nem pedig léte­zéskutatás; minden „önmegfigyelés” és min­den ilyen „tapasztalat” alapján hozott ítélet keretein kívül fekszik. Az egyes a maga imma- nenciájában csupán „ez, itt!”-ként - tovafolyó észlelésként, emlékezésként és ehhez ha­sonlóként-tételezhető, és legjobb esetben a lényegelemzésnek köszönhető, szigorú érte­lemben vett lényegfogalmak alá rendelhető. Mert az individuum bár nem lényeg, de re n ­delkezik” lényeggel, mely lényeg evidens ér­vényességgel állítható róla. Am individuum­ként rögzíteni, az individuális létezés „világá-

* A „Logikai Vizsgálódások”-at, amelyek mint egy rend­szeres fenomenológia töredékes kísérletei első ízben gyakorolnak lényegelemzést az itt jellemzett értelemben, ismételten félreértelmezik. Úgy vélik, mintha e mű az önmegfigyelés módszerét kísérelné meg rehabilitálni. En­nek az az oka, hogy a 2. kötet I. Vizsgálódásának „Beve­zetésében” fogyatékosán utaltunk a módszerre, s a feno­menológiát leíró pszichológiaként jelöltük meg. A szüksé­ges helyes értelmezést már megadta a Bericht über de- utsche Shriften zűr Logik in Jahren 1895-99. Az Archivs für syst. Philosophie IX. kötetében (1903). 397-400. old.

72

bán” számára valamely helyet kijelölni - erre a puszta szubszumpció nyilvánvalóan nem vállalkozhat. Számára a szinguláris örökké az arceipov [korlátlan] marad. Objektív érvényes­séggel csupán lényeget és lényegvonatkozá­sokat ismerhet meg, s ezzel egyúttal mindazt teljesíti is, mégpedig végérvényesen, ami minden empirikus megismerés és egyáltalá­ban minden megismerés tisztázó megértésé­hez szükséges: valamennyi formállogikai és természetlogikai, valamint minden egyéb ve­zető „elv” és a „lét” (természeti lét, értéklét etc.) és „tudat” velük bensőleg összefüggő valamennyi korrelációproblémája „eredeté­nek” tisztázását.*

Térjünk át a pszichofizikai beállítódásra. Ben­ne „a pszichikai” a maga teljes, sajátos lénye­gével egy testhez [Leib] és így a fizikai termé­szet egységéhez rendelődik hozzá: az, amit

* Ez a határozottság, amellyel egy olyan korszakban fejezem ki magamat, amikor a fenomenológia kifejezés, ahelyett, hogy a filozófiai alaptudományra, a természet, a szellem, az ideák igazi metafizikájának propedeutikájá- ra alkalmaznák, a specialitások számára, az önmegfigye­lés szférájában végzett egészen hasznos aprómunkára van fenntartva, mindenütt maga mögött tudja azokat a sok éven át folytatott és szívós vizsgálódásokat, melyek­nek kibontakozó eredményeire göttingeni filozófiai előa­dásaim 1901 óta felépültek. Minthogy az összes fenome­nológiai rétegek, s így a rájuk vonatkozó kutatások is belsőleg funkcionálisan összefonódnak, minthogy továb­bá a tiszta metodika kialakítása rendkívüli nehézségekkel jár, nem tartanám üdvösnek, ha a szétszórt és még kérdéses eredményeket nyilvánosságra hoznám. Remé­lem, hogy nemsokára szélesebb körű nyilvánosság elé tárhatom időközben sokoldalúan megerősített és átfogó szisztematikus egységgé kikerekedett kutatásaimat, me­lyek a fenomenológiára és az ész fenomenológiai kritiká­jára vonatkoznak.

73 „

immanens észlelésben megragadtunk és lé- nyegszerűen mint immanensen észleltet felfog­tunk, kapcsolatba lép az érzékileg észlelttel és ezen keresztül a természettel. Csupán e hozzá­rendelés által nyer az észlelt közvetett termé­szeti objektivitást, nyer közvetve helyet a termé­szet terében és órával mért idejében. Ez a fizikaitól való tapasztalati „függőség” bizonyos, közelebbről meg nem határozott mértékben módot nyújt arra, hogy a pszichikait individuális létként interszubjektíve meghatározzuk, s hogy a pszichofizikai vonatkozásokat növekvő mér­tékben vizsgálhassuk. Ez lenne a „pszichológi­ának mint természettudománynak” a birodalma, amely a szó szerinti értelemben pszichofizikai pszichológia és - ellentétben a fenomenológiá­val - empirikus tudomány.

Természetesen nem problémátlan dolog, ha a pszichológiát, a „pszichikai”-t vizsgáló tudományt csak a „pszichikai” fenoménekkel s e fenoméneknek a testtel való kapcsolatai­val foglalkozó tudománynak tekintjük. A pszi­chológiát de facto mégiscsak azok az ősi és elkerülhetetlen tárgyiasítások vezérlik, ame­lyeknek az olyan empirikus egységek, mint az ember és az állat, másrészt a lélek, a szemé­lyiség, illetve a személyiség jelleme, diszpozí­ciója a korrelátumai. Mindazonáltal céljaink szempontjából szükségtelen, hogy utánajár­junk ezen egységképződmények lényegelem­zésének s annak a problémának, miként ha­tározzák meg e képződmények önmaguktól a pszichológia feladatát. Annyi ugyanis azonnal világos, hogy ezek az egységek alapvetően másfajtájúak, mint a természet dologszerűsé­gei, amelyek lényegük szerint árnyékolt-szilu- ettszerű jelenségek általi adottságok, míg a kérdéses egységekről ez semmiképp sem ál­

74

lítható. Csak az „emberi testről” mint bázisról, nem pedig magáról az emberről mondható, hogy a dologi jelenség egysége, nem beszél­ve azután személyiségről, jellemről stb. Nyil­vánvaló, hogy minden ilyen egység a minden­kori tudatfolyam immanens életegységére utal vissza minket, továbbá azokra a morfoló­giai sajátosságokra, amelyek a különböző im­manens egységeket egymástól megkülön­böztetik. Ennek megfelelően minden pszicho­lógiai megismerés, még akkor is, ha elsődle­gesen emberi egyéniségekre, jellemekre, diszpozíciókra irányul, arra kényszerül, hogy a tudat ezen egységeihez nyúljon vissza, s ezzel egyszersmind magukat a fenoméneket és azok összekapcsolódásait tanulmányozza.

E fejtegetések után most már minden kerülő út nélkül, világosan és a legmélyebb okokra alapozottan beláthatjuk azt, amire fentebb már utaltunk: hogy ugyanis minden közönsé­ges értelemben vett pszichológiai megisme­rés előfeltételezi a pszichikai lényegismere­tét, és hogy a remény, miszerint pszichofizikai kísérletek, valamint véletlenszerű belső ész­lelések ill. tapasztalások révén próbáljuk az emlékezés, az ítélet, az akarás és hasonlók lényegét földeríteni, hogy azután ezáltal jus­sunk el azokhoz a szigorú fogalmakhoz, ame­lyek a pszichikai szféra pszichofizikai kijelen­tésekben szereplő megjelölésének, valamint ezeknek a kijelentéseknek maguknak egyedül kölcsönöznek tudományos értéket - hogy ez a remény az értelmetlenség csúcsát jelenti.

A modern pszichológiának az alapvető hi­bája, mely megakadályozza, hogy igazi, való­ban tudományos pszichológiává legyen, ab­ban áll, hogy a fenomenológiai módszert nem ismerte fel és nem dolgozta ki. Hagyta, hogy

75

történeti előítéletek visszatartsák a minden megvilágító-tisztázó fogalmi elemzésben benne rejlő és az ilyen módszer kidolgozásá­nak irányába mutató kezdemények hasznosí­tásától. Ezzel függ össze, hogy a legtöbb pszi­chológus nem értette meg a fenomenológia már meglevő kezdeteit sem, sőt gyakran már a tisztán szemléleti beállítódásban végrehaj­tott lényegvizsgálatot is skolasztikus metafizi­kai szubsztrakciónak tartotta. Amit a szemlélő magatartásában ragadtunk meg és írtunk le, azt azonban csupán a szemlélő magatartásá­ban lehet megérteni és ellenőrizni.

Mindazok után, amit kifejtettünk, világos, és - mint azt elég okom van remélni - hamarosan általánosan elismertté is válik, hogy egy a pszi­chikait a maga természeti vonatkozásaiban vizsgáló, ténylegesen kielégítő empirikus tudo­mány csupán akkor láthat munkához, ha a pszi­chológia rendszeres fenomenológiára épül, te­hát akkor, ha a tudat lényegalakzatait és imma­nens korrelátumait szisztematikus összefüggé­sében, tisztán szemléletileg derítjük föl és rög­zítjük; s ezek minden egyes fenomén fogalmá­nak tudományos értelmére és tartalmára vonat­kozóan normákat szabnak; normákat szabnak tehát azon fogalmak tudományos értelmére és tartalmára vonatkozóan, amelyekkel az empiri­kus pszichológia magát a pszichikait a saját pszichofizikai ítéleteiben kifejezi. Csak egy va­lóban radikális és rendszeres fenomenológia, melyet nemcsak úgy mellékesen és szórványos reflexiókban gyakorolunk, hanem a tudat rop­pant sokrétegű és bonyolult problémái iránti teljes odaadással s tökéletesen szabad, semmi­féle naturalista előítélet által el nem vakított szellemben, csak ez képes arra, hogy a „pszi­chikai” - mind az egyéni, mind a közösségi

76

tudat szférájában levő pszichikai - megérté­sét eredményezze. Csupán ez esetben fogja meghozni korunk hatalmas kísérletező tevé­kenysége, az összegyűjtött tapasztalati té­nyek bősége - köztük sok igen értékes tör­vényszerűség - , kritikailag értékelve és pszi­chológiailag értelmezve, a maga valódi gyü­mölcseit. Akkor majd ismét elismerhetjük, amit a mai pszichológiáról semmiképpen sem lehet állítani: a pszichológia közeli, sőt a leg­közelebbi viszonyban áll a filozófiával. Akkor az antipszichologizmusnak az a paradoxona, hogy a megismerés elmélete egyáltalán nem pszichológiai elmélet, nem lesz botránykő töb­bé, hiszen minden valamirevaló ismeretelmé­letnek szükségképpen a fenomenológiára kell épülnie, mely utóbbi így minden filozófia és pszichológia közös alapját alkotja. S akkor végre nem lesz lehetséges többé az a filozó­fiai látszatirodalom sem, amelyik manapság olyan dúsan burjánzik, s amely a legkomo­lyabb tudományosságra igényt tartva, termé­szettudományi, mindenekelőtt „kísérleti lélek­tani alapon” tálalja számunkra ismeretelméle­teit, logikai teóriáit, etikáit, természetfilozófiáit, pedagógiáit.* Valóban csak csodálkozhatunk, amikor ezt az irodalmat látjuk, milyen nagy mértékben hanyatlott az érzék azok iránt a

* Nem kevés ösztönzést kapott attól a körülménytől, hogy az az álláspont, mely szerint a pszichológia - ma­gától értetődően az „egzakt” pszichológia- a tudományos filozófia alapja, szilárd axiómává vált, legalábbis a filozó­fiai fakultások természettudományi csoportjaiban, és e csoportok most a természettudósok nyomásának enged­ve nagyon buzgólko’dnak azon, hogy filozófiai professzo­rát is kapjanak azok a kutatók, akik a maguk területén

I talán nagyon kiválóak, a filozófiához azonban nincs érzé­kük, mint a kémikusoknak vagy a fizikusoknak.

