Egy örökifjú patikus - Weborvos.hu28 hogy nézik a gyógyszerreklámokat, aztán nyakra fôre...

2424

Szépen karbantartott, modern épület­

ben, parkosított környezetben kapott

helyet ez a patika a dorogi város köz­

pontban. A barna tónusú belsô beren­

dezés is mo dern, de tiszteletet paran­

csolóan hagyo mányôrzô. A vezetô de­

rûs, nyitott, de so kat tapasztalt, hatá­

rozott ember benyo mását kelti.

Hogyan, miért lett gyógyszerész?

Véletlenségbôl… Újpesten születtem, édes­

apám jogi doktor volt, és pénzügyi vonalon,

adóügyben tevékenykedett, édesanyám az

újpesti városházán dolgozott, én pedig gyer­

mekorvos szerettem volna lenni! Abban ne­

velkedtem, hogy a tanulás, a tudás a leg­

fontosabb dolog az életben, mert azt nem

veheti el senki sem. A szüleim az orvosi pá­

lyát nagyon támogatták, mondván, hogy an­

nak a társadalmi presztízse is kellôképpen

magas. Jelentkeztem tehát az orvosi karra,

jól sikerült a felvételim, vártam az értesítést.

Meg is jött, az állt benne, hogy felvételi vizs­

gája eredményes volt, de helyhiány miatt

nem tudnak felvenni; az értelmiségi szár ma­

zás akkoriban nyilvánvaló hátrányt jelentett.

No, édesapámnak volt ismerôse a minisz té­

riumban, felmentünk hozzá. Az illetô saj nál­

kozott, hogy miért nem elôbb jöttünk, mert

akkor még el tudta volna intézni a felvételt,

de annyit most is meg tud tenni, hogy a

fogorvosi vagy a gyógyszerészi karra fel­

vetet, ha akarjuk — gondolkozzunk rajta. A

szüleim rögtön úgy reagáltak, hogy nehogy

fogorvosnak menjek, hiszen oda kézügyes­

ség kell, én pedig mindig ügyetlen gyerek

voltam. Maradt a gyógyszerészet, bár a ma­

gisztrális készítmények miatt akkor még ott

is komoly szerepe volt a manuális munká­

nak…

Bár ezt talán akkor még nem is tudta.

Volt egyáltalán valamilyen patikával kap­

csolatos élménye korábban?

Egy eset jut eszembe, amikor édesanyám­

Egy örökifjú patikusBeszélgetés Dr. Révay Gáborral, a dorogi Pharma Révay Patika vezetôjével

2525

mal az újpesti rendelôintézet gyógyszer tá­

rában jártunk — ahol egyébként azután nyári

gyakorlatokon dolgoztam —, és édesanyám

kért valamilyen gyógyszert, majd megkér­

dezte a patikust, hogy „tessék mondani, ho­

gyan kell szedni?” Erre a patikus szinte rá­

förmedt, hogy nem látja, rá van írva! Anyám

akkor mondta, hogy „fiam, aztán nehogy

ilyen borzasztó patikus legyél!” De hát en­

gem ez a veszély nem fenyegetett, hiszen

engem ôk a másik ember tiszteletére ne vel­

tek, és arra, hogy az ember azért él a földön,

hogy másoknak segíthessen. Így aztán raj­

tam ma is el szoktak csodálkozni, amikor

például egy kisgyerek elejt valamit az utcán,

és én le hajolok érte: hogy miért teszem ezt,

már bi zony nem is egészen fiatal ember lé­

temre. Nem tehetek róla, nekem ez már a vé­

rem ben van, a gyerekeket, fiatalokat külön is

tisztelem — amúgy három gyerekem és öt

unokám van.

Térjünk vissza még az egyetemre: végül

is megszerette a gyógyszeré szetet?

Végül igen, bár az elején még kapálóztam:

elsô év után át akartam menni az orvosi

karra, csakhogy akkor jött a dékán, és kö­

zölte, hogy megszüntették ezt a lehetôséget.

Beletörôdtem, és azután már a gyógysze ré­

szetre koncentráltam. Jól is végeztem, bi­

zony, már elég régen, 1966­ban… Állam vizs­

gásként próbáltam megszerezni az egyetlen

újpesti állást, de azt természetesen egy

szegedi kolléga kapta. Én pedig hová ke­

rültem volna máshova, mint Tokodaltáróra! A

végzés után pedig már ide, Dorogra, elôször

egy kisebb, majd a nagy központi patikába,

ahol késôbb aztán vezetô­helyettes lettem.

Késôbb ugyan mehettem volna vezetônek

Nagyigmándra, de akkorra már megsze ret­

tem Dorogot, engem is megismertek és

megkedveltek a betegek, itt mégiscsak volt

nyüzsgés, túl nagy csendet nem akartam

magam körül.

