Z. JURJEV

Alfa és OmegaTUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FORDÍTOTTA SZÉKELY SÁNDOR

A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA

© Székely Sándor, 1974 Hungarian translation

KOZMOSZ KÖNYVEKBUDAPEST, 1974

2

TARTALOM

FORMICA RUFA .................................................................. 4

EGY MIRMEKOLÓGUS, SMITH-WESSONNAL ......... 10

A ROTER TABLETTA ...................................................... 15

A COCA-COLA ENYHÍTI A SZOMJÚSÁGOT ............. 22

DRY-CREEK ....................................................................... 27

A CSŐ ................................................................................... 35

ALFA ÉS OMEGA .............................................................. 42

TALÁLKA AZ ERNYŐ MÖGÖTT .................................. 50

EMBERT ÖLNI ................................................................... 59

„TERMÉSZETESEN ÖNGYILKOSSÁG" ...................... 66

NEWTON TÖRVÉNYE ..................................................... 76

EMLÉKEZÉS ÉS FELEDÉS ............................................. 81

„PARANCSOLJON, KEDVES ZUCCHI" ....................... 89

„ENGEDD KI, FIACSKÁM, A BARÁTAIMAT!" ........ 103

EGY FORDULAT A KAPCSOLÓN ............................... 110

ÁRNYÉK AZ ÚTON ......................................................... 115

3

FORMICA RUFA A Varangy nyitott ajtót. Vörösre égett képét bágyadt mosolyra Húzta, úgy lelkendezett: — Á, ön az, Mister Carswell! Istenem, nem is képzeli, mennyire örülök, hogy láthatom... Nem is képzeli... Egy pillanattal később már nem talált volna itthon. Éppen l elmenőben voltam... Rózsaszínű, habszerű anyagból készült kalap volt raj-ta, a kalap alól ritkás, ondolált, ősz hajtincsek kandikál-tak ki. Rózsaszínű volt a ruhája és a kesztyűje is. — ... Micsoda hőség van kint, borzasztó! „Vajon miért hord nálunk minden öregasszony rózsa-színű kalapot? — tűnődött Dan. — Isten tudja, miért, a rózsaszínű öregasszonyok hazája leszünk." — Missis Kaminsky, csak azt szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hová utazott Florence? A Varangy mozgékony arcizmai most valami öröm-bánat elegyet igyekeztek kifejezni. Gyors pillantás a szemközti tükörbe: az elegy valahogy nem sikerült. Az egyik szemében öröm csillogott, a másikban bánat. Dan nagy erőfeszítéssel lenyelte a méret, igyekezett a lehető legudvariasabb hangon beszélni: — Elnézést kérek a tolakodásért, de nem mondta meg, hova utazik. — Szegényke, én úgy gondját viseltem... Nem is tu-dom, találok-e valaha még egy ilyen lakót... Szolid, ked-ves... Egy angyal, igen, nincs rá más szó: egy angyal! „Naná, hogy angyal, heti negyven dollárért, s még-hozzá szolid és kedves..." — kommentálta gondolatban Dan. — Kedves Missis Kaminsky, boldogan elhiszem ön-nek, hogy Flo egy angyal, de még egy angyalnak is kell hogy legyen valami címe. Nem létezik, hogy ne mondta volna meg önnek, hová utazik! — Hát képzelje el: nem mondta meg. És önnek? Ön-nek se mondta meg? Ajajaj!... Ezek a mai fiatalok... — A Varangy hangjában valami együttérzésféle csengett.

4

A káröröm egészen emberivé tette. — Viszontlátásra, Missis Kaminsky, rendkívül kelle-mes beszélgetés volt. Szerfölött kellemes. Csak azt aka-rom még mondani, hogy pompás lenne, ha a szemét is olyan rózsaszínűre festené, amilyen a kalapja. Dan kilépett az utcára. A városra fülledt hőség telepe-dett, a levegő finoman remegett az autók átforrósodott teteje és motorfedője fölött. A megolvadt aszfalt besüp-pedt a cipősarok alatt. Amikor beült a Musztángjába, úgy érezte, mintha ke-mencébe került volna. A szélvédő üveg belső felületén kövér, zöld-arany légy zümmögött rémült cikázással. Dan megpróbálta elkapni, de a légy ügyesen kicsúszott a tenyere alól. Második próbálkozásra már nem volt ere-je. Különben is egészen jól beleillett a képbe. Ez a zümmögés tette tökéletessé a fülledt hőség han-gulatát. Missis Kaminsky rózsaszínű kalapja is remekül beleillett a képbe. Az úttest fölött kis délibábok remeg-tek, úgy tűnt, az utcát elönti a víz. — A fene egye meg! A pokolba mindenkivel, beleért-ve az én drágalátos, imádott Miss Florence Coutchele-met is, meg ezt az imádandó legyet, itt az ablaküvegen! — morogta undorodva Dan, miközben begyújtotta a motort. A Musztáng mintha csak a hűvös garázsba kívánkoz-na, türelmetlenül előreszökött. A légy megint odakop-pant az üveghez. Hazaérve Dan kimerültén leroskadt egy fotelba, és behunyta a szemét. Még arra sem tudta rászánni magát, hogy a zakóját levegye. Semmi értelme. Úgyis már rég hozzáragadt a hátához, örökre. Ebben a zakóban fogják eltemetni. És Missis Kaminsky rózsaszínű kalapban jön majd a temetésre. Zsibbadt aggyal újra meg újra elismé-telte, hogy nem szabad többé Flóra gondolnia, de vala-hol a tudata mélyén egy icike-picike gondolat nem hagyta, hogy elfojtsa a hőség, s egyre azt súgta: nem igaz, nem tud nem gondolni rá. Épp ellenkezőleg: másra se tud gondolni, csak rá.

5

Elővette a zakó zsebéből Flo levelét, és sokáig nézte, anélkül, hogy széthajtogatta volna. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában, amikor a moziban látta a Rómeó és Júli-át, már olvasta az eredeti Shakespeare-darabot, és pon-tosan tudta, hogyan végződik a történet, mégis, egészen a legutolsó pillanatig reménykedett, hogy a szerelmesek életben maradnak, és minden jóra fordul. Csak nagyon kell akarni, és minden jóra fordul, így érezte most is, ez-zel a levéllel. Csak nagyon kell akarni. Kívülről el tudta volna mondani az egészet, de azért még egyszer elolvas-ta: „Kedves Dan, te mindig azt mondtad, hogy nincs os-tobább dolog a papírra vetett szerelmes szavaknál. Biz-tosan igazad van. Neked mindig igazad volt. Mindig és mindenben, és éppen ez volt a baj. Ezért hát nem fogok most arról írni, hogy mennyire szeretlek, már csak azért sem, mert hiszen ezt nagyon jól tudod. Köszönök min-dent. Meg kell értened: képtelen voltam már arra, hogy csupán a jelenlétemmel rávegyelek valamire, amitől hú-zódozol, s ezért most elutazom. Egy igen előnyös és ér-dekes ajánlatot kaptam. Ez valami új dolog, és azt hi-szem, le fog tudni kötni. Ne akarj megtalálni — semmi értelme. Meg aztán, ha akarnék, se térhetnék vissza a kétéves szerződésem lejárta előtt. Próbálj megérteni: nem szeszélyből, hanem teljesen józanul, érett megfontolások alapján teszem, amit te-szek. Mindkettőnknek jobb lesz így, sok fölösleges szenvedéstől kíméljük meg magunkat. Csókollak, és kívánom, hogy boldog légy. Vigyázz a fekélyedre! Flo" Dan lassan, gondosan összehajtogatta a papírlapot, és visszatette a zsebébe. „Vigyázz a fekélyedre!" Köszö-nöm, Miss Coutchel. Ön nagyon jóságos, mint mindig. Eltűnik, hogy ne legyen Daniel Carswell terhére, és bú-csúzóul arra inti, hogy vigyázzon a fekélyére. Gyönyörű

6

szavak! Izolda és Júlia elpirulhat szégyenében, hiszen amilyen egoisták voltak, nem kérték, hogy Trisztán vagy Rómeó vigyázzon a gyomrára! Lám, mit tesz a tu-dományos gondolkodásmód, a felsőfokú képzettség és a biológus pálya! Nincs mit tenni, ez a huszadik század, az értelem kora. Bizony, kedves Flo, tulajdonképpen azt kellett volna írnod, hogy a döntést egy nagy IBM számí-tógépen ellenőrizted, és az az egész elektronikus gubanc teljes mértékben helyesnek találta a lépésedet. Dan elfintorodott. Mire jó ez a szószaporítás? Hülye-ség az egész. Tudta, hogy szenved. A fájdalom valahon-nan lentről szép lassan húzódott felfelé, összetorlódott a torkában, és ott, mint valami puha gombóc, megakadt, se le, se fel. Krákoghatott, amennyit csak akart, de ön-magát nem ámíthatta evvel. Miért is volt ilyen ostoba? Mitől félt? Mire várt? Mit mérlegelt folyton? A felelősségtől félt... Üres szavak! Egész életében félt valamitől, és mindig sikerült olyan jól lepleznie a félelmét, hogy még ő maga sem vette észre végül. Milyen könnyedén zsonglőrködött ezekkel a szavakkal: család, érzelem, felelősség, idő... Persze, hiszen éppen ezért lett reklámszakember. Óvatosságnak maszkírozni a félelmet, megfontoltságnak a gyávaságot, szükségességnek az egoizmust... Istenem, milyen köny-nyen ment ez egész életében! Olyan elegánsan tudta ki-kerülni a döntéseket, hogy nem is lehetett tudni, ő me-nekül-e előlük, vagy azok őelőle. Az merült most fel benne, hogyan jött be Flo annak idején ide, ebbe a szobába. Berohant, átölelte a nyakát — a tenyere mindig hűvös volt —, orrát Dan orrához dörzsölte, és komoly ünnepélyességgel üdvözölte: „For-mica Flo köszönt téged." Akkoriban épp a hangyákkal foglalkozott, mindenféle Formica polictenával és Formica rufával, és azt állította, hogy a hangyák csak a csápjaik összedörzsölésével is-merik fel egymást. Dan erre azt mondta, hogy ha ezentúl kizárólag han-gya módon óhajt vele érintkezni, csápokat kell növesz-

7

tenie, de legalábbis valami kis bajuszkát. Akkor aztán igazi formica lesz. Flo erre azt válaszolta, hogy nem a csáp a lényeg, hanem hogy meglegyen az embernek a saját, kényelmes kis hangyabolya. Istenem, milyen rég volt! Megtörtént-e igazából? Hangya — latinul formica. Formica... Hogy is hívták a professzort, akinél Flo dolgozott? Valami hasonló volt az is. For... Fer... Fermi... Nem, az egy fizikus. Aha, azt hiszem, megvan: Forthus. Dan olyan erővel ugrott fel, hogy a fotel egy jajcsi-kordulással hátracsúszott. A telefonkönyv az íróasztalon feküdt. Istenem, mennyi fölösleges, hülye név! öt kiló értelmetlen név. Forthusból nyolc volt. Még jó, hogy nem Smith vagy Johnson, azok ezrivel vannak. De tulaj-donképpen mit is akar kérdezni ettől a Forthustól, már ha egyáltalán megtalálja az igazit? Hol van Miss Floren-ce Coutchel? Erre nemigen fog válaszolni. Flo nemegy-szer megmondta, hogy bár biológus, de valami rendkí-vül titkos intézménynél dolgozik. Feltárcsázta az első számot. Mély női hang búgott a fülébe: „Hallooó..." — Missis Forthus? — kérdezte Dan, és igyekezett csillapítani a heves szívdobogását. — Igen, mit óhajt? — Az a helyzet, hogy a férje megkért engem, hogy szerezzek neki jó hangyákat, Formica rufa, tudja... — Nagyon köszönöm, de mostanában csak szöcskével élünk. A vonal másik végén dühösen lecsapták a kagylót. A második és harmadik Forthus nem válaszolt. Már nem is reménykedett, amikor a negyedik számot tárcsázta. Néhány kicsöngés után egy magabiztos, kissé arrogáns férfihang szólalt meg: — Tessék. — Formica rufa — mondta Dan. — Így hívják önt, vagy azt akarja közölni velem, hogy ön egy vöröshangya? — kérdezte rövid szünet után gú-nyosan a férfi.

8

Ez az! Nem létezik, hogy merő véletlenségből ennyi minden egybevágjon. Nem túl valószínű, hogy egy má-sik Forthus is tudná, mi az a Formica rufa. Dan óvatosan letette a kagylót. Hol lakik? Aha, Central Chase 14. Szó se róla, előkelő környék. Hirtelen megint rátört a kétely: mire jó ez az egész? Még ha csodák csodája — meg is szerzi Flo címét, mit fog neki mondani? Mit mond neki, amit korábban nem tudott elmondani? Hogyan magyarázza meg, hogy miért nem mondta korábban, amikor még együtt voltak? A torkában levő gombóc azonban türelmetlenül megmoc-cant, mintha csak siettetné, és Dan tudta már, hogy ettől kezdve az a logika, amely eddig vezette a lépteit, többé nem ér semmit. A szavak, amelyek eddig mindig kihúz-ták a csávából, most elveszítették értelmüket. Ha csak egy kicsit hamarabb hagyta volna cserben a logika, ak-kor, amikor Flo még vele volt, hűvös tenyere a nyakára simult, akkor nem engedte volna el egy pillanatra sem, és most nem volna itt ez a levél, „Kedves Dan...", és nem kellene valami hangyás Forthust keresgélnie. Megnyomta a lifthívó gombot, de aztán nem várta ki, hogy feljöjjön, leszáguldott a lépcsőn, hármasával ugrál-ta át a futószőnyeggel borított lépcsőfokokat. „Miért kell két évig ott lennie? — tűnődött közben. —Furcsa. Ez az egész furcsa egy kicsit."

9

EGY MIRMEKOLÓGUS, SMITH-WESSONNAL A hűvös előcsarnokban a falakat borító műmárvány annyira mesterséges volt, hogy a valódinál is igazibbnak látszott. A portás a pultja mögött szunyókált, de Dan még be se csukta maga mögött az ajtót, már ki is nyitot-ta a szemét. — Kihez? — Mister Forthust keresem. — Egy pillanat, felszólok. Kit jelenthetek be? — Nézze, én egy céget képviselek, Mister Forthus egy berendezést rendelt nálunk, és nem hinném, hogy... Már a harmadik hónapja, hogy halogatja a fizetést... — Nem megy. Szigorú utasításaim vannak, minden-képpen fel kell szólnom. — Igen, de értse meg... — Én megértem, de mások nem értik meg. Miért kel-lene kockáztatnom, hogy kirúgnak? Hogy az ön cégénél rendben legyen a könyvelés? Három gyerekem van, Sir... Tartanom kell magam az utasításokhoz. Dan rákönyökölt a pultra, és előhúzta a tárcáját. A portás álmos szeme egy pillanatra felcsillant, mint a pá-rás ablaküveg, ha hirtelen felszárad egy meleg légáram-lattól, és nagy érdeklődéssel figyelte Dan kezét. — Tessék — nyújtott felé Dan egy ötdolláros bankje-gyet. A portás bánatosan felsóhajtott, a pénz pedig egyszer-re csak csodálatos módon valahogy kiszökkent Dan ke-zéből, és egy szempillantás alatt eltűnt. — Negyedik emelet, tizenkettő B — suttogta a portás, és azonnal elbóbiskolt, ahogy csak portások, házmeste-rek, hivatalsegédek tudnak elszundikálni. A felvonó háromszor kattant a lépcsőház rácskürtőjé-ben, aztán negyedszerre megremegett és megállt. A hű-vös folyosón egy lélek sem volt. Dan megállt a masszív, diófa ajtó előtt, amelyen réz-tábla hirdette, hogy ez a 12/B. A szíve vadul dörömbölt, valahogy ködösen úgy érezte, hogy nem is ő, Daniel

10

Carswell, a Mayer, Humbert and Co. reklámügynökség alkalmazottja, hanem valaki egészen más áll itt, der-medten, az idegen, ismeretlen ajtó előtt, és nem tudja, mit hoz a következő pillanat. Még nem késő visszafor-dulni és szép nyugodtan leballagni, és Daniel Carswell-ben heves vágy támadt, hogy éppen azt tegye, de tudta, hogy nem fog már szavakat találni a gyávasága leplezé-sére, és az a másik, ott benne, minden teketória nélkül felemelte a kezét, és becsöngetett. Az ajtó mögül léptek hallatszottak, zár csikordult, és az ajtó feltárult. A küszöbön téglaszínű háziköntösbe öl-tözött, alacsony termetű férfi állt, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amely sápadt arcán felragasztott mű-szemöldöknek tűnt, olyan sűrű, bozontos volt. — Ön nyilván eltévesztette az ajtót — mondta a szem-öldökös, és eltorlaszolta a bejáratot. — Mister Forthus? — kérdezte Dan, és átlépte a kü-szöböt. A férfi hátralépett, és szárazon kijelentette: — Már megbocsásson, nem szoktam ismeretleneket beengedni. Mit óhajt? Ha valami reklámprospektust óhajt a kezembe nyomni, vagy be akar mutatni egy új automata biztosítéktáblát... — Ó, dehogy, Mister Forthus! Daniel Carswell a ne-vem, és Miss Florence Coutchel közeli ismerőse va-gyok. — Úgy... — mondta tartózkodóan Forthus. — Florence váratlanul elutazott, és én úgy gondoltam, hogy ön talán a segítségemre lehetne. — Ön közölte velem telefonon, hogy tudja a vörös-hangya latin nevét? Különben kitalálhattam volna. Nos hát, kedves Mister Carswell, én semmiben sem tudok segítségére lenni. Egész egyszerűen nem ismerem Miss Coutchel jelenlegi címét. Forthus szemében türelmetlenség izzott. Jelentőség-teljesen az ajtóra nézett. — Meg kell értenie, Mister Forthus... Nekem meg kell találnom Flót, értse meg, muszáj — mondta Dan, és

11

nem ismert rá a saját hangjára, olyan kemény, sőt egye-nesen fenyegető volt. A hangyaszakértő impozáns szemöldöke ismét fel-emelkedett. Felpillantott Danre, és már nem is leplezte az ingerültségét, úgy vetette oda: — Világosan megmondtam, hogy nem segíthetek ön-nek, Mister... Carswell. Volt szerencsém. Dan már-már megfordult, hogy elmenjen, de az a má-sik, aki ott belül, a torkában levő gombóccal összefog-va, uralkodott felette, így suttogott: „Ő tudja. Meg kell találnod Flót. Te veszítetted el, neked kell megtalálnod." Odalépett a professzorhoz, keményen a szemébe né-zett, úgyhogy abban már megjelent a félelem árnya, és rekedt hangon kijelentette: — Sehova nem megyek, amíg meg nem adja Florence pontos címét! Forthus a köntös zsebébe mélyesztette a kezét, de rögtön csalódottan visszahúzta. Dan érezte, hogy hirte-len elszabadul benne a düh. Minden összejött. A rózsa-színű Varangy, azzal a két jelentésű arcával, az alatto-mos, puha aszfalt, a kövér légy a szélvédő üvegen, most meg ez a szemöldök is! Most már nem különítette el magát attól a másik embertől, aki megmutatta, mit kell tennie. — Peche van, kedves Forthus — mondta csöndesen és kajánul Dan —, a revolver, úgy látszik, egy másik zse-bében maradt. Különben teljes nyugalommal keresztül lőne, s aztán kijelentené, hogy be akartam törni. — Jól van, jól van — csillapítgatta Forthus —, ha már olyan makacs, hát menjünk be a dolgozószobámba, megpróbálom, hátha találok valamit. Forthus megfordult. A hátáról csak úgy sugárzott a rémület. A súlyos, öreg bútorokkal berendezett dolgozó-szobában a professzor nehézkesen lezökkent a karosszé-kébe, gyorsan félresöpört az asztalról valami papírlapot, és felemelte a telefonkagylót. Dan hirtelen észrevette, hogy a professzor szeméből eltűnt a félelem, s helyette megvetés csillant fel benne. „Mindjárt idehív valakit"

12

— eszmélt rá Dan, hogy mire készül a professzor, és mielőtt még meggondolhatta volna, mit csinál, kitépte a professzor kezéből a kagylót, és visszatette a villára. — Én nem hangya vagyok — mondta csöndesen. — Hagyja ezeket a telefontrükköket. Flo címét akarom, és meg is fogom kapni. — És honnan tudja, hogy nem fogom az első helyet megnevezni, ami az eszembe jut? — kérdezte remegő hangon Forthus. A köpenye egy kissé szétnyílt, felfedte őszes szőrzet-tel fedett mellét. — Onnan, hogy világosan látom, mikor hazudik. — Nocsak, micsoda fiziognómus! Csak nem valame-lyik tudományágban működik ön is? — Nem. Reklámmal foglalkozom, és reggeltől estig olyan emberekkel bajlódom, akik hazudnak. És én ma-gam is hazudok. „TYDE a világ legjobb mosópora." Minden a legjobb a világon. Na, mi lesz! Dan a szeme sarkából észrevette, hogy a professzor előrehajlik, és mellével az íróasztal szélének dől, a jobb válla meg eközben kissé lejjebb süllyedt. Nem kellett detektívregényhősnek lennie ahhoz, hogy kitalálja, mit jelent ez a mozdulat. Áthajolt az asztal fölött, és ügyetlenül beleöklözött a professzor vállába. Mielőtt Forthus felocsúdhatott vol-na, Dan átugrott az asztalon, a bronz asztali lámpa nagy csörömpöléssel leesett, s a félig kihúzott fiókból kivette a revolvert. — Ahhoz képest, hogy reklámszakember, eléggé fur-csa módszerei vannak — nevette el magát erőltetetten Forthus. Püffedt, fehér arca a sűrű szemöldökbozonttal mintha hirtelen megöregedett volna. — Ahhoz képest, hogy mirmekológus, azt hiszem, így hívják a hangyaszakértőket, ön is elég különösen van felszerelve — válaszolt Dan kissé lihegve, miközben a tenyerén fekvő, angol gyártmányú Smith-Wessont néze-gette. A revolver bal oldalán a biztosító fel volt tolva. —

13

Na jó, térjünk a tárgyra. Flo címét akarom — mondta határozottan, s egészen megijedt tulajdon nyugalmától. — Horse Shoe, Utah — bökte ki Forthus. — Hazudik — vágta rá Dan. — Hazudik. — Hagyjon békén! — kiáltott fel váratlanul a profesz-szor. — Menjen innen, maga tökfilkó! Pusztuljon! Úgy-se fogja soha megtudni, hol a titkos bázis. Hülye! Az utolsó negyvennyolc óra folyamán Dan most első ízben érezte, hogy a torkából eltűnt a gombóc, nem foj-togatja már. De ahogy feloldódott a gombóc, dühödt méreggé alakult, ami — akarata ellenére — arra kény-szerítette Danielt, hogy torkon ragadja a professzort, és jól megszorítsa. Forthus megpróbálta hasba rúgni, de el-vesztette az egyensúlyát, és mindketten a földre zuhan-tak. A professzor egyszerre elernyedt, és lehunyta a sze-mét. — Nos — sürgette Dan, és egyre erősebben szorította ujjaival Forthus torkát —, háromig számolok. Gondolja csak nyugodtan, hogy ez misztika, de én tudni fogom, mikor mond igazat. — Dry-Creek, Arizona — hörögte Forthus. Dan szétnyitotta a markát, a revolvert zsebre tette. A padlón egy papírlap fehérlett, s Dan már egy perccel ko-rábban elolvasta rajta a Dry-Creek nevet. Felemelkedett, és az ajtó felé indult. Hirtelen eszébe jutott a telefon. Visszafordult, kihúzta a csatlakozót. Úgy mozgott és be-szélt, mint valami automata. Már régen teljesen elen-gedte magát, nem is ügyelt arra, mit csinál. Az ajtóban igazította meg a nyakkendőjét, végigsimí-tott a haján, kihúzta a zárból a kulcsot, és az ajtót kívül-ről bezárta. Amikor a portás mellett ment el, az kinyitotta a sze-mét, és kérdőn nézett rá. — Minden rendben. Elszámoltunk — mondta neki Dan. — Ne nyugtalankodjék.

14

A ROTER TABLETTA Dan szinte egész éjjel ébren volt. Csak forgolódott a perzselően meleg ágyban, és már kezdte úgy érezni, hogy többé soha az életben nem jön álom a szemére. Néhányszor már-már úgy volt, hogy mindjárt elalszik, feltűnt előtte az alvás és ébrenlét elmosódó határvonala, és alig várta, hogy átléphessen rajta; de talán éppen azért, mert látta ezt a határvonalat, az mindannyiszor to-vaszökkent előle. „Már alszom, már alszom" — próbál-ta bűvölni az álmot, de világosan tudta, hogy hiába. Vagy három óra lehetett, amikor egyszerre úgy hal-lotta, mintha valaki kívülről a lakásajtó zárján babrálna. Kikapta zakója zsebéből a zsákmányolt Smith-Wessont, s izzadt tenyerében a revolverrel csöndesen az ajtóhoz ment. Egypár percig állt az ajtónál moccanás nélkül. A hideg futkosott a hátán. Az ajtó túloldalán az a másik nyilván szintén vár. Téglaszínű köntösben, a köntös szárnyai szétnyílnak szőrös mellén. Vagy talán Missis Kaminsky az, rózsaszínű kalapban és rózsaszínű hüllő-szemével leskelődik a lépcsőfordulóban? Letörölte homlokáról a verejtéket. Lidércálom. Senki nem volt, biztosan csak képzelődött. Teleeresztette a ká-dat, és sokáig feküdt a forró vízben. Megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Azt már tudta, hogy el fog utazni Arizonába, és nem is próbálta lebeszélni magát erről a szinte reménytelen vállalkozásról. A logika itt már nem számított. Egyszerűen muszáj volt elmennie Arizonába. Reggel kilenc órakor ment el otthonról. Be kellett mennie a céghez, hogy szabadságot kérjen. Ha nem ad-nak, vigye el az ördög az egész Mayer, Humbert and Co. reklámügynökséget! Ezentúl legfeljebb nélküle fog-ják reklámozni a világ legjobb mosóporait és a világ legjobb rovarirtóit. Beült a kocsijába, és elfordította a gyújtókulcsot. Az önindító könnyedén felpörgette a forgattyútengelyt, a motor felmordult, de azonnal el is némult. Újra meg újra elfordította a kulcsot, és beletaposott a gázpedálba, de

15

az önindító száraz köhécselését csak nem akarta felvál-tani a működő motor egyenletes zúgása. Amikor már úgy érezte, hogy rövidesen kimerül az akkumulátor, ká-romkodott egyet, lezárta a kocsit, és betelefonált a ga-rázsba egy szerelőért, aztán gyalog indult el a munkahe-lyére. A gyomrában tompa fájdalmat érzett, és egy kissé émelygett is. „Nyilván a tegnapiaktól — gondolta. — Be kell vennem egy tablettát." Az irodában az asztalfi-ókjában mindig volt egy doboz Roter tabletta. A Mayer, Humbert and Co. iroda a szokott zsivajjal várta. Peggy Marshall a grafikai osztályról egy hatal-mas, kék plakáttal a kezében rohant el mellette. — Zseniális ötlet! — csipogta. — Most aztán csorog-hat a nyála mindenkinek! A pszichológusok ajánlották. Új összefüggés a szín és a tudatalatti között. Első szem-pont most a fogyasztó tudatalattijába való behatolás. A főnök valósággal odavan érte. Dan belépett a szobájába, egy pohárba szódavizet nyomott a szifonból, és kihúzta az íróasztal középső fiókját. Új doboz Roter tablettát kell majd vennie a pati-kában. Hogy is felejthette el, hiszen legutóbb, amikor gyógyszert kellett bevennie, egyetlen tabletta maradt a dobozban! Kivette a lapos dobozkát, amelyből egy elhúzható műanyag lapocska segítségével egyenként lehet kipoty-tyantani a tablettákat, és automatikusan megrázta. Több tabletta volt benne! Biztosan tévedett a múltkor. Kivett egy tablettát, fogta a vizespoharat... Furcsa, valahogy biztos volt abban, hogy a dobozban akkor egyetlen tab-letta maradt. A tudatalatti és a szín, a szín és a tudatalat-ti. Felemelte a telefonkagylót, és felhívta a portán Mis-sis Jacksont. — Járt nálam valaki ma reggel? — Hogyne, Mister Carswell, persze hogy járt. Hát nem javították meg az íróasztalfiókján a zárat? Dannak végigfutott a hátán a hideg, a keze pedig, amelyben a telefont tartotta, mintha vattából volna, úgy elerőtlenedett. Szép kis hangyabolyba taposott bele! Zö-

16

mök, szórakozott mirmekológusok revolvert tartanak az íróasztalfiókjukban, és új tablettákat csempésznek a gyógyszeres dobozokba. És mindez a hangyák miatt. És a titkos bázis, ahonnan nem lehet elutazni — szintén a Formica rufa miatt. Nesze neked formica, nesze neked rufa! A félelemtől verejtékcseppek gyöngyöztek a hom-lokán. — És mit mondtak azok a lakatosok magának? — Hát hogy ön hívta ki őket, hogy megjavítsák a zá-rat. Attól a cégtől jöttek, amelyik máskor is elvégezte nálunk az ilyen javításokat. Valami elveszett talán? Én egy pillanatra sem mentem ki a szobából, amíg ott vol-tak. — Egyszer sem? — Nem. Végig ott ültem az ön karosszékében. Hiány-zik talán valami? — Missis Jackson hangjában aggoda-lom csengett. Rendes nő ez a Missis Jackson. Csak épp egy buta liba. — Nem, nem, kedves Missis Jackson, ne aggódjon. Semmi nem hiányzik. Ellenkezőleg, van, amiből több lett — nevetett hamis hangon Dan. Gondosan zsebre tette a Roter tablettás dobozt, és be-ment a főnökhöz. Az öreg Mayer váratlanul engedé-kenynek bizonyult, elengedte, és egy fél óra múlva Dan már otthon is volt. Kleopátra, szokása szerint, a díványon aludt, puha, szürke gombolyaggá tekeredve. Meg se moccant, ami-kor Dan belépett, csak kinyitotta a szemét, úgy pislan-tott fel, álmosan, lustán, valahonnan a negyedik dimen-zióból. A pupillája keskeny, függőleges rés. Dan a hűtőszekrényhez ment, kivett egy üveg tejet, és telitöltött egy tányért. Aztán óvatosan elővette a gyógy-szeres dobozt, és a tenyerébe pottyantott egy tablettát. „Szét kell tördelni, akkor gyorsabban oldódik" gondolta, és elmorzsolta a tablettát a tányér fölött. Kleopátra kéje-sen nyújtózott egyet, magasra púpozta a hátát, aztán le-ugrott a szőnyegre.

