A

HEIDELBERGI KÁTÉ

MAGYARORSZÁGON

STUDIA ET ACTA

ECCLESIASTICA

EDITIO ECCLESIAE REFORMATAE AD

ANNIVERSARIUM QUADRINGENTESIMUM

REFORMATIONIS CONFESSIONI

HELVETICAE IN HUNGARIA ADDICTAE

REDIGIT: DR. TIBOR BARTHA

PRAESES SYNODI GENERALIS REFORMATAE ECCLESIAE

––––––––––––––––––––––––––––––––– I. –––––––––––––––––––––––––––––––––

STUDIA DE HISTORIA CATECHISMI

HEIDELBERGIENSIS IN HUNGARIA

COLLECTA

1563–1965

BUDAPESTINI, MCMLXV

TANULMÁNYOK

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ

NÉGYSZÁZÉVES TÖRTÉNETÉBŐL

––––––––––––––––––––––––––––––––– I. –––––––––––––––––––––––––––––––––

A HEIDELBERGI KÁTÉ

TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON

DR. BARTHA TIBOR

ELŐSZAVÁVAL ÉS SZERKESZTÉSÉBEN ÍRTÁK

D. DR. BUCSAY MIHÁLY

DR. ESZE TAMÁS

DR. MÓDIS LÁSZLÓ

DR. CZEGLÉDY SÁNDOR

DR. KATHONA GÉZA

DR. NAGY BARNA

DR. TÓTH ENDRE

KIADJA

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ

ZSINATI IRODÁJÁNAK SAJTÓOSZTÁLYA

BUDAPEST. 1965.

TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ ..................................................................................................................................... 5

A HEIDELBERGI KÁTÉ JELENTKEZÉSE, TÖRTÉNETE ÉS KIADÁSAI

MAGYARORSZÁGON A XVI. ÉS XVII. SZÁZADBAN .................................................... 13

A HEIDELBERGI KÁTÉ DEFORMÁLÓDÁSA AZ ANTITRINITÁRIZMUSSAL VÍVOTT

HARCOKBAN ......................................................................................................................... 59

A HEIDELBERGI KÁTÉ MAGYARORSZÁGI MAGYARÁZATAINAK TÖRTÉNETE

1791-IG .................................................................................................................................... 80

A HEIDELBERGI KÁTÉ TÖRTÉNETE MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZADBAN

................................................................................................................................................ 104

A HEIDELBERGI KÁTÉ MAGYARÁZATÁNAK TÖRTÉNETE 1791-TŐL NAPJAINKIG

................................................................................................................................................ 132

A HEIDELBERGI KÁTÉ A MAGYAR REFORMÁTUS GYÜLEKEZETEKBEN ÉS

ISKOLÁKBAN ...................................................................................................................... 176

A HEIDELBERGI KÁTÉ MAGYARORSZÁGI IRODALMÁNAK BIBLIOGRÁFIÁJA

1563–1964 .............................................................................................................................. 198

FÜGGELÉK ........................................................................................................................... 239

Felelős kiadó: Dusicza Ferenc

65.8645 Egyetemi Nyomda, Budapest

ELŐSZÓ

A Magyarországi Református Egyház VII. Budapesti Zsinatának első ülésszaka (1964)

elhatározta, hogy az 1567. esztendő február 24–26. napjain Debrecenben tartott ún.

„alkotmányozó” zsinat négyszázadik évfordulójáról, az 1967. esztendő folyamán, tartalmasan

és ünnepélyesen meg kíván emlékezni. Ennek az elhatározásnak az indító oka elsőrenden nem

ez az impozáns kerek szám, amely a nevezetes zsinat óta eltelt esztendők sokaságát jelzi.

Sokkal inkább az egyház egyetemének közös óhajtásából, tehát belső igényből fakadt a

jubileum terve, még akkor is, ha ez az igény az elmúlt évek során éppen évfordulók kapcsán

jelentkezett. Az ötvenes, hatvanas évek felidézték a református reformáció magyarországi

jelentkezésének és megszilárdulásának négyévszázados fordulóit. Ezeket az évfordulókat

nemcsak egyházkormányzati testületek, de azok a gyülekezetek is számontartották, amelyek

történetük során a reformáció korának eseményeivel különösen is kapcsolatba kerültek. Hogy

csak néhány példát említsek:

1962-ben az egri gyülekezet, az egervölgyi egyházmegye és az országos egyház

támogatásával szép ünnepségen emlékezett meg a Debreceni vagy Egervölgyi Hitvallásról

(Confessio Ecclesiae Debreciensis, vagy Confessio Catholica), melyet Méliusz Péter 1561-

ben állított össze munkatársaival és amellyel a reformáció egri és egervidéki hívei Ferdinánd

király és Miksa trónörökös előtt kívánták igazolni hitüket.

Ugyancsak az 1962. esztendőben emlékezett meg a szolnoki gyülekezet Szegedi Kis

István szolnoki raboskodásáról. Az emlékünnepély alkalmával a templom falában emléktáblát

is helyeztek el. A nagy reformátor 1561-ben ellenségei áskálódására kémkedés gyanújával

török fogságba esett. Kiszabadítása érdekében mind gyülekezete (Kálmáncsa), mind pedig a

tiszántúli prédikátorok, Méliusz vezetésével (aki tanítványa volt) nagy erőfeszítéseket tettek.

1963-ban a debreceni Nagytemplomban a Zsinati Tanács nyilvános ülésen ünnepelte

meg a Heidelbergi Káté kiadásának négyszázados évfordulóját. Debrecenben, Budapesten,

Pápán és Veszprémben gazdag anyagú kiállítások rendezésével és szinte az ország minden

református gyülekezetében ünnepélyek tartásával rótták le hálájukat a magyar reformátusok

azért a szolgálatért, amelyet az öreg Káté tett az évszázadok során, és tesz mind a mai napig.

1964-ben a tiszáninneni egyházkerület szép ünnepséget szervezett a tarcali

gyülekezetben annak emlékezetére, hogy a felső-tiszavidéki magyar lelkipásztorok az 1562.

esztendőben tartott Tarcali Zsinaton fogadták el Béza Tódornak, Kálvin genfi munkatársának

hitvallását („Confessio christianae fidei…”). Majd ugyancsak megemlékeztek az 1564-es

Tarcali Zsinatról, amely elfogadta Kálvin Kátéját is.

Ugyanebben az évben a kálmáncsai és ráckevei egyházközségek hálaadó istentisztelet

és ünnepély keretében emlékeztek meg reformátoraikról: Kálmáncsehi Sánta Mártonról,

Szegedi Kis Istvánról és Sztárai Mihályról.

1965. november 19-én a bihari egyházmegye közgyűlés keretében ünnepelte

fennállásának négyszáz éves fordulóját s emlékezett meg első espereséről: Szegedi Györgyről,

Méliusz munkatársáról.

Ezek a példák, amelyeknek számát szaporíthatnánk, beszédes jelei annak a belülről

fakadó igénynek, amely, mint említettem, ünnepi előkészületünk legmélyebb motívuma, és

amelynek tartalma: a ma élő egyházi nemzedék megújuló érdeklődése a reformáció kora és

öröksége iránt.

Nem kétséges, hogy ennek a megelevenedett érdeklődésnek a magyarázata abban a

hatalmas átalakulásban rejlik, amely a két világháború időszakában a protestáns theologiai

gondolkodásban általában és ezzel összefüggésben a magyar református theologiai

gondolkodásban is bekövetkezett. A magyarországi protestáns theologiára minden korszakban

erősen rányomták a bélyegüket a kontinens theologiai áramlatai (főként a német

nyelvterületről származó hatások). Így a XVIII. század végén és a XIX. század folyamán is

rendre érvényesült hazánkban a skolasztikus orthodoxiát felváltó theologiai racionalizmus, az

erre ellenhatásként jelentkező romanticizmus, majd – a század közepétől – a theologiai

liberalizmus hatása. Következésképpen a magyarországi református theologia is osztozott a

protestáns theologiának a századforduló táján nyilvánvalóvá vált csődjében. A theologia-

történet általánosan elfogadott megállapításokat tart számon e csőd természetét illetően. A

reformátori kor theologiai gondolkodását Istennek a Szentírásban foglalt kijelentése határozta

meg. A későbbi fejlődés során a kijelentés helyét az ember foglalta el, aki birtokba vette az

írást. A hit helyére az Istenről való tudás, a hitről való bizonyságtétel helyére pedig a

vallástudomány került. A theologiai gondolkodás fokozatosan átvette a modern tudományos

gondolkodás módszereit, bevonta a vallást és vele együtt Istent – akiről bizonyságot kellett

volna tegyen – a humánum világába. Ezzel a theologia elveszítette a maga sui generis

előfeltételét. A theologia vallástudománnyá, a keresztyénség pedig egy vallássá lett a többi

között.1

Amint ismeretes, a protestáns theologiában az első világháború időszakában

jelentkezett az az új irányzat, amely a reformátori theologia elhagyott ösvényére visszatérve, a

figyelmet megint egyedül és kizárólag Isten Igéjére irányította. Barth Károly Römerbrief-je

(1919) jelzi ennek az új iránynak a kezdetét. A magyar református theologiában is – ettől az új

reformátorinak nevezett irányzattól nyilvánvalóan nem függetlenül – bekövetkezett a nagy

fordulat. Ma még nincs pontos képünk arról, hogy ennek a fordulatnak a bekövetkezését

mennyiben készítették elő azok a kísérletek, amelyek hazánkban is kivezető utat kerestek a

liberális theologia csődjéből. Valamint arról sincs pontos képünk, hogy századunk első

harmadában a külföldi hatások mellett milyen mértékben érvényesültek önálló magyar

theologiai gondolatok az új-reformátori theologiai gondolkodás kialakításában. Ezeknek a

kérdéseknek a tisztázása gondos, lelkiismeretes munkát igényel, annyival is inkább, mert ma

már nem nélkülözzük azt a távlatot sem, amely elengedhetetlenül szükséges a korszak

vizsgálatához. (A XIX. század magyar református theologiatörténetéről van néhány komoly

monográfiánk. Kitűnik ezek között: Márkus Jenő: A liberális szellem a református egyházban,

Pápa, 1939. és Dr. Koncz Sándor: Hit és vallás, Debrecen, 1942. című műve. Ez utóbbi utal

arra, hogy többek között Makkai Sándor (volt erdélyi püspök, majd debreceni theologiai

tanár) és Révész Imre (volt debreceni püspök és theologiai tanár) az „Ige theologusai lettek a

nélkül, hogy előbb barthiánusokká lettek volna”.2 Minden esetre tény az, hogy századunk

húszas, harmincas éveiben az Isten Igéjére támaszkodó theologiai munka a magyarországi

református egyházban is egyre inkább levetkőzi filozófiai princípiumoktól meghatározott

doktrinér jellegét. A hivő exisztencia kérdéseit öleli fel és a nép és az egyház egyre

szorongatóbb exisztenciális kérdéseivel kapcsolatban keresi Isten Igéjének az eligazító szavát.

A theologiai munka műhelye és küzdőtere áttevődik az igehirdetés területére. Ilyen módon

egyre kevésbé választja el szakadék a gyülekezetek életét a theologiától. A két világháború

félelmeitől és szenvedéseitől meggyötört lelkekhez olyan erővel szól ez az igehirdetés, mint

valamikor a reformáció korában és rámutat a nemzethalál szélére jutott nép és az Isten

Igéjétől eltávolodott egyház előtt a nagy analógiára: a reformáció korára.

A magyar protestáns theologia legújabbkori fejlődésével kapcsolatban sokszor és

sokan tették fel a kérdést: valóban a reformátori theologiai gondolkodás megújulásáról van-é

szó? Vajon nem a történelmi események alakulása határozta-e meg ennek a fejlődésnek az

útját? A századfordulótól napjainkig terjedő időszak theologiatörténetének a feltárása már

csak azért is elengedhetetlen adósságunk, hogy bizonyságot tehessünk: nem a második

világháború eseményei indították el a Magyarországi Református Egyházban az Isten

Igéjéhez való visszaigazodás folyamatát. Ennek a folyamatnak a gyökerei a század elejéig

vezetnek vissza, és szoros kapcsolatban vannak azzal a nagy fordulattal, amely a kontinensen

lezárta a theologiatörténet XIX. századbeli szakaszát, hogy utat törjön a reformátori kor

örökségéhez. Nem a történeti események adtak új írásmagyarázati princípiumot az egyház

kezébe. Ellenkezőleg, az írás szólalt meg és magyarázta a történelem eseményeit, mint Isten

ítélő és kegyelmes cselekedetét.

Isten Igéjéből értette meg az egyház, hogy az az úttévesztés, amelyet a legutóbbi

másfél évszázad theologia-története felmutat, nem maradhatott következmények nélkül.

Ezekkel a következményekkel szembe kellett nézni. Ezek két ponton különösen is

nyilvánvalóvá váltak a gyülekezetek előtt: egyfelől, a Magyarországi Református Egyház

szemet hunyt a több mint félmillió zsidó brutális likvidálása felett. Néhány erőtelen gesztustól

eltekintve az egyház egyetemének és vezetőinek nem volt hite és ereje ahhoz, hogy Krisztus

parancsának megfelelően cselekedjenek. (Némely nagyon kevesek önfeláldozó hősiessége

nem változtat ezen a tényen.)

Másfelől, a Magyarországi Református Egyház érzéketlen maradt a múlt század

második felében kiéleződött szociális problémákkal, főként az agrárproletariátus nyomorával

szemben.

Mindkét példa arról tanúskodik, hogy az emberszeretet parancsának betöltésében

megerőtlenedett az egyház. Ennek az elerőtlenedésnek a legmélyebb okát a Kijelentés tárja

fel: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az;

mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?” (1 Jn

4:20).

A Magyarországi Református Egyházat Isten Igéje tanította meg és tanítja ennek a

legmélyebb oknak a felismerésére. Isten kegyelmének az ajándéka az, hogy ez a felismerés

valóban bekövetkezett. Az egyház felelős őrállói 1951-ben kelt ünnepélyes deklarációjukban

így adtak ennek hangot: „Egyházunkban a régmúlt századok tiszta és nemes hagyományai

úgy elhalványodtak és megerőtlenültek, hogy csaknem megízetlenült sóvá lettünk és a

közelmúlt évtizedeiben nem mutatkozott meg hívő életünknek és szeretetben való

szolgálatunknak ereje úgy, ahogy azt a sok nyomorúság próbái között élő magyar nép éppen

tőlünk várta és kívánta volna.” (Püspökök és főgondnokok levele a Magyarországi

Református Egyház Zsinatához.)3 A magyar református theologiai gondolkodás az útvesztés

tényének ezzel a meglátásával – tehát a bűn megvallásával – lépett rá valójában az új útra: az

Isten Igéje által kívánt útra. Ez az új kezdet nem kapcsolódott a megelőző másfél-kétszáz

esztendő theologiai örökségéhez. Visszatért ama régi úthoz, amelyen a reformátor atyák

jártak.

Ímé, ez a magyarázata annak a megújult érdeklődésnek és megbecsülésnek, amellyel a

ma élő egyházi nemzedék a reformátori örökség felé fordul. A Magyarországi Református

Egyház négyszázéves jubileumi megemlékezése mögött ez a megújult érdeklődés és

megbecsülés áll.

*

Néhány szót a megemlékezés tervéről.

A jubiláris dátum megválasztása bizonyos magyarázatra szorul. Kétségtelen, hogy a

helvét irányú reformáció magyarországi jelentkezésének igen fontos dátumaival találkozunk

már az 1567-es Debreceni Zsinatot megelőző években is. Kiemelkedő esemény volt például

Béza átdolgozott hitvallásának az elfogadása az 1562-es esztendőben, a Tarcali Zsinaton.

Mégis a Debreceni Zsinat dátuma került a meggondolások előterébe két okból:

Először is: az egyháztörténetírás Méliusz zsinatát tekinti a magyarországi református

reformáció szervezeti megszilárdulása időpontjának. Sajnos a zsinat meghívó levele elveszett.

Lefolyásáról mit sem tudunk. De birtokunkban vannak a zsinat munkálatainak az eredményei.

Tizenhét tiszavidéki esperesség képviselői jelentek meg a zsinaton (tizennégy esperes Méliusz

püspöksége alá tartozott, három a Tisza bal partján élő reformátusságot képviselte). Két

hitvallást fogadtak el. Mindkettő a trinitárius álláspontot védelmezi. Elfogadtak továbbá egy

74 cikkelyből álló kánonos könyvet („Articuli ex verbo Dei, et lege naturae compositi...”)4

Ezek a cikkelyek, amelyeket később „Articuli maiores” néven emlegettek (szemben az 1577-i

Nagyváradi Zsinat által készített rövidebb kivonattal: Articuli minores), évszázadokra

megszabták a tiszántúli reformátusság és így közvetve az egész magyarországi reformátusság

egyházi szervezetét. Ezért méltán nevezhetjük ezt a zsinatot „alkotmányozó zsinatnak”,

méltán tekinthetjük a magyar református egyházi szervezet kialakulása határkövének.

A másik ok, amiért a VII. Budapesti Zsinat az 1567-es esztendő négyszázadik

fordulója mellett döntött, abban a nevezetes eseményben van, hogy Méliusz zsinata fogadta el

a II. Helvét Hitvallást. A kánonos könyv 74. cikkelye után ezt a záradékot olvashatjuk: „A

többi hitvallások között pedig bevettük és aláírtuk az 1566. évben kiadott helvét hitvallást,

amelynek a genevai egyház lelkészei is aláírtak. És mindazt, aki a mi zsinatunkban

megerősített hitvallásunkat és ezt a Tigurumban (Zürichben) kiadott helvét hitvallást, vagy

pedig ezeket az Isten Igéjéből vett cikkeket felbontja és ellenkezőt tanít, egyházhatóságilag

megbüntetendőnek ítéljük.”5

A II. Helvét Hitvallás eredetileg Bullinger személyes hitvallása

volt, amelyet III. (Kegyes) Frigyes pfalci választófejedelem adott ki 1566-ban. Ez a mély és

alapjában véve tiszta kálvini igemegértést tolmácsoló hitvallásos mű alakította ki véglegesen a

magyar reformátusság lelki arculatának vonásait. Révész Imre nagy hitvalló ténynek mondja e

hitvallás elfogadását, amely „ténnyel lesz a magyar reformátusság egyik legerősebb tömbje és

innen kiindulva és példát véve egymás után a többi része is helvét hitvallásúvá...”6

Az ünnepi megemlékezés tartalmáról röviden csak annyit, hogy az a zsinati határozat,

amely a jubileum tervét kialakította, méltó ünneplésre, tehát nemcsak ünnepélyes, hanem

egyben tartalmas megemlékezésre gondolt.

1. Ünnepségünk tartalma elsőrenden a hálaadás kell legyen azért az ajándékért,

amellyel Isten a reformációban – és éppen a református reformációban – a magyar föld

keresztyéneit és egész népét meggazdagította. Esze Tamás egyháztörténészünk, a jubileumok

ügyének zsinati előadója előterjesztésében emlékeztetett arra, hogy „a hálaadás és

tiszteletadás legméltóbb módja 400 éves nagy évfordulónk alkalmából: törekvés a

tudományos munka eszközeivel a történeti valóság teljes feltárására”. Komoly szavakkal

figyelmeztetett azokra a mulasztásokra, amelyek ezen a téren a ma élő nemzedéket terhelik.7

A Zsinat egyetértését fejezte ki ezzel az előterjesztéssel és úgy határozott, hogy a Zsinati

Tanács „szakemberek meghallgatásával készítse el a pontos munkatervet a magyar reformáció

forrásainak minél teljesebb feltárására, a már kiadott forrásanyag felülvizsgálására és

rendszerezésére és a korszak történetének tudományos feldolgozására nézve”.

Ennek a határozatnak a szellemében bontakozott ki örvendetes módon az a tanulmányi

munka, amely az örökség teljesebb feltárásán, számbavételén buzgólkodik. Az egyes

évfordulók alkalmával az egyházmegyei lelkésztestületek, egyházmegyei és egyházkerületi

tanulmányi bizottságok behatóan foglalkoztak a felidézett eseménnyel és korszakkal.

Munkájuk legértékesebb eredményei részben folyóiratainkban közkinccsé váltak,8 részben

publikálásra várnak. A Zsinat pályatételek kitűzésével serkentette ilyen irányú stúdiumra a

lelkipásztorokat. Így 1962-ben a „reformáció és a magyar reformáció 450–400 éves jubiláns

eseményei, személyiségei vagy dokumentumai valamelyikéről” írandó dolgozatra tűzött ki

pályadíjat. 1964-ben pedig „Az 1567-es Debreceni Zsinat hitvallása és törvényalkotása”,

illetve „Méliusz Juhász Péter életműve” témákat írta ki pályatételként.

Az elmélyültebb tanulmányozás érdekében megalakított theologiai szaktanfolyamok

sorában működik egy egyháztörténeti szaktanfolyam is. Ez a munkaközösség is a jubileumi

ünnepség előkészítésén fáradozik. Különösen két ponton végez jelentős előkészítő munkát:

egyfelől Méliusz Juhász Péter életművével foglalkozik, másfelől a legújabb kor theologia-

történetének megírásához nyújt segítséget azzal, hogy a milleneumtól az első világháborúig

terjedő időszak egyház- és theologiatörténetének a feldolgozását vette munkába.

Ezeknek a törekvéseknek a sorából kiemelkedik az a munkaterv, amely szerint

egyháztörténészeink munkaközössége a jubileum alkalmából egy kb. öt kötetre terjedő

kiadványsorozatot szeretne megjelentetni. A sorozat első kötete a terv szerint a Heidelbergi

Káté, a második kötete a II. Helvét Hitvallás magyarországi történetével kapcsolatos

kutatások eredményeit foglalná össze. Az utóbbi kötetben nyernének helyet a Méliusz

életművével és Bullinger magyarországi kapcsolataival foglalkozó tanulmányok is. A

harmadik és negyedik kötet forrásközlések számára biztosítana teret. A XVI. század mellett

az evangéliumi hit megőrzéséért vívott áldozatos küzdelmek időszakára, az ellenreformáció

korára is kiterjedne a forrásgyűjtés és -közlés munkája. A második világháború után

bekövetkezett nagy történelmi átalakulás, a nemzet felszabadulása új lehetőségeket nyitott

meg a levéltári kutató munka előtt is. Esze Tamás a már idézett zsinati előterjesztésében több

példával illusztrálta, hogy mennyire hiányosan ismerjük múltunkat. Az egyiket idézem:

„Tiszteletre méltó, értékes irodalma támadt a gályarabpernek, de jogosan vetődik fel a

történeti bírálat részéről a kérdés, vajon helyesen értékeljük-e ennek a nagy drámának

eseményeit és hatását. A gályarabper egyik mozzanata annak a protestáns nemzeti

ellenállásnak, amelyből kibontakozott a négy évtizedre terjedő kuruc világ. Erről a tényről

világosan beszél a kor protestáns költészete. A per politikai vonatkozásáról, Thököly, Rákóczi

és a népi kurucság valláspolitikájáról azonban még nem számolt be a református történetírás.”

A terhelő adósságokból kívánnak törleszteni ezek a kötetek.

A sorozat záró kötete a magyar református theologiai gondolkodás alakulását vizsgálja

a Kiegyezéstől napjainkig terjedő időszakban. A kötet szerzői valójában arra a kérdésre

keresik a feleletet: hogyan őrzi és értelmezi a reformátori kor örökségét a ma élő egyházi

nemzedék? A zárókötet terve önmagában is utalás arra, hogy a Magyarországi Református

Egyház nem menekülni akar a múltba akkor, amikor az atyák koráról megemlékezik. A múlt

felidézése a jelent és a jövőt, tehát az életet kell szolgálja. És ez így helyes!

2. Ünneplésünk tartalma a háládatos emlékezés mellett a hasznos eszmélkedés legyen.

Tisztáznunk kell a kérdést: miben áll és mire kötelez bennünket református hitünk ma? A

reformátori theologia felelevenítése nem merül ki a múlt számbavételében és megőrzésében.

Ez csak tradícionalizmus volna. A század első évtizedeiben a liberális theologiai válságából

kiutat kereső kísérletezések egyike, az ún. „történelmi kálvinizmus” járt ezen az úton. Az

egyház történelmi nagyságát akarta felidézni, hatóerővé tenni és az elszíntelenedett egyházi

életet akarta megeleveníteni. A reformátori theologiai gondolkodást azonban nem az egyház

naggyátételének a célkitűzése határozta meg, hanem az Isten Igéjére való figyelés és az annak

való engedelmeskedés. Ebből következik, hogy a ma élő egyházi nemzedék akkor becsüli

meg igazán a reformátorok örökségét, ha magáévá teszi az atyák gondolkodásmódjának eme

alapelvét. A Magyarországi Református Egyház arról tehet bizonyságot, hogy ezt a

princípiumot Isten kegyelméből magáévá tehette és annak alkalmazására törekszik.

Az évfordulók nyomán megújult hasznos eszmélkedés egyik aspektusa ez a

bizonyságtétel, amely egyben számadás is. Önmagunk számára, de Krisztus egyházának nagy

családja előtt is össze kell foglaljuk és el kell mondjuk mindazt, amit Isten hatalmas keze

cselekedett velünk a legutóbbi esztendőkben. Hiszen nagyságos dolgokat cselekedett velünk

az Úr: ítélettel ítélt és kegyelmével gyógyított. Egyházunk megnyilatkozásai a legutóbbi

évtizedekben erről az eseményről, Isten bennünk és közöttünk elvégzett cselekedeteiről adtak

számot. Lehet, hogy vallomásunkat sokszor dadogó, artikulátlan beszédnek minősítette a

hallgató. Lehet az is, hogy a hallgató füle sem volt alkalmas ennek a vallomásnak a

megértésére és befogadására. Mindennek következtében némelyekben felmerülhetett az a

gyanú, hogy egyházunk bizonyságtételét nem Isten cselekedetei, hanem a történelem

eseményei inspirálják. Eljött az ideje annak, hogy higgadtan és rendszeresen kifejtsük

bizonyságtételünket. Ez az idő nemcsak azért alkalmas a higgadt és nyugodt számadásra, mert

bennünk is kikristályosodott annak ismerete és értelme, amit Isten velünk cselekedett, hanem

azért is, mert javult azoknak a hallása is, akikhez szólni kívánunk. Isten nemcsak

megkezdette, de a földkerekségen élő minden egyházra kiterjeszti azt az ítéletet, amit a

Krisztustól eltávolodott, institúcióvá merevedett egyház felett kimondott. A Krisztus

követésére elsegítő kegyelem ízét nemcsak mi ízleljük. Új kezdetről, a Biblia

újrafelfedezéséről adnak számot az Ökumené keresztyénei. Ez az oka annak az örvendetes

ténynek, hogy az egyházak világában a hidegháború tüze lelohadt és növekedett az arra való

készség, hogy egymásra figyeljenek. Éppen ezért sürgetően esedékes és aktuális feladat

számadásunk és bizonyságtételünk ügye. Szeretnők megkísérelni ennek az adósságnak a

törlesztését ez évfordulók alkalmából. Valószínű, hogy a tervbe vett öt kötet az ünnep napjáig

nem láthat napvilágot. Ebben az esetben, ha nem is az ünnep napján, de az ünnepkörben

szeretnők e sorozatot egyházunk és részben a testvéregyházak kezébe letenni. Ez utóbbi

reménységünk, hogy ti. a tanulmánysorozat eredményeit a külföldi testvéregyházak elé is

odatárhatjuk, arra a testvéri figyelemre támaszkodik, amelyben Dr. W. Niesel, a Református

Világszövetség elnöke részesíti vállalkozásunkat. Az ő segítsége máris lehetőséget biztosít

arra, hogy az első kötet rövidebb, tehát főként a külföldi szaktudósokat érdeklő summázását

német nyelven is megjelentethessük.

Még egy aspektusáról kívánok szólni annak a hasznos eszmélődésnek, amellyel

ünnepelni kívánunk: Mire kötelez bennünket az atyák öröksége? Ha van égető kérdésünk, úgy

ez az. A Magyarországi Református Egyház számára ez a kérdés nem teoretikus absztrakció.

Isten világosan lezárta az utat, amelyet megítélt, és valóságosan megnyitotta az utat, amelyet

Igéje jelöl ki az egyház számára. Ezen az úton jártak atyáink és ezen az úton kell járnia annak

a nemzedéknek, amely hű akar maradni az örökséghez. Az atyák útján való járás pedig a

reformáció művének folytatását jelenti. De mit jelent a reformáció örökségének érvényesítése

ma? Mit jelent a reformátor atyák munkájának a folytatása? A magyarországi reformátusok

arról tudnak bizonyságot tenni, hogy a Biblia Krisztusának teljesebb megértése az egyház

hivatásának és a keresztyén ember küldetésének teljesebb megértésére vezet. A Biblia

Krisztusát úgy ismeri meg a gyülekezet, mint a szolgáló Urat, aki azt a megbízást vette az

Atyától, hogy a teremtett világért, az emberért életét áldozza. Ennek az új igemegértésnek a

fényében ismeri fel a gyülekezet hivatásának értelmét, tartalmát: Isten szövetségeseként,

Krisztussal közösségben részesedni a megváltás szolgálatában. A megváltás szolgálatában

való részesedés pedig az egyház és a gyülekezet tagja számára sem jelent mást, mint amit

Krisztus számára jelent: a világért, az emberért való szolgálatot. Ezek a felismerések alakítják

a magyarországi reformátusok mondanivalóját a reformáció munkájának tovább folytatásáról.

Két aspektusa van tehát annak a jubileumi megemlékezésnek, melyre Magyarországi

Református Egyházunk 1967-ben készül. Az atyák gazdag örökségének megőrzése az egyik,

és ez örökségből ma adódó feladataink engedelmes elvállalása a másik. Korunk ökumenikus

párbeszédében, amikor némelyekben az a gondolat is felmerül, mintha a reformáció

elvesztette volna érvényét, jó és szükséges emlékezni és emlékeztetni az atyáktól kapott

örökségre. Miért? Válaszul idézzük Niesel professzort, a Református Világszövetség elnökét:

„Azért, mert a Jézus Krisztus evangéliuma bízatott ránk. Ez az a dicsőséges tény, melyet

Kálvin hirdetett meg Franciaországban üldözött honfitársainak az Institutio IV. könyvének

elején. Ne felejtsük el, hogy atyáinktól nagyértékű drágagyöngyöt kaptunk! Ezért nem lehet

kétséges, hogy hálásaknak kell lennünk, mert ránk bízatott a Jézus Krisztus evangéliuma. Azt

a megbízást kaptuk, hogy Krisztus követői legyünk, és hívjuk az embereket: békéljetek meg

az Istennel!... Természetesen a reformáció kora elmúlt, de az a kincs, amit Luther és Kálvin

talált, nem tűnt el. Bizonyos vagyok benne, hogy a Református Világszövetség magára

vállalja e kincs megőrzését. Ez az örökség a református hagyomány teljes értéke, azaz a

Biblia által hirdetett teljes igazság. Ha hajlandók vagyunk elhagyni, vagy elhomályosítani ezt

az örökséget, elvesztünk mindent, amivel bírhatunk a jelenvaló és az eljövendő világban

egyaránt.”9

Bizonyára joggal mondhatjuk el, hogy míg a XVI. században az evangéliumi hit

kérdései állottak a középpontban, addig ma, az új-reformáció időszakában az evangéliumi

hitből fakadó cselekedetek problémája kerül napirendre. E felett a napirend felett az Ökumené

körében súlyos viták zajlottak le az elmúlt évtizedekben. Némelyek feltételezték vagy

feltételezik, hogy a magyarországi protestantizmus valamilyen történet-filozófiai spekuláció,

vagy a természeti theologia alapulvételével önmaga tűzte napirendre az emberszeretet és

szolgálat ügyét. Sokan azt az álláspontot képviselték és képviselik talán még ma is, hogy az

ember és a világ nagy szociál-etikai kérdései elsőrenden nem az egyházra tartoznak. Ezek a

kérdések elvonják az egyházak figyelmét tulajdonképpeni hivatásukról: a Krisztusról való

bizonyságtételről. Ez a vita ma már veszített hevességéből. Ez érthető, hiszen nemcsak a

Magyarországi Református Egyház, de minden egyház és egyházi testület kikerülhetetlenül

szembe találja magát az ember kérdéseivel. Egyre inkább felismeréssé válik, hogy ezt a

napirendi pontot maga Isten tűzte ki tárgyalásra. Az egyházakban folyó bibliai-theologiai

munka nyomán egyre inkább elmélyül az a felismerés, hogy az a Krisztus, akiről a Biblia

bizonyságot tesz, a szolgáló Krisztus. Számos példát lehetne felhozni annak bizonyítására,

hogy az egyházak érdeklődése egyre inkább a szolgálat ügye felé fordul, (örvendetes tény,

hogy a Református Világszövetség is sao-pauloi nagygyűlésén a szolgálat ügyét állította a

tanácskozások középpontjába.) Példák felsorolása helyett csak egyetlen idézetet szeretnék

ideiktatni Robinson woolwichi püspök közelmúltban megjelent tanulmányából (The New

Reformation).

„A reformáció Luther gyötrő kérdése és az arra nyert diadalmas felszabadító felelet

körül forgott: ,egyedül hit által!’... És ez annak a kornak a számára tiszta evangélium volt.”

Az azóta eltelt időben azonban a kérdés egész más területre tolódott át – mondja Robinson

püspök. „A világ ma nem azt kérdezi ’Hogyan találhatok kegyelmes Istent?’. Azt kérdezi

’Hogyan találhatok kegyelmes felebarátot?’.” A szerző ez alatt azt érti, hogy ma a központi

probléma az embernek az emberhez való viszonya. Ezzel a keresztyén theologiának is

számolnia kell. „Úgy gondolom – írja –, hogy a keresztyénség jövője szempontjából ma ez a

legfontosabb kérdés.” Hangsúlyozza, hogy ezzel a megállapítással nem tért le a kijelentés

vonaláról. „Nem a keresztyén evangélium feladását akarom javasolni, sem annak a

humanizmussal való helyettesítését. Sem nem azt javasolom, hogy egyszerűen fordítsunk

hátat a kijelentés theologiájának és tegyük annak helyére a ,természeti theologiát’, amely az

emberi természet előfeltevéseiből indul ki és így remél elérkezni a keresztyénséghez. Ez

mindannak a feladását jelentené, amit az én nemzedékem tanult theologiából. Nem hiába

tanultunk Karl Barthtól, Emil Brunnertől és Reinhold Niebuhrtól.” Szerinte az e nevek által

meghatározott theologia kiindulási pontja Krisztus, aki az egyetlen út az Atyához. Az új

reformáció centrális jelentőségű textusa Jn 14:9: „Aki engem látott, látta az Atyát”. De ma

nem Fülöp kérdésén van a hangsúly: „Mutasd meg nékünk az Atyát”. A theologia kérdései ma

ebben a fókuszban találkoznak: ki az az ember, akiben az Atyát fel lehet ismerni? A Biblia

felelete – mondja Robinson a juhok és kecskék klasszikus példázatára hivatkozva –, az

inkognitóban jelenlevő Krisztusra, más szavakkal a kegyelmes felebarátra utal. „Ha az

emberek meg akarják találni Krisztust és ilymódon Istent, – nem a Messiás alakjában, hanem

a közülük való emberben, az utca egyszerű emberében találhatják meg.”10

Ezek a megállapítások – legalább is alapvonalukat illetően – egybeesnek a magyar

protestantizmus felismeréseivel. Ezért szívesen hivatkozom rájuk.

A reformáció munkája folytatódik, mert azt maga Isten munkálja. Roppant súlyos

kérdés, amely felett szükséges elgondolkozni, hogy a tovább folytatódó reformáció

időszakában és folyamatában méltók vagyunk-e a református nevezetre. Azt a

meggyőződésemet sem szeretném elhallgatni, hogy ugyanaz a hivatás ad értelmet a

református reformációnak ma, amely hivatást a XVI. századbeli atyák betöltötték. Az

ökumenikus párbeszédben és mindenekelőtt a római katholikus egyházhoz való viszonyunk

kérdéseiben ennek a hivatásnak a felismerése és betöltése a meghatározó tényező. Az elmúlt

évtizedekben sokszor volt olyan nyomasztó érzésünk, hogy a Református Világszövetséget,

vagy legalább is annak egy részét sokkal inkább jellemzik a konzerválásra, a múlt

megőrzésére törekvő vonások, mint az az igyekezet, hogy avantgarde-ként elől járjon Isten

mára szóló üzenetének megértésében. Pedig a reformáció örökségéből az következik, hogy

annak hordozói az első sorokban haladjanak az új reformáció útján. A négyévszázados

forduló elkötelez arra, hogy folytassuk az eszmélkedést a református reformáció egyházainak

mai hivatásáról. Az a reménységünk, hogy kiadványsorozatunk, amelynek első kötetét adjuk

most át az olvasónak, hozzájárul ehhez az eszmélkedéshez.

Kötetünk a Heidelbergi Káté magyarországi történetéről ad tájékoztatást. Bár eleddig

nem került napvilágra adat, amely arra utalna, hogy a Debreceni Zsinat állásfoglalásának a

kialakításában a Helvét Hitvallás mellett Káténk is szerepet játszott volna, azonban mégis

joggal tételezhetjük fel, hogy nagy mértékben hozzájárult Magyarországon a helvét irány

megszilárdításához. Az antitrinitarizmussal folytatott harcban szerepe volt. A Heidelbergi

Káté azonban nem mint hitvallás, hanem, amint neve is mutatja, a tanítás területén tett

megbecsülhetetlen szolgálatokat a magyarországi reformátusság történetében. Előadási

formája (kérdés-felelet), biblikus nyelve, világos gondolatmenete kiváltképpen alkalmassá

tette arra, hogy közvetítse és meggyökereztesse a helvét irányú igemegértést. Ez magyarázza

hallatlan népszerűségét, amelyet mind a mai napig megőrzött. Sokszázados áldott szolgálatára

hálával emlékezve, örömmel nyújtjuk át a Káté magyarországi történetével foglalkozó újabb

kutatások eredményét egyházunknak, a testvéregyházaknak és a magyar történetírás tudós

köreinek, abban a meggyőződésben, hogy tervezett kiadványsorozatunk emez első kötete

hasznosan járul hozzá a 400 éves jubileum tartalmas megünnepléséhez.

Budapest, 1965 decemberében

Dr. Bartha Tibor

NAGY BARNA

A HEIDELBERGI KÁTÉ JELENTKEZÉSE,

TÖRTÉNETE ÉS KIADÁSAI

MAGYARORSZÁGON A XVI. ÉS XVII.

SZÁZADBAN

BEVEZETÉS

A Heidelbergi Káté története – keletkezésétől fogva napjainkig – tele van felderítetlen

rejtelmekkel s új meg új meglepetésekkel. Nemcsak nálunk, hanem a szülőhazájában és más

országokban is; szinte mindenütt, ahol meghonosodott. S nem lehet azt állítani, hogy a kutatás

egyenes vonalban halad előre, az egyre teljesebb tisztázódás felé. Ki gondolta volna, hogy

legjobb német szakértői (akiknek mégis csak a legjobban kell érteniök hozzá, hiszen az ő

földjükön termett) éppen most, az 1960-as évek elején azon fognak összekülönbözni, amit

eddig nálunk is minden konfirmandus gyermek magától értetődő történeti adatként vett

tudomásul és tanult is meg, a szokatlan idegen neveket megillető több-kevesebb nehézséggel,

hogy ti. ezt a hitvallásunkat Ursinus Zakariás és Olevianus Gáspár írta? A hagyományos

felfogás eddig nevezetesen az volt, hogy a Káté tartalmilag főleg Ursinus műve, de végleges

német szövegezése Olevianusnak köszönhető.11

A mai kutatás viszont arra az eredményre

jutott, hogy megalkotásában az oroszlánrész valóban az Ursinusé, ellenben a nagyjelentőségű

végleges megszövegezés semmiképpen sem tulajdonítható Olevianusnak, mert ebben a

vonatkozásban ő csak egyik tagja volt egy szélesebbkörű munkatársi gárdának.12

A

Heidelbergi Káté végleges szövegének kialakulása olyan közösségi együttműködés eredménye,

amely személyi összetétele és e személyek részvételének mértéke tekintetében korántsincs

maradéktalanul tisztázva.13

Új színekben bontakozik ki előttünk III. Frigyes pfalzi

választófejedelemnek, „a Káté apjának” tevékeny tartalmi közreműködése is, aki méltán

nevezte annyiszor „az én kátémnak” ezt a művet, amelynek nemcsak létrejötte, hanem egész

bibliai bizonyítóanyagának összeállítása is az ö ösztönzéséből támadt.

De nemcsak a személyek munkaközösségi részvétele, hanem a tárgyi forrásanyag

felkutatása terén is vannak igen jelentős, újabb eredmények. A korábban megállapított

mintákhoz és forrásokhoz (egy sor káté, reformátori irat, Ursinus két vázlata stb.) járul most

az a felismerés, hogy Béza rövidebbik hitvallása, amelyet eddig ebben a vonatkozásban nem

is vettek tekintetbe, 1562-ben jelent meg Heidelbergben német fordításban, s ennek, valamint

nagyobbik hitvallásának hatása a Heidelbergi Kátén szinte elejétől végig kimutatható. Ez

számunkra azt is jelenti: a Heidelbergi Káté az eddig sejtettnél sokkal nagyobb mértékben

állott ugyanannak a Bézának közvetlen ihletése alatt, akinek nagyobbik hitvallását a mi

atyáink az 1562/63-i tarcal–tordai zsinaton csekély átalakítással a maguk hitvallásaként

fogadták el.14

Kálvin első munkatársa mint közvetlen szellemi, irodalmi forrás, egyidőben és

párhuzamosan hat Heidelbergben s Magyar- és Erdélyországban: nem szabad-e ebből arra

következtetni, hogy a Káté befogadására nálunk is éppúgy kész volt a talaj, mint amott?

Mindenesetre, ez az összefüggés további búvárkodást kíván és érdekes adalékot ígér az ún.

magyar kálvinizmus sokat emlegetett eredetéhez.

Sok homály fedi még a különböző országokban lejátszódott Káté történetet is. Ahol,

mint a német tartományokban, Hollandiában és nálunk, a századok során százon felül

emelkedett a Heidelbergi Káté-kiadások száma (sőt mi már talán a 200-tól sem vagyunk

túlságosan messze), ott még a puszta bibliográfiai áttekintés is hiányos.15

A káté,

természeténél fogva, minden időben a leggyorsabban elhasználódó könyvek sorába tartozott.

De mesterségesen is fogyasztották, irtották, emésztették az üldözések korszakaiban. A

gyűjtése és megőrzése körüli nemtörődömség szintén közrehatott, ha sok kiadásnak még az

emlékezete sem maradt fenn. Az idők során tűzvészek és egyéb természeti és történelmi

sorscsapások is sokat elnyelhettek. Mindamellett váratlan leletek s céltudatos nyomozódás

révén egyaránt bukkannak fel új meg új adatok és példányok, töredékek és nyomjelzők:

megannyi hírmondók az ismeretlenből. – Ha pedig szemlét tartunk s azt próbáljuk áttekinteni:

hogyan írták meg Káténk történetét világszerte a különböző országokban, elcsodálkozhatunk

azon, milyen sok itt a felszántatlan mező, a megíratlan történet, a feltáratlan összefüggés!16

Mi is felkészülhetünk tehát arra, hogy a magyar Heidelbergi Káté történetének felderítése,

nemcsak ebben a kötetben, hanem ezután is, bőven fog még meglepetésekkel szolgálni!

FELADATUNK ELHATÁROLÁSA

A dolgozatunk címében jelzett feladatunknak a következő feltételek szerint törekszünk

megfelelni: 1. Röviden beszámolunk arról, hogy milyen sajátos körülmények között került a

Heidelbergi Káté magyar földre mindjárt a megjelenését követő esztendőben. 2. Rámutatunk

a Káté hazai történetének főállomásaira 1564-től 1703-ig. A beható theologiatörténeti

vizsgálódás, valamint a Káté gyülekezeti és iskolai funkciójának feltárása nem a mi dolgunk:

ezzel kötetünk másik három munkatársa foglalkozik. Nekünk elsősorban könyv- és

irodalomtörténeti összefüggéseiben, s társadalom- és művelődéstörténeti jelentőségében kell

végigkísérnünk Káténkat e másfélszázados úton. 3. A jelzett időhatáron belül természetesen

kiterjeszkedünk a Heidelbergi Káténak nemcsak hazai, hanem külföldi magyar nyelvű

kiadásaira, valamint nem magyar nyelvű hazai kiadásaira, úgyszintén a belőle készült

különböző kiskáték és a nyomtatásban megjelent káté-magyarázatok formájában való további

jelentkezéseire. Könyvészeti leírásainkban nem törekedtünk bibliográfiai teljességre (ez ismét

más dolgozat feladata), de igyekeztünk az összes erre a korszakra eső kiadást – több mint

ötvenet! – számbavenni s jelentősége, meg lehetőségeink mértéke szerint feldolgozni. 4.

Különös figyelmet fordítunk a különböző kiadásoknak forrásaikhoz és egymáshoz való

viszonyára, hogy így minél színesebben mutathassuk be a magyar fordítás fejlődését,

főtípusait, érdekességeit, sőt alkalomadtán nyelvjárási és helyesírástörténeti sajátosságait is.

Mint látni fogjuk: nemcsak az eredeti Heidelbergi Káté, hanem annak magyar fordítása is úgy

jelenik meg előttünk, mint százados kollektív erőfeszítés sokszínű, ízletes gyümölcse. Latin és

más nyelveken való hazai kiadásai pedig a magasabb művelődés ügyét és az Evangéliom

tisztább ismeretének szolgálatát kívánták végezni. 5. Külön örömünkre szolgál, hogy

vizsgálódásaink során egy sereg eddig jórészt ismeretlen összefüggésre bukkantunk, sőt a

Régi Magyar Könyvtár állományát is néhány új darabbal gazdagíthatjuk. 6. Annál

fájdalmasabban érezzük munkánk hiányosságait. A dolog természeténél fogva inkább csak

vázlatot adhatunk, sem mint teljes vagy alapos feldolgozást. Káténk általános hazai

történetének feltárása céljából pl. levéltári kutatásokra nem vállalkozhattunk. Ilyen

vonatkozásokban meg kellett elégednünk a korábbi eredmények sommás regisztrálásával.

Sajnálatos hézagok maradtak munkánkban egyrészt azért, mert több fontos külföldi

forrásművet, kiterjedt levelezések és mikrofilmkérések ellenére sem kaphattunk kézhez;

másrészt azért, mert számos kiadás unikum-példánya jelenleg lappang, vagy teljességgel

elpusztult. 7. Tapasztalatunk szerint a történeti vizsgálódások jelentős részét sokszor a korábbi

téves elképzelések, felületes megállapítások és megrögzött balvélemények eloszlatására kell

fordítani, mert ezek meggátolják a tények világos felismerését és helyes értékelését. Mi

azonban térszűke miatt legtöbbnyire mellőzzük a cáfolni valók felsorakoztatását, s elsősorban

minél pontosabb „ténybeszámolóra”, valamint olyan nyomjelzők felállítására szorítkozunk,

amelyeknek irányában – meggyőződésünk szerint – a további kutatásnak haladnia kell.

A HEIDELBERGI KÁTÉ JELENTKEZÉSE AZ ÚRVACSORAI VITÁK TÜZÉBEN – A

HEIDELBERGI PROFESSZOROK LEVELE

Az első biztos dokumentum a Heidelbergi Káté magyar tájakon való jelentkezéséről: a

heidelbergi professzorok 1564. szeptember 1-én kelt levele a kolozsvári lelkipásztorokhoz és

az összes erdélyi atyafiakhoz. Ugyanis az 1560-as évek elején, mint annyi más országban,

Erdélyben is a végletekig kiéleződtek az úrvacsora körüli viták a lutheri és a helvét irány hívei

között. Amazok Hebler Mátyás nagyszebeni lelkész, erdélyi szász püspök vezetésével

medgyesi zsinatukon (1561. febr. 6.) egy „Rövid Hitvallásban” foglalták össze tételeiket a

„pápistákkal” és a „sakramentáriusokkal” szemben, kifejezve azt a meggyőződésüket, hogy

tanításuk mindenben pontosan egyezik az Ágostai Hitvallással s Luther és Melanchthon

írásaival. Ennek bizonyítására hivatalos kiküldötteik útján négy németországi akadémia –

Wittenberg, Lipcse, Rostock, Odera-Frankfurt – s más ottani szaktekintélyek jóváhagyó

nyilatkozatait is kikérték. E latin nyelvű kiadványukkal szemben17

a kolozsvári református

lelkipásztorok a heidelbergi akadémiához fordultak, azt remélve, hogy onnan, mint a

református oikumené akkori egyik fellegvárától kaphatnak alkalmas fegyvert a visszavágásra.

Sajnos, őseinknek ez a levele, amely – mint a válasziratból kitűnik – 1564. júl. 20. táján

érkezhetett Heidelbergbe. nem maradt fenn. vagy legalábbis mostanáig nem került elő.18

Ellenben a válaszirat, amelyet a kolozsváriak Epistola Professorum Theologiae Inclytae

Academiae Heydelbergensis címmel 1565-ben kinyomtattak, egyetlen példányban ránkmaradt

a Debreceni Református Kollégium könyvtárának egyik nagybecsű kolligátumában. (RMK II.

96. – Címlapja fényképmásolatát ld. a függelékben.) Megkapóan jut benne kifejezésre a

Heidelbergi Káté szerzőinek hittestvéri szolidaritása, felelőssége és együttérzése az erdélyi

eklézsiák iránt. Igaz, ezek kéréséről – hogy ti. a megküldött könyvecskékre, azaz Heblerék

írásaira, nyilvános irattal válaszoljanak – úgy vélekednek: annak már előzetesen eleget tettek.

Mert hiszen még a levél vétele előtt „az igazság egyéni és közös megváltásával és

megvédelmezésével, latin és német nyelvű iratok kiadásával eleve megfeleltek” az erdélyiek

kérésének.19

Nyilvánvaló ez – írják – egyházaik Kátéjából (!) és rendtartásából, továbbá a

Kátét a rágalmak ellen megvédő iratukból s az úrvacsora körül támadt ellentétet kifejtő másik

írásukból; ezekből most egy-egy példányt levelükhöz is mellékelnek. Egyelőre nem látják

szükségesnek a vitairatok továbbhalmozását. Hebler írását olyannak ítélik, amely „a

legkevésbé sem méltó az újabb válaszra... semmi olyasmit nem hoz elő, amire igen sokszor és

a legtökéletesebben meg ne feleltek volna már neki, és amit az Isten jóvoltából jobban

tájékozott eklézsiákban a gyermekek is meg ne tudnának cáfolni”.

Ennél nyomatékosabb válasz aligha jöhetett Heidelbergből.20

Az akkor még

református Dávid Ferencék s általában a magyar reformátusok meg lehettek elégedve: ebben

az iratban és mellékleteiben a legjobb fegyvereket kapták hitvallásos álláspontjuk védelmére.

– Azonban látnunk kell az ügy másik oldalát is: ez az irat azt jelentette, hogy az úrvacsorai

kérdésben támadt szakadás immár szinte kilátástalanul véglegessé vált. A lutheránusok a

heidelbergiek levele szerint a pápistákon túltéve gyűlölték a reformátusokat, ezek viszont a

lutheránusok úrvacsorai felfogását és gyakorlatát (Melanchthonra is hivatkozva!) babonás

bálványimádásnak látták. Ennél fájóbb szakadást a protestantizmuson belül el sem lehet

képzelni. Ez a szakadás máig égető fájdalmunk: az interkommunióra, a felekezetek közötti

úrvacsorai közösségre törekvéseknek is ez az egyik legfőbb hajtóereje az ökumenikus

mozgalmakban.

Ilyen keserves testvérharc tüzében érkezett tehát hozzánk a Heidelbergi Káté, mint

ahogy maga is ebben a tűzben született, és szülőhazájában éppúgy, mint nálunk, hosszú időn

át további testvérharcok próbáit kellett kiállania. Mégis, ahogyan a heidelbergiek

kísérőlevelén – a szakadás minden kínja, s az igazság melletti megállás minden elszántsága

fölött – elevenen érezhető a már-már odaveszni látszó egység vágya, úgy lesz ez a Káté

világszerte s minálunk is, nemcsak a konfesszionális egyházakra tagolódás szimbóluma,

hanem az evangéliomi egységkeresés fáradhatatlan ösztökélője.

Először azonban, alighogy Erdélybe érkezett, egy egészen új próbával: az

antitrinitárizmus kísértésével kellett szembenéznie.

AZ ELSŐ HAZAI KIADÁS – LATINUL, UNITÁRIUS SZELLEMŰ FERDÍTÉSEKKEL:

KOLOZSVÁR, 1566.21

A Heidelbergi Káténak ezzel a világirodalomban bizonyára egyedülálló, egyfelől

megcsonkított, másfelől unitárius irányzatú részletekkel megtoldott kiadásával, mely

„Catechismus Ecclesiarum Dei” címmel jelent meg (RMK II. 99.), külön dolgozat

foglalkozik. Így mi rövidre foghatjuk vele kapcsolatos észrevételeinket.22

– 1. E káté tartalmát

és fogalmazásait sokképpen úgy kell értelmeznünk, mint egyrészt a Blandrata György és

Dávid Ferenc által elindított antitrinitárius irányzat, s másrészt a Méliuszék

szentháromságvédő erőfeszítései közötti kompromisszumot. Azonban előszava leplezetlenül

elárulja a reformátorokon túlmenő, teljességgel dogmaellenes radikálizmusát, valamint azt a

további taktikai célkitűzését, miszerint csak ösztönzésül akar szolgálni a legtanultabbaknak,

hogy álljanak be ebbe a szent munkába: az Isten egyházának minden antikrisztusi

maradványtól való megtisztításába, mert ők maguk, e káté kiadói erre sokkal kevésbé képesek

és alkalmasak. (Ugyanezt a szerénykedő taktikát alkalmazta Blandrata nagy óvatosan már

Genfben Kálvinnal szemben, aki azonban átlátott mesterkedésein s nem szűnt meg

óvakodásra inteni a lengyel hittestvéreket a „ravasz rókával” szemben, amikor ez közöttük

megjelent.) – 2. A kiadvány úgy tünteti fel a dolgot, hogy minden skolasztikus tudomány

kirekesztésével, egyedül a Szentírás szóhasználatának megfelelően dolgozták át kátéjukat. –

3. A hitvallások közül csupán az ún. Apostoli Hitvallást fogadják el s ezt elegendőnek is

tartják az üdvösségre. Az összes többi „Symbolumok” fölöslegesek. – 4. Ezért a Heidelbergi

Káténak az Apostoli Hitvallás magyarázatát megelőző 22 kérdését vagy egyszerűen

elhagyták, vagypedig gyökeresen átalakították, illetve egészen más jellegű kérdésekkel

helyettesítették. Jellemző módon elmaradt a Heidelbergi Káté alaphangját és summáját adó s

az egészet Jézus Krisztusról való hitvallássá avató legelső kérdés, valamint „az ember

nyomorúságáról” szóló egész első rész (3–11. k.) s „az ember megváltásáról” szóló második

rész eleje (12–22. k.) Krisztus közbenjárásáról és elégtételéről. – 5. Különösen feltűnőek a

Szentháromságra, a Fiúnak és a Szentléleknek az Atyához viszonyított istenségére vonatkozó

átfogalmazások. A három Isten hitét formálisan elutasítja s hangsúlyozza, hogy egy istensége

van az Atyának, amelyet Ő öröktőlfogva tökéletes teljességgel közöl a Fiúval és a

Szentlélekkel,23

úgy azonban, hogy egyedül az Atya a magátólvaló Isten. Bár Krisztust ez a

káté is „valóságos Istennek és valóságos embernek” mondja, azonban a Heidelbergi Káté 33.

és 35. feleletét megcsorbítva: az ő örök és igaz istenségét valójában már megtagadja. – 6. A

klasszikus szentháromságtan műszavait (trinitas, substantia, persona etc.) mint nem biblikus

kifejezéseket: „hiábavaló kitalálásoknak és üres koholmányoknak” nevezi és elveti. – 7. Ez a

káté a bibliai egyszerűség keresése címén nem csupán egy csomó régi és újsütetű istentani

spekulációt sző bele a szövegbe, hanem az Istenhez, illetve Krisztushoz és a Szentlélekhez

való személyes hitbeli viszonyulást is a Heidelbergi Kátétól eltérően akarja meghatározni. Ezt

jellemzően mutatja a könyörgésről szóló szakasz módosítása.

Nem tudhatjuk pontosan: magában e „Catechismus” szövegében milyen mértékig

sikerült Méliuszéknak Váradon „a Czeglédi György uram házánál” a kinyomatás előtt

nagyhirtelen lefaragni a legrikítóbb torzításokat. És azt sem tudhatjuk: helyt adtak-e azután

Dávidék maradéktalanul a Méliuszék részéről kívánt igazításoknak a kinyomatás alkalmával.

Mert – az előszó hangjából következtetve – nem valószínű, hogy az előttünk levő szöveg

mindenütt tisztán tükrözi a pillanatnyilag mégiscsak létrejött kompromisszumot. Méliuszék

aligha ismerhették fel benne azt az egyezményes szöveget, amelynek alapján tovább lehetett

volna tárgyalni. Egy fél esztendő múlva a debreceni zsinaton, 1567 februárjában a

legélesebben és egészen átfogó módon kénytelenek szembeszállni az immár erőteljesen

kibontakozott antitrinitárius mozgalommal, teljesen visszavonva azokat a jóhiszemű

engedményeket is, amelyekkel – az úgy vélt teljesebb biblicizmus nevében – egy kicsit ők is

hozzájárultak ahhoz, hogy az ellentábor a maga intenciói szerint formálja át a Heidelbergi

Káté szövegét.

Ismerve az 1560-as évek végén névtelenül megjelent latin nyelvű erdélyi antitrinitárius

kiadványok nagymérvű önállótlanságát, bizonyosra vesszük, hogy széleskörű és mélyreható

forráskutatással kideríthetők azok a főleg olasz kútfők és azok a lengyelországi párhuzamok

(ez utóbbiak elsősorban zsinati és egyéb levéltári irományok lehetnek), amelyek a

„Catechismus Ecclesiarum Dei” minden jelentős antitrinitárius gondolatát és fogalmazását –

minta és előzményként – kezünkre adják. Mint általában az akkori erdélyi unitárius

irodalomnak, úgy közelebbről ennek a kátécsonkításnak és átformálásnak is elsőrenden az

olasz és a lengyel forrásösszefüggésekben van a megoldása. – A heidelbergi antitrinitárizmus

(melynek – az 1570-ben kivégzett Sylvanus mellett – Neuser és Vehe-Glirius voltak a

főképviselői, kik hányatott életútjukon utóbb Erdélyben is működtek hosszabb-rövidebb

ideig) némileg későbbi keletű.24

Mindamellett valamelyes kölcsönhatás, forrásazonosság vagy

párhuzamosság – legalábbis rangrejtve – talán már ekkor sem elképzelhetetlen. Azt

mindenesetre érdekes volna tudnunk: ismerték-e Heidelbergben a Káténak ezt az erdélyi,

unitárius irányú átdolgozását; hogyan reagáltak rá, s maradt-e fenn belőle példány valahol

külföldön is?25

MÉLIUSZÉK KÜZDELME A SZENTHÁROMSÁGTAGADÓK ELLEN: KÖZVETVE A

HEIDELBERGI KÁTÉ HAMISÍTATLAN TUDOMÁNYÁÉRT VALÓ KÜZDELEM26

Dávidéknak tehát eszük ágában sem volt, hogy e pusztán taktikai eszköznek szánt

kátéátdolgozást maradandóan egyházi, gyülekezeti használatba vegyék. Ők maguk mentek túl

rajta kisebbszerű tordai zsinatukon (1567. febr. 13.), most már nyíltabban tagadván meg mind

a Fiú, mind a Szentlélek valóságos istenségét. Méliuszék pedig a debreceni zsinaton (1567.

febr. 24–26.) alkotott hitvallásaikkal (RMK II. 105. és I. 60), valamint egyházalkotmányi

hitcikkeikkel (RMK II. 104. – a később ún. Articuli maicres-szel) a leghatározottabban

sorompóba lépnek Dávidék ellen, akiket most már kertelés nélkül Servet és Sabellius

követőinek neveznek.27

Arról ugyan nincs szó kifejezetten, hogy a magyar reformátusság a Heidelbergi Kátét

már ekkor hivatalosan hitvallásként bevette volna, mint ahogyan régi egyháztörténetírók

olykor állították. Ezen a zsinaton valóban megtörtént a II. Helvét Hitvallás bevétele, de nem a

Heidelbergi Kátéé. Azonban tartalmilag végeredményben ennek igazát is védelmezik

Méliuszék az antitrinitáriusok ellen, s közvetve ezt is elismerik.

Mellőzve azt a temérdek sok szakaszt, hosszabb-rövidebb fejtegetést, amelyekben a

szentháromságtagadók tévelygései ellen hadakoznak, csak a „Nagyobb cikkek” legutolsójából

idézünk, mint amelyikben az ellenfél túlhajtott hagyományellenességével szemben

hangoztatják: „Az igazhitű atyák és az életben levő újabb tudósok igaz magyarázatait

köszönettel fogadjuk és bevesszük.” Az atyák írásait Ignáctól Bernátig, „amennyiben azok az

apostoli hitformával és a szent könyvekkel megegyeznek”, s a Luther óta támadt tudós férfiak

írásait, hitvallásait, magyarázatait – ugyanazzal a feltétellel – „bevesszük, helybenhagyjuk,

mert elismerjük, hogy az Írások kegyes és katholikus magyarázata az Isten ajándéka... Tehát

balgatagul, esztelenül s vakmerően cselekszenek azok a kevély, műveletlen, tudákos Servet-

követők, akik a maguk... barbár és a Szentírás igazságával össze nem hangzó fejtegetéseit

többre becsülik az igazhitű atyák, a kegyes akadémiák hű tanítóinak, a helvét, genfi és szász

(!) egyházak lelkipásztorainak és tudósainak ítéleteinél, írásainál és hitvallásainál”, sőt a

Szentírás ellenük szóló bizonyságait elcsavarják s az ó-egyházi hitvallásokat elvetik.28

Ez a sommás nyilatkozat, ha nem is említi kifejezetten a Heidelbergi Káté

befogadását, implicite annak elismerését is jelenti. De valóban csak implicite: vagyis „az

Írások kegyes és katholikus magyarázata”-képpen, sok egyébbel együtt. Explicite „a többi

hitvallások között” csak „az 1566-ban kiadott Helvét Hitvallás” bevételéről van szó.

Ahol pedig akár ezekben a cikkekben és hitvallásokban, akár egyéb hasonló

artikulusokban és zsinati határozatokban a kátétanítás fontosságát hangsúlyozzák, s annak

végzését és ellenőrzését szorgalmazzák, ott még nagyon sokáig kifejezetten éppen nem a

Heidelbergi Kátéról van szó, hanem csak a Hiszekegy, a Miatyánk és a Tízparancsolat

összevont, rövid magyarázatáról, a keresztyén tanítás alapigazságainak helyes elsajátításáról.

Vagy éppen más, hazai kátékról.29

A HEIDELBERGI KÁTÉ FOKOZATOS BEFOGADÁSÁRÓL

Eddigi ismereteink szerint nálunk legelőször a felsődunamelléki sóki zsinat 1619-ben

– tehát ugyanabban az évben, amikor a dordrechti zsinat egyetemes református hitvallásnak

nyilvánítja a Heidelbergi Kátét – rendeli el ennek magyar és latin nyelvű iskolai tanítását.

Dunántúlon nevezetes az 1630-i pápai zsinat hasonló értelmű határozata. Erdélyben is az

1630-as évektől számítható annak általánossá válása az iskolákban. Tiszáninnen már a pataki

kollégium 1621-i törvényeiben megjelenik. A zempléni egyházmegye sátoraljaújhelyi

közzsinata (1630. jún. 5–7.) a lelkészek esküjébe iktatja azt a kötelezettséget, hogy az Isten

igéjét nemcsak a II. Helvét Hitvallás, hanem úgyszintén a Heidelbergi Káté szerint fogják

tanítani. Tiszáninnen és Tiszántúl közös tokaji zsinata (1646 febr.) a külföldi tanulmányútra

menő és onnan hazatérő ifjaknak ugyanerre a két hitvallásra való megesketését rendeli el.

Végül az 1646-i szatmárnémeti zsinat az, amelytől a Heidelbergi Káté hivatalos befogadását

szokás számítani. Jellemző azonban, hogy amikor ez a zsinat annak bevételét kimondja, a b.e.

Siderius János kátéját sem tartja semmiképpen mellőzendőnek! Ez a káté még hosszú ideig

több mint húsz kiadásban állta a versenyt a Heidelbergivel s annak ismeretét szintén több

zsinat sokáig megkövetelte az egyház munkásaitól.30

Nem kell-e örvendetesnek és tanulságosnak tartanunk, hogy ez így van? A Heidelbergi

Kátét nálunk nem „felülről lefelé” intézkedő fejedelmi rendelet vagy zsinati határozat teszi

egy csapásra hitvallási irattá s az igehirdetésben és a tanításban egyeduralkodóvá, még mielőtt

a lelkipásztorok és gyülekezetek szélesebb körei egyáltalán megismerték volna, hanem

először elterjed, egyre ismertebbé válik, s csak lassan, fokozatosan vívja ki magának azt az

általános elismertetést, amelyik azután méltán s maradandóan megilleti.

Ezeket a részleges és egyre egyetemlegesebb intézkedéseket természetesen megelőzte

a Káté többrendbeli magyar fordítása és számos kiadása, legfőképpen Huszár Dávid, Szárászi

Ferenc és Szenci Molnár Albert munkássága révén.

AZ ELSŐ MAGYAR FORDÍTÁS: HUSZÁR DÁVIDÉ. PÁPA, 1577.

A Heidelbergi Káté első magyar fordítását és annak kinyomtatását Huszár Dávid pápai

lelkipásztornak köszönhetjük, aki ezzel a hazai reformáció és nyomdászat hőskorába tartozó

atyjának, a temérdek üldözést szenvedett Huszár Gálnak örökébe lépett. (RMK I. 137.)31

Huszár Dávid sehol sem említi, hogy milyen nevezetes mű fordítását adja olvasói

kezébe. Ennek oka elsősorban az apjától is tanult óvatosság lehetett, kivált az akkori

Magyarországnak a Habsburgok uralma alá tartozó, vagy ahhoz közel eső tájain. Ott

nevezetesen a reformáció lutheri irányát az államhatalom még úgyahogy eltÚrte, de a helvét

irány híveit mint „sakramentáriusokat” semmiképpen sem szenvedhette. Mindamellett

lehetséges, hogy e kátékiadás már a helvét irány Pápa környéki szervezkedését is jelzi.

Azonban Huszár még valószínűen okosabbnak látta, ha magát a tiszta református tanítást

tolmácsolja, anélkül, hogy annak sokak előtt gyűlöletes nevét és eredő helyét megemlítené.

Kiadványának tehát ezt a címet adta: A keresztyén hitről való tudománynak rövid kérdésekben

foglaltatott sommája. (A címlap hasonmását lásd a függelékben.) Terjedelmes imakönyvet is

csatolt hozzá, magán- és gyülekezeti használatra szánt könyörgésekkel. Pápán 1577. március

20-án kelt ajánlását Nádasdy Ferenc vasvármegyei főispánhoz és feleségéhez, Báthori

Erzsébethez intézi, akik a kiadáshoz nyújtandó segítségüket is kilátásba helyezték.32

Mint az

Ige újonnan elhívott sáfára s az anyaszentegyház szőlőhegyének vincellére: nem akar

hivalkodni e könyvecskével (a nevét sem nyomtatta rá a címlapra), hanem kapott tálentoma és

ereje szerint akar csak munkálkodni: „az mi nyomorult Ecclesiánknak építésére”.

Az eredetinek mintája szerint ő is 52 úrnapjára porciózza a 129 kérdésből és feleletből

álló Káté anyagát.

Az 1. kérdés és felelet, amely tudvalevően az egész Káté hitvallásszerű kiindulása és

összegezése, egyúttal a legjobb ízelítő is e fordítás maradandó értékeiből: „Micsoda tenéked

főképpen való vigasztalásod mind életedben s mind halálodban? – Ez, hogy akár éljek s akár

meghaljak, mind testestől-lelkestől nem enmagamé, hanem az én hívséges Uramé és

Megváltómé, tulajdon a Jézus Krisztusé vagyok. Ki az ő drágalátos szent vérével

mindennémő bűneimért eleget tévén, engemet az ördögnek minden hatalmából

megszabadított és úgy oltalmaz, hogy az én mennyei szent Atyámnak akaratja nélkül fejemről

csak egy hajamszála sem eshetik el, sőt inkább mindeneknek idvösségemre kell szolgálniok.

Annak okáért engemet az ő Szent Lelkével bizonyossá tészen az örökéletről és szívemet

felgerjeszti, hogy ennek utána teljes életemben az én Istenemnek éljek s az ő akaratjának

mindenben örömest és jó kedvvel engedjek.”33

Megjegyzendő, hogy a Bod Péter óta34

annyiszor lekicsinylőleg emlegetett

„zalavármegyei magyarság” nyomait sem itt, sem egyébütt nem találom. Ez a valószínűleg

félreértésből támadt megjegyzés35

azért is alaptalan, mert hiszen Huszár Dávid tudtunkkal

sohasem élt olyan vidéken, ahol a zalai tájszólás ráragadt volna. Különösen bántó ez a

gépiesen ismételt lebecsülés akkor, ha az utána következő fordításnak, a Szárászi Ferencének

magasztalására használják fel, holott ez származása szerint s élete nagy részében közelebb

volt Zalához, mint a csallóközi–mátyusföldi–debreceni–felvidéki tájakon élt apját bizonyára

elkísérő Huszár; nem is szólva arról, hogy Szárászi fordítása – amint látni fogjuk – túlnyomó

részében a Huszár Dávidénak szó szerinti átvétele. Talán hozzájárulhatunk ennek a szövegek

teljes figyelembe vétele nélkül, szinte szállóigévé vált frázisnak végleges kiküszöböléséhez,

ha ideiktatjuk „irodalomtörténetírásunk atyjának”: Toldy Ferencnek véleményét, aki ezt a

fordítást hűnek nevezi, s azt mondja róla: „Igen csinos, tiszta, gondos és szabatos nyelv”.

Tehát ő sem érzett rajta semmiféle zavaró „zalavármegyei magyarságot”!36

Általában jól folyó, ma is élvezhető fordítás ez a legelső, mely minden tisztességet

megérdemel. Nagyrészt átszívódván a Szárászi-féle fordításba, sokkal tovább hatott, mint

ahogyan képzeltük volna. Eredeti eleven ereje még a megszokott, sok revíziójú Erdős-féle

fordítás szövegén is átüt. Van benne persze régies nehézkesség is bőven. De még itt-ott

mutatkozó bőbeszédűsége sem erőteljesség nélkül való. – A 13. kérdésre, hogy mi magunk

eleget tehetünk-e Isten igazságának, minden későbbi fordításunknál zamatosabban feleli:

„Semmiképpen nem, hanem inkább az adósságot naponként öregbítjük.” – Milyen szép

zengésű a 42. felelet is: „A mi halálunk nem bűneinkért való elégtétel (mint a Krisztusé),

hanem a bűnnek rólunk való elsenyvedése, és innen ez árnyékvilágból az örökéletre való

általmenésünk.” – Különösen hangzik a „fenség” és „kegyelem” szavak helyett más, régi

latinos, illetve szlávos szóforma használata: Krisztus „istensége, maiestassága, malasztja és

lelke szerént, soha semmi időbe tőlünk távol nincsen”. (47. f.) – A század szép jelzőjét

alkalmazza, amikor Krisztusról azt vallja, hogy „önmagát a magas keresztfának oltárán adá

érettünk áldozatra”. (67. f.) A magyar reformátorok is „magasnak” szerették magasztalni

Krisztus keresztjét. Természetesen, e jelző használatának térben és időben még messzebb

nyúló gyökerei is lehetnek.

Határozattan megállapítható, hogy Huszár Dávid fordítása nem a német eredetiből,

hanem az ezzel szinte egyidős és ugyancsak eredetinek tekinthető latin változatból készült.37

Vannak olyan szavak, mondatrészek, kifejezések, amelyek a német eredetiből hiányoznak, de

a latin változatban megvannak. Viszont vannak helyek, ahol a német szöveg ad bizonyos

többletet, vagy másszínű árnyalatot. Káténk első fordítása mindig, minden tekintetben a latin

szöveghez húz.38

Huszár egész fordítói eljárására, nyelve kifejező erejére, ódon zamatosságára és

gördülékenységére egyaránt jellemző a 107. kérdés és felelet: „Elég-é az, hogyha mi

akképpen, amint mondád, senkit meg nem ölünk? – Nem elég: Mert mikor Isten a haragot,

irigységet és gyűlölséget kárhoztatja, azzal azt kívánja, hogy a mi felebarátunkat szinte úgy

szeressük, mint magunkat, és hogy emberségvel, engedelmességvel, szelíd erkölcsvel,

tÚréssel és irgalmasságtétellel legyünk hozzá: és valamiből kára lehetne, a mi tehetségünk

szerént ótalmazzuk ötét. Végezetre mindenekhez oly szívvel és akarattal legyünk, hogy még

ellenséginkkel is örömest jól tegyünk.”39

További sajátossága első fordításunknak, hogy a bibliai idézeteket nem írja ki, hanem

csak a lelőhelyeikre vonatkozó utalásokat közli. Annál inkább kár volt elhagynia a Káté

végéről azokat a bibliai intelmeket, amelyekből ki-ki a maga állapotjának és hivatásának

megfelelően vehette az ige útmutatását.

Az imakönyv külön címlapján Huszár Dávid szerényen csak „egynéhány” imádságot

mond, pedig 61-et nyújt. Rendszeres gyülekezeti és magánhasználatra s a legkülönfélébb

alkalmakra a legkülönbözőbb tárgyú és terjedelmű könyörgéseket, hálaadásokat,

fohászkodásokat és magasztalásokat találjuk itt, anélkül, hogy sorrendjükben valamiféle

logikus elrendezést vagy következtességet észlelnénk. Bizony nagyon kellett az a

„regisztrom”, melyet könyve végére illesztett, hogy ki-ki könnyebben megtalálhassa az

esetenként éppen szükségéhez szabott imádságot. – Erős tusakodásé imádság ez, szinte

valamennyi. A korabeli s a mindenkori keresztyén ember és gyülekezet reális

nyomorúságaiból kiált az égre. A gyűjtemény leghíresebb darabja: „A budai csonkatoronyban

való raboknak és a több nyomorult keresztyéneknek szereztetett”, mely közismerten Huszár

Gáltól való. Számos imádságon érezhető, hogy fordítás, vagy több-kevesebb szabadsággal

való kölcsönzés. De van sok saját anyag is. Hogy mennyi? – azt csak gondos, aprólékos

forrás-tanulmányok deríthetik fel. „A Szentháromságnak való imádságról” már Incze Gábor

megállapította, hogy „magasztaló része csaknem szó szerinti átvétel Augustinustól.”40

Megfigyelésünk szerint az első, rövidebbik reggeli imádság a Lutherére emlékeztet. A

második, a hosszabbik pedig, szinte teljes egészében egyezik a pfalzi egyházi rendtartásban

közölttel. Ugyanígy a rövid esteli ima a Lutherét idézi, a hosszabbik – messzemenően –

megint a pfalzit.41

Így ha Huszár nem is fordította le azt az egész egyházi rendtartást,

amelynek keretében a Káté véglegesen bevett szövege eredetileg megjelent (ez már a 3. vagy

4. kiadás volt, 1563 novemberében!), jónéhány darabot onnan vett át. – Jelentős dolog, hogy a

Heidelbergi Káté első magyar fordítása ilyen gazdag imakönyvvel egybeszerkesztve jelent

meg. Beleszőtte a Káté eredeti imádságsorozatába a hazai földön, itteni próbák közt termett

könyörgéseket. Így kezdettől fogva felejthetetlenné tette, hogy ezt a Kátét csak a szorosabb és

tágabb értelemben vett istentisztelet eleven összefüggésében lehet igazán megtanulni.

Mint látni fogjuk: Huszár Dávid Káté-fordítása jelenik meg újra Németújvárott 1619-

ben, s részben – Szenczi Molnár szövegével kombinálva – Keresszegi H. Istvánnál 1640-ben.

De még hamarább is találkozunk vele, amikor Szárászi Ferenc szövegével vetjük egybe.42

EGY ISMERETLEN ADALÉK KASSA TÁJÉKÁRÓL: KÁROLYI ANDRÁS FORDÍTÁSA

A HEIDELBERGI KÁTÉ 1. KÉRDÉSÉRŐL (1580.)

Szárászi Ferenc fordítása csak jó negyedszázaddal később követi a Huszárét. De a

Káté közben az első fordítástól függetlenül is terjed, mégpedig az ország más tájain, így az

északkeleti felvidéken is. Kicsi, de beszédes példáját adja ennek Károlyi András, akit éppen

helvét-irányú nézetei miatt menesztettek 1580 májusában a kassai lutheránus atyafiak. Ő

korábban Wittenbergben és Krakkóban tanult, s most ez utóbbi helyen adta ki „Ez mostani

visszavonásokrul való kis könyvecské”-jét, melyhez „Szép ékes könyörgéseket” is csatolt.

(RMK. I. 175.)43

Ennek záradékául, a Huszár Dávidétól eltérő szövegezéssel közli a

Heidelbergi Káté 1. kérdését és feleletét.

„Embernek életébe és halálába egyetlen egy vigasztalás. Hogy lélekben és testbe(n),

akár éljek, akár meghaljak, nem enyim vagyok, hanem az én Megváltó Jézus Krisztusomé, ki

az ő drága vérével minden bűneimért eleget tévén, engemet az ördögnek minden hatalmátul

megszabadított és engem úgy oltalmaz, hogy az én Atyámnak akaratja nélkül csak egy

hajamszála sem hullhat le fejemről, sőt mindenek az én idvösségömre szolgálnak. És

bizonyossá teszen engem az ü Szent Lelke által az örökéletről és hogy örökké ü felségének

éljek, mindenkor arra vezérl.”

Íme, a Káté hitvallásszerű összegezése, az első fordítás után három évvel ilyen

lerövidített, egyszerűbb, s más tájnyelvi zamattal fűszerezett fordításban látott újra napvilágot.

Károlyi nem nevezi meg, honnan vette könyvecskéjéhez ezt a záradékot, mely bizonyára az ő

fordítása. A szövegbe illesztett bibliai utalásainál (melyeket mi a könnyebb olvashatóság

kedvéért mellőztünk), ő csak a fejezeteket jelzi, holott Huszár már a verseket is feltüntette. Ez

is, és néhány más mozzanat is arra utal, hogy Károlyi valószínűleg az eredeti német szöveget

vette alapul.44

KÉZDI-VÁSÁRHELYI MÓZES PATAKI TANÁR LEVÉLVÁLTÁSA PAREUS

DÁVIDDAL A HEIDELBERGI KÁTÉ 6. KÉRDÉSÉRŐL (1601.)

Másik érdekes bizonyság a Heidelbergi Káténak ugyancsak az északkeleti

országrészen már a századforduló táján bekövetkezhetett meghonosodásáról: az erdélyi

származású sárospataki rektor levélváltása Pareus Dávid heidelbergi professzorral, aki

Ursinus kátémagyarázatait Corpus doctrinae christianae címmel fejlesztette tovább iskolás

tanrendszerré. Ennek 1634-i posthumus kiadása őrizte meg számunkra az 1601. évből való

levélváltás emlékét. Vásárhelyi ezt a fogas kérdést intézte nagyrabecsült tanárához: „Vajon

Isten minden embert – a törvény betartásának feltétele alatt – egy célra teremtett-é Ádámban

üdvösségre?” Ugyanis ebben a vonatkozásban bizonyos ellentétet látott Kálvin, Ursinus és

Piscator felfogása között. Pareus e kérdést nem tartja életbevágóan fontosnak, mert az elrejtett

isteni titkok körébe tartozik, s inkább az elme-él csillogtatására, mintsem az épülésre szolgál.

Mégis előadja véleményét. Elvileg igen-nel kell válaszolni a kérdésre, de azzal a feltétellel: ha

Ádám, mint az emberiség törzsöke, megmarad az istenképűségben. De miután nem maradt

meg abban: hiábavalóvá válik a kérdés feltevése, hiszen az emberiség ténylegesen már a

bukás utáni Ádámtól ered, s egyik része az élet, a másik a halál felé tart, az eleveelrendelés

titka szerint, amelynek részletes fejtegetésébe a szupralapszárius felfogást valló Pareus itt nem

bocsátkozik. Szerinte, ha a feltétlen elviség és a feltételesség közti különbséget szem előtt

tartjuk: az idézett három theologus nézetei is jól összeegyeztethetők. Búcsúzóul így végzi

sorait: „Ennyit, Mózes uram, hogy bővebb anyagod legyen az elmélkedésre; ámbár itt neked

is és mindnyájunknak illő az apostol szabálya szerint cselekednünk: ne bölcselkedjünk

feljebb, mint ahogyan kell bölcselkedni! (Róm. 12:3.)”45

Maga ez a levélváltás nem sokkal volna több, mint érdekes történeti kuriózum, ha nem

jelentené egyúttal a Heidelbergi Káté megjelenését s a vele való intenzív foglalkozás kezdetét

a pataki kollégiumban, ahol Kézdi-Vásárhelyi Mózes legalább öt évig működött még.

Bizonyosra vehető, hogy amit két évtized múlva a kollégium legelső fennmaradt törvényeiben

a Heidelbergi Káténak a pfalzi minta szerint való rendkívül alapos, az egész nevelési rendet

átfogó taníttatásáról olvasunk, annak gyökerei már idáig visszanyúlnak. – Egyúttal ez a példa

arra is figyelmeztet: a Heidelbergi Káté magyarországi története mindaddig igen érzékeny

hiányosságot fog felmutatni, amíg alaposan ki nem dolgozzuk Pareus és Alting hatásának

rendkívül széles kisugárzásait. Ezekre a továbbiakban is ismételten utalnunk kell még.46

SZÁRÁSZI FERENC FORDÍTÁSA: DEBRECEN, 1604.

Szárászi dunántúli ember volt, Baranyában született, s kétévi wittenbergi és

heidelbergi tanulmányút (1584–86.) után lett tolnai rektor; később lelkipásztorkodott, de

Debrecenben csak 1603-tól kezdve szolgált, 1610-ben bekövetkezett haláláig. Ő már ilyen

címmel adta ki a Kátét: Catechesis, azaz kérdésök és feleletök az keresztyéni tudománynak

ágairól, s azt is hozzáfűzte, amit ekkor s kivált ezen az országrészen fölösleges is lett volna

tovább titkolni, hogy „az jámbor istenfélő harmadik Friderik herceg birtokában Palatinátusban

levő tudós, bölcs doktorok által irattatott”. Így már a címlapról is mindenki láthatta, hogy a

„Palatinátusi Kátéról” van szó. (RMK. I. 389)47

A fordításról azt mondja a címlap „Deákból penig magyar nyelvre fordíttatott...

Szárászi Ferenc által”. Azonban, ha elejétől végig pontosan egybevetjük a Huszár Dávidéval,

olyan feltűnő hasonlóságot találunk a kettő között, amely pusztán az azonos latin

alapszövegből nem magyarázható, hanem csakis a korábbi fordítás kiadós felhasználásával.

Szárászi bizony úgy fordította „deákból” a Kátét, hogy közben Huszár fordításán is folyton

rajta tartotta a szemét, mert ennek szövegét veszi át hol háromnegyed, hol kilenctized részben,

hol pedig teljesen. Így az ő „fordítása” inkább Huszár fordításának revíziója volt, az eredeti

latin szöveg alapján s nem pedig új fordítás.48

Ha eltekintünk a tájnyelvi és hangtani különbségektől, amelyek természetesen

mindenütt jelentkeznek, a hasonlóságot mindjárt az 1. kérdés-feleletben messzemenően

megállapíthatjuk:

„Micsoda te neked, ember, mind életödben, s mind halálodban fü és kiváltképen való

vigasztalásod? – Ez, hogy mind testestül és lelkestül, vagy élök vagy halok, nem enmagamé,

hanem az én hűséges Uramnak és megváltó Jézus Krisztusomnak tulajdona vagyok, ki az ü

drágalátos vérével mindennemű bűneimért teljességgel eleget tévén, engemet az ördögnek

minden hatalmából megszabadított, és immár úgy oltalmaz, hogy az én mennyei szent

Atyámnak akaratja nélkül fejemről még csak egy hajam szála sem eshetik el, de sőt inkább

ezöknek felette szükség, hogy mindenek az én idvösségemre szolgáljanak. Minek okáért

engemet az ü Szent Lelkével bizonyossá teszen az örök élet felől, és arra indít, hogy ez után

örömest az ü kedves akaratja szerint életemet rendelni igyekezzem.” (Az eltéréseket dűlt

betűkkel emeltük ki.)

Már ebből az egy példából is látható, de sok más példával is szemléltethető, hogy

Szárászi revíziója egyrészt szorosabban igyekszik a latin szöveghez tapadni s azt minél

hűségesebben visszaadni, úgyhogy ennek érdekében bizonyos szószaporítástól és

lomposságtól sem riad vissza, másrészt valóban csiszol és javít is Huszár fordításán. Ahol

eltér Huszártól, ott sokszor zörgősebbé, latinizmusokkal terheltebbé válik; de van sok haladás

és szép számmal vannak jobban sikerült fordulatai, amelyek maradandókká is válnak.

Toldásai egyúttal magyarázatot jelentenek, amelyeknek később természetesen le kell

kopniok.49

Az is gyakran előfordul, hogy Szárászi visszaegyszerűsíti a szöveget, ahol Huszár

egy kicsit bőbeszédűségbe esett; de az még gyakoribb, hogy Huszár pregnáns, tömör

fordítását Szárászi szinonimákkal és egyéb betoldásokkal hígítja fel.50

Mennyivel szebb (egy

szó kivételével!) a Huszár szövege a 76. kérdésben és feleletben, mint a Szárászié, aki

szenvedőalakú igékkel, meg személytelen főnévi igenevekkel teszi nehézkessé:

Huszár:

Micsoda a Krisztus megfeszitött testit enni, s

az ő kiontott vérét innya?

Ez, hogy a Krisztusnak nemcsak az ő teljes

szenvedését és halálát vesszük a mi

szívünknek igaz bizodalmával s az által

nyerjük bűneinknek bocsánatját és az örök

életet. Hanem még annak felette a Szent

Lélek által, ki egyenlőképpen a Krisztusban s

mi bennünk is lakozik, naponként mind

inkább-inkább egyesöltetünk az ő szentséges

testével, annyira, hogy noha ő mennyben s mi

kedig e földön vagyunk, de mindazáltal az ő

testéből való testek vagyunk és az ő tetemiből

való tetemek. És mint az egész testben, hogy

minden tagok csak az egy lélektől vesznek

magoknak elevenséget, azonképpen mi is

azon egy Szent Lélektől élesztetünk meg, és ő

igazgat bennünket.

Szárászi:

Micsoda az Krisztus megfeszíttetött testét

enni és az ő kiontott vérét innya?

Semmi nem egyéb, hanem az Krisztusnak

nemcsak az ő teljes kínszevedését és halálát

bizonyos hittel fogni és hozzánk kapcsolni, és

ezáltal bűneinknek bocsánatját és az örök

életöt nyerni. Hanem még annak felette az

Szent Lélök által, ki az Krisztusban és mi

bennünk is lakozik, naponként inkább-inkább

egyesülni az ő szentségös testével annyira,

hogy noha ő mennyegben, mi penig ez földön

vagyunk, mind azáltal az ő testéből való

testök legyünk és az ő csontjaiból való

csontok, és mint az egész testben, hogy

minden tagok csak az egy lélektül vesznek

magoknak elevenséget, azonképen mi is azon

egy szent Lélektül eleveníttessünk meg és ő

tüle igazgattassunk.

Vannak persze közös gyámoltalanságaik is (pl. az 55. f. szövegében), amelyeken majd csak a

későbbi helyesbítések segítenek. Mert bizony a Szárászi szövegén is nagyon elkeltek a

Szenczi Molnár Albert s az utána jövők javításai és csiszolásai! Ezek nagymértékben

hozzájárultak az ő „fordításának” későbbi sikeréhez. S ne felejtsük el: ő valóban inkább csak

revíziót végzett, tehát ha az ő fordítását dicsérjük, akkor e dicséret háromnegyed vagy

négyötöd része valójában Huszárt illeti! Viszont az is bizonyos, hogy Huszár Dávid fordítása

éppen e Szárászi-féle átdolgozásban vált – mindenesetre: további átdolgozások és simítások

révén – a magyar kátészöveg századokra szóló alapjává.51

Fontos többlete a Szárászi kátékiadásának, hogy a bibliai szövegeket teljes egészükben

közli s nem csupán lelőhelyükre utal. Úgy látszik, nem támaszkodik egyik korábbi, előttünk

ismeretes bibliafordításra sem, hanem önállóan fordítja le a bibliai idézeteket.52

Nem jelentéktelen szolgálata volt ez Szárászinak abban az időben, amikor olyan nagy

hiányosság volt még a bibliák terén. S lehet, hogy jobb, azaz eredetibb volt bibliafordítónak,

mint kátéfordítónak. Ilyen irányú munkája külön vizsgálódást érdemelne. – Imrefi Jánosnak,

Diószeg urának szóló ajánlásában érdekesen nyilatkozik a Biblia és a Káté viszonyáról. „Mert

ebből nemcsak az kisdedek, de még az öregek is az ü teremtő és megváltó Istenök felől jó

értelmet vehetnek, és velük való sok jótéteményiért mivel kelljen fizetniük, megtudhatják,

annyira, hogy az egész Bibliának rövid summájának mondhatjuk, holott csak egy periódust

avagy csak egy versecskét sem találhatunk benne, melynek az Bibliából fundámentoma nem

volna, és mely bizonyos locusokval meg nem erősíttetött volna.” – Annál meglepőbb, hogy az

„Egy néhány szép és emlékezetre méltó szentírásbéli sententiák, melyek minden rendben és

hivatalban lévő embereket tisztökre emlékeztetnek” című függelékben nem követi szorosan az

eredeti Pfalzi Egyházi Rendtartást, mint ahogyan később Szenczi Molnár és utódai tették.53

–

Imádságot csak ötöt közöl: úgy látszik, jobbára a pfalzi minták nyomán. De azok fordításában

nem követte Huszárt.54

Nagy jelentősége volt természetesen a megjelenés helyének: immár nemcsak az ország

szélsőbb tájain, hanem éppen Debrecenben jelenik meg a Káté, ahol egy nemzedékkel előbb

Méliuszék a református hitvallás tisztaságáért vívott küzdelmüket oly döntő módon

megharcolták. Így most már bástyája és kirepítő fészke is lesz ott annak. Magyar földön a II.

Helvét Hitvallás Debrecenben jelenik meg először 1616-ban (RMK. I. 465. és II. 366.).

Azonban a Heidelbergi Kátét, bizonyára főleg a nyomda hanyatlása miatt, jó darabig nem

adják ott ki újra. Tanítják, prédikációkban fejtegetik, nagy vaskos kötetekben dolgozzák fel, –

de (legalábbis tudomásunk szerint) egészen a század 80-as éveiig nincs újabb debreceni

kiadás.55

Először a nagy peregrinus: Szenczi Molnár Albert ad neki szárnyat – messze földről

– zsoltáraival. S a század derekán, egészen török kézre eséséig (1660.), a közeli Várad

nyomdája látja el nagy szorgalommal ezt a szükségletet. Távoli tájakon pedig Németújvár,

Lőcse, Sárospatak, Kassa, Gyulafehérvár és Kolozsvár sorakozik fel új meg új kiadásokkal.56

SZENCZI MOLNÁR ALBERT SZOLGÁLATAI A MAGYAR HEIDELBERGI KÁTÉ

KÖRÜL

Szenczi Molnár Albertet méltán nevezzük XVII. századi irodalmunk nagy

mindenesének. Ott áll ő – jobban mondva: ott sürög-forog, jön-megy szüntelenül, országok

vándora – a reformáció és a protestáns orthodoxia egymásba átmenő határvidékein, szinte

egymaga vállalva nemzedéke egyik legdöntőbb kulturális feladatát: a veszteglő magyar népi

és a nekilendült nyugat-európai polgári műveltség szintézisét, egy új humanizmus

kibontakoztatását kora zordon embertelenségei között. Sok egyéb szolgálata – a ma eredeti

formájában újra bevett s magunkhoz ölelt zsoltárfordítása; a Vizsolyi Biblia első revíziói;

Kálvin Institutiójának első magyar fordítása; szótáríró és nyelvészeti munkássága stb. –

mellett talán nem is szoktuk eléggé számontartani Káténk körüli többrendbeli s igen

nagyjelentőségű szolgálatait. Főleg három ilyenről kell szólnunk: a) Kiskátéjáról; b) a

Nagykáté szövegén végzett revíziójáról s ezek kiadásairól; c) a pfalzi református iskolák

tanítási és nevelési rendjének közvetítéséről.

a) Kiskátéja (1607. és 1608.)

A Heidelbergi Kátéról hamarosan kiderült, hogy miután szerkesztői egyesíteni akarták

benne az igehirdetés egységét biztosító hitvallás és gyermekek tanítására szolgáló káté

funkcióját, ez utóbbi célra – kivált a zsengébb korú ifjúságra nézve – magas színvonala, nehéz

mondatai és túlságosan tömör fogalmazásai, valamint terjedelme miatt alkalmatlanná vált.

Ezért ismételten készítettek belőle ún. kiskátékat, amelyekben a leglényegesebb tudnivalókat

a lehetőségig leegyszerűsített szövegezéssel foglalták össze. Ilyet legelőször 1576-ban

szerkesztettek s azután többször is (pl. 1585-ben és 1609-ben) változó terjedelemben, a

különböző korú gyermekek képességeinek megfelelően. Erre figyelt fel a már hosszú évek óta

pfalzi tájakon élő Szenczi Molnár Albert is, amikor Kis Catechismus-át (RMK. I. 408.)

elkészítette s a Psalterium Ungaricum első kiadásának mellékleteként Herbornban 1607-ben

kinyomatta.57

Előszavában – miután szólt a Palatinátusbéli Káté kiválóságáról, s különböző

nyelvű fordításairól mondván: „Magyaról is kinyomtattatott egészlen 1577. esztendőben” –

maga is így indokolja munkáját: „Mivelhogy pedig ez Catechismus öregszabásó (azaz:

nagyterjedelmű), némely tanítók az kisdedeknek könnyebbségekre egynéhány rövidebben

formált kérdéseket és feleleteket szedtek ki belőle, ki többet, s ki kevesbet. Melyek közül én is

ez hatvanhatot, egynéhány imádságokkal egyetemben az én atyámfiainak, és rokonim

cselédjeknek tanúságokra újonnan magyaról fordítottam, mert az régi magyar exemplárnak itt

szerit nem tehettem. Melyeknek ha te is hasznát veheted, Keresztyén Olvasó, az tieidnek

tanításában, örülök szívem szerint, és Istennek adok hálát rajta: Kinek legyen örökké

dücsőség. Ámen. Haydelbergában, Böjtelő-hónak (febr.) 12. napján 1607. Albertus Molnár”.

Naplójából azt is tudjuk, hogy a Kis Káté nyomtatását Christoph Rabe, akit ő magyarosan

Hollós Kristófnak hív, ápr. 22-én kezdte és május 12-én fejezte be.58

Molnár az 1608-i hanaui

bibliakiadás mellékleteként, szintén a Zsoltár után kötve, újra kiadta Kiskátéját. (RMK. I.

412.)59

Kiskáté fordítása azért jelentős, mert ekkor még nem volt kezénél egyik korábbi

magyar fordítás sem, hanem közvetlenül, önállóan fordította le a leegyszerűsített szöveget.

Tehát „fordítói eredetisége” itt jobban érvényesült, mint a messzemenően Szárászi nyomán

haladó Nagykáté-fordítás 1612-i kiadásánál, amelybe azonban a Kiskáté átvehető passzusai,

legalábbis részben átmentek, részben pedig módosultak. Így a Kiskáténál jobban

megfigyelhetők Szenczi Molnár fordítói sajátosságai, mint a nagynál, ahol inkább csak

átdolgozza és csiszolgatja másnak a fordítását.60

Ismerve általános fordítói eljárását:

bizonyosra vesszük, hogy nem szolgai fordítás ez, hanem szabadabb átültetés: a magyar

fogalmazásnak és kifejezésmódnak megfelelőbb, a magyar fülnek és szájnak kedvesebb,

tájnyelvi ízekkel is hitelesített szöveg. Igazi magyar beszéd: még esetleges latinizmussal sem

idegenek Pannónia és Dácia magyar népének. Lássunk néhány példát belőle:

„1. kérdés: Micsoda néked egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban? –

Hogy én mind testestől, lelkestől, vagy élek vagy halok, nem én magamé, hanem az én kegyes

Uramnak és megváltó Jézus Krisztusomnak vagyok tulajdona: Ki az ő drágalátos vérével

minden én bűneimért teljességgel megfizetvén, engemet az ördögnek minden hatalmából

megszabadított: Melyért én is az ő neviben megkeresztelkedtem és keresztyénnek mondatom.

24. k. Micsoda az igaz hüt? – Bizonyos esmereti az Isten atyai hozzánk való

akaratjának, és erős hiedelme az ő kegyelmes ígéretinek a mi idvözítő Krisztusunk által.

43. k. Melyek az jó cselekedetek? – Csak azok, az melyek igaz hütből az Isten

törvénye szerint lesznek, és az ő dicsőségére néznek.

56. k. Miért prédikáltatja Isten ily keményen az Tízparancsolatot, ha lám ez életben

azokat senki tökéletesen meg nem tarthatja? – Előszer, hogy az mi bűnös természetünket

napról-napra jobban-jobban megesmerjük, és igazságunkat az Krisztusban keressük.

Másodszor, hogy az Istennek könyörögjünk az Szent Léleknek kegyelméért, hogy napról-

napra inkább-inkább az Istennek képére és néki kedves életre megújéttassunk.

61. k. Micsoda az harmadik kérés? – Légyen meg a te akaratod, mint az mennyben,

úgy itt ez földön is, azaz: Adjad, hogy az mi tulajdon akaratunkat hátra hagyjuk és az te

egyedől jó akaratodnak minden ellene mondás nélkül engedjünk, az mint az angyalok a

mennyben cselekesznek.”

Szenczi Molnár azzal is nagymértékben hozzájárult a Heidelbergi Káté elterjedéséhez,

hogy hazai könyvkiadásunk átlagos példányszámához képest, amely csak néhány száz,

legfeljebb félezer szokott lenni, az ő kiadványai sokkal nagyobb – másfél vagy többezres –

példányszámban jelentek meg.61

De Kiskátéja, úgy látszik, mégsem lett elég közkedvelt

ahhoz, hogy kettőnél több kiadást ért volna. Pedig a zsoltárkönyv s aztán a hanaui biblia elég

sokfelé elterjeszthette.

Annál nagyobb jelentőségre emelkedett Szenczi Molnár nagykáté átdolgozása, amely

döntően járult hozzá a magyar Heidelbergi Káté nagymérvű elterjedéséhez a XVII. század

első felében s az utána következő kiadásoknak is kiindulási pontul szolgált.

b) A Szárászi-féle fordítás Szenczi Molnár Albert által revideált szövegének három kiadása

(1612., 1627. és 1645.)

Molnár naplójából és levelezéséből pontosan megállapítható, hogy évekre visszanyúló

kérések és sürgetések után végre is hogyan kapta kézhez 1608-ban éppen a Szárászi-féle

fordítást.62

A teljes Kátét először az oppenheimi biblia (1612.) mellékleteként adja ki. (RMK I.

435.) Megkapó az az ökumenikus indulat, amellyel erről az előszóban nyilatkozik: „Az új

Testamentum után vetött Psalterium mellé adtam, hiv barátim kérésére,... dicséreteket; az

szent írásból bölcsen szerzett Palatinátusbeli Catechismussial, könyörgésekkel, és egyházi

ceremóniáknak formáival egyetemben. Mindezeket pedig azért is örömesben

megcselekedtem, hogy az egyéb keresztyén nemzetségeknek anyaszentegyházainak ajándékit

az mi nyomorult ecclésiáinkban való hívekkel valami módon közölhetném: és az mieinket,

sok országokban kiterjedt hívek sereginek egyező tudományával; és az szenteknek

egyességének velem együtt meggondolatjával, az én tehetségem szerint örvendeztetném.”

Lelki ajándékok örvendező szívvel való közlése a szentek egyességében – erről van szó,

amikor Molnárunk a Kátét az egész pfalzi rendtartással és imádság-gyűjteménnyel együtt, a

bibliához és a zsoltárhoz csatolva, az ő ízes magyar nyelvén kiadja. A Káté elején a lap

szélére odanyomtatta: „Szárászi Ferenc fordítása”. Ez szerénységét bizonyítja. Mert ha a két

szöveget egybevetjük, az általános egyezés mellett igen sok és nem is jelentéktelen

módosításra is bukkanunk, ami arra mutat: a kérdések és feleletek Szárászi-féle szövegén

tetemes javításokat eszközölt. Amit a hanaui bibliakiadás címlapjára írt, ide is nyugodtan

írhatta volna: „Ez második kinyomtatást igazgatta, néhol meg is jobbította.”

Az 1. kérdésben és feleletben nem sok az eltérés, de mégsem jelentéktelen: a

fölösleges betoldásokat elhagyja, jobb szórendet, találóbb szavakat, szebb tónust használ:

„Micsoda néked életedben és halálodban fő vigasztalásod? – Ez, hogy mind testestől-

lelkestől, vagy élek, vagy halok, nem én magamé, hanem az én hívséges Uramnak és

megváltó Jézus Krisztusomnak tulajdona vagyok, ki az ő drágalátos vérével, mindennémű

bűneimért teljességgel eleget tévén, engemet az ördögnek minden hatalmából megszabadított,

és úgy megőriz, hogy az én mennyei szent Atyámnak akaratja nélkül még csak egy hajszál

sem eshetik el fejemről, de sőt inkább szükség, hogy mindenek az én idvösségemre

szolgáljanak. Minek okáért engemet az ő szent Lelkével bizonyossá teszen az örök élet felől,

és arra indít, hogy ezután örömest, az ő kedves akaratja szerint életemet rendelni

igyekezzem.”

Néhány további példa kommentár nélkül is szemlélteti a javítások mértékét:

Szárászi:

3. k. „Honnan ismered meg, te ember az te

veszött és nyomorult voltodat? – Az Istennek

kiadatott törvényéből.

4. f. Megtanít mindket erre az Krisztus Jézus

csak kevés beszéddel.

5. k. Nemde mindezeket tökéletesen

megtarthatod-e? – Semmiképpen nem

tarthatom. Mert természet szerint az én

Istenemtül és felebarátomtul való

idegenségre hajlandó vagyok.”

Molnár:

„Honnan esmered meg az te

nyavalyásságodat? – Az Istennek

törvényéből.

Megtanít minket arra Krisztus Urunk egy

summában.

Megtarthatod-e tökéletesen mindezeket? –

Semmiképpen nem, mert természet szerint

hajlandó vagyok az Istennek és

felebarátomnak gyűlölésére.”

Így egyszerűsít, simít és végez átdolgozást, különösen az első 20 kérdésen. Mennyivel

veretesebb, zengőbb, tömörebb a Molnár zsoltárfordításon és biblia-revízión edzett nyelve!

Megérzik rajta, hogy ő a mi első és a maga nemében máig páratlan egyházi műfordítónk.

Számos fogalmazásánál ma sem találhatunk jobbat. Szinte sajnálhatjuk, hogy mintegy a 21.

kérdéstől kezdve, sokkal kisebb mértékben szántott bele a szövegbe.63

Mindenütt

megtalálhatók ugyan a szája íze szerint való kisebb-nagyobb változtatások; bár sok helyen

egyszerűen követi, illetve átveszi Szárászi szövegét. Igaz, hogy ez az egyezés – közvetve –

legtöbbnyire a Huszár Dáviddal való egyezést is jelenti. Sőt: amikor a Szárászi lomposságait

és toldásait elhagyja, akaratlanul s anélkül, hogy tudná, még közelebb kerül Huszárhoz (pl.

43. és 66. f.). Egyébként nagyon sok az olyan kérdés és felelet, ahol egyszerűen, vagy

majdnem egyenlőségjelet lehet tenni: Huszár=Szárászi=Molnár. Mégis a Molnár szövege az,

amelyik – minden ódonságán át is – leginkább együtt zeng mai fordításunk jórészével. Hiszen

az – úgy is mondhatjuk – szinte beleépült az utána következő fordításokba, amelyek az övét is

tovább csiszolták, az eredeti szöveg alapján s a fejlődő nyelv kívánalmai szerint.

Még azt említsük meg: vannak pontok, ahol meg-megcsillan a jele annak, hogy

Szenczi Molnár már nemcsak a latin, hanem a német szöveget is nézte a javítások

eszközlésénél. Legdöntőbb bizonyíték erre a 88. kérdés: „Quibus partibus constat conversio

hominis ad Deum? – In wieviel stücken stehet die warhafftige busz oder bekerung des

menschen? – Hány részből áll az igaz penitencia avagy az embernek Istenhöz való

megtérése?” Nyilvánvaló, hogy ez a kifejezés: „az igaz penitencia” csak a német szöveg

alapján vonulhatott be a magyar fordításba s maradt ott harmadfél századig – vagyis

mindaddig, amíg a „penitencia” egészen magyar szónak számított.

Felejthetetlen szolgálata volt még Szenczi Molnárnak, hogy a Káté mellé teljes

egészében lefordította s az ő erőtől duzzadó nyelvén közkinccsé tette azt a Pfalzi Egyházi

Rendtartást, amelynek keretében a Káté eredetileg készült és megjelent. Ez a keret szervesen

hozzátartozik a Heidelbergi Káté helyes történeti és theologiai megértéséhez.64

Ezt a

klasszikus hitvallási iratot csak így, a korabeli istentiszteleti rend összefüggésében lehet a

legeredetibb módon megragadni. Ma sem lehetünk eléggé hálásak a pfalzi rendtartás első

magyar fordítójának, hogy ezt Káténk hazai történetébe belevéste s ma is emlékezetünkbe

idézi. Nem is szólva arról, hogy ezzel hosszú időn át máig feltáratlan hatást gyakorolt hazai

liturgiánk és imádságirodalmunk fejlődésére. (Pedig ez külön monográfiát érdemelne!)65

Azonban azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy remeklő fordítónk a pfalzi imádságok és

liturgiális darabok gondos közvetítése mellett egy hazai gyöngyszemet is beiktat a

gyűjteménybe: a debreceni eklézsia könyörgését! Az itthoni gyülekezeti-istentiszteleti

gyakorlat tiszteletben tartása mutatkozik nála abban is, hogy a liturgiális darabokként használt

bibliai szövegeken (Miatyánk, Tízparancsolat, úrvacsorái szereztetési igék) nem hajtja végre

még a bibliai szövegben egyébként eszközölt revíziót sem. Ennek a vándormadárnak mindig

hazai ritmusra dobogott a szíve.

Amikor végre hazaszállt, nem is sejtett nyomorúságokra, hamarosan – még kassai

rektorkodása idején – Lőcsén 1627-ben új kiadásban bocsátotta szárnyra az általa revideált

kátéfordítást, a Psalterium Ungaricum első hazai kiadásának mellékleteként (RMK I. 564b).

Ez a kiadás mind mostanáig ismeretlenül lappangott, illetve egyetlen példánya felderítetlenül

foglalt helyet a debreceni kollégiumi könyvtár unikumai közt. Éppen most, az egyik jubileumi

kiállítás alkalmából sikerült azonosítanunk e parányi, 18-adrét nagyságú, 500–583.

lapszámozású töredéket a régóta hiányolt 1627-i lőcsei énekeskönyvvel, amelyről régi

feljegyzésekből idáig csak annyit tudtunk, hogy a Szenczi Molnár-féle 150 zsoltárt s még

néhány éneket foglalt magában.66

– Ami a hozzácsatolt Káté szövegét illeti: oly szorosan

követi az oppenheimi kiadást, hogy ennek még a sajtóhibáit is több helyen (pl. a 22., 24. és

48. feleletben s a 129. kérdésben) átveszi. Ellenben helyesírási állapota az oppenheimiéhoz

képest határozott fejlődést mutat, ami annak is tulajdonítható, hogy Molnár most már évek óta

itthon van s szorosabban érintkezik a hosszú távolléte alatt továbbfejlődött hazai helyesírással.

De nyelvi és hangtani sajátosságait most sem hagyta el, sőt még jobban érvényesítette. (Pl.

esmeret, oltalmozzátok, irégységét, ferödőjét, Istenhöz, tisztölnők stb.) Azonban, bizonyára

rövidség okából, a bibliai utalások teljesen elmaradtak, csupán a Káté végén hagyta meg a

szokásosan csoportosított bibliai intelmeket. Minthogy ez az unikum-példány itt, az intelmek

elején meg is szakad, nem tudhatjuk: mit tartalmazott még, pl. közölt-e valamit a pfalzi

egyházi rendtartás liturgikus darabjaiból és imádságaiból? S eleje is hiányozván, azt sem

tudjuk: ez a kiadvány kinek a pártfogásával és kinek ajánlva jelent meg? Mindenesetre: hazai

pártfogó költségén került sajtó alá, holott a kiskáté herborni és hanaui kiadása, meg a

nagykáté oppenheimi kiadása olyan külföldi fejedelmek, meg vagyonos polgári fautorok

anyagi támogatásából látott napvilágot, akiket ez a leleményes mécénás-kereső több-kevesebb

instanciázással meg tudott nyerni a jó ügynek. Előszavai, naplója és levelei mutatják Szenczi

Molnár Albert fáradhatatlan buzgalmát ezen a téren és teszik szemléletessé könyvkiadói

akcióinak sikereket és kudarcokat egyaránt tükröző képét. S nem közömbös az sem, hogy

Molnárunk a németországi fejlettebb könyvnyomtatási technika eszközeinek, a finomabb

kidolgozású könyvdíszeknek és jobb betűtípusoknak alkalmazásával, általában a kiadványok

csinosabb kiállításával is jó hatással lehetett a hazai közízlés és igényesség emelésére. Ebből a

szempontból hazai nyomdáink közül abban az időben bizonyára a lőcsei Breuer Lőrincé állt a

legmagasabb színvonalon, aki mind betűanyagával, mind pedig ízléses nyomdatechnikájával

kitűnt. Ez a kecses kisalakú kiadványa pedig, amelyiknek a szorosan vett kátészöveg egészét

tartalmazó töredéke maradt csak ránk, egyenesen bravúros teljesítmény volt a maga korában.

S csak most látjuk, parányiságában is milyen nagy hézagot tölt ki mind irodalom- és

kátétörténeti, mind könyvészeti szempontból. Egyrészt a zsoltárkönyv 1612-i oppenheimi és

1635-i újabb lőcsei kiadása között, másrészt a Káté 1619-i németújvári és 1645-i amszterdami

kiadása között helyezkedik el. A Breuer-cég pedig nem rossz üzletre vállalkozott: a század

folyamán a Zsoltár is meg a Káté is nála jelent meg a legtöbb kiadásban. De a Káté már

jelentős további átdolgozások formájában.

Szenczi Molnár teljes kátészövege harmadízben az 1645-i amszterdami bibliában

jelent meg (RMK I. 766.), amelynek pompás kiállítása már a holland hittestvérek

áldozatkészségét dicséri, akikhez az ott tanuló magyar diákok leltek utat. A Káté szövege a

Zsoltárt is tartalmazó függelék 145–163. lapján található. Pontosan egyezik az oppenheimi

kiadás szövegével, csak miközben kijavítja annak sajtóhibáit, újabbakat követ el; a

szembeszökően nagy számú szedési hibák (ékezetek összevisszasága, szavak egybeírása,

illetve szétszakítása stb.) az idegen nyomdász kezére vallanak, akinek munkáját – úgy látszik

– a magyar diákok korrektori működése sem győzte jobban kiigazítani. Mindamellett a

helyesírási állapot itt is mutat bizonyos fejlődést (pl. a cs-hangot már ts és nem cz jelöli). Egy

vonatkozásban pedig határozottan túlmegy a korábbi kiadásokon, nevezetesen a bibliai

bizonyítóhelyek felsorolásában. Az e téren mutatkozó többlet sok esetben már az 1650-i

kiadás (RMK I. 829.) felé mutatja az utat, de még korántsem minden ponton. Ez a bibliai

gazdagodás minden bizonnyal a hollandiai kátékiadások hasonló fejlődésével magyarázható.

Egyben nem követték az amszterdami kiadók Szenczi Molnárt: nem írták oda az első lap

szélére: Szárászi Ferenc fordítása. (Jól is tették, mert – amint láttuk – ez az utalás a korábbi

kiadásoknál sem volt egészen helyén való.) – Ez a kiadás a liturgiális daraboknál és az

imádságoknál is, némileg „modernebb” helyesírással, híven követi Szenczi Molnár

oppenheimi szövegét. Azonban liturgiatörténeti szempontból érdekes apróság: a házasfeleket

már nem térdepelteti le az érettük való gyülekezeti könyörgés alkalmával. Vajon a holland

példa, vagy a magyar szokás hatott itt módosítólag? – ennek eldöntését liturgiatörténetünk

szakértőire kell bíznunk.

c) A Káté jegyében kialakult heidelbergi tanulmányi és nevelési rend közvetítése

Ez a harmadik, röviden, de annál nyomatékosabban említendő szolgálata Szenczi

Molnár Albertnek a Heidelbergi Káté honosítása körül: 1621-ben Heidelbergben kiadott latin-

görög-magyar szótárának (RMK I. 513.) függelékeként, eredeti latin szövegében átplántálta

azt az egész tanulmányi rendet, amelyik az alsó-pfalzi nevelőintézetekben, a Káté hitvallásos

és életformáló szellemében kialakult. Az a mindössze 44 lapra terjedő függelék, amelyet a

közel 1400 oldalas szótárhoz „záródíszként” csatolt, Syllecta scholastica címmel kisebb

terjedelmű szemelvényeket közöl az iskolák helyes tanulmányi és nevelési rendjéről. Egyik

darabja az anyanyelvi népiskolák, másik a leányok nevelésének fontosságát emeli ki: hazai

pedagógiatörténetünkben szinte mindkettő a legkorábbi elvi dokumentumok közé tartozik. Az

iskolákról szóló fejtegetés Zepper Vilmos (az első neves református egyházjogász) „Politia

ecclesiastica” című művéből való. Az írás-olvasás elsajátítása természetesen a legszorosabb

kapcsolatban áll a Biblia olvasásával és a Káté tanulásával. A 6–14. éves korig terjedő iskolai

nevelés egyik fő célja: a nyelvek tanulása szintén a Káté több nyelven való begyakorlásával

van összekötve. A heidelbergi nevelőintézetben bevett rendtartás II. fejezete külön szól a Káté

fokozatos tanításáról.67

Ez azt jelenti: Szenczi Molnár Albert egy folyton forgatott szótár

melléklete gyanánt a heidelbergi iskolarendszer leghitelesebb dokumentumát akarta

közismertté tenni s az ottani kátétanítás rendjét akarta mintaként hazai egyházi iskoláink,

református kollégiumaink elé tárni?68

Aki akár a sárospataki kollégium még 1621-ből való

törvényeit, akár a debreceni kollégium Komáromi Csipkés György által szerkesztett 1657-i

törvényeit, akár a többi régi református kollégium szervezeti szabályait egybeveti:

legdöntőbbnek a heidelbergi iskolai rendtartás – a Káté szabta iskolai alkotmány – hatását

fogja találni. Ha a hollandok elmondhatják, hogy egész népiskolai rendszerük kiépülését a

Heidelbergi Káté szellemének és formáló hatásának köszönhetik, mi is elmondhatjuk, hogy

egész közművelődésünk századokon át jelentős mértékben olyan népiskolák és kollégiumok

keretében folyt, amelyeket nálunk is ugyanez a hitvallásos szellem, ugyanez a Káté formált.

S ami a legmegkapóbb: ez a szellem kezdettől fogva (mint Molnár válogatása is

tanúsítja) korántsem volt valami szűkkeblű konfesszionálizmusba zárkózó, hanem egy új,

tágabb ölelésű humanizmus felé mutatta az utat. Nem véletlen dolog, hogy aki évtizedeken át

ennek a szellemnek tűzhelye körül lángolt és ezt az új humanizmust hozta magával:

sehogysem férhetett el a hazai feudális rendi világ szűkkeblűségei között s élete utolsó

évtizedének ínségével és fájdalmas mellőzöttséggel fizetett érte.

E nevelési rend forrásszerű dokumentumainak közvetítése – Szenczi Molnár Albert

egyik nevezetes, bár kissé a feledés homályába merült szolgálata. Az az öreg szótár, amely a

református kollégiumi rendtartásnak ezt a klasszikus okmányát elterjesztette, még ma is

tucatszámra megvan szerte a hazában, a legkülönbözőbb könyvtárakban, elsősorban

természetesen régi református eredetű gyűjteményeinkben.

A Heidelbergi Káté magyarországi történetében, a XVII. század első felének négy

évtizedén át, Szenczi Molnár Albert szolgálatai a legjelentősebbek. Nem kizárólagosan –

hiszen ő is jórészt a mások munkáját folytatta, s közben Huszár Dávid fordítása is újra

megjelent, és mások is, számosán munkába álltak ezalatt! – de döntően az ő bibliarevíziói s

főként zsoltárai adtak szárnyat az általa átcsiszolt Heidelbergi Káté nagyszabású

elterjedésének – egyesülve aztán a puritánizmus vitorladuzzasztó, friss széljárásával.

AZ 1619-I NÉMETÚJVÁRI KÉTNYELVŰ KIADÁS

Ezt a könyvészetileg régóta számbavett, de tartalmában annál kevésbé ismert kiadást

(RMK I. 495. és II. 394.) – miután egyetlen nyilvántartott példánya huzamosabb idő óta

lappang – sok bizonytalanság homálya fedné, ha néhány régi feljegyzés fényt nem derítene

legalább a legfontosabb kérdésekre. Legelőször Eötvös Lajos írt róla 1868-ban, közölve az

egyetlen példány tulajdonosának, Szilágyi István máramarosszigeti tanárnak őhozzá írt levele

alapján, hogy a Huszár Dávid fordításának második kiadása van benne.69

Még becsesebb

Toldy Ferenc kéziratos feljegyzése ugyanerről az egyetlen példányról.70

Ő betűhíven leírta

mind a latin, mind a magyar nyelvű címlapot, nagyrészt Szabó Károllyal egyezőleg.71

Arról

ugyan nem tesz említést, hogy kinek a fordításával van dolgunk. De betű szerint lemásolta az

1. kérdés és felelet szövegét is, amelyből megállapítható, hogy ez a kiadás valóban pontosan

Huszár Dávid fordítását tette újra közkinccsé az ország nyugati részén. – Bethlen Gábor

szabadságharca mostmár itt is fölöslegessé tette a Káté eredetének titkolását: két nyelven,

más-más szavakkal vallja a címlap ugyanazt, hogy ti. a pfalzi választófejedelemség

egyházaiban és iskoláiban használatos kátéról van szó, „mely mostan újonnan magyarul az

egyigyű híveknek épületekre Németújváratt kinyomtattatott Bernard Máthé által”. – Toldytól

még azt is megtudjuk, hogy csak a latin rész közölte a könyörgéseket (Precationes), a magyar

ezt elhagyta. Ezért rövidebb a magyar rész 3 levéllel. Ez viszont azt is mutatja, hogy latinul

sem a teljes pfalzi liturgia, hanem annak csak néhány darabja jelenhetett meg ebben a

kiadásban.72

Nyomdászattörténetileg nevezetes, hogy a szepesváraljai eredetű Bern(h)ard Máté

németújvári nyomdász tevékenységének ez az egyetlen emléke. Van ugyan egy halvány utalás

ugyanennek a kiadványnak két évvel korábbi, állítólag szintén Németújvárott való

megjelenésére is. Ezt azonban – jobb okulásig – éppoly bizonytalannak kell tartanunk, mint

azt a feltevést, hogy 1617-ben egyébütt, pl. Sopronkeresztúron is megjelenhetett.73

Az 1619-i németújvári kiadás mint egyháztörténeti dokumentum is nevezetes: azokon

a legnyugatibb országrészeken, amelyek ma részben Burgenland területére esnek, abban az

időben szép számmal voltak református gyülekezetek. Hiszen ezeknek „az egyigyü híveknek

épületekre” akart ez a magyar fordítás szolgálni. Bár ezen felül iskolai célokra is nézett,

amikor a latin szöveget is melléadta. E legnyugatibb reformátusság később, az

ellenreformáció és a Habsburg-kényuralom időszakában jelentősen leapadt. – Jellemző a táj

hűségre, hogy nem Szárászi, illetve Szenczi Molnár akkor már több kiadásban elterjedt

fordítását adták ott ki, hanem visszanyúltak Huszár Dávid jóval korábbi, még mindig friss

erejű fordításához.

A nyomdász egyébként később abban a tekintetben is Huszár örökébe lépett, hogy

Pápán folytatta könyvnyomtató tevékenységét. Egyebek közt az ő keze alól került ki 1628-ban

Samarjai János híres „Magyar Harmoniá”-ja, amely Pareus Dávid szellemében szerette volna

összebékíteni az ágostai és a helvét hitvallású atyafiakat. Ez a kiadvány tartalmazza a II.

Helvét Hitvallásnak a Szenczi Csene Péterétől teljességgel különböző második, és az Ágostai

Hitvallásnak első, nyomtatásban megjelent magyar fordítását. (RMK I. 573.)

KERESSZEGI H. ISTVÁN 1640-I KÁTÉSZÖVEGE

Tévedés volna azt gondolni, hogy az a kátészöveg, amelyet Keresszegi Hermán István

debreceni lelkipásztor, tiszántúli püspök Váradon 1640-ben kiadott kátémagyarázó

prédikációi (RMK I. 708.) elején találunk, az ő saját fordítása.74

Mert nem egyéb az, mint

Huszár Dávid és Szenczi Molnár szövegének érdekes kombinációja, nagyon kevés egyéni

hozzáadással, illetve módosítással. Szövegegybevetések alapján a következő sajátosságokat

észlelhetjük: Az 1. kérdésben és feleletben Szenczi Molnár kiskátéját követi (csupán annyit

változtatván rajta, hogy „hatalmából” helyett „hatalmasságából”-t mond). A 2. kérdés-

feleletben először szabadon egybeszerkeszti Szenczi Molnár kétféle szövegét, azután pedig

szorosan hozzászegődik Huszár Dávid fordításához, egészen a 14. feleletig. A 15. kérdéstől

kezdve végig Szenczi Molnár 1612-i kiadása nyomán halad, mégpedig oly nagy odaadással,

hogy itt-ott még sajtóhibáit is átveszi. Csak a 42. feleletben tér vissza mégegyszer Huszár

szövegéhez, egy keveset módosítván rajta. – Nyelvjárástörténeti szempontból megemlítendő,

hogy Keresszegi hangtanilag elejétől végig mutat jellegzetes eltéréseket elődeihez képest: ő

nyilván megőrizte a Körös mellől hozott nyelvi sajátosságokat anélkül, hogy ez elszigetelné őt

a többiektől. (Pl. isméret, minémű, kéván, kénokra, fereszt, feredő, feredés, kénszerít stb.)

Tehát még 1640 táján sincs valamiféle „textus receptus”-a a magyar Heidelbergi

Káténak. Bár Szenczi Molnár túlsúlya nyilvánvaló, szövegének tekintélye nem kizárólagos. A

tiszántúli püspök szabadon, a maga ízlése szerint mozog a rendelkezésére álló legjobb

fordítások között.

AZ 1650-I AMSZTERDAMI KIADÁS: APÁCZAIÉK SZÁZADOKRA SZÓLÓ

PÉLDAADÁSA

Már évtizedek óta nem Németország többé a református magyar diákok külföldi

tanulmányútjának célpontja és kedvenc tanyája, hanem Hollandia. Hiszen a 30 éves háború

pusztításai elől, meg a lutheri irányú restauráció miatt még Alting is (aki – mint említettük –

az 1622-ben elhunyt Pareus mellett magyarjaink legkedveltebb tanára volt) odahúzódott

Groningenbe; heidelbergi művei is csak Amszterdamban láthattak nyomdafestéket, a halála

után.

Ekkor már – az 1618/19-i dordrechti zsinat óta egyre inkább Hollandia lett a

Heidelbergi Káté fellegvára, vagy ahogy ott tanuló diákjaink írták: az a „tiszta tudományú

ország”, amelyik évről-évre népes rajokban vonzotta magához a fényre szomjazókat.

Elsősorban természetesen theologusokat, de azután egyéb tudományok kedvelőit is. Világhírű

professzorok működtek itt, akik magyar tanítványaik révén hazai irodalmunk és

művelődésünk történetébe is kitörülhetetlenül bevésték nevüket: Amesius, Voetius, Coccejus,

Maresius, Maccovius stb., akik nem utolsó sorban éppen a Heidelbergi Kátét magyarázó s azt

kisebb-nagyobb művekben, sokszor hatalmas volumenekben feldolgozó működésükkel

gyakoroltak maradandó hatást hallgatóikra. Egész sor holland akadémia toborozta akkor

magának európaszerte a legfényesebb elméket. De a legbámulatosabb együttes Leidenben

verbuválódott össze a század harmadik évtizedére. Itt – ahogy Ritschl Ottó nevezi – valóságos

„négylevelű lóhere” állt egybe Polyander, Rivetus, Walaeus és Thysius személyében, akik

1625-ben „Synopsis purioris theologie” címmel foglalták össze a tisztább, vagyis az igazhitű

református theologia vázlatát 52 értekezésben, egymást váltogatva s egymásnak adva át a szót

nagy egyetértésben.75

Alighanem ugyanez a csodálatos tanári munkaközösség, vagy ennek

személyi változásokat is kibíró tovább-folytatódása alkotta meg a Heidelbergi Káténak azt az

elemző vagy felfejtegető kérdésekkel átszőtt s rövid összegezésekkel és magyarázó

megjegyzésekkel kísért latin kiadását, amelyet a század derekán, Apáczai Csere Jánossal

egyidőben Hollandiában tanuló magyar diákok – valószínűleg szintén munkaközösségben –, a

Szenczi Molnár Albert által átjavított szöveg felhasználásával és továbbjavításával,

lefordítottak és Amszterdamban 1650-ben, Jansonius János költségével, „A keresztyéni

vallásra rövid kérdésekben és feleletekben tanító Catechesis” címmel kinyomattak (RMK I.

829, 830).76

Ők maguk így nyilatkoznak erről „A keresztyén olvasóhoz” intézett előszavukban:

„Nem szükség itt, hogy magadat a feleletnek vagy kérdéseknek újobban való formálásával

fárasszad, hanem ez igaz tudományú országban virágzó híres Leydai Academiának akkori

tudós tanítóinak értelmes rendelések szerént a feleleteket elosztó kérdezkedéseknek formáiban

megnyughatsz, kik a feleletek alá helyheztettenek, mivelhogy egyenesen azok a feleletekben

levő hasznos dolgokra céloznak.” (8. l.) „Itt semmi hozzá nem adatott, sem el nem vétetett

azokból, melyek vadnak a fellyúl megmondott Deák Catechesisban.” (9. l.)

Csak annyi formai változtatást tettek, hogy a feleletek summáit, meg az elemző

kérdéseket és magyarázó jegyzeteket nem a lap szélén, hanem a szövegben, folyamatosan a

Káté kérdései és feleletei alatt helyezték el. Ezzel egyrészt a nyomdász kívánságának akartak

eleget tenni, másrészt azért szorították ilyen kis formába, hogy akik gyakran óhajtanak

„Istennel beszélgetni és magokat lelki énekekvel vigasztalni... az Psaltériummal együtt

beköttetvén, magoknál hordozhassák ez drága kincset”. (9. l.)

Megkapóan indokolják a „szentírásbéli bizonyságoknak egészen leírását”, azaz teljes

szövegükben való közlését (amire már a címiratban is utaltak): „Meggondolván továbbá a

Bibliának is szűk voltát sokaknál az mi édes hazánkban, abból vött tanúbizonyságokat is,

melyekből e lelki lépesmézet a régi tudós Heydelbergai Doctorok méh-módon szedegették

volt, egészen az feleletek után írtuk, folyó betűkkel azokat megkülönböztetvén melyek a

feleletben levő dolgokhoz közelebb járulnak77

, hogy így avagy csak ezek által lehessenek a

nyomorult csecsemők hatalmasak az írásban, azután könnyebb módjuk leszen az Isten

titkainak vastagabb eledelének mind megkóstolásában, mind azzal való tápláltatásban.” (8–9.

l.)

Egyébként ez a 8 és fél oldalas előszó a bibliai Apollós alakját idézve négy lelki

ajándék fontosságát hangsúlyozza, amelyre kicsinyeknek és nagyoknak, férfiaknak és

asszonyoknak, nemcsak a lelkipásztoroknak, hanem az összes juhoknak szükségük van, a

Szentlélek szabadon osztogató kegyelme szerint. Ezek: az Úrnak igéjével való ékesszólás; a

Szentírásban való hatalmas jártasság; az Úr útján való járás és lelki buzgóság, különösen „az ő

kisdedihez való szeretetben”. Miközben ezt a négy dolgot hol hosszabban, hol rövidebben

kifejti, ez az előszó olyan lángolóvá válik, hogy akaratlanul is Apáczai legragyogóbb,

legizzóbb lapjait idézi emlékezetünkbe. Minden nehézkesség mellett mennyi bájjal tudja

meghatározni az Isten beszédével való ékesszólást, amely „nem valami világi mesterségvel

öszverakogatott, annak veszedelmes gyönyörűségével megfestett, csinogatott, füleket

viszkettető szóknak cifrázásában vagyon helyheztetve, hanemhogy még anyjok tejétől fogva,

ő kisdedeknek vékony ajkoknak mozgási, nyelveknek gyenge és lassú forgási ényekkel (=

ínyükkel) együtt ez minden lépesméznél édesebb lelki mézben részesüljenek, ez lelki

bölcsességnek egy nyomban járó, lelkeket megörvendeztető énekével szívek betelvén, vékony

ajakok zengedezzenek”. (4. l.) Mintha ezt mondaná: az anyatejjel együtt tanulni meg az Atya

nyelvét – ez az igazi ékesszólás.

Azután egyre forróbban lobban a puritánus hév, a lelkekért való személyes gond, a

hazai lelki elesettség fájdalma: „Ezeket szükség tanítani, nemcsak az Úrnak igéjének

közönséges hirdetése által, hanem kiváltképpen és személy szerint is, ezeknek is továbbá

szükség tanulni.” (5. l.) Különösen a lelkipásztorok dolga az ilyeneket az Úr útján elindítani,

hogy jó bizodalmuk és vigasztalásuk legyen: „Mely vigasztalás, óh boldog Isten, mely sok

hitben kisdedektől, ha szintén időszerint öregektül is, távoly vagyon gyakorta a mi nemzetünk

között, melynek oka nem egyéb bizony, hanem vagy a lelki tanítónak gyakran nem jelenléte

afféléknél, avagy az olyaktul csalárdul megtagadtatott és ugyan erőszakkal elfosztatott

tanítás.” (6. l.)

Végül „a lelki szabadság privilégiumának” hangoztatásával olyan hatalmas intelembe

csap át, amelynek nemcsak az Ige megrestült szolgáit, hanem végső soron a fejedelmi önkény

és a jobbágyokat sanyargató feudális rendi társadalom egész szerkezetét is meg kellett

rendítenie. A lelki buzgóság forrása: az Ige ismerete. „Mert ugyanis hogyhogy lehet valaki

forró lélekkel az Úrnak dicsőségéhez, az ü Házának szerelme hogy emészthet meg valakit az

sok hamis tudománynak ez világon s kárhozatos tudatlanságnak szegény édes nemzetünk

között, ilyen szabadosan való nyargalása (az alacsonyrendűek között kiváltképpen) kinek

facsarhatja meg szívét valóban, ha üres ő az Isten igéjében való tudománytól? ha szája, szíve

egy húron nem peng az Úrnak igéjének ékesen való kimondásában? ha az Úrnak szent

hegyére egyenesen tartó útra nem indultának él lelkének lábai? Semmi módját annak nem

láthatjuk, hogy lehessen más úton. És holott az testi igának s kegyetlen rabotás szolgálatnak

terhének, a szegény községnek nyakáról való levétetésben híjában való volna buzgóságunk, az

Úrnak igaz ítéletiből, kiváltképpen azokra nézve, kik az ő magok testekkel és vérekkel az

természetnek is törvénye ellen szoktanak hizakodni; annakokáért méltó és illendő dolog

minden lelki tanítónak abban forgolódni, hogy immár az nemesebb résznek, a léleknek

nyakára, (hogy így szóljak) nem engedje tétetni az lelki tudatlanságnak elviselhetetlen igáját:

Ha testének nincsen szabadsága, hadd legyen lelkének: ha teste emésztetik a maga testétül:

hadd nevekedjék lelke ez lelki ételtől; a lélekkel semmi Tyrannus nem bírhat, mert nem bízta

kezében az Úr, hanem az te kezedben bízta; azért lelki szabadságának privilégiomának

megszerzésében, megerősítésében fáradozz szüntelen, hogy így midőn a testet bágyasztó

rabota munkában verejtézik is nyavalyásnak teste, mindazáltal belől örvendezzen és ugyan

újuljon lelke. Ezeket, kegyes Olvasó, elsőben jól megfontolván, úgy tégy osztán ítiletet ez

nemes Catechesisnak ilyenformán s ilyen állapattal való kibocsáttatása felől. Bizonyára nagy

kincsed lészen, ha megolvasod, annál inkább, ha kire az Úr a lelkeket bízta, ennek úta szerint

a te nyomorult hallgatóidat az Úrnak útára elindítod.” (6–8. l.)

Ilyen hosszasan kellett idéznünk ezt az előszót – bizonyára a legragyogóbbat

valamennyi között, amelyet valaha a Heidelbergi Káté elé írtak –, hogy világosan

érzékelhessük ezt az új, nyilvánvalóan a puritánizmustól áthatott szellemet, amely

Hollandiában Apáczait és társait „ez nemes Catechesisnek ilyen formán való” kibocsátására

indította. Nem voltak ők társadalmi forradalmárok, sőt independensek sem. De amikor a

puritánizmus megújhodást hirdető szellemében az egész Heidelbergi Kátét a lelki szabadság

kiváltságleveleként fogták fel s adták át újonnan, mint a címlapon írták: „Az Úrnak a magyar

nemzetben letelepedett Ecclesiájában levő kisdedinek, lelki épöletekre”, egyúttal – koruk és

hivatásuk keretei között – a legnagyobb lépést tették a társadalmi haladás és művelődés

irányában. Új felelősséggel állították oda a keserves robotban verejtékező jobbágy mellé a

lelki tanítót.

Még azt figyeljük meg, pedagógiai és módszertani szempontból is milyen új, szép és

forró üzenetük van a Káté igazi, lelkiképpen való elsajátítására nézve: „Azt is pedig eszedben

vedd, kegyes Olvasó, hogy az hitben csecsemőknek tanítására, akar az Ecclesiákban

közönségesen, akar az Scholákban, nem elég az, hogy elméjéből csak elmondják, értelem

nélkül az kérdést, és úgy annak vagy szorgalmatos tanulása és jó elméje dicsértessék tőled,

vagy hogy magad is magadban csak azért dicsekedj véle, amannak azonban minden épületi

nélkül; hanem a kérdésnek elmondása után, arra valók az alávettetett sommák és

kérdésecskék, hogy azokat renddel elővivén (= elővévén) mindaddig kérdezkedjél tőle, mind

tagadóképpen, mind erősítőképpen, míg szintén az elméjéhez ragadván ez lelki íz, annak

édességes hasznát maga is lelkiismeretire szabhassa. Azután a Locusokat is renddel az

feleletben való dolognak rendi szerint elkérdezheted. Másképpen haszna egyéb nem leszen a

minden esztendőbeli újabb-újabb elfelejtésnél, kiváltképpen ahol a télnek hidegsége el szokta

vonni a lelkipásztorokat ebbéli tiszteknek véghez vitelétől, maga (= holott) a kisdednek

nemcsak a gyönyörűséges tavasznak és nyárnak idején kell növekedni az fákkal és füvekkel;

azután elhullatni az ő nevekedésének gyümölcsét az hideg és zuzmarázos téllel; hanem az

igaz igazaknak szokások szerint mind télben-nyárban kell virágozni ez lelki pálmafáknak, úgy

mint kik az Isten Anyaszentegyházának gyönyörűséges zöldellő mezején által folyó lelki élő

víznek partján ültettettenek. Az Úr nevelje az ő háza népében levő kisdedeket és vastagítsa

őket az hitben, a Jézus Krisztusnak megállapadott idejéig.” (9–11. l.) Így ez már a maga

módján kátétanítási vezérkönyv is: lépésről lépésre summázgatja és elemezgeti a kérdéseket,

így véteti birtokba a bibliai bizonyító anyagot; mindezt személyesen, szüntelenül építő

célzattal, a Krisztusban való nagykorúságig.

Nevezetes többlete e kátékiadásnak az ún. Belga Hitvallás közzététele Szathmári

(Ötvös) István fordításában.78

Ennek a remek reformáció korabeli hitvallásnak (mely a

holland reformátusoknak ma is alapvető hitvallási irata) máig ez az egyetlen s ma is élvezhető

magyar fordítása. Csak az a kár, hogy kiadásakor rossz helyre tették: a Káté és a pfalzi

rendtartás közé ékelték. Így közvetve hozzájárultak ahhoz, hogy az egyébként mintájukat

követő összes későbbi hazai kátékiadásaink mellől a Belga Hitvallással együtt elmaradt a

Kátéhoz szervesen hozzátartozó istentiszteleti rend és imádsággyűjtemény.

Ami a Káté és a liturgiális darabok szövegét illeti, annak alapját ebben a kiadásban

kétségtelenül a Szenczi Molnár Albert szerinti szöveg képezi. Ezt diákjaink, legalábbis a

jelentősebb mértékben revízió alá vett Káté esetében – úgy látszik – munkaközösségben

dolgozták át az általuk említett leideni latin szöveg alapján; azonban itt-ott átcsillan az eredeti

német, illetve a párhuzamos holland verzió is.

Azért gondolunk munkaközösségre az új szöveg elkészítésénél, mert benyomásunk

szerint hosszabb-rövidebb szakaszokon át, helyesírási és hangtani szempontból általános

azonosságot, illetve elkülönülést lehet megállapítani. Ha nem is túl élesen, de észrevehetően

jelentkeznek egy-egy csokorban az egymáshoz húzó nyelvi sajátosságok, amelyek mintha

váltogatnák is egymást. Megtörténhetik, hogy aprólékos és szakértő nyelvészeti vizsgálódás

sok érdekes elemezni valót talál majd ebben az anyagban. Lehet, hogy eleve

munkamegosztással végezték a revízió és fordítás feladatát; de az is lehet, hogy egy-két

ember – talán a Belga Hitvallást is fordító Szathmári István – munkája volt a döntő s utána

többen simítgattak, igazítgattak rajta s innen támadt a helyesírási és tájnyelvi sokféleség.

Hogy Apáczai szelleme is közreműködött, az már az előszóból kétségtelen; de valószínű,

hogy a revízió és az új fordítás készítésénél sem maradt tétlen. A bibliai szövegek revíziójánál

pedig itt-ott a későbbi bibliafordító: Komáromi Csipkés György tolla is nekilendül.

Sajnos, az eredeti leideni magyarázatos latin szöveghez levelezés útján nem juthattunk

hozzá, így csak magának a Káténak szöveg alakulását ellenőrizhettük, egyrészt a Szenczi

Molnár szövegével, másrészt az 1563-ból való eredeti latin és német szöveggel, valamint a

későbbi magyar kiadásokkal való egybevetés útján. Megfigyeléseinket röviden a

következőkben összegezhetjük:

A fordítás alapjául elejétől végig Molnár szövege szolgál, amelytől azonban ez a

kiadás nemcsak hangtani és tájnyelvi jellegzetességekben tér el, hanem egyúttal kisebb-

nagyobb javítások folytán is. E javítások jelentős része sikerültnek mondható s méltán át is

megy későbbi fordításainkba, a XVIII. századiakba is. – Jellemző példaként idézhetjük

párhuzamosan a 12. kérdés és felelet szövegét:

Molnár:

Mivelhogy azért az Istennek igaz ítéleti

szerint mind ideig valókra s mind pedig

örökkévaló kínokra méltók volnánk:

mimódon szabadulhatunk meg ez

büntetésekből és Istennel hogyhogy

békülhetünk meg? – Az Isten az ő

igazságának eleget akar tétetni. Ezokáért

szükség, hogy vagy mi magunk tegyünk

eleget, vagy más által.

Amszt. 1650.

Mivelhogy azért az Istennek igaz ítileti

szerint mind ideig való s mind penig

örökkévaló kínokra méltók volnánk:

maradott-e valami mód vagy út, mellyel e

büntetésektiil megszabadulhatunk és az

Istennel megbékélhetünk? – Az Isten az ő

igazságának eleget akar tétetni: ezokáért

szükség, hogy vagy magunk által, vagy más

által tegyünk eleget.

Itt pontosabb fordítást kaptunk, jobban gördülő magyar nyelven.79

Sok olyan toldást, amely

Huszár óta terhelte a magyar fordítást, most mellőznek először, a latin eredetihez igazodva.

De az 55. felelet nehézkességét most sem sikerült igazán orvosolni.80

Több ponton az is

megállapítható, hogy Szathmáriéknál a latin szöveg mellett a német eredetinek, illetve a

holland párhuzamos változatnak a többlete is szóhoz jut.81

– Egészében azt mondhatjuk: a

Heidelbergi Káté magyar szövegtörténetében hálásan kell felfigyelnünk ennek a

munkaközösségnek a magyar fordítást jelentősen továbbcsiszoló munkájára. S bár a „val-vel”

rag makacs nemhasonulása mellett sok egyéb ódonság és tájnyelvi különösség is elénk

bukkan: ezek sem lehetnek idegenek tőlünk. Mert itt nagyobb hasonulásról van szó: a Brassó

közeléből származott Apáczainak és annyi sokfelől jött társainak a Heidelbergi Kátét a maguk

szájaíze szerint honosító igyekezetét látjuk magunk előtt. Holland földön termett magyar

szimfónia – aki ezen a nyelven beszél, egy kicsit különösségeiben is a magáénak érezheti.

De ez csak ráadás és adottság; eszköz és nem cél. A cél: az Ige tolmácsolása, aminek

ez a Káté is csak szolgája akart lenni. Rosszul ismerné ezeket a diákokat, aki elfelejtené, hogy

ugyanebben az 1650. évben Apáczai a bibliai nyelvészetről, Szathmári az Isten igéjének

tanulmányozásáról disputáit, mindkettő Utrechtben; Komáromi Csipkés György pedig a

következő évben a héber nyelv dicséretét héber nyelven magasztaló beszédével ragadta tapsra

az utrechti egyetem aulájában egybesereglett hallgatóságot.82

Ezeket az embereket az

anyanyelv végső soron az Atya nyelvének, az Isten igéjének tolmácsolása szempontjából

érdekelte. Ezzel nem ellenkezik, hanem szorosan összefügg, hogy az egyik az első

enciklopédiánk, a másik az első angol nyelvtanunk írója lesz. Mint annyi más nyelv, a miénk

is az Ige tolmácsolása közben jutott el a nagykorúságra. Ezért nem elégedtek meg diákjaink

azzal sem – pedig milyen természetesnek gondolnánk –, hogy a Káté bibliai idézeteit

egyszerűen az öt évvel azelőtt megjelent amszterdami bibliából vegyék át. Valóban sok

egyezést találunk azzal a szintén Szenczi Molnár által revideált szöveggel. De számos jelét

találjuk annak is, hogy ők sem hagynak fel a további revízió, sőt újrafordítás gondjával. És –

mint már érintettük – vannak pontok, ahol Komáromi Csipkés későbbi, tragikus sorsú

bibliafordításával való egyezésekre bukkanunk. Ő ennek az évnek a nyarán ért oda; úgy

látszik, azonnal bekapcsolódott ebbe a szorgos munkaközösségbe. Így vált ez a kátékiadás a

bibliafordítás soha meg nem szűnő felelősségének is dokumentumává. Ennél beszédesebben

nem is illusztrálhatta küldetését.83

Végül még azt jegyezzük meg, hogy minden bizonnyal ebben a Heidelbergi Káté-

kiadásban kell keresnünk Apáczai Csere János elveszettnek hitt kátéját is. Apáczai művei

között szoktak ugyanis – Katona István óta (História critica regum Hungariae, XXXVI. p.

715. Buda 1805.) és az ő „adata” nyomán – egy ilyen című művet is felsorolni: „Catechesis

secundum dogmata Calvini. Amstelodami 12°.” Nyilvánvaló, hogy Katona ennek az adatnak

a felvételénél s Apáczai művei közt utolsó helyen említésénél nem volt eléggé kritikus. (Nem

is szólva arról, hogy már az első helyen említett Apáczai-mű címében „philologiam” helyett

„philosophiam”-ot írt!) Apáczai legutóbbi életírója s műveinek avatott méltatója: Bán Imre –

tekintettel arra, hogy régi bibliográfusaink közül senki sem említi: „soha senki nem látta,

hiteles tudósításunk nincs róla” – hajlandó Apáczai kátéjának „létezését is kétségbe vonni”.

Meglepő, hogy Zoványi Jenő minden megjegyzés nélkül veszi át ezt a Katona által közölt

címet.84

Márpedig világos, hogy nemcsak Apáczai, a puritán, hanem senki igaz

meggyőződésű református theologus a XVII. század derekán ilyen címmel, hogy „Kálvin

dogmái szerint való káté”, nem írt és nem publikált volna semmiféle művet! Hanem tényleg

jelent meg Amszterdamban „Catechesis” címmel 12-edrét nagyságban egy káté, amelyikhez

– amint láttuk – Apáczainak valóban nem csekély köze lehetett, de ez nem évszám nélkül,

hanem 1650-ben jelent meg s nem egyéb, mint a Heidelbergi Káténak ez az általunk most

tárgyalt kiadása. Hogy honnan vette Katona azt a címet? Minden valószínűség szerint az

1650-i amszterdami kiadású Káténak egy címlaptalan, vagy megcsonkult címlappal ellátott

példánya akadt a kezébe, amelyikbe az ellenreformáció hívei – jellemzésül és hitfeleiknek

szóló figyelmeztetésül – odaírták, hogy „Catechesis secundum dogmata Calvini”. (A

budapesti Egyetemi Könyvtár enemű régi protestáns példányaiban éppenséggel nem ritka az

efféle bejegyzés: „Liber haereticus; valde haereticus; Calvinista!” Az Országos Széchényi

Könyvtárban is van olyan 1701-i Heidelbergi Káté-példány, amelyiknek már a sarkára ráírták

tintával: „Calvinista Catechis(mus)”. Az Esztergomi Főegyházmegyei Könyvtár egyik XVIII.

századi példányának sarkán ezt olvassuk: „Calvinista”. Úgy látszik, ez általános könyvtárosi

gyakorlat lehetett a klérus vezetése alatt működő könyvtárakban.) Innen, egy ilyen

bejegyzésből vehette tehát Katona azt a címet, s iktatta be Apáczai művei végére, okozván

vele egy nem egészen terméketlen, de több vonatkozásban tévútra vezető félreértést. Úgy

látszik, az általa látott példányon valami utalás lehetett még Apáczaira (hátha ő általa dedikált

példány volt? vagy a korban hozzá közelálló s az összefüggéseket még ismerő valaki tehetett

ilyen természetű feljegyzést, Apáczai nevét is említve benne). – Az is helytelen azonban, ha

ezt az elveszettnek hitt kátét időileg Apáczai műveinek legutolsójaként könyvelik el, amint

Katona feljegyzése nyomán a legtöbben tették, hiszen a fentiekből láthatóan: Apáczainak

ebben a kátéátdolgozásban való részvétele, és annak az ő közreműködésével is történt

kiadása, írói munkásságának nem a végéhez, hanem a kezdetéhez tartozik. Ragyogó, hozzá

méltó kezdet. S az a perzselő előszó, amelyet fentebb oly kiadósan idéztünk és elemeztünk, ha

nem is teljes egészében az ő műve (bár számos olyan jellegzetes szót és kifejezést találunk

benne, amelyik pontosan összevág a „Magyar Enciklopédia” szókincsével és nyelvi

sajátosságaival!), az ő lángoló szellemének sugarai nélkül nehezen képzelhető el.

