VILÁGSIKEREK

DouglasPreston – Lincoln

Child

A HALÁLTÁNCA

1. fejezetLyewayne Michaels az

előadóterem második padsorábanült, és igyekezett érdeklődőnek tűnőkifejezést erőltetni az arcára. Aszemhéját olyan súlyosnak érezte,mintha ólomból lett volna. A feje aszívverésének ritmusában lüktetett,és a nyelvének olyan íze volt,mintha valami kis döglött állatottartogatna a szájában. Késveérkezett az előadásra, és már azegész terem zsúfolásig megtelt,csak egy szabad helyet talált, amásodik sor közepén, pontosan aprofesszor katedrája előtt. Hát ezremek!

Dewayne villamosmérnöknektanult, és ezt az előadást csak azértvette fel, amiért villamosmérnökhallgatók három évtizede: nagyonkönnyű kurzus volt, és alig kelletthozzá kinyitni a könyvet. Az angolirodalom története humanistaperspektívából. A professzor, egyMayhew nevű kövület szinte sohanem nézett fel negyvenévesjegyzeteiből, és monoton hangjakitűnő altató volt. A vén idióta sohanem változtatott a vizsgakérdésein,Dewayne akárhány másolatot tudottszerezni róluk a kollégiumban. Deamilyen szerencséje volt, ebben aszemeszterben kivételesen egyneves vendégprofesszor, dr.

Torrance Hamilton tartotta ezt akurzust, ami kicsit olyan volt,mintha Eric Clapton elvállaltavolna, hogy egy szalagavató bálonjátsszon.

Dewayne idegesenfészkelődött a helyén. A feneke márelzsibbadt a hideg műanyag széken.Vetett egy lopott pillantást balra,aztán jobbra. A diákok körülöttemegszállottan jegyzeteltek, volt, akikis magnóra vette fel az előadást,és csüggtek a professzor mindenszaván. Ez volt az első alkalomemberemlékezet óta, hogy a teremteljesen megtelt. Villamosmérnökhallgató nem volt rajta kívül.Micsoda kitolás!

Dewayne emlékeztette magát,hogy van még egy hete, amígeldöntheti, hogy felvegye-e ezt akurzust. Kellett neki a kreditpont, ésaz is lehetséges, hogy Hamiltonprofesszor sem osztályoz túlszigorúan. Csak nem jöttek volna elennyien egy szombat délelőttielőadásra, ha attól félnének, hogyúgyis kivágja őket a vizsgán.Mindenesetre, ha már ennyire akirakatban ül, jobb lesz, hamegpróbál legalább úgy kinézni,mint aki ébren van.

Hamilton fel-alá járkált akatedrán, és mély, zengő hangonbeszélt. Hátrafésült ősz sörényévelolyan volt, mint egy oroszlán, és

elegáns szürke öltönyt hordott aprofesszoroktól megszokottkopottas tweedzakó helyett. Furcsaakcentussal beszélt, talán NewOrleans-i lehetett, de az biztos,hogy nem északi, és nem is brit.Egy tanársegéd is ott ült apódiumon a professzor háta mögött,és buzgón jegyzetelgetett.

- Ma tehát - mondta épp dr.Hamilton - Eliot Átokföldje címűversével foglalkozunk, amely olykitűnően festi le a huszadik századminden elidegenedését ésürességét. Az egyik legnagyobbköltemény, amit valaha is írtak.

Átokföldje. Dewayne-nekvalami derengett. Micsoda cím!

Ahhoz persze nem vette afáradságot, hogy elolvassa. Minek?Csak egy vers, nem egy nyavalyásregény, akár itt helyben is átfuthatjaaz előadás alatt.

Kinyitotta az Eliot-kötetet,amit egy barátjától kért kölcsön,mert minek vegyen meg valamit,amit soha többé nem fog a kezébevenni? Az első oldalon egy fényképvolt a költőről: cingár alak, kis,kerek fémkeretes szemüveggel,összeszorított ajkakkal, minthakarót nyelt volna. Dewaynefelhorkant, és lapozgatni kezdett.Átokföldje, Átok-földje… itt isvan.

A fenébe, hát ez nem egy kis

négysoros!- Az első sorok olyan

közismertek - folytatta professzor -,hogy mi már el sem tudjuk képzelni,milyen megdöbbentő hatást tehettekazokra, akik először olvasták a TheDiai lapjain 1922-ben. Akkoribanezt nem tartották költészetnek. Ezinkább egyfajta antiköltemény volt.A költő personója eltűnik aversben. Kihez is tartoznak ezek akomor és felkavaró gondolatok? Azelső sorban rögtön itt a híresenkeserű utalás Chaucerre. De ennélsokkal többről van szó. Nézzük anyitó képeket:

Április a kegyetlen, kihajtjaAz orgonát a holt földből…Nem volt még egy vers a

világirodalom történetében,barátaim, amelyben így írtak volnaa tavaszról.

Dewayne a vers végéhezlapozott, és megállapította, hogynégyszáz sorból áll. Te jóságos ég!

- Különös, hogy Eliot azorgonát említi a második sorban, ésnem a pipacsot, ami sokkaltradicionálisabb lett volna. Apipacs akkoriban olyan bőségbenvirágzott Európában, mintévszázadok óta soha, az elsővilágháborúban a csatamezőkönföldbe került rengeteg holttest

miatt. De ami még fontosabb, apipacs az alvással és narkózissalkapcsolatos konnotációjával sokkaljobban illene Eliotképrendszeréhez. Tehát vajon miértválasztotta a költő az orgonát?Nézzük meg, hogyan használja azirodalmi utalásokat! Alegvalószínűbb, hogy az orgona ittWhitman Midőn utoljára nyílt azorgona a kertben, kezdetű verséreutal.

Úristen, ez egy rémálom,gondolta Dewayne. Itt ül apadsorok legelején és egy árva szótsem ért abból, amit a prof karattyol.Ki gondolta volna, hogy négyszázsoros verset lehet írni valami

pusztaságról? A feje olyan volt,mintha golyós csapágyakkal lennetele. Úgy kell neki, minek maradt kitegnap olyan sokáig a haverokkal.

Hirtelen feltűnt neki, hogycsönd lett. A professzor elhallgatotta katedrán. Felnézett dr.Hamiltonra, és azt látta, hogymozdulatlanul áll, az arcán furcsakifejezéssel. Dewayne figyelte,ahogy lassan elővesz egyzsebkendőt, és alaposanmegtörölgeti a homlokát, aztánrendesen összehajtogatta azsebkendőjét, visszarakta azsebébe, és megköszörülte a torkát.

- Elnézést - mondta, éskortyolt egyet az asztalon álló

pohár vízből. - Tehát, akkor mostvegyük szemügyre, milyenversmértéket használ Eliot a verselső részében. A szabadvershatározottan jambikus lejtésű.Vegyük észre, milyen hangsúlyosakaz igék, mint egy dob baljóspergése, szinte szétzúzzák afrázisok jelentését, és nyugtalanítóhatást keltenek. Előre jelzik, hogyvalami történni fog ebben aversben, ami nem lesz kellemes.

A kíváncsiság, ami a kisszünet alatt feltámadt Dewayne-ben, ismét elszunnyadt. Aprofesszor vonásairól eltűnt az afurcsa, zavart kifejezés, ugyanolyangyorsan, mint ahogy megjelent rajta,

és az arca már nem volt olyanhamuszürke, bár továbbra is sápadtmaradt.

Dewayne megint a könyvhözfordult. Gyorsan átfutja a verset, ésmegpróbál rájönni, egyáltalán mirőlszól. Rápillantott a címre, aztánvégigfutotta a mottót.

Itt megtorpant. Ez meg mi afrász? Nam Sibullam quidem…Bármi is ez, nem angolul van, azbiztos. Aztán a szöveg kellősközepén valami ákombákomkövetkezett, nem is rendesábécével. Vetett egy pillantást azoldal alján található magyarázólábjegyzetre: az első szövegrészlatin volt, a második görög. Ezután

következett a dedikáció: EzraPoundnak, a miglior fabbró-nak. Ajegyzet arról tájékoztatott, hogy ezolaszul van.

Latin, görög, olasz, és anyavalyás vers még el semkezdődött! Mi jöhet még, egyiptomihieroglifák? Ez egy rémálom!

Átfutotta az első oldalt, aztán amásodikat. Tiszta halandzsa. Egymarék porban az iszonyatotmegmutatom neked. Ez meg mitakar jelenteni? Aztán a következősor: Frisch weht der Wind…Dewayne hirtelen becsapta akönyvet. Szinte rosszullétkörnyékezte. Erről ennyit. Még csakharminc sor, és már öt nyelv!

Holnap reggel az lesz az elsődolga, hogy lemegy a tanulmányiosztályra, és leadja ezt a kurzust.

Dobogó szívvel hátradőlt.Most, hogy meghozta a döntést,eltűnődött, hogyan fogja kibírni ahátralévő negyven percet anélkül,hogy a falra mászna. Bárcsakleghátul ülne, ahonnanészrevétlenül ki lehetne surranni! Akatedrán a professzor továbbhadart: - Ezután lépjünk tovább, ésvizsgáljuk meg a…

Hamilton váratlanul ismételhallgatott. - Elnézést. - Az arcamegint furcsán megnyúlt, és minthazavartnak látszott volna. Nem is,inkább ijedtnek.

A professzor a zsebébenkotorászott, előhúzta azsebkendőjét, aztán a homlokáhozpróbálta emelni, de elejtette.Tétován körbenézett, a kezemegrezzent, mintha egy legyetakarna elhessegetni. Az arcáhoznyúlt, és könnyed mozdulatokkalmegtapogatta, mint egy vak.Remegő ujjai megérintették azajkát, a szemét, az orrát, a haját,aztán megint furcsa, hessegetőmozdulatot tett.

A teremben néma csönd lett. Aprofesszor mögötti széken ülőtanársegéd letette a tollát, ésaggodalmas arcot vágott. Mi folyikitt? - tűnődött Dewayne. Talán

szívrohama van?A professzor tett egy kis

ingadozó lépést előre, ésnekiütközött az asztalnak. A másikkezével is az arcához kapott, ésfurcsán húzogatni kezdte a bőrét.Hirtelen megtorpant, és körbenézetta teremben. - Van valami azarcomon? - kérdezte.

Néma csönd.Hamilton lassan mintha

megnyugodott volna. Reszketegenvett egy mély lélegzetet, aztán mégegyet, és fokozatosan megnyugodtaka vonásai. Megköszörülte a torkát,és folytatta: - Tehát, amintmondtam… - Dewayne látta, hogy aprofesszor keze újból külön életre

kel, furcsán reszket és rángatózik.Megint az arcához nyúlt, ésvakargatni kezdte. Hát ez fura.

- Én… - kezdte a professzor,kinyílt a szája, majd becsukódott,csak egy kis ziháló hang tört előbelőle. Megint tett egy csoszogólépést, gépiesen, mint valami robot,és ismét nekiütközött az asztalnak.

- Mik ezek? - kérdezteelcsukló hangon.

Szinte már lenyúzta a bőrt azarcáról, a szemhéja groteszkenmegnyúlt, mindkét kezévelhadonászott, és az arca egyikoldalán megjelent egy véreskarmolásnyom.

A termen zavart mormolás

futott végig.- Valami baj van, professzor

úr? - kérdezte a tanársegéd.- Kérdeztem… valamit… -

nyögte a professzor, szinte minthaakarata ellenére préselné ki aszavakat. A hangja tompán éseltorzultan szólt arcára szorítottkeze mögül.

Tett még egy bizonytalanlépést, aztán hirtelen felordított: -Az arcom! Miért nem mondják meg,mi van az arcommal?

A teremre megint haláloscsönd telepedett.

A professzor ujjai a húsábamélyedtek, ahogy az arcát kaparta,mintha le akarná tépni róla a bőrt. -

Szedjék le rólam, lerágják azarcomat!

Az orrlyukából vér kezdettfolyni fehér ingére és szürkeöltönyére. A körmeivelmarcangolta az arcát, és Dewaynedöbbenten látta, hogy egyik ujjamár a szemébe váj. A szemegroteszkül kidülledt, és minthaegyenesen Dewayne-re meredtvolna.

- Vigyék innen, vigyék elezeket!

A teremben sikolyokvisszhangoztak, az első sorban ülődiákok rémülten elfordultak. Atanársegéd felugrott a székről, ésodarohant Hamiltonhoz, aki vadul

eltaszította.Dewayne úgy ült, mintha

odaszögezték volna a székhez, afeje teljesen üres volt, a tagjaimegbénultak.

Hamilton tett egy gépieslépést, aztán még egyet, az arcátmarcangolva, csomóban tépte ki ahaját. Ahogy megtántorodott,Dewayne-nek az volt az érzése,mintha egyenesen rázuhanna.

- Orvost! - kiáltotta atanársegéd. - Hívjanak orvost!

A bűvölet megtört, a terembenhirtelen kitört a kavarodás és ahangzavar, mindenki egyszerrefelpattant a helyéről, lezuhanókönyvek puffanásai hallatszottak és

rémült kiáltozás.- Az arcom! - ordította a

professzor a zajban.Kitört a káosz, a diákok az

ajtó felé tódultak, volt, aki sírvafakadt, mások odarohantak aszerencsétlen professzorhoz,felugrottak a katedrára, éspróbálták megakadályozni a gyilkosönpusztítást. A professzor vadulhadonászott, magas, éles hangonsikoltozott, az arca már egyetlenvéres maszk volt. Valaki a nagytolongásban rálépett Dewaynelábára. Az arcába vércseppekcsapódtak, érezte a melegségüket abőrén, de még mindig nem mozdulta helyéről. Egyszerűen képtelen

volt levenni a szemét aprofesszorról, mintha nem tudottvolna felébredni egy rémálomból.

Néhány diák közben a földreteperte a professzort, és próbáltáklefogni vadul hadonászó karját éshánykolódó testét. Hamiltonazonban démoni erővel lerázta őketmagáról, megragadta a pohár vizet,a földhöz vágta, majd felkapott együvegszilánkot, és a saját nyakábaszúrta, mintha valamit ki akarnavájni belőle.

Dewayne végre képes voltmegmozdulni. Valahogy talpra állt,megbotlott, végigrohant a padsorokközött, és futni kezdett felfelé apadsorok között húzódó lépcsőn az

előadóterem kijárata felé. Nemtudott másra gondolni, csak hogymegszabaduljon ettől amegmagyarázhatatlan iszonyattól,aminek a szemtanúja volt.Miközben kirontott az ajtón, ésteljes erejéből végigrohant afolyosón, csak egy verssort tudotthajtogatni magában újra meg újra:Egy marék porban az iszonyatotmegmutatom neked.

2. fejezetVincent DAgosta őrmester

felpillantott a faliórára: majdnem

kilenc volt már. Szerencséje van,ha tízre elkészül a vacsorával. -Vinnie! Vin, biztos, hogy ne menjeksegíteni?

DAgosta igyekezett nyugodthangon válaszolni: - Nem kell!Minden rendben, csak még párperc!

Laura Hayward konyhája -még mindig úgy gondolt rá, hogy azövé, mert csak hat hete lakott nála -többnyire nagyon rendes volt, olyankifogástalanul makulátlan, mintmaga Laura. De most úgy festett,mint egy csatatér. A mosogatóbannagy halomban tornyosultak apiszkos edények, fél tucat üreskonzervdoboz hevert a

szemetesben, illetve mellédobva,amikből paradicsomszósz ésolívaolaj maradéka csöpögött.Ugyanennyi szakácskönyv feküdtnyitva az asztalon, a lapjaikrazsemlemorzsa és liszt szóródott. Azegyetlen ablakot, amely a 77. utcaés az Első sugárút sarkára nézett, akolbász sütése közben kifröcsköltzsírcseppek tarkították. Habár aszagelszívó teljes erővel működött,az odaégett kolbász szaga makacsulmegmaradt.

Az elmúlt hetekben, amikorcsak az idejük engedte, hogy együttegyenek, Laura mindig finomabbnálfinomabb vacsorákat ütött össze,látszólag minden különösebb

erőfeszítés nélkül. DAgosta ezennem győzött csodálkozni. A voltfeleségének, aki most Kanadábanélt, a főzés mindig megpróbáltatásvolt, amit színpadias sóhajokkal ésnagy edénycsörömpöléssel kísért,és többnyire az eredmény sem letttúl fényes. Laura ebben teljesenmás volt.

De a csodálkozás mellettDAgosta kicsit kellemetlenül isérezte magát. Nem elég, hogy Laurakapitányként magasabb rangú nála,ráadásul még jobban is főz.Mindenki tudja, hogy a férfiak alegjobb séfek, főleg az olaszok. Afranciák a nyomukba sem érnek. ígyaztán folyton ígérgette Laurának,

hogy egyszer majd főz egy igaziolasz vacsorát, amilyet a nagyanyjaszokott. Ahányszor szóba jött adolog, a beígért vacsora egyre nőttarányaiban, és végre ma este eljötta nagy alkalom, amikor nekiálltelkészíteni nagyanyja híres lasagnanapoletana receptjét. Csak, éppenahogy betette a lábát a konyhába,rájött, hogy tulajdonképpen nem isemlékszik pontosan, a nagymamahogyan csinálta a lasagnanapoletanat. Persze számtalanszorvégignézte, ahogy a konyhábansürgölődött, sokszor segített is neki.De pontosan mi is kell a raguba,amit ráken a tésztarétegekre? Ésmilyen fűszerek is kellettek a darált

húsos töltelékhez?Kétségbeesésében Lauraszakácskönyveihez fordult, demindegyik mást mondott. És most ittállt, eltelt több óra, a vacsorafélkész, és percről percrecsüggedtebbnek érezte magát.

Hallotta, hogy Laura mondvalamit a nappaliból, ahovászáműzte. DAgosta vett egy nagylevegőt, és bekiabált neki: - Mitmondtál, drágám?

- Azt mondtam, holnap későnjövök. Rocker január 22-énértekezletet tart az összeskapitánynak. Úgyhogy csak a hétfőestém marad, hogy addigelkészítsem a jelentést, és

felfrissítsem az állomány személyiaktáit.

- Rocker meg az a rengetegpapírmunka… és mellesleg hogyvan kedves barátod, arendőrkapitány?

- Nem a barátom.DAgosta visszafordult a

raguhoz, amely a tűzhelyen forrt.Továbbra is meg volt győződveróla, hogy azért kapta vissza a régiállását és rangját, mert Laura szóltegy-két szót az érdekébenRockernél. Nem örült neki, de hátez van.

A ragu bugyogott, mint valamivulkánkitörés, és paradicsomszósztlövellt a kezére. DAgosta feljajdult,

és gyorsan a mosogatóvízbe lógattaa kezét, közben lejjebb tekerte agázt.

- Mi történt?- Semmi, minden a legnagyobb

rendben! - Megkevergette a szósztegy fakanállal, és rájött, hogy azalja odaégett, mire gyorsanfélrehúzta a tűzről. Kissé óvatosana szájához emelte a fakanalat. Nemis olyan rossz. Kellemesen sima azállaga, és csak kicsit érezni rajta azégett ízt. De azért nem olyan, mint anagyanyjáé volt.

- Mi kell még ebbe, Nagyi? -mormolta magában. Ha jött isválasz a mennyekből, nem hallotta.

Hirtelen valami hangos

sziszegés tört elő a tűzhelyről, aholegy hatalmas fazékban sós víz forrt.DAgosta visszafojtott egykáromkodást, és ezt is félrehúzta,aztán felbontotta a tészta dobozát,és a vízbe mentette a tésztalapokat.

A nappaliból zeneszószűrődött be: Laura feltett egySteely Dan CD-t. - Komolyanmondom, beszélni fogok a háziúrralamiatt az új portás miatt - kiabált kia konyhába.

- Milyen portás?- Aki pár hete van itt. A

legmogorvább fickó, akivel valahais találkoztam. Milyen portás az,aki az ajtót se nyitja ki neked? Ésma reggel nem volt hajlandó taxit

hívni nekem. Szerintem nem isbeszél angolul, vagy legalábbis úgytesz.

Mit vársz tőle, havonta 2500dollárért? - gondolta DAgosta. Deez Laura lakása, úgyhogy inkábbbefogta a száját. És Laura fizette alakbért, legalábbis egyelőre. Feltettszándéka volt, hogy ezen változtatnifog, amilyen hamar csak lehet.

Amikor beköltözött, nemvoltak elvárásai. Élete egyiklegnehezebb szakasza állt mögötte,és nem akart többre gondolni, csaka következő napra. Ráadásul akellemetlennek ígérkező válópereis épp csak elkezdődött. Talán nemis volt a legokosabb dolog épp

most egy új kapcsolatbabonyolódni. De minden sokkaljobban alakult, mint remélni merte.Laura Hayward nemcsak barátnőjevagy a szeretője volt, hanem igazilelki társa. Úgy gondolta,problémákat fog okozni, hogyugyanaz a munkájuk, ráadásul Lauramagasabb rangban van. De éppellenkezőleg: így közös volt azérdeklődésük, és úgy beszélhettekegymással a munkájukról, hogy nemkellett a szakmai titoktartás miattaggódni.

- Van valami új nyom aMutogatósról? - szólt ki Laura anappaliból.

Így nevezték el a fickót, aki

egy ideje pénzkiadó automatákatrabolt ki hamisított bankkártyával,aztán letolta a nadrágját abiztonsági kamerának. A legtöbbeset DAgosta körzetében fordultelő.

- A tegnapi esetnek van egyszemtanúja.

- És mit látott? - érdeklődöttLaura.

- Az arcát, természetesen. -DAgosta megkevergette a tésztát,bekukkantott a sütőbe, hogy jó-emár a hőmérséklete, aztánvisszafordult a rendetlenkonyhaasztalhoz, és magábanmindent ellenőrzött: a kolbászmegvan, a húsgombócok

megvannak, a parmezán és amozzarella megvan. Úgy néz ki,végül mégiscsak össze fog jönni. Afenébe, a parmezánt még meg kellreszelni.

Kihúzta a fiókot, és kapkodvakeresgélni kezdett. Közbenmeghallotta, hogy csöngetnek.

Talán csak képzelődik.Laurához nem nagyon jönneklátogatók, hozzá meg végképp nem,főleg ilyen későn. Lehet, hogy azépület földszintjén lévő vietnamiétteremből rendelt valaki házhozszállítást, és eltévesztették az ajtót.

Végre megtalálta a reszelőt.Kirángatta a fiókból, lerakta azasztalra, és megragadta a nagydarab

parmezánt. A legfinomabb reszelőtválasztotta, és buzgón reszelnikezdett.

- Vinnie! - szólt ki Laura. - Kitudnál jönni? - DAgosta csak egypillanatig habozott. Volt valamiLaura hangjában, amitől azonnallerakta a sajtot, és kisietett.

Laura ott állt az előszobábanaz ajtónál, és egy idegennelbeszélgetett. A férfi arcára árnyékvetült, csak annyit látott belőle,hogy elegáns ballonkabátot visel.Volt benne valami halványanismerős.

Az idegen kicsit előbbrelépett, és ráesett a fény az arcára.DAgostának elakadt a lélegzete a

meglepetéstől.- Maga az? - kérdezte.A férfi meghajolt. - Ön pedig

Vincent DAgosta.Laura DAgostára nézett. Ki

ez? - ez volt az arcára írva. - Laura,szeretném bemutatni Proctort,Pendergast ügynök sofőrjét.

Laura szeme elkerekedett acsodálkozástól.

Proctor felé is meghajolt. -Nagyon örülök, hogymegismerhettem, asszonyom.

Laura csak biccentett.Proctor visszafordult

DAgostához. - Megkérhetném, hogylegyen olyan szíves velem jönni?

- Hová? - kérdezte DAgosta,

de rögtön tudta is a választ.- A Riverside Drive 891.-be.- Minek?- Valaki várja, aki szeretne

beszélni önnel.- Most?Proctor válaszul újból csak

meghajtotta magát.

3. fejezetDAgosta az 59-es Rolls Royce

Silver Wraith hátsó ülésén ült, éskibámult az ablakon, bár annyira agondolataiba merült, hogy nem islátott semmit. Proctor nyugat felé

indult, a parkon át, és a hatalmasautó most a Broadwayen száguldott.DAgosta nyugtalanul fészkelődött afehér bőrülésen. Alig tudtavisszafojtani a türelmetlenségét éskíváncsiságát. Nagy kísértést érzett,hogy elárassza Proctort akérdéseivel, de biztos volt benne,hogy a sofőr úgysem válaszolna.

Riverside Drive 891.,Aloysius Pendergast különlegesügynök lakása - vagyis az egyiklakása. DAgosta barátja, éskollégája több szokatlannyomozásban. A titokzatos FBl-ügynök, akit olyan jól ismert, ésmégsem ismert, akinek kilenc életevolt, mint a macskának… Egészen

addig a két hónappal ezelőtti napig,amikor utoljára látta, egy meredekhegyoldalban, Firenze közelében,amikor Pendergastot körbevette avonyító vadászkutyafalka és vagytucatnyi felfegyverzett ember.Feláldozta magát, hogy DAgostamegmenekülhessen.

És ő hagyta, hogy ezt tegye.Nyugtalanság fogta el az emlékre.Valaki várja, aki szeretne beszélniönnel. Lehetséges lenne, hogy atörténtek ellenére Pendergastnakmégiscsak sikerült valahogymegmenekülnie? Nem ez lenne azelső alkalom. DAgosta próbáltaelfojtani a feltörő reményt. Nem, ezlehetetlen. A lelke mélyén tudta,

hogy Pendergast halott.A Rolls Royce már a

Riverside Drive-on suhant.DAgosta fészkelődött kicsit azülésen, és kinézett az elsuhanóutcatáblákra: 125. utca, 130. utca.A Columbia Egyetem ápoltkörnyékét hamar felváltották alerobbant, omladozó háztömbök. Azutcán lézengőket most beűzte ajanuári hideg, és az esti sötétségbenminden teljesen kihaltnak tűnt.Előttük, a 137. utca sarkánálfeltűntek Pendergast házánakbedeszkázott ablakai. A hatalmasépület sötét körvonalai láttán kisborzongás futott végig DAgostán.

Az autó begördült a hatalmas

kovácsoltvas kapun, és megállt abehajtóút végében. DAgosta nemvárta meg, hogy Proctor kinyissaneki az autó ajtaját, hanem kiszállt,és felnézett az omladozó ház,ismerős homlokzatára. Úgy festett,mint a Riverside Drive többielhagyatott régi háza, de odabenthihetetlen titkok és csodákrejtőztek. DAgosta érezte, hogyizgatottan felgyorsul a szívverése.Talán Pendergast is odabent várja,megszokott fekete öltönyében, akönyvtárszobában üldögél a lobogótűz mellett, és a táncoló lángokfurcsa árnyakat vetnek sápadtarcára… Kedves Vincentem -mondja majd -, nagyon köszönöm,

hogy eljöttél. Megkínálhatlak egypohár Armagnackal? DAgostamegvárta, amíg Proctor kinyitja aház súlyos bejárati ajtaját. Sápadt,sárgás fény szűrődött ki odabentről.DAgosta beljebb lépett, mígProctor gondosan bezárta utánuk azajtót. Érezte, hogy még gyorsabbanver a szíve. Már az is, hogy bentvolt a házban, furcsa érzelmekkeverékével töltötte el: izgalommal,aggodalommal, szomorúsággal.

Proctor felé fordult. - Errelegyen szíves, uram! - A sofőrelindult a hosszú folyosón, és akékre festett mennyezetűfogadószobába vezette. Tucatnyiüvegezett vitrin állt itt, a

legkülönlegesebb tárgyakkalmegrakva: meteorok, drágakövek,kövületek, lepkék. DAgostatekintete a szoba túlsó végébesiklott, ahol nyitva állt akönyvtárszoba kétszárnyú ajtaja, HaPendergast várja, akkor biztosan ottlesz: a nagy fotelben, az ajka körülfélmosollyal, élvezve a drámaihatást, amit ezzel a kis színjátékkaltett a barátjára.

Proctor a könyvtár felékalauzolta a vendéget. DAgostadobogó szívvel belépett az ajtón apompásan berendezett szobába. Aszaga éppen olyan volt, amilyenreemlékezett: a könyvek bőr- ésvászonkötéseinek illata keveredett

enyhe füstszaggal. Hideg volt aszobában és sötét, alig tudta kivennia félhomályban az aranyozottgerincű könyvekkel megrakott,intarziadíszes polcokat. EgyetlenTiffany-lámpa égett egy asztalkán,kis fénykört vetve a sötétségtengerébe. Egy pillanat utánDAgosta ki tudott venni egy alakot,az asztalka mellett állt, épp afénykörön kívül. Ahogy figyelte, azalak megmozdult, és felé indult.Azonnal felismerte a fiatal lánytConstance Green, Pendergastgyámleánya és asszisztense. Talánhúszéves lehetett, hosszú, régimódibársonyruhát viselt, amely rásimultkarcsú derekára, és bő redőkben

majdnem a padlóig omlott.Fiatalsága ellenére volt valami atartásában, ami sokkal idősebb nőrevallott. És a szeme is. DAgosta jólemlékezett a furcsa szempárra,amely tapasztaltságról ésbölcsességről árulkodott. Voltbenne valami nagyon különös, amiúgy lengte körül, mint a ruhájábóláradó ódon illat.

A szeme ma másnak tűnt, űzöttvolt és sötét, veszteséggel ésfélelemmel teli.

Constance kezet nyújtott. -DAgosta őrmester - üdvözöltekimérten. A lány mindig avégtelenségig udvarias volt, demost csak állt, és eszébe sem jutott,

hogy hellyel kínálja a vendéget,vagy a hogyléte felől érdeklődjön.Nagyon bizonytalannak látszott, ésDAgosta sejtette, miért. A remény,amely ébredezett benne, elhalt. -Hallott valamit Aloysiusról? -kérdezte Constance olyan halkan,hogy alig hallotta.

DAgosta megrázta a fejét. Azutolsó reménysugár is véglegkialudt.

Constance még egy pillanatiga szemébe nézett, aztán csakbólintott, és a padlóra szegezte atekintetét. A kezei megrebbentek,mint két összezavarodott fehérlepke.

Talán egy percig is némán

álltak. Aztán Constance felemelte afejét. - Ostobaság volt tőlem, hogytovábbra is reménykedtem. Többmint hat hete, hogy eltűnt.

- Tudom.- Biztosan halott - mormolta

Constance még halkabban. DAgostanem felelt semmit.

Constance összeszedte magát.- És ez azt jelenti, hogy ideje eztátadnom önnek. - Odament akandallópárkányhoz, és levett egykis gyöngyházberakású szantálfadobozkát. Egy apró kulccsalkinyitotta a zárat, de a doboz tetejétnem emelte fel, hanem átnyújtottaDAgostának. - Már épp elegethalogattam ezt a pillanatot. Úgy

éreztem, talán még van rá esély,hogy mégis felbukkanhat.

DAgosta rámeredt a dobozra.Ismerősnek tűnt, de egy pillanatignem tudta, mikor és hol látta. Aztáneszébe jutott: ebben a házban ésebben a szobában, tavalyoktóberben, amikor belépett akönyvtárba, és azon kaptaPendergastot, hogy valamit írogat.Ebbe a dobozba rejtette el apapírlapot, amikor ő belépett. Ez azazt megelőző este volt, hogyelindultak a végzetes olaszországiutazásra, és az az este, amikorPendergast az öccséről,Diogenesről mesélt neki. - Vegyeki, hadnagy úr! - mondta Constance

elcsukló hangon. - Ne halogassuktovább.

DAgosta óvatosan átvette adobozt, és kinyitotta. Egyetlenvastag, krémszínű merített papírlaphevert benne, egyszer összehajtva.

DAgosta a legkisebb kedvetsem érezte, hogy kiemelje a papírt.Mélységesen rossz előérzettélbelenyúlt a dobozkába, kivette apapírlapot, szétnyitotta és olvasnikezdte.

Kedves Vincentem!Ha olvasod ezt a levelet, az

azt jelenti, hogy én már nemvagyok az élők sorában. És azt is

jelenti, hogy a halálom előtt nemállt módomban elvégezni afeladatot, amely rám, és csakisrám tartozott volna-, hogymegakadályozzam az öcsémet,Diogenest abban, hogy elkövesse atökéletes bűntényt, amire olyrégóta készült. Örülnék, ha többetis tudnék mondani neked arról, mittervez annyi éve, és mi ez abűntett, amit a sajátapoteózisának szán. Bármi legyenis ez a tökéletes bűntény, biztos,hogy szörnyűséges lesz. Sötétebbhely lesz tőle az egész világ.Diogenes rendkívüli képességekkelmegáldott ember, nem fogja beérnikevesebbel. Attól tartok, Vincent,

Diogenes megállításának feladatamost rád hárul. El sem tudommondani, mennyire bánt, hogy ígytörtént. Ezt a dolgot nemkívánnám a legnagyobbellenségemnek sem, hát mégneked, akit olyan jó barátomnaktekintek. De úgy hiszem, te vagy alegalkalmasabb ennek afeladatnak az elvégzésére.Diogenes fenyegetése túlságosanmeghatározatlan ahhoz, hogy azFBl-hoz vagy más bűnüldözőszervhez forduljak, arról nem isbeszélve, hogy néhány évvelezelőtt megrendezte a sajáthalálát. Egy elszántmagánembernek sokkal jobbak az

esélyei, hogy megállítsa azöcsémet. És ez az ember te vagy.Diogenes küldött nekem egylevelet, amelyben mindössze egyszám áll 78. Meg vagyok győződveróla, hogy ezzel arra akar utalni,hogy ennyi nap múlva akarjaelkövetni tettét, vagyis január 28-án. Persze nem szeretnékelhamarkodott következtetéseketlevonni, az is lehet, hogy a számnem jelent semmit, Diogenesnagyon kiszámíthatatlan.

Szabadságot kell majdkivenned a southamptonirendőrségtől, vagy ahol jelenlegdolgozol, ezt nem lehet elkerülni.Ha hivatalos információkra van

szükséged, próbáld meg LauraHagward kapitányon keresztülmegszerezni, de az ő érdekébenolyan kevéssé vond bele adologba, amennyire csak lehet.Diogenes nagy szakértője arendőrségi eljárásoknak, és hahagyna is valami nyomot tetténekhelyszínén - ha isten őrizz, nemsikerülne megakadályoznod -,kétségtelenül nagyon okosan úgyfogja intézni, hogy félrevezessevele a rendőrséget. Hayward,akármilyen kiváló rendőr is, nemveheti fel a versenyt az öcsémmel.

Hagytam egy leveletConstance számára is, akitisztában lesz az ügy minden

részletével. Ő a rendelkezésedrefogja bocsátani a házamat, apénzemet és minden egyébszükséges forrást Azonnal átadneked egy, a nevedre szóló 500000 dolláros bankszámlát, amithasználj belátásod szerint. Aztajánlom, hogy használd felConstance figyelemre méltókutatói képességeit, de arrakérlek, hogy a közvetlennyomozástól tartsd távol. Jobb, hanem hagyja el a házat, és ügyelj ránagyon gondosan, még mindigrendkívül törékeny testileg éslelkileg is.

Legelőször is fel kellkeresned a nagynénémet,

Comeliát, aki egyelmegyógyintézetben él a LittleGovernors szigeten. Ő jól ismerteDiogenest gyerekkorában, és ellátmajd a családunkra vonatkozó,szükséges információkkal. Bánjvele és az információkkal nagyonóvatosan!

Még valami. Diogenesrettenetesen veszélyes.Intellektuálisan egyenrangúvelem, de a leghalványabberkölcsi érzék nélkül született.Ráadásul egy súlyos gyerekkoribetegség is nyomot hagyott rajta.Soha nem múló gyűlölettelviseltetik irántam, és mélységesmegvetéssel az egész emberiség

iránt igyekezz nem magadra vonnia figyelmét, amíg nem feltétlenülszükséges, és mindig legyélnagyon éber és körültekintő.

Isten veled, kedves barátom,és sok szerencsét!

Aloysius Pendergast

DAgosta felnézett a levélből. -Január huszonnyolcadika? Tejóságos ég, addig mindössze egyhét van! Constance válaszul csakbólintott.

4. fejezet

Talán a hely szagának voltköszönhető, hogy Margó Greenvalóban felfogta, hogy visszatért amúzeumba: molyirtó, régi lakk ésaz elmúlás szagának keveréketerjengett a levegőben. Végigsétáltaz ötödik emeleti folyosón, elhaladtaz irodák tölgyfa ajtajai mellett,amelyeknek mindegyikén egy-egykurátor neve állt fekete szegélyű,aranyozott betűkkel. Meglepettenlátta, milyen kevés név van. Sokminden megváltozott ugyan azelmúlt hat évben, mióta utoljára ittjárt, de itt a múzeumban mintha mástempóban haladt volna az idő.

Aggódott, jobban is, mintahogy beismerte magának, hogy

milyen érzés lesz visszatérni ide,sok évvel életének legrémisztőbbélménye, a múzeumban történtgyilkosságok után. A rémálmaiegyre ritkábban törtek rá az éveksorán - ami történt, már rég a múlté.És a múzeum még mindigcsodálatos hely volt: gótikusvárkastély, telis-tele csodálatos,különc emberekkel, telezsúfolva alegkülönlegesebb és legelbűvölőbbtárgyakkal. A világ legnagyobbtrilobita-kövület gyűjteménye. ALucifer Szíve, a legértékesebbgyémánt a világon. A legnagyobb éslegjobb állapotban megőrződöttTyrannosaurus Rex csontváz. Azérta múzeum alagsorát nagy ívben

elkerülte, és nem lustaságból nemmaradt bent zárás után késő estigdolgozni.

Eszébe jutott az a nap, amikorlegelőször sétált végig ezen afolyosón, közvetlenül az után, hogyvégzett az egyetemen. A frissdiplomások olyan alacsonyanállnak a múzeumi dolgozókrangsorában, hogy még csak le semnézik őket - egyszerűenláthatatlanok. Nem mintha ő eztzokon vette volna: ezen aszamárlétrán mindenkinek végigkell haladnia. Akkoriban egy senkivolt, csak annyit löktek oda neki,hogy hé, maga, esetleg: kisasszony.De most már kijárt neki a doktor,

sőt a professzor megszólítás, és aneve után hosszan sorakoztak atudományos fokozatok és díjak. Ésa legutóbbi sikere, amelyet alighárom hete könyvelhetett el, az volt,hogy kinevezték a Museology címűtudományos folyóiratfőszerkesztőjévé. Magában mindigazt mondogatta, hogy a rangok nemjelentenek semmit, de azértmeglepetten fedezte fel, hogy hamár az ember szert tett rájuk, aznem is olyan rossz érzés.Professzor… olyan kellemesenhangzik, főleg a vén, mogorvakurátorok szájából, akik hat évvelezelőtt ügyet sem vetettek rá. Mosthasra estek az igyekezettől, hogy

kikérjék a véleményét erről-arról,vagy ráerőltessék az épp megjelentmonográfiájukat. Épp ma reggelnem kisebb személyiség, mint azantropológiai osztály vezetője,Hugó Menzies kérdezte meg, hogymi lesz az előadásának témája azAmerikai KultúrantropológusokTársaságának közelgőkongresszusán.

Igen, mindez valóban kellemesváltozás.

Az igazgató irodája a folyosóvégén volt, a legszebbirodahelyiségek egyike, a gótikusépület egyik toronyszobája, amiresokan fenték a fogukat. Margómegállt a nagy tölgyfa ajtó előtt,

mely egészen megfeketedett egyévszázad patinájától. Felemelte akezét, hogy bekopogjon, de aztánleengedte, hirtelen elfogta azidegesség. Vett egy jó mélylélegzetet Nagyon örült, hogyvisszatérhetett a múzeumba, ésmegint eltűnődött, nem súlyos hiba-e, hogy bele akar keveredni egynagy port felverő vitába. De hát azegészbe csak belekényszerítenek, ésa Museology főszerkesztőjekéntmindenképpen állást kell foglalniaaz ügyben. Ha meghátrál a vita elől,rögtön elveszti a hitelességét, ésgondolnia kell az önbecsülésére is.

Határozott mozdulattalbekopogott, egyszer, kétszer, majd

harmadszor is, egyre hangosabban.Egy pillanatig csend volt,

aztán az ajtót kinyitotta Mrs. Surd, amúzeum igazgatójának kimértmodorú és roppant hatékonytitkárnője. A metsző pillantású kékszempár villámgyorsan végigmérte,miközben a nő odébb lépett, ésbeengedte.

- Dr. Green? Dr. Collopy márvárja önt, kérem, fáradjon be azirodájába!

Margó elindult a belsőirodaajtó felé, amely ha lehet, mégvaskosabb és sötétebb volt, mint akinti. Megragadta a jéghidegrézkilincset, és benyitott azolajozottan nyíló ajtón.

A hatalmas, tizenkilencedikszázadi íróasztal mögött DeClefisse óriási, a Viktória-vízeséstábrázoló festménye alatt ott ültFrederick Watson Collopy, a NewYork-i TermészettudományiMúzeum igazgatója. Udvariasanfelállt, kellemes vonású arcánbarátságos mosollyal. Elegáns,szürke öltönyt viselt, hófehér,keményített inggel, amelyetélénkpiros csokornyakkendőszínesített.

- Á, Margó! Nagyon kedves,hogy felkeresett. Kérem, foglaljonhelyet!

Nagyon kedves, hogyelkeresett. A levélke, amelyben az

igazgató idehívta, inkább felsőbbutasításnak tűnt, mint meghívásnak.

Collopy kilépett az íróasztalmögül, és a rózsaszínmárványkandalló előtt állóbársonyhuzatú fotelre mutatott.Margó leült, Collopy pedig követte,és letelepedett vele szemben.

- Megkínálhatom valamivel?Kávé, tea, ásványvíz?

- Nem, köszönöm, nem kéreksemmit.

Az igazgató hátradőlt afotelban, és könnyedén keresztbetette a lábát.

- Nagyon örülünk, hogyvisszatért hozzánk, a múzeumba,Margó - kezdte. - És az is nagy

örömömre szolgált, amikorbeleegyezett, hogy elvállalja aMuseology főszerkesztői posztját.Úgy éreztük, igazán szerencsésekvoltunk, hogy sikerült magátelcsábítani a GeneDyne-től. Akutatásairól szóló cikkek,amelyeket közreadott, igazán nagyhatással voltak ránk.

- Köszönöm, dr. Collopy.- És hogy érzi magát itt?

Minden a megelégedésére szolgál?- Az igazgató hangja nagyonudvarias, sőt kedves volt.

- Minden a legnagyobbrendben van, köszönöm.

- Ezt örömmel hallom. AMuseology a legrégebbi ilyen

jellegű szakfolyóirat, folyamatosanmegjelenik 1892 óta, és még mindiga legtekintélyesebb orgánumnakszámít. Nagy felelősség és komolykihívás, amit felvállalt, Margó.

- Remélem, folytathatom ahagyományt.

- Mi is. - Az igazgatóelgondolkozva simogatta rövid,őszes szakállát. - Az egyik dolog,amire nagyon büszkék vagyunk, az aMuseology erősen függetlenszerkesztői hangja.

- Igen - bólintott Margó.Tudta, mire akar kilyukadni azigazgató, és készen állt rá.

- A múzeum soha nempróbálja befolyásolni a Museology

véleményét, és soha nem is fogja. Afolyóirat szerkesztői függetlenségeszent a számunkra.

- Ezt örömmel hallom.- Másrész, azt sem szeretnénk,

ha a Museologyból a főszerkesztővéleményének szócsöve lenne. Afüggetlenség felelősséggel is jár.Végül is a Museology a New York-i Természettudományi Múzeumvédőszárnya alatt jelenik meg.

Az igazgató hangja továbbra iskedvesen csengett, de azért voltbenne némi él is. Margó csak várt.Hűvös és profi akart maradni. Jóelőre megfogalmazta a válaszát, sőtle is írta, és szóról szóramegtanulta, hogy minél

ékesszólóbban fejezhesse ki magát.De az is fontos volt, hogyCollopynek előbb legyen alkalmaelmondani, mit akar.

- Éppen ezért a Museologyelőző főszerkesztője rendkívülügyelt arra, hogyan gyakorolják aszabad véleménynyilvánítás jogát. -Az igazgató nyomatékosanelhallgatott.

- Feltételezem, arról avezércikkről van szó, amit a tanoindiánok kérésével kapcsolatbankészülök megjelentetni.

- Pontosan. A levél, amelybena törzs azt kéri, hogy adjuk vissza akiva-maszkokat, csak a múlt hétenérkezett. A kurátori testület még

meg sem vitatta. A múzeumnak mégarra sem volt ideje, hogy azügyvédekkel konzultáljon. Kissékorai lenne vezércikket írnivalamiről, aminek a folyamata mégel sem kezdődött, főleg így, hogy önennyire új ebben a pozícióban.

- Nekem teljesenegyértelműnek tűnik az ügy - feleltehalkan Margó.

Collopy hátradőlt a fotelban,az ajkán atyai mosollyal. - Ez azügy minden, csak nem egyértelmű,Margó. Azok a maszkokszázharmincöt éve a múzeumbirtokában vannak, és ezeketszánjuk a Szakrális képek címűkészülő kiállításunk fő

attrakciójának.Újabb vészterhes csönd

következett. - Természetesen -folytatta Collopy - nem arra akaromkérni, hogy változtassa meg aszerkesztőség álláspontját. Csakarra szeretnék rámutatni, hogyfennforoghatnak olyan tények,amelyekkel nincs tisztában. - Azigazgató lenyomott egy szinteészrevehetetlen gombot, ésbeleszólt egy szintén láthatatlanmikrofonba: - Kérem, behozná adossziét, Mrs. Surd?

Egy perc múlva nyílt az ajtó,és megjelent a titkárnő, kezében egyrégi aktával. Az igazgatómegköszönte, aztán átadta

Margónak.A dosszié nagyon régi volt, és

szakadozott, por- és penészszagotárasztott. Margó óvatosankinyitotta. Különféle iratok voltakbenne, kacskaringós tizenkilencedikszázadi kézírással, egy szerződés ésnéhány rajz.

- Ez a kiva-maszkok eredetimegvásárlási dossziéja, amit magaannyira szeretne visszaadni a tanoindiánoknak. Látta már ezeket apapírokat?

- Nem, de…- Talán vetnie kellett volna rá

egy pillantást, mielőtt megírta azt avezércikket. Az első irat egyelőzetes megegyezés, amelyben

kétszáz dollárt ajánlottak fel amaszkokért, ami nagyon sok pénzvolt 1870-ben. A múzeum nemüveggyöngyökkel fizetett azokért amaszkokért. A másodikdokumentum maga az adásvételiszerződés. Az, a kiva-társaságnagyfőnökének aláírása, ő adta el amaszkokat Kendall Swope-nak, amúzeum akkori antropológusának.A harmadik irat egy köszönőlevél,amit a múzeum írt a főnöknek egyindián közvetítő révén, akifelolvasta neki a levelet, ésamelyben megígértük, hogy amaszkoknak gondját viseljük, éstisztelettel bánunk velük.

Margó rámeredt a régi

papírokra. Nem győzöttcsodálkozni rajta, hogy a múzeummiket képes megőrizni.

- A lényeg az, Margó, hogy amúzeum jóhiszeműen jutott ezekheza maszkokhoz, és magas árat fizetettértük. Majdnem másfél évszázada abirtokunkban vannak, és alegnagyobb gonddal vigyáztunkrájuk. Ráadásul ezek az indiánkultúrát bemutató gyűjteményünklegfontosabb darabjai. Emberekezrei nézik meg őket hetente, akikokulnak belőle, esetleg emiattválasztják az antropologusi vagy arégészi hivatást. Az elmúltszázharmincöt év alatt a tano törzsegyetlen tagjának sem jutott eszébe,

hogy panaszkodjon, vagy azzalvádolja a múzeumot, hogyillegálisan szereztük meg amaszkokat. Nem tűnik most egykissé igazságtalannak, hogy ilyenhirtelen visszakövetelik őket? Ésközvetlenül azelőtt, hogy egyszenzációs kiállítás megnyitójárakészülünk, amelynek ezek lennéneka fő attrakciói? - Csönd lett a tágasirodában, amelynek sötétfaburkolatú falait Audubon-festmények díszítették, magasablakai pedig a Museum Drive-ranéztek.

- Igen, kicsit igazságtalannaktűnik - ismerte el Margó. Collopyarcára széles mosoly ült ki. -

Tudtam, hogy meg fogja érteni.- De ez nem változtat a

főszerkesztői álláspontomon. Alevegő mintha megfagyott volna. -Tessék?

Eljött az ideje, hogy előadja abeszédét. - Ami ebben a dossziébanszerepel, nem változtat a tényeken.Az egész nagyon egyszerű. Előszöris, a kiva-társaság nagyfőnöke nemtulajdonosa a maszkoknak, hanemaz egész törzs tulajdonát képezik,tehát nem is volt joga eladni őket.Ez olyan, mintha egy pap eladná atemplomi kegytárgyakat. A törvényszerint senki nem adhat el olyasmit,ami nem az övé. Ez a szerződésjogilag érvénytelen. Ráadásul

Kendall Swope ezzel nagyon istisztában volt, amikor megvette amaszkokat, ez nyilvánvaló a Tanoszertartások című könyvéből.Tudta, hogy a nagyfőnöknek nincsjoga eladni őket. Tudta, hogy amaszkok a kiva-szertartásokmegszentelt eszközei, és soha nemszabad őket kivinni a kivából.Egyenesen be is ismeri, hogy afőnök szélhámos volt. Mindenbenne van a könyvében.

- Margó…- Hadd fejezzem be, dr.

Collopy! Itt most egy sokkalfontosabb elv forog kockán. Azok amaszkok szentek a tano indiánokszámára. Ezt mindenki elismeri.

Nem lehet őket másikkalfelcserélni, vagy újakat készítenihelyettük. A tanok hisznek benne,hogy minden maszk eleven, és egyszellem lakozik benne. Ez alegmélyebb vallásimeggyőződésük.

- Na de százharmincöt évután? Ugyan már! Eddig miért nemszóltak egy árva szót sem?

- A tano indiánok egészenmostanáig nem is tudták, hovákerültek a maszkok. Csak mostolvastak egy újságban a készülőkiállításról.

- Egyszerűen nem tudomelhinni, hogy ennyi ideje gyászoltákvolna ezeket az eltűnt maszkokat.

Már rég meg is feledkeztek róluk.Ez így túl kényelmes, Margó. Azoka maszkok most öt vagy talántízmillió dollárt is érnek. Ez azegész a pénzről szól, nem avallásról.

- Nem, egyáltalán nem errőlvan szó. Én beszéltem velük.

- Maga beszélt velük?- Hogyne. Odatelefonáltam, és

beszéltem a Tano Pueblokormányzójával.

Collopy arcáról egy pillanatralehullott a higgadtság maszkja. -Ennek megdöbbentő jogikövetkezményei lehetnek.

- Egyszerűen csak teljesítettemfőszerkesztői kötelességemet, hogy

utánajárjak a tényeknek. A tanoindiánok igenis emlékeznek, egészidő alatt emlékeztek. Azok amaszkok, amint a radiokarbonkormeghatározás kiderítette,majdnem hétszáz évesek voltak,amikor a múzeum birtokábajutottak. Higgye el nekem, a tanoknagyon is számon tartják azelvesztésüket.

- Ők nem tudnának rendesengondoskodni róluk, nincsenek meghozzá a kellő eszközeik!

- Eleve nem lett volna szabadsoha kivinni őket a kivából. Ezeknem múzeumi tárgyak, hanem a tanovallás eleven részei. Ön szerintPéter apostol csontjai a Szent

Péter-székesegyházban jó helyenvannak, és tudnak gondoskodniróluk? A maszkoknak a kivában vana helyük, akár vanklímaberendezés, akár nincs.

- Ha visszaadjuk a maszkokat,azzal szörnyű precedenstteremtenénk. Minden indián törzselárasztana a követeléseivel.

- Lehetséges, de ez nem érv.Az a helyes, hogy visszaadjukazokat a maszkokat. Ön is tudja, ésén ezt fogom írni a vezércikkben.

Margó elhallgatott, és nyeltegy nagyot, amikor rájött, hogymegszegte az elhatározását, hogyhiggadt marad, és nem emeli meg ahangját. - Ez a végső és független

főszerkesztői álláspontom - tettehozzá halkabban.

5. fejezetGlen Singleton irodája előtt

nem ültek titkárnők, recepciósok ésalacsony rangú funkcionáriusok. Ahelyiség maga nem volt nagyobb,mint bármelyik a néhány tucatnyiiroda közül a zsúfolt és porosrendőrkapitányságon. Semmi nemjelezte az ajtón az irodatulajdonosának rangját. Hacsak nemrendőr volt valaki, fogalma semlehetett róla, hogy ez a főnök

irodája.De hát ilyen a kapitány stílusa,

gondolta DAgosta. Singleton alegritkább fajta rendőrfőnök volt,aki tisztességes munkával jutott acsúcsra, és nem talpnyalássalszerezte a hírnevét, hanem azzal,hogy kemény munkával oldotta mega kemény ügyeket. Egyetlen egydolog éltette: hogy megtisztítsa azutcákat a bűnözőktől. Ő volt talán alegkeményebben dolgozó zsaru,akivel DAgosta valaha istalálkozott, Laura Haywardonkívül. DAgosta bőven összeakadt amunkája során hozzá nem értő,íróasztalnál üldögélőaktakukacokkal, és ettől csak még

jobban tisztelte Singletonprofizmusát. Érezte, hogy Singletonis nagyra tartja őt, és ez nekinagyon sokat jelentett.

Emiatt csak még inkábbnehezére esett, amire most készült.Singleton ajtaja, mint rendesen,most is tárva-nyitva állt. Nem voltszokása megakadályozni, hogybelépjenek hozzá. Ha egybeosztottja beszélni akart vele,bármikor megtehette. DAgostabekopogott, és bedugta a fejét anyitott ajtón. Singleton az íróasztalamögött állt, és épp telefonált. Szintesoha nem lehetett ülve látni.Negyvenes évei végén járt, magasvolt és vékony, egy úszó

fizikumával - minden reggel hatkoraz uszodában kezdte a napot.Ezüstös szálakkal vegyített hajátkéthetente nyíratta egy nevetségesendrága helyen, a Carlylealagsorában, és mindig olyanmakulátlanul festett, mint egyelnökjelölt.

Singleton DAgostára villantottegy mosolyt, és intett, hogy menjenbeljebb. DAgosta belépett azirodába. Singleton egy székremutatott, de DAgosta megrázta afejét. Volt valami a kapitánybóláradó nyughatatlan energiában,amitől ő is jobban érezte magát, haállhatott.

Singleton valószínűleg a New

York-i rendőrség sajtóosztályárólbeszélhetett valakivel. A hangjaudvarias volt, de DAgosta tudta,hogy magában forr a dühtől: őt arendőri munka érdekelte, nem a PR-tevékenység, amit utált. Vagyelkapjuk az elkövetőt, vagy nem,mit kell ezen ragozni? - mondogattamindig.

DAgosta körbepillantott. Azirodában nem volt semmiféledekoráció, szinte teljesenszemélytelennek tűnt. Se családifényképek, se a kötelező fotók akapitányról, amint kezet ráz apolgármesterrel vagy New Yorkrendőrfőnökével. Singletonnak többkitüntetése volt, mint bárkinek az

aktív állományban, de egyetlenegysem volt közszemlére téve belőlük,egy oklevél sem lógott bekeretezvea falon. Csak néhány akta pihent azíróasztal sarkán, és tizenöt-húszbarna dosszié sorakozott egy közelipolcon. Egy másik polcon DAgostatörvényszéki szakértőikézikönyveket látott, és fél tucatláthatóan sokat forgatott jogiszakkönyvet.

Singleton megkönnyebbültsóhajjal lerakta a telefont. - Afenébe - morogta -, úgy érzem, többidőt töltök azzal, hogy aközvéleménnyel és a civilszervezetekkel foglalkozom, mint abűnözők elkapásával. Szinte azt

kívánom, bárcsak megint egyszerűjárőr lehetnék. - Rövid mosollyalDAgostához fordult. - Vinnie, miújság?

- Minden rendben - felelte ahadnagy, bár egyáltalán nem ígyérezte. Singleton barátságosmodora és közvetlensége nagyonmegnehezítette a dolgát.

DAgostát a rendőrfőnökirodájából osztották be ebbe akörzetbe, ami más helyen aztjelentette volna, hogyautomatikusan gyanakvással, sőtellenségesen fogadják, ésgondoskodtak volna róla, hogytávol tartsák a komolyabb ügyektől.De Singleton nem ilyen volt, ő tárt

karokkal fogadta DAgostát,személyesen tájékoztatta arról,milyen eljárások és módszerekszokásosak náluk, és rögtön meg isbízta a Mutogatós-üggyel, aminélkomolyabb pillanatnyilag nem voltfolyamatban.

A Mutogatós ugyan nem öltembert, sőt fegyvert sem hordott, deennél sokkal veszélyesebbetkövetett el: köznevetség tárgyávátette a New York-i rendőrséget. Amagamutogató pénzautomata-fosztogató remek téma volt abulvárlapoknak. Ez idáig tizenegyautomatát rabolt ki, amit mindenalkalommal címlapon közöltek azújságok, és újra meg újra a

rendőrség orra alá dörgölték azügyet.

- Mi a helyzet aszemtanúnkkal? - kérdezteSingleton. Csak állt az íróasztalamögött és mereven DAgostát nézte.A kapitánynak átható kék szemevolt, és ha ránézett valakire, azillető úgy érezhette, mintha azuniverzum középpontja lenne. Egyrövid időre legalábbis osztatlan ésteljes figyelme ráirányult. Roppantnyugtalanító érzés volt.

- A biztonsági kamera képeimegerősítik, amit mond.

- Nagyszerű, nagyszerű! Afenébe is, az ember azt hinné, hogydigitális korunkban a bankok jobb

felvételeket is tudnak készíteni abiztonsági kameráikkal. Úgy tűnik,a fickó ismeri a kamerákhatósugarát. Gondolja, hogy abiztonsági szakmában dolgozhatott?

- Ennek is próbálunkutánanézni.

- Tizenegy rablás, és mégmindig csak annyit tudunk biztosan,hogy fehér bőrű férfi az elkövető.

És körülmetélt, tette hozzámagában DAgosta, bár nem voltsok kedve nevetni. - A nyomozóinkvégighívogatják minden bankfiókigazgatóját, amelyek aveszélyeztettek listáján vannak.Újabb biztonsági kamerákatszerelnek fel.

- Lehet, hogy a fickó éppannak a biztonsági cégnek dolgozik,amelyik a kamerákat szállítja.

- Ezt a lehetőséget isvizsgáljuk.

- Akkor egy lépéssel előttemjárnak. Ezt már szeretem. -Singleton az asztalán heverődossziékhoz nyúlt, és átlapoztaőket. - Úgy tűnik, egy bizonyosterületre korlátozza magát. Mindenrablás egy húsz háztömbnyiterületen történt. A következő lépésaz lesz, hogy megfigyelés alávesszük azokat az automatákat ezena környéken, amiket még nemfosztott ki. De le kéne szűkíteni alehetséges helyek listáját. Hála

istennek, hogy pillanatnyilag egygyilkossági ügyünk sincs. Vinnie,magára bízom, hogy állítson összeegy listát a legvalószínűbbautomatákról, és osszon beembereket a megfigyelésre. Kitudja, talán szerencsénk lesz.

Akkor gyerünk, gondoltaDAgosta, és idegesen megnyalta azajkát. - Ami azt illeti,tulajdonképpen erről szerettemvolna beszélni önnel.

Singleton megint rászegezteátható tekintetét. Annyirafoglalkoztatta ez az ügy, hogyeszébe sem jutott, hogy DAgostavalami más miatt kereshette fel. -Miről van szó?

- Nem is tudom, hogymondjam, de… szeretnék pár napszabadságot kérni.

Singleton meglepetten felvontaa szemöldökét. - Szabadságot?

- Igen, kapitány úr. - DAgostanagyon jól tudta, hogyan hangzik ez,de akárhogy is próbálta előadni,sehogy sem tudta jobbanmegfogalmazni.

Singleton pár pillanatigrámeredt. Nem mondott semmit, denem is kellett. Szabadságot? Hathete van itt, és szabadságra akarmenni?

- Van valami, amiről tudnomkellene, Vinnie? - kérdezte halkan.

- Családi ügy - felelte

DAgosta kis hallgatás után. Utáltamagát, amiért így hebeg-habogSingleton rászegeződő tekintetétől,és még jobban, amiért hazudik neki.De hát mégis mi a csudátmondhatna? Elnézést kapitány úr,de meghatározatlan időreeltávoznék, hogy üldözzek egyembert, aki hivatalosan halott,akinek a holléte ismeretlen, egybűntett miatt, amit még el semkövetett? Semmi kétsége nem voltafelől, hogy meg kell tennie, amivelPendergast a síron túlról megbízta.De ettől még nem éreztehelyesebbnek, amit most csinál.

Singleton egyszerre aggódó éselgondolkozó tekintettel méregette.

- Vinnie, tudja, hogy ezt nemengedhetem meg.

DAgosta összeszorulógyomorral nyugtázta, hogy eznehezebb lesz, mint gondolta. Ha kikell lépnie, azt is megteszi - deakkor vége a karrierjének. Egyrendőr egyszer otthagyhatja azállását, ahogy ő tette, amikorKanadába költözött, de kétszer márnem.

- Az édesanyámról van szó -nyögte ki végül. - Rákja van, úgynéz ki, halálos.

Singleton egy pillanatig némánállt, és emésztette a hallottakat.Aztán hintázni kezdett a sarkán. -Nagyon sajnálom.

Újabb csönd lett. DAgosta aztkívánta, bárcsak kopogna valaki azajtón, vagy megcsörrenne a telefon,vagy becsapódna egy meteor akapitányság épületére, bármi, amieltereli Singleton figyelmét.

- Épp most tudtuk meg -folytatta. - Nagyon nagy sokk volt. -Görcsbe rándult gyomorralelhallgatott. Ez volt az első kifogás,ami eszébe jutott, de márismegbánta. Az anyját belekeverni…ezek után nem ártana elmenni,gyónni, aztán felhívni az anyjátVerő Beachen, és küldeni neki kéttucat rózsát.

Singleton lassan bólogatott. -Mennyi időre lenne szüksége?

- Az orvosok nem tudjákmegmondani. Egy hét, talán kettő.Singleton megint bólogatott, mostmég lassabban. DAgosta érezte,hogy fülig vörösödik. Vajon mitgondol róla a kapitány?

- Nincs sok ideje hátra -folytatta. - Tudja, hogy van ez. Nemvoltam igazán mintafiú, és most úgyérzem, vele kell lennem… Ahogybárki tenné, ha az anyjáról van szó -tette hozzá. - Később levonhatjuk aszabadságomból.

Singleton hallgatta, de mostnem bólogatott. - Hát persze -mondta végül, majd hosszanDAgostára nézett. Mintha az lettvolna az arcára írva: Sokan vannak,

akiknek betegek a szüleik, vagy máscsaládi tragédiák érik, de ők igaziprofik. Maga mitől lenne más?Aztán elfordította a tekintetét, ésfelvett egy papírcsomót azíróasztaláról.

- Majd Mercert és Sabriskie-tbízom meg a megfigyelésekkel -mondta éles hangon. - Távozhat,hadnagy, amennyi időre óhajt.

6. fejezetSűrű köd borította a Little

Staten Island posványosmocsárvidékét. A szürkeségből egy

vontatóhajó gyászos kürtje harsant,amely az East Riveren pöfögöttlefelé. Manhattan alig egymérföldnyire volt innen, a jegesfekete víz túlpartján, de aködfátyolon nem hasítottak át aváros fényei.

Laura Hayward vezette amegkülönböztető jelzés nélkülirendőrségi autót, amely zötyögvehaladt a kátyús, keskeny úton.DAgosta mellette ült, és komoranaz ajtó fogantyújába kapaszkodott.A reflektorok belehasítottak aszürke ködbe, a két vékony sárgafénypászma vadul fel-leugrándozott, megvilágítva abarázdás utat és a szélén álló félig

kopár szelídgesztenyefákat.- Mintha egy kátyút

kifelejtettél volna - jegyezte megDAgosta.

- Azzal ne törődj! Beszéljünkinkább a ma reggelről. Komolyanazt mondtad Singletonnak, hogy azédesanyádnak rákja van?

DAgosta felsóhajtott. - Ezjutott eszembe elsőnek.

- Jézusom, Vinnie! Singletonanyja is rákban halt meg, és ő sohaegyetlen napot sem hiányzott amunkahelyéről. Még a temetést isvasárnapra tették. Mindenki tudjaróla ezt a történetet.

- Én nem tudtam. - DAgostamég egyszer végiggondolta, miket

mondott a kapitánynak aznapreggel. Úgy érzem, vele kelilennem, ahogy bárki tenné, ha azanyjáról van szó. Szép volt, Vinnie.

- Még mindig nem hiszem el,hogy képes vagy szabadságotkivenni azért, hogy Pendergastöccsét üldözd, egy levél és egymegérzés alapján. Ne érts félre,senki nem tisztelte nálam jobbanPendergastot, a legkitűnőbbnyomozó volt, akit valaha isismertem. De volt egy végzetesengyenge pontja, te is tudod: nemtartotta tiszteletben a szabályokat.Úgy gondolta, ő felette áll ahétköznapi embereknek, akiketkötnek a szabályok. És egyáltalán

nem örülök neki, hogy te isátveszed tőle ezt a magatartást.

- Nem veszek át tőle semmit.- Ezzel a Pendergast öccse

utáni kutatással mindenszempontból áthágod a szabályokat.Tulajdonképpen pontosan mitakarsz csinálni, ha megtalálod ezt aDiogenest?

DAgosta nem felelt semmit.Ezt még ő sem gondolta át.

A kocsi megrázkódott, ahogy abal első kerék belezökkent egymély kátyúba. - Biztos vagy benne,hogy erre kell menni? - kérdezteLaura. - Nem tudom elhinni, hogyegy elmegyógyintézet lenne itt.

- Erre kell menni. - Előttük

lassan kirajzolódott a ködbenvalami elmosódott folt. Ahogyközelebb értek, már látták, hogy egykovácsoltvas kapu az, és egymohával benőtt téglákból épülthárom méter magas kőkerítés.Lefékeztek a csukott kapu mellettirégi kis őrháznál. A kapun, egytáblán Mount MercyElmegyógyintézet felirat állt.

Megjelent egy őr, kezébenzseblámpával. DAgosta kihajolt akocsi ablakán, és felmutatta ajelvényét. - DAgosta hadnagyvagyok. Megbeszélt találkozóm vandr. Ostrommal.

A férfi bement az őrházikóba,és ellenőrzött valamit egy

kinyomtatott névsoron. Egy percmúlva a kapu lassan, nyikorogvakitárult. Hayward behajtott amacskaköves úton a hatalmasépülethez, melynek tornyocskáit ésfogazott mellvédjét félig elrejtettéka lebegő ködfoszlányok. Az épülettetejénél csipkézett oromzathúzódott végig, mint egy hiányosfogsor.

- Te jó ég! - szólalt megLaura, kilesve az ablakon. -Pendergast nagynénje tényleg itt él?

DAgosta bólintott. - Ez a helyrégebben állítólag tüdőbajosmilliomosoknak fenntartottluxusszanatórium volt. Maelmegyógyintézet, olyan gyilkosok

számára, akiket felmentettek azelmeállapotuk miatt.

- És a nő mit követett el?- Constance azt mesélte,

megmérgezte az egész családját.Hayward kérdő pillantást

vetett DAgostára. - Az egészcsaládját?

- Az anyját, az apját, a férjét, abátyját és a két gyerekét. Azt hitte,hogy megszállva tartja őket azördög. Vagy esetleg a jenki katonáklelkei, akiket az apja lőtt agyon apolgárháborúban. Senki nem tudjabiztosan, hogyan történt.Mindenesetre tartsd magad távoltőle. Állítólag nagyon ügyes,zsilettpengéket lopkod, és magánál

tartja őket. Két ápoló is kórházbakerült miatta az elmúlt egy évsorán.

- Komolyan mondod?Az elmegyógyintézet

épületében dörzsalkohol szagaterjengett. A mindent befedő szürkefesték ellenére DAgosta mégmindig látta az egykori elegancianyomait: kézzel faragott fakazettásmennyezet, faburkolatú falak, afolyosók padlózata kopottasmárvány.

Dr. Ostrom már várta őket egypihenőszobában a másodikemeleten. Magas férfi volt,makulátlan fehér köpenyben, és mégmeg sem szólalt, máris áradt

belőle, hogy ennél sokkal fontosabbdolga is lenne. DAgostakörbenézett az alig bebútorozotthelyiségben, és észrevette, hogyminden bútordarab - az asztalok, aműanyag székek - a padlóhoz vancsavarozva, a lámpákat pedigdrótháló védi.

DAgosta megmondta a nevét,és Haywardot is bemutatta azorvosnak, aki udvariasan bólintott,de nem nyújtott kezet. - TehátCornelia Pendergastot szeretnékmeglátogatni? - kérdezte.

- Az unokaöccse kérésére.- És tisztában vannak vele,

milyen speciális óvintézkedésekszükségesek egy ilyen látogatáshoz?

- Igen.- Mindig maradjanak tőle

kellő távolságban! Ne tegyenekhirtelen mozdulatokat. Soha neérjenek hozzá, és ne engedjék, hogyő magukhoz érjen. Csak pár percettölthetnek vele, ha hosszabb ideigmaradnának, felizgatnák, ésmindennél fontosabb, hogy eztelkerüljük. Ha ennek bármi jelétlátom, kénytelen leszek azonnalvéget vetni a beszélgetésnek.

- Értem.- Nem szereti az idegeneket,

és lehet, hogy nem lesz hajlandófogadni magukat, és nekem nem állmódomban kényszeríteni. Még habírósági végzésük lenne…

- Mondja azt neki, hogyAmbergris Pendergast vagyok, abátyja - javasolta DAgosta. Az ötletConstance-tól származott.

Dr. Ostrom összevonta aszemöldökét. - Nem helyeslem,hogy becsapjuk a betegeket,hadnagy úr.

- Én ezt nem neveznémbecsapásnak. Mondjuk, hogykegyes hazugság. - Nagyon fontoslenne, doktor úr, hogy beszéljekvele, életek forognak kockán.

Dr. Ostrom ezt megfontolta,aztán kurtán bólintott, sarkonfordult és kiment a súlyos acélajtónkeresztül.

Pár percig néma csend honolt,

aztán nagyon távolról egy idősebbnő hangja harsant fel, minthaveszekedne valami miatt. DAgostaés Hayward váltottak egy pillantást.A zsörtölődés egyre hangosabb lett,aztán ismét nyílt az acélajtó, ésbetolták Cornelia Pendergastot.

A kerekesszék minden felületevastag fekete gumival volt bevonva.A nő ölében kis hímzett párna volt,ezen pihent mindkét sovány, ráncoskeze. Maga Ostrom tolta akerekesszéket, mögötte két ápolójött, akik vastag, kipárnázottvédőöltözéket viseltek. A nőnhosszú, ódivatú fekete selyemtafotaruha volt. Aprónak látszott, a karjavékony, mint a piszkafa, a teste

sovány, az arcát gyászfátyol takarta.DAgosta el sem tudta képzelni,hogy ez a törékeny teremtésnemrégiben megtámadott ésösszeszabdalt két ápolót.

- Emeljék fel a fátylamat! -parancsolta a nő.

Az egyik ápoló közelebblépett, de azért kartávolságramaradt, és kesztyűs kezévelfelemelte a fátylat. DAgostaönkéntelenül előbbrehajolt, éskíváncsian rábámult azöregasszonyra.

Cornelia Pendergastviszonozta a tekintetét. Éles,macskaszerű vonásai voltak, éshalványkék szeme. Előrehaladott

kora ellenére májfoltos bőrefurcsán fiatalos volt. DAgostaszívverése felgyorsult. A nő élestekintetében, az arccsontjának ésállának formájában eltűnt barátjavonásainak halvány tükörképétlátta. A hasonlóság még erősebblett volna, ha a nő szemében nemcsillog őrültség.

Egy pillanatra néma csend letta szobában, Cornelia merevenránézett DAgostára, aki attól félt,hogy bármelyik pillanatban,dührohamban törhet ki, ha rájön ahazugságra.

De Cornelia csakelmosolyodott. - Kedves bátyám,milyen szép tőled, hogy eljöttél

meglátogatni, ilyen messzire.Nagyon rég nem láttalak, te rosszfiú. Persze, nem mintha okolnálakérte, én is alig tudom elviselni,hogy itt kell élnem északon, ezekközött a barbár jenkik között -mondta, és halkan felnevetett.

Minden rendben van, gondoltamegkönnyebbülten DAgosta,Constance azt mesélte neki, hogyCornelia néni egy fantáziavilágbanél, és hol azt hiszi, hogyRavenscryban van, a férje NewYorktól északra fekvő birtokán, holmeg azt, hogy a régiPendergastházban, NewOrleansban. Úgy tűnt, ma az előbbivan soron.

- Nagyon örülök, hogyláthatlak, Cornelia - felelteóvatosan DAgosta.

- És ki ez a csinos ifjú hölgy?- Ő Laura, a… a feleségem -

felelte DAgosta. Hayward lövelltfelé egy pillantást.

- Milyen csodálatos! Mindigvártam, hogy mikor nősülsz mármeg. Épp ideje, hogy a Pendergastcsalád vérvonala kisséfelfrissüljön. Megkínálhatlak egyitallal? Esetleg a kedvenceddel,egy mentalikőrrel?

Cornelia vetett egy pillantástaz ápolókra, akik olyan messzehúzódtak, amennyire csak lehetett,és mozdulatlanul álltak.

- Nem kérek semmit,köszönöm - válaszolta DAgosta.

- Jobb is így. Borzalmasmostanában a személyzet - intettCornelia a háttérben álldogáló kétápoló felé, akik majdnem ugrottakegyet ijedtükben. Aztán közelebbhajolt a látogatókhoz, minthavalami bizalmas dolgot akarnaközölni velük. - Irigyellek. Az életannyival elegánsabb odalent délen.Az emberek itt nem büszkék rá, haszolgálhatják a felsőbb osztályokat.

DAgosta megértőenbólogatott, és elfogta valami furcsa,álomszerű hangulat. Itt ez azelegánsan öltözött idős hölgy, amintbarátságosan cseveg a bátyjával,

akit majdnem negyven évvel ezelőttmegmérgezett. DAgosta eltűnődött,hogyan fogja kifaggatni arról, amitmeg akar tudni. Ostrom azt mondta,csak nagyon rövid beszélgetéstengedélyez. Jobb lesz minél előbba tárgyra térni.

- És hogy van a családod? -kérdezte.

- Soha nem fogommegbocsátani a férjemnek, hogyidehozott ebbe a huzatosromhalmazba. Nemcsak az időjárásrémes errefelé, de megdöbbentő akulturálatlanság, ami körbevesz.Imádott gyermekeim jelentik azegyetlen vigaszt.

A megjegyzést kísérő szerető

mosolytól DAgostának végigfutott ahátán a hideg. Eltűnődött, vajonvégignézte-e a gyerekei halálát.

- Persze egyáltalán nincsenekolyan szomszédok, akikkelösszejárhatnánk, úgyhogy egész napegyedül vagyok. Próbálok sokatsétálni az egészségem érdekében,de annyiszor esik, hogy sokszorkénytelen vagyok bent maradni.Olyan sápadt lettem, mint egykísértet, te is látod. - Corneliafelemelte vékony, összeaszott kezéta párnáról.

DAgosta önkéntelenülközelebb lépett egy kicsit. Ostromösszevonta a szemöldökét, és intettneki, hogy húzódjon távolabb.

- És a többiek? - tudakozódottDAgosta. - Hosszú ideje nemhallottam semmit a kétunokaöcsémről.

- Aloysius hébe-hóba eljönmeglátogatni, ha valami tanácsravan szüksége. - Corneliaelmosolyodott, és a szememegcsillant. - Olyan jó fiú,figyelmes az öregekkel. Nem úgy,mint a másik.

- Diogenes? - kérdezte Agosta.Cornelia bólintott, és kicsit

megborzongott. - Diogenes. Ő másvolt, attól a pillanattól kezdve, hogymegszületett. Aztán ott volt abetegsége… meg az a furcsaszeme…- Kicsit hallgatott. -

Tudod, mit mondtak róla.- Mit?- Jaj, istenem, Ambergris,

elfelejtetted?Egy kínos pillanatig DAgosta

úgy látta, kétely fut át azöregasszony arcán, de hamar eltűnt,és merengő, befelé forduló lett azarckifejezése. - A Pendergastcsalád évszázadok óta terhelt volt.Hálát adhatunk az istennek, hogy temeg én egészségesek vagyunk.Diogenes a kezdetektől fogvafurcsa volt, igazi fekete bárány. Abetegsége után teljesen eluralkodottrajta a sötét oldala.

DAgosta nem mertefélbeszakítani. Egy pillanatnyi

hallgatás után Cornelia folytatta: -Mindig is embergyűlölő volt.Mindkét fiú magányos farkas volt,igazi Pendergastok, de Diogenesnélez másképp nyilvánult meg. Ha jólemlékszem, Aloysiusnak volt egybarátja gyerekkorában, akibőlkésőbb híres festő lett. És sok időttöltött a folyónál is, utcagyerekekközött, amit persze én nemhelyeseltem. De Diogenesnek sohanem voltak barátai. Emlékszel, atöbbi gyerek nem is ment aközelébe. Halálosan féltek tőle. Ésa betegsége után csak még rosszabblett a helyzet.

- A betegsége?- Hirtelen tört ki rajta, azt

mondták, skarlát. Akkor változottmeg a szeme színe, az egyik olyantejeskék lett. Nem is lát arra aszemére, tudod… - Corneliamegborzongott. - Aloysius épp azellentéte volt. Azt a szegény fiútmindig gyötörték a többiek. APendergast család tagjai gyakranszenvedik el a közönséges emberekmegvetését. Azt hiszem, Aloysiustízéves lehetett, amikor elkezdtelátogatni ezt a furcsa tibeti férfit,aki a Bourbon Streeten lakott…Mindig a legfurcsább ismerősökretett szert. Az az ember megtanítottamindenféle tibeti zagyvaságra.Valami kimondhatatlan neve volt,chang vagy choong… és megtanított

neki valami különlegesharcművészetet is, aminekköszönhetően aztán soha többé nempiszkálta a többi gyerek.

- De Diogenest soha nembántották.

- A gyerekeknek van egyhatodik érzékük, megérzik azilyesmit. Pedig Diogenes fiatalabbés véznább volt Aloysiusnál.

- És a két testvér hogy jött kiegymással? - kérdezte DAgosta.

- Ambergris, kezdesz szenilislenni öregkorodra? Tudod, hogyDiogenes gyűlölte a bátyját. Perszesoha nem szeretett senkit az anyjánkívül, de Aloysius iránt valamiegészen különleges gyűlölettel

viseltetett, főleg a betegsége után. -Cornelia elhallgatott, és a szemeegy pillanatra elhomályosodott,mintha valahová nagyon messzire, amúltba révedne. - Biztosanemlékszel Aloysius kedvenc fehéregerére.

- Igen, persze.- Incitatusnak nevezte el,

Caligula császár kedvenc lova után.Suetoniust olvasott akkoriban.Sokat járkált a vállán az egérrel, ésazt mondogatta: Mindenkiüdvözölje Caesar legszebb egerét,Incitatust! Tudod, én mennyirerettegek az egerektől, de az a kisfehér jószág olyan barátságos ésnyugodt volt, hogy még én is el

tudtam viselni. Aloysius nagyonszerette, rengeteget foglalkozottvele. És milyen mutatványokattanított neki! Incitatus tudott kétlábon járni, és egy tucat parancsnakengedelmeskedett. Visszahozta apingponglabdát, és az orránegyensúlyozta, mint egy fóka.Emlékszem, te is hogy nevettélrajta, attól féltem, megpukkadsz.

- Igen, emlékszem.Cornelia elhallgatott. Közben

a közönyös ápolók is figyelnikezdtek.

- Aztán egy reggel Aloysiusegy kis fakeresztet talált az ágyavégében, nem nagyobb tizenegy-kétcentinél, szépen kifaragva, és

Incitatust rászegezve.DAgosta hallotta, hogy Laura

felszisszen.- Mindenki tudta, ki tette.

Aloysius attól kezdve megváltozott.Soha többé nem tartott

semmilyen háziállatot. AmiDiogenest illeti, ez csak a kezdetevolt a kísérleteinek. Macskák,kutyák, tyúkok, sőt nagyobb állatokis eltünedeztek. Emlékszem egykülönösen kellemetlen esetre,amikor egy szomszédunkkecskéje… - Cornelia elhallgatott,és elnevette magát, halkan, alighallhatóan. Sokáig rázta a némanevetés. Dr. Ostrom aggodalmasarccal DAgostára nézett, és az

órájára mutatott.- Mikor láttad utoljára

Diogenest? - kérdezte gyorsanDAgosta.

- Két nappal a tűz után - felelteCornelia.

- A tűz után - ismételte megDAgosta, hogy ne hangozzon úgy,mint egy kérdés.

- Persze, a tűz - mondtaCornelia, és hirtelen izgatott lett ahangja. - Az a szörnyűséges,rettenetes tűz, amelyben a fiúkszülei életüket vesztették, és amimiatt a férjem felhozott engem mega gyerekeket ebbe a huzatos házbaészakra, távol New Orleanstól,távol mindentől.

- Azt hiszem, ideje lennebefejezni - szólt közbe dr. Ostrom,és biccentett az ápolóknak.

- Mesélj a tűzről! - kérteDAgosta.

Az öregasszony arcáraszomorúság ült ki. Alsó ajkamegremegett, a keze összerándult.DAgosta csodálkozva figyelte,milyen változáson megy keresztülhirtelen.

- Megmondtam, hogy… -kezdte dr. Ostrom. DAgostafelemelte a kezét. - Csak még egypercet, kérem! - Amikorvisszafordult, meglátta, hogyCornelia mereven rászegezi atekintetét.

- Az a babonás, gyűlölködő,tudatlan csőcselék… Felgyújtottáka Pendergastházat, hogy legyenekátkozottak örökre aleszármazottaikkal együtt! Aloysiusakkoriban már húszéves volt,Oxfordban járt egyetemre. DeDiogenes otthon volt azon azéjszakán. Végignézte, ahogy az apjameg az anyja bennégtek. Azarckifejezése, amikor a tűzoltókkihúzták az alagsorból, aholelrejtőzött… - Corneliamegborzongott, és folytatta: - Kétnappal később Aloysius hazajött.Mi akkor már rokonoknál laktunk,Baton Rouge-ban. Emlékszem,Diogenes átment a bátyjával egy

másik szobába, és magukra zárta azajtót. Csak öt percig voltak bent.Amikor Aloysius kijött, halálosansápadt volt, Diogenes pedigazonnal kisétált a házból, és eltűnt.Nem vitt magával semmit, még egyváltás ruhát sem. Soha többé nemláttam. Néhányszor hallottamfelőle, vagy levélben, vagy acsaládi bankárok és ügyvédekrévén, aztán semmit, egészen addig,amíg halálhírét nem hallottuk.

Egy pillanatig feszült csendlett. A szomorúság eltűnt Comeliaarcáról, nyugodtnak ésösszeszedettnek tűnt.

- Azt hiszem, igazán rád férneaz a mentalikőr, Ambergris -

mondta hirtelen, és hátrafordult. -John! Három mentalikőrt, jóhidegen. A jégveremből hozzonjeget, az sokkal édesebb.

Ostrom éles hangonközbeszólt: - Sajnálom, de avendégeknek már menniük kell.

- Milyen kár!Egy ápoló megérkezett egy

pohár vízzel. Óvatosan odanyújtottaaz öregasszonynak, aki átvetteráncos kezével. - Jól van John,elmehet!

Comelia odafordultDAgostához. - Drága Ambergris,hagyod, hogy egy öregasszonyegyedül igyon? Igazán nem széptőled!

- Nagyon örülök, hogytalálkoztunk - mondta DAgosta.

- Remélem, újból eljössz majda kedves feleségeddel. Mindig nagyöröm, ha láthatlak, kedves bátyám.- Comelia Pendergast ajka hirtelenszéthúzódott, félig mosolyra, féliggúnyos vigyorra, felemeltemájfoltos kezét, és visszahúzta azarca elé a fekete fátylat.

7. fejezetEgy óra valahol elütötte az

éjfélt. A mélyen zengő, harangszerűkondulásokat letompították a

Riverside Drive 891.könyvtárszobájának vastagbársonyfüggönyei és fali kárpitjai.DAgosta, aki egy asztalnálüldögélt, nagyot nyújtózkodott a bőrkarosszékben, és megmasszíroztaelgémberedett derekát. Akönyvtárszoba most sokkalbarátságosabb volt, mint a múltkor:tűz lobogott a kandallóban, és féltucat lámpa is égett, lágy fénytvetve a helyiség legtávolabbisarkaiba is. Constance a tűz mellettüldögélt, herbateát kortyolgatott egyporceláncsészéből, és Spenser: Atündérkirálynő című költeményétolvasgatta. Proctor, aki nemfelejtette el, mit szeret inni

DAgosta, időnként besurrant, éskicserélte a megmelegedett sörthideg Budweiserrel.

Constance előkeresett mindenanyagot, amit Pendergastösszegyűjtött az öccséről, ésDAgosta az egész estét azzaltöltötte, hogy átolvasta őket. Itt,ebben az ismerős szobában, akönyvekkel teli polcok között, akellemes régi bőr- és füstszagbanDAgosta szinte elképzelte, hogyPendergast is ott van mellette, éssegít neki felmelegíteni a rég kihűltnyomot, halványszürke szemeizgatottan csillog, ahogymegkezdődik a hajsza…

Csak éppen nem nagyon volt

nyom, amin el lehetett volnaindulni. DAgosta átnézett mindeniratot, újságkivágást, levelet ésfényképet, amelyek az asztalonhevertek. Pendergast nyilvánnagyon komolyan vette az öccsefenyegetését: a gyűjteménytalaposan rendszerezte, és sűrűnellátta jegyzetekkel. Mintha csaktudta volna, hogy ő maga nem leszitt, hogy szembenézzen a kihívással,és valaki másra kell hagynia afeladatot. Úgy tűnt, mindenlehetséges információtösszegyűjtött, amit csak meg tudottszerezni.

Az utóbbi pár órában DAgostamindent kétszer elolvasott, egyes

dolgokat háromszor is. Miután aszülei halálát követően Diogenesminden kapcsolatot megszakított aPendergast családdal, ismeretlenhelyen bujkált, majdnem egy évigsemmit nem hallottak róla. Aztánérkezett egy levél a családügyvédjétől, amelyben azt kérte,hogy utaljanak át 100 000 dollártegy zürichi bankba Diogenesnevére. Ezt egy évvel később újabblevél követte, ez alkalommal 250000 dollárt kért egy heidelbergibankba. A család a második kéréstelutasította, mire jött egy válaszDiogenestől. A levél itt feküdt azasztalon, átlátszó műanyagirattartóban. DAgosta még egyszer

átfutotta a kacskaringós, rendezettírással íródott levelet, amelyfurcsán nem illett egy tizenhét évesfiúhoz.

Ave, fráter!Roppant kellemetlennek

találom, hogy írnom kell nekedebben az ügyben, vagy ami aztilleti, bármilyen ügyben, de tekényszerítesz rá. Semmi kétségem,hogy te állsz a hátterében annak,hogy megtagadták a kérésemet. Úgygondolom, nem szükséges, hogyemlékeztesselek rá, hogy pár évenbelül úgyis megkapom, azörökségemet Addig időnként kérnifogok kisebb összegeket, mint amúlt hónapban. A saját érdekedben

és másokéban is jobban tennéd, hatiszteletben tartanád a kéréseimet.Azt hittem, utolsó beszélgetésünkBaton Rouge-ban ezt egyértelművétette a számodra. Jelenleg rendkívülel vagyok foglalva különfélekutatásokkal és tanulmányokkal,amelyek miatt nincs időm a megszokott módon pénzt keresni. De harákényszerülök, megszerzem azanyagi forrásokat, amelyekreszükségem van, olyan módon, amiengem is elszórakoztat. Ha nemszeretnéd, hogy erre vetemedjek,remélem, igyekezni fogsz teljesítenia kéréseimet

A legközelebbi levelemtémáját én választom meg, nem te.

Erről a dologról nem akarok többetbeszélni. Ég veled, kedves bátyám,és bonne chance!

DAgosta félretette a levelet. Afeljegyzések azt mutatták, hogyvégül továbbították a kért összeget.A következő évben egy hasonlóösszeget utaltak át a londoni NeedleStreeten lévő bankba. Diogenes ahuszonegyedik születésnapjánfelbukkant, hogy felvegye azörökségét, nyolcvanhét milliódollárt. Két hónappal később az ahír jött, hogy autóbaleset áldozatalett a Canterbury High Streeten. Aholttest a felismerhetetlenségigösszeégett. A pénz soha nem kerültelő. DAgosta megnézte a kezében

tartott hamis halotti bizonyítványt.Jelenleg rendkívül el vagyok

foglalva különféle kutatásokkal éstanulmányokkal. Vajon mivel?Diogenes ezt nem árulta el, és errőlPendergast is hallgatott, csaktalálgatni lehetett. DAgostatekintete néhány újságkivágásraesett, amelyek különféle külföldimagazinokból és újságokbólszármaztak. Mindegyikre rá voltírva a forrás és a dátum, az idegennyelvű cikkekhez fordításmellékelve. Pendergast megintmindenről gondoskodott.

A legtöbb cikk megoldatlan,talányos bűnesetekről szólt.Lisszabonban egy egész család

meghalt húsmérgezésben, de agyomrukban semmiféle étel nyomátnem találták a boncolás során.Párizsban a Sorbonne egykémikusára mindkét csuklójánfelvágott erekkel találtak rá, atestéből minden vért kifolyattak. Akémikus több kísérletének dossziéieltűntek. További újságcikkek máshátborzongató esetekről számoltakbe, amelyekben mintha különfélekínzásoknak és kísérleteknekvetették volna alá az áldozatokat,bár a holttestek olyan állapotbanvoltak, hogy nem lehetett igazánmegállapítani, mi történhetett.Szerepelt a kivágások között néhánynekrológ is. Nem volt semmi

logikus összefüggés a cikkek között,és Pendergast nem hagyott hátrasemmiféle feljegyzést arról, hogymiért találta ezeket érdekesnek.

DAgosta még egyszerátlapozta a cikkeket tartalmazódossziét. Volt néhány beszámolólopásokról is. Egy gyógyszergyártócéghez betörtek, és elloptak egyegész hűtőszekrényt, tele kísérletigyógyszerekkel. Egygyémántgyűjteménynek titokzatosmódon lába kelt egy izraelipáncélteremből. Egy gazdag párizsiházaspár lakásából eltűnt egy ritka,ököl nagyságú borostyán.

DAgosta egy sóhajjal leraktaaz újságcikkeket, aztán kézbe vett

egy halom papírt, amelyekSandringhamből származtak, egydél-angliai bentlakásosmagániskolából, ahová Diogenesjárt, és ahol a családja tudtán kívülbefejezte a tanulmányait, aközépiskola utolsó évét. Hamispapírokkal sikerült felvetetniemagát, még arra is felbéreltembereket, hogy játsszák el aszüleit. Annak ellenére, hogy azelső félévi bizonyítványa szerintmindenben jeleskedett, párhónappal később valamiértkicsapták. A papírokból nem derültki, mi volt az ok, és amikorPendergast később érdeklődnipróbált, nem voltak hajlandóak

választ adni. Más papírok szerintPendergast több alkalommal isfelkeresett egy bizonyos BrianCoopert, aki rövid ideig Diogenesszobatársa volt Sandringhamben, deúgy tűnt, a fiú sem volt hajlandóválaszolni a kérdéseire. Volt egylevél a fiú szüleitől, amiben arrólértesítették, hogy Briant egyszanatóriumban kellett elhelyezni,ahol akut katatóniával kezelik.

Az iskola elhagyása utánDiogenes több mint két évreteljesen eltűnt szem elől, és ez utánbukkant fel, hogy az örökségétfelvegye. Négy hónappal későbbpedig megrendezte saját halálát aCanterbury High Streeten.

Ezután néma csönd.Illetve volt még egy utolsó

híradás. DAgosta a vaskos merítettpapírlapra nézett, amely különhevert az asztal sarkán. Odanyúlt,és elgondolkozva szétnyitotta. Atetején, dombornyomású címerdíszelgett, a szemhéj nélküli szem,alatta két hold és egy fekvőoroszlán. A lap közepén egy szám,lila tintával, a cirkalmas kézírással,amiről DAgosta már tudta, hogyDiogenesé: 78.

DAgosta gondolatai ismétvisszatértek arra az októberi napra,amikor először kézben tartotta alevelet, itt, ebben a szobában,amikor Pendergast megmutatta neki,

és röviden beszélt arról, hogyDiogenes valami tökéletes bűntényelkövetésére készül.

DAgosta ezután egyedül tértvissza Olaszországból, és rá maradta feladat, hogy kövesse halottbarátja nyomait, és megakadályozzaa bűntényt, amely feltehetően január28-án fog bekövetkezni.

Alig egy hét múlva.Érezte, hogy hatalmába keríti a

pánik. Nagyon kevés idő van hátra.A sandringhami szobatárs, talán ezegy nyom, amelyen el lehet indulni.Holnap felhívja Brian Cooperszüleit, hátha a fiú beszélt azóta. Ésha nem, nyilván fel tud kutatni másfiúkat, akik ismerték Diogenest az

iskolából.DAgosta óvatosan

összehajtogatta a papírt, ésvisszarakta az asztalra. Melletteegy gyűrött, régi fekete-fehérfénykép hevert. Felemelte, és a fényfelé tartva jól megnézte. Egy férfi,egy nő és két kisfiú állt egy díszeskovácsoltvas kerítés előtt. Aháttérben egy pompás ház. Melegnap lehetett, a fiúk rövidnadrágotviseltek, a nő nyári ruhát. A férfiarisztokratikus gőggel nézett afényképezőgépbe. A fiúk talán öt-és nyolcévesek lehettek. A nőgyönyörű volt, szőke hajú, rejtélyesmosoly ült az arcán. Az idősebbikegyenesen állt, a keze hátul

összekulcsolva, és komolyan nézetta gép lencséjébe. Szőke hajagondosan elválasztva, a ruhája jólvasalt. Volt valami azarcformájában, amiről felismertePendergastot.

Mellette az öccse: a hajavöröses, a keze felemelve ésösszeszorítva, mintha imádkozna. Abátyjától eltérően az ő külseje egykicsit ziláltnak tűnt, de nem a ruhájavagy a haja miatt, talán inkább alezser testtartástól, amely furcsánnem illett a jámbor mozdulattalösszeillesztett kezekhez. A kissészétnyílt ajkak valahogy túl, teltekés érzékiek voltak egy ilyenkisgyerekhez. A két szeme itt még

egyforma barna volt, ez még abetegsége előtt lehetett.

DAgosta nem tudta elszakítania tekintetét azokról a szemekről.Nem a fényképezőgépbe néztek,hanem valahová a távolba, haegyáltalán néztek valahová.Tompának, majdnem halottnaklátszottak, nem illettek a gyerekesarcocskába. DAgosta gyomrakellemetlenül összerándult.

Valami zaj ütötte meg a fülét,egész összerezzent ijedtében.Constance bukkant fel az oldalánál.Ugyanolyan nesztelen léptekkel járt,mint Pendergast.

- Elnézést - szólalt meg a lány.- Nem akartam megijeszteni.

- Semmi baj. Már az is éppelég ijesztő, amiket itt olvastam.

- És talált valami érdekeset?DAgosta megrázta a fejét. -

Semmi olyat, amiről már nebeszéltünk volna. - Kicsithallgatott. - Csak egyvalamiről nemtaláltam itt semmit: Diogenesbetegségéről. Cornelia néni aztmondta, skarlát volt, és hogy utánanagyon megváltozott.

- Bárcsak tudnék többetmondani! Én is átnéztem mindent acsaládi irattárban, hátha vanvalami, amit Aloysius nem vettészre. De nagyon alapos volt, nincssemmi más.

Semmi más. Diogenes

jelenlegi tartózkodási helye, akülseje, a tevékenységei, és hogymit tervez: mindent homály borít.Csak egy dátum - január 28. Jövőhétfő.

- Talán Pendergast tévedett -mondta DAgosta reménykedőhangon. - Úgy értem, a dátummalkapcsolatban. Lehet, hogy a jövőévre vonatkozik. Vagy valamiegészen másra. - Az asztalonszétszórva heverő papírokramutatott: - Ez mind valahogy olyanrégen történt, és olyan távoli. Nehézelhinni, hogy valami nagydologkészülődne.

Constance nem válaszolt, csakhalvány mosoly futott át az arcán.

8. fejezetHorace Sawtelle

megkönnyebbülten visszaadta apincérnek az óriási, borjúbőrbekötött étlapot. Azt kívánta, bárcsakegyszer előfordulna, hogy azügyfele megy el hozzá, és nem nekikell a nagyvárosba utaznia.Gyűlölte a betondzsungeleket, aholaz ügyfelei dolgoztak: Chicago,Detroit és most New York. Ha azember kiismerte, Keokuk, akisváros, ahonnan ő jött, nem isvolt olyan rossz hely. Ő jól ismertminden kocsmát és sztriptízbárt.Némelyik ügyfele talán mégcsodálná is az iowai lányok bájait.

Az asztal túloldalán ülő ügyfélépp valami francia módraelkészített borjúhúst rendelt.Horace Sawtelle eltűnődött, vajona fickó tényleg tudja-e, mit kér. Ő amaga részéről némi aggodalommaltanulmányozta az étlapot. Kézzelírott és francia nyelvű volt, ésminden étel neve kiejthetetlen.Végül egy tatárbifsztek nevű dologmellett döntött. Ez csak nem lehetrossz. Még a franciák sem tudjákelrontani a bifszteket.

- Ugye nem bánja, ha mégegyszer átfutom, mielőtt aláírnám? -kérdezte az ügyfél, és felemelte atöbboldalas szerződést.

Sawtelle bólintott. - Persze,

csak nyugodtan. - Kit érdekel, hogyaz utóbbi pár órában márnagyítóval átvizsgálta az egészet.Az ember azt hinné, a pasas egyegymillió dolláros Palm Beach-ivillát akar megvenni, és nemötvenezer dollár értékűgépalkatrészt.

Az ügyfél beletemetkezett apapírokba, Sawtelle pedigkörbenézett, miközbenszórakozottan egy darabkétszersültet rágcsált. A helyiség,ahol ültek, kinyúlt az étteremből azutcára, olyan volt, mintha a járdárakihelyezett asztalokat és székeketbekerítették volna egy üvegfallal ésüvegtetővel. Minden asztal foglalt

volt: látszott, hogy ezek atésztaképű New York-iak mindenkis napsütést kihasználnak, amitcsak lehet. A mellettük lévőasztalnál három nő ült, feketehajúak, vékonyak, és mindegyikükgyümölcssalátát evett. A túlsóoldalon egy kövér üzletember éppnekilátott valami sárgás kásaszerűdolognak.

Egy teherautó húzott el azutcán nagy zajjal, szintecentiméterekre az üvegfaltól.Sawtelle keze önkéntelenülösszerándult, és elroppant benne akétszersült. Undorodvamegtörölgette a kezét az abroszba.Mi a fenéért ragaszkodott az

ügyfele ahhoz, hogy itt egyenek ajanuári hidegben? Felnézett azüvegmennyezetre. A bejárat fölöttirózsaszín vászon napellenzőnfehérrel hímzett La Vielle Villefelirat állt. Az étterem mellett egyhatalmas toronyház emelkedett,amilyenekben itt New Yorkbanlakni szoktak. Sawtelle tekintetevégigsiklott az egyforma ablakokon,amelyek a szürke égbolt feléemelkedtek. Mint egy nyavalyásbörtön. Talán ezer ember is lakikbenne. Hogy bírják ezt elviselni?

A konyha ajtajának közelébenvalami kavarodás támadt. Sawtelleközönyösen odanézett. Talán hozzákaz ebédjét. Az étlapban az állt a

tatárbifszteknél, hogy az asztalmellett elkészítve. Ezt meg hogy acsudába akarják megcsinálni,idetolnak egy faszenes grillsütőt?Tényleg az asztalukhoz közeledtek apincérek, egy egész menetfehérkabátos, és egyikük egy kiszsúrkocsifélét tolt.

A séf nagy büszkén megállt akocsival Sawtelle könyökénél,hadarva kiosztott néhány franciaparancsot, mire több pincérsürgölődni kezdett, az egyikhagymát vágott, a másikvillámgyorsan felvert egy tojást.Sawtelle szemügyre vette, mi van azsúrkocsin. Kis fehérkenyérbőlkészült pirítósszeletek, egy halom

zöld valami, amiről úgy gondolta,kapribogyó, különféle fűszerek, kistálkákban ismeretlen folyadékok, ésegy csészében apróra zúzottfokhagyma. Középen egy tálon egyjó nagy nyers hamburger. Bifszteketnem látott sehol.

A séf nagy ceremóniával egyacél keverőtálba rakta a húst,ráöntötte a nyers tojást, afokhagymát, a hagymát, aztánelkezdte összekeverni. Pár percmúlva kikaparta a masszát atányérra, és az ujjaivalösszedolgozta. Sawtell elfordult, ésarra gondolt, el ne felejtsemegkérni, hogy nagyon jól süssékát. Az ember soha nem tudhatja,

milyen betegségeket hordoznakezek a városiak. És hol a fenébenvan a grillsütő?

Ebben a pillanatban megjelentegy újabb pincér, és elétett egytányért. Sawtelle meglepettenfigyelt, miközben egy másik pincérhirtelen odalépett, és egy kés megegy villa közé fogva valamit atányérjára rakott. Hitetlenkedvelátta, hogy a nyers massza szép kispogácsaformában ott ül a tányérjaközepén, körülötte pirítósszeletekés kapribogyók.

Sawtelle értetlenül felnézett.Az ügyfele helyeslően bólogatvafigyelt. A séf röviden rájukmosolygott, aztán hátrább lépett,

míg a segédei elkezdték eltolni azsúrkocsit.

- Elnézést - szólt utánaSawtelle. - Még nem sütötték meg.A séf megtorpant. - Parancsol?

Sawtelle a tányérjára bökött. -Azt mondtam, nem sütötték meg. Aséf hevesen rázta a fejét. - No,monsieur. Nincs megsütve.

- A tatárbifszteket nem sütikmeg - szólt közbe az ügyfele, akiépp a szerződést készült aláírni. -Nyersen tálalják, nem tudta? - Egypillanatra fensőbbséges mosolyfutott át az arcán.

Sawtelle hátradőlt a széken, éségnek emelte a tekintetét. Igyekezettmegőrizni a hidegvérét. Ez is csak

New Yorkban fordulhat elő.Huszonöt dollár egy nyershamburgerért!

Hirtelen megdermedt. - Tejóságos atyaúristen, ez meg mi?

Ahogy felnézett, azüvegmennyezeten át meglátta, hogymagasan a feje fölött egy ember lóga semmiben, a tagjait szétvetvenémán himbálózott a levegőben.Egy pillanatig Sawtelle-nek úgytűnt, mintha csak lebegne alevegőben, és valami varázslattartaná ott. De aztán meglátta avékony kötelet, amely a férfinyakára tekeredett. A kötél egyablakba vezetett. Sawtelle tátottszájjal bámult, mintha villám

csapott volna belé.Az étteremben ülők közül

többen követték a tekintetét, éshirtelen mindenfelől rémültkiáltások és sikolyok harsantak.

A figura görcsösen agonizálvarángatózott. Sawtelle az iszonyattólmegdermedve bámult. Aztánhirtelen a kötél elszakadt, és a férfia karjával és lábával kapálózvalezuhant, egyenesen feléjük.

Sawtelle végre meg tudottmozdulni, artikulálatlan kiáltássalfelpattant, és hátrarúgta a székét.Egy másodperccel később azüvegmennyezet szinte szétrobbant,az üvegszilánkok záporábanbezuhant valami, és hatalmas

puffanással azon az asztalonlandolt, ahol a három nő ült agyümölcssalátával. Sawtelle érezte,hogy valami meleg nedvességcsapódik az arcába, aztán záporoznikezdtek rá az üvegszilánkok,edények, poharak, evőeszközök ésvirágok.

Egy pillanatra furcsa csöndtámadt, aztán kitört a kiáltozás és asikoltozás, de a hangok valahogyfurcsán halknak és távolinak tűntek.Aztán Sawtelle rájött, hogy azért,mert a jobb füle tele lett valamiragacsos dologgal.

Ahogy ott feküdt a földönkuporogva, csak most fogta felteljesen, mi történt. Elöntötte a

hitetlenkedés és az iszonyat. Egypercig vagy talán kettőig mozdulnisem bírt. A sikoltozás egyrehangosabb lett. Végre hősieserőfeszítéssel engedelmességrekényszerítette tiltakozó tagjait,feltérdelt, aztán lábra állt. Mások iskezdtek feltápászkodni körülötte, ésa helyiséget mintha a kárhozottaknyögése töltötte volna be.Mindenfelé üvegszilánkok repültekszét, a jobboldalt álló asztalegyetlen romhalmaz lett, az őasztalukat is üvegcserepekborították. A huszonöt dollárosnyers hamburger volt az egyetlen,ami épen maradt, csak ültméltóságteljesen a tányér közepén.

Sawtelle tekintete az ügyfelérefordult, aki még mindig ült,mozdulatlanná dermedve, azöltönyén meghatározhatatlanfoltokkal. Sawtelle önkéntelenülsarkon fordult, megkereste, merrevan a kijárat, tett egy lépést,megingott, aztán még egy lépést. Azügyfele utánaszólt: - Már megy?

A kérdés olyan bárgyú éskevéssé helyénvaló volt, hogySawtelle rekedtes nevetésben törtki. - Hogy megyek-e? - ismételtemeg, és megrázta a fejét, hogy kicsitkitisztuljon a füle. - De mégmennyire!

Az ajtó felé lódult, taposva azüvegszilánkokon és egyéb

törmelékeken, és kirohant, hogymihamarabb otthagyja ezt a szörnyűhelyet. Kirontott az utcára, és délfelé indult, aztán futásnak eredt,félrelökdösve az útjába kerülőjárókelőket.

Ezen túl ki sem mozdulKeokukból, annyi szent, azügyfeleknek kell hozzá menni, haakarnak valamit.

9. fejezetWilliam Smithback kiszállt a

taxiból, bedobott az ablakon egygyűrött húszdollárost, és

végignézett a Broadwayen aLincoln Center irányába. Néhánysarokkal odébb meg is látta acsődületet. Az emberek kiáradtak aColumbus és a 65. utca sarkára, ésóriási dugót okoztak. Hallotta, hogyaz autósok rátenyerelnek a dudára,szirénák sivítanak, és időnként egy-egy teherautó fülsiketítő tülköléseis belehasított a hangzavarba.

Smithback átvágott amozdulatlanul álló járművek közöttaz úttesten, és kocogni kezdett aBroadwayen. A lélegzete fehérenpárállott a hideg januári levegőben.Úgy érezte, manapság mindenhováfutnia kell. Hol vannak már a NewYork Times sztárriporterének

méltóságteljes, kimért léptei?Rohannia kellett, hogy időbenleadja a cikkeit, rohant mindentalálkozóra, és néha naponta kéteseményről is tudósított. NóraKelly, akit két hónapja vettfeleségül, nem volt boldog. Ő arraszámított, majd kényelmesen együttvacsorázgatnak, megosztjákegymással a nap eseményeit, aztánjöhet a kellemes gyönyörökkeltöltött éjszaka. De Smithbacknekmostanában nem volt ideje semmiilyesmire. Folyton rohant, ésmegvolt rá a jó oka: BryceHarriman is rohant, és állandóan ottloholt Smithback nyomában.

Életének egyik

legkellemetlenebb meglepetéseérte, amikor a nászútjárói hazatérveott találta Bryce Harrimant azirodája ajtajában, öntelt vigyorral aképén, a szokásos kiállhatatlanulelegáns öltözékében, és üdvözölte aszerkesztőségünkben.

Addig minden a legjobb útonhaladt. A csillaga emelkedőbenvolt a Timesnál, pár hónap alatttucatnyi nagy fogása is volt. FentonDavies, a főszerkesztő már kezdettautomatikusan Smithbackhezfordulni, ha valami nagy sztorirólvolt szó. Végre sikerült meggyőzniebarátnőjét, Nórát, aki régész volt,hogy legalább annyi időre hagyjaabba az ósdi csontok és

cserépedények kiásását, amígösszeházasodnak. És a nászútjukAngkor Watban mesésen sikerült,főleg az a hét, amit a BantayChhmar nevű templomnál töltöttek adzsungelben kígyók és mérgeshangyák között, maláriávalfenyegetve, és felfedezték ahatalmas, gyönyörű romokat.Hazafelé tartva a repülőn arragondolt, hogy ennél már nem lehetszebb az élete.

És igaza is volt.Harriman behízelgő modora

ellenére az első naptól nyilvánvalóvolt, hogy az ellenfelének tekintiSmithbacket. Nem ez volt az elsőalkalom, hogy keresztezték egymás

útját, de eddig soha nem kerültekössze ugyanannál az újságnál. Hogya csudába tudta elintézni, hogyvisszavegyék a Timeshoz, amíg ő avilág túlsó felén járt? Smithbackneka gyomra is felfordult tőle, ahogyHarriman körüludvarolta Daviest,minden reggel bevitte neki a kávét,és úgy csüggött minden szaván,mintha a delphoi orákulum lenne.De úgy tűnt, beválik a taktikája:épp a múlt héten happolta el aMutogatósról szóló sztoritSmithback orra elől, amihez nekilett volna joga.

Smithback megszaporázta alépteit. A 65. utca és a Broadwaysarka. Ezen a helyen történt, hogy

állítólag valaki belezuhant együvegtetejű étterembe, egyenesen avendégek közé. Már látta is atévékamerákat, a magnóikatpróbálgató riportereket, amikrofonokat nyújtogatóhangtechnikusokat. Itt az alkalom,hogy kihasználja a pillanatot, éslefőzze Harrimant.

Megcsóválta a fejét, valamitmotyogott magában, és akönyökével utat fúrt magának atömegben. Hála istennek még nemkezdték el a sajtótájékoztatót.

Odaért a La Vielle Villeüvegfalához. Odabent a rendőrökmég mindig helyszíneltek, a fotósvakujának villogása be-

bevilágította az éttermet. Mindensárga műanyag szalaggal voltkörbekerítve. Felnézett az étteremüvegmennyezetére, amelyen egyhatalmas, cakkos szélű lyuktátongott, ahol az áldozat bezuhant,aztán feljebb siklott a tekintete aLincoln Towers széleshomlokzatán, míg elért a töröttablakhoz, ahonnan az áldozatkizuhant. Látta, hogy odafent alakásban is rendőrök nyüzsögnek,és onnan is vakuk fényei villognak.

Még előrébb tolakodott, éskörbenézett, nem talál-e valakit, akiszemtanúja lehetett azeseményeknek. - Újságíró vagyok -mondta hangosan. - Bili Smithback

a New York Timestól. Van valaki,aki látta, mi történt?

Többen is felé fordultak, ésnémán rápillantottak. Smithbackvégignézett rajtuk: egy West Side-iidős dáma aprócska fehér öl-ebévelegy biciklis futár egy férfi, akiegyik vállán nagy doboztegyensúlyozott valami kínaiétteremből kiszállított ételekkel ésmég fél tucat ember.

- Szemtanúkat keresek. Látottesetleg valaki valamit? Csönd.

- Tudja valaki, mi történt?Egy férfi, aki fülvédőt és

vastag télikabátot viselt, hevesenbólogatni kezdett. - Egy férfikizuhant - mondta erős indiai

akcentussal.Hát ez nem sok. Smithback

még jobban befurakodott atömegbe. Kicsit távolabb meglátottegy rendőrt, aki a járdára terelgettea bámészkodókat, és próbáltaszabaddá tenni az úttestet.

- Elnézést! - kiáltott odaSmithback, és a könyökévelfélrelökdöste a bámészkodókat. - ATimestól vagyok. Meg tudnámondani, mi történt?

A rendőr abbahagyta aparancsok osztogatását, csak egypillanatra, amíg ránézett. Aztánfolytatta a dolgát.

- Tudják már, ki volt azáldozat? - faggatta tovább

Smithback. A rendőr nem vett rólatudomást.

Smithback nézte a hátát.Jellemző. Persze egy kevésbévérbeli riporter megvárná ahivatalos sajtótájékoztatót, de őnem ilyen. Azért is megtudja, mitörtént, neki ez gyerekjáték.

Ahogy újból körbenézett,megakadt a szeme a toronyházfőbejáratán. Az épület óriási volt,legalább ezer lakás lehetett benne.Odabent nyilván akadnak olyanok,akik ismerték az áldozatot, éstudnak valami kis színesérdekességet mesélni, talán valamielméletük is van arról, mitörténhetett. A nyakát nyújtogatva

megszámolta az emeleteket, amígismét oda nem ért a tekintete akitört ablakhoz. Huszonnegyedikemelet.

Megint furakodni kezdett atömegben, kikerülve amegafonokkal ordibáló rendőröket,és amennyire csak lehetettegyenesen célba vette a ház kapuját.Három nagydarab rendőr őrködött abejáratnál, akiken látszott, hogynem ismernek tréfát. Hogy a fenébefog bejutni? Mondja azt, hogy ittlakik a házban? Ez nem fog beválni.

Megállt, és szemügyre vette aház előtt tolongó riporterek hadát.Mindnyájan csak várnak, mint azideges birkák, hogy valami

magasabb rangú rendőr kijöjjönvégre, és elkezdje a tájékoztatót.Smithback sajnálkozva nézte őket.Ő nem akarta ugyanazt hallani, amitmindenki más, amit a hatóságokjónak tartanak kiskanállal adagolni.Ő a valódi sztorit akarta tudni, asztorit, amely ott rejtőzik a LincolnTowers huszonegyedik emeletén.

Elfordult a tömegtől, és azellenkező irányba indult. Mindenilyen nagy lakóháznak van hátsóbejárata.