17

— Na, Kleó, rajtad a sor, most részt vehetsz egy bűn-ügyi-orvosi kísérletben — mondta Dan a buzgón lefe-tyelő macskának. Valahogy nem gondolta komolyan, hogy megmérgez-heti. Sehogy sem tudta teljesen tudatosítani magában azt, ami történt. Kleopátra egy pillanatra felemelte a fe-jét a tányérból, felnézett a gazdájára, és Dannek úgy rémlett, hogy a szemében szemrehányó, számonkérő ki-fejezés csillogott. — Ráadásul még neuropata lesz belőlem — mondta, és hirtelen elöntötte valami bizonyosság, hogy ez az egész merő ostobaság! Egyszerűen rosszul emlékezett. A dobozban nyilván több tabletta maradt még a múlt-korról... Na és a lakatosok? Felcsendült a telefon. Dan összerezzent. Felvette a kagylót. — Mister Carswell? A garázsból beszélek. Ki a csuda akarta önt így megtréfálni? — Hogyhogy? — Valami tréfás fickó vagy egy kiló cukrot öntött a benzintartályba, azután tíz percig járatta a motort, úgy-hogy teljesen összemaszatolta az egészet. Nem csoda, hogy aztán nem akart beindulni. Le kellett szerelni a tar-tályt, és át kellett mosni az egész üzemanyagadagoló rendszert. Még vagy másfél óra munka lesz vele. Dan lassan letette a kagylót. Hogy is mondta Flo? A hangyák minden erejüket bevetik, hogy megsemmisít-sék a hangyabolyba került idegent. A harcban mindenki részt vesz. Úgy rémlett egyszerre, mintha ezer és ezer apró lény marná a lábát, és önkéntelenül lepillantott. Rémképek! Egyszerűen csak kényelmetlen helyzetben ült. Behunyta a szemét, és hátradőlt a fotelban. A féle-lem dobolt az ereiben. Valami apró, védtelen bogárká-nak érezte magát, amelyre valami mindenható és látha-tatlan valaki vadászik, s csak azt mérlegeli, melyik a legjobb módszer, hogy lecsapjon rá. Már ott is van fö-lötte a láb, még egy pillanat, és leereszkedik, és minden-nek vége.

18

A szobában hűvös volt. A hátán borzongáshullámok futottak végig. Remegett. Flo, Flo... Egy halk csörrenést hallott, s erre kinyitotta a szemét. A felborult tányér mellett feküdt Kleopátra, és az utol-sókat rúgta. A szeme már kezdett üvegesedni. Az izmai még egyszer görcsösen összehúzódtak, és a szürke, puha gombolyag egyszerre megmerevedett. Rózsaszín orrán tejbuborék pattant szét. Néhány tejcsöpp lassan beivódott a szőnyegbe, és nedves folttá terült szét. De hát honnan tudhatták, hogy gyógyszert szed, és a dobozt az íróasztalában tartja? Honnan? Szinte öntudatlanul fogott egy újságlapot, óvatosan beletekerte Kleopátrát, és a tányérral együtt bedobta a szemétejtőbe. Az újság zizegve súrolta végig az akna fa-lát. A puha szürke gombolyag most a szeméttárolóba kerül. De hiszen most őneki kellene ott lennie! Az a ha-tár, amely a barátságos dorombolást attól az újságpapír-ba csomagolt tetemtől elválasztja, olyan határvonal, amelyet visszafelé átlépni többé már nem lehet. Szép lassan megmosta a kezét, ugyanolyan komótosan megtörülközött. A tükörből egy ismeretlen ember nézett rá. Az ismeretlennek kissé beesett szeme, komoran ösz-szeszorított szája volt. Amikor Dant meglátta, ez a tü-körbeli ember nem mosolyodott el, csak zordan megcsó-válta a fejét. Talán fel lehetne hívni Forthust, és bocsánatot kérni? Megmondani, hogy soha még feléje sem fog menni Ari-zonának, és a Dry-Creek nevet úgy elfelejti, mintha so-hasem hallotta volna. És megkérni, hogy ne szórjanak cukrot a benzintartályába, és ne csempésszenek mérget a fekély-gyógyszerébe? És hogy lemond Flóról, és hogy két évig azt csinálhatnak a lánnyal, amit csak akarnak. Vagy akár huszonkét évig is... Ezek a gondolatok villantak át rajta gyors egymás-utánban, és Dan nem tudta, hogy a harcba indulók ősi ösztöne tüzeli, hogy elűzze a félelmét, és előkészítse az összecsapásra, amelyet immár nem lehet elkerülni, és amelyben a legkisebb esélye sem volt a győzelemre.

19

A tükörbeli ember határozottan intett felé, és Dan ugyanolyan bólintással válaszolt. Elővette zsebéből a re-volvert, hosszasan nézegette a zsebében felmelegedett zömök fémtestet. Miért van ennek a Forthusnak angol revolvere? Hol a csodában hangyászott ez még? A kerek gyári jel alatt ujjlenyomatok látszottak. Nyilván az övéi. Ki fogja megvizsgálni ezeket az ujjlenyomatokat, ki fogja azonosítani őket az FBI irattárában? — Nos, uraim, találjatok ki valami más módot, hogy hangyát csináljatok belőlem, és felszúrjatok egy gom-bostűre — mondta hangosan. Soha még nem beszélt magában, de most muszáj volt hallania valami emberi hangot. Ha más nincs, hát a sa-játját. Nagy csodálkozására, szinte teljesen lecsillapodott. Az az elerőtlenítő hidegrázás, ami még az imént úgy megvacogtatta, eltűnt valahová, a helyébe pedig valami fásultság lépett, mintha érzéstelenítőt kapott volna. Tisztában volt azzal, hogy most nemcsak a Flo iránt érzett szerelme mozgatja, hanem valami annál nagyobb. Túlságosan sokáig élt a legegyszerűbb elvek hiteléből, most fizetnie kell. Vagy pedig bemondani a csődöt. Zsebre tette a revolvert, az íróasztalfiókból kivette minden pénzét. Egy táskába berakta a borotváját, a fog-keféjét, szappant, és becsukta maga mögött az ajtót. A Musztánggal menni ostobaság volna. Az autóúton, egy elhagyott helyen biztosan találkozna egy váratlanul kormányozhatatlanná vált teherautóval, ami összelapíta-ná. Semmi különös, mindennapos baleset... Egyenesen Phoenixbe repülni szintén értelmetlen. Nyilván erre a lehetőségre is felkészültek, és tárt karok-kal várják a repülőtéren. Túlságosan is tárt karokkal, túl-ságosan is ragadós karokkal. Ezek szerint, meg kell őket téveszteni. Mondjuk, elre-pülni Renóig, Nevadában, és onnan autóstoppal egészen Dry-Creekig. Minden egyes autót csak nem állíthatnak le!

20

Reno. Kitűnő ötlet! Igen, ebbe a válóperes paradi-csomba, az egyetlen helyre ebben az országban, ahol a váláshoz pár ezer dolláron kívül semmi nem kell. Ide mindennap tucatjával érkeznek az emberek. Az utcán körülnézett. Látszólag semmi gyanús. Ép-pen arra ment egy taxi. Dan felemelte a kezét. — A repülőtérre — mondta, s a sofőr szó nélkül bó-lintott. Dan még egyszer körülnézett. Senki.

21

A COCA-COLA ENYHÍTI A SZOMJÚSÁGOT A hűtőautó sofőrfülkéjében, a szélvédő üveg belső fe-lületén Carrol Baker fényképe díszlett. A prémstólával alig fedett filmcsillag közönyös szemmel bámult Danre, akinek az járt az eszében, hogy vajon ha összetörne az üveg, leesne-e a sztárról a stóla. Erre a gondolatra végre, az utóbbi néhány napban most először, elmosolyodott. Megkérdezte a mellette ülő gépkocsivezetőt: — Messze van még Dry-Creek? — Vagy tíz mérföld. Lassan készülődhet, Mister. Csak aztán vigyázzon, meg ne süljön. Errefelé akkora a hőség, csoda, hogy az itteniek kibírják. — Majd vigyázok — mondta Dan —, de hát minden megtörténhet... A gépkocsivezető ajkának beidegzett mozdulatával áttolta a cigarettát a szája egyik sarkából a másikba, gyors pillantást vetett Danre, és nem szólt semmit. Az út szürke szalagja ráérősen futott a hűtőmotor du-ruzsolása közben a kocsi alá, és surrogva tűnt el a kocsi mögött. — Na, itt volnánk — mondta a sofőr. — Ott, a kanyar után lesz egy kis büfé. Ott megkérdezheti, hogyan jut el Dry-Creekig. Valahol erre lesz. — Köszönöm, pajtás — mondta Dan. — Nincs mit, az úton mindig jól jön egy társ. Ebben az átkozott pusztaságban könnyen elalszik az ember a volánnál. A kanyarban felbukkant egy földszintes kis épület, mellette benzinkút, az Esso olajtársaság ovális címkéjé-vel. A hűtőautó simán fékezett, és Dan leugrott az útpad-kára. Arizona száraz forrósága az arcába vágott, forró burát borított rá. A sofőr búcsút intett, és a kamion zúgó motorral nekilendült az útnak. Egy kis fuvallat felkavar-ta a vékonyka homokréteget, átlódított az úton egy új-ságpapír-darabkát, amely mintha kimerült volna ettől a hosszú úttól, rögtön kiterült az útpadkán. Az újságcafat-

22

ról egy női arc bámult a hőségtől fakó égboltra. „Holtan talál..." Dant újra elfogta az az érzés, hogy mindez valahogy irreális. Hogy került egyszerre ebbe az istenverte forró zugba, ahelyett, hogy ott ülne a hűvös irodájában, és va-lami jó reklámszövegen törné a fejét a legújabb mosoga-tószerhez? Joy! A zsíros edények mosogatása kellemet-len kötelesség volt mostanáig, most azonban az öröm forrása lett... Hej, Flo, Flo... Különben ő semmiben nem hibás. Nyilván valóban úgy hitte, hogy Dan nem szereti. Miért nem tudta megértem, hogy egyszerűen nem mert érte fe-lelősséget vállalni ebben az állhatatlan, bizonytalan vi-lágban... Ha csak egy kicsikét várt volna még... Ha meg-értette volna, hogy félt tőle, félt magától... Félt mindig mindentől. Most megint félelmet érzett, szorongató félelmet, ami ebben az utóbbi két napban szinte már megszokott ér-zéssé vált nála. A félelemhez könnyű hozzászokni, könnyebb, mint bármi máshoz. Észre se veszi az ember, és már remeg, éjjel és nappal, és nem is tudja, hogy re-meg, és azt hiszi, ennek így kell lennie. Lehet, hogy az ember a félelemre született? Lehet, hogy épp ez a nor-mális lelkiállapota? Nem, Dan, ne keverd, ne akard iga-zolni magad, még ha nem is te vagy ez, hanem a tudat-alattid... Túl sokáig csináltad már ezt sikeresen. Csak ne hunyászkodj meg a félelem előtt. Cselekedj. Mindegy, hogy mit, de csinálj valamit. Annál is inkább, mert nincs más választásod, mint hogy belépj ebbe a büfébe. A nap nem fénylett, és nem perzselt, hanem egyszerű-en valami perzselő, sűrű permetet árasztott a földre. Forthus arca és Kleopátra megüvegesedett szempárja szétolvadtak ebben a permetben, és összefolytak egy el-torzult, bozontos szemöldökű, macskajellegű arccá. Dan benyitott, és csak egy kis idő után tudta kivenni a félhomályban a néhány asztalkát és a bádoggal borított bárpultot. Sörszag érződött.

23

— Jó meleg van ma, nem igaz? — hallatszott egy ál-mos hang valahonnan a szoba hűvös mélyéről. — Hát, nincs hideg. — Dan megborzongott, és leült egy asztalkához. — Messziről jön, ugye? Most már sikerült kivennie a félhomályban a pult mö-gött álló vendéglős verejtéktől fénylő arcát. — Pontosan eltalálta — mondta Dan. — És tudja, miből állapítottam meg? — kérdezte ba-rátkozó hangon a vendéglős. — Aki csak egyszer meg-fordult már itt, az tudja, hogy a pultnál hűvösebb, meg aztán ilyenkor nem lehet Maryt előkeríteni. Ott döglik, a piszok, a konyhán... Mit adhatok? — Egy üveg Coca-Colát. — Nagyon okos. Mindig mondom: elepedsz a szom-júságtól, igyál egy üveg Coca-Colát. Az az igazi. Na és átutazóban van? Mintha nem látnám a kocsiját. — Nem, Dry-Creekbe igyekszem. — Hát, bizonyos tekintetben, ez is már Dry-Creek. Úgy félmérföldnyire van egy kis település is, semmi az egész, tíz-tizenöt házikó. Kit keres, ha szabadna tud-nom? Tudja, errefelé kíváncsi az ember: felbukkan nagy néha egy ismeretlen arc, mindent tudni akarunk róla. Hi-szen fél nap is eltelik anélkül, hogy valaki erre járna. — Tudja, a tudományos kutatóbázisra szeretnék eljut-ni... — Aha... Miért nem mindjárt így mondta? Én ugyan még nem voltam ott, de azt mondják, senkit nem enged-nek be. Vagy harminc mérföldre van innen. — És van valami út? — Van hát. Építettek. De inkább helikoptert használ-nak. Mindenki siet manapság. Önért nem jönnek ki? — Nem... Nem értesítettem őket. — Na, nem baj, nemsokára majd jön valaki onnan. Igyon még egy üveggel. Egyenesen a hűtőszekrényből adom. A vendéglős behajolt a belülről megvilágított hűtő-szekrénybe, kotorászott benne, aztán kiemelt egy bordás

24

mintájú, bepárásodott üveget, és egy szalvétával megtö-rülgette. — Ez aztán jó hideg. Mindig mondom: elepedsz a szomjúságtól, igyál egy üveg Coca-Colát. — Köszönöm — mondta Dan, és felemelte a súlyos poharat. — Na, milyen? — kérdezte büszkén a vendéglős. — Hideg? — Pont jó ebben a hőségben — felelte Dan. Valahogy egyszerre elálmosodott. A szeme magától lecsukódott. „Micsoda lidércnyo-más! — gondolta. — Még csak az hiányzik, hogy itt aludjak el, a pult mellett." Erőt vett magán, és megrázta a fejét. A gondolatai mintha elszabadultak volna, egyre lom-hábban, egyre nehezebben kóvályogtak a fejében. A szemhéját tonnányi súly nyomta, és már tudta, hogy nem képes nyitva tartani a szemét. Minek is? Súlyos álom gördült rá, megállíthatatlanul, mint valami úthen-ger, és már semmi nem tartóztathatta fel. „Már alszom" — gondolta ernyedten Dan, és valami váratlan meg-könnyebbüléssel hirtelen feladta a küzdelmet az álom ellen, s mintha csak elengedte volna a kötelet, zuhant valahova lefelé. Már álmában érezte a fájdalmat a hom-lokán, amikor fejjel a pultnak esett. Kezdett lecsúszni a magas bárszékről is, de a vendéglős gyorsan elkapta a vállát, és óvatosan lefektette a földre. Aztán felhúzta Dan szemhéját, és elégedetten bólintott. — Alszik, mint egy hulla! Bezárta a külső ajtót, gondosan kiöblítette a poharat, az üveget elrakta, aztán telefonált. Egy fél óra múlva egyre erősödő zúgás hallatszott, majd hirtelen csend lett. A hátsó ajtón két, világos kezeslábasba öltözött férfi lé-pett be. — Minden rendben? — kérdezte az egyik. — Alszik, mint egy hulla — mondta büszkén a ven-déglős. — Egy sört? — Majd máskor.

25

Hármasban kicipelték Dant a büfé udvarára, ahol egy helikopter állt bánatosan lógó forgószárnyakkal. — Na, ez megvolt — mondta a vendéglős. — Én megtettem, amit kellett. — Persze, a főnök elégedett lesz — mondta a helikop-ter pilótája —, de kötözzétek jól oda az üléshez. Felbődült a motor, a forgásba lendülő forgószárnyak felemelkedtek, felgyorsultak, és könnyedén a magasba emelték a kis utasfülkét. A helikopter egy kissé előre-dőlt, és lassan elsiklott a sárga homoktenger és az el-szórtan felbukkanó néhány facsoport fölött.

26

DRY-CREEK Mielőtt még kinyitotta volna a szemét, Dan már tudta, hogy a szobába beragyog a napfény, mert a lehunyt szemhéja alatt megremegett a sötétség, és kivilágoso-dott. Örömet érzett, ugyanazt a gondtalan életörömet, amely sok-sok évvel ezelőtt várta minden ébredéskor, amikor még gyerek volt, és minden új nap egy-egy új élet kezdetét jelentette. „Jaj de jó!" — suhant át az agyán, és kinyitotta a sze-mét. A világoszöld falon egy fényfoltocska vibrált. A nap-fény valószínűleg falevelek közt szűrődött át, és átvette a lombkorona remegését. Dan egy díványon feküdt. Hir-telen minden az eszébe jutott: Kleopátra megüvegese-dett szeme, Cárról Baker a szélvédő üvegen, a Coca-Co-la és az álom. Elaltatták — villant bele a gondolat, és rögtön, automatikusan felfigyelt valami furcsaságra: ez a gondolat egy csöppet sem ijesztette meg, sőt még csak nem is rontotta el az örömteli hangulatát. Ez különös volt. Dan könnyedén felült a díványon, és nyújtózott egyet. A teste kissé meggémberedett a hosszas fekvés-től, és a feje is fájt egy kicsit, mégis, bár mindez tudato-sodott benne, az emelkedett lelkiállapot csak nem akart elmúlni. „Milyen csodálatos ez a világos-zöld szín, és milyen pompásan tündököl a napfényben" — jegyezte meg magában. Léptek hallatszottak, Dan megfordult, és megpillan-tott egy középkorú, világoszöld köpenyes, napbarnított, hízásnak indult férfit. Az ismeretlen arcát olyan csodála-tosan megnyerőnek és meghittnek látta, hogy nem tudott visszatartani egy széles, boldog mosolyt. — Nocsak, hát felébredt? — mondta a köpenyes. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam: doktor Zucchi. Hogy érzi magát? — Nagyszerűen — felelte Dan. Valami ismeretlen nagy öröm töltötte el, amiért ezzel az emberrel beszél-gethetett, és még ha kifejezetten rosszul érezte volna

27

magát, akkor is azt mondta volna, hogy nagyszerűen, csak hogy a kedvére tegyen. — Nyilván érdekli, hová került, és mi történt önnel — mondta doktor Zucchi. — Nos, a Dry-Creek bárban ül-dögélt, Coca-Colát ivott, és egyszerre csak rosszul lett. A tulaj idetelefonált — a doktor széles ívben körbemu-tatott —, és mi idehoztuk. Ez itt egy biológiai kísérleti bázis. Egyelőre maradjon itt, pihenjen, aztán majd meg-látjuk. Óhajt valamit kérdezni, Mister... — Carswell, Daniel Carswell — mondta széles mo-sollyal Dan. — Nem, nincs semmi kérdeznivalóm. — Nahát ez nagyszerű! Egypár szót a házirendről. Egyelőre a hármas számú pavilonban fog lakni, az étke-ző ott van, majdnem mellette. Ugyanabban az épület-ben, ahol az étkező, van egy társalgónk is. Ott talál ol-vasnivalót, biliárdozhat, nézheti a televíziót. A telepet szögesdrót kerítés veszi körül, a kerítéshez nem szabad menni. Engedély nélkül a laboratórium épületébe se lép-het be. Egyébként mindenütt minden ki van írva... Óhajt valamit mondani, Mister Carswell? — Igazán szégyelleni, kedves doktor, de be kell valla-nom, hogy nem véletlenül kerültem abba a büfébe... Doktor Zucchi figyelmesen nézett Danre, és biztatóan bólintott. — Tudja... én valahogy be akartam jutni erre a telep-re... Szerettem volna beszélni Miss Florence Cout-chellel, aki, mint megtudtam, itt tartózkodik. Dan mérhetetlen szégyent érzett, hogy azt tette, amit tett, és ugyanakkor ott remegett benne az örömteli bizo-nyosság, hogy doktor Zucchi megbocsátja a tettét. Ez valami érthetetlen dolog volt. Olyat érzett, amit nem érezhetett és olyanokat mondott, amik az eszébe sem juthattak. És mégis ez történt, és közben egyre nőtt, nö-vekedett benne valami örömteli, állati boldogságérzés, amelyre nem tudott megfelelő szót találni, és amitől nem tudott és nem is akart megszabadulni. Minden gon-dolata és emléke, ami nem illett bele ebbe a boldog élet-érzésbe, úgy viselkedett, mint faforgács a vízen: ha

28

megpróbáljuk megfogni, hangtalanul lebegve kisiklik a kezünk közül, és amikor újra felbukkan, már nincs is a közelben, hanem valahol messze, hogy szinte nem is lát-szik. A doktor flegmatikusán bólintott. — Ugyan, ugyan, ne is beszéljünk róla. Miss Cout-chellel pedig pár perc múlva találkozhat. Épp az imént láttam. Mellesleg, amikor idehozták önt, kiesett a zsebé-ből egy revolver. Mindjárt idehozom. — Ugyan, doktor, minek nekem a revolver egy ilyen kellemes helyen? Hagyja csak, ahol van! Danben egy pillanatra felvillant, hogy teljesen elment az esze, hogy a különös szavak, amelyek kicsúsznak a száján, nem születhettek az ő agyában. Ép ésszel nem örvendezhet azon, hogy egy szögesdróttal körülvett bör-tönbe került; nem ismerheti be, hogy milyen szándékkal jött ide; nem utasíthatja vissza a revolvert; nem marad-hat közömbös arra a gondolatra, hogy mindjárt találkoz-ni fog Flóval. A gondtalan, mindent elsöprő fiziológiai öröm, valami boldog elégedettség és kielégültség azon-ban rögtön elmosták, félretolták ezeket a nyugtalan gon-dolatokat, amelyek most már teljesen jelentéktelennek és unalmasnak tűntek. — Itt van, tessék — monda a doktor. Odanyújtotta Dannek a jól ismert Smith-Wessont, és közben figyel-mesen az arcába nézett. Dan visszahőkölt. A doktor nyitott tenyerén fekvő kis fémtárgy valahogy abszurdnak, szörnyen ostobának tűnt ebben az örömteli, napfényes világban. — Az isten áldja meg, doktor, vigye el innen! — kiál-tott fel hevesen Dan, és egy pillanatra megint belevillant az agyába, milyen fantasztikus minden, ami itt történik. Nem, nem álmodott. Frissnek, erősnek érezte magát. Mindenre emlékezett. Igen, mindenre. Csak éppen min-den elvesztette az eddigi értékét. Doktor Zucchi tekinte-te, mosolya kapta most meg ezt az értéket, és ezért a mosolyért Dan készségesen és lelkesen beleegyezett volna akármibe. „Milyen jó lenne, ha kutya volnék —

29

gondolta Dan —, most felállhatnék a hátsó lábamra, és megnyalhatnám a doktor képét." — Nagyszerű! Ha szüksége lesz rá, csak szóljon ne-kem vagy bárki másnak a személyzet közül. Most pedig elkísérem a szállására. — Ó, nagyon köszönöm, doktor, ön olyan jó hozzám! Kiléptek a szobából, végigmentek egy hűvös folyo-són, lábuk alatt puha, rugalmas műanyag szőnyeg terült el, aztán kimentek az utcára. Nem messze tőlük egy piros bulldózer haragos hörre-nésekkel hányta halomba a száraz, vörösesbarna földet, néhány világos munkaruhába öltözött munkás pedig egy nagy csövet méregetett, amelyet már készen várt a kiásott árok. — Amint látja, Mister Carswell, még nem fejeztük be a munkálatokat. Egyenesen előttük, a pálmafák között, festőién szét-szórt pavilonok látszottak, kissé jobb felé pedig, mint-egy háromszáz yardnyira, egy alacsony épülettömbön néhány fémszerkezetű rádióantenna ágaskodott. A bázis körül háromsoros szögesdrót kerítés húzó-dott, minden száz-százötven yard után egy-egy őrto-ronnyal. — A kerítéshez, jól teszi, ha nem megy közel — mondta doktor Zucchi. — Jaj, dehogy, dehogy! — ijedezett Dan. — Soha eszembe se fog jutni ilyesmi. Ha egyszer nem szabad, hát kár beszélni róla! — Na, ennek örülök. Most magára hagyom, bemehet a szobájába, vagy sétálgathat, ahogy jólesik. Ebédig még jó egy órája van. A viszontlátásra. — Viszontlátásra, doktor Zucchi. Nagyon-nagyon kö-szönök mindent. Nem is képzeli, milyen öröm számom-ra, hogy megismerhettem önt. A doktor egy gyors pillantást vetett Danre a szem-üveg vastag lencséin keresztül, és Dannek úgy rémlett, hogy a doktor rövidlátó szemében valami viszolygó szá-nakozás csillant, ahogyan általában a szellemileg vissza-

30

maradott gyerekekre szoktak nézni. Csak nem szomorí-totta el valamivel, gondolta ijedten Dan, de a doktor szórakozottan bólintott, s Dan arcára azonnal kiült a boldog mosoly. Gyönyörű volt a világ. Minden, amit maga körül lá-tott, valahogy kimondhatatlanul rokonszenvesnek tűnt. Az apró típusházacskák végtelen nyugalmat árasztottak. A tucatnyi kókadt pálma védtelensége láttán egészen meghatódott. A fémszerkezetű őrtornyok geometrikus körvonalainak szigorúsága megörvendeztette a szemét. A piros bulldózer nagy, jóságos elefántra emlékeztette, a világos kezeslábasba öltözött munkások pontos, ki-mért mozdulatai lelkesültséggel töltötték el. „De hát ez hihetetlen! — villant fel benne. — Miért tölt el ez a különös jó érzés? Miért nincs bennem egyet-len rendes, természetes érzés sem?" De ahogy az imént, ezek a kérdések most sem tudtak gyökeret verni az agyában, valahogy mintha nem tudtak volna semmiben megkapaszkodni, és életüket és értelmüket vesztve azonnal elúsztak valahova messze. Minden nagyszerű volt, és semmi értelme nem volt olyasmin töprengeni, ami elronthatja ezt az egyenletes, daloló elragadtatottsá-got. Különben úgy érezte, nem is lehet már elrontani, mintha csak egy hatalmas tűzoltófecskendő működne a tudatában, és a boldog békesség erős sugarával elmosna, elfojtana minden kellemetlen érzést és gondolatot. Az utacskán, vele szemben, lépések koppantak. Dan felemelte a fejét, és megpillantotta Flót. Valami férfival jött karonfogva, fehér fogsora csillogott a boldog mo-solyban. Lesült, mióta utoljára látta, ez jól illett világos gesztenyeszínű hajához, hajszálai meglebbentek a meleg fuvallatban. A szarafánra emlékeztető, könnyű, világos ruha csupaszon hagyta a karját. Dan egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, ösztönö-sen azt várta, hogy a szíve most megáll egy dobbanás-nyira, aztán nekilendül, és lehűti az egész belsejét, és forró pírral borítja az arcát, de nem történt semmi, a szí-ve egyenletesen, nyugodtan dobogott tovább.