77

mélységes problémák és nehézségek iránt, amelyeknek az emberi szellem legkiválóbb képviselői életük egész munkásságát szentel­ték, és sajnos, a valódi alaposság iránti érzék hanyatlásán is, amely magán a kísérleti lélek­tanon belül - annak az alapvető fogyatékos­ságának ellenére, amelytől felfogásunk sze­rint nem mentes - annyi nagyrabecsülést vált ki. Szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy a történelem sokkal szigorúbban ítéli majd meg ezt az irodalmat, mint a XVIII. szá­zad sokat szapult populáris filozófiáját.*

* Miközben ezt a tanulmányt írtam, véletlenül kezembe került dr. M. Beiger pompás referátuma a „Bericht über den IV. Kongress für experimentielle Psychologie in Innsbruck” (Leipzig 1911 )-ben „A beleérzés lényegéről és jelentőségéről”. Igen tanulságos módon fáradozik a szer­ző azon, hogy azokat az igazi pszichológiai problémákat, amelyek a beleérzés leírását es elméletét illető eddigi kísérletekben jelentkeztek es reszben homályosan egy­másra is zsúfolódtak, kulonvalassza, és megtárgyalja mindazt, ami megoldásukra vonatkozóan történt: az egyes kísérleteket és az elért eredményeket. A gyűlés, mint a vitajelentésből kitűnik (id. h. 66. old.) rosszul hálálta azt meg neki. Hangos helyeslés mellett jelentette ki Martin kisasszony: „Amikor idejöttem, azt vártam, hogy a bele­érzés területén végzett kísérletekről hallok valamit. És valójában mit kellett hallanom - csupa régi, ősrégi elmé­letet. Semmiféle kísérletezésről ezen a területen. Ez nem filozófiai társaság. Nekem úgy tűnik, eljött már az idő, hogy annak, aki ilyen elméletekkel akar előállni, előbb igazolnia kell, hogy kísérleti úton hitelesítette-e már azo­kat. Az esztétika területén történtek már ilyen kísérletek, így pl. Stratton kísérletei a szemmozgások esztétikai jelentőségéről és a magam vizsgálódásai a belső észle­lés ezen elméletéről.” Továbbá: Marbe „a beleérzés-el- mélet jelentőségét abban látja, hogy indításul szolgál a kísérleti vizsgálatokra, amint ilyenek egyébként már ezen a területen alkalmazást is találtak. A beleérzés-elmélet képviselőinek módszere sokszorosan úgy viszonylik a kísérleti módszerekhez, mint a Szókratész előttiek mód­szere a modern természettudományéhoz.” Ezekhez a tényekhez nincs semmi hozzátennivalóm.

78

Most elhagyjuk a pszichológiai naturalizmus csataterét. Talán szabad megjegyeznünk, hogy a Locke kora óta előrenyomuló pszicho- logizmus tulajdonképpen csupán az a homá­lyos forma volt, amelyen a filozófia fenomeno­lógiai megalapozására irányuló egyedül jogo­sult filozófiai tendenciának át kellett törnie. Ezenfelül amennyiben a fenomenológiai vizs­gálódás végeredményében lényegkutatás, te­hát a szó valódi értelmében apriorikus jellegű, teljes mértékben számot vet az apriorizmus valamennyi jogosult motívumával. Kritikánk mindenképpen megértethette, hogy az a felis­merés, mely szerint a naturalizmus eleve elhi­bázott filozófiai irányzat, önmagában még tá­volról sem jelenti a szigorúan tudományos filozófia, az „alulról felépülő filozófia” eszmé­jének feláldozását. Azzal, hogy kritikailag kü­lönválasztottuk egymástól a pszichológiai és a fenomenológiai módszert, az utóbbiban egyben megjelöltük azt a valódi utat is, amely elvezet az ész tudományos teóriájához és a kielégítő pszichológiához.

Tervünknek megfelelően most a historiciz- mus kritikájára és a világnézeti filozófia meg­világítására térünk rá.

Historicizmus és világnézeti filozófia

A historicizmus az empirikus szellemi élet tényszférájában foglal helyet, és minthogy azt abszolútként tételezi anélkül, hogy éppenség­gel naturalizálná (hiszen a természet specifi­kus értelme a történeti gondolkodástól telje­sen idegen, mindenesetre nem gyakorol rá általánosan meghatározó befolyást), olyan re­

79

lativizmus jön létre, amely közeli rokonságban áll a naturalisztikus pszichologizmussal és ah­hoz hasonló szkeptikus nehézségekbe bo­nyolódik. Bennünket itt most csupán a histori- cista szkepszis sajatlagos mivolta érdekel, ez­zel szeretnénk behaioan megismerkedni.

Valamennyi szellemi alakzatnak - ennek a szónak a legtágabb értelmében, úgy, hogy benne foglaltassák minden társadalmi egy­ség, le az individuumig magáig, de a kultúra mindenféle alakulata is - megvan a maga belső struktúrája, a maga tipikája, bámulato­san nagy külső és belső formagazdagsága, melyek magának a szellemi életnek a folya­matában sarjadnak, majd ismét átalakulnak és az átalakulás módjában ugyancsak struk­turális és típusbeli különbségeket mutatnak fel. A szemléleti külvilágban az organikus fej­lődés struktúrája és tipikája szolgáltat szá­munkra pontos analógiákat. Nincs itt szó sem­miféle szilárd speciesről, a speciesek szilárd organikus elemekből történő felépüléséről. Mindaz, ami látszólag szilárd, nem más, mint a fejlődés árama. Ha belső intuíció segítségé­vel beleéljük magunkat a szellemi élet egysé­gébe, akkor képesek vagyunk utánérezni a benne ható motivációkat és egyben „megérte­ni” a mindenkori szellemi alakulat lényegét és fejlődését a szellemi egység- és fejlődésmotí­vumoktól való függőségében. Ily módon min­den történeti „érthető”, „megmagyarázhatóvá” válik a „lét” rá jellemző sajátossága szerint, mint éppenséggel „szellemi lét”, mint valami­féle értelem egymást bensőleg feltételező mozzanatainak egysége, mint az értelemsze­rű benső motívumok szerinti önalakítás és önfejlesztés egysége. Ily módon intuitíve vizs­gálható tehát a művészet, a vallás, a szokások

80

stb. S éppúgy a hozzájuk közel álló és bennük együttesen kifejezésre jutó világnézet is, ame­lyet, ha tudományos formát ölt, s tudomány formájában igényt tart az objektív érvényes­ségre, metafizikának vagy pedig filozófiának szoktak nevezni. Az ilyen filozófiák tekinteté­ben az a feladat adódik, hogy morfológiai struktúrájukat, valamint fejlődésösszefüggé­seiket kutassuk, és bensőséges utánéléssel a lényegüket meghatározó szellemi motiváció­kat történelmileg megértsük. Hogy milyen je­lentős s valóban csodálatra méltó teljesítmé­nyekre tekinthetünk vissza ilyen vonatkozás­ban, arról W. Dilthey írásai tanúskodnak, kü­lönösen legutóbb megjelent értekezése a vi­lágnézet típusairól.*

Mindeddig természetesen a történelemről volt szó és nem a historicizmusról. Az utóbbi felé hajtó motívumokat a legvilágosabban ak­kor ragadhatjuk meg, ha Dilthey értekezésé­nek egyes megállapításait követjük. Ezt olvas­suk: „Azon okok között, amelyek egyre újabb és újabb tápot adnak a szkepticizmusnak, a leghatékonyabbak egyike a filozófiai rend­szerek anarchiája”(3). „Az emberi vélemé­nyek ellentétességéből levont szkeptikus kö­vetkeztetéseknél sokkal mélyrehatóbbak azok a kételyek, amelyek a történelmi tudat egyre fokozódó fejlődéséből származtak” (4). „A fejlődéselmélet [mint természettudományos evolúció-elmélet, egybeszőve a kultúralakzatok fejlődéstörténeti megismerésével] szükség­képpen összekapcsolódik a történelmi életfor­ma relativitásának megismerésével. A tekintet előtt, amely átöleli a földet és mindazt, ami

* Vö. Sammelband Weltanschauung, Philosophie und Religion in Darstellungen von W. Dilthey usw. Berlin, Reichel & Co. 1911.

81

elmúlt, tökéletesen semmivé válik az élet, az alkotmány12, a vallás, a filozófia bármely egye­di formájának feltétlen érvényessége. így a történelmi tudat kialakulása a rendszerek küz­delmeinek áttekintésénél alaposabban rom­bolja szét az olyan filozófiák bármelyikének általános-érvényűségébe vetett hitet, ame­lyek arra vállalkoztak, hogy a világösszefüg­gést kényszerítő módon, fogalmi összefüggé­sek által mondják ki”(6).