Századokra szólóan formaadó jelentőségű lett ez a kiadás, mert egészen 1870-ig ez

volt a mintája és az alapja a legtöbb utána következő magyar Káté-kiadásnak. A legtöbb meg

is szokta mondani, ha nem is pontosan, részint a címlapon, részint az előszó vége felé, hogy

hányadúttal megy ki nyomtatásban a mi nyelvünkön ebben a formában. Faragtak és

simítgattak rajta; toldották és csonkították; itt is, ott is javítgatták: lényegében ez a rövid

summákkal, elemző kérdésekkel és magyarázó megjegyzésekkel átszőtt kiadás maradt az

alapforma, amelyik nemcsak a további kiadásokat, hanem bizonyára a Káté tanítását és

magyarázatát, vagy legalább is ennek legjavát, nálunk 220 éven át a legdöntőbben

meghatározta.

AZ 1652-I NAGYVÁRADI KIADÁS ÉS SZENCZI KERTÉSZ ÁBRAHÁM TOVÁBBI

KIADÁSAI

A Heidelbergi Káté 1652-i váradi magyar kiadása (RMK I. 863.) – ami a Káté

szövegét és rövid elemző magyarázatait illeti – egészében véve az 1650-i amszterdami kiadás

nyomán halad. Mégis túlzás volna, ha puszta utánnyomásnak tekintenők. Bár lényegbe vágó

változtatások seholsem mutatkoznak; inkább csak formai, azután stílusbeli és hangtani

különbségek s kisebb-nagyobb szövegjavítások: általában hasznos és célszerű módosítások, a

nyelv és a helyesírás fejlődésének megfelelően.85

Fontos, hogy ez a kiadás átvette az amszterdami előszót, amely mostmár hazai

kiadvány élén is megismétli azt az emlékezetes szózatot. Ez nem volt kockázat nélküli

vállalkozás; hiszen a puritánok legjobbjainak még ez időben is elég sok vesszőfutást kellett

elszenvedniük az egyházi és világi bíráskodástól. De a kiadó: Szenczi Kertész Ábrahám, aki

mintegy Misztótfalusi Kis Miklós elődjeként a theologia mellett a nyomdászatot is kitanulta

Hollandiában, tudta, mát csinál, és vállalta a kockázatot.

A váradi kiadás azonban rossz példát adott az összes további Káté-kiadásainknak

azzal, hogy teljesen elhagyta a pfalzi istentiszteleti rendtartás és imádsággyűjtemény közlését.

Az a néhány kátétanulás előtti és utáni imácska, ami a későbbieknél megmaradt, igen sovány

kárpótlás a veszteséghez képest.

Viszont van a váradi kiadásnak egy olyan többlete, amely függelékként az utána jövő

kiadásoknak elválhatatlan kísérője marad: a 205–230. lapon közölt kis katechetikai

módszertan ily címmel „Arról való tanétás és oktatás, mint kelljen a Catechesis-tanulókat, ez

Catechesisben levő UTMUTATÁS szerént a magyar nemzetben tanétani és gyakorolni.” Ez is

„belga”, azaz holland fonásból való átdolgozáson alapszik: „mint minap egy istenes, tudós

ifjú rend tanétó, Spiljard János nevő belga tanétónak azon az nyelven való Catechesiséből86

nyelvünkre fordétotta”. (215. l) Ha még nem is láthattunk e kátétanítási útmutató holland

eredetijét, akkor is megállapíthatjuk, hogy annak ízes magyar nyelven, a honi viszonyokra

alkalmazásával van dolgunk, a műveltségi állapotnak megfelelően.87

– Aztán kedves

buzdítással fordul az ismeretlen átdolgozó a tanítókhoz: „És így ez gyakorlás, csak

apródonként az tanulók szokdogálják meg, könnyű és gyönyörűséges lészen; és az ő

értelmeket az isteni dolgoknak értésében jeles módon köszörülik. Minekokáért kezdetben az

Catechesis-tanétók az szókat magok adják a tanulni-kezdőnek szájokban, és amennyére lehet,

azoknak szavokat jól magyarázzák: semmit ne míveljenek félkedvvel, haragosan,

unadalmasan, csak imigy-amúgy, riogatva, béres-képpen etc., hanem jókedvvel, szeléden,

frissen etc., hogy az tanulókat annál inkább az tanuláshoz édeséthessék. Ha mikor nem jól

felelnek is, legyenek azon, hogy őket az jól felelésre segélgessék, mindjárt más kérdést vetvén

eleikben” stb.88

Könnyű volna bíráló megjegyzéseket fűzni ehhez a háromszáz éves módszertanhoz,

akár lélektani, akár theologiai, vagy egyéb szempontokból. De azt nem vitathatjuk el tőle,

hogy hallatlanul intenzív és ugyanakkor vidám, derűs munkát kíván a katechétától és a

növendéktől egyaránt. A kor műveltségi színvonalához képest pedig hatalmas lépést jelent:

harcot a mindkét nembeli analfabétizmus és a lélektelen tanítási módszerek ellen.

Váradon ekkor igen virágzó egyházi és iskolai élet folyt. Az iskola élére ebben az

évben került az irodalomtörténetünkben sem ismeretlen Tarpai Szilágyi András.89

Szép sorral

adták ki egymásután a nagy- és kiskátét, latinul is, magyarul is. A nyomdai kezdemények

mögött itt olyan bátor, messzenéző, filológiailag is művelt szakember állt, mint Szenczi

Kertész Ábrahám, akit Várad eleste sem téríthetett el vállalkozásaitól: a híres Váradi Bibliát

Kolozsvárott fejezte be. Még Nagyszebenben is folytatta kátékiadó tevékenységét. Hiszen ezt

már 1640-ben elkezdte Váradon, egyrészt a Heidelbergi Káté eredeti latin szövegének (RMK

II. 565.), másrészt Keresszegi H. István magyar szövegének és kátémagyarázatainak (RMK I.

708.) kinyomtatásával. Aztán 1644-ben ismét kiadta a latin szövegét (RMK II. 654.), az

előbbinek pontos mását. A fentebb tárgyalt magyar kiadással egyidőben, 1652-ben elsőként

bocsátotta ki a leideni latin minta szövegét is (RMK II. 784.), jellemző módon ezt nyomtatva

a címlapra: „Hollandia és Nyugat-Frizia nemes rendeinek rendeletéből, ugyanazon tartomány

iskoláinak használatára újonnan kiadva. Most pedig a magyarországi igazhitű iskolák

használatára is alkalmazva”. (V. ö. a címlap hasonmását a függelékben!) 14 évvel később a

szebeni kiadásra is ugyanezt a címet írta, csak ott természetesen a „magyarországi” mellé még

ezt is betoldotta: „és erdélyi”. (RMK II. 1088.) A messze tájon, Németújvárott még 1619-ben

megjelent kétnyelvű kiadás mellett egyedül Szenczi Kertész Ábrahám adta ki magyar földön a

Heidelbergi Káté latin szövegét, mégpedig négy ízben (háromszor Váradon, egyszer

Szebenben); előbb kétszer az eredeti heidelbergi minta szerint III. Frigyes előszavával.

Iskoláinknak és egyházi tudományosságunknak, nem utolsósorban lelkipásztorképzésünknek

tehát ő teljesítette azt a szolgálatot, hogy egy negyedszázad alatt 4 hazai kiadásban tette

hozzáférhetővé a Heidelbergi Káté latin szövegét. Ennek a szolgálatnak jelentőségét akkor

tudjuk kellőképpen méltányolni, ha meggondoljuk, hogy ebben az időben és még nagyon

sokáig Európa-szerte s nálunk is a latin volt a tanítás tulajdonképpeni nyelve mind a fő-, mind

a középiskolákban. Egy ízben ez utóbbiak szerényebb igényű szükségleteiről is közvetlenül

gondoskodni kívánt Szenczi Kertész, amikor 1651-ben kiadta (Lőcsével egyidőben) a

gyulafehérváriak kedvelt kétnyelvű kiskátéját. (RMK II. 760. ill. I. 851.)

Ilyen előzmények után s ebben az összefüggésben látva a dolgot: nem tarthatjuk

véletlennek, ha Apáczaiék Hollandiából hazatelepített, új szabású Heidelbergi Kátéja éppen

itt, a váradi puritánizmus légkörében kezdte el kétszázados pályafutását. Ezt a holland tulipánt

magyar földön itt várta legjobb talaj s a leghozzáértőbb gondozó (egyébként is Kertésznek

hívták!), aki nem másnál, mint éppen Elzeviréknél tanulta el a szép kiállítású kiadványok

nyomdász-szenvedélyét. Olyannyira, hogy – talán egy kicsi módosítással – még a

nyomdászjelvényüket is átvette.90

Ugyanezt a jelvényt s ugyanezt a kátékiadói nyomdász-felelősséget viszi tovább,

szerényebb kiállításban, de nagy hűséggel, a soron következő pataki nyomdász: Rosnyai

János, a hazai puritánizmus másik legfontosabb középpontjában.

De még mielőtt az ő keze alól kikerült kiadások ismertetésére térnénk, álljunk meg egy

pillanatra s jegyezzük fel:

EGY HIÁNYZÓ LÁNCSZEM

van itt valahol a Heidelbergi Káténak ebben az új formájú, most indult kiadássorozatában, de

azt sem tudjuk pontosan: hol keressük? Még Váradon-e, vagy már Patakon, vagy valahol

egyébütt? Csak annyit tudunk, hogy az 1652-i váradi (RMK I. 863.), meg az 1656-i pataki

(RMK I. 911.) kiadás között kellett lennie. Ugyanis az első ismert pataki kiadás 1656-ban

címlapján már „negyedik ilyenformán való nyomtatásnak” nevezi magát. Ha az 1650-i

amszterdami kiadást vesszük az elsőnek ebben a sorban, az 1652-i váradi kiadást pedig

másodiknak: hol van, hol volt a harmadik ilyen formán való nyomtatás? – Az bizonyos (és

több példáját fogjuk látni az alábbiakban annak), hogy az ilyen sorszámozások a kiadványok

címlapján vagy előszavának végén korántsem pontosak: nem tartják számon maradéktalanul

az előző kiadásokat s a ténylegesnél kisebb sorszámmal illetik magukat, sőt néha több kiadás

is ugyanazzal a sorszámmal fut. Egy azonban bizonyos: kevesebbet mondanak ugyan a

tényleges sorszámnál, mert nem ismerik az összes előzőket, de a ténylegesnél többet, eddigi

ismereteink szerint, sohasem szoktak állítani. – Mi egyaránt lehetségesnek tartjuk, hogy a

hiányzó 3. kiadás Váradon vagy Patakon jelent meg. Szenczi Kertész is újra kiadhatta 1652.

és 1656. között; de Rosnyai is elkezdhette már 1656 előtt is a Káté kiadását; vagy akár

Comenius pataki működése idején a keze alatt nyomtató Renius György, aki 1654-ben a II.

Helvét Hitvallást szintén kinyomtatta: „Az Méltóságos öregbik Fejedelem Asszony

parancsolatjából és költségével”. (RMK I. 891.) Tehát mindkét helyen egyaránt megvoltak

hozzá a feltételek. Így anélkül, hogy a nyomtatás helyét eldönthetnők, könyvészetileg

kétségtelenül indokolt ennek a hiányzó, „3. ilyen formán való kiadásnak” a felvétele 1652. és

1656. között.

A HÁROM SÁROSPATAKI KIADÁS: 1656, 1658, 1667

Patakon Lorántfi Zsuzsánna fejedelemasszony, személyes meggyőződésből már férje

életében (aki pedig nem nagyon szívelte a puritánusokat!), s özvegysége idején még inkább,

pártfogója volt a megújulást munkáló puritán törekvéseknek. Olyan kiváló vezéralakjai

működtek itt ennek a kegyes irányzatnak s a vele összeszövődött presbiteriánizmusnak, mint

Tolnai Dali János, meg Medgyesi Pál.91

De itt működött tanárként 1654–1656-ig Szathmári

Ötvös István is, aki – mint láttuk – már a Káté nevezetes 1650-i amszterdami kiadásánál oly

jelentős szerepet vitt, s talán annak átültetésében is az övé volt az oroszlánrész, aminthogy az

azzal együtt megjelent Belga Hitvallást szintén ő fordította. Alighanem ő mozgatta elsőként a

Káté pataki kiadását, s az sem lehetetlen, hogy ő fejelte meg azt azokkal a holland nyelvű

kiadásból átvett többletekkel és módosításokkal, amelyeknek túlnyomó része maradandóan

beiktatódott az összes további, ilyen típusú kátékiadásainkba, egészen 1870-ig. Ez a holland

verzió pedig a leideni latin mintánál is jóval radikálisabban érvényesíti a magyarázó

jegyzetekben a puritán szellemet.

Nyomda is működött itt 1652-től.92

A kollégium felvirágoztatása végett Patakra

meghívott s négy éven át (1650–1654) nagyszabású munkásságot kifejtő, világhírű cseh-

morva pedagógus, Comenius idejövetelét egyebek közt ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a

pataki nyomdát helyezzék üzembe, amely azután a református kollégiumnak Báthori Zsófia

részéről történt elűzetéséig (1671) magyar és latin nyelvű művek hosszú sorát bocsátotta ki:

tankönyveket, theologiai és filozófiai munkákat, prédikációkat, építő, hitvallási és hitvitázó

iratokat. Így Káténkat is legalább három kiadásban.93

Egyébként e kiadások előszava egyetlen mondatban magvasan összegezi, hogy mi itt a

többlet a korábbi kiadásokhoz képest: „Ez mostani nyomtatás pedig megjobbíttatott és

öregbíttetett a belgiumi nyelven való ezen Catechesis szerént, mind sok szentírási

bizonyságokkal, és némely szükséges magyarázatokkal, mind a Catechismus közönséges

rendének megmutatásával, s a Szentírás könyveinek lajstromával, és a catechismusi tanítás

előtt és után mondandó szükséges könyörgésekkel.”

A pataki kiadások nem veszik át az amszterdami és a nagyváradi kiadás hatalmas

előszavát; helyette egy sokkal kurtább, egyszerűbb, mindössze 3 lapnyi bevezetésben

mutatnak rá a kátétanítás hasznos és szükséges voltára. Olyan az „a Krisztusban való lelki

életünknek nevelésére s az idvességes tudományban való előmenetelre, és az igazságban s

kegyességben való épületre”, mint az étel és ital a testnek, vagy a jó fundamentum felvetése

az építésnél. Annak serény és szorgalmas gyakorlásától függ az eklézsiák felvirágzása;

elmulasztása pedig, „avagy csak immel-ámmal való gyakorlása, egyik kiváltképpen való oka

sok eklézsiákban s a miéinkben is az nagy temérdek lelki tudatlanságnak, melynek

veszedelmes voltát” Hós. 4:6. és Ésa. 5:13. adja elénk. Isten igaz ismerete Ján. 17:3. szerint

elengedhetetlenül szükséges az üdvösségre.

Ez a rövid előszó ettől fogva éppúgy hozzátartozik kátékiadásaink ezután jövő, hosszú

sorához, mint a Szentírás könyveinek lajstroma: az Ó- és Újtestámentom kánonikus

könyveinek felsorolása kéthasábosan, a bevett csoportosítással. (E lajstrom egyébként nálunk

első ízben az Alsted-féle 77 kérdésből álló kiskátéban jelentkezik. Érdekes itt a régies

magyarítás: a történeti könyveket „Históriás könyveknek”, a költőieket Jóbtól a Sálamon

énekéig – vagyis az Énekek énekéig – „Versekre írott könyveknek” nevezi.) – Imádság csak

négy van: két hosszabb a Káté elején, két rövidebb a végén; mindkét pár a kátétanulás előtt és

után mondandó könyörgés. Szépek, velősek, ma sem avultak el.

Ha számba vesszük a „belgából” újonnan átvett bibliai bizonyságokat és az azokhoz

fűzött magyarázatokat, megállapíthatjuk, hogy a pataki kiadások a kiszélesedett bibliaismeret

és bibliai bizonyító apparátus révén jelentősen meggazdagítják Káténkat, anélkül, hogy

túlterhelnék azt.

Különösen érdekesek azok a magyarázatok, amelyek most jelentkeznek először, a

hatványozott puritán szellem megnyilatkozásaiként. – Az egész Kátét átfogó, minőségi

figyelmeztetés arra nézve, hogy hogyan kell annak három részét elsajátítani, a 2. felelethez

fűzött megjegyzés: „Szükség ez három dolgokat tudni, nem valami puszta szemlélésbéli

isméret szerént, hanem érzékeny és hathatóvan munkálkodó ismérettel, úgy, hogy a

nyavalyásságnak megismérését kövesse bennünk a bűnön való bánat és töredelmesség, mely

élőven való érzése a nyavalyásságnak. A megszabadulásnak megtudása hittel légyen

elegyíttetett, mellyel azt magunkhoz kapcsoljuk. Az háládatosságnak megtanulása is

engedelmességgel légyen öszveköttetvén, úgy, hogy a megértett tiszteinket (=

kötelességeinket) el is kövessük.” Nem elég a puszta értelmi ismeret: hatoljon el a szívig és

sodorjon személyes bűnbánatba. Élő hit által a személyiség gyökeréig ható s hálás,

engedelmes életre formáló ismeret kell!94

Érdekesen mutatkozik a puritán hatás fokozódása a Tízparancsolat sommás

magyarázatában, a „szombat” megszenteléséről (92. f.). A pataki szöveg már csak a szombat

megtartásáról beszél, más ünnepről nem! Vessük össze:

az 1650–i amszterdami és

1652-i váradi szöveget:

Szombatról) azaz

nyugodalomnak napjáról,

innepnapokról, és Istennek

tiszteletire magától az

Istentől rendeltetett minden

egyéb napokról.

Hogy azt megszenteljed).

Azaz, hogy azon az napon

nem csak nyugodjál vagy

innepi nyugodalmod légyen:

hanem egyszersmind azont

(= azt) szent és isteni

dolgoknak véghez vitelére

rendeljed.

az 1652-i váradi latin

szöveget:

Sabbathi) h. e. diem

quietis, dies festos,

omnesque dies cultui divino

a Deo destinatos.

Ut illum sanctifices) Ut

non solum illo die ferieris:

verum etiam illum negotiis

sacris et divinis tribuas.

és a pataki kiadásokat:

A Szombatról) Azaz

nyugodalomnak napjáról.

Hogy azt megszenteljed).

Azaz, hogy azon a napon

nemcsak nyugodjál, hanem

egyszersmind azont szent és

isteni dolgoknak

véghezvitelére rendeljed.

Egyébként a IV. parancsolatról szóló 103. felelet szövegéből már az amszterdami

kiadás kihagyta az ünnepnapokra vonatkozó részletet (utque ego cum aliis cum praecipue

festis diebus), illetve azt így fordította: „hogy én egyéb napokon is, de főképpen az Úrnak

szombatján…”, s ugyanezt tartotta meg és adta tovább a pataki verzió is. Hosszú időn át

megmaradó puritán beütés ez a magyar Heidelbergi Káté szövegén! (A holland

reformátusoknál, úgy tudom, ma is így van. Nálunk később bizonyára a latin meg a német

eredeti szöveg nyomán történt a visszaváltoztatás. Mondjuk-e, hogy az első

„szövegcsonkítást” a magyar Heidelbergi Káté szövegén – holland mintára – Apáczaiék

követték el?!) – De ennek a kérdésnek magyarázata most tovább bővült Patakon (a holland

nyelvű minta szerint) két olyan bekezdéssel, amely ettől fogva a magyar Káténak is százados

birtokállománya:

„Az Úrnak szombatján) mely az Újtestamentomban az apostolok idejétől fogva a

hétnek első napja, amelyen az Úr Krisztus feltámadott... mely ez okáért Úr napjának

neveztetik. Jel. 1:10.

Gyakoroljam az szent gyülekezeteket) Ebben áll az szombatnak közönséges külső

megszentelése, amelyhez kell járulni az magánoson való megszentelésnek is a kiváltképpen

való kegyesség gyakorlás által (!) a nyilvánvaló közönséges egyben gyűlésnek mind előtte,

mind utána.”

Ugyanennek a 103. kérdésnek „szentírásbéli bizonyságai” között figyelemre méltó

többlet az iskolák fenntartásának bibliai igazolása: „Hogy az Scholáknak is (mint az Isten

Anyaszentegyházának veteményes kerteinek) meg kellessék tartaniok, megtetszik többi között

a következő helyekben való példákból: 1. Sám. 19:20; 2. Kir. 4:38. és 6:1; Luk. 2:46; Csel.

22:3.” – vagyis egyebek közt az ótestámentomi prófétaiskolák, a „doctorokkal” társalkodó 12

éves Jézus, és a Gamálielnél tanult Pál apostol példájából. Azt, hogy a holland és magyar

reformátusság a maga bibliai-hitvallásos meggyőződését nagyszabású iskolarendszerének

szükségessége felől ilyen formális érvekkel is igazolni törekedett, a puritánizmus részéről

természetesnek kell tartanunk. De hogy az a meggyőződés nem csupán egy kegyességi

irányzat sajátossága volt, mutatja ennek a szakasznak a magyar Káté-állományba való

beépülése két súlyos évszázadon át.95

Társadalomtörténeti szempontból is nagy horderejűnek kell tekintenünk az V.

parancsolat magyarázatánál (104. k.) azt a nevezetes többletet, miszerint ezt a parancsolatot

nemcsak az alattvalóknak a felsőbbség iránt, hanem a felsőbbségnek az alattvalók iránti

kötelességeire is vonatkoztatni kell. E parancsolat értelmének elemző pontjai között már az

amszterdami és váradi kiadások is hozták ugyan ezeket a fontos lapszéli utalásokat:

„Atyáknak tisztek a fiákhoz; Tisztviselőknek tisztek az ő alatta valókhoz”; de ennek bibliai

indokolása csak most válik nyilvánvalóvá: „Továbbá az mások alatt lévőknek az ő előttük

járóikhoz való tisztek alatt, ott értetik azoknak is az ő alattok lévőkhöz való tisztek, mint

megteszik Ef. 6:4.9; Kol. 3:21. és 4:1”-ből. Nincs szó itt a bibliai értelmű fölé- és

alárendeltségnek, vagy akár a rendi társadalomnak forradalmi megváltoztatásáról; hiszen

előzőleg nagyon nyomatékosan beszélt a Káté a szülők, tanítók, presbiterek, hatóságok, urak

és öregek iránti tisztelet, szeretet, hűség, engedelmesség és türelem kötelességeiről. De van itt

– ugyanilyen feszítőerővel – új kovász is: az Ige másik oldalának hangsúlyozása, amely

szintén nem maradt puritán specialitás, hanem Káténk szerves tartozéka lett. Ha ez a kovász

nem fejtette ki eléggé azt a hatást, amelyre hivatva lett volna, abban nem a hitvallás, hanem a

hozzá való hűtlenség, meg híveinek százados elnyomása volt a hibás. (165–166. l.)

A pataki kiadások a Miatyánk magyarázatába is egész sor elmélyítő megjegyzést

emelnek át a holland forrásból, amelyek mind átmennek a következő századok magyar

kátékiadásaiba.

A Káté szövege tekintetében egyébként a pataki kiadások szoros egyezést mutatnak az

1652-i váradi kiadással, úgyhogy ahol ez eltér az amszterdami szövegtől, ott a patakiak is vele

együtt eltérnek. Tehát átveszik a váradi szövegjavítás eredményeit. De túl is mennek rajta. –

Sajnos azt a holland mintát, amelynek nyomán így a szöveg „megjobbíttatott”, szintén nem

tudtuk megszerezni, hogy egybevetések útján megállapíthattuk volna: mennyiben járult hozzá

az magának Káténk szövegének továbbformálásához. De a latin szövegből is ellenőrizhető,

hogy több ponton korrigálta az előző kiadások csorbáit.96

Nyelvi és helyesírási tekintetben ezek a kiadások mutatnak határozott fejlődést,

valamint jónéhány szembeszökő ódonság felvételét; ez utóbbiak részben csak lassan kopnak

le a későbbi kiadások során.97

A Káté végén most első ízben megjelenő „Analysis generalis, azaz ez Catechismus

Rendinek közönséges felfejtegetése, avagy megmutogatása” 81/2 lapon: nem azonos azzal a

rövid foglalattal, amely „Kurtze Summa des Cateshismi…” címmel már a pfalzi rendtartásban

megjelent.98

Még egyszer összefogja elemző áttekintésben a Káté összes kérdéseit,

bevezetésével – mely a célt és az eszközöket mutatja meg – s annak három főrészével. A

krisztológia kapcsán utalásszerűén a polemikus élt is megvillantja (a „szociniánusok,

pápisták” stb. ellen). – A Spiljardus-féle kátétanitási útmutatót a váradi szöveg szerint adja

tovább.

Ami a Heidelbergi Káté magyar szövegét illeti: a pataki kiadások után már nincs

lényeges módosulás a század végéig. Nincs olyan új alapszöveg, amely többletekkel járulna a

latin-holland nyelvű formaadóhoz, amint ennek mintájára az 1650-i amszterdami kiadástól

kezdve a pataki kiadásokig a magyar nyelvű szöveg kialakult. Ebben az értelemben, a pataki

kiadások zárókövet jelentenek. Különbségek ezentúl a századfordulóig úgyszólván csak

tájnyelvi, hangtani, helyesírási és tipográfiai vonatkozásban jelentkeznek. – Mostmár a

továbbterjesztés, az üldöztetések közti hűség, a törhetetlen ragaszkodás a feladat.

Egyébként az utolsó pataki kiadás (1667) az egyes darabok sorrendjén is változtatott

annyit, hogy mind a négy imát a kötet végére tette; a későbbi kiadások mind ehhez igazodnak:

Lőcsén éppúgy, mint Kolozsvárt, vagy Debrecenben, de legelőször Kassán.

A KASSAI KIADÁS (1668)

Kassán a reformáció helvét irányának százéves harcot kellett vívnia önálló egyházi

létéért, a szabad vallásgyakorlatért és templomáért. Hosszú időn át itt folytak a

legkeservesebb küzdelmek mind a római katholicizmussal, mind a reformáció lutheri

irányával. Végül I. Rákóczi György és utódai alatt nemcsak a gyülekezeti élet, hanem az

iskola is úgy felvirágzott, hogy 1665–1669. között Sárospatakhoz hasonlóan az itteni tanárok

és prédikátorok is kemény hitvitákra álltak, az evangélikus atyafiakkal karöltve, a jezsuiták

ellen.99

Ennek a felvirágzásnak volt a jele s ebben a harci helyzetben egyúttal fontos fegyvert

jelentett a Heidelbergi Káté 1668-i kassai kiadása, tudtunkkal az egyetlen ottani kiadás ebben

a században (RMK I. 1067a). Ebből a kiadásból is csak egyetlen ívet ismerünk: az elsőt,

amely könyvtáblából kiáztatva került napvilágra századunk első évtizedében.100

De ez az egy

ív elegendő annak megállapítására, hogy e kiadás az 1667-i sárospataki kiadás mintájára

készült s ezzel egyezően mind a címlapján, mind elöljáró beszéde vége felé „ötödik ilyen

formán való nyomtatásnak”, illetve „ötöd úttal” való kiadásnak nevezi magát. Máris

nyilvánvaló, mennyire megtévesztő volna, ha a kiadásokat ezek szerint az ön-elnevezések

szerint akarnánk számbavenni. Ezeknek ugyanis csupán viszonylagos értékük van, melyet

csak gondos mérlegelés alapján lehet eldönteni. (A kassai kiadást pl., ha a „hiányzó

láncszemet” is számba vesszük, voltaképpen a hetedik ilyen formán való kiadásnak kellene

nevezni!)

A korábbi kiadásokhoz képest nem szerencsés újítása a kassai nyomdásznak, hogy a

bibliai idézeteknek csak a lelőhelyét szedte dőlt betűvel, de szövegüknek azt a részét, amely a

Káté vonatkozó szakaszával szorosabban összefügg, már nem jelölte ilyen kiemelt szedéssel.

Ezt az amszterdami kiadás (1650) óta bevált gyakorlatot kár volt elhagyni. – Másik, szintén

nem szerencsés s talán csak sajtóhiba folytán támadt, de további kiadások által híven átvett

szövegváltoztatás az 1. feleletben: „Krisztusomnak” helyett „Krisztusnak” („az én hűséges

Uramnak és Megváltó Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”). Ez a magyartalan, pontatlan és

pongyola fogalmazás – sajnos – jódarabig tartotta magát, éppen Káténk nyitányában. –

Különös archaizálásnak látszik, hogy a szó végi k-hangot Türsch Dávid nyomdász a legtöbb

esetben c-betűvel jelzi. Ebben azonban Lőcsén már nem s Kolozsvárt is csak kevéssé talál

követőkre. – Annál derekabb vállalkozása volt ugyanennek a nyomdásznak már egy évvel

korábban Drégelypalánki János lelkipásztor kátémagyarázatainak (RMK I. 1055.) kiadása.

A LŐCSEI KIADÁSOK:

a) 1669. és 1674.

Breuer Lőrinc először 1627-ben, a fentebb ismertetett „lőcsei énekeskönyvben” adta ki

a nagykáté Szenczi Molnár Albert által revideált szövegét, 1651-ben pedig a 77 kérdésből álló

kiskátét. Az ő halála után fia, Sámuel folytatta – valóban dicséretesen – ezt a szép

mesterséget, rendkívüli szolgálatokat téve egy emberöltőn át nemcsak általában hazai

könyvkiadásunknak, hanem közelebbről Káténk ügyének. Az ellenreformáció erre a sajátos

kiváltságokkal bíró városra csak valamivel később nehezedett rá, mint Patakra és Kassára. S

az a néhány év éppen elég volt ahhoz, hogy a nyomdától és iskoláiktól ezen a tájon elesett

református hitfelek részére a bizonyára erősen lutheránus meggyőződésű szepességi

vállalkozó két ízben is kinyomtassa ezt a „kisbibliát”.

Az 1669-i kiadás (RMK I. 1088.) a címlapon azt mondja magáról, hogy „az ötödik,

vagy utolsó Editio szerint megöregbíttetett”, az előszóban pedig azt állítja, hogy „hatod úttal

adattatik ki nyomtatás által ilyen formában”. (Valójában legalább nyolcadik úttal!) –

Kétségkívül az előző évi kassai kiadást vette mintául. Tipográfiailag szorosan azt követi:

minden lapon, az őrszóig menően, azzal egyezik a szövegmennyiség. A kurzív betűtípus

használatában, illetve mellőzésében is ahhoz igazodik (pl. a bibliai idézeteknél). Könyvdíszeit

is ahhoz hasonlóan állítja össze. Ahol tipográfiai eltérés van az utolsó pataki és a kassai

kiadás között, ott szemmel láthatóan ez utóbbival tart. Mégsem követi szolgai módon annak

szövegét, hanem egy-egy kicsit igazít rajta, a maga ízlése és nyelvérzéke szerint. Általában

jóval „modernebb” a helyesírása, mint egy évvel idősebb mintájáé. (Teremptésről –

Teremtésről; Prédicator – Prédikátor; a k-hangot a szó végén is mindig k-betűvel jelzi stb. –

Hangtani sajátosságok: tüllem –tőlem; megismérné – megismerné; annyéra – annyira; részérül

– részéről stb.)

Az 1674-i kiadás (RMK I. 1165) címlapja most is azt mondja „Az ötödik, vagy utolsó

Editio szerint” „megjobbítva és öregbítve” jelenik meg; az előszó szintén az előző

pontatlanságot ismétli meg: „hatod úttal adattatik ki”. (Valójában legalább tizedik úttal, mert

közben: 1671-ben Kolozsvárt is megjelent!) Az első adat helyénvaló: a megjobbítás és

öregbítés tényleg az ötödik vagy utolsó editio, vagyis az 1667-i kiadás szerint történt. Mert

attól fogva (mint már említettük) egészen a század végéig nincs lényeges változtatás sem a

szöveg javítása, sem annak bővítése terén. Ebből a szempontból érthető és indokolt, ha a

lőcsei kiadások – a továbbiak is! – ragaszkodnak ehhez a formulához. Ellenben tipográfiai

sajátosságaiban csaknem mindegyik lőcsei kiadás a megelőző lőcsei kiadáshoz igazodik. Így

könnyűszerrel megállapítható: ez az 1674-i kiadás az 1669-it követi, mert amiben ez elődeitől

eltér, az 1674-i abban is mindenütt vele tart.101

– A finomabb és összehasonlíthatatlanul

jobban olvasható betűtípus mellett szembeszökő a sajtóhibák nagy száma, ami Breuerék

nyomdájában szokatlan jelenség. Alighanem a viharos külső körülmények okozták ezt a

sietségből eredő pontatlanságot. A lőcsei evangélikus gyülekezettől ebben az évben vették el

főtemplomát és összes egyházi épületeit. Ügy látszik, Breuer Sámuel nem csak üzletből,

hanem inkább kénytelenségből, s bizonyosan protestáns könyvkiadása védelmére és

fedezésére: ettől az évtől kezdve (amelyet Kalendárioma „Ez igen szerencsétlen, Urunk

születése után való 1674.” esztendőnek nevez!) immár időnként jezsuita szerzők műveit is

kiadja, melyeknek sorát Pázmány „Imádságos könyv”-ének 5. kiadásával (RMK I. 1168.)

kezdi.

b) Évszám nélküli kiadások a magyar protestantizmus gyásztizedében

Több szokatlan körülmény arra utal, hogy ezek az évszám nélküli kiadások a

magyarországi protestantizmus egyik legfájdalmasabb és legdicsőségesebb időszakának, az

ún. gyásztizednek lehetnek tanúi, amikor Breuer Sámuel az üldözések végsőkig fokozódása

miatt jobbnak látta, ha – a vonatkozó hatósági rendeleteket megszegve – még a kiadás

évszámát is elhagyja a címlapról. Így kevésbé tudják rábizonyítani, hogy még most sem

hagyott fel ennek az „eretnek” könyvnek új meg új kinyomtatásával. Igaz, Lőcsén egész sor

kiadvány jelent meg e században évszám nélkül. Azonban a Heidelbergi Káté-kiadásoknál

teljesen szokatlan az évszám elhagyása. Ugyanígy szokatlan az is, hogy a címiratból kihagyta:

hányadik „Editio szerint” adja most ki. Így meg is csonkult a címlap szövege: a mondatkezdő

„Mellyet” névmásnak nincs mire vonatkoznia! Mégis becses ez a suta mondat is. Mert „az

elöljáró beszéd vége felé”, amelyre ez az utalás céloz, újabb meglepetés vár ránk: Nem is egy,

hanem több ilyen kiadással van dolgunk, amelyek idáig Szabó Károly címfelvétele szerint egy-

ugyanazon szám (RMK 1. 1589.) mögött rejtőzködtek. Ugyanis két példányban (a Budapesti

Egyetemi Könyvtár és a Debreceni Református Kollégium példányaiban) azt olvassuk:

„hatod úttal adattatik ki... az ötödik Editio szerint megjobbíttatott”; a másik kettőben (az

Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Tudományos Akadémia példányaiban) pedig ezt

találjuk: „hatodik úttal adattatik ki... a nyolcadik Editio szerint megjobbíttatott”! Ezek a

megjelölések sem nem pontosak, sem nem logikusak. Arra mégis jók, hogy világossá tegyék:

az 1674-i kiadásnál későbbi kiadások ezek, melyekből idáig ezt a kettőt ismerjük. Azonban –

minden pontatlanság mellett – feltehető, hogy volt ilyen „hatod úttal” való kiadás a közbeeső

hatodik és hetedik editio szerint is. (Vagy talán ilyen Lőcsén azért nem volt, mert Breuer

számbavett két, időközben Kolozsvárt megjelent kiadást?) Ezek a kérdések egyelőre nem

dönthetők el. De az bizonyos, hogy legalább két ilyen évszám nélküli lőcsei kiadást kell

felvennünk, amelyek nemcsak az említett önmegjelölésben térnek el egymástól, hanem igen

sok tipográfiai sajátosságban is. Rögtön a címlap is mutat szedésbeli különbséget. A

könyvdíszek – egy kivételével – szintén különböznek egymástól, bár sok rokonságot is

mutatnak. S jóllehet a lapszám azonos, és a lapokon szinte mindenütt mennyiségileg, sőt az

őrszókig menően ugyanaz a szöveg nyert elhelyezést: pontosabb megfigyeléssel számos

eltolódást, kisebb-nagyobb szedés- és nyomásbeli eltérést észlelhetünk, úgyhogy az egész

műnek ez a két-két példánya – megtévesztően azonos szöveg mellett – más szedés, más

kiadás. Szabó Károly sorszámozását (RMK I. 1589.) meghagyva az első helyen említett két

példány részére, a második helyen említett két példány RMK I. 1589/a jelzetet kaphat. –

Jellemző különbség figyelhető meg e két kiadás papirosának vízjegyei között is: amazé

koronás címerpajzs, melynek két oldalán egy-egy szárnyas állat ágaskodik; emezé hármas

halmon kettős kereszt.

Van azonban egy azonos könyvdísz, amely mindkét kiadás N4 jelzésű levele hátulsó

lapján található s amely méginkább megerősít minket abban, hogy a „gyásztized”

legsanyarúbb éveiben, a gályarabság időszakában vagyunk: IN PORTU REFUGIUM (= A

kikötőben a menedék) felirattal az égből lenyúló horgony, egyik oldalán felhőkkel, a másikon

a sugárzóan előtörő Nappal. (Hasonmását ld. a függelékben.) Aligha tévedünk, amikor ezt a

mindennél beszédesebb szimbólumot éppen ebben a konkrét összefüggésben értelmezzük.

Nyiltan a reménység erős horgonyáról van szó (Zsid. 6:18–20. szerint) s az üldözés viharai

után elkövetkező derűsebb jövendőről. (Vagy ahogy a kor latin műveltségű emberei szokták

mondani: „Post nubila Phoebus.”) Ez a szorongatott lutheránus nyomdász, aki óvatosságból

még az évszámot is elhagyja a címlapról, így vigasztalja, így biztatja protestáns hitfeleit,

amikor – ki tudja: hányszor? – kinyomtatja részükre és rejtett csatornákon eljuttatja hozzájuk

kedvelt Kátéjukat, ezt a drága, bibliapótló lelki táplálékot. Bármennyi e korbeli lőcsei

kiadványt néztünk végig (több mint nyolcvanat): ezt a könyvdíszt sehol másutt nem tudtuk

felfedezni, csak itt, ezekben az évszám nélküli kátékiadásokban. Ez a könyvdísz, bárhonnan

vette s bárhogyan kivitelezte, hozzátartozik Breuer Sámuel bravúrjához, amelyről nem lehet

megilletődés nélkül emlékezni.

c) További, valószínűleg lőcsei vagy bártfai kiadások a századforduló után (h. n. 1701. és

1707.)

A magunk részéről valószínűnek tartjuk, hogy az 1701-i, Szabó Károly által RMK I.

1642. szám alatt hely nélkül felvett kiadás, melynek egyetlen ismert példánya jelenleg

lappang, szintén Lőcsén jelent meg. Ebbe az irányba mutatnak egyrészt a Szabó által felvett

címirat hangtani sajátosságai, másrészt az a körülmény, hogy ugyanebben az évben

Debrecenben a hely megnevezésével jelent meg a Káté, Kolozsvár pedig egy év múlva adta ki

újra. Végül Lőcse mellett szól még az is, hogy az 1707-i kiadás, amelyet Szabó még nem

ismert (RMK I. 1737/a), szintén hely megjelölése nélkül került ki a sajtó alól, holott a

könyvdíszeiről, betűtípusáról és egész kiállításáról ítélve, lőcsei nyomtatványnak lehet

minősítenünk. (Egyetlen ismert példánya a MTAK Ráth-gyűjteményében.) De az is

lehetséges, hogy bártfai kiadvány, mert egyik jellegzetes könyvdísze azonos a közelkorú

bártfai nyomtatványon alkalmazott könyvdísszel.102

Úgy látszik, a kor bizonytalanságai és

sorsforgandóságai között most jobbnak mutatkozott nem az évszámnak, hanem a hely és a

kiadó nevének elhallgatása.

A KOLOZSVÁRI KIADÁSOK (1671, 1675. és 1702)

Mint ahogyan általában egyházunk, úgy közelebbről Káténk története szempontjából

gondviselésszerűnek kell tekintenünk, hogy mikor Magyarország egyéb részein teljes erővel

megindult a protestantizmus önkényes és kíméletlen üldözése, a viszonylagos önállóságában

és függetlenségében gyors hanyatlásnak indult erdélyi fejedelemség egyelőre még mindig

menedéket nyújthatott a száműzötteknek: a pataki iskolának, a tanárok, diákok és

prédikátorok hosszú sorának, akik mint „a Krisztus szenvedésének társai” itt húzhatták meg

magukat és folytathatták munkájukat, amíg Thököly felkelése és Rákóczi szabadságharca – ha

rövid időre is – új fellélegzéshez juttatta őket. Ebben az összefüggésben kell látnunk Káténk

többrendbeli kolozsvári kiadásait, amelyek közül azonban tudtunkkal csak az 1671-iből és az

1675-iből maradt fenn egy-egy példány, az 1702-iből pedig kettő. (Az elsőhöz mint

Kolozsvárt őrzött unikumhoz nem juthattunk hozzá; de bizonyosra vesszük, hogy

ugyanazokat a sajátosságokat mutatja, mint az 1675-i, amelyiknek a Debreceni Református

Kollégium Könyvtárában őrzött egyetlen példányát tüzetesen tanulmányozhattuk.)

Már az 1671-i kolozsvári kiadás (RMK I. 1112.) is „hetedik ilyen formán való

nyomtatásnak” nevezi magát, vagyis az 1669-i lőcsei kiadás mögé sorakozik fel (amelyik,

mint láttuk, valójában legalább nyolcadiknak számítandó), tehát ez az első kolozsvári kiadás

voltaképpen legalább kilencediknek tekintendő ebben a sorozatban. Az 1675-i kiadás (RMK I.

1175a) pedig, jóllehet az előszóban szintén azt mondja: „immár Isten kegyelméből a mi

nyelvünkön is heted úttal adatik ki nyomtatás által ilyen kis formában”, igazában legalább

tizenegyediknek veendő, mert közben Lőcsén 1674-ben szintén megjelent. – Címlapján ez az

1675. évi kiadás mindenesetre óvatosabb: már felhagy a sorszámozással s csupán azt

hangsúlyozza, hogy „mindenekben egyez az elébbi öregebb formában kibocsátott

Catechesissel”; ez ugyanis 12-edrét alakban jelent meg, míg a korábbiak 8-adrétben. – A

korábbi kiadásokkal való megegyezés, az 1667-i pataki kiadástól kezdve a kassain és a két

lőcsei kiadáson át kétségtelenül nyomon követhető. Egyebet, mint csekély nyomdatechnikai,

hangtani, tájnyelvi és helyesírási eltéréseket, a leggondosabb összehasonlítással sem sikerült

felfedeznünk, sem a Káté szövegében, sem a magyarázatokban, sem a függelékekben.

Tipográfiailag Veresegyházi Szentyel Mihály szerencsésebb szedési formát alkalmaz: a

széljegyzetek, amelyek sok korábbi kiadásnál egybefolynak a Káté főszövegével, itt jobban

elválnak attól. A kurzív betűk használata tekintetében ez a kiadás a bibliai idézeteknél

visszatér a korábbi gyakorlathoz s ezzel jó példát ad az utána következőknek.103

Hangtanilag

és tájnyelvi szempontból vannak sajátos egyezések, de jellegzetes eltérések is a pataki meg a

kolozsvári kiadás között, anélkül, hogy e tekintetben szigorú következetességről

beszélhetnénk.104

Nagyon valószínű, hogy ezt a kiadást a század végéig még több hasonló is követte

Kolozsvárt, de adataink e tekintetben meglehetősen bizonytalanok.105

A kolozsvári kiadások

megbízhatóan teljes, vagy legalábbis teljesebb összeállítását az ottani helybeli kutatóktól kell

várnunk.

Az 1702-i kiadás (RMK I. 1647.) mind a címéből, mind az előszavából kihagyja már a

sorszámozást és csak „egynéhány úttal” való korábbi kinyomtatásról beszél, s önmagáról azt

mondja: „nemcsak mindenekben az elébbieknek rendek és teljességek szerint vagyon, hanem

a sokféle vétkektől nagy szorgalmatossággal meg is tisztíttatott: kiváltképpen a szentírásbéli

bizonyságoknak felcirkálásával (= ellenőrzésével), és azoknak a feleletekben megjegyeztetett

dolgokhoz való szabásával”. Szép formájú, ízléses, jól olvasható betűkkel nyomtatott kiadás

ez, szintén 12-edrét nagyságban. Meglátszik rajta Misztótfalusi Kis Miklós könyvnyomtató

kultúrája, akinek tragikus halála után Telegdi Pap Sámuel törekszik fenntartani a színvonalat.

Így valóban sok korábbi, bántó sajtóhiba kiküszöbölődik (bár a Kolossé-levél még mindig

hiányzik a bibliai könyvek lajstromából). – Jóllehet egyéb pontokon a pataki kiadások óta

bevett puritán szellemű változatok megmaradnak, a 101. feleletben az esküvés bibliai példái

között, Ján. 16:23-ra hivatkozással, visszatér a korábbi szövegrész is: „Sőt a Krisztus ő maga

is sat.” Más vonatkozásban is észlelhető némi visszanyúlás a régebbi szövegformákhoz, de a

helyesírás általában fejlettebb állapotot mutat. – Azonban hiába hangoztatja e kiadás címe,

hogy „mindenekben az elébbieknek... teljességek szerint vagyon”: egy ponton, a híres-

nevezetes 80. kérdésben már az elkövetkezendő szövegváltozások irányába mutat,

amennyiben a misére vonatkozóan mind a felelet szövegében, mind annak magyarázatában az

„átkozott bálványimádás” helyett a valamivel szelídebb „bálványozás” kifejezést használja.

Úgy látszik, a Habsburg-uralomnak Erdélyre való kiterjeszkedése óta a cenzúra-rendeletek

már ott is jobban kezdik éreztetni hatásukat. Vagy ott a lelkek jobban megérlelődtek az

enyhébb hangvételre? Vagy talán a pfalzi szöveg más változatú kiadására nyúltak vissza? E

kérdések már inkább csak a további történeti fejlődés keretében tisztázhatók.

A DEBRECENI KIADÁSOK (1689, 1701. és 1703)

Debrecen jelentősége kátékiadásaink szempontjából a Thököly és Rákóczi

szabadságküzdelmeivel szinte egyidőben növekszik meg, hogy azután a XVIII. századon át,

főleg a Káté integritásáért folytatott erőfeszítések formájában állandósuljon.

Az 1689-i kiadás (RMK I. 1371.) egyetlen eddig ismert példánya jelenleg lappang.

Minthogy azonban Szabó Károlynál közölt címleírása – a helynévig terjedően – betű szerint

egyezik az 1675-i kolozsvári kiadáséval (RMK I. 1175a), bizonyosra vehető, hogy

szövegében is ezzel egyezik.106

Az 1701-i kiadás (RMK I. 1622a) egyetlen ismert példánya, melyet az OSzK őriz,

érdekes módon és többszörösen magán viseli a XVIII. századi ellenreformáció bélyegét.107

–

Ami e kiadás szövegét illeti, sok vonatkozásban szintén az 1675-i kolozsvári kiadással mutat

szoros kapcsolatot, de jelentkezik benne néhány új mozzanat is. Az 1. kérdés fölé odaírja:

„Célja a Catechesisnek”. Szereti jobban feltüntetni a Káté belső tagolását is: a lapok tetején az

ún. élőfej nemcsak a Káté három főrésze szerint változik, mint a többi kiadásoknál, hanem

azokon belül a kisebb egységek szerint is (pl. A hitről; Az Isten törvényéről; A

könyörgésről).108

Itt még változatlanul kapjuk a 80. felelet kemény szövegét. A 101. felelet

végén az esküvés bibliai példái között Krisztus nincs említve. A kurzív szedésben is a korábbi

jó példákat követi. Itt-ott bizonyos „modernebb” szövegmódosítások észlelhetők (pl. a 92.

felelet elején s a Hiszekegynek az egyházról szóló szakaszában); ezek nem nagy

jelentőségűek, de a fejlődés, a haladás irányába mutatnak. Úgy látszik, ez a kiadás már idejét

múltnak találta a függeléknek azt a szövegrészét, amelyik legelőször az 1652-i váradi kiadás

213–215. lapjain s azóta valamennyi kiadásában megjelent, azért ezt egyszerűen elhagyta.109

Viszont a négy katekizmusi könyörgés után a régi teljességében betoldja az 1650. óta

elhagyott „Egynéhány ékes mondások és intések stb.” című bibliai intelmeket. Abban is

Szenczi Molnár Albert régi hagyományához nyúl vissza, hogy rámutat a zsoltárkönyvvel való

összefüggésre: „ezokáért bocsáttatott mostan is, ilyen szép és ékes formában ki (ti. 12-

edrétűben), hogy a Soltárok mellé köthessék, mivel szükséges is a kettőnek együtt lenni, hogy

a kisdedek kedvesebben viselhessék”. (Ezt az utalást az 1707-i hely nélküli, de valószínűleg

lőcsei vagy bártfai kiadás is szó szerint átveszi.) Így újul ki külsőképpen is a régi kapcsolat a

Káté és az énekeskönyv között.

Az 1703-i debreceni kiadásról (RMK I. 1666a) könyvészetünk csak az elkobzását

elrendelő 1757. január 17-i helytartótanácsi leiratból szerzett tudomást, amint azt Bod Péter

feljegyezte egyháztörténeti nagy művében.110

Ez a kiadás is Vincze Györgynél jelent meg,

éppúgy, mint a két évvel korábbi. Egy példányban sem ismeretes. Lehet, hogy vészes idők

tanújaként – talán még sok ismeretlen és elfelejtett társával együtt! – egyszer ez is előbukkan

valahol a lappangás homályából.

EGY ÉRDEKES RÓMAI KATHOLIKUS KÁTÉKÍSÉRLET (Nagyszombat, 1686)

A Heidelbergi Káté hazai történetéhez hozzátartozik az a latin nyelvű római katholikus

kiskáté, amelyik a Heidelbergi Káté mintájára és leküzdésére minden ízében biblikus akart

lenni, hogy versenyképes lehessen vele szemben. Már a címében ezt állítja magáról:

Catechesis verae et evangelicae fidei propriis Divinae Scripturae verbis concinnata (RMK II.

1594.) – vagyis: „Az igaz és evangéliumi hitnek a Szentírás tulajdon szavaiból összefűzött

kátéja”.111

Szerzője: Hunger János Henrik, presbiternek, a theologia licenciátusának és

doktorának, váradi lektornak és kanonoknak vallja magát, aki – úgymond – azelőtt

misszionárius volt Magyarországon. Művét Széchenyi György esztergomi érseknek és az

ottani káptalannak ajánlja. Előszavában elmondja, hogy ő nem akarja Canisius méltán bevett

kátéját „sem sorrendjében reformálni, sem tartalmában megváltoztatni, sem haszontalan

kérdésekkel bővíteni”. De több mint 18 esztendeig forgolódván az „eretnekek” között,

megfigyelte, hogy szinte mindnyájan azért fitymálják le azt a népszerű kiskátét, mert az

mindjárt az elején – „az eretnekek első alapelvével ellentétben” – azt hangoztatja: vannak

dolgok, amiket hinni kell, akár meg vannak írva, akár nem; s ebből azt a helytelen

következtetést vonják le, hogy „a katholikus, vagyis az igaz és egyedül evangéliumi tanítás”

csak csekély mértékben alapszik az Isten igéjén. E rágalom megcáfolása végett csupa bibliai

mondások folyamatos egybeszövésével akarja kimutatni, hogy az igaz krisztusi tan sokkal

inkább egybevág a Szentírással, mint az „újítók” koholmányai. „Ezért törekedtem a

félrevezetők hasznos zavarbaejtése; a félrevezetettek üdvös megtérítése s az igazán hívők

teljes vigasztalása végett... Krisztus tanítását... úgyszólván a szentigék folyamatos

egybeszerkesztésével kifejezni, kifejteni, megerősíteni.”

Valóban, mint ahogyan a Heidelbergi Káté szinte minden mondatszakaszhoz bibliai

bizonyságokat sorakoztat fel, úgy ez az ellenkáté, amannak biblicizmusát is túlszárnyalva,

csupa bibliai idézetek formájában akar felelni minden kérdésre. Az 1. kérdés így hangzik:

„Kit nevezhetünk keresztyénnek? – Aki víztől és Szentlélektől újjászületve (I. Ján. 3:5) Jézus

Krisztusra hallgat (Mt. 17:5) az Ő testében, amely az Egyház (Kol. 1:24), és Őróla az emberek

előtt vallást tévén (Mt. 10:32), különböző és idegen tudományok által nem hagyja magát

félrevezetni (Zsid. 13:9). Ha pedig az Egyházra nem hallgat, legyen előtted olyan mint a

pogány es a vámszedő (Mt. 18:17).” Arra a kérdésre, hogy miről ismerhetők meg a

keresztyének, Gal. 6:14. és Lk. 9:23. egymás mellé tételével felel. Az evangéliumi tanítás öt

főrészét – I. Kor. 13:13-ra és 4:1-re, valamint Mt. 5:20-ra hivatkozva – így sorolja fel: Hit,

remény, szeretet; az Isten titkai vagy sákramentomai körül való sáfárkodás és a keresztyén

igazságosság (Iustitia Christiana). – Nyilvánvaló, hogy ez a formális és materiális biblicizmus

messzemenően erőszakolt, mert hiszen a kontexusból kiragadott szövegrészeket rak össze

szemfényvesztő egészekké. De leleményessége még így is cserbenhagyja, amikor olyan tanok

igazolására kerülne a sor, amelyeknek végképpen nincs bibliai alapjuk: ilyenkor kénytelen

néhány patrisztikai vagy skolasztikus idézettel beérni.

Bármennyire magán viseli is ez a kiskáté az ellenreformáció mesterkedéseinek

bélyegét s bármennyi álbiblicizmus jelentkezik is benne: érdekesen illusztrálja azt, hogy a

Heidelbergi Káté – az íráselvhez ragaszkodó hazai protestantizmus leggyötrelmesebb

próbáltatásai között – arra késztette az ellentábor „misszionáriusát”, hogy ő is mindenestől

biblikusán próbálja előadni egyháza tanítását.

Az áthidalhatatlannak látszó szakadék felett egy új szivárvány íve rajzolódik ki: nincs

más út a keresztyén egység felé, mint a Szentírásban hangzó Ige új, közös meghallása, az ez

iránt való együttes engedelmesség.

A KÁTÉMAGYARÁZATOK TANULSÁGAIBÓL

A minket foglalkoztató másfél évszázad kátémagyarázatainak theologiatörténeti

áttekintésével egy másik dolgozat foglalkozik. Mi csak néhány olyan mozzanatra mutatunk rá,

amelyek egyrészt a magyar Heidelbergi Káté fordítás- és kiadástörténete szempontjából,

másrészt társadalom- és művelődéstörténeti szempontból nevezetesek.112

Szövegtörténeti vonatkozások. Az itt szóbajövő összes kátémagyarázóink közül

nyomtatásban csak Keresszegi H. István adja a Heidelbergi Káté teljes fordítását, amely

azonban nem az ő műve, hanem – amint láttuk – korábbi fordítások kombinációja. Margitai

Péter a Káté feleleteinek csupán mintegy a harmadát szövi bele három kötet prédikációba

(1616– 1624), amikor is legtöbbnyire definíciókként értékesíti azokat a saját, kissé bőbeszédű,

de jóízű fordításában. Pósaházi János sem közöl többet 30 kérdésnél és feleletnél; ezeket

azonban csak meglehetős fáradsággal lehet összekeresgélni hatalmas dogmatikus polemikus

művében (1669). Az ő kátészövege természetesen legtöbbször a sárospatakival cseng össze,

anélkül, hogy szabadságát és önállóságát feladná. Olykor egészen sikerült új fordítást

rögtönöz. A többi magyarázók – Keresztúri Pál (1637–38), Komáromi Csipkés György

(1666), Drégelypalánki János (1667, ill. 1682) és Szathmárnémethi Mihály (1677) –

egyáltalán nem adnak sem magyar, sem latin fordítást: magyarázzák a Heidelbergi Kátét,

többé-kevésbé közvetlenül, egészében vagy csak részben, de szinte sehol sem idézik.

Kiadástörténetileg tehát csak Keresszegi műve (1640) jöhet számba.

A forrásösszefüggések még nincsenek mindegyik kátémagyarázónknál kellően és

egyenlőképpen felderítve.113

Az Ursinus–Pareus-féle „Corpus doctrinae” használata a

legtöbbjüknél nyilvánvaló, sőt alapvető: sokszor valósággal lefordítják azt, sokszor csak a

pontjait veszik át, szabadabb válogatással; s rendszerint más forrásokból merített anyaggal,

sok egyéni leleménnyel, meg saját mondanivalóikkal is elegyítik. Aztán a protestáns

orthodoxia egyéb alkotásainak színes sorozata adja a hátteret, köztük a németeken kívül a

kátémagyarázat hollandiai nagymesterei. A puritánus theologusok közül Amesius hatása a

legkiemelkedőbb és legátfogóbb. Művelődéstörténeti tény, hogy az európai egyházi

tudományosság legjavával, ahogyan az a Heidelbergi Káté körül kikristályosodott, valamint

az egymást váltó koráramlatokkal is szüntelenül megvan a pozitív és kritikai kapcsolat.

Általában megállapítható, hogy bár olykor fölöslegesnek és meddőnek látszó akadémikus

anyag is átkerül, íróink nem szoktak belefúlni forrásaikba, nem követik azokat szolgai módon,

hanem a hazai szükségletek kielégítésére és józan gyakorlatiasságra törekednek, s eközben

eredetiségüknek is számos jelét adják.

Ezért bukkanunk náluk újra meg újra olyan részletekre, amelyek társadalomtörténeti

szempontból is fölöttébb érdekesek. Így például Margitainál: „Ha téged valamely bálványozó

fejedelem megeskütne, hogy pápistává leszesz: Nem vagy köteles annak megtartására, mert az

Isten parancsolatja ellen való dologra esküttél, és elébb adtál hütöt Istennek az keresztségben,

az melynek megtartására köteles vagy.” – „Nem ok nélkül hasonlította egy jámbor tanító az

prédikálást az nyúl nyúzáshoz. Mert miképpen hogy a derekárul és lábairul könnyebb az bőrt

levonni, hogynem az fejéről: így könnyebb az szegény együgyü község előtt prédikálni,

hogynem a fejedelmek előtt.”114

– Keresztúri Pál I. Rákóczi György fejedelem fiainak ír

konfirmációi kátét – mint maga mondja: „majd szintén (azaz nagyjából) az Heidelbergai

Catechismusnak rendi szerént” – s ennek révén éppen a nádor udvari papjával, egy jezsuitával

keveredik a leggorombább hitvitába. – Pósaházi viszont éppen spanyol jezsuiták műveiből

vett hosszú idézetekkel szemlélteti, milyen szörnyű vérengzések közt folyt a dél-amerikai

népek leigázása és a köztük végzett hittérítés.115

– Drégelypalánkinál már a puritánus szellem

szólal meg, szépen és erőteljesen, az urakkal s a hatósági személyekkel szemben. Külön

megrója a földesurakat, akik vasárnap is dolgoztatják jobbágyaikat, holott ehhez nincs joguk.

A hatósági embereket a tisztük teljesítésére indító motívumok: 1. „ama szép nevezetek”,

amelyekkel a Szentírás ékesíti őket; 2. a büntetés, amely fenyegeti őket, ha nem teljesítik

híven tisztüket. „Pásztornak mondatol te (hatósági ember); a pásztor penig nem nyúzza meg a

juhot, hanem csak megnyíri; ti penig, földes urak, ugyan megnyúzzátok az alattatok lívő

szegénységet. Földi Isten vagy; hiszem nem kegyetlen a mennyei Isten, te penig rosszul

viseled ez aránt az Isten képét ez földön.” „A büntetés, mint jára az Pharaho a

kegyetlenségéért, mint jára Roboám; elszakasztá Isten tőle az országot, bizony tőletek is

elvészi a jószágot.”116

– Szathmárnémethi mindenkinél jobban hangsúlyozza a kátétanítás

fontosságát; „mert a mi népünk jobb előhaladást tesz a káté tanítás révén (catechizando), mint

a prédikálás útján (concionando) a mennyei tudomány megismerésében. Innen van, hogy bár

népünk nagyobbik része többezer prédikációt hallott idáig, mégis – óh fájdalom! – tanulatlan

maradt, holott a kátétanítás által lassanként ki kellett volna művelődnie... Ugyanis a

katechizálás olyan, mint a kulcs..., amellyel a Szentírás és az egész theologia békéjét

feltárhatjuk”. Szerinte a kívülállók is jobban megnyerhetők az Úrnak katechizálással, mint

disputálással. Ő, aki annyi erőszakot szenvedett az ellenreformáció részéről, megtanulta az

evangéliumi szabadságot és másokkal szemben is csak azt kívánta érvényesíteni: „Az

bálványimádókat nem lehet hatósági erőszakkal kényszeríteni az igaz vallásra! 1. Mert

Krisztus nem fegyverrel vagy büntetésekkel, hanem az Evangéliom hirdetésével akarta

magához hívogatni a népeket. 2. Mert a bálványimádóknak tulajdonságuk az, hogy erőszakkal

és a legválogatottabb büntetésekkel kényszerítik az embereket a bálványok imádására.”117

– E

mű terjedelmes ajánlását Zoványi Jenő méltán nevezte „történelmi becsű”-nek: tele van az

üldöztetés hullámain hányódó eklézsia megkapó képeivel és tanulságaival.

Átfogó tanulsága e korból való kátémagyarázatainknak, hogy a Heidelbergi Káté,

funkciójánál és tartalmánál fogva, egyesítőleg tudott hatni az egyébként egymással sokszor

éles ellentétbe kerülő orthodoxia és puritánizmus között. Mint ahogyan – akarva-akaratlanul –

a szatmárnémeti nemzeti zsinaton is már ez a szintézis jött létre. A Káté elismerésében és

magyarázásában a lényegre nézve megvolt az egyetértés.

A 77 KÉRDÉSBŐL ÁLLÓ KISKÁTÉ TIZENEGY KIADÁSÁRÓL (1634–1656)

A Heidelbergi Káté iskolai elterjedésére és más népek közötti továbbplántálására a

XVII. század közepe táján az a 77 kérdésből és feleletből álló kiskáté bizonyult a

legalkalmasabb eszköznek, amelyik legelőször és legtöbbször – a 11 kiadásból 9 ízben –

Gyulafehérvárt jelent meg nyomtatásban. Lehet, hogy ennél többször is kiadták még, de

példány és emlékezet „csak” ennyiről van. A Bethlen-kollégium a nagy alapító halála után is

tovább virágzik, kivált I. Rákóczi Györgynek és utódainak fejedelmi pártfogása révén, akik

Bethlen kezdeményezését folytatva, hazai professzorok mellett számos külföldi kiválóságot

ide tudtak vonzani a hazai tanügy fellendítésére. Ez utóbbiak sorából került ki a szóban forgó

kiskáté szerkesztője, Alsted János Henrik személyében, aki mielőtt Erdélybe települt, éppen a

református Heidelberg szellemi örökébe lépő Herbornban tanult és tanárkod ott.118

Hétkötetes

enciklopédiája mellett, amely Apáczai eszményére és művére is ihlető hatással volt, s

nagyobb szabású theologiai művek alkotásán és tankönyvek írásán kívül ilyen, látszólag

kisigényű s hatásában mégis nagyjelentőségű feladatra is vállalkozott, hogy két korábbi

heidelbergi kiskátéból egy harmadikat állítson össze.

a) Alstedius latin kiskátéja (Gyulafehérvár, 1634)

Alsted szerkesztői ténykedése e körül a kis mű körül, melynek címe: Catechismus

Religionis Christianae compendiose propositus…, nyilván azért merülhetett csaknem teljes

feledésbe, mert arról kátéjának csak legelső, 1634-i latin kiadása (RMK II. 487.) utószavában

találunk feljegyzést; ez a kiadás pedig tudtunkra csak egyetlen példányban maradt fenn,

amelyet – úgy látszik – emberemlékezet óta senki sem tett tanulmány tárgyává. Pedig itt

Alsted maga ad számot e mű keletkezéséről, tartalmáról és módszeréről a „Catechumenus”-

hoz intézett utószó formájában, mondván: „A nagyobbik Heidelbergi Kátét, amely 129

kérdést foglal magában, 1585-ben közhatározatból rövid foglalatba vonták össze, amely 61

kérdésből áll, hogy a kezdőknek és az egyszerűbb embereknek ily módon legyenek

segítségökre. Végül a tudatlanok kedvéért 27 kérdést vontak ki belőle. Én gondosan

összehasonlítottam egymással e különböző példányokat, és a lehető legrövidebbre fogott

szentírásbeli bizonyságokat csatolva hozzá, számszerint 77 kérdésből álló kivonatot

készítettem.”119

Alsted szerint a káté felosztása a következő: A káté céljáról és részeiről (1–2. kérdés);

I. rész az ember nyomorúságáról (3–7. k.); II. az ember szabadulásáról (8–51. k.); ennek

részletei: az Atya Istenről (15–16. l.), a Fiú Istenről (17–31. k.), a Szentlélekről (32–41. k.), a

sákrámentomokról általában (42–44. k.), a keresztségről (45–47. k.), az úrvacsoráról (48–51.

k.); III. a megszabadított ember Isten iránti háládatosságáról (52–77. k.), Isten törvényéről

(54–66. k.), a könyörgésről (67–77. k.). – E vázlatból is látható, hogy itt valóban a

Heidelbergi Káté tömör, leegyszerűsített kivonatát kapjuk. Ehhez járul még néhány bibliai

áldásminta s egy-egy rövid reggeli és esti, prédikáció előtti és utáni, étkezés meg tanulás előtti

és utáni imádság s az iskolások könyörgése és hálaadása.

Sajátságos, a református orthodoxia irányában való eltolódást jelent, amikor Alsted azt

mondja: a káté kifejti a keresztyén ember végcélját (1. k.) s az ehhez vezető három „eszközt”

(2. k.). Az első eszköz: a nyomorúság megismerése; a második: az abból való szabadulás; a

harmadik eszköz: a háládatosság, amely két részből áll: a szent életből és a könyörgésből. Ez

már a későbbi nemzedék fogalmazása, amely a hitismeretnek és a hitéletnek a reformációban

kiújult egységét úgy próbálja logikailag elemezni, hogy annak mozzanatait a végcélhoz

vezető „eszközöknek” nevezi. Az a jó, hogy maga a szöveg – minden leegyszerűsítésre

törekvés és némi racionális ellaposodás mellett is – nagyjából az eredeti fogalmazás

közelében maradt.

b) A hét latin-magyar kiadás (1636–1655)

Az első latin kiadás után gyors egymásutánban jelent meg 20 év alatt legalább kétszer,

a kétnyelvű kiskáté: bal oldali lapjain latin, jobb oldali lapjain magyar szöveggel. A mintát

erre is Gyulafehérvár adta, ahol öt kiadást ért (1636, 1639, 1643, 1647, 1655) s közben egy-

egy alkalommal Váradon és Lőcsén is kiadták (1651).120

– A kétnyelvűség arra mutat, hogy

elsősorban középiskolai célokra szánták: egyúttal a latin nyelvtanulásnak is eszközéül

szolgált, kivált az alsóbb osztályokban; az egymással szembeállított kétnyelvű s általában

rendkívül egyszerű szövegből a kezdők is sokat tanulhattak s a rengeteg gyakorlás folytán

latinul is valósággal a vérükbe ment át. Valószínű, hogy külföldjáró diákjaink elismert

magasszínvonalú latin nyelvtudása nem utolsó sorban a latinnnyelvű kiskáté – s felsőbb fokon

a nagykáté – hallatlanul intenzív elsajátításán alapult. Arról nincs tudomásunk, hogy ez a

kiskáté csak magyar nyelven is megjelent volna. Úgy látszik, az anyanyelvi alsófokú

iskolákban nem ezt, hanem más, magyar nyelven termett, vagy fordított kiskátékat használtak

(Huszár Gálét, Batiziét, Szenczi Molnárét, Sideriusét stb.).

E kiskáténak azokból a szövegrészeiből, amelyek a teljes Kátéval egyeznek,

megállapítható, hogy bár korábbi kátéfordításainkkal többé-kevésbé lépten-nyomon

összecseng, mégis sok ponton új fordítás, vagy legalábbis újraszövegezés van előttünk, amire

a vele szembenálló latin szöveg is késztethette az ismeretlen fordítót. Sok latinizmusa mellett

néhány ízes fordulat („adósságinkat öregbítvén öregbítjük; kimondhatatlan szorongattatásival;

a mennyország a megtérőknek megnyittatik, a penitencia tartatlanok előtt pedig bézároltatik”

stb.) külön is érdekessé teheti a további nyomozódást a fordító személye és munkájának

sajátosságai iránt. A névtelen fordítót bizonyára Alsted gyulafehérvári magyar tanártársai

között kell keresni. – Íme, egy pár példa az egyszerűség, régiesség és gördülékenység

együttesére:

„1. Micsoda tenéked egyetlen egy vigasztalásod életedben és halálodban? – Ez, hogy

mind testestől lelkestől, akár éljek, akár haljak, az én hűséges Uramnak és Megváltó Jézus

Krisztusomnak tulajdona vagyok, ki engemet az ördögnek minden hatalmából megszabadított,

és még most is úgy tart, hogy mindenek az én üdvösségemre szolgáljanak.

43. Micsodák a sákramentomok? – Istentől szereztetett szent jegyek és pecsétek avagy

zálogok, hogy azok által jelentse és pecsételje meg minden híveknek bűnök bocsánatját.

60. Mit ád nékünk élőnkben az Isten az ötödik parancsolatban? – Hogy mindenekhez,

akik mi előttünk járnak, illendő tisztességgel, szeretettel és hűséggel legyünk.

70. Melyik az első kérés? – Szenteltessék a te neved, azaz: Azt adjad, hogy a te

dicsőségedet minden dolgoknál előbb tegyük.”

És íme egy ellenkező példa a nehézkességre, ahol az Ursinus–Pareus-féle magyarázat,

tehát a theologiai reflexió bevonul a kiskáté szövegébe: „71. Melyik a második kérés? –

Jöjjön el a te országod; azaz Adjad, hogy a te nevednek dicsősége szerént függesszük

előnkben ( = tartsuk szemünk előtt) az örök üdvösséget avagy a dicsőségnek országát, a

hatalomnak és kegyelemnek országában.” Ez azt jelenti: az isteni mindenhatóság és kegyelem

országában járván, végcélként az örök üdvösség: a dicsőség országa lebegjen előttünk. (A

bibliai idézet itt: Fil. 3:14.)

Azt is megfigyelhetjük, hogy ennek a káténak sem a szövege, sem a függelékében

közölt imádságok nem azonosak Szenczi Molnár Albert 66 kérdésből álló „Kis Catechismus”-

ával, bár – természetesen – van sok érintkezés is közöttük.

Ellenben több ponton megfigyelhető, hogy ez a kiskáté bizonyosan a fülébe csengett

pl. az 1650-i amszterdami kiadást előkészítő munkaközösségnek, valamint úgyszólván elébe

dolgozott az 1652-i váradi kiadás kisebb szövegmódosításainak. Nagykáté-kiadásainkba

szintén ennek nyomán kerülhetett bele – a pataki kiadásoktól kezdve – a Szentírás könyveinek

lajstroma.

Lényeges szövegmódosulás e kiskáté különböző kiadásai között nem észlelhető. De

kisebb jelentőségű alakváltozások a latinban sem hiányoznak; hangtani, tájnyelvi és

helyesírásbeli eltérések a magyarban elég gyakoriak. Pl. az 1639-i gyulafehérvári kiadás több

erdélyi nyelvi sajátosságot mutat, mint az 1647-i, szintén gyulafehérvári kiadás. Bár

természetesen ezek sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint a váradi meg a lőcsei

kiadásokhoz, amelyek viszont egymás között mutatnak szoros egyezéseket mind tipográfiai,

mind nyelvi, hangtani és helyesírási tekintetben. Aki nyelvészeti és nyelvjárástörténeti

szempontból a XVII. század közepetáji állapotot vizsgálja, bizonyára sok tanulságot meríthet

a lényegében azonos szövegnek három egymástól oly messzeeső tájon kiadott változataiból,

még akkor is, ha a nyomtatás – természeténél fogva – sok mindent uniformizált.

Az bizonyos, hogy e kor igen sok literátus emberének mind anyanyelvi, mind pedig

latin műveltsége alaprétegéhez hozzátartozott ez a kicsi káté, amelyikből – egyebek között –

így tanultak imádkozni „a világosságnak Atyjához”: „Világosíts[d] meg, kérlek, az én

elmémet a te igaz bölcsességednek sugárival és fényességével... Engedj jó értelmet a deáki

tudományokban, és azokkal igazán való élést. Öntözd meg az én elmémet a te isméretednek

harmatjával.”

Területi megoszlás szerint Erdélyt nyilván Gyulafehérvár, a hozzája csatolt részeket s

a török hódoltsági területeket főleg Várad, a felvidéket és a nyugati országrészeket pedig

Lőcse láthatta el ezzel a kátéval. Itt a nyomtatott példányszám csekély volta nem jelentett

akadályt, hiszen a tanulók, már csak gyakorlásból is, bizonyosan számtalanszor lemásolgatták

mindkét nyelven. De iskoláinkban, úgy látszik, nem lehetett túl sokáig népszerű: utolsó

kétnyelvű kiadása – tudomásunk szerint – 1655-ben jelent meg.

c) A három románnyelvű kiadás (Gyulafehérvár 1640, 1648, 1656)

Röviden utalnunk kell még az Alsted-szerkesztette kiskáténak a nemzetközi kulturális

és ökumenikus kapcsolatok szempontjából egyaránt nevezetes románnyelvű kiadásaira.121

Az

erdélyi református fejedelmek Bethlen Gábortól kezdve törekedtek a román nép körében

román nyelven tovább terjeszteni a Bibliával s az énekeskönyvvel együtt a kátét is. Ez

utóbbinak első kiadása 1640-ben jelent meg (RMK II. 590a = Sztr. II. 2536/84.); mint

címlapjából kitűnik: I. Rákóczi György akaratából és parancsából fordították román nyelvre.

E kiadvány mögött azonban közvetlenül udvari papjának: Csulai Györgynek ösztönző és a

költségeket vállaló áldozatkészsége állott. A fordítás és nyomtatás a Seculból való György

pap, illetőleg a havasalföldi Dobre pap munkája. A fordítás Gyulafehérvárt, a nyomtatás a

Magyarigen melletti Priszaka falvában történt 1640 júliusában. Ebből a kiadásból ma egy

példány sem ismeretes. Szövegét azonban az 1656-i második kiadásból ismerjük. – Közben,

ettől függetlenül, egy másik fordítás is napvilágot látott (RMK II. 683.) Fogarasi István lugosi

lelkész tollából 1648-ban, aki „deák és magyar nyelvből”, „nem kicsiny munkával

megfordította” – mint Barcsai Ákos bánhoz és főispánhoz intézett előljáró-beszédében

mondja – „kiváltképpen... Lugos és Karánsebesen lévő, keresztyén vallású scholáinknak s

azokban tanuló ifjainknak hütökben való megerősítésekre”. E fordítást román nyelvi

szempontból sokkal kevésbé tartják értékesnek, mert túlnyomórészt a magyar szöveg alapján

készült és igen sok benne a magyar nyelvi hatás.122

Mint nyelvtörténeti és művelődéstörténeti

dokumentum azonban korántsem érdektelen, mert hiszen ez volt a legelső latinbetűs kiadvány

az erdélyi románnyelvű reformáció irodalmában. – A román György pap fordítása másodszor

1656-ban jelent meg a „Scutulu Catechismului” ( = A katechizmus paizsa) című polemikus

kiadvány (RMK II. 850a = Sztr. II. 2568/116.) keretében, amelyet a Varlaam metropolita által

kiadott „Válasz” és az ő vezetése alatt jelentkezett s élesen elutasító keleti orthodox

magatartás váltott ki. A káté új kiadása, az azt kísérő polemikus részekkel együtt, szintén

Csulai Györgynek tulajdonítható, aki ekkor már Geleji Katona István utódaként az erdélyi

reformátusok püspöke. Említésre méltó többlete még az új kiadásnak az a nyolc imádság,

amely a Heidelbergi Káté függelékeként magyarul már többször megjelent. E kiadvány

művelődéstörténeti jelentőségét bizonyítja, hogy Bariţiu György a Román Akadémia

költségén 1879-ben mint régi román nyelvemléket újra kiadta.

Nyilvánvaló, hogy az erdélyi református fejedelmeket és egyházi embereket döntő

módon vallási célok és meggyőződések vezették a románok közötti reformáció munkálásában,

így közelebbről a kiskáténak háromszori románnyelvű kiadásában. Eközben azonban a román

irodalom- és művelődéstörténetnek is olyan elévülhetetlen szolgálatokat tettek, amelyekről a

román tudományosság szaktekintélyei is elismeréssel nyilatkoznak.123

S bár egyházi

szempontból abban a században a keleti orthodoxia részéről szinte teljes elzárkózás fogadta

ezt a vállalkozást, az ökumenikus egységtörekvések keretében előbb-utóbb megérik a helyzet

annak tárgyilagosabb értékelésére: nem lélekhalászó prozelitizmusról van szó, hanem a

kegyelmi ajándékok őszinte megosztásáról és kölcsönös méltánylásáról a szentek

egyességében. Hiszen református részről éppen a Heidelbergi Káté románnyelvű kiadásának

előszavában nagy elismeréssel nyilatkoztak a keleti orthodox kegyesség kiváló értékeiről. S

ugyanaz a református fejedelem: I. Rákóczi György, aki a káté románnyelvű kiadását

elrendelte, gondoskodott előzőleg „a két legfontosabb orthodox liturgikus könyvnek, a

Liturgikonnak és az Evchologionnak román nyelvre történt lefordíttatásáról”.124

A „BELGÁBÓL” FORDÍTOTT KISKÁTÉ HÉT KIADÁSÁRÓL (1654–1709).

Először Váradon 1654-ben jelent meg „A keresztyéni hitnek főágazatinak

fundamentomi…” címmel egy hollandból fordított kiskáté, mely jóval lazább kapcsolatot

mutat a Heidelbergi Káté szövegével, mint akár Szenczi Molnár 66, akár Alsted 77 kérdésből

álló kiskátéja. Mégsem mondhatjuk, hogy ok nélkül viselné címében az „öreg

Catechismusból”, vagyis a Heidelbergi Kátéból való eredetre utalást, hiszen három részes

felosztásában is azt követi, szólván az I. rész (17 számozatlan kérdésben) „a mi

nyavalyásságunkról”; a II. „az embernek szabadulásáról” (további 90 számozatlan kérdés); a

III. a hálaadásról (szintén számozatlan 18 kérdés). Így ez a kiskáté összesen 125, általában

nagyon rövid kérdésből és feleletből áll. Meglepő, hogy elhagyja a Heidelbergi Kátéra

olyannyira jellemző 1–2. kérdést s így indul: „Ki teremtett tégedet? Az Isten. – Mint teremtett

tégedet az Isten? Az ő képére. – Mit értesz az Isten képén? Az ő tökéletességét, bölcsességét,

szentségét és igazságát.” Aztán következik az eredendő és a cselekedet szerint való bűn

meghatározása. Arra, hogy ez utóbbit miképpen cselekesszük, így felel: „Gondolatunkkal,

beszédünkkel és külső cselekedetünkkel; nemcsak akkor, amidőn mi gonoszt cselekeszünk,

hanem midőn a jót, melyet tartoznánk megcselekedni, meg nem cselekesszük.” Egyszerű és

találó továbbvitele a Heidelbergi Káté biblikus gondolatainak! – Az elégtételre s a Krisztus

megváltó munkájára, valamint a Szentháromságra vonatkozó kérdésekben és feleletekben már

közvetlenebbül ráismerünk a Heidelbergi Káté stílusára. De itt is vannak sajátságos bővítések

(pl. arról, hogy Isten hogyan korlátozza gondviselésével a gonoszt, amikor azt övéi

próbáltatása s az istentelenek megbüntetése végett megengedi). De hogy a Hiszekegy

magyarázatában sem követi szorosan a Heidelbergi Kátét, legszembetűnőbben mutatja a

Krisztus eltemetésének céljára vonatkozó felelet: „Hogy megszentelné a mi temetségünket.”

Ez nem a Kátéból, hanem annak Ursinus–Pareus-féle magyarázatából van átvéve. Általában

erre a kiskátéra az a jellemző, hogy nem közvetlenül a Heidelbergi Kátéból, hanem inkább

annak magyarázataiból meríti anyagát. – A kálvini vonalból való kiesést jelenti, amikor az

igaz hit meghatározását Zsid. 11:1-ben látja; még szerencse, hogy e „megírás”, azaz definíció

bővebb megvilágosításául mégis visszatér a Heidelbergi Káté 21. felelétéhez.125

– Az ún.

föderális vagy frigy-theologia hatását jellegzetesen mutatja a sákramentomok és a szövetség

fogalmának meghatározása: „Micsodák a sákramentomok? Szent jegyek, melyeket az Isten az

ő szövetségéhez adott (!) a mi megerősítésünkre. – Mit értesz az Isten szövetségén? Azt a

kegyelemnek szövetségét, melyben az Isten ígérte, hogy minékünk Atyánk lészen a Krisztus

által és mi azt ígértük, hogy magunkat úgy viseljük, mint ő népei, az ő hozzá való

engedelmességben.” – Figyelemre méltó kérdés-felelet az úrvacsoratanban: „Meg kell-é hát

minékünk a Krisztus testét ennünk és az ő vérét innunk? Meg kell, de a mi hitünknek szájával;

mert a test ő magában semmit nem használ.” – A Tízparancsolat és a Miatyánk

magyarázatában is sok olyan mozzanatot találunk, amely inkább a Heidelbergi Káté

szellemével, mintsem szövegével mutat rokonságot.

Ez a kiskáté az egyszerűségre törekvés közben egy csomó lapos és színtelen

kérdésecskét hoz be. Úgyhogy azt mondhatjuk: mintegy háromnegyed részében már nem

szorosan a Heidelbergi Káténak megfelelő szövegezésű. Mégis annak mellékhajtása, s

minthogy a miséről szóló kemény kifejezést szószerint átvette: az ellenreformáció idején

osztoznia kellett a nagykáté sorsában.

Van olyan kiadása, amelyikről csak az elkobzását elrendelő helytartótanácsi aktából

tudunk. S többi régi kiadásaiból is alig-alig maradt fenn példány. Több kiadását a könyvészeti

szakirodalom csak most kezdi regisztrálni. Mindenképpen megérdemelne egy külön

monografikus feldolgozást, hiszen a XVIII. században is sokszor, sőt még a XIX. század

elején is ki-kiadták. – Holland forrását levelezés útján idáig még nem sikerült elérnünk.

Eddigi ismereteink szerint a Régi Magyar Könyvtár keretébe tartozó időszakban a

következő hét kiadása volt: 1. Várad 1654. 2. Sárospatak 1660. 3. Szeben 1665. 4. Kolozsvár

1669. 5–6. Debrecen 1700. és 1704. 7. (Bártfa) 1709. – Úgy látszik, az 1650-es évek derekán

inkább ez lépett az Alsted-féle kiskáté helyébe.126

ÖSSZEFOGLALÁS

a) Dolgozatunk végére érve, a magyar Heidelbergi Káté fordítástörténete úgy jelenik

meg előttünk, mint másfél évszázad egyre kiújuló kollektív erőfeszítésének gyümölcse. Mint

ahogyan a Pfalzi Káté már eredetileg, a keletkezésekor közösségi alkotás volt, úgy az egymást

követő átdolgozások révén közösségi alkotás annak magyar fordítása is.

Legnagyobb tisztesség a legelső fordítót, Huszár Dávidot illeti, aki mindjárt elsőnek

olyan derék munkát végzett, hogy annak átütő ereje elől – Szárászi közvetítése folytán – a

későbbiek sem zárkózhattak el.

De a többiek is mind adtak hozzá valamit kisebb-nagyobb mérvű javításaikkal,

hosszabb-rövidebb ideig ható átdolgozásaikkal vagy simításaikkal. Eltekintve egy-két

„címlapkiadástól”, szinte egyik kiadás sem pusztán utánnyomata az előzőnek, hanem

mindegyik próbál valamit igazítani rajta; ha mást nem: egy kis tájnyelvi, hangtani,

helyesírásbeli vagy nyomdatechnikai újítást tesz hozzá.

Huszár Dávid alapvető fordítása mellett Szárászi Ferenc komótos alapossága; Szenczi

Molnár Albert zsoltárfordításon és bibliarevízión edzett fordítóművészete; az Apáczai Csere

Jánossal együtt Hollandiában peregrinuskodó diákok munkaközösségi teljesítménye; ennek

váradi és pataki továbbfejlesztése; a kassai, lőcsei, kolozsvári és debreceni kiadások minden

üldözést kibíró szívóssága; hozzávéve a különböző kiskátékat is: az összes árnyalatok és

változatok a maguk helyén s a maguk módján mind közrehatottak a Heidelbergi Káté

közkinccsé tételénél a magyar ajkú református nép körében.

b) Nálunk általában elmondható: ezt a hitvallási iratot nem „felülről lefelé” kiadott

rendelettel, nem fejedelmi parancsszóval vagy puszta zsinati határozattal hozzák be, hanem

előbb igazi református módon: szabad, eleven energiája szerint terjed el s nyeri meg magának

elsősorban a lelkipásztorok, tanítók és theologusok szilárd meggyőződését, azután a

gyülekezetek, az iskolák, a református nép ragaszkodását s úgy szerez magának érvényt.

Olyan folyamat ez, amelyiknek „egyházjogi” mozzanatai csak nehezen és szórványosan

ragadhatók meg. Az igazság módján terjed el, azért válik kiirthatatlanná. Nincs ráutalva, hogy

kizárólagossá tegyék. Sokáig békésen futnak mellette a vetélytársak, amelyek – kivált

Siderius kátéja – csak hosszú idő múltával maradnak le mellőle. Az a nyolc évtized, amely

közvetett módon történt elismerésétől (Debrecen 1567.) hivatalos bevételéig (Szatmárnémeti

1646.) eltelt, jó bizonyság a mellett a spontáneitás mellett, amely a Pfalzi Káténak magyar

egyházi népkönyvvé válását alapvetően jellemzi. De természetesen: kellett hozzá neves és

névtelen egyházi munkások hosszú sorának hűséges fáradozása és erőfeszítése.

c) Azonban óvakodnunk kell minden romantikus túlzástól. Nem szabad azt

képzelnünk, hogy e káté értékei minden időben kellő méltánylásra találtak a lelkipásztorok és

gyülekezetek részéről. Sőt: alig van olyan előszó, akár a kátékiadások, akár a

kátémagyarázatok előtt, amelyik ne panaszkodnék a katechézis elhanyagolása miatt. S

mennyi, ma még maradéktalanul össze sem gyűjtött, részleges vagy közzsinati határozat

keresi a bajok orvoslását! Egyszer külön tanulmány tárgyává kellene tenni a Káténk útját

kísérő nyomorúságok és kártételek történetét is, különös tekintettel egyrészt az

elhanyagolására, másrészt a vele űzött visszaélésekre. Józanul látnunk kell, hogy a haladásra,

a fejlődésre és a megújulásra törekvés mellett hogyan érvényesülnek a maradiság, a

tehetetlenségi nyomaték visszahúzó erői is.127

d) A Heidelbergi Káté magyar történetének vizsgálata közben érdemes megfigyelni:

mint egyesül népünk változatos és fejlődő nyelve szinte maradéktalan színképpé a Káté

folytatólagos tolmácsolásában. Érdekes látvány, hogy a fordítók, átdolgozok és nyomdászok

révén az ország legtávolabbi pontjai egymás után felsorakoznak: e másfél évszázad alatt a

Káté valóban országszerte elterjed és meghonosodik. Ennek során Dunántúl és a Kisalföld,

Tolna és Debrecen, Várad és Patak, a különböző felvidéki és erdélyi tájak régi nyelvi zamatai,

hangváltozatai, sajátosságai többé-kevésbé mind szóhoz jutnak. S ami a legmegkapóbb:

színeik, ízeik szivárványa ma sem puszta irodalmi vagy nyelvesztétikai élmény, hanem a

különböző tájakon élő gyülekezetek visszhang-regisztere. Mert erről van szó: egy klasszikus

keresztyén hitvallási és katekizmusi szöveg minél teljesebb honosításáról. A különböző

nyelvjárású gyülekezetek – mintegy a fordítók és kiadók révén – igénylik, hogy a Káté minél

inkább az övék legyen: ezért színeződik az a tájnyelvi adottságok szerint is. A szövegalakulás

látszólagos esetlegességei (és esetlenségei!) mögött erre is szabad gondolnunk.

Így válik Káténk érdekes nyelvjárástörténeti dokumentummá s tanulságos

helyesírástörténeti szemléltető anyaggá. Bármennyire közömbösítő lehet a nyomdász

beavatkozása: nem törli el teljesen, sőt maga is színezi a megfigyelésre méltó sajátosságokat,

a fejlődés és vissza-visszaesés jellegzetes mozzanatait. Nyelvjárástörténetünk viszonylag

fiatal tudománya, amely most még csak a XVI. század végének nyelvatlaszánál tart, bizonyára

szívesen nyúl majd ehhez a túlnyomórészt XVII. századi, színes dokumentumsorozathoz s

nyújt új támpontokat annak szakszerű feldolgozásához. Helyesírásunk országos fejlődése,

sajátos hullámvonalai és esetlegességei szintén jól megfigyelhetők ezen a sok

összehasonlításra alkalmat adó anyagon.

A kátéfordítás és magyarázat története a magyar irodalom- és művelődéstörténetnek is

sajátságos hosszmetszeti szelete. Szemlélteti irodalmunk és művelődésünk európai

összefüggéseit. Egyre kiújuló módon illusztrálja: mint szövődik egybe, hasonul és azonosul a

népnyelv és irodalmi nyelv a korszerű fordítás feladatában, s hogyan ötvöződik a külföldi

forrásokból merített magyarázó anyag a hazai valóság szemléletével, a magyar író

leleményeivel. – Az bizonyos, hogy gondos szöveg- és kiadástörténeti vizsgálódás s beható

forrástanulmányok nélkül nem lehet igazán megállapítani: hogyan vált magyar könyvvé is a

„Palatinátusbéli Catechismus”.

e) Káténknak e másfélszázados története nyomdászattörténeti és bibliográfiai

vonatkozásaiban is rendkívül jelentős és tanulságos: megjeleníti előttünk a hazai nyomdászat

hőskorától kezdve az ország legkülönbözőbb pontjain működött nyomtatóműhelyek

sajátosságait s mintegy hosszmetszetben szemlélteti – Gulyás Pál egyik könyvcímével szólva

– „a könyv sorsát Magyarországon”. A körülte folyó kutatás egyúttal Régi Magyar

Könyvtárunknak és nyomdászattörténetünknek eddig ismeretlen adatait tárja elénk, vagy vet

fel új meg új problémákat a hazai könyvészét és irodalombúvárlat számára, miközben maga is

hálásan veszi igénybe ezek eredményeit és legfejlettebb eszközeit, így a kiadástörténeti

vizsgálódás legfrissebb módszereit.128

Nem kevésbé tanulságos a statisztika sem. Régi magyar irodalmunk egyik

legelterjedtebb egyházi népkönyvének sok bonyolult problémával összefonódó

kiadástörténetéről van szó, ahol az a puszta bibliográfiai kérdés, hogy „Hány kiadást ért?” –

nem is sejtett izgalmakat támaszt. Ki gondolta volna, hogy e másfél évszázad alatt – a

kiskátékkal együtt – közel 60 kiadást, de azok nélkül is több mint 30-at kell számbavennünk?

Olyan szám ez, amelyet abban a korban az összes magyar nyomtatványok közül egyedül a

minden évben újonnan kiadott kalendárium szárnyal felül, és csak a zsoltárkönyv kiadásainak

száma közelít meg.129

Ez azt jelenti, Németországon és Hollandián kívül nincs még egy nép

vagy ország, ahol a Heidelbergi Káté e 150 év alatt annyi kiadást ért, mint nálunk. Mégpedig

sokszor milyen kemény, milyen keserves körülmények között! (Ki hitte volna, mennyi

tanulság rejtőzködik – ebben a vonatkozásban is – egy-egy könyvdísz mögött? Vagy: a

betűtípusok és vízjegyek jelbeszéde milyen eligazítással szolgál a kutatás holtpontjain?)

Ami pedig a példányszámot illeti: bár e tekintetben adataink rendkívül hézagosak, a

legszerényebb becslés szerint is legalább 25–30 000-re tehetjük a magyar, illetve a hazai

Heidelbergi Káté-kiadások összesített példányszámát ebben az időszakban. (Ha ti. átlagosan

500-nak vesszük egy-egy kiadás példányszámát; ennél ugyan egyik-másik korai kiadásé

alacsonyabb is lehetett, de a későbbieké – pl. a Szenczi Molnár kiadványaié – jóval

magasabb!)

f) Láttuk, hogy a Heidelbergi Káté mennyire összenőtt a magyarországi református

egyház, sőt az egész magyar protestantizmus történetével. A leghevesebb úrvacsorái viták

idején került hozzánk s csakhamar az antitrinitárizmus kísértésével került szembe.

Mindamellett a legszűkkeblűbb felekezetieskedés időszakában s annak irányai között sem

szűnik meg az evangéliumi egység munkálója s az uniós szellem közvetítője lenni. A

református orthodoxia egyik legmarkánsabb alakja: Geleji Katona István, jóllehet az

unitáriusokkal és a szombatosokkal szemben kérlelhetetlen, a kátémagyarázó Pareus Dávidtól

tanult irénikus leckét evangélikus vonatkozásban nem felejtette el. Ugyanebből a leckéből

merített Samarjai János, amikor református létére az Ágostai Hitvallás fordítója és első

magyar kiadója lett. S micsoda példát adott a hittestvéri hűségre a Káté konok, leleményes

kiadásaival a lutheránus Breuer Sámuel!

Ugyanígy, sőt még eredményesebben kibontakozhatott a Káté kiegyenlítő és

egybekapcsoló hatása az egyházunkon belül egyébként oly élesen szembenálló irányok

között, mint amilyen az orthodoxia és a puritánizmus volt. Érdekes megfigyelnünk, hogy a

presbiteriánizmus és a föderális theológia hozzánk eljutó hatásai hogyan tudtak beférkőzni –

éppen a Heidelbergi Kátéval való közös, intenzív foglalkozás révén – a legharciasabb

orthodoxia köreibe is.

S éppen a gyásztizedben, meg a később elkövetkezett üldözések és elnyomások között

forrt össze ez a Káté még eltéphetetlenebbül egyházunk egész életével, amelynek – a II.

Helvét Hitvallással együtt, sőt annál átfogóbban és ismertebben – szimbóluma, azaz zászlaja

és hitvallása lett. Ilyen szenvedések kellettek hozzá, hogy igazán azzá legyen. Mint protestáns

hitvallás: az érte vállalt szenvedéssel egyenes arányban vált dinamikus egyházi valósággá.

g) A Heidelbergi Káté a századok és nemzedékek korváltása szerint közvetítette

hozzánk először szülőföldjének, majd a harmincéves háborútól kezdve főleg Hollandiának

egyházi és theológiai műveltségét. A XVIII. században pedig Svájc lép az előtérbe. – Eleink

szívesen engedik érvényesülni a hasznosnak talált külföldi hatásokat, anélkül, hogy akár

eklektikus jellegű, akár sajátosan önálló eredetiségüket feladnák.

De nemcsak a mindenkori egyházi és theológiai műveltségről, s nem is csupán az

iskola- és nevelésügy korszerű formálásáról van szó, hanem sok vonatkozásban az egyetemes

kultúra közvetítő szolgálatáról is. Mert a Káté és annak magyarázata a társadalmi és közélet

kérdéseiben szintén magával hozza a haladás és művelődés egyre előbbre törő szemléletét.

Hasztalan akarnák felhasználni konzervatív, vagy éppen reakciós, feudális érdekek

védelmére: a puritánus kovász beleköltözik és kiirthatatlanul elkíséri. Nem hiába fémjelzik

útját a magyar művelődéstörténet olyan nevei, mint Szenczi Molnár Albert és Apáczai Csere

János. S aligha tévedünk, amikor azt állítjuk: a Heidelbergi Káté világirodalmában sincs még

egy olyan lángoló előszó, mint az Apáczaiéké.

Nem szabad elfelejteni, hogy a Heidelbergi Káté a református magyarság körében –

amely az általunk tárgyalt időszakban népünk túlnyomó, vagy legalábbis igen jelentős részét

tette – a népiskolai szinttől az akadémikus tudósképzésig: állandó foglalkozás tárgya, a tanítás

egyik legalapvetőbb anyaga és eszköze, úgyszólván az anyanyelvi és a latin műveltség

általános és középiskolája s az egész egyházi tudományosság egyik döntő vonatkozási pontja.

A XVII. századi hazai nevelés és oktatás, közelebbről a református iskolák és kollégiumok

története elképzelhetetlen annak ihlető és formáló hatása nélkül. A háromfelé szakadt

országban – török alatt, Habsburg alatt, erdélyi fejedelmek alatt – s a feudális társadalom

minden szakadékos osztálykülönbségei ellenére: szegény jobbágy-gyermekektől a „Rákóczi-

úrfiakig” ez a Káté a magyar református nép lelki, szellemi egységének egyik legfontosabb

köteléke.

h) Mégsem volt öncélú, hanem rendeltetése szerint a bibliai műveltség eszköze: a

Szentírásból merített tanítás és hitvallás, tehát egyúttal az Ige mindig új, aktuális

tolmácsolásának, sőt fordításrevíziójának szerszáma. Vagy ahogyan nevezni szokták:

„kisbiblia”. Nem hiába a Biblia és a Zsoltárkönyv mellékleteként jelent meg és terjedt el

sokáig a legtöbb példányban. Ezért tett háromszoros kísérletet arra is, hogy a hazában élő

idegenajkú néphez annak saját nyelvén szóljon. Sőt még az ellenreformáción mesterkedő

ellenfelet is bibliai rekoncentrációra ösztökélte. Így hatása nem állhatott meg a nyelvi és

felekezeti határokon.

Mint Jézus Krisztusról való tanúság és bizonyságtétel: az általa tolmácsolt Igéből

meríti minden nemzedékben kiújuló fiatalságát. Így lépi át a XVIII. század küszöbét s megy

elébe új próbatételeknek.

________

KATHONA GÉZA

A HEIDELBERGI KÁTÉ DEFORMÁLÓDÁSA AZ

ANTITRINITÁRIZMUSSAL VÍVOTT

HARCOKBAN

BEVEZETÉS

A Kolozsvárott 1564-ben feltűnt antitrinitárius tanítás hiteles emlékét tartották fenn

Egri Lukács tételei,130

melyek mutatják, hogy annak első változata a tritheizmus volt abban a

formában, amelyben azt Blandrata a genfi olasz gyülekezetben Gribalditól tanulta, majd

Gentilevel együtt Lengyelországban jódarabig képviselte, végül pedig Kolozsvárott Dávid

Ferencnek és Egri Lukácsnak átadta. De mint egyébütt, úgy Erdélyben is a tritheizmus burkolt

jelentkezése volt az unitárizmusnak131

s a fejlődés a konzervatívabb formák mögül

szüntelenül ennek irányában tört előre. Ezt a folyamatot tükrözi az erdélyi magyar református

egyház Blandrata György és Dávid Ferenc befolyása alatt álló 1566. márc. 15-iki tordai

zsinatának állásfoglalása. Az itt elfogadott három szakaszos unitárius szellemű hitvallás már

szakított a tritheizmussal. Ez a symbolumok közül egyedül csak az Apostoli Credo-t tartotta

meg. Az egy Istent kizárólag csak az Atyában szemlélte, kiben a Logosz és a Szentlélek

kezdet és vég nélkül jelen vannak. A Fiú Istennek egyszülött, természetes fia, kiről nem kell

szofistamódra azt kutatni, hogy az Atyának lényegéből, vagy személyéből származott-e, mert

erről a szentírás sehol sem emlékezik. A Szentlélek pedig nem egyéb, mint az Atyának és a

Fiúnak lelke. Mindent egybevéve: lényegében csak egy Isten van, az Atya, kiben jelen van a

Fiú és a Szentlélek, de ezek nem külön valóságok s így egyikük sem Isten.132

E hitvallás mellé

Blandrata alkalmasint Dáviddal egyetértésben ugyanazon a zsinaton még 7 propozíciót és 6

antitézist csatolt a Szentháromságról.133

Ezek már konzervatívabb szellemben vannak

szerkesztve és lényegükben tritheista színezetűek.134

Elvetik az oszthatatlan egy lényeget és a

különálló három személyt, mint a quaternitás, azaz négyesség okozóit s az Atya elsőségének

megállapítása mellett elismerik a Fiú és Szentlélek istenségét, valamint az előbbi

praeexisztenciáját is. Blandrata tételei a trinitáriusok megnyugtatására voltak szánva, de

belőlük szerzőjük az ő körmönfont syllogizmusaival bármikor átcsaphatott az unitárizmusba

és onnan a tritheizmusba vissza. A három szakaszos unitárius szellemű hitvallás sem lehetett

másnak, mint Blandratának s meghitt munkatársának, Dávidnak a műve, aki ekkor már belső

meggyőződése szerint szintén unitárius volt.135

A két eltérő felfogású és fogalmazású hittani munkálat szemléltetően mutatja, hogy e

zsinaton már mindketten lényegében unitárius elveket vallottak. Ennek megfelelően a három

szakaszos unitárius szellemű hitvallást úgy kell felfogni, mint a tritheizmus felfogásában

szerkesztett tételek végső értelmezését. Érthető, hogy ez eljárás nagy megütközést keltett az

orthodox tan híveinek táborában. Nem a Kolozsvárott folyó szócsaták, hanem ez az 1566.

márc. 15-iki tordai hitvallás és a hozzácsatolt vitapontok bírták rá Meliust a Blandrata és

Dávid elleni fellépésre és a fejedelemnél egy vita kieszközlésére.136

Hálásak lehetünk

Debreceni Ember Pálnak, hogy e fontos dokumentumot művében megörökítette. Sajnos,

egyháztörténetkutatásunk e tordai zsinat helyes értékeléséről137

hamar elfeledkezett, sőt akadt

olyan írónk is, aki Ember Pál hiteles dátumát önkényesen kiigazította s közlését az 1567. febr.

13-án ugyancsak Tordán tartott zsinatra értelmezte,138

miáltal az erdélyi antitrinitárizmus

kezdetei hamis megvilágításba kerültek. A tény az, hogy Blandrata tordai unitárius irányú

kezdeményezése elsietett volt. Mi se mutatja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy a Melius

által kieszközölt és Gyulafehérváron 1566. ápr. 24–27. napjain megtartott hitvitán139

nem a

három szakaszos tordai hitvallás, hanem Blandrata lényegesen mérsékeltebb szellemű

propozíciói (az Apostoli Hitvallásról szólóval 7-ről 8-ra emelve) és antitézisei tűzettek ki a

tárgyalás alapjául. Melius ezekkel szemben felállított 14 limitációjának fogalmazása

visszatükrözteti, hogy még ebben a tritheizmusra mérséklődött formájában is mily erőteljes

dialektikával és célratörő lelkesedéssel lépett a mérkőzés porondjára a reformáció

balszárnyának humanista racionalizmusa.140

Dávid mint püspök a végbement változások következtében szükségét érezte annak,

hogy a torda-gyulafehérvári propozíciókat és antitéziseket Melius limitációival együtt az

erdélyi magyar református egyház zsinata elé terjessze megvitatás végett. A

Marosvásárhelyen 1566. máj. 19-én megtartott zsinat – a szentháromságtan ügyében immár a

második – a korábbi tordai zsinat unitárius megnyilatkozásával szemben hivatalosan is a

tritheizmus irányzata mellett kötötte le magát, mikor 13 cikkelyét a torda-gyulafehérvári

Blandrata-tételek szellemében fogalmazta meg,141

egyszersmind elhatározta, hogy az

egyházban használt kátét (a Heidelbergit) „iuxta Vasarhellyianae synodi consensus normam”

át kell dolgozni, amit a „magyar egyházak esperesei, valamint a többi lelkipásztorok és

egyházi szolgák” foganatosítottak is.142

Mint ismeretes, a Heidelbergi Káté a helvét irány győzelméért folytatott harcok során

1564-ben közvetlenül Heidelbergből került Erdélybe ama kapcsolat gyümölcse gyanánt, amit

Dávid Ferenc és társai az ottani teológusokkal létesítettek azáltal, hogy az 1559. évi

marosvásárhelyi hitvallást még az előző év folyamán német fordításban elküldték azoknak.143

A kézhez vett Heidelbergi Káté feladata lett volna a lutheránizmussal szemben kialakult

református egyház megszilárdulását előmozdítani s most ez szerepet változtatva átdolgozott

formában kénytelen volt a kiegyenlítés feladatát vállalni az orthodox és antitrinitárius

szentháromságtan között.

Az átdolgozott Heidelbergi Káté szövegét Blandrata és Dávid Melius elé tárták, ami

arra mutat, hogy a revízióra nézve még Marosvásárhelyen történt közöttük valami

megállapodás. A jelekből ítélve trinitárius szempontból volt a szövegen elég igazítani való.

Miután a káté „Váradon, a Czeglédi György úr házában kevés kivétellel kijavíttatott”,144

Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában még 1566 derekán „Catechismus Ecclesiarum Dei…”

címmel megjelent.145

Ez átdolgozott szöveg volt a Heidelbergi Káté első latin nyelvű kiadása

Magyarországon. Ennek János Zsigmond fejedelemhez intézett ajánlásában az átdolgozók

nyíltan bevallották, hogy korábban elfogadott hitvallásuk (a márc. 15-iki tordai) néhány

pontját nem meggyőződésük ingadozása, hanem más szükséges és jól ismert okok miatt

(melyeket nem neveznek meg) tették félre.146

Tehát Melius fellépése sikeres volt annyiban,

hogy az antitrinitárizmus unitárius irányban való kibontakozását átmenetileg meg tudta

állítani, ami arra mutat, hogy Blandratáék radikális nézetei mögött nem állottak még ekkor

széles néptömegek s ők maguk is célszerűbbnek látták világnézeti állásaikat a tritheizmus

formulái közé visszavonni. Ha korábbi egyháztörténetkutatásunk a CED ajánlólevelének itt

hivatkozott fontos beismerését megfelelően figyelemre méltatja, nemcsak az 1566. márc. 15-

iki tordai zsinattal szemben támadt kételyei szűnnek meg, hanem a gyulafehérvári első hitvita

eszmevilágát is mélyrehatóbban tudta volna feltárni.

Alábbiakban a CED vizsgálatával foglalkozunk. Evégből előbb tisztáznunk kell azt,

milyen volt és honnan eredt a Kolozsvárott fellépett antitrinitárizmus tanítása, hogyan

jelentkezett ez az 1566. évi gyulafehérvári hitvitán, valamint az ezt nyomon követő

marosvásárhelyi zsinaton. Csak az így nyert eredmények felhasználásával mutathatjuk majd

ki, hogy a CED-ben miként deformálódott a Heidelbergi Káté szerkezete és theologiája.

BLANDRATA ÉS DÁVID ANTITRINITÁRIUS ÁLLÁSPONTJA AZ 1566. ÉVI

GYULAFEHÉRVÁRI HITVITÁN

A gyulafehérvári hitvita147

témáját Blandratának az 1566. márc. 15-iki tordai zsinaton

szerepelt propozíciói és antitézisei szolgáltatták. Ezekben a kiindulópontot az a vád képezte,

hogy az ó-dogmának az oszthatatlan isteni lényegről (essentia, substantia) és a három

megkülönböztetett isteni személyről (persona) alkotott formulája quaternitas-szá változtatta a

trinitast,148

így az egész dogma tarthatatlan. Az eltorzult tanítás korrekcióját csak annak

érvényrejuttatása biztosíthatja, hogy Isten igaz hármasságánál a személy nem lehet más, mint

a lényeg,149

vagyis a három valóságnak együtt kell alkotnia az oszthatatlan isteni lényeget s

ezért nincs szükség egy azok felett álló külön istenségre.150

Mindezek folyamányaképpen azt

is hangoztatta Blandrata e propozíziókban, hogy az istenfogalom körüli zavarban részes

essentia, substantia, persona kifejezések az Isten hármasságának meghatározásából

töröltessenek, mert ezeket csak a filozófia és nem a szentírás kölcsönözte a dogmának.151

A

szentháromságtani műszavak kiküszöbölésének követelése maga után vonta az azokat

létrehozó ökumenikus symbolumok (nicaeai, konstantinápolyi, efézusi, calcedoni és

athanasiusi) elvetésének igényét is. Csak az Apostoli Hitvallást vélte Blandrata

megtarthatónak az egyház számára egyrészt egyszerűsége és műszónélkülisége, másrészt azon

kedvező sajátsága miatt, hogy a quaternitas mumusa, a három személyt egybefoglaló külön

isteni lényeg nem szerepelt benne.152

E gondolatmenet a Mattheo Gribaldi által kezdeményezett antitrinitárius irányzat

eszmevilágából való, melynek Blandrata, majd vele együtt Valentino Gentile már genfi

tartózkodásuk, azután lengyelországi szereplésük idején hordozói voltak. Gribaldi

hangoztatta, hogy amíg az Atya, Fiú és Szentlélek mögött szubsztanciális valóságok vannak,

addig a Szentháromság mögött nincs ilyen, ezért az csak puszta emberi találmány. Így a

Szentháromság szubsztanciális fogalmát feltétlenül el kell vetni, nehogy a trinitasból

quaternitas legyen. A továbbiakban azt fejti ki Gribaldi, hogy az ekként szabaddá váló Atya,

Fiú és Szentlélek nem egyetlen lény három személye vagy tulajdonsága, hanem három

szubsztancia nem számszerű egysége olyformán, hogy ebben a Fiú és a Szentlélek az Atyának

alá van rendelve.153

Dacára ez egységelméletnek, Gribaldi istenfogalma gyakorlatilag a

keresztelési formula analógiájára három szubsztanciális valóságra bomlott széjjel. E

körülmény szolgáltatott okot arra, hogy ez irányzatot Lengyelországban a már Servet által is

használt kifejezéssel tendenciózusan tritheizmusnak nevezzék el.154

Gribaldi e trinitástanát

még jobban leegyszerűsítette Gentile, mikor 1558 nyarán azt hirdette, hogy tulajdonképpen

csak az Atya az igaz Isten, az egyetlen szubsztancia, melyből a Fiú mint valóságos Isten

előjött. E főtanítás mellett ő is osztozott mesterének a quaternitas feletti aggodalmában.155

Úgy Gribaldi, mint Gentile egyértelműen átvették Vallának azt a nézetét, hogy az igaz Isten,

aki láthatatlan és változhatatlan, nem lehet változó minőséggel telített személy. A személy szó

és az általa jelzett fogalom biblián kívüli származásánál fogva mellőzendő.156

Ugyanezen

okból mindketten elvetették a szentháromsággal kapcsolatos homousia, substantia, unitas,

trinitas dogmatikai kifejezéseket, mely nézetnek Gentile Kálvin (Institutió-jában kifejtett)

szentháromságtanát cáfoló „Antidota” c. kéziratos művében is határozottan kifejezést adott.157

Mivel fenti sarkalatos elvek ellentétben állottak az ökumenikus hitvallásokkal, ezért Gribaldi

és Gentile egyértelműen azok elvetése mellett szállott síkra, megelégedvén egyedül az

Apostoli Hitvallással.158

Ez eszmevilágban egy abszolút racionalizmus elemei fedezhetők fel, aminek lényege

az, hogy Isten egyetlen valóság. A használt polemikus argumentáció módszere Valláig

visszaérő gyökereivel együtt közvetlenül Servet műveiből való. Így attól ered a

szentháromságtani műszavak, köztük az annyira kifogásolt persona kifejezés elvetése,159

a

quaternitas kiküszöbölése,160

a Fiú ajándékozott istenségének gondolata,161

valamint az egész

istenségnek az Atya szubsztanciájában való szemlélése.162

Gribaldi és Gentile a

Szentháromság belső értelmezésénél tanúsított eltéréseik ellenére is Servet módszerét

követték az ó-dogma elleni érvelésben. Ők még nem jutottak el odáig, hogy a három isteni

valóságot Servet módjára dispositióként felfogva egyetlen szubsztanciába tudják tömöríteni,

de e szemlélet hatása alatt mégis a Fiú és Szentlélek különálló szubsztanciáit az Atya

szubsztanciájához tartozó részekként tüntették fel. Az orthodox szentháromságdogma

kritikájának itt szereplő argumentumai megtalálhatók Bernardino Ochinonál is, ki a

keresztelési formulában található hármasságot szembeállította a hivatalos hitvallások

formulázásával,163

a Fiút és a Szentlelket az Atya szubsztanciájából származtatta s azokat

annak alárendelte,164

a különéletű Szentháromságot elvetette165

s a dogma skolasztikus

műszavait élesen támadta.166

Mindazonáltal vitathatatlan, hogy a kibontakozóban levő

antitrinitárizmus dialektikájában Servet polemikus praxisa élt tovább, még akkor is, ha annak

egyik vagy másik irányzata a tanítás részletkérdéseinél tőle eltérő úton haladt. Servet e döntő

befolyása az antitrinitárizmus népes családján belül legelőször a tritheizmus híveinek

érvelésében jelentkezett.167

Az ő körükben is életérdek volt, hogy lebontassék az a

műszavakból épült szilárd váz, mely a Szentháromság belső rendjét és egyensúlyát az

athanasiusi formulában hosszú évszázadokon át rögzítve tartotta. E célra Servet

argumentumai kipróbált fegyvernek bizonyultak.

Blandrata már Genfben elvbarátságban élt Valentino Gentilevel és Gianpaolo

Alciatival, kikkel karöltve Gribaldi tanának továbbvitelén fáradozott.168

Mikor ezekkel 1558

végén Kálvin haragja elöl menekülve Lengyelországban talált menedéket, itt akkorára már az

antitrinitárizmus Gonesius Péter fáradozása révén a Gribaldi-féle tritheizmus formájában

gyökeret vert169

s így Blandrata az általa jól ismert ideológiához simán alkalmazkodhatott.170

A róla szóló híradások általában itt is a tritheizmus hívének tüntetik fel őt. Stanislaus Sarnicki

1561. aug. 1-én Bullingerhez írt levelében lengyelországi tanításaiból azt emeli ki, hogy a Fiút

kisebbnek vallja az Atyánál s megtagadja a nicaeai és az athanasiusi hitvallást. Megerősíti ezt

Johann Wolphnak 1561. szept. 29-én Lismaninihez intézett levele is.171

Irányzatára nézve

fényt vet a zürichi lelkészeknek 1565 elején Radziwill Miklós herceghez küldött levele,

melyben Blandrata neve Gribaldié és Gentileé mellett szerepel.172

Lengyelországi időzése

alatt mindig jól megfért a tritheizmus ottani híveivel, Gonesiusszal és Lismaninivel, akik

szintén Gribaldi és Gentile szellemi rokonai voltak.173

Mindazáltal bizonyos jelek arra

engednek következtetni, hogy a tritheizmus őt inkább csak a hagyományos

szentháromságtannal szemben elfoglalt kritikai pozícióként, mint önmagáért érdekelte és

spontán hajlama szerint az unitárizmushoz vonzódott.174

Az 1562 márciusában végbement

xionzi, majd az ugyanezen év áprilisában tartott pinczowi zsinaton ismételten felolvasott

hitvallása jellegzetes mű.175

Nem hiányzik belőle a szentháromságtannak a tritheizmus elvei

szerint való kifejtése, mikor megállapítja, hogy a három hypostasis bármelyike Isten; de

nyomban hozzáteszi, hogy három istenről mégsem lehet beszélni, mert az egy Isten

oszthatatlan lényeg. A hypostasisokon belül csak az Atya önmagától való, míg a Fiú és

Szentlélek csak levezetett istenséggel bír.176

A tritheizmus illúziójából mégis kijózanít

bennünket az a magatartása, hogy a hitvallás más helyén a Fiútól és a Szentlélektől még ezt a

másodlagos istenséget is megtagadja. Felfogása szerint a Fiú nem a Szentháromság második

személye, az örök „ige”, hanem Szűz Mária fia, a Messiás; a Szentlélek pedig csak az

Atyának és Fiúnak lelke, a kenet, ami Krisztusnak mérték nélkül adatott. Krisztus imádása

ennek megfelelően indifferens dolog, még ha bebizonyosodna is, hogy az első keresztyének

ezt gyakorolták. Nyíltan meg is mondja, hogy őt sem Istennek, sem személynek nem lehet

nevezni, hacsak e kifejezések a szentírásban nem találhatnának rá alkalmazva.177

E nézetek jól

megvilágítják Blandrata szellemiségének ekkori függőségét. Most lengyelországi

tartózkodása idején kezdődik el nála kora legnagyobb antitrinitáriusának, Laelio Socininek a

befolyása, amely azután későbbi gondolkodásában is érvényesül. A Servettől és Gribalditól

nyert benyomásait kiegészíti Laelionak azzal a tanításával, hogy Krisztus nem szubsztancia,

hanem minőség szerint Isten, vagyis: isteni minőségű ember, aki a történelem egy

időpontjában született s ettől kezdve soha többé nem fog meghalni. Az isteni minőséget,

praerogatívát vagy méltóságot az Atya adta neki. Aki Krisztust önmagától való Istennek

tartja, az két Istent tételez fel.178

Ez a végeredményben Vallától, majd Servettől származó, de

Laelio Socini sajátos lelkiségén átötvöződött krisztológia ezután felcsillan Blandratának

Krisztus kettős természetéről vallott nézetén is. Világos ebből, hogy Blandrata felfogása

lengyelországi tartózkodása második felében már az unitárizmus irányában kezdett

kibontakozni biblikus szellemben, dogmamentesen, a differenciákkal szemben türelmet

gyakorolva s szemét a gyakorlati keresztyén életen tartva.179

Még sem jelenti ez azt, hogy

most már végképpen hátat fordított volna korábbi ideológiájának. Ha szükség volt rá, kritikai

módszer gyanánt továbbra is használta a tritheizmus dialektikáját az unitárius szemlélet

kialakítása érdekében. Mint Svájcban, úgy Lengyelországban is megmaradt szellemi

arculatának ez a jellegzetessége: a tritheizmussal egyengetni útját az unitárizmusnak s ha úgy

adódik, közvetíteni a konzervatív formák irányából a haladóbb nézetek elfogadásáért. Mint

majd látni fogjuk, Erdélyben sem járt el másképpen.

A tritheizmus ideológiájának dialektikai fogásaiban nagy rutinnal rendelkező

Blandratának sikerült Meliusszal Gyulafehérvárott elfogadtatni a szentháromságtan

műszavaktól való mentesítését, az ó-egyházi hitvallásoknak az Apostoli Hitvallásra való

redukálását,180

a hármasságnak a keresztelési formulában jelentkező módját181

s ennek

megjelölésére a trics kifejezés használatát, minek következtében az a Szentháromságnak

egységbefoglaló Istenként való szemléletéről lemondani s a quaternitas feletti aggodalomban

ellenfeleivel osztozni látszott.182

Végeredményében tehát Melius Gribaldi dogmakritikájának

formális elemeit magáévá tette. Döntését azzal indokolta, hogy nem látja értelmét a szavak

feletti csatározásnak, ha a dolgok lényegében egyetértenek.183

Segítette véleménye

kialakításában Blandratának János Zsigmond fejedelem jelenlétében tett azon kétértelmű

kijelentése is, hogy az egy Jehova (5 Móz. 6:4) nem egyedül az Atya, hanem öröktől fogva és

elválaszthatatlanul az Atya a Logosszal és a Szentlélekkel.184

A tételek egyezéséből

következtetve a formális kérdések tárgyalásánál behatóbb vitára még nem kerülhetett sor.

Melius kész volt Blandratáék propozíciójának megfelelően fogalmazni a Szentháromságról

való hitét.185

Tehát az elméletre annak megfelelő gyakorlattal válaszolt. De az is kétségtelen,

hogy békülékeny magatartásával nem kötötte meg saját kezét, lévén meggyőződve arról, hogy

más körülmények között továbbra is lehet az athanasiusi kelléktárat használni. Erre mutat az a

magatartása is, hogy nem követte ellenfeleit a terminusok becsmérlésében. Különben a vita

hevében, a bonyolult szentháromságtani elemek boncolásánál csak üggyel-bajjal volt

keresztülvihető a műszavak mellőzése, ezért azok a gyulafehérvári vitaanyagban mindkét

részről továbbra is sűrűn szerepelnek186

az orthodox szemléletűek megértésének

megkönnyítésére. Hogy mi volt az, amit Melius az orthodox szentháromságtanból ez

alkalommal elhallgatott, kitűnik a tíz hónappal később Debrecenben 1567. febr. 24–26.

napjain tartott zsinaton megvitatásra kitűzött tételekből, hol éppen az athanasiusi hitvallás

szellemében kárhoztatta azokat, „akik egy istenségből és háromságból négységet

következtetnek, másnak vallván az egy istenséget, másnak a háromságot, nem ismervén el,

hogy a három egy, azaz hogy a háromság egy istenség... s hogy viszont az egy három, azaz az

istenség egysége a háromság, vagyis egy istenség van a háromságban”.187

Melius tudta, hogy

a Szentháromságról lehet merev külsőségek nélkül is az orthodox tan lényegének

megtartásával tanítani, ezért a formáknál engedékenységet, a belső értelmezésnél pedig

önállóságot tanúsított.

Miután Gyulafehérvárott a Szentháromság az orthodox műszavak vázából kifejtetett,

Blandrata és Dávid azonnal felvetették Isten létformái közt a sorrend kérdését. Látszólag

hagyományos módon, azaz tekintélyi és nem időrendi alapon, a valóságban azonban mégis

abszolút rangsor felállítására törekedve kijelentették, hogy mivel a Fiú az Atyától született, a

Szentlélek pedig az Atyától és Fiútól származott, egyedül az Atya az az Isten, ki nem vehette

eredetét más istenségtől vagy isteni lényegtől (essentia) anélkül, hogy a hármasság

négyességgé ne változzon. Annyit jelent ez, hogy a triasban a súlypont az „önmagától való” (a

se ipso Deus), azaz elsődleges istenségű Atya,188

kivel szemben a teremtett Fiú és Szentlélek

már csak másodlagos istenséggel (non a se ipso Deus) bír.189

Vagyis az Atya a triasban

„monarchikus” szerepet tölt be, ami a két másik isteni szubsztancia alárendeltségében jut

kifejezésre.190

E nézetek is az előzőkéhez hasonló szellemi összetételűek. Gribaldi, majd utána

Gentile Istennek mint önmagától való lényegnek fogalmából kiindulva megállapították, hogy

csak az Atya felel meg az autusia követelményének, de nem a Fiú és Szentlélek, akik

eredetüket és létüket az Atyától nyert esszenciájukban bírják. E dualisztikus viszony

érzékeltetésére az Atyát autotheosznak, a Fiút ellenben heterotheosznak vagy

deüterotheosznak nevezték. Filozófiailag kifejezve, az Atya essentiator, a másik két személy

pedig essentiatus. Fentieket figyelembe véve tehát csak az Atya abszolút Isten, míg a Fiú és

Szentlélek csak annak istenségéből részesültek olyformán, hogy a három egy Isten, de nem

szám szerint értve.191

Ekként Gentile a triasban a két utóbbi isteni szubsztanciát a teremtettség

alapján az Atya „praeeminentiá”-jának, „praerogativá”-jának vagy „monarchiá”-jának

feltétlenül alárendelte.192

Isten hármassága belső elrendezéséhez Gribaldi és Gentile az

autotheosz fogalmát Tertullianustól és Origenestől,193

az essentiator kifejezést pedig Servettől

vették át194

azzal a gondolattal együtt, hogy Isten a maga természetéből részeltethet mást.195

Servet természetesen az isteni természetnek az ember Krisztus számára való ajándékozására

gondolt, míg Gribaldi és Gentile az Atya szubsztanciájának a Fiú és Szentlélek formájában

való kiáradására. Az indító eszme mindkét részről ugyanaz, csak a Szentháromság eltérő

értelmezése folytán jelentkezik a következtetés kétféle variációban. Nincs kizárva, hogy

Gribaldira és Gentilere hathatott Ochino is a személyek egyenlőtlenségéről és az isteni

teljességnek a Fiú részére ajándékozásáról vallott nézeteivel.196

A főindító mégis Servet

lehetett, mely körülmény egyszersmind utal arra, hogy az antitrinitárizmus vértanú apostola

alapvető eszméivel irányzata tőle eltérő felfogású képviselőire mily széleskörű befolyást

gyakorolt.

Blandrata ez elveket Gribalditól már Genfben elsajátította s Gentilevel együtt vallotta.

Egy zürichi személy Vermigli Martyr Péterhez 1558. jún. 11-én írt levelében azzal vádolta őt,

hogy az istenségbe a monarchia gondolatát hozza be s a Fiúnak nem ugyanazt az istenséget

tulajdonítja, mint az Atyának.197

Régóta vallott nézetét terjesztette tehát most Melius elé, aki

azonban az Atya monarchiájáról szóló propozícióval szemben már kénytelen volt ellenkezést

tanúsítani, mert tisztán látta, hogy itt a Szentháromság belső ökonómiájáról van szó s nem

annak egy egyszerű formai vonásáról, mint a műszavak elhagyásánál volt. Ezért az Atya

kiemelt helyzetével szemben a kiindulópont megemlítése nélkül csak a Logosz és a Szentlélek

eredetéről szóló ó-egyházi tanítást idézte.198

Észrevehetően nem akart az Atya státusának

metafizikai feszegetésébe bocsátkozni mindössze csak annak kijelentésére szorítkozott, hogy

a Fiú nem születhetett oly Istentől vagy isteni lényegtől (essentia), aki nem lenne a Jézus

Krisztus Atyja.199

S mikor ellenfelei a triasban általuk megállapított rangsort következetesen

mellének szegezték, Melius a három személy istenségét hangoztatta azok önmagukban való

külön létezését kidomborítva.200

Hátra volt még az Atya elsődleges intenségének teológiai meghatározása a

leszármazott istenséggel bíró Fiúval és Szentlélekkel szemben. Blandrata és utána Dávid

Gyulafehérvárott maradéktalanul Gribaldi és Gentile essentiator-essentiatus álláspontját

képviselték s az Atya elsődleges istenvoltának meghatározására még az autotheosz

szakkifejezést is átvették latin fordításban (Deus a se ipso).201

Ez új szemlélet beállításával a

vita feszültsége tetőfokra hágott. Amíg a rangsorolás kérdése nem ilyen éles formában volt

felvetve, Melius következetesen kitért a nyílt állásfoglalás elől s a triasban egyesült személyek

egyenlőségének hangoztatásába kapaszkodott bele. Most azonban, hogy mereven fogalmazott

teológiai tételben tűzetett vitára az Atya elsőségének tana, már nem térhetett ki a konkrét

állásfoglalás elől. Oly tárgy volt ez, melyben Blandratáék nem hátrálhattak meg koncepciójuk

teljes feladása nélkül. Az egységért küzdő Meliusnak most komolyan kellett mérlegelnie,

hogy az orthodox dogma keretei közt tehet-e itt némi engedményt s ha ez lehetséges, meddig

közeledhetik Blandratáék álláspontjához olyformán, hogy saját trinitárius szemléletének

lényegét ne áldozza fel. Ennek során eredeti megoldást választott. Látszólag ráállott arra az

álláspontra, hogy az Atya „a se ipso Deus”, míg a Fiú „non a se ipso Deus”, sőt e

megkülönböztetést még annak elismerésével is megerősítette, hogy az Atya „Deus ingenitus”,

ellenben a Fiú „Deus genitus a Patre”, vagyis az előbbi születés nélküli, az utóbbi pedig

született Isten.202

Bár mindez bizonyos kiegyenlítő fogalmazásba ágyazva értelemszerűen

benne foglaltatott az athanasiusi formulában is, de így az összefüggésből kiragadva szó szerint

csak a Gribaldi–Gentile-féle essentiator-essentiatus álláspont adoptálását jelentette volna, ha

nincs folytatása. Most jött azonban a dialektikai mesterfogás. Melius a disztinkciókat

visszahelyezte abba az orthodox tételbe, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és ugyanazon

istenségűek203

és nem vonta le következményül az Atya „praeeminentiá”-ját vagy

„monarchica dignitas”-át, mely a Gribaldi–Gentile-féle irányzatnak közismert tanítása volt.

Ez eljárásával az ellenfeleinek tett látszólagos engedményt nyomban semlegesítette is. Nem

járt sikerrel e téren Blandratának és Dávidnak az a megnyilatkozása sem, mely az Apostoli

Hitvallás „egy Isten”-ét kizárólag az Atyára vonatkoztatta, amihez hasonló állításuk még csak

az volt, hogy az úriima „mi Atyánk” megszólítása alatt sem lehet az egész Szentháromságot

érteni.204

E nézet megtalálható már Servetnél s előfordul a tritheista Gonesiusnál is.205

Melius

ezzel szemben hagyományos módon megvallotta, hogy mivel az Atya a másik két személlyel

azonos istenségű, ezért ő nem lehet egyedülvaló (solitarius), ami azt jelenti, hogy nem

gyakorol a triasban egyeduralmat (monarchia).206

Az Atya monarchikus elsősége feletti vita

során Melius következetesen tartózkodott Blandrata metafizikai spekulációitól s azoknak

mindvégig az orthodox tan egyes elemeit fordította szembe.

A tritheizmus összes képviselői, így Gribaldi, Gentile, Blandrata, Gonesius és

Lismanini hallgatagon vagy nyíltan elismerték a Logosz praeexisztenciáját, így érthető, hogy

Gyulafehérvárott efelett összecsapásra nem került sor. Krisztus kettős természetére nézve

azonban eltérőek voltak és kiegyenlíthetetlenek maradtak a vitatkozók nézetei. Blandrata és

Dávid állást foglaltak azon Kálvin által is vallott szemlélet ellen, hogy a Fiú személyére nézve

született, szubsztanciájára nézve azonban születés nélküli,207

mert ez szerintük egy született

Fiú és egy nem született esszencia figyelembevételével két Logosz feltételezésére vezetne.208

Blandratáék tehát tagadták Krisztus kettős természetét annak személyi egysége érdekében s

csak egyetlen, az Atyával közös intenségű Logoszról tanítottak.209

E nézetükkel nem állottak

egyedül. Már Servet is sabellianizmussal vádolta ellenfeleit, akik az ember Krisztuson kívül

még egy filozófiai Logoszt is felvesznek s ekként két Fiúban hisznek.210

Érdekes megfigyelni

e kérdésnél Servet további vélekedését, ki Krisztusban a két természetnek egy személlyé

egyesüléséről szóló egyházi tant teljesen tévesnek minősítette, mert szerinte János

evangéliumának prológusában nem arról van szó, hogy a Logosz egyesült a testtel, hanem

sokkal inkább arról, hogy az testté lett.211

Krisztus testének minden részecskéje át volt hatva a

Logosz isteni szubsztanciájával, vagyis az isteni és emberi elválaszthatatlanul elvegyült

benne. Az ember Krisztus tehát nem áll két természetből, hanem mindegyik természetből

részes s mindegyikkel consubstantialis.212

Az istenfogalomnál fennálló eltérés szem előtt

tartásával szinte azonos szempontok szerint fogalmazta meg Gentile is a tritheizmus tanítását

Krisztus természetéről. Eszerint ugyanaz a Fiú testesült meg Máriában, aki először az Atyától

született. Krisztusnak ez az összetettsége még sem fogható fel az emberi test és lélek

párhuzamának analógiájára, mert az örök Logosz csak formáját változtatta meg és nem isteni

szubsztanciáját, így testben is megmaradt egyetlenszemélyiségű teremtett Istennek.213

Ekként

Krisztus, mint embertestet öltött teremtett Isten egyrészről kisebb az igaz Istennél, másrészről

több az embernél, vagyis inkább egy harmadik valóság, az isteni és emberi szétválaszthatatlan

egysége, melyre fogalmat alkotni és szót találni nem lehet.214

Mi különbség van a két felfogás

között? Mindössze annyi, hogy Servetnél Krisztus isteni szubsztanciával áthatott ember,

Gentilenél pedig középlény Isten és az ember közt, de mindkettőnél egyetlen természet.

Gentile álláspontját gyakorlatilag legfeljebb csak árnyalati különbség választja el Servetétől,

mert ha Krisztus nem egészen Isten, akkor valójában inkább csak ember. Blandratáéknak a két

rokon gondolatmenethez való viszonyulására nézve fényt vet az a körülmény, hogy e

tanrészlet kifejezéséhez szó szerint átvették Gentile fogalmazását, csak a Krisztus egyetlen

természete minéműségére nézve eszközölt végkövetkeztetését hagyták el, kijelentvén

tartózkodóan, hogy a testtélétel titka előttük ismeretlen.215

Ez utóbbi eljárásuk nem szokatlan.

Bár Ochino kételyét nyilvánítja afelett, hogy Krisztus lelkének, a Logosznak a testtel való

egyesüléséből egy új harmadik lény származott volna, mégis az egyesülés mikéntjére nézve

Gentilehez hasonlóan nem vállalja a további spekulációt.216

Mindazáltal Blandratáék e

pontnál közelítették meg legjobban Servet krisztológiáját. De minden okuk megvolt rá, hogy e

részben óvatosan járjanak el, hisz éppen most voltak visszavonulóban Servet álláspontjáról a

Gribaldi–Gentile-félére. Csakis ennek tulajdonítható, hogy Krisztus egyetlen természetének

mivoltáról nem fedték fel belső meggyőződésüket, ami alkalmasint a Servet–Laelio Socini-

féle álláspontnak felelhetett meg.

Melius e nézettel szemben szívósan ragaszkodott a Krisztus kettős természetéről szóló

ősi tanhoz s nyíltan megvallotta, hogy ő a Logoszt istenségére nézve az Atyával azonos

lényegű, de attól megkülönböztetett személyben szemléli.217

Különösképpen elzárkózott

Gentile azon egységtana elől, mely Servet szellemében az egész triast az Atya

szubsztanciájába zárta be.218

A Gribaldi–Gentile-féle krisztológia egészen Servetig

visszanyúló tanítását tolmácsolta Blandratának az a tétele, hogy bár egyedül a Logosz lett

testté, mégis Istennek nem egy része, hanem az egész Isten jelent meg Krisztusban.219

Ezzel

ellentétben Melius orthodox nézete szerint csak a Logosz lett testté és nem egyszersmind az

Atya és a Szentlélek is.220

A Logosz isteni lényeg és személy szerinti értelmezésének

Blandrata áltál táplált hypertheológikus aggodalmai ellenében Melius megvallotta, hogy a

Logosz Istentől született Isten, külön létező személy, aki mindazáltal mint Fiú nem

választható el az Atyától.221

S mikor Blandrata Servet példájára megpróbálta a Logoszt „Isten

bölcsessége” (sapientia Dei) néven személytelen erőként szerepeltetni,222

Melius újból

kiemelte annak önmagában való külön életét.223

Figyelemre méltó, hogy Blandratánál és Dávidnál a gyulafehérvári vitán alárendelt

szerepet játszott a Szentlélek istenségének kérdése. Blandrata a maga tritheista, Melius pedig

a maga trinitárius szemléletéből kiindulva, tehát előbbi az Atyánál, sőt a Fiúnál is kisebbnek,

utóbbi viszont a kettővel egyenlőnek tartotta, de kölcsönösen elismerték, hogy a Szentlélek az

Atyától és Fiútól származó Isten.224

Blandratáék magatartása körültekintő volt. A

gyulafehérvári vita idején úgy Blandrata, mint Dávid szíve mélyén már unitárius volt.

Röviddel ezután Dávid ditheista lett, amint Károlyi Péter kolozsvári rektorral a Szentlélek

istensége felett folytatott polémiája bizonyítja.225

A kérdést Gyulafehérváron még egyikük

sem látta tanácsosnak kiélezni, ezért mérséklettel nyilatkoztak róla.

A tritheizmus bölcsője a genfi olasz gyülekezet volt. Nem is mulasztotta el Kálvin

annak akár Gentile, akár Blandrata tolmácsolásában jelentkező tanításait rendszeresen cáfolni.

Magával Blandratával annak genfi tartózkodása alatt szentháromságtani kételyei felett szóban

és írásban huzamosabb időn át értekezett.226

Blandratának ennek során kifejtett nézetei már

lényegükben tartalmazták közvetítő felfogását a Szentháromság tritheista-típusú, hármas

tagozódású fogalmazása és az abszolút antitrinitárius monotheizmus kifejezése között, ami

későbbi tevékenységére nézve oly jellemző volt.227

Kálvin Blandrata állításaival szemben arra

mutatott rá, hogy az orthodox tan az egy Isten alatt egyetlen szubsztanciát ért három

személlyel vagy hypostasissal, miért is az Isten név épp úgy illeti a Fiút és a Szentlelket, mint

az Atyát. Ebből azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a három személy nincs Isten lényegén kívül,

azaz teljesen alaptalan a quaternitas feltételezése. Kiemelte, hogy csak az vallhatja Krisztust

Istennek, aki elismeri a három személy szubsztanciális egységét. Két Istennek számszerű

feltételezése szükségképpen az isteni szubsztancia feldarabolására vezetne. Bár a név nincs

megemlítve, nyilván Gentilevel vitáz Kálvin, mikor Institutiója 1559. évi utolsó kiadásában

állást foglal azok ellen, akik tulajdonképpen egyedüli Istennek az Atyát tekintik, míg a Fiúról

és Szentlélekről azt tanítják, hogy istenségüket az Atyától kapták. Különösen elítéli azt a

szólásmódot, hogy az Atya a két másik személy essentiatora, tehát a saját lényegéből

lényegadója, ami azt jelenti, hogy nincs más Isten, csak az Atya, kivel szemben a Fiú az Atya

lényegéből elvont valami, azaz csak névleges Isten.228

Elítéli azt a vélekedést, hogy ahol a

szentírásban általánosságban tétetik említés Istenről, ott mindig csak az Atyára kell

gondolni.229

Nem feledi el visszautasítani a quaternitas vádjával kapcsolatban azt a

gyanúsítást, hogy az orthodox tan Isten lényegétől elválasztja a személyeket.230

Servet és

követői ellenében határozottan kifejti, hogy Krisztus két egyesült, de nem összezavart

természetből áll.231

Nyilván Gentile szemlélete áll előtte, mikor azt a nézetet támadja, hogy

Krisztus Istenből és emberből álló vegyülék, mely sem Istennek, sem embernek nem

nevezhető.232

Gentile ellen nyíltan is fellépett, mikor annak Genfben szerkesztett 40

prothesisét cáfoló művét 1561-ben kiadta.233

Ebben többek között Gentile essentiatio

elméletét részletesen elemezve megállapítja, hogy az tulajdonképpen teremtés. Mert az a

Krisztus, aki azelőtt nem volt s most lenni kezd, nem lehet más, mint teremtett Isten. Ezen a

helyen került sor az Atya autusiájának cáfolására és a Fiú kettős természetének orthodox

szellemű kifejtésére.234

Általában az egyes prothesisekhez fűződő fejtegetések módot adtak

Kálvinnak a Gentile és Blandrata által képviselt antitrinitárius tanrendszer részletes bírálatára.

Kálvin támadásai s ennek nyomán a városi tanács határozott fellépése következtében a

genfi antitrinitárius csoport főképviselői, nevezetesen Blandrata, Alciati és Gentile 1558

végefelé a városból távozni kényszerültek. Huzamosabb ideig csak Lengyelországban találtak

maradást. Kálvin haragja itt is utolérte őket, mert ő a lengyelekhez egymásután intézett két

figyelmeztető levelében235

1563 első felében szenvedélyes szavakkal hívta fel a lengyel

reformáció vezetőit a tritheista antitrinitárizmusban az orthodox szentháromságszemléletet

fenyegető veszélyekre, az első levélben kifejezetten Blandrata, a másodikban pedig azon kívül

még Gentile és Alciati tevékenységétől óva a felelősöket. Ha e levelek nem is tudták bevágni

a lengyel antitrinitárius mozgalom útját, mégis azok Lengyelországban is megjelent

kiadásaikkal a higgadtabb kedélyekre mély benyomást gyakoroltak s a tritheista

antitrinitárizmus ideológiájával szemben széles körben hangulatot támasztottak.

Mikor az 1566 áprilisában végbement gyulafehérvári hitvitán s az ugyanazon év

májusában tartott marosvásárhelyi zsinaton a Gentile–Blandrata-típusú antitrinitárizmus

kibontakozott, Meliusék olyan ideológia ellen voltak kénytelenek sorompóba lépni, melyre

nézve Kálvin cáfoló teológiája a reformáció széles nyilvánossága előtt már minden

részletében közismert volt. Sajnos, a gyulafehérvári vita jegyzőkönyvei nem maradtak fenn,

így Meliusnak a vetélkedésben használt argumentációi ismeretlenek. Fennmaradt limitációi

azonban kétséget támasztanak minden olyan elképzeléssel szemben, mintha Melius Kálvinnak

Blandrata és Gentile ellen kiadott cáfoló művei problematikáját és dialektikáját szabatosan

ismerte volna. Az új radikális irányzattal szemben való helytállásban inkább saját teológiai

intuíciójára támaszkodott. Tételei, fogalmazásai híven kifejezik az orthodox tanítást, de

érvelései elmaradnak Kálvin megnyilatkozásainak borotvaéles logikájától, kicsiszolt

dialektikájától és biztos rutinjától.

Összegezésül megállapítható, hogy a gyulafehérvári vitán nem jött létre teljes

megegyezés. Egység csak a szentháromságtan műszavai, az ökumenikus hitvallások

mellőzése, továbbá a műszavakból kifejtett szentháromságfogalomnak a keresztelési

formulában való szemlélése tekintetében alakult ki. A kérdések egész soránál azonban, mint

az Atyának a triasban vélt monarchikus helyzete és a krisztológia összes felmerült

problémáiban továbbra is eltérőek maradtak a vélemények. Ily körülmények közt nem

történhetett más, mint hogy mindkét fél tételenként rögzítette álláspontját azokban a

kérdésekben is, amelyekben megegyeztek s azokban is, amelyekben ellentétes álláspontjaik

megmerevedtek. Ezt a tényleges helyzetet feltüntető iratot erősítették meg aláírásukkal236

s

adták azután ki a CED függelékeképpen „Sententia Concors” cím alatt. E címnek megfelelő

egyetértésről mégis tágabb értelemben lehet beszélni. A Fiú és a Szentlélek istenségét

kölcsönösen elismerték. A Fiú praeexisztenciája megmaradt. A Szentháromság triasnak

nevezve fenntartott. Egy szóval, a trinitárius eszme, ha nem is teljes eredetiségében, de mégis

legfontosabb elemeiben éppen került ki a vitából, habár az elágazó problémákban az

ellentétek egész sora fennmaradt. E tény bátorította fel a két felet, hogy egyetértésről

merjenek beszélni. Nagy érdeme Blandratának és Dávidnak, hogy a SC-ban a vita

eredményeit összegező iratot hű szöveggel adták ki. Nélküle ma nem volna lehetséges

kimutatni, hogy milyen szellemi függőség jegyében jelentkezett Erdélyben az

antitrinitárizmus s hogy Melius egyezkedő készsége Blandratáékkal szemben milyen határok

között mozgott.237

A CATECHISMUS ECCLESIARUM DEI (CED) ÉS JELLEGZETESSÉGEI

A Heidelbergi Káténak a CED-ben előttünk fekvő első magyarországi kiadásváltozata,

akár az alapjául szolgáló 1563. évi heidelbergi latin nyelvű kiadás, a kérdéseket nem

számozza. Az eredeti 129 kérdésével szemben saját számozásunk szerint összesen 136 kérdést

tartalmaz. Az átdolgozás méretére lehet következtetni abból, hogy az eredeti 129 kérdéséből

változatlan vagy csak jelentéktelenül változtatott szöveggel 103 vétetett át, közülük is 7

kérdés 14-re bontva. Legjelentősebb volt azonban az az eljárás, hogy 26 kérdés, mely az

átdolgozás szempontjainak nem felelt meg, kihagyatott s helyébe ugyanannyi új kérdés

iktattatott be. A revideált káté szellemi irányzatának megítélése szempontjából

kulcsfontosságúak a kihagyott és újonnan beiktatott kérdések.

A kihagyások zöme a káté legelejére esik, amennyiben ez átdolgozás elhagyta az

eredetiből az Apostoli Hitvallást tartalmazó 23. kérdés kivételével az 1–25. kérdést. Ezzel

elesett az ember egyetlenegy vigasztalásáról szóló „locus classicus” s a szótérikus szempontú

tagolást nyújtó 2. kérdés. Különösen feltűnő „az ember nyomorúságáról” szóló 3–11. kérdés

kirekesztése. A kezdődő antitrinitárizmus egyelőre a Szentháromság dogmáját elemzi s nincs

még érkezése az eredendő bűn tanának kritikai vizsgálatához. Humanista optimizmusa

azonban ösztönösen visszariad a keresztyén hittan azon ősi szemléletétől, hogy az ember

romlott s különösen egy káté kiinduló gondolatául nem vállalja azt. E felfogás következménye

azután, hogy az eredeti káté anyagából elesik a hit által való megigazulás alapjait fejtegető

12–22. kérdés is, mert erre elég az igaz istenismeret, melyre az Apostoli Hitvallás tanít. S

ezzel az átdolgozott káté máris rátér tulajdonképpeni főtárgyára, e hitvallás magyarázatára,

miközben elveti az Apostoli Hitvallást felosztó 24. s a Szentháromságot meghatározó 25.

kérdéseket, míg a Fiú fogantatásáról tárgyaló 35. és a Krisztus pokolra való szállását fejtegető

44. kérdéseket teljesen átfogalmazza.

A CED bevezetése 10 kérdést ölel fel. Ez az Apostoli Hitvallást közlő 5. kérdés

kivételével egészen új anyag, mely a keresztyén emberről, a szentírásról, a hitvallásokról és az

egyházatyák iratairól szól. A 10. kérdés azután egy merőben új hármas felosztást alkalmaz a

racionálisan értelmezett egyháznak, mint „Isten házá”-nak sztatikus képe keretében. Az I. rész

„Az Isten házának alapja” címen az Isten hármasságáról szóló tanítást nyújtja a 11–51.

kérdésekben. Ez a részlet a káté legheterogénebb szakasza. Átveszi az eredeti káté 26–34.,

36–43., 45–53. kérdéseit, viszont egészen új anyagként közbehelyezi a szentháromságtannal

foglalkozó, saját számozásunk szerinti 11–13., 15., 18., 25., 34., 42–44., 46. és 48–51.

kérdéseket. A II. rész „Az Isten házának épülete” elnevezéssel mindössze csak az 52–54.

kérdésekre terjed ki s az első kettő a Heidelbergi Káté 54–55. kérdéseit hozza az egyházról

szóló tannal, míg a harmadik, az 54. kérdés az egyháznak az előző kettőétől eltérő

intézményes jellegű leírását iktatja be új anyagként. A III. rész „Az Isten házának kiváltságai

és szabadságai” címet viseli s szól a megigazulásról, a sákramentumokról, a jócselekedetekről

és az imádságról az 55–136. kérdésekben.238

Ezek közül már csak az 55. önálló fogalmazású,

míg a többi a Heidelbergi Káté 56–129. kérdéseit veszi át.