31

Flo felpillantott, és meglátta Dant. Üdvözlésre emelte a kezét, és felkiáltott: — Danny, hogy kerültél ide? — Ide jöttem, Flo — válaszolta nyugodtan Dan. Örült, hogy látja a lányt, egyébként éppen annyira örült, hogy láthatja a kísérőjét is, egy magas, széles vállú, fekete ha-jú, szótlan férfit. — Ismerkedjetek meg, Danny, ez Henry. Henry Fos-ter. Szintén itt dolgozik. — Nagyon örülök! — Foster szívélyesen kezet nyúj-tott Dannek, aki meleg barátsággal viszonozta a kézszo-rítást. — Jó, hogy itt vagy — mondta vidáman Flo. — Olyan kevesen vagyunk itt, hármasban vidámabb lesz. Nem igaz, Henry? — fordult kísérőjéhez, aki elfogult mosoly-lyal bólintott. Dan tudta, biztosan tudta, hogy most, ebben a pilla-natban fájdalmat kellene éreznie, éles fájdalmat. Szeret-te volna érezni, várta, tudta, hogy a mardosó szomorú-ság visszatérítené a normális érzések normális világába. De sem a fájdalom, sem a szomorúság nem akart jönni. Hívhatta őket akaratereje teljes összpontosításával, de hiábavaló küzdelem volt. Gondolatban ki is mondta, hogy „fájdalom" és „szomorúság", és várta, hogy a szó után jön az érzés is, de a szó csak szó maradt, a fogak között összeroppanó üres héj. Jól érezte magát, vidám volt, tetszett neki Flo is meg a kísérője is, és ez ellen nem tehetett semmit. Rajta kapta magát, hogy gondolat-ban azt mondja „tetszik nekem", ahelyett, hogy mint máskor, azt mondaná, „szeretem", de ennek sem volt különösebb jelentősége. Szavak, puszta szavak. Foster egy pillanatra arrébb lépett Flo mellől, és Dan-re mosolygott, mintegy átadva neki a helyét, Dan azon-ban a világért sem szomorította volna el ezt a kedves, oly szimpatikus embert, és megrázta a fejét. — Olyan szertartásosak vagytok, mint két öreg arisz-tokrata — nevette el magát Flo, és mindkettőjükbe bele-

32

karolt. — Gyerünk, sétáljunk egyet ebéd előtt. Ma nincs olyan nagy hőség, mint máskor. Csinos volt, még szebb, mint azelőtt. Nem, talán nem is szebb, hanem vonzóbb. Világosszürke szeme folyton kacagott, ajka valahogy önálló életet élt: egy pillanatra sem maradt mozdulatlan, állandóan változtatta az arcki-fejezését. Dan heves, forró hálát érzett Flo iránt, a kísérője iránt, doktor Zucchi iránt, hiszen nekik köszönhette, hogy olyan boldog, olyan elégedett, amilyen még soha-sem volt. Ez a heves hálaérzet olyan erős volt, hogy pár percen keresztül képtelen volt megszólalni. Legszíve-sebben felbődült volna a boldogságtól, a fejét ingatta volna, mint egy borjú a dús legelőn. Ott ment mellette a nő, akit szeretett, és Foster, akit szeretett; valahol nem messze ott volt doktor Zucchi, akit szeretett, és odahallatszott a bulldózer tompa dübör-gése — a bulldózert is szerette. Dannek hirtelen eszébe jutott, mit is akart kérdezni Flótól azóta, hogy a Roter tablettás dobozban felfedezte az idegen tablettákat, és mielőtt még elfeledkezett volna róla, gyorsan kibökte a kérdést: — Flo, beszéltél te valakinek az utóbbi időben a gyo-morfekélyemről és arról, hogy Rotert szedek? — Persze — mondta habozás nélkül Flo. — Tegnap-előtt kértek, hogy mondjak el mindent, amit tudok rólad. — Köszönöm, Flo — mondta gyöngéden Dan, és va-lósággal csodálkozott, miért is tette fel ezt a céltalan, ér-telmetlen kérdést. — Az ebéd mikor lesz? — Nemsokára — dalolta vidáman Flo. — Tudod, itt valahogy mind olyan falánkak vagyunk, mint a kacsák. Olyan mulatságos, el se tudod képzelni. Nemsokára olyan leszek, mint egy hordó. — Ugyan, egyáltalán nem látszik rajtad. Na és estén-ként mit csináltok? Bridzs? — Á, nem, tudod, valahogy nem megy. Megpróbáltuk egypárszor, de nem ment. — Hogyhogy?

33

— Hogy is mondjam... Itt mindig olyan jó a hangulat, hogy nagyon nehéz a kártyára koncentrálni. Ugye, Hen-ry? — Pontosan így van. Aztán meg, tudja, amikor jön egy jó lap, valahogy megsajnáljuk az ellenfelet. Tudjuk ugyan, hogy ez nem szomorítja el, mégis, valahogy nem akaródzik elszomorítani. De most engedjék meg, hogy ebédig kettesben hagyjam önöket. Még be kell néznem a szobámba. Foster bólintott és elment. Dan Flóra nézett. — Flo — kezdte. — Igen, Dan? — mosolygott rá Flo. — Te... — Hirtelen úgy érezte, hogy nem is tudja, mit kérdezzen. Nem mintha elfelejtette volna a kérdéseit, ezer és ezer kérdés zsibongott benne, de valahogy most olyan érdek-telennek tűntek, hogy nem volt értelme kimondani őket. Jól érezte magát, túlságosan is jól, és ez az emelkedett lelkiállapot elszigetelte az agyát a világtól. — Valamit kérdezni akartál? — kérdezte szórakozot-tan Flo. — Nem. — Velem is előfordult az utóbbi időben efféle szóra-kozottság. Gondolod, hogy a hőség az oka? — Nem tudom. Meg aztán mit számít ez? — Igaz — mosolyodott el Flo. — Nem számít. Gye-rünk ebédelni.

34

A CSŐ — Nos, Mister Carswell — mondta doktor Zucchi, és állhatatosan Dan szemébe nézett —, ön már két napja van itt nálunk. Hogy érzi magát az új környezetben? — Nagyszerűen, doktor, csak... — Dan zavartan lesü-tötte a szemét, de aztán összeszedte magát, és kibökte: — Csak ön nagyon hiányzott nekem... Doktor Zucchi alig észrevehetően elfintorodott, és megvonta a vállát. — Nana, Mister Carswell, még a végén szerelmet fog vallani! Most, hogy már visszanyerte az erejét, azt akar-tam megkérdezni, mikor akar hazamenni. Hiszen önt, mint minden normális embert, minden bizonnyal nyo-masztja ez az itteni élet. Nem? Szögesdrót, őrök az őr-tornyokban... A puha, tapadós félelem egyszeriben kiszippantotta Danből a levegőt, és a bensejében keletkezett légüres tér összeszorította, valahová lehúzta a szívét. Elmenni in-nen? Elveszíteni a benne ragyogó örömet, a lágyan du-ruzsoló boldogságot? Ott kint becsempészett tabletták vannak, a szemétejtőben tompa suttogással leeső macs-katetem, fojtogató gombóc a torkában, ha Flóra gondol. Itt pedig — kimondhatatlan boldogságérzet, egyenletes, édes nyugalom ringatja lágy meleg hullámain. Dan azon kapta magát, hogy a szeméből rég elfelejtett gyermeki könnyek buggyantak elő. Lehajtotta a fejét, nehogy könnyeivel elszomorítsa a doktort, és tompa hangon így szólt: — Én nem akarok elmenni innen. Ne kergessen el. Dan nem látta, ahogy doktor Zucchi lassan, elgondol-kozva megdörzsölte ujjaival a halántékát, és fáradtan le-hunyta a szemét. — Jól van! Megvallom, nem is vártunk más választ öntől. Most, kérem, válaszoljon nekem egy kérdésre. Láthatólag ön nagyon jól érzi magát. Nem gondolkozott el azon, vajon miért?

35

— Nem tudom, doktor — mondta panaszosan, gyere-kes homlokráncolással Dan, és máris felragyogott arcán az itteni megszokott mosoly. — Talán van ennek valami jelentősége? — Nagyszerű. És a legutolsó kérdés: szereti ön Miss Coutchelt? — Igen, de... nem tudom, hogy magyarázzam meg ön-nek, nem úgy, mint régen... — Köszönöm, barátom! — Doktor Zucchi benyomta a magnetofon gombját, amit Dan eddig észre sem vett, és a lassan forgó mágnesszalagtekercsek azonnal meg-álltak. — Na, most térjünk a tárgyra. Miss Coutchel, Mister Foster és még néhányan, akik itt vannak, tudó-sok. Egy bizonyos munkán dolgoznak, önnek nincs spe-ciális képzettsége, de azért szeretnénk, ha valamiben se-gítene nekünk, például az építkezési munkákban. Jó? — Örömmel! — kiáltott fel hevesen Dan. Dan ott állt az árok mélyén, és lapáttal egyengette az árok falát. A nap majdnem delelőn állt, az árokban át-forrósodott, összesűrűsödött a levegő, olyan mértékben, hogy Dan alig bírta megemelni a lapátot, hogy kidobja a felszínre a fölösleges földet. A verejték a szemébe csör-gött, csapzott haja odatapadt verejtékező homlokához. Kimászott az árokból. Elmehetett volna persze a pavi-lonjához, hogy felfrissüljön egy kicsit a pálmák árnyé-kában, de nem akaródzott végigmennie a perzselő nap-sugarak zápora alatt. Elfáradt, és a szokatlan munkától kimerült izmai legalább egy percnyi pihenésre sóvárog-tak. Ugyanakkor, a kimerült lihegés s a sós verejtékpata-kok ellenére, Dan ugyanolyan boldog volt, mint eddig, olyan boldog, hogy gondolkodás nélkül ráállt volna, hogy élete végéig ott álljon az árok mélyén, és dobálja kifelé a száraz, vöröses földet. A boldog emberek min-dig konzervatívak. Az a legnagyobb félelmük, hogy ne-tán valami megváltozik. Dan pedig boldog volt. Mérhe-tetlenül, szörnyen boldog.

36

Hirtelen felkeltette az érdeklődését az árok mellett fekvő hatalmas, jó három láb átmérőjű cső. A Danhez közelebb eső végét kitöltő árnyék a napfényben fürdő földhöz viszonyítva hűvösnek tetszett. „Fülledt lehet ott a levegő, de legalább egy percre elbújhatok a nap elől" — gondolta, térdre ereszkedett, és belemászott a csőbe. Várakozása ellenére nem volt fülledt a levegő. Egy kis huzat megmozgatta a cső levegőjét, és Dan még meg is borzongott egy kissé a nyirkos hűvösségtől. Aztán az árnyék egyenesen hideg lett, annyira, hogy összekoccant a foga. A cső fala kezdett feltartóztathatatlanul össze-nyomódni, és Dan kétségbeesetten felkiáltott, és nekife-szítette a lábát meg a hátát. Valami ólomsúlyú elkesere-dés lett úrrá rajta. Súlyos volt, mégis valami módon be-hatolt testének minden sejtjébe, és valami még nem tu-datosított tragédia érzését préselte bele. Gondolatai mintegy a borzalom sodrásában görcsösen meglódultak, és elvakultan száguldottak előre, mígnem fennakadtak a kérdések rácsán: most mi legyen? Flo, Flo... Drótkerítés és őrtornyok... Doktor Zucchi fürkésző, undorodó pil-lantása... Az a sötét képű kretén Flo oldalán... A szívét egyszerre éles fájdalom döfte át. „Flo... Te tudod, meny-nyire szeretlek" -ezek az ő szavai. „Nocsak, te vagy az, Dan?" Ugyanilyen arckifejezéssel azt is mondhatná: „Nocsak, milyen hőség van ma megint." Na és ő maga? Két napja érzi már ezt a felfoghatatlan, rémes elragadta-tást, akár egy disznó, amikor a hátát vakargatják. Jósá-gos isten! Egészen megőrült, elment az esze! Még egy nap, és a nyálát fogja csorgatni, és a dadát hívja! Elkábí-tották, megitatták valami méreggel, és idecipelték ebbe a börtönbe, a szögesdrót mögé. Semmi csodálnivaló nincs abban, hogy Forthus figyelmeztette. És mégis el-jutott a telepre. De hogyan? Flo, drága Flo, drága Miss Coutchel! Ez a hála, ez a hű szív? Elutazott, hogy itt sé-tálgasson ezzel a sötét képű, kretén Fosterral, és még azt írta, hogy nem akarta a jelenlétével rávenni valamire, amitől húzódozott. Na de ő maga is! „Szervusz, Flo!" A mindenit... Mi a fenének örült úgy ezen a két napon?

37

Feltűzték, mint egy hangyát, mint a Formica rufa egy közönséges példányát a gombostűre, s most jól megné-zegetik minden oldalról. „Szereti ön Miss Coutchelt?" Ez az egész vagy valami szörnyű lázálom, folytatása an-nak a lidércnyomásnak, ami ott, annál a szőrös mellű Forthusnál kezdődött, vagy...Vagy mi? Világosan emlékezett a két nap óta benne gomolygó derűre, és felnyögött. Elfutni, menekülni, azonnal, neki-lódulni mellel a szögesdrótnak, és hadd jöjjön a hátába a kattogó géppuskasorozat. „Nocsak, hiszen ez Dan. El kell temetni gyorsan, mindjárt itt az ebédidő" — mondja majd Flo mosolyogva. A cső nyílása felé mászott, a nagy igyekezetben fáj-dalmasan beverte a könyökét. Gyorsabban. Megragadta a cső érdes peremét, egyetlen lendítéssel kilökte felső-testét a csőből, aztán kimerülten lezuhant a kiszáradt földre. A talaj meleget és porszagot árasztott. Felült, és az éles napfényben összehunyorította a szemét. Vala-honnan kívülről nagy nyugalom szállt belé. Mint valami erős fecskendő, kisöpört minden más érzést belőle, és az így kialakult űr hamarosan megtelt a jól ismert boldog örömérzettel. Dan megérintette a szemét, a homlokát, és elnevette magát. A másodperc megfoghatatlanul kis ré-széig ijesztőnek találta ezt a nevetést, a következő pilla-natban azonban a félelem felolvadt a nevetésben, a bol-dog ember vidám, gondtalan nevetésében. Most már nem száguldottak a gondolatai. Lassan, nyu-godtan, méltóságteljesen úszkáltak, nem törődtek sem-mivel. Dan az órájára nézett. Még egy órácska finom kis munka, aztán itt az ebéd. Aztán egy jó kis tereiére Hen-ry Fosterral és Flóval. Talán még doktor Zucchi is közé-jük áll. Eszébe jutott, hogy egypár perccel előbb valami okból valami csúnyát gondolt Flóról és a kedves Foster-ról, és szomorúan megcsóválta a fejét. Miért is tett ilyet? Különben nem is fontos. Az a legmulatságosabb az egészben, hogy ez az őrültség a csőben támadt rá. Megijedt a sötéttől, akár egy kisgyerek... Elképzelte ma-gát kisfiúnak, rövidnadrágban, és elmosolyodott. Nahát,

38

micsoda ostobaságok jutnak ma az eszébe! Mégiscsak nevetséges — bemászott a csőbe, hogy egy kicsit ár-nyékban legyen, és nesze neked! Az isten tudja, mifélé-ket kezdett gondolni... Na, most megint megpróbálja, és kiderül rögtön, hogy ostobaság az egész. Egyszerű kép-zelgés. Persze, ez az állandó ok nélküli vidámság furcsa egy kicsit az ő helyzetében, de hát érdemes ilyen sem-miségeken töprengeni, amikor olyan jól érzi magát? A csőben az egyszerűen valami képzelgés volt. Mindjárt meglátjuk... De hát szükséges ez? Olyan nyugodt és bol-dog a lelke most, olyan békés, nem úgy, mint ott, a cső-ben... Leszegte a fejét, és bemászott a csőbe. Isten a tudója, miért tette. És újból, mintha csak valami hideg, nyirkos párnát vágtak volna a fejéhez, dermesztő, fagyos léleg-zet csapott az arcába. „Dan, Danny, ez nem lehetséges, és mégis igaz. Tartsd magad, Danny. Ha elengeded magad, megőrülsz — gondolta. — Fáj. Félek. Megint. Itt. A csőben. Ez nem lehet véletlen. Kétszer egymás után, ilyen véletlen nincs... Csak nyugalom, Danny. De miért beszélek ma-gamról harmadik személyben? Mindegy. Nyugalom. Ó, Flo, Flo! Lehet, hogy ő is ugyanebben az idióta lelkiál-lapotban él? Hogy is hívják? Azt hiszem, eufória. Meg ez a Foster is? És a többi fogoly mind? De miért leszek egyszerre normális, ha bemászom ebbe az; átkozott vas-csőbe? Most mit tegyek? Másszak ki minél gyorsabban? Ott kint jó. Ott mosolyogni fogok, ott minden dalolni fog bennem. És itt? Itt ülni behúzott fejjel és gyötrődni... És mégsem akarok kimászni. Hülye vagy. Az lehet, de mégsem akarok kimászni. Érthető, hogy miért őrzik annyira ezek az inkvizítorok a telepüket, ör-dögi dolgok történnek itt. De hát nem lehet állandóan itt ülni, ebben a csőben. Ki is volt az, aki egy hordóban élt? Di... Diogenész, azt hiszem. Flo... Nincs bennem gyűlö-let irántad. Hiszen te semmit nem értesz. Csak moso-lyogsz azzal az idióta mosollyal, ahogy én is, és nem tudsz semmiről. Ha most a mellemre szoríthatnálak, ha

39

érezhetném a hűvös tenyeredet a nyakamon és ajkamat a halántékodhoz érinthetném, és úgy maradhatnánk... Mindent megértenél, és lehervadna a mosoly az arcod-ról.... Ki kell mászni innen, észrevehetik. Csak nehogy elfelejtsem. Később majd újra idejöhetek, és jól végig-gondolhatom az egészet. Még élek, tisztelt mirmekoló-gusok, akik a Formica rufát homo sapiensre cseréltétek! Még élek!" Dan óvatosan kimászott a csőből, és a békés boldog-ság hulláma újra átitatta a testét, és nem tudott és nem is akart tenni ellene semmit. Megrázta a fejét, ernyedten legyintett egyet, hogy elűzze a rátámadó elragadtatást, aztán elnevette magát, és a lapát után nyúlt. Doktor Zucchi leeresztette a távcsövet. Hogyan is nem gondolt erre korábban: nyilvánvaló, a fémcső leárnyé-kolja a rádiósugarakat. Ebben az esetben szinte egyik pillanatról a másikra megszűnik a stimulátor hatása. Megrázta a fejét, mikor elképzelte, mit érezhetett a kí-sérleti alany az effektus bekövetkezésekor. A legcsodá-latosabb azonban az, hogy Carswell még egyszer bemá-szott oda. A gondtalan boldogságból az önelemzés kín-jába. Különös: fordított kábítószer. A kábítószerélvező azért kábítja magát, hogy kirekessze magát a szomorú valóságból, ez az ember meg belemerül a szomorú való-ságba, hogy kirekessze magát a gondtalan boldogságból. — Érdekes — mormolta —, tisztában van vajon a tör-téntekkel? Doktor Zucchi felkattintotta az öngyújtóját, mélyet szippantott, és ráérősen odaballagott az árokhoz. Megállt az árok peremén, és szótlanul várta, hogy Dan észrevegye. — Á, doktor Zucchi! Milyen jó, hogy idejött! — kiál-tott fel hozzá vidáman Dan, és letörölte a verejtéket a homlokáról. — Történt valami? — Doktor Zucchi észrevette, hogy Dan arcán egy pillanatra mélységes zavar, sőt megrökö-nyödés suhant át.

40

— Tudja, el akartam mesélni önnek, hogy véletlenül bemásztam a csőbe... — Na és? — És ott... ott valamiért mindenféléről egészen más-képp kezdtem gondolkozni, mint rendesen. És... önről is... És ez nagyon kínos nekem, doktor Zucchi. — Dan szemében újra félelem csillant, de rögtön elmosolyodott és folytatta: — Nehezen tudnék ön elől eltitkolni vala-mit. Ott, a csőben, valamiért elhatároztam, hogy mind-ezt eltitkolom. De ez ostobaság. Nekem őszintének kell lennem önnel szemben. Nem igaz? — Ne nyugtalankodjék — mondta doktor Zucchi, s valamiért kis szomorúság volt a hangjában. Eldobta a cigarettát, és eltaposta. — Elvitetem innen azt a csövet, önt pedig kérem, hogy jöjjön be hozzám holnap. — Köszönöm, doktor! — kiáltott lelkesen Dan, és meglendítette a lapátot.

41

ALFA ÉS OMEGA Az aranyszínű whiskyben lassan olvadoztak a jégkoc-kák, és világos kis gomolyokat eresztettek ki magukból. Doktor Zucchi elgondolkozva rázogatta a poharát, a jég-kockák megkoccantak, a vízgomolyok szétoszlottak. Kollégája, Brighley mosolyogva nézte, s ebben a mo-solyban alig leplezett lenézés bujkált. — Fogadni mernék, kedves Zucchi, hogy maga nem szeret inni, és csak azért iszik, mert én iszom, és mert általában ez a szokás. — Mondjuk. De miért mondja ezt, s most már har-madszor? — A tegnapi beszélgetésünkre akarok visszatérni. Ott tartja a kezében azt a pohár hígított Ballantine-t, finto-rog, és mégis megissza. Miért? Hogy olyan legyen, mint a többiek? — Micsoda éleseiméjűség... — Jó, jó, Eugen, ne sértődjék meg. Ha kellemetlen magának ez a beszélgetés, hallgathatok is. — Ugyan hagyja, Brighley, nem vagyok gyerek. Egy-általán nem vagyok gyerek... — Csodás, nagyszerű, kedves doktor Zucchi! Mind-ezek ellenére maga gyerek. Igaz, jó nagy, vagy százhet-ven font súlyú, diplomája van a Massachussets Techno-lógiától, mégis gyerek. Nézze, most is egyre csak tépe-lődik, gyötrődik, kételkedik, állandóan azon töri a fejét, van-e morális jogunk ezekre a kísérletekre. — Ugyan, ne tegyen fel szónoki kérdéseket... Külön-ben mindegy, én úgyis csak katalizátor vagyok a maga kiselőadásában... — Na jó, akkor egyszerűen felelek a fel nem tett kér-désekre. Maga gyerek, mert nem tud kijutni a dogmák hatalma alól. Kérés nélkül nem szabad a lekvárból enni, mert baj lesz. Nem szabad megharagítani a papát és a mamát és egyedül meggyújtani a gázt. De tulajdonkép-pen miért nem szabad? Magát, ugye, az nyomasztja,

42

hogy mi a kísérleti alanyok gondolkozásába avatkozunk bele. De miért? Nem szabad! — Maga talán örülne neki, ha valaki beleturkálna a gondolataiba, ráadásul a modern elektronika segítségé-vel? Nem tudom, maga hogy van vele, de én... Külön-ben... — Miért is ne? A modern civilizáció egyebet sem tesz, mint hogy a gondolatainkba avatkozik. Az iskola, a család, a rádió, a televízió, az újságok, a könyvek, a mozi, a reklám, a színház és végül a közvélemény. Ezt viszont maga valami magától értetődő dolognak tartja. És issza a whiskyt, de nem azért, mert kedveli az ízét, és nem azért, mert le akarja inni magát, hanem azért, mert a fülébe ültették, beleszuggerálták azt az egyszerű kis gondolatot, hogy az ivás szép, férfias dolog. Egy pohár whisky, és máris könnyebben pereg a nyelv. Na és mi az, amit mi itt csinálunk, egyelőre a legnagyobb titok-ban? Mi is gondolatokat szuggerálunk a mi két lábon já-ró kísérleti patkányainknak, helyesebben emocionális beállítottságot. Amikor az atalantai egyetemen elkezd-tek dolgozni a telestimulátorral, biztosan azok is tördel-ték a kezüket, mint fizikusaink a hidrogénbomba megal-kotásakor. De azért dolgoztak. Mi persze jócskán kifej-lesztettük ezt az egészet, és a megbízóinknak felcsigáz-tuk a fantáziáját, úgyhogy nincs visszaút, de alapjában véve mindez mit se számít, az eredmény: a tudomány fejlődik, és ettől igazán nem kell félni, és ez a fejlődés — velünk vagy nélkülünk, előbb vagy utóbb — a táv-hangolt társadalomhoz vezet. — Jó, de... — Várjon egy kicsit, tisztelt kollégám. Én meglehető-sen jól ismerem magát, hogy kitalálhassam a szokásos érveit: ezt tette a szent inkvizíció, a fasizmus, a diktatú-rák... — Pontosan erről van szó. — Először is mindezek a rendszerek antihumánus módszereket alkalmaztak, másodszor: mi nem értünk egyet a célkitűzéseikkel.

43

— De miből gondolja, Brighley, hogy a gázkamra nem volt humánus? A létrehozói szempontjából nézve lehetővé tette, hogy gyorsan a másvilágra küldjék azo-kat, akiknek nem volt helyük a harmadik birodalom új rendjében. — Fúj, Zucchi, úgy beszél, mint egy nyárspolgár! Hi-szen mi senkit nem ölünk meg. Épp ellenkezőleg, a mi alanyaink boldogok, és a világon mindennel elégedet-tek. Sok boldog embert ismer talán? Nem csak úgy, egy-egy pillanatra, hanem aki mindig boldog? No lám. Az ember alapjában véve nem lehet boldog. Ez biológi-ailag nem lehetséges. A természet nem ismer ilyen álla-potot. Hiszen a boldogság mindig káros az egyedre néz-ve, mert a boldogság elgyengíti, lefegyverzi az embert, szőrös őseink esetében pedig ez egyenlő volt a pusztu-lással. A boldogság természetellenes most is, mivel itt van a halál, ami természetellenes az önmagát megisme-rő ember számára. Biológiai szempontból semmiben sem különbözünk a békától, a denevértől és az elefánt-tól: a szervezetünk nem úgy van felépítve, hogy alkal-mas legyen a tudat befogadására. És ha valami szörnyű mutációs véletlen eredményeképp gondolkozni kezd-tünk, hát ki kell javítanunk a természet hanyagságait. Jó ideig az ember megelégedett a vallással. A gyö-nyörűséges paradicsom az emberiség legnagyobb talál-mánya volt, jóval fontosabb, mint a kerék vagy a tűz. Az intellektus azonban mindig maga alatt fűrészeli a fát. A paradicsomot elvesztettük. A tudomány vette el tő-lünk, kitépte ezt a vigaszt nyújtó játékszert az emberiség kezéből. Az ember pedig ismét elszörnyedt, mivel a ha-lál, ismétlem, természetellenes a tudat számára. A tudo-mány azonban nem kegyetlen. Nem szándékosan lopta meg az embert. A paradicsomért kárpótlásul pedig meg-kaptuk tőle a gyűrhetetlen nadrágot és a televíziót. Még a halállal is felveszi a küzdelmet a penicillin, a vérátöm-lesztés, az aszpirin segítségével. Ez aztán a fegyverzet! Nem, Zucchi, mindaddig, míg a tudomány nem kár-pótolja az emberiséget a halhatatlanság és a paradicsom

44

elvesztéséért, tolvaj marad, ha megpróbál is törleszteni valamit olyan szánalmas ajándékocskákkal, mint a kvantummechanika vagy a milliárd fényévnyire levő ga-laktikák. Amikor azonban az ember, az egyszerű kisem-ber rémülten szembenéz a közeledő szörnyűséges nem-léttel, mit számítanak neki a fotonok vagy a csillagösz-szeomlások! Adósak vagyunk az emberiségnek, és a tu-domány történetében most először, mi megpróbáljuk megfizetni ezt az adósságot. Még a kamatját is. Hát ak-kor miért aggályoskodik, hogy ha egy embernek — aki mellesleg erről mit se tud — a koponyacsontja alá egy gombostűfejnyi kis telestimulátort ültetünk, és állandó eufóriába ringatjuk, elűzzük a félelmét, még a halálfé-lelmét is? Hiszen az emlékezetéhez nem nyúlunk! Min-denre emlékszik, mindent tud, munkaképes. Egyszerűen csak érzéketlenné válik a kétségbeesés, a bánat, a lelki nyavalyák iránt. — De hiszen közben megváltoznak a nézetei, az er-kölcsi ítéletei, az érzései, érzelmei! — Na és? Megint csak dogmák. Miért kellene szent-nek tekinteni az ember nézeteit, érzéseit és érzelmeit? Van mivel büszkélkednünk! Kapzsiság, egoizmus, aljas-ság, individualizmus — nem nagy dicsőség! Még ha va-lami vadállatot csináltunk volna az emberből! Mi azon-ban szelíd, őszinte, kedves lényekké tesszük őket. És közben a szellemi képességeik egy csöppet sem károsul-nak. Coutchel, Foster és a többiek mind kitűnően dol-goznak, semmivel sem rosszabbul, mint azelőtt, Forthus laboratóriumában. Hát olyan nagy ár az egoizmus meg-szüntetése? — És maga nem iszonyodik a mindenható isten szere-pétől, aki a rádióadó kapcsolójának forgatásával az eu-fóriát agresszivitásra, félelemre vagy, mondjuk, éhség-érzetre változtathatja? Én nem is tudok rágondolni... — Miért kellene iszonyodnom ettől a szereptől? El-lenkezőleg, büszke vagyok rá. Nekem nehezebb, mint nekik. Nekem gondolkoznom kell, vállalnom kell a fele-

