KRITIKAI TÜKÖR

Lk„ee

sdamees

Ahogy a nagykönyvben meg van írva.eghelyesebb előre leszögezni: tulajdon-éppen nem történt semmi rendkívüli. Ám ez asemmi renkdívüli" rendkívül kellemes színházistét jelent. A Játék a kastélyban vígszínházilőadásán a kastély kastély, és a játék játék.Függöny fel, néző hanyatt.Mintha a fertődi Esterházy-kastély legpompá-

abb száláját emelné a színre Fehér Miklósíszlete. Szikrázó-fehér fal, csillámlóranyciráda, rokokó freskó, pazar üvegajtó -inden együtt ahhoz, hogy a díszlet az

gyszerű halandótól vörös kötélkordonnallválasztott múzeumi terem (mindent azemnek, semmit a kéznek!) be-

nyomását keltse. És múzeumi asszociációkatébreszt a színre lépő három úr is, akik a fölségesvacsorától eltelten hallgatnak hosszan-hosszan,türelmünk végső határáig, mígnem - mit van mittenni? - lepöccintik a hamut a szivarról, ésneki-látnak. És amint nekilátnak, eltűnik akötélkordon - a múzeum győzedelmesenleigázza a múzeumlátogatót.

Egy valahavolt világ panoptikumfigurái eleve-nednek újra szemünk láttára, és hódítják meg -nem csupán az őket megillető színpadot, hiszenazt soha senki el nem vitatta tőlük, hanem egy-

Balázs Péter (Gál), Kern András (Turai) és OberfrankPál f. h. (Ádám)

szersmind az új világot is, mely mindent meg-tesz, hogy ismét valahavolt világ váljék belőle.Így hát nyomban egymásra talál a selyemkárpit-tal bevont kereveten szivargó három úr meg avörösplüss zsöllye népe. Együvé tartoztak min-dig is, csak egy időre közébük álltak. Pedig a szívigenis erre vágyik: tudni akarja, hogy kibékül-nek-e a szerelmesek, és lesz-e operettbemuta-tó, és igenis ez vonz, ez, ez, ez: a kastély, a lakáj,a bonviván, a primadonna. És megdelejez a lé-nyeg: a hasonlíthatatlan professzionalizmus,melyet elég hosszú ideig gyaláztak ahhoz, hogymost pajzsra emeltessék. Az elmúlt évtizedekpedig... voltak egyáltalán? Hol van mára MolnárFerenc-i polgári léhaságnak dukáló műértő fity-málás, hol a föl-fölszikrázó ellentmondás a ra-jongó nézők meg az ideológiai fejcsóválók kö-zött? Ha volt is, múló epizód lehetett csupán, em-lítésre sem méltó, rosszízű tréfa, egy bon motnem sok, annyit sem érdemel. Ami bizonyos:Molnár Ferenc és a kastély. Nem kacsalábon for-gó nemesi kastély, nem kafkai kastély, semmi át-tétel, semmi szimbólum, ez a kastély az, ami.Castle. Le château. Das Schloss. Fertőd.

És ha château, akkor kezdődhet a jeu - Turai

B É K É S P Á L

MOLNÁR OTTHONMOLNÁR FERENC: JÁTÉK A KASTÉLYBAN

KRITIKAI TÜKÖR

egy pillanatra sem tagadja, mennyit merített afrancia színműirodalomból. És micsoda játék.Elsőrendű. Főrendű. Többszörösen kifordíthatóés többféleképpen értelmezhető. Turai, a nevesszínműszerző és tsa., Gál, az új librettójukatmegzenésítő fiatalemberrel, Ádámmal együtt aztjátsszák a színpadon, hogy ők színpadon van-nak. Majd kihallgatnak egy „valóságos" szerelmilégyottot, amit Turai - hogy mentse párfogoltjalelkiüdvét, és ami ezzel együtt jár, az operettbe-mutatót - színművé ír. A színművé nemesített„valóság" előadatik a színpadra vitt fertődi szálá-ban. A vígszínházi díszletként használt fotőjök akastélybeli bemutató díszletévé válnak. Kettős-hármas idézőjelbe kerül minden bútordarab ésminden gesztus. Többé semmi nem az, ami, ha-nem csupán játék - vagyis minden az, ami: já-ték. Mindeközben a darab afféle színműírói kis-kátéként is funkcionál, ahol a második felvonásnevezetes zárójelenetében a hősök alternatívfelvonásvégekkel kísérleteznek, sokszoros idé-zőjelbe téve önmagukat és életterüket: a színpa-dot. Molnár Ferenc csupa olyasmit hajít a desz-kákra félkézzel és mellékesen, amit a polgáriszínműírás világraszóló találmányaként, a szín-ház megújításaként szoktak emlegetni és ele-mezni - másoknál. „Játék" és „valóság" ilyen,pillanatonként mást és mást mutató kaleidosz-kópja tucatnyi tudós analízis témája - más szer-zőknél. Sardou-ra hivatkoznak a színen nyakra-főre, de nehéz menekülni a gondolattól, hogy amestert (ha ugyan az) lefőzte a tanítvány. Sajátvilágának paródiája éppúgy a játék része, mintidegen világok színre villantása, hiszen olykorbeoldalog a takarásból a groteszk is - mi más-nak tekinthetnénk az olyan aforizmaparódiát,mint: „A jó komornyik olyan, mint a hal, minéltöbbfelé vágják, annál jobban hallgat."