Már ez egybevetés is mutatja, hogy a CED zömében a Heidelbergi Káté anyagából

épült fel, annak szótérikus jellegű felosztása elfagyásával s egy, az átvett anyagtól teljesen

idegen, doktrinér szempontú új felosztás alkalmazásával. Az eredetiből megtartott 103 és az

újonnan beiktatott 26 kérdés közt szellemiség és fogalmazás szempontjából széles szakadék

tátong. Az aránytalan és mesterkélt felosztás nem bírja közös nevezőre hozni a divergens

anyagot, melyben az új részletek értekező és polemizáló hangja, valamint a régi kérdések

hitvalló és higgadt tónusa idegenül viszonylik egymáshoz. E konglomerátum káténak csak a

kötőanyaga egységes, a humanista racionalizmus. Mélyebb kritikai érzék nélkül is

megállapítható, hogy e káté nem egyéb, mint sebtében hevenyészett kompiláció.

A Heidelbergi Káténak a CED-ben végbement deformálódását részletekbemenően a

betoldott új kérdéseknél lehet megfigyelni, melyek arra voltak hivatva, hogy a

marosvásárhelyi cikkelyekben lefektetett disztinkciókat az egyház hivatalos tanításába

behozzák. Ennek megfelelően a betoldott anyagon uralkodó a Blandrata szelleme.

Nem nehéz ezt megállapítani azoknál a kérdéseknél, melyeknek anyagára nézve

Meliusék és Blandratáék közt Gyulafehérvárott megegyezés jött létre. Ily részlet volt a

szentháromságtani műszavak elhagyása. A 49. kérdés kárhoztatja a pápista tudománynak

minősített terminusokat, közülük elsősorban az egy lényeget (essentia) és a három személyt

(persona), mert ezeket sem a próféták, sem Keresztelő János, sem Jézus és az ő apostolai nem

ismerték.239

Miért is az 50. kérdés elveti az összes skolasztikus kifejezéseket, mert a

segítségükkel felépített dogma ellenkezik a hármassággal (trias) és négységet (quaternitas)

tanít.240

Külön figyelmet érdemel itt e két kérdés fogalmazásának kíméletlen pápaellenes

hangja, mely éles ellentétben áll a Heidelbergi Káté ünnepélyes tónusával. Önkénytelenül is a

marosvásárhelyi zsinat III. cikkelyére gondolunk, ahol a pápa mint valóságos Antikrisztus az

igazi hármasság ördögi módon való meghamisításával s a quaternitas bálványának az

egyházba való behozásával van megvádolva.241

Ugyanezen zsinat V. cikkelye is a pápaságot

leckézteti az álbölcsek által szentírásellenes műszavakból felépített dogma miatt.242

Tudjuk,

hogy Melius megrögzött ellensége volt a pápaságnak s az Antikrisztust szemlélte abban.

Szenvedélye nem ismert határt, mikor a pápaság tanításai és intézményei kerültek útjába.

Nem is szűnt meg argumentumai pörölyével lecsapni mindarra, ami körülötte az Antikrisztus

országának maradványaiból még fennállott. Az itt jelentkező pápaellenes polémia azonban

nem tőle való. Kétségtelen, hogy Melius Gyulafehérváron a békesség kedvéért elfogadta

ugyan a Szentháromsággal kapcsolatban a műszavak nélküli tanítást, de ennek

kommentálásánál kivételesen tartózkodott minden pápaellenes kiszólástól, mert lelkiismerete

szerint azok használatát nem tartotta minden esetben szükségtelennek. A pápaságnak a

szentháromságtani terminológia megalkotásáért, a háromszemélyű Istenről és a

kettőstermészetű Krisztusról szóló dogmák behozataláért való támadása és Antikrisztusként

való kárhoztatása kifejezetten antitrinitárius vonás. Egy évvel később Blandrata és Dávid a

„De falsa et vera unius Dei patris”-ban243

teljes részletességgel kidolgozzák azt a pápaellenes

polémiát, melynek néhány részletével a Marosvásárhelyi Cikkelyekben és a CED-ben

találkoztunk.244

Eltekintve a fogalmazás módjától, e két kérdésben a Gribaldi–Gentile–

Blandrata-féle szentháromságértelmezés oly formális elemei foglalnak helyet, melyeknek

Melius már Gyulafehérváron teret engedett. A marosvásárhelyi zsinat II. cikkelyével245

egyező s a tritheizmus szellemében fogantatott nézetet tolmácsol az 51. kérdés annak

hangoztatásával, hogy az az igazi hármasság (trias), mely Jézus megkeresztelkedésekor

jelentetett ki s amelynek formulájával a keresztyének Jézus rendelése szerint

megkereszteltetnek.246

E formulában jelentkező szentháromságkritériumhoz Melius szintén

Gyulafehérváron csatlakozott annak elismerésével, hogy ez nem tartalmazza a három személy

felett álló külön isteni lényeget, ami valójában már a quaternitas fennforgását jelentené. E

probléma és dialektikája nyilván Gribaldi eszmevilágából vétetett át. Kétségtelen, hogy a

marosvásárhelyi I. cikkely közvetítésével került a CED-be a 6. kérdés az Apostoli

Hitvallásnak az üdvösségre elégséges voltáról,247

amire nézve Melius már Gyulafehérvárott

egyetértését nyilvánította. Amint láttuk, ez a nézet is a Gribaldi–Gentile–Blandrata-féle

tritheizmus kedvenc gondolata volt. A 8. kérdésben annak kimondása, hogy az Apostoli

Hitvallás feletti zsinórmértékül csak a szentírás ismerhető el, a Heidelbergi Kátéval szemben

még előrehaladást is jelent, mert abból minden biblicitása ellenére is hiányzik a reformáció e

formális alapelvének tételes felemlítése.248

Ennél kisebb jelentőségű a 9. kérdésben annak

kifejtése, hogy az egyházatyák iratai haszonnal olvashatók.249

Bár ez utóbbi problémákról

Gyulafehérváron nem esett szó, a róluk készült kérdéseknek a kátéba való felvételét Melius

Nagyváradon elképzelhetőleg nem nézhette rossz szemmel. Mindez eléggé vegyes anyag, de

bennük egyetértés nyilatkozott meg. Legjelentősebb a 6., 49., 50. és 51. kérdések anyaga.

Ezeken keresztül az antitrinitárius tritheizmusnak olyan elvei találtak utat az egyház

kátéjához, amelyek Melius számára teljesen szükségtelenek voltak s ha ugyan látszólag még

nem is álltak ellentétben a helvét konfesszionális nézetekkel, de formailag erősen

Blandratáéknak kedveztek, lehetővé tévén a szentháromságtan további kritikáját.

Sokkal érdekesebb azonban a CED-ben azon problémáknak a szerepeltetése, melyekre

nézve Melius és Blandrata Gyulafehérváron nem tudtak megegyezi. Ez ellentéteket a

marosvásárhelyi zsinat csak prolongálta s így nem csoda, hogy az egyes kérdések a CED-be

Blandrata fogalmazásában kerültek bele, miután azokat Meliuséknak Nagyváradon nem

sikerült saját szemléletükhöz módosítani. Melius ugyan azt állítja az 1567. évi debreceni

rövidebb hitvallás János Zsigmond fejedelemhez intézett ajánlásában, hogy a Blandratával és

Dáviddal Gyulafehérváron elkezdett egység Marosvásárhelyen megerősíttetett s ez egység

dokumentumául tekinthető a nagyváradi igazítások után Kolozsváron megjelent káté, a

CED.250

De távolról sem így állott a dolog. Amint láttuk, a Gyulafehérváron létrejött

Sententia Concors tanításait csak egy tágabb szempontból lehet az egység kifejezőjének

tekinteni, hisz azon belül számos döntő kérdésben nyíltak maradtak az ellentétek. A

Marosvásárhelyi Cikkelyekben pedig már egyoldalúan Blandrata szemlélete és fogalmazása

jutott szóhoz. Így érthető, hogy a Marosvásárhelyi Cikkelyekben kifejezett nézetek túlnyomó

többsége egyenesen Blandrata fogalmazásában foglaltatott a CED-be. Melius merész állítását

már a SC körüli vizsgálódásaink sem támasztották alá, a CED betoldott részeinek elemzése

pedig arról győz meg, hogy e kátéban még a nagyváradi revízió után is, éppen több fontos

tanrészletnél Blandrata felfogása és fogalmazása maradt irányadó egyenesen Melius

Gyulafehérváron fenntartott s a SC-ba foglalt nézetei rovására. Az eszmei jellegzetességeken

felül bizonyítja ezt az a körülmény is, hogy éppen a szentháromságtani kérdések az ő

sajátságos, két pólus közt mozgó, a tritheizmust és unitárizmust egyaránt felölelni törekvő

fogalmazásában vannak kifejtve, melynek már lengyelországi 1562. évi hitvallása

tárgyalásánál is tanúi voltunk. Miként Gyulafehérváron, úgy a marosvásárhelyi VI.

cikkelyben is változatlanul kifejezte Blandrata azon felfogását, hogy „az Atya egyedüli

szerzője és forrása a Fiú és Szentlélek istenségének”,251

melyet azután ugyanazon zsinat VII.

cikkelye ebben a klasszikus tömörségű tritheista formulában foglalt össze: „az a mi Istenünk,

aki a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja s rajta, a Fiún és Szentléleken kívül nincs más

Isten”.252

A CED 11. kérdésében ezt a tanítást tritheista színezetű, de egészen unitárius módon

is értelmezhető fogalmazásban fejtette ki. Legelőször is azt állapította meg a hármasságról,

hogy több és különböző istenség nem foglalhat benne helyet. A lényeg benne az Atya egy

istensége, melyet az tökéletes teljességgel öröktől fogva közöl a Fiúval és Szentlélekkel.253

E

formulában egy szó sincs a Fiú valóságos természetéről, ezért a benne foglalt állítást szabadon

lehet az ember Krisztusra értelmezni, ki istenségét Servet szerint az Atyától kapta olyformán,

hogy az isteni szubsztancia tökéletesen áthatotta testét s ezután is megmaradt embernek. A

marosvásárhelyi VIII. cikkelyben,254

valamint a CED 12. kérdésében annak megállapítása,

hogy a Fiú és Szentlélek istenségének forrása egyedül az önmagától való Isten, vagyis az

Atya,255

a Gribaldi–Gentile-féle tanításnak Servet szerinti oly értelmezésére is alkalmas, hogy

a Szentháromság lényege tulajdonképpen az Atya, kiben a Fiú és Szentlélek csak dispositiók

formájában jelentkezik. Az unitárizmusnak a tritheizmus oldaláról való megközelítése és

értelmezése s az ezzel együttjáró kétértelműség Blandrata teológiai eszmélkedésének jellemző

vonása volt már abban az időben is, amikor főként Servet és Gribaldi befolyása alatt állott s e

tendencia méginkább úrrá vált szellemén, mikor Laelio Socini hatása alá került. Az Atyának a

marosváráshelyi IX. cikkelyben megvallott „monarchica dignitas”-a256

továbbá a CED 13.

kérdésében megjelölt „eminentiá”-ja vagy „praerogativá”-ja257

Blandrata szemléletében Isten

monotheisztikus beállításának fontos eszköze. A változó adottságok közt ezek a fogalmak

sorakoztatják a Fiút és a Szentlelket az Atya szubordinációja alá vagy segítik azokat

abszorbeáltatni az Atya szubsztanciája által. Az ízig-vérig trinitárius gondolkodású Meliusz

Nagyváradon semmiesetre se helyeselhette e három kérdés antitrinitárius szellemű, de még

így is többféleképpen értelmezhető megállapításait, azok megváltoztatására azonban nem

tudta Blandratát rábírni. Talán Meliusra tekintettel került a CED-be a 48. kérdés,258

mely

Blandrata gondolkodásának másik pólusából kiindulva a tritheizmus nyelvén látszólag hármas

tagolódásban fejti ki az istenfogalmat. A CED szentháromságtani megnyilatkozásai közül

aránylag ez kelti a legkonzervatívabb benyomást s a gyanútlan olvasót látszatra kielégíti. De

ha közelebbről vesszük szemügyre, azonnal feltűnik, hogy nincs kiemelve benne sem a

Fiúnak, sem a Szentléleknek istensége. A három felsorolt valóság egyetlen istenségének

kiemelése viszont már arra alludál, hogy ez az egyetlen istenség az Atyáé, melybe el kell

merülnie a másik kettő istenségének. Hogy Meliusnak semmi része sem volt e 48. kérdés

végső formára hozásában, az kétségtelennek látszik. Ha egybevetjük e kérdés fogalmazását

Blandrata 1562. évi lengyelországi hitvallásának megfelelő pontjával, könnyen

megállapíthatjuk, hogy ugyanaz a személy fogalmazta mind a kettőt s itt amannak egy

variációjával állunk szemben.259

Bizonyos ebből az is, hogy Meliust a CED ezen részlete sem

elégíthette ki, hisz az itt kifejtett nézetet Gyulafehérváron sem osztotta.

Igen kétes fogalmazású a Szentlélekről szóló 46. kérdés s kompromisszum nyomát

viseli magán.260

Meliusnak szánt engedményül tekinthető ebben a Szentlélek igaz

istenvoltának elismerése, de nyilván antitrinitárius érdekből egy szó sincs itt ez istenség

Atyával és Fiúval való egyenlőségének kifejezéséről, hanem inkább Blandrata ízlése szerint

ezekkel csak a „méltóságban és dicsőségben” való egyenlőségéről van említés téve.

Önkénytelenül is Servet és Ochino azon nézetének hatását érezzük ebben, hogy Isten

teljessége és egysége nem a szubsztanciában van, hanem a hatalomban.261

Határozottan

Melius meggyőződése ellenére kerülhetett a kátéba a 7. kérdés, mely az Apostoli Hitvalláson

kívül elvet minden tételes hitvallást.262

A helvét reformáció megszilárdításáért egyszerre

három fronton, nevezetesen a katholicizmus, lutheránizmus és antitrinitárizmus ellen küzdő

Melius mondhatott le legkevésbé a konfesszionális gondolkodás ezen természetes

fegyveréről.

A keresztyén vallás lényegét érintő 1–4. jelentéktelen kérdéseken kívül számos olyan

komoly tárgyat felölelő új kérdés van még, ami semmiféle jellegzetes antitrinitárius nézetet

sem tartalmaz, sőt a legtöbb esetben a református egyház lehiggadt tanítását adja elő. Ilyen a

15. kérdés Istennek a teremtmények feletti gondviseléséről, ami a Heidelbergi Kátéból

áthozott hasonló tárgyú kérdés (26.) mellett, mint ismétlés, feleslegesnek is bizonyul.263

A

Krisztus kettős természetéről szóló 18. kérdés fogalmazása annyira kifogástalan, hogy

bármely református kátéban helyet foglalhatna.264

Ugyanez áll a Jézus Szentlélektől való

fogantatását és Máriától való születését tárgyaló 25. kérdésről.265

A két természet egymáshoz

való viszonya is a 38. kérdésben a Heidelbergi Káté 48. kérdésének megfelelően, de mégis

önállóan van beállítva.266

A 34. kérdés Krisztus pokolraszállása alatt épp úgy a kereszten

történt szenvedést érti, mint akár a Heidelbergi Káté eltérő fogalmazású 44. kérdése.267

Az

eschatologiát tárgyaló 42., 43. és 44. kérdések tartalma nem haladja meg azt az álláspontot,

amit a kor református teológiája e kérdésekkel kapcsolatban hangoztatni szokott.268

Vajon

milyen célszerűség kívánta meg, hogy ez antitrinitárius szempontból ez idő szerint még

közömbös fogalmazású kérdések új anyagként helyet kapjanak a kátéban? Önkénytelenül is

arra gondolunk, hogy e kérdések jórésze eredetileg az antitrinitárius érdekek szempontjából

volt szerkesztve s csak a nagyváradi tárgyaláson Melius kívánságára nyerték el végső

formájukat, mely már a trinitárius álláspontnak megfelelt. Melius netáni ilyen fellépésének

kedvezhetett az a körülmény, hogy e tanrészletek legtöbbje kívül esett a gyulafehérvári, sőt a

marosvásárhelyi tárgyalások keretén is s ekként más szellemben való megfogalmazásuk

korábbi megegyezésük értelmében nem lehetett indokolt.

Volt a marosvásárhelyi zsinatnak oly cikkelye is, amely nem jutott szóhoz a CED-ben.

Itt elsőrenden a Krisztus kettős természetét tagadó XI. cikkelyre gondolunk.269

Ebben

Blandratáék még világosabban kifejtették azt a Gyulafehérvárott is hangoztatott nézetüket,

hogy az orthodox dogma sabellianizmusával szemben Krisztus személyének egysége mellett

kell pálcát törni. A kettős természetű Krisztus szerintük végeredményében két Logoszt jelent,

ami szentírásellenes. Máshogyan kell ezért a Krisztust felfogni. A helyes kiindulópont itt az,

hogy a Fiú az ő létét az Atya istenségében bírja, így attól elválaszthatatlan. Mikor ez az

Atyában élő Logosz testté lett, az emberi testben tulajdonképpen megjelent az Isten. Elég

világos beszéd már ez is, de Blandrata ezúttal a marosvásárhelyi XII. cikkelyben még nem

vonja le fenti állításainak végső következményeit, mely Servet szerint nem más, mint hogy

Krisztus isteni szubsztanciával áthatott közönséges ember. Blandrata tagadja Krisztus kettős

természetét s megvallja, hogy benne testben megjelent az egész Isten. De ennek belső rendjét

titoknak minősíti s a hivő józan értelmére bízza azon végkövetkeztetés levonását, hogy

Krisztus csak egy természettel bír, vagyis puszta ember, aki Istent hordozza magában. Szinte

elképzelhetetlen, hogy Blandrata ne próbálta volna meg a XII. cikkelyben foglalt ezen tanítást

a Heidelbergi Kátéba valahogyan beépíteni. Bizonyosra vehető, hogy a CED első

fogalmazványába be is építette. De Meliusék Nagyváradon e tanítás ellen léphettek fel

legerélyesebben. Következetesen elzárkózó magatartásukkal érhették el, hogy a CED-ben ez a

jellegzetesen servetianus tanítás a Jézus kettős természetét kifejtő orthodox szellemű

kérdéssel váltasson fel. E részben aratta Melius a nagyváradi értekezleten legjelentősebb

sikerét. El tudta érni, hogy a CED betoldott anyagából eltávolíttassék az a részlet, melyben az

antitrinitárius tanítás Servet ideológiája irányában egészen előre mutató módon volt kifejezve.

Eredményesen állhattak ellen Melius és társai a marosvásárhelyi X. cikkelyben meghúzódó

azon törekvésnek is, hogy a Fiú, mint Isten bölcsessége, személytelen formában jusson

kifejezésre.270

E fogalmazás újból meghaladja a tritheizmus törekvéseit s emlékeztet Servet

azon tanítására, hogy a Logosz nem metafizikai valóság, hanem Istennek beszédben és

bölcsességben megnyilvánuló dispositiója.271

Kiküszöbölésével a servetianus krisztológia

újabb támpontot veszített az átdolgozott kátéban.

Joggal következtethető, hogy Melius Blandratával és Dáviddal Nagyváradon nehéz

harcot vívott, mert azok ekkor már igyekeztek unitárius meggyőződésük érdekében a

Gribaldi–Gentile-féle tritheizmus tételeit átfogalmazni, legalábbis megpróbálták azokba

Servet felfogásának megfelelő unitárius formulákat elhelyezni. Meliusnak sikerült is

álláspontját bizonyos kérdések kikapcsolásával és helyükbe újak beiktatásával érvényre

juttatni. De ennek ellenében neki is kellett áldozatokat hozni. El kellett tűrnie, hogy Blandrata

álláspontja a Szentháromság ökonómiájánál tritheista színezetű, de servetianus szempontból is

értelmezhető formulák igénybevételével, vagy felismerhetően Servet szellemében készült

tételek beiktatásával kifejezésre jusson. Így végeredményben a CED új kérdésanyaga az

ellenfelek kompromisszumának nyomait viseli magán.

Mindenesetre Blandrata kezdeményezésére s alighanem Melius tudta nélkül vagy

akarata ellenére kerültek a CED elejére a jellegzetesen sokatmondó szentháromságtani

szövegrészletek Ignatius, Pseudo-Clemens és Irenaeus műveiből. Ezek az egyházatyák kivétel

nélkül a Nicaenum előtti kort képviselik még kevéssé fejlett szentháromságtani nézeteikkel.

Az e csoportba tartozó atyáktól való idézetek már önmagukban antitrinitárius színezetet adnak

a káténak. Nevezetesen úgy Servet, mint Gentile az egyházatyák közül csak a Nicaenum

előttiek trinitástani fejtegetéseit fogadták el helyesnek, míg az azutáni Augustinus,

Hieronymus, Basilius, Chrysostomus, Damascenus János stb. mérvadóvoltát kétségbe vonták,

mert nézeteiknek nem kedveztek.272

Már ez a körülmény is arra vall, hogy e kátét olyan

antitrinitárius szerkeszthette, aki irányzatának patrisztikai felfogásával alaposan tisztában volt.

Ilyen antitrinitárius 1566-ban Erdélyben leginkább csak Blandrata lehetett, hisz oldalán Dávid

még csak újoncnak számított. Maga az előszó és a szövegidézetek érthetően utalnak arra is,

hogy Blandrata és társai a CED szellemi tartalmát milyen célok szolgálatára szánták.

ÖSSZEGEZÉS

1. Vizsgálódásunk e tanulmány során nem csekély mértékben arra irányult, hogy

elemezzük azokat a szellemi viszonyokat és adottságokat, melyek közt a Heidelbergi Káté

első hazai jelentkezési formája, a CED megszületett. Ennek során kifejtettük azt a

tritheizmustól egészen a servetianizmusig húzódó s hellyel-közzel más elemekkel is bővült

eszmevilágot, amelynek jegyében Erdélyben az antitrinitárius tanítás fellépett. Bár

megállapításaink elsősorban az erdélyi antitrinitárizmus ideológiai problémáit ölelték fel,

mégis ezen túlmenően a mozgalom európai története szempontjából is bírnak

vonatkozásokkal. Még az általunk használt oly széles forrásapparátuson felépült művek is,

mint Wilbur-nek az európai antitrinitárius törekvéseket tárgyaló és Cantimori-nak a kései

reneszánsz olasz eretnekeit bemutató könyvei, jóformán tájékozatlanok az Erdélyben fellépett

antitrinitárizmus ideológiai kezdeteit illetően. Wilbur ugyan mellesleg egy lapszéli jegyzetben

hiányos címmel273

első unitárius kátéként felemlíti a CED-t, de annak az unitárizmus

eszmetörténetében elfoglalt szerepéről mit sem tud. Cantimori tájékozottsága még eddig sem

ér el. Általában véve mindkettőjük tudása az erdélyi mozgalomról a Blandrata–Dávid-féle

1567. évi „De falsa et vera...” problematikájával kezdődik s készültségük az azt megelőző

időre nézve teljesen nemleges, az azt követő szakaszt illetően is felette hézagos. Annál

feltűnőbb ez, mert a lengyel antitrinitárizmus történetéről mindketten, de különösen Wilbur,

aprólékos és kimerítő ismeretekkel rendelkeznek. Mentségükre szolgálhat, hogy az erdélyi

antitrinitárizmus tanalakulásának részletei máig sincsenek minden vonatkozásban felderítve,

de Borbély István jelentős kezdeményezéseinek274

figyelmen kívül hagyását már terhükre kell

rónunk, mert ez esetben egy korunkig fennmaradt s 400 éves történeti folytonosságra

visszatekintő s ekként távolról sem lebecsülhető európai unitárius közösség múltját

hanyagolták el. Jelen tanulmányunk az erdélyi antitrinitárizmus eszmevilágának kezdetéig

nyúl vissza éspedig azon fázisig, amikor a mozgalom, akár Lengyelországban egykor, még a

református egyházon belül zajlik le. E szakasz egyik legjelentősebb irodalmi emléke az

átdolgozott Heidelbergi Káté.

A CED úgy áll tehát előttünk, mint az Erdélyben fellépett antitrinitárizmus és a helvét

reformáció összecsapásának egyeztetéses emléke. Bár a kezdeményezés Blandratáék oldaláról

indult el, maga a nagyváradi közös értekezlet és Melius számos optimista nyilatkozata azt

mutatja, hogy a CED-hez mindkét fél bizonyos váradalmakat fűzött. Melius egy egészen

kezdetleges színvonalon szerette volna megállítani az antitrinitárizmus szellemi

kibontakozását, viszont Blandrata megkísérelte a református teológiai gondolkodás pozícióiba

jórészt továbbfejlődésre képes tritheisztikus formulák segítségével beépíteni az unitárizmust.

E váradalmak nagyon rövidéletűek voltak, mert a virulens állapotban levő antitrinitárizmus

kifejlődése minden eképzelést felülmúlóan gyorsnak bizonyult. Igaz ugyan, hogy Blandratáék

a gyulafehérvári vitán feladták az elsietve kezdeményezett servetianus vonalat s visszatértek

korábbi tritheizmusukhoz, e mozzanat azonban számukra csak rövid lélekzetvétel volt, mert

nyomban a marosvásárhelyi zsinat (1566. máj. 19.) után visszapártoltak az unitárius

irányzathoz s az erdélyi antitrinitárizmus történetének egy még merészebb fejezetét nyitották

meg. Már a CED ajánlásában céloznak annak írói ez új szakasz kibontakoztatására és

kifejezést adnak azon reményüknek, hogy e törekvésükben a náluknál tanultabbak segíteni

fogják őket.275

Ily körülmények közt Meliusnak a CED-ben tett engedményei

jelentéktelenekké váltak, viszont Blandratának abban elhelyezett pozíciói már feleslegeseknek

mutatkoztak. Inkább csak dialektikai fogásnak kell ezért tekinteni Meliusnak azt a későbbi

állítását, mintha Blandrata és Dávid Gyulafehérváron, sőt még Marosvásárhelyen is

tökéletesen deferált volna a trinitárizmusnak s a CED e behódolás dokumentuma volna.276

Meliusnak nagyon hamar meg kellett tapasztalnia, hogy a tritheizmus nem egyenlő a

trinitárizmussal. Aki átgondolta, hogy a Fiú és Szentlélek az abszolút istenségű Atyánál

kisebb s ezzel szemben a teremtménytől csak fokozatban tér el, annak nem volt nehéz

rájönnie arra, hogy mindkettő teremtmény s a Fiú ekként csak puszta ember. A tritheizmusnak

az unitárizmusba kellett beletorkollnia.277

A CED konglomerát hittanával csak a pillanatnyi

helyezkedés célját szolgálta s megjelenése után már feleslegessé is vált. Nem volt ezért e

felemás kompiláció egyéb ügyes szellemi tornánál, melynek segítségével a szembenálló felek

kipróbálták egymás teológiai gondolatkészletét és formulázási módszerét egy következő

összecsapásnál való felhasználás végett.

Legkevésbé sem meglepő egyébként, hogy Blandrata már jóval a CED megszületése

előtt Pauli Gergelyhez 1565. nov. 30-án intézett levelében belső meggyőződése szerint

unitáriusnak mutatta magát.278

Amint láttuk, Blandrata gondolkodásában a tritheizmus

szellemében készült formulák jól megfértek lappangó vagy nyíltan előtörő unitárius

tendenciákkal, azaz, nála a tritheizmus dialektikája is végeredményben a servetianus nézetek

kibontakozását szolgálta, mely törekvés nyomai a CED-ből is előtörtek. Így egészen

természetes, hogy egy 1569. okt. 31-én kelt megnyilatkozasában már egy minden ízében

unitárius káté készítése mellett állott ki.279

Éles ítélőképességét mutatja a Heidelbergi Kátéval

kapcsolatban tett kezdeményezése. Ennek latin nyelvű szövege Erdélyben és a Tiszántúlon a

művelt rétegeknél, főképpen a református teológusok közt tekintélyt élvezhetett s e helyzete

révén az antitrinitárizmus átértékelő törekvései számára alkalmas eszközül kínálkozott. Nem

is mulasztotta el Blandrata e lehetőséget kihasználni.

A szentháromságtani terminológiával szembeni magatartást illetően még érthető

Pokoly József álláspontja, ki „ezen kátéban kifejtett hitvallást... legbibliaszerűbbnek” ítélte.

Elfogadhatatlan azonban ama feltételezése, hogy „ez a hitvallás lehetett volna az egyedüli

alap, melyen az egyházak megingott összetartása újból megszilárdulhatott volna”.280

E

megállapításánál nem számolt azzal a teológiai hasadással, mely a káté betoldott és eredetiben

meghagyott részei, sőt maguk az egyes betoldott kérdések közt is fennállanak. Nem vette

figyelembe ezeknek kétértelmű fogalmazását sem, mely további ellentétek keletkezésének

forrása lehetett. A CED végeredményében nem tisztázott és nem hozott egységre semmit sem.

A Heidelbergi Kátét a kétféle teológiai szemlélet ütközőhelyévé tette s így nem nehéz

eldönteni, hogy még sokkal nyugodtabb légkörben is alkalmatlan lett volna a folyvást

jelentkező feszültségek levezetésére.

2. Azt a megállapításunkat, hogy a Blandrata által Kolozsvárott inaugurált

antitrinitárius tanítás a Gribaldi–Gentile-féle tritheizmus irányából a servetianizmus felé ívelt

s előbbi az utóbbiban talált logikus kibontakozást, egykorú külföldi adatok is alátámasztják.

Beza Johannes Haller berni lelkészhez 1566. jún. 19-én írt levele kíséretében a berni tanács

részére való lemásolás, majd Bullingerhez való továbbítás végett egy bizonyos kolozsvári

személy tételeit küldte meg Helus (?) levelével együtt, hadd tudják meg azok, mily szörnyeteg

az a Gentile, aki Gribaldi társa, Servet tanítványa, Blandrata és Alciati elvbarátja s most a

gex-i proefektus fogságában van.281

A meg nem nevezett kolozsvári személy, amint a

következő adatból kiderül, Dávid Ferenc volt. Ugyanis Haller 1566. jún. 22-én közölte

Bullingerrel, hogy Alciati és Gentile hitvallását (bizonyára a Wurstenberger számára

készültet) és a kolozsvári Dávid Ferencnek Istenről és a Szentháromságról szerkesztett tételeit

csak a másolás megtörténte után küldi meg.282

De ki lehetett az a „Helus”, akinek levelével

együtt szerepel Dávid Ferenc munkálata s ekként feltételezhető, hogy ő küldötte a kérdéses

tételeket Kolozsvárról Genfbe? Beza szóban forgó levele másolatban maradt fenn.283

A

másoló által írt név genetivusban álló „Hell” alakját Trechsel megkérdőjelezte, mert

bizonytalán olvasásának tekintette. A helyes olvasás kérdését az eredeti „Helus”-féle levél

alapján lehetne csak hitelt érdemlően eldönteni, ez azonban jelenleg nem található.284

Így

egyelőre meg kell elégednünk azzal a hozzávetéssel, hogy a bizonytalan olvasású név

alkalmasint Heltai Gáspáré lehet, aki magát latinosan Heltus-nak, németesen pedig Helth-nek

nevezte.285

Könnyen megeshetett, hogy az egykorú levélmásoló az eredetiben álló „Helti”-t

„Heli”-nek olvasta. Az irat Genfbe való küldése is jól megfelel Heltai akkori magatartásának,

aki kezdetben szembeszállott az antitrinitárius áramlattal. Nevezetesen helytelenítve a

kolozsvári tanács 1566. jún. 8-iki rendelkezését, megtagadta a Marosvásárhelyi Cikkelyek

szellemében való prédikálást s nagyobb nyomaték okáért prédikátori tisztét is letette.286

A

Heltai által Bezához kiküldött Dávid Ferenc-féle tételek keletkezésének pontos idejét

megállapítani nem tudjuk, csupán annyit tételezhetünk fel, hogy azokat az 1566. márc. 15-én

tartott tordai zsinatot követő napokban szerkesztette Dávid s váltotta ki általuk Heltai

megütközését. Nyilván Heltai leveléből tudta meg Beza, hogy Dávid most már egészen Servet

szemléletének adta át magát, mint a levélhez mellékelt tételei is mutatják. Mindenesetre Beza

jól ismerte a Gribaldi–Gentile-féle istenfogalom labilis alkatát s ekként tudta, hogy a

tritheizmus végeredményében egészen logikusan az unitárizmusban oldódik fel.287

Dávid

tételeiben ez aggodalma igazolását látta, miért is azoknak ódiumát nem mulasztotta el

Gentilére hárítani. Ezért juttatta el az Erdélyből kapott dokumentumot a berni tanács kezéhez,

honnan az a Gentile-per aktái közé került.288

Bezának volt egyéb oka is arra, hogy Dávid

szentháromságtani felfogása elhajlásának okát Gentilében keresse. Ugyanis tudomására jutott,

hogy Gentile Erdélyben személyesen megfordult. Kitűnik ez Hallerhez 1566. júl. 16-án írt

leveléből, melyben tetszését nyilvánítja afelett, hogy a Bernben fogva tartott Gentile már nem

tevékenykedik sem Lengyelországban, sem az erdélyieknél, akik között amúgy sem

maradhatott hosszabb ideig.289

Eszerint az erdélyi antitrinitárizmus történetébe Gentile

rövidebb ideig tartó látogatását is be kell iktatnunk. Nevezett Blandrata hívására érkezett már

Lengyelországba is, ahol 1563 nyarától legfeljebb 1566 elejéig tartózkodott.290

Blandratát

azonban már nem találta ott, mert ő 1563 elején váratlanul Erdélybe távozott.291

Erdélybe való

jövetelét is Blandrata szorgalmazhatta. Ha mindjárt 1563 nyarán vagy őszén került sor

látogatására, nyilván semmit sem tehetett eszméi érdekében, mert a református egyháznak az

1564 áprilisában tartott nagyenyedi zsinaton való megalakulása előtt maga Blandrata is

óvatosan forgolódott Erdélyben. E zsinat után azonban tüstént megindult Blandrata

antitriritárius tevékenysége s ez idő tájtól fogva már van szellemi háttér Gentile erdélyi

tartózkodása számára.292

Legvalószínűbb időpontja ennek 1565 vége vagy 1566 eleje lehet,293

mert Gentilének ekkor kellett Legyelországból kényszerűen eltávoznia.294

Onnan jöhetett

előbb Erdélybe, majd innen indulhatott Morvaország és Ausztria érintésével Svájcba, hova

1566 júniusának első napjaiban érkezett meg. Feltehető, hogy Gentilét erdélyi útjára

Gianpaolo Alciati is elkísérte, mert ez Blandratával régóta meghitt barátságban volt és svájc

elhagyása után állandóan Gentile társaságában tartózkodott.295

3. Melius jellegzetes engedménye a szentháromságtani műszavak és az ó-egyházi

hitvallások elhagyása volt. E téren szokás őt tájékozatlansággal vádolni. De nem így áll a

dolog. Melius itt is önállónak bizonyult. Nem dönthető el, hogy ismerte-e Kálvinnak a

műszavak használata körül szerzett tapasztalatát. Az ifjú Kálvin 1537-ben Caroli Péterrel

történt összecsapása során felvetette ugyan a kérdést, szabad-e, szükséges-e a szentírási

adottságokat meghaladó fogalomképzés és hangoztatta ugyan, hogy még a trinitástan ősi

fogalmait és terminusait sem illeti meg abszolút tekintély.296

Mikor azonban Gentile és társai

éppen a szentháromságtaní műszavak elvetésével egyengették az tritheista antitrinitárizmus

útját,297

szükségét érezte annak, hogy Carolival szemben elfoglalt álláspontját bővebben

kifejtse. Bár tovább is vallotta, hogy nem a terminusokon múlik a trinitáshit lényege, mégis

nyomatékosan rámutatott arra is, hogy a műszavak egyáltalában nem haszontalan

találmányok, hanem a tévtanítások fennforgása esetén nélkülözhetetlen kellékek.298

Melius

még a gyulafehérvári hitvitát követően átélt csalódása után sem eszmélkedett Kálvinhoz

hasonlóan. Pedig ekkoráig már Bezától is kapott szívhez szóló figyelmeztetést, melyről

feltétlenül tudomással kellett bírnia. Nevezetesen Beza a CED egy példányát valakitől – talán

ezt is Heltaitól – kézhez kapván, 1567 augusztusában „az összes keresztyén és orthodox

egyházakhoz” (Christianis et orthodoxis omnibus ecclesiis) intézett felhívásában mély

megbotránkozásának adott kifejezést Blandratának és Dávidnak a szentháromságtani

terminusokat elvető eljárása felett s a többek közt magát Meliust is név szerint harcra

szólította az ilyfajta megoldások ellen.299

Mégis Melius e figyelmeztetés és saját tapasztalata

ellenére az 1569 októberében tartott nagyváradi hitvitán egymásután kétszer emlékeztette

Dávidot a műszavak mellőzésére nézve Gyulafehérváron létrejött megegyezésükre.300

Tehát

Melius még akkor is vállalta a terminusoktól való tartózkodást, amikor az unitárizmusban járó

Blandrata és Dávid már rég túltették magukat azon. Ő ez eljárásnak nem tulajdonított

különösebb elvi jelentőséget s azt mint módszert inkább csak dialektikus fogásként

alkalmazta.

Az általános hitvallásellenes álláspont jól megfelelt az antitrinitárius gondolkodás

természetének és érdekeinek, mindazonáltal most még csak a szentháromságdogmát kifejező

és meghatározó öt ökumenikus symbolum elvetésében volt elsősorban érdekelve. Máshogyan

viszonyult a kérdéshez Melius, ki ízig-vérig konfesszionális teológus volt s a helvét irányú

reformáció megszilárdulásáért küzdött, miért is e törekvésénél a dogmatikus módszert sehogy

sem nélkülözhette. Az Apostoli Hitvalláson kívül elvetett egyéb hitvalláson aligha érthetett

mást, mint a szentháromságdogmát kialakító öt ó-egyházi symbolumot, hisz ez ideig jórészt

az ő nevéhez fűződött az 1562. évi Debrecen–Egervölgyi Hitvallás s a jövőre nézve is

erőteljes hitvallásalkotó véna lüktetett benne. Melius nem gondolt többre, mert az általa

képviselt helvét iránynak a keresztyén hittan minden kérdésében, így nem egyedül csak a

szentháromságtanban, hanem sok más, nem kevésbé fontos tanrészletben is megvolt a

lehiggadt véleménye, mely őt a németországi, svájci és másutt élő hitsorsosaihoz odafűzte,

viszont a protestantizmus más irányaitól, főképpen a lutheránizmustól megkülönböztette. Így

Meliust minden életérdeke a hitvallásos teológiai módszerhez kötötte. Egy hitvallásellenes,

racionálisan leszűkített teológia a református egyház akkori helyzetében mindenképpen

alkalmatlan volt, ezért nem is gondolhatott a protestantizmus nagy együttesén belül

keletkezett és keletkezendő helvét szellemű hitvallások megvetésére. Vagyis álláspontja e

kérdésben is szükségképpen önálló volt.

Egyébként a CED és a SC nemcsak Genfben, hanem Heidelbergben is visszatetszést

keltett. Mikor az itteni egyetemen 1566-tól fogva tanárként működő Hieronymus Zanchi III.

Frigyes választófejedelem kívánságára az orthodox szentháromságtan védelmére 1572-ben

kiadta „De tribus Elohim, aeterno Patre, Filio et Spiritu S. uno eodemque Jehova libri XIII.”

című munkáját, ebben a különféle antitrinitárius irányzatok közt kitért az 1566. évi

gyulafehérvári disputa téziseinek cáfolására is.301

4. A CED mögött meghúzódó ideológiai küzdelemben Blandrata és Dávid forrásai

többé-kevésbé feltárultak előttünk. De mire támaszkodhatott Melius? Csak egy olyan forrást

nevezhetünk meg, melyet feltétlenül ismerhetett s amely teljes egészében rendelkezésére

állhatott. Ez az 1566. jan. 22-én tartott gönci zsinat vitaanyaga volt. A tiszajobbparti

reformátusok vezérembere, Károlyi Gáspár nyomban felismerte az Egri Lukács által

Kolozsvárról a Felvidékre behozott antitrinitárius nézetekben Gentile tritheizmusát s e

zsinaton kifejezetten az essentiatio tana ellen intézett heves támodást. Fejtegetéseiben

rámutatott arra, hogy ha a Fiú és a Szentlélek az Atya lényegének (essentia) csak részesei,

akkor azok istensége már csak névleges, mert ezáltal az egyetlen lényeg szétszaggattatik.302

S

hogy fellépése valóban Gentile ellen irányult, meglátszik abból az eljárásából, hogy a két év

múlva 1568. jan. 6-ára kitűzött szikszói zsinat meghívójához mellékelt tételek 11-ikében név

szerint is megbélyegezte azt autotheosz-elméletéért.303

Meglepő, hogy Károlyi mily alapos

tájékozottságot mutatott fel a tritheista antitrinitárizmus eszmevilága felől s mily

szabatossággal ismerte fel Egri Lukács jelentéktelennek látszó tételeiben annak jelenlétét.

Mivel Kálvin – mint láttuk – Gentile és Blandrata ellen kiterjedt és széles körben ismert

irodalmi tevékenységet folytatott, feltételezhető, hogy Károlyi a tritheista antitrinitárizmus

eszmevilágában való tájékozottságát s az ellene való argumentáció módszerét is egyedül az ő

műveiből merítette. Nincs kizárva, hogy olvasta az 1559. évi Institutio Gentilével vitatkozó

pontjait. Könnyen meglehet az is, hogy eljutott kezébe Kálvinnak már e munka során érintett,

1561-ben kiadott „Impietas Valentini Gentilis dectecta et palam traducta” című műve, mely

Gentile tanrendszerét minden részletében cáfolta. Legvalószínűbb azonban, hogy ismereteit

Kálvinnak a lengyelekhez 1563-ban intézett s e tanulmányban már érintett két intőleveléből

merítette, melyek Lengyelországban külön is megjelentek és közkézen forogtak. Az élénk

kereskedelmi kapcsolatok révén megvolt a lehetősége annak, hogy e kiadványok

Lengyelországból Károlyihoz Göncre eljussanak s ekként módja volt annak Kálvin Gentile és

Blandrata felett gyakorolt kritikáját megismerni. Amint már előbb megállapítottuk, semmi

nyomot sem találhatunk Meliusnál arra nézve, hogy a gyulafehérvári vitán Kálvin

dialektikáját érvényesítette volna. A „Deus a se ipso” és „Deus non a se ipso” disztinkciókkal

való operálás legkevésbbé sem kálvini vonás. Melius ugyan sűrűn emlegeti Gentilét, mint aki

méltán ért Servethez hasonló véget, de soha sem vitatkozik kimondottan annak tulajdonított

elvek felett.304

Már ez a körülmény is sejteti, hogy Gentile nézeteiről és Kálvinnak azok ellen

alkalmazott argumentációjáról közelebbi tájékozottsága nem volt, így Blandratáék ellen

hirtelenében csak a Károlyi által Egri Lukáccsal szemben felsorakoztatott vitaanyagból

meríthetett. Mint erős egyéniség azonban a Károlyitól tanultakat is az ő saját teológiai

gondolkodásán át szűrte meg. Sajnos, következtetésünknél csak a limitációkra

támaszkodhatunk. Ezek azonban már kész teológiai tételek. Mélyrehatóbb megállapítások

tételére lenne módunk, ha a limitációkhoz elvezető érvelések is rendelkezésünkre állanának.

Ezek azonban nem maradtak fenn. Még így sem alaptalan annak feltételezése, hogy Melius

Gyulafehérvárott közvetlenül csak Károlyi Gáspár gondolatkészletéből érvényesített egyet-

mást amellett, hogy saját teológiai invencióját is nem csekély mértékben igénybe vette.

5. A CED röviddel kiadása után eltűnt az ismeretlenségben. A XVI. század hátra levő

részében és az egész XVII. század folyamán nincs róla emlékezet. Először Bőd Péter két

munkájában fordul elő anélkül, hogy a szerző említve volna.305

Cornides Dániel306

és

Bredeczky Sámuel307

azután már Blandrata munkái közé sorolják. Teszik ezt alkalmasint

prolongált hagyomány alapján. És helyesen jártak el. A gyulafehérvári hitvitának az 1566. évi

márc. 15-iki tordai zsinattól kölcsönzött propozíciói és antitézisei Blandrata neve alatt

maradtak fenn. A CED antitrinitárius anyaga pedig nyilván ennek a szellemi függvénye.

Blandrata már Erdélybe érkezése előtt Svájcban és Lengyelországban szoros kapcsolatban

állott az antitrinitárizmusnak a tritheizmustól a servetianizmusig elérő eszmevilágával s ennek

mozgalmaiban tevékenyen szerepelt. Kolozsváron Dávidot is ő avatta be az

antitrinitárizmusnak általa hordozott szemléletébe.308

A még csak kezdő Dávid mellett

múltjára és rutinjára való tekintettel is Blandrata volt az új irányzat fő ideológusa a

gyulafehérvári első hitvitán s a CED létrehozásában is neki lehetett oroszlánréásze az e célra

beállított munkaközösségben. A revíziós munka során Melius kívánságára is igazítottak

egyet-mást a kéziraton, a káté mindazonáltal kuriozitásánál fogva változatlanul Blandrata

nevével forrott össze a köztudatban. A szövegben jelenlevő tritheisztikus eszmevilág, az ezt

rögzítő, sokszor egészen a servetianizmusig elérő fogalmazás és a jellegzetes metafizikai

törekvések egyaránt olyan szerkesztő teológusra utalnak, aki az antitrinitárizmus európai

küzdelmeiben már megelőzően évek során át tevékenyen harcolt, az irányzat

reprezentánsaival közvetlen kapcsolatban állott s ennélfogva a jellegzetes eszmék

formulázásánál nagy tapasztalattal és kifinomult gyakorlattal rendelkezett. Ilyen teológus

Erdélyben akkor egyedül csak Blandrata volt. A CED betoldott kérdései félreérthetetlenül

tükrözik Blandrata sajátosan egyéni szemléletét, mely a tritheizmus gondolatkészletével és

formuláival is az unitárius szellemet sugározza s mely módszer svájci és lengyelországi

szereplésére nézve is oly jellemző volt. E részletek híven illeszkednek bele Blandrata egész

életén át felmutatott szellemiségébe. A CED szerkesztője kilétét illetően az eszmetörténeti

vizsgálódás eredménye is megerősíti azt, amit Debreceni Ember Pál, Cornides Dániel és

Bredeczky Sámuel oly határozottan állítanak.

________

CZEGLÉDY SÁNDOR

A HEIDELBERGI KÁTÉ MAGYARORSZÁGI

MAGYARÁZATAINAK TÖRTÉNETE 1791-IG

Noha a Heidelbergi Kátéról mint egyházunk egyik hitvallási iratáról csak a

szatmárnémetii nemzeti zsinat idevonatkozó határozata óta beszélhetünk, annak használata az

ifjúság oktatásában és az igehirdetésben már évtizedekkel előbb elkezdődött. Ezzel

egyidejűleg a kátéval való irodalmi foglalkozás is megindult, mégpedig főképpen

kátémagyarázó prédikációk és theologiai kommentárok formájában. Az első ránkmaradt

művek, amelyek a Heidelbergi Kátét az igehirdetésben értékesítik, Margitai Pétertől

származnak.309

A református orthodoxiának ez a jeles képviselője, aki rövid ideig 1629-ben a

tiszántúli egyházkerület püspöki tisztségét is viselte, magyarázatokat tett közzé a

Miatyánkhoz (Debrecen 1616; 2. kiadás 1624), a Tízparancsolathoz (Debrecen 1617) és a

Hiszekegyhez (Debrecen 1624),310

amely művek, noha még kátémagyarázatoknak alig

nevezhetők, világosan mutatják a Heidelbergi Káté és különösen az Ursinus-íéle

kátékommentár tartalmának fokozódó érvényesülését a magyar református egyház

igehirdetésében. A nevezett művek közül az elsőben ennek a befolyásnak még csak a nyomait

találhatjuk, ellenben a második és még inkább a harmadik bőven felhasználja a Heidelbergi

Káté kérdéseit és feleleteit, amelyek gyakran mint summázások szövődnek bele Margitai saját

fejtegetéseibe, míg a két mű egyik leggyakrabban használt és szerzőtől leginkább tisztelt

theologiai forrása nem más, mint a Corpus doctrinae orthodoxae sive catecheticarum

explicationum... opus 1612-ik évi kiadása. A harmadik műben levő prédikációknak nincs

textusa. Bennük Margitai sorra magyarázza az Apostoli Hitforma tételeit, és jóllehet a

bizonyító bibliai helyekkel igen behatóan foglalkozik, műve inkább hasonlít egy theologiai

traktátushoz, mint egy szabályos prédikációsorozathoz.

Keresztúri Pál latin és magyar nyelven közzétett Christianus lactens = Csecsemő

keresztyén c. (Gyulaiehérvár 1637 és 1638) művét mai szóhasználattal konfirmációi káténak

lehetne nevezni. Benne szerzőnk kérdések és feleletek alakjában fejti ki a keresztyén tant,

amint annak elfogadásáról a fejedelem fiai, Rákóczy György és Zsigmond a gyulafehérvári

templomban 1637. augusztus 17-én ünnepélyesen bizonyságot tettek. Nevelőjük, Keresztúri

ezt a művét Catechesis religionis Christianae; ferè juxta methodum Catechismi

Heidelbergensis-nek nevezi. Ez az utalás a Heidelbergi Káté módszerének „nagyjából” való

követésére nemcsak azt jelenti, hogy a mű anyaga kérdések és feleletek alakjában jelenik

meg, hanem mindenekelőtt azt, hogy Keresztúri beledolgozza a Heidelbergi Kátét a saját

orthodox jellegű theológiájába. Így azt lehetne mondani, hogy Keresztúri saját hozzáadott, ill.

a Heidelbergi Káté szövegébe lépten-nyomon beleszőtt kérdései és feleletei mintegy a káté

magyarázatának tekinthetők.

Az első igazi kátémagyarázat 1640-ben látott napvilágot Keresszegi Herman István

tiszántúli református püspök tollából.

Keresszegi Herman Istvánt jelentős egyházkormányzói és irodalmi működése

konzervatív egyéniségként állítja elénk. Külföldet járó diák korában ő még nem kereste fel az

iskolás orthodoxiát fokozatosan leváltó újabb theológiai irányzatok – akkor még elsősorban

hollandiai és angliai – gócpontjait; 1613 őszétől kezdve Marburgban, majd a következő év

tavaszától Heidelbergben az orthodoxia jeles képviselői formálták theologiai gondolkozását,

hogy aztán Magyarországra visszatérve maga is az orthodox theológia művelője és

védelmezője legyen. Tiszántúli püspöki szolgálatának kezdete körülbelül egybeesett a

magyarországi puritánus mozgalom megindulásának eseményeivel. Keresszegi sietett

felvenni a kapcsolatot ebben az ügyben a szomszédos, tiszáninneni egyházkerület orthodox

vezetőivel, akik először léptek volt fel az új irányzat törekvései ellen. Miután a zempléni

egyházmegye 1630-ik évi nyári közgyűlésén éppen azzal próbálták biztosítani az orthodox

református felfogás érvényét, hogy a felszentelendők esküformájának kibővítésével a

lelkészeket igehirdetésükben most már nemcsak a II. Helvét Hitvallás, hanem a Heidelbergi

Káté megtartására is kötelezték,311

Keresszegi püspök 1638 augusztusában arra kérte a

tiszáninneni espereseket, hogy a két egyházkerület vezetői együtt beszéljék meg, milyen

óvintézkedéseket tegyenek azokkal az újítókkal szemben, akik, úgy látszott,

arminianizmusukkial és „anarchia-erigálással” veszélyeztették az egyház békességét.

Kezdeményezésüknek meg is lett az az eredménye, hogy még abban az évben megtartották

Debrecenben a két egyházkerület vezetőinek közös zsinatát, amelyen kimondták, hogy a

külföldről hazatérő lelkész jelöltek csak alapos vizsgálat és egy újításellenes, orthodox

értelmű és esküvel egybekötött reverzális aláírása után bocsáthatók egyházi hivatalba.312

Orthodox theologiája, amint látni fogjuk, Keresszegi kátémagyarázatait is

meghatározta, mégis azt kell mondanunk, hogy a nemcsak terjedelmében, hanem tartalmában

is jelentős kátémagyarázó művének kiadásával elsősorban nem az akadémikus theologia,

hanem a gyakorlati kegyesség érdekeit kívánta szolgálni. Amint műve ajánlásában olvassuk,

az előtte lebegő cél az „Anya-szent-edgy-háznak éppítése” volt, „hogy a’ Praedicatori renden

levő edgyigyű Atyafiak, kiknek sem költségek, sem egyéb tehetségek miatt, a’ könyveknek

szűk volta miatt, ollyan Bibilothecára szert nem tehetnének, ezzel a’ híveknek hasznokra

élhetnének”. De nemcsak a szószéki igehirdetés megsegítésére gondol, hanem a családi

áhítatok előmozdítására is, amint erről tovább így nyilatkozik: „De főképpen, mivel minden

házi gazda Propheta és Pap a Christusban házánál, a' ki avagy tsak olvasni tudna-is, erre szert

tévén, a’ hitnek akar mi ágazatirol-is tselédi között ezt a’ Könyvet olvasván, és a’ Bibliaból a’

locusokat reá keresvén tanítást tehetne, és a’ hitben háza népét éppithetné. Mellyet

commendálok a’ házi gazdáknak nem a’ végre, hogy az Isten házától tselédit effele

munkájával el-idegenitené, hanem sőt inkább ezzel az Isten házában meg-hallott igéket

gyökeresebb-é tehetné”.

A mű teljes címe: „Az keresztyéni hitnek ágazatiról való Praedicatioknak. TAR-

HAZA, a Nemet országi Rhen-Palatinatusbéli Orthodoxa Catechesisnek rendi szerént. Keres-

szegi H. Istvánnak munkája által az egyi-gyüveknek közönséges hasznokra ki-botsáttatott.

Varadon Nyomtattatott Fekete István Uram költség. Szenei K. Ábrahám által. MDCXXXX.

Maguk a magyarázatok 1010 negyedrét lapot tesznek ki. Ehhez jön az elején a címlappal

együtt számozatlanul 40 lap, a végén 12 lap. Elöl van a dedikálás, melyet a szerző Fekete

István főbíróhoz, „bötsületes komájához” intéz, majd az olvasó üdvözlése következik, ezután

pedig a Heidelbergi Káté fordítását kapjuk a bizonyító helyek nélkül. Elöl van még a

tartalomjegyzék és a sajtóhibák jegyzéke, a könyv végén pedig egy betűrendes tárgymutató.

A dedikációból kitűnik, hogy a mű közzétételéhez, „kinek mássa még Magyar nyelven

így nyomtatásban ki nem jött vala”, az ösztönzést Fekete István adta, aki egyben a kiadás

költségeit is magára vállalta. Fekete István, aki különben a debreceni Kollégiumnak jeles

pártfogója volt,313

háromízben is viselte a debreceni főbírói tisztséget, azt a „súlyos” tisztet,

amelynél Keresszegi szerint „a’ Magyar Nemzetben lévő Respublicák között nehezebb nem

lehet”.

A hatalmas mű 242 prédikációban adja a Heidelbergi Káté magyarázatát. Egy-egy

kérdésről több beszédet is mond. A legtöbb beszéd körülbelül olyan terjedelmű mint egy mai

prédikáció, de Keresszegi figyelmezteti az olvasót, hogy ő nemcsak ilyen simpliciter mondta

el ezeket a conciokat, és ha úgy írta volna le, ahogy azok tényleg elhangzottak, akkor „három

vagy négyennyire-is terjedet vólna a munka”.314

Ha ez valóban így volt, akkor Keresszeginek

egy-egy kátéprédikációja egy óráig, sőt néha még tovább is eltarthatott. Ha pedig figyelembe

vesszük, hogy prédikációi általában sokkal erősebbek a tan kifejtésében, mint azoknak a

hallgatók életproblémáira való vonatkoztatásában, akkor fel kell tételeznünk, hogy figyelmes

végighallgatásuk még az akkori, a mainál sokkal kevesebb szellemi benyomásnak kitett

gyülekezet számára sem lehetett éppen könnyű dolog.

A tiszta tan előadásában Keresszegitől mi sem áll távolabb, mint hogy eredeti és

újszerű próbáljon lenni; fő gondja az, hogy hűségesen tolmácsolja a kátét, amely szerinte az

orthodoxa religio mértékadó kifejezése. Művében a leggyakrabban idézett tekintélyek a

református orthodoxia nagyjai: Ursinus, Pareus, Zanchius, Polanus, Keckermann. Az egyházi

atyák közül legyakrabban Augustinusra hivatkozik. Érdekes, hogy Kálvin neve igen ritkán

szerepel, Lutheré pedig mint támogató tekintélyé soha. A hazai theológusokat sem igen idézi.

Scultetus magyarra is lefordított beszédeit ismeri és gyakran használja. A magyar kátéírók

közül csak Sideriusra hivatkozik, akitől egy helyen a sákramentum meghatározását idézi.315

A

teremtéssel foglalkozó beszédekben igen sűrűn hivatkozik Pareus Genesis-ikommentárjára.

Egyébként azonban az egész mű legfontosabb külföldi theológiai mintája Ursinus

kátémagyarázata, természetesen figyelembe véve a célkitűzés különbözőségét: Keresszegi

prédikációkat ad, amelyekben elsősorban nem az akadémikus theológia igényeit, hanem az

„egyigyüveknek hasznokat” tartja szem előtt. Helyenként szóról-szóra Ursinust fordítja.316

Nincs ebben a terjedelmes műben semmi sem, ami szándékos és lényeges elhajlást jelentene a

kor „standard” református tanításától, hacsak a kisdedek üdvözítő hitének feltételezésére nem

az,317

bár itt is meg lehet jegyezni, hogy Keresszegi felfogása ebben a dologban megegyezik

Kálvin korábbi nézetével, amit még az 1536-os Institutio-ban képviselt.318

Mivel azonban az igaz tant állandóan fenyegeti a tévtan, orthodox kortársaihoz

hasonlóan Keresszegi is igen fontosnak tartja a polémiát. Ő is többféle usus-ról tud, és ezek

között nem utolsó helyen szerepel az usus ad redargutionem. Keresszegi legfőbb ellenfele

természetesen a római egyház. Már a kegyes olvasóhoz intézett előszavában ezt mondja

művéről: „...ez irásban vagyon rövideden bé-foglalva, a mit a pokolbéli Sátán irégyel, és a

Romai Antichristus el nem szenvedhet, ma ezt üldözi, ezt kergeti, azon vagyon hogy el-

óltsa...” Az ellentétes római tanítástól való elhatárolás általában mindenütt megtörténik,

mégpedig igen erélyes módon. A szentek közbenjárásáról szólva például így feddi a Szűz

Mária segítségét kérő magyar kortársait: „... a’ Pápisták nem szégyenlik Máriát Magyar

Ország Patronájának nevezni, mint a’ Magyar pénzen ezt meg-láthatod, hogy ezzel meg-

mutatnák a’ Christus tselekedeti szerén Matth. 22. v. 20. 21. mivel tartoznak a’ Máriának a’

Magyar bálvány-imádók”.319

A Heidelbergi Kátéval egyetértőleg különösen heves a

polémiája a mise tárgyalásakor. Négy beszédet is mond erről a témáról a Zsid. 10:14 alapján a

káté 80. kérdésével kapcsolatban. Érveit így summázza: „Ki-jő tehát nyilván, hogy a’ Pápista

misének semmi közi nintsen a’ Christustol szerzetetett szent Vatsorával, sőt merő

bálványozás és az Antichristusnak edgyik bélyege”.320

A római katholikus egyházat „Romai

Synagoga”-nak nevezi, melyet „nem hihetni Ecclesiának; mert gonoszoknak gyülekezeti,

melyet az Antichristus magának foglalt”.321

A római tanok cáfolatában a mértékadó

megfogalmazásokat próbálja szem előtt tartani: gyakran hivatkozik Bellarminusra, a

Tridentinumra és ritkán Pázmányra. De – akárcsak Pázmány – kíméletlen polémiájában a

kétesértékű források használatától sem riad vissza.322

De ugyanilyen hévvel támadja az anabaptistákat, a „Dávid Ferentz hitin lévőket”323

és

a lutheránusokat is. Elismeri Lutherről, hogy nagy ember volt, de mindjárt hozzáteszi, hogy

„igen megbotlott, mikor a reformationak idején az Ur Vatsoráját úgy magyarázta, hogy az

légyen óltarnak Sacramentuma...”324

A bűneset tárgyalásának bevezetésében ezt írja: „Sokat

hazudnak a’ mi ellenkező feleink, mind a’ Pápisták s-mind a’ Lutheránusok a’ mi Doctorink

felől, hogy az Istent bűnnek okának lenni mondanák…”.325

Úgy beszél a lutheránusokról,

mint akik „minket igaz keresztyéneket Cálvinistáknak, Zuingliánusoknak,

Schwermerusoknak, etc. tsufolnak és szidalmaznak.”326

A lutheránus „Ubiquista atyafiak”,

ezek a „nyavalyások” szerinte tévelyegnek, amikor Krisztus testének mindenütt

jelenvalóságát hirdetik.327

Azzal vádolja őket, hogy „emberi tudományra esküsznek mint

igazra”... „Luther Márton vallására, melly a’ többi közöt ez, hogy az Ur Vatsorájában a

Christusnak valóságos teste jelen vagyon, és testi fogockal rágják azt, azonban magok is

bizontalanok benne, ha alatta vagy felette vagyon a’ kenyérnek”.328

Mint magából a Heidelbergi Kátéból is, Keresszegi magyarázataiból is hiányzik a

Szentírásról való tan különálló és részletes kifejtése. De az egész mű mutatja, hogy szerzőnk

ebben is az orthodoxia képviselője. A reformátorok dinamikus és személyes Ige-fogalma nála

már kezd átváltozni egy inkább személytelennek és statikusnak mondható Ige-fogalommá: a

Bibliát első renden mint a helyes tanokat bizonyító helyek foglalatát tekinti és így az

írásmagyarázat feladatának a texusban fellelhető tanok kifejtését, majd alkalmazását tartja. Ez

látható abból, hogy prédikációiban locusokat fejteget, melyek rendszerint a lap szélén is meg

vannak jelölve, ha több is van belőlük, számozottan. A locus communis kifejtése után

következik külön lépésként az applicatio, az usus előadása; ha ezekből is több van, néha ezek

is számozottan szerepelnek. Így az explicatio elválik az applicatio-tól, és ebben az a felfogás

tükröződik, hogy a textus értelmét, sensus-át, a „tanúságot” mint theológiai tanítást objektív

módon meg lethet állapítani, mielőtt annak usus-át, hasznát, jelen érvényét, életünkre

vonatkozó igényét felismertük és elismertük volna. Tehát az igehirdetésben az Ige nem

egyetlen, dinamikus aktusban tárja fel a maga értelmét és követel tőlünk személyes döntést,

hanem először locusokat, „tanúságokat” nyújt és csak azután kerül sor arra, hogy a hallgatók

élete és cselekvése fölött is érvényesítse igényét.

A kátéprédikációk esetében – és ezt majd a későbbi kátémagyarázatoknál is láthatjuk –

különösen megnehezíti az igehirdető dolgát az, hogy egyszerre kell elvégeznie az

írásmagyarázat és a kátémagyarázat feladatát. Hogyan legyen a kátémagyarázó prédikáció

igazi írásmagyarázat? – ez Keresszegi prédikációinak is a nagy problémája. Mindjárt a

feleletet is megadhatjuk: a textusszerűséget – éppen a háttérből érvényesülő sajátos

„Schriftprinzip” miatt – nem mondhatjuk a Keresszegi-féle prédikációk erős oldalának.

Kezdjük azzal, hogy több beszédnek nincs is textusa. Ha ugyanarról a kérdésről több

concio is van, akkor rendszerint egy összefoglaló textust kapunk az elsőnél és ugyanaz a

következőknek is az alapigéje. Így például az ember nyavalyásságáról szóló 13 prédikáció

közül csak ötnek van külön textusa. Van rá eset, hogy a textus nem feltétlenül kötelező,

hanem így van megadva: Textus potest sumi ex I. Cor. 2. v. 11. 12.329

Ha nem volnának a

textusok felírva, akkor azokra magukból a fejtegetésekből sokszor nehéz volna

visszakövetkeztetni. A rendszerint gondosan kidolgozott bevezetések is legtöbbször csak laza

kapcsolatban állnak a textussal; különben is gyakran külön textus van kijelölve az exordium

számára. A bevezetések nem is azt a szokásos funkciót töltik be, hogy a textusnak valamelyik

sajátos vonására vagy vonásaira irányítsák a hallgatóság figyelmét, hanem inkább azt, hogy az

illető káté-feleletben vagy feleletekben megfogalmazott tant állítsák az érdeklődés fókuszába.

A tárgyalás aztán kétségtelenül biblikus; szóhoz juttatja a bizonyító helyeket, de

végeredményben mégis az az érzésünk, hogy a Szentírás mondanivalója nem a maga

közvetlenségében érvényesül, hanem mintegy a dogmák közegén át jut el a hallgatókhoz.

Ugyancsak az orthodoxia íráselvével kapcsolatban kell felvetnünk Keresszegi

kátémagyarázatainak egy másik problémáját, amely a természeti istenismeret és a kijelentés,

majd általánosabban a természet és a kegyelem viszonyára vonatkozik. Ernst Bizer a Heppe-

féle református theológiai forrásgyűjtemény új kiadásának330

bevezetésében érintette ezt a

problémát, majd pedig Frühorthodoxie und Rationalismus c. dolgozatában azt állította, hogy a

racionalizmus kezdetei már a Heidelbergi Kátéban, de még inkább Ursinus

kátémagyarázataiban fellelhetők. Itt mindenesetre lehetne hivatkozni arra, hogy Ursinus

elhatárolásai a ratio szerepét illetően még igen gondosak és óvatosak.331

Viszont Keresszegi,

aki már nem a korai, hanem a késői orthodoxia képviselője, bár különben jól látja a „testi

okosság”332

kísértését,333

nyílván túlmegy Ursinus álláspontján, amikor például a 45.

kátékérdés tárgyalásakor az I. Kor. 15:14 magyarázatában határozottan ésszerűsíteni kívánja

először a feltámadás általános lehetőségét, majd hangsúlyozza, hogy a Jézus Krisztus

feltámadásának különleges esetét „a józan okoskodások-is... bizonyítják”.334

Amikor először

„a’ természetben való példáckal” érvel a feltámadás generális lehetősége mellett, még nem a

későbbi racionalizmus jól ismert érveit használja,335

hanem, akárcsak a középkori

prédikátorok Physiologus-a, az antik íróknál található fantasztikus állatmesei hiedelmekre

hivatkozik, a főnixre, a pelikánra, ahogy azokról Plinius ír, vagy Ovidiusra, aki „azt írja, hogy

a meg-hólt Bialnak testéből méhek; a lóból nagy dongo legyek; a’ rákból scorpiok; a’

szamárból darások; a’ megpeshet sárból békák lésznek: s-hát a’ fel-támadás hogy-hogy nem

lehetne?”336

Az ugyanerről a textusról szóló második prédikációjában Aristoteles mondásából

indul ki: In omnibus rebus naturalibus numen inest et quiddam praeclarum et pulchrum.337

A

természeti dolgoknak ebből a numinózus minőségéből következik szerinte a feltámadás

általános lehetősége, és úgy tűnik fel, hogy mintegy ennek alapján, ezt betetőzve következik

Jézus Krisztus feltámadásának ténye és igazsága.338

Azt, hogy van Isten, a keresztyén ember

két könyvből tanulja, a „természetnek könyvéből” és a Szentírásból. A kettő kiegészíti

egymást: szükséges, hogy „a’ természet szerént való Isteni esmérethez járullyon a’ természet

felett való esméret”,339

és így jöjjön létre Isten üdvötadó ismerete. Itt már nincs az az

érzésünk, hogy az igehirdető bizonyságtevése mindenestől fogva „hitből hitbe” hangzik,

hanem inkább úgy tűnik fel, hogy a kijelentésigazság csak mintegy betetőzi a természetes

dolgoknak azt az alapvető logikáját, amely a ráció számára – a hiten kívül is – nyilvánvaló.

Innen érthetjük meg az antik világ bölcsességének gyakori szerepeltetését. Nem

csupán a barokk ízlés idézgető hajlamával függ össze az, hogy Keresszegi, mint más orthodox

igehirdető társai is, olyan szívesen hivatkozik a jeles pogányok – különösen Cicero –

nyilatkozataira és az antik történelem példáira; mindennek háttere a ratio és a kijelentés

viszonyának az a sajátos meghatározása, amely már nem egyszerűen a reformátorok

felfogását, hanem a természeti theológiát mind részletesebben és rendszeresebben kiépítő

későbbi orthodoxia álláspontját tükrözi.

Mindennek ellenére a tiszta tan megőrzésének és továbbadásának gondja olyan erős és

őszinte, hogy a Szentírás mondanivalója ezekben a kátémagyarázatokban áttör a dogmatizálás

akadályozó közegén, leküzdi a homiletikai formalizmus béklyóit és erőteljesen hangzik a

hallgatók felé. Keresszegi Herman István rendkívüli írásismeretét, theológiai erudicióját építő

módon állítja a bizonyságtevés szolgálatába, és így beszédeiből egy mai igehirdető is igen

sokat tanulhat.340

Beszédeiben a tant fejtegeti ugyan, de nem elvont, akadémikus módon, hanem kiváló

szemléletességgel, legtöbbször népies egyszerűséggel és mindig az építés igyekezetével.

Vannak nehezebb dolgok, amiket nem visz a gyülekezet elé. Így például a káté 78. és 79.

kérdését („Valósággal Krisztus testévé és vérévé válik hát a kenyér és a bor? Miért nevezi hát

Krisztus a kenyeret az ő testének és a poharakat az ő vérének?...”) egyszerűen mellőzi ezzel a

megjegyzéssel: Intermissa est explicatio; quia ad Scholam pertinet magis quam ad

Cathedram”.341

Fejtegetéseiben, akárcsak például Pázmány, rengeteg szemléltetést használ,

példákat, bölcs mondásokat, simileket, históriákat. Lehet, hogy ezeket emlékezete tárházából

tudta előhozni, de az sem lehetetlen, hogy a kor könnyen hozzáférhető és nagy számban

található homiletikai „kincsestárait”, Realiensammlungjait használta. Ő még

szemmelláthatóan nem ért egyet azokkal a magyar puritánusokkal, akik a nagyobb biblicitás

érdekében ezeket a régi históriákat és fabulákat röviden és velősen „ganéj”-nak

minősítették.342

Nagyon is bőven, néha kritikátlanul alkalmazza a szemléltetésnek ezeket a

hagyományos, talán már akkor is kissé ódivatú eszközeit. De ne gondoljuk, hogy beszédeinek

képanyagát csak könyvekből merítette; bőven vannak szemléltetései az akkori debreceni

életből is, amelyek Keresszegit mint az akkori társadalmi élet nyíltszemű megfigyelőjét

állítják elénk. Hogyne figyelt volna feszülten a debreceni gyülekezet egy így megfogalmazott

feddésre: „El-áradot a’ fertelmesség, immár a’ föld sem szenvedheti-el, reszket alatta; mint az

elmúlt Vasárnap reggel mikor a’ Templumban vólnánk, An. 1631. die 3. Martii, a’ Debretzeni

torony meg-rendüle, observáltatott ez földnek reszketése Kálloban, Hatházon, Dobon, és

egyéb helyekenn-is. Debretzen: a’ torony erősségét és ékességét jegyez. Erősséged néked

Debretzen az Isteni tisztelet, ékességed a’ gazdagság: Ímé nem menthet-meg tégedet edgyik-

is, mint Jeruzsálemet az Isten temploma, mellyben bíznak vala a’ Sidók...”?343

„Nints Christus

ellen tanáts” – hirdeti és ezt egy emlékezetes hadieseménnyel szemlélteti: „Tsak a' mi

emlékezetünkre-is menyit tanátskoztanak a’ Pápisták, sőt ugyan meg-is indultanak, hog’ az

Istennek szent igéjét eloltsák; és bálványozásra hajtsák a’ népet, de mint jártanak Jacab János

és a’ Péts hada Dioszegnél ugyan ottan Bosnyák hada meg-szégyenültenek”.344

Különösen a

bűnök ostorozásában jelenik meg előttünk a korabeli debreceni élet. Így egy helyen például

ezt mondja Keresszegi: „Nem tudom kitsoda találta ama’ titulust: Ember szólló Debretzeniek;

de igen igazán találta volt”.345

Megtudjuk, hogy az ősi pogányság maradványait a reformáció

sem tudta kiirtani: „Mennyit találnál a’ mi várasunkban mind afféle ördögi mesterségben élőt

s-mind ollyaténokat kik efféléktül kérdenek jövendőt, – panaszkodik az igehirdető –, és

nintsen a’ ki őket meg-büntesse”.346

Vannak, akik „a’ boszonykányoktul meg-böjtöltetnek

bájoltatnak; illyen a’ rostán való jövendölés, Péteremre Pálomra mondom ez lopta el &c.”347

A bábák imádságot mondanak „ha imátságnak kell mondani, lovak, ökrök lábának ki-

fitzamodásában, gonosz felyhőknek határokról való el-térítésben”.348

„Még a’ mi hallgatóink

közzül-is találtatnak néha effele Isten nevével játszo tudatlan emberek – halljuk az esküvel

kapcsolatban –, s-nevezet szerént némelly erköltstelen asszonyi állatok, kik férjektől meg-

idegenedvén, még a’ szent házasságnak rendi szerént edgymásnak adott hiteket-is ezzel

szokták menteni: De én ugy-mond, mikor meg-esküttem-is az én Urammal az holnom alatt

edgy tzipot vagy mi egyebet tartottam, s azon esküttem meg, hogy szeretem én, tudni-illik azt,

a’ mi a’ holnom alatt vólt”.349

Megfeddi azokat, akik nagy esküvéssel kommendálnak sánta

vagy túrós lovakat, kik marhájukat a vásárra felékesítik, „a’ kik heános avagy valami purdi

pénzt jó helyett az áros embereknek adnak”.350

Vannak, akik „inkább adnák gyermekeket

ökör pásztorságra hogy sem mint Praedicátorságra”.351

De Keresszegi nemcsak a kisemberek gyarlóságait teszi szóvá. A legerősebb

szavakkal ostorozza a béreseiket megrövidítő gazdákat,352

a jobbágyokat sanyargató

földesurakat,353

az uzsorásokat.354

Szerinte a kereskedelmi életben törvényes dolog a

kamatszedés, de a szegényektől nem szabad uzsorát venni.355

Beszédeiben gyakran halljuk a

keresztyén magistrátus buzdítását kötelessége teljesítésére. „Minden rendeknek, de főképpen

a’ nagy méltóságbeli embereknek mind a’ Politiában s-mind Ecclesiaban az tisztek, hogy az

Isten ditsőittessék és az Anyaszentegyház épüllyön...”356

De nemcsak általában az erkölcsi

rend fenntartásában, hanem még az istentiszteleti rendet illetően is a magisztrátusnak

„kénszerítenie kell az ő alatt lévőket engedelmességre”.357

Mint Augustinus után az egész

középkor, majd az óprotestantizmus, úgy Keresszegi is helyénvalónak tartja a kényszert a hit

dolgaiban; szerinte „kénszerítésből is kellene indítani a’ bűnösöket, a’ mennyeknek

országának vételére, ama’ mondás szerént, compelle intrare, Luc. 14.23…”358

Ugyanakkor

azonban világosan felmutatja a felsőség iránti engedelmesség határát is: „Ha a’ te

Magistratusod ollyat parantsol, melly az Isteni kegyességgel, és az igaz atyafiu szeretettel-is

ellenkezik, ugy-mint jámborsággal, és tisztességgel, &c. nem kell tenéked abban engedned...

az Edgyházi szolgáknak-is nem tartozol az idvösséges dolgokban engedelmességgel, ha

ollyanra tanítanak, melly az Isten törvényével ellenkeznék”.359

Keresszegi kátéprédikációinak ethikai tanításai evangéliumszerűek és gyakorlatiasak.

Bármilyen fontosnak tartja is a tiszta tant, s skolasztikus intellektualizmus hiányzik

beszédeiből. Állandóan próbálja felmutatni az evangéliumi indicativusokból következő

imperativusokat. Ebben szemmelláthatóan a puritánusoktól is tanult. Mint ahogy jeles

orthodox kortársa, Miskolci Csulyak István nagy elismeréssel nyilatkozott Amesius

mesteréről, Perkinsről, úgy Keresszegi is szívesen hivatkozik erre a jeles puritánus

theológusra, például a következő usus megfogalmazásában: „Melly szolgál minékünk

életünknek meg-jobbítására, tudván és értvén a’ Christusnak a’ mi bűneinkért ennyi sok

szenvedésit, annál inkább ónók magunkat ennek utána a’ bűnnek tselekedetitől. Perkinsus

videatur”.360

Ám erkölcsi buzdításai nem csupán az egyéni erkölcsre vagy a hívők belső

életére vonatkoznak, hanem áthatja azokat a közéleti felelősség tudata is, az a lelkület, amely

a gyülekezet politikai istentiszteletét ihleti. Érezzük, mennyire szívből beszél, amikor például

a sok háborús nyomorúságot átélt kortársainak a Heidelbergi Káté 125. kérdését (a Miatyánk

negyedik kérése): „Kérjük a’ külső békességet-is, mert tudgyuk azt, hogy közönségessen a’

háborúságban nintsen semmi idvösség és békesség, lészen az hogy az Atyák temetik-el az ő

fiokat, mindenekben nyuzás, fosztás, öldöklés, és minden kételenség... Edgy szóval, a’

hadakozásban embernek minden állapattya keserü epe, és méreg... Azért mindnyájunknak

annál buzgoságosabban kell Istent kérnünk, De panem, azaz: Da pacem Domine in diebus

nostris. Agy békességet Ur Isten az mi időnkben ez földön, Keressük a’ mi várasunknak

békességét. Jeremiásnak intése szerént. Jer. 29. 7. Könyörögjünk Istennek azon hogy

minékünk Istent félő Magistratusokat adgyon, I. Tim. 2.2. várasunknak szabadságát tartsa-

meg...”361

Beszédeinek formai felépítésében a kor szokásait követi. De a homiletikai

formalizmusnak azokat a kinövéseit, amelyeket a külföldi orthodox igehirdetésben

nemegyszer megfigyelhetünk, nála nem találjuk. A beszédek kidolgozottsága nem egyforma;

vannak igen gondosan kimunkált, hosszabb prédikációi és vannak köztük vázlatszerűek is.

Rengeteg bennük a latin idézet; néha az egész exordium latinul van. De Keresszegi magyar

stílusában is sok a latinizmus. Numerus, lendület, könnyedség dolgában messze elmarad

például Pázmányé mögött, de kétségtelenül világos, érthető. Látszik, hogy nem is törekszik a

csillogásra; csak az a fontos, hogy a tiszta tan világosan álljon a hallgatók előtt. Változatosság

is van a stílusában: a diszkurzív szakaszok után lendületes intések, feddések vagy buzdítások

következnek, sőt arra is van eset, hogy a buzdítás forró könyörgésbe megy át.362

Orthodox mű

ez, de nem valami száraz és élettelen skolasztika szellemét leheli, és bátran feltételezhetjük,

hogy a kortársak megérezték benne a „léleknek és erőnek megmutatását”.

Ezért mindenesetre feltűnőnek mondhatjuk, hogy a Heidelbergi Káté későbbi

magyarázói sohasem hivatkoznak Keresszegi kátéprédikációira és nagyszabású művét,

amennyire meg tudtam állapítani, csak egyetlen egy esetben említik név szerint. Ennek a

mellőzésnek szerintem két fő oka lehetett. Az egyik az, hogy a Tárház fő forrását képező

Ursinus-kommentárhoz a theológiailag képzett kátémagyarázó utódok közvetlenül is

hozzáférhettek és, mégha magyarul írtak is, ezt a forrást szívesebben tanulmányozták latin

eredetijében. Másfelől a puritanizmus mind jobban elterjedő szellemisége már nem volt

kongeniális azzal az óprotestáns kései orthodoxiával, amely még Keresszegi theológiai

álláspontját meghatározta. A külföldet járó magyar református diákok mind nagyobb számban

jutottak ki Hollandiába, sőt Angliába is, és ezekből az országokból közülük sokan már mint az

újabb theologiai irányzatok, elsősorban a puritanizmus követői jöttek haza. Ezzel egy jelentős

theologiai éghajlatváltozás ment végbe a magyar református egyház életében és ez a változás

természetesen a Heidelbergi Káté magyarázataiban is éreztette hatását.

Így ez az új szellem érezhető a debreceni lelkipásztor és professzor, Komáromi

Csipkés György műveiben. A magyar református orthodox tudományosságnak ez a fényes

képviselője számos nagyértékű munkája sorában „Igaz hit” címmel egy olyan művet is írt

(Nagyszeben 1666), amely bizonyos értelemben a Heidelbergi Káté magyarázatának is

tekinthető. A kötet voltaképpen egy prédikációkban előterjesztett dogmatika. 241 vázlatosan

kidolgozott magyar nyelvű prédikációjában szerzőnk nem idézi a Heidelbergi Káté szövegét,

hanem csak a vonatkozó bibliai helyeket fejtegeti. De van aztán egy táblázat, amelyből az

olvasó láthatja, hogy melyik prédikáció a Heidelbergi Káténak melyik kérdésére vonatkozik.

Ilyen közvetett módon kerül sor a Heidelbergi Káté első 86 kérdésének magyarázására, vagy

– helyesebben mondva: itt van az a dogmatikai és exegetikai anyag, amelynek

felhasználásával azután szabályos kátéprédikációkat lehet kidolgozni.

Komáromi Csipkés György saját theologiai álláspontját röviden azzal lehetne

jellemezni, hogy nemcsak Wollebius Theologicum compendium-át, hanem Amesius

Puritanismus anglicanus c. művét is magyarra fordította. A puritánus mozgalom szélső

szárnyán elhelyezkedő independentizmust mindenesetre elutasítja. De ugyanakkor fontos

ösztönzéseket vesz a puritán theológiától, elsősorban Amesiustól, akinek Medulla theologiae

c. művéről úgy beszél, mint az „Igaz hit” fő forrásáról. Didaktikus beállítottságánál fogva

talán túlhangsúlyozza a fides quae creditur-t a fides qua creditur rovására, és így művében a

„szívbéli bizodalom”-nak az a hangsúlyozása, amely a Heidelbergi Kátét annyira jellemzi,

nem érvényesül eléggé. A káté gyakorlati ethikai tartalma is háttérbe szorul, ami azonban

természetesen annak is tulajdonítható, hogy a mű szerzőjének terve szerint csak az első 86

kátékérdésre van tekintettel.

Még inkább érezhető az új szellemiség Drégelypalánki János kátémagyarázataiban, aki

latin című, de magyar nyelvű művét először 1667-ben (Conciones in Catechesim

Palatinatam... Kassa),363

majd javított kiadásban 1682-ben (Via salutis... Debrecen) tette

közzé. Drégelypalánki, ahogy műve első kiadásának előszavában mondja, beszédeinek

„matériájáról elsőbenis Vrsinust (mint ahogy az per quaestiones Catecheticas tractál) továb

pedig Bucanust, Wendelinust, Wollebiust és ama magyar Felegyházit” olvasta

szorgalmatosán. A második kiadás címlapján azonban már Kálvin és Amesius nevei

szerepelnek elöl: Via salutis secundum Catechesin Palatinam exposita. Quae ex Calvino,

Amesio, Vollebio Vendelino, Bucano, Ursino, & aliis Authoribus Theol. est collecta, atq; in

usum ministerii sacra accomodata.

Az a körülbelül négy évtizednyi idő, amely Keresszegi kátémagyarázatainak

megjelenése és Drégelypalánki művének második kiadása között eltelt, nagy változásokat

hozott a magyar református egyház életében. Drégelypalánki, aki a gyászévtized alatt maga is

kénytelen volt elhagyni gyülekezetét, már a hatalmasan kibontakozó ellenreformáció

kegyetlen támadásaival szemben próbálja erősíteni a magyar református Sion megrontott

kőfalait. „Ama Babillon... e’ gonosz fene Bestia, mais azon mesterkedic, hogy ezt a’ lelki

fogságból ettzer ki szabadult Evang. Anyaszentegyházat ujobban az elöbbeni lelki fogságra

vissza vigye, és a setétsignek országát fel éppitse...” – írja ajánlásában. Másrészt a református

egyház belső életében is megváltozott a theológiai éghajlat: most már a puritánizmus

ellenállás nélkül érvényesül. Most már nyugodtan lehet hivatkozni többek között Amesiusra

is, a magyar puritánizmus legfőbb külföldi tekintélyére.364

Az egyházfegyelem gyakorlásának

első lépcsőjeként Drégelypalánki már szinte magától értődő módon „a’ Presbyteriomtol lőtt

intést” tartja.365

A mű elején található üdvözlő versek közül az elsőnek a szerzője, Körmendi

Péter jól jellemzi Drégelypalánki theológiájának új hangsúlyát, amikor a műhöz csatolt

Catena salutis-ról szólva ezt a „magyar ritmust” írja:

„Idvességnek Láncza titulussa ennek;

Mert velejét ebben a’ Catechesisnek,

Palánki szép rendel ki atta mindennek,

És meg mutogatta Praxissát életnek”.

Drégelypalánki, aki a magyar puritánusok legnépszerűbb kegyességi könyvét, a

Bayly-Medgyesi-féle Praxis pietatist rövidített alakban kiadta, egyik kátéprédikációjában ezt

a buzdítást adja az úrasztalához készülőknek: „... az jo készületre láss hatalmas indito okokat,

és gyönyörüséges példákat az Praxis Pietatisban”.366

Van az üdvözlő versek között egy a mű

approbatorától, Felvinczi Sándor debreceni lelkipásztortól is, aki ugyan a cartesianismust

mint veszedelmes tévtant cáfolta,367

de a puritánizmus eszméit magáévá tette, míg egy másik

vers szerzője Szilágyi Tönkő Márton debreceni professzor, a későbbi tiszántúli püspök, akit

viszont úgy ismerünk, mint a cartesianus irányú coccejanizmus egyik képviselőjét. Kálvin

írásainak idézése Drégelypalánki művében sem gyakori, és a régebbi magyar theológusok

közül csak Sideriusra történik hivatkozás.368

Ursinus kátémagyarázatainak hatása különösen a

mű második részében érvényesül, amelynek külön címe így hangzik: Secunda Pars.

Theologiae De observantia quae secundum explicationes Catecheticas Zachariae Ursini. &c.

Pars tertia Palatinatae Catecheseos dicitur.369

A polémia hangja itt élesebb, mint Amesius műveiben. Az usus redargutorius sűrűn

sorra kerül, mégpedig nemcsak a római katholikusok, szociniánusok és anabaptisták, hanem a

lutheránusok ellen is. Mint Keresszegi, úgy Drégelypalánki is csúfnévnek érzi a „kálvinista”

elnevezést.370

Vitatkozásban új dolog, hogy a tiszta tannal ellenkező nézetek képviselői között

az „oroszok” is megjelennek.371

A sajátosan református tanítások közül igen erős hangsúlyt kap a predestináció. Erről

tudvalevőleg kifejezetten nincsen szó a Heidelbergi Kátéban, Drégelypalánki ellenben az 54.

és 55. kátékérdésekkel kapcsolatban (De ecclesis catholica) két külön prédikációban

foglalkozik a praedestinatio gemina-val, az electio-val és a reprobatio-val. Szerinte a

reprobatio egyik bizonyítéka „a’ Mindennapi experientia”.372

Nagy fontosságot tulajdonít a

syllogismus practicus-nak: „A’ ki jó és szent életet él, annak vagyon hiti. En szent életet élek.

Ergo... En jo gyümölcsöt termek &c. Ergo... En meg-térő vagyok Ergo”.373

A teremtésről szóló tanításban itt még nem láthatók az új, heliocentrikus világkép

hatásai, amelyek a magyar cartesianusok elméjét akkor már foglalkoztatták.374

Nem látható,

hogy ezen a ponton különbség volna Keresszegi és Drégelypalánki gondolkozása között.

Ellenben az utóbbinál már eltűnnek az antik szerzőktől vett idézetek és a régi históriák, bár

egy esetben, annak a szemléltetésére, hogy „miért hasonlíttatik az ördög az Oroszlányhoz?”,

az antik szerzőkre visszavezethető híres középkori állatmesegyűjtemény, a Physiologus a

végső forrása azoknak a fantasztikus tulajdonságoknak, amikkel az oroszlánt szerzőnk is

felruházza.375

Megvan az orthodox igehirdetést jellemző homiletikai formalizmus is, bár az

olvasóhoz intézett előszavában Drégelypalánki hangsúlyozza, hogy beszédeinek

megszerkesztésében „nem annyira a’ methodus sorosságára (szorosságára?) mint az

éppületre” vigyázott. A rövid exordium rendszerint arra való, hogy a textust az illető

kátékérdés vagy kátékérdések tartalmára vonatkoztassa. Ezután jön a partitio, ez pedig

sohasem a téma, hanem a textus elágaztatása. Majd jön a textus magyarázata egyelőre

alkalmazás nélkül. Ezután kiemeli a textusból a doctrina-t, majd – mint Ursinus vagy

Amesius – annak ratio-it adja. Az utolsó rész az usus felirat alatt az applikáció. Gyakran

találunk „fünffacher Usus”-t is a következő elnevezésekkel: usus informatorius, instigatorius,

radargutorius, hortatorius, consolatorius.

Ám szerzőnk a régi formákat új tartalommal tölti meg. Újszerű az, hogy a Heidelbergi

Káté tartalmát a praxis pietatis, a bensőséges, egyéni kegyesség szempontjából tárgyalja. A

hallgatók megszólítása – mint a kátéban – rendszerint egyes szám második személyben van.

Már az ajánlásban új hangot üt meg a szerző, amikor művét egy forró imádság szavaival „a’

felsiges Mennyei Királynak, az Ur Jesus Christusnak” dedikálja. A bűnbánathirdetés erősebb

itt, mint az orthodox Keresszegi magyarázataiban, – ez volt az egyik dolog, amit Geleji

Katona István kifogásolt a puritán igehirdetőkben.376

Az usus-okban igen erős ez az

„evangelizáló” hangsúly, így az usus informatorius rendszerint a lelkiismeret megvizsgálására

irányul például egy ilyen jellegzetesnek mondható megfogalmazásban: „Czirkáld meg

magadat, ha te benned vagyone a’ könyörgésnec lelke ha nintsen: kérded a sz. Lelket,

ruhazzon fel tegedet a’ könyörgésned buzgó lelkével, szerezzen meg-mondhatatlan

fohaszkodasokat benned”.377

A cáfoló haszon helyett vagy a mellett megjelenik egy

különleges usus, a „meg-rettentő haszon” – usus territorius – például egy ilyen

megfogalmazásban: „Rettennyenec meg azért minden bünösöc, recense peccata, rettennyetec

meg hitetlenec, világi gyönyörüsegben élők, bujálkodoc, mert bizony jobb volt volna a

hitetlenecnec soha meg nem születni, vagy (ha lehetne) fel nem támadni”.378

A megtérésről

három prédikációt is ad a Heidelbergi Káté 89, 90, 86, 87, 114. és 115. kérdései alapján.

Felfogása szerint a praxis pietatis bizonyos aszkézissel jár együtt. Így a vasárnap szigorú

megtartását Amesius értelmében fejtegeti. De a hagyományos egyházi ünnepek kérdését nem

érinti, csak Róma felé mondja: „Meg tzáfollya a’ Pápistákat, kik a’ Vasárnapon kivöl, soc

helytelen innepeket szentelnec…”379

Igen fontosnak tartja a böjtöt, és az erről szóló

prédikációjában az usus redargutorius így kezdődik: „Oh melly sokan vétkeznec mi

közzülunc, ’kic annyira el mulattyák, sőt ugyan meg utállyák a’ böjtöt, mint ha azt Isten soha

nem kivánná, és mint ha arra sohol példáinc nem volnánac az irásokban, Mert noha az

Istennec mind közönsiges, s’ mind magános tsapásit, tapasztallyuck magunkon, de böjtösöket

keveset látunkc...”380

De Drégelypalánkinak a közéleti erkölcsre is van gondja. Igen erélyesen felemeli

szavát a jobbágyaikat vasárnap dolgoztató földesurak,381

a szegények állapotát kihasználó

fösvények ellen,382

és a Ne lopj! elleni bűnök felsorolásában ott van „a’ nagy rendeknek és

azoknak Praefectusainac... az szegénysigen valo meltatlan huzása, vonása, és azoknak meg

nyomoritása”.383

Ezek a kátémagyarázatok, a nélkül, hogy elhanyagolnák a helyes tant, leküzdik az

orthodoxia intellektualizmusát és jól érvényre juttatják a Heidelbergi Káté eredeti

célkitűzéseit, amelyek között nem utolsósorban áll az Isten iránti hálától motivált életszentség

előmozdítása.

Időrendben Drégelypalánki kátémagyarázatainak első és második kiadása között

helyezkedik el Szathmárnémethi Mihály Dominica Catechetica című latin nyelvű munkája,

amely Kolozsvárt 1677-ben hagyta el a sajtót. A könyv egyháztörténeti szempontból igen

érdekes dedikációja elmondja – többek között – a pozsonyi vértörvényszék, majd a protestáns

gályarabság történetét és felsorolja a szerző theologiai „művecskéit” (opuscula).384

Ugyanitt

megtudjuk a szerzőről, hogy 1672. január 10-én elűzték gönci lelkipásztorságából és, miután

egy ideig Debrecenben talált menedéket, kolozsvári lelkipásztori állásába hívták.

Az olvasóhoz intézett előszavából megtudjuk, hogyan történt a virágzó kolozsvári

gyülekezetben a káté tanítása. Maga a szoros értelemben vett catechizálás, a kátékérdések és

feleletek magyarázása és tanítása vasárnap délután egy és két óra között történt. Ezután

beharangoztak és következett az istentisztelet az egész gyülekezet jelenlétében, amikor is az

illető kátéanyagot most már megfelelőképpen kiválasztott textus alapján prédikációban

fejtegették és alkalmazták. Szathmárnémethi Mihály igen fontosnak tartja a káté tanítását. Az

a véleménye, hogy nemzetünk sokkal jobb előhaladást tehet a mennyei tan megismerésében a

katechizáció által, mint a prédikálás által. Első kátéprédikációjában azt mondja, hogy

katechizáció nélkül a prédikációk gyümölcstelenek maradnak. „Ez az oka nemzetünk durva

barbárságának” – mondja.385

Az előszó vége felé megismétli műve jelmondatát: Boni

catechetici boni Theologi et mali Catechetici, mali Theologi.

A tanításnak, a hit fundamentumai megértésének (intelligentis fidei fundamentorum)

ez a hangsúlyozása az orthodoxiát jellemzi, aminthogy Szathmárnémethi Mihályt is úgy kell

tekintenünk, mint a református orthodoxia egyik derék és hatásos képviselőjét. Az újabb

irányzatok tanításaiból és szelleméből mindenesetre kevesebbet vesz át, mint például

Drégelypalánki János. Így tartózkodik a puritánus túlzásoktól. Nem ért egyet azokkal, akik a

hagyományos perikópákat és az azokon alapuló posztillákat annyira ellenzik, hogy még a

Dominica Szót is perhorreszkálják,386

és jelen művének nyugodtan a Dominica Catechetica

címet adja, mint ahogy a két évvel azelőtt megjelent prédikációskönyvének meg ez a címe:

„A’ Négy Evangyélisták szerint való Dominica”. Valószínű, hogy az olvasókhoz intézett

előszavában Zoili, zelosissimi ministri elnevezésekkel illetett ellenfeleit is a puritánus túlzók

táborában kell keresnünk. Zoványi Jenő a coccejanizmusról írt monográfiájában ezt mondja:

az orthodoxok között „... különösen a scholasztikus Szthmámémethi Mihály... a névszerint

különben sehol fel nem említett Coccejus egyes tanaival szemben több alkalommal kifejezést

ad kárhoztatásának...”.387

Ilyen értelmű szakaszokat idéz Szathmárnémethi Mihály műveiből

Szabó Géza, aki szerzőnket a „mérsékeltebb orthodoxia hívének” tartja.388

Szathmárnémethi Mihály orthodoxiája mindenesetre más, mint Keresszegi Istváné.

Kátémagyarázataiból már hiányzik a protestáns skolasztika aristotelesi hagyománya. Minden

beszédében látszik az igyekezet, hogy írásmagyarázatot nyújtson és semmi mást. Prédikációi

kiválóan textusszerűek. Látszik rajtuk, hogy a megelőző egyórás katechizálás után hangzottak

el; mintegy előfeltételezik ezt az iskolás, intellektuális munkát, és így, bár a káté tanítását

adják, bennük a textus mondanivalója uralkodik. Nem emberi tekintélyekre támaszkodik,

hanem a Szent Lélek vezetése alatt az írást az írással akarja magyarázni.389

Úgy véli, hogy a

nagy egyházi tanítók tudományát tanulmányozni kell, de nem kell őket imádni.390

Bár ő maga

használta a kiváló régebbi és újabb kátémagyarázó theologusok munkáit (quamvis usus sim

scriptis Catecheticis Magnorum Theologorum, tum veterum, tum neotericum), dolgozatában

mégsem az ő tudományukat kívánja adni, mert az a véleménye, hogy az írásmagyarázat

ajándékát egy korszak sem teheti a maga monopóliumává, hanem arra kell törekedni, hogy az

írásmagyarázatban is növekedés, fejlődés legyen, mint ahogy Ezékiel próféta látomásában a

templomból kiömlő víz, ahogy haladt a tenger felé, állandóan növekedett.391

Kétségtelen,

hogy a theologiai hagyománynak ebben a szabad kezelésében Szathmárnémethi Mihály már

elhagyja a skolasztikus orthodoxia álláspontját. Egyébként a szövetségtheológia híve; a

szövetség gondolata különösen törvény-magyarázatában igen nagy szerepet játszik.392

De a

kegyelem szövetségének a természetes szövetségtől való megkülönböztetésében (Foedus Dei

duplex est, Gratiae & Naturale seu operum),393

nem Coccejust követi, nem is Ursinust,394

hanem Polanust, aki a foedus naturale fogalmát a foedus operum fogalmával helyettesítette, és

Wollebiust, aki ebben Polanust követte.395

Az öncélú polemizálás sem kenyere. „Vigyázzon a katechizáló vagy a prédikátor – írja

–, nehogy katechizációjában vagy prédikációjában újra kiássa az illető helyen már eltemetett

és többé már nem hangoztatott eretnek vélekedéseket; ez nem építi, hanem lerontja Isten

munkáját.”396

Alig van már vitatkozás ezekben a magyarázatokban a lutheránus

„testvérekkel”.397

A cáfoló haszon kifejtésében azonban újra és újra előveszi a pápisták

(Pontificii) tévedéseit. Érdekes, hogy szinte ugyanennyi teret ad a szociniánusok elleni

vitatkozásnak. Ezt bizonyára a sajátos kolozsvári körülmények magyarázzák; itt a

reformátusok számára komoly kísértés lehetett az unitáriusokkal való érintkezés.

Enyhébb a homiletikai formalizmus is ezekben a kátémagyarázatokban. A rövid

exordium után jön a summázás, majd a textus elágaztatása, az exegézis, ez után az exegézis

eredményének összefoglalása documentum cím alatt, majd a ratio-ok előadása, végül pedig a

külön pontokba szedett applikáció. De itt már nem ötféle usus szerepel, hanem a következő

négy közül egy-kettő, esetleg három: usus informatorius, monitorius, refutatorius,

consolatorius.

Amint a mű címe mutatja, a magyarázatok nem kérdésenként vannak kidolgozva mint

Keresszegi vagy Drégelypalánki művében, hanem a vasárnapokra való beosztás szerint.

Szathmárnémethi sem a textust, sem az illető kátékérdések feleleteit nem hanyagolja el és

általában eléri azt a célját, hogy az írásszerű, közelebbről textusszerű kátémagyarázat példáit

nyújtsa.

Ismételten hangsúlyozza, hogy „egyszerű stílusban”, „theoretikus-praktikus” módon

dolgozta ki művét. „Miért is, jóakaratú olvasó légy elnéző velem szemben – írja – és ne bíráld

stílusom egyszerűségét, hanem vedd figyelembe, hogy ezeket egyszerűeknek és

tudatlanoknak írtam, akiknek nem kemény eledel, hanem téjnek itala való.” Ezt azonban nem

kell feltétlenül szószerint vennünk, mert bizony találunk itt nagyon nehéz fejtegetéseket is.398

Szemléltető példákat ellenben ritkán látunk. Gyakran olvashatunk megindító, szívhez szóló

buzdításokat, különösen a „vigasztaló haszon” kifejtéseiben, amikor a szerző a gyászévtized

sok szenvedése és nyomorúságai között vergődő református gyülekezeteknek tolmácsolja az

evangélium bátorítását.

A mű terjedelme körülbelül akkora, mint Drégelypalánki könyvéé, vagyis Keresszegi

nagy könyvének körülbelül a negyedrésze, és rövidsége mellett is sok helyütt vázlatos. Ám

gazdag tartalmával, világos, biblikus tanításaival nagy segítség lehetett az igehirdető kortársak

számára.

Az eddig tárgyalt három mű prédikációk alakjában foglalkozott a Heidelbergi Kátéval

és elsősorban az igehirdetés közvetlen megsegítését célozta; egy-egy kátéprédikáció minta és

előkészítés lehetett a katechéták és igehirdetők számára. Ezekben a művekben is volt igen sok

„szakmai” anyag, de a hangsúlyt mégis az „épületre” tették. Viszont az a tény, hogy a

Heidelbergi Káté 1646 óta bizonyos értelemben egyházunk egyik szimbolikus könyve lett,

szükségessé tette a vele való tudományos foglalkozást is, különösen attól kezdve, hogy az

ellenreformáció heves hitvitáiban újra az érdeklődés középpontjába került a reformációnak az

a sajátosan tanbeli öröksége, amely egyházunkat a római katholicizmustól elválasztotta. Így a

továbbiakban főleg theológiai professzorok műveivel lesz dolgunk. De a professzori

kátémagyarázatok előtérbe jutásának volt egy másik oka is. 1687 és 1688 folyamán Erdély is

kénytelen volt Habsburg uralom alá adni magát, és ez többek között azzal járt, hogy a cenzúra

most már Erdélyben is megakadályozta még az aránylag enyhe polémiát is, sőt általában a

protestáns könyvkiadás mind inkább lehetetlenné vált. Megmaradtak azonban, – ha sok

szorongattatás és nyomorúság közepette is –, a theológiai kathedrák, és a professzorok tovább

is elmondhatták meggyőződésüket, a szorgalmas diákkezek pedig gondoskodhattak arról,

hogy ezek a professzori kátémagyarázatok kéziratos alakban eljussanak az érdekeltekhez, sőt

az utókör számára is fennmaradjanak.399

Ezeknek a professzori kátémagyarázóknak a sorát egyik legjelesebb és leghíresebb

hitvitázónk, Pósaházi János nyitja meg, aki mint a Gyulafehérvárra menekült sárospataki

iskola tanára halála előtt három évvel, 1683-ban látta el magyarázatokkal a Heidelbergi Kátét.

Pósaházinak a Pázmány Kalauzára válaszképpen írt nagy hitvitázó műve is

kapcsolatos a Heidelbergi Kátéval. Az 1669-ben még Sárospatakon megjelent könyvnek a

barokk emblematika stílusában megfogalmazott hosszú címe így kezdődik: Igazság Istápja, de

a továbbiakban a „Catechismusi” szó az, ami legnagyobb betűvel van szedve: „avagy olly

CATECHISMUSI tanítás, mellyben a’ Keresztyén Reformata Vallás bőven

megmagyaráztatik” stb. Az első könyv első részében ezt a kérdést teszi fel a szerző: „De

mivel a’ Catechismusrul szóllasz, minémű Catechismusrul értesz?” A felelet ez: „Értem a’

keresztyényi Vallásrul való Catechismust: a’ minémű az, a’melly a’ mi Scholainkban és

Ecclesiáinkban, közönséges egyezésből taníttatik”. A kegyes olvasóhoz intézett előszóból

megtudjuk, hogy Pósaházi, miután felismerte az iskolai ifjúság anyanyelven való

katechizálásának nagy hasznát, Batzoni Menyhárt professzor halála után maga is elkezdte ezt

a munkát a sárospataki diákok között, és „egy részrül azért tölt ez a Könyv azokból a

Catechizálásnak alkalmatosságával lőtt elmélkedésekből: kire nézve Catechismusi Tanétásnak

neveztük, jelesben mivel Catechismusi Methodust követünk benne, az az, Kérdések és

Feleletek által lőtt Tanétásnak módgyát.” Pósaházi úgy véli, hogy „az egyházi szolgálatban

forgolódó együgyűbb atyafiak, tudván a’ Praedicátio irásnak mesterségit, elég Praedicátiót

csinálhatnak belőle. A’ Scholai és egyházi Catechizálásokban-is avagy tsak út mutatás

gyanánt lehet”.400

Maga a mű azonban mégsem kátémagyarázat. Első könyve apológia és

polémia, amely elsősorban Pázmány Kalauzának érveivel foglalkozik. De a második könyv

sem foglalkozik a Heidelbergi Kátéval, hanem végigmagyarázza „a’ keresztyéni Vallásnak

fundamentomos Ágazatait”.401

Viszont könnyen megállapítható, hogy a gyulafehérvári kátémagyarázat anyaga nem

csekély részében innen van; Pósaházi most már a Heidelbergi Káté kérdéseihez fűzve mondja

el újra, néhol rövidebben, néhol bővebben, amit Sárospatakon az Igazság Istápjában, főleg

annak a második könyvében egyszer már megírt. Az aránylag rövid mű, amely az Igazság

Istápjának egy harmadát sem teszi ki, számos kézirati példányban maradt ránk.402

Előttem

most két sárospataki példány van: az egyiket 1696-ban, a másikat 1699-ben másolták.403

A mű bevezetése két részből áll. Az első a katechézis fogalmát határozza meg. Ennek

anyaga lényegében megegyezik az Igazság Istápja I. könyve I. részének tartalmával.

Ugyancsak megtaláljuk itt, az I. könyv II. részében a kéziratos kátémagyarázat bevezetésének

második részét is, amely a vallásról szól. A magyar református theológiában kétségtelenül

újszerű a vallás fogalmának ez az előtérbe állítása, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az

egész fejezet fejtegetéseinek van egy bizonyos természeti theologiai háttere, amelyet

legjobban Pósaházi Pneumatológia című 1662-ben Sárospatakon megjelent művéből lehet

megismerni. Ennek a természeti theológiának beható vizsgálata túlságosan messze vezetne

témánktól, azt azonban meg kell állapítani, hogy a vallás fogalma itt már más, mint a

reformátorok műveiben (Kálvin: Institutio religionis christianae; Zwingli: Commentarius de

vera et falsa religione). Míg a reformátoroknál a vallás – mint igaz vallás – lényegében véve

az isteni kijelentésigazság, addig Pósaházi szerint igaz vallásról a kijelentéstől eltekintve is

szólhatunk mint az ember veleszületett, természetes istenismeretéről, amely ugyan az

üdvösséghez nem elégséges, de magában foglalhat olyan felismeréseket, amelyek a

kijelentéshitben sem vesztik el érvényüket. Egy bizonyos hangsúlyeltolódás kezdődik itt, sőt

már annak a fejlődésnek a kezdetét is láthatjuk, amelynek a végén azután – a 19. és 20.

századokban – a protestáns theologia egy része vallástudománnyá változott, amikor már nem

a kijelentésből próbálta megérteni a vallásos embert, hanem a vallásos emberből a kijelentést.

Ugyancsak újszerű, hogy a kátémagyarázó szemléletkörében itt már megjelenik a

keresztyénségen kívüli korabeli emberiség vallási világa is, a zsidó, pogány és mohamedán

vallás. Az egész fejtegetés végső eredménye természetesen az, hogy az egyetlen üdvözítő

vallás nem más, mint amit a reformátusok hisznek és vallanak és amelynek alapvető tanításait

a következőkben úgy vesszük fontolóra, ahogy azokat a Heidelbergi Kátéban találjuk.

A rövid bevezető rész után egyenként jönnek a kérdések, tehát nem vasárnaponként

csoportosítva. Minden egyes kérdés tárgyalása summázással kezdődik, amely után kérdés-

felelet alakjában jön a téma kifejtése. Pósaházi, akárcsak az előbbi kátémagyarázók is,

szívesen alkalmazza azt az Ursinus-féle magyarázatokban is alkalmazott előterjesztési

módszert, hogy a lehetséges ellenvetéseket pontonként megfogalmazza, majd megcáfolja.

Ebben különösen kifejezésre jut az egész mű erősen polemikus jellege. A támadás elsősorban

természetesen a római katholikus tan és gyakorlat ellen irányul. Pósaházi egyetlen egy ponton

sem mulasztja el az ellentétes római katholikus tanítás megcáfolását. De támadja a

szociniánusokat is és a 47. és 48. kérdésekkel kapcsolatban a lutheránus ubiquitas-tant. A

református egyházakon belül fellépő „tévtanokról” sem hallgat. Így a 19. kátékérdéssel

kapcsolatban kitér a paresis-aphesis vitára és a coccejánusokkal szemben erélyesen

hangsúlyozza, hogy már az ószövetségi hívek is elnyerték a teljes és tökéletes bűnbocsánatot.

A két görög szó – mondja – csak betűiben különbözik, értelmére nézve megegyezik. A

kegyelmi kiválasztást nem a váltságról szóló tannál, mint Amesius,404

nem is az egyházról

szóló kátékérdéseknél, mint Drégelypalánki, hanem a teremtésnél, az isteni dekrétumokkal

kapcsolatban tárgyalja. A 20. kérdéssel kapcsolatban („Amint elveszett Ádám által, úgy

üdvözül-e Krisztus által minden ember?”) hevesen elutasítja a „Remonstránsok és más egyéb

közönséges kegyelemnek vitatói (gratiae universalis Patroni)” tanítását. A reprobatio tanának

hangsúlyozásában túlmegy Kálvinon405

és a kisdedek elvettetését is tanítja: „De minémű ez a

meg-vettetés Dekrétoma? Felelet: 1. örökkévaló, 2. megváltoztathatatlan, 3. particularis, és

nem mindenekre, hanem tsak némellyekre tartozandó. Ez penig ki-terjed nem tsak az

Öregekre, hanem némely kisdedekre is, K.: Mondhatni hát hogy Isten a’ Tsetsemők és

kisdedek közzül némellyeket meg-vetett volna? F.: Úgy mint Esau példája mutattya Rom.

9:13. De ezt tagadják azok ’kik Arminius Jakabot követik. Obj.: Hiszen a’ tsetsemők

bűntelenek, azér a’ megvettetés alá nem rekeszthetők? Rp.: Vaj mindenestől fogva nem

bűntelenek, hanem vagyon részek az Ádám vétkében, és az eredet szerént való bűnben,

a’melly elég az ő meg-vettetésekhez.”

Támadja a presbiteriánusokat is. A presbitériumok ügyét a 86., vagyis az

egyházfegyelemmel foglalkozó kérdéssel kapcsolatban tárgyalja. Szerinte a presbiterek,

akiket püspököknek is nevezhetünk, a felszentelt lelkipásztorok. „De kiket értesz

Püspökökön? – kérdezi a 83. kátékérdésnél.” „Nem tsak szkófiumos és horgas botu nagy

Papokat, nem is tsak az Esperestet őt magát, hanem minden törvényesen hivattatott és igazán

fel-szenteltetett Isten igéjét hirdető Presbytereknek gyülekezetit. I. Tim. 4:14.” Az

egyházfegyelmet csak a felszentelt lelkipásztorok gyakorolhatják. „Hát ama’ Kösségbül fel

szedett emberek (kiket igazgató véneknek hívnak), kiknek az Evangeliomnak praedicallására

hatalmok nintsen, lehetneke tagja annak az Egyházi tanátsnak hogy azokis az Egyházi

fenyítéket gyakorollyák?” – kérdezi. A felelet: nem! Szerinte ugyanis az egyházi fegyelem

össze van kötve az evangélium prédikálásával és a sákramentumok adminisztrálásával, amire

ezeknek a „kösségből felszedett embereknek” nincs felhatalmazások. „... az egyházi

tiszteknek Catalógusában (mellyet Szt. Pál Apl. rendessen elő számlál) semmi emlékezet

nintsen azokruk a’ Kösségből fel szedett vénekről”. Szerinte az sem érv, hogy az

Újszövetségben presbiterekről olvasunk. Mert presbitereken – úgymond – a tanítókat, az

igehirdetésre és a sákrámentumok kiszolgáltatására felhatalmazott lelkipásztorokat kell

értenünk. Ebben a dologban Pósaházi Erasmus tekintélyét idézi Bézával szemben. Nem áll

meg előtte az az érv sem, hogy a külföldi református egyházakban a presbitérium nemcsak

lelkészekből, hanem „laikus” vénekből is áll. „Lám a’ Genevai és Belgyiomi Ekklésiákban

vadnak afféle kösségbül fel-vétetett vének, – idézi ezt az érvet –, a’kik a’ lelki Pásztorokkal

együtt gyakorollyák az Egyházi fenyítékat”. Felelete ez: „Úgy de itt eziránt helye van

amannak: Non exemplis sed legibus utendum est. Nem példán hanem Törvényen kell a’

dolgot fundálni.”

Ám miközben makacsul védelmezi a dolgok régi rendjét minden újjal szemben, addig

természeti theologiájának és sajátos természetfilozófiájának kiépítésében túlmegy az orthodox

atyák tanításán. Szerinte a világmindenség kezdeti állapotában a materia prima rendezetlen

halmaza volt. Isten mint Első Mozgató vitte bele ebbe a mozgást. Így az anyagot „... a’ belé

oltott motus által az négy részekre osztotta, úgy mint: lég-vékonyabb részekre, sonkolyos,

darabos részekre, apró golyóbis formájú részekre, et his facta sunt elementa 4: Tüz, Levegő-

ég, Víz és Föld”. Ezt Pósaházi részletesen beledolgozza a 26. kátékérdés kifejtésébe, a bibliai

teremtéstörténet magyarázatába. Az új, kopernikusi világkép problémáival itt nem

foglalkozik, de tudjuk, hogy ez a kérdés őt jobban foglalkoztatta, mint az előbb tárgyalt

kátémagyarázókat. Philosophia naturalis című művében ezt mondja a heliocentrikus

elméletről: Opinio ista utrum sit vera, dictis relinquitur judicanda: mihi sane non videtur esse

absurda.406

A káté tanításainak gyakorlati alkalmazásában meglehetősen szűkszavú. A

Heidelbergi Káté megismétlődő kérdése „mi hasznunk van ebből?” őt szemmelláthatólag csak

másodsorban érdekli. Így például a IX. úrnapjára kijelölt három kérdés közül az első kettőnek

a tárgyalására az egyik kéziratos szövegben407

18 lapra van szükség – a teremtésről szóló

tanítás –, míg a szívhez szóló és a mindennapi életre vonatkoztatott harmadik (28. kérdés, a

gondviselésről) kérdés magyarázatához csak fél lap kell. Így Pósaházi magyarázataiban a káté

eredeti tendenciája és jellege nem érvényesül eléggé, bár természetesen azt is lehetne

mondani, hogy Pósaházi nem is akart építő prédikációkat adni, hanem szigorúan dogmatikus

fejtegetéseket.

Az ethikai fejtegetések ellenben – különösen a Tízparancsolat magyarázatában – szinte

kazuisztikusan részletezők, sokkal részletesebbek, mint a megfelelő szakaszok az Igazság

Istápjában. Így például a 9. parancsolat (112. kérdés) tárgyalásakor szinte a törvénykezési élet

egész ethikáját kifejti dióhéjban. Nem tartom lehetetlennek, hogy ebben tudatosan Amesius

példáját követi, aki De Conscientia, et ejus jure, vei casibus c. híres és Debrecenben külön is

kiadott művében rendkívül beható tárgyalásban szól De judiciis publicis, Judice, Accusatore,

Testibus, Advocato, & Reo.408

A lélek belső világába való visszahúzódást Pósaházi nem

ismeri. Így nagy figyelmet szentel a politikai ethikának. A nemrégen lezajlott és ökumenikus

érdeklődést keltő németországi „Obrigkeitsdebatte”409

szempontjából érdekesek Pósaházi

idevágó tanításai. „Tsak a’ kegyes és Istenfélő Magistratusoknak tartozunk engedni?” –

kérdezi. „Nem tsak, hanem a’ nehéz és darabos erköltsüeknek-is”. „Tartozunk-e hát a pogány

Magistratusoknak engedni, fel-tévén, hogy Isten minket azoknak hatalma alá vetett?

Tartozunk. A’ Pápista vagy idegen Vallású Magistratusnak tartozunk engedelmeskedni?

Tartozunk, valamig tsak testünkön és testi javainkon uralkodik, de ha lelkünkön és

lelkiiméretünkön kezd uralkodni, nem tartozunk. Hát a törvény szerint választott vagy rendelt

Magistrátus, ha az sem az Istennel, sem a Haza törvényével nem gondol, tartoznak az alatta

valók engedelmeskedni? Nem tartoznak, mert az immár nem Magistrátus, hanem Tyrannus;

nem Pásztora a nyájnak, hanem farkassa. Hát a’féle Magistrátus ellen való támadás, vagy attul

való el-Szakadás tulajdonképen mondathatike Pártütésnek? Nem. Az alatta valók magokat és

Szabadságokat ótalmazhattyáke az ellen? Ugy” (a 104. kátékérdés magyarázatában). Érdekes,

hogy a bellum justum-ról szóló tanításnak itt következő alkalmazása hiányzik az Igazság

Istápjából: „Szabadé a keresztyén Magistrátusnak az igaz Vallást fegyverrel ótalmazni,

vannak háborgatói ellen? Szabad. De szabadé valamely népre, nemzetre tsak ez okon támadni,

hogy Pogány vagy Eretnek? Nem szabad, mert senkinek lelkiisméretin nem szabad uralkodni

és erőszakot tenni”.410

A bűnös kamatszedésről (szerinte van legális kamat is) azt mondja, hogy „a’ jól

rendelt Respublicák az illyet nem szenyvedik el... az orozva lopók, kiket büntetés nélkül el

nem kell szenyvednünk, nem tésznek annyi kárt a’ közönséges társaságnak, annyi sok

embereket nem tésznek szegényekké koldusokká. A’ több országok között dicsiretes erről

Hybernia (ti. Írország), hogy az usorásokat semmiképpen el nem szenyvedik”.411

Ugyanígy

szerinte a jól rendelt respublikák a henye és tunya embereket sem szenvedik el.412

Pósaházi magyarázatai világosak, logikusak. Ezekben a theologiai jellegű

fejtegetésekben nem törekszik különösen a szemléletességre, de ha néha mégis képet használ,

akkor az találó és eszméltető. így például az 52. kátékérdésnél, amikor az utolsó ítéletről szól,

azt mondja, hogy azt a világi törvényes processzusoknak formájával lehet kiábrázolni, és ezt

rendkívül eszméltető módon meg is teszi. Magyarázataiban világosan előttünk áll a tiszta tan,

és valószínű, hogy nem is törekedett különösképpen annak gyakorlati alkalmazására. Így

azonban művének gyengesége az, hogy a Heidelbergi Káté gyakorlatiassága nem érvényesül

eléggé. De nem érződik ezekben a magyarázatokban a káté alaphangulata sem: a szívbéli

bizodalomnak az a derűje, amely az egész hitvallást áthatja. Az usus consolatorius ritkán jut

szóhoz; Pósaházi, a jeles vitatkozó aránylag kevéssé tudja éreztetni az evangélium

vigasztalásának azt az örömét és világgyőző bizonyosságát, amely lelki küzdelmeinkben a

legfőbb erőforrásunk.

Ugyancsak diákok kézirataiban maradtak ránk Kaposi Juhász Sámuel gyulafehérvári

professzor kátémagyarázatai.413

A Szathmári János által 1722-ben leírt sárospataki példány414

címlapja szerint ezek a kátémagyarázatok 1701-ben hangzottak el. Szathmári János a címlapot

követő lapra – valószínűleg nyomtatott minta után – tollal – Kaposi Sámuel mellképét is

megrajzolta a kép ovális keretében ezzel a felirattal: Sámuel Kaposi S. S. Theo. Doctor et

Illust. Coll. S. P. Albensis Professor Fructuosissimus Anno Millesimo Septingentesimo

Primo.

Kaposi kátémagyarázata általános jellegét tekintve hasonlít Pósaháziéhoz: rövid,

magyarul van, a hangsúlyt a tiszta tan világos kifejtésére helyezi és nagy gondot fordít az

ellenkező vélemények megcáfolására. Benne a vallás szempontjának alkalmazásában már egy

lépéssel továbbmegy. Pósaházi még négy vallást különböztetett meg, – köztük az egyik volt a

keresztyén vallás, Kaposi már öt vallásról tud. A bevezető tanítás 5. kérdés így hangzik:

„Miről tanít (a katechézis)? Felelet: Vallásról. Hitről. Hányféle vallás van e világon? F.:

ötféle. 1. Igaz keresztyéni, 2. Névvel keresztyéni vallás, 3. Mostani Sidó Vallás, 4. Mahumetai

vagy Török Vallás. 5. Pogány Vallás”. A vallás kategóriájának ilyen módon való

alkalmazásával Kaposi arra is törekszik, hogy az igazi keresztyén vallást a névlegestől

elhatárolja. Csakhogy ugyanakkor ez a kategória össze is fogja a kettőt egy inkább

anthropológiainak mondható szemléletmódban. Vagyis az érdeklődés most már nem egyedül

az isteni kijelentésre irányul, hanem ugyanakkor – mind nagyobb mértékben – annak emberi

visszatükröződéseire is. Kaposi szelídebben polemizál, mint kátémagyarázó elődei, de

vitatkozó érdeklődése a „mi Vallásunkkal”415

szembenálló különböző tévtanok iránt semmivel

sem kisebb. Természetesen ő is elsősorban a római katholikusok téves tanításaival

foglalkozik, de vitatkozik a lutheránusokkal is, valamint az „unitáriusokkal”, akiket az eddig

tárgyalt kátémagyarázók sorában ő illet először ezzel a névvel. Vitatkozó érdeklődésének

peremén megjelennek a „görögök”416

és az „oláhok”417

is, mint akik vétkeznek a második

parancsolat ellen és az evangéliumra és a keresztre esküsznek. A reformátusságon belüli

vitatkozásokban nem olyan határozott az álláspontja, mint Pósaházié. Ő is ellenzi az

arminiánusok tanítását általában418

és cáfolja a remonstránsokat, „akik azt mondják, hogy

Krisztus személy szerint mindenkiért eleget tett”.419

Határozottan elveti az Origenes-féle

apokatastasis-tant.420

De már a presbiteri egyházalkotmány kérdésében eltér Pósaházitól.

Kaposi ezt kérdezi: „Kiktül kell ennek az excommunicálásnak gyakoroltatnia? Az Egyházi

Tanátsban a Tanító és Igazgató Vénektől”. De mindjárt következik ez a kérdés:

„Megegyeznéké ebben minden Reformata Ekklésiák? Nem, mert a Genevai és Belgiomi

Ekklésiákban floreál kivált ez a Presbyterium; de Angliában ellene mondanak ennek az

Episcopusok és Hierarchieusok”.421

Kaposi szerint a gyülekezetét nem szabad megfosztani

attól „a’ szent privilégiumától”, hogy maga válassza lelkipásztorát. Sem a püspök, sem a

patrónus nem teheti ezt.422

Viszont ami az ordinálás jogát illeti, szerinte „ez immár a Szentírás

szerint nem az ekklésiáé, hanem minden igazán hivattatott Püspöké, Senioroké, Tanittokké I.

Tim. 4:14”.423

A Miatyánk magyarázatában, főleg a 116. kátékérdésnél egy egész kis euchetikát ad

elő, amelyben van nehány érdekes utalás a kor liturgiái szokásaira. Így Kaposi nem helyesli

az ülve való imádkozást. Ellenzi az istentiszteletben az orgona használatát.424

Az éneklésről

ezt mondja: „Meg hallgattya ugyan Isten az elmebéli imádságot, de sokkal jobb szívvel és

szájjal egyszerre imádkozni s énekelni, de nem félben harapva, mint minálunk szoktak a’

Cantorok. A mi tudatlan nemzetünknek sokkal hasznosabb és foganatosabb volna, hogy mind

a’ könyörgés paptul dictáltatnék, ugy az éneklés is dictáltatnék, amint ez ma nagy haszonnal

observáltatik némely gyenge Angliai Ekklésiákban”.425

Az utóbbi megfigyelést bizonyára ő

maga tette angliai tartózkodása idején.

Az utóbbi idézetekből látszik, hogy Kaposinak van gondja a kifejtett tannak az

egyházi életre való alkalmazására, bár ezt inkább csak a sajátosan ethikai kátétételeknél

figyelhetjük meg. A társadalmi ethika kérdéseit nem tárgyalja olyan részletesen mint

Pósaházi. Néhol az alkalmazás helyett ezt mondja: „Olvasd el a Praxis Pietatisnak azt a részét

amelly vagyon Vasárnapra rendelve”... „Olvasd meg quod est de die Domini”... „Vide Prax.

piet.”.426

Egyébként Kaposi kátémagyarázata is kiváló szakember munkája: világos, nagy

erudicióra és rendszerező erőre valló mű és mint ilyen a sajátosan református tanhagyomány

kiváló tolmácsolása. Ez sem az akaratra és az érzületre kíván elsősorban appellálni, de mint a

helyes tan kifejtése bizonyára hathatósan előmozdította a kor igehirdetését. Ha az

ellenreformáció szolgálatában álló cenzúra fojtogató hatalma nem terjedt volna ki ekkor már

Erdélyre is, akkor Kaposinak ez a műve, mint egyébként Pósaházié is, bizonyára

nyomtatásban is megjelent volna. Így csak diákok másolgatták szorgalmasan még a 18.

század közepén is.427

Kaposinak a Magyar Athenas-ban levő életrajzában többek között ezt olvassuk: „A’

Kátékésist két képen magyarázta-ki magyarul, Kérdésekben és Feleletekben; másszor

Prédikátziókba foglalva; mellyel most is élnek sokan”.428

Az előbbi kátémagyarázatokkal

fentebb foglalkoztunk. De az utóbbiak is fennmaradtak. Van ugyanis egy sárospataki kézirat,

amely mind a kettőt tartalmazza. A kéziratot, amelynek jelenlegi könyvtári száma 189,

Országh János készítette 1732-ben. Az egész kötetben sehol sincs feltüntetve a szerző neve,

de a belső evidenciák kétségtelenné teszik, hogy a kéziratkötetnek mind az első, mind a

második része Kaposi Sámuel művét tartalmazza. Az első rész ugyanazt a szöveget adja, mint

amely számos más kéziratban – mégpedig Kaposi szerzőségének megjelölésével – előttünk

van, viszont a második részben található prédikációk gondolatmenetei több helyen is az első

részben levő magyarázatokkal egyeznek. Különösen világosan látható az egyezés ott, ahol egy

vasárnapra csak egy kátékérdés van előírva.429

Ismételten előfordul ezekben a prédikációkban

a „mi Vallásunk” kifejezés, amellyel az előbb tárgyalt magyarázatokban már találkoztunk.430

Azután ezekben a kátéprédikációkban is van utalás az angliai egyházi életre, mint például a

XLVI. úrnapjára való beszédben: „Hogy ha pedig valaki mégis más értelmesebb

magyarázattyát kívánná a Miatyánknak, vagyon rövideden egy szép magyarázattya amellyet

tsinált egy ditsősséges Deborája Angliának amellyet mais az ő szép rövidségéért annak az

Országnak tudós emberei nagy betsülletben tartanak”.

Ezek a kátéprédikációk, amelyek textusokon alapulnak, gyakorlatiasabbak, mint a

kérdés-felelet szerinti magyarázatok, és a szemléletességre való igyekezet is látszik bennük.

De sokszor mégis inkább hasonlítanak egy theológiai traktátushoz, mint gyülekezeti

prédikációkhoz. Formai felépítésükben egy kissé skatulyázásként ható topika érvényesül

bennük. Nagyon vázlatosak és tele vannak rövidítésekkel. De mint világos, jól tagolt vázlatok

hasznos szolgálatot tehettek. Egyébként ugyanazt a puritánus szellemű orthodoxiát találjuk

bennük, mint a kérdés-felelet szerinti magyarázatokban.

Az időrendben következő kátémagyarázat latin nyelvű kézirata a debreceni

Nagykönyvtárban van R 224 szám alatt. Címe: Catecheseos Hejdelbergensis Sensus veri

Expositio Quam, a Clarissimo nec non Doctissimo Dno S. S. P. & C. P. ad vivum audivit nec

non his pagellis annotatam & curavit S. Cs. K. p. t. C. S. D. Anno Aerae Christianae 1715 die

3. Mártii. Kiknek a nevét rejti ez a két rövidítés? A második megfejtése könnyű feladat, mert

az elöl levő kemény kötéstábla belső borítólapjára a címével azonos kézírással be van írva:

Stephani Cs. Kocsi. Így a második rövidítés feloldása egészen bizonyosan ez: Stephanus

Csergő Kocsi pro tempore Christianus Studiosus Debrecinensis. Aki tehát ezeknek a

magyarázatoknak leírásáról ill. leíratásáról gondoskodott, nem volt más, mint a gályarab

lelkész, Kocsi Csergő Bálint fia, az először szép reménységekre jogosító, de fiatalon elhunyt

Kocsi Csergő István. Tudjuk róla, hogy Debrecenben 1710. június 14-én lett tógátus diák,

majd 1719 tavaszától az év végéig széniora is volt a Kollégiumnak. Ezután Zürichben,

Franekerben, Utrechtben, majd Angliában folytatta tanulmányait. De azoknak eredményeit

itthon már nem gyümölcsöztethette, mert útban hazafelé 1726. július 3-án Hamburgban

meghalt.431

De kinek a nevét rejti az első rövidítés? Szerintem Sződi István debreceni

professzorét.432

Sződi István 1711-től 1720-ig volt a debreceni Kollégiumban a hittan és az

újszövetségi tudomány professzora. Később debreceni lelkész, azután egyházkerületi főjegyző

és esperes is lett. Apósa volt először Maróthy Györgynek, majd Varjas Jánosnak. Debreceni

tanulmányai után 1709 tavaszán iratkozott be a franekeri egyetemre. Hogy tényleg az ő

kátémagyarázataival van dolgunk, azt megerősíti a kéziratkötet végén feljegyzett egyik

prédikáció felirata is: Locus Phil. 3. v. 8. explicat. Text. Conc. a C. S. S. I. T. M., amiben a

rövidítés végének feloldása bizonyára ez: a Clarissimo Stephano Sződi in Templo Majore.

Sződi István kátémagyarázatainak terjedelmes kézirata valószínűleg diktálás után

készült. Kocsi Csergő Istváné mellett több más kéz is dolgozott rajta, de az egészet ő állította

össze és ő gondoskodott a beköttetéséről is. A negyedrét alakú 627 számozott lapra terjedő

kötet csak az Apostoli Hitvallás végéig, vagyis a 64. kátékérdésig bezárólag tartalmazza a

magyarázatokat; a folytatást feltehetőleg további kötet vagy kötetek tartalmazták. A kötet

végén levő számozatlan tartalomjegyzék után Kocsi Csergő István latin nyelven néhány

prédikációt is feljegyzett akkor működő debreceni tanároktól (Sződitől, Kecskeméti Sárközi

Györgytől és V. Dállyai Jánostól).

A magyarázatok azt mutatják, hogy szerzőjük a theológiát első renden

írásmagyarázatnak tartotta. Mint Vitringa tanítványa igen nagy gondot fordít az exegézisre; az

eddig tárgyalt kátémagyarázatok között egyikben sincs annyi exegézis és nyelvészet, mint

ebben. Igen nagy súlyt helyez az ószövetségi helyek bizonyságtételére; a fontosabb

fogalmakat héberül idézi és magyarázza. Exegézisében látszik egy bizonyos igyekezet a

tárgyalt textusok történeti értelmének megragadására. Ugyanakkor elég szabadon alkalmazza

a filozófiai kategóriákat is. Ezt már a bevezető fejtegetésben is láthatjuk, ahol többek között a

vallás objektumát és szubjektumát tárgyalja. Ez a fogalmi apparátus Descartes filozófiájából

való, aminthogy tudjuk Sződi Istvánról, hogy Franekerben 1710-ben respondeált az In

principia philosophiae Renati Descartes tartott viták során. Hivatkozik is Descartes

tanítására,433

amelynek felhasználásával meglehetősen elvontan bizonyítja István

exisztenciáját és egységét. Ugyancsak részletesen foglalkozik a cartesiusi filozófia nézeteivel

a Heidelbergi Káté 26. kérdésénél a teremtés tárgyalásakor is.434

Exegézisében a Coccejus-iskola hatását mutatja a Krisztus-valóság ószövetségi

prototípusainak különösen buzgó keresése. Nagyon részletesen szól arról, hogyan ábrázolja ki

mintegy árnyképként az ószövetségi papság intézménye az eljövendő Krisztust (in sacerdotio

adumbratio Christi).435

Ugyancsak jellegzetesen tipologizáló exegézist ad a 33. kátékérdésnél,

Jézus Krisztus istenfiúságának tárgyalásánál,436

a Goél ószövetségi fogalmának

fejtegetésénél,437

Krisztus temetése ószövetségi prototípusainak felmutatásánál.438

Ennek az exegézisnek üdvtörténeti megalapozását a szövetségtheológia nyújtja. Sződi

is tanít a foedus operumról és a foedus gratiae-ről,439

valamint az előbbinek egymás után

következő abrogatio-iról.440

Bár mindebben ismételten hivatkozik Coccejus tanításaira,441

azokkal nem ért mindenben egyet. Így például egy igen fontos és Magyarországon is sokat

vitatott kérdésben,442

a praesis-aphesis problémát illetően Coccejus véleményével szemben

foglal állást, amikor azt fejtegeti, hogy már az ószövetségi hívők is elnyerték az aphesis-t, a

plena remissio peccati-t.443

Polémiája általában szelídebb, mint kátémagyarázó elődjeié. Rendszeresen vitatkozik

a római katholikusokkal, a szociniánusokkal, a reformátusok közül a remonstránsokkal.444

Magát a Heidelbergi Kátét általában csak sommásan idézi. Utána mindjárt rátér a

bizonyító helyek magyarázatára. Külön usus csak ritkán van;445

Sződi István a hangsúlyt az

értelmi problémák megoldására helyezi. Nem is gyakorlati magyarázatok ezek, hanem a

hallgatóktól igen magas theológiai előképzettséget követelő akadémikus fejtegetések. Bennük

a fiatal profeszor nagy igyekezettel próbálja átadni diákjainak frissen szerzett, főleg Vitringa

hatását mutató tudományát.

Ugyancsak a theologiai oktatás szükségletei hozták létre azt a körülbelül 700

negyedíves lapra terjedő, több kézzel írt szintén latin nyelvű kátémagyarázatot, amelyet 1719.

július 13-án foglalt össze egy kötetbe a debreceni Dévai Sámuel,446

aki azt is feljegyezte,

hogy ezért a fáradozásáért 30 poltura jutalmat kapott. Ennek a kéziratgyűjteménynek az a

különlegessége, hogy az egyes kátékérdések vagy kérdéscsoportok tárgyalása után tételeket

(theses, propositiones) találunk, amelyek után a disputálók neve is fel van jegyezve például

így: Resp. Steph. Polgárdi. Opp.: Joh. Szentesi, Petrus Füredi, Stephanus Polyáni.447

Többször

azt látjuk, hogy a vitatkozók maguk a köztanítók, publicus praeceptorok voltak, például a 40.

lapon: Disputamnt P. (Praeceptor) Dominus P. Debreczeni, opp. P. D. Joh. Tatai, Michael

Szombathi, Andreas Felvintzi.

Nem lehet megállapítani, hogy a tételeket megelőző fejtegetések kitől származnak.

Lehet, hogy magától az illető respondenstől, de – a kor akadémiai szokásaira gondolva –

inkább azt kell feltételeznünk, hogy professzori előadásokból vagy tankönyvekből származó

anyaggal van dolgunk. Így például mindjárt az első előadás erős függést mutat egy ismételten

idézett Roëll-féle munkától. Különben ebben a bevezető fejezetben (Tractatus de Religione),

éppen úgy mint Sződi István első magyarázatában, főleg a vallás objektumáról és

szubjektumáról szól az értekezés. A további magyarázatokban Alting-ra és Coccejus-ra

történik ismételten hivatkozás.448

Kevesebb exegézis van itt, mint Sződi István előbb tárgyalt

művében, de a szövetség-theológia fő vonásait itt is megtalálhatjuk.449

Némelyik kátékérdés

tárgyalása egészen vázlatos, különösen a későbbi kérdések között. Az a jellegzetes szempont:

mi hasznod van ebből? itt bizony nem nagyon érvényesül.

A következő kátémagyarázatok szintén theologiai tanteremben hangzottak el, de most

már magyar nyelven. A debreceni könyvtárnak van egy kéziratkötege (R 221), amelynek első

részében 196 negyedíves lapon a Heidelbergi Káté első 19 kérdésének magyarázatát találjuk,

míg a második részében körülbelül 200 számozatlan lapon ugyanazzal a kézírással latin

nyelvű kátéprédikációk vannak, amelyek a káté összes kérdéseire kiterjednek. Az egész

kézirat kiselejtezett iskolai papírokkal van beborítva. Az egyik ilyen borítólap a sárospataki

iskola legációs pátense 1738-ból az iskola tanítói, Szathmári Mihály és Sárkány Dávid

aláírásával. így eleve feltételezhető, hogy a kéziratok sárospataki eredetűek. Az első részben

levő kátémagyarázatok feljegyzése 1742. április 20-án kezdődött. A 19. kérdés magyarázata

után a 196. lap alján ez a bejegyzés olvasható: Ao. 1743. 3. Marty hóra 6. mat. cum discessu

D. Professoris interrupta. Ki volt az a sárospataki professzor, aki 1742 tavaszától egy éven át

ezeket a kátémagyarázatokat tartotta, majd akkor Sárospatakról eltávozott? Nem lehetett más,

mint a fentemlített legációs pátensen aláírásával szereplő Szathmári Mihály fia, Szathmári

Paksi Mihály, aki éppen 1742-ben lett sárospataki professzor, majd a következő évben, 1743-

ban Mezőcsátra távozott gyülekezeti lelkésznek, ahonnan 1744-ben tért vissza professzori

állásába. Ezután újra magyarázta a kátét. De az 1743-ban félbehagyott sorozatot nem

folytatta, hanem elölről kezdte a munkát. Ennek az újabb magyarázatsorozatnak számos

kézirat! példánya maradt ránk. Az egyik debreceni példányon a szerző neve is szerepel,

rendszerint azonban csak a leíró diákok nevét találjuk a kötetek végén.

A félbehagyott sorozat részletezőbb, szemléletesebb. Szélesen előadott illusztrációkat

is találunk. A teljes sorozat is bő előadásban tárgyalja a kátékérdéseket, de itt már a

szerkesztés és felépítés szigorúbb, iskolásabb.

Zoványi Jenő szerint Szathmári Paksi Mihály hasonlónevű édesapja még a

„típuskereső” coccejanusok közé tartozott.450

A fiú azonban lényeges dolgokban szembefordul

a coccejanusok tanításával. Ő is írásmagyarázó theológus; fejtegetéseiben igen sok a nagyon

alapos exegézis,451

sőt az ószövetségi előképek keresésében határozottan a coccejusi módszert

követi.452

De a Coccejus-féle üdvtörténeti theológia alapvető tételét nem fogadja el. Így a 10.

kátékérdés magyarázatában ezt írja: „Nem felelem azt amit némelly Tudósok, h. Ádám és Éva

mindeneknek képekben frigyet kötöttek volna az Istennel amellyet v. D. Foedus Operumnak

hívnak... Ez nem tetszik mi nekünk, mert ennek sem az Helv. Confessioban, sem a

Catechesisben semmi nyoma nints... ez felől az írás semmit sem tanít...”453

Ismételten ellene

mond Roëll állításainak.454

A Krisztus istenfiúságáról folytatott vitában határozottan Roëll-el

szemben foglal állást.455

Ugyanígy Vitringa véleményét is bírálja. A 7. kátékérdés

magyarázatában Éva megkísérlésével kapcsolatban ezt mondja: „Némelly Tudósok Vitringa

után magyarázva az ördög meg jelenését azt mondják, hogy világosság Angyalának képében

jelent meg, tettetvén, hogy ő Isten képe és Isten akarattyának magyarázója. Ez itt meg nem

állhat...”456

Szathmári Paksi Mihály véleménye ez: „Amint mi tartyuk, nem volt ott semmi

kígyó, nem is beszélt a kígyó Évával. Hanem hasonlatosság szerént neveztetik kígyónak az ő

tekervényes tanátsáért, és ismét azt mondjuk, hogy lehetetlen, sőt mind a józan okossággal

mind az írással ellenkezik, hogy a Sátán valamelly kigyóban bujván szóllott volna, mert a Sz.

írás a Sátán kígyónak nevezi, hogy tudniillik amitsodás mérges és tekervényes a kigyó olly

mérges és tekervényes tanátsot adott Évának és igy meg tsalta”.457

Tudomásom szerint ez az

„Entmythologisierunk” első kísérlete a magyar református theológiában. A „józan okosság”

szempontjának ez az érvényesítése nyilván a kibontakozó új, természettudományi világkép

egyik hatása, amint ezt ott is megfigyelhetjük, ahol Szathmári Paksi Mihály a bibliai

kozmológiát próbálja átértelmezni,458

vagy a „vallásra tartozó tudományt” igyekszik

egyesíteni a „józan okossággal” a villámcsapás és a dögvész tárgyalásában.459

Ugyanekkor

szembefordul „az Isten ellen tusakodó Naturalistákkal”, aki a természeti csapásokat kizárólag

természetes okokra vezetik vissza. Isten munkálkodik azokban; a betegségek is az Isten

szolgái. Ezért a beteg tartson bűnbánatot és ne fogja a baját a boszorkányokra. „Nem kellene

a’ Vén Asszonyokra kenni a magok esetinek okát az Isten bosszúságára, mert aki afélét mond,

hogy a boszorkányok rontották meg, megérdemelné, hogy őtet égetnék meg, nem amazt akire

fogja, mert ki vonja magát az Isten büntetésének meg érdemlése alól.”460

De nemcsak az új világkép következményei foglalkoztatják Szathmári Paksi Mihály

gondolatait, hanem nyilvánvalóan érzi azt a nagy világnézeti klímaváltozást is, amelynek

theológiai következményeit aztán majd a felvilágosodás racionalizmusa próbálta levonni.

Mind befejezetlen sorozatában, mind pedig újabb magyarázataiban ismételten foglalkozik a

„híres de néhol igen fel hágó” Burnet okoskodásával, aki tagadta az örök büntetést.461

Ugyanígy szerzőnk magyarázataiban jelennek meg először a deisták,462

a „Frajmaurerek”,

kiknek „vallások tsupa Indifferentismus”.463

Míg Szathmári Paksi idősebb kortársai között is

voltak, akik lelkesen üdvözölték mindazt az újat, amit az újkori gondolkozás hatásait magába

mind jobban felszívó külföldi református theológia produkált, addig az ő magatartásában már

egy bizonyos óvatosság látszik, mintha érezné a végső kihatásait azoknak az új indításoknak,

amelyek már az ő korában is a racionalizmust készítették elő.464

Szathmári Paksi Mihály

lényegében biblikus theológus, aki nem a lumen naturale-t, hanem Istennek a Jézus

Krisztusban adott kijelentését tartja végső normának. Van is a theológiájában valami, amit

mai szaknyelven christológiai koncentrációnak nevezhetnénk: az embertant és a teremtésről

szóló tanítást a Jézus Krisztusra vonatkoztatva adja elő, mert tudja, hogy „a Szentírás szerint

az Atya Isten csak a Krisztushoz való szeretetiből teremtette e világot”.465

Őt is jobban érdekli

a vallásos ember, mint orthodox elődeit; különösen a humánum antik irodalmi

megnyilatkozásait idézi igen sűrűn magyarázataiban, de a modern autonómia-gondolat, ahogy

annak kihatásait ma ismerjük, még távol áll tőle. Úgy látja az embereket, mint akik „ebben a

nagy Theátrumban” – ti. Kálvin szóhasználata szerint az Isten dicsőségének ebben a

theátrumában – „mint okosok és oktalanok, mind valóságokra, mind munkálkodásokra nézve”

Istentől függenek.466

Biblicitása azonban nem vezet a tan lebecsüléséhez, sem a polémia kikapcsolásához.

Vitatkozik a római katholikusokkal, de a lutheránusokat sem kíméli és a remonstránsokat is

cáfolja. Ellenzi az ún. „synkretismus”-t, amin az egyházak olyan egyesítését érti, hogy

mindegyik engedne a maga tanításának igazságából. „Oh vajha érnénk azt valaha – sóhajtja –,

hogy már lenne egy akol és egy pásztor, a Krisztus, de ez nem ember munkája hanem Istené,

még pedig az utolsó időkre tartozó. A vallás egy részét tódozni, fódozni vagy tudatlanság

vagy vakmerőség”.467

Szathmári Paksi Mihály magyarázatai magas szintű theológiai fejtegetések, amelyek

elég távol állnak a gyülekezet mindennapi életétől. Pedig látszik bennük az igyekezet, hogy a

tanokat az életre vonatkoztassa. Vannak fejtegetéseinek megindító részletei is, például amikor

arról beszél, hogyan szolgál a keresztyén ember és az egyház javára a szenvedés, az

üldöztetés.468

Már említettük, hogy Szathmári Paksi Mihály befejezetlen magyarázat-sorozatának

kézirat-kötetében egy latin nyelvű kátéprédikáció-sorozatot is találunk, amelynek darabjai a

kátékérdések vasárnapokra való elosztása szerint a Heidelbergi Káté egészét felölelik. Ennek

a sorozatnak a leírását ugyanaz a személy, aki a befejezetlen sorozatot feljegyezte,

Erdőbényén 1744. április 1-én kezdte el. Kitől származhatnak ezek a prédikációk? Úgy vélem,

hogy nem II. Szathmári Paksi Mihálytól, mert neki talán ideje sem lehetett volna arra, hogy

1772 tavaszától 1743 tavaszáig a befejezetlen magyar nyelvű kátémagyarázatokon kívül még

egy latin kátéprédikáció-sorozatot is kidolgozzon. Különben is a latin beszédek tartalma más,

mint a magyar fejtegetéseké. Ezt már a bevezető prédikációban láthatjuk, ahol a Heidelbergi

Káté történetének elbeszélése más, mint akár a befejezetlen, akár a magyar nyelvű

magyarázat-sorozatban. De ez a latin sorozat is professzori munka, minden beszédben látszik

a szerző széleskörű irodalmi tájékozottsága és elemző készsége. Olyan ember írta, aki

Hollandiát is megjárta, mert a Heidelbergi Káté 54. kérdésénél az egyház fogalmának

magyarázatában azt is megemlíti, hogy a holland ,kerk’ szó a ,kyriakee’ görög szóra megy

vissza. Egy másik támpont az, hogy a nyelvészetileg képzett szerző utal John Lightfoot

Talmud-tanulmányainak egyik megállapítására.469

Miután Lightfoot Horae hebraicae et

talmudicae c. művét latin fordításban a hollandok csak a 17. század legvégén adták ki,

feltételezhetjük, hogy szerzőnk a századforduló után juthatott hozzá. Ha pedig személyét a

sárospataki professzorok között keressük, akkor elsősorban ifj. Csécsi Jánosra kell

gondolnunk, aki 1709-től 1712-ig volt külföldi tanulmányúton, főleg Hollandiában és akiről

Szombathi János a sárospataki iskola történetében azt írja, hogy a Heidelbergi Kátét nemcsak

magyarázta, hanem conciones sacras catecheticas dictavit, secundum dominicas catecheseos

memoratae.470

Mint ahogy Lightfoot az egyik úttörője volt a palesztinai régiségek

tudományának, úgy nálunk ifj. Csécsi tanította először az antiquitates hebraicas,471

sőt

Aphorismi, in quibus antiquitates veterum hebraeorum brevissime exhibentur címen könyvet

is írt, amely 1726-ban Bernben jelent meg.472

Mivel Szombathi a 18. század elején működött

sárospataki professzorok közül csak róla jegyzi fel, hogy kátéprédikációkat diktált, talán nem

túlságosan merész az a feltételezés, hogy az Erdőbényén leírt kézirat ifj. Csécsi János latin

kátéprédikációit tartalmazza. A mű theologiai profilja nem markáns, mert a szerző magát a

kátét akarja szóhoz juttatni, sokkal inkább, mint a fentebb tárgyalt 18. század eleji

kátémagyarázók. Nem is írásmagyarázatok ezek a textusnélküli prédikációk, hanem a káté

feleleteinek tömör, magvas elemzései a bizonyító helyek felhasználásával. A beszédek végén

külön applikációk vannak. Ezek lendületes exhortációk, de általában kevés konkrét vonás van

bennük. Szemléltetéseket is csak ritkán alkalmaz a szerző. Nyilvánvalóan kerüli az iskolás

vitatkozásokat és a polémiát aránylag szűk körre korlátozza. A gyűjtemény vége felé vannak

egészen vázlatos beszédek is. Szerzőjük feltételezhetően nem is gondolt arra, hogy azokat

majd változtatás nélkül mondják el a gyülekezeti szószékekről. Viszont a meditációhoz, a

tényleges, igazán gyülekezetszerű igehirdetéshez ez a latin prédikáció-sorozat is komoly

segítséget nyújthatott.