45

lősséget, ők pedig boldogan élnek, a szó legteljesebb ér-telmében. — Felsőbbrendűek és alsóbbrendűek, árják és nem ár-ják — a fehér ember küldetése? — Megint csak a magáét hajtogatja! Nagyon jól tudja pedig, hogy minden emberi társadalomban, akár a far-kashordában, a majomcsapatban vagy a marhanyájban, vannak alfák, béták és így tovább, egészen az ómegáig. Az alfa feltétlenül uralkodói helyzetben van. Utána jön a hierarchia fokain a béta, a gamma és így tovább. Volt olyan tudós is, aki a tyúkok, az egerek és a tücskök hie-rarchiáját tanulmányozta, így van ez az embereknél is. Vegyen egy tetszés szerinti gyerekcsoportot, és figyelje meg őket — biztosan meg fogja találni a csoport alfáját, és meg fogja találni az omegát is, aki mindenkitől elma-rad. Emlékezzen vissza a saját gyermekkorára. Maga mi volt? Brighley hangja fokozatosan elhalkult, mintha csak valaki elforgatta volna a hangerő szabályozógombját, és evvel egyidejűleg Zucchi szeme előtt felrémlett egy kö-vezett udvar. A tűzoltólétra harmadik fokán, vagy tízlábnyira a ki-mondhatatlanul messzi aszfaltfelülettől, egy kisfiú áll. „Ugorj, Zucchi-lukki, ugorj! Ugorj! Ugorj!" — kia-bálnak a gyerekek. Az aszfaltfelület messzi van, a gye-rekszájak viszont nagyon közel, már-már bekapják a kisfiút. A legszörnyűbb: tudja, hogy képtelen elengedni a létrafokot. Képtelen rá. Milyen jó volna meghalni! El-engedni a vas—rudat és leesni. Akkor aztán abbahagy-nák az üvöltést. De tudja, hogy nem fogja elengedni. Lassan lemászik. Milyen vadul ordítoznak! Dorothy is velük ordítozik. Ha mégis elengedné... Már késő. Lemá-szik, egyenesen bele a megvetően ordítozó, eltátott szá-jukba... Mondani kel] valamit... — Bizonyára omega voltam — sóhajtott fel Zucchi. — Akkor még Brooklynban laktunk. Apám rakodó volt egy áruházban. A legkisebbek közé tartoztam az osz-

46

tályban, mindenki kicsúfolhatott, aki nem volt rá rest. Még emlékszem is, hogy kiabáltak: „Zucchi, Zucchi, hol a kezed, dugd ki!" Mindig azokat a ruhákat hordtam, amiket a bátyám már kinőtt, és két év volt köztünk. Ke-zem-lábam eltűnt a ruhaujjban, nadrágszárban, így aztán általában „Zucchi-lukki"-nak csúfoltak. Na meg persze koszos digónak és makarónifalónak. Laktak ott írek, olaszok, zsidók, és kijutott mindegyiknek. Emlékszem, hogy vigasztalgatott apám, amikor hazamentem, és azt mondtam, nem akarok többé olasz lenni. — Az apja tudta, hogy maga omega. Ha valaki olasz, evvel már nagy esélye van arra, hogy az ómegák osztá-lyához tartozzék. — És mégis, Brighley, maga azt prédikálja, amiben maga sem hisz. Maga talán nyugodt lélekkel gondol a távvezérelt társadalomra? Egyszerűen csak valami olcsó nihilizmussal dobálózik. — De hát miért is ne lehetne elképzelni egy ilyen tár-sadalmat? Ahogy már mondtam, most is alapjában véve távvezérelt társadalom vagyunk. Erősítse meg a lelkét, kedves Eugen, hiszen tudósember, és nézzen szembe a tényekkel. Ez a maga széplelkű lénye megborzong, ha azt hallja, hogy „távvezérelt társadalom". De hát most talán nem távvezérelt társadalom vagyunk? A televízió talán nem a távvezérlés eszköze? Bármit lát a képer-nyőn, a Pepsodent fogkrém reklámjától a denevérember sorozatig, mindez talán nem a nézőmilliók ízlésének, hajlamainak és gondolatainak távvezérlése? Hát akkor már sokkal egyszerűbb és hatékonyabb, ha az egyén megdolgozásának összes eszköze helyett veszünk egyet-len aprócska kis telestimulátort. És az emberek, még ha megtudnák is, mit hordanak a fejükben, nem is gondol-nának a tiltakozásra. Boldogok lennének, értse meg: bol-do-gok! Boldogok lennének a nyomorúságos vis-kókban éppúgy, mint a húszszobás villában, mezítláb az út porában vagy luxus Cadillacben. Eltűnne a keserűség, az irigység, a bánat, amely a modern civilizációt meg-osztja, és legfőképpen eltűnne a félelem.

47

— De lehetséges, hogy az embernek néha szenvednie is kell. — Ugyan, doktor, a kereszténység prédikációját iga-zán nem vártam magától! — Isten ments, Brighley, pontosan tízéves voltam, amikor megszűntem istenhivő lenni. De maga nagyon jól tudja, mit akarok mondani. Az ember nem fizethet a boldogságért az énje megtagadásával. Az embernek gondolkoznia kell, érti: kell! Még ha kereszt is a vállun-kon a gondolkozás, vinnünk kell, és nem adhatjuk oda hálásan — csak úgy az első jöttmentnek, aki meg óhajt-ja szabadítani az értelmünket a megoldatlan, nehéz kér-désektől. Maga, Brighley, sokkal ügyesebben beszél, mint én, de egyáltalán nem tudott meggyőzni, jóllehet a válaszai egyszerűek és logikusak, nekem pedig többnyi-re a legegyszerűbb kérdésekre sincs válaszom. Boldog-ság! Mindenekelőtt meg kéne határozni, hogy mi az. Annál is inkább, mert — legyünk őszinték — egyelőre a mi egyenruhás megbízóinkat a közboldogítás izgatja legkevésbé. Egészen más az, ami őket érdekli. — Ez már más kérdés. Sajnos, ők az ország leggazda-gabb mecénásai. A nagy felfedezéseket azonban nem le-het sokáig rejtegetni a tábornoki páncélszekrényekben. Előbb vagy utóbb kitörnek onnan, így volt az atomener-giával, a rakétákkal, a lézerrel és sok mással. Hogy van mellesleg az új fiú? — Semmi különös. Nagyon alkalmas az: emocionális változások megfigyelésére. Hiszen tudja, Garswell sze-reti Miss Coutchelt... — Az meg Fosterral volt. Nagyszerű! És hogy reagált erre? — Természetesen nyugodtan. Beszélhet maga nekem akármit, ez szörnyű és nyomasztó... — Ejnye, ejnye... Jobban szereti talán a klasszikus fél-tékenység! jeleneteket? — Talán igen — sóhajtott doktor Zucchi. Rajtakapta magát, hogy el akarta mondani Brighley-nak a csőesetet, de mégsem mondta el. Ez persze osto-

48

baság volt, de semmi kedve nem volt ennek az ember-nek elmesélni, hogy Carswell másodszor is bemászott a csőbe.

49

TALÁLKA AZ ERNYŐ MÖGÖTT — Jó napot, doktor Zucchi! — sugárzott Dan. — Kért, hogy keressem fel. — Jó napot, Mister Carswell — sóhajtott doktor Zucc-hi. — Foglaljon helyet. Dan naiv kíváncsisággal nézegette a laboratórium be-rendezését. — Milyen érdekes itt minden — lelkendezett. — E-egen... — dünnyögte elgondolkozva a doktor. Vagy egy percig mindketten hallgattak: Dan vidáman mosolyogva, Zucchi a gondolataiba merülve. — Mondja, Carswell — törte meg végül a csendet a doktor —, miért mászott be másodszor is a csőbe? Hi-szen emlékezett rá, milyen érzései és gondolatai támad-tak, amikor benn ült! Dan arca elfelhősödött. összeráncolta a homlokát, megpróbálta összefogni a vidám és lomha gondolatokat, melyek, akár egy kérődző tehéncsorda a forró, déli nap-sütésben, jóllakottan, mélán terpeszkedtek a fejében. Természetesen emlékezett mindenre, ami ott a csőben eszébe jutott. Az emlékeket azonban szánalmasnak, ne-vetségesnek és szégyellnivalónak érezte, akár a gyer-mekkori bűnök emlékeit. — Én... én nem is tudom, doktor — mondta bűntuda-tosan. — Na és szeretné még egyszer érezni azokat az érzé-seket? A jóllakottan heverésző gondolat-tehenek Dan fejé-ben egyszerre felriadtak, felálltak, és mérgesen felbő-dültek. Nem akarták kinyitni a szemüket, és most csak egy vágyuk volt: újra elmerülni az édes henyélésben. — Nem, doktor — ijedt meg Dan —, a közelébe sem megyek annak a csőnek! — Gondolkozzon csak egy kicsit — ösztökélte mo-gorván Zucchi —, nem lehet, hogy mindabból, amiről ott gondolkodott, amit átélt, semmi ne volna drága ön-nek.

50

Dan érezte, hogy egyre jobban megzavarodik. Nem akart a csőre gondolni. Egész lénye megborzongott, ha rágondolt, és ugyanakkor szörnyen szeretett volna dok-tor Zucchi kedvében járni. Nem volt ura magának. Aka-ratát erre-arra ráncigálták. Eszébe jutott Flo és a fájda-lom, amely úrrá lett rajta ott a csőben, eszébe jutott a kétségbeesés. Miért akarja a doktor, hogy még egyszer átélje ezt a borzalmat? De hiszen ez a borzalom ezerszer természetesebb, mint ez a mostani édes bárgyúság. Na és aztán? Legyen ez bárgyúság vagy akármi más, de nincs az az erő, nincs az az akarat, ami rávehetne, hogy önszántából lemondjon róla. Úgy érezte, elég, hogy fel-bukkanjon benne valami akaratféleség, és a nyugalom meleg hullámai finoman, de határozottan rögtön elso-dorják valahová a mélybe. — Nem tudom, doktor Zucchi — mosolyodott el bá-tortalanul Dan —, nem tudok gondolkozni ezen. Már bocsásson meg. — A mosoly egyre jobban szétterült az arcán, egyre erősödött, míg végül teljes, üres nagyszerű-ségében ragyogott. Doktor Zucchi, mint az élet nehéz pillanataiban min-dig, kellemetlen borzongást érzett, valami bénító, belső hidegséget. Joga van-e ahhoz, hogy fogja ezt a nyugal-mat és elégedettséget sugárzó embert, és visszalökje a mindent tudatosító rémes valóságba? Ha kiengedhetné a telepről... Ez azonban nem tőle függ, ez teljesen lehetet-len. Nem lehet, hogy éppen a tényeket akarja a tulajdon meggyőződéséhez igazítani? Talán Brighleynak vég-eredményben igaza van? Lehet, hogy az emberek való-ban készek arra, hogy a boldogságért az énjükről való lemondással fizessenek? De hiszen Carswell nem érté-kelheti objektíven a tényeket, amíg a rádiósugárzás ha-tása alatt van. Na és aztán? A szellemi képességei, az emlékezete azért teljesen ép maradt. Tud gondolkozni, de nem akar gondolkozni, mert tapasztalatból tudja már, hogy a gondolkozás csak keserűséget hoz. És ki ő, Eu-gen Zucchi, hogy eldöntse helyette, gondolkozzon, vagy ne gondolkozzon?

51

Egy pillanatra Zucchinak úgy rémlett, hogy valaki be-leturkál a gondolataiba, és kegyetlen rémület ragadta el. Nem, nem és nem! Az embernek joga van ahhoz, hogy ura legyen a saját fejének, még akkor is, ha erre erővel kell kényszeríteni, tarkón ragadni és belenyomni az or-rát a tulajdon gondolataiba és megparancsolni: „Gondol-kozz!" A gondolat minden korlátozása állattá vagy ro-bottá aljasítja az embert. Hát érdemes volt lemászni a fáról és százezer évekig remegni a sziklabarlangok tűz-rakása mellett, elpusztulni az inkvizíció kínpadjain és a fasiszták krematóriumaiban, szonetteket írni és megal-kotni a relativitáselméletet, hogy a végén dróton ránga-tott bábuk legyünk? A boldogság nem lehet a civilizáció mércéje. De hát akkor mi a célja? „Nem tudom, mi a célja, de azt, hogy én most bűn-tényt követek el, azt tudom. Egy egész halom papirost kellett aláírnom, hogy megőrzőm a titkot. Miért kellene hát ilyen nagy kockázatot vállalnom? Hogy Brighleyt meggyőzzem? De hiszen előtte erre még célozgatni sem szabad... Gondold meg, amíg nem késő. Csillapodj le, és ne üsd bele az orrodat olyasmibe, ami nem rád tartozik... De nekem tudnom kell, hogyan viselkedik ez az ember a kamrában... Akármit is mond, mégiscsak be-mászott másodszor is a csőbe... Ugyan... Most már nem mászna be... És ha mégis bemászna? Mint mindig, egy-értelmű válasz nincsen... És mint mindig, ostobaságokat művelek... Mindjárt elkövetek egy ostobaságot, és aztán már késő lesz megbánni, és a hajamat fogom tépni, és éjszakákon keresztül nem fogok tudni aludni... De hát ez egy ember, szereti azt a nőt... Én is szerettem Ma-ry-Annt, és otthagyott. Na és aztán?... Joga van a szere-lemhez ennek az embernek is..." Zucchi megborzongott a belső hidegségtől, és egy-szerre rádöbbent, hogy már régen döntött. Kipillantott az ablakon. Sehol senki. Mindenesetre behúzta a zöld függönyt, aztán gyors léptekkel odament egy csukott kis ajtóhoz, és kinyitotta. — Jöjjön ide, Carswell — mondta keményen.

52

Dan elégedett, vidám mosollyal, kíváncsian nézte a súlyos fémajtót, és belépett rajta. Egy kis kamrába ke-rült, amelynek falát tömérdek műszer borította. Az osz-cilloszkópok halott képernyői vakon bámultak le rá. — Üljön le — utasította Zucchi, és becsukta maga mögött az ajtót. Abban a szempillantásban mintha egyetlen mozdulat-tal letörölte volna valaki a ragyogó rózsaszínű fényt a világról, s helyette elviselhetetlenül átható, hideg, szú-rós fény árasztott el mindent. Mint akkor, ott a csőben, a tüskés valóság rázuhant, és minden tüskéje sebzett, és fájdalmat okozott. Ez a fájdalom azonban az ő saját fáj-dalma volt, és felnyögött arra a gondolatra, hogy megint elvehetik tőle, és megint kikerül abba az őrültekházába illő fenséges gondolattalanságba. — Kinyithatom újra az ajtót — mondta Zucchi, vala-mi okból suttogva, és Danre nézett. — Ki akar menni? — Ide hallgasson, maga! — Dan összeszorította a fo-gát, minden erejét összeszedte, hogy visszatartsa az ök-lét. Milyen élvezettel adná bele egész testsúlyát az ütés-be, hogy szétzúzza ennek a gyáván pislogó, petyhüdt szájú kreténnek a képét! — Idehallgasson, maga — lök-te ki még egyszer magából Dan —, jobb lesz, ha elhall-gat, amíg még fékezni tudom magam! A börtönőr le-gyen börtönőr, ne akarjon magából isten tudja, mit csi-nálni. — Önnek természetesen igaza van — motyogta Zucc-hi, és Dannek úgy rémlett, hogy a szemüveg vastag len-cséi mögött a szemében vidám szikrák csillantak meg. — Még nevet is rajtam? Nem elég, hogy majmot csi-náltak belőlem, undorító majmot, még mulat is ezen? — Nem, Carswell, nem mulatok rajta. Maga még sok mindent nem ért. Tudja, hogy miért kezdett itt így gon-dolkozni, akárcsak a csőben? — Nem — mondta Dan, és figyelmesen nézett a dok-torra. — Ez egy árnyékolókamra. A fémfalak nem engedik át a rádióhullámokat.

53

— Na és, talán rádió vagyok én? — Igen — válaszolt egyszerűen Zucchi. — Ön rádió-vevő. A koponyacsontja alatt egy gombostűfejnyi, spe-ciális telestimulátor van, amely az ön emocionális beál-lítottságát vezérli. Dan görcsösen a fejéhez kapott, a hajába túrt, és a ko-ponyáját tapogatta. — Nem találja meg — ingatta a fejét Zucchi —, az ultrahang fúró szinte semmi nyomot nem hagy, maga a stimulátor pedig a koponyacsont alatt van. — Hát akkor vegye ki — nyögött fel Dan —, nagyon kérem. — Nem tudom — mondta doktor Zucchi. — Betenni pár perc munkája, kivenni viszont bonyolult operáció. Olyasmi ez, mint a horog. — Nagyon kérem — Dan összeszorította az öklét —, vegye ki belőlem ezt a rugót! Nem akarok felhúztató au-tomata lenni! Értse meg: nem akarok! Nem akarok! — Erről még beszélünk — mondta gyengéden a dok-tor —, de most várjon egy pillanatot. Magához húzta a telefont, és megpróbált tárcsázni. Az ujja remegett, és kétszer is lecsúszott a tárcsáról. Végre megkapta az összeköttetést. — Miss Coutchel? Itt doktor Zucchi. Fáradjon be hoz-zám egy pillanatra... Igen, igen, a laboratóriumba. Dan összerándult, a szíve úgy száguldott, mint egy versenyautó. Gondolatai egymást lökdösve vágtattak előre. A másodpercek elnyúltak, végtelen hosszúságúra nőttek, és nem akartak elmúlni. A percek iszonyatos hosszúsága hatalmas súllyal nehezedett rá. Egyszerre az ajtón túlról behallatszott egy nevetős hang: — Doktor Zucchi, merre van? — Egy pillanat — mondta Zucchi, kinyitotta a fémaj-tót, beengedte Flót, és csendesen kiment a kamrából. Dan nézte a lányt: úgy tűnt, mintha valami láthatatlan erő lassan kicserélte volna a szemében levő diapozitívo-kat. A tündöklő vidámság elborult, elsötétedett, és a he-

54

lyébe az éles, érthetetlen fájdalom kifejezése lépett. Flo a homlokára tapasztotta a kezét, és egy pillanatra le-hunyta a szemét. — Danny — suttogta egyszerre, és elsírta magát. Sze-méből könnyek buggyantak elő, és akár egy gyermek arcán, lecsordultak az orrán, a szája szögletén. — Danny... — Egy pillanatra mintha habozott volna, aztán görcsösen átfonta karjával Dan nyakát, és hozzásimult. Egyre jobban szorította és szorította a karjával, igyeke-zett teljesen rásimulni a férfi mellére, és közben egyre csak ezt ismételgette: „Danny, Danny", mintha attól fél-ne, hogy elfelejti ezt a szót. Dan lassan és óvatosan átölelte, érezte a tenyere alatt a jól ismert élő testet. Ajkát a lány nyakára tapasztotta, mozdulatlanná dermedt, és minden gondolata messze szállt. Nem volt már se árnyékolókamra, se szögesdrót, se stimulátor, eltűnt az öntudat szörnyűsége, nem létezett számukra doktor Zucchi sem, minden megszűnt létezni. Csak az a furcsa, keserű, mégis édes, hatalmas gyöngéd-ség létezett, amit ez iránt a remegve hozzásimuló lény iránt érzett. Ettől a gyöngédségtől elakadt a lélegzete, és könnyek futottak a szemébe. Flo, Flo... Robert Brighley nem szerette doktor Zucchit. Ez az el-lenszenve teljes és harmonikus volt. Ingerelte Zucchi puha, határozatlan arca, akarattalan szája, még a vastag lencséjű szemüvege is bosszantotta. Kinevette a kollé-gája ruházatát is: a zakó és a nadrág rendszerint lompos ráncokba gyűrődve lötyögött rajta. Bántotta a doktor be-szédmódja is: folyton motyogott, mintha határozatlansá-gában még a legegyszerűbb dolgokat is többször meg-gondolná, mielőtt kiejtene valamit a száján. Nyomasz-totta Zucchi provinciális idealizmusa, szellemi gyávasá-ga és az, hogy úgy retteg a pontos megfogalmazásoktól. Tudós lévén, Brighley nemegyszer megpróbálta ana-lizálni ezt az ellenszenvet. Néha úgy tűnt neki, azért nem szereti Zucchit, mert az más társadalmi rétegből

55

származik. Ennek azonban ellentmondott az a tény, hogy ismerősei közül sokan jöttek a legalacsonyabb ré-tegekből, és egyikükkel szemben sem érzett semmiféle ellenszenvet. Irigységről sem lehetett szó. A tudomá-nyos karriertől kezdve egészen a golfjátékig mindenben jóval sikeresebb volt, mint Eugen. Különösen a golfban. Csak meg kellett nézni, hogyan hadonászik Zucchi az ütővel, s szemében eközben megjelenik a balek kínos feszültsége, aki tudatában van annak, hogy ő egy balek, és máris világos volt: ez az ember nem fogja sokra vin-ni. És bár Brighley nem tudott számot adni magának, miért nem szereti Zucchit, nem szerette, és mégsem tud-ta rávenni magát arra, hogy úgy viszonyuljon hozzá, mint sok máshoz itt a telepen: kimért szárazsággal, hi-vatalosan. Úgy tűnt, hogy az a maró ingerültség, ame-lyet a vele folytatott végeérhetetlen viták folyamán ér-zett, már olyan létszükséglet a számára, mint valami kü-lönleges kábítószer. Kitartóan próbálkozott, hogy meggyőzze, letromfolja, cáfolhatatlan érvekkel sarokba szorítsa, hogy végül a doktor kénytelen legyen meglengetni a fehér zászlót, de nem sikerült. Az utolsó pillanatig úgy látszott sokszor, hogy sikerül, de végül is a doktor nem volt hajlandó megadni magát. Talán nem volt benne elég büszkeség? Az ilyen em-bert általában nehezebb legyőzni — nincs benne elég büszkeség, hogy beismerje a vereségét. Néha már azt gondolta, nem is Zucchit akarja megtör-ni, hanem saját magát, de a gondolat oly abszurdnak tűnt, hogy megvetéssel elvetette. Fokozatosan, maga se vette észre, egyre komolyab-ban kezdett leselkedni Zucchi után, s ebben valami édes elégtételt érzett. Egyszer — mint mondta magának, csak szórakozásból — szerzett egy apró kis mikrofont, és jól elrejtette Zucchi laboratóriumában. Nagyon jól mulatott, amikor néha a szobájában ülve kihallgathatta Zucchi röffentéseit. Amikor Zucchi valami különösen nehéz

56

munkán dolgozott, mindig röffentés-szerű hangokat hal-latott. Most nem hallatszott semmi röffentés. Léptek. Valaki bement Zucchihoz. Aha, az új fiú, Carswell. Brighley odaszorította fülét a hangszóróhoz. Érdekes. Rendkívül érdekes. Furcsa egy beszéd a telep egyik munkatársa szájából, s méghozzá az egyik kísérleti alany előtt. Eredeti! Megmagyarázza a stimulátor műkö-dését! De hiszen egy csomó papírt írtak alá, megesküd-tek, hogy soha senkinek nem fedik fel a telep munkáját. Nevetséges. Hogy is nem látott át rögtön ezen az undo-rító, kövér disznón?! Hiszen ez egy áruló. Az a fajta, aki a tudós erkölcsi felelősségéről beszél, s ezekkel a sima, undorító mondatokkal leplezi az árulását. Az a fajta, aki a mellét döngeti, aztán rohan, és eladja a hadititkokat az ellenségnek. Sőt, akár ingyen is. Csak az árulás kedvé-ért. Maga az árulás még nem váltotta volna ki Brighley gyűlöletét. Túl okos ember volt ahhoz, hogy ilyesmiken fennakadjon. De hogy Zucchi, a mamlasz Zucchi, az örök kételyeivel... Egyszerre megkönnyebbült, és felde-rült a kedve, mintha nagy súlytól szabadult volna meg. Hát kiderült végre, miről van szó: áruló! Áruló! Áruló! Hát ez az ő igazsága! Ezek az ő elvei! Ez az a híres lelki tisztaság! Na, Brighley, te is jól csináltad! Viták, viták, viták... Érvek és ellenérvek... Kivel? Egy árulóval! Hát ez meg ki? Ja igen, Miss Coutchel. Hát persze. Zucchi mesélt valamit, hogy ezek szeretik egymást. Most miért hallgattak el? Különös! Csak nem az árnyé-kolókamra? Az nem lehet!... De miért is ne? Miért ne lehetne? A stimulátor elmagyarázása után már minden lehetséges! Brighley heves, semmihez nem mérhető örömet ér-zett. Most már elkapta ezt a Zucchit. Karikát fűzhet az orrába, és úgy vezetheti, mint egy bikát. Mint egy lefű-részelt szarvú bikát. Hej, Zucchi, Zucchi! Zucchi-lukki. Zucchi elsüllyedt a nadrágban. Nem nadrágban, kedves Eugen, jóval kellemetlenebb dologban vagy most benne nyakig! Bevisz egy kísérleti alanyt az árnyékolókamrá-

57

ba — hát ez csodás! Csak nem szabad elsietni. Jól végig kell gondolni a dolgot, és össze kell állítani a haditervet. Hej, Zucchi-lukki, ki gondolta volna!... Persze szólni lehetne rögtön Dahlbynak és Webbnek. Pontosabban: nem lehetne, hanem kellene. De kár lenne lemondani erről a várható élvezetről. Szólni pár nap múlva se lesz késő. Nem lesz késő, nem bizony... Egészen felhevült a történtektől. Kigombolta a gallér-ját, a zsebéből cigarettát vett elő. Rágyújtott, és egy jó mélyet szippantott. Nevetséges, hogy így örül a más al-jasságának. Igazán aljasság? Persze hogy aljasság, akár-honnan nézzük is. Végigsimított a haján, és nagyot só-hajtott. Egyszerűbben kell venni a dolgokat. Egyszerűb-ben. Kinek kell a mi századunkban a dosztojevszkijes-kedés? Hacsak az ilyeneknek nem, mint ez a Zucchi...

58

EMBERT ÖLNI A föld száraz és kemény volt, az ásó sehogyan sem akart beléhatolni. Dan rálépett az ásóvas behajlított pe-remére, ránehezedett, néhányszor megmozgatta a nyelé-nél fogva, míg végül sikerült kiemelnie egy ásónyi föl-det. „Olyan száraz, hogy még giliszták sincsenek" — gon-dolta, és eszébe villant, hogyan ásott kölyökkorában gi-lisztákat a pecázáshoz. A férgek igyekeztek elrejtőzni, teljesen bebújni a földbe, ő azonban erősen megragadta a giliszta nyálkás, fickándozó végét, és diadalmasan ki-húzta. Mindannyiszor elcsodálkozott, hogy az a gyenge, puha giliszta nem szakadt ketté, hanem ott volt egész-ben a tenyerén, ahonnan aztán egy konzervdobozba ke-rült, s ott egyesült a sorstársai lassan tekergőző csomó-jával. Néha elgondolkozott: megértik-e ezek, hogy vala-mi szörnyűség történt velük, s hogy soha többé nem túr-hatják már fejükkel a porhanyós, nyirkos földet? Nem tudott felelni a kérdésre, és mivel válasz nem volt, hát gyorsan el is feledkezett az egészről. Na és most, hogy itt áll, ásóval a kezében a virágágy mellett, aminek a felásásával megbízták, most tud talán válaszolni minden kérdésre? Nyilván nem, és ezért nem is vágyik arra, hogy bármiről is elgondolkozzék. Flo... Milyen kimondhatatlanul furcsa ez! Emlékszik, hogyan szorította tegnap az ajkát a lány bőrére, Flo pedig csak szorította, szorította a nyakát, és a tenyere, amely más-kor mindig oly hűvös volt, most szárazon sütött. Emlék-szik is, nem is. „Valószínűleg — fordult meg lomhán az agyában — az ember akkor emlékszik igazán valamire, amikor nemcsak visszaidézi az érzéseit, hanem újra át is éli őket, és valósággal feltámasztja emlékezetében az át-élt élményeket és érzéseket. Na de menj már, Dan, most olyan jó békesség van a lelkedben, tegnap meg, emlék-szel, ugye, a szíved görcsbe rándult, mintha valaki ösz-szenyomta volna, akár egy szivacsot." Közönyösen megvonta a vállát. Már megszokta a válasz nélkül mara-

59

dó kérdéseket, amelyeket a lét öröme kimos belőle, s a feledés egyenletes árama tovasodor, ahogy az elkábul-tan felszínre vetődött halacskákat sodorja el az ár. Ma azonban, az utóbbi napokban első ízben, a halacskák nem fordultak azonnal hassal fölfelé, és nem sodródtak el azonnal. Flo... Ebben a rövidke hangsorban, amit né-hányszor elismételgetett magának, még ott sejlett az a bűvös remegés, amelyet oly élesen érzett korábban. Ezt a szót valahogy gömbölyűnek és erősnek érezte, akár egy rozmárfejet, és ma először szállt szembe ez a szó a kívülről beáramló örömteli nyugalomáradattal. Most már tudta, honnan származik, de ez a tudás semmin nem változtatott. Már a fél virágággyal végzett, egészen jól hozzászo-kott ehhez a kemény földhöz. Csak félig vagy egy csöppet még annál is kevésbé kell benyomni az ásót, néhányszor energikusan megmozgat-ni a nyelét, aztán már teljes testsúllyal ránehezedni a la-páton levő lábra. Ügyes. Bravó, Danny! Danny... Hogy hajtogatta Flo tegnap: Danny, Danny, Danny... A virágágyra hosszú, lilásfekete árny vetődött, meg-állt rajta, és megszólalt doktor Brighley hangján: — Hogy megy a munka, Mister Carswell? Danny belevágta a lapátot a már felásott földbe, keze fejével letörölte homlokáról a verejtéket, és elmosolyo-dott. — Köszönöm, doktor Brighley. Csak nehéz elhinni, hogy ebben a szárazságban itt virágok nőhetnek. — Idevezetjük a vizet. A virágágy fölött egy kis per-metező fog forogni, és állandóan nedvesen tartja a föl-det. El tudja képzelni, milyen lesz? Akár a virágver-senyre is benevezhetünk. Csodálatos, hogy itt a telepen kivétel nélkül mindenki milyen barátságos és szimpatikus! Milyen kedves ez a doktor Brighley! Ilyen hőség, ő pedig, mint mindig, ki-fogástalan öltönyben, a haja is tökéletesen elválasztva, mintha csak lakkozva volna.