Olyannyira, hogy ha jól tudom, valamikor

még a nyolcvanas években maszek dro­

gériát is nyitott itt?!

Igen, akkor, 1982­ben az nagy szám volt

Dorogon, hiszen a maszek zöldséges, ve­

gyesbolt és butik után mi nyitottuk meg a

magándrogériát. Amihez akkor bizony egye­

2626

temi végzettség is kellett! Engem pedig

mindig is érdekeltek a természetes alap­

anyagokból készült szerek, olyannyira, hogy

a doktorimat is ilyen témából írtam: az

orbáncfû gyógyhatásáról. Annak ellenére,

hogy én nem nagyon ismerem a természetet

— az apósomék farmján nevetnek rajtam,

amikor a zöldségeket is összetévesztem, és

bizony talán a kamillavirágot sem ismerném

meg: engem mindig is a növények gyógy­

hatása érdekelt. A patikában akkoriban úgy

nyolcszázféle gyógyszert tartottunk, de emel­

lett nagyon sok természetes alapú készít­

ményt, elsôsorban gyógyteákat is. Kitaláltam

mindenféle hatásos keverékeket, amelyeket

nagyon megszerettek az emberek, egyre

nagyobb igény volt ilyesmire. Bíztam benne,

hogy mindezt jobban ki tudom majd elégíteni

a drogériában, hozzáadva a kozmetikumok

széles választékát. Nekem ugyanis mindig jó

kapcsolataim voltak, könnyen be tudtam

szerezni a vásárlók által hôn áhított, divatos

nyugati dezodorokat és egyéb termékeket is.

Amikor például az egész országban hosszú

sorok álltak Béres­cseppért, nálam akkor is

volt. De nem azért, mert „megkentem” vala­

kit, hiszen arra nekem nem lett volna pén­

zem, hanem egyszerûen jól kommunikáltam,

megtaláltam a hangot mindenkivel.

Jó, de nem sajnálta otthagyni a patika

világát?

A patikát sajnáltam, de a konkrét munka­

helyem már nem. Ugyanis ott nem bizonyult

kellemes nyugdíjas állásnak a vezetô­he lyet­

tesség, mert amikor ne adj’ isten valami

prob lémát találtak a felettes szervek, akkor

én is felelôs vezetô voltam, amikor viszont a

dicsô séget kellett learatni, amikor jutalmazás

volt, akkor csak a vezetô létezett — ebbôl lett

elegem. Azért egy négyórás állást patikában

is megtartottam, méghozzá Tokodaltárón,

ahol kezdtem. Felépítettem hát a drogériát,

csináltam is lelkesen hosszú évekig, jól is

ment. Késôbb aztán éppen egy sajnálatos

ese mény fordított vissza a patika felé:

édesanyám meghalt, és az örökségbôl meg

tudtam venni itt, az új városközpontban egy

helyiséget, akkor még drogériának. 1991­et

írtunk, és néhány hónap múlva, amikor le­

hetôség adódott saját patikára, rögtön el­

adtam azt a helyiséget, és a kapott ösz­

szeggel bele tudtam vágni ebbe a patikába,

banki hitellel persze. Egy ponton azonban

elfogyott a pénzem, a hitel pedig még nem

indult be, úgyhogy akkor megállt itt a munka.

Na, akkor viszont totóztam, és amilyen mar­

ha szerencsém volt, 13+1 találatom lett! Több

mint egymillió forintot nyertem, amivel aztán

már sínen voltunk…

Ért egyébként a focihoz?

Persze, újpesti gyerekként, hogyne. Nagy

futballdrukker voltam, édesapám már hat­

éves koromtól vitt a meccsekre, Puskást,

Kocsist láttam focizni. Itt Dorogon aztán vol­

tam a futballcsapat elnöke is, de hát elsô sor­

ban azért, hogy szponzorokat szerezzek.

Elmentem az égetômûhöz meg a többiek­

hez, és a végén huszonhét óriási reklámtábla

volt a pálya körül, talán a Fradinál sem volt

több… Jól lehetett mûködtetni a csapatot,

majdnem feljutottunk az NB1­be. És persze

én voltam a csapat gyógyszerésze, sôt

amikor a gyúrónk felkerült a válogatotthoz,

akkor tôlem szerezte be a szükséges készít­

ményeket az ô számukra is.

A patikából, ami akkor, még az elején,

gondolom, nagyon jól ment…

Az volt az aranykor: 32,6 százalék volt a

stabil, garantált árrés! Nekem akkor egy

Wartburgom volt, és nagyon vágytam valami

jobb autóra. Elmentem egy autókereskedô­

höz, aki alaposan felmért, és közölte, hogy

hozzám igazából egy Mazda 323­as illene.

