185b MAJ 7.

TISZATAJ irri i :; V.--T*

1 1 :

«' A , I;

sf •1»

A M A G Y A R ÍRÓK S Z Ö V E T S É G E S Z E G E D I C S O P O R T J Á N A K F O L Y Ó I R A T A V

X . É V F O L Y A M . 1 9 5 6 . Á P R I L I S

2

I

VISZ AT AJ irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat Megjelenik kéthavonként

Szerkesztőbizottság: Baróti Dezső, Dér Endre, Ertsey Péter, Lődi Ferenc, Nacsády József, Petrovácz István (h. szerkesztő) és Pósa Péter.

Felelős szerkesztő: Kiss Lajos Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szeged, Horváth Mihály u. 3. — Postafiók: 46.

Telefon: 33-52. A szerkesztőség lehetőleg gépelt írásokat kér.

Előfizetési díj egy évre 18 forint. Országos Takarékpénztári csekkszámla: 603 533. Kiadja a Magyar írók Szövetsége szegedi csoportja.

Ta rtalnm:

Vincze András: Gurszky István: Németh Ferenc:

Lődi Ferenc: j

Farkas László: Csóky Gusztáv:

Szabó László:

Petrovácz István: j Rákosy Gergely:

András Sándor: Gyurkó László:

Magyar V. László: R. Burns:

O. Kolicsev: Lőkös Zoltán:

Magyar V. László:

ökrös László: Nacsády József:

Benkő László: Sömjén Péter:

Szelesi Zoltán: Remete László:

ö L.: Petrovácz István:

L. Z.: Bóday Pál:

Sz. G.:

A nagybácsi (elbeszélés) 65 Tavasz hasadtán (vers) 70 Előhang a Magyar Krónikához (vers) 71 Apák éneke (versciklus részlete) 74 Vág Julcsi (vers) 75 A bolondos legény (verses mese) 75 Kula (elbeszélés) 77 Kakuk (vers) 81 Könyörgés a kritikusokhoz (vers) 82 Magányos tanya (vers) 82 A kisasszony (elbeszélés) 83 Óda helyett (vers) 98 A harmónikás (elbeszélés) 100 Lemondás (vers) 103 Elégia Peg Nicholson halálára | .„ , ., , _ . . . . . . . . . (Zantho R. muferdítasai) 103 Vers egy piciny hidacskarol I Séta a szegedi irodalmi múzeumban (riport) 104 Tavaszi virradat (vers) 107 TÜKÖR Az iszonyat művészete 108 Gergely Sándor: Rögös út 113 Nyelv és irodalom 1 117 Barátom a miniszter 119 HALADÓ HAGYOMÁNYAINK Zichy Mihály és Szeged 122 Móra Ferenc Szabó Ervinről 124 SZEMLE Tömörkény István: Föltetszik a hajnal 126 Somlyó György: Jegenyék a parton 128 Bánfalvi József: Egy pedagógus feljegyzései szülőknek 129 Hazánk felszabadulása (1944—1945) 129 ÍRÓCSOPORTUNK ÉLETÉBŐL Két ankét 131 Hírek 132

A címlapon: a szegedi városi tanácsháza a szovjet hősi emlékművel. (Siflis József felvétele.)

Megjelent 2000 példányban *"e!el«s Wadó: Dr. Ertsey Péter

Szegedi Nyomda V. 56-1190 F. V.: Vincze Gyttrgy

VINCZE ANDRÁS

A nagybácsi Verka néni abból élt, hogy a városi menhelyből fogadott gyereket. Egy

u t á n kapott tizenöt pengőt. Mindig ácsorgott udvarában négy-öt sápadt kicsiny, ingben. Szelídek voltak, nem volt velük sok baj . Már az intézetben megtanul-ták, hogy hangosan beszélni, sokat szaladgálni és főleg sokat enni nem lehet. Kérni a legrosszabb.

Verka néni nyá jas asszony volt, templomba rendesen eljárt , minden este a temetőbe ment és nagy. kedvvel rendezgette a kis sírokat.

— Az én gyermekeim — mondogatta. ' . Volt már vagy harminc sírja. Ezért is kapot t a MANSZ-tól havonta, síron-

ként egy pengőt. Az úriasszonyok szíve megesett a gizgazos kis dombokon, legyen meg nekik is a tisztesség. Verka néni hát szívesen lát ta a sírok szapo-rodását s imádkozott á gyerekek lelki üdvösségéért.

Nem igen verte a gyerekeket, egyszerűen úgy tett, mintha nem is volná-n a k a világon. Reggelire rántott levest adott nekik, délre valami híg főzeléket, •estére puszta kenyeret . Nem fűtö t t és orvost soha nem hívott. Havonta egyszer k i j ö t t egy kedvesnővér a városi házból, vizitációra. Ezt mindig előre tudta V e r k a néni, mer t bátyja ' volt a kapus. Az megírta.

I lyenkor jó kávét készített és almakompótot. Ezt szerette nagyon Eufrázia kedvesnővér. Aztán jól eltrécséltek, a nővér is parasztlány volt, megértet ték egymást.

A gyerekekkel való bajlódást az ál lamnak rót ták fel és nem egyszer vá-gyódtak másféle élet után. Verka néni egy darabka földért áhítozott, amiben kertészkedhetne, a nővérke pedig egyre bánta, hogy nem ment fé r jhez tizenöt-éves korában. De az anyja a plébánosnak te t t valami fogadalmat, ezt kellett .a lánynak teljesíteni. Csöndes, vérszegény gyerek volt, nem is tudta, hogy mi történik vele, elment apácának. Afféle cseléd lett eleinte, később betegápoló, m a j d húsz év múlva, öregségére kerül t az árvák menhelyére.

Ök ket ten intézték a jelenlegi négy kisfiú életét, akik ilyenkor, e látogatá-sok alatt kimosdva, és kezükben egy-egy vajaskenyérrel , félve ácsorogtak a k o n y h á b a n és nézték a kenyeret .

Ugyanis tapasztalatból tudták, hogy a nővérke távozta u t án Verka néni szemügyre veszi a kenyereket és aki megette, vagy belepiszkolt, annak olyan •barackot ad a fejére, hogy napokig sajog a koponyája s másnap nem kap enni semmit" sem.

Nyalogatták hát a kenyér csücskét és óvatosan egymásra néztek . Bent kanalak és tányérok csörömpölése hangzott, nehéz pillanatok voltak

ezek. De csak addig, míg valamelyikük rá nem szánta magát arra, hogy bele-ha rap jon a vajaskenyérbe. Most Jan i nem bírta ki, elszántan és lehúnyt

65

szemmel tömte magába a csudálatos kenyeret. A többi megkönnyebbülve te t te le az asztalra magáét. Most már egyedül Janira szorítkoztak, lesték minden mozdulatát. Izgatottan sugdostak és előkészületeket tet tek a köszönésre. M á r esteledett, tudták, hogy a vonat vár ja a nővérkét. .

Felálltak szépen az ajtó elé, sorban. Jöt t is a nővér és Verka néni, m i n d -ketten jóságosan mosolyogtak.

— Dicsértessék az tJr Jézus, áldja meg mind a két kezével! — kiál tot ták kórusban, cérnahangon és meghajtották magukat. Ezt Verka néni vezette be,, évekkel ezelőtt.

Eufrázia néni kegyesen rá juk pillantott, most is élvezte ezt a ha ta lmának kijáró tiszteletadást. Bizony, bent az igazgatónő elég lenézően bánik vele, jó l esik az ilyesmi, hiába. —- Meglátta a kenyereket a deszkán.

— Mi az, nem vagytok éhesek? Micsoda pazarlás — feddte meg Verka nénit.

Elment. Verka néni kikísérte az állomásra. Majd kényelmesen 'visszajött, a kulcsra-

zárt kaput szépen kinyitotta, megint becsukta. A fiúcskák ott álltak sorban a konyhában, ahogy elhagyta őket. R á j u k

nézett. Mindjárt megállapította, ki a tettes. »Jani«, gondolta, nem mer ránézni . — Édes fiam, a mohóság az akasztófára visz, meglátod. Kiennéd a szíve-

met is, te, te nagybélű — mondta szelíden és két csontos u j jáva l megbarac-kolta, illetve kopogósan fejbevágta Janit . A gyerek sajgó és meglódult agy-gyal roggyant meg,-de nem esett el. A többiek most lesütötték szemüket. Verka néni összeszedte a kenyereket és egy tányérba téve, bevitte a szóbába. I lyen-kor este jött látogatóba Mari, a barátnője, ketten egy bögre kávé mellé fo -gyasztgatták és beszélgettek. 1

Nappal a gyerekek az udvarban játszadoztak, de nem volt szabad ásni, kővel dobálni, fáramászni, kiabálni, szaladgálni, mer t az »főfájást« okozott Verka néninek. Ténferegtek hát, ültek, mint a verebek. A világból keveset láttak eddig, az udvarba is ritkán nyitott be látogató.