Az itt elhangzottak tényleges igazságában nyilvánvalóan nincs mit kételkedni. Kérdéses azonban, hogy elvi általánosságúkban jogo­sultak lehetnek-e. Világnézet és világnézeti filozófia persze kultúralakzatok, amelyek az emberi fejlődés áramában keletkeznek és tűn­nek el, miközben szellemi tartalmukat az adott történelmi viszonyok döntően motiválják. Ugyanez áll azonban a szigorú tudományokra is. Ettől azonban nem volnának már objektív érvényességűek? Az egészen szélsőséges historista talán igennel fog erre válaszolni, utalni fog a tudományos nézetek állandó vál­tozására, arra, hogy azt, ami ma igazolt elmé­letnek számít, holnap semmisnek fogják tarta­ni, hogy amiről egyesek azt állítják, hogy biz­tos törvény, azt mások puszta hipotézisnek minősítik, ismét mások pedig zavaros ötletnek stb. Eszerint tehát a tudományos nézetek ezen örökös változása miatt valóban nem vol­na jogunk a tudományokról úgy beszélni, mint amelyek nem csupán kultúralakzatok, de egyúttal objektív érvényességegységek is? Könnyű belátni, hogy ha a historizmust kö­vetkezetesen keresztülviszik, szélsőséges szkeptikus szubjektivizmusba megy át. Ez esetben az igazság, az elmélet, a tudomány ideája, az összes többi ideához hasonlóan,

82

elveszítené abszolút érvényességét. Vala­mely idea érvényessége azt jelentené csu­pán, hogy tényszerű szellemi képződmény, melyet érvényesnek tartanak, és amely az érvényesség emefakticitásában meghatároz­za a gondolkozást. Érvényesség mint olyan, „önmagában” való érvényesség, amely az, ami, még ha senki sem képes is felismerni, és semmiféle történelmi emberiség sohasem is­merné is fej - ilyesmi akkor egyáltalában nem léteznék. „Önmagában” akkor nem lenne ér­vényes sem az ellentmondás elve, sem sem­miféle logika, amit egyébként korunkban javá­ban állítanak is már. A végén az ellentmon­dásnélküliség logikai elvei az ellenkezőjükbe csaphatnak át. S a későbbiek során egyetlen most kijelentett tételnek sem lenne önmagá­ban semmiféle érvényessége, sőt azoknak a lehetőségeknek sem, melyeket mérlegeltünk, és amelyeket mint érvényesként fennállókat igénybe vettünk stb. Szükségtelen, hogy e helyen tovább folytassuk e gondolatsort és megismételjünk olyan fejtegetéseket, ame­lyek egyebütt megtalálhatók.* Tökéletesen elegendő - bármilyen nagy nehézséget okoz­zon is annak megértése, mi a viszony a folya­matban levő érvényesülés és az objektív ér­vényesség, a tudomány mint kultúrjelenség, és a tudomány mint érvényes elmélet rend­szere között - , ha megengedjük, hogy el kell ismerni a közöttük fennálló különbséget és ellentétet. Ha azonban a tudományt érvényes ideaként elismertük, mi okunk lenne arra, hogy ne tartsunk legalábbis függőben hasonló különbségeket a.történelmileg érvényesülő és az érvényes között másutt is - akár képesek

* Logikai Vizsgálódások c. művem I. kötetében.

83

vagyunk „észkritikailag” megérteni őket, akár nem. A történelem, az empirikus szellemtudo­mány általában, önmagából kiindulva nem tudja eldönteni sem pozitív, sem negatív érte­lemben, hogy különbségét lehet-e tenni a val­lás mint kultúrjelenség és a vallás mint idea - azaz az érvényes vallás a művészet mint kultúrjelenség és az érvényes művészet, a történelmi és az érvényes jog, és végül a filozófia mint történelmi jelenség és az érvé­nyes filozófia között; hogy vajon fennáll-e vagy sem az egyik, illetve a másik között - platóni kifejezéssel élve - az idea és annak elhomályosultan megjelenő formája közötti vi­szony? És ha a szellemi alakulatok valójában tárgyalhatok és megítélhetők az érvényesség ilyen ellentéteinek szempontjából, akkor ma­gára az érvényességre és annak ideális nor­matív elveire vonatkozó tudományos döntés egyáltalán nem az empirikus tudományok dol­ga. Nemde a matematikus sem fog a történe­lemhez fordulni a matematikai elméletek igaz­ságának tisztázása céljából, és nem fog eszé­be jutni, hogy a matematikai fogalmak és íté­letek történelmi fejlődését igazságuk problé­májával összekapcsolja. Miképpen dönthetne tehát a történész adott filozófiai rendszerek igazságáról, mindenekelőtt pedig arról, lehet­séges-e önmagában érvényes filozófiai tudo­mány egyáltalán? S mit tudna valaha is felhoz­ni, ami a filozófust ideájába vetett hitében, az igaz filozófiába vetett hitben meg tudná ingat­ni? Aki egy bizonyos rendszert tagad, és nem kevésbé, aki általában tagadja bármely filozó­fiai rendszer ideális lehetőségét, annak érve­ket kell felhoznia. A fejlődés történelmi tényei, egyáltalában a rendszerek fejlődési módjának legegyetemesebb tényei is érvként szolgál­

84

hatnak, jó érvek lehetnek. De történeti érvek csupán történelmi következményekkel járhat­nak. Tények alapján eszméket igazolni vagy cáfolni akarni értelmetlenség - ex pumice aquam [fából vaskarika], mint Kant citálta.*

A história eszerint tehát, amint nem képes semmi relevánsát felhozni az abszolút érvé­nyességek lehetősége ellen általában, úgy speciálisan sem képes az abszolút, azaz a tudományos metafizika és egyéb filozófia le­hetősége ellen érvelni. Mint história soha sem tudja még magát azt a megállapítást sem bizonyítani, hogy tudományos filozófia egyál­talán nem létezett eddig sem; ez csak más ismereti források alapján bizonyítható, azok pedig nyilvánvalóan maguk is filozófiaiak. Vi­lágos ugyanis, hogy a filozófiai kritika, amennyiben valóban igényt tart az érvényes­ségre, maga .is filozófia, és értelme szerint magában foglalja egy rendszeres filozófia mint szigorú tudomány ideális lehetőségét! Az a fenntartás nélküli megállapítás, hogy min­den tudományos filozófia pusztán agyrém, ki- méra - melyet azzal indokolnak, hogy az évezredek állítólagos kísérletei az ilyen filozó­fia belső lehetetlenségét igen valószínűvé te­szik - , nemcsak azért visszás, mert a maga­

* Dilthey hasonlóképpen elutasítja az idézett helyen a historista szkepticizmust; de nem értem, miképpen hiheti, hogy a világnézetek struktúrájának és típusosságának általa végzett oly tanulságos elemzéséből a szkepticiz­mus ellen döntő érveket nyert. Mert, miként a szövegben kifejtettük, egy, mégiscsak empirikus szellemtudomány nem képes érvelni sem az ellen, sem pedig amellett, ami objektív érvényességre tart igényt. Egészen másképp áll a dolog, és mintha ez mozgatná belsőleg gondolkozását, mihelyt az empirikus beállítódást, amelyik empirikus meg­értést eredményez, a fenomenológiai lényegbeállítódás­ra cserélik ki.

85

sabb fokú kultúra pár évezrede alapján a vég­telen jövőre következteni nem egyéb, mint jogosulatlan indukció, hanem éppen olyan ab­szolút képtelenség is, minthogy kétszer kettő egyenlő öttel. Éspedig a már jelzett okból: ha a filozófiai kritika képes kitalálni valami olyat, amivel az érvényes filozófia lehetőségét ob­jektív érvényességgel cáfolja, akkor módja van arra is, hogy objektív érvénnyel bizo­nyítson valamit. Ha bizonyítható, hogy „fer­dén” vetettük fel a problémákat, akkor módunk kell legyen arra is, hogy megfelelően helyre­igazítsuk és helyesen vessük fel őket. Ha a kritika kimutatja, hogy a történelmi úton kelet­kezett filozófia összezavart fogalmakkal ope­rált, összekevert fogalmakat, hamisan követ­keztetett, akkor el kell ismernünk, ha csak nem óhajtunk értelmetlenségekbe bonyolód­ni, hogy a bizonyított állításban tagadhatatla­nul benne rejlik az is, hogy a fogalmakat, ideálisan szólva, értelmes, világosan differen­ciált módon is használhatjuk, s hogy az illető területen helyes következtetéseket is levon­hatunk stb. Minden helyes és mélyreható kri­tika maga is már a haladás eszköze, idealiter helyes célokra és utakra, s ily módon valamely objektív érvényű tudományra utal. Termé­szetesen mindehhez még hozzátehetjük azt is, hogy egy szellemi magatartás történelmi tarthatalanságának mint ténynek semmi köze sincs az érvényesség értelmében vett tartha­tatlansághoz, s ez, mint mindaz, amit eddig kifejtettünk, alkalmazható az érvényesség­igény bármely szférájára.

A historicistát az a körülmény is félrevezet­heti, hogy ha beleéljük magunkat valamely történelmileg rekonstruált szellemi alakulatba- a benne ható véleményekbe, illetve a jelen­

86

tésekbe, valamint a motiváció hozzá tartozó összefüggéseibe - , akkor nem csupán azok belső értelmét tudjuk felfogni, hanem relatív értéküket is meg tudjuk ítélni. Ha belehelyez­kedünk azokba az előfeltételekbe, amelyek egy történelmi filozófia rendelkezésére álltak, akkor alkalmasint elismerhetjük, sőt egyene­sen meg is csodálhatjuk e filozófia viszonyla­gos „következetességét”, ugyanakkor megbo­csáthatjuk neki a problémák helytelen feltevé­séből, összetévesztéséből eredő következet­lenségeket, minthogy azok a problematikának és jelentéselemzéseknek az akkori fokán el­kerülhetetlen voltak. Kiváló teljesítményként értékelhetjük egy olyan tudományos problé­ma sikeres megoldását, amely ma már csu­pán olyan feladatot jelent, melyet egy gimna­zista is könnyűszerrel megold. S ugyanez áll minden területre. Ezzel szemben a magunk részéről magától értetődően kitartunk amel­lett, hogy az ilyen relatív értékelések is az ideális szférához tartozó elvek alapján történ­nek, melyeket az értékelő historikus, aki nem­csak a puszta fejlődést akarja megérteni, csu­pán előfeltételezni képes, megalapozni azon­ban - historikusként - nem. A matematika normája a matematikában rejlik. A logikáé a logikában, az etikáé az etikában és így to­vább. E diszciplínákon belül kellene keresnie az alapokat és megalapozási eljárásokat, ha éppenséggel tudományosan akarna eljárni az értékelésben is. Miután azonban ezt vizsgáló, szigorúan módszeres, fejlett tudomány nin­csen, az értékelésnek a saját felelősségére fog neki mint etikai lény, vagy vallásos, hívő ember, de semmi esetre sem mint tudo­mányos történész.

87

Ha tehát a historicizmust olyan ismeretel­méleti eltévelyedésnek tekintem, melyet értel­metlen konzekvenciái miatt éppoly mereven el kell utasítanunk, mint a naturalizmust, úgy mindazonáltal kifejezetten hangsúlyozni sze­retném, hogy a történelem roppant értékét a filozófia szempontjából - legtágabb értelem­ben véve - teljes mértékben elismerem. A filozófia számára a közösségi szellem felfede­zése éppoly jelentős, mint a természet felfe­dezése. Sőt a filozófus számára az általános szellemi életben való elmélyedés még erede­tibb és éppen ezért alapvetőbb kutatási anya­got nyújt, mint a természetbe való belemélye- dés. Mert a fenomenológiának mint lényeg­tannak a birodalma az egyéni szellemtől csak­hamar kiterjed az általános szellem egész területére, s ha Dilthey megragadó módon érvelt amellett, hogy a pszichofizikai pszicho­lógia nem szolgálhat a „szellemtudományok alapjául”, “úgy én a magam részéről azt mon­danám, hogy a szellem filozófiájának megala­pozására egyes-egyedül a fenomenológiai lé­nyegtan képes.