Végigsétált az épületBroadwayre néző homlokzata előtt,aztán odaért a sarkához, egy kissikátorhoz, amely elválasztotta aszomszédos épülettől. Zsebre vágta

a kezét, és vidáman fütyörészvebefordult a sikátorba.

Egy pillanat múlva abbahagytaa fütyörészést. Előtte ott állt egynagy, szürke ajtó Gazdasági bejáratfelirattal. Az ajtó előtt egy rendőrposztolt. Rámeredt Smithbackre, ésépp beszélt valamit egy kisrádióba, amely a gallérjához voltcsíptetve.

A fenébe. Mindegy, nem állhatmeg csak úgy, hogyvisszaforduljon, az gyanús lenne.Szépen odasétál, mintha csak errelett volna dolga.

- Jó reggelt! - lépett oda arendőrhöz.

- Jó reggelt, Mr. Smithback -

válaszolta a rendőr. Smithbackmegdermedt.

Bárki vezeti is a nyomozást,biztos, hogy igazi profi, és mindentúgy csinál, ahogy a nagykönyvbenmeg van írva. De Smithback semegy harmadrangú firkász. Havalahol van bejárat, meg fogjatalálni. Továbbsétált a sikátorban,az épület háta mögé, majdbekanyarodva visszaindult a 65.utca felé.

Ez az! Úgy harminc méterrelelőtte nyílt a La Vielle Villeszemélyzeti bejárata. Itt nemólálkodott egy rendőr sem. Ha ahuszonnegyedik emeletre nem is tudfeljutni, legalább azt a helyet

megnézheti, ahol az áldozat landolt.Gyorsan odasietett, az

izgatottságtól megszaporázva alépteit. Miután körülnézett azétteremben, talán még az issikerülni fog, hogy bejusson atoronyházba. Lehet, hogy vanvalami átjáró, esetleg azalagsorban.

Smithback lenyomta a kopottasfémajtó kilincsét, kinyitotta, és éppbe akart lépni rajta, de aztánmegdermedt. Az ajtó a konyhábanyílt. Odabent, egy hatalmas tűzhelymellett épp több rendőr vette fel aszakácsok és a pincérekvallomásait.

Mindenki lassan megfordult,

és rámeredt. Smithback tett egytétova lépést, mintha valamihatározott céllal tartana valahová.

- A sajtó emberei nemléphetnek be! - förmedt rá egyrendőr.

- Elnézést - felelte Smithback,kis mosolyt villantva a rendőrre. -Eltévesztettem az ajtót.

Nagyon óvatosan becsukta azajtót, és visszaballagott az épületelé, ahol ismét undorodvaszemügyre vette a riporterekhordáját, akik várakoztak, mint abirkák a mészárszék előtt.

Na, nem, ő nem fog beállniközéjük. Körbenézett, újabbtámadási útvonalat keresve, hátha

eszébe jut valami, amire a többieknem gondoltak. Aztán hirtelenmegakadt a szeme egy motorospizzafutáron, aki reménytelenülpróbált átvergődni a tömegen.Vékony fiú volt, puha állú,nevetséges sapkában, amelyenRomeos Pizzeria felirat díszelgett.Az arcára vörös foltok ültek ki abosszankodástól.

Smithback odaballagott hozzá,és a motor hátuljára szerelt dobozrabökött. - Pizzát hozott?

- Kettőt - felelte a fiú. - Nézzeezt a felfordulást. Jéghideg lesz,mire felérek vele, és süthetem aborravalót. Ráadásul, ha húszpercen belül nem kapják meg,

egyáltalán nem is kell kifizetniük,és…

Smithback közbevágott - Adokötven dollárt a két pizzáért meg asapkájáért.

A fiú értetlenül rábámult, mintegy idiótára.

Smithback előhúzott azsebéből egy ötvenest. - Itt van,vegye el.

- De mi lesz a…- Mondja azt, hogy kirabolták.A fiú nem tudott ellenállni az

ajánlatnak, elvette a pénzt.Smithback lekapta a fejéről asapkát, a saját fejébe nyomta, aztánkinyitotta a szállítódobozt, éskivette belőle a két pizzát.

Átnyomakodott a tömegen a kapufelé, egyik kezében a pizzákkal, míga másikkal gyorsan lerángatta anyakkendőjét, és a zsebébe dugta.

- Pizzát hoztam! - Akönyökével utat tört magának,közben majdnem fellökött egyoszlopot, amire a kordon sárgaszalagját tekerték.

- Pizzát hoztam ahelyszínelőknek a huszonnegyedikemeletre!

Úgy ment minden, mint akarikacsapás. A kövér rendőr, aki abarikádnál őrködött, félrehúzta asárga szalagot, és átengedteSmithbacket.

Akkor most jöhet a kapuban

őrködő triumvirátus. Magabiztosléptekkel odasétált a háromrendőrhöz, akik felé fordultak.

- Pizzát hoztam ahuszonnegyedik emeletre! A háromrendőr elállta az útját.

- Majd én felviszem -ajánlkozott az egyik.

- Sajnálom, ezt tiltja amunkaszabályzat. A megrendelőkezébe kell adnom.

- Senki nem mehet be.- Igen, de ezt a helyszínelők

rendelték. És ha maga viszi fel,hogy kapom meg a pénzt?

A rendőrök bizonytalanpillantásokat váltottak. Az egyikvállat vont. Smithback érezte, hogy

sikerülni fog. Gyakorlatilag márbent is van.

- Mennyi?- Mondtam már, a megrendelő

kezébe kell átadnom. Szabad? -Tett egy tétova lépést a kapu felé,és szinte beleütközött az egyikrendőr széles mellkasába.

- Senkit sem engedhetünk be.- Igen, de én csak a…- Adja ide a pizzát.- Mondtam már, hogy…A rendőr kinyújtotta a kezét. -

Adja már ide azt, nyavalyás pizzát!Smithback kénytelen volt belátni,hogy vereséget szenvedett.Engedelmesen felé nyújtotta adobozokat, a rendőr pedig elvette.

- Mennyi? - kérdezte újból.- Tíz dolcsi.A rendőr odanyomott egy

tízdollárost, borravaló nélkül. -Kinek lesz?

- A helyszínelőknek.- Neve nincs? Egy tucat

laboros is dolgozik odafent.- Azt hiszem, valami Miller.A rendőr mordult egyet, és

eltűnt az előcsarnokban a pizzákkal,míg a másik kettő becsukta utána akaput, és elálltak az utat. Az egyikSmithbackhez fordult. - Hé, haver,tudna hozni nekem egy harminccentiset, pepperonival, hagymávalés extra sajttal?

- Anyád - vetette oda

Smithback, sarkon fordult, éselvonult, vissza a kordon mögé.Miközben átfurakodott a riporterektömegén, meghallotta, hogynéhányan hangosan vihorásznak, ésvalaki odaszólt: - Szép próbálkozásvolt, Bili! - Egy másik gúnyos hanghozzátette: - Bili, drágám, istenienáll neked ez a sapka!

Smithback dühösen lekapta afejéről a sapkát, és eldobta.Kivételesen cserbenhagyta ariporteri zsenialitása. Kezdett rosszérzése lenni ezzel a megbízássalkapcsolatban. Még neki sem látott afeladatnak, és máris kudarc érte. Ajanuári hideg ellenére szinte éreztea tarkóján a sarkában lihegő

Harriman forró leheletét. Sarkonfordult, és nehéz szívvel beállt atömegbe, hogy megvárja a hivatalossajtótájékoztatót.

10. fejezet

Vincent DAgosta benyitott aMcFeeleys nevű sörözőbe.Halálosan fáradtnak érezte magát.A McFeeleys olyan barátságos kisír kocsma volt, amilyet már kevesetlehet találni New Yorkban, ésDAgostára ráfért egy kisvigasztalás. A helyiség sötét volt,

hosszúkás és keskeny, az egyikoldalon lakkozott bárpult húzódott,a másikon végig bokszoksorakoztak. A falakonvadászjeleneteket ábrázoló réginyomatok lógtak bekeretezve, dealig látszottak az üvegre lerakódottportól. A bárpult mögött egy polconsörösüvegek sorakoztak, mögöttüka falon tükör. Az ajtó közelében egyrégi zenegép állt, az a fajta, ahol azír dalok zölddel vannakmegjelölve. Csapolva mértekGuinesst, Harpot és Basst. Ahelyiségben olaj és kiömlött sörszaga terjengett. Csak egyvalamihiányzott a teljes nosztalgiához: acigarettafüst. De DAgosta ezt tudta

nélkülözni: évekkel ezelőttleszokott a dohányzásról, mégamikor otthagyta a rendőrséget, ésKanadába költözött, hogy krimiketírjon.

A söröző félig üres volt, éppahogy DAgosta szerette.Kiválasztott egy széket a pultmellett, és leült. Patrick, a csaposmeglátta, és odament hozzá. -Hello, hadnagy - üdvözölte, és elétolt egy poháralátétet. - Hogy van?

- Megvagyok.- A szokásosat?- Nem, Paddy, egy barna sört

és egy sajtburgert, nem túlságosanátsütve.

Egy pillanattal később már

előtte állt a korsó sör, és DAgostaelgondolkozva belekortyolt barnáshabjába. Mostanában már szintesoha nem engedte meg magának ezta kényeztetést - tíz kilót sikerültleadnia az elmúlt hónapok során, ésnem szerette volna megintfelszedni, de ma este kivételt tett.Laura csak későn jön haza, a bizarrakasztásos eseten dolgozott, amelyaz Upper West Side-on történtaznap déltájban.

DAgosta az egész délelőttötazzal töltötte, hogy próbált valaminyomot találni, de nem sok sikerrel.Semmit nem talált a földhivatalbanRavenscryról, a Dutchess megyeibirtokról, ahol Comelia élt egykor.

Érdeklődött a New Orleans-irendőrségnél a régi tűzesetről, deott sem tudott meg sokat. DiogenesPendergastról az égadta világonsemmit nem talált.

Ezután visszatért a RiversideDrive 891.-be, hogy újból átnézzePendergast nem túl bőségesinformációgyűjteményét. Felhívta alondoni bankot, ahová Pendergastfeljegyzései szerint Diogenes apénzt kérte, de ott azt mondták, aszámlát húsz éve megszüntették, ésnem adhatnak semmiféleinformációt. A heidelbergi és azürichi bankokban is ugyanezt aválaszt kapta. Beszélt az angliaicsaláddal, akiknek a fia egy darabig

Diogenes szobatársa volt abentlakásos iskolában, de csakannyit tudott meg, hogy a fiúöngyilkos lett.

Ezután felhívta az ügyvédiirodát, amely közvetítő szerepetjátszott Diogenes és a családjaközött, ide-oda kapcsolgatták, egyikügyvédtől a másikig, mindegyiknekújra el kellett mondania, mit akar.Végül egy ügyvéd, aki nem árulta ela nevét, közölte, hogy DiogenesPendergast már réges-rég nem azügyfelük, és a titoktartásikötelezettség miatt nem adhattovábbi információkat, különben is,a rá vonatkozó dossziékat régmegsemmisítették az ügyfelük

kérésére.Öt órával és legalább harminc

telefonhívással később DAgostasemmivel nem volt okosabb.

Ezután újból átnézte azújságcikkeket, amelyeketPendergast összegyűjtött a különösbűnesetekről.

Fontolgatta, hogy felhívja-e azügyekben nyomozó rendőröket, devégül úgy döntött, inkább mégsem.Pendergast már nyilván megtette, ésha hozzájutott volna valamihasználható információhoz, az ittlenne a dossziéban. DAgostaegyébként sem értette, Pendergastmit talált olyan fontosnak ezekben aföld legkülönbözőbb pontjain

történt bizarr és látszólagegymással nem összefüggőesetekben.

Elmúlt két óra. DAgosta tudta,hogy a főnöke, Singleton kapitánymost nem lesz bent. A délutánjaitmindig azzal töltötte, hogyszemélyesen nyomozott fontosabbügyekben. Úgyhogy DAgosta aRiverside Drive 891.-ből akapitányságra ment, ahol leült azíróasztalához, bekapcsolta aszámítógépet, és beírta a jelszót. Adélután hátralevő részébenkülönféle hatóságok adatbázisaibankeresgélt, amikhez csak hozzáfért -állami és szövetségi, Interpol,társadalombiztosítás -, de nem

talált semmit. Az irdatlanmennyiségű adathalmaz ellenéreDiogenesről semmi nem derült ki.Olyan volt, mint egy kísértet, semminyomot nem hagyott maga után,mintha tényleg halott lenne.

Ekkor volt az, hogy feladta, éselsétált a McFeeleys sörözőbe.

Közben megérkezett asajtburgere, és nekilátott, bár aligérezte az ízét. Még csaknegyvennyolc órája folytatja anyomozást, és máris szinteelfogytak a nyomok. Egy kísértettelszemben hasznavehetetlen voltminden forrás, amit Pendergast arendelkezésére bocsátott.

Kelletlenül harapott még

néhányat a hamburgerből, kiitta asörét, odadobott pár bankjegyet apultra, biccentett Patricknak, éstávozott. Ha hivatalosinformációkra van szükséged,próbáld meg Laura Hauwardkapitányon keresztül megszerezni.DAgosta keveset beszélt Lauránaka nyomozásról, mióta meglátogattákComelia Pendergastot, így tűnt alegjobbnak. De miért is?

Ezen gondolkozva a zsebébemélyesztette a kezét, és kilépett ahideg januári szélbe. Talán mertbiztos volt benne, hogy Laura úgyiscsak nagyon józan dolgokatmondana? Vinnie, ez őrültség. Egylevél, amiben egy dátum áll, semmi

több. Egy üres fenyegetés, amithúsz évvel ezelőtt tett valaki.

És talán egy kicsit attól is félt,hogy Laurának sikerülnemeggyőznie, hogy tényleg őrültségaz egész.

Továbbsétált, közeledve a 77.utca és az Első sugárútkereszteződéséhez. A ronda fehérépület, amelyben Laura Haywardlakása volt, ott magaslott a sarkon.DAgosta megborzongott, és azórájára pillantott. Nyolc óra. Lauramég nem lesz otthon. Addig ismegterít, és bekészíti a mikroba alasagna maradékát. Nagyonkíváncsi, Laura mit fog mesélnierről az új gyilkossági ügyről, amin

dolgozik. Minden jól jön, amimegakadályozza, hogy a gondolataifolyton körbe-körbe járjanak.

A portás lustán úgy tett, minthaki akarta volna nyitni neki a kaput,de csak miután már amúgy isbelépett. DAgosta besétált akeskeny kis előcsarnokba, és azsebében kotorászva keresgélnikezdte a kulcsát. Az egyik lift ajtajahívogatóan nyitva állt. Belépett, ésmegnyomta a tizenötödik emeletgombját.

Az ajtó már majdnemösszezárult, amikor egy kesztyűskéz erőszakkal szétnyitotta. Amogorva modorú portás volt az.Belépett, aztán hátat fordított,

Összefonta maga előtt a karját, éstudomást sem vett DAgostáról.Kellemetlen testszag töltötte be aszűk helyet.

DAgosta bosszús pillantástvetett rá. Barna bőrű és barnaszemű, húsos arcú, kövérkés férfivolt. Furcsa, nem nyomott meg egygombot sem. DAgosta közönyösenelfordult, és az emeletek felvillanószámait figyelte. Ötödik, hatodik,hetedik…

A portás hirtelen előrehajolt,és megnyomta a stop gombot. A liftegy rándulással megállt.

DAgosta ránézett. - Valamiprobléma van?

A portás egy pillantást sem

vetett rá, csak előhúzott a zsebébőlegy nagyméretű kulcsot, ésbeillesztette az irányítópanel egynyílásába, elfordította, aztánkihúzta. A lift megint rándult egynagyot, és újból elindult, de lefelé.

Laurának igaza van, gondoltaDAgosta, micsoda modortalan alak!- Nézze, nem tudom, hová akarmenni, de megvárhatná, hogy előbbén felérjek - mondta DAgostabosszúsan, és újból megnyomta atizenötödik emelet gombját.

A lift nem reagált, továbbhaladt lefelé, már elérték aföldszintet, és az alagsorkövetkezett.

DAgosta bosszúsága egy

pillanat alatt átfordult ijedtségbe. Arendőr vészjelző radarja teljeserővel jelezni kezdett. HirtelenPendergast figyelmeztetése villantát az agyán. Diogenes rendkívülveszélyes, igyekezz nem magadravonni a figyelmét, amíg nemfeltétlenül szükséges. Szintegondolkodás nélkül a zsebébenyúlt, és előrántotta a szolgálatifegyverét.

A portás ugyanebben apillanatban felé lódult, egymeglepően villámgyors mozdulattalnekinyomta a lift falának, ésvasmarokkal hátraszorította akarját. DAgosta hiába próbáltküzdeni, szakértő mozdulatokkal

ártalmatlanná tették. Vett egy nagylevegőt, hogy segítségért kiabáljon,de a portás mintha olvasott volna agondolataiban, kesztyűs kezétkeményen a szájára szorította.

DAgosta még egy kicsitküzdött, de tudta, hogy hiába. Aligtudta elhinni, milyen gyorsan éstökéletesen lefegyverezték.

Aztán a portás hirtelenDAgosta füléhez hajolt, és alighallható suttogással megszólalt: -Elnézésedet kell kérnem, kedvesVincent…

11. fejezet

Laura Hayward átsétált anappalin, és kinézett az ablakon,vigyázva, hogy ne érjen hozzá azalatta álló asztalhoz. A betörtüvegen keresztül látta, hogy odalenta Broadway végre elcsendesedett.Szigorú parancsot adott azembereinek, hogy az egészkörnyéket zárják le, és alaposmunkát végeztek. Az étterembenmegsérült vendégeket elszállította amentő, a szájukat tátó bámészkodókunatkozni és fázni kezdtek, éslassan elszállingóztak. A sajtókitartóbb volt, de végül ők iskénytelenek voltak beérni a kurtaközleménnyel, amit Hayward késődélután kiadott. A tetthely zavaros

volt és nehezen áttekinthető, alakásban és az étteremben is, deHayward személyesengondoskodott róla, hogyösszehangolja a helyszínelőcsapatok munkáját, akik úgy tűnt,végre-valahára végeztek. Azujjlenyomatosok, a fotósok, abűnügyi technikusok mind távoztak.Csak egy őrmester maradt, aki azösszegyűjtött bizonyítékokravigyázott, de egy órán belül ő iselmegy.

Laura Haywardnak mélységesmegelégedést okozott minden jólirányított gyilkossági nyomozás. Azerőszakos halál mindig zavarosesemény, de amint kielemezték a

tett színhelyén található nyomokat,ahogy a törvényszéki szakértők, azorvosszakértők és a kriminalistáknekiláttak a munkájuknak, ezzelmintha korlátok közé szorítottákvolna a káoszt, minden rendezettlett és kis cédulákkal ellátott.Mintha maga a nyomozásvalamiképpen visszaállította volnaa természet rendjét, amelyet agyilkosság megbontott.

De ahogy most körbenézett,egyáltalán nem érzett ilyenelégedettséget, inkább valamimegmagyarázhatatlan, kényelmetlenérzés vett rajta erőt.

Megborzongott, megfújogattaátfagyott kezét, és begombolta a

kabátja legfelső gombját is. Mivelaz volt az utasítás, hogy nenyúljanak semmihez, a radiátortsem lehetett feljebb csavarni, és akitört ablakú szobában csak párfokkal volt melegebb, mint odakint.Egy pillanatig arra gondolt, bárcsakitt lenne DAgosta. Mindegy, esteotthon majd úgyis mindent elmesélneki az ügyről. Tudta, hogy nagyonérdekelni fogja. Gyakran megleptegyakorlatias és kreatívjavaslataival. Talán kicsit elterelimajd a figyelmét erről azegészségtelen megszállottságról,amivel Pendergast öccsét üldözi.Épp csak sikerült túltennie magátPendergast halálán, végre kicsit

enyhült a bűntudata, erre tessék,megjelent az az átkozott sofőr…

- Hayward kapitány, Singletonkapitány van itt - dugta be fejét anappaliba az őrmester.

- Kérem, kísérje be!Singleton volt ennek a

körzetnek a kapitánya, és Haywardszámított rá, hogy személyesen ismeg fog jelenni. Glen Singletonegyike volt azoknak a régimódirendőröknek, akik úgy érezték, azembereik mellett van a helyük, azutcán és a tetthelyeken. Haywardrégebben is dolgozott már együttSingletonnal, és úgy találta, ő azegyik legjobb kapitány az egészvárosban, ha a gyilkossági

csoporttal való együttműködésrőlvan szó - segítőkész volt, de hakellett, a háttérbe húzódott, nemszólt bele a munkájukba, de anyomozás minden lépésénélhasznossá tette magát.

Singleton megjelent azajtóban, elegánsan, hosszú teveszőrtélikabátban, gondosan nyírt hajakifogástalan, mint mindig.Megtorpant, és a tekintetenyugtalanul körbejárt, aztánelmosolyodott, előbbre lépett, éskezet nyújtott. – Laura…

- Glen, örülök, hogy látom. -A kézfogás rövid volt és hivatalos.Laura eltűnődött, Singleton vajontud-e róla, hogy együtt él

DAgostával, de úgy döntött,biztosan nem mind a ketten nagyonvigyáztak, hogy a kapcsolatuk nelegyen pletyka tárgya a New York-irendőrség köreiben.

Singleton körbemutatott aszobában. - Gyönyörű munka, mintmindig. Remélem, nem bánja, hakicsit beleütöm az orromat, éskörbeszaglászok.

- Dehogy, egyáltalán nem. Éppmost végeztünk mindennel.

- És hogy áll a nyomozás?- Remekül. - Hayward kicsit

habozott. Nincs rá semmi oka, hogyne mondja meg az igazatSingletonnak a legtöbb magas rangúrendőrtől eltérően neki nem okozott

örömet, hogy hátba döfje ariválisait a saját előbbre lépéseérdekében, és nem érezte úgy, hogyversengenie kell a gyilkosságicsoporttal. Ezen kívül ő is kapitány,és a diszkréciójában is megbízhat.

- Ami azt illeti,tulajdonképpen nem igazán tudom,mit gondoljak erről az ügyről -fűzte hozzá kicsit halkabban.

Singleton vetett egy pillantásta bizonyítékokat őrző nőre, aki aszoba egyik távolabbi sarkában állt,és valamit jegyzetelgetett. -Elmondaná, mit találtak eddig?

- Az ajtó zárját szakértőmódon feltörték. A lakás kicsi, csakkét hálószobás, az egyiket

átalakították műteremmé. Azelkövető észrevétlenül behatolt, ésúgy tűnik, itt bújt el… -Odamutatott az ajtó melletti sötétsarokra. - Amikor az áldozat,Duchamp belépett a nappaliba,rávetette magát, és valószínűlegfejbe vágta valamivel. Sajnos aholttest olyan csúnyánösszezúzódott a zuhanásnál, hogynehéz lenne megállapítani, milyenfegyvert használt a támadó. -Hayward a szomszédos falramutatott, ahol vér fröccsent aCentral Park csónakázó tavátábrázoló festményre. - Nézze meg,mennyi vér spriccelt szét az ütéstől!

Singleton szemügyre vette a

vérfoltokat. - Elég kicsi cseppek,közepes sebességgel csapódtak be.Valami tompa eszközzel vághattákfejbe.

- Mi is így gondoljuk. Avércseppek szóródása is ezttámasztja alá, és a vérfoltokmagassága azt jelzi, hogy a fejétérhette az ütés. A vér mennyisége isfejsérülésre utal, tudja, az ilyensebek mindig mennyire véreznek.

- Tehát a fegyver nem kerültelő?

- Nem, bármit használt is azelkövető, magával vitte. Singletonlassan bólogatott. - Folytassa!

- Úgy tűnik, ezután odarángattaaz elkábult áldozatot a kanapéhoz,

ahol furcsamód letörölgette a sebet,amit ejtett rajta.

- Letörölgette?- Gézpárnákat hozott a

fürdőszobaszekrényből. Több üresdobozt is találtunk a kanapé mellett,és néhány véres gézdarabot aszemetesben.

- Ujjlenyomatok?- A technikusok úgy ötvenet

találtak a lakásban. Mindegyik azáldozaté, Duchampé, illetve abejárónőé vagy Duchampismerőseié. Mást nem találtunk:sem a fürdőszobaszekrényen, sem akilincsen, sem a géz dobozán.

- Szóval a gyilkos kesztyűtviselt.

- A nyomok alapján úgy tűnik,orvosi gumikesztyűt. A laborholnap reggelre tudja megerősíteni.- Hayward a kanapéra mutatott.

- Ezután az áldozatotmegkötözte, a karját több bonyolultcsomóval hátrakötötte. Aztán egyvastag kötéllel hurkot kötött anyakára. A kötelet levettük aholttestről, és megvizsgáltuk. Olyancsomókkal volt megkötve,amilyeneket még soha életembennem láttam. - Hayward odabököttnéhány nagyobb nejlonzacskóra,amelyek lezárva, cédulákkal ellátvahevertek egy zárható kék doboztetején, amelyben a bűnjeleketgyűjtötték össze.

- A kötél is furcsán fest.- Nagyjából ez az egyetlen

bizonyítékként használható dolog,amit az elkövető hátrahagyott. Ésmég néhány szövetszál, amivalószínűleg a ruhájábólszármazhat. Ez az egyetlen jó hír azegész ügyben - tette hozzágondolatban Hayward. A kötelekmajdnem olyan jellegzetesenegyediek, mint az ujjlenyomatok, afonás típusa, a sodrás módja, hogyhány szálból tevődik össze, mindárulkodó. Ha meghatározzák a kötélfajtáját, és ha rájönnek, milyencsomókat használt a gyilkos, talánsokat segíthet.

- Mire Duchamp magához tért,

valószínűleg már meg volt kötözve.A gyilkos ezután odatolta ezt ahosszú asztalt az ablak alá, aztánvalahogy kényszerítette azáldozatot, hogy másszon fel rá, ésegyszerűen lépjen ki az ablakon.Duchamp gyakorlatilag magátólugrott ki, és felakasztotta magát.

Singleton összevonta aszemöldökét. - Biztos ebben?

- Nézze meg az asztalt. -Hayward rámutatott néhány véreslábnyomra. - Duchamp belelépett asaját vérébe, miközben az asztalhozment. Az első lábnyomnál látszik,hogy még egy helyben állt, de ahogyaz ablak felé közeledik, egyrenagyobb a távolság a lépések

között, látszik, hogy felgyorsult atempó. És nézze: az ablak előttiutolsó lábnyomnál már csak a cipőhegye érintette az asztalt.

Singleton legalább egy percigbámulta az asztalon a nyomokat.Aztán felnézett Haywardra. - Nemlehet, hogy csak odahamisították?Mondjuk a gyilkos levette Duchampcipőjét, ő csinálta a nyomokat,aztán visszarakta a lábára?

- Én is gondoltam rá, de aszakértők azt mondják, ezlehetetlen. Nem lehet ilyenlábnyomokat hamisítani. Egyébkéntaz ablak kitörése is arra utal, hogyvalaki nekifutásból kiugrott, és nemúgy lökték ki erőszakkal.

- Szentséges ég! - Singletonközelebb lépett. A kitört ablakolyan volt, mintha egy tágra nyíltszem bámulna ki a manhattaniestébe. - Képzelje el, ahogyDuchamp itt áll, a karjahátrakötözve, a nyakán a hurok. Mitmondhatott neki, amivel rávette,hogy nekifutásból kiugorjon a sajátablakán?

Visszafordult, és Haywardranézett. - Hacsak nem az egészszándékos volt. Öngyilkos lett,valakinek a közreműködésével.Végül is semmi jele dulakodásnak,vagy nem?

- Nem, semmi. De akkor miértelme van annak, hogy az

elkövető feltörte a zárat? Minekviselt kesztyűt? Miért vágta volnafejbe, mielőtt megkötözte? És azasztalon talált lábnyomok semmutatják azt a tétovázást, amit azöngyilkossági kísérleteknéláltalában tapasztalunk. Ezen kívülmár beszéltünk Duchampszomszédaival, néhány barátjával.Mindenki azt mondta, hogy alegkedvesebb és legbarátságosabbember volt a világon. Mindigmosolygott, mindenkihez volt egykedves szava. Az orvosa ismegerősítette, hogy semmifélepszichiátriai problémája nem volt.Nőtlen volt, semmi jele, hogymostanában szakított volna

valakivel. Az anyagi helyzete stabilvolt, sok pénzt keresett a festményeieladásával. - Hayward megvonta avállát. - Az égadta világon semmijele, hogy bármiféle stressz lettvolna az életében.

- A szomszédok nem láttaksemmit?

- Nem, semmit. Megszereztüka ház biztonsági kameráinakfelvételeit, ezeket most vizsgáljuk.

Singleton összeszorított szájjalbólogatott. Aztán összekulcsolta aháta mögött a kezét, és lassankörbejárt a szobában, gondosanszemügyre véve a bizonyítékokatjelző kitűzött zászlócskákat. Végülmegállt a doboz mellett. Hayward

is odament hozzá, és együttbámulták a vastag, hosszú kötelet,amely egy lezárt nejlonzacskóbanlapult. Nagyon szokatlan anyagbólvolt, inkább fényes, mint mattfelületű, és a színe is különös volt:sötétlila, mint a padlizsán, szintefeketének látszott. A huroktizenhárom csomóval volt kötve,méghozzá a legfurcsább csomókkal,amiket Hayward valaha is látott:vastagok és bonyolultak, minthaösszetekeredett belek lennének. Egymásik, kisebb zacskóban ott volt amásik, rövidebb kötéldarab, amivelhátrakötötte Duchamp kezét.Hayward utasította az embereit,hogy ne a csomónál vágják el, ez is

ugyanolyan különleges és bonyolultvolt, mint a másik kötélen.

- Ezt nézze! - füttyentettSingleton. - Teljesen őrült csomók.

- Nem olyan biztos - felelteHayward. - Majd megkérem aszakértőket, hogy nézzék meg azFBI adatbázisában. - Kicsithabozott és hozzátette: - Van itt mégegy furcsaság. A kötél egy helyenfélig át lett vágva egy éles késsel,vagy talán borotvával, pont aközepénél.

- Azt akarja mondani…- Igen. Szándékosan azt akarta,

hogy a kötél elszakadjon.Egy pillanatig még bámulták a

különös kötelet, amelyen

megcsillant a gyenge fény.A hátuk mögött az őrmester

megköszörülte a torkát. - Elnézést,kapitány, elvihetem ezeket?

- Persze. - Hayward hátrábblépett, a nő pedig óvatosan beraktaa két zacskót is a dobozba,lepecsételte, és elindult vele az ajtófelé.

Singleton a nő után nézett. -Elvittek valamit a lakásból? -kérdezte. - Értéktárgyakat, pénzt,festményeket?

- Az égvilágon semmit.Duchamp tárcájában majdnemháromszáz dollár volt, és azöltözködő asztalán néhány értékesrégi ékszer hevert. Arról nem is

beszélve, hogy a műterme is televan értékes festményekkel. Desemmihez sem nyúltak.

Singleton mereven Haywardraszegezte a tekintetét. - És miértmondta, hogy tulajdonképpen nemtudja, mit gondoljon erről azügyről?

- Nem igazán tudnámmegfogalmazni. Egyrészt az egészhelyszín túl tiszta, mintha mindentmegrendeztek volna. Nyilvánvaló,hogy gondosan és alaposan, nagyhozzáértéssel hajtották végre azegészet. De valahogy semmi nemáll össze. Miért vágta fejbe azáldozatot, és aztán miért látta el asebet? Miért kötözte meg, és tette a

kötelet a nyakába, ha szándékosanelvágta? Mit mondhatottDuchampnak, amivelrákényszerítette, hogy így kivessemagát az ablakon? Ésmindenekfelett mi oka lehetett, hogymegöljön egy ártalmatlanakvarellistát, aki soha nem ártottmég a légynek sem? Az az érzésem,hogy valami jól leplezett és nagyonbonyolult indíték rejlik e mögött agyilkosság mögött, amiről halványsejtelmünk sincs. Már szóltam apszichológusoknak, hogykészítsenek profilt az elkövetőről.Csak remélni tudom, hogykiderítjük az indítékait. Mert hanem találunk indítékot, akkor hogy a

pokolba találjuk meg a gyilkost?

12. fejezet

DAgosta egy pillanatra kővédermedt a megdöbbenéstől. A hang,ismerős volt, de valahogy mégisidegen. Próbált megszólalni, de akesztyűs kéz még mindig a szájáraszorult.

A lift ajtaja egy kis csöngéskíséretében szétnyílt. A férfi, akimég mindig szorosan fogta DAgostakarját, óvatosan kilesett, és mindkét

irányban végignézett a sötétalagsori folyosón. Aztán finomanmeglökte DAgostát, és maga előtttaszigálva végigkormányozta akeskeny, alacsony mennyezetű,sárga falú folyosón. Végül odaértekegy összekarcolt fémajtó elé, amelyugyanolyan színű volt, mint a falak.Nem volt rajta semmiféle felirat.Az épület hőközpontjánakközelében jártak, tisztán hallatszotta kazánok halk zúgása. A férfi ismétkörbepillantott, aztán az ajtóhozhajolt, és megvizsgált egy vékonypókhálót, amely az egyik ajtófélfánkeresztben húzódott. Csak ezutánvett elő a zsebéből egy kulcsot,kinyitotta az ajtót, gyorsan

belökdöste DAgostát, aztángondosan bezárta a zajtót.

- Örömmel látom, hogy jólvagy, Vincent. DAgosta egy szótsem tudott kinyögni.

- Módfelett sajnálom, hogyilyen modortalanul viselkedtemveled - folytatta a férfi, aztán gyorsléptekkel átsétált a kis szobán, éskilesett az egyetlen kis alagsoriablakon. - Itt nyugodtanbeszélgethetünk.

DAgostát továbbra ismegdöbbentette az, hogy mennyirenem illik össze a férfi hangja és akülseje - a félreismerhetetlen, lágybariton, lassan csurranó, mint améz, és mindehhez egy vadidegen

foltos portásegyenruhában,kövérkés, sötét arcbőrű, barna hajúés szemű, kerek arcú. Még atesttartása és a járása is teljesenidegen volt.

- Pendergast? - nyögte kivégül DAgosta, miután végremegtalálta a hangját.

A férfi meghajolt. - Teljeséletnagyságban.

- Pendergast! - DAgosta megsem gondolta, mit csinál, csakátölelte a barátját, és úgymegszorongatta, mint egy medve.

Pendergast pár pillanatigmegdermedt, aztán gyengéden, dehatározottan lefejtette magárólDAgosta karját, és egy lépést

hátrált.- Vincent, el sem tudom

mondani, mennyire örülök, hogyújból láthatlak! Nagyon hiányoztál.

DAgosta megragadtaPendergast kezét ésmegszorongatta, a zavaraegybevegyült a meglepetéssel,megkönnyebbüléssel és örömmel. -Azt hittem, meghaltál! De háthogyan…

- Elnézést kell kérnem, amiértmegtévesztettelek. Úgy terveztem,még hosszabb ideig halott maradok,de a körülmények másképpdiktálták. - Pendergast elfordult. -Ha megengeded… - Kibújt aportáskabátból, és felakasztotta az

ajtón lévő akasztóra. DAgosta látta,hogy a kabát belülről ügyesen kivan párnázva a vállánál és aderekánál, hogy a viselőjetestesebbnek látszódjon.

- De mi történt veled? -kérdezte DAgosta. - Hogymenekültél meg? Fosco egész várátfelforgattam, hogy megtaláljalak.Hol a csudában voltál? - Ahogykezdett elmúlni a kezdetimeglepetés, ezernyi kérdés tolultfel benne.

Pendergast halványanelmosolyodott a záporozókérdésekre.

- Mindent el fogok mesélni,megígérem. De most helyezd magad

kényelembe, egy percre ki kellmennem. - Azzal sarkon fordult, éseltűnt a belső szobában.

DAgosta most előszörkörbenézett. Egy kis, szerény lakásnappalijában volt. Egyik fal mellettegy kopottas kanapé állt, mellettekét foltos huzatú fotel. Egy olcsódohányzóasztalka, rajta egybarkácsmagazin számai. A másikfalnál egy kopott íróasztal,csupaszon, csak egy ApplePowerBook feküdt rajta, azegyetlen ide nem illő tárgy a kislakásban. A jellegtelen színűfalakon megfakult, Hummel-figurákat ábrázoló rajzok lógtak.Egy könyvespolc, papírfedelű

bestsellerekkel megtömve. Anappaliból egy ajtó nyílt akonyhába, amely kicsi volt, derendes. Az egész annyirakülönbözött Pendergast Dakota-házbeli lakásától vagy a RiversideDrive-i házától, amennyire csaklehetett.

Valami halk zaj hallatszottDAgosta összerezzent ésmegfordult. Pendergast - az igaziPendergast - ott állt az ajtóban,magasan, vékonyan, szürke szemecsillogott. A haja még mindig barnavolt, a bőre is sötétebb amegszokottnál, de visszanyertehosszúkás arcát, amit DAgostaolyan jól ismert.

Pendergast elmosolyodott,mintha olvasna a gondolataiban. -Ki volt tömve kétoldalt az arcom.Hihetetlen, milyen jól meg lehetváltoztatni vele az ember külsejét.Egyelőre kivettem a töméseket,mivel meglehetősenkényelmetlenek, és a barnakontaktlencsét is.

- Meg vagyok döbbenve.Tudtam, hogy nagy mestere vagy azál-öltözeteknek, de ez mindennek acsúcsa. Úgy értem, még a lakásis…

Pendergast kissé fájdalmasarcot vágott. - Mindennek ideillőnek kellett lennie. Fenn kelltartanom a portáshoz illő image-et.

- Elég modortalan portás, hamár erről van szó.

- Úgy találtam, hogy habarátságtalan személyiségjegyeketmutatunk, az visszatartja azembereket a kíváncsiskodástól. Haegyszer beskatulyáznak, mintmogorva portást, utána már nemtörődnek velem. Megkínálhatlakvalami innivalóval?

- Bud van?Pendergast önkéntelenül

megborzongott. - Azért idáig mégnem süllyedtem. Esetleg Pernodvagy Campari?

- Nem, köszönöm - vigyorgottDAgosta.

- Gondolom, megkaptad a

levelemet.- Igen, és neki is fogtam a

nyomozásnak.- És jutottál valamire?- Szinte semmire.

Meglátogattam a nagynénédet. Deez várhat egy kicsit. Előbb, kedvesbarátom, tartozol némimagyarázattal.

- Természetesen. - Pendergasthelyet mutatott az egyik fotelban, őmaga pedig letelepedett egy székre.- Ha jól emlékszem, kissé sietvekellett elválnunk a toszkánaihegyekben.

- Így is mondhatnánk. Sohanem fogom elfelejteni azt ajelenetet, amikor utoljára láttalak,

ahogy körbevett az a megvadultkutyafalka.

Pendergast bólintott, és atekintete a távolba révedt. -Elfogtak, megkötöztek, elkábítottakvalami nyugtatóval, ésvisszacipeltek a várba. A kedvesgróf levitetett a vár alattilegmélyebb pincébe, aztánodaláncolt a falhoz egysírkamrában, amelynek előzőlakóját minden ceremónia nélkülkiakolbólították. Aztán Foscobefalazott.

- Te jóságos ég! - DAgostamegborzongott. - Másnap reggelodamentem az olasz rendőrséggel,hogy megkeressünk, de hiába.

Fosco addigra az ott-tartózkodásunk minden nyomáteltüntette. A rendőrök azt hitték,megőrültem.

- Később hallottam, hogy agróf furcsa körülmények közöttvesztette életét. Te voltál?

- Hát persze.Pendergast helyeslően

bólintott. - És mi lett a hegedűvel?- Nem hagyhattam ott a

várban, úgyhogy elvittem… -Elhallgatott, nem volt egészenbiztos benne, Pendergast mit foggondolni arról, amit tett.

Pendergast kérdőn felvonta aszemöldökét. - Elvittem ViolaMaskelenének. Azt mondtam neki,

hogy meghaltál.- Értem. És hogy reagált?- Nagyon megdöbbentette és

felzaklatta, bár próbálta leplezni.Azt hiszem… - DAgosta habozott,aztán befejezte mondatot: - Azthiszem, nagyon kedvel téged.

Pendergast kifürkészhetetlenarccal hallgatott.

Amikor tavaly novemberbentalálkoztak Viola Maskelenével,DAgostának egyértelmű volt, hogyaz első pillanattól valami furcsakapcsolat fűzi össze őket. Csaktalálgatni tudta, Pendergast mostmit gondol.

Az FBl-ügynök összeszedtemagát. - Helyesen cselekedtél.

Akkor ezennel végleg lezártnaktekinthetjük a hegedű ügyét.

- De hogyan menekültél meg avárból? - kérdezte DAgosta. -Mennyi ideig voltál befalazva?

- Majdnem negyvennyolcóráig.

- A sötétben?- És lassan majdnem

megfulladtam. Nagyon hasznosnaktaláltam bizonyos meditációstechnikákat.

- És azután?- Azután megmentettek.- De kicsoda?- Az öcsém.DAgosta, aki még mindig nem

heverte ki a meglepetést, amit

Pendergast csodás felbukkanásaokozott, most megint úgy érezte,mintha fejbe kólintották volna. - Azöcséd? Diogenes?

- Igen.- De hát azt hittem, halálosan

gyűlöl téged.- Igen, de mert gyűlöl, éppen

ezért szüksége van rám.- Mihez?- Diogenes legalább fél éve

azzal foglalkozott, hogy mindenlépésemet követte, ami része volt afelkészülésnek a bűntetthez, amit elakar követni. Olaszországba isutánunk jött. Sajnálattal kellmondanom, hogy én semmit nemvettem észre belőle. Mindig azt

hittem, hogy én jelentem alegnagyobb akadályt a tervei előtt,és egy nap megpróbál majdmegölni. De tévedtem, ostobamódon tévedtem. Épp azellenkezője igaz. Amikor Diogenesmegtudta, hogy veszélybe kerültem,azonnal merész mentőakcióbakezdett. Behatolt a várba,környékbeli parasztnak öltözve, éskiszabadított a sírkamrából. Őegyébként még nagyobb mestere azálcázásnak, mint én.

DAgostának hirtelen eszébevillant valami. - Várjunk csak!Ugye azt mesélted, felemás aszeme?

Pendergast bólintott. - Igen, az

egyik kék, a másik barna.- Én láttam őt. A

hegyoldalban, miutánelmenekültünk Fosco várából. Ottállt, egy szikla mögé húzódva, ésonnan figyelte, mi történik

- Ő volt az. Miutánkiszabadított, elvitt egy Pisaközelében lévő magánklinikára,ahol kezeltek a kiszáradás és asérülések miatt, amiket Foscokutyái ejtettek rajtam.

- Még mindig nem értem. Hagyűlöl téged, és azt hiszi,megakadályozhatod a terveit, akkormiért nem hagyott ott befalazva?

Pendergast ismételmosolyodott, bár nem túl

vidáman. - Soha nem szabadelfelejtened, Vincent, hogy egyegészen különlegesen deviáns,bűnöző elmével állunk szemben. Énis nagyon nehezen értettem meg, mitis tervez valójában.

Pendergast hirtelen felállt, éskiment a konyhába. Pár pillanattalkésőbb DAgosta jégkockákcsörrenését hallotta egy pohárban.Pendergast rövidesen visszatért,egyik kezében egy palack Liliét, amásikban egy öblös pohár.

- Biztosan nem kérsz semmitinni?

- Nem, köszönöm. Az égszerelmére, magyarázd már el,miről van szó!

Pendergast pár ujjnyi italttöltött a poharába. - Ha meghaltamvolna, azzal mindent elrontokDiogenesnek. A készülődőbűntettnek ugyanis én vagyok a főcélpontja.

- Te? Te leszel az áldozat? Deakkor miért…

- Nem én leszek az áldozat,Vincent, máris az vagyok.

- Micsoda?- A bűntény már

megkezdődött. Pillanatnyilag issikeresen folyamatban van.

- Ezt nem mondod komolyan.- Életemben nem voltam még

komolyabb. - Pendergast nagyotkortyolt az italából, aztán

újratöltötte a poharat. - Diogeneseltűnt, miközben én a pisai klinikánlábadoztam. Ahogy felépültem,azonnal visszatértem New Yorkba,inkognitóban. Tudtam, hogyDiogenes tervei megértek, és NewYork tűnt a legalkalmasabbhelynek, hogy megpróbáljammegakadályozni. Nem volt semmikétségem, hogy itt fogja elkövetni,amire készül. Ez a város lehetővéteszi a legnagyobb névtelenséget,rengeteg rejtőzködési lehetőségetnyújt, akármilyen alteregót magáraölthet. Tudván, hogy az öcsémköveti minden lépésemet, úgydöntöttem, halottnak tettettemmagam, hogy minél inkább feltűnés

nélkül tudjak mozogni. Mindenkitfélre akartam vezetni, mégConstance-t is. - Pendergast arcánfájdalmas kifejezés suhant át. - Elsem tudom mondani, mennyire bánta dolog, de ez tűnt a legbölcsebbmegoldásnak.

- És portás lett belőled.- Ez a pozíció lehetővé tette,

hogy téged szemmel tartsalak, ésrajtad keresztül másokat is, akikfontosak nekem. Az árnyékbanmeghúzódva sokkal jobb esélyeimvoltak Diogenes becserkészésére.És nem is lepleztem volna lemagam, ha bizonyos eseményeknem kényszerítenek erre idő előtt.

- Milyen események?

- Charles Duchamp halála.- Az a bizarr gyilkosság a

Lincoln Centerben?- Pontosan. És egy másik

gyilkosság, amely három nappalezelőtt történt, a New Orleans-iegyetemen. Egy Torrence Hamiltonnevű irodalomprofesszortmegmérgeztek, egy zsúfoltelőadóteremnyi hallgató szemeláttára.

- És mi az összefüggés?- Hamilton a tanárom volt

gimnazista koromban, ő tanítottfranciára, olaszra és mandarinkínaira. Nagyon közel álltunkegymáshoz. Duchamp a legjobb, sőtaz egyetlen kamaszkori barátom. Ő

az egyetlen fiatalkori barátom,akivel az óta is kapcsolatbanmaradtam. Diogenes mindkettőjüketmeggyilkolta.

- Nem lehet, hogy ez csakvéletlen?

- Ki van zárva. Hamiltont egynagyon ritka idegméreggel öltékmeg, amit a kávéjába tettek. Ez egyszintetikus méreg, nagyon hasonlítahhoz, amit egy bizonyos, csakGoában megtalálható pók termel.Az apám egyik felmenője úgy haltmeg, hogy megcsípte egy ilyen pók,amikor Indiában volt kisebbkormánytisztviselő a brit uralomidején. - Pendergast kortyolt egyetaz italából. - Duchampot

felakasztották, de a kötél elszakadt,és több mint húsz emeletet zuhant amélybe. A dédapám fivére,Maurice pontosan így halt meg.1871-ben felakasztották NewOrleansban, mert megölte afeleségét és annak szeretőjét. Mivela bitófa megsérült egy nem sokkalkorábban kitört felkelés során, aDecatur Streeten lévő bíróságiépület egyik ablakából lógatták ki,de a kötél elszakadt, Mauricelezuhant, és így halt meg.

DAgosta elborzadva meredt abarátjára.

- Ezekkel a halálesetekkel és agyilkosságok módjával Diogenesfel akarta hívni a figyelmemet.

Most már talán érted, miért van rámélve szüksége.

- Csak nem gondolod, hogytéged akar…

- De igen. Mindig azt hittem,valami az egész emberiség ellenirányuló bűntettet akar elkövetni.De most már az az érzésem, hogy énvagyok a célpontja. Az úgynevezetttökéletes bűntény, amit el akarkövetni az, hogy sorra gyilkolmindenkit, aki valaha is közel állthozzám. Ezért mentett meg Foscovárából. Nem akarja, hogymeghaljak, élve akar látni, hogysokkal kifinomultabb módonpusztíthasson el. Az a célja, hogykínozzon a bűntudat, mert képtelen

voltam megmenteni azt a néhányembert, akiket… - Pendergastelhallgatott, és vett egy nagylevegőt. -… akiket igazán szeretek.

DAgosta nyelt egy nagyot. -Nem tudom elhinni, hogy ez aszörnyeteg tényleg az öcséd.

- Most, hogy már tisztábanvagyok vele, mit tervez, kénytelenvoltam megváltoztatni az eredetitervemet, és egy újat kidolgozni.Nem ideális terv, de az adottkörülmények között ez a lehetőlegjobb.

- És mi a terved?- Meg kell akadályoznunk

Diogenest, hogy újból gyilkoljon.Ez azt jelenti, hogy mindenképpen

meg kell találnunk. És ebben leszszükségem a segítségedre, Vincent.Fel kell használnod minden rendőriösszeköttetésedet, hogy mindentkideríts a gyilkosságokkörülményeiről és a helyszínekentalált bizonyítékokról.

Pendergast odanyújtottDAgostának egy mobiltelefont. -Tessék, ezen a telefonon keresztülfogjuk tartani a kapcsolatot. Mivelaz időtényező létfontosságú, minélelőbb neki kell látnunk, először aCharles Duchamp-ügynek. Gyűjtsössze minden információt, amitcsak tudsz, és továbbítsd nekem. Alegapróbb kis morzsa is érdekeslehet. Tudj meg mindent Laura

Haywardtól, de az ég szerelmére,nehogy elmondd neki, mibensántikálsz. Valamit kellett, hogytaláljanak, biztos vagyok benne,hogy még Diogenes sem képesteljesen steril helyszínt hagyni magaután.

- Meglesz. - DAgosta kishallgatás után megkérdezte: - És mivan a dátummal, a januárhuszonnyolcadikával?

- Semmi kétségem, hogy ezena napon akarja betetőzni valamivela dolgot. De nem szabadelfelejtenünk, hogy az akció márelkezdődött. Ma huszonkettedikevan. Az öcsém hosszú évek, talánévtizedek óta tervezi ezt,

szörnyűséget, nyilván végzettminden előkészülettel.Beleborzongok a gondolatba, hogyvajon kiket akarhat megölni akövetkező hat napban. - Pendergastelőbbre hajolt, és DAgostára nézett,a szeme megcsillant a félhomályosszobában. - Amíg nem tudjukmegállítani Diogenest, mindenki,aki közel áll hozzám,életveszélyben van, és ez rád isvonatkozik, Vincent.

13. fejezet

Smithback elfoglalta szokotthelyét a Lerágott Csont legsötétebbsarkában. A szerény kis étterem aTermészettudományi Múzeummögött bújt meg, és a múzeumalkalmazottainak kedvenc helyevolt egy kis munka utánikikapcsolódásra, akik soha nemunták meg a régi csontok látványát.Az étterem hivatalos neve BlarneyStone Tavern volt, a gúnynevétonnan kapta, hogy a tulajdonosmindenféle formájú, méretű és alegkülönbözőbb forrásból származócsontot szegezett a falakradekoráció gyanánt.

Smithback az órájárapillantott. Csodák csodája, tíz

perccel korábban ért ide. TalánNóra is korábban érkezik, és akkorkicsit több idejük lesz beszélgetni.Úgy érezte, mintha időtlen idők ótanem látta volna a feleségét.Megbeszélték, hogy itt találkoznakegy hamburgerre és egy sörre, aztánNóra visszamegy a múzeumba, aholsokáig kell dolgoznia a készülődőkiállítás berendezésén. ÉsSmithbacknek is meg kellett írnia acikkét még az éjjel kétórai leadásihatáridő előtt.

Megcsóválta a fejét. Micsodaegy élet! Két hónapja nős, és egyhete nem szeretkezett a feleségével.De nem is ez hiányzott, inkábbNóra társasága, a beszélgetés, a

barátság. Az igazság az, hogy Nóravolt a legjobb barátja, éspillanatnyilag erre nagy szükségevolt. A Duchamp-gyilkosságrólszóló sztori nagyon rosszul állt,semmivel nem tudott meg többet,csak ugyanazt, mint a többi riporter.A rendőrség szigorúanvisszatartotta az információkat, és aszokásos forrásai sem tudtaksemmivel szolgálni. Itt állSmithback a Timestól, és az utóbbicikkeiben nem volt semmiszenzációs, csak felmelegítettmaradékok. Közben nagyon istudatában volt, hogy BryceHarriman is vadászik erre asztorira, és el akarja venni tőle,

hogy neki ne maradjon más, csak aza nyavalyás Mutogatós-ügy, amitőlsikerült ügyesen megszabadulnia,amikor megtörtént a sokkalérdekesebb Duchamp-gyilkosság.

- Miért vágsz ilyen borúsképet? - szólalt meg hirtelen egyhang.

Smithback felnézett: ott álltNóra, bronzvörös haja a válláraomlott, szeplős orraösszeráncolódott a mosolyától, zöldszeme élettől szikrázott.

- Foglalt ez a hely? - kérdezte.- Viccelsz? Jézusom, el sem

tudod képzelni, mennyire örülök,hogy látlak!

Nóra lerakta a táskáját a

földre, és leült. Megjelent egyálmos képű pincér, aki úgy festett,mint egy koporsóvivő egytemetésen, és némán megálltmellettük a rendelést várva.

- Egy hamburgert kérek, sültkrumplit és egy pohár tejet - mondtaNóra.

- Semmi erősebbet? -érdeklődött Smithback.

- Még vissza kell mennem,dolgozni.

- Nekem is, de engem ez nemakadályoz. Kérek abból azötvenéves Glen Grant-ból, és egysteaket.

A pincér gyászosan bólintott,és már el is tűnt. Smithback

megfogta Nóra kezét. - Annyirahiányoztál!

- Te is nekem. Szörnyű, hogymilyen őrült életet élünk.

- Mit keresünk itt NewYorkban? Vissza kéne mennünkAngkor Watba, és ott élni valamibuddhista kolostorban a dzsungelközepén, életünk végéig.

- És cölibátust fogadni?Smithback legyintett. -

Cölibátus? Olyanok lennénk, mintTrisztán és Izolda a kincsesbarlangban, egész nap csakszeretkeznénk.

Nóra elpirult. - Elég sokkolóvolt visszatérni a hétköznapokba anászutunk után.

- Igen, és főleg az, hogy otttaláltam azt a cirkuszi majomHarrimant vigyorogva az irodámajtajában.

- Billi, teljesen megszállottanfoglalkozol ezzel a Harrimannel. Avilág tele van ilyen emberekkel. Nevegyél róla tudomást, törődj a sajátdolgoddal! Látnod kellene, nekemmilyen alakokkal kell együttdolgoznom a múzeumban. Egyiket-másikat fel lehetne cédulázni, éskiállítani a tárlókban.

Percek alatt megérkezett avacsorájuk és Smithback itala.Felemelte és odakoccintotta Nóratejespoharához. - Egészségedre!

- Csin-csin.

Smithback belekortyolt awhiskybe. Harminchat dollár, demegér minden pennyt. Elnézte,ahogy Nóra nekiesik avacsorájának. Ez aztán a jó étvágyúnő, nem az a fajta, aki csak salátátcsipeget.

- És hogy állnak a dolgok amúzeumban? - kérdezte. - Mindenthelyreraktál az új kiállításon?

- Én csak megbízott kurátorvagyok, ami azt jelenti, hogytöbbnyire inkább engem rak helyrea főkurátor.

- Te szegény!- Már csak hat nap van hátra a

megnyitóig, és a kiállítandó tárgyaknegyede még nincs elhelyezve. Egy

napom van rá, hogy megírjam afeliratot harminc tárgy alá, aztánmég be kell rendeznem az anaszáziindiánok temetési szokásairól szólótermet is. És épp ma közölték, hogyszeretnék, ha tartanék egy előadásta Délnyugat prehistóriájáról. Eltudod ezt hinni? Harmincezer évtörténete kilencven percben,diavetítéssel együtt. - Nóra nagyotharapott a hamburgerből.

- Túl sokat sóznak rád.- Mindenki ugyanennyit

dolgozik. A Szakrális képek hosszúévek óta a legnagyszabásúbbrendezvény a múzeumban. Ráadásula zsenik, akik az intézménytirányítják, kitalálták, hogy

modernizálni kell a múzeumbiztonsági rendszerét. Emlékszel,mi történt a biztonságiberendezésekkel a legutóbbi nagykiállításunknál?

- Te jó ég, ne is emlékeztess!- Nem szeretnék, ha

megismétlődne ugyanaz a fiaskó.Csak, éppen amikor egy-egyteremben dolgoznak a biztonságirendszer szerelésén, addig le kellzárni, és lehetetlen bejutni, és azember soha nem tudja, aznap éppmi lesz zárva. Csak az vigasztal,hogy hat nap múlva túl leszünk azegészen.

- És akkor elmehetnénk egyújabb vakációra.

- Vagy inkább egygumiszobába pihenni.

- Angkor mindig ott lesznekünk.

Nóra nevetett, és megszorítottaSmithback kezét. - És hogy halad aDuchamp-sztori?

- Borzalmasan. A nyomozástegy Hayward nevű női kapitányvezeti, igazi amazon. Nagyonszigorúan fog mindenkit, semminem szivárog ki. Az égvilágonsemmit nem tudtam kiszimatolni,hiába próbálkoztam bármivel.

- Nagyon sajnálom, Billi.- Nóra Kelly? - szólalt meg

hirtelen mellettük egy halványanismerős hang. Smithback felnézett,

és meglátta, hogy egy nő áll meg azasztaluk mellett: alacsony, komoly,barna hajú, szemüveges. Smithbackmegdermedt a meglepetéstől, és anő is. Némán egymásra meredtek.

A nő hirtelen elmosolyodott. -Billi?

Smithback is elvigyorodott. -Margó Green! Azt hittem,Bostonban laksz, és annál agyógyszerészeti cégnél dolgozol, miis a neve?

- GeneDyne. Ott dolgoztam, denem volt nekem való a vállalatiélet. Sok pénz, de nem szerettem amunkámat. Úgyhogy visszajöttem amúzeumhoz.

- Nem is tudtam.

- Csak hat hete vagyok itt. Ésveled mi van?

- Írtam még pár könyvet, talánolvastad őket. Most a Timesnáldolgozom. Pár hete jöttünk vissza anászutunkról.

- Gratulálok! Ha jól sejtem, ezazt jelenti, hogy többet nem fogszlótuszvirágnak szólítani.Gondolom, ő a szerencsés hölgy.

- Ő bizony. Nóra, bemutatomegy régi barátomat, Margó Greent.Nóra is a múzeumban dolgozik.

- Tudom. - Margó odafordult.- Ami azt illeti, Billi, ne sértődjmeg, de tulajdonképpen Nórátkerestem, nem téged. - Kezetnyújtott. - Talán nem emlékszik, dr.

Kelly, de én vagyok a Museologyúj főszerkesztője. Találkoztunk alegutóbbi értekezleten.

Nóra kezet fogott a nővel. -Hogyne.

- Leülhetnék?- Ami azt illeti, mi éppen… -

Nóra elhallgatott, Margó pedigleült

- Csak egy percig zavarnék.Smithback bámulta a nőt.

Margó Green. Mintha ezer évvelezelőtt találkoztak volna utoljára.Nem sokat változott, talán csakkicsit magabiztosabbnak tűnt. Mégmindig karcsú és kisportolt. Drága,jól szabott kosztümöt viselt, aminagyon eltért a kinyúlt pólóktól és a

Levis farmertől, amit egyetemistakorában hordott. Smithbackvégignézett saját Hugó Bossöltönyén. Hát igen, mind a kettenfelnőttek.

- És milyen volt visszatérni amúzeumhoz? - kérdezte Smithback.

- Sok minden megváltozott,mióta utoljára itt jártam.

Smithback érezte magán Nórapillantását. Eltűnődött, aztgondolja-e, Margó a barátnője volt,és talán vannak szaftos dolgok,amiket kifelejtett az önéletrajzából.

Margó Nórához fordult. - Asegítségét szeretném kérni.

- Persze, miről lenne szó?- Egy vezércikket készülök

megjelentetni arról, mennyirefontos lenne, hogy a kiva-maszkokatvisszaadjuk jogos tulajdonosuknak,a tano indiánoknak. Ugye hallottróla, hogy ezzel a kérésselfordultak a múzeumhoz?

- Igen, és a cikkét is olvastam.A kézirat körbejár az osztályon.

- Természetesen a múzeumvezetése ellenzi a dolgot, főlegCollopy. Próbálok sorrakapcsolatba lépni akultúrantropológiai osztály mindenmunkatársával, hátha sikerülegységes álláspontot kialakítanunk.A Museology függetlenségétmindenképpen meg kell őriznünk,és a maszkokat vissza kell adni. Az

egész osztálynak egységesenkellene fellépnie ebben az ügyben.

- És tőlem mit szeretne kérni?- érdeklődött Nóra.

- Nem arról van szó, hogy egypetícióra aláírásokat gyűjtenék,vagy bármi ilyesmi. Csak annyitkérek az osztály munkatársaitól,hogy nem hivatalosan, szóbanbiztosítsanak a támogatásukról,ennyi az egész.

Smithback elmosolyodott. -Hát persze, ez csak természetes,Nórára mindig számíthatsz, őbiztosan…

- Várjunk csak egy kicsit! -vágott közbe Nóra. Smithbackelhallgatott, meglepte az éles hang.

- Margó engem kérdezett -figyelmeztette Nóra némi éllel ahangjában.

- Persze. - Smithback gyorsanvisszatért az italához.

Nóra Margóhoz fordult,meglehetősen fagyos mosollyal. -Sajnálom, de nem tudok segíteni.

Smithback csodálkozva holNórára, hol Margóra nézett.

- Megkérdezhetem, hogy miértnem? - kérdezte nyugodtan Margó.

- Mert nem értek egyetmagával.

- De hát nyilvánvaló, hogyazok a maszkok a tano indiánoktulajdonai, és…

Nóra felemelte a kezét. -

Margó, tisztában vagyok azérveivel. Bizonyos értelembenigaza van. A maszkok a tanoindiánok birtokában voltak, és nemlett volna szabad elhozni onnanannak idején. De most már az egészemberiség közös kincsét képezik,részei az emberi történelemnek. Ésami még fontosabb: ha kivennénkezeket a maszkokat a Szakrálisképek kiállításról ilyen rövididővel a megnyitó előtt, az végzeteslenne, és én az egyik kurátoravagyok a kiállításnak. Ha mostnekiállnánk visszaadni mindenszakrális tárgyat, ami a múzeumbanlátható, nem maradna semmi. Azindiánoknak minden szakrális, ez a

kultúrájuk egyik legnagyobbszépsége. - Nóra kicsit hallgatott. -Ami megtörtént, megtörtént, a világsajnos olyan, amilyen, és nem lehetminden rosszat utólag helyrehozni.Sajnálom, hogy nem válaszolhatokmást, de őszinte akartam lenni.

- De a szerkesztőifüggetlenség…

- Ebben száz százalékigtámogatom. Jelentesse meg avezércikket! De ne kérje, hogytámogassam az érvelését, és nevárja el, hogy a kultúrantropológiaiosztály támogassa amagánvéleményét.

Margó Nórára meredt, aztánSmithbackre. Smithback idegesen

rávigyorgott, és még egyet kortyoltaz italából.

Margó felállt. - Köszönöm azegyenes választ.

- Szívesen.Margó Smithbackhez fordult. -

Örülök, hogy láttalak, Billi.- Persze, én is - motyogta

Smithback.Nézte, ahogy Margó elsétál,

aztán megérezte, hogy Nórapillantása rászegeződik.

- Lótuszvirág? - kérdeztemetsző hangon.

- Csak vicc volt.- A barátnőd volt?- Nem, dehogy - felelte

sietősen Smithback.

- Biztos?- Meg se csókoltam soha.- Ezt örömmel hallom. Ki nem

állhatom ezt a nőt. - Nóramegfordult, és Margó, távolodóalakja után bámult. Aztánvisszafordult. - Kár, hogynyilvánvalóan nem olvasta akönyveidet. Sokat fejlődtél azutóbbi időben, mint író.

- Miért, mi a baj a régebbikönyveimmel? - érdeklődöttSmithback.

Nóra nem felelt semmit, csaknémán befejezte a vacsorát.

14. fejezet

Amikor DAgosta megérkezettaz Omeleteria nevű kávézóba,Laura már ott ült a szokotthelyükön, egy bokszban azablaknál. Huszonnégy órája nemtalálkoztak, mert Laura egészéjszaka bent dolgozott azirodájában. DAgosta megállt azétterem ajtajában, és csak nézte anőt. A reggeli napfényben szintekékesen csillogott fekete haja, éssápadt arca úgy fénylett, mint ahófehér márvány. Épp szorgosanírogatott valamit a laptopján, az

alsó ajkát harapdálva, aszemöldökét összevonvakoncentrált. DAgostát a pusztalátványától is olyan szeretethullámÖntötte el, hogy szinte fájt.

Nem tudta, hogyan lesz képesarra, amit tennie kell.

Laura hirtelen felnézett, minthamegérezte volna a tekintetét. Akoncentráció eltűnt az arcáról, ésragyogó mosoly terült szét rajta.

- Vinnie, sajnálom, hogykihagytam a lasagnát.

DAgosta megcsókolta, és leültvele szemben. - Semmi baj, végülis csak egy lasagna. Viszontaggaszt, hogy túl sokat dolgozol.

- Ilyen a munkám.

Megjelent egy soványpincérnő, letett Hayward elé egyomlettet, és újra akarta tölteni akávésbögréjét. - Hagyja csak itt azegész kannával - mondta Laura.

A pincérnő bólintott, aztánDAgostához fordult. - Hozzak egyétlapot?

- Nem, köszönöm, kérek kéttükörtojást, jól átsütve és pirítóstrozskenyérből.

- Én már rendeltem neked -szólt közbe Laura, és nagyotkortyolt a kávéjából. - Remélem,nem bánod. Sietnem kell vissza akapitányságra, és…

- Még visszamész?Hayward összevonta a

szemöldökét, és határozottanbólintott. - Majd ma este pihenek.

- Nagy a nyomás odafentről?- Mindig nagy a nyomás

odafentről. Nem, csak arról vanszó, hogy ez az ügy egyszerűen nemakar beindulni.

DAgosta nézte, ahogy Lauranekilát az omlettnek, és egyrefokozódott benne valami rosszérzés. Pendergast szavaivisszhangoztak a fülében. Amígnem tudjuk megállítani Diogenest,mindenki, aki közel áll hozzám,életveszélyben van. Tudj megmindent Laura Haywardtól.Körbenézett a kávézóban azarcokon, önkéntelenül is a furcsa

felemás szempárt keresve. PerszeDiogenes nyilván kontaktlencsétvisel, hogy elrejtse legfeltűnőbbkülső jellegzetességét.

- Mesélj valamit erről aDuchamp-ügyről! - szólalt meg alehető legkönnyedebb hangján.

Laura bekapott egy falatot,aztán megtörölgette a száját. -Megjöttek a boncolási eredmények,de nem ért semmi meglepetés.Duchamp a zuhanás okozta súlyosbelső sérülésekbe halt bele. Többnyakcsigolyája is eltört, de maga azakasztás nem okozott volna halált, agerincvelő nem sérült meg, ésfulladás sem állt be. És itt az első asok furcsaságból: a kötelet félig

átvágták egy nagyon éles pengével.A gyilkos azt akarta, hogyelszakadjon.

DAgosta megborzongott.- A dédapám fivére, Maurice

pontosan így halt meg…- Az elkövető behatolt

Duchamp lakásába, és megkötözte.A bal halántékán ütésnyomottaláltunk. De a feje olyan csúnyánösszezúzódott a zuhanástól, hogynem lehetünk biztosak benne, hogyebből származik-e az a sok vér,amit a lakásban találtunk. Ésképzeld el, az ütés helyét utánaellátták és bekötözték, úgy néz ki,maga a gyilkos.

- Értem. - DAgosta túlságosan

is jól értette az egészet, de nemmondhatott semmit Laurának.

- A gyilkos utána odatolt egyhosszú asztalt az ablak alá, ésvalahogy rávette az áldozatot, hogymásszon fel rá, és nekifutásbólugorjon ki az ablakon.

- Magától?Hayward bólintott. -

Hátrakötött kézzel, a nyaka körül akötéllel.

- Látta valaki az elkövetőt? -DAgosta érezte, hogy összeszorul atorka. Nagyon jól tudta, ki azelkövető, de nem mondhatta megnyíltan. Nem számított rá, hogyilyen nehéz lesz ez a dolog.

- Az épületben lakók közül

senki nem emlékszik rá, hogy bármiszokatlant látott volna. Egylehetséges nyom van: az egyikalagsori biztonsági kamerafelvételén látszik egy ballonkabátosférfi, hátulról. Magas, vékony, ahaja világos színű. Épp mostpróbáljuk digitálisan feljavítani aképet, de a technikusok nem nagyonreménykednek, hogy ki tudnak hoznibelőle valamit. A férfi tudta, hogyott van a kamera, és nagyonóvatosan mozgott, amíg alátószögében volt. - Laura kiitta akávéját, és töltött magának mégegyet.

- Átnéztük az áldozat mindenpapírját, a lakását, a műtermét,

hátha találunk valami nyomot, amiaz indítékra utalhat, de semmi -folytatta. - Aztán felhívtuk mindenbarátját és ismerősét, akiknek aneve szerepelt a noteszében.Mindenki hihetetlennek találta atörténteket. Ez a Duchamp nagyonrendes fickó volt. Ó, és van egybizarr véletlen: Duchamp ismertePendergastot.

DAgosta megdermedt. Nemtudta, mit mondjon, hogyanviselkedjen. Egyszerűen képtelenvolt hazudni Laurának. Érezte, hogyelvörösödik.

- Úgy tűnik, barátok voltak.Pendergast Dakota-házbeli címeszerepelt Duchamp noteszában, és a

határidőnaplójából az is kiderült,hogy tavaly háromszor is együttebédeltek. Nagy kár, hogyPendergastot már nem faggathatjukki. Pillanatnyilag még az ősegítségének is örülni tudnék.

Laura hirtelen elhallgatott,amikor meglátta, milyen arcot vágDAgosta. - Jaj, Vinnie - mondta, ésaz asztalon átnyúlva megfogta akezét. - Sajnálom. Ez tapintatlanmegjegyzés volt.

DAgosta ettől csak százszorrosszabbul érezte magát. - Talán ezaz a bűntett, amiről Pendergast írt alevelében - mondta.

Hayward lassan visszahúzta akezét. - Tessék?

- Hát… - dadogta DAgostazavartan. - Diogenes gyűlölte abátyját. Talán azt tervezte, úgy állbosszút Pendergaston, hogy sorramegöli a legjobb barátait.

Hayward gyanakvóanösszeszűkült szemmel nézett rá.

- Azt hallottam, nemrégibenPendergast egy másik régi barátjais gyilkosság áldozata lett, egyprofesszor New Orleansban.

- De Vinnie, Pendergast halott.Miért akarná az öccse most megölnia barátait?

- Ki tudja követni egy őrültészjárását? Csak azt mondom,hogyha az én ügyem lenne, én nemhagynám figyelmen kívül ezt a

gyanús véletlent.- Honnan hallottál erről a New

Orleans-i gyilkosságról? DAgostaaz asztalra szegezte a tekintetét, ésa szalvétáját igazgatta. - Már nememlékszem. Azt hiszem, talánConstance említette.

- Hát meglehetősen sok furcsaaspektusa van ennek az ügynek, azbiztos. - Hayward felsóhajtott. -Kissé túlzásnak találom azötletedet, de azért majd utánanézek.

A pincérnő megjelent areggelijével.

DAgosta alig mert Lauraszemébe nézni. Felemelte a villáját,és belevágott a csillogótojássárgájába, amely szétspriccelt

a tányéron.- Kisasszony!A pincérnő, aki már több

boksszal odébb járt, sarkon fordult,és lassan visszasétált.

DAgosta odanyújtotta atányérját. - Ez a tojás félig nyers.Mondtam, hogy jól átsütve kérem.

- Jól van, ne izgassa fel magát,szivi! - A nő elvette a tányért, éselsétált vele.

- Nem gondolod, hogy kicsittúl szigorú voltál ezzel a szegénynővel? - szólalt meg halkan Laura.

- Utálom a nyers tojást -morogta DAgosta a kávéjábabámulva. - Rá se bírok nézni.

Rövid csönd lett. - Mi a baj,

Vinnie? - kérdezte aztán Laura.- Ez a Diogenes-ügy.- Ne érts félre, nem akarok

beleszólni, de szerintem idejelenne, hogy abbahagyd ezt a légbőlkapott hajszát, és visszatérj arendes munkádhoz. Ezzel nemfogod visszahozni Pendergastot.Singleton nem fogja elnézni avégtelenségig, amit csinálsz.Ráadásul nagyon furcsán viselkedszmostanában, egyáltalán nem vagyönmagad. Ha az ember belevetimagát a munkába, az a legjobborvosság a rosszkedv ellen.

Hát ez igaz, gondolta magábanDAgosta. Nem úgy viselkedik, mintönmaga, mert nem is érzi úgy

magát. Épp elég rossz volt, hogynem mondhatja el Laurának azigazságot, és információkat próbálkiszedni belőle.

Igyekezett szégyenlős mosolyterőltetni az arcára. - Sajnálom,Laura. Igazad van, ideje lenne, hogyvisszatérjek a munkámhoz. Ahelyettitt ülök és morgók, pedig te nemaludtál egész éjszaka. Mi van mégebben az ügyben, ami annyiranyugtalanít, hogy egész éjszaka fentvoltál miatta?

Laura egy pillanatigfürkészően nézte, aztán evett mégegy falatot az omlettből, majdeltolta a tányért. - Soha nem láttammég ilyen gondosan végrehajtott

gyilkosságot. Nemcsak amiatt, hogyolyan kevés nyomot hagytak, deamit találtunk, azok is olyanzavarba ejtők. Az egyetlenbizonyíték, amit a gyilkos a kötélenkívül hátrahagyott, néhányszövetszál volt a ruhájából.

- Akkor legalább van mibőlkiindulni.

- Igen, három dolog is: aszövetszálak, a kötelek és a furcsacsomók. De ez idáig mindháromzsákutcának bizonyult. Ezért voltamfönt egész éjszaka, meg a szokásospapírmunka miatt. A szövetszálakvalami egzotikus gyapjúszövetbőlszármaznak, amilyet még soha nemláttak a szakértőink. Nem szerepel

sem a helyi, sem a szövetségiadatbázisokban. Megbíztunk egytextilszakértőt, hogy nézzen utána,most dolgozik rajta. A kötéllelugyanez a helyzet. Valami olyananyagból van, amilyet nemgyártanak sem Amerikában, semEurópában, sem Ausztráliában, sema Közel-Keleten.

- És a csomók?- Azok még bizarrabbak. A

szakértőnket, akit egyébként hajnaliháromkor rángattunk ki az ágyból,teljesen elbűvölték a csomók. Elsőpillantásra azt mondta, teljesenösszevissza kötötték őket, de aztánkiderült, hogy nagyon is szakértőmódon készültek. Rendkívül

bonyolultak. A szakértő értetlenüláll előttük, az mondta, soha nemlátott még ilyeneket, teljesen újtípusnak tűnik. Előadott egy hosszastirádát a matematikáról és acsomóelméletről, amiből egy árvaszót sem értettem.

- Szeretnék látni egy fotótazokról a csomókról, ha lehet.Laura megint kérdő pillantást vetettrá.

- Cserkész voltam, értek hozzá- mondta DAgosta erőltetettvidámsággal.

Laura bólintott - Volt egyoktatóm a rendőrakadémián,Riderback, emlékszel rá?

- Nem.

- A mániája volt a csomókelemezgetése. Azt szokta mondani,hogy egy négydimenziós problémaháromdimenziós megnyilvánulásai.- Laura kortyolt a kávéból. - Előbbvagy utóbb azok a csomók segítenifognak, hogy megoldjuk az ügyet.

A pincérnő visszatért, ésdiadalmasan lecsapta az asztalraDAgosta elé a tányért. A tojás mostszinte ropogósra volt sütve, aszélén körben egészen megbarnult.

Hayward a tányérra pillantott,és elmosolyodott. - Jó étvágyat! -jegyezte meg kis mosollyal.

DAgosta zsebében hirtelenrezegni kezdett valami. Egypillanatra megdermedt a

meglepetéstől, aztán eszébe jutott,hagy a mobiltelefon az, amitPendergast adott. A zsebébe nyúlt,és kivette.

- Új telefonod van? - kérdezteLaura. - Mikor vetted? DAgostahabozott, aztán hirtelen úgy döntött,nem képes még egy hazugsággaláltatni Laurát. - Ne haragudj,mennem kell - mondta, és felállt. -Majd később elmagyarázom.

Hayward is félig felállt azasztaltól, meglepett arccal. - DeVinnie…

- Reggelizz csak meg - mondtaDAgosta a nő vállára téve a kezét,és megcsókolta. - Én majd későbbbepótolom.

- Na de…- Este találkozunk, szívem.

Sok szerencsét a nyomozáshoz! -DAgosta egy pillanatig Laura kérdőszemébe nézett, aztán megveregettea nő vállát, sarkon fordult, és sietvetávozott a kávézóból.

Közben még egyszerrápillantott a telefon kijelzőjénmegjelent üzenetre:

77. utca és a York sarka,MOST RÖGTÖN!

15. fejezet

York sugárúton dél felészáguldó nagy fekete limuzin pármásodperccel azután bukkant fel,hogy DAgosta odaért a sarokra. Akocsi csikorgó kerekekkel megállt,és kivágódott az ajtaja. DAgostabeült, és még be sem csukta azajtót, a limuzin már indult is. Asofőr rátenyerelt a dudára, és amögöttük jövök dühösen fékeztek,hogy elengedjék a nagy fekete autót.

DAgosta döbbenten oldalrafordult. Egy idegen ült mellette:magas, vékony, lebarnult arcú,kifogástalan szürke öltönyben, aki atérdére fektetve egy vékony feketeaktatáskát tartott.

- Ne ijedj meg, Vincent -

szólalt meg Pendergast ismerőshangja. - Egy vészhelyzet miattkénytelen voltam megint új álruhátölteni. Ma befektetési bankárvagyok.

- Vészhelyzet?Pendergast átadott

DAgostának egy papírlapot, egyműanyag irattartóban. Ez állt rajta:

Az ördög: Torrance HamiltonAz akasztott ember-. CharlesDuchamp Az uralkodó,megfordítva-. Michael Decker AHalál?

- Diogenes előre jeleztekövetkező lépését, hogy léprecsaljon. - DAgosta az álca ellenérelátta, hogy Pendergast arca olyan

komor, amilyennek még soha nemlátta.

- Mik ezek, tarotkártya-lapok?- Igen, Diogenes mindig

érdeklődött a tarot iránt. Ezek akártyák halált és árulást jelentenek.

- Ki az a Michael Decker?- Decker a mentorom volt,

amikor annak idején az FBI-hozkerültem. Korábban máskormányszerveknél dolgoztam, és ősegített az átmenetben. Miké magasposztot tölt be a quanticói FBI-központban, és felbecsülhetetlenszerepet játszott abban, hogy amagam kissé szokatlan módszereitalkalmazhassam. Mike-nak voltköszönhető az is, hogy sikerült az

FBI-t olyan gyorsan ráállítani aJeremy Grove gyilkosságra tavalyősszel, és ő segített elsimítanikisebb problémákat egy korábbikansasi ügyemnél is.

- Szóval Diogenes megint egyjó barátodat fenyegeti.

- Igen, és nem tudom elérniMike-ot sem a mobilján, semotthon. A titkárnője azt mondja, egytitkos megbízáson dolgozik, ami aztjelenti, hogy semmilyen részletetnem közölhetnek róla, még ha akollégája vagyok, akkor sem. Megkell találnom, hogy személyesenfigyelmeztessem.

- Egy FBI-ügynököt azért nemlehet olyan könnyű becserkészni.

- Ő az FBI egyik legjobbügynöke, de attól tartok, ez nemfogja elriasztani Diogenest.

DAgosta megint a levélrepillantott. - Ezt az öcséd írta?

- Igen, de elég furcsa, mertnem az ő kézírásának tűnik, inkábbolyan, mintha ügyetlenülmegpróbálta volna elváltoztatni azírását.

- De túlságosan is ügyetlen,hozzá képest. Mégis van bennevalami furcsán ismerős… -Pendergast elhallgatott.

- Hogy kaptad meg?- Ma reggel érkezett, a

Dakota-házbeli lakásomra. Van ottegy portás, Martyn, akit néha meg

szoktam bízni kisebb feladatokkal.Ő vitte el a levelet Proctornak,Proctor pedig továbbította nekem, akorábban megbeszélt módon.

- Proctor tudja, hogy életbenvagy?

- Igen. És tegnap este ótaConstance is.

- Na és ő? Ő még mindig azthiszi, hogy meghaltál? DAgostanem mondta ki a nő nevét, nem voltrá szükség.

Pendergast úgyis tudja, hogyViola Maskelenére gondol.

- Még nem léptem velekapcsolatba, azzal csak komolyveszélybe sodornám. Atudatlansága, bármilyen fájdalmas

is, gondoskodik a biztonságáról.Rövid, zavart csönd állt be.DAgosta gyorsan témát váltott.

- Szóval az öcséd a Dakota-házbavitte ezt a levelet? Nem tartodmegfigyelés alatt az épületet?

- De, persze, nagyon óvatosan.A levelet egy hajléktalankézbesítette. Amikor elkaptuk éskifaggattuk, azt mondta, egy férfiadta oda neki a levelet aBroadwayen, és fizetett neki, hogyelhozza. De a személyleírás, amitadott, túlságosan homályos volt.

A limuzin továbbsuhant aRoosevelt Drive felhajtója felé,aztán csikorgó kerekekkelbekanyarodtak.

- Gondolod, hogy az FBI-ügynök barátod hallgatni fog rád?

- Miké Decker jól ismerengem.

- Szerintem Diogenespontosan erre számít, hogyodarohansz figyelmeztetni Deckert.

- Pontosan. Ez olyan, mint egykierőltetett lépés a sakkban.Belesétálok egy csapdába, éssemmit nem tehetek ellene. -Pendergast DAgostára nézett. Aszeme a barna kontaktlencse mögöttis csillogott. - Találnunk kell rávalami módot, hogy megfordítsuk ajátszmát, és mi támadjunk.Megtudtál valami érdekesetHayward kapitánytól?

- Találtak néhány szövetszálata gyilkosság helyszínén. Ezek meg akötelek az egyetlen nyom, amit ezidáig találtak. Van néhány furcsaaspektusa a gyilkosságnak. Példáulúgy tűnik, Diogenes fejbe vágtaDuchampot, aztán bekötözte afejsebét, mielőtt megölte.

Pendergast megcsóválta afejét. - Vincent, minél többet megkell tudnom. A legapróbb,legjelentéktelenebb részlet iskritikus fontosságú lehet. Van egyösszeköttetésem New Orleansban,aki megszerzi nekem a Hamilton-mérgezésről szóló rendőrségiaktákat. De itt nincsenek ilyenkapcsolataim, hogy a Duchamp-

ügyről is mindent megtudhassak.DAgosta bólintott. - Rendben.- És van még valami. Úgy néz

ki, Diogenes időrendben előrehaladva választja ki az áldozatait.Ez azt jelenti, hogy nemsokára te isveszélybe kerülhetsz, hiszen együttdolgoztunk az első jelentős ügyemsorán, amit az FBI-nál kaptam, amúzeumi gyilkosságokon.

DAgosta nagyot nyelt. -Miattam ne aggódj.

- Úgy látszik, Diogenes élvezi,hogy előre figyelmeztet.Feltételezhetjük, hogy te és a többipotenciális áldozat egyelőrebiztonságban van, legalábbis amígnem kapom meg a következő

üzenetet. De még így is meg kelltenned minden lehetségesóvintézkedést. Az lenne alegbiztonságosabb, ha visszatérnéla munkádhoz. Vedd körbe magadállandóan rendőrökkel, tartózkodj akapitányságon, amennyit csak lehet.És ami a legfontosabb, változtass amindennapi szokásaidon. Menjtaxival metró helyett. Kelj és feküdjkülönböző időpontokban.Változtass meg mindent azéletmódodban, ami esetlegveszélybe sodorhat téged vagy aszeretteidet. Ha Diogenes azéletedre tör, az könnyen azzaljárhat, hogy mások is megsérülnek,főleg Laura Hayward. Vincent, te

kiváló rendőr vagy, ugye nem kellmegmondanom, mi a teendőd?

A limuzin csikorogvalefékezett. Közvetlenül előttük ottterült el a 34. utcaihelikopterfelszálló pálya aszfaltja.A 100 méter hosszú felszállópályatompán csillogott a reggelinapfényben. Egy piros Bell 206 JetRanger már ott várakozott, forgólapátokkal. Pendergast hirtelenújból visszazökkent a bankárszerepbe, az arca kisimult ésmegnyugodott, a gyűlölet éselszántság eltűnt a szeméből,barátságos közöny maradt a helyén.

- Van itt még valami - szólaltmeg DAgosta. Pendergast

visszafordult.DAgosta benyúlt a zsebébe,

kivett valamit, és az öklétösszezárva odatartotta. Pendergastkinyújtotta a kezét, DAgosta pediga tenyerébe pottyantotta a lánconlógó, a szélénél kicsit megolvadtplatina medált. Rajta a nyitott szem,alatta a hamvaiból feltámadó főnix.A másik oldalára valami címertvéstek.

Pendergast rámeredt, és furcsakifejezés suhant át az arcán.

- Fosco nyakában volt, amikorvisszamentem a várba.Szándékosan megmutatta nekem,mint annak a bizonyítékát, hogyhalott vagy. A szemét még a saját

címerét is rávéste a hátuljára.Gondoltam, szeretnéd visszakapni.

Pendergast megfordította amedált, rámeredt, aztánvisszafordította.

- Azon az estén vettem el,amikor… amikor még egyszerutoljára meglátogattam Foscót.Talán szerencsét hoz majd neked.

- Többnyire nem nagyonhiszek a szerencsében, de az azérzésem, most különösen nagyszükségem van rá. Köszönöm,Vincent. - Pendergast hangja olyanhalk volt, hogy alig hallatszott aforgólapátok zajától. A nyakábaakasztotta a medált, bedugta az ingealá, és megszorította DAgosta

kezét.Aztán szó nélkül kiszállt, és a

betonon odasietett a várakozóhelikopterhez.

16. fejezet

A helikopter a marylandiChevy Chase-ben találhatóleszállópályán landolt, ahol egykocsi várakozott, sofőr nélkül.Kilenckor Pendergast márWashingtonban járt. Hideg, tisztajanuári nap volt, a sápadt, sárgás

napfény átszűrődött a fák kopár ágaiközött, de az árnyékos helyekenmég dér fehérlett.

Pár perc múlva márWashington egyik legelőkelőbbkertvárosában, az Oregon sugárútonjárt, amelyet pompás házakszegélyeztek. Amikor odaért MikéDecker házához, lelassított. A szép,téglahomlokzatú, György-korabelistílusban épült ház olyan álmosnaktűnt, mint az egész környék. Autónem parkolt előtte, de ez még nemjelentett semmit. Decker bármikorhívathatott kocsit sofőrrel, haszüksége volt rá.

Pendergast továbbhajtott egysarokkal, aztán megállt a

járdaszegélynél. Elővette atelefonját, és még egyszermegpróbálta hívni Decker otthoniszámát és a mobilját is. Semmiválasz.

A házsor mögött a hatalmasRock Creek Park terült el.Pendergast az aktatáskájával akezében kiszállt a kocsiból, éselgondolkozva besétált a parkba.Biztos volt benne, hogy Diogenesszemmel tartja a helyszínt, és azálöltözet ellenére fel fogja ismerni,ahogyan ő is minden körülményekközött felismerné az öccsét. De nemlátott egy árva lelket sem, és nemhallott semmit, csak a parkbancsörgedező patak halk zúgását.

Szapora léptekkel sétálttovább a park szélénél, aztánátvágott egy úton, majd egyvirágágyásokkal beültetett részen,és egy sövényhez ért, amely Deckerhátsó udvarát szegélyezte. Az udvartágas volt és szépen karbantartott,benyúlt a park fái közé. Itt, ahol asűrű sövény elrejtette aszomszédoktól, Pendergast megállt,és felnézett a ház ablakaira. Csukvavoltak, a függönyök összehúzva.Vetett egy pillantást a szomszédosházakra is, aztán tüntetően könnyedléptekkel továbbsétált, és átvágottaz udvaron a ház hátsó ajtajához.Felvett egy kesztyűt, az aktatáskájátlerakta a lépcsőre. Megállt, és éber

tekintetével minden részletetfelmért, aztán belesett az ajtókisablakán.

Decker konyhája modern volt,és agglegényhez illően szintespártaian egyszerű. Az asztalon egyösszehajtogatott újság hevert atelefon mellett, a szék hátára egyzakó volt odaterítve. A helyiségegyik oldalán lévő csukott ajtónyilván a pincébe vezethetett, amásik oldalon sötét folyosó indult aház elülső helyiségeibe.

A folyosón hevert valami aföldön, de nem lehetett kivenni afélhomályban, mi az. Nagyongyengén megmoccant, aztán mégegyszer.

Pendergast azonnal lenyomta akilincset, amely könnyedénmegmozdult a kezében. Csak mostvette észre, hogy a zárat márfeltörték. Meglátta az árulkodóátvágott drótot is: a biztonságirendszert ártalmatlanná tették.Kicsit odébb egy telefonkábel is átvolt vágva. Pendergast berontott,odarohant a földön fekvő alakhoz,és letérdelt mellé.

Egy kutya volt, a szemeüveges, a hátsó lába még mindiggörcsösen, de egyre lassabban meg-megrándult. Pendergast gyorsanvégigtapogatta kesztyűs kezével. Anyaka két helyen is el volt törve.

Pendergast felállt, a zsebébe

nyúlt, és előhúzott egy csillogóWilson pisztolyt. Villámgyorsan,néma csöndben átkutatta a házföldszintjét: minden sarokbabenézett, végigkutatott minden zugotés minden lehetséges búvóhelyet.Nappali, ebédlő, előszoba,fürdőszoba - minden üres és némavolt.

Ezután felrohant a lépcsőn. Alépcsősor tetején megállt, éskörbenézett. A folyosóról négyszoba nyílt. A napfény egy sugarabeesett a nyitott ajtókon,megvilágítva a levegőben lustántáncoló porszemeket.

Pendergast a pisztolytkészenlétben tartva berontott az

első ajtón, amely egyvendégszobába vezetett. Az ágyakszinte katonai pontossággalbevetve, a takaró sima, a párnák ahelyükön. Az ablakból jól látszottaka Rock Creek Park kopár fái.Mindenhol csend honolt.

Hirtelen meghallott valamizajt a közelből. Pendergastmegdermedt, a végsőkigmegfeszítve természetellenesen élesérzékeit. Egészen halk nesz volt,épp csak a levegő halk vibrálása,mint egy bánatos sóhaj.

Kisietett a szobából afolyosóra, és megállt a szembennyíló szoba ajtajában. A nyitottajtón át a mennyezetig érő

könyvespolcok látszottak és egyíróasztal széle, nyilvándolgozószoba lehetett. Innenközelebbről már egy másik hang ishallatszott: gyors csöpögés, mintharosszul zártak volna el egy csapot.

Pendergast feszülten, apisztolyát előreszegezve berontottaz ajtón.

Mike Decker ott ült egy bőrkarosszékben az íróasztalánál.Decker régebben katonatiszt volt,és mindig minden mozdulatakatonához illően gazdaságos ésfeszes volt, de most nem ezért ültilyen egyenesen a székben. Egy acélbajonettel átdöfték a torkát,odaszegezve a szék támlájához. A

régi bajonett átszúrta a széket is,hátul kilógott a vége, véresen, és ahegyéről vércseppek csöpögtek avastag szőnyegre.

Decker torkából még egysóhaj szállt fel, mint egy fújtatóból,aztán halk hörgésbe fulladt. Aszeme vakon rámeredtPendergastra. Fehér inge márteljesen vörös lett a vértől. Azasztalon is vérpatak folyt végig,lassan kanyarogva, majdlecsöpögve a földre.

Pendergast egy pillanatig kővédermedve állt, mintha villámcsapott volna belé. Aztán levette azegyik kesztyűjét, és előrehajolva,vigyázva, hogy ne lépjen bele a

szék körül összegyűlt vértócsába,Decker homlokára tette a

kezét. A bőre ruganyos volt, és ahőmérséklete nem érződötthidegebbnek, mint Pendergasttenyere.

Pendergast hirtelenhátralépett. Az egész ház néma volt,csak a halk, kitartó csöpögéshallatszott.

Tudta, hogy a sóhajokat márcsak a tüdőből kiáramló levegőkelti. De Mike Decker nem lehetettöt percnél régebben halott, taláncsak három perce.

Ez azt jelenti, hogy Diogenesmegvárhatta, amíg Pendergastbelépett a házba, és csak azután ölte

meg Deckert, amikor ő már itt volt.Vagyis az öccse akár még

mindig itt lehet a házban.Valahonnan a távolból egészen

halkan meghallotta egy rendőrségiautó szirénáját. Pendergastvillámgyorsan körbenézettszobában, nem talál-e valami jelet,ami segíthet megtalálni az öccsét. Atekintete végül megpihent abajonetten, és hirtelen felismerte,honnan való.

A tekintete ezután Deckerkezére esett. Az egyik bénultanlógott, a másik ökölbe szorult.

A közelgő szirénákróltudomást sem véve Pendergastelővett a zsebéből egy arany

töltőtollat, és óvatosanszétfeszítette vele a halott ökölbeszorult kezét. Három szőkehajszálat szorongatott benne.

Pendergast elővett egynagyítót a zsebéből, közelebbhajolt, és megvizsgálta ahajszálakat. Majd ismét a zsebébenyúlt, és elővett egy kis csipeszt.Végtelenül óvatosan kivette ahajszálakat a mozdulatlan kézből.

A szirénák egyre hangosabbaklettek.

Diogenes mostanra márbiztosan elmenekült. Tökéletesenkoreografálta a jelenetet, mindentényezőt számításba véve. Behatolta házba, nyilván valami nyugtatóval

elkábította Deckert, aztán megvárta,amíg Pendergast megérkezett, ésakkor ölte meg az áldozatát. Az islehet, hogy szándékosanbekapcsolta a riasztót, amikortávozott, ez riaszthatta arendőrséget.

Egy vezető beosztású FBI-ügynököt meggyilkoltak - az egészházat szét fogják szedni anyomozók, hogy valami nyomottaláljanak. Diogenes nyilván nemkockáztatja, hogy továbbra is aközelben maradjon, és Pendergastsem tehette.

Egyre közelebbről hallotta acsikorgó kerekeket és a szirénákvijjogását, ahogy a rendőrségi

autók végigszáguldottak az Oregonsugárúton. Pár másodpercen belülodaérnek a házhoz. Pendergastvetett még egy utolsó pillantást abarátjára, villámgyorsan kitöröltegy könnycseppet a szeméből, aztánlerohant a lépcsőn.

A bejárati ajtó szélesenkitárva állt, mellette pirosanvillogott a biztonsági berendezéslámpácskája. Átugrotta az elpusztultkutyát, és kisurrant a hátsó ajtón,felkapta az aktatáskáját, átrohant ahátsó udvaron, közben a hajszálakatodadobta egy halom avar közé, ésmint egy kísértet, eltűnt a RockCreek Park árnyékos mélyén.

17. fejezet

Margó Green érkezett elsőneka múzeum pompás régikonferenciatermébe. Letelepedett ahatalmas, tizenkilencedik századitölgyfa asztal körül álló bőrszékekegyikére, és körbenézett a pompás,bár kissé nyomasztó helyiségben: afalakon ma már veszélyeztetettnekszámító állatok trófeái az ajtó kétoldalán elefántagyarak afrikaimaszkok, leopárd-, zebra- ésoroszlánbőrök. Urchisonnak, akitöbb mint egy évszázaddal ezelőttAfrikában végzett gyűjtőmunkát, az

antropológia mellett a vadászat volta másik fő szenvedélye. A szobakét végében még elefántlábbólkészült nagy papírkosarak is álltak.De hát ez egy múzeum, és egymúzeum soha nem dobhat elsemmit, akkor sem, ha ma már nemillik ilyen tárgyakat gyűjteni.

Margó kihasználta a párpercnyi nyugalmat, mielőtt atöbbiek is megérkeznek, hogyátnézze a jegyzeteit, és rendbeszedje a gondolatait. Egyreidegesebbnek érezte magát, nemtudott lecsillapodni. Vajon helyesencselekszik-e? Még csak hat hetevan itt, és a Museology első általaszerkesztett számával máris egy

heves vita kellős közepébecsöppent. Miért olyan fontos nekiez az egész ügy?

Persze nagyon jól tudta aválaszt. Fontos neki a személyesmeggyőződése miatt, mert ki kellállnia amellett, amiben hisz. Ésfontos szakmailag is, hogy aMuseology főszerkesztőjekénthelyesen cselekedjen. Az emberekelvárják majd, hogy a folyóirat,állást foglaljon az ügyben.Mindenkinek feltűnne a hallgatás,vagy egy gyenge, mellébeszélővezércikk. Ez meghatározná egészjövőbeli főszerkesztőségét. Igenisfontos megmutatni, hogy aMuseology továbbra is jelentős és

aktuális témákkal foglalkozóorgánum, amely nem fél az élesvitáktól. Itt a lehetőség, hogymegmutassa az egész szakmának,hogy komolyan veszi a feladatát.

Újból a jegyzeteibe merült.Mivel a szóban forgó maszkok azantropológiai osztály tulajdonábanvoltak, ennek az osztálynak akurátorai érintettek leginkább avitában. Ez az egyetlen esélye, hogyegyszerre szóljon az egészosztályhoz, és szerette volna, ha jólsikerül a felszólalása.

Lassanként kezdtekszállingózni a többiek is, oda-odabólintva Margónak, egymás közöttbeszélgetve, kávéscsészékkel

zörögve. Befutott Nóra Kelly,szívélyesen üdvözölte Margót,aztán leült az asztal túlsó felén.Margó körbenézett a teremben.Mind a tíz kurátor megjött.

Hugó Menzies érkezettutolsónak: ő volt az antropológiaiosztály vezetője dr. Frock hat évvelezelőtt bekövetkezett, korai halálaóta. Menzies külön rámosolygottMargóra, és odabólintott neki, aztánhelyet foglalt az asztalfőn. Mivel aMuseology cikkeinek éstanulmányainak nagy részeantropológiai témákról szólt,Menziest jelölték ki, hogyfelügyelje az új főszerkesztőmunkáját. És amint Margó

gyanította, abban is komolyszerepet játszott, hogy őt neveztékki. A kollégáitól eltérően, akiktöbbnyire ügyvédekhez illőaktatáskákkal jártak, Menzies egydivatos vászon válltáskát hordott,John Chapman Company feliratdíszelgett rajta, egy angol horgász-és vadászfelszerelést gyártó cégneve. Kivett néhány papírt atáskájából, és elrendezgette őketmaga előtt az asztalon, aztán orrárabiggyesztette az olvasószemüvegét,megigazgatta a nyakkendőjét, éslesimítgatta rakoncátlan ősz fürtjeit.Végül az órájára pillantott, élénk,kék szemével körbenézett avárakozókon, és megköszörülte a

torkát.- Nagyon örülök, hogy ilyen

szép számban összegyűltünk -szólalt meg öreges hangján. - Akkorkezdhetjük? A szokásos napirendhelyett - itt vetett egy pillantástMargóra - térjünk rá rögtön arra atémára, amiről tudom, hogymindnyájukat foglalkoztatja: a kiva-maszkok ügyére.

Papírzizegés hallatszott, ésmindenki Margóra nézett, akikihúzta magát, és igyekezettsemleges és nyugodt arcot vágni. Alelke mélyén meg volt győződveróla, hogy igaza van, és ez erőtadott neki.

- Margó Green, a Museology

új főszerkesztője szeretne szólnimindnyájukhoz. Mint tudják, a tanoindiánok azzal a kéréssel fordultakhozzánk, hogy szolgáltassuk visszaa kiva-maszkokat, amelyek készülőúj kiállításunk központi darabjailennének. Az antropológiai osztályvezetőjeként az én feladatom, hogyjavaslatot tegyek a múzeumigazgatójának az ügy megoldására,hogy visszaadjuk-e a maszkokat,megtartsuk őket, vagy keressünkvalami kompromisszumosmegoldást. A múzeum működésenem demokratikus, de megígérem,hogy figyelembe fogom venni avéleményüket. Hadd tegyem hozzá,hogy az igazgató is tanácskozni fog

a teljes igazgatósági testülettel, sőta múzeum ügyvédjeivel is, mielőttmeghozza a végleges döntést. -Menzies egy mosollyal Margóhozfordult. - Akkor átadom a szót dr.Greennek.

Margó felállt, és körbenézettaz asztal körül ülőkön.

- Amint a legtöbben bizonyáratudják, azt tervezem, hogy aMuseology következő számábanamellett fog állást foglalni, hogy akiva-maszkokat adjuk vissza a tanoindiánoknak. A vezércikkfogalmazványa kéziratban márkörbejárt, és okozott némikavarodást az osztályon. - Margónyelt egyet, és próbálta leplezni

hangjának ideges remegését.Tovább beszélt a maszkok

történetéről, arról, hogyan szereztemeg őket a múzeum, és közbenegyre magabiztosabb lett a hangja.

- Azoknak a kedvéért, akiknem ismerik a tano indiánoktörzsét: egy távoli rezervátumbanélnek, Új-Mexikó és Arizonahatárán. Elszigeteltségük miatt minda mai napig megőrizték nyelvüket,vallásukat és szokásaikat, bár féllábbal már a modern világbanállnak. A törzs alig húsz százalékavallja magát kereszténynek. Azantropológusok úgy vélik, majdnemezer évvel ezelőtt telepedtek megjelenlegi lakóhelyükön, a Tano

folyó mentén. Különleges nyelvetbeszélnek, amely látszólag nem állrokonságban egyetlen másik indiánnyelvvel sem. Azért mondom elönöknek ezeket a dolgokat, mertfontos hangsúlyozni, itt nem arrólvan szó, hogy egy már csakgenetikailag indiánnak számítótörzs próbálja megkésvevisszaszerezni rég elveszetthagyományait. A tanok egyike anéhány törzsnek, amely soha nem isveszítette el a hagyományait.

Margó elhallgatott. A kollégáifigyelmesen követték amondandóját, és habár tudta, hogynem mindnyájan értenek egyet vele,legalább tiszteletteljesen

végighallgatták.- A törzs két vallási csoportra

oszlik. A kiva-maszkokat csakakkor használják, amikor mindkétcsoport összegyűlik a vallásiszertartásokra a Nagy Kivában. Ezegy kör alakú, föld alatti építmény,amely a ceremóniák színhelyéülszolgál. Úgy hiszik, hogy ezek aszertartások tartják fenn azegyensúlyt és a harmóniát a törzséletében, az egész földön és atermészetben. Úgy hiszik, és nemtúlzok, hogy az utóbbi száz évszörnyű háborúi és természetikatasztrófái annak tudhatók be, hogya maszkok nélkül nem tudtákmegfelelően megrendezni a világ

szépségét és egyensúlyáthelyreállító szertartásokat.

Margó még vagy öt percigbeszélt, aztán befejezte. Örült, hogysikerült aránylag rövidre fogni amondanivalóját.

Menzies megköszönte, éskörbenézett. - Akkor mostkezdődhet a vita.

Kis köhécselés és papírzörgésután megszólalt egy vékony hang,kissé sértett éllel. Dr. Prine volt az.A folyton lehorgasztott vállal járókurátor felállt. - Mivel az etruszkrégészet a szakterületem, nem sokattudok a tano indiánokról, devéleményem szerint ez az egész ügykissé bűzlik. Miért érdeklik a

tanokat olyan hirtelen ezek amaszkok? Honnan tudjuk, hogy nemadják el valaki másnak? Milliókatérhetnek. Én nagyon gyanúsnaktalálom a motivációjukat.

Margó az ajkába harapott.Emlékezett Prine-ra mégegyetemista korából: nem voltvalami nagy koponya, és az éveksorán csak romlott a helyzet. Életelegfontosabb kutatási témája azetruszk béljóslás volt.

- Ebből az okból és sokmásból is, én határozottan arraszavaznék, hogy tartsuk meg amaszkokat. Sőt, el sem hiszem,hogy bárki is komolyan fontolóravenné, hogy visszaadjuk őket.

Megvásároltuk, a tulajdonunkbanvannak, és meg is kell tartani őket. -Azzal hirtelen leült.

Ezután felállt egy alacsony,kövérkés, vörös hajú férfi, akinek afeje tetején nagy kopasz foltvirított: George Ashton, a Szakrálisképek című kiállítás főkurátora.Ashton nagyon tehetségesantropológus volt, bár kissélobbanékony vérmérsékletű éscsiszolatlan modorú.

- Egyetértek dr. Prine-nal, éshatározottan ellenzem ezt a cikket. -Margó felé fordult, a szeme úgykidülledt, hogy szinte kiugrott vörösarcából, a tokája háromszoros lettaz izgatottságtól. - Rendkívül

helytelennek tartom, hogy dr. Greenépp most hozta fel ezt a témát. Aligegy hét választ el a múzeum hosszúévek óta legnagyobb kiállításánakmegnyitójától, amely majdnemötmillió dollárunkba került. A kiva-maszkok a kiállítás legfontosabbdarabjai. Ha ezeket kivesszük,semmiképp nem tarthatjuk megidőben a megnyitót. Igazánsajnálatosnak tartom dr. Greenidőzítését. - Elhallgatott egypillanatra, és tüzes pillantást lövelltMargó felé, aztán Menzieshezfordulva folytatta: - Hugó, aztjavaslom, napoljuk el ezt a kérdésta kiállítás bezárásáig. Akkor majdnyugodtan vitatkozhatunk róla.

Természetesen elképzelhetetlennektartom, hogy visszaadjuk amaszkokat, de az ég szerelmére,halasszuk el a döntést a kiállításutánra.

Margó várt. A legvégén majdválaszol minden felszólalónak, márha Menzies lehetőséget ad rá.

Hugó Menzies higgadtanrámosolygott a dühös kurátorra.

- George, a tényszerűségkedvéért szeretném közölni, hogy azidőzítés nem dr. Greentől függött,hanem a tano indiánok levelénekmegérkezésétől, amit mellesleg a tekiállításról szóló reklámkampányodváltott ki.

- Igen, de muszáj

megjelentetnie ezt a cikket? -Ashton meglobogtatott egypapírlapot. - Legalább megvárhatnáa kiállítás bezárását. Ez egyrémálom lesz a közvélemény előtt!

- Nekünk nem az a dolgunk,hogy a közvéleménnyel törődjünk -jegyezte meg Menzies.

Margó, hálás pillantást vetettrá. Számított a támogatására, de eztöbb volt, mint egyszerű támogatás.

- Ez a valóság! Nem ülhetünkaz elefántcsonttornyunkban,figyelmen kívül hagyva aközvéleményt! A legnehezebbkörülmények között kelllétrehoznom egy kiállítást, és nemörülök neki, hogy így akadályozzák

a munkámat, ezt nem vártam dr.Greentől, és tőled főképp nem,Hugó!

Azzal fújtatva leült.Menzies halkan azt mondta: -

Köszönöm, hogy elmondtad avéleményedet, George.

Ashton kurtán bólintott.Ezután felállt Patrícia Wong, a

textilgyűjtemény felügyelője. -Nekem úgy tűnik, nagyon egyszerűkérdéssel állunk szemben. Amúzeum nem etikus módon jutott amaszkokhoz, sőt azt is mondhatjuk,illegálisan, ahogy azt Margóegyértelműen bebizonyítja acikkében. A tano indiánokvisszakérik Őket. Ha a múzeum

legalább az etikusság látszatát megakarja őrizni, akkor azonnal visszakell adnunk őket. A legnagyobbtisztelettel nem értek egyet dr.Ashtonnal. Ha megtartjuk amaszkokat, és a kiállításon anagyvilág elé tárjuk őket, aztánutána visszaadjuk és beismerjük,hogy helytelen volt megtartani őket,ez képmutatás lenne, vagylegalábbis opportunizmus.

- Úgy van, úgy van! - szóltközbe egy másik kurátor.

- Köszönöm, dr. Wong -mondta Menzies, a nő pedig leült.

Ezután Nóra Kelly emelkedettszólásra, magasan és karcsún,félresöpörve az arcából

vörösesbarna tincseit. Körbenézett,nyugodtan és magabiztosan. Margóérezte, hogy máris elönti abosszúság.

- Két kérdést kellmegválaszolnunk - kezdte halkan ésmeggyőző hangon. - Az első, hogyMargónak joga van-e megjelentetnia cikket. Azt hiszem, mindnyájanegyetértünk abban, hogy aMuseology függetlenségét fenn kelltartani, még ha némelyikünknek nemis tetszenek az általa hangoztatottvélemények.

Ezt mindenki helyeslőmormolással fogadta, kivéveAshtont, aki összefonta a karját, éshangosan felhorkant.

- Én is azok közé tartozom,akik nem értenek egyet ezzel acikkel.

Na, tessék, kezdődik, gondoltaMargó.

- Itt nem pusztán a tulajdonláskérdéséről van szó. Úgy értem,kinek a tulajdona MichelangeloDávidja? Ha az olaszokfeldarabolnák, és márványcsempétcsinálnának belőle, ez elfogadhatólenne? Ha az egyiptomiak úgydöntenének, hogy leromboljákKheopsz piramisát, hogy parkolótépítsenek a helyére, ez rendbenlenne? Az ő tulajdonuk-e apiramis? Joguk lenne-e agörögöknek eladni a Parthenont egy

Las Vegas-i kaszinónak?Nóra kicsit hallgatott, majd

folytatta: - A válasz ezekre akérdésekre csakis nemleges lehet.Ezek a dolgok az egész emberiségkincsei, az emberi szellemlegmagasabb rendű kifejeződései,és felbecsülhetetlen értékük miattfel sem merülhet a tulajdonláskérdése. Ugyanez áll a kiva-maszkokra is. Igaz, a múzeum nemépp etikus módszerekkel jutotthozzájuk. De olyan különlegesek ésolyan fontosak, hogy nem adhatjukvissza a tanóknak, hogy aztánörökre eltűnjenek egy sötét kivamélyén. Úgyhogy én azt mondom,jelenjen csak meg a cikk. Legyen

nyilvános vita. De semmiképpen neadjuk vissza a maszkokat. - Kicsithallgatott, aztán megköszönte afigyelmet, és leült.

Margó érezte, hogyelvörösödik. Bármennyire nemszívesen ismerte is be, Nóra Kellyfélelmetes volt.

Menzies körbenézett, de úgytűnt, senkinek nincshozzáfűznivalója. Margóhozfordult. - Szeretne esetleg mégvalamit mondani? Itt a legjobbalkalom.

Margó felpattant. - Igen,szeretnék válaszolni dr. Kellynek.

- Tessék.- Dr. Kelly könnyedén

figyelmen kívül hagyott egy kritikusfontosságú tényt: azt, hogy amaszkok vallási tárgyak, eltérően atöbbitől, amelyeket említett.

Nóra is azonnal felpattant ahelyéről. - A Parthenon talán nemtemplom? Dávid nem egy bibliaialak? A Nagy Piramis nem egyszent temetkezési hely?

- Az ég szerelmére, ma márnem azok! Senki nem megy aParthenonba kosokat áldozni!

- Pontosan erről beszélek.Ezek a helyek túlléptek eredetikorlátozott vallási funkciójukon.Most már mindnyájunk tulajdonai,vallásra való tekintet nélkül.Ugyanez a helyzet a kiva-

maszkokkal. A tanok lehet, hogyvallási célokra készítették őket, demost már az egész világ közöskultúrkincséhez tartoznak.

Margó érezte, hogy a forróságaz egész testét elönti. - Dr. Kelly,hadd jegyezzem meg, hogy alogikája egy alsóbb éves egyetemifilozófiaszemináriumon sem állnámeg a helyét, hát még egytudományos értekezleten, a világlegnagyobb természettudományimúzeumának kultúrantropológiaiosztályán.

Nagy csönd lett. Menzieslassan Margó felé fordult, és aszemöldökét rosszallóan felvonvarászegezte kék szemét. - Dr. Green,

nagyon szép dolog, ha valakiszenvedéllyel viszonyul atudományos kérdésekhez, de azértmaradjunk meg civilizált keretekközött.

Margó nagyot nyelt. - Igen, dr.Menzies. - Az arca lángolt. Hogyengedhette meg magának, hogy ígykijöjjön a sodrából? Nem mertNóra Kelly felé pillantani. Nemelég, hogy ekkora vitábakeveredett, még ellenségeket isszerez magának a saját osztályáról.

Mindenki idegesen köszörültea torkát, néhányan suttogtak.

- Hát jó - szólalt meg Menzies,megnyugtató hangon. -Meghallgattam mindkét oldal

álláspontját, és úgy tűnik, nagyjábólegyenlően oszlanak meg avélemények. Legalábbis azokközött, akiknek van véleményük adologról. Meghoztam a döntést.Elhallgatott, és körbehordoztatekintetét.

- Két javaslatot fogok azigazgató elé terjeszteni. Az egyik,hogy a vezércikk mindenképpjelenjen meg. Margónak joga vanmegindítani a vitát egy jólmegindokolt bevezető cikkel,fenntartva ezzel a Museologylegnemesebb hagyományait.

Menzies vett egy nagy levegőt,majd folytatta: - A másodikjavaslatom az lesz, hogy a

maszkokat azonnali hatállyal adjukvissza a tanóknak.

Döbbent csönd lett. Margóalig hitt a fülének. El sem hitte,hogy Menzies száz százalékig az őoldalára állt. Vetett egy lopottpillantást Nórára, és látta, hogy aző arca is elvörösödik.

- A hivatásunk etikai szabályaiegyértelműek - folytatta Menzies.

- Az első szabály az, hogy egyantropológus elsőrendű kötelességemindig az általa tanulmányozottnépcsoport érdekeinek szem előtttartása. El sem tudom mondani,mennyire fájlalom, hogy amúzeumunk elveszíti ezeket amaszkokat. De egyet kell értenem

dr. Green-nel és dr. Wonggal: haerkölcsi példát akarunk mutatni,vissza kell adnunk őket. Igaz, azidőzítés valóban nagyonkellemetlen, és óriási problémátfog okozni a kiállítás rendezőinek.Sajnálom, George, de nincs mittenni.