Verka néni afféle alvégi szegény volt, bárha a kis nádfedelű házacska az övé volt. Rokonai nem éltek a faluban, valamikor mint papi cseléd kerül t ide, de a pap rég meghalt, ő meg megöregedett. Élt hát, ahogy legokosabban tu -dott. Nem lehet mondani, hogy rosszabb volt a falu többi emberénél, ő sem vette emberszámba ezeket a gyerekeket. Ez volt az ő szüretje, ez a négy kisfiú, s a temető.

Ezerkilencszáznegyvennégyet írtak ekkor s végefelé közeledett az év. A faluban egyre nagyobb lett az izgalom. Jöt tek a hírek a frontról, sokan

nem jönnek már haza. Ellenben a németek visszavonulnak, az oroszok m á r átjöttek a Tiszán is.

Mi lesz? Sokan eltűntek a faluból, a csendőrök is mintha kámforrá váltak volna.

A nagy gazdák kezdtek szíves hangon szóbaállni a cselédekkel s rendeztek a nagykocsmában egy mulatságot, ahol leültek a zsellérekkel egyasztal mellé. A pap sápadtan .járt-kelt és azt. fontolgatta, merje-e itthagyni a templomot?

Nyilas legények tűntek fel a faluban, összeszedték á leventéket s elvitték vagy felét valamerre, nyugati irányba. A többi menetközben megszökött s bújkált a szőlőkben.

66

A bort, húst, gabonát elásták, mindenki igyekezett minél rosszabbul ki-nézni, előkerültek a tehetősöknél a rongyok. Forrt a falu és rettegett. De nem mind. A többség nem, az várt .

A lakatos, meg a csordás egy napon vörös zászlót tűzött ki az iskola egyet-len ablakába. SenKi sem merte leszedni, a gazdák elkerülték. A szegénysoriak nevetgélve járkáltak, hangosan beszéltek, egyszerre tele lett velük a falu. . Másnap dörgés hallatszott, csata volt négy kilométerre, Kecskemétnél. Aztán

néhány eltévedt német motorbiciklista zúgott át a falu egyetlen utcáján s. es-tére két teherautón szovjet katonák robogtak be.

Kész csuda volt látni, hogy mit készítettek el a lakatos, meg a csordás. • Kisült, hogy vannak egyszerre karszalagos őrök a faluban s van fegyverük

is. Együtt járták végig a házakat és összeszédtek minden fegyvert. Német buj -káló és nyilas nem akadt. Túl voltak már azok árkon-bokron.

Verka néni is kiállt a gyülekezetbe, mely fogadta a parancsnokot. Vitte a négy gyereket ártatlanul, s egy katonától kapott egy láda zsírt. A katona éppen Janit szemelte ki, hogy felemelje és fel is emelte. Láthatta az egész falu. Barátságosan válláraveregetett és valamit magyarázott a vénasszonynak. Biz-tosan azt, hogy »ügye ezek a gyerekek a maga unokái, Mamka, de ne féljen semmit, ha el is veszett apjuk, anyjuk, a haza megkerült ennek a négynek«. S valami képecskét is adott a gyereknek, amit az sebesen eldugott keblébe.. Ezt nem vette észre Verka néni.

A megváltozott életről a négy lelenc édeskeveset tudott. Részükre egyelőre semmi sem változott. Eufrázia néni tovább is kijárt, kicsit megfonriyadt test-tel s riadtan.

Egy napon a gyerekek megették a birsalmát, amit Verka néni díszképpen kitett a sublódra, hadd illatozzék. Kis szomszédolásra ment, ú j hírekért; min-denki jött, ment ebben az időben.

Hajh, volt nagy verés az alma miatt. Mikor azt ordította, hogy »farkas-ivadékok, fattyú kutyakölykek«, a kis Jani, aki egyébként .elég erős fogazattal és jó gyomorrai jött a világra, bátran kiáltotta.

— Majd megmondom, ne féljen! Többször is előfordult már, hogy a gyerek egyre hivatkozott valakire, aki

majd megvédi őt. Ez végre is szeget ütött az öregasszony fejébe. De hiszen nincs ennek a fat tyúnak senkije, ő csak tudja, hogy senkije sincs az ég alatt. Megvallatta a gyereket. De az se szép szóra, se verésre nem mondott semmit.

Üj abban rászokott a verésre Verka néni, mert úgy látta, a gyerekekért nem jár ki a 'pénz. Elapadt valahogy a biztos tőke folydogálása, a MANSZ úriasz-szonyok is szétmentek, ki tudjá merre. Gondozhatta a kis sírokat is ingyen. Már- nem nagy kedvvel járogatott ki a temetőbe. Egy napon megint megverte a lelenceket s Jani, aki úgylátszik lassacskán vezérük lett, megint olyasmit mondott, hogy »majd ad neki Ö, csak megtudja . . . «

Az öregasszony alaposan megrázta a gyereket. — Mit beszélsz te? Ki ad nekem? Hát kid van neked? Ki az, aki nekem

ad, he? — S újabb pofont mért a sivalkodó Janira. Az beleharapott a kezébe, — na, erre nem következhetett más, mint újabb dühroham, de annyira erős roham, hogy a vénasszony tisztára eszementen verte.

A gyerek egyszerrecsak nem jajgatott tovább, kihullott kezéből, le a földre, illetve az agyagra, a konyhában. Tél volt már akkor, február eleje.

6T

A többi gyerek belelapult a falba, szinte árnyékká változtak, remegő árnyékká a falon.

Verka néni k i fúj ta magát s éppen ráncigálta felfelé az ájul t , vagy micso-dás lelencet, mikor a fene arra hozta a lakatost. Bejött nagy havas sü-veggel; helybeli mesterember volt egyébként, vékonydongájú, de erős tekin-tetű ember. Mindjárt meglátta a Janit .

— Megölte, ugye? — mondta haragosan. — Régen figyeljük, mii van itt, de-most magam is látom. — Többet nem beszélt, kivette a gyereket az asszony kezéből és leült a székre, ölbevette. .

— Adjatok egy kis vizet, gyerekek. Azok elmozdultak a faltól, de nem mertek vízért futni . Ránéztek az öreg-

asszonyra. Az dühét nyelve bámulta a jelenetet, ilyent még nem ért, mióta eszét tudja. Mit akar ez itt, ez a rongy kapcabetyár? Lám igaza volt á plébános úrnak, mikor annyiszor intette a szegénységet az urak tiszteletére s, istenféle-lemre! Mi lesz a világból, az embert saját házában támadják meg. De csak nem szólt azért egyet sem, valahogy félt ettől az embertől.

— No mi lesz, nem adtok hamar vizet? — mondta korholva a lakatos. Erre fürgén száladtak a dézsához és mind hozta volna a vizet.

Jani gyerek a hideg vízre és a meleg szóra lassacskán magához tér t és szembenézett az emberrel. Nagy kékségbe nézett, amiben furcsán elszállhatott egész lelke. De jól eset belenézni ebbe a szembe!

Megsimogatta a hideg és hőiétől lucskos prémet, a lakatos pedig ezt ' kér -dezte durúzsoló hangon. — Mi lett veled? Megvert? Mondd csak egész nyugod-tan. Rossz voltál? Az is lehet ám. Nekem mindent megmondhatsz. No ne fél j semmit. Ki vele.

Jani halkan sugdosott a fülébe. — Csak hagy verjen, majd megmondom én. — Űgy, hát, mondd csak, mondjad. — Nem magának, másnak. Van nekem itt valakim, aki mindenkit meg-

ver, ha akar. Eddig nem szóltam, de legközelebb elmondom neki. A lakatos azt hitte; a gyereknek, az apja tűn t elő valahonnan, árról

beszél. — Meglett az apád? Jól van, méglásd, hamarosan elvisz innen s többé

eszedbe se. jut, ami volt. Jani egészen közel hajolt az emberhez . — Nem az apám, az nincs. — Nem? Kérdezte súgva a lakatos. Hát kicsoda, hogy olyan nagyra vagy

vele? A bátyád? — A gyerek fejét ingatta. — H a az, se, akkor a nagybátyád? Jani elgondolkodott. Nem igen tudta, hogy mi lehet a nagybátya, de

benne volt a n a g y s ez tetszett neki. — Az hát, ő az. Itt van velem. S a mellére mutatott . A lakatos körülnézett. Ezt a gyereket halálraverte ez a boszorkány, hiszen

félrebeszél. Le kellene fektetni, de még jobb lenne, ha elvihetné. Míg így töprengett, Verka néni is végére jár t gondolatainak. »-Szíves« han-

gon elegyedett a suttogásba, mely most már nagyon izgatta. Ki tudja , -mi min-dent vall ez a gyerek. Hiszen olyan hazugok ezek a lelencek.