Most a világnézeti filozófia értelmének és lét- jogosultságának mérlegelésére térünk rá, hogy azután szembeállítsuk vele a filozófiát mint szigorú tudományt. Az újkor világnézet­filozófiája, amint erre már utaltunk, a histori- cista szkepticizmus szülötte. Ez utóbbi rende­sen megálljt parancsol magának a pozitív tu­dományok küszöbén, melyeknek - követke­zetlenül, mint általában mindenfajta szkepti­cizmus - valódi érvényességet tulajdonít. A világnézeti filozófia ennek megfelelően min­den szaktudományt az objektív igazság tárhá­zának tekint, és amennyiben abban leli célját,

88

hogy lehetőség szerint kielégítse azt a szük­ségletünket, mely végleges és egységes, min­denre kiterjedő, mindent megértő megisme­résre irányul, minden szaktudományra úgy tekint, mint fundamentumára. S erre való te­kintettel kézen-közön magát is tudományos, sőt szilárd tudományokra épülő filozófiának nevezi. Ugyanakkor azonban, minthogy vala­mely diszciplína hélyesen értelmezett tudo­mányossága nem merül ki alapjainak tudo­mányosságában, hanem hozzátartozik a cél­jait megszabó problémáknak, továbbá mód­szereinek a tudományossága is; főként pedig bizonyos logikai összhangnak kell fennállnia egyrészről különböző alapproblémái, más­részről épp említett alapjai és módszerei kö­zött: így a tudományos filozófia-megjelölés még nem sokat mond. És tényleg az a helyzet, hogy ezt a megjelölést általában nem is vesszük egészen komolyan. A legtöbb világ­nézeti filozófus nagyon is jól érzi, hogy filozó­fiájának nincs egészen rendben a szénája, mármint a szigorú tudományosságot illető igény tekintetében; egyesek közülük nyíltan és becsületesen be is vallják, hogy eredmé­nyeik legalábbis tudományos szempontból alacsonyabb rangúak. Ennek ellenére rendkí-. vül nagyra értékelik az ilyenfajta filozófiát, amely inkább világnézet, mintsem világtudo­mány kíván lenni, méghozzá annál inkább, minél szkeptikusabban állnak szemben - a historicizmus hatásának eredményeként - a szigorú tudomány értelmében veendő filozó­fiai világtudományra irányuló célkitűzéssel. Motívumaik, melyek egyszermind közelebbről meg is határozzák a világnézet-filozófia értel­mét, nagyjából a következők:

89

Minden egyes nagy filozófiai rendszer nem csupán történelmi tény, hanem nagy, egészen különleges, teleologikus funkciója is van az emberiség szellemi életének fejlődésében, nevezetesen: kora élettapasztalatának, mű­veltségének, bölcsességének végső felfoko­zása.

Időzzünk el egy pillanatig e fogalmak meg­világításánál. A tapasztalat mint személyi ha­bitus az élet során előzetesen végbevitt ter­mészetes tapasztalati állásfoglalás-aktusok lecsapódása. Lényegszerűen meghatározza az a mód, ahogy a személyiség, mint ez a különös egyéniség, a saját tapasztalásaktusai által motiváltatja magát, és nem kevésbé az, miként engedi hatni magára az idegen és áthagyományozott tapasztalatokat: elfogadja- e vagy elutasítja őket. Ami a tapasztalatnak nevezett megismerésaktusokat illeti, ezek le­hetnek bármifajta természeti létről való isme­retek: vagy egyszerű észlelések és a közvet­len szemléleti megismerés egyéb aktusai, vagy azokon alapuló, a logikai feldolgozás és igazolás legkülönbözőbb fokán álló gondolati aktusok. De ez még nem elegendő. Vannak tapasztalataink műalkotásokról és egyéb szépségértékekről is; nem kevésbé etikai ér­tékekről, akár saját etikai magatartásunk alap­ján, akár azáltal, hogy bepillantást nyerünk mások etikai magatartásába; vannak tapasz­talataink javakról, arról, ami gyakorlatilag hasznos, vagy a technikában felhasználható. Röviden: nemcsak elméleti, hanem axiológiai és gyakorlati tapasztalatokat is szerzünk. Az elemzésből kitűnik, hogy az utóbbiak szemlé­leti alapként értékelő és akarati élményekre nyúlnak vissza. Ilyen tapasztalatokra is épül­nek magasabb rendű logikai értékű tapasz­

90

talati ismeretek. Eszerint azoknak, akik sokol­dalú tapasztalattal rendelkeznek, vagy ahogy mondani szokták, a „művelteknek”, nemcsak a világról van tapasztalatuk, de vallási, eszté­tikai, etikai, politikai, gyakorlati-technikai és más egyéb dolgokról is van tapasztalatuk, azaz „műveltségük”. Mellesleg a meglehető­sen elkoptatott „művelt” kifejezést - miután ellentétpárja is van: a „műveletlen” - csak a leírt habitus relatíve magasabb rendű formáira alkalmazzuk. A különösen magas értékfoko­zatokra vonatkozik a bölcsesség ódivatú kife­jezése (világbölcsesség, világ- és életböl­csesség) és többnyire a most oly kedvelt kife­jezés is: világszemlélet, életszemlélet, vagy éppenséggel világnézet.

A bölcsességet, vagy az ilyen értelemben vett világnézetet úgy kell tekintenünk, mint azon, még ennél is értékesebb emberi habitus lényeges komponensét, amely a tökéletes erény ideájában lebeg előttünk, és amely azt jelenti, hogy valaki az emberi állásfoglalás minden irányát, a megismerő, az értékelő és az akarati jellegű állásfoglalást illetően egyaránt habituális derekassággal rendelke­zik. Mert ezzel a derekassággal nyilvánvalóan az a jól kiművelt képesség jár együtt, hogy az ilyen állásfoglalások tárgyiságai fölött - a kör­nyezet, értékek, javak, tettek és hasonlók fö­lött - értelmesen tudunk ítélni, illetőleg állás- foglalásunkat képesek vagyunk kifejezetten igazolni. Ez azonban bölcsességet tételez fel, és annak magasabb formáihoz tartozik.

A bölcsesség és a világnézet ebben a hatá­rozott, ámbár típusok és értékfokozatok kü- lönféleségét magában foglaló értelemben, amint azt szükségtelen hosszasabban fejte­getni, nem a különálló személyiség teljesítmé­

91

nye csupán, ami különben is csak absztrakció lenne; kultúrközösséghez és korhoz kötött, s ami legkiforrottabb formáit illeti, jó okunk van árra, hogy ne csak valamely egyes individuum műveltségéről és világnézetéről beszéljünk, hanem a kor műveltségéről és világnézetéről is. Különösképpen áll ez azokra a formákra, amelyeket most kívánunk megtárgyalni.

A valamely nagy filozófus személyiségében elevenen élő, bensőleg gazdag, bár önmaga előtt még homályos, fogalmilag meg nem vi­lágított bölcsesség gondolati megfogalmazá­sa a logikai feldolgozás különböző típusait, magasabb kultúrfokon pedig a szigorúan módszeres tudományokban kialakított logikai módszerek alkalmazását teszi lehetővé. Ma­gától értetődik, hogy ezen tudományok össz- tartalma, amelyek az egyénnel a közösségi szellem érvényes követelményeként szege- ződnek szembe, ezen a fokon valamely érté­kes műveltség vagy világnézet alapját alkotja. Amennyiben mármost a kor műveltségének eleven és éppen ezért legmeggyőzőbb erejű hajtóerőit nem pusztán fogalmilag ragadják meg, de logikailag s egyéb gondolati úton ki is dolgozzák őket, az így . nyert eredményeket pedig az újonnan hozzájuk társuló nézetekkel és belátásokkal való kölcsönhatásban tudo­mányosan egységesítik és következetesen ki­teljesítik, ilyképpen a kezdetben fogalmilag meg nem világított bölcsesség maga is felfo­kozódik, hatóköre pedig rendkívül kiszélese­dik. Világnézeti filozófia születik, amely nagy rendszereiben megadja a viszonylag tökéle­tes feleletet az élet és a világ rejtélyeire, ne­vezetesen arra, hogy az élet teoretikus, axio- lógiai és gyakorlati ellentmondásait, melyek­kel a tapasztalat, a bölcsesség, a puszta világ-

92

és életszemlélet csupán tökéletlenül képes megbirkózni, miképp lehet a lehető legjobban föloldani és kielégítő módon tisztázni. Az em­beriség egyre új műveltségben, új szellemi harcokban, új tapasztalatokban, értékelések­ben és célkitűzésekben gazdag élete azon­ban halad tovább a maga útján; az élet egyre táguló horizontjával, amelybe egyre újabb meg újabb szellemi alakzatok lépnek be, meg­változik a műveltség, a bölcsesség, a világné­zet, s változik a filozófia is, egyre magasabb ormokra hágva.

Amennyiben a világnézeti filozófia s vele együtt az ilyen filozófiára való törekvés értéke is attól függ, milyen értékű ez a bölcsesség és bölcsességre törekvés, aligha szükséges kü­lönösebben mérlegelni, milyen is az a cél, melyet maga elé tűz. Ha a bölcsesség fogal­mát olyan tágasra szabjuk, mint tettük, akkor a bölcsesség a tökéletes derekasság eszmé­nyének egyik lényeges összetevőjét fejezi ki- amiként e tökéletes derekasság az emberi- * ség életének mindenkori fázisához képest egyáltalán elérhető más szavakkal, a hu­manitás eszméjének egy relatíve tökéletes konkrét megvalósulását [Abschattung], Vilá­gos tehát, hogy mindenkinek arra kell töreked­nie, hogy lehetőleg és minden tekintetben de­rék személyiség váljék belőle; derekasságra tegyen szert az élet valamennyi alapirányá­ban, melyek a maguk részéről a lehetséges állásfoglalások fő típusainak felelnek meg; így ezen irányok mindegyikében lehetőleg „ta­pasztalt”, lehetőleg „bölcs” és ezért lehetőleg „bölcsességkedvelő” is legyen. Ideája szerint minden törekvő ember szükségképpen „filo­zófus” a szó legeredetibb értelmében.