Szinetár Miklós rendezői figyelme egyértel-műen arra irányult, hogy minél pontosabban ját-szassa a partitúrát: a hely szelleme és a korszakszerzőnek és műnek egyaránt kedvez, itt nemannyira „tolmácsolni", mint inkább „tálalni" kell, aszerkezet mindenféle időjárási viszonyok közöttkiválóan működik - ha szakszerűen kezelik. Ésszakszerűen kezelik, műgonddal, olykor talántúlzott óvatossággal.

Kern András Turaija visszafogott. E visszafo-gottságon nyer a játék, és nyer a színész. Kern -igen bölcsen - nem él a kínálkozó lehetőségekmindegyikével, nem él saját immár megszokottés itt kézenfekvően alkalmazható eszközeivel. Amindentudó játékmestert, a sziporkázó szellemifölényével a többiek fölé magasló Turait nemcsupán a színműírót provokáló kényszerhelyzetvezérli - hic Rhodus, hic salta! -, legalábbennyire motíválják érzelmei is. A nézőbenmindun-

Játék a kastélyban (Vígszínház)Annie: Eszenyi Enikő (KonczZsuzsa felvételei)

talan fölmerül: az ifjú komponista talán nemis fo-gadott, hanem természetes fia a gyermekre vá-gyó és apakorú Turainak - egyébként mi ma-gyarázná már-már túlzott elkötelezettségét az ifjúÁdám és meglepő részrehajlását a méltatlanara, Annie iránt? Érzelmesség és fölényes min-dentudás jól adagolt kevercse jellemzi tehát adarab és a kastélybeli játék működtetőjét.

Balázs Péter Gálja viszont zavarba hoz: vajonmiért az ő neve áll elöl a közösen szerzett libret-tókon? Nehéz elképzelni, hogy mit hoz Gál a ne-ves színműíró-firma konyhájára, ötletet és szel-lemet nemigen. Az untermannszerep lehetősé-gei kétségkívül szűkösek, szükség volna valami-re, ami hihetővé teszi, hogy a szmokingpáncélbabújtatott bumfordiság méltó alkotótársa a szün-telen agypezsgésnek.

Oberfrank Pál f. h. reménytelen helyzetbenvan, mint mindenki, akire a sors és a rendezőÁdám szerepét osztja, ő azonban keményenküzd, megtesz minden megtehetőt. A szerelmesifjú a darab legmegírhatatlanabb és talán megír-hatatlan figurája, nem annyira szerep, mint in-kább ürügy, aki csupán apropóul szolgál, hogyTurai elkövesse mindazt, amit elkövet. Molnárpersze kíméli szegény ürügyét, és ahányszorcsak lehet, kiküldi a színről: szenvedjen odakintaz istenadta, igyekezzék a szomszéd szobábankiheverni az őt ért érzelmi csapást. Amikor mégisbejön, többnyire ágálni kénytelen, összetört szí-véről értekezik, és öngyilkossággal fenyegető-zik. A néző pedig - bármivel próbálkozna is aszínész - csak azt mondhatja: értjük, csak es-sünk már túl a dolgon.

Harkányi Endre Lakájában a társalgási vígjá-ték-irodalom valamennyi lakája sűrűsödikössze, amiként Sipos András Titkárában ugyan-ezen színművek titkárainak párlatát kapjuk, min-den mozdulatuk megfelel a nézői várakozásnak -a titkárkoncentrátum és a lakájesszencia jólfunkcionál.