- De ez óriási veszteség azantropológiának, az egészvilágnak… - szólalt meg Nóra.

- Amit megmondtam,megmondtam - vágott közbeMenzies, a hangjában árnyalatnyiéllel. - Az értekezletet berekesztem.

18. fejezet

Billi Smithback befordult afolyosón, megállt, aztánmegkönnyebbülten felsóhajtott. Afolyosó távolabbi végében FentonDavies irodájának ajtaja nyitva állt,és sehol nem látta Bryce Harrimantólálkodni. Ami azt illeti, most, hogyígy belegondolt, egész napegyáltalán nem is látta Harrimant.Miközben Davies irodája felétartott, a lépteiben újult erővel,összedörzsölte a kezét, és kellemeskáröröm töltötte el, hogyHarrimannek milyen pechje van.

Hogy törte magát, hogy rátegye akezét a Mutogatós-sztorira! Hátcsak tessék, legyen az övé. ígyutólag meggondolva nem is igazán aTimesba való sztori, túlságosanméltatlan, a burleszk-felhangjaival.Persze Harriman, aki nem olyan régmég a Postnál dolgozott, nyilvánúgy érzi, ez az ő asztala.

Smithback elégedettenelvigyorodott magában.

Ő viszont óriási telitalálatotért el azzal, hogy megkaparintotta aDuchamp-gyilkosságot. Mindenmegvolt benne, ami egy szenzációssztorihoz kell: szokatlan,megragadó, izgalmas. Az egészvárosban erről beszéltek: a szelíd,

kedves festő, akit látszólag mindenok nélkül megkötöztek, köteletraktak a nyakába, és kilökték ahuszonnegyedik emeletről, ráadásulegyenesen rázuhant egy elegánsmanhattani francia étteremüvegtetejére. Mindez fényesnappal, rengeteg ember szemeláttára.

Smithback kicsit lassított,ahogy közelebb ért Daviesirodájához. A baj csak az, hogykissé nehéz megtalálni azt arengeteg szemtanút. Ez idáigkénytelen volt beérni a rendőrségáltal kiadott hivatalostájékoztatóval. A szokásos forrásai,akiktől mindig meg lehetett tudni

valami érdekeset, most zavarbaejtően tájékozatlannak bizonyultak.De előbb-utóbb majd csak beindula sztori. Nórának igaza volt, amikorazzal nyugtatgatta, hogy végülmindig jut valamire. Milyen jólismeri őt…

Kétségtelen, hogy Davies isazért hívatta, mert szeretnémegtudni, hogy áll. Majdmegmondja neki, hogy éppbizalmas forrásaitól szerzettinformációk után nyomoz. Aztánvisszamegy a Broadway és a 65.utca sarkára. Ma már nem lesznekott a zsaruk, hogy az útjábaálljanak. Aztán majd benéz akapitányságra is, van ott egy régi

haverja, hátha felcsipegethet tőleegy-két morzsát. Na, nem, a morzsanem jó szó. Lehet, hogy másriporterek beérik morzsákkal, deSmithback az egész tortát akarta.

A saját szellemességénvigyorogva, megállt a titkárnőíróasztalánál, Davies ajtaja előtt.Az asztal mögött nem ült senki.Késői ebédszünet, gondoltaSmithback. Magabiztosan előbbrelépett, és emelte a kezét, hogybekopogjon a nyitott ajtón.

Davies zsúfolt íróasztalánálült, mint egy Buddha-szobor.Alacsony volt, és teljesen kopasz,mozgékony kis kezei mindigbabráltak valamivel, a

nyakkendőjét igazgatták, egyceruzával játszottak, vagy aszemöldökét simogatták. Többnyirefehér galléros halványkék ingethordott, szorosan megkötöttvirágmintás nyakkendővel. Magas,lágy hangja és nőies modora miatt abeavatatlanok számára úgy tűnt,puhány alakkal állnak szemben, deSmithback már megtanulta, hogynem így van. Az ember nem juthat aTimes főszerkesztői székébe, hanincs benne némi bátorság. DeDavies mindig olyan finoman adtaaz emberek tudtára a dolgokat, hogyegy pillanatig észre sem vették,hogy a földbe döngölte őket. Sohanem teregette ki a lapjait, többet

hallgatott, mint amennyit beszélt, ésaz ember ritkán tudta, mit is gondolvalójában. Nem barátkozott ariporterekkel, nem lógott együtt atöbbi szerkesztővel, úgy tűnt,jobban szeret egyedül lenni. Azirodájában csak egy szék volt alátogatóknak, de soha senki nem ültle rá.

Csakhogy a mai nap kivételvolt, mert ült rajta valaki:méghozzá Bryce Harriman.

Smithback megtorpant, éskopogásra emelt keze megállt alevegőben.

- Á, Billi! - üdvözölte Davies.- A legjobbkor jössz, gyere csakbe! Smithback tett egy lépést, aztán

még egyet. Mindent elkövetett, hogytekintete ne találkozzonHarrimanével.

- Hogy tervezed, leszfolytatása a Duchamp-cikknek? -érdeklődött Davies.

Smithback bólintott. Szinteszédült, mintha valaki behúzottvolna egy jó nagyot agyomorszájába. Remélte, nemlátszik meg rajta.

Davies dobolt az ujjaival azíróasztalán. - És milyenszemszögből akarod feldolgozni atémát?

Smithback készen állt aválasszal. Ez volt Davies kedvencköltői kérdése, és csak annyit akart

jelenteni, hogy közölni akarta ariporterekkel, hogy nem szeretné,ha lazsálnának.

- Azt terveztem, a közvetlenkörnyezet szempontjából veszemszemügyre a történteket. Milyenhatással volt a gyilkosság a házbanlakókra, a környékbeliekre, azáldozat barátaira és családtagjaira.És természetesen a nyomozáselőrehaladásáról is tudósítanék. Anyomozás vezetője, Hayward, alegfiatalabb kapitány arendőrségnél, ráadásul nő.

Davies lassan bólogatott, éselgondolkozva hümmögött. Ebbőlszokás szerint nem derült ki semmiarról, hogy valójában mit gondol.

Smithback egyre idegesebbenfolytatta: - Elő lehetne adni aszokásosat: erőszakos halál kavarjafel az Upper West Side nyugalmát,idős hölgyek félnek este sétáltatni apudlijukat… Egy vázlat azáldozatról, a munkájáról és a többi.Esetleg belefér egy kis portré isHayward kapitányról.

Davies megint csak bólogatott,és a tollát forgatta az ujjai között.

- Billi, ez a legnagyobbgyilkossági ügy Manhattanben aCutforth-gyilkosság óta, amirőlBryce barátunk tudósított, amikormég a Postnál volt.

Bryce barátunk. Smithbackigyekezett barátságos arcot vágni.

- Ezt a sztorit nagyon sokszemszögből fel lehet dolgozni.Nemcsak a halál szenzációs módjamiatt, de ahogy te is rámutattál,ráadásul igen előkelő környékentörtént. Aztán ott van maga azáldozat. Egy művészember. És vanegy női nyomozónk. - Kicsithallgatott. - Nem gondolod, Bili,hogy talán túl sokat akarsz markolniegyszerre?

- Csinálhatok belőle két vagyhárom cikket is sorozatban, semmiprobléma.

- Kétségtelenül, de akkor túlhosszan elnyújtanánk, ez sem lenneszerencsés.

Smithback megnedvesítette az

ajkát. Egyre kínosabb lett az, hogyDavis ül, ő pedig áll.

A főszerkesztő továbbfolytatta: - Én személy szerint nemtudtam, hogy Duchamp a magacsendes módján elég neves festővolt. Nem a legdivatosabb fajta,akit felkaptak a Sohóban, inkábbolyan Fairfield Porter-stílusúművész. Bryce-szal épp errőlbeszélgettünk tegnap este.

- Bryce-szal? - ismételte megSmithback. Olyan keserű volt a néva szájában, mint az epe.

Davies megjátszottkönnyedséggel legyintett. - Csakmegittunk valamit a MetropolitanKlubban.

Smithback megdermedt.Szóval így hízelegte be magát ez anyálas alak a főszerkesztőnél!Elvitte egy italra az apja előkelőklubjába, Davies pedig, mint alegtöbb szerkesztő, akiketSmithback ismert, nyilván odavanaz ilyesmiért. A szerkesztők alegrosszabb sznobok, mindig ottólálkodnak a gazdagok asztalánál,remélve, hogy elkaphatnak néhánylehulló morzsát. Smithbackpontosan el tudta képzelni, ahogybevezetik Daviest az elegáns ésexkluzív Metropolitan Klubba,ahogy helyet foglal egy pompásszéken az aranyozott díszítésűszalonban, ahol italokat szolgálnak

fel a tisztelettudó libériás pincérek,miközben üdvözléseket vált aRockefellerekkel, De Menilekkelés Vanderbiltekkel - ennek nyilvánmegvolt a kellő hatása Daviesre,aki valahol a New Jersey-beliMaplewoodban született.

Smithback végre vetett egypillantást Harrimanre. Az a disznócsak ült, egyik lábát elegánsankeresztbe vetve a másikon, olyanlezserül, mintha ez lenne alegtermészetesebb dolog a világon.Nem vette magának a fáradságot,hogy viszonozza Smithbackpillantását, nem volt rá szükség.

- Nemcsak egy egyszerűállampolgárt vesztettünk el -

folytatta Davies -, hanem egyművészt, egész New Yorkszegényebb lett nélküle. Látod,Bili, az ember soha nem tudhatja, kilakik a szomszédjában. Lehet, hogyegy hot dog árus vagy egyutcaseprő, de az is lehet, hogy egykiváló művész, akinek az alkotásaia River House elegáns lakásaitdíszítik.

Smithback megint bólintott, azajkára fagyott mosollyal.

Davis lesimítgatta anyakkendőjét. - Ez egy remek téma.Kedves Bryce barátom majdgondoskodik róla.

Te jóságos ég! Egy szörnyűpillanatig Smithback arra gondolt,

őt visszaállítják a Mutogatós-sztorira.

- Ő fogja a téma társaságiaspektusát feldolgozni. IsmeriDuchamp több régebbi vevőjét is,vannak családi összeköttetései.Vele beszélni fognak az emberek,míg…

Davies elhallgatott, deSmithback jól értette. Míg velednem állnának szóba.

- Egyszóval, Bryce majdkézbe veszi a téma elegáns oldalát,amit a Times olvasói annyirakedvelnek. Örömmel látom, hogyneked viszont jól fekszik az utcaemberének és a rendőrségszemszöge, ezt folytasd!

Smithback szája kissémegrándult.

- Mondanom sem kell, hogyosszatok meg egymással mindeninformációt. Azt javaslom, tartsatokrendszeres munkamegbeszéléseket.Ez a sztori elég nagy ahhoz, hogyketten is megosztozzatok rajta, ésvalószínűleg még sokáig témát fogadni.

Rövid csönd telepedett azirodára.

- Szeretnél valamit mondani,Billi? - kérdezte aztán Davies.

- Tessék? Nem, semmit.- Akkor nem is tartalak fel

tovább.- Igen, persze… - Smithback

szinte csak hebegni tudott amegdöbbentestül és dühtől. -Köszönöm - mondta még. Ahogysarkon fordult, hogy kifelé induljonaz irodából, Harriman végrerápillantott az arcán önelégültfélmosollyal. Mintha azt mondtavolna: Akkor még találkozunk,öregem, és nagyon vigyázz magára!

19. fejezet

Laura elszántan belevágott akissé száraz csirkemellbe. - És

milyen volt az első napod amunkában? - kérdezte.

- Jó - felelte kurtán DAgosta.- Singleton nem kekeckedett?- Nem.- Végül is csak két napig

voltál távol, ez azért javít valamit ahelyzeten. Singleton sokat követel,néha túlságosan is, de pokolian jórendőr. Ahogyan te is. Ezért tudom,hogy jól ki fogtok jönni egymással.

DAgosta bólintott, és az ételtpiszkálgatta a tányérján. Acacciatore módra készült csirkevolt az egyik étel, amit szintegondolkodás nélkül is össze tudottdobni.

- Ez egész jó, Vinnie, de

tényleg. Nem ártana, ha gyakrabbanbeengednélek a konyhába - mondtaLaura, és rámosolygott.

DAgosta visszamosolygott.Egy pillanatra letette a villáját, éscsak nézte, ahogy a nő eszik.

Laura nagyon igyekezett, hogyidejében hazaérjen. Dicséri avacsorát, pedig a csirke rémesenszáraz lett. Nem kérdezte, hogyreggel miért távozott olyan sietősena kávézóból. Nyilván nem akarjafaggatni, hanem hagyni akarja, hogymaga oldja meg a dolgot. Hirtelenrátörő érzelemrohammal arragondolt, hogy mennyire szeretiLaurát. Ettől csak még nehezebblett, amit tennie kellett.

- Sajnálom, hogy nem tudomtovább élvezni a finom vacsorát, demegint el kell rohannom - szólaltmeg Laura.

- Valami új fejlemény?- Nem igazán, csak a

csomókkal foglalkozó szakértő akartájékoztatást tartani. Persze lehet,hogy csak próbál olyan látszatotkelteni, mintha csinált volnavalamit, mert ez idáig nem sokatsegített.

- Tényleg?- Úgy gondolja, ázsiai

eredetűek a csomók, talán kínaiak,de ezzel sem jutunk túl sokra,jobban le kéne szűkíteni a kört.

DAgosta vett egy nagy

levegőt. - Utánanéztél annak azeshetőségnek, amit a kávézóbanemlítettem? Hogy esetlegPendergast öccse állhat agyilkosságok mögött?

Hayward kezében megállt afélig a szájához emelt villa. -Nagyon kevés bizonyíték van, amiezt az elméletet támasztaná alá.Tudod, hogy én profi vagyok.Bízhatsz benne, hogy a lehetőlegjobb módon irányítom anyomozást. Ha majd lesz egy kisidőm, utánanézek.

DAgosta erre nem tudott mitmondani. Egy percig némán ettek.

- Vinnie - szólalt meg Laura,és volt valami a hangjában, amitől

DAgosta azonnal felnézett. -Sajnálom. Nem akartam ilyeningerült lenni.

- Semmi baj.Laura megint rámosolygott, és

sötét szeme megcsillant alámpafényben. - Tényleg nagyonörülök, hogy visszamentél dolgozni.DAgosta nyelt egyet. - Kösz.

- Ez az őrült ügy Pendergastöccsével a lehető legrosszabbkorjött neked. Lehet, hogy kitűnőügynök volt, de… nem volt egészennormális. Tudom, hogy a barátodvolt, de szerintem… - Laura kisszünetet tartott, majd folytatta: -Szerintem egészségtelenül nagybefolyást gyakorolt rád. És aztán ez

a síron túli megbízás, ezek a dolgokaz öccséről… Meg kell, hogymondjam, nem örülök neki.

DAgosta kis bosszúságotérzett. - Tudom, hogy te soha nemkedvelted Pendergastot és amódszereit. De mindig eredményesvolt a munkájában.

- Tudom, tudom, halottakrólvagy jót, vagy semmit. Sajnálom.DAgosta bosszúságát elsöpörte ahirtelen rátörő bűntudat, és nemfelelt semmit.

- Mindegy, ez már a múlté. AMutogatós-ügy nagyon fontos, ésremek kiindulás neked. Tudom,hogy kitűnően meg fogod oldani,Vinnie, és minden olyan lesz, mint a

régi szép időkben.DAgosta belevágott a

csirkecombba, de aztán egy nagycsörrenéssel lerakta a kést. Nembírta tovább halogatni.

- Laura… - kezdte. - Nemkönnyű, amit mondani akarok.

- Mit akarsz mondani?DAgosta vett egy jó mély

levegőt, aztán kibökte: -Elköltözöm.

Laura megdermedt, ésértetlenül rámeredt. Aztánhitetlenkedő és fájdalmas kifejezésjelent meg az arcán, mint egygyerekén, akit váratlanul megütöttaz anyja. DAgosta soha életébennem érezte még ilyen szörnyen

magát.- Vinnie? - szólalt meg Laura

értetlenül.DAgosta elfordította a

tekintetét. Hosszú, kínos csönd lett.- De hát miért?DAgosta nem tudta, mit

feleljen. Csak egyetlen dolgot nemmondhatott: az igazságot. Laura,drágám, lehet, hogy életveszélybenvagyok. És ha itt maradok, azzaltéged is veszélybe sodornálak.

- Elkövettem valamit? Vagynem tettem meg valamit, amit kellettvolna?

- Nem, dehogy - mondtaDAgosta. Valamit nagyon gyorsanki kellett találnia, és Laura

Haywardnak nem hazudhatottbármit, hihetőnek kellett lennie.

- Nem, dehogy - ismételte. -Te csodálatos voltál. Nem miattadvan. Én, tényleg szeretlek. Csak éntehetek róla. A kapcsolatunk…talán egy kicsit túlságosanelkapkodtuk a dolgot. Túl gyorsvolt nekem.

Laura nem felelt semmit.DAgosta úgy érezte magát, minthaegy szikláról kéne lesétálnia aszakadékba. A világon semmit nemszeretett volna jobban, mint ezzel anővel maradni, aki gyönyörű éskedves, és mindenben támogatja.Inkább magának ártott volna, mintneki. És most mégis mélyen meg

kellett bántania, minden egyesszavával. Szörnyű volt, de nem voltmás választása. DAgosta tudta,hogy az egyetlen lehetőség, hogymegmentse a kapcsolatukat - éstalán Laura életét -, ha egyelőremegszakítja vele a viszonyt.

- Csak szükségem van egy kisidőre, ennyi az egész - folytatta. -Hogy átgondoljam a dolgokat. Hogyrálássak az életemre. - A közhelyekrémesen üresen kongtak, úgyhogyinkább elhallgatott.

Ült, és várta, hogy Laurarobbanjon, hogy kidobja, hogykiabáljon vele. De csak hosszú,borzalmas csönd következett. VégülDAgosta felnézett. Laura csak ült az

ölébe ejtett kézzel, az arca sápadtvolt, a szemét lesütötte, gyönyörűkékesfekete haja előrehullott, ésfélig eltakarta az arcát. DAgostanem erre a reakcióra számított. Ez ameglepetés és fájdalom mégrosszabb volt, mint a düh lett volna.

Laura végre szipogott egyet,megdörzsölte az orrát, eltolta atányért, aztán felállt.

- Vissza kell mennem akapitányságra - mondta, olyanhalkan, hogy DAgosta alig értette.Mozdulatlanul ült. Laura kisöpörteaz arcából a haját, aztán sarkonfordult, és gyors léptekkel az ajtófelé indult. A keze már a kilincsenvolt, amikor megtorpant, mert

rájött, hogy elfelejtette a kabátjátmeg a táskáját. Megfordult, lassanvisszament a szekrényhez, felvette akabátját, és fogta a táskáját. Aztánelment, halkan becsukva maga utánaz ajtót.

Egyszer sem nézett vissza.DAgosta sokáig ült az asztalnál, éshallgatta az óra ketyegését, azutcáról felszűrődő halk zajokat.Végül felállt, kivitte a tányérokat akonyhába, a megmaradt ételtkidobta, és elmosogatott.

Aztán elindult a hálószobába,hogy összecsomagoljon, és közbenszörnyen öregnek érezte magát.

20. fejezet

Hajnali háromkor a RiversideDrive 891-es szám alattibedeszkázott ablakú ház úgy festett,mintha mély álomba merült volna,sőt talán mintha halott is lenne. Deodalent a mélyben, a bedeszkázottablakok és a kétszeresen rázártajtók mögött valami mozgás támadtaz egyik alagútrendszerben, amelyetManhattan szigetének kőzetébevájtak a régi ház alatt. Aleghosszabb alagút, amelytulajdonképpen több összefüggőpincehelyiségből állt, nyugati

irányba húzódott, végig a RiversideDrive és a Riverside Park alatt,egészen a Hudson folyóig. Avégében egy durván faragottkőlépcső kanyargott egy kis,természetes barlangban a kőbőlépült rakpartig, ahonnan egylecsüngő indákkal álcázott kisnyílás vezetett ki a folyóra. Többmint két évszázaddal ezelőtt akalóz, akié a ház volt, ezen a titkosfolyosón járt ki éjszakai portyáira.Ma csak néhány ember tudott arejtett kijárat létezéséről.

Halk evezőcsapások neszehallatszott a sötétségben, aztánvalaki félrehúzta a barlang bejárataelé lógó indákat. Ködös, holdtalan

éjszaka volt, és alig lehetett kivennia könnyű kis csónakot, amelybesiklott az alagút nyílásába.Nesztelenül haladt előre azalacsony sziklamennyezet alattegészen a rakpartig.

Pendergast kilépett acsónakból, kikötötte egy cölöphöz,aztán körbenézett. A szememegcsillant a sötétségben. Percekigmozdulatlanul állt, és hallgatózott,aztán elővett a zsebéből egyzseblámpát, felkattintotta, éselindult felfelé a kőlépcsőn. Atetejéhez érve egy pincehelyiségbejutott, amely tele volt faládákkal,amelyekben fegyvereket tároltak:voltak köztük modernek, de régiek

is. Áthaladt a kis kamrán, aztán egyrégi laboratóriumba jutott, ahollombikok és kémcsövek csillantakmeg a hosszú fekete asztalokon.

A sarokban egy néma alak álltaz árnyékba húzódva.

Pendergast óvatosan közelebblépett, egyik kezével a pisztolyafelé nyúlva. - Proctor?

- Uram…Pendergast megnyugodott. -

Üzenetet kaptam Constance-tól.- Én is megkaptam a maga

üzenetét, hogy itt találkozzunk. Demeg kell mondanom, meglep, hogyszemélyesen jött ide.

- Reméltem, hogy nem lesz rászükség. De nekem is lenne egy

üzenetem Constance számára, ésolyan, amit személyesen kellátadnom.

Proctor bólintott. - Értem.- Mostantól kezdve

létfontosságú, hogy állandóan rajtatartsa a szemét.

Proctor ismét bólintott.- Ez az egész nem is jöhetett

volna rosszabbkor. Meg fogommondani neki, hogy szükség eseténel kell rejtőznie a ház legtitkosabbhelyén, ahol senki nem találhat rá.

- Igen.- Megtalálta, hol hatoltak be?- Megtaláltam, és elzártam a

nyílást.- Hol volt?

- Úgy tűnik, egytizenkilencedik századi csatorna,amely épp a Broadway alatthúzódik, határos a mi egyikpincénkkel. A csatornán keresztüljuthatott be, lyukat fúrt, és ígybejutott a pincébe.

Pendergast éles pillantástvetett Proctorra. - De nem találtameg a lépcsőt, amelyik ezekbe azalagutakba vezet?

- Nem, úgy néz ki, csak párpercig időzött a házban. Annyiideig, amíg elvitte, amit akart azelső emeleti vitrinből, aztántávozott is.

Pendergast továbbra isProctorra szegezte tekintetét. -

Gondoskodnia kell róla, hogy a háztökéletesen le legyen zárva. Ez nemtörténhet meg még egyszer,megértette?

- Igen uram.- Helyes. Akkor megyek,

beszélek Contance-szal. Kimentek alaboratóriumból, és áthaladtak apincehelyiségek során, aholüvegezett szekrények és magaspolcok álltak, telerakva a leglehetetlenebb, furcsa tárgyakgyűjteményével: kitömött madarak,amazonasi rovarok, ritka ásványok,üvegekben mindenféle vegyianyagok.

Végül megálltak egy kiskamrában, ahol egy

lepkegyűjteményt tároltak.Pendergast végigfuttatta a lámpafényét a szekrényeken. Aztán halkanmegszólalt: - Constance?

Semmi válasz.- Constance? - szólalt meg

újból, kicsit hangosabban.Halk ruhasuhogás hallatszott,

aztán a lány megjelent, szinte asemmiből bukkanva elő. Régimódi,hosszú fehér ruhát viselt,csipkegallérral. Az arca nagyonsápadtnak hatott a zseblámpafényében.

- Aloysius - lépett odaPendergasthoz, és megölelte. - Hálaistennek, hogy itt vagy!

Pendergast egy pillanatig csak

a karjában tartotta, aztán gyengédeneltolta magától, és elfordult.Felkattintott egy villanykapcsolót,és a kis szobát halvány fény töltöttebe.

- Aloysius, mi történt? -kérdezte Constance aggodalmastekintettel.

- Azonnal elmondom. -Pendergast megnyugtatóan a lányvállára tette a kezét. - Előbb mondjel mindent arról az üzenetről.

- Ma érkezett, késő este.- Ki hozta?- Valaki becsúsztatta az ajtó

alatt.- Megtettél minden szükséges

óvintézkedést?

Constance bólintott. Aztánbenyúlt a zsebébe, és kihúzott egyelefántcsontszínű névjegykártyát.

Pendergast átvette ésmegnézte. Diogenes Pendergast álltrajta finom dombornyomással. Alárózsaszín tintával azt írták: Avégítélet: Smithback.

Pendergast hosszan rámeredt akártyára, aztán a kabátja zsebébecsúsztatta.

- Mit jelent ez? - kérdezteConstance.

- Nem szívesen mondanék elneked többet erről. Úgyis elégfeszült idegállapotban vagy.

Constance halványanelmosolyodott. - Meg kell, hogy

mondjam, amikor besétáltál akönyvtárba, meg voltam győződveróla, hogy kísértetet látok.

- Tudod, hogy az öcsém azttervezi, hogy tönkretesz.

- Igen. - Constance mégsápadtabb lett, és egy pillanatramintha megtántorodott volna.Pendergast megint a vállára tette akezét.

Constance nagy erőfeszítésselösszeszedte magát. - Jól vagyok,folytasd csak.

- Már bele is kezdett atervének végrehajtásába. Az elmúltpár napban megölte a háromlegközelebbi barátomat. -Pendergast megérintette a zsebét. -

Ez az üzenet arra figyelmeztet, hogyWilliam Smithback a következőcélpontja.

- Smithback?- Egy riporter a New York

Timesnál. - Pendergast habozott.- És? - faggatta Constance. -

Valami más is nyugtalanít, látomrajtad.

- Igen. Az első három áldozatolyan valaki volt, aki nagyon közelállt hozzám. De Bili Smithbackkelnem így áll a helyzet. Őt is évek ótaismerem, három ügyről istudósított, amiben én nyomoztam,egészen kitűnő újságíró. Annakellenére, hogy ránézésre kissérámenős és karrierista, nagyon

rendes ember. Az nyugtalanít, hogyő inkább csak az ismerősöm, nem abarátom. Úgy tűnik, Diogenesszélesebb körből szedi azáldozatait, mint gondoltam. Tehátnem csak a legközelebbi barátaimvannak veszélyben. És ez mégjobban megnehezíti a helyzetemet.

- Miben segíthetek? - kérdeztehalkan Constance.

- Azzal, ha maximálisanvigyázol magadra.

- Gondolod, hogy…- Hogy te is célpont lehetsz?

Igen. És van még valami. Aharmadik áldozat Michael Deckervolt, egy régi kollégám az FBI-tól.Tegnap találtam rá a holttestére

washingtoni házában. Egy régibajonettel ölték meg, a torkánszúrták keresztül, ami nagyonemlékeztet arra, ahogyan egy távoliősöm meghalt, aki tiszt voltNapóleon seregében, és az 1812-eshadjáratban esett el. Constancemegborzongott.

- Ami aggaszt, az maga afegyver. Constance, az a bajonettinnen a házból, a gyűjteménybőlszármazik.

Constance egy pillanatramegdermedt, amíg felfogta, ez mitjelent. - A cizellált díszítésű vagy asima? - kérdezte szinte gépiesen.

- A cizellált. P.S.P. monogramvolt belevésve,

összetéveszthetetlen.Constance nem felelt. Éber,

intelligens tekintete még élesebblett a félelemtől.

- Diogenes valahogy bejutott aházba. Kétségtelenül ezt akartaüzenni nekem azzal, hogy ezt abajonettet használta.

- Értem.- Még mindig nagyobb

biztonságban vagy a házban, mintmáshol, és egyelőre nem vagyDiogenes látószögében. Proctormegtalálta és elzárta a titkosjáratot, ahol bejutott, a házmindenhol védve van a behatolókellen. Proctor állandóan felügyelmajd rád, és ő sokkal

félelmetesebb, mint amilyenneklátszik. De azért neked is állandóanébernek kell lenned. Ez a háznagyon régi és hatalmas, sok titkoshely van benne, és te jól ismeredőket. Hallgass az ösztöneidre! Haazt súgják, hogy valami nincsrendben, rejtőzz el valami olyanhelyen, amit csak te ismerhetsz.Amíg nem vagy megintbiztonságban, jobb lenne, ha valamirejtekhelyen aludnál. Ha nemtudom, hogy biztonságban vagy,nem tudom megtenni azt, amit megkell tennem.

Constance nem felelt. -Megígéred? - kérdezte Pendergastsürgetően, és átkarolta a lányt.

Constance a mellkasára hajtotta afejét, Pendergast pedigmegsimogatta barna haját. - Túlkell jutnunk ezen valahogy. Segíteszmegtenni?

Constance bólintott.Pendergast lassan elengedte azöleléséből, aztán a keze közé fogtaa lány arcát, és gyengédenhomlokon csókolta. - Most mennemkell.

Azzal sarkon fordult, és már elis nyelte a várakozó sötétség.

21. fejezet

Háromnegyed nyolc volt,amikor Smithback kilépett a házukkapuján. Végignézett a West Endsugárúton, és meglátta, hogy asaroknál épp ott ácsorog egy ütött-kopott sárga taxi, mintha csak rávárna. intett neki, mire az autóengedelmesen odagördült,Smithback pedig megkönnyebbültsóhajjal beszállt.

- A 44. utca és Hetediksugárút sarkára legyen szíves! -mondta.

A sofőr - egy vékony, olajbarnabőrű emberke, akinek sűrű fekete haja éshimlőhelyes arcbőre volt - motyogottvalamit egy ismeretlen nyelven, aztánnagy csikorgással elindult.

Smithback hátradőlt, és elnézte azelsuhanó utcákat. Tulajdonképpen mégágyban lenne a helye, karjában ifjúfeleségével, édesen szundikálva. De azemlék, ahogy Harriman ott ült afőszerkesztő irodájában az arcánönelégült mosollyal, nem hagytanyugodni, inkább fölkelt jó korán, hogyminél előbb nekifogjon a munkának, éskihozzon még valamit ebből a Duchamp-sztoriból.

A fülében csengett Davies hangja,ahogy azt mondta, Osszatok meg

egymássá minden információt. Apokolba vele! Smithback nagyon jóltudta, hogy Harrimannek esze ágábansincs bármit is megosztani vele, és amiazt illeti, neki sem Harrimannel. Mostgyorsan benéz a szerkesztőségbe,ellenőrzi, nem történt-e valami érdekesaz éjszaka folyamán, aztán nekivág avárosnak. A cikk, amit előző este adottle, elég gyengécskére sikeredett, muszájvalami jobbat összehoznia, még akkor is,ha ez azt jelenti, hogy meg kellvásárolnia egy lakást a házban, aholDuchamp lakott. Ez egész jó ötlet: fel ishívhatna egy ingatlanügynököt, úgytenne, mintha venni akarna egy lakást…

A taxisofőr hirtelen élesenbekanyarodott a 72. utcába. - Hé,

óvatosabban! - szólt rá Smithback. Ataxi fokhagymától, hagymától ésköménymagtól bűzlött. Smithbackkinyitotta a hátsó ablakot. Szokás szerintcsak harmadáig lehetett letekerni.Smithback, aki amúgy sem voltjókedvében, ettől még inkábbelkomorodott.

Talán jobb is, hogy a megszokottnálmásfél órával korábban ment elotthonról. Nóra napok óta nagyon rosszpasszban volt, alig aludt valamit.Mindennap éjfélig dolgozott amúzeumban. Ráadásul a minap történtfagyos beszélgetés Margó Greennelszintén nyomasztotta. Margó régi barátjavolt, és fájt neki, hogy nem jönnek kiNórával. Túlságosan hasonlítanak

egymásra, mind a ketten erős akaratúakés okosak.

Előttük elnyúlt a West SideHighway és a Hudson folyó. De ahelyetthogy dél felé fordult volna, a belvárosfelé, a sofőr az észak felé vezetősávokhoz vezető rámpára kanyarodott.

- Hová a fenébe megy? - kérdezteSmithback. - Hé, ellenkező irányba kellmenni!

A sofőr válaszul csak még jobbanbeletaposott a gázba, és hangosdudakórustól kísérve átvágott alegszélső bal oldali sávba.

A francba, lehet, hogy a fickó nemis ért angolul, gondolta Smithback.Megkopogtatta a sofőr vállát. - Rosszfelé megy, érti? Rossz felé! Azt

mondtam, 47. utca. Kanyarodjon le a 95.utcánál, és forduljon vissza!

A sofőr nem felelt semmit, csaktovább gyorsított, ide-oda cikázva egyiksávból a másikba, ahogy sorra előzte azautókat. Egy pillanat alatt elszáguldottaka 95. utcai kijárat mellett.

Smithback szája kiszáradt, jézusom,ez el akar rabolni, vagy mi? Megintmegkopogtatta a sofőr vállát. - Hé,azonnal álljon meg! - ordított rá,miközben csikorogva bevettek egykanyart. - Ki akarok szállni!

Amikor nem kapott semmi választ,Smithback benyúlt a zsebébe, éselőkapta a mobiltelefonját, hogy hívja arendőrséget.

- Tegye azt el, Mr. Smithback -

szólalt meg a sofőr. - Jó kezekben van,biztosíthatom róla.

Smithback mozdulatlanná dermedt.Tudta, kié a hang, azonnal felismerte,csakhogy ez a hang nem ehhez amediterrán külsejű férfihoz tartozott.

- Pendergast? - kérdezte döbbenten.A férfi bólintott, és a visszapillantó

tükörben megnézte a mögöttük jövőkocsisort.

Smithback ijedtsége lassan elmúlt,és felváltotta a csodálkozás. Pendergast,gondolta, te jóságos égi Miért fog elolyan gyomorszorító érzés, ahányszortalálkozom vele?

- Szóval nem voltak igazak a hírek -mondta.

- A halálomról szólóak? Nem,

egyáltalán nem. Smithbacknek az volt azérzése, legalább százötvennelszáguldanak. A mellettük elsuhanó autókszinte csak elmosódott színfoltoknaktűntek.

- Nem mondaná el, mi folyik itt?Vagy, hogy miért van álöltözetben? Úgynéz ki, mint aki egy török börtönbőlszökött, ha megbocsátja, hogy eztmondom - tette hozzá gyorsan.

Pendergast ismét a tükörbepillantott. - Elviszem egy biztonságoshelyre.

Smithback nem értette meg rögtön. -Hogy hová visz?

- Életveszélyben van, egyelvetemült gyilkos kiszemelteáldozatául. A fenyegetése miatt

kénytelen vagyok kissé szokatlanlépéseket tenni.

Smithback már nyitotta is a száját,hogy tiltakozzon, aztán becsukta.Ijedtség, hitetlenség, döbbenetkeveredett benne. Közben a 125. utcaikijárat is elsuhant mellettük egyetlenszempillantás alatt.

Smithback végre megtalálta ahangját. - Egy gyilkos? De hát miért?

- Minél többet tud, annál nagyobbveszélybe kerül.

- Honnan tudja, hogy veszélybenvagyok? Tudtommal senkinek nemártottam, legalábbis az utóbbi időben.

Bal felől elsuhant mellettük a NorthRiver erőmű. Smithback jobbrapillantott, és mintha egy futó pillanatra

meglátta volna a Riverside Drive 891,-et a Riverside Park fáinak zöldellőlombján át.

A kocsi olyan gyorsan száguldott,hogy a kerekek szinte alig érintették azaszfaltot. Smithback körbenézett, van-ebiztonsági öv, de nem volt. Milyenmotor lehet ebben a tragacsban? -gondolta. Nyelt egy nagyot, éselőreszólt: - Nem megyek sehová, amígel nem mondja, mi ez az egész.Különben is, már nős ember vagyok,nem tűnhetek el csak úgy!

- Nórával minden rendben lesz.Majd azt mondjuk neki, egy oknyomozóriporteri megbízást kapott a Timestól, ésegy időre el kellett utaznia. Majd éngondoskodom róla.

- Na és mi lesz a szerkesztőséggel?Épp egy fontos cikksorozat kellősközepén tartok.

- Majd egy orvos tájékoztatja őket,hogy váratlanul súlyosan megbetegedett.

- Na, nem, szó sem lehet róla! ATimes egy olyan hely, aholfarkastörvények uralkodnak. Nemérdekli őket, ha beteg vagyok vagyhaldoklóm. El fogják venni a sztorit,amin dolgozom.

- Lesznek majd más sztorik.- De nem ilyen, mint ez. Nézze, Mr.

Pendergast, a válaszom az, hogy… afrancba!

Smithback alig tudottmegkapaszkodni, ahogy a kocsi hirtelenmegelőzött több másik autót, átvágott

három sávon, és csak az utolsópillanatban sikerült kikerülnie egyrobogva szembejövő faszállító kamiont.Smithback rettegve kapaszkodott azüléstámlába, és a szava is elakadt.

Pendergast megint vetett egypillantást a tükörbe. Smithback ishátranézett, és észrevette, hogy négy-ötautóval lemaradva mögöttük egy feketeMercedes követi őket, ide-oda cikázvaaz autók között.

Smithback előrefordult, és elöntöttea pánik. Kicsit távolabb, az út szélén egyrendőrségi járőrautó meg egy furgon állt,egy rendőr épp büntetőcédulát állított ki.Ahogy elszáguldottak mellettük,Smithback látta, hogy a rendőrhitetlenkedve megpördül és utánuk néz,

aztán a járőrkocsihoz rohan.- Az ég szerelmére, lassítson már! -

nyögte ki, de Pendergast, ha hallotta is,nem reagált.

Smithback újból hátranézett. Anyaktörő sebesség ellenére a feketeMercedes nem maradt le, sőt mintha mégközelebb ért volna. Sötétre színezett,füstszínű ablakai voltak, nem lehetettlátni, ki ül benne.

A tábla előttük a 95-ös utat és aGeorge Washington hidat jelezte. -Kapaszkodjon, Mr. Smithback! - szólaltmeg Pendergast a nagy motorzúgásban.

Smithback megragadta az ajtón lévőkapaszkodót, és nekitámasztotta a lábát apadlónak. Úgy félt, hogy gondolkozni isalig bírt.

A forgalom egyre sűrűbb lett, ahogyközeledtek a kétsávos lehajtóhoz, ahol azegyik kocsisor a híd és New Jersey felé,a másik pedig keletre, Bronx felé haladttovább. Pendergast lassított, hol előrenézett, hol a Mercedest figyelte avisszapillantó tükörben. Aztánmegragadva az adandó alkalmat,keresztbe átvágott mind a négy sávon, ajobb oldali leállósávhoz. Hatalmasfékcsikorgás és dühös dudakórusharsant, de rögtön el is halkult mögöttük,ahogy Pendergast ismét a gázpedálrataposott, és végigszáguldott a keskenyútpadkán, szemetet spriccelve szerteszét.

- A francba! - ordította Smithback.Az útpadka előttük még keskenyebb

lett, és jobb felől a sávokat elválasztó

füves rész betonszegélye is közeledett.De Pendergast ahelyett, hogy lassítottvolna, könyörtelenül száguldott tovább.Az autó jobb oldali kerekei felhajtottak abetonszegélyre, és a kocsi éles szögbenmegdőlt, őrülten ide-oda hintázva.Veszélyesen közel húztak el az autópályakijárata melletti betonfalhoz.

A hátuk mögül valahonnan egysziréna sivítása harsant fel.

Pendergast hirtelen fékezett, aztán akövetkező pillanatban négy kerék-meghajtásra kapcsolva besiklott egy üreshelyre a kocsisorba, amely a Trans-Manhattan Expresssway feléhömpölygött. Sávot váltott, olyangyorsan, hogy Smithback a kocsioldalának vágódott, aztán még egyszer,

majd harmadszor is, és közbenfolyamatosan gyorsított. A kocsi úgyszáguldott, mint egy golyó apuskacsőben.

Úgy negyed mérföldre előttük egycsomó piros lámpa villogott a reggeliszürkeségben, ahogy az autókösszetorlódtak a Cross BronxExpresswayen, ahol mindig dugó volt. Ajobb oldali sávot kúp alakúnarancssárga útakadályokkal zárták le,és táblák jelezték, hogy útjavításimunkálatok folynak, de jellemző módonegyetlen munkást sem lehetett látni aközelben. Pendergast gondolkodásnélkül ráhajtott a lezárt üres sávra,félresöpörve az akadályokat.

Smithback hátrapillantott. A fekete

Mercedes még mindig a nyomukban volt,már csak hat autó választotta el tőlük, ésbármit csinált is Pendergast, nem tudtalerázni. Jóval távolabb két járőrkocsiközeledett, villogó kék fényekkel ésvijjogó szirénákkal.

Smithback hirtelen megint oldalravágódott. Pendergast hirtelenrákanyarodott a Harlem River Drive-ravezető rámpára, de megint nem lassított,hanem továbbra is legalább százötvennelszáguldott. Az elgyötört gumik sivítottak,ahogy megcsúszott a kocsi, az oldalasúrolta a rámpa mellett húzódó betonvédőfalat. Fülsiketítő fémcsikorgáshallatszott, és szikraeső szóródottszerteszét.

- Maga megőrült, meg fog ölni mind

a…Smithbacknek torkán akadt a szó,

ahogy Pendergast megint vadul a fékretaposott. A kocsi hatalmas zökkenésseláthajtott egy beton elválasztón a másiklejárathoz vezető sávokhoz, amelyek aHarlem folyót átszelő kis hídhoz vittek.A kocsi megcsúszott és kifarolt, dePendergast visszanyerte fölötte azuralmát. Aztán újból felgyorsított,átszáguldottak a folyó fölött, ésbehajtottak a Dél-Bronx felé vezető szűkkis utcák labirintusába.

Smithback torkában dobogó szívvelújból hátranézett. Bármenynyirelehetetlennek tűnt is, a Mercedes mégmindig a nyomukban volt, kicsitlemaradt ugyan, de láthatóan megint

gyorsított. Miközben figyelte, a sofőroldalán legördült a Mercedes ablaka, éshirtelen kis füstfelhő látszott, majdmindezt egy lövés dörrenése követte.

Az oldalsó visszapillantó tükör egynagy csattanással egyszerűen eltűnt,üveg- és műanyag szilánkokat szórvaszét, ahogy éppen telibe találta a nagykaliberű golyó.

- A francba! - ordította Smithback.- Húzza le a fejét! - parancsolt rá

Pendergast, de Smithback már magától isa padlón kuporgott, a kezévelszorongatva a fejét.

Innen még szörnyűbb volt az egészrémálom, mert nem látott semmit, csakelképzelni tudta a kaotikus üldözést, avad irányváltásokat, hallotta a kerekek

csikorgását, a motor bőgését, a dudákat,az angol és spanyol káromkodásoközönét, és mindeközben az egyrehangosabban sivító rendőrségiszirénákat. Újra meg újra vadulnekilökődött az ülés háttámlájának,ahányszor Pendergast fékezett, amikorgyorsított, akkor pedig visszazuhant amásik oldalra.

Néhány végtelennek tűnő perc utánPendergast megszólalt:

- Fel kellene ülnie, Mr. Smithback,de nagyon óvatosan.

Smithback az ülésbe kapaszkodvakidugta a fejét. A kocsi egy szélessugárúton száguldott, valahol Bronxszegénynegyedében. Smithbackösztönösen hátrapillantott. A távolban

meglátta a Mercedest az ide-odakanyarogva lassan poroszkálóáruszállító teherautók között. Mégtávolabb legalább hat járőrkocsiközeledett.

- Egy perc múlva megállunk, éskiszállunk - mondta Pendergast.

- Nagyon fontos, hogy azonnalkövessen, amilyen gyorsan csak tud.

- Hogy mit csináljak? - Smithbackmár annyira meg volt rémülve, hogy aligforgott az agya.

- Csak csinálja, amit mondok.Maradjon szorosan a nyomomban,megértette?

- Igen - nyögte ki Smithback.Az út véget ért, egy szögesdróttal

szegélyezett kerítés rekesztette el,

közvetlenül előttük egy erős kapuval. Akerítés egy legalább öt-hektáros területetvett körbe, ahol autók és furgonok álltak,lehetetlenül összepréselődve, tengernyijármű, minden féle-fajta modell ésévjárat. Olyan szorosan álltak egymásmellett, hogy még egy robogó sem fértvolna el közöttük. A kapu fölött kopotttábla állt: KözlekedésrendészetiFőosztály Mott Haven-i Járműtelep.

Pendergast kivett az egyik zsebébőlegy kis távirányítót, és benyomogatottrajta valami kódot, mire a kapu elkezdettlassan szétnyílni. Pendergast egyáltalánnem lassított, Smithback kétségbeesettenkapaszkodott, és összeszorította a fogát.

A kocsinak éppen csak hogysikerült becsusszannia a kapuszárnyak

között, aztán hirtelen nagyfékcsikorgással oldalra pördült, ésmegállt az autók sorfala előtt. Pendergasta motort sem állította le, csak kipattant,és hevesen integetett Smithbacknek, hogykövesse. Az újságíró kikászálódott ahátsó ülésről, és Pendergast után rohant,aki már a kocsik között cikázva futott.Egyenesen a telep hátsó része felétartottak. Smithback alig tudott lépésttartani az FBI-ügynökkel, aki jóval előtterohant.

Jó ötszáz métert sprinteltek a telephátsó kerítéséig, itt Pendergast végremegállt az utolsó kocsisornál, amelyhúsz-harminc méterrel a telep szélétőláll, amelyet szintén erős drótkerítésvédett. Pendergast kivett a zsebéből egy

kulcsot, kinyitotta a sor legszélén állókopottas Chevy ajtaját, és intettSmithbacknek, hogy szálljon be hátra.Pendergast bepattant a kormány mögé, ésa motor felbőgött.

- Kapaszkodjon! - mondta, aztánindított, és a kocsi előrelódult,nyílegyenesen megcélozva a kerítést.

- Hé, várjon, soha nem fogja áttörniezt a kerítést! A végén még… a francba!- Smithback elfordult, és a kezébetemette az arcát, az ütközés pillanatárakészülve.

Óriási csattanás hallatszott, egyerős zökkenést érzett, de az autó nem álltmeg, hanem tovább gyorsult. Smithbackfelemelte a fejét, leeresztette a kezét azarca elől, és dobogó szívvel hátranézett.

A kerítés egy része kitört, szép nagy,négyszögletes lyuk tátongott rajta.

- A kerítés itt át lett vágva és utólagmegforrasztva - mondta Pendergastmagyarázatképpen, és kicsit lassított,ahogy átkanyarogtak a kismellékutcákon. Közben levette aparókát, és egy selyem zsebkendővelletörölgette az arcáról a színpadifestéket. A fekete Mercedesnek és ajárőrautóknak már nyoma sem volt. -Segítsen egy kicsit! - Smithbackelőremászott az első ülésre, és segített

Pendergastnak levenni az olcsó,foltos barna pulóvert, ami alól fehér ingés nyakkendő bukkant elő.

- Lenne olyan szíves ideadnihátulról a zakómat? Smithback elvette a

szépen vasalt zakót, amely az üléstámlahátulján lógott egy fogason. Pendergastgyorsan belebújt.

- Az egészet alaposankitervelte, mi? - kérdezteSmithback. Pendergast befordult aKeleti 38. utcába. - Ez egy olyanügy, ahol az előzetes felkészülésélet-halálkérdés lehet.

Smithback hirtelen megértette,mi a terv. - Szóval a fickót, akiüldözött minket, szándékosanbecsalta egy olyan helyre, ahonnannem tudott tovább követni. Nemtudja megkerülni a telepet.

- Meg tudja kerülni, de ahhozhárom mérföldet kell megtenniezsúfolt mellékutcákban. -

Pendergast észak felé kanyarodott,a Sheridan Expressway irányába.

- Szóval ki a fene volt ez? Akiállítólag meg akar ölni?

- Amint már mondtam, minélkevesebbet tud, annál jobb. Bármeg kell mondanom, hogy ez azüldözés és lövöldözés furcsán nemjellemző rá, általában ennél sokkalkifinomultabbak a módszerei. Talánlátta, hogy kicsúszunk a kezéből, éspánikba esett. - Pendergastlakonikus pillantást vetettSmithbackre. - Nos, Mr. Smithback,sikerült meggyőznöm?

Smithback lassan bólintott. -De miért épp engem? Mit követtemel?

- Sajnos épp ez az a kérdés,amire nem válaszolhatok. -Smithback szívverése lassanvisszaállt a rendes ritmusra, ésolyan kifacsartnak érezte magát,mint egy citrom. Került már szorulthelyzetbe Pendergast társaságábanrégebben is. A lelke mélyén tudta,hogy az ügynök nem csinálnailyesmit, ha nem lenne feltétlenülszükséges. A karrierje a Timesnálvalahogy már nem is tűnt olyanfontosnak.

- Kérem, adja ide a mobiljátés a tárcáját!

Smithback engedelmeskedett.Pendergast mindkettőt berakta akesztyűtartóba, aztán átadott

helyettük egy drága bőrtárcát.- Ez mi?- Az új személyazonossága.Smithback kinyitotta a tárcát.

Pénz nem volt benne, csak egytársadalombiztosítási kártya és egyNew York-i jogosítvány.

- Edward Murdhouse Jones? -olvasta fel a nevet.

- Úgy van.- Ugyan már, Jones? Micsoda

klisé, nem tudott jobbat kitalálni?- Így legalább könnyű lesz

megjegyezni, kedves Edward.Smithback a hátsó zsebébe dugta atárcát. - Meddig fog ez tartani?

- Remélem, nem sokáig.- Mégis, mit jelent az, hogy

nem sokáig? Egy-két nap?Pendergast nem felelt.

- Egyébként hová a fenébevisz?

- River Oaksba.- River Oaks? Az a

milliomosoknak fenntartottbolondokháza?

- Maga most egy Wall Street-ibefektetési bankár mentálisproblémákkal küzdő fia, akinekszüksége van egy kis pihenésre,némi kíméletes terápiára és egy kiselszigeteltségre a hektikusmindennapoktól.

- Na, várjunk csak, nem fogokbevonulni egy diliházba.

- Majd meglátja, River Oaks

egy luxushely. Külön szobája lesz,gyönyörű a környezet, és kitűnő akonyhájuk. A park is nagyon szép,kár, hogy pillanatnyilag félmétereshó borítja. Van gyógyfürdő,könyvtár, játékszoba, mindenelképzelhető kényelemmel fel vanszerelve. Régebben a Vanderbiltcsaládé volt a ház. Az igazgatóroppant szimpatikus ember.Biztosíthatom róla, hogy megértőlesz. És ami a legfontosabb, itttökéletes biztonságban lehet agyilkostól, aki az életére tör.Sajnálom, de ennél többet ténylegnem mondhatok.

Smithback felsóhajtott. - Azigazgató mindent tud rólam?

- Minden információtmegkapott, amire szüksége lehet.Nagyon jól fognak bánni magával.Sőt, garantáltan speciális ellátásbanrészesül.

- Nem tömnek belémgyógyszereket? Nincskényszerzubbony és elektrosokk?

Pendergast halványanelmosolyodott. - Semmi ilyesmi,bízzon bennem. Körbe fogjákugrálni. Napi egy óra beszélgetés apszichiáterrel, legfeljebb ennyi. Azigazgatót mindenről tájékoztattam,és minden szükségesdokumentummal elláttam. Vettemmagának pár ruhát is, remélem, jóklesznek.

Smithback egy pillanatighallgatott. - Azt mondja, kitűnő akonyhájuk?

- Annyit ehet, amennyi magábafér.

- De Nóra aggódni fogmiattam.

- Majd felhívja, és azt mondjaneki, valami speciális megbízástkapott a Timestól, ami miatt elkellett utaznia. Amennyi munkájavan most a kiállítás megnyitójával,úgysem nagyon lesz ideje magávalfoglalkozni.

- Ha én kiszemelt áldozatvagyok, Nóra is veszélyben lehet.Mellette kellene lennem, hogymegvédjem.

- Nyugodtan kijelenthetem,hogy Nórára pillanatnyilag nemleselkedik semmiféle veszély.Viszont ha maga a közelébenmarad, akkor nagyon is veszélybekerülhet, mivel maga a célpont.Legalább annyira az ő érdeke, hogyegy időre elrejtőzzön. Minélmesszebb van tőle, Nóra annálnagyobb biztonságban van.

Smithback felnyögött. - Ezkatasztrófa lesz a karrieremrenézve.

- A karrierjének sokkal többetártana, ha idő előtt elhalálozna. -Smithback érezte, hogy nyomja atárca a hátsó zsebében. EdwardMurdhouse Jones. - Sajnálom, de

nekem nagyon nem tetszik ez azegész.

- Akár tetszik akár nem,megmentem az életét. Smithbacknem felelt.

- Megértette, Mr. Smithback?- Igen - felelte Smithback, és

szörnyű görcsbe rándult a gyomra.

22. fejezet

Nóra Kelly igyekezett kizárnia füléből a kiállító terem zajait, ésa homokkal megtöltött tárlóra

összpontosítani. Egyik oldalonkirakta a tárgyakat, amelyeket elkell majd rendeznie: egyműanyagból készült csontváz és avele együtt eltemetett áldozatifelajánlások, felbecsülhetetlenértékű arany, jade, festett kerámiaés csontból faragott tárgyak. Amásik oldalra odakészítette a feltártsírról készült fényképet, amelynéhány perccel a megdöbbentőfelfedezés után készült. A sír egykilencedik századi maja hercegnőnyughelye volt, akit Chac Xelnekhívtak, és Nóra feladata volt, hogyújraalkossa a sírt a Szakrális képekcímű kiállításra, a lehetőlegaprólékosabb pontossággal.

Miközben a munkájángondolkozott, hallotta, hogy a hátamögött ott szuszog egy biztonságiőr, akit nagyon bosszantott, hogyiderángatták szokásos posztjáról, atengeri madarakat bemutatóunalmas teremből erre a nyüzsgőhelyre. Hallotta, hogy a nagydarab,tagbaszakadt férfi egyik lábáról amásikra áll, és színpadiasansóhajtozik, mintha siettetni akarnáNórát.

De ő nem hagyta magátzavartatni. Ez a sír volt az egyiklegfontosabb látnivaló az egészkiállításon. A tárgyak, amelyeket elkellett rendeznie, rendkívülkényesek és törékenyek voltak, és a

legnagyobb figyelmet ésgondosságot igényelték. Újbólmegpróbálta kizárni a füléből akiállítás építésének háttérzaját, afűrészek és a fúrók sivítását, amunkások kiabálását, a kurátorok,kiállítás rendezők és asszisztensekállandó jövés-menését. Ráadásul amúzeum biztonsági berendezését isépp ellenőrizték, már vagyezredszer, és időnként mindentfélbe kellett hagyni, és kivonulni ateremből, amíg a szenzorokatszerelték vagy a szoftvert tesztelték.Tiszta őrültek háza.

Nóra ismét a homokos tárlórafordította figyelmét. Elkezdteelrendezni a csontokat, a

fényképnek megfelelően. Ahercegnőt nem európai módra, ahátára fektették, hanem az oldalára,múmiapózban, a térde felhúzva azarcához, a karja elöl összefonva, ésaz egészet becsomagolták egygyönyörű szövött takaróba. Miutána takaró elrothadt, a csontok isszéthullottak a sírban, amit Nóraigyekezett a legpontosabbanrekonstruálni.

Ezután el kellett rendezni asírban talált tárgyakat. A csontoktóleltérően ezek valódiak voltak, és azértékük gyakorlatilagfelbecsülhetetlen. Nóra felhúzottegy vékony fehér pamutkesztyűt, ésfelemelte a legnagyobb tárgyat, egy

arany-ezüst ötvözetből készültsúlyos melldíszt, amely egy jaguártábrázolt, körülötte képírásjelekkel.Egy pillanatra egészenmegbabonázta, ahogy a fénymegcsillant az aranyozott felületen.Nagy óvatossággal a csontvázbordáihoz fektette. Ezutánkövetkezett az arany nyakék, amit anyakcsigolyák köré rakott. Fél tucataranygyűrű került az ujjcsontokra,egy színarany, jade éstürkizkövekkel kirakott fejdísz akoponya tetejére. Aztán gondosanelrendezte félkörben akerámiaedényeket, melyek televoltak csiszolt jade kövekkel,türkizzel, és fényes fekete

obszidián-darabkákkal. Ezután egyobszidián szertartási késkövetkezett, majdnem harminc centihosszú, fogazott éle még mindigolyan éles, hogy csúnyánmegvághatja magát, ha nem vigyázvele.

Megállt. Az utolsó tárgy amilliókat érő jademaszk volt,amelyet egyetlen hibátlan, sötétzöldnefritkőből faragtak ki, rubinokkalés fehér kvarccal a szemek helyén,türkiz fogakkal.

- Asszonyom - szólalt meg azőr, félbeszakítva a merengését. -Negyedóra múlva szünetem van.

- Igen, tisztában vagyok vele -felelte szárazon Nóra.

Épp a maszk után akart nyúlni,amikor kicsit távolabbrólmeghallotta Hugó Menzies hangjátnem beszélt hangosan, mégisáthatolt a zajon. - Nagyszerűmunka! - mondta. - Igazáncsodálatos!

Nóra felnézett, és meglátta abozontos ősz hajú figurát, ahogyátvág a termen, óvatosan kerülgetvea padlón kígyózó kábeleket, afűrészport, a fóliákat és máshulladékot. Az el hagy hatatlanvászon válltáska, amit aktatáskahelyett hordott, most is a vállánlógott. Mindenkivel kezet rázott,értékelőén bólingatott, bátorítómegjegyzéseket osztogatott, és

mindenkinek tudta a nevét, akurátoroktól kezdve az utolsóasztalosig. Mindenkinek jutott egybiccentés, egy mosoly, egy bátorítószó. Milyen más, mint Ashton, akiméltóságán alulinak érzi, hogyszóba álljon bárkivel, akinek nincsdoktorátusa, gondolta Nóra.

Az értekezlet után szörnyendühös volt Menziesre, amiértMargó Green mellé állt. De nemlehetett haragudni egy ilyenemberre: olyan nyilvánvalóan hittabban, amit csinált, és Nóraannyiszor tanúja volt már kisebb ésnagyobb dolgokban is, hogymennyire minden tőle telhetőtmegtesz az antropológiai osztályért.

Nem, Hugó Menziesre nem lehetsokáig haragudni.

Margó Greennel viszont máregészen másképp áll a helyzet.

Menzies egyre közelebb értNórához. - Helló, Frank - szólt odaa biztonsági őrnek, és a vállára tettea kezét. - Örülök, hogy itt látom.

- Én is örülök, Mr. Menzies -mondta az őr, kihúzta magát, ésátmenetileg eltüntette arcáról abosszús kifejezést.

- A, a jademaszk! Ez az egyikkedvenc tárgyam az egészmúzeumban - fordult MenziesNórához. - Tudja, hogyan csináltákilyen vékonyra? Fűszálakkalcsiszolgatták. De gondolom, tudta.

- Ami azt illeti, igen.Menzies felnevetett. - Hát

persze, gondolhattam volna! Kitűnőmunkát végzett, Nóra. Ez lesz akiállítás gyöngyszeme.Megnézhetem, ahogy elhelyezi amaszkot?

- Hogyne.Nóra felemelte a maszkot a

kesztyűs kezével, nem mindenaggodalom nélkül. Óvatosan ahomokba helyezte, kicsivel akoponya fölé, ahol találták, aztánmegigazgatta, hogy biztonságosanálljon.

- Egy hajszálnyit balra -rendelkezett Menzies. Nóra kicsitodébb csúsztatta.

- Tökéletes. Örülök, hogy épperre jártam, és láthattam. - Menzieselmosolyodott, Nórára kacsintott,aztán továbbhaladt a nagyfelfordulásban. Az emberek, akiketmaga mögött hagyott, még jobbanbelehúztak a munkába, ha ezegyáltalán lehetséges volt. Nórakénytelen volt csodálattal adózni aszorgalmuknak.

A tárló elkészült, de azértszerette volna még egyszerellenőrizni. Végigfutott a tárgyaklistáján, és mindent még egyszerösszevetett a fényképpel. Ez volt azutolsó lehetőség, hogy bármit iskijavítson. Miután lezárták agolyóálló, törhetetlen üvegű tárlót,

nem nyitják ki a kiállítás végéig,azaz négy hónap múlva.

Gondolatai közben valamiértBilire terelődtek. Elutazott AtlanticCitybe, valami kaszinóvalkapcsolatos riportra, és nem is jönvissza, csak… - hirtelen rádöbbent,hogy tulajdonképpen nem is tudja,mikor jön vissza. Bili nagyonhomályosan fogalmazott atelefonban. Az egész olyanváratlanul történt! Ilyen egy riporterfeleségének lenni? És mi lett agyilkossági üggyel, amiről eddigtudósított? És nem New York-iügyekre specializálódott? Mi közeAtlantic Cityhez? Nagyon furcsavolt a hangja a telefonban, olyan

feszült és kapkodó.Nóra felsóhajtott, és

megcsóválta a fejét. Talán jobb isígy, eddig is alig látták egymást,mióta ez az őrült készülődés zajlotta kiállításra. Szokás szerintmindennel késésben voltak, ésAshton tombolt. Hallotta is ahangját valahonnan a teremlegtávolabbi sarkából, ahogymegint valamiért veszekedett.

A háta mögött ácsorgóbiztonsági őr ismét tüntetőlegsóhajtozni kezdett, kizökkentveNórát a gondolataiból.

- Csak egy perc - szólt hátra aválla fölött. - Már csak le kell zárnia tárlót. - Az órájára pillantott. Már

fél négy, és reggel hat óta dolgozik.Megint bent lesz legalább éjfélig,és minél tovább vesztegeti itt azidőt, annál kevesebb jut alvásra.

Nóra odafordult a közelbenvárakozó munkásokhoz. - Készenvagyok, lezárhatják.

A munkavezető irányításávalnéhány munkás nagy nyögések éskáromkodások kíséretében elkezdtea helyére illeszteni a hihetetlenülsúlyos üvegtáblát.

- Dr. Kelly?Nóra megfordult a hangra.

Margó Green volt az. A lehetőlegrosszabbkor, mint mindig,gondolta Nóra.

- Helló, Margó - üdvözölte.

- Nagyon szép a kiállítás.Nóra a szeme sarkából látta,

hogy az őr bosszús képet vág, amunkások pedig nagy kínlódással ahelyére illesztik az üveglapot.

- Köszönöm. Még rengetegmunkánk van, amint látja.

- Igen, látom. - Margó kicsithabozott, aztán folytatta: - Nemszeretném túl sokáig feltartani.

Akkor ne is, gondolta Nóra, ésigyekezett megőrizni a hamismosolyt az arcán. Még négy tárlótkell berendezni és lezárni. Nemtudta levenni a szemét azüvegtáblával küszködőmunkásokról. Ha elejtik…

Margó közelebb lépett, és ezt

suttogta Nórának: - Csak szerettemvolna elnézést kérni az értekezletenelhangzottakért.

Nóra meglepetten felnézett.Erre nem számított.

- Egyáltalán nem volt jogos.Amit mondott, nagyon is logikusvolt és teljesen profi. Én voltam az,aki tudóshoz méltatlanulviselkedett. Csak… - Margó kicsittétovázott.

- Csak mi?- Maga olyan idegesítően…

kompetens és ékesszóló.Egyszerűen megfélemlített.

Nóra nem igazán tudta, mitválaszoljon. Alaposabban Margóranézett, aki elvörösödött zavarában.

- Na, azért maga sem egy kismimóza - jegyezte meg.

- Tudom, mind a kettenszörnyen önfejűek vagyunk. De eznem árt, főleg egy nőnél.

Nóra nem tudta elfojtani amosolyát, amely most őszinte volt.

- Egyszóval csak szerettemvolna bocsánatot kérni - folytattaMargó.

- Ezt igazán értékelem,tényleg. Köszönöm.

- Akkor majd még találkozunk.Nóra csak állt, és egy

pillanatra a tárlóról ismegfeledkezve nézett Margó Greenkarcsú alakja után.

23. fejezet

Laura Hayward egy keményműanyag széken üldögélt a OnePolice Plaza-i főkapitányságtechnikusi laborjában, és nagyonnehezen tudta megállni, hogy nepillantson állandóan az órájára.Archibald Quince, aszövetszálelemző alosztály főszakértője csak mondta a magáét.Fehér köpenyben fel-alá járkált azasztal előtt, amelyen a bizonyítékokfeküdtek, a kezét hol összekulcsoltamaga mögött, hol meg élénkengesztikulált. Már ki tudja, mióta

beszélt, állandóan ismételgettemagát, de a lényeg az volt, hogy azégadta világon semmit nem tudottmegállapítani.

A magas, csontos, szögletesalak hirtelen megtorpant, aztánHayward felé fordult. - Akkorengedje meg, hogy összefoglaljamaz eddigieket.

Hála istennek, gondolta Laura.Legalább látni a fényt az alagútvégén.

- Tehát csak néhány olyanszálat találtunk, amelyek nem ahelyszínen voltak eredetileg is.Néhány oda volt tapadva akötelekre, amelyekkel megkötöztékaz áldozatot, egy másik a kanapén

volt, ahová az áldozatot fektették.Jó okunk van feltételezni, hogy ezeka gyilkostól származnak, így van?

- Igen - bólintott Hayward.- Mivel az összes szál azonos

összetételében, a szövés módjában,vastagságban és a többi, azt isfeltételezhetjük, hogy elsődleges, ésnem másodlagos nyomok, másszavakkal közvetlenül a gyilkosruhájából származnak, és nem az Őruhájára voltak rátapadva.

Hayward bólogatott, éspróbálta kényszeríteni magát, hogyfigyeljen. Egész nap a legfurcsábbérzései voltak, miközben amunkáját végezte: mintha a testénkívül, a semmiben lebegne. Nem

tudta, hogy a fáradtságtól van-e,vagy a sokktól, amit VincentDAgosta teljesen váratlan távozásaokozott. Azt kívánta, bárcsak tudnará haragudni, de valahogy képtelenvolt dühöt érezni, csak fájdalmat.Eltűnődött, hol lehet most, és mitcsinál, és azon, hogyan romolhatottel közöttük ez a dolog, amikorminden olyan jónak tűnt.

- Kapitány?Hayward csak most jött rá,

hogy a szakértő valamitkérdezhetett tőle. Gyorsan felnézett.- Tessék?

- Azt kérdeztem, szeretné-elátni a mintákat? Hayward felállt aszékről. - Igen, persze.

- Valami rendkívül finom,állati eredetű szövetről van szó,amilyet még soha nem láttam.Sikerült azonosítanunk: egyrendkívül ritka fajtájú kasmír, kisszázalék mehnogyapjúval keverve.Igen drága anyag lehet. Amint látnifogja, mindkét szálat feketérefestették, még a szövés előtt. Denézze meg maga is! - Quince egymásik asztalon álló mikroszkóp feléintett.

Hayward odalépett, ésbelenézett a mikroszkópba. Féltucat vékony fekete szövetszálfeküdt a tárgylemezen, vékonyak,fényesek, simák.

Rendkívül drága anyag lehet.

Habár még mindig várta, hogy apszichológusok elkészüljenek agyilkos profiljával, néhány dologmáris egyértelmű volt. Az illetőférfi - vagy talán nő - nagyonkifinomult, intelligens személyiség,és az anyagi helyzete valószínűlegfeltűnően jó.

- A festéket szintén nemsikerült meghatároznunk. Valamitermészetes növényi pigmentanyagból készült, nem szintetikusvegyi anyagokból, de egyelőre nemtudtuk pontosabban meghatározni.A leginkább hasonló, amit találtunk,egy bizonyos ritka bokorbogyójából készült festékanyag,amely Tibetben a hegyek lejtőjén

nő, a helybéliek és a serpák ishasználják.

Hayward ellépett amikroszkóptól. Miközben Quince-thallgatta, valami halványfelismerés kezdett motoszkálni afejében. Mindig kitűnőek voltak amegérzései, és általában ez a kisbizsergő érzés azt jelentette, hogyaz agyában a helyére kattant amozaik egy darabkája. De most elsem tudta képzelni, mi is ez adarabka, csak ez az érzés maradt,hogy valami motoszkál a fejében.Lehet, hogy fáradtabb, mintgondolja. Hazamegy, koránmegvacsorázik, aztán próbál aludniegy kicsit.

- A finomságuk ellenére aszálak nagyon szorosan vannakösszeszőve - folytatta a szakértő. -Tudja, mit jelent ez?

- Hogy nagyon lágy éskényelmes ruhadarabról van szó.

- Azt is, de nem ez a lényeg.Az ilyen szoros szövésű anyagbólnem hullanak ki könnyen szálak.Ezért van az, hogy ilyen kevesettaláltunk belőlük.

- Ezek szerint az is lehet, hogyez talán dulakodásra utal.

- Igen, én is pontosan erregondoltam. - Quince összevonta aszemöldökét. - Általában az a tény,hogy egy szövetszál ritka, fontos ésnagy segítség a számunkra, hogy

azonosítani tudjuk a gyanúsítottat.De ebben az esetben olyannyiraritka, hogy épp ellenkező helyzet állelő. Semmiféle textiladatbázisbannem találtunk ilyen anyagot. És vanmég egy furcsaság. A szövetszálkora.

- Hogyhogy?- A vizsgálatok szerint az

anyagot legalább húsz évvel ezelőttszőtték. Ugyanakkor annak nincssemmi nyoma, hogy maga aruhadarab is régi lenne. A szövetegyáltalán nem kopott, semmifélefakulás vagy kopás nemtapasztalható, amit az emberelvárna ennyi használat és tisztításután. Olyan, mintha tegnap került

volna ki egy boltból.Quince ezután végre

elhallgatott, és tehetetlenül széttártaa karját.

- És? - kérdezte Hayward.- Ennyi. Amint már mondtam,

minden kutatás zsákutcába vezetett.Ellenőriztük a textilgyárakat,ruhagyárakat, minden lehetségeshelyet, külföldön és belföldönegyaránt. A kötéllel is ugyanez ahelyzet. Ez az anyag akár a Holdonis készülhetett, mert semmit nemtudtunk kideríteni róla.

- Sajnálom, de ez nekem nemelég - csattant fel Hayward afáradtságtól és türelmetlenségtőléles hangon. - Alig maroknyi

bizonyítékunk van ebben az ügyben,dr. Quince, és ezek a szövetszálak alegfontosabbak. Ön mondta, hogy azanyag rendkívül ritka. Ha márutánanéztek a textil- ésruhagyáraknál, akkor most sorrakéne venni a szabókat.

Quince összerezzent amegrovó hangtól. Óriási, nedveskutyaszemeivel sértetten pislogott. -De Hayward kapitány, a világminden szabója, ez olyan, minthaegy tűt keresnénk a szénakazalban.

- Ha az anyag tényleg olyandrága, amint mondta, akkorkizárólag a legdrágább éslegexkluzívabb szabókat kellmegkérdezni, és ilyenek csak három

városban találhatók, New Yorkban,Londonban és Hong Kongban.

Hayward csak most vetteészre, hogy megemelte a hangját.Csak nyugalom - mondta magának.

A laborra telepedett kínoscsöndben meghallotta, hogy valakitapintatosan megköszörüli a torkát aháta mögött. Hátranézett, ésmeglátta, hogy Singleton kapitányáll az ajtóban.

- Glen, jó napot! - üdvözölteLaura, és azon tűnődött, vajonmióta álldogál itt.

- Jó napot! - biccentettSingleton. - Válthatnánk egy szót?

- Hogyne. - Haywardvisszafordult Quince-hez. - Kérem,

küldjön majd egy jelentést, hajutottak valamire - mondta, aztánkövette Singletont a folyosóra.

- Mi történt? - kérdezte. -Nemsokára az értekezleten kelllennünk, amit Rocker hívott össze.

Singleton hallgatott egypillanatig, mielőtt válaszolt volna.Elegáns hajszálcsíkos öltönytviselt, és annak ellenére, hogy késődélutánra járt, az inge olyanropogós volt, mintha most vettevolna fel.

- Kaptam egy telefonhívást egyCarlton nevű különleges ügynőktől,a New York-i FBI-irodából -mondta, és intett Haywardnak, hogylépjenek kicsit odébb egy

nyugodtabb helyre. - ŐtQuanticóból kérték meg, hogyszóljon nekünk.

- Miről?- Hallotta már Michael Decker

nevét?Hayward egy másodpercig

gondolkozott, aztán megrázta afejét.

- Valami nagykutya volt azFBI-nál, egy elegáns washingtonikertvárosban lakott. Tegnapmeggyilkolták. Átszúrták a torkátegy bajonettel. Nagyon csúnya ügy,és gondolhatja, hogy az FBI teljeserőbedobással nyomoz. Többekközött a kollégáit is sorrakihallgatták, hogy esetleg nincs-e a

múltjában valami olyan ügy, amimiatt valaki bosszút akarhatottállni. Mint kiderült, Decker egyikkollégája és legközelebbi barátjaegy Pendergast nevű ügynök volt.

Hayward felkapta a fejét. -Pendergast?

- Igen. Ugye maga dolgozottvele a Cutforth-gyilkosságügyében?

- Igen, sőt néhány régebbiügyembe is bekapcsolódott.

Singleton bólintott. - MivelPendergast ügynök eltűnt, és afeltételezések szerint halott, Carltonmegkért, hogy nézzek utána, kikkeldolgozott együtt a rendőrségnél, éskérdezzem ki őket, említette-e

valaha is Deckert, vagy esetleg azellenségeit. Gondoltam, maga talántud valamit.

Hayward egy pillanatiggondolkozott. - Nem, Pendergastsoha nem említette nekem Deckert.- Kicsit habozott. - Esetlegmegkérdezhetné DAgostahadnagyot, az elmúlt hét év során őis legalább három ügyben dolgozottegyütt Pendergasttal, és jó barátokvoltak.

- Valóban?Hayward bólintott, remélve,

hogy az arckifejezése profihozillően semleges maradt.

Singleton megcsóválta a fejét.- Az a baj, hogy sehol nem találom

DAgostát. Ebéd óta nemjelentkezett, senki nem látta. Ésvalamiért rádión sem tudomutolérni. Nem tudja egészvéletlenül, hol lehet? - Singletonezt tüntetőleg semleges hangonkérdezte, tekintetét a folyosónjárókra szegezve.

Hayward ebből rögtön rájött,hogy tud róla és DAgostáról.Hirtelen szörnyen zavarba jött.Szóval nem olyan nagy titok, mintmi hittük. Eltűnődött, azt milyenhamar fogja megtudni, hogyDAgosta elköltözött tőle.

- Sajnálom, de fogalmamsincs, hol lehet DAgosta hadnagy.

- Szóval Pendergast soha nem

említette magának Deckert?- Nem, soha. Az a fajta ember

volt, aki nem beszél feleslegesen.Soha nem beszélt senkiről, alegkevésbé magáról. Sajnálom,hogy nem tudok segíteni.

- Mindegy, csak próbálkoztam.Végül is az FBI dolga. - Singletonvégre ránézett. - Meghívhatom egykávéra? Van még pár percünk azértekezlet előtt.

- Nem, köszönöm, még el kellintéznem néhány sürgős telefont.

Singleton bólintott, aztán kezetnyújtott és elment.

Hayward a kapitány, távolodóalakja után nézett, és gondolkozott.Aztán lassan ő is megfordult, és

elindult ellenkező irányba, visszaaz irodájába. Ebben a pillanatbanhirtelen nagyot kattant az agya, éseszébe jutott, mi volt az, amikorábban olyan zavaróanmotoszkált a fejében.

24. fejezet

Billi Smithback körbenézettelegáns második emeletiszobájában River Oaksban. Bekellett ismernie, hogy Pendergastigazat mondott: a hely egyszerűen

pompás volt. A szobája fényűzőenberendezett, sötét színűbársonytapétával, óriási,baldachinos ággyal, hatalmasmahagónibútorokkal. Aranyozottkeretbe foglalt festmények függtekmind a négy falon: egygyümölcstálat ábrázoló csendélet,naplemente az óceán fölött, egypásztoridill tehenekkel ésszénásszekerekkel. Igaziolajfestmények, nem reprodukciók.Ugyan semmi nem voltodacsavarozva a falakhoz vagy apadlóhoz, de azért Smithbacknekfeltűnt, hogy sehol nincsenek éleseszközök, és azt a méltatlanságot isel kellett szenvednie, hogy elvették

a nadrágszíját meg a nyakkendőjét.Azt is észrevette, hogy seholnincsenek telefonok.

Elgondolkozva odaballagott ahatalmas ablakhoz, és kinézett. Épphavazott, a kövér hópelyhek neki-nekiütődtek az ablaknak. Láttaodakint az alkonyi szürkületben,hogy a pázsitot vastag hólepelborítja. A szélén körben sövényhúzódott, és virágágyások, amiketmost csak fehér dombocskákjeleztek, és itt-ott jégcsapokkal teliszobrok álltak. A parkot magaskőkerítés vette körbe, mögötte erdőterült el, és egy kanyargós útvezetett a hegyről lefelé alegközelebbi városba, amely

majdnem tíz kilométerre volt innen.Az ablakon ugyan nem voltakrácsok, de a vastagólomüvegtáblákról úgy tűnt, nehézlehet betörni őket.

Csak a hecc kedvéértmegpróbálta kinyitni az ablakot.Bár nem volt látható a zár, mégsemsikerült. Smithback kicsitkeményebben rángatta, de hiába, azablak nem engedett. Vállat vont, éselfordult.

River Oaks hatalmas,többszárnyú épülete a Catskillshegység egyik alacsonyabbcsúcsának legtetején állt. Ez voltannak idején Cornelius Vanderbiltvidéki rezidenciája, és most a

legkiváltságosabbak számárafenntartott idegszanatóriumkéntműködött. Az ápolók és a nővérekdiszkrét fekete egyenruhát viselteka megszokott fehér helyett, és lesteka vendégek minden kívánságát. Akönnyű munkaterápián és a napiegyórás pszichoterápián kívül nemvolt meghatározott napirend. És azennivaló tényleg fantasztikus volt.Smithback a konyhába voltbeosztva munkaterápiára, és mintmegtudta, a főszakács igazi francia,és Párizsban tanult.

Mindennek ellenérenyomorúságosan érezte magát.Próbálta rávenni magát, hogy vegyekönnyedén az egészet, arra

gondolni, hogy mindez a sajátérdekében történik, és nincs másdolga, mint élvezni a nagy luxust.Más körülmények között örömmelfogadta volna ezt az életet. Úgykéne kezelni, mint egy riportanyagát, talán egy nap még könyvetis írhatna róla. Hihetetlennek tűnt,hogy valaki tényleg meg akarjaölni.

De hiába próbált a sajátlelkére beszélni, nem nagyon tudtameggyőzni magát. Amikormegérkezett, még mindig kába voltaz autós üldözéstől, és teljesenmegbénította a hirtelenség, amivelaz egész élete a feje tetejére állt.De az óta volt ideje gondolkozni, és

a kérdések és sötét spekulációkegyre csak szaporodtak a fejében.

Azzal nyugtatgatta magát, hogylegalább Nóra miatt nem kellaggódnia. Még útközben a kocsibólfelhívta Pendergast telefonján, éskitalált valami mesét arról, hogy aTimes váratlanul egy riportraküldte Atlantic Citybe, ahol valamibotrány tört ki az egyik kaszinókörül, és egy darabig nem tudjafelhívni, mert inkognitóban utazik.Pendergast biztosította róla, hogyNóra biztonságban lesz, és mégsoha nem tapasztalta, hogyPendergast bármiben is tévedettvolna. Kissé bűntudata volt, amiérthazudott a feleségének, de hát az ő

érdekében tette, és később majdúgyis mindent megmagyaráz neki.

Leginkább a munkájanyugtalanította. Persze, elfogadják,hogy beteg és Pendergast nyilvánmeggyőzően fogja a tudomásukrahozni, de amíg ő távol van,Harriman szabadon foggarázdálkodni. Ha visszatér azállítólagos betegsége után, mégannak is örülhet, ha visszakapja aMutogatós-sztorit. És ami alegrosszabb, azt sem tudja, meddigkell itt rostokolnia.

Megint elkezdett fel-alájárkálni, fortyogva a dühtől.

Valaki halkan kopogott azajtón.

- Ki az? - szólt ki ingerültenSmithback.

Egy idősebb nővér dugta be afejét az ajtón, fekete haja szigorúkontyba hátrafogva. - Lehet menni,vacsorázni, Mr. Jones.

- Rögtön megyek, köszönöm.Maga most Edward Jones, egy

Wall Street-i befektetési bankármentális problémákkal küzdő fia,akinek szüksége van egy kispihenésre és elszigetelődésre ahektikus mindennapoktól. Nagyonfura volt eljátszani Edward Jonest,úgy élni, hogy mindenki aztgondolja róla, hogy valaki más.Ráadásul olyan valaki, akinekhiányzik egy kereke. Csak

Pendergast ismerőse, a River Oaksigazgatója, dr. Tisander tudja azigazságot. Smithback vele csakfutólag találkozott, miközbenPendergast elintézte a felvételét,arra még nem volt alkalom, hogybeszéljen is az igazgatóval.

Kilépett a szobájából,becsukta maga után az ajtót -kulcsra zárni nem lehetett egyikszobát sem -, és végigsétált ahosszú folyosón. A süppedős barnaszőnyeg elnyelte a léptei zaját. Afalakat fényes, faragásokkaldíszített faburkolat védte, és itt isolajfestmények lógtak. Nemhallatszott más, csak a szél halksüvítése odakintről. Az egész

hatalmas házat természetellenescsend burkolta be.

A folyosó végéből egy széleslépcsősor indult. Smithback halkhangokat hallott meg a folyosókanyarulatából. Riporteri ösztönnelazonnal lelassította a lépteit, éshegyezni kezdte a fülét.

-… nem tudom, meddig bírommég, hogy ebben a diliházbandolgozzak - mondta egy komorférfihang.

- Ugyan, hagyd már abba anyavalygást! - mondta egy másik,vékonyabb hang. - A munka könnyű,jó a fizetés, a kaja remek. Azőrültek szép csendesek. Mi a fenekéne még?

Két ápoló beszélgetett.Smithback nem tudta megállni, hogyne hallgatózzon tovább.

- Rémes itt a nagy semmiközepén, mindentől távol. Egy hegytetején, a tél kellős közepén, éssehol semmi körülöttünk, csak azerdő kilométereken át. Az emberidegeire megy.

- Esetleg visszajöhetnélápoltként - röhögött a másik.

- Ez komoly - mondtapanaszosan az első. - Ismered MissHavishamet?

- A féleszű Nellie-t? Mi vanvele?

- Mindig azt állítja, hogymindenféle embereket lát, akik

nincsenek is itt.- Ezen a helyen mindenki

olyanokat lát, akik nincsenek is itt.- Nellie lassan már engem is

rávesz, hogy olyasmit lássak, aminincs. Ma kora délután épp azötödik emeletre tartottam, amikorvéletlenül kinéztem a lépcsőházablakán, és volt kint valaki.Esküdni mertem volna rá. Kint ahóban ólálkodott.

- Na persze.- Mondom, hogy láttam! Egy

sötét figura, a fák között osont. Deamikor újból odanéztem, már nemvolt ott.

- Igen, és mennyi whiskytvedeltél előtte?

- Semennyit, mondom neked,hogy ez a hely… - Smithback, akiközben halkan egyre közelebb ésközelebb osont, hirtelen megbotlott,és majdnem az ápolóknak esett. Akét komor fekete egyenruhát viselőférfi hirtelen szétrebbent, az arcukazonnal átalakult érzelemmentesmaszkká.

- Segíthetünk valamiben, Mr.Jones? - kérdezte az egyik.

- Nem, köszönöm, csak azebédlőbe tartok. - Smithbackelindult lefelé a széles lépcsőn,amilyen méltóságteljesen csaktudott.

Az ebédlő tágas helyiség voltaz első emeleten, amiről

Smithbacknek egy Park Avenue-iférfiklub jutott az eszébe. Legalábbharminc asztal állt benne, de akármég egy-két tucat kényelmesenelfért volna. Minden asztal,ropogós hófehér abrosszal éscsillogó-villogó - bár meglehetősentompa hegyű és életlen - ezüstevőeszközökkel volt megterítve. Amennyezetről ragyogókristálycsillár lógott. A helyiségeleganciája ellenére barbárdolognak tűnt ötkor vacsorázni.Néhány asztalnál már ültekvendégek, gépiesen ettek, halkancsevegtek, vagy szórakozottan asemmibe bámultak.

Uram atyám, gondolta

Smithback, az élőhalottakvacsorája. Körbenézett.

- Mr. Jones? - lépett oda hozzáegy ápoló, olyan alázatosan, mintegy elegáns étterem főpincére, aszolgai maszk mögött ugyanolyanfensőbbséges vigyorral. - Hováóhajt ülni?

- Talán ahhoz az asztalhoz -mutatott az egyikre Smithback, aholegy fiatalember ült, és épp egyzsemlét vajazott. Kifogástalanulvolt öltözve - drága öltöny, hófehéring, csillogóra fényesített cipő -, éső tűnt a legnormálisabbnak az egésztársaságból. OdabiccentettSmithbacknek, amikor leült.

- Roger Throckmorton -

mondta, félig felemelkedve aszékről. - Nagyon örülök, hogymegismerhetem.

- Edward Jones - felelteSmithback, aki hálás volt a kedvesfogadtatásért. Elvett egy étlapot apincértől, és szinte észre sem vette,már bele is merült a kínálattanulmányozásába. Végül nem isegy, hanem két főfogást rendelt,lepényhalat a la Mornay, ésbáránysültet arugula salátával ésfürjtojással. Bejelölte a választásáta teríték mellé helyezett kis kártyán,átadta a pincérnek az étlappalegyütt, aztán megintThrockmortonhoz fordult.Nagyjából vele egyidős volt, és

feltűnőén jóképű, szőke hajátközépen gondosan elválasztvahordta, és valami nagyon drágaarcvíz illatát árasztotta. Volt bennevalami, ami Bryce Harrimanreemlékeztette Smithbacket.Ugyanúgy az ősi vagyon és akiváltságok légköre lengte körül.

Bryce Harriman. Smithbacknagy erőfeszítéssel próbálta másraterelni a gondolatait.Throckmortonra nézett. - Na ésmaga miért van itt? - Csak miutánfeltette a kérdést, akkor jött rá, hogyelég tapintatlan volt.

De a férfi nem vette rossznéven. - Valószínűleg ugyanazért,mint maga. Őrült vagyok - felelte,

aztán elnevette magát, jelezve, hogycsak viccel. - Az igazság az, hogyegy kis összetűzésbe keveredtem,és az apám ideküldött egy rövidpihenőre. Semmi komoly.

- És mióta van itt?- Pár hónapja. És maga miért

van itt?- Ugyanezért, egy kis pihenőre.

- Smithback próbált valami új témáttalálni. Vajon miről szoktaktársalogni az őrültek? Próbáltaemlékeztetni magát, hogy a ténylegveszélyes őrülteket a zárt osztályontartják, egy másik szárnyban. Azoka vendégek, akik itt élnek a fő-szárnyban, csak pihenésreszorulnak.

Throckmorton lerakta azsemlét, és elegánsan megtörölgettea száját a szalvétával. - Ugye csakma érkezett? - kérdezte.

- Igen.A pincér kihozta az

innivalójukat, Throckmortonnakteát, Smithbacknek egyparadicsomlevet, akit kissébosszantott, hogy nem kaphatja aszokásos skót whiskyjét. Megintkörbenézett a teremben. Mindenkiúgy mozgott, mint egy csiga, ésnagyon halkan beszéltek, olyan voltaz egész, mint egy bankett lassítottfelvételen, jézusom, nem hiszem,hogy ki fogom bírni. Próbált arragondolni, amit Pendergast mondott,

hogy egy veszélyes gyilkoscélpontja, és hogy ha itt marad,azzal nemcsak a saját biztonságárólgondoskodik, hanem Nóráéról is,de már egyetlen nap után is aligtudta elviselni. Az is lehet, hogy azüldözés közben kilőtt golyókcélpontja tulajdonképpenPendergast volt, nem is ő.Különben is, tud ő vigyázni magára.Volt már kutyaszorítóan máskor is,nagyon is kemény helyzetekben.

Ismét visszafordultvacsorapartneréhez. - És milyennektalálja ezt a helyet? - kérdezte kicsitesetlenül.

- Tulajdonképpen nem is olyanrossz. - A férfi szeme vidáman

megcsillant, amiből Smithback arrakövetkeztetett, hogy talánszövetségesre talált.

- Ősszel persze sokkalkellemesebb volt. A park gyönyörűszép. Mi tagadás, a hó egy kicsitkorlátozza az embert, de hát miértis akarnánk kimenni?

Smithback ezen egy pillanatigelgondolkozott.

- Na és maga mivelfoglalkozik, Edward? - kérdezteThrockmorton.

Smithback gyorsan átgondoltamagában, amit Pendergast belé-sulykolt. - Az apám befektetésibankár a Wall Streeten, az őbankjánál dolgozom.

- Az én családom is a WallStreeten érdekelt.

Smithback fejében hirtelenvilágosság gyúlt. - Csak nem aztakarja mondani, hogy maga az aThrockmorton?

A férfi elmosolyodott. - Attóltartok, igen. Legalábbis az egyikük.Meglehetősen nagy a család.

A pincér visszatért azételekkel: pisztrángThrockmortonnak, lepényhal ésbáránysült Smithbacknek.Throckmorton vetett egy pillantást ahatalmas adagokra. - Szeretem azolyan embereket, akiknek jó azétvágyuk - jegyezte meg.

Smithback nevetett. Ez a fickó

egyáltalán nem is őrült. - Soha nemhagyok ki egy ingyen vacsorát.

Fogta a villát, és nekilátott ahalnak. Egész kicsit kezdte jobbanérezni magát. Az étel kitűnő volt, ésez a Roger Throckmorton is egészkedves fickónak tűnik. Lehet, hogymégiscsak kibírja itt egykét napig,ha van kivel beszélgetni. Perszenagyon kell vigyáznia, nehogyleleplezze kilétét.

- És mit csinálnak itt egész napaz emberek? - kérdezte tele szájjal.

- Tessék?Smithback nyelt egyet. - Mivel

múlatja az időt?Throckmorton nevetett. -

Naplót vezetek, és verseket írok.

Igyekszem lépést tartani a piacalakulásával, csak úgy felületesen.Jó időben szeretek a parkbansétálni.

Smithback bólintott, és újabbfalatot szúrt a villájára. - Ésesténként?

- Az első emeleti szalonbanvannak biliárdasztalok, akönyvtárban lehet bridzselni éssakkozni is, az jó szórakozás, hatalálok partnert. De többnyire csakolvasok. Az utóbbi időben nagyonsok verset. Tegnap este példáulelkezdtem a Canterbury meséket.

Smithback helyeslőenbólogatott. - Nekem „A molnármeséje” a kedvencem belőle.

- Nekem a Prológus. -Throckmorton hátradőlt és szavalnikezdett: - Volt hát egy derék lovaga menetben, ki lóháton forgott sokütközetben.

Smithback ismét bólogatott, ésmiközben nekilátott a báránynak,törte a fejét, hátha neki is eszébe jutegy idézet.

- Hunyj ki, kurta láng!- kiáltottfel hirtelen Throckmorton, ésmegdermedt, mintha vigyázzbavágta volna magát.

Smithback keze megállt alevegőben a villával, és az arcárafagyott a mosoly.

- Tessék?- Nem hallott valamit? -

Throckmorton a fejét félrehajtvahallgatózott.

- Én… ööö… nem.Throckmorton a másik oldalra

billentette a fejét. - Igen, azonnalintézkedni fogok.

- Miről akar intézkedni?Throckmorton bosszús

pillantást vetett rá. - Nem magáhozszóltam.

- Ó, bocsánat.Throckmorton felállt az

asztaltól, megtörölgette a száját, ésgondosan összehajtogatta aszalvétát. - Remélem, megbocsát,Edward, de egy üzletimegbeszélésre kell mennem.

- Persze - felelte Smithback,

érezve, hogy a mosoly még mindigaz arcára van fagyva.

- Igen - Throckmortonodahajolt, és összeesküvősuttogással azt mondta: - Szörnyűnagy felelősség. De amikor ő szólít,ki utasíthatja vissza?

- Kicsoda?- Az Úr. - Throckmorton

kiegyenesedett, és megráztaSmithback kezét. - Nagyon örültem.Remélem, még találkozunk. - Aztánpeckesen kivonult az ebédlőből.

25. fejezet

DAgosta kissé kellemetlenülérezte magát, miközben átsétált agyilkossági csoport tágas irodáján.Habár a New York-i rendőrséghadnagyaként többé-kevésbészabad bejárása volt a One PolicePlaza-i főkapitányság bármelyhelyiségébe, azért most kicsit úgyérezte magát, mint egy ellenségesterületre behatoló kém.

Minél többet meg kell tudnom- jutottak eszébe Pendergast szavai.A legapróbb részlet is kritikusfontosságú lehet. Egyértelmű volt,hogy Pendergastnak szüksége van aDuchamp-gyilkosság aktájára, és azis nyilvánvaló volt, hogyDAgostától várja, hogy

megszerezze.Csak éppen a dolog nem is

volt olyan egyszerű, mint ahogyDAgosta eredetileg gondolta. Kétnapja dolgozott újból, és a vártnáljóval több időt kellett szentelnieannak, hogy behozza a lemaradásáta Mutogatós-ügyben. Az elkövetőegyre inkább vérszemet kapott, ésegyre pimaszabb lett. Az elmúlt kétnapban három újabb automatát iskirabolt, ráadásul a Duchamp-gyilkosság miatt jóval kevesebbember jutott a megfigyelésekre. Sokidejét lefoglalta, hogy beossza akétfős csapatokat az automatákszemmel tartására, és beszéljen aveszélyeztetett bankfiókok

igazgatóival. Az esetlegesszemtanúk kihallgatásával is le voltmaradva. De mindig ott motoszkálta fejében Pendergast sürgetőhangja, és ez a sürgető hang minthaazt mondta volna: Gyorsnak kelllennünk, Vincent, mielőtt újbólölne.

De hiába töltött értékesmunkaórákat azzal, hogy aDuchamp-gyilkosságról aszámítógépen található anyagokattanulmányozta, a mindenki általhozzáférhető adatbázisokban nemvolt semmi olyan, amit eddig netudott volna. Ezekhez pedigPendergast is hozzáférhetett alaptopja segítségével. Nem volt mit

tenni, meg kellett szereznie azirattárból a teljes aktát.

A bal kezében egy kispapírcsomót szorongatott: apotenciális szemtanúkkal tegnapfolytatott kihallgatásokjegyzőkönyveit, amiket csak azálcázás kedvéért vitt magával. Azórájára pillantott: tíz perc múlvahat. A helyiségben még nagybanfolyt a munka, a rendőrök kiscsoportokban beszélgettek,telefonáltak, vagy a számítógépekbillentyűit kopogtatták. Az irodábana hét minden napján huszonnégyórán át ügyeletet tartottak, és akapitányságon éjjel-nappalbármikor lehetett találni valakit, aki

épp valami papírmunkávalfoglalatoskodott. Úgy tűnt, arendőrök életének nagy része ezzeltelik, és sehol nem volt több belőle,mint a gyilkossági csoportnál.

DAgosta azonban egyáltalánnem bánta a nagy nyüzsgést, sőtörült neki. így legalább senkineknem szúr szemet, hogy mit keres itt.A lényeg az, hogy Laura ne legyenaz irodájában. Csütörtök volt, ésRocker főkapitány ilyenkor tartja aszokásos értekezletet. Hála aDuchamp-ügynek, Laura egészenbiztosan ott lesz.

DAgosta kissé bűntudatospillantást vetett a helyiség túlsóvégébe. Laura irodájának ajtaja

nyitva állt, az íróasztalán óriásipapírhalom tornyosult. Az asztallátványára kis elektromos bizsergésfutott végig rajta. Alig pár hónapjatörtént, hogy valami egészen másrahasználták azt az íróasztalt…Felsóhajtott. Azóta bizony nagyonsok minden történt, és leginkábbrossz dolgok.

Elfordította a tekintetét, éskörbenézett. Jobbra üresíróasztalok sorakoztak, rajtuknévtábla és számítógép. A baloldali fal mentén egy tucat irattartószekrény állt, ezekben tárolták azösszes aktív ügy aktáit.

A jó hír az volt, hogy aDuchamp-ügy aktívnak számított. A

lezárt esetek aktáit az irattárbantartották, ahol viszont feljegyzik,hogy ki járt ott, és milyen aktát kértki. A rossz hír viszont az volt, hogy,éppen mert aktív ügyről van szó, ittkell átnéznie mindent, a teljesgyilkossági csoport orra előtt.

Megint körbenézett, ésnevetségesen feltűnőnek éreztemagát. A habozással csak rontasz ahelyzeten, gondolta. Igyekezett alehető leglezserebben viselkedni,és odalépett az irattartószekrényekhez. A többi osztálytóleltérően, ahol ügyiratszám szerintsorolták be az aktákat, a gyilkosságicsoportnál az áldozat neve szerint.Lassan ellépkedett a szekrények

előtt, a fiókok jelzéseit figyelve:DE-DE, DE-DO, DO-EB.

Ez az. Odalépett aszekrényhez, és kihúzta a fiókot.Egy tucatnyi zöld dossziésorakozott benne. Te jóságos ég,vajon hány aktív gyilkossági üggyelfoglalkoznak egyszerre?

Gyorsan kellett cselekednie.Hátat fordított a többieknek, ésvégigpörgette a dossziékat.Donatelli, Donato, Donazzi… Miez, csupa maffiózó? Dowson,Dubliavitz, Duggins. A fenébe!

DAgosta keze megtorpant aRandall Duggins dossziénál. Azeszébe sem jutott, hogy a Duchamp-akta nem lesz itt.

Lehet, hogy Lauránál van?Vajon otthagyta az íróasztalán,amikor elment az értekezletre?Vagy valamelyik beosztottjánállehet?

Akárhogy is, vissza kell majdjönnie valamikor később, egy másikműszakban, hogy ne tűnjön felezeknek az embereknek, akik mostis látták itt ólálkodni. De mikor leszmegint olyan alkalom, amikorbiztos lehet benne, hogy Lauranincs itt? Amilyen munkamániás,bármikor felbukkanhat, főleg most,amikor nincs túl sok okahazamenni.

DAgosta csüggedten sóhajtottegyet, aztán kihúzta a kezét a

dossziék közül, és be akarta csuknia fiókot. Ettől előredőltek adossziék, és meglátta a Dugginsután következő feliratát: CharlesDuchamp. Na, tessék, valakiegyszerűen rossz helyre rakta.

DAgosta gyorsan kikapta afiókból a dossziét, és elkezdteátlapozni. Sokkal vaskosabb volt,mint amire számított, ahhoz képest,hogy Laura folyton arrólpanaszkodott, milyen kevésbizonyítékot találtak. De azért voltegy tucatnyi terjedelmesdokumentum: az ujjlenyomatokelemzése, a nyomozók jelentései, akihallgatási jegyzőkönyvek, abizonyítékok jegyzőkönyve,

toxikológiai és máslaborjelentések.

Azt remélte, mindent át tudfutni villámgyorsan, aztánvisszarakja a dossziét, megkeresiPendergastot, és szóban beszámolneki mindenről, amit olvasott. Deehhez túl sok volt az anyag nincsmás választása, mindent le kellfénymásolni, méghozzá nagyongyorsan.

A lehető leglezserebbmozdulattal becsukta a fiókot, ésközben óvatosan körbenézett. Ahelyiség közepén állt egy nagyfénymásoló, de azt íróasztalokvették körül, ráadásul épp odalépettvalaki, és használatba is vette.

Arról szó sem lehet, hogy elvigyeinnen a papírokat, és másholmásolja le, az túl kockázatos lenne.De egy ekkora csoportnál, mint agyilkossági, kell, hogy legyen többfénymásoló is, hol a fenébe lehet amásik?

Megvan! A távolabbisarokban, Laura irodájánál állt mégegy, a hirdetőtábla és azásványvizes automata mellett.

DAgosta odasietett.Szerencsére jó volt a gép, ésfelhasználói kód sem kellett hozzá.De nagyon igyekeznie kellett:mindjárt hat óra, és az értekezletnem fog már sokáig tartani.

A fénymásoló szélére fektette

az aktát, és a tetejére rakta aMutogatóssal kapcsolatospapírokat. Attól félve, hogymegzavarhatják, inkább alegfontosabbakat vette előre, anyomozók jelentéseit.

A percek lassan araszolgattak.Talán mert látták, hogy mennyipapírt halmozott fel a gép szélére,vagy, mert a fénymásoló olyanmessze esett az íróasztaloktól, senkinem jött oda használni. Amilyengyorsan csak tudta, lemásolta alabor- és a toxikológiaijelentéseket, az ujjlenyomat-elemzéseket, a kihallgatásijegyzőkönyveket, majd mindenlapot, amivel végzett, visszadugott

a Mutogatós-ügy papírjai alá.Megint az órájára pillantott.

Már negyed hét is elmúlt. El kelltűnnie innen, Laura bármelyikpercben itt lehet.

Ebben a pillanatban felbukkanta helyiség túlsó végében agyilkossági csoport egyik hadnagya,akiről tudta, hogy Lauralegbizalmasabb embere. Ez volt avégszó: most már tényleg idejetávozni. Befejezte az utolsókihallgatási jegyzőkönyv másolását,mindent visszarakott a dossziéba, afénymásolt oldalakatösszerendezgette, és visszasietett azaktával az irattartó szekrényhez.Nem másolt le mindent, de azért a

legfontosabb anyagokat sikerült. ANew Orleansból szerzettinformációkkal együtt ez nagysegítség lehet Pendergastnak.Visszatette az anyagot a helyére,majd becsukta a szekrény fiókját, éselindult kifelé. Továbbra isgondosan ügyelt arra, hogy nelegyen semmi feltűnő aviselkedésében.

Egy örökkévalóságnak tűnt,mire kijutott: minden pillanatbanvárta, hogy Laura felbukkanjon azajtóban. De végre kiért az aránylagbiztonságosnak mondhatófolyosóra. Most már csak a közeliliftig kell valahogy eljutnia.

A folyosó aránylag kihalt volt,

és a liftnél sem várakozott senki.Odalépett, és megnyomta ahívógombot. Pár másodperc múlvameg is érkezett föntről a lift, ésDAgosta lépett egyet felé, ahogyszétnyílt az ajtó.

A fülkében egyvalaki állt:Glen Singleton.

DAgosta egy pillanatramegdermedt, a meglepetéstőlföldbe gyökerezett a lába. Hát ezkész rémálom!

Singleton hűvösen ésnyugodtan nézett rá. - Feltartja aliftet, Vincent.

DAgosta gyorsan belépett.Singleton megnyomta a gombot, ésaz ajtó surrogva összecsukódott.

Singleton megvárta, amíg afelvonó elindult, aztán megszólalt. -Épp most jövök az értekezletről,amit Rocker tartott.

DAgosta némán átkozódottmagában. Tudhatta volna, hogySingleton is ott lesz az értekezleten.

Singleton DAgostárapillantott. Nem mondott többet, denem is kellett. Kimondatlanul isérthető volt a kérdés: Maga mégismit keres itt?

DAgosta agya villámgyorsanforgott. Az utóbbi két napbanmindent elkövetett, hogy elkerüljeSingletont, és ezt a kérdést. Bármitfelel is, nagyon hihetőnek kell, hogyhangozzon.

- Azt hallottam, a gyilkosságicsoport egyik nyomozója véletlenülszemtanúja volt a Mutogatóslegutóbbi esetének - mondta. -Gondoltam, beugrok és beszélekvele. - Nyomatékul felemelte akezében tartott papírokat.

- Hogy hívták a nyomozót? -kérdezte Singleton szelíd hangján.DAgosta nagyon vigyázott, hogy azarca ne áruljon el zavart,meglepetést vagy kétséget. Gyorsanvégiggondolta a névtáblákat, amiketaz üres íróasztalokon látott. - Conte- vágta ki. - Michael Conte.

Singleton bólintott.- De nem volt bent - folytatta

DAgosta. - Legközelebb inkább

idetelefonálok.Egy pillanatig csönd volt,

miközben a lift tovább ereszkedettlefelé.

- Mondja, hallott valaha egyDecker nevű FBl-ügynökről? -kérdezte Singleton.

DAgostának megint nagyonvigyáznia kellett, hogy a meglepetésne üljön ki az arcára. - Decker?Nem, nem hiszem. Miért?

- Pár nappal ezelőttmeggyilkolták a washingtoniházában. Úgy tűnik, jó barátja voltPendergast különleges ügynöknek,akivel ha jól tudom, együttdolgozott az eltűnése előtt.Pendergast soha nem említette

magának Deckert? Nem beszéltesetleg arról, kik lehettek azellenségei?

DAgosta úgy tett, mintha törnéa fejét. - Nem, nem hiszem, hogyemlítette volna. Újból rövid csendlett.

- Hát, mindenesetre örülök,hogy visszatért a munkába - mondtaSingleton. - Mert az utóbbinapokban többször is tapasztaltam,hogy egyes feladatokat nemvégeznek el rendesen, sőtegyáltalán nem.

Ez bizony igaz volt, deDAgosta azért igyekezett némijogos sértettséget erőltetni ahangjába. - Kapitány úr, igyekszem

olyan gyorsan behozni alemaradást, ahogy csak lehet, denagyon sok a munka.

- Azt is hallottam, hogyahelyett, hogy a Mutogatós-üggyelfoglalkozna, rengetegetkérdezősködik a Duchamp-gyilkosságról.

- Duchamp-gyilkosság? -ismételte meg DAgosta. - Ez egynagyon különös ügy, természetes,hogy kíváncsi vagyok rá, mint bárkimás.

Singleton megint megfontoltanbólintott. Jól értett hozzá, hogyszavak nélkül is közölje, amit akar,most éppen azt, hogy: Maga azértkissé kíváncsibb a többieknél -

Valami gond van a rádiójával?DAgosta szándékosan

kikapcsolta aznap délután, éppenabban a reményben, hogy elkerüliaz efféle kérdezősködést. Desejthette volna, hogy ettől csak méggyanúsabb lesz.

- Igen, ma egész nap vacakolt -mondta, és megpaskolgatta anadrágzsebét.

- Jobb lenne, ha megnézetné.Vagy kérjen egy újat.

- Meglesz.- Valami probléma van,

hadnagy?A kérdés olyan hirtelen jött,

hogy DAgosta egy pillanatravisszahőkölt. - Tessék?

- Az édesanyja jól van?- Ó, igen, köszönöm. Jobb az

állapota, mint gondoltuk.- És a munkájával is minden

rendben?- Igen, a legteljesebb

mértékben, kapitány úr.A lift lassított, de Singleton

nem vette le a szemét DAgostáról. -Akkor jó. Ezt örömmel hallom.Mert az az igazság, Vincent, hogyha valaki csak félig van itt, akkorinkább itt se legyen, ha érti, miregondolok.

DAgosta bólogatott. - Igen,hogyne.

Singleton halványanelmosolyodott, miközben kinyílt a

lift ajtaja, aztán intett. - Csak önután, hadnagy.

26. fejezet

Margó kicsit tétovázottMenzies irodájának ajtaja előtt,aztán vett egy jó nagy levegőt, ésbekopogott. Az ajtót maga Menziesnyitotta ki még évekkel ezelőttlemondott arról a kiváltságról, hogytitkárnője legyen, mondván, hogycsak zavarja. A látogatót meglátvaelmosolyodott, és intett, hogy

lépjen beljebb.Margó jól ismerte az irodát.

Amikor egyetemistaként előszörkerült ide gyakorlatra a múzeumba,ez még Menzies elődjéé volt, dr.Frocké, akinél a szakdolgozatát isírta. Akkoriban tele volt zsúfolvaviktoriánus bútorokkal,kövületekkel és sok más furcsatárggyal. Menzies sokkalkellemesebbé és levegősebbéalakította át, a poros kövületeketízléses dísztárgyak és metszetekváltották fel, a súlyos régibútorokat kényelmes bőrfotelek, ésaz íróasztalon egy modern, laposmonitor állt. A lemenő nap utolsósugarai betűztek a nyugatra néző

ablakon, és vöröses négyszögetvetítettek a falra a mahagóniíróasztala mögé.

Menzies odakísérte Margótegy fotelhoz, aztán ő is leült azíróasztalához. Összekulcsolta akezét, és előbbre dőlt. - Köszönöm,hogy ilyen hamar felkeresett,Margó.

- Ez csak természetes.- Látom, megint jó sokáig bent

van.- Ma este véglegesíteni kellett

a Museology következő számát.- Hát persze. - Menzies

hátradőlt a széken. Ahogy a napfénye ráesett, aranyló dicsfénnyelvette körbe ősz fejét. - Bizonyára

sejti, hogy azért kérettem ide, mertmegkaptam a választ a múzeumigazgatótanácsától a maszkokügyében.

Margó fészkelődött a fotelban,közben igyekezett határozott ésmagabiztos arcot vágni.

Menzies felsóhajtott. - Nemakarom kerülgetni a forró kását:vesztettünk. Arra szavaztak, hogytartsuk meg a maszkokat.

Margó megdermedt. - El semtudom mondani, mennyire sajnálom,hogy így történt.

- Én is nagyon sajnálom. Istena tanúm, hogy minden tőlem telhetőtelkövettem az ügy érdekében.Collopy is meggyőzhető lett volna,

de az igazgatótanácsnál falbaütköztünk. A legtöbb tagja ügyvédvagy bankár, akik annyit értenek azantropológiához, mint én a bíróságiidézésekhez vagy avalutaárfolyamokhoz. Sajnos olyanvilágban élünk, hogy ők mondhatjákmeg nekünk, mit tegyünk, és nemfordítva. Őszintén szólva, engemegyáltalán nem lepett meg a dolog.

Margó látta, hogy a többnyirenagyon higgadt kurátor most milyenzaklatott. Nagyon reménykedettbenne, hogy az igazgatótanácshelyesen fog dönteni. Számáraegyértelmű volt, mi az egyetlenhelyes döntés. De hát, ha már azosztályon dolgozó tudósoknak sem

volt ilyen egyértelmű, akkor hogyvárhatná el, hogy a Wall Street-iügyvédek megértsék?

Menzies az asztalra könyökölt,és Margóra szegezte a tekintetét. -Ettől még nehezebb lesz a helyzete,mint eddig.

- Igen, tudom.- Nagyon nagy nyomás fog

magára nehezedni, hogy mégsejelentesse meg azt a cikket. Aztfogják mondani, a döntést már úgyismeghozták, mi értelme lennefelzaklatni a kedélyeket?

- Mindenképp meg fogomjelentetni.

- Gondoltam, hogy ezt fogjaválaszolni. Margó, és szeretném, ha

tudná, hogy én száz százalékig magamellett állok. De mindenképp felkell készülnie a vitákra.

- Készen állok. A Museologytöbb mint egy évszázada függetlenvéleményt képvisel a múzeumügyeit illetően, és én nem fogombeadni a derekamat, ráadásul éppaz első számban, amit énszerkesztek.

Menzies elmosolyodott. -Csodálom a bátorságát. De van ittmég egy kis bonyodalom.

- Mi lenne az?- A tano indiánok azt tervezik,

hogy tiltakozó menetet indítanak, ésépp a kiállítás megnyitójánakestéjén érkeznének meg a múzeum

elé. Nemcsak azért, hogy felhívjáka figyelmet követeléseikre, hanemhogy hazahívják a maszkokelveszett szellemeit, vagy valamiilyesmi. Egész éjszaka tartó vallásiceremóniát fognak rendezni aMuseum Drive-on, a múzeum előtt.Az igazgatóságot ma reggelértesítették.

Margó összevonta aszemöldökét. - A sajtó ezt imádnifogja.

- De még mennyire!- Az igazgatótanácsnak nagyon

kínos lesz.- Kétségtelenül.- A megnyitó teljes káoszba

fulladhat.

- Nyilván.- Te jó ég, micsoda zűrzavar!- Nekem is pontosan ez a

véleményem.Hosszú csönd lett, aztán

Menzies megszólalt: - Tegye meg,amit tennie kell. A tudományosvéleményszabadság kritikaifontosságú kérdés ezekben azavaros időkben. Adhatok egy jótanácsot?

- Hogyne.- Egyáltalán ne álljon szóba a

sajtóval. Ha megkeresik,udvariasan mondjon annyit, hogy acikkében mindent megírt, és többmondanivalója nincs az ügyben. Amúzeum nem rúghatja ki a cikk

miatt, de biztos lehet benne, hogykeresni fognak valami más ürügyet.Lapítson, hallgasson, és ne adjonnekik semmi okot.

Margó felállt. - Dr. Menzies,el sem tudom mondani, mennyirehálás vagyok.

Menzies lesimítgatta őszsörényét, ő is felállt, ésmegszorította Margó kezét. - Önigazán bátor nő - mondta, éscsodálattal elmosolyodott.

27. fejezet

Valaki halkan kopogott aziroda üvegezett ajtaján. LauraHayward, aki a számítógépmonitorját bámulta, meglepettenfelkapta a fejét. Egy nevetségespillanatig az futott át a fején, talánDAgosta az, a kezében bőrönddel,és felajánlja, hogy visszaköltözik.De csak a guatemalai takarítónővolt, vödörrel és felmosóvalfelszerelkezve.

- Jöhetek takarítani? -kérdezte.

- Persze. - Hayward odébbcsúszott a kerekes székkel, hogyodaengedje a nőt a papírkosárhoz,aztán felnézett a faliórára. Hajnalifél három. Hát, ennyit arról, hogy

ma korán lefekszik. Hirtelenfurcsamód rájött, hogytulajdonképpen rengeteg dolga van,mivel bármi jobb volt, minthazamenni az üres lakásba.

Megvárta, amíg a takarítónőelment, aztán visszaült aszámítógéphez, és még egyszervégigböngészte a szövetségiadatbázist, de már csak futólag,mert egyelőre megtalálta, amireszüksége volt.