93

Abból a természetes reflexióból, hogy a hu­manitás magasztos célját s vele együtt a tö­kéletes bölcsességet miképp lehet a legjob­ban elérni, mint ismeretes, egyfajta gyakorlati tanítás [Kunstlehre] keletkezett, az erényes és derék emberről szóló tanítás. Ha ezt, mint rendszerint teszik, a helyes cselekvés művé­szetéről szóló tanként definiálják, akkor az ugyanezt jelenti. A következetesen derekas cselekvés ugyanis - hiszen általában erre gondolnak - a derék, praktikus karakterre ve­zethető vissza, ez pedig habituális tökéletes­séget tételez fel axiológiai és intellektuális tekintetben egyaránt. A tökéletességre való tudatos törekvés viszont a maga részéről min­den oldalú bölcsességre való törekvést felté­telez. Materiális tekintetben ez a diszciplína a törekvőt az értékek különböző csoportjaira utalja, a tudományok, a művészetek, a vallás stb. értékeire, melyeket minden cselekvő indi­viduumnak szubjektum fölötti kötelező érvé­nyességekként kell elismernie. S ezen érté­kek egyik legfőbbike éppen ennek a bölcses­ségnek és tökéletes derekasságnak az ideája maga. Természetesen ez a többé-kevésbé népszerűnek vagy tudományosnak tartott eti­kai művészettan is beletartozik valamely vi­lágnézet-filozófia keretei közé, amely a maga részéről valamennyi területével egyetemben, amint a kor közösségi tudatában megszüle­tett, s az individuummal szemben a meggyő­zés erejével, objektív érvényességként lép fel, úgy egyúttal fölöttébb jelentős nevelő erővé kell válnia, a művelődést elősegítő legérté­kesebb energiák kisugárzási pontjává a kor legértékesebb személyiségei számára.

94

Miután teljes mértékben elismertük, hogy a világnézeti filozófia magasrendű értéket kép­visel, azt gondolhatná valaki, semmi sem tart bennünket vissza többé attól, hogy fenntartás nélkül ajánljuk: ez az a filozófia, melynek megvalósítására törekednünk kell.

De talán felmutatható, hogy a filozófia ideá­jára tekintve más, bizonyos szempontokból még magasabb rendű értékeknek is eleget kell tennünk, ti. valamely filozófiai tudomány értékeinek. Gondoljuk meg a következőket. Megfontolásaink korunk tudományos kultúrá­jának magas szintjéről indulnak el, olyan kor kultúrájából, amelyben a szigorúan módsze­res, objektivált tudomány roppant hatalmat jelent. Az újkori tudat számára a művelődés vagy világnézet és a tudomány ideái - mint gyakorlati ideák - élesen különváltak, és ettől fogva mindörökre különválasztva is marad­nak. Ha fájlaljuk is ezt, akkor is minden további nélkül el kell fogadnunk mint tényt, amely hatást gyakorol, és ennek megfelelően meg­szabja gyakorlati állásfoglalásunkat is. A tör­ténelmi filozófiák persze világnézeti filozófiák voltak, alkotóikat az a vágy hevítette, hogy bölcsességre tegyenek szert; de éppen any- nyira tudományos filozófiák is, mert épp ilyen elevenen élt alkotóikban a szigorú tudo­mányosság mint célkitűzés. A két cél vagy egyáltalában nem vált el egymástól, vagy ha igen, akkor sem nagyon élesen. A gyakorlati törekvéseket illetően tökéletesen összemo­sódtak, véges távolban lebegtek, bármily ma- gásan érzékelte is őket a törekvő önmaga felett. A helyzet alaposan megváltozott, amióta létre­jött a szigorú tudományok idő feletti univerzi­tásának konstrukciója. Nemzedék nemzedék után dolgozik lelkesedéssel a tudomány ha­

95

talmas épületén, hozzátéve ahhoz a maga erőfeszítéseinek szerény eredményeit, min­denkor annak tudatában, hogy az építkezés végtelen és soha sem fog befejeződni. A vi­lágnézet is „idea” ugyan, de véges cél ideája, melyet elvileg egyetlen élet során kell megva­lósítani, örökösen megközelítve azt éppúgy, mint az erkölcsiséget, amely elveszítené ér­telmét, ha elvileg transzfinit végtelen idea len­ne. Ugyanakkor a világnézet „ideája” koron­ként változik, amint az fogalmának fenti elem­zéséből minden további nélkül kitűnik; ezzel szemben a tudomány „ideája” idő feletti, ami itt azt jelenti, hogy semmiféle vonatkozás nem korlátozza egy korszak szellemiségére. Ezzel a különbséggel mármost a gyakorlati cél lé­nyeges különbsége is együtt jár. Általános­ságban szólva, életcéljaink kétfélék: az egyik a kort szolgálja, a másik az örökkévalóságot, az egyik csak saját magunk vagy kortársaink tökéletesítését, a másik az utánunk követke­zőkét is, a legkésőbbi nemzedékekig. A tudo­mány abszolút időtlen értékek számára szol­gáló elnevezés. Minden ilyen érték felfedezé­sének pillanatától fogva hozzátartozik minden későbbi nemzedék értékkincséhez, és nyil­vánvalóan nyomban meghatározza a művelt­ség, a bölcsesség, a világnézet anyagi tartal­mát éppúgy, mint a világnézeti filozófiáét.

Világnézeti filozófia és tudományos filozófia élesen különválik tehát mint két idea, amelyek ugyan meghatározott kapcsolatban állnak egymással, amelyek között azonban nem szabad a határokat elmosni. Azt is figyelembe kell venni, hogy az első nem az utóbbi töké­letlen, időbeli megvalósulása. Mert ha helyes a felfogásunk, akkor ez az idea eddig semmi­féle formában nem realizálódott, azaz nem

96

található a jelenkori gondolkodásban egyetlen filozófia sem, melyről elmondható volna, hogy szigorú tudomány; egyetlen mégoly tökéletlen „tanrendszer” sem, mely korunk kutatóközös­ségének egységes szellemében objektíve ki­kristályosodott volna. Másrészt világnézeti fi­lozófiák léteztek már évezredekkel korábban is. Mindazonáltal azt mondhatjuk, hogy ezek­nek az ideáknak megvalósulásai - ha mind­kettőről feltételezzük, hogy megvalósul - a végtelenben aszimptotikusan közelednek egymáshoz és fedik egymást, amennyiben a tudomány végtelenségét fiktív módon mint „végtelen távoli pontot” képzeljük el. A filozófia fogalmát ennek megfelelően olyan tágan kel­lene felfognunk, hogy a speciálisan filozófiai tudományok mellett az összes szaktudo­mányt is felölelje, azt követően, hogy azok észkritikai tisztázás és értékelés útján filo­zófiává változtak volna át.

Ha a két különböző ideát mint életcélok tartalmát tekintjük, akkor eszerint, azzal a tö­rekvéssel szemben, amelynek a világnézet a célja, olyan kutatási törekvés is lehetséges, amely teljes tudatában annak, hogy a tudo­mány sohasem lehet az egyes ember befeje­zett alkotása, mindazonáltal arra fordítja a legfőbb energiáját, hogy a hasonló gondolko- zásúakkal közös munkában valamely tudo­mányos filozófiát életre segítsen és lépésről lépésre állandóan továbbfejlesszen. Amellett, hogy világosan szétválassza őket, a jelen nagy problémája az, miként lehet ezeket a célokat viszonylagosan méltányolni, és egy­szersmind gyakorlatilag összeegyeztetni.

Eleve el kell ismernünk, hogy a filozofáló egyének álláspontjáról nem hozható általános érvényű gyakorlati döntés, sem az egyik, sem

97

a másikfajta filozófia javára. Az egyik tábor embere túlnyomórészt teoretikus, s így termé­szettől fogva hajlamos arra, hogy hivatását a szigorúan tudományos kutatásban lássa, amennyiben egy ilyesfajta kutatás őt érdeklő területe az ő számára kilátásokat nyújt. S itt az is lehetséges, hogy az e terület iránti érdek­lődés-egyenesen szenvedélyes érdeklődés- netán érzelmi, mondjuk világnézeti igények­ből fakad. Esztétikai és praktikus természetű embereknél (művészeknél, teológusoknál, jo­gászoknál stb.) ezzel szemben más a helyzet. Hivatásukat ez utóbbiak esztétikai, illetőleg praktikus ideálok megvalósításában látják, azaz a teórián kívüli szféra ideáljainak meg­valósításában. Ide számítjuk a teológiai, jog- tudományi, legtágabb értelemben technikai kutatókat és írókat is, amennyiben írásaikkal nem a tiszta teóriát akarják előmozdítani, ha­nem elsődlegesen a gyakorlatot kívánják be­folyásolni. Természetesen az életben nem egészen éles a választóvonal, s éppen olyan korban, amelyben a praktikus motívumok olyan hatalmasan törnek előre, a teoretikus természetű tehetség sokkal nagyobb mérték­ben engedhet az ilyen motívumoknak, mint ahogyan teoretikus hivatása azt megengedné neki. E tekintetben különösképpen azonban korunk filozófiájára nézve rejlenek nagy ve­szélyek.

A kérdést nem az egyén, hanem az embe­riség, a történelem álláspontjáról kell feltenni: azt mérlegelve ugyanis, mit jelentene a kuitúra fejlődése, továbbá az emberiség - nem az ember in individuo - örökkévalóság-ideájának fokozódó realizálása mint lehetőség szem­pontjából, ha a kérdés az egyik vagy a másik értelemben dőlne el, más szavakkal, ha az

98

egyikfajta filozófiai tendencia a kor fölött telje­sen uralkodóvá válnék, s a másikat - mondjuk a tudományos filozófiát - kihalásra kárhoztat­ná. Ez is gyakorlati kérdés. Mert történelmi befolyásunk és ezáltal erkölcsi felelősségünk is az etikai ideál legtávolabbi határáig terjed, egészen az emberi fejlődés ideája jelölte ha­tárig.

Világos, miként festene a kérdéses döntés a teoretikus természet számára, ha már ren­delkezésre állnának egy filozófiai tan kétség­telen kezdetei. Vessünk azonban egy pillan­tást más tudományokra. Minden termé­szetadta matematikai vagy természettudo­mányi „bölcsesség” és bölcsességtan azon­nal elveszítette jogait, mihelyt a megfelelő teoretikus tant objektív érvényességgel sike­rült megalapozni. Szólott a tudomány - s a bölcsességnek mostantól fogva van mit tanul­nia. A szigorú értelemben vett tudomány kiala­kulása előtt a természettudományi bölcselke­dés egyáltalán nem volt jogosulatlan, s ha a maga korában nézzük, utólagosan sem von­juk kétségbe jogosultságát. Az élet unszolá­sára, annak a gyakorlati kényszernek a paran­csára, hogy állást foglaljon, az ember nem várhatta meg azt az esetleg pár ezer évet, amíg a tudomány megjelenik, feltéve, hogy egyáltalán ismerte a szigorú tudomány ideá­ját.

