I ú ■» É̂í

*TJ Wjt - 13 \ * i 1

l 5Íh B W"

„Bűnös mulasztás, ha közömbösek maradunk."II. János Pál pápa

(A délszláv háborúról, 1993. január 16.)

SREBRENICAKegyelem, alázat

CROATICA, BUDAPEST, 2013

SREBRENICA (Kegyelem, alázat)

Copyright © Dr. Gyúrok János, 2012

ISBN 978-615-5239-15-1

Lektorok:Dr. Baráth Á rp á d - pszichológus, egyetemi tanár

Dr. Karagics M ihály- író, publicista Dr. Kelemen G á bor- pszichiáter, egyetemi tanár Dr. Odor Im re - történész-levéltáros, kandidátus Dr. Sokcsevits Dénes - történész, egyetemi tanár

Szaktanácsadók:Cseri László - újságíró

Hartung István - pszichológus Jakab András - joghallgató

Leveles Zoltán - valláskutató, hindu szerzetes Vidákovics Antal - koreográfus

Vujity Tvrtko - újságíró

Borítóterv:Bachman Erzsébet- DLA képzőművész

Sző vegsze rkesztő:Kaszás Róbert

Kiadói munkák:Vigh László Tördelés:

Monoki Béni

Köszönet a támogatóknak:BG-AUDITKft. - Kaposvár; Croatica Nonprofit Kft.; Kolo-Taxi-Siklós;

Magyar Vöröskereszt Baranya Megyei Szervezete; Pécsi Horvát Színház; Bakos Ká ro ly- vállalkozó, Szederkény; Baranyai Á k o s- vállalkozó;

Botló Károly - fotográfus; Christopher de Aviani - műgyűjtő;Erb Jó zsef- önkormányzati képviselő, nemzetiségi tanácsnok, Pécs;

Haász János - önkormányzati képviselő, Pécs; Huber Éva - közgazdász; Dr. Páva Zsolt - Pécs polgármestere; Romolicz Magdolna - tanár;

Zsdrál Artúr polgármester- Pécsudvard Önkormányzata

ELŐSZÓ HELYETT

Az emberiség, az emberi civilizáció története nagyon sok kegyetlenkedést, öldöklést, háborút és tömeggyilkossá­gokat jegyez. Ezek közül is az egyik legszörnyűbb és leg­tragikusabb a huszadik század legvégén lezajlott délszláv háború, azon belül is az 1995-ös srebrenicai mészárlás. Embereket öltek halomra csak azért, mert más volt a vallá­suk, nemzetiségük, kultúrájuk, mert útjába álltak a nacio­nalista, soviniszta törekvéseknek. Genocídiumot követtek el 1995-ben a boszniai Srebrenicában. A szerb katonai, félkatonai és önkéntes fegyveresek mészárolták halomra az embereket, férfiakat, nőket, gyerekeket, időseket egy­aránt. Ezerszámra gyaláztak meg nőket, asszonyokat és gyermeklányokat, gyermekfiúkat egyaránt.

Mindehhez a szerb népnek, a szerb nemzetnek sem­mi köze sem volt. Felelősségük pusztán csak annyi, mint bármelyikünk felelőssége, aki végignézte ezt a szörnyű ke­gyetlenkedést. Ennek a szégyennek és gyalázatnak a fele­lősei és tényleges végrehajtói ma már ismertek, közülük többet már elítéltek, de még jó néhányan várnak ítéletho­zatalra. Szóljon a harang értük is, bűnösökért, és zengje­nek a harangok az ÁLDOZATOKÉRT!

5

JUGOSZLÁVIA SZÉTESÉSE

A szocializmus, mint sajátos gazdasági és társadalmi be­rendezkedés tragikus véget ért. Különösen igaz ez a Tito irányította Jugoszláviára.

Arra az országra, amely magáról azt állította, hogy egy másfajta, humánusabb és demokratikusabb (Foco,1994) szocializmust épített, mint a többi volt szocialista ország. Valójában a Tito ve­zette Jugoszlávia, alapvető strukturális elemeit tekint­ve nem különbözött a többi volt szocialista, különösen a kelet-európai szocialista országoktól, de ugyanakkor belső szerkezetét tekintve jelentősen eltért a többi, Moszkva és a Szovjetunió befo­lyása alatt álló országtól.

Az ország sajátos nemzetiségi, nyelvi, vallási viszonyai eleve mássá tették ezt a balkáni országot (Jelavich, 1996) és térségét. És talán a szabadság, ez a sajátos szabadság a

Josip Broz Tito

7

titói Jugoszláviában volt a legszélesebb körű a keleti blokk országai között.

Josip Broz Tito 1980-ban bekövetkezett halála új fejeze­tet nyitott a második világháború utáni jugoszláviai és eu­rópai történelemben és társadalomtörténetben egyaránt. A néhai jugoszláv elnök álma és - részben - megvalósult víziója az egységes délszláv államról halálával szertefosz­lott. Az országban élő különböző nemzetiségek, vallások, szubetnikai csoportok, elsősorban azok elitjei elérkezett­nek látták az időt, hogy kimondják azt, amit évtizedeken keresztül alig vagy egyáltalán nem akartak, nem mertek, illetve nem állt módjukban kimondani. A délszláv állam népei, nemzetiségei eltérő érdekek mentén és eltérő ve­hemenciával, de szinte valamennyien a részleges, illetve teljes önállóság mellett döntöttek (Debeljak, 2004).

Jugoszlávia térképe

8

Jugoszlávia bukása 1991-1999

Európa és a balkáni térségben érdekelt világ többi ré­sze ezúttal is leginkább a saját érdekeit nézte, és alig ér­tette mi és miért is történik valójában a volt Jugoszlávia területén. Azt persze jól tudta mindenki, hogy az akkori viszonyokat figyelembe véve a jugoszláv néphadsereg Eu­rópa első öt legerősebb katonai ereje sajátos listáján sze­repelt. Európa vezető hatalmai, Oroszország és az USA is pontosan tudta ezt; és azt is értette, hogy ez a katonai erő adott esetben komolyan veszélyeztetheti a Balkán és Eu­rópa stabilitását is. Azt azonban kevéssé értette Európa, Oroszország és az USA, hogy mit kellene és mit lehetne tenniük a belső demokratizálódási, önállósodási folyama­tok kapcsán.

A probléma pontos megértése és kezelése helyett az Európai Közösség az önállósodás elismerése kapcsán a saját érdekei, normái és értékei mentén állított fel krité­

9

riumokat. Ezzel megteremtette az európai érdekek ér­vényesítését a volt Jugoszláviában. Ezek az érdekek min­denekelőtt gazdasági és persze politikai érdekek mentén manifesztálódtak. Európa és az USA, a nyugati civilizáció fejlettebb fele, és természetesen Oroszország is, azzal, hogy nagyrészt saját érdekei mentén viszonyult a jugo­szláv kérdéshez és a térségben zajló eseményekhez, na­gyon komoly erkölcsi deficitet teremtett, és jelentős mér­tékben kompromittálta a saját morális értékrendjét is.

Természetesen azonban Európa és a világ sajátos ér­dekeire, a probléma meg nem értésére, morális és egyéb szempontokra tekintettel a délszláv háborút, az öldöklést nem Európa és a nyugati civilizáció ösztönözte és nem a demokratikus világ kezdte el. A délszláv háborút a nacio­nalizmus, a területi terjeszkedés vágya, egyes politikusok­ban a nagyszerb és nagyhorvát területi elképzelések indí­tották el. A háborúért a szerb nép és nemzet nem tehető felelőssé. Nekik ehhez nincs közük, ugyanígy a horvát és a bosnyák nép, illetve nemzet sem felelős az öldöklésért, ők nem akarták a háborút. A főként szerb katonai és politi­kai elitirányítás és befolyás alatt lévő jugoszláv néphadse­reg közvetlenül is felelőssé tehető a véres eseményekért. Európa és a nyugati világ sem vonhatja ki magát a felelős­ség alól, mert a volt Jugoszlávia Európa szerves része, mert tudni kellett volna, hogy a királyi, illetve titói Jugoszlávia milyen örökséget hagyott hátra, és hogy ez az örökség milyen terhet jelent az ott élőkre (Prévélakis, 2007). Nem egyszerűen a titói nemzetpolitika (Zgodic, 2000), mint sa­játos örökség maradt hátra, hanem az az örökség, ame­lyet a különböző délszláv népek viseltek a királyi Jugoszlá­via 1918-as létrejötte (Sokcsevits-Szilágyi l.-Szilágyi K., 1994) óta, de még pontosabb, ha azt mondjuk, hogy ez az örökség hosszú évszázadokra tekint vissza.

10

Jugoszlávia etnikai viszonyai (1991)

Tito halála felszínre hozta a különböző nemzeti ka­rakterek és eszmék (Gyúrok, 2007) rendszereit a balkáni térségben. A széthulló Jugoszláviában alig volt olyan nép, aki ne gondolkodott volna önálló nemzetben. A nemzet - mint Európa jellegzetes nemzeti egysége - csaknem másfél évezredes fejlődés eredménye (Bibó, 1986). Több délszláv nemzet az úgynevezett első, királyi Jugoszlá­via létrejötte előtt rendelkezett részleges önállósággal. A szerbekre, horvátokra, bosnyákokra is igaz ez a meg­állapítás. Történelmük során megtapasztalták az önálló­sult helyi egységek sajátosságait, és eltérő mértékben ugyan, de a szerbeknél, bosnyákoknál és horvátoknál is a különálláshoz politikai események is járultak, olyanok, amelyek a nemzeti érzést, öntudatot, nacionalizmust is erősítették (Hornyák). A széthulló jugoszláv állam, a központi hatalom megszűnése lehetőséget és teret kí­nált a régi-új nemzetek és régi-új eszmék létrejöttéhez (Kriznik-Bukic, 1997).

11

Keleti és nyugati keresztények estek egymásnak, a szerbek irányította jugoszláv néphadsereg megtámadta a szlovéneket és horvátokat, majd ezt követően elsza­badult a pokol. Ami Horvátországban, de leginkább ami Bosznia-Hercegovinában történt a háborús események során, az a második világháborút követő európai történe­lem borzalma. Szégyen és gyalázat. Egymást ölték szerbek és bosnyákok, szerbek és horvátok, horvátok és bosnyá- kok. Mindezt tették a saját igazuk és hitük reményében, a Nyugat árnyékában, a Balkánon. Persze közben a hit, az igazság és a remény zászlaja mellett az eszme takarásában sajátos alkuk is kialakultak az egymást gyilkolok között. A politikai és katonai elit (Kovách, 2011) csak önmagát nem áldozta fel, erre-tanulva talán másoktól, más elitek­től - nagyon vigyázott.

A volt Jugoszláviában bonyolult civilizáció közi hábo­rú is zajlott, amelynek nagyon sok oka és kiindulópontja volt. Ennek a konfliktusnak az egyik meghatározó eleme a vallásban, a vallás által is meghatározott kultúrában, viselkedési mintákban, családszerkezetben, termékeny­ségi mutatókban, demográfiai sajátosságokban is gyöke­rezik. Huntington szerint az egyik csoport etnikai terjesz­kedésére a másik csoport etnikai tisztogatással válaszolt (Huntington, 2004). Sajátos megközelítés, mint aho­gyan az is, ahogyan egy szerb nemzetiségű katona arra a kédésre, hogy miért ölnek gyerekeket, 1992-ben azt vála­szolta: „Azért, mert ezek a gyerekek egyszer felnőnek, és akkor felnőttként kellene megölnünk őket."

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1974-es alkotmánya szerint Tito életfogytiglani elnöksége mellett a különböző tagköztársaságok, nemzetiségek képviselői ún. vetésforgóban, egymást követő sorrendben juthattak be az Elnökségbe. Tito halála után az elnöki tisztet többen

12

is betöltötték. A Horvátország és Bosznia-Hercegovina el­leni háború megindítása előtt a szerb Borisav Jovictól a horvát Stipe Mesic vette át a JSZSZK Elnökségének elnöki tisztét, és töltötte be ezt a nagyon kevés tényleges hata­lommal és befolyással járó pozíciót 1991 májusától 1991 decemberéig. Ekkorra már világossá vált, hogy a jugoszláv föderáció összeomlása folyamatban van (Mesic, 2003), és az is, hogy valamennyi tagköztársaságban erőre kaptak a nemzeti érzelmek, újra feltámadt a nemzeti öntudat, és megjelentek az elszakadási igények is. A föderáció szét­hullását legkevésbé a szerbek akarták. A szerb politika és ideológia az ún. Nagy-Szerbia koncepció megvalósulásá­ban bízott, amelynek eszmei alapját a nagyszerb ideológia és politika képviselői már 1915-ben, a londoni tanácsko­zás óta „hivatalosan" is képviselték.

Ennek az ideológiának a bizonyítéka volt a Szerb Tudo­mányos és Művészeti Akadémia 1986-os memoranduma, amelyben a nagyszerb nacionalizmus kendőzetlenül ke-

13

rült felszínre, mikor is meghirdették a „minden szerb egy országban" elvet (Komaric-Halilovic-Susic, 1996). Ennek az ideológiának és politikának egyik legmeghatározóbb képviselője, propagátora Slobodan Milosevic. Szerbia volt elnöke, Milosevic 1991. január 16-án az Európai Közösség nagyköveteinek ebédjén egyértelművé és világossá tet­te, hogy nem engedi Jugoszlávia szétesését, illetve, ha ez mégis megtörténik, akkor Szerbia új határok kialakításá­val létrehozza Nagy-Szerbiát. Milosevic pontosan tudtára adta a követeknek, hogy Szerbia mire készül, hogy részé­ről ez a legvégső kompromisszum, amelyet Szerbia el tud fogadni (Honig-Both, 1997). Mindezek ellenére a nyugati világ úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és mint­ha Jugoszlávia örökké fennmaradna. Természetesen az akkor fennálló állapotok megőrzése megfelelt nem csu­pán Moszkva, hanem a nyugati demokrácia érdekeinek egyaránt. Annak ellenére, hogy a nyugati államok több­sége, de más országok sem vitatták el az önrendelkezés és az önálló állam létrejöttét a szlovénektől, horvátoktól,

szerbektől és más nemzeti­ségektől, de igazából az egy­séges Jugoszlávia megmara­dása mellett szálltak síkra.

A jugoszláv néphadse­reg 1991 nyarán jelentős katonai csapatösszevonást hajtott végre, mindez na­gyon komoly figyelmeztető és intő jel volt, amit a júni­us 19-29. között megrende­zett EBEÉ miniszteri tanács­kozás nem értékelt igazán

Warren Zimmerman jelentősnek. A délszláv há­

14

ború előszele kézzelfogha­tóvá vált. Mindezek ellené­re Warren Zimmerman, az USA belgrádi nagykövete a következőket mondta Stipe Mesic jugoszláv elnöknek, aki később az önálló Hor­vátország elnöke is volt:„Együtt kell maradnotok, mert mi nem hisszük, hogy Jugoszlávia demokratikus ország maradhat, ha nem lesz egységes", majd hoz­zátette: „a jugoszlávoknak maguknak kell megbirkózniuk a saját problémáikkal. Kül­földi beavatkozásra ne számítsanak".

A nyugati világ saját érdekeit előtérbe helyezve, a vilá­gos politikai, katonai jelek ellenére sem tette meg azokat a lépéseket, amelyek vélhetőleg megakadályozhatták volna, vagy legalábbis jelentősen csökkenthették volna a véron­tást, az öldöklést és a pusztítást. A szerb politikai és kato­nai elit vezette jugoszláv néphadsereg nagyon sokáig azt hihette, hogy a nyugati hatalmak, Oroszország, az ENSZ, a NATO és más szervezetek teljes közönye megmarad, amíg a saját terveiket végrehajtják. Talán ebben bíztak azok a szerb katonai, félkatonai szervezetek is, akik 1995 nyarán a második világháború utáni európai történelem egyik legembertelenebb, legbrutálisabb tömegmészárlását, ge­nocídiumot vittek végbe a boszniai Srebrenicában.

Stipe M esic

15

■

SREBRENICA FÖLDRAJZI, TÖRTÉNETI, DEMOGRÁFIAI

JELLEMZŐI

Srebrenica a Drina vidéké­nek, a hegyek között egy szűk völgyben megbúvó városa Bosznia-Hercego­vinában. Srebrenica és közvetlenebb környezete az északkeleti boszniai régióhoz tartozik. Bosz­nia-Hercegovina 51129 km2-en elterülő ország, lélekszáma megközelíti a 4,5 millió főt. Az 1993. április 5-étől függetlenné

váló ország két nagy történelmi-földrajzi egységből áll. Az egyik ilyen nagy egység az északon elterülő Bosznia, a másik pedig a déli részen fekvő Hercegovina. Bosznia-Her­cegovina leghosszabban Horvátországgal határos, ezek a határok északon és délnyugaton vannak. Szerbiával észak­keletről, Montenegróval pedig délkeletről határos. Az or­szágnak van egy nagyon rövid tengerparti szakasza is, egy keskeny kijárója az Adriai-tengerre Neumnál, ami a világ egyik legrövidebb tengeri határszakasza.

Bosznia-Hercegovina

17

Bosznia-Hercegovina és Horvátország etnikai térképe

Bosznia-Hercegovina a háborút formálisan lezáró Daytoni Békeszerződés, békealku és békediktátum ér­telmében két entitásra, a bosnyákok és horvátok alkotta Bosznia-Hercegovinai Föderációra, valamint a szerbek al­kotta Boszniai Szerb Köztársaságra bomlott. A daytoni do­kumentumok ezenfelül kijelölnek egy ún. különleges öve­zetet is, a Brckói Körzetet.

Bosznia-Hercegovina Föderációja tíz kantonból, me­gyéből áll. Ezek a következők:

1. Una-Szanai kanton, Bihac székhellyel;2. Száva melléki kanton, Orasje székhellyel;3. Tuzlai kanton, Tuzla székhellyel;4. Zenica-doboji kanton, Zenica székhellyel;5. Boszniai Drina menti kanton, Garazde székhellyel;

18

6. Közép-boszniai kanton, Travnik székhellyel;7. Hercegovina-Neretvak kanton, Mostar székhellyel;8. Észak-hercegovinai kanton, Siroki Brijeg székhellyel;9. Szarajevói kanton, Szarajevó székhellyel;

10. Livnói-Hercegboszniai kanton, Livno székhellyel.

A Boszniai Szerb Köztársaság hét régióra oszlik. Ezek az alábbiak:

1. Banja Luka régió, Banja Luka székhellyel;2. Doboji régió, Doboj székhellyel;3. Bijeljinai régió, Bijeljina székhellyel;4. Vlasenicai régió, Zvornik székhellyel;5. Szarajevói-Romanijai régió, Sokolac székhellyel;6. Focsai régió, Foca székhellyel;7. Trebinjei régió, Trebinje székhellyel.

Srebrenica városa a boszniai Drina menti kanton egyik nagyobb városa, a podrinjei térség, a srebrenicai körzet járási központja. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a járás több mint 70%-a bosnyák nemzetiségű, muszlim vallású, a szerb nemzetiségű pravoszláv vallásúak 25%-ot tettek ki, a horvát nemzetiségű katolikus vallásúak ará­nya megközelítette az 1%-ot. Emellett az akkori cenzuson többen jugoszlávnak és néhányan más nemzetiségűeknek (pl. romának) vallották magukat. A srebrenicai járás lako­sai 1991-ben közel 40 ezren voltak, magának a városnak pedig megközelítőleg 8 ezer fő volt a lélekszáma. Sreb­renica az „ezüstváros", etnikai, felekezeti jellemzői a hábo­rú kitörésekor 1992-ben lényegesen nem változtak meg, nem módosultak jelentős mértékben az 1990-es évek ele­jéhez képest. A migráció csak a háború kezdetén és ter­mészetesen az alatt módosította az etnikai, vallási jellem­zőket a térségben és magában Srebrenica városában is.

19

A térséget Podrinjének, Közép-Podrinjének is nevezik. Földrajzi elhelyezkedése, jó közlekedési feltételei, ter­mészeti kincsei történelme során szinte mindig straté­giai jelentőségűvé tették a régiót és magát Srebrenicát is. Srebrenica múltja több mint 2000 éves. A rómaiak idején a városnak közel 7 ezer lakosa volt és római kolónia rang­gal rendelkezett, lakosai jogot formálhattak a római polgár státuszára. Már abban az időben volt a városnak fürdő­je, piactere, tanácsterme és több más szervezeti egysége is. Podrinje és Srebrenica városa az egyik jelentősebb ró­mai úthálózatnak volt része, összekötve az Adria térségét Pannóniával. Argentarium - ahogyan egykoron a térséget nevezték - Domavia (Mandic, 1998), azaz Srebrenica köz­ponttal, mint általában a nagyobb római városok, több nemzetiség, nyelv és vallás különböző képviselőinek adott otthont (Sabic, 2008). Srebrenica ma is ismert nevét elő­ször egy 1376-os okiratban említik.

Srebrenica

20

A középkorban, a 14. században az Erdélyből érke­ző szász bányászok fellendítették a bányászatot, és jó minőségű ezüstöt állítottak elő. Dubrovniki kereskedők 1376-ban komoly befolyást szereztek az ezüstbányák bir­toklása felett. A dubrovniki kereskedők egy katolikus kö­zösséget, a szászok pedig bányászkolóniát hoztak létre a városban. Itt volt ebben az időben a ferences provincia, „Bosna Srebrena" székhelye is, ami szultáni védelem alatt állt (Karamatic, 1994). A város fejlődése, korai középkori polgárosodása (Bibó, 1986), gazdagodása sokak érdeklő­dését felkeltette. A török és szerb csapatok többször, de a magyarok is komoly befolyást szereztek a térségben. A magyarok 1463-1512 között bánságot is létrehoztak itt. A mohácsi csatát követően, 1527 után Srebrenica és tér­ségének jelentősége és szerepe csökkent. Az ezüst-, ólom- és kisebbrészt aranybányászat nem szűnt meg, de a tö­rök kézen lévő bányák termelése már nem úgy működött, mint korábban.

Az 1770-es évek közepén, 1774-ben Oroszország is je­lentősebb befolyást szerzett a térségben. Ezt a befolyást azzal érte el, hogy az Oszmán Birodalom területén, a Bal­kánon bizonyos jogokat kapottá keresztények védelmére. Nem sokkal később, az 1790-es évek elején ezzel a jog­gal felruházták az osztrák császárt is. Az Oszmán Biroda­lomjelenléte a Balkánon, elsősorban Boszniában jelentős iszlamizációs folyamatot is jelentett. Ez a folyamat gyor­sabban zajlott, mint általában a vallás és részben kultúra- váltás folyamatai zajlani szoktak. Ennek gazdasági, vallási és részben politikai okai is voltak. A törökök a gyarmatosí­tó politikájuk ellenére jórészt meghagyták Bosznia területi integritását, az ország nevén sem változtattak, különböző adófizetési kedvezményeket adtak, főként azoknak, akik áttértek az iszlám vallásra, de persze mindezek közepette

21

a saját maguk elképzelése szerint alakították a társadal­mat és a gazdaságot egyaránt. Mindez az elnyomás elle­nére valamilyen lehetőséget meg is adott a bosnyák iden­titás megőrzésére.

A 19. század második fele újra jelentős változásokat eredményezett Boszniában. A nagyhatalmak és néhány balkáni ország együttes részvételével kiűzték a törököket az országból, de zsákmányként az 1878-as berlini kong­resszus döntése alapján Bosznia az Osztrák-Magyar Mo­narchiához került. Látszólag csak a területi igazgatást vet­te át a Monarchia, de valójában befolyása ennél sokkal több területre terjedt ki. A bosnyákok elnyomása tovább folytatódott az új megszállókkal. A Jugoszláv Királyság bánsági szerkezeti felépítése elsősorban a királyság két nagy nemzetének - a szerbeknek és a horvátoknak - az érdekeit szolgálta.

A titói Jugoszlávia 1946-os alkotmánya (Gyúrok, 2007) tagköztársasági státuszt adott Bosznia-Hercegovinának. Annak ellenére, hogy Titonak ezt a lépését országon belül és országon kívül is többen ellenezték, Bosznia-Hercego­vina az 1946-os alkotmánynak köszönhetően a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság hat tagköztársaságá­nak egyike, jogi értelemben a másik öttel azonos jogok­kal rendelkező, részleges autonómiát élvező eleme lett. Bosznia-Hercegovina történetében a megszállás, az el­nyomás, a megosztás és a felosztás gyakori jelenség volt (Malcolm, 1995). A 20. században több ilyen felosztási, Boszniát szétdaraboló terv és részben megvalósult akció is volt. Az 1939. augusztus 29-én aláírt Cvetkovic-Macek- alkuban, egyezményben Horvátország autonóm bánsággá alakult, Macek és még négy horvát politikus tagja lett a Cvetkovic vezette jugoszláv kormánynak (Dedijer, 1973). Az egyezmény fontos része volt Bosznia-Hercegovina főbb

22

részeinek Horvátországhoz, illetve Szerbiához csatolása (Imamovic, 1996). Slobodan Milosevic és Franjo Tudman horvát elnök 1991-ben többször is találkoztak személye­sen. A saját vitáik rendezési kísérlete mellett az egyik leg­főbb témájuk az volt, hogy miképpen, milyen arányban osszák fel nagyrészt egymást között Bosznia-Hercegovinát ('Gutman, 1995).

VÍZIÓK, LÁTOMÁSOK, TERVEK - A VALÓSÁG ÉS A GYAKORLAT

Valóban meghalt az Isten? Kérdezték többen Auschwitz után (Beric, 2005). Srebrenica kapcsán ugyancsak fel le­hetne tenni ezt a kérdést. Hát tényleg meghalt Jézus Krisz­tus vagy Allah? A választ erre a kérdésre úgy tűnik sokan nem tudják pontosan. Mintha nem lenne elég bizonyos­ság Jézus vagy Allah jelenléte. Talán az istenkeresés zajlik? Valóban így lenne? Ha ennek csak pusztán a kognitív for­máját nézzük, közelebb kerülhetünk a vallási motivációk tárgyáig, azok formájához, ahol a félelem, a kín, a szenve­dés, a bűn, az öröm és több más dolog közelebb hozhatják, de el is távolíthatják az embert Istentől (Horváth, 2006). Az ember a délszláv háború kapcsán bebizonyította, hogy eltávolodott Istentől, hogy a mózesi életmű csúcsának te­kintett Tízparancsolat (Popper, 2006) talán legfontosabb parancsolatát a „Ne ölj" parancsolatot esze ágában sincs betartani. Pontosabban: az ember és Isten kapcsolatát, illetve az ember és ember kapcsolatát szabályozó paran­csolatok mindegyikét megszegték a délszláv háborúban. Arra azonban már bizonytalanabbul felelünk, miért gyil­koltak halomra sok ezer embert, miért raboltak, foszto­gattak, miért erőszakoltak meg nőket, fiatal gyerekeket, kislányokat, kisfiúkat egyaránt. Tudományos szemszögből

25

persze kiváló magyarázato­kat találunk, de azt hiszem ebben az esetben ez nem jelent kelló' argumentumot.

Adolf Hitler a második világháború kitörése előtt kiadta a jelszót: „Minden német egy országban."Slobodan Milosevic, Vojislav Seselj és több más szerb ve­zető a délszláv háború kitö­rése előtt pedig azt hirdette, hogy minden szerbnek joga van egy országban élnie.

Ezek a nézetek és elvek, majd az ezt követő szörnyűsé­ges tettek nem a szerb nemzet és nem a szerb nemzetisé­gű emberek nézetei, elvei és tettei. Az nem kétséges, hogy minden népnek joga van önmaga területi integritására, méltósága, léte megvédéséhez, de talán mégis igaz az,

amit II. János Pál pápa mon­dott: „Az eszme, amelynek fegyverre van szüksége, ma­gától elhal. Torz az az esz­me, amely csak erőszakkal tud fennmaradni." (Regényi, 2005) Mindazért, ami a tér­ségben történt, közvetlenül az elit egy része, a politikai média katonái, tudományos és egyházi elit tehető fele­lőssé. A térségen kívül mo­rális és részben jogi felelős­séggel tartoznak mindazok,Vojislav Seselj

Slobodan M ilosevic

26

akik a saját, gyakorta másokra kényszerített erkölcsi nor­máik és gyakorta másokra oktrojált jogi kodifikációik bir­tokában sokat tehettek volna azért, hogy ne következzék be a tömegmészárlás, de mindezt valami méltatlan ma­gyarázatok segítségül hívásával elmulasztották megtenni.

Srebrenica ellen, az ott élő muszlim vallású bosnyá- kok ellen elkövetett genocí­dium nem egy pillanat alatt megszületett döntés, tragi­kus, alig jóvátehető csele­kedet volt. Az etnikai tiszto­gatás előre eltervezett volt, amely nem a háború követ­kezménye, hanem annak célja volt (Biserko, 2005).Erről a tényről ír, ezt a tényt erősíti meg Tadeusz Mazo­wiecki, az Egyesült Nemze­tek Szervezetének Emberi Jogi Bizottsága különleges megbízottjánakjelentése, 1992 októberében. Mazowiecki az etnikai tisztogatást a háború céljaként nevezi meg.

Az elit egy részének víziója a nagyszerb államról, az et­nikailag tiszta Szerbiáról, magával hordozta az etnikai tisz­togatást, a háborús és emberiség elleni bűncselekmények elkövetését. A szerb értelmiségi, tudományos és művésze­ti elit egyik meghatározó alakja, Dobrica Cosic, az egykori Jugoszlávia, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke, a szerb nemzet szellemi atyja - ahogyan sokan hívták - , és akit 1983-ban, 1989-ben és 2011-ben irodalmi Nobel-díjra jelöltek, főként angol és francia előterjesztés alapján egy 1992-es újságcikkben (Cosic, 1992) Jugoszlávia szétesése

Tadeusz M azow ieczki

27

kapcsán a szerb államok fö­derációjáról beszélt, amely­nek szerinte nem is vala­mennyi szerb ember, hanem a szerb etnikai területek kell hogy a részei legyenek. Dobrica Cosic akadémikus­ként úgy nyilatkozott, hogy a háborúban minden eszköz használata megengedett, és hozzátette: „Ahhoz, hogy le­győzzük az ellenségeinket, hogy ettől a zord és rom­lott Európától némi jogot és

igazságot elvegyünk, az összes saját szellemi, fizikai és mo­rális erőnket mozgósítanunk kell." (Biserko, 2005)

Radovan Karadzic, az író és pszichiáter, a boszniai szerbek első számú vezetője, a boszniai Szerb Köztársa­ság első elnöke, 1989-ben Szerb Demokrata Párt néven politikai szervezetet, pártot alapított, azzal az alig titkolt céllal, hogy megvalósítsa a nagyszerb álmokat.