Az eddig tárgyalt professzori kátémagyarázatokról általában meg lehet állapítani, hogy

kevés bennük a gyakorlati építő jelleg. Szinte mindegyikre áll az, amit Szakmári Pap János írt

Kegyes Ajakak Áldozó Tulkai c. 1707-ben megjelent könyvének előszavában: „Meg

tapasztaltam vala, hogy mind a Skólákban, mind az Ekklésiában tanító tudós emberek

magokat nagyobb részént a keresztyéni Hitnek az ellenkező vallásúaknál kétségben forgó

cikkelyinek magyarázattyában és oltalmazásában foglalták és gyakorlották; de annak

kérdésben nem annyira forgó és életünket és cselekedetinket néző cikkelyeit... csak igen

gyengén, majd hogy mondgyam. mulólag illették...”473

Mintha professzoraink Hollandiából

nemcsak a legújabb theologiai elméletek alapos ismeretét, hanem az ottani theologizmust is

magukkal hozták volna: nem egy esetben, amint láttuk, a Heidelbergi Káténak, ennek a

jelesen gyakorlati műnek a magyarázatát is első renden akadémikus és elméleti üggyé tették.

Nincsenek adataink arra nézve, hogy aztán a diákok később hogyan tudták ezeket a

professzori magyarázatokat gyülekezeti munkájukban hasznosítani, de ez könnyű feladat

semmiképpen sem lehetett.

Be is következett a katechizáló buzgóság ellanyhulása. Van a sárospataki könyvtárnak

egy hiányos kátémagyarázat-sorozata a 18. század közepéről,474

amelyben már ezt olvassuk:

„...már ma ez felette kárhozatos vétek, hogy a’ Catechizálás annyira meg szűnt, hogy már a’

Leányok sem taníttatnak, a’ melly szokás nem igen régen törültetett el sok helyeken a’ mi

prédikátoraink restségek és vigyázatlanságok miatt”.475

Hangzik ugyan a prédikálás, „mégis

az hitetlen és képmutató emberek, nem hogy fogynánk, hanem még naponként sokasodnak... a

fenyegetésektől nem félnek; ’s nem rettegnek az emberek, akár mennyit prédikállyanak nékik,

akár mivel ijeszszék, de mégis semmit nem hajolnak”.476

A gyülekezeti katechizáció

elhanyagolása részben oka, részben a következménye volt annak a lelki dekadenciának,

amelynek kezdeteit már a 18. században is láthatjuk. Az idézett magyarázatsorozat szerzője a

84., vagyis a kulcsok hatalmával foglalkozó kátékérdéssel kapcsolatban a szerző a prédikálás

bajainak orvosságát is keresi. Az a tanácsa, hogy „más féle stílussal kellene csinálni az

explicatiot és mással ismét az applicatiot, amellyben már nem Prédikátornak, hanem

Oratornak kellene lenni. Mivel itten a szivet kell expurgalni, és ezért annak indulattyaihoz

képest kellene alkalmaztatnod a stílust. A régi Oratoroknak olvasása az illyekben sokat

használhat a Papnak: mert már ma a Szent Lélek rend kívül nem dolgozik az ember szivében,

hanem azt kivánnya, hogy az ember természetihez alkalmaztatott beszédekkel élly”.477

Bizony, ez már a racionalizmus hangja; az orvosság nem sokkal jobb a betegségnél.

A kátéprédikálás mindenesetre tovább folyt, de ebben a munkájukban az igehirdetők

mind kevesebb támogatást kaptak a theologiától. Bizonyára sokan hálásak lehettek a miskolci

iskola rektorának, a későbbi püspök Szalay Sámuelnek, aki valamikor 1749 és 1760 között

„igen rövideden kérdésekben és feleletekben foglalván”, de derekas tudással és építő módon

magyarázta végig a Heidelbergi Kátét diákjai előtt. Ez az értékes munkálat is csak írásban

maradt ránk,478

mert még mindig az volt az egyik nagy baj, hogy a gyülekezeti igehirdetők a

könyvnyomtatás segítségére alig számíthattak. A 16. századbeli magyarországi reformációnak

ezt a hatalmas fegyverét az ellenreformáció kicsavarta a protestánsok kezéből. Borosnyai L.

János erdélyi református szuperintendens nem lehetett éppen tájékozatlan ember az egyházi

irodalom területén, a Stähelin-féle kátémagyarázatokhoz adott approbatio-jában 1752-ben

mégis ezt írta: „Magyar nyelven, hogy tudnám, valami ollyas Magyarázat a’ Catechismusra

ki-nem jött”. Vagyis ekkorra már Keresszegi és Drégelypalánki magyarázatai régen kikerültek

a forgalomból, a professzori katedrákról elhangzott kátémagyarázatok kéziratai pedig, mint

valami „földalatti”479

irodalom, aránylag csak kevesek előtt lehettek ismeretesek.

1752-ben jelent meg azután Tatai Csirke Ferenc debreceni lelkész, a későbbi tiszántúli

püspök fordításában (de neve megjelölése nélkül) Kolozsvárott a svájci református pietizmus

jeles alkotása. Stähelin Kristóf kátémagyarázata könyörgésekkel együtt Catechismusi Házi-

Kints stb. címen. Ez a mű nem folytatja a magyarországi református theológiai hagyományt;

nem csatlakozik sem a meggyengült orthodoxiához, sem a racionalizmusba áthajló

cartesianismushoz, sem a nyílt racionalizmushoz. Mégsem volt számára teljesen idegen az a

talaj, amelybe Svájcból átültették, mert az igaz tan és a praxis pietatis összekapcsolásával

megtalálta az utat ahhoz a pur itán eredetű kegyességhez, amely – ha már nem is elsősorban a

theologiai katedrákon és az egyházi élet hangadó elemeinek lelkében – még mindig élt azok

között, akiket a német protestáns irodalomban „die Stillen im Lande” (Zsolt. 35:20) néven

szoktak emlegetni. Borosnyai püspök jól jellemezte Stähelin magyarra átültetett magyarázatát,

amikor megállapította róla egyfelől azt, hogy „a’ tiszta Tudományt adja elő mindenütt”,

másfelől pedig hogy benne „a’ Tudomány mindenütt olly nagy munkával és mint egy szőr-

szál hasogatva van fordítva Praxisra, az az, a’ Kegyesség gyakorlására”.480

A praxis pietatis-t

hangsúlyozó puritánizmus hatásai a 18. század folyamán, a kezdődő általános lelki elernyedés

idején is folytatódtak. Révész Imre szerint „ezeknek a hatásoknak a műve volt az is, hogy az

egyszerű egyháztagok között lassan, de folyvást terjedt a Szentírásnak, a káténak, de

legfőképpen az énekeskönyvnek önálló ismerete,... gyülekezeti, magán- és családi épülés

céljára használata. A bibliás és zsoltáros magyar református ember és család típusa

tulajdonképpen ebben a korszakban alakult ki”.481

Stähelin kátémagyarázatai is ilyen irányban

hatottak és ezzel újra érvényre juttatták – természetesen egy erősen individualisztikus

pietizmus értelmében – a Heidelbergi Káté gyakorlati-építő perszonalizmusát, amiről az

ellenreformáció korának hitvitái, majd a református egyházon belüli viták idején annyiszor

megfeledkeztek. Ám amiképpen Stähelin könyvének nem volt közvetlen előzménye a kor

magyar református theológiájában, úgy folytatása sem lett: sem a 18. század második felében,

sem a 19. század folyamán nem állt elő egy olyan megerősödött orthodoxia, amely egyfelől az

egyéni kegyességet igazán hathatósan előmozdíthatta volna, másfelől a közélet és általában a

kultúra problémáinak hitbeli feldolgozásához segítséget nyújthatott volna. Az utóbbiak

szempontjából természetesen Stähelin művének megvoltak a korlátai nemcsak pietisztikus

alapfelfogása miatt, hanem a miatt is, hogy egy, a miénktől lényegesen különböző társadalom

egyéneinek lelki problémáit tartotta szem előtt. A rendi világ megszűnésének, majd egy új

társadalmi rend kialakulásának folyamatában egyházunk lelki vezetői inkább az akkori

koreszmékkel keresték a szövetséget, a racionalizmussal, a liberalizmussal, a francia

forradalom ideológiájának jegyében álló nacionalizmussal, közben pedig az a theologia, amit

Stähelin kátémagyarázatai képviseltek, hovatovább inkább csak azokban keltett visszhangot

és azoknak adott segítséget, akik a korszellemtől viszonylag függetlenül, attól háttérbe

szorítva a Bibliában, az énekeskönyvben és „az öreg Szikszaiban” keresték lelki táplálékukat.

Vannak egyes adatok, hogy az egyszerű hívek között is voltak, akik szívesen olvasták,

aminthogy magának a műnek is az volt az egyik célja, hogy a „laikus” egyháztagok családi

áhitatát mozdítsa elő.482

De természetesen a lelkészek között is sokan szívesen vették a Házi

Kincs segítségét. Pokoly József nyilván az erdélyi egyházi életre tekintve azt mondja, hogy a

Stähelin-féle kátémagyarázatok megjelenése „a kátémagyarázat sorsára nagy befolyással

volt”.483

A mű iránti keresletet mutatja különben az is, hogy Pozsonyban és Pesten 1805-ben

második kiadásban is megjelent.484

Visszatekintve az ismertetett magyarázatok sorára összegezésképpen megállapíthatjuk,

hogy Heidelbergi Káté magyarázatai 1791-ig mintegy a hosszmetszetét adják a magyar

református theológiai történetének. Kátémagyarázóink saját theologiájuk kategóriáiban

próbálták a Heidelbergi Káté tartalmát megragadni és előterjeszteni, és e közben

természetesen szinte elkerülhetetlen volt az, hogy a káté sajátos mondanivalója több

eseteltolódások is történtek, viszont a Heidelbergi Káté hiteles bizonyságtételtolódások is

történtek, viszont a Heidelbergi Káté hiteles bizonyságtételét egy magyarázó sem utasította

vissza. A káté mélységes biblikus tartalma olyan tekintélynek bizonyult, amelynek

elismerésében még a theologiai ellenfelek is egynek tudták magukat. Különben is a káté

magyarázása mindig olyan feladat volt, amit csak az egész református egyház igehirdetéséért

való közös felelősség vállalásával lehetett végezni. Ugyanakkor a kátémagyarázatok a

külföldi református egyházakkal való szolidaritásunkat is kifejezték. A káté magyarázása

nálunk sohasem volt valami szűkkörűen nemzeti vagy provinciális ügy, mert a

kátémagyarázók kivétel nélkül benne álltak a kálvini irányú reformáció egyházainak erőteljes

tanhagyományában. Ez arra kötelezte őket, hogy feladatuk szakszerű elvégzése érdekében

szorgalmasan tanulmányozzák a külföld református theologiáját. Ez az állandó ösztönzés arra,

hogy munkájukat a református „ökumené” szellemében végezzék, szintén része volt annak az

áldásos szolgálatnak, amivel a Heidelbergi Káté hazánkban Krisztus anyaszentegyházának

épüléséhez hozzájárult.

________

ESZE TAMÁS

A HEIDELBERGI KÁTÉ TÖRTÉNETE

MAGYARORSZÁGON A XVIII. SZÁZADBAN485

AZ EGYHÁZ ÚTJA A XVIII. SZÁZADBAN

A szatmári békekötéssel (1711) lezárul a magyar történelemnek az a közel két

évszázados korszaka, amelyben a magyarság egyszerre harcolt a török hódítással szemben

hazája földjéért s a Habsburg-uralkodóházzal szemben a nemzet politikai és vallási

szabadságáért. A karlócai békekötéssel (1699) a török hatalom kiszorult a történeti

Magyarországnak csaknem egész területéről, s a Rákóczi-szabadságharc bukása után (1711)

már semmi sem akadályozta a Habsburg-házat abban, hogy megvalósítsa korábbi tervét:

engedelmes és katholikus alattvalók országává formálja Magyarországot és az ország

gazdasági erejét a maga hasznára fordítsa. A török hatalmának megtörése után az addig még

független erdélyi fejedelemség is Habsburg-uralom alá került, s ennek következtében

református egyháza is elvesztette korábbi tekintélyét és súlyát.

A szatmári békekötéstől a Türelmi Rendelet kibocsátásáig (1781) terjedő korszakot a

magyar református egyháztörténetírás a vértelen ellenreformáció korának szokta nevezni. Az

1714–1715-ös országgyűlés és III. Károly (1712–1740) két vallásügyi rendelete, az I. és II.

Carolina Resolutio (1731 és 1734) mindkét protestáns egyházat kiszolgáltatta a király

döntésének. A király vallásügyi rendeleteit az 1724-ben alakított Helytartó Tanács (Consilium

Regium Locumtenentiale) hajtotta végre. A jezsuita rend által irányított ellenreformációs

törekvéseknek készséges eszköze volt, méltán nevezték az „eretnekek ostorá”-nak.

Az ellenreformáció akciói során – különösen az ország nyugati és északi részén – két

sajátságos gyülekezeti típus alakult ki: az artikuláris és az árva eklézsia. Szabad

vallásgyakorlat csak az ún. artikuláris gyülekezetekben – megyénként általában egy-két

eklézsiában – volt lehetséges. Velük szemben a templomától, iskolájától, lelkipásztorától és

mesterétől megfosztott gyülekezetet árva eklézsiának nevezték. Az Alföldön és a tiszai

tájakon az államhatalom nem vezette be az artikuláris eklézsiák rendszerét, s az árva

gyülekezetek száma is kevesebb volt, viszont ezekben az eklézsiákban meggyengült a hit és

az erkölcs, mert egyre kevesebb lehetőség nyílt a gyülekezetek vizitálására és az egyházi

fegyelem gyakorlására.

Az ellenreformáció tervszerűen fokozva az elnyomást, végezte a katholizáció

munkáját: az 1714–1715-ös országgyűlés érvénytelenítette a protestáns egyházak közjogi

biztosítékait, majd az árva eklézsiákat és a filiákat a katholikus plébános iurisdictiója alá

helyezte, végül a református hit forrásait akarta elrekeszteni azzal, hogy a Biblia és a

hitvallások ellen fordult. Erdélyben valamivel kedvezőbb volt a helyzet, midőn azonban 1715-

ben visszaállították a katholikus püspökséget, megszűnt a református egyház államvallás

jellege, s egyre inkább védekezésbe szorult az ellenreformációs törekvésekkel szemben.

Tanulmányunk azt a folyamatot vizsgálja, hogy a bécsi kormányzat miként akarta

megfosztani a magyar reformátusságot egyik legfontosabb hitvallásától, a Heidelbergi

Kátétól. A csaknem négy évtizedig tartó (1747–1786) harcról írásos dokumentumok alapján

tájékozódhatunk, de midőn arra a kérdésre keressük a feleletet, hogy mi volt a Heidelbergi

Káté sorsa Magyarországon a nyílt üldözés kibontakozásáig, adatok hiányában csak

következtetésekre vagyunk utalva. A kutatás munkáját megnehezíti az a körülmény, hogy a

XVIII. században még nem alakult ki a magyar református egyház egysége: önkormányzati

szerveiben, az egyházkerületekben és egyházmegyékben széttagoltan éli a maga életét.

Erdélyben országos egyház fogja össze a fejedelemség reformátusságát, s az erdélyi

reformátusságot csak a tanítás és érzület szálai fűzik a magyarországi egyházkerületekhez és

egyházmegyékhez. Sajátságos helyzeténél fogva a Heidelbergi Káté története is másként

alakul Erdélyben, mint Magyarországon.

Megváltozott ebben a korszakban az egyház kormányzatának módja is: az úri rend, a

patrónusok rendje részt kért magának az egyház igazgatásából. 1734. évi bodrogkeresztúri

konventjük gondnokot állított az egyházkerületek és az egyházmegyék élére, s ezzel

megkezdődött egyházunkban a lelkészi és világi elem együttes, paritáson alapuló

kormányzata. Ez a folyamat szükségszerű volt egyházunkban, mert az üldözött reformátusság

segítséget csak a vallásában megmaradt birtokos nemességtől kaphatott, de nagy árat is

fizetett érte: majd a Heidelbergi Káté történetéből is látni fogjuk, hogy az egyház igazgatása

egyre jobban az úri rend kezébe került.

A század folyamán az egyházban, különösen az egyház vezetői között elhatalmasodott

a racionalizmus szelleme. Ezt a folyamatot a magyar református egyháztörténetírás általában

a világi patrónusok hatásának tulajdonítja. Ezt a véleményt azonban módosítanunk kell: a

felvilágosodás az éppen időszerű theologiai irányzatokat asszimiláló prédikátori rendet előbb

hatotta át, mint a nyugati műveltségű, előkelő világiakat. Dolgozatunkban figyelemmel fogjuk

kísérni azt a változást, hogy a Heidelbergi Káté történetével párhuzamosan miként alakul ki

egyházunkban a hitvallásos orthodoxiával szemben a racionális és liberális theologiai és

erkölcsi szemlélet és szemlélői leszünk egy párhuzamos folyamatnak: az egyházi

tradicionalizmus szívósan védi a Heidelbergi Káté teljes szövegét és megjelenésének

szabadságát, de a korszellem hatása alatt a század végére már felszabadul tekintélye alól.

A HEIDELBERGI KÁTÉ SORSA 1747-IG, A HELYTARTÓ TANÁCS ELSŐ

RENDELETÉNEK KIBOCSÁTÁSÁIG. 1701–1747.

A Káté tekintélye. Helye az oktatásban és az igehirdetésben

A tiszántúli egyházkerület az 1701. évi huszti zsinatán szigorú intézkedéseket hozott a

Heidelbergi Káté tanítása érdekében. Elrendelte, hogy a prédikátorok minden vasárnap

délután az istentiszteleteken magyarázzák a Kátét, az iskolamestereket hetenként kétszer

examinálják meg belőle, s ha ezt elmulasztják, mind a prédikátorokra, mind az

iskolamesterekre szigorú büntetés vár. A huszti zsinat határozata voltaképpen betetőzte a

korábban, a generális és partialis zsinatokon hozott hasonló rendelkezéseket. Ilyen értelemben

határozott az 1664. március 20-án tartott bezdédi partialis gyűlés és az 1688. évi kölcsei

generális zsinat is. Ez utóbbi elhatározta, hogy azokat a rektorokat, akik a Káté tanulását és

tanítását elhanyagolják, hivataluktól meg fogják fosztani és az egyházmegye közösségéből is

ki fogják zárni. A partikuláris iskolába kikerült iskolamestereket a Felsődunamelléken az

1713. évi kocsi generális zsinat kötelezte, hogy esztendőnként a Káté négy-négy kérdéséből

vizsgázzanak azért is, hogy a támadások ellen meg is tudják védelmezni hitüket.

A korábbi zsinati határozatokból azt látjuk, hogy a Heidelbergi Káté használata

korántsem volt olyan általános, mint ahogyan azt olykor feltételezzük. Legelőször a zempléni

egyházmegye 1630-ban, Sátoraljaújhelyen tartott gyűlésén nyilatkozott mellette, védekezésül

a mindjobban elharapózó arminianus heterodoxia ellen, amidőn elrendelte, hogy a

prédikátorok felavatásukkor esküdjenek meg arra, hogy az Isten igéjét a Helvét Hitvallás és a

Heidelbergi Káté szerint fogják hirdetni. A sátoraljaújhelyi zsinatnak csaknem az a

jelentősége nálunk, mint az 1574. évi dordrechti synodusnak a hollandoknál: ez a zsinat

határozta el nálunk a Heidelbergi Káté kötelező használatát a gyülekezetekben és az

iskolákban a tiszáninneni részeken. A szatmárnémeti nemzeti zsinat (1646) korántsem tette

kötelezővé a Káté kizárólagos használatát, csupán ajánlotta iskolai tanítás céljára a még

mindig nagy népszerűségnek örvendő Syderius-féle káté mellett. Ez az „ajánlás” végképpen

eloszlatja azt a tetszetős feltevést, hogy a Heidelbergi Kátét már az 1567. évi debreceni

zsinattól kezdve folyamatosan használja a magyar reformátusság, s kezdettől fogva

ugyanolyan tekintélye volt, mint a Helvét Hitvallásnak. A tiszai reformátusság a Káté

jelentőségét a hollandiai remonstrans események hatása alatt, majd a puritánusokkal vívott

harcban ismerte fel, s benne találta meg a heterodoxiával való viaskodása közepette a tiszta

orthodox református tanítást. A Hollandiába induló peregrinus diákoknak reverzálist kellett

adniok arról, hogy a remonstrans és egyéb tévelygésekkel szemben hűek maradnak az

orthodox tanításhoz. A puritánus mozgalom vezetőjétől, Tolnai Dali Jánostól megkövetelték a

Heidelbergi Káté aláírását annak bizonyságául, hogy azt minden pontjában helyesli, s tisztán

és „elegyítés nélkül” fogja tanítani. A magyar református egyházban ez volt az első eset,

amikor az egyházi felsőbbség a Heidelbergi Káté aláírását kívánta meg a hithűség

bizonyítására.

A század elején tartott zsinatok közül meg kell emlékeznünk az 1705. június 21–22-i

tarpai synodus ama határozatáról, amelyben újból elrendelték, hogy a vasárnap délutáni

istentiszteleteken a Heidelbergi Kátét magyarázni és tanítani kell a kérdések és feleletek

sorrendje szerint azért, mert benne az a meggyőződés tükröződik, hogy az egyház meglazult

rendjének és erkölcsének helyreállítására legalkalmasabb módszer a Káté rendszeres

magyarázása. A korábbi háborús évtizedekben, a felszabadító török háborúban (1683–1699)

és a kuruc szabadságharcban (1703–1711) a theologiai műveltség és az iskolai oktatás

színvonala alászállott, s lesüllyedt a gyülekezetek és a prédikátori rend erkölcse is. A laza

erkölcs gyógyítására és a sekélyes tudomány mélyítésére rendelik a század eleji zsinatok oly

nyomatékosan a Heidelbergi Káté használatát. Az iskolai oktatásban a nehéz és terjedelmes

Nagykáté mellett szívesen él az egyház az úgynevezett Kiskátéval, amely „az Öreg

Catechismusból rövid Kérdésekben és Feleletekben” nyújtotta „A Keresztyén Hit Fő-

Ágazatainak Fundamentomi”-t. Az úgynevezett Kiskáté a dordrechti zsinat határozatából

készült. A Heidelbergi Kátét éppen tanításra hasznos, öntudatosító volta miatt támadják oly

hevesen és következetesen az ellene forduló ellenreformációs akciók a század folyamán.

Hány kiadásban jelent meg a Heidelbergi Káté a század első felében? Terjesztésének módja.

Funkciója az idegen nyelvű gyülekezetekben és az árva eklézsiákban

A XVIII. században sokáig nem voltak Magyarországon hivatásos könyvkereskedők, a

könyveket vagy maguk a nyomtatók árusították, vagy pedig könyvkötőkre bízták. A század

első két-három évtizedében még semmi akadálya nem volt a Heidelbergi Káté terjesztésének.

Jó bizonyíték erre az a leltár, amelyet 1714-ben vettek fel Viszth János kassai könyvkötő

raktáráról: a német és szlovák nyelvű evangélikus és katholikus káték mellett a Nagy- és a

Kiskátét is árusította. Ekkor még messze van, de egyre inkább közeledik az az idő, amikor az

uralkodó parancsára kobozzák el a megyei és városi hatóságok a hívektől és a

könyvkereskedőktől a Heidelbergi Kátét.

Ebben a korszakban már csak két nyomdája van a magyar reformátusságnak:

Magyarországon Debrecenben és Erdélyben Kolozsvárott. Ezekben a nyomdákban készítik

mind a Nagy-, mind a Kiskátét, eddigi ismereteink szerint. Az előbbi tizenhárom, az utóbbi

pedig tizennégy kiadásban látott napvilágot a rendszeres hatósági üldözés megindulásáig

(1747). Ezenkívül 1701-ben megjelent Lőcsén a Nagykáté, Bártfán pedig 1707-ben a Nagy-,

1709-ben a Kiskáté impresszum nélkül. Az ismeretes debreceni és kolozsvári kiadások az

amszterdami Káté-típus magyar variánsai. Magyar előzményük az 1652. évi nagyváradi

kiadás, amely az 1650. évi amszterdami editio átplántálása – mutatis mutandis – a magyar

református egyházba, amelyet aztán több mint két évszázadon át használtak gyülekezeteink és

iskoláink. A Kiskáté, amelyet a könyvjegyzékek következetesen Fundamentomnak neveznek,

először 1660-ban jelent meg „belga” nyelvről készített magyar fordításban, s kétféle kiadása

volt: „cum locis” és „sine locis”. A Heidelbergi Káté teljes bibliográfiáját a század első

felére is nagyon nehéz összeállítani azért, mert az üldözések során több elpusztult, némely

kiadásnak pedig csak az emlékezete maradt fenn, több editio pedig vagy hamis

impresszummal, vagy anélkül jelent meg.

Arra a kérdésre, hogy a magyar református egyház keretei között élő nem magyar ajkú

reformátusok milyen Heidelbergi Káté-kiadásokat használtak, még alig tudunk válaszolni. A

Zemplén, Abaúj és Ung megyei szlovák reformátusok számára a debreceni nyomda kiadta

1750-ben a Kiskátét, a Mali catechismust, de nem volt kelendő könyv, nyilván azért, mert a

kelet-szlovák reformátusok nagy része nem tudott olvasni. 1745-ben Pfalzból német telepesek

kerültek a Tolna megyei Nagyszékelybe, ők telepítették meg azután Soltvadkertet, majd

ennek egy része az üldözés folytán Balmazújvárosra került. Egy félszázaddal később kelt

tudósításból azt olvassuk, hogy a balmazújvárosi német református lelkész vasárnap

délutánonként a Heidelbergi Kátéból katechizálja az ifjúságot.

Nincs adatunk arra, hogy az árva eklézsiákban használták-e a Heidelbergi Kátét. Az

egyik gyülekezeti közösségben a Praxis Pietatisból olvasott fel részeket a tanítóasszony, s a

hívek a magyar reformátusság népszerű imádságos könyvéből, a Mennyei Tárház Kulcsából

imádkoztak. Bizonyára ilyen fajta kegyességi könyvekkel éltek az árva eklézsiákban is, de

ezekkel aligha elégedtek meg a gondozóik, mert állandóan védekezniük kellett a katholikus

támadásokkal szemben, s erre a legalkalmasabb eszköz a Heidelbergi Káté volt. Erre vall az

idézett felsődunamelléki határozat is: a Kátéból oktatott tanítóknak érteniök kell a református

tanítás védelmezéséhez is. Az árva eklézsiákban az árvaságban született új nemzedék is

tisztában van a református tanítás lényegével, ez is arra utal, hogy ezekben is volt valami

primitív vallásoktatás, alighanem közösségi Káté-olvasás formájában. Ennek köszönhető,

hogy a Türelmi Rendelet kibocsájtása után az árva eklézsiák százai támadtak életre.

Az ellenreformáció harca a protestáns irodalom ellen: könyvégető akciók, külföldi könyvek

elkobzása a harmincadokon. A 80. kérdés első módosítása

Annak ellenére, hogy a XVIII. század derekán az egyes Káté-kiadásokból esetenként

két-háromezer példány került ki sajtó alól, több editiónak teljesen nyoma veszett, legtöbbjéből

pedig csak egy-két példány maradt fenn korunkra. Bizonyára sok használódott és kallódott el

belőlük idők folyamán, de ritkaságukat főként az magyarázza, hogy a jezsuiták valósággal

vadásztak az „eretnek” könyvekre, s amiket összeszedhettek, azokat nyilvános ünnepeken

elégették. A budai Sodalitas Studiosae Juventutis azzal szerzett érdemeket magának a jezsuita

atyák előtt, hogy könyveket gyűjtött össze azért, hogy azokat „Vulcanus” számára áldozzák

fel. A budai jezsuiták nyilvánosan elégették a debreceni református kollégium ötven olyan

könyvét, amelyet a császári hadsereg hurcolt 1707-ben Debrecenből Budára. A pécsi jezsuiták

– missziói útjukról hazatérve – azzal dicsekedtek, hogy sokan, akik beszédüket hallgatták,

haza siettek, elhozták „eretnek” könyveiket és felajánlották azokat elégetésre. Ki tudja, hogy

a Heidelbergi Káté-kiadásoknak hány példánya pusztult el a jezsuiták könyvégető akciói

során! Eltűntek azok a példányok is, amelyeket 1747-ben és 1757-ben hatósági rendeletre

koboztak el a hívektől és a könyvárusoktól, sőt van olyan feljegyzés is, hogy vásári

könyvárusokat is háborgattak a plebánusok azért, mert protestáns könyveket árusítottak.

A harmincad-hivatalok a határállomásokon a Helytartó Tanács 1726-ban és 1730-ban

kibocsájtott rendeletét hajtották végre akkor, amikor megakadályozták az idegennyelvű

Heidelbergi Káték és kátémagyarázatok behozatalát. A harmincadokon visszatartott könyvek

között különböző Káté-kiadásokkal találkozunk. Egyetlen olyan adatunk sincs, hogy az

elkobzott könyveket visszaadták volna tulajdonosuknak. 1744-ben rendelet jelent meg arról,

hogy a cenzúra megkerülésével az országból sem kivinni, sem behozni könyveket nem

szabad.

Valójában az ellenreformáció nem azért indított harcot a Heidelbergi Káté ellen, mert

a 30., 57. és 80. kérdésben foglalt tanítást sérelmesnek tartották a katholikus vallásra nézve. A

hazai protestáns könyvek elpusztításával és a külföldről származó könyvek behozatalának

eltiltásával szellemileg akartak elszegényíteni a magyar protestantizmust. Nem néhány hittétel

sérelmes szövegének revíziójáért indított tehát harcot, hanem a hazai protestáns theologiai

művelődés és a protestáns lelkigondozás egész irodalma ellen. S ez veszedelmesebb volt a

református egyházra nézve, mint a templomfoglalások hosszú sorozata. A protestáns

theologiai irodalom a XVIII. században megbénult, vagy jobb esetben rejtekbe szorulva,

kéziratos irodalommá szegényedett.

Amidőn a Helytartó Tanács akciója megindult a Heidelbergi Káté ellen, a debreceni

Apológia szerkesztői öntudatosan hangoztatták, hogy a Káté szimbolikus könyve a

reformátusoknak, annak szövegében semmi változtatást nem tehetnek, mert különben a világ

reformátusai előtt hitszegőkké válnának. A miséről szóló 80. kérdésre adott választ azonban a

debreceni kiadásokban 1718-tól, a kolozsváriakban pedig már 1702-től valamennyié

szelídítették. A korábbi szövegben a mise: „átkozott bálványimádás”, a későbbiekben már

csak egyszerűen: „bálványozás”. A szövegmódosítás okát nem ismerjük, nincs is semmi

haszna, hiszen a Helytartó Tanács a Kiskáté 1731-es debreceni kiadásában még ezt a

megfogalmazást is kifogásolta: „A mise Krisztus egyszeri áldozatjának megtagadása.” Az

erdélyi reformátusokat a szövegváltoztatásra nyilván Lipót császár 1687-ben kibocsátott

rendelete késztette, amely úgy intézkedett, hogy a közkézen forgó „eretnek” és tiltott

könyvek ellen meg kell indítani az eljárást. Az említett módosítás nyilván Kolozsvárról került

át Debrecenbe.

Egy katholikus apológia a Heidelbergi Káté 80. kérdéséről. Támadás az evangélikus

konfessziók ellen, Klein Mihály kátéjának sorsa

Példaképpen említsünk meg egy katholikus prédikációt, amelynek az volt a

rendeltetése, hogy védelmezze a miséről szóló tanítást a Heidelbergi Káté 80. kérdésére adott

válaszban foglalt református tanítással szemben. Ezt a beszédet 1744-ben, úrnapján Farkas

Benignus ferencrendi hitszónok mondotta Veszprémben, s még ebben az évben Győrben

napvilágot is látott Collyrium Mysticum címen. Egyetlen egyszer sem említi a Kátét, pedig ma

is megvan a Káté 1701. évi debreceni kiadásának az a példánya, amelyet használt „az eretnek

tanítás megismerése és megcáfolása érdekében” 1743-ban. A ferences barát „egy ügyű, de

hathatós erejű lelki beszéd”-ével Veszprém öntudatos református lakosságát akarta

megtéríteni, de saját nyáját is védte vele az „eretnek” tanítással szemben, mert még a XVIII.

században is az a katholikus papok véleménye, hogy a református vallás „igen ragadós

vallás”. A kassai jezsuiták feljegyezték Historia Domusukban 1755-ben, hogy a kollégium

egyik professzora, Kaprinai István úrnapi beszédeit összefoglaló Úrnapi Bizonyítás c.

prédikációival, amelyekben az úrvacsoráról szóló protestáns tanítást cáfolta, nagy sikert ért el.

Érvelésének az volt a lényege, hogyha Krisztus valóban és igazán Isten, akkor jelen van az

eucharistiában, ha pedig nincs jelen, akkor valójában nem is Isten. Az ellenreformáció

tisztában volt azzal, hogyha hitvallásaik forrásait elrekeszti a protestáns hívek elől, könnyű

győzelmet arathat a vallásukban tájékozatlan „eretnekek” felett.

A magyarországi evangélikusoknak is részük volt némileg azokban a

megpróbáltatásokban, amelyeket a református egyházról szólva már elmondottunk. 1746

nyarán Árva vármegyében negyven Bibliát és háromszáz konfessziós könyvet koboztak el

tőlük, a Szepességen szinte hajtóvadászatot tartottak a protestáns könyvekre. Külföldről

behozott könyveiket a katholikus papság lefoglalta s megsemmisítette. A pozsonyi jezsuiták

büszkén jegyzik fel Évkönyvükben, hogy az összeszedett protestáns könyveket elégették.

Az evangélikusoknak is megvan a maguk kátétörténete, de náluk az üldözés nem a

Luther-féle hivatalos Kátét érte, hanem Klein Mihály körmöcbányai evangélikus prédikátor

„confirmatios” kátéját. A Helytartó Tanács 1755. január 17-én kibocsájtott intimátumában

elkobzását rendelte el, mivel – mondotta – sok olyan újítást tartalmaz, amely alkalmas arra,

hogy az evangélikus híveket eltérítse az Ágostai Hitvallástól. Még tisztázatlan kérdés, hogy a

Helytartó Tanács rendelete mennyiben egyezett az evangélikus egyház véleményével a könyv

értékére nézve, s felderítésre vár az a kérdés is, hogy valóban innovator volt-é a

körmöcbányai evangélikus prédikátor.

REMONSTRANS HETERODOXIA ERDÉLYBEN ÉS MAGYARORSZÁGON A SZÁZAD

ELSŐ FELÉBEN

A magyar és az erdélyi református egyházban a század harmadik évtizedében már

elkezdődött az a folyamat, amely a század végére folyamatosan megerőtlenítette a

Heidelbergi Káté tekintélyét és az erre épülő református orthodoxiát, lappangva, de egyre

erőteljesebben bontakozik ki az egyházban a moralista felvilágosodás, s nyomában a liberális

protestantizmus. Az egyház korán felismerte ezt a folyamatot, s arra a meggyőződésre jutott,

hogy ebben a változásban a remonstrans heterodoxia jelentkezik a református orthodoxiával

szemben, s tartani kell attól, hogy ez – miként Hollandiában történt – megtöri az erdélyi és a

magyar református egyház egységét. A jezsuita ellenreformációval és a Helytartó Tanáccsal

szembeszegülő református egyház tehát már korántsem egységes hitű orthodox közösség, már

elindult a racionalizmus és a liberalizmus felé, s ezért a Heidelbergi Káté történetének

vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagyni az egyház theologiai és – a hit

megrendüléséből eredő – erkölcsi válságát. Amikor a harc megindult a Heidelbergi Káté

ellen, még azok vannak többségben, akik őszintén ragaszkodnak hozzá, de ezeknek a száma

egyre fogy, viszont egyre növekszik azoké, akik kegyelettel említik ugyan a Kátét, de már

csak a XVI. század örökségének tekintik. A hitvallásos orthodoxiával szembeforduló

moralizáló liberális szellem jelentkezését az orthodoxia nálunk következetesen

remonstrantizmusnak nevezi még abban az esetben is, ha csak áttételekben jelentkeznek

remonstrans hatások. A folyamat jelentősége átlépi az egyház határait: vele kezdődik a korai

magyar felvilágosodás.

A remonstrans heterodoxia az erdélyi református egyházban

A magyarországi és az erdélyi református egyházra mély benyomást gyakorolt az

1618–1619-ben tartott dordrechti zsinat: döntéseit úgy tekintette, mint a tiszta református

tanítás kifejezését, megvédelmezését a heterodoxiával szemben és érvényesítését a jövőre

nézve, vagyis aki hű marad a dordrechti tanokhoz, az igazhitű, orthodox, aki pedig eltér tőle,

az újító, heterodox, remonstrans. Amikor a XVII. és XVIII. században az igehirdetők –

különösen Pósaházi János, Kaposi Sámuel és Szigeti György erdélyi professzorok –

kátémagyarázatukban felemelik szavukat az eretnekségek ellen, sohasem mulasztják el

megemlíteni a remonstrans heterodoxiát is.

Az erdélyiek a remonstrantizmust Venema franekeri professzor (1697–1787)

tanításából merítették, a magyarországiak Ostervald (1664–1747) neuchateli lelkipásztor

tanítványai. Az átplántálók mindkét irányból elsősorban peregrinus diákok és prédikátorok.

Erdélyben csak elvétve akad követője a világi rendből a heterodoxiának, Magyarországon a

század vége felé az úri rend tagjai már szinte kivétel nélkül Ostervald tanítványai.

Az erdélyi remonstrans háborúság annak a theologiai harcnak a vetülete, amely

Hollandiában két professzor, a groningeni Driessen és a franekeri Venema között tört ki.

Driessen 1733-ban Hypotheses arminizantes H. Venema detectae et refutatae c. támadó

iratában azzal vádolja Venemát, hogy remonstrans tanait Erdélyben is terjeszti volt

tanítványai révén. Venema – a vád ellen védekezve – 1733. december 28-án kelt levelében

megkérte egykori tanítványát, Csepregi Turkovics Ferenc kolozsvári professzort: eszközöljön

ki számára Erdély református püspökétől, Bonyhai Simon Györgytől egy olyan nyilatkozatot,

amely tanúsítja, hogy maga és tanítványai állítólagos heterodoxiája miatt semmiféle védekező

vagy fegyelmező intézkedést nem kellett tennie. Verestói György kolozsvári filozófiai

professzor társaságában kifejtett fáradozása sikerrel járt személyükre nézve is, mert tisztázták

magukat a remonstrantizmus gyanúja alól, a püspök és a kurátorok ki is adták a nyilatkozatot

arról, hogy Driessen állításai alaptalanok. Ezt a nyilatkozatot Venema sajtó útján

nyilvánosságra hozta. 1734. november 6-án Driessen fordult a püspökhöz: két tanítványának,

Rétyi István és Szombati Gergely groningeni peregrinusoknak vallomására hivatkozva

bizonyította, hogy Erdélyben van remonstrans heterodoxia. Bonyhai püspök 1735. január 25-

én válaszolt Driessennek, s levelében őszintén feltárja az erdélyi remonstrantizmusnak immár

öt esztendőre visszatekintő történetét.

Legelőször 1730-ban figyeltek fel Erdélyben arra, hogy néhány, Hollandiában tanult

református prédikátor a gratia universalis tanát hirdeti, amit Erdélyben az egyházi kánonok és

a világi törvények szerint „scandalosa innovatio”-nak, tehát heterodoxiának kell tekinteni. A

gyanúba vett prédikátorok közül többen tisztázták magukat a praedestinatio és a gratia

universalis tana tekintetében, de két lelkipásztor, Nádudvari Sámuel, majd Makfalvi József

ellen eretnekségük miatt eljárást kellett indítani.

Nádudvari Sámuel nagyenyedi második prédikátor remonstrans szellemű

igehirdetésére a „primarius praedicator”, Borosnyai Lukács János figyelt fel. Az ő nevét jól

ismerjük a Heidelbergi Káté magyarországi történetéből: 1752-ben sajtó alá rendezte és

approbálta Stähelin nagyhatású kátémagyarázatát, a Catechismusi Házi-Kintset.

Önéletírásában maga mondja el harcát tiszttársával, Nádudvari Sámuellel: remonstrans

heterodoxiát tanít, a szószékről a gratia universalis tanát hirdeti. Theologiai

véleménykülönbségük szószéki versengéssé fajult közöttük, amely egy kínos templomi

incidensben tetőződött. Nádudvari pelagianus prédikációja ellen Borosnyai tiltakozott, s ki is

ment a templomból. Az ügy 1734-ben a küküllővári zsinat elé került, s ez szigorú ítéletet

hozott Nádudvari ellen: reverzális adásra és arra kötelezte, hogy remonstrans tanait

nyilvánosan vonja vissza a nagyenyedi templom szószékéről. Ő a reverzálist megadta, a

„recantatio” ellen azonban 1734. november 27-én kelt folyamodványában önérzetesen

tiltakozott: meggyőződése szerint nem eretnekség az, amit tanított, mert a gratiáról így

tanítanak valamennyi nyugati református egyházban is. A lelkiismereti szabadság nevében is

felemelte szavát az ítélet ellen: ne akarjon az erdélyi református egyház a vallás szabadsága

ellen a lelkeken uralkodni. Végül mégis engednie kellett: 1735 márciusában nyilvánosan

visszavonta tanait, s ezért Borosnyai távozása után ő lett a „primarius praedicator” egészen

1740-ig, udvarhelyi professzorságra való távozásáig. Nádudvari Sámuel elítélésében

figyelemre méltó a küküllővári zsinat elvi határozata: lekötötte az erdélyi református egyházat

a dordrechti zsinaton alkotott kánonok mellé.

Közel másfélévtizeden át húzódott a volt franekeri diáknak és Venema tanítványának,

a legnevezetesebb erdélyi remonstrans prédikátornak, Makfalvi Józsefnek az ügye. Nyíltan

kijelentette, hogy ő Van Limborgh (1633–1712) arminianus theologus követője.

Szentbenedeki, szentmiklósi és fogarasi papságát csak úgy tudta 1743-ig megtartani, hogy

kemény reverzálist adott: a Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté szellemében fog ezentúl

prédikálni. 1744 végén visszaesett eretnekségébe, s az isteni kegyelem univerzális voltát

hirdette. A Szentháromságtantól éppúgy idegenkedett, mint a metafizikától a christologiában.

Az egyház felsőbbségének többé nem engedelmeskedett, mereven szembehelyezkedett a

Heidelbergi Kátéval és a Helvét Hitvallással, s másokat is el akart idegeníteni a

konfesszióktól. Csatlakozott hozzá a remonstrans tanai miatt eltávolított volt kolozsvári

professzor, Huszti András, majd megnyerte magának gróf Teleki Miklóst is, s hárman egy kis

„ecclesiola”-t alakítottak, hitvallásuknak pedig a korai angol felvilágosodás úttörőjének,

Browne Tamás orvos-filozófusnak a könyvét, a Religio Medicit tekintették. Négy évet töltött

tévelygésében Makfalvi, míg végre 1748-ban, az Etéden tartott generális zsinat tanait elvetette

és kizárta őt az egyház közösségéből.

Huszti András kolozsvári jogi professzor pere 1742-ben kezdődött az erdélyi egyház

Déván tartott zsinatán, majd a főkonzisztórium szebeni ülésén folytatódott. Huszti a Juris

Prudentia Hungarico Transilvanica c. könyve elé egy „Mételyes Oratio”-t függesztett,

amelyben azt írta, hogy az absoluta misericordia és az absoluta severitas tana ellentétben van

a Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté tanításával. Huszti érvelésével a főkonzisztórium a

dordrechti zsinat kánonait állította szembe és azt kívánta tőle, adjon reverzálist, hogy a Helvét

Hitvallás és a Heidelbergi Káté tanítása ellen többé nem fog írni és tanítani, s a dordrechti

zsinat öt artikulusát meg fogja tartani. Ő azonban meggyőződése mellett kitartott, pedig az

egész főkonzisztóriumban csak egy világi főúr, Teleki Sándor állt melléje. A generális

synodus el is mozdította professzori hivatalából, az egyház közösségéből is kizárta azzal az

indokolással, hogy tanítása ellenkezik a Helvét Hitvallással és Heidelbergi Kátéval.

Kiközösítése a szatmárnémeti nemzeti zsinat XVII. cikkelye alapján és az Approbata

Constitutio rendelkezése szerint történt. Bár lázadozott az excommunicatio ellen, végül mégis

reverzálist adott, ezért feloldották a kiközösítés alól. A lejtőn azonban nem tudott megállni:

mint Nádudvari, ő is meghasonlott, ő is áttért a katholikus vallásra. Huszti pere után többé

nem találkozunk Erdélyben remonstrans eretnekperrel. Ebből is nyilvánvaló, hogy a XVIII.

század derekán Erdélyben még nem vert mély gyökeret a remonstrans heterodoxia, sőt négy

évvel később éppen egy kolozsvári prédikátor tiltakozott Ostervald kátéjának kiadása s a

Tiszántúlon jelentkező moralizáló racionalizmus ellen.

A remonstrantizmus jelentkezése a magyarországi református egyházban

A magyarországi remonstrantizmus kezdetét nagyjából ismerjük, további történetét

azonban nem tudjuk nyomon követni: a gratia universalis tana és a moralizáló felvilágosodás

észrevétlenül terjedt és járta át az egyházat. Egy névtelen feljelentő a Helytartó Tanácshoz

intézett tájékoztatásában 1764–1767 között már a remonstransok nagymérvű elszaporodásáról

számol be. Információja igaz volt: Magyarországon több mint két évtizede lappangva, de

mégis erőteljesen terjedt a remonstrantizmus. A Borsod- Gömöri Egyházmegye 1745. február

22-én tartott gyűlésén Szatmári István prédikátor ügyében – aki nem régen tért haza külföldi

peregrinációjáról – azt a határozatot hozta, hogy papi hivatalt mindaddig nem kaphat, míg a

gratia universalis tanáról vallott meggyőződését meg nem változtatja és az orthodox tanhoz

való visszatérését az egyházmegye előtt ki nem nyilatkoztatja.

Ugyanebben az esztendőben jelent meg Debrecenben Domokos Márton főbíró

fordításában Ostervald nevezetes és nagy vihart kiváltó könyve: Traité des sources de la

corruption, qui regne anjour-d’hui parmi les Chrétiens, azaz a Romlottságnak kútfejeiről való

elmélkedés. Ostervaldot kortársai méltán vádolták azzal, hogy e könyvében is, kátéjában is

eltér a hitvallásokon épülő református orthodox tanítástól, bár ellenfelei is elismerték, hogy

megőrzött valamit az orthodoxiából és nem tagadta meg a reformált keresztyénség alapvető

doktrínáit. Nem élt a skolsztikus filozófia módszerével és terminológiájával. Közvetlenül a

Bibliából merített, hogy mélyebbé, egyszerűbbé és érthetőbbé tegye a keresztyén tanítást.

Voltaképpen nem is a hitvallások, hanem az ultrakálvinizmus ellen küzdött, hogy új életet

vigyen a formalista dogmatizmussal megterhelt egyházba. Bár a Heidelbergi Kátét teljes

egészében nem ismerte el a hit szabályozójának, híres kátéjával (1702) mégsem akarta

egészen kiküszöbölni, inkább ki akarta egészíteni szent történetekkel, vallástörténettel és

erkölcstani ismeretekkel. Elsősorban nem hittani ismeretek közlésére, hanem erkölcsi

nevelésre törekedett benne; mellőzte a polémiát és kidomborította az építő tendenciát. Kátéját

a berni theológusok eleinte nem is akarták approbálni, s később is kétségbe vonták

igazhitűségét.

A Romlottságnak kútfejeiről való elmélkedés kiadása ellen Kolozsvár első prédikátora,

Szatmári Pap Zsigmond tiltakozott „Timotheus Philalethus” álnéven Zoványi György

tiszántúli püspökhöz intézett, 1746. szeptember 27-én kelt hosszú levelében. Csodálkozik

azon – mondotta –, hogy a remonstrans Ostervald könyve zsinati határozatok ellenére cautio

és approbatio nélkül jelenhetett meg éppen Debrecenben, ahol a prédikátoroknak és a

professzoroknak tudniok kellene, hogy Ostervald és remonstrans követői a Helvét Hitvallás és

a Heidelbergi Káté kiküszöbölésén fáradoznak, s fel kellett volna ismerniük, hogy a

Romlottságnak kútfejeiről való elmélkedés a református orthodox tanítás megmásítása.

Zoványi püspök a levelet megküldte a debreceni egyház elöljáróinak, s a városi

magisztrátus Sződi István prédikátort bízta meg azzal, hogy mondjon véleményt Szatmári Pap

Zsigmond állításairól. Sződi védelmébe vette Ostervaldot, tagadta, hogy ő valóságos

remonstrans lenne, s visszautasította azt a vádat is, hogy kátéjával a Heidelbergi Kátét akarta

volna kiküszöbölni. Bár Szatmári Pap Zsigmond megjelölte a Heidelbergi Káténak azt a

tizenegy kérdését, amelyet Ostervald moralizáló tanítása – különösen első szakaszában –

elmellőz vagy megmásít, Ostervaldot védelmező, Szatmári Pap Zsigmondot cáfoló

munkálatából hiányzik a teljes meggyőződés. A debreceni lelkipásztorok éppen olyan tisztán

látták, mint kolozsvári tiszttársaik, hogy Ostervald tanításának beáramlása válságot idéz elő a

magyar református theologiában. Vecsei János debreceni prédikátor – Szatmári Pap

Zsigmondot megelőzve – fejezte ki aggályát Wirth Konrád zürichi vezető lelkészhez írt

levelében: dicséri Ostervald etikáját, annál kevésbé theologiáját; mihelyt theologiai dolgokra

vagy szentírási helyek kifejezésére kerül sor – írja –, ritka eset, hogy ne találnék kívánnivalót

az igazhitűség tekintetében. Ostervald moralizáló theologiája olyan folyamatot indított el

nálunk, amelynek hatása alatt a magyar reformátusság feladta a gratia specialis tanát és a

Káté szerint megfogalmazott christologiáját, még pedig éppen azokban az évtizedekben,

amikor a Heidelbergi Kátéért harcolt az államhatalommal szemben.

Ostervald ettől kezdve szinte páratlan hatást gyakorolt a magyar reformátusságra:

1745–1789 között hat műve jelent meg nyomtatásban, s az egyik, a Szent Históriának

Summája – átdolgozásban – több mint húsz kiadást ért meg és népkönyvvé vált. Még

katholikus fordítója is akadt gróf Károlyi Ferenc személyében. Műveit eredeti francia nyelven

is nagy gyönyörűséggel olvasgatták.

Szatmári Pap Zsigmond helyesen értékelte a magyar református egyház theologiájában

jelentkező válságot, azt ugyanis, hogy a magyar reformátusság feladta a Heidelbergi Káté

szerint megfogalmazott christologiáját. Kemény bírálatának meg volt az eredménye:

Ostervald kátéját 1746-ban nem merték kiadni Debrecenben. A fellobbant remonstrans harc

bizonyára tovább folytatódott volna, ha a Helytartó Tanács 1747-ben nem indít támadást a

Heidelbergi Káté ellen.

A HEIDELBERGI KÁTÉ TÖRTÉNETE AZ ELKOBZÁST ELRENDELŐ ELSŐ

INTÉZKEDÉSTŐL A BÁZELI KIADÁSIG. 1747–1754.

Mária Terézia negyven esztendős uralmának korszakát méltán nevezi a magyar

református egyháztörténetírás a vértelen ellenreformáció korának. A királynő lépésről lépésre

haladva készíti elő Magyarország és Erdély rekatholizálását, s ezzel dinasztiája érdekét is

szolgálni kívánta abban a meggyőződésben, hogy a magyarság csak úgy válhat engedelmes és

lojális néppé, ha előbb katholikussá lesz.

A sokirányú ellenreformációs tevékenység között (templomfoglalások, prédikátorok és

iskolamesterek elűzése stb.) legjelentősebb az a kemény és szívós küzdelem, amelyet az

államkormányzat a Helytartó Tanács útján a Heidelbergi Káté ellen folytatott. Ez pedig

szorosan összefügg a cenzúra, illetve a könyvrevízió korabeli történetével. 1747. február 23-

án kelt rendeletében a királynő a könyvrevíziót és a cenzúrát két pozsonyi jezsuitára bízta, így

a polgári hatóságok eddigi cenzúráló joga csaknem megszűnt. Amidőn még ebben az

esztendőben megindul az első támadás a Heidelbergi Káté ellen, ennek éle még főként a

debreceni nyomda és a magisztrátus ellen irányul. Egy évtizeddel később már országos jellegű

akció kezdődik: a vármegyéket és a városokat akarja a Helytartó Tanács arra kényszeríteni,

hogy kobozza el a gyülekezetek kezén levő Kátékat és akadályozza meg további

terjesztésüket.

A Heidelbergi Káté ellen indított támadás voltaképpen a 80. kérdésre adott válasz és

magyarázat ellen irányult, amelyben az van írva, hogy a mise bálványimádás. Később

azonban kifogásolják a Káté 30. és 57. kérdéseire adott válaszokat is, amelyekben Krisztusról

mint megváltóról és a test feltámadásáról van szó. A magyarországi reformátusságot a

támadás nem érte váratlanul: jól ismerték azt a háborúságot, amely éppen a 80. kérdés miatt

1719-ben a Káté szülőföldjén, Pfalzban tört ki.

A pfalzi események

III. Károly választófejedelem 1684-ben katholizált, ennek következtében a pfalzi

fejedelemség elvesztette református jellegét. Mindjárt katholizálásának esztendejében

támadást indított a Heidelbergi Káté ellen, azonban ez az akció a protestáns hatalmak

közbelépésére meghiúsult. 1719-ben azonban újra fellobbantotta egy katholikus tipográfus,

aki úgy adta ki a Kátét eredeti szövegében, hogy a címlapján feltüntette nyomdájának a

választófejedelemtől nyert privilégiumát. Fülöp Károly ezt a kiadást elkoboztatta, hogy ne

kerüljön abba a látszatba, mintha a sérelmes 80. kérdés és felelet eredeti szövegében való

kiadásához hozzájárult volna. Amikor a pfalzi reformátusok tiltakoztak a fejedelem rendelete

ellen, Fülöp Károly azzal válaszolt, hogy elvette a heidelbergi reformátusok templomát. A

protestáns hatalmak viszonzásul katholikus templomokat zárattak be felségterületükön, mire a

választófejedelem visszaadta ugyan a heidelbergi templomot, de azt követelte, hogy a

Heidelbergi Kátéból töröljék mindazt a szöveget, ami sérelmes a katholikus egyházra nézve.

A porosz király pfalzi követe azonban – hivatkozva a tridenti zsinat, az 1566. évi ágostai

birodalmi gyűlés és a békekötések határozataira – ez ellen is keményen tiltakozott, s az ő

közbenjárásának tudható be, hogy a császár 1720. március 19-én, illetve 24-én engedélyezte a

Heidelbergi Káté eredeti szövegében való kiadását, csak a címlapról kellett elhagyni a

választófejedelem privilégiumának feltüntetését.

A magyarországi reformátusok 1757-ben készített Apológiájukban részletesen

hivatkoztak a pfalzi eseményekre is, különösen kidomborítva azt, hogy császári rendelet

folytán maradt épségben a Heidelbergi Káté szövege. Ha a pfalzi Káté-háború sikerrel

végződik, bizonyára már korábban felmerült volna Magyarországon is a követelés a

sérelmezett szövegek megváltoztatására, de az a VI. Károly császár, aki III. Károly néven

királya volt Magyarországnak, tanult a pfalzi kudarcból.

A debreceni nyomda helyzete. A Helytartó Tanács rendelete 1747-ben a Káték elkobzására.

Az ügy fejleményei az 1754. évi felségfolyamodványig

1724-ben megkezdte működését a Helytartó Tanács, s 1726-tól kezdve kibocsájtott

könyvrevízió-, illetve cenzurarendeleteinek az volt a tendenciája, hogy akadályozza a magyar

protestáns könyvkiadást. Az első két mandátum, illetve rezolúció (1726. február 8. és 1730.

június 9.) elrendelte, hogy csak azok a nyomdák működhetnek, amelyeknek privilégiumuk

van, s a kiadandó könyveket cenzúrára fel kell küldeni a Helytartó Tanácshoz, továbbá be kell

mutatniuk három példányban az 1712. óta megjelent könyveket. Debrecen nem tudott eleget

tenni a rendeletnek: a nyomdának nem volt privilégiuma, viszont ha a kiadásra kerülő

könyveket felküldi a cenzúrára, az késlelteti vagy meg is akadályozza a nyomda működését.

A város tehát a hagyományos halogatás taktikájához folyamodott, hosszú időn át, teljes

sikerrel.

1747-ben azonban a Helytartó Tanács türelme végül is elfogyott. A Habsburg-hatalom

sikerrel fejezte be a III. Károly halálával megindult örökösödési háborút (1741–1748), s a

politika többé nem tanácsolt türelmet vallási kérdésekben. Az „eretnek” könyvek revíziójával

megbízott jezsuiták buzgó és gyors munkához kezdtek 1747 derekától. A cenzúrára bocsájtott

protestáns könyvek között a Heidelbergi Kátét tartották legveszedelmesebbnek a római

katholikus egyházra nézve, ezért sürgős eljárás megindítását javasolták a Káté ellen. Ferenc

császár, a királynő, Mária Terézia férje foglalkozott a cenzúrabizottság javaslatával, s az ő

rendeletére bocsájtotta ki a Helytartó Tanács 1747. december 22-én Debrecen városához

intézett intimátumát, amelyben a Heidelbergi Káté két kiadásának, az 1604-es Szárászi-féle

fordításnak és az 1718-as debreceni editiónak elkobzását parancsolta meg. A debreceni

egyház konzisztóriuma 1748. január 2-án, a városi magisztrátus pedig január 7-én tartott

ülésén foglalkozott a Helytartó Tanács rendeletével. A konzisztórium úgy döntött, hogy –

mivel a Heidelbergi Káté ügye az egész magyar református egyházra tartozik – a rendeletet

közölni kell a főkurátorral, a debreceni prédikátorok és professzorok pedig készítsék el a Káté

apológiáját. A városi tanács azt határozta, hogy követeket küld a Helytartó Tanácshoz, kérve a

rendelet hatálytalanítását, s a válasz megérkezéséig a Káték elkobzását felfüggesztette. A

magisztrátus érdemben csak 1748. május 18-án válaszolt a Helytartó Tanácsnak.

Felterjesztésében kifejtette, hogy a Heidelbergi Káté a világ valamennyi református

egyházának hitvallása, szimbolikus könyve, amelyet eddig Magyarországon is szabadon

használhattak és szabadon adhattak ki. A Helytartó Tanács vagy nem tudta, vagy nem akarta

megérteni a felterjesztésben foglaltakat, s egymás után háromszor (1748. október 18., 1748.

szeptember 26. és 1749. január 10.) megsürgette korábbi rendelkezésének végrehajtását és az

1726-os rendelet értelmében az 1712-től kiadott könyvek felküldését. A városnak most már

nem volt lehetősége a halogatásra: követei eredménytelenül jártak Pozsonyban, a bécsi ágens

is komolyan figyelmeztette a tanácsot: valamit tenni kell, hogy baj ne érje a tipográfiát. A

város tehát – most is hallgatva a nyomda privilégiumáról – felküldött tizenkét könyvet

revízióra.

A felküldött könyvek között volt Molnár Gergely régóta használatban levő, sok

kiadást ért latin nyelvtana, amelyet Pallitsek Ignác jezsuita revizor – egyik, Rákóczira utaló

paradigmája miatt – államellenesnek minősített, s elkobzását javasolta. Mária Terézia el is

rendelte a konfiskációt, s büntetésül megszüntette a város cenzúrajogát. Amíg ez a politikai

jellegű ügy folyt, a Heidelbergi Kátéról elterelődött a figyelem. A Kamara közbenjárására

visszakapta ugyan a város 1754. július 8-án cenzúrajogát, de a királynő szigorúan

megparancsolta neki, hogy többé rebellis könyveket vagy a katholikus vallást sértő műveket

ne merészeljen kinyomatni.

Debrecen városa 1754. július 19-én tartott tanácsülésén arra az elhatározásra jutott,

hogy egyelőre lemond a Heidelbergi Káté újrakiadásáról. Nem is tehetett egyebet, mert egy

évvel korábban a Helytartó Tanács még a Kiskáté újranyomását sem engedélyezte. 1754.

június 11-én a város – a nyomda érdekében benyújtott, egyébként igen alázatos hangú –

felségfolyamodványában a lelkiismereti szabadság és az emberiesség nevében bátran emelt

szót a Heidelbergi Káté érdekében.

A bázeli kiadások

Amikor Debrecen városa 1754-ben lemond a Heidelbergi Káté újrakiadásáról, már

megtörtént a megállapodás Im-Hof Rudolf János bázeli tipográfussal a Káté kinyomtatására

nézve. A kiadás előkészítéséről, hazaszállításáról Hatvani István debreceni professzor

jelentéséből, illetve elszámolásából értesülünk.

Mindkét bázeli kiadás (1754 és 1760) Ostervald hatását mutatja: tőle valók az

úrvacsorái imádságok és az úrvacsora vételére készülők kötelességeiről való fejtegetés. A

Káté szövegéhez járul az olvasóhoz intézett igen figyelemre méltó előszó, a katekizmus

rendjének felfejtése, a fiú- és leánytanulók számára írt könyörgések s a tanítókhoz intézett

rövid tájékoztatás. A második bázeli kiadás ezen kívül megbővül még a fiúk és leányok

számára írt könyörgések két utolsó bekezdésével s az úrvacsorával élők számára való

imádságokkal és az olvasóhoz intézett újabb útmutatással.

A bázeli kiadások nagy népszerűségnek örvendtek: 1763-ban debreceni

impresszummal jelenik meg a második bázeli kiadás a debreceni nyomdában. A

hagyományos amszterdami Káté-típushoz való ragaszkodásra azonban jellemző, hogy a

trónörökös látogatása után – amikor a debreceniek újra bátorságot kapnak a Káté kiadására –

a hetvenes évek elején a debreceni Káté-típushoz térnek vissza. A két bázeli kiadásnak eddig

hét variánsa került elő különböző könyvtárakból, amelyek mind magyarországi nyomdában

készültek, de nem lehetetlen, hogy még több változata is volt.

Sem Bázelben, sem Magyarországon nem került még elő adat arra nézve, hogy mikor

és hogyan merült fel a Heidelbergi Káté bázeli kiadásának terve. Az 1754-es kiadásban közölt

imádságokat Hatvani 1752. május 12-én datálja, tehát az első editiót megelőző két

esztendővel már érett állapotban volt a terv, viszont az sem lehetetlen, hogy Hatvani még

bázeli peregrinációjában készítette elő a Káté kiadását, amit megerősíteni látszik Zoványi

püspöknek ama levele, amelyben a Heidelbergi Káté „új forma” kiadásáról emlékezik meg.

A bázeli „új formá”-ban megjelent kiadás az eredeti szöveget teljes érintetlenségében közli,

csupán a hibákat javította ki és szerkezetileg teszi világosabbá és áttekinthetőbbé a Kátét.

Mint már említettük, Hatvani elszámolásából és jelentéséből tudjuk meg, hogy a Káté

kinyomtatásának és hazaszállításának ügyét ő intézte. Kiderül jelentéséből: azért kellett

Bázelben kiadni a Kátét, mert a királynő tilalma folytán nem volt tanácsos azt Debrecenben

nyomtatni. Az Im-Hoffal való szerződés úgy szólt, hogy a kinyomtatott 3000 példányt a

debreceni egyház Boroszlóban veszi át, s egy példány ára öt garasnál többe nem kerülhet.

Valójában azonban csak 2900 példányt szállított le a bázeli könyvnyomtató, ezt is két év alatt,

három részletben, s Boroszlóból Debrecenbe – kalandos viszontagságok után – csak 1757-ben

érkezett meg a teljes szállítmány. Két évvel később a debreceni egyház teljes egészében

kielégítette Im-Hof könyvnyomtatót. A második bázeli kiadás körülményeinek történetéről

semmit sem tudunk, csak annyit, hogy 1758. december 12-én már döntöttek újra való

kinyomtatásáról.

A Kátékat Debrecenben kétféle típusban kötötték be és úgy hozták forgalomba 11,

illetve 10 garasos árban. Az egyház elöljárói tiszteletpéldányt kaptak belőle, a szegényebb

diákoknak pedig olcsóbban árusították. Érdekes a számadásnak az az adata, hogy az árvák

számára 34 példányt juttattak díjtalanul. Mire azonban az első bázeli kiadás elfogyott és

megjelent a második editio, ez alatt az idő alatt a magyar református egyház átesett a

legsúlyosabb megpróbáltatáson: az 1757-ben megindult újabb, most már országos jellegű

támadáson.

A HEIDELBERGI KÁTÉ SORSA AZ ELKOBZÁST ELRENDELŐ 1757. ÉVI KIRÁLYI

INTIMÁTUMTÓL MÁRIA TERÉZIA HALÁLÁIG. 1757–1780.

Az 1757. évi rendelet. A vármegyék és a városok magatartása

A Heidelbergi Káté ellen indított első támadássorozatot (1747–1756) az jellemzi, hogy

ez elsősorban Debrecen ellen irányult, amelyből valójában a város került ki győztesen:

nyomdáját megtarthatta, s a Kátét a gyülekezetek és az iskolák szabadon használhatták. A

Helytartó Tanács 1757. január 17-én kibocsájtott rendeletével megkezdődött az országos

jellegű üldözés: legalább 19 vármegye, tíz város és a Jászkunkerület kapott felszólítást arra,

hogy a Nagykáté 1703-as debreceni, Vincze György nyomdájában készült editióját és a

Kiskáté 1731-es, Visky Pál impresszumával ellátott kiadását kobozza el és küldje fel a

Helytartó Tanácshoz. Az elkobzás indoka: a miséről szóló tanítás sérelmes a római katholikus

egyházra nézve, s ha ez az inkriminált szöveg a többi Káté-kiadásban is megtalálható, azokat

az editiókat is el kell kobozni.

A Helytartó Tanácsnak ezt az intimátumát két rendelet előzte meg: 1756. november

15-én, illetve december 20-án utasítást ad a vármegyéknek és a városoknak: kobozzák el

Szőnyi Nagy István 1657-ben megjelent híres könyvét, a Martyrok Coronáját, amelynek

1727-es nürnbergi kiadásáról a jezsuita cenzor azt állította, hogy az Debrecenben készült és

Czeglédi István vitairatát, az 1659-ben Sárospatakon megjelent Siralmas zarándoki járásból...

érkezett Malach Doctornak... Melach barátjával való pajtársi szóbeszédét.

A vármegyék és a városok az elkobzásra ítélt három könyvről egyszerre tesznek

említést, de az eredmény távolról sem volt olyan kielégítő, mint ahogyan azt a Helytartó

Tanács remélte. Összeszedtek összesen 440 Kátét, 33 Martyrok Coronáját és 2 Malach

Doctort, a Kátéból azonban maga Békés vármegye 376-ot és Debrecen 44-et szolgáltatott be.

Némely vármegye és város nemleges vagy csak általánosságban mozgó választ küldött.

A Helytartó Tanács nem érte el a kívánt eredményt, mert a magyar reformátusságot

ráébresztette a Heidelbergi Káté értékére, s a vármegyei és a városi hatóságok pedig sok

helyütt passzív magatartást tanúsítottak. Az egyház pedig résen állott: a tiszántúli püspök,

Vecsei János nyomban rendeletet küldött az egyházmegyékhez, másoltassák le az elkobzásra

ítélt könyveket, hogy azok megmaradhassanak a hívek kezében, az eklézsiáknak pedig

meghagyta: ragaszkodjanak a Heidelbergi Kátéhoz, mint szimbolikus könyvükhöz. A

hatóságok vonakodását a szentesi eset mutatja legjobban: a szolgabíró a könyveket nem

szedte össze, csak kihirdette, hogy ezeket be kell szolgáltatni, persze senki sem adta be. A

Helytartó Tanács 1757. március 11-én megsürgette korábbi rendeletének végrehajtását. Úgy

látszik, hogy az ország nyugati részére és a Duna–Tisza közére nem terjedt ki a rendelet

hatálya: Virágh Mihály dunamelléki püspök 1757. július 2-án még nem ismerte a Helytartó

Tanács intimátumát.

A Káték összeszedése ellen nyílt ellenállás sehol sem fordult elő, még Békésben sem,

ahol pedig mindet elkobozták: a prédikátoroktól, deákoktól, uraktól és a parasztoktól. Ez a

feljegyzés azt is mutatja, hogy a Heidelbergi Káté már eljutott a nép kezébe is, s majd később,

a revízió alkalmával látni fogjuk: az egyszerű emberek nemcsak a Kátéhoz, de annak eredeti,

teljes szövegéhez is ragaszkodtak.

Az Apologia. A vármegyék tiltakozása

Még javában folyt a Káték összeszedése, amikor a debreceni professzorok a

konzisztórium megbízásából elkészítették Apológiájukat. Tíz pontban foglalják össze azokat

az okokat, amelyek a magyar reformátusságot arra bírják, hogy maradjanak meg a

Heidelbergi Káté és annak teljes szövege mellett. Elöljáróban elmondják a Káté

Magyarországon szimbolikus könyv gyanánt való befogadásának történetét, s feltételezik,

hogy a Helytartó Tanács nincs kellőképpen informálva az ügyről, mert a Heidelbergi Kátét

nem Magyarországon írták, hanem Németországban 1563-ban, s attól az időtől kezdve a világ

valamennyi református egyháza szimbolikus könyvéül ismerte el, így a magyarországi is,

ezért nem mondhatnak le róla, s szövegében sem változtathatnak semmit. A haza törvényei is

módot adnak arra, hogy a magyar reformátusok ragaszkodjanak a Heidelbergi Kátéhoz.

Éppen ezért feltételezik, hogy az elkobzási rendeletet a királynő tudta nélkül adták ki. A

Kátéban nincs semmi újítás: ma is olyan szövegben használják, ahogyan azt az atyáktól

örökölték. Igaz, hogy a 80. kérdésre adott válasz sérelmes a római katholikusokra nézve,

azonban ezt a kérdést a prédikátorok szelíden magyarázzák és tanítják, vigyázva arra, hogy

vele senkit közülük meg ne botránkoztassanak. Bár a tridenti kánonok átkot szórnak a

protestánsokra, a külföldi protestáns hatalmak még sem háborgatják a katholikusokat

használatában. Mivel szimbolikus könyvük, a magyar reformátusok sem hajlandóak

lemondani a Heidelbergi Káté használatáról. Az Apologia érvelése három történeti

dokumentummal zárul: a magyarországi törvényekkel, a tridenti és a dordrechti zsinat

határozataival. Keltezése: 1757. február 18.

Az Apologia egy tervbe vett felségfolyamodvány szövegéül szolgált. Maradt egy

olyan szövege is, amelynek címe arra utal, mintha Ráday Gedeon készítette volna 1747-ben,

de nemcsupán dátuma téves: az Apologiát a debreceni professzorok szerkesztették. Azonban

az is bizonyos, hogy Ráday Gedeonnak is volt egy Apologiája, mert említést tesz róla Virágh

Mihály dunamelléki püspök egyik levele is. Darvas József dunamelléki főkurátor is említi:

már eljutott a királynő kezéhez.

Debrecen város bírája, tanácsa és református lakosai 1757. április 5-én válaszoltak a

Helytartó Tanácsnak egy terjedelmes, húsz pontból álló és A–M-ig terjedő mellékletekkel

ellátott felterjesztésben. A rendeletben említett 1703-as Káté meglétét a tanács nem vonja

kétségbe, azt sem, hogy Debrecenben adták ki, ellenben tiltakozik az ellen a vád ellen, hogy

Visky Pál adta volna ki 1731-ben Debrecenben a Kiskátét, mert ők ezt az editiót soha nem

látták, valószínűleg valamilyen más nyomda adta ki hamis impresszummal. Igazolásukra

felhozzák a Kiskáté 1700-as kiadását, amelyet szintén Visky Pál impresszumával nyomtattak

ki valahol, pedig abban az évben Visky még csak négyéves gyermek volt, így a város

könyvnyomtatója sem lehetett. A tanács kijelentette, hogy az utóbbi esztendőkben

Debrecenben nem nyomtattak Kátékat. De más forrás említ egy 1746-os és egy 1750-es

kiadású Heidelbergi Kátét, azonban ezek éppúgy ismeretlenek, mint az 1703-as editio.

Nyomdájuknak a vád alól való tisztázása után megvédik hitvallásos könyvüket, a

Heidelbergi Kátét: egy vallás sem lehet hitvallásos könyv nélkül, s amikor a Helytartó Tanács

a 80. kérdés inkriminált szövegét kifogásolja, voltaképpen az egész Kátétól akarja

megfosztani a magyar reformátusságot. Történeti visszatekintésében a Felterjesztés bővebb,

mint az Apologia: említi a heidelbergi professzorok 1564-ben kelt levelét, amelyet a

kolozsváriakhoz intéztek, tud az 1719-ben történt pfalzi eseményekről, s az ott elszenvedett

vereségnek tulajdonítják azt, hogy Magyarországon 1747-ig nem háborgatták a Heidelbergi

Kátét. A Káté szimbolikus könyv gyanánt való tekintélye mindig egyenértékű volt a Helvét

Hitvallással, a zsinatok mint összetartozó hitvallásos könyveket említik állandóan. A

katholikusokra nézve sérelmes kifejezéseket nem Magyarországon írták, ez így van az eredeti

szövegben, s ha az inkriminált részeket a prédikátorok sértő módon magyaráznák vagy

tanítanák, szigorúan megbüntetnék őket, s átadnák a világi hatóságoknak is. A reformátusok

elszenvedik a római katekizmus sértő kifejezéseit, ők is tűrjék el a református Kátét, mert ha

lemondanának róla, vagy szövegében változtatnának, az arlesi zsinat 13. kánona értelmében

ki kellene őket közösíteni az egyetemes egyház közösségéből. Kérik a Helytartó Tanácsot,

tájékoztassa az elmondottak alapján a királynőt, a Magyarországon folyó üldözés ellen védje

meg őket, vonja vissza rendeletét, s a Káték elkobzását legalább addig függessze fel, míg

tanácsot kérhetnek a külföldi reformátusoktól.

A Káté üldözése ellen tiltakoztak a református többségű vármegyék is. Három

vármegye (Bihar, Borsod, Abaúj) tiltakozó felterjesztését ismerjük, de tudunk Zemplénéről is.

Bihar 18 pontban védelmezi a Heidelbergi Kátét, lényegében a debreceni tanács felterjesztése

alapján. Itt találjuk meg annak a magyarázatát, hogy miért csak egy Kátét szolgáltattak be a

hatóságnak. A bihariak is úgy tudják, hogy a Heidelbergi Káté tekintélyét Magyarországon

először a puritánusokkal való harcban hangsúlyozták a zsinatok, s idézik Tolnai Dali János

esetét, akinek a Heidelbergi Kátéra is meg kellett esküdnie. A tiltakozás befejező részében

világosan megmondják: ha a Heidelbergi Kátét elveszik a reformátusoktól, ezt a szabad

vallásgyakorlat erőszakos megszüntetésének fogják tekinteni. A borsodi és az abaúji a

debreceni memorandumot ismétli meg rövidebbre fogva, az előbbit személy szerint is aláírták

a tiltakozó megyei nemes urak.

Darvas József említett leveléből tudjuk, hogy 1757 júliusában abbahagyták a Káték

elkobzását. Helytelenül értelmeznénk és értékelnénk az eseményeket, ha azt gondolnánk,

hogy Debrecen város és a vármegyék tiltakozó felterjesztése állította volna meg a Heidelbergi

Káté ellen indított harcot. Bizonyára része volt benne Ráday Gedeon személyes

közbenjárásának az Udvarnál, de a királynő szorult helyzetének is. 1756-ban megindult a

hétéves háború a protestáns porosz hatalom ellen, s Mária Terézia bölcsen belátta, hogy ebben

a kritikus időben nem tanácsos háborgatni református alattvalóit, ezért mérsékelte az

ellenreformáció ama módszereit, amelyek a vallás kedvéért az állam érdekeit veszélyeztették,

hiszen – mint korábban – most is szüksége volt a magyar reformátusok hűségére és

áldozatára.

A Heidelbergi Káténak jóidéig békét hagytak Magyarországon. A döntő tényező

ebben Mária Terézia valláspolitikájában bekövetkezett változás volt. Uralkodásának második

felében lassan enyhül a reformátusokra nehezedő nyomás. Az 1745-ben és 1747-ben

átszervezett és a jezsuiták irányítására bízott cenzúrabizottságot 1754-ben a bécsi állami

cenzúrának rendelték alá, s amikor a janzenista Van Swieten került a cenzúrabizottság élére és

miután a jezsuitákat 1764-ig fokozatosan kiszorította a bizottságból, liberálisabb szellemben

hozta meg döntéseit. A jezsuita rendet a pápa 1773-ban feloszlatta, s ez szintén nagyban

enyhítette a reformátusokra nehezedő nyomást. A valláspolitikában döntő változás az

Államtanács felállításával jelentkezett (1760). Működésében már jelentkezik a felvilágosodás.

Jó szelleme, legjelentősebb tagja: báró Borie Egyed. Bár hívő katholikus volt, mégis ellenezte

az erőszakos ellenreformációt: a katholikus egyház belső megerősödésétől várta a

protestánsok számának csökkenését, a katholikusok számának emelkedését, az „egy vallás,

egy állam” koncepciójának megvalósulását. Mivel lényegében a Heidelbergi Káté ellen

indított második nagy, országos jellegű támadás is kudarcba fulladt, a debreceni nyomda újra

vállalkozhatott arra, hogy 1763-ban, 1768-ban és 1770-ben ismét megjelentesse a Heidelbergi

Kátét.

Az egri püspök támadása a Heidelbergi Káté ellen. Eredeti és álkiadások a hetvenes években.

A felvilágosult trónörökös, József 1765-től uralkodó társa lett anyjának. Országjárása

során 1770 májusában eljutott Debrecenbe is, ahol a tiszántúli püspök, Szilágyi Piskárkosi

Sámuel részletesen tájékoztatta őt a református egyház helyzetéről, többek között a

Heidelbergi Káté ügyéről is. Valószínű, hogy József biztató szavára adták ki Debrecenben

1770., 1771. és 1773-ban a hagyományos formátumú és beosztású Kátékat. Az első kettő

ismeretes, az utóbbi kiadás eddig még nem került elő. A Kiskáté 1758–1773-ig tíz kiadásban

jelent meg Debrecenben. Nyilván abban az illúzióban éltek a debreceniek, hogy a Helytartó

Tanács most már megelégszik a 80. kérdésre nézve az 1718-as kiadásban először alkalmazott

módosítással, s nem gördít akadályokat az újabb kiadások elé. A helyzet azonban egészen

másképpen alakult.

Az egri püspök 1773. augusztus 16-án feljelentette Debrecen városát azért, mert

nyomdájában – a Helytartó Tanács rendeleteit kijátszva – új kiadásokban jelenteti meg a

Heidelbergi Kátét. A feljelentésre egy olyan kicsiny eset adott alkalmat a püspöknek,

amelyben nem Debrecen és nem is a református egyház volt a hibás: egy katholikus

asszonynak a kecskeméti vásáron katekizmus helyett egy olyan Kiskátét adtak el, amelyet

katholikus nyomdász, Landerer Mihály bocsátott ki. A püspök felháborodásának adott

kifejezést, hogy jelenhetik meg Magyarországon olyan könyv, amely a katholikus vallást

alapjaiban támadja. Hogy felháborodásának még nagyobb nyomatékot adjon, s hogy alkalma

legyen tiltakoznia a debreceni Káté-kiadások ellen is, folyamodványához mellékelt egy

Nagykátét is, amely a közelmúlt esztendők valamelyikében került ki a debreceni nyomdából.

Nem elég a reformátusoknak az az indokolása – mondotta –, hogy a Heidelbergi Káté

szimbolikus könyv, az ilyen könyvektől meg kell örökre szabadítani a katholikus egyházat.

Amidőn a Helytartó Tanács vizsgálatot rendelt el, Hübner Mihály cenzor és Landerer Mihály

könyvnyomtató jelentéséből világosan kiderült, hogy a Landerer-nyomda már 1770-től

kezdve minden változtatás nélkül adja ki a Kiskátét. Első kiadásához a cenzúra hozzájárulását

elnyerte, a többihez szükségtelennek tartotta az újabb engedély kieszközlését. Hübner azt

javasolta a Helytartó Tanácsnak, hogy szigorú rendelettel tiltsa meg a Heidelbergi Káté

kiadását.

Ugyanennek az évnek áprilisában a királynő gróf Forgách Miklóst királyi biztosnak

küldte ki Debrecenbe a város zilált ügyeinek rendezésére, de a katholikusok érdekeinek

szolgálatára is. A gróf sokat fáradozott azon, hogy a nyomdát elvegye Debrecentől, akciója

azonban sikertelen maradt: 1774-ben a királynő is hozzájárult ahhoz, hogy a nyomda

megmaradjon a város birtokában. Ettől kezdve azonban a tipográfia élén két inspektor állott,

egyiküknek mindig katholikusnak kellett lenni, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a

nyomda katholikus ellenőrzés alá került, s ez meg is látszik a nyomda kiadványain: a cenzúra

törölte belőlük azokat a szövegrészeket, amelyeket veszedelmesnek tartott a katholikus

egyházra nézve, vagy teljesen megakadályozta egyes könyvek megjelenését.

Ettől kezdve figyelhetjük meg azt a jelenséget, hogy a református könyvkiadás kezd

átcsúszni katholikus nyomdászok kezébe, elsősorban a Káté-kiadás. Landerer Mihály 1773-

ban megvásárolta a kassai jezsuiták tipográfiáját, s napvilágot látnak olyan Heidelbergi Káték,

amelyeknek címlapján ez az impresszum olvasható: „Pozsonyban és Kassán, Landerer

Mihály költségeivel és betűivel.” Landerer 1780 előtt is adott ki Kátékat – a Nagykátét 1774-

ben bizonyosan – anélkül, hogy erről a református egyház tudomást szerezhetett volna.

Valószínűleg Landerer nyomdájában készült a Nagykáté 1773-as revideált kiadása is. 1786-

ban Ellinger János József nyomdát alapított Kassán, s ő is rávetette magát a református Káté-

kiadásra. Azok a kiadványok, amelyek az ő impresszumával jelennek meg (1771, hamisított

debreceni álkiadás, 1775), csak 1786 után keletkezhettek. A további kutatás feladata, hogy

összeállítsa a XVIII. században megjelent álkiadások pontos bibliográfiáját.

Az egri püspökség területén kísérletet tettek a korábbi Káté-üldözés felújítására: 1777.

május 11-én a nagykállói katholikus káplán, Horti Imre a reformátusok fiúiskolájában kilenc

Kiskátét szedett el a gyermekektől. De a nagykállói egyház panaszára Szabolcs vármegye

főispánja a megyegyűlésen éppen jelen levő egri nagyprépostot utasította a Káték

visszaszolgáltatására.

Ilyen előzmények után kérte Debrecen városa 1778-ban az engedélyt a Heidelbergi

Káté kiadására. Novemberben a kérést megsürgette, de azt a választ kapta, hogy a

felterjesztett példányok elvesztek. Ez azonban csak ámítás volt időnyerés céljából, mert már

készült Pozsonyban, a Landerer-nyomdában, s 1780-ban meg is jelent a revideált Nagykáté,

amely azután kihívta a reformátusok tiltakozását és új fejezetet nyitott a Káté történetében.

Ebben az esztendőben, november 29-én meghalt Mária Terézia, s II. József trónraléptével új

korszak következett a magyar protestantizmus életében.

A HEIDELBERGI KÁTÉ SORSA ERDÉLYBEN

Mivel Erdély a Habsburg-birodalom önálló állama volt, így nem vonatkoztak rá a

magyarországi cenzúrarendeletek. A magyarországi két nagy üldözés sem érintette az erdélyi

református egyházat, s itt csak jóval két évtized múlva indul meg a harc a Heidelbergi Káté

ellen. Mint már láttuk, 1746-ban, de ezt megelőzően is, az erdélyi református orthodoxia

visszautasította a Heidelbergi Káté védelmében a remonstrantizmust az „eretnek”-perekben,

a század második felében azonban az erdélyi református egyház sem tud ellenállni a

felvilágosodásnak, tehát a remonstrantizmus hatásának sem.

Remonstrantizmus és orthodoxia

Az erdélyi református egyház a XVIII. század elején a megromlott egyházi

viszonyokat a tan és az erkölcs területén a gyülekezeti és az ifjúsági katechizációval akarja

helyreállítani, ezért rendeli el az 1710. évi búzásbocsárdi és az 1718. évi görgényi generális

vizitáció a katechizációt a Geleji-kánonok 50. artikulusa értelmében. A kátémagyarázat

Erdélyben is kettős formában történik: a szószékről a gyülekezet számára, az ifjúság számára

pedig mint vallásoktatás.

A szószéki kátémagyarázat legmagasabb szintjét az erdélyi református egyházban Kiss

Gergely székelyudvarhelyi professzor katechizációja jelenti, minden vasárnap délután önként

tartott kátémagyarázataira a gyülekezet tagjai közül is számosan eljárnak. Magyarázatai nem

jelentek meg nyomtatásban. Igen nagy hatással volt a korabeli kátémagyarázat módjára

Stähelin művének, a Catechismusi Házi-Kintsnek magyar nyelvre való lefordítása. Bár a

könyv minden tekintetben orthodox mű, fordítóján keresztül mégis érintkezik a

magyarországi remonstrantizmussal: a már említett, 1764–1767 között keletkezett névtelen

feljelentésben a felsorolt személyek között harmadik helyen Tatai Ferenc neve áll „a

legjobban fertőzöttek” névsorában. Tatai és a feljelentésben megnevezett társai: Szathmári P.

István, Sinai Miklós stb. nem harcolnak az egyház hitvallása és theologiai felfogása ellen:

lelkivilágukban és theologiájukban az orthodoxia lassan-lassan enged helyet a moralizáló

felvilágosodásnak. Szilágyi Piskárkosi Sámuel 1750-ben diákjai számára lefordítja magyar

nyelvre Ostervald nagyhírű munkáját a Papi tisztről, ugyanezt a könyvet fordítja le az a Dési

Lukács György, aki oly bátran védelmezte a Heidelbergi Kátét a Guberniummal szemben, sőt

lefordítja Ostervaldnak egy másik művét is, A kegyes beszélgetésről iratott oktatást. A Papi

tiszt harmadik fordítója Gombási István erdélyi prédikátor, akit a Heidelbergi Káté

leghűségesebb védelmezőjének tartanak, mégis – találó jellemzése szerint – benne és

theologiájában lép egyezményre az orthodoxia a racionalizmussal. S hogy a felvázolt kép

teljes legyen, még két példát említünk: Maróthy György debreceni professzor 1747-ben

lefordítja Ostervald könyvét, a Szent Históriának Rövid Summáját, a dunántúli Németi

Sámuel pedig 1780-ban a Bibliai Tárházat.

Az orthodoxiától elhajló és a moralizáló felvilágosodás felé közeledő prédikátorok

kétarcúságát találóan jellemzi az említett névtelen feljelentés: tagadják remonstrans

érzelmüket, s inkább reverzálist írnak alá, csakhogy megmaradhassanak prédikátori

hivatalukban. Erre – mint már láttuk – jellemző példa a volt Venema tanítvány, Verestói

György kolozsvári professzor, aki szemrebbenés nélkül írja alá a reverzálist és nyilatkoztatja

ki az orthodoxiához való hűségét, de igehirdetése ezt megcáfolta: utat nyitott az Erdélybe

beáramló racionalizmusnak, majd később az elvilágiasodásnak. Az erdélyi orthodox theologia

válságát legvilágosabban Teleki Sámuelnek, a hitvallások védelmében a főkonzisztórium

elnökéhez, 1797-ben írt levele mutatja: a prédikátorok a szimbolikus könyvekkel ellenkező

tanítást hirdetnek, a theologiában járatlanok és képzetlenek, értelem nélkül szajkózzák azt,

amit külföldön tanultak, vagy ami külföldről eljutott hozzájuk. De nem volt egészen igaza: a

prédikátorok többnyire nem voltak műveletlenek és nem is hűségük romlott meg, a

korszellem változott meg észrevétlenül. Ebben a kibontakozó theologiai válságban kezdődik

Erdélyben a római egyház és az államhatalom harca a Heidelbergi Káté ellen.

Királyi rendelet a Heidelbergi Káté elkobzására, illetve módosítására. 1768–1772.

Erdélyben több mint két évtizeddel később a Magyarországon megindult támadás után

(1747) kezdődik a harc a Heidelbergi Káté ellen. Bár korábban (1753) már jelent meg egy

királyi rendelet arról, hogy nem szabad a katholikus egyházat sértő könyveket kiadni a

fejedelemség nyomdáiban, ezt a mandátumot azonban nem értelmezték a Heidelbergi Kátéra,

s így gyakorlati intézkedés nem is követte. Erdélyben a Gubernium útján indul meg a harc a

Heidelbergi Káté ellen, Bajtay Antal erdélyi katholikus püspök feljelentésével kezdődik.

Találó jellemzésére, hogy ő a legsötétebb középkori vakbuzgóság megtestesítője volt.

A püspök 1768. július 13-án két panaszt terjesztett a királynő elé: az erdélyi

református egyház papjai és professzorai nemcsak a gimnáziumokban és az iskolákban,

hanem nyilvánosan is támadják a katholikus egyház tanításait; az 1753-i királyi rendeletet

semmibe véve, olyan könyveket adnak ki, amelyek sérelmesek a római egyházra nézve, sőt

bennük még az uralkodóházat is támadják. Három ilyen könyvet említett meg: a Heidelbergi

Kátét, s Bod Péter két munkáját, a Magyar Athenast és a Smyrnai Szent Polykarpust. Kérte a

könyvek elkobzását, a szerzők és a kiadók megbüntetését és a nyilvános viták megtiltását. Az

első vád nagyjában igaz volt: 1745-ben is tartottak nyilvános vitát Nagyenyeden, Borosnyai

Nagy Zsigmond professzor elnöklete alatt a szimbolikus könyvekről – tehát a Heidelbergi

Kátéról is –, ezt nyomtatásban is kiadták. A királynő elfogadta a püspök mindkét javaslatát, s

1768. november 24-én kelt intimátumában elrendelte, hogy az említett könyveket el kell

kobozni, a szerzőket és a kiadókat meg kell büntetni, a reformátusoknak nyilvános vitát többé

nem szabad tartaniuk.

A Gubernium 1769. január 23-án tartott gyűléséből jelentéstételre szólította fel a

főkonzisztóriumot. A főkonzisztórium március 2–4-én tartott ülésén elhatározta, hogy a

Gubernium útján felterjesztéssel folyamodik a királynőhöz, a Guberniumot pedig arra kéri,

hogy míg a királynő válasza meg nem érkezik folyamodványukra, függessze fel a Káték

elkobzását, Dési Lázár György püspököt pedig felszólította, figyelmeztesse a prédikátorokat:

igehirdetésükkel ne ingereljék a katolikusokat. Bod Péterrel és könyveivel nem azonosították

magukat.

A főkonzisztórium folyamodványában tájékoztatást nyújtott a Heidelbergi Káté

történetéről és hitvallási jelentőségéről. Nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden

református egyházában szimbolikus könyv gyanánt használják, eddig ők is szabadon

használták és idők folyamán több kiadásban is megjelent. A sok kiadás közül melyik a

sérelmes? Azt fel sem tételezik, hogy a rendelet valamennyi editióra vonatkoznék, mert egy

ilyen mandátummal az ifjúság vallási nevelését akadályoznák meg. Az 1753-as tiltó rendelet

óta már nem is adtak ki Kátét. Hallgattak az 1767-es kolozsvári editióról. A főkonzisztórium

jól ismerte a magyarországi rendeleteket, s a magyarországihoz hasonló mandátumot szeretett

volna kieszközölni, hogy a királynő rendelete csak a Heidelbergi Káté egyes kiadásaira

vonatkozzék.

A Gubernium 1769. március 6-án tartott ülésén ragaszkodott a királyi rendelet

végrehajtásához, de a királynőnek azt javasolta, hogy engedje meg az erdélyi

reformátusoknak a Heidelbergi Káté kiadását és használatát, ha az inkriminált helyeket

módosítják.

Megnehezítette az erdélyi reformátusok helyzetét az a körülmény is, hogy a

Gubernium a Káték összeszedését az egyházi hatóságra bízta. A református püspök 1769.

május 11-én jelenti a főkonzisztóriumnak, hogy már közel 300 Káté gyűlt össze nála, ő maga

ezeket át nem adja: aki elrendelte összeszedésüket, az vitesse el tőle. A püspök ezzel a

nyilatkozatával az erdélyi református prédikátori rend véleményét fejezte ki, s ez nem hízelgő

a világi patrónusokra nézve. Héczei Dániel szilágysági, péri lelkipásztor a tiszántúli

püspökhöz 1769. május 5-én írt levelében keserűen panaszkodik, hogy a Káték

beszolgáltatását sürgető főszolgabíró erélyes fellépésével szemben a patrónus uraktól semmi

segítséget nem kap. De püspöke sem segített rajta. Érthető is: Debrecen örült annak, hogy egy

idő óta nyugton hagyják, s egyébként is úgy gondolta, hogy a szilágysági ügyek Erdélyre

tartoznak, de hogy mégis mutassa valamelyes hajlandóságát, a debreceni Apológiát

megküldötte Teleki László erdélyi főkurátornak.

Mária Terézia 1769. december 15-én kelt leiratában elrendelte az inkriminált

szövegrészek módosítását azzal, hogy a kijavított Kátét további intézkedés végett terjesszék

fel hozzá. Auersperg gubernátor azonban csak jóval későbben, 1772. január 14-én szólította

fel Lázár György püspököt a munkálat elvégzésére. A püspök azonban 1772. november 7-én

kelt nyilatkozatában visszautasította ezt a feladatot: az erdélyi református egyház szabad

vallásgyakorlatát biztosító diplomákra hivatkozva, ragaszkodott a Heidelbergi Káté eredeti

szövegéhez. Nyilatkozatát a Gubernium 1773. május 27-én terjesztette fel a királynőhöz, erre

azonban válasz már nem érkezett. Mária Terézia uralkodása alatt nem is háborgatták többé az

erdélyi reformátusokat a Heidelbergi Káté dolgában.

A moralizáló kegyesség, Pictet hatása

Alig csitult el a Heidelbergi Káté ellen indított akció, amikor 1774-ben egy különös

káté jelent meg Erdélyben: szerzője Stapfer Fr. János genfi prédikátor, fordítója Hadadi

Wesselényi Anna. Ez a káté puszta megjelenésével is mutatja azt a folyamatot, amely

Erdélyben a XVIII. század második felében végbemegy: az egyház védi és megőrzi az

orthodox theologiai tradíciót a külső támadással szemben, ez azonban egyre jobban

megerőtlenedik a külföldi theologiai irányzatok hatására. Előszavában a fordító azt mondja,

hogy ez a káté „a természet szerint való” vallás igazságait tartalmazza „a józan okossággal

megegyező módon”. Moralizáló káté: több gondot fordít a „Kötelességek”-re, mint az

„Igazságok”-ra. Rousseau hatása is kimutatható benne, s útban van az orthodoxiától elhajló

moralizáló kegyesség kibontakozása felé.

Pictet Benedek svájci református teológus, genfi prédikátor hatása kezdődik a magyar

református theologia történetében. Ő az a theologus, aki műveivel döntő hatással van a XVIII.

század második felében az új theologiai irányzat kialakítására. Úgy szokták jellemezni őt,

hogy új életet akart behozni az orthodoxiába, valójában azonban a morális keresztyénség

útegyengetője. Etikájának előszavában maga mondja, hogy olyan keresztyén etikát írt,

amelynek igazságaival sem a filozófia, sem a természeti törvény, sem a józan okoskodás nem

ellenkezik. Szinte valamennyi jelentősebb művét lefordítják és kiadják Magyarországon és

Erdélyben, etikája és dogmatikája pedig a XVIII. század második felében tankönyve a

debreceni és a sárospataki kollégiumnak. Azok, akik fordítják Pictet műveit, s azok, akik

követik tanításait, nem a Heidelbergi Kátétól várják az egyház és az erkölcs megújulását,

hanem a műveiben megjelenő morális kegyességtől.

Hatására hadd említsünk meg egy adatot: 1774-ben Kármán András kiskunhalasi

prédikátor azt jelenti a konzisztóriumnak, hogy befejezte a Heidelbergi Káté magyarázatát.

Az erkölcsök javítása érdekében azonban azt javasolja, hogy a következő esztendőtől kezdve

Pictet etikája magyaráztassék. A konzisztórium a javaslatot elfogadja, s 1775-től kezdve a

kiskunhalasi szószéken a Heidelbergi Kátét felváltja Pictet etikája. Gondoljunk most Kiss

Gergely eredményes katechizációjára! Kármán azért nem tudott mit kezdeni a Kátéval, mert

lélekben már elszakadt tőle. Még jellemzőbb azonban Kármán utódának, Tormássy Jánosnak

a magatartása: a Heidelbergi Kátét alkalmatlannak tartja arra, hogy ebből a hívek

megismerhessék a keresztyén tan igazságait, ezért ő szerkesztett egy kátét, amelyet kéziratban

terjesztett hallgatói között.

1793-ban Nagyszebenben megjelenik egy különös káté, amely a Heidelbergi Káté

érintetlen szövegét másféle, pl. az említett Stapfer-kátéból kiegészíti, annyira, hogy az eredeti

szöveg szinte elvész a pedagógiai érdekből alkalmazott betoldásokban. Editorától, Csehi

Andrástól megtudjuk, miért idegenkednek sokan a Heidelbergi Káté tanításától: a kérdések és

feleletek szó szerinti megtanulásától borzadnak a tanulók. Ezért készít tehát Csehi András egy

felemás kátét: világosító magyarázataiban és pedagógiai utasításaiban egyaránt felhasználja

Ostervaldot is. Egy felemás korban, felemás meggyőződéssel vívja meg a magyar

reformátusság utolsó harcát – eredménytelenül – a Heidelbergi Kátéért.

A KÁTÉ-HARC UTOLSÓ FEJEZETE, A HEIDELBERGI KÁTÉ MÓDOSÍTÁSA AZ

URALKODÓ KÍVÁNSÁGA SZERINT

A Türelmi Rendelet (Edictum Tolerantiae) kiadásával (1781) új fejezet kezdődik a

magyar protestantizmus történetében. Gyülekezetek százai keltek életre, s olyan fejlődést

indított el, amely az 1791–1792. évi országgyűlésen a két magyar protestáns egyház

elismeréséhez vezetett. A Türelmi Rendelet a római egyház és a protestáns egyházak

viszonyában – a felvilágosodás szellemében, az állam rendje, egysége és nyugalma érdekében

– a kölcsönösséget, a „szenvedjétek el egymást” elvét akarta érvényesíteni. A protestánsok a

Rendeletben vallásuknak nyújtott kedvezményért lelkes hívei lettek II. Józsefnek, lemondtak

függetlenségi hagyományaikról, de azután csalódtak benne. A Heidelbergi Káté dolgában a

felvilágosodott uralkodó anyja politikáját folytatta: ő keresztül is vitte a Káté módosítását.

Tiltakozás a Landerer-féle Káté-kiadás ellen. II. József rendelete a Heidelbergi Káté

módosítására

Az újabb bonyodalmat a Heidelbergi Káté körül az a Káté-kiadás indította el, amelyet

Landerer Mihály pozsonyi könyvnyomtató 1780-ban adott ki a reformátusok hozzájárulása

nélkül. Az inkriminált helyek szövegének módosításával, illetve csonkítva jelent meg. A

kiadás előzménye arra a bonyodalomra nyúlik vissza, amelyet 1774-ben az egri püspök

támasztott a Landerer nyomdájában megjelent Kiskáté ellen; a módosítás alapjául pedig a már

említett Hübner Mihály cenzornak 1774. május 5-én kelt javaslata szolgált. Nem tudjuk, hogy

a pozsonyi Káté-kiadás kinek az ötlete volt, pusztán csak annyit, amennyit később – II. József

rendeletére – a cenzor és a nyomdász mondottak el az államérdeket a római egyház érdekével

azonosító fejtegetésükben. A felvilágosodás szellemének Gebler tanácsos adott hangot,

amidőn az államtanácsban, megbocsáthatatlan eljárásnak minősítette az akciót. A pozsonyi

kiadás külső formájában és beosztásában a bázeli editiót vette alapul, de teljesen elhagyta a

30. kérdést és módosította az 57. és 80. kérdésre adott felelet szövegét.

A készülő pozsonyi kiadásról meghallottak valamit a debreceniek: Mihályfalvi János

pozsonyi ágens már 1780 július derekán jelentette, hogy a pozsonyi cenzorok a Nagy- és a

Kiskátét felülvizsgálták, s azokban sok változtatást tettek. A tiszántúli superintendentia

augusztus 6-án tartott gyűlésén elhatározta, hogy erről értesíti a többi egyházkerületet is és

folyamodik ellene az uralkodóhoz. Varjas professzor ezen a gyűlésen számolt be arról, hogy

már korábban (1773) is megjelent a Nagykáténak egy módosított kiadása, s napvilágot látott

Pozsonyban és Vácott a Kiskáté módosított szövegű editiója is. Szóvátette, hogy az akció a

debreceni nyomda ellen is irányul: tönkre fog menni, ha nem adhat ki református

konfesszionális és kegyességi könyveket. A reformátusok felháborodásának Szilágyi Sámuel

tiszántúli püspök adott hangot 1781. január 6-án Virágh Mihály dunamelléki püspökhöz írt

tájékoztató levelében: az egyházat súlyos sérelem érte, mert a nyomdász a kiadásból éppen azt

a kérdést hagyta el, s azokat a kérdéseket módosította, amelyekben eltérünk a római egyháztól

és amelyek annak idején okot adtak a reformációra, s ha ezt elhallgatnánk és megnyugodnánk

a pozsonyi kiadás használatában és elterjedésében, „a kövek is ellenünk kiáltanának”. Ebből a

levélből az látszik, hogy sem a püspök, sem az egyházkerület nem volt egészen tisztában az

eset jelentőségével és következményeivel: e Káté-kiadást csak Landerer egyéni akciójának

tartották, felségfolyamodványukban ezért a királytól a példányok elkobzását kérték, s

megújították korábbi kérelmüket a Heidelbergi Káté eredeti szövegében való kiadására.

A Kancellária 1781. január 9-én a folyamodványt felterjesztette az uralkodóhoz. Az

államtanácsban Gebler véleményével szemben Löhr tanácsos azt vitatta, hogy a Káté gyalázza

az uralkodó vallást, s ezért azokban az államokban is módosították már, ahol a református

vallás befogadott vallás. Végül is a Helytartó Tanácsnak adták ki az ügyet: derítse fel a

Landerer-kiadás körülményeit, egyben Pozsony városa is rendeletet kapott, adjon jelentést

arról, hogy kinek az engedélyével jelenhetett meg a Káté. A Helytartó Tanács április 27-én

terjeszti fel a Kancelláriának Landerer és Hübner cenzor jelentését. Landerer védekezésében

kifejtette, hogy hazai könyvkereskedők óhajára adta ki a Heidelbergi Kátét, mivel korábbi

kiadásai már elfogytak; a kincstár érdekeit is szolgálta, mert kiadásával megakadályozta azt,

hogy a reformátusok megint külföldre vigyék a pénzt a Káté kinyomtatásáért, tehát inkább

dicséretet, mint büntetést érdemel. A cenzor véleménye szerint a debreceni atyákat és

inspektorokat kellene felelősségre vonni, mert a korábbi rendeletek ellenére (1748, 1749,

1757) városuk nyomdájában több alkalommal (1771, 1773) is kiadták a Heidelbergi Kátét. A

reformátusoknak az a védekezése, hogy Kátéjuk szimbolikus könyv, még nem jogosíthatja fel

őket arra, hogy szabadon szidalmazhassák az uralkodó római katholikus egyházat.

Folyamodványukban ezt maguk a reformátusok is elismerik, hogy vannak ilyen helyek

Kátéjukban, a cenzor tehát helyesen járt el, amikor ezeket kiküszöbölte.

A Kancellária teljesen egyetértett a Helytartó Tanács ama véleményével, hogy a

Heidelbergi Kátét a reformátusoknak módosítaniuk kell, s javaslatára bocsájtotta ki II. József

1781. augusztus 1-én nevezetes resolutióját, amelyben utasítja a debreceni egyházat, hogy a

sérelmezett helyek szövegét változtassa meg, a módosított szöveget mutassa be a cenzúrának,

s kérje ki annak előzetes hozzájárulását a kinyomtatáshoz. A rendelet hivatkozott arra is, hogy

ezeket az inkriminált szövegeket már Svájcban is módosították.

Tanácskozások az egyházban a modificatióról 1781 végéig

A királyi resolutio vétele után a két tiszai kerület elhatározta, hogy kerületközi

értekezletet fog tartani a módosítás ügyében. Már az értekezletet megelőzően ellentétes

vélemény alakult ki a prédikátori és világi rend között a Heidelbergi Káté jelentőségére és a

királyi resolutio értelmezésére nézve. Vay István tiszáninneni főkurátor 1781. szeptember 11-

én püspökéhez írt levelében úgy vélte, hogy a rendeleten nem kell megütközni. hiszen a

Heidelbergi Káté csak „mintegy” szimbolikus könyv a Helvét Hitvallás mellett. Vagyis

magáévá tette Hübner Mihály cenzor véleményét: a Heidelbergi Káté nem szimbolikus

könyv, hanem katekizmus, mert a maga tanítását kérdés-felelet formájában tartalmazza.

Az értekezletet 1781. szeptember 21-én tartották meg Piskolton, amelyen Szilágyi

Sámuel tiszántúli püspök véleményét fogadták el: az ügy olyan súlyos, hogy egyetlen

egyházkerület abban nem dönthet, ezért valamennyi egyházkerület véleményét ki kell kérni.

A kerületek deputátusai tartsanak egy közös értekezletet, s ezen döntsenek: lehet-é módosítani

a Káté szövegét, vagy sem.

1781. október 29-én kiadta II. József a Türelmi Rendeletet. A bekövetkezett nagy

fordulat következtében vesztett jelentőségéből a Heidelbergi Káté ügye, hiszen az egyházi és

világi elöljáróknak most már egyházuk további, egyetemes sorsáról kellett tanácskozniuk. De

azért a november 4-én, Bájon tartott közös református-evangélikus gyűlésen, amelyen a

Türelmi Rendelet ügyében Pestre tervezett összejövetelről tanácskoztak, tárgyalták a

Heidelbergi Káté dolgát is: elhatározták, hogy még november derekára Debrecenbe

összehívják tanácskozásra a kerületek deputátusait. A báji gyűlésen már foglalkoztak a Káté

módosításával, s felolvasták id. Ráday Gedeon munkálatát is. Íme: mint 1757-ben, Rádaynak

most is külön projektuma volt a módosításra nézve. A Pestre tervezett értekezletet csak

december 10–11-én tartották meg Pilisen, mert közben az a helyes észrevétel merült fel, hogy

csak egy összehívandó zsinat feladata lehet dönteni a modificatio súlyos kérdésében. Ezt a

nézetet különben Domokos Lajos debreceni főbíró képviselte.

Az egyházi közhangulat azonban a gyűléseken szólalt meg, amelyeken az

egyházmegyék és az eklézsiák mondották el véleményüket. Dunamelléken az agg Virágh

Mihály püspök helyett Dallos István egyházkerületi főjegyző november 5-én kelt

körlevelében fordul az esperesekhez: lelkiismeretükre hallgatva nyilatkozzanak a Káté

módosítására nézve. A vértesaljai egyházmegye Bicskén, 1781. november 20-án tartott

gyűlésén arra a véleményre jutott, hogy a Heidelbergi Kátét meg kell tartani eredeti

szövegében, de a későbbi betoldásokat és magyarázatokat figyelmen kívül lehet hagyni, mert

ezek a Káté első német kiadásában sem fordultak elő. Az első kiadásból még a 80. kérdés és

felelet is hiányzott, ezért a „szúró” szókat is ki lehet hagyni a katholikusokkal való békesség

érdekében. Ez volt az egyetlen olyan eset a Káté-per folyamán, amikor a Káté szövegére

nézve a történetiség elvét alkalmazták, s csak az eredeti szöveget tekintették kötelező

erejűnek.

A dunántúliak véleményét Torkos Jakab püspök közli 1782 januárjában Ráday

Gedeonhoz írt levelében: inkább más Kátét kell írni, hogysem a Heidelbergi Kátén, mint

szimbolikus könyvön valamit is változtassanak, mert félő, hogy idővel még ennél is többet

kívánhatnak tőlünk. Érvelésükkel, miként a halasiak tették, ők is pedagógiai indokkal

támasztották alá: olyan kátét kell írni, amely alkalmas arra, hogy az ifjúságot kegyes életre

vezesse.

Tudakozódás Heidelbergben és Svájcban.

Bretschneider akciója

II. József említett resolutiója utalt arra, hogy a Kátéból Svájcban is törölték a

katholikusokat bántó tételeket. Varjas professzor előbb Heidelbergben tudakozódott, s

levelére Büttinghausen professzortól azt a választ kapta, hogy Heidelbergben a Kátét eredeti

szövegében használják, mégis azt ajánlja, hogy a magyar reformátusok – az uralkodó iránti

tiszteletükből – teljesítsék kívánságát: módosítsák a kifogásolt részeket. Hasonló választ

kapott a berniektől is 1782. január 1-én írt levelére: a berniek változatlan szövegben

használják és adják ki a Heidelbergi Kátét, de a zürichiek valóban módosították a 30. és a 80.

kérdést a katholikusokkal való békesség érdekében, s ezzel a berniek is egyetértettek. Amikor

pedig az elszászi német reformátusok kértek tanácsot tőlük, nekik is azt válaszolták:

ragaszkodjanak minden tekintetben a Heidelbergi Kátéhoz, még akkor is, ha változtatni kell

szövegén és ne térjenek át a tervebevett másféle káté használatára. Ez a két válasz lehangolta

a magyar reformátusokat, hiszen éppen azt az érvet Útötte ki kezükből, amelyre eddig mindig

hivatkoztak. A svájci példa meggyőzte őket arról, nincs értelme többé az ellenállásnak, meg

kell változtatniok a Kátéban a kifogásolt szövegrészeket.

Varjas professzor tudakozódását megelőzte egy másik svájci akció, amely azonban az

uralkodó akaratának érvényesülését volt hivatva támogatni a református ellenállással

szemben. Szervezője és végrehajtója az udvar kegyét kereső cinikus Bretschneider, a budai

egyetem könyvtárosa és könyvrevizora volt. Jól ismerte a Káté körül keletkezett

bonyodalmat: a prédikátorok s a világiak közül is sokan hallani sem akarnak a módosításról.

Ismerte a reformátusok dunamelléki kerületének főembereit: az országos tekintélyű öreg

Rádayt és Beleznay generálist is. Mindketten azon a véleményen voltak, hogy valóban nincs

szükség modificatióra, az inkriminált szövegeket egyszerűen ki kell hagyni a Kátéból. Az

aggályoskodó Beleznayval szemben Bretschneider azzal hozakodott elő, hogy a kifogásolt

részeket már Svájcban is kihagyták a Kátéból, nyugodtan követhetik tehát a külföldi példát.

Bretschneider egy szélsőségesen szabadelvű, hírhedt genfi prédikátor, Vernes kátéjára

gondolt, amelyet ugyan sohasem látott, de jól ismerte a körülötte kialakult harcot. Vernes

kátéját a genfi lelkipásztorok és professzorok még második, javított átdolgozásában is

visszautasították a Krisztus istenségéről vallott tanítása miatt. Beleznay megbízásából, az ő

nevében Bretschneider levelet írt Vernesnek: küldjön pár példányt kátéjából, mert le akarják

fordítani magyar nyelvre. A káté meg is érkezett, hozzá is kezdtek fordításához. De mindez

azonban már elkésett dolog volt: a magyar reformátusság, okulva a berni tanácson és a zürichi

példán, beleegyezett a kifogásolt részek módosításába.

Bretschneider akciója rávilágít a Káté-harc olyan mozzanataira, amelyeket más

forrásból nem ismerünk. Megvilágítja Beleznay főkurátor személyét és magatartását, s

kétségtelenné teszi, hogy a világi elöljárókon kívül senki sem gondolt komolyan a

Heidelbergi Káté szövegének módosítására. De vajon II. József beleegyezett volna-e az

inkriminált szövegrészek elhagyásába? Nem valószínű, mert – míg türelmét el nem veszítette

– a reformátusoktól remélt olyan módosított szöveget, amely alkalmas lett volna a

katholikusok megnyugtatására a református tanítás sérelme nélkül. S végül: Bretschneider

világosan beszél arról is, hogy az uralkodó környezetében vannak olyan emberek, akik

táplálják türelmetlenségét a reformátusokkal szemben, főként Ürményi József, a Kancellária

tanácsosa s Palásthy Márton kancelláriai fogalmazó a reformátusok ellensége, s maga a

kancellár, Eszterházy Ferenc gróf is következetesen keresztezi József jószándékú törekvéseit.

S ő az oka annak, hogy az uralkodó végül is – mint látni fogjuk – paranccsal kényszeríti a

reformátusokat egy neki sugallt, katholikus szellemű szöveg elfogadására.

A módosítás: az egyház javaslata, az uralkodó döntése

A királyi resolutio kibocsájtása óta már több mint egy félesztendő telt el anélkül, hogy

létrejött volna az egyház módosító javaslata. Az uralkodó neheztelésének Gebler tanácsos

adott kifejezést ifj. Ráday Gedeon előtt, 1782. február 3-án történt látogatásakor: ne

késlekedjenek tovább – mondotta –, mert elvesztik az uralkodó jóindulatát, aki nem nagy

dolgot kíván tőlük, pusztán csak azt, hogy a katholikusokra nézve sértő szavakat hagyják ki a

megjelölt helyekről. A figyelmeztetés használt: lemondottak a Piskolton eltervezett

kerületközi értekezletről, s a két tiszai kerületre nehezedett a súlyos feladat. Rhédey Ferenc

tiszántúli főgondnok és Domokos Márton debreceni főbíró február 18-án értesítették Szilágyi

Sámuel püspököt ama javaslatukról, hogy március 3-án tartsanak superintendentialis gyűlést

Debrecenben és erre hívják meg a tiszáninneniek deputátusait is. A két egyházkerület

egyezzék meg abban, hogy folyamodványt küld az uralkodónak: engedje meg, hogy a

módosított szöveget előbb egy egyetemes zsinat vizsgálja felül. A debreceni gyűlésen a

tiszáninneni világiak (Vay István, Ragályi József, Szatmári Király József) nem jelentek meg,

mert úgy gondolták ez alkalommal is, hogy a Heidelbergi Káté csak „mintegy” szimbolikus

könyve a magyar reformátusoknak a Helvét Hitvallás mellett, s azt ajánlották, hogy „egyenes

szívvel és önként” tisztítsák meg „kihagyások, gyengítések és jobbítások által” a római

egyházat sértő kifejezésektől.

A debreceni gyűlés, amelyen a tiszáninneni kerületből Őri Fülöp Gábor professzor és

Szatmári Ádám esperes jelentek meg, úgy határozott, hogy a 80. kérdést nem törölni, hanem

módosítani kell, s két világi és öt lelkészi tagból álló bizottságot küldött ki, amely március 4-

én terjesztette be javaslatát a módosításra nézve. A módosítás szövegét a gyűlés elfogadta, s

elhatározta: kérni fogják az uralkodót, egyaránt ismerje el a Heidelbergi Kátét és a Helvét

Hitvallást a magyar reformátusok szimbolikus könyvének, s engedje meg, hogy a Kátét a

módosított szöveg szerint újra kiadhassák. A kérésben megszólalt az aggodalom: vajon a

mostani „ártatlan” modificatio nem fog-e alkalmat adni arra, hogy a jövőben újabb,

súlyosabb változtatásokat követeljen a reformátusoktól hitvallásaikra nézve. Március 9-én a

tiszántúli püspök megküldte püspöktársainak a gyűlés határozatát azzal a kéréssel, hogy –

remélhetőleg egyetértő – határozatukról közvetlenül a bécsi ágenst értesítsék, hogy ő ezek

birtokában minél előbb benyújthassa a repraesentatiót az uralkodónak. Hasonló tartalmú

levelet intézett Rhédey főkurátor március 8-án az egyházkerületek világi elöljáróihoz. Ráday

Gedeon gyorsan válaszolt: Beleznay főkurátor március 23-ra egyházkerületi gyűlést hívott

össze Dabra a modificatio szövegének tárgyalására, amelyet a patrónus urak pesti értekezlete

már is elfogadott. De Ráday Gedeon, mint 1757-ben, most is külön úton járt. Jóval korábban,

március elején Nagy Sámuel bécsi ágens útján külön javaslatot küldött az uralkodónak a

Heidelbergi Káté módosítására nézve. Ezt a munkálatot nem ismerjük, fennmaradtak azonban

a módosítást illetően Próbatételei, amelyekből az tűnik ki, hogy ő az inkriminált kérdéseket

egészen ki akarta hagyni a Kátéból. A szövegváltoztatásoktól azért idegenkedett, mert attól

tartott, hogy ezekben a köznép nagyon meg fog botránkozni. A dunamelléki egyházkerület

március 22–23-án Dabon tartott gyűlésén jóváhagyta a debreceni tervezetet, csak a „pápások”

szó törlését kívánta. Valószínűleg ekképpen járt el a dunántúli egyházkerület is.

A bécsi ágens május 17-én kelt levelében már arról értesítette az egyházkerületeket,

hogy a modificatiót folyamodvány, „Instantia Humillima” kíséretében személyesen nyújtotta

át az uralkodónak. A folyamodványt és a modificatiót II. József leküldötte az udvari

kancelláriára. A kancellária előbb kikérte a könyvrevíziós bizottság véleményét, majd az

ügyet átjátszotta az osztrák-cseh kancelláriára. Ennek javaslata alapján történt meg az

uralkodó döntése, amelyet a Helytartó Tanács mint intimátumot küld meg Debrecen

városának 1782. augusztus 13-án. A Helytartó Tanács elutasította a módosítás szövegét,

mondván: a 80. kérdés modificatioja kétszínű, mert hibásan értelmezett és hiányos katholikus

terminológiával akarja visszaadni azt, ami ebben a formában nem is felelhet meg a református

hitvallás tanításának. Bekövetkezett tehát az a baj, amelyre Ráday Gedeon figyelmeztette a

debrecenieket: a 80. kérdés latin idézeteit ki kellene hagyni a módosítás szövegéből, mert

ezek egyetlen Káté-kiadásban sem fordulnak elő, másrészt a király nem a szöveg

magyarázgató bővítését, hanem egyszerű módosítását kívánja, végül a betoldott idézetek

inkább a „polemica theologia”-hoz illenek, mintsem a Kátéhoz. A katholikus terminológiával

való érveléssel már 1563-ban a Debrecen-Egervölgyi Hitvallásban is élt az egyház, akkor is

sikertelenül. Figyelmeztetése azonban ezután sem használt: az újabb szövegmódosítás még

jobban erőltette a római katholikus terminológia használatát.

Újabb kísérletek az egyház részéről.

Az 1786-os debreceni kiadás

Méltán merülhet fel a kérdés: mi értelme volt a szövegvariánsokkal való

kísérletezéseknek? Erre a kérdésre csak akkor tudunk helyesen válaszolni, ha a XVIII. századi

ellenreformáció történetét tartjuk szem előtt, amidőn megvizsgáljuk azokat a

szövegvariánsokat, amelyeket a miséről szóló 80. kérdésnek módosítása érdekében

készítettek. Ez a Káté eredeti szövegének tanítása a miséről: „A Misének fundamentoma

semmi nem egyéb, hanem a Jézus Krisztusnak egyetlen-egy áldozatjának és szenvedésének

megtagadása és átkozott bálványimádás.” Az 1702-es kolozsvári és az 1718-as debreceni

kiadásokból már kimaradt az „átkozott” szó, de ez a némileg szelídített megfogalmazás a

tartalmon nem változtatott semmit. A református egyház azért ragaszkodott a misének

„bálványimádás”-ként való megjelöléséhez, mert a Káté tanításával – védekezve az

ellenreformációval szemben – különös nyomatékkal kellett figyelmeztetnie a híveket a

szentelt ostyával gyakorolt térítő akciókra. A római katholikus térítés legfőbb törekvése az

volt, hogy a reformátusokkal elfogadtassa az úrvacsora katholikus értelmezését. Az a

református ember, aki az áldozó pap kezéből elfogadta az ostyát – még ha öntudatlan

állapotban vagy kényszerítésre cselekedett is –, visszavonhatatlanul katholikussá vált, s többé

nem volt módja visszatérni református hitére. A református egyháznak a kíméletlen

katholikus akciókkal szemben nem volt más eszköze a védekezésre, csak a hívek

öntudatosítása a Káté tanításával. A könnyen megjegyezhető s a nép tudatába mélyen

belegyökerező „szúró szavak” a református védekezés eszközei voltak, ezért ragaszkodott a

református egyház a Heidelbergi Káté teljes, érintetlen szövegéhez, viszont a katholikus

egyház ezért kívánta oly következetesen ezek törlését. Ha a reformátusok higgadtan

gondolkoztak volna, s világosan felismerik, hogy a Türelmi Rendelet által teremtett új

helyzetben a 80. kérdésben kifogásolt eredeti szövegnek nincs meg a régi jelentősége,

belenyugodhattak volna a Landerer-féle Kátéval termett helyzetbe, bármennyire sértő és

méltatlan eljárás volt az, ahogyan ezt a szöveget rájuk tukmálták. Az 1782-es rendelettel

katholikus tanítás került a református Kátéba, ezen a bajon azután továbbra is azzal akartak

segíteni, hogy a református tanítást katholikus terminológiával fogalmazták meg. A debreceni

atyák azonban belebonyolódtak egy terjedelmes és 12 lapszéli jegyzettel ellátott, továbbra is

az ellenreformációt elindító tridenti zsinat határozataira hivatkozó szövegtervezetbe. Ezt az

1783. március 14-én készült munkálatot is megküldték a többi egyházkerületnek

véleménynyilvánítás végett. Beleznay főkurátor április 15-re presbiteriális gyűlést hívott

össze Kecskemétre a debreceni projektum megtárgyalására. A gyűlés elutasította a

munkálatot, főként azzal az indokolással, hogy benne a katholikus és a református tanítás

elegyedik össze zavaros fogalmazásban. Ezzel aztán a Káté ügye teljesen megfeneklett, s a

bizonytalan helyzet még 1785-ben is tartott, mert a legutóbbi modificatiót már be sem

mutatták az uralkodónak.

Ez a bizonytalan helyzet akadályozta meg a Heidelbergi Káté cseh nyelven való

megjelenését. Egy cseh-morva misszióba kiküldött prédikátor, Orosz Sámuel szerette volna a

módosított Kátét megjelentetni cseh nyelven. A tiszáninneni püspök azt válaszolta neki 1784.

január 16-án, hogy érdemleges döntést még nem kaptak a modificatio dolgában, s arra kéri a

cseh-morva atyafiakat, várják meg az uralkodó határozatát.

A bizonytalan helyzet nyilván tovább is tartott volna, ha egy váratlan esemény nem

irányítja ismét a figyelmet a Heidelbergi Kátéra. 1785. január 14-én azt jelentette a Helytartó

Tanácsnak Szekeres Athanázius cenzor, hogy egy Benedict V. nevű pozsonyi

könyvkereskedő engedélyt kért a Heidelbergi Káté kiadására. Ő ellenezte az engedély

megadását mindaddig, míg ki nem derül, hogy a reformátusok az 1782-es rendelet értelmében

módosították-e már a Kátét, s így jelent-é meg, ha egyáltalán megjelent Debrecenben. Ez az

ügy egy esztendőn át foglalkoztatta a kormány hatóságokat és a helyi szerveket. A császár

január 26-án adta ki rendeletét a javaslat értelmében. A debreceni egyház augusztus 12-én kelt

nyilatkozatában megvallotta, hogy „sok terhes dolgok miatt” mind a modificatio, mind a

kinyomatás eddig elmaradt. Előbb a már munkában levő zsoltároskönyvet akarják

kinyomatni, s csak azután fognak hozzá a Heidelbergi Káté nyomtatásához, azzal a

módosított szöveggel, amelyet az uralkodó 1782 augusztusi rendeletbe előírt. A Helytartó

Tanács ezt a nyilatkozatot november 2-án tudomásul vette. 1786 őszén megjelent

Debrecenben a módosított szövegű Káté ezzel a „Jelentés”-sel: „Most azok szerént a

változtatások szerént adattatik ki, amellyek az 1782-dik Esztendőben költ K. Királyi

Parantsolat szerént tétettek a XXX-dik, LVII-dik és LXXX-dik Kérdésekben és Feleletekben.”

Megjelenési formájában azonban egyezik a hagyományos debreceni kiadásokkal.

1786-ban a debreceni kiadáson kívül még három editio látott napvilágot. Az egyik az a

bázeli imitáció, amely a 80. kérdésben az 1782. március 4-i debreceni módosítás szövegét

tartalmazza. A másik is bázeli formátumú, még a 80. kérdésre nézve is változatlan szöveggel.

A Patzkó-féle pozsonyi kiadás a Helytartó Tanács tudtával és engedélyével jelent meg,

amelynek egy példányát azért küldötte meg a debreceni magisztrátusnak, hogy nyilatkozzék:

nem tartalmaz-é olyan kitételt, amely ellenkezik a református tanítással, s nem tér-e el a

készülő debreceni kiadás módosított szövegétől. A város 1787. április 24-én jelenti: a

szövegmódosítás a királyi rendeletnek megfelelően készült el, pusztán csak ez a szó:

„egyszer” maradt ki a 80. kérdés szövegéből; ez a fontos szó, amely Krisztus „bűneinkért

egyszer véghez vitt áldozatára” utal.

A reformátusok tehát elvesztették a majdnem négy évtizedig tartó harcukat a

Heidelbergi Kátéért. Ha jobban ismerik II. József makacsságig következetes természetét,

előre tudhatták volna, hogy 1782. augusztus 13-án a Heidelbergi Káté ügyében kimondta az

utolsó szót.

A BUDAI ZSINAT. BEFEJEZÉS

II. József halála (1790. február 20.) előtt visszavonta birodalma minden országában

kiadott rendeleteit, mert a reázúduló csapások hatására belátta, hogy koncepciója utópia volt,

de a Türelmi Rendelet érvényét meghagyta, s ezzel a protestánsok számára megadta a

lehetőséget arra, hogy teljes birtokállományukat áthozhassák az alkotmányos korba. Utóda, II.

Lipót (1790–1792) is folytatta rövid uralkodása alatt II. József valláspolitikáját: az 1790–

1791-es országgyűlés 26. törvénycikke visszahelyezte a két protestáns egyházat a

törvényesség állapotába, s helyreállította teljes önkormányzatukat. Így nyílott végre lehetőség

a régen óhajtott zsinat tartására.

A budai református zsinat aktáit vizsgálva az a véleményünk alakul ki, hogy ezek

rávilágítanak az egyház XVIII. században kialakult dekadenciájára az egyházkormányzat és a

hithűség területén. Az ellenreformáció intézményessé tette a patrónusok rendjének funkcióját,

s nyomasztó túlsúlya megzavarta az egyház életének rendjét; a felvilágosodás pedig

elsorvasztotta a hitvallásos könyvek tekintélyét és moralizáló természetvallást állított a

hitvallásos református keresztyénség helyére. A zsinati atyák nem is gondoltak a Heidelbergi

Káté tekintélyének és érvényesítésének helyreállítására. A zsinat helyeselte megtisztítását

„minden motskos terminusoktól vagy csúfolódó szóktól” (107. Kánon), de kísérletet sem tett

arra, hogy a református tanítás szellemében megváltoztassa a 80. kérdésre adott válasz

szövegét, amelyet katholikus sugallatra császári paranccsal erőltettek rá az egyházra. A

Heidelbergi Káté valójában már nem szimbolikus könyv a zsinat szemében, hanem múltja,

egykori funkciója és nevelő haszna miatt tiszteletet érdemlő vallástani kézikönyv. Ilyen

értelemben foglalkozik vele a 40. Kánon, amidőn elrendeli, hogy a vasárnap délutáni

katechizációt továbbra is gyakorolnia kell, s ehhez a Heidelbergi Kátét kell használni. Vegyük

tekintetbe még azt a bizalmas jelentést, amelyet az uralkodó kapott a budai zsinatról: „A

zsinaton önként kihagyták az egész Kátét szimbolikus könyveik sorából.”

Bár a budai kánonokból nem lett törvénykönyv, mert a király nem szentesítette, hatása

azonban érvényesült a XIX. század folyamán: nem egy hősi korszak zárótétele volt, hanem az

egyház liberális-racionális korszakának nyitánya.

A kor legjobb református prédikátorai úgy üdvözölték a racionális felvilágosodást,

mint a protestantizmus szövetségesét Rómával szemben, s ez a szemlélet annyira jutott a XIX.

század folyamán, hogy a református theologia szimbiózisra lépett a racionális

felvilágosodással. Amidőn 1789-ben Kármán József fordításában végre megjelent Ostervald

kátéja, már elkésett könyv volt. L. Gottfried Keresztyén Erköltsi Tudománya, melyet, 1788-

ban Tóth Mihály adott ki magyarul, már kigúnyolja azokat, „akik a régi értelmeknek a

Symbolikus Könyvekben és az Ekklésiai Sinatok végezéseinek jármok alatt” vannak. A kátéíró

híres pápai professzor, Márton István Kant tanítványa, s ő is „morális vallást alapít”,

akárcsak mestere.

A hitvallásainkat öldöklő század nem a XVIII., hanem a XIX. A Heidelbergi Kátét az

atyák meg akartak és meg is tudták védelmezni, amikor a jezsuita ellenreformáció a

Habsburg-hatalom segítségével el akarta venni tőlük. A fiak már úgy gondolkoztak róla, mint

a múlt terhes örökségéről és szó nélkül tűrték, hogy kivegye kezükből a felvilágosodás. A

Heidelbergi Káté építő hatása azonban nem szűnik meg teljesen a XIX. században sem, de

már csak lassan-lassan folydogáló és el-elapadó patak az egyházi racionalizmus száraz és

terméketlen világában.

________

BUCSAY MIHÁLY

A HEIDELBERGI KÁTÉ MAGYARÁZATÁNAK

TÖRTÉNETE 1791-TŐL NAPJAINKIG

BEVEZETÉS

Az 1791-es évszám határkő: az országgyűlés újra törvényes alapokra helyezte a

protestánsok vallásszabadságát. Határkő azonban általánosabb vonatkozásban is. Az 1789-ben

kitört francia forradalom nagy változásokat idézett elő az államok, a társadalmak, a

művelődés területén, de az egyház és a theologia történetében is. Néhány esztendő alatt

nagyot változott az emberek hozzáállása a theologiához, a hitvallásokhoz, az egyházhoz.

Elindul egy erőteljes szekularizálódási folyamat, amely csak Napóleon bukása után, a Szent

Szövetség korának alig másfél évtizede alatt torpan meg, sőt folyik némileg visszafelé, hogy

azután újra és most már feltartóztathatatlanul törjön előre mintegy 1918-ig. Az első

világháború romjai felett a protestáns egyházakban vezérirányként újra theocentrikus és

hitvallásos eszmélés nyert teret és maradt érvényben mindmáig. Az egyház perifériáin

azonban és az egyházon kívül tovább halad előre a szekularizáció.

1791-től napjainkig magyar nyelven nyomtatásban két tucatnyi teljes magyarázat

jelent meg a Heidelbergi Kátéhoz, és kb. ugyanannyi ilyen tárgyú fontosabb kéziratot őriznek

egyházi és állami gyűjteményeink. Feladatunknak talán úgy is eleget tehetnénk, ha sorra

vennénk ezeket a nyomtatott vagy kéziratos kátémagyarázatokat, ismertetnénk theologiai,

didaktikai és művelődéstörténeti sajátosságaikat, íróikat, az egyházi és az iskolai életre tett

hatásukat. Viszont kétségtelenül felvethető anyagunkkal kapcsolatban az a még alapvetőbb

kérdés is, hogy vajon miért éppen akkor, olyan számban és olyan irányban írták meg ezeket a

könyveket és kéziratokat az elmúlt 175 év magyar protestáns egyházi emberei? Erre a

kérdésre viszont csak úgy tudunk válaszolni, ha élesen tudatosítjuk azt a theológiatörténeti,

illetve e mögött azt a társadalmi és politikai hátteret, amelybe az egyház ennek a felgyorsuló

tempójú másfélszáz évnek a folyamán került.

A változó társadalmi háttérre persze nem minden egyháztag, még csak nem is minden

lelkész vagy theologiai tanár figyelt fel azonnal. De mindig voltak, akik észrevették a

változást, és megpróbálták újra megérteni az egyház küldetését a megváltozott társadalmi

helyzetben. Rajtuk kívül ott voltak az egyházban azok a tömegek, amelyek a tradicionalizmus

nyugodt magától értődésében jártak tovább az elődök taposta úton. De még olyan

időszakokban is, amikor az egyház vezetői egészen a tradicionalista táborból kerültek ki,

több-kevesebb mélységig behatoltak az egyházi közvéleménybe azoknak a gondolatai is, akik

felfigyeltek a megváltozott társadalmi helyzetre, és tanulságokat vontak le abból. A

leggyakoribb eset mégis az volt, hogy azok kerültek vezető pozícióba, akik egyet és mást

megértettek és magukévá tettek koruk modern eszméiből, de a tradicionalista tömegektől sem

akartak elszakadni, és így végeredményben mint közvetítők töltöttek be küldetést.

A Heidelbergi Káté magyarázói között is megtalálható ez a hármas osztódás.

Megtalálható a tradicionalizmus, továbbá a kor szavára figyelő és az új feladatokra a hit

merészségével válaszolni akaró úttörő próbálkozás, és végül a kettő között közvetíteni

igyekvő középirány.

I.

1791–1814

A XVIII. század theologiai és világnézeti irányai nem kedveztek a hitvallásoknak, a

dogmáknak. A pietizmus az érzelemre és a gyakorlatra helyezte a fősúlyt. A felvilágosodás, a

racionalizmus, a noológia, a természetvallás theológiája, a német idealizmus, a

szupranaturalizmus – így következtek az irányok egymás után, de össze is fonódtak

egymással – valamennyien alámosták a dogmák és hitvallások hitelét. A keresztyén erkölcs

normarendszerét azonban nem érte támadás, sőt a racionalizmus és a német idealizmus a

keresztyén hit központi dogmáit éppen erkölcsi jelentésük miatt becsülte sokra, és hajlandó

volt ezek absztrahált magjára alapozni az erkölcs sarktételeit. Ekkor azonban kirobbant a

francia forradalom, amely nemcsak a vallást tolta félre, de az erkölcsöt is egészen emberi és

társadalmi alapra helyezte. Ez a felfogás, amely a keresztyén vallást, legalábbis eleinte,

minden megnyilatkozásában ellenségének tekintette és üldözte, előbb az eszmék útján, majd a

napóleoni hódítások következtében kézzelfoghatóbb csatornákon is meglehetősen szétáradt az

európai országokban.

Nézzük meg, hogy egy lehiggadt, a haladás elől egyáltalában el nem zárkózó

református theologiai szaktekintély, Heinrich Simon van Alpen, hogyan reagált erre a váratlan

új helyzetre? Azért választjuk ki éppen őt, mert a magyar reformátusok körében élvezett

tekintélyét az ő háromkötetes Heidelbergi Káté magyarázatára hivatkozó magyar

kátémagyarázókon kívül mi sem mutatja jobban, mint hogy a jó szemű Tóth Ferenc

Homiletikájában (Győr, 1814. II. kiad. 218; I. kiad. 1802.) a Heidelbergi Káté külföldi

magyarázói közül egyedül Van Alpent tartotta érdemesnek megemlíteni.

Van Alpen hatalmas műve (Öffentliche Katechisationen nebst Predigt-Entwürfen über

den Heidelberger Katechismus nach den Bedürfnissen unserer Zeit, I–III. 1796–1800.) II.

kötetének előszavában előadja, hogy „a legújabb forradalmak mindenfelé gonosz dolgokkal

jártak és járnak még most is együtt (ti. 1796 decemberében) még a protestantizmussal

szemben is”. (V. lap.) A romlás Franciaországban eljutott az egyszerű emberekig, – folytatja –

úgyhogy azok a templomi szertartásokat sem tisztelik már. A francia katonák azokban a

helységekben, ahová a hadjáratok folyamán elvetődtek, belátogattak a református

istentiszteletre, de „miközben a lelkész a legtiszteletreméltóbb tanításokat hirdette, pipára

gyújtottak, könyörgéskor kezüket nem kulcsolták össze, sapkájukat nem vették le, sőt még

illetlenebb dolgokat is műveltek” (VIII. lap). A népnek ez az eldurvulása maga is elég nagy

baj, ehhez azonban hozzájárul, hogy a francia kormány példájára más államok is készek az

egyházak eddigi anyagi támogatását elvonni vagy megrövidíteni. „Pedig csak kevés

gyülekezet lenne képes az egyházi intézményeket saját eszközeiből fenntartani és a

lelkipásztorok megélhetését illendőképpen biztosítani... hiszen éppen a lelkiismeretesebb

lelkipásztor félhet attól, hogy miközben egyházfegyelmet gyakorol, gonosz emberek, akik

azonban a szót viszik, lemondatják és menesztik...” (VI. lap). Nyilvánvaló – érvel tovább –,

hogy az államnak nem lenne szabad magára hagyni az egyházat, ha nem akarja, hogy a nép

visszasüllyedjen a régi barbárságba. Az államnak a maga jól felfogott érdekében értékelni és

támogatni kell a lelkészek munkáját. De az egyháznak is vannak az új helyzetben sürgős

tennivalói. Általában meg kell javítania a nép körében végzett egész szolgálatát, különösen

azonban a nyilvános katechizációkat kellene az eddiginél sokkal gondosabban végezni.

Mindjárt a mű I. kötetének első soraiban Van Alpen mint immár vitán felül álló

belátást említette, hogy a jó kátétanítás nemcsak az iskolai növendéknek használ, de a

felnőtteknek is. „Jó katechizáció hallgatása és olvasása még építőbb lehet, mint jó prédikációk

hallgatása vagy olvasása” (VIII. lap). Sőt az ifjúságra és a veszélyes közállapotokra tekintettel

az államnak nemcsak általában a nép nevelésére kellene nagy súlyt helyezni, hanem a vallásos

nevelésre, a katechézis tanításra is, mert a szív és az erkölcs képzése szempontjából – ami az

államnak is fő érdeke – a vallás és a vallásos erkölcs pótolhatatlan.

Műve végére Van Alpen több lelkész kérésére külön ünnepélyes katechizmusi oktatást

írt „a vallás nélkülözhetetlenségéről... a közjóiét szempontjából” (II. kötet 821–858. lap), és

ezt ilyen jellemző mondatokkal zárja be: „Becsüljük meg a vallást! Becsüljük meg

fáradozásait az értelem megoktatása és a szív kiművelése érdekében. Legyen a vallás még

sokáig barátja, vigasztalója és boldogítója az emberiségnek! Isten tartsa meg azt nekünk és

gyermekeinknek! Ámen.” (Uo. 858. lap.)

Hazánkba is jutottak el hírek a francia forradalom valláspolitikájáról. Itthon is

bizonyára sokan készítettek mérleget a vallás kérdésében. Annak eredményeként a legtöbben

még pozitívabban álltak oda a vallás, a vallásos erkölcs, a katechizmus és a kátétanítás mellé,

mint Van Alpen. A magyar társadalom még fejletlenebb volt, mint a nyugat-németországi és

németalföldi. Református népünk soraiban nem volt nagyobb számú polgári réteg. A

jobbágyokból, földesurakból, tanítókból, tanárokból és kevés számú egyéb értelmiségből álló

magyar reformátusság körében nem volt széles alapja valamilyen materialista, vagy akár csak

liberális ideológiának is. A keresztyén hit becses volt a jobbágy számára is, mert Isten előtti

egyenlőségét mondotta ki, és feltétlen erkölcsi kötelességeket rótt nemcsak sajátmagára,

hanem uraira is. A földesúr, legalábbis nyilvánosan, már csak azért sem tehette túl magát a

keresztyén erkölcsi világrend keretein, mert nem állt érdekében, hegy a társadalmi szakadék

vallásivá és erkölcsivé mélyüljön. A református intelligencia pedig, habár most is, mint az

elmúlt évtizedek során erőteljes lépéseket tett, hogy a presbiteriánizmus, coccejanizmus,

cartesianizmus, a felvilágosodás, a racionalizmus, a kantiánizmus haladó gondolat anyagát

feldolgozza és beépítse művelődésébe, a hazai állapotok láttán a jobb jövőt nem

forradalomtól, hanem az anyagi és szellemi kultúra békés, de gyorsabb fejlődésétől várta.

A francia forradalom szinte az egész magyar református társadalomban annak a

veszélynek az érzését keltette fel, hogy meginoghat és leomolhat máról holnapra minden, ami

addig szilárdnak tűnt. Az egyházféltés és a békés haladás érdeke arra késztette a jobbakat,

hogy tegyenek valamit az egyház sorainak szorosabbra zárásáért, a hívek öntudatosabbá

válásáért. Ilyenekül kínálkoztak a külföldön már mindenfelé tapasztalható nagy erőfeszítések

a katechizáció, a gyermekek és a felnőttek rendszeres valláserkölcsi oktatása területén.

Hazánkban különösen alkalmasnak tűnt ebből a szempontból a Heidelbergi Káténak mint

alapszövegnek a magyarázása, mert ennek a szimbolikus iratnak megvolt a maga nagy

tekintélye és már jól kialakult helye a gyülekezetek életében, továbbá mert dogmatikai

tisztasága és mélysége nagy gyakorlati-etikai küldőerővel párosult. Úgy gondoljuk,

elsősorban ilyen okok miatt került sor hazánkban a francia forradalom jegyében álló

negyedszázadban annyi Heidelbergi Káté-magyarázat kiadására.

A veszély érzete által keltett természetes visszahatás volt az atyáktól örökölt és a

szívekben még élő hit megtisztogatásának és elmélyítésének szándéka. Ehhez járult e kornak

a tanításba, a nevelésbe, a felvilágosításnak szinte mindenható voltába vetett hite és ilyen

irányú buzgólkodása. Időszakunkban egész sor más káté és theologiai erkölcstan is jelent

meg, de a Heidelbergi Káté tüzetesebb tanításától is ilyen eredményt vártak. A türelmi

rendelet következtében megnőtt a református lelkészi és lelkész-tanítói állomások száma. A

Heidelbergi Káté-magyarázatokra irányuló szükségletet már nem elégítette ki a korábbi

eljárás: a debreceni és sárospataki professzorok magyarázatainak kézírással való

továbbmásolása. A külföldi háborúk következtében a mi agrárországunkba vagy két évtizeden

át több arany jött be, mint máskor. A kiadók több olvasóval és nagyobb vásárlóerővel

számolhattak a theologiai és a kegyességi irodalom terén is. Mindezek az okok külön-külön és

együtt közrejátszhattak abban, hogy a nyomtatásban megjelent Heidelbergi Káté-

magyarázatok száma a korábbi évszázadokhoz képest most ugrásszerűen megnőtt. A kiadók

korábban megjelent műből új kiadást rendeztek (Chr. Stähelin). Átdolgoztatnak külföldön

kapós kátémagyarázatot (De Losea–Maklári). Most kap nyomdafestéket egy addig kéziratban

heverő nagybecsű mű (Hunyadi Ferenc kátémagyarázó prédikációi), és az olvasókhoz jut két

eredeti alkotás is (Kecskeméti Zsigmondtól és Koczi Dávidtól). Lássuk ezeket a

kátémagyarázatokat egyenként!

Chr. Stähelin Catechismusi Házi-Kints-ének II. kiadása, a most is megnevezetlenül

maradt Tatai Csirke Ferenc (1707–1765) debreceni lelkész, majd püspök fordításában, 1805-

ben jelent meg Füskuti Landerer Mihály kiadásában Pesten és Pozsonyban. Mind a szerzőről,

mind az érdemes fordítóról már volt szó az 1752. évi első magyar nyelvű kiadásnál könyvünk

megelőző tanulmányában. Itt csak avégből teszünk néhány megjegyzést, hogy a II. kiadást el

tudjuk helyezni a Heidelbergi Káté-magyarázatok kiadásainak folytonosságában.

A Házi-Kints óriási terjedelme ellenére is nagyon kelendő kiadvány lehetett, ha a

pozsonyi kiadó már 1788-ban megszerezte a tiszántúli egyházkerület hozzájárulását egy újabb

kiadáshoz. Azonban nyomdájából mégsem az, hanem öt, majd hét év múlva a De Losea–

Maklári féle kátémagyarázatok kerülnek ki. Ez utóbbinak előszavában Maklári Stähelin

művéről a következőképpen emlékezik meg: „A Házi-Kints névről ismeretes könyvünk,

amelynek e részben nagy érdeme tudva vagyon, úgy elfogyott, hogy megkettőztetett árán is

nehéz volna már ma megkapni.” De aztán egy évtizednyi idő alatt a De Losea–Maklári féle

Keresztyén Oskola két kiadása fogyott el, és Landerer szerint „nagy érdemű számos

lelkipásztorok” buzdították őt a Házi-Kints „minél hamarabb való második kiadására”.

A szöveg rövidebb lett, de nem arányosan az egész mű szövege, bár ez is lehetséges,

sőt hasznos lett volna, hanem a cenzúra által kihagyásra ítélt mondatok maradtak ki a

Heidelbergi Káté szövegéből, és az ezeknek megfelelő részek a magyarázatból. Hunyadi

Ferenc mint tiszántúli generális nótárius ad erről röviden számot a II. kiadás jóváhagyásában,

részletezve pedig Landerer a kiadói előszóban. Eszerint változások találhatók az 1782. évi

debreceni egyházkerületi végzés szerint a 30. kérdésben, az 57. kérdés alatt a régi 7. számnál,

a 68. kérdés alatt a 4. számnál, a 78. kérdés alatt az 1., 2. és 6. számnál, és végül a 80.

kérdésben, valamint magyarázatában.