Az íróasztalán, a legjobbnapokon is káosz uralkodott, demost teljesen elárasztották akinyomtatott leporellók, dossziék, ahelyszínelők fotói, CD-ROM-ok,faxok. Alapos munkával kikereste

azokat az utóbbi időben történtgyilkossági eseteket, amelyekbizonyos közös vonásokat mutattak.Azért némi rend is uralkodott akáoszban: a papírok nagyjábólkisebb-nagyobb halmokba voltakrendezve. Az asztal legtávolabbisarkán egy, a többinél rendesebb éskisebb halom feküdt, mindösszehárom dosszié, mindegyiken egynév: Duchamp, Decker, Hamilton.Mindnyájan Pendergast ismerőseivoltak, és mindnyájan halottak.

Duchamp és Decker: azegyikük Pendergast régi barátja, amásikuk kollégája az FBI-nál.Valóban véletlen lenne, hogy párnap különbséggel mindketten

gyilkosság áldozatai lettek?Pendergastnak nyoma veszett

Olaszországban, a legkülönösebbés leghihetetlenebb körülményekközött, legalábbis DAgostaelmondása szerint. A halálának nemvolt szemtanúja, a holtteste semkerült elő, nincs rá semmibizonyíték, hogy valóban meghalt.Hét héttel később három ismerősétis brutálisan meggyilkolják.Hayward a dossziékra pillantott.Még az is lehet, hogy történtek másgyilkosságok is, amelyekkapcsolatba hozhatókPendergasttal, csak még nem tudróluk. Mindenesetre ez a három iselég zavarba ejtő.

Mi a csuda folyik itt?Egy pillanatig csak ült, és

idegesen dobolt az ujjaival a háromdosszién. Aztán kihúzta a Hamiltonfeliratút, kinyitotta, majd felkapta atelefont, és hívott egy távolságiszámot.

A telefon kilencszer iskicsöngött, mire végre valakifelvette. Aztán olyan hosszú csöndlett, hogy Hayward már azt hitte,rögtön meg is szakadt a vonal.Végül akadozó nyelvvel megszólaltegy álmos hang: - Mi az, ki haltmeg?

- Casson hadnagy? Haywardkapitány vagyok a New York-irendőrségtől.

- Nem érdekel, milyenkapitány, tudja, mennyi az idő NewOrleansban?

- New Yorkban egy órávalkésőbb van, hadnagy úr. Elnézést akésői zavarásért, de nagyon fontoslenne. Szeretnék feltenni párkérdést az egyik ügyéről.

- A fenébe, nem várhatnareggelig?

- A Hamilton-gyilkosságróllenne szó. Tudja, TorranceHamilton, az irodalomprofesszor.

Hosszú, fáradt sóhaj. - Mi vanvele?

- Vannak gyanúsítottjaik?- Nincsenek.- Valami nyom?

- Semmi.- Bizonyítékok?- Édeskevés.- Pontosan mi?- Tudjuk, milyen méreggel

ölték meg. Hayward felkapta afejét. - És milyennel?

- A lehető legutálatosabbanyag, egy idegméreg, amelynagyon hasonló ahhoz, amelybizonyos pókokban megtalálható.Csakhogy ez szintetikus volt, ésrendkívül magas koncentrátumú.igazi kémiai zseni lehet, akielőállította. A szakértőinkolvadoztak a gyönyörűségtől.

Hayward az álla alá szorítottaa telefonkagylót, és gépelni kezdett.

- És milyen hatásai vannak améregnek?

- Agyérgörcsöket okoz,agyvérzést, hirtelen elmebajt,pszichózist, és végül halált. Annyiorvosi dolgot tanultam ebből azesetből, hogy el sem hinné. Azegész egy előadóteremnyi diákszeme láttára történt, a louisianaiegyetemen.

- Micsoda jelenet lehetett!- Gondolhatja.- És hogy sikerült izolálni a

mérget?- Nem volt rá szükség, a

gyilkos volt olyan kedves, éshagyott nekünk egy mintát Hamiltoníróasztalán.

Hayward keze megállt abillentyűkön. - Micsoda?

- Úgy tűnik, egész egyszerűenbesétált Hamilton ideiglenesirodájába az egyetemen, ésotthagyta az íróasztalán, miközben aprofesszor az előadást tartotta. Amérget Hamilton kávéjába önthette,úgy félórával azelőtt, ami aztjelenti, hogy egy ideje ott volt ahelyszínen. Otthagyta elöl azíróasztalon, jó feltűnő helyen,mintha valami üzenetet akarnaküldeni vele, vagy talán csak arendőrséget froclizni.

- Egyáltalán nincsenekgyanúsítottak?

- Nem, nincsenek. Senki nem

látta, hogy bárki bement volnaHamilton irodájába, vagy kijöttvolna onnan aznap reggel.

- Ez az információnyilvánosságra került? Úgy értem améreggel kapcsolatos.

- Csak annyi, hogy méregokozta Hamilton halálát, hogymilyen típusú, az nem.

- És valami más bizonyíték?Ujjlenyomatok, lábnyomok, bármi?

- Tudja, hogy van ez, ahelyszínelők összeszednek egycsomó mindent, amit elemezni kell,aztán kiderül, hogy alig valamihasználható belőle. Egy lehetségeskivétel van: találtunk egynemrégiben kihullott hajszálat,

aminek a gyökere is megvan, ígyDNS-mintát is lehetett venni belőle.Nem Hamiltoné, és nem is atitkárnőé, vagy bárkié, aki bejáratosvolt az irodába. Elég szokatlan aszíne, a titkárnő azt mondta, nememlékszik rá, hogy az utóbbi időbenjárt volna itt látogató, akinek ilyenszínű haja volt.

- Miért milyen színű?- Egészen világos szőke.Hayward szíve hirtelen vadul

kalapálni kezdett.- Halló, ott van még?- Igen, itt vagyok - mondta

Hayward. - El tudná faxolni nekema bizonyítékok listáját és a DNS-adatokat?

- Hát persze.- Holnap reggel felhívom az

irodáját, és megadom afaxszámomat.

- Rendben.- Van még valami.

Feltételezem, feltérképeztékHamilton múltját, a kapcsolatait, azismerőseit…

- Természetesen.- Találkozott a Pendergast

névvel?- Nem, nem hiszem. Összefügg

az üggyel?- Erről inkább nem mondanék

semmit.- Hát jó. De megtenne nekem

egy szívességet? Legközelebb

inkább nappal hívjon, ébren sokkalkedvesebb vagyok.

- Így is nagyon kedves volt,hadnagy.

- Hiába, mifelénk délen még éla régi udvariasság. Haywardlerakta a kagylót. Hosszú ideig,talán tíz percig is csakmozdulatlanul ült, és a telefontbámulta. Aztán lassan éshatározottan lerakta a Hamiltonfeliratú dossziét, fogta a Deckerfeliratút, ismét felemelte a kagylót,és tárcsázni kezdett.

28. fejezet

A mahagóni ajtón bedugta afejét egy magas, sovány, ráncosarcú nővér, aki fekete egyenruhátviselt, fehér harisnyával és cipővel.- Az igazgató úr most fogadja, Mr.Jones.

Smithback, aki jó ideje fel-alájárkált a szobájában, akkorát ugrottijedtében, hogy lesodort a fotelkarfájáról egy csipketerítőt. -Köszönöm - mondta gyorsan, ésvisszarakta a terítőt.

- Erre tessék! - A nővérkikísérte Smithbacket a szobájából,majd végigmentek egy félhomályos,díszes, és látszólag véget nem érőfolyosón.

Meglepően nehéz volt

elintézni, hogy beszélhessen azigazgatóval. Úgy tűnt, a vendégekvalószínűleg gyakran követelik,hogy találkozhassanak dr.Tisanderrel, többnyire azért, hogyközöljék, a falak franciáulbeszélnek hozzájuk, vagyköveteljék, hogy ne sugározzanakparancsokat a fejükbe. Az a tény,hogy Smithback nem volt hajlandóelárulni, miért akar beszélni azigazgatóval, csak nehezítette ahelyzetét, de Smithbackragaszkodott a találkozóhoz. Ategnap esti vacsora Throckmortontársaságában, és az azt követőkörséta, amit a házban tett, lopottpillantásokat vetve a csoszogó,

üres tekintetű bábokra és a komorkülsejű alakokra, akik akönyvtárszobában és a szalonokbanüldögéltek, ez volt az utolsó cseppa pohárban. Nagyon szép, hogyPendergast aggódik érte, deegyszerűen nem bírt volna ki mégegy napot vagy még egy éjszakátebben a hátborzongatókísértetkastélyban.

Smithback mindent jólátgondolt. Majd kivesz egyhotelszobát Jersey Cityben, vonattalbejár dolgozni, és távol tartja magátNórától, amíg ez az egészrendeződik. Tud vigyázni magára.Mindent elmagyaráz az igazgatónak.Nem tarthatják itt az akarata

ellenére.Követte a nővér vékony

alakját végig a hosszú folyosón,csukott ajtók sora mellettelhaladva, amelyeken aranyozottszámok álltak. Egy helyencsatlakozott hozzájuk két nagydarabápoló. A folyosó végre-valaháravéget ért, egy különösen nagyajtónál, amelyen csak annyi állt:igazgató. A nővér bekopogott, aztánodébb lépett, és intettSmithbacknek, hogy bemehet.

Smithback megköszönte, ésbelépett. Több egybenyíló, elegánshelyiség tárult elé, sötétfaburkolattal, kellemeshangulatvilágítással. A faragással

díszített márványkandallóbanlobogott a tűz, a falakonvadászjeleneteket ábrázolómetszetek lógtak. A legnagyobbszoba túlsó végében lévő ablakbólszép kilátás nyílt a kinti havas tájra.Könyvespolcok nem voltak, vagybármi más, ami azt jelezte volna,hogy ez egy kórház igazgatójának azirodája, habár az egyik oldalsóajtón be lehetett látni egy kisebbhelyiségbe, ahol mintha orvosikönyvek sorakoztak volna apolcokon.

A szoba közepén egyhatalmas, üvegtetejű íróasztalterpeszkedett vaskos,oroszlánkörmös lábakon. Ott ült dr.

Tisander, és szorgosan írogatottvalamit a töltőtollával. Rövidenfelpillantott, és meleg mosolytvillantott Smithbackre. - Örülök,hogy látom, Edward. Foglaljonhelyet!

Smithback leült. Úgy egypercig nem hallatszott más, csak atűz ropogása és a toll percegése.Aztán Tisander lerakta a tollat,itatóssal felitatgatta, amit írt, ésfélretette. Hátradőlt a súlyos bőrkarosszékben, és bizalmasmosollyal Smithbackhez fordult,minden figyelmét neki szentelve.

- Tessék, ezzel készen isvagyok. Akkor halljuk, Edward, minyomja a lelkét. Hogy sikerült

beilleszkedni a River Oaks-iéletbe? - Halk és dallamos volt ahangja, barátságos vonásait mégjobban meglágyította a kor. Ahomloka boltozatos volt, a hajafehér sörényben meredezett szét,amitől kicsit Einsteinreemlékeztetett.

Smithback észrevette, hogy akét ápoló is bejött, és a háta mögöttálldogálnak a falnál.

- Megkínálhatom valamivel?Ásványvíz, valami üdítő?

- Nem kérek semmit,köszönöm. - Smithback az ápolókfelé intett. - Nekik muszáj ittlenniük?

Tisander együttérzően

elmosolyodott. - Sajnos azintézmény szabályzata előírja. Csakmert én vagyok az igazgató, ez mégnem jelenti azt, hogy áthághatom aszabályokat.

- Hát, ha biztos benne, hogymegbízhatóak és hallgatni fognak…

- Teljes mértékben megbízombennük. - Tisander bátorítóanbólogatott, és intett Smithbacknek,hogy folytassa.

Smithback közelebb hajolt. -Gondolom, tudja, miért vagyok itt.

- Természetesen. - Meleg,aggodalmas mosoly terült szét dr.Tisander bölcs vonásokat tükrözőarcán.

- Beleegyeztem, hogy

idejöjjek, a saját biztonságomérdekében, hogy itt védelmettaláljak. De az a helyzet, dr.Tisander, hogy meggondoltammagam. Nem tudom, mennyit tuderről az állítólagos veszélyesgyilkosról, aki kiszemelt magának,de én tudok vigyázni magamra.Nincs rá szükség, hogy továbbra isitt maradjak.

- Értem.- Vissza kell térnem a

munkámhoz New Yorkba, aTimeshoz.

- És miért is?Smithbacket felbátorította,

hogy dr. Tisander ilyen megértő. -Egy nagyon fontos sztorin

dolgoztam, és ha nem megyekvissza, át fogják adni egy másikriporternek. Ezt nem engedhetemmeg, a karrieremről van szó.Nagyon sok forog kockán.

- Meséljen valamit erről asztoriról, amin dolgozott!

- A Duchamp-gyilkosság.Hallott róla?

- Nem, mesélje el!- Valaki kilökött az ablakon

egy Duchamp nevű festőt egy NewYork-i felhőkarcolóból, és egyétterem üvegtetejére zuhant. Olyanszenzációs sztori, amilyen nemfordul elő mindennap.

- Mi olyan különös ebben azügyben?

- A halál bizarr módja, azáldozat ismertsége, az, hogy agyilkos látszólag semmi nyomotnem hagyott maga után…Szenzációs sztori. Egyszerűen nemengedhetem ki a kezemből. El kellmennem innen.

Smithback kezdte kevésbémagabiztosnak érezni magát. - Nemcsak a munkámról van szó -folytatta. - Ott van a feleségem,Nóra. Azt hiszi, Atlantic Citybenvagyok, inkognitóban, és egy másiksztorin dolgozom, de már biztosanaggódik miattam. Fel kellenehívnom, hogy tudja, jól vagyok.Csak pár hónapja házasodtunkössze. Bizonyára megérti…

- Ó, igen, hogyne. - Azigazgató teljes együttérzéssel ésfigyelemmel hallgatta.

Smithback újból felbátorodott,és folytatta: - Ez az állítólagosgyilkos, aki az életemre tört, engemegyáltalán nem aggaszt. Tudokgondoskodni a biztonságomról.Nincs rá semmi szükség, hogy ittbujkáljak, és úgy tegyek, minthadilis lennék.

Dr. Tisander megintbólogatott.

- Tehát erről lenne szó. Bár alegjobb szándékkal küldtek ide, egyperccel sem maradhatok tovább. -Smithback felállt. - Lenne olyanszíves, és hívna nekem egy taxit?

Biztos vagyok benne, hogyPendergast ügynök fedezi aköltségeket. Vagy majd küldök egycsekket, ha visszaértem NewYorkba. Pendergast elvette atárcámat és a pénzemet, amikoridejöttünk.

Egy pillanatig csönd volt aszobában. Aztán az igazgatóelőredőlt, és az asztalra könyökölveösszekulcsolta a kezét. - Nos,Edward - kezdte nyugodt, kedveshangján -, amint ön is tudja…

- Hagyjuk ezt az Edwardot -vágott közbe Smithback kissébosszúsan. - A nevem Smithback.William Smithback.

- Kérem, engedje meg, hogy

végigmondjam. - Kis szünet, újabbegyütt érző mosoly. - Attól tartok,nem teljesíthetem a kérését.

- Ez nem kérés, ez követelés.Úgy határoztam, hogy elmegyek.Nem tarthat itt az akaratomellenére!

Tisander türelmesenmegköszörülte a torkát. - Önt a migondoskodásunkra bízták. Acsaládja aláírta az erre vonatkozópapírokat. Ideküldték megfigyelésreés kezelésre. Az a dolgunk, hogysegítsünk magának, és ehhez némiidőre van szükség.

Smithback hitetlenkedverámeredt. - Elnézést, dr. Tisander,de nem hagyhatnánk abba a

színjátékot?- Milyen színjátékról beszél,

Edward?- Nem vagyok Edward!

Tudom, hogy mindent elmondtakmagának, nem kell továbbmegjátszania magát. Vissza kelltérnem a munkámhoz, afeleségemhez, az életemhez! Engemnem érdekel semmiféle gyilkos,elmegyek, most azonnal.

Dr. Tisander arcáról továbbrasem tűnt el a kedves, türelmesmosoly. - Azért van itt, Edward,mert beteg. Összevissza beszélmindenfélét, a munkájáról a NewYork Timesnál, a gyilkosról, akiüldözi… Éppen ezen akarunk

segíteni.- Micsoda? - dadogta

Smithback.- Amint már mondtam, mi

sokat tudunk magáról. Vaskosdossziénk van. Az egyetlen módjaannak, hogy javuljon az állapota, haszembenéz az igazsággal, ha feladjaezeket a fantazmagóriákat ésillúziókat, az álomvilágot,amelyben él. Soha nem dolgozott aNew York Timesnál, se máshol.Nem nős, és nem tör az életéresemmiféle gyilkos.

Smithback lassan hátradőlt aszékben, és a karfába kapaszkodott.Iszonyú hidegség öntötte el.Pendergast szavai, amiket útközben

a kocsiban mondott, vészjóslóan újjelentést kaptak. Az igazgatótmindenről tájékoztattam, és mindenszükséges dokumentummalelláttam… Smithback rájött, hogyannak ellenére amit Pendergastsugallt, és ahogy ő gondolta, azigazgató egyáltalán nincs beavatvaa dologba. A szükséges papíroknyilván az ideggyógyintézetbezárásáról intézkedő jogi iratok.Most döbbent rá, pontosan mit isfőzött ki Pendergast, hogymegvédelmezze. Ha akar, mégakkor se mehet el innen. És minden,amit mondott, a tiltakozás, meghogy egy gyilkos üldözi, csakmegerősítette, amit az igazgató hisz

róla a dossziéja alapján. Smithbacknagyot nyelt, és próbált olyanracionális és normális hangonmegszólalni, ahogy csak tőle telt.

- Dr. Tisander, haddmagyarázzam el! Az az ember, akiidehozott, Pendergast különlegesügynök. Elintézett nekem egy hamisszemélyazonosságot, hogymegvédelmezzen egy gyilkostól, akia nyomomban van. A papírok,amiket átadott, hamisak. Ez azegész csak egy színjáték. Ha nemhisz nekem, hívja fel a New YorkTimes szerkesztőségét. Kérje meg,hogy küldjék el faxon afényképemet vagy aszemélyleírásomat. Látni fogja,

hogy én vagyok William Smithback.Edward Jones nem is létezik!

Elhallgatott, mikor rádöbbent,mekkora őrültségnek hangzik, amitmond. Dr. Tisander továbbra isfigyelmesen és mosolyogvahallgatta, de Smithback márérzékelte az arckifejezésének finomárnyalatait is. Sajnálat, egy kismegkönnyebbüléssel vegyülve,amivel általában az épeszűeknéznek az őrültekre. Nyilván ő isugyanezzel az arckifejezéssel nézetttegnap este Throckmortonra,amikor távozott az Istennelfolytatandó üzleti megbeszélésre.

- Nézze - kezdte újból -,bizonyára hallott már rólam, vagy

olvasta a könyveimet. Háromsikeres bestsellert is írtam. Haesetleg megvannak itt akönyvtárban, a hátsó borítójukonrajta van a fényképem.

- Szóval már bestseller író is?- mosolyodott el kissé dr. Tisander.- Nem tartunk ilyen könyveket akönyvtárunkban. A legalacsonyabbközös nevezőt keresik az olvasókízlésében, és különben is csakfelizgatnák a vendégeinket.

Smithback nyelt egyet, éspróbált úgy megszólalni, mint amegtestesült józanság. - Dr.Tisander, én megértem, hogyőrültségnek tartja, amit mondok. Hamegengedné, hogy csak egyszer

telefonáljak, bebizonyítanám, hogynem így van. Beszélek afeleségemmel vagy a Timesfőszerkesztőjével, bármelyikük megfogja erősíteni önnek, hogy WilliamSmithback vagyok. Csak egytelefonhívás, csak ennyit kérek.

- Nos, Edward - mondta dr.Tisander, és felállt -, látom, sokmegbeszélnivalója lesz apszichiáterével a következőalkalommal. Ha nem haragszik,most folytatnom kell a munkámat.

- A fenébe is, csak emelje fela telefont! - robbant ki Smithback,felpattant, és a telefonra vetettemagát. Tisander meglepőfürgeséggel hátraugrott, Smithback

pedig érezte, hogy hátulrólvasmarokkal megragadja a karját akét ápoló.

Smithback vadul kapálózott. -Nem vagyok őrült! Maga idióta, hátnem látja, hogy ugyanolyannormális vagyok, mint maga? Vegyemár fel azt a rohadt telefont!

- Ha visszamegy a szobájába,majd megnyugszik, Edward -mondta az igazgató, visszaült aszékébe, és megint nyugodt lett azarca. - Nemsokára újbólbeszélgetünk. Kérem, ne veszítse ela türelmét! Gyakran nem könnyűhozzászokni egy új élethelyzethez.Szeretném, ha tudná, hogy mi azértvagyunk itt, hogy segítsünk.

- Nem! - ordította Smithback. -Ez nevetséges! Ez egy kabaré! Nemtehetik ezt velem!

Az ordibáló Smithbacketgyengéden, de határozottankivezették az irodából.

29. fejezet

Amíg Margó a konyhábanfoglalatoskodott a vacsorával,Nórának volt alkalma körbenézni ameglepően tágas és elegánslakásban. Az egyik fal mellett egy

pianínó állt, az állványonBroadway-musicalek kottáival,mellette a falon furcsa állatokatábrázoló tizenkilencedik századimetszetek lógtak. Volt egy nagykönyvespolc, telezsúfolvakönyvekkel, egy másik polconpedig érdekes tárgyak gyűjteménye:római érmék, egy egyiptomiparfümös üvegecske, madártojások,nyílhegyek, egy indián cserépedény,egy érdekes, göcsörtös fadarab, egymegkövesedett rák, egy aranyrög -miniatűr kis kiállítás. A távolabbifalon Nóra észrevett egy különösenszép geometrikus mintájú navajoszőnyeget.

Ez sokat elárul Margóról,

gondolta, aki sokkal érdekesebbegyéniség lehet, mint első ránézésrelátszik. És nyilván sokkal többpénze van, mint Nóra aztfeltételezte volna.

Margó bekiabált a konyhábólújdonsült barátnőjének: - Elnézést,hogy magadra hagytalak, egy perc,és ott vagyok!

- Ne segítsek?- Nem, dehogy, csak helyezd

magad kényelembe. Vörösbort vagyfehéret?

- Amit te iszol.- Akkor legyen fehér, úgyis

halat eszünk.Nóra már érezte a sült lazac

ínycsiklandó illatát a konyhából.

Egy perccel később Margó meg isjelent, egy tálon egy szép nagy sülthallal, kaporral éscitromszeletekkel díszítve. Letetteaz asztalra, visszament a konyhába,és behozott egy üveg behűtöttfehérbort. Megtöltötte Nórapoharát, aztán a sajátját, és leült.

- Ez aztán a vacsora! - mondtaNóra, akire nagy benyomást tettnemcsak, hogy Margó milyen jólfőz, hanem az is, hogy egyáltalánvette magának mindehhez afáradságot.

- Csak gondoltam, így, hogyBilli elutazott, neked meg annyidolgod van a kiállítással, talán rádférne egy kis kikapcsolódás.

- Igen, de nem számítottamilyen remek vacsorára.

- Szeretek főzni, de ritkán vanrá alkalmam, ahogy emberekkeltalálkozni sincs időm. - Margó egyszáraz mosollyal leült az asztalhoz,és gyors mozdulattal kisöpörte azarcából rövid, barna tincseit. - Éshogy áll a kiállítás?

- Egy hete ez az első este,amikor sikerült éjfél előttelszabadulnom.

- Ez rémes.- Nem tudom, hogy fog

sikerülni, de mindenki, aki csináltmár ilyet, esküdözik, hogy végülmindig összehozzák a megnyitóra.

- Tudom, milyen ez. Ma még

nekem is vissza kell mennem amúzeumba.

- Tényleg?Margó bólintott. - Most van a

Museology lapzártája.- Te jó ég, Margó, akkor nem

kellett volna arra pocsékolni azidőt, hogy nekem vacsorát készíts.

- Ugyan, ne viccelj, muszájvolt kiszabadulnom egy kicsit abbóla poros épületből, ha csak párórára is. Hidd el, ez nekem iskikapcsolódás. - Vágott egy darabota sült halból, és Nóra tányérjáratette, aztán magának is vett, mellépedig néhány jó puhára pároltspárgát és vadrizst helyezett.

Nóra nézte, ahogy elrendezgeti

a tányéron az ételt, és azon tűnődött,hogy tudta ilyen rosszul megítélni.Igaz, hogy Margó elég határozottvolt az első találkozásuknál, éles ésharcias, de a múzeumon kívülvalahogy egészen más embernektűnt, és a nagylelkűsége meglepteNórát. Margó igazán mindentelkövetett, hogy jóvátegye a csípősmegjegyzéseket, amiket azértekezleten tett.

- Egyébként csak hogy tudd,megjelentetem a cikket. Lehet, hogyvesztett ügy, de úgy érzem, akkor ismeg kell tennem.

Nóra csodálatot érzett iránta.Még Menzies támogatásával isbátor lépés volt. Neki is volt már

olyan ügye, amikor szembe kellettszállnia a múzeum vezetésével, aminem volt gyerekjáték - némelyikükrendkívül bosszúálló tudott lenni.

- Ez szörnyen bátor dolog.- Hát, nem tudom, hogy bátor-

e. Inkább egyszerűen ostobaság. Aztmondtam, hogy megteszem, és mostúgy érzem, hogy muszáj, akkor is,ha már meghozták a döntést.

- Ráadásul ez az első szám,amit te szerkesztesz.

- Az első, és talán az utolsó.- Én komolyan gondoltam,

amit korábban mondtam. Még hanem is értek egyet veled, jogod vana véleményedhez. Rám mindigszámíthatsz. Szerintem az osztályon

mindenki egyetért ezzel, talánAshton kivételével.

Margó elmosolyodott. -Tudom. És tényleg nagyraértékelem.

Nóra belekortyolt a borba, ésvetett egy pillantást az üvegcímkéjére: Vermentino, és nagyonjó évjáratú. Bili, aki megszállottborkedvelő volt, sokat megtanítottneki a borokról az elmúlt egy-kétévben.

- Kemény dolog egy nőnekhelytállni a múzeumban - mondta. -Bár ma már sokkal jobb a helyzet,mint régebben volt, de még mindignincs túl sok női vezető azosztályok élén. És ha megnézzük az

igazgatótanácsot, alapjában vévetársadalmi ambíciókkal megáldottügyvédekből és befektetésibankárokból áll, a kétharmadukférfi, akiket nem igazán érdekel atudomány vagy a köznevelés.

- Elég szomorú, hogy egy ilyennagy múzeum nem tudja jobbanintézni a dolgokat.

- Ilyen világban élünk. - Nórabelekóstolt a lazacba. Nagyonfinom volt, talán a legjobb, amitvalaha is evett.

- És mondd csak, Nóra, holismerkedtetek meg Bill-lel? Én máregyetemista koromban is ismertem.Nem tűnt olyan nősülős fajtának.Nagyon kedveltem mindennek

ellenére, bár soha nem mondtamneki. Fura figura volt.

- Kedvelted? Amikor előszörmegláttam, azt gondoltam, ő alegnagyobb hülye, akivel valaha istalálkoztam. - Nóra elmosolyodottaz emlékre. - Egy limuzinban ült, ésépp a könyveit dedikálta, egyrémséges Page nevű arizonaikisvárosban.

Margó elnevette magát. - Eltudom képzelni! Az első benyomásmindig rossz róla, aztán az emberrájön, hogy aranyból van a szíve, ésolyan bátor, mint egy oroszlán.

Nóra lassan bólogatott. Kicsitmeglepte, hogy Margó milyen jólismeri Billit. - Beletelt egy kis

időbe, amíg rájöttem, és arettenthetetlen riporterpóz mögéláttam. Nagyon különbözőekvagyunk, de szerintem ez jót teszegy házasságnak. Nem tudnámelviselni, hogy olyan valaki legyena férjem, aki éppen olyan, mint én.Ahhoz túlságosan is versengő típusvagyok.

- Na, igen, én is. És mitkerestetek az arizonai Page-ben?

- Ez egy hosszú történet. Egyrégészeti expedíciót vezettem autahi kanyonok vidékére, és Pagevolt az expedíció tagjainaktalálkozóhelye.

- Ez nagyon izgalmasanhangzik.

- Az is volt. Kicsit túlságosanis izgalmasra sikeredett. Utánafelajánlottak nekem egy állást aLloyds Múzeumban.

- Komolyan? És mi lett veled,amikor csődbe ment a múzeum?

- Nagyjából már a megnyitáselőtt csődbe ment, de addigra énmár felégettem magam mögöttminden hidat, úgyhogy megint ottálltam munka nélkül. így kerültemide.

- Hát, akkor ez nekünk nagynyereség. Örülhetünk, hogy aLloyds Múzeum befuccsolt.

- Inkább az volt nagy nyereség,hogy amikor a Lloyd Múzeumcsődbe ment, a New York-i

Természettudományi Múzeum egygazdag patrónus adományábólfelvásárolta Palmer Lloyd világhírűgyémántgyűjteményét, amivel asaját drágakőgyűjteményüketgazdagították. - Nóra megintkortyolt a borból. - Na és te,Margó? Te hol dolgoztál régebben?

- Már egyetemista korombanitt voltam gyakorlaton.Etnofarmakológiát tanultam azegyetemen. Akkoriban történtekazok a gyilkosságok a múzeumban,ha emlékszel.

- Igen. Ki mondja, hogy atudomány unalmas?

- Miután ledoktoráltam, egynagy gyógyszergyárnál kezdtem

dolgozni, a Gene Dyne-nél.Tulajdonképpen az anyám kedvéértcsináltam. Ő borzasztóan szerettevolna, ha folytatom a családihagyományokat, de én nem voltamerre képes. Az anyám mindig aztmondogatta, nem érti, miért akaromazzal tölteni az életemet, hogyvadembereket tanulmányozok, akikkarikát hordanak az orrukban.Mindenesetre elég sokat kerestem,de nem az én világom volt egy ilyennagyvállalat. Azt hiszem, nemvagyok csapatjátékos, és a talp-nyalás se nagyon megy nekem.Aztán egy nap felhívott HugóMenzies. Ő tudott a régebbimunkámról, amit a múzeumban

végeztem, és véletlenül a kezébekerült egy tanulmányom, amit aGeneDyne kutatási osztályánakkészítettem a dél-afrikai koiszantörzsek által használtgyógynövényekről. Épp akkorüresedett meg a főszerkesztői állása Museologynál, és Hugó aztakarta, pályázzam meg. Meg istettem, és most itt vagyok. - Nóratányérjára mutatott. - Adhatok még?

- Igen, kérek.Margó még egy szelet halat tett

a tányérjára, és kicsit magának isvett. - Gondolom, nem hallottál atanok tiltakozó menetéről? -kérdezte, a tányérjára szegezvetekintetét.

Nóra felkapta a fejét. - Nem,semmit.

- A múzeum próbálja titokbantartani, remélve, hogy nem leszbelőle semmi. De szerintem neked,mint a kiállítás egyik kurátorának,tudnod kellene róla. A tanokelindultak Új-Mexikóból NewYorkba, hogy visszaköveteljék amaszkokat. Úgy tervezik, a kiállításmegnyitójának napján érkeznek amúzeum elé, táncokat adnak elő,énekelnek…

- Jaj, ne! - nyögött fel Nóra.- Sikerült beszélnem a

csoport, vallási vezetőjével.Nagyon kedves ember, de nagyonhatározott is volt. Hisznek benne,

hogy minden maszkban egy szellemlakozik, és szeretnék megbékíteniőket, hogy tudják, nem feledkeztekmeg róluk.

- De a megnyitó estéjén? Ezkatasztrófa lesz!

- Tisztességesek a szándékaik- mondta halkan Margó. Nóraránézett, és vissza akart vágni, deaztán lenyelte. - Azt hiszem, igazadvan.

- Én komolyan próbáltamlebeszélni őket. Mindegy, csakazért mondtam el, mert gondoltam,jó lenne, ha tudnál róla.

- Köszönöm. - Nóra egypercig elgondolkozott. - Ashtondührohamot fog kapni.

- Hogy bírsz együtt dolgozniazzal az alakkal? Mekkora egymarha! Nóra nevetésben tört ki,meglepte Margó egyenessége.Persze igaza volt. - Látnod kéne,milyen mostanában, rohangászikkörbe, mindenkivel ordibál,hadonászik…

- Hagyd abba, el sem akaromképzelni!

- Aztán bejön Menzies, egycsendes szó itt, egy bólintás ott, éstöbbet intéz el öt perc alatt, mintAshton egész délelőtt.

- Hát igen, tanulhatna tőle. -Margó Nóra poharára mutatott. -Tölthetek még?

- Igen, köszönöm.

Margó töltött mindkettőjüknek,aztán a magasba emelte a poharát. -Kár, hogy Menzies szelídmódszerei nálunk, nőknél nemválnak be. Igyunk kettőnkre, Nóra,akik egy kis életet viszünk abba amegkövült romhalmazba.

Nóra nevetett. - Éljen!És összekoccintották a

poharukat.

30. fejezet

Pontosan éjjel kettőkor

Smithback résnyire nyitotta aszobája ajtaját, és a lélegzetét isvisszafojtva kilesett. A másodikemeleti folyosó kihalt volt és sötét.Kicsit még jobban kinyitotta azajtót, és a másik irányba is vetettegy óvatos pillantást.

Sehol senki.Smithback becsukta az ajtót,

és nekidőlt. A szíve vadul kalapált,talán mert olyan sokáig várt erre apillanatra. Órákon át feküdt azágyban, úgy tett, mintha aludna, ésközben a tervét csiszolgatta. Azeste folyamán hébe-hóba hallottodakintről halk lépteket, éstizenegykor benézett hozzá egynővér, de amikor látta, hogy

mozdulatlanul fekszik az ágyban,békén is hagyta. Éjfél óta egyetlenhang sem hallatszott a folyosóról.

Smithback ismét megragadta akilincset. Ideje nekilátni a tervmegvalósításának.

Az igazgatóval történtszóváltás után este ugyanúgylehívták a vacsorához. Odakísértékegy asztalhoz, és megkapta azétlapot, mintha mi se történt volna -úgy tűnt, az ilyen őrült kitörések ittmindennaposak, és alegtermészetesebb dolognakszámítanak. A vacsora után túlesettaz egyórás munkaterápián akonyhában, a romlandóételmaradékokat kellett behordani a

hatalmas frizsiderekbe.A konyhai munka közben

sikerült elcsennie az alagsorkulcsát. Habár még csak kétalkalommal dolgozott ott,Smithback már elég jól tudotttájékozódni. A beszállítottélelmiszerek a ház hátsó frontjánnyíló gazdasági bejárathozérkeztek, ahonnan egy alagsoriraktárba kerültek, és onnan hoztákfel őket a konyhába. A biztonságiintézkedések nevetségesek voltak: akonyhai személyzet felének voltkulcsa az alagsorhoz, a séftőlkezdve a mosogatókig, és az ajtótfolyamatosan nyitogatták-csukogatták a munkaidejük alatt.

Amikor a helyettes séf lementvalamiért, Smithback megragadtaaz alkalmat, és amikor senki nemnézett oda, zsebre vágta a kulcsot,amit a zárban hagyott. Amikor a séfvisszajött, egy nehéz grillrácsotcipelve, teljesen megfeledkezett akulcsról.

Smithback minden idegszálamegfeszült, miközben felkészült rá,hogy újból kinyissa az ajtót. Hároming volt rajta, egy kardigán, egypulóver, és két nadrágot húzottegymásra, és most alaposanmegizzadt. De szükséges volt azóvintézkedés, ha minden a tervszerint megy, akkor hosszú és hidegút áll előtte.

A konyhában megtudta, hogyaz első szállítóautók reggel félhatkor szoktak érkezni a gazdaságibejárathoz. Ha sikerül kijutnia azalagsoron át, megvárja, amígmegjön az első teherautó, ésbesurran a csomagtartóba, miutánkirakodtak, akkor senki nem vesziészre az eltűnését a reggeliig.Addig két óra vagy még több iseltelne, ő pedig addigra már régvisszaér New Yorkba, ahol márnem éri el dr. Tisander és ahátborzongató fekete egyenruhásnővérek keze.

Újból kikukkantott afolyosóra. Odakint síri csendhonolt. Szélesebbre nyitotta az

ajtót, majd kisurrant a folyosóra, éshalkan becsukta maga után az ajtót.

Hátrapillantott, aztán óvatosanlopakodva, a fal mellett osonvaelindult a lépcső felé. Nem volt túlvalószínű, hogy bárki észrevenné: alámpák egészen gyengénvilágítottak, halvány borostyánsárga fényköröket vetve. A falakonfüggő portrék és tájképek csakfekete négyszögeknek látszottak, alába alá simuló puha sötétbarnaszőnyeg is feketének hatott.

Öt percbe telt, mígellopakodott a lépcsőig. Itt márkicsit erősebb volt a világítás.Smithback meglapult egy sarokban,és hegyezte a fülét, nem hall-e

valahonnan lépteket közeledni. Tettegy óvatos lépést, aztán még egyet,közben figyelmesen hallgatózott.

Semmi.A kezével a korlátba

kapaszkodva elindult lefelé, készenrá, hogy azonnal visszarohanjon alépcsőn, ha bármi jelét látná, hogyvalaki közeledik. Elérte az elsőemeleti fordulót, és a sötét sarokbahúzódva lekuporodott a korlátnál.A pihenőről négy folyosó is indult:az egyik az ebédlőbe vezetett, amásik a könyvtárba és a nyugatiszalonba, a másik kettő orvosiszobákhoz és irodákhoz. Ez azemelet is ugyanolyan kihaltnak éscsendesnek tűnt, mint az előző, így

Smithback felbátorodvatovábblopakodott.

Az iroda folyosójáról hirtelenegy ajtó csukódásának zajáthallotta. Gyorsan visszarohant abúvóhelyére, lekuporodott a korlátmögé, és várt. Meghallotta, hogyfordul egy kulcs a zárban, aztántalán egy percig is csönd volt.Valaki bement az irodába, ésbezárta volna maga után az ajtót?Vagy kijött?

Várt még egy percig. Mégmindig csönd.

Ahogy épp összeszedte abátorságát, hogy felegyenesedjen,valaki előbukkant a folyosósötétjéből: egy ápoló lassú

léptekkel a háta mögöttösszekulcsolt kézzel ballagott.Közben hol jobbra, hol balra nézett,mintha ellenőrizné, hogy mindenajtó rendesen be van-e csukva.

Smithback visszahúzódott asötét zugba, és levegőt, sem mertvenni, amíg az ápoló el nem tűnt akönyvtárszobához vezető folyosón.

Smithback mozdulatlanul vártvagy öt percig, aztán továbbosont alépcsőn a földszintre. Itt minthamég sötétebb lett volna. Miutánmegbizonyosodott róla, hogy seholnem lát senkit, végigsietett akonyhához vezető széles folyosón.

Fél percbe telt, míg odaért asúlyos, kétszárnyú ajtóhoz. Vetett

hátra még egy pillantást, aztán kiakarta nyitni az ajtót.

Csakhogy az ajtó nem mozdult.Smithback erősebben megtaszította,de hiába. Be volt zárva.

A francba! Erre nem számított.Előkotorta a zsebéből az alagsorkulcsát, abban reménykedve, hogytalán a konyha ajtaját is nyitja, denem volt ilyen szerencséje.

Megint hátrapillantott a vállafölött, és elárasztotta a csalódás ésaz egyre fokozódó kétségbeesés.Pedig milyen jó terv volt! Ésmilyen közeljárt hozzá, hogykijusson! Egy ilyen ostobaakadályba ütközni!

Hirtelen eszébe jutott egy

mentő ötlet. Talán mégiscsak vanegy halvány remény.

Óvatosan visszalopakodott alépcsőn az első fordulóig.Körbenézett, hegyezve a fülét, de abársonyosan fekete sötétségtovábbra is néma maradt.Nesztelenül felosont a lépcsőn azelső emeletre, lábujjhegyenátsurrant a pihenőn, és bement azebédlőbe.

A hatalmas, kísérteties teremolyan néma volt, mint egy sírbolt. Asápadt holdfény néhány sugarabevilágított a magas ablakokon,kísérteties, foszforeszkáló fénybenfürdetve az ebédlőt. Smithbackgyorsan átcikázott a már reggelihez

megterített asztalok között, amígelért a terem hátuljába, ahol egydíszes paravánféleség mögött atálalóasztalok álltak. Smithbackbesurrant mögé a sötétbe, ésodaóvakodott a céljához: azétellifthez, amelyet egy másfélszeregy méteres fémajtó rejtett a falban.

Lassan, óvatosan, hogy necsapjon zajt, kinyitotta a fémajtót.Egy üres akna nyílt mögötte. Amennyezetre erősített csigákon lógóvastag kötél eltűnt a koromfeketemélységben.

Smithback elégedettenelmosolyodott.

A konyhai munka sorángyakran látta, hogy a piszkos

tányérok és evőeszközök azételliften keresztül érkeznek le akonyhába. Ha kis szerencséje van,most felhasználhatja egy egészenmásféle rakományhoz.

Az ajtó mellett egy sor gombsorakozott, amikkel felfelé illetvelefelé lehetett irányítani aszerkezetet. Smithback jól megnézteőket a halvány holdfényben, aztánmeg akarta nyomni a fel gombot.Felhívja a liftet a konyhából,bemászik, aztán szépenleereszkedik. De aztán megtorpant akeze. A motor zúgása óriási zajt fogütni ebben a csendben. És az iselőfordulhat, hogy valaki mégmindig van a konyhában.

Előrehajolt, benyúlt ésmegragadta a vastag, erős kötelet,egyszer-kétszer próbaképpen jólmegrángatta, aztán egy nyögésselteljes erejéből elkezdte felfeléhúzni.

Egy örökkévalóságba telt,mire sikerült felrángatnia azételliftet a konyhából. Mire végzett,Smithback lihegett és zihált azerőfeszítéstől, és a három rétegruha egész átázott az izzadságtól.Egy percre megállt pihenni, ésközben körbenézett. Sehol senki.

Ismét visszafordult a lifthez,bemászott, és valahogy összehúztahosszú tagjait, hogy elférjen a szűkhelyen, aztán becsukta maga mögött

a kis ajtót. Teljes sötétség vettekörbe.

A térdét az álláig felhúzvakuporgott. Nem is lesz olyankönnyű leereszteni. Aztán rájött,hogy ha a tenyerét az akna falánaknyomja, és összeszedi mindenerejét, akkor lefelé tudja tolni aliftet, lassan, centiméterrőlcentiméterre. Izzasztó, fárasztómunka volt, de pár perc múlvamegérezte, hogy a tenyere ismét egyfémből készült ajtót érint. Elérte aföldszintet és a konyhát.

Egy pillanatig a fojtogatóanszűk hely ellenére mozdulatlanulmegállt, hogy hallgatózzon. Mivelnem hallott semmit, kinyitotta az

ajtót.A konyha kihalt volt. Nem volt

más fény, csak amit a vészkijáratotjelző kis piros lámpák adtak,melyek halvány vöröses fénytvetettek a hatalmas helyiségbe.

Smithback kimászott,megmozgatta elgémberedett tagjait,és körbenézett. A konyha távolabbivégében ott volt az alagsor ajtaja.

Egészen izgatott lett. Mármajdnem ott van, semmi nemállíthatja meg. Lehet, hogy a féleszűidiótákat, mint RogerThrockmorton, itt tudják tartaniRiver Oaksban, de olyan valakit,mint William Smithback…

A konyha furcsa keveréke volt

a régi és új felszereléseknek.Koromtól megfeketedett hatalmasnyitott tűzhely és profi,rozsdamentes acél konyhagépek.Hosszú füzérekben fokhagyma,pirospaprika és szárítottfűszernövények lógtak - a séfBretagne-ból érkezett, ezeket őhozhatta. Egy zárható szekrénybentöbb tucat legjobb minőségű, németgyártmányú kés sorakozott.

De Smithback csak egyvalamitlátott: a távolabbi falban nyíló erősajtót. Gyorsan odasietett, éskinyitotta. Egy kőlépcső indultlefelé a mélységes sötétségbe,mintha egy kútba ereszkedne le.

Smithback óvatosan tett egy

lépést, nehogy megcsússzon anyirkos lépcsőfokokon. Becsuktamaga után az ajtót, és rá is zárta.Ezzel a halvány vöröses fény ismegszűnt, és tökéletes sötétségborult mindenre. Végtelenülóvatosan tapogatózott lefelé, ésszámolta közben a lépcsőfokokat.

A huszonnegyediknél véget érta lépcső. Megállt, hogykörbenézzen, de hiába, az orráigsem látott. A sötétség itt, ha lehet,még feketébbnek tűnt. A levegőnyirkos és dohos volt. Csak mostjutott eszébe, hogy szerezhetettvolna egy zseblámpát, és kissékörbenézhetett volna, hogykiderítse, pontosan milyen is az

alagsor, és merre vezet az út arakodóhelyiséghez. Esetlegelhalaszthatná a szökést egy-kétnappal. Most szépen visszamenne aszobájába, és egy másik éjszakaújból megpróbálja…

Félresöpörte ezeket agondolatokat. Most már túl késővisszafordulni, és fölfelé soha nemtudná felhúzni magát az ételliften.Különben is, gondolnia kell azállására, és mindenképp beszélniekell Nórával. Három órája van,amíg hajnalban megérkezik az elsőteherautó, addig majd csak sikerüleligazodnia valahogy.

Vett egy jó nagy levegőt, hogyerőt gyűjtsön és elfojtsa magában a

félelmét. A karját maga előttkinyújtva lassan elindult,előrecsúsztatva az egyik lábát,aztán a másikat. Úgy egy tucat lépésután egy téglafalhoz ért, itt jobbrafordult, megint elindult kicsitgyorsabban, egyik kezével a falattapogatva.

Hirtelen meghallott valamineszt a saját lépteinek kopogásánkívül: rájött, hogy patkányoklábainak surrogása lehet.

A lába hirtelen beleütközöttvalamibe, ami súlyos volt ésmozdíthatatlan. Az utolsópillanatban sikerült visszatartaniamagát, hogy ne terüljön el a földön,így csak térdre esett. Felállt,

megdörzsölgette a sípcsontját, aztántapogatózott a kezével. Egyszennyvízgyűjtő kőmedence állta elaz útját. Óvatosan kikerülte, éstovábbment. A patkányok surrogásaelhalt, mintha elmenekültek volnaelőle.

Baloldalt hirtelen véget ért afal, és Smithback tanácstalanul állta sötétség tengerében.

Őrület! Ki kell találniavalamit.

Magában átgondolta, mit tudaz épület alaprajzáról. Ahogyvégiggondolta, milyen kanyarokattett a lépcső óta, úgy tűnt neki, hogya ház hátsó frontja balra lehet.

Ahogy balra fordult, azonnal

meglátott egy tűhegynyi kis fényt atávolban. A leghalványabb kisfénypontocska a sötétségben, deolyan mohón indult felé, mint egyfuldokló a szárazföld felé. Deahogy haladt előre, a fény mindigegyre távolabb került, mint egydélibáb. A talpa alatt emelkedett apadló szintje, aztán megint lejtenikezdett. Végre közelebb ért, ésmeglátta a kis fénytszemmagasságban: valamitermosztátféleség zöld lámpácskája.Egy különös, boltozatos,mészkőfalú kis helyiséget világítottmeg, ahol fél tucat bojler állt,fényes rézből. A tizenkilencedikszázad közepéről maradhattak itt,

ha nem régebbről, és színesdrótokkal kapcsolódtak atermosztáthoz. A hatalmas bojlereksziszegtek és halkan duruzsoltak,mintha horkolnának, egy ritmusbanaz alvó házzal, amelyetátmelegítettek. A bojlereksziszegése mellett újbólmeghallotta a patkányok cincogásátés lábacskáinak neszét is.

Hirtelen élesen és tisztánkivehetően léptek koppantak akövön.

Smithback ijedten megpördült.- Ki van ott? - szólalt meg. Ahangja kongóan visszhangzott aboltívek alatt.

Semmi válasz.

- Ki van ott? - ismételte meghangosabban. Lassan hátrált egylépést, de nem hallott semmit, csaksaját szívdobogását.

31. fejezet

Margó végzett az utolsójavításokkal is a Museologykövetkező számának korrektúráján.Valószínűleg én vagyok az egyetlenszerkesztő az országban, aki mégmindig papíron javítgat, gondolta.Egy sóhajjal hátradőlt a széken, és

az órára pillantott: hajnali két óravolt. Ásított egyet, jó nagyotnyújtózkodott, amitől a régitölgyfaszék nyikorogva tiltakozott,aztán felállt.

A Museology szerkesztőségenéhány poros, zsúfolt szobácskábankapott helyet, az ötödik emeletrőlmegközelíthető manzárdban, amúzeum nyugati szárnyának ereszealá beszorítva. Napközben egypiszkos kis tetőablak adott némifényt, de most egy fekete négyszögsötétlett a helyén, és csak egygyenge viktoriánus lámpa világított,amely úgy álldogált az ősrégiíróasztalon, mint egy nagy gomba.

Margó becsúsztatta a kijavított

korrektúraoldalakat egy nagy barnaborítékba, és írt mellé egy kisüzenetet a szedőnek. Útközbenkifelé majd leadja a múzeumnyomdájában. Holnap korán reggelnyomni is kezdik, és délre már ki isviszik az első példányokat amúzeum igazgatójának,főkurátorának, Menziesnek és atöbbi osztály vezetőjének.

Margó önkéntelenül ismegborzongott egy kicsit, és egypillanatra kétségek törtek rá.Tényleg az ő kötelessége-e, hogymegvívja ezt a kereszteshadjáratot? Imádta, hogy megint amúzeumban dolgozhat, szívesen itttöltötte volna élete hátralévő részét.

Érdemes-e kockáztatni, hogymindent tönkretesz?

Megrázta a fejét. Most már túlkéső ezen gondolkozni, különben is,ezt kellett tennie. És így, hogyMenzies támogatja, nem valószínű,hogy kirúgnák.

Kilépett a tágas ötödik emeletifolyosóra, amely négy háztömbnyihosszan húzódott. Állítólag ez aleghosszabb egyenes folyosó egészNew Yorkban. Miközbenvégigsétált rajta, a cipősarkahangosan kopogott amárványpadlón. Végre odaértlifthez, és megnyomta ahívógombot. Halk bugás harsantvalahol az épület gyomrában, ahogy

megindult a lift. Egy perc múlvameg is érkezett, és az ajtaja kinyílt.

Margó belépett, megnyomta amásodik emelet gombját, közbenmegcsodálta a valamikor elegánsliftfülkét, a tizenkilencedik századirézrácsot és az intarziadíszesjuharfa burkolatot, melyeket márigencsak megkoptatott az idő és asok használat. A lift nyikorogvaaraszolgatott lefelé, aztán nagyzökkenéssel megállt, és az ajtókújból búgva szétnyíltak. Margóátsétált az ismerős termeken: Afrikaélővilága, Ázsiai madarak,Kagylók, Trilobiták. A tárlókatmegvilágító lámpákat kikapcsolták,amitől kísértetiesen hatottak a

sötétben meglapuló tárgyak.Egy pillanatra megállt a

félhomályban, aztán megszaporáztaa lépteit, és végre odaért a nyomdaajtajához. Becsúsztatta akorrektúrát az ajtón lévőlevélnyílásba, aztán sarkon fordult,és elindult visszafelé a kihalt,visszhangos termeken keresztül.

A második emeletnél megállt alépcső tetején. Amikor a tanokvezetőjével beszélt, azt mondtaneki, hogy ha már kiállítják amaszkokat, a helyes irányba kelltájolni őket. A négy maszk többekközött a négy fő égtáj szellemét ismegtestesíti, tehát nagyon fontos,hogy mindegyik a neki megfelelő

égtáj felé nézzen. Ha másképphelyezik el őket, az káosszalfenyegeti a világot, legalábbis atanok hite szerint. És ami mégvalószínűbb, újabb vitákkalfenyegeti a múzeumot, és ezt Margószerette volna elkerülni. Ezérttovábbította az üzenetet Ashtonnak,aki azonban épp ingerült és fáradtvolt, úgyhogy Margó nem nagyonbízott benne, hogy teljesítette volnaa kérését. Ahelyett, hogytovábbment volna a lépcsőn aszemélyzeti kijárat felé, inkábbbalra fordult, és a Szakrális képekbejáratához indult. A bejáratot úgytervezték, hogy egy khmer stílusúősi sírkamra kapuját formázza, a

faragott kőoszlop-utánzatok titániküzdelembe bonyolódó isteneket ésdémonokat ábrázolt. Az alakokvadul kavarogtak - táncoló Síva,harminckét karú istenségek,tűzokádó démonok, és emberfejűkobrák. Olyan nyugtalanító volt,hogy Margó megtorpant, és azonkezdett tűnődni, nem lenne-e jobbhagyni az egészet. Majd reggelellenőrzi a dolgot. De holnapmegint őrültekháza lesz a kiállítóteremben, és lehet, hogy Ashton isitt lesz, aki a cikk miatt talán besem engedi.

Odalépett a bejárathoz, ésbecsúsztatta mágnesesbelépőkártyáját a leolvasóba. Az

olajozott acélzár halkan kattant, ésa kis lámpácska zöldre váltott.Margó belépett, gondosan becsuktamaga után az ajtót, és ellenőrizte,hogy a biztonsági berendezéslámpácskája visszavált-e pirosra.

A terem néma volt és kihalt,halvány fényben fürdették a kisspotlámpák, a tárlók sötétségbeburkolóztak. Éjjel két óra - ez méga legelhivatottabb kiállításrendezőnek is túl késő volt. Alevegőben friss fa, fűrészpor ésenyv illata terjengett. A legtöbbkiállítási tárgy a helyén volt, márcsak néhányat kellett elhelyezni. Apadlón fűrészpor, deszkák,plexilapok és elektromos vezetékek

hevertek. Margó körbenézett, ésazon töprengett, hogyan lesz ebbőlmegnyitó három nap múlva. Aztánvállat vont, és arra gondolt,mekkora szerencse, hogy ez Ashtonproblémája, nem az övé.

Ahogy átsétált a kiállításelőcsarnokán, a kissé borzongatóérzést legyőzte a kíváncsiság.Amikor legutóbb itt járt, Nórátkeresve, nem nagyon nézett körül.Még így, félkész állapotban isegyértelmű volt, hogy a kiállításdrámai hatású lesz.

Az első kis terem egyegyiptomi fáraónő, Nofretetesírkamrájának pontos másolatavolt, amelyet a Királyok Völgyében

tártak fel Luxorban. De nem azeredeti sírt másolták le, hanemmegpróbálták rekonstruálni, hogymilyen lehetett közvetlenül az után,hogy a sírrablók ott jártak. Ahatalmas gránit szarkofágot többdarabra törték, és a belsőkoporsókat ellopták. A múmia félrevolt dobva, a mellkasán nagy lyuktátongott, ahol a sírrablókfelvágták, hogy kivegyék az aranyés lapis lazuli szkarabeuszt,amelyet a szív mellé helyeztek, mintaz örök élet ígéretét. Margómegállt, és szemügyre vette azüveglappal óvott múmiát: ez nemmásolat volt, hanem az eredeti, afelirat szerint a Kairói Múzeum

adta kölcsön a kiállításra.Tovább olvasgatta a

feliratokat, és átmenetileg el isfeledkezett róla, hogy miért jött. Afelirat szerint a sírt már nem sokkala fáraónő temetése után kirabolták,ráadásul épp a papok, akiknekőrizniük kellett volna. A rablókhalálosan rettegtek a halotturalkodónő hatalmától, ésmegpróbálták megsemmisíteniazzal, hogy széttörtek mindentárgyat, amit a sírkamrában találtak,hogy így megfosszák őket szakráliserejüktől. Amit nem vittek el, aztdarabokra zúzták és szétszórták.

Margó átbújt egy alacsony kőboltív alatt a következő helyiségbe,

és hirtelen egy római őskereszténykatakombában találta magát. Egyszűk folyosót vájtak a sziklába,ahonnan több irányba járatokindultak, a falakba vésett kisfülkékben csontok pihentek. Egyik-másik fülke alatt durván bevésettlatin feliratok álltak, keresztek ésmás keresztény jelképek.Hátborzongatóan naturalisztikusvolt az egész, olyannyira, hogy mégpatkányokat is raktak a csontokközé.

Ashton kissészenzációhajhász, hatásratörekedett, de Margónak el kellettismernie, hogy remekül csinálta.Biztos, hogy hatalmas tömegeket

fog vonzani a kiállítás.Margó gyorsan átsietett a

következő, egészen más hangulatúhelyiségbe, ahol egy japánteaceremónia kellékeit állították ki.Szépen rendezett kertrészlet,növényekkel és kavicsosösvényekkel, mögötte a szukija,maga a teaház. Megkönnyebbülésvolt belépni ebbe tágas, levegőshelyiségbe a klausztrofóbiát keltőkatakombák után. A helyiség magavolt a tisztaság és nyugalom oázisa:kifényesített fafelületek,gyöngyházberakások, rizspapírparavánok és gyékényszőnyegek,mellettük a teaceremónia egyszerűkellékei: vaskanna, teáscsészék,

vászonszalvéták. De az üresség, amély árnyékok és sötét zugok mégitt is nyugtalanító érzést keltettekMargóban.

Ideje elintézni, amiért jött, éseltűnni innen.

Szapora léptekkel átvágott ateaházon, és beljebb kanyargott akiállításon, elhaladva az eklektikuskiállítóhelyek között: egy indiaihalottégető máglya, navajohomokfestmények, egy vad csukcssámánrítus ábrázolása, ahol asámánt oda kellett láncolni aföldhöz, hogy a démonok el neragadhassák a lelkét.

Végül megérkezett a kiva-maszkokhoz. Egy üvegtárlóban

álltak, a terem közepén, vékonyrudakra erősítve. Mindegyik másirányba nézett. A háttérben az új-mexikói táj képe, és minden maszka tanok földjét körbevevő négyszent hegy valamelyike felé nézett.

Margó rájuk meredt, és újbóláhítatos érzést keltett benne amaszkokból sugárzó erő.Meglepően hatásosak voltak,komorak, vadak, ugyanakkor áradtbelőlük valami nagyon emberi. Bármajdnem nyolcszáz évesek, szintemodernnek hatottak absztraktmivoltukban. Igazi mesterművek.

A jegyzeteire pillantott, ésodasétált a legközelebbi térképhez,hogy betájolja magát. Aztán

körbejárta a tárlót, és ellenőrizte,hogy a maszkok jó helyen vannak-e,és meglepetten látta, hogy ténylegjó irányba állították őket. Úgylátszik, Ashton mégis intézkedett.Margó kénytelen-kelletlen azt isbeismerte magában, hogy afőkurátor igazán nagyszerű kiállításthozott össze.

Visszadugta a jegyzeteit atáskájába. A csönd és a félhomályegyre nyomasztóbban hatott rá. Akiállítás többi részét inkább majdmáskor nézi meg, lehetőleg fényesnappal, amikor a terembennyüzsögnek a látogatók.

Épp megfordult, hogyelinduljon visszafelé, amikor egy

hangos csattanást hallott meg aszomszédos teremből, minthavalami deszka feldőlt volna.

Ijedtében ugrott egyet, és aszíve a torkában kezdett dobogni.Odalopakodott a másik terembeátvezető boltívhez, és kilesett afélhomályba. A következő terem akísérteties arizonai festett barlangmásolata volt, amelynek falait azanaszázi indiánok festették tele ezerévvel ezelőtt. De a helyiség üresvolt, és a levágott deszkák, melyekszerteszét hevertek, arra utaltak,hogy valószínűleg ezek közüldőlhetett el valamelyik.

Margó vett egy nagy levegőt.A néma csönd, a kiállítás

kísérteties hangulata kezdtemegtenni a hatását. Azzal próbáltanyugtatgatni magát, hogyvalószínűleg ez alegbiztonságosabb hely egész NewYorkban. A biztonsági rendszerttöbbször is modernizálták az utóbbiévekben, és ez a legújabb rendszer,amin még mindig dolgoznak, alehető legjobb, ami csak manapságlétezik. Senki nem juthat be akiállításra, ha nincsmágneskártyája, és a kártyahasználatakor rögzíti a belépő nevétés a belépés idejét is.

Margó megint megfordult,hogy továbbinduljon a kijárat felé,és a csönd elleni védekezésül

halkan dudorászott magában. Demielőtt áthaladt volna a termen,ismét megállította egy deszkacsattanása, most is a szomszédosteremből.

- Halló, van ott valaki? -szólalt meg. A hangjatermészetellenesen erősen csengetta síri csöndben.

Semmi válasz.Úgy döntött, talán a biztonsági

őr tesz ellenőrző körutat, és őbotlott meg egy deszkában.Régebben olyan eset is előfordult,hogy egy őr felfedezte azentomológiai osztályon őrzöttalkoholt, amit tartósításrahasználtak, és éjszaka részegen

találtak rá.Újból elindult a kiállítás

kijárata felé, kanyarogva a sötéttermeken át, szapora léptekkel, acipősarka megnyugtató kopogásáthallgatva a kőpadlón.

Ekkor hirtelen egy kattanáshallatszott, és a termek teljessötétségbe borultak.

Egy pillanattal későbbkigyulladtak a vészvilágításmennyezetbe épített neoncsövei,halkan zúgva és kattogva sorraegymás után.

Margó megint próbáltalecsillapítani vadul kalapáló szívét.Butaság, nem ez az első eset, hogyáramkimaradás van a múzeumban,

volt már része máskor is ilyenben.Ebben a régi épületben egyáltalánnem volt ritka az ilyesmi. Igazánnincs mitől megijedni.

Tett egy lépést, amikor megintmeghallotta egy deszka puffanását,most abból a teremből, ahonnanépp kijött. Szinte úgy hangzott,mintha szándékosan lökték volnafel, mintha valaki direkt rá akarnaijeszteni.

- Ki van ott? - kiáltotta, éshirtelen feldühödve megpördült. Dea háta mögötti kiállító helyiség -egy vörösre festett kripta a feketemise kellékeivel - üres volt.

- Ha ez tréfa akar lenni,egyáltalán nem találom viccesnek!

Várt, minden izma megfeszült,de nem hallott semmit.

Eltűnődött, vajon csak véletlenvolt-e, hogy még egy deszka feldőlt.Belenyúlt a táskájába, éstapogatózva keresett valamit, amitfegyverként használhatna, de nemtalált semmit. Régebben, amikorgyilkosságok történtek amúzeumban, egy ideig hordottmagával egy kis pisztolyt, deamikor itt hagyta a múzeumot, és aGene Dyne-nél kezdett dolgozni,leszokott róla. Most nem győzteátkozni magát, amié ilyenmeggondolatlan volt.

Aztán egy közelimunkaasztalon meglátott egy

linóleumvágót. Odaszaladt, felkaptaaz éles szerszámot, és fenyegetőenkinyújtva maga előtt továbbindult akijárat felé.

Újabb csattanás hangzott fel,most hangosabb, mint az előzőek,mintha valaki eldobott volnavalamit.

Margó most már teljesenbizonyos volt benne, hogy valakivan itt, és szándékosan meg akarjaijeszteni. Lehetséges, hogy valaki,aki ellenzi a cikkét, most megakarja félemlíteni? A biztonságiőröktől meg fogja tudni, ki járt bent,és jelenteni fogja az igazgatónak.

Futni kezdett. Átszaladt ajapán teaházon, és épp belépett az

egyiptomi sírkamrába, amikor isméthangos kattanás hallatszott, és avészvilágítás is kialudt, teljessötétségbe borítva a termet.

Margó megtorpant, szintemegbénította a hirtelen rátörőfélelem.

- Ki van ott? - kiáltotta.- Csak én - felelte egy hang.

32. fejezet

Smithback megdermedt, ésminden érzéke kiélesedett. Jobbra-

balra nézett, erőltetve a szemét azöldes félhomályban. De nemhallott semmit, senki nem rohantfelé, és nem látott alakokat bujkálnia sötétségben.

Biztosan csak képzelődtem,gondolta. Ettől a kísérteties helytőlbárki libabőrös lenne.

Bármennyire is nem szívesenhagyta ott a bojlereknél világító kiszöld fényt, tovább kellett mennie.Meg kell találnia a kijáratot, éskeresni a közelében egy jó kisbúvóhelyet. Ha így fog haladni,mint az utóbbi tíz percben, hátakkor ez beletelhet egy kis időbe.

Várt úgy öt percig,hallgatózott, hogy tényleg tiszta-e a

levegő. Aztán kilopakodott ahelyiségből, balra fordult, éselindult arrafelé, amerre az épületfrontját sejtette. A halvány fénylassan eltűnt, és újból le kellettlassítania a lépteit, a karját magaelé nyújtva, csoszogva lépkedett,nehogy megint nekimenjenvalaminek.

Hirtelen megtorpant. Megintvalami zaj ütötte meg a fülét.Lehetséges, hogy van idelent valakirajta kívül is?

A szíve kellemetlenül hevesenvert, ahogy megállt és várt. De nemhallott semmit, csak halk cincogást,és egy perc után lassantovábbindult.

A keze hirtelen egy falbaütközött: durva felületű, nyirkos kő.Jobb felé fordulva követte a falat,és egy erre merőleges másik falhozérkezett. A keze egy acélajtóttapintott. Az ujjaivalvégigtapogatta, a kilincset keresve,és meg is találta. Megragadta éslenyomta.

Nem mozdult.Vett egy jó nagy levegőt, és

teljes erejéből megrántotta, dehiába, az ajtó zárva volt.

Elkáromkodta magát, ésvisszaindult a fal mentén azellenkező irányba. Úgy húsz lépésután a fal véget ért, a keze asemmiben tapogatózott. A saroknál

befordult, aztán megtorpant, ésmegint érezte, hogy a torkábandobog a szíve.

Előtte, kicsit távolabb, afolyosó, következő kanyarulatánálhalvány fény derengett. Valakifelkattintott egy villanyt. Vagylehet, hogy eddig is égett, csak mégnem járt errefelé?

Smithback bénultan állt, nemtudta eldönteni, mit tegyen. Errekell mennie, ebben biztos volt, és afény is hívogatta. De vajon nemvárja-e ott valaki?

Előbbre osont, szorosan a falmellé lapulva, és kilesett akanyarnál.

A folyosó, következő

szakaszát a mennyezetről lógónéhány tompa fényű villanykörtevilágította meg. Ritkásan voltakelhelyezve, és nagyon gyér fénytadtak, de legalább már látta, hoválép. Szerencsére a folyosó üresvolt. Nyilván eddig is égtek ezek alámpák, csak eddig túl messze voltettől a folyosószakasztól, hogyészrevegye.

Lassan elindult előre afolyosón. Mindkét oldalon ajtóknyíltak áthatolhatatlanul sötét kishelyiségekbe. Megállt és belesett.Az egyik borospince volt, sorokbanálltak a pókhálós palackok éstölgyfa hordók. A másik raktár,ahol elsárgult papírkötegek

tornyosultak. Egy biliárdszoba,szakadt posztójú asztallal. Aszokásos lomok, amire számítanilehet egy régi, előkelő házban.

Smithback továbblopakodott,és lassan visszanyerte a bátorságát.A terve mégiscsak jó. Egyszer majdcsak véget érnek ezek az alagsorifolyosók. Már közel kell járnia ahátsó kijárathoz. Muszájmegtalálnia…

Hirtelen megint elfogta anyugtalanító érzés, hogy valakilopakodik utána, és szándékosanvele egyszerre lépked, hogy alépéseinek koppanásait elnyomjákaz ő léptei.

Megtorpant. Nem lehetett

biztos benne, de az volt az érzése,mintha az idegen léptek ismegtorpantak volna. Smithbackmegpördült, és hátranézett. Afolyosó, legalábbis a megvilágítottrésze, üresen nyúlt el mögötte.

Smithback megnedvesítette azajkát. - Pendergast? - próbáltakinyögni, de a torka száraz volt, ésa nyelve nem engedelmeskedett. Alelke mélyén tudta, hogy van ottvalaki, és azt is, hogy nemPendergast az. Egyáltalán nemPendergast…

Lassan továbbindult, vadulkalapáló szívvel. Hirtelen már nemörült annyira a halvány fénynek. Afény, árulkodó, elárulja a hollétét.

És hirtelen szörnyű bizonyosságöntötte el, hogy igenis valakifelgyújtotta a villanyt, azért, hogyjobban lássa őt.

Egy elvetemült gyilkoskiszemelte áldozatául…

Küzdött az ösztönei ellen,amelyek arra biztatták, hogyeredjen futásnak. A pánik nemmegoldás. Át kell gondolnia adolgokat. Kellene keresni egy sötétsarkot, egy helyet, ahol elbújhat. Deelőbb meg kell bizonyosodnia róla,hogy tényleg követik-e.

Gyors léptekkel elhaladt egyújabb villanykörte alatt, az utánakövetkező sötétségbe. Lelassította alépteit, és próbálta jól eltalálni az

időzítést! Aztán hirtelenmozdulattal megfordult.

Egy sötét foltot látott a hátamögött, egy alakot, valami furcsaköpenybe burkolva, aminthátrahőköl a fényből, és behúzódika sötét árnyak közé.

A látványtól - amire számítottugyan, mégis borzalmas volt -,Smithback idegei véglegfelmondták a szolgálatot.Megfordult és futni kezdett, mintegy rémült nyúl, végig a folyosón,oda sem figyelve, hogy el nebotoljon valami rejtett akadályban.

A háta mögött súlyosbakancsok koppanásai követték.

Smithback égő tüdőkkel rohant

tovább a folyosón, elhagyva azutolsó villanykörtét is, és visszaérta végtelen, védelmező sötétségbe.

Aztán hirtelen valami hidegbeés keménybe ütközött, amimegállította. Heves fájdalomhasított a fejébe és a mellkasába,vakító fehér fény villant fel előtte,és ahogy elvesztette az eszméletétés a földre zuhant, az utolsó, amitérzett, az volt, hogy egy vasmarokmegragadja a vállát.

33. fejezet

Margó a hang felé fordulvakinyújtotta maga előtt alinóleumvágót, és nagyot suhintottvele. - Ki az? - kérdezte szintesikoltva.

- Én.- Ki az az én, es mi a fenét

akar?- Magát keresem. - A hang

vékony volt, és szinte nőiesenfinomkodó.

- Ne jöjjön közelebb! -kiáltotta Margó a linóleumvágóvalhadonászva a sötétben. Próbáltalecsillapítani a szívdobogását, ésösszeszedni magát. Ez nem valaki,aki meg akarja tréfálni ösztönösenmegérezte, hogy ez az ember

veszélyes. A vészvilágításnemsokára visszakapcsol. így kelllennie, hiszen automatikus. De amásodpercek csak teltek, és érezte,hogy egyre jobban megbénítja afélelem. Vajon ez a férfi kapcsoltaki a világítást? Az lehetetlen. Deakkor mi folyik itt?

Küzdött, hogy erőt vegyenmagán, és amilyen halkan csaktudott, előbbre óvakodott, a padlóncsúsztatva a lábát, óvatosan átlépveaz útjába kerülő tárgyakat, és ide-oda bökdösve a levegőben alinóleumvágóval. Halványansejtette, merre van a kijárat, és azidegen egyelőre elhallgatott, talánőt is összezavarta a sötétség. Margó

odaért a terem távolabbi falához, éselkezdett mellette tapogatózni. Akeze hirtelen az egyik vészkijárathideg acélját érintette. Óriásimegkönnyebbüléssel tapogatózvamegkereste a kilincset, kitapogattamellette a mágneskártya-leolvasót,és áthúzta rajta a kártyáját.

Semmi.A megkönnyebbülés, ahogy

jött, el is szállt, és tompán lüktetőfélelem váltotta fel. Hát persze, amágneses zár is elektromos, és hanincs áram, ez sem működik.Megpróbálta kinyitni az ajtót, akilincset rángatva, teljes erejébőlnekidőlve, de az meg se moccant.

- Ha nincs áram, a biztonsági

rendszer automatikusan mindentlezár. Nem lehet kijutni - szólaltmeg a vékony hang.

- Ha közelebb mer jönni,megvágom - kiáltotta Margómegpördülve, és hátát az ajtónakvetve hadonászott a sötétségben.

- Az nem lenne jó. A vérlátványától mindig elgyengülök…Elgyengülök a gyönyörűségtől.

A félelem kiélesítette Margóagyát. Rájött, hogy nem szabadválaszolni, mert azzal csak elárulja,hol van. Át kell lendülnietámadásba. Küzdött, hogyuralkodjon a lélegzetének ritmusánés a félelmén. Valamikiszámíthatatlan dolgot kell tennie,

meglepni az ellenséget,megfordítani a játszmát. Tett egynesztelen lépést előre.

- És maga hogy reagál a vérlátványára, Margó? - szólalt meg ahang halk suttogással.

Margó a hang irányába osont.- A vér olyan különös anyag,

nem gondolja? Milyen tökéletes,gyönyörű színe van, és csak úgypezseg az élettől, tele van vörös- ésfehérvérsejtekkel, hormonokkal,antitestekkel… Élő folyadék. Mégha egy múzeum piszkos padlójáraömlik, akkor is tovább él,legalábbis egy ideig.

Margó tett még egy lépést ahang felé. Már nagyon közel járt

hozzá. Összeszedte magát, aztán egykétségbeesett mozdulattalelőreugrott, és nagy ívben lesújtotta linóleumvágóval, ami bele isvágott valamibe. Ahogy hátraugrott,hallotta, hogy valaki megbotlik, ésfojtott, meglepett hangot ad.

Margó feszülten várt asötétben. Remélte, hogy eltalált egyartériát.

- Bravó, Margó! - szólalt mega suttogó hang. - Le vagyoknyűgözve. Tönkretette atélikabátomat.

Margó elkezdett körözni ahang körül, hogy másodszor islesújtson. Most a férfi kényszerülvédekezésre. Ha sikerülne

megsebezni, elvonni a figyelmét,akkor talán nyerne annyi időt, hogyelrohanjon a terem másik végébe,így több helyiség is kerülnekettőjük közé, és eltávolodna ettől agonosz, testetlen hangtól. Soha nemfogja megtalálni a teljessötétségben. Így megvárhatná abiztonsági őrök következőlátogatását.

Halk, száraz kacagáshallatszott. Az volt az érzése, hogyaz idegen is köröz körülötte asötétben. - Margó, Margó. Ténylegazt hitte, hogy megsebezhet?

Margó megint előreugrott, decsak a levegőbe hasított.

- Remek, remek - kuncogott a

hang a sötétségben.- Hagyjon békén, vagy

megölöm - mondta Margó, és magais meglepődött, milyen nyugodtancseng hangja.

- Ez aztán a bátorság!Margó azonnal elhajította a

táskáját a hang irányába, és hallottaa puffanást, ahogy eltalálta a férfit,aztán villámgyorsan előreugrott ésvágott. A linóleumvágó megintellenállásba üközött, érezte, hogytalált.

- Ejha, még egy jó trükk! Magasokkal félelmetesebb, mintgondoltam. Most tényleg eltalált.

Ahogy Margó megfordult,hogy elrohanjon, nem is annyira

meghallott, inkább megérzett egyhirtelen mozdulatot. Oldalra ugrott,de a férfi elkapta a csuklóját, és egyszörnyű rántással, amibe csontjai isbeleroppantak, kilökte a kezéből alinóleumvágót. Margó felkiáltott ésküzdeni kezdett, hogy kiszabadítsamagát, annak ellenére, hogyelviselhetetlen fájdalom nyilalltvégig az egész karján. A férfimegint csavart egyet a csuklóján,mire Margó felsikoltott.Megpróbált belerúgni azellenfelébe, és a szabad kezévelbehúzni egyet, de a férfi egy durvamozdulattal magához rántotta.Margó majdnem elájult a töröttcsuklója okozta fájdalomtól. A férfi

keze úgy szorította, mint egyacélbilincs, és forró lélegzete,amely mintha nyirkos földszagotárasztott volna, súrolta az arcát.

- Megvágott - suttogta.A férfi hirtelen elengedte,

ellökte magától, és hátrább lépett.Margó a térdére esett.

Majdnem elvesztette az eszméletéta sokktól és a fájdalomtól.Magához szorította törött csuklóját,és próbálta összeszedni agondolatait, és megtalálni, hogy asötétben merre eshetett alinóleumvágó.

- Habár kegyetlen embervagyok - szólalt meg hang -, nemfogom hagyni, hogy sokáig

szenvedjen.Egy újabb villámgyors

mozdulat, mintha egy hatalmasdenevér szárnya lebbent volna megfölötte, aztán egy döbbenetes erejűütés hátulról a földre terítette.Ahogy ott feküdt, különös,hitetlenkedő érzéssel arra gondolt,hogy a férfi egy kést döfhetett belé,és a csapás halálos. Azértmegpróbált felállni, és mindenakaraterejét összeszedve fel istérdelt, de hiába. Valami melegfolyt végig a karján, és mindenoldalról körbeölelte a feketeség,egy egészen másfajta sötétség, mintamely a teremben honolt. Az utolsó,amit még hallott, nagyon messziről,

mint egy álomban, egy fanyar kacajvolt.

34. fejezet

Laura Hayward gyorsléptekkel végigsétált a múzeumnagytermén. A kora reggeli napfénypárhuzamos sávokban vetült be amagas, bronzkeretes ablakokon.Határozott léptekkel vágott át afénypászmákon, mintha a járásfizikai aktusa valamiképpenfelkészítené arra, ami vár rá.

Mellette, szinte kocogva, hogylépést tudjon tartani vele, JackManetti, a múzeum biztonságifőnöke kapkodta a lábát. Mögöttüknémán vonultak a New York-irendőrség gyilkossági csoportjánaknyomozói és a múzeumszemélyzete.

- Mr. Manetti, gondolom, akiállítás külön biztonságirendszerrel van védve.

- A legmodernebbel. Épp mostvégzünk a teljes átvizsgálással.

- Most vizsgálják át? Tehátnem volt bekapcsolva ariasztórendszer?

- De igen, minden zónábakülön érzékelők vannak beépítve.

Az a furcsa, hogy nem szólalt meg ariasztó.

- Akkor hogyan juthatott be azelkövető?

- Egyelőre a leghalványabbfogalmunk sincs. Összeállítottunkegy listát mindenkiről, akibejuthatott a kiállításra.

- Szeretnék mindnyájukkalbeszélni.

- Itt a névsor. - Manetti elővetta zsebéből egy kinyomtatottpapírlapot.

- Nagyszerű, köszönöm. -Hayward átvette, átfutotta a listát,aztán odanyújtotta az egyiknyomozónak. - Mondjon valamit abiztonsági rendszerről - fordult

vissza Manettihez.- Mágneskártyákkal működik.

A számítógépes rendszer nyomonkövet mindenkit, aki a zárás utánjön vagy megy. Erről is van egyjegyzékem. - Átadott egy másikpapírlapot.

Bekanyarodtak az óceánélővilágát bemutató terem sarkánál.Hayward ellépkedett a nagykékbálna mellett, amely baljósanfüggött a terem mennyezetéről, deegy pillantást sem vetett rá.

- Senki nem jelentette, hogyelvesztette a mágneskártyáját?

- Nem.- Lehet másolni őket?- Úgy tudom, ez nem

lehetséges.- Valaki esetleg

kölcsönkérhette valakitől?- Ez előfordulhat, bár

pillanatnyilag úgy tűnik, azáldozatét kivéve minden kártya atulajdonosánál van. De majdutánanézek.

- Rendben van, mi isellenőrizni fogjuk. Persze az islehetséges, hogy az elkövetőt amúzeum alkalmazottai között kellkeresni.

- Ezt kétlem.Hayward válaszul csak

mordult egyet. Ő is kételkedettebben, de az ilyesmit soha nemlehet tudni - egy ilyen helyen, mint

ez a múzeum, mindig bővenakadnak holdkórosok. Ahogyértesült erről a gyilkosságról,azonnal kérte, hogy őt osszák be,annak ellenére, hogy még mindigsok dolga volt a Duchamp-üggyel.Volt egy olyan elmélete, jobbanmondva inkább baljós megérzése,hogy a két gyilkosság valamiképpenösszefügg. És ha ez igaz, akkor eznagyon nagy durranás lesz.

Áthaladtak az északnyugatipart mentén élő indián törzsekéletét bemutató termen, aztánmegálltak a Szakrális képek címűkiállítás bejáratát alkotónagyméretű kapu előtt. A bejáratnyitva állt, de rendőrségi kordonnal

elrekesztették, és Hayward hallottaodabentről a még mindig dolgozóhelyszínelők mormolását. - Maga,maga és maga - mutatott háromnyomozóra - bejönnek velem akiállításra. A többiek itt várnak, ésne engedjenek be senkikíváncsiskodót. Mr. Manetti? Ön isjöjjön velünk!

- És ha dr. Collopymegérkezik?

- Ez egy gyilkosság helyszíne.Sajnálom, de egyelőre ő sem jöhetbe.

Manetti nem vitatkozott. Azarca szürke volt, és nyilván még areggeli kávéjára sem lehetett ideje.

Hayward átbújt a sárga szalag

alatt, odabólintott egy ott ácsorgóőrmesternek, és aláírta az ívet,amelyen nyilvántartották, ki lép bea terembe. Aztán határozottléptekkel bevonult a kiállításelőcsarnokába. A helyszínelők márnyilván ellenőrizték, hol juthatott beés ki a gyilkos, és minden nyomotbiztosítottak, de azért nem árt, hanyitva tartja a szemét, és óvatosanlépked.

Hayward és a nyomozók kiscsoportja átkanyargott az elsőtermen, a már majdnem készkiállításon, itt-ott átlépkedve aszerteheverő deszkákon ésszerszámokon, aztán beértek amásodik terembe, a gyilkosság

helyszínére. A földön krétávalkörberajzolva a holttest helye, ésegy óriási vértócsa. A fotós márvégzett, és várta, hogy van-eHaywardnak valami különlegeskérése. A helyszínelő csapat kéttagja még mindig négykézlábmászkált a padlón, kis csipesszel akezükben.

Hayward szemügyre vette ahelyszínt, tekintete elidőzött avértócsán, a szétspricceltvérfoltokon, a véres lábnyomokon.Intett Hank Barrisnek, ahelyszínelők vezetőjének, akifelállt, elrakta a csipeszt, ésodament hozzá.

- Ez aztán a szép kis

felfordulás - jegyezte megHayward.

- Az orvosszakértőnek se voltkönnyű dolga,

- A gyilkos fegyver?- Egy kés. Elvitték a holttesttel

együtt, tudja, nem lehet kihúzni,amíg…

- Tudom - vágott közbeHayward. - Látta a holttestet, mégmielőtt elmozdították volna?

- Nem, mire én ideértem, ahalottkém már itt volt.

- Van valaki, aki látta azeredeti helyszínt?

Barris bólintott. - Egyvalaki,egy Enderby nevű technikus. LarryEnderby.

- Hívják ide!- Ide?- Hallotta, mit mondtam.Csönd lett, miközben Hayward

körbenézett, mozdulatlanul, csaksötét szeme járt körbe. Szemügyrevette a vérfoltokat, nagyjábólfelbecsülte, merről spriccelhetett avér, és milyen sebességgel. Lassankezdett összeállni a kép, hogyantörténhettek a dolgok.

- Kapitány, itt van Mr.Enderby.

Hayward megfordult, ésmeglátott egy meglepően fiatal,pattanásos fiút. Fekete hajú volt ésgirhes, alig lehetet több ötvenkilónál. Pólót viselt, megfordított

baseballsapkát, és kopott farmert.A piros baseballsapka miattHayward először azt hitte, vörösrevan festve a haja, amíg meg nemlátta közelebbről.

Egy rendőr odavezette afiatalembert.

- Maga találta meg azáldozatot? - kérdezte Hayward.

- Igen, én… hölgyem -motyogta zavartan a fiú.

- Szólítson nyugodtankapitánynak. Milyen pozícióbandolgozik a múzeumban, Mr.Enderby?

- Technikus vagyok, abiztonsági rendszerrel foglalkozom.

- És mit keresett a kiállító

teremben hajnali háromkor? -Hayward igyekezett barátságoshangon beszélni, nem akartamegrémiszteni az amúgy is ijedtneklátszó fiút.

- Ellenőriztem az új biztonságiberendezést, amit most szereltünkbe.

- Értem. És a berendezés bevolt kapcsolva a teremben?

- Nagy része igen. Épp mostfuttatunk le egy modernebbszoftver-változatot, és volt valamikis hiba. A főnököm…

- Neki mi a neve?- Walt Smith.- Folytassa!- A főnököm leküldött, hogy

nézzem meg, nincs-e valami bajidelent az áramforrással.

- És volt?- Igen, valaki elvágta a kábelt.

Hayward vetett egy pillantástBarrisre.

- Igen, kapitány, tudunk róla.Úgy tűnik, a gyilkos elvágta azösszes kábelt, hogy a vészlámpák iskialudjanak, és könnyebbenbecserkészhesse az áldozatot.

- Szóval hogyan működik ez azúj biztonsági rendszer? - fordultvissza Hayward a technikushoz.

- A biztonsági rendszertöbbszintű, vannak mozgásérzékelőszenzorok, állandó videokamerásközvetítés, infravörös lézersugarak

hálózzák be a termeket, és alégnyomás változását is érzékelik aszenzorok.

- Ez elég komolynak hangzik.- Az is. Az elmúlt hat

hónapban a múzeum minden termeta legmodernebb biztonságiberendezésekkel szerelt fel.Újrakonfiguráltuk a videokamerákatműködtető szoftvereket, és mindenegy műholdas atomórához vanigazítva. A munkát éjszaka kellettvégeznünk, amikor a múzeum zárvavan.

- Értem. Szóval azért jött le,hogy ellenőrizze azáramkimaradást. És akkor talált ráa holttestre.

- Úgy van.- Mr. Enderby, ha nem esik

nehezére, megtenné, hogy megnézi ahelyszínt, és leírja nekem, pontosanhol és hogyan feküdt az áldozat?

- Nos… a holttest… a holttestpontosan itt feküdt, ahol akrétavonal jelzi, az egyik karja ígykinyújtva. A hátából egyelefántcsont-nyelű kés állt ki, csaka nyele.

- Hozzányúlt a késhez?- Nem.Hayward bólintott. - Az

áldozat jobb keze nyitva volt, vagyösszeszorítva?

- Úgy emlékszem, nyitva. -Enderby görcsösen nyelt egy

nagyot.- Kérem, koncentráljon, Mr.

Enderby! A holttestet elvitték,mielőtt a fotós megérkezett volna,úgyhogy csak az ön memóriájárahagyatkozhatunk.

Enderby a kézfejévelmegtörölte a homlokát.

- A bal lába befelé vagy kifeléfordulva helyezkedett el?

- Kifelé.- És a jobb?- Befelé.- Biztos benne?- Nem hiszem, hogy valaha is

el fogom felejteni azt a látványt.Egy kicsit az egész test mintha kilett volna csavarodva.

- Hogyan?- Arccal lefelé feküdt, a lábai

keresztbe téve egymáson.Úgy tűnt, Enderbynek jólesik,

hogy beszélhet, kicsit összeszedtemagát közben, és mint kiderült,nagyon is használható szemtanúvolt.

- És a vér a cipőjén? Hogykerült oda?

Enderby lebámult a cipőjére,és tágra nyílt a szeme. – Ó…odaszaladtam, és segítenipróbáltam.

Hayward egyre jobbantisztelte a fiatalembert. - írja lepontosan, mit csinált!

- Lássuk csak… Ott álltam az

ajtóban, amikor észrevettem aföldön fekvő testet. Odarohantam,letérdeltem mellé, ésmegtapogattam a pulzusát. A kezemis véres lett, de azt későbbmegmostam…

Hayward bólintott, ésmagában mindent rekonstruált.

- Volt pulzusa?- Azt hiszem, nem. Nehéz

megmondani, annyira idegesvoltam, és nem is igazán tudom,hogyan kell a pulzust kitapintani.Ezután telefonon szóltam abiztonsági őröknek…

- A házi telefonon?- Igen, ott van a sarokban.

Aztán próbáltam mesterséges

lélegeztetést alkalmazni, de egyperc múlva ott is volt az őr…

- A neve?- Roscoe Wall.Hayward odabólintott az egyik

nyomozónak, aki felírta a nevet.- Aztán megjöttek a mentősök,

és gyakorlatilag félrelökdöstek.Hayward ismét bólintott. - Mr.

Enderby, ha lenne szíves pár percigitt várni Hardcastle nyomozóval,később lehet, hogy lesz még néhánykérdésem.

Hayward visszament az elsőterembe, jól körbenézett, aztánlassan visszasétált. A padlótvékony rétegben fűrészporborította, amely jól megőrizte a

küzdelem nyomait. Elkezdtevizsgálni a szétspricceltvércseppeket, és egyre jobbankibontakozott előtte, mi történhetett.Az áldozatot az első terembentámadták meg. Talán a terem túlsófelétől követték, ahol volt egy hátsóajtó is, habár azt zárva találták. Úgytűnt, hogy a támadó és az áldozategymást kerülgették egy ideig, aztána gyilkos megragadta az áldozatát,oldalra rántotta, és közben lesújtotta késsel.

Egy pillanatra lehunyta aszemét, és elképzelte a gyilkosságkoreográfiáját. Aztán kinyitotta aszemét, és az egyik oldalon egypontra meredt, amit már korábban

is észrevett, amikor először jártkörbe a teremben. Odasétált,megállt, és lenézett rá: egyvércsepp volt, akkora, mint egyhuszonöt centes, amely minthafüggőlegesen pottyant volna oda,úgy másfél méteres magasságból.

Rámutatott a vércseppre. -Hank, szeretném, ha ezt ígyelvinnénk, a padlódeszkával együtt.De előbb készítsenek róla egy fotót.Kérek róla DNS-elemzést, ha lehet,tegnapra, és ellenőrizzék mindenadatbázisban.

- Meglesz, kapitány.Hayward körbenézett, a

krétavonaltól kiindulva mindenirányba, majd ismét a magányos

vércseppre esett a tekintete, onnanpedig a távolabbi falra. Itt meglátottegy nagy karcolást az újnak látszóparkettán. Összeszűkült szemmeljobban megnézte. - Hank!

Barris felnézett.- Szerintem lehetséges, hogy

az áldozatnak is volt valamifegyvere, nézze meg ott a tárlómögött.

Barris felállt, odaballagott, ésbelesett a tárló mögé.

- A mindenit!- Mi az? - kérdezte Hayward.- Egy linóleumvágó.- Vér van rajta?- Nem látok.- Tegye egy zacskóba, és

végezzenek el rajta minden létezőtesztet. És hasonlítsák össze anyomokat azzal a vércseppel.Fogadni mernék, hogy egyeznek.

Ahogy ott állt, valahogyképtelen volt levenni a szemét ahelyszínről, és eszébe jutott mégvalami. - Hozzák vissza Enderbyt!Egy perc múlva megjelentHardcastle, aki odakísérteEnderbyt.

- Az mondta, megpróbáltmesterséges lélegeztetéstalkalmazni?

- Igen, kapitány.- Esetleg felismerte az

áldozatot?- Igen, ismertem.

- És ki volt?- Margó Green. Úgy tudom,

már régebben is dolgozott itt amúzeumban, és nemrég tért vissza,ő volt a Museology főszerkesztője.

35. fejezet

Smithback komoran üldögéltugyanazon a széken, ahol előző nap,és kellemetlen déja vu érzés fogtael. A díszesen faragottmárványkandallóban ugyanaz a tűzlobogott, az égett bükkfa enyhe

illata lengte be a szobát, a falakonugyanazok a vadászjelenetek, és azablakon át ugyanaz a havas tájlátszott.

És ami még rosszabb, ugyanazaz igazgató ült az íróasztal mögött,szépen borotvált arcán ugyanazzal asajnálkozó, leereszkedő mosollyal.Megrovó tekintetét rászegezteSmithbackre, akinek a feje mégmindig fájdalmasan lüktetett attól,hogy teljes erejéből nekiment abetonfalnak a sötétben. Szörnyenmegalázó volt, hogy így pánikbaesett azoktól a léptektől, amelyek,mint kiderült, egy ápolótólszármaztak. És kissé idiótánakérezte magát, amiért azt hitte, ilyen

könnyedén ki tudja játszani abiztonsági intézkedéseket. Nem értel semmit, csak annyit, hogymegerősítette az igazgató rólaalkotott véleményét, mely szerintnincs ki mind a négy kereke.

- Ejnye, ejnye, Edward -csóválta a fejét dr. Tisander, ésösszekulcsolta kék erekkelbehálózott kezeit. - Ez aztán szépkis kaland volt tegnap éjjel!Elnézést kérek, ha Montaney, azápoló kissé megijesztette volna.Remélem, kielégítő ellátást kapott arendelőnkben?

Smithback nem vett tudomástaz atyáskodó kérdésről. - Nagyonszeretném tudni, hogy miért

lopakodott úgy utánam? Akár megis ölhetett volna!

- Azzal, hogy nekiment afalnak? Ezt kötve hiszem. - Újabbszívélyes mosoly. - Habárszerencséje volt, hogy nem kapottagyrázkódást.

Smithback nem felelt semmit.A fejére tekert kötéskényelmetlenül megszorult,ahányszor megmozdította azállkapcsát.

- Igazán csodálkozom magán,Edward. Azt hittem,elmagyaráztam, hogy csak azért,mert úgy tűnik, mintha nemlennének biztonsági intézkedések,nagyon is vannak. Ez az

intézményünk lényege. A biztonságirendszer láthatatlan, hogyvendégeink ne érezzék feszélyezvemagukat.

Smithbacket kissé bosszantottaa vendégek kifejezés, inkábbfoglyok, gondolta.

- Követtük a maga kis éjszakaisétáját az infravörös sugaraksegítségével, amiket megszakított,és a mozgásérzékelőkkel, amelyekmellett elhaladt. Csak amikor leértaz alagsorba, akkor küldtük magaután az ápolót, hogy feltűnés nélkülkövesse. Ő mindent a szabályzatszerint csinált. Gondolom, úgytervezte, valamelyikélelmiszerszállító teherautóval

szökik meg, többnyire mindenkiezzel próbálkozik először.

Smithbacknek nagy kedve lettvolna felugrani, és megszorongatnia kedves doktor nyakát. Én nemvagyok őrült, maga idióta! De nemtette. Most már rájött, hogy a 22-escsapdájába került: minél inkábbállítja, hogy nem őrült, annálinkább annak fogják tartani.

- Csak szeretném tudni,meddig kell még itt maradnom -mondta végül.

- Azt még meglátjuk. Meg kell,hogy mondjam, ez a szökési kísérletnem arra vall, hogy a közeljövőbenvárható lenne az elbocsátása. Ez isazt mutatja, hogy ellenáll a

segítségünknek. Mi nemsegíthetünk, Mr. Jones, csak ha önis hajlandó együttműködni. És nemengedhetjük ki, amíg nemsegítettünk. Számunkra ön alegfontosabb.

Smithback ökölbe szorította akezét, és mindent elkövetett, hogymagába fojtsa a választ.

- Tudnia kell, Edward, hogyha újabb szökést kísérel meg, annakaz lehet az következménye, hogybizonyos változtatásokat leszünkkénytelenek eszközölni azelhelyezésének körülményeiben,amiknek nem fog örülni. Az lenne atanácsom, hogy törődjön bele ahelyzetébe, és működjön együtt

velünk. Már a legelejétől fogvaéreztem, hogy maga egészenkülönleges passzív és agresszívrezisztenciával viszonyul hozzánk.

Mert ugyanolyan normálisvagyok, mint maga! Smithback nyeltegy nagyot, és próbált tüntetőmosolyt erőltetni az arcára. Ha megakar szökni, valami sokkalokosabbat kell kitalálnia, eznyilvánvaló.

- Igen, dr. Tisander, értem.- Helyes, helyes! Látom,

haladunk.Kell, hogy legyen innen

valami kiút. Ha Monte Cristo grófjameg tudott szökni If várából, akkorWilliam Smithback is meg tud

szökni River Oaksból.- Dr. Tisander, mit kell

tennem, hogy kijussak innen?- Csak működjön együtt

velünk. Vegyen részt apszichiáterrel folytatottbeszélgetéseken, igyekezzen mindenerejével meggyógyulni, működjönegyütt az ápolókkal és a személyzetminden tagjával. Az egyetlen módjaannak, hogy innen kijusson valaki,ha megkapja a zárójelentést azaláírásommal ellátva.

- Az egyetlen módja?- Úgy van. Én hozom meg a

végső döntést az elbocsátásról,természetesen orvosi, és haszükséges, jogi szakértők tanácsaira

is támaszkodva.Smithback ránézett. - Jogi

szakértők?- A pszichiátriának két

oszlopa van: az orvostudomány és ajog.

- Nem értem.Tisander láthatóan élvezte,

hogy kedvenc témájáról értekezhet.A hangja tekintélyesen csengett: -Igen, Edward, jogi kérdésekkeléppúgy foglalkoznunk kell, mintorvosiakkal. Vegyük példánakmagát. Magát a családja küldte ide,akik nagyon szeretik, és aggódnakaz egészségi állapota miatt. Eznemcsak orvosi, de jogi eljárás is.Komoly lépés megfosztani egy

embert a személyes szabadságától,és az eljárást a legnagyobb gonddalkell lefolytatni.

- Elnézést. Azt mondta, acsaládom!

- Igen, ki más küldte volnaide, Edward?

- Ismeri a családomat?- Volt szerencsém találkozni

az édesapjával, Jack Jonesszal.Igazán remek ember. Mimindnyájan csak a maga javátakarjuk, Edward.

- Hogy nézett ki?Tisander arcán csodálkozó

kifejezés jelent meg, és Smithbackmár átkozta magát, amiért ilyennyilvánvalóan őrült kérdést tett fel.

- Akarom mondani, mikortalálkozott vele?

- Amikor önt behozta ide.Aláírt minden szükséges papírt.

A fenébe, Pendergastmindenre gondolt, átkozódottmagában Smithback.

Tisander felállt, és kezetnyújtott. - Esetleg van még valamikérdése, Edward?

Smithback megszorította azorvos kezét. Egy ötlet fogant meg afejében. - Igen, egyvalami.

Tisander felvonta aszemöldökét, az arcán ugyanazzal aleereszkedő mosollyal.

- Ugye van itt könyvtár is?- Igen, hogyne, a biliárdszoba

mellett.- Köszönöm.Miközben kiment a szobából,

Smithback még látta, hogy dr.Tisander hátradől a hatalmaskolóniái íróasztal mögött,lesimítgatja a nyakkendőjét, és azarcán még mindig ott ül az azönelégült mosoly.

36. fejezet

Sápatag téli napfény sütött afolyó felett, miközben DAgosta

odaért a Hudson Street egyikházának ütött-kopott kapujához. Egypillanatra megállt, vett jó pár mélylélegzetet, és igyekezettmegnyugodni. Szóról szórapontosan követte Pendergastbonyolult utasításait, aki valamiújabb akcióba kezdett. Úgy tűnt,nagyon el van szánva rá, hogymindig egy lépéssel megelőziDiogenest. DAgosta kíváncsiantűnődött, vajon most milyenálöltözetet talált ki.

Végül összeszedte magát, mégegyszer körbenézett, hogymegbizonyosodjon róla, senki nemjár arra, aztán hétszer kopogott azajtón, majd várt. Egy perc múlva

kinyitotta egy férfi, aki ránézésrenagyon úgy festett, mint egy súlyosalkoholizmusban szenvedőhajléktalan csavargó. HabárDAgosta tudta, hogy Pendergast az,így is megdöbbentette, milyenhatásosan tudja álcázni magát.

Pendergast szó nélkülbeengedte, egy lakattal bezárta azajtót, aztán lekísérte egy nyirkoslépcsőn egy dohos alagsorihelyiségbe, amelyet szinte betöltöttegy nagy bojler és a fűtéscsövek. Aföldön egy szétlapított kartondobozhevert, rajta piszkos takarók,mellette egy felfordított láda,ráállítva egy gyertya. Néhány edényés egy halom konzerv egészítette ki

a látványt.Pendergast félretolt egy földön

heverő rongyot, ami alól előbukkantegy vezeték nélküli internet-hozzáférésre alkalmas iMac 5-öslaptop. Mellette egy halomszamárfüles papír, amelyekenlátszott, hogy sokat forgatták őket: alemásolt anyag, amit DAgostaszerzett meg a kapitányságról, ésmás jelentések, amikről úgyfeltételezte, a Hamílton-ügy aktáilehetnek. Pendergast nyilvánmindent alaposan áttanulmányozott.

DAgosta nem is tudta, holkezdje. Érezte, hogy megint elönti adüh. - Az a szemét! Az az aljasrohadék! Te jóságos ég, képes volt

meggyilkolni Margó Greent…Elhallgatott. A szavak ki sem

fejezhették a reszkető dühöt éstehetetlenséget, amit érzett. Jólismerte Margó Greent, még régről,azokból az időkből, amikor amúzeumban történt gyilkosságokügyében nyomozott. Bátor,talpraesett és nagyon intelligens nővolt. Nem érdemelte meg, hogy ígyvégezze.

Pendergast hallgatott, és aszámítógép billentyűit kopogtatta.Az arcán izzadságcseppekgyöngyöztek, és DAgosta látta rajta,hogy ő is ugyanolyan feldúlt ésdühös.

- Szóval Diogenes hazudott,

amikor azt üzente, Smithback lesz akövetkező áldozat - mondtaDAgosta.

Pendergast fel sem nézett, csakelővett egy kis zacskót, ésodanyújtotta DAgostának. Egytarotkártya-lap és egy levélke voltbenne.

DAgosta rápillantott akártyára. Egy magas, narancssárgatéglákból rakott tornyot ábrázolt,amelybe épp belecsap egy sokágúvillám. A torony lángolt, és aprófigurák potyogtak ki róla a mélybe.DAgosta ezután elolvasta alevélkét.

Ave, fráter!Ugyan mikor volt szokásom

igazat mondani neked? Az emberazt hinné, ennyi év után mármegtanultad, milyen ügyesenhazudok. Amíg te azzal voltálelfoglalva, hogy elrejtsd azt anagyszájú Smithbacket - amiegyébként remekül sikerült, mertmég nem találtam meg -, addig énnyugodtan kitervelhettem MargóGreen halálát, aki egyébkéntbátran küzdött a végsőkig.

Hát nem cseles volt tőlem?Elárulok egy titkot, kedves

bátyám, mert őszinte kedvembenvagyok. Megnevezem a következőáldozatomat-. Vincent DAgostahadnagy.

Szórakoztató ez a játék, nem?

Vajon most igazat mondok-e?Vagy megint hazudok? Milyenremek kis rejtvény ez a számodra!

Most búcsúzom, de nemazzal, hogy adieu, hanem azzal,hogy au revoir.

DiogenesDAgosta visszaadta a levelet

Pendergastnak. Furcsa érzésmarkolt a gyomrába. Egyáltalánnem félelem volt, hanem egy frissforrásból feltörő gyűlölet. Szintereszketetett tőle.

- Úgyis elkapjuk a szemetet! -mondta.

- Ülj le, Vincent, nagyon kevésidőnk van.

Pendergast most először

szólalt meg, és DAgostátelnémította a mélységes komolyság,ami a hangjában csengett.Letelepedett a láda tetejére.

- Mi ez a tarotkártya? -kérdezte.

- A torony, az EJ Gran TarotEsotérico változatból. Azt mondják,ez a kártya, pusztulást és hirtelenváltozást jelez.

- Értem.- Az egész napot azzal

töltöttem, hogy összeállítottam egylistát a lehetséges áldozatokról, ésintézkedtem a védelmükről.Rengeteg embert kellett megkérnema közreműködésre, akik tartoztaknekem egy szívességgel, aminek

sajnos meglesz az a nemkívánatoskövetkezménye is, hogy elterjed,hogy életben vagyok. Akikkelbeszéltem, megígérték ugyan, hogyhallgatni fognak, de csak időkérdése, amíg kiszivárog a dolog.Nézd meg a listát, Vincent.

DAgosta odahajolt, ésmegnézte a monitort. Sok általaismert név szerepelt a listán, de sokismeretlen is.

- Van esetleg még valaki, akitszerinted kifelejtettem? DAgosta aneveket bámulta. - Hayward. -Laura gondolatára görcsbe rándulta gyomra.

- Hayward az egyetlen, akirőlbiztosan tudom, hogy nem lesz

Diogenes célpontja. Ennek sok okavan, amit egyelőre nemmagyarázhatok el.

- És mi van… - DAgostakicsit habozott. Pendergast mindignagyón magának való volt, és nemtudta, hogy fog reagálni, hamegemlíti a nő nevét. - Mi vanViola Maskelenével?

- Sokat gondolkoztam rajta -vallotta be halkan Pendergast, és akezét bámulta. - Ő még mindigCapraia szigetén van, ami sokszempontból tökéletes erőd. Szintelehetetlen megközelíteni, és többnap oda az út. Egyetlen kis kikötővan a szigeten, és egy idegen,akárhogy is álcázza magát, azonnal

szemet szúrna mindenkinek.Diogenes itt van New Yorkban.Nem tud gyorsan lecsapni Violára,és bérgyilkost soha nem bízna meg.Végül pedig - tette hozzá méghalkabban - Diogenesnek sejtelmesem lehet róla, hogy engem…érdekel Viola. Rajtad kívül avilágon senki nem tudhat erről.Diogenes szemszögéből ő csak egyidegen, akivel egyszer beszéltem ahegedűügyben. Viszont ha lépésekettennék Viola védelme érdekében,azzal csak felhívnám rá Diogenesfigyelmét.

- Ez igaz.- Ezért úgy döntöttem, az ő

esetében nem teszek semmi

óvintézkedést. A többiek esetébenintézkedtem, akár tetszik nekik, akárnem. A legfontosabb kérdés mostaz, hogy mi legyen veled, Vincent?

- Nem fogok elbújni.Megmondtam, hogy elkapjuk! Énleszek a csalétek. Inkábbmeghalnék, mint hogy gyávakutyaként elmeneküllek egy ilyenalak elől.

- Nem próbállak lebeszélni.Óriási kockázatot vállalsz, ezt te istudod.

- De még mennyire. És készenállok.

- Elhiszem. Margó halálátegyébként egy vénlány nagynénikémhaláláról mintázta, akit egy sértett

cselédje hátba szúrt egy gyöngy-háznyelű papírkéssel. Lehetséges,hogy találtak valami bizonyítékot ahelyszínen, ami segíthet Diogenesnyomára jutni. Megint szükségemlesz a segítségedre. Ha a rendőrségis megtudná, hogy életben vagyok,az komoly problémát jelentene.

- Milyen szempontból?Pendergast megrázta a fejét. -

Ha eljön az ideje, majd megérted.Természetesen rajtad áll, meddigmaradsz mellettem. Egy bizonyosponton kénytelen leszek a sajátkezembe venni azigazságszolgáltatást. Soha nembíznám Diogenest a bűnüldözőszervekre.

DAgosta kurtán bólintott. - Énvégig melletted leszek.

- A legrosszabb még hátravan. Nekem is, de főleg neked.

- Az a szemét megölte Margót.Ez nekem épp elég. Pendergast avállára tette a kezét. - Remek embervagy, Vincent, az egyik legjobb,akit ismerek.

DAgosta nem felelt, csakPendergast rejtélyes szavaintűnődött.

- Elintéztem, hogy mindenki,aki célpont lehet, elrejtőzzön. Ezvolt az első szakasz. Most jöhet amásodik: meg kell állítanunkDiogenest. Az eredeti tervemkudarcot vallott, de a kudarcokból

mindig lehet okulni. Ebből az atanulság, hogy egyedül nem tudomlegyőzni az öcsémet. Aztfeltételeztem, én ismeremlegjobban, és meg tudom jósolni akövetkező lépését, és egymagam ismeg tudom állítani. De tévedtem,ami borzalmas következményekkeljárt. Szükségem van segítségre.

- Itt vagyok én.- Tudom, és hálás vagyok érte.

De én másféle segítségregondoltam. Egy szakértőre.

- Milyen szakértőre?- Az a baj, hogy én túlságosan

közel állok Diogeneshez. Nemvagyok elég objektív, és nemvagyok higgadt, főleg most nem. A

magam kárán tanultam meg, hogynem értem az öcsémet, és soha nemis fogom. Szükségem van egyszakértő pszichológiaiprofilkészítőre, aki modellálná azöcsém személyiségét. Rendkívülnehéz feladat lesz, mivel Diogenespszichológiailag teljesen kivételes.

- Ismerek több kitűnőprofilalkotót is.

- Nem lesz jó akárki.Olyasvalakire van szükségem, akivalóban különleges. - Pendergastelfordult, és valamit felírt egycédulára. - Menj el a RiversideDrive-i házba, és add ezt odaProctornak, aki továbbítjaConstance-nak. Ha létezik olyan

szakértő, akire nekem szükségemvan, Constance meg fogja találni.

DAgosta átvette a cédulát,összehajtogatta, és zsebre tette.

- Már alig maradt időnk, kétnap múlva januárhuszonnyolcadika.

- Van valami ötleted, hogy mitjelenthet ez a dátum?

- Semmi, azon kívül, hogy ezlesz a csúcspontja Diogenesbűntetteinek.

- És honnan tudod, hogy nemhazudik a dátumban is? Pendergastkicsit hallgatott. - Nem tudom. Deaz ösztöneim azt súgják, ez nemhazugság. És pillanatnyilag csak amegérzéseimre támaszkodhatok.

37. fejezet

Whit DeWinter a differenciál-és integrálszámítás-tankönyv fölégörnyedt a Philips Exeter Academykönyvtárának mélyén. Merevenbámult egy görög betűkből állómatematikai formulát, és igyekezetttompa agyába vésni. Már csak egyóra volt hátra a félévi vizsgáig, és aszükséges anyag felét sem sikerültmég a fejébe verni. Már azt kívánta,bárcsak előző éjjel is tanult volna,ahelyett, hogy olyan sokáigfennmaradt, és a barátnőjével,Jenniferrel beszélgetett. Akkor jó

ötletnek tűnt… Milyen tökfej volt!Ha megbukik ezen a vizsgán, akkormehet a massachussetsi egyetemre aYale helyett, és akkor mindennekvége. Soha nem jut be az orvosira.Soha nem lesz rendes munkája, ésnyomorúságos életet fog élniMedfordban egy kövér feleséggelmeg egy fészekalja nyivákolóporonttyal.

Vett egy nagy levegőt, ésmegint beletemetkezett a könyvbe,de a koncentrációját megzavarta,hogy egy közeli olvasófülkébenvalaki megemelte a hangját. Whitkiegyenesedett. Felismerte ahangot: az a szarkasztikus humorúlány, akivel együtt jár angol

irodalom órára, punk külseje van,lilára festett hajjal… Corrie.Corrie Swanson.

- Nem látja, hogy tanulnipróbálok? - visszahangzott a lányhangja a könyvtár elegánsátriumában.

Whit hiába hegyezte a fülét, ahalkan elmormolt választ nemhallotta.

- Ausztráliába? Magamegőrült? - jött a hangos válasz. -Itt állok a vizsgák közepén!Pendergastnak teljesen elment azesze?

A közelben tanulóklepisszegték őket. Whit kilesett afülkéje fala fölött, örült, hogy végre

valami eltereli a figyelmét. Egyférfit látott, fekete öltönyben, akiöt-hat méterrel odébb egy másikolvasófülke fölé hajolt.

- És ezt ő mondta magának?Jó, mutasson valami igazolványt.Újabb mormolás. - Mondjuk, hogyelhiszem magának, és benne vagyoka vakációban, de most rögtön?Maga viccel! Újabb halk mormolásés pisszegések.

- Oké, oké, de ha megbukombiológiából, az Pendergast hibájalesz.

Whit hallotta, hogy egy székethátratolnak, és meglátta, hogy

Corrie Swanson feláll, és

követi a fekete öltönyös férfit. Úgyfestett, mintha a titkosszolgálatembere lenne: nyakig begomboltfehér ing, szögletes állkapocs,fekete napszemüveg. Eltűnődött,vajon mibe keveredett Corrie.

Figyelte, ahogy a lány elvonula testhez simuló fekete ruhában,csilingelő fémékszerekkel, avállára omló lila hajjal, amely avégén feketébe váltott. A fenébe,nagyon jól néz ki, persze soha nemvihetne haza, hogy bemutassa azapjának. Az örege megölné, ha egyilyen lánnyal járna.

Megpróbálta a figyelmét akétváltozós egyenletekre terelni, dehiába, egy szót sem értett belőle.

Annyi kacskaringós görög betűbőlállt, hogy akár az Jidsz első sora islehetett volna.

Felnyögött. Neki befellegzett,és mindez Jennifer miatt!

Apró hópihék szállingóztak afehérre festett faházra, amely aChurch Street és a SycamoreTerrace sarkán állt, Clevelandcsendes, River Pointe nevűkülvárosában. A fehér hótakaróvalborított széles utcák kihaltak voltak,itt-ott lámpák sárga fénykörevilágította meg az éjszakai tájat. Atávolból egy vonat melankolikusfüttyszava hasított a csöndbe.

Egy árnyék mozdult meg egyzsalus ablak mögött egy első

emeleti kis toronyszobában. Azalaknak csak a körvonalai látszottaka szoba mélyéből áradó lágy, kékesfényben. Az alak némapantomimban járt-kelt körbe aszobában, valami ismeretlenfeladattal foglalatoskodva. Aszobában a padlótól a mennyezetigegy fém polcrendszer állt,megpakolva a legkülönfélébbelektronikus berendezésekkel-monitorok, printerek, számítógépektöbb terabyte-os hardverrel,lehallgatásra alkalmas műholdastelefonrendszerek, NAS-eszközök,internetszerverek. A szobában afelforrósodott elektronikusberendezések és mentől illata

keveredett.Az alak ide-oda suhant

közöttük, vékony kezével abillentyűket kopogtatva, gombokatnyomogatva, tárcsákat forgatva.Sorra, egyenként mindenberendezést kikapcsolt, a lámpákkihunytak, a monitorok elsötétedtek,a harddrive-ok leálltak, a LED-ekelsötétedtek, kialudtak. A férfi, akita hackerek titkos alvilágában csakMimé néven ismertek, ezzelteljesen elzárta magát a világtól. Azutolsó fény is kialudt, és a szobasötétségbe borult.