Nem sokkal később,1991. október 24-én, Rado­van Karadzicé k felállítot­ták a szerb nemzetgyűlést, majd megkezdték a szerb autonóm tartományok szer­vezését. Az 1992. február 29-i, illetve március 1-jei bosznia-hercegovinai nép­szavazáson a Jugoszláviá­ Radovan Karadzic

Dobrica Cosic

28

hoz való tartozásról, illetve az elszakadásról döntöttek. A választást a Bosznia-Hercegovinában élő szerbek jó része bojkottálta, nem mentek el szavazni, és néhány esetben pedig próbálták azt megakadályozni. A népszavazás 64%- os részvételt eredményezett, a szavazók 98%-a a Jugoszlá­viától való elszakadásról, az önálló Bosznia-Hercegovina megteremtéséről döntött. Ezzel a döntéssel végleg szerte­foszlottak a szerbek esélyei és lehetőségei a tekintet­ben, hogy föderációba kény­szerítsék a bosnyákokat.A népszavazás után a szer- bek még nagyobb jelentősé­get tulajdonítottak az 1992 januárjában egyoldalúan ki­kiáltott bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságnak, ennek a sajátos, etnikai alapon szer­veződő, társadalmi, gazda­sági berendezkedésnek.

Slobodan Milosevic és Radovan Karadzic mellett több más meghatározó szereplője és felelőse is volt a há­borús eseményeknek, a bosnyákok ellen elkövetett geno­cídiumnak, a srebrenicai vérengzésnek. Biljana Plavsic a bosnyákok eredetét a szerb népből vezeti le. Ezzel kapcso­latosan azt állította, hogy: „Ez a bosnyákokban meglevő szerb génállomány átment az iszlámba, és így természete­sen ez az iszlamizált gén, generációról generációra konden- zálódik." (Beric, 2005) Plavsic asszony nem csupán „bio­lógusként", hanem politikusként is megfogalmazta, hogy mit is gondol a bosnyákokról. Egy másik nyilatkozatában így fogalmazott: „Én azt szeretném, ha teljesen megtisztí­

Biljana Plavsic

29

tanánk Észak-Boszniát a muzulmánoktól. És nekik nem kí­vánok semmi jót. De hogy az én lelki békém is rendben le­gyen, azt mondom, nekik is kell valamilyen életfeltételeket biztosítani, mégpedig úgy, hogy azt ők maguk szervezzék meg, hogy ezzel ne engem idegesítsenek." (Beric, 2005)

A boszniai, srebrenicai vérengzések legfontosabb végrehajtója és irányítója, a boszniai szerbek katonai ve­zetője, első számú katonai parancsnoka, Ratko Mladic tábornok volt.

Számos nagyon hírhedt nyilatkozata közül az egyik legtöbbet idézett megnyi­latkozása a már megalá­zott Srebrenicában történt, amikor Mladic tábornok az egyik szerb televíziónak a következőket mondta: „Ezt

a várost ajándékba adom a szerb népnek. Elérkezett az idő, hogy a dahijak (janicsár elöljáró) elleni lázadást köve­tően bosszút álljunk a törökökön." (Beric, 2005)

Milosevic, Karadzic, Piavsic és Mladic mellett több más alacsonyabb beosztású és rangú elkövetője és felelőse is volt a boszniai vérengzésnek. Ezek egy része ismert vagy ismertté váló szereplői a szerb katonai vagy félkatonai, po­litikai és egyéb szervezeteknek, mint ahogyan a nemzetkö­zi szervezetek és szereplők közül többen is nevesíthetők a valamilyen konkrét felelősséggel tartozók közül. Az ENSZ, a NATO, az Európai Unió, az USA, Oroszország, Hollandia komoly morális, néhányan egyéb felelősséggel is tartoz­nak a délszláv, a srebrenicai események miatt.

30

A tragikus délszláv háború egyes eseményei világo­san jelezték, hogy az öldöklés, rombolás messze túlterjed majd egyes körzeteken, hogy nem lokális összecsapásról van szó, hanem egy előre eltervezett, szisztematikusan végrehajtott, az alapvető emberi, kisebbségi és szabadság- jogokat semmibe vevő, eltipró és megalázó cselekmények fognak bekövetkezni a térségben. Szlovénia megtámadá­sa után, 1991 nyarán a jugoszláv néphadsereg katonái, a szerb milicisták és szabadcsapatok megtámadták, körbe­fogták, majd 87 nap után 1991. november 18-án elfoglal­ták a horvátországi Vukovár városát. Vukováron történt a délszláv háború alatt az első genocídium. A város 4000 lakosa közül ezerszámra öltek meg és deportáltak embe­reket, főként horvát nemzetiségűeket. Nem kímélték sem a gyerekeket, sem az öregeket, sem a nőket. A kórházból közvetlenül a halálgödrökbe lőtték a betegeket, sebesül­teket. A városra sok millió aknát, gránátot és egyéb löve­déket lőttek ki. Az élve maradt nem szerb lakosság egy részét szerbiai koncentrációs táborokba szállították, ahon­nan nagyon sokan sohasem tértek már vissza. Európa és a világ vezető szervezetei és hatalmai még ekkor sem nyúj­tottak valóságos segítséget.

Dubrovnik városát, a Világörökség részét alkotó óvá­rosi részt 1991 szeptemberétől három hónapon át lőtték a szerb csapatok. Erre már volt némi reagálás a nagyha­talmak részéről, de hathatós támogatás és segítség ekkor sem érkezett. Európa és a világ nagy nemzetközi szerveze­tei és nagyhatalmai jórészt közömbösek maradtak.

Ma már egészen pontosan tudjuk, de talán tudható volt ez a délszláv háború elején is, hogy az amerikaiak beavatkozása vagy (vélt) semlegessége a délszláv konf­liktusba döntően befolyásolták a tragikus eseményeket. A szörnyűséges náci holokauszt nem volt elég arra, hogy

31

megakadályozzon egy újabb genocídiumot a 20. század végén Európában. A második világháború befejezése után sok szörnyűséges esemény történt; Kambodzsában, Afrika egyes részein és néhány más térségben is halomra öltek embereket, pusztán csak a származásuk miatt. Az etnikai tisztogatás, az agresszor és az áldozat gyakori egyenlő mó­don való kezelése és elbírálása súlyos terhe az emberiség egy részének, súlyos terhe a múltnak és jövőnek egyaránt. Wilhelm Canaris német titkosszolgálati főnök 1939-ben, még Lengyelország lerohanása előtt titkos üzenetet kül­dött az angoloknak. Ebben az üzenetben figyelmeztette az angolokat, hogy mire is készül valójában Hitler. A bri­tek nem vették kellően komolyan Canaris üzenetét, fi­gyelmeztetését, mint ahogyan a nagyhatalmak és Európa sem vette elég komolyan a délszláv háború előjeleit. Adolf Hitler 1939-ben, nem sokkal Lengyelország megtámadása előtt Obersalzbergben, egy katonai fővezetőknek tartott tájékoztatón nyíltan beszélt az etnikai tisztogatásról, ar­ról, hogy megsemmisíti Lengyelországot, kiirtja a lengyel zsidókat, a katolikus szláv lengyeleket, és helyükre néme­teket telepít. Milosevicék, Karadzicék és Mladicék is ezt tették, világosan beszéltek a nagyszerb elképzelésekről, arról, hogy kiirtják, megsemmisítik a muszlimokat Bosz­niában, hogy lerombolják történelmi, vallási színterei­ket. Srebrenica az összes délszláv tragédia legszörnyűbb eseménye. Sarajevo, Vukovar, Gorazde és sok más hely­szín elszenvedte az öldöklést, fosztogatást, erőszakolást, de Srebrenica, ha szabad így mondani (Faludy, 2006) va­lamennyi közül a legszörnyűbb; emberhez és állathoz is méltatlan, ami ott történt.

A jugoszláv néphadsereg katonái, az abból kiszakadt Szerb Köztársasági Hadsereg és az összeszerveződő szerb félkatonai szervezetek már 1992 tavaszán elfoglalták egy

32

rövid időre Srebrenicát és több környező, nagyrészt musz- limok lakta települést. A szerbek Srebrenicát 1992-ben kö­zel egy hónapig uralták. Május végén a nem túl jól felfegy­verzett bosnyák hadsereg visszafoglalta a várost. Ezek az események és cselekmények jelentős kényszermigrációt indítottak el. A térségben élő emberek, főként a muzulmá­nok azt remélték, hogy Srebrenica majd nagyobb bizton­ságot jelent számukra, mint a környező kisebb települé­sek. Az emberek, a polgárok ebben tévedtek, mert hittek az emberi humanizmusban, mert aligha tudták elképzelni, hogy csak azért fosztják meg őket emberi méltóságuktól, vagyonuktól, életüktől, mert más hitűek, más vallásúak, mint azok, akikkel eddig megosztották létük egy részét.

Az 1992-es és 1993-as háborús cselekmények, a szer- bek világos és egyértelmű szándékai félreérthetetlenné tették azt, hogy a Mladic vezette csapatok mire is ké­szülnek Bosznia-Hercegovinában, mit is akarnak a podri- njei térségben, és mire készülnek Srebrenicában. Amikor 1993 márciusában Philippe Morillon francia tábornok, az UNPROFOR (United Nations Protection Forces), az ENSZ Békefenntartók vezetője ellátogatott Sreb- renicába, abba a városba, amely addigra már meg­telt az otthonukból elűzött emberekkel, akiknek éle­lem-, ivóvíz-, gyógyszer- és egyéb ellátását előre meg­tervezetten és szándéko­san akadályozták a szerbek.A gyilkosságok, a népirtás,az etnikai tisztogatás addig- Philipe Morillon

33

ra már nyilvánvalóvá vált a térségben. Talán ennek hatásá­ra is - a Srebrenicában látottaknak köszönhetően - Philipe Morillon megígérte a zömmel muszlim lakosú Srebrenica polgárainak, hogy a várost és környezetét az ENSZ védett­sége alá helyezteti.

AZ ENSZ, A NEMZETKÖZI ERŐK ÉS SREBRENICA VÉDELME

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-i határozatá­ban védett övezetté nyilvánította Srebrenicát, Zepát és szűkebb környezetüket.

Ennek értelmében a kijelölt védett zónát nem lehet fegyveres támadásoknak kitenni, és tilos más ellenséges tevékenységet folytatni a térségben. Mindezek biztosítá­sáért és garantálásáért az ENSZ vállal felelősséget.

Ez a védett övezet 10 km széles és 15 km hosszú terü­letet foglalt magába. Magá­nak a szerződésnek, a meg­állapodásának az aláírására 1993. május 8-án került sor Szarajevóban, a szarajevói repülőtéren. Az aláíró tá­bornokok a boszniai szerbek nevében Ratko Mladic, a bosnyák hadsereg nevében Safer Halilovic, az ENSZ, az UNPROFOR nevében pedig -m in t közvetítő - Philippe Móri Ilon. Safer Halilovic

35

Az aláíró felek szerződésükben hivatkozásul beidézték az 1949. augusztus 12-i Genfi Konvenciót, amelyet teljes egészében alkalmazhatónak tartottak a konfliktus rende­zésében. A megállapodás kilenc fejezetében (AIIZ, 1993) a bosnyák és a szerb felek mellett a szerződést tanúként aláíró UNPROFOR képviselője az alábbi főbb elemeket rögzíti:

- Demilitarizálják Srebrenica és Zepa térségét, a demili- tarizált övezet pontos határait az UNPROFOR parancs­noka jelöli ki, amely határok a későbbiekben a szerző­dő felek akarata szerint megnövelhetők.

- A demilitarizált övezetet bosnyák, szerb és angol felira­tú táblák jelzik, az övezeten belül minden katonai had­művelet szigorúan tilos!

- Minden katonai, félkatonai szervezet ki kell hogy vo­nuljon a megjelölt zónából, vagy át kell hogy adja a fegyverzetét, harci felszerelését az UNPROFOR-nak.

- A demilitarizált zóna életbelépésének időpontja Sreb- renicában 1993. május 10. 17.00 óra, Zepában pedig 1993. május 12.17.00 óra.

- A fegyverek beszolgáltatását a szerződő felek három­három katonai parancsnoka mellett az UNPROFOR ka­tonai parancsnokai végzik, illetve ellenőrzik.

- Az UNPROFOR az átvett fegyverzetet, robbanóanyagot elkülönítve őrzi.

- Az UNPROFOR végzi a demilitarizált övezet ellenőrzé­sét, ennek érdekében megfelelő számú ENSZ katonai megfigyelő tartózkodik a térségben. Amíg a szerződő felek nem állapodnak meg máshogy, az UNPROFOR a demilitarizált övezetekben legkevesebb egy századot állomásoztat, ahol szabad ki- és bejárása lesz a zónán belül, illetve kívül egyaránt.

36

A demilitarizált övezetben az UNPROFOR képviselőin kívül senki más nem viselhet fegyvert, nem birtokolhat lőszert. A katonáknak nem engedik meg a zónába való bejárást, illetve az ott-tartózkodást.A demilitarizált övezeteken belül a lakosság túlélésé­hez elengedhetetlenül szükséges alapvető ellátásokat, különösen a vízellátást biztosítják, ezek ellenőrzését az UNPROFOR végzi.Teljes szabad mozgást biztosítanak a zónán belül min­den humanitárius élelmiszer- és orvosi szállítmánynak, továbbá az óvóhelyek megközelítése is a lakosság szük­ségleteinek megfelelően alakul.Mindkét szerződő fél garantálja, hogy a súlyos sebe­sültek oda és abba a kórházba mehetnek, ahová ezt ők kérik, a szállításról az UNPROFOR gondoskodik, légi és közúton.Mindkét fél kötelezettséget vállal arra, hogy átadja az UNPROFOR-nak a részletes aknatelepítési térképet.A felek átadják az UNPROFOR-nak a foglyok neveit és a bebörtönzés helyszínét tartalmazó listát, továbbá a meggyilkolt katonák és azok helyszínét tartalmazó lis­tát egyaránt.Amikor a szerződő felek az UNPROFOR jelenlétében megállapodnak a hadműveletek befejezéséről, az ösz- szes nehézfegyverzetet, ami a srebrenicai és zepai de­militarizált övezet számára veszélyt jelent, visszavon­nak.A nehézfegyverzetet és a tankokat begyűjtik, lehetőleg a demilitarizált övezeteken kívül, ennek felügyeletét az UNPROFOR végzi.A gyalogságot visszavonják, nagyjából 1,5 km-es távol­ságig azért, hogy a gyalogság fegyverzete ne jelenthes­sen veszélyt a védett zónában.

37

- A szerződő felek minden vitás kérdést az UNPROFOR jelenlétében megbeszéléssel, egyeztetéssel rendeznek.

Az ENSZ égisze alatt összehozott 1993. április 16-i bos- nyák-szerb megállapodást nem sokkal később, 1993. má­jus 6-án, illetve 1993. június 4-én a szerződő felek meg­erősítették.

Mindezek ellenére, a felek közötti megállapodás elle­nére, az ENSZ „bábáskodása" és jelenléte dacára az 1993. április 16-i szerződést nem tartották be. Megszegték an­nak számos pontját. A boszniai szerb hadsereg, a külön­böző félkatonai szerb alakulatok gyakorlatilag folyamatos rettegésben tartották a két védett övezetet, de minde­nekelőtt Srebrenicát, az ott összezsúfolódott embereket. A szerbek a nehézfegyverzetet, a tankokat, az orvlövé­szeket alig 1 km-re vonták vissza a várostól, így lehetőség nyílt a folyamatos zaklatásra, incidensekre. Néhány eset­ben a helyi bosnyák lakosoknál is találtak fegyvereket, ezek kézi fegyverek voltak, amelyeket a megállapodás el­

lenére nem adtak le, de ez a fegyverzet teljesen alkal­matlan volt a védekezésre. A leadott vagy elvett fegy­vereket az UNPROFOR az általa „Weapons Collection Point"-nak elnevezett he­lyeken őrizte. A srebrenicai védett övezetet a külön­böző önkéntes háborúsko­dó szerb szabadcsapatok mellett három jelentősebb szerb katonai erő vette kö­rül. Ezek a katonai erőkHelm ut Kohl

38

(milickai könnyűgyalogság, bratunaci könnyűgyalogság, skelani zászlóalj) nem csu­pán a várost vették körbe, hanem jelentős aknatelepí­téseket is végeztek a védett övezetben. A megállapodás aláírását követó'en, 1993. április 16-a után is folya­matosak és rendszeresek voltak a szerb támadások.Főként orvlövészek sebesí- tettek és öltek meg embere­ket a városban, de akna- és gránátvetőkkel is támadták a védett övezetet. A támadók nem kíméltek senkit, egyaránt lőttek nőkre, gyerekekre, idősekre, de még az UNPROFOR képviselőire is.

Az ENSZ, az UNPROFOR jelenléte és tevékenysége a térségben kevés és messze nem elegendő segítséget és védelmet jelentett a védett övezetben élők számára. A Biztonsági Tanácsban és más szervezeti egységben is rendszeresek voltak a tanácskozások Bosznia ügyében, de valójában ezek a tanácskozások a térségben élő és az agressziót elszenvedő emberek számára nagyon kevés segítséget eredményeztek. A védett zónában tartózkodó UNPROFOR-erők is elsősorban a saját biztonságukkal vol­tak elfoglalva, alig törődtek a fő- és elsődleges feladatok­kal, az ott élő emberek megvédésével, megmentésével. Bosznia-Flercegovina kormánya - eleinte talán abban bíz­va, hogy az ENSZ majd megvédi a védett övezet lakosait —, szintén komoly mulasztásokat követett el, de később a há­borús cselekmények intenzívebbé válásával a lehetőségei már jelentősen csökkentek, és így beavatkozni az esemé­

6/7/ Clinton

39

nyekbe már kevéssé állt módjában. A védett övezet lakói, de még inkább az ország elitjének egy része, ha tehette elmenekült az események elől, más térségbe, de főként más külföldi országokba. Persze az elit intenzívebb jelen­léte aligha befolyásolhatta volna a háborús eseményeket érdemben, de mindenképpen pozitívan hatott volna az agressziót elszenvedő otthon maradottakra.

Az 1993. április 16-i szerb-bosnyák megállapodást kö­vetően néhány nappal, 1993. április 22-én az Amerikai Egyesült Államok fővárosában, Washingtonban a Holo­caust Múzeum megnyitóján az USA elnökének, Bili Clin­tonnak a jelenlétében Elie Wiesel, a holokauszt egyik túlélője megnyitó beszédében a következőket mondta, odafordulva a világ első számú nagykövetének a vezető­jéhez: „Tisztelt Elnök Úr! Meglátogattam Szarajevót, el­látogattam a városba, és még mindig nem tudok aludni. Ez a második holokauszt! Tisztelt Elnök Úr, muszáj valamit tennie!" (Schwarz-Schilling, 2005) A múzeum megnyitójá­ra érkezőket sokkolták Wiesel szavai, majd ezt követően és talán ennek hatására is, Bili Clinton Európába küldte külügyminiszterét. Christopher, az USA külügyminisztere azzal az elképzeléssel érkezett Európába, hogy meggyőz­ze az európai NATO-tagokat a bosnyákokkal és horvátok- kal szembeni fegyverembargó feloldásáról, illetve, hogy ismertesse a boszniai szerb hadállásokkal szembeni eset­leges katonai beavatkozás tervét. Christopher tárgyalásai nagyon kevés sikerrel jártak. Valójában az európai nagyha­talmak egyet nem értésükről biztosították az amerikaiakat. Az angolok - személy szerint Major miniszterelnök - azt mondta Christophernek, hogy a brit diplomácia, diplomá­ciai eszközökkel hamarosan véget vet a délszláv háborús konfliktusnak. Mitterand francia elnök a szerbekkel való tradicionális fegyverbarátságra hivatkozott, a németek a

40

katonai beavatkozás ellen azzal érveltek, hogy a történel­mi múltjuk és az alkotmányuk nem teszi lehetővé az USA tervének támogatását. Az oroszok - mint ahogy általában korábban is - a szerbek pártját fogták ebben a konfliktus­ban is. Christopher európai útjának sikertelensége ellenére is, Bili Clinton, az USA elnöke külügyminisztere hazatértét követően levélben fordult Helmut Kohl német szövetségi kancellárhoz, hogy segítse a tervét a bosnyákokkal és hor- vátokkal szembeni fegyverembargó feloldására. Clinton tervét Kohl ugyan előterjesztette az európai vezetőknek, de az főként az angolok, az oroszok és a franciák ellenál­lása miatt megbukott. Ugyancsak elsősorban az oroszok, franciák és britek vétója miatt bukott meg ez az elképzelés az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt, 1993. június 30-án.

Ebben az időszakban is több nagyhatalom vezetőjét ke­resték meg levélben különböző civil szervezetek és magán- személyek egyaránt. Ezekre a levelekre az érintett államok vezetői csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem válaszol­tak. Talán éppen ezért érdekes az a válaszlevél, amelyet Bili Clinton, az USA elnöke írt egy horvát és szerb szülői ág­gal rendelkező jugoszláviai migránsnak, Diana Mauemek, 1993. április 8-án. Az időközben elhunyt Diana és férje, a magyar származású ismert amerikai szobrász, Peter Mauer személyes kapcsolatban álltak Clintonna\, a levél eredeti példányát Diana férjétől, Pétertől kaptam meg. Ebben a levélben Clinton elnök a Fehér Házból a következőket írja: „Kedves Diana! Értékelem, amiért vette a fáradságot, hogy írjon nekem. Fontos, hogy halljam azoknak az embereknek a gondolatait, tapasztalatait, akik törődnek Amerika és a világ jövőjével. Nagyon sok kihívással állunk szemben, és ahhoz, hogy kiépítsük együttműködésünket, meg kell osz­tanunk egymással gondolatainkat és álláspontjainkat. A le­vél értékes számomra, köszönöm. Üdvözlettel: Bili Clinton."

41

THE WHITE HOUSE

WASHINGTON

April 8, 1993

Ms. Diana Maurer Apartment 15-H 410 West 24th Street New York, New York 10011Dear Diana:

I appreciate your taking the time to write.It's important to me to hear the thoughts and experiences of

people who care about the future of America and the world. We face many challenges ahead, and in order fór us to come together and build consensus, we must all share our ideas and concerns.

Your letter is valuable to me. Thank you.Sincerely,

Az USA elnökének levele talán azért is bír különös je­lentőséggel, mert jól jelzi, hogy a délszláv háborúval kap­csolatosan voltak civilek, civil emberek és csoportok, akik szembe mentek az öldökléssel, akik békét akartak a Balká­non. Ezt akarta Diana Maurer is, aki levelében arra kérte Clintont, hogy segítsen megállítani a háborút. Az USA el­nöke nagyon óvatos és kifinomult diplomáciai nyelvezet­tel írt válaszlevelében kiáll bizonyos egyetemes emberi ér­tékek mellett, de egyértelműen nem foglal állást a háború további menetével kapcsolatosan.

42

Az európai nagyobb és kisebb hatalmakat a nem túl erős civil szolidaritás sem győzte meg arról, hogy véget kell vetni az öldöklésnek a volt Jugoszlávia területén. Kari Popper filozófus és még néhányan közvetlenül az európai vezetők figyelmét hívták fel arra, hogy azonnal vessenek véget a gyilkolásnak, az etnikai tisztogatásnak az egykori Jugoszlávia területén. Ezek a civil kezdeményezések sem jártak igazi sikerrel. Sem a média, sem a politika, sem a közvélemény nem reagált érdemben ezekre a civil felhívá­sokra és segélykiáltásokra. A kelet- és közép-európai tér­ség, bár történelmileg és földrajzilag is nagyon sok szál­lal kötődött a bosnyák és horvát területekhez és múlthoz (Imamovic, 2010), szinte rezzenéstelen arccal nézte végig, mi is történik Srebrenicában és környékén.

A srebrenicai és zepai biztonsági zóna nagyon kevés tényleges biztonságot jelentett az oda összezsúfolódó emberek számára. Srebrenicában több mint 50 ezer em­ber élt, többségük a környező településekről érkezett, a családok jó része szétszakítva egymástól, gyermekek, fiatal felnőttek egyedül, a szüleik vagy rokonaik nélkül. A víz-, higiénés, orvosi, élelmiszer-, áram- és egyéb ellátás folyamatosan akadozott, és elégtelen volt az elemi élet- feltételek biztosításához is. A külső agresszió és a folya­matos fenyegetettség mellett a védett övezeten, a külön­böző csoportokon belül a deviancia (Csepeli, 2002) és az anómia (Andorka, 2000) is egyértelműen megjelent eb­ben a sajátos emberi közösségben, a kényszerből együtt élő egyénekből és kisebb csoportokból álló emberi közös­ségben (Merton, 1938).

Mit is tehettek volna a védett zóna rabságában élő em­berek, hogy ne legyenek deviánsak, ne rettegjenek, ne tegyenek meg mindent a túlélésért? Annál, amit tettek, aligha tehettek többet, egészen egyszerűen nem állt mód­

43

jukban, hogy többet tegyenek a puszta életük megmenté­séért, mint amit akkor és ott tettek. Ebben a helyzetben természetes a szélsőséges emberi magatartások megjele­nése is, mint ahogy az is, ami Srebrenicában is számtalan­szor megtörtént, hogy a rettenetes körülmények ellené­re sokan önmagukat áldozták fel másokért, nem egyszer idegenekért, elsősorban gyerekekért. Az emberi közöny és közömbösség mellett ez is része volt Srebrenicának. És persze emberi felelőtlenség azt hinni és azt állítani, hogy mindettől a látszólag nem érintett emberek elhatá­rolódhatnak. Elhatárolódni azzal, hogy belső ügyről van szó, míg védtelen emberi életek forognak kockán, egy olyan alibi, ami végeredményben senkinek sem kifizetődő (.Havel, 2005).

Igaza van a volt cseh elnöknek, amikor Srebrenica kap­csán az elhatárolódás lehetetlenségéről beszél. Az emberi gaztettekről, a tömeggyilkosságoktól nem lehet csak úgy elhatárolódni. Emberi lények vagyunk, gyarlóságainkkal, tévedéseinkkel együtt, de az erkölcsi normáknak minden területen érvényesülniük kell (Gandhi). Srebrenicában szinte az összes erkölcsi normát megsértették, nem csu­pán az alapvető emberi és szabadságjogok sérültek sú­lyosan, hanem az élethez, a létezéshez való jogot vonták kétségbe.

Srebrenica kapcsán azt hihetnénk, hogy kiveszett az emberből a könyörületesség, de ez azért aligha lehet így, mert akkor maga az emberiség is kihalna. A könyörületes­ség kialakulásában egészen egyszerűen az emberek egy jó része nem jutott el arra a pontra, ahol már felelősnek érzi magát más emberért vagy más élőlényért (Dalai láma, 2003). Ez persze nem menti fel a gyilkosokat tetteik alól, bűnhődés és büntetés nélkül, ha sokaknál csak lelki érte­lemben is, de nem lehet megúszni.

44

Az ENSZ-katonák által felügyelt és őrzött védett zó­nában nyoma sem volt az emberi könyörületességnek. Az 1993. április 16-i megállapodás mintha semmit sem jelentett volna. A Ratko Mladic, Safer Halilovic, vala­mint Philippe Morillon által aláírt dokumentum ellené­re a srebrenicai védett zónában 1993. május 9. és 1994. szeptember 20. között megöltek 46 embert, 85-öt meg­sebesítettek, 39-en eltűntek. A szélesebb védett zónában felgyújtottak 81 falut, megsemmisítettek 27 dzsámit, föl­dönfutóvá tettek 22 ezer embert, több mint 3 ezren el­tűntek és több mint 1800-an megsebesültek (AIIZ, 1994). Mindezek mellett a szerb csapatok folyamatosan betörtek a térségbe, katonai, mediális és más eszközökkel is provo­kálták, rettegésben tartották az ott élő lakosságot.

Az 1994-es esztendőt is nélkülözésben és rettegés­ben töltötték a srebrenicai és zepai védett zóna lakosai, de a szerbek - fenntartva a védett övezetekre gyakorolt folyamatos nyomásukat-, taktikát váltottak, és a harci te­vékenységeiket főként a fővárosra, Szarajevóra, valamint Bihacra és Garazdéra összpontosították. Ezzel mindenek­előtt azt szerették volna elérni, hogy területileg és etnikai­lag is megosszák az országot.

AZ 1994-ES ÉV ESEMÉNYEI

Az 1994-es év Bosznia-Hercegovina jövője szempontjából is különösen jelentős volt. A háborús események terüle­ti és hadviselési intenzitása is hullámzott, de nem szűnt meg. Ellenkezőleg, a katonai és politikai cselekmények pontosan előre jelezték, hogy a háborúnak, az etnikai tisz­togatásnak, a területfoglalásoknak még nincs vége.

Jórészt amerikai közvetítéssel és irányítással, de ENSZ- részvétel mellett, a boszniai horvátok és boszniai bosnyá- kok az egymás elleni hadviselési folyamatok megszünte­tését és lezárását jelentették be. A bosnyák kormány és a boszniai, nagyrészt a hercegovinai területeken élő hor­vátok, 1994. február 23-án a tárgyalások befejeztével kö­zös megállapodásban rögzítették ezt. Valamivel később, ugyancsak amerikai közvetítéssel és az ENSZ részvételé­vel 1994. március 18-án megszületett az ún. Washingtoni Egyezmény Bosznia-Hercegovina Föderáció létrejöttéről. A volt Jugoszlávia, a Jugoszláv SZSZK egyik volt tagköztár­sasága Bosznia-Hercegovina már korábban, 1992. április 5-én függetlenné vált, de ez nem jelentett igazi és valósá­gos függetlenséget az ország számára. A fennálló állapo­tok miatt nem is igazán lehetett valóságos függetlenségről beszélni. A washingtoni megállapodást követően, 1994.