A testes könyv formájában és tartalmában a barokk jegyeit viseli magán, így

felpuffasztott terjedelmességében és a szerző szinte önkínzó odaadásában, hogy az olvasót

minden oldalú tekintélynyomás alá helyezze és ne hagyjon semmi kibúvót. Már a De Losea–

Maklári féle Keresztyén Oskola is jóval modernebb, rövidebb, belső logikája világosabb,

kiütközőbb, engedi mérlegelni az olvasót, az önkéntes csatlakozásra számít.

A francia forradalom és Napóleon által felkavart világban még sokan olvastak és

támogattak egy olyan könyvet, mint a Stäheliné, talán nem is azért, mert a szerzővel együtt ők

is személy szerint elvetették a táncot, a regényolvasást, és a puritán-precizista

életmegszentelés legfelső konzekvenciáit is vállalták, hanem mert az új eszmékben és az új

társasági formákban, de legfőképpen a régi állami és társadalmi rend bomladozásában egy

veszélyes, de még leküzdhető fertőzés tüneteit látták.

De Losea–Maklári Kátémagyarázatának hosszú címéből csak az első sorokat iktatjuk

ide: „Keresztyén Oskola, avagy a keresztyén vallás fundamentomos ágazatin vezető oktatás a

Heidelbergi Catechismusnak útmutatása szerint...” Pozsonyban, 1793-ban jelent meg Füskuti

Landerer Mihály betűivel. J. A. De Losea svájci, wooleni (ma: Wohlen, Aargauban)

prédikátor németül írt művével a Heidelbergi Káté iskolás oktatásához kívánt segítséget adni.

A kátét nem úrnapok szerint, hanem a 129 kérdés szerint osztja fel, és ezután minden egyes

kérdést tovább részletez, néha csak 6–8, néha azonban 30–40 újabb kérdésben és feleletben.

Maklári ezt a szerkezetet megtartotta. De Losea kegyessége orthodox, de nem spekulatív,

hanem gyakorlati irányú. A hívek krisztusközösségéről szólva mindjárt mint ennek másik

oldalára az egymás közötti közösségre és a szeretet szolgálataira irányítja a figyelmet. Az

életről való felfogása puritán. Nem általában tiltja el a táncot, a szerelmi lírát, a társas

szórakozást, hanem csak a „buja táncokat” és az ugyanilyen hangú „szerelmi nótákat”. (374–

375. lap.)

Nem véletlen, hogy Maklári János prédikátor szeme megakadt ezen a hasznos, jó

svájci könyvön. Maklári az 1791 után élt két-három magyar református nemzedék

kegyességének egyik szorgalmas és tehetséges irodalmi táplálója. Eredeti művei közül reggeli

és estvéli közönséges imádságai több kiadásban jelentek meg, és a szatmári egyházmegye

kötelezővé tette használatukat. A „Lelki jó illattétel...” (Kassa, 1794) szintén több kiadásban

jelent meg, még 1869-ben is. Életéről első adatunk az, hogy 1780-ban a sárospataki kollégium

széniora. Ezután előbb Miskolcon töltött be segédlelkészi, majd 1785-től 1789-ig Kassán

lelkészi és vallásoktatói szolgálatot. De Losea könyvének fordítását már mint felsődobszai

lelkész készítette sajtó alá és adta ki. 1807-től Bőcsön szolgált mint lelkipásztor 1815-ben

bekövetkezett haláláig.

A De Losea féle átdolgozás keletkezésének körülményeiről Maklári a mű második

előszavában a következő érdekes részleteket mondja el. II. József rendeletére Kassán is

különböző vallású ifjak kerültek ugyanabba az iskolába. Ezek mellé saját vallásuk szerinti

katechetákat állítottak. Kassán, mint ottani református prédikátort, Maklárit bízták meg ezzel

a munkával. Ő hozzá is fogott, hogy a szépszámú református nemes ifjúságnak a hit és erkölcs

igazságait kérdésekben és feleletekben tanítsa. Ebben a munkában talált értékes segítséget De

Losea könyvében. Elkezdte ezt magyarra fordítani, és amikor azt tapasztalta, hogy Kassán

szép eredménnyel tud dolgozni a könyv alapján, fordítását sajtókész állapotba juttatta, hogy

máshol is hasznát vehessék.

Az előszóban azt is előadja, hogy nem szó szerint fordított, hanem: „Inkább a dologra,

mintsem a szókra figyelmeztem. Szabadságot vettem arra, hogy egész kérdéseket is

elhagytam, tapasztalván, hogy azok más helyen is csaknem szóról szóra előfordulnak, és oda

igazítottam az olvasókat.” Elmondja továbbá, hogy néhol két kérdésből egyet csinált, és a

fölöslegesnek látott bibliai hivatkozásokat elhagyta. A könyv még ezután is elég vaskos lett, a

két előszón kívül 464 oldal. Viszont volt, ahol Maklári bővítést tartott szükségesnek. Főleg

Stähelin Házi-Kints-éből emelt át egy-egy invenciózus fordulatot, a maga részéről pedig arra

törekedett, hogy: „Mindenik kérdés magyarázatját valamely erkölcsi alkalmaztatásokkal

rekeszthetném be.”

Még arról a további, Makláritól eredő változtatásról kell említést tenni, hogy Maklári a

cenzúra parancsára megrövidített kátészöveget veszi alapul. E miatt azonban még a sorok

között sem ad kifejezést nemtetszésének – református cenzor elé kerülvén műve, megtehette

volna –, hanem „Ahol az auctorban olly dolgokra találtam – írja – mellyeket más vallású

keresztyén atyánkfiái sérelmül vehettek volna, azokat egészen kinnhagytam.” Íme, nemcsak –

mint eddig – a királyi parancs, hanem most már a felvilágosodás és a vallási türelem szelleme,

másfelől pedig a francia forradalomban megérzett közös veszedelem is toleranciára tanította a

református theologust.

A kátémagvarázás külső formájára is ad előszavában Maklári eligazítást: „A

prédikátor az ifjakat s gyermekeket a prédikáló szék eleiben állítván ezen könyvecskének

útmutatása szerint kérdések és feleletek által végzi el a maga tanítását... De mellesleg még

többet tanulnak a szülők és más hallgatók (akiket a templomban megszólítani és kérdőre

vonni az irántuk való tisztelet és szokás illetlennek tartaná)... Ezen tanítás módjából kivált az

együgyűbbek sokkal többet értenek és épülnek, mint a szüntelen folyó beszédből, vagy

némely mesterségesen készült prédikációból.” Maklári még elmondja, hogy az iskolában is

ugyanezt a módszert követi és tapasztalja annak hasznos voltát.

Hunyadi Ferenc: Heidelbergi Catechismusnak úrnapok szerént való magyarázatja...

(kis 8-adrét, 515 lap) 1808-ban jelent meg Vácott. Magyar szerző eredeti műveként

időszakunkban ez a kátémagyarázat a legszínvonalasabb. A szerző akkor már 13 éve halott.

Miután azonban még életében Vácott megjelent kétkötetes „Keresztyén archivarius”-a,

valamint mert veje, Molnár Ferenc pilismaróti lelkipásztor magáévá tette ezt az ügyet,

Hunyadi egyéb kéziratai is Vácra kerültek, és ott szinte évről évre megjelentek testes

prédikációs kötetei: 52 közönséges prédikáció (3 kötet, Vác, 1797–99), 72 ünnepi prédikáció

(Vác, 1800), különös alkalmatosságokra való 58 prédikáció (Vác, 1802), ötven halotti

prédikáció (2 kötet Vác, 1806). A sort 1808-ban fenti, az év 52 úrnapjára szánt katechizmusi

prédikációk zárták le.

A kézirat kiadója, Molnár Ferenc (1770–1845) pilismaróti prédikátor Debrecenben,

majd Bécsben tanult. 1798-tól pásztorolta a pilismaróti gyülekezetet. Hunyadi Ferenc Éva

nevű leányát vette nőül. A drégelypalánki egyházmegyének espereseként is szolgált 1837-től

1845-ig. A nyomtatásban kiadott szöveg a Hunyadi nevéhez fűződő kátémagyarázatoknak

egyik variánsa. Hunyadi a XVIII. század végének és a XIX. század első felének egyik

legtöbbet olvasott és prédikált kátémagyarázója. Ezt bizonyítja többek között az a számos

kéziratos kátémagyarázat, amely az ő debreceni tanításait örökítette meg. Szövegük azonban

sem egymás között nem teljesen azonos, sem a Vácott 1808-ban nyomtatásban megjelent

szöveggel. Vagy az történt, hogy Hunyadi több ízben magyarázta végig prédikációiban a

Heidelbergi Kátét és a kéziratokat másolóik más-más alkalommal készítették, vagy pedig a

nyomdászkiadó kívánságára maga Molnár Ferenc kurtította, tömörítette a szöveget, pl.

elhagyta a kátétörténeti bevezetést, és a tárgyalás folyamán is kihagyott olyan részletezéseket,

amelyek kéziratos másolatokban még megtalálhatók. Persze az sem teljesen kizárt, hogy a

Molnár-közölte szöveg magától Hunyaditól származik.

Mindesetre hálásak lehetünk korszakunk kátémagyarázatok iránti szomjúságának,

hogy a Házi-Kints, a Keresztyén Oskola, továbbá Kecskeméti (1793) és Koczi (1802)

magyarázatai mellett, 13 évvel a szerző halála után még publicitást tudott biztosítani egy

kiváló műnek.

Hunyadi klasszikus műveltsége keresztülvilágít kátémagyarázatain is, művelő és

gazdagító tiszántúli lelkészcsaládból származott. Tizenöt éves korában már debreceni tógátus,

majd svájci egyetemeken tanul tovább. 1770-ben lett debreceni lelkész, 1786-ban generalis

notarius, 1791-ben pedig, Sinai Miklós ellenében, püspök. (Lásd: Révész Imre: Sinai Miklós

és kora. Bp. 1959. passim.)

Hunyadi klasszikus műveltsége keresztül világít kátémagyarázatain is, elsősorban a

gondolatmenet fegyelmében, továbbá az egyszerű, magvas, a szeg fejét találó nyelvben. A

filozófiai pallérozottság nem megy sem a theologiai korrektség, sem a lelkipásztori melegség

és életközelség rovására. Mintha az egyszerű tiszántúli földművelő ajkáról olvasná le, hogyan

kell az emberélet gondjairól és tapasztalásairól úgy szólni, hogy hallgatói bizalommal adják át

magukat irányításának. A Heidelbergi Káté 1. kérdésének magyarázatát így kezdi: „Ha

voltaképpen meggondoljuk azt, micsoda az ember, nem lehet őtet eléggé szánni. Olyan

teremtés ez, aki egyszer előáll e világra, s itt az ő bűneivel az ő Istenét bosszantja, lelkét

terheli, a sok nyomorúságokkal küszködik, s egynéhány esztendőkig itt nyomorogván egyszer

felfordul s meghal. Ha csak eddig van minden, és csak ebből áll az ember, úgy őnála

boldogtalanabb teremtés egy sincsen, úgy százszor meg százszor boldogabb az, aki meg sem

született és nem kóstolta meg ezt az életet. Boldogabbak az oktalan állatok nála, mert azoknak

nincs okos értelmük, mint az embereknek, hogy az őket a meglett dolgoknak az

emlékezetével, a jelenvaló nyomorúságoknak eleven képzelésével, a jövendőktől való

félelmekkel kínozza és gyötörje.” (V. lap.)

Azonban nemcsak az ember nyomorúságáról tud ilyen magvas egyszerűséggel

tanítani, hanem a keresztyén hit vigasztalásáról is. A Heidelbergi Káté ezen szavait: „...mind

testemmel, mind lelkemmel, életemben is meg halálomban is az én Uramnak, a Jézus

Krisztusnak tulajdona vagyok” – így magyarázza: „...A hivő ember a Jézus Krisztusnak

kiváltképpen való népe, az ő mátkája, az ő juha, az ő öröksége, nemcsak teste az övé, mint az

emberek között a szolgáknak teste és minden tagjai az ő uruknak szolgálatában vagyon és

azon van hatalmuk, hanem lelke is. Uralkodik a Krisztus annak indulatain, tehetségein,

lelkiismeretét hajthatja a maga engedelmességére. Nemcsak életében, hanem halálában is

bírja őtet az ő Ura, mert az ő tanácsával igazgatja a földön, hogy azután a dicsőségbe

befogadja magánál. Immár nem nagy vigasztalás-e ez? Az Isten örökkévaló fiának, a legfőbb

jónak, a világ megváltójának ezt mondhatni: az én szerelmesem enyém és én is övé vagyok.

Aki a Krisztust bírja, annak egyesülése vagyon az Atyával. Ez az igazi szabadság: ilyen

királyok királyának alatta szolgálni s az övének lenni.” (VIII. lap.)

Hunyadi a keresztyén felekezetek közötti hittani eltérések megvitatása elöl nem tér ki,

de nem is leli örömét a polémiában. Római katholikus részről az ő korában is jelentkező

reuniós csalogatással szemben higgadtan és határozottan állapítja meg, hogy a római

katholikus misét és a református úrvacsorai sakramentumot „eggyé tenni és összeszerkeszteni

semmiképpen nem lehet. Hiába igyekezik az ember együtt hinni, mert azt nem lehet, hiába

mondja és állítja, mert nem úgy vagyon. Az Isten pedig a hipokrita embert nem kedveli, aki

szájával mást mond, más vagyon szivében.” Másfelől azonban – állapítja meg – bár „ily nagy

különbség vagyon az Ur vacsorája és a mise között az értelmükre nézve, de azért nem kell

különbségnek lenni az ezt vallók között a szivekre nézve, nem kell azért egymást gyülölni,

csufolni, üldözni... Illik-e arról vetélkedvén: Vajon az égben vagyon-e jelen, vagy pedig az Ur

vacsorájában, egymást gyülölni? Ezt szeretném én, óh keresztyén ember, megtudni: vajon

jelen van-e benned? Azt pedig legkönnyebben megtudnám az egymás szeretéséből... Ez is az

Ő parancsolata: Szeressétek ellenségeiteket, stb.!” (302. lap.)

Sinai Miklós klerikalizmusával szemben megmutatkozik Hunyadi reformátusabb

szellemű egyházkormányzati felfogása abban, hogy ha az egyházban „rendekről” szól, akkor

– mintegy ironikusan – csak erről a kettőről akar tudni: „Első rendbeliek a hivő emberek”.

„Másodrendbeliek az ekklesiában a hitetlenek” (311–12. lap). Szerinte az egyházi fenyíték

joga az Ótestamentumban a papoknak adatott, az Újtestamentumban pedig az egész

gyülekezetnek, illetve annak megbízásából közös jogként „a véneknek, az elöljáróknak, a

tanítóknak, a püspököknek” (314–15. lap). De „különbséget nem kell tenni a bűnösök között

akár szegény, akár gazdag, akár atyafi, akár idegen legyen” (316. lap).

A liturgia terén mellőzendőnek tart minden olyan istentiszteletet, amely a magunk

tetszése és képzelődése, nem pedig Isten kifejezett akarata szerint való (354. lap). Isten

viszont azt akarja, hogy engedelmességünkkel, irgalmasságunkkal, szentségünkkel és

jóságunkkal kövessük őt (359. lap). Ezzel kapcsolatban is módot talál Hunyadi, hogy

hallgatóit mint a két legfontosabbra, a gyülekezeti közösség és a felebaráti szeretet ápolására

buzdítsa: „Mi fessük le a mi szivünkben Istent... rakjuk meg az ő templomát élő képekkel,

azaz gyakoroljuk a szent gyülekezetet, legyünk irgalmasok azokhoz, akik az ő képét itt e

földön viselik, tudniillik a szegényekhez, sőt minden emberekhez” (359. lap).

Bár Hunyadi a keresztyén kegyesség megrajzolásakor nem legalista, nem leli kedvét

szigorú tilalmakban, de a világi társaséletnek új formái, a patriarkális rend és fegyelem

oldódása, a francia módi erősen kedvét szegi, és ilyen – könyvében ritka – kifakadásra

készteti: „Sok házakban csak a cimer hijja, hogy valóságos bordélyházak legyenek... Olyan

fajtalan és szemérem nélkül való magok viselését láthatod sok leányokban, melyet régenten a

tisztességes katonában csudáltál volna. Vannak olyan szülők, kik gyermekeiknek feslett és

sodomai életüket elnézik, gyanus társalkodásaikat jól tudják, de nem hogy elleneznék, sőt

magok is segítik.” (413. lap.)

Abban a törekvésében, hogy a Heidelbergi Káté tételeit és saját magyarázatát a

Szentírásból eredeztesse, Hunyadi még a Heidelbergi Káté ismeretes hármas felosztását sem a

szerzők invenciójának tekinti, hanem nyomatékkal mutat rá, hogy „a Szentirás köti össze ezt a

három dolgot”. Idézi bizonyítékul Zsolt. 50:15-öt és Róm. 7:24–25-öt (12. lap).

Kecskeméti Zsigmond polgárdi református prédikátornak „LXXX. prédikátziókból álló

katekhétikája” (Pozsony, Weber Simon Péter költségével és betűivel, 1793. 8-adrét XXIV +

598 lap) a dunántúli reformátusság észjárását, theologiai nézeteit, erkölcsi felfogását tükröző

kiforrott, ízes kátémagyarázat.

Kecskeméti Zsigmond Csajágon született 1737-ben. 16 éves korától a sárospataki

kollégiumban folytatta tanulmányait, három évig praeceptorként is működött, és utána

Zürichben és Bernben végzett tanulmányokat. 1768-ban tért haza, ettől kezdve a polgárdi

gyülekezet lelkésze, mint olyan 1796-tól a mezőföldi egyházmegye esperese 1821-ben

bekövetkezett haláláig. Egyéb irodalmi művei közül egy-egy kötet falusi prédikációt (1795 és

1810), valamint egy imádságos könyvet (1810) emelünk ki.

Átnézve Kecskeméti katechizmusi prédikációit, feltűnik, hogy nem prédikált sem a

30., sem a 80. kérdésről. Ebből azonban helytelen lenne a cenzúra, vagy Weber pozsonyi

könyvkiadó beavatkozására, de akár Kecskeméti óvatosságára, vagy pláne gyávaságára

következtetni. Először is a kötetben nincs a Heidelbergi Káté minden kérdéséről prédikáció.

Nincsenek külön prédikációk a 47., 48., 49., 51. és 91. kérdésről sem, viszont két-két

prédikáció szól a 69. (a keresztség), a 75. (az úrvacsora) és a 94. (az 1. parancsolat) kérdésről.

Ez a hézagosság azonban csak a prédikáció címét, illetve kátétextusát nézve állapítható meg,

mert ha a tartalmat tekintjük, a hiányzó kérdések magyarázata is fellelhető a megelőző

prédikációk második felében. Így a 29. kérdésről írt prédikáció kitér a szentek tiszteletére is,

és világosan kifejti, hogy Jézus Krisztus az egyetlen közbenjáró. Ugyanígy a 77., 78. és 79.

kérdéshez írt prédikáció előadja Jézus Krisztus úrvacsorai jelenlétének a református

felfogását, tehát közvetve elutasítja a római katholikus misét. Az 57. kérdésről külön

prédikáció szól, és itt, ha nincs is néven nevezve a purgatórium, de egyértelmű tanítást kapunk

a lélek halál utáni helyéről a Heidelbergi Káté tanítása szerint. Kecskeméti ezekben a

kérdésekben is, éppúgy mint a többiekben, polémia nélkül határozottan kifejti a református

tanítást.

Prédikációiról általában azt mondhatjuk, hogy Kecskemétiben egy jó közepes

kátémagyarázót, viszont egy kiváló imádkozót ismertünk meg. A prédikációkhoz csatolt

templomi imádságai a bensőséges lelki hódolás sokszor megkapóan tiszta és tömör

kifejezései, a szégyen és a mardosó bánkódás feljajdulásai, esdeklések Isten szabadító keze

után, a Szentlélek ajándékaiért. Ezek a szószátyár érzelmességtől, henye képektől, kegyes

cifraságoktól mentes, férfiasan tömör és erőteljes imádságok mélyen gyökereznek a teljes

Szentírás talajában.

A prédikációk színvonalát szinte mintha maga szabná meg a közepesben azzal, hogy

szándékosan falusi emberek észjárásához igazodik. Nagy szemléltető anyaggal dolgozik,

melynek nagyrészét az antik világ történeteiből és anekdotákból veszi. Egyik-másik története

talán nem is méltó a fenséges tárgyhoz, amit meg akar világítani, de parasztemberek szája íze

szerint való (pl. 431. lap). Amikor hozzáfog a Szentháromság titkának magyarázatához

(Heidelbergi Káté 24. és 25. kérdés), előbb három antik pogány történetet mond el, és csak

azután következik egy Augustinusról. Mindent megtesz azért, hogy könnyű, sőt könnyed

legyen, a humor eszközeivel is tud élni. Mintha híveinek a nehéz munkától elnehezedő pilláira

tekintene, és elsősorban az ébrenmaradáshoz akarna segítséget nyújtani. E végből fel is

ékszerezgeti prédikációit valamilyen életbölcsességet találóan kifejező klasszikus idézettel

versben vagy prózában. A szöveg szerint latinul is elmondotta, utána azonban tüstént a

fordítás következik, amelyen, ha versről van szó, megérezzük a gyakorlott és tehetséges

rímelő kezenyomát. (Pl. 416. és 425. lap.) A könnyű megértést és emlékezetben tartást

lennének hivatva szolgálni az elég gyakori felsorolások, pontokba szedések. Ilyenkor

megesik, hogy a nagy és kis ábécé rendje összebonyolódik, mint pl. a 392. lapon, ahol végül

is három d betű kerül egymásután a bekezdések élére, egy kis d és két nagy D.

Annál nagyobb erőssége előadásának, hogy szorosan benne áll a gyülekezetével közös

életben, és a közös élményeket jól be tudja vonni magyarázataiba. „Az új ember

felöltözésének” szükségességét pl. így magyarázza meg: „A katonának állott legénynek is

nem elég csak régi ruháját levetkezni, hanem annak megbizonyítására, hogy ő a király

katonája, az ő királyának mundérjába fel kell öltözni…” (383. lap). A magyar társadalmi és

néprajzi környezet sokszor bukkan fel lapjain. A 406–7. lapon felsorol egy sor bájolást,

bűbájoskodást, mint pl. „a templom kultsának rágatása nyavalyatörés ellen”. Nemcsak a

műveletlen nép körében, de a XVIII. századi pietisták között is nem egyszer előfordul, hogy

imádságot vagy igét mondtak a betegágy felett, hogy „azon dörmölés a beteget

meggyógyítsa” (406. lap). Kecskeméti ezt szigorúan tiltja: „Nem testi, hanem lelki

betegségnek meggyógyítására rendelte Isten a Szentírást.”

Koczi Dávid mádi prédikátor tollából „A palatinatusi catechesisre irattatott

magyarázat…” (kis 8-adrét, 416 lap) 1800-ban már készen volt, de csak 1802-ben jelent meg

Kassán. Özvegy Báy (sic!) Patai Józsefnének ajánlja könyvét, kinek ajtaján nyomtatási

segélyért kopogtatott, és aki meg is hallgatta, bár – mint az ajánlás írja – a segély összege az

úrnő lehetőségeihez képest „nem több, hanem csak két fillérke”.

Bizonyos – nem indokolatlan – önbírálattal említi Koczi az előszóban, hogy a

Heidelbergi Kátéhoz már oly nagy érdemű emberek írtak magyarázatokat, kiknek ő

nyomukba sem léphet, továbbá hogy a reménységében esetleg csalatkozó olvasónak jusson

eszébe, hogy ki-ki csak „azzal a talentummal kereskedik, amelyet az ő Ura rábizott”. „Az volt

a fő gondom – írja –, hogy a hitnek ágazatait minél világosabban adhassam elő.” (8. lap.) Az

értelemre akart elsősorban hatni. A protestáns skolasztikától ő még nem tudott elszakadni. A

sorszámozott bizonyítékok úgy merednek elő lapjain, mint gereblyék fogai. Nem idegenkedik

a dogmatikai polémiától. Így adósunk marad a Heidelbergi Káté bensőségével. Jobbára csak a

szerző alapos hebraista és biblika-theologiai tudományának, valamint az életből vett eredeti

megfigyeléseinek fel-felcsillanásában gyönyörködhetünk itt-ott, és csak némi vidékiessége és

ódon nehézkessége ellenére is szabatos és magvas stílusa tartja fenn annyira-amennyire a mai

olvasó érdeklődését. Pl. azt, hogy az ember „természet szerint hajlandó Istent gyűlölni” (5.

kérdés), Koczi így világítja meg: „A lopó látja, hogy jó alkalmatossága volna a lopásra,

mindenek elfordították róla a szemöket, de van egy valaki, aki szüntelen reánéz, és őmiatta

nem lophat, annyira haragszik az ilyenre, hogy nem szánná megölni is. Úgyszintén a bűnös,

aki mint a vizet, úgy issza az álnokságot, midőn meggondolja, hogy az Isten őtet szüntelen

nézi és az ő cselekedeteiért számadásra vonja, annyira gyülöli őtet, hogy azt akarná, hogy ne

is volna...” (68. lap).

Sajátságos, hogy Koczi Dávidon, ezen a volt debreceni diákon (tógátus lett 1763-ban),

majd Amesius, Coccejus, Vitringa, Röëll és Venema egyetemének, Franekernek hallgatóján

(1773. október 1-től) mennyire nem hagytak nyomot a XVIII. századnak holland református

talajon már a század elején kicsírázott eszméi. Koczi bibliaismeretében és exegetikai

találékonyságában felismerhető ugyan Coccejus iskolája, de nála ez nem fejlődött sem a

Röëll-féle társadalmi optimizmus, sem a Lampe-i színezetű pietizmus, sem a holland

felvilágosodás irányában. Theologiai gondolkodása szinte mintha ódonabb lenne, mint a

Heidelbergi Kátéé. A tengelyben az orthodox hitcikkek állnak, de a bizonyosságok, amelyeket

belőlük eredeztet, inkább az aristotelesi logika és metafizika elvontságai, mint annak a

termékeny és reális életútnak a kockakövei, amelyet a Heidelbergi Káté „vigasztalásai” és

„hasznai” építgetnek. Műve, mely egyébként sem befejezett, hanem csak az első 64 kérdést

dolgozta fel, a következő évtizedekből fennmaradt kéziratok tanúsága szerint nem tett hatást a

kortársakra.

Figyelmünket nemcsak a nyomtatásban megjelent, hanem a pusztán kéziratban

fennmaradt Heidelbergi Káté-magyarázatokra is ki kell terjesztenünk. Ezek közül azokat

vizsgáltuk át, amelyeket budapesti, debreceni, pápai és sárospataki egyházi, valamint

budapesti nagyobb állami gyűjteményeink őriznek. Sok esetben egy-egy theologiai professzor

vagy lelkipásztor nyomtatásban meg nem jelent kátémagyarázatait nemcsak tanítványai vagy

templomi hallgatói jegyezték le, hanem ezek feljegyzései alapján újabb kezek is lemásolták,

több-kevesebb változtatást tettek rajta, egyiket a másikkal összekombinálták. Így meglehetős

sok variáns maradt fenn, de az alapszövegek többnyire felismerhetők.

Jórészt Ormós András debreceni theologiai professzor (1786–1792-ig tanított)

templomi magyar és kollégiumi latin kátémagyarázatait gyűjtötte össze 1792-ben latinnal

kevert magyar feldolgozásban egyik diákja (Soltész Mihály?) a debreceni kollégiumi könyvtár

R 226 jelzésű, lapszámozás nélküli három kötetében. A kezünkbe került első és harmadik

kötetből az derül ki, hogy az 1. úrnapi magyarázat Hunyadi Ferenc munkája, mégpedig az

1808-ban Vácott megjelent kiadásnak majdnem szószerinti szövegével. Máshol is

megtalálhatók Hunyadi Ferenc kifejezései, pl. a 41. úrnapra szóló magyarázatban. Ormós és

Hunyadi felfogása között különbség nincs, külföldi és hazai forrásaik is azonosak, így

kettőjük szellemi munkája a kéziratban szépen egymásba simul.

Bár csak 1825-ben készült, de tartalmilag teljesen ennek a R 226. sz. kéziratnak a

világában mozog az ugyancsak debreceni R 219 számú kézirat, amelynek 455 számozott

lapját Takáts Dániel Szalárdon írta le. Találhatók szóról szóra azonos részek is, pl. a 454.

lapon. Úgy látszik, a Hunyadihoz és Ormóshoz hasonló kiemelkedő egyházi tanítók

Heidelbergi Káté-magyarázatait félszázadon át másolták és hasznosították.

Ugyanilyen Hunyadi–Ormós típusú kátémagyarázatot őriz a budapesti Egyetemi

Könyvtár kézirattárának A 269 számú darabja: „A Heidelbergi Cathehismus magyarázatja Ur

Napok szerént, Debreceni Prédikátor és Superintendens T. Hunyadi Ferenc Ur dolgozta és

elmondotta. Valami három Ur Napja T. Ormós András Ur munkája vagyon közötte, aki

először a Debreceni Ispotályba volt Predikátor, azután Professzor, végezetre szoboszlai

Predikátor leve.” (4-edrét, 538 lap.) A leírást elkezdték 1793. június 27-én és befejezték 1795.

szeptember 15-én. A kötet 1797-ben Szada István birtokában volt, onnan került 1804-ben

Pestre Kerek György tulajdonába.

Az előbbieknél rangban és szerkesztésben önállóbb és egységesebb, nyelvezetében

azonban kissé nehézkesebb, ódonabb a debreceni kollégiumi könyvtár R 220 számú

kétkötetes, lapszámozott teljes kátémagyarázata. Nem úrnapok, hanem kérdések szerint halad

előre. A leírást 1795. november 29-én fejezték be. Az egyik kéz írása nyugodt, kalligrafikus,

alighanem kész szöveget másolt. A másik kéz, talán magáé Ormós Andrásé, mind a két

kötetben végig javítgatott, pótolt, áthúzott, és a 91–98. kérdések magyarázatát teljesen maga

írta meg, mégpedig mintegy magában a kötetben fogalmazva, tehát sok áthúzással,

korrekcióval. Tartalmilag ez a becses kézirat is annak a theologiai szemléletnek a terméke,

amelyet Hunyadi Ferencről szólva igyekeztünk bemutatni.

Egy igen érdekes kézirat van Tóth Kása István ménteleki református lelkipásztor

birtokában: „Catechismusi tanitások”, két félbőr kötéses, kis 8-adrét alakú darabban. Egybe

van kötve a kézirattal a Heidelbergi Káténak Füskuti Landerer Mihály Pozsonyban és Kassán

1780-as dátummal eszközölt kiadása, de a nyomtatott könyv félívekre van szétbontva, és egy-

egy félív a kéziratos kátémagyarázat megfelelő helyére került. A kézirat Szetsei János váraljai

református lelkipásztor munkája. Forrása Hunyadi Ferenc kátémagyarázata. Szetsei azonban

nem minden részt másolt át szóról szóra, hanem sokszor rövidít, összevon, itt-ott Hunyadin

kívüli forrásból is merít és bevon bibliai locusokat. Összehasonlítva ezt a kéziratot Hunyadi

Ferenc kátémagyarázatainak Molnár Ferenc által 1808-ban sajtó alá rendezett kiadásával –

elég az első és az utolsó kérdés magyarázatát összevetni – azt találjuk, hogy Szetsei korábbi

szöveggel dolgozott, mint Molnár. Szetsei a latin auctorok közbeszőtt mondásait, sőt olykor a

magyarázó részeket is latinul hozza. Molnár Ferenc ezeket is olvasmányos, szép magyar

nyelven adja elő.

1792-ből való N. Jakabházi Istvánnak gyermekei számára készített, parafrázis-szerű,

különösebb theologiai értékkel nem bíró rövid magyarázata a Heidelbergi Kátéhoz 74 lapon, a

Ráday Gyűjtemény K. 1: 107 számú kéziratában.

A fentebb már bemutatott Van Alpen magyarországi népszerűségét mutatja a pápai

református egyházi gyűjtemény O. 160 számú kézirata. Szerzője, Liszkay János prédikátor,

Van Alpont kivonatolva magyarázta végig a Heidelbergi Kátét 64 + 1 tanításban, 253 lapon,

1803–4-ben. Munkáját bő vázlatnak szánta saját katedrai szolgálataihoz, és mint olyanokat

használta fel Kisszőllősön 1805–1816, Szentgálon, majd Arácson, és ez utóbbi helyen írta be

azokat egy kötetbe 1843-ban.

A kérdésekben és feleletekben való magyarázat típusához tartozik az ugyancsak pápai

O. 167 számú kézirat. A 61. kérdés magyarázata után fehér lapok következnek, de csonkán is

értékes ez a könyvecske, mert írója, Arany József, a káté igazságait világosan, kedves

természetességgel foglalja kérdésekbe és feleletekbe. A 6. levélen egy poétái vénára valló

versfordítás is kicsúszott tollából. 1792. július 8-án kezdett a leíráshoz.

Ugyancsak kérdések és feleletek formájában dolgozta fel a Heidelbergi Kátét

Porkoláb István sárospataki theologiai professzor (1804–1807-ig tanított) a sárospataki K 377

jelzésű, lapszámozás nélküli kéziratban. Porkoláb rövidre fogott fejtegetéseiben az etikai

kérdések tárgyalása részletesebb és ágazatosabb, mint a dogmatikaiaké. Néha megcsendül a

természeti theologia hangja is, pl. a 25. kérdés magyarázatánál. A fogalmazás szabatos, néha

szép is. Az 59–64 kérdések helyén üresen maradtak a levelek. A 104. kérdéstől más kéz írta

tovább.

Időszakunk végén, 1813-ban, Erőss János dolgozta fel a Heidelbergi Kátét

prédikációkban, a sárospataki gyűjtemény 3464 számú ötkötetes, lapszámozás nélküli

kéziratában. Tartalmi tekintetben magyar elődjeiből sokat merített. A stílus, a lendületes

szónoki hangvétel azonban egyöntetű és eredeti. A kissé hosszú mondatok nem veszik el

kedvünket, mert szemléletesek és logikusak.

II.

1815–1830

A rendi világ államai, a dinasztiák legyőzték Napóleont. Látszólag vele bukott a

felvilágosodás, a racionalizmus, a kozmopolitizmus ügye is. Az új rend biztosítására 1815

szeptemberében az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király Szent Szövetséget kötöttek.

Vallási fogadalommal kötelezték magukat arra, hogy szakítanak a múlt hibáival, és igazi

keresztyén fejedelmek módjára patriarkális szeretettel szolgálják népeik boldogulását. A

fogadkozás ellenére a Szent Szövetség mint az egész kontinensre kiterjedő karhatalmi és

titkosrendőri szervezet valósult meg, amely Metternich osztrák kancellár vezetésével a szabad

gondolkodást, a polgári és nemzeti törekvéseket próbálta elfojtani.

A hadakozásban elfáradt Európa ezt néhány évig tétlenül tűrte. Szellemi

vonatkozásban is rövid pihenő következett: a romantika. Az ész helyett az érzelmet, a

képzeletet tartották az ember becsesebb képességének. Nem a reformokról, hanem az örökölt

intézmények és hagyományok bölcsességéről áradoztak. A maguk koránál többre becsülték a

középkort szenvedélyességével, misztikus félhomályával. Több jót vártak újra a származás

jogán uralkodó fejedelmektől, mint az eszes polgárok gyűléseitől. A stabil rendet, a javak

nyugodt élvezését jobban kívánták, mint a haladás nyűgeinek lerázását. A filozófiánál és a

tudománynál többre becsülték a költészetet és a tételes vallást. A romantika azonban nem

érvényesült hiánytalanul, és inkább rövid szendergés volt, mint valódi történelmi szakasz.

Az egyházak számára mindenesetre nagy megkönnyebbülést hozott, hogy nem kellett

elkeseredetten védekezniük materialista, ateista és antiklerikális támadások ellen. Elsősorban

ebben a megnyugvásban kereshetjük az okát annak a szembetűnő jelenségnek, hogy 1815-től

30-ig nem jelent meg nyomtatásban új Heidelbergi Káté-magyarázat, sem a régebbiek újabb

kiadása. Oda számíthatjuk az okok közé azt is, hogy a kiadók jobban vigyáztak, milyen könyv

kiadását kockáztathatják. 1811-ben a bécsi kormány egyötödére szállította le a pénz értékét,

1816-ban pedig egy második, még keservesebb devalváció következett. Az ország lakosai

elvesztették vagyonuk tetemes részét.

A Heidelbergi Káté-magyarázatok hiányából azonban hiba lenne egyházunk

művelődési tevékenységének alábbhagyására következtetni. Hiszen a magyar nép számára a

romantika sokkal kevésbé jelentett igazi szükségletet, mint a nemzeti függetlenség, a polgári

haladás, a magyar nyelv érvényesülése. A tőlünk nyugatabbra élő népekkel összehasonlítva

jócskán el voltunk maradva. Ennek tudatában szellemi gócpontjaink éberek és tevékenyek.

Ebben az időszakban megy végbe a szabadságharc lelki előkészítése. Írók és olvasók, tudósok

és költők, lelkészek és világiak, nemesek, földművelők és polgárok megtalálják egymás kezét

minden közvetlen kapcsolat nélkül. Sárospatakon Kövy Sándor oktatja Kossuth Lajos

nemzedékét az alkotmány és a jog ismeretére. Virágzik a theologia is, főleg az etika, az

egyháztörténet és a gyakorlati theologia. Patakon Láczai Szabó József és Szathmári Paksi

Dániel, Pápán Tóth Ferenc és Mándi Márton István, Debrecenben Benedek Mihály, Budai

Ézsaiás és a többiek a serény munka, szellemi pezsgés központjai.

Ez kiterjedt a kátéírásra is. Kevéssel korábban vált általános gyakorlattá a

konfirmáció. A Heidelbergi Kátét nehéznek találják, könnyebb, egyszerűbb kátékat írnak. A

kerületek katechetikai utasításokat dolgoznak ki. Jeles fordított és eredeti konfirmációs

kátékat jelentetnek meg Láczai Szabó József, Tóth Ferenc, Széles András, Kis Bálint, Jenei

György és a nagyon eredeti Mándi Márton István.

Az utóbbinak „Keresztyén morális kis katekhizmus”-ával (Bécs, 1817. 8-adrét, XXXII

+ 126 lap) néhány mondatban még foglalkoznunk kell. Ebben a korszakban az ő katechetikai

felfogása a leghaladóbb, már a korai liberalizmus eszméi mozgatják. Úgy véli, hogy „csak a

liberális velebánással díszlenek a tudományok és szaporodnak a tudósok... Katekhizmust is

hát hadd írjon minden, akinek tetszik... Akinek pedig akár egyik, akár másik katekhizmus

tetszésére nem lenne: fogjon kezébe tollat és írjon jobbat” (XXXII. lap).

Kant eszméi nyomán keresztülvitt újítása az, hogy az első 100 kérdésben az általános

erkölcstani alapfogalmakat tisztázza, a második 100-ban a magunk és felebarátaink iránti

kötelességeket, és csak a 201.-től kezdi magyarázni a hitágazatokat, egészen az 571. kérdésig.

A sorrendet így okolja meg: „Minthogy a morál az embernevelésnek célja, s főcélja, a hit

pedig annak csupa eszköze” (XXVII. lap), előbb a célt (a morált) kell a növendékekkel

megismertetni, és csak azután az eszközt (a vallás).

Igazán Márton István pedagógiai zsenije kellett hozzá, hogy ez a terv a keresztülvitel

során kudarcba ne fulladjon. Nézetünk szerint Márton István theologiai szempontból sem

érdemel olyan mostoha kritikát, mint amilyet Enyedy Andortól kapott (A magyar református

kátéirodalom. Debrecen, 1928. 26–28. lap), mert hiszen a morális rész is szervesen át van

szőve bibliai igazságokkal, a dogmatikai rész pedig orthodox református pilléreken nyugszik.

Ezt könnyű ellenőrizni pl. a 377., 385., 398., 401., 403., 423., 428., 523. kérdéseknél. Az

történt itt, hogy valaki a XIX. század elején etikai idealistáknak etikai idealistává lett, csak

hogy némelyeket a Krisztusnak megnyerjen. Éppen ezért tekinthetjük Mándi Márton Istvánt a

még hitvallásos örökségben gyökerező, de a modern gondolatanyag legjavát is igénylő –

nemes korai magyar liberalizmus egyik legjobb egyházi képviselőjének.

III.

1830–1870

Az államok közt a hatalmi versengés tovább folyt, de nem fegyverrel, hanem

gazdasági téren. A polgárság megerősödött anyagilag és műveltségben, és csakhamar célul

tűzte ki a politikai hatalom megszerzését. Minthogy felemelkedését az egyéni szabadságnak

köszönte és jobb jövőjét is abban látta, a szabadelvűség, a liberalizmus eszméit írta zászlajára.

Az 1848. évi párisi februári forradalom Európában megint a polgári forradalmak sorozatát

vezette be. A régi rend erőivel több éven át tartó birkózás végül a reakció győzelmével

végződött ugyan, de nem teljes győzelmével, mert több-kevesebb szabadelvű vívmányt a

kormányok kénytelenek voltak meghagyni. A polgárságnak a hatalomrajutásáért, a még

nemzeti egység hiányában élő olaszoknak és németeknek nemzeti céljaikért vívott harcai

azonban csakhamar kiújulnak, és 1870 táján a nemzeti eszme és a szabadelvű kormányforma

győzelmével fejeződnek be Nyugaton. Hazánkban 1867 a korszakváltás éve, mi azonban

mindkét vonatkozásban felgyőzelemmel voltunk kénytelenek beérni.

Egyházunk tagjait mélyen érintette mind a nemzeti függetlenség, mind a polgári

szabadság ügye. Egyházi munkásaink ott álltak a magyar nép mellett a reformországgyűlések,

a szabadságharc és a Bach-korszak dicsőséges és szomorú éveiben. A liberális eszmék

behatoltak a theologiába is, mélyebben, mint a megelőző időszakban. Időszakunk végére

itthon is zászlót bontott a theologiai liberalizmus. Mándi Márton István még a szilárd

hitvallásos alapról indult el, és úgy próbált állást foglalni korának haladó gondolataihoz, de

már a későbbi liberalizmus erényt csinált abból a gyöngeségből, hogy nem hagyta magát

megkötni sem a Szentírás, sem a hitvallások által. Tiszta tenyészetben ez a magatartás

egyházunkban a következő szakaszban jut majd uralomra, de előfutárai már most

megjelennek. A Heidelbergi Káté magyarázói közül ilyen előfutárok az eklektikus Vámosi

Pap István és a határozottan liberális Zombori Gedő. A hitvallás talaján még szilárdan

megálló, de korának problémái elől sem elzárkózó egyházi magatartást a zömében

korszakunk legelején keletkezett Varjú István–Kolmár József féle mű képviseli.

Vámosi Pap István műve: A keresztyén vallás. A Heidelbergi Káté magyarázatául, 52

úrnapban, katedrai használatra (Kecskemét, 1848. 8-adrét, XII + 283 lap). Az 1830-tól 70-ig

terjedő korszak egyik igen jellegzetes terméke. A könyvet már az első kiadásban ifj. Vári-

Szabó Sámuel tiszaföldvári lelkész rendezte sajtó alá. A második kiadás az elsőnek Aradon

1879-ben készült, a tömörebb szedés miatt 18 oldallal rövidebb, de betűhív utánnyomása.

Mindössze a külső borítólapra nyomott cím lett rövidebb: „A ker. vallás protestáns

szempontból”, tehát elhagyták a Heidelbergi Kátéra történt hivatkozást.

Vámosi Pap István neve azzal vált ismertté, hogy 1823-ban névtelenül írt és kiadott

egy könyvet: „Vallási egyesülés ideája s ezen idea realizáltatásának eszközei” címen, és

ebben egyházának őrállói szerint meggondolatlanul sokat volt hajlandó feláldozni a

református keresztyénség hitigazságaiból a katholikusokkal remélt unió érdekében. Az

egyébként jól képzett, Mándi Márton István és Tóth Ferenc keze alatt Pápán, majd ezután

Marburgban tanult 33 éves vilonyai lelkész ellen egyházkerületi eljárás indult, hivatalvesztés

is szóba került, de végül büntetlen maradt, sőt 1829-ben a népesebb nemesvámosi gyülekezet

hívta meg lelkésznek. Innen nevezte magát Vámosi Pap Istvánnak.

A század legszorgalmasabb egyházi írói közé tartozott. Egymás után jelentek meg

prédikációs és imádságos könyvei, a legtöbb két kötetben.

Még felderítésre szorul, hogy miért jelentek meg a már 1839-ben sajtókész állapotban

levő, előszóval is ellátott kátémagyarázó prédikációi csak 1848-ban, és miért volt szükség a

Vári-Szabó Sámuel közreműködésére. Maga Pap István mindent elkövetett azért, hogy

kátémagyarázatai is használhatók és kapósak legyenek. Az előszóban elmondja, hogy a

prédikációkat úgy fogalmazta meg, hogy azok a lelkészek is, „kik a reformátusok

felekezetéhez nem tartoznak (!), vagy nem a Heidelbergi Kátét magyarázzák, azokat mint

közönséges, alkalmi és ünnepi tanításokat egyaránt használhassák. Ezek kedvéért mindenik

katechizmusi tanítás textusa és alkalomszerűsége a könyv végén vagyon feljegyezve” (XI.

lap). Az 52 kátémagyarázat a könyv végén valóban el van osztva vasárnapi, ünnepi és egyéb

alkalmakra. A Virágvasárnap rubrikája alatt csak ez áll: „Lásd a nagypéntekieket és az

úrvacsora előttieket!” (278. lap).

Vári-Szabó Sámuel előszavából a következő érdekes körülményről értesülünk: „Ha e

jelen műben csak egy pont is nehezen találtatnék, melyet Pap István szóról-szóra magáénak

ismerhetne: úgy a felelet terhe egészen rám néz.” Ehhez a kiadói beavatkozáshoz Pap István

hozzájárult, mert – amint mondja – „ha valaki elveszettnek vagy meghaltnak gondolt

gyermekemet más öltözetben hozza is hozzám, mint amelyben elbocsátottam, köszönettel

tartozom” (IX. lap). Az a benyomásunk, hogy Vári-Szabó eltúlozta saját közreműködésének

jelentőségét. A prédikációk ugyanis az eszméknek azt a spektrumát mutatják, amelyet más

forrásokból Pap István sajátjának ismerünk. Megtalálhatók bennük egy mérsékelt, már a

racionalizmusba hajló orthodoxia, a kanti idealizmus, a romantika és a korai liberalizmus

eszméi mintegy egymásra rétegezetten, de olykor ellentmondva is egymásnak.

Vámosi Pap orthodoxusnak akar számítani. Nem tanít olyat, ami „a mennyei

igazságokkal” ellenkeznék, sőt a drága hit szent titkait úgy fogja előterjeszteni – ígéri –, hogy

azokat az ész törvényszéke előtt megerősítse és tiszteletreméltóvá tegye (II. lap).

A könyv számos helye Pap István orthodoxiájának erős fellazulását mutatja. Azok a

külföldi református theologusok, akikre mint „vezéreire” hivatkozik, a dolgozatunk elején

bemutatott H. S. Van Alpen, továbbá J. J. Stolz (1753–1821) a felvilágosodás és német

idealista valláskritika iskoláján átment theologusok.

Kant gondolatvilágába Pap Istvánt nem kisebb mester avatta be, mint Mándi Márton

István. Mándi annyira szerette őt, hogy „Pap Istvánt óhajtá kathedrájába utódául” (VIII. lap).

Mándi Márton kanti ihletésű moralizmusa valóban visszacseng Pap István fejtegetéseiben, de

nem olyan tisztán és következetesen, mint a mesternél, hanem más rendszerbe tartozó

gondolatokkal keveredve. A tízparancsolat magyarázatát Pap azzal kezdi, hogy „azok nem

olyan tökéletesek, mint a keresztyén erkölcstudomány” (179. lap). A zsidókat „mint a még

míveletlen gyermekeket... a külső magaviseletre kellett elébb szoktatni, mielőtt a szív

beljóságára tétettek volna figyelmesekké” (u. o.). Jézus Krisztus kereszthalálát Pap István

nem Isten igazságossága miatt tekinti szükségesnek, hanem csak azért, hogy „a

véráldozatokhoz nagyon hozzászokott embereket annál inkább biztosíthassa Isten irgalmáról”

(119. lap). De még ugyanezen mondat második felében mégis úgy beszél a kereszthalálról,

mint „minden emberek bűnéérti áldozatról”. Kiáll a kanti autonóm morál mellett (123. lap).

Ezek után nem lephetnek meg bennünket az ilyen semipelagianus megállapítások: „Jézus

érdemeit jó cselekmények által kell magunkévá tenni, ha idvezülni akarunk és megjobbulás

nélkül bűnbocsánat nem remélhető” (121. lap). Mégis e prédikáció végén megint a

Heidelbergi Káté predestinációs szemléletéhez kanyarodik vissza: „… Azon jutalom, melyet

ígért Isten a jó cselekvésekért, nem érdemünkért adatik, hanem kegyelemből.” (128. lap).

Következetesebben, ellentmondásoktól mentesebben érvényesül Vámosi Pap

gondolatvilágának következő rétege, a reuniós-romantikus lelkesedés. Ezt tükrözi mindjárt a

könyv ajánlása: „Az egyetemes keresztyénségnek”. Előszavában ünnepélyesen fejezi ki azt az

„édes meggyőződését, hogy ha az általa járt úton járnának a külön felekezetű hitsorsosok,

nemcsak a szeretet, hanem a hit kötelei által is összeköttetnének” (XI. lap). „E célra –

folytatja – nem polemikát..., hanem irénikát kell írnunk..., hogy így a vonzó s nem

visszataszító erők szaporíttatván a szellemvilágban, az óhajtott általános egyesülés a vallás

dolgában megkészülhessen” (u. o.).

Nem tudjuk pontosan, vajon Pap Istvánt reuniós törekvései juttatták-e a már eddig is

érintett ingadozásokhoz theologiájában, vagy pedig bizonyos belső elvi tisztázatlanság. Annyi

bizonyos, hogy a Heidelbergi Káté magyarázata során – ennek a szellemével homlokegyenest

ellenkező módon – Rómának kirívó engedményeket tesz. „... Nem látom által, miért ne

lehetne a templom falait is festmények által díszesebbé tenni és más középületektől

megkülönböztetni?” „... Az igaz vallásosságban s kegyességben előttünk jó példával

tündöklött egyének képeiket templomba helyezvén ez által érdemeiket s jeles tetteiket

emlékezetben tartjuk” (189. lap).

Elég józanul látja Pap István, hogy a várt egyesülés helyett „a hitfelekezetek inkább

szaporodnak, mint kövesednek” (XII. lap). Ez az a probléma, amelyből a vallási egyesülés e

lelkes híve nem talál más kiutat, mint a korai theologiai liberalizmus eszméit és jelszavait. Ez

a Pap István gondolatvilágának az életében legkésőbb, de könyvében már határozottan

jelentkező rétege. Innen kiindulva már nem valamilyen közös elvi alap megtalálása a fődolog,

amit még az aufklärista, a kantiánus vagy a korábbi reuniós theologusok is

nélkülözhetetlennek tartottak, hanem ilyen közös alapként jelentkezik az igazság puszta

keresése. Ebből a szemszögből nézve Pap Istvánnak most már a Heidelbergi Káté sem azért

becses, mert a Szentírás igazságainak foglalata, hanem azért, mert keresi az igazságot. „Már

csak eredetére nézve is nagybecsű ezen könyv – írja –, mert ennek szülőanyja volt az

igazságnyomozás, törekvés nagyobb tökélyre, és így a lelkiismeret szabadsága, melyre

minden emberteremtmény hivatott, melyben emberi méltósága s a keresztyénnek dicsősége

áll” (1. lap). Jézus Krisztus e theologiában bizonyos tettek egyszer s mindenkorra véghezvitt

együttesét és bizonyos kijelentések és tanítások végleg meghatározott összességét nem jelenti

többé, hanem egy bizonytalanul oszcilláló fogalommá alakul át: „Jézus lelke” (167. lap).

Ugyanezt nevezi máshol Pap István „a keresztyén vallás lelkének” is (XII. lap). E kifejezések

pontos jelentését sem ő, sem más nem definiálta, de – úgy látszik – éppen ez benne a jó, mert

így Pap István várakozása szerint közös nevező lehet a „külön egyházakba járók, sőt az egész

emberiség között”. El lehet tőle mindazt várni, ami Pap Istvánnak a reménysége és amire a

liberális theologia vállalkozik, hogy ti. e „lélekre” megtanítva az emberek mind

felvilágosultak, vallásosak, önmaguk urai és emberszeretők lesznek. Igen jellemző, hogy

amikor az egyházfegyelem veszélyeire figyelmezteti hallgatóit, megállapításait így

summázza: „A papuralomtól nagyrésze fél az emberiségnek, tehát külszínét is illő elkerülni.”

„Igaz keresztyén az, ki fegy (ti. fegyelem) nélkül is jó keresztyén, őbenne lakozik egyedül a

Jézus lelke” (166– 67. lap).

Pap István gondolataiban a theologiai liberalizmus még megosztja a teret a mérsékelt

orthodoxiával, a kantiánizmussal és a theologia terén jelentkező romantikával. Ezek hol

megférnek, hol vitáznak egymással könyvének lapjain. Éppen ez a le nem higgadt, ki nem

egyenlített mivolta teszi Pap Istvánt theologiai gondolkodásunk történetében érdekessé. Az a

bizonytalanság szólal meg benne már a század első felében, mely az 1870 utáni több mint fél

évszázadban theologiánk fő jellemzője lett.

Varjú István (1798–1874) ószőnyi református lelkipásztor kiadványa: „A helvét

hitvallású Heidelbergi Káté rendszerében foglalt keresztyén hit-ágazatokra kidolgozott 56

úrnapi, s ünnepélyiekké is fordítható elmélkedések” (Pest, Trattner és Károlyi kiadása, 1854.

8-ad rét, 319 lap) egészen más levegőjű könyv, mint Pap Istváné.

Szerzője a belső meggyőződés és megtapasztalás hangján szól a református keresztyén

hitről mint életalapról. Benne áll emellett még – mint utána száz évig senki más – a magyar

kátémagyarázó irodalom folytonosságában. Csaknem teljesen mellőzi a Kecskemétinél és

Koczinál még annyira előtérben álló klasszikus illusztráló anyagot. Kerüli a skolasztikus

felsorolásokat is. Ha van is ilyen a könyvben, mint pl. a 66–67. lapon, ahol egészen a g)-ig

elmegy, a felsorolás nem száraz doktrinerkedés, hanem természetes és szükséges.

Varjú az előszó szerint felhasználta „némely magas lelkületű munkás elődök kézirati

töredékeit” (3. lap). Hunyadi Ferenc hatását érezzük itt-ott, de mégis oly módon, hogy igazat

adunk a szerzőnek: „E munka sem rosszabb azért, mert szerző másokéból ízelget, mint a

méhek” (4. lap). Csakhogy itt nem csupán ízelgetésről van szó, hanem Varjú a méz nagy

részét egy másik, meg nem nevezett kaptárból készen szerkesztette át a magáéba. Ennek

felderítése – amint arra dr. Tóth Endre egyháztörténetíró szíves volt figyelmessé tenni – egy

O. E. jelzésű cikkíró érdeme, aki erről cikket közölt a Fördős Lajos szerkesztette Magyar

protestáns egyházirodalmi ismertetések és bírálatok 7. ívében a 95–106. lapokon, megjelent

az ugyancsak Fördős szerkesztette Különféle viszonyokra vonatkozó papidolgozatok 8.

füzetének függelékeként 1856-ban, Kecskeméten. A cikk kétségtelenné tette, hogy Varjú

jórészt Kolmár József komáromi református lelkipásztornak (1769–1835), a híres egyházi

szónoknak katechizációit adta ki a maga neve alatt. Az 56 úrnap közül csak öt van olyan (a

14., 18., 26., 27. és 28. számúak), amelyek a Kolmár-féle kéziratban nem találhatók.

Tekintettel erre az öt beszédre, amely talán eredeti, valamint a Varjú által a többi beszéden is

végzett simításokra, kihagyásokra, pótlásokra, ezt a könyvet a következőkben Kolmár–Varjú

szerzőmegjelöléssel fogjuk említeni. Az említett öt beszéd jól simul a könyv egészéhez. Azon

éppúgy, mint a Kolmár-féle katechizációkon, korábbi magyar kátémagyarázók, köztük a

Hunyadi Ferenc hatását is felismerhetjük.

Valószínű, hogy a plágiumot maga Fördős Lajos mutatta ki (v. ö. PEIL, 1869. évf.,

674. és 727–730.), mely esetben az O. E. az Ozory Elek álnév rövidítése. Ezen a helyen

mondok hálás köszönetét dr. Tóth Endre professzornak azért is, hogy kéziratom átolvasása

után figyelmessé tett nemcsak erre, hanem még a Szabad Egyház c. folyóiratban megjelent

kátémagyarázatokra, Török Zoltán községi irnok füzetes munkáira, valamint B. Major

Jánosnak a Református Igehirdető 1927–28. évfolyamaiban megjelent kátémagyarázataira is.

Kolmár–Varjúnál is előtérben áll a gyakorlati, erkölcsjavító cél, de nem függetlenítve,

hanem a Heidelbergi Káté szellemében, theologiai alapból folyóan. Így látja ezt az

összefüggést: „Valami az istenségben van, mindaz mintegy megindult az emberi nemzet

boldogítására. Az Isten minden tökéletességeit ráfordította, hogy az ember megszabaduljon a

gonosztól, a bűntől, és annak átkától... Mennyi és milyen nagy indokok arra, hogy az Istent

minden erőnkből szeressük. Legyünk hát ezen isteni nagy szeretetért valóban háládatosak. Ha

az isteni felség munkás volt a mi boldogításunkban: legyünk mi is munkások a neki tetsző

szent életben” (52. lap).

Istenhite nem filozófiai, hanem Jézus Krisztusban meghatározott. „Mi a megfeszített

Jézust hirdetjük – írja – és aki valóban kíván Krisztus sebeivel meggyógyulni, az megöleli a

keresztfán függő Jézust és az Isten bölcsességének tartja a keresztrőli tudományt” (167. lap).

A szerző helyes látása szerint a Heidelbergi Kátéban, mint az egész keresztyén

életben, az Isten pedagógiájáról van szó, „az ő orcájáhozi hasonlatosságról” (68. lap).

„Akárminő gyümölcstelen voltam eddig – írja –, elég az, hogy mióta a Krisztusba oltattam,

igyekeztem megteremni a lélek gyümölcseit. Akármi számos bűneimet hordd elő, csak azt

mondhatod, hogy tulajdon érdemem által nem igazulhatok meg, de azt meg nem mutatod,

hogy a Krisztus igazsága elégtelen volna, aki él énbennem és akié vagyok én egészen”. (157.

lap.)

Kolmár–Varjú a református keresztyén hitet méltósággal és erővel fejti ki, de a

polémiát még azokban az esetekben is elkerüli, ahol a Heidelbergi Káté a kontroverz

tanításokat érinti. Megelégszik a református tanítás világos előtárásával, és nem bélyegzi meg

a római katholikusok és egyéb felekezetek eltérő nézeteit mint kárhozatos tévelygéseket. Ahol

a hit rendszerén belül belső feszültség vagy látszólagos ellentét merül fel, mint pl. a Trinitas,

Jézus Krisztus kettős természete, a hit és az értelem, a kegyelem és a jócselekedetek

viszonyának kérdésében, nem az elmélet, hanem a gyakorlat embereként foglal állást. Vagy

azt mondja: „Nem tudom, nem tudhatom” (89. lap), vagy pedig úgy tanít, hogy fogalmazása

miatt akár semipelagianusnak is lehetne tartani, ha könyve, annak egészében nézve, nem

védené meg ettől a vádtól. „A Szentírás kirekeszt minden emberi dicsekedést, és a fő munkát

a Szentléleknek tulajdonítja. Mindazonáltal inti a keresztyéneket, hogy hitök felélesztésére,

növelésére, megerősítésére magok is munkásak legyenek. Amiből megtetszik – írja –, hogy

mind a kettő együtt használ az üdvösségre” (171. lap). Sőt könyvét ezekkel a szavakkal fejezi

be: „Bizony, hiába kérjük valamely jóért a mennyei Atyát, akár szellemi, akár anyagi jó

legyen az, ha magunk nem munkálkodunk. Közvetlen semmit sem ad az Isten” (315–16. lap,

vö. 164. lap).

A szerző arra törekedett, hogy tanításait pásztori egyszerűséggel adja elő. Stílusa

természetesebb, mint korának átlagos prédikátori nyelve. Ha ki is csúszik tollából – ígérete

ellenére – egy-egy hosszabb körmondat, az jól tagolt és könnyen érthető. A találó hasonlatok

és megállapítások között itt-ott feltűnik egy-egy népi ízű, szinte parasztos, de fogós érve (8.,

19., 66., 69. lap). Máshol a szónoki elrendezés művészének bizonyul, mint a 66., 67. lap

visszatérő rímként ható, jól alkalmazott, nagy erejű ismétléseinél.

Szinte csak annyiban elavult ez a könyv, hogy a magyarítások, melyekre Kolmár–

Varjú itt-ott bátran vállalkozott, nem váltak be minden esetben. A sákramentumokat ő

zárójelben „kegyszereknek” nevezi (171. lap), Isten kiábrázolását „képekkel előterjesztésnek”

(224. lap), fennkölt helyett „fellengős”-t ír (3. és 253. lap).

A liberalizmus harcos hegymenti szakaszában Kolmár–Varjú egyházunk

hagyományőrző zömét képviseli. Nem a haladást ellenzi, csak azt nem ismeri el, hogy a

humanitás oltárán fel kell áldozni a bibliás hitet és hitvallást. A szerző amellett áll ki, hogy a

hitvallásos református keresztyénség, így ennek tükre, a Heidelbergi Káté is, állja az idők

viharát, és a kor színvonalához mérve is igaz és hasznos. Nem akadálya ez a hit „a józan

okosság” szellemének, az annak útján való előrehaladásnak, hanem a serkentője (241., 242.

lap). Annyira meg van győződve arról, hogy Isten rendelése és a józan okosság szava közt

nincsen ellentét, hogy olyan területen is megkísérti egy pillanatra a racionalizmus (45. lap),

amelyről maga mondotta el más helyen, hogy ott az ész tehetetlen és tudatlanságunk

megvallása jelenti az igazi bölcsességet (89. lap). Nem marad gondolkodására hatástalan Kant

filozófiájának ismerete sem, de annak gyümölcsét – Kant említése nélkül – theologiailag jó

helyen, hasznosan alkalmazza (68., 253. lap).

Míg a szerző szembeszáll a haladással, ha az az egyház örök alapjait rázza, addig

másfelől nagyon is igenli és értékeli azt, sőt egybeesni látja az emberiség történelmi, erkölcsi

felemelkedését az Isten országa kibontakozásának vonalával. Erről így ír: „Isten természeti

országa egyszerre fölállott, mikor teremtetett; de az erkölcsi ország lassú léptekkel mehet

előre. Először kicsiny alapra építtetett, szűk határa volt, lassanként halad tökéletességére.

Építtetik ez még most is egyik emberi nyomról a másikra; épül, mióta emberek élnek és élni

fognak. Ezért kötelez bennünket Krisztus, hogy ennek eljöveteléért esedezzünk” (289. lap).

Zombori Gedő (1836–1913), a későbbi megyaszói lelkipásztor, szatmári gimnáziumi

tanár korában írt egy „A Heidelbergi Káté értelmezése” című, VI + 52 lap terjedelmű

munkácskát (16-odrét, Kolozsvár, 1864). Az alcím megjelöli a füzet rendeltetését:

„Tanítványai számára és magánhasználatra”. A szerző a Ritschl előtti ó-liberális theologia

könnyű tollú, harcrakész híve. Miután meg van győződve arról, hogy a „Heidelbergi Káté

nem középtanodai tankönyv, magánhasználatra elavult”, megkísérli azt, hogy a munkácskával

pótolja, mely a szerző ígérete szerint hű a Heidelbergi Káté szelleméhez, sőt néhol

kifejezéseihez is (VI. lap). Ez azonban tényleg csak ígéret. Az még lehet sajtóhiba, hogy

Zombori 1519-re teszi a Heidelbergi Káté megírásának idejét, de az már aligha, hogy a

„Hiszem testünk feltámadását és az örök életet” a maga helyén nem kap sem kérdést, sem

magyarázatot, hanem a Függelékben van szó a sírontúli életről, és a fő érvek Kant közismert

argumentumai.

Ugyanilyen erőteljes aufklärista és ó-liberális szellem nyilvánul meg szerzőnek az

ember erkölcsi képességeiről vallott meggyőződésében is: „Hogy nem vagyunk a jóra

képtelenek, mutatja az, hogy sokan vannak, kik erényesen és igazán élnek” (2. lap). „Az

eredeti bűn Istentől nekünk csak akkor tulajdoníttatik, ha lelki erőnkkel annak ellenállani

elmulasztottuk” (3. lap). „Rendeltetésünk a tökély és a haladás... Bennünk van erő a jóra,

küzdhetünk akadályokkal, rajtok győzedelmeskedhetünk, rossz hajlandóságainkat

legyőzhetjük, s ezáltal mindig erősebben állhatunk erényeink talpazatán, mely a jó becsének

megismerésében áll...” (40. lap). Ezután a liberalizmus evilági eschatologiája szólal meg a

maga kissé naiv optimizmusával: „Isten országa alatt a tökélyes emberek által majd elérendő

ama tiszta, szent és dicső életet kérjük, melyben megszűnik a gonosz, kialusznak a

szenvedélyek s az emberek tökéletes egységben és boldogságban élnek... Pártolni,

virágoztatni kell tehát az emberiség nemesbítését célzó intézeteket, tanodákat, a

felvilágosodás templomait, melyektől várjuk, hogy az emberiséget bűneiből megtisztítsa.

Törekednünk, búvárkodnunk és keresnünk kell az igazságot, senkinek gondolatát, törekvését

elnyomnunk nem szabad, mert csak a szabad törekvés, a gondolkodás és sajtószabadság teheti

lehetővé az egész emberiség általános és tiszta felvilágosodását” (43. lap).

Látjuk, hogy a szerző erénye a szókimondás, a harcos kiállás a magáévá tett

ideológiáért. Ez utóbbi azonban egyben meg is akadályozta, hogy tanulékonyán hajoljon oda

a Heidelbergi Káté tiszta forrásához, és folytonosságban tudjon maradni egyházának

tanításaival.

Kéziratban az 1830-tól 1870-ig terjedő időszakból is maradtak fenn

kátémagyarázatok, de értékük jóval csekélyebb, mint a korábbi időszakok kézirataié, és

magukon viselik a szerény műhelygyakorlatok jellegét. Kettő van egyáltalán kötetbe foglalva,

a többi 120 és egynéhány olyasfajta 8-adrétnyi vagy kisebb összehajtott papírlapokon maradt

fenn, amilyet a lelkész használ a készüléshez és visz magával a katedrára.

Szász István kéziratos kátémagyarázata egy 1857-ben készített színtelen parafrázis 42

lapon (Ráday Gyűjtemény K. 1. 641).

Szana Tamás magyarázata mindössze 20 levél, a 69. kérdéssel kezdődik, és a 115.-kel

végződik. 1858-ban készítette. Szabatos, de kissé száraz vázlatok ezek (Orsz. Széchenyi

Könyvtár, 752/Oct. Hung.).

Kállay Miklósnak az első 15. és a 36. úrnapjához készített katedrai vázlatai maradtak

fenn. Többnyire Hunyadi Ferenc után dolgozott. Feljegyezte a kéziratokra, hogy 1858-ban

Abaújszántón, 1859-ben Sárospatakon, 1865-ben ismét Abaújszántón, 1866-ban Alpáron,

1867-ben Aszalón, 1869-ben Vilmányban és 1870-ben Szenden mondotta el őket

(Sárospataki Gyűjtemény Kt. 3162/d).

Kerecsényi János ugyancsak Sárospatakon megőrzött több mint száz kátémagyarázata

ugyanilyen célt szolgált. Szerzőjük 1833 és 1889 között készítgette el őket. A legrégebbi réteg

a Kt. a. 41 jelzésű hét kátémagyarázat. Kt. a. 37 alatt 33 füzetecskében újabb 43, részben

erősen vázlatos magyarázatot találunk. A Kt. a. 40 jelzésű köteg viszont majdnem teljes

sorozatot nyújt. Csak a 8., 9., 23. úrnapja hiányzik. A szerző az elmondás esztendejében,

1861-ben körmendi helyettes, majd rendes lelkész, a katedráról lejőve rá jegyezte a kéziratra

önkritikáját, és azt, hogy legközelebb mit kell változtatni. Így került sor az 1., 41. és 51.

úrnapjára szóló magyarázat második kidolgozására. A 41. sz. Vámosi Pap István gondolatai

alapján készült.

Az 1830 utáni közgyűjteményi kéziratanyagban nem találunk theologiai szempontból

említésre méltót. Jó igyekezetnek, közepes szakmai avatottságnak és némileg a lelki-érzelmi

megüresedésnek is emlékei.

Az 1870 utáni időszakból gyűjteményeink csak rövid lélegzetű papi vizsgai

dolgozatokat őriznek, így a Sárospataki Gyűjtemény Kt. a. 324 és 326 alatt.

Itt említjük meg, hogy dr. Tóth Endre szíves közlése szerint Jánosi Zoltánnak is

maradtak fenn kéziratban kátémagyarázatai. Bizonyára vannak még egyéb eredeti és fordított

kátémagyarázatok is kéziratban, magánosok tulajdonában. Ezek értékelése a további kutatás

feladata.

IV.

1870–1917

A liberalizmus ezen a fokon már korrumpálódott alakjában áll előttünk, önmaga

ellentétévé vált, hiszen a szabadság és a nemzeti eszme most már olyan jelszavak, amelyek

fedezete mellett a fejletlenebb népeknek éppen a szabadságát és függetlenségét rabolják el.

A protestáns egyházak általában kritikátlanul magukévá tették ennek az időszaknak

önelégültségét, rózsás optimizmusát. A liberális theologia arra volt jó, hogy a tőkés polgár az

egyház tagjaként szabad kezet kapjon vállalkozásaihoz. Ha a hittételek dolgában is az egyén a

legfőbb bíró, akkor egyedül magának felelős tetteiért, és ítélettől, legalább itt a földön, nem

kell tartania. A theologusok megszabadítják aggályaitól. Arra, hogy ez az elmélet jó és

teljesítőképes, bizonyítékul ott volt a civilizáció és a kultúra ezer új vívmánya. Ezeket a

protestáns szabadelvűség eredményeiként ünnepelték. A protestantizmus értelmét kezdték

ebben a kultúragyarapító képességében látni. Jelszóvá lett ez az összetétel:

kultúrprotestantizmus, és éppúgy alkalmas volt arra, hogy a sikeres társadalmak ünnepeljék

önmagukat, valamint hogy jogcímet adjon további terjeszkedésre.

Ez a theologia a magyar református egyházra sem maradt hatástalan, bár ilyen

töménységben nálunk csak mint import jelentkezett fiatal, ambíciózus theologusaink doktori

értekezéseiben. Sajnos, volt két olyan különös okunk is, amely belesodorta egyházunkat, hogy

megnyissa kapuit a liberális theologia eszméi előtt a liberalizmusnak ebben az erkölcsileg

megüresedett, egyre amorálisabb szakaszában. Egyházunk felelősséget érzett történetének

minden szakaszában a nemzeti feladatokért. Nos, nálunk még az imperializmus korában is

megoldatlan feladatok voltak azok, amelyeket a liberalizmus tőlünk nyugatabbra a maga

korábbi, nemes és haladó szakaszában már megoldott: a nemzeti függetlenség és a politikai

demokrácia. Legjobbjaink is úgy vélekedtek, hogy ezeket a célokat számunkra továbbra is a

liberalizmus valósíthatja meg. Hazai liberális theologiánk nem minden ok nélkül tetszelgett

magának azzal, hogy benne a vallási, tudományos és nemzeti érdek együttes kifejezést kapott.

De hogy ez az önbizalom már kritikára szorult volna, mutatja az, hogy a nemzeti eszme ebben

a szakaszban már nálunk is „gyarmatosító” irányban torzult el. Nekünk is volt egy szomorú

emlékű imperializmusunk, mégpedig az ország nemzetiségei irányában.

Kevés kritikával észre lehetett volna venni, hogy a theologiai liberalizmus kívül áll a

bibliás református hiten, mégis ez a theologia tűnt erkölcsileg emelkedettnek és

tudományosnak, igazán protestánsnak és hazafiasan magyarnak. Theologiai tanáraink,

püspökeink és iskolapolitikusaink jórészt odaszegődtek e theologia apostolának. A

hitvallásokat divat volt porlepte ereklyéknek emlegetni, és szégyelleni, levetkőzni való

nyűgnek érezni. Egyik kiváló fiatal egyháztörténészünk lelkipásztori beköszöntő beszédében

így nyilatkozott: „Nálunk a hitvallások csak annyiban kötelezők, a felekezeti sajátságok

csupán annyiban jöhetnek számításba, amennyiben külön-külön mindegyikünk

megállapíthatja magára nézve, hogy szívének érzelmeivel mi hangzik össze amazokból.”

(Zoványi Jenő: Beköszöntő beszéd. Szilágysomlyó, 1892. 12. lap.) A korszak talán

legnagyobb theologiai opusában ezt olvassuk: „A protestantizmus következetlen volt saját

elvéhez, midőn a bibliát a keresztyén hit szabályozójává emelte, ahelyett, hogy kifejezésének

tartsa. Ezen következetlenségét végletekig vitte akkor, midőn némely hitvallásnak is

szabályozó tekintélyt kezdett tulajdonítani...” (Kovács Ödön: A vallásbölcsészet kézikönyve.

Bp. 1876. II. kötet, 115. lap.) Amikor Görömbey Péter nagykállói lelkipásztor „A jövő

egyháza” c. cikkében többek között a lelkészképzés reformjáról értekezik, alig meri leírni azt

az óhaját, hogy theologiai főiskoláinkon a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást ha nem

is theologiai, de legalább történeti szempontból, ha nem is ismertetik, de legalább mutassák

fel hallgatóiknak, mert ő papnövendék korában nem is látta. A mondatot ilyen bocsánatkérő

szabadkozással vezeti be: „Ha crimen laesae-t nem látnának ebben az illetékes egyének”

(Sárospataki Lapok, 1894. különnyomat, 39. lap). Íme, már Görömbey is megsokallta az

egyházi hitvallások háttérbe szorulását még a lelkészképzésben is. Pedig valaha ő is megtette

a magáét, hogy a Heidelbergi Káté kiszoruljon a gyülekezeti életből. 12 évvel korábban, a

Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain egy könyvismertetést is felhasznált arra, hogy

éles tollával tovább szítsa a hangulatot. A Garzó Gyula szerkesztette „Gyakorlati

bibliamagyarázatok”-at méltatva, ilyen sorokat írt le: „Sokan még most is az elavult,

érthetetlen kátémagyarázatokkal untatják a hallgatókat.” Szerinte „a bibliának egy hibás,

zavart kivonata” csupán a Heidelbergi Káté. Azt ajánlja, hogy a lelkipásztorok „a káté által az

istenháza szerelmétől elidegenedett hívőket” bibliamagyarázatokkal édesgessék vissza a

templomba (PEIL, 1882. 111. lap).

Jellemző az is, hogy Görömbeyvel szemben csak az a Vári-Szabó Sámuel fogott tollat

a Heidelbergi Káté védelmében, aki immár második kiadásban adta közre a Vámosi Pap-féle

magyarázatokat. Nem is annyira a kátét, mint ezeket a magyarázatokat vette védelmébe

(Debreceni Protestáns Lap, 1882. 76–77. lap).

Viszontválaszában Görömbey nem mulasztotta el, hogy Vári-Szabó felindulását ezen

anyagi érdek által motiváltnak állítsa be. A dolog érdemét tekintve azonban mégegyszer

leszögezte, hogy a Heidelbergi Káté „templomban, vasárnapokon való tüzetes magyarázatát

nem tartja épületesnek”, mert – mint írja – a Heidelbergi Káté tárgyait képező kérdésekről,

hitcikkekről ma már egészen másféle nézeteink és fogalmaink vannak. De nem alkalmas

fegyver a nazarénusokkal szemben sem, mert azoknál csak a bibliára lehet hivatkozni. Végül

iskolai célra sem megfelelő, mert Görömbey szerint pedagógiailag nem sikerült (Debr. Prot.

Lap, 1882. 227–228. lap). (Erre a sajtópolémiára is dr. Tóth Endre tett figyelmessé, amiért

hálás köszönetét mondok.)

Imre Lajos theológiai magántanári értekezésében azt tartotta szükségesnek

hangsúlyozni, hogy a vallásos nevelésben még az apostoli hitvallásra sincs szükség. Jézust

„minden természetfölötti és dogmatikus kijelentéstan nélkül” lehet igazán megismerni. (A

gyermek vallása. Hódmezővásárhely, 1912. 104–106. lap.) „A dogmák tömkelegében...

egyetlenegy van, amire építhetünk, a sajátmagunk öntudata” (u. o. 108. lap).

A kegyelemdöfést a Heidelbergi Káté templomi magyarázatának a már ekkor

nagytekintélyű, de a következő évtizedekben vezető tekintéllyé lett Ravasz László adta meg

közegyházi kiadványként megjelent és minden lelkészi könyvtárban helyet foglaló művében:

„Ahol a vallásos élet még mindig a XVII. század megcsontosodott formái között teng, a

kátémagyarázatot mint az igazi építés árkánumát használják és javallják. De ma már mindenki

tudja, ha csak bele nem gubózta magát egy elavult orthodoxiába, hogy a vallásos élmény nem

konfesszióból támad, hanem a konfessziók támadnak a vallásos élményből” (A gyülekezeti

igehirdetés elmélete. Pápa, 1915. 365. lap). „Katekhetikai becsét nem vonjuk kétségbe, de

katekhetikai úton használjuk ki, s ne keverjük össze kultikus törekvésekkel... Tehát a

gyülekezeti istentiszteletből a kátémagyarázatot kivesszük s áttesszük a katekhetikai vagy

pásztori összejövetelekre...” (u. o. 366. lap).

Mindezt előre kellett bocsátanunk, hogy megértsük, hogy a liberalizmusnak 1870-től

1917-ig tartó szakaszában ezen uralkodó irányzat híveinek tollából Heidelbergi Káté-

magyarázat itthon nem jelent meg. Pedig a theologiai irodalom ugyancsak virágzik,

folyóiratok és könyvek sokasága lát napvilágot. Heidelbergi Káté-magyarázat azonban az

egyik ellenirányzat képviselőjének tollából jelenik meg, bár az is idegen mű összevont

fordítása (H. Fr. Kohlbrügge). Ez utóbbi irányzat a református hitvallásos örökség megőrzését

tűzte ki céljának. Megjelent egy másik, szintén összevont, de az előbbinél igényesebb fordítás

is a „modern orthodox” J. J. van Oosterzee műve után. A fordító a liberális theologia

vallástörténeti irányának híve, és a fordítás kiadásával a közvetítést kívánja szolgálni a

theológiai irányok között. Bár „modern orthodox” külföldi református szerzők műveiből

átlagot meghaladó mértékben merít, mégsem fordítás, hanem eredeti mű az a beszédsorozat,

amelyet Török Zoltán községi írnok írt és adott ki füzetékben. A másik jelentékeny ellenirány,

a missziói, ébresztő theologia, időszakunkban a zászlót bontogatja, módszereit, formáit keresi,

és még nem jutott el a Heidelbergi Kátéig.

Az antiliberális, hitvallásos irány harcos kiállása óhajtott lenni H. Fr. Kohlbrügge

elberfeldi református lelkipásztornak Rácz Károly szapáryfalvai lelkipásztor által eszközölt

fordítása: A Heidelbergi Káté világosító és szilárdító kérdésekkel és feleletekkel. (Lugos: a

Szabad Egyház kiadása. 1891. kis 8-adrét, XVI + 240 lap.) A kis mű elé négy előszó van

illesztve. Ezek írói Kohlbrügge, Rácz Károly, valamint további két kiválóság: Tardy Ármin,

egy cseh-morva misszióba ment magyar lelkipásztor unokája, Ferenc József megbízásából az

osztrák és cseh protestánsok igazgatását végző bécsi főkonzisztórium vezető embere, továbbá

Eduard Böhl (1836–1903), a konfesszionális református theologiának a bécsi protestáns

theologiai fakultáson 1864 óta jeles képviselője. (Dogmatikáját, mely hollandul is megjelent,

magyarul rövidítve Dávid Gyula adta ki, Bp. 1890.)

H. Fr. Kohlbrügge (1803–1875) a maga korában jelentékeny hatást gyakorolt a

liberalizmussal élesen szembenálló, a reformációhoz visszatérő, de egyoldalúan

túlhangsúlyozott antinomista szellemben. Mint prédikátor ismeretes. Felfogását valamivel

nagyobb rendszerességgel 1851-ben megjelent „Erläuternde und befestigende Fragen und

Antworten zu dem Heidelberger Katechismus” című műve tükrözi. Ezt fordította magyarra

Rácz Károly.

Kohlbrügge azt az egyetlen theologiai gondolatot állította egész tanításának

tengelyébe, hogy a megtért, a megváltott ember is hús és vér marad, a bűnnek prédája, hitre

jutott állapotában sem lehet tehát más reménysége, csak Krisztus. Semmit sem érnek hívő

tapasztalásai, megszentelődési élményei, ha azokra akarna támaszkodni vagy hivatkozni. Éles

ellentmondás ez a pietizmus, Schleiermacher vagy Ritschl theológiájával szemben egyaránt.

Kohlbrügge szerint a keresztyén ember vallásos tapasztalása, tudata, sőt egész egyháziassága

nem is közömbös, de egyenesen negatív valami. Kohlbrügge Kierkegaard lelki rokona.

Gondolatai Barth theologiájában jelentek meg újra, de csiszoltabb együttesben. Rácz Károly

fordításában a szerzőnek éppen a markánsabb megnyilatkozásait többnyire kihagyogatta, egy-

kettőt azonban szerencsére bennhagyott, úgy hogy a magyar kiadvány 12. lapjáról adhatunk

némi próbát e theologiából. „Ha én azt nem tudnám (t. i. hogy Jézus Krisztus fizetett meg

minden bűnömért), úgy az én vigaszomat az én töredelmességemben és megbánásomban

keresném, az én jó erkölcsű és megjobbított magamviseletében, vagy az én kegyességemnek

munkáiban, az én megtérésemben és azon az úton, melyen Isten engem vezérel, az én

kísértéseimben és szomorúságomban, az én kegyelemért és bocsánatért való kiáltásaimban és

azon ígéretekben, melyeket én magamnak önmagam felkerestem, az én bűn ellen való

küzdésemben és látszólagos győzelemben, templombajárásban, Úrvacsorával élésben,

alamizsnaadásban és szeretetem minden műveiben: de az ilyen vigasz csak egyetlen bűn

emlékezete ellen sem kezeskedhetik...”

Abban a remek portréban, amelyet Barth a „Die protestantische Theologie im XIX.

Jh.” (Berlin, 1961. III. kiadás. 579–587 lap) című művében Kohlbrüggéről megrajzol, joggal

tesz nyomós kifogásokat. Nemcsak már vázolt központi gondolata mint szinte szektás

kiélezés miatt kénytelen őt – minden egyébkénti elismerése mellett – elmarasztalni

(„origineller Sektierer”, 587. lap), hanem amiatt a kettős hiba miatt is, hogy bár Kohlbrügge a

Szentírásnak nem organikus, hanem mechanisztikus ihletettségét vallotta, mégsem riadt

vissza, hogy felfogása védelmében mint exegeta erőszakot alkalmazzon bibliai szöveggel

szemben („... der Bibel... Gewalt anzutun allzu fähig war”, uo.).

Ezekhez a hibákhoz a Rácz Károly féle, nem teljes fordítással kapcsolatban egy

harmadikat is fel kell panaszolnunk. A kátémagyarázatok kidolgozása rendkívül egyenetlen.

Egyes kérdések után mély és eredeti fejtegetéseket kapunk a már jellemzett theologia

szellemében. Máshol jól megválasztott bibliai idézetek pótolják a magyarázatot, sok helyen

még az is elmarad. Akadnak száraz, skolasztikus részletek, mint pl. a 71. lapon, ahol arra a

kérdésre: „Tudsz-e megnevezni Istennek néhány tulajdonságát?” nem kevesebb mint húsz

tulajdonság és annak magyarázata következik (71–79. lap), köztük ilyenek is: „Isten főbölcs”,

„Isten egységes”. Találunk naiv kis történeteket is (pl. 153. lap).

A fordító-átdolgozóról külön meg kell emlékeznünk, mert erősen hozzáadta a magáét,

és ennek nem lehet mindig örülni. Kohlbrüggének inkább az önkényességben, mint a

theologiai szemléletben lelki rokona. Nem tiszteli a fordítandó szöveg épségét, rövidít, betold

a magáéból, de számot egyikről sem ad. Az olvasó nem tudja, hol beszél a szerző és hol a

fordító. Legfeljebb sejti abból, hogy Rácz Károly olykor a magyar református hithősök,

gályarabok szenvedéseinek emlegetését szövi be az előadásba (238– 240. lap), olykor pedig

olyan naivságot ad a magáéból a Kohlbrügge szájába, ami kirí a könyv egészéből (pl. 237.

lap).

Rácz Károly (1842–1925) debreceni tanulóévek után 1866–67-ben Bécsben hallgatott

theologiát. Ott ismerkedett meg Böhl-lel és Böhl-ön át Kohlbrüggével. Itthon szolgált mint

segédlelkész, lelkész-tanító, kollégiumi segédkönyvtárnok, míg 1884-ben Szapáryfalván talált

állandó működési helyet. A fordító előszavát így kezdi: „Az 1674–1676. hazánkban tartott

nagy vallásos üldözés alatt hat tömlőcben 94 hű lelkipásztor csörgette a láncot vallásáért,

egyházáért és iskolájáért.” Azután így folytatódik a körülményes, szentimentális, vagy ide-

oda vagdalkozó előadás, hogy lassacskán maga Rácz Károly áll előttünk, amint a

szapáryfalvai felekezeti iskoláért küzd. Olvassuk fogadkozásait, hogy kész „nyugalmat,

vagyont, vért és életet áldozni, de inkább engedelmeskedni Istennek, hogynem az

embereknek.”

Közvetlenül ezután egész magyar református egyházát súlyosan megrója, mert az a

debreceni zsinaton régebbi neve helyett az „evangélikus református” nevet vette fel. Szerinte

egyházunkat ezzel a végpusztulás szakadéka fenyegette, és hogy mégis megmenekült, azt

Rácz Károlynak Ferenc József igazolja. „Rendkívüli lelki örömömre szolgál – írja –, hogy a

debreceni zsinattal nem halt ki a „helvét hitvallású evangyéliumi egyház” a Magyar Hazából,

legyen ezért dicsőség a Szentháromság egy Istennek! S hogy nem halt ki: fényesen igazolják e

tényt Király Ő Felségének... szavai, melyekkel egyházunk tisztelgő küldöttségének üdvözlő

beszédére válaszolni méltóztatott, s mely válaszban egyházunkat „helvét hitvallású

evangyéliumi egyház”-nak mondotta” (XIII. sk. lap).

Ugyanebben az előszóban Rácz Károly roppant erkölcsi tőkét kovácsol abból, hogy

„egy siralmas emlékű kor”, „meddő száz év” után Erdős József és ő a csonkítatlan szövegben

fordították le és adták ki a Heidelbergi Kátét.

Mindez Kohlbrüggétől teljesen idegen. Idegen a theologiai szemlélet, idegen a hang,

idegen a témák és motívumok furcsa keveredése. Az író is, a fordító is szenvedélyes ember.

De míg Kohlbrügge belső harcaiból, vajúdásaiból egy-egy igazgyöngyszem marad, addig

Rácz körül többnyire szappanbuborékok porzanak.

Kohlbrüggénél a Heidelbergi Káté 30., 57. és 80. kérdéséhez írt magyarázat éppoly

kevéssé polémikus, mint a mi 1792 után írt kátémagyarázatainkban. Elégnek tartja a

református álláspont világos leszögezését. A 80. kérdéshez Rácz Károly illeszti oda az 1786

előtti magyar kátékiadások polemikus magyarázó jegyzetét. Pedig tud Kohlbrügge is éles

lenni Róma felé, de csak akkor, amikor az antinomista theologiájából következik, pl. a 211.

lapon, ahol szerinte az ördög tanította a keresztyéneket arra, hogy zárdákat építsenek és

válaszfalat állítsanak a férfi és nő közé.

Nem csoda, hogy a magyar református egyházban sem Rácz Károly új fordítása, sem

Kohlbrügge magyarázata nem tett kimutatható hatást. Egy mély és eredeti, de extravagáns

szerző magyarázatainak a hézagosan és nem valami jó nyelvérzékkel készített átültetése a mai

bírálóban is vegyes érzéseket kelt. Érdeme a kiadványnak, hogy olyan időben adta a

Heidelbergi Káté teljes szövegét új magyar fordításban, valamint új magyarázatát, amikor

kátémagyarázatot nálunk évtizedek óta nem adtak ki. Ez a magyarázat azonban

egyenetlenebb, vázlatosabb és használhatatlanabb akár ifjak, akár felnőttek számára, mint

Kolmár–Varjúnak vagy akár Hunyadinak a magyarázatai. Pedig ez a terjedelmében nem nagy,

kiállításában is szerény nyomtatvány külföldi református nagyságokat mozgatott meg, keltett

bennük jó reményeket, és élvezte Böhl bécsi professzor, valamint az elberfeldi és

németalföldi református atyafiak segélypénzeit.

Rácz Károly azok közé az emberek közé tartozik, akiknek életművét nem szabad

kizárólag a művek minőségén lemérni, hanem tekintetbe kell venni a szándékot is. Talán

éppen az önkritika némi hiánya kellett, hogy küldetéstudata egy pillanatra se inogjon meg.

Mert miközben az életét ellobogtatta az ügyért, szakszempontból nagyon is vegyes értékű írói

és szerkesztői tevékenységével bástyát épített a hitvallásos református theológia és az

ugyanilyen egyháztörténeti szemlélet védelmére. Saját Kohlbrügge-fordításáról pl. az volt a

véleménye, hogy az „tankönyvnek teljesen használható”, és hogy „minden általam ismert

iskolai e nemű könyveinknek felette áll” (Szabad Egyház, 188. 20. sz.). Az iskolába azonban

nem tudta bevinni a Heidelbergi Kátét, erre még több mint 30 évig várni kellett. Ellenben a

Heidelbergi Káté templomi magyarázatának, ennek az elenyésző-félben levő gyakorlatnak,

Rácz Károly harcias kiállása értékes támogatást nyújtott.

Rámutatott, hogy még sok helyen folyik a vasárnapi kátémagyarázat. „Ahol

segédlelkészkedtem, Sarkadon és Debrecenben – írja –, mindkét helyen gyakorlatban van a

Heidelbergi Káté magyarázása minden közvasárnap délután.” „Hiszem – folytatja –, hogy

más lelkésztársam is ugyanilyen nyilatkozatot tehet.” A bajok okát abban látja, hogy a

lelkészeknek nincs jó segítségük a készüléshez. Egy hozzá intézett levélből idézi: „Sokan

vannak, akik a katekhizációt jó káplánnak tartják. De mivel Varjú uramat, avagy Pap István

uramat nemcsak a nép, de maguk a lelkiatyák is nagyon megunták már, bizonyosan kapva-

kapnának egy olyan lapon, mely jó szolgálatokat tenne nekik vasárnap délutánonként.” „Ez

óhajnak eleget teendő – folytatja – megkezdtem lapunkban a Heidelbergi Káté

magyarázatokat” (Szabad Egyház, 1888. 15. sz.).

Ezek meglehetős összevisszaságban következtek egymás után, a Heidelbergi Káté

más-más helyéről, különböző külföldi és magyar szerzőktől származó magyarázatok

váltogatták egymást. A Szabad Egyház 1888. évfolyamában a következők kaptak helyet:

1. úrnap Thelemann Ottó detmoldi lelkésztől 1–2. szám

17. úrnap Thelemanntól 3–4. szám

2. úrnap Thelemanntól 7–8. szám

18. úrnap H. Fr. Kohlbrüggétől 9–10. szám

3. úrnap Thelemanntól 11., 12–13. szám

19. úrnap Kohlbrüggétől 13. szám

4. úrnap Thelemanntól 14. szám

5. úrnap Thelemanntól 16. szám

6. úrnap Thelemanntól 19. szám

11. úrnap Kecskeméti Ferenctől Flint után 20. szám

Kohlbrügge theologiáját már ismertettük. Thelemann is a jelesebb Heidelbergi Káté-

magyarázók közé tartozott. Gazdagon és szabadon merít a németalföldi és német református

kátémagyarázó irodalom kincsestárából. Mély és gyakorlatias. Kátémagyarázatai

Handreichung zum Heidelberger Katechismus címmel Detmoldban 1888-ban első, 1892-ben

pedig második kiadásban jelentek meg.

Kecskeméti Ferencről (1855–1916) még később is lesz szó. Budapesten végezte a

theologiát, majd 2 évig Edinburghban tanult tovább. 1881-től 1884-ig Észak-Amerikában,

1885-től Békésen lelkipásztorkodott. Szerkesztette az Evangélistát és a Keresztyén

Evangélistát. A 11. úrnapjához készített fenti magyarázatot Flint professzor „Theism” c.

művének fejtegetései után (320. laptól) készítette el.

E komoly és becses magyarázatok közlése után a Szabad Egyház szerkesztője mégis

azt volt kénytelen megállapítani, hogy „várt eredmény sem a magyarázatok iránti érdeklődés,

sem az előfizetők számának növekedése tekintetében nem mutatkozott” (1890. 76. lap). Egy

névtelen levélíró felvetette az ötletet, hogy talán egy új és teljes kátémagyarázattal lehetne az

érdektelenségen segíteni. „Hallom – írja –, hogy Debrecenben a theologusok közt mozgalom

van, melynek célja, hogy a kátémagyarázattól felmentessék magukat, mit vasárnap délután

szoktak teljesíteni. Terhesnek találják ezt annál inkább, mert alkalmas segédkönyvet nem

tudnak kezükbe adni.” „A Vámosi Pap Istvánét nem szeretik, ami nagyon is érthető...

Dogmatikai szempontból tekintve nagyon zavaros, és sokkal inkább katholikus, mint

kálvinista.” A levélíró jó szemmértékű ember. „Ott van Hunyadi Ferencnek 1808-ban

megjelent kátémagyarázata – írja –, tanulhatna abból a theologus annyi egészséges

dogmatikát, amennyit ma nem minden theologián tanul” (Szabad Egyház, 1890. 75. lap).

Talán jobb lett volna újra kiadni az öreg Hunyadit, mert ő homiletának is kitűnő, e

helyett azonban 1891-ben Rácz Károly Kohlbrügge-fordítása jelent meg. Ez az év fontos azért

is, mert Erdős József Heidelbergi Káté fordítása az 1884. évivel szemben, amely 51 lapos,

most már méltóbb köntösben, 146 lapon a tiszántúli református egyházkerület kiadásában

jelent meg. Második kiadásra 1901-ben, harmadikra 1914-ben lett szükség. Csak a 20-as

években, a liberális theologia összeroppanása után került sor Debrecenben 6 év alatt 3 új

kiadásra.

A Heidelbergi Káté népszerűsítői között ott volt Balogh Ferenc debreceni

egyháztörténész professzor is, a hitvallásos irány érdemes és oszlopos képviselője. Az Erdős

féle fordítás első debreceni kiadásával kapcsolatban így hívta fel a Heidelbergi Kátéra a

figyelmet: „Iskoláink termeiben hangozzék a káté nemzedékről nemzedékre, sőt jusson el a

nép milliói kezébe a Zsoltárkönyv és a Biblia mellett, s e három pajzzsal mellén egyházunk

megálland minden viharok és lélekrengések között” (Szabad Egyház, 1891. 56. lap).

Rácz Károly úgy vélte, hogy a Kohlbrügge féle magyarázatok mellett továbbra is

szükség van modern katekizmusi prédikációk közlésére, hogy a káté kiszorulását a

templomokból fel lehessen tartani. Továbbra is közölt ilyeneket a Szabad Egyházban. Már az

1890. évfolyamban helyt adott az 52. úrnap magyarázatának, Kecskeméti Ferenc munkájának

(105–107. lap). Az 1891-ik évfolyamban ugyancsak Kecskeméti Ferenc tollából jelent meg

magyarázat a 6. úrnaphoz (94–96. és 102–103. lap), továbbá a 7. úrnaphoz (117–120. lap). Az

1892. és 93. évfolyamokban Keck Zsigmond, a hitvallásos irány egy másik érdemes munkása

tett egy további lépést a Heidelbergi Káté 1. úrnapja magyarázatának közreadásával (1892.

123. laptól). Mindkét szerző magyarázatai becses írások, a Keck Zsigmondé közvetlenebb és

szemléletesebb, mint a Kecskemétié. Ezután a Szabad Egyházban közölt kátémagyarázatok

sorozata 8 évre megszakad, hogy még az 1901. évfolyam 2. és 4. számában jelenjék meg egy

kérdés-felelet formájában való, theologiailag szerény igényű eligazítás az 1. úrnaphoz.

Mindkét cikkecske fordítás a Cleveland-i Kirchenzeitung 1900. évi 15. 16. számában közölt

anyagból.

A Szabad Egyház fenti próbálkozásaiból kiderült, hogy egymástól nagy idői

távolságban, rendszer nélkül megjelenő dolgozatokkal nem lehet fenntartani az érdeklődést a

templomi kátémagyarázatok ügye iránt, helyesebben nem lehet megállítani az egyre jobban

elharapózó érdektelenséget. Ehhez a feladathoz talán egy magyar szívből és észből fakadt,

korszerű és teljes Heidelbergi Káté-magyarázat lett volna alkalmas eszköz. Ilyesmihez

azonban annak a kis csoportnak, amely ezt az ügyet szívén viselte, a hitvallásos theologia

híveinek, vagy az anyagi, vagy a szellemi ereje hiányzott, vagy mind a kettő.

Fenti megállapításomnak ellentmondani látszik egy áldozatos, szép vállalkozás. Török

Zoltán községi irnok munkájáról van szó, aki az 1900-as évek legelején több füzetben egy

csaknem teljes Heidelbergi Káté-magyarázatot adott ki elismerést érdemlő színvonalon.

Török Zoltántól az alább tárgyalandó beszédeken kívül megjelent még Milton „Sámson”-

jának fordítása (Békés, 1895.) és egy „Alkalmi imádság a magyar nemzeti szabadság

hajnalának 50. évfordulóján” (Békés, 1901.). Életrajzi lexikonunk csak a beérkezett köteles

példányok alapján foglalkozott Török Zoltánnal. Nem említi Erdős József sem a Heidelbergi

Káté hazai magyarázóinak listájában (a Heidelbergi Káté 6. kiadás, Debrecen, 1935. 25. lap).

Nincs szó róla Zoványi Jenőnél sem, sem a Tiszántúli Református Egyházkerület Történeté-

ben, sem cikkeiben a Theologiai Lexikon számára. Hallgatnak róla a magyar református

theologia történetével foglalkozó dolgozatok írói is. De ami még sokkal feltűnőbb, nem

ismerik Török Zoltánt a füzeteit nagy elismeréssel fogadó lugosi, sárospataki vagy budapesti

református egyházi lapok könyvbírálói sem, ami különösen Rácz Károly esetében feltűnő,

mert ő szoros kapcsolatban állt a békési református író-lelkipásztorral, Kecskeméti Ferenccel.

Rendelkezésre állt a füzetek tartalma annak körvonalazására, hogy milyen

előképzettségű és theologiai felfogású ember volt Török Zoltán. Kétségtelenül meg lehet

állapítani, hogy ez a „községi irnok” nem volt „laikus”, hanem theologiai képzettséggel

rendelkezett, mégpedig igen alapos és széleskörű képzettséggel és olvasottsággal. Az

olvasmányokból ítélve, amelyeket idéz, kb. ugyanazokat a főleg skót református theologiai

hatásokat kapta, mint Kecskeméti Ferenc. Kecskemétiről tudjuk, hogy a pesti Theologiát

végezte, Török Zoltán neve azonban nem szerepel a pesti Akadémia anyakönyvében.

A hiányzó életrajzi adatokra Dr. Nagy Lajos békési református lelkipásztor

fáradozásából derült fény. Szíves levélbeli közlése szerint Török Zoltán Békésen született

1866. február 3-án. Apja Török Gábor felsőleányiskolai tanító, anyja Bátki Ernesztina volt.

Theologiát Debrecenben végzett, segédlelkészként Derecskén vagy Földesen szolgált.

Ösztöndíjasként tanult Skóciában, Edinburghban – esetleg Amerikában is. Gyalog indult el a

Szentföldre mint zarándok, de Konstantinápolyból idegbetegen hozták haza. Felgyógyulása

után a békési községházához került irnoknak. Ebből az időből valók a Heidelbergi Kátét

magyarázó kiadványai. De elrendezte a békési levéltárat is, és megírta Békés történetét 1714-

től 1900-ig. Ez utóbbi, 1907-ben befejezett munkája nyomtatásban nem jelent meg. Idegbaja

újból jelentkezvén 1913-ban Gyulán ápolták a kórházi idegosztályon, majd 1919-ben házi

gondozásra adták ki, melynek során a Felvidékre elkerülve, 1930 és 1940 között halt meg. Bár

Török Zoltán a kátémagyarázatok tanúsága szerint nagy szellemi erő és gazdagság birtokában

volt, eljárása már abban az időben sem nélkülözött némi alig érthető önkényességet. Ilyennek

tekinthető az, hogy egyáltalán nem tartotta magát a Heidelbergi Káté sorrendjéhez. A füzetek

br. Drechsler Géza békési nyomdájában, de a szerző kiadásában, nagy nyolcadrét alakban, a

következő sorrendben jelentek meg:

1. Tízparancsolat 11 egyházi beszéd 1901. 60 lap

2. Az Úrvacsora 4 egyházi beszéd 1901. 23 lap

3. Élet 9 egyházi beszéd 1901. 53 lap

4. Az egyház és a mi urunk, a Megváltó

Jézus Krisztus imádsága 10 egyházi beszéd 1901. 81 lap

5. A törvény 6 egyházi beszéd 1902. 89 lap

6. Istenről 5 egyházi beszéd 1903. 94 lap

7. A 6. sz. füzetben Török Zoltán bejelentette a tervbe vett utolsó füzet címét: A mi Urunk,

a Megváltó Jézus Krisztus személyisége. A 11–19. úrnap anyagát szándékozott

feldolgozni. E füzet végén akarta közölni az 52 úrnap magyarázatát: „A mennyei

Király” címmel. Ezt a füzetet nem láttuk, és arról sem olvastunk, hogy megjelent volna.

A Heidelbergi Káté gondolatmenetének mellőzése a legkirívóbban abból látszik, hogy

az 1. úrnap magyarázatára Török Zoltán csak a 6. füzetben, annak is utolsóelőtti beszédében

kerített sort. A Heidelbergi Káté egyes úrnapjai csak a beszédek fő témáit szolgáltatják. Török

nem közli, nem is idézi a Heidelbergi Káté szövegét, nem is utal arra. Hogy a füzetek mégis

értékes Heidelbergi Káté-magyarázatoknak tekinthetők, az abból következik, hogy a végső

eredményt illetőleg az egyes tanítások tartalmilag megegyeznek a Heidelbergi Káté egyes

úrnapjainak anyagában foglaltakkal. Török egyébként a füzetek címlapjain sem jelezte, hogy

a Heidelbergi Kátét magyarázza, hanem csak belül, többnyire a tartalomjegyzékben.

Vegyünk szemügyre egy ilyen beszédet. A törvény című füzet 73–89. lapján Török a

Heidelbergi Káté 7. úrnapjához ad magyarázatot ilyen címmel: „Az eleve elrendelésről”. A

bevezetőben megállapítja, hogy ez „a Szentírás egyik legjellegzetesebb s az élettapasztalat

által minden ponton igazolt tana” (75. lap). Ezután ilyen felosztást ad: 1. Az eleve elrendelés

ténye, 2. Viszonya a szabad akarathoz, 3. Követelménye. Szerzőt a nehéz téma vallásfilozófiai

és erkölcsbölcseleti spekulációkra ihleti. A Kant-i és Hegel-i bölcselet ismeretére valló, de

prédikációban szokatlan megállapításokat találunk: „A törvények, amiket az ő örök

bölcsessége alapul helyezett a létezés számára, megismerési törvényének nagyobb arányú

másodpéldányai” (78. lap). Az ilyenféle filozofálgatás a beszédek egyik alkotó szála. Csak

azért nem teszi a beszédeket sivatagian szárazzá, mert ott van a másik két szál is, úgymint a

bibliai anyag, amely gazdagon és mindig a maga helyén ömlik Török Zoltán tollából, a másik

pedig az a fejtegetések mélyén érvényesülő vezér-szempont, hogy Török teljes

meggyőződéssel és kiváló avatottsággal áll a kálvini reformátori theológia alapján.

A predesztináció kérdésében, miután át kellett törnie magát az olvasónak egy sereg,

talán már a maga idejében is kissé divatjamúlt spekuláción, Török a következő, teljesen

életközeli és kátészerű megoldáshoz vezet el: „Isten hívó szózata elhangzott, a bűnös szíve

válaszolt. Isten nemcsak meghallgatja a hit szavát, széttöri (a szent Fia által végzett váltság

alapján cselekszi ezt) az egyedül mindenható erő által széttörhető bilincseket. Leveszi (szent

Fia elégtételére tekintettel) a bűntehert a bűnös lelkéről. Szabaddá teszi a bűnöst. Lehetővé

teszi a hozzá közeledést, az övéi seregébe belépést. Ezt teszi Isten eleve elrendelő akarata.

Hiábavalóvá teszi-e tehát a törvényt? Nem! Megállapítja a törvényt. Érvénytelenné, erőtlenné,

szabadság nélkülivé teszi-e az emberi akaratot? Nem! Érvényt, erőt ad annak. Szabaddá teszi

azt.” (84. lap) Amaz intellektualizmus, amelynek folytán Török oly szívesen mozog az ész-

érvek világában, teljesen tudatos. „Az üdvözítő-hit – írja – mindig a bölcselő hittel kezdődik.

Előbb az értelemnek kell szükségképp működésbe jönnie. De ez bárminő, közönyös, sőt

erkölcstelen előterjesztésre is működésbe jő (pogányok mithologiája)... Az üdvözítő hit...

Isten által éppen e célra rendelt előterjesztésnek (az evangéliumnak) az értelem elé tárása

útján ébred fel. De ezúton feltétlenül fel fog ébredni...” (88. lap). A megigazulás útja Töröknél

az értelem és az akarat megújulásának lépcsőin visz. Az érzelem száműzve van ebből az

együttesből. A hit által megvilágosított értelem olyan indító okokat hoz az akarat elé –

fejtegeti –, amiknek mérlegelése után az akarat most már hajolhat a jó felé, sőt minden

fenntartás nélkül határozhat az erény érdekében. (A törvény című füzetben, 28. lap).

A Heidelbergi Káté első kérdésének magyarázatánál is száműzi Török az érzelmet és a

szubjektivitást, holott itt „az egyetlen vigasztalásról” van szó, tehát szubjektív és érzelmi

színezetű eseményről. Török ezt a témát is objektív síkra, az érvény síkjára emeli át. A beszéd

nem az üdvbizonyosságról, hanem „a váltság érvényéről” szól ilyen felosztásban: A váltság

érvénye 1. a bűn hatalmával, 2. Istennel és 3. a bűnössel szemben (Istenről című füzetben, 68.

lap). A beszéd 12 oldal bevezetésében Török általában száműzi az érzelmeket a vallás

köréből. „Mindazon érzelmek bűvölő hatása, mik kapcsolatosak a vallás számos ünnepélyes

és érzelemkeltő szolgálatával, még nem vallás” (Uo. 62., 63. lap). „Az örökéletről”

(Heidelbergi Káté 22. úrnapja, Istenről című füzet, 75–94. lap) ilyen felosztásban szól: Az

örökélet szükségszerű következménye 1. az élet eredetének, 2. a lélek anyaghoz való általános

viszonyának, 3. a lélek mindenséghez való viszonyának. Ez a metafizikai jellegű felosztás

azonban jó biblikus anthropologiát enged majd szóhoz jutni, mely az örökélet reménységét

szorosan a hithez és Jézus Krisztushoz kapcsolja. „Az örökélet semmi más úton nem

származhatik, mint a hit... útján” (87. lap). „Krisztus által juthatunk el a szent életre.

Életünknek a legszorosabban, a legteljesebben egyesülni kell az övével” (88. lap).

Az örökélet hitének vigasztaló voltáról Török a 3. részben szól. Megállapítja, hogy ez

nem valami közvetlen érzelem, hanem közvetve lesz a hívő osztályrésze, mert „erényekkel

kapcsolatos”. „A keresztyén erények gyakorlásából, a hitből, békességes tűrésből, a hit

erősödéséből, a megszentelődésből fakad” (93–94. lap). Az Istennel létrejövő életközösséget,

mely tanítása szerint azonos az örökélettel, mindig értelmi és akarati síkon szemléli.

Kifejezetten vallási érzelmek iránt szigorúan elutasító. Úgy látszik, csak egy érzelemnek van

szerepe szemléletében, a boldogság fogalmának. Ez ő nála a helyesen élt élet velejárója.

„Vannak akik megállván az élet estéjén kénytelenek megvallani – írja –, hogy ők nem tudják,

mi a boldogság. És ez természetes, mert a boldogság az Isten törvényével minél teljesebb

összhangzás lévén, az ezen eszköz birtokába jutásra nem törekvők, e végből minden tőlük

telhetőt meg nem tevők, az Istennel életközelségbe juttatók, a törvény betöltésére képesítő

váltságérdemet hittel el nem sajátítók a célhoz soha el nem juthatnak, a boldogságot soha meg

nem ismerhetik” (65. lap).

A boldogság bibliai, ó- és újszövetségi fogalom. Azok az elemek, amelyeket Török az

imént felsorolt, megvannak a boldogság újszövetségi fogalmában, de nemcsak azok, hanem

mások is. így pl. az, hogy a boldogság az ember részéről elsősorban részesülés, az Isten

megbocsátásának, megbékélésének, az Isten szerelmének az emberi hitben az evangéliumból

szétsugárzó visszfénye. Török a súlypontot kissé elmozdítja, ezzel a boldogság újszövetségi

fogalmát megszűkíti, szimplifikálja, mégpedig annak az intellektualista és voluntarista

eudaimonizmusnak, sőt utilitarizmusnak a jegyében, amelyet azoktól a skót és angolszász

theologusoktól tanult, akik theologiáját döntően alakították.

Ezek közül a theologusok közül Török Thomas Chalmers-re hivatkozik legtöbbször,

van úgy, hogy lapról lapra, de Chalmers idézett helyének lapszám szerinti megjelölése nélkül.

Chalmers (1780–1847), a skót református theologianak ez a vezéralakja a XIX. század első

felében, többek között arról nevezetes, hogy vezetése alatt vált ki a skót államegyházból a

„szabad egyház”. Chalmers theologiai iránya szupranaturalista, hitvallásos. Műveit (Works, I–

XXV. kötet) már 1848–49-ben kiadták. Török ebből idéz. Vannak azonban újabb forrásai is,

mint pl. a „haladó orthodox” G. Smeaton-nak „The Doctrine of the Holy Spirit” c.

Edinburghban 1882-ben, majd második kiadásban 1889-ben megjelent munkája, vagy A. M.

Fairbairn (1838–1912) neves kongregacionalista-orthodox, de hegeli hatásokat is feldolgozó

theologusnak „The Revelation of the Law” c. műve, vagy dogmatörténeti hivatkozásoknál és

szövegközléseknél K. R. Hagenbach (1801–1874) dogmatörténeti tankönyve, amelynek

Török valószínűleg az 1886-ban megjelent hatodik kiadását használta. Jegyezzük még meg,

hogy ez a „községi irnok”, ha latin betűs átírással is, de igen gondosan idéz héber és görög

szövegeket.

Bár, mint említettük, egyik recenzens sem ismerte őt személyesen, a kritika elismerte

Török Zoltán művének értékét. A Szabad Egyház 1901. évf. 7. száma az első három füzetre

azzal hívta fel a figyelmet, hogy azok „maradandó becsűek”. A Budapesten megjelenő

Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban a H jelzésű ismertető (Hamar István theologiai tanár) az

„Úrvacsora” c. füzetről elmondja, hogy az abban közölt beszédek „ami a fejtegetések nyomon

járó voltát, az argumentáció bibliaszerűségét illeti, aligha eshetnek kifogás alá” (1901. évf. 14.

sz. 218. lap). A 4. füzetnek főként a Miatyánk-ot magyarázó beszédeit a PEIL-ban F (Farkas

József theologiai professzor) ismertette. „Nagyon értékes dolgok – írja –. Ez a Török Zoltán

erősfejű, nagy theologiai képzettségű és jellegzetesen kálvinista ember. Nem gyakorló lelkész,

de olyan hatalmas, tartalmas, hitvallásos és hivatásos pap, hogy hitével, tudásával és erőteljes

nyelvezetével a kiváló prédikáció-írók közé tartozik.” „A theologiailag iskolázott elme nagy

élvezettel olvassa e beszédeket.” A bíráló azonban formai fogyatkozásokra is figyelmeztet.

„Túlságosan elvontak, igen mélyen járók, nem eléggé népszerűek. Úgy is mondhatjuk, túlsok

bennök a tanító, a dogmatizáló, az értekező elem. Ezek az egyházi beszédek inkább theologiai

értekezések” (1902. évf. 3. sz. 43. lap).

A Sárospataki Lapok bírálója is kiemelte, hogy Török Zoltán tudományos

alapossággal, a Biblia és a tárgy ismeretével készítette el beszédeit, de mindjárt hozzá is fűzi,

hogy szószéken csak átdolgozás után használhatók, mert „nagyon elvontak, a tudós

írásmagyarázat és a száraz dogmatizálás körében mozgók” (1902. évf. 288. lap).

Úgy látszik, elsősorban a nehézkes előadási formát kell elmarasztalnunk abban, hogy

Török Zoltán szép vállalkozása a kritika minden elismerése mellett sem tudott mélyebb

nyomot szántani theologiai és egyházi életünkben, sőt teljesen elfelejtődött. Az egyházi

beszédek hallgatói és olvasói a századforduló táján már elszoktak a nehezebb bölcseleti és

dogmatikai érveléstől. Csak úgy voltak hajlandók felfigyelni a rendszeres hittan

összefüggéseire, ha azokat valaki a közvetlen és könnyed előadás aranyporával behintve és a

homiletika mesterfogásaival szelíddé és édessé téve tudta elibük adni.

Éppen azért, mert a fordító és a kiadó ilyennek ítélte, jelent meg Török Zoltán

füzeteivel egyidőben, azoknál azonban sokkal nagyobb figyelmet keltve egy, a tartalomban

hasonlóan komoly, kiállításában sokkal igényesebb, az írásművészet dolgában pedig a

Törökével egy napon sem említhető két kötetes mű, Van Oosterzee kátémagyarázatainak

magyar fordítása: „A Heidelbergi Káté 52 egyházi beszédben. Fordította dr. Antal Géza ev.

ref. theologiai akadémiai tanár. Nyomatott Pápán, a Főiskolai Könyvnyomda betűivel. Kiadja

László Albert és társa... Debrecenben. 1902.” Első kötet: VIII + 360 lap, második kötet: IV +

360 lap.

Joh. Jac. van Oosterzee (1817–1882) az utrechti egyetemen működött, 1863-tól mint a

bibliai theologia, a dogmatika és a gyakorlati theologia, 1877-től pedig mint a

vallásbölcsészet tanára. Egy „modern” hangvételű, de a Szentírásban és a hitvallásban

gyökerező református orthodoxia szellemében írta nagyhatású, több kiadásban megjelent,

angolra, németre és dánra is lefordított theologiai műveit és prédikációit. „Gyakorlati

theologia” c. művével Ravasz László Homiletikája is több helyen és behatóan foglalkozik.

Kátémagyarázó prédikációi is feltüntetik theologusi, igehirdetői és írói erényeit. Mégis

talán szónoknak a legnagyobb. Hatásos képek, meghökkentő szembeállítások során át úgy

vezeti a képzeletet és az érzelmeket, ahogy azt a prédikáció mélyén meghúzódó logikai érv

kívánja, úgy hogy a meggyőzés már nem okoz külön fáradságot. Tekintsük meg, hogyan

magyarázza a Heidelbergi Káté 5. feleletét: „Természet szerint hajlandó vagyok Isten és

felebarátaim gyűlöletére.” – „Egyetlen egy csatamező elég, hogy szép álmotok az emberi

alakba öltözött angyalokról szétfoszoljon. Azt mondják, hogy a szeretet találékony; bizonyára

a gonoszság és gyűlölet még inkább azok. Gondoljátok el a találmányokat, melyek korunkban

így megsokasodtak, melyeknek célja az, hogy miként lehessen a lehető legrövidebb idő alatt a

legtöbb embert megölni; gondoljátok el mindazt a borzalmat, amit én leírni nem akarok, s

ismételjétek, ha meritek még, az állítást: Az ember természet szerint hajlandó szeretni Istent

és embertársait. Érzitek-e, hogy ezt egy csatatéren képtelenség volna állítani? Nos tehát az

egész föld nagyban ilyen csatatér, ahol titkon vagy nyíltan milliók küzdenek önmagukért

egymás ellen, szakadatlan ellentétben Istennel, mihelyt Ő valami mást akar, mint amit ők

akarnak... Habozhattok-e még hitvallásunkat a magatokéul elfogadni?” (I. kötet 26. lap).

Elmondva még hatásosabbak lehettek e prédikációk, mint olvasva. Egyik-másik képét

ma már elkoptatottnak érezzük, de nem mernénk azt mondani, hogy akkor is azok voltak már,

amikor a magyar fordítás megjelent, mert lehet, hogy csak a túlsok utánzás szürkítette meg

őket.

A fordító, Antal Géza (1866–1934) Pápán végzett theológiai tanulmányok után 1885-

től 1888-ig Utrechtben tanult. Itthon gimnáziumi tanár lett Pápán, majd 1899-től a Theológián

a dogmatika, 1917-től a filozófia professzora, 1924-től dunántúli püspök. Jeles és termékeny

egyházi író. Személyes holland kapcsolatai egyháza számára is kamatoztak.

A fordítás előszavában Antal elmondja, hogy számára a Heidelbergi Káté elsősorban

nem mint a református hitelvek dogmatikai összefoglalása becses, hanem mert az „a szó

legnemesebb és legvalódibb értelmében építő irat, mely hamisítatlan evangéliumi szellemben

mutatja föl a bűnös ember egyetlen vigasztalását, az igazi keresztyén élet követelményeit” (I.

kötet 3 lap). Fájlalja, hogy „a megelőző félszázadban a Heidelbergi Káté tanítása templomban

és iskolában egyaránt háttérbe szorult” (uo.). Mégsem azt várja a fordítástól elsősorban, hogy

kielégítse a templomi kátémagyarázat szükségleteit, hanem hogy pótolja a magyar

könyvpiacon 40 év, de inkább 100 év óta hiányzó református dogmatikát. Van Oosterzee

kátémagyarázataiban elsősorban népszerű dogmatikai, polemikai és apologetikai művet lát. (I.

kötet V. lap.)

Ami a tartalmat és az irányt illeti, a fordító elhatárolja magát Van Oosterzee

„mérsékelt orthodoxiájától”, mert Antal Géza a vallástörténeti irány híve. Meg kell tehát

okolnia, hogy mégis miért Van Oosterzee művét fordította le. Két okot hoz fel. Az első az,

hogy aki református dogmatikát ír, jól teszi, ha azt a Heidelbergi Káté magyarázatának

formájában adja. Annak viszont, aki a Heidelbergi Kátét magyarázza, a hitvallás

irányvonalában kell mozognia. „A kátémagyarázat építő célzatát látnám veszélyeztetve – írja

–, ha egyik-másik kérdésben éppen a káté íróival polemizálna a magyarázó.” Másik oka az,

hogy a Heidelbergi Kátét a fennálló különböző theologiai irányzatok közös platformjának

látja. Úgy véli, hogy ebben az építő vonatkozásokban ma is élő, más vonatkozásokban

túlhaladott, de mindenképpen drága református ereklyének a megbecsülésében találkozhatnak

a különböző theologiai irányzatok. „Ily történelmi alapon nyújthat kezet legkönnyebben

egymásnak, ha múltunk iránt kegyelettel van eltelve, a sokféle dogmatikus felfogás.” (I. kötet

V. lap). Ezek a sorok egyeztető szándékot tükröznek a liberális theologia és a hagyományos

orthodoxia között a vallástörténeti irány szemszögéből. Bennük az egyház és a Szentírás, a

theologia és a Szentírás, a theologia és a hitvallás viszonyára nézve ugyanaz a tisztázatlanság

tükröződik, mint az 1870 és 1918 közötti szakasz egész theologiai gondolkodásában, és amely

csak a következő évtizedekben fog majd nálunk is lassan-lassan feltisztulni.

Fordítói munkájáról Antal előadja, hogy nem szó szerint fordított, hanem a beszédeket

kb. egynegyedével rövidítette. Természetesen kihagyta a holland vonatkozásokat, viszont

beleszőtte a legszükségesebb magyar adatokat. Az ő tollából valók a rövidítéseknél szükséges

átmenetek is. A fordítás elegáns, szellemes, lendületes, mindenképpen méltó az ugyanilyen

Van Oosterzee-hez.

Csiky Lajos debreceni theologiai tanárt (1852–1915) Van Oosterzee magyarul

megjelent kátémagyarázatai „Kátémagyarázati imádságok” kiadására késztették (Debrecen

1903. 8-adrét 138 lap).

Már elismerően szóltunk Csiky elődei között Kecskeméti Zsigmond kátémagyarázat

utáni templomi imádságairól. Szikszay György is adott ki ilyen imákat (Közönséges lelki

áldozatok. Pozsony, 1795. 107–282. lap. IV. kiad. Pest, 1820–21.), valamint Vámosi Pap

István is (Templomban mondandó innepi imádságok, 2 kötet, Veszprém, 1846., az imák közé

beosztva). A kéziratokban is sok helyen található a kátémagyarázat után imádság.

Csiky Lajos az élőbeszédben így jellemzi imáit: „Föltétlenül és határozottan kálvinista

imádságok ezek. Imádságok ezek és nem elmélkedések. Imádságok, mert nem okoskodnak,

nem bölcselkednek – hanem folyton-folyvást csak Istenhez beszélnek: az Ő nagyságát

magasztalják, s törődött lélekben neki tesznek bűnvallást. Ez a két fő irányzat vonul át ezeken

az imádságokon, s ez teszi ezeket kálvinista imádságokká. Lélek és igazság hatja át ezeket a

nem művészi tollal írt, de hitben buzgó, egyszerűségűkben Istennek talán tetsző

imádságokat…” (2–3. lap). A szerzőnek ezek a sorai ismét amellett bizonyítanak, hogy

magunkat ismerjük a legkevésbé. Hiszen ugyancsak bőven ott van ezekben az imákban a

tanszerű anyag, ilyen fordulatokkal bevezetve: „Megtanítottál arra, hogy... Azt is kijelentetted

előttünk, hogy...” „Tanítsd meg nekünk, hogy...” Egy példa: „Hálát adunk neked, hogy

mennybemeneteleddel megmutattad minekünk is földi létünk célját, s megtanítál minket,

Szentlelkednek ereje által tanítál meg arra a nagy tudományra, hogy a lélek előbb való a

testnél, hogy azzal nyerjük meg szent tetszésedet, ha nem a test, de a lélek javát keressük.

Megtanítál arra, hogy testünk porrá válik a föld ölében, de lelkünk fölszáll szent Fiad után a

mennybe, s azt is kijelentéd előttünk...” – és így megy ez tovább ugyanazon egy mondatban

még négy soron át.

Nincs ezekben az imákban semmi elementáris. Van Oosterzee-től Csiky eleganciát

sem tudott elsajátítani, legfeljebb némi szónokiasságot, amit azonban terjengős mondatai,

kitaposott fordulatai, szűnni nem akaró olcsó képei, mint pl.: „Feltámadásodnak

világosságával elűzted felőlünk a borongó homálynak sötétlő felhőit” (uo.) unalomba

fullasztanak.

V.

1918–1945

Hazánkban a proletárdiktatúra bukása után konzervatív-reakciós rendszer került

uralomra. A római katholikus egyház újra uralkodóvá lett. Sokan egyenesen a reformációt

tették felelőssé a szabadságeszmékért, a forradalomért. Az uralkodó római katholicizmus

megkísérelte életre kelteni a barokk méltóságát és díszeit, lelki-politikai egységét és

tekintélytiszteletét, ami az adott körülmények között csak liliputi méretekben sikerülhetett és

bábjátéki komédiára emlékeztetett.

A magyar református egyházban most szóhoz jutottak a korábbi időszak ellenirányai.

A konfesszionalizmus zászlaját Sebestyén Jenő budapesti theologiai tanár emelte magasra. Ő

Hollandiában megtöltekezett a református orthodoxia theologiájával, annak Kuyper által

képviselt változatával. Sebestyén Jenő „történelmi kálvinizmusa” néhány éven át azt az

egyháztörténeti küldetést töltötte be, hogy a szétzilált református tábor jelentékeny részét

egyesítette és öntudatosította egy, bár akkor szükségszerűen konzervatív, szellemi

színvonalában és a közéleti kérdések iránti nyitottságában mégis imponáló a korabeli római

katholikus eszmeiséggel mindenképpen versenyképes theologia jegyében.

A „történelmi kálvinizmus” mellett, ennek heves támadásai közepette, ott

buzgólkodott a missziói ébresztő irány némileg megfogyatkozott tábora is. Ennek soraiban

voltak olyanok, akik most még jobban elsáncolták magukat egy távlattalan és levegőtlen kis

közösségi kegyesség bizarran pietisztikus formái közé. Egy másik részük azért választotta ezt

az irányt, mert általa szerepet játszhatott az egyházi életben anélkül, hogy tovább kellett volna

mennie keresztyénségében „az egyéni élmények bizonytalan és sokféleképpen magyarázható

tényeinél”. Mind a két csoportot méltán érte a kemény támadás, amelyet Sebestyén Jenő és

munkatársai zúdítottak „az általános keresztyénekre”.

Viszont „a több mint egy évtizedes harcnak áldott gyümölcsei is voltak, melyek közül

az egyik legelső éppen az, hogy történeti hitvallásaink felé megújult érdeklődéssel egyre

többen fordultak és fordulnak”. A misszióiébresztő irány hívei közül ez a harmadik csoport

1943-ban „egyelőre még a kisebb”. Viszont – és ez igen nagy jelentőségű a további

évtizedekre – „a hitvallások mindig mélyebb megértésére törekszik” és a hitvallások

tanulmányozása folytán örömmel fedezi fel „a Lélek munkájának évszázadokon át ható

egységét”. Arról az egyháztörténeti fontosságú érlelődési folyamatról van itt szó, melynek

során a belmissziói-evangélizációs irány elérkezett a hitvallásokig. A fenti idézetek a

harmadik csoport egyik vezéralakjának, Békefi Benőnek „Mi hasznod belőle?” című, 1943-

ban megjelent Heidelbergi Káté-magyarázata első lapjairól valók.

A történelmi kálvinista és a missziói ébresztő irány mellett tovább munkálkodtak a

megelőző időszak theologiájának neveltjei is, a liberális theologia kultúrprotestáns, neo-

kantiánus, históriai-kritikai, vallástörténeti, vallásszociológiai, valláslélektani ágazatainak

képviselői is. A két világháború közti időszak a kompromisszumok, a közvetítés szakasza. Az

előbbi irányok képviselői, miközben a theologiai tudomány ápolásával igyekeznek

hivatásukat szolgálni, kerülik az összeütközést a konfesszionalizmussal éppúgy, mint az

ébresztő theologiával, sőt igyekeznek mindegyik értékeit összefogni és egyeztetni.

Ami ebben az időszakban a Heidelbergi Káté magyar nyelvű magyarázó irodalmát

illeti, feltűnik, hogy az e feladathoz a dolog természete szerint legközelebb álló „történelmi

kálvinizmus” mindössze egy csonkán maradt fordítást (Wielenga etc.) és egyetlen eredeti

magyarázatot (Pap Ferenc) mutat fel.

Az idegen államokba szakadt magyar reformátusok ismerték fel talán a legkorábban és

leghatározottabban a Heidelbergi Káté szerepét a maguk kétszeresen is kisebbségi

helyzetében. Kiadványaik egy része nem a Heidelbergi Káté teljes szövegét nyújtja, hanem a

legszükségesebb bibliai, hit- és erkölcstani, egyháztörténeti és gyakorlati egyházi ismereteket,

de a Heidelbergi Káté alapján, annak gondolatmenetét többé-kevésbé követve, néhány

kérdését és feleletét szó szerint is beiktatva. Ilyen Bácsy Gyulának 1924-ben Beregszászon

megjelent „Kis káté”-ja, az Ágoston Sándor–Kovácsy Sándor–Szabó Zoltán féle „Református

keresztyén kiskáté” (Révkomárom, 1932, 1934, 1940, 1943), Szabó Béla konfirmációi kátéja:

„Én ezt hiszem és vallom” (Beregszász, 1935). Újonnan megállapított kátéfordítást nyújtott

Tavaszy Sándor gondozásában az Erdélyi Református Egyházkerület 1920. évi kiadása. A

káté szövegét és ugyanakkor magyarázatát is nyújtja Galambos Zoltánnak szintén

Beregszászon, 1925-ben megjelent műve: „A Heidelbergi Káté és magyarázata”, továbbá két

Erdélyben megjelent, kátémagyarázó prédikációkat tartalmazó kötet, az egyik Derzsi Endrétől

és munkatársaitól, a másik Vásárhelyi János püspöktől.

Magyarországon a Heidelbergi Káté túlnyomórészt kiszorult a templomi

istentiszteletből, de nagyobb helyet szerzett magának a konfirmációi előkészítésben és a

vallásoktatásban, mint a megelőző 50 év folyamán. 1922-ben, majd 1924-ben Takáts Károly

budapesti vallásoktató lelkész, később vallásoktatási igazgató adott ki egy „Református

keresztyén kiskáté”-t a Heidelbergi Káté alapján, az elemi iskola VI. osztálya számára. A

könyvecske a Heidelbergi Kátéhoz simul, egyik-másik kérdését rövidítve közbeiktatja.

Didaktikus világossággal és biblikus bensőséggel oldja meg feladatát. Ilyen jellegű Virágh

József „Református keresztyén káté”-ja is (Tahitótfalu, 1927).

1928-ban Enyedy Andor a magyar református kátéirodalomról írt becses dolgozatában

(Debrecen) annak a véleményének adott kifejezést, hogy a Heidelbergi Kátét az érettebb,

kiforrottabb korúaknak kell adni, tanítani, magyarázni, mégpedig a maga eredeti, klasszikus,

változatlan formájában. Ez a felfogás lett aztán általánossá. Ezzel kapcsolatban a konfirmáció

és a vallásoktatás érdeke késztette néhány derék lelkipásztorunkat és vallástanárukat arra,

hogy Heidelbergi Káté-magyarázatot írjanak és adjanak ki az ifjúság számára, vagy ilyen

célra katechetikai vezérkönyvet készítsenek. (Virágh József, Van Senden–Lampérth Gy.,

Andrási Tivadar, Kiss Tihamér László.)

A belmissziói ébresztő irány munkásai közül a Heidelbergi Kátét első ízben Forgács

Gyula akkor péceli, illetve sárospataki lelkész dolgozta fel, és építette bele annak

legfontosabb gondolatait „Agenda és konfirmációi káté” című művébe, mely 1923-ban, majd

1925-ben jelent meg. Felnőtteknek szánt Heidelbergi Káté-magyarázatokkal ugyanezen irány

theologusai több ízben fordultak egyházunk népéhez időszakunk folyamán. (B. Major János,

Ecsedy Aladár, Békefi Benő.) Lássuk ezek közül a fontosabb műveket egyenként.

A Holland–Magyar Református Bizottság, Sebestyén Jenő irányának egyik szervezete,

a következő, sajnos, korán abbahagyott sorozattal jelentkezett: „A Heidelbergi Káté-

magyarázatai 52 egyházi beszédben”. A kiadvány hét holland szerző nevét tünteti fel, ezek

közül azonban a megjelent első három füzetben csak B. Wielenga és P. A. E. Sillevis Smitt

írásai szerepelnek. „Budapest, 1924. Első kötet: 1–4. Úrnapja, VI + 52, második kötet: 5–8.

Úrnapja, 53–108. lap. harmadik-negyedik kötet: 9–16. Úrnapja, 109–216. lap.)

A vállalkozás három szempontból is jelentős. Először is e fordítások olyan időpontban

jelentek meg, amikor nálunk már évtizedek óta nem adtak ki Heidelbergi Káté-magyarázatot.

Másodszor: jeles holland egyházi írók igehirdetéseiből a magyar olvasó azt a magas

theologiai és művészi színvonalat ismerhette meg, amelyen a kátémagyarázatot a holland

református templomokban művelik. A magyar fordítók, Sebestyén Jenő és társai, nagyon jó

munkát végeztek. Végül harmadszor e fordítások azért is szíves fogadtatásra számíthattak

nálunk, mert az itthoni forradalomellenes hivatalos közszellemmel itt-ott rokon húrokat

pengettek meg. Megtaláljuk bennük a haladó politikai és társadalmi mozgalmaknak (27. lap),

az ún. kritikai theologia törekvéseinek (80. lap) rosszalló bemutatását, azokét, akiknek a

„fejlődés” a varázsszavuk a Szentírás „legyen” szava helyett. „Igaz ugyan – fejtegeti P. A. E.

Sillevis Smitt –, hogy ez a szó mint varázskulcs megnyitotta az ajtót mindenféle rendszerhez,

melyek közül egyik nyomon követi és félretolja a másikat, de nem tudta előteremteni sem azt

a bölcsességet, sem azt a vigasztalást”, amely a teremtéshitben rejlik (117. lap).

Ez az azóta kissé idejétmúlttá vált szembeállítás 1924 táján nálunk nemcsak hogy fel

nem tűnt, de ezekben a kérdésekben szinte a kötelező minimumnak számított. Az említett

pozitív vonások miatt az ilyesfajta hiányokon kár lenne fennakadni. Csak sajnálhatjuk, hogy a

vállalkozás csonka maradt.

Sebestyén Jenő tanítványaiból tehetséges, bátor és lelkes újságírói gárdát nevelt. A

„történelmi kálvinizmus” egyik legsikerültebb megnyilatkozásának éppen a publicisztika

tekinthető. Szükség volt erre a magabiztos és győzelemittas római katholikus kurzus

fékentartása és a neobarokk közélet tisztogatása céljából. Ehhez a gárdához tartozott Pap

Ferenc is (szül. 1907), aki a mozgalom hetilapjában, a Kálvinista Szemlé-ben

végigmagyarázta a Heidelbergi Kátét. Pap Ferenc összetett egyéniség, hajlik a tudós

búvárkodásra, otthon van a bibliai nyelvekben, a dogmatikában és dogmatörténetben.

Alkatilag fogékony a református kegyesség misztikus mélységei iránt is, és ugyanakkor elég

robbanékony meggyőződésének publicisztikai kifejezésére.

Kátémagyarázatait a fenti hetilap „Hitünk igazságai” című rovatában az 1933.

évfolyam 1. számában kezdte el, és az 52-ben fejezte be. Az egyhasábos magyarázatok híven

szólaltatják meg református örökségünket. Hangjuk a meditáció és a parainezis keveréke. Ott

válik iskolásabbá, ahol meg kell magyarázni a református, római katholikus és lutheránus

álláspont közti különbséget. Ezt teljes világossággal kifejti, de nem használja fel az alkalmat

vagdalkozásra.

A kátémagyarázás hazai előzményeit nem említi. Forrásai – melyekből szempontokat,

de nem mondatokat vesz át – a legjobb külföldi református theologusok (Ursinus, Kuyper,

Max Frick). A szemléltetés, a történet viszont, amellyel a magyarázatot elkezdi, a magyar

életből van véve, és jól megjeleníti a kort.

A stílust olykor megnyomja a mondanivaló rendkívüli gazdagsága. A gondolatok

olykor szinte torlódnak. Egy másik, csak néha kiütköző fogyatkozás, hogy a fiatal író,

miközben nagyon-nagyon szép mondatokat is le akar írni – Ravasz László a közelben van –,

nem tud lemondani a stílusromantika pótmotorjáról.

Derzsi Endre: A Heidelbergi Káté magyarázata. Gyűjteményes kiadás. Blaj-

Balázsfalva, 1932. Nagy 8-adrét, 267 lap. A mű azzal a szándékkal készült, hogy a romániai

magyar református lelkészi kar közös és egyben reprezentatív megnyilatkozása legyen. A

szerkesztő, maga is református lelkész, 52 szolgatársát kérte fel egy-egy magyarázat

elkészítésére. A határidőre be nem érkezettek helyett hét magyarázatot neki magának kellett

elkészítenie. A prédikációk előtt az egyes úrnapokra eső kátészöveget Tavaszy Sándor által

1930-ban készített fordításban találjuk. Az ismertebb közreműködők: Arday Aladár (37.

úrnap), Horváth Jenő (50.), László Dezső (20. és 42.), Maksay Albert (15.), Musnai László

(1.), Tavaszy Sándor (16.), Vásárhelyi János (30. úrnap). A 3–5 oldalas kátémagyarázó

prédikációk nem tudományos, hanem gyakorlati érdeket kívánnak szolgálni, a hitvallásos

öntudat elmélyítését, a keresztyén életmód felmutatását, az építést. „A hitvallásoknak a

szívekbe vésése által szeretnők a lelkeket közelebb vinni a Krisztushoz, megtölteni az Ő

erejével, mert tudjuk, hogy a hitnek erején minden támadás megtörik” (7. lap).

A színvonal korántsem annyira egyenetlen, mint a hasonló gyűjteményes műveknél

szokott lenni. Tisztességére válik a 30 év előtti ottani református lelkészi karnak. Ma is jól

használható. A gondolatmenet hol inkább a katechizáció, hol pedig a prédikáció szabályait

követi, de egyik-másik kitűnő darab egyezteti a két szempontot (pl. a 16. úrnap). A szerzők

elég sűrűn bevonják anyagukba Kálvin és a II. Helvét Hitvallás tanításait is (72–75. lap és

máshol). A kötet keletkezését a konfesszionális eszmélésnek köszöni, Barthra azonban sem

kifejezett, sem közvetett hivatkozás nem történik.

Vásárhelyi János erdélyi püspök 1940-ben adta ki Kolozsváron – az Erdélyi

Református Egyházi Könyvtár 21–22. köteteként – „A mi hitünk” címmel a Heidelbergi

Káténak 52 prédikációban való magyarázatit. Vásárhelyi a kiadványt így indokolja meg:

„Egyházkerületi közgyűlésünk a múlt év (1939) novemberében elhatározta, hogy kötelezővé

teszi összes gyülekezeteinkben a rendszeres kátémagyarázatok bevezetését. E határozat

végrehajtásában kívántam közremunkálni az által, hogy e kátémagyarázatokat

egyházkerületünk iratterjesztésének kiadásra felajánlom” (5. lap).

Vásárhelyi a Minerva kiadásában már 1935-ben kiadta a 24 első úrnapra kidolgozott

kátémagyarázó prédikációkat, a Szentlélekről szóló hitcikk végéig (8-adrét, 199 lap). Ezt az

anyagot tette 1940-ben teljessé. (Nagy 8-adrét, 427 lap).

A szerző szerint: „A hitvallásainkban foglalt örök igazságok bátor és határozott

hirdetésére sohasem volt nagyobb szükség, mint a mostani időkben. Meg vagyok győződve,

hogy ugyanez az ősi, tiszta evangéliumi hit tarthat meg a jövőben is, amely a múltban

megtartott” (5. lap).

A prédikációkban a gyakorlott, igehirdető, lelkigondozó, egyházi író nyugodt pásztori

hangja és orthodox theologiai gondolatvilága szólal meg. A problémákat nem élezi, inkább

kerüli. A fasizmus veszedelmes előretörésének idejében másként hatott az a ma már kissé

paposnak és múltbanézőnek tűnő megállapítása, hogy az emberi szervezkedések,

vállalkozások mind csak kiélezik az ellentételeket az emberek között, harcba állítják az

embereket egymással, és ezek a szervezkedések az emberiséget egy borzalmas katasztrófa

végzetes útjára sodorják (144. lap). Ezek a prédikációk is jól használhatók. Az a

benyomásunk, hogy eljutottak Magyarországra is, és pl. Békefi Benő kátémagyarázataiban itt-

ott mintha Vásárhelyi olvasásának visszhangja volna érezhető.

Fentebb már említettük, hogy a Heidelbergi Káténak az egyházi élet számára való

gyümölcsöztetésében az idegen uralom alá jutott magyar reformátusok voltak a

legtevékenyebbek. Jugoszláviában a „Magvető” és a „Dér Säemann” című református egyházi

lapok folyamatos közlésekben nyújtottak segítséget a Heidelbergi Káté alapján folyó

vallásoktatáshoz. Csehszlovákiában a „Szeretet” című református egyházi lap folyamatosan

közölte a Heidelbergi Káté új magyar fordítását és az egyes kérdések rövid, de hittanilag

pontos, erkölcstanilag magvas és hasznos magyarázatát Galambos Zoltán tollából, akinek

Heyns Református dogmatikája fordítását is köszönjük (Bp. 1925). A fenti újságközlések egy

kézbe illő könyvecske formájában is megjelentek (Beregszász, a „Szeretet” kiadása, 1925. XII

+ 164 lap). Galambos fordítása és magyarázata a korábbi magyar munkálatok

tanulmányozásával készült. Szempontjairól (személyes hitéletre való buzdítás, theocentrikus

elv, stb.) megállapítja, hogy „a kátéval kapcsolatos magyar nyelvű irodalom múltját is ilyen

irányúnak látom”. (A bevezetésben.)

Galambos katechetikai célra kitűnően felhasználható magyarázatairól idehaza, úgy

látszik, nem tudtak, mert Lampérth Gyula nágocsi lelkipásztor, van Senden vezérkönyvének

fordítója, arról panaszkodott, hogy noha „konfirmációi oktatásunk a Heidelbergi Kátén

alapul”, a magyar nyelvű theologiai irodalom nem ad ehhez segítséget. Ő maga annyira érezte

e segítség hiányát, hogy elkezdte használni és magyar nyelvre fordítgatni O. Thelemann-nak

Detmoldban, 1903-ban megjelent csaknem 600 oldalas művét, a „Handreichung zum

Heidelberger Katechismus”-t. Közben azonban kezébe került egy sokkal jobb, modernebb,

inspiratívabb mű: H. van Sendennek Neukirchenben, 1928-ban megjelent műve, „Der

Heidelberger Katechismus im Unterricht. Ein Jahrgang Stundenbilder”. Ezt a vezérkönyvet

előbb a gyakorlatban kipróbálta, majd 1932-ben magyarra fordította, és Ágoston Sándor

jugoszláviai magyar református püspök biztatására, magára vállalván az anyagi kockázatot,

Dombóváron, 1937-ben kiadta (nagy 8-adrét, 173 lap, ebből 17 lap bibliaismertetés). Ez a

fordított munka nagy segítséget és komoly nyereséget jelentett. Van Senden hívő református

keresztyén, ugyanakkor sokoldalúan képzett, csiszolt ízlésű, a maga korában éberen benne

élő, a fiatalság lélektanát jól ismerő ember, és nagy sugalmazó erejű, karizmatikus pedagógus.

A Heidelbergi Káté sorrendjét nem követi szorosan és nem magyaráz meg minden kérdést.

Nem a Heidelbergi Kátét mint olyat akarja elsősorban megismertetni, hanem az a célja, hogy

tanítványai magukévá tegyék a református keresztyén hit és erkölcs egész alapzatát és

rendszerének egybefüggő lényegét. A fordító kiemeli van Senden művének élő, szerves

kapcsolatát a Szentírással (6. lap). Mi hozzátehetjük, hogy van Senden mindössze 60, valóban

egy órányi foglalkozásban az Ó- és Újszövetség világának a Heidelbergi Káté

gyűjtőlencséjébe fogott, ifjú kezekbe való remek enchiridionát alkotta meg.

Jegyezzük meg, hogy ugyanakkor, amikor Lampérth az irodalmi segítség hiányát

állapította meg, már 1928-ban, alig néhány órányi gyalogútra Nágocstól, Balatonőszödön

megjelent egy igen derék „Vezérkönyv a Heidelbergi Káté tanításához” Virágh József

balatonőszödi lelkipásztor tollából, a szerző kiadásában. Szomorúan jellemzi akkori egyházi

életünknek az ilyenfajta életfontosságú kérdésben való szervezetlenségét, hogy a közeli

balatonőszödi kolléga könyvéről sem a nágocsi lelkipásztor, sem annak támogatója, a

külsősomogyi esperes nem tudott. Ebben az esetben azonban ez gondviselésszerűnek

tekinthető, mert máskülönben Lampérth talán nem nyúlt volna van Senden műve után, és nem

gazdagította volna meg azzal is katechetikai irodalmunkat.

Virágh József nem bocsátkozott elméleti fejtegetésekbe arról, hogy az egyházunk

törzsét jelentő falusi népet, különösen pedig a földműves ifjúságot meg kell ismertetni

hitvallásainkkal, hanem nekiállt ennek a munkának, és szerényen, de derekasan teljesítette.

Említettük a szerzőnek valamivel korábban megjelent „Református keresztyén káté” című

munkácskáját. A vezérkönyv sem nagy terjedelmű, de saját profilú, érett, becses alkotás (kis

8-adrét, 225 lap).

Virágh József a kátéanyagot két évre osztja be heti egy iskolai foglalkozást számítva.

Az első évben az 1–24., a másodikban a 25–52. úrnapok témáját magyarázza. Az egy-egy

foglalkozásra eső 2–5 oldal annyi gondolatot ad, amennyi éppen elegendő, hogy a növendék a

káté tanítását megértse és magáévá tegye. Virágh következetes abban, hogy a szemléltetésnél

főleg a Bibliát használja annak kifejezésére, hogy a Biblia és a Heidelbergi Káté ugyanazt a

dolgot tartalmazza (3–4. lap).

Kedves és értékes jellegzetessége a könyvnek, hogy szándékosan a falusi gyerekek

lelkivilágát tartja szem előtt. Azokból az eseményekből veszi hasonlatait, példáit, amelyek

között a falusi gyermek felnő. „Sietek előrebocsátani – kezdi az Előszót –, hogy mikor e

könyvben leírt tanításokat előadom, nem a Theologiai Akadémia tanszékén ülök, hanem

fehérre meszelt, bogárhátú falusi iskolában, ahol az a feladatom, hogy az egyszerű falusi

parasztgyerekekkel református hitünk igazságait a Heidelbergi Káté alapján

megismertessem.” Szinte mintha a szolgai átvételt akarná megakadályozni és a szabad

alkalmazás követelményét aláhúzni, könyvében kifejezetten az őszödi gyermekekhez szól. Az

sem tartja vissza, hogy bírálói esetleg túlontúl elemi fokúnak tarthatják az ilyesféle

fordulatokat: „Úgy-e fiam, te Őszödön születtél, ha tehát azt kérdezik tőled, hogy hová való

vagy, azt feleled rá, hogy őszödi, mert Őszödön születtél. Ez a könyv, amelyről most

tanulunk, Németország Heidelberg nevű városában keletkezett, ott írták, azért nevezzük azt

Heidelbergi-nek” (7. lap). Azt, hogy Jézus Krisztuson kívül nincs szükségünk más

közbenjáróra, növendékeinek életéből vett hasonlattal így mutatja be: „Éppen olyan volna ez,

mintha te, fiam, elkéredzkednél tőlem az óráról; én elengednélek; akkor te odafordulnál a

Miska pajtásodhoz, hogy ő is engedjen el téged, holott én már elengedtelek” (66. lap). Az

eredendő bűn szemléltetésére ilyen remek „aktív” hasonlatot talál: „Úgy vagyunk mi bűnös

állapotunkkal, mint aki homokgödörbe esett; a maga erejéből nem tud kiszabadulni, sőt

mennél jobban igyekeznék kijönni, annál több homokot gyűjt maga köré” (14. lap).