60

— Ide hallgasson, kedves Carswell, ön engem, úgy lá-tom, meg akar sérteni. — Én? — ijedt meg Dan. — Isten ments még a gon-dolatától is! — A kollégámhoz, Zucchihoz bejárogat, hozzám meg sohasem jön. Tudja, olyan kevés itt az ember, minden új beszélgető partner nagy élményt jelent. „Nahát, igazán nevetséges! — gondolta Dan. — Sér-tődős, mint egy kislány." — Nem is tudom, doktor Brighley, azt hiszem, egy-szerűen csak nem akartam zavarni. — Zavarni! Ugyan már! Hiszen mondom: mi itt na-gyon örülünk, ha új emberrel beszélgethetünk. Tegnap például ön jó másfél órát is elüldögélt a kollégám labo-ratóriumában. — Egészen zavarba hoz, doktor Brighley! Persze örömmel beszélgetek doktor Zucchival, de boldog len-nék, ha önhöz is ellátogathatnék. — Irigylem azt a Zucchit! — mondta ábrándozva Brighley. — Vajon miről beszélgettek egész este? Mi-lyen kellemes társaság... Hiszen Miss Coutchel is ott volt a baráti körben, nemde? Doktor Zucchi biztosan megmutatta a laboratóriumot meg az árnyékolókamrát. Fogadni mernék, hogy mesélt azokról az érdekes kísér-letekről is, amelyeket itt végzünk. Nem? Igazán hálás lehet neki. Nélküle aligha tudta volna meg ezeket a dol-gokat, nem igaz? Dan már-már kinyitotta a száját, hogy igent mondjon, de az a gömbölyű, erős szó, hogy „Flo", valamiért megint a tudata felszínére bukkant egy pillanatra, a sod-ró áramlat minden igyekezete ellenére. „De hiszen doktor Brighley olyan kedves ember, úgy szeretnék neki mindent elmesélni, amit csak kérdez" — mondta Dan gondolatban Flónak. „Doktor Zucchi olyas-miket mondott el nekünk tegnap, amit nem lett volna szabad elmondania" — suttogta Flo végső erőfeszítés-sel, aztán az áramlat elkapta, megpörgette és tovasodor-ta. Valami különös módon a suttogás mégis makacsul

61

ott csengett Dan fülében. Érezte, hogy megremeg, mint-ha elviselhetetlen súly görnyesztené a hátát. Halványan elmosolyodott, és bár nem értette, hogy is hazudhat egy ilyen kedves embernek, mint ez a szimpatikus doktor Brighley, így szólt: — Kísérletekről mesélt? Miféle kísérletekről? Brighley csalódottan elfintorodott. Danre pillantott, akinek arcán halvány, bamba mosoly derengett, és meg-kérdezte: — De valami érdekes téma mégis lehetett? Miss Cout-chel... — Nem tudom — nevette el magát Dan, és az ásó után nyúlt. — Nem emlékszem, doktor Brighley. De fel-tétlenül meglátogatom önt. Köszönöm a meghívást. A virágágyon áthúzódó lilásfekete árny a lépések üte-mében himbálózva lekúszott a megforgatott földről, az-tán eltűnt. „Én... én... hazudtam! — kiáltott fel magában Dan. Úgy érezte, hogy a fejét elöntő gondolattalan öröm kissé visszahúzódott. — Bizonyára azért, mert kibírtam" gon-dolta. Az erőfeszítés azonban túlságosan nagy volt. Nem bírta tovább feltartóztatni a szokásos mosolygást, amely már az ajkát rángatta. Egy perc múlva már nem is tudta, miért mosolyog. Amikor doktor Zucchi becsukta maga mögött az ár-nyékolókamra fémajtaját, Dan hosszasan hallgatott, és erősen dörzsölgette tenyerével a homlokát. — Mondja csak, doktor — szólalt meg végül —, ké-pes az ember megfeszíteni az akaraterejét, amikor a tel-estimulátor hatása alatt áll? — Elvileg nem — mondta doktor Zucchi, és riadtan pillantott Danre —, de általánosságban nehéz volna megmondani... Még kevés adatunk van... Ilyen dolog még nem fordult elő. Az agy gyönyörpontjai erősen megfeszített állapotban vannak...

62

— Ugyan, hagyja ezt, doktor. Nem vagyunk iskolá-ban. Nem tudom; hogyan, de azt hiszem, ma szembe-szálltam a stimulátorral. — Ez rendkívül érdekes! — A doktor izgatottan hu-nyorgott a szemüveg vastag lencséi mögött. — Hogyan történt ez? — Szerintem Brighley nemcsak azt tudja, hogy mi tegnap itt voltunk, de az ön felvilágosításairól és a kam-ráról is tud. Zucchi kerek, barna arca lassan elsápadt. Először az orrából futott ki a vér, hogy szinte elkékült, aztán a homloka és az arca is elfehéredett. Ajka megremegett a félelemtől. Körülnézett, és elfulladó hangon suttogta: — Ez nem lehetséges! Istenem, mi lesz velem? Vé-gem van, végem van! Odafutok hozzá, és térden állva könyörgök... — Aztán váratlanul összeszedte magát. — Lehetetlen! Csak képzelte az egészet. Hogyan hallgatha-tott ki minket? Milyen módon? Nem, ez badarság! — Nem tudom — Dan enyhe undort érzett most a ke-rek képű, gyáva ember iránt. — Nem tudom, hogyan hallgathatott ki, de az a benyomásom, hogy mindent tud, és sokat sejt. Nem is benyomás — bizonyosság. Köszönje meg nekem, hogy valami csoda folytán vissza tudtam tartani magam, és nem fecsegtem ki neki min-dent, amit tudok. Nagyon is jól emlékszem arra, amikor magamat árultam el. Ez az önök egyik legjobb trükkje. Legközelebb azonban talán nem fogom kibírni. Ha Brighley még egy pár percig faggat, hülye vigyorgással elárulom önt és önmagamat. Dan keserűen elnevette magát, és nem tudott ellenáll-ni a vágynak, hogy megtapogassa a fejét. A hajszálak tövében azonban csak sima fejbőrt talált, még egy pici dudor sem került az ujjai alá. — Mit tegyünk, mit tegyünk? — gyötrődött doktor Zucchi. Ujjai önálló életet kezdve, akaratától függetle-nül vonaglottak. — Elvesztünk! Nem is képzeli, milyen szigorúság van itt. Istenem, istenem! Miért is...

63

— Hagyja már ezt, doktor — mondta nyugodt hangon Dan. Végtelen fáradtságot érzett, és valami furcsa nyu-galom szállta meg, mint akkor otthon, amikor Kleopátra tetemét a szemétejtőbe dobta, és ott állt a tükör előtt. — Egyetlen megoldás van csak: meg kell ölni Brighleyt. Zucchi, mintha csak rugó rángatná, felugrott a szék-ről, és mindkét kezével vadul hadonászva kiabált: — Elég volt ezekből a hülye viccekből, Carswell! Megtil-tom ezeket a hülye vicceket! — Nem tréfálok — mondta fásultan Dan. A cigaretta vad táncot járt Zucchi ujjai közt, sehogy sem tudta eltalálni az öngyújtó lángjával. — Megtiltom, hogy erről beszéljen! — Először is köpök a tilalmaira — mondta csöndesen Dan —, másodszor pedig hagyja abba a hisztériázást. Ha azonnal nem veszi kézbe magát, belevágok abba a tudós képébe, becsületszavamra! Zucchi dühödten kifújta a cigarettafüstöt, és avval együtt kiadta magából az erejét is. Elerőtlenedve hátra-dőlt a széken, és világoszöld köpenye újra a szokásos puha hurkákba gyúródott a mellén és a hasán. — Megölni Brighleyt, megölni? — A hangjában őszinte igyekezet érződött, hogy felfogja a kimondott szavakat. — Hogy érti azt, hogy megölni? — Nagyon egyszerűen — felelte Dan. — Valami mó-don erőszakkal kioltani az életét. Ahogy régen mondták: „Felakasztani a nyakánál fogva, és addig lógjon, amíg az élet elszáll belőle." — Fel akarja akasztani? — Úgy tűnt, hogy Zucchi most már kész Dan minden szavát készpénznek venni. — Nem hiszem — nevette el magát Dan —, az túl kö-rülményes. — Mondja meg őszintén, Carswell, ugye, csak tréfált? — Nem. Ha nem öljük meg Brighleyt, maga börtönbe kerül, mi meg Flóval még sokáig vagy talán örökre táv-vezérelt majmok maradunk. — De hát egy embert megölni...

64

— Igen, egy embert megölni. Engem talán nem öltek meg? És Flót és Fostert és még vagy ötven embert? Ez talán nem gyilkosság? Elrabolni az agyat, a lelket, a szí-vet, és mosolygó robottá változtatni az embert... — Nem tudom, Carswell... Ez túl bonyolult... — Maga, bár tudós, nem tudja, én viszont, bár nem vagyok tudós, hanem egyszerű ember, aki keserves munkával végeztem el az egyetemet, és egy nyavalyás reklámügynökségen keresem a kenyeremet, én tudom. Én tudom, Zucchi. Érti? Tudom! Tudom, hogy ők nem haboztak, amikor el akartak tenni láb alól. A mérgezett gyógyszer, az nem volt tréfa. Pár percig mindketten szótlanul ültek, aztán Dan Zucchi füléhez hajolt, és suttogni kezdett...

65

„TERMÉSZETESEN ÖNGYILKOSSÁG" Dahlby ezredes felnézett a helyettesére, lassan kigom-bolta a pizsamája felső gombját, és álmosan kérdezte: — Hogyhogy meghalt? Épp tegnap találkoztam vele. Webb őrnagy akkurátusán, nem minden káröröm nél-kül jelentette: — Meghalt, uram. Brighley holttestét — az őrnagy a karján levő vastag rollexre pillantott — pontosan öt perccel ezelőtt fedezték fel. Megparancsoltam, hogy semmihez ne nyúljanak a laboratóriumban. Dahlby ezredes nem szerette a kellemetlenségeket. Nem szerette az eseményeket. Egyáltalán nem szerette, ha bármi is történik, hiszen a legártatlanabb események-nek is megvan az a rossz szokásuk, hogy idővel kelle-metlenségekké fajulnak. Egy pillanat alatt maga elé képzelte az események, sőt a kellemetlenségek egész lavináját, ami most rázú-dul, és felnyögött. — Ki fedezte fel a holttestet? — Colbert. Ő takarít éjszakánként a laboratóriumok-ban. Ő fedezte fel a holttestet öt... bocsánat, már hat perccel ezelőtt. Dahlby ezredes elfintorodott. Szeretett volna újra el-aludni, hogy reggelre kelve kiderüljön, minden csak os-toba álom. Nem kellett volna annyit enni lefekvés előtt. Amikor aztán mégsem aludt el, leeresztette a lábait az ágyról, és elkeseredetten kérdezte: — Meghalt? — Minden bizonnyal, uram. — És hogyan? — Egy szempillantás alatt. A halántékába ment a go-lyó. — Golyó? — Igenis, uram. Golyó. A revolver a dívány mellett hever. Az ezredes egész testében megremegett, arcán elkese-redett kifejezés jelent meg, akár egy gyerekén, akinek épp most mondták meg, hogy nem viszik el a cirkuszba.

66

— Pont most, három nappal Trupper tábornok látoga-tása előtt! Istenem, három nappal a tábornok érkezése előtt! Bele lehet bolondulni! Mi az? — Azt mondtam, igenis, uram, bele lehet bolondulni. — Hagyja ezt a bohóckodást! Ezek a maga idióta szolgálati formaságai az agyamra mennek. Adja ide a nadrágomat, ott van a szék hátán. — Tessék, uram. Az ezredes félig már felhúzta a nadrágot, s egyszerre reménykedve megkérdezte: — Nem lehetséges, hogy öngyilkosság? Webb őrnagy megvonta a vállát. — Szinte biztos vagyok benne, hogy öngyilkosság — folytatta az ezredes. — Tudja, tudósoknál előfordul az ilyesmi. Kimerültség. Idegösszeomlás. Igen, igen, szinte teljesen biztos. Az ilyen Brighley-féléket nem szokták meggyilkolni. Ahhoz túl ügyesek. Aztán meg miféle gyilkosság ez? Nincs ebben semmi fantázia — agyonlő-ni valakit a titkos bázison. Nem, nem, ne is akarjon meggyőzni. Ez öngyilkosság. Brighley túl ügyes volt ahhoz, hogy hagyja magát agyonlőni. — Szerintem túl ügyes volt ahhoz, hogy végezzen ma-gával. — Ugyan már, Webb! — mondta ijedten az ezredes. — Ostobaságokat beszél. El tudja képzelni, mennyi kel-lemetlenség származna ebből? Mi?... Na, gyerünk. Hal-lotta valaki a lövést? — Úgy látszik, senki. A laboratóriumok eléggé félre-esnek. Mindenesetre senki nem jelentett semmit. Webb beült a nyitott dzsip kormányához, az ezredes meg, az éjszakai hűvösségtől borzongva, mellé ült. A fényszórók éles fénycsóvája lassan végigsiklott az iro-daépület világos falán, aztán az útra vetődött. Egy perc múlva a dzsip lefékezett a laboratórium épü-lete előtt. A bejáratnál állt valaki. — Leoltottam a villanyt, uram — mondta az illető —, nehogy feltűnést keltsen. — Jól van, Colbert. Most már meggyújthatja.

67

Bementek a laboratóriumba. A padlón egy vödör állt, mellette seprű hevert. Az ezredes Colbertre nézett. — Éppen bejöttem, uram, meggyújtottam a villanyt, letettem a vödröt a földre, és azonnal megláttam. Ugyanígy feküdt a díványon, mint most. — Gondolom, hogy ugyanígy. Nem valószínű, hogy közben átfordult a másik oldalára — mondta idegesen az ezredes. Brighley a díványon feküdt a hátán. Jobb keze majd-nem a földig lelógott. A földön hevert a Smith-Wesson. Az ezredes közelebb lépett a díványhoz, és meglátta Brighley jobb halántékán a lövés okozta roncsolást. — Úgy néz ki, mintha közvetlen közelről érte volna — jelentette ki gyorsan. — Mit gondol, Webb? — Lehetséges, uram. Minden lehetséges. — Hogy érti azt, hogy minden? Talán nem úgy gon-dolja, hogy saját maga adta le a lövést? — Semmit sem gondolok, uram. Csupán úgy tűnik, hogy minden túlságosan hasonlít az öngyilkosságra. — Hogy érti azt, hogy túlságosan? Maga túl sok de-tektívregényt olvas, Webb. Meg aztán ki is ölhette volna meg? Senki. Én mondom magának, senki. Hívja inkább ide Clattnert, végezze el a boncolást, írja meg a jegyző-könyvet meg a többi papirost, mi meg várjunk reggelig, akkor megkezdjük a nyomozást. Bár meg vagyok győ-ződve arról, hogy kétségtelenül öngyilkosságról van szó, le kell folytatni a szabályszerű nyomozást, hiszen itt mi vagyunk a rendőrség is, a törvényszék is. Dahlby hangjában sértődöttség csengett, akár egy gyerekében, aki fel van háborodva egy meg nem érde-melt büntetés miatt. Hát nem tett meg mindent, amit kellett? Hát nem mehetett tovább minden ugyanolyan csendesen és békésen, mint eddig? Hát ő a hibás talán, hogy Brighley ott fekszik holtan a díványon? Az ezre-des egyszerre dühös lett Brighleyre. Fogja magát, és ilyen bajt kever, pont Trupper érkezése előtt. Egoista. Jól kiválasztotta az időt, hogy agyonlője magát... Hisz-térika mind meg hipochonder. Be kéne rakni ezeknek is

68

a stimulátort. Akkor aztán nem lődöznék le magukat a mintaszerű titkos bázisokon. A kihallgatás a telep parancsnoki irodájában folyt. Dahlby ezredes szerencsétlen képpel ült hatalmas író-asztala mögött, időnként egy négyrét hajtott újságra le-sett, amit egy Time-mal takart le. Az újságban egy félig megfejtett keresztrejtvény volt. Az ezredes mellett, az asztal oldalánál Webb őrnagy foglalt helyet. Az ablak-nál a bázis főorvosa, doktor Clattner ült, kialvatlan szemmel, alig tudta elfojtani az ásítását. Az asztal előtt doktor Zucchi ült, és minden kérdésre idegesen összerezzent. — Doktor Clattner azt állítja — mondta Dahlby ezre-des —, hogy Brighley éjjel egy és kettő között halt meg. Meg kell értenie, kedves Zucchi, hogy merő formalitás az egész, de kénytelen vagyok megkérdezni, hol volt ön abban az időpontban. — Persze, persze, megértem — Zucchi sietősen bólo-gatott. — Persze, persze, természetes. Szegény Brigh-ley, micsoda keze volt!... — Mindnyájan meg vagyunk rendülve, doktor Zucchi, de meg kell ismételnem a kérdést: hol volt ön ma éjjel, mondjuk, éjfél és kettő óra között? — Igen, igen, persze — riadt fel Zucchi —, a szobám-ban voltam. — Mikor feküdt le aludni? — Körülbelül fél háromkor... Webb gyors pillantást vetett az ezredesre. Dahlby hi-deglelősen megborzongott, és mereven Zucchira nézett. — Ön mindig ilyen későn fekszik le? — Nem, Mister Dahlby. Rendszerint éjfélkor szoktam lefeküdni. — És ezúttal mi késztette arra, hogy ilyen sokáig fennmaradjon? — Tudja, úgy tizenegy óra körül átjött hozzám a szomszédom, doktor Nyder, és elbeszélgettük az időt... — Mi az ördögért nem mondta ezt mindjárt! — kiál-tott rá megkönnyebbülten az ezredes, és diadalmas pil-

69

lantást vetett Webbre. A keresztrejtvényre sandított, és hirtelen elégedetten csapott a combjára. — Hát persze: kivi. Madár, négy betű. — Mi? Mi? Miféle madár? — Semmi, semmi, szóval a Nyderrel való beszélgetés-ről beszélek. — Valahogy azt hittem, ez nem olyan fontos. — Ön valódi tudós, kedves doktor Zucchi — mondta az ezredes —, még sokra viszi. Már úgy értem, a tudo-mány terén. Most még néhány kérdést, ezek már, hogy úgy mondjam, másodrangúak. Azazhogy nem is másod-rangúak, hanem hogy úgy mondjam, kevésbé személyes jellegűek. Nem tudja, honnan szerezte Brighley a Smith-Wessont? — Smith-Wessont? — ismételte Zucchi, és elsápadt. — Igen, pontosan azt. Smith-Wessont. — Istenem... — Zucchi remegő ujjakkal próbált ki-venni egy cigarettát az összenyomorított csomagból, de nem sikerült. — Nyugodjon már meg, az isten szerelmére — mond-ta idegesen az ezredes, és áthajolt az asztalon, kivett egy cigarettát, és odaadta Zucchinak. — Köszönöm — mondta Zucchi. Hosszasan vesződött az öngyújtóval, végre sikerült rágyújtania. — Ez az én hibám. Igen, az én hibám — bökte ki, és lehajtotta a fe-jét. — Hogy érti azt, hogy az ön hibája? — kérdezte hitet-lenkedve az ezredes. — Tudja, ez az a revolver, amely Daniel Carswellnél volt. Emlékszik talán... — Igen — bólintott kimérten az ezredes. — Az ön beleegyezésével magamnál tartottam a re-volvert. Szerettem volna látni, hogyan viselkedik a sti-mulált alany, ha felkínálom neki a saját fegyverét. Mint már jelentettem, a kísérlet nagyszerűen végződött. Mis-ter Carswell nem akarta elfogadni a revolvert. Ez na-gyon fontos momentuma a kutatásunknak. Nyilvánvaló,

70

hogy az eufóriás állapot és a hozzá társuló akaratelnyo-más teljesen elfojtja az agresszív ösztönöket. — Jó, jó, ezt már jelentette. De mi az ön hibája? — Brighley látta nálam a revolvert. Tegnap... nem, el-nézést, tegnapelőtt elkérte tőlem. Istenem, miért is ad-tam oda... — Ki gondolta volna — vigasztalta megértően az ez-redes —, ki gondolta volna... És nem mondta, hogy miért kell neki a fegyver? — Azt mondta, hogy ellenőrizni akarja a kísérletet. Megértheti, hogy mint tudós, nem tagadhattam meg tő-le. Ez azt jelenthette volna, hogy kétségbe vonja a kö-vetkeztetéseimet... — Hát persze, doktor — derült fel az ezredes —, a tu-dományos lelkiismeretesség mindenekelőtt. És nem ta-pasztalt valami változást a megboldogultnál az utóbbi időkben? — Nem, nem hiszem — mondta elgondolkozva Zucc-hi —, hacsak azt nem, hogy komorabb lett, vagy valami efféle... Gyakran vitatkoztunk tudományos kérdésekről, és ő... hogy is mondjam... epésebb volt, mint korábban. — Nagyszerű — jelentette ki az ezredes —, nagysze-rű! És azt nem tudja, mi oka lehetett Brighleynak, hogy öngyilkossággal vessen véget az életének? Nem tett ön-re olyan benyomást, hogy képes lenne kezet emelni ön-magára? — Nem mondhatnám. — Na jó. Ha minden öngyilkosságnak tudnánk az okát, akkor nem volna több öngyilkosság. Végül az utolsó kérdés: képes volna-e egy stimulált alany tudato-san hazudni, eltitkolni az igazságot? — Kizárt dolog, Mister Dahlby. Tudja, a hazugság bi-zonyos értelemben akaraterő kérdése, alkotó tevékeny-ség. Mi viszont elfojtjuk a stimulált alany akaratát. A tu-datos hazugság kizárt dolog. — Arról van ugyanis szó, hogy a megboldogult teg-nap néhány szót váltott Carswellel. Van valami értelme, hogy kikérdezzük ezt az embert?

71

Doktor Zucchi vállat vont. — Már mondtam önnek, hogy... — Köszönöm, kedves Zucchi, nagyon sokat segített nekünk. Magának van kérdése, Webb? — Nincs, uram — mondta az őrnagy, és végigjártatta a szemét a tudós esetlen figuráján. — Micsoda tökfilkó — mosolyodott el az ezredes, amikor Zucchi kiment a szobából —, de nagyon rokon-szenves. Az ilyennel azt csinál az ember, amit akar. Na, mi legyen, behívjuk azt a Carswellt? Szóljon, Webb, hogy küldjék ide. Az ezredes, mintegy véletlenül, félretolta könyökével a Time folyóiratot, gyorsan beírta az üres kockákba a „kivi" szót, felsóhajtott, és határozott mozdulattal befed-te a keresztrejtvényt a Time-mal. Kinyílt az ajtó, és a nyílásban megjelent az őrmester kefefrizurás feje. — Carswell, uram. — Jöjjön be — mondta az ezredes. Dan belépett, és szélesen elmosolyodott. A szobában ülő három ember, úgy rémlett neki, melegséget sugár-zott felé, mintha reflektorok volnának, ő pedig ott állt a sugárzás csomópontjában. — Jó napot, uraim — köszöntötte őket. — Úgy tudjuk... hm... Carswell, hogy tegnap ön be-szélt valamiről doktor Brighleyval. Nagyon szeretnénk tudni, hogy miről volt szó. Elmondaná? — Hát persze! — kiáltott fel lelkesen Dan, és érezte, hogy egész lelkét áthatja a vonzás, ami ezekből a ked-ves, figyelmes emberekből árad. Egészen fellelkesítette ez a lehetőség, hogy a hasznukra lehet, és gyorsan, lel-kesen beszélni kezdett: — A virágágyakat ástam éppen, amikor odajött hozzám doktor Brighley, és azt mondta, hogy nagyon rosszul esik neki, hogy doktor Zucchival gyakran beszélgettek, vele meg soha. Hogy ő nagyra tart itt minden új beszélgető partnert, hiszen olyan kevés ember van itt, akivel el tudna beszélgetni.

72

— Azt akarta mondani, hogy magányosnak érzi ma-gát? — Nem tudom, uram. — De azt mondta, hogy nincs kivel beszélgetnie? — Nem pontosan így. Azt mondta, hogy nagyra tart minden új beszélgető partnert. — Világos, ez pontosan ugyanaz. Na és ön mit felelt? — Én nagyon kellemetlenül éreztem magam, és meg-ígértem neki, hogy feltétlenül meglátogatom. Ma feltét-lenül meg is teszem. Feltétlenül. Dahlby ezredes Danre pillantott. — Már nem teheti meg. Doktor Brighley ma éjjel meghalt. — Mit beszél, uram? Hogyhogy meghalt? Dan értette a szót, hogy „meghalt", de határozottan el-utasította magától, hogy a szó teljes fizikai értelmében eljusson a tudatáig. A bensejében uralkodó nyugodt de-rű megfosztotta a szót minden konkrétumától, csak egy hangcsoport maradt, ami üresen, értelmetlenül csengett. Nahát, mulatságos! Hiszen épp tegnap kérte Dant, hogy látogasson el hozzá, most meg azt mondják, meghalt. Meghalt vagy nem, végül is mi jelentősége lehet ennek ebben a daloló öröm világban, amiben él! — Ön talán nem tudta, hogy meghalt? — kérdezte az ezredes. — Nem, uram, nem tudtam — mosolyodott el Dan. — őszintén megvallva, nem nagyon érdekelnek az efféle dolgok. Tudja, ez valahogy... — Zavartan s ugyanakkor elégedetten elnevette magát, s ez olyan váratlanul érte az ezredest, hogy összerezzent. — És hol volt ön éjjel? — kérdezte hirtelen Webb, és mereven Danre szögezte a szemét. — Éjjel? — Dan heherészett. Milyen kedvesen tréfál-kozik ez az ember. — Éjjel? Éjjel aludtam, uram. Ezt a választ rendkívül szellemesnek találta, olyan elégedettséget érzett, mint egy művész, aki egy kis re-mekművet alkotott.

73

— Semmi egyebet nem tud nekünk mondani? — kér-dezte az ezredes. Dan bűntudatosan elmosolyodott. Milyen furcsa em-berek! Hiszen ha tudna valamit, örömmel elmondaná, hogy a kedvükbe járjon. — Na jól van, Carswell, köszönöm. Elmehet. — Én köszönöm, uraim! — Dan a mellére szorította a kezét, úgy tele volt érzésekkel, meghajolt és kiment. — Szerintem minden világos — jelentette ki az ezre-des. — Semmi okunk nincs arra, hogy kétségbe vonjuk az öngyilkosságot. Brighley az utóbbi időben lehangolt volt. Ez egy. Még ezt a Carswellt is kérte, hogy menjen vele beszélgetni. Ez kettő. Hamis ürüggyel elkérte a re-volvert Zucchitól. Ez három. A revolveren rajta vannak Brighley ujjlenyomatai. Ez négy. És végül: a lövés szin-te közvetlen közelről érte. Ez öt. — Esetleg ki lehetne kérdezni Carswellt az árnyékoló-kamrában — vetette fel Webb. — Ostobaság, Webb. Már megbocsásson, de ez osto-baság. Ha semmit nem tud mondani a stimulátor hatása alatt, mi a csudát vár tőle, amikor eszénél van? Nem, Webb, nagyra becsülöm az alaposságát, de ez az ötlete ostobaság. — Lehetséges, uram — bólintott Webb —, de kissé gyanús nekem ez a sok beszélgetés Zucchi meg Cars-well között. Ne felejtse el, hogy ki ez, és hogyan került ide. — Emlékszem, emlékszem. De először is Zucchinak az a munkája, hogy megfigyeléseket végezzen a stimu-láltakkal kapcsolatban, és Carswell ezek közé tartozik. Másodszor pedig, magának még túl sok a pusztán kato-nai elképzelése. Végtére is ez nem Fort Bragg, hanem Dry-Creek. Ezt ne felejtse el. És nézzen utána, hogy minden papírt a kellő módon készítsenek el. — Igen, uram — mondta komoran Webb, és kiment a szobából. Rögtön utána, mintha álomból riadt volna fel, fürgén kiszaladt az orvos is.