47

március 30-án döntés született Bosznia-Hercegovina al­kotmányáról is, ami aztán majd később az ún. Daytoni Bé­keszerződéssel változni fog. Az egyik legfontosabb, Bosz­nia-Hercegovina jövőjét döntően befolyásoló esemény az ismét csak jórészt amerikai „bábáskodással", az ún. Kon­takt Csoport által előterjesztett béketerv volt, 1994. július 4-én. Ennek értelmében Bosznia-Hercegovina mint önálló állam megmaradna, de az országot valójában felosztanák a boszniai entitások, a bosnyákok, a szerbek és a horvátok között. Ily módon az ország területének 51%-a bosnyák- horvát irányítás alá kerülne, míg a fennmaradó 49%-on a szerbek vennék át az igazgatást a terület felett. Ezek az elképzelések és tervek a háború befejezését követően, 1995-ben visszaköszönnek majd a Daytoni Békeszerző­désben.

Az 1992-es októberi Mazowiecki-féle jelentés már vi­lágosan és egyértelműen a háború céljaként az etnikai tisztogatást jelöli meg. Az 1994-es májusi ENSZ Biztonsági Tanácsi Bassiouni-féle jelentés Tadeusz Mazowieckinek az Emberi Jogi Bizottság volt speciális képviselőjének a ko­rábbi megállapításait is alapul véve megállapította, hogy nem kontrolion, ellenőrzésen kívüli csoportok, bandák hajtották végre az etnikai tisztogatást, hanem azt szer­vezetten, módszeresen és előre eltervezett módon vitték végbe (Carla dél Ponté, 2005).

Szervezett és előre eltervezett módon akadályozták a szerbek a nemzetközi erőket és nem csupán a bosnyáko- kat. A nemzetközi előírások ellenére gyakran előfordult az, hogy a szerbek nem engedték be a nemzetközi erő­ket, megtámadták és elvették az élelmiszer-, gyógyszer-, üzemanyag- és más szállítmányokat is. A NATO állam- és kormányfőinek 1994. január 10-14. között megtartott ta­nácskozásán felvetődött annak a lehetősége, hogy ameny-

48

nyiben a szerbek továbbra is akadályozzák a nemzetközi erőket a tevékenységükben és szabad mozgásukban, a NATO légitámadásokkal vá­laszol ezekre az akciókra. Boutros Ghati, az ENSZ fő­titkára 1994. január 19-én Hágában, Ruud Lubberes holland miniszterelnök fel­vetésére, miszerint az ENSZ jóváhagyásával mérjenek légi csapást a szerbekre, ki­térő választ adott, illetve azt

mondta, hogy ez a kérdés a Biztonsági Tanács hatásköré­be tartozik. Boutros Ghali Ruud Lubbersnek később azt is mondta, hogy a légierő bevetésében ebben a helyzetben ő maga, illetve az ő megbízottja, Yasushi Akashi is dönthet (Honig-Both, 1997). Ghali kissé ellentmondásos megköze­lítése a problémát illetően jól jelzi nem csak az ENSZ vezetésének a bizonytalan­ságát e kérdést illetően, ha­nem azokat a háttéralkukat is, amelyek mindenekelőtt a franciák, az angolok, az oro­szok és az amerikaiak között zajlottak.

Miközben nemzetközi szinten egymást érték a Bosznia-Hercegovina jövő­jéért folytatott tárgyalások, a helyszínen, Bosznia-Her- Boutros Ghali

Yasushi Akashi

49

cegovinában tovább foly­tak a véres események. Az 1994-es év első nagyobb létszámú, civil emberen el­követett gyilkosságát a szerb katonák a Zepát Srebreni- cával összekötő úton követ­ték el februárban, amikor lesből támadva több tucat fegyvertelen embert öltek meg (Nuhanovic, 2005).A gyilkosságokat nem volt, aki megakadályozza, a nem­zetközi erők elhelyezése és fegyverzete paradox módon (Nuhanovic, 2005) volt meg­oldva. Tuzla elővárosi részében tíznél több Leopárd típusú, dán felügyelet alatt álló tank állomásozott, de Srebrenica környékére ebből nem jutott, mint ahogyan a repülők el­len bevethető géppuskák vagy a TOW típusú rakéták is a Tuzla környéki területeken lettek elhelyezve.

Az 1994-es esztendő előkészítése volt az 1995-ös srebrenicai mészárlásnak. A nemzetközi erők, a nagyobb és kisebb hatalmak ekkorra már pontosan tudták, mi zajlik Bosznia-Hercegovinában. Tudniuk kellett azt is a nemzet­közi erőknek, hogy már a megérkezésük előtt etnikai tisz­togatások, genocídium folyt a térségben. Mint ahogyan azt is tudniuk kellett az ENSZ, a NATO és más szerveze­teknek, hogy emberek ezrei vannak a susicai, vlasenicai, potocari és más fogoly- és koncentrációs táborokban. A táborokban őrzött és megkínzott emberek helyzete ta­lán még rosszabb és kilátástalanabb volt, mint a védett övezetben élőké. A szinte rabszolgasorsba taszított embe­rek a fogoly- és koncentrációs táborokban általában ne­

Ruud Lubberes

50

mekre elkülönülten éltek. Zömmel férfiakkal voltak tele ezek az életre alkalmatlan hangárok, raktárépületek, bir- kaakolok, de voltak a fogvatartottak között szép számmal nők és gyerekek is (Gyurok-Milivojevic-Pörös, 1993). Ami szörnyűséget és embertelenséget el lehetett követni eze­ken az embereken, azt velük szemben elkövették a szerb katonák, rendőrök, önkéntes háborúskodók. A verések, az étel-, italmegvonás, az erőszakoskodások mindenna­pos eseménynek számítottak. Gyerekeket, kislányokat, kisfiúkat, terhes anyákat erőszakoltak meg számtalanszor. A fogvatartottaktól megtagadták az alapvető orvosi, egészségügyi és higiénés ellátásokat. Mindezek mellett válogatott és szörnyűséges kínzásokkal gyötörték a tábor­lakókat. Sokan veszítették életüket ezekben a fogoly- és koncentrációs táborokban, többük sorsa ma sem ismert.

Mindezek mellett a szerb erők többször, de néhány al­kalommal a bosnyák katonák is, foglyul ejtették a nemzet­közi erők katonáit. A nemzetközi katonák, főként hollan­dok foglyul ejtése szinte minden esetben az erőfitogtatás, a zsarolás és a különböző alkuk előhívása érdekében tör­tént. A NATO 1994 novemberi udbinai légitámadását kö­vetően 70 holland békefenntartót ejtettek foglyul a szer- bek. A fogva tartott holland katonákat meglátogatta Ratko Mladic, majd egy hét elteltével a diplomáciai alkuk ered­ményeként a szerbek sértetlenül engedték el az összes holland nemzetiségű, a holland kontingenshez tartozó ka­tonát.

A szerbek mindent bevetettek, hogy folyamatos féle­lemben, rettegésben tartsák a civil lakosságot, de magu­kat a nemzetközi erők kötelékében szolgáló katonákat is. A szélsőséges viszonyok ellenére is tudta és használta is a propagandát, a médiát a szerb hadvezetés. A történelem során számos példát tudunk arra, hogy a háborúban levők

51

miképpen használták a propaganda eszközeit, a médiát. Adolf Hitler is élt a propaganda lehetőségével és eszközei­vel a hatalom megszerzése során, de jól használta a tö­megkommunikációs eszközöket a fasisztoid céljai elérése kapcsán is. Ezekkel az eszközökkel a szerbek is kiválóan éltek. Főként a rádiós propagandát használták, de éltek a televíziós lehetőségekkel is, valamint komoly szerepet kaptak a szórólapok és egyéb propagandanyomtatványok. Ezeken a lapokon, nyomtatványokon a védett övezet la­kóit arról próbálták meggyőzni, hogy ők - mármint a szer- b e k-jo b b életfeltételeket biztosítanak számukra, mint a saját vezetőik. A propagandaanyagok inkább burkolt, mint nyílt fenyegetéseket is tartalmaztak, gyakran szándékosan összemosva és elferdítve az események és tények objek­tív és szubjektív valóságtartalmát és relevanciáját (Kurtic, 2000). Továbbá, ezek a propagandaanyagok egy része fél­remagyarázva a durkheimi bűnözést, mint normális jelen­ségtételt, azt próbálták meg igazolni, hogy amit tesznek, az nem bűntett, hanem ellenkezőleg, a közösségi érzelme­ket erősíti, és az erőteljes fellépésük azt a célt szolgálja, hogy az egyéneknek előlük addig elzárkózó tudatát áthas­sa (Durkheim, 1960).

A pszichiáter szakképesítésű Radovan Karadzic vélhe­tőleg ismerte a durkheimi tanokat, de kétséges, hogy ő maga személyesen készítette volna el ezeket a propagan­daanyagokat. Ő stratéga volt, a háborús és emberiség el­len elkövetett bűnök egyik fő kitervelője. Ezek a propa­gandafeladatok másokra vártak, Karadzicná\, Mladicná\ jóval alacsonyabb beosztású és rangú emberek voltak a kivitelezői az ilyen jellegű feladatoknak. Közülük az egyik ismertebb személy, aki tevékenyen vett részt a propagan­daanyagok elkészítésében és kiszórásában, egy Zivcmovic nevű parancsnok volt, aki több katonai divíziót is irányí-

52

Dávid Owen és Cyrus Vance

tott és aki orosz segítséggel érkezett a srebrenicai szabad területre (Sabic, 2008).

A Vance-Owen-terv (Honig-Both, 1997) 1994-re vég­leg köddé vált, de már jóval korábban világossá tették a szerbek, hogy nem járulnak hozzá, hogy a tíz körzet, öve­zet egyikének, a tuzlai körzetnek legyen része Srebrenica, megőrizve muszlim többségét.

Srebrenicát és Zepát 1995 júliusában a mészárláso­kat követően a szerbek elfoglalták; legyilkoltak több mint 8 ezer muszlim férfit, sok száz nőt és gyereket. Elüldöztek közel 25 ezer muzulmán nőt, ezrével zártak koncentrációs táborokba bosnyákokat, boszniai muszlim vallású embe­reket. Srebrenica elfoglalása után gyújtogattak, elsősor­ban muszlim műemlékeket, sírokat tettek tönkre, és kira­boltak mindent, ami még megmaradt az évekig szenvedő, nélkülöző, elszigetelt városban. Az embernek nevezett élőlény bebizonyította, hogy semmilyen más élőlényhez nem hasonlítható módon tud viselkedni, hogy nem képes tanulni és okulni a saját fejlődéstörténetéből, hogy ölni,

53

gyilkolni képes, csak azért, mert azt hiszi, hogy ő különb a másiknál. A délszláv háborút, a horvátországi és boszniai gyilkos ámokfutást, Srebrenicát, Zepát, Szarajevót, Tuzlát, Vukovárt és sok más tragikus eseményt lezárt ugyan az 1995. november 1-21. között megtartott daytoni konfe­rencia, de nyitva hagyott számos morális, etikai, az emberi humánummal és felelősségvállalással összefüggő kérdést.

A DAYTONI BÉKESZERZŐDÉS

A Daytoni Békeszerződés alapján az egykori muszlim többségű város, Srebrenica az ún. Republika Srpskához, a boszniai szerbek sajátos közigazgatási, területi, politikai egységéhez került, Zepával egyetemben.

A srebrenicai vérengzés, tömeggyilkosság, genocídium talán ráébresztette az európai országokat, mindenekelőtt a vezető hatalmakat, az Amerikai Egyesült Államokat, Oroszországot és másokat is, hogy ennek a borzalomnak véget kell vetni. Elsősorban amerikai közvetítés révén az USA Ohio államában, a Wright-Patterson légibázison, Dayton városában megköttetett a Daytoni Békeszerződés (Dayton Agreement), amelynek mindenekelőtt az volt a feladata és szerepe, hogy lezárja a délszláv, a boszniai há­borút, valamint konkrét javaslatai révén biztosítsa és ga­rantálja a háborút követő politikai, társadalompolitikai rendezést (Gyúrok, 2009). A konferenciát 1995. novem­ber 21-ig tartották, magát a békeszerződést ünnepélyesen 1995. december 14-én Párizsban, az Élysée-palotában ír­ták alá. A békeszerződés egyik legfontosabb eleme, hogy az aláíró felek elismerik egymást szuverén államként, va­lamint, hogy azt követően vitáikat nem háborúval, hanem békésen rendezik.

55

Valójában tehát ez a sajátos jogi és politikai doku­mentum, a Daytoni Békeszerződés nem csak a fegyveres konfliktust, a háborút zárja le a volt délszláv állam egykori tartópillérei, a szerbek, a horvátok és a bosnyákok között, hanem egyben különleges alkut is jelent a római katolikus horvátok, az ortodox, pravoszláv keresztény szerbek és az iszlám vallásé muzulmánok között.

A Daytoni Békeszerződés számos sajátosságainak egyi­ke, hogy a megállapodás fő elemeként Bosznia-Hercego­vina léte alapjainak megteremtésével egyetemben az al­kotmány feladatait és funkcióit is betölti. Az alkotmány második cikkelyének elfogadásával a felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye a bosznia-hercegovinai föderációban elsőbbséget élvez minden más jogszabállyal szemben.

A daytoni keretmegállapodás a békéről nem csak a békemegállapodást részletezi, hanem a háború utáni, új Bosznia-Hercegovina állam felépítését, struktúráját is részletesen szabályozza. Az állam területét a megállapo­dás két országrészre osztotta. A muzulmán-horvát rész az ország 51%-át fedi le, míg a szerb entitás, a Republika Srpska a föderáció 49%-ára terjed ki. A két közigazgatási, jogi és politikai egység természetes része a boszniai föde­rációnak, de emellett igen kiterjedt jogkörökkel rendelke­zik, egyebek mellett a saját alkotmány, alkotmánybíróság, parlament, államfő és egyéb intézményi-szervezeti kere­tek megteremtését is biztosítja a Daytoni Békeszerződés. A keretmegállapodás alapján a föderációnak kétkamarás a parlamentje, honvédelmi egysége, a rendőrség közös. Valójában tehát a Daytoni Békeszerződés számos doku­mentumból, önállóan is működőképessé tehető elemből áll. A több mint 20 megállapodást rögzítő szerződés né­hány jelentősebb eleme a következő:

56

- megállapodás a békés megoldás katonai elemeiről;- megállapodás a regionális stabilizációról;- megállapodás az etnikai határvonalakról és a hozzá

kapcsolódó kérdésekről;- megállapodás a választásokról;- megállapodás a menekültkérdésről és migránsokról;- megállapodás a Bosznia-Hercegovinai Föderáció

létrehozásáról;- megállapodás a nemzetközi rendőri erőkről;- megállapodás a NATO-csapatok státuszáról Boszniá­

ban;- megállapodás a döntőbíróságról;- megállapodás az alapvető emberi jogokról;- megállapodás az intézmények, a jogi intézmények lét­

rehozásáról.

A Daytoni Békeszerződés megállapította Bosznia-Her­cegovina, mint szövetségi állam irányító testületét, az államelnökséget, a nemzetiségi és vallási hovatartozás szerinti, rotációban egy­mást váltó elnök szerepét és feladatát, szabályozta az országban levő nemzetkö­zi jogi, politikai és katonai erők, intézmények, szerve­zetek szerepét, befolyását és kompetenciáit.

A Daytoni Békeszerződés végrehajtása kapcsán szá­mos probléma merült fel, közülük több olyan, ame­lyet már a tárgyalások so­rán nagy biztonsággal meg Richard Holbrooke

57

lehetett jósolni. Kiderült, hogy a véres háború után nem is olyan egyszerű sem az együttélés, sem a különélés. Ahogyan azt többen, így Richard Holbrooke, az Amerikai Egyesült Államok diplomatája, a békekonferencia elnöke is többször jelezte, örül a béketárgyalásoknak, de a végre­hajtás egyes elemeit tekintve szkeptikus.

Mára beigazolódtak Holbrooke meglátásai, pozitív lá­tásmódja és a szkepszise egyaránt. Megszűnt az öldöklés, de maga az ország, Bosznia-Hercegovina nem úgy műkö­dik, ahogyan egy 21. századi európai államnak működnie kellene. Túl sok a kétely és túl sok az aggály az ország egy­séges működését illetően. A megosztott és felosztott or­szág így aligha tud rövid időn belül felzárkózni az európai integrációs folyamatokhoz. Persze nagy kérdés, akarja-e Európa, hogy Bosznia-Hercegovina, a balkáni térség, a ke­leti világ és kultúra, valamint a nyugati civilizáció egykori folyosója és összekötője részese legyen-e ennek a főként gazdasági érdekek mentén formálódó új Európának? És nagy kérdés az is, okult-e Európa, az USA és a világ a dél­szláv háború szörnyűségeiből, tud-e úgy politizálni, hada­kozni, hódítani, hogy a saját érdekei és szempontjai mel­lett más szempontokat és érdekeket, esetleg a leginkább érintettek szempontjait és érdekeit figyelembe vegye? Erre a kérdésre mind a mai napig nem tudjuk biztosan a választ. A tények alapján inkább az látszik, hogy az európai nagyhatalmak, az amerikaiak és több más nagyhatalom vajmi keveset értett meg a délszláv háborúból, megrázta ugyan a lelkét Srebrenica, de az ebből remélt vagy várt erkölcsi, cselekedeti és egyéb következmények nem sokat változtak a korábbi, háború előtti állapotokhoz képest.

A Daytoni Békeszerződés, a konferencia résztvevői kö­zül többen elhunytak. Meghalt Franjo Tudman horvát, Alija Izetbegovic bosnyák és Slobodan Milosevic szerb el-

58

nők is. Eltávozott az élők sorából Richard Holbrooke béke­közvetítő is, az Amerikai Egyesült Államok képviselője. Az említett politikusok mindegyikének jól ismert a szerepe és felelőssége, mint ahogyan ismert a békekonferencia többi résztvevőinek a szerepe is.

Slobodan M ilosevic, A lija izetbegovic és Franjo Tudman

Közöttük jelentősebb szerepet az alábbi személyek töltöttek be: Oroszország képviseletében Igor Ivanov kül­ügyminiszter, Warren Christopher, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, Cári Bildt, az Európai Unió különleges megbízottja, Wesley Clark, az Amerikai Egye­sült Államok és Arundell Dávid Leakey, az Egyesült Király­ság tábornokai. Sajátos eleme még a Daytoni Békeszer­ződésnek az is, hogy Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Horvátország államfői mellett a békéről szóló általános keretmegállapodást aláírta még a boszniai szerbek mes­terségesen létrehozott társadalmi formációja, a Republika Srpska is. Bizonyosan mindenki tudta, hogy meglehető­sen groteszk lett volna, ha a boszniai szerbek, a Republika Srpska képviselői is Párizsban írják alá a megállapodást,

59

ezért erre a Szarajevóhoz közeli Palában, a boszniai szer- bek központjában került sor. Nem kétséges, hogy a Daytoni Békeszerződés lezárta a délszláv, a boszniai háborút. Az ál­talános keretmegállapodás szerepe rendkívül nagy a béke megteremtésével kapcsolatosan, az öldöklés és gyilkossá­gok tervszerű, szisztematikus megszüntetését illetően, de sok kérdést nyitva hagyott, és ezek megoldását elodázta és rábízta a következő generációra vagy generációkra.

A SREBRENICAI ESEMÉNYEK KRÓNIKÁJA

Az 1993. április 16-án, az ENSZ-határozatot követően két nappal már a helyszínen, Srebrenicában voltak az első bé­kefenntartó katonák. A határozat értelmében a békefenn­tartók félévente váltották egymást a srebrenicai és zepai biztonsági övezetben. Az ENSZ 819. számú határozata értelmében 1995. január 1-jén a kanadai békefenntartó egységet a holland Dutchbat-különítmény váltotta fel.

A hollandok nem kaptak a kanadaiaktól olyan valósá­gos helyzetértékelést, amelynek alapján szembesülhettek volna az objektív valósággal. Mindezek ellenére a védett övezetben való ENSZ-jelenlét igen alapos és tényszerű helyzetfelmérést és helyzetfelismerést is indokolttá és szükségessé tett volna. Életek és értékek múltak ezen a mulasztáson is. Mint ahogyan az is rossz helyzetfelisme­résnek és súlyos következményekkel járó mulasztásnak bizonyult, hogy az ENSZ békefenntartói nagyrészt könnyű­fegyverzettel érkeztek a védett zónába. Az 1995-ös év leg­elején ez nagyon komoly katonapolitikai tévedés és hiba volt. A rossz katonapolitikai és stratégiai helyzetfelismerés mellett a nemzetközi erők alulértékelték azt a katasztrofá­lis humanitárius, egyészségügyi, élelmezési helyzetképet is, ami a védett övezeten belül mindennapi realitás volt.

61

Az első nagyon komoly intő jel, ami arra engedett kö­vetkeztetni, hogy a szerbek végrehajtják tervüket, és el­foglalják Srebrenicát, 1995 februárjában következett be, amikor is a boszniai szerb hadsereg katonái elfoglalták a zóna északnyugati részének egyik legjelentősebb straté­giai pontját, a Banderiját. A környező települések lakói,

A Dutchbat-különítm ény Potocariban

mindenekelőtt a közeli suceskaiak rettegve figyelték az eseményeket, és félelemmel teli kétségeiket hangoztat­ták, hogy mi lesz velük, ha már most nem tudtak közbe­lépni a nemzetközi erők.

A Bosznia-Hercegovinában feladatot teljesítő ENSZ- erők, az UNPROFOR parancsnoka 1995. március 7-én Srebrenicában találkozott M la d ic tábornokkal, aki ezen a tanácskozáson értésére adta a nemzetközi erőknek és a

62

világnak, hogy a szerb csapatok nem állnak meg a védett övezetnél. Cinikus módon a boszniai szerb tábornok azt is megígérte, hogy a katonai támadások ellenére vagy pon­tosabban mellett megvédik a civil lakosságot. Még ugyan­ebben a hónapban Radovan Karadzic, a boszniai hadse­reg főparancsnoka kiadta 7. számú parancsát, amelyben arra utasította a hadsereget, hogy minél előbb válassza el fizikailag Zepát Srebrenicától, hogy az UNPROFOR-erők távozása esetén Jador fedőnév alatt katonai hadműve­lettel elvégzi a védett övezet megtisztítását a muzulmán erőktől, és ezzel teljesen felszabadítja a podrinjei térséget (Sabic, 2008). A katonai hadműveletek végrehajtása mel­lett Radovan Karadzic ebben a rendeletében is megparan­csolta, hogy a felettes katonai és állami irányítás segítsé­gével arra kényszerítsék az UNHCR (United Nations High Commission fór Refugees) szervezetét, hogy csökkentsék a menekülteknek és civileknek szánt adományokat, továb­bá, hogy mérsékeljék az UNPROFOR logisztikai támogatá­sát (AIIZ, 1995).

A bosnyák hadsereg sem maradt teljesen tétlen, bár akcióit nem elsősorban Srebrenica és Zepa környéké­re összpontosította, hanem mindenekelőtt a Szarajevó és Tuzla környéki állásokat védték 1995 kora tavaszán. A boszniai eseményekre hatással voltak a horvátorszá­gi történések is. A horvátországi háború tovább bonyo- lódása egészen biztosan átterjedt volna néhány boszniai területre is, ezt jelezték a Bihac környéki események is. Valójában tehát igen instabil helyzet állt elő 1995 első fe­lére a horvát és a bosnyák területeken egyaránt. Az angol Rupert Smith parancsnok jól látta ezt az instabil helyzetet, részleges megoldására voltak is tervei, de ezek elakadtak az ENSZ és a NATO sajátos érdekviszonyainak és bürokra­tikus rendszerének hálójában.

63

A Srebrenica és Zepa védett övezetben folyó esemé­nyek összefüggésben álltak más boszniai katonai, kato­napolitikai és diplomáciai eseménnyel. A boszniai szerb hadsereg egy jól szervezett, irányítható és fegyelmezett hadsereg benyomását keltette, és leggyakrabban úgy is viselkedett. Fegyverzete is megfelelő volt az általa válasz­tott hadviseléshez. Aligha valószínű, hogy terveit, akcióit és tetteit ne osztotta volna meg egyes belgrádi katonai és politikai körökkel. A boszniai szerb hadsereg és rendőrség, valamint más félkatonai szervezetek erősek és szervezet­tek voltak, de Belgrád segítsége nélkül - az embargó elle­nére is - utánpótlásuk nagy részét bizonyosan nem tud­ták volna fedezni. A boszniai szerb hadsereg mindenféle embertelen és szörnyű tettei is gyakorta számíthatott az akkori hivatalos szerb politikai, szellemi és egyházi elit egy részének támogatására és szolidaritására. A szolidaritás mint etnikai összekötő kapocs jelent meg ebben az eset­ben (Maric, 1998). A bosnyákok is kaptak segítséget és tá­mogatást több iszlám országtól, de ebben az esetben ez inkább politikai, vallási, morális alapon történt, az etnikai kötődés mint sajátos támogató faktor alig vagy egyáltalán nem játszott szerepet (Saltaga, 1998). A srebrenicai vé­rengzés kivitelezésében szerbiai önkéntesek is részt vet­tek, kisebb létszámban muszlim országokból is érkeztek önkéntesek Boszniába, a bosnyákok oldalán harcolni, de a srebrenicai és zepai védett övezetben nem ismert, és ki­csi annak a valószínűsége, hogy részt vettek volna annak védelmében.

Az 1995-ös év tavaszának végén, a nyár elején a szer- bek többfrontos harcot folytattak Bosznián belül. Egyre magabiztosabbá és agresszívebbé váltak, nem csupán a muszlimokkal, hanem az ún. kéksisakos ENSZ-békefenn- tartókkal szemben is. Talán maguk is elhúzódónak tartot-

64

ták már a hosszan tartó háborút, és meg voltak győződve arról, hogy rövid időn belül számukra sikeresen fejezhetik be az öldöklést, a területszerzést és az etnikai tisztogatást. A szerb csapatok 1995 nyár elején a korábbinál is kevés­bé vették komolyan a védett zónákra vonatkozó, általuk is aláírt megállapodásokat. Szinte valamennyi védett öveze­tet támadták, időszakosan és folyamatosan fenntartották az agressziót. Ha nem is jelentett fordulópontot a bosz­niai háborúban, de lényeges esemény volt a NATO légitá­madása 1995. május 25-én, 16 óra után nem sokkal két szerb katonai hadállás ellen, Pale közelében. Egy nappal később, mivel a szerbek nem tettek eleget Smith ultimá­tumának, ezért a NATO újabb légitámadást hajtott végre, délelőtt 10 óra után, immár hat, fegyvereket és lőszert rej­tő bunker ellen. A szerb csapatok 1995. május 25-én este hét óra után szándékos és célzott tömeggyilkosságot haj­tottak végre Tuzla városában. A város központi találkozó- helyét, az ott összegyűlő, főként fiatalokat támadták meg a környező hegyekből (Komaric, Holilovic, Susic, 1996). A szerbek által kilőtt gránátok 71, főként fiatalkorú fegy­vertelen embert megöltek és további, közel 150 embert sebesítettek meg, többeket életük végéig nyomorékká téve.

A május végi NATO-légitámadások után a szerbek a ko­rábbi gyakorlatot folytatva ENSZ-katonákat ejtettek fog­lyul. Május végére a szerbek fogságában több mint 300 ENSZ-katona és alkalmazott volt. Május 28-án a gorazdei enklávé területén 30 brit katona került szerb fogságba. A szerbek fogolyejtési akciói nyilvánvalóan összefüggtek a NATO-csapásokkal és a szerbek általános előrenyomulási terveivel. A NATO légicsapásai ellenére a tagállamok nem tűntek igazán magabiztosnak, ami a háború további me­netét illeti. Ezt támasztja alá a NATO külügyminisztereinek

65

1995. május 30-i tanácskozása is, amelyet a volt Jugoszlá­viában zajló háború okán hívták össze. Ezen a megbeszélé­sen sem történt lényeges előrelépés a NATO-taktikában és -stratégiában, pedig már nagyon közel volt a srebrenicai tragédia ideje. Egy nem túl határozott és jórészt általános­ságokat megfogalmazó nyilatkozat hangzott el mindössze­sen ezen a május végi NATO külügyminiszteri tanácskozá­son, ami arra utalt, hogy mit is tervez a katonai szövetség a volt Jugoszláviában. Ebben a NATO az alábbiakat fogal­mazta meg:

„Készen állunk arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk az ENSZ békefenntartó erőinek erősítésével kapcsolatosan azért, hogy csökkentsük a sebezhetőségüket és erősítsük a reagálási és tevékenységi képességüket." (Honig-Both, 1997) Az kétségtelen és egyértelmű, hogy 1995 júniusa úgy köszöntött be a térségben, hogy a zónán belül élők érezték és talán tudták is, az övezeten kívül levők, a szer- bek pedig biztosan tudták, hogy bevonulnak és megsem­misítik Srebrenicát. Az ENSZ-erők saját magukat próbálták megvédeni. Kevéssé törődtek eredeti feladatukkal és kül­detésükkel, a lakosság megóvásával.

A NATO álláspontja ambivalens volt, ez kitűnt a május végi konferencián is. Június 4-én a bosnyák és szerb ha­táron fekvő boszniai Zvronik városában 1995-ben találko­zott egymással Ratko Mladic és Bemard Janvier, a volt Ju­goszláviában állomásozó ENSZ-erők francia nemzetiségű főparancsnoka. Janvier és Mladic megállapodott abban, hogy a szerbek elengedik a foglyaikat, közöttük több fran­cia ENSZ-békefenntartót, továbbá megígérte Mladic azt is, hogy a jövőben nem támadják meg az ENSZ-katonákat és az ENSZ-állásokat. Viszonzásként Janvier azt mondta, hogy az alku megvalósulása esetén az ENSZ nem járul hozzá majd ahhoz, hogy a NATO repülőgépekről támadja a szerb

66

erőket. Rupert Smith tábornok nem értett egyet Janvier és Mladic sajátos megállapodásával, és meghazudtolva az angol hidegvérről terjengő mítoszokat, sokkal erőtel­jesebb fellépést sürgetett a szerbek ellen. A francia főtiszt erre a következőket válaszolta: „A szerbek számára az len­ne a legelfogadhatóbb, ha az emberek elhagynák az enk- lávét" (Jagger, 1995). Aligha kétséges, hogy Janvier nem a védett övezet biztonságát tartotta elsődlegesnek, hanem talán úgy vélte, hogy a muzulmán civilek és katonák beál- dozhatóak az ő saját elképzelése megvalósításáért.

