SZÍNHÁZMŰVÉSZETI ELMÉLETI ÉS

KRITIKAI FOLYÓIRAT

XXII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM

1989. MÁJUS

FŐSZERKESZTŐ:

BOLDIZSÁR IVÁN

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:

CSABAINÉ TÖRÖK MÁRIA

Szerkesztőség:

Budapest V., Báthory u. 10. 1054

Telefon: 316-308, 116-650

Megjelenik havontaA kéziratok megőrzésére és visszaküldésérenem vállalkozunk

Kiadja a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat,

Budapest VII., Lenin körút 9-11.

Levélcím: Budapest, Postafiók 223. 1906

A kiadásért felel:

Németh Jenő vezérigazgató

Terjeszti a Magyar PostaElőfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál,a Posta hírlapüzleteiben

és a Hírlapelöfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR)

Budapest V., József nádor tér 1. 1900

közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással

a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra

Előfizetési díj:

1 évre 360 Ft, fél évre 180 Ft

Példányonkénti ár: 30 Ft

Külföldön terjeszti a

Kultúra Külkereskedelmi Vállalat,

H-1389 Budapest, Postafiók 149.

Indexszám: 25.797

907343 - Pátria Nyomda, Budapest Felelős

vezető: Vass Sándor vezérigazgató

HU ISSN 0039-8136

A borítón:

Ghelderode: A titok kapujában

(szolnoki Szigligeti Színház). Bajcsay Mária (Armande)

és Győry Emil (Jean-Jacques)

A hátsó borhón:

a szolnoki Ghelderode-előadás díszlete.Zeke Edit munkája (MTI-fotó - Ilovszky Béla felvételei)

TARTALOM

játékszínP. MÜLLER PÉTER

Személyes történelem (1)

TARJÁN TAMÁS

Esőben vizet (4)

ERDEI JÁNOS

Leomlott határok (7)

SZÁNTÓ JUDIT

A kaland szépsége és magányossága (9)

FÖLDES ANNA

Kállai - Luzzati (13)

GYENGE ZOLTÁN

A generalisszimusz színre lép (16)

STUBER ANDREA

A széteső egész (19)

MIHÁLYI GÁBOR

A szolnoki Kastély (23)

METZ KATALIN

A megvásárolhatóság panoptikuma (26)

CSÁKI JUDIT

Zene, zene, zene (28)

RÓNA KATALIN

Szórakoztatunk - szórakozunk (31)

világszínház

NÁNAY ISTVÁN

Vajdasági vészjelek (34)

arcok és maszkokBUDAI KATALIN

Nagybőgő - a Káin-bélyeg (38)

színháztörténetBÉCSY TAMÁS

A Mandragora jelentősége a műnem történetében (40)

KOLTAI TAMÁS

A Tragédia 55-ős felújítása II. (43)

drámamelléklet

FRANZ KAFKA- FODOR TAMÁS: A kastély

játékszín

P. MÜLLER PÉTER

Személyes történelem

A Kurázsi mama Kaposváron

A teoretikus sallangoktól megszabadítottBrecht úgy szólal meg Gothár Péter szín-padán, hogy felkavaró élményben része-síti a nézőt létének alapkérdéseiről. Amonumentális díszlettömeg aljábanküszködő apró emberi alakok az egyénperspektívájából láttatják a történelmet.Nem a harmincéves háborúét, nem is aXX. század harmincas-negyvenes éveiét,hanem a máét és a közelmúltét. A szemé-lyes nézőpontnak a történetírásban sajnosnincs „szakmai" hitele, és a művészet isgyakran a nagypolitika s a „világtörté-nelmi egyénisége]," szerepének bemu-tatására korlátozódik. Gothár Péter aBrechtnél megfogalmazott nézőpontnakkiemelt szerepet biztosít. és azzal szem-besít bennünket, hogy a fenntartó egyén,az élet folytonosságát biztosító ember

(akit, nem igazán korrekt megfogalma-zással, „kisember"-ként szokás emleget-ni) hogyan viseli el a létét és személyisé-gét megnyomorító történelmet, és hogyantartja fenn - háborúban, békében, azegymást váltó politikai-ideológiairendszerekben - a társadalom folytonos-ságát.

A nyomasztó színpadkép benyúlik anézőtérre, s ez nem csak azt a célt szolgál-ja, hogy a díszes színházbelsőnek a szín-paddal határos részét eltakarja, hanemazt is, hogy jelezze e két tér azonosságát.Á vasfüggöny fölött a színfalat a mennye-zetig fekete borítás takarja, s ugyanilyenbontás fedi két szélről az első páholyo-kat. A Khell Zsolt és Gothár Péter ter-vezte díszlet hatalmas szürke falakból,tömbökből álló erődítmény, középen, aszínpad mélyén nagy kapunyílással. A fa-laktól a proszcéniumig meredeken lejt aszínpad, melynek felületét a nyitóképbenhódara borítja. A szélgép azonban a vas-függöny felhúzása után elsöpri az útról ahavat. A verbuváló (Szalma Tamás) ésAz őrmester (Bezerédy Zoltán) fakabát-ban lépnek a színre, fejükön rohamsisak,

hátukon fegyver mered. Csak amikor afakabátból előlépnek, és a színpad előte-rében rakott kis tűznél melegedve A ver-buváló lecsatolja a hátáról a hevedert.akkor tűnik fel, hogy ez a hátak mögülelőmeredő rúd nem puskacső, hanemásónyél: a „gyalásó" az előadásbéli köz-katonák hátukra szíjazott fegyvere.

Fegyverekben, harci eszközökbenegyébként az előadásban nincs hiány: agolyószórók torkolattüze és vad ropogásaéppúgy jelen van itt, mint a nézőt sok-koló fény- és hangrobbanások, a bombá-zók zaja, a sugárhajtású repülőgép süvül-tése, a színpadra zuhanó ejtőernyős bá-buja. Mindezek a pirotechnikai és akusz-tikai effektusok, illetve színpadi kellékek

jelzik a Kurázsi mama naprakészségét.Amikor a címszereplőnek (Lázár Kati-nak) Á lőportáros (Lugosi György) töl-tényt kínál a raktári készletből, a sokáig akabát alatt rejtegetett áruról a néző azthiheti, hogy (gép)puskatöltényekről vanszó. S csak a közönséget lepi meg, hogy alopott lőszer egy mintegy ötven centimé-teres ágyútöltény - a markotányosnő ezttermészetesnek veszi. Á bútorzat állandó

Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei (kaposvári Csiky Gergely Színház). Jelenet az előadásból

Lázár Kati (Kurázsi mama), Dunai Károly (Stüsszi), Kulka János (Pap) és Pogány Judit (Kata)

kellékei-tartozékai a lőszerládák: az elő-adás kezdetétől a végéig többnyire ezek-re ülnek a szereplők. A rövid békeidőután újra fellángoló háború kezdetén,mint egy mai harckészültségi riadó során,ilyen lőszeres ládákkal rohannak át a ka-tonák a színen.

A második színpadkép az erődítménytbelülről mutatja: a vasfüggöny színpadimélységétől alig beljebb összefüggő dísz-letfal zárja le az előszínpadot. Ez a feke-te, négyzet alakú elemekből álló fal épp-oly monumentális, mint a mögötte levő -de itt most nem látható - épületkolosz-szus. A -falon balra fönn ágyúlövedékütötte lyuk, lenn, középütt a falba simulóajtó. Az epizód során a szimultán jelenet-szervezés iskolapéldájának lehetünk ta-núi. Míg jobbra Eilif (Quintus Konrád) ésA zsoldosvezér (Dánffy Sándor) jelenetezajlik, melynek A tábori pap (Kulka Já-nos) is részese, addig balra Kurázsi mamaés A szakács (Gyuricza István) alkudoz-nak, illetve készítik az ebédet. A kappanáráról folyó alkut, majd a megállapodástkövetően A szakács akkor vágja el a ba-romfi nyakát, és csurgatja a vérét jól hall-hatóan a vödörbe, amikor Kurázsi mamafia, Eilif arról a haditettéről számol be avezérnek, hogy hogyan ontotta vérétnégy, őt megtámadó s a jószágát védő pa-rasztnak.

A. naturális hitelességgel és pontosság-gal végrehajtott cselekvések az egész elő-adást jellemzik. Ez a fajta színpadi reali-tás kompozíciós tényezőként van jelen aprodukcióban, olyan esztétikai elem-ként,amely a személyközi viszonyokkal és alátványvilággal együtt teremti meg az

önmagán túlmutató élményt és üzenetet.A szakács itt említett jelenetében a had-tápos valóban főz, hámozza a répát, szeli ahúst, és Kurázsi mama a tábori tűzhelyenforralt vízben valóban kopasztani kezdi akappant. Ez a stilizálatlan, részletesenkidolgozott és begyakorolt cselekvéssornagyfokú színészi koncentrációt kíván, sa nézőtérnek a színpadhoz való viszonyátis többrétegűvé teszi. A két részbenjátszott darab első felének végén, a táborisátorban például Kurázsi mama azitalméréssé alakított kocsin valamit főz.A piros lábas tartalmát időnkéntmegkavarja. S miközben zajlik e játék, ésa pap fát aprít - s amikor a tuskóra kellütnie, akkor („véletlenül") a tuskóbavágja a fejszét -, a színháztermet bejárjavalamilyen illat. (Azén élményem erről akövetkező volt: miközben a földszintutolsó sorából erősen koncentrálva néz-tem a színpadi játékot, először csak vala-milyen öntudatlan diszkomfortérzés ala-kult ki bennem. Nem tudom, egy-két percvolt-e, több-e vagy kevesebb, mígmegéreztem: az előadásban az zavar,hogy nem elegendő csupán látnom és hal-lanom. S fokozatosan a tudatomba tola-kodott a felismerés, hogy valamilyen sza-got érzek. Ám a szagot először nem aszínpadhoz tartozónak gondoltam, s ez -érthetően - még jobban zavart. Ám épp-oly öntudatlanul, mint az „egynemű kö-zeg"-ből történő kimozdulás során, egy-szer csak megláttam, hogy a lábasból gőzszáll föl, s így a szemem segített abban,hogy higgyek az orromnak: a színpadonvalóban főztek.)

Ebben a jelenetben, amelyben a pap

fát aprít és a mama főz, a néma Kata (Po-gány Judit) összeverve, elcsúfított arccaltér vissza a sátorba, s kiengesztelésülmegkapja Yvette (Kari Györgyi) piros ci-pőjét, amelyre oly régóta áhítozott. Mi-közben a sátorlappal a színpadtól levá-lasztott proszcéniumon ezek a hétköznapiemberi tragédiák és ténykedések zaj-lanak, hátul a nagy embert temetik. A sá-torlap ablakaiból csak az esernyők höm-pölygő, méltóságos menete látszik, s fel-idéződnek a néző belső látásában a kö-zelmúlt nagy testvéri gyászszertartásai. Aperspektíva, amelyből ez az - ugyan-csakszimultán, de most egymás előtt, illetvemögött játszatott - jelenet látható,ugyanabból a pozícióból, csak más látó-szögből mutatja be a személyes történel-mét élő ember viszonyát a história nagyformátumú eseményeihez, mint az elő-adás további képei. A fekete esernyőképpoly nyomasztóak itt, mint a feketedíszletfalak, s ezúttal is a tömeg e nyo-masztó hatás döntő eleme.

Felfokozódnak a színpadi hatások emonumentalitás következtében, deugyanezt a hatást képviselik a mikrorea-lizmus szemléletében fogant, aprólékosankidolgozott képek is. Ez utóbbiak so-rában egyszerre bizarr és megrendítő, el-idegenítő és együttérzésre ösztönzőStüsszi (Dunai Károly) halálának és elte-metésének jelenete. A fiú, akit a zsold-kassza rejtegetése miatt megkínoznak,majd az erődítmény kapujában felállítotttűzfegyverrel kivégeznek, ott hever vér-be fagyva egy sátorponyvában az anyjalábainál. Kurázsi mama most is tagadja,hogy ismerné a fiút, s így a tetemet a ka-

tonák az első sorban ülő nézők előtti kes-keny színpadi árokba gurítják, s - ahogy ezdögsíroknál és háborús időkben szokás -vödörből meszet csurgatnak rá. Ez az árokegyébként sok mindent elnyel: konyhaihulladékot, szemetet, lavórból kiöntöttlábvizet.