— Vesse le a kabátot szomszéd, egész magára fülled. Hideg van odaki, ugye? Van egy kis pálinkám, ejnye, hová is tet tem? Tudja, nem sajnálom a gyerekektől se, ha köhögnek, löttyentek egy keveset a teába, mindjár t elmúlik

8

a hűlés. — S ment a pálinkáért, azaz ment volna, ha az ember fel nem emeli a kezét.

— Várjon csak. Ez a gyerek megint elájult. Felindulva állt fe l s a gyereket gyorsan letette az asztalra. Feltépte ruhá-

ját és szívét. dörzsölte, ú j ra vizet parancsolt, mozgatta karjai t . Valami a földre pergett, egy átizzadt kis papírlap. Ügyet sem vetett rá. De Verka néni felszedte és alkalomadtán megnézte. Valami idegen embert ábrázolt, össze is volt fenve; nem tudta mire vélni, hogy kerül ez a gyerekhez.

A lakatos nem engedte segíteni, egymaga hozta vissza a gyereket a lámpa-fénybe s mikor az már elég jól mozgott, elhatározta, hogy elviszi haza, a többit majd holnap eligazítja. A többit is elviszi innen..

Ekkor meglátta a vénasszonynál a papírt s egyszerre emlékezett, hogy az imént a gyerek ruhájából valami földrehullt. Kinyújtotta most a kezét.

— Adja csak ide, ez a gyereké. Verka néni felvisított. — Nincs ennek semmije se, itt minden az enyém! A lakatos nem sokat teketóriázott, hanem ügyesen kikapta kezéből s rá-

mordult. — Holnap behívatjuk a községházára. Addig is viselje magát csendesen,

a gyerekeket ne bántsa, mert megkeserüli. Nem kutyák ezek, hallja-e? Min-den ember egyforma, ezeknek még több jár az élettől, mert még apjuk, anyjuk sincs. — Azzal nyugodtan mégnézte a papírt.

Hát egy szovjet katona fényképé. .Azt hitte elszédül. Hogy kerül ez egy lelenchez, aki csak négy esztendős. Megfoghatatlan.

Aztán eszébe jutott valami. Talán csak nem erre hivatkozott ez a gyerek, hogy »majd szól neki?« Mármint a szovjet katonának. • • •

Nézte Janit, nézte a képet és megrázta a fejét. Érthetetlen. Jani élénken követte a lakatos arcjátékát, majd meglátta kezében a papírt,

— s máris tudta, hogy titka kiderült. Felkiáltott. ' • • " ' • — Adja vissza, kaptam ezt, az enyém. Isten bizony kaptam, nem loptam.

Ott adta az autónál a katona bácsi, mikor mind ott voltunk. — Persze, ez a tiéd, nesze, tedd vissza az ingedbe, el ne veszítsd. A többire bátorító pillantással nézett. Elmentek. A lakatos meg Jani. Ütközben ezt kérdezte az ember. — Mondd csak, honnan- találtad ki, hogy kit ábrázol a képed? A gyerek értetlenül rázta fejét. — Én nem találtam ki semmit, ő a nagybátyám. Ügy látszik annyira tele volt szíVe nincstelenséggel, hogy rögtön befogadta

s még apjánál is nagyobbra tette. Nagybácsijává, mert gyermeki képzeletében roppant erősnek és hatalmasnak gondolta ki minden este, elalvás előtt. N a g y -n a k , — ebben a szóban pedig ez benne volt.

— ö a nagybátyám — mondta hangosan Jani és biztosan tudta, hogy iga-zat mond.

A lakatos némán vitte ölében a gyermeket, s csizmája hangosan nyikor-gott a fagyon. •

— Persze, hogy az, ki lenne más? — mondta később, mint valami hosszú gondolatsor beigazolását.

69

GURSZKY ISTVÁN

Tavasz hasadtán Tavasz hasadtán jó a kertben járni és emlékezni jó ... Már mocorogni kezd a gyökerekben az új barack s dió.

Talpad alatt ropogva reccsen a régi mag, > a régi diót most törted fel csak a minap. v.

És im az élet máris bontja az új rügyet, óborok ízén integet már az új szüret.

Akár a fák, az ember is feléled, vére gyorsulni kezd, szívében gyors érésnek indul a sok érzés-gerezd.

Űgy néz a földre, mint testvér-fiakra, lelkében a világ kinyílik, mint a sok-sok rügy kibomlik a széles kerten át.

Tavasz hasadtán mind elébe állnak a. régi tavaszok, gyermek-pajtások, szőke homokvárak, rügyező kamaszok.

Ellépdelnek előtte hoászu sorban szőkén vagy feketén első szerelmek, meg nem érett vágyak, mosoly nyílik szemén. .

S az emberszív akarva-akaratlan tavasszal dalba fog, hogy melegedjék fel a szív dalától, mi télen megfagyott.

NÉMETH FERENC

Előhang a Magyar Krónikához , Ezerkilencszáznegyvennégy. Magyarország:

vér-sívó patakok földje, remegő táj, termékeny mezeinkre meddőség pora hull. Lövedékek tűzpásztái rovátkolják vak éjszakánk, számlált népünkön .a halál temetői nászt ül: dús pusztulás tora dúl.

Vonatok zakatolnak a zengő ég alatt vas-testeikben serdülő ifjainkkal, népünk egy nemzedékét ragadják bennük el. S velük viszik a zsákmányt: kifosztott gyárakat, gép, gabona,, arany veszik el a kocsikban, mert fegyverek parancsolják némán: menni kell.

Búgó egek monoton magasságai vajúdnak bombáktól terhes fellegekkel, amíg sebzett földünk hamvas hó borítja. Kihalt vidék-óhazám, a fák tar ágai őrült karokként vitáznak az egekkel s a föld dögeit hollóhad takarítja.

Jeltelen határnak futó utainkon végtelen nyájak haladnak szakadatlan részeg katonák, dühöngő csendőrök közt. Kolomp szól, kivert borjú bőg: hol az otthon, a tiszta szalma szelíd illata hol van? Gyönge paták vére tapad a rögökhöz.

A bika torpantan neszel a panaszra, áll leszegett fejjel, mereven, nem''öklel, • bőre sem rezdül a durva botoktól. Pedig a pásztor veri, vadul rángatja s hátrales sötétlő, rémült, tág szemekkel: golyó vagy puskatus sújt rá e pokolból?

Mint eleven holtak, jön csillagos sereg: egymásba fogódzva vonszolnak magukkal

. esett testeikben számkivetett sorsot. Nyomukban lőporfüst, nyöszörgő tetemek, s fegyveres banditák, dörgő motorjukkal halálfejekben hívő idegroncsok.

Utánuk szekerek néma bolyongókkal, kik hónukból futnak maszlagos szavaktól, robognak az üres Bizonytalanságba. Olcsó szemfedőt ér majd az árvult pólya, lányaik erénye silány papírbankót, így veri őket a halott költő átka.

Mert őrülttel egyesült az ország, mely kaszárnya-falak tövén tűrt alázva, s kifosztottan tárul most elénk a hóból. Germán téboly-útra vitték, mint a csordát, s lett latrok rimája poráig gyalázva, hogy minden röge a pusztulásnak hódol.

Miért születtem hát e vak /világra, hol gyáván föld alatt szorong az ember, s a sárba túr odút mezítlen életének? Vagy frontokon forog, vagy börtön várja: ; tárkóján tartja fegyverét a kényszer, míg kínba torzult száján elhal minden ének.

S miről is dalolhat itt az énekes? ' A pusztulást siratva kárhozottan • - -őrlő tétlenségben várja a halált? Vagy elhallgasson néma hullaként, reves - ' tetemek közt már élve felbomoltan, kinek szívében a szó is csendre vált?

Vesztettem volna tán, ha elvetél anyám s az emberirtó földre néma űrt szül,

'mert úgy sem boldog itt, ki szót talál a sorsra Meddő időben élek, rossz nap alkonyán, s bár hajnalul, hisz hallom néha: kürt szól, nem-létben várni volna jobb a boldog korra.

Ó, boldog kor: hol jár a boldogság most? A föld'az ember vérében forog: a kór s a vad növények kora ez. A háború, e tébolyult vak táltos száguld, országokon át tántorog, s mi eddig nőtt, patája pora lesz.

Gyengék vagyunk, labdák a sors kezében, akiknek nincsen saját élete, s hazája sincs, hazátlanul bolyongók. Halálunk sem miénk: lessük, az égen hol kél a halált hordó mély zene, hol szállnak az acél-fulánkú dongók.