Talán azt is hihette, hogy az öldöklés így majd kisebb mértékű lesz. Amennyiben ezt gondolta, akkor a kato­nai és emberi, morális előrelátása cserbenhagyta. Ha vi­szont nem hagyta cserben sem a katonai, sem a morális előrelátása és helyzetfelismerése, úgy személy szerint ő is legalább erkölcsi felelősséggel tartozik mindazért, ami Srebrenicában történt.

Nem csaklonv/emek, de más vezető katonai tisztséget betöltő békefenntartónak is pontosan tudnia kellett vagy

tudnia kellett volna, hogy mi történt 1991-ben és 1992-ben Bijeljinában, Zvor- nikban, Bratunacban, Vla- senicában és néhány más boszniai településen. Ami­kor a jugoszláv néphadse­reg tankjai felsorakoztak a Drina folyó hídjain és ami­kor Árkán gárdája, Vojislav Seselj Fehér sasai, valamint más önkéntesek és tartalé­kosok is csatlakoztak hozzá­juk, továbbá, amikor mind-

67

ez szövetkezett a boszniai szerb erőkkel, már a nem katonai és politikai straté­gák is tudták, mire készül­nek valójában a szerb erők.

Zvornik városának meg­támadásával 1992-ben meg­kezdődött a bosnyákokkal szembeni tömeges exodus (Sabic, 2008). A hágai bíró­ság megállapította, hogy a genocídium Bosznia-Herce­govinában 1992-ben kezdő­dött, és 1995-ben ért véget.

Az 1995-ös tárgyalások Mladic hadserege és az ENSZ-erők között a védett öve­zetben élők szempontjából szinte semmilyen eredmény­nyel nem jártak. Eredményként mindösszesen azt lehet elkönyvelni, hogy a szerbek a különböző alkuk eredmé­nyeként elengedték az ENSZ kötelékébe tartozó túszaikat.

A srebrenicai és zepai védett zónában több nemzetkö­zi szervezet is tartózkodott 1995 júniusában-júliusában. Mindegyiküknek az volt a feladatuk, hogy ki-ki a saját esz­közeivel segítse az övezet lakosait. A háborús körülmé­nyek, a nem kielégítő kommunikációs erőtér kialakítása, az egymás közötti elégtelen koordináció, esetenként a rossz helyzetfelismerés, a legjobb szándék ellenére is ke­vés eredménnyel járt. Nem kétséges, hogy a térségben je­lenlevő szervezetek azért érkeztek oda, hogy segítsenek az agressziót elszenvedő embereken, hogy mentsék az emberi és épített értékeket, hogy fajra, nemre, vallásra, nemzetiségi származásra való tekintet nélkül segítsenek a sebesülteken, mindazokon, akiknek erre szükségük van.

68

Hat olyan nemzetközi szervezet (Nuhanovic, 2005) volt je­len 1995 nyár elején a zónában, amelynek fontos szerep jutott az eseményekben. Ezek a következők voltak:

- UNPROFOR: az egység központja Hobbat 3, a potocari akkumulátorgyár telephelyén lett elhelyezve. Az egy­ség 13 különböző helyszínen, megfigyelőponton telje­sített szolgálatot.

- UNMO: az ENSZ katonai megfigyelői ketten voltak, a városi postán helyezték el őket. Munkájukat két tol­mács segítette.

- UNCIVPOL: az ENSZ civil rendőrségét ebben az időszak­ban Srebrenicában csak egy helyi tolmács képviselte.

- MKCK: a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát Srebreni­cában egy tolmács, összekötő ember képviselte. Az MKKCK központja Bijeljinában volt. Korábban a szer­vezetnek voltak képviselői Srebrenicában is, de ezeket 1994 végén visszarendelték a bijeljinai központba.

- UNHCR: ennek az ENSZ-szervezetnek a fő feladata a menekültkérdés kezelése, de Srebrenicában 1995 ele­je óta nem tartózkodott egy UNHCR-es alkalmazott sem. A szervezet képviselője az 1993-1994-es időszak­ban még jelen volt a városban, de 1995 júniusában- júliusában csak a tolmács - aki egyben a sofőri és ösz- szekötői feladatokat is ellátta - képviselte a szervezetet Srebrenicában. Ebben az időben az UNHCR központja a szerb fővárosba, Belgrádba volt telepítve.

- MSF: az Orvosok Határok Nélkül központja a városi kór­házban volt Srebrenicában. Itt két orvos, egy német és egy ausztrál doktor dolgozott. Ennek a szervezetnek a központja szintén Belgrádban volt. A két külföldi orvos mellett néhány hazai orvos és több kisegítő személy­zet, tolmács, sofőr is dolgozott az MSF szervezésében Srebrenicában, 1995 júniusában és július első felében.

69

A védett övezetben a biztonságot felügyelő hol­land katonák létszáma nem érte el az 500 főt. Közülük is többen az orvosi, logisztikai és egyéb, háttérszemélyzet­hez tartoztak. Maguk a hol­landok és természetesen az őket odaküldő ENSZ is úgy gondolta, hogy ez majd ele­gendő lesz a civil lakosság megvédésére. Az ENSZ és a hollandok is súlyosan téved­tek, és ennek a következ­

ményei Európában a második világháború óta nem látott mészárláshoz vezettek. A védett övezetet védeni kirendelt hollandok, az ENSZ és a NATO 1995. június 2-át követően, miután a szerbek elfoglalták az első, hollandok által őr­zött megfigyelőpontot, még mindig nem reagáltak kellő komolysággal és körültekintéssel az eseményekre. Ezt kö­vetően sem történt semmilyen megerősítése a térségben állomásozó holland csapatoknak. Június 30-án Radislav Krstic, a boszniai szerb hadsereg tábornoka és több más szerb katonai vezető az ún. Drinai szerb hadtestből, talál­kozót tartott, amelyen a Srebrenica elleni támadást, a vé­rengzés konkrét előkészítését beszélték meg.

Július 2-án Zivanovic tábornok, a Drinai szerb hadtest akkori parancsnoka aláírta a „Krivaja-95" fedőnevű pa­rancsot, amely megsemmisítette Srebrenicát, megölte és elüldözte az ott élő emberek nagy részét. Természe­tesen súlyos felelősség terheli Zivanovic tábornokot is, de mire a Srebrenica elleni támadás parancsa az asztalá­ra került, már rég megfogalmazódott Radovan Karadzic,

Radislav Krstic

70

Ratko Mladic és vélhetőleg Slobodan Milosevic fejében. A 7. számú, illetve 7/1. számú GS VRS parancs két külön utasítást tartalmazott. Az egyikben a fegyveres egységek

katonai hadműveleteit írták le, a másikban konkrétan a Srebrenica elleni pontos harci tevékenységet részletezték (.Sabic, 2008). Ezekből az utasításokból az derül ki, hogy a szerbek meglepetésszerű támadást terveztek, hogy en­nek hatására pánikot keltsenek, így teljesen meggátolják a kitörés lehetőségét, és a lehető legszűkebbre vonják a Srebrenica körüli gyűrűt.

71

A SREBRENICA ELLENI TÁMADÁS

Július 6-án, kora hajnalban 3.15-4.00 óra között Srebrenica védett övezetét, magát a védett várost megtámadták a szerb erők. Rakétákkal lőtték a várost, majd ezt követően megindult a gyalogság is a város ellen. A Srebrenicáig ve­zető úton a szerb erők több települést is lőttek rakétákkal, tankokkal. A falvak lakói pánikba estek, többen azonnal elindultak az általuk biztonságosabbnak vélt Srebrenica felé. A holland megfigyelő pontok többsége a zóna dom­bos területeinek tetején volt, ezért ez jó beláthatóságot biztosított a megfigyelők számára. A holland ENSZ-béke- fenntartók jól láthatták, látták és hallották mi történik. Jú­lius hatodikén, a Srebrenica elleni támadás első napján a szerbek fő célpontja még nem maga a város volt, hanem azokat a stratégiai területeket támadták, amelyek elfogla­lásával körülzárhatják és elszigetelhetik Srebrenicát. Ezen a napon a „Foxtrot" ENSZ megfigyelőpontot érte táma­dás. Azért ezt a megfigyelőpontot támadták legerőtelje­sebben a szerbek, mert ez a Jávor-dombon lévő, 836 mé­ter magasan fekvő terület kiváló védelmi pontot jelentett a Srebrenica felé vezető úton. A „Foxtrot" megfigyelő­pontot hét holland katona védte, a támadásokban nem sérültek meg, de az állomás felső része megsemmisült

73

egy tankkal végrehajtott tá­madásban. Tón Karremans, a védett zóna holland pa­rancsnoka minden előjel el­lenére kissé meglepődött az intenzív szerb támadáson. Talán emiatt, talán az ijedt­ség miatt, a választ illetően határozatlan maradt. Való­színűleg úgy gondolta, hogy a szerbektámadása ellenére sem alakult ki vészhelyzet. Tori Karremans diplomáciai, katonapolitikai úton akarta

megoldani az előállt helyzetet, és magyarázatot kért szó­ban, majd szerb kérésre írásban is, a katonai támadásokat, főként a holland megfigyelőpontot ért támadást illetően.

Természetesen telefonon Karremans értesítette a tá­madásról a feletteseit is, felhívta a Szarajevóban levő Nicotai tábornokot. Nicolai elhárította a szerb erőkkel szembeni légicsapás lehetőségét. Azzal érvelt, hogy Cári Bildt, az EU nevében éppen e napon tárgyal Belgrádban Milosevic elnökkel, egyebek mellett arról, hogy Szerbia elismeri-e vagy sem a független Bosznia-Hercegovinát. Mindezek mellett Nicolai tábornok azt is világossá tet­te, hogy az ENSZ, az UNPROFOR nem szívesen bonyoló­dik harci, háborús konfliktusba a szerbekkel. Ugyanezen a napon, 1995. július 6-án este az ENSZ Titkársága New Yorkban tárgyalt a boszniai helyzetről, a gyors reagálá­sú csapatok szerepéről, de paradox módon a szerb erők védett övezet elleni aznapi katonai támadása szóba sem került (Nuhanovic, 2005). A holland honvédelmi miniszté­rium jelentése alapján 1995. július 6-án a 450 holland bé-

Ton Karremans

74

kefenntartó katonából 150-en eltávozáson voltak a védett övezeten kívül. Ebből a jelentésből az is kiderült, hogy a Srebrenica elleni támadás első napján, az UNPROFOR bá­zisát ért ellenséges katonai cselekedet napján nemhogy fegyveres ellenállást nem tanúsítottak a holland katonák, de még egy figyelmeztető lövést sem adtak le az őket megtámadó szerbek irányába.

Július 7-én rossz idő köszöntött a védett övezetre. Sűrű volt a köd, az eső is szitált a kora délelőtti órákig, ami bizonyosan befolyásolta a további támadások me­netét is, de azt teljesen nem akadályozta meg. A védett zónán belül szórványos lövöldözés zaja hallatszott, ezek zömmel kézifegyverektől származtak, de az UNPROFOR közel harminc gránát becsapódását is feljegyezte. Ennek a napnak az egyik legfontosabb eseménye az volt, hogy a szerb katonák bevonultak Potocariba, és elfoglalták az UNPROFOR bázisát, ahol sok bosnyák menekült is tartóz­kodott. Mint ahogyan a „Foxtrot" megfigyelőpontnál, az ENSZ katonái ezúttal sem tanúsítottak semmilyen ellenál­lást. A Potocariba való bevo­nulással szinte egy időben legkevesebb 50 autóbusz és teherautó is megjelent, ami a foglyul ejtett embereket szállította el északnyugati irányba, Tuzla felé, a gyűjtő­táborokba.

Az enklávét védő bos­nyák hadsereg katonái, a szarajevói kormány elégte­len támogatása, a fegyver­zet, főként a nehézfegyver­zet hiánya, valamint a harci Naser Oric

75

tapasztalatok alacsony foka miatt nagyon nehezen tudták tartani magukat, valóságos fegyveres ellenállást nem iga­zán tudtak kifejteni. Naser Őrié, a térség egykori katonai vezetője és sok bosnyák szemében karizmatikus alakja, 1995 júliusában már rég nem tartózkodott a térségben. Ma sem lehet még tudni egészen pontosan, hogy a köz­ponti vezetés miért is hívta vissza Oric parancsnokot.

Naser Őrié helyét, a védett zóna bosnyák katonai pa­rancsnokának helyét Ramiz Beéirevié vette át. Ramiz Beéirevié korábban az UNPROFOR és a bosnyákok közötti összekötő szerepét töltötte be, ezért jól ismerte a szerve­zetet és a katonáit egyaránt.

A július hetedikéi eseménysorozat másik nagyon fon­tos történése, a Kari Bildt-Slobodan Milosevic-Ratko Mladic-találkozó Belgrádban. Ez volt a srebrenicai mészár­lás, a pokolba vezető út második napja, és a két kulcssze­replő, valamint a mellékszereplő egy szóval sem említette Srebrenicát.

A július hetedikéi történések ellenére fontos nemzet­közi szereplő Bildt, Akashi és Karremans sem látott ele­gendő indokot arra, hogy az ENSZ és a NATO lényegesen változtasson a védett öve­zetben történtekkel kap­csolatosan, hogy átértékel­je addigi tevékenységét a térségben. Bildt azt mond­ta az első két nap után:„Fogalmam sem volt arról, hogy Srebrenicában a hely­zet ennyire komoly." Akashi jelentésében, amit az ENSZ Ram iz Beéirevié

76

központjába, New Yorkba küldött, egyebek mellett ezt írta: a bosnyák parancs­nok azt kéri, hogy adjuk neki vissza a korábban be­szolgáltatott fegyvereket".Karremans minden valósá­gos tény ellenére sem hit­te, hogy a védett övezet ko­moly veszélyben lenne, és a következődet jegyezte le a tragédia másnap estéjén:„a cél, hogy provokálják és megfélemlítsék a bosnyák hadsereget és a holland csapatokat" (Honig-Both, 1997).

Július nyolcadikén újra csak ködös volt a reggel, de ez nem gátolta meg a szerbeket, hogy újabb támadást intéz­zenek a védett övezet ellen. Tankokkal és gyalogsággal is támadták az enkláve déli részét, azzal a nyilvánvaló szán­dékkal, hogy közelebb kerülhessenek egy újabb stratégiai ponthoz, a Biljeg-dombhoz, ahol egy újabb holland megfi­gyelőállomás volt békefenntartó katonákkal.

Ugyanezen a napon, július 8-án Potocariból Srebreni- cába érkezett William kapitány és még két másik, alacso­nyabb rangú tiszt, hogy személyesen tájékozódjanak a srebrenicai helyzetről, valamint azért, hogy találkozzanak Ramiz Becirevic parancsnokkal. Alig jártak eredménnyel ezek a tárgyalások. Már korábban is felmerült, de ezen a srebrenicai megbeszélésen újra előkerült annak a kérdé­se, hogy visszaadják-e vagy sem a bosnyákoknak, a bos­nyák hadseregnek a fegyvereket. A fegyverek átadását in­kább William kapitány erőltette, Becirevic nagyon óvatos volt ebben a kérdésben. Az UNPROFOR kérése között sze­

Karl Bildt

77

repelt az is, hogy a bosnyák hadsereg ne gátolja a nem­zetközi erők szabad mozgását a védett övezetben. Ramiz Becirevic ezt megígérte William kapitánynak, de a fegy­verek visszaszolgáltatására vonatkozólag továbbra sem adott egyértelmű választ. A nemzetközi erők tárgyalódele­gációja ezek után, a megbeszéléseket követően azt mond­ta, hogy: „Ramiz Becirevic egy idióta, amiért nem hajlan­dó átvenni a fegyvereket." (Nuhanovic, 2005) Valóban nehezen érthető, hogy Ramiz Becirevic miért habozott még mindig, a Srebrenica elleni támadás második nap­ján. Talán azért, mert nem bízott a saját hadseregében, talán mert a szerb túlerő miatt értelmetlennek tartotta a fegyverek átvételét, vagy talán mert bízott a nemzetközi erőkben, hogy azok majd megvédik az enklávét? Kétség­telen, hogy valamennyi felvetett kérdésnek volt reális va­lóságtartalma, de a probléma ilyetén való kezelése rossz hatással volt az övezet védelmi stratégiájának kialakítása szempontjából.

Egy nappal korábban, július hetedikén a szerb erők már támadták a „Foxtrot" megfigyelőpontot, nyolcadi­kén délután kettő óra előtt nem sokkal tankokkal lőtték az egyik UNPROFOR-bázist. A megfigyelőpont parancsnoka, Frans van Rossum, rádiótelefonon kért engedélyt a felet­teseitől az evakuálásra. Ezt az engedélyt meg is kapták. Az evakuálás egyben azt is jelentette, hogy a hollandok megadták magukat a szerbeknek, akik látszólag elenged­ték őket, mondván, induljanak el Srebrenica irányába. Menet közben megtámadták az autójukat. Két holland katona meghalt, a többiek élve megúszták a szerb kato­nák támadását. Mindezen események ellenére Karremans még mindig úgy gondolta, hogy a szerbek nem töreked­nek a teljes védett övezet elfoglalására, és nem töreked­nek totális győzelemre. Egy helyszínen tartózkodó katonai

78

vezetőtől ez rendkívül hibás és rossz helyzetfelismerésnek tekinthető.

Július 9-én már jobb volt az idő, mint a korábbi na­pokban. Vasárnap volt, a szerb csapatok támadásai ren­dületlenül folytatódtak. A gyalogság erős tüzérségi támo­gatással és páncélozott járművekkel megerősítve, heves csapásokat mért a védett zónára. A szerb katonák és ön­kéntesek elérték Bibiéi települést, ami Srebrenica elfog­lalásának egyik fontos állomása volt. Ez volt Srebrenica első három napjának bevétele közül a legerőteljesebb támadás szerb részről. A bosnyák honvédő hadsereg el­lenállása ezúttal is erőtlen és alacsony hatékonyságú volt. Sok volt a halott, sebesült, és sokan fogságba estek, még többen kényszerültek nincstelenül, pusztán csak az életü­ket mentve elhagyni otthonaikat. A szerb előrenyomulás a svédek által Slapoviciban felépített menekülttábor elha­gyására kényszerítette az embereket. Több mint 3500 főt, akik nem tudtak máshová menekülni, csak Srebrenica köz­pontja felé, növelve az amúgy is túlzsúfolt és embertelen körülmények között élők sokaságát. Július kilencedikén, a két Srebrenicához közel lévő falu, Pusmulici és Ljubisavici szinte teljesen kiürült. A falvakban a szerb katonák fosz­togattak, gyújtogattak, teljes káoszt hagyva maguk után.

A szerbek július kilencedikén két újabb UNPROFOR megfigyelőállomást foglaltak el kora délelőtt, kilenc óra körül, majd délután, nem sokkal hat óra után elfoglalták a másik holland megfigyelőpontot is. A Sierra és a Kilo UNPROFOR megfigyelőbázisok elvesztése, valamint a Del­ta önkéntes feladása a hollandok részéről, de leginkább a szerbek világos szándékú előrenyomulása még mindig nem volt kellő indok és ok Karremans számára, hogy a NATO légitámadását kérje. Jelentésében az eseményekkel kapcsolatosan a holland parancsnok a következőket írta:

79

„A légierő, a CAS - Close Air Support - bevetése vélemé­nyem szerint még nem tanácsos. A légierő bevetése csak provokálná a szerbeket, és ily módon csak még inkább tá­madnák a megfigyelőállomásokat, a menekülttáborokat és magát Srebrenicát is." (Honig-Both, 1997).

A Holland Honvédelmi Minisztérium 1995. július 9-én üzenetet küldött a srebrenicai és zepai zónát védő hollan­doknak. Ebben az üzenetben a minisztérium azt írta, hogy a holland UNPROFOR-katonák minden, számukra rendel­kezésre álló eszközt felhasználva akadályozzák meg, hogy a szerb csapatok továbbnyomuljanak Srebrenica felé. Ez azt is jelentette, hogy július kilencedikén Srebrenicától sok száz kilométerre jobban tudták, mit lehet és mit kell ten­ni, hogy megvédjék a civil lakosságot, mint a helyszínen lévők. A hágai utasítás azt is tartalmazta, hogy a rendelke­zésre álló, helyben lévő holland katonákat csoportosítsák át az enkláve déli részére, mert így lehet a leghatékonyab­ban megakadályozni az ellenséges haderő előretörését. A Srebrenica körüli megfigyelőpontokon lévő holland ka­tonák, az UNPROFOR és a holland kormányzat között a védett övezetek megvédését illetően nem volt tényleges egyetértés, és még kevésbé volt világos, racionális és kel­lően megalapozott katonai és politikai elképzelés. Amíg a Srebrenica környéki holland békefenntartók egyeztettek a feletteseikkel, estére a városban nagyon feszültté vált a helyzet. Szórványos lövöldözés hallatszott gránátvetőkből és kézifegyverekből.

A lakosság körében az a hír terjedt el, hogy az éjsza­ka folyamán légitámadás éri a várost. Emiatt sok ember félelmében, menedéket keresve a pincékbe húzódott. A város védelmi bizottsága is ülésezett este, a kórház sze­mélyzete, ideértve a két külföldi orvost is, az aznapi se­besülteket kezelték. A város leginkább egy szellemvárosra

80

vagy még inkább a haláltusáját vívó fantomvárosra hason­lított aznap.

A július 9-ei események része volt még a Srebrenicából Potocari felé elinduló, közel 3 km-es menetoszlop. Ré­mült emberek hagyták el a várost, nagyrészt azok, akiket Zeleni Jadarból, Slapoviciből, Pusmuliciből, Ljubisaviciből elűztek, de már nem találtak menedéket Srebrenicában, ezért abban a reményben, hogy így megmenekülhetnek, elhagyták a várost.

Háborús szempontból kétségtelen, hogy ez a nap is a szerbek sikerét hozta. Erről a katonai sikerről, de egyben erkölcsi kudarcról még aznap értesítették az első számú boszniai szerb vezetőt, Radovan Karadzicot is. Karadzic a viszonválaszában gratulált katonáinak, és parancsban erősítette meg, hogy Srebrenicát el kell foglalni. Az elő­re eltervezett akció része volt az is, hogy július kilencedi­kén a boszniai szerb hadsereg parancsnoka, Ratko Mladic Pribicevac faluba érkezett, és ettől kezdve személyesen vette át a hadműveletek irányítását.

Volt még egy lényeges esemény ezen az éjszakán, illetve hajnalon. Karrenmans, Janvier és Akashi Zágráb­ból ultimátumot küldött a szerbeknek, Mladicéknak, Karadzicéknak. Ebben az ultimátumban négy dolgot köve­teltek a szerbektől:

1. szüntessék be támadásaikat a védett övezet ellen;2. vonuljanak vissza a védett zóna határaira;3. engedjék szabadon a foglyul ejtett holland katonákat;4. adják vissza a foglyul ejtett katonáik összes fegyverze­

tét és felszerelését.

Akashiék ultimátumukban jelezték, hogy amennyi­ben a szerbek nem teljesítik ezeket a feltételeket, akkor a NATO légitámadására számíthatnak. Az ultimátumot

81

telefonon ismertették a szerbekkel, éjszaka 10 óra után. Nicolai tábornok tájékoztatta Ratko Mladic egyik helyet­tesét, Zdravko Tolimirt az ultimátumról. Telefonon hívta fel Szarajevóból, és közölte vele a nemzetközi erők felté­teleit. Tolimir parancsnokhelyettes tömören és cinikusan a következőket válaszolta az ultimátumra Nicolainak: „Miről beszél ön, tábornok úr? Az enklávéban nem tartózkodnak szerbek. Ne higgyen vakon a muzulmán propagandának." (Akashi, 1996)

A szerbeknek ez a mérhetetlen fölényessége, maga- biztossága, az ENSZ és a NATO-erők semmibe vevése csak úgy valósulhatott meg, hogy pontosan tudták, a nemzet­közi világszervezeten, az ENSZ-en belül Szerbia számít­hat az oroszokra és néhány más államra. És ne feledjük az UNPROFOR (UNPF) és a NATO rossz helyzetfelismeré­sét, tétovázását, taktikázását és az alapító okirataikban, alapdokumentumaikban szereplő magasztos célokról való megfeledkezést és lemondást. Mindezek alapján egyál­talán nem meglepő, sőt az előzmények ismeretének bir­tokában pontosan tudható és kiszámítható volt, hogy a szerbek nem vonulnak vissza, mert semmibe veszik az UNPROFOR közreműködésével, a bosnyákokkal aláírt szer­ződést, és nem veszik komolyan az ultimátumot sem.

Nemhogy az ultimátumot nem vették komolyan a szer- bek, hanem éppen annak ellenkezőjét tették, mint amit az megfogalmazott. Csapatkivonás helyett július hatodika és tizediké között jelentős csapatösszevonást hajtottak végre. Ezek közül a legjelentősebb talán a Zeleni Jadar- Srebrenica útvonal mentén tankokból és más páncélozott járművekből felsorakoztatott haderő volt. A szándék és a cél nyilvánvaló volt, az enkláve és Srebrenica teljes meg­semmisítése, kiürítése, az etnikailag tiszta övezet létreho­zása.

82

Július 10-én a bosnyák erők ellentámadásba kezdtek. A Srebrenica és Zepa elleni szerb támadások óta először indított komolyabb ellentámadást a várost védő bosnyá- kok csapata. A bosnyák katonák szinte egész éjjel az ellen- támadásra készültek. Hajnali négykor Ibro Dudic őrnagy vezetésével megtörtént az utolsó egyeztetés a katonák­kal. Egy óra múlva, hajnali ötkor az övezet és Srebrenica védői megindították az ellentámadásukat. A nem várt el-

Szerb gyalogság

lentámadás miatt a szerbek Ljubisavic felé vonultak vissza, maguk mögött hagyva a fegyverzetük jó részét, a sebesül­teket és a halottakat is. A halott és sebesült szerb katonák személyes dokumentumainak átvizsgálása után az derült ki, hogy közülük többen a Szerbiában lévő Nis városának Különleges Egységéhez tartoztak.

A bosnyák erők július tizedikén visszaszorították a szerb csapatokat a július 8-i előtti állásokba, a Srebrenica-Zeleni Jadar műút mögé. A harci siker, amelyet a bosnyák kato­nák elértek, nem volt hosszú életű. A korábbi egyezteté­

83

sekben bízva, a bosnyákok abban reménykedtek, hogy a holland nemzetközi erő, a holland katonák segítenek ab­ban, hogy katonai sikerük tartós legyen. Az UNPROFOR segítsége, beavatkozása azonban elmaradt. Tekintettel a hadműveleti területek kiemelt fontosságára, az ENSZ, illetve a NATO beavatkozása, segítsége akár döntő fon­tosságú is lehetett volna a későbbi tömeges tragédia, az exodus elkerülése szempontjából.

Délután fél négy körül a szerbek elindították katonai akciójukat az elvesztett pozíciójuk visszaszerzésére és az enkláve, illetve Srebrenica végleges bevételére. Tankok, páncélozott járművek és gyalogság kíséretében indultak meg a szerbek. A gyalogság demonstratív vonulása nagy félelmet keltett a lakosság körében.

A bosnyák erőknek nem volt igazi esélyük a szerbekkel szemben, katonai sikereiket és pozícióikat a nap folyamán elveszítették. A holland békefenntartók egyetlen lövést sem adtak le a katonai akciók során. Este hét óra után a szerbek bevonultak a város déli övezetének egy részébe. Az ott é lők-akik még tehették, elindultak a város közpon­ti része felé. Az emberek között páni félelem uralkodott. A posta épületében összezsúfolódott embereknek eköz­ben a holland UNPROFOR-katonák a kialakult helyzetet próbálták ismertetni és megmagyarázni. Fia nem a má­sodik világháború utáni legszörnyűbb európai vérengzés­ről lenne szó, akkor azt is mondhatnánk, hogy komikus, szégyenteli és érthetetlen az övezetet és lakóit megvéde­ni kirendelt katonák hozzáállása, viselkedése. De mindez aligha fejezi ki azt a felelőtlenséget, emberek, embercso­portok életével való packázást, amit a nemzetközi erők Srebrenicában elkövettek.

Srebrenica eleste és a lakosság nagyobbik részének lik­vidálása előtt még egyszer és utoljára a hollandok, a vá­

84

ros központjában lévő egyik téren, este hét órakor megje­lentek, de azt követően már nem látták őket a városban. A holland katonák, akik között a legmagasabb rangú tiszt egy hadnagy volt, azt próbálták bizonygatni, hogy meg­bízható információval rendelkeznek a hadműveletekről. Karremans parancsnok a potocari bázison tartózkodott. Az ő távollétük komoly etikai és katonapolitikai hibának tekinthető. Még akkor is, ha Karremans beteg lett, és ez befolyásolta őt a mozgásban. Rob Frankén parancsnok­helyettes este hét óra után nem sokkal légitámadást kért a feletteseitől, hogy megakadályozzák a szerbek várható mészárlását. Frankén ekkor már biztosan tudta, ha nem érkezik meg a légi segítség, a város és a lakók elvesznek. Karremans helyettese, Rob Frankén három csapásirányt, támadási célpontot jelölt meg a szerb csapatok ellen a kért légitámadáshoz:

1. elsődleges célpont a várostól délre állomásozó szerb állások;

2. nagyon fontos célpont a város északi részén levő szerb tüzérség;

3. igen fontos célpont a város délkeleti részén, a Pribice- vachoz közel eső szerb állások.

A légitámadások kieszközlése nagyon bürokratikus fo­lyamatokon kellett hogy keresztülmenjen, így aznap Fran­kén kérésére ez nem is valósult meg. Srebrenica eleste előtt nem egészen egy nappal az ENSZ, a NATO, a holland kormány egyeztetett egymással, de nem tudtak egységes és világos álláspontot kialakítani. Aligha csak amiatt, mert tartottak a szerb repülőgép-elhárító rendszerektől, ame­lyek júniusban megsemmisítettek egy amerikai pilóta ál­tal vezetett vadászrepülőt. A fennálló állapotokhoz képest körülményes, határozatlan, elsősorban önmaguk helyzetét

85

mérlegelő NATO és ENSZ-eró'k nem tudtak idejében dön­teni. Az Adriai-tenger felett járőröző F16-os gépek, illetve az olaszországi támaszpontokon lévő vadászgépek július tizedikéi bevetése a rossz helyzetfelismerés és eltaktiká- zás miatt, és a meghatározó szereplők közel sem egységes álláspontja végett nem valósult meg. A leginkább habo­zó döntéshozó a légi csapások elrendelését illetően Jan- vier parancsnok volt. Legfőképpen attól tartott, hogy a légi

M la d ic a tolm ács, Frankén és Karrem ans 1995 júliusában i, Potocariban

csapások más területekre is kiterjesztik a háborút, és nem látta indokoltnak, ha csak a gyalogság támadja a védett övezetet. Kétségtelen, hogy nagyon ambivalens és helyte­len megközelítése a problémának egy Boszniában szolgáló főtiszttől. Mint ahogyan több korábbi, rossz döntés is sok ember életébe került, és sokakat tett földönfutóvá.