Ezek között a naturális színpadi gesz-tusok között ugyancsak erőteljes az a le-eresztett vasfüggöny előtt játszódó jelenet,amelyben egy fiatal katona (Sztarenki Pál)őrjöngve szidja a parancsnokot, merthőstettéért nem jutalmazta meg, miközbenbajtársa (Lukács Zoltán) hiába próbáljacsitítani. A nézőkhöz testközel-ben lezajlóepizód ugyanazt a nyers agresszivitást,erőszakot és indulatot mutatja be, amit atöbbi katonai jelenetben is láthatunk, sdöbbenetes hatású a befejezés: a gépiesenmegszólaló Írnok (Karácsony Tamás)szavai egy pillanat alatt megszelídítik akatonát, s az agresszív, korlátozhatatlanindulatokat eltüntetik: a zsoldos kezesbáránnyá válik.

Az előadás második részében a szín-padképet egy hatalmas kerék uralja. Azelső rész díszletterének közepén, az erő-dítmény kapuja előtt áll ez a vaskerék, egytartórúdjánál kettétört körhinta gyűrűje.Hintáknak, láncoknak nyoma sincs, csakaz a kerék maradt meg, amelyre a hintákatfelfüggesztik. A felvonás elején még sárgalámpácskák villognak a kerék felső ívén,mintha működés közben tört volna el akörgyűrűt tartó vastraverz. A felvonásnyitánya során tavaszi fuvallatokatgerjeszt a szélgép, újságok, röpcéduláksodródnak a légáram útjában (aszélfuvallat az előadás kezdetére utalvissza), emberek jönnek sorra, batyukkal,felszabadultan, s a kerék aljában - aszínpadnyílással párhuzamosan - téglákbólderékmagasságnyi falat emelnek adíszletezők.

Kurázsi mama a békét átkozza, s attólfél, hogy a frissen feltöltött készlet a nya-kán marad. De a városból visszatérvemegnyugszik, mert újra háború van, és is-mét szükség van a markotányosnőre. Ahadiállapot beköszöntekor a színpadikerék lassan előrefordul, lámpácskái többémár nem világítanak, s leomlik a nem-régemelt téglafal. A megdöbbentő szín-padihatás, a nézők felé gördülő hatalmas kerékmegmozdulása után (magassága eléri aszínpadnyílásét) újabb különleges effektustanúi és alanyai lehetünk. Á színen, az aligmegvilágított, romokkal teli színpadonmegjelenik egy vézna, fekete kutya(gyenge tompora miatt hiénaszerű-nektűnik), és percekig ott kóborol ésszaglászik az előbb üres, majd néhányszereplővel „benépesített" színen. A kutyajelenléte különleges hatást idéz elő,

mert itt nem idomítást látunk, s nem is egypórázon vezetett ebet (mint a Gothárrendezte Rendőrség utolsó jelenetében). Akutya végül feltűnés nélkül távozik, s ezmegszünteti a jelenléte, a megnyilvá-nulásainak kiszámíthatatlansága miattmegteremtődött színpadi feszültséget. (Azötlet a színházi effektusok természetéről issok mindent elárul: a megismétel-hetetlenség ebben az esetben valóbanevidens. Sőt, a nézőtéren valamiféle szo-lidaritásérzés és drukk is létrejön, nehogya kutya megzavarja a szereplőket, s ne-hogy a mi élményünk is sérüljön.)

Miközben Kurázsi mama elszegényedik,a kocsi is metamorfózison megy keresztül:az „összkomfortos" szekeret föl-váltja egykétkerekű bódé, egyik oldalán egy apró, amásikon egy hatalmas kerék-kel. Aszakáccsal való újbóli találkozás során akét szereplő ugyanott és ugyan-úgy raktüzet, ahol s ahogy a két katona tette azelőadás elején. (Az egymásba fonódó,egymásra rímelő, egymást ellen-pontozórendezői motívumok igen erős színjátékikonstrukciót hoznak létre. Alátványelemek - Stüsszi kivégzése, majdKata legéppuskázása rendezőileg éppúgyegymást erősíti, mint a már említettfelvonáskezdő fuvallatok, az egyszer-egyszer felzúgó repülőgépek, a színpadifokozás hangban, brutalitásban és nyo-morúságban.) Á Kata szökési kísérletétkövető jelenetben már csak egy apró tali

ga a vagyon, s ez - a kocsitól és a kordétóleltérően - már nem kap szerepet a színen,épp csak keresztülhuzzák egyszer aszínpadon.

A terepet megszálló katonaság előrán-gatja odújából a parasztcsaládot, a fegy-veresek kegyetlenek, az atrocitás reális éssokkoló. S miután az egység elvonul meg-szállni a várost, Kata fölkapaszkodik aküllőkön a nagy kerék legmagasabbpontjáig, ott felnyújtózva megragadja afeje fölött lógó harang nyelvét, és félreveria harangot. S veri mindaddig, amíg a színkatonákkal be nem népesül, sőt a lö-vedékek át nem lyuggatják. A halott Ka-tával a kerék előregördül (már-már legurula nézők közé), s a föntről alulra fordultlány lecsúszik a földre. Utolsókéntelpusztított gyermekének holtteste fölöttKurázsi mama ezt az óriáskereket ragad-jameg s gördíti vissza eredeti helyzetébe,miközben arról beszél, hogy menni kelltovább, húzni kell újra a kocsit.

Ez a kép ismét erőteljes és sokértelmű.A mama azt a kereket fordítja vissza,amely legtovább óvott gyermekének te-temét a lába elé gördítette. Amikor nincsmár senkije és semmije, akkor ragadjameg - erejét megfeszítve - ezt a vaskarikát.A körhinta tartógyűrűjét: az örökkörforgás szimbólumát, a proli ünnepekállandó vásári eszközét. A kerék (triviá-lisan szólva, a metaforát lefordítva) Iehet„a történelem kereke" is. Az a kerék,

Lázár Kati, Pogány Judit és Bezerédy Zoltán (Őrmester) a kaposvári előadásban (Fábián József felvételei)

amelyet mindig Kurázsi mama és gyer-mekei forgatnak, azok a „kisemberek",akik erejüket, energiájukat, életüket adjákahhoz és azért, hogy ez a „kerék" for-duljon. Lehet, hogy ez a kerék itt tovább-fordul - hiszen a szöveg szerint a marko-tányosnő indul tovább. Lehet, hogy a ka-posvári előadás díszleteleme az állandókörbe-körbe, a sehonnan sehová sem tar-tó, csak mindig önmagát ismétlő törté-nelmi folyamatokat jelképezi. És az is le-het, hogy az asszony itt vissza akar fordí-tani valamit (mivel a kereket az előző - afelvonás korábbi részében látható - hely-zetébe forgatja). Ez utóbbi, túlságosandirekt és együgyű értelmezést nem emlí-teném, ha nem idézte volna föl bennem a„történelem kereke" szóképnek egyszemtelenül szellemes vizuális lefordítá-sát. Bódy Gábor filmjében, A kutya éjidalában a nyomorék párttitkár tolószé-kében ülve azt mondja, hogy nem lehetvisszaforgatni a történelem kerekét, seközben saját székének kerekét visszafeléforgatja: tolat.

Az előadás fináléjában összkar és tablóteszi emelkedetté a hatást: a szereplők -immár „civilben" - vonulnak a színpadteljes szélességében húzódó két tömöttsorban a közönség felé. Az ének azonbanhirtelen félbeszakad, és ezzel az előadás is.A váratlan némaság (s a pillanatnyi teljessötét) Brecht szellemében meggátolja anézőt abban, hogy „romantikusandüllessze a szemét". Ez a kontraszt (a tuttiés a general pausa között) éppoly éles,mint a gigantikusság és a kisszerűség el-lenpontja, mint az óriási tömbök és az ap-rólékosan kidolgozott, naturalista hűségűrészletek oppozíciója, mint a szereplők ésa Beszélő (Tóth Eleonóra) világánakellentéte.

A jeleneteket összekötő (és elválasztó)narrátor mai színházi konferansziékéntjelenik meg, a jelmeztervező SzakácsGyörgyi őt kisestélyibe öltözteti, s a szí-nésznő mikrofonba beszél és énekel. In-tonációja gyakran egy idegenvezetőéreemlékeztet, s így valóban elidegenít attól,amiről beszél. Ez a hatás azonban ebbenaz előadásban kívül kerül magán a dara-bon, az egyes jelenetek, a színészi alakí-tások nem demonstratívak, nem reflek-táltak, hanem önelvűek. Lázár Kati acímszerepben teljesen világossá teszi,hogy Kurázsi mama alakjában és sorsábanmai személyekről és mai sorsokról vanszó. Nem eszközöket használ, hanemlétezik, s ez a jelenlét nem a teatralitásközegébe tartozónak tűnik, hanem azéletébe. A konok eltökéltség, a mindentragédiát elviselni (de eltűrni nem) tudóasszonyi erő sugárzik alakjából, és LázárKatinak elsődleges szerepe van abban,

hogy az előadás általam érzékelt üzenete aszemélyes történelemről megfogalmazástnyer. A színésznő eltűnik a szerep-ben, ésKurázsi mama inkarnálódik LázárKatiban. Pogány Judit a néma szerepetteljes értékűvé teszi. Kata megformá-lásával nem epizodistája, hanem egyikfőszereplője az előadásnak. Nemcsak a rávonatkozó közlések tükrében, a rá irá-nyuló akciókra adott reakciókban van je-len. Egy egész jellem kontúrjait megraj-zolja: a gyermeklétben és gyermeki lel-kületben rögzült lányét, aki hozzászokott anélkülözéshez és a kiszolgáltatottság-hoz,de az apró örömök kiköveteléséveligyekszik létét a maga számára elviselhe-tővé tenni. Á csendes jelenlétből akkor lépát lázas ténykedésbe, amikor család-tagjait, illetve embertársait veszély fe-nyegeti. Pogány Judit a „kis"-emberek-benmunkáló szolidaritásérzést teszi szá-munkra újraélhetővé.

Á Nemes Nagy Ágnes árnyalt fordítá-sában megszólaló darabhoz Paul Dessauzenéjét Selmeczi György hangszerelte. Ámuzikális effektusok is szerves és rész-leteikben is végiggondolt elemei az elő-adásnak. A kaposvári Kurázsi mama ésgyermekei maradandó értékűnek tűnőszínházi műalkotás. Á produkció esztéti-kai komplexitása és teljességigénye, vala-mint az ebből kirajzolódó történetfilozó-fiai gondolat is azzá teszi. A mindennapiélet hol könnyebb, hol (s ma mindinkább)súlyosabb szekerét mi húzzuk, mi toljuk,ki egymaga, ki társával-családjávalközösen. S az egyes ember ténykedé-seiből, vágyaiból és törekvéseiből épül föla nagy egész. Gothár Péter rendezése ezt aperspektívát láttatja meg: nemcsak a„velünk történik", de a „rajtunk múlik"személyes hitét és tapasztalatát is. Hiszenértünk és általunk van - a történelem.

Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei(kaposvári Csiky Gergely Színház)

Fordította: Nemes Nagy Ágnes. Zene: PaulDessau. Zenéjét hangszerelte: SelmecziGyörgy. Zenei vezető: Tóth Armand. Díszlet:Khell Zsolt - Gothár Péter. Jelmez: SzakácsGyörgyi m. v. Szcenikus: Kondákor Tamás -Zsanba Zsolt. Dramaturg: Julián Ria. Rende-ző: Gothár Péter.

Szereplők: Tóth Eleonóra, Szalma Tamás,Bezerédy Zoltán, Lázár Kati, Pogány Judit,Quintus Konrád, Dunai Károly, Gyuricza Ist-ván, Dánffy Sándor, Kulka János, LugosiGyörgy, Kari Györgyi m. v., Anger Zsolt,Kisvárday Gyula, Tóth Géza, Krum Ádám,Pál Tibor, Kalmár Tamás, KarácsonyTamás, Sztarenki Pál, Lukács Zoltán, NődlIldikó, Kósa Béla, Ottlik Ádám, Ném diÁrpád, Nagy Mária, Csapó György,Kamondy Imre, Tóth Béla, Lakatos László,Csapó Virág, Kovács Zsuzsanna, LestyánLuca, Varga Anikó, Veréb Judit.

TARJÁN TAMÁS

Esőben vizet

A szecsuáni jólélek a Madách Színházban

„Az istenek gyorson el." Az előjáték szer-zői instrukciója ez Bertolt Brechttől, de amai világjáték diagnózisa is lehetne. NagyViktor, a Madách Színház fiatal rendezőjeremekül osztotta ki A szecsuáni jó/élekhárom istenszerepét, és a vibrálóan ötletesBorsi Zsuzsa segítségével remekülöltöztette őket.