Másrészt azonban a mégoly egzakt tudo­mány is csupán nagyon korlátoltan fejlett tan- rendszerrel szolgál, melyet a még meg nem valósult tudomány végtelen horizontja ölel kö­rül. Mi legyen hát az ilyen horizont számára az igazi cél: a szigorú módszerességű tan to­vábbfejlesztése, vagy a „nézet”, a „bölcses­ség”? Az elmélet embere, a hivatásos termé­

99

szettudós, nem fog habozni a felelettel. Azo­kon a területeken, ahol a tudomány beszélhet- ha csupán évszázadok múlva is —, ott leki­csinylőén fogja elutasítani a bizonytalan „né­zeteket”. A tudománnyal szemben vétségnek tartaná, ha természet-„szemléletek” fölvázo­lását szorgalmazná. Minden bizonnyal az el­jövendő emberiség jogait képviseli ezzel. Nagyságukat, folytonos fejlődésük folyama­tosságát és erőtől duzzadó voltát a szigorú tudományok nem kis mértékben éppen ezen érzület radikalizmusának köszönhetik. Bizo­nyára minden egzakt kutató alakít ki „nézete­ket”, amikor szemlélődve, sejtve, gyanítva túl­tekint azon, ami már szilárdan megalapozott, ámde csupán azzal a módszertani szándék­kal, hogy a szigorú tan újabb részleteit vázolja föl. Ez az állásfoglalás nem zárja ki, amint azt a természettudós maga is tudja, hogy a ta­pasztalat - tudomány előtti értelemben véve- a tudományos belátásokkal egybekapcsol- tan ne játsszék nagy szerepet a természettu­dományi technikán belül. A technikai felada­tok megkívánják, hogy elvégezzék őket, a házat fel kell építeni, a gépet el kell készíteni, nem várhat ez addig, míg a természettudo­mány minden idevágó kérdésre egzakt felvi­lágosítással szolgál. A technikus, mint prakti­kus ember, éppen ezért másképpen dönt, mint a természettudomány teoretikusa. Ez utóbbitól átveszi az elméletet, az életből pedig a „tapasztalatot”.

Ami a tudományos filozófiát illeti, nem egé­szen ez a helyzet, éppen mert még nem ala­kultak ki egy szigorúan tudományos tannak még a kezdetei sem, a történelmileg ránk hagyományozott és az eleven fejlődésben le­vő filozófia pedig, amely az előbbi érdekében

100

fellép, legfeljebb tudományos félkészáru, avagy pedig világnézet és teoretikus ismeret szétválasztatlan keveréke. Másrészt sajnos itt sem várhatunk. A filozófiai ínség mint világné­zetínség sürget bennünket. Ez az ínség annál nagyobb lesz, minél távolabbra terjed a pozitív tudományok köre. A tudományosan „megma­gyarázott” tényeknek az a roppant bősége, amellyel megajándékoznak bennünket, nem segít rajtunk, hiszen valamennyi tudo­mánnyal szükségképpen a rejtélyek hatal­mas dimenziója jár együtt, s ezeknek megol­dása életproblémánkká válik. Az aktuális va­lóságot- a valóságot, amelyben benne élünk, tevékenykedünk és létezünk - a termé­szettudományok nem fejtették meg egyetlen egy ponton sem. Az az általánossá vált hit, hogy funkciójuk szerint ezt teljesíteniük kell, csak még nem jutottak elég messzire; az a vélemény, hogy a tudományok ezt - elvileg - teljesíteni tudnák: mindez azok számára, akik alaposabban utánajártak a dolognak, baboná­nak bizonyult. Egyre határozottabban tisztá­zódik és érvényesül is a természettudomány és a filozófia — ti. a filozófia mint alapvetően más orientációjú, ámbár egyes területeken a természettudománnyal lényegszerű vonatko­zásban álló tudomány - szükségszerű elkülö­nülése. Lotze-cal13 szólva: „Ha kiszámítjuk a világ folyását, az nem jelenti, hogy meg is értjük azt.” Ilyen tekintetben nem állunk job­ban a szellemtudományokkal sem. Bizonyára szép és nagy dolog „megérteni” az emberiség szellemi életét. Sajnos azonban ez a megér­tés sem sokat segít rajtunk, és nem is tévesz­tendő össze a filozófiai megértéssel, amely­nek a világ és az élet rejtélyét kell számunkra feltárnia.

101

Korunk szellemi ínsége valóban elviselhe­tetlenné vált immár. Bárcsak ne zavarná egyéb a nyugalmunkat, mint az a teoretikus bizonytalanság, ami a természet- és szellem- tudományokban kutatott „valóságok” értelmé­re vonatkozik; az a kérdés, hogy bennük létet ismerünk-e meg végső értelemben, hogy „ab­szolút" létnek mint olyannak mi is tekinthető, s hogy ilyesmi egyáltalán megismerhető-e. De nem; a legradikálisabb ínség, melyben szen­vedünk, sokkal inkább magát az életet illeti- ínség, mely életünk semmilyen részét sem hagyja érintetlenül. Minden élet állásfoglalás, minden állásfoglalás követelmény, valamely az érvényesség vagy érvénytelenség megíté­lésének megfelelően abszolút érvényességű­nek feltételezett normák alatt áll. Amíg ezek a normák feltétlenül érvényben voltak, nem tet­ték őket gúny tárgyává, nem fenyegette őket semmiféle szkepszis, addig az az egyetlen életprobléma létezett: miként lehet e normák­nak a gyakorlatban legjobban eleget tenni. Ám mi legyen most, amikor mindezek a normák vitatottá váltak, vagy pedig empirista módon meghamisítják és ideális érvényüktől meg- foszják őket? Naturalisták és historicisták vív­ják a harcot a világnézetért, mégis mindket­ten, ha más-más oldalról is, azon munkálkod­nak, hogy az ideákat tényékké értelmezzék át, és minden valóságot, minden életet „tények” értelmetlen, idea nélküli tömegévé változtas­sanak. A tények babonás tisztelete közös mindkettőjükben.

Annyi bizonyos, hogy nem várhatunk. Állást kell foglalnunk, azon kell fáradoznunk, hogy a valósághoz való viszonyunkban - az élet va­lóságához, melynek jelentősége van szá­munkra, s melyben nekünk kell jelentőségre

102

szert tennünk hogy az e viszonyunkban meglevő diszharmóniát egy értelmes, még ha tudománytalan „élet- és világszemlélet” segít­ségével megszüntessük. És ha ebben a világ­nézet filozófusa segítségünkre lesz, nem kell-e azt megköszönnünk neki?

Bármennyi igazság rejlik is az imént felho­zott érvekben, bármennyire nem szívesen mondanánk le arról a felemelő, üdítő érzésről, melyet a régi és új filozófiai rendszerek nyúj­tanak a számunkra, mégsem feledkezhetünk meg arról a felelősségről, mellyel az emberi­ségnek tartozunk. A kor kedvéért nem szabad feláldoznunk az örökkévalóságot; hogy a ma­gunk nyomorán enyhítsünk, utódainkra nem hagyhatunk örökségként szakadatlan nyo­mort kiirthatatlan nyavalyaként. Ez a nyomor a tudományból ered. De a tudomány okozta bajt csupán a tudomány képes végérvénye­sen leküzdeni. A naturalisták és historicisták szkeptikus kritikája minden követelmény [Sol- len] területén értelmetlenséggé oldja fel az igazi objektív érvényességet? A reflexió ho­mályos, határozatlan, noha persze termé­szetes eredetű fogalmai és az ettől többértel­művé vagy értelmetlenné vált problémák megakadályozzák a valóság megértését és azt, hogy ésszerűen foglalhassunk állást vele szemben? Valamely speciális, bár a tudo­mányok nagy csoportjánál megkívánható módszertani beállítást megszokásszerűen al­kalmazunk, s ez képtelenné tesz bennünket arra, hogy más beállítódásokba menjünk át? S az ilyen előítéletekkel a kedélyt nyomasztó világnézeti értelijietlenségek járnak együtt? - Az ilyen és minden más hasonló nyavalya ellen csupán egy az orvosság: a tudományos kritika, méghozzá a radikális, alulról építkező,

103

biztos alapokra épülő és szigorú módszerek szerint előrehaladó tudomány; az a filozófiai tudomány, melyért itt most síkra szállunk. Vi­lágnézetek harcolhatnak egymással, de dön­teni csupán a tudomány képes, és ezen a döntésen rajta az örökkévalóság pecsétje.

Bármilyen irányú legyen is tehát a filozófia új fordulata, az az egy kétségtelen, hogy nem szabad feladnia azt a szándékát, hogy szigorú tudománnyá váljék; mint elméleti tudomány­nak sokkal inkább szembe keli helyezkednie a gyakorlati világnézeti törekvéssel, s attól teljes tudományossággal el kell magát különí­tenie. Itt ugyanis még a közvetítési kísérlete­ket is el kell utasítani. Lehet talán, hogy az új világnézeti filozófia védelmezői azt vetik ez ellen, hogy a közvetítés nem szükségképpen jelenti azt, hogy a szigorú tudomány ideáját elvetjük. Az igazi világnézeti filozófus nem­csak a megalapozásban járna el tudományo­san - mondják - , azaz nemcsak felhasználná a szigorú, speciális tudományok adottságait mint építőköveket, de módszere is tudo­mányos lenne, szívesen élne azzal a lehető­séggel, hogy elősegítse a filozófiai problémák szigorúan tudományos megoldását. Csupán - ellentétben a megelőző korszak metafizikai kishitűségével és szkepszisével - merész vakmerőséggel vágna neki a legnagyobb me­tafizikai problémáknak, hogy elérje a célját, s olyan világnézetet vívjon ki magának, amely az észt és a kedélyt a korhelyzetnek megfele­lően harmonikusan kielégíti.