Július 10-én este aligha volt a civilek és talán a katonák között is olyan ember Srebrenicában, aki ne látta volna nagyon borúsan a város, illetve a saját helyzetét. A hábo­

86

rús helyzet teljes egészében a szerbek totális győzelmét vetítették előre, tekintettel arra, hogy a védett zóna és a várost védők nem kap­tak a nemzetközi erőktől és szervezetektől komoly segít­séget, olyat semmi esetre sem, ami megvédhette vol­na őket.

A szerbek hitét a biztos és teljes győzelemben az is jelezte, hogy ők maguk is ul­timátumot jelentettek meg.Ebben jelezték a srebrenicai enkláve azon lakosainak, akik átadják fegyvereiket, hogy szabadon távozhatnak oda, ahová akarnak. Ugyanebben az ultimátumban felszólítják a nemzetközi szervezetek képviselőit, hogy hagyják el az övezetet. A fegyverek átadásának, illetve a város elhagyá­sának helyszínéül az ún. Sárga-hidat, a Sárga-híd átjárót jelölték meg.

A július tizedikéi, késő esti, illetve éjszakai ENSZ-jelen- tések Srebrenicáról nem csupán magát a helyzetjelentést tartalmazták, hanem meglehetősen pontos tájékoztatást adtak Janvier tábornok és Yasushi Akashi dilemmáiról a légierő bevetését illetően. Ezek valóságos dilemmák vol­tak. Hátterükben a nem kellő objektív helyzetfelismerés és talán magának az egész délszláv viszonynak és sajátos összefüggésrendszerének, a nem minden részletre kiter­jedő ismereteknek a hiánya is okozója volt a két nemzet­közi fővezető és sok más külföldi szereplő dilemmájának. A szerb erők az önmaguk által készített és kivitelezett ak­ciójuk mellett a háború, az etnikai tisztogatás során nem

Bem ard Janvier

87

csupán a bosnyákok gyengeségét, hanem a nemzetközi erők és szereplők kényszerű helyzetét is kihasználták cél­jaik elérése érdekében.

Július tizenegyedike a legújabb kori bosnyák történe­lem és az emberiség 20. századi társadalomtörténetének egyik legtragikusabb napja. Ezen a napon a „halál zóná­jában", ahogyan ezt Karremans parancsnok nevezte, sok ember, sok ártatlan ember halt meg, amikor a szerbek el­foglalták a várost, de ami 1995. július 11-e és 1995. júli­us 19-e között történt, az szörnyűbb minden elképzelhető gonoszságnál, amit az emberi faj el tud követni (Carla dél Ponté, 2005).

A szerbek elleni légitámadás reményében várták a Srebrenicában lévők július 11-ét, de Karremans ígéreté­ből, hogy reggel hat óra után több mint tíz NATO-gép érke­zik a zóna és a város védelmére, nem lett semmi. A beígért és várt NATO-segítség elmaradása a halálra rémült em­bereket ráébresztette arra, hogy közülük sokan életüket fogják veszíteni a város elleni agresszióban. Leírhatatlan lehetett a félelem, az elkeseredettség és a kiszolgáltatott­ság. A halál bármelyik pillanatban bárkit utolérhetett, és ezt mindenki pontosan tudta a városban. Még a gyerekek is, akiknek félelme és egyben gyermeki-emberi méltósága a teljes reményvesztés és apokalipszis, a leírhatatlan fáj­dalom és kín ellenére, talán mégis azt üzente a gyilkosok­nak, hogy létezik megbocsátás. Bejárta a világhálót az a kép, amikor Srebrenica eleste másnapján a hóhérok egyi­ke, Mladic tábornok bosnyák gyerekek fejét simogatja és cukrot osztogat nekik. A rémület, a kegyelem és a megbo­csátás egyszerre volt jelen ezekben a gyermeki tekintetek­ben. Nem tudni, hogy mindez elért-e Mladic tábornokig és a többi embertelen gaztettet elkövetőig.

88

A NAPI ESEMÉNYEK TÖRTÉNÉSEI

JÚLIUS 11.

A szerbek már július 11-én reggel támadták a várost, de ez csak „főpróbája" volt a későbbi támadásnak és a város elfoglalásának. A szerb csapatok a város közvetlen környe­zetében várták a parancsot a bevonulásra. Várakozásuk egyik legfőbb oka az volt, hogy biztosan meg akartak győ­ződni arról, amit talán már tudtak a háttérinformációkból, titkosszolgálati eszközök és módszerek révén, hogy nem kell tartaniuk a NATO légierejének beavatkozásától.

A NATO első, AWACS típusú gépei reggel hatkor fel­szálltak az olaszországi támaszpontokról, de járőrözésen kívül más akciót nem hajtottak végre. Talán azért sem, mert várták a szerbek következő támadását. Ez bátorító­lag hatott a boszniai szerb hadsereg katonáira, a szerbiai és boszniai szerb önkéntesekre, a félkatonai szervezetek­re, zsoldosokra, a Skorpió és más alakulatokfegyvereseire.

A srebrenicai és zepai védett övezetben állomásozó hollandok folyamatos kapcsolatban voltak a katonai elöl­járóikkal és a hágai honvédelmi minisztériummal is. Reg­gel 7:45-kor a hollandok már valószínűleg tudták, hogy nem érkezik légi segítség a város és lakói megmentésére, ugyanis ekkor a rossz kommunikációs viszonyokra való hi­vatkozással, valamint arra, hogy Karremansék nem jelöl­

89

ték meg a támadás pontos helyszíneit, célpontjait, a légi­támadást nem engedélyezték.

Ha a NATO és az ENSZ a kommunikációs zavarokra és a nem pontos célpontok megjelölésére való hivatkozással nem hajtott végre légitámadást a Srebrenicát legázolni készülő szerb erők ellen, akkor ezek a szervezetek ama­tőr és nem professzionális módon látták el a feladatukat. Tekintettel a NATO és az ENSZ korábbi, más térségekben való bevetésére, a rendkívül fejlett technikára, ennek az esélye igen csekély. Ha viszont ezek a körülmények jórészt kizárhatóak, akkor más, elsősorban politikai szempontok miatt nem találták a NATO-gépek a szerb hadállásokat Srebrenica körül és magában a védett övezetben.

Július 11-én, kilenc órakor Karremans ezredest arról ér­tesítik, hogy kérvényét a légitámadás elrendeléséről rossz formanyomtatványon nyújtotta be. Tíz óra harminckor im­már a megfelelő formában Karremansék újra kérvényezik a légi csapásokat a szerb hadállások ellen, de addigra a NATO- gépeknek vissza kellett érniük az itáliai légitámaszpontok­ra, mert sem célpont, sem üzemanyag nem volt elegendő a védett övezet megvédésére. Hát igen, a világ legerősebb hadseregét is magában foglaló NATO-erők is küzdhetnek üzemanyag-problémákkal, és időnként a felderítő és hely- meghatározó rendszerük sem működik tökéletesen.

Amíg a Srebrenica védelmére kirendelt holland kato­nák üzeneteket váltottak a szarajevói, zágrábi, tuzlai és há­gai helyszíneken levő elöljáróikkal és feletteseikkel, amíg a kommunikációs rendszerük kijavításán dolgoztak, amíg a NATO-gépek a célpontokat keresték és az üzemanyag-ki­jelzőjüket figyelték, addig a szerb csapatok rendkívül erő­teljes támadásba kezdtek, délelőtt 11 órakor. Tankokkal támadták a várost és a holland megfigyelőállásokat. A leg­hevesebb támadás a Srebrenica északi részén levő Mike

90

és November megfigyelőpontokat érte. A várost mind­ezek mellett akna- és gránátvetőkkel, valamint nagyobb hatótávolságú kézifegyverekkel is támadták. A szerbek gyorsan haladtak előre. Az UNPROFOR-katonák Groen ka­pitányon keresztül engedélyt kaptak a zászlóaljtól, hogy szabadon használhatják fegyvereiket. Ennek akkor már kicsi volt a jelentősége, mert a szerbek túlerőben voltak. Maguk a kéksisakosok sem voltak igazán felkészülve arra, hogy a háborúban lőnek, vagy hogy visszaverjék a túlerő­ben lévő szerb csapatok támadásait.

Ahogyan ezt Hans Berkers tizedes szavai is igazolják, a holland békefenntartók, látva a szerb túlerőt, és engedve az életben maradás elemi ösztönének, a saját maguk életé­nek megmentését helyezték előtérbe, azokéval szemben, akik életének megmentéséért Boszniába, Srebrenicába vezényelték őket. Berkers békefenntartó erről így nyilatko­zott, amikor szerb támadás érte a „Bravó 1" megfigyelő­pontot: „Nagyon pontosan célba vettek minket, muzulmá­nokra már előttünk is lőttek, a gránátok tőlünk 15 méterre robbantak fel. Ezt követően visszavonultunk. Ezért nem kockáztathattuk a saját életünket." (Honig-Both, 1997)

Hans Berkers mindennél világosabban megfogalmaz­ta az egyik legfontosabb kérdést: alkalmas és felkészült volt-e a nemzetközi haderő és a nemzetközi politika, hogy megvédje a bosnyákokat a szerbektől? Tudva és ismerve a srebrenicai mészárlást, nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy mennyire akarták, akarták-e igazán a NATO, az ENSZ és az Európai Unió stratégiájának alakítói, hogy a muszlim erők megőrizzék a boszniai podrenjei térségben a fennhatóságukat? A kérdés nem csupán költői, hanem a mindennapi valóság része is egyben.

Délután egy óra körül Srebrenica sorsa végleg meg­pecsételődött. A szerb csapatok bevonultak a városba.

91

A tankok ott álltak a védett zónában levő város közepén. A NATO, az ENSZ és az Európai Unió is csődöt mondott. Erkölcsi értelemben mindenképpen. Az emberi szabad­ság és méltóság élharcosai magukra hagytak egy védtelen várost, magukra hagytak egy közösséget. Hagyták, hogy mindaz, aminek nevében megjelennek a világ különbö­ző részein, aminek nevében ítélkeznek, aminek nevében besorolnak embereket, országokat, amiben hisznek és amit szent meggyőződésük szerint terjesztenek, egy pil­lanat alatt köddé váljon. Egyetemes emberi értékeket és normákat hagytak odaveszni. Szégyen és gyalázat, ami Srebrenicában történt. Ennek a tragédiának nincs győzte­se, csak vesztesek vannak minden oldalon. Odaveszett az emberi méltóság és a lélek nyugalma, az a nyugalom, ami a szeretetben és a könyörületben rejlik (Dalai Láma, 2000). Srebrenica a szeretet és könyörület halálát is jelentette, ta­lán az emlékezet visszaadja majd az emberi méltóságot.

A szerbek bevonulásával teljesen úrrá lett az embere­ken a pánik. Aki tehette, menekülni próbált, de kevesen

tehették, mert a támadók jó előre arra is felkészültek, hogy megakadályozzák az emberek elmenetelét a vá­rosból.

A NATO repülői délután negyed háromkor légitáma­dást intéztek a szerb tankok ellen. A ledobott bombák között ún. füstbombák is voltak, ami semmilyen kárt nem tett a szerb hadállások­ban, de az M-82-es típusú bomba is kevés kárt okozottWim Kok

92

a szerb erőknek. A NATO két F-16-os vadászgéppel tá­madott, amelyeket holland pilóták vezettek. Nagyjából 15-20 perccel a két F-16-os gép után újabb két F-16-os vadászgép jelent meg Sreb- renica felett, de nem lévén biztos célpontjuk, visszatér­tek a bázisra. A két F-16-os vadászrepülőt amerikai pi­lóták irányították. A szerbek ellentámadásra készültek a NATO-repülők ellen, de visz- szaszorításukra egy jobb módszert találtak. Megzsarolták támadóikat azzal, hogy megölik a fogságukban lévő hol­land katonákat, ha folytatódik ellenük a légitámadás.

Ezek után nem jelent meg több NATO-gép Srebrenica felett. A holland katonák elfogásáról és magáról a velük való zsarolásról a Tuzlában tartózkodó Brantz ezredes ér­tesítette a holland kormányt és minisztériumot Flágában, illetve a szarajevói UNPROFOR-központot is. A holland mi­niszterelnök, Wim Kok és a holland külügyminiszter, Hans van Mierlo is a légitámadások leállítása mellett döntött. Fiasonló döntésre jutott a szarajevói UNPROFOR-központ és maga Akashi is.

Délután 13:00-15:00 óra között a szerbek a város nyu­gati részén levő holland zászlóalj katonáit elűzték az ál­lomáshelyükről. Egy foglyot ejtettek, magát a B zászlóalj parancsnokát fogták el, így a szerb fogságban levő hollan­dok létszáma 31 főre emelkedett. A többiek Potocari felé menekültek el.

93

Délután fél ötre megtörtént a város totális elfoglalása. A holland Bravó század Potocariba érkezett, és elfoglalta állásait a szintén hollandok által őrzött menekülttábor kö­rül. A menekülttáborban ebben az időpontban több mint 1500-an voltak, közöttük 70-nél is több volt a súlyosan se­besültek száma.

Radoslav Krstic, Ratko Mladic a Cicevickai-patak men­tén diadalittasan érkezett a városba, elégedetten szemlél­ve a tettüket, a magatehetetlen város elfoglalását. A leg­több azóta már az ICTY (International Criminal Tribunal fór the Former Yugoslavia) nemzetközi bíróság által elítélt szereplő közül szintén ott volt Mladicékka\ Srebrenicában. Vidoje Blagojevic, Drágán Obrenivic, Drágán Jakic, Momir Nikolic, Drazen Erdemovic és sokan mások is ott voltak és részt vettek a védett övezetek és Srebrenica elleni gyilkos­ságsorozatban.

Mladic és Krstic bevonulása a városba nem sikerült olyan teátrálisan, ahogyan ezt ők szerették volna, ugyanis a városnak az a része, ahol ők mint hódítók megérkeztek, már az előző napokban nagyrészt kiürült, így csak a legel­szántabb néhány száz ember látta gyilkosai bevonulását Srebrenicába.

Srebrenicát úgy gázolták le a szerb erők, hogy ko­molyabb katonai és politikai ellenállásba nem ütköztek. A várost védő bosnyák katonák kevesen voltak, és fegyver­zetük alkalmatlan volt arra, hogy megvédjék otthonaikat, családjaikat. Az UNPROFOR-erők szintén kevesen voltak, de legtöbbjük fegyveréből egyetlen lövést sem adtak le. A NATO-támogatás későn érkezett, és nagyon alacsony ha­tásfokú volt, gyakorlatilag nem befolyásolta semmiben a szerbek terveit az enkláve elfoglalását illetően. A szerbek­re gyakorolt politikai nyomás a srebrenicai holokauszt ide­jén nagyjából megegyezett a katonai támogatás hatékony­

94

ságával, amit a védett övezet kapott. Az embargó szinte semmiben sem hátráltatta a srebrenicai mészárlást, a po­litikai nyomás pedig lepergett a szerbekről, tudták ponto­san, hogy ebben a tekintetben is megosztottak azok, akik érdemben befolyásolhatnák az eseményeket.

Srebrenica úgy esett el, hogy valóságos, hathatós se­gítséget senkitől sem kapott.

Ez valamennyiünk szégyene, azoké, akik az emberi faj­hoz tartozunk, és a gyilkosok elsődleges felelősségén túl mindazok erkölcsi és politikai felelőssége, akik bár meg­tehettékvolna, de mégsem akadályozták meg az exodust.

Számos halottja és sebesültje volt a védett övezet el­leni szerb támadásnak, közülük legtöbben civilek voltak, de ami 1995. július 11-e után történt, az az emberiség egyik szégyenfoltja. Tömeggyilkosságok, erőszakolások, csonkolások, skalpolások, végtagok levágása, élve bonco­lás, szexuális perverzitások és arra való kényszerítés, fe­jek levágása és karóra vagy kerítésre való feltűzése, élve eltemetés, emberi szervek kivétele élő emberekből és azok kényszerű megetetése más foglyokkal, emberi ürü­lék megetetése, foglyok egymás meggyilkolására kénysze­rítése, embereken tankokkal való átmenés, vízbe fojtás, árammal való kínzás, szögesdróttal való akasztás, vérző sebbe való benzin és só bejuttatása, élő emberek felgyúj­tása és sok más szörnyű, szavakkal leírhatatlan rémtettet, bűntettet követtek el a sebrenicai vérengzés során a szer- bek a bosnyákokkal szemben a srebrenicai események so­rán, 1995-ben.

Késő délután, 1995. július 11-én a várost elfoglaló szerb erők elkezdték kiüríteni a várost. A kiürítés során sokakat megöltek, azzal az ígérettel, hogy szabad távozást biztosí­tanak számukra, több ezer embertől elvették a pénzüket, ékszerüket. Tízezerszámra indultak neki az emberek az er­

95

dőnek, remélve, hamar elérik Potocarit, illetve, hogy on­nan majd továbbmennekTuzla felé. Kilométeres sorokban hömpölygőit az emberek sokasága, igyekezvén elhagyni a várost. A menetet a szerb katonák folyamatosan lőtték. Sok volt a halott és a súlyos sebesült. A srebrenicai po­kolból érkező emberek, nagyjából 25-30 ezer fő, a koráb­bi ipari zóna raktár- és egyéb épületeiben és az épületek előtt zsúfolódott össze. A hollandok által felügyelt mene­külttáborba csak kb. 4000-5000 főt engedtek be. A töb­biek a kerítésen kívül maradtak. Sokan közülük a kezükkel próbálták feltépni a kerítést, hogy bejussanak a táborba. A menekültek többsége nő, gyermek és idős ember volt. A férfiak, a katonakorú férfiak száma megközelítőleg 1200-1300 fő volt. A táborban és a táboron kívül is kao­tikusak voltak az állapotok. A rémület, főként azoknál, akik nem jutottak be a hollandok által őrzött táborba, ta­lán még nagyobb volt, mint amikor a városban voltak és a várost lőtték a szerbek.

Aznap este, július 11-én a szerbek még nem vonultak be Potocariba. Mással voltak elfoglalva, elkezdték össze- fogdosni a férfiakat, fiatalokat, időseket egyaránt, továbbá előkészültek a további katonai akciójukra, ugyanis július 11-én Srebrenica elfoglalásával a védett övezet nagyjá­ból 20%-át uralták. Srebrenica eleste még nem jelentet­te a teljes zóna elfoglalását. Ehhez a szerbek már másnap hozzáfogtak, és a védett övezet déli területeinek leigázá­sa után Budák falu érintésével elindultak megtisztítani, kiirtani a többi bosnyák területet is.

Valójában tehát a srebrenicai tragédia ellenére való­színűleg meg lehetett volna menteni a védett zóna többi részét, vele együtt az ott élő embereket. Az UNPROFOR, a NATO és az Európai Unió ezt másképp gondolta, ismét magára hagyta az ott élőket. Ahelyett, hogy megvédjék az

96

embereket, a nemzetközi szervezetek a menekültek eva­kuálásáról dolgoztak ki terveket. Úgy gondolták ENSZ- és egyéb körökben, ha kitelepítik a muzulmánokat a védett övezetből, a saját otthonaikból, akkor jót cselekednek ve­lük, mert a tervet kiagyalók szerint így majd békén hagy­ják őket a szerbek. Ebben is súlyosan tévedtek, ez is em­beri életekbe, kínba és szenvedésbe került.

A város elfoglalásának estéjén, 11-én este Karremans tárgyalni kezdett a szerbekkel a tűzszünetről, de ezek a tárgyalások nem vezettek eredményre. A tárgyalásra este 8-kor került sor a bratunaci Fontana szállodában. Ezen Mladic, Krstic, Nikolic, Zivanovic semmi jóval nem biztat­ta Karremcmst és kollégáit. Nagyjából két óra múlva, este 10-kor egy újabb megbeszélésre került sor, ahova Mladic odahozta a potocari táborban levő menekültek képviselő­jét, Nesib Mandzicot is, ahol világossá tette, hogy az éle­tük az ő kezében van, ő dönt életről, halálról, de választ­hatnak, meghalnak vagy életben maradnak [Aliz, 1995).

A szerbek célja nem pusztán Srebrenica elfoglalása volt, hanem a teljes enklávét szemelték ki. Srebrenica eles­te után /W/oc//céktöbb szerbek lakta település férfilakosait mozgósították a további hadműveletekhez, illetve ahhoz, hogy elfogják, levadásszák a Srebrenicából elmenekült fiúkat, férfiakat. A mozgósítás elsősorban Bratunac, Milici, Vlasenica, Skelani és Sekovici településeket érintették.

A Srebrenica elleni támadásban a szerbek oldalán nem csak Szerbiából érkeztek önkéntesek és zsoldosok, de voltak a támadók között görög és orosz zsoldosok is {AIIZ, 1995). Maga Radovan Karadzic rendelte el, hogy Srebrenica központjába a szerb zászló mellé függesszék ki a görög lobogót is.

Július 11-én Srebrenica szinte összes lakosa és a mene­kültek is elhagyták a várost, nem önként, hanem kényszer­

9 7

bői, menekülve a halál elől, akkor még nem tudva, hogy a deportálás során sokukat eléri a halál. A város elhagyása közben sokan már délután eltűntek. A közhiedelemmel el­lentétben nem csak férfiak, hanem nők, nagyon sok nő, főként fiatal nő tűnt el, még 11-én, akiknek a sorsa máig sem ismert. Feltételezések és közvetett bizonyítékok sze­rint többségük a szerb katonák bordélyházaiban kötött ki, majd megölték őket, illetve többeket eladtak külföldre.

Potocariban, a hollandok által őrzött menedékhely előtt kaotikus állapotok alakultak ki. A táboron belül is na­gyon feszült volt a helyzet, de azok, akik bejutottak, aki­ket beengedtek, valamelyest megnyugodtak, mert sokkal nagyobb biztonságban érezték magukat, mint a kerítésen kívül. A holland bázist közel két méter magas, tetején szö­gesdrót kerítés védte. Kora estére, az esti szürkület meg­jelenésekor, nyolc óra körül a holland katonák néhány nőt a gyerekeikkel még beengedtek a bázisba, de a többiek kinnrekedtek. A félelem és a pánik olyan nagy volt, hogy a menekültek mindenáron a kerítésen belüli területre akar­tak jutni.

A tábor befogadóképességének bizonyosan voltak fizi­kai korlátái, de abban a helyzetben a menekültek többsé­gétől a védelmet megtagadni nagyon súlyos felelőtlenség és hiba volt. William kapitány, a tábor ottani parancsnoka megpróbálta meggyőzni az embereket, hogy nincs már több hely a kerítésen belül, de ezt a kívül rekedtek nem nagyon tudták elfogadni, és testük erejével szorították a bejáratot élő sorfalként elálló 15-20 fős holland katoná­kat. A katonák ezúttal győztek, az emberek többsége a bá­zison kívül maradt. Az éjszakát a szabad ég alatt, illetve a korábbi gyárépület csarnokaiban töltötték. A több tízezer emberre néhány holland katona vigyázott, a többi kéksisa­kos visszavonult a bázisra, a kerítésen belül.

98

Július 11-én 18:27-kor faxüzenet érkezett Szarajevó­ból az UNPROFOR-központból Potocariba, a holland cent­rumba. Az 1291-9. számú dokumentum tárgya: utasítás a menekültek védelmére Srebrenicában és a Holbat megvé­désére. Az utasítást az UNPROFOR bosznia-hercegovinai ügyvezető' parancsnoka, Gobilliard tábornok írta alá. Az üzenet az alábbiakat tartalmazta:

1. Folytassanak lokális tárgyalásokat a Boszniai Szerb hadsereggel a tűzszünetről. A fegyverek és a katonai felszerelés átadása nem megengedett és nem tárgya a megbeszéléseknek.

2. Koncentrálják erőiket a Potocariban levő táborra, ide­értve az önök megfigyelőállomásainak a visszavoná­sát is.

3. Nyújtsanak orvosi segítséget és segítsék a helyi egész­ségügyi személyzetet.

4. Minden erejükkel továbbra is folytassák a saját esz­közeik és erőik védelmét a támadásokkal szemben. Értendő ez alatt szükség esetén az ún. „közeli légi támogatást" is.

5. Álljanak készen, hogy fogadják és koordinálják a me­nekülteknek szánt orvosi és egyéb segítséget.

Ez az utasítás az adott helyzethez képest, de leginkább a fennálló állapotokhoz képest talán nem volt elég pon­tos, de arra mindenképpen megfelelő volt, hogy védelmet nyújtson a menekülteknek. Nem csak egy kisebb részé­nek, hanem mindenkinek. Tekintettel a menekültek óriási számára, ezt egészen biztos nagyon nehéz lett volna meg­szervezni technikai, logisztikai szempontból, de ennek le­bonyolítására az adott szituáció ellenére is megvoltak a minimális feltételek, hogy a kéksisakosok jelentősen eny­hítsék és csökkentsék a fájdalmat, a kínt és a halált.

99

A kerítéssel, szögesdróttal körülvett holland bázison kí­vül legkevesebb 25 ezer menekült zsúfolódott össze. Az idevonatkozó jegyzőkönyvek tanúsága szerint a Tuzlába, Szarajevóba és Hágába eljuttatott információk e tekin­tetben nem voltak pontosak. Azt ma már nehéz lenne pontosan rekonstruálni, hogy miért nem küldtek pontos információkat Karremansék a menekültek létszámáról, helyzetéről és azokról a helyiségekről, amelyek a bázison a volt akkumulátorgyár területén rendelkezésre álltak. A bázison belül, azon a helyiségen kívül, ahol a hollandok elhelyezték a menekülteket, még két nagyobb, csarnok­szerű épület és néhány kisebb raktárszerű épület is volt. Tehát lett volna még hely sok ezer ember számára a kerí­tésen körülvett területen belül. Az egyik legfőbb ok, amit a hollandok megjelöltek, hogy miért nem engedték be a menekültek többségét a kerítésen belülre, a követke­ző volt: „Nincs elég víz, élelem, WC, ezért humanitárius katasztrófa fenyeget" (Nuhanovic, 2005). Igen, való igaz, hogy humanitárius katasztrófa fenyegetett, de nem csak vagy nem elsősorban a táboron belül, hanem mindenek­előtt a szögesdróton kívül. Ez olyan tény, amit már ott és akkor is tudnia kellett mindenkinek.

Július 11-re valamennyi érintett szereplőnek tudnia kellett, mi fog történni humanitárius szempontból, ha Srebrenicát elfoglalják a szerbek. Addigra már volt elegen­dő tapasztalata mindenkinek a háborúból, ezért arcátlan­ság volt azt mondani, hogy az elégtelen víz-, élelem- és WC-hiány fenyegetett volna leginkább humanitárius ka­tasztrófával.

Mladicék már a város elfoglalása után elkezdték ösz- szefogdosni a férfiakat, fiúkat, de a Potocariban és né­hány más helyen tartózkodó menekültek, nők, gyerekek nem igazán érdekelték őket. A szerbek szándéka az volt,

1 0 0

hogy az UNPROFOR segítségével deportálják Potocariból és az enklávéból a menekülteket, természetesen a nőket és a gyerekeket, illetve a nagyon időseket és ápolásra szo­rulókat. Ratko Mladic ezzel kapcsolatos ultimátumszerű kérését a július 11-i éjszakai megbeszéléseken ismertet­ték a hollandokkal. Ebben az egyik legfontosabb elem az volt, hogy az UNPROFOR biztosítson szállítójárműveket és üzemanyagot a menekültek elszállítására, még aznap éj­jel. Erre azonban nem került sor.

JÚLIUS 12.

Július 12-én, hajnali három óra körül 13-15 ezer ember Susnjara felől, menetoszlopban elindult Jaglic, Buljima, Komenicko bido érintésével, Konjevic Polje felé (AIIZ, 1995). A menetoszlop hossza közel öt kilométer volt. A menetoszlop haladását lassították a háziállatokkal me­nekülők, az idősek és a betegek. Kora délelőttig nem érte komoly támadás a menekülőket, de 12-én fél tíz után Jezestice, Martinsko brdo és Siljkovic felől megtámadták a menetoszlopot. Nagyon sok volt a sebesült, a halottak száma 30-40 fő volt. A menekülők, hátrahagyva a halot­takat, mentve a sebesülteket és saját magukat, pániksze­rűen próbáltak meg elbújni a szerbek elől. Kora estére, hét óra körül a menekülők első csoportjai elérték a Konjevic Polje-Nova Kasaba útkereszteződést. Kamenicko brdo térségében újabb tömeggyilkosság áldozatai lettek sokan. Ezúttal már sok súlyos sebesültet nem tudtak tovább­vinni a menekülők. Az ő sorsukról feltételezések vannak, de többségükről még mindig nem lehet tudni semmit. Az életben maradt menekültek nagyobbik része este 8 körül elindult a Krajinovicki-patak mentén Cerska település felé.

101

A Kravice felől érkező szerbek nem sokkal 9 óra előtt gép­puskával, repeszgránátokkal támadtak a menekültekre. Száznál is többen haltak meg, a sebesültek száma ennél is több volt. Miután besötétedett, nem támadták tovább a menekülteket, így azok éjszaka 11 körül elérték Cerskát. A korábban szétszéledt menetoszlopból sokan egész éjjel menekültek, többeket elfogtak hajnalban, Pobude falu térségében.

A menekültek mellett kisebb fegyveres bosnyák csapa­tok is összeverődtek és igyekeztek ellenállást tanúsítani, illetve próbálták elhagyni az enklávét. Mladicék július 12- én meglehetősen pontos információval rendelkeztek ar­ról, hol vannak a menekültek, és azt is tudták, hogy a fegy­veres bosnyák katonák csoportjai merre járnak. Továbbá, megtapasztalva a nemzetközi erők tétovaságát, bizonyta­lanságát, katonai és politikai hibáit, még magabiztosabbá váltak, és ez tettekben is megnyilvánult.