Arany, ezüst, bronz. Három köpönyeg,három bőrkabát a három istenen, akiksudárak, kisportoltak: bérletük van atanács szaunájába, és még senki nemkérdezte meg, miből épült ez a szauna.Három érdemrend látogat le az emberekközé, és velük három korosztály, háromvilágszemlélet, három magatartás. NagyViktor nem sokat teketóriázik, a Fény Fiaiközül a legelsőt, legrangosabbat, leg-öregebbet egyenesen Leninnek maszkí-rozza. Koltai János a Pierre Cardintől öl-tözködő főtitkárok eleganciájával érkezik,de tányérsapkában, hogy legalább egy,egyetlenegy, egyetlen árva jólelkettaláljon a földön. Aranykabátján pirosszalag lobog - hogy ebből a forradalom-színből később gombra kötött kis masnimaradjon csak, s helyette előbb vékonyka,majd tüntetően vastag gyászszalag jelenjékmeg a felkaron, ott, ahol érzelmi éspolitikai pántlikáinkat hordani szoktuk.Koltai Jánosnak nagyon jót tett a televízi-ós Szomszédokban alakított állandó sze-repe (érdemes lenne arról elmélkedni, amitMáriáss József megpendített interjújában:a művészet e napi fogyasztású árucikkenépszerűbbé varázsolt kevésbé közismertszínészeket). Koltai adja meg a trióban afélelem alaphangját. lsteneknek nagygarral vagy fölényes inkognitóban illenebeleturkálniuk a halandók dolgaiba.Ezek...? Az utolsó vízárus is rögtönazonosítja őket, s hogy milyen a fogadj-isten, arról a ruhák züllése is árulkodik:még jó, hogy jutott valahol egy kis szal-ma, fekvőhelyül, szálaival megtapadva az„új" fejfedőn, a kötött sapkán. Koltai sie-tőssége, kapkodása azt fedi föl a jellem-ből, hogy ennek az istennek semmire sincsideje, sőt érzi is, hogy az idő elröpültfölötte. De dolgozik benne a kötelesség-tudás: ha a Fény ebbe a pozícióba állította,akkor neki jó lelket kell keresnie. Perszenem erőlteti a dolgot; jelentést azonbanhiánytalant írhatna az akcióról. KoltaiJános a szimbólumalakból vissza-hozzaembernek az első istent, személyt

teremtő játékával tolerálja azt a kisséharsány jelképiséget, amely - lehet: inkábbBrechttől, mint Nagy Viktortól - az összesszereplőnek adatott.

Az istenek hasonlítanak egymásra. Lé-lekben legalábbis. Dunai Tamás abszurddrámák antihőseinek keménykalapjáthordja, és nem fogja váratlanul érni a föl-kérés, hogy mint első isten tevékenykedjéktovább. Egyelőre azonban se fölfelé, selefelé nem ért egyet, és színesen, ár-nyaltan hozza tudomásunkra, hogy sajátszíne a színtelenség. Dunai, az „élete de-lelőjén járó" isten, a középső isten ten-gelyfigura. Helyénvaló, hogy a kétely ésaktivitás látszata ellenére is teljes bizony-talanságban hagy: mi szent ennek az... -ennek.

Schnell Ádám, mint harmadik isten,jutalomutat kapott a földre. Eddigi színrelépései már igazolták, hogy főiskolai hall-gatóként is alkalmas istennek. Ő a mostkupálódó ifjú. Neki puha a kalapja. Szin-tevonzó, hogy még rettenetesen tud csu-dálkozni. Amikor föl kellene emelnie aszavát, akkor is javában csudálkozik.

A három isten kiruccanása - van-e jóember a mi világunkban vagy nincsen -keretjátéka Brecht művének. Nagy Viktorkeretnek hagyta a keretet, ám kissé be istördelte a darabba. Ha az istenek netánnaplót írnak, és egyedül az éjszakábanmég őszinték is mernek lenni, lejegyzik,hogy ők sem jó emberek.

A Madách Színházat sok támadás ériműsorpolitikájáért. Sokaknak nem tetszikaz üzleti érzék - pedig nem itt kell keresnia bajt, hanem jó pár színdarabjuk csúfcsomagolásában. A szecsuáni jólélekkitűnő, s a Madách „haragosait" csitítóválasztás volt. Őrizte és továbbvitte a tár-sulat Brecht-elkötelezettségét, testhez-állóművészi munkát kínált Nagy Viktor-nak,végre méltó feladatban foglalkoztatottolyan színészeket, mint például NagyAnna. Ha a tisztelt néző nem kap a fejé-hez, hogy „ja, Brecht, na azt aztánnem...!", akkor egyrészt - a szó nemesértelmében - megkapja, amihez a Madáchhozzászoktatta; másrészt el kell is-mernie,hogy a múzsák nem költöztek ki végképpe falak közül.

Bár bizonyos perceiben el-elfárad NagyViktor rendezése, egészében meg-nyerő ésszínvonalas a produkció. Götz Béla a tőlemegszokott mérnöki-mértani teretalakította ki, platókkal, téglákat jel-képezőtéglalyukakkal. Meghagyta a színpadirdatlan magasságát, a fönt gyanúsanelmosódott sugárzását - ugyan mi-csodafiai lehetnek ilyen Fénynek... A díszletsokszor nehezíti a járást - ami csak azértgond, mert Nagy Viktor a botorkálást,ügyetlenkedést nem építette be

rendezésébe, pedig megtehette volna.Nem könnyű ezen a földön mászkálni.

A szecsuáni jólélekhez mindenekelőttegy jó lélek kell: egy jó színésznő, aki el-játssza a címszerepet. Ráckevei Annánakelhihető, hogy ha - mint Sen Te, az utca-lányból lett trafikosnő - szerelmes, eső-ben vizet vesz egy állástalan pilótának.Aki szomjas, de szomjasabb nála Vang, avízárus üres zsebe. Nem a színésznő avétkes abban, hogy - s ez nem puszta for-ma: koncepció - túl sok a közönséggelfolytatott közvetlen társalgás, a kibeszé-lés, és feszengtetően indiszkrét pillanato-kat teremt (nemcsak az ő jeleneteiben) azelső sorban ülőkkel való kézfogás. Ezlegalább a negyedik olyan előadás a Ma-dáchban, amely azt kaméleonkodja, hogyti meg mi egy cipőben járunk. Ezt a két-ségtelen tényt a színpadon kell kifejezés-re juttatni. Brecht ugyan szerethette éshelyeselhette ezt a játékstílust, viszontnyilván dühöngött volna, amiért NagyViktor - következetesen igazodva a tár-salkodáshoz - számos epizódot durvafényváltással tép el az elevenebb többitől.

Nagy nyeresége Ráckevei Anna alakí-tásának, hogy - bizonyára instrukcióra is- nem Sen Te prostituáltnak Sui Ta kapi-talistává történő átöltözésére, nem a nő-férfi, jó-rossz váltásra, nem a dupla figurakülsőségeire koncentrál - sőt beéri arégtől ismerős ruha- és napszemüveg-kellékekkel. Nem nyűvi a hangját férfiasrecsegésbe - azaz elegendőnek ítéli aközmegegyezés konvencióját: amikorSen Te, akkor Sen Te, s amikor Sui Ta,akkor Sui Ta. Érdektelen, miért nem fi

gyel föl a különbözőség azonosságára avilág (ezzel meg is erősíti, hogy valaki -Sin, az özvegyasszony, a dohányárudaelőző tulajdonosa - mégiscsak rájön atrükkre. Egyszerűségében is leleményesjelmeztervezői megoldás Borsi Zsuzsától,hogy Sin, ez a szürke kóbor macska tarkaruhában virít, amikor már a titok tudója,és nyugodtan nyúlkálhat Sen Teerszényébe, úgysem lehet a kezére csap-ni. Nagy Anna az elviselhetetlen mosoly-lyal és a tetemekre leső madárszerűséggelváltja ki ezt a figurát. S mert kiválószínművész, nem egyszerűen gyűlölni ta-nítja ezt a förtelemasszonyt: az áldott ál-lapotban lévő, Sui Ta külsejű Sen Tévelszolidárisan mintha maga is kihordanaegy magzatot. Nagy Anna ideális Brecht-színésznő: intonációja, gesztusnyelve, já-tékmódja egybefonja a reálist és ametaforikusat. Főszereppé léptet elő egymellékalakot - az előadás dicsérete, hogyezt nem egyedül teszi).

A Sen Te alakját megformáló RáckeveiAnna: szem-színésznő. Játékkultúrájánakezernyi más eszköze is a szemében, atekintetében szalad össze. Tehát nem aszeme játszik a keze, a mozgása, a dikció-ja helyett: egyszerűen a szeme az a gyúj-tólencse, amely föllobbant egy jellemet,egy szerepet. Mint Sen Te és mint Sui Tais fölperzseli a publikumot (noha - ígylátjuk - nehezére esik gonosz nagybácsi-nak lenni, és természetesen éli a kis szám-kivetettet, az utcalányt, akinek már olysokan fizettek a szerelemért, hogy most -az istenek ajándékozottjaként - ő fizetmindenkinek egy tányérnyi rizs életmen-tő szeretetével).

Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek (Madách Színház). Sen Te-Sui Ta: Ráckevei Anna, Jang Szun: Gáti Oszkár

vízárus kezét nem ő töri el, csak egyikrabszolgája; és a feleségül kért Sen Tekörött is oly nemtelenül és dallamosanröpköd, mint aki valóban nem az ágyrapályázik. Mestermű Pusztaszeri figarója, ajóságos gengszter, aki buta ahhoz, hogyráébredjen: ez a város az ő kezében van.

Mi Csü háztulajdonosnő szerepébenMenszátor Magdolna is elkerüli a Brecht-játszás végleteit, a csak jó-csak rosszsémáit. Érdekes vonás, hogy inkábbszemlélője, mint élvezője az események-nek, melyek pedig jobbára neki kedvez-nek. Melyik bizományiban vette a bun-dáját? - ezt csak azért nem kérdezzük,mert mostanában már nem telik neki bi-zományira.

Hasonlóképp jeles alakítás DengyelIván bamba szemű, még csalni is rosszultudó Lin To asztalosa. Nem lehet nem akezét nézni, amikor nehézkesen forgatja aceruzát, és a dohányboltba készítettpolcok árát számítgatja.

A darabból kilógó két figurát, a sző-nyegkereskedőt és feleségét Fillár Istvánés Lelkes Ágnes eleveníti meg. Miért lóg-nak ki? Mert ők talán jók. Őket talán ér-demes lett volna zargatniuk a szálláske-reső isteneknek. Róluk a mindentudóVangnak is tudnia kellene, hogy jók. Lel-kes Ágnes a buzgólkodásban, Fillár Istvána tétovaságban fejezi ki a jóságot, ezt acsöppet sem korszerű vonást.

A Sen Te házába élősködni igyekvőcsaládtagok hálátlan szerepét fontos fi-gurákká dolgozták ki a színészek. BajzaViktória, az asszony sunyi és gyáva, mi-előtt kérdezne, már a választ lesi, és nemhiányzik belőle a jellemtelen szegényektulajdonsága: hogy fölvágnak a szegény-ségükre. Tóth Tamás, a férfi szinte nőies

Vang, a vízárus és az istenek: Koncz Gábor, Koltai János, Dunai Tamás és Schnell Ádám (Iklády László felvételei)

lehet ebben a famíliában. Nem ő adja ki aparancsokat, de ha beüt valami jó fogás,őt illeti a legfinomabb falat. Az unokaöcsifjabb Fillár István megformálásában nemcsupán hitvány jellem, hanem jogosanelégedetlenkedő fiatal is. Holnap a Kékfényben fog ránk nézni, korántsem zavarttekintettel. Gyilkos lesz, mert gyilkosnakillik lennie. Bálint György - a nagyapa -,akinek épp a bemutató napján volt anyolcvanharmadik születésnapja, egyetlenmondattal, egyetlen kalaplengetésseleltalálja a fölösleges - már lopni nem,csak enni jó - embert. Balogh Andrásfőiskolai hallgató - a fivér - elveszettebben a karban, Szilvássy Annamária, asógornő viszont a Brecht-darab mélyébőlis eljátszott valamit: nem Sen Te az igaziutcalány, hanem ez a nő, akinek a hasát isinkább párnának gondoljuk, mint kisgye-reknek. Az unokahúg Györgyi Anna fő-iskolai hallgató volt, a fiatal prostituáltKozák Ágnes, ugyancsak a főiskoláról.Néhány nap múltán nem könnyű vissza-emlékezni arra, amit produkáltak.