Hát merre futnék, hol vár jobb világ, s kivel keressem utam a sötétben szebb csillagfény felé az éjszakán? Némán mered néhány kopár faág, • reves fejfák fölöttem, s fönn az égen .' • • már zúgva száll felénk a gép-halál.

Köröttem ember-árnyak szürke foltja -tapad a hóhoz kis féreg gyanánt, lapul holtak porához, fagyott földre. Félelmét szitokba és fohászba fojtja, s fülelve fenn a zümmögő halált, görcsösen túr, míg vérbe dermed körme.

És távolabb ' a hallgatag sínek közt kihalt kocsik várnak útjukra csöndben, amíg a mozdony torpantan liheg. — Talán megússzuk —.kúszik a szivekhöz a halk remény, hogy agyunk beledöbben s fáradt testünk örömtől didereg.

Majd a pillanat tört tizedrészéig roppant stistorgás jön, sikoltó borzalom, a fülekbe nyilall s az idegekbe tép, • s a táj rettentő fényben női az égig — aztán a mélybe hullunk ... Morajló malom monoton csobogása kél, s dereng, a kép:

... Verőfényben járunk a folyóparton, a zöld mező áhítja már az estét, örök hűségről súg a tiszta víz. S a füzek alatt, míg karomban tartom ábrándjaimból életre kelt testét, suttogjuk, amit kettőnk szíve hisz.

Az első csók növényi íze száfnon s a kis tündérkirálynő szövi a jövőt, szerelme selymét hímezi szívembe. Az alkonyat békéje, mint az álom: karonfogva járunk, feledve az időt már i f j ú vágyunk mintha teljesedne.

Árnyunk ' a húnyó nap növeszti végtelenre s katonák jönnek épp a hídon át: görnyedt vállukon sötétlő fegyver torka. És mintha mind a semmibe meredne: előrenyújtott nyakkal vonszolják elhagyott napjaik , árnyékát a porban.

És szól a lány borzongva: szemed Világ-gömbjét amely sötét tüzével testem perzseli ólmok fordítanák ki, s nyakad büszke ívét tüzelő keblemen nem ringathatnám többé: forró karom enyésző árnyad öleli, a harc csóntváz-karján ha elragadhat innét.

Még cseng a' hang az idegek húrjain, de már az ar.c a lassú árnyba vész, mint elhaló, halk őszi szerenád. Kerekek csattogásán áthalló hangja hív, elsuhant tájakon áttetsző szeme néz, belőlük olvasom: »Ügy várok tereád

Az éjszakában vagonok zakatolnak,-nézzük egymás arcán a fáradt rajzokat,-s a vándor-cigaretták húnyó parazsát. Tünődünk: kit halálba, kit kalandokba és meddig dobál még a céltalan vonat, S vajon láthatjuk-e még az elhagyott hazát?

És a-vesztett Éden szólongat szívemből: jöjj vissza, amíg visszatérni tudsz — s az ajtó keskeny rését figyelem. S a vonat lassít... Most! A test meglendül. Repülők! Mindenki szerteszéjjel fut... Merre szaladják, útam hol lelem?

.-..A mező szélén áll egy csonka fa, mint reves fejfa, ég felé mered, ágain közömbös, nagy csillagok tűnődnek ... Micsoda csend: a lélegzés zaja mint óriási bőgő búg, recseg, mjnt friss avarja akácos erdőknek. —

Mintha álomból kelnék ébrenlétre, fejem a hóból lassan emelem, valaki, mellettem halkan mocorog. A felhők közül néhány csillag fénye virágport szór szét a fekvő testeken, távol a mozdony lángokban lobog.

Felém lehel az erdő illatával; belőle suttog a halk üzenet már:

' vissza, míg az ember visszatérni tud. Szabad leszek ismét, mint a madárdal, vagy elfognak majd, s azért tudom mi jár; mindegy, induljunk: most szabad az út.

LŐDI FERENC VERSEI

Apák éneke* Prológ

Süket s vak volnék nélküled, fiam. Fájások nélkül és örömtelen futnék, s magamhoz térnék• csak meg . mini szél sodorta meddő televény, [én,

Akárhogy gyúrnék magamból vasat, kiáltásokból hangos piramist, az ünnepek, ha szólítnák nevem,. nélküled félig volnék csak jelen.

Húsommal érző, kicsi emberem, neked rakom a téglát fölfelé az égig érő álmodásokon, hogy meg ne fojtson vér, jaj és

[korom.

Húsommal érző, kicsi emberem, a végtelenben én csak, rész vagyok, s hiányzom majd az egyik reggelen, de mondd helyettem hangosan: jelen.

Játékaiddal diskurálva Mikor a barna est leszáll s álomra hív a puha párna, engem éjfél is fönt talál játékaiddal diskurálva.

Minden kis kocka, kő, kavics elém vetíti mozdulásod, mit aznap szült meg ösztönöd, mint alvó rügy a kék virágot.

Meséskönyvedben alszanak . a rókák és a barna medvék, s hogy elnevettem magamat, a betűk fejük felemelték.

S hozzám bújik a villamos: riigája, mint a kifli, eltört, s míg nézem, elönt a harag, mint egeket a bárányfelhők.

Valaki nem gondolt reád, s fiára sem, mikor á lángra tartotta ezt a kis rugót, hogy szíve színét fesse rája. ,

Kincsem, te mégse pörlekedj, futósabb lesz a pici jószág, mint volt; az éjből kitelik, ha kontárságom meg is szólnád.

Harag és kibékülés Vacsoragőzben mosdik. a cica s nagyot nevet a tejfölös szeme, hogy sírva mosdasz már' megint vele.

* Részlet egy készülő versciklusból.

Varázslatos, hogy nem fogy el a víz, bár szappanod se kedvesebb barát, amért szemedbe csípi jószágát.

74

Duzzogva ülsz' le vacsorád elé s szavad enyémmel mérnéd össze, hogy barátságunk összetört-e.

Tekintetemből lopva olvasol, hiszen nehéz áz első szó nagyon, míg belül van a konok ajkakon.

Kenyérszegésre mozduló kezem töri csak meg a hallgatás jegét, ahogy nyújtom a kenyeret feléd.

Vág Julcsi A búcsújáró Mari néni lánya megesett bent a vén parókián. >-Mért tetted, Julcsi.'« — korholta anyám. Azt hitték, ketten tannak a szobába', s ott bújtam. én is, — nem égett á lámpa.

Nehéz volt már a földszagú nagy este, tücsök se szólt, — a titokra figyelt, s a Julcsi lánynak tejes mellivel feszült a nyár... — Hisz nehezült a teste gömbölyded szépre, egyre kerekebbre.

S belül kuncogtam, ahogy elmesélte dolgát a pappal: pénzt ígért neki, fűt-fát s eget, ha mégis engedi... S földet is kap a szép szál vőlegénye, felesbe, hogyha Julcsi tenne érte ...

És Julcsi tett is, hogy a világ száját betömje, — zöld ár vonult a Tiszán, s új lány söpört a vén parókián. A földszagú nagy este nőtte szárnyát s a Tisza vitte Mari néni lányát.

FARKAS LÁSZLÓ

A bolondos legény (Népmese)

Szegényember száraz kóró, Szálló szélben magját szóró. Bállangkóró szélben száll, Szegényembert' söprűjével Nagy zaj nélkül, sötét éjjel Elsöpörte a halál. Ki a sírnál sírva álljon, Volt a holtnak fia hár.om. Kettő okos, apja fajta, A harmadik — kissé kajla.

Sírtak-ríttak, mi haszna, Nem jön vissza a gazda.

Sárfalú ház, düledező, S fönn a tető: Becsurog rajta az eső. Ez a ház a hagyaték, S ráadásnak erre még, Három legény öröksége, Fához kötve egy bika. Hogy osszák el három, részre? — Ebből lett a galiba.

Legidősebb bölcsen mondja: »Építéshez fogjunk nyomba, Három pajta kész legyen,. Álljon három szögleten! Akiébe fut a bika, Azé legyen!« — Nincs több vita.

El is • készül három pajta, Kettejét a pap lakhatja, Csupa-csupa dísz, ciráda, Mindkettő kőből csinálva. Kettő így, a harmadik Giz-gazból csúfoskodik. Ezt a legkisebb csinálta, Nevet rajta a két bátya:

.»Milyen pajta ez a pajta?!...« Semmit se szól rá á kajla.

Mind a három, pajta nyitva, Jön a bika, körbejár, Gondolkodva meg-megáll, S befordul — a harmadikba.

Legkisebbik legény fogja A kötelet két marokra, Másik kettő dühvel mondja: »Szerencse járt a bolondra.« Legkisebbik legény pedig A vásárra igyekezik. Útjában egy fűzfa alatt Hallja, ahogy arra halad, • öreg fűzfa nyikorog: »Azt a bikát hogy adod?« »Száz arany!« »No, add nekem! Jövő héten fizetem.« »Nesze, itt van, isten neki.« A bikát a fához köti.