74

Az ezredes néhányszor lendületesen széttárta a karját, mélyet sóhajtott, aztán lehúzta a Time-ot a keresztrejt-vényről. Most már nyugodtan gondolkozhat, mi lehet az: régi skandináv harcos, hat betű, az első betű v. Természetesen a kellemetlenségeket tökéletesen elke-rülni senki sem tudja, de hogy az ember értsen hozzá, ha már elkerülhetetlenek, hogy a lehető legjobban mérsé-kelje őket — ez bizony nagyon fontos!...

75

NEWTON TÖRVÉNYE — Tudja-e, Carswell, hogy miért hívattam? — kér-dezte Webb őrnagy, és fürkészve nézett Dan arcába. — Nem, nem tudom — mosolyodott el zavartan Dan. — Be akarok menni magával együtt doktor Zucchi la-boratóriumába. Mit szól hozzá? — Kész örömmel. Végigmentek a laboratórium felé vezető úton, az éles arizonai napfény forró sugarai alatt, s Webb utálkozva érezte, hogy a háta teljesen átnedvesedett, lapockái kö-zött vékonyka verejtékpatak folydogál. Az utálkozást nemcsak a hőség és a verejték váltotta ki benne, hanem Dahlby idióta képe is, azzal a fölényes arckifejezésével. „Hagyja ezeket a katonai tempókat, Webb. Nem Fort Bragg ez, hanem tudományos kutatóbázis." Tudomá-nyos bázis! Lomha kretének telepe! Milyen gyorsan megtalálta Dahlby az öngyilkosság bizonyítékait! Naná, egy gyilkosság, három nappal a tábornok érkezése előtt, nem kis cirkusz volna. Az öngyilkosság az mindjárt más. Megértheti, uram: megfeszített munka, teljesen új kutatási terület, teljes elszigeteltség. Igen, uram, sajnos az ember gyenge anyagból van gyúrva, ez ellen nincs mit tenni. Ravasz, ravasz róka ez a Dahlby. Na de ha most sikerülne valamit előbányászni... Nagyon sima, na-gyon példaszerű öngyilkosság ez. Ahogy a nagykönyv-ben meg van írva. Mit lehet tudni? Próba — szerencse. Webb egyáltalán nem volt meggyőződve a feltevése realitásáról. Mindenki egybehangzóan azt erősítgette, hogy a stimulátor a legjobb garancia arra, hogy a kikér-dezett személy az igazat mondja, százszorta biztosabb, mint akármilyen hazugságvizsgáló gép. Katonai pálya-futása nagy részét azonban közönséges egységeknél töl-tötte, és a lelke legmélyén nem nagyon bízott ebben az egész hókuszpókuszban. Egy közönséges, alapos valla-tás — akárhogy is nézzük — egészen más dolog. A jól bevált régi módszerek, már persze az ő tapasztalatával végezve, egyáltalán nem elvetnivalók.

76

— Hozzám? — kérdezte doktor Zucchi, mikor kinyi-totta a laboratórium ajtaját. — Micsoda szerencsétlen-ség... Képtelen vagyok ma dolgozni, nem tudok szaba-dulni a történtek hatása alól — siránkozott. Olyan volt, mint egy beteg, kuszált tollú csirke, arcának szokásos sötét színe földszürke árnyalatot kapott. — Ha nincs kifogása ellene, doktor Zucchi, szeretném igénybe venni az árnyékoló kamráját, hogy elbeszélges-sek egy kicsit Mister Carswellel. — Az árnyékolókamrában? — kérdezte halkan Zucc-hi, és bizonytalanul pislogva felnézett Webbre. — Igen — felelte röviden Webb. Nagy elégedettséget érzett, mikor látta, hogyan remeg ez a felfújt hólyag. Már tudta, mit fog mondani. — Igen, Mister Webb, de hát a sokkhatás, ami... És különben is... Mister Carswell előtt... — Köpök a sokkhatásra, és nem érdekel, hogy ki előtt beszélünk! — vágta el Webb őrnagy Zucchi hebegését. — Tudósok... Egy gépfegyvert a hátukba és tüzet min-den figyelmeztetés nélkül, akkor dolgoznának, ahogy kell, és nem volna semmi sokkhatás. Túlságosan finom lelkű itt mindenki. Ilyen vélemény, olyan vélemény, amolyan vélemény... Liberális banda... — Sajnálom, de kénytelen vagyok... — Köpök rá, hogy mit kénytelen, Zucchi. Ki a bázis helyettes parancsnoka, maga vagy én? — Tudományos kérdésekben... — Majd én megmutatom magának a tudományos kér-déseket, laboratóriumi patkány! Az emberölés maga szerint talán tudományos kérdés? Mi? Webb egyre jobban belelovalta magát. Harmincöt fok árnyékban, por, egy csomó idióta és az a hájas Dahlby, aki egész nap csak a hülye keresztrejtvényeit fejti. És az ilyenek miatt negyvenhat éves korára ő még mindig csak őrnagy... Keresztrejtvény... Kivi... — Mister Webb — kiáltott Zucchi sírósan eltorzult fejhangon —, ha még egyszer ilyent merészel!...

77

— Elég magának egyszer is. Nyissa ki a kamrát. Jöj-jön, Carswell! Dan nem tudott elmozdulni a helyéről. Minden reme-gett benne, a feje szédülten kóválygott. Gondolatban ide-oda vetődött Zucchi és Webb között, mint egy kis-kutya, ha a gazdái veszekednek. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy tennie kellene valamit, de a ráboruló zsongó gyengeség megkötözte a kezét-lábát. Milyen furcsa em-berek! Minek veszekednek ebben a nyugodt, derűs vi-lágban, amikor körös-körül minden dalol, ringatózik, minden elúszik valahová az édes, boldog feledésbe, ahol összemosódnak a világ éles kontúrjai, és minden valami homályos derengésben remeg... — Na, mi van? Elaludt? Webb durva, parancsoló hangjára felriadt, és megint megpillantotta a Zucchi szemében cikázó félelmet. Furcsa emberek. Mire jó ez az egész? Tudta, hogy most mindjárt bemegy a kamrába. Emlékezett arra is, hogy amikor eddig még belépett a kamrába, a világ min-dig azonnal feltárta előtte minden keserűségét, ez azon-ban csak ezután jön, még sokára, még van három lépés, addig még álmodozhat ebben az isteni nyugalomban. A súlyos ajtó a Dannek már oly ismerős csikorgással (meg kell kenni a sarkokat) lassan becsukódott Webb mögött. Az őrnagy közben mintha kijózanodott volna, minden pillanattal egyre határozottabb lett. — Üljön le — mondta szárazon, és maga is nehézke-sen leereszkedett egy székre. Dan hallgatott, megpróbálta lenyelni kitörni készülő gyűlöletét, így nyelhetik a nyers, erős szagokat a vegyi üzemek dolgozói, gondolta. Már az előbb is, pár perccel ezelőtt, világosan értett minden egyes szót, amit ez a magas, szikár, vöröses bajszú férfi kiejtett, de csak most értek el igazából a tudatába, a maguk teljes, gyűlöletes, világos, tiszta értelmében. — Mit tud nekem mondani Brighley meggyilkolásá-ról? — kérdezte komoran Webb, és keményen Danre nézett.

78

„Brighley... furcsa... Valami különös ürességet érzek a fejemben, amikor Brighleyra gondolok. Tegnap be-szélgettünk. Le tudtam győzni ezt az átkozott stimulá-tort... De mi történt azután?... Miért örültem úgy ennek a győzelemnek? Valami űr tátong a fejemben, mintha kiesett volna valami... Vagy talán valami újabb disznó-ságot találtak ki a stimulátor mellé?" — Mindent elmondtam, amit tudtam — válaszolt ke-ményen Dan. Nem akarta azon törni a fejét, miért kínozza ez a rőt bajuszos. A gyűlölet kissé hátrább húzódott, hogy helyet adjon a Flo iránt érzett keserű, heves gyöngédségnek. — Felállni! — üvöltött fel egyszerre hisztérikusan Webb. — Majd én megmutatom neked! Állat! Rádióidi-óta! — Egy pillanatra felcsillant benne a gondolat, hogy nem lett volna szabad így elengednie magát, de a hóna-pok alatt felgyülemlett ingerültséget nem tudta már visz-szafojtani. „Ezt nézd meg, Flo" — gondolta Dan, és felállt, oda-lépett az őrnagyhoz. Szinte minden lendület nélkül elő-relökte a jobb öklét, de az izomerején kívül az egész testsúlyát beleadta az ütésbe. Az ököl, a rövidke távolság befutása után, lezúdult az őrnagy arcába, az összes belehelyezett energiát kiadta magából, és erőtlenül lehullott. Az őrnagy feje hátra-csuklott, és továbbadta ezt az energiát a kamra fémfalá-nak, ami azonban nem mozdult, hanem visszalökte az őrnagy nyakszirtjét. „Pontosan, ahogy Newton törvénye leírja" — futott végig Dan agyában. Az őrnagy szép lassan átfordult a szék karfáján. A ne-hézségi erő hatására, az orrából csordogáló vérpatak irányt változtatott. Dan nehezen lélegzett, és egyszerre az jutott az eszébe, hogy amióta Flo levelét megkapta, már nem először kénytelen ilyesmit tenni. Webb felhör-rent, és kinyitotta a szemét. Mielőtt azonban még kitisz-tulhatott volna a tudata, Dan másodszor is lesújtott. Az őrnagy feje most lejjebb volt, le kellett hajolnia, hogy beletaláljon.

79

Kinyitotta az ajtót. Zucchi ott állt kívül, és remegett, mint az őszi falevél. — Segítsen, doktor — mondta Dan, és érezte, hogyan oszladozik a bensejében tomboló gyűlölet. — Ki kell vinni a szabadba, rosszul lett a fülledt levegőtől. Zucchi rémülettel teli szemében megkönnyebbülés csillant. Kettesben megfogták Webbet, és kivitték az ut-cára. — Felhívom az ezredest — mondta Zucchi —, remé-lem, el fogja viselni ezt a csapást... Már úgy értem, az ezredes...

80

EMLÉKEZÉS ÉS FELEDÉS Éjjel van. Dan a pavilon lépcsőjén ül, hátát az ajtónak támasztja. A Göncölszekér oly közelinek tűnik, hogy az ember azt hinné, csak ki kell nyújtania a kezét, és meg-ragadhatja a rúdját. Jó így üldögélni és az égboltot néz-ni. Az ember kiszabadul a maga kis világából, és beleol-vad a világegyetem végtelenségébe. Az égbolton szaba-don szárnyalhat a gondolat. Csak úszik a kongó, határta-lan csöndben, és semmi nem zavarja. Elszárnyal, egyre messzebb, egyre messzebb, megszűnik minden földi kö-töttsége, s aztán teljesen eltűnik. Csak ül az ember ma-gában, a csillagóceán fenekén, és tunyán révedezik, nincs benne semmi emlék, semmi várakozás. A cigaret-ta régen kialudt már Dan kezében, de nem akaródzik megmozdulnia, hogy eldobja, vagy új tüzet gyújtson. Csönd van. — Alszik, Carswell? — hallatszik egy alig kivehető halk suttogás. Nem, nem a csillagok szóltak. Egy homályos árnyék és Zucchi hangja. A csillagok közül visszazuhanni nem olyan könnyű, de végül is Dan kinyitja a szemét. — Nem, doktor, nem alszom. Zucchi habozik. Megígérte Carswellnek, hogy megte-szi ezt, szavát adta, mégis most szánalmat érez iránta. Furcsa egy ember. Amit ő, Zucchi legszívesebben elfe-lejtene, Dan nem akarja feledésben hagyni. De hát nincs mit tenni, vannak emberek, akik nem szeretnek felejteni. Ezeknek minden sokkal egyszerűbb, mint neki, Zucchi-nak. Ó, istenem, milyen bonyolult ez az egész! Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Mary-Ann, amikor elhagyta őt: „Te félsz az egyszerű válaszoktól, Eugen. Félsz az élettől. Most is az a kis szipogó Zucchi-lukki vagy." Mary-Ann arca nyáron tele volt szeplőkkel. Erős keze volt, és valami okból mindig rövidre vágta a körmét. Talán valóban neki volt igaza. És Brighleynak is igaza volt: ő, Zucchi, omega, egész életében omega volt, min-

81

dig azt várta, mikor csapja arcul egy másik gyerek vagy maga az élet. Carswell más. Megígértette, hogy megte-szi ezt. Most, a nyomozás után, ez már nem veszélyes. — Maga alszik, Carswell, alszik, alszik, alszik. Rám néz és alszik. Alszik, és csak az én hangomat hallja. — Igen, doktor, alszom, és hallom a hangját. „Azért mégis bámulatos, mennyire megkönnyíti a sti-mulátor a hipnózist! Az önálló akarat el van fojtva, s az agy rendkívül fogékony az idegen akarattal szemben" — villant át Zucchin, és folytatta: — Most bemegy a szobájába, lefekszik az ágyba, és aludni fog. Amikor pedig felébred, emlékezni fog min-denre, ami történt. Menjen, Carswell. Dan némán, engedelmesen felállt a lépcsőről, és hangtalan árnyként eltűnt az ajtóban. „Nem kellett volna, nem kellett volna megtennem" — gondolta megint Zucchi, de becsületszavát adta, hogy megteszi. Brighley pedig már nincs az élők sorában. Vé-gül is miért gyűlölte őt ennyire ez a Brighley? Miért? Mit tett neki? Mi volt ez a nagy ellentét köztük? Talán a válaszok. Brighleynak mindenre mindig egyszerű és egyértelmű válaszai voltak. Ö, Eugen Zucchi erre szinte sohasem volt képes. De hát miért kell feltétlenül gyűlöl-nie egy válaszolni tudó embernek azt, akinek nincsenek világos válaszai? Erre a kérdésre szintén nem volt vála-sza. És mégis, egyszer az életben, most meg fogja talál-ni a választ, és valószínűleg ez az utolsó válasza lesz. Pontosan két nap múlva. Most nem lesz gyáva. Külö-nös, de néha sokkal erősebbnek bizonyul, mint ahogy gondolnák mások vagy akár ő maga is. Eszébe jutott egy eset, a háború idején, amikor a századuk menetgya-korlaton volt. Hol is? Talán Stownbridge-ben. Igen, ott. Tíz mérföld után már mindenkinek lógott a nyelve. Mel-lette ott verejtékezett Bobby... Bobby... Hogy is hívták? Az ördögbe is! Olyan hosszú, sápadt, zord képű fickó volt. Hányszor kicsúfolta: „Nem szokta a cigány a szán-tást...", „Ez itt nem makarónifalás..." Akkor azonban ott köpködte a port mellette, hallgatott, és az egyik válla

82

jócskán meggörnyedt a puska súlya alatt. Úgy vonszolta magát féloldalasan. Neki, Zucchinak sem volt könnyű, folyton úgy érezte, hogy nem bírja tovább, még ötven lépés, és összeroskad és elájul, még mielőtt a földre zu-hanna. És mégis továbbment, és egyszerre csak odaszólt ennek a Bobbynak: „Add ide a puskádat. Pihentesd egy kicsit a vállad." Bobby nem ellenkezett, és a pihenő alatt olaszkámnak szólította. Mit akart evvel bizonyítani és kinek? Ennek a Bobbynak, hogy milyen rendes ember, vagy saját magának, hogy Bobby egy puhány? Vagy egyszerűen csak egész életében attól szenvedett, hogy nem mindenki szereti őt, pontosabban hogy senki nem szereti, és mindig megpróbálta apró szívességekkel megvásárolni a környezete szeretetét? Ez nem egyszerű kérdés, és erre a kérdésre sem volt válasza. Hát így van ez. Így van ez, kedves Eugen Zucchi. Vajon megkapja-e az anyja az életbiztosítást utána? A megszokott moz-dulattal vállat vont — ez az egyetlen gesztus az, amit mindenkinél jobban tud csinálni. Itt az ideje lefeküdni. Felnézett az égre, a Göncölszekérre, felsóhajtott, aztán némán eltűnt a sötétségben. Dan hirtelen ébredt, elkerülte az alvás és ébrenlét kö-zött húzódó ködös állapotot. És azonnal minden az eszé-be jutott... — Én megteszem, doktor, megölöm — mondja Zucc-hinak. — Ostobaságokat beszél — feleli a doktor. — Nem engedhetem, hogy Flo is meg én magam is itt pusztuljunk el. Brighley mindent tud, és jelenteni fogja. Az ilyen sima választékú, hideg pillantású embereknél ez könnyen megy. Persze maga megakadályozhatja, hogy megtegyem, de ezzel megöl engem is, Flót is. Vá-lasztania kell. — Maga kegyetlen, Carswell, így ezt nem szabad. — A legbonyolultabb kérdésekre, akár ha több kötet-ben terpeszkednek is el, igen egyszerű a válasz. Vagy pedig egyáltalán nincs rájuk válasz. Bonyolult válasz az életben nincsen, ezt most már túlságosan is jól tudom.

83

Én magam is egész életemben bonyolult válaszok mögé bujkáltam. — Nem, nem tehetem... — Ahogy akarja, doktor. Terhelje akkor ez a maga lelkiismeretét. — De hát maga nem tudja megölni, amint kilép a kamrából, újra akarattalan eufóriássá változik vissza. És ha meg is ölné, azonnal elmesélné az első embernek, akivel összeakad. Emlékezzen vissza, hogy saját magát is azonnal elárulta, amikor ott a csőben volt. — Gondolkoztam én ezen, doktor. Én persze nem va-gyok tudós, és nem sokat értek ehhez, de azt hiszem, hogy a maguk stimuláltjai a rendesnél százszor fogéko-nyabbak a hipnózis iránt. — Igaz, de... — Maga szépen hipnotizál engem, megparancsolja, hogy öljem meg, és aztán felejtsem el, úgyhogy ne tud-jam elárulni, mit tettünk. Utána meg majd újra hipnoti-zál, és megparancsolja, hogy emlékezzem vissza min-denre. — Hogy emlékezzen? — Igen. Nem szeretem az ilyesmiket elfelejteni. Nem volna becsületes dolog. A doktor tépelődik. Szánalmas csak nézni is: megfé-lemlített ember. Dan úgy érzi, valósággal hallja, milyen csikorgással forognak a kerekek Zucchi fejében. Ha a gondolatok testet öltenének, most azonnal holtra sebeznék egymást. A doktor iszonyú erőfeszítéssel próbál úrrá lenni ma-gán. Arca sápadt és eltorzult. Ügy tűnik, mindjárt meg-szakad. Végül nagyot nyel és megszólal: — Jól van, Carswell. Jöjjön ki a kamrából. Igaza van, a stimulátor hatása alatt a hipnotizálás semmi nehézsé-get nem jelent. A vastag szemüveglencsétől felnagyított pupilla egy-re jobban és jobban a hatalmába keríti. Hova tűnt az iménti lágy pillantás? Ebből a szemből hideg fény su-gárzik, könnyedén beléhatol, és a doktor hangja gyorsan

84

betelepíti agyába a gondolatokat, ahogy a tapasztalt ra-kodómunkás rakja a téglákat szépen sorba, szabályos ra-kásokba... ...Doktor Brighley az udvaron lépdel. Köpeny nélkül van. A finom, szürke öltönyön sehol egy gyűrődés. Az árnyéka is tisztán kirajzolt, pedáns figurát mutat. — Doktor Brighley — mosolyog szélesen Dan —, mennyire örülök, hogy látom! Öröm ránézni erre a világos, okos, figyelmes pillantá-sú arcra. Nagyon rokonszenves arc. — A, Carswell, amint látom, továbbra is doktor Zucc-hit részesíti előnyben. — Ó, miket beszél, doktor Brighley!... Úgy szégyel-lem, hogy tegnap nem jutott az eszembe, miről beszél-gettünk az árnyékoló kamrában doktor Zucchival. Doktor Brighley szemében kis szikrák villannak. Mi-lyen barátságos, tiszta szempár, milyen kellemes, ami-kor ilyen kedvesen néz az emberre. Milyen hízelgő, hogy ez a szempár így néz, ilyen figyelmesen, és vár, vár... — Na és most eszébe jutott, kedves Carswell? — Igen, doktor, igen! — lelkendezik boldogan Dan. Valósággal kiabál, és doktor Brighley valami okból ijedten néz körül. — Csendesebben, Carswell, nem vagyunk egyedül. Tudja mit? Jöjjön be később hozzám a laboratóriumba. Egészen későn, mondjuk, tizenkettőkor, most éppen sür-gős munkám van, de akkor majd zavartalanul beszélget-hetünk. Nem túl késő az önnek? — Ó, dehogy, doktor Brighley, dehogy! Éjfél. Dan Brighley laboratóriuma felé igyekszik. Ott van a Zucchié mellett. Igazán, milyen elbűvölő ember ez a doktor Brighley! Dan most meg fogja ölni őt, de ennek a két dolognak semmi köze egymáshoz. Meg kell ölnie, mert... ez a parancs. Kinek a parancsa? Doktor Zucchi parancsolta meg, és ezt a parancsot nem lehet megszegni. De eszébe se jut, hogy megszegje. Hogy is gondolhatna ilyesmire? Ami viszont őt magát illeti, ő

85

nagyon szereti Brighleyt, de ez nem tartozik ide. A Smith-Wesson lehúzza nadrágzsebét... Úgy bizony, Brighley már várja. Milyen lebilincselő ember! — Nos, hát itt vagyok! — nyit be Dan a legszélesebb mosolyával. — Foglaljon helyet, Mister Carswell, mesélje el, mi újság — biztatja a doktor, és kinyújtja a kezét, hogy ész-revétlenül bekapcsolja az odakészített magnetofont. Mi-lyen mulatságos ember: fel akarja venni a szavait. A lö-vés persze szintén rákerül a szalagra. Emlékbe. Milyen ostobaságokra is gondol: emléknek felvenni azt a lövést, ami megöli? Kinek? Ó, igen, Dan tudja, mit kell majd tennie a magnetofonnal. Amikor doktor Brighley már halott lesz, le kell törölnie az egész szalagot, akkor már ezzel nem fogja elszomorítani őt. — Nem is képzeli doktor, mi mindent tudok! — kezd-te Dan, és észre sem vette, hogy a hanglejtése egészen gyerekes lett. „Na, találd ki, mi van a zsebemben!" — Ugyan mit? — Tudom, hogy telestimulátort ültettek a fejembe. Olyan picike, mint egy gombostűfej. És rádióhullámok-kal irányítanak. Doktor Zucchi mindent részletesen el-magyarázott. — Az árnyékolókamrában? — Igen, ott. Igaz, ahogy így visszaemlékszem, vala-hogy furcsa módon viselkedtem: valamiért nagyon dü-hös lettem. De tulajdonképpen nagyon jól érzem ma-gam, egy csöppet sem zavar ez a stimulátor. Dan agyán, ha doktor Brighleyra néz, a szeretet forró vérhulláma áramlik át. Néhány idegen, hideg gondolat azonban, mint egy idegen akarat partra szálló előőrse, szembeúszik ezzel az árral: egészen közelről kell lőni, szinte rászorítani a pisztolycsövet a halántékára. — És még miről beszéltek? — Most már doktor Brighley ajkán is halvány mosoly látható. Jókedve van. Nem ok nélkül: Dan nagyon érdekes dolgokat mesél. Különben nem is olyan nagyon érdekesek, csak ne nagyzolj, Dan. Hiszen a doktor eddig is tudott a stimulá-

86

torról. Egyszerűen csak az az érdekes benne, hogy ezt doktor Zucchi elmondta, éspedig neki, egy kísérleti alanynak, az egyik euforizáltnak. Áruló vagy, Dan, elárulod doktor Zucchit. Eh, ostobaság! Hát árulás ez, egy ilyen ember előtt, aki ennyire rokonszenves, és biz-tosan mindenkit szeret, ahogyan te is szeretsz minden-kit. Különben is, mit számít minden, amikor itt lapul a zsebében a Smith-Wesson! A kis partraszállók igen fürgén tevékenykednek az agyában. Közelebb kell menni egy kicsit Brighleyhoz, a füléhez hajolni. A partraszállók sietnek, nem tűrnek el-lentmondást. De hát hogy is lehetne ellentmondani, ha egyszer ez a parancs? Ez nem is ő, Dan, aki most odaha-jol doktor Brighley füléhez, ezek ők — az idegenek. — Arról beszéltünk, hogy ki kell jutnunk innen. Ne-kem, Flónak, ez Miss Coutchel, és magának doktor Zucchinak, mindhármunknak ki kell jutnunk innen. Doktor Brighley összerándul. Egyelőre még nem a lö-véstől. Mindjárt összerándul a lövéstől is, hiszen Dan jobb keze már óvatosan emeli a revolvert. És valóban, a doktor összerándul a lövés dörejére, amitől az asztalon halkan összezörrennek valami üvegfiolák. Szegény dok-tor Brighley! Milyen gyorsan és ügyesen súgják ezek a kis partra-szállók, hogy mit tegyen! Elővenni a kesztyűt és felhúz-ni. A hullát a díványra fektetni. Csak nehogy összevé-rezze magát... Hű, de nehéz! Na, így, a hátára. Vajon miért nehezebb a halott, mint az élő? Szegény doktor Brighley, így kifogta! Dan szemébe könnyek szivárog-tak, alig lát tőlük. Letörölni most nincs idő, Dan meg-rázza a fejét, mint egy ló, ha a rászállt legyet akarja el-zavarni. A könnyek a padlóra hullanak. Most gondosan meg kell törölgetni a revolvert. Csak nyugodtan, így ni. A markolatot is, a tárat is, a csövet is. Most beilleszteni a Smith-Wessont Brighley jobb kezé-be, és néhányszor jó erősen rászorítani, hogy rajta ma-radjanak az ujjlenyomatai. A bal kezéről is kell néhány ujjlenyomatot rávinni. Szegény, szegény doktor Brigh-

87

ley! Na, most vissza a revolvert a jobb kezébe, szétnyit-ni az ujjait. A revolver leesik. Nehogy elfelejtse a mag-netofont. Egy Zenit készülék. Aha, ez a törlőgomb. Na, ezzel is megvagyunk. Kész. Dan kimegy a laboratóri-umból. A partraszállók még elvégzik utolsó feladatukat: aláaknázzák Dan emlékezetét. Végigfut a gyújtózsinó-ron a láng. Dan most még emlékszik Brighley rá. Egy kis robbanás, Dan feje fénnyel telik meg. Aztán a fény lassan, kis fájdalommal kísérve, szétoszlik. Sötét van. Éjjel. Egyenesen a feje fölött a Göncölsze-kér terpeszkedik az égen. Mi a csudát keres itt az udva-ron ilyen kései órában? Már rég aludni kellene. És most itt fekszik az ágyon, és megint emlékszik mindenre, de a szokásos lanyha bódulat ráérősen elmos-sa, elsodorja valamerre az újra visszaszerzett emlékeze-tet. Emlékezés, feledés — mit számít mindez? Dan újra lehunyja a szemét, és könnyű kis mosollyal elmerül a meleg, édes kábulatba.