Amennyiben ezt olyan közvetítésként értel­mezné valaki, amelynek az volna a rendelte­tése, hogy a világnézeti filozófia és a tudo­mányos filozófia közt elmossa a határt - óvást

104

kell emelnünk. Mindez csupán a tudo­mányos ösztön elsatnyulásához és meg­gyengüléséhez vezetne, és csak egy lát­szattudományos irodalom keletkezését se­gítheti elő, melyben nyoma sincsen az intel­lektuális becsületességnek. Itt éppoly ke­véssé lehetséges kompromisszum, mint bármely más tudományban. A teoretikus eredmények elérésének minden reményét fel kellene adnunk, ha a világnézetre való törekvés ösztöne egyeduralkodóvá válnék, és a maga tudományos formáival,a teoreti­kus természetűeket is megtévesztené. Egy olyan területen, ahol évezredek alatt a leg­nagyobb tudományos szellemek, a tudás szenvedélyes megszállottjai a filozófiában egy arasznyi tiszta tant sem voltak képesek létrehozni, ám mindazt, ami nagy teljesít­mény volt, hacsak tökéletlenül kiérlelt is, ebből az akaratból eredően vittek véghez: e területen a világnézeti filozófusok mégsem gondolhatják komolyan, hogy csak úgy mel­lékesen a tudományos filozófiát képesek elő­mozdítani és végérvényesen megalapozni. Ők, akik a végesben tűzik ki rendszerük elérhető célját, és oly időhöz kötöttként, hogy aszerint élhessenek, ők a legkevésbé hivatottak erre. Csak egy dologról lehet itt szó: hogy maga a világnézeti filozófia becsü­lettel lemond arról az igényről, hogy tudo­mánynak számítson, és egyben felhagy azzal- ami bizonyára ellenkezik tiszta szándékával - , hogy a szellemeket megzavarja és a tudo­mányos filozófia fejlődését akadályozza.

Maradjon hát ideális célja tisztán a világné­zet, ami épp lényegénél fogva nem tudomány. Nem szabad e tekintetben megtévesztenie magát a korunkban oly nagymértékben elha­

105

rapódzott tudomány-fanatizmus által, amely mindent, ami „tudományos egzaktsággal” nem bizonyítható, „tudománytalanként” érté­kel le. A tudomány csupán egy érték annyi más hasonlóan jogosult egyéb érték között. Hogy a világnézet értéke a maga talaján min­denképpen szilárdan áll, s hogy a világnézetet úgy kell megítélni, mint a magánszemélyiség teljesítményét és habitusát, a tudományt vi­szont úgy, mint kutató nemzedékek kollektív munkateljesítményét, azt fentebb tisztáztuk. És amiként e kettőnek különböző az értékfor­rása, akként különböző a funkciójuk is és kü­lönböző a mód, ahogyan hatnak és tanítanak. A világnézeti filozófia úgy tanít, ahogy már a bölcselet szokott: személyiség fordul benne a személyiséghez. Ily filozófiai stílusban csu­pán annak szabad tanító módon a nyilvános­ság szélesebb köreihez fordulnia, aki erre hi­vatott, aki különös, jelentős egyéni sajátos­sággal, egyéni bölcsességgel rendelkezik, magasztos gyakorlati - vallási, etikai, jogi stb.- érdekek szószólójaként. A tudomány azon­ban személytelen. Aki abban dolgozik, annak nem bölcsességre, hanem elméleti tehetség­re van szüksége. A tudós örök érvényességek kincsét gyarapítja, amelynek az emberiség üdvére kell szolgálnia. Kivételesen nagy mér­tékben áll ez, mint fentebb láttuk, a filozófiai tudományra.

Csak ha megtörtént már e két filozófia teljés szétválasztása a kor tudatában, csupán akkor gondolhatunk arra is, hogy a filozófia valódi tudományos formát öltsön és valódi tudo­mányos nyelven szóljon, felismerje, hogy tu­lajdonképpen tökéletlenség benne az, amit annyit dicsértek, sőt utánoztak - a mélyértel- műség. A mélyértelműség a káosz ismertető­

106

jele, melyet az igazi tudomány kozmosszá akar változtam, egyszerű, teljesen világos, megfejtett renddé. Az igazi tudomány, addig a határig, amíg valóban van mit tanítania-nem ismeri a mélyértelműséget. A kész, befejezett tudomány minden darabja gondolati lépések egységes egésze, amelynek mindegyike köz­vetlenül belátható, tehát egyáltalán nem mély­értelmű. A mélyértelműség a bölcsesség dolga, a szigorú elméleté a fogalmi érthető­ség és a világosság. A mélyértelműség sej­telmeit egyértelmű racionális alakzatokká átformálni - ez a szigorú tudományok újjá­alakításának lényeges folyamata. Az egzakt tudományoknak is megvolt a maguk hosszú, mélyértelműségi periódusa, s miként azok a reneszánsz küzdelmeiben, úgy fog - mint ezt remélni merem - a filozófia is a jelen harcai­ban eljutni a mélyértelműség fokáról a tudo­mányos világosság fokára. Ehhez azonban arra van szükség, hogy biztos legyen céljá­ban, s hatalmas, tudatosan a célra törő és minden rendelkezésre álló tudományos ener­giát megfeszítő elszántsággal fogjon neki megvalósításának. Korunkat a dekadencia korának hívják. Szerintem ennek semmi alap­ja nincsen. Alig van a történelemben még egy olyan korszak, amelyben ennyi energia lett volna mozgásban, és ilyen sikerrel. Nem min­dig tudjuk méltányolni a célokat, fájlalhatjuk azt is, hogy nyugodtabb, kényelmesen élő korokban a szellem olyan virágai sarjadtak, melyhez hasonlóak a miénkben nem terem­nek, és nem is remélhető, hogy megteremje­nek. És mégis, ha az, amire a szándék, az egyre ismétlődő szándék irányul, visszataszí­tóan hat is az esztétikai érzékre, melyhez sokkal közelebb áll az olyan szépség, amelyik

szabadon nő fel, milyen roppant értékek rejle­nek mégis az akarati szférában, amennyiben a nagy szándékok méltó célokra találnak. De nagyon igazságtalanok lennénk korunkhoz, ha mindenáron azt akarnánk ráfogni, hogy alacsonyrendű, amire törekszik. Aki képes lesz felébreszteni a hitet, aki képes lesz meg­érteni egy cél nagyságát, és lelkesedést tud kelteni iránta, könnyen rátalálhat azokra az erőkre, melyek feléje fordulnak. Úgy vélem, korunk nagyra hivatott kor - egy betegsége van csupán, a szkepticizmus, amely szétzúzta a régi megvilágítatlan ideálokat. És éppen ezért bajának az az oka, hogy a filozófia nem eléggé fejlett, nem eléggé hatalmas, nem ju­tott eléggé előre, nem eléggé tudományos ahhoz, hogy a szkeptikus negativizmust - amely magát pozitivizmusnak nevezi - az iga­zi pozitivizmus segítségével legyőzhesse. Ko­runk csupán a „realitásokban” akar hinni. Nos, legerősebb realitása a tudomány, és így a filozófia tudománya az, melyre korunknak leg­inkább szüksége van.

Ha azonban korunk értelmét magyarázva a nagy cél felé fordulunk, tisztában kell lennünk azzal is, hogy csupán egy módon érhetjük el: ha az igazi filozófiai tudomány lényegével járó radikalizmussal mindent elutasítunk, ami előzetesen adva van, kiindulásként nem hagyunk érvényben semmiféle hagyományt és nem hagyjuk elvakítani magunkat semmi­féle mégoly nagy névtől sem; sokkal inkább maguk a problémák s a belőlük fakadó köve­telmények iránti szabad odaadással látunk neki feladatunkhoz.

Minden bizonnyal szükségünk van a törté­nelemre is; természetesen nem történészek módjára, beleveszve azokba a fejlődésössze­

108

függésekbe, amelyekben a nagy filozófiai rendszerek keletkeztek; önmagáért van rá szükségünk, hogy a maga szellemi tartalmá­val ösztönzőleg hasson ránk. Valójában ezek­ből a történelmi filozófiai rendszerekből, ha megfelelőképpen pillantunk beléjük, s értünk hozzá, hogy teóriáik és szavaik leikébe hatol­junk, filozófiai élet árad felénk az eleven mo­tivációk egész gazdagságával és erejével. Fi­lozófusokká azonban nem filozófiák által vá­lunk. A történelmi anyagon csüggeni, csupán történeti-kritikai tevékenységet végezve, s ar­ra törekedni, hogy eklektikus feldolgozással vagy anakronisztikus újjáélesztéssel tegyünk szert filozófiai tudományra - reménytelen kí­sérlet. A kutatás indító okainak nem a filozófiai rendszerekből, hanem a dolgokból [Sachen] és a problémákból kell fakadniuk. A filozófia azonban lényege szerint az igazi kezdetekről [wahren Anfángen], az őseredetekről, pi£ró- paTcc 7iávTCűv-ról [a mindenség őselvéről és eredetéről] szóló tudomány. Annak a tudo­mánynak, amely a dolgok gyökeréről szól, magának is minden tekintetben gyökeresen kell eljárnia. Mindenekelőtt nem szabad nyu­godnia addig, míg nem biztosította magának saját világos kiinduló alapjait, azaz nem bizto­sította a maga abszolút világos problémáit, az e problémák sajátos értelme által előrajzolt módszereket, s az abszolút világossággal adott dolgok legalsó munkaterületét. Csak so­ha nem szabad a radikális előítélet-nélkülisé­get föladni, s mondjuk eleve azonosítani az ilyen „dolgokat" [Sachen] a tapasztalati „té­nyekkel” [Tatsachen], nem szabad, hogy va­kon álljunk szemben az ideákkal, amelyek a közvetlen szemléletben mégis nagymérték­ben abszolúte adva vannak. Túlságosan is

109

olyan előítéletek igézete alatt állunk, amelyek még a reneszánszból származnak. Aki igazán mentes az előítéletektől, annak számára kö­zömbös, hogy valamely megállapítás Kanttól származik-e, vagy Aquinói Tamástól, Darwin- tól-e, vagy Arisztotelésztől, Helmholztól vagy Paracelsustól. Semmi szükség azt a követel­ményt hangoztatni, hogy saját szemünkkel lás­sunk; arra van szükség inkább, hogy azt, amit látunk, előítéletek kényszere alatt ne magyaráz­zuk félre. Miután az újkor legnagyobb jelentősé­gű tudományaiban, a matematikai-fizikai tudo­mányokban a munka túlnyomó része indírekt módszerekkel folyik, hajlamosak vagyunkéra, hogy az indirekt módszereket túlbecsüljük és a közvetlen megragadás értékét félreismerjük. De a filozófiának éppen az alényege, hogy-ameny- nyiben a végső eredetekhez nyúl vissza - tudo­mányos munkája a közvetlen intuíció szférájá­ban mozog; s a döntő lépés, melyet korunknak meg kell tennie, annak felismerésében áll, hogy a helyesen értelmezett filozófiai intuíció, a feno­menológiai lényegmegragadás útján határtalan működési tér tárul fel előtte, és olyan tudomány birtokába jut, amely az indirekt szimbolizáló és matematizáló módszerek, a következtetések és bizonyító eljárások apparátusa nélkül is hatal­mas mennyiségű, a legteljesebb mértékben szi­gorú s minden további filozófia számára döntő jelentőségű ismeretre tesz szert.