Otthon pedig a két bátya Gúnyolódik: »No, bolond Mivel jártál a vásárba? Jól becsaptak, ügye? Mondd!« Elmeséli, hogy esett, S hahotát kelt az eset.

Egy hét múlva útrakel. »No fűzfa, fizetni kell!« Se bika nincs, sem az ára. A legény hát haragjában . Fejszét ragad hamarjában, S odasújt az öreg fára. Inog a fa egy csapásra, Ferde lesz a törzse másra,

Ki is dől a harmadikra, Kifordul a gyökere, ő meg szemét csukja-nyitja: Három hordó, mind tele Rejtőzik a fa tövében, Színezüst van kettejében, Színarany a harmadikban. »Itt az ár« — a fűzfa nyikkan.

»Itt az ár!« — mutatja otthon, Két bátyja csak sápítozzon! Irigykednek mód felett, S szőnek hitvány terveket. »Meg kell ölni — egyik mondja -Sötét éjjel, alattómba'. Ha megölve a bolond, Kincse miénk. Félre gond!«

Jó füle van a legénynek, Amint hallja, mit beszélnek, Kapuféltől búcsút véve Indul a király elébe, Indul panasztevés végett, Kérni tőle segítséget.

A királyi pálotában Három éve némaság van. Nem kacag a király lánya, Oda lett a kacagása, Megrontotta rút varázs.

Elmondja a• legény sorra, Hogy történt a bika-próba, Meg a bika-eladás. Hallatára az esetnek Fölvidul a király lánya, Kacagása úgy ered'meg, Mint fagyott víz új hulláma Melegegű tavaszon. Szól a király: »Édes lányom Kacagásra bírtad, látom, Feleségül adom. Két bátyád meg fölakasszam, Vagy a fejüket vegyem?« »Én már meg is bocsátottam— Szól a legény csönd.esen.

Furulyaszó, hegedűszó, , Bőrdudaszó hállik, Ma is tartják még azóta A királyi lagzit.

CSOKY GUSZTÁV

Kula Egy öreg tanító emlékezése

Emeletes, ú r i házban laktunk, de a mi lakásunkba a lépcsőn lefelé kellett . menni . Éppen hét lépgsőt lefelé, mert apám műhelye — egyben lakószobánk is — annak az úr i háznak a pincéjében volt. Kétkézi-munkás kaptafakészítő volt az öreg. Kicsiny, négy táblás ablakunkon a járókelőknek csak a lábát lát-tuk. Csak a lábát : mintha a kaptafakészítőnek ennyi is elég lenne a világból.

Jól tanul tam, s így 1905-ben felvettek egy aradi Tanítóképzőbe koszttal és 15 korona, ösztöndíjjal. Szabadidőmben olyan diákokat tanítottam, akiknek .nehéz volt a fe jük, de könnyen szerzett pénzzel volt tele a papá juk zsebe. Így tellett aztán görbe sétapálcára az ötödik év végén a jeles oklevél mellé. Hanem állásóm nem akadt. Lézengtem. »Az állást más nyerte el.« — vála-szolták kérvényeimre minduntalan. ,

Esténként »Náluk« voltam, ö zongorázott, én meg nagyokat hallgattam. A nagy hallgatásban egyszer meghallottam a kissé nyi tvafe le j te t t : a j tón át szülei beszélgetését. -

— Mit akarsz vele? Hisz' nincs állása! Szólhatnál Ilonkának, hagyja abba az egészet. Lassan vénlány lesz belőle! ;— így a papa.

A mama : ~ — De kérlek, jeles oklevele van! — Jeles oklevél! Az csak az iskolában számít. Jó protekció kellene! Ér-

ted? Protekció! fgy eltelik öt-hat év i s . . . A zongora belezúgott a beszélgetésbe, de nekem ennyi is elég volt. Másnap a volt igazgatómmal találkoztam. Elkapta a karomat. — Jöj jön, a tanfelügyelő úrhoz megyünk! A VKM egy tanítót keres, aki

elvállalná a pankotai cigányiskola vezetését. Kísérleti iskola lesz. Magának kell m a j d bebizonyítania, hogy kulturális megoldásokkal megszüntethető a »cigány-kérdés«! Ismerem magát, maga képes lesz e r r e . . . És csak egy évről v a n szó! Aztán lesz több ilyen iskola is. Maga lesz az egész országban az ilyen iskolák igazgatója. Húsz éves korában igazgató! Érti? Aztán meg a cigány-iskolák tanfelügyelője lehet! Maga! A legfiatalabb tanfelügyelő az egész or-szágban! Maga! Maga!

Így let tem én önmagamat helyettesítő helyettes tanító Pankotán,* 1909-ben, protekció nélkül, havi 80 koronáért , mer t a Kárpátoktól az Adriáig nem akadt más tanító, aki erre vállalkozott volna.

e 77

A faluszélen bérelt parasztházban, a cigány-település mellett volt az is-kola. Itt volt a lóganéval felmázolt tanítói szoba is. Felfestettem a tűzfalra: MAGYAR KIR. ÁLL. ELEMI NÉPISKOLA.

Minden hivatalos hatóság magamra hagyott. Lettem: »cigány tanító«. Később már csak »a cigány«. Végül újkapu, akit megbámultak és akire u j j a l mutogattak.

Itt ismertem meg mindazt, amit az iskolában nem tanították. Itt áldoztam fel fiatal életem öt esztendejét, a magánéletem minden percét a »cigánykérdés, kulturális úton való megoldása« fantazmagóriájának. Munkára, kenyérre, be -csületre volna először szükség!

*

Amikor Kulát megismertem, épp olyan elhagyatott, megvetett, rongyos,, faluszéli putriban lakó cigánylegény volt, mint a többi. Nem is külsőben kü-lönbözött tőlük. A belsejében féktelen gyűlölet lobogott. Gyűlölte az embere-ket. Velem mégis szívesen találkozott, mert észrevette ra j tam, hogy embernek tartom. Mindig a nevén szólítottam, így: Jóska! Kezetfogtam vele ha találkoz-tunk. És — ami á legfontosabb — sohásem vettem észre, hogy a jobbszeme, hiányzik. Ha beszéltem vele, úgy néztem rá, mint akinek megvan mindkét fe-hér mezőből szurokfeketén ragyogó szemevilága..

Hálás is volt. Ha éjjel kiment a más földjére apja csont-bőr gebéit legel-tetni, magával hívott. Mentem. Többen voltunk. Nekem megtetszett ez a sza-bad élet, az augusztusi éjszaka, a közeli kimúlással mit sem törődő tücskök cirpelése a sötét herében, az éhes lovak halk ropogtatása, a végtelen ég fényes,, pislákoló lámpácskái között a hold halvány »C« betűje.

Száraz patakmederben ültünk, közel a faluhoz, a Pankota-Csigerszöilősi út mellett, áz egy íves kőhídnál, kökénybokrök eny helyében. A lovak sziluettjét, csak öt lépésről lehetett látni, de Kula az egy szemével jobban látott, m i n t én a kettővel. • ö nomád volt, én meg városlakó. Az én látásomat e lkoptat ta a pincelakás, az ötös petróleumlámpa, a sok éjszakai tanulás.

Kula hirtelen föltérdelt. Fülelt. A világosi várrom tornyára kúszó hold-sarlót nézte. Aztán mint a varangyosbéká, az ú t ra kúszott. A nyílegyenes or-szágúton végignézett azzal az egy szemével. Á fülét a földhöz nyomta, majd. guggolva visszaszaladt hozzám.

— Csendőrök! Egyik társunkhoz, Nonóhoz fordultam: — Dodó miért nem jött velünk? — Nem jöhet. Az apja eladta a pejt, szürke lovat vett. A szürke világít!"

— s azzal eltűnt ő is a lovak irányában. Halk lódobogás hallatszott, aztán semmi.

— A szívem a torkomba szaladt. Az út túlsó oldalán hatalmas tábla ura-dalmi szöllő volt, a csemege már zsendült, ehető. Mit gondolnak a csendőrök,, ha itt találnak a »Kulá«-val. Kulával, akit jól ismernek? Talán úgy tehettem,, mint aki menni akár, mert Kula megfogta a karomat. Elszégyeltem magam, s lejjebb húzódtam.

Hamarosan ütemes lépések hallatszottak, ma jd elhaladtak a hídon. A hold! fénye incselkedett a szurony okkal. Aztán minden elcsendesült újra .

78

— Honnan tudtad, hogy csendőrök? — kérdeztem Kulától. — A szurony fénylik, mint a csillag. Hol felragyog, hol eltűnik. De a csil-

lag nincs olyan alacsonyan. Mikor a fülem a földre tettem, azt hallottam: tup-tup. így csak a csendőrcsizma kopog. Látod »tomikuca« (tanítóbácsi)? Csend-őrök voltak!