Mimé megpihent a szokatlansötétségben. Most teljesen el voltzárva a külvilágtól. Tudta, hogy így

nem találhatnak rá. De afigyelmeztetés, amely Pendergasttólszármazott, aki egyike volt a kétembernek a világon, akikbenfeltétel nélkül megbízott, így isaggasztotta.

Hosszú évek óta nem fordultelő, hogy el kellett volna vágniamagát az állandó adatáradattól,amely körbevette a házát, mint egyláthatatlan óceán. Hideg, magányosérzés volt.

Ült, és eltöprengett. Egy percmúlva bekapcsol egy teljesen másberendezést, és újra fényekgyulladnak a szobában: egyvideokamera lámpácskája, és a házkörül meg a házban elhelyezett

biztonsági berendezések képeitközvetítő monitorok. Ezt a védelmirendszert még évekkel ezelőttszereltette be, de eddig még sohanem volt rá igazán szükség.Egészen mostanáig.

Mimé csak ült, mélyeketlélegzett a sötétben, és életébenelőször félt.

Proctor gondosan bezárta aRiverside Drive 891. ajtaját,körbenézett, aztán beült a várakozóHummerbe. A ház alaposan le voltzárva, minden lehetséges behatolásiponton. Constance odabentrejtőzött, a ház legtitkosabb helyén,amit senki nem ismert rajta kívül,még Pendergast sem, ellátva

élelemmel, mobiltelefonnal,orvosságokkal, mindennel, amireszüksége lehet.

Proctor elindult, befordult asarkon a hatalmas, páncélozottjárművel, és dél felé indult aRiverside Drive-on. Megszokásbólbelenézett a visszapillantó tükörbe,hogy nem követik-e, de nem láttasemmi nyomát, bár nagyon jól tudta,hogy ez még nem jelenti feltétlenülazt, hogy nem is követik.

A 95. utca és a RiversideDrive sarkán lelassított, ahogyközeledett egy utcai szemeteshez.Miközben elhajtott mellette, kinyúltaz ablakon, és beledobott egyMcDonalds feliratú papírzacskót,

benne kihűlt sült krumplival, amelyszinte összeállt a ráfagyottketchuptól. Aztán gyorsított,ráhajtott a West Side Highwayrevezető rámpára, és észak feléindult, épp a megengedettsebességhatáron, és sűrűn bele-bele-nézve a visszapillantótükörbe. Áthajtott Riverdale-en ésYonkersen, elérte a Saw Mill RiverParkwayt, aztán a Taconist, az l-90-es főút következett, az I-87-es,majd a Northway. Egész éjszakavezetnie kell, és még másnap reggelis egy darabig, amíg odaér a kiskunyhóhoz, egy tó partján, amelyhuszonegynéhány mérföldre van aquébeci St. Amand LEglise-től.

A jobbjára pillantott, ahol egyAR-15-ös hevert az ülésen,megtöltve 5.56 milliméteresNATO-szabvány golyókkal.Proctor szinte remélte, hogykövetik. Semmit nem szeretett volnajobban, mint móresre tanítani azt azalakot, úgy, hogy ne felejtse el,amíg él - ami egyébként már nem isolyan hosszú idő.

Az ég lassan világosodnikezdett, piszkosszürke hajnalderengett a Hudson folyó felett. Afagyos szél újságpapírokat söpörtvégig az üres utcákon. Egymagányos hajléktalan jelent meg,végigcsoszogott a Riverside Drive-on, a 95. utca sarkánál megállt egy

teletömött szemetesnél, éskotorászni kezdett benne. Elégedettmordulással kihúzott egyMcDonalds zacskót. Belenyúlt, ésaz aljából kihalászott egy kiscédulát, amelyen pár szó álltgyönyörű, régimódi kézírással:Csak egy ember van a világon, akimegfelel kivételes igényeidnek-.Eli Glinn a HatékonyProblémamegoldások nevű cégtől,Little West 12. utca, GreenwichVillage, New York

38. fejezet

A hold hatalmas tányérjafényével bearanyozta a végtelenbeelnyúló óceánt. Ahogy kinézett arepülő ablakán, Viola Maskeleneegy hosszan elnyúló fehértajtékcsíkot látott meg a csillogóvízen, amit egy gigantikusóceánjáró húzott maga mögött,amely 11 000 méter magasból, arepülőről nézve olyan volt, mintegy kis játékhajó. A Queen Marylehet, gondolta, útban NewSouthamptonból New Yorkba.

Lenyűgözve nézte a hajót, ésteljesen elbűvölte, ahogy elképzeltea sok ezer embert, akik ott utaznakazon az óriási óceánjárón, avégtelen víztükör közepén, esznek,

isznak, táncolnak, szeretkeznek.Egy egész kis világ egy hajón,

amely akkorkának tűnik, mintha atenyerében is elférne. Addigfigyelte, amíg el nem tűnt ahorizonton. Fura, legalább ezerszerrepült már életében, de még mindigmilyen izgalmas élmény. Aszomszédos üléssor szélén ülőférfira pillantott, aki szundikált,kezében a Financial Timesszal.Egész úton egyszer sem nézett ki azablakon. Viola nem tudta megérteni.

Hátradőlt az ülésen, és azontűnődött, mivel szórakoztassa elmagát ezután. Ez volt az út másodikszakasza. Olaszországból indult, ésLondonban kellett átszállnia egy

másik gépre. Már kiolvasta akönyvét, és átlapozta a légitársaságunalmas magazinját is. Az elsőosztály szinte üres volt, és londoniidő szerint majdnem hajnali kettőrejárt. Az utasok aludtak, astewardess egyedül az őrendelkezésére állt. Elkapta a nőtekintetét.

- Segíthetek, Lady Maskelene?Viola összerezzent a

megszólítástól. Honnan a csudábóltudják mindenhol? - Egy pezsgőtszeretnék kérni. És ha lehet, kérem,ne hívjon Lady Maskelenenek, úgyérzem magam tőle, mint valami vénszatyor. Szólítson csak Violának.

- Hogyne, elnézést. Máris

hozom a pezsgőt.- Nagyon köszönöm.Míg Viola várt, belekotort a

táskájába, és kivette a levelet, amitCapraia szigetén lévő házába hozotta posta, három nappal ezelőtt.Látszott rajta, hogy már jó párszorszéthajtogatták és újraolvasták, deazért most újból nekilátott.

Kedves Viola!Ez a levél nyilván nagy

meglepetésként fogja érni, és ezértelnézést kell kérnem. Abban ahelyzetben találtam magam, mintMark Twain, aki kénytelen voltbejelenteni, hogy a haláláról szólóhírek nagymértékében túlzóakvoltak. Élek, és jól vagyok, de

kénytelen voltam egy időremeghúzni magam egy rendkívülkényes ügy miatt, amelyen éppdolgozom. A Toszkánában történtesemények, amelyekről ön is tud,azt a nemkívánatos benyomástkeltették a barátaim és kollégáimkörében, hogy meghaltam. Egyidőre hasznos volt, ha nemtájékoztatom őket a valóságról. Deélek, Viola - habár olyanhelyzetben voltam, amikor olyanközel kerültem a halálhoz, ahogycsak ember kerülhet.

Ez a szörnyű élmény vett rá,hogy megírjam ezt a levelet.Azokban a szörnyűséges órákban,a halál torkában rájöttem, hogy az

élet milyen rövid, milyen törékeny,és hogy nem szabad engedni,kisiklani a kezünkből a ritkaalkalmakat a boldogságra. Atalálkozásunk Capraián, alig párórával azelőtt, hogy ez aszörnyűség történt velem,villámcsapásként ért, és ugyemegbocsátja, ha azt mondom, hogymagát is. Valami történtközöttünk. Kitörölhetetlenbenyomást tett rám, és abbanreménykedem, hogy ön ishasonlóképpen érez irántam. Ezértszeretném meghívni tíz napra NewYorkba, hogy legyen alkalmunkegy kicsit jobban megismerniegymást, hogy megbizonyosodjunk

róla, valóban kitörölhetetlen-e eza benyomás, és valóban olyankellemese, mint amibenreménykedem.

Violának mosolyognia kellett.A régimódi, kissé esetlenmegfogalmazás annyiraPendergasthoz illő volt, hogy szintea hangját is hallotta. A levélvalóban különös volt, soha nemkapott még ehhez hasonlót. Sokférfi közeledett már hozzá, sokfélemódon, de így még soha. Valamitörtént közöttünk. Ez igaz volt. De alegtöbb nő akkor is meglepődne, éskicsit meghökkenne egy ilyenmeghívástól. Úgy tűnt, hogyAloysius már egyetlen találkozás

után is tudja, hogy ő nem fogmegbotránkozni egy ilyen levélen.Épp ellenkezőleg…

Tovább olvasott:Ha elfogadja ezt a - belátom -

kissé szokatlan meghívást, kérem,január 27-én utazzon a BritishAirways 822-es járatával aGatwickről a Kennedy reptérre.Ne mondja el senkinek, hováutazik. Majd elmagyarázom, ha ittlesz, miért ez az óvintézkedés.Egyelőre legyen elég annyi, hogyha elterjedne utazásának a híre,az az életemet is veszélyeztethetné.

A Kennedy reptéren az öcsém,Diogenes fogja várni apoggyászkiadónál.

Diogenes. Violaelmosolyodott, amikor eszébejutott, hogy Pendergast említette,hogy a szokatlan nevek gyakoriak acsaládjában. Úgy látszik, ténylegnem viccelt. Ki ad ilyen nevet agyerekének, hogy Diogenes?

Azonnal fel fogja ismerni,mivel nagyon hasonlít rám, attóleltekintve, hogy kis szakállt visel.A legfeltűnőbb rajta az, hogy egygyermekkori betegség miatt azegyik szeme barna, a másik kék. Őpersze nem tudja, maga hogyan fest,úgyhogy önnek keli megtalálnia.Nem bíznám magát senki másra azöcsémén kívül, akiről tudom, hogya végtelenségig diszkrét.

Diogenes elkíséri a LongIsland-i nyaralómba, egy, aGardiners-öböl melletti kisvárosba,ahol várni fogom. így lesz párnapunk, hogy élvezhessük egymástársaságát. A nyaraló kényelmes,bár rusztikus, és gyönyörű kilátásnyílik a Shelter-szigetre.Természetesen lesz külön szobája,és mindenben úgy fogunkviselkedni, ahogy az illendőségmegkívánja, hacsak a körülményekmásképp nem diktálják.

Viola hangosan elnevettemagát. Milyen szörnyen régimódi,erre tessék, leplezetlen ajánlatottesz, a lehető legszárazabbhumorral.

A megérkezését követő háromnapban remélhetőleg a végéreérek az ügynek, amelyendolgozom. Akkor újbólmegmutathatom magam avilágnak, és remélem, magával azoldalamon jelenhetek meg. Csodáshetünk lesz, mielőtt visszatérCapraiára - színház, zene,kiállítások New Yorkban.

Viola, még egyszernyomatékosan megkérném, hogysenkinek ne említse ezt az utazást.

Kérem, a válaszát táviratbanküldje a következő címre:

A. PendletonGlovers Box RoadThe Springs, NY 10511, Anna

Livia Plurabelle aláírással.Nagyon boldoggá tenne, ha

elfogadná a meghívásomat.Tudom, hogy nem értek túlságosanaz érzelmek kimutatásához, és nemértek a szóvirágokhoz sem, ez nemaz én világom. A továbbiérzelemnyivánításokat inkábbmajd személyesen, ha találkozunk

Üdvözlettel:AloysiousViolának megint mosolyognia

kellett. Szinte hallotta Pendergasthangját, az elegáns és komolymondatokat. Anna Livia Plurabelle- a szellemes irodalmi célzások ismilyen jól illenek hozzá. Nagyonvonzónak találta, és kellemes

bizsergést érzett a gondolatra, hogytalálkozhat vele. És a veszély enyhelehelete, amire célzott a levélben,csak egy kis fűszeres ízt adott akalandnak. Megint arra gondolt,milyen furcsa, hogy a férfi mennyirejól ismeri, annak ellenére, hogymindössze egy órát töltöttek együtt.Régebben soha nem hitt ebben azostobaságban, hogy mindenkinekvan egy lelki társa, és hogy létezikszerelem első látásra. De ki tudja…

Összehajtogatta a levelet, éselővett egy másik borítékot. Egytávirat volt, amelyben mindösszeennyi állt:

Nagyon örülök, hogy jön! Azöcsém várni fogja. Tudom, hogy

bízhatok a diszkréciójában.Üdvözlettel: A.X.LP.

Viola gondosan visszaraktamindkét levelet a táskájába, és apezsgőt kortyolgatta. A gondolatai aCapraia szigetén történttalálkozáson jártak. Emlékezett rá,ahogy épp a szőlőben ásott, amikormeglátta, hogy egy fekete öltönyösférfi közeledik a ház felől, óvatosanlépkedve a rögök között, egyamerikai rendőr társaságában.Olyan furcsa látvány volt, hogymajdnem elnevette magát. Aztánahogy közelebb értek, megláttaPendergast különös és gyönyörűarcát. Soha nem történt még veleilyesmi, mint az a hirtelen

beléhasító, furcsa érzés. A férfiarcán is ugyanazt látta, bárhogypróbálta is leplezni. A látogatásrövid volt, egy óra beszélgetés afehérbor mellett a tengerre nézőteraszon, de a gondolatai újra megújra visszatértek erre a délutánra,mintha valami óriási dolog történtvolna akkor.

Aztán a második látogatás,amikor DAgosta egyedül jöttvissza, és szörnyű hírt hozott,Pendergast haláláról. Addig aszörnyű pillanatig nem is tudta,mennyire várta, hogy újratalálkozzanak, és mennyire biztosvolt benne, hogy a férfi valamiszerepet fog játszani hátralévő

életében.Milyen szörnyű volt az a nap,

és milyen örömteli lett minden,mióta megkapta a levelét…

Magában elmosolyodva arragondolt, milyen lesz újra látni.Szerette a kalandokat, és soha nemhátrált meg semmitől, amit az életelébe hozott. Az ösztönössége néhabajba sodorta, de színes éselbűvölő életet is biztosított, amitnem cserélne el semmire. Ez atitokzatos meghívás olyan volt, mintamilyenekről a romantikusregényekben olvasott, amiket úgyfalt tizenéves korában. Egy hétvégeegy eldugott kis nyaralóban LongIslanden, egy férfival, aki úgy

elbűvölte, mint még soha senki,aztán egy viharos hét NewYorkban… hogy is utasíthatnávissza?

Felhajtotta a pezsgőt, amely azelső osztályhoz illően remek volt.Néha kis bűntudata volt, amiért elsőosztályon repül. Sznobizmusnaktűnt, de egy ilyen hosszú úton,amikor át kell repülni az óceánt,sokkal kényelmesebb így. Violahozzászokott a viszontagságokhoz ahosszú évek során, amiketegyiptomi ásatásokon töltött, deannak nem látta értelmét, hogyakkor is kényelmetlenségeknektegye ki magát, ha nem muszáj.

Az órájára nézett. Négy óra

múlva leszállnak a Kennedyreptéren.

Érdekes lesz találkozniPendergast öccsével, ezzel aDiogenes-szel. Az ember sokatmegtudhat valakiről, ha megismeria testvérét.

39. fejezet

DAgosta követte a rongyosruhákba öltözött Pendergastot, akivégigcsoszogott a Kilencediksugárúton, aztán befordult a 12.

utcába. Este kilenc óra volt, éscsípős, éles szél fújt a Hudsonfolyó felől. A Chelsea és aGreenwich Village északi részeközötti környék hagyományosanhúsfeldolgozók székhelye volt, desokat változott az évek során,amiket DAgosta távol töltött NewYorktól. Most divatos éttermek ésbutikok nőttek ki ahúsnagykereskedések között. Elégfurcsa helynek tűnt ahhoz, hogy egybűnügyi profilalkotó itt nyissonirodát.

A háztömb közepénél jártak,amikor Pendergast megtorpant egynagy, tizenkét emeletes, egykorjobb napokat látott raktárépület

előtt. A dróthálóval védettablakokon alig lehetett belátni, ésaz alacsonyabb emeletekenkoromtól feketéllettek a falak.Semmiféle tábla nem volt kitéve,semmi nem jelezte, hogy bármilyeniroda működne az épületben,amelynek falán még mindig ott állta megkopott, festett felirat: PricePrice Sertéshús feldolgozó. Ez alattnyílt egy jó nagy kapu ateherautóknak, amely zárva volt, sőtbedeszkázva, mellette egy kisebbajtó, egy kaputelefon-csengővel,amely mellett nem volt névtábla.

Pendergast megnyomta agombot.

- Igen? - szólalt meg azonnal

egy hang a kis hangszóróból.Pendergast halkan válaszoltvalamit, mire egy elektronikus zárhalk kattanása hallatszott. Az ajtókitárult, és egy fehérre festett falúkis helyiségbe léptek, ahol nem voltsemmi, csak egy biztonsági kamera,magasan a falra szerelve. Az ajtóújabb halk kattanással bezárultmögöttük. Fél percig csak álltak,szemben a kamerával, aztán a hátsófalon kinyílt egy ajtó, amit szinteészre sem lehetett venni. Pendergastés DAgosta besétáltak egy fehérfalú folyosón, majd beléptek egyfélhomályos, és igencsakmegdöbbentő terembe.

A raktárépület alsóbb

emeleteit egybenyitották, ígylétrejött egy hatalmas, többemeletesbelmagasságú csarnok. Ahelyiséget asztalok töltötték be,amelyeken mindenféle elektronikusfelszerelés állt, számítógépesmunkaállomások, bonyolultmodemek és diorámák. DAgostafigyelme egy óriási asztalraterelődött, amelyen mintha azAntarktisz környéki óceánfenékmodellje állt volna, félbevágva,hogy a geológiai rétegek islátszódjanak, mellette valami furcsavulkánféleség makettje. Voltak másbonyolult modellek is, köztük egyhajó, titokzatos tudományoseszközökkel és katonai

felszerelésekkel megrakva.Egy hang megszólalt a

félhomályból: - Isten hozta önöket.DAgosta odafordult, és

meglátott egy kerekes székes figurátközeledni az asztalok hosszú soraközött: rövidre vágott barna hajúfér fi, szögletes állkapocs,összeszorított, vékony ajkak.Egyszerű, de nagyon jól szabottöltönyt viselt, a kerekesszéket egyjoystickkel irányította feketekesztyűs kezével. DAgosta rájött,hogy az egyik szeme valószínűlegüvegből lehet, mert nem csillogottbenne olyan elevenség, mint amásikban. Az arcának jobb oldalánlilás heg húzódott végig, a haja

szélétől egészen az állkapcsáig,mint egy párbajban szerzett seb.

- A nevem Eli Glinn - mondtahalk, semleges, szelíd hangon.

- Önök bizonyára DAgostahadnagy és Pendergast különlegesügynök. - Megállította mellettük akerekesszéket, és kezet nyújtott.

- Isten hozta önöket aHatékony Problémamegoldásoknál.

Követték a férfit az asztalokközött. Elhaladtak egy kis üvegházmellett, ahol növények zöldelltekkísértetiesen derengő lámpákfényében, aztán beszálltak egyketrecszerű liftbe. Ahogy követték akerekes székes férfit, DAgostábankis kétség kezdett motoszkálni.

Hatékony Problémamegoldások!Mr. és még csak nem is dr. EliGlinn? Eltűnődött, hogy kiválókutatói képességei ellenéreConstance kivételesen nemtévedett-e. A férfi valahogyegyáltalán nem úgy festett, mintazok a bűnügyi profilalkotókonzultánsok, akiket DAgostaismert, pedig találkozott már jónéhánnyal a munkája során.

Glinn hátrapillantott, és az épszeméve végignézett DAgostaegyenruháján. - Jobb lenne, hakikapcsolná a rádióját és amobiltelefonját, hadnagy. Itt azépületben igyekszünk kiküszöbölniminden zavaró rádiófrekvenciát.

Bevezette őket egy kiskonferenciaszobába, ahol mindentfényes faburkolat borított, becsuktaaz ajtót, majd hellyel kínálta őket.Odagördült az asztal túlsó végéhez,ahol az elegáns székek között együres hely nyilván neki voltfenntartva. Az egyébként teljesenüres, kifényesített asztalon egyvékonyka dosszié hevert. Glinnhátradőlt, és átható tekintetétmereven rájuk szegezte.

- Nagyon szokatlan a kérésük -kezdte.

- Nagyon szokatlan aproblémánk - felelte Pendergast.

Glinn tetőtől talpigvégigmérte. - Rendkívül hatásos az

álruhája, Mr. Pendergast.- Igen, valóban.Glinn összekulcsolta a kezét. -

Meséljen valamit a problémajellegéről!

Pendergast körbepillantott. -Előbb ön meséljen a cégejellegéről. Csak azért kérdezem,mert ez az egész - és körbeintett -egyáltalán nem úgy fest, mint egyprofilalkotó irodája.

A férfi arcán lassú, nem éppvidám mosoly terült szét, amitőleltorzult és még jobbankivörösödött a heg. - Jogos kérdés.A Hatékony Problémamegoldásoknevű cég különleges mérnökiproblémák megoldására, valamint

hibaelemzésre szakosodott.- Milyen jellegű mérnöki

problémákra? - érdeklődöttPendergast.

- Például, hogyan lehetnesemlegesíteni egy föld alattinukleáris reaktort egy bizonyosterroristagyanús közel-keletiállamban, ahol atomfegyverekhez ishasználható anyagokat állítanak elő.Vagy például, hogy megvizsgáljuk,milyen körülmények között tűnhetettel nyomtalanul egy egymilliárddolláros műhold. - Glinn kezemegrezzent, ami furcsánnyomatékos gesztusnak tűnt amiatt,hogy idáig szinte teljesenmozdulatlan volt. - Bizonyára

megérti, hogy a részletekbe nemmehetek bele. A mérnöki munkamásik oldala a hibaelemzés, Mr.Pendergast, annak a művészete,hogy megértsük, hogyan tudnakelromlani a dolgok, és ígymegakadályozhassuk a hibákat, mégmielőtt bekövetkeznének. Vagyrosszabb esetben, hogy utólagkielemezzük, miért történtek meg ahibák. Sajnos ez az utóbbi agyakoribb.

DAgosta közbeszólt: - Mégmindig nem értem. Mi köze vanennek a bűnügyi pszichológiaiprofilalkotáshoz?

- Máris rátérek, hadnagy. Ahibaelemzés kiindulópontja és

befejezése is a pszichológiaiprofilalkotás. Már rég rájöttünk,hogy a hibák megértésének kulcsaabban rejlik, hogy pontosanmegértsük, az emberek hogyankövetnek el hibákat. Ami ugyanaz,mint megérteni, hogy az emberekáltalában hogyan hoznakdöntéseket. Arra volt szükségünk,hogy előre meg tudjuk jósolni, egyadott személy miként fog viselkedniegy adott helyzetben. Ezértkidolgoztunk egy alapos rendszert apszichológiai profilalkotásra.Jelenleg egy IBMszuperszámítógépen fut a program.Jobbak vagyunk a pszichológiaiprofilalkotásban, mint bárki a

világon. És ezt nem azért mondom,hogy saját magunkat dicsérjem. Eztény.

Pendergast bólintott. -Rendkívül érdekes. Hogy lehet,hogy még soha nem hallottamönökről?

- Általában jobban szeretünkmeghúzódni az ismeretlenséghomályában, a klienseink szűkkörén kívül más nemigen tud alétezésükről.

- Mielőtt belevágnánk,bizonyosnak kell lennem, hogymegbízhatok a teljesdiszkréciójukban.

- Mr. Pendergast, a cégünk kétdolgot garantál. Először is a

legteljesebb diszkréciót, másodszora biztos sikert. Kérem, most mondjael, mi a problémája.

- A célszemélyt DiogenesPendergastnak hívják, az öcsémrőlvan szó. Két évtizeddel ezelőttnyoma veszett, miután megrendeztea saját halálát egy autóbalesetben.Ezután mintha eltűnt volna a földszínéről, legalábbis hivatalosan.Nem szerepel semmiféle hivatalosadatbázisban, nem találtam rólasemmit a halotti bizonyítványonkívül, amiről biztosan tudom, hogyhamis. Az utóbbi húsz évben, afelnőtt élete során nem hagyottmaga után semmiféle nyomot, selakcím, se egy fénykép, semmi. -

Pendergast elővett a kabátzsebébőlegy barna dossziét, és az asztalrarakta. - Minden, amit tudok, ebbenszerepel.

- Honnan tudja, hogy mégmindig életben van?

- Tavaly volt egy furcsatalálkozásunk. Mindent leírtam adossziéban. És tudom, hogysorozatgyilkos lett belőle.

Glinn nagyon lassan bólintott.- Diogenes gyerekkora óta

gyűlöl engem, és élete fő céljánaktekinti, hogy tönkretegyen. Idénjanuár 19-én nekilátott a tervemegvalósításának. Elkezdte sorragyilkolni a legközelebbi barátaimatés ismerőseimet. Eddig négy ember

halála szárad a lelkén. Az utolsókét esetnél előre jelezte nekem, kilesz az áldozat. Először helyesen,másodszor azonban csak csel volt,hogy elterelje a figyelmemet avalódi áldozatról. Egyszóvalegyáltalán nem sikerültmegakadályoznom. Azt állítja, akövetkező célpontja DAgostahadnagy lesz. A gyilkosságokrólszóló jelentések is itt vannak adossziéban.

DAgosta látta, hogy Glinn épszemében megújult érdeklődéscsillan. - Mennyire intelligens ez aDiogenes?

- Már gyermekként 210 pontotért el egy IQ-teszten. Nem sokkal

korábban egyébként átesett egysúlyos skarláton, ami után nagyonmegváltozott a személyisége.

Glinn felvonta a szemöldökét.- Szervi agykárosodás is érte?

- Nem valószínű. Márbetegsége előtt is nagyon furcsavolt, a betegség csak felerősítetteés előtérbe állította ezeket aszemélyiségjegyeket.

- Szóval ezért van ránkszüksége. Teljes pszichológiaielemzést szeretne erről azemberről. Természetes, hogy ön,mint a bátyja, túl közel áll hozzá,így saját maga nem tudja elvégezniezt a feladatot.

- Pontosan. Diogenes hosszú

évek óta tervezgette mindezt.Mindig három lépéssel előttem járt.A gyilkosságok helyszínénsemmiféle nyomot nem hagyottmaga után, vagy amit mégis, aztszándékosan. Az egyetlen módja,hogy megállítsam, ha valahogyelőre kitalálom, mit tervezlegközelebb. Hangsúlyoznom kell,hogy a helyzet rendkívül sürgető.Diogenes azzal fenyeget, hogy abűntetteinek csúcspontja január 28-án lesz, vagyis holnap. Nemtudhatjuk, hány emberélet forogmég veszélyben.

Glinn kinyitotta a dossziét, éslapozgatni kezdett benne. -Huszonnégy óra alatt nem tudok

elkészülni egy teljes profillal.- Muszáj.- Ez lehetetlen. A legkorábbi,

amikorra meg tudom csinálni,feltéve, hogy félreteszek mindenmás munkát, és csak ezzelfoglalkozom, az a holnaputáni nap.Túlkésőn fordult hozzám, Mr.Pendergast. Legalábbis ahhoz adátumhoz képest, amit az öccsemegnevezett. De talán még nem túlkéső ahhoz, hogy utána hatékonylépéseket tegyünk. - Kíváncsianfélrehajtott fejjel, kérdőn nézettPendergastra.

Az ügynök egy pillanatighallgatott. - Hát jó - mondta végülhalkan.

- Akkor ne vesztegessüktovább az időt. - Glinn megfogta azelőtte heverő vékony dossziét, ésodacsúsztatta az asztalon. - Ez aszokásos szerződésformulánk. Amunkadíjam egymillió dollár.

- Egymillió dollár? - pattantfel a helyéről DAgosta. - Magamegőrült!

Pendergast egy intésselmegnyugtatta. - Rendben van. -Elvette a dossziét, kinyitotta, ésgyorsan átfutotta a szerződésszövegét.

- A legvégén megtalálja aszokásos apró betűskiegészítéseket. Teljes, feltételnélküli garanciát nyújtunk a munka

sikerére.- Ez a második alkalom, hogy

említi ezt a furcsa garanciát. Önhogyan határozza meg a sikert, Mr.Glinn?

Glinn arcán hátborzongatómosoly suhant át. - Természetesenazt nem tudjuk garantálni, hogyteljesen meg fogja érteni Diogenest.Azt sem, hogy meg tudjukakadályozni az újabbgyilkosságokat. Ez az ön feladata.Azt viszont garantáljuk, hogyelőször is, olyan pszichológiaiprofilt készítünk DiogenesPendergastról, amely pontosanmegvilágítja cselekedeteinekmotivációját.

- Tisztában vagyok amotivációjával.

Glinn nem vett tudomást aközbevetésről, csak folytatta: -Másodszor: a profilunkelőrejelzésre is alkalmas lesz.Bizonyos korlátozott keretekenbelül meg tudja majd jósolni, milesz Diogenes következő lépése. Aprofil elkészítése utániszolgáltatásokat is nyújtunk, ha vanegy specifikus kérdése acélszemély jövőbelicselekedeteiről, mi lefuttatjuk alehetőségeket számítógépesrendszerünkön, és megmondjuk,melyik a legvalószínűbb.

- Én kétségbe vonnám, hogy ez

lehetséges lenne bármely emberesetében, hát még olyan valakinél,mint Diogenes.

- Nem szeretnék filozófiaivitába bocsátkozni, Mr. Pendergast,de az emberi lények nevetségesenkiszámíthatóak, és ez éppúgy áll apszichopatákra, mint a hétköznapiemberekre. El fogjuk végezni, amitvállaltunk.

- Vallottak mér valaha iskudarcot?

- Soha. Egyetlen ügyünk van,amely mondjuk úgy, még lezáratlan.

- A termonukleáris fegyverrelkapcsolatos?

Ha Glinnt meg is lepte akérdés, nem mutatta ki. - Milyen

termonukleáris fegyver?- Aminek a modelljeit odalent

láttam. Több egyenlet szerepel egytáblán, amelyek a kötési energiávalkapcsolatosak. Egy közeli asztalonpedig egy papír hevert, egy olyanegyenlettel, amely csak amagkompresszióra vonatkozhat.

- Beszélnem kell afőmérnökünkkel, hogy máskor nelegyen ilyen gondatlan aprojektjeinkkel.

- Azt is láttam, hogygenetikailag manipuláltnövényekkel foglalkoznak.

- Minden kliensünknekgarantáljuk a teljes titoktartást,ahogy önöknek is. Akkor

visszatérhetnénk Diogenesproblémájára, és főleg amotivációjának kérdésére?

- Még nem - válaszoltPendergast. - Az ön viselkedése,Mr. Glinn, a beszédmódja, amozdulatai, az intenzitása olyanszemélyiségre utal, akitmegszállottan foglalkoztat valamirögeszme. Azt is észrevettem, hogya sérülései, legalábbis a heg azarcán, elég frissek. És ha mindeztösszevetem azzal, amit odalentláttam, kénytelen vagyok aztmondani, hogy kissé aggódom.

Glinn felvonta a szemöldökét.- Aggódik?

- Aggódom, hogy egy ilyen

ember, mint ön, aki az enyémnéljóval, nagyobb gondokkalviaskodik, nem lesz képes teljesfigyelmét az én problémámnakszentelni.

Glinn mozdulatlanul ült, ésnem felelt semmit. Pendergastmereven ránézett, és ő ismozdulatlan maradt.

Egy perc is eltelt, aztán kettő,de egyikük sem szólalt meg.

DAgosta csak várt és figyelt.A két férfi mintha valami némapárbajt vívott volna, szavak ésmozdulatok nélkül.

Aztán Glinn egyszer csakminden előzetes figyelmeztetésnélkül megszólalt, ugyanazon a

semleges, higgadt hangon. - Haegyszer úgy döntene, hogy otthagyjaaz FBI-t, Mr. Pendergast, azthiszem, mi szívesen látnánk.Egyébként semmifélemegszállottságról nincs szó,egyszerűen csak szeretném betartania siker-garanciát. Tudja, nemcsakaz ügyfeleink számára szól ez agarancia, hanem saját magunknakis. Igaz, azért vállalom el az önproblémájának megoldását, mertkisebb pénzzavarban vagyok. Deminden energiámat arra fordítom,hogy megoldjam az ügyet, mert hakudarcot vallanék, az azt jelentené,hogy vissza kellene adnom apénzét, a szakmai megaláztatásról

nem is beszélve. És ahogy máremlítettem, mi még soha nemvallottunk kudarcot. Világosanbeszéltem?

Pendergast bólintott.- Akkor most térjünk vissza az

öccse motivációjára, arra, hogy milehet a gyűlöletének forrása.Valami történt maguk között, éstudnom kell, mi az.

- A dossziéban mindentleírtam. Diogenes mindig gyűlöltengem. De az utolsó csepp apohárban az volt, amikor elégettema naplóit.

- Meséljen róla!- Én akkor tizennégy éves

voltam, ő tizenkettő. Soha nem

jöttünk ki túl jól egymással. Mindigkegyetlen és furcsa gyerek volt, éssokkal inkább az lett a skarlátjaután.

- Ez mikor volt?- Hétéves korában.- Orvosi feljegyzések

maradtak fenn?- Nem. A családunk orvosa

kezelte.- Folytassa!- Egy nap rábukkantam a

naplóira, amelyek tele voltak aleggonoszabb dolgokkal, amiketvalaha is papírra vetettek, normáliselme számára felfoghatatlanszörnyűségekkel. Évek óta vezetteezeket a naplókat. Én elégettem

őket, és attól fogva úgy gyűlölt,ahogy még soha. Néhány évvelkésőbb leégett a házunk, a szüleinkbennégtek. Én akkoriban máregyetemre jártam, de Diogenesotthon volt, és végignézte, hallotta asegélykiáltásaikat. Ettől végképpmegbomlott a lelki egyensúlya.

Glinn ajkán hideg mosolyjátszott. - Én ezt nem hiszem.

- Nem hiszi?- Nyilvánvaló, hogy féltékeny

volt magára, és a naplóinakelpusztítása felbőszítette. De ez mártúl későn történt ahhoz, hogy ezzellehessen magyarázni egy ilyenmély, patologikus, megszállottgyűlöletet. És egy egyszerű skarlát

sem vihet végbe ilyenszemélyiségtorzulást. Nem, Mr.Pendergast, ez a gyűlölet valamimásból fakad, valamiből, amisokkal régebben történt magukközött. Ezt az információt kellelőásnunk, és maga az egyetlen, akiszolgálhat vele.

- Minden, ami releváns akettőnk kapcsolatára nézve, bennevan a dossziéban, a legutolsóolaszországi találkozásunk is.Biztosíthatom róla, hogy nincsegyetlen olyan történés, amelyönmagában indokolná a gyűlöletét.

Glinn fogta a dossziét, ésátlapozta. Eltelt vagy öt perc is,mire lerakta. - Igaza van, itt nem

szerepel semmi ilyesmi.- Én is ezt mondtam.- Könnyen lehet, hogy

elfojtotta ezt az emléket.- Nem fojtok el semmit.

Kivételesen jó memóriám van, azelső születésnapom táján történtdolgokra is emlékszem.

- Akkor szándékosan elhallgatvalamit.

Pendergast nem felelt.DAgosta meglepetten figyeltekettőjüket. Soha nem látott mégolyat, hogy valaki ilyen kihívóanviselkedett volna Pendergasttal.

Miközben Pendergastotméregette, Glinn arca, ha lehet, mégkifejezéstelenebb lett. - Enélkül az

információ nélkül nem tudunkelindulni. Szükségem van rá,méghozzá most rögtön. - Az órájárapillantott. - Felhívom néhánylegközelebbi kollégámat. Egy óránbelül itt lesznek. Mr. Pendergast,emögött az ajtó mögött van egy kisszoba egy heverővel, kérem,helyezze magát kényelembe, ésvárjon ott. Hadnagy úr, az önjelenlétére nem lesz továbbszükség.

DAgosta Pendergastra nézett.Nem emlékezett rá, hogy valaha istörtént volna ilyen, de az ügynökarcán mintha enyhe aggodalomtükröződött volna.

- Nem megyek sehová -

jelentette ki DAgosta, akitbosszantott Glinn arrogáns modora.

Pendergast halványanelmosolyodott, és megrázta a fejét.- Minden rendben, Vincent.Bármennyire utálom is agondolatát, hogy a múltambanvájkáljanak valami után, amivalószínűleg nem létezik, belátom,hogy szükséges. Majd találkozunk amegbeszélt helyen.

- Biztos vagy benne?Pendergast bólintott. - És ne

felejtsd el, hogy Diogenes tégednevezett meg a következőáldozatnak. Három óra múlva márjanuár 28-a van. Vincent, legyél avégtelenségig óvatos!

40. fejezetLaura Hayward fel-alá járkált

a szűkös irodában, mint egyketrecbe zárt oroszlán, és sűrűnpillantgatott az íróasztala mögöttlógó faliórára. Úgy érezte,felrobban, ha valahogy nem tudjalevezetni az idegességét, és mivelaz irodáját nem hagyhatta ott, hátfel-alá járkált.

Majdnem az egész estét azzaltöltötte, hogy átnézte ésrendszerezte a Duchamp- és aGreen-gyilkosság helyszínén találtösszes bizonyítékot, és összevetetteőket más bizonyítékokkal, amiketsikerült kicsikarnia, hízelgéssel

vagy fenyegetéssel kiszednie a NewOrleans-i és a washingtonirendőrségből. Az íróasztala mögöttiparafatábláról leszedte az összestöbbi üggyel kapcsolatos cédulákat,és felosztotta négy részre: TorranceHamilton január 19. CharlesDuchamp január 22. MichaelDecker január 23. és Margó Greenjanuár 26. Voltak kinagyítottfelvételek szövetszálakról éshajszálakról, csomókról éslábnyomokról, a halottkémekjelentésének kivonatai, avércseppek szóródásánakelemzései, térképvázlatok, amelyeka gyilkos bejutásának és kijutásánakútvonalát ábrázolták, és még jó pár

más bizonyíték, amelyekről nemlehetett tudni, fontosak-e vagy sem.Rajzszögekre feszített színeszsinórokkal jelölte az egyes adatokközötti összefüggéseket, ésmeglepően sok kapcsolódási pontvolt: míg az elkövetés módjameglehetősen eltérő volt mindenesetben, Haywardnak nem voltsemmi kétsége afelől, hogy ugyanaza személy követte el mind a négygyilkosságot.

Az íróasztala közepén egy pároldalas jelentés hevert, amely mostérkezett a pszichológiaiprofilalkotó osztály, vezetőpszichológusától. Megerősítette,hogy a négy gyilkosság

pszichológiai szempontbólkonzisztens, és elkövethette ugyanazaz ember. Készített egy profilt is agyilkosról. Finoman szólva isijesztő volt.

Washingtonban és NewOrleansban még nem tudtak erről azúj fejleményről, az FBI sem, sőtSingletonnak vagy Rockemek semmondta el, de egy sorozatgyilkossalállnak szemben. Egy alapos,rendkívül intelligens, módszeres,hidegvérű és teljesen őrültsorozatgyilkossal.

Megfordult, tovább járkált,megint megfordult. Ha elmondjaRockemek, mire jutott, ki fog törnia kavarodás. AZ FBI, akik már

amúgy is benne vannak a Decker-gyilkosság miatt, rájuk fog szállni.A médiában bombaként fogrobbanni a hír, a sorozatgyilkosokmindig a bulvárlapok kedvenctémái. De ilyen sorozatgyilkosrólmég soha nem hallottak. Szinte márlátta is a hatalmas betűs főcímeket aPost címoldalán. A polgármester isbelekeveredik, talán a kormányzóis. Hatalmas port fog felverni azügy.

De nem hívhatja fel Rockért,amíg az utolsó mozaik is a helyérenem került. Kereszttűznek fogjakitenni magát, gondoskodnia kellróla, hogy cáfolhatatlanbizonyítékok legyenek a kezében, ez

az egyetlen, amivel kivédheti, hogyrajta csattanjon az ostor.

Valaki halkan bekopogott azajtón. Hayward megtorpant. -Tessék! - kiáltotta ki.

Egy férfi dugta be a fejét, akezében egy nagy alakú borítékkal.

- Hol volt ennyi ideig? Márkét órája meg kellett volna kapnomezt a jelentést!

- Elnézést - dadogta a férfi, éstétován beljebb lépett. - Ahogy atelefonban is mondtam, háromszoris ellenőriznünk kellett, mivel…

- Mindegy, adja csak ide.A férfi távolról odanyújtotta a

borítékot, mintha attól félne, hogyHayward megharapja.

- És sikerült egyezést találni?- Igen, gyönyörű egyezést találtunk

a linóleumvágón talált vér és a padlónlévő vércsepp között. Mindegyikugyanattól a személytől származik, ésnem az áldozattól. De itt a probléma: aDNS nem szerepelt az FBI egyetlenbűnöző-nyilvántartásában sem, úgyhogy,ahogy kérte, megnéztük minden egyébadatbázisban. Aztán végül megtaláltukegy szövetségi nyilvántartásban, de nagyproblémába ütköztünk, mert bizalmasinformáció volt, és…

- Folytassa! - biztatta Hayward,

olyan barátságosan, ahogy tőle telt.- Azért kellett háromszor is

ellenőrizni, hogy teljesen biztosaklehessünk a dolgunkban. Ez nagyonkényes ügy, kapitány. Nem engedhetjükmeg magunknak, hogy tévedjünk.

- És? - Hayward a levegőt isvisszafojtotta izgatottságában.

- Nem fogja elhinni, de a DNS-minta az FBI egyik magas beosztásúügynökétől származik.

Hayward kifújta a levegőt. - Deigen, elhiszem - bólintott. - Nagyon iselhiszem.

41. fejezet

Eli Glinn kis irodájában várt anegyedik emelet szintjén. Józanegyszerűséggel berendezett helyiségvolt, csak egy asztal állt benne, többszámítógép, egy kis könyvespolc, egyóra. A falak szürkére voltak festve, éssemmilyen személyes tárgy nemdíszítette az irodát, egy kis fényképkivételével, egy elegáns szőke nőről, akihajóskapitányi egyenruhát viselt, és egyóriási tankhajó parancsnoki hídjárólintegetett. Alatta egy kézzel írt Auden-verssor állt.

Az irodában leoltottak mindenlámpát, csak egy lapos monitor fényederengett, amelyre az épület egyikalagsori irodájából érkeztek digitálisképek. A monitoron két személy volt

látható: Pendergast és a HatékonyProblémamegoldások pszichológus-szakértője, Rolf Krasner, aki éppelőkészítette az alanyt a kikérdezésre.

Glinn érdeklődéssel figyeltePendergast vékony alakját. Ahogybelelátott Glinn lelkébe, az a különlegesképessége, hogy észrevegyen és helyesenelemezzen néhány adatot, egy olyanhelyiségben, amely ilyen gazdag arészletekben, majdnem megijesztetteGlinnt, és igencsak mély benyomást tettrá.

Míg figyelte a monitoron azelőkészületeket, ismét a dossziéhozfordult, amelyet Pendergast adottneki. Habár voltak már ennélnagyszabásúbb ügyei is, azért

Pendergast ügyének is megvoltak amaga érdekességei, például a szintemitikus Káin és Ábel-viszony a kétkivételes testvér között. MertPendergast kivételes volt - Glinnmég soha nem találkozott olyanemberrel, akinek az intellektusát asajátjával egyenrangúként tiszteltevolna. Mindig is kicsit idegennekérezte magát az emberek között, demost itt volt valaki, akivelazonosulni tudott. Még izgalmasabbaz, hogy Pendergast öccse talánmég intelligensebbnek tűnt,ugyanakkor a végtelenségiggonosznak. Ezt az embert úgyemésztette a gyűlölet, hogy egészéletét gyűlölete tárgyának szentelte,

mint egy megszállott szerelmes aszerelmének. Bármi rejlik is enneka gyűlöletnek a mélyén, valamiegészen különleges emberitapasztalat lehet.

Glinn ismét a monitorrapillantott. A bevezető csevegésenmár túl voltak, és Krasnerbelekezdett a komolyabbbeszélgetésbe. A pszichológusegyszerre volt lefegyverzőenbarátságos és végtelenül profi. Azember el sem hitte volna, hogy ez avidám, kerek arcú, halk szavú férfi,aki enyhe osztrák akcentussalbeszélt, milyen veszélyes is tudlenni. Első pillantásra azelképzelhető legártalmatlanabb

egyéniségnek tűnt - amíg az embernem látta akció közben. Glinnpontosan tudta, milyen hatékony tudlenni ez a Jekyll és Hyde-stratégiaa mit sem sejtő vizsgálatialanyokkal szemben.

Viszont az is igaz, hogy ilyenalannyal, mint Pendergast, mégsoha nem volt dolga.

Glinn a monitorhoz hajolt, ésfelhangosította.

- Mr. Pendergast - mondta éppvidám hangon Krasner -,megkínálhatom esetleg valamivel,mielőtt elkezdenénk? Vizet, üdítőt?Egy dupla martinit? - kérdezte kiskacagás kíséretében.

- Köszönöm, nem kérek

semmit.Pendergaston látszott, hogy

kényelmetlenül érzi magát, amiérthető is volt.

Háromféle kikérdezésimódszert dolgoztak ki a különbözőszemélyiség típusokhoz alkalmazva,és volt egy negyedik, kísérletimódszer is, amelyet csak alegnehezebben kezelhető,legellenállóbb és legintelligensebbalanyokon használtak. Miutánátolvasták Pendergast dossziéját ésmegbeszélték a szituációt, teljesvolt az egyetértés, hogy ez esetbenmelyik módszert kell alkalmazni.Pendergast mindössze a hatodikszemély volt, akinél ezt a negyedik

módszert használták, amivel eddigmég soha nem vallottak kudarcot.

- A jó öreg pszichoanalízisnéhány módszerét is felhasználjuk -magyarázta Krasner. - És ezeknekegyike, hogy megkérjük a pácienst,feküdjön le egy díványra, ahonnannem látja a kérdezőt. Lenne olyanszíves kényelmesen elhelyezkedni?

Pendergast lefeküdt a szépbrokáthuzatú kanapéra, ésösszekulcsolta fehér kezét amellkasán. A rongyos ruhákbanijesztően festett, mint egyfelravatalozott halott. Milyenkülönös ez az ember, gondoltaGlinn, és kicsit közelebb tolta aszékét a monitorhoz.

- Talán felismeri ezt arendelőt, Mr. Pendergast? -kérdezte Krasner, miközbensürögve-forogva továbbkészülődött.

- Igen. A Berggasse 19.- Pontosan! Freud bécsi

rendelőjének pontos mása. Sikerültmegszereznünk néhány eredetitárgyat is, például ezeket az afrikaifaragványokat. És az aperzsaszőnyeg is az övé volt. Freudgemütchnek nevezte a rendelőjét,ami szinte lefordíthatatlan németszó, egyszerre jelent szépet,kényelmeset, rendeset,barátságosat. Mi is ezt azatmoszférát szerettük volna

megteremteni. Beszél németül, Mr.Pendergast?

- Legnagyobb sajnálatomranem. Pedig szerettem volnaeredetiben olvasni Goethe Faustját.

- Csodálatos mű, erőteljes ésköltői. - Krasner leült egy székre,Pendergast látókörén kívül.

- Használják a szabadasszociáció módszerét is? -kérdezte Pendergast.

- Ó, nem! Kialakítottuk a sajáttechnikánkat. Rendkívül lényegretörő, semmi szabad asszociáció,semmi álomértelmezés.Tulajdonképpen az egyetlen, amitFreudtól átvettünk, a rendelőberendezése. - Krasner megint

elnevette magát.Glinn is elmosolyodott. A

negyedik kikérdezési módnak ismegvoltak a maga trükkjei, mintmindegyiknek, de persze az alanynem jöhetett rá. A negyedikmódszerről úgy tűnt, maga amegtestesült egyszerűség, de ezcsak a felszín volt. A nagyonintelligens emberek is kijátszhatók,de csak a legnagyobb óvatossággalés kifinomultsággal.

- A segítségemmel bizonyosvizualizációs technikákat kell majdalkalmaznia, miközben kérdéseketteszek fel. Nagyon egyszerűmódszer, és hipnózist nemalkalmazunk közben. Csak az a cél,

hogy nyugodt és fókuszált állapotbahozzuk az elmét, és a kérdezésrefogékonnyá tegyük. Megfelel ezönnek, Aloysius? Szólíthatom akeresztnevén?

- Természetesen, és arendelkezésére állok, dr. Krasner.Csak attól tartok, hogy nem leszekképes azokkal az információkkalszolgálni, amikre kíváncsi, ugyanisnem hiszem, hogy ezek léteznének.

- Emiatt ne aggódjon. Csakengedje el magát, kövesse azutasításaimat, és válaszoljon akérdésekre legjobb tudása szerint.

Glinn sejtette, hogy Pendergastszámára ez nem lesz könnyű.

- Nagyszerű. Akkor most

lejjebb veszem a világítást.Megkérem, hogy hunyja be aszemét!

- Ahogy óhajtja.A lámpák fénye szórt

derengéssé halványodott.- Most három percig csöndben

maradunk - jelentette ki Krasner.Az óramutató lassan

araszolgatott.- Akkor kezdjük - szólalt meg

aztán Krasner hangja halk,bársonyos lágysággal. Újabbhosszú csönd után folytatta: -Lélegezzen mélyeket! Tartsa benn alevegőt, aztán még lassabbanengedje ki, belégzés… kilégzés.Engedje el magát. Nagyon jó. Most

képzelje el, hogy a legkedvesebbhelyén van, amit az egész világon alegjobban szeret. Ahol a leginkábbotthon érzi magát, alegkényelmesebben. Most forduljonkörbe, vegye szemügyre akörnyezetét. Szívja be a levegőt,fogadja be az illatokat, a hangokat.Most mondja el, mit lát!

Egy pillanatig csönd volt.Glinn közelebb hajolt a monitorhoz.

- Egy hatalmas gyepszőnyeget,egy ősi bükkfaerdő szélén. A pázsitvégében egy kis nyári lak áll.Nyugat felé virágágyások, a patakpartján egy vízimalom. A pázsit egynagy kőház előtt terül el, amelyetszilfák vesznek körbe.

- Hol van ez hely?- Ez Ravenscry, a nagynéném,

Cornelia birtoka.- Melyik évben vagyunk, és

milyen évszakban?- 1972-ben, augusztus

közepén.- Maga hány esztendős?- Tizenkettő.- Szívja be megint a levegőt!

Milyen illatokat érez?- Frissen nyírt fű, és a kertben

virágzó bazsarózsák enyhe illata.- És milyen hangokat hall?- Egy rigó füttyszavát. A

bükkfák leveleinek susogását. Atávolból a patak csörgedezését.

- Jó, nagyon jó. Most azt

szeretném, ha felemelkedne aföldről, mintha lebegne, és nézzenle, miközben egyre magasabbraemelkedik. Látja odafentről apázsitot és a házat?

- Igen.- Most emelkedjen még

magasabbra. Harminc méter…hatvan méter… Nézzen le ismét!Mit lát?

- A hatalmas, többszárnyúépületet, a garázst, a kertet, apázsitot, a malmot, a pisztrángostavat, az üvegházat, a bükkerdőt, abírtok kapujához kanyargó behajtóutat és a kőkerítést.

- És azon túl?- A Haddam felé vezető utat.

- Most képzelje el ugyaneztéjszaka!

- Éjszaka van.- Most nappal.- Nappal van.- Ugye tudja, hogy mindezt

maga irányítja, és minden csak afejében létezik, és semmi nemvalóságos?

- Igen.- Ezt állandóan fejben kell

tartania. Maga irányít, és semminem valódi, ami történik. Mindencsak az elméjében létezik.

- Értem.- Képzelje el odalent a

pázsiton a családja tagjait. Kikvannak ott? Kérem, nevezze meg

őket!- Az apám, Linnaeus. Az

anyám, Isabella. A nagynéném,Comelia. Cyril, a kertész, aki azegyik oldalon dolgozik…

Hosszú csönd.- Még valaki?- És az öcsém, Diogenes.- Ő hány éves?- Tíz.- Mit csinál a családja?- Csak álldogálnak, ahová

tettem őket. - A hang szárazon ésironikusan csengett. Glinn nagyonjól látta, hogy Pendergast ironikustávolságtartással viszonyul azegészhez, és ezt az attitűdötpróbálja fenntartani, amíg csak

lehetséges.- Képzelje el őket valami

tipikus tevékenységük közben -folytatta nyugodt hangon Krasner. -Most mit csinálnak?

- Épp végeznek az uzsonnával,a pázsitra leterített takarón ülve.

- Most ereszkedjen lassanlejjebb, és üljön melléjük.

- Ott vagyok.- Most pontosan mit

csinálnak?- Az uzsonnának vége,

Comelia néni egy tányért ad körbeaprósüteménnyel. New Orleansbólhozatta.

- Finom?- Persze. Comelia néni

mindenben ragaszkodik alegjobbhoz. - Pendergast hangjasúlyosan ironikusan csengett, ésGlinn eltűnődött, ki is lehetett ez aComelia néni. Belelapozott adossziéba, és hamar meg is találta aválaszt. Hideg futott végig a hátán.Gyorsan becsukta a dossziét, hogyne terelje el semmi a figyelmét.

- Milyen teát isznak? -kérdezte Krasner.

- Comelia néni csak T.G.Tipset iszik, Angliából hozatja.

- Most nézzen körbe a takarónülőkön! Nézzen meg mindenkit jól.Járassa körbe a tekintetét, amíg megnem érkezik Diogeneshez.

Hosszú csönd.

- Hogy néz ki Diogenes?- A korához képest magas,

sápadt, a haja nagyon rövid, a kétszeme más színű. Nagyon vékony,és az ajkai túl pirosak.

- Nézzen bele a szemébe.Magára néz?

- Nem, elfordította a fejét.Nem szereti, ha ránéznek.

- Nézze továbbra is mereven!Még hosszabb szünet. -

Elfordítottam a tekintetemet.- Nem, ne felejtse el, hogy

maga irányítja a történéseket.Nézzen rá tovább!

- Nem akarok.- Szólítsa meg az öccsét!

Mondja meg neki, hogy beszélni

akar vele négyszemközt.Újabb hosszú csönd.- Megvan.- Mondja neki, hogy menjen

magával a nyári lakba.- Nem hajlandó.- Nem utasíthatja vissza, maga

irányítja őt is.Glinn még a monitoron

keresztül is látta, hogy Pendergasthomlokán verejték csillog.Kezdődik a neheze, gondolta.

- Mondja azt Diogenesnek,hogy egy férfi várja a nyári lakban,aki mindkettőjüktől szeretnekérdezni valamit. Egy bizonyos dr.Krasner.

- Igen, hajlandó odamenni és

beszélni vele. Kíváncsi.- Kérjen elnézést a többiektől,

és sétáljon oda a nyári lakba, aholén várom magukat.

- Rendben.Rövid csönd. - Ott van már?- Igen.- Helyes. Most mit lát?- Odabent vagyunk. Az öcsém

is itt áll, maga is, én is.- Helyes. Állva maradunk.

Most magának és az öccsének isfelteszek néhány kérdést. Az öccseválaszait maga fogja közvetíteninekem, mivel én nem tudok velebeszélni.

- Ha kívánja - mondtaPendergast, és megint visszatért a

hangjába az ironikus csengés.- Maga irányítja a helyzetet,

Aloysius. Diogenes nem kerülhetiel a kérdéseket, mert valójábanmaga válaszol helyette. Készen áll?

- Igen.- Mondja meg Diogenesnek,

hogy nézzen magára, és merevenbámulja.

- Nem akarja.- Vegye rá. Az elméjével

kényszerítse. Csönd. - Rendben.- Diogenes, most hozzád

szólok. Mi az első emléked abátyádról, Aloysiusról?

- Azt mondta, emlékszik,ahogy épp rajzolok valamit.

- Mi van a rajzon?

- Csak firka.- Diogenes, mennyi idős vagy?- Azt mondja, hathónapos.- Kérdezze meg Diogenestől,

mit gondol magáról.- Hogy jobb absztrakt festő

leszek, mint Jackson Pollock.Már megint az ironikus hang,

gondolta Glinn. Rendkívülellenálló alannyal van dolguk.

- Nem valószínű, hogy egyhathónapos csecsemő ilyesmitgondolna.

- Diogenes tízéveskéntválaszol, dr. Krasner.

- Jól van. Kérje meg, hogytovábbra is mereven nézzenmagára. Mit lát?

- Azt mondja, semmit.- Hogy érti, hogy semmit?- Azt mondja, Nem látok

semmit, ami ne lenne ott, és látom asemmit, ami ott van.

- Tessék?- Ez egy idézet Wallace

Stevens egyik verséből - mondtaszárazon Pendergast. - Diogenesmát tízéves korában kedvelteStevenst.

- Diogenes, amikor aztmondod, semmit, ez azt jelenti,hogy a bátyádat nem létezőnektekinted?

- Nevet, és azt mondja, eztmaga mondta, nem ő.

- Miért?

- Még jobban nevet.- Meddig leszel

Ravenscryban, Diogenes?- Azt mondja, amíg vissza nem

megy az iskolába.- Az hol van?- A Loyolai Szent Ignác New

Orleansban a Lafayette Streeten.- Hogy tetszik az iskola,

Diogenes?- Azt kérdezi, maga hogy

érezné magát, ha összezárnák egyszobába huszonöt szellemifogyatékossal és egy középkorúhisztérikus alakkal?

- Mi a kedvenc tantárgyad?- Azt mondja, a kísérleti

biológia.

- Most azt szeretném,Aloysius, ha feltenne Diogenesnekhárom kérdést, amire muszájválaszolnia. Kényszerítenie kell,hogy válaszoljon. Ne feledje, magairányít. Készen áll?

- Igen.- Mi a kedvenc ételed,

Diogenes?- Üröm és epe.- Egyenes választ kérek.- Dr. Krasner, ez az, amit soha

nem tud kihúzni Diogenesből -mondta Pendergast.

- Ne feledje, Aloysius, hogyvalójában maga válaszol akérdésekre.

- Nagy vonakodással, hadd

jegyezzem meg - mondta Pendergast-, mindent megteszek, hogy nelegyek szkeptikus, de elég nehezenmegy.

Glinn hátradőlt akerekesszékben. Hát ez nem nagyonműködik. Az alanyok többnyireellenálltak, voltak, akik egészlényükkel, de így még senki. Azirónia az ellenállás legvégsőeszköze, és még soha senkinél nemtapasztalta, hogy ilyen mesterienalkalmazta volna. Glinnborzongatóan kicsit magára isismert: Pendergast olyan ember, akia végtelenségig tudatos, és sohanem képes kilépni önmagából, nemtudja leengedni egy pillanatra sem a

bonyolult védekező maszkot, amitönmaga és a világ közé állít.

Glinn ezt nagyon jól meg tudtaérteni.

- Jól van? Aloysius, mégmindig a nyári lakban van,Diogenesszel. Képzelje el, hogyegy megtöltött pisztoly van akezében.

- Rendben.Glinn kíváncsian közelebb

hajolt a monitorhoz. Krasner áttérta második fázisnak nevezettszakaszra, méghozzá nagyonhirtelen. Nyilván ő is rájött, hogyvalamivel fel kell gyorsítani abeszélgetés tempóját.

- Milyen pisztoly van

magánál?- A gyűjteményem egy

darabja, egy Signatue Grade 1911-s. .45-ös kaliber. A Hilton Yamgyártmánya.

- Adja oda Diogenesnek!- Nem lenne bölcs dolog

pisztolyt adni egy tízéves gyerekkezébe, nem gondolja? - megint azaz ironikus hang.

- Azért adja csak oda.- Megvan.- Mondja meg neki, hogy

szegezze magára, és húzza meg aravaszt.

- Megvan.- Mi történt?- Diogenes hahotázik. Nem

húzta meg a ravaszt.- Miért nem?- Azt mondja, még túl korai

lenne.- Meg akarja ölni magát?- Persze. De előbb szeretne…

- Pendergast hangja elhalt. Krasnererre lecsapott. - Mit szeretne?

- Egy kicsit eljátszadoznivelem.

- Milyen játékot?- Azt mondja, kitépni a

szárnyaimat, mint egy rovarnak.- Miért?- Nem tudom.- Kérdezze meg!- Csak nevet.- Ragadja meg és követelje,

hogy válaszoljon.- Nem szívesen érinteném

meg.- Ragadja meg, alkalmazzon

erőszakot. Kényszerítse, hogyválaszoljon.

- Még mindig nevet.- Üsse meg!- Ez nevetséges.- Üsse meg!- Nem folytatom tovább ezt a

színjátékot.- Vegye el tőle a pisztolyt.- Elejtette, de…- Vegye fel!- Jól van.- Lője le. Ölje meg!- Ez a legabszurdabb dolog,

amit…- Ölje meg! Maga ölt már,

tudja, hogy kell. Meg tudja tenni, ésmeg kel tennie.

Hosszú csönd.- Megtette?- Ez az egész ostobaság, dr.

Krasner.- De ugye elképzelte, vagy

nem? Elképzelte, hogy megöli.- Nem képzeltem el semmi

ilyesmit.- De igen. Megölte.

Elképzelte. És most elképzeli,ahogy a holtteste ott hever a földön.Látja, nem tehet mást, mint hogylátja.

- Ez már tényleg…

- Látja, kénytelen látni, mertén kimondom. De várjunk csak…még nem halott. Megmozdul, mégél… és valamit mondani akar. Azutolsó leheletével valamit mondaniakar, odainti magát. Mit mondott?

Hosszú csönd, aztánPendergast száraz hangon aztfelelte: - Quaíis arüfex pereo!

Glinn összerezzent. Felismerteaz idézetet, de látta, hogy Krasnernem. Arra számított, hogyPendergast megtörik, ehelyettintellektuális játékot csinált azegészből.

- Ez mit jelent?- Latinul van.- Még egyszer kérdezem. Mit

jelent?- Ó, mekkora művész pusztul

el velem!- Miért mondta ezt?- Ezek Nero utolsó szavai.

Diogenes csak tréfálkozik.- Megölte az öccsét, Aloysius,

és most nézzen a holttestére.Bosszús sóhaj.

- Ez a második alkalom, hogyezt elkövette.

- A második alkalom?- Egyszer már megölte,

évekkel ezelőtt.- Tessék?- Igen, megölte. Megölte a

jóságot, ami benne volt, és csak együres héj maradt, megtöltve

gonoszsággal és gyűlölettel. Tettvele valamit, amivel meggyilkolta alelkét.

Glinn azon kapta magát, hogyvisszafojtott lélegzettel figyel. Alágy, sima hang rég eltűnt, Krasnerátváltott a harmadik fázisba, aszokásos hirtelenséggel.

- Nem tettem semmi ilyesmit.Így született, üresnek éskegyetlennek.

- Nem, maga elpusztította ajóságát! Nincs más lehetségesválasz. Hát nem látja, Aloysius? Agyűlölet, amit Diogenes maga irántérez, mitologikus méretű. Nemfakadhatott a semmiből: energiátnem lehet sem a semmiből

teremteni, sem elpusztítani. Magahívta életre ezt a gyűlöletet, magatett vele valamit, ami kitépte azöccse szívét. Hosszú éveken átelfojtotta magában ennek a szörnyűtettnek az emlékét. És most ismétmegölte őt, szó szerint is, ahogyátvitt értelemben. Szembe kellnéznie vele, Aloysius, hogy magateremti a saját sorsát. Maga a hibás.Maga tette

Újabb hosszú csönd.Pendergast feküdt a kanapén,mozdulatlanul, az arca viaszsápadtvolt.

- Most Diogenes feláll. Megintmagára néz. Azt akarom, hogykérdezzen tőle valamit.

- Mit?- Kérdezze meg, mit követett

el ellene, ami miatt ennyire gyűlöli.- Megvan.- Mit válaszolt?- Csak nevetett. Azt mondta

Azért gyűlöllek, mert te vagy.- Kérdezze meg újból!- Azt mondja, ez épp elég ok,

és hogy a gyűlöletének nincs semmiköze ahhoz, amit tettem, egyszerűencsak létezik, mint a nap, a hold mega csillagok.

- Nem, nem nem. Mit tettellene, Aloysius? - Krasner hangjamegint ellágyult, de sürgető maradt.- Szabaduljon meg tőle. Milyenszörnyű lehet ezt a terhet cipelni a

vállán. Szabaduljon meg tőle!Pendergast lassan felült, és

egy pillanatig mozdulatlanul ült akanapé szélén. Aztán végighúzta akezét a homlokán, majd az órájárapillantott. - Éjfél van, ez már januárhuszonnyolcadika, és kifutok azidőből. Sajnálom, nincs időmtovább erre a játékra.

Felállt, és dr. Krasner feléfordult. - Hálás vagyok a hősieserőfeszítésért, doktor úr, de higgyeel, nincs semmi a múltamban, amiigazolná Diogenes viselkedését. Apályafutásom során sokattanulmányoztam bűnözők észjárását,és rájöttem egy alapvető igazságra:egyes emberek szörnyetegnek

születnek. Vizsgálhatjuk amotivációjukat, ésrekonstruálhatjuk a bűntetteiket, desoha nem tudjuk megmagyarázni abennük rejlő gonoszt.

Krasner ránézett, az arcánmély szomorúsággal. - Ebbentéved, kedves barátom. Senki nemszületik gonosznak.

Pendergast kezet nyújtott. -Akkor ebben nem értünk egyet. -Aztán egyenesen a rejtett kamerafelé fordult, amitől Glinnösszerezzent. Honnan tudhatta, holvan a kamera?

- Mr. Glinn, önnek isköszönöm a fáradozását. Adossziéban bőven talál anyagot,

aminek a segítségével elvégezheti afeladatát. Én nem segíthetek többet.Ma valami szörnyű fog történni, ésnekem minden tőlem telhetőt el kellkövetnem, hogy megakadályozzam.

Azzal Pendergast sarkonfordult, és kisietett a szobából.

42. fejezetRiverside Drive 891-es szám

alatti ház Manhattan egyikgeológiailag legösszetettebbterületére épült. Itt, a szemetesutcák alatt, odalent a mélyben aHartland agyagpala átváltott egy

másik formációba, a kambriumikőzetekbe. A Manhattan formációgneisz rétegét sűrűn behálózták arepedések és törések, természetesalagutak és barlangok alakultak kibenne. Az egyik ilyen repedést kétévszázaddal ezelőtt kitágították,hogy átjárót alakítsanak ki a házalagsorából a Hudson folyópartjáig. De voltak más járatok is,még régebbiek és titkosabbak,amelyek mélyen a ház alatthúzódtak, a sötét és ismeretlenmélységekben.

De egyvalaki jól ismerte őket.Constance lassan lépkedett az

egyik ilyen alagútban, márbegyakorolt könnyedséggel mozgott

a sötétségben. Bár egyik kezébenegy lámpát vitt, nem voltfelkapcsolva. Olyan jól ismerteezeket a mélységeket, hogy nem isvolt szüksége fényre. Az alagút sokhelyen annyira szűk volt, hogy hakinyújtotta a két kezét, mindkét falatelérte. Habár természetes sziklábólvoltak a falak, a mennyezete magasvolt és sima, és a talaj is elégegyenletes volt ahhoz, hogy olyanlegyen, mintha emberkéz alkottavolna.

Csak Constance járt erre, sohasenki más.

Pár nappal ez előttig aztremélte, soha nem kerül rá sor,hogy el kelljen rejtőznie. Minden

rendben lesz, hajtogatta magában,minden rendben lesz… Aloysiusmegígérte, és ő mindenre képes,még arra is, hogy feltámadjonhalottaiból.

Ő is tett neki egy ígéretet: azt,hogy gondoskodik a sajátbiztonságáról, és az éjszakákat ezena rejtekhelyen tölti, ahol senki nemtalálhat rá, még DiogenesPendergast sem. Betartja azígéretét, annak ellenére, hogyrettenetesen nyomasztó ez a hely.

Az alagút elkeskenyedett,aztán kétfelé ágazott. Jobb felékanyarogva haladt tovább, éslejteni kezdett lefelé az egyremélyebb sötétségbe. Balra egy

keskenyebb, vízszintes járat indult,Constance errefelé indult, és úgyszáz méteren át követte akanyarokat. Aztán megállt, és ittvégre felkattintotta a lámpát.

A sárgás fényben látni lehetett,hogy a járat hirtelen kiszélesedik,és egy talán háromszor két méteres,kényelmes kis szobába torkollik. Aföldön egy drága perzsaszőnyeg,amit az egyik alagsoriraktárhelyiségből hoztak ide. Asziklafal durvaságát reneszánszfestmények reprodukcióilágyították: ParmigianoHosszúnyakú Madonnája,Giorgione Vihar című képe, és mégfél tucat más festmény. A szobácska

hátsó fala mellett egy ágy állt,mellette egy kisasztal, amelyenThackeray, Trollope és GeorgeEliot regényei hevertek Platón Azállam és Szent Ágoston Vallomásokcímű műve mellett.

Itt már sokkal melegebb volt.A levegőben a kövek és a földszaga terjengett, ami nem is voltkellemetlen. De Constance-nakkevés vigaszt nyújtott a melegség ésa barátságos berendezés.

Az asztalra helyezte a lámpát.A sziklafalban, úgy egy méterrel aföld felett egy polcként szolgálóbemélyedés volt. Kivett belőle egybőrbe kötött könyvet: a naplója,amit régen vezetett, amikor még

Pendergast nagybátyjával élt ebbena házban. Kinyitotta a naplót, éslassan átpörgette lapjait, aztán egysóhajjal visszarakta afalmélyedésbe, ahol több tucategyforma kötet sorakozott voltakköztük újabbak, de ütött-kopottrégiek is.

Constance csak ült, és nézteőket, a keze elgondolkozvamegpihent rajtuk. Megintfelsóhajtott és elfordult, aztáneloltotta a lámpát, elmormolt egyrövid imát a mindent körbeölelősötétségben, és lefeküdt. Nyitottszemmel hevert, és próbáltfelkészülni rá, hogy valahogyelviselje a rémálmokat, amelyek

biztosan gyötörni fogják.

43. fejezetViola Maskelene felvette a

csomagját a Kennedy reptéren, egyhordárral felrakatta egy poggyászkulira, és elindult utána avámvizsgálathoz. Épp elmúlt éjfél,és alig kellett várakoznia. Az unottvámtiszt feltett néhány kérdést,lepecsételte brit útlevelét, és mármehetett is. Az érkezésnél csaknéhányan várakoztak. Violamegállt, és végignézett az arcokon,míg észre nem vett egy magas férfit

szürke öltönyben és sötéttélikabátban, aki a csoport szélénálldogált. Azonnal felismerte,annyira furcsán hasonlított abátyjára: magas, sima homlok,hosszú orr és arisztokratikus tartás.Már attól felgyorsult a szívverése,hogy meglátott valakit, aki ennyirehasonlít Pendergastra. De azértakadtak különbözőségek is: a férfimagasabb volt és kevésbé vékony,a testalkata kicsit erőteljesebb, azarca élesebb vonású, ajáromcsontja kiállóbb, ami furcsánaszimmetrikus benyomást keltett. Ahaja vöröses volt és sűrű, szépennyírt kis szakállt viselt. De alegmeglepőbb a szeme volt: az

egyik opálos kék, a másiksötétbarna. Viola eltűnődött, vajonlát-e a kék szemével, valahogyolyan halottnak tűnt.

Elmosolyodott, és gyorsanodaintegetett a férfinak.

A férfi viszonozta a mosolyt,elnyújtott léptekkel odasétált, kezetnyújtott, és mindkét hűvös és lágykezével megragadta Violáét. - LadyMaskelene?

- Kérem, szólítson Violának.- Viola, igazán nagyon örülök.

- A hangja is hasonlított a bátyjasima baritonjához, bár abeszédmodora ugyanolyan lustavolt, mint a járása, a szavakatnagyon pontosan ejtette ki, mégis

mintha elharapta volna a végüket.- Én is örülök, hogy

megismerhetem, Diogenes.- A bátyám nagyon titokzatos

volt magával kapcsolatban, detudom, hogy mennyire szeretné márlátni. Ez a poggyásza? - Diogenescsettintett egyet, mire a hordárodasietett. - Vigye ki a hölgycsomagját a kocsimhoz, egy feketeLincoln, itt áll a kijárat előtt. Acsomagtartó nyitva van. - Akezében megjelent egyhúszdolláros, mint valamibűvészmutatvány.

Diogenes visszafordultViolához. - És milyen volt az útja?

- Egészen borzalmas.

- Sajnálom, hogy nemjavasolhattam egy kényelmesebbjáratot, de a bátyám nagyonelfoglalt mostanában, amint ön istudja, és kicsit nehéz voltmegszervezni ezt a találkozót.

- Nem számít, az a lényeg,hogy itt vagyok.

- Igen, valóban. Akkormehetünk? - Diogenes a karjátnyújtotta, Viola pedig belékarolt. Aférfi meglepően erős volt, az izmaifeszültek, mint az acélkábelek, amimeglepő volt a lágy lustaság után,amit a mozdulatai sugalltak.

- Le sem tagadhatná, hogyAloysius a bátyja - jegyezte megViola, miközben kisétáltak a

váróteremből.- Ezt bóknak veszem.Kiléptek a forgóajtón a csípős

hidegbe. A járdát friss, csillogópor-hó borította.

- Brrr - borzongott meg Viola.- Amikor eljöttem Capraiaszigetéről, balzsamos húsz fok volt.Micsoda barbár időjárás!

- Mennyire irigylem, hogyegész évben ilyen kellemes klímájúhelyen élhet - mondta Diogenes. -Itt az autóm. - Kinyitotta a hátsóajtót, aztán megkerülte a kocsit,megvárta, amíg a hordár lecsukja acsomagtartó tetejét, aztán ő is beült.

- Tulajdonképpen nem élekállandóan a szigeten. Az évnek ezt a

szakaszát általában Luxorbantöltöm, egy ásatáson dolgozom. Deaz idén a rémes közél-keleti helyzetmiatt problémákba ütköztünk azengedélyek beszerzésénél.

Diogenes simán elindult ajárdaszegélytől, és besorolt a reptérkijárata felé haladó kocsisorba. -Maga ugye egyiptológus? Milyencsodálatos hivatás! Én is töltöttemnémi időt Egyiptomban, a vonHertsgaard-expedíció tagjaként.

- Akik Szomáliába mentek,hogy megkeressék Hatsepszutgyémántbányáit? AmikorHertsgaard-t lefejezve találták?

- Pontosan.- Milyen izgalmas! Szívesen

hallanék róla többet.- Az izgalmas jelző valóban

ráillik.- Igaz, hogy Hertsgaard

megtalálta a bányát, mielőttmeggyilkolták?

Diogenes halkan felnevetett. -Én őszintén kétlem. Tudja, hogyankeletkeznek az ilyen mendemondák.A legendás bányáknál én sokkalérdekesebbnek találom a nagyon isvalóságos Hatsepszutot, az egyetlennői fáraót. De gondolom, magamindent tud róla.

- Igazán különleges asszonylehetett.

- Azzal igazolta a trónra valójogát, hogy azt állította, Amon volt

az apja. Hogy is hangzik az a híresfelirat? Amon alva találta akirálynőt a hálókamrájában.Amikor az isteni illatokfelébresztették, Amonmegmutatkozott előtte teljes isteniszépségében, és amikor közeledetthozzá, a királynő sírt agyönyörűségtől, és nekiadta magát.

Violára nagy hatást tett adolog. Úgy tűnik, Diogenesugyanolyan polihisztor, mint abátyja.

- És mondja csak, Viola, mostmilyen ásatáson dolgozik?

- Több királyi írnok sírjáttárjuk fel.

- És kincseket találtak már?

Aranyat vagy ékszereket?- Nem, semmi ilyesmit. Már az

ókorban kirabolták a sírokat.Minket inkább a feliratokérdekelnek.

- Milyen fantasztikusfoglalkozása van! Úgy tűnik, abátyám értékeli az érdekes nőket.

- Őszintén szólva alig ismerema bátyját.

- Ezen a héten ez majdmegváltozik, semmi kétség.

- Már nagyon várom. - Violakissé zavartan felnevetett. - Mégmindig alig hiszem el, hogy ittvagyok. Ez az egész utazás olyan…hirtelen szeszély volt. Olyantitokzatos ez az egész! Szeretem a

kalandokat.- Ahogy Aloysius is. Úgy

látom, egymásnak vannak teremtve.Viola érezte, hogy elpirul. Gyorsantémát váltott. - Tud valamit erről azügyről, amin most dolgozik?

- Egész pályafutása egyiklegnehezebb ügye, de szerencséremár majdnem vége. Ma várható avégkifejlet, és utána szabad lesz.Egy sorozatgyilkos ügyébennyomoz. Egy megszállott őrült, akivalami homályos okból gyűlöliAloysiust, sorra gyilkolja a barátaités ismerőseit.

- Ez borzalmas!- Igen. A bátyám kénytelen

volt a nyomozás érdekében

elrejtőzni a világ elől, és emiattmindenki azt hitte, hogy meghalt.

- Én is azt hittem, hogy halott.DAgosta hadnagy ezt mondta.

- Csak én tudtam az igazságot.Én segítettem neki az olaszországikalandok után, én ápoltam.Megmentettem az életét, hogy egykicsit dicsekedjek.

- Nagyon örülök, hogy ilyentestvére van, mint maga.

- Aloysiusnak kevés igazibarátja van. Nagyon régimódi,kicsit félelmetes, kicsittávolságtartó. Én próbáltam abarátja is lenni, nemcsak a testvére.Nagyon aggódtam miatta, miután aza szörnyű baleset érte a feleségét

Tanzániában…A felesége? Tanzánia? Viola

nagyon szerette volna megkérdezni,mi történt, de ellenállt akésztetésnek. Aloysius majdelmeséli, ha akarja. Viola igaziangolhoz illően mindig irtózott tőle,hogy mások magánéletébenkutakodjon.

- Tudja, mi tulajdonképpenmég csak egészen felületesismerősök vagyunk.

Diogenes Viola felé fordítottakülönös, felemás szemét, ésrámosolygott. - Én azt hiszem, abátyám szerelmes magába.

Viola most hevesen elpirult,hirtelen elöntötte az izgatottság és a

zavar. Nagyon ostobának éreztemagát. Szamárság, gondolta. Hogylehetne szerelmes belém egyetlentalálkozás után?

- És jó okom van azt hinni,hogy maga is szerelmes belé.Violának sikerült kierőltetnie egykönnyed kacajt, de közben alegfurcsább érzések bizseregtekvégig rajta. A kocsi közben továbbszáguldott a fagyos éjszakában. - Ezmég mind túl korai lenne - mondtavégül.

- Bár Aloysius és én sokmindenben hasonlítunk, én kisséegyenesebb vagyok nála. Bocsássameg, ha zavarba hoztam.

- Ugyan, nem történt semmi.

A Long Islandre vezetőautópálya hosszan elnyúlt előttük ahavas sötétségben. Majdnem éjjelegy óra volt, és nagyon kevés autójárt az utakon. Hópelyhekszállingóztak, ide-oda táncolva aszélvédő előtt.

- Aloysius mindig sokkaltartózkodóbb volt. Soha nemlehetett tudni, mit gondol, márgyerekkorában sem.

- Igen, kissékifürkészhetetlennek látszik.

- Nagyon is az. Ritkán fedi fela szándékait, hogy miért teszvalamit. Én például mindig azthittem, azért választotta a hivatását,hogy jóvátegye a fekete bárányok

bűneit, akik előfordultak aPendergast családban.

- Tényleg? - Violakíváncsisága ismét feltámadt.

Diogenes könnyed nevetésthallatott. – Igen, itt van példáulCornelia nagynénikénk, aki nemmessze él innen, egy bűnözőkszámára fenntartottelmegyógyintézetben.

Viola kíváncsiságát felváltottaa meglepetés. -Elmegyógyintézetben?

- Igen. De gondolom, mindencsaládban akadnak fekete bárányok.

Viola a saját dédapjáragondolt. - Igen, ez így van.

- Egyes családokban többen

vannak, mint másokban.Viola bólintott, és amikor

felnézett, észrevette, hogy Diogenesőt nézi, mire lesütötte a szemét.

- Szerintem ez kisséérdekesebbé, pikánsabbá tesz egycsaládot, nem gondolja? Mégmindig jobb, ha valakinek gyilkos adédapja, mint egy szatócs.

- Ez elég sajátos vélemény. -Ez a Diogenes lehet, hogy kicsitfurcsább, mint első ránézésregondolta, mindenesetreszórakoztató.

- A maga ősei között voltakérdekes bűnözők? - érdeklődőtDiogenes. - Ha nem haragszik, hogykíváncsiskodók.

- Nem, dehogy. Bűnözők nemigazén voltak, viszont volt egyősöm, aki a tizenkilencedik századegyik híres hegedűvirtuóza volt.Megőrült, és halálra fagyott egypásztorkunyhóban, a Dolomitokban.

- Pontosan erről beszélek!Biztos voltam benne, hogy vannakérdekes ősei. Bizonyára nincsenekunalmas könyvelők és utazóvigécek a felmenői között, igaz?

- Legalábbis nem tudok róluk.- Ami azt illeti, a mi

családunkban volt egy utazó vigéc,aki nagyban hozzájárult aPendergast-vagyon létrejöttéhez.

- Valóban?- Igen, kuruzsló volt,

mindenféle csodaszereket árult,főleg egy Ezékiel elixírje nevűszert. Ekhósszekérrel járta azországot, úgy árulta.

Viola elnevette magát. -Milyen furcsa név egygyógyszernek!

- Igen, vicces. Csak éppenhalálos adag kokaint, acetanilidetés néhány eléggé kellemetlennövényi alkaloidát tartalmazott.Sokan függővé váltak a kokainmiatt, és rengetegen bele is haltak,többek között a saját felesége is.

Violának torkára forrt anevetés. Kezdte kissékényelmetlenül érezni magát. -Tényleg?

- Persze akkoriban senki nemtudta, milyen veszély forrása lehetegy olyan szer, mint a kokain. Nemhibáztathatjuk a szépapámat.

- Nem, persze.Csönd lett. A hó tovább

szállingózott, hullottak a pelyhek aféke te égből, megcsillantak areflektorok fényében, aztán el istűntek.

- Gondolja, hogy a bűnözőhajlam genetikusan öröklődik? -kérdezte Diogenes.

- Nem, szerintem ez butaság -rázta a fejét Viola.

- Én azért néha eltűnődömrajta. A mi családunkban annyianvoltak… Ott van például Antoine

nagybácsikám, aki egyike volt atizenkilencedik század legnagyobbsorozatgyilkosainak. Majdnem száz,szegényházban dolgozó kisfiút éskislányt gyilkolt és csonkított meg.

- Milyen szörnyű - mormoltaViola. A kínos érzés egyre erősebblett.

Diogenes könnyedénfelkacagott. - Az angolok agyarmatokra deportálták abűnözőket, Georgiába ésAusztráliába. Úgy gondolták, ígymegtisztíthatják az angolszász fajt abűnözőktől, de minél többetdeportáltak, annál magasabb lett abűnözési ráta.

- A bűnözésnek nyilván több

köze van a társadalmi és gazdaságiviszonyokhoz, mint a genetikához -jegyezte meg Viola.

- Gondolja? Ez igaz, nemszívesen lettem volna szegény atizenkilencedik századi Angliában.Nézetem szerint akkoriban akiváltságos osztályok tagjai voltakaz igazi bűnözők. A népesség aligegy százaléka birtokolta a földekkilencvenöt százalékát. Az angollordok nyugodtan megfoszthatták aföldjüktől a bérlőiket, akik aztán anagyvárosokba áradtak, és vagyéheztek, vagy bűnözésből tartottákfenn magukat.

- Igaz - mormolta Viola. Úgytűnt, Diogenes megfeledkezik róla,

hogy ő is azoknak a kiváltságososztályoknak a leszármazottja.

- De itt Amerikában más volt ahelyzet. Hogy magyarázza azt atényt, hogy egyes családokbanugyanúgy öröklődik a bűnözőhajlam, mint a kék szem vagy aszőke haj? A Pendergast családminden generációjában előfordultegy gyilkos. Lássuk csak, Antoinebácsi után ott volt ComstockPendergast, aki híres hipnotizőr ésbűvész volt, Harry Houdinimentora. Megölte az üzletipartnerét, aztán a családját, végülöngyilkos lett. Elvágta a sajáttorkát, kétszer. Aztán ott volt…

- Micsoda? - Viola észrevette,

hogy önkéntelenül a kilincsetszorongatja.

- Igen, kétszer. Előszörre nemsikerült elég mélyre a vágás. Azthiszem, nem tetszett neki az ötlet,hogy lassan vérezzen el. Én nembánnám ezt a halálnemet, aztmondják, olyan, mintha kellemesenálomba szenderülne az ember. Éslenne időm megcsodálni a vércsodálatos színét. Magának tetszika vér színe, Viola?

- Tessék? - Viola érezte, hogyelfogja a pánik.

- A vér színe. Olyan, mint alegszebb rubin. Vagy a rubin olyan,mint a ver? Szerintem azelképzelhető leggyönyörűbb szín.

Lehet, hogy egyesek szerint különcvagyok, de nem tehetek róla.

Viola igyekezett elfojtani afélelmét és a bizonytalanságát. Mármessze jártak a várostól, és azéjszaka körbeölelte őket, csak itt-ott égett fény a sötétbe burkolózókisvárosokban, amelyekenátrobogtak, bár az autópályáról aliglátszottak a házak.

- Hová is megyünk? -kérdezte.

- Egy Springs nevű városkába,ahol van egy elbűvölő kis nyaraló atengerparton. Még kétórás út.

- És Aloysius ott van?- Hát persze, már alig várja,

hogy lássa magát. Az egész utazás

kapitális hiba volt, Viola már látta.Megint egy ostoba, ösztönös döntés.Beleszédült a románcba, elkábítottaa megkönnyebbülés, hogyPendergast életben van. De azigazság az, hogy alig ismeri ezt azembert. És az öccse…

Hirtelen úgy érezte,képtelenség, hogy még két óráteltöltsön vele ebben az autóban.

- Viola, igazán sajnálom… -szólalt meg halkan Diogenes. - Jólvan?

- Jól, remekül.- Aggodalmasnak látszik.Viola vett egy mély lélegzetet.

- Őszintén szólva, Diogenes,jobban szeretnék mégis New

Yorkban maradni. Fáradtabbvagyok, mint gondoltam. Inkábbmajd a városban találkozomAloysiusszal.

- Ó, nem, szörnyen csalódottlesz!

- Sajnálom, nem tehetek róla.Lenne olyan szíves visszafordulni?Tényleg szörnyen sajnálom, hogyilyen hirtelen meggondoltammagam, de így lesz a legjobb.Nagyon kedves volt, de kérem,vigyen vissza New Yorkba.

- Ha ezt szeretné… akövetkező kijáratnál majdmegfordulunk. Violát elárasztotta amegkönnyebbülés. - Köszönöm. Ésrémesen sajnálom, hogy ennyi bajt

okozok.Nemsokára oda is értek a

Hempstead feliratú lehajtóhoz.Diogenes lassított és rákanyarodott,aztán egy stoptáblánál megállt. Aközelben egyetlen autó sem járt.Viola hátradőlt, és még mindigönkéntelenül a kilincsetszorongatta, miközben várta, hogyDiogenes továbbhajtson.

De a férfi nem indított. Violaorrát hirtelen valami vegyszerszaga csapta meg.

- Mi az? - kapta fel a fejét.Hirtelen egy kéz egy rongyot

szorított a szájára, egy kar pedigvillámgyorsan átfogta a nyakát, ésbrutálisan az üléshez szorította.

Mintha odaszögezték volna, Violamozdulni se bírt, a vegyszerszagúrongy könyörtelenül az orrára ésszájára tapadt. Küzdött és próbáltlevegőhöz jutni, de mintha kinyíltvolna előtte egy ajtó, ő zuhannikezdett valami fekete mélységbe, ésminden elsötétedett körülötte.

44. fejezetA téli táj nem is lehetett volna

komorabb: előző éjjel vékonyhóréteg hullott a temetőre, mostpedig csípős szél fújt a kopár fákközött, megzörgetve az ágakat, és

havat söpörve maga előtt. Asírgödör úgy tátongott, mint egynagy fekete seb a földben: zöldműfűszőnyeggel terítették körbe,mellette egy kis földhalom, szinténzöld szőnyeggel letakarva. Akoporsó a gödör mellett feküdt, agépezethez kötözve, amellyel majdleeresztik. Friss virágcsokrok éskoszorúk álltak mindenhol,zörögtek a szélben, és szürreálisántavaszi hangulatot kölcsönöztek afagyos tájnak.

Nóra nem tudta levennitekintetét a koporsóról. Ahányszorelfordult, valami mindigvisszavonzotta. Nagyon fényesfából volt, rézfogantyúkkal és

szegéllyel. Képtelen volt felfogni,hogy új barátnője fekszik benne, éshalott. Milyen szörnyűbelegondolni, hogy alig pár nappalezelőtt együtt vacsoráztakMargóval, és a múzeumrólcsevegtek. És még azon az éjszakánmeggyilkolták. Aztán tegnap az afurcsa, sürgető telefonhívásPendergasttól…

Nóra önkéntelenülmegborzongott, és vett pár mélylélegzetet. Az ujjai majd lefagytak akesztyűben is, és az orra olyan volt,mintha teljesen elzsibbadt volna.Olyan hideg volt, hogy akönnycseppek szinte ráfagytak azarcára.

A hosszú fekete palástotviselő pap épp egy halotti imátolvasott fel, a hangja mélyenzengett a fagyos levegőben.Meglepően nagy tömeg jelent meg,főleg a hideg időhöz képest. Sokaneljöttek a múzeumból, Margónyilván nagy hatást tett azemberekre, bármilyen kis időttöltött is ott. Persze az is igaz, hogyaz egyetem után is dolgozott amúzeumban. Elöl ott állt azigazgató, Collopy, meghökkentőenszép feleségével, aki még Nóránális fiatalabb lehetett. Azantropológiai osztályról majdnemmindenki eljött, kivéve néhányembert, akik a most is folyó utolsó

simításokat felügyelték a Szakrálisképek kiállításon. Ma este lesz azünnepélyes megnyitó. Nórának isott kellett volna maradnia, de sohanem bocsátotta volna meg magának,ha nem megy el Margó temetésére.Ott volt Prine, bebugyolálva, mintegy eszkimó, piros orrát törölgetteegy fehér zsebkendővel, és ott volta biztonsági főnök, Manetti, akiőszintén megrendültnek tűnt. Talánúgy érezte, Margó halála az őhibája is. Nóra tekintetetovábbfürkészte a tömeget. Egyhalkan sírdogáló nő állt legelöl,akit két oldalról támogattak:nyilván Margó édesanyja.Ugyanolyan világosbarna haja volt,

finom vonásai, vékony alkata. Úgytűnt, ő az egyetlen Margócsaládjából - Nórának eszébejutott, hogy mondta is a vacsoránál,hogy nincsenek testvérei.

Egy különösen erős szélrohamsüvített át a temetőn, egy időre apap hangját is elnyomta, aztán újbólfelerősödött: -… a kezedbeajánljuk, Uram, szolgád, Margólelkét, kedves testvérünkét, aTeremtő és a könyörületesMegváltó kezébe, könyörgünknéked…

Nóra nekidőlt a szélnek, ésmég szorosabbra húzta magán a

kabátját, miközben hallgatta amegnyugtató szavakat. Szívemélyéből kívánta, bárcsak Billi isvele lenne. Az a bizarr telefonhívásPendergasttól teljesen felkavarta.Hogy Billi életveszélyben van, ésel kellett rejtőznie? És most már aző élete is veszélyben forog? Azegész hihetetlennek tűnt és nagyonijesztőnek, mintha egy fekete felhőereszkedett volna az egész világra.És a bizonyíték itt volt a szemeelőtt: Margó halott.

Valami berregés zökkentette kia merengésből. A gépezet elkezdtelassan leengedni a koporsót asírgödörbe, halk motorzúgáskíséretében. A pap kissé

hangosabban folytatta, keresztetvetett, és felolvasta a szertartásutolsó szavait. A koporsó halkpuffanással leért a gödör aljába, ésa pap felszólította Margóédesanyját, hogy dobja rá az elsőrögöt. Aztán mások is követték, afagyott rögök zavaróan hangoskongó koppanással pottyantak akoporsó fedelére.

Nóra úgy érezte, megszakad aszíve. Milyen rosszul indult akapcsolatuk Margóval, ésbarátságuk épp csak kivirágzottvolna… Micsoda tragédia!

A szertartásnak vége lett, és azemberek elkezdtek elszállingózni akeskeny úton, a várakozó autókhoz.

Nóra az órájára pillantott: mindjárttíz. Azonnal vissza kell sietnie amúzeumba, hogy segítsen amegnyitó előkészítésében.

Ahogy megfordult, hogyinduljon, meglátta, hogy egyfeketébe öltözött férfi közeledikoldalról. Pár pillanat múlva oda isért hozzá. Bánattól lesújtottnaklátszott, és Nóra egy pillanatraeltűnődött, hogy talán mégis voltakitt Margó más közeli rokonai is.

- Nóra? - szólította meg halkana férfi. Nóra összerezzent ésmegtorpant.

- Kérem, ne álljon meg,menjünk tovább.

Nóra továbbsétált, és kezdett

kicsit megijedni. - Ki maga?- Pendergast ügynök. Miért

jött el mégis, amikorfigyelmeztettem, hogy maradjonotthon?

- Élnem kell az életemet.- Nem lesz mit élnie, ha

meghal.Nóra felsóhajtott. - Tudni

akarom, mi történt Bill-lel.- Billi biztonságban van,

ahogy elmondta a telefonban. Énmaga miatt aggódom. Maga iselsőrendű célpont lehet.

- Kinek a célpontja?- Ezt nem árulhatom el. Csak

annyit mondhatok, hogymindenképpen lépéseket kell tennie

a biztonsága érdekében. Jobb félni,mint megijedni.

- Pendergast ügynök, éppeléggé félek. A hívása halálrarémisztett. De nem várhatja eltőlem, hogy csak úgy otthagyjakcsapot-papot. Mondtam már, maeste egy fontos kiállítás megnyitónklesz.

Pendergast bosszúsanfelsóhajtott. - Mindenkit megöl,akiket ismerek, magát is meg fogjaölni… és akkor nemcsak a kiállításmegnyitójáról marad le, de az életehátralévő részéről is.

A hang most nem volt olyanmézesen sima, mint a telefonban,hanem éles és sürgető.

- Muszáj vállalnom akockázatot. A nap hátralévőrészében a múzeumban leszek, akiállítóteremben, ahol alegszigorúbb biztonságiintézkedések vesznek körül. Aztánott leszek a megnyitón, több ezerember társaságában.

- A biztonsági berendezésekeddig sem akadályozták a gyilkost.

- Ki ez a gyilkos?- Mondtam már, nem árulhatok

el többet, mert azzal csak mégnagyobb veszélynek tenném ki.Nóra, mit kell tennem, hogymegvédjem?

Nóra kicsit megingott,meglepte a szinte kétségbeesett

hang. - Sajnálom. Nézze, nem olyana természetem, hogy elfussak éselbújjak. Túl sokat dolgoztam márezért a megnyitóért. A múzeumbanszámítanak rám. Holnap majd újbólmegbeszéljük, csak ma ne.

- Hát jó. - Pendergastelfordult, és beleolvadt a sötétruhás emberek tömegébe, akikkifelé ballagtak a temetőből, és egypillanat múlva már el is tűnt.

45. fejezet

DAgosta megállt LauraHayward irodájának ajtajában, ésszinte félt bekopogni. Hívatlanul iseszébe jutott az első szeretkezésükfájdalmas emléke, amely itt azirodában történt, de nagyerőfeszítéssel félresöpörte. Kicsithangosabbra sikeredett akopogtatás, mint ahogy szánta.

- Tessék! - szólt ki Laura.DAgostának már a hangjától iselakadt a szívverése. Megragadta akilincset, és benyitott.

Az iroda nagyon másképpfestett, mint általában. Eltűntek apapírhalmok, a kellemesenbarátságos, rendezett rendetlenség.Most szinte katonás rend

uralkodott, és nyilvánvaló volt,hogy Hayward minden pillanatát ésminden gondolatát egyetlen ügy kötile.

Laura ott ült az íróasztalamögött, szürke nadrágkosztümben, avállán kapitányi sávokkal, ésegyenesen ránézett. Olyan áthatóvolt a tekintete, hogy DAgostaszinte visszahőkölt tőle.

- Foglalj helyet! - A hanghidegen semleges volt.

- Laura, mielőttbelekezdenénk, csak azt szeretném,mondani…

- Rendőrségi ügybenhívattalak - vágott közbe metszőhangon Laura -, és nem lenne

helyénvaló személyes dolgokróltársalogni.

DAgosta ránézett. Ez nem fair.- Laura, kérlek…

A nő arca kicsit megenyhült,de csak egy pillanatra, éshalkabban szólalt meg: - Vincent,ne tedd ezt se velem, se magaddal!Főleg ne most. Valami olyasmitkell mutatnom, ami nagyon nehézlesz.

DAgosta hallgatott.- Légy szíves, ülj le.- Inkább állok. Rövid csönd

lett. Laura rámeredt DAgostára,aztán azt mondta:

- Pendergast életben van.DAgosta érezte, hogy végigfut

a hátán a hideg. Nem sejtette, Lauramiért hívatja, nem is próbálttalálgatni, de erre a legkevésbé semszámított. - Honnan tudod? - nyögteki végül.

Laura arca dühös lett. - Szóvalte tudtad, igaz?

Újabb feszült csönd. AztánLaura felemelt egy papírlapot, ésmaga elé fektette. DAgosta látta,hogy tele van kézzel írtfeljegyzésekkel. Mi lehet ez? Sohanem látta még Laurát ilyenfeszültnek.

- Január 19-én egy TorranceHamilton nevű professzortmegmérgeztek az előadóteremben,kétszáz diák szeme láttára a New

Orleans-i egyetemen, és egy órávalkésőbb meg is halt. Az egyetlenhasználható nyom, amit a helyszínentaláltak, néhány fekete szövetszálvolt, amit az irodájában fedeztekfel, itt van róluk az elemzés. - Egyvékonyka dossziét tett azíróasztalra.

DAgosta ránézett, de nemnyúlt érte.

- A jelentés szerint aszövetszálak egy nagyon drága,kevert kasmír-merinógyapjúszövetből származnak,amilyet mindössze pár éviggyártottak valamikor az ötvenesévekben, mint hosszas nyomozásután sikerült kideríteni, az

olaszországi Prato mellett találhatgyárban. Egyetlen egy helyenárulták Amerikában: a NewOrleans-i Rue Lespoinard egy kisüzletében. Abban az üzletben, aholannak idején Pendergast családjavásárolt.

DAgosta hirtelen reménykednikezdett. Lehetséges, hogy Lauravégül mégiscsak hinni fog neki, ésutánanézett Diogenesnek? - Laura,én…

- Hadd fejezzem be! Atechnikusok átkutatták Pendergastlakását a Dakota-házban, legalábbisazokat a szobákat, ahová bejutottak,és szövetszálmintákat vettek. Egyszekrényben kéttucat egyforma

fekete öltöny lógott. Az öltönyökugyanabból a szövetből készültek:ugyanaz a kasmír-merinó, feketérefestve. Egy teljesen egyedülállószövetfajtáról van szó, nem lehetösszetéveszteni mással.

DAgosta gerincén furcsaborzongás kezdett felkúszni.Hirtelen kezdte sejteni, hová vezetez az egész.

- Január 22-én CharlesDuchamp a nyaka körül kötéllelkizuhant a Broadway és a 65. utcasarkán lévő lakásából, ahuszonnegyedik emeletről. Ahelyszín ismét szokatlanul sterilvolt, szinte semmi nyomot nemtaláltunk. A nyombiztosítók

azonban ráakadtak néhány újabbszövetszálra, ugyanolyanokra, mintamilyeneket a Hamilton-gyilkossághelyszínén találtak. A kötél, amit azáldozat nyakában találtunk, egynagyon ritka típusú selyemből voltsodorva. Végül kiderítettük, hogyez egy különleges kötélfajta, amitbuddhista, vallási szertartásokonhasználnak Bhutánban. Aszerzetesek hihetetlenül bonyolultcsomókat kötnek rájuk, egyfajtameditációs gyakorlatként. Avilágon sehol máshol nem találniilyen csomókat.

Hayward elhallgatott, éslerakott az asztalra egy fényképet akötélről, a vérfoltos csomókkal. -

Ezt a bizonyos csomót úgy nevezik:ran tankha durdag, vagyiskacskaringós út a pokolba.Megtudtam, hogy Pendergastügynök töltött némi időt Bhutánban,éppen ezeknél a szerzeteseknéltanult, akik ezeket a csomókat kötik.

- Erre nagyon egyszerű aválasz…

- Vincent, ha még egyszerfélbeszakítasz, szájkosarat teszekrád. DAgosta elhallgatott.

- Másnap, január 23-án, azFBI egy vezető beosztású ügynökét,Michael Deckert meggyilkoltákwashingtoni házában, átdöfték anyakát egy, a polgárháború korábólszármazó antik bajonettel. A

szakértők itt is megtaláltákugyanazokat a feketére festettkasmír-merinó szövetszálakat. -Hayward egy újabb jelentést tett azasztalra.

- Január 26-án éjjel két órakörül Margó Greent hátba szúrták aNew York-i TermészettudományiMúzeumban. A biztonsági rendszerszámítógépe szerint ő volt azutolsó, aki belépett akiállítóterembe, de azt isregisztrálta, hogy kilépett, tehát agyilkos az ő mágneskártyájávalment ki, bár azt továbbra semtudjuk, hogyan jutott be. Ez ahelyszín már egyáltalán nem voltolyan steril, mint a többi. Green

félelmetes ellenfél volt, és küzdöttaz életéért. Egy linóleumvágóvalvédekezett, és meg is sebezte atámadóját. Találtunk vérnyomokat,amelyek nem az áldozaté voltak,mind a linóleumvágón, amelyetletöröltek ugyan, de nemtökéletesen, mind pedig a padlón. -Kicsit hallgatott, majd hozzátette: -A DNS-vizsgálat eredménye tegnapeste jött meg.

Felemelt egy papírlapot, és aztis lecsapta az asztalra DAgosta elé.- Itt van a jelentés.

DAgosta nem tudta rávennimagát, hogy megnézze. Úgyis tudta,mit állapítottak meg.

- Igen - bólintott Laura. -

Pendergast ügynök. DAgostajobbnak látta, ha nem mond semmit.

- Akkor rátérhetünk amotivációra. Az áldozatokbanegyvalami közös: mindnyájanPendergast közeli ismerősei.Hamilton a tanára volt középiskoláskorában. Duchamp a legközelebbiés talán egyetlen gyerekkoribarátja. Michael Decker Pendergastmentora volt az FBI-nál. Csak nekiköszönhető, hogy Pendergastot régnem rúgták ki az FBI-tól a kissészokatlan módszerei miatt. Ésvégül, ahogy te is tudod, MargóGreent is ismerte, az évekkelezelőtt történt múzeumigyilkosságok kapcsán, melyeknek

ügyében annak idején nyomozott.Minden bizonyítékot és szakértőijelentést többszörösen isellenőriztünk, a tévedés kizárva.Pendergast egy pszichopatasorozatgyilkos.

DAgosta kővé dermedt. Mostmár teljes egészében értette, miértmentette meg Diogenes a bátyját,miért segített neki visszatérni azéletbe a Fosco várában történtekután. Nem volt elég pusztán annyi,hogy sorra gyilkolja a bátyjabarátait - ráadásul rá is akarjakenni a gyilkosságokat.

- És most itt van ez - folytattaHayward, és elővett egy újabbjelentést, amelynek első oldalán jól

olvasható volt a cím: PszichológiaiprofilHamiltonDuchampDeckerGreengyilkosáról, Viselkedés lélektaniosztály, FBI, Quantico

- Én nem árultam el nekik,hogy a gyanúsítottunk egy FBI-ügynök, csak annyit, hogy úgygondoljuk, a gyilkosságokösszefügghetnek. Megkértük őket,készítsenek egy profilt a gyilkosról.Mivel Decker is az áldozatokközött van, nagyon gyorsak voltak,egy nap alatt elkészültek vele.Olvasd majd át, ha akarod, deösszefoglalom dióhéjban: a gyilkosmagas műveltségi szintű férfi,nemcsak egyetemi, de

posztgraduális végzettséggel.Szakértő kémikus. Alaposan ismeria bűnügyi technikusok eljárásait, ésvalószínűleg valamikor dolgozottvalamilyen bűnüldöző szervnélvagy még mindig ott dolgozik.széles körű ismeretekkelrendelkezik a tudomány, irodalom,matematika, történelem, zene,művészettörténet terén, vagyis igazireneszánsz ember. Az IQ-ja 180 és200 közötti. A kora valószínűlegharminc és ötven év közé tehető.Sokat utazott, valószínűleg többnyelven beszél. Jelentős anyagiforrásokkal rendelkezik. Nagyszakértője az álöltözeteknek.

Hayward mereven DAgosta

szemébe nézett. - Emlékeztet ez aleírás valakire, Vincent?

DAgosta nem felelt.- Ezek csak a külső jellemzők,

most jön a pszichológiai elemzés. -Laura kicsit hallgatott, és valamitkeresgélt a jelentésben. - A gyilkoserős önkontrollal rendelkező, ésmásokat is kontrolláló személyiség.Rendkívül jó a szervezőkészsége,és mindennél többre tartja a logikát.Elfojt minden érzelemnyilvánítást,és ritkán, vagy soha nem teszbizalmas közléseket. Nagyon kevésbarátja van vagy egyáltalán nincs,és nehezen teremt kapcsolatot azellenkező nem tagjaival.Valószínűleg nehéz gyerekkora

volt: hideg, uralkodó anya, éstávolságtartó vagy ténylegesentávol levő apa. Valószínű, hogy acsaládban előfordultak elmebetegekvagy bűnözők. Gyerekkorábanvalami súlyos, egy közelicsaládtaggal kapcsolatos érzelmitrauma érte, és élete hátralévőrészében ezt kompenzálta. Mélyengyanakvó minden tekintéllyelszemben, és önmagátintellektuálisan és morálisan, sokfelett állónak tekinti…

- Micsoda pszichológus-halandzsa! - csattant fel DAgosta. -Mi den el van torzítva, ő egyáltalánnem ilyen!

- Szóval felismered ezt az

egyént.- Hát persze hogy felismerem!

De ez a torzképe annak, amijevalójában. Nem Pendergast öltemeg ezeket az embereket, csak ráakarják kenni. A bizonyítékokat, avért, a szövetszálakat szándékosanhagyta ott Diogenes, a valódigyilkos.

Hosszú csönd. - Folytasd! -mondta Laura semleges hangon.

- Az Olaszországban történtekután, amikor mindnyájan azt hittük,Pendergast halott, az öccse elvitteegy klinikára, lábadozni. Sokáigbeteg volt, gyógyszereket szedett.Ez alatt Diogenesnek bőven lehetettalkalma összeszedni a

bizonyítékokat, amikre szükségevolt később, hajszálakat,szövetszálakat, vért. Diogenes tette,hát nem látod? Egész életébengyűlölte Pendergastot, és hosszúévek óta tervezte ezt az egészet. Aleveleiben ki is jelentette, hogy elfogja követni a tökéletes bűntényt,és még a mai napot is megjelölte.

- Ne gyere nekem megint ezzelaz őrült teóriával, Vincent, mármegmondtam, hogy…

- Most én beszélek! Diogenesvalami olyat akart elkövetni abátyja ellen, ami még szörnyűbbannál, mintha megölné. Meg akarölni mindenkit, akit szeret, de őtéletben hagyja. Úgy néz ki, most

ráadásul még úgy is akarja intézni,hogy úgy tűnjön, Pendergast atettes.

DAgosta elhallgatott. Lauraszánakozó, majdnem fájdalmasarckifejezéssel nézte.

- Vinnie, ugye emlékszel, hogya múltkor mondtad, hogy nézzekutána Diogenesnek? Hát megtettem.Rengeteg időt pazaroltam rá, hogynyomozzak utána, és ennyittaláltam. - Laura kinyitott egy másikdossziét, kivett egy újabblepecsételt, közjegyző aláírásávalhitelesített dokumentumot ésodacsúsztatta.

- Mi ez?- Halotti bizonyítvány.

Diogenes Dagrepont BemoulliPendergast. Húsz évvel ezelőttmeghalt autóbalesetben, Angliában.

- Ez hamisítvány. Én láttam aleveleit, amiket írt. Tudom, hogyéletben van.

- Miből gondolod, hogy nemPendergast írta azokat a leveleket?DAgosta rámeredt Laurára.

- Mert láttam Diogenest, asaját szememmel.

- Valóban? És hol?- Fosco várától nem messze, a

hegyekben, amikor üldöztek minket.Az egyik szeme barna volt, a másikkék, ahogy Cornelia Pendergastmesélte.

- És honnan tudod biztosan,

hogy Diogenes volt az? DAgostahabozott.

- Pendergast mondta.- Beszéltél is vele?- Nem. De láttam róla egy

gyerekkori fényképet is. Ugyanaz azarc.

Ismét hosszú csönd telepedettaz irodára. Hayward ezután újbólfelemelte a pszichológiai profilrólszóló jelentést. - Van itt mégvalami, olvasd el. - Odacsúsztatottegy oldalt.

DAgosta olvasni kezdte:A szóban forgó személy

lehetséges, hogy többszörösszemélyiségzavarban szenved, amia Münchhausen-szindróma egy

alfaja, melyben az egyén kétkülönböző, egymással pontosanellentétes szerepet játszik el agyilkosét és a nyomozóét. Ebben aszokatlan betegségben akár azadott ügyben nyomozó rendőr islehet a gyilkos. A betegség egymásik változatában a gyilkos egymagánszemély, aki magakezdeményezi, hogygyanúsítottnak tekintsék, éssokszor maga fedez fel látszólagkitűnő bizonyítékokat, amiket anyomozók nem vettek észre. Agyilkos mindkét esetbenszándékosan egészen aprónyomokat hagy hátra a rendőrségszámára. A két személyiség, a

gyilkos és a nyomozó tudatosszinten nem tud egymáslétezéséről, habár tudatalatti,patologikus szinten nagybanegyüttműködnek

- Ez marhaság! AMünchhausen-szindrómábanszenvedők fel akarják hívnimagukra a figyelmet. Pendergastvilágéletében mindent elkövetett,hogy kerülje a feltűnést. Ezegyáltalán nem illik rá. Te is jólismered, dolgoztál vele. Neked mitmondanak a megérzéseid?

- Azt jobb, ha nem tudod. -Laura sötét szeme fürkészőn nézte. -Vinnie, tudod, miért osztom megveled mindezt?

- Miért?- Először is, mert az az

érzésem, szörnyű veszélyben vagy.Pendergast egy közveszélyes őrült,és téged fog megölni legközelebb.Tudom, hogy így lesz.

- Nem fog megölni, mert nemő a gyilkos.

- Az a Pendergast, akit teismersz, nincs is tudatában annak,hogy ő a gyilkos. Ő hisz ennek aDiogenesnek a létezésében.Őszintén azt hiszi, hogy az öccsemég él, és hogy majd ti ketten megfogjátok találni. Ez mind része abetegségének. - Laura lecsapta ajelentést az asztalra. - Van egymásik személyisége, Diogenes, aki

ugyanabban a testben lakozik. Ezzela személyiségével még nemtalálkoztál, de találkozni fogsz,amikor majd megöl.

DAgosta egyszerűen nem találtszavakat.

- Nem is tudom, talán nemkellett volna elmondanom. - Laurahangja keményebb lett. -Tulajdonképpen nincs is jogodtudni, azok után, ahogy mindentelszúrtál. Én kezem-lábam törtem,hogy jó állást szerezzek neked, temeg elárultad a bizalmamat,visszautasítottad a… - Elhallgatott,és valahogy összeszedte anyugalmát.

DAgostában most már

fellobbant a düh. - Hogy énelárultalak? Ide hallgass, Laura, énpróbáltam beszélni veled erről azegészről. Próbáltammegmagyarázni. De tefélresöpörted, mondván, hogy ezcsak megszállottság, és őrültteóriák. Mit gondoltál, milyen érzésvolt? Vagy mit gondolsz, milyenérzés most azt hallgatni, hogymilyen naiv és hiszékeny vagyok,amiért megbízom Pendergastban?Ismered a régebbi munkámat,tudod, mire vagyok képes. Miértgondolod, hogy éppen mosttévedek? A kérdés ott lógott alevegőben.

- Ez itt most nem a megfelelő

hely és idő erre a vitára - felelteLaura kis csönd után. A hangja halkvolt és tárgyilagos. - És eltérünk azeredeti témától.

- Miért, pontosan mi is atéma?

- Azt szeretném, hogytartóztasd le Pendergastot, és hozdbe a rendőrségre.

DAgosta csak állt, minthavillám csapott volna belé. Sejthettevolna, hogy erre megy ki a játék.

- Hozd ide Pendergastot.Mentsd meg a saját bőrödet, mentsdmeg a karrieredet! Ha ártatlan,hadd bizonyítsa be.

- De az ellene szólóbizonyítékok olyan terhelőek,

hogy…- Úgy van, pokolian terhelőek,

és neked csak a felét mondtam el.De a rendszer így működik: nézzenszembe az esküdtszékkel.

- De hát hogyan hozhatnámide?

- Én már mindent kitaláltam.Te vagy az egyetlen ember, akibenmegbízik.

- Azt akarod, hogy áruljam el?- Elárulni? Jézusom, Vinnie,

ez az ember egy sorozatgyilkos!Négy ártatlan ember már meghalt.És van itt még valami, amiről nemveszel tudomást. Amit eddigműveltél, hogy titokban tartottad,hogy Pendergast életben van, hogy

hazudtál nekem, hazudtál Singleton-nak, az már-már azigazságszolgáltatás működésénekakadályozása. Már tudod, hogyPendergastot körözzük, mindentovábbi cselekedeted, amivelvédelmezed, cinkosságnak minősül.Már így is nyakig vagy a pácban, ésez az egyetlen módja, hogy kimásszbelőle. Vagy segítesz letartóztatni,vagy börtönbe kerülsz. Ez ilyenegyszerű.