Július 12-én hajnalban Karremans tábornok jelen­tést küldött a szarajevói UNPROFOR-parancsnokságnak, Janvier tábornoknak Zágrábba, Hágába a felettes minisz­tériumba, a tuzlai Krízis Központba és az UNPROFOR- parancsnokság északkeleti szektorának. A levél tárgyaként a Mladic tábornokkal folytatott július 11-i és 12-i tárgyalá­sait nevezte meg.

Karremans a jelentése elején így fogalmaz: „A potocari bázison és a bázis körüli helyzet ismert önök előtt. Eze­ket a részleteket telefonon keresztül ismerhették meg." (Nuhanovic, 2005). Nyilván igaz lehet, amit Karremans mondott a jelentésében, hiszen aligha elképzelhető, hogy ne ismertette volna feletteseivel a kialakult helyze­tet, a Potocariban előállt kaotikus állapotokat. Az ebből levonható tanulságok és a felelősség kérdése is sokkal egyértelműbb ezek alapján. A jelentés további részében

102

szerepel az a mondat is, amely Mladic feltételeit, ultimá­tumát tartalmazza: „Mladic tábornok befogadja és ellátja az összes sebesültet, de ezt az ő feltételeinek az elfoga­dásához köti. Amennyiben nem teljesülnek a feltételei, akkor az aknagránáttal való támadás egészen speciális változatával fog támadni." (Nuhanovic, 2005) Ezek után Karremans már nem kérte a NATO-légierő beavatkozását, hanem valójában a Mladic-féle ultimátumnak tett eleget. Tehetett volna mást? Sokan kérdezik ezt a túléló'k közül és azok közül is, akik elvesztették szeretteiket ezt megelő­zően és ezek után, de a srebrenicai, a volt jugoszláv hely­zetet valamelyest ismerők közül is többen azt kérdezik, tehetett volna-e mást Karremans, mint amit tett, tehetett volna-e mást a nemzetközi erőtér, a nemzetközi szerveze­tek hada, mint amit tettek.

Igen, a válasz egyértelműen igen. Karremans és a nem­zetközi szervezetek is tehettek volna mást annak érdeké­ben, hogy megakadályozzák Mladicék ultimátumának elfogadását, hogy megakadályozzák mindazt, ami az ezt megelőző időszakban, illetve ami az ezt követő néhány napban történt.

Karremans parancsnok jelentésének van egy önkriti­kus, a problémát elodázó, másokra átruházó, kezelni nem tudó része, mely felveti az általa képviselt szervezet alkal­masságát az ilyen jellegű problémák kezelését illetően.

A jelentésben Karremans egész pontosan az alábbiakat írta: „Én nem vagyok abban a helyzetben, hogy

1. megvédjem ezeket az embereket;2. megvédjem a saját zászlóaljamat;3. megtaláljam a megfelelő képviselőket a civilek között,

mert a hivatalos szervek érthető okokból nem állnak rendelkezésre;

103

4. megtaláljam a katonai erők képviselőit, mert ők a korridorért, mint a tuzlai övezetért akarnak harcolni és még azért, mert a személyes okokat nem kívánják felfedni;

5. rákényszerítsem Bosznia-Hercegovina hadseregét a fegyvereik átadására."

Kétségtelenül, sajátos megközelítés az UNPROFOR pa­rancsnokától ez, aminek van objektív valóságtartalma, de ami egyúttal arra a talán legfontosabb elemre mutat rá, hogy a Bosznia-Hercegovinában, Srebrenicában jelenle­vő nemzetközi szervezetek és az érintett, illetve érdekelt országok hibásan, felelőtlenül, nagyrészt a saját érdekei­ket szem előtt tartva akarták rendezni ezt a balkáni kér­dést.

A Karremans-féle jelentés legfontosabb üzenete az, hogy tudatta az érintettekkel, nem képes megvédeni a menekülteket, hogy sorsukra hagyta a kerítésen kívüli sok tízezer embert.

Iszonyatos felelőtlenség és a védtelen, kiszolgálta­tott emberekkel szemben elkövetett bűn, hogy magukra hagyták őket. Kiderült, hogy azoknak az erkölcsi normák­nak, amelyek fundamentumként vannak jelen az ENSZ, a NATO, az Európai Unió, az USA vagy más érintett szerve­zet és ország deklarációiban, életüket szabályozó doku­mentumaiban, ezúttal nem volt érvényes. Pontosabban Srebrenica esetében a kettős mérce alkalmazását minden erkölcsi aggály, minden moralizálás nélkül elfogadhatónak tartották. Megdöbbentő, elfogadhatatlan és erkölcstelen az ilyen hozzáállás.

Július 12-én reggel nyolc és kilenc óra között Potocari központjában megjelent egy több főből álló fegyveres szerb csoport. Közülük néhányan a több mint 20 ezer

1 0 4

menekültnek helyet adó, szögesdróton kívüli területre is bementek. Céljuk az volt, hogy felmérjék a férfiak és nők arányát. A fegyveres szerb katonák megjelenése pánikot és hisztériát keltett számos menekült egyénnél és cso­portnál. A menekültek nyomorúságos helyzetük ellenére is valami halvány reménnyel éltek, hátha mégis megvédik őket a kéksisakosok, de a szerb fegyveresek megjelenésé­vel sokukban minden remény elszállt.

A szerb fegyveresek Potocariban való megjelenését kö­vetően nem sokkal, kilenc óra után valamivel, Karremans, a menekültek egyik képviselője és néhány holland tiszt elindultak Bratunacba. Karremans távollétében a pa­rancsnoki teendőket helyettesére, Rob Frankenre bízta. Bratunacban Mladic azt közölte Karremanssia\, hogy mi­után kihallgatták az összes 16 és 65 év közötti fiúkat és férfiakat, a megfogalmazása szerint a háborús bűnösöket kivéve mindenki mehet, ahová akar. Ezt követően Mladic világossá tette azt is, hogy az UNPROFOR-nak csak asz- szisztáló szerepet szán. Karremans már késő délelőtt visz- szatért Potocariba. Ezt követően tanácskozott Frankénnel, majd néhány napra eltűnt, közvetlenül nem vett részt a helyi folyamatokban. Helyette Frankén lett az, aki megbí­zást kapott a folyamatok koordinálására. Karremans dön­tésének hátterét, az összes okot nem ismerjük pontosan. Annyi bizonyos, hogy miként jelentésében is leírta, nem látott magában elég erőt, hogy ellássa ezt a rendkívül fon­tos és óriási felelősséggel járó pozíciót. Talán ő maga sem kapott elegendő segítséget, és egészen biztos, hogy látva a mindenre elszánt szerbeket, megijedhetett a következ­ményektől.

A szerbek arra utasították a hollandokat és a menekül­tek képviselőit, hogy készítsenek listát a bázison, illetve a bázison kívül levő menekültekről. Ilyen listákat maguk

105

a szerbek is készítettek a saját maguk belátása szerint. A bosnyák menekültek szószólóinak és a holland bázis ve­zetőinek javára írandó, hogy megpróbáltak hamis adato­kat, listákat adni a szerbeknek a menekültek létszámáról, kor- és nemi összetételéről. Ezzel több ember életét men­tették meg, de sajnos a szörnyű folyamatot ezzel nem tud­ták megállítani.

Az első csoportos emberrablást, a menekültek na­gyobb létszámú összefogdosását a szerbek ezen a napon hajtották végre. Július tizenkettedike délutánján Ravni Buljim térségében körbevettek erdőrészeket, ahol a me­nekültek bújkáltak, és erőszakkal kényszerítették őket, hogy felszálljanak a teherautókra, ami elszállította őket. Közben azt ígérték nekik, hogy Tuzlába viszik őket, és ve­lük szemben a nemzetközi szerződések szerint járnak el. Mint tették azt Srebrenicában, ezúttal is elvették a me­nekültek személyes értékeit, mielőtt fogoly lett belőlük. A menekültek elfogásához számos cselt, cselszövést is bevetettek a szerb katonák. ENSZ- és vöröskeresztes au­tókkal tévesztették meg a menekülőket, civil ruhás szerb önkéntesek keveredtek a menekülők közé, mintha ők is üldözöttek lennének, majd az első adandó alkalommal feladták őket. A menekülő emberek összefogása gyakran hasonlított arra, ahogyan a gyarmatosítók annak idején rabszolgává tettek sok embert. Több bosnyák ember veszí­tette életét az elfogáskor, leginkább azért, mert fegyverte­len lévén megpróbált ellenállni, vagy mert az elfogói túl öregnek, betegnek találták, vagy mert már nem maradt semmije, amit odaadhatna. A náci időket megidézve ku­tyákat is alkalmaztak a menekülők elfogásakor a szerbek.

A menekülők elfogásakor sok száz ember szeme láttára kegyetlenkedtek, erőszakoskodtak a védtelen emberek­kel. Sokukat vertek halálra vagy félholtra, anyákat erősza­

106

koltak meg a gyerekeik előtt, és gyerekeket erőszakoltak meg az anyáik előtt.

A menekültek elfogásában a Mladic-féle hadsereg mellett kiemelt szerepet kaptak az ún. speciális egységek és az önkéntesek. Ezek az egységek, ezek az emberek a brutalitásban és kegyetlenkedésben is élen jártak. Szá­mos foglyot késsel jelöltek meg, késsel csonkítottak meg, jelezve ezzel, hogy melyik speciális egység fogta el őket. A menekültek elfogása, férfiakra, nőkre való szétválasztá­suk tudatos és tervszerű része volt Srebrenica, a bosnyákok elleni támadásnak. Ezt bizonyítja az is, hogy Karadzicék, egészen pontosan a Republika Srpska Honvédelmi Mi­nisztériuma már a tömeges elfogások, deportálások első napján, 1995. július 12-én rendeletben kötelezte a mene­kültek elszállítását Tuzla irányába. A pontos célállomást tudatosan nem nevezték meg. A deportálásra vonatkozó rendelet a 02-21-36381/9. számot kapta (Sabic, 2008).

Semmibe véve a Genfi Konvenciót, a szerbek kizáró­lag a saját elképzelésük és terveik szerint kezdték meg a srebrenicai menekültek deportálását és sok ezer ártatlan ember kivégzését. Hiába kérték a bosnyákok Frankent, hogy állíttassa le a menekültek elhurcolását, ezt a tábor megbízott vezetője nem tette meg. Ellenkezőleg, talán abban a reményben, hogy kevesebb a gondja, ha a tábo­ron belüli több mint 5 ezer és a táboron kívüli több mint 20 ezer ember minél hamarabb elhagyja Potocarit, maga is támogatta a menekültek elszállítását. Számára elég volt Mladic ígérete, hogy a menekülteket biztonságos helyre szállítják.

A menekültek deportálása 12-én este nyolc óráig foly­tatódott. Az első néhány autóbusz és kamion sok 16-65 év közötti férfit is szállított, a nőkkel és gyerekekkel együtt, de Potocari és Luké között leszállították a fiúkat és férfia-

107

kát. A sorsuk ettől kezdve a szerbek kénye-kedve szerint alakult, közülük kevesen maradtak életben.

A deportálásokat kizárólag a szerbek felügyelték, és ők is irányították azt. Két holland katona, Kolstern és Rutten szemtanúja volt annak, hogy már Potocariban, a depor­tálás helyszínétől nem messze, közvetlenül a holland bá­zis közelében kilenc bosnyák menekült férfit öltek meg. A holland bázisról szintén még aznap 239 sebesültet szállí­tottak el Bratunacfelé, azzal az ígérettel, hogy majd ott or­vosi ellátást kapnak. A szállítás a hollandok teherautóival és szakápoló kísérettel történt, valamint az MSF, a nem­zetközi orvosszervezet képviselői is ott voltak a sebesültek kíséretében. A bosnyák sebesülteket szállító járműveket a szerbek nem nagy távolságra Potocaritól, a Sárga-híd- nál megállították. A sebesülteket leszállították az autókról, sokukat félholtra vertek, többet megöltek, az ápolókíséret női tagjai közül néhányukat megerőszakoltak. Ezek után továbbengedték a sebesülteket szállító autókat, amelyek megérkeztek a bratunaci kórházba.

A július 12-én történt számos gyilkosságot az aznapi ENSZ-jelentés szórványos gyilkolásnak nevezi. Abszurd és furcsa, hogy a tömegesen végrehajtott öldöklést az ENSZ szórványos gyilkolásnak nevezi.

A menekültek megalázását, kifosztását, megerőszako­lását, megcsonkítását, megverését, a férfiak és nők szét­választását nem említi, vagy csak incidensnek nevezi a jelentés. Nem szól a jelentés arról sem, hogy a fiúk, fér­fiak, a 16-65 év közöttiek elkülönítése a nőktől az exodus első fázisa volt. Aligha volt a helyzetet valamelyest is is­merő politikus és katona között olyan, aki ne feltételezte vagy tudta volna, hogy miért választják szét a férfiakat és a nőket. Az előzmények ismeretében nem nagyon hihe­tő, hogy a holland katonák, az ő feletteseik ne lettek vol­

108

na tisztában azzal, hogy mi vár a bosnyák fiúkra, férfiakra. Annál is inkább így lehetett ez, mert erről Mladic többször is tájékoztatta őket, amikor is háborús bűnösöket keresett a menekültek között. Ennél aljasabb cinizmus aligha kép­zelhető el.

JÚLIUS 13.

Július 13-án folytatódott a menekültek deportálása. A Srebrenica eleste után elindult menetoszlopokból ki­szakadt csoportok némelyike menedéket keresve még a térség erdővel borított részein bolyongott. A legnagyobb együtt maradt csoport közel 8 ezer főt számlált. A csopor­tot kora reggel a Bratunac-Konjevic Polje-Nova Kasaba kereszteződésénél a szerb katonák feltartóztatták. Emel­lett Kravica körzetében is elfogtak egy több ezer fős me­nekültcsoportot. Ennek a csoportnak főként férfiak voltak a tagjai. A menekültek többségét Nova Kasaba településre szállították. Mladic tábornok is meglátogatta a menekülte­ket, majd ezt követően sokukat megölték. Cerskába aznap három autóbusszal hozták a menekült fiúkat és férfiakat a szerbek. A legfiatalabb nem volt még 14 éves, a legidő­sebb pedig alig múlt 50. Őket, 149 főt, mind megölték, közülük csak ketten voltak katonák, a többiek mind civilek voltak. Kravica faluban délután hat óra körül mészároltak le úgy embereket, hogy a fogvatartottak közé kézigráná­tokat dobtak. Aki nem halt meg, azokat kézifegyverekkel gyilkolták halomra. Bratunacban a középiskolai központ­ban és a Vük Karadzicról elnevezett általános iskolában a fogvatartottak közül száznál is több embert öltek meg. Tisici településen az utolsó szerb ellenőrzési csomópont­nál 22 férfit lőttek agyon.

109

A Potocariban levő menekültek deportálását már kora reggel megkezdték. A holland bázison kívüli menekültek elhurcolása aznap délre befejeződött. Mindenki tudta, hogy most a bázison belüli menekülteket fogják elhurcol­ni. Nem sokkal 12:00 után tíz teherautó érkezett a hol­land bázis elé. A teherautókról szerb katonák ugrottak le kutyáikkal. A bázison belül a menekültek között kitört a pánik. Ezt az is tetézte, hogy a hollandok semmi érdemi információt nem mondtak sem a több ezer fős menekült­csoportnak, sem az ő képviselőiknek, Ibro Nuhanovicnak és Nesib Mandzicnak. A menekülteknek szóló üzenetet, amelyet Frankén megbízott parancsnok közvetített a tol­mácson keresztül, így hangzott: „A bázison kívüli menekül­tek evakuációja befejeződött. Most önökön a sor. Kezdjék elhagyni a bázist 5 fős csoportokban." (Nuhanovíc, 2005) Ezenkívül senki semmilyen más információt nem mondott a halálra rémült embereknek. Még kísérletet sem tettek a bázison belül felfegyverzett holland katonák, hogy elodáz­zák a deportálást, vagy hogy biztos garanciákat kérjenek a menekültek sorsát illetően. Az emberek, a kiszolgálta­tott, önerejükből magukat megvédeni teljesen képtelen emberek valamilyen szintű megnyugtatásával aztán tény­leg senki nem törődött. Ennek hiánya jelentősen növel­te a stresszt, a pánikot a menekültek körében. Mindez sokukban, azok közül, akik életben maradtak, rendkívül komoly pszichés betegséget is kialakított (Baráth, 2008). A végeredményt tekintve alig vagy egyáltalán nem külön­bözött a holland bázison belül és a szögesdróton kívül levő menekültek helyzete. Ahogyan a kerítésen kívüliek, úgy a kerítésen belüliek sem dönthettek a sorsuk felett. Teljesí­tették a szerbek parancsait, és engedelmeskedtek a hol­landok utasításainak.

110

A kérdés ugyanaz, mint amit a srebrenicai, a védett övezetekkel kapcsolatosan szüntelenül fel kellett tenni. Lehetett volna-e másként? Alakulhatott volna-e másként a menekültek sorsa, az erdőben bolyongóké, a bázison kí­vül rekedteké és a holland bázison belülieké? Igen, igen, igen! Alakulhatott volna másként az emberek sorsa, ha nem hagyják őket szabad prédaként, ha nincs a mérhetet­len felelőtlenség velük kapcsolatosan az ENSZ, az Európai Unió, a NATO részéről, ha a saját kormányuk határozot­tabb, ha látva ezt a gyilkos háborút a Balkánon, a nagyha­talmak nem taktikáznak érdekeik szerint, és ha legalább beleordított volna a világba az európai és más civil elit, ha a tágabb régió államai legalább figyelmeztetnek arra, mi történik Srebrenicában, akkor talán nem lett volna ilyen mértékű a mészárlás.

A Potocariban levő holland bázison tartózkodó me­nekültek deportálása délután hat óra körül befejeződött. Ezúttal nem bevágónírozták, hanem buszokra, teherautók­ra rakták az embereket, de a végeredmény nagyon hasonló, sok tekintetben ugyanaz. Amíg tartott a deportálás, a Zág­rábban tartózkodó Yasushi Akashi jelentést küldött felette­sének, az ENSZ főtitkárának, Kofi Annarmak, New Yorkba. A Z1154. számú jelentés tárgya a srebrenicai helyzet is­mertetése.

Ebben Akashi a következőket írja:

- Folytatva jelentéseinket Srebrenicáról, ezúttal a leg­újabb erőfeszítéseinkről számolok be, amelynek célja a humanitárius katasztrófa elkerülése, valamint beszá­molok a tegnapi nap eseményeiről is.

- A fő kérdések, amelyeket Anne Willem Bijleveld mene­kültügyi főképviselő, aki éppen Tuzlából tért vissza, a következők:

111

1. Mladic tábornok meg­tiltotta, hogy a mene­külteket szállító kon­vojokhoz bárki rajtuk kívül hozzáférjen, oda­menjen;

2. kezdeményezi a bos- nyák kormány, hogy ne Szarajevó, ne ők legye­nek azok, akik a tuzlai légibázison gyülekező menekültekről is gon­doskodnak, hanem le­gyen ez a nemzetközi közösség feladata;

3. becslések szerint ma 13:30-kor nagyjából 5500 me­nekült van a légibázison, és várható, hogy ez a szám hamarosan emelkedik. Feltételezzük, hogy kb. 6000 ember tartózkodik Kladanjban, akik hamarosan Tuzla felé indulnak, és őket még sokan követték (kb. 25 000 fő). Úgy gondoljuk, hogy nagyjából 4000 fő katonai szolgálatra alkalmas férfi van Bratunacban, akik arra várnak, hogy a szerb hadsereg „átvilágít­sa" őket. Az ő sorsukért nyilván valamennyien ag­gódunk;

4. a tuzlai bázis nem képes hosszabb időre befogadni a menekülőket. Bijleveld azt mondta, hogy a tuzlai körzetben 11 000 ember számára van hely. Ameny- nyiben a menekülteket (a repülőtérről) a városban helyeznék el, akkor ez feszültséget okozhatna a fö­deráción belül, mert ezáltal a lakosság összetétele ebben az övezetben megbomlana.

Anne Willem Bijleveld

112

Akashi a jelentésben ar­ról is ír, hogy a Potocariban levő holland bázison a ka­tonák lassították a depor­tálásokat, és segítették a menekülteket. De egyálta­lán nem ír a 9 fő legyilkolá- sáról, hanem ellenkezőleg, azt írja, hogy: „a szerbek édességet és cigarettát osz­tanak a menekülteknek".Emellett nem szól a fiatal fiúk és férfiak, 16-65 évesek különválasztásáról a család­juktól. Az Akashi-féle jelentés azt is írja, hogy a menekül­teket Kladanjba és más helyszínekre az UNPROFOR és az UNHCR járművei és kísérői szállítják.

Akashi jelentése, amely a diplomácia nyelvén író­dott, nagyon fontos dokumentum. A jelentést nem csak

az ENSZ főtitkárának küldte meg, hanem több más nem­zetközi szervezet és néhány ENSZ vezető tisztségviselő is kapott másolatot a levélből, így eljutott a jelentés a szara­jevói UNPROFOR-központba Smith tábornokhoz és Genf- be Stoltenberghez is, aki a volt jugoszláviai Kontakt Cso­portot képviselte.

Fia nem a saját informá­ciós hálózatán keresztül, ak-

ThorvaldStoltenberg kor a július 13-i Akashi-féle

Kofi Annán

113

kissé feltupírozott, a valóságot esetenként elhallgató, az egyes tényeket figyelmen kívül hagyó jelentés alapján minden, Srebrenica körüli fontos szereplőnek tudnia kel­lett, mi folyik a térségben, és azzal is tisztában kellett lenni mindenkinek, hogy milyen sors vár a menekültekre, külö­nösen a 16-65 év közötti fiúkra és férfiakra.

Több eleme is volt még az Akashi-féle jelentésnek, de közülük is különös jelentőséggel bír az, ami arra vonatko­zik, hogy Mladic tábornok lehetővé teszi az UNPROFOR- katonák elvonulását a helyszínről, ahogyan és amennyiben az összes civil elszállítása megoldódik. Ma már azt is tud­juk, hogy a Potocariban levő hollandokat, az UNPROFOR-t és Hágát is sokkal jobban érdekelte, mint az, hogy mi lesz a menekültekkel. Akashi levelében a civilek transzportjáról és nem deportálásáról beszél. Továbbá arról sem tesz em­lítést, hogy a menekülteket, akiket gyakorlatilag rabként kezeltek, a szerb katonák biztonságos vagy nem biztonsá­gos helyre szállítják. Aligha képzelhető el az, hogy Akashi kizárólag önmaga, külső segítség nélkül fogalmazta volna meg mindazt, amit a jelentésében leírt. Bizonyos dolgok­ról csak közvetett ismeretei voltak, ezért vélhetőleg kellett több magas rangú UNPROFOR-vezető közreműködése is a jelentés néhány elemének megfogalmazása kapcsán.

Való igaz, hogy a szerb katonák Mladicboz hasonlóan cukorkát adtak néhány gyereknek és cigarettát a szüleik­nek, de ugyanúgy, mint Srebrenicában, a „humanitárius akciójuk" után elválasztották a gyerekeket a szüleiktől, az apjukat, nagyapjukat megölték, az édesanyjukat megerő­szakolták.

Akashi jelentésével ellentétben az UNPROFOR és az UIMFICR nem szállította a menekülteket 13-án. A deportá­lások legelején volt erre példa, de azt követően kizárólag a szerbek vitték el Potocariból a menekülteket. A depor­

114

tálások idején az UNHCR sem látott el ilyen feladatokat. A belgrádi UNHCR-központ 1993-1994-ben és 1995 elején több nemzetközi segítő közreműködésével még teherautói­val hozott élelmiszert, ruhát, egészségügyi felszerelést a srebrenicaiaknak, de 1995 elejétől kezdve az orosz Andrej Kazakov vezetésével egyre kevesebb segítség érkezett a nélkülözőknek. Július 11-én egy UNHCR jelzésű autó be­jutott Potocariba, a holland bázisra, de menekülteket se­hová sem szállítottak. Szerepük mégis jelentős volt, mert a gépkocsijukban levő rádión keresztül pontos tájékozta­tást adtak az eseményekről a belgrádi UNHCR-központnak. A tájékoztatást Almir Ramic adta, aki az UNHCR srebrenicai irodájának volt a munkatársa és tolmácsa, valamint az UNHCR megbízottjainak távollétében ő képviselte magát a szervezetet is. így 11-én, 12-én és 13-án is, de jelentései, tudósításai semmilyen hivatalos UNHCR-dokumentumban, jegyzőkönyvben nem szerepelnek, pedig több UNHCR-ve- zetővel, így magával Kazakowa\ is beszélt.

A menekültek Potocariból való deportálása mellett a szerb katonák hajtóvadászatot folytattak a még menekü­lőben lévő bosnyákok ellen. Milanovic ezredes a „Palma" fedőnevű ügyeletestől kért egy buldózert Konjevic Polje környezetében, de azt a választ kapta, hogy egyelőre nem tudják küldeni a buldózert, mert éppen terepen van (AIIZ, 1995). A buldózer a tömegsírok kiásásához és betemeté­séhez kellett, de már aznap olyan sok embert gyilkoltak le, hogy a buldózer nem győzte a munkát. A szerbek bosz­niai hadserege több ponton és helyszínen tartotta fogva a muszlim, szunnita-ághoz tartozó vallású embereket. (Gyúrok, 2007) Helyszínenként 1000-1500-2000-2500 embert tartottak fogva.

Radovan Karadzic egyik parancsnokától, a Bratunacban tartózkodó Miroslav Deronjictó\ érdeklődött a bosnyák

115

foglyok felől, kizárólag a létszámukra volt kíváncsi, majd utasításba adta, hogy: „holnap 12:00-ra legyen az összes áru a raktárban" (Sabic, 2008).

A sok tragédia és tömeggyilkosság egyik legembertele­nebb kivégzésére a nova kasabai focipályán került sor. Itt közel 1000 embert tartottak fogva. Egy amerikai U-2 típu­sú repülőgép felvételt is készített az összezsúfolt bosnyák foglyokról és az őket őrző szerb katonákról. Néhány nap múlva az ismét járőröző repülők már senkit sem láttak a focipályán, ellenben a szomszédos mezőkön nehézgépek által ásott, majd betemetett gödröket fényképeztek le.

A felderítő repülő tömegsírra bukkant arrafelé, ahol a korábban a focipályán fogva tartott bosnyák fiúkat és fér­fiakat ölték halomra. A Christian Science Monitor újság­írója Dávid Rhodew - kijátszva a szerb ellenőrzést - , saját szemével is meggyőződött arról, hogy a labdarúgópályá­tól nem messze lévő nyomok minden kétséget kizáróan az ott elhantolt bosnyákok földi maradványait tartalmaz­zák. Rhode a tömegsíroknál emberi maradványokat, sze­mélyes dokumentumokat és töltényhüvelyeket is talált (Rhode, 1995).

Nova Kasabában töltötte az éjszakát két holland UNPROFOR-katona, akik arról számoltak be, hogy a 13-áról 14-ére eső napon, hajnali 2 és 3 óra között soro­zatos fegyverropogást hallottak. Másnap kora reggel a két holland katona a város északi részén lévő útnál 500-700 férfihalottat látott az út mentén feküdni. A tömegmészár­lásban sok szerb katona és rendőr vett részt. Radomir Bjelanovic és egy Zoka névre hallgató másik rendőr szét­válogatta a foglyokat, akik közül néhányan talán azt hit­ték, megmenekülnek, de az csak egy alattomos játék volt a rendőrök részéről, mert mindenkit meggyilkoltak.

116

J Ú L I U S 1 4 .

Július 14-én tovább folytatódott a bosnyákok elleni exo­dus, és az UNPROFOR is - mentve saját magát - magára hagyta a területet.

Miután a hollandok kiterelték és átadták a szerbeknek a több mint 5000 bosnyák civilt, kizárólag önmagukkal foglalkoztak, és ugyancsak az érdekelte New Yorkot, Há­gát, hogy miként lehet kimenekíteni a holland kéksisako­sokat. Az ismét aktív Karremans ezek után már szinte csak a katonái evakuálásáról beszélt.

Egy nappal korábban, már a bosnyákok deportálása után, az UNPROFOR-központ a Hágai Honvédelmi Minisz­tériummal egyetértve, utasítást adott a hollandoknak, Holbatnak, a bázis elhagyására.

Az utasítás a következőket tartalmazta:

- a személyzet magával kell hogy vigye a felszerelés minden fontosabb részét (harci járművek, fegyverzet, kommunikációs felszerelés);

- a személyzet magával kell hogy vigye a személyes dol­gait;

- a katonai ruházat (személyes holmik) alacsony prio­ritással rendelkezik, kivéve a kék sisakokat, golyóálló mellényt;

- az ENSZ felszerelése és az infrastruktúra otthagyható;- instrukciók a kivonulásról;- vinni kell az ENSZ alkalmazásában álló civil személyze­

tet is.

Ezek az utasítások a szerb katonákkal, a kivonulásról szóló megbeszélések alapjául is szolgáltak. Ennek értel­mében és ezek alapján a Boszniai Szerb Hadsereggel a kö­vetkezők szerint történt a megegyezés a kivonulásról:

117

- Július 15-én 55 holland katona, akik Bratunacban vol­tak szerb fogságban, Szerbián és Horvátországon ke­resztül Hollandiába utaznak.

- Ami a holland bázison dolgozó személyzetet illeti, ők a boszniai szerb hatóságokkal való egyeztetés után a Holbat személyzetével együtt Zágrábba mehetnek. A Holbat erről értesítést adott ki, hogy a helyi személy­zetet is vegyék át a zágrábi központba.

- Ami a felszerelést illeti, számlálással állapították meg, hogy mennyi felszerelés veszett oda a harci cselekmé­nyek következtében, mennyit lopott el a Boszniai Szerb Hadsereg, vagy mennyi került kivonásra a Boszniai Szerb Hadsereg miatt. A legfontosabb felszerelés, ami közül a legtöbb már nem használható, a következőkből állt: 14 páncélozott jármű, 18 Mercedes Benz dzsip, 1 teherautó, 6 db 81 mm-es aknavető, 6 TOW típusú rakéta, 18 géppuska, sok kézifegyver. A fenti felszerelés nagy része a Boszniai Szerb Hadseregtől került elvétel­re a megfigyelőállomások elfoglalásakor, míg a dzsipek a menekültek evakuációja során kerültek elvételre.