— Jól látsz te Jóská! , — Hátha megvolna a másik is . . . — szólta el magát, előttem életében elő-

ször erről a dologról. -Aztán elmesélte azt, ami örökké égette, ami élete legnagyobb keserűsége

volt. — Ő is egészséges, eleven purdé volt, mint a többi: mint Nonó, Dodó,' Jancsi. Egyszer a bátyja és cimborái szöllőt loptak innét az uraságtól. Be-szaladtak a putriba. Az ajtónak — ahogy a nóta mondja — fából volt a ki-lincse, madzag a húzója. Kula — ákkor még Jóskának hívták — odalopako-dott az ajtóhoz s a kikopott,madzaghúzó lyukon belesett rá juk. Egyikük észre-vette fekete szeme ragyogását és surijával (késével) odabökött. Jóska felordí-tott . . . a többiek bent nevették

Kula megakadt a mesében. Az úton valaki szürke lovat vezetett felénk. — Ő volt az! — suttogta gyűlölettől szikrázó szemekkel Kula. — Miatta

vagyok én »-Kula«, »vak« Aztán jött a világháború-, s elsöpört mindent. Kellettem k a t o n á n a k . . .

*

Mostanában erős vágyat éreztem, hogy még egyszer lássam azt a falut, ahol eléggé rögös pályafutásomat megkezdtem. Megkaptam az útlevelet, sza-badságot.

Különös érzésekkel keltem át Lőkösházánál a határon. Kerestem, kuta t -tam emlékezetemben az elködösödött román szavakát, mert hiszen én csak azt a Romániát ismertem, ahol minden nyilvános helyen ez volt kiírva: »Vorbest mumáj romuneste!« (»Csak románul beszélj!«). Milyen nagy volt a meglepe-tésem, amikor a vonatban a jegykezelő — látva küszködésemet — így bíz-tatott :

— Tessék csak magyarul beszélni. ' Itt valami történt! Valami nagy, valami számomra alig hihető. Az u ta -

sok fesztelenül beszéltek románul, magyarul e g y a r á n t . . . Otthon éreztem -magam.

Amikor Aradon, az Aradhegyaljai Villamos Vasút egyik kocsijába feltola-kodtam, alig kaptam ülőhelyet. Velem szemben egy gyárimunkás külsejű meg-lett ember ült. Éthordó kis ládáját az ülés alá hajolva igyekezett" elhelyezni. Aztán felegyenesedett s találkozott a tekintetünk.

Meglepődtem.Útitársamnak csak félszeme volt. Belenéztem ebbe az egy szembe, mintha kettő lett volna, úgy mint régen, amikor kint éjszakáztunk a tilosban s lovakat legeltettünk. És ez a szem, amelyik kettő helyett látott, egyszerre ragyogni kezdett. A munkáskülsejű ember kicsit felemelkedett, fe-lém hajolt és nagy barna tenyerét térdemen nyugvó kezemre tette. Meglepet-ten, halk lihegéssel -mondta: ,

— Tanító bácsi! .

7»

Igen, így mondta: Tanító bácsi. Nem úgy, mint régen: Tomikuca. Én is mondtam valamit, csak ennyit: — Jóska! Mert ő volt, a »Kula«. És néztem rendes ruháját . Néztem a fejét : a fél tve

•őrzött büszkeség, a hosszú, vállig érő kócos fekete h a j sehol. Oldalrafésült . ké-kesfekete haja t viselt. Kérdezgettem, s ő beszélt. Beszélt egyhosszában so-kat. Igyekezett mindent elmondani, ami vele és körülötte történt.

Pankotán is keresztülvonültak a Vörös Hadsereg katonái. A faluszélen, azon a bizonyos szöllőn keresztül először partizánok jöttek. Előbb csak kettő, azután több is . . .

Ekkor rövid időre megállt a vonat és két rendőr kászolódott lefelé. Az -egyik menetközben odaszólt:

— Szerbusz Jóska! Jóska kissé felemelkedett és megfogta a feléje nyúj tot t kezet: > —; Szerbusz! — mondta egészen természetesen. Nem büszkén, kérkedve

-előttem. Visszaült. Nézésemből eltalálta a gondolatomat. Mosolygott s megjegyezte:

— ö is partizán volt. A vonat továbbindult s Jóska folytatta történetét. A partizánok szóbaelegyedtek vele, köztük ragadt. Jóskának szólították

.s amijük volt, megosztptták veíe. Puskát, ruhát is szereztek neki. Teljes em-bernek számított végre ő, a rongyos, a félszemű," a m e g v e t e t t . . .

Aztán vége lett a háborúnak s hazakerült. Otthon egész más világot ta-lált, mint amit otthagyott. Az elmenekült Volksbundosok házaiból egyet neki •adtak. Elhívták dolgozni, s ő ment. Megnősült. Már iskolás gyermekei vannak. •Gyárba jár, reggel jön, este megy. Keres. Megélnek az ő munkájából . Van meleg szobája és nem fél a csendőröktől.

Elhallgatott s magába mélyedt. — Mi van Dodóval? — ráztam fel gondolataiból.

, — Dodó? — halvány borulat vonult át arcán, — meghalt. Már régen, .Lopott, agyonverték a csendőrök.

Megint hallgatott egy kicsit, majd hozzátette:. — Már nem haragszom rá . . . — És mi vari a pankotai putrikkal, a többiekkel? — Putri? Már alig van. A többiek dolgozni járnak . . . Az, ami volt, már

alig van. Megérkeztünk. A villamos a nagyvendéglő előtt állt meg. Engem a ke-

resztkomám várt. Jóska felénk fordult, kezetfogtunk. Amikor kezemet lassan kihúztam széles tenyeréből ú j ra összemosolyogtunk. Megöregedtem, s lehet, hogy soha' többé nem találkozom Jóskával — gondoltam. Ö is ilyesmit forgat-hatott a fejében,' mert a szeme nagyon meghomályosult. Megbíztattam; saját -szavával:

— Az, ami volt, már alig van, Jóska! ' , • . . -

•80

SZABÓ LÁSZLÓ

Kakuk

Az erdőn át hazafelé siettem. — sűrű homályba vitt a gyalogút, amíg egyszerre valahol közelben • reámköszönt egy kotnyeles kakuk.

Gondoltam egyet, Azt mondják a vének, jövőbe lát e különös madár — ha megkérdezzük: »-Kakuk, meddig élek?« amennyi év lesz, annyit kiabál.

Így tettem én is. Hangom nekilendült, kanyarodott a gyertyánfák között — .s már jött a válasz a sűrűn keresztül, vígan számoltam: öt — húsz — negyvenöt.

Aztán meguntam. Indultam s a völgyben már felbukkanni láttam a falut — de akkor is csak úgy zengett mögöttem a rendületlen, bíztató »kakuk!«

Bolondos szárnyas! Így higgyen áz ember ... Hát meddig éljek? Nem hallgatsz? Elég! Százig mindenki elhúzná örömmel, de így lerontod szavad hitelét!

Még otthon is e jóslaton dohogtam — nem hittem már egy évet sem neki, míg hajamat babrálták izgatottan féléves lányom párnás ujjai.

S egyszerre vidám, nagy szemébe néztem-— tán kinn az éj sem lehet feketébb — s magam láttam meg homloka ívében, szívemnek tudtam fürge kis szívét.

... Ki az élet értelmét megtalálta, múlás már annál nem dönget kaput! Ha odakinn még mindig kiabálna, igazat szólna úgy is a kakuk...

PETROVÁCZ

Könyörgés a Költő barátom tegnap - * az utcasarkon - elkap. Kezében az újság. — Láttad? Van benne egy bírálat rólam. Kilenc és egynegyed sorban a kritikus csak bókol: Az »ókor«, a »Patyolat«, a »Rév« s »Vám« mellett új. területtel bővült a témám. S a drótkefe-szakmában nincs nálam jelentősebb író! Ügy nézz ám énrám!...

Némán álltam s térdben megroggyant a lábam. S hangtalan bár, de rimánkodva

kértem a sorsom: Térdelek inkább a sarokban borsón,

S -de rólam ' ne írja a kritikus — százezer sorban

ISTVÁN VERSEI

kritikusokhoz se —, hogy »0, ö a nagy költő a szerelmesek, a Mecsek, Kistelek és Kalocsa, a fák, kofák

s jópofák dalosa .. .«

Én a világot mérvén vettem a kezembe tollat, s a tintám olyan oldat, melyben mindent feloldok. S boldog nem leszek, míg magamban oldatlan bolygót hordok. S Ti, kritikusok, bölcsek, ne akarjátok,-hogy rátok nyelvet öltsék. Hogyjátok énrám, meddig terjed a témám, s inkább legyetek addig veszteg'' amíg szakállt növesztek, s tollamból elírom a fele tintát. . .