A szereplők listája Vanggal, a vízárus-sal kezdődik. Koncz Gábor, akit néha-néha elfelejtünk - vagy mint Oszira em-lékezünk rá egy felejthető tévésorozatból

kiemelkedőt nyújt ebben a figurában.Bizony csődöt mond a mimográfia, hahűséges leírásra törekszünk. Ebbe a me-zítlábas, rongyos alakba még az is bele-játszik, hogy-mint annak idején a sajtó istudósított róla - Koncz lenyiszálta azegyik nagylábujját, szerencsétlenül moz-dítva a fűnyírógépet. Színész és rendezőtökéletesen megérezték, hogy Vang tánmég a jóléleknél is fontosabb. A vízárusolyan naiv, oly kevéssé dörzsölt, hogynem lép igazi kapcsolatba a világgal:olyan kapcsolatba, amelyben ő lehetne azúr. (Arról felejtkezzünk el, hogy pléhpo-hara dupla fenekű, tehát akkor is hamisanadja el a vizet, ha esőben veszik tőle.Vagy Sen Te kivétel?) Koncz az örökszolgák, a mindenkori beletörődők, asemmiféle tapasztalattól nem edzett ál-mélkodók képviselője. Aprózó-szaladótipegése, törött kézfejét feltűnés nélküldugdosó testtartása remekül igazodik egyemberhez, aki majd' kicsattan az erőtől,aki isten lehetne Szecsuánban, de elhitte,hogy neki vizet kell árulnia mindörökig.

Gáti Oszkár pályájának alighanem leg-jelentékenyebb szerepe az állástalan re-pülő. Ő kapja esőben a vizet. Nehéz len-ne eldönteni, hogy Szunt inkább vonzóvagy inkább taszító jegyekkel ábrázolja.Az esőben - amikor a vízpermet jóvoltá-ból finom hűvösség árad szét a nézőtéren- szánandó ázott alak, még öngyilkosságiszándékától is óvnánk. Utóbb csúf jel-lemmé romlik - vagy kiállítja neki a föl-

A szerep lényegi mozzanata, amikorSen Te, a lány rájön, hogy terhes; tehátaligha bújhat sokáig Sui Ta bácsi bőrébe.A Giorgio Strehler rendezte, nálunk isvendégszerepelt csodálatos előadásbanezt a pillanatot ugyanúgy másként éltemeg a színésznő, mint ahogy TörőcsikMari döbbenete is másként emlékezetes,mint Pogány Juditnak a Sui Ta nadrágotsétáltató kisfiúábrándja. Ráckevei Annaolyan természetességgel veszi tudomásula tényt, ahogy azt az angyali üdvözletekpiktorai vászonra vetették. Akár ő, akár arendező találta ki, nagyszerű, hogy kis-ujját nyújtva álmodja a színre a születen-dő gyereket: kapaszkodjon ebbe, ő, a ki-csi. Es ragyog a szeme, a szeme.

„A történetben szereplő Szecsuán tar-tomány, amely mindazon helyeket képvi-seli, ahol embert ember kizsákmányol,ma már nem tartozik az ilyen helyek kö-zé" - olvashatjuk Bertolt Brechtnél, Ne-mes Nagy Ágnes időtállóan szép fordítá-sában. Valószínűleg Szecsuán lehet azegyetlen hely, amely nem tartozik azilyen helyek közé. Nagy Viktor rendezéseennek ellenére sem elégszik meg a to-lakodó politikum hangsúlyozásával.Semmi nem válhat jelképessé, ha nincsbenne, mögötte sors.

Ezeket a sorsokat az előadás mellék-szereplői kitűnő összhangban, jellemző-erővel teremtik meg. Pásztor Erzsi - Jangasszony, az állástalan pilóta anyja - el-játssza a fia iránti mániákus, a becstelen-ségig facsarható szeretetet, de azt is, hogyelege van ebből a jellemgyenge fickóból.Pusztaszeri Kornél - sárga-fekete zakóba,zöldessárga nadrágba öltöztetve, hetykeálpajesszal - pompásan ad egy férfiatlanférfit, Su Fu borbélyt. Vang, a

mentő papírt, hogy hiába szeretné a mun-kához való jogot? Persze csakis a repülésérdekelné - és ő az, aki ebben a darabban alegkevésbé tud röpülni. Gáti a jellem-gyarlóságban is nagyvonalú. Azzal ér célt,hogy magasan tartja a figurát. Azzal,amiként Sui Ta dohánygyárában cégve-zetőként elfelejti, hogy valamikor Sen Tevőlegénye volt. Azzal az arcátlansággal,amihez csak azoknak van joguk, akik márnagyon sokszor találkoztak szembe ar-cátlansággal.

Mellékszerepből főszereppé lett arendőr: Vass Gábor szemüveges, intel-lektuális oktondija, aki már fiatalon bele-őszült a rendcsinálásba, kiválóan él és élvissza az egyenruhával. Mintha az ő ese-tében igazolódna leginkább a brechtiszínházi gondolkodás - az eltávolítás,mely nem csupán az alaknak a színésztőlés a színésznek a nézőtől való eltávolítá-sát, kritikus és külső szemlélését jelenti,hanem most azt is, hogy a színészek föl-mérik önmagukat. Koncz nagyszerű tel-jesítményéhez, Ráckevei Anna ragyogá-sához, a három isten földi bujdoklásáhozszükség volt arra, hogy valamennyien éppa Brecht-tükörbe nézzenek az öltözőben.

Nagy Viktort a La Mancha lovagja és aDoctor Herz után hajlamosak vagyunkzenés darabok rendezőjeként elkönyvel-ni- ehhez képest meglepő, hogy Paul Dessauzenéjét majdhogynem a próza-mondásigvisszafogta. Tudja, hogy a zene kiveszettebből a század- és ezredvégből. Tudja,Brechttel, az istentelent: „Más istenek?Vagy jobb, ha nincsenek? I Nem játék ez,agyunk már szétreped. / E kínos ügybőlegy ösvény vezet ki: / Önöknek kell amegoldást keresni..."

„Kell jó végnek lenni, kell, muszáj!" -kiáltja Bertolt Brecht. Ugyan miért kell,muszá j ?

Es ha nem vagyunk istenek, honnanvegyünk egy Sui Ta-öltönyt? Honnannapszemüveget, mikor már régen nem süta nap?

Bertolt Brecht: A szecsuáni jólélek (MadáchSzínház)

Fordította: Nemes Nagy Ágnes. Zene: PaulDessau. Díszlet: Götz Béla. Jelmez: BorsiZsuzsa. Zenei vezető: Oberfrank Géza. Moz-gás: M. Kecskés András. Rendezte: NagyViktor.

Szereplők: Koncz Gábor, Koltai János, Du-nai Tamás, Schnell Ádám f. h., Ráckevei An-na, Gáti Oszkár, Pásztor Erzsi, PusztaszeriKornél, Menszátor Magdolna, Nagy Anna,Bajza Viktória, Tóth Tamás, ifj. Fillár Istvánf. h., Balogh András f. h., Szilvássy Annamá-ria, Bálint György, Györgyi Anna f. h., Légá-ri Gergely, Dengyel Iván, Fillár István, LelkesÁgnes, Vass Gábor, Kozák Ágnes f. h.,Vándor József, Kis Endre, Májer Zsigmondf. h.

ERDEI JÁNOS

Leomlott határok

Egy fő az egy fő Pécsett

A társadalmi mozgástér újkori megválto-zását követően igazából csak századunk-ban tört ki a botrány. A kora gyermek-korban elsajátított s karakterré keményedőviszonyok, illetve a megváltozottmozgástér követelte magatartásmódokfeszültsége végül az emberi személyiségrészleges újraépítésének („korszerűsíté-sének") technikáját, a pszichoanalízistkényszerült életre hívni. A karaktertalapvetően meghatározó (nevelési) elvekugyanis szinte változatlan formábanöröklődtek apáról fiúra, sőt a családmintegy külön is vált, „leszakadt" az őtövező viszonyokról. (Már a XVIII. századóta közhely a magánélet s a közéletkülönválásáról beszélni.) A mind tartha-tatlanabb feszültség azonban csak (elha-nyagolhatóan) keveseket juttatott azanalitikusok bőrdíványaira. A karakterkényszerű „átszerelésének" sokkal haté-konyabb, noha pusztítóan drasztikus mó-dozatait elsősorban a legkülönfélébb tö-megszervezetek, így főként a hadsereg(ek)hajtották és hajtják végre. Egy ilyensikeres átalakítás analízisét rajzolja felBertolt Brecht a viszonylag korai, 1926-ban írott darabjában, az Égy fő az e g yfőben.

Az ember szinte korlátlan átalakítha-tósága ebben az időszakban ugyan márletagadhatatlan, azonban a baloldali esz-mevilággal rokonszenvező drámaíró szá-mára még inkább csak egy-két, szocioló-giailag többé-kevésbé jól meghatároz-hatóréteg, a kispolgár, illetve a „lumpen"sajátjaként tűnik fel. A színpadimegjelenítés alapvető problémája éppebből adódik. Kézenfekvőnek látszikugyanis az a megoldás, amelyik magátólBrechttől sem idegen, hogy a nézők egyszociológiai értelemben mélyen alattuklevő lény, Link Laja átalakíthatóságát azőket a főszereplőtől elválasztó kulturálistávolsággal véljék magyarázhatónak. Ezt afelfogást sugallja a darab műfaja is: víg-játék. Kísért tehát a veszély, hogy egyolyan ember szerencsétlenségén neves-sünk, aki oly mélyen alattunk áll, hogy atávolság látszólag lehetetlenné teszi: ha-sonló dolgok velünk, a nézőtéren ülőkkelis megtörténhessenek. Hiszen minket, anézőket az elaljasodástól nyilván megvédkultúránk és humanizmusunk, melyeterősíteni éppen a mű lenne hivatott. Ecsapda kikerülése nem is olyan egysze-

rű, ugyanis Link Laja alakjának a nézőté-ren ülőkhöz való közelítése, „megemelé-se" úgyszólván lehetetlen. Mind a dialó-gusokból kikövetkeztethető helyzete,mind reakciói, mind pedig nyelvhaszná-lata olyannyira réteghez kötött, hogyalakjának bármiféle megemelése a drámaépítményének teljes szétrombolásáteredményezné.

Ezen eredendő dramaturgiai problémafeloldására a rendező, Csiszár Imre teljesértékű megoldást lel. Saját, ebből a szem-pontból is figyelemre méltó rendezéseihezképest is radikálisan szakít a színpadutánzó, ha úgy tetszik „realisztikus" jel-legével. Ezek a színpadi történések seholmásutt meg nem történhetnének, nemsűrítései s a legkevésbé sem utánzásai azélet más szféráinak. Annyira öntörvényűterrénum ez a Csiszár Imre irányította,most épp Brechtet megjelenítő színpad,hogy olyan helyzetek felidézésére is al-kalmas, melyek mindenütt másutt (tehát aszínpad kivételével) kizárnák egymást. Atörténésekben éppen nem szereplő ját-szóknem hagyják el a színpadot, hanem a bal,illetve jobb oldali előszínpadon tömörülvemaguk is nézői az éppen nélkülük zajlóeseményeknek. A nézők és a szereplőkközött tehát létrejön egy közbülső szféra:azoké a játszóké, akik időn-ként csak„nézők", avagy olyan nézők, akikjátszanak is. Ezáltal a színpadi eseményekalapvetően átalakulnak. A szín-padi nézőkreakciói messzemenően hitelesítikazoknak a megszokottnál összeha-sonlíthatatlanul harsányabb, ha úgy tet-szik, olcsóbb eszközöknek a használatát,melyek egyébként már évtizedek ótamegengedhetetlenek, illetve önmagukbanhasználva az esztétikum szférájából valókisodródást eredményezik. Játék ésvalóság határai szinte kibogozhatatlanulösszemosódnak, és nemcsak a színpadon!A színpadi (katona) nézők ugyanis rend-kívül harsányan reagálnak a történések-re,s ezáltal a valódi nézők előtapsolói-,hangadóiként funkcionálnak. Ha ezzelcsak annyit ért volna el Csiszár Imre, hogyegy fergeteges színházi estével aján-dékozza meg Pécs város színházba járóit,úgy is elismerést érdemelne. Nem min-dennapi mesterségbeli tudásra vallugyanis annak megkomponálása, hogy necsak a színészek játsszanak önfeledten,már-már gátlástalanul, de ezen - nevezzüknevén - ripacskodást a nézők ön-feledtnevetéssel honorálják. Csiszár szintemindent „bevet": a színpadon röpködnek anyitott, de színültig telt sörös-üvegek, sőta füttyszóra a színpadra özönlő játszókbemutatkozása közben a valódi nézőket isvalódi pálinkával kínálják.