- Július 14-e körül a logisztikai konvoj megérkezett az enklávéba. A Holbat - Mladic követelésének megfe­lelően - 30 ezer liter üzemanyagot átadott a Boszniai Szerb Hadseregnek. Húsz holland katona a konvojjal együtt elhagyta az enklávét, július 15-én.

A fenti szöveg nem mindenben fogalmaz teljesen vi­lágosan. A fegyverek átadása a szerbeknek úgy történt, hogy ebből a listából az is kiderült, hogy volt a holland bázison belül olyan fegyverzet, amely alkalmas lett volna az ellenállásra. Az üzemanyag átadása Mladic csapatának pedig igen jó szolgálatot tett a hadsereg harci járműveinek működésében és a menekültek deportálásában.

118

Egy nagyobb, 4-5 ezer főt számláló, még életben ma­radt srebrenicai csoport Jasenica Gaj érintésével Tuzlába tartott. Délután négy óra körül Zvornik közelében ágyúval és repülőgépek ellen használatos géppuskákkal támadták a csak kevés kézifegyverrel és vadászpuskákkal rendelkező menekülteket. A támadás során sokan meghaltak és még többen elhagyták a csoportot, kisebb csoportokban pró­báltak elmenekülni. A többiek visszahúzódtak az erdőbe, és csak éjszaka folytatták az útjukat Tuzla felé.

Bratunacot július 14-én a szerbek megtisztították a bosnyákoktól. Itt is etnikai tisztogatást hajtottak végre. Közel 2500 férfit szállítottak Grabovciba, Orahovacba. A menekültek kezeit dróttal kötözték össze hátulról, so­kukat összerugdostak, puskatussal és gumibottal vertek félholtra. Mielőtt kivitték volna őket a környező mezőkre, néhányukat a Grabovciban levő iskolaépületben, ahol fog­va tartották őket, egymás levizelésére és fajtalankodásra kényszerítettek, illetve próbáltak meg rábírni. A nem enge- delmeskedőket ott a helyszínen megölték. Orahovacban a hátrakötött kezű és bekötözött szemű bosnyák foglyok ki­végzésénél maga Mladic tábornok is jelen volt.

Akashi este 20:17-kor jelentést küldött New Yorkba és Genfbe. A Z-1168. számú jelentés a tuzlai és srebrenicai helyzetről szólt. A címzettek: Annán, New York, Gharekhan UN New York, Stoltenberg, ICFY Geneva. Akashi jelentésé­ben beszámolt a tuzlai menekültekről, a még fogságban levő 55 holland katonáról, arról, hogy a Tuzla közelében lévő pakisztáni zászlóalj, a Pakbat felajánlotta a segítségét 87 bosnyák sebesült elszállításában a bratunaci kórházból. Ajelentés rendkívül bizonytalanul beszél a bratunaci 4 ezer fős fogvatartott férfiről, nem szól semmit a fogvatartás körülményeiről, a bosnyák foglyok sorsáról. Ugyanakkor beszámol arról, hogy a Bratunacból Kladanj felé tartó,

119

250 fiatal nőt szállító autóbusz egy nap alatt sem érkezett meg a célállomásra.

Akashi jelentése azt mondja, hogy a Bratunacban levő bosnyák férfiak ott tartózkodnak, és nem azt, hogy kény­szerű rabságban vannak. Rendkívül pontatlanul, a tényle­ges valóságot mélyen alulértékelve, de leginkább a 4000 bosnyák férfi sorsát nem kellő komolysággal és felelősség­gel felfogó és leíró jelentés nem volt alkalmas arra, hogy ezek alapján objektív képet kapjanak a címzettek arról, mi is történik a foglyul ejtett bosnyákokkal.

Mindezek ellenére az ENSZ Biztonsági Tanácsa újra ülésezett Bosznia, Srebrenica ügyében. A Tanács S/PRST/1995/32. számú elnöki rendeletet fogadott el, amellyel az elnök visszavonta az 1004/1995. számú hatá­rozatát, amelyben mély aggodalmát fejezi ki a tízezer civil kényszerű relokációjával kapcsolatban, akik a srebrenicai zónából valók, és akikkel a boszniai szerbek egyértelműen megsértik az emberi jogokat. A rendeletben az elnök ki­jelentette: „A Tanács különös aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a boszniai szerbek 4000 fiút és férfit vezettek el kény­szerűen a srebrenicai biztonsági zónából. Követeljük, hogy a nemzetközileg elfogadott normáknak és törvényeknek megfelelően azonnal engedjék szabadon a srebrenicai zóna civiljeit és más személyeket, akiket a nemzetközi hu­manitárius törvények védenek, valamint követeljük, hogy engedjék a menekültekhez a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit." (Nuhanovic, 2005)

Egészen sajátos, hogy New Yorkból a Bratunacban fog­va tartott 4000 bosnyák ügyében ezúttal világosabban lát­tak és egyértelműbben fogalmaztak, mint a régióban és a helyszínen levő Akashi-Bildt-Stoltenberg-RupertSmith.

120

J Ú L I U S 1 5 .

A még mindig közel 4 ezer főt számláló menekültcsoport hajnali öt óra körül Maricici falu érintésével, Crni vrhen keresztül elérte a Zvornik-Tuzla útszakaszt. Ettől az útsza­kasztól nem messze, a Krizevacka njiva-térségben álltak meg pihenni és egyeztetni a továbbiakat. A menetosz­lopnak ekkor százegynéhány fegyverese volt, akik köny- nyű gyalogsági fegyverekkel és néhányan golyós és söré­tes vadászpuskákkal rendelkeztek. Az emberek rendkívül kimerültek voltak, sok volt a beteg, a sebesültek száma több száz volt, közel 30-40 súlyos sebesültet az erdőben faágakból összerakott hordágyon szállítottak. A menekü­lők között terhes kismamák is voltak, közülük az egyik haj­nalban, idő előtt halott, koraszülött gyermeket hozott a vi­lágra. Sok volt az olyan beteg, aki valamilyen hallucinációs és egyéb zavarokat mutatott. A Humán Rights Watsh, az emberi jogokat figyelő és felügyelő szervezete már a há­ború után, 1996-ban egy vizsgálat alapján kimutatta, hogy a srebrenicai menekülőkkel szemben kémiai és biológiai anyagokat is bevetettek, amikor támadták őket, és ez okozott súlyos hallucinációs és komoly bőrbetegségeket. A menekülőket aznap már nem érte komoly támadás, de a jéggel özönvízszerű eső zúdult rájuk, ami megnehezítet­te és lassította a mozgásukat.

Amíg a srebrenicai menekülők immár több napja vol­tak az erdőben, keresve az utat a szabad területek felé, addig július 15-én Belgrádban találkozott egymással Milosevic, Mladic, Bildt, Stoltenberg és Rupert Smith. A tárgyaló felek azt kérték, hogy Mladic jelen léte a tárgya­lásokon maradjon titokban. Ennek okát ma sem ismerjük pontosan. Vélhetőleg nem szemérmességből és erkölcsi megfontolásból gondolták a résztvevők, hogy eltitkolják

121

a nyilvánosság elől Mladic jelenlétét a tárgyalásokon, ha­nem talán inkább taktikai megfontolás vezethette őket, hiszen Milosevicet kivéve valamennyien nemzetközi misz- sziót teljesítettek.

A tárgyalások, valamint az ENSZ-jegyzőkönyv (Z-1175) jelentése alapján a felek a következőkben állapodtak meg:

- Az UNHCR és az MKCK szabad bejárást kap az övezetbe.- Az MKCK azonnali hatállyal lehetőséget kap a „hábo­

rús foglyokkal" való érintkezésre, hogy felmérhessék a helyzetüket, hogy számba vegyék őket, hogy a Gen­fi Konvenció értelmében áttekintsék a boszniai szerb befogadóállomásokon az ott-tartózkodók helyzetét.

- Az UNPROFOR terjessze elő igényeit Srebrenica ellátá­sát illetően július 17-ig a Beograd-Ljubovija-Bratunac útirányon keresztül.

- A Srebrenicában tartózkodó holland katonáknak lehe­tővé kell tenni, hogy saját felszerelésükkel együtt jú­lius 21-ig vagy nem sokkal azt követően Bratunacon keresztül elhagyhassák a térséget (ezt a folyamatot az UNPROFOR parancsnoka és Mladic felügyeli).

- Az UNPROFOR azonnal kezdje meg a Bratunacban és Potocariban levő sebesültek elszállítását, a járművek, mentőautók biztosítását. Az UNPROFOR jelenléte „eb­ben vagy abban a formában" a megbeszélés tárgyát képezte a „kulcsfontosságú térségekre" vonatkozólag.

Tekintettel a valóságra, a védett övezetekben elköve­tett szörnyűségekre, egészen döbbenetes, hogy a tárgyaló felek nem szólnak a bratunaci, több mint 4000 fogolyról, a 200-nál több nevet tartalmazó listáról és hogy befogadó­állomásnak nevezik a fogoly- és koncentrációs táborokat. Nem túlzás a táborok többségéről azt állítani, hogy való­di fogolytáborok voltak, közülük számos táborban tartot­

122

ták rabszolgasorban az embereket, és úgy is viselkedtek velük, mintha rabszolgák lennének. Az nem lehetséges, hogy a tárgyalást folytató „úriemberek" közül senkinek nem jutott volna eszébe legalább néhány helyszín abból a több mint tízből, ahol helyszínenként 2-12 embert tar­tottak fogva. A srebrenicai és a tuzlai térségben összesen 67 olyan helyszín ismert, amely fogoly- vagy koncentrá­ciós táborként működött, de ezeken kívül volt még néhány abban az övezetben is, amelyről Milosevicék tárgyaltak a nemzetközi képviselőkkel.

Az érintett területeken az alábbi településeken voltak fogoly- és koncentrációs táborok:

1. Bijeljina 5 „befogadóállomás2. Bratunac 3 „befogadóállomás3. Brcko 8 „befogadóállomás4. Doboj 6 „befogadóállomás5. Kalesija 2 „befogadóállomás6. Lopare 10 „befogadóállomás7. Lukavac 2 „befogadóállomás8. Orasje 3 „befogadóállomás9. Srebrenica 3 „befogadóállomás

10. Sekovici 2 „befogadóállomás11. Tuzla 2 „befogadóállomás'12. Vlasenica 5 „befogadóállomás'13. Zvornik 12 „befogadóállomás'

Amíg Milosevic, Mladic, Stoitenberg, Bildt és Rupert Smith Belgrádban tárgyalt, a közel 4000 fős menekültcso­port továbbra is a kiutat kereste a halálból. A csoportnak délután sikerült rádiókapcsolatot létesíteni a bosnyák had­sereg 2. számú tuzlai hadtestével. Ez némi vigaszt jelentett a legyengült, sok beteget és sebesültet magával vivő cso­portnak. A srebrenicai menekültek oszlopa nem mozgott

123

együtt. Valójában két nagy és néhány kisebb csoport alkotta azt a közel négyezer menekülő embert, akik ki- sebb-nagyobb távolságra me­neteltek egymástól.

A szerbek, talán megelé­gelve, hogy nem tudták el­fogni a menekültek egy ré­szét, de leginkább az eredeti céljuk, az etnikai tisztoga­tás okán még azon a napon mozgósítást rendeltek el, amit az illetékes miniszté­rium utasítására a zvorniki titkárság azonnal a végrehajtás szintjére emelt. Ezúttal Vlasenica, Miliői, Skelani, Bratunac, Sekovici szerb hadköteles polgárait mozgósították. A had­sereg mellett a boszniai szerb rendőrségnek, mint koráb­ban, most is nagyon komoly szerepe volt a mozgósításban és a menekültek elfogásában egyaránt. A menetoszlopot több támadás is érte, és sok foglyot is ejtettek a szerbek. A halottakat és sebesülteket már senki nem vette ponto­san számba. Másnap, július 16-án a srebrenicai menekül­tek a Baljkovcinál lefolytatott bosnyák és szerb hadsereg összecsapása után és az azt követő alku eredményeként a következő napokban ezernél valamivel több menekült elérte Tuzlát.

A szerbek és a bosnyákok Vinko Pandurevic, illetve Semsudin Muminovic vezette csapata egyezséget kötött, aminek eredményeként Nezuk helységnél a Bosznia-Her- cegovinai Hadsereg által ellenőrzött területre mehetett közel 3000 bosnyák menekült. A többiek, akik kisebb le­szakadt csoportokban bujkáltak, döntő többségükben

Rupert Smith

12 4

szerencsétlenül jártak. Többségüket még az éjszaka folya­mán elfogta és legnagyobb részüket a helyszínen kivégez­te a Vinko Pandurevic parancsnoksága alá tartozó Zvorniki Brigád.

A szerbek július 15-én egy nagyobb szabású tiszto­gatási műveletbe is kezdtek. Ennek célja megegyezett a Boszniai Szerb Hadsereg eredendő céljaival, azaz a terü­let bosnyákoktól, muszlimoktól való megtisztításával. Ezt a dicstelen feladatot Mladicék Vidoje Blagojevicre bízták, aki a Bratunaci Brigád parancsnoka volt, de így ő lett a me­nekültek levadászásának, megkínzásának, likvidálásának a fő szervezője és az összes egységnek a parancsnoka, aki ezt a tevékenységet július 15-től kezdve végezte.

JÚLIUS 16.

Radovan Karadzic és Ratko Mladic hadserege ezen a na­pon is folytatta a menekültek legyilkolását, az etnikai és vallási tisztogatást.

A belgrádi találkozó után, egy nappal azután, hogy a résztvevők megbeszélték a „befogadóállomásokkal" kap­csolatos dolgokat, Zvornik és Bijeljina között, Pilici mező- gazdasági telepén 1200-1500 bosnyák fiút és férfit vé­geztek ki. A tömeggyilkosság egyik végrehajtója Drazen Erdemovicvolt, aki mielőtt feladta magát a hágai törvény­széknek, 1996. március 8-án, a Le Figaro francia napilap­ban egy interjú során azt próbálta meg bizonygatni, hogy kényszerből csatlakozott a Boszniai Szerb Hadsereghez. Erdemovic tuzlai keresztény, katolikus horvát családból származott, majd később egy pravoszláv szerb nőt vett feleségül. Erre a korábbi időszakban, főként a titói Jugo­szláviában számos példa volt, ami nem jelentette auto­

125

matikusan azt, hogy még ilyen kegyetlenül szélsőséges helyzetben, mint a háború, ne lenne az embereknek vá­lasztásuk. A menekülteknek, a fogságban levőknek gya­korta valóban nincs semmilyen befolyása a szabad válasz­tást illetően, de Drazen Erdemovicnak és nagyon sok más, gyilkosságra, kínzásra vetemedett embernek igenis volt más választása. Választhatták volna azt, hogy nem ölnek, nem kínoznak, nem erőszakolnak meg, nem aláznak meg embereket. Valamennyien tudjuk, ennek a cselekedetnek is ára van, de mennyire más ár ez, mint amit a gonosz­ságért fizetni kell.

Pilicibe, a vesztőhelyre buszokkal hozták az embere­ket, ahol öt és fél óra alatt ölték halomra az 1200-1500 embert. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy mindenkivel végez­zenek. A tömegmészárlást géppisztollyal, golyószóróval és pisztollyal hajtották végre. A katonák arra kényszerítették a buszok vezetőit, hogy ők is vegyenek részt az öldöklés­ben, hogy később ne vallhassanak ellenük.

Ezen a napon a térség több más területén is végre­hajtottak tömegmészárlást. Petkovciban, Branjevóban és sok más helyszínen gyilkoltak le aznap bosnyák fiúkat és férfiakat a szerbek. A térségben szinte mindenütt, főként a Srebrenicától Baljkovicáig húzódó területeken folytak a tömeges mészárlások. A pontosan, előre eltervezett ak­ciót bizonyítja az is, hogy a bosnyákok szállítását a kivég- zőhelyekre nem akkor és nem spontán módon találták ki, hanem ezt is jó előre eltervezték. A foglyok szállításának megszervezését katonai elöljáróik Cerovic és Beara ezre­desekre, magas rangú tisztekre bízták.

Július 16-án a Potocariban levő holland bázison ott­maradt sebesülteket szemlézte meg Momir Nikolic, szerb őrnagy a Nemzetközi Vöröskereszt két képviselőjével. Nikolicék 6 db kisterepjáróval érkeztek. A szemle során

126

Momir Nikolic mellett ott volt Frankén őrnagy is, aki azon­ban nem szólt közbe, mialatt a szerb kollégája kikérdezte a sebesülteket. Ezt követően a hat dzsip Nikolic, a két vörös­keresztes a sebesültekkel elhajtottak a bázisról. A sebesül­tek sorsáról nem lehet tudni semmit, róluk a Nemzetközi Vöröskereszt sem tájékoztatott, és 16-át követően nem is tértek vissza Potocariba. Ezzel szemben még ugyanazon a napon, július 16-án Nikolic őrnagy újból megjelent a holland bázison. A találkozón a szerb és a holland fél egy közös nyilatkozatot fogadott el, amely leginkább a de­portálások és gyilkosságok megmagyarázására született. A nyilatkozatot holland részről Rob Frankén, szerb részről Miroslav Deronjic és Nesib Mandzic, mint a srebrenicai enkláve civil képviselője írta alá. A tanácskozásnak és a nyilatkozatnak nem volt témája, de Rob Frankén fel sem vetette és meg sem kérdezte a szerbektől, mi lett a több mint 4000 civil bosnyák emberrel, akiket deportáltak. Továbbá kérdés az is, hogy Frankén miért nem kérdezett rá arra sem, hogy mi lett azzal a 239 fiúval és férfival, aki­ket szintén a szerbek vittek el a bázisról.

A július 16-i események fontos elemét képezi még Guy Sands őrnagy jelentése. Sands őrnagy parancsnoksága az UNPROFOR-struktúrában a Potocariban felállított holland bázis felettes parancsnoksága is volt egyben. Guy Sands őrnagy jelentésében egyértelművé teszi, hogy a tuzlai re­pülőtérre csak anyák és nők érkeztek gyerekeikkel, akik 14 évnél fiatalabbak voltak. Miért nem kérdeztek a hollan­dok rá erre sem a szerbekkel való tárgyalás során? És mi­ért nem kérdezték meg, hol vannak a 14-16 év feletti fiúk, ők ugyanis elvileg kívül estek azon a korhatáron, amelyet maguk a szerbek szabtak meg.

127

J Ú L I U S 1 7 .

Nem volt megállás és szünet ezen a napon sem a depor­tálásokban, a civilek elrablásában. A korábbi napokhoz ké­pest kevesebb volt a gyilkosságok száma, talán csak azért, mert már az elfogott fiúk és férfiak nagyobbik részét meg­ölték, és az újabbak elfogása nem haladt olyan ütemben, ahogyan azt a szerbek eltervezték. Talán ezért fordult elő az, hogy a Bratunaci Brigád parancsnoka, Blagojevic ez­redes 8, 9,10, 11, 12, 13, 14 éves gyerekeket is bebörtö­nöz. Talán bennük is a potenciális ellenséget látta, de va­lószínűbb, hogy csak az etnikai gyűlölet, az emberhez nem méltó viselkedés egyik legszörnyűbb formáját mutatta ez a szerb katona.

Élénk diplomáciai folyamatok és alkuk is zajlottak a hát­térben ezen a napon és ebben az időszakban. Srebrenica, Zepa, Gorazde vagy a tőlük távol eső Bihac is különböző kombinációk formájában került elő. A szerbek több, a hor- vátok valamivel kevesebb támogatást reméltek és kaptak a náluk nagyobbaktól, erősebbektől a terveik megvalósí­tásához. A bosnyákok bár az említett területek többségén ősidők óta éltek, kimaradtak ezekből az alkufolyamatok­ból, és már 17-én valószínűsíthető volt, hogy a srebrenicai tragédián túl a diplomáciai kavalkádban is ők járnak a leg­rosszabbul.

Akashi ezen a napon küldte el jelentését az ENSZ főtit­kárának, Annánnak a 15. belgrádi tárgyalásokról. A belg­rádi tárgyalások jelentését Baxter alezredes készítette el, amit vélhetőleg Akashi is felhasznált a saját jelentése elké­szítésekor. Ebben egyebek mellett arról is írt, hogy Smith sarokba szorította Mladicot, annak érdekében, hogy a szerb tábornok magyarázatot adjon csapatai viselkedésére Srebrenica elestét követően. Ez egy sajátos megközelítés,

128

különös tekintettel mindarra, ami Srebrenicában történt, valamint arra, ahogyan Mladic korábban már többször is kinyilvánította, mit is gondol a nemzetközi erőkró'l. Ennek egyik legszembetűnőbb példája a szerb tábornok és a hol­land bázisparancsnok találkozása, a deportálások kezde­tén tett Mladic-kijelentés, amikor is a holland parancsnok bemutatkozására, hogy: „Én vagyok a holland zászlóalj pa­rancsnoka", Mladic így válaszolt: „Milyen parancsnok? Te egy rakás szar vagy! Én vagyok itt az Isten." (Keulemans, 2005) Mladicnak ez az alapattitűdje a háború egész folya­mata során jellemző volt, talán még az egyes személyi­ségjegyei is felfedezhetők benne. Az események és ezek alapján is érdemes talán kételkedni abban, hogy Mladicot valóban sarokba szorította-e Smith.

A belgrádi megbeszéléseknek volt még egy sajátos eleme, nevezetesen az, hogy elsősorban Smith tábornok nem akarta nyilvánosságra hozni a találkozó tényét és az ott elhangzottakat. Ez derül ki abból a jelentésből is, ame­lyet Baxter alezredes készített a tárgyalásokról. Baxter ez­zel kapcsolatosan így írt a jelentésében: „Smith tábornok nem szeretné, ha ez a megállapodás nyilvánosságra kerül­ne. Mi ezt úgy értékeljük, mint az első korlátozott lépés a normalizálódás irányába a boszniai szerbek hadseregé­vel." (Nuhanovic, 2005)

Baxter a jegyzőkönyvszerű jelentésében megemlíti azt is, hogy Smith azért sem kívánta ezt a megállapodást nyil­vánosságra hozni, mert a belgrádi találkozón megállapod­tak Mladic tábornokkal, hogy 19-én újra találkoznak, és akkor majd beszámol az eseményekről a nyilvánosságnak. Erről a tényről maga Akashi is említést tesz az ENSZ főtit­kárához írt levelében, jelentésében.

A tárgyalások, bármilyenek legyenek, mindig jobbak az öldöklésnél, a háborúnál. Vélhetőleg tudta ezt Smith

129

tábornok is, csak azzal nem számolt, hogy tárgyalópart­nerei mindezek közepette Kozlukban és más lokációkban is az övezetben éppen az ő utasításaik alapján vadásznak a bosnyákokra, állják el a menekülők útját tankjaikkal, és követnek el ellenük agressziót.

JÚLIUS 18.

A korábbi naphoz képest július 18-án sokkal intenzívebb és agresszívabb támadások érték a srebrenicai menekül­teket és az övezetben lévő bosnyákokat. A belgrádi tár­gyalások deklarációja ezúttal sem jelentett semmit a szerb erőknek. Továbbra is ott folytatták, ahol 11-én, illetve már 1992-ben elkezdték. Ezen a napon Vinko Pandurevic, a Zvorniki Brigád parancsnoka rendeletet adott ki, amely­ben arra utasítja beosztottait, hogy az ő felügyelete alatt álló zónában megtalált srebrenicai bosnyákokat, kivétel nélkül mindenkit, azonnal meg kell ölni. Tehát Pandurevic utasítása szerint nem szabad foglyot ejteni, hanem meg kell gyilkolni az embereket, nőket, férfiakat, fiatalokat, öregeket, betegeket, egészségeseket, katonákat, civile­ket egyaránt, ott helyben. így lett gyilkosság áldozata sok olyan ember is, akit korábban éppen betegsége, rokkant­sága, életkora vagy női mivolta miatt nem öltek meg. Ennél több „humanizmust" a menekültek nem kaptak a halálba tartó menetelésük során.

A fáradtságtól, stressztől, kimerültségtől reményvesz­tetten adta meg magát közel 200 bosnyák menekült a Nova Kasaba és Konjevic Polje közötti térségben a szerb kato­náknak és rendőröknek. Életük nemsokára bevégeztetett. Az út mentén, az árokparton ölték meg valamennyiüket. Még a kora délelőtti órákban a Planinci-Baljkovica tér­

130

ségben a szerb erők rátaláltak egy közel 50 fős menekülő csoportra. A csoport főként felnőtt férfiakból állt, de volt közöttük néhány nő és idősebb férfi is. A szerb katonák nem tudták teljesen bekeríteni a csoportot, ezért közülük többen megmenekültek, de így is húszán, közöttük két nő és három idősebb férfi odaveszett a golyózáporban.

Július 18-án egy lehallgatott rádióbeszélgetés alapján az derült ki, hogy a Boszniai Szerb Hadsereg ezen a napon is használt tiltott vegyi eszközöket a bosnyákok ellen. Eze­ket a vegyi anyagokat az MB82 kaliberű aknavetővel lőtték ki a bosnyákokra.

Szintén ezen a napon a Nemzetközi Vöröskereszt képvi­selőjének jelenlétében a 87 bratunaci és patocari sebesült közül 23 embert erőszakkal hurcoltak el a szerbek, az ő sorsuk szintén nem ismert mind a mai napig (AIIZ, 1995).

JÚLIUS 19.

Ez a nap sem különbözött az előző napoktól, abban a tekin­tetben, hogy tovább folytatódott a bosnyák menekültek elleni hajtóvadászat. Kamenica, Liplje, Dzafin Kamen, Crni vrh, Snagovo térségében 200-nál is több bosnyák bujkált üldözői elől. A korábbi naphoz hasonlóan a Srebrenica- Baljkovica térséget újra átkutatták a szerb erők. A mene­külő bosnyákok közül 13 főt az üldözés során lelőttek, 2 főt elfogtak, de nem sokkal később az ő életüket is kioltották.

Ratko Mladic a 15-i találkozót követően ismét találko­zott RupertSmith tábornokkal. A Boszniai Szerb Hadsereg és az UNPROFOR hivatalos formában már nem találko­zott többet, az volt az utolsó ilyen jellegű megbeszélés. A Smith-Mladic-megállapodás talán leglényegesebb ele­me a hollandok kivonulásának biztosítása Potocariból, a

131

térségből. A bosnyák menekültek és foglyok csak másod­lagos szerepet kaptak a tárgyalásokon.

Mladic a megbeszélésen külön figyelmet szentelt an­nak, hogy elmondja, ő volt az, aki egy időre megnyitotta az utat a srebrenicai menekülők előtt, Tuzla felé. Továb­bá, azt is mondta, hogy: „...voltak kisebb összecsapások, amelyek során mindkét oldalon veszteségek keletkeztek". (Nuhanovic, 2005)

A Tuzla felé vezető korridort négy, négy és fél órára nyi­tották meg a szerbek a menekülők előtt úgy, hogy az át­menőket szelekciónak vetették alá, kiemelve önkényesen azokat, akiket akartak. Mladic kisebb összecsapásnak ne­vezte az esetenként kézifegyverekkel védekező menekü­lők elleni rakétatámadásokat, a páncélozott járműveket, tankokat bevető szerb hadsereg támadásait. A mindkét oldal veszteségei alatt pedig nyilván elfelejtette azt a sok ezer bosnyákot, akiket 11-e és 19-e között megöltek.

Rupert Smith ezúttal sem fűzött megjegyzéseket mind­ehhez, úgy tűnik, nem érdekelte igazán a bosnyákok sor­sa. A megállapodás szövegében több dologra is kitértek, de Smith szempontjából kétségtelenül a c) pont a leg­fontosabb, amelyben július 21-én 12 órát nevezik meg az UNPROFOR kivonulására. A szövegben szerepel még a nők, gyerekek és idősebb muzulmánok evakuálása, azoké, akik el szeretnének menni, a potocari és bratunaci kórház­ban lévő sebesült muszlimok elszállítása, a szarajevói víz­szolgáltatás javítása és még néhány más dolog.

132

J Ú L I U S 2 0 .

Ez a nap sem múlt el öldöklés és gonoszság nélkül. A Bosz­niai Szerb Hadsereg és a rendőrség már közel járt a cél­jához, és nagyrészt kiűzte a bosnyákokat lakóhelyeikről, megteremtette az alapját az ún. etnikailag tiszta régió­nak. Húszadikára már likvidálták, megölték a srebrenicai és más térség bosnyák férfilakosságának jó részét, közel hét-nyolcezer főt. Az eltűntek és persze a meggyilkoltak, valamint az otthonukból elüldözöttek pontos számát ma sem ismeri senki. Kétséges, hogy valaha is lesznek mind­erről pontos adatok.

A Zvorniki Brigád és boszniai szerb rendőrök 20-án a Pandurica-Hajvaz, Caparde, Baljkovica, Orahovac körze­tet fésülték át, menekült bosnyákok után kutatva. A szer- bek akciójuk során elfogtak és megöltek több bosnyák fér­fit. A zvorniki cipőgyár területén megbújó 23 sebesültre is rátaláltak a szerbek. Egy szemtanú, Drágán Obrenovic sze­rint ezeket az embereket néhány nappal később, 23-án, a Vujadin Popov rendőr alezredes vezette csapat likvidálta, azaz megölte.

A srebrenicai védett övezetben a holland katonák és parancsnokaik már készülődtek a kivonulásra, bázisuk el­hagyására. Folyamatos kapcsolatot tartottak fenn a Hágai Honvédelmi Minisztériummal és a balkáni térségben tar­tózkodó elöljáróikkal. Nyilván azért, hogy biztonságos, az emberi életet nem veszélyeztető, a megalázást elkerülő módon távozzanak a védett övezetből. Mindez természe­tesen fontos, fontos annak az embernek az élete, és véde­ni kell azt is, aki saját maga szegődött mások védelmére.

A srebrenicaiak életüket adták azokért is, akik őket let­tek volna hivatottak megvédeni.

133

J Ú L I U S 2 1 .

Július 21-én délelőtt megérkeztek Potocariba a holland bázis elé a teherautók, kisbuszok, dzsipek, hogy elszállít­sák a kéksisakosokat, és kimenekítsék Srebrenica „védőit".