Magányos tanya Az istállóban szénaillat, pára s a frissen-fejt tej jószaga lebeg. Pislog a mécs, elalszik nemsokára. Belopakodnakés a gerendára hasalnak a gondfellegek.

A jászolban zizeg a hitvány széria. S a homályos sarokban, a helyén mozdulatlan áll, mint egy komor', néma visszafelejtett ősvilági rém, a sovány igástehén.

Az udvaron didereg a diófa. Vinnyog a szélben a meztelen ág. S a mezsgyék mellett állnak, páros sorba* kivont karddal, a kicsi földet óva, kinnfelejtett kukoricák.

A csillagok közt —-száz apró vitorla — suhogva húznak el a vadlibák. A must átváltozik ecetes borra, S a fagyos éjben, mint az ember orra vörösödnek a paprikák.

82

RÁKOSY GERGELY

A kisasszony

El Reggel fé lötkor . cseng a vekker. Nyáron ilyenkor már sárga-pirosan vil-

lódzik az ablak, de télen feketén, tompán és sután néz önmagába, s néha hal-kan meg-megremeg a rohanó szél érintésétől. A vekker azonban nem ilyen el-néző, nem halkí t ja le a hangját , hanem erőszakos kamaszrekedtséggel, kö-nyörtelen élességgel szól az alvókhoz, akár egy kis pocakos despota.

Ilon puha vackolódással nyugtázza a hangot, s félálomban tölti el azt a kis időt, amig any ja elkészíti a reggelit.

Az asszony tényleg sóhajtva mozdul, s máris recsegteti a padlót darabos, súlyos testével. Ez a sóhaj és recsegés úgy hozzátartozik minden hajnalhoz, akár a kakaskukorékolás. Kisvártatva nyikordul a kút , sír a hó, cuppog a sár, vagy tompán pufog a por, ma jd edénycsörgés hallatszik távolról, egészen tá -volról. Mindez valószínűtlenül gyorsan történik, s .mielőtt az álom ú j r a végleg győzedelmeskedne raj ta , máris hal l ja:

— Ilon, te, hallod-e . . . . I lyenkor úgy érzi, ezerszeres erővel rohanja meg a fáradtság és —

ha lehetné — akár napokig tudna feküdni mély á lomban. 'De nem lehet, mert ha gyönge visszafelelni, 'akkor mind já r t egybefolyik az előbbi felszólítással:

— Te lány, megint fu tn i f o g s z . . . Visszavonhatatlanul kelni kell. Még nyáron istenes, de télen, mintha jégbe

fagyasztanák, úgy fogadja a soha nem fűtö t t szoba levegője és a döngölt agyagpadló, mely hideg, akár az üveg. A konyhában már jobb, s ha meleg it t sincs, legalább pattog a tűz, s magában ez a hang, meg a mennyezeten t á n -coló tűzfények megszüntetik vacogó borzongását. A kemencével egybeépített rakot t tűzhely, mint egy felkönyöklő óriás, uralkodik az egész konyhán. Nem f ű i az be igazán dél előtt.

Sebtiben kapkodja magára ruháit , s álmos fej jel f u t t a t j a végig tekintetét az unalomig ismert tárgyakon. A csöppnyi ablakban, melyen máris kezdenek lefutni a konyha gőzei, a kis támasztós tükör, apja borotválkozószerei - és egy tűpárna . A viaszkos vászonnal le takart asztalon bögre és ruhában a . kerek ke-nyér. Az asztal felett falvédő — ő varr ta ki — apa és gyermekei vá r j ák az ebé-det, s az asszony egészbensült csirkét emelve lép be: »Jó bor, jó egészség, szép-asszony feleség« — felirattal. Balra ettől a fali sótartó, jobbra a paprikatartó''.. Az asztal alat t morzsolt kukoricával teli szakajtó — a disznók számára. Az a b -lakkal szemközti falát ma jdnem teljes egészében elfoglalja a valamikor hal-ványzöldre festet t , de már lepattogott pohárszék. Mellette éppen, hogy elfér «7- a j tó és a sárokban a vasállványon a kis szürke mosdótál. A vizespadon a

2« 8X

vödör, a bádogbögre és a szappantartó. A törülközőnek csak az aj tófélfába vert szögön akad hely. Szerte-széjjel néhány hokedli, sámli és a többi helyet el-foglalja a tűzhely-kemence. Ez a konyha ékessége, minden vas és réz ál lan-dóan ragyog rajta, mintha a nap sütné, a tetején meg reggeltől' estig gőzöl a víz a disznók számára. E nagy edények mellett egészen megbújva fortyog a kis kávés bögre, félrehúzva, kitaszítva,, beárnyékolva — család számára.

Mindebben semmi újdonság nincs. Megszokott dolog. Ebbe született bele és semmi furcsát nem talál benne. Így van és természetes, hogy így van, hiszen így volt anyja lánykorában, s talán azelőtt is mindig. És így kell lennie — magátólértetődően — most és ezután is.

Mikor felöltözött, csak akkör mosdik ujjheggyel, óvatos módra — az anyja sokszor még ígyse. Igazában a forró tejeskávé gőzétől kezd éledni, mikor fürge kézzel beleugráltatja a kockára vágott kenyérdarabkákat, s az első ka-nál forró lét lenyeli. Ilyenkor botprkál ki az apja az álom ittasságával, egyik kezében a ruhái, másikban a csizma. Jön a mezítláb nesztelenségével, s csak állkapcsa nyikordul az ásításban. Letottyan egy hokedlire, egyik kezével vö-rös szemeit dörzsöli, a másikkal a kabátjában matat a pipa után. Anyja rá-mordul:

— Ne a pipát keresgélje, hanem húzódjék már föl. Most mezítláb legény-kedik, este aztán nem győz köhögni, ha r áko ln i . . .

— Jól van, j ó l . . . , — s ilyenkor apja tévetegen megáll a mozdulattal és nem tudja, hogy most már a pipát keresse-e, vagy a csizmát húzza-e.

Ilon már az utolsó falatoknál tart, apja ott ül vele szemben borzolt bajúsz-szal, egymást dörzsölgető lábfejekkel, egyik keze a fogasra dobott kabá t j a zsebében, másik a csizmájában kapcáját keresve. Anyjá sötét súlyossággal, meg nem állóan tesz-vesz, tüzet szít, vizet mer, edényt rendez, s ő úgy érzi, mintha ebből a darabos asszonyból állandóan megbántottság, örökös sértődöttség sütne ki. Ezt már egészen kis korától így érzi, de eddig csak tudattalanul, mostariá-ban meg egyre tudatosabban. Mintha azt mondaná:

— Eh, tiértetek veszkölődöm, csigázódom.. . ti, ti méltatlanok^ ingyen-élők.

— Persze nem mondja így-ki, de vaskos kézének mozdulata, amint a húsz-literes krumplisfazék fülét markolja, karjának minden izomrándulása, amint a moslékos vödörben könyökig túrkálva a krumplit maszikolja, s széles férf i -hátának minden .feszülése, mialatt a mosóteknő fölé hajol, szájának beszívott vonala, mialatt a kisszékre kuporodva a levest dobálja magába — mind ezt mondja, kiáltja.

Hiába mondják neki, ő is meg az apja is, hogy ne hajtsa magát olyan veszettül, lehetne sok mindent kényelmesebben és másképpen is csinálni — hiába, a felelet mindig egyformán kurta, egyformán mordulásszerű, mereven elutasító: ,

— Üljek talán összetett kézzel, s bámuljain a.légypiszkot a falon?! Ilyenkor harag gőzöl párnás, izmos arcából — nem is lehet hinni, hogy

valamikör olyan baracksíma, helyre menyecske volt, mint a szobában levő esküvői képe mutatja. Arcát az idő nem ráncolta, hanem gödrökkel és dom-bokkal. szórta tele. •

— Szegény édesanyám! — gondolja sokszor Ilona, mikor anyjába, vagy a képre néz, s ilyenkor egy kicsit magát is, vagy talán főleg magát sajnál ja ,

84

s kérdő szemekkel áll a nagy, faragott barnakeretes tükör elé. — Vajon ő is így jár? Hiszen az borzasztó lenne, — s szeretettel nézi minden porcikáját. Ritkás szemöldökét, komoly, feketébe barnuló szemét, elefántcsontszín, dom-ború; homlokát, ahonnan játékosan göndörödik ki barna haja. — Soha sütő-vasat nem látott ez a haj, minden szála úgy csavarodik természetes hullá-mokiba, mint valami leheletfinom karácsonyi angyalhaj.