DAgosta egy hosszúmásodpercig nem felelt semmit.Amikor megszólalt, még ő maga ishallotta, milyen üresen kongó,szinte halott a hangja. - Adj egynapot, hogy átgondoljam.

- Egy napot? - nézett rámeglepetten Hayward. - Tíz percedvan.

46. fejezetViola, hasogató fejfájással tért

magához. Egy pillanatig csak ürestekintettel, értetlenül bámult: egybaldachinos ágy rojtos kárpitjátlátta a feje fölött. Aztán mindeneszébe jutott, az autóút a sötétországúton, az egyre bizarrabbbeszélgetés Pendergast öccsével, ésa váratlan támadás.

Küzdött a rátörő pánikhullám

ellen, mozdulatlanul feküdt, csak alélegzésére koncentrált, és próbáltnem gondolni semmire.

Végül, amikor úgy érezte, tuduralkodni magán, lassan felült azágyban. Szédelgett, és fekete foltoktáncoltak előtte. Lehunyta a szemét.Amikor a lüktetés kicsit enyhült afejében, megint kinyitotta a szemét,és körbenézett a szobában.

Kis hálószoba volt, rózsástapétával, régi, viktoriánus stílusúbútorokkal, egyetlen rácsosablakkal. Óvatos mozdulatokkal - afejfájás miatt is, és hogy ne csapjonzajt - felkelt. Az ajtóhoz lopakodott,és halkan megpróbálta lenyomni akilincset, de ahogy várta, zárva

volt. A második pánikrohamot márkicsit gyorsabban sikerültelfojtania.

Az ablakhoz ment, és kinézett.A ház pár száz méterre állt egy kistengeröböl partjától. Ahomokdűnéken túl látta a tarajoshullámokat és a sötétlő óceánt. Azég ólomszürke volt, és Viola, akisok éjszakát töltött a szabad égalatt, és jól ismerte az égváltozásait, a fényekből tudta, hogyreggel van. Jobbra és balra is éppcsak ki tudott venni néhányegyszerű kis tengerparti nyaralót, azablakaik bedeszkázva télire. A partteljesen kihalt volt.

A rácsok között benyúlva

megkocogtatta az ablakot.Szokatlanul vastagnak és kékesárnyalatúnak tűnt az üveg, talántörhetetlen. És valószínűleghangszigetelt is, legalábbis ahullámok morajlása nem hallatszottbe.

Még mindig nagyon lassan ésa lehető legnagyobb csendbenkiosont a hálószobából nyíló kisfürdőszobába. Ez is régimódi ésrendes volt: egy mosdó, ódivatúlábas kád, és itt is egy kis ablak,szintén ráccsal ellátva, ésugyanazzal a furcsán vastagüveggel. Kinyitotta a csapot: folynikezdett a víz, hidegből gyorsanátváltott tűzforróra. Elzárta, és

visszament a hálószobába.Leült az ágy szélére, hogy

átgondolja a helyzetét. Az egészolyan valószerűtlen és bizarr volt,hogy szinte képtelen volt felfogni.Hogy ez az ember, aki a reptérenvárta, Pendergast öccse, efelől nemvolt semmi kétsége - sokszempontból úgy hasonlított rá,mintha ikrek lennének. De miértrabolta el? Mik a szándékai? Ésami a legfontosabb, mi a szerepemindebben Pendergastnak? Hogyanlehetséges, hogy ekkorát tévedettvele kapcsolatban?

Most, ahogy visszagondolt arövid találkozásukra Capraiaszigetén tavaly ősszel, már rájött,

milyen furcsa is volt. Talán csak aférfi halálának híre tüntette felutólag olyan romantikus fényben azegészet, és többnek, mint amivalójában történt. Aztán az a levél,a hírrel, hogy Pendergast mégis él,a romantikus, váratlan meghívás…Már megint hagyta, hogy azösztönössége bajba sodorja, és úgytűnt, most halálosan komoly bajba.

Lehetséges, hogy DAgosta isbenne van? Hogy az egész mesétPendergast haláláról csakkitalálták, valami bonyolultösszeesküvés részeként, hogy őtidecsalogassák? Valamiemberrabló banda hálójába került?Váltságdíjat akarnak? Minél többet

törte a fejét a helyzetén, annálinkább érezte, hogy a félelmetfelváltja a düh és a felháborodás.De ezt az érzést is elfojtotta. Jobblesz, ha minden energiáját aszökésre összpontosítja.

Visszament a fürdőszobába, ésgyors leltárt csinált: műanyag fésű,fogkefe, fogkrém, egy vizespohár,tiszta törülközők, mosdókesztyű,sampon. Felemelte a poharat:súlyosnak és hidegnek érezte,üvegből volt.

Elgondolkozva megforgatta akezében. Egy éles szilánk jófegyver lenne, és szerszámként ismegfelel. Az ablakon nem lehetkijutni, ez egyértelmű, és nyilván az

ajtó is erős. De ez a ház nagyonrégi lehet, és a falak valószínűlegcsak vakolt lécezetből vannak atapéta alatt.

Fogott egy törülközőt, a pohárköré csavarta, és párszor jólodacsapta a mosdó széléhez. Aztánszéttekerte a törülközőt: ahogyremélte, a pohár több nagyszilánkra tört. Fogta a legélesebbet,és visszament a hálószobalegtávolabbi falához. Óvatosan,hogy ne csapjon zajt, beledöfte aszilánk hegyes végét a tapétába.

Azonnal ki is szakított egydarabot a rózsás tapétából, de nagybosszúságára meglátta, hogy valamifém csillan meg alatta. A körmével

továbbhámozta a tapétát, és egysima acélfelület bukkant elő.

Végigfutott a hátán a hideg.Ebben a pillanatban kopogtak azajtón.

Összerezzent, aztán gyorsanvisszabújt az ágyba, és úgy tett,mintha aludna. Újból kopogtak,aztán harmadszor is, majdmeghallotta, hogy egy kulcs zörög azárban. Az ajtó nyikorogva kinyílt.Viola csak feküdt, lehunyt szemmel,az éles szilánkot elrejtve magamellett az ágyban.

- Kedves Viola, tudom, hogymár fent volt. Viola mozdulatlanulfeküdt.

- Azt is látom, hogy már

felfedezte, hogy fémlemezzel vankibélelve a szobája. Kérem, keljenfel, és hagyja abba ezt a fárasztószínjátékot. Valami fontosatszeretnék mondani.

Viola felült, és megintelöntötte a düh. Az ajtóban egyidegen férfi állt, habár a hangfélreismerhetetlenül Diogenesévolt.

- Bocsássa meg a szokatlankülsőt, a városba készülök, néhányperc múlva indulnom kell.

- Így, álruhában? SherlockHolmesnak képzeli magát? - A férficsak meghajtotta a fejét.

- Mit akar tőlem, Diogenes?- Már megvan, amit akarok:

maga.- Minek?Diogenes szélesen

elmosolyodott. - Hogy mit akarokmagától? Őszintén szólva magaengem a legkevésbé sem érdekel,kivéve egyvalamiért: mertfelkeltette a bátyám érdeklődését.Egyetlenegyszer hallottam, hogyemlítette a nevét, de felcsigázta akíváncsiságomat. Szerencsérenagyon ritka neve van, és a családjahíres, úgyhogy sikerült sok mindent,nagyon is sok mindent megtudnommagáról. Gyanítottam, hogy esetleggyengéd érzelmekkel viseltetik abátyám iránt. Amikor válaszolt alevelemre, tudtam, hogy helyes volt

a megérzésem, és felbecsülhetetlenértékű kincsre bukkantam.

- Maga ostoba tökfej. Nem tudrólam semmit.

- Kedves Viola, ne amiattaggódjon, hogy mit tudok, inkábbkét olyan dolog miatt kelleneaggódnia, amit maga nem tud, pedigtudnia kellene. Először is tudniakell, hogy nem juthat ki ebből aszobából. A falak, a padló, amennyezet, mind szegecseltlemezekből van. Az ablakokkétrétegű, törhetetlen üvegből,hangszigeteltek, golyóállók. Azüveg olyan, hogy csak maga látkifelé, belátni nem lehet, ha járna iserre valaki, de nem nagyon jár. Ezt

csak azért mondom, hogy nefáradozzon hiába. A polcon vannakkönyvek, ihat vizet a csapból, azíróasztal alsó fiókjában van egy kiscukorka.

- Rengeteg időt és pénztpazarolhatott minderre, mégcukorkát is beszerzett?

- Igen, valóban.- Azt mondta, két dolog van,

amiről tudnom kéne. Mi a második?- Hogy meg kell halnia. Ha

hisz egy felsőbbrendű lénylétezésében, ne felejtse el, rendeznivele minden függőben lévő dolgát.A halálának időpontja holnap lesz,a hagyományos időben, hajnalban.

Viola szinte akarata ellenére

elnevette magát, keserűen ésdühösen. - Ha hallaná magát,milyen nevetségesen hangzik!

Diogenes egy lépést hátrált, ésfutólag összeráncolta homlokát,aztán visszatért az arcára asemleges kifejezés. - Milyenvérmes kis vadmacska maga.

- Mit követtem el maga ellen,maga féleszű idióta?

- Ellenem semmit. A bátyámellen.

- Semmit nem tettem abátyjával! Ez valami beteges tréfa?Diogenes szárazon felkacagott. -Igen, beteges tréfa, méghozzánagyon beteges.

A düh és a bosszúság mintha

teljesen felperzselte volna Violafélelmét. Lassan, óvatosanszorosabbra zárta az ujjait azüvegszilánk körül. - Ahhoz képest,hogy milyen undorító alak, nagyonelégedettnek látszik magával.

- Ejha! Ma reggel nagyon élesa nyelve.

- Maga teljesen őrült.- Kétségtelenül, a társadalom

szokásos mércéje szerint elmebetegvagyok.

Viola összeszűkült szemmelnézett rá. - Szóval a skótpszichológus, R.D. Laing követője.

- Nem vagyok senkinek akövetője.

- Azt maga csak hiszi, nagy

arroganciájában. Laing azt írta: Azelmebetegség az épeszű válasz egyőrült világra.

- Nagyra tartom az illetőúriember éleslátását, bárki legyenis. Kedves Viola, bármennyiresajnálom, de nem érek rá egész napcsevegni…

- Kedves Diogenes, ha tudná,milyen unalmas alak. - Violahalálosan pontos gúnnyal utánoznikezdte a férfi lusta beszédmódját.

- Mennyire sajnálom, hogynem folytathatjuk ezt az elbűvölőtársalgást. Igazán szánalmasak akísérletei, hogy érdekesnek tüntessefel magát.

Csönd lett. Diogenes már nem

mosolygott, de az arcáról nemlehetett leolvasni, milyengondolatok járnak a fejében. Violátmeglepte, mennyire mély ésfelkavaró a düh, amit érez. Zihálvaszedte a levegőt, és a szíve vadulkalapált a mellkasában.

Diogenes végül felsóhajtott. -Maga olyan cserfes, mint egypapagáj, és majdnem olyan okos. Amaga helyében kicsit visszafognámmagam, és megpróbálnékméltósággal szembenézni a véggel,ahogy a pozíciójához illik.

- A pozíciómhoz? Csak nemmaga is az a fajta tökfej amerikai,aki teljesen begerjed tőle, hagrófokkal vagy bárókkal találkozhat

az óvilágból?- Viola, kérem, felizgatja

magát.- Maga nem lenne kicsit

izgatott, ha az óceán túlpartjáracsábították volna hamis ürüggyel,aztán elkábítják, elrabolják,bezárják egy szobába, és azzalfenyegetik, hogy…

- Viola, holnap hajnalbanvisszatérek, hogy teljesítsem azígéretemet. El fogom vágni a torkát,kétszer, Comstock bácsikámemlékére.

Violára hirtelen kétszereserővel tört rá a félelem. - De hátmiért?

- Végre, egy értelmes kérdés.

Tudja, én egzisztencialista vagyok.Kifarigcsálom magamnak az életértelmét az univerzum, rothadóteteméből. Bár nem a maga hibája,de részévé vált ennek a játéknak.De nem érzek maga iránt sajnálatot.A világ tele van fájdalommal ésszenvedéssel. Egyszerűen úgydöntöttem, hogy inkább énirányítom ezt a játékot, ahelyetthogy én magam is ostoba áldozatlennék. Nem telik örömöm másokszenvedésében, egyvalakiét kivéve.Ez az életem értelme: a bátyámértélek, Viola, ő ad nekem erőt, ő adnekem célt, ő jelenti nekem azéletet. Ő az én megváltásom.

- Elmehet a pokolba, maga is

meg a bátyja is!- Jaj, drága Viola, nem tudta?

Ez itt a pokol! De maga nemsokáramegszabadul belőle.

Viola felpattant az ágyról, ésaz üvegszilánkot magasba emelverávetette magát a férfira, de egyszempillantás alatt a padlón találtamagát. Diogenes leteperte, az arcapár centire volt Violáétól, aleheletének édeskésfokhagymaszaga az arcába csapott.

- Viszlát, kis vadmacskám -mormolta, és lágyan szájoncsókolta a nőt.

Aztán egyetlen villámgyors,rebbenő mozdulattal, mint egydenevér, felpattant, és már el is

tűnt, az ajtót becsapva maga után.Viola is felpattant, és az ajtóravetette magát, de már túl késő volt:a zár olajozottan kattant, és az ajtóolyan szilárdnak tűnt, mint egypáncélterem bejárata.

47. fejezetDAgostának nem volt

szüksége egy napra, hogymegfontolja Laura javaslatát, sőt tízpercre sem. Egyenesen kisétált akapitányság épületéből, elővette amobiltelefont, amit Pendergastadott neki, és kért tőle egy

találkozót, arra hivatkozva, hogyvészhelyzet van.

Negyedórával később kiszállta taxiból a Broadway és a 72. utcasarkán. Még mindig fájdalmasaneleven volt a Laurával folytatottbeszélgetés emléke, de tudta, hogyerre most nem szabad gondolnia.Félre kell tennie személyesérzelmeit, amíg túl nem jutnak ezena krízisen, feltéve, hogy valaha istúljutnak rajta.

Végigsétált a 72. utcán, keletiirányba. Kicsit távolabb már látta aCentral Parkot, a fák kopáranbarnállottak a januári hidegben. Akövetkező kereszteződésnélmegállt, és megint elővette a

mobilt. Ha elértél a Columbus és a72. utca sarkára, hívj fel újra! -utasította Pendergast. Innen csakegy saroknyira állt a Dakota-ház,ahol a lakása volt. Lehet, hogyotthon tartózkodik? Az adottkörülmények között ez nem tűnt jóötletnek.

Elővette a telefont, és hívottegy számot.

- Igen? - szólalt megPendergast hangja. DAgosta aháttérben a kulcscsomó zörgéséthallotta.

- Itt vagyok a sarkon.- Nagyszerű. Indulj el a 24-es

szám felé. Vigyázz, hogy nekövessenek! Az épületben vannak

lakások és irodák is. A bejáratnapközben is zárva van, de a portásbárkit beenged, aki normálisnak nézki. Menj le a lépcsőn az alagsorba,és keress meg egy ajtót, amin B-14felirat van. Nézz jól körül, hogyegyedül vagy-e, aztán kopogj be,lassan, hétszer. Mindent értettél?

- Igen.A vonal megszakadt.DAgosta elrakta a telefont,

átment az utca túloldalára, éstovábbsétált a park felé. Kicsittávolabb, a sarkon ott emelkedett ahomokszínű Dakota-ház. Az épülethatalmas, gótikus bejáratánál kisportásfülke bújt meg. A közelébenkét egyenruhás rendőr lézengett, és

a Central Park Westen háromjárőrautó is parkolt. Szóval arendőrség már szemmel tartjaPendergast lakását.

DAgosta lelassította a lépteit,amennyire tudott, a fal mellettosont, és óvatosan rajta tartotta aszemét a rendőrökön.

A 72. utca 24-es számú házaegy nagy, barna kőépület volt, aháztömb közepe táján. DAgostamég egyszer jól körbenézett, denem látott semmi gyanúsat, aztánbecsöngetett, és minden továbbinélkül be is engedték.

Az előcsarnok kicsi volt éssötét, a falakat piszkosnak tűnőszürke márvány borította. DAgosta

odabiccentett a portásnak, aztánelindult lefelé az előcsarnok hátsórészéből induló lépcsőn. Egyalagsori folyosóra jutott, ahol abetonfalakban egyforma közönkéntajtók nyíltak. Egy perc alatt meg istalálta a B-14 feliratút. Megintkörbenézett, aztán bekopogott azajtón, az utasításnak megfelelőenhétszer.

Egy pillanatig csönd volt,aztán hallatszott, hogy odabenteltolnak egy reteszt. Az ajtó kinyílt,és egy férfi állt ott, fekete-fehérportásegyenruhában. Kidugta afejét, körbenézett az alagsorifolyosón, aztán bólintottDAgostának, és beengedte.

DAgosta nagy meglepetésérenem egy szobában találta magát,hanem egy hosszan elnyúló, nagyonkeskeny folyosón, szinte alig fért elbenne egy ember. A portásfelkattintott egy zseblámpát, aztánelindult előre.

A folyosó soha nem akartvéget érni. A betonfalak átváltottaktéglába, majd gipszbe, aztán isméttégla következett. A folyosóhelyenként kiszélesedett, máshololyan szűk lett, hogy szinte súroltakét oldalról DAgosta vállát.Párszor balra kanyarodtak, aztánjobbra. Egy helyen kiértek egy kisudvarra, illetve inkább csakvilágítóakna volt. DAgosta

meglátott a feje fölött egy tenyérnyikék égdarabkát, mintha egy kéményaljában lennének. Aztán felmásztakegy rövid lépcsőn, majd a portáskinyitott egy újabb ajtót egy óriási,régimódi kulccsal, és beléptek egymásik keskeny folyosóra.

Ez a folyosó zsákutcábanvégződött, egy teherliftnél. A portáselhúzta a rézrácsot, egy újabbkulccsal kinyitotta a lift ajtaját, ésintett DAgostának, hogy szálljon be.A portás is belépett utána, ésmeghúzott egy fogantyút, mire a lift,tiltakozó dohogással, nyikorogvaelindult felfelé.

Az ajtón nem volt kisablak,így DAgostának fogalma sem volt,

hány emeletet mentek fel: úgysejtette, négyet vagy ötöt. A liftegyszer csak magától megállt, és aportás kinyitotta az ajtót. Ahogyelhúzta a rácsot, DAgostamegpillantott egy rövid kis átjárót,amely egy ajtóhoz vezetett. Az ajtónyitva volt, és Pendergast ott állt,megszokott fekete öltönyében.

DAgosta megtorpant ésrábámult. Meglepő felbukkanásaóta eddig még mindig valamiálöltözetben jelent meg, az arcátvagy a ruháját, vagy mindkettőtdrámaian elváltoztatva, és DAgostamost furcsamód megborzongott,hogy igazi valójában láthatja abarátját.

- Vincent, gyere be! -üdvözölte Pendergast, és bevezetteegy kis, jellegtelen szobába. Voltegy tölgyfa fésülködőasztal, egybőrkanapé az egyik fal mellett, egykisasztal a másiknál. Négy iMaclaptop feküdt rajta, és néhány NAS-műszer. A szoba hátsó részében kétajtó nyílt, az egyik csukva volt, amásik egy kis fürdőszobábavezetett.

- Ez lenne a Dakota-házbelilakásod? - kérdezte kicsithitetlenkedve DAgosta.

Pendergast arcán halványmosoly suhant át. - Dehogy -mondta, és becsukta az ajtót. - Alakásom egy emelettel feljebb van.

- Akkor mi ez a hely?- Mondjuk, hogy búvóhely.

Egy meglehetősen magas technikaifelszereltségű búvóhely. Tavalyrendeztem be egy ohiói ismerősömtanácsára, arra az esetre, ha az őinformatikai szolgáltatásai épp nemlennének elérhetőek.

- Nem maradhatsz itt. Arendőrök már nyüzsögnek a Dakota-ház előtt. Épp most jövök Haywardirodájából, és megtudtam, hogy vanegy első számú gyanúsítottja.

- Én.- Te ezt honnan a csudából

tudod?- Egy ideje tudtam. -

Pendergast tekintete eközben egyik

monitorról a másikra vándorolt, ésaz ujjai villámgyorsan röpködtek abillentyűkön. - Amikor rátaláltam abarátom, Michael Deckerholttestére, ökölbe szorított kezébenfelfedeztem néhány hajszálat. Szőkehajszálakat. Az öcsém nem szőke,vöröses haja van. Azonnal rájöttem,hogy Diogenes terve mégérdekesebb, mint addig gyanítottam.Nemcsak az a szándéka, hogymindenkit meggyilkol, aki hozzámközel áll, de ráadásul úgy állítja be,mintha én lennék a tettes.

- És mi van a levelekkel,amiket Diogenes írt neked? Azoknem igazolják, hogy még mindigéletben van?

- Nem feltétlenül. Emlékszel,mondtam, hogy furcsa a kézírás, ésvalahogy ismerős? Tulajdonképpenaz én kézírásom utánzata, eltorzítva,hogy úgy nézzen ki, mintha énpróbáltam volna elváltoztatni azírásomat.

DAgosta ezt egy percigemésztette. - Miért nem mondtad elnekem?

- Nem láttam semmi okát, hogymegterheljelek mindezzel, amígnem szükséges. Amikor megláttamazokat a hajszálakat, mártökéletesen világossá váltszámomra, hogy Diogenes a többitetthelyen is nyilván hagyott egy-kétolyan bizonyítékot, amik rám

utalnak. Olaszországban, miközbenlábadoztam, nyilván bőven lehetettalkalma összeszedni mindent, amireszüksége volt, akár egy kisvérmintát is. Csak idő kérdése volt,hogy mikor jönnek rá, hogy valamiközöm van a gyilkosságokhoz.Reméltem, hogy ennél kicsit többidőm lesz. Hayward igazán kitűnőmunkát végzett.

- Ez még nem minden. Lauramegkért, hogy csaljalak csapdába.De erre nem voltam hajlandó.Elfogatási parancsot adtak kiellened. Nem maradhatsz itt.

- Épp ellenkezőleg, Vincent,itt kell maradnom. Ez az egyetlenhely, ahol a rendelkezésemre áll

minden eszköz, amire pillanatnyilagszükségem van. És egy kicsit olyan,mint Poe-nál az ellopott levél. Alegutolsó hely, ahol keresnének, aza ház, ahol lakom. A rendőrségjelenléte puszta formalitás.

DAgosta rámeredt. - Szóvalinnen tudtad, hogy Diogenes nemfogja célba venni Laurát. Ő nyomoza Duchamp-ügyben, és Diogenesszámított rá, hogy rá fog jönni, hogytéged kell gyanúsítani.

- Pontosan. Húzz ide egyszéket, és hadd mutassam meg, mindolgozom - mondta Pendergast anégy laptopra mutatva.

- Ezek a gépek parazitákmódjára rácsatlakoztak a város

térfigyelő kameráira, és néhányfőbb biztonságikamera-rendszerre,például amik a bankoknál és apénzkiadó automatáknál működnek.- Rámutatott az egyik monitorra,amely egy tucatnyi kis ablakra voltfelosztva, mindegyik fekete-fehérképeket közvetített, utcarészletekrőlés kereszteződésekről.

- Ezek minek?- Meg vagyok győződve róla,

hogy Diogenes végső nagy bűntetteManhattanban vagy a környékén fogmegtörténni. És manapság egy ilyennagyvárosban, mint New York, nemlehet úgy jámi-kelni, hogy nefotózzanak le, vagy ne kerülj rávalamilyen biztonsági kamera

videofelvételére akár naponta többtucatszor is.

- De Diogenes nyilvánelváltoztatta a külsejét.

- A legtöbb ember számáralehet, hogy felismerhetetlen, deelőttem nem tudja álcázni magát. Azember tudja álcázni a külsejét, denem tud mindent elváltoztatni, agesztusait, a járását, vagy akár apislogását. Diogenes és én nagyonhasonlítunk egymásra. Készítettemegy videofelvételt magamról, eztbetápláltam egy képfelismerőrendszerbe, és összekötöttem akamerák képeivel. - Egy másiklaptopra mutatott. - Amint látod,főleg a Dakota-ház környékére

koncentrálok, illetve a RiversideDrive-i ház környékikereszteződésekre. Azt tudjuk, hogyDiogenes járt ott a házban, ésvalószínűleg itt is. Ha rá tudokbukkanni, és szerezni róla egyképet, akkor utána keresgélhetekelőre-hátra a felvételeken, ésmegpróbálhatnám követni amozgását.

- Ehhez nem őrülten nagyteljesítményű számítógép kellene,legalább akkora, mint egy kisebbegyetem teljes gépparkja?

- Ehhez van ez. - Pendergastkinyitotta egy szekrény ajtaját,amely telis-tele volt zsúfolva alegkülönfélébb számítástechnikai

berendezésekkel.DAgosta nagyot füttyentett. -

Te értesz ezekhez a ketyerékhez?- Nem különösebben, de

tudom, hogyan kell használni.Pendergast vetett egy

pillantást a barátjára. Habár az arcasápadtabb volt, mint amilyennekDAgosta valaha is látta, a szemeveszélyesen csillogott. Egy olyanember csalóka energikussága áradtbelőle, mint aki napok óta nemaludt.

- Diogenes itt van valahol, ittólálkodik ebben a végtelenadatfolyamban. Hogy elkövesse avégső nagy bűntettét, ahhoz afelszínre kell bukkannia. És ez az

én utolsó, az egyetlen esélyem,hogy megállítsam. Ez a szoba azegyetlen hely, ahol hozzáférek aszükséges technológiához. - Újabbbillentyűkopogtatás. - Az ohióiismerősöm, akit az előbbemlítettem, ő sokkal alkalmasabblenne erre a feladatra, mint én, desajnos kénytelen volt a sajátvédelme érdekében egy időreeltűnni.

- Laura nem az a fajta, akicsak ül és várja, hogy a szájábarepüljön a sült galamb.Valószínűleg már keresnek.

- És nyilván téged is. DAgostanem felelt semmit.

- A lakásomat biztosan

átkutatták, és valószínűleg aRiverside Drive-i házat is. Ami ezta kis kuckót illeti… magad isláttad, hogy megvan hozzá a rejtettkis bejáratom. Csak Martyn tudróla, aki idevezetett.

Pendergast keze megállt abillentyűkön. - Vincent,megmondom, mit kell tenned.

- Mit?- Egyenesen odamész Laura

Haywardhoz, és azt mondod, hogymindenben együttműködsz vele, desajnos én eltűntem, és fogalmadsincs, hol lehetek. Nincs rá semmiszükség, hogy tovább árts akarrierednek.

- Mondtam már, én végig

melletted állok.Pendergast kis csönd után

válaszolt. - Hát jó. Ezt soha nemfelejtem el neked.

- Ne beszéljünk erről többet.Pendergast folytatta a

munkáját. Eltelt tíz perc, húsz -aztán hirtelen megdermedt, és amonitorra meredt.

- Találtál valamit?- Igen, azt hiszem. -

Pendergast mereven bámulta azegyik monitort, és előre-hátratekerve újra meg újra lejátszott egyszürke, kásás képet.

DAgosta odalesett a vállafölött. - Ő az?

- A számítógép szerint igen, és

szerintem is. De az a furcsa, hogy afelvétel nem a Dakota-házkörnyékén készült, ahogy vártam,hanem úgy hat háztömbbel északra,a…

Ebben a pillanatban egy halkcsöngés szólalt meg egy kishangszóróból az asztalon.Pendergast gyorsan odafordult.

- Ez meg mi? - kérdezteDAgosta.

- Martyn. Úgy látszik, valakikeres. DAgosta megfeszült. - Vajona rendőrség?

Pendergast megrázta a fejét. Akis doboz fölé hajolt, ésmegnyomott egy gombot.

- Egy biciklis futár jött, uram -

szólalt meg egy hang. - Egy levelethozott.

- Megkérte, hogy várjon?- Igen.- A rendőrség nem vette

észre?- Nem.- Kísérje ide, a szokásos

körültekintéssel. - Pendergastfelegyenesedett. - Akkor lássuk, milehet ez. - A hangja könnyed volt,de az arca elgyötörtnek látszott.

Kimentek a kis átjárón alifthez. Egy percig csönd volt, aztánodalent a lift kattant egyet, éselkezdett felemelkedni. Hamarosanfel is ért, és ketten szálltak ki: aportás, aki DAgostát is felkísérte,

és a futár, egy vékony fiú kabátbaés sálba bugyolálva. Egynagyméretű borítékot tartott akezében.

Pendergast ránézett aborítékra, és elszürkült az arca. Szónélkül belenyúlt a zakója zsebébe,kivett egy pár gumikesztyűt, ésfelhúzta. Aztán kivett a tárcájábólegy húszdollárost, és odaadta afutárnak.

- Lenne olyan szíves itt várnipár percig? - kérdezte.

- Persze - felelte a futár, éskissé gyanakvó pillantást vetett agumikesztyűre.

Pendergast átvette a borítékot,és váltott egy pillantást a portással.

Aztán biccentett DAgostának, ésgyorsan visszasiettek a szobába.

- Diogenestől jött? - kérdezteDAgosta, miután becsukta az ajtót.Pendergast nem felelt. Leterített egyfehér papírlapot az asztalra, errefektette a borítékot, és gondosanmegvizsgálta. Nem leragasztvavolt, hanem egy piros zsinórralátkötve. Pendergast röviden azt isszemügyre vette, aztán kikötözte, ésóvatosan kinyitotta a borítékot. Egykis, összehajtogatott papírlaphullott ki belőle a földre, meg egyfekete hajfürt.

Pendergast levegő után kapott,ami a kis szobában furcsánhangosan hatott. Gyorsan letérdelt a

földre, és szétnyitotta a papírlapot.Gyönyörű, kézzel készült,

merített papír volt, a tetején,dombornyomású címer: egy nyitottszem, alatt két hold és egy fekvőoroszlán. Alatta sötétbarna tintával,töltőtollal vagy talán lúdtollal írvaegy dátum: Január 28.

DAgosta rögtön látta, hogyugyanolyan levél, mint amitkorábban látott a Riverside Drive-iházban. De ebben a levélben adátumon kívül pár sor is állt:

Igazán belevaló nő, kedvesbátyám, meg tudom érteni, miérttetszik neked.

Íme, küldök egy kis jelet-egyfürt az ő gyönyörű hajából. Tedd

el, hogy maradjon valami emlékedróla a halála után. Ha az embermegsimogatja, szinte érzi acapraiai szellő édes illatát…

Persze az is lehet, hogymegint hazudok, és a hajfürt nemis az övé. Nézz a lelked mélyére, éskeresd az igazságot!

Fráter, ave atque vale.- Te jóságos ég! - DAgosta

nem tudott többet mondani, a torkaannyira összeszorult. Pendergastrapillantott, aki a padlón ült, és lágymozdulatokkal a hajfürtötsimogatta. Olyan szörnyű volt azarckifejezése, hogy DAgostakénytelen volt elfordulni.

- Lehet, hogy hazudik -

mondta. - Az öcséd hazudott mármáskor is.

Pendergast nem felelt. Rövid,borzalmas csönd lett.

- Kikérdezem a futárt - mondtaaztán DAgosta, és elindult kifelé.Nem mert visszanézniPendergastra.

Kilépett a kis folyosóra, ésvisszament lifthez. A futár ottvárakozott, Martyn felügyeletemellett.

- New York-i rendőrség -mondta DAgosta, és felvillantotta ajelvényét. Minden lelassultkörülötte, mint egy lassítottfelvételen, és furcsán súlyosnakérezte a testét, alig tudta mozgatni a

tagjait. Arra gondolt, ilyen lehet asokkos állapot.

A futár bólintott a jelvényre.- Ki adta át magának a

borítékot?- Egy taxisofőr hozta be az

irodánkba.- Hogy nézett ki az illető?- Csak egy egyszerű taxis.

Utasa nem volt.- Milyen volt pontosan a

jármű?- Tipikus New York-i sárga

taxi.- A nevét vagy a számát nem

látta véletlenül? - DAgosta feltettea kérdést, bár nagyon jól tudta,hogy úgyis hiábavaló, Diogenes

nyilván gondoskodott róla, hogy nemaradjon semmi nyom.

A futár csak a fejét rázta.- Hogyan fizetett?- Ötven dollárt adott. Azt

mondta, egy futár vigye el aborítékot dr. Pendergastnak aDakota-házba, és ne álljon szóbasenkivel, csak a portással és acímzettel személyesen.

- Jól van. - DAgosta felírta afiú nevét és a futárcég nevét. Aztánfélrevonta Martynt, és megkérte,gondoskodjon róla, hogy arendőrök nehogy megállítsák a fiút,miközben elhagyja az épületet. Afurcsa, súlyos érzés sehogy semakart elmúlni. Visszament a kis

szobába.Pendergast fel sem nézett,

amikor belépett. Még mindig apadlón ült, előrehajolva, előtte ahajfürt. Kezei a térdén pihentek,felfelé fordított tenyérrel, ahüvelykujja összeillesztve amutatóujjával. A lesújtottarckifejezés eltűnt, és teljesszenvtelenség ült a vonásain. Nemmoccant, nem is pislogott, minthanem is lélegzett volna. Úgy nézettDAgostára, mintha egy milliókilométer választaná el őket.

- A futár nem tud semmit -mondta DAgosta olyan gyengéden,ahogy csak tudta.

Pendergast nem vett róla

tudomást, teljesen mozdulatlanmaradt. Az arca nagyon sápadt volt.

- Honnan a csudából tudottDiogenes Violáról? - robbant kiDAgostából.

Pendergast szinte gépiesenválaszolt: - Az első héten, amikor aklinikán ápoltak, lázas voltam ésfélrebeszéltem, lehet, hogyemlítettem Viola nevét. Diogeneselőtt semmi nem maradhat rejtve.

DAgosta leroskadt egy székre.Pillanatnyilag az sem érdekeltevolna, ha Laura, egy tucat FBI-ügynök és egy hadseregnyi rendőrront be. Akár börtönbe is zárhatják,és örökre eldobhatják a kulcsot, azsem számít. Az élet borzalmas.

Csak ültek mind a ketten,mozdulatlanul, némán. Félóra iseltelt.

Aztán Pendergast teljesenváratlanul felpattant, olyan hirtelen,hogy DAgosta szíve majd kiugrott ahelyéről ijedtében.

- Viola nyilván a saját nevénutazott - mondta felcsillanószemmel.

- Tessék? - nézett fel DAgosta.- Nem jött volna el, ha

Diogenes arra kéri, hogy álnévenutazzon, vagy elintéz neki egy hamisútlevelet, akkor biztosan gyanútfogott volna. És nemrég érkezhetett,Diogenes nem halogatta volna, hogyerről értesítsen.

Pendergast odarohant alegközelebbi laptophoz, és vadulkopogtatni kezdte a billentyűket.Húsz másodperc után megtorpant akeze.

- Itt van! - kiáltott fel.DAgosta is odarohant, és

megnézte a monitort:Folkestone Adatközpont

Szigorúan bizalmas!SQL Engine 4.04í.a.Az utaslistán egy keresett

adat található:BA-0002359148Maskelene, Lady ViolaBritish Airways 822-es járatIndulás-. London, Gatwick

LGW, január 27. 23:54 GMT

Érkezés: KennedyInternational JFK, január 28.12:10 EST

Pendergast elfordult amonitortól. Egész lénye vibrált azenergiától, a tekintete, amely eddigolyan üres és távoli volt, mostmintha tűzben égett volna.

- Gyerünk, Vincent!Kimegyünk a reptérre. Mindenperccel, amit elvesztegetünk, csakkihűl a nyom. - Azzal kirohant afolyosóra.

48. fejezet

Mint a régi szép időkben,gondolta komoran DAgosta:Pendergast a fekete öltönyében,amint New York utcáin száguld aRolls Royce-ával. De valójábansemmi nem volt olyan, mint régen.Pendergastot körözik, és DAgostais akkora pácban volt, hogy azt semtudta, sikerül-e valaha is kimászniabelőle.

A Rolls Royce megállt arepülőtér érkezési oldalánál, a 7.terminál előtt. Pendergast kipattant,a motort le sem állítva. Egy rendőrácsorgott a járdán, és Pendergastodarontott hozzá.

- FBI - villantotta felaranyszínű jelvényét egy pillanatra

a rendőr orra előtt, aztánvisszacsúsztatta a zsebébe.

- Miben segíthetek? - kérdeztea rendőr készségesen.

- Egy rendkívül fontos ügybennyomozok. Megkérhetném, hogytartsa szemmel a kocsimat, amígbemegyek?

- Igenis - felelte a rendőr, éséppen csak hogy nem tisztelgett.

Pendergast berohant aváróterembe, fekete öltönye csakúgy lobogott. DAgosta követte, apoggyászkiadó biztonságiirodájához. Amikor beléptek, egynagydarab őr épp türelmesenhallgatott egy öltönyös férfit, akidühösen kiabálva reklamált valami

ellopott bőrönd miatt.Pendergast újból felvillantotta

az FBI-jelvényét. - Pendergastkülönleges ügynök vagyok az FBI-tól. A kollégám Vincent DAgosta aNew York-i rendőrségtől.

- Na, végre! - kiáltott feldühösen a férfi. - A feleségemrendkívül értékes ékszerei…

- Soha ne csomagoljonértéktárgyakat olyan bőröndbe, amitpoggyászként felad - mondtaPendergast, aztán udvariasanmegfogta az utas karját, az ajtóhozvezette, kicsit hátrább lépett,villámgyorsan kinyitotta, éskitessékelte a férfit. Végül becsuktaaz ajtót, és ráfordította a kulcsot.

- Ezt jól elintézte - vigyorgottaz őr.

- Ügyeletben van most egybizonyos Carter? - kérdeztePendergast, miután futó pillantástvetett az őr névtáblájára.

- Én vagyok az, RandallCarter. Miben segíthetek?

- Azt mondták nekem, maga alegmegfelelőbb ember arra, hogysegítsen nekem.

- Valóban? - A férfi arcafelragyogott. - És ki…

- Szeretnénk átnézni abiztonsági kamerák tegnap éjszakakészült felvételeit. Nagyon sürgőslenne.

- Igen, máris hívom a

biztonsági főnököt.Pendergast megrázta a fejét. -

Nem szóltak magának, hogy mármegbeszéltük vele?

- Tényleg? Nem tudtam. Fura,hogy nem küldtek egy…

- Ugyan, intézkedjen kicsitönállóan! - szakította félbePendergast. - Maga igazán nem úgynéz ki, mint egy bürokrata. -Odahajolt egész közel, ésmegragadta a férfi vállát. - Vanmagán golyóálló mellény?

- Golyóálló mellény? Az ittnem szükséges… De hát miért?

- Jobb lesz, ha rögtönindulunk.

- Igen. - Nem kellett több

meggyőzés, az őr az iroda hátsórészén található ajtóhoz sietett éskinyitotta.

Egy szürke folyosóra jutottak,majd egy újabb zárt ajtón belépveegy nagy számítógépterembentalálták magukat, rengetegmonitorral, amelyekre aterminálban elhelyezett kamerákrólérkeztek a képek. Néhánybiztonsági őr üldögélt egy asztalkörül, épp kávézgattak, miközbenegy vékony, bosszúsnak látszótechnikus az egyik sarokban abillentyűzetet kopogtatta.

- Ezek az urak látniszeretnének néhány felvételt - szóltoda Carter a technikusnak.

- Egy pillanat.- Most rögtön. Az FBI-tól

vannak, nagyon fontos ügy.A technikus felállt, és

bosszúsan felsóhajtott. - Jól van,lássuk az engedélyt - és kinyújtottaa kezét.

- Már meg van beszélve, énengedélyezem - szólt közbe Carter.A technikus égnek emelte atekintetét. - Szóval, mit akarnak?Pendergast odalépett. - A BritishAirways 822-es járata aGatwickről pár perccel éjfél utánlandolt. Szeretném látni abiztonsági kamerák felvételeit afutószalagról, ahová ennek ajáratnak a poggyászai érkeztek, és

ami a legfontosabb, a váróteremnekazt a részét, ahová a vámvizsgálatután kiléptek az utasok.

- Foglaljon helyet, ezbeletelhet egy kis időbe.

- Attól tartok, egyáltalán nincsidőm.

- Jól van, meglátom, mittehetek, de ne számítson rá, hogygyorsan fog menni.

Pendergast halványanelmosolyodott. DAgostaönkéntelenül megborzongott ettől amosolytól.

- Maga ugye JonathanMurphy? - kérdezte Pendergast atechnikustól legmézesebb hangján.

- Szóval el tudta olvasni a

névtáblámat, bravó!- Én hiszek a jutalmazás-

büntetés módszerében, Jonathan -mondta Pendergast még mindigbarátságosan. - Ha öt perc alattelőkeresi azokat a felvételeket, kapegy tízezer dolláros jutalmat azFBI-tól. Van egy új ösztönzőprogramunk, nyilván hallott róla.Másrészt viszont, ha nem keresielő, megjelöltetem a személyidossziéját egy kis piros zászlóval,ami azt jelenti, hogy soha többénem dolgozhat egyetlen repülőtérenvagy más magas biztonságifokozatú intézményben sem. Szóval,melyiket választja?

Csönd lett. A biztonsági őrök

egymást bökdösve vigyorogtak.Nyilvánvaló volt, hogy a technikusnem túl népszerű a körükben.Murphy elvigyorodott. - Legyen atízezer dollár.

- Nagyszerű.A technikus leült, és nagy

bőszen nekilátott a munkának abillentyűket kopogtatva. DAgostafigyelte a monitort, amelyen hosszúszámsorok futottak végig.

- Már nem használunkvideokazettákat - magyaráztaközben a technikus. - Mindentdigitálisan rögzítünk és tárolunk,ezek felhasználnak egy teljesterabyte-ot a…

Hirtelen megtorpantak az ujjai

a billentyűkön. - Megvan. A gép tízperccel éjfél után szállt le, a 34-eskapunál. Lássuk csak… Általábanúgy tizenöt percbe telik, míg azutasok odaérnek a poggyászkiadófutószalaghoz. Nézzük éjfél utánhúsz perctől, a biztonság kedvéért.

A monitoron megjelent egykamera felvétele. Pendergastközelebb hajolt, és figyelmesenszemlélte. DAgosta a válla fölöttleskelődött. A nemzetközi érkezésioldal poggyászkiadója látszott,kihaltan és üresen.

- Kicsit felgyorsítom, amígelkezdenek szállingózni az utasok -mondta Murphy.

A kép felgyorsult, a

másodpercek villámgyorsanszáguldottak a számlálón a monitoralsó sarkában. Aztán egyszer csakmegjelentek az első utasok agyorsított felvételen. Murphylenyomott néhány billentyűt, éslelassította a képeket normálissebességre.

- Ő az! - suttogta izgatottanPendergast, és a képernyőremutatott.

DAgosta is meglátta ViolaMaskelene karcsú alakját, egy kiskézitáskával a kezében. Odament aszalaghoz, és karját összefonvavárt.

Pendergast egy pillanatig csakbámulta, aztán megszólalt: -

Váltsunk át a váróterembe,ugyanebben az időben.

A technikus újabb parancsokatgépelt be: a poggyászkiadó képeeltűnt, és megjelent a váróterem.Néhányan lézengtek csak, itt-ottkisebb csoportokban álldogáltak azemberek, várva az érkezőket.

- Ott van! - szólalt megPendergast.

Egy férfi állt az egyik oldalonfélrehúzódva, magas, vékony,szürke öltönyben és sötéttélikabátban. Vöröses haja volt.Lustán pillantgatott körbe, aztán atekintete megakadt a biztonságikamerán.

DAgosta majdnem ösztönösen

hátrált egy lépést. A férfi egyenesenrájuk meredt. Az arca barna volt, ésrövid szakállt viselt, az egyikszeme opálos kék, a másik barna.DAgosta azonnal felismerte: őt láttaa hegyoldalban, Fosco várától nemmessze azon a végzetes napon, aligkét hónappal ezelőtt.

A férfi udvariasanodabólintott a kamerának, egy egészkicsit felemelte a kezét, ésintegetett. Az ajka megmozdult,mintha mondana valamit.

DAgosta Pendergastra nézett.Az arca fehér volt a dühtől.Pendergast a technikushoz fordult. -Menjünk kicsit vissza, és kérem,nyomtasson ki egy képet arról,

amikor a férfi integet.- Máris.Egy pillanat múlva a printer

búgni kezdett. Pendergast kikaptabelőle a színes képet, és zsebrevágta.

- Most tekerjük előre, amíg ahölgy kilép, és üdvözlik egymást.

A képek ismét száguldanikezdtek a képernyőn, aztán újbóllelassítottak, amikor Viola kilépetta váróterembe. Diogenes feléindult, két kezét kinyújtva, szélesmosollyal az arcán. DAgostalélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyüdvözlik egymást, aztán Diogenesintett egy hordárnak, aki odarohant.Megfordultak, és a kijárat felé

indultak, a hordár követte őketViola csomagjaival.

Pendergast a monitorra bökött.- Ki ez a hordár? Carterhunyorogva megnézte a monitort. -Úgy látom, Norman. NormanSaunders.

- Itt van még?Carter megrázta a fejét. - Nem

hiszem.- Nyolckor végez - szólt közbe

egy másik biztonsági őr. - De néhaszokott túlórázni.

A három alak eltűnt a kijáratforgóajtaján át.

- Váltsunk át a kijárat előttikamerára.

- Máris. - Újabb

billentyűkopogtatás. A helyszínismét megváltozott. Diogenes egyfekete Lincoln felé indult, kinyitottaa hátsó ajtót Violának, ésbesegítette. Megvárta, amíg ahordár lecsapja a csomagtartótetejét, aztán megkerülte a kocsit, ésbeült.

A Lincoln elindult,felgyorsított, és már el is tűnt asötétségben.

- Menjünk vissza, és kérek egyképet a kocsiról - mondtaPendergast. - Egy olyat, ahol az ajtóis nyitva van, látni akarom abelsejét. És még egy képet arról,amikor elindul, hátha sikerülleolvasni a rendszámtáblát.

Pár pillanat múlva a nyomtatóki is köpte a képeket. Pendergastezeket is azonnal zsebre vágta. -Remek. Akkor most menjünk,keressük meg ezt a Saunderst!

- Ha itt van még, a keletipoggyászkiadó szalagnál lesz -mondta Carter.

- Köszönöm. - Pendergastmegfordult, és már indult is.

- Szóval hogyan kapom meg atízezret? - szólt utána a technikus.Pendergast megállt. - Tízezerdollárt? Csak mert elvégezte amunkáját? Micsoda nevetségesötlet!

Kisiettek a helyiségből, azőrök nevetgélése közepette. - Ha

Saunders még itt van, apoggyászkiadónál kell keresni.Odakísérem magukat - ajánlkozottCarter.

Nemrég érkezhetett több gépis, az utasok áradtak apoggyászkiadóhoz. Az összesfutószalag működött, csomagokkalmegrakva, és mindenfelé hordároksürgölődtek.

Carter megállította egyiküket.- Saunders nem túlórázik mavéletlenül?

A férfi megrázta a fejét. - Csakéjféltől van szolgálatban.

DAgosta kicsit távolabbészrevett négy rendőrt, akik atömeget figyelték. Azonnal oldalba

bökte Pendergastot. - Nekem eznem tetszik - súgta oda.

- Nekem sem.Carter rádiója hirtelen

megreccsent, gyorsan felkapta.- Jobb lesz, ha eltűnünk innen

- mormolta Pendergast.Szapora léptekkel megindultak

a kijárat felé.- Hé! - kiáltott utánuk Carter. -

Várjanak csak!DAgosta hátranézett, és

meglátta, hogy a rendőrökelkezdenek feléjük lökdösődni atömegben. - Maguk ketten!Megállni!

Pendergast futásnak eredt,átfurakodva az utasok tömegén a

kijárat felé. A rendőr még ottácsorgott a Rolls Royce mellett, ésépp a rádiójába beszélt valamit.Pendergast elrohant mellette.DAgosta félig beugrott, féligbeesett az ülésre. A rendőrtiltakozását elnyomta a felbőgőmotor zaja és a kerekek csikorgása,ahogy nagy sebességgel elindultak.

Miközben felgyorsítottak ésráfordultak a JFK Expresswayre,Pendergast elővette a zsebéből akinyomtatott fotókat.

- Kapcsold be a laptopomat,ott van abban a tokban, és nézzutána ennek a Lincolnnak. NewYork-i rendszám, 453A WQ6.Szólj, oda rádión a Van Wyck

Expresswayen a 11. mérföldkőnéllévő fizetőkapuhoz, és szólj nekik,hogy nézzék át a biztonsági kamerákfelvételeit éjjel fél egy és egy óraközött, a keleti és nyugati iránybamenő forgalmat is.

- És mi?- Mi kelet felé megyünk.- Keletre? Nem gondolod,

hogy bevitte Violát a városba?- De igen, pontosan így

gondolom. De mivel Diogenesláthatóan mindig előre tudja,hogyan gondolkozom, most inkábbkelet felé megyünk, Long Islandtúlsó végéhez.

- Hát jó.- Még valami: szükségünk lesz

egy másik autóra. - Pendergastváratlanul lekanyarodott azautópályáról, amikor éppelhaladtak egy Hertz autókölcsönzőmellett, beállt egy üresparkolóhelyre, és leállította amotort.

DAgosta felnézett a laptopmonitorjáról. - Mi az, bérelünk egykocsit?

- Nem, lopunk egyet.

49. fejezetSmithback ismét belépett dr.

Tisander szentélyébe, a hóna alatt

egy halom jogi szakkönyvvel.Nyolc óra volt, jóval a RiverOaksban szokásos barbár ötóraivacsoraidő után. Az igazgatót azíróasztala mögött találta, de ezen azestén a tőle megszokott barátságosleereszkedésen kívül egy kisbosszús felvillanást is látott azarcán.

- Ugyan rendkívül elfoglaltvagyok, Edward, de azért öt percetszánok önre.

Smithback felszólítás nélkülhelyet foglalt, és lecsapta a halomkönyvet az íróasztalra.

- Elgondolkoztam valamin,amit a tegnapelőtti beszélgetésünksorán mondott - kezdte. - Akkor ön

azt mondta, hogy nagyon komolylépés megfosztani valakit aszemélyes szabadságától, és alegnagyobb lelkiismeretességgelkell eljárni.

- Igen, lehet, hogy említettemvalami ilyesmit.

- Pontosan ezt mondta.Kíváncsi lettem, hogytulajdonképpen hogyan is zajlik eza jogi eljárás.

Tisander leereszkedőenbólintott. - Úgy látom, kielégítőnektalálta a könyvtárunkat.

- Nagyon is. Ami azt illeti,megtaláltam pontosan azt, amitkerestem.

- Hát ez nagyszerű - mondta

Tisander érdekelődést tettetve,miközben lopott pillantást vetett azórájára.

Smithback megkocogtatta alegfelül heverő könyvet. - NewYork államban rendkívül szigorútörvények szabályozzák azelmebetegek intézetbe zárását.

- Ennek tudatában vagyok. Ezaz egyik oka annak, hogy miért vanannyi hajléktalan New Yorkban.

- Ahhoz, hogy valakit akarataellenére elmegyógyintézetbezárjanak, nem elég, hogy a családaláírja a dokumentumokat. Egyteljes jogi eljárás szükséges hozzá.

Tisander ismét bölcsenbólintott.

- Jól tudom, hogy egy bírónakki kell jelentenie, hogy az illető noncompos mentis!

- Igen, így van.- És a bíró csak. két feltétellel

hozhatja meg ezt a döntést.Emlékszik, mi ez a két feltétel, dr.Tisander?

Az orvos most őszinténelmosolyodott, örült, hogy a tudásátcsillogtathatja. - Természetesen. Azillető veszélyes kell, hogy legyenönmagára vagy a társadalomranézve.

- Úgy van. Az első esetben azöngyilkosság gondolata vagykísérlete kell, hogy fennforogjon,amit egy orvos levelével kell

igazolni. Közveszélyesnek akkorlehet nyilvánítani valakit, ha márvolt letartóztatva.

- Látom, nagyon szorgalmasvolt, Edward - jegyezte megTisander.

- Miután non compos mentsneknyilvánították, ezután következikegy pszichiáteri vizsgálat, amelyjavasolja az intézetbe zárást.

- Igen, ez a szokásosprocedúra. Nos, Edward, elmúltnyolc óra, nemsokára takarodó,úgyhogy ha lenne szíves…

Smithback kihúzott egykönyvet a halomból. - Egy perc, ésvégzek.

Tisander felállt, és a papírokat

rendezgette az íróasztalán. - Kérem,fogja rövidre. - Alig észrevehetőenbólintott, mire egy ápoló lépett előaz ajtó melletti félhomályossarokból.

Smithback gyorsan előhúzottegy papírlapot a könyvből, ésodanyújtotta. - Összeírtam egy listátarról, hogy milyendokumentumoknak kell a törvényszerint szerepelni a dossziémban.

Tisander átvette a listát, ésösszevont szemöldökkel átfutotta. -Bírói határozat, orvosi jelentésöngyilkossági kísérletről vagyrendőrségi igazolások aletartóztatásokról, pszichiáteriszakvélemény - olvasta fel. - Biztos

vagyok abban, hogy minden itt van.Hát akkor, Edward…

Az ápoló közelebb lépett.- Még egy dolgot szeretnék -

makacskodott Smithback.- Köszönöm, Edward,

végeztünk. - Tisander hangjába márnémi bosszúság is vegyült.

- Csak még egy kérdés. Kikészítette a pszichiátriaiszakvéleményt?

- Mi, mint mindig. Bizonyáraemlékszik Edward a beszélgetésreés a tesztekre, amikor felvettük.

- Hát itt szúrta el, Tisander! -Smithback a hatás kedvéért megintjól odacsapta az asztalra a súlyoskötetet. - Itt az áll, hogy…

- Jonathan?A nagydarab ápoló tüntetőleg

Smithback mellé lépett. - Errelegyen szíves, Mr. Jones.

-… a törvény előírja -folytatta hangosan Smithback -,hogy a pszichiáteri szakvéleménytnem adhatja ki az intézmény orvosa,csak külső, független szakértő!

- Szamárság. Jonathan, kísérjea szobájába Mr. Jonest!

- De igenis így van! - ordítottaSmithback, miközben az ápolómegfogta a karját. - Az ötvenesévekben egy fiatalembert a családjaelmegyógyintézetbe záratott,összejátszottak az intézettel, hogymegszerezzék az örökségét. Ezután

hozták a törvényt, mely szerint avizsgálatot független pszichiáternekkell végeznie. Nézzen utána, 337.oldal, Romanski kontra ReynaudÁllami Kórház.

- Erre, Mr. Jones - mondta azápoló, és határozott mozdulatokkalkifelé tessékelte a perzsaszőnyegen.

De Smithback megmakacsoltamagát. - Tisander, ha egyszerkijutok innen, beperelem RiverOaksot, és magát személyesen! Hanem tud produkálni egy függetlenszakvéleményt, el fogja veszíteni apert, és mindene rámegy!

- Jó éjszakát, Edward!- Ez lesz életem fő célja! Úgy

fogom üldözni, mint a fúriák

Oresztészt! Mindene rá fog menni,az állása, a hírneve, ez az egészkóceráj! Tudja, hogy gazdagvagyok, mint Krőzus! Nézze meg adossziémat, én tudom, hogy nincsfüggetlen szakvélemény, és maga isnagyon jól tudja!

Smithback érezte, hogy azápoló vonszolni kezdi kifelé.

- Kérem, Jonathan, csukja beaz ajtót, ha kimentek - szólt utánukTisander.

- Tisander! - kiáltott visszaSmithback. - Megengedhetimagának, hogy ekkora hibátkövessen el? El fog veszítenimindent, maga szemét…

Jonathan becsukta az iroda

ajtaját. - Na, jöjjön, Jones -mondta, és finoman meglökteSmithbacket. - Nyugodjon megszépen.

- Vegye le rólam a kezét! -üvöltötte Smithback.

- Hé, öregem, én csak amunkámat végzem - feleltenyugodtan az ápoló.

Smithback kicsitlecsillapodott. - Jól van, elnézést.Gondolom, nem sokkalszórakoztatóbb itt dolgozni, mintvendégnek lenni.

Az ápoló elengedte,Smithback pedig leporolgatta azakóját. - Jól van, Jonathan -mondta, és egy halvány mosolyt is

sikerült kierőltetnie. - Kísérjenvissza a ketrecbe. Holnap majdkitalálok valami újat.

Épp befordultak a sarkon,amikor hirtelen a folyosónvisszhangozva utánuk szóltTisander hangja: - Jonathan!Kérem, hozza vissza Mr. Jonest!

Jonathan megtorpant. - Úgylátszik, kap még egy esélyt.

- Nagyszerű!Ahogy visszaindultak Tisander

irodájához, Smithback hallotta,hogy az ápoló utána szól: - Sokszerencsét!

Smithback belépett az irodába,Tisander az íróasztala mellett állt,merev tartással. Smithback látta,

hogy a dossziéja ott fekszik,mellette a könyv, amire hivatkozott,a 337. oldalon nyitva.

- Üljön le - mondta kurtánTisander, majd odabólintott azápolónak. - Maga kint várhat.

Smithback leült.- Azt hiszi, nagyon okos fickó,

igaz? - mondta Tisander. Amegjátszott kedélyesség ésleereszkedés eltűnt a modorából.Az arca kemény volt és szürke, minta gránit.

- Szóval igazam volt -mormolta Smithback, inkábbmagának, mint az igazgatónak.

- Ez puszta technikai részlet.Itt az államban nincs olyan

pszichiátriai intézmény, aholvégeznének ilyen vizsgálatot. Nemhiszem, hogy bárki egyáltalántudatában lenne ennek a nevetségestörvénynek. De az adottkörülmények között nemengedhetem meg magamnak, hogyitt tartsam.

- Nagyon jól mondja, nemengedheti meg magának. Különbenolyan pert akasztok a nyakába, hogya gatyája is rámegy.

Tisander lehunyta a szemét, ésfelemelte az egyik kezét. - Mr.Jones, kérem. A mi szándékunk azvolt, hogy segítsünk magán, de nemfogom hagyni, hogy egyelkényeztetett gazdag kölyök

tönkretegyen mindent, amit itt évekalatt felépítettem. Őszintén szólva,nem éri meg.

- Szóval szabad vagyok?- Ahogy megírtam a

zárójelentést. Sajnos, már nagyonkéső van, holnap reggel hatig nemmehet el.

- Holnap? - visszhangoztaSmithback, aki alig hitt a fülének.

- Higgye el nekem, én szívesenmegszabadulnék magától moströgtön.

Az ápoló visszajött.- Mr. Jonest reggel

elbocsátjuk. Gondoskodjon róla,hogy addig mindenben kiszolgálják.

Kimentek az irodából, és

amint becsukódott a zajtó,Smithback elvigyorodott. -Jonathan, kiszabadultam.

Jonathan visszavigyorgott. -Öregem, ezt meg hogy csinálta?Smithback vállat vont. - Azsenialitásomnak köszönhető.

50. fejezetNóra Kelly megállt a 77. utca

és a Museum Drive sarkán. Amúzeum hatalmas, neoromán stílusúbejárata reflektorokkal voltmegvilágítva, és az épület teljeshomlokzatát beborító plakát

hirdette a kiállítást. Az utcántolongtak az ilyenkor szokásoslimuzinok és fekete Mercedesek,amelyekkel sorra érkeztek amúzeum patrónusai és a hírességek,szőrmebundában és szmokingban,vakuk villanásaitól kísérve. Agránitlépcsőket vörös szőnyeggelterítették le, és két oldalrólkötélkordonnal kerítették el, mintegy filmpremieren, hogyhátraszorítsák a sajtót és a hívatlankíváncsiskodókat.

Nóra szinte rosszul lett alátványtól. Margó Greent csak kétnapja gyilkolták meg, és ma reggelvolt a temetése, de a múzeumbanmintha máris teljesen elfeledkeztek

volna róla. Nóra eltűnődött, milenne, ha most sarkon fordulna, ésegyszerűen hazamenne, de tudta aválaszt: akkor búcsút inthet akarrierjének. Egyike a kiállítássztárjainak, ahogy George Ashtonnemegyszer elmondta. És amédiacirkusz nem állhat le.

Vett egy jó nagy levegőt,összébb húzta magán meleggyapjúkabátját, és elindult. Ahogyközelebb ért, észrevette, hogy azegyik oldalon valami kis csődülettámadt. Egy csoport alacsony,zömök férfi ácsorgott körben, akikbőrruhát és színes szőttesbőlkészült poncsót viseltek, dobokatvertek és énekeltek, egyikük valami

füstölő ágat lóbált. Nóra egypillanatig értetlenül bámult, aztánrájött, mi ez az egész: megérkezett atano indiánok tiltakozó csoportja.Már látta Manettit is, a biztonságifőnököt, aki épp gesztikulálvabeszélt hozzájuk, két rendőr ésnéhány múzeumi biztonsági őrtársaságában. Úgy tűnt, már avendégek figyelmét is kezdifelkelteni a dolog, néhányan oda ismentek megnézni, mi folyik.

- Elnézést, szabad lesz? -Nóra odafurakodott a bámészkodókközött, átbújt a kordon alatt,odanyomta múzeumi igazolványátaz egyik tiltakozó őr orra alá, ésodasietett az indiánokhoz. Ebben a

pillanatban épp megérkezett egygyönyörű fiatal nő - valamifeltörekvő filmcsillag lehetett,abból ítélve, hogy hány fotós loholta nyomában.

- Ez itt magánterület - mondtaépp Manetti az egyik férfinak,akiről Nóra azt feltételezte, azindiánok vezetője lehet. - Nincskifogásunk a tiltakozásuk ellen, demenjenek odébb, a járdára.

- Uram - felelte halkan azindiánok főnöke -, mi nemtiltakozunk, mi imádkozunk.

- Mindegy, ez akkor ismagánterület!

Közben odaért melléjük aszínésznő. Nórának hirtelen

beugrott ki is a magas, egzotikusszépség: Wanda Mersault, egyfiatal színésznő, aki állítólagesélyes a következő Oscar-díj-kiosztáson.

- Hé, miért ne lenne ezeknekaz embereknek joguk itt imádkozni?- szólt bele a vitába, miközbenegyszerre felvillant egy tucat vakufénye, és közelebb nyomult amikrofonok erdeje, hogy mindenszavát elkapják.

Nóra rögtön látta, hogy ebbőlkellemetlen botrány lehet.

- Nem azt mondom, hogy nemimádkozhatnak - felelte Manettiingerült hangon. - Csak azt, hogy ezitt magánterület…

- Ezek az indiánok imádkoznak- A színésznő a tanokhoz fordult, ésmegkérdezte: - Miért isimádkoznak?

- A szent maszkjainkért,amelyek odabent vannak egytárlóban, a múzeumban - felelte avezérük.

- Egy tárlóba zárták a szentmaszkjaikat? - A nő megjátszottmegdöbbenéssel bámult. A kamerákközelről vették.

Valamit tenni kellett,méghozzá nagyon gyorsan. Nóraközelebb furakodott, félretolva egyrendőrt, és Manettit is odébblökdösve.

- Hé, egy pillanat! - szolt rá

egy biztonsági őr.- Nóra Kelly vagyok, a

kiállítás egyik kurátora -magyarázkodott Nóra a rendőrnek,és körbemutogatta az igazolványát.Aztán a biztonsági főnökhözfordult: - Majd én intézkedem, Mr.Manetti.

- Dr. Kelly, ezek az emberekbehatoltak a múzeum területénekszámító…

- Tudom, majd elintézem.Manetti elhallgatott. Meglepő,

hogy milyen hamar úrrá lehet lenniegy helyzeten egy kicsit élesebbhanggal és tekintélyes fellépéssel,akkor is, ha valójában nincshatalom az ember kezében,

gondolta Nóra.Odafordult a tanok

vezetőjéhez, és meglepetten látta,milyen öreg. Feltűnően nyugodt ésméltóságteljes volt az arca. Nemépp az a dühös fiatal aktivista,akire számított. A többi férfi isidősebb volt, kissé testesek. Arozoga Volkswagen kisbusz, amivelérkeztek, rossz helyen parkolt aMuseum Drive-on, nyilvánpillanatokon belül elvontatják.

- Yaah shas slí dzín nitsa -szólította meg Nóra a férfit.

Az indián döbbenten rámeredt.- Yaah shas - viszonozta aztángyorsan az üdvözlést. –Hogyhogy…

- Töltöttem egy kis időt atanok falujában - mondta Nóra. -Csak ennyit tudok a nyelvükön,úgyhogy kérem, ne próbáljon azanyanyelvén felelni. -Elmosolyodott, és kezet nyújtott. -Nóra Kelly vagyok, a kiállításegyik kurátora. Én beszéltem a falufőnökével telefonon.

- Velem beszélt.- Akkor bizonyára ön Mr.

Wametowa. Az öregemberbólintott.

- Segíthetek valamiben? -kérdezte Nóra.

- Csak imádkozni akarnak! -kiáltott oda oldalról WandaMeursault.

Nóra nem vett róla tudomást,csak Wametowára figyelt.

- Imádkozunk a maszkokhoz -mondta a férfi. - Csak ennyitszeretnénk, beszélni amaszkjainkhoz.

- Beszélni a maszkokhoz?- Igen. Megnyugtatni őket,

hogy itt vagyunk, hogy fontosak aszámunkra, és nem felejtettük előket.

Nóra látta, hogy Manetti égnekemeli a tekintetét.

- Ez olyan gyönyörű -mormolta meghatottan WandaMeursault, és kicsit elfordította afejét, hogy jobban tudják venni aprofilját a kamerák. A vakuk újból

villogni kezdtek.- Mi hiszünk benne, hogy a

maszkok élnek, és lelkük van.Nagyon hosszú ideje egyedülvoltak, és távol tőlünk. Azértjöttünk, hogy megáldjuk ésmegvigasztaljuk őket.

Nórának hirtelen eszébe jutott,mi a megoldás. Úgy tett, mintha egykicsit gondolkozna, mert tudta, hogya tanok a gyorsan hozott döntéstmindig rossz döntésnek tartják. - Ezitt nem a legmegfelelőbb helymindehhez - szólalt meg végül.

- Én is ezt mondtam - szóltközbe Manetti.

Nóra ügyet sem vetett rá. -Azon gondolkoztam, nem lehetne-e

valami jobb helyet találni, ahol…- De igen, kicsit odébb a

járdán - szólt közbe megint Manetti.Nóra villantott rá egy szúróspillantást.

- Mi szeretnénk közelebb lennia maszkokhoz, nem távolabb tőlük -mondta Wametowa.

- Nem lenne kedvük bejönni? -kérdezte Nóra.

- Nem engednek be.- Jöjjenek be, mint az én

vendégeim. Most azonnalodavezetem magukat a maszkokhoz,hogy nyugodtan beszélhessenekvelük, még a megnyitó előtt.

- Dr. Kelly, megőrült? -tiltakozott Manetti.

Wametowa egy pillanatig csaknézett rá, aztán ragyogó mosolyterült szét öreg arcán, ésméltóságteljesen meghajolt. - Eeshaiat dzil. Maga igazán jó ember,Miss Nóra.

- Bravó! - kiáltott fel WandaMeursault.

- Én ezt nem engedélyezhetem- jelentette ki Manetti.

- Mr. Manetti, én vállalom afelelősséget.

- Nem viheti be ezeket azembereket a kiállítóterembe aszalag átvágása előtt, ez lehetetlen

- Semmi sem lehetetlen. Csakígy lehet megoldani a helyzetet. -Nóra az indiánokhoz fordult. -

Lennének olyan szívesek követni?Wanda Meursault belekarolt a

kissé meglepett öreg indiánba, ésegyütt elindultak Nóra nyomában, asajtó és a nézelődök tömege pedigutánuk tódult. - Utat a tanoindiánoknak! - kiáltotta Meursault.

- Utat! - Flitteres ruhájacsillogott a reflektorok fényében, azarca ragyogott az örömtől, hogyilyen remekül sikerült a figyelemközéppontjába kerülnie.

A tömeg mintegy varázsütésreszétnyílt előttük, ahogy felvonultaka vörös szőnyeggel borítottlépcsősoron. Az indiánok halkanénekeltek és doboltak, miközbenáthaladtak a kör alakú

előcsarnokon. Nóra szembetaláltamagát a díszruhás vendégekseregével, akik kissé meglepettennézték az indián felvonulást.Nyilván úgy gondolták, ez is részea megnyitó műsorának. Apolgármester közelebb lépett, ő isrögtön rájött, milyen remeklehetőség rejlik a helyzetben egykis népszerűség-hajhászásra.

Manetti követte őket leghátul,az arca vörös volt, de nem szóltsemmit, nyilván tudta, hogy nemvenné jól ki magát, ha az egészváros előkelőségei előtt továbbvitatkozna.

Hirtelen futva közeledettCollopy. - Nóra, ez meg mi a

csuda?Nóra odahajolt, és gyorsan a

fülébe súgta: - A tanok szeretnénekpár percet eltölteni a maszkokkal,még a megnyitó előtt.

- De mi a fenének?- Hogy imádkozzanak és

megáldják őket, ennyi az egész.Collopy összevonta a szemöldökét.- Nóra, ez most nem a legjobbidőpont, nyilván várhatnak egykicsit!

Nóra az igazgató szemébenézett. - Dr. Collopy, kérem, bízzonmeg bennem! Én nagyon jólismerem az indiánokat, éveken átéltem közöttük. Nem azért jöttek,hogy bajt keverjenek vagy botrányt

csináljanak. Csak szeretnéneknyugodtan eltölteni egy kis időt amaszkjaikkal. Mire anyitóünnepségnek vége, már el ismennek, és az egész helyzetmegoldódik. Ez a legjobbmegoldás, tudom, hogy ha alaposanmegfontolja, ön is egyet fog érteni.- Még halkabban hozzátette:

- Egyébként nagyon jól sülhetel a dolog a sajtó előtt is. Collopyránézett Nórára, patríciusi arcán kismegdöbbenéssel, aztán Manettirapillantott. Végül a várakozó tanokfelé fordult. Megköszörülte atorkát, lesimítgatta a haját, éselgondolkozva a homlokát ráncolta.Hirtelen barátságos mosoly terült

szét az arcán, és kezet nyújtott atanok vezetőjének. - Isten hozta,Mr.…

- Wametowa.- Igen, persze. Isten hozta

önöket! A múzeum a legnagyobbörömmel fogadja önöket, mint atano törzs képviselőit. Úgy tudom,nagyon hosszú utat tettek meg, hogymegnézhessék a kiva-maszkokat.

- Kétezer mérföldet.- Roppantul örülünk, hogy

eljöttek. Ez igazán különlegesmegtiszteltetés a múzeumnak, ésszemély szerint nekem is.

A riporterek láthatóan falták afejleményeket. Nóra nagymegkönnyebbülést érzett: úgy

látszik, végül mégiscsak minden jólsül el.

- A biztonsági főnökünk, Mr.Manetti majd bekíséri önöket aterembe, hogy egyedül lehessenek amaszkokkal. Mr. Manetti, ugye meglehet oldani, hogy átjussanak abiztonsági berendezéseken? Éshagyja őket magukra, amígimádkoznak.

- Igen, igazgató úr.- Félóra elegendő lesz? -

kérdezte Collopy az indiánokvezetőjét.

- Igen, köszönjük.- Remek! Utána kérem,

vegyenek részt az ünnepségen, Mr.Wem… izé…

- Wametowa.- Nagyszerű! Tehetünk még

valamit önökért?- Egyelőre ennyi elég lesz. - A

tanok egymás között bólingattak. -Őszintén szólva nem számítottunkrá, hogy ilyen tisztelettel fogadnak.

- Szamárság! Mi igazánörülünk, hogy itt vannak. -Collopynak közben sikerülvisszanyernie nyugalmát, a kamerákfelé fordulva folytatta: - A múzeumszeretne köszönetet mondani a tanotörzsnek, amiért abban aprivilégiumban részesítettek, hogyhozzájárultak, hogy megosszukezeket a gyönyörű maszkokat azegész világgal.

Wanda Meursault kezdte atapsot a kamerák kereszttüzében, ésnemsokára az egész előcsarnokotbetöltötte a mennydörgő tapsvihar.

Nóra nézte, ahogy Manettielkíséri az indiánok csoportját afolyosón, és közben azadóvevőjébe beszél valamit. AztánNóra sarkon fordult, és odament alegközelebbi székhez, és leroskadt.El sem hitte, hogy ilyen merészhangon beszélt a múzeumigazgatójával. A térde egészelgyengült az idegességtől, amicsak most ütközött ki rajta.

Arra gondolt, milyen széptiszteletadás ez Margó emlékének.Olyan fontos volt neki ez az egész

ügy a maszkokkal. Nagyonboldoggá tette volna, ha láthatja,ahogy tiszteletteljesen bekísérik azindiánokat a kiállítóterembe.

Hirtelen valaki az orra aládugott egy pohár hideg pezsgőt.Nóra meglepetten felnézett: HugóMenzies állt ott, elegánsszmokingban, lobogó ősz sörényehátrafésülve, az arca ragyogott.

Megfogta Nóra kezét,belerakta a pezsgőspoharat, atyaianmegveregette a hátát, és leült mellé.- Mondta már valaki, hogy magazseniális? - kérdezte kuncogva. - Ezvolt a legelsöprőbb mentő akció,amit valaha is láttam.

Nóra megrázta a fejét. - Nagy

katasztrófa is lehetett volna, azbiztos.

- Az lett volna, ha maga nincsjelen. De maga nemcsak kezelnitudta a tanokat, de egyenesen úgytüntette fel, mintha a múzeum ajótevőjük lenne. Briliáns,egyszerűen briliáns! - Menziesszeme ragyogott a gyönyörűségtől.Nóra soha nem látta még ilyenlelkesnek.

Belekortyolt a pezsgőbe.Pokoli volt az elmúlt egy hét. Billiéletveszélyben bujkál, Margótmegölték, a megnyitóra készülődésterhei, Pendergastfigyelmeztetése… De pillanatnyilagahhoz is túl fáradt és kimerült volt,

hogy félelmet érezzen. Nem vágyottmásra, csak hazamenni, jól bezárniaz ajtót, és ágyba bújni. Ehelyettmég órákig hallgathatja abeszédeket, szórakoztathatja avendégeket, és erőltetheti ajókedvet.

Menzies gyengéden a válláratette a kezét. - Ha túl leszünk ezen,szeretném, ha kivenne egy hétszabadságot. Igazán megérdemli.

- Köszönöm. Bárcsak moströgtön kezdhetném!

- Még három órát bírjon ki.Nóra magasba emelte a

poharát. - Még három óra - mondta,és megint nagyot kortyolt apezsgőből.

Egy vonósnégyes egy Haydn-darabot kezdett játszani, miközbena vendégek a svédasztalok körültolongtak, amelyek meg voltakrakva kaviáros szendvicsekkel,sonkával, olasz és franciasajtkülönlegességekkel, osztrigával,homárral, füstölt lazaccal,mindennel, ami szemszájnak ingere.Egy másik asztal roskadozott aboroktól és a pezsgőtől, és avendégek között mintha mindenharmadik személy egy pincér lettvolna, akik megrakottezüsttálcákkal sürögtek-forogtak.

- Nóra, el kéne vegyülnie egykicsit a vendégek között - jegyeztemeg Menzies.

Nóra felnyögött. - Jaj nekem!- Jöjjön szépen. Majd együtt

szembenézünk ezekkel a vérengzőhordákkal. - Menzies belekaroltNórába, és lassan elindultak atömegen át. Nórát lépten-nyomonmegállították, hogy gratuláljanak, éskérdésekkel halmozták el azújságírók. Úgy tűnt, nagyon jólsikerült a tanok bevonulása amúzeumba, mindenki aztfeltételezte, réges-rég így tervezték.

Amikor végre leült azasztalhoz, az antropológiai osztálytöbbi munkatársát már ott találta,köztük Ashtont, a főkurátort is.Miközben nekiláttak a vacsorának,Collopy - oldalán fiatal feleségével

- felment a pódiumra, és tartott egyrövid, szellemes megnyitóbeszédet.

Ezután következett a szalagátvágása. Nóra, Menzies, Ashton ésmég néhány kurátor felsorakozott apódiumon, míg Collopy egyhatalmas ollóval a szalaghoz lépett,és tüntető mozdulatokkal átvágta.Kitört az éljenzés, és a kiállításhatalmas ajtaja kitárult. Menzies,Nóra és az antropológia osztálymunkatársai vonultak be elsőnek, avendégsereg izgatottan utánuktódult.

Úgy félórába telt, mígeljutottak a kiállítás túlsó végéhez,a nyomukban a tömeggel. Nóramegborzongott, mikor áthaladtak

azon a termen, ahol Margótmegölték, bár a gyilkosság mindennyoma eltűnt, és mintha mindenkimegfeledkezett volna róla. De aztána borzongást felváltotta a csendesbüszkeség, ahogy továbbhaladt atermeken. Alig tudta elhinni, hogytényleg sikerült mindennelelkészülniük.

Menzies végig szorosanmellette maradt. Néha elmormoltegy-egy bókot a tárlókra, amiketNóra rendezett be. A tanok közbenmár távoztak, csak néhány kistürkizkövet, pollen- éskukoricaszemet hagytak amaszkokat őrző tárló tetején, amiremindenki ügyelt, hogy ott is

maradjanak. Amikor elértek azutolsó terembe, Menzies Nóráhozfordult és meghajolt.

- Azt hiszem, megtettük akötelességünket - mosolyodott elragyogó arccal. - Akkor mostdiszkréten távozhat. Nekem sajnosvan még egy kis dolgom odafönt azirodámban. A jövő héten majdmegbeszéljük a szabadságát.

Megint meghajolt, Nóra pedignagy megkönnyebbüléssel sarkonfordult, hogy megkeresse alegközelebbi kijáratot.

51. fejezet

Larry Enderby az utóbbi kétnapban vagy ötvenedszer döntötteel, hogy felmond, és itt hagyja eztaz átkozott múzeumot. Nem elég,hogy egy ablaktalan alagsorilyukban kell dolgoznia, ráadásulegész New York legkísértetiesebbépületében. Nem tudta elfelejteni akét nappal ezelőtt történtekborzalmát. Még csak egy nyavalyásszabadnapot sem adtak neki, hogykiheverje a megrázkódtatást.Mintha nem is létezne. Sőt, minthaMargó Green sem létezett volna:úgy folytattak mindent a kiállításelőkészületeivel, mintha mi semtörtént volna.

Nem ismerte túl jól Margó

Greent, de a néhány alkalommal,amikor találkoztak, a nő igazánnagyon kedves volt vele, amit alegtöbb kurátorról és vezetőrőlnemigen lehetett elmondani. Amúzeumban mindenkit csak Fizetettcselédnek tekintettek egy bizonyosszint alatt.

De ha be akarta ismerni azigazat, Enderby leginkább azt vettezokon, hogy a múzeum vezetéseéppen ezt az időpontot, az öt évelegnagyobb megnyitóünnepségettudta kiválasztani arra, hogy egyújabb termet is átállítsanak alegújabb biztonsági rendszerre.Úgyhogy most ahelyett, hogykaviárt falna és pezsgőzne az

elegáns vendégek között két szinttelfeljebb az előcsarnokban, most ittszorong lent az alagsorban, és aszoftverekkel vacakol. Perszemeghívták őket a partira, mint amúzeum minden dolgozóját, csaképp gondoskodtak róla, hogy netudjanak elmenni.

Tüntető sóhajjal hátrább toltaa székét a számítógépe elől.

- Bírod még? - kérdezte aszomszédos monitor mellől WaltSmith, aki a múzeum biztonságiberendezésének modernizálásátfelügyelte.

Smith feltűnően kedves voltvele, mióta megtalálta a holttestet.Mindenki tapintatosan,

lábujjhegyen kerülgette, minthavalakije meghalt volna.

- Mi lenne, ha tartanánk egykis szünetet, és megnéznénk, milyena buli odafent? - kérdezte Enderbya főnökétől. - Megkóstolnám arákkoktélt.

Smith, akit mindenki csakSmittynek becézett, megrázta afejét. Egyik kezében egy üdítőttartott, a másikban egymobiltelefont. - Nem hiszem, hogyez lehetséges lenne, Larry,sajnálom.

- Ugyan már, Smitty! - szóltközbe Jim Choi, a szoftvermérnök amonitorsor túlsó végéből. - Csakegy félórácskára. El sem hinnéd,

mennyi gamélarákot tudokmegemészteni félóra alatt. Abulinak már majdnem vége, mindentfel fognak falni!

- Tudjátok, hogy be kelltartanunk a határidőt. Végeznünkkell az Astor teremmel. Nemállíthatjuk vissza az atomórát ötperccel, azt hiszitek, senki nemvenné észre? - Smith nevetnipróbált a saját szánalmas viccén.

Choi égnek emelte a tekintetét.Smitty nem éppen sziporkázószellemességéről volt híres.

Enderby figyelte, ahogy Smittykecskeszakálla ugrándozik anevetéstől. Olyan volt, mintharagasztóval oda biggyesztett volna

pár szőrszálat. Enderby mindig aztremélte, egyszer leesik. De a sokbosszúság ellenére be kellettismernie, hogy Smith nem rosszfőnök. Alulról kezdte, és annakellenére, hogy még csak harmincötéves, már régi bútordarabnakszámított. Kicsit szigorú, és nem túljó a humora, de ha az emberlelkiismeretesen elvégezte amunkáját, akkor mindenben kiálltmellette. Nem az ő hibája, hogy amúzeum fejesei ragaszkodtak hozzá,hogy a teljes biztonsági rendszerlegyen készen, amilyen hamar csaklehet.

Smitty felállt, és átsétált aszámítógépek és szerverek sora

mellett a szoba túlsó végébe, a hattucat kis méretű monitorhoz, ahováa zárt láncú kamerarendszer képeiérkeztek. A legtöbb monitoronfekete-fehér állókép látszott, akihalt múzeumi folyosókról éstermekről. A jobb alsó sarokbanlévő öt-hat monitorra azonban azelőcsarnokból érkeztek képek, aholépp a megnyitóünnepség zajlott.Enderby nehéz szívvel pillantottoda a saját számítógépétől, ésfigyelte a vibráló képeket. Odafentazok a nyavalyás kurátorok alegszebb nőkkel és hírességekkelszórakoznak, ő meg itt gürcöl ebbenaz odúban. Persze lehetne rosszabbis, dolgozhatna a múzeum központi

biztonsági irodájában is, ami ugyankétszer ekkora volt, de állandóankellemetlen hőség volt, és még többszámítógépet és monitort zsúfoltakbele, mint ide a technológiaiközpontba.

- Oké, akkor elkezdhetjük azutolsó tesztet? - kérdezte Smith.Senki nem felelt.

- Ezt igennek veszem. - Smithvisszafordult a számítógéphez, éslenyomott néhány billentyűt. - Astorterem - jelentette be. - Utolsóbiztonsági teszt, január 28-a, este 8óra 28 perc.

Jézusom, úgy hangzik, minthalegalábbis az űrközpontbanlennénk, gondolta Enderby. Vetett

egy futó pillantást Jim Choira, akimegint égnek emelte a tekintetét.

- Larry, mi a helyzet a régirendszerrel?

- Úgy nézem, minden rendben.- Jim, a lézersugarak az Astor

teremben?Rövid billentyűkopogtatás. -

Minden készen áll - felelte Choirövid billentyűkopogtatás után.

- Akkor kezdjük az első szintűellenőrzést.

Rövid csend, míg Smith ésChoi is lefuttatott egy tesztet agépén. Enderby, akinek az volt afeladata, hogy figyelje, hogyanviselkedik a már meglévő rendszer,miközben hozzáadják a modern

lézeres rendszert, mereven bámultaa saját monitorját. Ez már vagy anegyvenedik terem volt, amitátállítottak az új rendszerre, ésminden egyes átállítás vagy százlépésből állt, a rendszer elemzése,kódolása, installálása… Közbenazon morfondírozott, hogy akár azitteni fizetésének háromszorosát iskereshetné egy menő cégnél PaloAltóban, és még elsőbbségirészvények is járnának mellé. Ésvalószínűleg nem bukkanna hullákraaz éjszaka közepén.

Smith felemelte a telefont, éshívott egy számot. Enderby unottanfigyelte. Tudta, hogy a biztonságiközpontot hívja, hogy tájékoztassa

őket, hogy rövidesen készülnek azátállításra, nehogy egy beavatatlan,aki nincs tisztában a helyzettel,megrémüljön, amikor ugrálnikezdenek a képek a monitorjaikon.A régi rendszert átmenetileghatályon kívül helyezik, egykilencven másodperces időszakra,amíg beállítják az újat, és a kétrendszer összekapcsolódik, majdezután következik az utolsó,húszperces nagy teszt, hogymegbizonyosodjanak róla, azinstallálás jól zajlott le. Húsz perc,amíg nem lesz más dolguk, mintülni és malmozni. Ezután működnikezd az új rendszer, a régi pedigback-up funkciókat fog ellátni.

Enderby elnyomott egy óriásiásítást. A gyomra közben bánatosankorgott.

- Biztonsági központ? - szóltbele Smith a telefonba. - Te vagyaz, Carlos? Itt Walt Smith atechnológiai központból. Rögtönaktiváljuk a lézersugarakat az Astorteremben, úgy öt perc múlvakezdünk. Jó. Majd újra hívlak, ha arendszer beindult.

Letette a kagylót, aztánEnderbyre nézett. - Hé, Larry -szólt oda halkan.

- Tessék?- Mit mondott Choi, mennyi

idő kell neki, hogy megemésszenegy rakomány garnélarákot?

- Mondtam, hogy csakfélórácska - szólt közbe Choi.

Smith előbbrehajolt, és azasztalra könyökölt a monitor előtt. -Megmondom, mi legyen. Habeindítjuk a dolgot, és elkezdődik ahúszperces teszt, akkor kaptoknegyedórát, azt is beleszámítva,amíg felmentek és visszaértek.

Enderby felkapta a fejét. - Ezkomoly?

Smith bólintott.Choi boldogan vigyorgott. -

Örökké hálásak leszünk neked.- Helyes, akkor lássuk, milyen

gyorsan tudunk végigmenni azellenőrzőlistán - azzal Smithvisszafordult a monitorhoz.

52. fejezetHugo Menzies bedugta a

kulcsot a személyzeti liftbe, ésfelment a másodikról az ötödikemeletre. A liftből kilépve,elgondolkozva végigballagott ahosszú, kifényesítettmárványpadlójú folyosón. Akurátorok irodáinak ajtajai az egyikoldalon sorakoztak, régi tölgyfaajtók opálos üveggel, mindegyikenegy-egy kurátor neve, régimódi,aranyozott betűkkel. Menzieselmosolyodott, nosztalgia fogta el arégi épület és a múzeum furahagyományai iránt.

Megállt a saját irodájának

ajtaja előtt, aztán kinyitotta ésbement, de épp csak azért, hogyfogja a vászon válltáskáját, amitszinte mindenhová magával vitt.Aztán becsukta az ajtót, kulcsrazárta, és továbbsétált a folyosótúlsó vége felé, ahol egy feliratnélküli ajtó nyílt egy lépcsőházba.Itt lement két emeletet, és kilépett asötét, kihalt folyosóra, ahonnan azészaknyugati parton élő indiánokkultúráját bemutató termek nyíltak.Ez volt a múzeum egyik legrégebbikiállítása, a késő-tizenkilencedikszázadi muzeológia igazigyöngyszeme. A levegőben cédrus-és füstszag terjengett, maszkok,totemoszlopok, cserépedények

bújtak meg a sötét zugokban.Menzies megállt, és élvezettelbeszívta a levegőt. Aztán szaporaléptekkel továbbindult a kihalttermeken át, míg végül megérkezettegy nagy fémajtóhoz, amelyen Astorterem, drágakőgyűjtemény feliratállt.

A tekintete szeretettelvégigsimította a pompás, csillogóacélajtót, és szemügyre vette az ajtókét oldalán felszereltvideokamerákat, amelyek úgymeredtek le rá, mint két apró feketegombszem - de tudta, hogypillanatnyilag nem működnek.Megint elmosolyodott, aztán kivetta mellényzsebéből egy nagy

zsebórát, és megnézte. Habárformájában egy zsebóráraemlékeztetett, valójában alegmodernebb digitális stopperóravolt. A digitális kijelzőnvillámgyorsan pörögtek a számok, amásodperc ezredrészét is mutatva.Az órára ugyanarról a műholdasatomóráról érkeztek jelzések, mintamit a múzeum biztonsági rendszereis használt.

Megvárta, amíg az óra elértegy bizonyos időpontra, amit halksípolással jelzett. Elrakta az órát,gyorsan az ajtóhoz lépett,nekiszorította a fülét, aztánvillámgyorsan áthúzott egymágneskártyát a leolvasón. Az ajtó

nem nyílt ki, csak egy kisméretű,szemmagasságban lévő ablakocska,amely a retinafelismerő készüléketrejtette.

Menzies lehajtotta a fejét.Kivett két kontaktlencsét, beraktaegy kis műanyag tokba, aztánodalépett a leolvasóhoz. Egyfénysugár villant át az arcán, egypillanatig csönd volt, majd egy halkkattanás jelezte, hogy a zár kinyílt.Belépett a terembe, és az ajtóautomatikusan összezárult mögötte.

Korához képest meglepőenvillámgyors mozdulatokkalletérdelt, kinyitotta a táskáját, ésmunkához látott. De előbb egymozdulattal lekapta a fejéről az ősz

parókát és bedugta a táskába, aztána szájába nyúlt és kivett kétgumitömést az arca két oldalából,amitől megdöbbentően megváltozottaz arca formája, de még a kora is.Még egy gyors mozdulat, és afelragasztott bozontos szemöldök, anéhány májfolt és anyajegy is eltűnt.

A férfi még mindig térdelvekivett a táskából egy tucat kisfogorvosi tükröt, amelyek kisspeciális rézállványokra voltakszerelve. Ezután egy csomó feketetárgy következett, amelyeket drótokkapcsoltak össze, egy csomóspeciális vékony fólia,vágóeszközök, furcsa külsejűfémszerszámok és néhány kis

ragtapasz.Miután katonás rendben

mindent elrendezett a földön, várt,még mindig térdelve,mozdulatlanul, a kezében astopperrel. Egyszer felemelte afejét, hogy körbenézzen a teremben.Teljesen sötét volt, aleghalványabb csillogás semjelezte, milyen kincseket őriznek itt.A sötétség is része volt a biztonságirendszernek: a teremben nemlehetett más elektromágnesessugárzás, csak a láthatatlaninfravörös sugarak. Még a termetbehálózó milliárdnyi kis lézersugáris infravörös volt, szabad szemmelnem látható. De neki nem volt

szüksége világosságra: többszázszor elpróbálta már az egészet,ennek a teremnek a pontosmásában, amit saját maga építettfel.

Az óra ismét halkan sípoltegyet, mire a férfi sürgölődnikezdett. Egy menyét fürgeségévelkörbecikázott a teremben, éselhelyezte a tükröket pontosanbemért pontokra, hajszálpontosanbeállított szögekben. Két perc alattkészen is volt, és visszatért ahelyéhez az ajtó mellett, lassan,nyugodtan lélegezve, a kezében astopperrel.

Újabb halk sípszó jelezte,hogy a lézersugarakat közben

visszakapcsolták, de a tükrök mostmindegyiket eltérítették az eredetiirányból, és nem a terembenkeresztül-kasul húzódtak, hanemkörben a falak mentén. Alézersugár-hálózat volt az újbiztonsági rendszer legfőbb eleme.A technikusok odalent azalagsorban nyilván épp lelkesengratulálnak egymásnak a sikeresteszthez.

A férfi várt, és az órát figyelte.Újabb halk sípolásra ismét elindult,most a kezében a fóliákkal,amelyeket ráborított a stratégiaipontokon elhelyezett videokameráklencséire. A fóliákon szabadszemmel nem látható holográfok

voltak, amelyek erősen reagáltak azinfravörös fényre. A hologram-képek az üres termet ábrázolták,amíg ezek a lencsék előtt vannak,addig a kamerák ezt a képet fogjákközvetíteni a monitorokra.

Nesztelenül, mint egy macska,ismét visszasurrant a biztonságossarokba az ajtó mellé. Megint várt,amíg a stopper újból halkan jelzett.

Most a fal mentén surrantvégig, körben, a teremben, ésminden sarokba elhelyezett egy kisfekete dobozt, amelyeket drótokkötöttek össze egy kisakkumulátorral. Ezek nagyhatásfokú radarok voltak, az a fajta,amit a rendőrség is használ, de át

lettek alakítva úgy, hogyleblokkolják a múzeum infravörösDoppler-radarrendszerét, amelyállítólag olyan érzékeny, hogy azt isérzékeli, ha egy csótány átsétál egyszőnyegen.

Miután a radarok a helyükrekerültek és működni kezdtek, a férfifelegyenesedett, leporolgatta atérdét, és halkan felkacagott. Szintelusta mozdulatokkal kivett atáskából egy zseblámpát,bekapcsolta, és körbevilágított ateremben a tompa zöldesfénysugárral - a zöld fényhullámhosszát az elektromágnesesszenzorok nem érzékelik.

A férfi lustán odasétált a terem

közepére, ahol egy, egy méterhúszcentis, szögletes talapzaton egyvastag plexiüveg-tárló állt.Előrehajolt és belenézett. Egy puhaselymen óriási, szinte hihetetlenülnagy, szív alakúra csiszolt gyémántfeküdt: a Lucifer Szíve, a múzeumdrágakőgyűjteményének legnagyobbbüszkesége, amit a világlegértékesebb gyémántjánaktartottak. Az mindenesetre biztos,hogy a leggyönyörűbb.

Egy kis vágóeszközzel egylyukat vágott a plexiben. Aztán egysor finom kis szerszámmal, amelyekpontosan erre a célra lettektervezve és készítve, benyúlt, és akis ragtapaszok felhasználásával

kiemelte a gyémántot, óvatosan,hogy el ne mozdítsa a riasztótbeindító kis gombot, ami alattalapult. Egy újabb ügyes mozdulattalegy nagy üveggolyót rakott helyére,ami lenyomva tartotta a gombot.

A kezében tartotta agyémántot, és egy pillanatrarávillantotta a zseblámpa fényét.Feketének és halottnak látszott,szinte, mint egy darab szén. De aférfit ez nem zavarta, tudta, hogy avörös gyémánt a zöld fénybenfeketének látszik. És ez a gyémántvörös volt, vagy még pontosabbanfahéjszínű, de mégsem barna. Ez azegyetlen ilyen színű gyémánt avilágon. A kék gyémántok úgy

keletkeznek, hogy bór vagyhidrogén szorul akristályszerkezetbe, a zöldek atermészetes sugárzás hatására, asárgák és barnák a nitrogénnekköszönhetően, a rózsaszín pedig amikroszkopikus lamellák hatására.De hogy ez a vörös szín hogyankeletkezett, azt senki nem tudta.

Felemelte a gyémántot, alulrólátvilágította a zseblámpával, ésátnézett rajta. Látta a sajátszemének tükörképét, amelyetvisszavert és megsokszorozott agyémánt csiszolt felszíne, mint egyszürreális kaleidoszkóp-mintát.Mintha több száz szem bámultvolna bele a gyémánt belsejébe. A

férfi ide-oda mozgatta adrágakövet, élvezve a látványt.

De a legfurcsább hatást azkeltette, hogy a két szem más-másszínű volt: az egyik barna, a másikopálos kék.

53. fejezetLarry Enderby a számítógépe

előtt üldögélt a technológiaiközpontban, és bosszúsan füstölgöttmagában. A gyomra már nemkorgott olyan üresen, azéhségérzetet kellemetlen puffadtságváltotta fel. Úgy érezte magát, mint

egy jóllakott kismalac. Böfögöttegyet, és kiengedte a nadrágszíját.

Vetett egy pillantást akollégáira. Smitty, akitermészetéhez híven mindig nagyonvisszafogottan viselkedett, éppbekapcsolt egy monitort, és nemlátszott rajta semmi. Choiról márnem lehetett elmondani ugyanezt. Amonitorja előtt görnyedt, az arcánbamba kifejezéssel. A negyedóraalatt, amit Smitty engedélyezettnekik, Choi valóban figyelemreméltó teljesítménnyel falta arákkoktélt és vedelte a pezsgőt.Enderby hatvankettőnél hagyta abbaa rákok számolgatását.

Diszkréten megint büfögött

egyet, óvatosan megtapogatta ahasát, aztán a körmével lepöccintettpár szem kaviárt az inge elejéről.Épp idejében értek oda asvédasztalokhoz, már majdnemmindent felfaltak a vendégek. Anegyedik pohár pezsgő, amit még azutolsó pillanatban felhajtott,valószínűleg már nem kellett volna.Azért remélte, hogy ki tud tartani amunkaidő végéig. Felnézett afaliórára: még egy óra van hátra.Még ellenőrzik, hogy az Astorterem új biztonsági berendezéserendesen beindult és működik-e,aztán back-up funkcióra kapcsoljáka régi rendszert. Ez már semmiség,csinált ilyet több tucatszor,

valószínűleg csukott szemmel isvégig tudná csinálni.

Megszólalt egy halk, sípolóhang. - Megvan - mondta Smitty. -Letelt a húsz perc. - Vetett egypillantást Choira. - Hogy áll azAstor terem rendszere?

Choi kicsit fáradtan pislogott amonitorra. - A teszt hiba nélküllezajlott. - Végigpillantott ateremből érkező videoképeken. -Úgy látom, minden rendben.

Smitty is odasétált az egészfalat beborító monitorokhoz.Enderby odalesett, miközben ő is azAstor teremből érkező képeketfigyelte. Látta a drágaköveket őrzőtárlók sorát, melyek halványan

meg-megcsillantak az infravörösfényben. Természetesen semmimozgás nem látszott: miután alézersugarakat aktiválták a zárásután, az őrök sem léphettek be alegmagasabb biztonsági fokozatúkiállítótermekbe.

Smith helyeslően mordultegyet, aztán odament a sajátszámítógépéhez, és felkapta atelefont. - Carlos? Walt vagyok.Elvégeztük a húszperces tesztet azAstor terem lézersugaraival. Ti mitláttok onnan? - Kis szünet. - Oké,rendben. Akkor beindítjuk, és back-up funkcióra állítjuk a régit.

Lerakta a kagylót, ésEnderbyre pillantott. - Carlosék azt

mondják, minden tökéletes. Larry,kapcsold le a régi rendszert. MajdJimmel elintézzük a lézersugarakautomata beállítását.

Larry bólintott, és kicsitközelebb húzódott a székével aszámítógéphez. Akkor itt az ideje,hogy a régi biztonsági rendszertátállítsák back-up funkcióra. Kicsitpislogott, megtörölte a kézfejével aszáját, aztán elkezdte beírni aparancssort. De szinte azonnal abbais hagyta, hátradőlt, és a monitorrameredt. - Ez fura.

Smitty odanézett. - Mi az?Enderby odamutatott az asztala

szélén álló LED kijelzőre. A balfelső sarkában egy kis piros pont

világított. - Amikor az első zónát átakartam állítani standby-ra, arendszer vészjelzést adott.

Smitty összevonta aszemöldökét. A régi rendszervészjelzője csak akkor kapcsolt be,ha egy gyémántot eltávolítanak ahelyéről. - Melyik zóna volt az?

- Az egyes.- Mi van abban a zónában?Enderby egy másik monitorhoz

fordult, és kikereste a terembenőrzött tárgyak leltárjegyzékét. -Csak egyetlen gyémánt, a Luciferszíve.

- Az a terem közepe - Smittyodasétált a monitorsorhoz, ésközelről megnézte. - Nekem úgy

tűnik, minden rendben. Valami kishiba lehet a szoftverben.

Megint Enderbyre nézett. -Menj rá a kettes zónára!

Enderby begépelt néhányújabb parancsot, és azonnalmegjelent egy újabb piros pont aLED-monitoron. - Ez is vészjelzéstad.

Smitty odasétált, az arcárakezdett kiülni az aggodalom.

Enderby a monitorra meredt.A szája kiszáradt, és az alkoholhatása kezdett villámgyorsanelszállni.

- Csináljunk egy teljesellenőrzést a terem mindenzónájáról. Enderby vett egy jó nagy

levegőt, beírt egy rövidparancssort, és döbbenten bámult.A kis LED-képernyő tele lettvilágító piros pontokkal, mint egykarácsonyfa.

Egy pillanatig döbbent csendvolt. Aztán Smitty legyintett egyet.

- Csak semmi pánik, biztosvalami szoftverhiba lehet. Valaminem kompatibilis az új és a régirendszerben. Nem kell izgulni.Larry, állítsd le a régi rendszert,egyszerre egy modult. Aztán indítsdújra a back-up masterről.

- Nem kéne jelenteni aközpontba?

- Minek, hogy hülyétcsináljunk magunkból? Majd

jelentjük az után, hogy megoldottuka problémát.

- Oké, te vagy a főnök. -Enderby gépelni kezdett.

Smitty halványanelmosolyodott, és az üres termetmutató monitorokra bökött, ahol agyémántok csillogtak tárlókban. -Tessék, nézzétek meg. Úgy néz ki,mint amit kiraboltak?

Enderby kénytelen voltelnevetni magát. Lehet, hogySmittynek mégiscsak van némihumora.

54. fejezet

DAgosta végigkapcsolgatta azösszes csatornát a rendőrségihullámhosszra állított hordozhatórádión, amit magával vitt a RollsRoyce-ból. Keresgélt, nem csíp-eel valamit, amit róla ésPendergastról beszélnek. Miutánészrevették őket a Kennedyreptéren, körözést adtak ki egészLong Islandre, QueenstőlBridgehamptonig. A Rolls Royce-ot otthagyták az autókölcsönzőnél,de a rendőrség hamar rájött, hogyelloptak egy Toyota Camryt, és arrais kiadták a körözést. A rádióthallgatva azt is megtudták, holállítottak fel ellenőrzőpontokat aLong Island Expresswayen, és

sikerült kikerülni őket úgy, hogy akisebb mellékutakon haladtak. De aháló egyre szorosabb lettkörülöttük.

Pendergast mégsem volthajlandó feladni. Sorra megálltakminden éjszaka is nyitva tartópihenőnél és benzinkútnál azautópálya mentén, hogy az öccseután kérdezősködjön. DAgostánakaz volt az érzése, reménytelen adolog, Pendergast csak az utolsószalmaszálba kapaszkodik. Azefféle rendőri munka rengetegmunkaórát igényel, és ritkán hozbármiféle eredményt. Minimálisvolt az esélye, hogy sikerülrábukkanniuk valamire.

Pendergast csikorogvalefékezett egy újabb pihenő előttYa-phanknál, ami pontosan úgyfestett, mint az a két tucat, amit márellenőriztek. A kis nonstop boltkirakatán zöldes neonfény szűrődöttki a koromsötét éjszakába. DAgostaattól tartott, előbb-utóbb egy olyanbenzinkutas karjaiba futnak, akihallott a körözésről, és akkor nekikvégük.

Pendergast úgy ugrott ki akocsiból, mint egy macska. Minthavalami heves és kiolthatatlan lángégett volna benne. Több minttizenkét órája úton voltak,egyfolytában kutattak, és próbáltákelkerülni a rendőrséget, és közben

kizárólag erről az ügyről beszélt.DAgosta eltűnődött, meddig fogjaígy bírni.

Pendergast már bent is volt akis üzletben, és az álmosbenzinkutast faggatta, aki alig tudottfeltápászkodni a pult mögöttikényelmes székről, ahol egykistévén épp valami karatefilmetnézett.

- Pendergast különlegesügynök, FBI - mondta szokásoshűvös hangján Pendergast, amivelsikerült fenyegetőnek hatni, demégsem barátságtalannak, ésodanyomta a férfi orra alá ajelvényét. Közben DAgosta isodaért, benyúlt a pult mögé, és

kikapcsolta a tévét, amitől hirtelenidegesítő csönd lett.

A férfi sietve felpattant aszékről. - FBI? Igen, persze. Mibensegíthetek?

- Mikor kezdődik az éjszakaiműszakja? - kérdezte Pendergast.

- Éjfélkor.- Szeretném, ha megnézné

ezeket. - Elővette a kinyomtatottfotókat, amiket a reptéren szerzett,és az egyiket felmutatta abenzinkutasnak. - Látta ezt a férfit?Tegnap éjjel járhatott itt, valamikoregy és három óra között.

A benzinkutas átvette a fotót,és egész közel emelte a szeméhez.DAgosta figyelte, és kicsit

megnyugodott. Nyilvánvaló, hogy aférfi nem hallott a körözésről.Kinézett a sötét útra. Lassan hajnalinégy volt. Egy ilyen nyomozáshozrengeteg idő kellene. Úgysemtalálnak semmit, ez olyan, minthaegy tűt keresnének a szénakazalban.A rendőrség addig úgyis elkapjaőket, és akkor…

- Igen - szólalt meg abenzinkutas. - Láttam ezt a férfit.

A levegő szinte elektromosansisteregni kezdett a kis boltban.

- Kérem, nézze meg nagyon jólezt a fényképet - Pendergastodanyújtott egy második képet is. -Szeretném, ha biztos lenne adolgában. - Halkan beszélt, de az

egész teste olyan feszült volt, mintegy rugó.

- Igen, ő az - mormolta a kutas.- Emlékszem a fura szemeire.Kicsit meg is ijedtem tőle.

- A kocsiját látta? - kérdeztehalkan Pendergast, és odaadott egyharmadik fényképet is.

- Nem, erre nem emlékszem.Tudja, a benzinkút önkiszolgáló.Pendergast visszavette afényképeket. - Megkérdezhetem anevét?

- Art Malek.- Mr. Malek, azt meg tudná

mondani, hogy volt-e valaki a férfitársaságában?

- Egyedül jött be a boltba, és

amint már mondtam, én nemmentem ki a kocsijához, úgyhogyazt nem tudom, ült-e benne valaki,sajnálom.

- Semmi baj. - Pendergastvisszarakta a fotókat a zsebébe, ésközelebb lépett. - Akkor kérem,mondja el pontosan, mireemlékszik, mit csinált ez a férfi,amíg a boltban volt.

- Hát… késő éjjel volt, ahogymaga is mondta, háromfeléjárhatott. Nem volt benne semmiszokatlan vagy feltűnő, megérkezett,maga töltötte meg a tankot, aztánbejött fizetni.

- Készpénzzel?- Igen.

- Nem vett észre rajta semmikülönöset?

- Nem igazán. Kicsit furakiejtéssel beszélt, olyasfélével,mint a magáé, már elnézést - tettehozzá gyorsan. - Tulajdonképpeneléggé hasonlított is magára.

- Milyen ruha volt rajta?A férfi láthatóan erőltette a

memóriáját. - Csak arra emlékszem,hogy egy sötét színű, hosszútélikabát.

- Nem csinált mást, csakfizetett a benzinért?

- Úgy emlékszem, kicsitjárkált itt a polcok között, de végülnem vett semmit.

Pendergast erre felkapta a

fejét. - Gondolom, vannakbiztonsági kamerák az üzletben.

- Igen, hogyne.- Szeretném látni a kamerák

tegnap éjszakai felvételeit.A benzinkutas habozott. - A

rendszer harminchat óránkéntautomatikusan letörli, és…

- Akkor kérem, állítsa le arendszert most rögtön. Látnom kella felvételeket.

A férfi szinte ugrott, ésbesietett a hátsó irodába.

- Úgy látszik, mégiscsaktaláltunk valami nyomot - szólaltmeg reménykedve DAgosta.

Pendergast felé fordult, szintehalott volt a tekintete. - Épp

ellenkezőleg, Diogenes akarta, hogymegtaláljuk ezt a helyet.

- Honnan tudod? Pendergastnem felelt.

A benzinkutas sietve kijött azirodából egy videokazettával akezében. Pendergast kivette avideomagnóban lévő kazettát, ésberakta a biztonsági kamerafelvételét. Megjelent az üzletmagasból felvett képe, a bal alsósarokban az időpont és a dátum.Pendergast elkezdte visszatekerni,megállította, tovább tekerte. Egyperc alatt megtalálta a három órásidőpontot, január 28-án. Abiztonság kedvéért visszatekert mégfélórát, aztán felgyorsított

sebességgel elkezdték nézni afelvételt.

A fekete-fehér képek nagyongyenge minőségűek voltak. Az üzletképe vibrált a monitoron, néha-néhaegy figura átszaladt a képen,lekapkodott néhány dolgot apolcokról, aztán eltűnt.

Pendergast hirtelenmegnyomott egy gombot, éslelassította a szalagot normálsebességre, amikor egy újabb alakjelent meg. Lassan végigsétált apolcok között, megkereste abiztonsági kamerát, és belenézett. Akét szeme másféle árnyalatúszürkének hatott a képen.

Diogenes volt. Elmosolyodott,

aztán könnyed mozdulattal benyúlt azsebébe, és kivett egy papírlapot.Széthajtogatta, és a kamera feléemelte.

BRAVÓ, FRÁTER! HOLNAPLÁTOGASD MEG VIOLÁT A466-BAN.

EZ AZ UTOLSÓÜZENETEM.

KEZDŐDHET AZ ÚJÉLETÜNK. VALEAS.

- A 466-ban? Ez meg mi a… -kérdezte DAgosta. Aztánelhallgatott. Eszébe jutott mi is ez acím: az Első sugárút 466. számalatt, a Bellevue épületénekalagsorában volt a városi hullaházbejárata.

Pendergast felpattant, kivette amagnóból a kazettát, és zsebrevágta.

- Nyugodtan megtarthatják -szólt utána segítőkészen a kutas,miközben kisiettek.

Pendergast beült a volánmögé, és beindította a motort. Azarca szürke volt, a szeme féliglehunyva.

Szörnyű csönd lett. DAgostanem tudta, mit mondhatna. Szintefizikailag rosszul volt. Ez most mégrémesebb volt, mint a Dakota-házban, mert az utóbbi tizenkétórában legalább reménykedhettek,bármilyen halvány volt is az areménysugár.

- Meghallgatom a rádiót -mondta mereven DAgosta.Értelmetlen gesztus volt, devalamivel el kellett foglalniamagát. Még a rendőrök fecsegéséthallgatni is jobb volt, mint ez aborzalmas csönd.

Pendergast nem felelt semmit,DAgosta pedig bekapcsolta arádiót.

Izgatott hangzavar tört elő ahangszóróból. DAgostaönkéntelenül kipillantott azablakon. Lehet, hogy megtaláltákőket, és azért vannak ígyfelbolydulva? De az út teljesenkihalt volt a benzinkút mellett.

Előbbre hajolt, és tekert egyet

a gombon. További izgatott hangok.DAgosta újra meg újra váltott afrekvencián. Már majdnem acsatornák felét végighallgatta, desehol nem beszéltek róluk. Úgy tűnt,valami óriási bűntény történt avárosban, és mindenki azzal vanelfoglalva. Ahogy hallgatta, éspróbálta kihámozni, mi történhetett,észrevette, hogy Pendergast hirtelennagyon figyelmes lett.

A csatornán, amit hallgattak,épp a TermészettudományiMúzeumról folyt a szó, ahol valamilopás történt, méghozzá az Astorteremben, ahol adrágakőgyűjteményt őrzik.

- Hallgassunk bele a

főkapitányság frekvenciájába! -szólalt meg Pendergast.

DAgosta tekert egyet agombon.

- Rocker azt akarja, hogy jólszorongassátok meg a technikusokat- mondta egy hang. - Teljesennyilvánvaló, hogy belső ember voltaz elkövető.

DAgosta döbbenten hallgatta.Rocker bent van hajnali négykor?Ez valami óriási dolog lehet.

- Az összes gyémántot? ALucifer Szívét is?

- Igen. Ellenőrizni kell, kiismerte a biztonsági rendszert, ésnagyon gyorsan kihallgatnimindenkit, aki szerepel ezen a

listán, a múzeum biztonsági őreit is.- Meglesz. Melyik

biztosítótársaságnál voltakbiztosítva a gyémántok?

- Az AffiliatedTransglobalnál.

- Jézusom, vért fognak izzadni,ha ezt megtudják.

DAgosta Pendergastrapillantott, és csodálkozva látta,milyen éberen figyel. Furcsa, hogyegy ilyen válságos pillanatbanennyire tud foglalkozni ilyesmivel,aminek semmi köze a jelenlegiproblémájukhoz.

- A múzeum igazgatója márútban van, és a polgármestert iskirángatták az ágyából.

- Szóval valaki kirámolta adrágakőtermet - állapította megDAgosta. - Gondolom, ezért egyidőre most minket félretettek.

Pendergast nem felelt semmit.DAgostát egészen megdöbbentetteaz arckifejezése.

- Hé, Pendergast! Jól vagy?Pendergast felé fordította

színtelen szemét. - Nem - suttogta.- Nem értem. Mi köze van

ennek hozzánk? Egygyémántrablás…

- Minden. - Pendergastelfordult, és kibámult a fagyossötétségbe. - A brutálisgyilkosságok, a gúnyolódó levélkékés üzenetek… Ez mind csak

ködösítés volt, kegyetlen, szadistafélrevezetés.

Hirtelen indított, és száguldvaelindult visszafelé, amerről jöttek.

- Hová megyünk? - kérdezteDAgosta.

Pendergast nem felelt, csakhirtelen rátaposott a fékre, ésmegállt egy egyemeletes ház előtt.Rámutatott egy Ford furgonra,amely a behajtóúton állt, ELADÓfelirattal a szélvédőjén.

- Szükségünk lesz egy újkocsira - jelentette ki. - Hozd arádiót meg a laptopot!

- Kocsit akarsz venni hajnalinégykor?

- Egy lopott autót túl gyorsan

bejelentenének. Több időre vanszükségünk.

Pendergast kiszállt, odasietetta házhoz, és többször becsöngetett.Egy perc múlva az első emeletenfények gyulladtak. Kinyílt egyablak, és valaki lekiabált: - Mitakar?

- A furgon működik?- Hé, haver, hajnali négy óra

van!- Egy kis készpénz segítene,

hogy felkeljen?A hang egy káromkodást

motyogott, és az ablak becsukódott.Egy perc múlva felgyulladt egylámpa a tornácon, és az ajtóbanmegjelent egy testes férfi

frottírköntösben. - Háromezerdollár. És nagyon jól működik. Teleis van tankolva.