88

„PARANCSOLJON, KEDVES ZUCCHI" Trupper tábornok szeretett utazgatni. Mindenfajta helyváltoztatást kellemes dolognak tartott, történjen az autón, repülőn, helikopteren vagy akár kutyafogaton, hi-szen mindez a megfeszített tevékenység, a teljes élet ér-zésével töltötte el. Elég volt, hogy megálljon és magára maradjon, és az idő máris megállt számára. Azonnal unatkozni, sőt félni kezdett, igenis félt a nyugalomtól, a mozdulatlanságtól. Az ilyen pillanatokban mindig bele-villant a gondolat, hogy egyszer eljön, a vég. Az ember csak megy, csak megy, és valahol elöl szakadék várja. Feneketlen mélység. És tudja, hogy nincs menekvés. És a mélységből a nemlét fuvallata árad. Felállni, menni, futni, feledni, nem gondolkodni. Ezért aztán Trupper tá-bornok mindig mozgásban volt. Körülötte, akár egy gyors járatú hajó mögött a víz, megfeszített tevékenység fortyogott, zubogott: alárendeltek jöttek-mentek szágul-dó iramban, telefonok csöngtek, szétnyíltak és összezá-rultak a hatalmas térképeket fedő selyemfüggönyök. Igazán boldognak azonban mégiscsak akkor érezte ma-gát, ha utazhatott. Mint most is. Itt ül a helikopterben, repül a vörösessárga arizonai pusztaság fölött, lenéz az autóút keskeny szalagjára, és mosolyog. Minden nagy-szerű. Ö, Andrew Trupper Dry-Creek-be repül, ellenőr-ző látogatásra. Kitűnő emberek veszik körül. Vegyük például MacCormack tábornokot. Szemre jelentéktelen, de micsoda feje van! Ez az új nemzedék: a tudós-tábor-nokok. Másképp ez nem megy, és hála istennek, ő, And-rew Trupper nem maradt le a versenyben. Sokan lema-radtak, reménytelenül lemaradtak, sötét salakként bele-fagytak a második világháború jegébe. Lapos elgondo-lások, divatjamúlt gondolkodás, archaikus fegyverzet. A jövő a tudományé, az ilyen Dry-Creekeké, ahol olyan dolgokat csinálnak, amiket senki nem tud még elképzel-ni sem... És mindez az övé, Andrew Trupperé. Hatvan-éves, de reggelenként, amikor borotválkozik, a tükörből még egészen fiatalos, kitűnő arcszínű férfi tekint rá. Ra-

89

gyogó egészség — ezt le kell kopogni —, sok fiatal megirigyelhetné. Meddig élhet még? Tizenöt évet bizto-san, húszat is... Aztán meg, ki tudja... Hogy a tudomány milyen iramban fejlődik, ezt aztán ő csak tudja, hála is-tennek... — Nézze csak, tábornok — szólította meg tisztelettel-jesen Forthus tudományos tanácsadó —, ott a bázis. A tábornok kinézett az ablakon. A távolban feltűnt a bázis szabályos ovális körvonala, a peremén körbetűz-delt őrtornyokkal. — Jó kis helyet talált, Forthus, az biztos — mondta jóindulatúan a tábornok —, akár egy lakatlan sziget. — A mi védenceink számára a Time-square is sziget volna — mondta tiszteletteljes büszkeséggel Forthus. — Nana, majd meglátjuk! A helikopter lassan leereszkedett. Átsiklott a szöges-drót kerítés fölött, egy pillanatig még lebegett a levegő-ben, aztán lágyan földet ért. Dahlby és Webb futva közeledett a helikopterhez. A háttérben, tisztes távolban várakoztak a katonatisztek és a világoszöld köpenybe és kezeslábasba öltözött tudo-mányos munkatársak. — Uram — jelentette Dahlby feszes vigyázzállásban Truppernek —, Dry-Creek várja önt. — Dahlby ezredes, a bázis parancsnoka — súgta Trupper fülébe Forthus. A tábornok kimérten bólintott. Nem szerette a fölös-leges formaságokat, és ez a bólintás egyenlő mértékben szólt Forthushoz és Dahlbyhoz is. — Jó napot, uraim. Itt, önöknél a legjobb esetben is csak diáknak érzem magam. Pár száz fog egyszerre csillant fel a szolgálatkész mo-solyban. — Nos, lássunk munkához, ezredes. Kevés az időnk — az órájára pillantott —, mindössze egy és egynegyed óra. Azt hiszem, nem szükséges, hogy minden munka-társát feltartsuk a munkában.

90

— Így van, uram — mondta Dahlby, és a tudósok vi-lágoszöld, fehér fogú csoportjához fordult. — Térjenek vissza a munkájukhoz, uraim. — Nos, hogy állnak a dolgok, Dahlby? — kérdezte Trupper, miközben beült a nyitott dzsipbe. MacCormack, Forthus, Dahlby és Webb sietve be-szállt a kocsiba a tábornok mellé. — Kitűnően, uram — igyekezett a válasszal Dahlby, és halkan odasziszegte Webbnek: — Menjen és ügyel-jen, hogy a bázis területén minden rendben legyen. Webb szótlanul bólintott, de a pillantás, amit az ezre-des felé vetett, felért egy több tonnás bombával. — A bázison jelenleg pontosan ötven kísérleti sze-mély tartózkodik — kezdte Dahlby —, különböző intel-ligenciaszintű emberek, köztük olyanok is, akik a leg-magasabb képzettséggel rendelkeznek. A legkülönbö-zőbb foglalkozásúak, a legkülönbözőbb vérmérsékletű-ek. Mindnyájan szüntelenül a telestimulátor hatása alatt állnak... — Ez az a bizonyos készülék, uram, amit a fejükbe helyeztünk — súgta Forthus. —... állandó eufóriás állapotban... — Emelkedett lelkiállapotban — tolmácsolta Forthus, tökéletesen játszva a tudományos tanácsadó szerepét. —... az önálló akarat teljes elnyomásával. A rádióadó kapcsolójának egyetlen fordulatával képesek vagyunk ezt az állapotot agresszivitásra, félelemérzésre, éhségre vagy álmosságra változtatni, de a munkához és a megfi-gyelésekhez természetesen az eufória a legmegfelelőbb... Álljunk csak meg egy pillanatra... A dzsip megállt. — Itt van például ez az ember — mutatott az ezredes a virágágy fölött hajlongó Danre —, aki titokban akart belopakodni ide, mivel a barátnője itt dolgozik. Hála Mister Forthusnak, sikerült elcsípnünk, elaltatnunk, be-helyeztük a stimulátort, és valóságos kezes bárány lett belőle.

91

— Hm, érdekes! — mondta a tábornok. — Na és a hölgye? Féltékenységi jelenetek? — Szó sincs róla, uram. A mi pácienseink olyan jól érzik magukat, hogy egyetlen nyugtalanító gondolat vagy érzés sem zavarhatja meg őket. — Én is elfogadnám úgy egy hétre ezt a maguk stimu-látorát — nevette el magát Trupper. — Néha egyszerű-en nincs elég erőm, annyi a gond és a baj. De hát ez a mi keresztünk, hordanunk kell. Na, beszélgessünk egy kicsit ezzel a hősszerelmessel. — Mister Carswell — kiáltotta Dahlby, és kimászott a kocsiból —, jöjjön ide! Dan otthagyta a virágágyat, amelyet éppen apró kö-vekkel rakott körül, és mosolyogva odament a dzsiphez. — Jó napot — mondta derűsen, de némi elfogódott-sággal. — A, Mister Forthus, mennyire örülök, hogy lát-hatom! Remélem, nem haragszik rám, amiért akkor... — Ugyan, ugyan, kedves barátom! — Forthus a tábor-nok füléhez hajolt és odasúgta: — Ez az, aki fegyverrel támadt rám... — Hogy érzi magát? — kérdezte a tábornok. — Nagyszerűen, uram! — ragyogott Dan. — El sem tudja képzelni, milyen remek emberek vannak itt! — De hát ez teljesen normális ember — suttogta a tá-bornok. Forthus nehézkesen átmászott a dzsip peremén. Oda-lépett Danhez, és megkérdezte: — Na és tud arról, hogy a barátnője, Miss Coutchel megcsalja magát? Dahlby ezredes ezt könnyen bebizonyíthatja. Feszült csend támadt. Dan elnevette magát, és értetle-nül nézett a figyelmesen várakozó emberekre. — Na és mit számít az? — De hiszen maga szereti Miss Coutchelt? — kérdez-te makacsul Forthus. — Kész volt utána menni a pokol-ba is... „Milyen mulatságos emberek! — gondolta Dan. — Mennyit tudnak beszélni mindenféle semmiségről... Csodabogarak!''

92

— Igen — mondta —, én... szeretem Miss Florence Coutchelt. — És hidegen hagyja, hogy megcsalja magát? — Természetesen — vonogatta a vállát Dan —, tu-dom, hogy ennek bántania kellene, de tudja... mindez valahogy... nem számít... — Elnevette magát, és kérdő pillantást vetett a tábornokra. Erre már az is felkacagott. — Hát ez cirkusz, uraim, kész cirkusz! Hej, ha ide-hozhatnám az én páromat, hogy megtanulja, hogyan kell az ilyesmit felfogni... Tudják, uraim, amikor az ember fiatal, állandóan a nőkön jár az esze, mert nem tud nem gondolni rájuk. Később meg azért gondol rájuk, mert már könnyen megtehetné, hogy ne gondoljon rájuk... — A tábornok váratlanul elkomolyodott. — De nem vala-mi előre betanult jelenet ez? Mi? — Hogy mondhat ilyent, uram — tiltakozott Dahlby ezredes. — Ide nézzen! — Odalépett Danhez, és pofon vágta. Nem volt erős ütés, de olyan váratlanul jött, hogy Dan megingott. A másodperc egy töredékéig megfeszül-tek az izmai, de mielőtt még a tudatáig ért volna a düh, már ismét a csöndes boldogság hatalmas áradata uralko-dott felette, s a felindulást visszaszorította, szétzúzta, el-mosta valahova messze. Dan értetlenül bámult az ezre-desre. Biztosan felbosszantotta valamivel az öreget... Milyen szégyen... — Fogjunk kezet, Mister Carswell — mondta az ezre-des. És Dan, felderülő képpel, mindkét kezével megszorí-totta a feléje nyújtott kezet. — Ó, Mister Dahlby, mennyire örülök, hogy már nem haragszik rám!... Az ezredes diadalmasan nézett a dzsip felé, ahogy egy bűvész nézi az első sorokat egy különösen nehéz mutatvány után. Trupper tábornok lassan megtömte a pipáját, és sehogy sem sikerült a hüvelykujjával beleta-lálnia a pipa fejébe.

93

— Hát igen, szó se róla — a hangjában csodálkozással elegy megrendülés csengett —, akárcsak Jézus Krisztus tanításában:... nyújtsd oda a másik orcádat... Döbbene-tes... döbbenetes... Bár ez nem egészen az, ami nekünk kell, de a maguk stimulátora képes arra, hogy szó sze-rint megvalósítsuk az egyház tanításait... Döbbenetes, döbbenetes... És a többi emóció, amit stimulálni tudnak, ugyanilyen hatásos? — Feltétlenül. Az agresszivitás is és a félelem és az álom és az éhségérzet. És ez még semmi. Most, ha nincs kifogása ellene, bemegyünk doktor Zucchi laboratóriu-mába, itt mellettünk, és ott láthat majd még valamit. — Örömmel — mondta Trupper, és kiszállt a kocsi-ból. Kopogtatás nélkül beléptek a laboratóriumba, és egy pillanatra megtorpantak az ajtóban. A kinti ragyogó napfény után a laboratórium szinte teljesen sötétnek tűnt. — Jó napot, uraim — mondta doktor Zucchi, aki már az ajtónál várta a látogatókat. A hangja fátyolos volt, és egy kissé remegett. — Doktor Zucchi, egyik legragyogóbb tudósunk — súgta Forthus a tábornoknak. — Nos, kedves Zucchi, mutassa meg ezt a boszor-kánykonyhát. Trupper még a laboratóriumban sem tudott nyugton maradni, gyorsan körbejárt, megnézte a számtalan ké-szüléket. Megállt két ketrec előtt, amelyekben cerkóf-majmok üldögéltek. Az egyik majom mintha kábulatban volna, a másik a rácshoz ugrott, fintorgott, és összeszo-rított kis öklét rázta a látogatók felé. — Á, majmok — mondta a tábornok. — Most már lá-tom, hogy valódi laboratóriumban vagyok... Hogy vagy-tok, majmok? — Ezek egyáltalán nem közönséges állatok — mondta Dahlby, és odalépett a ketrechez, amelyben a nyugodtan üldögélő majom volt. Úgy nézett a majomra, mint egy

94

apa a csodagyerekére. — Doktor Zucchi mindjárt bemu-tatja, mit tud. Tessék, doktor, lásson hozzá. — Azonnal! — Zucchi kinyitotta a ketrecajtót, és be-nyújtotta a kezét. A majom felriadt, bizalommal nézett a doktorra, óva-tosan átölelte a nyakát, a doktor felemelte, és vigyázva letette a földre. A másik majom dühöngve rázta a rácsot. Zucchi néhányszor megsimogatta a majmot, és meg-nyugtatóan dünnyögött: — Na, Lizzy, most megmutatjuk, mit tudunk. Kézen fogta az állatot, akár egy kisgyereket, és fel-szólította a nézőket: — Kérem, uraim, fáradjanak be oda. Az ott egy árnyé-kolókamra. A mi Lizzynk most a központi adó hatása alatt van. A kamrában átáll a kis segédadóra. Mister Dahlby, kérem, nyissa ki az ajtót... köszönöm. Lizzy egy pillanatra felriadt, megremegett, de aztán nyomban megnyugodott. — Most pedig, uram — fordult Zucchi a tábornokhoz —, fogja meg ezt a készüléket. A tábornok megnézte a lapos műanyag dobozt, ame-lyen a következő feliratok voltak: Előre, Hátra, Jobbra, Balra, Állj! Minden felirat alatt egy kis piros gomb. — Ez micsoda? — Mindjárt látni fogja. Nyomja meg valamelyik gom-bot, és minden világos lesz. A tábornok habozva megnyomta az Előre gombot, és abban a szempillantásban Lizzy összerezzent, mintha egy motor indult volna meg benne, és üres pillantással megindult előre. Egy szék állt előtte, egyik mancsával megragadta az ülőkét, egyetlen ugrással átvetette magát rajta, és tovább ment előre, mindig csak előre. Trupper most a Hátra gombot nyomta le, és Lizzy, akár egy távirányítású játék autó, egy pillanatra megder-medt, aztán ugyanolyan határozottan elindult hátrafelé, s újra átugrotta a széket. — Csoda, valóságos csoda! — lelkendezett Trupper.

95

— Nyomja meg, legyen szíves, az Állj gombot, külön-ben Lizzy állandóan megpróbálja, hogy végrehajtsa a parancsot... köszönöm. — Zucchi a most már nyugodtan álló majomra pillantott, felsóhajtott és folytatta: — En-nek a majomnak a fejébe új típusú, térkoordináló stimu-latort ültettünk. Mint látta, az így felszerelt kísérleti alany már specifikus utasításokat is végre tud hajtani, eltérően a többi kísérleti alany általános érzelmi hango-lásától. — Nagyszerű, uram! Ez az, ami nekünk kell. Mind-egyikük tisztában van azzal, mennyire kell ez nekünk. Különösen az Előre gomb. Hátra nem olyan fontos, az megy a maguk trükkjei nélkül is. A lényeg az előre. Hogy az ember akkor is menjen előre, amikor szakadék van előtte, amit nem kerülhet el... Igen nagyra értékeljük a maguk munkáját. Rendkívül nagy hatást tett rám. Ez-redes — fordult a tábornok Dahlbyhoz —, nyújtsa be a költségvetést, milyen összegre van szükségük. A mun-kát folytatni kell... — Köszönöm, uram! — Dahlby igyekezett visszatar-tani a mosolyát, de az feltartóztathatatlanul elterült az arcán. — Köszönöm. De szeretnénk még megmutatni a legérdekesebbet. A tábornok az órájára pillantott. — Na, lássuk, mi van még a ruhaujjukban! — Tudja, uram, aki csak megismerte a munkánkat, mindenki arra volt kíváncsi, mennyibe kerül a stimulá-tor, és mennyi időbe telik a behelyezése. A stimulátor tömeges alkalmazásánál kétségkívül ez az első számú probléma. Ezért aztán hatalmas erőfeszítéseket tettünk, hogy elérjük a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldást. Most már alig tart tovább a behelyezés, mint egy egy-szerű injekció. — Na, Dahlby, ez bizonyára túlzás azért. — Egy csöppet sem, uram. Doktor Zucchi rögtön be-mutatja, hogyan történik ez. Elaltatja a másik majmot, és meglátja, még egy perc sem kell ahhoz, hogy beültes-se a stimulátort. Elkészült, doktor?

96

— Egy pillanat, máris. Zucchi egy kis maszkot helyezett az arcára, s az asz-talfiókból egy villanyfúróra emlékeztető készüléket vett ki. — Ez nem közönséges fúró, uram. Ez automata — mondta diadalmasan Dahlby. — Amint a fúrófej áthatolt a koponyacsonton, a motor leáll. A stimulátort sűrített levegő nyomja be az üreges fúrólyukon keresztül, és a csontban maradt lyukat gyorsan szilárduló cementtel tölti ki. Pontosan ötven másodperc az egész, uram. — És az ott micsoda? — intett Trupper a doktor kezé-ben levő kis hengerre. — Ez szintén a saját találmányunk. Nagy hatóerejű al-tatógáz. Egy pillanat, és a páciens már alszik is. Magától értetődik, hogy a doktor itt fog dolgozni a kamrában, mi pedig periszkópon keresztül nézzük kívülről. Dahlby kedvtelve nézte a kis piros hengert, és egy-szerre észrevette, hogy a doktor ujja behajlik, és erőtel-jesen lenyomja a szelepet. „Megőrült!" — villant a fejé-be, és fel akart kiáltani, de már nem tudta kinyitni a szá-ját, az átható, súlyos szag az arcába csapódott, az izmai egy pillanat alatt megbénultak, és elvesztette az eszmé-letét. „Hát igen, a válasz, úgy látszik, néha valóban egysze-rű" — futott át Zucchi agyán, míg bezárta belülről a la-boratórium ajtaját. Nem kapkodott, kimérten mozgott, s a mozgás nyugodt ritmusában nyugodtan áramlottak a gondolatai is. Ezek a gondolatok nagyon tárgyilagosak voltak, nehéz lett volna megmondani, a gondolat siklik-e végig előbb az idegvezetékekben, hogy megszülje a tettet, vagy a tett szülte-e a gondolatokat. Ügyelni kell a rangsorra — gondolta, végignézett a földön fekvő négy emberen, és a fúrót Trupper tábornok fejéhez nyomta. A fúrófej felzizzent, felgyorsult, és már egyenletes, magas hangon búgott. Csodálatos, mennyire szereti a fém az emberi testet, legyen az puskagolyó, kés vagy fúró. Milyen gyorsan mélyül a hegye... Negyven másodperc múltán a fúró elhallgatott, a készülék két

97

lágy cuppanást hallatott, mintha csak megcsókolta volna az áldozatát. Az automata behelyezte a stimulátort, és a különleges, gyorsan szilárduló cementtel betömte a nyí-lást. ,,Ki a következő? Hát persze, ez a szótlan alak, MacCormack. Kérem, uram, a fejecskéjét. Hű, de nehéz fejük van ezeknek a tábornokoknak! Kezdjünk hozzá. Ugye, nem rossz?" Zucchi úgy érezte, csak az arcára simuló maszk aka-dályozza meg abban, hogy mosolyogjon. De mi a csudát kell itt mosolyogni, amikor éppen az öngyilkosságán dolgozik? Vajon megkapja-e az anyja az életbiztosítá-sát? Hát igen, öngyilkossággal végzi az életét. És ez így van jól. Te teljesen megőrültél, Eugen! Igen, teljesen. Úgy látszik, előbb vagy utóbb mindenki elveszti az eszét. Ő éppen most követi el az őrültséget. És jól csi-nálja. Ügyesen. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Az esze járhat, amerre csak tetszik, a keze azonban biztosan végzi a dolgát. Mintha Balzacnak volna valami ilyen története. Az artista egész életében a feleségével együtt lépett fel: körüldobálta késekkel. Egyszer csak megtud-ja, hogy az asszony megcsalja, és elhatározza, hogy a szám alatt a szívébe hajítja a kést. Céloz, eldobja a kést, de hiába, a keze nem tud változtatni a begyakorlott moz-dulatokon, és a kés, mint eddig is a húsz év folyamán mindig, a nő válla mellett áll meg rezegve a deszkában. Az artista minden akaratát a kezébe összpontosítja, de a kés megint a deszkába vágódik. Igen, de ő, Zucchi, ő nem hibázta el. Az ő kése már ott van az áldozatában, már a harmadik áldozatában. Hej, Zucchi, ki gondolt volna rólad ilyesmit? Zucchi-lukki, a szipogó kis omega Brooklynból. Brighley he-lyesen állapította meg: omega. De most nem, most nem omega, és nem is alfa, egyszerűen csak az történt, hogy szétnyitotta az ujjait, és leugrott a létráról. Egyáltalán nem is olyan szörnyű, mint ahogy akkor, vagy harminc éve, ott az udvaron gondolta.

98

Csak szétnyitja az ujjait. Ennyi az egész. És mégis-csak jó, hogy akkor nem nyitotta szét az ujjait. Nem sza-bad engedni, hogy mások kényszerítsenek, hogy szét-nyisd az ujjaidat. Nem szabad megengedni, hogy idegen ujjak nyúlkáljanak hozzád. Ő, Zucchi nem hős, egysze-rűen csak egy ember, aki úgy tartja, senkinek nincs joga ahhoz, hogy erőszakkal beleturkáljon mások gondolatai-ba. Az ember arra született, hogy gondolkodjék, nem pedig arra, hogy a gondolatait engedelmesen láncra fűz-ve odaadja valaki másnak, mondván: tessék, idomítsa be őket, ahogy tetszik. Igen, Zucchi, de ahhoz, hogy megvedd a gondolko-záshoz való jogodat, most éppen mások fejébe hatolsz be a fúróddal. De nincs más kiút. Az idealisták túl sok-szor szenvedtek már vereséget, mert viszolyogtak attól, hogy ellenfeleik fegyvereivel éljenek. Azok pedig min-dig jobb fegyverzettel rendelkeznek, nekik ez az ütőkár-tyájuk. Nem baj, Eugen, negyven év nem is olyan kevés. Azért, hogy ez az utolsó alkalom, még nyugodtan moso-lyoghatsz. És biztos, hogy az utolsó? Hiszen van még lehetőség... de erre nem szabad gondolni. Minél jobban kapaszkodunk a lehetőségekbe, annál kevesebb marad belőlük. Semmire ne gondolj most. Ez, látod, nem is olyan nehéz: semmire nem gondolni. Egyszerűen foly-ton csak arra kell gondolni, hogy nem szabad gondol-kozni. Semmiről. Semmiről... Zucchi most Forthust vette sorra. A professzor arca sápadt volt, bozontos szemöldökében hosszú ősz szálak fehérlettek. A világos zakó félrecsúszott, és a fehér ing-gallér alól kivillant a nyakkendő bordó csíkja. Kész. Megvan. Zucchi felegyenesedett, bekapcsolta a szellőzőberendezést, hallgatta a levegőcserélő ventillá-tor egyenletes zúgását. Most már le lehet venni a masz-kot, lehet mosolyogni. Alszanak szegénykék. Kimerül-tek. Kikapcsolta a motort, az asztalfiókból egy zöld szí-nű hengert vett elő, kinyitotta a szelepet, és sorba mind-

99

egyikük orra alá odatartotta. Egy perc múlva felébred-nek, magukhoz térnek. Zucchi leereszkedett egy székbe, egy papír zsebken-dővel megtörölgette a homlokát, cigarettát vett elő. Mu-latságos. Az utóbbi két hétben azon vette észre magát, hogy csak nagy nehezen tud felnyitni egy cigarettacso-magot — annyira remegett a keze. Most pedig könnye-dén megpöckölte a dobozt, ahogy a filmeken a széles vállú, kemény arcú hősöktől, igazi alfáktól látni, és aj-kával vette ki a félig kiugrott cigarettát. Mégiscsak abba kéne hagyni a dohányzást, villant az eszébe, aztán elne-vette magát. Most már alighanem hamarosan megköny-nyítik ezt neki. Elsőként Dahlby kezdett mocorogni, aztán MacCor-mack. Az ezredes kinyitotta a szemét, hatalmasra tátott szájjal ásított egyet, és elmosolyodott. — Mi történt? — kérdezte Zucchitól, és végignézett a mellette fekvőkön. — Semmi — válaszolt szárazon Zucchi —, egyszerű-en csak mind elfáradtak, és lefeküdtek egy kicsit pihen-ni a padlóra. — Pihenni? — Dahlby felült, végigsimított a homlo-kán, és felkacagott. — Nahát, ilyen csudát! Négy felnőtt ember lefekszik a padlóra, hogy szundítson egyet! — Már nem is kacagott, dőlt a nevetéstől, a fejét hátrave-tette, ádámcsutkája fel-alá mozgott. — Kész csuda, Zucchi! Négy felnőtt ember, élükön a tábornok, Trupper tábornok személyesen, lefekszik a padlóra egy laborató-riumban, és elszunyókál! De mondja csak őszintén, nem maga altatott el minket, kedves doktor Zucchi? — De igen. És a stimulátort is beültettem... — A stimulátort? Nahát, micsoda egy kópé!... — Dahlby szemében egy pillanatra rémület villant, de azonnal el is tűnt, elmosta jókedve. — Stimulátor, regu-lator, generátor, transzformátor — minden hülyeség, kedves Zucchi. Nem tudom, miért, de olyan jókedvem van, olyan nyugalom ül a lelkemen, mint még soha az

100

életben. Azt hiszem, nagyon jól tette, hogy belém rakta ezt az izét. De pszt!... Felébredtek a többiek is. Trupper tábornok felállt, nyújtózott egyet, az órájára nézett, és vidáman felkacagott. — Gyerünk, uraim, máris tizenöt perces késésben va-gyunk. — Az éppen feltápászkodó Forthusra és MacC-ormackra nézett, és hahotázni kezdett. — Lefeküdtünk, mi? Hahaha!... — Nem bírta abbahagyni. Egészen ösz-szegörnyedt, úgy nevetett, a szemében könnyek csillog-tak. — Esetleg feküdjünk le még egy kicsit, na? Jó fino-man kinyújtózunk... Nos, uraim? Ön mit tanácsol, ked-ves doktor? Elnézést kérek, de elfelejtettem a nevét... — Zucchi — segítette ki széles mosollyal Forthus. — Hát persze, Zucchi! Szóval ön mit tanácsol, kedves doktor Zucchi? Tudja-e, hogy még soha az életben nem láttam ilyen rokonszenves arcot, mint az öné? Doktor! — A tábornok hangja behízelgővé lágyult. — Kedves doktor, nincs valamire szüksége? Na, valamire? Hm? Ne szerénykedjék ilyen baráttal szemben, mint én, nem kell feszélyeznie magát. Tudja, nekem nagyon sok bará-tom van: „Andrew, nem tudnál nekem egy kis üzletet kibulizni, egy kis tizenötmilliós megrendelést...", „And-rew, szólj majd az érdekemben egypár szót...", „And-rew, szeretném, ha a fiam hazajöhetne karácsonyra..." És tudja, kedves Zucchi, én mindenkinek mindent meg-teszek. Mindenkinek, aki valamit megtesz nekem is... Hahaha!... A kölcsönös segítség törvénye... Önnek azonban, kedves Zucchi, önnek mindent megteszek. Szívből. Parancsoljon, rendelkezzen! Mulatságos az öreg Andrew Trupper szájából ilyen szavakat hallani, mi? — Ugyan, uram, dehogy — mondta figyelmetlenül Zucchi, és az órájára nézett. — Ha nincs ellenükre, menjünk ki az utcára, itt olyan fülledt a levegő. — Kész örömmel — mondta a tábornok, és megpró-bálta udvariasan kinyitni előtte az ajtót. — Mi az, ked-ves barátom, bezárt minket?

101

— Ami biztos, biztos — mondta Zucchi, és elfordítot-ta a kulcsot. — Mehetünk.

102

„ENGEDD KI, FIACSKÁM, A BARÁTAIMAT!" A laboratórium közelében álldogált Dan, Flo és Webb őrnagy. Zucchit, az utóbbi egy óra folyamán most elő-ször, émelyítő félelem rohanta meg. De már késő volt, késő volt meggondolni, késő volt megijedni. Már kien-gedte a kezéből a kapaszkodót, és zuhant, zuhant a messzi aszfaltozott talaj felé. — Miss Coutchel, Mister Carswell — kiáltott oda ne-kik —, jöjjenek ide! — Nahát, kit látok! — kacagott fel Flo láttán Forthus. — Milyen öröm ez számomra! — lelkendezett, s ahogy Dant is megpillantotta, valami értetlenkedő zavar rántot-ta fintorba az arcát. — Önt mintha megbántottam vol-na... — Ugyan, mit számít ez? — csodálkozott Dan. Nagyon jól tudta, mi fog történni egy perc múlva, de a tudata eltompult, visszahúzódott az előtte állók iránt érzett rokonszenv és szeretet forró hullámai elől. Igaz, Dahlby ezredes épp az imént ütötte meg, erre jól emlé-kezett, de még magyarázatot sem kellett keresgélnie, hogy felmentse. Mindez egyszerűen mit sem számított, jelentéktelen ostobaság az egész. Egyetlen dolog számít csak: a bensejében hullámzó magasztos boldogságára-dat. — Ezredes — fordult hirtelen Zucchi Dahlbyhoz —, egy nagy kérésem volna önhöz. — A hangja üresen, tompán kongott. — Csak nyugodtan, doktor, kérjen, amit csak akar! — Szeretném megkocsikáztatni egy kicsit Mister Carswellt és Miss Coutchelt az ön autóján. — Istenem! — ragyogott fel Dahlby arca. — Hiszen ez szóra se érdemes! Elvis! — kiáltott oda a dzsipben ülő sofőrnek. A dzsip felzúgott, és odagördült Dahlby és Zucchi elé.