Még mint élő egyházi gyakorlatról, értesülünk Virághnál arról, hogy a lelkipásztor az

igehirdetésben a minden egyes vasárnapra eső igazságot a Heidelbergi Kátéból

megmagyarázza, és ugyanarról az igazságról énekel a katechizmusi dicséretben a gyülekezet

is (9. lap). Úgy látszik, hogy egyes gyülekezetek kitartottak a vasárnap délutáni

kátémagyarázat mellett a Ravasz László Homiletikájában foglaltak ellenére is.

Virágh József vezérkönyve bizonyára sokkal értékesebb segítséget jelenthetett volna a

falusi gyermekek vallásoktatásához és konfirmációi előkészítéséhez, ha országos egyházunk

gondoskodott volna kiadásáról és terjesztéséről, és nem a falusi lelkipásztor kiadásában kellett

volna megjelennie. Így azonban olyannyira nem tudott igazi köztulajdonná válni, hogy

Lampérth Gyula – mint már említettük – néhány faluval Somogy belseje felé már nem is

tudott a létezéséről.

Van Senden vezérkönyvének magyar kiadása hatásosabb volt. Kitűnő fiatal lelkész-

pedagógusok figyeltek fel egy modernebb szellemű Heidelbergi Káté-tanítás lehetőségére, és

dolgoztak ki jó vezérkönyveket.

Andrási Tivadar sepsziszentgyörgyi lelkész-tanár könyvére gondolunk elsősorban: „A

Heidelbergi Káté konfirmációi és vasárnapi iskolai oktatása feldolgozva” (Sepsiszentgyörgy,

1940. 176 lap).

Andrási a Heidelbergi Kátét 62 óra anyagaként dolgozza fel, tehát szakít az 52 úrnapra

való felosztással. Andrási vérbeli pedagógus. Közel tudja vinni a Heidelbergi Kátét a

vasárnapi iskolai és konfirmandus gyermekekhez. Váltakozva szemléltet bibliai,

egyháztörténeti, világtörténelmi és a hétköznapi életből vett képekkel. Nyelvezete világos,

lendületes. Az egyszerű, mindig érthető kifejezésmód nem laposítja el a káté mondanivalóját,

hanem Andrási éreztetni tudja a téma komolyságát és szentségét. Egy-egy tanítást egy jól

kiválasztott énekkel kezd, egy másikkal az óra közepén pihenést szerez, majd egy

harmadikkal a tanultakat mintegy összefoglalja és érzelmileg megköti.

Néhány mondat az előszóból: „Megtanítható-e a Heidelbergi Káté gyermekeinknek?

Eleinte én is azt hittem, hogy nem. Legalább is nagyon kevés eredményt értem el, és ha a jobb

igyekezetűek el is tudták mondani kifogástalanul a káté szövegét, lépten-nyomon arról kellett

meggyőződnöm, hogy ez a tudomány nem öntudatos. A hibát azonban nem a kátéban, nem is

a gyermekekben, hanem önmagamban kerestem. Kutattam módszerek, vezérfonalak után,

amíg végre kezembe került Hermann van Senden: Der Heidelberger Katechismus im

Unterricht c. műve. Ennek útmutatása alapján kezdtem tanítani a kátét és azt tapasztaltam,

hogy az új módszerrel szép eredményt lehet elérni. Mivel azonban a káté megtanítása 62 órát

vesz igénybe, és mert ennyi idő nem áll rendelkezésre az állami elemi iskolában, a káté

tanítását a vasárnapi iskolába tettem át, az V–VI. osztályos tanulók csoportjába, két évre

beosztva. A gyermekek figyelemmel kísérték a magyarázatot és szívesen tanulták a kátét,

mert már értették is, de maga a lecke is rövid volt és részben már az órán is megtanulták,

úgyhogy otthon csak el kellett ismételniök. A különböző kérdésekre való visszatérés és a

kapcsolatok kihangsúlyozása által az, amit már megtanultak, mind világosabb és

öntudatosabb lett előttük. A cselekvő módszer és a tábla használata hatásosan működött közre

abban, hogy figyelmük ne lankadjon, és hogy a hallás mellett a látás is elősegítse a káté és a

bibliai részek megtanulását...” (3. lap).

Egy másik igen sikerült vezérkönyv Kiss Tihamér László sepsiszentgyörgyi

református tanítóképző intézeti vallás- és pedagógiatanár tollából származik: „Református

hitvallásunk. A Heidelbergi Káté magyarázatos feldolgozása.” (Sepsiszentgyörgy, 1944. 8-

adrát, 122 lap.) A szerző az anyagot a Bevezetésben és 42 kátéórában dolgozza fel. Ezen a

vezérkönyvön a gyakorlott pedagógus és egyházi ifjúsági munkás biztos vezetése, szinte

rutinja érzik. Szemléltetései, amikkel a kérdéseket közelhozza, nem kerülik a nehézségeket,

olykor meghökkentően merészek, pl. a 8. lapon, de alkalmat adnak a hit valódi feladatainak és

erejének megmutatására. Kiss Tihamér László is jól ismeri az ifjú emberek

gondolkodásmódját. Nem körülményeskedik, életet, magatartást, jellemet akar formálni,

célratörő és praktikus. Segítségül bevonja a reformátorok tanításait éppúgy, mint az egykorú

hazai szépirodalom színe-javát (pl. 101. lapon). Az 59–64. kérdés tárgyalása kimarad, amit

csak sajnálni lehet. A vezérkönyv a már konfirmált és utána tovább tanuló ifjúság számára

készült, írója felajánlotta a kéziratot országos egyházunknak, de kiadatására ezen a módon

nem kerülvén sor, saját költségén adta ki.

A magyar református templomokban itt-ott még folyó vasárnap délutáni

kátémagyarázatokhoz nyújtott segítséget a Református Igehirdető című folyóiratban B. Major

János (szül. 1889), Orci belsősomogyi egyház lelkipásztora, a Református Igehirdető

„Vasárnap délután” c. rovatának vezetője. A lap 1927. évf. 483. lapján bejelentette, hogy a

Heidelbergi Káté magyar fordításának három és félszáz éves évfordulója alkalmából végig

fogja magyarázni a Kátét vasárnap délutáni templomi magyarázatok céljára. A sorozat az

1927. évf. 550. lapján kezdődött el. Ebben az évben az első 8 úrnapi magyarázat jelent meg.

1928-ban napvilágot látott a további 44, az utolsó a decemberi szám 673–74. lapján. A szép

befejezés így hangzik: „Végére értünk egy hosszú útnak, melyen át 52 vasárnapon keresztül

kerestük, vizsgáltuk és szemléltük az evangélium drága igazságait. A hosszú úton sok áldást

vettünk és az áldások nyomán magunk is megváltoztunk. Úgy keltünk útra, mint bűnnek és

nyomorúságnak szomorú rabjai, és most, midőn célunkhoz értünk, szabadoknak érezzük

magunkat... Isten engedje meg nekünk, hogy még többször is végigjárhassuk ezt a felséges

utat, újra és újra szemlélve az üdvösségünkre tartozó igazságokat, míg egészen otthonosak

leszünk rajta és biztos léptekkel haladhatunk mennyei hazánk felé.”

8–10 percig tarthatott B. Major János egy-egy magyarázatának elmondása.

Mindegyiknek van jól megválasztott bibliai textusa. A szerző eltűnik a téma mögött,

egyéniségét nemigen lehet érezni. Nem emelkedik az elragadtatás magasságába, és nem száll

alá problémák mélységeibe. Egyszerű emberekhez szól a jó lelki tanító atyai hangján, az

iskola temperált levegőjében. Sem dogmatizálni, sem evangelizálni, sem moralizálni nem

törekszik kizárólagosan, vagy akárcsak első helyen, hanem mind a három irányban egyszerre

akar hatni. A hittani álláspont és az előterjesztési mód szempontjából is a mértéktartás, a

középenjárás szándéka jellemzi a hitvallásos korrektség, az egyházi megszokások és a

modernebb követelmények között.

Annak az útnak, amelyen a belmissziói-ébresztő irány munkásainak egy csoportja

eljutott a hitvallásokig, egyik közbeeső állomása a következő mű: Ecsedy Aladár: „Én is

vallást teszek” (A szerző kiadása, Tahitótfalu, 1940., kis 8-adrét, 269 lap).

Ecsedy Ravasz László püspöknek ajánlja művét, az Előszóban pedig Sebestyén

Jenőnek mond köszönetét azért, hogy tanítványainak szívébe csepegtette a Heidelbergi Káté

iránti szeretetet, de ezek a hivatkozások nem jelentik, hogy a könyv magán viselné akár

Ravasz László, akár Sebestyén Jenő theologiájának hatását. „A magyar református ébredés

ügyét” óhajtja kátémagyarázataival szolgálni. (Előszó.) Mint írja, arra törekedett, „hogy a káté

hatalmas igazságai a legkisebb és legegyszerűbb hívek előtt is érthető és élvezhető módon

legyenek feldolgozva. Gyülekezeteinknek ismét tejnek italára van szükségük”. (Uo.)

Az így kitűzött célt sikerült elérnie. Jóindulatú, elsősorban nőkből és gyermekekből

álló hallgatókat képzelhetett maga elé, akik szívüket bizalommal tárják fel a szépen mondott

pásztori szónak. A kételkedés, a kritika többnyire száműzve van innen. A szerző egy légkört

teremt meg, egy érzelmi-akarati hajlandóságot, és erre bízza, hogy az olvasó eligazodjék a

részletkérdésekben is. Ereje a rövid, világos, képekkel teli, életközeli, történetekkel

érdekfeszítővé tett, szép és odaillő versekkel és énekekkel felékszerezett stílus. Jók

felosztásai, ágaztatásai is.

Itt-ott súrolja a rikító modernkedés határát. A 108. kérdés, a VII. parancsolat

tárgyalásának felosztása ez: 1. A fertőző betegségek, 2. a bacilusok, 3. az egyetlen védőoltás.

A bacilusok sorában megtaláljuk a szennyirodalom lapjait, a színházakban elhangzó parázna

gondolatokat. A bacilusok melegágya a bor, a mulatás, a tánc. „A világ rettenetesen védi a

táncot. Megépíti a védelemre a Mannerheim-vonalat, hogy bevehetetlen legyen.” „A

paráznaság bacilusai ellen egyetlen védőoltás Jézus golgothai vére. Ezt kell befecskendeznünk

vérünkbe, és elcsendesedik bennünk a test...” (223. lap).

A szociális kérdésről csak ilyen elmosódott körvonalú, röviden exponált képet kapunk:

„Miért van olyan sok nyomor ma az emberek között, miért van a pénz olyan egyenlőtlenül

elosztva, miért dúskál egyik javakban, amíg a másik nyomorog? Azért, mert nem néznek

Istenre az emberek…” (46. lap).

Élesebb helyzetképet kapunk, amikor szorosabban vett gyülekezeti fogyatékosságok

késztetik szólásra: „Az úrvacsorától eltiltani ma azért nehéz, mert azok a dolgok, amik az

eltiltást indokolttá teszik, olyanok, hogy igen sokakban megtalálhatók. Hol van ma a hitvalló

keresztyén élet? Hol van mártíromság a Krisztusért? Hol van a hitéletnek olyan foka, amely a

családok életét betölti és az egyének életét fegyelmezi? Hol van az a hitélet, amely képessé

tesz egyeseket Isten előtti megalázkodásra?” (152. lap).

Azt a belmissziót, amelyet Ecsedy Aladár képvisel, már nem érheti vád, hogy nem

becsüli eléggé a konkrét egyházat, a gyülekezetet, a hitvallást. Az ő szemében egyenesen az

méri a belmisszió eredményességét, hogy megtölti-e a templomot. „Sokan kérdezik, hogy mi

a célja a sok belmissziós munkának... Mi lenne más, mint felingerelni a lelkeket a

templombajárásra, az idvesség keresésére. A belmissziós munka akkor jó munka, ha

eredményeként az az áldás mutatkozik, hogy megtelnek a templomok szomjúhozó lelkekkel”

(193. lap). A hálaadásnak, a hálaadás diakóniájának szélesebb perspektíváját Ecsedy Aladár

még nem látja.

A kátémagyarázatok jó része először Bereczky Albert Református Igehirdetőjének

hasábjain jelent meg, és Bereczky Albert nyújtott segítséget a könyvformában való

megjelenéshez is.

A két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb kátémagyarázata Békefi Benő

tollából 1943-ban jelent meg könyvalakban: „Mi hasznod belőle? A Heidelbergi Káté 52

úrnapjának magyarázata. Bevezetésként néhány gondolat hitvallásaink megértéséhez.”

(Nyíregyháza, 8-adrét, 212 lap). A könyv kiadója a Református Gyülekezeti Evangélizáció

Baráti Társasága. A magyarázatok előbb a „Jer velünk!” evangélizációs röplap 1942.

évfolyamában jelentek meg.

Békefi Benő a kötet egyháztörténeti érdekességű Bevezetésében beszámol arról, hogy

ő, az evangélizációs mozgalom embere, milyen úton jutott el történeti hitvallásainkhoz.

Édesapjától, a budai egyházrész parochiális tanácsosától, ki tagja volt a magyar kálvinista

politikai pártnak és előfizetője a Kálvinista Szemlének, korán tudomást szerzett

Sebestyénéknek az ún. „általános keresztyénség” ellen folytatott harcáról. Ennek ellenére a

Bethánia belmissziói egyesületbe és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség

Hársfa-utcai összejöveteleire járt el. A pesti Theologiára, ahol akkor folyt a legélesebben a

harc a két irányzat között, mint megbélyegzett „általános keresztyén” iratkozott be (1928.

szept.). Viszont mint VIII. gimnázista Budai Gergely vallástanár irányítása mellett a

Heidelbergi Kátét tanulta, és az órákon átolvasták a II. Helvét Hitvallást is. Így – mint

megjegyzi – (VII. lap) bizonyos előnyben volt sok „történelmi kálvinista” diáktársával

szemben, akik tartalmilag nem ismerték a hitvallásokat. Sőt Békefi Benő 1928-ban a

MEKDSZ Üllői úti helyiségében kört szervezett, melynek 25–30 résztvevője másfél éven át

tanulmányozta vasárnaponként a II. Helvét Hitvallást. Sebestyén előadásai és kritikái újra

meg újra arra ösztönözték, hogy fenntartva az ún. „általános keresztyén” körökkel továbbra is

a kapcsolatot – még elmélyültebben tanulmányozza a hitvallásokat.

Átkerülvén a debreceni Theologiára, ottani professzorai sem juttatták el igazán

hitvallásainkhoz. És most átadjuk a szót a szerzőnek: „Közben történt velem az, hogy Isten

kegyelmesen reám tekintett, és nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, megelevenített

együtt a Krisztussal. A hitre és bűnbánatra jutás, a kegyelem megnyerése és a szolgálatra való

elhívás élménydús átélésének idején igen komolyan átéreztem azt, hogy valahogyan

ellenőrzés alá kell kerülnöm, hogy valami szektás érzelgősségbe, vagy bizonytalan élmény-

keresztyénség útvesztőibe el ne tévelyedjem. Akkortájt igen sok minden mementóként

elevenedett fel bennem azok közül, amiket annak idején Sebestyén Jenőtől hallottam. Ekkor

jutottam el igazán hitvallásainkig, mert azokban találtam meg leghűbb, legmegértőbb és

legtöbbet segítő ellenőreimet. Még egy lépés volt hátra. Ennek megtételére már a szolgálatom

nyomán mutatkozó veszedelmek kényszerítettek. Rájöttem arra, hogy az evangélizáció, az

indítás szolgálata nagyban felelős azért, hogy később merre mennek és hogyan növekednek

belső emberükben és hitükben a felébredt lelkek. Már az evangélizációnak magán kell

viselnie a hit nagykorúságának és érettségének bélyegét. Ezt pedig csak a hitvallásos jelleg és

hűség biztosíthatja. Így jutottam el oda, hogy nemcsak saját hitem ellenőrei és

megfogalmazásai, hanem evangélizációs szolgálatom irányítói is hitvallásaink lettek.”

Megszokott dolog volt bethánista körök részéről a theologia, az egyházi hagyomány

folytonossága iránti érzéketlenség. Ennek helyébe most ebben a nem nagy terjedelmű

munkában is a helyén alkalmazott Augustinus- és főleg Kálvin-idézetek sokasága lép (36–38.,

40., 56., 78., 131., 158., 200. stb. lap).

Bírálja a belmissziói irány félszegségeit, szektás vonásait: „Mennyi olyan »missziói«

munka folyik, amelyek a Krisztust kereső lelkeket nyiltan vagy burkoltan, de elvonják,

elidegenítik az egyháztól, a gyülekezettől. Mindezt azért tehetik, mert az egyház kérdésében

nem állanak a teljes Szentírás alapján” (81. lap). „A magunk számára kisajátított

keresztyénség önmagunkban poshad meg” (84. lap). Valóban, a belmissziói irány táborában a

kegyes életvitel gyakran vált egy biblicista gyökerű elképzelés utánaélésének kísérletévé,

emiatt túl merevvé, kívülről nézve jelentéktelenné, belülről nézve pedig kényszeredetté és

őszintétlenné. Könnyen alakult ki érintkezéseikben a naiv önelégültség hangja és az ún.

„kánaáni dialektus”. A „Mi hasznod belőle?” nem szenved ezekben a fogyatkozásokban.

Nyelve modern, közérthető. Magatartása kritikai (X., 30. lap). Őszinteségre törekvése

mindenhol jelentkezik, szinte meghökkentő keménységgel, mint pl. a 8. lapon a „Ki vagyok

én?” című szakaszban, a 205–6. lapon a „bűnről” és „világról” szóló bekezdésekben, vagy

legfőképpen a 172–3. lapon található bekezdésben, mely önvallomás személyes őszinteségét

tekintve egyházi író tollából a legnagyobb ritkaság.

Utoljára, de nem utolsó sorban emlékezünk meg arról, hogy Békefi Benő néhány

gondolata már 1945 utáni theologiai eligazodásunk irányába mutat. Együtt, egy lélegzetben

hangsúlyozta az egyházi szolgálatnak tanítói és pásztori, kérügmatikus és diakóniai

érdekeltségét és küldetését. Mégpedig nem a korábbi keskenyvágányú belmissziós diakónia,

hanem az egész konkrét társadalom helyzetének szemszögéből. „Az Úr kedvét kereső, az Ő

akaratához igazodó ember – írja – társadalmilag és politikailag belső szabadságban és segítő

engedelmességben végzi a maga kötelességét, közösséget vállalva társadalmával és

nemzetével, s bennük mint só és kovász helyezkedik el azzal a szolgálattal és misszióval, hogy

az istenadta javak mind általánosabban élvezhetők legyenek” (155. lap).

„Csak ott van igazi keresztyénség, ahol az Istentől megvigasztalt ember észreveszi,

fájlalja a másik ember nyomorúságát” (2. lap). „Az a keresztyén kor és közösség, amelyik

nem tette meg a magáét az emberi nyomorúság enyhítésére, ítélet alatt áll” (160. lap).

A társadalmi és politikai felelősség vállalása, a diakónia körének kitágulása a

megváltás új megértésének következménye. Ez a theologia szorosan Krisztus- és megváltás-

központú. De Krisztusban nemcsak az egyház megváltóját látja, hanem a történelem Urát is.

A keresztyén ember élete csak ennek a Krisztusnak a diakóniájába engedelmesen

beletagolódva sikerülhet. „A keresztyénség az embernek magának lehetetlen – szögezi le –,

de mindjárt lehetséges, ha úgy látjuk azt, mint szövetséget, melyben Krisztus a cselekvő

Szentlelke által, a hivő pedig csak szenvedője annak” (96. lap).

A könyv döntő értéke az, hogy Krisztust ilyen nagynak látja. De felemlíthetjük még

formális értékeit is, mint pl. a szerző kitűnő pedagógiai vénáját, amellyel egy-egy fejtegetés

végén keresetlenül érkezik el a Heidelbergi Káté tételezéséhez; vagy modem, szemléltető

példáit (pl. 4., 3., 79. stb. lap), amelyek sorában csak elvétve akad „papos” vagy erőltetett (pl.

144. lap); életteljes, tömör, kátéba illő fogalmazásait (pl. 88., 130–131. lap). Ezek a

kátémagyarázatok előre megtett fontos lépést jelentenek, és e nemben irodalmunk javához

tartoznak.

VI.

1945–1964

A második világháború kimenetele egyházunkat új helyzet elé állította. A Szovjetunió

hazánk területén is leverte és megsemmisítette azt a fasizmust, amelynek kétségbeesett utolsó

magamentési kísérletéhez a magyar államvezetés kiszolgáltatta az ország polgárait, a fővárost

és az országot. Az új helyzetben egyházunk számára problémát eleinte elsősorban azok a

hátrányos megkülönböztetések jelentettek, amelyekre a régi államhatalommal összeforrt, vagy

a régi rendben előjogokat élvező egyénekkel szemben került sor, azután az államosítások,

különösebb súllyal a felekezeti iskolák államosítása, majd mind a mostani időkig a

munkáshatalom ideológiájának materialista-ateista jellege.

Egyháztagjaink véleménye megoszlott abban a tekintetben, hogy egyházunk hogyan

viszonyuljon az új helyzethez. Voltak, akik amellett kardoskodtak, hogy azt nem szabad

tudomásul venni, azzal szembe kell fordulni. Mások csupán de facto voltak hajlandók azt

vállalni, egyébként kivárásra rendezkedtek be, és a bírálatot tűzték ki az egyház feladatául.

Volt azonban egy kisebb csoport, amely tovább tudott menni ennél. Ezek az

egyháztagok korábban jórészt a missziói-ébresztő irány szorgalmas munkásai voltak. Eközben

országos viszonylatban jutottak tapasztalatokhoz, és kevesebb illúziót tápláltak az 1945 előtti

egyházi és állami helyzetet illetően. Néhányan közülök részt vettek a magyarországi

fasizmussal szembeni ellenállásban is. Itt kapcsolatba jutottak a marxista-leninista

munkásmozgalom politikusaival. A személyes benyomások hozzásegítették őket, hogy ne a

fasiszta propaganda torzító tükrében, hanem elfogulatlanul és tájékozottabban ítéljék meg a

helyzetet, a politikai erőket és programjukat. Mindennek ismeretében korábban, mint

egyházunkban bárki más képes lett volna erre, elkezdődött bennük a tusakodás a

világosságért, Isten akaratának megismeréséért abban a kérdésben, hogy lesz-e és mi lesz a

magyar református egyház helye és szolgálata egy kommunista államban és társadalomban.

Az eligazodást elsősorban a következő felismerések jelentették. Az egyházat nem

annak szervezetében, intézményeiben, statisztikai adataiban, hanem élő Urában, a Jézus

Krisztusban kell látni. Az egyház, Urának akaratából, együtt él a néppel, benne él a

társadalomban, a világban. Azon a helyen kell tehát, ahova Isten állította, kibontakoztatnia –

távoltartva magától a marxista-leninista ideológiával való keveredést – azt a megfoghatatlanul

mély emberszeretetet, amelyet neki Isten az igében ajándékozott, de ugyanakkor

megbízatásává is tett. Ebben a világban az egyház közösségi áldásnak adatott. Nem hogy

ítéljen, mert Krisztus majd eljön és ítél, hanem hogy áldás legyen. A megváltás nem csak a

hivő ember életének, hanem a történelemnek is fordulópontja. A megváltás kiteljesedése a

történelem értelme és célja. A megváltás ajándékából és küldetéséből az egyház együtt

szolgálhat azokkal, akik a háború és a béke kérdésében, a munka és a tudomány erőinek

felszabadításában az emberiség érdekeit védik és szolgálják.

Ebben az eligazodásban a Szentírás és hitvallásaink nyújtották a legfontosabb

segítséget. Talán csak a XVI. században volt nálunk olyan elementáris az ige utáni

tudakozódás, mint az 1945 utáni években. De kerestük és keressük a folytonosságot azzal a

XVI. és XVII. századdal is, amelyben kialakult reformátori örökségünk.

Abban a mértékben, amint az embervilágért való diakóniánk mint a Jézus Krisztus

diakóniájában való részesedésnek a theologiája érvényes theologiánkká vált, intézkedéseink a

Szentírással és a református örökséggel való szervesebb kapcsolatot voltak és vannak hivatva

szolgálni. Az új gyülekezeti énekeskönyv nagy figyelemmel fordul a XVI. és XVII. század

öröksége felé, de éppen úgy jellemző rá az ökumenicitás is. Ez az új énekeskönyv kifejezetten

a Heidelbergi Káté gondolatmenetét tette meg szerkesztési elvének. A theologiai oktatásban is

középpontba állította egyházunk a Szentírást, jelentékenyen felemelte a bibliai tárgyak

óraszámát. Immár másfél évtizede sok erőt áldoztunk oda az új bibliafordítás elkészítésére.

Hitvallásainkat is reprezentatív új kiadásban bocsátottuk közre, ellátva történeti és elvi

bevezetésekkel. Egyházunk vezetői nyúltak újra és újra a Heidelbergi Kátéhoz, hogy annak

magyarázatával szolgálják a bibliai és reformátori örökség folytonosságában való

tájékozódást (Victor János, Békefi Benő, Bartha Tibor). Ebben az összefüggésben állnak azok

a theologiai művek, melyek felé ebben az utolsó fejezetben most fordulunk. A Heidelbergi

Káté iránt tanúsított igen komoly figyelemben – annak ellenére, hogy a nagyobb lélegzetű

theologiai művek száma a korábbi időszakokéhoz képest kisebb lett – jó irányú

koncentrálódás jelét lehet felismerni.

Az 1948-ban elkészült új énekeskönyv (próbakiadás) énekei 201-től az 512-ig a

Heidelbergi Káté úrnapjai szerint sorakoznak. Az 1921. évi énekeskönyv katekizmusi

énekeinek kb. a fele maradt meg. Az új énekeskönyv szerkesztésével éppen a Heidelbergi

Káté szempontjából nézve nem lehetünk elégedettek, hiszen abban az első 22 úrnapra még

222 éneket, a következő 30-ra már csak 90-et találunk, sőt itt a 33/b-től a 44. úrnapokra, 24

kérdésre összesen csak egy éneket (473. sz.). Aránytalanság ez a theologiai, hitvallásos

összefüggés miatt is, nemcsak a kátéfelülbírálása, különösen ha meggondoljuk, hogy éppen a

tízparancsolat magyarázata, tehát a hálaadásról in concreto szóló rész kapott összesen egy

éneket.

Ez a hiányosság természetesen akkor tűnnék fel igazán, ha egyházunk újra bevezetné a

vasárnap délutáni kátémagyarázó istentiszteleteket. Mert lehet ugyan, hogy a szabadon

választott tárgyú prédikáció felülmúlja az átlagos kátémagyarázatot, de egy esztendő

összegezésében nézve bizonyára a káté végigmagyarázása múlja felül a szabadon választott

textusú prédikációkat. Említettük, hogy az erdélyi református egyházkerület 1939

novemberében kötelezővé tette a gyülekezetekben a Heidelbergi Káté rendszeres

magyarázatát. A szlovákiai reformátusok soraiból már 1925-ben nagyon megszívlelendő

mondatokat írt erről a kérdésről Galambos Zoltán: „Amióta már nem hallhatják híveink a

kátémagyarázatokat... azóta gyengülnek az egyházaink, azóta fogy a hitünk, azóta lanyhult el

az egyház iránti szeretet és hűség…” (A Heidelbergi Káté és magyarázata. Bevezetés).

A szlovákiai református zsinat 1956-ban visszaállította a katechizáló istentiszteletek

jellegét és egységét. Varga Imre püspök mint „az Úr kegyelmének kézzelfogható jelét”

értékeli ezt, valamint azt is, hogy ugyanebben az évben a zsinati elnökség egy Református

keresztyén kiskátét adhatott a hívek kezébe (az Ágoston Sándor féle kiskáté felhasználásával,

Varga Imre összeállításában. Rimaszombat–Pozsony, 1956. Kis 8-adrét, 124. lap). A

Heidelbergi Kátéhoz simuló theologiai tisztaság és gyakorlatiasság tünteti ki ezt az iskolai

tanulók és felnőttek által egyaránt használható becses kiadványt.

Hangot adott a kátémagyarázó vasárnapi istentiszteletek hiánya miatti

veszteségérzésnek időszakunk egyik jeles theologusa, Victor János is. Kátémagyarázatai

pályájának utolsó szakaszából valók. Előbb Az Út című hetilapunk 1950-ik évi 32. számától

kezdődően egy kérdésről kérdésre haladó magyarázatot tett közzé, amely az 1952. évi 28.

számban, a 85. kérdés magyarázatával – sajnos – félbeszakadt. Már az első közleményben,

„Elfelejtett örökségünk, a Heidelbergi Káté” cím alatt, mérleget állít fel és megállapítja, hogy

a lefolyt évszázad valósággal kivette egyházunk életéből ezt a kincset. „Fájdalmas tény – írja

–, hogy míg a régebbi református nemzedékek úgyszólván a Heidelbergi Kátén nőttek fel s az

gyermekségük után is mind életük végéig úgyszólván állandó kalauzuk volt, addig újabb

időkben ugyanez a „kincs” egyházunk tagjainak a nagy többsége előtt ismeretlenné vált” (3.

lap).

Victor János (1888–1954) is az ébredési theologia, a belmissziós mozgalom felől jött.

Mint diákmissziói lelkész, és mint a MEKDSZ alapító elnöke jelentős hatást tett élőszóval és

termékeny irodalmi működéssel. Két szakaszban volt a budapesti Theologiai Akadémia

professzora (1925–32) (1949–1954), megszakítván a két szakaszt a Budapest–Szabadság téri

lelkipásztori szolgálattal. Bár első ízben nem sajátosan theologiai, hanem filozófiai,

pedagógiai és vallástudományi tárgyakat adott elő, mégis mély hatást tett tanítványaira

theologiai vonatkozásban is. Nem tartozott Sebestyén Jenő irányához, és emiatt feszültségek

támadtak mind a tanári karon belül, mind az ifjúság körében az „általános keresztyének” és a

„történelmi kálvinisták” között. Nagy Barna találóan állapítja meg, hogy valójában mindkét

iránynak szüksége volt egymásra, és hogy Sebestyén Jenő nélkül Victor János esetleg nem

vált volna olyan mélyen református theologussá és nem fordította volna le Kálvin kis

Institutióját. (A Budapesti Református Theologiai Akadémia története 1855–1955. Bp. 1955.

118. lap.) Czeglédy István szerint: „Victor már 1945-ben tisztán látta az egyház bűneit, de

tisztán látta Isten kegyelmét is, mely az ítéleten át is irgalmat gyakorol. Alig volt valaki, aki

olyan bátran és következetesen merte és tudta volna mondani, hogy az egyház léte a

társadalmi rendszerektől független. De olyanok sem sokan voltak, akik olyan nyíltsággal és

annyi jóakaratú megértéssel fogadták a felszabadulás utáni helyzetet, mint Victor. Az új

körülményeinek vizsgálatában véleménye mindig teljes súllyal érvényesült” (uo. 160. lap).

Az Út című hetilapban közölt kátémagyarázatokat Victor János abban a mindössze 22

oldalas tanulmányban foglalta össze, amelyet hitvallási iratainknak 1954. évi kiadásához

készített: „Néhány szó a Heidelbergi Káté méltatásához” címmel (Hitvallásaink. Az

Egyetemes Konvent Sajtóosztályának kiadása. 21–42. lap). Míg sokszor 500 és 1000 oldalas

Heidelbergi Káté-kommentárok is csak az alapszöveg bő lére eresztett parafrázisai, addig ez

az alig másfél ív megvilágítja és megérteti azt, ami igazán magyarázni való.

A mai olvasó talán megütközik a Heidelbergi Káténak az emberről való, megalkuvást

nem ismerő, elítélő véleményén. Victor ezt így helyezi a kellő megvilágításba: „Nem

valamilyen pesszimizmus szólal meg itt, hanem a legmagasabb rendű optimizmus. Az emberi

élet gyökerén rágódó nagy bajról, a bűnről, azért tesz a káté olyan kíméletlenül kemény

megállapításokat, mert annak isteni orvoslásáról is olyan feltétlen bizonyossággal tud vallást

tenni. Kíméletes szépítgetésekre csak akkor volna szüksége, ha nem ismerné a bajnak

végleges jobbrafordulását is” (36. lap). „A vele űzött visszaélésekért nem felelős a káté.

Joggal csak az hivatkozhatik rá, aki tanításából kifogyhatatlan és lebírhatatlan életkedvet és az

élet feladataival szemben szent felelősségérzetet merített” (37. lap).

Hangsúlyosan mutat rá Victor, hogy „a káté egész tanítása ott csattan, ahol a

háládatosságról adja elő mondanivalóját... A református keresztyénséget mindig az jellemezte,

hogy mélyen érdekelte ugyan az a kérdés: mit kapunk Istentől Jézus Krisztus által, de ezen a

kérdésen mindig túlhaladt afelé a másik felé: mivel tartozunk Istennek?”

Victor nem hallgatja el, hogy a mai élet sok mindenben túlment a káté világán, a

Heidelbergi Káté szereztetése és a mi időnk között fejlődött a társadalom. A káté

mondanivalójának lényege azonban nem avult el. „Ami az egyes parancsolatokhoz fűzött

magyarázatot illeti, azon meglátszik, hogy a káté a XVI. század terméke... Patriarkális

viszonyok között élő kisgazdákat és kispolgárokat tart szem előtt. Ezen a ponton érezzük

legjobban, mennyivel több eligazításra van szükségünk az Istennek engedelmesen szolgáló

életre a mi egészen más viszonyaink között. De... ma is érvényes az, hogy akármilyen

megváltozott viszonyok között, akármilyen más formában, a hálaadás kell hogy hajtson

bennünket a jócselekedetekben való engedelmes és szolgálattevő életre, ha egyszer az a hit él

bennünk, amelyről a káté vallást tesz” (41. lap).

Victor bevezető tanulmánya formailag is kiváló. Nem járja be velünk az egész

épületet, nem mondja el annak minden titkát, de azt a néhány kulcsot adja kezünkbe, amelyre

a zárak felnyílnak. Bár nem untat és nem fáraszt el, az olvasó mégis alig várja, hogy kézbe

vehesse magát a kátét, illetve, hogy – cselekedje azt.

A hitvallásos elmélyedés útján halad az a be nem fejezett kátémagyarázat, amelyet

Bartha Tibor tiszántúli püspök közölt a Reformátusok Lapja című hetilap hasábjain az 1962.

január 29-i számmal kezdődően. Bartha Tibor theologiai látásának megalapozásához és

kiszélesítéséhez hozzájárult Barth Károly theologiájának tanulmányozása, mely utóbbinak

gyakorlati theologiai vonatkozásairól írta doktori értekezését. Kátémagyarázataiban az utóbbi

száz év folyamán első ízben érvényesül – ha egyelőre még nem is szervesen és állandóan – az

a belátás, hogy fel kell venni a folytonosságot a magyar theologiai előzményekkel, XVII. és

XVIII. századi érdemes kátémagyarázóinkkal, és eredményeiket gyümölcsöztetnünk kell mai

munkánkban. Idézi és hasznosítja a jeles Hunyadi Ferenc gondolatait (VII. évf. 8. sz.),

beleszövi magyarázataiba a káté magyarországi történetét (VII. évf. 9. sz.).

Különösebb hangsúlyt Bartha Tibor magyarázataiban a következő szempontok

kapnak:

Az evangélium új megértésének és engedelmességünknek együtt, az egyház

közösségében kell történnie (VI. évf. 6. sz.)

Az evangéliumot helyesen értő egyház élete diakónia. „Nemzedékekkel ezelőtt

letértünk a reformátorok útjáról... Krisztus parancsának, a szeretet parancsának nem jól

engedelmeskedtünk” (VI. évf. 4. sz.). „Istennek adunk hálát azért, hogy egyházunkat egyre

inkább és inkább az a kérdés foglalkoztatja: hogyan tudna jót cselekedni avégből, hogy a

nemzet nagy ügyét, az emberibb, jobb életért folyó munkát segítse? Hogyan tudja a jót

cselekedni az új világégés ellen küzdő emberiség javára?” (VI. évf. 5. sz.).

Az egyház diakóniájának forrása Krisztus megváltó munkája. „A Krisztust követő

életnek az a kiváltsága – már itt a földön és az örökkévalóságban –, hogy részt vegyen

Krisztusnak az egész teremtett világért végzett szolgálatában” (VII. évf. 6. sz.). „A keresztyén

humanizmus legmélyebb gyökerei itt vannak. A megváltott világban az ember helye Isten

mellett van. Ilyen nagy az ember dicsősége, méltósága. És ez Krisztus által van így” (VII. évf.

27. sz.). „A történelmet a megváltás művének kiteljesedése irányában Krisztus határozza

meg.” „A szent történetnek, a megváltás történetének folyama nem az emberi történelem

medre felett vagy mellette fut, hanem abba beleárad” (VII. évf. 10. sz.). „A keresztyén

gondolkodás fogyatékossága az, hogy Krisztusról csak úgy tud beszélni, mint akinek uralma

egy másik világban jut érvényre. Az Ő uralma már itt, a mi időnkben, a történelem folyamán

valóságos uralom. A világ történelmét Ő határozza meg...” (VII. évf. 11. sz.).

A Heidelbergi Káté mai jelentőségének felmérése a tárgya Zsinati Tanácsunk

határozatának, amely a debreceni országos és ökumenikus ünnepségen hangzott el a

Heidelbergi Káté négyszázados évfordulója alkalmából, és amelynek szövege a Reformátusok

Lapja 1963. május 12-i számában jelent meg. A határozat ünnepélyesen tesz bizonyságot

arról, hogy „most, amikor Jézus Krisztus egyháza szerte a világon új utakat keres, a keresés

munkájában egyházunk szolgálatának irányát most is a Heidelbergi Káté mutatja meg. Így

lehetünk egyek a református testvéregyházakkal éppen a szolgáló Krisztus látomásának egyre

tisztább megértésében és megélésében”.

BEFEJEZÉS

Utunknak végére értünk. Mint minden egyháztörténeti vizsgálódás, ez sem lehetett

öncélú, ez is arra a kérdésre keresett választ, hogy mikor volt az egyház útja jó út, és mikor

tért hamis irányba. Azt tapasztaltuk, hogy egyházi életünk és gondolkodásunk a Heidelbergi

Káté-magyarázatok történetének tanúsága szerint igen szoros kapcsolatban állt a mindenkori

politikai és társadalmi helyzettel. Hiszen csak ebből a háttérből voltunk képesek megérteni,

hogy az egyes korok theologusai milyen irányú és mennyi írói alkotást szenteltek a

Heidelbergi Káténak. Ez a szoros egybekapcsoltság azonban korántsem jelentette mindig az

egyházi élet és a theologiai munka függését és meghatározottságát a fennálló társadalmi rend

által. Egyházunk ilyen szoros függésbe csak a késői liberalizmusnak a keresztyén egyházak

iránt látszólag annyira megértő korában, a liberális theologia virágzásának idején került, mert

akkor szem elől tévesztette a maga egyház mivoltát, az élő Jézus Krisztusban, a megváltásban

gyökerező létét. Ez abban nyilvánult meg, hogy lelki és erkölcsi ereje megbénult, vagy

szétforgácsolódott, hitvallásait pedig por lepte be. Viszont, ha bűnbánatban és élő hitben

tudatára ébredt igazi mivoltának és küldetésének, akkor áldássá vált, és azzá válhat ma is népe

és az embervilág számára. Ehhez a jó úthoz mint 400 év óta mindig, a Heidelbergi Káté ma is

a megtisztulás és az erő olyan forrása, amely által az apostoli kor és a reformáció öröksége

válik élővé.

________

TÓTH ENDRE

A HEIDELBERGI KÁTÉ A MAGYAR

REFORMÁTUS GYÜLEKEZETEKBEN ÉS

ISKOLÁKBAN

A Heidelbergi Káté Magyarországon is azzal a rendeltetéssel indult útjára, amiért

annak idején készítették, – hogy legyen a keresztyén ember hitvallása s egyben az egyház

hitvallása is. Ezért tanítani és magyarázni kell az iskolában, a családban és a gyülekezetben.486

Az út elején

Hazánkban először mint hitvallási irat szolgálta a Heidelbergi Káté a reformáció

ügyét, részben a lutheri és kálvini irány elkülönülése idején, részben az unitáriusokkal

folytatott első, megegyezést kereső nagy vitatkozások időszakában. Ez a megegyezés ugyan

nem sikerülhetett, de ez nem változtat azon a tényen, hogy akkor, 1566-ban már ismerték és

használták nálunk a Kátét.487

Első református zsinataink – köztük az 1567-i debreceni zsinat – rendelkeznek a káté

tanításról, de annak megnevezése nélkül. Mivel a magyar reformátorok is írtak kátékat,

inkább ezeknek a tanítására vonatkozhattak a zsinati határozatok.488

A Heidelbergi Káté magyar nyelven csak 1577-ben jelent meg először. Ezt a fordítást

Huszár Dávid pápai prédikátor nyomtatta ki Pápán.489

A Káté fordítója is valószínűleg maga

Huszár Dávid volt, de az is lehetséges, hogy már az ő atyja, Huszár Gál elkészítette a

fordítást. Ezt a Kátét kiadója a hívek magános használatára szánta, amire az is mutat, hogy a

fordítás mellé az élet különböző alkalmaira szánt imádságokat is csatolt. Mivel pedig Pápa s a

dunántúli, – akkor a királysághoz tartozó – rész éppen ez idő tájt csatlakozott a reformáció

helvét irányához, ez a magyar nyelvű Káté szükségképpen iskolai és gyülekezeti használatba

is került.

Egy negyedszázaddal később, 1604-ben, az ország keleti részén Szárászi Ferenc

debreceni prédikátor adta ki új magyar fordításban a Kátét.490

E kiadásnak aztán már címében

is benne van: azért, hogy „mind a kisdedeknek a scholákban, mind pedig az együgyűeknek az

ecclésiában épületökre lenne”. Tehát iskolai tanításra és templomi magyarázás céljára adta ki.

Majd 1607-ben Szenczi Molnár Albert készített egy magyar nyelvű kátét a gyermekek

tanítására, melyet a Heidelbergi Kátéból „szedegetett” össze s Kis Katekhizmus címen

Herbornban nyomtatott ki.491

Ugyanő a Szárászi-féle fordítás átdolgozásával a teljes

Heidelbergi Kátét is kiadta 1612-ben Oppenheimben492

– mégpedig a Biblia- és

zsoltárfordítással együtt –, így célja ennek is a gyülekezetekben és iskolákban való használat

volt.

A magyar nyelvű Heidelbergi Káténak hazánkban való elterjedése egyre ismertebbé

tette azt annyira, hogy fokozatosan a „nép könyvévé” lett. A 17. században tartott zsinatok

már egyre sűrűbben intézkednek is arról, hogy a kátétanítás az iskolákban s magyarázása a

templomban a Heidelbergi használatával történjék. A tanítás és magyarázás munkájának

segítésére a 16. század végétől könyvek is jelentek meg. Ezek eleinte nem a Káté rendjében

foglalkoztak a hitcikkek magyarázásával, de a Heidelbergi ismeretét feltételezték. – Károlyi

Péter előbb kolozsvári professzor, majd nagyváradi lelkész és tiszántúli püspök, ki az

unitáriusokkal való vitákban is nevezetes szerepet játszott, – az apostoli hitvallásról, s a

Szentháromságról írott könyveiben493

jelét adta a Káté ismeretének. – Margitai Péter

debreceni lelkész, majd tiszántúli püspök dogmatikus műveiben szintén nem a Káté rendjén

halad ugyan, de könyveibe több helyen szóról szóra beleszövi a Heidelbergi szövegét.494

A különböző zsinatok rendelkezései egyre határozottabban kívánják a Heidelbergi

használatát. Pl. a felsődunamelléken 1619-ben tartott sóki zsinat az iskolák vallástani

anyagául a Heidelbergit nevezi meg s azt is elrendeli, hogy a tanulóknak mindenütt meg kell

azt könyv nélkül is tanulni, – a tanítóknak pedig rendszeresen kell azt magyarázni.495

– A

nagyobb iskolák fennmaradt törvénykönyvei sokszor egészen pontos képet adnak a

Heidelbergi Káté tanítási rendjéről. – A sárospataki iskola 1621. évi törvényei496

–

nyilvánvalóan már hosszabb gyakorlatnak írásba foglalása! – elrendelik, hogy a tanítók

minden szerdán és szombaton reggel magyarázzák a diákok előtt a Heidelbergi Kátét s a

diákoknak könyv nélkül is meg kell azt tanulni és ismerniök kell a szentírásbeli bizonyságokat

is. A többi nagyobb iskolák hasonló módon intézkednek a Káté tanításáról s szinte mindenütt

ugyanolyan indokolással, mint a pataki törvényekben: „nincs rútabb és méltatlanabb dolog,

mintha a keresztyének nem ismerik a mennyei tudományt, a Krisztus tanításának lényegét,

amelynek ismerete nélkül nincs üdvösség!”

A gyülekezetekben is már a 17. században templomi istentiszteleteken magyarázták a

Heidelbergi Kátét. Ismeretes pl., hogy Máramarosszigeten 1624-ben úgy állapítják meg a

lelkészek szolgálati rendjét, hogy hétfőn, kedden és csütörtökön reggel könyörgést

végezzenek s vagy mindjárt utána, vagy aznap délután katechizációt tartsanak, amikor az

ifjúságot az idősebbekkel együtt tanítsák a hitnek ágazatira. Szerdán és pénteken

prédikáljanak, de tetszésük szerint ilyenkor is végezhetnek katechizációt. Vasárnap délután is

katechizálás legyen.497

– A huszti egyházban a katechizáció rendjét úgy állapítják meg 1625-

ben, amint az „más egyházakban is lenni szokott”. Az itteni rendelkezés szerint nem egész

éven át kell azt végezni, hanem: el kell kezdeni Szentháromság-vasárnapján és bevégezni

Szent Mihály nap körül. A téli hónapokat nem tartják alkalmasnak ennek végzésére, a hideg

templomok miatt.498

Éppen a huszti egyházi szabályzatnak a más egyházakban gyakorolt

szokásra való utalásából világos, hogy általános gyakorlatról volt ekkor már szó.

Felsődunamelléken csaknem félévszázaddal későbben szervezkedett a református

egyház, mint a tiszai részeken. Első kánonos könyvüket 1625-ben a komjáti zsinaton készítik

el. Ebben van törvény a Káté tanításáról is499

, mely lényegében egyezik a már ismert

rendelkezésekkel, amelyek a gyülekezetben az ifjúság katechizációjára és az iskolai tanításra

vonatkoztak. A komjáti kánonok nem nevezik meg a Heidelbergi Kátét, – de a sóki zsinat

rendelkezéseire gondolva feltehetjük, hogy erre a Kátéra gondoltak, midőn elhatározták,

hogy: minden egyházban egy ugyanazon kátét kell tanítani. – A dunántúli rész szintén a

komjáti kánonokat fogadta el törvénykönyvül, amelyet a pápai 1630-i zsinaton egyes

helyeken kiegészítettek, vagy pontosabban körülírtak. A lelkészek kötelességei közt ugyan a

pápai kánonok is csak általánosságban rendelkeznék arról, hogy vasárnap délutánokon s a

hétköznap reggeli könyörgések után katechizáljanak, – de az iskolai tanításról rendelkezvén,

pontosan meghatározott rendelkezést találunk arról, hogy: minden iskolában a Heidelbergi

Kátét kell tanítani.500

Bár feltűnő a rendelkezés szövege, mely szerint a Heidelbergi Kátét a

nagyobb diákoknak a Siderius-féle kátéból,501

a kisebbeknek a Huszár Gáléból rendeli

tanítani. Tudvalevőleg Siderius János a felső Tiszamelléken, tarcali lelkész korában írt kátéja,

ha a Heidelbergi ismeretével s valószínűleg ennek hatására is készült – mégsem azonosítható

egy Heidelbergiből készült kivonattal sem –, Huszár Gál kátéját pedig mindezideig nem

ismerjük, hacsak nem a Huszár Dávid által kiadott kátéra kell gondolnunk.

A katechizálás ellenőrzése

Az előző fejezetben említett 1630-i pápai zsinat Kanizsai Pálfi János dunántúli püspök

elnökletével alkotta meg a maga kánonait. Ez a Kanizsai még 1617-ben Pápán megvalósította

a református egyházszervezet presbiteri formáját s éppen pfalzi mintára.502

A pápai zsinat

aztán a gyülekezeti presbitériumok megszervezését az egész egyházkerület területén felállítani

rendelte. A fokozatosan meg is szervezett presbitériumok gyakran módosított szabályzatában

később helyet kapott a presbitereknek az esperesi egyházlátogatások alkalmávali

közreműködése is.

Az egyházlátogatásokról, mint az egyházigazgatás gyakorlásának egyik módjáról,

zsinati kánonaink már korán intézkednek. A debreceni 1567-ben tartott szervező zsinat úgy

intézkedett, hogy az ilyen látogatások alkalmával a gyülekezetek tagjait kell kikérdezni,

többek között arról, hogy: mit tanultak a lelkipásztortól s helyesen tanulták-e a kátét?503

A

dunántúli presbiteri szabályzatokban viszont azt találjuk, hegy az ilyen kérdésekre a

presbitereknek kell feleletet adni. „A vizitáló esperes – olvassuk – hívja be a presbitereket s a

lelkipásztort kiküldvén, – őket lelkiismeretük tisztaságára kérdezze meg, hogy a lelkipásztor a

templomi könyörgéseik után a leányokat s a gyermekeket a katechizmusra tanítja-e.504

–

Amellett, hogy ez a presbitereknek a magasabb egyházigazgatásban való részvételéről

tájékoztat, még arról is tudósít, hogy a Kátéval való foglalkozásnak olyan területére is

rámutat, amely eddig még nem szerepelt adatainkban, t. i. a leányok katechizálására. – Abban

a korban mikor a leányok iskolába járatása még ismeretlen volt nálunk, a leányok tanítását a

katechizáció útján mégis végezte egyházunk. Dunántúl, 1634-ből ismerünk olyan rendelkezést

is, mely arról intézkedik, hegy a házasságra lépőket is ki kell kérdezni a Kátéból.505

S

ugyanakkor arról is intézkednek, hogy a keresztszülőket is meg kell vizsgáztatni a Kátéból.506

Effajta intézkedéseket egyébként másutt is találunk a további időkben.

A dunántúli szabálytól eltérően más területeken az egyházlátogatások alkalmával a

debreceni előírás szerint az volt a gyakorlat, hogy a gyülekezet tagjait kérdezték meg még

hosszú ideig. A zempléni egyházmegye egyházlátogatási kérdőpontjai között 1629-től kezdve

szerepel ez a kérdés is: a népet kell megkérdezni a prédikátor felől, tanítja-é a katekhizmust és

a keresztyén vallás alapjait?507

– Az egyházlátogatást végző s a tiszáninneni részen püspöki

jogokat is gyakorló esperes, a válaszok alapján, szükség szerint intézkedett is.508

– Figyelemre

méltó, hogy a lelkészek a katechizáció munkáját – többletmunkának tekintették509

s annak

végzéséért bizonyos szolgáltatásokat kívántak is. Kerti és mezei munkát végeztek a lelkész

részére a katechizációkban résztvevő leányok! Ez a szokás egyes vidékeken még két évszázad

múlva is megvolt! A nagy számban fennmaradt jegyzőkönyvi adatokból meg lehet állapítani,

hogy a katechizációnak vizsgálat tárgyává tett munkája ekkor már itt is az iskolába nem járó

leányok tanítására vonatkozott.

A Káté, mint a tévtanítások és újítások elleni védekezés eszköze

A zempléni egyházmegyében gyakorlat volt az a 17. század első negyedében, hogy az

esperes az iskola-rektorságból csak azokat az egyébként lelkészi pályára készülteket helyezte

el, akik előbb a Heidelbergi Kátét pontosan megtanulták s fel is mondták az esperes előtt.510

Ugyancsak a zempléni egyházmegyéből ismerünk egy fontos határozatot: Az újhelyi

1630-i zsinat, az egyházmegyébe állítólag beszivárgott arminiánus tanok megfékezésére azt

határozta, hogy ezentúl a lelkészek, felszentelésük előtt arra is esküt tegyenek, hogy a

Szentírást nemcsak a Helvét Hitvallás, de a Heidelbergi Káté tanítása szerint is fogják

magyarázni, hogy így „az eskü megóvja őket minden lehető tévedéstől, vagy

tájékozatlanságtól”. S már ezen a gyűlésen le is kellett tenni a lelkészeknek az így kibővített

esküt.511

– Így került bele a lelkészi eskübe a Heidelbergi Káté, – ekkor Zemplénben s majd

rövidesen további területeken is s így vált a Káté a Helvét Hitvallással azonos tekintélyű

hitvallási irattá, szimbolikus könyvvé! – Ez azonban nem zárta ki azt, hogy magában

Zemplénben is, a lelkészi vizsgákon a jelöltektől a Siderius kátéjának az ismeretét is

megkívánják! Ez éppen Zemplénben érthető is, mert Siderius nem sokkal előbb ebben az

egyházmegyében volt lelkész s kátéja általánosan is a „magyar káté” nevet viselte! Az is

valószínű, hogy a gyülekezetekben végzett katechizáció bizonyára a Sidérius kátéjára is

támaszkodott!

A rendszeres templomi kátémagyarázatok elterjedése és a puritánus mozgalom

A Heidelbergi Káté templomi magyarázásának s a leányok katechizálásának

rendszeressé tételére elhatározó befolyással volt Debrecen város tanácsának 1630-ban hozott

döntése.512

– Debrecenben ez időben s még hosszú időkig, az egyházigazgatásnak legfőbb

szerve a városi tanács volt! Az említett évben lett debreceni lelkésszé Keresszegi Herman

István tiszántúli püspök. Szolgálatba lépésekor megállapodott a másik két debreceni lelkésszel

„a hetenkénti prédikálásra nézve”. Ezt a szolgálati rendet – amelyben a katechizálásról említés

sem történt! – a városi tanács jóváhagyása alá bocsátották. A tanács meg is erősítette azt, de

azzal a hozzáadással, hogy a katechizmust tanuló leányok részére hetenként kétszer vizsgát

tartsanak a lelkészek a Kátéból. A tanács döntését a lelkészek tudomásul is vették! A

katechizáció munkáját aztán éppen maga a püspök vállalta úgy, hogy ettől kezdve a

Nagytemplom szószékéről rendszeres Káté-magyarázatokat is tartott. Egy-egy kérdésről több

prédikációt is mondott s mivel a vasárnap délutáni temetések alkalmával az egész gyülekezet

azokon vett részt s ilyenkor istentisztelet a templomban nem volt – a mintegy 200 prédikáció

megtartása évekig eltartott. Amikor aztán bevégezte azokat, az összes beszédeket

nyomtatásban is kiadta 1640-ben, egy 1000 lapot meghaladó kötetben.513

Ez volt az első teljes

és rendszeres prédikációkban való feldolgozása a Heidelbergi Káténak. Előszava szerint azért

nyomatta ki, hogy ezzel „a prédikátori renden levő atyafiak a híveknek hasznokra

élhetnének”. Megállapítja azt is, hogy ehhez hasonló könyv eddig még magyarul nem jelent

meg s feltehetőleg a katechizációnak ezt a formáját hazánkban a lelkészek nem is igen

végezték rendszeresen! Keresszegi a könyvet háziistentiszteleteken való használatra is

ajánlotta, főleg azért, hogy a templomi prédikációk és kátémagyarázatok ennek segítségével a

családban is ismételhetők és kikérdezhetők legyenek, – első sorban mégis a lelkészeknek tett

jó szolgálatot a könyv kiadásával. Könyvéből ugyan több kiadás nem jelent meg, de később

annak példájára következnek majd hasonló újabb munkák!

A templomi kátémagyarázatok általános gyakorlattá válásánál közrejátszott a

puritánusok reform-mozgalmára támadt visszahatás is. E reform-mozgalomról itt bővebben

nem beszélhetünk, csak tárgyunkkal kapcsolatosan térünk ki egyes jelenségeire.514

Az akkori egyházi vezetők a puritánusok törekvéseitől az egyház alig kialakult jó

rendjét féltették. Mivel az egész mozgalmat a külföldi tanulmányutakról hazatért

lelkészjelöltek tevékenykedésére vezették vissza, akikről az volt – többek között – a

közvélemény, hogy az egyház hitvallásait sem tartják magukra kötelezőknek, – ezért a

tiszántúli egyházkerület 1638-ban zsinati határozattal kimondta, hogy a külföldről hazatért

ifjakat csak úgy lehet egyházi szolgálatba kibocsátani, ha „erős esküvéssel” kötelezik

magukat, hogy a nálunk bevett „egészséges és apostoli tudományban” semmi újítást sem

tesznek.515

– A puritánusok vezetője Tolnai Dali János csak úgy foglalhatta el a sárospataki

iskola rektori székét, hogy előbb esküt kellett tennie arra, hogy a Helvét Hitvallást és a

Heidelbergi Kátét minden cikkében helyesli s azokat tanításaiban egyéb tanokkal nem

keveri.516

– De a vád tovább is megmaradt a puritánusok ellen, hogy a hitvallásokat kevésre

becsülik. – Ennek az lett egyik további következménye, hogy a tiszántúli és tiszáninneni

egyházkerületek 1646-ban tartott közös zsinatukon, Tokajban, kimondották, hogy már

azoknak is esküt kell tenni, akik külföldi tanulmányútra indulnak, hogy kint tanulásuk idején

„a Helvetica Confessióba és a Heidelbergai Catechesisbe befoglaltatott tudománnyal

ellenkezőt – nem tanulnak”. Hazatérésük után pedig újból esküt tartoztak tenni, hogy a két

hitvallás szerint tanítanak itthon is.517

De még ez sem volt elég. Az egyház vezetői a puritánus lelkészek ügyét az 1646.

júniusában, a fejedelem által összehívott szatmárnémeti ún. nemzeti zsinat elé vitték, amely

zsinat az erdélyi fejedelem joghatósága alá tartozó, vagy részben török uralom alatt levő

tiszántúli, tiszáninneni és erdélyi területekre hozott érvényes határozatokat. És ez a zsinat

többek között kimondta egy közös hitvallás készítésének a szükségét, de annak elkészültéig

úgy határozott, hogy az érdekelt területeken a Heidelbergi Kátét tartsák meg s azt tanítsák, –

de ne mellőzzék a Siderius magyar kátéját sem. Elrendelte a zsinat a templomi

kátémagyarázatok tartását s megújította a külföldjáró diákok esküre való kötelezését is.518

A szatmárnémeti zsinatot szoktuk úgy tekinteni, mint amelyik a Heidelbergi Kátét a

Helvét Hitvallással egyenrangú szimbolikus könyvnek ismerte el az ország keleti részére. –

Az egyházi élet s a Heidelbergi Káté használatának is részletes szabályozását pedig a zsinat

megbízásából Geleji Katona István erdélyi püspök által készített s 1649-ben jóváhagyott

kánonos könyv foglalta magában. E kánonok intézkednek arról, hogy a Heidelbergi Kátét az

iskolákban is tanítani kell, – a leányoknak s az ifjú nőknek a templomban kell szorgalmasan

magyarázni. Az úrvacsorával először élők előzetesen vizsgát tartoznak tenni, hogy

hitvallásainkat ismerik. Az esperesi egyházlátogatásnak ki kell terjedni arra is, hogy a

lelkészek magyarázzák-e a Kátét. A fiúiskolák mellett leányiskolákat is kell felállítani, azért,

hogy a leányok olvasni megtanuljanak s a Bibliát s a Kis Kátét tudják tanulni. (Ez utóbbi

rendelkezéshez csak annyit fűzünk hozzá, hogy a leányiskolák felállítását éppen a

szatmárnémeti zsinat által elítélt puritánusok szorgalmazták!) – Az említett rendelkezések

pontosan megjelölték az utat, amelyen a Heidelbergi Káté valóban a nép könyvévé válhatott.

És jó tudni azt is, hogy ezek az ún. Geleji-kánonok egészen 1881-ig érvényben voltak!

Az elmondottakkal kapcsolatban nem hallgathatjuk el, hogy a puritánusok ellenében

hangoztatott vád, mintha ők a hitvallásokat s a Kátét nem tisztelték volna, – nem volt

igazságos. Köztudomású tény volt, hogy a zsinat őket egyházigazgatási reformjaik miatt

marasztalta el, – de ítéletének nagyobb súlyt akart adni a hitvallásokkal kapcsolatos váddal. A

puritánusok s a presbiteriánusok nehány kiváló képviselőjének egykorú, vagy közelkorú

megnyilatkozása tarthatatlanná teszi ezt a vádat. Pl. Medgyesi Pál – a presbiterekről írt nagy

munkájában ezt írja: „a mi Cathekhizmusunkat, a Heidelbergait, közönségesen tanítjuk és

taníttatjuk iskoláinkban, ecclesiáinkban és a háznépekben”.519

– A presbiterek felügyelői

tisztéhez is hozzátartozónak tekinti Medgyesi, hegy ügyeljenek arra, hogy a katekhezist az

ifjak tanulják s arra is, hogy a házigazdák mint járnak el ennek otthoni tanításában.520

–

Ugyanő a predikálásról írt munkájában külön is kiemeli, hogy a káté magyarázásában a

puritánus lelkészek buzgólkodnak leginkább.521

Apáczai Csere János, a kiváló tudós és pedagógus, szintén a puritánizmus híve, – aki a

magyar iskolák szervezéséről és feladatairól azt tanítja, hogy azért kell minden gyermeknek

írni és olvasni megtanulni, hogy így a Kátét is megtanulhassa.522

Martonfalvi György a debreceni kollégium első állandó rektor-professzora is a

puritánus eszmék követője volt, aki a prédikáció elméletéről írt könyvében523

a prédikáció

különböző fajai között tárgyalja a katechetikai prédikációt is s megállapítja, hogy a sokféle

káté között legkiválóbb a Heidelbergi s a templomban ezt kell magyarázni. A

magyarázatokhoz segédkönyvül Ursinus munkáját ajánlja. De ő is ad a magyarázatok

készítéséhez rövid utasításokat. Martonfalvi munkáját használta a maga hasonló tárgyú

művéhez524

Szilágyi Tönkő Márton szintén debreceni professzor, aki a kátémagyarázat

tartásához példaképpen a Káté első úrnapjának részletes kidolgozását is felveszi munkájába.

Sok hasonló példa is bizonyítja, hogy a Káté esetleges hanyag kezelését a puritánus

mozgalom rovására nem írhatjuk. Ha volt is e téren hanyagság, egyéb okai voltak annak: az

ország zilált helyzete, a nagy török háborúk s az erdélyi fejedelmi trónon történt sok változás

stb.

A Káté az iskolákban, a lelkészi vizsgákon és a disputációkon

A Geleji-kánonok megjelenése után nyomban kiadnak 1650-ben Amsterdamban egy

olyan Kátét,525

mely a már elrendelt rendszeres káté tanítást igyekezett megkönnyíteni. E

kiadásban, a szöveg jobb megértésére, a Káté egyes kérdései után mindenütt rövid summázást

találunk, majd a szöveget számos apró kérdésre felbontva közli. A Káté végén pedig egy

Útmutatás következik, melyben a katechizáció módszerét ismerteti s a begyakorlásra ad

segítséget. Hasonló útmutatások a további magyarországi s külföldi kiadású Heidelbergi

Kátékban is benne vannak, időnkint némi változtatásokkal s bővítésekkel. A most említett

amsterdami kiadás mellett imádságok is vannak, családi és magános áhítatok tartására valók,

de vannak közöttük „egyházi könyörgések” is, vagyis gyülekezeti imádságok, – s ezek között

egy „catechizmusi prédikáció után” mondandó imádság is.

Hogy miként folyhatott ez időszakban a Káté tanítása és magyarázata, arra alig vannak

adataink. Azt tudjuk, hogy egyházlátogatások alkalmával komolyan vették e munkát,

megkívánták a lelkészektől s tanítóktól a Káté ismeretét s annak használatát. És erre mutat az

is, hogy a lelkész-szentelések előtt tartani szokott vizsgák anyagában s a vitatkozások

tételeiben ott vannak a hitcikkek s nem egyszer megnevezve is: a Káté kérdései. Már a

komjáti-kánonok is utasították a püspököt, hogy a vitatkozások tárgyául valamelyik fontos

hitcikket jelölje ki.526

A felsődunamelléki farkasdi 1654-i zsinaton pl. a Káté IX. és X. úrnapja

volt a vita tárgya s további zsinatokról is találunk hasonló feljegyzéseket.527

Tiszántúl az 1629-i váradi zsinat állapította meg a zsinati tanácskozás ügyrendjét,

ebben benne van a lelkészszentelés s az azt megelőző vitatkozások rendje is.528

A vitatételeket

majd csak 1665-től kezdve találjuk megnevezve. De hogy korábban is, sőt a most említett

váradi zsinat előtt is gyakorolták ezt, annak bizonyságaként nyomtatásban is ránk maradt az

1610-i, szintén váradi zsinat alkalmával tartott lelkész-szentelés előtt megvitatásra került tétel-

sorozat: az egyházi hatalomról.529

– Az 1665 óta ismeretes vita-tételek közt gyakran szerepel

a Káté valamelyik kérdése. A viták lefolyása csak egy esetben maradt fenn. – 1711-ből a

kitűzött tétel-sorozatot is ismerjük s ezekben, a segítségül ajánlott bizonyító anyag között a

Heidelbergi Káté egyes részeit is megtaláljuk. És arról is értesülünk, hogy ez évben a

jelölteknek „Az ember nyomorúságáról” szóló Káté kérdés alapján is kellett vizsgázni.530

Hasonló adatokat ismerünk a többi egyházkerületekből is.531

Az ilyen vitatkozás jellegű vizsgákra már iskolai tanulásuk alatt felkészítették a

lelkészi pályára készülőket. A Kollégiumokban gyakorolt collatiok, vitatkozások anyaga

főként dogmatikai tárgyú volt. Legrégebbi általunk ismert ilyen iskolai disputáció tételek a

pápai kollégium gyakorlatából maradtak fenn, 1694-ből. A debreceni gyakorlat emléke 1719-

ből azok a tételek, melyek egy kéziratos káté-magyarázatos kötetben, az egyes káté kérdések

magyarázatai után vannak feljegyezve.532

Egyébként a Kollégiumok könyvtárainak 17.

századból való katalógusai szerint, mindenütt voltak a Heidelbergiről írt tudós magyarázatok,

első renden éppen Ursinusé, de más külföldi tudósoké is.533

Az iskolákban pedig rendszeresen folyt magának a Káténak a tanítása, pl.

Sárospatakon úgy a Sideriusé, mint a Heidelbergi. A nagyobb diákok számára pedig elő volt

írva Ursinus magyarázatainak a tanulása is.534

– Marosvásárhelyen a kisebb diákok

katechizálását a nagyobb diákok végezték s ők tartották a templomi kátémagyarázatokat is.535

– Általában hasonló volt a helyzet a többi nagyobb iskolákban is. A falusi iskolákban a

Heidelbergi Káté tanulásának előkészítésére szolgált a század közepén kiadott s a Heidelbergi

kivonatát tartalmazó Kis Káté. Ezt nevezték Fundamentumnak is, mely aztán több mint

másfél századon keresztül, főleg az ország keleti részén, használatban volt.536

Újabb Káté-magyarázatos könyvek

A 17. század második felében több Káté magyarázatos könyv is megjelenik.537

–

Drégelypalánki János az ungi egyházmegyében szolgáló lelkész, főleg Ursinus

magyarázatainak felhasználásával készítette és adta ki munkáját 1667-ben. A kötetben levő

beszédeket előzetesen maga is elprédikálta s úgy adta ki lelkésztársainak segítségére, de

másoknak is „épületekre és vigasztalásokra”.538

– Könyve egy negyedszázad múlva majd

második kiadásban is megjelent. – Pósaházi János sárospataki professzor 1669-ben a korábbi

esztergomi érseknek, Pázmány Péternek „Igazságra vezérlő Kalauz” című nagy vitairata

megcáfolására készített s adott ki egy nagy terjedelmű munkát: „Igazság Istápja” címen.539

E

vitairatban ír a Katechizmusról s az aszerint történő katechizáció fontosságáról is, – a munka

második részében pedig a keresztyén vallás fundamentumos ágazatainak tárgyalásába több

helyen beleszövi a Heidelbergi szövegét is. Pósaházi készített rendszeres kátémagyarázatos

munkát is, de ez nem került kinyomatásra. – Szatmárnémeti Mihály kolozsvári lelkész

kátémagyarázatai latin nyelven jelentek meg 1677-ben.540

E munka előszavában beszámol

arról, hogy Kolozsváron miként végezték a katechizációt az iskolában és a gyülekezetben.

Bizonyára azért írta le ezt, hogy lelkésztársainak útmutatás legyen e munka rendszeres

végzésére. Eszerint: vasárnap délutánokon a templomban a gyülekezet tagjait kikérdezik a

Káté egy-egy Úrnapjából. Az utána következő isteni tiszteleten pedig ugyanazt az Úrnapját –

textus alapján – a szószéken prédikálják el. Buzdítja is lelkésztársait e munka végzésére, mert

több egyházban elhanyagolják azt, pedig – mint mondja – „a mi népünket sokkal inkább

katechizálni kell, mint prédikálni nekik. Eleddig a mi népünk nagyobb része ezer meg ezer

prédikációt hallgatott már s mégis tudatlan maradt s ezen csak a katechizációval lehet

segíteni”.

Ezek a munkák főleg a lelkészek számára készültek, segítségül. A 17. század vége felé

olyan munka is jelent meg, mely a gyülekezet tagjaiban akarta tudatosítani a katechizáció

fontosságát. Köleséri Sámuel debreceni lelkész munkája ez, mely egy terjedelmes prédikáció

s melyet a debreceni Nagytemplomban „a catechizálásnak elkezdésének alkalmatosságával”

prédikált el s 1682-ben nyomtatásban is kiadott.541

Ez a prédikáció nem más, mint részletes

útmutatás arra, hogy miként kell végezni a katechizációt s miért üdvösséges abban részt

venni. „A katechizálás ma is szükséges – mondja – s a világ végezetéig az is leszen”.

Nemcsak a gyermekekre tartozik, hanem az idősebbekre is, mert ezeknek sem szégyen

tanulni. – Vannak, akik azt mondják, hogy a gyermekek nem is értik jól a Kátét s csak szajkók

módjára mondják fel azt. Ám éppen azért kell megtanulniok, hogy később értelmesen is

felfoghassák! – Köleséri azt is jónak tartaná, ha a vallástanítás a bibliai történeteket is

felölelné s a prédikációkat is jó lenne kikérdezni a gyermekektől. – Maga a prédikáció azt is

mutatja, hogy a katechizáció akkor tájt Debrecenben sem volt rendszeres, – erre már címéből

is következtethetünk, – de meg olyan emberekről is említést tesz, akiknek ifjabb korukban

nem volt módjuk katechizációkban részt venni. – Hogy pedig a bibliai történetek tanításával is

ki akarja szélesíteni a katechizációt, arra mutat, hogy Köleséri a Káté tanítás munkáját

eszköznek tekintette: a Kátétól a Bibliához való elvezetés eszközének.

Zsinati végzések

A 17. század második felében a zsinatok is újból foglalkoznak a katechizáció ügyével.

Erdélyben, 1671-ben, magának a fejedelemnek, Apafi Mihálynak a kívánságára mondják ki

újból a Káté magyarázatok tartásának kötelességét.542

Tiszántúl 1680-ban azzal igyekeznek

jobbá tenni a Káté iskolai tanítását, hogy az iskola-mestereket kötelezik arra, hogy a Kátét

maguk is megtanulják s egyházmegyei gyűlések alkalmával az esperes előtt fel is mondják.543

És arról is intézkednek, 1686-ban, hogy a falusi iskolákban minden héten két napon kell

tanítani a Kátét s e munka végzését a lelkészeknek kell ellenőrizni, a tanítókat s a tanulókat is

nekik kell megvizsgáztatni. A mulasztókkal szemben büntetést is kirónak.544

Nyilvánvaló,

hogy nem ok nélkül kellett ilyen rendelkezéseket hozni. De tudjuk, hogy a felszabadító

háborúk, az idegen katonaságnak hazánkon éveken át tartó átvonulása, téli szállásra itt való

elhelyezése – sok minden egyebet is megbénított. A Káté tanítása terén is új kezdésre volt

szükség. Ám a rend helyreállítása sem ment könnyen. Erdélyről pl. azt olvassuk, hogy nagyon

megfogyatkozott a nép s ami megmaradt is, olyan szegény volt, hogy a szegénység „majd

minden jóra alkalmatlanná tette őket”.545

De még így sem kell általánosítanunk. Az egyház vezetőiben megvolt minden készség,

hogy újból jó útra vigyék a Káté ügyét. Kocsi Csergő János debreceni professzor s egyben

tiszántúli püspök, a felszabadító háborúk után 1701-ben Huszton tartott zsinat elé számos

javaslatot terjesztett éppen az egyházi élet jó rendjének helyreállítására. Javaslataiban

mindjárt a legelső helyre tette a vasárnap délutáni prédikációk helyett a „vizsgaszerű

katechizációk” tartását, – legalább a gyermekeknek s a leányoknak, – de az egész gyülekezet

jelenlétében. Javaslata szerint a kisebbektől a Kis Kátét, vagy Fundamentumot, – a

nagyobbaktól a Heidelbergit kellene kikérdezni. Javaslatai között szerepelt az is, hogy lelkészi

szolgálatra csak olyan jelöltet kell kibocsátani, aki a Heidelbergi Kátét alaposan ismeri. – A

zsinat aztán e javaslatokat némi módosításokkal el is fogadta, kimondván a Káté

magyarázatok tartásának szükségét, de a vizsgáztatásokat már nem tartotta lehetségesnek.

Viszont intézkedett arról, hogy az Úrasztalához először járulók előzetesen hitvallást tegyenek.

És felújította az iskolamesterek Kátéból való kikérdezésének gyakorlását.546

A huszti zsinat rendelkezéseit ki is hirdették az egyházmegyékben, – de a nyomon

következő kuruc szabadságharc ismét lehetetlenné tette a végrehajtás ellenőrzését. A

szabadságharc csendesülésekor újítják meg újra e határozatokat547

s hoznak hasonló

határozatokat az ország más részein is. Dunántúl a felsőőrsi zsinat részletes szabályozást is ad

nemcsak a Káté magyarázására s iskolai munkájára, de azt is kimondja, hogy a leányokat

addig nem lehet megesketni, míg a hit-ágazatokat jól nem tudják.548

Szintén Dunántúl, Pápán,

a „lelkész-marasztást” ahhoz a feltételhez kötik, hogy a lelkész a katechizációt szorgalmasan

végezze.549

Egyik pápai lelkésznek ránk maradt szolgálati naplója szerint, 1711–1719.

években rendszeresen végezte is a vasárnap délutáni Káté magyarázást.550

A háborúk utáni időkben folytatott egyházlátogatások jegyzőkönyvei is arról

tanúskodnak, hogy ez a munka fokozatosan erősödött.551

Az újból megjelent Káték annak

tanítására egyre részletesebb utasításokat tartalmaznak, amikre azért is szükség volt – az

1718-i kiadás szerint – „mivel nagy akadályaink vannak még nekünk e nemzetben, melyek

miatt nem mehetni oly szaporán elő, mint más nemzeteknél”. Azért azt ajánlja, hogy a tanítást

csoportokra osztva végezzék a lelkészek s a tanítók. Az első csoportban a Káté szövegét kell

megtanítani s a szavak értelmét megmagyarázni, – a másodikban a szentírási bizonyságokkal

kell foglalkozni a Káté szövege mellett, – a harmadik csoportban aztán a begyakorlás s a

helyes megértés a feladat. A Káté tanításának bizonyos liturgikus formát is kell adni:

imádsággal kell kezdeni és végezni, alkalmas énekeket kellene, főleg a végén, énekeltetni s

áldásmondással befejezni. Ennek az utasításnak a készítője azt is kifejezi, hogy jó lenne, ha a

katechetikai prédikációkat úgy tartanák, hogy mindig azt a kérdést magyaráznák, amelyiket

éppen a gyermekek tanulnak.552

A további Káté kiadások aztán ezzel az Útmutatással jelennek

meg. A 18. század folyamán Debrecenben nyolcszor adták ki a Nagy Kátét, mintegy 30 000

példányban,553

ugyanott a Kis Kátét 34 kiadásban csaknem másfélszázezer példányban s a

még mindig használatban levő Siderius-féle káté is megjelenik Debrecenben 30 000

példányban, kilenc kiadásban. – Pedig más helyeken is jelennek meg újabb kiadások s éppen

a debreceniek 1754-ben nem találván biztonságosnak itthon nyomatni ki a Kátét, Baselben

adatják azt ki.

A Káté növekvő jelentősége, a konfirmáció kezdetei

A 18. század folyamán a nagyobb iskolákban a tanítás munkáját s a vallástanítást is

újabb meg újabb szabályzatokkal módosítják. A vallásos nevelés változatlanul az első helyen

marad e szabályzatokban s a Káté tanítása minden fokon kötelező. Maróthi György debreceni

professzor s nagy tanügyi reformátor a maga tantervi javaslatában554

ugyancsak minden fokon

szükségesnek tartja a Káté tanítását, de éppen ezért a lelkészi pályára készülő theologusoknál

már el akarja hagyatni s ehelyett a bibliai tudományok bővebb tanítását tartja fontosabbnak.555

De a javaslat alapján készült s jóval később nyomtatásban is megjelent – tanterv az utolsó

kívánalmat nem érvényesíti, a Káté tanulmányozását a theologusoknak is előírja s az iskolai

collatiókon a Káté-magyarázást is az ő feladatukká teszi.

A század közepére már, elenyésző kivételektől eltekintve, mindenütt intenzíven folyik

a Káté tanítása és magyarázása úgy az iskolákban, mint a templomokban. Népszerűségét az a

feljegyzés is mutatja, mely szerint a csöglei (pápai egyházmegye) egyházban 1745 júniusában

megjelent egy vándor „próféta”, egy kecskeméti pásztorember, aki Kecskeméten 1734

karácsonyán „csudálatos látásban tanult katechizációjával” vándorolt országszerte s 17

prédikációját Csöglén is elmondotta s a feljegyzés szerint a csöglei egyház elöljárói igazolták

is a „tudományát”.556

A dunamelléki egyházkerületből, – mivel ez a kerület teljes egészében a török

hódoltsághoz tartozott, – a felszabadító háborúk végéig, sőt még azután is sokáig, – nem

ismerünk adatokat a Heidelbergi Kátéval való foglalkozásról. Csak 1745-ben a Felsőnyéken

tartott zsinatról tudjuk, hogy az akkor felszentelt lelkészeket a Heidelbergi Kátéból előzetesen

kikérdezték. Ebben a kerületben s a Dunántúliban is – a protestánsokra az országos

törvényekben kimondott gyűléstilalom miatt – a püspök nehány lelkésztársa jelenlétében is

végzett lelkész-szentelést, a jelöltektől csupán annyit kívánván meg, hogy a Heidelbergi Kátét

tudják.557

– A dunántúli püspök, Torkos Jakab, egyházlátogatása során szentelte fel a még

anélkül szolgáló lelkészeket, kis falusi templomokban, de mindig a gyülekezet jelenlétében.

Formális vizsgát nem tettek ekkor a felszentelendők, de a vizitáció rendjén tájékozódott a

püspök a lelkészek hitbeli ismereteiről s arról is, hogy rendszeresen végzik-e a

katechizációt.558

Torkos Jakab pápai lelkész korában (1735–1752) tartott s kéziratban

fennmaradt prédikációiból tudjuk, hogy a gyülekezetet gyakran buzdította a Káté „örömmel

való olvasására”.559

A 18. század második felében a sokféle külföldi theologiai irányzat behatolása

következtében több lelkészt is megvádolnak tévtanítással. Az így támadt „eretnek-perekben” a

tanítás tisztaságának megítélésénél mindig a Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté voltak az

értékmérők.

Az úrvacsorához először járulók előkészítéséről s hitvallástételükről eddig is volt egy-

egy szűkszavú zsinati határozat. E század közepe táján a gyülekezetek intézkednek ennek

módjáról. Debrecenben 1745-ben az egyháztanács úgy intézkedett, hogy „ennekutána az Úr

vacsorájának kiszolgáltatása előtt pénteken reggel egy rövid és együgyű tanítás legyen az Úr

vacsorájáról, és az elvégeztetvén, a lelkész a kathedráról leszállván, – azokból, amiket tanított,

a fiú és leánygyermekeket catechizálja”.560

A debreceni példa nyomán Tiszántúl másutt is

bevezetik az ilyen úrvacsorái előkészítést. E határozatok a konfirmáció kezdeti módszeres

gyakorlásának a jelei, aminek egyébként a Káté tanítás is egyik eszköze.

A Káté üldözése idején

A Heidelbergi Káté ellen az állam részéről a 18. század közepén megindított támadás

kivédése általában csak az egyház vezetőinek, – mivel pedig az első Káté-ellenes rendelet

Debrecen város tanácsához volt intézve, – e város tanácsának s a vele együtt működő

debreceni egyháznak volt az ügye. A gyülekezetekre csak közvetve volt hatása, ha

egyáltalában volt, – évtizedeken keresztül. – Debrecen város tanácsa is elfektette s végre nem

hajtotta a megismételt rendeletet. De két ízben is Apologiát készített és küldött fel a helytartó

tanácshoz. E védelmi iratokból itt annyit kiemelünk, hogy bennük hivatkoztak egyebek

mellett arra is, hogy a Kátét a lelkészek vasárnap délután magyarázzák ugyan a nép előtt, de

vigyáznak arra, hogy a kifogásolt részeket „nem kiélezve, hanem a lélek szelídségével

magyarázzák” s nem személy szerint vonatkoztatják a római katholikusokra, de különbséget

tesznek „a tan és ama személyek között, akikre az hitvallásilag tartozik”. Ha ez ellen

vétenének a lelkészek s bárkiről is gyalázkodva szólnának, megfosztanák őket tisztségüktől.

Tudjuk, hogy később Erdélybe s a magyarországi vármegyékhez külön is küldött

elkobzási rendeletet a helytartó tanács. Így teljesen hatás nélkül nem maradhatott a

gyülekezetekre sem, hiszen a vármegyékben a szolgabírákra bízta a rendelet a Kátéknak a

gyülekezetek tagjaitól való összeszedését. Ennek ellenére is alig nehány helyen van nyoma

annak, hogy ez az egész küzdelem a Káté használatát, általában a katechizáció gyakorlását

csökkentette volna, sőt inkább az ellenkező hatást figyelhetjük meg.

A debreceni egyháztanács elővigyázatosságból annyit mégis jónak látott elrendelni,

hogy különösen a sérelmesnek tartott 80. Káté-kérdést mindig maga lelkész magyarázza, –

majd e határozatát általában érvényesítette a Káté valamennyi kérdésére is.561

Későbbi

adataink ismeretében nyilván már ekkor is megvolt a szokás Debrecenben, hogy a Káté

templomi magyarázatát – különösen olyankor, ha vasárnap délután a lelkésznek temetési

szolgálata volt – a lelkészi pályára készülő diákokra bízták.

Mint mondottuk is, a Káté elleni hajsza általában nemhogy gátolta volna annak

tanítását és magyarázását, – inkább épp ez időtájt gyakorolták azt olyan mértékben, mint

addig talán soha. A debreceni Kollégiumban folyó Káté-tanítást különösen is szívén hordozta

a városi tanács. A város főbírája, Szilágyi Mihály, 1762-től kezdve a szegény diákoknak

évenkint több-kevesebb Kátét ajándékozott. Halálakor, 1769-ben pedig végrendeletében

alapítványt tett, hogy annak kamataiból minden évben a szolgadiákoknak és az

árvagyermekeknek könyveket vásároljanak. A Kollégium a végrendelkező szándékát úgy

teljesítette, hogy évről évre a Kis és Nagy Kátéval látta el a diákokat. 1771-től öt éven át több

mint 150 Kátét kaptak ez alapítványból a diákok.562

A század második feléből ismerünk adatokat, a gyűlések határozataiban, a

katechizáció gyakorlásáról. Alig van ezekben olyan, ami az eddigiekben már elő ne fordult

volna, – mégis megemlítjük, hogy a kecskeméti egyház elöljárósága 1755-ben a lányok

tanítójának meghagyja, hogy „a Heidelbergai Catechizmust oly együgyűséggel tanítsa, mint a

gyermekeknek gyengesége kívánja”. Tanítsák a szentírási bizonyságokat is, „kivált a

nagyobbacskáknak”. Ugyanezen a gyűlésen intézkednek az Úr vacsorához először járulók

vizsgájáról is, – a debreceni példa szerint. Ez utóbbit azért is megemlítjük, mert itt először

nevezik az ilyen vizsgát tevőket „confirmandusok”-nak és a 12 éves kort jelölik meg ennek

idejéül.563

A katechizációk végzésénél a megfelelő énekek kiválasztását is ajánlották már a

Kátéban levő utasítások. Az erdélyi egyházi főtanács 1729-ben az énekes könyv reformjának

munkába vételekor kívánta volna, hogy vegyék fel a készítendő új énekes könyvbe azokat az

énekeket is, amelyeket Heidelbergben a katechizációk alkalmára készítettek. Az énekeskönyv

megújítása akkor nem sikerült s így a káté-énekek sem kerültek használatba.564

Ettől

függetlenül Losonczi István nagykőrösi professzor 1752-ben „Éneklésre tanító mester” címen

egy énekeskönyvet adott ki, amely „a keresztyéni vallásnak főágazatai” a Heidelbergi Káté 52

úrnapja szerint 52 éneket tartalmazott. Ezek a „katekhizmusi énekek” aztán bekerültek az

1777-i kolozsvári és az 1778-i debreceni énekeskönyvekbe. Majd az 1813-ban gyökeresen

megújított énekeskönyvbe is felvettek az abban is levő katechizmusi énekek közé ebből is 18-

at.565

Az egyházlátogatások ellenőrző munkája a Káté üldözése idején

Jellemzően mutatja, hogy a Káté-elleni hajsza idején miként igyekeztek biztosítani a

katechizáció munkájának jó végzését, hogy éppen a támadás első éveiben, 1752-ben jelent

meg Tatai Csirke Ferenc debreceni lelkész fordításában Stehelin Kristóf svájci lelkész

kátémagyarázata, „Katekhizmusi Házi Kincs” címen. Ez a könyv Kolozsváron jelent meg s a

kinyomatásra akkor megkívánt engedélyt az erdélyi püspök adta meg. Az engedélyező irat

szerint maga a püspök sem emlékezett rá, hogy magyar nyelven jelent volna meg hasonló

munka. S ez is azt mutatja, hogy valóban nagy szükség volt e könyvre. Eredetileg házi

istentiszteletek tartására készült ez a mű, de tudjuk, hogy a lelkészek használták azt nálunk a

katechizációhoz segítségül.

Az egyházlátogatások jegyzőkönyveiben nemcsak arról kapunk tájékoztatást, hogy

milyen szorosan ellenőrizték a Káté iskolai tanítását s a gyülekezeti katechizációt, hanem

arról is, hogy ilyenkor az esperes utasításokat is adott a helyes gyakorlás módjára. A

katechizációt netán hanyagul végző lelkész ügyét általában szigorúan ítélték meg, de mindig

segítő szándékkal. Ám az is előfordult, hogy a Káté magyarázásának végzését megtagadó

lelkészt állásától is megfosztják.566

Viszont tudunk arra is esetet, hogy az ilyen szolgálatot

készületlenül végző lelkész ügyében úgy intézkedtek, hogy az egyházmegye költségén

vásároltak az egyházközség részére egy Stehelin-féle Házi Kincs-et, azzal a kötelezéssel,

hogy „hitünk igazságait, a Heidelbergi Káté szerint való magyarázását és alkalmazását

minden vasárnap délután abból a könyvből magyarázza” a lelkész. – A könyvet pedig az

egyházközség tulajdonául jegyezték be.567

A Káté tanításának és magyarázásának nagy ösztönzést adtak a tiszántúli

egyházkerület 1762-i egyházlátogatási szabályzatában foglalt rendelkezések.568

Ez a

szabályzat valóságos törvénykönyv, – mivel az egyházlátogatás rendjén az egész egyházi

életet szabályozni kívánja. Első részében a lelkészi pályára készülők vizsgájával

foglalkozván, többek között azt is rendeli, hogy a jelöltek a Helvetica Confessio és a Palatina

Catechezis alapján tegyenek vizsgát s a szentírási bizonyságokat az eredeti héber és görög

nyelven mondják el.

Az egyházlátogatás során a lelkész „magános vizsgálatánál” meg kellett mutatni

könyveit, hogy van-e – egyebek közt – Heidelbergi Kátéja, s „legalább vagyon-e Stehelin

Házi Kincse”? – Meg kellett mutatni a maga által készített prédikációit és katechizációit is. –

A gyülekezet elöljáróitól pedig megkérdezte az esperes, hogy a lelkész magyarázza-e minden

vasárnap délután a templomban a Heidelbergi Kátét. – A tanítóktól megkívánja, hogy a tanítás

kezdetén és végén a baseli Heidelbergai Catechizmushoz kapcsolt útmutatásban foglalt módot

gyakorolják. Arról a Kátéról van itt szó, melyet a debreceniek, nem mervén a Kátét itthon

kinyomatni, Baselben adtak ki 1754-ben. – Az olyan kis gyülekezetben, ahol külön tanítót

tartani nem tudtak s így a gyermekek tanítása a lelkészre hárult, az esperes megengedte, hogy

hétközben nem kell prédikálnia, elég ha könyörgést végez, – sőt a vasárnapi prédikációt is

olvashatja jó könyvből s a Káté magyarázatot is Stehelin könyvéből.

A katechizáció ügye, mint a jó egyházi élet s a gyermekek tanításának fontos része,

ilyen részletesen még nem volt feladatává téve az egyházlátogatók ellenőrzésének s a vele

kapcsolatban előírt esperesi tanításnak. – A szabályzat azt is előírta, hogy a látogatásokról

rendszeres feljegyzéseket készítsenek s azokat évről-évre a püspöknek is küldjék meg. Ennek

eredményeképpen, hosszabb-rövidebb idő múlva minden egyházmegyében vezették az

egyházlátogatási jegyzőkönyveket, naplókat, – majd félévszázad múlva a külön

iskolalátogatási jegyzőkönyveket. Ezek a jegyzőkönyvek és naplók bőséges anyagot őriztek

meg számunkra e munka végzéséről. Nagyon tanulságos egyházközségenkint nyomon kísérni

a munka haladását. Különösen is a Káté üldözésének idején. Mert az tűnik ki ez adatokból,

hogy a bajnak tudatában egyre intenzívebben végzik és ellenőrzik a Káté-tanítás és

magyarázás munkáját! – Különösen is részletesek a jegyzőkönyvi feljegyzések a Káté iskolai

tanításáról. S ha meggondoljuk, hogy egy-egy tanító, vagy tanító-asszony osztályában sokszor

száz, sőt nem egyszer ennél jóval több tanuló is járt, – nem lehet elismerés nélkül tudomásul

vennünk, hogy általában igen jó, vagy legalább is jó eredménnyel folyt a Káté-tanítás az

iskolákban.569

A lelkészek katechizáló tevékenységéről rendesen csak annyi van feljegyezve, hogy

szolgálatukat hűségesen végzik. Csak ritkán kerül olyan lelkész, aki ellen panasz van, az ilyen

eseteket nagy részletességgel jegyzik fel. S bennük az a jellemző, hogy a gyülekezet tagjai

panaszolják be az e téren tanúsított hanyagságot.570

Az iskolai tanítás rendje a század végefelé jelentősen megváltozik. De a vallás

tanításában továbbra is a Heidelbergi Káté szorgalmas tanítása és értelmezése marad

előírásként. A század legvégén a már addig sok helyen ki is alakult gyakorlat szabályzatba is

került, ti. a Kátét három osztályban fokozatos kívánalmak szerint kellett tanítani. A már írni és

olvasni tudó gyermekek a Kis Kátét, a következő fokon ehhez a szentírási helyeket, a

harmadikban pedig az egész Nagy Kátét kellett tanulniuk. Már előzőleg is sok helyen ez volt

a gyakorlat, annyira, hogy a század második felében az osztályokat is így nevezik:

ábécédáriusok, olvasók, Kis Kátésok, Nagy Kátésok!571

A Káté megcsonkításának idején

Bár a Káté elleni újabb fellépés II. József korában, mely végül a Káté kifogásolt

kérdéseinek megcsonkításával végződött, ekkor is – mint Mária Terézia uralkodása alatt –

főként a vezetők tárgyalásainak ügye volt, de e tárgyalásokban figyelemmel voltak a

gyülekezetekre is. Mikor a tiszántúli egyházkerületben tudomást szereznek arról, hogy az

egyház megkérdezése nélkül jelent meg egy csonkított Káté s ennek példányai számos

iskolában a gyermekek kezébe is kerültek, az egyházkerület közgyűlése572

utasította az

espereseket, hogy tájékoztassák a lelkészeket és tanítókat: „nagyon vigyázzanak, nehogy ilyen

példányokat vásároljanak a gyermekek, hogy így azokat az egyházakba és iskolákba

belopják”.

A megcsonkítást követelő császári rendelet (1781) a tiszántúli egyházkerület

kurátoraihoz és felügyelőihez volt intézve. De a tiszántúliak, állásfoglalásuk előtt,

megkérdezték a többi kerületek vezetőit is és csak ezeknek ismeretében foglalkoztak aztán a

dologgal.573

Megállapíthatólag a lelkészi vezetők azt tartották volna helyesnek, ha inkább új

kátét készítenének, mintsem magát a Heidelbergit bármilyen módon is megváltoztatnák. A

világiak viszont, már csak a császár iránti hűségből is, – készek voltak a parancsnak

engedelmeskedni, annál is inkább, mert egyiküknek a véleménye szerint a Heidelbergi Káté

„csak quasi symbolikus könyv a Helvetica Confessio mellett”. – A javítás módjára készült sok

javaslat közül egyik szerint aztán mégis úgy gondolják, hogy jobb lenne a sértőknek mondott

kérdéseket teljesen elhagyni, mint javítgatni s éppen a gyülekezetekre gondolva, mert „a

köznép, melyre méltó vigyázni! – jobban megbotránkozik a változásokon, mintha azok a

kérdések kihagyatnának”, – „mert a változást hunyorításnak magyaráznák, a kihagyást pedig a

császár parancsának tulajdonítanák”. – Végül azonban mégis a megcsonkítás mellett

döntöttek s évek múlva, 1786-ban így jelent meg az nyomtatásban s így jöttek a következő

kiadások is egy század éven át!

Ha ez években a Káté tanítására vonatkozó adatokat figyeljük, úgy tűnik fel, mintha

egyelőre semmi kihatása nem lett volna e csonkításnak. Nincs semmi nyoma annak, hogy pl.

egyházlátogatások alkalmával akár a lelkészek, akár a tanítók munkájával kapcsolatban

bármiféle utasítást adtak volna. Az az érzésünk, hogy kötelesen tudomásul vették, ami történt,

– ám az is bizonyos, hogy még hosszú évtizedekig használatban voltak a régi kiadású káték is,

– de ezekkel kapcsolatban sincs semmi figyelmeztetésféle esetleges elhagyásukat illetően.

A megcsonkított Káté első megjelenése után két év múlva jelent meg nyomtatásban

Kiss Gergely székelyudvarhelyi professzornak éppen a császári rendelet kiadása utáni

években készült Ágendája. Ebben külön részt találunk „a katekhizmusi tanítás módjának

reguláiról”. De semmi utalást nem találunk benne arra nézve, ami éppen ez években a Kátéval

történt. – A magyarázásra nézve egyébként azt a tanácsot adja, hogy azt nem prédikáció

formájában, hanem „atyai vagy barátsági beszélgetés szerint” kell végezni.574

– A Káté

tanítására és magyarázására vonatkozó, ez időből való gyűlési utasítások is, – hallgatólag

vették tudomásul a Káté megcsonkítását és arra sehol sem utalnak többé!

Az 1791. évi budai országos zsinat aztán egyetemes hatállyal országos törvénnyel

akarta elintézni a templomi katechizációk ügyét, amidőn a 40. kánonban a következőket

határozta: „A keresztyén vallás alapelemeinek katechizációjával, különösen a nép tanítása

érdekében többre lehet jutni, mint a hosszú s félbe nem szakítható beszédek elmondásával, –

azért a katechizációt vasárnap a délutáni órákban szorgalmasan gyakorolni kell s ehhez a

Heidelbergi Kátét kell használni”.575

– Nagy jelentőségű lett volna a maga egyetemlegesen

kötelező s a Heidelbergi Káté kizárólagos használatát előíró e törvény! Ámde a budai zsinat

kánonai megerősítést az uralkodó részéről nem nyertek s így a Káté dolga továbbra is az

addigi szokás szerint folyt, majd különösen az iskolai oktatásban lassankint igen tarka képet

mutatott s ez sok fogyatkozást is maga után vont.576

Az iskolázás terén újabb meg újabb

követelmények támadtak.577

Az eddig legfontosabb, sőt sok helyen egyedüli vallástanítás

mellé a kor kívánalmainak megfelelően új tanítani valókat kellett felvenni. Így a század

végefelé a falusi iskolákban is tantárgyak lesznek a vallás mellett a számolás, az éneklés,

majd a földrajz s a történelem is. Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis nevű állami egységes

tanterv megkívánta a reális tudományok tanítását. Egyházunk sem térhetett ki a fejlődés elől s

iskoláiban az állami tantervre figyelemmel járt el. A tantárgyak ilyenformán bekövetkezett

szaporodása aztán hatással lett a vallástanításra is. S ez a továbbiakban a vallástanításból a

Heidelbergi Káté kiszorítására való törekvést is eredményezte. A pietizmus és a racionalizmus

beáradása is okozta ezt, amikor egyrészt az erkölcsi nevelést kezdték hangsúlyozni a hittannal

szemben, – másrészt a Káté dogmatikai tartalmát nehéznek s a fejlődés útjában állónak

mondották. Hangsúlyozták azt is, hogy a Káté-tanulás célja főként az úrvacsorához először

járulók előkészítése: a konfirmáció, de még ilyen használatát is nehéznek kezdték tartani. Az

így meginduló folyamat aztán a külföldi theologia hatására is teljesedett ki!

Minden esetre az lett az eredmény, hogy már a 18. század utolsó évtizedében – éppen

a budai zsinat határozata ellenére! – sorban keletkeznek fordított, vagy eredeti vallástani

könyvek, káték, melyeket ugyan egyelőre a Heidelbergi Káté tanítására előkészítésképpen,

sokszor azzal párhuzamosan használtak. Ez új káték készítésében bizonyára szerepet játszott a

püspököknek a Káté-csonkítás éveiben hangoztatott ama véleménye is, hogy inkább új kátét

kell készíteni, mint a Heidelbergit megváltoztatni!578

Hova-tovább egyre nagyobb számban

jelentek meg a „káté-pótlékok” s a Heidelbergi használata lassankint a magasabb iskolákba

szorult. De a templomi magyarázat egyideig még intenzív marad s a Heidelbergi szerint

történik!

A Heidelbergi Káténak az iskolákból való kiszorítására irányuló törekvés

Alighogy elcsendesült a Káté elleni hosszú küzdelem, s ha a Káté megcsonkítása árán

is, – alighogy nyugvópontra jutott, – amikor tehát nem kellett félteni az oly súlyos érvekkel

védett s a harc idején körömszakadtig óvott Kátét, – amikor már nem bántották kívülről:

akkor belülről indult meg ellene a támadás. És ami nem sikerült az önkénynek, leszámítva a

kényszerű csonkítást, – az aztán alaposan sikerült a belülről indult aknamunkának. Úgy hogy

nehány évtized alatt hivatalosan is egyre jobban kiszorult a Káté az iskolákból.

És ez a folyamat éppen abból a tiszántúli egyházkerületből indult ki, amely szinte

félévszázadon keresztül a legszívósabban védte a Heidelbergi Káté szabadságát. Más

egyházkerületekben már korán használatba kerültek káté-pótlékok a Heidelbergi mellett, vagy

éppen helyett, – de ezek készítése és használatba vétele nem hivatalos egyházi rendelkezések

alapján történt. Tiszántúl azonban hivatalosan marasztalják el éppen magát a Heidelbergi

Kátét és a Kis Kátét is, – amikor egyházkerületi közgyűlési határozattal a vallás tanítására új

tankönyvet készítettek s annak használatba vételét rendelik el.579

Ez a tankönyv „A vallásra

való Útmutatás”, mely az 1804–1808. években három kis kötetben el is készült.580

Előszava

szerint azzal indokolta az egyházkerület ennek kiadását, hogy eddig „az úgynevezett Kis Káté

forgott ezekben a vidékekben” a vallás tanítására, s „igaz, hogy azt az iskolákban meg is

lehetett tanultatni”, de nehezen érthető lévén „a tanítók részéről sok írással s iratással

egybekötött magyarázatokat kívánt” s később meg el is felejtették azt a tanulók s így

használata nem volt eredményes. – Ezen akartak segíteni az Útmutatás kiadásával, amelynek

kötelező használatát el is rendelték s mintegy 30 évig használatban is volt. Ez a könyv

azonban sokkal inkább a tanítók számára való vezérkönyv volt, mintsem tankönyv. Egyes

megállapítások szerint nem a gyermekek, hanem sokkal inkább a theologusok kezébe való

volt. Így még akkor sem vezethetett eredményre tanítása, ha bevezetését azzal is igyekeztek

magyarázni, hogy – a Nagy Káté tanulásához ad jó előkészítést.

De a már megindult Káté-ellenes hangulat olyan arányú lett, hogy ezt a tiszántúli

Útmutatást más területeken is bevezették, vagy hasonlókat készítettek pl. a Tiszáninnen s a

Dunamelléken is.581

Dunántúl pedig – több kísérlet után – Tóth Ferenc, akkor pápai

professzor, a későbbi püspök kátéját vették használatba582

(amelyik később mint konfirmációi

káté több mint száz éven át használatban is volt). Tóth Ferenc egyébként 1802-ben kiadott

Homiletikájában, a dogmatikus prédikációk tárgyalásával kapcsolatban azt tanította, hogy

ezeket „nem jó volna a Káté szerint”583

készíteni, – de azért a vasárnap délutáni Káté

magyarázást ő sem veti el, de nem tulajdonít neki fontosságot!

Mindezek ellenére sem ment gyorsan a Heidelbergi Káténak a használatból való

kiszorítása, még Tiszántúl sem. Akár népünk konzervatív felfogása, akár józan hittudata volt

is ennek magyarázata, – tény, hogy minden szigorú rendelkezés ellenére is, ha egyre kisebb

területre szorulva is, – véglegesen soha sem tűnt el az iskolákból. Az egyház- és

iskolalátogatási naplókból sokszor megható példáit figyelhetjük meg a Kátéhoz való

ragaszkodásnak. Ha bevezették és tanították is az Útmutatást, – sok helyen azzal együtt

megtartották a Heidelbergit, vagy csak kizárólag tovább is ez utóbbit használták. És az

egyházlátogatók sokszor minden megjegyzés nélkül veszik tudomásul ezt. Megtörtént olyan

eset is, hogy egyik-másik gyülekezetben az egyházkerület rendeletének szót fogadva,

bevezették az Útmutatást, – de nehány évi kísérlet után újra csak a Kis és Nagy Kátét vitték

vissza az iskolába. Ezt aztán nem is hagyta szó nélkül a látogatóság s komolyan megintette a

kurátort s bírót, hogy „amit a superintendentia rendelt, azt egy ekklézsiának külső előljárói el

nem ronthatják s nem is ítélhetik meg, mi legyen a helyes tanítás útja és módja”.584

A tiszáninneni egyházkerület is készíttetett a Heidelbergi helyett egy Útmutatás c.

tankönyvet s annak használatát el is rendelte kötelezően. De ennek ellenére pl. az

alsózempléni egyházmegye iskoláiban a lehető legtarkább képet találunk a használt vallástani

könyvekről, különösen a század második évtizedében. Sok helyen tovább is a Heidelbergit

tanítják, másutt egyéb könyveket, vagy a Heidelbergiből készített kátét, – Tarcal környékén

pedig sokáig az ún. szebeni kátét, – amely 1793-ban csonkítás nélkül adatott ki. És az

egyházlátogatók nem kifogásolják a Heidelbergi használatát! Sőt mintegy elismerésképpen

jegyzik fel, hogy a Sajó mentén több egyházközségben minden gyermeknek megvan a Nagy

Káté! Majd a 20-as években erősebben igyekeznek a tanítókat a pataki Útmutatás használatára

kötelezni, – de továbbra is megmarad a sokféleség s megmarad a Heidelbergi is.585

Érdekes

viszont, hogy a Tiszáninneni egyházkerület egyházmegyéiben egészen 1841-ig gyakorolták a

régi statútumokon alapuló szokást: a tanítóknak a Heidelbergi Kátéból való évenkénti

kikérdezését s még arra is kötelezték a tanítókat, hogy a Káté valamelyik kérdése alapján

írásbeli dolgozatokat is készítsenek. De aztán megszűnt ez is.586

Az ifjak s a leányok katechizálása egyideig még folyt a különböző egyházi

területeken, sőt egyik másik egyházkerület újabb határozatokat is hoz annak gyakorlásáról.587

Egyideig még az egyházlátogatások alkalmával is ellenőrizik ennek megtartását s

hasonlóképpen a templomi Káté-magyarázatok tartását is és nem egy helyen a mulasztókkal

szemben el is járnak.588

A hitvallások elleni belső harc fokozódása, főleg a Protestáns Egylet működése idején

A negyvenes években új erőre kap a hitvallások s a Káté ellenes hangulat. A

racionalizmus, majd a liberalizmus hatása alatt úgy tekintik a Hitvallást s a Kátét, mint a

múltnak, a haladást megkötő maradványait s fel is akarják azokat számolni. Különösen is

hatással volt erre Fáy Andrásnak, e nagy műveltségű, de erősen racionális felfogású világi

úrnak „Óramutató” c. 1842-ben megjelent munkája, – másfelől pedig a protestáns unió

megvalósításán buzgólkodó, a szintén 1842-ben megindult első magyar nyelvű egyházi

folyóirat: a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap.

Fáy András valóban sok és szükséges egyházi-reform kérdést vet fel s ezek közt a

symbolumokról is véleményt mond. Véleménye egyébként akkor már közvéleményt is

fejezett ki, de általa erősebben tudatosodott. Hiábavalónak tartja a lelkészjelöltek külföldi

tanulmányozását, mivel hiába ismerik meg ott kint a haladás eszméit, ha aztán itthon

„százados petrificált tanmódokhoz láncoljuk őket”. Azt sem tartja helyesnek, hogy a

theologiai professzoroknak esküt kell tenni symbolikus könyveinkre, mert – szerinte – ez

megköti őket tudományuk szabad művelésében! – Még inkább helytelennek tartja, hogy a

gyermekeket korán „kis és palatinatusi kátékkal erőltetjük”, mert ez meghaladja elméjüket,

sőt babonaságra is vezet! Szerinte népünk egyrésze éppen azért lett vallástalan, mert

„megunatják vele a Kátét s azok citatióit”. Mindazáltal nem veti el mégsem a hitvallási

iratokat, mert ezek eltörlése „a protestantizmus halálos ítéletét jelentené”, – de szükségesnek

tartja, hogy azokat az egyház közössége dolgozza át, javítsa meg!589

Fáy András véleménye több visszhangra talál a Prot. Egyh. és Isk. Lap hasábjain. Van,

aki „az örökös kátézást” sikertelen fáradozásnak tartja.590

Széki Béla pápai theol. tanár sem

helyesli, hogy a lelkészeknek esküt kell tenni a symbolikus könyvekre, mert így a hitvallások

„a Bibliának, ha nem is föléje, de mellé rendeltetnek”. Széki sem kívánja a hitvallások

eltörlését, mert „jeles maradványok azok azon korból, melyben irattak” s mint „nagybecsű

ereklyéket” méltányolni is kell őket!591

S a még nagyszámú megnyilatkozás a Heidelbergi

Kátét múzeumi tárgyként akarja kezelni. – A racionalizmus és az uniós törekvés nálunk is

útjában találta a hitvallásokat s ezért igyekeztek azokat az útból elhárítani.

De mikor már ennyire jutott a dolog, akkor éppen az a tiszántúli egyházkerület

igyekezett megállítani ezt a folyamatot, amely pedig a Káté elleni belső akciót évtizedekkel

előbb megindította. De e törekvése már nem juthatott ekkor eredményre, – mert jött a

szabadságharc, majd annak leverése után az abszolútizmus s a nemzeti és egyházi életre

egyaránt ránehezedő nyomás sok mindent megbénított.

A szabadságharcot közvetlenül megelőző években éppen a Kátéval is kapcsolatos

tiszántúli helyzetre jó tájékoztatást nyújt Könyves Tóth Mihálynak, – a szabadságharc idején

lelkesítő szónoklatokat tartó s ezért 20 évi várfogságra ítélt debreceni lelkésznek – a

börtönben készített emlékirata. E kéziratban maradt munkájában – egyebek mellett –

beszámol arról is, hogy milyen „főszerepet” játszott Debrecen s a tiszántúli egyházkerület

életében is a Heidelbergi Káté: iskolákban tanították, templomokban magyarázták azt.

Különösen is részletesen ír arról, hogy a debreceni Kollégiumban miként készítették fel a

Káté magyarázat munkájára a lelkészi pályára készülőket. Debrecenben ugyanis már a század

eleje óta a templomi Káté-magyarázatokat rendszeresen a theologusok végezték. A szolgálatra

soron következő theologus a maga magyarázatát a kollégiumi oratóriumban prédikálta el s a

professzorok beleegyezését megnyervén, mondta el a templomban. Így évről-évre új meg új

sorozat Káté magyarázat készült a Kollégiumban s ezeket vitték majd magukkal lelkészi

szolgálatukba, – sőt ezeket hordták el rendszeresen a falusi lelkészek is felhasználás végett!

Könyves Tóth Mihály azt is megállapítja, hogy a szabadságharc előtti években olyan kiváló

megbecsülésben részesült a Heidelbergi Káté, hogy a magyar református egyház akkori

„helvét hitvallású” neve helyett sokkal inkább ráillett volna a „Heidelbergi vallástételt tartó”

név!592

Közvetlenül a szabadságharc előtt, 1847-ben, Zsarnay Lajos sárospataki professzor

adott ki egy „Paptan” c. munkát, melyben a templomi Káté magyarázatok tartását éppúgy

szükségesnek mondja, mint az ifjak és leányok katechizációját is. Az iskolai vallástanításnál

is a Heidelbergi Káté használatát tartja jónak.593

Az abszolútizmus első időszakában aztán – a nyomorúság idején való vigasztalás

keresés útján – találkozunk a katechizációt szorgalmazó gyűlési határozatokkal. A dunántúli

egyházkerület 1850-ben meg éppen arra kötelezte a pápai Kollégiumban tanuló

theologusokat, hogy vasárnap délutánonként ők teljesítsék a templomban a Káté-magyarázás

szolgálatát!594

Amikor 1856-ban némi reménysége lehetett egyházunknak arra, hogy országos

zsinatot tarthat, – a nagybányai egyházmegye az esetleg összeülő zsinat „figyelmébe”

ajánlotta, hogy „múlhatatlan a Helvetia Confessio és a Heidelbergai Catechizmus használata

körüli oly intézkedés, mely a vallásosság élesztésére” hathatósan működjék.595

A zsinatból

ugyan semmi sem lett, mégis megmaradt e határozat annak jeleként, hogy a Káté intenzívebb

használatát fontosnak érezték.

De azért nem mindenki vélekedett így. Mert pl. Kun Bertalan miskolci lelkész 1855-

ben kiadott homiletikai munkájában, – nyilvánvalóan a német egyetemeken való tanulása

következményeként – azt tanítja, hogy „a vallástanítás céljainak nem felel meg a Heidelbergi

Káté, mert előadása oly bonyolult és sok helyen érthetetlen, hogy nem képes a gyermek

felfogni”. Ezért új káté készítését tartaná szükségesnek.596

– Viszont Zsarnay Lajos rövidesen

második kiadásban megjelent Paptan-át egy Katechetika c. új fejezettel bővítette ki s ebbe

beleilleszti a katechetikai prédikációk készítésének a módját is. A Heidelbergi Káténak

iskolában való használatáról azt mondja, hegy az kevésbé népszerű nálunk, mint az

evangélikusoknál a Luther kátéja. Ő is vallja, hogy az egyháznak joga van új kátét készíteni.

De az iskolai vallástanításra szolgáló tanmenet-példában a Heidelbergi Káté első kérdését

mutatja be!597

E két gyakorlati theologiai mű ugyanabban az egyházkerületben jelent meg s

felfogásuk a Kátéról mégis ellentétes. Bizonyos, hogy Zsarnay mutatott rá a jövő útjára, – de

Kun Bertalan álláspontja újabb támogatást kap a rövidesen elterjedő liberális theologiai

hatások következtében. A Prot. Egyh. és Isk. Lapban szinte állandóan visszatérő téma a Káté

pozitív, de inkább negatív értékelése. Egyelőre az ellenvélemények a Káté értékét illetően

még nem nagyon élesek, de sokszor óvatosságra intenek még azok is, akik megtartása mellett

emelnek szót. „Vigyáznunk kell – olvassuk egyhelyt – hogy katechizmusunkat túl ne

becsüljük, annak a Szentírással egyenlő tekintélyt ne tulajdonítsunk, mert nem pótléka ez a

Szentírásnak, hanem magyarázója, mely felnyitja előttünk a Szentírást”.598

Egy másik cikkíró

a Kátétanítás s a templomi katechizáció elhanyagolását, sőt sok helyen már elhagyását, azért

tartja súlyosnak, mert míg ezek megvoltak, addig népünknek megvoltak a vallási ismeretei s

most ez szinte teljesen megváltozott, ezen csak a Káté újra használatba vételével lehet

segíteni.599

A liberalizmus erősödő Káté-ellenes hatása egyidőre megtorpant s a Káté vigasztalást

ígérő tanításához való fordulás váratlanul országos egyházi szervből kiindulólag jelentkezik

1859-ben, amikor a császárt hatalomszó pátens-sel akarta az egyház autonómiáját elvenni.

Ekkor a „népiskolai egyetemes választmány” elhatározta a Heidelbergi Káté új fordításának s

hozzá tanítási vezérkönyvnek a készítését, azért hogy „a református keresztyénség tiszta

tudománya az azt magában foglaló, szimbolikus tekintéllyel bíró Heidelbergi Katekhizmust”

minél célszerűbben és sikeresebben lehessen tanítani. E munka elvégzésével megbízott kiváló

tudós lelkészek el is készítették azokat, – de aztán kiadására sor mégsem került.600

Talán

éppen azért nem, mert közben megszűnt az egyházat fenyegető veszély a pátens

visszavonásával s kissé szabadabb életre nyert lehetőséget az egyház s e szabadabb élet újra

egyre nagyobb teret engedett a liberális theologia erősödésének. Ezt szolgálta a Protestáns

Egylet megalakulása (1871), mely aztán szinte teljes theologiai és filozófiai fegyverzettel

hadakozott a hitvallások s a Káté ellen. Ilyeneket hangoztattak: „A Káténak semmi esetre

sincs helye a templomban... A magyar népnek nincs érzéke a dogmatizmus iránt... Az

egyháznak csak 1/10 részében van meg a vasárnapi Káté-magyarázat” stb.

601 – Persze meg

lehetne kérdezni, hogy ha valóban így állt a helyzet, – vajon ezért a magyar református nép

volt-e a felelős, vagy akik elhanyagolták a nép tanítását?! A liberálisok már az Egylet

megalakítása előtti években megkezdték a Káté-ellenes propagandát. S aztán még hevesebben

folytatták. Azzal érveltek, hogy azokkal a hitcikkekkel, melyekkel apáink oly hősiesen

küzdöttek, ma már nem lehetne a hegyeket kimozdítani helyükből!602

Azért, mert sem a

Helvét Hitvallás, sem a Heidelbergi Káté nem állotta ki a próbát a tudomány előtt s helyén

üresség támadt!603

– Hasonló elfogultsággal írnak az Egylet újságjában a katechizmusi

énekekről is, megállapítván, hogy valami egészen sajátságos jelenség az, hogy

énekeskönyvünkben a Heidelbergi Káté minden dogmája versbe van szedve és lekótázva... de

– legalábbis cikkíró szerint – ezek igen kevés kivétellel a közhasználatból végkép kiestek,

mert olyan részletek is vannak ez énekekben, amelyek a tudomány álláspontján már

elavultak.604

De azért a cikkíró is kénytelen elismerni, hogy sok helyen mégis ragaszkodnak a

Kátéhoz s a katechizmusi énekekhez is. Amit népünk konzervativizmusával igyekszik

magyarázni, mely miatt népünk minden újítástól irtózik! S népünknek a Bibliához (!) s a

szimbolikus könyvekhez való ragaszkodását szolgai lelkületnek nevezi!605

A Protestáns Egyletnek egyévtizedes fennállása idején jelent meg Tóth Mihály

debreceni professzor Egyházszertartástan c. munkája. Ebben leírja ugyan azokat a

szabályokat, amelyek szerint a Káté-magyarázatokat tartani lehet, – de nyomban hozzáfűzi,

hogy a Káté vallásoktatási céloknak nem felel meg s mint hitvallási irat sem fejezi ki a mai

hittani és erkölcstani nézeteket! Szerinte a Káté-magyarázatok terjesztik a vallásos közönyt.

Az egyháznak új kátét kellene szerkeszteni, olyat, amely megfelel a lelki szükségletnek!606

–

Mintha nem éppen az lett volna az oka a vallási közönynek, hogy a Heidelbergi félretételével

új meg új kátékat írtak, – mindig a készítő pillanatnyi „lelki szükségletének” megfelelőleg!

Az elveszett örökség megtalálása

A Káté ellenségeinek kedvelt érve volt az a tény, hogy az 1881-ben tartott debreceni

alkotmányozó zsinat akkor alkotott törvénykönyvéből kihagyta a Káté-magyarázat tartásának

kötelességét s mint hitvallási iratról sem emlékezett arról. Valóban így állt a helyzet. Pedig

voltak – évtizedekkel előbb, mint utaltunk is rá! – akik országos zsinati határozatot kívántak a

Káté-magyarázat egyetemes bevezetésére s gyakorlására. Közvetlenül e debreceni zsinat előtt

a nagybányai egyházmegye újból kérte a Káté-magyarázat tartásának törvénybe iktatását s

azért, mert „a Káté mai napig is hitvallás tekintélyével bír egyházunkban, akarnunk kell hát,

hogy híveink azt alaposan ismerjék és értsék”.607

– Hasonló kívánság más egyházmegyék

részéről is elhangzott. Mivel azonban a liberális theologiai irány s annak ellenében a

Debrecenből kiinduló új ortodoxia ellentéte éppen a zsinat idejére teljesedett ki – ha vitáiknak

hevessége szelídült is! –, éppen azért döntött úgy a zsinati előkészítő bizottság, hogy a zsinati

tagok megosztását s talán az egyháznak is a kettészakadását megelőzze azzal, hogy a zsinat

tárgyalásaiból minden dogmatikai kérdés tárgyalását már eleve kizárt! Ezért maradt aztán ki a

törvénykönyvből a Káté-magyarázat ügye s egyáltalában a Káté megemlítése is.

De úgy látszik ezzel aztán el is érte a Káté-ellenesség a mély pontot. Ezután – a zsinati

törvény ellenére is – csak az emelkedés, ha nagyon lassú emelkedés volt is – következett.

Szinte nyomban a zsinat után 1882-ben, az alig egy évvel előbb megindult Debreceni

Protestáns Lapban adta ki Erdős József pancsovai lelkész „A Heidelbergi Káté rövid

története” c. tanulmányát. Ezt nyilván befolyásolta a zsinat döntése, mert a tanulmány elején

olvashatjuk: „a dicső ősöktől örökölt drága kincset csak hálátlan gyermekek ássák el”. A

tanulmány befejező részében pedig bejelenti, hogy lefordította a Kátét az eredetiből s a

fordítás csak kiadásra vár!608

De e bejelentésnek az egyháznál nem támadt visszhangja,

úgyhogy két év múlva maga Erdős József adta ki ez új fordítást. És ezzel a ténnyel indul új

útjára magyar református egyházunkban a Heidelbergi Káté! Annak további használata

teljesen összeforrt Erdős József nevével! Erdős fordításának megjelenése aztán mégis arra

késztette a tiszántúli egyházkerületet, hogy pályázatot írjon ki a Káté új fordításának

elkészítésére.609

Majd a pályázat félretételével Erdősnek adott megbízást hivatalosan is,

fordításának revideálására. Annak megtörténte után pedig, mint hivatalosan elfogadott

fordítást, az egyházkerület adta ki azt 1890-ben!610

Jó tudni, hogy a régi fordítású Káté 1870-

ben jelent meg utoljára s a liberálizmus eredményeként két évtizedig nem volt új kiadás! – És

ez is volt az oka annak, hogy valóban csak a lelkészek tetszésétől függött a katechizációnak

bármilyen formában való végzése! – Csiky Lajos debreceni theol. tanár 1889-ben meg is

állapította, hogy a Káté-magyarázás terén nem bíztató a helyzet, még ha a zsinat nem törölte

is el azt, – csak hallgatással mellőzte!611

Mikor aztán az Erdős-fordítás az egyházkerület tulajdonaként megjelent, a Prot. Egyh.

és Isk. Lapban Szőts Farkas budapesti theol. tanár ismertette azt és sajnálattal állapította meg,

hogy a Káté-magyarázás régi jó szokása kiveszőben van s reménységét fejezte ki, hogy annak

felújítása most talán el fog következni. Hangsúlyozta is ennek szükségességét, mert szerinte a

Káté-magyarázás és a katechizáció a lelkigondozásnak, sőt az evangelizációnak is kiváló

eszköze!612

– Ez a cikk azért is érdekes, mert ugyanabban az egyházi lapban jelent meg,

amely nem is olyan sokkal előbb annyira hitvallásellenes volt!

A Heidelbergi Káté felkarolásának aztán támadt egy kis lelkes serege a Rácz Károly

szapáryfalvai lelkész613

által szerkesztett Szabad Egyház c. lap körül. Rácz Károly maga a

Heidelbergi Kátét Kohlbrügge elberfeldi lelkész magyarázatos kiadása után le is fordította s

1891-ben ki is adta. Ő és társai – köztük Balogh Ferenc debreceni theol. tanár s egyideig

Erdős József is – igyekeztek az egyház lelkiismeretét a hitvallások s a Káté iránt felserkenteni.

A régi elavult Káté-magyarázatok helyett a Káté egyes kérdéseinek önálló, vagy fordított

magyarázatai jelennek meg a Szabad Egyházban. 1890-ben megalapítják a „Heidelbergi Káté

és a Helvét Hitvallás barátainak egyesületét”, mely időközönként összejöveteleket is tartott s a

Szabad Egyház révén is buzgólkodott hitvallásaink érvényre juttatása érdekében. Balogh

Ferenc éppen a Szabad Egyházban mondja ki, hogy „a református egyház ép és sértetlen

fennmaradása a hitvallással s a Kátéval válhatlan kapcsolatban van. Az elveket nemcsak

tanulni, de tanítani is kell s e tekintetben nélkülözhetetlen a Káté: a nép könyve!”614

Mindezeknek aztán meg is lett az az eredménye, hogy az 1892-ben összeült budapesti

zsinat az új törvénykönyvbe már felvette a lelkészek kötelességei közé a Káté-magyarázást s a

„megállapított hittételek tiszteletben tartását” a lelkészek számára elő is írta!615

– Ám az

egyszer elromlott ügy csak lassan javulhatott meg. Az Erdős-féle Kátéból, mely első

kiadásában is mindössze 1400 példányban jelent meg, második kiadásra csak tíz év múlva

került sor! De az újjáéledésnek mégis mutatkoztak új jelei. A Káté második kiadásának

megjelenésével egyidejűleg adta ki Antal Géza pápai theol. tanár a holland van Oosterzee –

prédikációkban feldolgozott teljes Káté-magyarázatát. Valóban legfőbb ideje volt az elavult

magyarázatok helyett ez új munka kiadásának.616

És megállapítható, hogy sokakat ösztönzött

ez a munka a Káté-magyarázás megkezdésére és lelkiismeretes folytatására.

A Heidelbergi Káté létrejöttének 350 éves jubileuma hazánkban – egy-két ünnepi

cikket leszámítva – szinte teljesen eseménytelenül múlt el. Csupán Csiky Lajos

„Egyházszónoklattan”-ának megjelenése hozható ezzel kapcsolatba. Csiky e munkájában a

Káté magyarázásával is bőségesen foglalkozik, mert – szerinte – csak akkor lesz a Káté iránt

nagyobb az érdeklődés s lesz erősebb a kötelék, mely az élő gyülekezetet az elődökkel s a

jövő nemzedékkel s ezek Urával összeköti – ha a lelkészek hűségesebben végzik a

magyarázás munkáját.617

A Káté újbóli teljes hivatalos elismerése és annak hatása

Az első világháború kitörése egyidőre megint megbénítani látszott az egyházi élet

akkori rendjét s nem kedvezett a Káté, már kedvező irányban fejlődő ügyének sem. De aztán

az évekig húzódó háború s a vele járó sok nyomorúság, mint annyiszor már a történet

folyamán – sokakat a Káté vigasztalást ígérő tanítása felé fordított.

Aztán következett a háború végén a forradalmak hullámverése. És már az 1918 őszén

alakult, rövid életű Országos Református Tanács a maga sokrétű programjában hangsúlyozta

a hitvallások fontosságát is.618

Majd a változott körülmények közt, de valójában az Orsz. Ref.

Tanács szellemében, a lelkészeket fokozottabb munkásságra buzdító kunhegyesi konferencia

a zsinat elé terjesztett memorandumában is hangsúlyozta ezt (1921).619

A két háború között sokféle kísérlet történt egyházi életünk fejlesztésére. Különösen

két irányzat fejtett ki jelentősebb tevékenységet. Az egyik: az általános keresztyének

csoportja, a belmissziói munkát igyekezett hatásosabbá tenni – a másik: a történelmi

kálvinisták csoportja, a kálvinizmus tanítását próbálta tudatosítani.620

Mind a két irány

elismerte a hitvallások értékét s hangoztatta az azokhoz való hűség kötelességét. – A

történelmi kálvinisták által létrehozott Holland–Magyar Református Bizottság 1924-ben

megindított egy hollandból fordított Káté-magyarázat sorozatot, mely azonban a 16.

úrnapjával félbeszakadt.621

Az általános keresztyének a „Hit és Szolgálat”-mozgalmába

tömörülve, 1927-ben a Huszár Dávid-féle magyar Kátéfordítás megjelenésének 350 éves

jubileumán Balatonöszödön Káté-napot rendeztek, ahol megállapították, hogy minden

törekvés ellenére is, az utóbbi 50 év alatt a magyar reformátusság a Kátét „jó részben

elfelejtette”. El is határozták akkor, hogy a jubileum alkalmából új fordítást készíttetnek s a

fordítás munkáját a Biblia-fordító győri lelkész, Czeglédy Sándor el is vállalta.622

Ez az új

fordítás ekkor nem valósult meg. Majd csak másfél évtized múlva készítette el Czeglédy az új

fordítást, de a világháború miatt csak kéziratban maradt.623

Maga az országos egyház is törekedett a Káté tekintélyének helyreállítására. Mikor a

belmissziói munkát az egyház munkájaként irányította – 1927-től kezdve az évenkint kiadott

Belmissziói Útmutatóban sorban jelentek meg a Káté ismertetését tárgyaló előadások és Káté-

magyarázatok is.

Az 1928-ban megnyílt IV. budapesti zsinat pedig a hitvallás kérdésében is határozott

állást foglalt, amidőn törvénykönyvbe foglalta, hogy egyházunk „a Szentírás és elfogadott

hitvallásai, úgymint a Második Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté értelmében egyedüli

fejének az Úr Jézus Krisztust ismeri”. A lelkészi eskübe is újra bevette, az onnan már több

mint félévszázaddal előbb kihagyott kötelezést: a két hitvallási irat tiszteletben tartását.624

A

lelkészi teendők közé is befoglalta a Káté-magyarázást s az akkor elfogadott „Istentiszteleti

Rendtartás”-ba is bevette a Káté-magyarázatos istentiszteletnek a rendjét!625

Mindennek meg is lett a jó hatása. Egyre több helyen használják, főleg a

konfirmációnál, a Heidelbergit is. Különösen is példaadó volt e tekintetben Kájel Endre

balatonendrédi lelkész munkája.626

Egyházunk ugyan egy ideig még kísérletezett más

konfirmációs káték hivatalos kiadásával is!627

A theologiai akadémiákon a két háború közti években újból komolyabban foglalkoztak

a hitvallások tanulmányozásával. Pápán Vass Vince professzor dogmatikai munkájába sorba

beleszövi mint bizonyító anyagot, a Szentírás mellett a Káté szövegét is.628

– Debrecenben

Csikesz Sándor professzor előadásaiban s írásaiban is állandóan hangoztatta, hogy a lelkész

kötelessége, hogy mindazt, amit a Bibliából merít, ellenőrizze szimbolikus könyveinkkel.629

Rámutatott, hogy a magyar református ember könyvei közt még mindig ott van a Biblia

mellett „az öreg Káté”, a Heidelbergi is. Helytelennek mondotta, hogy még mindig vannak

olyan lelkészek, akiknek az az ambíciója, hogy kátét írjanak!630

– Makkai Sándor, szintén

debreceni professzor, hallgatóit határozottan arra tanítja, hogy „a hitvallás tanítására a

Heidelbergi Kátét kell használni az iskolai vallástanítás egész folyama alatt”631

s

tűrhetetlennek mondotta azt a helyzetet (1943), hogy pl. a konfirmációi előkészítésnél a

Heidelbergin kívül 12 különböző nyomtatott kátét használnak s több helyen a lelkész „saját

jegyzetét” is!632

Az országos egyház kiadásában, a Református Egyházi Könyvtár sorozatában is

megjelent 1942-ben egy Katechetika c. mű, mely a Káté-tanítás kérdését alaposan tárgyalja. A

munka szerzője, Imre Lajos theol. tanár, mintegy alaptételül állította fel, hogy „a Heidelbergi

Káté tanítása azért fontos, mert a keresztyén embernek hit dolgában való szabadsága nem

terjedhet annyira, hogy mindenféle véleményeknek tért engedjünk, – a Káté egyúttal az

egyháztagság kialakítását is végzi”.633

Az Országos Református Lelkészegyesület a maga hivatalos lapjában 1934-ben tűzi

napirendre a Káté ügyét.634

És amidőn megállapítja azt is, hogy a Káté példányai elfogytak –

ha az egyház nem gondoskodik új kiadásról – kijelenti, hogy a lelkészek egyesületének kell

azt magára vállalnia.635

– A „Magyar Kálvinizmus” c. folyóirat ezzel kapcsolatban arra

figyelmeztet: vigyázni kell, hogy megbízható, jó fordítás kerüljön a hívek kezébe. A Soli Deo

Gloria református diákszövetség adott is megbízást egyik budapesti vallásoktatónak új

fordítás készítésére.636

De ez a fordítás, ha elkészült is, nem jelent meg. – Az Erdős-féle

fordítás viszont, mely harminc év alatt három kiadást ért meg, a két háború között újabb hét

kiadásban hagyta el a sajtót!637

– A szlovákiai magyar református egyházban Galambos

Zoltán komáromi lelkész 1925-ben új fordítást készített a Kátéról s az rövid magyarázatokkal

is ellátva meg is jelent. Ezt a kátéfordítást 1943-ban a magyarországi Református Traktátus

Vállalat megszerezte s a magyarázatok nélkül három ízben is kiadta.

A van Oosterzee–Antal-féle Káté-magyarázat után a két háború között s a második

háború alatt mintegy tíz újabb Káté-magyarázat s Káté tanítási vezérkönyv is jelent meg.

Mindez a Káté iskolai és templomi használatának a fokozatos fellendülését is mutatja. Még

akkor is, ha tanítását inkább csak a konfirmációi előkészítésben szorgalmazták. Mert a

konfirmációi káték sokféleségének is határt kellett végre szabni. Igaz, hogy az újabb, meg

újabb konfirmációi káték már egyre jobban a Heidelbergi átdolgozásai voltak, vagy annak

egyszerűsítve való elkészítésére igyekeztek, mégis az egyházmegyei gyűlések,

lelkészértekezletek sürgetik ezek helyett a Heidelbergi bevezetését, új fordítás készítését. 638

A

„Lelkészegyesület” c. lapban folytatott hosszú vita utolsó hozzászólója, végszóképpen

állapítja meg: „Semmiféle káté nem tudja pótolni a Heidelbergi Kátét!”639

A háború utolsó hónapjainak kataklizmája talán elnyelte ezt az egész vitát, de

mementója megmaradt. A Heidelbergi Káténak az őt megillető helyére való állítását kívánók

éppen akkor nagyon is átérezték: az élet és halál ösvényén álló magyar református egyháznak

milyen nagy szüksége van az egyetlen vigasztalásra s az egyetlen Vigasztalóra! S talán azt is,

hogy nem csak a nagy nyomorúságok idején kell erre rádöbbenni.

Az új úton járó egyházunk és a Káté

Isten csodálatos kegyelmének következménye lett, hogy a háború utáni feleszmélésben

a magyar református egyház egyre biztosabban felismerte hitbeli magatartásának helyes útját.

Amikor egyházunk az új magyar államban helyét kereste és megtalálta – ennek alapja a

Szentírás és hitvallásaink megtartásának nyílt megvallása volt. Amint aztán a dolgok odáig

értek s a lehetőség megadatott erre – a magyar református egyház ki is adta „Hitvallásaink”

címen a Helvét Hitvallással együtt a Heidelbergi Kátét is 1954-ben. – Ha az évszázadok során

meg-megújult módon ki is fejezte egyházunk valamelyik része, vagy az egész egyház is –

hogy a Heidelbergi Kátét hitvallásának ismeri, iskoláinkban taníttatja, szószékein

magyaráztatja – emellett csak tudomásul vette, hogy egyesek, vagy esetleg kisebb egyházi

testületek gondoskodtak a Káté kiadásáról. De az, hogy maga a magyar református egyház

közössége hivatalosan és félreérthetetlenül dokumentálta, hogy a Heidelbergi Káté a Helvét

Hitvallással együtt valóban hitvallása – ez felszabadulásunk után történt meg először.

Egyházunknak önmaga felé való döntése volt ez!

Ezzel természetesen még nem hozhatott helyre mindent, amit a Káté félretételével

több mint egy évszázadon át vétett az egyház Isten és önmaga ellen. De mégis ezzel indult el

egyházunk az új, a helyes úton. Az új úton való járás egyre jobban elvezet a Káté újra való

felfedezéséhez. Ezen a felfedező úton következtek is új meg új állomások. S most már azzal a

célkitűzéssel, hogy népünk számára tegyük hozzáférhetővé nemcsak a Kátét, hanem annak

értelmezését is. Ezért a református néplapban előbb Victor János budapesti theol. tanár,640

majd egy évtized múlva, 1962-ben Bartha Tibor tiszántúli püspök magyarázták sorozatosan a

Káté kérdéseit, az utóbbi a Káté 400 éves jubileumára való készítésképpen is s annak a

bizonyosságával, hogy a szeretet parancsának csak úgy engedelmeskedhetünk – ami nélkül

nem lehet egyházi és közösségi élet! – ha meglátjuk, „hogy Isten beszédének új értelme

támadt fel az egyházban”.641

Ezért is van szükség a Káténak magánosán és családban való

olvasására és tanulmányozására!

A Heidelbergi Káté nagy jubileumi ünnepsége 1963. május 5-én volt a debreceni

Nagytemplomban – a zsinati tanács ülésének keretében. Ez az ünnepség nemcsak országos,

hanem ökumenikus jelentőségű is volt –, mert jelen voltak azon a Református Világszövetség

Európai Bizottságának éppen azokban a napokban Debrecenben munkaülésen résztvevő

tagjai: külföldi egyházi férfiak is.642

A Káté történetének, a jubileumhoz kapcsolódó további eseménye a Káténak új

jubileumi kiadása. A Káté szövege ebben a kiadásban is teljesen megegyezik az 1954-es

kiadáséval, csupán annyi formai módosítás történt benne, hogy a feleletek szövegét az egyes

gondolatok szerint külön kikezdésekben adja, arra gondolva, hogy „így könnyebb olvasni, –

és a tömör gondolatok mindegyike több hangsúlyt kap”. A Káté szövege után pedig részletes

tárgymutatót is tartalmaz ez a kiadás, a bibliai s a hit- és erkölcstani fogalmak rendjében

utalva a Káté kérdéseire.643

Isten iránti bizalommal meglehet bennünk a reménység, hogy a felismert új úton járva

– egyházunk s népünk, lelkészeink és gyülekezeteink egyre erősebben szorítják szívükhöz a

Heidelbergi Kátét s egyre inkább szív szerint tudják vallani annak a Szentíráshoz vezető

bizonyságtételét: „az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”!

MÓDIS LÁSZLÓ

A HEIDELBERGI KÁTÉ MAGYARORSZÁGI

IRODALMÁNAK BIBLIOGRÁFIÁJA 1563–1964

A Heidelbergi Káté magyarországi bibliográfiájának összeállítására most, a káté 400

éves jubileuma alkalmából kerül sor először. Elkészítésénél – mint általában a tudományos

igényű bibliográfiáknál – a teljességre törekvéssel indultunk. Ám az anyag gyűjtögetése során

hamar kitűnt, hogy a rendelkezésre álló idő alatt legfeljebb jó törzsanyagot lehet

összegyűjteni. de a rendelkezésre álló terjedelem is válogatásra kényszerít. Amennyire

nyugtalanító a bibliográfus számára a teljességről való lemondás, annyira megnyugtató a HK

szempontjából, mert a túl gazdag anyag azt bizonyítja, hogy a káté sokkal nagyobb szerepet

játszott egyházunk és gyülekezeteink életében, mint azt gondoltuk és sokkal többet

foglalkoztak azzal századok folyamán, mint azt a tudományos köztudat feltételezte. Amikor

tehát eleve nyitva hagyjuk a kiegészítés szükségességét és éppen a válogatások során

tapasztaljuk is annak lehetőségét, már önmagában dokumentálja a káté jelentőségét

egyházunkban. A jubiláris évig köztudatunk azt tartotta, hogy a HK 30–40 kiadásban is

megjelent hazánkban az elmúlt négy évszázad alatt. Ezzel szemben már a Debrecenben

rendezett jubiláris kátékiállításon (1963. május 5.) 94 káté-kiadás került a látogatók elé azzal a

megjegyzéssel, hogy legalább 150 kiadásról beszélhetünk. Jelen bibliográfiánkban pedig már

162 kiadás könyvészeti adatait közölhetjük, de azt is világosan látjuk, hogy még ez a szám is

jelentősen fog növekedni.

A bibliográfia összeállításánál a nyomtatott anyagot vettük figyelembe. A kéziratos

anyag katalógusát a korlátozott terjedelem miatt is mellőznünk kellett, annyival inkább, mert

ez utóbbi anyagot a kötetben levő dolgozatok amúgy is regisztrálják.

A bibliográfia anyagát az alábbiak szerint tagoltuk:

A. A Heidelbergi Káté hazai kiadásai;

B. A HK alapján készült tankönyvek:

1. Az ún. „Fundamentom”-ok;

2. Egyéb tankönyvek;

C. A HK magyarázatai;

D. A HK-ra vonatkozó irodalom;

E. A „katekizmusi” énekek.

Legfontosabbnak a HK eredeti szövegű vagy fordított kiadásait tartottuk és ebben a

fejezetben teljességre törekedtünk. A teljes szövegű káték között felvettük a válogatott

szöveget tartalmazó kiadásokat is, így a 66 kérdést-feleletet, valamint a 77 kérdést-feleletet

tartalmazó kiadásokat is.

Alapjában történeti jellegű bibliográfiáról lévén szó, mind a kiadásokat, mind a

további irodalmat időrendben csoportosítottuk már azért is, mert a tudományos kutatás

érdekeit így szolgálhatja legcélszerűbben. Az egyes kiadások után rövid annotációkban

közöljük a kutatót segítő könyvészeti vagy más jellegű utalásokat. A részletesebb

annotációkról le kellett mondanunk. E helyen köszönöm meg azok szíves segítségét, akik

adatok közlésével támogattak munkámban és köszönettel fogadok további kiegészítéseket is.

Helykímélés céljából az alábbi rövidítéseket alkalmaztam:

A = Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára.

BE = Budapesti Egyetemi Könyvtár.

B–Ir. és Benda–Irinyi = BENDA Kálmán–IRINYI Károly: A négyszáz éves debreceni

nyomda. Bp. 1961.

D = Tiszántúli Ref. Egyházkerület Nagykönyvtára, Debrecen.

DE = Debreceni Egyetemi Könyvtár.

HK = Heidelbergi Káté.

MKSz = Magyar Könyvszemle.

OSzK = Országos Széchényi Könyvtár.

P = Dunántúli Ref. Egyházkerület Nagykönyvtára, Pápa.

PEIL = Protestáns Egyházi és Iskolai Lap.

PETRIK vagy Petrik = PETRIK Géza: Magyarország bibliográfiája címen megjelent kötetei.

R = Ráday Könyvtár, Budapest.

RMK = SZABÓ Károly: Régi magyar könyvtár címen megjelent kötetei.

S = Tiszáninneni Ref. Egyházkerület Nagykönyvtára, Sárospatak.

SZTRIPSZKY = SZTRIPSZKY Hiador: Adalékok Szabó Károly régi magyar könyvtár c.

munkájának I–II. kötetéhez. Bp. 1912.

UK = Unitárius Kollégium Könyvtára, Kolozsvár.

ZOLTAI = ZOLTAI Lajos: Debrecen város könyvnyomdájának XVIII. századbeli működése,

termékei. Debrecen, 1934.

Az általánosan ismert rövidítéseket nem sorolom fel. Azt jegyzem még meg. hogy az

impresszumban a lapokat jelző dőlt számok a számozatlan lapokat jelzik.

________

A) A HEIDELBERGI KÁTÉ MAGYARORSZÁGI KIADÁSAI

Catechismus Ecclesiarum Dei in Natione Hvngarica per Transilvaniam. ... Clavdiopoli, 1566.

– 16, 102 l. – 8. – (A–G3).

Elöl ajánlás II. János választott királynak. – A káté után külön címlappal: Sententia

consors...

A HK unitárius szellemű átdolgozása. – Vö. RÉVÉSZ Imre: Magyar ref.

egyháztörténet. I. köt. 1938. 157. l.

RMK II: 99. – Unikum: UK. – Kéziratos másolata D. (R 225). – 14 ive korrektúra

lapokban könyvfedélből került elő újabban. Vö. BORSA Gedeon: Hogyan korrigáltak

1556-ban a kolozsvári Heltai nyomdában? = MKsz 1984. 80. évf. 1. sz. 79–83. l.

A Kerestyen Hitről Való Tudomannac Rövid Kerdesekben foglaltatott Sommaia. mellyet

egesz esztendő altal minden Vr-napiara rend szerent magan való részekben rendöltünc. –

Vgyan ezzenec az végen mingyarton imádkozó könyuetis nyomtattunc. ... Pápa, 1577. – 368

l. – 8°. – (A–Z).

Elöl ajánlás Nádasdi Ferencznek és Somlyai Bátori Erzsébetnek HUSZÁR Dávid pápai

prédikátor aláírásával. – A vonatkozó bibliai helyek a lap szélén jelölve. – Az

imádságos könyv külön címlappal.

A HK első magyar nyelvű fordítása. – Vö. BOD Péter: Magyar Athénás. 114. l. RMK I:

137. – OSzK-ban teljes példány, ahová a keszthelyi Festetics könyvtárból került. –

Hiányos példány: P.

Catechesis Az az, Kérdésök és Feleletök. Az Keresztyeni Tudomannac agairól, ... Deakbol

penig Magyar nyelvre fordittatott ... SZARASZI Ferencz altal... – Debreczen, 1604. – Lipsiai

Pál. – 6, 132 l. (A–Q 6). – 19 cm.

Elöl ajánlás Imrefi Jánosnak. – A vonatkozó bibliai helyek teljes szöveggel Szárászi

fordításában. – Végén bibliai idézetek.

A HK második magyar nyelvű fordítása.

RMK I: 389.

Állítólag ugyanazon évben Váradon is megjelent. Ld. RMK I: 394. Az adat helyessége

mindeddig nem igazolódott.

Kis Cathechismus, avagy az keresztyén hütnek részeiről rövid kérdesekben es feleletekben

foglaltatot tudomány ... Szedetöt az Haidelbergai öreg Catekismusbol. – Herborn, 1607. –

Hollos Christof. – 70 l. – 13 cm.

SZENCI MOLNÁR Albert: Psalterium Ungaricum. Hernborn, 1607. c. művéhez kötve

jelent meg. Csak 66 válogatott kérdést és feleletet tartalmaz Szenci fordításában. –

Imádságokat és énekeket is tartalmaz.

A HK első hazai rövidített fordítása és kiadása.

RMK I: 408. – Teljes példánya R.

Kis Catechismus, Avagy az Keresztyen Hitre való tanitásnac rövid formája. – (Hanau, 1608.)

– (Halbejus János.) – 71–79. l. – 25 cm.

SZENCI MOLNÁR Albert: Szent Davidnac Soltari ... Hanau, 1608. c. művéhez kötve,

rendszerint az ugyanakkor és ugyanott megjelent bibliafordításhoz csatolva. – Csak 66

válogatott kérdést és feleletet tartalmaz. – Néhány éneket és intést is tartalmaz. – A

vonatkozó bibliai helyek nincsenek feltüntetve.

RMK I: 412.

Catechismus, Az az Az Keresztyeni Hitre való rövid tanitás. (Oppenheim. 1612. – Galler

Hieronymus.) – 145–191 l. – 20 cm.

SZENCI MOLNÁR Albert: Szent Davidnak Soltari ... Oppenheim, 1512. c. művéhez

csatolva, az egész pedig egybekötve az ugyanakkor és ugyanott megjelent

bibliafordítással. – Teljes fordítás a vonatkozó bibliai helyek feltüntetésével. –

„SZÁRASZI Ferentz fordítása”, amit azonban NAGY Barna megállapítása és szóbeli

szíves közlése szerint Szenci M. A. átdolgozott. – Imádságok és agendák egészítik ki a

fordítást.

RMK I: 435.

Catechesis, Religionis Christianae. Quae traditur in Ecclesiis. et Scholis Electoralis

Palatinatus. ... – Németújvár, 1619. – Bernard Máté. – 78 l. – 8°. – (A–E 7).

Ezzel együtt:

Igaz Beszedeknec Peldaja avagy formaja, Az az, Az Keresztyen Hitnek Reszeiröl Rövid

Kérdésecbe és Feleletekbe be foglaltatot Tudomány ... Melly mostan Uyonnan Magyarul ...

Ki Nyomtattatot ... – Németújvár, 1619. – Bernard Mathe. – 72 l. – 8°. – (A– E 4).

A HK fenti kiadásából, mely latinul és magyarul jelent meg egy kötetben, jelenleg

egyetlen példány sem ismeretes. – Máramarosszigeten Szilágyi István könyvtárában

volt egy példány, Szabó Károly ezt használta. A címekből arra következtethetünk, hogy

a korábbiaktól eltérő fordítás volt.

RMK II: 394. és I: 495.

Catechismus, Azaz: Az keresztyeni hitre való rövid tanitás. – SZARASZI Ferentz fordítása. –

(Lőcse, 1627. – Brewer Lőrintz). – 501–582. l. – 10 cm.

Szövege megegyezik az 1612-es kiadáséval. – NAGY Barna dr. megállapítása szerint ez

a kiadás a Psalterium Ungaricum első hazai kiadásának a függeléke, mely Lőcsén,

1627-ben jelent meg.