Pendergast a zsebébe nyúlt,kivett egy bankjegycsomót, éslehámozott harminc darabszázdollárost.

- Mi folyik itt? - kérdeztekicsit óvatosan a férfi. Pendergastelővette a jelvényét. - Az FBI-tólvagyok. - Aztán

DAgosta felé biccentett. - Akollégám rendőr.

DAgosta a rádiót és a laptopota hóna alatt szorongatva elővette ajelvényét.

- Egy kábítószer-ügybennyomozunk, álruhában. Legyen jó

állampolgár, és ne beszéljen errőlsenkinek, rendben?

- Rendben. - A férfi átvette apénzt.

- A kulcsok?A férfi eltűnt a házban, majd

visszajött a kezében egy borítékkal.- A forgalmi is benne van.

Pendergast átvette a borítékot.- Egy rendőr majd nemsokára eljöna régi kocsinkért, azt itthagyjuk. Dene mondjon semmit se rólunk, se azúj kocsinkról, még a rendőrökneksem, azzal veszélyeztetné anyomozást. Tudja, hogy van ez azilyen titkos akcióknál.

A férfi hevesen bólogatott. -Hát persze, tudom én, sok krimit

olvasok.Pendergast megköszönte, és

elfordult. Egy perc múlva már afurgonban ültek, és indultak.

- Így talán nyerünk pár órát -mormolta Pendergast, és márszáguldottak is a Montauk Highwayfelé.

55. fejezetDiogenes Pendergast sietség

nélkül, lassan hajtott át a kopár télitájon és az Old Stone Highwaymentén sorakozó kisvárosokon:Barnes Hole, Eastside, Springs.

Egy piros lámpa megállította egykereszteződésnél.

Balra fordította a fejét, aztánjobbra. Egyik oldalon vékonyhótakaróval borított krumpliföldterült el. A szélénél csupasz, feketefák sorakoztak, a kopárankirajzolódó ágakat fehér zúzmarafedte. Az egész világ fekete-fehérvolt, és mintha nem is lett volnamélysége, síknak látszott, mint egyEdwin A. Abbot-montázs.

A lámpa zöldre váltott, ésDiogenes lassan lenyomta agázpedált. A kocsi előrelódult,aztán jobbra kanyarodott a SpringsRoadra. Diogenes elfordította akormányt, és hagyta, hogy

visszapörögjön a kezében.Erősebben rátaposott a gázra, aztánlevette róla a lábát, ahogyközeledett a megengedettsebességhatárhoz, újabb szürkekrumpliföldek mellett suhant el,mögöttük több sorban szürke házakemelkedtek, azokon túl pedig azAcabonack lápvidék terült el.

Minden szürke volt,tökéletesen szürke.

Diogenes a műszerfalhoznyúlt, és feljebb tekerte afűtésszabályozót. Nem érzett sediadalt, se beteljesülést, csakvalami furcsa ürességet: azt a fajtacsömört, amit akkor érez az ember,ha elért valami nagyon nagy dolgot,

és befejezett egy régóta tervezettmunkát.

Diogenes szürke világban élt.Az ő világában nem léteztek színek,legfeljebb néha a szem sarkábóllátott meg egy-egy futó felvillanást,amikor a legkevésbé számított rá.

A világa már nagyon régenleszűkült a szürke árnyalataira, egyfekete-fehér univerzumra, ahol csakalakok és árnyékok léteznek. Azigazi színek eltűntek, még azálmaiból is. Nem, ez így azért nemegészen igaz: volt még egy végsőmenedéke a világában a színeknek:itt, ebben a bőrzacskóban, amelymellette hevert az ülésen.

A kocsi továbbsuhant az üres

úton. Minden kihalt volt körülötte.A szürke táj árnyalatainakváltozásaiból meg tudta állapítani,hogy az éjszaka lassan átadja helyéta hajnalnak. De Diogenes nem sokhasznát vette a napfénynek, ahogy amelegségnek, a szeretetnek, abarátságnak vagy a számtalan másörömnek sem, amelyek azemberiség többi tagját táplálják.

Miközben vezetett, magábanaprólékos részletességgel újbólátgondolta az előző esteeseményeit, minden egyescselekedetét, mozdulatát, mondatát,és nagy megelégedéssel nyugtázta,hogy nem követett el semmilyenhibát. Ugyanakkor a rá váró

napokra is gondolt, magában sorravéve és kipipálva a szükségeselőkészületeket, az elvégzendőfeladatokat és a rá váró nagyutazást. Violára gondolt és abátyjára, a gyerekkorára, abonyolult szövésű, több szálon futóálmokra és látomásokra, amelyekszámára mindig valóságosabbnaktűntek, mint a jelen. Az emberi fajtöbbi tagjától eltérően Diogenesegyszerre több párhuzamosgondolatmenetet is tudott a fejébenkövetni.

A gyerekkori trauma, amelykitörölte a világából a színeket, azalvástól is megfosztotta. Számáranem létezett a teljes önfeledtségbe

merülés. Csak lebegett, az ágyánfekve, éber álmokba merülve: amúlt emlékei, beszélgetések ésösszefüggéstelen képek peregtek leelméjének képernyőjén, mint egylaterna magicán. Diogenes sohanem állt ellen a képeknek. Azellenállás úgyis hiábavaló lenne.Hagyta, hogy a képek jöjjenek ésellebegjenek, ahogy kedvük tartja.

De ez mind meg fog változni.A hatalmas kerék körbefordul.Kiűzi magából a múlt kísérteteit, haegyszer bosszút áll a bátyján, és abosszú már majdnem teljes…

Miközben tovább vezetett,hagyta, hogy a gondolataivisszatérjenek majdnem harminc

évvel ezelőttre, azokba az időkbe,amikor először beleveszett azelméjének legbelső labirintusába,olyan messzire elkalandozva avalóságtól és az ép észtől,amennyire csak lehet. De egy kisrésze még akkor is megmaradtprózainak és hétköznapinak, képesvolt kapcsolatban maradni akülvilággal, amelynek felismerte azigazi természetét.

De ahogy ott egyensúlyozott avalóság kegyetlen pengeélén, rájött,hogy van értelme és célja, hogyvisszatérjen a való világba.Kétszeres célja volt: a bosszúállás,és hogy megszerezze, ami az övé.Tudta, hogy évtizedekbe fog telni a

tervezés. Az ő saját törvényűvilágán belül ez műalkotás volt,életének legnagyobb mesterműve.

És így visszatért a valóvilágba. Már tudta, milyen hely isez, és milyen teremtmények élnekbenne. Egyáltalán nem szép világ -csupa fájdalom, gonoszság éskegyetlenség, és elvetemült lényeknépesítik be. De újonnan megtaláltcélja, amelynek megvalósításárateljes intellektusát bevetette, éppencsak hogy elviselhetővé tette avilágot. Igazi kaméleon lett belőle,mindent elrejtett az állandóanváltozó álarcok és álöltözetek alatt,iróniával és hűvös közönnyel.

Időnként majdnem

összeroppant az akaratereje, devalami mindig kirántotta amélypontról. Egyesek gyűlöletnekneveznék ezt az érzelmet, amelyéletben tartotta, de neki ez volt alegfőbb táplálék, amelyemberfeletti türelmet és fanatikusmunkabírást adott. Rájött, hogynemcsak dupla vagy tripla életet tudélni, hanem akár fél tucat emberszemélyiségét is magára tudjaölteni, ahogy a műalkotáshozszükséges. Egyes személyiségeketmár évekkel, sőt évtizedekkelezelőtt magára öltött, ha a mesteriterv komplexitása úgy kívánta,ahogy évek óta eljátszotta HugoMenzies szerepét.

Megint egy kereszteződéshezért, ahol lelassított, majd jobbrakanyarodott.

Az éjszaka lassan elmúlt, de asuffolki táj még szunnyadt.Diogenesnek vigaszt jelentett agondolat, hogy valószínűleg abátyja sem alussza az igazak álmát.És nem is fog jól aludni soha többé.Mostanra talán már kezdi teljesenmegérteni és teljes dimenziójábanfelfogni, hogy mit tett vele.

A terve olyan volt, mint egyerős és olajozott medvecsapda, ésAloysius már belelépett acsapdába. A fogai összezárultak, őpedig várja a vadász érkezését, és akönyörületes golyót a fejébe. Csak

éppen Diogenes nem lesz ilyenkönyörületes.

A tekintete a szomszédosülésen heverő bőrzacskóra esett.Nem nyitotta ki azóta, hogy párórával ezelőtt telerakta. Atranszcendentális pillanat, amikormajd kedvére bámulhatja agyémántokat, már majdnemelérkezett. A szabadság és amegkönnyebbülés pillanata, amireévek óta vágyott.

Mert csak a ragyogó színűgyémántok eleven, a kristályokfelszínéről többszörösen visszavertfényének segítségével menekülhetki, ha csak pillanatokra is, a fekete-fehér világ börtönéből. Csak így

ragadhatja meg a leghalványabbemlékét, aminek a felidézéséreleginkább vágyott: a színekesszenciáját. És az összes színközül, amelyekre úgy áhítozott, avörös volt a legnagyobbszenvedélye. A vörös, milliárdnyimanifesztációjában. A LuciferSzíve… Ezzel fogja kezdeni ésvégezni, a színek alfája ésómegája…

Aztán még gondoskodnia kellVioláról. A szerszámokat márelőkészítette, kifényesítette ésmegfente. Violához kell egy kis idő.Olyan, mint egy grand cm bor,amely megérdemli, hogy időbenfelhozzuk a pincéből, hagyjuk

szobahőmérsékleten felmelegedni,aztán felbontjuk és engedjük kicsitlélegezni, mielőtt kiélveznénk egyikpompás kortyot a másik után, amígegy csepp sem marad belőle.Szenvednie kell - nem magáért aszenvedésért, hanem a nyomokért,amelyeket a testén fog hagyni. Ezek,ha lehet, még nagyobb fájdalmatokoznak majd Aloysiusnak, ha nemmég nagyobbat, mintha a sajáttestén ejtették volna.

Kezdhetné talán azzal, hogy anyaraló nyirkos pincéjébenmegrendezi a Judit és Holofernészjelenetet. Mindig ez volt a kedvencCaravaggio-képe. Órákig tudottállni előtte a római Galleria

Nazionale dArte Anticában, afestmény csodálatába merülve: abájos, elszánt kis ránc Judit kétszemöldöke között, ahogy lesújt akarddal, a ragyogó, bíborszínűvércsíkok, amelyek ferdénpatakzanak végig a lepedőn… Igen,ez remek kezdés lenne. Talántanulmányozhatnák a festménytViolával, mielőtt nekilát. Judit ésHolofernész… Persze a szerepekmegcserélődnének, és kellene mégegy ólomtál, hogy a drága nektáregy cseppje se menjen veszendőbe.

Diogenes áthajtott a GerardPark nevű kihalt kis falun. Atávolban már felcsillant aGardiners-öböl hideg, ólomszürke

víztükre, amelyet távoli kis szigetekkörvonalai pettyeztek. Jobbrakanyarodott a Gerard Drive-ra,amelynek egyik oldalán azAcabonack kikötő húzódott, abalján az öböl. Már alig egymérföld. Miközben tovább vezetett,halvány mosoly játszott az ajkán.

- Voe fráter - mormolta. -Vale.

Viola odahúzott egy széket arácsos ablakhoz, elnézte, ahogy ahajnal első sugarai végigkúsznak azóceán fekete foltján, és valamiegészen furcsa, szürreális közönytérzett. Olyan volt az egész, mint egyrémálom, amiből nem tudfelébredni. Egy álom, amely

éppolyan valóságos és eleven, mintamennyire értelmetlen. Leginkábbaz a felismerés rémisztette meg,hogy Diogenes mennyi fáradságotés költséget ölt abba, hogymegalkossa a börtönét - aszegecselt acéllemez falak éspadló, az acélajtó egy széf zárjával,nem beszélve a törhetetlenablaküvegekről. Olyan biztonságosvolt, mint a legmagasabb biztonságifokozatú börtön, vagy talán mégbiztonságosabb.

Tényleg lehetséges lenne, hogymost, amikor közeledik a hajnal,talán csak percek vannak hátra azéletéből?

Gyorsan elhessegette a fejéből

ezeket a hiábavaló gondolatokat.Arra már rég rájött, hogy a szökéslehetetlen. Aki megalkotta ezt abörtönt, mindent alaposanátgondolt, és előre számított afogoly minden egyespróbálkozására és kiútkeresésére.Diogenes egész éjszaka távol volt,legalábbis a házban uralkodó némacsönd erre utalt. Viola rendszeresidőközönként dörömbölt az ajtón éskiabált, egyszer egy székkel isnekiesett, amíg a szék darabokranem tört a kezében. De senki nemjött a segítségére.

Az óceán fekete foltja kezdettenyhén rózsaszínes árnyalatotölteni, ahogy a hullámzó víz fölött

megjelent egy ragyogó fényfolt. Aheves szél kis fehér tarajokat keltetta hullámokon, és fehérdérszemcséket söpört maga előtt aföldön… vagy talánhomokszemeket?

Hirtelen figyelmes lettvalamire. Tompán mintha egy ajtónyílását hallotta volna valahonnan.Odarohant a szobája ajtajához, ésodaszorította a fülét. Egészen halkneszek szűrődtek fel odalentről: egylépés, egy ajtó csukódása.

VisszajöttHirtelen hatalmába kerítette a

félelem. Körbenézett a szobában,aztán az ablak felé pillantott. Anapkorong épp kezdett

felkapaszkodni a szürke Atlanti-óceán fölött, de hamar elnyelte egyhatalmas, fekete viharfelhő.Diogenes valóban hajnalban jön,ahogy ígérte. A kivégzés ideje.

Viola az ajkába harapott. Haazt hiszi, hogy küzdelem nélkülmegadja magát, hát nagyon téved.Az utolsó csepp véréig küzdeni fog.

Nagyot nyelt, amikor rájött,milyen ostobaság a vakmerőségeegy olyan férfival szemben, akinélnyilván fegyver van, és pontosantudja, hogyan kell használni.

Zihálva próbálta visszafojtania pánikrohamot. Különös, ellentétesérzelmek törtek fel benne: a bármiáron való túlélés ösztönös vágya

küzdött azzal a vággyal, hogy hamár elkerülhetetlen a halál,legalább méltósággal haljon meg,nem sikoltozva és kapálózva.

Újabb kis zajra figyelt fel.Szinte gondolkodás nélkül lehasalt,és az ajtó alatti kis réshez szorítottaa fülét, de a neszek így is tompák éstávoliak maradtak.

Felállt, és kisietett afürdőszobába, kikapta a vécépapírta tartójából, egy heves mozdulattalletekerte, a kis kartonhengerrelvisszarohant az ajtóhoz,odaszorította az ajtófélfa mellettiréshez, és ehhez nyomta a fülét. Ígymár sokkal jobban hallott: ruháksuhogása, lerakott tárgyak

koppanásai. Egy retesz elhúzása.Hirtelen valaki mintha

felszisszent volna, aztán hosszúszünet következett. Eltelt vagy ötperc.

Aztán egy különös ésborzalmas hang tört fel: halkaninduló, fájdalmas üvöltés, mint egymacska vonyítása. Énekelvehullámzott, hol erősödött, holelhalkult, míg végül a vegytiszta,abszolút fájdalom üvöltésévé vált.Egy élőhalott sikoltása, nem isemberi hang, a legborzalmasabb,amit Viola valaha is hallott - ésDiogenes torkából származott.

56. fejezetA taxi megállt a Times

Building előtt, és Smithbacktürelmetlenül odafirkantotta azaláírását a számlára. 425 dollártfizetett. A hitelkártyájáért előbbhaza kellett mennie. Visszaadta aszámlát a taxisnak, aki összevontszemöldökkel vette át.

- És a borravaló?- Viccel? Ennyiért Arubába is

repülhettem volna!- Hé, haver, fizetnem kell a

benzint, a biztosítást, az adót…Smithback becsapta az ajtót, ésberohant az épületbe a lifthez.

Gyorsan beugrik Davieshez,

szól neki, hogy visszatért avárosba, megbizonyosodik róla,hogy az állását még nem adták odamásnak, aztán egyenesen amúzeumba rohan, Nórához. Negyedtíz volt, és mivel otthon nem találta,úgy gondolta, már nyilván bementdolgozni.

Megnyomta aharmincharmadik emelet gombját,és várt, amíg a lift, őrjítőlassúsággal araszolgatott fölfelé.Végre megérkezett, kirontott aliftből, és végigszaladt a folyosón.Davies ajtaja előtt épp csak egypillanatra állt meg, hogy egy kislevegőhöz jusson, és lesimítgatta ahomlokába hulló tincset, amely

mindig a lehető legrosszabbkormeredt az égnek. Aztán vett egy jónagy levegőt, és udvariasanbekopogott az ajtón.

- Nyitva van - szólt ki egyhang.

Smithback belépett. Hálaistennek, Harriman nem volt sehol.Davies felnézett az íróasztalamellől. - Bili! Nekem azt mondták,a St. Luké kórházban vagy,gyakorlatilag fél lábbal a sírban.

- Gyorsan rendbe jöttem.Davies gyanakvó tekintettel

végigmérte. - Örömmel látom,milyen jó színben vagy. - Kicsithallgatott, majd folytatta: - Ha jólgondolom, hoztál egy igazolást az

orvosodtól?- Igen, persze - motyogta

Smithback. Ő azt hitte, Pendergastezt már elintézte, ahogy mindenmást.

- A lehető legjobb időpontotválasztottad, hogy eltűnj - mondtaDavies iróniától csöpögő hangon.

- Nem én választottam, ígyalakult.

- Foglalj helyet!- Én már indulok is a…- Ó, elnézést, nem tudtam,

hogy fontos dolgod van.A jéghideg hang hallatán

Smithback úgy döntött, jobb, haleül. Majd meghalt, úgy szerettevolna már látni Nórát, de nem lett

volna értelme még ennél is jobbanfelbőszíteni Daviest.

- Bryce Harriman átvette amunkádat, amíg gyengélkedtél, aDuchamp-sztorit, és a múzeumbantörtént másik gyilkosságot is, mivela rendőrség bejelentette, hogy a kétügy összefügg, és…

Smithback előbbre dőlt. -Elnézést, azt mondtad, amúzeumban történt gyilkosság?Milyen múzeumban?

- Te tényleg nagyon távoljárhattál. A New York-iTermészettudományi Múzeumban.Három nappal ezelőttmeggyilkoltak egy kurátort.

- Kicsodát?

- Soha nem hallottam róla. Neaggódj, erről a sztoriról mérlecsúsztál, Harriman átvette. -Davies felkapott egy nagyalakúborítékot. - De van itt helyetteneked valami más. Óriási sztori, ésmegmondom őszintén, Billi, egykicsit aggaszt, hogy olyasvalakirebízzam, akinek gyenge lábakon állaz egészsége. Fontolgattam, hogyezt is

Harrimannek adom, de nekimár így is rengeteg dolga van. Amúzeumban tegnap éjjel óriásirablás történt. Úgy látszik,mostanában nagyon zajlik ott azélet. Neked vannak ott ismerőseid,egy könyvet is írtál a múzeumról,

úgyhogy ez a te sztorid, annakellenére, hogy nem teljesen nyugodtlélekkel bízom rád.

- De kit öltek meg?Davies odatolta a borítékot

Smithbacknek. - Valaki kirámolta adrágakőgyűjteményt tegnap este,miközben épp valami nagymegnyitóünnepség zajlott. Tízkorlesz a sajtótájékoztató. Itt asajtóigazolványod és a belépőd. -Davies vetett egy pillantást azórájára. - Félóra múlva kezdődik,jobb lesz, ha indulsz is.

- De ki volt a múzeumigyilkosság áldozata?

- Mondtam már, nem ismerem.Nemrég került oda, valami Green

nevű nő, Margó Green.- Micsoda? - Smithback a szék

szélébe kapaszkodott, mertmegfordult vele a világ. - Ezlehetetlen, lehetetlen!

Davies kicsit ijedten meredtrá. - Jól vagy? Smithback reszketeglábakkal felállt. - Margó Greentmeggyilkolták?

- Ismerted?- Igen - felelte Smithback, bár

alig jött ki hang a torkán.- Akkor jobb is, hogy nem te

kaptad ezt a sztorit - mondtaDavies. - A régi főszerkesztőmmindig azt mondta, ha az emberhozzá túlságosan közel álló témárólkészít riportot, az ugyanolyan,

mintha önmaga ügyvédje lenne egytárgyaláson: csak ostobaság sülhetki belőle, és… hé, hová rohansz?

57. fejezetAhogy Nóra befordult a

Columbus sugárút sarkánál a 77.utcába, rögtön látta, hogy valamitörténhetett a múzeumban. AMuseum Drive-on sorban álltak arendőrségi autók, a helyszínelőkfurgonjai, tévés közvetítőkocsik, éscsak úgy nyüzsögtek a riporterek.

Az órájára pillantott:háromnegyed tíz volt, a múzeum

ilyenkor általában még csakébredezett. Nóra szívverésefelgyorsult. Talán újabb gyilkosságtörtént?

Gyorsan odasietett aszemélyzeti bejárathoz. Arendőrség már hátraszorította azegyre nagyobb tömegben gyülekezőkíváncsiskodókat, hogy a múzeumalkalmazottjai gond nélkülbejuthassanak. Úgy tűnt, a reggelihíradóban már bemondhatták, mitörtént, mert a tömeg rövid idő alattis láthatóan gyarapodott. Az előzőesti megnyitó fáradalmai miattmeglehetősen későn ébredt mareggel, és nem volt ideje rádióthallgatni.

- A múzeum dolgozója? -állította meg egy rendőr abejáratnál. Nóra bólintott, éselővette az igazolványát. - Mitörtént?

- A múzeum zárva van. Arralegyen szíves.

- De hát mi…A rendőr közben már valaki

mással kezdett el kiabálni, és Nóráta biztonsági szolgálat bejárata felétolta, ahol mintha a múzeum összesbiztonsági őre ott nyüzsgött volna.Manetti, a biztonsági főnök is ottvolt, és hevesen gesztikulálvamagyarázott valamit két, komorarcot vágó őrnek.

- Kérem a múzeum dolgozóit,

fáradjanak jobbra, a kötélkordonnalelkerített részre, és készítsék elő azigazolványukat! - kiabálta az egyikőr.

Nóra meglátta George Ashtontaz érkezők között, odasietett hozzá,és megragadta a karját. - Mi acsuda történt?

Ashton rámeredt. - Szerintemmaga az egyetlen a városban, akinem hallotta.

- Elaludtam - felelte kicsitingerülten Nóra.

- Erre! - kiabálta egy rendőr. -A múzeum dolgozói erre legyenekszívesek!

A bámészkodók és ariporterek elé kifeszített

kötélkordont az előző estiünnepségről hozták ide, most újbóljó hasznát vették, hogy a múzeumdolgozóit a biztonsági bejárathoztereljék, ahol az őrök mindenkinekellenőrizték az igazolványát,közben próbálták lecsillapítani azingerült múzeumi alkalmazottakat,akik szerettek volna végre bejutni amunkahelyükre.

- Valaki kirámolta tegnap éjjelaz Astor termet - mondta Ashtonizgatottan. - Mindent elvitt,miközben folyt az ünnepség.

- Mindent? A Lucifer Szívétis?

- Főleg azt.- De hát hogyan?

- Azt senki nem tudja.- Azt hittem, az Astor terem

biztonsági berendezéseit lehetetlenkijátszani.

- Mindenki azt hitte.- Menjenek hátrább, és

húzódjanak jobbra! - kiabálta atömegnek egy rendőr. - Egy percmúlva beengedjük önöket!

Ashton vágott egy grimaszt. -Épp egy ilyen reggelre vanszükségem a tegnapi öt pohárpezsgő után - jegyezte meg.

Volt az tíz is, gondoltamagában Nóra, miközben eszébejutott, Ashton becsípve mikethordott össze előző este.

A rendőrök és a múzeumi őrök

sorra ellenőrizték mindenkinek azigazolványát és a múzeumibelépőjét, aztán átterelték őket egymásik elkerített részre, közvetlenüla bejárat elé.

- Vannak gyanúsítottak? -kérdezte Nóra.

- Senki. Csak annyi biztos,hogy az elkövetőknek volt belsősegítsége, valaki a múzeumból.

- Az igazolványát legyenszíves! - ordított egy rendőr Nórafülébe. Megint belekotort atáskájába, és elővette azigazolványát.

Ashton követte a példáját.- Dr. Kelly? - A rendőrnél

volt egy névsor, amelyben kipipálta

a neveket. Egy másik rendőr közbenfélrevonta Nórát. - Feltehetnékgyorsan néhány kérdést?

- Persze, kérdezzen csak.- Tegnap este itt volt a

múzeumban?- Igen.A rendőr valamit feljegyzett.- Mikor távozott?- Éjfél körül.- Egyelőre ennyi volt,

köszönöm. Kérem, álljon oda félre.Amint lehet, kinyitjuk a múzeumot,és mehet dolgozni. Később mégmegkeressük, és megbeszélünk egyidőpontot a részletes kihallgatásra.

Nórát ezután átterelgették amásik elkerített részre. A háta

mögül hallotta, hogy Ashton emelthangon reklamál, hogy miért nemismertetik a jogait, mielőttkihallgatják. A kurátorok és amúzeum dolgozói toporogva, akezüket fújogatva ácsorogtak ahidegben, a lélegzetük kis fehérfelhőcskékben lebegett alevegőben. Szürke, nyirkos napvolt, és a hőmérséklet aligvalamivel emelkedett fagypont fölé.Mindenki ingerülten panaszkodott.

Nóra valami kavarodás zajáthallotta meg az utca felől. Ariporterek is odatódultak, avállukon egyensúlyozva akamerákat, és a mikrofonokkalhadonászva. Aztán Nóra azt is

meglátta, miért: a múzeum kapujakitárult. Az igazgató, FrederickWatson Collopy jelent meg, azoldalán Rockerrel, arendőrfőkapitánnyal. A hátukmögött egyenruhás rendőröksorakoztak fel.

A riporterek azonnal kérdéseközönét zúdították rájuk. Úgy tűnt,most kezdődik a sajtótájékoztató.

Ugyanebben a pillanatbanNóra észrevett valami mozgolódástaz egyik oldalon. Odafordult: aférje volt az, épp átfurakodott atömegen, vadul kiabált valamit, éspróbált odaférkőzni Nórához.

- Billi! - kiáltott fel Nóra, ésodaszaladt hozzá.

- Nóra! - Smithbackáttolakodott a bámészkodók között,félrelökött egy nagydarabbiztonsági őrt, átugrott akötélkordonon, és a múzeumdolgozói között odalökdösődöttNórához.

- Hé, mégis hová megy? -vetette utána magát egy rendőr.Smithback szinte odarohantNórához, és a karjába kapvafelemelte a földről.

- Nóra, te jóságos ég,mennyire hiányoztál! Átölelték ésmegcsókolták egymást.

- Billi, mi történt veled? És miez a horzsolás a fejeden?

- Semmiség, ne törődj vele.

Most hallottam, mi történtMargóval. Tényleg meggyilkolták?

Nóra bólintott. - Tegnap volt atemetése.

- Úristen, nem tudom elhinni. -Smithback heves mozdulattalmegtörölte az arcát. Nóraészrevette, hogy könnyes a szeme. -Egyszerűen nem hiszem el!

- Hol voltál, Billi? Annyiraaggódtam érted.

- Ez egy hosszú történet.Bezártak egy elmegyógyintézetbe.

- Micsoda?- Majd később elmesélem. Én

is nagyon aggódtam érted.Pendergast szerint egy őrült sorragyilkolja minden ismerősét.

- Tudom, engem isfigyelmeztetett. De közvetlenül amegnyitó előtt szólt, és akkor nemtudtam…

- Uram, nem lenne szabad ittlennie - lépett oda közéjük egybiztonsági őr. - Ide kizárólag amúzeum alkalmazottai léphetnek.

Smithback odafordult, hogyválaszoljon, de félbeszakította egyhangszóró sivítása, amit épp akkorkapcsoltak be. Egy pillanattalkésőbb Rocker odalépett amikrofonhoz, és csendet kért, mirecsodás módon a tömeg el iscsendesedett.

- A Timestól vagyok - közölteSmithback a biztonsági őrrel,

előkotort egy noteszt a zsebéből, éstoll után kotorászott.

- Itt van az enyém - nyomott akezébe egyet Nóra.

A tömeg véglegelcsendesedett, ahogy arendőrfőnök beszélni kezdett.

- Tegnap este - kezdte Rocker- kirabolták adrágakőgyűjteménynek helyet adóAstor termet. A helyszínelők és anyombiztosítók jelenleg isdolgoznak, a világ legjobb bűnügyiszakértőivel karöltve. Egyelőre túlkorai lenne nyomokról vagygyanúsítottakról beszélni, deígérem önöknek, hogy amint leszvalami fejlemény, arról

tájékoztatjuk a sajtót. Sajnálom,hogy egyelőre nem közölhetektöbbet, de a nyomozás még csakmost kezdődött. Annyit mondhatok,hogy rendkívül profi bűnözőkkelállunk szemben, akik nyilvánvalóannagyon hosszú ideje tervezhettéktettüket, és a legmodernebbtechnikai felszerelésselrendelkeztek, ráadásul úgy tűnik,behatóan ismerik a múzeumbiztonsági berendezéseinekműködését, és remekül kihasználtáka tegnap esti megnyitó ünnepséget afigyelemelterelésre. Beletelik egyidőbe, amíg kielemezzük anyomokat, és kiderítjük, hogyansikerült áthatolniuk a múzeum

biztonsági rendszerén. Egyelőreennyit tudok mondani. Átadom aszót dr. Collopynak.

A múzeum igazgatója előbbrelépett, kihúzta magát, és próbált jóképet vágni a dologhoz, de nemnagyon sikerült. Amikormegszólalt, a hangja enyhénremegett.

- Szeretném megerősíteni, amitRocker rendőrfőnök úr mondott:minden tőlünk telhetőt megteszünk.A legtöbb ellopott gyémánt teljesenegyedi darab, és azonnal felismeria világ bármelygyémántkereskedője. Jelenlegiformájukban nem lehet túladnirajtuk.

A tömeg elborzadtmormolással reagált arra azeshetőségre, hogy esetlegszétvághatják a gyémántokat.

- Barátaim, tisztában vagyokvele, hogy mekkora veszteség ez amúzeumnak, sőt egész NewYorknak. Sajnos egyelőre nemtudjuk, kik követhették el a rablást,és hogyan, vagy, hogy mik aszándékaik a gyémántokkal.

- És a Lucifer Szíve? -kiáltotta valaki a sajtó soraiból.Collopy mintha kicsitmegtántorodott volna. - Mindentőlünk telhetőt megteszünk, ennyitmegígérhetek.

- A Lucifer Szívét is ellopták?

- kiáltotta egy másik hang.- Szeretném átadni a szót a

múzeum szóvivőjének, CarlaRoccónak.

A riporterek újabb kérdéseközönét kiabálták be, miközben egynő lépett a mikrofonhoz, akifelemelt kézzel elhallgattatta őket.

- Amint csönd lesz, válaszoloka kérdésekre!

A zajongás elcsendesedett, ésnő rámutatott egy riporterre.

- Ms. Lilienthal az ABC-től,tessék.

- Mi a helyzet a LuciferSzívével? Azt is elvitték?

- Igen, az is az ellopottgyémántok között volt.

A válasz nem volt meglepő, deazért izgatott zsongás tört ki. CarlaRocco ismét felemelte a kezét. -Kérem!

- A múzeum mindig aztállította, hogy a biztonságiberendezéseik a legjobbak avilágon - kiáltotta egy riporter. -Hogyan juthattak be mégis atolvajok?

- Ezt most próbáljukkideríteni. A biztonsági rendszertöbbrétegű, és a termet állandóanfigyelték a videokamerák. Atolvajok hátrahagyták a technikaifelszereléseiket, ezeket mostvizsgálják.

- Milyen felszereléseket?

- Az elemzés napokba, talánhetekbe is telhet.

Újabb bekiabált kérdésekharsantak. Rocco rámutatott egymásik riporterre. - Roger, tessék.

- Mennyire van biztosítva agyűjtemény?

- Százmillió dollárra. Áhítatosmormolás.

- És valójában mennyit ért? -faggatózott tovább a Roger nevűriporter.

- A múzeum soha nembecsültette fel. A következő kérdéstkérem, Mr. Werth az NBC-től,parancsoljon.

- Mennyit ér a Lucifer Szíve?- Ennek pontos értékét sem

tudom megmondani. De haddhangsúlyozzam, biztosak vagyunkbenne, hogy így vagy úgy, de visszafogjuk szerezni a gyémántokat.

Collopy hirtelen odalépett amikrofonhoz, és közbeszólt: - Amúzeum gyűjteménye szintekizárólag színes gyémántokból áll,és a legtöbb elég különleges ahhoz,hogy azonnal felismerhető legyen aszínéről és a nagyságáról. Ezkülönösen igaz egy olyandrágakőre, mint a Lucifer Szíve. Eza világon az egyetlen ilyenbarnásvörös színű gyémánt.

Smithback megint átmászott akordonon a riporterek közé, ésintegetett. Rocco hunyorogva

ránézett, és rámutatott. - Smithbacka limestől, ugye?

- A Lucifer Szívét ugyebár avilág leghíresebb és legszebbgyémántjának tartják?

- A legszebb színesgyémántnak, igen, legalábbis én úgytudom.

- Hogy fogják megmagyaráznia New York-iaknak, hogyelveszítettünk egy ilyendrágakőritkaságot? - Smithbackhangja hirtelen megremegett arátörő érzelmektől. Nórának az voltaz érzése, mintha a Margó halálamiatt érzett dühe is ebbe a kérdésbesűrűsödne.

- Hogyan engedhette a

múzeum, hogy ez megtörténjen?- Senki nem engedte, hogy

megtörténjen - felelte védekezőhangon Rocco. - Az Astor terembiztonsági berendezése alegmodernebb és legbonyolultabb,ami csak jelenleg létezik.

- Úgy látszik, mégsem elégmodern.

Újabb káosz és kiáltozás törtki. Rocco leintette a riportereket.

- Kérem, hadd mondjak mégvalamit!

A zajongás lecsendesedett, ésbosszús mormolássá halkult.

- A múzeum mélységesensajnálja a Lucifer Szívénekelvesztését. Tudjuk, milyen fontos

volt ez a kincs az egész városnak,sőt az országnak. Minden tőlünktelhetőt el fogunk követni, hogyvisszaszerezzük. Kérem, legyenektürelmesek, és adjanak arendőrségnek egy kis időt, hogyvégezhessék a munkájukat. Tessék,Ms. Carlston a Posttól.

- Dr. Collopynak szeretnékfeltenni egy kérdést. A helyzet az,hogy önök a valódi tulajdonos,New York város megbízásábólőrizték a gyémántot. Ön, mint amúzeum vezetője személyesenfelelősséget vállal-e a történtekért?

A moraj megint felerősödött,de hirtelen el is halt, ahogy Collopymagasba emelte a kezét. - Az

igazság az, hogy amíg a biztonságiberendezéseket emberek tervezik,addig ki is lehet játszani őket.

- Ez meglehetősen fatalistanézet - mondta Carlston. - Másszavakkal, beismeri, hogy amúzeum egyáltalán nem tudjagarantálni a gyűjteményeibiztonságát?

- Igenis garantáljuk agyűjtemények biztonságát -mennydörögte Collopy.

- A következő kérdést! - szóltközbe Rocco, de a riporterek nemvoltak hajlandóak tágítani ettől atémától.

- Meg tudná világítani, mitjelent az, hogy garantálják a

biztonságot? A világ legszebbgyémántját épp ellopták, és ön aztállítja, garantálják a múzeumbiztonságát?

- Máris megmagyarázom -Collopy arca elvörösödött dühtől.

- Nincs itt valami kisellentmondás? - kiáltott közbeSmithback.

- Azért mondtam ezt, mert aLucifer Szíve valójában nem voltaz ellopott gyémántok között -kiáltotta Collopy.

A bejelentést döbbent csendfogadta. Rocco odafordult, éscsodálkozva Collopyra bámult, sőtRocker is.

- Elnézést, de… - kezdte

Rocco.- Én vagyok az egyetlen, aki a

múzeumban, tisztában van ezzel, deaz adott körülmények között nemlátom tovább értelmét, hogyvisszatartsam az információt. Akiállított drágakő csak egy másolatvolt, egy jóval kisebb értékű igazigyémánt, amit besugárzássalszíneztek meg. Az igazi LuciferSzívét mindig is a biztosítótársaságpáncéltermében elzárva tartottuk. Agyémánt olyan értékes, hogy emiatta biztosítótársaság egyszerűen nemjárult hozzá, hogy kiállítsuk. -Collopy diadalmasan csillogószemmel felszegte a fejét. - Atolvajok, bárkik voltak is, egy

hamisítványt vittek el.Záporozni kezdtek az újabb

kérdések, de Collopy csakmegtörölgette a homlokát, éshátrább lépett.

- A sajtótájékoztatónak vége! -kiáltotta Rocco. - Nem válaszolunktöbb kérdésre!

De az újságírók heveskiabálásából és integetéséből elégnyilvánvaló volt, hogy még nincsvége, és nagyon is sok kérdés vanhátra.

58. fejezet

Órák teltek el, miközben sorrahagyták maguk mögött a kihalttengerparti kisvárosokat. A hajnalátváltott borús nappalba, az égólomszürke volt, ráadásul fagyosszél süvített. DAgosta még mindigszórakozottan a rádiót hallgatta.Egyre jobban aggasztotta a helyzet:a rendőrök már egyáltalán nembeszéltek a körözésükről, ésvalószínűleg nemcsak agyémántrablás miatt, amelymajdnem az összes csatornán témavolt, hanem mert nyilvánbiztonságos csatornákra váltottak,amelyeket nem lehet lehallgatni akis hordozható rádiójukról.

Nyilvánvaló lett számára,

hogy minden út bezárult előttük.Miután tankolt, Diogenesnek nemvolt oka, hogy bárhol másuttmegálljon, reménytelen továbbkeresni a nyomait a benzinkutaknálés a nonstop boltokban. AYaphankben szerzett információkcsak azt erősítették meg, amitDiogenes a tudtukra akart adni -hogy kelet felé vette az útját, éshogy Viola nemsokára halott lesz.Ezen kívül nem tudtak semmit.DAgosta rettenetesen sajnáltaPendergastot. Az ügy teljesenreménytelen, és ezt nyilván ő isnagyon jól tudta.

Ennek ellenére folytatták akeresést, megálltak minden útjukba

eső motelnél, boltnál, egész éjjelnyitva tartó bisztróknál, újra megújra kitéve magukat a kockázatnak,hogy elkapják és letartóztatják őket.

A néhány kisinformációfoszlány, amit DAgostaki tudott hámozni a rádiónhallottakból, meglehetősen aggasztóvolt. A rendőrség, akiket már azFBI is támogatott a nyomozásban,mind jobban a nyomukba ért. Újabbellenőrzőpontokat állítottak fel azutakon, és a helyi hatóságokat ismindenhol riasztották. Közbenértesültek a furgonvásárlásról is.Hacsak Pendergast nem rukkol elővalami nagyon okos trükkel, akkormeg vannak számlálva az óráik,

amiket még szabadlábon tölthetnek.A furgon hirtelen

elkanyarodott. DAgosta alig tudottmegkapaszkodni, ahogy Pendergastváratlanul kiállt egy kis útszéliparkolóba, és csikorogva lefékezettegy éjjel-nappal nyitva tartóStarbucks kávézó előtt. Az épületmögött is parkoló terült el, azon túlpedig a szürke Atlanti-óceán.

Egy percig csak ültek, éshallgatták a rendőrségi rádióduruzsolását. Valamisajtókonferencia folyt, amit azegyik nyilvános csatornán élőbenközvetítettek.

- Nem túl valószínű, hogy ittmegálltak volna - szólalt meg

DAgosta.- Nekem egy internetes hot

spot kell - mondta Pendergast,elővette a laptopját és bekapcsolta.- itt a kávézóban nyilván van, így isrá tudok kapcsolódni. Aképfelismerő szoftvert bekapcsolvahagytam a Dakota-házban,megnézem, hátha kiderített valamitaz óta.

DAgosta komoran figyelte,ahogy Pendergast a billentyűketkopogtatja. - Hoznál nekünk kávét,Vincent? - kérte, fel sem nézve amonitorról.

DAgosta kiszállt, és bement akávézóba. Amikor pár perc múlvavisszatért két tejeskávéval,

Pendergastot a másik ülésen találta,és már nem a laptoppal voltelfoglalva.

- Találtál valamit?Pendergast megrázta a fejét.

Lassan hátradőlt, és lehunyta aszemét.

DAgosta egy sóhajjal beült akormány mögé. Közben észrevette,hogy egy járőrkocsi fordult be aparkolóba. Lelassított, amikorelhaladt mellettük, aztán a parkolótávolabbi végében megállt.

- A francba! Nyilvánmeglátták a rendszámunkat.Pendergast nem felelt, csakmozdulatlanul, lehunyt szemmel ült.

- Nekünk befellegzett - mondta

DAgosta, amikor a járőrkocsivisszafordult a parkoló végéből, ésmegindult egyenesen feléjük.

Pendergast kinyitotta a szemét.- Add ide a kávéd, megfogom, temeg próbáld meg lerázni őket.

DAgosta azonnal indított,kifarolt a parkolóhelyről, és ajárőrkocsit megelőzve már rá iskanyarodott az útra. A járőrkocsinazonnal kigyulladt a villogó kékfény, és felharsant a sziréna, ahogya nyomukba eredt.

Végigszáguldottak az óceánpartján vezető országúton. Párpillanattal később DAgostameghallott egy újabb szirénát, de ezvalahol előttük szólt, mintha

szemből közeledett volna.- A partra! - mondta

Pendergast, óvatosanegyensúlyozva a két kávét.

DAgosta sebességet váltott,élesen jobbra kanyarodott, ésáttörte a fakorlátot, amely a partmenti sétányt elválasztotta azországúttói. A furgon átzötyögött asétány deszkaborításán, a másikoldalon is áttörte a korlátot, és asétányról lerepülve a homokbanlandolt.

A következő pillanatban már ahomokos parton száguldottak,majdnem a víz szélénél. DAgostahátrapillantott, és látta, hogy ajárőrkocsi továbbra is követi őket.

Ennél valami jobbat kellkitalálni.

Még jobban a gázba taposott,a kerekek csak úgy szórták a nedveshomokot. Előttük dűnék emelkedtekhosszú sorban. Áttört egy fakerítést,és behajtott a bozóttal borítotthomokdombok közé. Fogalma semvolt, merre menjen, úgyhogy célbavette a legsűrűbbnek látszó bozótosrészt, amerre a homokdűnék is alegmagasabbak voltak, és néhánycsenevész fenyő is nőtt. Erre csaknem követik.

Pendergast kihúzta magát, mintamikor egy rugó felpattan.

DAgosta átvágott a sűrűbozótoson, aztán belenézett a

visszapillantó tükörbe. Ajárőrkocsik megálltak, de nagyonjól tudta, hogy csak átmenetilegadták fel az üldözést. A part mentikisvárosokban a rendőrőrsökmindenhol el vannak látvatengerparti járőrözésre és homokostalajra is alkalmas járőrkocsikkal -tudta, mert ő is járt ilyennel, aligpár hónappal ezelőtt, amikor mégSouthamptonban dolgozott, amineki már olyan régnek tűnt, minthaegy másik életében történt volna.Alaposan benne vannak a pácban,ha nem találnak gyorsan valamikiutat.

- Állj meg! - kiáltott felhirtelen Pendergast.

- Nem lehet, muszáj lesz…- Állj meg!Volt valami Pendergast

hangjában, amitől DAgosta azonnala fékre taposott. A kocsimegpördült, aztán egy hatalmasdűne árnyékában megállt. DAgostalekapcsolta a reflektorokat, ésleállította a motort. Őrültség ittmegállni, olyan nyomokat hagytak ahomokban, amiket egy féleszűidióta is követni tud.

A rádión még mindig asajtótájékoztató szólt, és Pendergastfigyelmesen hallgatta.

-… mindig is abiztosítótársaság páncéltermébenelzárva tartottuk. A gyémánt olyan

értékes, hogy emiatt abiztosítótársaság egyszerűen nemjárult hozzá, hogy kiállítsuk.

Pendergast DAgostáhozfordult, az arcán döbbentmeglepetés tükröződött, és hirtelenmintha remény gyúlt volna benne.

- Ez az!- Micsoda?- Diogenes végre elkövetett

egy hibát! Itt a lehetőség, hogylépjünk.

Pendergast előkapta amobilját.

- A leghalványabb fogalmamsincs, mi a fenéről beszélsz -mondta DAgosta.

- Most telefonálok párat.

Neked mostantól csak egyetlenlétfontosságú feladatod van,Vincent: azonnal vigyél visszaManhattanbe!

A dűnék sora mögül halkanmegszólalt egy sziréna.

59. fejezetSmithback lassan összecsukta

a telefonját. Nagyon meglepte akülönös hívás, amit épp kapott.Észrevette, hogy Nóra kíváncsianfigyeli. Közben végre kinyitották amúzeum személyzeti bejáratát, és adolgozók arrafelé tódultak, alig

várva, hogy végre bent lehessenek amelegben.

- Mi történt, Billi? - kérdezteNóra. - Ki volt az?

- Pendergast. Valahogysikerült kiderítenie ennek amobilnak a számát, pedig csakkölcsönkaptam a Timesnál.

- És mit akart?- Tessék? - kérdezett vissza

Smithback szórakozottan.- Azt kérdeztem, mit akart?

Úgy nézel ki, mint akit fejbekólintottak.

- Egy egészen különösfeladattal bízott meg.

- Feladattal? Mi a csudárólbeszélsz?

Smithback összeszedte magát,és megragadta Nóra vállát. - Majdkésőbb mindent elmondok. Ugye tebiztonságban leszel odabent?Aggódom érted, azok után, amiMargóval történt, meg ezek afigyelmeztetések Pendergasttól…

- Pillanatnyilag ez a múzeum alegbiztonságosabb hely egész NewYorkban. Legalább ezer rendőrnyüzsög itt.

Smithback lassan,elgondolkozva bólogatott. - Ez igaz.

- Nekem most mennem kelldolgozni.

- Bemegyek veled. Beszélnemkell dr. Collopyval.

- Collopyval? Sok szerencsét

hozzá!Smithback látta, hogy a

riporterek feldühödött tömegétrendőrök és biztonsági őrök sorfalatartja távol a múzeumtól. Senki nemjuthatott be, csak az alkalmazottak,és Smithbacket már ismerték arendőrök, mint a rossz pénzt.

Érezte, hogy Nóra átkarolja avállát. - Mit fogsz csinálni?

- Nem tudom, valahogy be kelljutnom.

Nóra összevonta aszemöldökét. - Ez összefüggPendergast telefonhívásával?

- De még mennyire. -Smithback belenézett Nóra zöldszemébe, a tekintete végigsimogatta

szeplős orrát és vöröses haját. -Tudod, mit szeretnék most alegjobban?

- Ne kísérts! Rengeteg dolgomvan. Ma nyílik meg a kiállítás anagyközönség előtt, már haengedélyezik, hogy kinyissunk.

Smithback átölelte ésmegcsókolta, aztán el akartaengedni, de Nóra hozzábújt.

- Billi - súgta a fülébe -,annyira boldog vagyok, hogyvisszajöttél. Pár pillanatig mégátölelve tartották egymást, aztánNóra lassan kibontakozott a férjekarjaiból. Elmosolyodott,rákacsintott, és besietett amúzeumba.

Smithback addig nézett utána,amíg el nem tűnt a szeme elől.Aztán előbbre furakodott az ajtóelőtt sorban álló múzeumi dolgozókközött, és az egyik oldalra szorítottriporterek mellett. A múzeumidolgozók mind előkészítették azigazolványukat, és az őrök mégegyszer ellenőriztek mindenkit,mielőtt beengedték őket. Hát nemlesz könnyű dolga, ha be akar jutni!Smithback egy pillanatiggondolkozott, aztán elővett egynévjegykártyát, és felfirkantott ahátuljára pár sort.

Amikor odakerült a sorban abejárathoz, egy őr elállta az útját.

- Az igazolványát legyen

szíves!- Smithback vagyok, a

Timestól.- Akkor eltévedt, a sajtó helye

ott van oldalt.- Ide hallgasson, rendkívül

sürgős és bizalmas üzenetem vandr. Collopy számára. Ha nem kapjameg azonnal, abból nagyon nagy bajlesz, fejek fognak a porba hullani.Nem viccelek. Magának is bajalehet belőle… - Smithback vetettegy pillantást az őr névtáblájára -… Mr. Primus, ha nem adja át azüzenetet.

Az őr megingott, és némiaggodalom csillant a tekintetében.A múzeum vezetése az utóbbi

években nagyon szigorúan fogta azalacsonyabb rangú alkalmazottakat,és nem mondhatni, hogy családiaslégkör uralkodott volna azintézményben, inkább a félelemirányított mindent. Smithback ezzelnagyon is tisztában volt, ésigyekezett kihasználni.

- Miről van szó? - kérdezte aPrimus nevű őr.

- A gyémántrablásról. Fontosinformáció van a birtokomban. Azőr elbizonytalanodni látszott. - Hát,nem is tudom…

- Nem azt kérem, hogyengedjen be. Csak azt, hogy juttassael ezt az üzenetet az igazgató úrnak.Nem a titkárnőjének vagy bárki

másnak, hanem neki személyesen.Higgye el, nem vagyok szélhámos,itt a sajtóigazolványom.

Az őr átvette az igazolványt,és kétkedve megszemlélte.

Smithback odanyújtotta anévjegykártyát. - Ne olvassa el,csak tegye be egy borítékba, és adjaát az igazgató úr saját kezébe.Higgyen nekem, örülni fog, hogymegtette.

Az őr egy pillanatig habozott,aztán átvette a kártyát, és bement abiztonsági szolgálat irodájába. Egyperc múlva visszatért, a kezébenegy borítékkal. - Beleraktam ebbe,nem olvastam el.

- Nagyszerű. Maga nagyon

rendes fickó. - Smithback mégodafirkantott pár szót a borítékra. -Dr. Collopy részére küldi WilliamSmithback a Timestól, rendkívülfontos és sürgős!

Az őr bólintott. - Azonnalgondoskodom róla, hogytovábbítsák.

Smithback közelebb hajolt. -Én azt szeretném, ha maga adná át. -Körbepillantott. - A többiekbenvalahogy nem bízom meg.

Az őr zavartan elvörösödött,és bólintott. - Jól van. - A kezébena borítékkal eltűnt.

Smithback várt, a kezébenszorongatva a mobilját. Eltelt ötperc, aztán tíz, majd tizenöt.

Smithback idegesen járkáltfel-alá. Nem festett túl rózsásan ahelyzet.

Aztán élesen megcsörrenttelefon. Gyorsan a füléhez emelte.

- Itt Collopy - szólalt meg egytekintélyes hang. - Mr. Smithback?

- Igen, én vagyok.- Odaküldök egy biztonsági

őrt, aki azonnal felkíséri azirodámba.

Smithbacket meglehetős káoszfogadta, ahogy közeledett azigazgató irodájának hatalmas,faragásokkal díszített tölgyfaajtajához. Az iroda előtt rendőrök,nyomozók és a múzeum vezetőinyüzsögtek. Az ajtó csukva volt, de

ahogy az őr beszólt, hogymegérkeztek, azonnal behívták.

Collopy az ívelt ablakok előttjárkált fel-alá, háta mögöttösszekulcsolt kézzel. Az ablakokonki lehetett látni a téli ruhábaöltözött Central Parkra. Smithbackfelismerte a biztonsági főnököt,Manettit, és a múzeumvezetőségének még néhány tagját,akik ott álldogáltak Collopyíróasztala előtt.

Amikor az igazgató észrevette,megtorpant. - Ön Mr. Smithback?

- Igen, én vagyok.Collopy odafordult Manettihez

és a többiekhez. - Kérem,hagyjanak magunkra minket öt

percre.Megvárta, amíg kimennek,

aztán Smithbackhez fordult. Egyikkezében a névjegyet szorongatta. Azarca kissé kivörösödött. - Mr.Smithback, megmondaná, kitőlszármazik ez a felháborítómendemonda, hogy a biztosítónálőrzött gyémánt nem az eredeti?

Smithback nyelt egy nagyot.Meggyőzően kellett előadnia amondanivalóját. - Nem egészenmendemonda, igazgató úr. Egymegbízható forrásból származik,amelyet nem nevezhetek meg. Denéhány telefonhívással utánanéztema dolognak, és nekem nagyon is úgytűnik, hogy lehet benne valami.

- Ez tűrhetetlen! Van éppenelég bajom enélkül is. Ez csakvalami őrült spekuláció, amirőljobb tudomást sem venni!

- Véleményem szerint ez nemlenne bölcs dolog.

- Miért? Csak nem akarmegírni a Timesban egy ilyensemmiféle bizonyítékkal alá nemtámasztott rágalmat? Legyen elég,hogy én a szavamat adtam, hogy avalódi gyémánt biztonságban van abiztosítótársaság széfjében.

- Igaz, hogy a Timesnak nemszokása alaptalan pletykákatközölni. De amint már mondtam, azinformáció egy nagyon megbízhatóforrásból származik, amit nem

hagyhatok figyelmen kívül.- A pokolba!- Hadd tegyek fel önnek egy

kérdést - folytatta Smithback alegmeggyőzőbb és legracionálisabbhangján. - Ön mikor látta utoljára asaját szemével a Lucifer Szívét?

Collopy vetett rá egy élespillantást. - Úgy négy évvel ezelőtt,amikor megújítottuk a szerződést abiztosítóval.

- És akkor megvizsgálta agyémántot egy drágakőszakértő?

- Nem. Minek, egy teljesenösszetéveszthetetlen drágakőről vanszó, amit… - Collopy nem fejeztebe a mondatot, mert rájött, hogynem túl meggyőző, amit mond.

- És ön honnan tudja, hogy azvalóban az eredeti volt, dr.Collopy?

- Minden okunk megvan rá,hogy ezt feltételezzük.

- Hát éppen erről van szó. Azigazság az, hogy egyáltalán nemtudhatja biztosan, hogy a LuciferSzíve valóban még mindig apáncélteremben van-e. Vagy ha ottvan, tényleg a valódi-e.

- Ez egy teljesen abszurdösszeesküvés-elmélet! - Azigazgató megint idegesen járkálnikezdett fel-alá, újbólösszekulcsolva háta mögött a kezét.- Nekem erre most nincs időm!

- Ugye nem szeretné, ha ez a

sztori a nyilvánosság elé kerülne?Tudja, ha az ilyen híresztelésekegyszer lábra kapnak, elkezdeneksaját életet élni. És nekem maestére le kell adnom a cikkemet…

- A cikkét? Milyen cikket?- Amit ezekről a

híresztelésekről írok.- Csak próbálja meg megírni,

és a múzeum ügyvédei megeszikreggelire!

- Ujjat húznának a Timesszal?Ugyan, én ezt nem hiszem. -Smithback halkan és szelídenbeszélt, aztán várt, időt hagyvaCollopy-nak, hogy eljusson azelkerülhetetlen következtetésre.

- A fenébe! - kiáltott fel

Collopy. - Akkor gondolom, az lesza legjobb, ha odamegyünk ésmegvizsgáltatjuk.

- Ez nagyon érdekes ötlet -bólogatott Smithback.

Collopy tovább járkált. -Nyilvánosan kell csinálnunk, perszea legszigorúbb biztonságiintézkedések mellett. Nem lehetjelen akárki.

- Szerintem csak a Timesjelenlétére van szükség. A többiekúgyis minket követnek mindenben,mint mindig. A Times a mérvadó.

- Talán igaza van…Collopy tovább járkált, majd

ismét Smithbackhez fordult. -Megmondom, mit csinálok. Hívatok

egy szakértőt, aki igazolja, hogy abiztosítótársaságnál őrzött gyémánta valódi. Ott helyben ellenőrizzük,az Affiliated Transglobalnál, alegszigorúbb biztonságiintézkedések mellett. Maga lesz azegyetlen újságíró, és a fenébe is,remélem, olyan cikket ír, amiegyszer s mindenkorra elfojtjaezeket a híreszteléseket.

- Már ha tényleg valódi agyémánt.

- Valódi, különben azAffiliated Transglobalnak kellfelelnie!

- És ki legyen a szakértő?Valaki függetlennek kell lennie,hogy hiteles legyen.

Collopy megállt. - Igaz, a sajátszakértőinket nem kérhetjük fel.

- És nyilván olyan valaki kell,akinek kifogástalan a hírneve.

- Megkeresem az AmerikaiDrágakőszakértők Társaságát. Majdők küldenek valakit. - Collopy azíróasztalához ment, felkapta atelefont, és egymás után gyorsantöbb helyre is telefonált, aztánvisszafordult Smithbackhez.

- Mindent elintéztem. Pontbanegy órakor találkozunk az AffiliatedTransglobal székházában, anegyvenkettedik emeleten.

- És a szakértő?- Egy George Kaplan nevű,

illető, azt mondják, ő az egyik

legjobb. - Collopy vetett egypillantást Smithbackre. - Akkor, hamegbocsát, most sok dolgom van.Egy órakor találkozunk. - Kicsithabozott, majd még hozzátette: - Ésköszönöm a diszkrécióját.

- Én köszönöm azegyüttműködést, dr. Collopy.

60. fejezetDAgosta a fülét hegyezve

hallgatta, ahogy a szirénák hangjaközeledik a dűnék között.Hangosabbak lettek, aztán kicsitelhalkultak, majd újból

felerősödtek. A southamptonirendőrségnél töltött időkből még jólemlékezett a parti járőrautókraszerelt olcsóbb fajta szirénák fémeshangjára.

Csak ültek egy homokdűneárnyékában meghúzódva, éspróbálták felmérni a helyzetüket.Ha itt maradnak a parton, ki vanzárva, hogy a homokjárókatsikerülne ezzel a furgonnal lerázni.De ha visszahajtanak az útra, ottazonnal elcsípik őket, így, hogytudják, merre járnak, milyenjárművel, sőt a rendszámukat is.

Már közel voltakSouthamptonhoz, DAgosta régebbimunkahelyéhez, így elég jól ismerte

a környéket, legalábbis nagyvonásokban. Kell, hogy legyenvalami menekülési útvonal, csakmeg kell találni.

Beindította a motort, éskiengedte a kéziféket. - Kapaszkodjaz ülésbe! - szólt rá Pendergastra.

Pendergast, aki épp elintézetttöbb telefonhívást a mobilján,odapillantott. - Rád bízom magam,Vincent.

DAgosta vett egy nagylevegőt, aztán a gázpedálrataposott. A furgon kizökkent agödörből, amelyben álltak, aztánfelkapaszkodott egy homokdombmeredek oldalán, homokzáportszórva maga mögött. Belezökkentek

egy újabb bemélyedésbe,kanyarogva kikerülgettek többdűnét, aztán ferde vonalbanfelküzdötték magukat egy különösenmagas domb oldalán, amelyen túlmár véget ért a homokos tengerpartisáv. Amikor feljutottak a tetejére,DAgosta hátrapillantott, ésmeglátta, hogy több parti járőrkocsiis száguld végig a vízpartikeményebb homokos részen, úgynégyszáz méterrel mögöttük, kétmásik pedig kicsit távolabb, adűnék között követi őket.

Elkáromkodta magát.Közelebb vannak, mint gondolta.

Amikor a homokdomb tetejéreértek, tövig nyomta a gázpedált. Pár

pillanatig a levegőben repültek,aztán nagy huppanással landoltak adűne túlsó oldalán, a lazahomokban, és csikorogvakanyarogtak tovább, átvágva a sűrűbozótoson. A homokos tengerpartisáv itt véget ért, és az utat elzártatöbb elegáns ház. Miközben akormánykerékkel küszködött,DAgosta villámgyorsan átgondoltamagában a környék térképét. Hasikerül ezeket a házakat kikerülni,mögöttük a Scuttlehole-mocsárterül el.

A dűnéket sík terület váltottafel. Áttörtek egy léckerítésen,amely mögött egy keskeny út indult.Egyik oldalon magas bukszus-

sövény húzódott, amely egy elegánsvilla kertjét szegélyezte. DAgostavégigszáguldott a sövény mellett.Előttük, ahol az út nagyotkanyarodott, meglátott egy kis rést asövényen. Az útról letérveegyenesen arrafelé tartott. A furgonátvágott a sövényen, közbenmindkét oldalon letört avisszapillantó tükör, aztánátszáguldottak a legalább tízholdaspázsiton. Bal felől elhagyták ahatalmas György korabeli stílusbanépült házat, jobb felől egy kis kertipavilont meg egy úszómedencét,aztán elállta az útjukat egyrózsakert.

Villámsebesen elszáguldottak

a medence mellett, átgázoltak arózsakerten, letörték egy meztelennői szobor egyik karját, aztánáthajtottak a kis konyhakerten is,amely a rózsák után következett.Előttük újabb sűrű,áthatolhatatlannak látszó sövényemelkedett, mint egy zöld fal.

Pendergast hátranézett, azarcán kissé fájdalmas kifejezéssel.- Vincent, mindenen átgázolsz -jegyezte meg.

- Egy kis szoborrongálást ishozzáírhatnak az egyre növekvőbűnlajstromomhoz. De jobb lesz, hakapaszkodsz - mondta DAgosta, ésfelgyorsítva célba vette az újabbsövényt.

Akkorát zökkentek, hogy afurgon majdnem meg is állt. Amotor köhögött és köpködött, és egypillanatig DAgosta attól félt, le isfog robbanni. De sikerült áttörniük,és kibukkantak a sövény túlsóoldalán. Itt egy újabb keskeny útvezetett tovább, a kerítésen túlpedig már a Scuttlehole tavatkörbevevő mocsaras táj terült el.

Az utóbbi pár hétben nagyonhideg volt. DAgosta reménykedett,hogy elég hideg ahhoz, amit tervez.

Végigrobogott az úton, amígtalált egy rést a kerítésen, ésáthajtott rajta. Kénytelen volt kicsitlassítani, miközben átkanyargott amocsarat szegélyező ritkás

fenyőerdőn. Halkan még mindighallotta a távolból a szirénákat. Bársikerült némi előnyt szerezniükazzal, hogy átvágtak a ház kertjén,az üldözőik még mindig anyomukban voltak.

A satnya fenyőerdő füves,mocsaras területbe váltott át,amelyet sással és zsurlóval benőtthomokos foltok tarkítottak. Maga ató egészen beleveszett a nagyszürkeségbe.

- Vincent - szólalt megnyugodtan Pendergast -, tudatábanvagy, hogy egy tó van előttünk?

- Igen, tudom.A furgon felgyorsított a

mocsár befagyott szélénél, a

kerekek alól jégszilánkok szóródtakszerteszét. A sebességmérőmutatója lassan emelkedett.DAgosta egyre jobban a gázrataposott. Ahhoz, amit tervezett, alehető legnagyobb sebességre leszszükség.

A furgon egy nagy csattanás ésóriási zökkenés kíséretébenráhajtott a tó jegére.

Pendergast az ajtó kilincsébekapaszkodott, közben meg isfeledkezett a kávékról. - Vincent!

A furgon szélsebesenszáguldott a jégen, amelygéppuskaszerű ropogássalösszetöredezett mögöttük. DAgostalátta a visszapillantó tükörben,

hogy a jég hatalmas táblákrarepedezik a nyomukban, egyik-másik tábla rácsúszott a többire éselsiklott. A lékekben előtűntek a vízfekete foltjai. A repedező jég zajaolyan mennydörögve visszhangzotta tó fölött, mint az ágyúlövések.

- Úgy tudom, az a cél, hogy netudjanak követni - mondta DAgosta,és összeszorított foggal továbbnyomta a gázpedált.

Pendergast nem felelt semmit.Egyre közelebb értek a tó

túlsó partjához, ahol szinténelegáns nyaralók sorakoztak. Afurgon mintha a vízen lebegettvolna, az eleje úgy emelkedett éssüllyedt, mint egy hullámokat

meglovagoló motorcsónaké.DAgosta érezte, hogy egyre

inkább vesztenek a sebességükből.Még egy kis gázt adott, nagyonóvatosan nyomva le a gázpedált. Afurgon felbőgött, a kerekek vadulpörögtek, és a jég ropogása egyrehangosabb lett.

Még kétszáz méter. Mégjobban beletaposott, de ettől csakmég gyorsabban pörögtek akerekek, amelyek egyre kevésbétudtak megtapadni a síkos felszínen.A furgon kormányozhatatlanulrángatózott, kezdett egyre jobbanlelassulni és oldalra csúszkálni,miközben a töredező jégtáblákrepedései minden irányban

terjedtek körülöttük.Itt már nem lehet megállni,

gondolta DAgosta, mindent bele!Megint tövig nyomta a gázpedált, ésnagyot tekert a kormányon. A motorfelbőgött, a furgon nekilódult, denem elég sebesen ahhoz, hogymegelőzze a jég, rémisztőrepedezését.

Még száz méter.A motor már úgy sivított, mint

egy turbina, és a furgon továbbra isoldalra csúszkált, mintha csak apuszta tehetetlenségi erő hajtaná. Apart már nagyon közel volt, de azautó másodpercről másodpercrejobban lelassult. Pendergast a hónaalá szorította a laptopot meg a

rendőrségi rádiót, és készülődött,hogy feltépje az ajtót, és kivessemagát.

- Még ne! - ordított ráDAgosta, és rántott egy nagyot akormányon. Ezzel kiegyenesítette azoldalirányba húzó kerekeket. Afurgon orra, legsúlyosabb részemég vízszintesen állt, amíg sikerülígy tartani, addig nincs nagy baj.

Aztán egyszer csak rémültenérezte, hogy a furgon orra lefelékezd süllyedni. Egy pillanatra alélegzete is elállt. Olyan volt,mintha a levegőben lógnának, aztánélesen lefelé bukott a jármű orra,ahogy megakadtak egy kiállójégtábla szélében.

DAgosta feltépte az ajtót, ésbelevetette magát a jeges vízbe. Alék szélén megkapaszkodott egyjégtáblában. Oldalazva, mint egyrák, felkapaszkodott a szilárd jégre,közben látta, hogy a furgoncsomagtartó része kezd a magasbaemelkedni. A hátsó kerekek mégmindig pörögve taposták a jégkásásvizet, aztán a kocsi előrebukott,óriási jeges hullámot keltve,melynek nyomában töröttjégdarabok táncoltak.

Miután a furgont teljesenelnyelte e víz, DAgosta meglátta,hogy a tátongó lyuk túlsó szélén ottáll a jégen Pendergast, mintha éppcsak kiszállt volna az autóból, a

hóna alatt a laptop és a rádió,fekete kabátja makulátlan és száraz.

DAgosta bizonytalanulfeltápászkodott a recsegő-ropogójégen. Már csak tíz-tizenkét méterrevoltak a parttól. Visszanézett atúlsó partra, de a járőrautók mégnem bukkantak fel a tó partján. -Gyerünk! - kiáltott odaPendergastnak, és futni kezdtek.Egy perc alatt kint is voltak aparton, és elrejtőztek egy csónakházmögött. A járőrautók ebben apillanatban érkeztek meg a túlsópartra, sárga reflektoraik fényebelehasított a szürkeségbe. Arendőröket fogadó látvány elégegyértelműen jelezte, mi történt:

hosszan elnyúló töredezett ösvényhúzódott végig a tó jegén, majdnema túlsó partig, ahol egy hatalmas,tátongó lyukban ért véget. A vízenlassan terjedő szivárványos olajfoltúszott.

Pendergast kilesett acsónakház deszkáinak résén. -Vincent, ez zseniális manőver volt!

- Köszönöm - mondta DAgostavacogó fogakkal.

- Beletelik egy időbe, amígrájönnek, hogy élünk-e még. Addigkörbenézhetnénk itt a környéken,hátha találunk valami megfelelőjárművet.

DAgosta bólintott. Életébennem fázott még ennyire. A haja és a

ruhája szinte kőkeményre fagyott, akeze pedig égett a hidegtől.Végigosontak az egyik ház sövényementén. Errefelé csak nyaralókvoltak, amelyeket télen nemhasználtak, üresen, lezárva álltak.A behajtóút is üres volt.Megkerülték a házat, és belestek agarázs ablakán.

Egy régi típusú Jaguár álltodabent téglákra állítva, a leszereltkerekek az egyik félhomályossarokban hevertek.

- Ez jó lenne - mormoltaPendergast.

- Biztos van riasztó agarázsban - vacogta DAgosta.

- Nyilván. - Pendergast jól

körbenézett, és egy ereszcsatornamögött meg is találta a riasztóvezetékét. Követte egészen a garázsajtajáig, a riasztóberendezésig.

- Roppant kezdetleges -állapította meg. Keresett egyszöget, és befeszítette a panelmögé, óvatosan, hogy az érintkezéstne szakítsa meg. Aztán ügyesenkipiszkálta a garázsajtó zárját, úgyfélméternyire feltolta, és bemásztakalatta.

A garázs fűtve volt.- Melegedj át egy kicsit,

Vincent, amíg én munkához látok.- Hogy a csudába sikerült

kimásznod a kocsiból, mielőttelsüllyedt volna? - kérdezte

DAgosta, és megállt a fűtésrácstetején.

- Talán jobb volt azidőzítésem. - Pendergast levette akabátját és a zakóját is, feltűrtehófehér inge ujját, aztán nekilátott,hogy gyorsan felszerelje akerekeket.

- Átmelegedtél egy kicsit? -kérdezte közben.

- Úgy-ahogy.- Akkor megtennéd, Vincent,

hogy kinyitod a motorháztetőt, ésmegnézed az akkumulátort? -Pendergast a sarokban állószerszámtáska felé intett.

DAgosta kivett belőle egycsavarkulcsot, felnyitotta a

motorháztetőt, rendbe hozta azakkumulátort, ellenőrizte azolajszintet, és megvizsgálta amotort. - Úgy látom, mindenrendben.

Pendergast közben felszerelteaz utolsó kereket is, és félretolta atéglákat, amelyekre a kocsi fel volttámasztva. - Ezzel meg is volnánk.

- Még szerencse, hogy nincs ittsenki, aki bejelenthetné az ellopottautót.

- Majd meglátjuk. Habár úgytűnik, elhagyatott a környék, azértfennáll a veszélye, hogy mégiscsakvan itt egy kíváncsiskodószomszéd. Ez egy 54-es JaguarMark VII-es, nem egy feltűnő autó.

Akkor jöhet az igazság pillanata.Szállj be, és segíts beindítani.

DAgosta bemászott avezetőülésre, és várta azutasításokat.

- Lépj a gázpedálra, asebességet tedd üresbe!

- Megvan - mondta DAgosta.- Ha szólok, adj rá egy kis

gázt.DAgosta engedelmeskedett. A

motor dohogva életre kelt.Pendergast odasétált a

riasztóhoz, körbenézett, fogott egyhosszú drótot, valamit piszkált aszerkezeten, aztán kinyitotta agarázs ajtaját. - Hajts ki!

DAgosta óvatosan kitolatott a

Jaguárral. Pendergast becsukta azajtót, és beszállt a hátsó ülésre.

- Kapcsold be a fűtést! -mondta.

DAgosta kicsit vacakolgatottaz ismeretlen kapcsolókkal aműszerfalon, miközben kihajtottakaz útra.

- Álljunk meg egy kicsit az útszélén, és járassuk a motort párpercig, amíg bemelegszik -javasolta Pendergast. - Hát ez megmi? - Felemelt a hátsó ülésről egyzöldkockás sportzakót. - Micsodaszerencse, Vincent, ez jó leszneked!

DAgosta ledobta átázottkabátját, és felvette a sportzakót.

- Milyen jól áll - jegyezte megPendergast.

- Na persze, el tudomképzelni!

Ebben a pillanatbanmegcsörrent Pendergastmobiltelefonja. DAgosta figyelte,ahogy előhúzza a zsebéből.

- Igen - mondta Pendergast atelefonba. - Értem. Igen, kitűnő.Nagyon köszönöm. - Azzalkikapcsolta a telefont.

- Három óránk van, hogyvisszaérjünk Manhattanbe - közölteaz órájára pillantva. - Gondolod,hogy sikerülni fog?

- Naná! - DAgosta kicsithabozott, aztán megkérdezte: -

Elárulnád, ki volt az, és mibenmesterkedsz már megint?

- William Smithback hívott.- Az az újságíró?- Igen. Úgy tűnik, Vincent,

hogy végre előreléphetünk egykicsit.

- Miből gondolod?- Diogenes rabolta ki tegnap

este az Astor termet. DAgostamegfordult, és Pendergastra meredt.- Diogenes? Biztos vagy benne?

- Semmi kétség. Mindig ismegszállottan rajongott agyémántokért. Most már tudom,hogy a gyilkosságok csak afigyelemelterelést szolgálták, hogyén elfoglaljam magam velük, amíg

ő szép kényelmesen kiterveli avalódi bűntényt, a gyémántrablást.Violát rabolta el utolsónak, hogymaximálisan lekösse a figyelmemeta rablás idején. Végül is ténylegtökéletes és látványos bűntény volt.

- És mit tudunk lépni?- Amit Diogenes nem tudott, az

az, hogy a legszebb gyémánt, amitnyilván a legjobban szeretett volnamegszerezni, a Lucifer szíve nemvolt kiállítva, csak egy másolatavolt a múzeumban.

- És?- És én most el fogom lopni az

eredetit, és felajánlom neki cserébeVioláért. Eléggé bemelegedett mára motor? Akkor induljunk vissza

New Yorkba, nincs vesztegetnivalóidőnk.

DAgosta elindult. - Láttammár tőled néhány bűvészmutatványt,de mégis hogy a csudába akarodellopni a világ leghíresebbgyémántját, csak így, mindenelőkészület nélkül? Azt sem tudod,hol van, milyen biztonságiintézkedésekkel őrzik…

- Lehet. De az akció márbeindult, Smithback segítségével.Pendergast megpaskolgatta azsebét, amelyben a telefon lapult.DAgosta az útra szegezte atekintetét.

- Csak egy probléma van.- Micsoda?

- Nem tudjuk, hogy van-e mégmire cserélni a gyémántot.Pendergast rövid csönd utánválaszolt. - Imádkozzunk, hogylegyen.

61. fejezetLaura Hayward felsietett az

FBI manhattani székházánaklépcsőjén, a nyomában Singletonkapitánnyal, aki szokás szerint úgyfestett, mintha skatulyából húztákvolna ki: teveszőr télikabát,Burberry kockás sál, vékony feketebőrkesztyű. Nem sokat szólt

útközben az autóban, de ez nem isvolt baj, mert Haywardnak sem voltsok kedve társalogni.

Alig huszonnégy óra telt elazóta, hogy DAgosta kisétált azirodájából az ultimátuma után, deaz egész olyan távolinak tűnt,mintha egy éve is történt volna.Laura Hayward mindig iskivételesen racionálisgondolkodású volt, de ahogy mostbesétált az FBI székházába,ellenállhatatlanul irreális érzésektörtek rá. Talán nem is igaz ez azegész, meg sem történik, nem isigaz, hogy egy sürgős FBI-értekezletre tart, nem is igaz, hogyPendergast a legkörözöttebb

személy New Yorkban, és DAgostaa cinkosa. Mindjárt felébred,megint január huszonegyedike lesz,és a lakásában még mindig ott lebegVinnie odaégett lasagnájánakillata…

A biztonsági ellenőrzésnélmegmutatta a jelvényét és afegyverét, és aláírta a belépésinaplót. Közben csak arra tudottgondolni, hogy ez a történetsemmiképpen nem végződhet jól,mert ha DAgosta nem Pendergastcinkosa, akkor Pendergast áldozatalesz. A konferenciaterem tágas volt,a falakon sötét faborítással. Abejárat két oldalán New York és azEgyesült Államok zászlója lógott

réz zászlórudakon, a falakonpolitikusokat ábrázoló színes fotók.Egy bőrszékekkel körbevett,hatalmas, ovális asztal uralta ahelyiséget. A kávéfőzővel,szendvicsekkel és süteményekkelmegrakott kisasztal, amely olyanmegszokott volt a New York-irendőrség értekezletein, itthiányzott, csak egy üveg ásványvízállt minden helynél az asztalon.Csoportokban sötét öltönyös férfiakés kosztümös nők ácsorogtak - akikközül Laura senkit nem ismert -, éshalkan beszélgettek. AmikorHayward és Singleton belépett,mindenki gyorsan az asztal feléindult, hogy leüljön. Hayward az

ajtóhoz legközelebbi széketválasztotta, Singleton mellé ült, éslevette a sálját meg a kesztyűjét.Fogas nem volt, úgyhogy akabátjukat nem tudták hová tenni.

Ebben a pillanatban egymagas, testes férfi sétált be aterembe. Két alacsonyabb követte,mint két engedelmes kutya.Mindegyikük egy csomó pirosdossziét szorongatott a hóna alatt. Amagas férfi egy pillanatra megállt,és körbenézett az asztal körülülőkön. A többiektől eltérően, akiksápadtak voltak a New York-itélben, a férfi arca napbarnítottanragyogott. Nem azzal a mesterkélt,egyenletes barnasággal, amit a

szoláriumban szerezhet az ember,hanem látszott rajta, hogy hosszúórákon át dolgozhatott valaminapos és forró helyen a szabadban.A szeme kicsi volt, keskeny ésdühtől szikrázott.

Odasétált az asztalfőhöz, aholhárom hely szabadon maradt, ésleült a középsőre. Két csatlósahelyet foglalt a jobbján és a balján.

- Jó reggelt! - szólalt meg aférfi fülsértő Long Islandiakcentussal, ami furcsán nem illetta napbarnított archoz. - SpencerCoffey különleges ügynök vagyok,a társaim Brooks és Rabinerkülönleges ügynökök. Asegítségükkel én fogom irányítani a

nyomozást Pendergast ügynökügyében.

A férfi mintha kiköpte volnaPendergast nevét, és már nemcsak aszeme, de az egész arca dühötsugárzott.

- Az eddig ismert tények akövetkezők: Pendergast az elsőszámú gyanúsítottja négygyilkosságnak, amelyek NewOrleansban, Washingtonban, illetvekét esetben New Yorkban történtek.Mind a négy helyszínen DNS-nyomokat és szövetszálakattaláltunk, és a helyi hatóságokkalegyüttműködve jelenleg ispróbálunk további bizonyítékokatszerezni.

Singleton vetett egysokatmondó pillantást Haywardra.Coffey úgy képzelte azegyüttműködést, hogy egy csapatFBI-ügynök lerohanta az irodáját,kifaggatták az embereit, és amitkicsit is érdekesnek találtak abizonyítékok közül, azt egyszerűenmagukkal vitték. Ironikus, hogyCoffey érdeklődését éppen azkeltette fel az ügy iránt, hogyHayward kérte a pszichológiaiprofil elkészítését a quanticóiszakértőktől.

- Nyilvánvaló, hogy zavartelmeállapotú egyénnel van dolgunk,ezt a pszichológiai profil ismegerősíti - folytatta Coffey. -

Nagy a valószínűsége, hogy újabbgyilkosságokat is tervez. Utoljárategnap délután látták a Kennedyreptéren, ahol sikerült kicsúsznia abiztonsági őrök és a rendőrökmarkából, később ellopott egybérelt autót, és azzal menekülttovább. A saját kocsiját, egy RollsRoyce-ot otthagyta a parkolóban.

A teremben ezt halkmormolás, sötét pillantások ésösszeráncolt szemöldökök fogadták.Úgy tűnt, Pendergastnak sikerül jónéhány ellenséget szereznie az FBI-nál töltött évei alatt.

- Ezután több meg nemerősítetett bejelentést is kaptunk,melyek szerint látták Pendergastot

több benzinkútnál Nassau ésSuffolk megyében, tegnap éjjel,illetve ma reggel. Ezeket anyomokat most ellenőrizzük.Pendergast egy férfi társaságábanutazik, aki valószínűleg a NewYork-i rendőrség egyik hadnagya,Vincent DAgosta. Most kaptam ahírt, hogy Southampton közelébenmajdnem kézre kerítették őket. Azautós üldözésben résztvevőrendőrök beszámolója szerint úgytűnik, valóban Pendergast ésDAgosta voltak azok.

Hayward kényelmetlenülfészkelődött a széken. Singletonmereven maga elé bámult.

- Az embereink épp átkutatják

Pendergast lakását a 72. utcában, ésa New Orleans-i házát is. Talánsikerül olyan információkhoz jutni,amelyek fényt vethetnek arra, mirekészül. Ha találunk valamit,azonnal tájékoztatjuk önöket.Igyekszünk olyan rendszertkialakítani, amely biztosítja azinformációk gyors áramlását. Ahelyzet folyamatosan változik, éskészen kell állnunk arra, hogymindig az adott pillanat kívánalmaiszerint alakítsuk a stratégiánkat.

Coffey bólintott kétkísérőjének, akik felálltak, és azasztal körül körbejárkálvaelkezdték kiosztogatni a pirosdossziékat. Hayward és Singleton

nem kaptak. Hayward aztfeltételezte, ez közösmunkaértekezlet lesz, de úgy tűnt,Coffey-nek már megvannak a sajátelképzelései az ügyről, és nem tartigényt senki más közreműködésére.

- A dossziékban megtalálják afeladataikat. Csoportokban fognakdolgozni, minden csoportba hatügynököt osztottunk be. A legfőbbés legsürgetőbb célunk az, hogymeghatározzuk, merre jártPendergast az elmúlt huszonnégyórában, próbáljuk ennek alapjánkikövetkeztetni, mi lesz a következőlépése, ellenőrző pontokat állítsunkfel, és bekerítsük. Egyelőre nemtudjuk, mit keres Long lslanden, és

miért áll meg a benzinkutaknál ésboltoknál. Minden csoport óránkéntadjon szóbeli jelentést, akár nekem,akár Brooks vagy Rabinerkollégámnak.

Coffey nehézkesen felállt, ésdühös pillantása körbesöpört azasztal körül ülőkön. - Nem akaromszépíteni a helyzetet: Pendergastközénk tartozik. Ismeri a szakmaminden csínját-bínját. Habárpillanatnyilag úgy tűnik, horograakadt Long Island keleti részén,még mindig kicsúszhat a kezünkközül. Ezért minden erőnketbevetjük. El kell kapnunk aszemetet, méghozzá nagyongyorsan. Az FBI hírneve forog

kockán.Coffey megint körbenézett. -

Van valakinek kérdése?- Igen - mondta Hayward.

Tulajdonképpen nem is akartmegszólalni, önkéntelenül bukott kia száján. Minden tekintet felé fordul

Coffey is rápillantott, a szemeegészen összeszűkült. - Haywarkapitány, ugye?

Hayward bólintott.- Parancsoljon!- Arról nem beszélt, hogy mi

lesz a New York-i rendőrségszerepe a kutatásban.

Coffey felvonta aszemöldökét. - A rendőrségszerepe?

- Igen. Arról sokat hallottunk,az FBI mit fog tenni, de semmit nemmondott arról, miben áll azegyüttműködés a New York-irendőrséggel, amit korábbanemlített.

- Hayward kapitány, ha figyeltarra, amit mondtam, a legfrissebbinformációnk az, hogy PendergastSuffolk megyében, Southamptonközelében tartózkodik. A NewYork-i rendőrség ott nem sokattehet.

- Ez igaz. De itt Manhattanbentucatnyi nyomozónk van, akik jólismerik az ügyet, gyakorlatilagminden bizonyítékot ők gyűjtöttekbe, és…

- Kapitány - szakította félbeCoffey. - Senki nem hálásabb nálama New York-i rendőrség eddigiközreműködéséért ebben az ügyben- folytatta Coffey, bár egyáltalánnem látszott túl hálásnak, inkábbmég dühösebbnek, mint eddig -, depillanatnyilag az önök hatáskörénkívül zajlik a nyomozás.

- Igen, közvetlenül nem ahatáskörünk. De bármikormegtörténhet, hogy Pendergastvisszatér a városba. És mivel kétolyan gyilkossági ügyben iskörözzük, amelyekben én vezetem anyomozást, szeretnék biztos lenniabban, hogy ha elkapják, nekünk ismódunkban áll majd kihallgatni.

- Ne vágjunk az eseményekelébe - mondta Coffey. - A körözöttszemély még mindig szabadlábonvan. Van még valakinek kérdése?

A szobában csönd volt.- Helyes. Akkor még egy

utolsó dolog. - Coffey kicsithalkabban folytatta: - Nemszeretném, ha bárki feleslegeskockázatot vállalna. Pendergastnálfegyver van, kétségbeesett, ésrendkívül veszélyes. Hakonfrontációra kerülne sor,indokolt a fegyverhasználat. Másszavakkal: nyugodtan lőjék agyon arohadékot.

62. fejezetGeorge Kaplan kilépett a

Gramercy Park közelében állóházának kapuján. Egy pillanatramegállt a lépcső tetején,végignézett kasmír kabátján,lepöckölt róla egy porszemet,megigazgatta tökéletesen megkötöttnyakkendőjét, megtapogatta azsebeit, és beszívta a csípős januárilevegőt, aztán leballagott a lépcsőn.Csendes, fasorokkal szegélyezettutca volt, a ház a park felé nézett,ahol a hideg idő ellenére is anyukáksétáltak gyerekeikkel a kanyargóssétautakon. Vidám kacagásvisszhangzott a kopár fák között.

Kaplan nagyon izgatott volt. Afelkérés, amit nemrég kapott,váratlan volt és örömteli. A legtöbbdrágakőszakértő úgy éli le az egészéletét, hogy egyszer sem nyílikalkalma közelről szemügyre venniegy akár csak tizedannyira ritkavagy híres gyémántot, mint aLucifer Szíve. A múzeumban perszemár látta, vastag plexiüveg mögött,gyalázatos világítás mellett. Demost már értette, miért is olyangyenge a világítás: megfelelő fénymellett, ha más nem is, legalábbegy maroknyi szakértő - köztük őmaga is - felismerte volna, hogy akiállított kő csak másolat. Perszenagyon jó másolat, tulajdonképpen

egy valódi gyémánt, besugárzássalmegszínezve erre a hihetetlenbarnásvörös árnyalatra, amitnyilván még jobban felerősítettek agyémánt alól ügyesen sugárzottszáloptikás világítással. Kaplannegyven éve foglalkozott ezzel aszakmával, és látott már mindenelképzelhető trükköt. Kicsitszégyenkezett, amiért nem jött rámagától, hogy egy olyan értékűgyémántot, mint a Lucifer Szíve,egyszerűen nem is lehet kiállítani.Egyetlen társaság sem lennehajlandó biztosítani egy olyandrágakövet, amely állandóanközszemlére van téve egy, az egészvilág számára ismert helyen.

A Lucifer Szíve… Vajonmennyit érhet? Az utolsó kicsit isjelentős vöröses színű gyémánt,amely eladásra került, a VörösSárkány volt, egy ötkarátos kő,amely tizenhat millió dollárért keltel. A Lucifer Szíve ennél kilencszernagyobb, sokkal élénkebb a színe,és kétségtelenül a legszebb létezőszínes gyémánt a világon. Az értékebármekkorára rúghat, a határ acsillagos ég.

Miután megkapta a felkérést,Kaplan eltöltött pár percet akönyvtárszobájában, hogyfelfrissítse, mit is tud a gyémánttörténetéről. A gyémántok általábanannál értékesebbek, minél

színtelenebbek és áttetszőbbek, deha egy gyémántnak mély, ragyogó,intenzív színe van, az hirtelenmegemeli az értékét, mertritkaságnak számít és a létezőszínek közül a vörös alegeslegritkább. Tudta, hogy a DeBeers-i bányákból előkerülő összesgyémánt között úgy kétéventeegyszer, ha akad egy igazánfigyelemreméltó vörös gyémánt. ALucifer Szíve olyan különlegesvolt, hogy a különleges szó túlelcsépeltnek tűnt rá. Negyvenötkarátos, hatalmas, szív alakúracsiszolt kő, a világon egyetlengyémánt sem ér a közelébe sem. Ésa színe nem egyértelműen

rubinvörös vagy gránát, bár ezek isnagyon ritkák voltak, hanem valamiegészen különleges, dúsan ragyogóvöröses-narancsos-barnás szín,olyan szokatlan, hogy elnevezést isnehéz találni rá. Egyesekfahéjszínűnek mondták, de Kaplaninkább vörösesnek látta. Alegközelebbi hasonlat, ami eszébejutott, a vér színe volt, ragyogónapfényben, de ha lehet, ez mégannál is vörösebb volt. A világonegyetlen más tárgynak sincs ilyenszíne. Tudományos rejtély volt ez aszín. Ahhoz, hogy megtudják, mitőlkeletkezett, a gyémánt egydarabkáját fel kellett volna áldoznia vizsgálatokhoz, és ez persze soha

nem fog megtörténni.A gyémántnak rövid, és

igencsak véres története volt. Anyers követ, amely 104 karátjávalgigantikus méretűnek számított, egyaranyásó találta Kongóban, aharmincas évek elején. A színemiatt fel sem ismerte, hogygyémánt, és arra használta fel, hogykiegyenlítsen vele egyfelhalmozódott kocsmai számlát.Amikor később rájött, hogy mi voltaz, megpróbálta visszaszerezni akocsma tulajdonosától, de hiába.Úgyhogy egy éjszaka betört hozzá,megölte a kocsmárost, a feleségétés három gyereküket, aztánfeldarabolta a holttesteket, és

bedobálta a háztól nem messze lévőBuyimai folyóba, amely nyüzsgött akrokodiloktól. Végül elkapták. Abizonyítékgyűjtés során elfogtakegy tucat krokodilt, hogymegvizsgálják a gyomruk tartalmát,eközben egy rendőrt megölt egyfeldühödött krokodil, egy másikpedig a folyóba fulladt, miközbenmegpróbálta megmenteni a társát.

A gyémánt még mindigcsiszolatlan formában megjelent afeketepiacon, állítólag újabbgyilkosságtól kísérve, egy időreeltűnt, majd Belgiumban bukkant felújra, egy hírhedt feketepiacikereskedő tulajdonaként. Akereskedő egy csúnya repedést

ejtett a kövön, ezutánöngyilkosságot követett el. Azimmár megsérült nyers kő egydarabig ide-oda hányódott afélhivatalos gyémántpiacon, végülegy Arens nevű izraeligyémántcsiszolóhoz került, akit azegyik legjobb szakembernektartottak a világon. Arensneksikerült egy szív alakú drágakövetlétrehoznia a sérült kőből, úgytávolítva el a hibás részt, hogy nemrepedt el a gyémánt, és aligveszített belőle valamit. Nyolc évigdolgozott rajta. A történet az ótalegendává vált. Három éven át csaknézegette és tanulmányozta a követ,aztán újabb három évig gyakorolta

a vágást és a csiszolást, plasztikmodelleken kísérletezve, hogyminél nagyobb méretű ésérdekesebb formájú követ hozzonki belőle, miközben eltávolítja aveszélyes repedést. Sikerrel is járt,valahogy úgy, ahogy Michelangeloegy súlyosan sérültmárványtömbből faragta ki aDávidot, amit más szobrászokhasználhatatlannak nyilvánítottak.

Arens a hatalmas szív alakúkő mellett úgy egy tucat kisebbkövet is csiszolt. A legnagyobbatelnevezte Lucifer Szívének - mintkésőbb nyilatkozta, véres történetemiatt, és mert pokolian nehéz voltmegcsiszolni. Aztán egy

hihetetlenül nagylelkű gesztussal avégakaratában a New York-iTermészettudományi Múzeumrahagyta a követ, ahol méggyerekkorában járt, és akkorahatással volt rá az Astor terembenlátott kiállítás, hogy hivatásául isválasztotta a gyémántokkal valófoglalkozást. Az egy tucat kisebbkövet eladta, állítólag csillagászatiösszegért, de furcsamód ezek közülegyik sem bukkant fel később újra apiacon. Kaplan azt feltételezte,egyetlen csodálatos ékszerkészítéséhez használhatták fel őket,amely az óta is az eredetitulajdonos birtokában van, aki nemkíván a nyilvánosság elé lépni.

A Gramercy Park sarkánálKaplan befordult, és nyugat felésétált tovább, a Park sugárútirányába, ott lehet a legkönnyebbentaxit fogni. Volt még félórája, de azember soha nem tudhatja, mekkoraa forgalom a belvárosban ígydélidőben, és erről a találkozóróligazán nem szeretett volna elkésni.

Ahogy megállt a Lexingtonsugárút sarkán, és várta, hogy alámpa zöldre váltson, kissé ijedtenvette észre, hogy megáll melletteegy fekete autó, letekert ablakkal.Egy férfi ült benne, zöldkockássportzakóban.

- Ön Mr. George Kaplan? -szólt ki az ablakon.

- Igen, mit óhajt?A férfi odahajolt az ablakhoz,

és felmutatott egy jelvényt, melyszerint a New York-i rendőrséghadnagya. Kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Kérem, szálljon be!- Egy fontos találkozóra

megyek, hadnagy úr. Miről lenneszó?

- Igen, tudom, az AffiliatedTransglobal székházába tart. Azértjöttem, hogy odakísérjem.

Kaplan még egyszer megnéztea jelvényt: Vincent DAgostahadnagy. A jelvény valódinaklátszott. Kaplan jártas volt ezekbena dolgokban, és az autóban ülőférfiról is lerítt, hogy rendőr, a

kicsit furcsa öltözék ellenére. Éskülönben is, ki más tudhatna erről atalálkozóról?

- Igazán kedves - mondtaKaplan, beült, becsapta az ajtót, ésa kocsi már indult is.

- Nagyon szigorúak lesznek abiztonsági intézkedések - közölte ahadnagy, aztán a fejével egy szürkeműanyag doboz felé bökött, amely akét ülés között hevert. - Meg kellkérnem, hogy tegye ide bele amobiltelefonját, a tárcáját azirataival, ha esetleg van önnélfegyver, azt is, és minden vizsgálatieszközét. Én majd továbbadom egykollégámnak, aki a páncélterembenátadja önnek, miután mindent

ellenőriztek.- Valóban szükséges ez?- A legteljesebb mértékben.

Bizonyára megérti, miért. Kaplan,aki tulajdonképpen nem lepődöttmeg különösebben, mindentbelepakolt a dobozba. A következőlámpánál, a Park sugárútikereszteződésnél melléjük húzódottegy régi típusú Jaguár, amelyik egyideje már mögöttük jött. Mindkétautónak le volt tekerve az ablaka. Ahadnagy intett a másik kocsisofőrjének. Ahogy bepillantott aJaguárba, Kaplan látta, hogy jólfésült, világosszőke hajú, jólszabott fekete öltönyt viselő férfi ülbenne.

- A kollégája nagyon szokatlankocsival jár - jegyezte meg.

- Ő maga is nagyon szokatlanember.

Amikor a lámpa zöldre váltott,a Jaguár jobbra kanyarodott, abelváros felé, míg a másik kocsidél felé indult tovább.

- Elnézést, hadnagy úr, deellenkező irányba kéne mennünk -figyelmeztette Kaplan. - AzAffiliated Transglobal az Avenueof the Americas 1271. alatttalálható.

A hadnagy gyorsított, és akocsi továbbszáguldott déliirányba.

- Sajnálattal kell közölnöm,

Mr. Kaplan, hogy nem lesz módjamegjelenni ezen a találkozón.

63. fejezetA találkozó résztvevői

Harrison Grainger, abiztosítótársaság igazgatójánakirodája előtti kis várószobábangyülekeztek. Az igazgatói iroda atoronyház egyik legmagasabbemeletén kapott helyet, ablakaiészakra néztek, a felhőkarcolókközött mély kanyonként húzódóAvenue of the Americas felé, és aCentral Park sötét négyszöge is jóllátszott innen. Pontosan egy órakor

Grainger kijött az irodájából:vöröses arcú férfi volt, két füleelálló és cakkos szélű, a fejehosszúkás, csúcsos és kopasz.

- Nos, mindenki itt van? -nézett körbe.

Smithback is körbepillantott.A szája ki volt száradva, ésszörnyen izzadt. Eltűnődött,tulajdonképpen mi a csudáért mentbele ebbe az őrültségbe, amirePendergast rávette. Reggel, amikorfelhívta telefonon, még fantasztikuskalandnak tűnt, de most, a realitáséles fényében már látta, hogyőrültséget művel: egy komolybűncselekményben készül résztvállalni, arról nem is beszélve,

hogy az újságírói etikát ismegszegte.

Grainger mosolyogva újbólkörbenézett. - Sam, legyen szíves,mutasson be mindenkit.

Sámuel Beck, a biztonságifőnök bólintott, és előbbre lépett.Idegessége ellenére Smithbacknekminden apró részlet feltűnt, példáulhogy Becknek olyan kicsi lába van,mint egy balerinának.

- Mr. George Kaplan - kezdtea biztonsági főnök a bemutatásokat.- Az Amerikai DrágakőszakértőkTársaságának tagja.

Kaplan elegáns fekete öltönytviselt, szépen nyírt kiskecskeszakáll volt és keret nélküli

szemüvege. Régimódieleganciájával úgy hatott, mintha amúlt századból csöppent volna ide.Röviden biccentett a többiekneküdvözlésül.

- Frederick Watson Collopy, aNew York-i TermészettudományiMúzeum igazgatója.

Collopy körbejárt, ésmindenkivel kezet rázott. Nem úgyfestett, mint aki nagyon örül, hogyitt lehet.

- William Smithback, a NewYork Timestól.

Smithback is mindenkivelkezet fogott, és közben érezte, hogya tenyere olyan nyirkos, mint egymosogatórongy.

- Harrison Grainger, azAffiliated Transglobalbiztosítótársaság igazgatója.

Újabb elmormolt üdvözlések.- Rand Marconi,

igazgatóhelyettes.Te jóságos ég, gondolta

Smithback, minek ide ennyi ember?- Foster Lord, titkár.

Kézszorítások, bólintások.- Skip McGuigan, az

Affiliated Transglobalfőpénztárosa. Smithback idegesenigazgatta túl szoros inggallérját.

- Jason McTeague, biztonságitiszt.

A ceremónia egyre inkábbolyan volt, mintha az érkező nemesi

vendégeket mutatnák be egy bálon.McTeague, a felfegyverzettbiztonsági őr zavartan álldogáltegyik lábáról a másikra, és nemnyújtott kezet.

- Én pedig Samuel Beckvagyok, az Affiliated Transglobalbiztonsági szolgálatának vezetője.Én gondoskodtam róla, hogymindenkit alaposan átvizsgáljunk.

- Hát akkor mehetünk is -jelentette ki Grainger, és a felvonófelé mutatott.

Elindultak lefelé a lifttel, majdát kellett szállniuk egy másikba,amellyel egyre mélyebbreereszkedtek az épület gyomrába.Kiszálltak, és átkanyarogtak egy

hosszú, jellegtelen, betonfalúfolyosón, végül megérkeztek alegnagyobb és legfényesebbpáncélajtóhoz, amit Smithbackvalaha is látott. Rámeredt, és agyomra még jobban összeszorult azidegességtől.

Beck benyomogatott néhánygombot, kinyitott több zárat, majdodalépett a retinafelismerőkészülékhez, miközben mindenkitürelmesen várakozott.

Beck végül odafordulthozzájuk. - Uraim, most várnunkkell öt percet az időzárra.Egyébként ebben a páncélterembenőrizzük minden szerződésünkeredeti példányát, melyeknek értéke

összesen majdnem féltrilliódollárra rúg. Az elképzelhetőlegmodernebb biztonságiberendezésekkel van felszerelve,ellenáll a Richter-skála szerintikilences erősségű földrengésnek -folytatta büszkén -, egy 5-öserősségű tornádónak vagy egy százkilótonnás nukleáris bombarobbanásának is.

Smithback próbáltjegyzetelgetni, de még mindigszörnyen izzadt, és a toll csúszkálta kezében.

Hirtelen halk kis csöngéshallatszott. - Ez, uraim, a jel, hogy azár kinyílt. - Beck meghúzott egykart, mire egy motor halk zúgása

hangzott fel, és az ajtó lassan kifeléfordult. Meglepően masszív volt,kétméteres, tömör acéllap.

Libasorban bevonultak, afegyveres őr volt a sereghajtó.Áthaladtak még két hasonlóanmasszív ajtón, aztán beléptek egyhelyiségbe, amely láthatóan aközponti páncélterem lehetett: egyhatalmas, fémfalú szoba, ahol kisfémfiókok sorakoztak a padlótól amennyezetig.

Az igazgató előrelépett,szemlátomást élvezve a szerepét. -Ez a legbelső páncélterem, uraim.De a gyémánt még itt is különvédve van, nehogy esetlegvalamelyik alkalmazott kísértésbe

essen. Egy speciális, külön kisszéfben őrizzük, és abiztosítótársaság négy vezetőemberének jelenléte szükségesahhoz, hogy ezt ki lehessen nyitni:jómagam, Rand Marconi, SkipMcGuigan és Foster Lord.

A három férfi - akik egyformaszürke öltönyt viseltek, egyformánkopaszodtak, és úgy hasonlítottakegymásra, hogy akár testvérek islehettek volna - elmosolyodott.

A széf a kamra túlsó végébenvolt, ahol egy újabb kis acélajtónyílt a falban. Négy kulcslyuksorakozott rajta, fölöttük egy kislámpácska pirosan világított.

- Most előbb meg kell

várnunk, hogy a külső ajtókatbecsukják, csak ezután nyithatjuk kia széfet.

Smithback várt, hallgatta azajtókat működtető motorok zúgásátés kattogását.

- Most be vagyunk zárva apáncélterembe. A rendszer úgyműködik, hogy amíg a széf nyitvavan, addig a külső ajtókautomatikusan zárva maradnak.Még ha valamelyikünk el is akarnálopni a gyémántot, nem tudnatávozni vele - nevetgélt Graingerkedélyesen. - Uraim, akkor vegyékelő kulcsaikat!

A három szürke öltönyös férfia zsebébe nyúlt, és elővettek egy-

egy kis kulcsot.- Ide készítettünk egy asztalt

Mr. Káplánnak - mutatott azigazgató a közelben álló elegánsasztalkára.

Kaplan szemügyre vette, ésenyhe rosszallással szorította összeaz ajkát.

- Akkor minden rendben van?- kérdezte az igazgató.

- Vegyék ki a gyémántot! -mondta kurtán Kaplan. Graingerbólintott. - Uraim?

A négy férfi beillesztette akulcsát a kulcslyukakba.Pillantásokat váltottak, aztánegyszerre elfordították mindegyiket.A kis piros lámpa zöldre váltott, és

a széf ajtaja egy kattanással kinyílt.Egy egyszerű kis fémszekrény voltbenne, nyolc fiókkal, mindegyikenegy szám állt.

- A kettes számú fiók - közölteaz igazgató.

A fiókot kinyitották, Graingerodahajolt, és kivett belőle egykisebb, szürke fémkazettát, amit azasztalhoz vitt, és tiszteletteljesmozdulattal lerakott Kaplan elé. Aszakértő leült az asztalhoz, ésszertartásosan elkezdettkirakosgatni mindenféle szerszámotés nagyítót, precízen elrendezgetveőket maga előtt. Elővett egyösszehajtogatott feketebársonyterítőt, és kiteregette az

asztal közepén. Mindenki figyelte,ahogy ügyködik, félkörben állva azasztal körül, kivéve a biztonságiőrt, aki kissé hátrább álldogált,összefont karral.

Kaplan utoljára elővett egypár orvosi gumikesztyűt. - Készenvagyok. Kérem a kulcsot.

- Sajnálom, Mr. Kaplan, de aszabályok úgy írják elő, hogy csakén nyithatom ki a kazettát - mondtaa biztonsági főnök.

Kaplan ingerülten legyintett. -Akkor tessék. Csak ne ejtse el! Agyémánt kemény ugyan, deugyanolyan könnyen hasad, mint azüveg.

Beck a kazettához hajolt,

bedugott egy kulcsot a zárjába,aztán felnyitotta a tetejét. Mindenszempár a dobozra szegeződött.

- Ne nyúljon hozzá az izzadtkezével! - förmedt rá éles hangonKaplan.

A biztonsági főnök hátrábbhúzódott. Kaplan belenyúlt akazettába, és kivette a gyémántot,olyan lezserül, mintha egygolflabda lenne, és lefektette magaelé a fekete bársonyra. Elővett egynagyítót, és a kő fölé hajolt vele.

Hirtelen kihúzta magát, éséles, ingerült hangon megszólalt: -Elnézést kérek, de nem tudok ígydolgozni, ha a nyakamon lógnak.Lennének szívesek kicsit távolabb

állni?- Hogyne, hogyne - mondta

gyorsan Grainger. - Menjünk kicsitodébb, hadd legyen elég helye Mr.Káplánnak.

Mindenki hátrább húzódott.Kaplan ismét a gyémánt fölé hajolt.Felemelte egy négyszárú fogóval,és megforgatta, aztán lerakta anagyítót.

- Kérem a Chelsea-szűrőt -mondta éles hangon.

- Az melyik is? - kérdezteBeck.

- Az a fehér négyszögletes, ott.A biztonsági főnök gyorsan

odanyújtotta a kért tárgyat. Kaplanátvette, és ezen keresztül is

megvizsgálta a gyémántot, valamiérthetetlent motyogva a bajuszaalatt.

- Meg van elégedve, Mr.Kaplan? - kérdezte aggodalmasanGrainger.

- Nem - felelte kurtán Kaplan.A páncélteremben egyre

feszültebb lett a hangulat.- Elég erős a világítás? -

kérdezte Grainger. Fagyos csönd.- Kérem a Diamon Nite-ot.

Nem, nem az, a másik.Beck átadott egy furcsa,

hegyes végű szerszámot. Kaplanvégtelen óvatossággalhozzáérintette a gyémánthoz. Kissípolás hallatszott, és a műszeren

kigyulladt egy zöld fény.- Hm. Azt legalább már tudjuk,

hogy valódinak valódi a gyémánt -mondta a szakértő, és visszaadta aműszert Becknek, aki láthatóan nemnagyon örült, hogy az asszisztensszerepére kényszerül.

Kaplan megint mormogottvalamit magában. - A polariszkópotkérem.

Néhány téves próbálkozás utánBeck megtalálta a műszert. Kaplanhosszan nézegette a gyémántot,aztán felhorkant. Felállt, éskörbenézett a jelenlévőkön. -Amennyire meg tudom állapítani,ami nem könnyű ebben a rémesvilágításban, valószínűleg

másolattal állunk szemben. Kitűnőmásolat, de akkor is az.

A bejelentést döbbent csendfogadta. Smithback vetett egy lopottpillantást Collopyra. A múzeumigazgatója olyan fehér lett, mint afal.

- De nem biztos benne? -kérdezte Grainger.

- Hogy lehetnék biztos? Hogyvárhatják el egy szakértőtől, hogyneonvilágításban vizsgáljon megegy színes gyémántot?

Csönd. - Nem kellett volnamagával hoznia valami megfelelőlámpát? - kockáztatta meg a kérdéstGrainger.

- Lámpát? - kiáltott fel

Kaplan. - Uram, bocsásson meg, dea tudatlansága elképesztő. Egyszínes gyémántot nem lehet csakúgy bármilyen fény alá tartani!Természetes fényre van szükség,hogy valóbanmegbizonyosodhassunk, avalódisága felöl. Semmi más nemfelel meg. Azt senki nem mondta,hogy neonfényben kell majdelvégeznem a vizsgálatot. Ezegyenesen sértés a szakmára nézve!

- Ezt megemlíthette volna,amikor telefonon beszéltünk -jegyezte meg Beck.

- Én azt feltéteztem, egy profibiztosítótársasággal van dolgom,ahol konyítanak valamit a

drágakövekhez! Sejtelmem semvolt, hogy arra fogok kényszerülni,hogy egy dohos föld alatti lyukbanvizsgálódjak, arról nem isbeszélve, hogy közben fél tucatember liheg a nyakamba, és úgybámulnak, mint valami cirkuszimajmot. A hivatalos jelentésembenazt fogom írni, hogy a gyémántvalószínűleg hamisítvány, de avégső döntést csakis természetesfényben lehet meghozni. - Kaplanösszefonta a karját, és harciasanmeredt Graingerre.

Smithback görcsösen nyeltegyet, aztán megszólalt: - Hát akkorkénytelen leszek ezt megírni acikkemben.

- Mégis mit akar megírni? -támadt rá Collopy. - Nincs mitmegírni, ez a vizsgálat nembizonyított semmit!

- Én is ezt mondanám - mondtareszketeg hangon Grainger. - Nevonjunk le elhamarkodottkövetkeztetéseket.

Smithback megcsóválta afejét. - A forrásom azt állította, agyémánt hamisítvány. Most pedigMr. Kaplan is azon a véleményenvan, hogy valószínűleg hamisítvány.

- A hangsúly itt azon van, hogyvalószínűleg, de nem biztosan -vetette közbe Grainger.

- Egy pillanat! - Collopy ismétKáplánhoz fordult. - Azt mondja,

természetes fényre van szükség,hogy biztosan meg tudja állapítani?

- Úgy van.Collopy odafordult a

biztosítótársaság igazgatójához. -Nincs valami olyan hely, aholszemügyre vehetnénk természetesfényben a gyémántot?

Egy pillanatig csönd volt.- Grainger - folytatta Collopy

határozott hangon. - A magafelelőssége volt a gyémánt őrzése.

- Felvihetjük az igazgatóitanácsterembe - ajánlotta Grainger.- A nyolcadik emeleten van. Ottnagyon sok a fény.

- Elnézést, Mr. Grainger -szólt közbe Beck -, de a szabályzat

elég egyértelműen kimondja, hogy agyémántot tilos kivinni apáncélteremből.

- Hallotta, mit mondott aszakértő. Több fényre vanszüksége.

- Minden tiszteletem az övé,de a szabályzaton akkor semváltoztathatok, az ön utasításárasem.

Grainger legyintett. -Ostobaság! Ez életbevágó kérdés.Csak találunk valami kiskaput!

- Ez csak úgy lehetséges, ha abiztosított tárgy tulajdonosa írásos,közjegyző által hitelesítettengedélyt ad.

- Jól van, tessék, itt van a

múzeum igazgatója. És Lordközjegyző is, nem igaz, Foster?

Foster Lord bólintott.- Dr. Collopy, hajlandó

megadni a szükséges írásosengedélyt?

- Természetesen. Ennek akérdésnek el kell dőlnie. - Collopyarca hamuszürke volt, majdnemhalottsápadt.

- Foster, készítse el azengedély szövegét!

- Mint biztonsági főnök alegteljesebb mértékben ellenzem -szólt közbe halkan Beck.

- Mr. Beck - mondta Grainger-, nagyra értékelem az aggodalmát,de nem hiszem, hogy felfogta a

helyzetet. A múzeummal kötöttbiztosításaink felső határaszázmillió dollár, de a LuciferSzíve egy külön záradékkal vanbiztosítva, mely szerint afelelősségünknek nincs felső határa.Amit a független szakértőkmeghatároznak a kő értékeként, aztki kell fizetnünk. Meg kell tudnunk,hogy a gyémánt valódi-e, méghozzámost azonnal.

- Ennek ellenére szeretnémhivatalosan leszögezni, énellenzem, hogy kivigyük apáncélteremből - szólt közbe Beck.

- Rendben van, tudomásulvettük. Foster, legyen szíves,fogalmazza meg a szöveget, és dr.

Collopy aláírja.A titkár fogott egy üres

papírlapot, és gyorsan írt pár sort.Collopy, Grainger és McGuiganaláírták, aztán Lord is hitelesítetteaz aláírásával.

- Akkor gyerünk - adta ki azutasítást Grainger.

- Hívok őröket kíséretnek -közölte Beck vészjósló hangon.Smithback látta, ahogy a biztonságifőnök előhúzza a fegyverét,ellenőrzi, kibiztosítja, majdvisszadugja a pisztolytáskába.

Kaplan a fogóval felemelte agyémántot.

- Majd én, Mr. Kaplan -mondta Beck halkan. Átvette a

fogót, és óvatosan belerakta agyémántot a fémkazettába. Aztánbecsukta a tetejét, bezárta, zsebrevágta a kulcsot, és a hóna alászorította a kazettát.

Figyelték, ahogy Kaplanösszecsomagolta a felszerelését,aztán becsukták a széf ajtaját, majdmegvárták, hogy kinyíljanak a külsőajtók. Végighaladtak a hárommasszív acélajtón. A páncélteremkijáratánál biztonsági őrökvárakoztak, akik odakísérték őket alifthez, és öt perc múlva Smithbackmár ott is találta magát egyviszonylag kicsi, de rendkívülelegánsan berendezetttanácsteremben, ahová vagy egy

tucat hatalmas ablakon áradt be afény.

Beck utasított két biztonságiőrt, hogy álljanak meg odakint,aztán behúzta maga után az ajtót, ésa kulcsot is ráfordította.

- Kérem, mindenki húzódjonhátrább! - mondta. - Mr. Kaplan,így megfelel?

- Nagyszerű - bólintott Kaplanszéles mosollyal. Egész hangulataláthatóan megváltozott.

- Hová óhajt ülni?Kaplan a sarokba mutatott, két

ablak közötti helyre. - Ott tökéleteslesz.

- Akkor foglaljon helyet.Kaplan megint foglalatoskodni

kezdett a szerszámaival, éskiterítette a fekete bársonyt. Aztánfelnézett. - A gyémántot kérném.

Beck odarakta mellé afémkazettát, a kulccsal kinyitotta, ésfelemelte a tetejét. A gyémánt ottpihent a doboz bársonnyal béleltbelsejében. Kaplan belenyúlt, afogóval kiemelte, és egy Grobetdupla lencsével szemügyre vette,először az egyik, aztán a másiklencsén keresztül, majd mindkettőnát egyszerre. Ahogy a kezébentartotta, egy fénysugár ütközött agyémántba, és ragyogó barnásvörösfoltokat vetített a szoba falára.

Percek teltek el teljesnémaságban. Smithback azon kapta

magát, hogy visszafojtja alélegzetét. Kaplan végre lassanlefektette a gyémántot a bársonyra,elvette a szeme elől a lencséket, ésragyogó mosolyt villantott avárakozókra.

- Igen, ez csodálatos - mondta.- Természetes fényben mindenteljesen más. Uraim, kétség nélkülállíthatom, hogy ez valóban aLucifer Szíve. - Visszarakta agyémántot a fekete bársonyra.