Bertolt Brecht: Egy fő az egy fő (pécsi Nemzeti Színház). Sipos László (Link Laja) és Vári Éva (Hocinesze Leokádia)

Jelenet a pécsi Brecht-előadásból (Tér István felvételei)

Hogyan és mitől lesz művészetté mind-ez? Hogy a színpadon a nézői és a szerep-lői létmód határán újra és újra átjáró ját-szók viselkedését a revüvé rendezett son-gok magyarázzák, csak a kisebbik dolog.A világítással is kiemelt zenés-táncos pil-lanatokban ugyanis minden színpadonlévő szereplő egyértelműen az ilyenkorhomogénnek mutatkozó színpadi esemé-nyek részese lesz, s ezeknek a songokbankicsúcsosodó pillanatoknak részben elő-készítése, részben pedig kifejtése, ma-gyarázata az, ami előtte és utána történik aszínpadon. Mintegy fordítva történiktehát, mint az operettben; nem a bárgyútörténetecske egy-egy pontján fakadnak(többé-kevésbé indokolatlanul) dalra aszereplők, hanem az előadott, szenten-ciatömörségű számok gondolatai ragoz-tatnak körbe és körbe játékkal, melyidőnként újabb dalokat szül. Par excel-lence öntörvényű, autonóm színpadi világez, mely, mint utaltam is rá, magávalragadja a nézőket. No de hová?!

A vaskos trágárságokat bekiabáló svalójában csak a trágárságon derülni ké-pes hadfiak világába! Alig egy arasszal aLaja megtestesítette színvonal alá! S ezbizony jóval rafináltabb s főként jóvalhatékonyabb eljárás, mint amiről a szín-házról teoretizáló Brecht valaha is álmo-dott! Nem elgondolkodtat - s a legkevésbésem a játéktól újra és újra elidegenítve -ez az eljárásmód, hanem, fennköltenfogalmazva, a nézők szívében rejlő leg-alantasabb indulatokat jócskán fölszítja, snemcsak részesévé avatja őket a színpaditörténések ember alatti világának, de be isvonja őket abba. A színpadi eseményekugyanis érzékelhetően durvulnak; úgy ésabban a tempóban, ahogyan a (valódi)nézőtéri reakciók is mindinkább egyorfeum jócskán becsípett közönségének areakcióját idézik. S ezért aligha hibáz-tathatók a nézők. Ha valaki nemcsak hogybeefsteakként eszik teveszart a színpadon,de ráadásul ezen gurgulázva röhögnek (aszínpadi néző) hadfiak, a végeredményennincs mit csodálkozni: a valódi néző is atérdét csapkodja. Csiszár Imre azonban -Bertolt Brecht jóvoltából - nemcsak aszínpadi események részesévé teszi anézőket, bűnrészessé is: a jámbor és békésLink Laja fenevaddá való át-változtatásának egyetértően kacagó ré-szeseivé. A végeredmény viszont a legke-vésbé sem kacagtató! Égy, a katonáknál isminden ízében félelmetesebb, embertelenszörnyeteg áll előttünk: a pusztításdémona. A tragikus körülmények közöttelhunyt Sipos László utolsó, zseniális ala-kítása. Ezzé lett Link Laja, miközben mi,nézők egyetértően és gurgulázva röhög-tünk...

Ennél egyértelműbb s hatásosabb for-mába öltöztetett előadást elképzelni isnehezen tudok. Hogy mindeközben Azemberi jogok egyetemes nyilatkozatánakrészleteit tartalmazó röplapok hullanak anézők fejére, még elszomorítóbbá teszi eztaz egyébként hibátlan tempójú, fölé-nyesszakmai biztonsággal rendezett elő-adást.A nézőtéri reakciók s a cikkelyek-befoglalt elvek távolsága ugyanis láthatómódon oly hatalmas, hogy ezt színházielőadások (még ha ismét azt kell írnom,amit Csiszár Imre előző Brecht-rendezéseután is leírtam, hogy tudniillik „jobb azeredetinél") át nem hidalhatják. Nem tanítez a színház semmire, „csupán" szembesítönmagunkkal, de enélkül a tanulás sem érsemmit, így azután ez a pécsi elő-adás éppazt és annyit tett, ami és amenynyi aszínház dolga lenne.

A színészeket kivétel nélkül dicséret il-leti ugyan, hogy ebben a milliméterre éstizedmásodpercre kidolgozott s ráadásulpokoli tempóban pörgetett előadásbanhibátlanul tették a dolgukat, de csak azttették. Vári Éva (Hocinesze Leokádia)kivételével illusztrálták csupán a CsiszárImre tervezte téboly fázisait. Újváry Zol-tán, Németh János. Teszáry László ésMoravetz Levente a többieknél talán fel-szabadultabban, ha szabad így mondanom,gátlástalanabbul és éppen ezértszórakoztatóbban, Pálfay Péter, MatoriczJózsef, N. Szabó Sándor valamivelszürkébben, egyhangúbban. Egyedül aVári Éva és a Sipos László formálta alaklátszott életre kelni, s lett ezáltal az est ki-magaslóan legjobb alakítása.

Bertolt Brecht: Egy fő az egy fő (pécsi NemzetiSzínház)

Zene: Paul Dessau. Fordította: Garai Gá-bor. Dramaturg: Rátky György. Díszlet: Csi-szár Imre m. v. Jelmez: Szakács Györgyi m. v.Koreográfus: Tóth Sándor. Zenei vezető:Papp Zoltán. A rendező munkatársa: CzipóGabriella. Rendezte: Csiszár Imre m. v.

Szereplők: __Sipos László, Vári Éva, Mora-vetz Levente, Tészáry László, N. SzabóSándor, Matoricz József, Újváry Zoltán,Kovács Dénes, Pálfay Péter, NémethJános.

SZÁNTÓ JUDIT

A kaland szépségeés magányossága

Ghelderode Szolnokon

Kemény diétát próbál lenyomni a szolnokiszínház nézői torkán.

Székely Jánostól a Caligula helytartója,Kafka Kastélya, a jószerivel ismeretlenMichel de Ghelderode műve a nagyszín-házban, alig enyhítve egy kóbor operettel;Nagy Karola, Kroetz, Yukio Mishima astúdióban - s mindez 1988/89-ben, egymagyar kisvárosban, melyet a jelek szerintnemigen érintett meg, hogy színházát,változó személyi összetétele. vezetői éráiellenére, már vagy húsz éve folyamatosana legjobbak között tartják számon. De ahúsz év alatt tán még egyetlen szezon semtört ilyen makacsul összeszorított foggalaz ellen. amit eufemisztikusan a magyarközönség átlagos ízlésszintjének szokásnevezni.

Az általam látott előadások fogadtatásaaligha győz meg a kísérlet sikeréről. Atitok kapujában (eredeti címén Színész el)negyedik előadásán erősen foghíjas ház,melynek űrjei szünet után még tá-tongóbbak lesznek: a földszinten itt is, ottis csitrivihogás, kamasznyerítés árulkodika mutatvánnyal szembeni teljes sü-ketségről: az erkélyről pedig minta kap-tárból, megszakítás nélküli tompa zsongásjelzi, hogy háborítatlanul élik magán-életüket a vattakatonácskák, akiknek. úgylátszik, a laktanyai összezártságon kívülkerülve is szüntelen van egymás számáramondanivalójuk.

Ez itt és most nem a hetvenes évek ele-jének Kaposvárja, ahol hasonló stratégia -minimális taktikai engedményekkel -eredményre vezetett - legfőképp azértnem, mert mára stratégiai célok maguk isöncsaló utópiákká foszlanak hovatovább,és egyre kevésbé reális még az asztereotípia is, amellyel a nézőtéren ma-gányosan lelkesülő szakmabéliek biztatniszokták volt magukat: bezzeg a főváros-ban egy ilyen színház, egy ilyen műsorfurorét csinálna!

Ki tudná hát megmondani, jól teszi-e aszolnoki színház, amit tesz? Lehet-e, ér-demes-e, sőt szabad-e itt és ma magas eu-rópai igénnyel színházat csinálni, befoga-dókész szellemi színvonalat, az áttételek-re való nyitottságot, a művészi kalandpartneri vállalásának készségét feltéte-lezve olyan nézőrétegek részéről, akiketvagy a szervezői presszió, vagy az igény-telen szórakozás vágya, vagy legjobb

esetben a hagyományos múzeumszín-házban kielégíthető művelődési igényvonz a roskatag épületekbe (a státus-szimbólum-gyűjtés mint motiváció régtalaját vesztette, legfeljebb, egyelőre még,beidegzett reflexként, a hivatali rangkínos-kényszerű reprezentációs ve-lejárójának számít egyes vidéki városok-ban)? A szolnokihoz hasonló színházak-ban a nézői magatartástípusok meg is fe-lelnek e háromfajta „elvárásnak": az elsőréteg az előadástól meg sem érintve pri-vatizál; a második mohón felkap mindenszokatlan, merész, groteszk stb. mozza-natot, hogy mégiscsak legyen a pénzéértelbődülnivaló, s két bődülés között una-lomba süpped; a harmadik végig (vagylegalább a szünetig) figyel, és mélysége-sen fel van háborodva.

Ám ha nem a szolnoki nyomtávon haladegy színház - mi mást tehet? Igazábólkettőt: leszáll a felsorolt „elvárások"szintjére - avagy felszámolja önmagát.Melyiknek helyeseljünk?

Nem tudom a választ. Hiányzott a kö-zönség közösséggé válásának az a gyö-nyörűséges érzése, amely folyamatosanmár-már csak a Katona József Színházelőadásain hevítheti az embert; két kollé-gámmal együtt magányosnak éreztükmagunkat az inkább az elutasításban egy-séges szolnoki nézőtéren. De ezt a rosszérzést leküzdve lassan vagy villámcsapás-szerűen tudatára ébredtünk: az évad egyiklegszebb előadása történik meg előttünk.Es nincs más választásunk: meg kellpróbálnunk csak ezzel foglalkozni.

Szikora János pályáján az utóbbi éveknem voltak épp meggyőzőek. Ot, aki él-vonalbeli rendezőink közül a színpadilátványt a legérzékenyebben s a legtöbbfantáziával kezeli, mintha művészi lényé-nek valamiféle belső puhasága gátoltavolna mindig is abban, hogy a színészekreátvigye akaratát; s újabban ez a „puhaság"a darabválasztásban is megnyilvánult -nem neki való szövegeket választott vagyfogadott el. Most a halált meg-vetőenelőzékeny szolnoki színház elébe ment - Atitok kapujában vérbeli Sziko-ra-szöveg.

Amikor a függöny felment, a sejtelme-sen világított színpadon bal felől külön kisszínpad tárult elénk, rajta, áttetszőfüggöny mögött, rokokó jelmezes figurákágáltak cizellált keresettséggel, vibráló-andalító zeneszóra; előttük öblös karos-székben fekete lebernyeges, ideges, de-kadens férfi gyötrődött; jobboldalt, festőirendetlenségben, tárgyak, bútorok, ru-hadarabok homályos halma, háttérként

egy titokzatos s egyszersmind giccsközeli,nosztalgikusan édes rokokó tájképpel(varázslatos lesz majd, mikor elönti a Pi-errot-ruhás Fagot által meggyújtott szín-padi hold fénye). „Szikora-színház" - es-küszöm, egyszerre suttogtuk jeles szom-szédommal. Szerencsére ezúttal - az írószínháza is. Mi több: végig az maradt.Egységes látomás. Ghelderode és Szikoraközös kalandja.