RMK nem ismeri. – Unikum példány: D.

Catechismus Religionis Christianae Compendiose propositus, et sacrarum literarum

testimonija confirmatus. – Albae–Juliae, 1634. – 46 l. – 12°.

Latin szöveggel. – Csak 77 válogatott kérdést és feleletet tartalmaz.

RMK II: 487.

Catechismus Religionis Christianae. Compendiose propositus, et sacrarum litterarum

testimoniis confirmatus. ... – Albae Juliae, 1636. – 95 l. 12°.

Magyar nyelvű címlapja:

Catechismus, Az az: A’ keresztyeni Vallasnak es Hütnek rövid Kérdésekben és Feleletekben

foglaltatott, s – szent irásbéli bizonyságokkal meg erőssitetett summája avagy veleje. ... –

(Gyula) Fejervar, 1636. Csak 77 válogatott kérdést és feleletet tartalmaz egyik lapon latin, másik lapon magyar

szöveggel. – Végén imádságok is vannak.

RMK II: 505. – MKsz 1883: 247. l. – Sztr. 1948. – Unikum példány a nagyszebeni

evang. gimnázium könyvtárában.

Catechismus Religionis Christianae. Compendiose propositus... – Albae–Juliae, 1639. – 83 l.

– 16 cm.

Magyar nyelvű címlapja:

Catechismus Az az: A’ Keresztyeni vallasnak és hütnek ... summája, avagy veleje. ... –

Fejirvaratt, 1639.

Az 1636-i kiadás szerint.

RMK II: 538. és I: 691. – Unikum példány: D.

Catechesis Religionis Christianae; In Ecclesiis et Scholis pierisque Reformatis usitata. ... –

Varadini, 1640. Szentzi Kertész Ábrahám. – 84 l. – 12°.

Teljes szövegű, latin nyelvű kiadás.

RMK II: 565. – Unikum példány: BE.

Catechismus. Az az a’ keresztyeni hitre való rövid tanitás. – (Várad 1640. – Szenczi Kertész

Ábrahám.) – 9–31. l.

Ld. KERESSZEGI HERMÁN István: Az keresztyeni hitnek agazatiról való prédicatioknak

tárháza ... – Várad, 1640. c. művében.

Teljes fordítás.

Könyv, melyet Katechismusnak hívnak, mely ... latin és szláv nyelvről román nyelvre

fordittatott ... A fordítással Seculból való GYÖRGY pap fáradozott ... – Gyulafehérvár–

Priszaka, 1640. – Dobrea pap nyomdamester.

Román nyelvű, cirill betűs kiadás. – Csak 77 válogatott kérdést és feleletet tartalmaz.

Vö. MÓZES András: Az erdélyi román reformáció kátéirodalma. – Kolozsvár, 1942. 36–42. l.

Catechismus Religionis Christianae Compendiose propositus, ... – Albae Juliae, 1643. – 83 l.

– 8°.

Magyar nyelvű címlapja:

Catechismus Az az: A’ Keresztyeni Vallásnak és Hütnek ... summája, avagy veleje. ... –

Fejirvaratt, 1643.

Az 1636-i és 1639-i kiadások szerint. – Csak 77 válogatott kérdést és feleletet tartalmaz

latin és magyar nyelven.

RMK II: 619. és I: 739. – Unikum példány: Erdélyi Múzeum.

Catechesis Religionis Christianae; In Ecclesiis Et Scholis Plerisque Reformatis usitata. ... –

Varadini, 1644. – Szentzi Kertész Ábrahám. – 84 l. – 13 cm.

Az 1640-i kiadás szerint. – Imádságokat is tartalmaz.

RMK II: 654.

Catechismus, Az az A Keresztyéni Hitre valo rövid tanitás. – (Amsterdam, 1645. –

Janssonius János.) – 109–150. l. – 18 cm.

SZENCI MOLNÁR Albert zsoltáros könyvéhez csatolva, és általában egybekötve az

1645-ben Amsterdamban megjelent bibliafordítással. – Mind a fordítás, mind az

imádságok egyeznek az 1612-i oppenheimi kiadással, de nincs jelezve, hogy Szárászi

Ferenc fordítása.

RMK I: 766.

Catechismus Religionis Christianae Compendiose prositus, ... – Albae Juliae, 1647. – 83 l. –

16 cm.

Magyar nyelvű címlapja:

Catechismus Az az; A’ Keresztyeni vallásnak és Hütnek ... summája, avagy veleje. ... – Fejér

Váratt, 1617. Az 1636-i, 1639-i és 1643-i kiadás szerint.

RMK II: 672. és I: 790. – Unikum példány: D.

Catechismus, Az az A’ keresztyéni Vallásnak és Hütnek ... summaja avagy veleje. Mellyet

Deák és magyar nyelvből Oláh nyelvre forditot FOGARASI István. ... – Feiervarat, 1648. –

Brassai Major Márton. – 48 l. – 8°.

Címlap és ajánlás magyar nyelvű, egyébként az egész román nyelvű – latin betűkkel. –

Csak 77 válogatott kérdést és feleletet tartalmaz. – A vonatkozó szentírási helyeket

teljes szöveggel közli.

RMK I: 803. és II: 683. – Unikum példánya marosvásárhelyi ref. kollégium

könyvtárában. – Vö. TAMÁS Lajos: Fogarasi István kátéja, Kolozsvár, 1942. a 43–65.

lapokon hasonmásban és átírásban is közli a káté teljes szövegét. – MÓZES András: Az

erdélyi román reformáció kátéirodalma. Kolozsvár, 1942. a 42–67. lapokon átírásban

közli az egész szöveget és azzal párhuzamosan az 1643-i gyulafehérvári latin-magyar

nyelvű kiadásból a magyar szöveget. – MÓZES András: A XVI–XVII. századbeli

protestáns román káték. = Református Szemle, Kvár, 1936. 340–345. l. – JUHÁSZ

István: A reformáció az erdélyi románok között. Kolozsvár, 1940. 190. kk. 1.

A’ keresztyéni vallásra rövid kérdésekben és feleletekben tanito Catechesis. Mely sok

keresztyén Reformáta Ecclesiákban es Scholákban tanittatni szokot Es mostan ez kisded

formában, a’ feleleteknek rövid értelmekkel, azokban be foglaltatot dolgokról valo rövid

kérdezkedéseknek módjaival, es szentirasbéli bizonságoknak egeszszen leirásával az Urnak a’

Magyar nemzetben le telpeedet (!) Ecclesiájában levő kisdedinek, lelki epöletekre ujonnan ki

botsattatot. Éhez adattatot a Belgiomi keresztyén Ecclesiáknak hitekről való közönséges

Vallás-Tétel. – Amsterdam, 1650. – Janssonius János. – 246 l. – 13 cm.

Szabó Károly SZÁRÁSZI Ferenc neve alatt szerepelteti.

Ez a kiadás lett az alapja az újabb kiadásoknak századokon át.

RMK I: 829.

Catechismus Religionis Christianae. ... – Leutschoviae, 1651. – Brever Lőrintz. – 83 l. – 13

cm.

Magyar nyelvű címlapja:

Catechismus az az: A’ keresztyeni vallasnak es hitnek ... summája, avagy veleje. ... – Lőcse,

1651. Megegyezik a gyulafehérvári kiadásokkal, csak 77 kérdést és feleletet tartalmaz latin és

magyar nyelven.

RMK II: 749. és I: 847.

Catechismus Religionis Christianae. ... – Varadini, 1651. Szentzi Kertész Ábrahám. – 83 l. –

13 cm.

Magyar nyelvű címlapja:

Catechismus az az: A’ keresztyeni Vallasnak és Hitnek ... summája, avagy veleje. ... – Várad,

1651. Ugyancsak a gyulafehérvári kiadásokkal egyezik, mint az előbb leírt lőcsei kiadás. –

Csak 77 válogatott kérdést és feleletet tartalmaz.

RMK II: 760. és I: 851. – Unikum példány: R.

Catechesis Religionis Christianae, in Ecclesiis et Scholis plerisque Reformatis usitata.

Antehac, cum Analysi ad marginem ... Ex Illustrium Ordinum Hollandiae et Westphrisiae

mandato, ... Modo vero etiam Orthodoxarum in Hungaria Scholarum usui accommodata. –

Varadini, 1652. Szenci Kertész Abraham. – 175 l. – 16 cm.

A HK teljes szövege latin nyelven, bibliai helyekkel, jegyzetekkel, néhány imádsággal.

RMK II. 784.

A keresztyén vallásra rövid kérdésekben és feleletekben tanító Catechesis. ... – Várad, 1652.

– Szenci Kertész Ábrahám. – 230 l. – 8°.

A HK teljes magyar fordítása. – Címlapja, tartalma megegyezik az 1650-i amsterdami

kiadáséval.

RMK I: 863. – Példány: OSzK, újabban R is.

Catechismus Religionis Christianae ... – Albae–Juliae, 1655. – 79 l. – 8°.

Magyar nyelvű címlapja:

Catechismus Az az: A’ Keresztyeni Vallasnak és Hütnek ... summája avagy veleje. ... – Fejér-

Váratt, 1655. Az 1636., 1639., 1643., 1647-i kiadások szerint. – 77 válogatott kérdés és felelet latin és

magyar nyelven.

RMK II: 826. – MKSz 1882: 85. – Sztr. 2008. – Unikum példány a gyulafehérvári

Batthyány könyvtárban.

Scutulu Catechizmusiului cu respúnsu den scrăptúra sv(ăn)tă. Impotriva respunsului adoao

tieri, fărâ scripturâ sv(ăn)tă. – Gyulafehérvár, 1656. – 235 l. – 8°.

Román nyelvű, cirill betűs kiadás. Első kiadása 1640-ban jelent meg. – Újra kiadta:

BARITIU György: Catechismulu Calvinescu inpusu clerului ... – Nagyszeben, 1879.

Vö.: MÓZES András: Az erdélyi román reformáció kátéirodalma. – Kolozsvár, 1942.

70–86. l.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ keresztyéni Hitnek ágazatira való rövid tanitás, kérdések

és feleletek által. ... Ez negyedik illyen formán való nyomtatás ... – Sáros-Patak, 1656. –

Rosnyai János. – 256 l. – 8°.

Az 1650-i amsterdami és az annak nyomán készült 1652-i váradi kiadással azonos, de a

végén útmutatással bővült. A „negyedik” kiadás jelzése arra utal, hogy közben

harmadiknak is kellett lenni.

RMK I: 911. – Unikum példány S. (Jelenleg lappang.) Vö.: TAKÁCS Béla: Comenius

sárospataki nyomdája. Spatak, 1958. 63–64. l.

Catechismus. Az az: A’ keresztyeni Hitnek ágazatira valo rövid tanitás, kérdések és feleletek

által. ... Ez negyedik illyen formán való nyomtatás. ... – Sáros-Patak, 1658. – 256 l. – 8°.

Az előbbivel azonos.

RMK I: 932. – Unikum példány: OSzK. – Vö. TAKÁCS Béla i. m. 68–69. l.

Catechesis^ íteligionis Christianae in Ecclesiis et Scholis plerisque Reformatis usitata. ... –

Cibinii, 1666. – Abrahami Kertesz Szenciensis. – 175 l. – 15 cm.

Azonos a Váradon 1652-ben megjelent latin nyelvű kiadással. RMK II: 1088.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ Keresztyéni Hitnek ágazatira valo rövid tanitás, kérdések

és feleletek által. ... (Ez 5-)dik ilyen formán való nyomtatás ... – Sárospatak, 1667. – Rosnyai

János. – 8, 254 l. – 8°.

RMK I: 1059. – Unikum példány a kassai jogakadémiai könyvtárban volt. – Vö.

TAKÁCS Béla i. m. 84–85. l.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ Keresztyéni Hitnek ágazatira való rövid tanitás kérdések

és feleletek által. ... Ez ötödik illyen formán való nyomtatás ... – Cassan, 1668. Türsch Dávid.

Ld. PUKÁNSZKYNÉ KÁDÁR Jolán: MKsz. 1926: 142–143. – Csak az első ív öt

példánya ismeretes könyvtáblából kiáztatva.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ Keresztyéni hitnek ágazatira való rövid tanitás, Kérdések

és Feleletek által. ... Az ötödik, vagy utolso Editio-szerint megöregbittetett ... – Lötse, 1669.

Brever Sámuel – 8, 247 l. – 8°.

RMK I: 1088.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ keresztyéni hitnek ágazatira való rövid tanitás, Kérdések

és Feleletek által. ... Ez hetedik illyen formán való nyomtatás ... – Colosvarat, 1771. –

Veresegyházi Sz. Mihály. – 8, 234 l. – 8°.

RMK I: 1112. – Unikum példány a kolozsvári református kollégium könyvtárában volt.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ keresztyéni Hitnek ágazatira való rövid tanitás, kérdések

és feleletek által. ... Az ötödik, vagy utolsó Editio szerint ... – Lötse, 1674. – Brewer Samuel.

– 194. l., elöl és végül sztlan lapok. – 8°.

RMK I: 1165. – Unikum példány OSzK, (a keszthelyi Festetich-könyvtárból).

Keresztyén Catechismus, Az az: A’ Keresztyéni Hitnek ágazatira való rövid tanitás, Kérdések

és Feleletek által. ... ujobban, megjobbitva s’ öregbitve ... E’ kis formában ... – Colosvarat,

1675. – Veres-egyházi Mihály. – 6, 256, 50 l. – 13 cm.

A Kolozsváron ugyanakkor megjelent Gönczi György-féle énekeskönyvhöz kötve.

MKsz 1882: 88. – Sztr. 2080. – Unikum példány D.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ keresztyéni hitnek ágazatira való rövid tanítás. Kérdések

és Feleletek által. ... E’ kis formában ... – Debreczen, 1689. – Kassai Pál. – 6, 240, 42 l. – 12°.

RMK I: 1371. – Unikum példány S.

Keresztény (!) Catechismus. Az az: A’ Keresztyéni Hitnek ágazatira való rövid tanítás ... –

Lötse, (1699 előtt). – Brewer Sámuel. – 8. 278, 50 l. – 13 cm.

RMK I: 1589.

Keresztény (!) Catechismus. Az az: A’ Keresztyéni Hitnek ágazatira való rövid tanitás ... –

Lötse, (1699 előtt). – Az előbbivel azonos címlappal és tartalommal, de egyes példányok tipográfiája eltérő,

mint NAGY Barna dr. megállapította és így más kiadásnak tekintendő.

Keresztyen Catechismus, Az az: A’ Keresztyéni hitnek ágazatira való rövid tanitás ... E’ kis

formában ... – (Lőcse), 1701. – 6, 308, 50 l. – 12°.

A nyomdahely NAGY Barna dr. megállapítása.

RMK I: 1642. – Unikum példány S.

Keresztyen Catechismus, Az az: A’ Keresztyéni hitnek ágazatira valo rövid tanitás ... E’ kis

formában ... – Debreczen, 1701. – Vincze György. – 12. 227, 86 l. – 12°.

Ld. FAZAKAS József: OSzK évkönyve 1959. – Bp. 1961. 186. l. Unikum példány

OSzK.

Keresztyén Catechismus. Az az: A’ Keresztyéni Hitnek Ágazatira Kérdések és Feleletek által

valo Rövid tanitás. ... – Kolosvaratt, 1702. – Telegdi P. Sámuel. – 6, 271, 94 l. – 12°.

RMK I: 1647. – Unikum példány a kolozsvári református gimnázium könyvtárában

volt.

Keresztyén Catechismus. ... – Debreczen, 1703. – Vincze György.

Példány nem ismeretes. – Emliti BOD Péter: Historia Hungarorum Ecclesiastica III. köt.

284. l.; majd ZOVÁNYI Jenő: Régi könyvek romjai és nyomai. = MKSz 1929: 87. – B-

Ir. 339. – Az 1757. jan. 17-én kelt helytartótanácsi leiratban hivatkoznak a káténak erre

a kiadására.

Keresztyen Catechismus, Az az: A’ Keresztyéni hitnek ágazatira való rövid tanitás ... E’ kis

formában ... – (Bártfa), 1707. – 6, 308, 50 l. – 12°.

A nyomtatási helyet NAGY Barna dr. határozta meg.

Unikum példány A. (RÁTH György gyűjteményéből).

Keresztyén Catechismus, az az: a’ keresztyéni hitnek ágazatira kérdések és feleletek által való

rövid tanitás ... – Kolosvaratt, 1717. – Telegdi Pap Sámuel. – 4, 272, 46 l. – 13 cm.

PETRIK I: 401.

Keresztyén Catechismus, az az: a’ keresztyéni hitnek ágazatira kérdések és feleletek által való

rövid tanitás ... – Debreczen, 1718. – Miskólczi Ferencz. – 4, 272, 46 l. – 14 cm.

Tartalmilag azonos az 1717-es kolozsvári kiadással.

PETRIK nem említi. – B-Ir. 340.

Keresztyén Catechismus, az az: a’ keresztyéni hitnek ágazatira kérdések és feleletek által való

rövid tanítás ... – Debreczen, 1718.

Az előbbivel azonos című, tartalmú és terjedelmű, de tipográfiailag eltérő kiadás.

Keresztyén Catechismus, az az: a’ keresztyéni hitnek ágazataira kérdések és feleletek által

való rövid tanitás... – Kolosvaratt, 1727. – Telegdi Pap Sámuel. – 4, 272, 46 l. – 14 cm.

PETRIK I: 401.

Keresztyén Catechismus, az-az: a’ keresztyéni hitnek ágazataira kérdések és feleletek állal

való rövid tanitás ... – Kolosvaratt, 1732. – 4, 272, 46 l. – 14 cm.

PETRIK I: 401.

Keresztyén Catechismus, az az: a’ keresztyéni hitnek ... Debreczen, 1733. – Margitai János

(?).

Példány nem ismeretes. – Említi ZOLTAI 28.

Keresztyén Catechismus, Az az: a keresztyéni hitnek ágazatira kérdések és feleletek által való

rövid tanitás ... – Kolosváratt, 1737. – Szatmári Pap Sándor. – 6, 271, 86 l. – 14 cm.

PETRIK nem említi.

Keresztyén Catechismus ... Debreczen, 1739. – Margitai János.

Példány nem ismeretes. – Említi ZOLTAI 28. – B-Ir. 343.

Keresztyén Catechismus ... – Debreczen, 1746. – Margitai János.

Példány nem ismeretes. – Említi ZOLTAI 28. – B-Ir. 346.

Keresztyén Catechismus ... – Debreczen, 1750. – Margitai János.

Példány nem ismeretes. – Említi ZOLTAI 28. – B-Ir. 347.

Keresztyén Catechismus, Az-az: A’ Keresztyéni Hitnek Ágazatira Kérdések és Feleletek által

való rövid tanitás ... ez új formában... – Basilea, 1754. – Im-Hof Rodolf János. – 6, 216, 32 l.

– 17 cm.

Kiadta a Debreceni Református Kollégium, sajtó alá rendezte HATVANI István

professzor. – A függelék tartalma eltér az eddigi kiadásokétól, HATVANI-tól származó

tájékoztatást és imádságokat tartalmaz. – Címlapja piros-fekete nyomással.

PETRIK I: 402. – Vö. HATVANI István: Az Basileában 1754. Esztendőben ki

nyomtattatott Hejdelbergai Catechismusról való Jegyzés. Kézirat. D. Jelzete R 707/23. 4

folio.

Keresztyén Catechismus, Az-az: A’ Keresztyéni Hitnek Ágazatira ... – Basilea, 1754. –

Az előbbivel azonos szövegű, de más papíron, más tipográfiával készült. – Lehet a

keresett második kiadás, de lehet hazai utánnyomás is.

Keresztyén Catechismus, Az-az a’ keresztyéni hitnek ágazatira ... rövid tanitás... Ez uj

formában ... – Basilea, 1760. Im-Hof Rodolf János és fia. – 8, 216, 80 l. – 18 cm.

Az 1754-eshez hasonlóan kiadta a Debr. Ref. Kollégium. Címlapja piros-fekete

nyomással. – A függelékben szerepel HATVANI István neve. A függelék végén

OSTERVALD-tól is közöl úrvacsorái imádságokat és intést.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, Az-az ... – Basilea, 1760.

Ugyanaz, mint az előbbi, de egészen más tipográfiával. Belső évszám 1758 helyett

1768. – Lehet hazai utánnyomás.

Keresztyén Catechismus ... – Basilea, 1760.

Mindkét előbbitől eltér a IX. imádság, amelyben „Második Jósef Római Tsászárért”

történik esedezés. – E kiadás négy, esetleg több változatát csak külön kiadástörténeti

dolgozat tisztázhatja levéltári esetleges adatok segítségével.

Keresztyén Catechismus, az az: a’ keresztyéni hitnek ágazatira ... rövid tanitás ... végre

Catechizálásra való Ut-mutatással újonnan ki-botsáttatott. – Debrecen, 1763. – Margitai

István. – 6, 271, 46 l. – 15 cm.

Megegyezik az 1718-as kiadással.

PETRIK nem ismeri – Említi ZOLTAI 28. – B-Ir. 351.

Keresztyén Catechismus, az az: A’ keresztyéni hitnek ágazatira ... rövid tanitás ... – Kolosvár,

1767. – S. Pataki Jósef. – 6, 271, 94 l. – 14 cm.

Megegyezik az 1717-es kolozsvári kiadással.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, az az: A’ keresztyéni hitnek ágazatira ... rövid tanitás ... –

Debrecen, 1768. – Margitai István.

Valószínűleg azonos az 1718-as debreceni kiadással.

Példány nem ismeretes. – PETRIK nem említi. Említi ZOLTAI 28. B-Ir. 353.

Keresztyén Catechismus, az az: A’ keresztyéni hitnek ágazatira ... rövid tanitás. – Debrecen,

1770. – Margitai István. – 6. 271, 46 l. – 14 cm.

PETRIK, ZOLTAI, B-Ir. nem ismeri. – Példány: R.

Keresztyén Catechismus, az az A’ keresztyéni hitnek ágazatira ... rövid tanitás ... –

Debreczen, 1771. – Margitai István. – 6, 271, 47 l. – 14 cm.

Megegyezik az 1718-as debreceni kiadással.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, ... ez uj formában ki-botsáttatott. – Debreczen, 1771. – Margitai

István. – 6, 284, 22 l. – 15 cm.

Az előbbitől eltér. Címlapja piros-fekete nyomással. – A 80. kérdés-felelet módosított

szöveggel. Hamisított kiadásnak tekinthető és kiadása 1780 után történhetett?

Keresztyén Catechismus ... A debreczeni forma szerint. – Kassa, 1771. – Ellinger János. – 6,

284, 22 l. – 15 cm.

Tartalma, beosztása az előbbivel megegyezik.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, az az: A’ keresztyéni hitnek ágazatira ... – Debreczen, 1773. –

Margitai István.

Példány nem ismeretes. – Említi ZOLTAI 28. – B-Ir. 354.

Keresztyén Catechismus ... ez új formában az reformata ekklesiaban lévőknek kibotsáttatott. –

Pozsony–Kassa, 1780. – Landerer Mihály. – 261, 106 l. – 17 cm.

Ebben a kiadásban a ref. egyház tudta nélkül változtatást és csonkítást hajtottak végre. –

128 kérdés-feleletből áll.

PETRIK nem említi. – Vö. VARJAS János és SZILÁGYI Sámuel leveleit Virág Mihály

dunamelléki püspökhöz. Közli FÖLDVÁRY Antal a Debreceni Prot. Lap 1900. 20. évi.

39. sz. 562–564. l.

Keresztyén Catechismus, Az az: a’ keresztyéni hitnek ágazatira ... rövid tanitás ... –

Debreczen, 1786. – Margitai István. – 6, 268, 48 l. – 15 cm.

Elöljáró beszéd után jelentés: „Ezen Catechismus, most azok szerént a’ változtatások

szerént adattatik-ki, mellyek az 1782-dik Esztendőben költ K. Királyi Parancsolat

szerént tétettek a’ XXX-dik LVII-dik és LXXX-dik Kérdésekben és Feleletekben.

Debreczenben Augustusnak 29. Napján 1786. Eszt. Légy jó egészségben.”

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus ... ez új formában ki-botsáttatott. – Pozsony, 1786. Patzko Ágoston

Ferentz. – 6, 216, 122 l. – 17 cm.

Címlap piros-fekete nyomással. – Csonkított szöveggel, de jelentés nélkül. –

Függelékében az 1717-es kolozsvári kiadás és az 1760-as báseli kiadásban foglaltak

találhatók együtt.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus ... Pozsony, 1786.

Címlap piros-fekete nyomással, mint az előbbinél, a tartalom is azonos. Más azonban a

címlap impresszuma és mások a kötet díszei. A tipográfiai eltérések miatt más

kiadásnak kell tekinteni.

Keresztyén Catechismus ... Pozsony, 1786. – 6, 216, 101 l.

Nemcsak tipográfiailag tér el az előbbiektől, de lapszámban is.

Keresztyén Catechismus, az az ... Ez uj formában az reformáta ekklésiákban levőknek ki-

botsáttatott. – Pozsony–Kassa, 1786. Füskuti Landerer Mihály. – 261, 106 l. – 17 cm.

Címlap fekete nyomással. Elöl hiányzik a kátéra vonatkozó történeti jegyzet és a bibliai

könyvek verses közlése.

PETRIK nem említi. – Példány: S, P, OSzK.

Keresztyén Catechismus, Az-az ... ez uj formában ki-botsáttatott. Debreczen, 1790. Huszthy

R. Sámuel. – 6, 268, 18 l. – 15 cm.

Címlap piros-fekete nyomással, végén a Jelentés.

PETRIK nem említi. Említi ZOLTAI 28., de megemlíti, hogy a nyomdai számadás ezt a

kiadást és az 1771-i, valamint 1718. évit „Kálvin Kátéja” néven említi. – B-Ir. 357. –

Példány: D.

Heidelbergai Keresztyén Kátékésis, Az-az: A' keresztyén hitnek Fövebb ágazataira Kérdések

és Feleletek által való Rövid Tanitás. ... – Nagy Szeben, 1798. Hochmeister Márton. – 8, 231,

l. – 22 cm.

A káté szövegét csonkítás nélkül közli! Függeléke nincs.

A káté szövegét tagolja gyermekek számára svájci káték mintájára.

Heidelbergai Keresztyén Kátékézis ... Nagy Szeben, 1793. Hochmeister Márton. – 8, 228 l. –

22 cm.

Az előbbinek második kiadása, a sajtóhibák kijavításával.

PETRIK egyiket sem említi.

A káté gondozója és kiadója CSEHI András bolyai lelkész. Vö. MÓDIS László:

Könyvészeti adalék a HK 1793. évi nagyszebeni kiadásához. = Theológiai Szemle

1983. 5–6. sz. 183–184. 1. Id. NAGY Géza: Egy ismeretlen káté kiadásunk története. =

Református Szemle, Kolozsvár 1963. 111–116. l. Utóbbi BOTTYÁN János szíves

közléséből.

Keresztyén Catechismus, az-az ... A basileai forma szerént. – Kassa, é. n. – Ellinger János. –

8, 246, 80 l. – 17 cm.

Címlap piros-fekete nyomással. Tartalma az 1760. évi báseli kiadáséval azonos. 1795

tájára tehető.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus ... Pozsony, é. n. – Patzkó Ágoston Ferentz. 6, 305, 18 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. Példány: OSzK.

Keresztyén Catechismus, az-az: a’ keresztyéni hitnek ... – Debrecen, 1800. – Szigethy

Mihály. 8, 352 l. – 16 cm.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, az az: a keresztyéni hitnek ... A Basileai forma szerint. – Kassa,

1800. Ellinger János. –8, 245, 90. l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. Példány: OSzK.

Keresztyén Catechismus, az az ... ez uj formában az reformáta ekklésiában levőknek ki-

botsáttatott. – Pozsony–Kassa, 1800. Füskuti Laderer Mihály. – 262, 106 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: D.

Keresztyén Catechismus, Az-az ... A’ Basileai forma szerént ... Weszprém, 1801. Számmer

Mihály. – 8, 216, 72 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: OSzK, P.

Keresztyén Catechismus ... az reformáta ekklésiában levőknek ... Pozsony–Pest, 1804.

Füskuti Landerer Mihály. – 261, 106 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: ERDŐS Károly birtokában.

Keresztyén Catechismus, az-az ... – Debreczen, 1805. Csáthy György. – VIII, 9–360 l. – 17

cm.

PETRIK nem említi. – Példány: R. ERDŐS Károly.

Keresztyén Catechismus, az az ... a Reformáta Ekklésiában levőknek ... – Komárom, 1805.

Weinmüller Klára. – 261, 106 l. –

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, az az ... A debreczeni forma szerint. – Kassa, 1807. Ellinger János.

– 6, 284, 22 l. – 17 cm.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus ... utmutatással és szép új imádságokkal megbővittetődvén ...

Nagyvárad, 1808. Szigethy Mihály. – 8, 352, l. 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: D. A. ERDŐS Károly.

Keresztyén Catechismus, az az ... – Pest, 1808. Patzko Ferentz – 8, 215, 118 l. – 17 cm.

PETRIK nem ismeri. Példány: R. S.

Keresztyén Catechismus, az az ... – Buda, 1811. Landerer Mihály. – 8, 216, 104 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: R.

Keresztyén Catechismus, azaz ... – Rév-Komárom, 1812. Weinmüller Klára. – 6, 7–268, 106

l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: P.

Keresztyén Catechismus, az az ... a Reformáta Ekklésiában levők számára ... – Rév-

Komárom, 1814. Weinmüllerné. – 6, 235, 90 l. – 19 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: OSzK.

Keresztyén Catechismus, azaz ... – Pest, 1816. Trattner. – VI, 7–261, 106 l. – 17 cm.

PETRIK nem ismeri. – Példány: D. R.

Keresztyén Catechismus, az az ... A Basileai forma szerint. – Kassa, 1817. Ellinger István. –

8, 246, 86 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: BE.

Keresztyén Catechismus, az az ... – Miskolc, 1817. Szigethy Mihály. – 8, 352, l. – 17 cm.

Tartalmilag egyezik az 1808-i váradi kiadással. Ezt a kiadást „a textus alá tétetett

explanátiokért...” elkobozták. (Dr. TÓTH Endre szíves közlése.)

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, az az ... Ez uj formában ... – Debreczen, 1818. Tóth Ferenc. – VIII,

9–336 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – BERTÓK Lajos: Debreceni könyvkiadványok ... Tóth Ferenc

provizorsága idején (1817–1832). = A Debr. Kossuth Lajos Tudományegyetem

Könyvtárának Évkönyve 1955. – Debr. 1956. 399. l. – B-Ir. 368. – Példány: D. BE.

Keresztyén Catechismus, az az ... Buda, 1820. Landerer Anna. – 78, 216, 48 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: P. OSzK.

Keresztyén Catechismus, az az ... – Pest, 1820. Tratner. – VI, 7–261, 106 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S. R.

Keresztyén Catechismus, az az ... – Rév-Komárom, 1820. Özv. Weinmüllerné. – 235, 83 l. –

18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: OSzK. R.

Keresztyén Catechismus, az az ... a Reformata Ekklésiában lévők számára ... – Pest–Pozsony,

1821. Füskuti Landerer Lajos. – 8, 252, 122 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: OSzK. R.

Keresztyén Catechismus, az az ... A Basileai forma szerint. – Kassa, 1822. Ellinger István. –

8, 246, 90 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: OSzK. D.

Keresztyén Catechismus, az az ... – Kolosvár, 1822. Ref. Kollegyum betuivel. – 368 l. – 17

cm.

PETRIK I: 402.

Keresztyén Catechismus, az az ... Ez uj formában ... – Debreczen, 1824. Tóth Ferentz. – VIII,

9–336 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – BERTÓK Lajos i. m. 399. l. – B-Ir. 375 l. Példány: D. DE.

Címlapján 1824. évszám áll, de nagyobb részét 1825-ben nyomtatták, ezért 1825. évi

kiadványnak tekintik.

Keresztyén Catechismus, az az ... Ez uj formában ... – Debreczen, 1830. Tóth Ferentz. – VIII,

9–336 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – BERTÓK Lajos i. m. 399. l. – B-Ir. 381. Példány D.

Keresztyén Katekizmus, az az ... A Basileai forma szerint. – Kassa, 1830. Ellinger István. – 8,

246, 89 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: D. R. S.

Keresztyén Catechismus, az az ... Ez uj formában ... – Debreczen, 1833. Tóth Lajos. – VIII,

9–336 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: D.

Keresztyén Katekizmus, az az ... Ez uj formában a reformáta ekklésiában lévők számára ... –

Pest, 1833. Trattner–Károlyi. – VI, 7–261, 106 l. – 17 cm.

PETRIK II: 340.

Keresztyén Katekizmus, az az ... A’ Basileai forma szerint. – Kassa, 1836. Ellinger István. –

8, 246, 89 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S.

Keresztyén Katekizmus, azaz ... a reformata ekklésiában lévők számára ... 6. kiad. – Pest,

1836. Trattner és Károlyi. – VI, 7–304, 66 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: R. P.

Keresztyén Catechismus, azaz ... Ez uj formában ... – Debreczen, 1837. Tóth Lajos. – VIII,

9–336 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – B-Ir. 388. l. – Példány: D. OSzK.

Keresztyén Katekizmus, azaz ... a reformata ekklésiában lévők számára ... 7. kiad. – Pest,

1838. Trattner és Károlyi. – V, 6–304, 66 l. – 19 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: OSzK.

Keresztyén Katechismus, azaz a’ keresztyén vallás ágazatira kérdések és feleletek által való

rövid tanitás. – Sárospatak, 1838. Nádaskay András. – 140 l. – 20 cm.

PETRIK II: 340.

Keresztyén Katechismus, azaz ... – Sárospatak, 1839. Nádaskay András. – 140 l. – 20 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: OSzK.

Keresztyén Katekismus, azaz ... a reformata ekklésiában lévők számára ... 8. kiad. – Pest,

1841. Trattner és Károlyi. – V, 6–368 l. – 19 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: DE.

Keresztyén Catechismus, azaz ... Ez uj form-ában ... – Debreczen, 1844. (Tóth Endre?) –

VIII, 9–336 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Említi B-Ir. 391. – Példány: OSzK. DE. ERDŐS Károly.

Keresztyén Katekhismus, azaz ... a reformata ekklésiában lévők számára ... 9. kiad. – Pest,

1844. Trattner és Károlyi. V, 6–368 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: P. R. ERDŐS Károly.

Keresztyén Katechismus, azaz ... a reformata ekklésiában lévők számára ... 10. kiad. – Pest,

1847. Trattner és Károlyi. – V, 6–368 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S. R. OSzK.

Keresztyén katekismus, az az ... a reformáta ekklésiában lévők számára ... 11. kiad. – Pest,

1851. Trattner és Károlyi. – V, 6–368 l. – 17 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: D.

Keresztyén Katekhismus, az az ... a reformáta ekklésiában lévők számára ... 11. kiad. – Pest,

1852. Trattner és Károlyi. – V, 6–368 l. – 18 cm.

A kiadás jelzése ugyanaz, mint az előbbinél.

PETRIK nem említi. – Példány a debreceni theol. ak. egyháztört. szemináriumában.

Keresztyén katechismus, azaz ... – Sárospatak. 1853. Főiskolai ny. – 140 l. – 18 cm.

PETRIK II: 340.

Keresztyén katekismus, azaz ... a reformáta ekklésiában lévők számára ... 12. kiad. – Pest,

1854. Trattner és Károlyi. – V, 6–368 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: R. P.

Keresztyén katekhismus, azaz ... – Sárospatak, 1855. Főiskolai ny. – VI, 7–144 1. – 18 cm.

PETRIK II: 340.

Keresztyén katekismus, az az ... a reformáta ekklésiában lévők számára ... 13. kiad. – Pest,

1856. Trattner és Károlyi. – V, 6–368 l. – 20 cm.

PETRIK II: 340.

Keresztyén katechismus, azaz ... – Sárospatak, 1858. Főiskolai ny. VI, 7–144 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S. P.

Keresztyén Catechismus, azaz ... Ez uj formában ... – Debreczen, 1859. Telegdi K. Lajos

kiad. – VIII, 9–333 l. – 18 cm.

PETRIK I: 402.

Keresztyén katekismus, az az ... a reformáta ekklésiában lévők számára ... 14. kiad. – Pest,

1859. Trattner és Károlyi. – V, 6–368 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S.

Keresztyén Catechismus, azaz ... Ez uj formában ... – Debreczen, 1862. Telegdi K. Lajos

kiad. – VIII, 9–333 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: D.

Keresztyén katekhismus, az az ... a reformata ekklésiában lévők számára ... 15. kiad. – Pest,

1868. Bucsánszky Alajos. – V, 6–360 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: D. P. OSzK.

Keresztyén katekhismus, azaz ... – Sárospatak, 1865. Forster R. ny. – VIII, 9–127 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S.

Keresztyén katekhismus, az az ... a reformáta ekklésiában lévők számára ... 16. kiad. – Pest,

1868, Bucsánszky Alajos. – V, 6–360 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: R. P. ERDŐS Károly.

Keresztyén katekhismus, azaz ... – Sárospatak, 1869. Steinfeld Béla. – VIII, 9–127 l. – 18

cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S. OSzK.

Keresztyén Catechismus, azaz ... (Javitott kiadás). – Debreczen, 1870. Telegdi K. Lajos. –

VII, 8–272 l. – 19 cm.

PETRIK 1860–1875. 41. l.

Keresztyén katekhismus, azaz ... – Sárospatak, 1871. Steinfeld Béla. – 115 l. – 18 cm.

PETRIK 160.

Keresztyén katekhismus, azaz ... – Sárospatak, 1873. Steinfeld Béla. – 115 l. – 18 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: S.

Keresztyén katekhismus, az az ... a reformáta ekklésiában lévők számára ... 17. kiad. –

Budapest, 1876. Bucsánszky Alajos. – V, 6–360 l. – 18 cm.

KISZLINGSTEIN nem említi. – Példány: R. P.

Heidelbergi Káté. – A régibb és újabb eredeti kiadások nyomán ford. s történeti bev. ellátta

ERDŐS József. – Lugos, 1884. Traunfellner Károly. – 54 l. – 18 cm.

KISZLINGSTEIN nem említi.

Ez a kiadás mellőz minden csonkítást.

A Heidelbergi Káté. A Tiszántúli Ev. Ref. Egyházkerület megbízásából ford. s jelen alakjában

sajtó alá rend. ERDŐS József. – Debreczen, 1891. Városi ny. – XV, 147 l. – 23 cm.

Ettől kezdve ez a fordítás hivatalos egyházi kiadvánnyá vált, mintegy húsz kiadásban

jelent meg és kisebb javítgatásokkal közkézen forog.

PETRIK említi.

A Heidelbergi Káté. – Világositó és szilárditó kérdésekkel és feleletekkel. Írta

KOHLBRÜGGE Frigyes Hermann. – Magyarra ford. RÁCZ Károly. – Lugos, 1891. „Szabad

Egyház” kiad. – XVI, 240 l. – 21 cm.

PETRIK említi.

A Heidelbergi Káté. – A Tiszántúli Ev. Ref. Egyházkerület megbízásából ford. s jelen

alakjában sajtó alá rend. ERDŐS József. 2. kiad. – Debreczen, 1901. Városi ny. – XII, 147 l.

– 23 cm.

A Heidelbergi Káté .... Ford. s közzétette ERDŐS József. 3. kiad. – Debreczen, 1914. Városi

ny. – 160 l. – 23 cm.

Az előző kiadás Szerző által saját kézzel lényegesebben átjavított példányát őrzi

ERDŐS Károly.

Heidelbergi Káté. – A református keresztyének hitvallása. – Kiadja az Erdélyi Református

Egyházkerület. – Kolozsvár, 1920. Minerva rt. ny. – 48 l. – 20 cm.

NAGY Károly püspök előszavával. – Önálló fordítás: TAVASZY Sándortól.

Függelékül:

Konfirmációi kérdések. 36–39. l.

Imádságok. 40–48. l.

A Heidelbergi Káté. – A Tiszántúli Református Egyházkerület megbízásából fordította s jelen

alakjában közzétette ERDŐS József. – 4. átnézett kiadás. – Debrecen, 1923. Méliusz

könyvker. kiad. – Városi ny. – 160 l. – 23 cm.

A Heidelbergi Káté és magyarázata. – Fordította és irta GALAMBOS Zoltán. – Beregszász,

1925. „Szeretet” kiad. – Kálvin ny. – 164. l. – 15 cm.

A teljes káté fordítást is tartalmazza.

A Heidelbergi Káté. – A Tiszántúli Református Egyházkerület megbízásából fordította s jelen

alakjában közzétette ERDŐS József. – 5. átnézett kiadás. – Debrecen, 1925. – Méliusz

könyvker. kiad. – Városi ny. – 160 l. – 23 cm.

A Heidelbergi Káté. – A Tiszántúli Református Egyházkerület megbízásából fordította s jelen

alakjában közzétette ERDŐS József. – Debreczen, 1929. Méliusz könyvker. kiad. – Városi

ny. – 92 l. – 12 cm.

E kis formátumban, előszóval, a káté teljes szövegével, de a vonatkozó bibliai

helyeknek csak a jelölésével ekkor jelenik meg először az Erdős József fordítású káté.

Heidelbergi Káté. – A református keresztyén egyház hitvallása. – Második átdolgozott kiadás.

– A szöveg megállapitását végezte TAVASZY Sándor. – Revideálták IMRE Lajos és

MAKKAI Sándor. – Cluj-Kolozsvár, 1930. – Az Erdélyi Református Egyházkerület

Iratterjesztésének kiadása. – Minerva rt. ny. – 137 l. – 20 cm.

„Igyekeztünk az eredeti szövegnek mindenben megfelelő visszaadására s ezenkívül

fölvettük az abban felsorolt összes szentírási helyek teljes szövegét is, a revideált Biblia

szerint” (Előszó).

A Heidelbergi Káté. – A Tiszántúli Református Egyházkerület megbízásából fordította és

jelen alakjában közzétette ERDŐS József. – 7. átnézett kiadás. – Debrecen, 1935. Méliusz

könyvker. kiad. – Városi ny. – 128 l. – 23 cm.

„Ez a mostani kiadás az előző ötödik kiadástól annyiban különbözik, hogy a történelmi

bevezetése és az irodalmi tájékoztatója részletesebb, a kátészövegek fordítása

szabatosabb, a szentírásbeli bizonyságok az átdolgozott magyar bibliafordítás

szövegéből valók, továbbá az egész mű beosztása, jegyzetekkel ellátása korszerűbb és

úgy a tanítás, mint a templomi magyarázás és iskolai használat szempontjából

megfelelőbb, mint az előbbi kiadás volt” (Előszóból).

A Heidelbergi Káté. – Az eredeti szövegből fordította és jelen alakjában közzétette ERDŐS

József. – A Királyhágómelléki Református Egyházkerület kiadása. – Oradea, 1935. Kálvin

ny. – 72 l. – 14 cm.

Kis alakban ez a második kiadás.

A Heidelbergi Káté. – Az eredeti szövegből fordította és jelen alakjában közzétette ERDŐS

József. – A Királyhágómelléki Református Egyházkerület kiadása. – Oradea, 1938. Kálvin

ny. – 72 l. – 14 cm.

Kis alakban az Erdős-féle fordítás harmadik kiadása.

Heidelbergi Káté. – Magyar nyelvre fordította ERDŐS József. – Szubotica, 1939. Jugoszláv

Kir. Református Keresztyén Egyház kiad. – Grafika ny. – 633–678. l.

= Énekeskönyv református keresztyének számára c. mű végéhez csatolva.

A vonatkozó szentírási helyéknek csak a jelzését tartalmazza, szövegét nem.

A Heidelbergi Káté. – Magyar nyelvre fordította ERDŐS József. – Tizenegyedik kiadás. –

Debreczen, 1941. „Méliusz” könyvker. kiad. – Városi ny. – 76 l. – 14 cm.

Kis alakban ez az Erdős-féle fordítás negyedik kiadása.

Heidelbergi Káté. – A református keresztyén egyház hitvallása. – Ford. GALAMBOS Zoltán.

– 2. átdolg. kiad. – Budapest, 1943. Református Traktátus Vállalat kiad. – Sylvester ny. – 64

l. – 14 cm.

Heidelbergi Káté. – A református keresztyén egyház hitvallása. – Ford. GALAMBOS Zoltán.

– 3. átdolg. kiad. – Budapest, 1943. Ref. Traktátus Vállalat kiad. – Sylvester ny. – 64 l. – 14

cm.

A Heidelbergi Káté. – Magyar nyelvre fordította ERDŐS József. – 12. kiadás. – Debreczen,

1943. „Méliusz” könyvker. kiad. – Városi ny. – 76 l. – 14 cm.

Kis alakban ez az Erdős-féle fordítás ötödik kiadása.

A Heidelbergi Káté. – A Tiszántúli Református Egyházkerület megbízásából fordította és

jelen alakjában közzétette ERDŐS József. – 7. átnézett kiadás. – Debreczen, 1947. Méliusz

könyvker. kiad. – Városi ny. – 128 l. – 21 cm.

Heidelbergi Káté. – A református keresztyén egyház hitvallása. – Ford. GALAMBOS Zoltán.

– 4. kiad. – Budapest, 1948. Református Traktátus Vállalat kiad. – Bethlen ny. – 64 l. – 14

cm.

Heidelbergi Káté. – A református keresztyén egyház hitvallása. – Ford. GALAMBOS Zoltán.

– 5. kiad. – Budapest, 1949. Kulcsár Andor ny. – Ref. Traktátus Vállalat kiad. – 64 l. – 14

cm.

A címlapon 4. kiad. szerepel, a kijavítás nyilván elmaradt.

A magyarországi református egyház hitvallási iratai. I. A Heidelbergi Káté. – II. A Második

Helvét Hitvallás. – Budapest, 1954. Református Egyetemes Konvent Sajtóosztályának kiad. –

Egyetemi ny. – 211 l. – 21 cm.

TÓTH Endre: A Heidelbergi Káté története. 7–20. l.

VICTOR János: Néhány szó a H. K. méltatásához. 21–42. l.

ERDŐS József–VICTOR János: A H. K. fordítása. 43–78. l.

Heidelbergi Káté. – Magyar nyelvre fordította ERDŐS József. – Wageningen, 1954. „Comité

voor Hongaarse Lectuur” kiad. – 48 l. – 18 cm.

A jugoszláviai ref. énekeskönyvben 1939-ben megjelent fordítás hasonmás kiadása. –

Mindenféle impresszum nélkül később is megjelent (1962?) ugyanez a szöveg,

valószínűleg ugyanott.

A Slovákiai református keresztyén egyház hitvallási iratai. – I. A Heidelbergi Káté. – II. A

Második Helvét Hitvallás. – Kiadta a slovákiai református keresztyén egyház zsinati

elnöksége. – Bratislava, 1955. Polygrafické závody. – 231 l. – 21 cm.

Tartalma, beosztása ugyanaz, mint az 1954-i bpesti kiadásé.

Heidelbergi Káté. A református keresztyén egyház hitvallása. 3. átdolg. kiad. – Ford.

TAVASZY Sándor. Cluj, 1957. A Kolozsvári Ref. Egyház Iratterjesztése. – 61 l. – 21 cm.

BELICZAY Angéla szíves közlése.

Heidelbergi Káté. Jubileumi kiadás. – Ford. ERDŐS József. Átdolg. VICTOR János. Sajtó alá

rend. BÉKEFI Benő. – Budapest, 1963. Magyarországi Ref. Egyház Sajtóosztálya. – 63 l. –

17 cm.

Függelék:

Heidelberški Katehizam na hrvatskom jeziku izdala Reformovana Hrišćanska Crkva

Kraljevine Jugoslavije po želji a na uspomenu pedesetogodišnjeg službovanja Prečasnog

Keck Žigmonda, zupnika u Crvenki. – Új-Verbász, 1935. Vrbaska štamparija. – 54 l. – 17

cm.

Ford. Stieb János és Stieb Richárd.

Heidelberský katechizmus. Vierovyznanie reform. kresf. cirkvi. Pomocná kniha vyučovania

náboženstva pre 7–8. ročník ref. l’udových škôl. – Z poverenia východného dištriktu ref.

cirkvi na Slovenku preložil podl’a mad’arského vydania dr. Jozefa Erdősa z. r. 1914. JÁN

Baláž, ref. farár v Lastomíri. – Myjava, 1937. – 43 l. – 22 cm.

B) A Heidelbergi Káté alapján készült tankönyvek

1. Az ún. „Fundamentom”-ok

A’ Keresztyéni Hitnek fő Ágazatinak Fundamentomi: mellyek az öreg Catechismusból rövid

Kérdésekbe és Feleletekbe bé-foglaltattak és elsőben Belga nyelven kibotsáttattak; – Mostan

pedig a’ Kisdedek’ épületekért Magyar nyelvre fordittattanak Váradon, 1654-ben.

Említi és leírja TÓTH Ferentz: A’ Magyar és Erdély országi protestáns ekklésiák

históriája. I. – Komárom, 1808. 367. l. – Szerinte a váradi professzorok és

lelkipásztorok fordították le és adták közre.

1660. Sáros – Patak.

A’ Keresztyéni hitnek fő ágazatinak Fundamentumi; Mellyek az Eöreg Catechismusbol rövid

Kérdésekben és Feleletekben bé-foglaltattanak, és elsőben Belga nyelven kibocsáttattanak.

Annak-utánna a’ kisdedeknek éppületekért Magyar nyelvre fordéttattanak. Patakon, M. DC.

LX. Nyomtatta Rosnyai János. – 8 sztlan lev. – 8r.

RMK I: 968. – OSzK és S. Vö. TAKÁCS Béla: Comenius sárospataki nyomdája.

Spatak, 1958. „Az 1658-ban kiadott katekizmus rövidített formája az alsóbb iskolák

számára készült.” 76. l.

1665. Szeben.

A’ Keresztyéni Hitnek fő ágazatinak Fundamentomi; Mellyek az öreg Catechismusból rövid

Kérdésekben és Feleletekben bé-foglaltattanak, és elsőben Belga nyelven kibotsáttattanak.

Annak-utánna a’ kisdedeknek épületekért Magyar nyelvre fordittattanak. – Szebenben.

Nyomtattatott Szenci K. Abraham által. – M. DC. LXV. – 8 sztlan lev.

RMK I: 1028. – Unicum pld. Marosvásárhelyt a Teleki-könyvtárban.

1669. Kolozsvár.

A’ keresztyéni Hitnek fő ágazatinak Fundamentomi; ...Colosvarat. Nyomt. Veresegyházi

Mihály. – 8 sztlan lev. – 8r.

HEREPEI János írta le az Erdélyi Múzeum 1939. 277. l. Saját tulajdonában volt. –

NAGY Barna dr. szíves tájékoztatásából.

1700. Debrecen.

A’ Keresztyéni Hit’ Fő-Ágazatinak Fundamentomi, Mellyek, az öreg Catechismusból rövid

kérdésekbe és feleletekbe be-foglaltattak; és elsőben Belga Nyelven ki-botsáttattak:

Annakutánna, a’ Kisdedeknek épületekre Magyar nyelvre fordittattak. – Debreczen, 1700.

PETRIK és ZOLTAI nem említik. – BENDA–IRINYI i. m. 338 l. azzal a

megjegyzéssel említi, hogy az Országos Levéltár anyagában a Magyar Királyi

Helytartótanács levéltára, Acta revisionis librorum 1757. kötegében található adat

szerint „az impressum hamis”.

1704. Debrecen.

A’ Keresztyéni Hitnek fő ágazatinak Fundamentomi; Mellyek az Öreg-Catechismusból rövid

Kérdésekbe, és Feleletekbe bé-foglaltattanak; és elsőben Belga nyelven kibotsáttattanak.

Annak-utánna a’ kisdedeknek épületekért Magyar nyelvre fordittattanak. – Debreczenben,

1704. – Nyom. Vincze György által.

Sztripszky 2205. – Unicum pld. Ráth György kvtárából került az OSzK-ba.

1709. Bártfa.

A’ Keresztyéni Hitnek Fő-Ágazatinak Fundamentomi; Mellyek az öreg Catechismusból rövid

Kérdésekben és Feleletekben bé-foglaltatnak, elsőben Belga nyelven kibotsáttattak. Annak

utánna a’ Kisdedeknek épületekért Magyar nyelvre fordittattak. – Nyomtatt. M. DCC. IX. –

12 sztlan lev. – 12r.

RMK I: 1769. – Unicum pld. OSzK.

A kiadás helyét ESZE Tamás dr. állapította meg. (NAGY Barna dr. szíves közlése.)

1723. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 340. l.

1726. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 341. l.

1727. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 341. l.

1731. Debrecen.

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 342. l.

1733. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l.

1734. Debrecen.

Uaz. –

Említi BENDA–IRINYI i. m. 342. l.

1737. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 343. l.

1742. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 344. l.

1745. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 345. l.

1747. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 346. l.

1749. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 347. l.

1750. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 347. l.

1751. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 347. l.

1755. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 349. l.

1758. Debrecen.

Uaz. –

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 349. l.

1761. Debrecen.

Ua. – Két változatban is: Locusokkal, azaz a bibliai idézetek lelőhelyeinek feltüntetésével és:

Locusok nélkül.

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 350. l.

1762. Debrecen.

Uaz. – Locusok nélkül.

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 351. l.

1764. Debrecen.

Uaz. – 1. Locusokkal. – 2. Locusok nélkül.

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 351. l.

1765. Debrecen.

Uaz. – Locusokkal.

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 352. l.

1766. Debrecen.

Uaz. – 1. Locusokkal. – 2. Locusok nélkül.

Említi ZOLTAI i. m. 26. l. – BENDA–IRINYI i. m. 352. l.

1767. Debrecen.

Uaz. – 1. Locusokkal. – 2. Locusok nélkül.

Említi BENDA–IRINYI i. m. 352–353. l.

1768. Debrecen.

Uaz. – 1. Locusokkal. – 2. Locusok nélkül.

Említi BENDA–IRINYI i. m. 353. l.

1771. Debrecen.

Uaz. – Locusok nélkül.

Említi BENDA–IRINYI i. m. 354. l.

1773. Debrecen.

Uaz. – 1. Locusokkal. – 2. Locusok nélkül.

Említi BENDA–IRINYI i. m. 354. l.

1773. Pozsony.

Uaz. – Landerer Mihály. – 36 l. – 15 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: BE.

1774. Debrecen.

Uaz. – Locusokkal.

PETRIK II: 839. – ZOLTAI 26. – B–Ir. 354.

1779. Vác.

Uaz. –

1782. Pozsony–Kassa.

Uaz. –

BELICZAY Angéla szíves közlése előbbivel együtt.

1790. Debrecen.

Uaz. – Locusokkal.

Említi B–Ir. 357.

1796. Debrecen.

Uaz. – Locusokkal.

Említi B–Ir. 359.

1798. Debrecen.

Uaz. – 1. Locusokkal. – 2. Locusok nélkül.

Említi ZOLTAI 26. – B–Ir. 360.

1799. Komárom.

Uaz. –

1800. Debrecen.

Uaz. – Locusok nélkül.

Említi ZOLTAI 26. – B–Ir. 360.

1804. Debrecen.

Uaz. – Csáty György ny. – 36 l. – 14 cm.

PETRIK II: 132. – B–Ir. 362.

1806. Komárom.

Uaz. –

1806. Pest.

Uaz. – Füskuti Landerer Mihály ny. – 36 l. – 14 cm.

1811. Komárom.

Uaz. – özv. Weinmüllerné. – 36 l. – 16 cm.

PETRIK nem említi. – Példány: BE.

1817. Kassa.

Uaz. –

BELICZAY Angéla szíves közlése.

1818. Debrecen.

Uaz. –

Említi BERTÓK L. i. m. 397. l. – BENDA–IRINYI i. m. 368. l.

1819. Debrecen.

Uaz. –

Említi BERTÓK L. i. m. 397. l. – BENDA–IRINYI i. m. 369. l.

1821. Debrecen.

Uaz. –

Említi BERTÓK L. i. m. 397. l. – BENDA–IRINYI i. m. 371. l.

1822. Debrecen.

Uaz. –

Említi BERTÓK L. i. m. 397. l. – BENDA–IRINYI i. m. 372. l.

1824. Debrecen.

Uaz. –

Említi BERTÓK L. i. m. 397. l. – BENDA–IRINYI i. m. 374. l.

1827. Debrecen.

Uaz. –

Említi BERTÓK L. i. m. 397. l. – BENDA–IRINYI i. m. 378. l.

1828. Debrecen.

Uaz. –

Említi BENDA–IRINYI i. m. 378. l.

2. Egyéb tankönyvek

1802. Kassa.

A’ keresztyén vallásról való tanitásnak rövid summája a’ Heidelbergai Kátekesisnek summája

szerint; az első kezdőknek számokra, német nyelvből magyarra fordittatott A(lmási) SZALAI

János által. – Kassa, 1802. Ellinger János. – 79 l. – 17 cm.

Petrik III. 487.

1867. Elberfeld.

Kis káté vagy a hittan rövid vázlata, a heidelbergi Káté szerint. – Kohlbrügge F. H. után

forditotta RÁCZ Károly. – Elberfeld, 1867. Friderichs ny. – 28 l. – 13 cm.

PETRIK nem említi.

1911. Budapest.

Keresztyén kis káté. – Református-keresztyén gyermekek számára. – A Heidelbergi Káté

nyomán irta IZSÁK Ferenc. – Budapest, 1911. A Dunamelléki Református Egyházkerület

kiadványa. – Kovács Antal ny. Makó. – 48 l. – 18 cm.

2. kiad. – Bp. 1914. – 3. kiad. – Bp. 1917.

4. kiadása Feketič–Bačka, 1922. Verbászi ny. 32 l. – 17 cm.

1922. Budapest.

TAKÁTS Károly: Református keresztyén kis káté az elemi iskola VI. osztálya számára a

Heidelbergi Káté alapján. – Budapest, 1922. Bethlen ny. 32 l. – 16 cm.

2. kiadása. – Budapest. 1924. Bethlen ny. 31 l. – 16 cm.

1927. Tahitófalu.

VIRÁGH József: Református keresztyén káté. – A Heidelbergi Káté feldolgozása a

különböző iskolák számára. – Tahitófalu, 1927. Sylvester ny. 31 l. – 19 cm.

Uaz. – 2. kiad. – Tahitófalu, 1928. Sylvester ny. – 31 l. – 19 cm.

Uaz. – 3 kiad. – Bp. 1929.

Uaz. – 4. kiad. – Csabdi, 1934.

1929. Debrecen.

HALMI János: Református keresztyén kis káté a Heidelbergi Káté alapján. – Konfirmációi,

ismétlőiskolai, valamint összevont vallástanítás céljára. – A magyarországi református egyház

egyetemes konventje által elfogadott egységes népiskolai kiadvány. – Debrecen, 1929. Városi

ny. – 93 l. – 17 cm.

1930. Kolozsvár.

Református keresztyén hitvallás. – (A Heidelbergi Káté kérdéseiből és feleleteiből

összeállítva.) – Az elemi népiskolák 7-ik, a középiskolák 3. osztályos református növendékei

és a konfirmandusok számára. – 2. átdolgozott kiad. – A szöveg megállapítását végezte

TAVASZY Sándor. – Kolozsvár, é. n. – Az Erdélyi Református Egyházkerület

Iratterjesztésének kiadása. – Minerva, rt. ny. – 71 l. – 19 cm.

(Az Erdélyi Református Egyházkerület Valláskönyvei V.)

1832. Komárom.

ÁGOSTON Sándor – KOVÁCSY Sándor – SZABÓ Zoltán: Református keresztyén kiskáté a

Heidelbergi Káté alapján. – Komárom, 1932. A rév-komáromi református keresztyén egyház

kiadása. – Puzsér ny. – 52 l. – 13 cm.

Uaz. – 2. kiad. 1934.

Uaz. – 3. kiad. 1940.

Uaz. – 4. kiad. 1943.

1935. Beregszász.

SZABÓ Béla: Én hiszem és vallom! Református keresztyén káté a Heidelbergi Káté alapján.

– (Beregszász), 1935. A Kárpátaljai Ref. Egyházkerület Iratterjesztése kiad. – Kálvin ny. – 68

l. – 20 cm.

1941. Budapest.

HALMI János: Református keresztyén kis útmutató a Heidelbergi Káté alapján. – Áttérők,

úrvacsorához készülők és mindazok számára, akik a református keresztyén egyház tanítását

megismerni kívánják. – Budapest, 1941. Bethlen ny. – 46 l. –19 cm. Uaz. 2. kiad. – Budapest,

1943. Bethlen ny. – 48 l. – 19 cm.

1947. Kolozsvár.

Református kiskáté. – A Heidelbergi Káté kérdéseiből és feleleteiből F. Kohlbrügge hasonló

kátéja nyomán összeáll. VÁSÁRHELYI János. – Kolozsvár, 1947. Lyceum ny. – 32 l. – 20

cm.

1956. Pozsony.

VARGA Imre: Református keresztyén kiskáté. – Bratislava. 1956. Szlovákiai Ref. Keresztyén

Egyház Zsinati Elnökségének kiad. – 15 cm.

C) A Heidelbergi Káté magyarázatai

MARGITAI Péter: Az mindennapi könyörgő imádságnak magyarázattya, mellyet rövid

Praedikatiokra osztot, az Szent Mathenak hatodik, es az Szent Lukatsnak tizen eggyedik

reszeiből – –. – Debreczen, 1616. Lipsiai Pál. – 144 l. – 8r.

Uaz. – 2. kiad. – Debreczen, 1624.

RMK I: 464.

MARGITAI Péter. Az Isten Törvényének, az Szent Iras szerint valo magyarazattya; Mellyet

az együgyű Hiveknek epületekre, Rövid Praedikatiokra osztott, es szem eleiben ki bocsátott –

–. – Debreczen, 1617. Lipsiai Pál. – 760 l. – 8r.

RMK I: 473.

MARGITAI Péter: Az apostoli Credonak, az Sz. Iras szerint valo igaz magyarazattya; Mellyet

rövid Praedikatiokban foglalvan az Keresztyeneknek eppületekre ki bocsátot – –. –

Debreczen, 1624. Rheda Péter. – 6, 476, 4 l. – 8r.

RMK I: 537.

Margitai Péter munkái nem kifejezetten kátémagyarázatok, de a káté szellemében és

ismeretével készültek. (Vö. TÓTH Endre dr. dolgozatát e kötetben.)

KERESZTÚRI Pál: Csecsemő Keresztyen Mellyet az Tekintetes és Nagyságos Vrak Az

Rakoczi György és Sigmond Istennek segitsegéből, az egész jelen valoknak nagy

örvendezésekkel, dicséretesen és igen boldogul elmondottanak, mikor igaz vallásokban való

szép épületekről abban az probában biztonságot tennének, mellyet az Erdély Országnak

Kegyelmes Fejedelme az Ur Vacsorája előtt kivánt hallani, Kis asszony havának 15 napján, az

1637 Esztendőben, melyre nézve ez ő Nagyságok két Fia másod nap az Ur vacsorájához való

járulással az Fejér-Vári templomban legh elsőben hiteket megh pecsételték. – Fejer-Varat

1638. – 20, 203 l. 4r.

RMK I: 678.

KERESZTÚRI Pál: Fel-sördült Keresztyen, Ki tsetsemő korátul fogván, az Isten beszédénec

ama’ tiszta tején, a’ mennyei titoknac tanulásában ditsiretesen nevekedék; Es, Az Istennec

minden fegyverét fel-öltözvén, ama’ Corberus titkos erejéből támadott Hitető Orvos

Doctornak pokoli orvossággal megbüszödött Patikáját el-rontá. és magát vastagon

megostorozá. – Varadon, 1641. – 16, 438, 3 l. – 4r.

Vitairat Hajnal Mátyás jezsuita ellen, ki az 1638-as művet támadta „Kitett Czégér...”

1640. c. művében.

RMK I: 722.

KERES-SZEGI HERMÁN István: Az keresztyeni hitnek ágazatiról való Praedicátióknak

Tárháza, a Nemet országi Rhen-Palatinátusbéli Orthodoxa Catechesisnek rendi szerént. –

Várad, 1640. Szenczi K. Ábrahám. – 40, 1010, 12 l. – 20 cm.

RMK I: 708.

WOLLEBIUS János – COMAROMI Csipkés György: Az kereszteny Isteni-Tudomanynak

jeles moddal ugy el készittetett, rövid summaia... – Utrecht, 1653. – Swol János. – 20, 452 l. –

12 cm.

RMK I: 877.

NÓGRÁDI Mátyás: Lelki Próba-kő, Mellyen Az ember mind magát, s-mind Vallását meg-

czirkálhattya, sőt háza-népének- is szent utat mutathat, az egyenesen való járásra... –

Debreczen, 1651. Fodorik Menyhért. – 12, 292 l. – 12r.

RMK I: 845.

KÖLESÉRI Sámuel: Idvesség Sarka. – Avagy az Evangeliom szerint-való, Igaz Religiónak,

Első fundamentomos Igasságinak avagy principiuminak (mellyeknek tudása s. hitele-nélkül

senki sem idvezülhet) öszve-szedegetése; Azoknak, nyilván-valo és ellene-mondhatatlan Sz.

Irás Tanu-bizonyságiból-való meg-állatása: Es a’ kegyesseg-gyakorlásban, azokból ki-fakadó

sokféle Hasznoknak, meg-mutogatása. – Saros-Patakon, 1666. – Rosnyai János. – 24, 242 l. –

8r.

RMK I: 1038. – TAKÁCS Béla: Comenius sárospataki nyomdája. – Spatak, 1958. 83 l.

COMAROMI CSIPKÉS György: Igaz Hit, az az, Olly CCXLI Magyar Predikaciok,

Mellyekben A’ Keresztyéni igaz Hitnek és Vallásnak minden ágazati ugy bé-foglaltatnak,

hogy mind a’ Tanitók, s mind a’ Tanulók, mi legyen hiendő vallások, és vallandó hitek,

elégségesképpen meg-tanulhattyák. – Szeben, 1666. Szenci K. Ábrahám. – 34, 800, 14 l. – 4

r.

RMK I: 1042.

DRÉGELY-PALÁNKI János: Conciones in Catechesim Palatinatam Secundum explicationes

Catecheticas Zachariae Vrsini; Quibus adjuncta sunt Authorum Theologorum Bucani,

Wendelini, Wollebii, Amesii, Thomae Felegyházi opera Theologica. Quae hinc et inde

collecta, in unum corpus indusa, et in praxim concionatoriam redacta sunt. Et quae omnes

locos communes et articulos fidei fundamentales methodo concionandi enucleant, etc. Kassa,

1667. Türsch Dávid – 16, 500 l. – 8r.

A könyv magyar nyelvű, csak a címlapja latin.

RMK I: 1055.

Uaz. – 2. bőv. s jav. kiad. – Via Salutis Secundum Catechesim Palatinam ex posita címmel. –

Debreczen, 1632. Rosnyai János. – 20, 489, 16 l. – 15 cm.

RMK I: 1277.

PÓSAHÁZI János: Igazság Istápja. Avagy olly Catechismusi Tanitás, Mellyben a’

Keresztyén Reformata Vallás bőven meg-magyaráztatik, és az ellen tusakodó fortélyos

Patvarkodások ellen (jelesben a’ mellyeket a’ nagy Kalauzos könyv hellyel-hellyel előállatot)

óltalmaztatik:... – Saros-Patakon, 1669. Rosnyai János. – 1. könyv 12, 735 l. – 2. könyv 720 l.

– 20 cm.

RMK I: 1096. – TAKÁCS Béla i. m. 90 l.

SZATMÁR NÉMETHI, Michael: Dominica Catechetica. Sive Conciones Catecheticae,

secundum Catechesin Palatinam (in Ecclesiis Reformatis receptam) in Dominicas

destributam, stylo simplici, theoretico practice, conscriptae: horisque pomeridianis diebus

Dominicis, in Ecclesia Orthodoxo Reformata Claudiopolitana, populo Dei propositae. –

Kolozsvár, 1677. Veresegyházi Szentyel Mihály. – 28, 496, 12 l. – 16 cm.

RMK II: 1402. – Latin nyelvű.

KÖLESÉRI Sámuel: Ertelmes Catechizalasnak szükséges volta. Avagy, Olly idvességes

elmélkedés mellyben a’ gyengék Kerdesekben és rövid Feleletekben való mindenhai Oktatása

meg mutogattatik: mellyet a’ Catechizálásnak el kezdésének alkalmatosságával nagyobb

épületnek okáért elöl botsátott, és a’ Debreczeni Nagy templomban praedicállott; mostan

pedig közönséges haszonra ki-nyomtattatott. – Debreczen, 1682. Rosnyai János. – 24 l. – 8r.

RMK I: 1282.

STEHELIN, Christof: Catechismusi házi-kints, avagy, a’ keresztyéni hit’ fö-ágazatinak

kérdések és feleletek által való magyarázatja, és annak a’ meg-gyözés, megvizsgálás, fel-

serkentés, intés, és vigasztalás által, a’ lelki-esméretre való alkalmaztatása, ezekből

szedegettetett könyörgésekkel együtt... (Ford. Tatai Csirke Ferenc). – Kolozsvár, 1752. Ny. n.

– 16, 864 l. – 22 cm.

Petrik III: 435. l.

Uaz. – 2. megjobb. kiad. – Pozsony és Pest, 1805. Landerer Mihály. – 863 l. – 22 cm.

PETRIK III: 335. l.

KETSKEMÉTI Zsigmond: (Nyolcvan) LXXX prédikátziókból álló katechétikája; és különös

alkalmatosságokra készitett egynéhány prédikátziói, mellyeket most közönséges haszonra ki-

botsátott. – Pozsony, 1793. Wéber Simon Péter. – XXIV, 598 l. – 21 cm.

Petrik II: 353. l.

LOSEA JÁNOS Antal, De: Keresztyén oskola, avagy a’ keresztyén vallás fundamentomos

agazatin vezető oktatás a’ Hejdelbergai Catchismusnak utmutatása szerint, a’ melly ebben,

rövid kérdések és feleletek által megmagyaráztatok, és az Isten Beszédéből meg-erősittetik.

Készittetett kivált a tanitók kedvekért Helvétziában közmeg-egyezésből... Német nyelvből

pedig némelly változtatásokkal fordittatott MAKLÁRI János által. – Pozsony, (1793).

Landerer Mihály. – 464 l. – 8r.

Petrik II: 608. l.

KÓCZI Dávid: A’ Palatinatusi Catechesisre irattatott magyarázat, mellyet e’ könyvetskében

lévő kérdéseknek és feleleteknek rendi szerint bizonyos tanításokban öszve szedegetett és ki-

botsatott – –. – Kassa, 1802. Füskuti Landerer Ferentz. – 416 l. – 8r.

Petrik II: 423 l.

HUNYADI Ferentz: A’ Heidelbergai Catechismusnak ur napok szerént való magyarázatja,

mellyet készített ’s el is mondott néhai – – és most a köz-haszonra ki-botsátott MOLNÁR

Ferentz. – Vátz, 1808. Mármarosi Gottlieb Antal ny. 515 l. – 20 cm.

Petrik II: 188. l.

PAP István: A keresztyén vallás. – A Heidelbergi Katekhismus magyarázatául, LII.

Urnapban, katedrai használatra irta – –. Ujra átnézte és kiadta Ifj. VÁRI-SZABÓ Sámuel. –

Kecskemét, 1848. Szilády Károly ny. – XII, 282 l. – 24 cm.

Petrik III: 37 l. – Szerző arcképével.

Uaz. – 2. kiad. – Arad, 1879. Réthy Lipót és Fia ny. – XII, 264 l. – 24 cm.

Petrik 1876–1885. 337. l. (Kiszlingstein.)

Ism.: Debreceni Prot. Lap 1889. 19. sz. 1888. l.

VARJU István: A helvét hitvallású Heidelbergi Káté rendszerében foglalt keresztyén hit-

ágazatokra kidolgozott ötvenhat úrnapi és ünnepélyiekké is fordítható elmélkedések. –

Egyházi használatra közli – –. – Pest, 1854. Trattner és Károlyi kiad. – IV, 319 l. – 22 cm.

Petrik III: 748 l.

ZOMBORI Gedő: A Heidelbergi Káté értelmezése. Tanítványai számára és magánhasználatra

irta – –. – Kolozsvár, 1864. Stein J. kiad. és főisk. ny. – VI. 51 l. – 17 cm.

Petrik 1860–1875. 436. l.

PAZAR István: A catechesis magyarázatának LIV-ik kérdése. – V. A. 6. Maji 1745. = Szabad

Egyház, Lugos 1884. 1. évf. 12. sz.-tól folytatásokban az 1885. évf. 22. sz-ig.

THELEMANN Ottó: A Heidelbergi Káté magyarázata. 1. urnapja.

= Szabad Egyház 1888. 5. évf. 1–2. sz. 3–4. l.

Uaz. – 2. urnapja.

= Uott 7–8. sz. 3–4. l.

Uaz. – 3. urnapja.

= Uott 11–12. sz. 4. l. és 13. sz. 3. l.

Uaz. – 4. urnapja.

= Uott 14. sz. 3–4. l.

Uaz. – 5. urnapja.

= Uott 16. sz. 4. l.

Uaz. – 6. urnapja.

= Uott 19. sz. 4. l.

KOHLBRÜGGE F. H.: XVIII. és XIX. urnapja.

= Uott 9–10. sz. 3–4. l. és 13. sz. 3–4. l.

KECSKEMÉTI Ferenc: XI. urnapja.

= Uott 20. sz. 3–4. l.

Uaz. – VII. urnapja.

= Uott 1891. 8. évf. 23. sz. 117–120. l.

KECK Zsigmond: Mi a te egyedüli vigasztalásod életedben és halálodban? A heidelbergi káté

1. kérdése.

= Uott 1892. 9. évf. 21–22. sz. 123–124. l. és 1893. 1–2. sz. 7–8. l.

TÖRÖK Zoltán: Az urvacsora. Négy egyházi beszéd. – Békés, 1901. Szerző kiad. – Drechsel

Géza ny. – 24 l. – 23 cm.

Uaz: Élet. Kilenc egyházi beszéd. – Békés, 1901. Szerző kiad. – Drechsel Géza ny. – 54 l. –

23 cm.

Uaz: Tíz parancsolat. Tizenegy egyházi beszéd. – Békés, 1901. Drechsel Géza ny. – Szerző

kiad. – 64 l. – 23 cm.

Uaz: Egyházi beszédek. – Békés, 1901. – Szerző kiad. – Drechsel Géza ny. – 81 l. – 23 cm.

Uaz: A törvény. – Békés, 1902. Szerző kiad. – Drechsel Géza ny. – 89 l. – 23 cm.

Uaz: Istenről. – Békés, 1903. Szerző kiad. – Drechsel Géza ny. – 94 l. – 23 cm.

T. Z. községi irnok, fenti kötetekben megjelent beszédei kátémagyarázatok. – Az utolsó

füzetben még egy megjelenendő füzetét említi: A mi Urunk a Megváltó Jézus Krisztus

személyisége címen.

VAN OSTERSEE János Jakab: A Heidelbergi Káté ötvenkét egyházi beszédben. – Ford.

Antal Géza. 1–2. köt. – Debrecen, 1902. László Albert és Tsa kiad. – Főiskolai ny. Pápa. –

360 + 360 l. – 25 cm.

Uaz. – 2. kiad. – Debrecen, 1902.

Ism.: Szőts Farkas: PEIL 1903. 166. l.

CSIKY Lajos: Kátémagyarázati imádságok. – Magyarázat előtt és magyarázat után mondandó

imádságok a Heidelbergi Káté ötvenkét urnapjára. – Debrecen, 1903. Hoffmann és Kronovitz

ny. – 138 l. – 24 cm.

Ism.: MÁRK Ferenc Debr. Prot. Lap 1903. 172. l.

SZŐTS Farkas PEIL 1903. 199. l.

A Heidelbergi Káté magyarázatai ötvenkét egyházi beszédben. I–IV. kötet. 1–16. urnapja. –

Irták: Wielenga B.; Sillevis Smitt P. A. E.; De Moor C.; Lindeboom C.; Van Proosdij C.;

Wielenga G.; Hoekstra H. – Ford. Sebestyén Jenő; Galambos Zoltán; Marton János; Nagy

Béla; Záborszky János; Csekey Sándor; Kiss Albert; Tóth Endre; Filep Gusztáv. – Budapest,

1924. Holland–Magyar Református Bizottság kiad. – Bethlen ny. – 215 l. – 24 cm.

B. MAJOR János: Kátémagyarázatok. – 1–52. urnapja. –

= Református Igehirdető 1927. és 1928. évfolyamokban.

VIRÁGH József: Vezérkönyv a Heidelbergi Káté tanitásához. Lelkészek, tanítók s általában

vallásoktatók számára. – Kaposvár, 1928. Szerző kiad. – Uj-Somogy ny. – 255 l. – 21 cm.

Ism.: GÖDE Lajos = Református Figyelő 1929. 193. l.

DERZSI Endre: A Heidelbergi Káté magyarázata. Gyüjteményes kiadás. Sajtó alá rend. – –. –

Blaj – Balázsfalva, 1932. Keresztes Nagy Imre ny. Nagyenyed. – 267 l. – 23 cm.

PAP Ferenc: Hitünk igazságai. A HK magyarázata. = Kálvinista Szemle 1933. 1–52. sz.

KUYPER Ábrahám: E voto Dordraceno. 3. kiad. – Ism. és három magyarázatot magyar

fordításban közread CSÜRÖS József és FÜLÖP Ferenc.

= Református Szemle, Kolozsvár 1931. 268. l. – 1933. 531. l. – 1934. 151 l. 224. l. 302. l.

VÁSÁRHELYI János: A mi hitünk. A református hitvallás alaptételeinek magyarázata.

Egyházi beszédek. – Cluj – Kolozsvár, 1935. Minerva Rt. ny. – 200 l. – 20 cm.

VAN SENDEN. Hermann: A Heidelbergi Káté tanitása. – Egy évfolyamra való tanítási

vázlat. – Ford. LAMPÉRTH Gyula. – Dombóvár, 1937. Bagó Mihály ny. – 174 l. – 23 cm.

Ism.: PÓKOS Ferenc: Lelkészegyesület 1937. 15. sz.

P. F. = Igazság és Élet 1937. 407. l.

K. B. = Református Élet 1937. 361. l.

CSIKESZ Sándor: Bün, váltság és hála. Kátémagyarázat. = Csikesz Sándor Emlékkönyvek I.

Debrecen, 1940. 113–116. l.

ANDRÁSI Tivadar: A Heidelbergi Káté konfirmációi és vasárnapi iskolai oktatásra

feldolgozva. – Sepsiszentgyörgy, 1940. Móricz ny. – 176 l. – 23 cm.

ECSEDY Aladár: Én is vallást teszek. – Magyarázat a Heidelbergi Kátéhoz. – Tahitótfalu,

1940. Sylvester ny. Bpest. – 269 l. – 20 cm.

VÁSÁRHELYI János: A mi hitünk. – A Heidelbergi Káté magyarázata. – Cluj – Kolozsvár,

1940. Az Erdélyi Református Egyházkerület kiad. – Minerva Rt. ny. – 427 l. – 24 cm.

(Erdélyi Református Egyházi Könyvtár XXI–XXII.)

BERECZKY Albert: Az igazi vigasztalás. – Budapest, 1942. Sylvester ny. –

Szerző hét beszédét tartalmazza a H. K. első kérdése és felelete alapján.

BÉKEFI Benő: Mi hasznod belőle? A Heidelbergi Káté 52 úrnapjának magyarázata. –

Bevezetésként néhány gondolat hitvallásaink megértéséhez. – Nyíregyháza, 1943. Bagó

Mihály ny. Dombóvár. – XVIII, 212 l. – 24 cm.

KISS Tihamér László: Református hitvallásunk. – A Heidelbergi Káté magyarázatos

feldolgozása. – Sepsiszentgyörgy, 1944. Jókai ny. – 122 l. – 21 cm.

VICTOR János: Kátémagyarázata. – Bevezető tanulmányokkal – folytatásokban.

= Az Út, Budapest 1950–1952. évfolyamokban.

BARTHA Tibor: Vallást teszünk. – A Heidelbergi Káté magyarázata. – Folytatásokban.

= Reformátusok Lapja 1962–1963–1964. évfolyamokban.

D) A Heidelbergi Kátéra vonatkozó irodalom

Epistola professorum theologiae inclytae Academiae Heydelbergensis: Ministris Ecclesiae

Claudiopolitanae et coniunctarum transmissa: Negocium controversiae de Coena Dominj

concernens. – Anno Domini: 1565. 8 l. – 4r.

RMK II: 96. – Példány: D.

BOROSNYAI NAGY Zsigmond: Dissertatio historico-ecclesiastica, de libris reformatae

ecclesiae Symbolicis. – Claudiopoli, 1745. S. Pataki József ny. – 4, 40 l. – 20 cm.

Nyilt levél a katechismus, főleg a heidelbergi káté ügyében.

= Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1858. 1. évi. 882. l.

Népnevelés vallásos tekintetben.

= Uott 1858. 69. l.

A Heidelbergi Katekhizmus átdolgozása.

= Sárospataki Füzetek 1860. 4. évf. 278. l.

Helvét hitvallású egyetemes tanügyi értekezlet. – jegyzőkönyve.

= Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1862. 653. l.

A református egyetemes tanügyi bizottság közgyűlése.

= Uott 1862. 1358. h.

EÖTVÖS Lajos: A Heidelbergi Káté legelső magyar kiadása.

= Uott 1866. 9. évf. 1647. has.

SZILÁGYI Ferencz: A heidelbergi káté, s a magyarországi és erdélyi protestáns autonómia

ügye a XVIII. században. (Értekezés kivonata.)

= Akadémiai Értesítő 1868. 2. évf. 320–322. l.

SZILÁGYI Ferencz: A Heidelbergi Káté s a magyar és erdélyországi protestáns autonómia a

XVIII. században. – Pest, 1869. Osterlamm Károly biz. – 43 l. – 19 cm.

Ism.: KOVÁCS Albert = PEIL 1839. 12. évf. 55. h.

PERESZLÉNYI János: A konfessziók értéke.

= PEIL 1872. 15. évf. 609. h.

SZILÁGYI Gábor: Egy téves adat kiigazítása és mutatvány egy régi kátéból.

= PEIL 1881. 24. évf. 1288–89. h.

Az 1608. hanaui bibliához csatolt káté.

SŐRÉS János: A biblia-e, vagy a Heidelbergi Káté?

= Sárospataki Lapok 1882. 1. évf. 273. l.

VÁRI SZABÓ Sámuel: Apológia. – H. K. mellett.

= Debreczeni Protestáns Lap 1882. 2. évf. 8. sz. 76–77. l.

GÖRÖMBEI Péter: Válasz Vári Szabó S. urnak ily c. cikkére: Apológia a H. K. mellett.

= Uott 24. sz. 227–228. l.

VÁRI SZABÓ Sámuel: Görömbei lacrimái.

= Uott 26. sz. 248. l.

ERDŐS JÓZSEF: A heidelbergi káté rövid története.

= Uott 8. sz. 51–52. l. – 7. sz. 64–65. l. – 8. sz. 75–76. l. – 9. sz. 89–90. l. – 10. sz. 97–08. l.

CSUTHY Zsigmond: A heidelbergi káté története.

= Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő 1884. 6. évf. 308. l.

HEISZLER József: Állítsuk vissza Symbolikus könyveinket, különösen a Helvét hitvallást.

= Magyar Prot. Egyházi és Iskolai Figyelő 1885. 7. évf. 453. l.

KOHLBRÜGGE FRIGYES Hermann: A református egyház hitvallásairól – a Heidelbergi

Káté létrejötte, elterjedése, tekintélye.

= Szabad Egyház 1885. 2. évf. 2. sz. 1–2. l.

ERDŐS József: A heidelbergi káté oeconomiája.

= Debreceni Protestáns Lap 1886. 9. sz. 63–64. l. – 10. sz. 78–79. l.

Sz.: A Heidelbergi Káté keletkezése.

= Szabad Egyház 1888. 5. évf. 9–10. sz. 2–3. l.

R(ÁCZ) K(ároly): A Heidelbergi Kátéról.

= Szabad Egyház 1888. 5. évf. 15. sz. 1–2. l.

BALOGH Ferenc: A Heidelbergi Káté új magyar fordításban megjelenése.

= Szabad Egyház 1891. 9. sz.

ERDŐS József: A heidelbergi káté története és irodalma a külföldön és hazánkban.

= Protestáns Szemle 1891. 3. évf. 3. füz. 394–406. l.

RÁCZ Károly: A Heidelbergi hitvallásról.

= Szabad Egyház 1894. 11. évf. 7–8. sz. 28. l.

RÁCZ Károly: A Heidelbergi Káté a magyar református egyház zsinatain.

= Szabad Egyház 1895. 12. évf. 7–8. sz. 28. l.

RÁCZ Károly: A Heidelbergi Káté 60-dik kérdéséről.

= Szabad Egyház 1895. 12. évf. 19–20. sz. 77–78. l.

FÖLDVÁRY László: Adalék a Heidelbergi Káté történetéhez.

= Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1896. 39. évf. 810. l.

RÁCZ Károly: Az iskola a vallástételekben.

= Szabad Egyház 1896. 13. évf. 17–18. sz. 69–70. l.

PARET, Fr. – RÁCZ Károly: A Heidelbergi Káté története.

= Szabad Egyház 1897. 14. évf. 11–12. sz. 41–43. l. és 15–16. sz. 60–61. l.

FÖLDVÁRY László: Egyháztörténelmi adatok. (Varjas János és Szilágyi Sámuel levelei a H.

K. ügyében Virág Mihály dunamelléki püspökhöz.)

= Debreceni Protestáns Lap 1900. 20. évf. 39. sz. 562–565. l.

ERDŐS József: A Heidelbergi Kátéról.

= Debreceni Protestáns Lap 1901. 21. évf. 23. sz. 358–363. l. – 24. sz. 374–377. l. – 25. sz.

386–388. l. – 26. sz. 402–405. l.

ZOVÁNYI Jenő: Adatok a Heidelbergi Káté magyarországi történetéhez.

= Protestáns Szemle 1906. 18. évf. 376. l.

MOLNÁR János: Adalék a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez. A heidelbergi

katechismus apológiája.

= Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1907. 50. évf. 297. és 312. l.

LENCZ Géza: Kell-é konfessio?

= Lelkészegyesület 1909. 2. évf. 48. sz. 1. l.

RÉVÉSZ Kálmán: A heidelbergi káté hazai történetéből.

= Debreceni Protestáns Lap 1913. 33. évf. 11. sz. 163. l.

PRUZSINSZKY Pál: A Heidelbergi Káté 350 éves jubileuma.

= Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1913. 56. évf. 116. l.

PRUZSINSZKY Pál: Visszaemlékezés a Heidelbergi Kátéra.

= Protestáns Szemle 1913. 25. évf. 281. l.

DÁVID Gyula: A kátémagyarázathoz.

= Debreceni Protestáns Lap 1914. 34. évf. 43. sz. 679–680. l.

SÜTŐ Kálmán: Szimbolikus könyveink és theologiai oktatásunk.

= Lelkészegyesület 1916. 9. évf. 42. sz. 634–635. l.

E(RDŐS) J(ózsef): A heidelbergi káté jelentősége.

= Debreceni Protestáns Lap 1916. 36. évf. 3. sz. 26–29. l.

E(RDŐS) J(ózsef): A konfesszió létjogosultsága.

= Debreceni Protestáns Lap 1917. 37. évf. 7–8. sz. 45–46. l.

E(RDÖS) J(ózsef): A konfesszió értéke.

= Debreceni Protestáns Lap 1917. 37. évf. 9. sz. 57–58. l.

SZAKÁCS Imre: A Heidelbergi Káté történetéről.

= Tolnai Reformátusok Lapja 1917. 5. évf. 7. és 8. sz.

Dr. Esze Tamás szíves közlése.

GESZTELYI NAGY Béla: A Heidelbergi Káté és vallásoktatásunk.

= Debreceni Protestáns Lap 1918. 38. évf. 19. sz. 161–162. l.

ERDŐS József: A heidelbergi káté irásának nyelvéről.

= Debreceni Protestáns Lap 1919. 39. évf. 7. sz. 51–53. l.

SEBESTYÉN Jenő: A Heidelbergi Káté.

= Kálvinista Szemle 1923. 4. évf. 187. l.

SEBESTYÉN Jenő: Adjuk ki a magyar református hitvallásokat.

= Kálvinista Szemle 1923. 4. évf. 438. l.

BENKÓ Imre. A Heidelbergi Káté védelme a XVIII. században.

= Kálvinista Szemle 1924. 5. évf. 234. l. és 242. l.

Heidelbergi Káté-nap Balatonöszödön.

= Keresztyén Család 1927. 7. évf. 34. sz. 2. l.

A Heidelbergi Káté magyar jubileuma.

= Uott 6. l.

GOOD Jakab – FORGÁCS Gyula: A Heidelbergi Kátéról.

= Belmissziói Útmutató 1927–28. – Bp. 1927. 141–153. l.

ENYEDY Andor: A magyar református kátéirodalom. Valláspaedagogiai tanulmány. –

Debrecen, 1928. Városi ny. – 53 l. – 26 cm.

Theologiai Tanulmányok 2.

Klny. Theologiai Szemle 1928.

BUDAI Gergely: A Heidelbergi Káté értékéről és mélységéről.

= Kálvinista Szemle 1928. 9. évf. 89. l. és 97. l.

A Heidelbergi Káté újra az őt megillető helyen.

= Kálvinista Szemle 1929. 10. évf. 85. l.

NAGY Géza: Küzdelem a hitvallásért. (A Heidelbergi Káté vázlatos története a külföldön és

hazánkban.)

= A tordai református nagyhét emlékkönyve. – Torda, 1929. 42–61. l.

ERDŐS József: A Heidelbergi Káté.

= Debreceni Protestáns Lap 1930. 50. évf. 1–2. sz. 8. l.

DÁVID György: A Heidelbergi Káté története.

= Kálvinista Világ 1930. 4. évf. 116. l.

I(MRE) L(ajos): A Heidelbergi és Westminsteri Káté Baráti Szövetsége.

= Kálvinista Világ 1930. 4. évf. 142. l.

ERDŐS József: Révész Bálint és a Heidelbergi Káté.

= Debreceni Protestáns Lap 1932. 52. évf. 9. sz. 58–60. l.

ENYEDY Andor: Hitoktatóink és a Heidelbergi Káté.

= Kálvinista Szemle 1932. 13. évf. 157. l.

LÁSZLÓ Levente: A Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté.

= Kálvinista Szemle 1932. 13. évi. 157. l.

GESZTELYI NAGY Béla: A Heidelbergi Káté.

= Kálvinista Szemle 1932. 13. évf. 182. l.

P(AP) F(erenc): A Heidelbergi Káté ukrán nyelven.

= Magyar Kálvinizmus 1934. 1. évf. 198. l.

S(EBESTYÉN) Jenő: Hitvallásos irataink új kiadása.

= Magyar Kálvinizmus 1934. 1. évf. 150. l.

A Heidelbergi Káté új kiadása.

= Magyar Kálvinizmus 1934. 1. évf. 201. l.

DÉKÁN Elek: A Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás.

= Lelkészegyesület 1935. 28. évf. 375. l.

KÁJEL Endre: A Heidelbergi Káté.

= Lelkészegyesület 1935. 28. évf. 329. l. és 57. l.

ENYEDY Andor: Kátéügyünk.

= Igazság és Élet 1935. 1. évf. 78. l.

CSIKESZ Sándor: A Heidelbergi Káté.

= Pedagógiai Lexikon. Bpest, 1936. 1. köt. 823–824. has.

MÓZES András: A 16–17. századbeli protestáns román káték.

= Református Szemle 1936. 29. évf. 340. l.

DÁVID Gyula: A konfirmáció a Heidelbergi Káté alapján.

= Az Út, Kolozsvár 1936. 18. évf. 9. l.

LÁSZLÓ Dezső: Hogyan osztottam be a Heidelbergi Kátét a konfirmációi előkészítésben?

= Az Út, Kolozsvár 1936. 18. évf. 26. l.

NAGY Géza: A Heidelbergi Káté múltja.

= Akik kősziklára épitettek. – Kolozsvár, 1937. 55–75. l.

KÁJEL Endre: A Heidelbergi Kátét elvégeztük.

= Lelkészegyesület 1938. 31. évf. 77. l.

KISS TIHAMÉR László: A kátétanitás módszereinek ismertetése. – Szeged, 1938.

Szerző kiad. – Új Nemzedék ny. – 93 l. – 23 cm.

KISS TIHAMÉR László: A magyar református kátétanitás módszertana. – Szeged, 1939. Új

Nemzedék ny. – 85 l. – 26 cm.

Theologiai Tanulmányok 62. sz.

A balatonendrédi ref. egyház diszgyülésének jegyzőkönyvéből kivonat és hozzáfüzött

megjegyzés: A gyermekeink megtanulhatják a Heidelbergi Kátét.

= Debreceni Protestáns Lap 1939. 59. évf. 13. sz. 168. l.

IMRE Lajos: A Heidelbergi Káté magyarázata templomainkban.

= Református Szemle, Kolozsvár 1939. 32. évf. 577. l.

JUHÁSZ István: A reformáció az erdélyi románok között. – Kolozsvár, 1940. Grafika ny. –

276 l. – 24 cm.

FARKAS Ignác: Katechetikai alapvetés. – Debrecen, 1942. – Bethlen ny. Budapest.

Theologiai Tanulmányok 70.

Klny. Csikesz Sándor Emlékkönyvek 4. 19–150. l.

IMRE Lajos: Katechetika. – A református keresztyén vallásos nevelés rendszere. – Budapest,

1942. Sylvester ny. – XII, 447 l. – 24 cm.

Református Egyházi Könyvtár XXII.

MÓZES András: Az erdélyi román reformáció kátéirodalma. – Kolozsvár, 1942. Orient ny. –

112 l. – 24 cm.

TAMÁS Lajos: Fogarasi István kátéja. – Kolozsvár, 1942. Erdélyi Tudományos Intézet kiad.

– Minerva Rt. ny. – 139 l. – 24 cm.

KISS Zoltán: A Heidelbergi Káté és konfirmációi oktatás.

= Lelkészegyesület 1944. 37. évf. 2. sz. 6. l.

TROMBITÁS Dezső: Káté-ügyünk.

= Uott 3. sz. 5. l.

FEJSZÉS Endre: „Káté ügyünk”.

= Uott 7. sz. 5. l.

MADAR Zoltán: „Káté ügyünk”.

= Uott 9. sz. 2. l.

TÓTH Dezső: „Káté ügyünk”.

= Uott 9. sz. 2–3. l.

TÓTH János: Milyen konfirmációi kátét használjunk?

= Uott 9. sz. 3. l.

FÓNYAD Dezső: A konfirmációi káté ügye.

= Uott 10. sz. 2–3. l.

KÁJEL Endre: A káté.

= Uott 13. sz. 2. l.

SINKA József: Igaz-e, hogy nem tanítható a Heidelbergi Káté?

= Uott 15. sz. 3. l.

A. NAGY István: Mi legyen a konfirmációi káté?

= Uott 16. sz. 2–3. l.

K. TOMPA Arthur: Kátétanításunk és konfirmációi előkészítésünk nyomorúsága.

= Uott 17. sz. 2–3. l.

BOCSOR László: A Kálvin szerinti konfirmáció.

= Uott 21. sz. 3–4. l.

SZENTJÓBY SZABÓ Zoltán: A Heidelbergi Káté története. – Budapest, 1948. Református

Traktátus Vállalat kiad. – Első Kecskeméti ny. Kecskemét. – 16 l. – 14 cm.

PÉTER János: Pál apostol felelete a Heidelbergi Káté első kérdésére.

= Református Egyház 1949. 1. évf. 19. sz. 21. l.

A „Testvéri izenet” és hitvallásaink. – Egyházkormányzatunknak az egyházról és az egyházi

közéletű szolgálatról szóló tanítása a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás mérlegén.

Az Út, Budapest 1951. 4. évf. 24. sz. 1. l.

LÁSZLÓ Dezső: Az egyházról szóló tanítás a református hitvallásokban.

= Református Szemle, Kolozsvár 1952. 47. évf. 7. l.

POMÓTHY Dezső: Egyházunk hitvallásai.

= Az Út 1953. 6. évf. 8. sz. 3. l.

BAKOS Lajos: Hitvallásaink a megtérésről.

= Az Út 1953. 6. évf. 28. sz. 2. l.

Hitvallási irataink új kiadása.

= Az Út 1953. 6. évf. 47. sz. 2. l.

TÓTH Endre: A Heidelbergi Káté története.

= A Magyarországi Református Egyház hitvallásai. – Bpest, 1954. 7–20. l.

VICTOR János: Néhány szó a Heidelbergi Káté méltatásához.

= Uott 21–42. l.

BOTTYÁN János: „Számtalan magyar kiadást ért el.” Megemlékezés a Heidelbergi Káté új

magyar kiadásának alkalmából.

= Az Út 1954. 7. évf. 17. sz. 3. l.

GERÉB Pál: Hitvallásaink.

= Református Szemle 1956. 49. évf. 50. l.

BOTTYÁN János: Hitvallásaink fegyelme alatt.

= Református Egyház 1957. 9. évf. 73. l.

DÓCZI Antal: Katekézis.

= Református Egyház 1957. 9. évf. 273. l.

ESZE Tamás: Hitvallásunk: a Heidelbergi Káté.

= Reformátusok Lapja 1961. 5. évf. 5. sz. 1. l.

(SZÉNÁSI Sándor) Sz. S.: Hitvallásaink haszna.

= Reformátusok Lapja 1962. 6. évf. 4. sz. 1. l.

TÓTH Kálmán: A Heidelbergi Káté ószövetségi gyökerei.

= Református Egyház 1963. 15. évf. 4. sz. 75–77. l. – 6. sz. 132–134. l. – 8. sz. 180–182. l. –

9. sz. 198–200. l.

TÓTH Endre: A Heidelbergi Káté és Debrecen.

= Református Egyház 1963. 15. évf. 5. sz. 97–101. l.

(BOTTYÁN János) – bj –: Hálaadás a négyszáz éves Heidelbergi Kátéért. (Debrecen, 1964.

május 5.)

= Református Egyház 1963. 15. évf. 6. sz. 121–126. l.

Istentisztelet a Nagytemplomban.

A Zsinati Tanács ünnepi ülése.

A Káté magyarországi útja.

A Heidelbergi Káté mai haszna.

A Zsinati Tanács határozata.

Jubileumi káté-kiállítás a Nagykönyvtárban.

Káté-kiállítás Pápán.

A fellelhető Heidelbergi Káték és kátémagyarázatok összeírása. (Körlevél.)

= Református Egyház 1963. 15. évf. 7. sz. 168. l.

NAGY Géza: Egy ismeretlen káté kiadásunk története. Csehi András: Heidelbergi keresztyén

katekézis... Nagyszeben, 1793.

= Református Szemle 1963. 111–116. l.

Zsinati Tanácsunk határozata a Heidelbergi Káté évfordulóján.

= Reformátusok Lapja 1963. 7. évf. 19. sz. 1. l.

TÓTH Károly: Ünnep Debrecenben. Beszámoló a Református Világszövetség bizottságának

és a jubileumi ünnepségeknek eseményeiről.

= Reformátusok Lapja 1983. 7. évf. 20. sz. 1. és 3. l.

BÓDÁS János: A Lényeg benne ragyog. A 400 éves Heidelbergi Káté ünnepére. (Vers.)

= Reformátusok Lapja 1983. 7. évf. 47. sz. 1. l.

A Heidelbergi Káté jubileuma, mint ökumenikus ünnepség.

= Theologiai Szemle 1983. 6. évf. 5–6. sz. 174–181. l.

PRADERVAND, Marcel: Nemzeti és nemzetközi jubiláris ünnepségek.

TÓTH Endre: A Heidelbergi Káté Magyarországon.

BARTHA Tibor: A Zsinati Tanács határozatának előterjesztése.

MÓDIS László: Könyvészeti adalék a Heidelbergi Káté 1793. évi nagyszebeni kiadásához.

= Theologiai Szemle 1963. 6. évf. 5–6. sz. 183–184. l.

BÉKEFI Benő: A Heidelbergi Káté teológiai etikai jelentősége.

= Református Egyház 1964. 16. évf. 3. sz. 49–52. l.

BOTTYÁN János: Heidelbergi Káté kiállítás Veszprémben.

= Református Egyház 1964. 16. évf. 3. sz. 55–57. l.

BOTTYÁN János: Heidelbergi Káté kiállítás a Ráday-könyvtárban.

= Református Egyház 1964. 16. évf. 5. sz. 108–110. l.

E) A „katekizmusi” énekek

SZENCI MOLNÁR Albert: Szent Davidnac Soltari... Oppenheim, 1612. (Bibliához kötve.)

A kötetben „Catechismusi enekec” is szerepelnek, így a Dekalogus, a Credo, az Úri ima

két változatban is a 121–123. lapokon.

Énekeskönyv... Kolozsvár, 1675.

„A Catechismusból való Dicsiretek” c. alatt ugyancsak megtalálhatók az előbbiek a

246–255. lapokon.

Énekes Könyv... Debreczen, 1734.

„A’ keresztyéni tudománynak első tzikkelyeiről (Catechismusból) való ditséretek” c.

alatt találhatók a 414–444. lapokon.

Énekes Könyv... Debreczen, 1765.

Uaz., mint az előbbiben.

Énekes Könyv... Pozsony, 1772.

Uaz., mint az előbbiben.

Énekes Könyv... Kolozsvár, 1785.

„A’ Hitnek ágazati szerént való ditséretek” c. alatt a 38–147. lapokon már terjedelmes

anyag található.

LOSONTZI HÁNYOKI István: Éneklésben tanitó mester, az az: A keresztyén hitnek fő-

ágazatit magában foglaló idvességes énekek, mellyek a frantziai rendes nótákra szabattatván,

az istenes éneklésben gyönyörködő magyar nemzetnek kedvére és hasznára rendeltettek. –

Pozsony, 1754. Landerer Mihály. – 122, 20 l. – 16 cm.

Uaz. – 2. nyomtatás. – Pozsony, é. n. Landerer János Mihály. – 122, 20 l. – 16 cm.

Uaz. – 3. nyomtatás. – Pozsony, 1784. Landerer Mihály. – 122. 20 l. – 16 cm.

Az erdélyi énekeskönyv bőven vett át e kötetből. (1778., 1785. stb.)

Énekes Könyv... Debreczen (1813), Csáthy György.

Privilégiummal először ellátott kiadás, melynek előszava 1806-ban kelt, de ténylegesen 1813-

ban jelent meg. – Ebben a kötetben jelent meg az a teljes katekizmusi énekanyag, mely 1921-

ig használatban maradt. Az énekeket pályázat útján iratták. Vö. CSOMASZ Tóth Kálmán: A

református gyülekezeti éneklés. Bpest, 1950. 168–174. l.

*

E néhány adattal a katekizmusi énekek létére és fontosságára kívántuk a figyelmet felhívni.

Himnológiai feladat valamennyi adat és anyag összegyűjtése, az énekek eredetének

felkutatása és szerepük, hatásuk értékelése.

________

FÜGGELÉK

A heidelbergi professzorok levelének címlapja (1565).

Az első magyar fordítás és kiadás Huszár

Gáltól (1577).

Az antitrinitárius szellemű átdolgozás

címlapja (1566).

Szenczi Molnár Albert kiskátéja (1607).

Apáczai Csere Jánosék amszterdami

kátékiadása (1650).

A lőcsei énekeskönyv függeléke: Szárászi Ferenc Szenczi Molnár Albert által revideált

szövege (1627).

A leideni minta nagyváradi latin kiadása (1652).

Az 1658-i sárospataki kiadás.

Alsted kiskátájának első kétnyelvű kiadása (1636).

A sokatmondó könyvdísz a gyásztizedben (1674–81. között).

1 Vö. Isten Igéje és igehirdetésünk, Debrecen, 1938. című tanulmányommal.

2 I. m. 126. l. 3 Ref. Egyház, III. évf. 1951, 21. sz. 5. l.

4 Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései, Budapest, 1881.

5 Kiss Áron, i. m. 612. l.

6 Dr. Révész Imre: Magyar református egyháztörténet, Debrecen, 1938. 124. l.

7 Dr. Esze Tamás: Tennivalóink a reformáció évfordulói alkalmából, Református Egyház, XVI. évf. 1964. 99k l.

8 Dr. Tóth Endre: A Heidelbergi Káté és Debrecen, Református Egyház, XV. évf. 1963. 97–101. l. – Dr. Tóth

Kálmán: A Heidelbergi Káté ószövetségi gyökerei, Ref. Egyház XV. évf. 75. kk. – Dr. Tóth Endre: A

Heidelbergi Káté Magyarországon. Theol. Szemle. 1963. 173–178. l. – Dr. Kathona Géza: Comenius

tevékenysége Magyarországon 1650–1654-ig, Theol. Szemle, 1963., 118–119. l. – Dr. Módis László:

Könyvészeti adalék a Heidelbergi Káté 1793-ik évi nagyszebeni kiadásához, Theol. Szemle, 1963., 183–184. l. –

Szabó Lajos: A tarcal-tordai hitvallás egyik elfelejtett szaváról, Theol. Szemle, 1963., 184. l. – Békefi Benő: A

Heidelbergi Káté theologiai-etikai jelentősége, Ref. Egyház, XVI. évf., 1964. 49–52. l. – Dr. Bucsay Mihály:

Jubileumi ünnepély Tarcalon, Ref. Egyház, XVI. évf. 149–152. l. – Uő. Az egyházalkotmány kialakulása és mai

helyzete a reformáció egyházaiban, Ref. Egyház, XVI. évf., 1964. 196–201. l. – Dr. Kathona Géza: Huszár Gál

és Dávid pápai esperessége, Ref. Egyház, XVI. évf. 1964, 88–89. l. – Uő. Az Egyetemes Zsinat és a

magyarországi reformáció, Theol. Szemle, Új Folyam/VII. 1964. 160–165. l. 9 (Dr. Wilhelm Niesel: „Our Witness in the Ecumenical Movement Today”, The Reformed and Presbyterian

World 1985 Vol XXVIII No 8 344–345 l.) 10

John A. T. Robinson: The New Reformation 4, SCM Paperbaok 6. London, 1965. Az idézetek a 32–35.

oldalon találhatók. 11

A lényegében A. Lang művei nyomán haladó hagyományos felfogás összegezését Id. H. Graffmann:

Unterricht im HK (Neukirchen 1951–57.) 600–605. l. és lexikoni cikkében. RGG3 (Die Religion in Geschichte

und Gegenwart, 3. kiadás, Tübingen 1957– 62.) III. 127/8. (Graffmann az első helyen említett művébe eredetileg

bele akarta foglalni a H. K. tanításának egész történetét a különböző országokban, de az anyag oly hatalmasra

nőtt, hogy új könyvet ír belőle.) – Rövidítéseink: H. K. = Heidelbergi Káté; HK vagy H. C. = ugyanennek német,

illetve holland vagy angol elnevezése. 12

Vö. különösen W. Hollweg: Neue Untersuchungen zur Geschichte und Lehre des HK (Neukirchen 1961.)

124–152. és J. F. G. Goeters: Entstehung und Frühgeschichte des Katechismus c. dolgozatát a L. Coenen

szerkesztette „Handbuch zum HK” (uo. 1963) c. kötetben 3–23. l. 13

Goeters szerint (i. m. 14–15. l.) Olevianussal együtt egyenlő súlyú munkatársnak tekintendő Th. Erastus. A

bizottság többi tagja az akadémiai tanárok, lelkipásztorok és egyháztanácsosok soraiból kerültek ki, akik között a

theologusok (Tremellius, Boquinus, Diler, Dathenus) mellett „világiak” is voltak (Eheim, Zuleger, Cirler) stb. –

III. Frigyesről uo. és Hollweg i. m. 9–85. 14

Ld. erről Hollweg: Die beiden Konfessionen Bezas: Zwei bisher unbeachtete Quellen zum HK., i. m. 86–123.

– Érdekes, hogy Hollweg a Béza nagyobbik hitvallásának latin szövegét a „Confessio Tarcal–Tordaensis”

nyomán idézi E. F. K. Müller: Die Bekenntnisschriften der reformierten Kirche (Leipzig 1903.) című

hitvallásgyűjteményéből. (Ez ugyan nem egészen szerencsés eljárás, mert hiszen eleink mégiscsak eszközöltek

némi változtatást Béza szövegén. Bár Hollweg ezzel méginkább aláhúzza a számunkra oly jelentős

összefüggést!) Béza rövidebbik hitvallásának régi német fordítását azonban teljes egészében közli. – A korábban

kimutatott forrásösszefüggésekre nézve vö. M. A. Gooszen: De Heidelbergsche Catechismus (Leiden 1890.); A.

Lang: Der HK und vier verwandte Katechismen. (Leipzig 1907.); valamint Graffmann és Goeters összegezéseit. 15

Jóllehet D. Nauta: Die Verbreitung des Katechismus, Übersetzung in andere Sprachen, moderne

Bearbeitungen c. bibliográfiai dolgozata (az idézett L. Coenen-féle kézikönyvben, 39–62. l.) csak válogatást akar

nyújtani, magyar vonatkozású adalékai feltűnően szegényesek. Reméljük, e tanulmányi kötetünk is hozzájárul a

H. K. elterjedése felőli szemlélet kiegészítéséhez és helyesbítéséhez. 16

Ilyen korábbi áttekintés a holland G. D. J. Schotel: Geschiedenis... van den H. C. (Amsterdam 1863.); a német

A. Lang: Der HK (Leipzig 1913.) és az amerikai J. I. Good: The H. C. in its newest light (Philadelphia 1914.) c.

műve. Magyarul ld. Erdős József korábbi történeti bevezetéseit (legrészletesebben fordítása 1947-i debreceni

kiadásában); Nagy Géza: A H. K. múltja. „Akik kősziklára építettek.” (Cluj–Kolozsvár 1937.) 55–75. l. (ugyanitt

utalás számos régebbi külföldi és hazai dolgozatra); Tóth Endre: A H. K. története, a „Hitvallásaink” (Bp. 1954.)

c. kötetben, 7–20. l.; Juhász István: A H. K. XVI–XVIII. századi kiadásainak jelentősége egyházunk

történetében (A Román Népköztársaságban levő Református és a zsinatpresbiteri Evangélikus Egyház hivatalos

lapja) 1963. 79–93. – A legfrissebb könyvészeti áttekintéseket ld. főleg Hollweg és Coenen i. m. végén. 17

Brevis confessio de sacra coena Domini... Una cum iudicio quatuor Academiarum Germaniae... Brassó 1563.

(RMK. II. 89.) – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár c. bibliográfiai művét (Bp. I. k. 1879: II. k. 1885; III. k.

1896–98; ez utóbbit Hellebrandt Árpád fejezte be) a szokásos rövidítés szerint RMK betűkkel s a kötet és az

egyes művek sorszámával jelöljük. 18

Lehet, hogy ez az 1564. nyarán kelt kolozsvári latin levél a szétszóródott pfalzi levéltár maradványai között

lappang még, valahol Németországban, – vagy esetleg Rómában, ahová Tilly-nek 1622-ben a mi Szenczi Molnár

Albertünket is meggyötrő zsoldosai a híres „Bibliotheca Palatinát” elszállították, melyből a XIX. század elején

jobbára csak a német nyelvű iratokat adták vissza. Vö. RGG3 III. 125.

19 Azok az úrvacsorai vitairatok, amelyekre a heidelbergiek mint általuk írottakra hivatkoznak s amelyeknek egy

részét a Káté és a Pfalzi Egyházi Rendtartás kíséretében Kolozsvárra is megküldötték, a következők lehettek:

Ursinus: Exegesis verae doctrinae de sacramentis; Apologie (mindkettő 1563–64. táján jelent meg); Gründlicher

Bericht vom hl. Nachtmahl, 1564. Boquinus: Theses de Coena Domini, 1560; Examen (Heshusius ellen) 1561;

Exegesis divinae atque humanae koinonias, 1561; Iusta defensio, 1562; Canones... 1563. Olevianus: Kurze

Summ etlicher Predigten vom hl. Abendmahl, 1563; Admonitio de re eucharistica. etc. 20

Ami a levél szerzőségét illeti: a heidelbergi akadémián ekkor három theologiai professzor működött: a német

Ursinus, a francia Boquinus (= Pierre Bouquin) és az olasz eredetű, zsidó származású kiváló hebraista Tremellius

(= Emanuele Tremellio), akinek bibliamagyarázó jegyzeteire Károlyi Gáspárék is gyakran hivatkoznak. – A levél

szövegezése valószínűleg Boquinus tollából ered, mert az idő szerint ő volt a dékán. Olevianus akkor már nem

tanári, hanem lelkipásztori minőségben működött ott. 21

Csak egyetlen teljes példányáról tudunk, melyet az egykori kolozsvári unitárius kollégiumi könyvtárban

őriznek. – Mi a könyvtáblákból kiáztatott, kissé csonka győri példány mikrofilmjét használtuk az Országos

Széchényi Könyvtárban (= OSzK). – Címlapjának hasonmását ld. a függelékben. 22

E mű keletkezésének egyháztörténeti körülményeit s rövid jellemzését ld. Révész Imre: Magyar református

egyháztörténet (Bp. 1938.) 154–157. l. – A korábbi, erős kritikával használandó irodalomból vö. Jakab Elek:

Dávid Ferenc emléke (Bp. 1879.) I. 73–74. és II. 67–68. (Dávid Ferenc művének tartja!) – Pokoly József: Az

unitárizmus Magyarországon c., sok vonatkozásban egyébként ma is igen értékes tanulmányában (Prot. Szemle

1898: 150–155.) túlságosan optimisztikusan értékeli s minden ízében biblikusnak minősíti e kátéátdolgozást.

Reálisabban és kritikusabban ítél róla „Az erdélyi református egyház története” I. k. (1904.) 191–195. lapján, bár

még itt is vannak elnagyolt és félrevezető megállapításai. Vö. IV. k. (1905.) 326. l. – Könyvészeti szempontból

érdekes Jenei Ferenc cikke, Irodalomtörténeti Közlemények (= ITK) 1953: 205–209. 23

Az erre vonatkozó szövegrész így hangzik: „Tres ordine recenses, Patrem, Filium et Spiritum: Sunt igitur tres

Dii? – Non sunt: Plures enim ac diversae Deitates esse non possunt. Séd una est Deitas Patris, quam ab omni

aeternitate, Filio et Spiritui sancto perfecta plenitudine communicat.” (A4a.) – Ez és több más szakasz is már

nem csupán a tritheizmus, hanem inkább a Sabellius-féle modalisztikus monarchiánizmus meg Servet irányába

mutat. A szemlélet nem egységes. Nemcsak a keresett „kompromisszum” miatt, hanem Blandratáék

eklekticizmusa miatt. 1567–1571 közötti, nagyrészt anonim kiadványaik mutatják, milyen sokrétű anyaggal

dolgoztak, melyben Servet és Gentile, a két Sozzini, Castellio és Cellarius, Curione és Ochino, Grzegorz Paweł z

Brzeziny stb. műveit – itt-ott bevallottan és programszerűen, de még inkább titokban és hallgatólagosan –

értékesítették. 24

Neuser később mohamedán lett és a szultán udvarában fejezte be életét. Glirius pedig a szombatosság

kialakulása irányában hatott Erdélyben. De Palaeologussal és Sommerrel együtt mindketten hatással lehettek a

70-es években Dávid Ferenc felfogásának végletes radikalizálódására is. Vö. E. M. Wilbur: A History of

Unitarianism I. (Cambridge, Mass. 1945., 2. kiad. 1946.) 258–264. l. és Pirnát Antal: Die Heidelberger

Flüchtlinge c. fejezetét „Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier in den 1570er Jahren” (Bp. 1961.) c.

művében, 117–134. l. Ld. ez utóbbi mű tanulságos ismertetését Kathona Gézától (Theol. Szemle 1962: 178–

179.) és Esze Tamástól (ITK 1962: 510–516), továbbá Kathona G. cikkét Neuserről (ITK 1963: 328–334). – Az

olasz és lengyel forrásösszefüggések felderítéséhez legjobb új áttekintések nyerhetők Wilbur idézett kétkötetes

művéből (II. k. ugyanott 1952.): továbbá D. Cantimori: Die italienischen Häretiker der Spätrenaissance (W. Kägi

ford. Basel 1949); Stan. Kot: L’influence de M. Servet sur le mouvement antitrinitairien en Pologne et en

Transylvanie (az „Autour de M. Servet et de S. Castellion” című, B. Becker szerkesztette kötetben, Haarlem

1953.) 72–115. l.; F. Ruffini: Studi sui riformatori italiani (Torino 1955.); Stan. Kot: Socinianism in Poland

(Boston 1957); L. Chmaj (ed.): Studia nad arianizmem (Warszawa 1959); a Magyar Tudományos Akadémia

„Studia historica” c. sorozatának 53. kötetében La Renaissance et la Réformation en Pologne et en Hongrie (Bp.

1963) címmel megjelent dolgozatok, köztük különösen K. Lepszy: Die sozialen Hauptprobleme der Reformation

in Polen in den Werken polnischer Historiker 1945–1960, 183–209. l. – Fontosak még az 1935. óta megjelenő s

jelenleg a 10. kötetnél (a J betűnél) tartó nagy lengyel életrajzi szótár: Polski Slownik Biograficzny cikkei. – A

korábbi magyar nyelvű dolgozatok közül legfontosabbak, Pokoly fentebb idézett tanulmányán kívül, Borbély

István dolgozatai. Blandrata alakjának és irodalmi jelentőségének modem kritikai feldolgozása még hiányzik. Ő

nem mint szerző, hanem mint eklektikus és nyughatatlan közvetítő nevezetes. Az őszinte és szenvedélyes

lelkesültséget Dávid Ferenc adta mellé. 25

H. Zanchi (Pietro Martire Vermigli – latinosan: Petrus Martyr Vermilius – mellett a kor legkiválóbb olasz

református theologusa), aki pár év múlva (1568.) éppen Ursinus utóda lett a heidelbergi tanári katedrán, a

fejedelem megbízásából a szentháromságtan védelmére írt nagy művében (De tribus Elohim... 1572.) ismételten

polemizál az erdélyi szentháromságtagadók kiadványai ellen. (E mű megvan a Debreceni Református Kollégium

könyvtárában is.) Somlyai Báthori István szintén beszereztette magának. Ecsedi Báthori István pedig kiadósan

értékesítette a Szentháromságról írt traktájában. 26

E sok feszültséggel és válsággal terhes küzdelem összefoglaló leírását és irodalmát ld. Révész Imre i. m. 159–

175. l. 27

Az 1567-i debreceni zsinat tételeit, hitvallási iratait és cikkeit eredeti magyar szövegükben, vagy – minden

avultsága mellett nagyjából ma is hasznavehető – fordításban adja Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar

református zsinatok végzései (Bp. 1881.) 459–613. lapján. 28

Uo. 611/2. l. 29

Vö. pl. az 1576-i hercegszőlősi zsinat 10. artikulusát, uo. 678. l. Később már szükségesnek tartják egy azonos

káté bevezetését. Így az 1577-i nagyváradi zsinat, az ún. Articuli minores (vagyis a Gönczi Kovács György-féle

„Kisebb cikkek”) III. pontja, uo. 690. l. Az 1595-i Felsőmagyarországi Cikkek 10.-je már „mindenütt egy és

ugyanazon káté tanítását” kívánja, de szintén anélkül, hogy megnevezné: melyikét. Uo. 712. l. Szintén közelebbi

meghatározás nélkül szorgalmazzák a kátétanítást az 1587-i Csepregi Cikkek (XV. és XVI.), s az 1597-i tasnádi

zsinat 2. határozata. Uo. 696. és 712. l. – De még a következő század elejéről való Borsod-Gömör-Kishonti

Cikkek 10. pontja szerint is: „Elsőben a Batizi, azután a Siderius kátéját kell tanítani.” Uo. 725. l. Tehát még

ekkor sem a Heidelbergi Kátét rendelik el! 30

Az 1619-i sóki (Nyitra m.) zsinatról ld. Thury Etele: A dunántúli református egyházkerület története I. (Pápa

1908.) 367/8. l. A többi dunántúli intézkedésekről uo. és Tóth Ferenc műveiben (A helv. vallástételt tartó túl a

dunai püspökök élete, Győr 1808. – A magyar és erdélyországi prot. ekklésiák históriája. Uo.) – Vö. Békefi

Rémig: A sárospataki ev. ref. főiskola 1621-i törvényei (Bp. 1899.) 51. l. és Marton János: A sárospataki ref.

főiskola története I. Sp, 1931., 137. l.: „ . . . catechesim Heidelbergensem doctrinae Christianae maiores pariter

ac minores ediscunto”. Emellett további terjedelmes egyezések a heidelbergi és a pataki iskola törvényei között!

– Zoványi Jenő: A H. K. hivatalos befogadása Magyarországon (Prot. Szemle 1906: 376–379. és „Kisebb

dolgozatok...” Sp. 1910. 124–127.). Ugyanő: Puritánus mozgalmak a magyar ref. egyházban (Bp. 1911.) 172. l.

stb. – Ugyanő: A tisztántúli ref egyházker. története (Debrecen 1939.) 30, 32–33, 40. és 44. l. – Az 1646-i

szatmárnémeti zsinat II. conclusio-ja: „ . . . eadem ubique Catechesis Hejdelbergensis, seu, Palatina, retineatur,

ac doceatur; antiqua tamen etiam illa Hungarica, a p. m. Johanne Siderio conscripta, haud quaquam

negligenda”. A kátémagyarázást elrendelő XII. conclusio-ból: „ . . . saltem diebus Dominicis a meridie

Concianes Catacheticas iuxta seriem Dominicarum, in quas Heidelbergensis Catechesis est distributa, ex

quodam Canonicae Scripturae loco assumpto, habeant”. Tehát bibliai textus felvétele mellett kötelezték a

lelkipásztorokat a legalább vasárnap délutánonkénti sorozatos H. K.-magyarázó prédikációkra. Canones

Ecclesiastici, az ún. Geleji-féle kánonok, RMK II. 700. függeléke, és Ember–Lampe: Hist. eccl. ref. in Hung. et

Trans., Utrecht 1728. p. 408. és 412. – Vö. Révész Imre: A szatmárnémeti nemzeti zsinat és az első magyar

református ébredés (Bp. 1947). – A XVII. század második feléből való zsinati rendelkezések arra mutatnak, hogy

a Káté tanítását és magyarázását sokhelyt elhanyagolták s azt újra meg újra szorgalmazni kell. Olykor fegyelmi,

sőt karhatalmi biztosítékokat is próbálnak keresni; ez azonban szórványos tünet és már a hanyatlás jele. Lelkészi

gyűléseken, kisebb-nagyobb zsinatokon hol a II. Helvét Hitvallás egy-egy fejezetéről, hol a H. K. egy vagy

néhány kérdéséről folytatnak beható eszmecserét. A H. K. ismerete már az 1630-as évektől kezdve az ország

legkülönbözőbb pontjain az igazhitűség próbaköve, nemcsak a lelkipásztorok, tanítók, tanárok részére, hanem pl.

Révkomáromban (1634.) a keresztszülőkre és a férjhezmenő leányokra nézve is. Adataink azonban még nagyon

hézagosak. Vö. Tóth Endre i. m. 12–15. l. 31

RMK I. 137. – Egyetlen teljes példánya a Festetics-könyvtárból került át az OSzK-ba. Nagyon kívánatos, hogy

ez a becses unikum mikrofilm vagy fényképmásolat formájában legyen hozzáférhető egyházunk vidéki

tudományos gyűjteményeiben is. Még jobb volna, ha a kitűnő „Bibliotheca Hungarica antiqua” hasonmás-

sorozatában újra kiadnák! – A pápai református könyvtár példánya csonka; hiányosságait kézirattal pótolták.

(Sokáig ezt tartották egyetlen fennmaradt példánynak.) – Tóth Ferenc feltevése szerint Huszár Dávid az atyja,

Gál segítségét is igénybe vette fordítása készítésénél. (A... túl a dunai püspökök. 34. l.) – Ezt a lehetőséget

Kathona Géza is feltételezi, sőt szerinte mindkét Huszár református esperességet is viselt Pápán, úgyhogy a H.

K. megjelenése s Huszár Dávidnak ugyanabban az évben kinyomtatott másik kiadványa: a hercegszőllősi

kánonok (RMK I. 136. és II. 141.) egyúttal a Török-család pártfogása alatt megindult pápakörnyéki helvét irányú

szervezkedés első megnyilvánulásainak tekinthetők. Ld. Huszár Gál és Dávid c. cikkét a „Református Egyház”

XVI. (1964.) évf. 88–89. lapján. 32

Ilyen anyagi támogatás nélkül abban az egész korszakban, a kiadás magas költségei miatt, alig-alig jelenhetett

meg jelentősebb nyomtatott mű. Nádasdyt egyébként a lutheri irányhoz tartozónak kell tekintenünk. Évtizedeken

át sok lutheránus mű őneki ajánlva, tehát az ő költségén jelent meg. Így a kor egyik leghíresebb műve: Az

országokban való sok romlásoknak okairól (1602.) Magyari Istvántól, aki Sárváron Nádasdy prédikátora volt s

két évvel utóbb ő is temette el a török ellen vitézkedő főkapitányt. – Érdekes példa ez arra, hogy mennyire nem

különült el akkor még a reformáció lutheri és helvét ága, legalább is a könyvkiadás pártolása terén s kivált a

Dunántúlon. (Igaz, hogy Nádasdy sógora, Ecsedi Báthori István országbíró viszont lángolóan református nagyúr

volt az ország keleti megyéiben: egyebek közt a Vizsolyi Biblia kiadásának névtelen főpártfogója.) – Az ilyen

ajánlások csak a XVII. század közepétől fogva maradnak el kátékiadásaink mellől; ekkor már nincs szükség

mécénásra: kifizetődő vállalkozás a nyomdász számára. De a kátémagyarázó művek továbbra is rászorulnak az

anyagi támogatásra. 33

Az idézeteket lehetőleg hangtani hűséggel, de a könnyebb olvashatóság kedvéért mai helyesírással közöljük.

Csak itt, a jegyzetekben adunk némi ízelítőt a régi helyesírásból. 34

Magyar Athenás (1766.) 114. l. 35

Érdekes magyarázatát adja ennek a szerencsétlen félreértésnek Dézsi Lajos: Szenczi Molnár Albert naplója,

levelezése és irományai (Bp. 1898.) c. kiadványa 332. lapján. Eszerint Bod Péter a Magyar Athenás-hoz készített

jegyzeteiben összetéveszthette Asztalos Andrásnak a valószínűleg Sylvester Újtestámentom-fordításával

kapcsolatban tett nyilatkozatát („oly igen mód nélkül való, minthogy igen rigi translatio is zalai magyar

szókkal”) a Huszár Káté-fordításáról tett megjegyzésével, amely ugyan a Szárásziét feldicséri a Huszáréval

szemben, de ez utóbbinak „zalai magyarságáról” éppen nem szól! – Dézsi észrevétele helytállónak látszik. 36

Ld. lentebb, az 59. számú jegyzetben. 37

Catechesis religionis christianae, quae traditur in ecclesiis et scholis Palatinatus. Heydelbergae 1563.

(Német-latin kétnyelvű kiadásban megvan a Debreceni Református Kollégium Könyvtárában.) – A latin szöveg

Iosua Lagus és Lambert Pithopoeus munkája. De nem szabad elfelejtenünk, hogy Ursinus a nagyobbik kátéját,

amely a H. K. egyik főforrása lett, eredetileg is latinul írta. 38

Legékesebb példa erre a 78. f. második fele: „az Úr vacsorájának kenyere sem Krisztus természet szerént való

teste, noha a sákramentomoknak mivoltokért, és a Szent Léleknek ilyen formán való szólásának módja szerént a

kenyér Krisztus testének neveztetik”. Itt a dűlt betűvel szedett mondatrésznek hiába keressük megfelelőjét a

német szövegben; de a latinban pontosan megtaláljuk: et usitata Spiritui sancto de his loquendi forma. (Ma így

mondanók: a Szentlélek nyelvén nevezzük Krisztus testének az úrvacsorai kenyeret.) – A 80. f.-ben a csak szó –

„immár emberségének természete szerént csak mennyekben vagyon” – a latin „tantum”-ot követi, a németben

nincs alapja. – A 19. f. elején viszont azért hiányzik az „Evangéliom” szó elől a „szent” jelző, mert ez csak a

németben van meg, a latin szövegből hiányzik. Ugyanígy a 83. f. elején s a 84. kérdésben is. – A Tízparancsolat

különböző kérdésfeltevéseinél is jól megfigyelhető a latin szöveg hűséges nyomonkövetése. Egyik

legjellemzőbb példa a 103. f. közepe; németül: „den HERREN offentlich anzuruffen und das Christlich Almosz

zu geben” – Erdős József fordításában: „az Urat nyilvánosan segítségül hívjam és keresztyénhez illően

alamizsnálkodjam” – latinul: „Precibus publicis meas quoque preces adiungam, pro facultatibus aliquid

conferam in pauperes” – Huszár szerint: „a közönséges könyörgéshez az én könyörgésemet is hozzátegyem, s

tehetségem szerént valamivel légyek a szegényeknek”. 39

Tekintettel arra, hogy a magyar H. K. századokon át túlnyomórészt a latin szöveg alapján készült s tekintettel

azokra az értékes árnyalatokra és többletekre, amelyeket éppen a latin szöveg nyomán az első magyar fordítás és

az utána jövő annyi más fordításunk is nyújt, de amelyek a modern – immár csupán a német szövegre

támaszkodó – magyar fordításból kimaradtak, érdemes lenne egyszer olyan szövegkiadást készíteni, amely

szövegkritikai apparátussal ezeket a színes változatokat is, legalább a legfontosabbakat, feltüntetné. 40

Incze Gábor: A magyar református imádság a XVI. és XVII. században (Debrecen 1931.) 92. l. – Betűszerinti

hűséggel közli Huszárnak nyolc imádságát, egészében vagy szemelvényekben 89–92; 117–118. és 147. l.

Különösen fontos az a megfigyelése, hogy a H. K. soron következő fordítói: Szárászi F. és Szenczi Molnár A.

éppúgy, mint az ágenda-író Milotai Nyilas István, egymástól függetlenül, ugyanabból a forrásból merítettek,

mint Huszár D.; de hogy melyik ez a forrás, azt a számára akkor hozzáférhetőnek talált irodalom hiányai miatt

nem tudta megállapítani. – A közös forrás, észrevételeink szerint, leginkább a pfalzi egyházi rendtartásban

keresendő! 41

Ennek latin szövege egyelőre nekem sem állván rendelkezésemre, csak a Niesel-féle hitvallásgyűjteményben

(Bekenntnisschriften und Kirchenordnungen der nach Gottes Wort reformierten Kirche, 2. kiad. Zürich é. n.)

közölt német szövegével tudtam egybevetéseket végezni: K8 – L3 lev. = Niesel 203/4. l. L8 – M1 lev. = Niesel

204. l. A latin szöveg bizonyára még szorosabb egyezéseket mutat. 42

A további hazai irodalomból említendő még Tóth Ferenc i. m. 27–33. l. Eötvös Lajos: A H. K. legelső magyar

kiadása. Prot. Egyh. és Isk. Lap 1866: 1647–1650. Enyedy Andor: Magyar református kátéirodalom (Debrecen

1928.) 12. l. Révész Imre: M. ref. egyháztört. 120, 142, 238/9, 258. l. Horváth János: A reformáció jegyében (2.

kiad. Bp. 1957.) 262. és 331. l. 43

RMK I. 175. Két példánya ismeretes: egyik a Ráday-Kt.-ban, másik a Bp.-i Egyet. Kt.-ban. A krisztológia, az

úrvacsora, a keresztség és a kegyelmi kiválasztás kérdéseiről szóló református vitairat. Imádságai túlnyomó

részét betűhíven közli Incze G. i. m. 96–99. l. – Vö. Kemény Lajos: Károlyi András (ITK 1909: 433–436.

Néhány igen érdekes levéltári adat K. A.-ról s könyvének a kassai tanács által történt elkobzásáról, valamint

arról, hogy voltaképpen az abban is kifejezésre jutó „sakramentárius” felfogásáért kellett Kassáról távoznia). –

Horváth János i. m. 327/8. l. 44

T. i. a bibliai versek feltüntetése a H. K. latin kiadásától vette kezdetét. A szöveg egyszerűsége s a „Megváltó”

szó előtt az „Uramnak és” elhagyása (ez utóbbi két szó csak a latin változatban található!), szintén amellett szól,

hogy Károlyi a német eredeti szöveget vagy annak valamelyik hozzá közelebb eső változatát követte. –

Könyvecskéje egyébként nyomdászattörténetileg is nevezetes: ugyanannál a neves krakkói nyomdásznál,

Wirzbieth Mátyásnál jelent meg mintegy tíz évvel előbb Szikszai Hellopoeus Bálintnak még egri lelkipásztor

korában írt első katekizmusa (RMK I. 371. – vö. erről szóló cikkemet, Magyar Könyvszemle 1962: 221–222.),

1572-ben pedig Balassi Bálint első zsengéje: Beteg lelkeknek való füves kertecske c. fordítása, RMK I. 91. 45

Ursinus–Pareus: Corpus doctrinae christianae (Hanau 1634.) függelékében, p. 138–140. – Kézdi-Vásárhelyi

Mózes székely származású pataki tanár 1592–1601. között tanult külföldi akadémiákon (Heidelberg, Basel,

Wittenberg, újra huzamosan Heidelberg, ahol öt ízben állt vitára). László János cikke (Sárospataki Lapok 1889:

561–562.) nyomán Szinnyei-nél (Magyar írók VI. 176–177.) felsorolt disputációi a Régi Magyar Könyvtárban

nem szerepelnek; mind Heidelbergben jelentek meg 1599–1601-ig. Ő egyike azoknak a legelső magyaroknak,

akik Pareus elnöklete alatt „disputáltak” s akiket később oly hosszú sor követett, köztük nem kisebbek, mint

Alvinczi Péter, Samarjai János és Geleji Katona István. A RMK III. szerint 1615–1621-ig, tehát 6–7 év alatt 15

disputatio jelent meg magyar vizsgázók nevével s Pareus Dávid elnökletével, aki egyébként „Collegium

theologicum” címmel két kötetben egyesítve is kiadta (1611. és 1620.) nagyszámú s őt atyjukként kedvelő

magyar hallgatóinak értekezéseit. Vö. Zoványi Jenő: Theol. ismeretek tára III. (Mezőtúr 1901.) 50. l. és

ugyanőtöle: A főiskolai disputatiók és szerzőik (Prot. Szemle 1936.). – A másik neves heidelbergi tanár, akinél

ugyanebben az időszakban szintén igen sok magyar hallgató értekezett (1617–1620-ig 14 disputatio): Alting

Henrik. Ő később (1627–44.) Groningenben működött s ott sem kevés magyart vonzott hallgatói közé. 46

Pareus tekintélye nálunk a XVII. században olyan nagy volt, hogy ismételten kikérték szakvéleményét a hazai

vitás egyházi kérdésekben, sőt egyházi és világi fegyelmi ügyekben is. Milyen kár, hogy a méltatlanul

meghurcolt Szilvás-Újfalvi Imre keserves dolgában nem hallgattak rá a hatalmaskodók! S milyen kár, hogy a

protestáns uniót célzó irénikájának egyelőre nálunk sem lehettek nagyobb eredményei, mint hazájában, az

értetlenül elzárkózó, szűkkeblű konfesszionálizmus miatt! – Ő adta ki korán elhunyt tanítványának, Újfalvi

Katona Imrének értekezését (RMK III. 1095.) s írta meg életrajzát. – Fia pedig, Pareus János Fülöp (aki az

előző jegyzetben említett pothumus művet s annak függelékében a tárgyalt levélváltást is kiadta) már 1619-ben

kinyomtatta Frankfurtban Delitiae Poetarum Hungaricorum címmel (RMK III. 1245.) Janus Pannonius, Thuri

György, Sommer János és Filiczky János latin költeményeit. Irodalom- és művelődéstörténeti szempontból is

nevezetes gyümölcse ez a Heidelbergi Káté körül szövődött s apáról fiúra szálló barátságnak! 47

RMK I. 389. Teljes példányai vannak a Debreceni Ref. Koll. és a M. Tud. Akad. Kt.-ban (= MTAK), kissé

csonka az OSzK-ban. 48

A kettejük közötti kisebb-nagyobb eltérések esetleg onnan is eredhettek, hogy más-más latin kiadást

használtak. Ti. a pfalzi latin kiadásokban is történtek apró szövegmódosítások az évtizedek során. 49

Pl. a 6. feleletben ahhoz, hogy Isten az embert „jóvá és az ő hasonlatosságára teremtette”, hozzáfűzi: „azaz

hatalmat adott ü neki minden teremtett állatokon”. 50

Pl. a keresztség kérdésére adott 69. f. elején Huszár körülményesebb: „Eképpen, mert Krisztus azt parancsolta,

hogy a külső meglátható víznek szent mosódásával éljek”; Szárászi: „Eképpen, mert Krisztus parancsolta az

külső víznek firödőjét”. Viszont a sákramentomok meghatározását a 66. f. elején Huszár „Szemeinknek

prédikáló meglátható szent jegyek és pecsétek”-nek; Szárászi: „Szemeinknek prédikáló szent és látható szent

jegyeknek és pecséteknek” nevezi. A 93. f. verbum regens-ét Huszár szabadabban, Szárászi pontosabban, de

lomposabban adja vissza: „hogy Istenünknek mivel tartozunk” – „miképpen kelljen magunkat az Istenhöz

tartanunk”, stb. 51

Figyeljük meg a szöveg és helyesírás alakulását Huszárnál és Szárászinál a 32. kérdésben, amelyet ebből a

célból betű szerinti hűséggel közlünk (azonban nyomdatechnikai okokból az ö illetve ü hangot, amelyet az

eredetiben az o és u fölébe írt e-betűvel jelöltek, mi oe ill ue. átírásban adjuk; a „horgas e” betűt pedig, mely

Huszárnál az „okaért”, Szárászinál az „éloe” szóban fordul elő; é-vel jelöljük):

Huszár:

32. KERDES

Miert neveztetel te(hat) te Keresztyennec?

FELELET.

Azért, hogy az hit altal à Iesus Christusnak tagja

es oe keneténec reszese vagyoc, ez okaért hogy az oe

neuet-is vallyam, es magamot oe eloette, hálá adasnak

éloe áldozattyanac tartsam, es hogy ez vilagon valo

életemben, à buen és à Satan ellen, szabad es io lelki

esmerettel viaskodgyam, es ez életnec vtánna, à

Christussal minden teremtett állatokon oeroec

orszagot biriac.

Szárászi:

XXXII. KÉRDÉS.

Miért neveztetoel tehat te Keresztyennek?

Ezert, mert az hit altal az Iesus Christusnak tagja,

es az oe kenetenek reszese vagyok, ezokaert hogy az

oe nevet-is vallyam, es magamat oe eleiben,

halaadasnak éloe aldozattyanak allassam, es hogy ez

vilagon valo életemben, az bûn es az Sathan ellen

szabad es nagy jo lelki ismerettel viaskodgyam es ez

eleinek utanna az Christussal minden teremtoett

allatakon oeroekke orszagollyak.

52

Érdekes negatív adalék ez a Károlyi Gáspárék bibliafordításának elterjedéséhez. (Vagy talán annak

bizonysága, hogy ez a kátéfordítás, mint olykor állítják, még az 1580-as évek végén készült? Ezt nem tartjuk

valószínűnek, mert akkor Szárászi maga is utalna rá előszavában. Az ellenben valószínű, hogy még debreceni

lelkipásztorkodása előtt s oly vidéken készítette, ahol a Vizsolyi Biblia akkor még nem volt ismeretes.) 53

Feltűnő, hogy Szárászi egyszerűen mellőzi a világi fejedelmeknek és ítélőbíráknak szóló s őket

kötelességeikre figyelmeztető bibliai intelmeket (Zsolt. 2: 10–11. Ésa. 1: 16–17, 2. Móz. 18: 21–22, 2. Krón. 19:

6–7.) s ezek helyébe ilyen szakaszokat illeszt: „Az egyházi szolgáknak, püspököknek és prédikátoroknak

mineműveknek kelljen lenni; Az hallgatók mivel tartozzanak az ü püspököknek és tanítójóknak” (1. Tim. 3: 2–6,

Tit. 1: 7–9, ill. I. Kor. 9–14. Gal. 6: 6. Zsid. 13: 17). Tehát a fejedelmek, bírák, hatósági személyek

kötelességeiről nem szól, hanem csak az irántuk teljesítendő kötelességekről. Tudnunk kellene, hogy vajon ez a

feudális-klerikális irányba való eltolódás (mert ennek kell neveznünk!) ezen a ponton már a pfalzi

mintaszövegben is bekövetkezett-e, vagy csak Szárászi szomorú leleménye? 54

Vö. Incze Gábor i. m. 117/8. l. 55

Bár nem tartjuk lehetetlennek, hogy a H. K. 1604. és 1689. között Debrecenben is újra megjelent, talán nem is

egyszer, de példány nem maradt fenn belőle s említés sincs róla. Azonban az 1689-i kiadásból is csak

egyetlenegy – jelenleg lappangó – példányról tudunk, s hasonló a helyzet a századforduló tájékán megjelent

kiadásokkal is. Nem kell-e feltételeznünk, hogy a XVIII. századi, hatósági rendeletre történt „begyűjtés” mégis

alaposabb és eredményesebb „munkát” végzett, mint ahogyan sokan gondolták s esetleg nem is egy XVII.

századi debreceni kiadást semmisített, meg, vagy tett láthatatlanná? Ezek csak feltevések; de talán nem

alaptalanok. Természetesen a debreceni nyomdának a XVII. század derekán bekövetkezett elhanyatlását sem

szabad figyelmen kívül hagyni. 56

A Szárászi-féle fordítás egy téves könyvészeti utalás szerint még ugyanabban az évben Váradon is megjelent.

Ez azonban minden alapot nélkülöző állítás, úgyhogy RMK I. 394.-et törölnünk kell. Vö. Naményi Lajos: A

nagyváradi nyomdászat története. Bp. 1902. (klny. a Magyar Könyvszemle 1901-i évf.-ából) 20. l. 57

E parányi, 12-edrét nagyságú könyvecskének, mely külön címlappal és új lapszámozással a zsoltároskönyvhöz

kötve 69 lap terjedelemben jelent meg (RMK I. 408.), csak egyetlen teljes példánya ismeretes: a Ráday-

Könyvtáré. Címlapjának hasonmását ld. a függelékben. – Az OSzK példányából két levél hiányzik. – Vö.

Enyedy Andor i. m. 12–13. l. és Juhász István i. m. 82–85. l. – E kiskáté két kiadását egyébként sokan

összekeverik hol a nagykáté, hol az Alsted-féle 77 kérdésből álló másik kiskáté kiadásaival. (E tévedések

cáfolatával térszűke miatt külön nem foglalkozunk.) 58

Vö. Dézsi L. említett kiadványa 46. lapján (az 1607. évi bejegyzések között): „12. Maii elvégződött az

Catechismus és a Soltár.” Előtte való bejegyzésekből a nyomtatás megkezdésének napja is pontosan

megállapítható. 59

RMK I. 412. Ez már 4-edrét nagyságú kiadvány, melynek 71–79. lapján olvasható – apró betűkkel szedve – a

„Kis Catechismus avagy az keresztyén hitre való tanításnak rövid formája”. Aránylag elég sok példányban

fennmaradt (OSzK, MTAK, bp-i Egyetem, Ráday Kt., debreceni, pápai, sárospataki ref. könyvtárak stb.). – A két

kiadás között lényeges szövegbeli eltérés alig észlelhető. (Az egyetlen, nevezetesebb változtatást a 2. f.-ben

látjuk, ahol ehelyett: „minémű nagy az én bűnöm és nyavalyám”, ezt olvassuk: „minémő nagy az én bűnös és

nyavalyás voltom”.) Ellenben hangtani és helyesírási különbség annál több van. Anélkül, hogy teljes

következetességről beszélhetnénk, megállapíthatjuk: e 2. kiadás általában fejlettebb helyesírást mutat (pl. nj és

gj helyett már legtöbbször a mai helyesírásnak megfelelően ny-et és gy-t ír, s az ékezeteket is pontosabban

feltünteti). Haladás mutatkozik az etimológiai helyesírási irányában (tarcz – tarts, erősicz – erősíts,

szabadiczátok – szabadítsátok). S mintha ez a 2. kiadás hívebben tükrözné Sz. M. A. nyelvének hangtani

sajátosságait (az ö-zésben: Istenhöz, jövevényöd; kíván helyett legtöbbnyire: kéván stb.). – A 2. kiadás végéről

elmaradt az Athanasius-féle hitvallás, négy ének és két zsoltár; ezeket csak hézagpótlónak vette fel az 1.

kiadásba, „hogy üres levél ne maradna”. 60

Természetesen, a fordító műhelytitkaiba csak akkor pillanthatunk be igazán, ha megállapítjuk, hogy milyen

(valószínűleg latin és német) szöveg alapján készítette fordítását s ha egybe is vetjük az eredeti szöveggel.

Tudtunkkal ezt még senki sem vizsgálta meg, s az eredeti szöveg hiányában az egybevetést egyelőre mi sem

végezhettük el. Az bizonyos, hogy pl. az 1., 24. és 43. kérdés és felelet az 1585-i Heidelbergi Kiskátéval (az ún.

Schulkatechismus-szal) egyező szöveg fordítása. Ez az „iskolai káté” azonban csak 61 kérdésből áll s még nem

66-ból. Ezért valószínű, hogy Sz. M. A., aki huzamosabb időt töltött Ambergben, a következő, „néhány

kérdéssel megszaporított” kiadást – vagy ennek valamelyik későbbi utánnyomását – vette alapul: Catechismus,

wie solcher in Churfüstl. Pfaltz Kirchen und Schulen getrieben wird, fleissig von neuem übersehen und mit

etlichen Fragen gemehret (!), Amberg (!) 1596. (Erre a fontos könyvészeti adatra Dr. J. F. G. Goeters volt szíves

felhívni a figyelmemet. Miután a német könyvtárak berlini tájékoztató irodája révén sikerült egy példánynak is

nyomára akadnom, a mikrofilm beszerzése folyamatban van.) 61

XVI–XVII. századi könyveink példányszámára nézve csak nagyon hézagos adataink vannak. Vö. Gulyás Pál:

A könyv sorsa Magyarországon (kézirat gyanánt, Bp. 1961.) III. rész 133–135. (= Magyar Könyvszemle 1944:

128–130.) Benda–Irinyi: A négyszáz éves debreceni nyomda (Bp. 1961.) 37. l.: „A 16. századi könyvek átlagos

példányszámát... hozzávetőlegesen 200-ban, a 17. századiakét (ide soroljuk... az 1700-as évek elejét is) 400-ban

rözíthetjük”. Azonban a tankönyvek, káték, áhitatoskönyvek, nem is szólva a kalendáriumokról, kivált később,

többezres példányszámot is kibírtak. – A hanaui bibliáról tudjuk, hogy 1500 példányban jelent meg; az

oppenheimi valószínűleg ennél is jóval többen. – Misztótfalusi Kis Miklós 1698-ból ismert levele szerint a

magyarországi könyvkiadás akkori átlagos példányszáma 300–500. (Gulyás Pál uo.) 62

Tanulótársa Taksonyi Rácz Péter (előbb szenei és nagyszombati iskolamester, majd heidelbergi diákévei után

jókai, utóbb szerdahelyi lelkipásztor és csallóközi esperes) már 1602. nyarán kérte hazulról Sz. M. A. részére az

egykor általa látott magyar fordítást, de hazatérése után is hasztalanul próbált szert tenni rá s eljuttatni hozzá.