103

— Elvis — mondta széles mosollyal Dahlby —, ko-csikáztassa meg Mister Zucchit és ezt a két aranyos em-bert itt... — Köszönöm, ezredes... — Ugyan, ugyan, kedves barátom, higgye el, nagyon boldoggá tesz, hogy szívességet tehetek önnek. Nem is tudja elképzelni, mennyire! — Dahlbyból valósággal csöpögött a jóindulat. Egész lényéből sugárzott a jóság, ott ragyogott üdvözült, bárgyú mosolyában is. — Köszönöm, Mister Dahlby, de ha lehetne, én ma-gam ülnék a kormányhoz. — Nagyszerű, nagyszerű, ragyogó ötlet! Elvis, ne ha-ragudjon, fiacskám, adja át a helyét a mi csodálatra mél-tó Zucchi doktorunknak. A sofőr meghökkenve pillantott a bázis parancsnoká-ra, és meglehetősen kelletlenül kimászott az autóból. Zucchi betessékelte Dant és Flót, aztán begyújtotta a motort. — Üljön be hozzánk, ezredes — mondta Zucchi, és megpaskolta az ülést maga mellett. — Köszönöm, kedves Zucchi — motyogta meghatot-tan Dahlby, és beszállt a kocsiba. — De mi lesz a vendégeinkkel? Különben ostobaság az egész... Ostobaság! — mondta határozottan, aztán el-mosolyodott. — Ragyogó kedvem van ma: valahogy mindenen nevetnem kell, és olyan jól érzem magam... és olyan furcsa dolgokat csinálok... és tudom, hogy furcsa... és nem tudom... De mindez csak ostobaság... ostobaság... Zucchi megugrasztotta a kocsit. Dahlby megbillent, és a szélvédő után kapott. — A viszontlátásra! — kiáltott oda vidáman Trupper tábornok. Lelkesen lobogtatta a tányérsapkáját. — Jöjje-nek vissza minél előbb! Nagyon várjuk önöket... — Tudja — tört ki váratlanul Dahlbyból a szó —, már rég szerettem volna bevallani önnek: én nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Ezt szeretem a legjobban a vilá-gon. Persze az én pozíciómban szégyellni való az ilyes-

104

mi, de becsületszavamra, doktor, nem tudom leküzdeni. Most is egyre az jár a fejemben: régi skandináv harcos, hat betű, az első v. A szótárban meg semmi efféle! Nem rendes dolog. — Viking! — mondta Zucchi. — Viking! Hát persze! Istenem, milyen boldog va-gyok! Viking! Mennyire szeretem a vikingeket, ha tud-ná, kedves Zucchi... A kocsi megállt a bezárt vaskapu előtt. A géppiszto-lyos őr a napon olvadozott. Meglátta Dahlbyt, és tisztel-gett. — Tudja mit, Mister Dahlby — szólalt meg hirtelen Zucchi —, azt hiszem, mégis jobb volna, ha itt maradna. Szegény Trupper unatkozna ön nélkül. — Úgy gondolja? — kérdezte lehangoltan Dahlby, de aztán rögtön felélénkült: — Hát persze, azonnal vissza kell mennem. De a világért nem akarom önöket megsér-teni. Nem haragszanak meg rám? — Nem — mondta Zucchi. — Becsületszó? Önök tudósok titokzatos népség. Mindent tudnak, még a vikingeket is. — Becsületszó — mondta komolyan a doktor. — Csak szóljon az őrnek, hogy engedjen ki bennünket. — Kiengedni? De hát... — Az ezredes verejtékben fürdő arcán ijedtség villant, de azon nyomban eloszlott, elsodorta a mosolygás. — Őrszem, engedd ki, fiacskám, a barátaimat! — Igenis, uram — mondta az őr, és megnyomott egy gombot. Felbúgott a motor, és a súlyos, fém kapuszár-nyak lassan feltárultak. — A viszontlátásra! — kiáltotta Zucchi, és beletapo-sott a gázpedálba. A hátsó kerekek alól homokfelhő vágódott ki, s a ko-csi előrelódult. Dahlby mosolyogva lépdelt visszafelé. Mindez persze rendkívül furcsa — gondolta, de valahogy nem sikerült végigvinnie a gondolatmenetet. A gondolatok sehogyan

105

sem akartak sorba rendeződni a határtalan jókedv lan-gyos medencéjében. Webb szaladt elébe. Az arca fénylett az izzadságtól. „Akárhogy is, van benne valami kedves, rokonszenves vonás" — futott át Dahlby fején. — Uram — kiabált lihegve Webb —, ön ki... kienged-te a telepről az autót? — Sehogy sem tudta elhinni, hogy jól látta, amit látott. Vagy érzékcsalódásról van szó, vagy pedig... — Igen, kedves Webb, szégyen ide, szégyen oda, el kell árulnom önnek egy kis titkot. Hajoljon csak köze-lebb. Tudja, én imádom a keresztrejtvényeket. Ha rájö-vök, hogy „madár, négy betű" az kivi, egészen megmá-morosodom. Hát, tudja, az én koromban... — Az ezre-des szégyenlősen elnevette magát. — De hát hiába, nem tudom leküzdeni. Webb őrnagy visszahőkölt a rémülettől. Barnára sült arca egyszerre agyagszürke lett. A tenyerével erősen megdörgölte a homlokát. A gondolatok tűzijátékként villogtak a fejében. Elment az esze. Nem is, az ezredes-nek ment el az esze. Megbolondult... Csak nyugalom, nyugalom, ez neked éppen jól jön. Futás a tábornokhoz. Webb rohant, csípős verejtékpatakok csorogtak az ar-cán, de úgy érezte, nem rohan, hanem méltóságteljesen lépked a bázis, az ő bázisa területén, ahogy egy parancs-nokhoz, egy majdnem parancsnokhoz illik. Itt az idő, hogy ő legyen itt az úr. Rászolgált már. — Uram — kiabált, ahogy odaért Trupperhez —, Dahlby ezredes kiengedte a telepről az autót doktor Zucchival és két kísérleti alannyal! — Gondolja, hogy sokára jönnek vissza? — Visszajönnek? De hiszen ez szökés, uram! — Ugyan, miket beszél, még hogy szökés! Ilyen ked-ves emberek... — A tábornok vidáman felkacagott. — De hiszen a bázis területét egyetlen tudós, egyet-len kísérleti alany sem hagyhatja el! — Webb úgy érez-te, hogy a talaj megrendül a talpa alatt. A szeme előtt tü-zes karikák táncoltak. Még a ragyogó napsütésben is fé-

106

nyesen ragyogtak. A szíve vergődött a bordák ketrecé-ben, de nem érezte a fájdalmat. — Elhagyhatja vagy nem hagyhatja — dőlt a nevetés a tábornokból —, mindez csak üres fecsegés, ostoba be-széd. Hogy is beszélhet ilyen ostobaságokat, amikor minden olyan csodálatos? Furcsa ember maga, őrnagy! A bajusza is olyan mulatságos. Mulatságos és kedves. A hölgyek mit szólnak hozzá, mi? Webb feladta a küzdelmet a talpa alatt imbolygó föld-del. Ha nem ülhet le, elesik. Iszonyú! Leülni, amikor előtte áll a tábornok... Behunyta a szemét, és elengedte magát. Megőrült. Megőrült. Belemélyesztette a körmét a keze fejébe, és felszisszent a fájdalomtól. És egyszer-re, akár a lézersugár, belévillant a rejtély nyitja. Ször-nyűséges volt, és a józan ész számára teljesen képtelen-nek tűnt, de egyre nőtt, erősödött a sejtés, hiába próbálta megzavarodott aggyal útjába állítani a „lehetetlen" szót, nem tudta feltartóztatni. Ezek úgy viselkednek, mint a stimulált alanyok. Ezek szerint a stimulátor hatása alatt vannak. De hát hol, mikor? Zucchi laboratóriumában — súgta agyának az a kis zuga, amely még képes volt gon-dolkozni. Webb őrnagy élesen felkiáltott, felugrott, és óriási ug-rásokkal a vezérlőtorony felé rohant. Zucchi sohase volt valami nagyszerű vezető. Képtelen volt arra, hogy nyugodtan, könnyedén kormányozzon egy autót. Annak ellenére, hogy tudós volt, vagy talán éppen azért, mindig valami tiszteletfélét érzett az autó-val szemben. „Úgy vezetsz — szokta mondani Ma-ry-Ann —, mintha állandóan bocsánatot kérnél a kocsi-tól." Mellesleg akármit is csinált, Mary-Annt minden in-gerelte. Nyilvánvalóan sohasem szerette őt a nő. Vagy lehet, hogy nem találta meg benne azt, amit keresett? De mit? Az alfák határozott válaszait, igen, azt. Most már megtalálta a választ, de már túl későn. És úgy vezet, ahogy mindig is szeretett volna, de nem tudott. És ez is már túl későn jött.

107

A jobb lába teljes súlyával nyomta a gázpedált, keze pedig erősen, biztosan markolta a volánt. A végsőkig fe-szített motor haragosan bőgött. A fő, hogy egy pillanatra se vegye le szemét az út szürke szalagjáról. Akkor nem érzékelhető annyira a se-besség. „Kár, hogy Mary-Ann nem lát most" villant belé a pajkos kölyökgondolat. Már késő. Késő. Óvatosabban, egy autó jön szembe. Csak nehogy kicsússzon valame-lyik kerék az útpadkára. Ilyen sebességnél ez végzetes volna. A szembejövő teherautó ijedten húzódott oldalra, aztán a közéjük préselt levegőáram átható süvítésétől kí-sérve elmaradt mögöttük. Most, először az életében, nem ő húzódott félre, hanem neki adtak szabad utat. Először és utoljára. A gépkocsi nyolcvanmérföldes sebességgel távolo-dott a teleptől. Dan érezte, hogyan hagyja el a fásult nyugalom, mintha csak a sebesség szippantaná ki, s a helyét a félelem foglalja el. Flót féltette, akit erősen ma-gához ölelve tartott. Érezte, hogyan reszket, és ebből tudta, hogy a lány is kiszabadult a stimulátor hatása alól. A tábortól már legalább öt mérföld választotta el őket, ha nem több. Nem szóltak egymáshoz, de nehéz is lett volna meg-hallani egymás szavait a sűrű, forró levegő haragos sü-vítésében. Még erősebben magához ölelte a lány vállát, hogy lecsillapítsa a remegését. És minél erősebben ölel-te a lányt, annál gyorsabban oldódott benne a félelem. Felpillantott doktor Zucchi hátára. Az ostoba világos-zöld köpeny úgy vonaglott, mint valami élőlény. Mintha kígyók tekergőznének alatta. A légáramlattól van — gondolta Dan, és most, hosszú idő óta először, rátört egy heves, keserű szeretethullám, nem az elektronikai robot szintetikus szeretethulláma, hanem igazi, maró, kusza, emberi szeretet. Mi lesz doktor Zucchival? Mi lesz ve-lük? A szél szappanbuborékként felkapta a kérdéseket, azok halk pukkanással szétfoszlottak, hogy azonnal is-mét előbújjanak.

108

Dan, anélkül, hogy az ölelésén lazított volna, előreha-jolt, és belekiabált a doktor fülébe: — Ne vegyem át a vezetést? Csak egypár pillanatot veszítenénk. Zucchi tagadóan rázta a fejét, és görcsösen elmoso-lyodott. Nem akarta átadni a kormányt. Most már késő volt át-engedni a vezetést.

109

EGY FORDULAT A KAPCSOLÓN A lépcső most mintha végtelen hosszú volna. Húsz lépcsőfok. Itt az ajtó. Az ajtónál egy szakaszvezető, géppisztollyal a mellén. Nincs idő a tisztelgésre. A ki-linccsel sem lehet most bajlódni. Belökni tenyérrel. A vezérlőpult kamrájában csönd van, hűvös a levegő. Csak a légkondicionáló zümmögése hallatszik. A jelző-lámpák egyenletes zöld fénnyel égnek. Az asztal mögül Houlop hadnagy ugrik elő. Persze, ma ő az ügyeletes. — Hadnagy — kiált rá Webb —, azonnal kapcsolja ki a főadót! „Barom — dühöng magában Webb —, hogy lehet ilyen lassan mozogni!" — Nem tehetem, uram — válaszolja a hadnagy. Ma-kacsul elszánt arckifejezésébe önelégült ravaszság ve-gyül. Ellenőrzés — micsoda gyerekes dolgok! Ismeri ő jól az utasításokat. — Kapcsolja ki az adót! — sziszegte Webb. — Meg-parancsolom! — Nem lehet, uram — mondja nyugodtan a hadnagy. — A főadó kikapcsolására csak a bázis parancsnoka, Dahlby ezredes személyesen adhat parancsot. — Ö most nem tud parancsot adni. Beteg. — Nem tudom, uram. — A hadnagy szemében már-már egy kis mosoly is megcsilIan. Persze, persze, Webb őrnagy kiváló katona, teljes komolysággal játssza a sze-repét, de azért egy kis mosoly megengedhető. — Ide hallgasson, Houlop, rendkívüli esetről van szó. Ne kényszerítsen arra, hogy a legvégső eszközökhöz fo-lyamodjak. Én, Webb őrnagy, a bázis parancsnokhelyet-tese megparancsolom, hogy kapcsolja ki a főadót! — Nem, uram — válaszolja a hadnagy, és szeme sar-kában már leplezetlenül csillog a mosoly. — Nincsen rá felhatalmazásom. A főadó kikapcsolására csak a bázis parancsnoka, Dahlby ezredes személyesen adhat paran-csot. „Az ördög vigye — gondolja közben a hadnagy —, meddig fog ez még nyaggatni?"

110

Az őrnagy érzi, hogy önti el a vak düh. Két lépést tesz előre, és ellöki a hadnagyot. Az óvatosan elhárítja az őrnagy kezét, és kissé előrehajlik. Feszült figyelem-mel néz az őrnagyra. A mosoly lassan eltűnik a szemé-ből. Az őrnagy is mereven nézi őt. Telnek a másodper-cek, egyik a másik után. Közben kint Dahlby ezredes, Trupper tábornok, MacCormack tábornok, Forthus és a többi paprikajancsi eufóriásán nyájaskodik. De nem, nem mindenki. Kettő megszökött a dzsipben Zucchival. Az őrnagy nehezen lélegzik. Telnek a másodpercek. És a sors egy ilyen buktatót hoz elébe, ezt a rózsás képű fi-atal barmot! A düh görcsbe rántja az izmait. Háromláb-nyira van a kapcsoló. Egyetlen lépés. Webb fejében va-lami kattan, előrelendül, és egy hatalmas ütéstől máris elterül a padlón. Két láb áll a szeme előtt. Vastag talpú katonabakancs. Az őrnagy kinyúl, és teljes erővel elkap-ja a hadnagy lábát. Kétszáz fontnyi súlyos, fiatal izom-tömeg zúdul a hátára. — Tetves kutya! — hörög az őrnagy. Kezével a padlóra támaszkodik, megfeszíti a hátát. Nem, így nem megy. Rövid lendület, és élesen hátra vágja a könyökét. — Uh! — vonít fel a hadnagy, majd hanyatt hengeríti az őrnagyot, és öklével az arcába vág. A világ elsötétedik, a sötétségben ragyogó fényfoltok sziporkáznak. A sötét függönyön keresztül egy homlok tűnik elő. A hadnagy homlokán verejték patakzik. „Csak ki kell nyújtanom a térdem — gondolja az őr-nagy, furcsa mód vontatottan, és óvatosan kiegyenesíti a lábát. — így. Na most!" Meglepetésszerűen ágyékon rúgja a hadnagyot. Az felüvölt. Webb felugrik. Az arcát elönti a verejték és valami ragacsos, meleg massza. Ki-nyújtja a kezét, és szinte teljesen vakon a kapcsoló felé tapogatózik. Mintha a hátán is szeme volna, megérzi, hogy a hadnagy talpra áll. Megvan! Kattanás. A kapcso-ló elfordult. A hadnagy, akár egy ágyúlövedék, úgy veti rá magát, az őrnagy azonban elhajol, és Houlop fejjel esik neki a masszív fémpultnak. Lassan a földre csúszik.

111

Az őrnagy az ajtóhoz ugrik. „Fiatal ez még, a tetves mindenit!" — gondolja, miközben hanyatt-homlok ro-han le a lépcsőn. — Ügyeletes! — kiált bele a sötétségbe. — Igen, uram! — Az ügyeletes hangja ijedten cseng. — Azonnal indítson egy helikoptert. Az ezredes dzsipjét mindenáron el kell kapni az autóúton. Maga fe-lel érte! Na, most aztán igyekezni! Az éles napfény elvakítja egy pillanatra, de erőt vesz magán, és futva indul arrafe-lé, ahol pár perccel előbb Truppért és kíséretét az elekt-ronikus boldogság langyos hullámai között hagyta. Webb ezredes... Hm, ez a „Webb ezredes" nem is hang-zik rosszul. Mindenesetre szebb, mint a Dahlby őrmes-ter. Fenét őrmester! Egyszerűen csak Dahlby, tízévi bör-tönbüntetéssel a nyakában. Ott aztán nézheti a kereszt-rejtvényeit. Na, itt is vannak. Webb rekedtes üvöltést hallott, és hirtelenjében nem tudott rájönni, honnan ered. Trupper tábornok üvöltött. MacCormack tábornokot rázta, az meg némán próbálta kiszabadítani magát, és bőszülten csikorgatta a fogát. Forthus, amint Webbet észrevette, behúzta a fejét a nyakába, előreszegte, és fújtatva nekirohant. A szemé-ben eszeveszett düh lángolt. Az őrnagy szinte kábultan oldalra lépett, és Forthus, egyensúlyát vesztve, a földre zuhant, de azonnal felemelkedett, és négykézláb, vonít-va mászott az őrnagy lába felé. — Jóságos atyaúristen, irgalmazz! — kiáltott fel az őrnagy, és futásnak eredt. Szörnyű rémület lepte meg, ragadós, dermesztő, min-dent eltipró rémület kúszott a szívére. A háta mögül odahangzott a tábornok üvöltése. A gondolatgubanc egyre gyorsabban és gyorsabban forgott Webb fejében, míg végül szétpattant, apró gondolatdarabokra esett szét, s a feje megtelt villogással, vibrálással és zsibon-gással. Megbotlott valamiben, és elesett. Az üvöltés kö-zeledett.

112

— Istenem — mondta Webb, és minden egyes szót lassan, értetlenül ízlelgetett a nyelvével —, mentsd meg a szegény, négybetűs kivimadarat. Hátranézett, és megpillantotta a lassan közeledő Truppért, MacCormackot és Forthust. Vértől patakzó ar-cukon szemmel láthatóan sötétlettek a véraláfutások. A fogukat vicsorították. Mind a három gonosz ragadozó-ként hörgött. Az őrnagy újra csak Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg a szegény kivimadarat, aztán beletö-rődve lehunyta a szemét. Webb őrnagyot vagy akár a re-ménybeli Webb tábornokot többé már semmi nem érde-kelte. Mi is az a szó?... Hogy is hívják azokat, akik vért isznak? Bögöly, vérfarkas, vámpír... Nem, van még va-lami más szó is... Na, mindegy. Most a legjobb egysze-rűen behunyni a szemet és megpihenni, mielőtt megkez-dődik a parádé! Nem is látta, hogyan rohannak rá a tá-madók, nem érezte az ütéseiket és harapásaikat, nem hallotta az egész telepet betöltő pufogást, soktorkú üvöl-tést sem. Houlop hadnagy lassan magához tért. Hogy a csudába került a földre, és miért sajog úgy a feje? Felemelte a kezét, végigsimított a haján, s az ujjai alatt valami sűrű ragacsot érzett. Nem is kellett megnéznie a kezét. Webb őrnagy... Előbb térdre emelkedett, pihent egyet, aztán feltápászkodott. A zöld jelzőlámpák a megszokott fény-nyel égtek. Azaz mégsem. Kettő fent és három a máso-dik sorban. Korábban viszont... Hogy is volt azelőtt? Megpróbált visszaemlékezni, de a fejében sajgó tompa fájdalomtól nem tudta összeszedni a gondolatait. Mintha korábban három lett volna felül és egy a második sor-ban. Lassan a főkapcsoló felé fordult. A nyíl a hármas helyett a négyesre mutatott. A négyes: az agresszivitás. Ki kapcsolta ezt át? Hát persze: Webb. De nem szabad, a bázis parancsnokának személyes utasítása nélkül nem szabad. Vissza kell állítani a kapcsolót az eredeti hely-zetébe. Elfordította a kapcsolót, hogy a nyíl ismét a hár-masra, az eufóriára mutasson.

113

Trupper tábornok hirtelen szétnyitotta a markát, amellyel Webb őrnagy torkát szorongatta. Az iménti, mindent elborító dühöngés egyszerre eltűnt, mintha csak kirántották volna a fejéből. Nevethetnékje támadt. Ő, Andrew Trupper itt ül a földön, és valami őrnagy torkát szorongatja. Az őrnagy lehunyt szemmel fekszik és hall-gat. Példás alárendelt. Mellettük meg ott áll négykézláb MacCormack és Forthus, és harsányan kacagnak. Bol-dog, ragyogó, gyermeki mosoly az arcokon. Sajnálatos persze ez a dolog az őrnaggyal. Milyen ro-konszenves arc! Lám csak, mit tesz a fegyelem: fekszik, nem mozdul! Ez aztán a katona! — Tudja, tábornokom — szólal meg hahotázva Forthus —, azt hiszem, ez nem is lélegzik. MacCormack lehajolt, fülét Webb mellére tapasztot-ta, hosszan hallgatózott, gondterhelten ráncolgatta a homlokát, és a nap folyamán most első ízben megszó-lalt: — Teljesen élettelen. — Csodabogár! — mondta elszomorodva Trupper. — De hát minek csinál ilyeneket? Nagyon sajnálta ezt a kedves, barátságos embert, akit valami okból megöltek, de a sajnálkozás épp hogy csak belevillant a tudatába, máris szétoszlott és eltűnt. Ráné-zett a Forthus homlokán díszelgő hatalmas véraláfutas-ra, éppen a bozontos jobb szemöldök fölött, és egyszerre felvidult, és nevethetnékje támadt. — Ez aztán a kék folt, Forthus! — mutatott rá kacag-va, és feltápászkodott. — Önnek meg csupa vér az arca — gurult a kacagás-tól a tudós. Hasra vetette magát, a szeméből csurgott a könny, de a jókedvét sehogy sem tudta megfékezni. Ott hahotázott mellette MacCormack is...

114

ÁRNYÉK AZ ÚTON Elsőként Dan vette észre az árnyékot. Mögöttük sik-lott a földön, az úttól kissé jobbra. Aztán a levegő átható süvöltésén áttört az árnyék hangja is. Nyilván Zucchi is észrevette a helikoptert, mert a dzsip még nagyobb se-bességre kapcsolt. Az árnyék azonban nem maradt le. Ellenkezőleg, utolérte őket, és közvetlenül előttük rásik-lott az útra. Dan felnézett. A kabin szögecselt fenékle-meze mintegy ötvenlábnyira volt felettük. „Istenem — gondolta —, ha csak öt percünk volna még!" Az orszá-gúiig talán csak néhány mérföld volt hátra. A helikopter most előttük repült. A forgószárnyak látszólag egészen lassan keringtek. Hirtelen fojtott kattogás hallatszott, s a fejük felett gépfegyversorozat süvített el. A dzsip fékezni kezdett. — Mit csinál? — kiáltott Dan, és Zucchihoz hajolt. — Ugorjának ki a kocsiból, de gyorsan! — üvöltötte elszántan Zucchi. A dzsip megállt. — Doktor... — Gyorsabban! Dan és Flo kiugrott az útra. A helikopter nagy por- és homokfelhőt kavarva leszállt az útra közvetlenül a gép-kocsi előtt. „Hogy eltorlaszolja az utat" — gondolta el-keseredetten Dan. A helikopter fémtalpai már az úton álltak, a lelassult lapátok már kezdtek lejjebb ereszked-ni, amikor egyszerre felbődült a dzsip motorja, és a ko-csi előreugrott. Az idő megállt, és Dan egy lassított filmfelvétel kíméletlen pontosságával látta, hogy a teljes erővel felgyorsult gépkocsi éppen abban a pillanatban rohan bele a helikopter oldalába, amikor annak feltárult ajtaján két egyenruhás, géppisztolyos alak kiugrott. Már félreugrani sem volt idejük. Zucchit egy láthatatlan erő kiröpítette az ülésről, és nagy fémcsikorgástól és recse-géstől kísérve előrehajította. A fáradtan keringő lapátok röptében elkapták a doktort, Dan behunyta a szemét, és görcsösen megszorította Flo kezét.

115

Zucchi alaktalan, világoszöld kupacként hevert az út-padkán. Pár méterre tőle ott hevert a szemüvege is. Az egyik üveg ép volt, a másik eltűnt. Le se kellett hajolni hozzá, élő test nem lehet így összenyomorodva. — Gyerünk, Flo — mondta Dan, és kézenfogva el-húzta a lányt, mint egy kisgyereket. Flo szótlanul, engedelmesen követte. Tágra nyílt sze-me száraz volt. Az út fölött még nem oszlott el a porfel-hő. Maguk elé meredve, némán mentek. Az aszfaltra egy kis gyíkocska surrant be, rájuk pillantott, meglóbálta a farkát, aztán eltűnt. A fájdalmuk olyan forró és száraz volt, mint a homok. — Flo — mondta Dan. Semmit nem akart mondani, egyszerűen csak kimondta a nevét. Nyilván feltétlenül ki kellett mondania a lány nevét. Flo nem szólt semmit, csak gyengén összeszorította a kezét Dan markában. Az országúinál megálltak. Pár perc múlva egy öreg Chevrolet fékezett mellettük, s a vezető, egy gyermekesen rózsás képű, telt idős hölgy, rózsaszínű kalappal a fején, rájuk mosolygott. — Nahát, csak itt állnak, még a kezüket sem emelik fel. Magamnak kell kitalálnom. Na, üljenek be, gyere-kek! — Köszönjük — mondta Dan, kinyitotta a hátsó ajtót, és besegítette Flót. — Magának is rózsaszínű kalapja van... — Mi az, hogy is? — sértődött meg a hölgy. — Semmi, semmi. — Messzire? — kérdezte az idős hölgy, miközben be-indította a kocsit. Szemmel láthatóan örült, hogy útitár-sakra talált. — Nem nagyon — felelte Dan. — Kár, én egészen Phoenixig megyek. Az unokám-hoz. Na persze a lányomhoz is, de főleg az unokámhoz. Nem is képzelik, micsoda remek kis legény. Csak öt-éves, de már tíz évre valót rosszalkodott össze.

116

Dan behunyta a szemét: a helikopter lapátjai újra meg újra elkapták a doktort, és alaktalan, szörnyű gubanc-ként vágták a földre. Dan megborzongott. Flo forró keze élettelenül feküdt a markában. — Miért olyan szótlanok, fiatalember? — szólalt meg az idős hölgy. — Csak nem vesztek össze? Ejnye, ejnye. Én, amikor összekaptam az öregemmel, sehogy sem ta-láltam a helyem. Csak jöttem-mentem, mint a háboro-dott. De szívesen odamentem volna hozzá. De a büszke-ség nem engedett. Aha, gondoltam, ha te úgy, hát én is úgy. Még hogy én kezdjem... Aztán volt úgy, hogy csak összenéztünk, és elnevettük magunkat. Hát így van ez... A hölgy bal kezével a kormányt tartva, jobbjával le-nyúlt, és bekapcsolta a rádiót. Dan összerezzent. Az az ostoba gondolat villant belé, hogy mindjárt újra elönti őket az eufóriások szörnyű, természetellenes derűje. A hangszóró megreccsent, és halk muzsikaszó szállt belőle. Bánatosan zengett a klarinét. Flo reszketett. Mintha egy vibrátor dolgozna benne, egyre jobban, egy-re erősebben reszketett egész testében. — ... Különben elég ritkán veszekedtünk, nem úgy, mint a maiak — duruzsolt az öregasszony, és láthatóan már lemondott arról, hogy az útitársai is részt vesznek a beszélgetésben. — Nem bírom, nem bírom — suttogta Flo. — Nincs semmi baj — mondta lágyan Dan, és végte-len, fájdalmas gyöngédséget érzett a lány iránt, aki itt ült mellette ebben az idegen, ócska autóban. — Folyton csak erre a vacakra kell gondolnom, itt, a fejemben — mondta Flo —, nem bírok így élni. — Így vagy másként, de mindnyájunknak vevőkészü-lék van a fejében, ettől nem lehet megszabadulni — sut-togta Dan —, csak az a fontos, hogy mindenki maga vá-laszthassa meg, melyik programot vegye. És ha úgy kí-vánja, kikapcsolhassa...

117

Z. Jurjev: Alfa és omega

ISBN 963 211 020 XFelelős kiadó: Szilvásy GyörgyFelelős szerkesztő: Millok Éva

A szöveghűséget ellenőrizte: Herendi MiklósMűszaki vezető: Gonda Pál

Képszerkesztő: Moldova ZsuzsaMűszaki szerkesztő: Simon Zoltán

24 800 pélDany, 11,8 (A/5) ív, MSZ 5601—59A szövegszedési és ofszet előkészítői munkát

a Kossuth Nyomda, Budapest végezteIF 1981—6—7577

Megjelent a Móra Könyvkiadó (Budapest)és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod, Ukrán SZSZK)

közös gondozásában(Közös kötetben V.Zsuravljova: Hóhíd a szakadék fö-

lött)

118