Criticai Lapok 1996. január

Pénz kell, és szerelemShakespeare: A velencei kalmár Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház

Shylock kettős hangnemben írt szerep írja a velencei uzsorás alakjáról Cs.

Szabó László. Talán azt is mondhat- juk, hogy A velencei kalmár kettős hang­nemben írt darab. A belmonti mesejátékot a velencei zord drámával ötvöző „komoly víg­játék" úgy hat, mintha a velencei lagúnák piszkoszöld vizének komor fénytörésén ke­resztül figyelnénk egy durva commedia dell'arte talmi csillogású alakjait: a remény­telenül szerelmes bohóc Antóniát, akit méla- búja nem akadályoz meg abban, hogy időn­ként gorombán megalázza Shylock-Pantalo- nét, kinek komikus szakálla itt ősszé komo­rul; Portiát, akin szenvtelen szigorral feszül Dottore tréfásan lobogó jogtudósi köpönyege. A fodrozódó víz elmossa a karneváli maszkok festékét: a szenvedélyes bordót, az arany él- vetegségét, a porcelánfehér közönyt. A fény és árnyék játéka élesen kettémetszi a sötétlő árnyakat, a megvillanó arcokat; a hullámtü­körben minden bizonytalanná válik: a ne­meslelkűnek tartott Bassanio személyes kap­csolatait üzleti számításaihoz igazítja; a lélek zenéjéről az a Lorenzo szaval, aki minden lelkiismeretfurdalás nélkül rabolja elShylocktól lányát és dukátjait. A „régi Róma Erénye", Antonio könnyen feladja szilárd­nak tűnő elveit, ha barátja szívének megőrzé­séről, érzelmei bizonyításáról van szó, s bele­megy olyan alkuba, amit korábban tüntetően elítélt. Portia reneszánsz ragyogása hideg fénnyé fagy, ahogyan mindenki fölött kímé­letlenül ítélkezik és uralkodik. Shylock meg- alázottságának szánnivaló maszkja mögül az ördögi bosszú vicsorít.

A jellemeket kifordító váratlan megnyi­latkozások hátterében sérelmek, lelki bántal- mak - a sértések szilánkjai mindenkit megse­beznek, s mindenki vissza is vág. A zsidó uzsorás kirekesztettségét megbosszulandó életet követel. Antonio üzletemberre jellemző módon üt vissza: ellenfelét a keresztény val­lás felvételére kényszerítve nemcsak hitétől, de az uzsoraszedés lehetőségétől, azaz üzlet­vitelétől is megfosztja, s ily módon eltünteti Velence üzleti életéből. Megtorolja az atyai szigort Jessica is. De nem kegyelmeznek egy­másnak a szerelmesek sem: miután a tárgya­lás és a gyűrűpróba bizonyítja, hogy Bassa­nio még mindig szorosabban kötődik barátjá­hoz, mint feleségéhez, Belmontba visszatérve Portia kíméletlenül számon kéri aférji esküt. Úgy tűnik, most is ő kerül ki győztesen, de tud-e boldog szerelemben élni két egymást megalázó ember? A tréfák kétértelmű kacaja elröppenti a gondot, de most már bizalmat­lan tekintetek fürkészik egymást - a szavak hitele hamar megrepedt.

A gyűlölködés végül mindent beszeny- nyez. Irgalmazhatnak és megbocsáthatnak, de senki sem tudja megállni, hogy valahol, valamikor vissza ne üssön. Így válnak áldo­zatokból bűnösökké. Mindnyájan elítélhetők és felmenthetők, de kapja meg bárki is a ke­gyelmet vagy a boldogulás lehetőségét, fizet­

nie kell. Ez egy veszteséges üzlet. A legtöbbet hirtelenjé­ben Antonio és Shylock veszti el, mert a szenvedély őket vi­szi a legmesszebbre. Az egyik határtalan szenvedéllyel sze­ret, a másikban démonivá nő a gyűlölet. A kalmár akár a vértanúságot is vállalná, az uzsorás tébolyodottan készül a gyilkosságra. Mindent ve­szítve ölnének és szeretnének, de nekik kielégítetlenül kell távozniuk: Shylock örökre el­tűnik a Ghetto Vecchio ködé­ben, Antonio sötét árnyék­ként olvad be Belmont egének csillagos vég­telenjébe.