Az 1933 és 1935 között íródott mű azelátkozott, félig dilettáns, félig zseniálisbelga - szívében flamand, nyelvébenfrancia - írónak egyik leghozzáférhe-tőbb, legharmonikusabb darabja. Egyiketovábbá a kevésnek, amely - első szintjénlegalábbis - nem a fantázia seholsincsor-szágában, hanem az egykorú valóságbanjátszódik; pontosabban onnan lendül fela nagy, egyetemes kérdések: élet, halál,művészet, erotika felé. Pedánsul rövid-látó elemzők „hibás", mert skizofrén mű-nek ítélték, mondván, hogy fókuszameg-oszlik a két főszereplő között. Azegyik oldalon áll Renatus, a színész, akitmeg-fertőzött az általa játszottdrámákban fel-vetett végső kérdésekszédülete, s végül képtelen elválasztania művészetet az élettől: megelőzve abemutatásra váró új dráma halálra ítélthősét, maga omlik a halálba. A másikoldalon Jean-Jacques, a drámaíró, avégső kérdések megidézője, akiugyanezen hatásoktól megérintve végül aművészettel való szakítás és az életmellett dönt. Az egyik hősben az író ba-rátja, több drámájának főszereplője, Re-naat Verheyen, a huszonhat évesen tragi-kusan elhunyt fiatal színész ölt testet; amásik hősben nem is leplezetten önarc-képet fest a szerző, enyhén idealizálva:Ghelderode-ból hiányzott Jean-Jacqueslezser magabiztossága, kegyetlensége,

még férfiúi ereje is. A titok kapujábanazonban mégsem két dráma; Ghelde-rode, felülemelkedve kétszeres, erősszubjektív elkötelezettségén, a két sorsoteggyé tudja fonni. A dráma nemegyikük-ről vagy másikukról szól,hanem élet és halál viszonyáról akkor, haa kettő között a művészet, közelebbről aszínház a híd. Ezen a hídon támolyognaka szereplők, a nagy kérdések ritka,nyomasztó levegőjében; ki átbotorkál atúlsó partra, mint Renatus, ki tudatosanvisszahátrál az innensőre, mint Jean-Jacques, ki lezuhan róla a tébolyba, mintArmande, a színész-nő, ki pedig egylépést ide, egy lépést oda sasszézik,végeredményben egészségesen őrizveegyensúlyát, mint a színtársulat tagjai.Es van egy furcsa, szimbolikus figura,Fagot, a kisember, aki hol súgó-ként, holclownként, hol a temető mellet-tibúfelejtő pincéreként, hol, Renatus lázasvíziójában, moliére-i sarlatán doktor-kéntműködik, továbbá, mint utal rá, so-kadállásban sekrestyésként is, temetése-ken szorgoskodva. Fagot mindent lát,mindent tud, még a halott Renatus isJean-Jacques-on kívül csak neki jelenikmeg, mégsem törik össze, kedélyesenbölcselkedve, apró dolgokban segítőkészjóindulattal, de lelki egyensúlyát meg-őrizve asszisztál élethez és halálhoz. Íróimegfogalmazása kissé pontatlan, szólói-ban sok az öncélúság - az alapvetően ösz-tönös Ghelderode minden művében fel-tűnnek ilyen átgondolatlanságok, A titokkapujában még egyike a legintaktabbak-nak -, mégis úgy gondolom, azt a jóindu-latúan közönyös közeget hivatott képvi-selni, amely sajnálkozva asszisztál a kivá-lasztottak keresztre feszítéséhez.

Ebben a kontextusban korántsem ke-resett a hivatkozás, mellyel a szolnoki

társulat az előadást fiatalon elhunyt, ön-pusztító kollégájuknak, Zala Márknakajánlja. A műsorfüzetben kinyomtatottZala Márk-töredékszövegeket akárGhelderode is adhatta volna Renatusánakszájába, és - nem utolsósorban az előadáskollektív elkötelezettsége nyomán is -elhihető: a társulat tagjai ezeken azestéken úgy búcsúznak ismét ZalaMárktól, ahogy Ghelderode Renaat Ver-heyentől, drámája bevezetőjében: „Őmegélte azt a Színészt, aki e kevéssé teát-rális lapokon nosztalgikusan meghal, ésminden bizonnyal abba halt bele, hogytestének agyagedénye túl vékony falúvolt az őt felemésztő szeretet parazsához.Ez, mint mondani szokás, Istenre tartozik.De én egyetlen napot sem éltem meg úgy,hogy ne gondoltam volna rá, és azért írtammeg e hosszadalmas vallomást, hogymegszabaduljak nyájas kísértetétől, melyúgy tapadt rám, mintha valamely istenségrosszkedvétől rettegne. Így kellettcselekednem, mert ha túl sokat engedünkát magunkból a halottaknak és az elhaltálmoknak, akkor egyszerre nyerünk ésveszítünk, ez pedig nem tréfadolog: amitspirituális méltóságban nyerünk, elve-szítjük energiában. Igy hát búcsút mon-dok a Színésznek mint végtelenül nemesés felsőrendű lénynek, aki szenvedélyeteljes fegyverzetében indult útnak azÖrökkévalóság felé."

E szavak, csakúgy, mint azok, melyeketaz író Renatusa szájába ad és csak-úgy,mint Zala Márk itt publikált töredékei,furcsán apolitikusak. Tetőtől talpigátpolitizált valóságunkban ez visszásnaktűnhet: egy váratlan halál, egy öngyilkos-ság - sugallják beidegződéseink - vagypolitikai okból, vagy olyan érthető éskonkrét privát okból következik be, ami-lyen egy szerelmi csalódás, a kilátástalannyomor avagy gyógyíthatatlan betegség.Renatust (és Zala Márkot) nem ilyen té-nyezők sodorták a halál erőterébe; sorsu-kat és halálukat kozmikus erők szívó ha-tása motiválta - életük, rendeltetésük,művészetük megoldhatatlan végső kér-dései szippantották fel őket. Hogy vanilyen - erre emlékeztet a csak látszólaghelyi érdekű hivatkozás, melynek érvé-nyét egy további rokonszerűség is alátá-masztja. Ha Ghelderode nyíltan utal rá:milyen süket közegben, milyen magá-nyosan és visszhangtalanul viaskodnakhősei e kérdésekkel, melyek, úgy látszik,csak nekik fontosak, mert sikeres csakkétfajta színház lehet: „a bidet vizéé vagya szenteltvízé" - nos, Zala Márk Szolno-kon működött, „az egyik legjobb magyarvidéki színházban". Ennél konkrétabbanSzikora sem óhajtja röghöz kötni látomá-sát - és adott esetben jól teszi.

Michel de Ghelderode: A titok kapujában (szolnoki Szigligeti Színház). Renatus: Mertz Tibor

Sőt: Ghelderode-nál is tovább megy aszínházmetafora kiterjesztésében. Ritkánműködhetett sajátos fantáziája enynyireadekvát anyagon, látvány és gondolat,szépség és fájdalom harmóniájában. HaGhelderode-nál az I. felvonásban Jean-Jacques csak „betakarja a bársony-függönnyel" didergő színész barátját,Szikoránál a függöny fekete lesz, és úgycsavarodik a színész köré, mint majd a III.felvonásban a ghelderode-i szemfedő,fehér lepedő helyett használt, a múmiákraemlékeztető fehér bandázs - a feketeszínházi szalagkötelék alakul át a haláldrapériájává. Es még ez a drapéria is játék:ugyancsak a rendező leleményéből abandázst magáról lehámozó Renatusdévajul a letekeredő hosszú szalaggalkötözi egymáshoz a temetéséről ittasaneltántorgó színészeket, akik így, sajátéletben maradásukon örvendezve, egy-szersmind anélkül, hogy észrevennék, ahalál megjelöltjeiként támolyognak továbbama bizonyos hídon élet és halál között.

Ám még e gondosan végigvitt motí-vumnál is kifejezőbb a vendégtervezőZeke Edit díszletében a színpadi színpadfunkciójának kiterjesztése. E dobogó máraz I. felvonásnak is meghatározó eleme;aki feláll rá, annak visszhangos, mélyzöngéjű lesz a beszéde, akkor is, ha egy-azon replikán belül lépi át a bűvös határ-vonalat „színpad" és „nem színpad" között- vagyis a színpadon, a színpadtól mindenmegnyilatkozás másmilyen, mágikus,revelatív jelleget kap. Ezért nem bontják leaz I. felvonás után sem. Míg Ghelderode-nál a II. felvonás Renatus szegényeshónapos szobájában játszódik, Szikoránál -aki realizálja a felvonás alcímét, miszerint„Az illúzió műsoron marad" - Renatushaldoklása az I. felvonás-ból megőrzött,kissé más szögbe tolt szín-padon megyvégbe - ahogyan itt élt, itt is hal meg -,Jean-Jacques és Armande felemás, árulószeretkezése pedig nem Renatusszobájának paravánja mögött megy végbe,hanem az L felvonásbeli díszlet jobboldalának kusza kellék- és bútorhal-mán; störténik mindez ajtók-ablakok helyettszínpadi járásokkal. A színház te-hátváltozatlanul hídként vibrál élet és halálközött. (Bár másfelől el kell ismer-nem: eza megoldás, mely nekem, a darabismerőjének semmiféle problémát nemokozott, és így háborítatlanul élvezhettemtartalmas szépségét, a legtöbb nézőszámára, épp a helyszín ilyetén „metafo-rizálása" révén, zavaró, netán megtévesztőlehet, ami egy ilyen furcsa, idegen-szerű,nem könnyen hozzáférhető mű esetébenigencsak megnehezíti a befogadást.) A III.felvonásra aztán eltűnik a

színpad - hiszen már a túlparton vagyunk,a halál birodalmában. Ám a szín-padkép -baloldalt utcai gázlámpa, jobb-oldaltkivilágított ablakú kisvendéglő, hátulsötét, tátongó nyílásként a sírok világa -itt is a színház, sőt az opera elemeit idézi,nem szólva az angyalok alant rész-letezendő funkcionálásáról.

Mert gyönyörűen oldja meg Szikora,változatlanul a színház szellemében, a zá-rójelenetet, melyben a köztes állapotbanbolyongó Renatust elragadja a zordmennyei őrjárat. Ez is egyébként olyanghelderode-i vízió, melyben több az öt-letszerű teatralitás, mint az ökonómia; ajelenet inkább Jean-Jacques aspektusábólökonomikus, akinek e befejezésbenalkalma nyílik rá, hogy korábbi bűnösmulasztásait jóvátéve szép végső bizony-ságot adjon Renatus iránti barátságáról.Ám Renatus vonatkozásában a befejezésigencsak bizonytalan. A mennyei rendőr-őrszoba motívumát ismerjük a Liliomból- ahol tökéletesen beilleszkedik a cselek-mény és a jellemkép koncepciójába. A ti-tok kapujában túlvilága azonban nem rí-mel sehogy sem a darab földi világára - azord, gumibotos angyaloknak s annak,amit képviselnek, nincs megfelelőjükvagy előzményük a főképp saját démonaiáltal űzött Renatus földi sorsában, önké-nyesen kerültek ide, s legföljebb azt pél-dázzák, hogy aki a földön peches flótásvolt, a halálban is az marad - s még ezsem egészen igaz, hiszen míg Renatusélete csak az övé volt, ez a halál akármindnyájunké lehet. Ilyen értelemben adarab logikusan ott ér véget, ahol Renatusmeghal, a többiek pedig, ki-ki a magamódján, megérintve vagy érintetlenül atragédiától, élnek tovább.

Szikora, bizonyára érezve a motívum

ködösségét, úgy döntött, hogy bevonja aszínházmetafora körébe, s így legalábbhangulati-atmoszferikus egységgel ru-házza fel (mellesleg bölcsen lemondva azesetleges csábító, de itt teljesen irrelevánskonkretizálásokról). Ezért aztán, mígGhelderode-nál az angyalok gyalog,marconán stilizált katonai egyenruhábanmasíroznak be, az ő három angyala deusex machinaként síneken lebeg be a ma-gasban, a kockamezőkre osztott üveg-mennyezet alá függesztve, hófehér, vég-tagjaikat eltüntető, tollazat formájú ru-hatokban, melynek végpontjain színeslámpák villódznak, s a barátja védelmérekelő Jean-Jacques-ra nem gumibottal,hanem gumibotból támadnak: a magasbólemez ezüst vesszőkből zúdul kiapad-hatatlannak tetsző viz(elet)sugár a kapá-lódzó drámaíróra. S míg Ghelderode-nálaz egyik angyal láthatóan hozza magával amennyei lajtorját, itt egyszer csak nagyrobajjal betörik a ferde mennyezet egyiküvegkockája, s onnan bukik a földre, amagát megadó Renatus elé, az addig lát-hatatlan létra - megannyi színpadi fogásután a végső színházi kellék, melyen aszínház mártírja kapaszkodik fel, a kiet-len világot elhagyva, az ugyancsak kiet-len ismeretlenbe...