A hollandokat szállító konvoj dél körül hagyta el a bá­zist, majd Bratunacon keresztül a Ljubovijski-hídon keresz­tül egy rövid időre, 15-20 percre áthajtottak a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság területére. A híd túloldalán egy UNHCR-es dzsipben Andrej Kazakov várt rájuk. Vélhetőleg azért, hogy a július 19-i Mladic-Smith-megállapodásnak megfelelően legitimizálja a hollandok elmenetelét.

Az igazi érdekessége és jelentősége ennek a rövid kité­rőnek nem Kazakov jelenléte, hanem az, hogy Mladic sze­mélyesen várta Karremansot a híd túloldalán. Mladic gra­tulált Karremansmk a sikeres együttműködéshez, majd egy ajándékot is átnyújtott neki. A szemtanúk és a film­felvétel tanúsága szerint Mladic nem csak Karremansot, hanem Nicolait is megajándékozta. Karremans talán meg is lepődött kissé, és megkérdezte Mladictó\, hogy ezt az ajándékot a feleségének szánja-e, erre Mladic azt vála­szolta, hogy igen, a felesége számára is van a csomagban ajándék.

Milyen „nemes gesztus" Mladic részéről, milyen ab­szurd, milyen cinikus és megalázó esemény a hollandok és a nemzetközi erők tevékenységét illetően. Ez az ajándé­kozási ceremónia hűen tükrözi a Srebrenicát „megvédeni akaró" ENSZ, NATO, Európai Unió, az USA, Oroszország, Hollandia és sokan mások teljes kudarcát és erkölcsi meg­semmisülését.

Karremans már számára biztonságos területen, Bosz­niát pár nappal elhagyva, július 23-án a következőket nyi­latkozta: „A Boszniai Szerb Hadsereg ügyes manővereivel

134

felülkerekedett a holland zászlóaljon." (Honig-Both, 1997) Ez valami egészen elképesztő, mintha Karremans nem lát­ta volna és nem lett volna részese a civilek leölésének, az etnikai tisztogatásnak. Karadzic Srebrenicával kapcsolato­san pedig így nyilatkozott: „Ez nem mészárlás volt, amit a hadsereg szervezett, hanem a boszniai szerbek bosszú­háborúja, akiknek a rokonait a muzulmánok korábban, a háború során megölték." (Honig-Both, 1997)

Az kétségtelen tény, hogy miután a szerbek megtá­madták a bosnyákokat, a muzulmánok is megöltek sok ártatlan és védtelen szerb embert, de egyenlőséget von­ni áldozat és tettes között nemhogy nem etikus, hanem a tények alapján egész egyszerűen lehetetlen.

Juhász József történész, Balkán-szakértő Srebrenicával kapcsolatosan a korabeli békefenntartás csődjére hívta fel a figyelmet, ami kétségtelen tény, de nem megkerülhető sem a holland békefenntartók, sem mások felelősségének tisztázása.

Nincs felmentés azok számára, akik ártatlanokat gyil­kolnak, függetlenül azok nemzetiségi, vallási hovatartozá­sától. Srebrenica egy olyan jóvátehetetlen és az emberies­ség ellen elkövetett bűn, amin csak enyhíteni lehet, és hinni a megbocsátás és a kegyelem erejében.

Mladic tábornok a CNN amerikai hírtelevíziónak adott 1995-ös interjúban (CNN, 1995) egyenlőséget vont áldo­zat és tettes között, és tagadta, hogy kivégzések és tö­megsírok voltak. Csatákban elesettekről beszélt, és arról, hogy higiéniai okokból kellett összeszedni a holttesteket és megfelelő helyre eltemetni, amíg a szembenálló felek megegyeznek a maradványok kiadásáról.

Asrebrenicai mészárlás fő bűnöseinek szinte mindegyi­ke már Hágában van és ítéletét várja. 2011 nyarának de­rekán vagy már korábban elítélték őket, illetve néhányan

135

közülük természetes halált haltak. A holland kormány megkövette az áldozatokat, és ugyan sok évvel Srebrenica után, de lemondott. A háttérben lévő főszereplők talán mélyen szégyellik magukat, és levonták azokat a következ­tetéseket, amelyek többé már soha nem engedik, hogy Srebrenica bárhol, még egyszer megtörténjék.

Szavakkal nem kifejezhető az a bánat, fájdalom és kín, ami a srebrenicaiakat érte. Esedezni kell a bocsánatukért, remélve, hogy egyszer talán majd megbocsátanak.

EMLÉKEZÉSEK - INTERJÚK

5. A. nő, 1958-ban született.„Grebenica községből való vagyok. A férjemmel, a fiam­mal és a lányommal, sok más családdal egyetemben 1993. március 24-én hagytuk el a falut. A csetnikek az elő­ző napokban és aznap is támadták, terrorban tartották a falut. Négy-öt fős csoportokban jelentek meg a faluban, minden ok nélkül vertek meg falubelieket, többektől el­vették értékeiket. Grebenicából Srebrenicába mentünk, ahol egy áruház raktárában laktunk, a mi falubelijeinkkel és más községből származókkal. Nem volt sem folyóvíz, sem rendes WC, sem áram. Abból éltünk, amit kaptunk, nem volt semmink. Nagyon nehéz volt az életünk, nem éheztünk Srebrenicában, de szinte soha nem jutott elég étel. A legrosszabb a gyerekeknek volt, különösen a ki­csiknek, ők szenvedtek a legjobban. Július 5-én és 6-án a csetnikek a város számos részét lőtték. Senki nem mert előbújni, csak a férfiak egy csoportja ment fel. Saliha férje és még két másik férfi már nem jött vissza. Mind a hárman a csetnikek gránátjaitól haltak meg, a sebesülteket már nem tudták elhozni, mert folyamatos volt a lövöldözés, és mindenki a saját életét féltette. Július 11-én, délután 2 óra után, miután a hollandok azt mondták, hogy men­

137

jünk Potocariba, a bázisra, sokan elindultunk oda. Amikor megérkeztünk a gyárakhoz, nem engedtek be minket, de azt mondták, hogy megvédenék minket. Másnap a cset- nikek a hollandok kíséretében megjelentek, és sok férfit elválasztottak a feleségétől és a családjától, nem minden­kit, mert már sokan voltunk. A férjemet és a fiamat is, aki szeptemberben lett volna 16 éves, elválasztották tőlem és a lányomtól. Hiába könyörögtem és sírtam, azt mondták, elviszik őket, mert ki kell őket kérdezni. Azt sem engedték meg, hogy beszéljek a férjemmel és a fiammal. Egy külön csoportba állították a férfiakat az út mellé, majd kb. egy óra elteltével buszokra ültették őket, és elmentek. Nem­csak én, a többi asszony és gyerek is nagyon sírt, kértük a hollandokat, hogy segítsenek, de nem segítettek. A férje­met és a fiamat azóta sem láttam, nem tudok róluk sem­mit, remélem, hogy egyszer majd előkerülnek, de az is le­het, hogy sohasem látom őket többet."

S. H. nő, 1981-ben született.„Nagyon nehéz erről beszélni, nem is akarok erről beszél­ni. Maga külföldi, de beszél a mi nyelvünkön, kérdeztek már az amerikaiak is, nekik is csak azt mondtam, hogy azt senki nem tudja, mi történt velünk, csak mi, akikkel ez megtörtént. Erről nem lehet beszélni. Hogyan mondjam el, hogy mit tettek a családommal, hogy megölték az apá­mat, nagyapámat, hogy megerőszakolták az anyámat?"

R. V. férfi, 1954-ben született.„Srebrenicában születtem, a családom is ebből a járásból való. Amikor az UNPROFOR 1993-ban védett övezetnek nyilvánította Srebrenicát, örültünk, mert azt hittük, hogy ezek után nem mernek minket bántani. A helyzet azon­ban teljesen más lett 1995 júliusában, de már áprilisban,

138

májusban, júniusban is folyamatosan inzultáltak minket a szerb katonák és azok a szerbek, akik a járásban, a vá­rosban a szomszédaink voltak, akiket jól ismertünk. Július 11-én a pékség felől fegyveres csoportokban jöttek. Min­denki tudta, hogy menni kell, ha nem akarunk meghalni. A feleségem, az anyósom, a két unokám és a lányom elin­dultak a hollandok felé, hogy mentsék ki őket a városból Én több férfival együtt az erdőn keresztül indultam el Tuzla felé. Két nap után elfogtak minket is a csetnik uniformisba öltözött szerbek. Harmincan-negyvenen lehettünk, nem volt fegyverünk, néhány férfinél volt kés, de semmire nem tudtuk használni. A csetnikek kb. tízen lehettek, teljesen felfegyverkezve. Azt kérdezték tőlünk, hogy miért szöktünk meg, és azt mondták, biztosan azért, mert részt vettünk a Srebrenica környéki szerbek megölésében. »Ez nem igaz, közülünk senki nem ölt meg senkit, a várost sem hagytuk el« - , válaszoltuk. Kettesével sorba állítottak minket, és kb. egy órás menetelés után teherautóra raktak minket, és Bratunacba vittek egy raktárhelyiségbe, ahol magasan voltak az ablakok, de azokat is bezárták. Az épületen egy nagy vasajtó volt, előtte álltak az őrök. Meleg volt bent, a dolgunkat is ott végeztük el, mert nem engedtek ki min­ket. Másnap hoztak még nagyjából húsz embert. Addig nem történt velünk semmi, de enni és inni sem kaptunk, csak másnap, akkor is nagyon keveset. Valamikor délután négy csetnik bejött a raktárba, ordítoztak, hogy milyen bü­dös van bent. Olyanok vagytok, mint a disznók, kiabálták, és arra kényszerítettek minket, hogy a saját ürülékünket kenjük egymás arcára. Akik nem tették elég gyorsan, azo­kat puskatussal megverték. Tizenöt-húsz percig kellett ezt tennünk, utána ismét ránk zárták az ajtót. Már sötét volt, amikor újra bejöttek, és az ajtóhoz közel lévő emberekből többet felállítottak és kivittek. Nem tudjuk, hányat, zseb­

139

lámpával világítottak, mert a raktárban, ahol voltunk, nem volt villany. Néhány perc múlva hallottuk a könyörgést: »Ne öljetek meg, ne öljetek meg...« - , kiáltozták, akiket kivittek, de utána hallottuk a lövéseket, és tudtuk, hogy meghaltak. Tisztában voltunk vele, hogy ránk is bármikor sor kerülhet. Másnap hajnalban egy busz jött értünk, min­denkit betereltek a buszba, és elindultak velünk, kifelé az úton. A buszra öt géppisztolyos csetnik is felszállt. Nagyon félt mindenki, éreztük, hogy minket is meg fognak ölni. Hiába kérdeztük a csetnikeket, nem mondták meg, hova visznek minket. Úgy jó félóra múlva, Bratunacon kívül, az erdőszélen megállt a busz. Leszállítottak minket, és sorban egymás mellé térdeltettek mindenkit. Hallottuk, ahogy a csetnikek egymásnak azt mondják, gyertek hátrébb, mert sokan vannak. Azt gondoltam, most meg fogok halni, és ekkor felugrottam, és szaladni kezdtem az erdő felé. Töb­ben is ezt tették, hogy hogyan, azt nem tudom. Alig láttam valamit, de csak szaladtam, géppisztollyal lőttek utánunk, azt még hallottam, hogy emberek jajgatnak, egészen biz­tos azok, akiket futás közben eltaláltak. Nem jöttek utá­nunk, biztosan azért, mert meglepte őket, hogy néhányan szaladni kezdtünk, meg azért, mert akkor a többiek elszök­tek volna. Megmenekültem, de nem tudtam segíteni senki máson, mert akkor én is meghalok, menteni kellett az éle­temet. Szerencsém volt, sajnos másoknak nem volt ekko­ra szerencséje, őket megölték. Ezután az erdőben bújtam meg, úgy jó késő délután rátaláltam más férfiakra. Ők is menekültek, vagy huszonöt-harmincan voltak. Három nap után tudtunk a tuzlai szabad területre érni. Ma sem hiszem el, hogy milyen nagy szerencsénk volt, hogy nem találtak ránk, és sikerült megmenekülni. Nem tudom, mit mondjak még, szörnyű volt, túléltem, de már soha nem fogok úgy élni, mint amikor Srebrenicában laktam a családommal."

140

H. S. nő, 1962-ben született.„A mi menekülésünk már Srebrenica bevétele előtt el­kezdődött. Azt gondoltuk, ha odamegyünk, ott bizton­ságban leszünk. Konjevic Poljén keresztül menekültünk Srebrenica felé, 1993. március 13-án vagy 14-én. Na­gyon sokan voltunk ott, legalább két-háromezren. Szinte csak nők, gyerekek és idős, beteg emberek voltunk ott. Arra vártunk, hogy az UNPROFOR elvisz minket innen biz­tonságos helyre, Srebrenicába. Az úton gyülekeztünk, és arra vártunk, hogy beszállhassunk az autókba, hogy elvi­gyenek minket innen. Nem engedtek minket felszállni az autókra, azt mondták, először a súlyos betegeket és a se­besülteket viszik el. Egyszer csak gránátokkal kezdtek el lőni ránk. Nem tartott sokáig a gránátozás, de rengetegen meghaltak. Sok gyerek és az anyjuk is meghalt, még az UNPROFOR autóit is eltalálták, ott is meghalt egy katona. Csak a robbanást és a jajveszékelést lehetett hallani, em­beri testrészek, lábak, kezek hevertek mindenütt. A gyere­keimmel mi túléltük a támadást, és ahogy megszűnt a tá­madás, nagyon sok más emberrel együtt gyalog indultunk el Srebrenica felé. Az UNPROFOR autói nemsokára utolér­tek minket, ezek tele voltak, de még volt rajtuk hely, nem akartak megállni, de az asszonyok az autók elé álltak, így muszáj volt megállniuk, és még sokan felfértünk rá, amivel Srebrenicába vittek minket."

M. K. nő, 1966-ban született.„Július 11-én, amikor Srebrenicába bevonultak a csetni- kek, otthon voltam a kisfiámmal és a férjemmel. Az éjsza­kát a pincében töltöttük, és másnap a többiekkel együtt elindultunk Potocari felé, mert tudtuk, hogy ott van a holland központ, ahol azt reméltük, hogy menedéket ta­lálunk. Csak egy táskára való holmit pakoltunk össze, min­

141

den mást hátrahagytunk. Potocariban mi is azok között voltunk, akiket a hollandok nem engedtek be a bázisra. Az asszonyok és a férfiak egy része is kézzel, illetve késsel próbálta megbontani a kerítést, de ez nem sikerült, mert a holland katonák ordítoztak velünk, és fenyegetőztek, hogy ezt ne tegyük. Semmi mást nem akartunk, csak bejutni a bázisra, hogy ott biztonságban legyünk. Másnap úgy ti­zenöt-húsz autóbusz érkezett a bázis elé, a férfiakat, még az iskoláskorú, úgy tíz-tizennégy éves fiúkat is különválasz­tották. A férjemet is egy külön csoportba vitték, azóta sem láttam őt, még a maradványait sem találták meg. A sebe­sülteket és minket külön buszokra ültettek, és elindultak velünk. Kravicában megállították a buszokat az ott vára­kozó, puskával felfegyverzett szerb katonák és rendőrök. Leszálltunk, a sebesülteket is leszállították, és várni kellett a buszok előtt. Az autóbuszokat két holland dzsip kísérte, ők is megálltak. A sebesülteket, akik nehezen mozogtak, megrugdosták, és folyamatosan ordítoztak velük és ve­lünk is. A leszállított emberek közül kiválasztottak nyolc­tíz fiatalabb lányt és asszonyt, és odaterelték őket a saját autóikhoz. Ők nagyon sírtak, de mi nem mertünk semmit sem kérdezni. A holland katonák ezt mind látták, és csak néztek, még oda sem mentek, hogy megkérdezzék, mi lesz ezekkel a fiatal lányokkal, akik közül többen még csak tizenhét-tizennyolc évesek lehettek. Amikor visszaszáll- tunk a buszokra, a sebesültek egy részét nem engedték vissza, biztosan őket is megölték, a fiatal lányokat pedig a csetnikek ágyaikba kényszerítették. Nagyon sok lány és asszony járt így, és gyerekeket is megerőszakoltak, csak erről nem mernek beszélni azok, akikkel ez megtörtént. Ránk még hosszú kálvária várt, mire szabad területre ér­keztünk, de erről jobb nem is beszélni. Ma Tuzlában élek, a fiam már felnőtt, az apjára alig emlékszik."

142

F. A. nő, 1971-ben született.„Milyen volt a holland bázison belül? Maga is azt gondol­ja, hogy akik bejutottak, sokkal jobb helyzetben voltak, mint a kintiek? Hát ebben téved, de nem tagadom, na­gyobb biztonságban éreztük magunkat, mint azok, akik nem jutottak be. Én az apámmal és az öcsémmel voltam a holland bázison. Nagyon rossz körülmények között vol­tunk, de legalább biztonságban voltunk. Egészen 12-éig, amikor elkezdték összeírni a 12 és 65 év közötti férfiakat. Mindenki félt, az apám és az öcsém is felkerült a listára. Többen megtagadták, hogy felírják őket a listára, vagy ha­mis adatokat diktáltak be. Nem értettük, miért kell ez a lista a hollandoknak, de aztán a tolmácson keresztül elma­gyarázták, hogy ez a lista a szerbeknek kell. Történt még egy nagyon fontos dolog 12-én, és ezt nem csak én láttam, hanem sokan mások is. Délután megjelentek a csetnikek a táboron belül. Minden helyiséget végigjártak, ahol mi voltunk. Többen közülük a hollandok egyenruhájában vol­tak, megismertük őket, mert máshogy néztek ki, és nem szóltak egy szót sem, biztos azért, mert nem ismerték a hollandok nyelvét, és nem akarták, hogy felismerjük őket. Többen azt is látták, amikor a hollandok odaadták nekik a saját egyenruhájukat. Másnap délután kitereltek minket a hollandok, a férfiakat, akik nem akartak kimenni, dur­ván lökdösték, és kényszerítették, hogy elhagyják a bázist. Ahogy kiértünk, egy szalaggal elválasztott részre terelték külön a férfiakat és külön a nőket és gyerekeket. Az apá­mat és az öcsémet is elkülönítették, a többi férfival együtt. Azt még láttam, hogy az egyik teherautó felé viszik őket. Ekkor láttam őket utoljára..."

143

F. I. nő, 1963-ban született.„Sok nővel megtörtént az, ami velem, ezért merem el­mondani. Nagyon nagy szégyen, de nem tehettem róla úgy, ahogyan a többiek sem. Az egész életemet tönkretet­ték, talán jobb lett volna, ha engem is megölnek, ahogyan sok nőt és a bátyámat. Harminc vagy negyven embert zártak be egy házba, miután elfogtak minket. Három szo­bában voltunk, a férfiakkal együtt. Folyamatosan vertek minket, a férfiak közül többet elvittek, akik már nem jöt­tek vissza. A szobából nem mehettünk ki, csak ha a csetni- kek engedték, hogy WC-re menjünk. Napközben és a nap minden szakában elvitték a nőket a szomszédos épületbe vagy más helyekre, ahonnan egy vagy néhány óra után hozták vissza őket. Mindenkit többször megerőszakoltak. Ezt sokszor megtették. Velem is ez történt. Durvák voltak, és mindenféle dologra kényszerítettek. Egyszerre többen is megerőszakoltak, de többször három-négy nőt közösen erőszakoltak meg a csetnikek. Sokszor részegen tették, és minket is kényszerítettek, hogy igyunk. Öngyilkos akartam lenni, de nem sikerült. Miután kiszabadítottak minket, szabad területre kerültünk, majd később Tuzlába. Amikor elmentem orvoshoz, már nem tudták elvenni a gyereket, én ugráltam, nyomtam és ütögettem a hasamat, hogy ne szüljem meg egy csetnik gyerekét, de megszültem idő előtt. Szerencsére halva született, ezt kell mondanom, mert ha él, biztos megöltem volna őt is és magamat is. Ezt maga nem értheti meg, nem is akarom, hogy megértse, csak elmondtam, mert megkért rá."

H. B. férfi, 1959-ben született.„A srebrenicai járásban születtem, itt éltem a családom­mal, és itt gazdálkodtunk, egészen 1993 március végéig, amikor is a csetnikek lőni kezdték a falunkat. Elmenekül­

144

tünk Srebrenicába, ahol egy házrészben kaptunk mene­déket, az áruház mellett. Az ellátás folyamatosan akado­zott, sokszor voltak betegek a gyerekek és a felnőttek is. Srebrenicában éltünk, 1995. július 11-éig. A szerbek nem csak katonákkal, hanem rendőrökkel és Árkán meg Seselj csetnikjeivel is támadtak minket. A támadások július 6-án kezdődtek el, de legintenzívebben 8-ától 10-éig lőtték a belvárost és a város többi részét is. Ezekben az időkben a pincékben voltunk, csak akkor merészkedtünk ki, ha hosszabb ideig nem hallottuk a lövéseket, a gránátvető­ket. Tizedikén, úgy fél 11 körül szünetet tartottak a cset- nikek, ezért néhány férfival kimentünk, és a park környé­kén megnéztük, mi történt. Gödrök voltak a gránátoktól, sok ház égett és füstölt. Ekkor megjelent két holland kato­nai jármű, egyikünk mondta is, hogy most majd szünetel a támadás. Nem így lett, pár másodperc múlva gránátok csapódtak be a hollandok autóitól nem messze. Ahelyett, hogy visszalőttek volna, elindultak a másik irányba, és el­tűntek. Ez elkeserített minket, tudtuk, hogy nem számít­hatunk rájuk. Dél körül visszaértünk az óvóhelyre, de már tudtuk, hogy sokáig nem maradhatunk. Éjszaka mindenki elindult az óvóhelyről a posta épülete felé, mert tudtuk, hogy ott külföldiek is vannak, illetve közelebb van a vá­rosi holland bázishoz, ami a zsineg-, illetve cérnaüzemnél volt. A postára már nem fértünk be, az tele volt, ezért to­vábbmentünk a holland bázis felé. Mire odaértünk, már sok ezren vártak a bázis előtt, hogy beengedjék őket. A kapuk előtt ott álltak a holland katonák, kordont alkottak, és nem engedtek be. Azt mondták, menjünk Potocariba, ott majd menedéket találunk az ottani holland bázison. Senki nem tudta, mit is csináljon. Nem sokkal éjjel 11 óra után gránátokkal lőttek ránk, a kapuk előtt összegyűlt tömegre. Sokan haltak meg, és még több volt a sebesült.

145

Az emberek félelmükben össze-vissza rohangáltak. A hol­landok nem segítettek a sebesülteknek, ahogyan nem lőt­tek ránk tovább a csetnikek, mi magunk próbáltunk meg segíteni a sebesülteknek. Már éjfél után az összegyűlt em­berek elindultak Potocari irányába. Hosszú volt a menete­lés Potocari felé, többször megtámadtak minket, nem is tudjuk, hányán haltak meg, és mennyien sebesültek meg. Azt, hogy mi történt ezek után, úgy tudom, már többen is elmondták, én erről nem tudok beszélni, mert én túl­éltem, de a nagyobbik gyerekem meghalt, megölték, ott fekszik a tömegsírban."

FELHASZNÁLT IRODALOM ÉS FORRÁSOK

AIIZ, Ratno predsjednistvo opstine Srebrenica, od 27. 04.1994. str. 3.

AIIZ, Sporazum o demilitarizaciji Srebrenice i Zepe. Sara- jevo, 1993.

Alem Komaric, Enver Halilovic, Húséin Susic (urednici): Ratni zlocini na Tuzlanskom okrugu. Tuzla, 1996.

Ales Debeljak: Európa brez Europejcev. Ljubljana, 2004. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Buda­

pest, 2000.Anto Kovacevic: Posavski koridor smrti. Meditor, Zagreb,

1995.Barbara Jelavich: A Balkán története. Osiris, Budapest,

1996.Bianca Jagger: Optuzujem - Izdaja Srebrenice. Srebrenica,

1995.Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága.

Válogatott tanulmányok II. Magvető, Budapest, 1986. Carla dél Ponté: ICTY: Suditi i sjecati se, Srebrenica, sjeca-

nje za buducnost. Sarajevo, 2005.Chris Keulemans: Srebrenica, holandska trauma? Srebre­

nica sjecanje za buducnost. Sarajevo, 2005.

147

Christian Schwarz-Schilling: Srebrenica jesu li izvucene pouke? Srebrenica sjecanje na buducnost. Sarajevo, 2005.

CNN interjú Mladic tábornokkal ma.hu 2012/05.22.Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Budapest, 2002.Dalai Láma-Howard C. Cutler: A boldogság művészete.

Trivium, Budapest, 2000.Dalai Láma: Nyitott szívvel. Trivium, Budapest, 2003.Dávid Rhode: Dokazi ukazuju na masakr u Bosni, CSM, 18.

08. 1995.Dobrica Cosic: Promene, Növi Sad, Vecernje novosti, 1992.Eduardo R. Flores: Mocskos háború. Bereményi, Buda­

pest, 1994.Emilé Durkheim: A bűnözés normális jelenség. A devian­

cia szociológiája. Szöveggyűjtemény. ELTE SZÍT. T-Twins, Budapest, 1993.

EradZgodic: Titova nacionalna politika. Sarajevo, 2000.Fáid Fieco: Uloga Jugoslovenske Narodne Armije u agresiji

na Bosnu i Hercegovinu. Sarajevo, 2005.FuadSaltaga: Islam u iskrivljinom ogledalu, Eurocentrizam

spram islama. Sarajevo, 1998.Georges Prevelakis: A Balkán. Kultúra és geopolitika.

Imedias, Budapest, 2007.Gojko Beric: Polje bijelih nisana, Srebrenica, sjecanje za

buducnost. Fondacija Heinrich Böll, Sarajevo, 2005.Gyúrok János-Snezana Milivojevic-Pörös Béla (szerk.): Rat

kako to djeca vide - War through the eyes of children - A háború gyerekszemmel. Pécs, 1993.

Gyúrok János: A nemzet, az állam és a nemzetiség Tito po­litikájában. Croatica, Budapest, 2004.

Gyúrok János: Béke a Balkánon? A daytoni békeszerződés, konferenciaanyag. Pécs, 2009.

148

Hasan Nuhanovic: Pod zastavom UN-a, Medunarodna zajednica i zlocin u Srebrenici. Sarajevo, 2005.

Hornyák Árpád: Találkozások-ütközések. Fejezetek a 20. századi magyar-szerb kapcsolatok történetéből. PTETI, Pécs, 2010.

Horváth Pál: Va 11ásfi I ozófia és va 11ástörté net. L' Ha rmatta n - Zsigmond Károly Főiskola, Budapest, 2006.

Jan Willem Honig-Norbert Both: Srebrenica, Hronika rat- nog zlocina. Sarajevo, 1997.

Jasmin Imamovic: Jegyezd le, kérlek. Croatica, Budapest, 2010.

Jovan Maric: Kakvi smo mi Srbi? Prilozi za karakterologiju Srba. Beograd, 1998.

Konrad Lorenz: Az agresszió. Katalizátor, Budapest, 1994.Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Argumen­

tum, Budapest, 2011.Köztes-Európa 1763-1993, Térképgyűjtemény (összeállí­

totta: Pándi Lajos). Osiris, Budapest, 1997.Marko Karamatic (szerk.): Bosanski franjevci. Erasmus,

Zagreb, 1994.Mihovil Mandic: Bosna i Flercegovina u rimsko dóba, Po-

vijest Bosne i Flercegovine. FIKD Nepredak, Sarajevo, 1998.

Móhandász Káramcsand Gándhi: Önéletrajz. Etalon, Bu­dapest, 2009.

Mustafa Imamovic: Historija Bosnjaka, Bosnjacka zajed­nica kulture. Sarajevo, 1996.

Nail Kvertic: Uvod u teoriju mas-medijske informacije. Tuzla, 2000.

Noel Malcolm: Povijest Bosne. Erasmus, Zagreb-Sarajevo, 1995.

Popper Péter: Vallásalapítók. Saxum, Budapest, 2006.

149

Regényi Huba: II. János Pál, Isten atlétája. Ringier—Blikk, Budapest, 2005.

Róbert K. Merton: Social structure and anomie. American Socilogical Review Vol. 3. 1938.

Roy Gutman: A Witness to genocide. MPC, New York, 1993.

Roy Gutman: Svjedok genocida. Dóm stampe, Zenica, 2005.

Salih Foco: Jugoslovenski haos, Bosanska tragedija. Svjet- lost, Sarajevo, 1994.

Sámuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a vi­lágrend átalakulása. Európa, Budapest, 2004.

Sokcsevits Dénes-Szilágyi Imre-Szilágyi Károly: Déli szom­szédaink története. Bereményi, Budapest, 1994.

Sokcsevits Dénes: A délszláv háború. Calibra, Budapest, 1996.

Sonja Biserko: Srebrenica, Sjecanje na buducnost. Sarajevo, 2005.

Stjepan Mesic: Jugoszlávia nincs többé. Helikon, Buda­pest, 2003.

Szepes Mária-Faludy György: Gondolatok és portrék Má­riára hangolva. Urbis, Budapest, 2006.

Václav Havel: Razmisljanja o Srebrenici, Srebrenica, sjeca­nje za buducnost. Sarajevo, 2005.

Velid Sabic: Genocid u srednjem Podrinju 1992-1995. Sarajevo, 2008.

Vladimír Dec/yer; Jugoslavija izmedu centralizma i federa- lizma. Istorija Jugoslavije. Prosveta, Beograd, 1973.

Yasushi Akashi: Ogranicenja UN diplomacije i buducnost posredovanja u sukobima. Sarajevo, 1996.

UTÓSZÓ HELYETT

151

152

153

154

155

1

156

#7!

157

TARTALOM

571725354755617389137147151

Előszó helyett Jugoszlávia széteséseSrebrenica földrajzi, történeti, demográfiai jellemzőiVíziók, látomások, tervek - A valóság és a gyakorlatAz ENSZ, a nemzetközi erők és Srebrenica védelmeAz 1994-es év eseményeiA Daytoni BékeszerződésA srebrenicai események krónikájaA Srebrenica elleni támadásA napi események történéseiEmlékezések - interjúkFelhasznált irodalom és forrásokUtószó helyett