A nyíregyházi előadásban nincs karne­váli forgatag, nincs szárnyas oroszlán, gon­dolás romantika. Menczel Róbert baljós, fe­kete díszletében csak a színpadot borító víz utal Velencére. Zeke Edit pedig XX. századi ruhákat adott a szereplőkre, de a divat ismét­lődő jellege miatt nem köthetjük a jelmezeket egyetlen korszakhoz, így különös, modern időtlenséget tükröznek. Talán már ennyi is jelzi, hogy Telihay Péter rendezése nem egyszerűsíti le a művet derűs farsangi mesé­vé, de nem csinál belőle történelmi analógi­ákkal terhelt, aktuálpolitikai parabolát sem. A rendező az indulatok láncreakcióján, sérel­mek és megtorlások kölcsönhatásán keresztül azt a kíméletlen folyamatot rajzolja meg, amelyben a kizárólagosságra törekvés, a disz­krimináció, a birtok- és bosszúvágy megfer­tőzi, ellehetetleníti az emberi viszonyokat. Mindeközben nem fekete-fehérre f ormáltatja a jellemeket, inkább hiteles emberi portrékat, körbejárható szituációkat teremt, ugyanak­kor generációs falat emel a szereplők közé, tovább árnyalva a motivációkat, emberi vi­szonylatokat. Az aranyifjak huszadik évüket is alig betöltött sihederek, míg Antonio és Shylock középkorú férfiak. A két korosodó üz­letemberrel egzisztenciája sem feledtetheti magánélete kudarcát. Antonio fiatal barátja iránti szokatlanul mély vonzódása miatt vá­lik akaratlanul is kirekesztetté. Shylockot a gettólétbe szorítottság gyötri. Lelkük mélyén mindig is magányosak voltak, ám egyszeri­ben teljesen magukra maradnak, a valakihez tartozás látszata is szétfoszlik - egyiket lá­nya, másikat barátja hagyja faképnél. Rá­adásként anyagi helyzetük is megrendül, tel­jes a csőd, a kifosztottság, a kisemmizettség. Egy élet, törekvéseik hiábavalóságával kell szembenézniük.

Gazsó György állig begombolkozott pu­ritánság mögé rejti Shylock érzéseit. Fegyel­mezett testtartása a veszélyt figyelő kiszol­gáltatottság és az indulatait fékező önmér­séklet egyszerre. A szenvtelenséget hazudó, arcára köviilt hideg mosoly hol látszólagos alázatosságba csúszik át, hol rideg iróniával sért. A „Hát a zsidónak nincs szeme?" kér­dése megindító tiráda helyett szigorú kiokta­tás, amiből csak a bosszú hangjaira lehet vál­tani. Kétélű mosolya adja meg a szerződéskö­

tés feszültségét: a baráti kéznyújtásnak tűnő játékos gesztus mögött megvillan az elvete­mült szándék - a visszafogottság álcája mö­gött a színész végig elementáris erővel érez­teti a gyűlöletet, a visszavágásra várás el­szántságát. Indulatai azonban csak két pon­ton szakadnak ki belőle: amikor hírt kap lá­nya pazarlásáról, majd amikor késével ráron­tana Antonióra. A végső ítéletet már újra fegyelmezetten, letérdelve, háttal a közönség­nek hallgatja végig. Már-már szánnánk meg­törtségét, amikor keresztény hitre térítésekor egy pillanatra megrázkódik, ökölbe szorított keze görcsösen megfeszül, benne kés villan - megsemmisítették, de a gyűlölet talán erő­sebb, mint volt. Gazsó alakításában a kisebb­ségi sorsba taszítottság, a megbélyegzettség sérelmei kegyetlenné keményítik a lelket.