2727

Igen ám, de az már akkor is drága autó volt,

használtan is, nekem pedig nem volt annyi

pénzem — akkor. Mert viszonylag rövid idô

múlva már Burgerlandban megvehettem a

vadonatúj grafitmetál autómat! Igen ám, de

ez a Kánaán még egy évig sem tartott, hiszen

1992 végén jött a pénzügyminiszter, mond­

ván, hogy ha ennyire jól megy a maszek

patikusoknak, akkor leveszünk az árrésbôl

tíz százalékot. Aztán jöttek más kormányok,

de abban mindig egyetértettek, hogy a pati­

kusoktól el kell venni. Már persze mindig

„csak” 2­2,5 százalékot, de azt követke ze te­

sen, és közben kitalálták a degresszív árrést

is, úgyhogy minket lassan a padlóra küldtek.

Én írtam annak idején egy nyílt levelet,

amelyben levezettem, hogy fél éven belül

hogyan okoztak nekem, egy közepes forgal­

mú patikának óriási veszteséget. Erre azt

kaptam, mintegy válaszként, hogy egyes

gyógyszerészek riogatják a társadalmat…

Azután jött a liberalizáció és a többi;

milyen stratégiával vészelte át az elmúlt

évtizedet?

Patikát vezetni ma eléggé összetett feladat.

Nálam a beteg az elsô, de rengeteg gaz­

dasági és adminisztratív jellegû feladat is

van, amit én utálok — mindig is utáltam —, de

megtanultam a precíz munkát még édes­

apámtól, illetve az elsô fônökömtôl. Méghoz­

zá alaposan, tehát pillanatok alatt elvégzem

azt, ami esetleg másoknak órákba telik, a

gyógyszerrendelést és más hasonló dolgo­

kat, mert például jó fejszámoló vagyok, és a

számítógép nélkül is gyorsan átlátom a

dolgokat. De mondom, a beteg az elsô, tehát

ha valamilyen gyógyszer esetleg éppen még

sincs készleten, akkor én nem szoktam

teketóriázni, gyors telefonok, aztán már ülök

is az autóba, megszerzem a föld alól is, és

egy­két óra múlva már a beteg kezében a

fontos gyógyszer. Ennek a híre nyilvánvalóan

elterjedt, ezt az emberek értékelik, és mindez

a forgalmon is meglátszik. És nem utol só­

sorban a figyelem, a törôdés, hiszen nekem

meggyôzôdésem, hogy néhány jó szó fél

gyógyulással felér. Ráadásul az emberek

mindenféle veszélynek vannak kitéve azáltal,

28

hogy nézik a gyógyszerreklámokat, aztán

nyakra­fôre szednek olyasmiket együtt, ami­

ket nem szabadna. Én mindig megkérdezem,

hogy mit szed még, hogy tudja­e pontosan,

hogyan kell alkalmazni, felhívom a figyelmét

a veszélyekre stb. Lehet, hogy éppen lebe­

szélem valamilyen szerrôl, mert meggyô zô­

désem, hogy feleslegesen szedné: nem az a

célom, hogy mindenáron növeljem a bevé­

telem egy­kétezer forinttal, hanem, hogy a

betegeknek jobb legyen. Ezért aztán, amikor

szombatonként lehet tudni, hogy ügyeletes

vagyok, és az emberek jobban ráérnek,

nemcsak a környezô településekrôl, de

messze földrôl is eljönnek hozzám betegek,

hogy Gáborkám, mi a véleménye, hogyan

szedjem ezt és ezt, mit javasol esetleg más­

képpen, adjon tanácsot. Ez az igazán fontos,

ez a patikus feladata.

Hogyan látja a jövôt most, az új intéz ke­

dések tükrében?

Hát, nem vagyok pesszimista ember, de

most meglehetôsen sötéten. Hogy csak egy

példát mondjak: tudósok, orvos­kutatók,

gyógy szerészek ezrei dolgoznak azon, hogy

minél hatékonyabb készítményeket állítsa ­

nak a gyógyítás szolgálatába, és akkor most

mi történik?! A sok­sok munkával létrehozott,

legkorszerûbb gyógyszer­kombinációktól,

ame lyekben két vagy több szer együttes

hatása érvényesül, elveszik a támogatást! A

gyártókon és a nagykereskedôkön is óriási

most a nyomás a megszorításokkal, de aztán

végül minden itt a patikában csapódik le:

nem tudom, mi lesz. Régen lehetett hosszú­

távra tervezni, ma pedig már a holnapi nap

sem biztos.

László István

28