(Úgy látszik, a Huszár-féle fordítás már ekkor, 1603-ban is nagy ritkaságszámba ment.) Végül is közös

támogatójuk: Asztalos András nagyszombati módos egyház- és irodalompártoló polgár küldte el Molnárnak

1608 szeptemberében, de csak a Szárászi-félét, mert ezt amazzal „conferálta” és sokkal jobbnak s ékesebbnek

találta. Kár, hogy ezt az egybevetést nem Szenczi Molnárra bízta! Molnárhoz végre barátja és fautora: Rem

György nürnbergi ügyvéd továbbította a rég óhajtott hazai küldeményt, nem mulasztván el megjegyezni, milyen

borsos díjat kellett fizetnie a küldöncnek, aki elhozta. Dézsi id. kiadványa 135., 148. és 285/6. l. (A 322. lapon

közölt levél az egy évvel korábbi anyaghoz tartozik!) 63

De mintha megérezte volna, hogy Szárászi éppen idáig, az első 20 kérdésben távolodott el legfeltűnőbben a

Huszár fordításától! Fejlett nyelvérzéke révén észlelhette is a szöveg javulását. 64

Vö. a H. K. legutóbbi szövegkritikai kiadásának előszavában (a Niesel-féle gyűjt. 137. lapján) H. Klugkist

Hesse találó megjegyzéseit: „Kétségkívül jelentős utalás rejlik abban, hogy az egyház hitvallása nem magában

áll, hanem be van iktatva azok közé a rendszabályok közé, amelyek a gyülekezet istentiszteleti életét általánosan

meghatározzák.” Azzal, hogy a Káté úgyszólván a keresztelési és az úrvacsorái rendtartás között foglal helyet,

„nemcsak az válik nyilvánvalóvá, hogy a tanítás és az istentiszteleti élet rendje elválaszthatatlanul egy egészet

képez, hanem éppen az is, hogy a káté közösen szabályozni akarja az egyházban és az iskolában folyó tanítást, a

sákramentomi szolgálatot és az egész kultuszt”. – Tegyük hozzá azt is, amire Bronkhorst „A H. K. kerete” c.

tanulmányában (Kerk en Theologie. 1963. jan.) oly nyomatékosan utalt: ez az egész rendtartás megkapóan

pasztorális, lelkigondozói jellegű. – Magyarul legújabban Dávid Gyula ismerteti „A H. K. a Pfalzi Egyházi

Rendtartásban” címmel, Református Szemle LV. (1963.) 104–110. l. 65

Sajnos, az eredeti latin szöveg, amelynek alapján Sz. M. A. fordítása minden valószínűség szerint készült, nem

állt rendelkezésünkre, így az egybevetést itt sem végezhettük el. 66

E „felfedezésünk” könyvészeti szempontból érdekes és izgalmas részleteiről külön tanulmányt írtunk a

Magyar Könyvszemle egyik legközelebbi száma részére. Itt csak annyit említünk meg, hogy a szövegen –

jóllehet most is az van fölibe írva: Szárászi Ferenc fordítása – azonnal rá lehetett ismerni Szenczi Molnár

javításaira. A kiadás helyét a betűtípus és a papiros vízjegye mellett egy könyvdísz tette kétségtelenné: ezt a

könyvdíszt, amely stilizált emberarcot ábrázol, homlokdíszében két gyönggyel, nálunk egyedül a lőcsei Breuer-

nyomda használta abban az időben. (A debreceni, nagyon hasonló könyv, ill. homlokdíszben egész sor gyöngyöt

láthatunk. Vö. Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században, Bp. 1961. XLV. tábla, 3.

ábra) Azt, hogy Káténk előtt a Psalterium Ungaricum első hazai kiadása foglalt helyet, annak mintegy

hírmondóul az 500. lapon fennmaradt, legutolsó versszakából lehetett megállapítani, amely – az úrvacsoravétel

utáni ének 7 versszaka – a korábbi tulajdonosa által eszközölt drasztikus leragasztás alatt csak erős átvilágítással

vált olvashatóvá. (Ld. függ. fényképmásolatot a szöveg két első lapjáról, mely a „lőcsei énekeskönyv” 501–502.

lapja.) – A régóta lappangó énekeskönyvre vonatkozó utalások: Kálmán Farkas, Prot. Egyh. és Isk. Lap 1881:

1061. és Erdélyi Pál, Magyar Könyvszemle 1899: 131. – E kiadványnak, mely Szabó Károly „Régi Magyar

Könyvtár”-ában még nem szerepelt, a következő szabványos könyvészeti leírását adhatjuk:

RMK I. 564b

[SZENCZI MOLNÁR Albert:

Psalterium Ungaricum, azaz: Szent Dávid Királynak és Prophétának százötven Soltári. – Utána:]

Catechismus.

[Lőcse 1627, Breuer L.,] 583 /// 1. – 18r. 67

Ezeket nem szükséges részleteznünk, mert kötetünkben külön tanulmány szól a H. K. iskolai funkciójáról. 68

Vö. e kis gyűjtemény végén a külön címlappal kezdődő, Institutio Iuventutis in Paedagogiis illustribus

inferioris Palatinatus című szabályzatot. 69

Eötvös Lajos: A pápai nyomda története c. cikkében: „Megjegyezhetjük itt, hogy ugyanezen fordítmányú

Káténak (vagyis a Huszár D. fordításának) második kiadása, ...egyetlen példányban, Szilágyi István úr

birtokában van...” Századok 1868: 314/5. 70

Toldynak e fontos feljegyzésére Bucsay Mihály professzor volt szíves felhívni a figyelmemet. MTAK

kézirattárában jelzete: Tört. 4° 41/21. – Innen vettük Toldy fentebb közölt elismerő nyilatkozatát Huszár

fordításáról. 71

Ahol Toldy címleírása eltér a Szabó Károlyétól. ott az utóbbi a pontosabb. Pl. a latin rész levélszámát Toldy

nyilván tévesen vette 49-nek 39 helyett. Hiszen ő maga is megállapítja, hogy „kis 8r. A–E ív, az utolsó csak 7

lev.” s mégis tízzel többet írt a kelleténél. 72

Magyar nyelvjárástörténeti szempontból e kiadás értékét csak teljes szövegének ismeretében lehet majd

méltányolni, ha egykor lappangásából újra előkerül. S bizonyára észlelhető lesz rajta helyesírásbeli fejlődés is a

42 évvel korábbi pápai kiadáshoz képest. – Sajnos, arról, hogy ez a kiadás milyen bibliai idézeteket ill.

utalásokat alkalmaz, Toldy nem tesz említést. Valószínűen Huszárt követve csak utal a locusokra, de szövegüket

nem közli. Akkor ti. jóval nagyobb terjedelműnek kellene lennie. – Toldy feljegyzése szerint Rövid Catechismus

címmel még egy 8 levélnyi csonka, „egy- vagy közelkorú kézirat” is hozzá volt kötve a németújvári (azaz

máramarosszigeti) unikumhoz, a 44-ik kérdésig terjedően. Miután ő ennek 1. kérdését és feleletét is lemásolta,

megállapítható, hogy ez viszont Szenczi Molnár Albert kiskátéjának kézirati másolata igen ódon helyesírási és

hangtani sajátosságokkal. 73

Mich. Ferd. Bothar a „Burgenländische Heimatblätter 12 (1950). évf. 3. füzet 134–138. lapján megjelent

cikkében hírt ad azokról a magyar, latin és német nyelvű nyomtatványokról, amelyek Németújvárott (=

Güssing), Monyorókeréken (= Eberau) és Sopronkeresztúron (= Deutschkreutz) a XVI. sz. végén, s a XVII. sz.

elején a Manlius-féle nyomdából kerültek ki, de amelyek közül a török háborúk és az ellenreformáció miatt sok

elveszett. Ő csak az ismertebb és még meglevő (!) darabokat kívánja felsorolni („die bekannteren und noch

vorhandenen Druckwerke”) s ezek közt két ízben említi a Catechismus Religionis Christianae, quae traditur in

ecclesiis et scholis Electoralis Palatinatus című németújvári nyomtatványt, az egyik alkalommal 1617-ből (!), a

másik alkalommal 1619-ből. – A burgenlandi tartományi levéltár vezetőségétől, sajnos, levelemre azt a választ

kaptam, hogy a cikkíró időközben elhunyt, a kérdezett nyomtatványoknak pedig nem sikerült nyomára akadni.

(„Trotz Nachforschungen an verschiedenen Orten ist es aber nicht gelungen, die von Ihnen genannten

Druckwerke ausfindig zu machen.”) – Mindazáltal nem lehetetlen, hogy idők során újabb adatok és eddig

ismeretlen példányok is felbukkannak még akár Burgenlandban, akár Bécsben, akár egyébütt. Azonban Bothar-

nak az 1617-i németújvári kiadásra vonatkozó utalását nem tartjuk meggyőzőnek. 74

RMK I. 708. címe: „Az keresztyéni hitnek ágazatairól való prédikációknak tárháza...” – Aránylag elég szép

számmal maradt fenn példány belőle egyházi és országos könyvtárainkban (Ráday Kt., Debrecen, Sárospatak;

OSzK, MTAK stb.). 75

O. Ritschl: Dogmengeschichte des Protestantismus III. (Göttingen 1926.) 376. l. – C. Sepp: Het godgeleerd

onderwijs in Nederland gedurende de 16de

en 17de

eeuw, II. (Leiden 1874.) 23–94. l. 76

Hazai könyvtáraink közül megvan az OSzK-ban és a Debreceni Ref. Koll. Kt.- ban; a mű második fele (RMK

I. 830.) a MTAK Ráth-gyűjteményében stb. Címlapjának hasonmása a függelékben látható. – Egyébként

természetesen e leideni latin káténak is megvolt a korabeli német nyelvű pfalzi mintája, amint erre J. Spiljardus

egyik évszám nélküli, XVII. század közepe tájáról való holland nyelvű kátékiadása előszavában rámutat. 77

Vagyis a bibliai idézeteknek a Kátéval szorosabban összefüggő részleteit dűlt betűkkel nyomtatják. Ez is

századokra kiható példamutatás a magyar kátékiadások számára. 78

Szathmári Ötvös István Sárospatakon tanult, Bodrogkeresztúron rektorkodott, több mint négy évig folytatta

tanulmányait Hollandiában (1649–53); 1654–56. pataki tanár, utóbb érsekújvári, végül – bujdosások után – kocsi

lelkipásztor; meghalt 1665-ben. – Tóth Ferencnek az OSzK kézirattárában őrzött feljegyzései szerint dunántúli

zsinatokon többször értekezett hitvallásaink egyes fejezeteiről, vagy vizsgáztatta ezekből ifjabb lelkésztársait. 79

A 15. f.-ben a verus homo-t és verus Deus-t Szathmáriék fordítják elsőként valóságos ember-nek és valóságos

Isten-nek. Igaz, hogy a 16–18. kérdésben ők is következetlenül vissza pártolnak a „bizony ember” és „bizony

Isten” kifejezésekhez; de az a fő, hogy legalább egy ponton már áttört náluk a „modern” szóhasznalat. Ugyanígy

a Krisztus hármas tisztéről szóló 31. f.-ben most olvasunk először „Tanítót” a „Doctor” helyett. 80

A sákramentomok definíciójának (66. f.) elejét ellomposították, viszont derekát és végét szerencsésen

átsimították. Szathmáriék jól sikerült újítása az is, hogy a 80. f.-ben a „sub specie panis et vini”-t így fordítják:

„kenyérnek és bornak színi alatt”; korábbi fordításaink itt még azt mondták: „kenyérnek és bornak személye

alatt”. A 101. kérdésnek szintén ők találják meg ma is megálló fordítását: „Esküdhet-é valaki keresztyéni módra

az Isten nevére?” Ugyanitt a magistratus náluk lesz először „fejedelem” helyett: tisztviselő. Érdekes és jellemző

fejlődés! 81

Így a 7. f.-ben a „paradicsomban” kifejezés. A 31. f.-ben az „örökkévaló Királlyá” jelzője. A 96. kérdésben az

„Isten” szó beiktatása. 82

Joh. Apáczai Csere: Disputatio theologica, continens introductionem ad philologiam sacram (RMK III. 1756.);

Steph. Szathmári: Disp. theol., de studio verbi Dei (RMK III. 1760.); G. Csipkés Comarinus: Oratio hebraea,

continens elogium linguae hebraeae (RMK III. 1781). 83

Jó tudnunk, hogy amikor Komáromi Csipkés György 1653. február 7-én Utrechtben theologiaá doktori

vizsgáját tette, értekezése (RMK III. 1850.) végére a szokásos más tárgyú melléktételek, az ún. corollariumok

helyett sommásan ezt az egyet írta: Corollarium. Catechesin Heydelbergensem, ut Sacrae Scripturae

consentaneam, Deo auxiliante defendam. Vagyis: Isten segedelmével azt kívánta védelmezni, hogy a

Heidelbergi Káté megegyezik a Szentírással. Bizonyos értelemben ezt folytatta aztán egész életművével: a

magyar református orthodoxia egyik legragyogóbb teljesítményével. 84

Bán Imre: Apáczai Csere János (Bp. 1958.) 487/8. l. Vö. a „Magyar Enciklopédia” 1959-i kiadásához írt

bevezetésével. 18. l. – Zoványi Jenő: Cikkei a Theologiai Lexikon részére (kézirat gyanánt, Bp. 1940.) 16. l. 85

Az előszóból mindössze az a szakasz maradt ki. amelyik a Belga Hitvallásra vonatkozott s ennek kihagyása

folytán feleslegessé vált. – A kissé nagyobb, 8-adrét formátum lehetővé tette, hogy a kérdések summáját (a

leideni minta szerint) újra a lapszéleken helyezzék el s ugyanott tüntessék fel az 52 úrnapja szerinti beosztást is.

Egyébként az amszterdami kiadás mindenütt ezt írta: Értelme a feleletnek. A váradi mindig a bevett deákos

szóval él: Summája a feletnek. A későbbi kiadások mind ehhez szegődnek. Ugyanígy a lap szélére kerülnek a

bibliai idézetekhez fűzött magyarázó megjegyzések, amelyeknek száma ebben a kiadásban egy kissé meg is

szaporodik. – Ami a szövegjavításokat illeti, nem lehet azt állítani, hogy azok következetesen a latin eredeti

alapján történnének; inkább stílusbeli csiszolások. De érdekes módon éppen az 1. kérdésbe ez a váradi kiadás

toldja be a korábbi kiadásokból még hiányzó egyetlen egy kifejezést: „Mitsoda tenéked életedben és halálodban

egyetlen egy fő vigasztalásod?” – ami azután közkeletűvé válik. A 16–18. k.-f.-ben már következetesebben

használja az igaz jelzőt az avult „bizony” helyett. Ugyanilyen fejlődés jele, hogy a vonatkozó névmásnál, amikor

nem személyről van szó, következetesen mely alakot használ az ódon „ki” helyett, ami az amszterdami kiadásban

nagyon gyakori sajátosság. (Pl. ismeret, a kivel – ismeret, a mellyel; átkot, kinek terhe – melynek terhe; dolgok,

kiket – melyeket stb.) Hasonló jelenség, a „-val, -vel" rag következetes hasonulása. Vagy: Ovv Törvény helyett

„O Törvény”, óvv ember helyett „ó ember” használata. Gördülékenyebbé teszi a szöveget néhány jól sikerült, az

értelemhez és a hangsúlyhoz igazodó szórendi változtatás. – Feltűnőbb hangtani eltérések: szerint – szerént;

zálaga – záloga; kolts – kults; ü – ő; -tól, -től helyett gyakran -tul, -tül; megtisztét – megtisztít, kénszenvedés –

kínszenvedés. De az i-zés bizonytalan és következetlen mindkettőnél: itilet – ítélet; megígérte – megigirte;

igiretet – ígéretet. 86

Johannes Spiljardus-nak, aki gorinchem-i lelkipásztor volt, két szóbajöhető művét említi – sajnos, évszám

nélkül – G. D. J. Schotel i. m. 246. és 253. lapján: De Christelijke Catechismus door Raadvragen ontleed,

verklaard en bevestigt. Amsterdam 8°. – Schatboek der verklaeringen over den H. C. (A szóban forgó

módszertani útmutató valószínűleg inkább az előbbi műben található, mert ez utóbbi az Ursinus–Pareus-féle

magyarázatok Hommiustól eredő holland fordításának 3., bőv. kiadása.) 87

Megjegyzi az ismeretlen átdolgozó, milyen nagy akadályok vannak még nálunk: a fiúk és leányok még

nincsenek olvasásra szoktatva: eddig még pusztán a szöveget tanultatták be velük stb. Az eredményesség

céljából három classis-ba vagy rendbe, azaz osztályba kell sorozni a tanulókat. (Egyébként már a dordrechti

zsinat három fokozatban írta elő a kátétanítást.) Útmutatónk részletes példákat is közöl az egyes fokozatokban

követendő eljárásra és begyakorlásra. 88

Vajon itt is nem Apáczai szellemével és fogalmazásával van dolgunk? (213. l.) Fontos szempont még ugyanitt:

az ifjúság oktatásának és a gyülekezeti igehirdetésnek, azaz a katekizmusi prédikációknak összehangolása. Egész

éven át heti 3–4 alkalommal kell művelni a kátétanítást, „hogy mentül hamarább fundamentomot vethessen az

Isten népe az mennyei tudományban” (215. l.). 89

Csernák Béla: A református egyház Nagyváradon 1557–1660. Oradea–Nagyvárad 1934. 277. l. 90

Uo. 235–244. l. – Vö. Fitz József: A magyar könyv története 1711-ig (Bp. 1959.) 155–156. l. – Gulyás Pál i.

m. II. 161–175. – A szélesebb társadalomtörténeti háttérhez vö. Makkai László: A magyar puritánok harca a

feudalizmus ellen (Bp. 1952.), különösen 140–142. l. 91

Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak... (Bp. 1911.); Erdős Károly: Az angol puritánizmus (Debrecen 1912.);

Bodonhelyi József: Az angol puritánizmus lelki élete és magyar hatásai (Uo. 1942.); Révész I.: A szatmárnémeti

nemzeti zsinat... (Bp. 1947.); Makkai L. i. m. 92

Takács Béla: A sárospataki nyomda története I. 1650–1671. (Sp. 1958.) 93

RMK I. 911., 932. és 1059. – Az 1658-i kiadás címlapjának hasonmását ld. a függelékben. – Az 1656-i kiadás

(RMK I. 911.) egyetlen ismert teljes példánya lappang. Az 5. lapig csonka, címlaptalan példánya az esztergemi

róm. kat. főegyházmegyei könyvtárban van, jelenleg éppen feldolgozás alatt; eddigi jelzete: GH (vagy IH?) III.

35. Ezt a példányt azért tekinthetjük, nézetem szerint, az 1656-i és nem az 1658-i kiadásból valónak, mert

vízjegyei (amelyek legalább négyfélék) egyetlen egy esetben sem egyeznek az 1658-i kiadás (RMK I. 932.)

vízjegyeivel. Márpedig nehezen képzelhető el, hogy azonos kiadásnál semmi egyezés ne legyen a vízjegyekben,

hiszen a műveket ívenként szokták nyomtatni, s valamelyes egyezésnek az azonos íveknél okvetlenül

mutatkoznia kellene. – Az 1658-i kiadás (RMK I. 932.) egyetlen ismert példányát az OSzK őrzi. – E két kiadás

csak a címlap évszámában tér el egymástól, egyébként teljesen azonos nyomás, tehát ún. címlapkiadás.

Lapszámozása (mindkettőnek!) a legutolsó lapon hibás: 356-ot ír 256 helyett. Szabó Károly adata ebben az

értelemben mindkét kiadásnál helyesbítendő. – Az 1667-i kiadás (RMK I. 1059.) szintén egyetlen példányban

ismeretes: amelyik a kassai jogakadémiáé volt. Mai jelzete: Régi nyomtatványok, Matica Slov., Martin: 308. ig.

j. A róla készült mikrofilm a MTAK-ban: A. 1217/XII. (Kemény Lajos címleírása erről a példányról – Magyar

Könyvszemle 1916: 95. – téves: nem „második”, hanem ötödik kiadásnak nevezi magát, aminthogy az előszó is

ezt írja.) 94

Látszólag a theologiai reflexió elméletibb megnyilatkozása a 24. f. magyarázatában, hogy a teremtés, a

megváltás és a megszentelés nem kizárólagosan, de sajátosan tulajdonítható a Szentháromság egy-egy isteni

„személyének”. A Szentháromság-egy-Isten munkájának helyes, dinamikus szemlélete ez. – Hasonlóan fontos

volt a korabeli vádaskodásokkal szemben rámutatni a 27. kérdés kapcsán, hogy „Isten semmiképpen nem oka a

bűnnek”, de gondviselésével a bűnök felett is Úr. – Krisztus istenségének (33. k.) új erősségekkel való

hangsúlyozása szükséges volt Hollandiában a remonstránsok, nálunk a szociniánusok ellenében. – Az egyház

kérdéseben (54. f.) erős figyelmeztetés, hogy akik az eklézsiától elszakadnak, azok nem is tartoztak az Isten

Anyaszentegyházához. (1. Ján. 2: 19.) – Az úrvacsorához való készületnél (81. f.) új nyomatékkal hangsúlyozza

a valóságos bűnbánat és az Igében elmélyülő élet követelményét. 95

További jellemző, de már jóval rövidebb életű puritán gesztus volt: a 101. k. magyarázatának végén, az

esküvés bibliai példái közül Krisztus Urunk említésének mellőzése. A radikális puritán felfogással már nem fér

össze, hogy Krisztus is (Immo Christus ipse) esküdött volna! Egyébként is az a bibliai hely (Máté 16: 23.),

amelyre az előző kiadások hivatkozni szoktak, ezt valóban kevéssé bizonyítja. 96

Jellemző példa erre a 3. parancsolat magyarázata (99. f.), amelyet mind az amszterdami, mind a váradi kiadás

más-más módon csorbított meg s csak a pataki tett teljessé. Nagyszámú simítást hajtott végre a természetesebb

szórend, találóbb szavak és kifejezések, szabatosabb fogalmazás alkalmazásával; ezek csaknem maradéktalanul

tovább követhetők XVIII. és XIX. századi kiadásaink „modernebb” szövegezéseiben is. 97

Feltűnő a v betű „fölösleges”, régies használata: minémüveknek, élőven, hathatóvan, jegyévül. Ugyanígy a

„teremptés” szóalak, amelyet azonban már az 1667-i kiadás „teremtés”-re igazít. – E nyelvi sajátosságok, pontos

számbavétel esetén, talán az átdolgozó kilétére és származására nézve szintén válhatnak nyomjelzőkké. –

Hangtanilag az i-zés csak nagyon szórványos és következetlen. A pataki kiadásokon belül is megfigyelhető némi

hangtani változás és helyesírási fejlődés: az 1667-i kiadás sohol-t ír „sohul” (= sehol) helyett; a cs hangot pedig

már többször írja cs-vel ts helyett. 98

Vö. Niesel id. gyűjtem. 184–187. l. 99

Révész Kálmán: Százéves küzdelem a kassai ref. egyház megalakulásáért 1550–1650. Bp. 1894. – Zoványi

Jenő: Szóbeli hitviták Sárospatakon és Kassán. Theol. Szemle 1933/34. 100

Könyvészeti leírása: Magyar Könyvszemle 1926: 142/3. – Könyvtáblából kifejtett 1. ívének példányai: OSzK,

MTAK, Debreceni Egyet. Kt. 101

Pl. Az 1. f.-ben: „akár élek, akár halók”; 6. f. meg-ismemé; 9. f. annyira stb. Ez annál feltűnőbb, mert a

szedéstükör ebben a kiadásban nagyobb, a betűtípus apróbb, úgyhogy a könyv azonos szöveg mellett 53 lappal

kevesebbre rúg, mint az előző kiadás. 102

Az 1707-i hely nélküli kátékiadás A3 levele rectóján és 304. lapján ugyanaz a virágos kosarat ábrázoló

könyvdísz van, mint RMK I. 1771. (Gerhard–Zólyomi– Aachs: Szentséges elmélkedések... Bártfa 1710.)

mutatótáblája végén, §§6 lev. versóján. Ez tehát inkább Bártfa felé mutat, ahol 1709-ben az egyik kiskáté (RMK

I. 1769.) szintén h. n. jelent meg. Vö. 113. sz. jegyzetünk végét. 103

Viszont itt észleljük először azt a sajátságos sajtóhibát, hogy a Szentírás könyveinek lajstromából kimaradt a

Kolossé-levél. Ugyanez megismétlődik a debreceni 1701-i, a kolozsvári 1702-i és a (lőcsei vagy bártfai) 1707-i

kiadásokban, ami ezeknek egymással való szoros kapcsolatára mutat. – Hasonló sajtóhiba-vonal észlelhető a 32.

f.-hez fűzött bibliai bizonyságok között Róm. 12: 1. szövegében: „ama ti okos tiszteletetek” helyett az 1667-i

pataki kiadástól kezdve „ama titkos (?) tiszteletetek” olvasható egészen a század végéig az összes kiadásokban. 104

Pl. Annyéra – annyira; máskor mindkettőnél: annyéra; Uradat – Uradot; titeket – tikteket; esküdni – eskünni;

a „-rul-rül, -tul, -tül” rag használata gyakoribb, de nem állandó; az i-zés is kissé sűrűbben jelentkezik. Az „alit”

igét, úgy látszik, nem érti már a kolozsvári nyomdász s „alitván” helyett „allitván”-t, „alitá” helyett „álitá”-t szed.

A hosszú ú betű használatában a lőcsei kiadásokkal, a szóvégi c alkalmazásában a k helyett: a kassaival

találkozik össze. 105

Erdős József az 1947-i debreceni kiadáshoz írt bevezetőjében említi pl. az 1698-i kolozsvári kiadást, de azt

nem közli, hogy adatát honnan meríti. – Érdújhelyi Menyhért (A katholikus hitelemzés története

Magyarországon, Zenta 1906.) utalásait – lépten-nyomon szembeszökő hibái és nyilvánvaló tévedései miatt –

nem tekinthetjük megbízhatóknak. 106

A címszöveg egyezése itt azért feltűnő, mert egyedül az 1675-i kolozsvári és az 1689-i debreceni kiadás

címében található a szokatlan egyesszám használata ebben a kifejezésben: „a Kérdésnek (!) és Feleletnek (!)

summás értelmekkel”. 107

Sarkára kívül tintával ráírták: „Calvinista”. A bekötő tábla belső oldalára ragasztott előzéklapon a latin nyelvű

bejegyzés ezt mondja: „E könyvet nekem, Farkas Benignus páternek ideiglenesen a palotai plébános úr engedte

át 1743. jún. 24-én az eretnekek fundámentomainak kipuhatolására és megcáfolására, Veszprémben. –

Elhalálozása után, 1749. jún. 10. napján a sümegi konventre szállott.” 108

Ebben a tekintetben némileg az Alsted kiskátéjában is alkalmazott beosztásra emlékeztet. 109

Ott egyrészt a korábbi műveltségi állapotra, másrészt a kátémagyarázati prédikációk leendő bevezetésére és

esetileg ezzel kapcsolatban megfelelő segédkönyv kibocsátására történt utalás. 110

Bod Péter: Historia Hungarorum Ecclesiastica (Leiden 1889.) III. k. 284. l. – Utal rá Zoványi Jenő, aki erről a

kiadásról elsőként adott hírt „Régi könyvek romjai és nyomai” c. cikkében, Magyar Könyvszemle 1929: 87. 111

Leghozzáférhetőbb a Bp-i Egyet. Kt. példánya. 112

E művek részletes könyvészeti adatait ld. Czeglédy Sándor dolgozatában. – Mi csupán a nyomtatásban

megjelent műveket vesszük tekintetbe. 113

Margitai néhol Melanchthonra, Petrus Martyrra és Sohniusra is hivatkozik; egy helyen (a Miatyánk 4.

kérdésének magyarázatában) minden tisztességadás mellett vitába száll Chrysostomus, Luther és Kálvin

felfogásával. Sűrűn idézi az ókori klasszikus írókat, olykor a rabbinus magyarázókat is. Drégelypalánki és

Komáromi Csipkés maguk sorolják fel forrásaikat, beszámolva azok felhasználásának módjáról. Keresztúri és

Szathmárnémethi forrásait főleg a föderális theologiában lehetne megtalálni: amazéit a kezdetibb, emezéit az

érettebb, szintétikusabb stádiumában (főleg a Coccejus és Voetius közt közvetítő Hoombeek-nél). Pósaházi már

azok közé a szerzők közé tartozik, akik szeretnek pontosan utalni forrásaikra Művének mind polemikus, mind

tanító része a nagy tanultság mellett sok eredetiségről is tanúskodik, amelynek mértéke azonban még

kielemzésre vár. 114

Margitai Péter: Az Isten törvényének az Szentírás szerint való magyarázatja. Debrecen, 1617. (RMK I. 473.)

160b és 238ab. 115

Pósaházi János: Igazság istápja. Sárospatak 1669. (RMK I. 1096.) I. 182–184. 116

Drégelypalánki János: Conciones in, illetve Via salutis secundum Catechesin Palatinam. Kassa 1667. (RMK

I. 1055.) 263. l. és Debrecen 1682. (RMK I. 1277.) 373. l. 117

Szathmámémethi Mihály: Dominica Catechetica. Kolozsvár 1677. (RMK II. 1402.) Előszó. 9. és 349–350. l.

(E latin nyelvű mű a heidelbergi egyetemi könyvtárban is megvan.) 118

Alsted-re vonatkozó irodalom: Kvacsala J.: Johann Heinrich Alstedt (sic!). Ungarische Revue 1889: 628–642.

l. E. F. Karl Müller cikke a Herzog–Hauck-féle Realenzyklopädie f. prot. Theol. u. Kirche (3. kiad. 1913.) I.

kötetében. O. Ritschl i. m. III. k. 281–283. H. E. Weber: Reformation, Orthodoxie und Rationalismus II.

(Güterloh 1951.), passim. E. Bizer: Historische Einleitung zu H. Heppe’s Dogmatik (Neukirchen 1958.). 119

Sajnos, sem a 61, sem a 27 kérdésből álló kiskáté szövegéhez nem juthattunk hozzá levelezés útján, így nem

állapíthattuk meg: vajon itt a szerkesztő pusztán kész szövegeket illesztett-e össze, vagy új fogalmazásba öntötte

anyagát. E művecske unikum példányát a Bp-i Egyet. Kt. őrzi. 120

A kiskáté latin címe változatlanul megmaradt, magyarul pedig ezt a címet kapta: Catechismus, azaz: A

keresztyéni vallásnak és hitnek rövid kérdésekben és feleletekben foglaltatott s szentírásbéli bizonyságokkal

megerősíttetett summája avagy veleje. – Az egyes kiadások jelzete s a fennmaradt példányok lelőhelye: 1. az

1636-i kiadás RMK I. 657a = II. 505. Nagyszebeni unikum, OSzK. mikrofilm. 2. az 1639-i kiadás: RMK I. 691

= II. 538. Debreceni (kissé csonka) unikum; OSzK (töredék). 3. az 1643-d kiad. RMK I. 739. = II. 619. Erd.

Múz. unikumáról OSzK mikrofilm. 4. az 1647-i kiad. RMK I. 790. = II. 672. Debreceni unikum. 5. az 1651-i

lőcsei kiadás. RMK I. 847. = II. 749. MTAK és Debrecen. 6. az 1651-i váradi kiad. RMK I. 851. = II. 760. Kissé

csonka unikum a Ráday kt.-ban. 7. az 1655-i gyulafehérvári kiad. RMK I. 900a = II. 826. Unikum a

gyulafehérvári Batthyány Kt.-ban. – E kétnyelvű kiskáté fejedelmi pártfogással is történt elterjedésére és

széleskörű iskolai használatára nézve érdekes adalék I. Rákóczi György 1645. jan. 24-én kelt s fiához intézett

levelének következő mondata: „Parancsoljuk minél hamarébb küldj Fejérvárról igyenesen Munkácsra

Rudamenta linguae latinae exemplart Nro. 50, katekesist deákul s magyarul Nro. 100, melylyel ne is

késedelmezzél.” A két Rákóczi György fejedelem családi levelezése. Szerk. Szilágyi Sándor (Magyar

Történelmi Emlékek, Első Osztály: Okmánytár, 24. köt. Bp. 1875.) 302. l. Erre az adatra Esze Tamás volt szíves

felhívni figyelmemet. – Az 1636-i kiadás kettős címlapjának hasonmását ld. a függelékben. 121

Vö. különösen Révész Imre, Juhász István, Mózes András és Tamás Lajos tanulmányait. 122

Ugyanazok, kivált Tamás Lajos nyelvészeti vizsgálódásai. 123

Révész Imre idézi: La Réforme et les Roumanis de Transylvanie (Bp. 1937.) c. dolgozatában (p. 37.) három

neves román professzor nyilatkozatát, akik közül az első: G. Bogdan-Duică, a babonák elleni küzdelem, a másik

kettő: Gh. Bariţiu és Ioan Lupaş, a román nemzeti nyelv művelése és a liturgiában való érvényesítése

szempontjából értékeli az erdélyi reformációt, ill. ennek román nyelvű irodalmi termékeit, nem utolsósorban a

kátéfordítást. 124

Vö. dr. Berki Feriz protoierej: Az Orthodox Egyház Magyarországon c. cikkét az Egyházi Krónika (Keleti

Orthodox Egyházi Folyóirat) XII. (1963) évf. 6. sz. 8. lapján. Berki szerint a református fejedelemnek ez az

intézkedése „az erdélyi vallási toleranciát realitássá teszi”. 125

Kálvin ugyanis e vershez fűzött magyarázatában (Corpus Reformatorum, Opera Calvini 55, 143) tiltakozik az

ellen, hogy Zsid. 11: 1-et a hit teljes meghatározásának tekintsék, holott annak csupán egyik (mindenesetre

nagyon lényeges!) vonatkozásáról van szó. Vö. Instit. III. 2, 41–13. 126

Az 1654-i váradi kiadásról csak Tóth Ferenc feljegyzéséből tudunk, aki „A magyar- és erdélyországi prot.

ekklésiák históriája” c. műve 366–368. lapján beszámol a kezénél levő példány alapján e kiskáté „talám legelső

kiadásá”-ról, közli címét és idéz előszavából. Könyvészeti irodalmunk e becses adalékot eddig nem vette

nyilvántartásba. A címleírást Tóth így adja: A’ Keresztyéni Hitnek fő Ágazatinak Fundamentomi: mellyek az

Öreg Catechismusból rövid Kérdésekbe és Feleletekbe bé foglaltattanak, és elsőben Belga nyelven ki

botsattattak; – Mostan pedig a’ Kisdedek’ épületekért Magyar nyelvre fordíttattanak Váradon 1654-ben.

Terjedelmet nem közöl. A kiadó nem lehet más, mint Szenczi Kertész Ábrahám. Tóth Ferenc az előszóból,

amely – úgy látszik – csak ebben az 1. kiadásban volt meg, a későbbiekből hiányzik, a kiadvány indokai közül

csak a negyediket jegyezte le: „Negyedszer. – Legközelebb azért fordítottuk meg, és terjesztettük szem eleibe e

rövid Tractát, hogy mi a mi Scholáinkban a három utolsó [azaz legalsó] Classisokban ezt tanítaná[n]k, és

ekképen vinné[n]k a Hitnek legelső fundamentomiban immár megépült Kisdedeket a Felsőbb Classisokban, a’

hol osztán az öreg Katechismust könnyen, és hasznosan tanulhatnák.” Tóth F. szerint a fordító személyét az

akkori váradi professzorok és lelkipásztorok között lehet keresni. Hasznos észrevétele még, hogy „Ezen

kiadásban... a Szent Irásbéli helyek nincsenek a Kérdések alá írva, hanem a czitátiók oldalról, a Kérdések mellé

vagynak téve.” Ez a későbbi kiadásokban is így van, úgyhogy az egész kiskáté 8 nyolcadrét, vagy 12

tizenkettedrét levélen elfért. Tóth F. példányát egyelőre, sajnos, lappangónak kell tekintenünk. Ezt az 1. kiadást a

következő szám alá kell beiktatni: RMK I. 899a. – A 2. kiad. (Sárospatak 1660.) száma: RMK I. 968. Egyik

példányát az OSzK őrzi, a másik példány lappang – 3. az 1665-i szebeni kiadás (RMK I. 1028.) egyetlen

példánya a marosvásárhelyi Teleki-tékában található. – A 4. kiadás (RMK I. 1086a) Kolozsvárt jelent meg.

Egyetlen „könyvtáblából kiáztatott teljes, de kevéssé rongált” példányát Herepei János írta le „Adatok a RMK I.

és II. kötetéhez” (klny. az Erd. Múz. 1939. évi 3. füzetéből) 3. l. A második világháború alatt ez az unikum-

példány is elpusztult. – Az 5. kiadásról, amely Debrecenben 1700-ban jelent meg, csak az Orsz. Levéltár egyik

helytartótanácsi okmánya ad hírt, mely elkobzását elrendelte. (Vö. Benda–Irinyi i. m. 338. l.) – A 6. kiadás

(RMK I. 1688a = Sztr. I. 2205/411) egyetlen példányát a MTAK Ráth-gyűjteménye őrzi. – Az 1709-ből való 7.

kiadást, amelyet Szabó K. I. 1769. sz. alatt hely nélkül írt le, záró könyvdísze alapján – Esze Tamás

megállapítása szerint – bártfai nyomtatványnak kell minősíteni. Egyetlen ismert példánya az OSzK-ban. 127

A maradiság, a tehetetlenségi nyomaték tükröződik Káténk fordítástörténetében is. Egy-egy esetlen, sikertelen

vagy homályos szövegrész (pl. az 55. felelet) sehogyan sem tudja megkapni a régóta esedékes korrekciót.

Nehézkességek, idegenszerűségek, darabosságok néha igen nehezen vagy sehogyan sem küszöbölődnek ki:

átkerülnek a következő korszakok feladat-listájára. (Egy-egy bosszantó, s valóban „értelemzavaró” sajtóhiba –

öt-hat kiadáson át – évtizedekig ragaszkodik a fennmaradásához.) 128

Maradt még kutatni való bőven és minden vonatkozásában. Mi csak az első, lehetőségeink és képességeink

szerint a teljesség felé törekvő áttekintést végezhettük el. További szövegegybevetések, levéltári kutatások,

könyv- és nyomdásztörténeti vizsgálódások, hazai és külföldi forrásösszefüggések nyomozása stb. sok új adatot

és felismerést hozhatnak még napvilágra. Éppen kiadástörténeti meg társadalom- és művelődéstörténeti

tekintetben is. 129

Eddigi ismereteink szerint a RMK keretébe tartozó Heidelbergi Káté-kiadások statisztikáját így foglalhatjuk

össze: Teljes szövegkiadás volt magyar nyelven 26, latin nyelven 5. Kiskáté magyarul (2+7+7=) 16, idegen

nyelven (8+3=) 11. Összesen: (26+5+16+11=) 58, ebből magyar nyelvű 42. Megjegyzendő, hogy csak az

egészen biztos kiadásokat vettük számba 1711-ig. Nagyon valószínű, hogy ennél jóval több is volt, csak példány

nem maradt belőle s emlékezet sincs róla. 130

Lampe–Ember: Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania. Utrecht, 1728. 139–140. Magyar

fordításban Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar ref. zsinatok végzései. Budapest, 1881. 438–439. és

Borbély István: A magyar unitárius egyház hitelvei a XVI. században. Kolozsvár, 1914. 8–10. 131

Th. Wotschke: Zur Geschichte des Antitrinitarismus. Archiv für Reformations-geschichte. (XXIII. Jahrgang)

1926. 88. 132

Lampe–Ember i. m. 147–148. Magyar fordítása Kiss Áron i. m. 449–450. 133

Lampe–Ember i. m. 149–150. Magyar fordítása Kiss Áron i. m. 450–452. St. von Dunin Borkowski:

Untersuchungen zum Schrifttum dér Unitarier vor Faustus Socini. Stella Matutina Festschrift. Bd. II. Feldkirch,

1931. 123–124. 134

Dunin Borkowski: Untersuchungen. I. h. 123–124. 135

Uo. 122. 136

G. D. Teutsch: Urkundenbuch der ev. Landeskirche in Siebenbürgen. Bd. II. (Synodalverhandlungen.)

Hermannstadt, 1883. 245. 137

Jakab Elek: János Zsigmond választott magyar király s erdélyi fejedelem élete és uralkodása. Keresztény

Magvető, II. évf. 1863. 242–245. 138

Pokoly József: Az unitarismus Magyarországon. Protestáns Szemle, 1898. 44. – Ugyanő: Az erdélyi ref.

egyház története. I. köt. Budapest, 1904. 199. 139

Az 1566. évi gyulafehérvári első hitvitával foglalkoztak: Jakab Elek: Dávid Ferencz emléke. Budapest, 1879.

72–73. – Pokoly fent említett két műve: Az unitarismus Magy. orsz. Prot. Szemle, 1898. 150–152. és Az erdélyi

ref. egyh. tört. I. köt. 191–193. – Borbély István: A mai unitárius hitelvek kialakulásának története. Cluj-

Kolozsvár, 1925. 17. és a már idézett műve: A magy. unit egyh. hitelvei. 11–12. – Révész Imre: Magyar ref.

egyháztörténet. I. köt. Debrecen, 1938. 156–157. 140

A gyulafehérvári első hitvita Blandrata és Melius által szerkesztett tételeit, valamint az 1566. máj. 19-én

tartott marosvásárhelyi zsinat szentenciáit a Kolozsvárott 1566-ban megjelent „Catechismus Ecclesiarum Dei...”

F2–G3 levelein található „Sententia Concors...” című munkálat tartalmazza. Ennek teljes szövegét közli Bod

Péter: Historia Hungarorum Ecclesiastica. Tom. I. Leiden, 1888. 400–405. Blandrata tételeit némileg eltérő

variációban (az Apostoli Hitvallásra vonatkozó kivételével) lásd Lampe–Ember i. m. 149–150., Melius

limitációit (az Apostoli Hitvallásra vonatkozó kivételével, valamint a XII. limitációnál a csecsemőkeresztségre

vonatkozó megjegyzés betoldásával) uo. 151–152. és a marosvásárhelyi cikkelyeket az elveszett 1566. évi

kolozsvári latin szövegű kiadás alapján uo. 159–162. Ugyanezeknek magyar fordítását adja Kiss Áron i. m. 450–

452., 452–453. és 455–458. 141

A marosvásárhelyi cikkelyek szövegére nézve lásd a 11. számú jegyzetet. Heltainál Kolozsvárott 1566-ban

kinyomatott magyar szövege „A Keresztyéni Egyenessegnec Cickeli, melly a Szentháromság felől szörzettöttet...

a Vásárhellyi synatban” címmel újabban került elő sérült példányban a győri r. k. püspöki szeminárium

könyvtárában. Mikrofilm másolata az Orsz. Széchényi Könyvtárban. Vö. Jenei Ferenc: Dávid Ferenc és Heltai

Gáspár ismeretlen munkái. Irodalomtörténeti Közlemények. 1953. 206. 142

A zsinat ezt kimondó határozata ismeretlen. Az átalakítást végzők, nevezetesen „seniores Ecclesiarum

Hungaricarum reliquique pastores et ministri earundem” azonban határozottan „sententia nostra, in synodo

Vasarhellyiensi prolata inque hac Catechesi repetita”-ról emlékeznek és nyilván megbízás alapján jártak el a

nevezett káté „iuxta Vasarhellyianae synodi consensus normam” értelmében Blandrata irányításával történt

átdolgozásánál. Vö. Catechismus Ecclesiarum Dei. Ajánlás 5/a, 6/b és a káté A1/a levelei. Az átdolgozásban

feltétlenül részt vett Dávid is. A közreműködő espereseket név szerint nem ismerjük. Az 1557-ben hivataloskodó

esperesek névsorát közli Teutsch i. m. II. 19–20. 143

E hitvallást Heidelbergben is kiadták „Beschluss und Form vom Testament und Abendmal...” címmel. Vö.

Szabó Károly: Régi Magyar Könyvtár (ezentúl: RMK) III. 507. – A Heidelbergi Káté megküldését említik a

heidelbergi professzorok a kolozsvári lelkészekhez intézett levelükben, mely Kolozsváron ki is nyomatott:

Epistola Professorum Theologiae Inclytae Academiae Heydelbergensis, etc. Kolozsvár, 1565. RMK II. 96. –

Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig, Budapest, 1922. 423., 430. 144

Kiss Áron i. m. 470. 145

A könyv teljes címe: Catechismus Ecclesiarum Dei in natione Hungarica per Transilvaniam. Quae relicto

Papistico Deo quaterno, verbum Dei de sacrosancta Triade, Uno vero Patre, et filio eius, Domino Iesu Christo, ac

amborum Spiritu amplexae sunt, simplicitateque pia ac puritate illud credunt ac profitentur. Regiae Maiestatis,

Domini nostri clementissimi assensu ac voluntate excusus et publicatus. Claudiopoli in Transylvania, Anno

Domini. 1566. 8-ad rét. A–G3 levél. A továbbiakban rövidítése: CED. Ebből F2–G3 leveleken külön címlappal:

Sententia Concors Pastorum et Ministrorum Ecclesiae Dei Nationis Hungaricae in Transiluania, de

propositionibus Doctoris Georgii Blandratae et Francisci Davidis etc. in Disputatione Albensi, coram Regia

Maiestate, Anno Domini M. D. LXVI. Die April. XXV. propositis et Limitatione fratrum, qui ex Hungaria

praedictae Disputationi interfuerunt, in frequenti Synodo Vasarhelyensi eodem Anno, die vero XIX. Maij ac

pronunciata et publicata. Nunc vero ex assensu Maiestatis Regiae, Domini principis nostri clementissimi typis

excusa. A továbbiakban rövidítése: SC. Egyetlen teljes példánya Kolozsvárott a volt unitárius kollégium

könyvtárában. RMK II. 99. A győri r. k. püspöki szeminárium könyvtárának kötési táblából kifejtett rongált

példányáról vett s az Orsz. Széchenyi Könyvtárban található mikrofilm-másolatot használtam. Vö. Jenei Ferenc

i. m. Irodalomtört. Közlemények, 1953. 205–209.

146

Et confessionis nostrae prius publicate puncta aliquot posthabuimus, haudquaque ex inconstanti turpique

animorum vacillatione, neque aliis rationibus parum idoneis inducti, sed iam praedictis et similibus causis,

apprime necessariis, impulsi id fecimus. CED Ajánlás 4/a levél. 147

Hogy a főszereplőkön, Blandratán, Dávidon és Meliuson kívül kik voltak e vita résztvevői, erről minden

további adat híján vagyunk. A disputáció lefolyásáról is csak annyit tudunk, hogy az „satis superque rixosa”,

vagyis „eléggé, sőt felettébb civódó” volt. CED Ajánlás 3/a lev. 148

Quam somniant Sophistae Quaternitatem detestamus: quae est unica essentia indistinguibilis, et trés distinctae

personae. SC F4/b. 149

Essentiam docent aliud quidem esse a persona distinctum. SC F4/b. 150

Qui dicunt, initium personarum esse Deum, ut inde Patris persona... originem trahat ab Essentia, sive Deo,

sophistas esse censemus. SC F6/b. 151

Phrases illas rejicimus, unus Deus et tres personae. Et. tres personae sunt unus Deus: iuxta Sophistarum

sensum. SC F5/b. – Verám et genuinam sacrarum literarum Triadem esse dicimus eam, in qua baptizati sumus,

Patrem scilicet, Filium et Spiritum sanctum. SC F3/b. 152

Pro publica Ecclesiae confessione unicum Apostolorum symbolum retinendum esse censemus: quum illud

piis atque modestis Christianis ad salutem satis esse possit, iuxta scripturam sacram... interpretatum. SC F3/a. 153

Evangelica fides Patrem, Verbum et Spiritum S. nomina esse trium rerum substantialium, Trinitatem vero

vocabulum minime substantiale, sed trium unitatis significativum esse credit... Est igitur Trinitas non Deus, quia

neque Pater, neque Filius, neque Spiritus S. est, sed abstractum vocabulum a ternario numero deductum, quo

nobis non quatuor, sed trium duntaxat substantialium illa perfecta et omnimoda unitas ostenditur et designatur.

Confessio ad Sim. Wurstenbergerum. F. Trechsel: Die protestantischen Antitrinitarier vor Faustus Socin. Bd. II.

Lelio Sozini und die Antitrinitarier seiner Zeit. Heidelberg. 1844. 337. és 471–472. Vö. még uo. 283–284., 291–

292. – Earl Morse Wilbur: A History of Unitarianism, Socinianism and its Antecedents. Cambridge

(Massachusetts, 1947. 222–223., 231., 236. – Delio Cantimori: Italienische Haeretiker der Spätrenaissance.

(Deutsch von Werner Kaegi.) Basel, 1949. 201. 154

F. Trechsel: Die protestantischen Antitrinitarier vor Faustus Socin. Bd. I. Michael Servet und seine

Vorgänger. Heidelberg, 1839. 72. 155

Cantimori i. m. 217–218. 156

Uo. 201., 218. 157

Val. Gentilis justo capilis supplicio Bernae affecti brevis historia, et contra ejusdem blasphemias orthodoxa

defensio articuli de S. Trinitate. Auct. D. Bened. Aretio Bern. Eccl. Doctore Theologo. Genevae, 1567. 11., 42.,

43. Vö. Trechsel i. m. II. 332. 158

Nicaenum non admittit Symbolum, Athanasii minus. Joh. Haller ad Bullinger 14. Sept. 1557. Vö. Trechsel i.

m. II. 299. 159

Cantimori i. m. 38. 160

Trechsel i. m. I. 75. – Cantimori i. m. 38. 161

Cantimori i. m. 33. 162

Trechsel i. m. I. 79. 163

Trechsel i. m. II. 243–244. 164

Uo. II. 236–238., 242. – St. von Dunin Borkowski: Quellenstudien zur Vorgeschichte der Unitarier des 16.

Jahrhunderts. Stella Matutina Festschrift. Bd. I. Feldkirch, 1931. 121. 165

Trechsel i. m. II. 250–252. 166

Uo. II. 249. 167

Uo. I. 74. – Dunin Borkowski: Quell stud. I. h. 126–127., 132. – Wilbur i. m. 213. – Cantimori i. m. 203. 168

Wilbur i. m. 223. – Cantimori i. m. 203. 169

Wilbur i. m. 223. 170

Uo. 225. – Cantimori i. m. 209. 171

Th. Wotschke: Dér Briefwechsel der Schweizer mit den Polen. Leipzig, 1908. 129., 133. 172

Uo. 232–238. 173

St. von Dunin Borkowski: Die Gruppierung der Antitrinitarier des 16. Jahrhunderts. Scholastik. VII. Jahrgang.

1932. 501–503., 509–511. 174

Cantimori i. m. 215. 175

Wilbur i. m. 309. 176

Dunin Borkowski: Die Gruppierung. I. h. 512. 177

Uo. 509–510., 512. – Wilbur i. m. 308–310. – Cantimori i. m. 213–214. 178

Cantimori i. m. 233–234. 179

Wilbur i. m. 310. 180

Quod dicitur, omnibus modestis et piis christianis sufficere debere unicum Symbolum Apostolorum cum

scriptura sacra et ex verbo Dei interpretatum, approbamus. SC F3/a.

181

Blandrata ezen tárgyban előadott propozíciójára Melius így válaszolt: Propositionem hanc de sancta triade

approbamus. SC F3/b–F4/a. 182

Quaternitatem sophisticam et nos detestamur. SC F4/b. 183

Si ergo constet de rebus ipsis, non est, cur nobis de vocabulis (az eredetiben sajtóhibával: vobulis) bellum

indicatur. SC F4/b. 184

Deus ille Jehova (Deut. 6.)... non sit Pater tantum, sed est Pater cum Logo et Spiritu sancto inseparabiliter ab

aeterno. SC F4/a. 185

Patrem, Filium et Spiritum sanctum unius et eiusdem divinitatis esse confítemur. SC F5/b. 186

Így a SC-ban Meliusnál: hypostasis G1/a (két ízben); essentia F6/b; substantia G1/a. Blandratánál: trinitas

F8/a; essentia F4/b, F6/b, G1/a; persona F4/b, F5/b, G1/a. Blandratáék a marosvásárhelyi cikkelyekben:

hypostasis G1/b; trinitas F5/a; essentia F5/a, F7/a, G1/b; persona F5/a, G1/b; natura F5/b, F6/b. 187

Kiss Áron i. m. 461. 188

A Deo Patre initium sumendum. SC F6/a. 189

A Deo Patre... ab aeternis temporibus... processerit Logos et Spiritus sanctus, qui a Patre ipsorum fonte

nunquam separantur. SC F6/a. 190

Quibus (sc. Filio et Spiritui sancto) patris monarchicae dignitatis praerogativa nihil prorsus derogatur. SC

F8/b. 191

Quamobrem assero, Patrem esse ipsam unicam essentiam: Verbum autem splendorem gloriae Dei et

expressam imaginem substantiae illius, hac ratione a Patre distinctum, quod Pater (ut ait Christus) est solus verus

Deus et essentiator, hoc est informator individuorum: Verbum vero est Filius, simul et verus Deus, neque tamen

duo dii, sed unus idemque Deus. A genfi tanács elé terjesztett hitvallás, 1558. Vö. Trechsel i. m. II. 319. –

Antidota. Aretius i. m. 17., 41. Vö. Trechsel i. m. II. 333. – Filius... essentiatorem Patrem, suae nativitatis

auctorem et caput suum agnoscit. Confessio ad Sim. Wurstenbergerum. Trechsel i. m. II. 474. – Pater vero unus

Deus, nempe solus agennétosz et invisibilis: Filius Deus genitus et in carne manifestatus; Spiritus S. Deus

procedens: tres scilicet ejusdem deitatis et perfectionis. Val. Gentilis in Symbolum Athanasii adnotationes.

Trechsel i. m. II. 481–482. – Filius ab uno illo Deo immediate genitus est: unde nec autotheosz esse nec duos

Deos facere potest, sed catholice et orthodoxe Deus de Deo dicitur. In Symb. Athanas. adnot. Trechsel i. m. II.

483. – Wilbur i. m. 222., 336. – Cantimori i. m. 201–202., 220. 192

Athanasius hitvallásának a személyek egyenlőségéről szóló megállapításával szemben mondja Gentile:

Urgenda hic est eminentia Patris ratione ordinis et gradus, licet secundum naturalia attributa tres consubstantiales

personae unum sint. In Symb. Athanas. adnot. Trechsel i. m. II. 483. Vö. még az itt közöltekhez Trechsel i. m. II.

344–346. és Cantimori i. m. 218. 193

Trechsel i. m. II. 333. – Wilbur i. m. 9–10. – Cantimori i. m. 201–202. 194

Trechsel i. m. II. 320. 195

Uo. I. 69–70. 196

Uo. II. 242. – Dunin Borkowski: Quell. stud. I. h. 121. 197

Dunin Borkowski: Die Gruppierung. I. h. 503–504. 198

Concedimus, ut Logon ab aeternis temporibus a patre genitum esse fateamur, et Spiritum sanctum a Patre et

Filio in omni aeternitate processisse. SC F6/a. 199

Neque nos approbamus, Filium ab aliquo Deo vei Essentia genitum, qui non sit Pater Domini nostri Iesu

Christi. SC F6/b–F7/a. 200

Tertiam propositionem sic approbamus, ut inter illos tres, Patrem, Logon et Spiritum sanctum perfectam

divinitatis, potestatis, gloriae, consensus sive unitatis coaequalitatem agnoscamus. SC F5/a. 201

Unum Deum, Patrem esse Domini nostri Iesu Christi dicimus altissimum, ex quo omnia, et solum, qui a se

ipso est, et principium divinitatis absque principio. SC F7/a–b. 202

Concedimus Deum Patrem a se ipso esse Deum ingenitum, Filium autem non a se ipso, sed a Patre esse,

quatenus est Filius Deus genitus a patre. SC F7/b. 203

Logos et Spiritus sanctus nunquam a deo Patre separentur, sintque unius et eiusdem divinitatis. SC F6/a. 204

Vocabulum, unus, in principio Symboli Apostolici ad solum Deum Patrem referri, quemadmodum et

exordium orationis Dominicae, iudicamus propter praedictas praerogativae Patris rationes. SC F8/a. 205

Trechsel i. m. I. 74. – Dunin Borkowski: Die Gruppierung. I. h. 502. 206

Docemus, Deum verum non esse solitarium, sed semper esse cum Filio, et Spiritu sancto unius divinitatis. SC

F8/a. 207

Trechsel i. m. II. 340. 208

Qui dicunt, Logon, quatenus est persona distingui, quatenus vero essentia non distingui, et quatenus persona,

Filium esse, quatenus Essentia, ingenitum et a se ipso, seipsos implicant et duos sermones non obscure

introducunt. SC G1/a. 209

Unum Logon Dei Sapientiam esse, ante omnia tempora secularia ex ore altissimi prodeuntem, per quem

omnia facta sunt, Deum de Deo in mysterio genitum ante omnia secula, confitemur: Ut recte dicamus, Deus

Deum genuit. SC F8/b. 210

Trechsel I. 86. 211

Uo. I. 91–92. 212

Uo. I. 131–132. 213

Uo. II. 338. – Wilbur i. m. 336. 214

Trechsel i. m. II. 352–353., 484–485. 215

Logon corporatum fuisse novissimis temporibus, et Deum manifestatum in carne confitemur. Quomodo

autem istud sit ignoramus. Logon itaque corporatum unicum esse filium Dei dicimus, et qui omnia operatur, non

quatenus hoc vel illud, sed quatenus est unicus Dei Filius. SC G1/b–G2/a. 216

Dunin Borkowski: Quell. stud. I. h. 119. 217

Docemus Logon vere hypostatice, id. est substantialiter distigui, et quod sit existens: Deus verus de Deo vero

proprio. Quatenus autem Filius est Jehova, dicimus esse principium de principio, nec separari, nec divelli a

Patre: quum sit unius eiusdemque divinitatis. SC B1/a–b. 218

Dunin Borkowski: Quell. stud. I. h. 129. – Trechsel i. m. I. 74., II. 242., 244. 219

Logon carnem factum esse confitemur... Sufficit nobis, Deum fuisse in Christo, Deumque manifestatum in

carne, et licet solus Logos caro factus est, tamen non pars aliqua Dei, sed totus Deus fuit ac est in Christo. SC

G2/a–b. – Trechsel i. m. I. 81. 220

Concedimus, solum Logon esse carnem factum, aut Deum in carne manifestatum, vei subsistentem in forma

Dei, assumpsisse formam servi, et non Pater, neque Spiritus sanctus. SC G2/a. – A szöveg más változata szerint

e tételhez Melius még a következő megjegyzést csatolta: Permittimus, ut baptisentur infantes in nomine Patris,

Filii et Spiritus sancti juxta verbum Dei. Ez arra enged következtetni, hogy a vitán a gyermekkeresztség kérdése

is szóba került. Vö. Lampe–Ember i. m. 152. 221

Lásd a 88. számú jegyzetet. 222

Unum Logon Dei sapientiam esse, ante omnia tempora secularia ex ore altissimi prodeuntem... confitemur.

SC F8/b. 223

Concedimus Logon esse Dei Sapientiam, et characterem hypostaseos Dei... non autem concedimus, Logon

esse aliquam evanidam virtutem vei prolationem. SC F8/b. 224

Blandrata: De spiritu sancto confitemur, quod sit Deus, et quod procedat a Patre et Filio. – Melius:

Concedimus, quod Spiritus sanctus sit Deus Jehova, aequalis Patri et Filio et quod ab utroque procedat. SC G2/b. 225

Lampe–Ember i. m. 154–158. 226

Blandrata kérdései: Trechsel i. m. II. 303–306., 467–470. Kálvin válasza: Corp. Ref. XLVII. O. C. XIX. 170–

175., Corp. Ref. XXXVII. O. C. IX. 321–332. és Trechsel i. m. II. 306–310. 227

Cantimori i. m. 205. 228

Institutio Lib. I. Cap. 13. §. 23. Corp. Ref. XXX. O. C. II. 109–110. 229

Institutio Lib. I. Cap. 24. §. 24. Corp. Ref. XXX. O. C. II. 111. 230

Institutio Lib. I. Cap. 13. §. 25. Corp. Ref. XXX. O. C. II. 113. 231

Institutio Lib. II. Cap. 14. §. 4. Corp. Ref. XXX. O. C. II. 355. 232

Institutio Lib. II. Cap. 14. §. 5. Corp. Ref. XXX. O. C. II. 356. 233

Impietas Valentini Gentilis detecta et palam traducta, qui Christum non sine sacrilega blasphemia Deum

essentiatum esse fingit. 1561. Corp. Ref. XXXVII. O. C. IX. 361–420. 234

Corp. Ref. XXXVII. O. C. IX. 365–373. 235

Brevis admonitio Ioannis Calvini ad Fratres Polonos, ne triplicem in Deo essentiam, pro tribus personis

imaginando, tres sibi Deos fabricant. Genevae, 1563. – Epistola Ioannis Calvini qua fidem admonitionis ab eo

nuper editae ad Polonos confirmat. Genevae, 1563. Corp. Ref. XXXVII. O. C. IX. 629–638. és 641–650. 236

Kiss Áron i. m. 487. 237

Soós Béla: Mélius Péter szentháromságtana. Debrecen, 1930. (Theol. Tanulm. 10. sz.) c. műve tárgyunk

szempontjából semmi lényegeset sem tartalmaz, egyrészt azért, mert Meliusnak a SC-ban található

szentháromságtani nézeteire nem terjesztette ki kutatását, részint azért sem, mivel tárgyát célszerűtlen

módszerrel dolgozta fel. Meliusnak nem volt rendszeresen kidolgozott szentháromságtana, amit Soós annak

számos művéből összeszedegetve próbált megszerkeszteni. Ő a szentháromságtan részletkérdéseiben

nyilatkozott, úgy ahogy őt a kifejlődőben levő unitárizmus tanalakulása erre esetenként rákényszerítette. Melius

szentháromságtanát tehát hasznavehetően csak az unitárius ideológia kibontakozásával karöltve genetikus

módszerrel lehetett volna feldolgozni. Minden ettől eltérő szempontú feldolgozás csak mesterkélt eredményhez

vezet. 238

E hármas felosztás nyilván a nyomdász hibájából nincs a kátéban következetesen átvezetve. Az A4/a levélen

a 11. kérdés elől hiányzik a „Prima pars” alcím, míg a B7/a levélen a „Secunda pars” és a B8/a levélen a „Tertia

pars” alcímek már szabályosan fel vannak tüntetve. Az eredetitől eltérő felosztást már Bod Péter is szóvátette.

Smirnai szent Polikárpus. Nagyenyed, 1766. 18. 239

Magister: Quid autem credis de papistica illa Essentia, et tribus personis, individuis, proprietatibus,

respectibus, relationibus, attributis et mille huiusmodi vocibus? Discipulus: Quum de illis omnibus, et similibus,

Spiritus sanctus altum silentium in sacris literis agat. Neque Prophetae, Baptista, Filius Dei, eius Apostoli harum

ullam mentionem faciant, ideo inventa inania, figmentaque vana, quibus sapientiae Dei praeiudicatur, esse

censeo: Quamobrem doctrinam hanc papisticam cum omnibus Lombardicis ac Scholasticis vocibus ac terminis

abominor et ut perversam, perplexam, inextricabilem, rixosam inquieram ac conscientiarum carnificinam

repudio ac rejicio. CED B6/a–b. 240

Magister: Quare hanc doctrinam Papae ita rejicis? Discipulus: Quia pugnat cum verbo Dei et pro sacrosancta

Triade, uno Deo Patre et Filio eius ac Spiritu sancto. Quaternitatem docet, quam scriptura sacra ignorat,

omnesque Sancti Patres ignorarunt: ut de Antichristo praedictum est, quod talem Deum colet, quem ignoraverunt

patres eius, Abraham, Isaac, Iacobus. CED B6/b. 241

Ut ipsum Papam verum Antichristum cum toto suo abominationis Regno abominamur et detestamur, cum

omnibus suis traditionibus, ita et horribilem eius doctrinam de christianae religionis fundamento. Veram enim

verae et semper benedictae Triadis doctrinam de uno Deo Patre et cum Filio, Domino nostro Iesu Christo, et

amborum spiritu diabolica audacia viciavit et pro ea abominandum Quaternitatis idolum invexit, unum Deum

Essentiam et tres personas, Essentiam per se Deum docens, et huic quendam Deum Patrem et Deum Filium ac

Spiritum sanctum associans... a modo non in Trinitatem, sed quaternitatem esse credendum. SC F4/b–F5/a. 242

Omnes Phrases, a linea sacrae scripturae discrepantes rejicimus, quum illis iuxta Sophistarum sensum

perversum aliquod dogma extruitur, ut factum est in papatu... SC F5/b–F6/a. 243

RMK II. 106. 244

Cantimori i. m. 303. 245

Propositionem hanc et nos approbamus, veram scilicet et genuinam Triadem esse, quam sacrae literae nos

docent, et in cuius nomine baptisati sumus, utpote Patrem, Filium et Spiritum sanctum. Deus enim ita semper fuit

et est Deus, ut fuerit et semper Pater sit sui Filii, qui verus et sempiternus est Deus, Patri suo aequalis.

Quemadmodum et Spiritus sanctus, quum sit Patris et Filii Spiritus. SC F4/a. 246

Magister: In qua igitur fide usque in finem perstare decrevisti? Discipulus: In fide sacrosanctae Triadis, quae

ad Jordanem in Baptismo Christi Domini patefacta est, et in qua nos Christiani baptizati sumus, iuxta mandatum

Filii Dei, inquientis, Baptizate eos in nomine Patris et Filii et Spiritus sancti. Hanc amplector, credo, colo et

adoro. CED B6/b–B7/a. 247

Magister: Simplex est haec confessio: an tu existimas eam onmibus piis ac modestis christianis sufficere ad

salutem? Discipulus: Licet enim simplicissima sit, tamen ea simplicitas et perspicuitas certo argumento est, eam

ex Apostolorum Litteris desumptam et vere Apostolicam esse: quae summam universae doctrinae Christianae ad

aeternam salutem necessariam ac utilem contineat. CED A2/b. 248

Magister: Unde articulorum fidei interpretatio sumenda est? Discipulus: E scriptura, quae verbum Dei est, ad

quod unicum alligati sumus, ne hominum commenta sequendo a veritate Dei aberremus. CED A3/a. 249

Magister: Quid igitur de Patrum scriptis sentis? Discipulus: Ut de piorum doctorum laboribus, quibus tantum,

quantum illi voluerunt, tribuo: Volunt enim non solum pium lectorem, sed etiam liberum correctorem habere.

Neque scripta sua literis canonicis praeferri, sed illis solis plenam authoritatem conservari. Quare cum delectu

patrum et omnium interpraetum scripta legenda esse censeo. CED A3/a–b. 250

Kiss Áron i. m. 469–470. 251

Unum esse Deum Patrem et Filium eius Iesum Christum, ac Spiritum sanctum. Patrem vero ordine et

autoritate, non tempore vel natura praecedere, propterea, quod sit solus author et fons divinitatis Filii et Spiritus

sancti, in quo, et ex quo ab omni aeternitate suum esse habent. Unde Paulus 1 Cor. 8. de eo praedicat, quod sit

noster unus ille Deus, ex quo omnia, qui nunquam fuit, nec est sine suo Logo et Spiritu. SC F6/b. 252

Qui est pater Domini nostri Iesu Christi, hic est Deus noster... quare extra Deum Patrem, Filiumque eius

unigenitum, ac Spiritum sanctum nullus Deus fingi debet, sicut nec potest. SC F7/a. 253

Magister: Tres ordine recenses Patrem, Filium et Spiritum: sunt igitur tres Dii? Discipulus: Non sunt: plures

enim ac diversae Deitates esse non possunt. Sed una est Deitas Patris, quam ab omni aeternitate Filio et Spiritui

sancto perfecta plenitudine communicat. CED A4/a. 254

Unum illum Deum altissimum Patrem esse Domini nostri Iesu Christi confitemur, et hunc esse ex quo sunt

omnia, eundemque esse Deum a se ipso. Filium autem non a se ipso Deum, sed ut est verus Deus, a Deo suo

Patre esse: quum aeternus Pater sit fons et author Divinitatis Filii et Spiritus sancti. SC F7/b. 255

Magister: Quare igitur scriptura Patrem multis excellentiae elogiis insignit, Deum unum verum, solum

invisibilem, vivum, immortalem, gloriosum etc. solumque altissimum vocando? Discipulus: Quia ipse est ille, ex

quo sunt omnia, princípium, fons et scatorigo divinitatis Filii et Spiritus sancti, solusque a se ipso Deus: Ideo

hanc praerogativam habet, authoritatem retinet. CED A4/a–b. 256

Quibus patris monarchicae dignitatis praerogativa nihil prorsus derogauir. SC F8/b. 257

Magister: Haec Patris eminentia derogat ne aliquid aequalitati Filii et Spiritus sancti? Discipulus: Minime;

sunt enim Patri, ut scriptura docet, aequales, praedictis tantum rationibus praerogative observatis et exceptis.

CED A4/b.

258

Magister: Nunc ergo summatim fidem tuam de sacro-sancta ista Triade dicito. Discipulus: Credo in unum

Deum Patrem, ex quo omnia, nos in illum, et in Filium eius unicum, unum Dominum nostrum Iesum Christum,

per quem omnia et nos per illum, et in unum Spiritum sanctum, omnia vivificantem... istos tres credo esse unius

divinitatis. CED B5/b–B6/a. 259

Dunin Borkowski: Die Gruppierung. I. h. 512. – Cantimori i. m. 213. 260

Magister: Quare te et in Spiritum sanctum credere profiteris? Discipulus: Quia Spiritus sanctus verus Deus

est, et in eius quoque nomine baptizati sumus: Qui quum sit Patris et Christi spiritus, eiusdem maiestati et gloriae

censetur aequalis, per quem nos Pater in Filio sanctificat ac in haereditate eiusdem obsignat, ut in aeternum salvi

simus. CED B5/a–b. 261

Trechsel i. m. 242., 244. – Dunin Borkowski: Quell. stud. I. h. 129. 262

Magister: Quid igitur de aliis conciliorum confessionibus ac patrum symbolis sentis? Discipulus: Quod

ipsimet, qui symbola condiderunt, sentiunt. Ad contradicendum enim, non ad fidei rationem reddendam, aut

Symbolum Apostolorum, condita ac edita fuisse praedicant. Quum itaque suis iam temporibus inservierint, non

ut impia rejicienda, sed supervacanea posthabenda esse censeo. CED A2/b–A3/a. 263

Magister: Postquam omnia creavit, an iam rerum creatarum nullam curam gerit? Discipulus: Sicut Deus

semper Pater est, ita creatarum rerum curam nunquam deposuit, sed providentia sua cuncta regit et gubernat.

CED A5/a. 264

Magister: Quid de Filio Dei sentis? Discipulus: Credo Iesum Christum et secundum quod Logos est, et

secundum quod homo, Filium Dei, et proinde verum Deum et hominem. Quatenus Logos a Patre ante omnia

tempora secularia in mysterio genitum, per quem omnia facta sunt. Hunc tandem in temporis plenitudine carnem

factum esse, ut nos Deo, patri suo reconciliaret remissionemque peccatorum, iustitiam, ac vitam aeternam

credentibus impartiret. CED A6/a. 265

Magister: Quid sentis, quum dicis, quod conceptus sit de Spiritu sancto ac natus de Maria virgine?

Discipulus: Credo Christum Iesum verum nostrum Immanuelem factum, quia Logos sine virili semine, absque

omni peccato, adumbratione virtutis altissimi per Spiritum sanctum, Maria virgine sanctissime conceptus et ex ea

purissime natus est. CED A8/a. 266

Magister: An vero isto pacto Christus non dividitur, si secundum humanitatem non sit, sicut secundum

divinitatem ubique? Discipulus: Minime. Nam quum divinitas comprehendi non queat et omni loco praesens sit,

necessario consequitur, eam esse ubique. Sed nihilominus eam esse in ea natura humana, quam assumpsit,

siquidem Logos caro factus est. CED B3/a. 267

Magister: Quare additur, Descendit ad Inferos? Discipulus: Ut intelligamus, animam Christi ad eum statum et

conditionem devenisse, in quem hominum reliquorum animae a morte deveniunt. Inferorum enim nomine mortui

accipiuntur, ut sequens articulus monstrat. CED B2/a. 268

Magister: Quid sibi vult, quod addis, inde venturus est iudicare vivos et mortuos? Discipulus: Primo,

significatur, mundum hunc finem habiturum, non ut non sit omnino, sed ut purior sit et melior. Magister: Unde

illud scis? Discipulus: Ex verbo Dei: Coelum enim novum et terram novam (inquit D. Petrus) ex Dei promisso

expectamus, in quibus iustitia verserat. Estne illud aequum, ut corruptio et mutabilitas et vitium, in quibus totus

cernitur, aliquando terminetur et cesset. Perferantque impii digna supplicia, pii vero et sancti beatam vitam, ad

quam fuerunt destinati, consequantur. Magister: Quonam id pacto? Discipulus: Futurum est aliquando, ut mortui

omnes cum suis corporibus, Christo ad suam tribunal vocante reviviscant. Tunc filii Dei regni sempiterni et

immortalitatis haereditatem adibunt, impii vero in ignem aeternum, detrudentur, qui paratus fuit Diabolo et eius

ministris. CED B4/a–b. 269

Logon igitur credimus suam existentiam hypostaticam in una divinitate Patris habere, Deumque verum a Deo

vero esse, neque tamen a Patre divulsum aut separatum: quum una esse divinitatis forma, Pater aequalis. SC

G1/b. 270

E cikkely egyszerűen Blandrata hasonló tárgyú prepozíciójához csatlakozik. SC B1/a. 271

Trechsel i. m. I. 78. 272

Uo. I. 76., II. 332. – Cantimori, i. m. 39–40. 273

Catechismus Ecclesiarum in natione Hungarica per Transylvaniam, etc. Vö. Wilbur i. m. 342. 274

Ilyenek Borbélynak a jelen tanulmány 1. és 10. sz. jegyzeteiben említett művein kívül még a következő

dolgozatai: Unitárius polemikusok Magyarországon a XVI. században, (Keresztény Magvető, 1909. 184–202.,

243–267., 303–334.) Melyik évben kezdődött az unitárizmus Erdélyben? (Erdélyi Múzeum, 1931. 224–239.) 275

Nos denique in opere tam sancto strenue adiuvent: praesertim quum videant nos ad id minus esse idoneos ac

sufficientes, eruditiores et ad hoc munus arduum subeundum aptiores, vel e longinque haud illibenter sequemur,

praecipue, quum alioquin haec nostra scripta incorrupta non nisi doctissimorum irritamenta esse voluerimus:

quorum maturioribus scriptis non gravatim sumus subscripturi. CED Ajánlás 6/a levél. 276

Kiss Áron i. m. 469., 469–470., 487. 277

Trechsel i. m. II. 353–354. 278

Wotschke: Briefwechsel. 263–268. – Fr. S. Bock: Historia antitrinitariorum maxime socinianismi et

socinianorum. Tom. 2. Lipsiae, 1784. 56. 279

Wotschke: Zur Geschichte des Antitrinitarismus. I. h. 96–97. 280

Pokoly i. m. Prot. Szemle, 1898. 155. – Dr. Juhász István „A Heidelbergi Káté XVI–XVIII. századi

kiadásainak jelentősége egyházunk történetében” c. dolgozatában is (Református Szemle. Kolozsvár, 1963. 2–3.

szám, 79–93.) egységműként szerepel. Az akart lenni, de e rendeltetésének ellene mondanak a kátéba beépített

ellentétes tanítások, melyek nyomban alkalmat adtak mindkét fél számára a saját álláspontja győzelmének

hirdetésére s emellett további vitatkozások kiindulópontjaiul kínálkoztak. Ha pedig megfontoljuk, hogy a kátéba

lefektetett nézeteket egyik fél sem vallotta teljes őszinteséggel, úgy feltétlenül igazat kell adnunk Révész Imre

Juhász által vitatott azon megállapításának, hogy a CED taktikai rendeltetésű volt. Mint ilyen nem is minősíthető

az ökumenizmus jelentős alkotásának. 281

Idcirco resignatum ad te mitto fasciculum. D. Bullingero nostro inscriptum, ut quum omnia legeris, a te

obsignatum tabellario tradas. Puto tamen expedire, ut blasphemas illius Claudiopolitani conclusiones vobis istic

exscribendas una cum Heli (?) litteris curetis, ex quibus nimirum Amplissimus Senatus tanto melius intelligat,

quale sit hominis monstrum Valentinus Gentilis, Gribaldi illius socius, Serveti discipulus, Blandratae et Alciati

collega, omnium istorium malorum vel praecipuus autor, quem Dominus admirando suo judicio in Gajensis

praefecti manus secundo tradidit. Theodorus Beza Joanni Hallero. Vö. Trechsel i. m. II. 488. 282

Quoniam vero tempus mihi nimis breve fuit, ut non potuerim... ea, quae nobis expedient, describere, Joh.

Pauli Alciati et Valentini Gentilis Confessionem, Propositiones item de Deo et Trinitate Francisci Davidis

Claudiopolitani retinui et ea transscripta cras... ad te mittam. Joannes Hallerus Henrico Bullingero. Vö. Trechsel

i. m. II. 489. 283

A zürichi Zentralbibliothek „Simmleriana” gyűjteményének 114. kötetében. 284

Példánya ez idő szerint sem a zürichi Zentralbibliothek, sem a berni Burgerbibliothek gyűjteményeiben nem

található. Hálás köszönet illesse e részben Dr. Zsindely Endrét szíves utánjárásáért. 285

J. Trausch: Schriftstellerlexikon... der Siebenbürger Deutschen. Bd. II. Kronstadt, 1870. 102. – Régi Magyar

Költők Tára. Szerk. Szilády Áron. VI. köt. Budapest, 1896. 324–325. Feltételezésem helytálló voltát igazolta az

az újonnan megismert levél, melyet Béza 1566. jún. 19-én Bullingerhez írt, hol már hibátlanul a Heltus név

olvasható. E levélre Dr. Zsindely Endre hívta fel figyelmemet. Lelőhely: Bibl. publ. de Genève, cod. lat. 118. fol.

46. et 185. 286

Jakab Elek: Kolozsvár története. II. köt. Budapest, 1888. 174–175. 287

Dunin Borkowski: Die Gruppierung. I. h. 518–519. 288

Trechsel i. m. II. 488. 289

Video enim illum (se. Gentilem) nulla re magis confidere, quam quod non Christum sed Calvinum, non

Ecclesiam sed Genevam a se oppugnari libenter persuaserit. Sed bene est, quod jam non in Polonia, non inter

Transylvanos agit, inter quos tamen consistere diutius non potuit, sed apud vos, quibus et qui simus et quae sit

doctrina nostra abunde constat. Theodorus Beza Joanni Hallero. Vö. Trechsel i. m. II. 490–491. 290

Trechsel i. m. II. 344., 356. – Wilbur i. m. 314–315. 291

Pokoly: Az erdélyi ref. egyh. tört. I. 143. Wilbur i. m. 302–303. 292

Wotschke: Zur Geschichte des Antitrinitarismus. I. h. 92. Jan Maczinskinak Hosius kardinálishoz 1564. dec.

9-én írt – s e helyen közölt – levele szerint Dávid Ferenc már e dátumot megelőzően az antitrinitárius eszme

magyarországi és erdélyi térfoglalásáról számolt be Radziwill Miklós hercegnek. 293

Sajnos, az Uzoni Fosztó István neve alatt emlegetett „Historia Ecclesiastica Transylvano-unitaria”-nak

Kénosi Tőzsér Jánostól írt első kötete Gentile erdélyi tartózkodásáról mit sem tud. Ennek a 331–337. lapokon

található „De Viris Extraneis” c. fejezete az ott tárgyalt személyiségek sorában Gentileről nem emlékezik.

(Kézirat a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem könyvtárában.) 294

Wilbur i. m. 320. 295

Trechsel i. m. II. 344. – Wotschke: Briefwechsel. 272. 296

W. Niesel: Kálvin theologiája. Ford. Nagy Barna. (Coetus Theolog. kiadv. sorozata 3.) Debrecen, 1943. 45. 297

Lásd Blandrata nyilatkozatát erről: Ecce... primum gradum agnoscendae veritatis jam tenes: his abjectis

statim etiam rem ipsam amplecteris. G. D. Teutseh i. m. II. 121. 298

Révész Imre: Méliusz és Kálvin. Erdélyi Tud. Füzetek 85. sz. Cluj, 1936. 16–20. – Institutio. I. könyv, XIII.

2–5. §§. 299

An non, inquam, sentitis quum hoc a vobis in vestro catechismo sit extortum, ut non modo symbola reliqua

praeter illud, quod Apostolicum vocant, supervacanea nisi ad contradicendum scriberetis, sed etiam Essentiae,

hypostaseos, homousii, caeteraque id genus vocabula, ut sophistica repudiaretis, ita illos esse vestra simplicitate

abusos, ut vos cum tota vetere orthodoxa Ecclesia, atque adeo cum omnibus Ecclesiis, quae unquam verae a

temporibus Apostolorum fuerunt, commiserit?... Te Meli, te Seghedine, te Threci, te Latici, te Sarnici (quos

ego... ut mihi de nomine notos compello)... obsecro, et obtestor in Domino...” Th. Beza: Epistolarum

Theologicarum liber unus.2 Genevae, 1575. 333. skk. és 339. Vö. Révész i. m. 19.

300 A nagyváradi disputatio. Kiadják Nagy Lajos és Símén Domokos. Kolozsvár, 1870. 15–16.

301

Trechsel i. m. II. 380. 302

Lampe–Ember i. m. 141–144. 303

Uo. 182–183. 304

Kiss Áron i. m. 469., 470., 524. 618. Az első két helyen tévesen Gentile megégettetése említtetik lefejeztetése

helyett. 305

Hist. Hung. Eccl. I. 355–359. – Smirnai szent Polikárpus. 18. 306

Ung. Magazin. IV. 454. s kk. 307

Beyträge zur Topographie des Königreichs Ungarn. Bd. IV. Wien, 1805. 94. s kk. 308

Borbély István „Melyik évben kezdődött az unitarizmus Erdélyben?” c. dolgozatában (Erdélyi Múzeum,

1931. 224–239.) kevés meggyőző erővel bizonygatja, hogy Dávid Radziwill herceggel már Blandrata Erdélybe

érkezése előtt kapcsolatban volt s az antitrinitárius hatást Pauli Gergelytől kapta, kivel Wittenbergben 1550-ben

együtt tanult. A Radziwill herceggel való kapcsolat létrehozója csak Blandrata lehetett, aki Erdélybe jövetelét

megelőzően a herceg környezetében forgolódott. Az antitrinitárizmusra is Blandrata vitte át Dávidot. Vö.

Wotschke: Zur Geschichte des Antitrinitarismus. I. h. 92. 309

Margitai Péter, Keresztúri Pál és Komáromi Csipkés György itt tárgyalt műveire, mint amelyek a

kátémagyarázatok története szempontjából is jelentősek. Nagy Barna kollégám előmunkálatai (l. dolgozatát a

jelen kötetben) hívták fel a figyelmet, akinek azért is köszönettel tartozom, hogy kutatási eredményeit a nevezett

művek több vonatkozásában szabadon felhasználhattam. 310

Mivel a jelen tanulmánykötet egyik dolgozatának témája a HK és kátéirodalom magyar bibliográfiája, az itt

tárgyalt művek részletes könyvészeti leírására nem törekszem. 311

Zoványi: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Budapest, 1911. 32–36. l. – Ugyancsak

Zoványi a Theologiai Lexikon részére írt cikkeiben (Budapest, 1940. L. még: A heidelbergi káté hivatalos

befogadása Magyarországon. Kisebb dolgozatok, Sárospatak, 1910) ezt írja a H. K.-ról: „Symbolumi jellege

azonban nálunk voltaképen csak a dordrechti, nem pedig valamelyik magyar zsinat határozatán alapul, s a

zempléni egyházmegye ama zsinatnak lépett nyomába, midőn 1630. a második helvét hitvallás mellé emezt is

fölvette a lelkészi eskübe”. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az alább tárgyalt kátémagyarázatok közül

egyikben sem történik utalás a káté bevezetésével kapcsolatban a szatmárnémetii nemzeti zsinatra, viszont

többször is van hivatkozás a hollandiai egyházra, ill. a dordrechti zsinatra. így Szathmári Paksi Mihály

befejezetlen kátémagyarázatában (debreceni kézirat, R 221, 8. l.) ezt mondja: „A Belgák is 1586-ban végezék h.

dellyesti predikatziokban esztendőként magyaráztatnék, mellyet in Synodo Dordraceno confirmáltak”. Újabb

magyarázataiban ezt találjuk (Sárospataki kézirat, 293. sz., 15. l.): „A Belgiumi Eccla is ezt a’ könyvet sok izben

elő vette s megditsérte végre is 1586dikb. azt végezte hogy dellyesti predikatzio előtt magyaráztassék a’ község

előtt az honnan jött osztán a’ mi Papjaink Canonok közzé az a’ régula”. L. még az előbbi debreceni kézirat

második részében az első latin nyelvű kátéprédikációt. 312

Zoványi: Puritánus mozgalmak... 32–36. l. 313

Balogh Ferenc: A debreceni református kollégium története adattári rendszerben. Debrecen, 1904, 24. l. 314

Tárház, a Kegyes olvasónak. 315

Tárház, 558. l. 316

L. pl. a szabadulás meghatározását: „A’ Szabadulás annak-okáért semmi nem egyéb, hanem az embernek

mind a’ bennük s-mind az halálnak nyavalyája alól való tökéletes meg-mentés, ki-szabaditás; és ennek felette,

igazságnak, szentségnek és örök életnek ajándékozása, melly ez életben el-kezdetik, de a’ jövendőben

tökélletesen el-végződik” (70. l.) Ursinus: Ex his liquet, quid et qualis sit liberatio: perfecta nimirum hominis

lapsi vindicatio ab omnia miseria peccati et mortis, et plena restitutio justitiae, sanctitatis, et vitae, ac felicitatis

aeternae per Christum. quae in omnibus credentibus inchoatur in hac vita, et perficietur in altera. Expl. catech.

Pareus kiadása, 1623, 96. l., a 12. kátékérdésnél. 317

Tárház, 103. l. 318

Az Institutio 1559-es kiadásában (IV. 16: 17–21) már nem a kisdedek hitén, hanem újjászületésük

lehetőségén van a hangsúly. L.: Victor János 123. sz. jegyzetét az 1536-os Institutio jubileumi kiadásában. Ref.

Egyházi Könyvtár XIX. kötet, Budapest, 1936. 319

Tárház, 79. l. 320

Tárház, 626. l. 321

Tárház 493. l. 322

L. pl. a 847. lapon a római papság erkölcstelenségéről szóló fantasztikus történetet. 323

Tárház, 437. l. 324

Tárház, 595. l. 325

Tárház, 45. l. 326

Tárház, 872. l. 327

Tárház, 438. l. 328

Tárház, 758. l.

329

Tárház, 466. l. 330

Die Dogmatik der evangelisch-reformierten Kirche. Neukirchen, 1935. 331

Bizer: „Ursin lässt aber keinen Zweifel daran, dass diese Prämissen: die Existenz Gottes und seine Attribute,

Gerechtigkeit und Barmherzigkeit, von jedem Vernünftigen anerkannt werden müssen, denn dies allein ist

vernünftig” (Frühorthodoxie und Rationalismus. Theologische Studien, Heft 71, Zürich, 32. l. – L. különösen a

25. kátékérdés magyarázatában az istenbizonyítékokat. Expl. catech. 155. l. Esse Deum multis argumentis

philosophiae et theologiae communibus probatur. Másfelől azonban l. a 78. kérdés magyarázatánál: ...rationem

humanam in rebus divinis contra verbum Dei non esse audiendam sed verbo Dei subjiciendam. Interim ne in

divinis quidem simpliciter est exuenda vel abjicienda, quasi brutum sensum ad verbum Dei afferre oportet: sed

ratione est recte utendum ad discernendum verum a falso. Ideo enim ratio a Deo nobis tributa est, ut

contradictorias opiniones mentis lumine discernamus, et quid verbo Dei sit consentaneum, quid ei repugnet,

certo intelligentes, illud amplectamur, hoc repudiemus. Expl. catech. 540. sk. 332

Tárház, 410. l. 333

Szabó Géza szerint Keresszegi volt az, aki 1635-ben megjelent egyik prédikációjában nálunk elsőként bírálta

a cartesianismus racionalizmusát. A magyar orthodoxia. Budapest, 1943. 103. sk. 334

Tárház, 410., 413. l. 335

L. ezekre nézve Joó Sándor dolgozatát: A húsvét homiletikuma. Debrecen, 1942, 27 skk. 336

Tárház, 409. l. 337

Tárház, 411. l. 338

Unde resurrectionis possibilitatem in genere ostendi; superest ut veritatem resurrectionis Christi ostendam.

Tárház, 412. l. 339

Tárház, 127. skk. 340

Különösen tanulságosak a Heidelbergi Káté 35–50. kérdéseiről szóló prédikációk. 341

Tárház, 295. l. 342

Geleji Katona István mondja ezt puritán ellenfeleiről. Váltság titka, Gyulafehérvár, I., A Jóakaratú

Olvasókhoz. 343

Tárház, 349. l. 344

Tárház, 295. Nyilván a Bocskay-felkelés első fontos haditényéről, az Álmosd és Bihardiószeg között 1604.

október 15-én hajnalban lezajlott csatáról van szó, amikor Bocskay hajdúi a Barbianohoz igyekvő Petz Ker.

János császári ezredes seregét tönkreverték. („Péts” = Petz Ker. János? „Jacab János” = Giovanni Giacomo

Barbiano di Belgiojoso?) 345

Tárház, 871. l. 346

Tárház, 707. l. 347

Uo. 348

Tárház, 746. l. 349

Tárház, 764. l. 350

Tárház, 854. l. 351

Tárház, 951. l. 352

Tárház, 855. l. 353

Tárház, 853. l. 354

Tárház, 855. l. 355

Uo. 356

Tárház, 952. l. 357

Tárház, 789. l. 358

Tárház, 646. l. 359

Tárház, 798. l. 360

Tárház, 344. l. Vö.: Bodonhelyi József: Az angol puritánizmus lelki élete és magyar hatásai. Debrecen, 1942,

28. l. 361

Tárház, 977. sk. 362

Tárház, 753. l. 363

Kátémagyarázóink gyakran következetlenek a káté latin nevének használatában. A Via Salutis címlapján:

Catechesis Palatina. Ugyanitt a 284. lapon: Palatina Catechesis. Szathmári Paksi Mihály szerint a „Palatinata”

szó is soloecismus. A Palatinatus szó, amely substantivum, „adjectivum helyett usurpáltatik”. Palatinatus „egy

darab országot tészen”, ezért hát a kátét magyarul „Palatinatusi catechesisnek kell hívni, Deákul Palatinatensis

catechesisnek” (293. sz. sárospataki kézirat, 16. l.) 364

A második kiadás végéhez csatolt Catena salutis c. prédikációsorozat anyagáról ezt mondja a felirat: Ex

Medullae Amesiiy Lib. I. Sumpta. – Drégelypalánki magyarázatai világosan mutatják Amesius hatását, de azt,

hogy Amesius kátémagyarázatait, vagyis Christianae Catecheseos Sciagraphia c. művét (Amsterdam, 1635)

alapul vette volna, nem állíthatjuk.

365

Via Salutis, 277. l. 366

Via Salutis, 263. l. 367

Szabó Géza, i. m. 101. l. 368

Pl.: 77., 104., 110. l. 369

Via Salutis, 284. l. 370

Via Salutis, 171. l. 371

Via Salutis, 257., 335. l. – Drégelypalánki magyarázatainak első kiadásában csak monogramjaival nevezte

meg magát: J. D. P. P. E. R. T. Ezt úgy oldották fel, hogy – mint Bod Péter Magyar Athenas-ában (72. l.) –

Drégelypalánkit tállyai lelkésznek tartották. Zoványi Jenő ellenben amellett érvel, hogy a T betű az ungi

egyházmegyének valamelyik egyházát jelzi (Tévedések a Drégelypalánki Jánosról szóló adatokban.

Irodalomtörténeti Közlemények, 1941, 390–392. l.) Az „oroszok”-ra való utalás Zoványi Jenőt támogatja.

Valószínű, hogy Drégelypalánki a ruszin orthodoxok egyházi életére Ungban figyelt fel, ahol a ruszin lakosság

közelében az ő idejében virágzó református gyülekezetek éltek. 372

Via Salutis, 186. l. 373

Via Salutis, 64. sk.; 177., 187. l. 374

Felvinczi Sándor debreceni lelkész a cartesianismus tévtanai között első helyen sorolja fel: Terram moveri,

solem quiescere. Haeresiologia. Debrecen, 1683. Vö.: Szabó Géza: i. m. 101. l. 375

385. l. Vö.: H. Hering: Die Lehre von der Predigt. Berlin, 1905, 60. l. 376

Váltság titka II. A Barátságos Olvasóhoz. 377

Via Salutis, 450. l. 378

Via Salutis, 162. l. 379

Via Salutis, 162. l. 380

Via Salutis, 342. l. 381

Via Salutis, 363. l. 382

Via Salutis, 396. l. 383

Via Salutis, 397. l.; l. még: „...ti penig Földes Urak ugyan meg nyuzzátoc az alattatoc livő szeginységet,...

mint jára Roboám; el-szakasztá Isten tölle az Országot, bizony tölletec is el-veszi a’ jószágot...” 373. l. 384

Itt még nincs szó a Bársony György Veritas toti mundo declarata c. röpiratára névtelenül írt cáfolatáról

(Falsitas veritatis toti mundo declarata, hely és évszám nélkül), amelynek szerzőségét aztán később feltárta. L.:

Zoványi Jenő: Bársony György cáfolói. Magyar Könyvszemle, 1930, 292. l. 385

Hinc crassa gentis nostrae barbaries, etiam si millenas audiant conciones declamatas. 8. l. 386

Quamvis vox Dominica nonnullis displicest, qui textus vulgo Dominicales dictos... contemnunt acsi non

essent pars Scripturae... Ad Lectorem. 387

A coccejanismus története. Budapest, 1890, 129. l. 388

I. m., 116. l. – Tudjuk, hogy Szathmárnémethi Mihály egyetértett egyes jeles puritánusoknak a jobbágy-

rendszerről való bíráló véleményével. L.: Kathona Géza: Szathmárnémethi Mihály... a jobbágyrendszerről. Ref.

Egyház, 1952. nov. 15. 389

Non authoritate humana, sed duce Sp. Sancto, Scripturam cum Scriptura. Ad Lectorem. 390

Magni Ecclesiae Doctores consulendi... non adorandi. Ad Lectorem. 391

Ad Lectorem. 392

335. skk. 393

328. l. 394

Vö.: Expl. catech. 122. skk. 395

Vö.: Karl Barth: Die kirchliche Dogmatik, IV/I, 1953, 62. l. 396

Ad Lectorem. 397

66. l. 398

L. pl. a De Aeterna Filiatione c. prédikációt. 107. skk. 399

Dézsi Márton nagyenyedi professzor szintén magyarázta a kátét, de magyarázatai nem maradtak fenn. L.:

Zoványi Jenő: A coccejanismus története. Budapest 1890. 130. l. Juhász István tanulmánya (A Heidelbergi Káté

XVI–XVIII. századi kiadásainak jelentősége egyházunk történetében. Református Szemle, LV/1963. 79–93. l.)

tudósít a következő további kéziratos kátémagyarázatokról: Zalányi István mohai lelkészé (1737) közel 600 lap

terjedelemben, Verestói György kolozsvári professzoré a káté első 52 kérdéséről (1742) több, mint 3000 lapon,

Kis Gergely székelyudvarhelyi professzoré (1770). Kis Gergely kátémagyarázó tevékenységére nézve l. Pálffy

Diénes: Batzka Madarasi Kis Gergely életrajza. Erdélyi Prédikátori Tár, I., Kolozsvár 1833. 128, 129. l. Az első

két kézirat a nagyenyedi Bethlen Könyvtárban, az utóbbi kettő a Kolozsvári Theologiai Intézet könyvtárában

található. Ezekre a kéziratos kátémagyarázatokra, ill. a róluk szóló tudósításokat tartalmazó tanulmányokra Esze

Tamás volt szíves felhívni a figyelmemet. – Bizonyára sok kéziratos magyarázat el is veszett. Egyébként eleve

számolnom kellett azzal, hogy a kéziratos kátémagyarázatoknak csak egy részét – mindenesetre fontos és

jellemző részét – tudom megvizsgálni. Megjegyzendő, hogy kéziratainknak nem csekély része az

országhatárokon túl van (Vö.: Koncz József: A marosvásárhelyi evang. reform. kollegiom története.

Marosvásárhely 1896. 128., 141. sk.; Csémy Lajos: Kéziratos kátémagyarázat. Kálvinista Szemle. A

szlovenszkói református ker. egyház hivatalos lapja. 1964. l. sz. Az utóbbiról Czegle Imre és Takács Béla

megállapították, hogy Szathmári Paksi Mihály kátémagyarázatának egyik variánsa). 400

Előszó. 401

1. l. 402

Az Orsz. Széchényi Könyvtárban levő példány (21. Duod. Hung.) évszáma 1683, a marosvásárhelyié 1684. 403

Könyvtári számuk: 183., ill. 182. 404

Medulla, Debreceni, 1685, 103. skk. 405

Augustus Hopkins Strong idézi Kálvin egyik nyilatkozatát: „Nincs kétségem, hogy az Úr azokat a kisdedeket,

akiket összegyűjt ebből az életből, újjászüli a Szent Lélek titkos munkálkodása által.” Systematic Theology,

1907. 663. l. Ugyanitt más idézetek Kálvintól e tárgyban vallott felfogásának kifejezésére. L. még: Inst. IV., 16.

fejezet. 406

Id.: Makkai Ernő: Pósaházi János élete és filozófiája. Kolozsvár, 1942. 82. l. 407

Sárospatak, 183. l. 408 LIV. fejezet. 409

Dokumente zur Frage der Obrigkeit. Stimme-Verlag, Darmstadt, 1960. 410

A 105. kátékérdésnél. 411

A 110. kátékérdésnél. 412

A 111. kátékérdésnél. 413

Könyvtárainkban ez a mű is számos példányban megtalálható. 414

Könyvtári száma 186. 415

Pl. a 20. és a 28. kérdés tárgyalásánál. 416

A 97. kérdésnél. 417

A 102. kérdésnél. 418

Pl. a 20. kérdésnél. 419

A 37. kérdésnél. 420

A 68. kérdésnél. 421

A 85. kérdésnél. 422

A 34. kérdésnél. 423

Uo. 424

A 116. kérdésnél. 425

A 118. kérdésnél. 426

Pl. a 103. kérdésnél. 427

Egy ekkortájt készült sárospataki kéziratkötetben (könyvtári száma 273) káté-prédikációkhoz való imádságok

is vannak. 428 129. sk. 429

Például a III. és IV. parancsolat magyarázatában a HK 101–103. kérdéseinél. 430

Például az V. és VII. úrnapjára való prédikációkban. 431

Zoványi Jenő cikkei a Theologiai Lexikon részére, 241. l. 432

A rövidítés harmadik betűje mögött először Sződi István másik vezetéknevét (Pastoris), esetleg a Pastor szót

kerestem. Bucsay Mihály helyesen javasolta mint valószínűbb olvasatot a Praedicator szót. Így a 6 betűs

rövidítés feloldása ez lehet: Stephanus Sződi Praedicator et Collegii Professor. – Sződi István életrajzi adataira

vonatkozólag l.: Zoványi Jenő cikkei a Theologiai Lexikon részére, 465. l.; Zoványi Jenő: A tiszántúli

református egyházkerület története. I. kötet. Debrecen 1939. 48., 51. és 96. l. 433

225. l. 434

302. l. 435

A 19. kátékérdésnél, 218. skk. 436

419. skk. 437

440. skk. 438

495. l. 439

A 19. kátékérdésnél, 213. skk. 440

A 7. és a 9. kátékérdéseknél, 102., ill. 139. skk. 441

Pl. 140., 216. l. 442

L.: Zoványi Jenő: A coccejanismus története. Budapest, 1890, 114. skk. 443

A 44. kátékérdésnél, 510. sk. 444

Pl.: 327., 439., 614. l. 445

Pl: a 27. kérdésnél, 337. l.; 28. kérdésnél, 345. l. 446

Könyvtári száma: R 222.

447

86. l. 448

Pl.: 164., ill. 219. l. 449

L. különösen a 9., 18., 19. kérdéseknél, 164. skk. ill. 204. l., ill. 219. skk. 450

Cikkei a Theologiai Lexikon részére, 434. l. 451

Pl. a sárospataki I. kötet (száma: 293), a 19. kátékérdésnél, 218. skk. vagy a félbehagyott sorozatban

(Debrecen, R. 221) 180. skk. 452

Pl. az I. kötetben a 19. kátékérdés tárgyalásában. 453

I. kötet 203. l. 454

I. kötet 248. l., a sárospataki II. kötet (száma: 296). 140. l. 455

II. kötet 140. l. 456

I. kötet 162. sk. 457

I. kötet 159. l. 458

L. a 27. kátékérdés magyarázatát, II. kötet 30. sk. 459

II. kötet 43. skk. 460

II. kötet 46. l. 461

A befejezetlen sorozatban 124., 134. l.; I. kötet 227. l. 462

II. kötet 11., 26. l. 463

II. kötet 84. l. 464

Például egyik sárospataki professzor elődje, ifj. Csécsi János nyilvánosan védelmezte egy alkalommal A. H.

Roëll tételét: Ratio humana est princípium et norma credendorum, ita ut nihil credi debeat, quod rationi

absurdum et impossibile videtur. Horváth Cyrill: A Csécsi-világból. Sárospataki füzetek, 1905. 465

II. kötet 4. l. 466

II. kötet 29. l. 467

I. kötet, a 22. kátékérdés tárgyalásának végén. 468

A befejezetlen sorozatban, 26. l. 469

17. l. 470

Monumenta Protestantium Hungariae Ecclesiastica. Pars príma. Historia scholae seu Collegii Ref.

Sárospatakiensis. Sárospatak, 1860. 148. l. 471

Uo. 472

Zoványi Jenő cikkei a Theologiai Lexikon részére, 85. l. 473

Id. Szabó Géza: i. m. 136. l. 474

Könyvtári száma 1323. 475

352. l. 476

358. l. 477

358. sk. 478

A Ráday-Gyűjteményben van K 1. 10. sz. alatt. Leírta Miskolcon 1760-ban Bizony Sámuel. 479

A cenzúra ilyen módon való megkerülésének megvolt az az előnye, hogy a kátémagyarázók a polemikus

témákat fesztelenül tárgyalhatták. 480

Az approbációban. 481

Egy fejezet a magyar református ébredés történetéből. Debrecen, 1943. 7. l. 482

L. Az Authornak Elöl-járó Beszédét. 483

Az erdélyi református egyház története. Budapest, 1904–1905, V. kötet 96. l. 484

Megemlítjük, hogy van a sárospataki könyvtárnak egy nyolcadrét alakú 249 lapból álló kézirata díszes

bőrkötésben ezzel a címmel: „A’ Palatinátusi, vagy Hejdelbergai Cátéchismusnak rövid magyarázattya: mellyet

a jó Isten ditsősségére és a Méltóságos Gróff Wartensleben Ester Kis Asszonynak, az idvességes keresztyéni

tudományban való nevelkedésére, kiváltképpen pedig a’ Cátéchismusi Házi Kintsből ki szedegetett edjik

méltatlan és alázatos szolgája, Rimaszombati Szabó István... Vinkovczán 1783”. 1 Müller, E. F. Karl: Die Bekenntnisschriften der ref. Kirche. Leipzig, 1903. LI. – Ev. Kirchenlexikon 1958.

II. 48–49. l. 2 Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar ref. zsinatok végzései. Budapest, 1881. 469. l. – Pokoly

József: Az erdélyi ref. egyház története IV. Budapest, 1905. 42. l. – I. 1904. 193. l. – Révész Imre: Magyar ref.

egyháztörténet I. Debrecen, 1938. 157. l. 485

Kivonat a szerző terjedelmes, kiadásra váró tanulmányából. A jegyzeteket majd ebben találja meg az

érdeklődő. A kivonatot Kecskés József készítette. 486

Müller, E. F. Karl: Die Bekenntnisschriften der ref. Kirche. Leipzig, 1903. LI. – Ev. Kirchenlexikon 1958. II.

48–49. l. 487

Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar ref. zsinatok végzései. Budapest, 1881. 469. l. – Pokoly József:

Az erdélyi ref. egyház története IV. Budapest, 1905. 42. l. – I. 1904. 193. l. – Révész Imre: Magyar ref.

egyháztörténet I. Debrecen, 1938. 157. l.

488

Articuli ex verbo Dei... Debrecen, 1567., 52. Articulus. – Vö. Kiss Á.: i. m. 586. l. – U. o. Quintus Articulus.

– Kiss Á.: 566. l. – Articuli juxta quos regitur ecclesia in superioribus Regni Ungariae partibus. art. X. – Lampe:

Hist. eccl. ref. in Hung et Transylv. Trajecti ad Rhenum 1728. 432. l. 489

RMK I. 137. 490

RMK I. 389. 491

RMK I. 408. 492

RMK I. 435. 493

RMK I. 71., 206. A Szentháromságról, vagy az Apostoli credonak magyarázatjárói írott munkáját még a 18.

század közepén is használta a hedrehelyi (Somogy) prédikátor. Körmendy Sándor: A hedrehelyi egyház rövid

története. Kézirat. 1898. 494

RMK I. 464. 495

MPEA VIII. 56. 496

Békefi Remig: A sárospataki ev. ref. főiskola 1621-iki törvényei. Budapest, 1899. 51., 52., 63. l. – Marton

János: A sárospataki ref. főiskola története I. Sárospatak, 1931. 148., 137–138. l. 497

Szilágyi István: A máramarosi h. h. egyházmegye és egyházközségek rendezete a 17. század elején.

Sárospataki Füz. 1858. Sziget 385–386. l. 498

Uo. Huszt 679. l. 499

Canones ecclesiastici in quinque classes distributi... Széki Béla kiadása: Egyházi Törvénykönyv... Pápa, 1867.

– Tertia classis Can. XVI. XVII. XXI. – Quarta classis Can. I. – Thury Etele: A dunántúli ref. egyházkerület

története I. Pápa, 1908. 385. l. 500

Mokos Gyula: A hercegszőllősi kánonok. Budapest, 1901. 221. l.: Articuli ecclesiarum orthodoxarum... in

synodo generali Papensi Anno MDCXXX... promulgavi. Caput V. l. – VII. 2. – Vö.: Thury i. m. 246. l. 501

RMK I. 297. – Révész Imre: Magyar ref. egyháztörténet I. Debrecen, 1938. 259. I. 502

Pokoly J.: Az első magyar ref. presbyterium keletkezése és szervezete. Prot. Szemle 1901. 202. l. – Thury: i.

m. 177. l. – Tóth E.: A pápai ref. egyház története. Pápa, 1941. 41. l. 503

Articuli ex verbo Dei... 64. Articulus. – Kiss Á.: i. m. 601. l. 504

Nagymaráczi Balázs kiskomáromi lelkész Lorántffy Zsuzsannához 1650. szept. 28. Pokoly kéziratos másolata

a Tört. Tár 1889. 350. l.-ról. 505

Thury i. m. 281. l. – V. ö.: Révész Kálmán: A presbiterium legelső nyomai hazai ref. egyházunkban. Prot.

Szemle 1892. 444. l. 506

Thury i. m. 182., 280. l. 507

Zoványi Jenő: A zempléni ref. dioecesis egyházlátogatási kérdőpontjai. Prot. Szemle 1908. 40. l. 508

Uő.: Miskolczi Csujak István zempléni ref. esperes egyházlátogatási jegyzőkönyvei. Tört. Tár 1906. 57. l. s

tovább. – A zempléni adatok folytatólag ebből. 509

A zempléni gyülekezetekben általában, az egyházlátogatási jegyzőkönyvek tanúsága szerint – rendesen folyt

a katechizáció, bár egyes helyeken voltak hiányok is. És a jegyzőkönyv inkább az ilyen esetekkel foglalkozik

részletesebben. A mulasztó lelkészek igyekeznek mentséget felhozni. Egy-egy eset idekívánkozik: A borsi

leányegyházban a hívek azt panaszolják, hogy az anyaegyház lelkésze nem katechizál (1732). „Keményen fogta

s nagy kérdésekre kérdette, mely a gyermek elméjét felülmúlta. A gyermeket kicokigatta”. A lelkész mentsége

az volt, hogy „nem tud kit tanítani”. – Elképzelhetjük, hogy ilyen módszer mellett valóban nem volt kit tanítani.

– Lukán 1638-ban hiányosság volt, amint a hívek panaszolták: „catechisált mintegy dióverőig s azután

elhagyta”. A lelkész szerint azért, mert „megrestültek”. A hívek így folytatták: „azt mondotta Mattheus Rozvádi

(a lelkész elődje?) felől, hogy a leányokat nem igazán tanította”. Mire a lelkész: „Nem azt mondotta, hogy nem

igazán tanította, hanem azt, hogy nem úgy tanítom én, mert én egyenként kérdem rá őket a tanúságra”. Talán az

egyénenkénti kérdezés volt itt is az oka annak, hogy – megrestültek! – Nagyazarban (1641) azt panaszolják,

hogy „kétszer katechizált, de ez idén nem emlékeznek rá, hogy tanította volna a leányokat”. A lelkész szerint:

„Tanítaná ugyan, de a leányok hazamennek és nem várják meg a tanításnak óráját, némely azt mondja, hogy

házat kell őrizni.” 510

Uő.: A zempléni ref. dioecesis zsinatai Miskolczi Cs. István esperes idejében. Tört. Tár 1909. 201 s tovább. 511

Az akkori zsinaton tartott lelkész-szentelés előtt valóban fel is teszik a kérdést a jelöltek előtt: „az Istennek

Igéjét a Helvetica Confessionak és a Palatinatusbeli Catechizmusnak magyarázatja szerint akarod-e tanítani?”

Aztán az „igen” kimondása után következett az eskü. – Uo. 406–408. l. – Vö. Zoványi Jenő: Kisebb

dolgozatok... Sárospatak, 1910. 124. l. – A heidelbergi káté befogadása Magyarországon. (Prot. Szemle 1906.,

376. l. is.) 512

Extractus Protocolli Liberae Regiaeque Civitatis Debrecen. Miscellanea Hungarica VII. Sinai Miklós

kéziratai. Tiszántúli egyházker. levéltár. Debrecen, Z. 28. e. – Vö. Herpay Gábor: Istentiszteletek Debrecenben a

múltban. Debr. Képes Kalendárium 1915. 80. l. 513

RMK I. 708. – Szabó Géza: A magyar ref. ortodoxia, a XVII. sz. theol. irodalma. Budapest, 1943. 103. l. –

Keresszegi, az apostoli hitformáról tartott egyik beszédében (117. l.) a symbolum jelentését így írja le: „Az

egyházban a symbolum jegyzi a keresztyéni hitnek rövideden való summáját, melyben summa szerint

bennfoglaltatik mind az, valamit kell az idvözülendő híveknek hinniek idvességükre, hogy így az igaz

keresztyének megkülönböztessenek a pogányoktól és egyéb tévelygő vallásoktól”. – Ezt itt az apostoli

hitvallásról mondja, de értelemszerűen alkalmazható hitvallásainkra s így a Heidelbergi Kátéra is. – A kötet

Fekete István városi főbíró költségén jelent meg és a prédikációk elé kinyomatták a teljes Káté szövegét is. 514

Zoványi J.: Puritánus mozgalmak a magyar ref. egyházban. Budapest, 1911. 515

Szilágyi Sándor: Kecskeméti ref. anyakönyvi feljegyzések. Sárospataki Füzetek 1857. 655. l. – Vö.: Felvinczi

Sándor: Notae quaedam ex matricula majori synodi Generalis quae in folio extat in arca fr. Conditiones

Academicorum sequentes. – Kéziratos feljegyzés a Komjáti Kánonok 1642-i kiadásához kötött lapokon.

Tiszántúli egyházker. Nagykönyvtár. 516

Finkei Pál: Magyar prot. egyháztört. kútfők. Szilágyi Benjámin István a szatmárnémeti zsinat történetéről.

Spataki Füzetek 1857. 163., 335., 339., 345. l. 517

Révész Imre: A debreceni egyházmegye jegyzőkönyvéből. Spataki Füz. 1880. 145. l. Ugyanígy a

debreceni főbíró a városi tanáccsal, a debreceni egyházmegye esperesével és lelkészeivel együtt, fontosnak

tartották, hogy a debreceni kollégiumból külföldre induló s majd hazatérő ifjak külön is aláírásukkal kötelezzék

magukat többek között arra is, hogy „zenebonát támasztó tudományt nem tanulok, idehaza efélét támasztókkal

meg nem egyezek”. – Album Ven. Tractus Debrecinensis. (Egyházmegyei jegyzőkönyv) II. 228–29. –

Egyházker. levéltár. 518

Acta Synodi Nationalis. – RMK II. 700. 519

Dialogus Politico-Ecclesiasticus RMK I. 831., 126., 177. 520

Rövid tanítás az presbyteriumról. RMK I. 874. 521

Doce nos orare quin et praedicare. RMK I. 832. – Ajánlás, 2/b. 522

Magyar encyklopaedia. RMK I. 876. – 361. 523

RMK II. 1079. Ars concionandi... – Vö. Bodonhelyi József: Az angol puritanizmus lelki élete és magyar

hatásai. Debrecen, 1942. 43. l. 524

RMK II. 1536. Biga pastoralis... 525

RMK I. 829. 526

Tertia Classis Can. IV. 527

1658-ban pedig a Szentírásról vitatkoztak. – Thury i. m. 466., 473., 482. l. – Dunántúl is pl. a csöglei 1634.

évi zsinaton Krisztus mindenütt jelenvalóságáról vitatkoztak, a következő évi szentlőrinci zsinaton pedig a

Krisztus testének az Úrvacsorában való jelenlétéről. – Uo. 273., 288. l. 528

Formula Concursus Generalis Felvinczi S. id. kézirata. 529

Lampe i. m. 339. l. 530

Kivonat a szatmári generális zsinat jegyzőkönyvéből. – A debreceni egyházmegye okmánytára. Egyházker.

levéltár Debrecen. 2. 34. 531

Tiszáninnenről is tudjuk, hogy 1633-ban a gálszécsi zsinaton a Szentháromságról kellett vitatkozni a

jelölteknek, az 1635. évi bodrogkeresztúri zsinaton pedig a szabadakaratról. – M. Prot. Egyháztört. Adattár XII.

200., 217. l. 532

Tóth Ferenc kéziratos egyháztörténete. 31. §. A pápai oskoláról. 86. l. – Dunántúli egyházker. Nagykönyvtára

Pápa. – A debreceni adat Czeglédy Sándor debreceni theol. tanár közlése. 533

Thurzó Ferenc: A nagybányai ev. ref. főiskola története. Nagybánya, 1905. 109. l. 534

Hegedűs László: A zempléni ref. egyházmegye anyakönyvéből. Spataki Füz. 1862. 445. l. 535

Koncz József: A marosvásárhelyi ref. kollégium története. Marosvásárhely, 1896. 88. l. 536

1654-ben Nagyváradon adták ki ezt a holland nyelvből fordított könyvecskét: „A keresztyéni hitnek

főágazatinak fundamentuma” címen. – RMK I. 968. 537

Szoboszlai Miklós debreceni lelkésznek hollandból fordított munkája. – Szabó Géza i. m. 78. l. – Nógrádi

Mátyás debreceni lelkész, majd tisztántúli püspöknek 1651-ben „Lelki próbakő” címen kiadott munkája. – RMK

I. 845. – Martonfalvi György debreceni professzor prédikáció-elméleti könyve a prédikáció különböző fajai

között tárgyalja a hittételek tanításához szükséges katechetikai beszédet is. – RMK II. 1079. Vö. a 38. jegyzettel.

– Szilágyi Tönkő Márton debreceni professzor homiletikai munkája. – RMK II. 1536. Biga pastoralis... 538

RMK I. 1055. Conciones in Catechesim Palatinatam. – Vö. Bodonhelyi i. m. 46 l. Amesius hatását is

kiemelve, puritánusnak mondja. – Szabó G. i. m. 88. l. 539

RMK I. 1096. – Szabó G. i. m. 80. l. 540

RMK II. 1402. Dominica catechetica... – Szabó G. i. m. 114. l. 541

A könyv címe: „Értelmes catechizálásnak szükséges volta”. RMK I. 1282. – Szabó G. i. m. 128. l. 542

Bod. P.: Hist. Hung. Eccl. II. 407. l. – Pokoly: Az erdélyi ref. egyház tört. IV. 240. l. 543

Debreceni egyházmegye jegyzőkönyve II. 526. – Közölte Révész Imre is: Spataki Füz. 1860. 146. l. 544

Debreceni egyh. m. jzkv. II. 527–28. 545

Bod P.: Smirnai szent Polikarpus. 135. l.

546

Debr. ehm. jzkv. II. 530–31. Kivonatosan közölte Tóth S. Adal. – Puncta in Synodo Generali proponenda.

Manuscriptum Johannis Kocsi Superintendentis ao 1701. Egyh. Ker. levéltár Debrecen B. 6. 75. 547

1710 novemberében a Bagamérban tartott zsinaton. Tiszántúli egyh. ker. jegyzőkönyv. 548

Thury E.: A felsőőrsi ev. ref. egyház múltjának rövid rajza. PEIL 1888. 53. – Demjén Márton: Felsőőrs 1707.

Jún. 28. partialis synodus. PEIL 1886. 436. l. 549

Liszkay József: A pápai ev. ref. egyház levéltára. Pápa, 1875. 169. sz. 550

Ordo textuum Biblicorum et Catecheticorum... ab Anno 1711. – Kézirat. Egyházker. Nagykönyvtár Pápa. 551

De az ellenkezőjére is van példa, mint pl. Kisnaményban (1725), hogy a lelkészt arra utasítja a vizitáció, hogy

a templomi katechizálást ne mulassza el, – Kiss Kálmán: A szatmári ref. egyházmegye története. Kecskemét,

1878. 555. l. – vagy Gáborjánban (1738), hogy a lelkész minden tekintetben dicséretreméltóan végzi szolgálatát,

csak épen „nem catechizál”. – Visitationes Ecclesiarum in V. Districtu Debr. existentium Anno 1738.

Egyházker. levéltár Debrecen. V. St. 76. – Találunk adatot arra is, hogy pl. egyik pápai egyházmegyebeli

lelkésznek, Pethő Györgynek, az akkori időkben igen szép, 79 kötetből álló könyvtárában megvan Kaposi

Sámuel kéziratos Káté-magyarázata is. – Serius librorum. Egyházker. Nagykönyvtár Pápa. – Tudjuk, hogy

számos ilyen kéziratos Káté-magyarázatos könyv is volt a lelkészek birtokában. Egy 1745-ből való ilyen

magyarázat 54. kérdése a múlt században nyomtatásban is megjelent. – Szabad Egyház 1884. dec. 16. s tovább.

V. A. 6. Maji. 1745. – Egy másik, 1747-ből való nagy terjedelmű kézirat a közelebbi időkben került elő. –

Kálvinista Szemle (Szlovákia) 1964. 1. sz. Csémy Lajos: Kéziratos Kátémagyarázat. 552

A Kátékhoz fűzött utasítások az 1650-es amsterdami Káté végén levő Útmutatás és az amsterdami Káté

nyomán 1652-ben Nagyváradon kiadott Káté útmutatásait vették alapul. Vö. 40. jegyzettel. 553

Zoltai Lajos: Debrecen város könyvnyomdájának XVIII. századbeli működése. Debrecen, 1934. – Benda

Kálmán–Irinyi Károly: A négyszázéves debreceni nyomda. Budapest, 1961. 321. l. A nyomda kiadványai 1561–

1849. A XVIII. sz.-ból 12 Káté kiadást említ á 3–5000 példányban, – a Fundamentumból 27 kiadást á 3–6000

példányban, – Sideriusból 11 kiadást. 60

Sinka Sándor: A gymnasiumi oktatásügy története 1848-ig. A debreczeni ev. ref. főgymnasium Értesítője az

1894–95. iskolai évről. 69. l. – Molnár Ágnes: Debreceni arcok a felvilágosodás századából. Budapest, 1939. 19.

l. 555

Molnár Aladár: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században. Budapest, 1881. 497. l. 556

Csöglei ref. egyház jegyzőkönyve. 557

Földváry László: Adalékok a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez II. Budapest, 1898. 170. l. 558

Processus Visitationis extra ordinariae. Kézirat. Egyházker. levéltár Pápa. – Beck Gergely: A belsősomogyi

egyházmegye története I. Kaposvár, 1935. 92. l. – Tóth E.: A belsősomogyi ref. egyházmegye Mária Terézia

korában. Kaposvár, 1940. 559

Tóth E.: Torkos Jakab dunántúli ref. püspök mint igehirdető. Budapest, 1937. 31. l. – Variis sermones... II. 1.

prédikáció. Kézirat. Egyházker. Nagykönyvtár Pápa. 560

Egyháztanács jegyzőkönyve I. 16. 561

Jegyzőkönyv 1773. márc. 7. 441., 445. sz. 562

Diarium famulorum 1762–1776. – Egyházker. levéltár Debrecen. Dr. Tariska Sándor levéltáros kimutatása. –

Balogh Ferenc: A debreceni ref. főiskola alapítványi törzskönyve. Debrecen, 1911. 658. sz. 563

Fördős L. i. h. 424., 481. l. 564

Pokoly J.: Az erdélyi ref. egyház története V. 97. 565

Csomasz Tóth Kálmán: A ref. gyülekezeti éneklés. Budapest, 1950. 159., 164., 170. l. – Losonczi i. m.

Előljáró beszéd. 566

Zágoni Sámuel balmazújvárosi lelkészt a kátémagyarázat megtagadásáért az egyházmegyei gyűlés „az

egyházmegyéből örökre kizárja, elűzi s a szolgálatnak minden jogától és gyakorlásától megfosztja és

excommunicálja”. Debreceni egyházmegye jegyzőkönyve III. 1750. júl. 28. 567

1760-ban Ujhelyi András balsai lelkésszel történt meg. Debreceni egyházmegye jegyzőkönyve III. 1760.

márc. 4. 568

Constitutiones Ven Superintendentiae Trans Tibiscanae ad regimen ecclesiarum in eiusdem gremio

existentium pertinentes. Egyházker. levéltár Debrecen. 1762. jún. 8. B. e. 22. – Vö. Projectum de Regimine

Ecclesiarum in Ven. Superintendentia Trans Tibiscana melius constituendo. – A Tiszt. seniorok visitalásoknak

rendi és módja a V. tractusokban. 1762. júl. 12. – Egyházker. levéltár. Ker I. V. St. 6. 569

Az évek rendjében íme nehény adat: Mikepércsen a leányiskolában tanuló 44 leány közül némelyek az „öreg

Catechismusból adtanak speciment”, – a többiek „a hitnek ágazatiból... de nem mindenekben egyenesen és

serényen feleltenek”. – Hajdúbagoson a leányok „a hitnek ágazatait nem értik, úgy látszik, hogy nem

exerciroztattak benne”. – Egyeken az öreg Catechizmusból a fiúk „igen gyengék”, annyira, hogy a Káté szövegét

sem tudják emlékezetből elmondani. – Füreden az öreg katechisták és a kis katechisták is „cum laude

feleltenek”. (1763)

Derecskén „a catechesisből jól feleltenek”. – Sárándon a tanuló gyermekek „igen negligensek, úgy hogy

közülük kettő-három alig jár fel, öreg Catechesist tanultak hárman, de igen vékony speciment adtak”. A mestert

nem is „marasztották tovább való szolgálatra”. Ugyanitt a leányok tanítója 18 leánykát tanított, kik közül „öten a

Catechesisből tanultak 60 kérdéseket, a többek Fundamentumot” – és „jól feleltek”. – Tégláson a leányok igen

gyengék, „maga a tanító asszony sem ismeri jól a Fundamentumot, még kevésbbé képes tanítani”. –

Püspökladányban a leányokat a tanító asszony jól tanítja, úgyhogy „a Palatina Catechesist s a Fundamentumot is

emlékezetükben jól megtartották”, – de már a Káté magyarázásban „nem elég ügyes” a tanító asszony. –

Udvariban a tanító asszony keze alatt levő 35 leány „értelem nélkül felelt, mert nem tud értelmesen tanítani”.

(1765)

Szoboszlón a leányok egyik praeceptora 76 növendékével kiváló vizsgát adott, a Kis és a Nagy Kátéból. A

másik leánytanító 80 növendéke közül 8 tanult meg 65 kérdést, – 15 pedig 10 kérdést. (1766)

Dobon a leánytanulók gyengék, – de a tanító asszony maga is hiányosan tudja a Fundamentumot. –

Udvariban a leányok a Helvét Hitvallást is tanulták. – Nánáson a Káté ismeretében feltűnő hiányosságot

mutattak a fiútanulók, – a catechista leányok sokkal jobban gyakorlottak voltak. – Dadán a leányok tanítóját

sehogysem lehetett rávenni, hogy a Kis Kátét úgy próbálja begyakorolni, hogy a leányok képességéhez

formáljon kérdéseket. Nem jó tanító, a rektorral is ellentétben van. – Hivatalából el is küldték. (1767)

Gáborjánban 11 leány a Nagy Kátét, 23 a kisebbet tanulta s dicséretes eredménynyel. – Péterszegen a tanító

még nagyon gyakorlatlan s a Nagy Kátéból kérdéseket sem tud jól feltenni, még kevésbé képes megtanítani. A

leányok csak annyit tudnak, amit emlékezetükbe fel tudnak szedni, – egyebet semmit. (1768)

Csegén 50 leánynövendék közül 4 tanult Nagy Kátét, a többi, amelyik olvasni már tud, – a kisebbiket. De

vizsgájuk értéktelen volt, mert a tanító maga sem tudja a tanítás módját. – Hadházon 26 Nagykátés és 18

Kiskátés leányt igen szorgalmasan tanított a tanító. – Tégláson a tanító asszony 34 növendéke igen talpra esetten

felelt a Kis és a Nagy Kátéból. – Nánáson a leányok nagy dicséretet érdemelnek Káté tudásukért. (1769)

Sárándon a tanítónő 30 növendéke a Nagy és Kis Kátéból igen jól felelt, ami a tanítónő tanításban való

kiváló ügyességét dicséri. – Újfaluban 100 leány nagy szorgalmát mutatja a Káté tudása. – Tordán 36 leány igen

rosszul tanulta a Kátét, a tanító asszonyt alkalmatlannak is ítélték a tanításra. – Böszörményben az egyik

leányiskolában 88 leány közül az I. csoportban levők a Káté 65 kérdéséből dicséretesen tudtak, – a II. csoportban

kívülről tudták a Kis Kátét, – a III. csoportban az Apostoli hitformát és Tíz parancsolatot tanulták. –

Hajdúbagoson 15 leány tanult Nagy Kátét, – 17 Kis Kátét, de értelem nélkül feleltek. (1770)

Püspökladányban dicséretesen, – Nádudvaron igen dicséretesen, – Tiszafüreden jól tudtak a Kátéból a fiúk

is s a lányok is. (1771)

Kabán a leányok mindkét tanítója ellen az a panasz, hogy a Kátét nem könyvből, hanem saját

„írásocskájukból” tanítják. (1771)

Visitatio seriese de Anno 1763. – Egyházker. levéltár. 570

Ezekből is említünk nehány jellemzőnek gondolt esetet: A sápi lelkészt hűséges prédikálásáért dicsérik a

hívek, de vádolják, hogy a leányok vasárnapi katechizálását elhanyagolja. (1777)

A balsai lelkész szolgálatát hűségesen végzi, de ennek kevés hasznát látja az egyház, olyan unalmasan

beszél. Amire a lelkész azt mondotta, hogy az előző lelkész, aki most Szabolcson van, „az egyházközségnek

Házi Kincs c. könyvét magával vitte s nem akarja visszaadni”. Ezt védekezésül mondotta az unalmasság vádjára.

(1778)

A derecskei lelkészt is dicsérik, de vádolják is azzal, hogy a leányokat, akiket vasámaponkint a

templomban katechizálni szokott, olyan csípős szavakkal illeti, hogy elidegeníti őket magától. Amire a lelkész

azt felelte, hogy ő a leányokat nem keményen, hanem szelíd szavakkal szokta figyelmeztetni, hogy magukat a

templomi istentisztelet alatt a kegyességhez illő szerénységgel viseljék s a katechizációkra szorgalmasabban

járjanak. – Hajdúbagoson a lelkész híven teljesíti kötelességét a katechizálásban is, mégis arról panaszkodnak az

egyház elöljárói, hogy beszédeinek elmondásában sokszor akadozik. A lelkész viszont azt panaszolja, hogy a

hívek nem elég szorgalmasak a templomlátogatásban. (1779)

Tégláson a lelkész szolgálatában hűséges, de a kátémagyarázatokat gyakran nem tartja. Mire a lelkész azt

feleli, hogy ő magyarázatait „gyakorlati szempontok szerint” végzi, – amit beszédeinek bemutatásával igyekszik

is igazolni. (1780) 571

1795-ben a tisztántúli egyházkerületi tanterv adja ezt a beosztást. – Debreceni főgimn. Értesítő 1894–95. 108.

l. s következők. – Marton Sándor: Iskolaügyünk története 1770–1820. PEIL 1898. 372. l. – Barcsa János: A

debreceni kollégium és particulái. Debrecen. 1905. – Tóth Dezső: A heves-nagykúnsági ref. egyházmegye

múltja. Debrecen, 1942. I. 226. l. 572

Tiszántúli egyházker. jegyzőkönyve 1781. április 23. 143. l. Egyházker. levéltár Debrecen. 573

Uo. 1782. március 3–4. 158–163. l. 574

Kiss Gergely: Ágenda 4. 575

Kuzmány Kari.: Urkundenbuch zum oesterreichisch Ev. Kirchenrecht. Wien, 1856. 331: Canones Synodi

Budensis Ev. H. C. anni 1791. Canon 40. 576

A szatmári egyházmegyében 1792-ben az „a... i prédikátornak megparancsoltatott, hogy ennekutána minden

vasárnap estvénként katekhizáljon, melyet ha nem cselekednék, szénior uramnak leszen hatalma, hogy

őkegyelmét időközben is hivatalából kivesse”. Kiss Áron: A szatmári h. h. egyházm. statutumai. Spataki Füz.

1859. 468. l.

A szabolcsi egyházmegye 1793-ban felújítja a régi határozatot az iskolamesterek Káté tanulására, hogy

ezzel „a szorgalmatos tanulásra felserkentessenek”, azért „esztendőnkint bizonyos kiszabattatott részt a Nagy

Catechesisből megtanuljanak és annak kirendelt idejében megvizsgáltassanak, hogy aztán érdemek szerint

legyen meg a rólok való gondviselés”. – Ti. jobb vagy gyengébb iskolához való áthelyezésük. Szabolcsi

egyházmegye jegyzőkönyve 1793. jún. 29. 7.

Szentmihályon „az oskolabeli tanítókra nézve közönségesen azt tapasztaltuk, hogy semmi legkisebbet is a

Catechesis szavaiban nem világosítanak, – megmondottuk, hogy gyermekekhez illendően cselekedjék”. –

Böszörményben „a tanító emberek jó tanítók, csakhogy memorizáltatják a gyermekkel a nehéz catechizációkat.

Erre nézve megintődtek”. (1795)

Sárándon a leányok tanítója „gyenge tanító, megintődött, hogy az írott catechisatio memorizáltatását hagyja

félbe”. – Bajomban a leányok tanítója „alkalmatos tanító, de a catechisálása épen nem gyermekekhez való”.

(1797)

Szoboszlón a grammatisták és syntaxisták praeceptora „tanultat, de nem tanít, – a catechisatioja igen

homályos”. (1799)

Bajomban az új tanító „catechisatioja nem a gyermek eszéhez való és így megmondódott, hogy dolgot

tanítson, ne szókat”. (1800)

Vámospércsen a tanító „dicséretesen tanította a Heidelbergai Catechismust”. (1802)

Földesen a rektor „a Nagy Catechismusból való kérdésekből kérdéseket formálni tanítványainak nem

tudott”. (1803)

Monostorpályiban a rektor „tanítja a Catechismust, de világosabban, értelmesebben kellene tanítani”.

(1804)

Püspökladányban a rektor „különösen dicsértetik, hogy a Catechismust értelmesen tanította, szépen iratta”.

(1805)

Bajomban a mester „értelmesen catechizál”. – Mikepércsen a leányok tanítója a „catechismust értetlenül

tanítja”. (1809)

A debreceni egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyve. 577

Lásd a 86. jegyzetet. 578

Az első ilyen káté Dunántúl készült. Kármán József: Katechismus, vagy a ker. vallásban való oktatás.

Osterwald után. Pozsony, 1789. 579

Tiszántúli egyházker. jegyzőkönyve 1801. okt. 6. 83. 580

Útmutatás a ker. vallás előadására a Helv. Vallástételt követők értelme szerint I–III. Debrecen, 1804–8. 581

A Dunamelléken 1807-ben hoztak ilyen egyházkerületi határozatot, a Tiszáninnen 1808-ban szintén

egyházkerületi határozattal rendelték el Útmutató készítését. Tiszáninnen aztán 1810-ben készítették el a tanítási

„normatívumot”, mely a pataki Útmutatást s a Vallásra bevezetőt írja elő tankönyvül. 582

Kis Ernő: A dunántúli ev. ref. egyházkerület pápai főiskolájának története. Pápa. 1896. 188. l. 583

Tóth Ferenc i. m. 58. l. 584

Hajdúbagoson történt ez az eset. Ugyanitt a leányok tanítója is a régi Kátét használta s „úgy látszik, hogy mint

öreg tanító, ő sürgette azoknak visszavitelét”. Újfehértón 1813-ban a Kátét már valóban nem tanították, de

ahelyett a „Kegyelem szövetségét” használták. Az egyházlátogatók kötelességévé is tették a tanítóknak, „hogy

ezután az Útmutatás 1-ső darabját vegyék fel”. – Hadházon viszont még 1819-ben is a Palatina Catechesisből

tanultak a leányok. – Szakolyban a rektor 1820-ban az Útmutatás mellett a Nagy Kátét is tanította. – Acsádon is

a Kis Kátét tanulták a fiúk is, a leányok is. – Ezeken a helyeken az egyházlátogatás jegyzőkönyvében nem

fűznek ehhez semmit. – Még 1827-ben is előfordult, hogy Nagybajomban „nagy hibának találta a visitatio, hogy

a leányok oskolájában az Útmutatás nem tanítódik. Ezen fogyatkozás kipótolása kötelességévé tevődött” a

tanítónak. – Vértesen a rektor mindeddig a Kis Kátét tanította, – őt is kötelezték az Útmutatás használatára. –

Derecskén 1829-ben arra utasították a leányok tanítóját, hogy „szabja magát ebben a tekintetben a felsőbb

rendelésekhez”. – Az ellen viszont, hogy Péterszegen a nagyobb tanulók „az egész Nagy Catechismust végig és

értelmesen tanulták”, – semmi észrevételt nem tett a vizitáció. – Még később is megállapítható, hogy egyes

gyülekezetek csak nem engedték el végleg a Kátét az iskolákból, – a felsőbb utasítások ellenére sem. –

Debreceni egyházmegye egyházlátogatási naplója, 1813. s tovább. – A „Kegyelem szövetsége” – Lampe A. Fr.:

Geheimniss des Gnadenbunde c. munkája Tatai Cs. Ferenc fordításában 1744-től 1880-ig nyolc kiadásban jelent

meg, mintegy 22 000 példányban. – Snijders G.: Fr. A. Lampe. Harderwijk 1954. 131. l. – Benda–Irinyi: i. m.

345. l. 585

A tornai egyházmegye censori jelentései 1809-től. Tiszáninneni egyházkerület levéltára. – Ennek ellenére a

gyermekek több helyen meglehetősen recitálják, vagy memoriter tudják, – Megyaszón értelmesen feleltek abból.

– Tiszaladányban a tanító „nem csak könyv és értelem nélkül, hanem okosan tanítja, katekhizálja tanítványait”. –

De már Királyhelmecen (1819) „a leányok közül némelyek a Palatina Catechezisből igen tudtak memoriter, de

nem értették”. – Patakon másodízben is „javasoltatott”, hogy „a Nagy Káté helyett a pataki Útmutatást tanítsa a

tanító”, aki azzal mentette magát, hogy „azt a szülékkel megvetetni nem tudja”. – Hasonló mentségek másutt is s

még évek múlva is előkerülnek. – Tiszalucról (1822) azt jelentik, hogy az 5. és 6. osztályos leányok „Kis Kátét is

tanultak, ezt meg kellene tiltani, már csak azért is, hogy az olcsóbb lévén, mint a Superville, azt veszik a szülék a

gyermekeknek inkább, mint emezt”. – Bájról, hogy a „meghatároztatott normatívumot kevésbbé ismerik, – a régi

úgy nevezett Kis Kátét is tanultatják” (1823). 586

A tornai egyházmegye censori jelentései 1809-től. Uo. – Volt idő, mikor mind „dicséretesen feleltek”. De volt

olyan iskolamester, aki csak „erőltetett igyekezettel”, vagy „meglehetősen” tudott (1809). 1817-től

olvasmányaikat is számonkérték s ekkor a szilicei járás tanítóinak olvasmányai közt volt Kecskeméti Zsigmond:

Catechetika prédikációi, – és Maklári: Catechesisre írt magyarázatai is. – Egy ideig még a cenzúrákról való

beszámolók megelégedést fejeznek ki. De majd 1829-ben már ilyen jelentések mennek a tanítókról az

egyházmegyei gyűlésre: „oskolai könyveik nincsenek, megszerezni maguknak sem akarják”, – „az egyházmegye

vegyen nekik”. – Majd megint évek múlva: „kevesen vannak, akik a kiszabott tudományokat könyv nélkül

megtanulnák” (1838) – „egy kivételével készületlenek” (1839) – „kevésnek van könyve” (1840). – Vö. Román

Ernő: Az alsóborsodi s az ősrégi Borsod-Gömör-Kishonti egyházmegye története. Miskolc, 1926. 105. l. 587

Pl. a dunántúli egyházkerület 1816-ban. Benedek S.: Tóth Ferenc gyakorlati theologiája. 195. l. 588

Maklári Pap Lajos: A gömöri h. h. egyházmegyét kötelező szabályok. Spataki Füz. 1859. l. 589

I. m. 32., 44., 56. – Symbolumok c. cikke PEIL 1844. 49. l. 590

Barsmegyei: Egyházi látogatás. PEIL 1843. 441. l. 591

Lelki szabadság és hagyományi elv. PEIL 1844. 745.. 769. l. 592

A tiszántúli h. v. reformált Superintendentia s ebben a Debreczeni ekklézsia hittani, szertartási és kormánylati

szempontból 1817-től 1850-ig. Kézirat a debreceni egyházmegye levéltárában. 23., 60., 76. 593

I. m. 58–59. l. 594

Széki Béla: Egyházi törvénykönyv és a dunántúli h. h. ev. egyházkerület szabályrendeletei. Pápa. 1867. 182.

l. – A debreceni szokás, mely ott már évtizedek óta megvolt, – átterjedt a pápai főiskolára is! 1851-ben pedig, –

talán ezzel is kapcsolatban, – azt mondja ki a közgyűlés Dunántúl, hogy a templomi katechizálás „újabban

behozatni” rendeltetik. 595

Soltész János: A nagybányai ref. egyházmegye története. Nagybánya, 1902. 97. l. 596

Egyházszónoklattan. 188. l. 597

I. m. 70., 241., 252–254. l. 598

Z-y: Nyílt levél a catechismus, főleg a heidelbergi Káté ügyében. PEIL 1858. 882. l. 599

Népnevelés vallásos tekintetben. PEIL 1858. 69. l. 600

A választmány e munkálatok elvégzésével Zsarnay Lajos sárospataki és Filó Lajos pesti theologiai tanárokat

bízta meg. Majd Filó külföldi tanulmányútra indulása miatt Dobos János ceglédi lelkész vállalta el a munkát.

Munkájukkal 1861-re el is készültek, – de hogy mi lett tovább annak a sorsa, – arról nem tudunk. – A

Heidelbergi Katekhizmus átdolgozása. Spataki Füz. 1860. 278. l. – Helv. hitv. egyetemes tanügyi értekezlet

jegyzőkönyve. PEIL 1862. 653. l. – A ref. egyetemes tanügyi bizottság közgyűlése. Uo. 1358. l. 601

Kálmán Gyula: Egy kis elmélkedés az egyházi szónoklatról. PEIL 1871. 969. l. 602

Farkas József: Nyílt levél. Egyh. Reform. 1871. 51. l. 603

Papp Károly: Az egyháziatlanság alapoka. Uo. 82. l. – N. n.: Készüljünk a közgyűlésre. Uo. 196. l. 604

Kovács Albert: Magyar prot. énekeskönyv. Uo. 1873. 1. l. 605

Uő.: A protestantizmus és a véleményszabadság. Uo. 1873. 110., 112. l. 606

I. m. 1873. 65. l. 607

Czelder Figyelő 1879. 178. l. 608

I. h. 51. l. 609

E pályázatra Erdős Józsefen kívül dr. Márk Ferenc feketegyarmati lelkész is beadta munkáját. – Porcsalma,

1887. febr. 11. Kiss Áron esperes Balogh Ferenchez. – Debrecen. 1887. okt. 12. Balogh Ferenc Csiky Lajoshoz

és Dicsőfi Józsefhez. – Debrecen, 1887. dec. 20. Theol. tanárok Kiss Áronhoz. Egyházker. levéltár sz. n. 610

Tiszántúli egyházker. jegyzőkönyve 1888. április – 84. – 1890. június – 197. – 1890. okt. – 332. – 1891.

május – 146. 611

Istentiszteletünk reformjának kérdéséhez. Prot. Szemle 1889. 84., 88. l. 612

Id. ism. PEIL 1892. 841. l. 613

Rácz Károly kifejezetten az egyházias kálvinizmus embere volt, – egyébként szintén Böhl tanítvány, – aki az

egyház hitvallásai mellett bátran kiállt. – Vö. Csekey Sándor: Ref. mozgalom a XIX. században. Magyar

Kálvinizmus 1934. 120. l. 614

A Heid. Káté új magyar fordításban megjelenése. Uo. 1891. 9. sz. 615

Egyházi Törvények. 1894. 115. §. 616

Pápa. 1902. Előszó.

617

Nagybánya, 1914. 177. 24. §. A heidelbergi káté magyarázása. – Említi, hogy kátémagyarázati imádságokat

írtak: Szikszai György és Vámosi Pap István 618

Új Reformáció 1918. l. 619

A memorandum hangsúlyozta azt a kívánalmat, hogy a zsinati törvénykönyvben ne csak §-ok legyenek, de

tartalmazza az egyház hitvallását is s a törvények megtartása ezek alapján tétessék kötelezővé, – mert nem elég

csak hirdetni, hogy a Helvét Hitvallás és a Heidelbergi Káté alapján állunk! Ezek tartalmának életté is kell válni!

– A kunhegyesi memorandumot a konferencia vezetői eljuttatták az akkor ülésező zsinat elé is, – ez azonban

megelégedett annyival, hogy azt bizottságok elé utalta! Tárgyalására sem akkor, sem az új, 1928-ban megnyílt

zsinaton nem került sor! – A kunhegyesi 1921. aug. 23–25. napjain tartott Orsz. Egyházi Értekezlet

Memoranduma a Magyar Református Egyház Zsinatához. Budapest, é. n. – Vass Vince: Jobb jövő felé. A

kunhegyesi memorandum elvi kifejtése. Budapest, 1922. – Forgács Gyula: A Belmisszió és a Cura pastorális

kézikönyve. Pápa, 1925. 327. – Tóth E.: Részletek XX. századi egyháztörténetünkből. Kézirat gyanánt.

Debrecen. 1954. 155. l. 620

Uo. 48. l. Az általános keresztyénség és a történelmi kálvinizmus vitája. 621

A Heidelbergi Káté magyarázatai ötvenkét egyházi beszédben. Budapest, 1924. 622

Heidelbergi káté-nap Balatonöszödön. Keresztyén Család 1927. aug. 21. – A Heidelbergi Káté magyar

jubileuma. Uo. 623

Dr. Czeglédy Sándor debreceni theol. professzor közlése. 624

Egyházi Törvényeik 1933. II. tc. 16. §. – I. tc. 2. §. – Esküminták. 625

Ágenda. Budapest, 1927. 46. l. – Istentiszteleti Rendtartás, uo. 1930. 11–12. l. 626

Kájel Endre: A Heidelbergi Káté. Lelkészegyesület 1935. 57. uo. 329. 627

Mert bizony a 19. század végefelé a theologiai akadémiákon a dogmatika tanítása keretében foglalkoztak

ugyan a Kátéval, – de csak a pápai theologián szerepelt még 1897-ben is külön tantárgyként. Debrecenben az

1904/5. iskolai évben Csiky Lajos professzor pályatételül is kitűzte a templomi kátémagyarázás kérdését, de – a

pályatételre nem adtak be munkát. – Kolozsváron a theologia fennállásának második évében, 1896-ban, dr.

Bartók György igazgatói évnyitó beszédében szól arról, hogy hitvallásainkat „oda kell adni a theologus ifjúság

kezébe!” – De csak évtizedek vajúdása után jut el odáig az ügy, hogy a hitvallásos iratok komolyabb

figyelemhez jutnak a theologiai oktatásnál. – Nagy Ferenc: A theol. oktatás története 1849–1914. Lelkészvizsgai

dolgozat 1952. Kézirat a debreceni theol. akadémia egyháztörténeti szemináriumában. 47., 117., 205. l. 628

Sylvester Rendszeres Hittani Kézikönyvei. A keresztyénség világnézete. I–II. Tahitótfalu, 1927–1928. 629

A hitvalló presbiter. Csikesz Emlékkönyvek 3. Debrecen, 1941. 115. l. 630

A magyar református egyház gyülekezeti munkája. A zürichi „Ekklesia” sorozat számára. Csikesz

Emlékkönyvek 5. Debrecen. 1943. 152., 157. l. 631

Az egyház missziói munkája. Budapest, 1938. 106. l. 632

A magyar reformátusság egyházi élete. Igazság és Élet 1940. 200, l. skk. 633

Imre Lajos i. m. 204. l. 634

Vallásoktatásunk válságáról írván, hitvallásainkról ezt mondja: „Ezek az alapvető és elévülhetetlen értékű

okmányok, a mai nemzedék előtt a legtöbb helyen és nagyobbára úgyszólván ismeretlen kincsek”. – gó:

Vallásoktatásunk válsága. Lelkészegyesület 1934. 82. l. 635

S.: Még egyszer... Uo. 217. l. 636

Dr. S. J.: Hitvallásos irataink új kiadása i. h. 1934. 150. l. 637

Katecheta: A Heidelbergi Káté új fordítása uo. 1935. 50. l. 638

A pápai ref. egyházmegye lelkész-egyesületének közgyűlése. Dunántúli Prot. Lap 1942. 164. l. 639

Lelkészegyesület 1944. – Trombitás Dezső 3. sz. – Fejszés Endre 7. sz. – Dr. Madar Zoltán – Dr. Tóth Dezső,

– Tóth János 9. sz. – Dr. Fónyad Dezső 10. sz. – Kájel Endre 13. sz. – Sinka József 15. sz. – A. Nagy István 16.

sz. 640

Victor János: Elfelejtett örökségünk, a Heidelbergi Káté c. cikksorozata. Az Út 1950. aug. 6–1952. júl. 19. A

85. kérdés után megszakadt. – Uo. 1935. 28. számban Bakos Lajos írt magyarázatot a 88–90. kérdésekről

„Hitvallásaink a megtérésről” címen. 641

Bartha Tibor: Vallást teszünk. Reformátusok Lapja 1962. 1963. évf. 642

Az ünnepségről külön füzetet adott ki egyházunk: A Heidelbergi Káté 400 éves fordulójának ünnepsége

Debrecenben, é. h. n. 643

A jubileumi Káté kiadás Budapesten, 1963-ban jelent meg. Az egyetemes konvent elnökségének

megbízásából Békefi Benő dunántúli püspök rendezte sajtó alá. A tárgymutatót Hörömpő Gergely készítette.