Dóczy Péter Antoniója szentimentális sarmőr helyett elszánt, nyers ellenfél, aki a zsidóval szembeni undorát rászorultságában sem leplezi, társainak kell visszafogni fröcsö- gő indulatát. Shylock alattomosságával szemben ő a nyíltan felvállalt, fennen han­goztatott gyűlölködés. Ugyanilyen nyílt szenvedélyesség, egyértelműségre törekvés jellemzi Bassanióval való kapcsolatát, ami láthatóan több volt barátságnál. Dóczy egy­két ponton határozottan, de külsődlegességek nélkül érezteti a férfi homoerotikus vonzódá­sát, ám a hangsúlyt a mélységes emberi kö­tődésre, az ebből fakadó kiszolgáltatottságra helyezi. Szeretete minden pillanatban ki­mondatlanul is követel. Egy elhagyott férfi szembesül előbb kapcsolata tarthatatlanságá­val, majd a visszafordíthatatlan magánnyal.

A többiek a „most mindent" fiatalos akar- nokságával vetik magukat a világba: pénz kell, és szerelem. Kezdetben mosolyogtató, ahogyan a maffiózó szerepet játsszák, aztán hamar kiderül, hogy valóban képesek uralni a sötét sikátorokat. S ők alakítják a nézőtérről a tárgyalás tömeghangulatát. A rendezés azonban őket sem értékeli le: ha a külvilág felé csak törtető, erőszakos ricsajuk hallatszik is, egymás közötti viszonyaikban már ár- nyaltabbak a jellemek. Meglepő tapintattal, érettséggel figyelik és segítik Antonio és Bas­sanio kapcsolatát. Őszinte kétségbeeséssel aggódnak barátjuk sorsáért. Telihay Péter nem kis merészséggel a színház stúdiósaira - hivatalosan előképzős növendékeire - osztot­ta a szerepek többségét, akik fiatalos elszánt­

4

sággal, nyers erővel vesznek részt a játékban, harsány humorral színezik vígjátékivá is a komor velencei jeleneteket, ifjonti kritikájuk felhősíti Belmont napsugarasságát.

Stúdiós a Portiát okosan és érzelemgazda­gon megformáló Horváth Réka is. Vissza­fogott drámaisággal indít, érzékeltetve, hogy az atyai végrendelkezés próbatétele leginkább őt teszi kiszolgáltatottá. Védekezésképpen já­tékos rafináltsággal ő maga irányítja kérőit a ládikókhoz. Így Portia kezdettől fogva célra­törő, a dolgait határozottan elrendező nő. Magabiztos szemtelenséggel irányítja a tár­gyalást is. Bassanio számonkérésének szigo­rát viszont jó érzékkel teszi elviselhetővé. Mellette Tűzkő Sándor emelkedik ki - Bas-

saniója társainál érettebb, komoly fiatal­ember; talán Antonióval való viszonya tette azzá. S figyelemreméltó még a szigorú nevel­tetését levető Jessica szerepében Járó Zsuzsa és a bírósági jelenetben jól poentírozó Mé­száros Árpád mint Gratiano. De a többi fiatal is megszolgálja a bizalmat. Igaz, a há­rom felvonást még nem bírják végig egyfor­ma erővel, de hogy a közös munkát érdemes folytatni, azt a harmadik felvonás súlyos, érett játéka külön is bizonyítja.

Akkorra eltűnik a súlyos díszletfal, felsze­dik az ideiglenes hidacskák pallóit, amelyek­ből Velencét ábrázoló festmény áll össze a háttérben mozaikszerűen. Ettől a várostól már nincs mit várni, egy anzix jól megfes-

tettségén kívül mást nem adhat. Vörös neo­nok hideg kirakatfénye keretezi a kiüresedett, fekete színpadot. Nyúlós, nyirkos hűvösség árad szét. Igaza van a fiataloknak, innen to­vább kell rohanni. Maguk mögött hagyják a várost, úgy tűnik, mindent praktikusan el­rendeztek, de az egzotikus üdülőhely, Bel­mont már nem ragyog fel előttük. Lélektele- nül fénylenek a csillagégők. A kis szigeten, mint vackukon húzódnak összébb a szerel­mesek. Jessica és Lorenzo már túl az első sze­relmi hempergéseken és civódásokon, üres te­kintettel kuporog a másik mellett. A többiek­re még vár néhány forró éjszaka, de a bel- monti dolce vitát valahogy senki sem így kép- zelte e l . MIKITA GÁBOR