A nagyvonalúan elgondolt s a felvetett„végső kérdésekhez" látomásosan simulóelőadás ezúttal színészileg is hibátlan, bár- kissé paradox módon - igen nagyszínészek kellenének ahhoz, hogy ebből avizuális és akusztikus környezetből (a kí-sérő és aláfestő zenék, mint Szikoránálmindig, most is páratlanul szuggesztívek)szuverénül kiemelkedjenek. Igy inkábbbelesimulnak, ami - ne legyünk telhetet-lenek - igazán nem kevés. Az előadásnakpersze e szempontból szerencséje, hogy

Mertz Tibor és Győry Emil (Jean-Jacques)

kis személyzetű; a sokszereplős darabokelőadása (lásd újabb időkből akár A kas-télyt, akár a Doktor Zsivagót) megannyibuktatót tartogat a legszínvonalasabb vi-déki színházaknak is. Itt végeredmény-ben a két főszereplő alakításán s egymás-sal fenntartott kontaktusán múlik az elő-adás színészi sikere, s ehhez megvoltak azerők. Mertz Tibor aszketikus Renatusainkább a figura halállal eljegyzett önmar-cangoló keserűségét domborítja ki, mintaz angyali naivitást és tisztaságot, de ezjogosult olvasat, amely elsősorban aszenvedés határtalanságát közvetíti;Győry Emil pedig hosszú évek óta legem-beribb és legsallangtalanabb alakításátnyújtja a pózokra, szenvelgésekre pedig

igencsak csábító írószerepben. Jean-Jacques szellemi-filozófiai profilja talánelmosódottabb Győry játékában, igen fi-noman érzékelteti viszont a II. felvonásíróilag is briliáns nagyjelenetében a két-felé húzó kötődést a haldokló s ráadásulArmande-ba szerelmes jó barát virrasz-tása és az előtte mámorosan kitárulkozóArmande kéjes boldogítása között. Ren-dezői és színészi bravúr egyébként az is,ahogy ezt a hosszan kitartott egyetlen, dekétpólusú szituációt mindhárom színészmindvégig győzi lélektani és fizikai váltá-sokkal, átmenetekkel.

A kacér, könnyűvérű Armande-ot, akitvégül szintén elsodor a szerep és aszínház örvénye, hibátlanul eleveníti meg

Bajcsay Mária. Akárcsak Mertz és Győ-ry, ő is megoldja, hogy legőszintébb per-ceit is színészként „élje át", s így azőszinteség és a szerepjátszás állandóanegyütt vibrál játékában. Bajcsayalakításában egymásba olvad szenvedés ésszenvelgés, privát léhasága is szerep, sszerepének, a Szent Leánynak földöntúliáhítata is megélt igazság - ebből csak atébolyba vezethet az út. Szikora aszemélyiségnek ezt a felbomlását újabbötlettel hitelesíti: a temetésre beimbolygóArmande fekete köpenye alatt nem tarkajelmez van, mint Ghelderode-nál, hanema legtökéletesebb jelmez: egy kisharisnyatartóval megbolondítottmeztelenség. (A közönség reagálásaelképzelhető; Armande és Bajcsayháborítatlan fensége tiszteletre méltó.)

Ki kell még emelni Kátay Endre öregripacsát, aki eljátssza, hogy Renatus ésJean-Jacques titkai valaha őt is megérin-tették, de most már átmentette magát akozmikus kísértések ellen immúnissá te-vő, napról napra élő s a legkisebb örömetis megbecsülő öregkorba; ilyen kis öröm- nem tudok lemondani egy újabb Sziko-ra-ötlet idézéséről -, mikor az Armandekoldulta, majd zavarodottan elhajítottpénzdarabot mohón, lopva felkapja észsebre vágja. Csak Kocsó Gábor bizo-nyult valamelyest könnyűnek Fagot bo-nyolult szerepéhez, melynek jelzett íróibizonytalanságát sem a rendező, sem őnem tudja igazán tisztázni; megbízhatóan,ha nem is túl érdekesen oldja meg egyesinkarnációit, az egésznek azonban nincsjelentése. Legemlékezetesebb jeleneteigazából a rendezőé: mikor kuruzslóként,groteszk-félelmetes maszkban, stilizáltmozdulatokkal sorra szedi ki a takaró alóla beteg színész kasírozott szerveit,utoljára szegény, látszólag ép, valójábanhalálos beteg szívét.

Hogy ez az eddigi legjobb magyaror-szági Ghelderode-előadás, talán kitetszettaz eddigiekből. Hogy az évad egyiklegjobbja - azt is kimondtam már. Remé-lem, látható lesz Budapesten is, remélem,hogy a televíziós felvétel átmenti későb-bi, fogékony nézőrétegeknek - nem lehet,hogy így múljon ki, húsz est foghíjasnézőtereire elosztott néhány száz értet-lenember előtt.

Michel de Ghelderode: A titok kapujában(szolnoki Szigligeti Színház)Díszlet- és jelmeztervező: Zeke Edit m. v.

Fordította: Déva Mária. A rendező munkatár-sa: Mózes István. Rendezte: Szikora János.Szereplők: Mertz Tibor, Győry Emil, Kocsó

Gábor, Bajcsay Mária, Kátay Endre, RoczkóZsuzsanna, Mészáros István, Gombos Judit,Jámbor Erzsébet, Tamási Zoltán, Tóth István.

Jelenet a szolnoki előadásból (MTI-fotó - llovszky Béla felvételei)

FÖLDES ANNA

Kállai - Luzzati

Ruzante és Machiavelli a Várban

Talán a filmművészet nemzetközivé válásais ösztönzője lehetett a színházi eszmék,stílusok és alkotók bontakozó cse-reforgalmának. Legutóbb például az egriszínház varázslatos Różewicz-előadásabizonyította, hogy egy lengyel rendező éstervező ihlető munkája szinte sarkaibólfordíthat ki egy egyébként is tehetségestársulatot: új színházi minőséget hozhatlétre. Ez a csoda persze nem minden ta-lálkozás alkalmával születik meg. Detöbbszörös esély van rá, ha a vendég nagytapasztalatú, nagy formátumú, a vi-lágszínház szellemi tőzsdéjén magas árfo-lyammal jegyzett mester. Ilyenek azonban(az egy Ljubimov közelmúltbeli te-vékenységétől eltekintve) viszonylag rit-kán, egyre ritkábban nyerhetők meg amagyar színház számára.

Ljubimovról tudtuk, Gianfranco deBosióról most írták meg az újságok, hogya felesége magyar. A tény természetesenszigorúan magánügy lenne, ha nem fűznéhozzá a riporter, hogy az olasz mester fe-lesége társaságában és kedvéért járttöbbször is hazánkban, rajta keresztülkerült szorosabb kapcsolatba a magyarszínházzal. Ehhez képest vendégrende-zésének terve nem túlságosan gyorsan re-alizálódott: a torinói Teatro Stabile 1966-os sikeres budapesti vendégjátékaalkalmából vetette fel a gondolatot MajorTamás, de csak három éve történt amegállapodás.

Az előadást látva már-már arra gon-doltam: lehet, hogy valóban a hatvanasévek végén kellett volna találkoznunk...Amikor mindaz, amit ma láttunk, még jó-val újabbnak, merészebbnek hatott, a kö-zönség fogékonyabb volt a mindent fe-ledtető nevetésre, a Nemzeti Színház tár-sulata pedig - valljuk be - alkalmasabb azolasz reneszánsz komédiák bemutatására.

A késlekedés nyilván nem a meghívó-kon múlott. De Bosio már ittjártakor avilágszínház elismert mesterei közétartozott. Mint az olasz antifasisztaellenállás egykori tevékeny résztvevője,1945 után egyetemi színházat alapított,tizen-két évig állott a több házzalrendelkező torinói színház élén, két évig averonai Arénát igazgatta, rendezett amilánói Piccolo Teatróban, klasszikuselőadásaival sikert aratott a nemzetközifesztiválokon, a prózán és operán kívülkipróbálta

tehetségét a tévében és a filmgyártásbanis. Sztárnak számított és számít nyilvánma - hatvanasként - i s a világszínházban.Legközelebbi munkaprogramján szerepelpéldául egy tokiói Aida-rendezés is.Rangját de Bosio, ahogy sejtjük, elsősor-ban következetességével vívta ki. Hogypályája kezdete óta hű maradt az olaszreneszánsz színházához, a modern szín-ház repertoárja számára általa felfedezettRuzante komédiáihoz. Tette pedig eztnem hagyományhűségből, a klasszikusokkonzervatív tiszteletéből, hanem a polgá-ri teátrum megújításának igényével, azúj, plebejus szemléletű, rusztikus, gya-korta tájnyelvű színház kialakítása céljá-ból.

Meghívása tehát több mint indokoltlehetne. Rendezői szemléletének, a ma-gyar színházban nem próbált stílusánakteret adni mindenképpen érdemes;szellemi és fizikai jelenléte feltétlenülnyereség a társulat és a közönségszámára. A darabválasztás kézenfekvővolt. De Bosio, aki akkor nyúlt az antikformát, a plautusi, terentiusi dramaturgiátBoccaccio pajzánságával ötvöző Ruzantekomédiáihoz, amikor a mester műveinyomtatásban még csak egy franciakiadásban voltak hozzáférhetők; akinemcsak a nálunk is, másutt issikerdarabként számon tartott Acsapodár-madárkát, de Ruzante mindenművét megrendezte - magyarországiősbemutató tervével érkezett a NemzetiSzínházba. A Ruzante meg/ér a hadhól -a szerző önéletrajzi ihletésűegyfelvonásosa - de Bosio színházábanvalószínűleg nemcsak Vittorio Gassmankirobbanó sikerű alakításával fonódottössze. Ez a darab képviseli a könnyűkomédiák sorában a filozófiát, azéletöröm színpadi forgatagában akiábrándulást.

A várszínházi este másik, az elsőhözkorban, szellemiségben illő műsordarab-ját, a Mandragorát, ahogy a nyilatkoza-tokból tudjuk, a színház ajánlotta. Talánazért, hogy a széles közönségréteget ke-vésbé vonzó meglepetést egy bevált,klasszikus sikerdarabbal kombinálva amai nehéz gazdasági helyzetben is„biztosra menjen". Talán azért, mertNicia mester szerepe Kállai Ferencértkiált. De a két érv együttes súlyamindenképpen igazolhatta a választást, apárosítást. Ami legfeljebb azért tűnik ahazai repertoárban szokatlannak, mertMachiavelli öt-felvonásos komédiájátszínházi tradícióink szerint, teljes estétbetöltő darab lé-vén, önmagában szoktákműsorra tűzni. Az este megosztása pedig- tekintettel a Mandragoranépszerűségére, terjedelmére és afelújításnak rangot adó színészijutalomjátékra - eleve magában rejti azakarva-akaratlanul előjátékká minősülőRuzante-darab eljelentéktelenedésénekveszélyét is. (Kár, hogy az előadás végülis nem cáfolta meg ezeket az aggályokat.)

A Ruzante megtér a hadból a felszínennem különbözik a csúfolódó pajzán ko-médiáktól. A háborúból sokféle tapasz-talattal és megkönnyebbült lelkesedésselhazatérő, nagyhangú zsoldoskatona némidicsőségre és szerelemre éhesen néz kö-rül szülőföldjén. Földijével folytatottpárbeszédéből nyomban kiderül: a hábo-rú korántsem az a látványos,jövedelmező kaland, aminek a toborzókhirdetik és az obsitosok mesélik. A darablegmélyebb és leghitelesebb gondolata: atúl-élés diadala. Ruzante nem hencegvele, de nem is titkolja, hogy a harctérenmilyen nagy úr a félelem. Valódi bátorsága szaladáshoz kell, és az igazi hősiesség afélelem legyőzése. Ami pedig a felcsigá-

Ruzante: Ruzante megtér a hadból (Várszínház). Ruzante: Végh Péter és Menato: Galbenisz Tomasz

zott, régóta kielégítetlen férfivágyakat il-leti: a katona hajdani kedvese immáronpénzért, ajándékért árulja bájait, és azüres kézzel hazatérő szerelmes a magaforró vágyával, kitárt, ölelő karjával hop-pon marad. Mert az élet a nőt is rákény-szeríti az alkura, és ha más portékájanincs, hát szépségéből és fiatalságábólkell tőkét kovácsolnia.