Az előadás legfigyelemreméltóbb eleme azAnnie-Almády duett. Ez a legvonzóbb rendező-ileg és színészileg egyaránt, ez az a pont, ahol ajáték egy pillanatra több mint szellemes és többmint bravúros - itt emberi dolgokról esik szó.

Az eseményeket a fertődi szála rejtekajtajamögül kihallatszó szerelmi kettős indítja el, ezt adialógust rittyenti rövid Sardou-színművé egyet-len éjszaka alatt Turai, hogy elhitesse: azok ottketten éjnek idején szerepet tanultak csupán. Al-mády, a négygyermekes nemzeti színházi báj-gúnár és Annie, a csapodár primadonnapalántaflörtje az egyetlen testes, érzéki viszonya darab-ban. Bármily lekezelően legyint is rá mindenki eméltatlannak és nevetségesnek mondott flörtre,igazabb érzelmek villannak benne, mint a meg-íratlan ifjú lángoló szerelmében, mely fölmondottlecke marad csupán, amit elhiszünk, mertegyébként nincs darab, de amúgy üres frázis-

puffogtatás. A Lukács Sándor-féle Almády vi-szont hólyagságával és pöffeszkedésével, hiú-ságával és nagyképűségével - emberszerű. Ésemberszerű az Eszenyi Enikő alakította érzéki li-ba is, ahogyan halálra rémül a szörnyű lehető-ségtől, hogy elcsúszik a banánhéjon, és szerel-met, partit, főszerepet veszít egyszerre (EszenyiEnikőt egy-egy hosszú pillanatra megkísérti,hogy a ripacsériát ripacsériával ábrázolja - na,mondd már, belefér.)

Amikor a két színész előadja a Sardou-nakálcázott Turai-komédiát, sokrétű viszonyhálófeszül a jelenlevők között, s ennek egyik rétegeaz elmúlt éjszaka szerelmi vallomásait színiszövegként ismételgető Almády kínlódása. ÁmTurai nem kegyelmez. Kíméletlenül elveri a port avédence menyasszonyát kerülgető szoknya-pecéren. Hogy a nyilvánosan megtaposott férfi-hoz mégsem csak futó érzelemvillanások kötik aledér primadonnát. s hogy a mindennek el-mondott Almádyban talán mégis van valami - haagyvelő nem is, de legalább hímvonzerő - azt adarabbéli darabban elkövetett túl hosszú, segyre forrósodó színpadi csók jelzi, melybeAnnie beleszédül. A túlságosan hitelessé izzócsók egy pillanatra megkérdőjelezi az egészTurai-terv sikerét. A villanásnyi kétesség igenjót tesz a már-már túl kereken, túl simán tálaltjátéknak.

Turainak szinte egyetlen megrovó szava sincsa lányhoz, aki a félrelépésnek éppúgy részese,minta túlkoros hősszerelmes. A színmű-író azegyik vétkessel szemben mint az igazságbajnoka lép föl, és megtanítja kesztyűbe dudál-ni, a másiktól viszont csupán gratulációt vár abravúros megoldásért, mellyel ím, eltussolta akínos affért. A kikapós menyasszony dorgálástsem kap, nemhogy büntetést, és ennek fényé-ben válik túlsúlyossá a már-már kimért kegyet-lenség, mellyel Turai négyszer is elismételteti abukott golyhóval, egyre hangosabban, tagol-tabban és önmarcangolóbban: nevetséges va-gyok, nevetséges vagyok - mígnem az egészmár nem is olyan nevetséges. Sem a megalá-zás, sem a megalázottság nem igazán mulatsá-gos. Lukács Sándor pedig képes a hoppon ma-radt, szánalmassá lett ripacsban megvillantani amegalázott embert, s egy hosszú és emléke-zetes pillanatra megérint valami mélyebb, parti-túrán túli réteget. A nyíltszíni taps legalábbannyira ennek, mint a bosszúból hosszúraszabott francia nevekkel való zsonglőrködésnekszól. Legalábbis remélem.

Az 1926-os bemutatón Turait Hegedűs Gyulaalakította, az előadásról távozók jó része végig-gyalogol majd a róla elnevezett utcán. Turai itt-hon van, Molnár itthon van, és itthon vagyunk miis. Talán nem történt semmi rendkívüli, viszontminden rendben, és ez nagy dolog.

Függöny le, néző haza.