110

Jegyzetek

1. Husserl e műve a Logos c. folyóirat 1910-1911. évi 1. kötetében látott napvilágot.

A folyóiratot az a célkitűzés hívta életre, hogy elő­mozdítsa a filozófiai rendszerek kibontakozását. A munkatársak (Rudolf Eucken, Edmund Husserl, Hein- rich Rickert, Georg Símmel, Max Weber, Wilhelm Windelband) a korszak filozófiájára jellemző széthul­lással szemben az emberi kultúrát átható egységes logosz felderítésére törekedtek.

2. Lásd Kant: A tiszta ész kritikája. A 838 (= B 867):,,[...] a mai napig nem lehet filozófiát tanulni, mert hiszen hol van, kinek a birtokában, és mitől ismerni meg? Csak filozofálni lehet tanulni, azaz az ész tehetségét [...] bizonyos meglévő kísérleteken gyakorolni.” Bu­dapest, Akadémiai Kiadó 1981.526. old. - Alexander Bernát és Bánóczi József fordítása. Vö. továbbá a „Politz-féle metafizikai előadásokéban: „A filozófus­nak filozofálni kell tudnia, ehhez pedig nem kell filo­zófiát tanulni [...] Amikor filozofálni tanulunk, a filozó­fia [...] rendszereit csupán az észhasználat törté­neteként és kritikai képességeink gyakorlásának tár­gyaként tekinthetjük” (Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Budapest, Gondolat Kiadó 1974. 132. old. - Vidrányi Katalin fordítása; valamint a bogikban: „Már csak az okból sem lehet filozófiát tanulni, mert hisíen a filozófia még nem létezik” (Werkausgabe, sajtó alá rendezte W. Wei- schedel, 6. köt. Frankfurt/Main 1968. 448. old.)(F. M. I. jegyzete.)

3. Érzetmonizmus: az a - mindenekelőtt az empiriokri- ticizmus által képviselt - filozófiai álláspont, amelyik a valóság egészét „érzetelemek” komplexumaiból építi fel.

Energetizmus - az a filozófiai álláspont, amely szerint minden energia, az anyag és a szellem egy­aránt, minden lét és történés az energiaátalakulás fizikai törvényszerűségeivel magyarázható.

4. Husserl első fenomenológusi korszakának főműve a Logikai vizsgálódások (Logische Untersuchungen), amely két kötetben 1900-1901-ben látott napvilágot.

m

Az egész fenomenológiai irányzat megszületését e mű megjelenésétől számítjuk. A mű hatását mínde-

. nekelőtt a naturalista pszichologizmus igen határo­zott és találó kritikájának köszönheti, amelyre Husserl a jelen összefüggésben utal.

5. Ernst Haeckel, zoológus (1834-1919). Vulgáris mate­rialista természetfelfogását szociáldarwinista társa­dalomelmélettel kapcsolta össze.Wilhelm Ostwald, természettudós és filozófus, (1853-1932). Az ún. energetizmus fő képviselője.

6. „Signitiv oder bildlich”. A különbség lényege az, hogy a képhasonlóság révén vonatkozik a dologra - ah­hoz, hogy valamit valaminek a képeként érzékeljünk, szükség van a kettő közti hasonlóságra míg jel és jelzett között hasonlóságra nincs szükség. Lásd rész­letesebben Logische Untersuchungen II/2. (VI. vizs­gálódás), 2. fej., 14. §. - (F. M. I. jegyzete.)

7. „BewuBtsein von”. Az intencionalitás fogalmáról van szó, melyet Husserl Brentanótól vett át. „Minden pszi­chikai fenoménf - írta Brentano - „az jellemez, amit a középkor skolasztikusai egy tárgy intencionális [...] bennelétezésének neveztek, s amit mi, noha nem teljesen egyértelmű kifejezésekkel, tartalomra való vonatkozásnak, tárgyra való irányulásnak [...] vagy immanens tárgyiságnak neveznénk. Mindegyik [pszi­chikai fenomén] tartalmaz valamit tárgyként magá­ban, noha nem mindegyik ugyanazon a módon. A megjelenítésben valamit megjelenítünk, az ítéletben valamit elismerünk vagy elvetünk, a szeretetben va­lamit szeretünk, a gyűlöletben gyűlölünk, a kívánás­ban kívánunk stb." Ugyanitt Brentano lábjegyzetben hozzáfűzi, hogy „már Arisztotelész beszélt erről a pszichikai bennelétezésről (Einwohnung). A lélekről szóló könyveiben azt mondja, hogy az érzékelt (das Empfundene) mint érzékelt az érzékelőben van, az érzék (Sinn) az érzékeltet anyag nélkül fogadja ma­gába, a gondolt pedig a gondolkodó értelemben van” (Franz Brentano: Psychologie vöm empirischen Standpunkt. 2. könyv, l. fej. 5. §. Az 1924-es kiadás változatlan utánnyomása. Hamburg, Meiner 1973.' I. köt. 124. sk. old.: az „intencionális bennelétezés” kifejezéssel kapcsolatos félreértésekről lásd Brenta-

112

no 1911~es magyarázó jegyzetét a II. kötet 8. sk. lapján). - (F. M. J. jegyzete.)

8. Carl Stumpf, filozófus és pszichológus (1848-1936). Az ismeretelmélet és a logika nem-pszichologisztikus megalapozására törekedett.

Theodor Lipps, filozófus (1851-1914). Elsősorban pszichológiai problémákkal foglalkozott. Az volt az álláspontja, hogy a logika, az esztétika és az etika normatívái az emberi psziché empirikus meghatáro­zottságaiból levezethetetlenek.

Franz Brentano, filozófus (1838-1917). Arisztote­lészhez és a skolasztikához kapcsolódva Kantot és az egész német idealizmust elutasítja: ún. „realista” álláspontot képvisel, a tudat tárgyait intramentális létezőkként tételezi, melyektől a tudati aktusokat ép­pen ezen intramentális tárgyakra való irányulásuk különbözteti meg.

9. Wundt, Wiíheím: Logik. Eine Untersuchung dér Prin- zipien dér Erkenntniss und dér Methoden wissens- chaftlicher Forschung. 2. kiad. I-II. köt. Stuttgart, Ferdinand Enke 1893-1894. II. köt 170. old.

10. Hume a következőképpen különbözteti meg egymás­tól a benyomást [impression] és az ideát: „Az emberi szellem észleleteit két különböző fajtára lehet oszta­ni, benyomásokra és ideákra, ahogy a továbbiakban nevezni fogom őket. Különbségüket az teszi, hogy mennyire erőteljesen és elevenen bukkannak fel a szellemben, hatolnak be elménkbe vagy tudatunkba. Azokat az észleleteket, amelyek a legerőteljesebben és leghevesebben lépnek fel, benyomásnak nevez­hetjük; e név alá foglalok minden érzetet, szenvedélyt és emóciót, abban az állapotában, ahogyan először megjelenik a lélekben. Ideának pedig a benyomások­nak az elmében vagy gondolkodásban megjelenő halvány képmásait nevezem.” {Hume, Dávid: Érteke­zés az emberi természetről. Budapest, Gondolat Ki­adó 1976. 22. old. - Bencze György fordítása.) Tehát minden idea egy eredeti benyomás kópiája. Husserl elfogadja ugyan az érzéki benyomások és az ideák megkülönböztetését, csakhogy az ideákat mint lé­nyegeket nem az érzéki benyomások kópiáinak, ha­

113

nem a lényeglátásban közvetlenül - az érzékeléstől függetlenül - megragadható entitásoknak tekinti.

11. 1913-ban jelent meg Husserl második fenomenoló­giai korszakának főműve, az „Ideen zu einer reinen Phánomenologie und phánomenologischen Philo- sophie" (A tiszta fenomenológia és fenomenológiai filozófia eszméi). Amikor a jelen írást a Logos-bán publikálta, az említett nagy könyv alapgondolatait már tisztázta, s amint az a szövegből itt kitűnt, már publikálásukra gondolt. A későbbiekben azonban csak a mű első kötetét adta ki, a második kötet anyaga kéziratos formában maradt fenn.

12. Husserl szövegében: „Lebensverfassung", amit a ma­gyar fordító feltehetően „Lebensauffassung”-nak ol­vasott, s fordította ennek megfelelően „életfelfogás”- nak. Ám a „Lebensverfassung" szokatlan, s ráadásul az adott kontextusba nem is igen illeszkedő szó- összetétel. A Dilthey-i eredetihez visszanyúlva kide­rül, hogy Husserl pontatlanul idézte Diltheyt (vagy esetleg a nyomtatás során állt elő a hiba, mely azután észrevétlen maradt), akinek a szövege így hangzik:

Form von Leben, Verfassung [...]” (Gesammelte Schriften, V. köt. 77. old.; Erdélyi Ágnes szíves felvi­lágosítása szerint a Gesammelte Schriften szövegki­adásának alapját képező 1911-es gyűjteményes kö­tetben - ez állott Husserl rendelkezésére és ebből idézett - e szöveghely megegyezik az összkiadás szövegével). - (F. M. I. jegyzete.)

13. Rudolf Hermann Lotze, fiziológus és filozófus (1817- 1881).

Tartalom

BEVEZETÉS............................................ 5Jegyzetek.......................................... ....... 18

A FILOZÓFIAMINT SZIGORÚ TUDOMÁNY................. 23Naturalista filozófia................................... 31Historicizmus és világnézeti filozófia...... 79Jegyzetek..................... ............ ............... 111

A KIADÁS ALAPJA:HUSSERL, EDMUND: VÁLOGATOTT TANULMÁNYAI. BUDAPEST, GONDOLAT KIADÓ 1972. 111-192. OLD.

FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR, A KOSSUTH KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA

ETOPRINT NYOMDA FELELŐS VEZETŐ BALOGH MIHÁLY A BORÍTÓ KUN GÁBOR MUNKÁJA

MŰSZAKI SZERKESZTŐ PÁNYI BÉLA TERJEDELME 4,64 (A/5) ÍV

SOROZATBAN MEGJELENT

CROCE, B.:

A SZABADSÁG HITVALLÁSA

FREUD, S.:

PSZICHOANALÍZISJUNG, C. G.:

FÖLD ÉS LÉLEKSZENT PÁL:

LEVELEK

MONTAIGNE, M. E.:

ESSZÉKMARCUS AURELIUS:

ELMÉLKEDÉSEK

A SOROZATBAN MEGJELENT