Megkönnyebbült sóhaj szálltfel, mert nem csak Smithbackfojtotta vissza a lélegzetét.

Kaplan intett a biztonságifőnöknek. - Mr. Beck,visszarakhatja. A fogóval, ha lenne

olyan szíves.- Hála istennek! - sóhajtott fel

Grainger, Collopyhoz fordult, ésmegragadta a kezét.

- Én is csak ezt mondhatom -felelte Collopy, és kezet rázottvele, miközben másik kezévelelővette a zsebkendőjét, ésletörölgette homlokától azizzadságcseppeket. - Hát ez meleghelyzet volt.

Közben Beckkifürkészhetetlen, továbbra is sötétarccal odanyúlt a fogóval.Ugyanebben a pillanatban Kaplanfelállt a székről, és kicsit meglökte.- Jaj, elnézést!

Minden olyan gyorsan zajlott,

hogy Smithback csak utólag jött rá,mi is történt, mert látni nem látta. Akövetkező pillanatban Kaplan egyikkezében a gyémántot tartotta, amásikban Beck pisztolyát, amit abiztonsági főnöknek szegezett. Lőtt,és majdnem Beck arcát találta el,egy hajszállal mellette süvítettek ela golyók, és a falba fúródtak.Háromszor lőtt gyorsegymásutánban. A hihetetlenülhangos dörrenésektől kitört a pánik,mindenki a földre vetette magát,még Beck is.

Aztán a következő pillanatbanKaplan már ott sem volt, kirohantaz ajtón, amiről mindenki azt hitte,zárva van.

Beck egy szempillantás alattfelpattant a földről.

- Utána! Állítsák meg!Miközben csengő fülekkelfeltápászkodott, Smithback kinézetta kétszárnyú ajtón, és azt látta, hogya két biztonsági őr is a földönhever, mintha fellökték volna őket.Feltápászkodtak, és a pisztolyukután tapogatózva futni kezdtek afolyosón.

- Nála van a gyémánt! -kiáltotta Collopy. - Nála van aLucifer Szíve! Az ég szerelmére,kapják el! Csináljanak már valamit!

Beck előrántotta a rádióját. -Biztonsági központ? Itt SámuelBeck. Azonnal zárják le az egész

épületet! Nem juthat ki senki éssemmi, megértették? Zárják le alifteket, a lépcsőházakat! Teljesbiztonsági riadó! A biztonságiszolgálat minden tagja keresseGeorge Káplánt. Szerezzenek rólaegy képet a biztonsági kamerafelvételeiről. Senki nem hagyhatjael az épületet! Nem érdekel, apokolba a tűzrendészedszabályokkal! Ez parancs!Szükségem lesz egyröntgenkészülékre, amivelellenőrizhetünk mindenkit, éstechnikusokra, akik működtetnitudják, most azonnal! A Hatodiksugárúti bejárathoz kérem! - AztánBeck odafordult a többiekhez. -

Önök közül pedig senki nemhagyhatja el a tanácstermet azengedélyem nélkül!

Két igen kimerítő órávalkésőbb Smithback ott ácsorgott akijárat előtti sorban az AffiliatedTransglobal több százmunkatársával együtt. A sorvégeláthatatlanul kígyózott azelőcsarnokban, háromszor isbekanyarodva a lifteknél.Smithback látta, hogy az előcsarnoktúlsó végében a cég alkalmazottaicsomagokkal és egyéb postaiküldeményekkel megrakott kocsikattolnak, és mindent átvilágítanak egyolyasféle röntgenkészülékkel, mintamilyennel a repülőtereken szokták

ellenőrizni a csomagokat. Káplántnem találták meg - Smithbackpersze nagyon jól tudta, hogy nemfogják megtalálni.

Ahogy közeledett a sorelejéhez, valami szóváltás ütöttemeg a fülét. Egy nagyobb csoportotfélreállítottak, akik megtagadták,hogy alávessék magukat aröntgenvizsgálatnak. Az épület előtttűzoltóautók álltak, villogólámpákkal, rendőrségi autók, és amindig mindenhol jelenlevőriporterek hada. A sor lassanhaladt, akiket alaposanmegmotoztak, és átvezettek aröntgengépen, azok kiléphettek aszürke januári délutánba. Gyér taps

és a vakuk villogása fogadta őket.Smithback próbálta leplezni,

hogy mennyire izzad. Ahogy apercek araszolgattak, az idegességeegyre fokozódott. Már vagyezredszer elátkozta magát, amiértbelement ebbe az egészbe. Eddigmár kétszer is átkutatták, afelháborító testi motozást isbeleértve. De legalább a többieketis alávetették ugyanennek, akikjelen voltak a tanácsteremben, azAffiliated Transglobalmunkatársait, sőt még Becket is.Collopy, aki teljesen magánkívülvolt, közben mindent elkövetett,hogy meggyőzze Smithbacket,hallgasson a történtekről, és ne írja

meg a cikket. Te jóságos ég, hatudná… Miért, miért, miért kellettebbe belemászni?

Már csak tízen álltak előtte asorban. Az embereket egyenkéntbeléptették a telefonfülkéreemlékeztető készülékbe, és nemkevesebb, mint négy technikusvizsgálgatta a monitorok képeit.Valaki előtte a sorban egytranzisztoros rádiót hallgatott,többen köré gyűltek. Meglepő, hogymilyen hamar kiszivárgott atörténtek híre. Mint kiderült, avalódi George Kaplant, akitkorábban elraboltak, félórávalezelőtt sértetlenül kitették a házaelőtt, és most épp kihallgatja a

rendőrség. Egyelőre senki nemtudta, ki lehetett az ál-Kaplan.

Már csak ketten voltakSmithback előtt. Próbált nyelni, deképtelen volt. A gyomra görcsberándult a félelemtől.

Rákerült a sor. Két technikusráállította egy szőnyegre, amelyensárga lábnyomok jelezték, hová kellállni, és zavarba ejtő alapossággalismét megmotozták. Ellenőrizték abelépőjét és a sajtóigazolványát.Kinyittatták vele a száját, és anyelvét lenyomva belenéztek. Aztánbetessékelték a fülkébe.

- Ne mozogjon, a karját tartsaaz oldalánál! Nézze a pontot afalon! - hadarták el begyakorlott

hatékonysággal az utasításokat.Rövid, halk bugás hallatszott.

Smithback látta a fülke üvegénkeresztül, hogy a technikusok amonitor fölé hajolnak, végülegyikük bólintott.

A másik oldalon állótechnikus kinyitotta a fülke ajtaját,megfogta Smithback karját, éskihúzta. - Köszönjük, távozhat -mondta, és a kijárat felé tolta.Közben egy pillanatra nekisúrlódottSmithback oldalának, és kicsitmeglökte. Smithback sarkon fordult,és megtette a három métert aforgóajtóig - élete leghosszabbhárom méterét.

Kilépett az utcára, felhúzta a

cípzárat a kabátján, túlesett avesszőfutáson a villogó vakukfényében, és nem vett tudomást ariporterek felé kiabált kérdéseiről.Átverekedte magát a tömegen, ésmerev léptekkel elindult asugárúton. Az 56. utca sarkánálleintett egy taxit, beült a hátsóülésre, és megadta a lakása címét.Megvárta, amíg a kocsi elindul,aztán megfordult, és jó pár percenát figyelt, nem követik-e.

Csak ezután mert hátradőlni azülésen. Belenyúlt a kabátjazsebébe, és a mélyén kitapogatta aLucifer Szívének keménykörvonalait.

64. fejezet

DAgosta es Pendergast szónélkül üldögéltek a kocsiban aVermilyea sugárút egy kopárrészén, Felső-Manhattan Inwoodkerületében. A nap lassanereszkedett lefelé a szürke felhőkközött, egy utolsó vérvörösfénysávot vetett az ég aljára, ésnéhány percig még fényben fürdetteaz alkonyi félhomályba burkolózóbérházakat és a kopottraktárépületeket, mielőtt véglegelnyelte őket a sötét éjszaka.

A 1010 WINS nevű rádióadóthallgatták, a New York-i

hírcsatornát, ahol húszpercenkéntmegismételték a legfrissebb híreket.A múzeumban történtgyémántrablásról is folyamatosantájékoztattak. A bemondó izgatotthangja éles ellentétben állt akocsiban uralkodó komorhangulattal. Alig tíz perccelkorábban egy új hírt mondtak be,amely összefüggött a múzeumilopással, de ha lehet, mégszenzációsabb volt: mint kiderült, avalódi Lucifer Szívét is ellopták azAffiliated Transglobalbiztosítótársaság székházánakpáncélterméből. DAgosta biztosvolt benne, hogy a rendőrségmindent elkövetett, hogy titokban

tartsák a dolgot, de egy ekkorabombahírt nem lehet elhallgatni.

-… minden idők legmerészebbgyémántrablása, amelyetközvetlenül a múzeum és abiztosítótársaság vezetőinek orraelőtt hajtottak végre, közvetlenül amúzeumi rablás után. Arendőrséghez közel álló forrásokszerint mindkét bűncselekménnyelugyanazt a személyt gyanúsítják…

Pendergast figyelmesenhallgatott, az arca olyan kőkeményés sápadt volt, mint a márvány, ateste mozdulatlan. Amobiltelefonját maga mellé fektetteaz ülésre.

- A rendőrség most hallgatja

ki George Kaplant, a híresdrágakőszakértőt, aki épp azAffiliated Transglobal székházábaindult, ahol azonosítania kellettvolna a Lucifer Szívét, amikormanhattani házának közelébenelrabolták. A tolvaj valószínűlegeljátszotta Kaplan szerepét, és ígyfért hozzá a gyémánthoz. Arendőrség úgy véli, lehetséges,hogy az illető még mindig azAffiliated Transglobal épületébenrejtőzik, ahol jelenleg is folyik azátfogó kutatás.

Pendergast odanyúlt, éselzárta a rádiót.

- Honnan tudod, hogyDiogenes is hallgatja a híreket, és

értesülni fog a történtekről? -kérdezte DAgosta.

- Hallgatni fogja. Kivételesentanácstalan. Nem tudta megszereznia gyémántot, nyilván iszonyúancsalódott és ideges. Vár ésgondolkozik. És ahogy megtudja, mitörtént, csak egyetlen egy dolgottehet.

- Úgy érted, rögtön tudni fogja,hogy te loptad el az eredetit?

- Egész biztosan. Mi máskövetkeztetésre juthatna? -Pendergast keserűen elmosolyodott.- Tudni fogja.

Az utcán kigyulladtak azívlámpák, sápatag, sárgás fénytvetve a kihalt sugarúira. A

hőmérséklet épp csak fagypontfölött volt, és kegyetlen szél süvítetta Hudson felől, néhány csillogóhópelyhet sodorva magával.

A mobil hirtelen megcsörrent.Pendergast csak egy

másodpercig habozott, aztánfelkapta, de nem szólt bele.

- Ave, fráter - szólalt meg akihangosított hang.

Csönd. DAgosta Pendergastrapillantott. Az utcai lámpák bevetülőfényében alabástromfehérenvilágított az arca. Az ajkamegrebbent, de hang nem jött kirajta.

- Hát így kell üdvözölni régnem látott öcsédet? Ilyen rosszalló

hallgatással?- Itt vagyok - mondta

Pendergast feszült hangon.- Szóval ott vagy! Igazán nagy

megtiszteltetés számomra, hogy ajelenlétedre méltatsz. Ez majdnemkárpótol azért a szörnyű élményért,hogy fel kellett hívnom téged. Dehagyjuk az udvariaskodást. Egykérdésem lenne: te loptad el aLucifer Szívét?

- Igen.- Miért?- Tudod, miért.Csönd lett a vonal túlsó végén,

aztán Diogenes mintha lassankifújta volna levegőt. - Kedvesbátyám, kedves bátyám…

- Nem vagyok a bátyád.- Á, ebben tévedsz. Testvérek

vagyunk, akár tetszik nekünk, akárnem. És ez a viszony meghatározza,kik vagyunk. Ezt te is tudod,Aloysius.

- Azt tudom, hogy te betegvagy, és sürgősen orvosi segítségrelenne szükséged.

- Igaz, beteg vagyok. Senkinem gyógyul ki abból abetegségből, hogy a világra jött.Erre nincs más orvosság, csak ahalál. De ha így vesszük,mindnyájan betegek vagyunk, és temég az átlagosnál is jobban. Igen,testvérek vagyunk… abetegségünkben és a

gonoszságunkban.Pendergast most sem

válaszolt.- Már megint csak fecsegünk,

ahelyett, hogy a lényegre térnénk -folytatta Diogenes.

Semmi válasz.- Akkor majd én elkezdem.

Először is, óriási, bravó, amiértegy délután alatt véghezvitted, amitén évekig terveztem, és amivelvégül kudarcot vallottam. -DAgosta hallotta a telefonból, hogyDiogenes tapsol. - Ha jól sejtem,mindezzel egy kis csereüzlet volt acélod. Egy bizonyos személy,cserébe a gyémántért. Mi másértvettél volna magadnak ennyi

fáradságot?- Jól sejted. De először… -

Pendergast hangja megremegett.- Tudni akarod, életben van-e

még.Most Diogenes hagyta, hogy

hosszúra nyúljon a csönd. DAgostalopott pillantást vetettPendergastra, aki mozdulatlanul ült,csak egy kis izom rángatózott ajobb szeme alatt.

- Igen, életben van - folytattaDiogenes. - Egyelőre.

- Ha egy haja szála ismeggörbül, a világ végig üldöznifoglak.

- Ugyan már! De ha márnőkről van szó, beszéljünk egy

kicsit arról a lánykáról is, akit aházadban rejtegetsz, amit egykedves nagybácsikánktól örököltél.Módfelett kíváncsi vagyok rá. Úgyérzem, amit a felszínen látni lehet,az csak a jéghegy csúcsa.

Pendergast láthatóanmegdermedt. - Ide hallgass,Diogenes, tartsd távol tőle magad!Ha még egyszer a közelébe merszmenni, én…

- Mit csinálsz, megölsz?Akkor a kezeden szárad a vérem,éppúgy, ahogy négy kedvesbarátodé. Mert te vagy a felelősmindenért, amit történt, fráter. Te istudod. Te tettél azzá, aki vagyok.

- Én nem tettem veled semmit.

- Hát persze, hát persze! -Száraz kacagás harsant a kishangszóróból. DAgostabeleborzongott az undorba.

- Akkor térjünk a tárgyra! -mondta Pendergast.

- A tárgyra? Épp most, amikorkezdett volna érdekessé válni abeszélgetés? Nem akarsz arrólbeszélni, hogy a legteljesebbmértékben te vagy a felelős azegészért? Kérdezd meg bármelyikpszichiátert, meg fogja mondani,milyen fontos, hogy az ilyesmitkibeszéljük magunkból.

DAgosta hirtelen nem bírtatovább elviselni, és felcsattant:

- Diogenes! Ide hallgasson,

maga beteges őrült! Akarja agyémántot, vagy nem? Ha igen,hagyja végre ezt sokmellébeszélést!

- Ha nincs gyémánt, nincsViola.

- Ha egy ujjal is hozzányúlszViolához, szétverem a gyémántotegy kalapáccsal, és elküldömpostán a porát - mondta Pendergast.

- Ha azt hiszed, viccelek…- Üres fenyegetés.DAgosta ököllel rácsapott a

műszerfalra: hatalmasat csattant.- Hé, nyugalom! Az én

feltételeim szerint fogunk csinálnimindent - mondta gyorsanDiogenes. - Hallod? Én szabom

meg a feltételeket.- Nekem is van két feltételem -

felelte halkan Pendergast. - Azelső, hogy a cserének Manhattanszigetén kell megtörténnie, és hatórán belül. A második: olyanmódon, hogy semmiképp ne tudjkijátszani. Mondd el, neked mi aterved, és én majd megmondom,elfogadom-e. Csak egy lehetőségetadok.

- Ez már legalább öt feltétel,nem kettő. De ahogy óhajtod,kedves bátyám, ahogy óhajtod! Demeg kell mondanom, elég csavaroskis feladatot adtál. Tíz perc múlvavisszahívlak.

- Legyen öt perc.

- Újabb feltételek? - Azzal atelefon elnémult.

Hosszú csönd következett.Pendergast homlokán verejtékcsillogott. Elővett a zakójazsebéből egy selyem zsebkendőt, ésmegtörölgette a homlokát.

- Megbízhatunk benne? -kérdezte DAgosta.

- Nem. Soha. De nem hiszem,hogy hat óra alatt lenne idejekitalálni és megszervezni valamihatásos trükköt, amivel átvághat. Ésakarja a Lucifer Szívét, olyanszenvedéllyel, amit te meg én megsem érthetünk. Azt hiszem, ebben aszenvedélyben megbízhatunk, hamásban nem is.

A telefon ismét megcsörrent.Pendergast kihangosította.

- Igen?- Rendben van, fráter. Akkor

jöjjön egy kvízkérdés New Yorkismerete témakörben. Tudod, holvan az a hely, amit Vasóránakhívnak?

- A pályaudvarimozdonyfordító korong?

- Kitűnő! Tudod, hol van?- Igen.- Helyes. Ott találkozunk.

Nyilván szeretnéd magaddal hoznimegbízható segítődet, Vinnie-t.

- Igen, úgy tervezem.- Akkor most jól figyelj ide!

Ott találkozunk hat perccel éjfél

előtt. A VI. vágány alagútjánkeresztül gyere, és lassan lépj ki afényre. Vinnie hátra maradhat asötétben, hogy fedezzen, ha akarod.Nyugodtan hozzon magávalbármilyen fegyvert. Így én iskénytelen leszek rendesenviselkedni. Te is nyugodtan hozd aLes Baeredet, vagy amilyen divatosjátékszert hordasz mostanságmagaddal. Nem fog lövöldözésresor kerülni, hacsak valami nagyonfélre nem sikerül. És nem fogfélresikerülni. Én a gyémántotakarom, te a kis Violádat. Haismered a Vasóra elhelyezkedését,te is látni fogod, hogy tökéleteshelyszín egy ilyen… mondjuk úgy,

tranzakcióhoz.- Értem.- Akkor elfogadod? Meg vagy

elégedve, hogy így nem tudlakátverni?

Pendergast egy pillanatighallgatott. - Igen.

- Hát akkor, a presto! Atelefon elnémult.

- A hideg is kiráz ettől aszeméttől - mormolta DAgosta.Pendergast sokáig csak némán ült.Aztán megint elővette azsebkendőjét, megtörölgette vele ahomlokát, majd újbólösszehajtogatta. DAgostaészrevette, hogy egészen kicsitremeg a keze.

- Jól vagy? - kérdezte.Pendergast megrázta a fejét. -

Gyerünk, essünk túl rajta. - De nemmozdult, csak ült tovább, mélyen agondolataiba merülve. Aztánhirtelen mintha valami döntésrejutott volna. OdafordultDAgostához, és nagy meglepetéséremegfogta a kezét.

- Szeretnélek megkérnivalamire. De előre figyelmeztetlek,nehezedre fog esni, mint abarátomnak, és mint a kollégámnakis. De el kell hinned nekem, hogy ezaz egyetlen lehetséges megoldás.Megteszed, amire kérlek?

- Attól függ, mi az.- Számodra elfogadhatatlannak

fog tűnni. Előbb ígérd meg, hogymegteszed.

DAgosta tétovázott.Pendergast arcán aggodalom

futott át. - Vincent, kérlek.Létfontosságú, hogytámaszkodhassak rád ebben aválságos pillanatban.

DAgosta felsóhajtott. - Hát jó.Megígérem.

Pendergast láthatóanmegkönnyebbült. - Helyes. Akkormost nagyon jól figyelj.

65. fejezet

Diogenes Pendergast hosszúideig csak rámeredt a fenyőfaasztalon heverő mobiltelefonra.Nem volt más jele, hogy milyenerős érzelmek dúlnak benne, csakaz, hogy a bal kisujja idegesenmeg-megrándult. Az arcának baloldalán szürkés folt jelent meg, éstudta, hogy ha tükörbe nézne - amitcsak akkor szokott, ha valamiálöltözetet vett magára -, a rosszszeme halottabbnak látszana, mintrendesen.

Tekintete végül elvándorolt atelefonról egy kis gumidugóvalbedugaszolt üvegcsére és a melletteheverő injekciós tűre. Fogta azüvegcsét, fejjel lefelé fordította,

beleszúrta a tűt, és kiszívott egykicsit a folyadékból. Egy pillanatiggondolkozott, még egy kicsitfelszívott, aztán egy műanyagvédőkupakot tett a tű végére, észsebre vágta.

Ezután egy csomag tarotkártyára esett a pillantása, amely azasztal szélén feküdt. Az Albano-Waite féle változat volt - eztszerette legjobban. Felemelte akártyacsomót, megkevergette, aztánkirakott három kártyát, lefeléfordítva.

A többit félrerakta, ésmegfordította az első lapot. AFőpapnő. Érdekes.

A másodikhoz nyúlt, és azt is

megfordította. Egy magas, vékonyférfit ábrázolt a rajz, feketekabátban, elfordulva, lehajtottfejjel. A lábánál felfordítottaranykelyhek, amelyekből valamivörös folyadék ömlött ki. Aháttérben egy folyó, azon túl egyfélelmetes vár.

A Kelyhek, ötös.Diogenes visszafojtotta a

lélegzetét. Még lassabban aharmadik laphoz nyúlt, egypillanatig habozott, majdfelfordította. A kártya fejjel lefeléfeküdt. Egy kéz nyúlt egy kopár tájfölé, ahonnan fekete füstfelhő szálltfel. A kézben egy vaskos kard,ékkövekkel kirakott markolattal, a

penge végére szúrva egyaranykorona.

A Kardok, ász, megfordítva.Diogenes egy pillanatig

rámeredt a kártyára, aztán lassankifújta a levegőt. Reszkető kézzelfelemelte a lapot, egy hevesmozdulattal kettétépte, aztán megintkettőbe, és szétszórta a darabkáit.

Nyugtalan tekintetevisszafordult az asztalra kiterítettfekete bársonyra, amelyen otthevert 488 darab gyémánt, szintemindegyik ragyogó színekbencsillogott-villogott az asztal szélérecsíptetett speciális drágakővizsgálólámpa fényében.

Bámulta a gyémántokat, és

kezdett kicsit lecsillapodni. A kezeelsiklott a kristályokba zárt fénytengere fölött, aztán felemelte alegnagyobb gyémántot, egy élénkkék színű, harminchárom karátoskövet, amelyet Narniakirálynőjének hívtak. A tenyerébentartva vizsgálgatta, ahogy ráesik afény, majd visszaverődik a kristály,ragyogó mélyéből, aztán végtelenóvatossággal a jó szeme elé emelte.

Bámulta a darabokratöredezett világot a kő csiszoltfelszínén keresztül. Olyan volt,mintha épp csak résnyire benyitnaegy ajtón, és egy pillantást vethetnea mögötte rejtőző mágikusmesevilágba, ahol minden csupa

szín és élet - egy igazi világ, amelymindenben különbözik a hamis,lapos, szürke mindennapoktól.

A lélegzete egyre mélyebb ésegyenletesebb lett, és a keze márnem reszketett. Az elméjekiszabadult börtönéből, ésbolyongani kezdett az emlékekösvényein.

Gyémántok… Minden agyémántokkal kezdődött. Az egyikelső emléke az volt, hogy az anyja akarjában tartja, a nyakábangyémántok csillognak, gyémánt lóga fülében, tisztán és hidegencsillogva, és valami dalocskáténekel neki franciául. A hangja isolyan volt, mint a gyémánt, tiszta és

hideg. Ő nem lehetett többkétévesnél, és sírt, nem aszomorúságtól, hanem mert az anyjahangja olyan fájdalmasan gyönyörűvolt.

Az emlékkép elfakult.Aztán látta magát, ahogy egy

nagy házban bolyong a DauphineStreeten, a hosszú folyosókonelhaladva a titokzatos szobákmellett, melyek közül sokat időtlenidők óta ki sem nyitottak. De ha azember belépett rajtuk, mindig találtvalami izgalmasat, csodálatosat ésfurcsát egy hatalmas, baldachinoságyat, megfeketedett, ősrégifestményeket fehér ruhás nőkről ésélettelen tekintetű férfiakról,

különös, egzotikus tárgyakat,amelyek nagyon messziről érkeztek:csontból faragott pánsípok, egymajom mancsa ezüstnyélbefoglalva, egy spanyol rézkengyel,egy jaguár koponyája, egyegyiptomi múmia lába…

Az anyjához mindigmenekülhetett, mindig ott volt amelegségével, a lágy hangjával és agyémántjaival, amelyek állandóancsillogtak, amikor megmozdult.Néha, ahogy rájuk esett a fény,hirtelen szivárványokat lövelltekmagukból. A gyémántok elevenekvoltak, soha nem változtak, nemfakultak meg, nem haltak meg.Megmaradtak gyönyörűnek és

változhatatlannak, azörökkévalóságig. Mennyire mások,mint a gyarló hús…

Diogenes el tudta képzelni, mitérzett Néró, amikor a szeme eléemelt smaragdon át nézte Rómaégését. Néró tudta, milyen átalakítóerővel bírnak a drágakövek.Megértette, hogy ha egy ilyen kövönát nézzük a dolgokat, azzalátalakítjuk a világot és önmagunkatis. A fény, rezgés, és a gyémántkülönleges rezgéseket bocsát ki,amelyek elérik a lélek és a szellemlegmélyebb rétegeit. A legtöbbember nem tudja érzékelni ezeket.De Diogenes hallotta. A kövekbeszéltek hozzá, suttogtak a fülébe,

erővel és bölcsességgel ruháztákfel. Ma a gyémántok fognak jósolnineki, és nem a kártya.

Tovább bámulta mereven akék gyémántot. Minden drágakőnekmás hangja volt, és azért választottaezt, mert különösen mélybölcsességgel rendelkezett. Várt,halk szavakat mormolt agyémántnak, és kérte, hogyválaszoljon.

Egy perc múlva válaszolt is.Az elmormolt kérdésre suttogóválasz jött, mint egy visszhangvisszhangja, amit csak félálombanhall az ember.

Nagyon jó válasz volt.Viola Maskelene hallgatta az

odalentről felszűrődő furcsamormolást: szinte olyan volt, mintegy ima, vagy valami elkántáltvarázsige. Annyira halk volt, hogyegyetlen szót sem tudott kivennibelőle. Aztán nyugtalanító, félóráscsönd következett. Végülmeghallotta a zajt, amitől rettegett:egy szék karcolta a padlót, aztánlassú, óvatos léptek koppantak alépcsőn. Viola minden érzékeriadót fújt, az izmai megremegtek,és ugrásra készen megfeszültek.

Udvariasan kopogtak az ajtón.Viola várt.- Viola, szeretnék bemenni.

Kérem, álljon az ágy mellé, a szobatúlsó végébe.

Viola habozott, aztánengedelmeskedett.

Diogenes azt mondta,hajnalban fogja megölni, de nemtette meg. A nap az óta már lement,nemsokára leszáll az éjszaka.Valami történhetett, ami miattmegváltoztatta a tervét. Vagy amimég valószínűbb, akarata ellenérevolt kénytelen megváltoztatni.

Az ajtó kinyílt, és megláttaDiogenest. Másképp festett, minteddig, kicsit ziláltnak tűnt az egészlénye. Az arcán foltok, anyakkendője félrecsúszott, vöröseshaja kicsit kócos volt.

- Mit akar? - kérdezterekedtesen Viola.

A férfi rámeredt. - Márkezdem látni, a bátyám mit találtolyan elbűvölőnek magában. Perszegyönyörű és intelligens, csupa élet.De van egy tulajdonsága, amiigazán megdöbbent: nincs magábanfélelem.

Viola nem méltatta válaszra aférfit.

- Pedig félnie kellene.- Maga őrült.- Akkor olyan vagyok, mint az

Isten, ha létezik isten, ő is őrült.Vajon miért nincs magábanfélelem? Bátor, vagy csak ostoba,esetleg nincs elég fantáziája, hogyelképzelje a saját halálát? Én eltudom képzelni, és el is képzeltem,

tisztán és részletesen. Nem látokmást, ha magára nézek, csak egyvérrel, csontokkal és belekkeltöltött zsákot, a lehetőlegtörékenyebb csomagolásban,amit olyan könnyű megsebezni…Be kell ismernem, már alig várom.- Alaposabban szemügyre vetteViolát. - Á, mintha végre valami kisfélelmet látnék magán!

- Mit akar? - ismételte megViola.

Diogenes felemelte a kezét,szétnyitotta, és egy csillogógyémántot tartott a nő elé ahüvelyk- és mutatóujja közötttartva. A csillár fénye ráesett, és adrágakő villogó fényeket szórt szét

a szobában.- Ultima Thule - mondta

Diogenes.- Tessék?- Ezt a gyémántot Ultima

Thulének hívják, VergiliusGeorgiconja alapján. A végtelenjég országát nevezték így latinul.

- Én is tanultam latinul aziskolában - mondta gúnyosan viola.

- Akkor meg fogja érteni,miért emlékeztet magára ez agyémánt.

Egy csuklómozdulattalodadobta a gyémántot. Violaösztönösen elkapta.

- Egy kis búcsúajándék.Viola megborzongott attól,

hogy a férfi a búcsúszót kimondta. -Nem akarok magától semmiféleajándékot.

- Ó, de hát annyira illikmagához! Huszonkét karátos,hibátlan, a színe kategóriás. Jártas agyémántok osztályozásában?

- Miket hord itt össze?- A D kategóriába a

tökéletesen színtelen gyémántokatsorolják. Ezeket fehérnek isnevezik. Azok, akiknek nincs elégképzelőerejük, ezt kívánatostulajdonságnak tartják egygyémántnál. Magára nézek, Viola,és mit látok? Egy gazdag, előkelő,gyönyörű, okos és sikeres nőt.Nagyszerű karriert futott be, mint

egyiptológus, gyönyörű háza vanCapraia szigetén, szép régi családikastélya Angliában. Kétségtelenülúgy gondolja, mindent megkapott azélettől. Ráadásul egy csomóérdekes férfi volt az életében, egyoxfordi professzortól kezdve egyhollywoodi színészen keresztül egyhíres zongoristáig, sőt még egyolasz futballista is. Hogyirigyelhetik magát az emberek!

Violába belenyilallt afelháborodás, amiért Diogenes ígybelegázol a magánéletébe. - Magaátkozott…

- De a látszat csal. Egyetlenkapcsolata sem vált be. Nyilván aztmondja magában, a férfiak voltak a

hibásak. Mikor fogja beismerni,Viola, hogy maga a hibás? Mertmaga is olyan, mint egy gyémánt:hibátlan, ragyogó, tökéletes, devégtelenül színtelen. Mindenszánalmas kísérlete, hogyizgalmasnak és szokatlannakhasson, csak szánalmas kísérletmarad. - Diogenes élesenfelkacagott. - Mintha az, hogymúmiákat ás ki, vagy kapálgat a kisfölddarabkáján, egy mediterránszigeten, olyan különleges lenne! Agyémánt, amit a világon mindenkitökéletesnek tart, valójában egyközönséges, halott kő. Mint maga.Harmincöt éves, nem szeret senkités nem szereti senki. Olyan

kétségbeesetten vágyik egy kisszeretetre, hogy átutazta a félvilágot egy levél miatt, amit egyolyan férfitól kapott, akivel csakegyszer találkozott! Az UltimaThule a magáé, Viola, megérdemli.Viola megtántorodott. Diogenesszavai úgy érték, mint egyik csapása másik után, mindegyik célbatalált. Nem tudott mit felelni.

- Így van, bárhová utazik is,mindig az Ultima Thule vidékén fogjárni, a végtelen jég birodalmában.Nincs magában szeretet, és nemfogja soha senki szeretni. A meddőmagány a sorsa.

- Elmehet a pokolba a vacaküvegdarabjával együtt! - kiáltott fel

Viola, és vadul hozzávágta agyémántot.

Diogenes ügyesen elkapta. -Azt mondja, üvegdarab? Tudja, mitcsináltam tegnap, amíg maga itt voltegyedül?

- A legerősebb mikroszkóppalsem lehetne bármiféle érdeklődéstfelfedezni bennem maga iránt.

Diogenes elővett a zsebébőlegy kicsire összehajtogatott újságot,szétnyitotta, és odamutatta a NewYork Times első oldalát.

Viola rámeredt a szoba túlsófeléről, és hunyorogva próbáltakisilabizálni a főcímet.

- Kiraboltam aTermészettudományi Múzeum

drágakőtermét. Hosszú évek ótaterveztem. Egy új személyiséget ismagamra kellett öltenem, hogyvéghezvigyem. És maga is segítettnekem, ezért akartam magának adniezt a gyémántot. De ha nem tart ráigényt… - Diogenes vállat vont, ésa zsebébe csúsztatta a drágakövet.

- Te jóságos ég… - Viola aférfira meredt. Most előszörkomolyan megijedt.

- Maga nagyon fontos szerepetjátszott az egészben. Sőt központiszerepet. Az eltűnése miatt abátyám végigrohangászta egészLong Islandet, és őrjöngve kerestemagát. Szörnyen aggódott abiztonságáért. Addig én szép

kényelmesen kiraboltam amúzeumot, és idehoztam agyémántokat.

Viola nagyot nyelt, gombócvolt a torkában. Diogenes nemmondaná el neki mindezt, haéletben akarná hagyni.

- Egy kis mementóként ésemléktárgyként akartam eztmagának adni, mivel meg kellválnunk egymástól, és soha többénem fogunk találkozni ebben avilágban.

- El kell mennem valahová? -kérdezte Viola, és mindenerőfeszítése ellenére megremegett ahangja.

- Ó, igen.

- Hová?- Majd megtudja.Viola látta, hogy a férfi keze a

zakója zsebében van, és valamit tartbenne. Egy lépéssel beljebb ment aszobába. Az ajtó nyitva maradtmögötte.

- Jöjjön ide, Jégkirálynő.Viola nem mozdult.

Diogenes még egy lépést tettfelé, aztán egy harmadikat is. Ebbena pillanatban Viola az ajtó felévetette magát. De Diogenesszámított rá, és elé ugrott, olyanfürgén, mint egy macska. Violamegérezte meglepően erős karját:úgy szorult a nyakára, mint egyacélkábel, miközben a másik kezét

előhúzta a zsebéből. Megcsillantegy tű, aztán Viola egy éles szúrástérzett a combján, forróságárasztotta el, valami erős zúgásthallott, aztán elsötétedett előtte avilág.

66. fejezetSingleton és Hayward egy

expresszlifttel suhantak felfelé afőkapitányság One Police Plaza-iépületében a legfelső emeletek felé.

- Van valami sejtelme, mitakarnak? - kérdezte Singleton.

Hayward megrázta a fejét. Ha

Rocker főkapitány egyedül őthívatja, akkor arra számított volna,Pendergast ügyéről akar beszélnivele. De Singletonnal együtt hívtákbe a főkapitányságra. És Rockermindig egyenesen intézte adolgokat, nem szeretett intrikálni,és mindenből politikai ügyetcsinálni

Rocker irodája tágas volt,nagyon egyszerű berendezéssel. Alegtöbb rendőrtiszt irodájának falátdíszítő fotók helyett itt csak néhányakvarell tájkép lógott és egy-kétbekeretezett diploma. Rocker azóriási, praktikus íróasztal mögöttült, amely köré félkörben háromkanapé volt elhelyezve a

vendégeknek. Coffey különlegesügynök foglalt helyet a középsőn, akét oldalán a kollégái, Brook ésRabiner.

- Á, Hayward kapitány! -emelkedett fel Rocker, hogyüdvözölje őket. - Singletonkapitány… Nagyon köszönöm, hogyeljöttek.

Volt valami szokatlanfeszültség a hangjában. Haywardmég soha nem hallotta ilyennek, ésaz állán, furcsán rángatóztak azizmok.

Brooks és Rabiner is felálltak,sőt úgy pattantak fel, minthaáramütés érte volna őket. CsakCoffey maradt ülve. Hűvösen

odabólintott neki, napbarnítottarcában ülő apró, színtelenszemével először Haywardra, majdSingletonra pillantott, aztán ismétvissza Haywardra.

Rocker a kanapékra mutatott. -Kérem, foglaljanak helyet!

Hayward az ablak mellé ült le.Szóval Coffey végre hajlandó leszbevonni őket is a nyomozásba. Egyszót sem hallottak tőle vagy bárkimástól az FBI részéről az aznapreggeli értekezlet óta. Haywardelfoglalta magát és az embereitazzal, hogy újabb múzeumialkalmazottakat hallgattak ki, éstovább vizsgálták a rendelkezésreálló bizonyítékokat. Ez legalább

segített, hogy elterelje a gondolataita Long Islandi embervadászatról,és hogy mit csinálhat DAgosta -jobban mondva, mit követhet el. Hará gondolt és az egész helyzetre, azcsak fájdalmat okozott. Soha nemfogja megérteni, miért tette ezt, ésmiért döntött így. Az ultimátum,amit adott neki, az adottkörülmények között hihetetlenül fairajánlat volt. Vincentnek módjábanállt volna helyesen cselekedni,nemcsak mint rendőrnek, de mintembernek, és mint a barátjának is.Ha nem is mondta ki, egyértelművolt a választás: vagy én, vagyPendergast.

És DAgosta választott.

Rocker megköszörülte atorkát. - Coffey különleges ügynökmegkért, hogy hívjam össze ezt atalálkozót, hogy megvitassuk aDuchamp- és a Green-gyilkosságokat. Azért kértem, hogySingleton kapitány is legyen jelen,mivel mindkét eset az ő körzetébentörtént.

Hayward bólintott. - Eztörömmel hallom, főkapitány úr. Ezidáig szinte semmi információt nemkaptunk az FBI-tól a folyamatbanlévő embervadászatról, és…

- Sajnálom, kapitány - vágottközbe Rocker -, de Coffey ügynökazt szeretné megbeszélni, hogyadjanak át minden bizonyítékot a

Duchamp- és a Green-gyilkosságügyében.

Hayward elhallgatott, ésdöbbenten nézett. - Átadni abizonyítékokat? De hát lehetővétettük, hogy szabadon hozzáférjenekmindenhez.

Coffey keresztbe tette vaskoslábait. - Átvesszük a nyomozásirányítását, kapitány.

Egy pillanatig döbbent csöndvolt.

- Erre nincs felhatalmazásuk -felelte aztán Hayward.

- Ez Hayward kapitány ügye -tiltakozott Singleton Rockerhezfordulva, halk, de határozotthangon. - Éjt nappallá téve

dolgozott rajta. Ő jött rá, hogyösszefüggés van a washingtoni és aNew Orleans-i gyilkosságok között.Ő gyűjtött be minden bizonyítékot,ő jött rá, hogy Pendergastot kellgyanúsítani. Különben is, ezekegyszerű gyilkossági ügyek, ez nemaz FBI asztala!

Rocker felsóhajtott. - Igen,mindezzel én is tisztában vagyok,de…

- Hadd magyarázzam meg! -szólt közbe Coffey, és intettRockernek. - A feltételezettelkövető egy FBI-ügynök, az egyikáldozat is az FBI embere volt, azesetek több állam területéntörténtek, és a gyanúsított a New

York-i rendőrség hatáskörén kívüleső területre menekült. Ezen nincsmit vitatkozni.

- Coffey ügynöknek igaza van- bólintott Rocker. - Ez már az őügyük. Természetesen mi készenállunk rá, hogy bármiben asegítségükre legyünk.

- Nincs időnk tovább fecsegni- szólt közbe Rabiner. - Térjünk ráa bizonyítékátadás részleteire!

Hayward vetett egy pillantástSingletonra. A férfi arca vérvörösvolt a dühtől. - Ha nem lett volnaHayward kapitány eddigi munkája,akkor most nem lenne kit üldözniük- mondta.

- Igen, mindnyájan nagyra

értékeljük Hayward kapitánymunkáját - értett egyet Coffey. - Deakkor is tény, hogy ez az ügy márnem a New York-i rendőrségretartozik.

- Kérem, kapitány, adjon átnekik mindent, amit kérnek - adta kiaz utasítást Rocker, a hangjábannémi bosszúsággal. Haywardránézett, és látta, hogy ő is pokoliandühös a fejlemények miatt, dehiába, nem tehet semmit.

Persze tudhatta volna előre,hogy ez be fog következni. Az FBIle akarja aratni a dicsőséget,ráadásul nagyon úgy tűnt, hogyCoffey-nak valami személyeselszámolnivalója is van

Pendergasttal. DAgostával együttnagyon nagy pácban lesz, haegyszer elkapják őket.

Hayward tudta, hogyfelháborodottságot kellene éreznie,de inkább csak zsibbadtság ésfáradtság vett erőt rajta, és olyanundor, hogy úgy érezte, egy percigsem bír tovább egy szobábanmaradni Coffey-val. Hirtelenfelállt.

- Rendben van - válaszoltaéles hangon. - Elintézem aszükséges papírokat, és átküldünkminden bizonyítékot. Van mégvalami?

- Nagyon hálás vagyok akitűnő munkájáért, kapitány -

mondta Rocker.Hayward bólintott, sarkon

fordult, és kiment. Miközben gyorsléptekkel, lehajtott fejjel a lift felésietett, megcsörrent amobiltelefonja.

- Hayward, tessék.- Laura? Én vagyok az, Vinnie.Hayward szíve a torkában

kezdett dobogni. - Vincent, az égszerelmére, hol a csudában vagy?

- Kérlek, hallgass meg!Valami nagyon fontosat kellmondanom. Hayward vett egy nagylevegőt. - Hallgatlak.

67. fejezet

DAgosta es Pendergast a Pennpályaudvarra igyekeztek, amelynekföld alatti peronjaihoz mozgólépcsővitt le. A bejárat a Madison SquareGarden árnyékában bújt meg.Csendes este volt, átlagos keddinap, és a késői órán szinte teljesenkihalt volt a környék. Csak néhányjárókelő és pár hajléktalanlézengett erre, meg egy férfi, aki azegyik sarkon álldogálvapapírlapokat osztogatott a sajátverseivel. DAgosta és Pendergastlementek a mozgólépcsőn apályaudvarra, majd egy újabb

lépcsőn még lejjebb, a peronokhoz.DAgosta kissé baljós érzéssel

vette tudomásul, hogy a 13-asszámú vágány felé tartanak.Pendergast alig szólt pár szót azelmúlt félórában. Ahogy közeledetta megbeszélt időpont, amikor látniakell Violát, és elkerülhetetlenülDiogenest is, egyre jobban magábazárkózott.

A peronok szinte teljesenelhagyatottak voltak, csak néhánytakarító söprögette az összegyűltszemetet, és két rendőr ácsorgott abiztonsági szolgálat irodája előtt,beszélgettek és kávézgattak.Pendergast továbbindult a vágánytúlsó végéhez, ahol a sínpár eltűnt

egy sötét alagútban.- Készülj fel! - súgta oda

DAgostának, miközben ébertekintete a vágányokat fürkészte.

Egy pillanatig vártak. A kétrendőr megfordult, és besétáltak azirodába.

- Most! - súgta odaPendergast.

Könnyedén leugrottak aperonról a sínek közé, és elfutottaka sötétségbe. DAgosta hátranézettaz egyre távolodó peronra, hogymegbizonyosodjon róla, senki nemvette észre őket.

Itt lent sokkal melegebb volt,valamivel fagypont fölött lehetett ahőmérséklet. De sokkal nyirkosabb

is volt a levegő, és a hideg mindentovábbi nélkül bekúszott DAgostalopott sportzakója alá. Egy percnyikocogás után Pendergast megállt,belekotort a zsebébe, és elővett egyzseblámpát.

- Elég sokat kell még mennünk- mondta, és végigvilágított alámpával a hosszú, sötét alagúton.Előttük a sötétségben néhányszempár csillant meg: patkányok.

Pendergast megint elindult,hosszú lábaival szaporán lépkedvea sínek között. DAgosta követte, éskicsit idegesen hegyezte a fülét,nem hallja-e közeledő vonatzakatolását. De nem hallott mást,csak a lépteik kongó visszhangját, a

saját lélegzését és a koppanásokat,ahogy az ősrégi téglamennyezetrőllógó jégcsapokról néha lecsöppentegy-egy vízcsepp.

- Szóval a fordítókorongothívják Vasórának? - kérdezte,inkább csak azért, hogy megtörje afeszült csendet.

- Igen, ez egy nagyon régiszerkezet.

- Nem is tudtam, hogy ittManhattan alatt van egy ilyen.

- Azért építették annak idején,hogy szabályozzák a régiPennsylvania pályaudvar kijövő ésbemenő forgalmát. Tulajdonképpenez az egyetlen, ami még megmaradtaz eredeti pályaudvarból.

- És tudod, merre van?- Emlékszel, amikor pár évvel

ezelőtt együtt dolgoztunk ametróban történt gyilkosságokügyében? Akkoriban elég sok időttöltöttem azzal, hogy New Yorkföldalatti hálózataittanulmányoztam. Még mindig elégjól emlékszem, hogy mi holtalálható Manhattan alatt,legalábbis a bevettebb útvonalakra.

- Mit gondolsz, Diogeneshonnan tud róla?

- Ezen én is gondolkoztam.Egy fémajtóhoz érkeztek,

amely az alagút falába mélyedőalkóvban bújt meg, rozsdás lakattallezárva. Pendergast lehajolt, hogy

közelebbről megvizsgálja. Az ujjátvégighúzta a vastag rozsdarétegen,aztán hátrább lépett, és biccentettDAgostának, hogy ő is húzódjonhátra. Pendergast előrántottaWilson Combat pisztolyát, ésbelelőtt a lakatba. Fülsiketítődörrenés futott végig az alagúton, ésa törött lakat a földre hullott.Pendergast berúgta az ajtót.

AZ ajtó mögött egy kőlépcsőindult lefelé. Dohos szag csaptameg az orrukat.

- Milyen mélyen van?- Tulajdonképpen már a

Vasóra szintjén vagyunk, erre csakkicsit lerövidítjük az utat.

A lépcső, csúszós volt, és

ahogy lefelé ereszkedtek, a levegőmég melegebb lett. Hosszú idő utána lépcsőfokok véget értek, az útkiszélesedett, és egy boltíves,téglafalú alagútban folytatódott.Kétoldalt bezárt kis szerszámtárolóbódék sorakoztak.

DAgosta megtorpant. - Valamifényt látok, és hangokat is hallok.

- Csak hajléktalanok - feleltePendergast.

Ahogy tovább folytatták azútjukat, DAgosta orrát füstszagcsapta meg. Rövidesen odaértekegy csoport rongyos ruhásemberhez: férfiak és nők ültek egykezdetlegesen megrakott tűz körül,és egy üveg bort adogattak körbe.

- Na, mi az? - kiáltotta feléjükaz egyik. - Hé, fiúk, lekéstetek avonatotokat?

A nevetés elhalt, ahogyelhaladtak mellettük. A hátukmögötti sötétségből hirtelen egycsecsemő sírása harsant.

- Jézusom, hallod? - mormoltaDAgosta. Pendergast csak bólintott.

Egy újabb fémajtóhozérkeztek, amelyről valaki márlevágta a lakatot. Kinyitották, ésmost felfelé indultak egy nyirkos,hosszú lépcsőn, kikerülgetve atócsákat, míg végül kijutottak egyújabb vágányhoz.

Pendergast megállt, ésmegnézte az óráját. - Fél tizenkettő.

Itt is patkányok surrantaknesztelenül az alagútban, amelymintha mérföldeken át elnyúltvolna. Akármennyit gyalogoltak is,DAgosta nem tudott átmelegedni anyirkos hidegben. Egy pontonelhaladtak egy mellékvágánymellett, ahol több roncsvagon állt.DAgosta meglátott egy ősrégi,fogaskerekekkel működőszerkezetet, amelynek majdnemhárom méter volt az átmérője.Időnként vonatok távoli zakatolásáthallotta, de úgy tűnt, ezeken asíneken nem jár semmi.

Pendergast végre megtorpant,lekapcsolta a zseblámpát, és afejével előreintett. DAgosta

hunyorogva belebámult asötétségbe, és észrevette, hogy azalagút egy boltív után véget ér. Atávolban sárgás, halvány fényderengett.

- Az ott a Vasóra - jegyeztemeg halkan Pendergast. DAgostaelővette Glock pisztolyát,ellenőrizte a tárat, aztánvisszacsúsztatta a helyére.

- Ugye tudod, mit kell tenned?DAgosta bólintott.

Lassan, némán előreosontak,Pendergast elöl, DAgosta anyomában. Az órájára nézett,egészen az orrához tartva asötétben: tizenkét perc volt mégéjfélig.

- Akkor te innen fedezel,ahogy megbeszéltük - súgtaPendergast.

DAgosta nekilapult az alagútfalának, innen jól rálátott az előttükelterülő kiszélesedő részre. Szintea lélegzete is elállt a látványtól: ahatalmas, kör alakú, boltívesépítmény falait gránittömbökalkották, amelyeket kicsapódottmész borított. A boltívek alatti résztelfoglalta maga a mozdonyfordítókorong, faltól falig húzódott egyhatalmas, kör alakú vaslemezreerősített sínpár. Tizenkét boltívesalagút indult ki innen mindenirányba, egyenlő távolságokban,mint a számok egy óra számlapján.

Az alagutak nyílása fölött egy-egypiszkos kis lámpa világított, és egybevésett római szám jelezte avágányok számát I-től XII-ig.

Szóval ez a Vasóra, gondoltaDAgosta. Az apja annak idejénrajongott a vasútért, és így ő istudott egyet-mást ezekről adolgokról, a mozdonyfordítókorongról is hallott. A forgó korongáltalában a sínek legvégénéltalálható a pályaudvarokon,mögötte pedig a félkör alakúmozdonyszín, amely a mozdonyoktárolására szolgál. Itt azonban, aPenn pályaudvaron, a világ egyiklegforgalmasabb vasúti hálózatábannyilván másféle rendeltetése volt a

korongnak: egyszerűen azt a céltszolgálta, hogy a vonatok áttudjanak váltani egyik alagútból ésvágányról a másikra.

A víz csöpögése visszhangzotta tágas boltívek alatt. DAgostalátta, hogy a mennyezetről itt isóriási jégcsapok lógnak. A cseppekáthullottak a piszkos lámpákfénykörein, és kis fekete tócsákbangyűltek össze a földön.

DAgosta eltűnődött, hogyvalahol a tizenegy másik alagútvalamelyikében ott várakozik-eDiogenes.

Ebben a pillanatban valamihalk bugást hallott meg, amit erősléghuzat sziszegése követett.

Pendergast beljebb húzódott azalagútba, és intett DAgostának,hogy kövesse. Egy pillanattalkésőbb egy gyorsvonat robogott kiaz egyik alagút szájából, ésmennydörögve áthaladt a korongon.Kivilágított ablakai rövid időrefelvillantak, aztán ismét eltűnt azalagút sötétjében. A mennydörgészúgassa halkult, majd halkmormolássá. Aztán egy hangoskattanással a Vasóra közepén futósínpár elkezdett elfordulni, majdegy újabb kattanással megállt,miután összekötött két másikvágányt, várva a következő vonatérkezését. Most a XII-es alagutatkapcsolta össze azzal, amelyben ők

lapultak meg: a VI-ossal.Minden ismét néma lett.

DAgosta látta, hogy a sötétbenpatkányok surrannak el a falmellett, egyik-másik akkora, mintegy kisebb kutya. A víz állandóancsöpögött, penész- és dohszagáradt.

Pendergast megmozdult, és azórájára mutatott. Hat perc múlvaéjfél. Ideje cselekedni. Megragadtabarátja kezét.

- Tudod, mit kell tenned? -kérdezte ismét. DAgosta megintcsak bólintott.

- Köszönöm, Vincent. Mindentköszönök.

Azzal Pendergast sarkon

fordult, és kilépett az alagútból ahalványan derengő fénybe, majd tettkét lépést, hármat.

DAgosta hátra maradt,meghúzódva a sötétségben, kezébena Glockkal. A mozdonyszín üres ésnéma volt, a sötét alagutak, mintmegannyi nyitott száj tátongtak, acsillogó jégcsapok úgy sorakoztakbennük, mintha fogak lennének.

Pendergast tett még egy lépést,aztán megállt.

- Ave, fráter!A hang úgy visszhangzott a

sötétségben, mintha mindenirányból egyszerre jönne, lehetetlenvolt megállapítani a forrását.DAgosta megmerevedett, és a

szemét meresztgetve belebámultazoknak az alagutaknak a nyílásába,ahová belátott a búvóhelyéről, desehol nem látta Diogenest.

- Ne legyél ilyen szégyellős,hadd lássuk azt a csinos arcodat!Lépj kicsit közelebb, ki a fényre!

Pendergast tett még néhánylépést. DAgosta várt, kezében akészenlétben tartott pisztollyal.

- Elhoztad? - kérdezte avisszhangosan kongó hang.Hangszíne maróan gúnyos volt, ésvalami furcsa mohóság csengettbenne.

Pendergast válaszul felemelteaz egyik kezét, kis csavartcsuklómozdulattal. Hirtelen

megjelent benne a gyémánt, tompánmegcsillanva a félhomályban.

- Hozd ide Violát! - mondtaPendergast.

- Nyugalom, kedves bátyám,csak szép sorjában! Lépj rá akorongra.

Pendergast odament ahatalmas vaskoronghoz, és a sínekközé lépett.

- Most indulj el a közepe felé.Találsz a vaslemezben egybemélyedést, amiben egy kisbársonydobozka van. Tedd bele agyémántot! És siess, nem lenne jó,ha egy újabb vonat félbeszakítaná atársalgásunkat.

DAgosta próbálta

megállapítani, merről jön hang, delehetetlen volt eldönteni, melyikalagútban rejtőzhet Diogenes. Aboltívek különleges akusztikájamiatt továbbra is olyan volt, minthaegyszerre minden irányból szólna ahang.

Pendergast óvatosan előbbrelépett. Amikor odaért középre,letérdelt, felemelte abársonydobozkát, belerakta agyémántot, és visszatette a dobozt asínek közé.

Aztán hirtelen felpattant, és apisztolyát egyenesen a gyémántraszegezte. - Hozd ide Violát! -ismételte meg.

- Hé, bátyám! Ez a kapkodás

nem jellemző rád. Mindent anagykönyv szerint csinálunk. Mostlépj hátrább, amíg az emberemellenőrzi, hogy valódi-e.

- Valódi.- Egyszer régen már

megbíztam benned, emlékszel? Ésmire jutottam vele? - Furcsa sóhaj,vagy inkább nyögés szállt fel asötétségből. - Nézd el nekem, hatöbbé nem tudok megbízni benned.Mr. Kaplan, legyen olyan szíves,tegye a dolgát.

A XI-es alagútbólkibotladozott egy láthatóan halálrarémült, zilált külsejű férfi. Pislogotta halvány fényben, és zavartankörbenézett. Fekete öltöny és fekete

kasmírkabát volt rajta, mindenesáros és szakadt. Kopasz fejére egyékszerészek által használt nagyítóvolt erősítve, egyik kezében pedigvalami kis lámpát tartott. DAgostaazonnal felismerte Káplánt, akitkorábban ő rabolt el. Szegényneknincs túl jó napja.

Kaplan tett egy tétova lépéstelőbbre, aztán megint megtorpant,és értetlenül körbebámult.

- A gyémánt ott van középen,egy dobozkában. Vizsgálja meg!Tudni akarom, hogy valóban aLucifer Szíve-e.

Kaplan tétován körbenézett. -Hol vagyok?

- Kedves bátyám, lennél olyan

szíves megmutatni Mr. Káplánnak agyémántot?

A férfi előbbre botladozott.Pendergast a pisztolyával agyémánt felé intett.

A pisztoly látványa minthakizökkentette volna Káplánt akábultságból. - Mindent megteszek,csak ne öljenek meg! - kiáltotta.

- Nekem gyermekeim vannak!- Ne izguljon, látni fogja a

nyavalyás kölykeit, ha megteszi,amit mondok - jött a sötétségből atestetlen hang.

Kaplan megbotlott, devisszanyerte az egyensúlyát,odament, letérdelt a gyémánt mellé,a szeme elé helyezte a nagyítót,

bekapcsolta a kislámpát, ésszemügyre vette a drágakövet.

- Nos? - szólalt meg Diogenesfeszült, éles hangja.

- Egy pillanat! - kiáltottaKaplan szinte zokogva. - Egy percetkérek.

Alaposan megnézte, ahogy afény szikrázva szétszóródik agyémánt belsejében, majd ragyogóvörösesbarna fényponttá sűrűsödik.

- Igen, úgy néz ki, ez a LuciferSzíve - mondta végül halkan.

- Az úgy néz ki nekem nemelég, Mr. Kaplan.

A szakértő reszkető kézzeltovább vizsgálgatta a gyémántot,végül felegyenesedett. - Biztos

vagyok benne, hogy az - jelentetteki.

- Remélem, tényleg biztosbenne. A maga és a családja életefügg attól, hogy helyesen döntött-e.

- Biztos vagyok benne. Nemlehet más gyémánttalösszetéveszteni.

- A gyémántnak van egyegészen apró, mikroszkopikushibája. Mondja meg, hol.

Kaplan újból vizsgálódnikezdett. Eltelt egy perc, majd kettőis.

- Egy egészen apró zárvány,úgy két milliméterre a közepétől,egy óra irányában.

A hang győzedelmesen

felkiáltott a sötétségből. - Kaplan,maga elmehet. A VI-os alagútonkeresztül kijut. Bátyám, te maradjott, ahol vagy!

Kaplan hálásan felzokogott, éselsietett a VI-os számú alagút felé,ahol DAgosta várakozott. Nagyigyekezetében majdnem hasra esett.Egy perc alatt oda is ért az alagútsötét szájához.

- Hála istennek - zokogtazihálva. - Hála istennek!

- Jöjjön ide a hátam mögé! -szólt rá DAgosta.

Kaplan ránézett, és az arcánmegint félelem váltotta fel amegkönnyebbülést, amikorfelismerte. - Várjunk csak, maga az

a rendőr, aki…- Ezt majd később

megbeszéljük - vágott közbeDAgosta, és beljebb tolta a férfit avédelmező sötétségbe. - Nemsokárakijuthat innen.

- És most a pillanat, amire úgyvártál - visszhangzott Diogeneshangja a boltívek alatt. - íme, LadyViola Maskelene!

DAgosta kilesett az alagútból,és meglátta, hogy Viola hirtelenkilép a XI-es alagút sötétjéből.Bizonytalanul hunyorogva megállt afényben. Pendergast önkéntelenültett felé egy lépést.

- Ne mozdulj! Hadd menjenoda ő hozzád.

Viola megfordult,Pendergastra nézett, és tett felé egytétova lépést.

- Viola! - Pendergast is lépettfelé egyet.

Hirtelen pisztolylövés dörrent,fülsiketítőén nagy csattanást keltve.Pendergast cipőjének orráhozegészen közel felspriccelt a föld.Azonnal lekuporodott, a kezében apisztolyával, és sorra célba vette azalagutak nyílásait.

- Gyerünk, bátyám, viszonozda tüzet! Nagy kár lenne, ha egyeltévedt golyó eltalálná szívedhölgyét.

Pendergast megfordult. Violakővé dermedve megállt a

dörrenésre.- Jöjjön ide, Viola - szólt rá

Pendergast.A nő rámeredt. - Aloysius? -

kérdezte bágyadt hangon.- Itt vagyok. Csak jöjjön ide

hozzám, lassan és nyugodtan.- De maga… maga…- Minden rendben van, most

már biztonságban lesz. Jöjjön idehozzám! - Pendergast kinyújtottamindkét kezét.

- Milyen megható jelenet! -kiáltott fel Diogenes, majd gúnyos,cinikus nevetés harsant.

Viola tett egy reszketeg lépést,aztán még egyet, és beleomlottPendergast karjába.

Pendergast védelmezőénátkarolta, aztán az álla alá nyúlvafelemelte az arcát, és a szemébenézett. - Elkábítottad - kiáltotta odaDiogenesnek.

- Ugyan, semmiség, pármilligramm Versed, hogy nyugtonmaradjon. Ne aggódj, a haja szálasem görbült, teljesen érintetlen.

DAgosta annyit hallott, hogyPendergast valamit mormol Violafülébe, de nem tudta kivenni aszavakat. A nő megrázta a fejét,elhúzódott és megingott. Pendergastújból elkapta, és támogatva azalagút szája felé kezdte terelgetni.

- Rendben van, uraim, azthiszem, végeztünk - szólalt meg

Diogenes győzedelmes hangja. -Mindnyájan távozhatnak a VI-osalagúton keresztül. Sőtragaszkodom hozzá, hogy arratávozzanak. És jobb lesz, hasietnek, az éjféli washingtoni vonatöt perc múlva érkezik a VI-osvágányon. Ahogy elhagyja apályaudvart, nagyon hamarfelgyorsul, mire ideér, mármajdnem százhússzal robog. Hanem érnek el idejében az elsőalkóvig, ami úgy háromszáz méterrevan, az alagút falára ken mindenkit.Ha valaki visszajönne, lövök.Úgyhogy indulás!

Pendergast betámogatta Violátaz alagútba, és átadta DAgostának.

- Kísérd ki innen őt ésKaplant! - súgta oda, és azseblámpáját is DAgosta kezébenyomta.

- És veled mi lesz?- Nekem még van egy kis

elintéznivalóm.DAgosta pontosan ettől a

választól tartott. Kinyújtotta akezét, és megfogta Pendergastkarját. - Meg fog ölni.

Pendergast gyengédenlefejtette magáról a kezét.

- Ezt nem teheted - suttogtaizgatottan DAgosta. - Mi lesz, ha…

- Hallottátok, amit mondtam? -harsant Diogenes hangja. - Márcsak négy perc!

- Menjetek! - mondtaPendergast nyomatékosan.

DAgosta vetett rá még egyutolsó pillantást. Átkarolta Violavállát, aztán Káplánhoz fordult, ésfinoman meglökte. - Gyerünk, Mr.Kaplan, indulás!

Felkattintotta a zseblámpát, ésgyorsan elindultak a sínek mentén.

68. fejezetPendergast ott maradt a sötét

alagútban, és előreszegezettpisztollyal várt. Mindenholnémaság honolt. Teltek a percek,

egyik a másik után. Eltelt öt perc,de a vonat nem jött.

Hat perc, hét.Pendergast tovább várt a

sötétségben meglapulva. Tudta,hogy az öccse, aki mindig avégtelenségig óvatos, nem fogelőbújni, amíg el nem ment a vonat.Lassan kilépett a világosságra.

- Aloysius! Te mit keresel mégmindig itt? - A hang hirtelen kicsitijedtnek hallatszott. - Megmondtam,hogy lövök, ha valaki vissza merjönni!

- Akkor tessék, lőj!Pisztolylövés dörrent, és a

golyó ismét Pendergast cipőjeorrától pár centire csapódott a

talajba.- Rosszul célzol.Egy második lövés is csattant,

a golyó Pendergast feje fölöttpattant vissza a téglafalról,kődarabkákat szórva rá.

- Megint mellé.- A vonat bármelyik

pillanatban megérkezhet - szólaltmeg Diogenes sürgető hangja. -Nem kell, hogy én öljelek meg,majd a vonat elintézi helyettem.

Pendergast megrázta a fejét,aztán könnyed léptekkel sétálnikezdett át a vaskorongon, aközéppont felé.

- Vissza - kiáltotta Diogenes,és újabb lövés dörrent.

- Ma nagyon rosszul célzol,Diogenes. Pendergast megállt avaskorong közepén.

- Ne! Azonnal menj vissza!Pendergast lehajolt, felemelte

a dobozkát, kivette belőle agyémántot, és megméregette atenyerén.

- A vonat, te őrült! Tedd le agyémántot! A bemélyedésben,biztonságban van!

- Nem fog jönni semmifélevonat.

- De igen, csak kicsit késik.- Nem jön.- Miről beszélsz?- Nem indítják az éjféli

washingtoni vonatot.

Betelefonáltam, és azt mondtam,bomba fog robbanni a Back Bayállomásnál.

- Csak blöffölsz! Hogytelefonáltál volna, nem tudhattadelőre, hogy mit tervezek!

- Nem? Ugyan miért akartálvolna hat perccel éjfél előtttalálkozni, és nem pontbanéjfélkor? És miért éppen itt? Csakegy okod lehetett rá. Nyilvánvalóvolt, hogy valami köze kell, hogylegyen a menetrendhez. Innen márgyerekjáték volt kitalálni. -Pendergast a zsebébe csúsztatta agyémántot.

- Tedd vissza, az enyém!Hazug vagy! Hazudtál nekem!

- Én soha nem hazudtamneked. Egyszerűen csak követtem azutasításaidat. Te viszont hazudtálnekem, sokszor. Azt mondtad,Smithback lesz a következő áldozat,ehelyett Margó Greent vetted célba.

- A barátaidat megöltem.Tudod, hogy téged is habozásnélkül megöllek.

- Kénytelen leszel ezt tenni.Ha meg akarsz állítani, meg kellölnöd.

- Te aljas! Mon semblable,mon frére… most meghalsz!Pendergast mozdulatlanul várt.Eltelt egy perc, kettő.

- Látod, nem tudsz megölni -mondta végül Pendergast. - Ezért

nem céloztál rendesen. Élve vanrám szükséged. Ezt akkor isbebizonyítottad, amikormegmentettél Fosco várából.Szükséged van rám, mert nélkülemés az irántam érzett gyűlölet nélkülnem marad semmid.

Diogenes nem felelt, de aboltívek alatt valami újabb hanghallátszott: futó léptek koppanásai,felharsanó parancsszavak és rádiókrecsegése. A hangok egyreközeledtek.

- Mi az? - szólalt megDiogenes izgatott hangja.

- A rendőrség - feleltenyugodtan Pendergast.

- Idehívtad a rendőrséget? Te

bolond, téged fognak elkapni, nemengem!

- Épp ez a lényeg. Ha továbblövöldözöl, csak annál hamarabbidetalálnak.

- Miről beszélsz, te idióta,magadat használod fel csaléteknek?Feláldozod magad?

- Pontosan. A sajátszabadságomat cserébe Violabiztonságért és a Lucifer Szívéért.Az önfeláldozás az egyetlen lépés,Diogenes, amire nem számíthattálelőre. Mert ez az egyetlen dolog,amit te soha, de soha nem tennélmeg.

- Azonnal add ide agyémántot!

- Gyere és vedd el! Egy percigtalán még ki is élvezhetnéd, mielőttmindkettőnket elkapnak. Vagy mostelfuthatsz, és akkor talán mégmegmenekülhetsz.

- Ezt nem teheted, te teljesenmegőrültél! - A testetlen hangfelnyögött, átható és nem is emberihangon, mint egy megsebzettvadállat. Aztán hirtelen csönd lett,csak egy halk visszhang lebegett alevegőben.

Egy pillanattal később a VI-osalagútból kirontott Laura Hayward,a nyomában egy csapat rendőrrel.Singleton követte őket, izgatottanhadarva valamit a rádiójába. Arendőrök villámgyorsan

körbevették Pendergastot, pisztolytrántottak, és fél térdre ereszkedvecélba vették.

- Rendőrség! Ne mozduljon!Emelje magasba a kezét!Pendergast nagyon lassan felemeltea kezét.

Hayward odalépett hozzá arendőrök között. - Van magánálfegyver, Pendergast ügynök?

Pendergast bólintott. - És azakóm bal zsebében megtalálja aLucifer Szívét. Kérem, nagyonvigyázzon rá! Tartsa magánál, nebízza senki másra.

Hayward hátranézett, intett azegyik rendőrnek, hogy motozzákmeg Pendergastot. Egy másik a háta

mögé lépve megragadta a kezeit éshátrabilincselte.

- Javasolnám, hogy menjünkodébb a sínekről - szólalt megPendergast. - Csak a biztonságkedvéért.

- Mindent a maga idejében -mondta Hayward. Óvatosanbelenyúlt Pendergast zakójazsebébe, kivette a gyémántot,megnézte, és bedugta a sajátmellzsebébe. - AloysiusPendergast, ezennel letartóztatom.Joga van hallgatni, bármit, amitmond, felhasználhatjuk maga ellen abíróságon.

De Pendergast nem figyeltoda. Hayward válla fölött elbámult

a III. alagút sötétjébe, ahol aligkivehetően két apró fénypontvilágított. Ahogy figyelt, afénypontok egy pillanatra eltűntek,aztán megint felvillantak, mint egypislogó szempár. Aztánelhalványultak a fények, és végüleltűntek, csak koromsötétségethagyva maguk után.

69. fejezetA mentősök elvitték Kaplant

és Violát. DAgosta ottmaradt egyszékhez bilincselve a MadisonSquare Garden-i rendőrőrsön, ahol

hat rendőr őrizte. A fejét lehajtotta,és a földre szegezte a tekintetét,próbálta elkerülni, hogykollégáinak a szemébe kelljennézni, akik ott ácsorogtak, éserőltetetten próbáltak csevegni. Eznem volt nehéz, mivel ők istüntetőleg kerülték a tekintetét,mintha nem is létezne, minthavalami féreg lenne, amely egypillantást sem érdemel.

Meghallotta, hogy egy rádiórecsegni kezd, és a helyiségüvegfalán keresztül meglátta, hogyegy nagy csapat rendőr közeledik aPenn pályaudvar jegypénztáraifelől. Közöttük megbilincselvePendergast, a fekete öltönyében, két

oldalán egy-egy nagydarab rendőr.Pendergast nem nézett se jobbra, sebalra, a háta egyenes volt, az arcanyugodt. Hosszú idő óta előszörúgy festett - ha ez lehetséges volt azadott körülmények között -, mintrégi önmaga. Nyilván a pályaudvarNyolcadik sugárúti kijáratánálvárakozó járőrkocsihoz kísérték.Ahogy Pendergast elhaladt, vetettegy pillantást DAgosta felé. Bár azüvegen belátni nem lehetett, mégisúgy tűnt neki, mintha Pendergastegyenesen ránézne, és gyorsan,hálásan biccentene egyet.

DAgosta elfordult. Az egészvilága összeomlott, minden, amifontos volt neki, odaveszett.

Pendergast ragaszkodott hozzá,hogy hívja fel Laurát, éstájékoztassa arról, hol találhatjameg őket. Emiatt Pendergast mostútban van a börtön felé, és talánélete végéig ülni fog. Már csakegyvalamitől érezhette volna magátmég rosszabbul: ha Laura isfelbukkan.

Mintegy végszóra, Singletontársaságban megjelent a bejáratnálLaura.

DAgosta lehajtotta a fejét, ésvárt. Hallotta a közeledő lépéseket.Az arca égett.

- Hadnagy?DAgosta felemelte a tekintetét.

Nem Laura állt előtte, csak

Singleton. A nő egyszerűen elmentmellette.

Singleton körbenézett, ésüdvözléseket váltott a DAgostátőrző rendőrökkel. - Kérem, vegyékle róla a bilincset!

Az egyik rendőr egy kulccsalkinyitotta a székhez erősítettbilincset.

- Szeretnék négyszemköztbeszélni a hadnaggyal, hamegengedik.

A rendőrök láthatómegkönnyebbüléssel távoztak.Miután kimentek, SingletonDAgosta vállára tette a kezét. -Nyakig van a pácban, Vinnie -állapította meg szárazon, de nem

barátságtalanul.DAgosta csak bólintott.- Mondanom sem kell,

vizsgálóbizottságot fognakfelállítani, és belső vizsgálat indul,valószínűleg már holnapután lesz azelső meghallgatás. Egyelőreigencsak kérdéses, van-e jövője arendőrségnél, de őszintén szólva eza legkisebb problémája. Úgy tűnik,négy vádpont van maga ellen:emberrablás, autólopás, gondatlanveszélyeztetés és bűnpártolás.

DAgosta a kezébe temette azarcát. Singleton megszorította avállát.

- A lényeg az, Vinnie, hogymindennek ellenére végül helyesen

cselekedett, amikor feladtaPendergastot. Magának köszönhető,hogy elkaptuk, és végül senkineknem esett nagyobb baja. Akár azt ismondhatnánk, hogy végig ez volt aterv, és maga csak beépítettemberként megjátszotta, hogyegyüttműködik Pendergasttal.

DAgosta nem felelt semmit.Még mindig ott volt előtte a kép,ahogy Pendergastot megbilincselveelvezetik. Pendergast, aki mindigérinthetetlennek számított…

- Majd meglátom, mit teheteka vádakkal kapcsolatban, talánsikerül kicsit lefaragni belőlük, éscsak kisebb vétségeknek feltüntetni.De nem ígérhetek semmit.

DAgosta nyelt egy nagyot, éssikerült annyit kinyögnie: -Köszönöm.

- Van egy kis csavar is atörténetben. Az elrabolt Kaplanvallomása arra látszik utalni, hogyez a Diogenes Pendergast valóbanlétezik, és lehetséges, hogy ténylegő követte el a gyémántrablást amúzeumban. Sajnos elvesztettük azalagutakban, sikerült kereketoldania. Az is elég zavarba ejtő,hogy Pendergast zsebében találtuk aLucifer Szívét. Ez mindenesetreújabb szempontokat vet fel anyomozáshoz. Felül kellvizsgálnunk néhány korábbifeltételezésünket.

DAgosta felkapta a fejét. -Mindent meg tudok magyarázni.

- Majd a kihallgatáson.Hayward már elmondta nekem azelméletét, mely szerint Diogenesrendezte úgy, hogy a bátyjára kenjea gyilkosságokat. Azt már tudjuk,hogy Pendergast eljátszotta Kaplanszerepét, és ő lopta el a gyémántota biztosító székházából. Akárhogyis, elég nehéz lesz kimagyarázniamagát. A maga helyében, és ezt abarátjaként mondom, nem, mint afelettese, inkább a saját bőrömetmenteném, és nem törődnék vele.Az a gazember éppen elég bajtokozott már magának.

- Kapitány úr, nagyra

értékelném, ha nem beszélne ígyPendergast ügynökről.

- Látom, magakörömszakadtáig lojális hozzá. -Singleton megcsóválta a fejét.

Odakintről egy hangos, dühöshang harsant. Egy nagy csapat FBI-ügynök érkezett, az élükön egymagas, napbarnított arcú férfival.DAgosta jól megnézte: nagyonismerősnek tűnt. Próbáltakitisztítani homályos fejét. Igen,Coffey, ez az, Coffey különlegesügynök.

Amikor észrevette Singletont,Coffey felé vette az irányt.

- Singleton kapitány… - Még abarnaságán is átütött, hogy húsos

arca mennyire ki van vörösödve.Singleton higgadtan ránézett. -

Igen, Coffey ügynök?- Maga meg mi a fenét keres

itt? Nélkülünk intézték el aletartóztatást?

- Úgy van.- Tudta, hogy ez a mi ügyünk!Singleton pillanatnyi hallgatás

után válaszolt. A hangja nyugodtvolt és szelíd, mintha egy gyerekhezbeszélne. - Nagyon váratlanulkaptuk az információt, és azonnalcselekednünk kellett. A körözöttszemély kicsúszott a magukkezéből, és visszatért a városba.Bizonyára megérti, hogy az adottkörülmények között kénytelenek

voltunk maguk nélkül lépni.- Egyáltalán nem is értesítették

a manhattani irodánkat! Ügynökökálltak készenlétben itt a városbanis, akik azonnal bevethetők lettekvolna.

Singleton megint hallgatott egykicsit, mielőtt válaszolt. - Ezvalóban kis hiba volt a részünkről,amiért vállalom a teljesfelelősséget. Tudja, hogy az akcióhevében milyen könnyűmegfeledkezni egy ilyenapróságról. Elnézést kérek.

Coffey megállt Singleton előtt,és dühösen kapkodta a levegőt.Közben néhány rendőr isbeóvakodott, és a háttérből

hallgatták a szóváltást.- Történt egy váratlan fordulat

is, amellett, hogy elkaptukPendergastot - mondta Singleton.

- Mi a fene?- Megtaláltuk nála a

gyémántot, a Lucifer Szíve azsebében volt. - Singletonkihasználta, hogy Coffey egypillanatig nem jut szóhoz, és azembereire pillantott. - Akkor ittvégeztünk is, visszamegyünk akapitányságra.

DAgostát szelíden maga előtttolva megfordult, és kisétált.

70. fejezetSzerdán ragyogó, tiszta

reggelre ébredt a város. A napbesütött a West End sugárúti kislakás ebédlőjének egyetlen ablakán.Nóra hallotta, hogy csapódik afürdőszoba ajtaja. Egy perc múlvaBilli belépett az előszobából,indulásra készen, felöltözve, bár anyakkendője még nem voltmegkötve, és a zakó is csak válláravetve lógott. Arcán sötét kifejezésült.

- Gyere, egyél valamit - hívtaNóra.

Smithback arca kicsitfelderült, amikor meglátta a

feleségét. Odament, és leült azasztalhoz.

- Mikor értél haza tegnapéjjel?

- Négykor. - Smithbackodahajolt, és megcsókolta Nórát.

- Rémesen nézel ki.- Nem azért, mert nem

aludtam.Nóra odatolta elé az újságot. -

Első oldal. Gratulálok.Smithback odapillantott. A

Lucifer Szívének ellopásáról szólócikk a címoldalra került, annak is afelső részére, ami minden újságíróálma. A sztori igazán szenzációsvolt, és Pendergast elfogásánakhírével együtt leszorította Harriman

cikkét a fő helyről, bár aMutogatóst elkapták: egy idős hölgymeglátta, amint épp letolta anadrágját egy biztonsági kameraelőtt, és felháborodásában úgyfejbe vágta a botjával, hogymajdnem elvesztette az eszméletét.Nórának feltűnt, hogy Bilitegyáltalán nem érdekli Harrimanbalszerencséje, ami eddig még sohanem fordult elő.

Smithback kedvetlenülfélretolta az újságot. - Nem mész bedolgozni?

- A múzeumban azt mondták, ahét hátralevő részében itthonmaradhatunk. Amolyankényszerszabadság. Zárva tartanak,

amíg ki nem derítik, hogyan sikerültkijátszani a biztonsági rendszert. -Nóra ingatta a fejét. - Képzeld,ráadásul Hugó Menzies egyszerűeneltűnt. A biztonsági kamerafelvételei szerint az Astor teremközelében járt a betörés idejében.Aggódnak amiatt, hogy esetlegbelebotlott a tolvajokba, ésmegölték.

- Vagy talán ő a tolvaj.- Diogenes Pendergast a

tolvaj. Ezt te tudod a legjobban.- Lehet, hogy Menzies nem

más, mint Diogenes. - Smithbackkierőltetett egy törékeny kis kacajt.

- Ez viccnek is rossz.Smithback vállat vont. -

Elnézést, tényleg ízléstelen volt.Nóra öntött neki kávét, aztán

saját csészéjét is újratöltötte. - Vanegyvalami, amit még mindig nemértek a cikkedből. Hogyan sikerültPendergastnak kicsempésznie agyémántot a biztosító épületéből?Azonnal lezártak mindent,mindenkit megvizsgáltak aröntgennel, és Pendergastot mégsemtalálták meg. Mi a fenét csinált,kimászott az ablakon?

Smithback elsimítgatta arakoncátlan tincset a homlokából,de ahogy elvette a kezét, az megintégnek állt. - Ez a legjobb az egésztörténetben, bárcsak megírhattamvolna!

- És miért nem írtad meg?Smithback kissé bűntudatos

mosolyt villantott Nórára. - Mert énsétáltam ki az épületből agyémánttal.

- Te? - Nóra döbbenten,hitetlenkedve rámeredt. Smithbackbólintott.

- Jaj, Billi!- Nóra, muszáj volt

megtennem. Ez volt az egyetlenlehetőség. És ne aggódj, soha nemfognak rájönni. Igazán briliáns tervvolt.

- Meséld el!- Biztos, hogy tudni akarod?

Így te is bűnrészes leszel.- A feleséged vagyok, te buta.

Persze hogy mindent tudni akarok!Smithback felsóhajtott. -

Pendergast mindent kitervelt előre.Tudta, hogy le fogják zárni azépületet, és mindenkit átkutatnak,mielőtt kiengedik. Úgyhogy miutánelmenekült, gyorsan átmaszkíroztamagát, és úgy tett, mintha aröntgentechnikusokkal érkezettvolna.

- De ha tényleg olyan szigorúvolt a biztonság, ahogy mondtad,nem ellenőrizték a technikusokat is,úgy értem, amikor a végénelmentek?

- Pendergast erre is számított.Azért adta át nekem a gyémántot.Miután túl voltam a vizsgálaton, és

kiléptem a fülkéből, úgy tett, minthaa kijárat felé irányítana, és közbencsúsztatta oda a gyémántot azsebembe, én meg szépenkisétáltam vele.

Nóra alig hitt a fülének. - Haelkaptak volna, ezért húsz évre isleültethetnek!

- Azt hiszed, én nemgondoltam erre? - Smithbackmegvonta a vállát. - De valakinekaz élete függött attól, hogymegszerezzük. És én hiszekPendergastnak, bár néha úgy érzem,ezzel egyedül vagyok az egészvilágon.

Smithback felállt, odasétált azablakhoz, és csípőre tett kézzel

kibámult.- De még nincs vége, Nóra -

mondta halkan. - Egyáltalán nincsvége.

Megfordult, és a szemedühösen megvillant. - Ez az egészaz igazságszolgáltatás paródiája.Egy ártatlan embert szörnyetegsorozatgyilkosnak tartanak, az igazigyilkos pedig szabadon kószál.Újságíró vagyok, az a dolgom, hogymegírjam az igazságot. Ebből atörténetből az igazság nagyon nagyrésze hiányzik, és én ki fogomderíteni.

- Billi, az ég szerelmére,nehogy elkezdj Diogenes utánnyomozni!

- Na és Margó? Hagyjuk, hogya gyilkosa megússza? Pendergastbörtönben van, DAgostátfelfüggesztették, vagy még rosszabbtörtént vele. Nem maradt senki, akimegteheti, csak én.

- Kérlek, ne csináld ezt! Ezmegint egy rád jellemzőmeggondolatlan és ostoba döntés.

Smithback visszafordult azablak felé. - Egyetértek, hogymeggondolatlanság. Talánostobaság is. Ám legyen.

Nóra is felállt, és dühösenfelcsattant: - És mi lesz velünk? Ajövőnkkel? Ha Diogenes utánszaglászol, meg fog ölni! Úgysembírsz el vele!

Smithback kibámult azablakon, és egy ideig nemválaszolt. Aztán megmozdult. -Pendergast megmentette az életemet- jegyezte meg halkan, megfordult,és Nórára nézett. - És a tiédet is.

Nóra bosszúsan elfordult.Smithback odament hozzá, ésátkarolta. - Nem fogom megtenni,ha azt mondod, hogy ne tegyem.

- Én nem fogok ilyet mondani.A te döntésed.

Smithback hátrább lépett,megkötötte a nyakkendőjét, ésfelvette a zakóját. - Akkor jobblesz, ha indulok - mondta, ésmegcsókolta a feleségét. -Szeretlek.

Nóra csak megrázta a fejét. -Legyél nagyon, nagyon óvatos!

- Az leszek, megígérem. Higgybennem. Azzal már ott sem volt.

71. fejezetEgy nappal később és ötven

mérfölddel északabbra a naphalványan sütött be egy kiskórterem zsalus ablakán, egymagánklinika intenzív osztályán.Csak egy beteg feküdt a szobábanlehunyt szemmel, különfélegépekhez erősítve, amelyekidőnként halk, szinte vigasztaló

pittyegő hangokat adtak.Bejött egy ápolónő, ellenőrizte

a gépeket, feljegyzett néhány adatota kórlapra, aztán megállt az ágymellett, és megnézte a beteget.

- Jó reggelt, Theresa! -köszöntötte vidáman.

A nő szeme lehunyva maradt,és nem válaszolt. A csövet,amelyen keresztül eddig táplálták,már eltávolították, és túljutott aközvetlen életveszélyen, de mégmindig nagyon gyenge volt.

- Gyönyörű reggelünk van -folytatta a nővér, és kinyitotta azsalukat. Egy napfénysugár épp atakaróra esett. Odakint, a soktornyúház előtt a Hudson folyó

hömpölygött át a téli tájon.A nővér tovább sürgölődött,

kicserélte az infúziót, megigazgattaa takarót. Végül odahajolt a fiatalnő fölé, és kisimított az arcából egyrövid sötétbarna tincset.

A beteg lassan felnyitotta aszemét.

A nővér megállt mellette, ésmegfogta a kezét. - Jó reggelt! -mondta újból, és könnyedénmegszorította a beteg kezét.

A nő szeme megrebbent,jobbra és balra fordult a tekintete.Az ajka is megmozdult, de hangnem jött ki rajta.

- Még ne próbáljon beszélni -figyelmeztette a nővér. - Minden

rendben lesz. Nehéz időkön mentkeresztül, de most már nincs semmibaj.

Odalépett egy kismikrofonhoz, és halkan beleszólt: -A hatos intenzív kórterembenmagához tért a beteg. Küldjék idedr. Winokurt! - Aztán visszalépettaz ágy mellé, és megint megfogta anő kezét.

- Hol vagyok?- A Feversham klinikán,

kedves Theresa, néhány mérfölddelészakra Cold Springtől. Januárharmincegyedike van, hat napig volteszméletlen, de már sokat javult azállapota. Rendbe fog jönni, erős aszervezete és egészséges.

Hamarosan jobban lesz.A nő szeme kissé kitágult. -

De mi… - kezdte gyenge hangon,aztán elhallgatott.

- Hogy mi történt? Ezzel mostne foglalkozzon. Hajszálon múlt azélete, de túl van a veszélyen. Ittbiztonságban van.

A nő küszködve próbáltmegszólalni, az ajka meg-megremegett.

- Ne beszéljen, pihenjen, amígmegjön a doktor úr.

- Meg akart ölni… - suttogta anő akadozva.

- Mondtam már, most negondoljon erre. Csak arrakoncentráljon, hogy meggyógyuljon.

- Szörnyű volt…A nővér gyengéden

megsimogatta a beteg kezét. -Biztosan szörnyű lehetett, de negondoljon erre. Dr. Winokurmindjárt itt lesz. Most pihenjen,kedvesem.

- Fáradt vagyok…- Hát persze, biztosan. De még

ne aludjon el, Theresa, várja meg adoktor urat, rendben?

- Nem vagyok… Theresa.A nővér elmosolyodott, és

megpaskolgatta a beteg kezét. - Netörődjön semmivel! Az ember egyideig kicsit még zavart, amikormagához tér, ez teljesen normális.Nézzen ki egy kicsit az ablakon,

amíg jön a doktor úr. Ugye milyenszép napunk van?

72. fejezetHayward még soha nem járt a

Bellevue kórház legendás magasbiztonsági fokozatú osztályán, aholbűnözőket őriztek, és egyrenagyobb kíváncsiságot érzett, ahogyközeledett a bejárat felé. A hosszú,ragyogóan kivilágított folyosónhyposzag terjengett. Elhaladt féltucat csukott ajtó előtt. Asürgősségi és a pszichiátriai osztályután végül megérkezett egy

félelmetes ajtóhoz: rozsdamentesacélból készült, két fehér ruhásápoló őrködött előtte, egyíróasztalnál pedig a New York-irendőrség egy őrmestere ült. Azajtón egy kis felirat állt: Zártterület.

Hayward felmutatta ajelvényét. - Laura Haywardkapitány. Várnak a D-1 l-esben.Egy látogató is van velem, őegyelőre kint maradt.

- Jó reggelt, kapitány -üdvözölte barátságosan azőrmester, és átvette a jelvényét.Felírta a nevét és a sorszámát, aztánvisszaadta a jelvényt.

- A vendégem kint fog várni,

előbb én látogatnám meg afogvatartottat.

- Hogyne - bólintott azőrmester. - Joe majd odakíséri.

A két ápoló közül atestesebbik mosolytalan arccalodabólintott. Az őrmester felemeltea telefont, és beleszólt valamit. Párpillanattal később egy kattanáshallatszott, ahogy a súlyos automatazár kinyílt. A Joe nevű ápoló kitártaaz ajtót. - Azt mondta, a D-1 l-es?

- Igen.- Erre, kapitány.Egy keskeny folyosó kezdődött

az ajtó mögött. A padlót linóleumborította, mindkét oldalon hosszúsorban ajtók nyíltak. Ezek is fémből

voltak, szemmagasságban kiskémlelőablakokkal. Hayward fülétkülönös, fojtott hangzavar ütöttemeg, ahogy a folyosóra léptek:durva káromkodás, sírás és valamiszörnyű, alig emberi makogásszűrődött ki a zárt ajtók mögül. Itt aszag is más volt: a tisztítószerek,hányás és ürülék szaga mellett mégvalami érződött, amit jól ismert amaximális biztonsági fokozatúbörtönökben tett látogatásaiból: afélelem szaga.

Az ajtó becsukódott mögöttük,és az automata zár is bezárult,akkora kattanással, mint egypisztolylövés.

Hayward követte az ápolót

végig a hosszú folyosón. Egysarkon befordultak, és egy újabbegyenes folyosószakasz következett.A vége felé már látta a cellát,ahová tartanak: csak az lehet,amelyik előtt négy, öltönyös férfiőrködik. Úgy látszik, Coffeygondoskodni akar róla, hogy ha aletartóztatást el is mulasztotta,semmi másból ne maradjon ki.

Az ügynökök odafordultak,ahogy közeledett. Haywardegyiküket felismerte: Coffeysegédje volt, Rabiner. Nem úgynézett ki, mint aki nagyon örül alátogatásának.

- A fegyverét legyen szívesebbe a dobozba tenni, kapitány -

mondta köszönés helyett.Hayward elővette a pisztolyát

meg a könnygázsprayt, és berakta adobozba.

- Úgy néz ki, nem fogjamegúszni - közölte Rabinerkenetteljes mosollyal. - A Decker-gyilkosságot egyértelműenrábizonyítottuk, és ez mindenbenkimeríti a halálbüntetés feltételeit.Már csak az elmeszakértőivizsgálatot kell megvárni. A hétvégén átvisszük a Herkmoorba. Énlegszívesebben már holnap bíróságelé állítanám a rohadékot.

- Milyen bőbeszédű ma reggel,Rabiner ügynök - jegyezte megHayward. Rabiner erre elhallgatott.

- Szeretnék beszélni vele.Először én megyek be, aztán hozokmég egy látogatót.

- Egyedül megy be, vagy kérkísérőt?

Hayward nem vette magának afáradságot, hogy válaszoljon. Csakhátrább lépett, és megvárta, amíg azegyik ügynök beles a kisablakon,aztán a kezében pisztollyal kinyitjaaz ajtót.

- Szóljon ki, ha valami baj van- fűzte még hozzá Rabiner.

Hayward belépett a fényesenkivilágított cellába.

Pendergast narancssárgarabruhában, csendesen üldögélt akeskeny priccs szélén. Más

bútordarab nem volt, a cella falaitgumiborítás fedte.

Hayward egy pillanatig csakhallgatott. Hozzá volt szokva, hogyjól szabott fekete öltönyben látjaPendergastot, és ez az öltözékmegdöbbentően nem illett hozzá. Azarca sápadt volt és elgyötört, deazért nyugodt.

- Hayward kapitány… -Pendergast felállt, és a priccsremutatott. - Kérem, foglaljon helyet!

- Köszönöm, inkább állnék.- Ahogy óhajtja. -

Udvariasságból Pendergast is állvamaradt. Csönd telepedett a kiscellára. Haywarddal ritkán fordultelő, hogy nem talált szavakat.

Tulajdonképpen még mindig nemtudta igazán, mi vette rá erre alátogatásra. Megköszörülte a torkát.

- Mondja, mit követett el,amivel így magára haragítottaCoffey-t? - kérdezte.

Pendergast halványanelmosolyodott. - Coffey azátlagosnál többre tartja saját magát,mely véleményét én soha nemosztottam.

Pár évvel ezelőtt együttdolgoztunk egy ügyön, ami nemvégződött túl szerencsésen az őszámára.

- Azért kérdeztem, mertpróbáltuk elintézni, hogy nálunkmaradjon az ügy, de még soha nem

láttam ilyet, hogy az FBI ígyátgázoljon a New York-irendőrségen. És még csak nem is atőlük megszokott, megjátszottanbarátságos módon.

- Ez nem lep meg.- Történt az ügyben néhány

bizarr új fejlemény, még nemhivatalosak, ezekről szerettemvolna megkérdezni.

- Tessék.- Kiderült, hogy Margó Green

életben van. Amikor a mentősökbevitték a kórházba, még élt. Valakivillámgyorsan elintézte, hogymentőhelikopterrel szállítsák át egymagánklinikára, álnéven, és egydrogos hajléktalan holttestét

temették el helyette. A halottkém aztmondta, tévedés történt, a kórházigazgatója szerint sajnálatosbürokratikus hiba csúszott be.Furcsamód mindketten a maga régiismerősei. Green édesanyjamajdnem szívrohamot kapott,amikor megtudta, hogy a lánya, akitpár napja temetett el, életben van.

Hayward kicsit hallgatott, ésösszeszűkült szemmel Pendergastranézett, aztán felcsattant: - A fenébeis, Pendergast, nem tudna egyszerrendesen csinálni valamit? Hogytehette ezt egy anyával?

Pendergast kicsit hallgatott,mielőtt válaszolt volna. - Valódikellett, hogy legyen a gyásza.

Diogenes átlátott volna mindenszínjátékon. Bármilyenkegyetlennek gondolja, szükségesvolt, hogy megmentsem MargóGreen életét. Mégiscsak ez volt alegfontosabb. A lehető legnagyobbtitokban kellett tartani a dolgot,ezért nem mondtam el még DAgostahadnagynak sem.

Hayward felsóhajtott. - Azelőbb beszéltem Greenneltelefonon. Borzasztóan gyenge, demár tiszta a feje. És pokolianmeglepett, amit mondott. Teljesmértékben meg van győződve róla,hogy nem maga volt a támadója, ésa leírás, amit adott, meglehetősenillik arra, amit az öccséről tudunk.

A baj csak az, hogy a maga véréttaláltuk meg a tetthelyen és afegyveren, amivel Greenvédekezett, szövetszálakkal,hajszálakkal és másbizonyítékokkal együtt. Úgyhogyelég talányos a helyzet.

- Azt elhiszem.- Viola Maskelene

kihallgatása is megerősítette, amitmaga mondott Diogenesről,legalábbis amennyit ki tudtamhámozni belőle. Ő is állítja, hogyDiogenes rabolta el, és nem maga.Azt mondja, Diogenestulajdonképpen bevallotta neki agyilkosságokat, és megmutatta azegyik gyémántot, amit a múzeumból

lopott el. Bizonyíték persze nincs,csak Viola Maskelene szava, deelvezetett minket a házba is, aholDiogenes fogva tartotta. Hihetetlenbörtönt rendezett be, és egy-kétbizonyítékot is találtunk ahelyszínen, amelyek egyértelműenaz Astor terem kirabláshozkapcsolódnak.

- Nagyon érdekes.- A pályaudvaron az

alagutaknál majdnem elkaptunkvalakit, akiről DAgosta hadnagy aztállítja, hogy Diogenes volt. Ezt adrágakőszakértő, Kaplan isigazolja, ahogy Viola Maskelene is.A vallomásaik egybehangzóak, ésazt tudjuk, hogy az illető nem

lehetett maga, mert magát elkaptuk.Megkértük az angol rendőrséget,hogy nyissák meg újból anyomozást Diogenes állítólagosautóbalesetének ügyében, de ezbele fog telni némi időbe.Egyszóval, a bizonyítékok arralátszanak utalni, hogy az Öccsetényleg életben van. Legalábbis vanhárom tanúnk, akik egyértelműenezt állítják.

Pendergast bólintott. - És önmit gondol, kapitány?

Hayward kicsit habozott. -Azt, hogy további nyomozásra vanszükség. A baj csak az, hogy az FBImindent elkövet, hogy magátbíróság elé állítsák egy szövetségi

ügynök meggyilkolásáért. És úgylátszik, nem érdekli őket, hogy atöbbi három ügyben mire jutottunk.Jobban mondva két ügyben, mivelGreen él. Úgyhogy nem tudom,valójában van-e értelme, hogyfolytassam a nyomozást.

Pendergast bólintott. - Igen,megértem.

Hayward kíváncsian pillantottrá. - Van esetleg valamimondanivalója az egészről?

- Csak annyi, hogy hiszek amaga nyomozói képességeiben, ésabban, hogy ki fogja deríteni azigazságot.

- Semmi több?- Ez nagyon sok, kapitány.

Hayward kicsit hallgatott. -Pendergast, segítsen nekem!

- Aki segíteni tud magának, azDAgosta hadnagy. Ő mindent tuderről az ügyről, amit csak tudnilehet, és a legjobb, amit tehet, hakihasználja az ő szakértelmét.

- Tudja, hogy ez lehetetlen.DAgosta hadnagyotfelfüggesztették. Pillanatnyilag nemtud segíteni nekem.

- Semmi sem lehetetlen. Csaktudni kell meg találni a kiskapukat.Hayward bosszúsan felsóhajtott.

- Lenne egy kérdésem -mondta Pendergast. - Coffeyügynök tud róla, hogy Margó Greenéletben van?

- Nem, de nem hiszem, hogynagyon érdekelné. Amint máremlítettem, kizárólag a Decker-ügyre összpontosítanak.

- Remek. Azt szeretném kérni,tartsa titokban ezt az információt,ameddig csak lehet. Azt hiszem,Margó Green biztonságban vanDiogenestől, legalábbis egy időre.Az öcsém most nyilván meglapulvalahol egy darabig, hogy a sebeitnyalogassa, de ha egyszer újbólfelbukkan, veszélyesebb lesz, mintvalaha. Arra kérném, tartsa rajta aszemét Margó Greenen, amíglábadozik. Ugyanez áll WilliamSmithbackre és a feleségére,Nórára. És magára is vigyázzon!

Attól tartok, mindnyájan célpontoklehetnek.

Hayward kicsitmegborzongott. Ami alig két nappalezelőtt őrült elméletnek tűnt, mosthátborzongatóan valóságossá vált.

- Meglesz - bólintott.- Köszönöm.Újból csönd lett a cellában.

Rövid hallgatás után Haywardmegszólalt: - Akkor nekem mostmennem kell. Tulajdonképpen csakazért jöttem, hogy idekísérjekvalakit, aki látni szeretné. - Azzalelindult kifelé.

- Kapitány! - szólt utánPendergast. - Még valamit.Hayward visszafordult. Pendergast

csak állt, sápadtan a neonfényben,és hűvös tekintete megpihent a nőn.

- Kérem, ne legyen túl keményVincenttel! Hayward gyorsanelfordította a tekintetét.

- Mindent, amit tett, az énkérésemre tette. Azért titkolózottmaga előtt, és azért költözött el,hogy maga biztonságban legyen, ésmegvédjük az öcsémtől. Azért tette,hogy segítsen nekem életeketmegmenteni. Nagyon komolyszakmai áldozatot hozott, remélem,hogy nem kell személyes áldozatotis hoznia.

Hayward nem felelt.- Csak ennyit akartam.

Viszontlátásra, kapitány.

Hayward végre megtalálta ahangját. - Viszontlátásra,Pendergast ügynök.

Aztán tekintetét továbbra iselfordítva az ajtóhoz lépett, éskopogott a megfigyelőablakbiztonsági üvegén.

Pendergast nézte, ahogy azajtó becsukódik Laura Haywardután. Csak állt mozdulatlanul, a túlnagy narancssárga overallban, éshallgatózott. Tompa hangokathallott a párnázott ajtó túloldaláról,aztán Hayward könnyed, dehatározott lépteire fülelt, amelyek akijárat felé tartottak. Hallotta,ahogy kattan az ajtó zárja, és asúlyos ajtó kinyílik. Úgy fél percig

nyitva maradt, aztán újabbkattanással ismét becsukódott.

Pendergast továbbhallgatózott, még figyelmesebben.Most újabb, más lépések koppantakodakint a folyosón: lassúbbak,bizonytalanabbak. Egyreközeledtek. Ahogy hallgatózott,egész teste megfeszült. Egy pillanatmúlva megint durván dörömböltekaz ajtón.

- Látogatója van!Aztán belépett Viola

Maskelene.Az egyik szeme alatt egy

karmolás éktelenkedett, és amediterrán napon szerzettbarnasága ellenére sápadtnak

látszott, de egyébként sértetlennektűnt.

Pendergast képtelen voltmegmozdulni. Csak állt, és nézte anőt.

Viola közelebb lépett, aztánesetlenül megállt a cella közepén.Az ajtó becsukódott mögötte.

Pendergast még mindig nemmozdult.

Viola tekintete lejjebb siklottaz arcáról a rabruhára.

- Azt kívánom, bárcsak sohane találkoztunk volna, a magakedvéért - mondta Pendergastmajdnem hidegen.

- Na és a maga kedvéért is?Pendergast sokáig csak nézett

rá, aztán halkan azt felelte: - Énsoha nem fogom megbánni, hogytalálkoztunk. De ha érez irántamvalamit, akkor komoly veszélybenvan. El kell mennie, és soha többénem találkozhatunk, ne is gondoljonrám.

Elhallgatott, és a padlóraszegezte a tekintetét. - Rettenetesensajnálok mindent, ami történt.

Hosszú csönd.- Ennyi? - kérdezte aztán

halkan Viola. - Soha nem fogjukmegtudni, soha nem lesz alkalmunkkideríteni, mi lehetett volna?

- Soha. Diogenes mégszabadlábon van. Ha azt hiszi, hogybármiféle kapcsolat van közöttünk,

bármi, akkor meg fogja ölni magát.Azonnal el kell mennie, utazzonvissza Capraiára, élje tovább azéletét, és mondja azt mindenkinek,még a saját szívének is, hogyteljesen közömbös irántam.

- És mi lesz magával?- Tudni fogom, hogy életben

van, nekem ez elég.Viola egy heves mozdulattal

közelebb lépett. - Nem akarom ígytovább élni az életemet. - Kicsithabozott. Felemelte a karját, és aférfi vállára tette a kezét. - Azokután, hogy találkoztunk.

Pendergast mozdulatlanul állt,mint egy kőszobor.

- Itt kell hagynia. Diogenes

vissza fog térni, és én nem tudommegvédelmezni.

- Szörnyű dolgokat mondottnekem - mondta megremegő hangonViola. - Harminchat óra telt elazóta, hogy kisétáltam abból azalagútból a pályaudvaron, és az ótanem tudtam semmi másra gondolni.Ostoba, eltékozolt, szeretet nélküliéletet éltem. És most azt mondja,csak úgy hagyjam itt az egyetlendolgot, ami valamit is jelent aszámomra.

Pendergast gyengéden átfogtaa nő derekát, és kutatóan a szemébenézett.

- Diogenesnek játék, hogykifürkéssze az emberek legmélyebb

félelmeit. Aztán lesújt, halálos, jólcélzott csapással. Öngyilkosságrais rávett már így embereket. Havalaki megismeri Diogenest, azolyan, mintha sötétségben járna. Kikell sétálnia a sötétségből, Viola,vissza a fényre. És ez azt is jelenti,hogy engem itt kell hagynia.

- Nem - suttogta Viola.- Utazzon szépen vissza a

szigetére, és engem felejtsen el! Hanem a saját kedvéért, akkor azenyémért.

Egy pillanatigösszekapcsolódott a tekintetük,aztán megcsókolták egymást akopár cella éles fényében.

Pendergast kiengedte a

karjából a nőt, és hátrább lépett. Azarca furcsán vörös volt,halványszürke szeme csillogott.

- Ég önnel, Viola.Viola csak állt, mintha földbe

gyökerezett volna lába. Aztánvégtelen vonakodással megfordult,és az ajtóhoz lépett.

Az ajtónál kicsit tétovázott,aztán vissza sem fordulvamegszólalt: - Azt fogom tenni, amitmondott. Visszautazom a szigetre.Mindenkinek azt mondom, hogynem érdekel. Élem tovább azéletemet. De ha kiszabadult, akkortudja, hol talál.

Gyorsan kopogott akisablakon, az ajtó kinyílt, és ő

kilépett a cellából.

Epilógus

A tűz már kihunyt, csak egy kishalom parázs pislákolt akandallóban. A könyvtárszobábanfélhomály uralkodott, és szokásszerint a csönd leple borítottmindent: a zöld posztós asztalokat,amelyeken könyvhalmoktornyosultak, a polcokon szunnyadóköteteket, a rojtos ernyőjű lámpákatés a bőrfotelokat. Odakintragyogóan szikrázó téli nap volt, dea Riverside Drive 891.-ben mintha

örök éjszaka honolt volna.Constance az egyik fotelben

ült, fehér csipkével szegélyezettfekete ruhában, a lábát maga aláhúzva, és egy tizennyolcadikszázadi értekezést olvasott azérvágás jótéteményeiről. DAgosta aközelben üldögélt egy másikfotelban. Mellette egy asztalkánezüsttálcán egy Budweiser, amihezmég hozzá sem nyúlt. A dobozaolyan hideg volt, hogy a párakicsapódott, és a vízcseppek kistócsában gyűltek össze alatta.

DAgosta lopott pillantástvetett Constance tökéletesprofiljára és egyenes szálú barnahajára. Vitathatatlanul gyönyörű

volt, szokatlanul, szintefélelmetesen intelligens és olvasotta korához képest, ezt mondani semkellett. De volt benne valaminagyon furcsa. Amikor meghallottaPendergast letartóztatásának hírét,semmiféle érzelmi reakciót nemmutatott.

Persze DAgosta tapasztalatbóltudta, hogy az érzelemnyilvánításlátszólagos hiánya sokszor a lehetőlegerősebb reakció. Kicsitaggasztotta a dolog. Pendergastfigyelmeztette, hogy Constancemilyen törékeny, és célozgatott rá,hogy tragikus dolgok történtek amúltjában. DAgosta részben azértis költözött ide előző nap néhány

holmijával a Riverside Drive-ra,hogy vigyázzon a lányra - és azértis, mert nem volt hová mennie.

Diogenes problémájatovábbra is megoldatlan maradt. Azigaz ugyan, hogy a számításaitkeresztülhúzták: elengedte Violát,nem tudta megkaparintani a LuciferSzívét, és ismét bujkálnikényszerült. A rendőrség most márhitt a létezésében, és teljeserőbedobással keresték. Alegfrissebb fejlemények, ha nem iscáfolták meg teljesen, de legalábbmegingatták azt a véleményüket,hogy Pendergast az őrültsorozatgyilkos - ugyanakkortovábbra is problémát okozott a

rengeteg kézzelfogható, ellene szólóbizonyíték. Abban legalább márbiztosak voltak, hogy a múzeumibetörést Diogenes követte el, éshogy elrabolta Violát. Megtaláltáka házat, ahol fogva tartotta, és arendőrök mindent szétszedtek apincétől a padlásig. Az ügy mégsemmi esetre sem volt lezárva.

Diogenest a kudarca bizonyosértelemben csak még veszélyesebbétette. DAgostának eszébe jutott,milyen kíváncsian kérdezősködöttConstance után, amikor telefononbeszéltek vele, és megborzongott.Csak egyvalamiben bízhatott:abban, hogy Diogenes mindighosszasan és alaposan kiterveli a

tetteit. A válasza a történtekre - ésDAgosta abban biztos volt, hogylesz válasz - egy darabig mégkéslekedni fog. Kell neki egy kisidő, hogy előkészítse a dolgokat.

Constance felnézett akönyvéből. - Tudta, hadnagy úr,hogy még az 1800-as évek elején isgyakran piócákat használtakköpölyözés helyett?

DAgosta megrázta a fejét. -Nem, nem tudtam.

- A gyarmati időkben azorvosok gyakran Európábólhozattak piócákat, a HrudneaAnnelidát, mert az több vért tudottszívni, mint a Macrobetta Decora.

- Macrobetta Decora?

- Az amerikai pióca, hadnagyúr. - Azzal Constance újból akönyvbe temetkezett.

Szólíthatna Vincentnek,gondolta DAgosta. Ki tudja,meddig leszek még hadnagy.

Eszébe jutott a tegnap délután,a megalázó vizsgálóbizottságimeghallgatás. Részben azért némimegkönnyebbülést is hozott:Singleton állta a szavát, ésigyekezett úgy feltüntetni az egészkalandot, mintha egy félresikerülttitkos akcióról lett volna szó,amelynek során DAgosta a tévesítélőképessége miatt néhány hibátkövetett el. A vizsgálóbizottságegyik tagja egyenesen kijelentette,

hogy nála ostobább rendőrt mégsoha nem látott. Végül úgy ítéltékmeg, hogy nem követett elbűncselekményt, de a vétkek listájaígy is épp elég hosszú volt.

Ha ostobának tartják, az mégmindig jobb, mintha bűnözőnekgondolnák, vélekedett utánaSingleton. Várható volt még többmeghallgatás is, és a jövője a NewYork-i rendőrségnél - vagy bármelyrendőrségnél - egyelőre nagyon iskétséges volt.

Természetesen LauraHayward is tanúskodott.Határozott, semleges hangon adtaelő mondandóját, a szokásosrendőrségi zsargonban, és közben

egyetlenegyszer sem pillantottDAgosta felé. De a maga módjánhozzájárult ahhoz, hogy megússza asúlyosabb vádakat.

DAgosta ismét a Diogenesrőlszóló dossziéra pillantott, amely azölében hevert, és elöntötte ahiábavalóság érzése. Tíz nappalezelőtt is itt ült, ugyanebben aszobában, ugyanezzel a dossziéval.És most ismét itt ül, és megint nincsvele Pendergast, hogy a segítségérelegyen. Csak éppen az óta négyembert meggyilkoltak, Pendergastpedig a Bellevue-ben várja azelmeszakértői vizsgálatot. Tíznappal ezelőtt sem jutott semmireDiogenesszel kapcsolatban, és most

ugyanúgy nem volt semmitámpontja.

Akkor is tovább kellnyomoznia. Mindent elvettek tőle: akarrierjét, Laurát, a legjobbbarátját. Csak egy célja maradt:bebizonyítani, hogy Pendergastártatlan, és ehhez mindenekelőttmeg kell találnia Diogenest.

A távolból, a bejárati ajtófelől halk csengőszó hallatszott.

Constance felnézett. Amásodperc egy töredékére félelemvillant át az arcán, és még valamimeghatározhatatlan érzelem, aztánismét mintha fátyol ereszkedettvolna elé.

DAgosta felállt. - Megnézem,

ki az. Biztos csak a szomszédkölykök szórakoznak.

Letette a dossziét,megtapintotta a zsebében lapulópisztolyát, aztán kifelé indult akönyvtárszobából. Közbenmeglátta, hogy Proctor közeledik ahalion át.

- Egy úr keresi - közölte.- Megtette a szükséges

óvintézkedéseket?- Igen, de…Ebben a pillanatban egy

kerekesszékben ülő férfi jelent megProctor háta mögött. DAgostadöbbenten bámult rá: Eli Glinn voltaz. A férfi szó nélkül elgördültProctor és DAgosta mellett,

egyenesen a könyvtárszoba egyikasztalához tartva. Egy erőteljesmozdulattal félretolt egy halomkönyvet, hogy helyet csináljon,aztán lerakott egy nagy csomópapírt: tervrajzok, alaprajzok,gépészeti és elektromos hálózatidiagramok.

Constance felállt a kezében akönyvvel, és csak nézte.

- Maga mit keres itt? -kérdezte DAgosta. - Hogy találtameg ezt a házat?

- Az most nem érdekes -felelte Glinn. DAgosta felé fordult,és az ép szeme megcsillant. - Múltvasárnap tettem egy ígéretet.

Fekete bőrkesztyűs kezével

felemelt egy vékony dossziét, aztánlefektette az asztalra.

- Tessék, Diogenes DagrepontBemoulli Pendergast pszichológiaiprofilja. Hadd tegyem hozzá, azeredményeket felfrissítettem alegutóbbi események fényében,legalábbis annak alapján, amitsikerült megtudnom az újságokbólés a forrásaimtól. Remélem, önmajd többet is el tud mondaninekem.

- Igen, sokkal többet.Glinn a fiatal lányra pillantott.

- Ön bizonyára Constance. A lánykicsit meghajolt, majdnempukedlizett

- Az ön segítségére is

szükségem lesz.- A legnagyobb örömmel.- Minek köszönhető ez a

hirtelen támadt érdeklődés? -kérdezte DAgosta. - A múltkor azvolt a benyomásom…

- Hogy nem tekintemkülönösebben fontosnak amegbízást? Úgy is volt. Akkoraránylag kis problémának tűnt, éskönnyű kereseti lehetőségnek. De azóta elkészültem ezzel - mondtaGlinn, és megkocogtatta a dossziét.- Lehetséges, hogy ez alegveszélyesebb ember az egészvilágon.

- Nem értem.Glinn ajka baljós mosolyra

húzódott. - Majd megérti, haelolvasta az elemzést.

DAgosta az asztal felébiccentett. - És mik azok a papírok?

- A Herkmoor börtönmaximális biztonsági fokozatúszárnyának alaprajza és gépészetitervrajzai.

- Minek?- Azt hiszem, ez nyilvánvaló.

Az ügyfelem, Pendergast ügynökmiatt.

- De Pendergastot a Bellevue-ben őrzik, nem a Herkmoorban.

- Hamarosan átszállítják.DAgosta döbbenten meredt

Glinnre. - Csak nem azt akarjamondani, hogy… meg akarja

szöktetni?- De igen.Constance nagy szemeket

meresztett.- Ez az ország egyik

legszigorúbban őrzött börtöne. Mégsoha senki nem tudott megszökni aHerkmoorból.

Glinn mereven viszonoztaDAgosta tekintetét. - Ezzeltisztában vagyok.

- Gondolja, hogy lehetséges?- Minden lehetséges. De

szükségem lesz a segítségére.DAgosta csak nézte az asztalra

szórt tervrajzokat. Mindenelképzelhető információ ott volt azépület szerkezeti, elektromos és

gépészeti rendszereiről. AztánConstance-ra pillantott, aki aligészrevehetően bólintott neki.

Végül visszafordult Glinnhez,és a férfi elevenen csillogószemébe nézett. Hosszú ideje mostelőször hirtelen heves reményárasztotta el.

- Benne vagyok - jelentette ki.- De még mennyire, hogy bennevagyok!

Glinn heges arcán mosolyterült szét, és bőrkesztyűs kezétkönnyedén végighúzta atervrajzokon. - Akkor rajta,barátaim, nagyon sok dolgunk van.