A szimpla és rövid történet jóval kese-rűbb annál, semminthogy önfeledt mó-kának fogjuk fel. Feltehető, hogy a ren-dező sem annak véli. De mintha a színé-szeket nem tudta volna meggyőzni a ma-ga felfedezéséről, a szöveg alatti tartalomfontosságáról. Végh Péter harcteret jártfilozófusa legjobb esetben valamiféleolasz Kakukk Marcinak tűnik, GalbeniszTomasz (Menato) pontos rezonőr. Pár-beszédük ötletekkel tűzdelt, nyerseségé-ben is ízléses komédiázás, ám a riposztokmögül hiányzik a megszenvedett igazság.

Az Esti Hírlapban azt olvastam, hogy ajáték hirtelen komolyra fordul, tragi-kumba hajlik, jelentést nyer, amikorGnua, a falu szépe megjelenik a színen.Bár így lenne! Számomra Pregitzer Fru-zsina szépsége, vérbő humora ezúttal vaj-

mi kevés gondolatot közvetített. Koldus-szegény - tehát élhetetlen - szerelmesé-nek elutasításában egy tapasztalt öröm-lány könyörtelensége, a sikeres ember-nek a balekkel szembeni fölénye érződik,nem pedig a háborúban megkeményedett,a maga árát gőgből-kényszerűségbőlkikövetelő donna racionalizmusa.Gnuának, úgy tűnik, nem kell legyőznieösztönös vágyait és régi emlékeit. Ruzantemár semmit sem jelent számára. Ígyazután kettőjük helyzete inkább kínos,mint drámai. A hoppon maradt szerel-mest legfeljebb szánjuk, de sorsa nemrendít meg. Lehet, hogy azért, mert VéghPéteré sem? Gnua magatartását pedigegyszerűen tudomásul vesszük. Talánmég meg is értjük. (Úgy tűnik, hogy azidegen nyelvű rendező hátránya itt mu-tatkozik meg a legszembetűnőbben. Ajáték kifogástalan stílusa, a játékötletekbősége, a színészek szélsőségeket isérzékeltető, sokszínű szövegmondásamögül de Bosio valószínűleg nem hiá-nyolta, nem is hiányolhatta azt a belsőtartalmat, színészi azonosulást, ami nél-kül a drámai tartalmat hordozó komédiaszámunkra inkább csak komédiázás ma-radt.)

Az előadás legizgalmasabb része szá-momra a s z ü n e t volt. Es ezt nem triviáli-san, bántó szándékkal írom. Hanem mertőszintétlennek, méltánytalannak, sőtvaknak érezném beszámolómat, ha nemszólnék Emanuele Luzzatinak a Várszín-ház Galériájában rendezett pazar, szín-háztörténeti és képzőművészeti szem-pontból is érdekes kiállításáról. UtoljáraBenno Besson előadásainái éreztem eny-nyire evidensnek a tervező társművészirangját, mint most. Luzzati kiállításamost arról győz meg, hogy de Bosióvalvaló találkozásuk alapja a mély szellemirokonság. A hagyománytisztelet, amely-lyel a vérbő olasz komédiák derűjét, paj-zánságát, életszeretetét őrzik, és a hagyo-mányt megújítani képes modern látás,amely a szépséget néha idézőjelbe teszi,megcsavarja, de az így keletkező groteszkfigurában, a gondolathordozó torz for-mában is képes gyönyörködni. Mert nem anyers, rút valót látja, hanem a kificamo-dott báj, az emberi jellem egy-egy arány-talanná duzzasztott vonása ötletes képimegfogalmazásának, a képzőművészetieszközök - színek és formák - burjánzá-sának lehetőségét.

Az első színpadi játék sodrában megíz-lelt szín- és ötletorgia a tárlaton, ahol pla-kátok, színpadképek, jelmeztervek ésmeseillusztrációk váltakoznak, valóság-gal lefegyverez. Az idehaza ismeretlenképzőművész-tervezőhöz intézett meg-fogalmazatlan kérdéseinkre Luzzati a ka-talógusban írásban válaszol: „Ami engemillet, mindig illusztrátornak és nemfestőnek éreztem magam; mindig arra tö-rekedtem, hogy a jelenleg rendelkezé-sünkre álló valamennyi eszközzel törté-neteket meséljek el vagy megjegyzéseketfűzzek hozzájuk; díszlettervezőként leg-főbb szándékom, hogy színekkel, for-mákkal, terekkel stb. segítsem a közön-séget abban, hogy megértse az előadást;rajzfilmek forgatása közben igyekszemkiaknázni mindazt, amit ez az új kommu-nikációs eszköz nyújt a mozgás, a ritmusés az abszurd terén; mint ahogyan, ami-kor könyveket illusztrálok, nem csupánvonalakkal és színekkel kísérem az írottszöveget, hanem megpróbálok minél kö-zelebb férkőzni hozzá, hogy lendületétrajzaimmal fokozzam."

Luzzati mesevilágából csak a csengő-szó zökkent ki: folytatódik a játék...

A Mandr a g o r a a kicsit is rutinos színház-járónak nem sok meglepetést ígér. Leg-feljebb a kíváncsiságát ébreszti fel, hiszena Menzeltől Majorig oly sok modern ren-dezőt is megihlető klasszikus időről időre

Callimaco: Hirtling István

azért megújulhat... Talán megtörténik acsoda, és valami mást is láthatunk, hall-hatunk, nemcsak a gyermekáldás lehető-ségétől megfosztott öregedő Nicia mesterszemélyes közreműködésével elszenvedettfelszarvazásának, az öregember fiatalhitvesének ágyába kívánkozó csábítófurfangos hódításának históriáját. A for-dulatos, csattanós történet önmagában acselekmény meghaladására kevés lehető-séget kínál. A termékenységet ígérőmandragóragyökér titokzatos veszélye, agátlástalan ifjú Callimaco fondorlata, azöreg férj hiszékenysége ma már inkábbcsak a naiv, gyermeklelkű, kamaszképze-letű felnőtt nézőkre hat. De talán nem-csak erről írt a politikai küzdelmekbe be-lefáradt, a történelmi cselekvés arénájábólegy időre kiszorított, birtokára visz-szavonult Machiavelli...

Amiért mégis érdemes időről időreelővenni a bölcs államférfi machiavellistakomédiáját, az a történet mögötti tartalom:az orránál fogva vezethető szerencsétlenöregember komikus tragédiája, atermészettel szembeszegülő, érdekhá-zasságba kényszerített, személyiségétőlmegfosztott fiatalasszony, Lucrezia ki-szolgáltatottsága, a haszonleső cimborákatés álszent tekintélyeket dróton rángatógátlástalanság diadala. Feltéve, hogy errőlszól az előadás...

Az a Mandragora, amit a Várszínház-ban láttunk, legfeljebb Kállai Ferencrőlszól. Igaz, ez sem kevés. A Karinthy Fe-renc szellemes, vérbő fordításában meg-jelenített, színpadra tupírozott anekdotalátványelemei az első pillanattól kezdvelekötnek. A Ghiberti, Raffaello és Leo-nardo kialakította reneszánsz színházi képpompája még ebben a leegyszerűsítettformában is festői. Képlékenységenemcsak az olasz kisváros különbözőszíntereit, a játéktér változatosságát biz-tosítja, de a mához illő, távolságtartó já-tékosságot is. Nem egyszerűen a való vi-lág mását látjuk, hanem a reneszánsz ko-média tarka képeskönyvét. Luzzati szín-padi leporellója ötletes is, szép is, köny-nyed is lehetne, ha a mozgatására szer-ződtetett, jelmezbe öltöztetett segédszí-nészek vagy főiskolások nem kényszerül-nének arra, hogy felesleges szereplőivéváljanak az előadásnak. Jelenlétük éppenannyira kilóg a darabból, mint a jobbsorsra érdemes - eredetileg is a mű vilá-gába tartozó - énekes narrátoroké. NemVégh Péteren és Pregitzer Fruzsinán mú-lik, hogy az általuk előadott kellemeskommentárok didaktikus magánszám-kéntfékezik az előadás egyébként sem elégpergő ritmusát.

Ritka az olyan bohózat, amely ennyiösszetett szerepet kínál, mint a Mandra

gora. Korokon átívelő, töretlen színházinépszerűségének nyilván ez is a titka.Callimaco és Ligurio cselszövése isszámtalan játéklehetőséget kínál, feltéve,hogy a színészek a szerelmi cselszövéstműködtető embernek tekintik a figurát,akinek a bőrébe bújtak. Hirtling Istváneljátszhatná a társadalom igazságtalansá-gát egy éjszakára helyrezökkentő fiatal-ember tudatosságát, a nőhódító ficsúrmindenkin legázoló kegyetlenségét is,ehelyett beéri a meg nem rajzolt, inkábbcsak dramaturgiai funkciókat teljesítő,jóképű ifjú Moliére-hősök hősszerelmesmodorával. Harsányi Gábor Liguriójaaligha jelent új fejezetet vagy akár be-kezdést a szerep történetében, ám a szí-nész pályáján fontos állomásnak is jósol-ható. Talán először láttuk Harsányit ilyenmértéktartónak, fegyelmezettnek. Nemtudható, hogy ez a minden ripacskodástkerülő alázat a rendezői instrukcióknakköszönhető-e, vagy színészi belátás ered-ménye, de mindenképpen érdemes rá,hogy nyugtázzuk. Timoteus barát kulcs-szerepe különböző irányokban mozdít-hatja el a darabot. Volt idő, amikor ma-gyar színpadon (Vaszary János 1940-esadaptációjában) - a közönség és az ál-lamrend vallásos érzületét kímélendő -egyszerűen kihagyták. Később, éppen el-lenkezőleg - a hipokrata lelkiatya ha-szonlesését, kétszínűségét előtérbe állít-va, fokozottan antiklerikális élt kaphatottés kapott a játék. Nagy Zoltán ezzelszemben anélkül, hogy különösebb hibá-kat vétene, vagy ízléstelen megoldásokbakeveredne, egyszerűen eljelentéktelenítia figurát. A legszomorúbb a dologban,hogy az előadás azt bizonyítja: a legran-gosabb rendező fantáziája és rutinja iskevés ahhoz, hogy a manírokba mereve-dett szövegfelmondó színészeket kifor-dítsa a mindennapok gyakorlatából. EzNagy Zoltán esetében azértszembetűnőbb, mert ő egy hálás szerep,sikeres alakítás lehetőségét hagyta ki.Dániel Vali Sostratája, éppenellenkezőleg, azért

kedvetlenített el, mert arra gondoltam:nagy haj lehet a belső erőviszonyokkal,ha már egy ilyen szimpla szerepet sem si-kerül a követelmények szintjén kiosztani.

Megjelenése után először hasonló ag-godalmakkal figyeltem Kováts Adél Luc-reziáját is. Mintha csak csodás jelmeze éssugárzó szépsége jönne át a rivaldán. Acselekmény előrehaladtával azonban akülsőségek kínálta előnyök pusztán (jólhasznált) színészi eszközökké váltak, éselőtérbe került a többszörösen méltatlanhelyzetbe kényszerített, alapjában jó ér-zésű fiatalasszony valódi drámája, azágyába parancsolt idegen elleni tiltakozásőszintesége. Még hitelesebbé, árnyaltabbáválik Kováts Adél játéka, amikor - hálaCallimacónak - mégis rájön a szerelemízére. Felszabadul, kivirul, és nem-csakboldogabbá, öntudatosabbá is válik. Ezzela metamorfózissal Lucrezia a cselekménytárgyából annak alanyává, Kováts Adél azelőadás második főszereplőjévé válik.

Mert az első hely, természetesen,mindvégig Kállai Ferencet illeti. MárTartuffe-jében megragadott a komikum éstragikum ötvözetét hitelesítő feszültség.Ezúttal Nicia mester szélsőséges ka-rikatúrájával indít, semmit sem tagad,semmit sem szépít. Pazar gönceiben lel-kileg mezteleníti le a figurát. Ugyanak-kor, a leleplezés nem valamiféle kívülrőlgyakorolt kritika, éppen ellenkezőleg.Kállai oly módon azonosul a hőssel, hogyközben nem foszt meg bennünket sem amegértés, sem az együttérzés nézőtéri él-ményétől. Arra figyelmeztet, hogy agyermek utáni vágy nemcsak Yermaszenvedélyét korbácsolhatta végzetessé,egy öregedő férfit is kifo