— Szegény édesanyám! Bekapja a reggelit és indul az állomásra. Mikor a konyhaajtót beteszi,

még utána röpül nehéz, fekete szárnyakon az anyja hangja: — Aztán ne maradj el a késői vonatig! Ráérsz te még arra . . . Ez mindennap az útravalója. Pedig de ritkán, de nagyon ritkán jön a

késői vonattal, csak ha valami előadás v a n . . . havonta, k é t h a v o n t a . . . de hiába, ezek a varjúszárnyú szavak bekormozzák minden indulását, s befeke-títik még a legátlátszóbb ragyogású nyári reggelt is egy kicsit.

Pedig nyáron lélekfrissítő az út az. állomásig. A fülledt éjszakák és izzad-ságos nappalok után hűvösen cirógatja a bőrt a friss hajnali levegő és még a por is aranyszínű az előrenyújtózkodó naptól. A magas út két oldalán he-verő rétek -elpihentetik és elringatják a szemet harmattól makulátlanra mo-sott, üde színeikkel. Az alvégen ilyenkor kezd riogatni a félkezű Mózsi bácsi, a kanász, s mint valami nagy bagoly, tele pofával fú j ja az irdatlan ökör-szarvat :

— Huu - i, huu - i i . . . Asszonyok állnak a kis kapuban, »hücste«-znek, tapsolnak a nehezen in-

duló malacoknak, öregemberek ballagnak az istállóba etetni, a gazda a sze-keret nézi körül, keni, s teszi rá fel a lókapát, kaszát, gyereksírás hangzik, s ezernyi hang, szín, mozdulat keveredik, eggyéfonódik — megindul egy ú j nap.

Ilon ilyenkor nyáron nem siet, szereti elnézni ezt a gazdag, drága falusi életet, s kicsit fá j is neki innen elszakadni. Mindennap elszakadni, hazajáró lé-lek l e n n i . . . Ö, de fáj , de nagyon fá j néha, mikor egy-egy ismerős asszony — majd mind az — csak úgy tréfásan eleibe dobja a szót:

- — Hát nem jössz velünk kötözni, Ilon? Nehéz átlépni visszanemforduló fejjel az ilyen szavakon. Mert szép és nyu-

godalmas dolog onnan föntről a szőlőhegyekről, derekat pihentető kiegyenese-déssel végignézni a fűzek között megbújó folyócskára, az apró, hangyaként széledő csordára, s a melegben lihegve guggoló házacskákra. Innen-minden tisz-ta, szabályos és kedves, akár az» ú j gyermekjáték. Innen nem lehet látni a te-henek kiálló bordáit, a legelőn megbújó kátyúkat, a leroggyant zsuptetős házak apró, fényt be nem engedő ablakait. Ide nem hallatszik fel keserű asszonyok zsörtölődése s e m . . .

Igenám, de nem lehet örökké a szőlőhegyen dolgozni. A fűzek is megkopa-' szódnak, szürkére színtelenedik a táj , s szemet • fárasztó fehérséggel borul a hó mindenre. Ilyenkor az élet — a homályos konyha és az udvar egy-egy ki-íutásnyira, az apja pipafüst feletti múltbanézése, s anyja sötét sürgölődése.

Milyen biztos erőt adó az a dübörgés, földrázkódtatás, mikor a vonat befut a kis fáktól bújtatott állomásra, s könnyedén, tollpiheként tolja, fröccsenti szét a havát is maga előtt, amelyben egy ember csak vánszorogni tudna. Ilyenkor ő maga is úgy érzi, hogy a mozdony roppant ereje beléje költözik, s fúhat, eshet, szürkülhet, vagy fehéredhet, viszi, röpíti már a lelke az ú j gyár felé, amely közelről, távolról, télen és nyáron egyformán ragyogó, világos, léleg-

85

zetszabadító és vidám. Ha borús az idő, végig a szalagok fölött neonsorok va-rázsolják ide a napfényt, ha hideg, a hatalmas fűtőtestek ontják, füst és gőz nélkül, a meleget, s ha valaki nyarat akar látni télen, lemegy a gyár hatal-mas üvegházába. Nyáron meg az egész udvar virágoskert. Léptek alatt ropogó sárga kavicsos útak, nyírott pázsit és rózsafák, annyi, hogy megszédül az em-ber a színüktől, illatuktól.

Sehol egy bogáncs, sehol egy csalán. A roppant, csupafény géptermekben zümmögnek a varrógépek, fürge ke-

zek adják egymásnak a szalagon a ruhadarabokat. Egy itt ölti, másik ott tűzi, harmadik gomblyukat vág és varr, negyedik kézzel tisztáz, ahova géppel nem férhetni, s a szalag végén sistereg a villanyvasaló — egymásután, mint a cso-dában, születnek a kabátok, nadrágok, munkaruhák.

Ö, ez a munka könnyű és mégis milyen eredményes — még a zene is szól. Szó is esik közben, — természetesen — nevetés is, s röpül az idő, ami nem is csoda ennyi fiatal közt. ,

Az ebédlőterem is igazán; de igazán úgy ragyog, mint a patika. Mindenki után letisztítják a bakelittetejű asztalokat, s nem úgy mint a kiskocsmákban, — itt akár enni is lehet a puszta asztalról.

Egy-két öreg műszerész meséli, hogy "nem mindenütt van így. Egyes rég-ről maradt pesti gyárakban nyomott a levegő. De olyankor még jobban lehet örülni annak, hogy. itt így van. Mint egy mesebeli ü v e g g y á r . . . esténként, kívülről nézve még gyémánt-várnak is lehetne mondani. Mintha falak nem is lennének, csak fényöntő ablakok mindenütt. Itt a legkisebb zúgba sem fész-kelheti be magát a homály.

A bejárat melletti piros versenyhíradó tábla pedig már egy éve hirdeti: »Rózsa Ilona kézimunkás 115%.« Ilon nem néz oda kérkedően, de jövetkor és menetkor azért csak odavil-

lant egy pillantást. Ennél szebb adjonisten és isteriveled talán nem is l e h e t . . . Azért hazamenni sem rossz. Nekidülleszteni kendős fejét a tehén .oldalá-

nak, s mialatt susog a tej a zsétérbe, elgondolkozni a nap eseményein. Hosz-szú estéken hallgatni a kisszéken ülve, kemencéhez támasztott háttal a mor-zsolódó kukorica percegését, egy-egy odavetett szóval mesélni, hogy mi is tör-tént ott bent, s hallgatni a falu dolgait.

Akinek nyolc hold szántója, két hold rétje, s hat sor szőleje van, annak mindig akad mesélni való gondja — öröme. Így az apja is mondja:

— Kikalászolt a rozs, ahogy nézem szép fe jek lesznek, csak szárazság ne jöjjön m o s t . . . Megégyeltük a kukoricát . . . Huszonegy keresztet adottba kakas-: dűlői z a b . . . Megellett a disznó.

S ő gyermeki örömmel rohan ki az ólba, s- egyenként veszi kezébe -a rózsa-szín, fehérszőrű sivalkodó m a l a c k á k a t . . . .

— Lám, ilyen nincs a gyáratokban, — mosolyog az apja. — A szárat is behordtuk m a . . . Jöhet a tél, minden őszit földbe te t tünk Gyorsan hullanak a hónapok egymásra. Néha ilyeneket is mond az apja, tétován pusmogva: — Ma, mikor hoztam be a lóherét, ott vit t el az útam a tsz kukoricája

mellett. Leszálltam. Hát bizony jobb, mint a mienk, pedig a mienk is a jók között v a n . . .

— Tán be akar állni közéjük? — veti oda anyja csúfondáros támadóan.

86

Apja nem felel semmit, s hosszú idő eltelik, amíg ilyesmit hoz szóba. Ilon ilyenkor arra gondol, mi lenne velük, s munkájukkal ott a gyárban, ha külön-külön homályos műhelyekben dolgoznának egyedül, m a g u k n a k . . .

- Ettől eltekintve, így esténként, ha valami aznap nagyon jól sikerült, anyja is felenged 'néha-néha, s mesél valamit lánykorából, legtöbbször abból az idő-ből, mikor az apja még csak udvarló volt. Harmincéves asszony-idejét sohasem .említi, legfeljebb a gyerekek születését, meg 'a háborút, ami a két fiút elvitte. Mintha a többi kiesett volna életéből. Vagy mintha nem is lenne élet.

— Hej, mikor apád még ölébedugott kézzel pislogott rám a padká ró l . . . Apja somolyog és pipája kék füst jé t teregeti múltbeli emlékekre. Anyja .

váratlanul abbahagyja (sokszor tesz így), egyet sóhajt: —1 Kár is róla beszélni! — és olyan keményen kezdi ú j ra morzsolni a ku-

koricát, mintha ez lenne életének főcélja. Nemsokára bemegy ágyazni, s Ilon is rendezi az ő helyét a kettős ágy

végében, a sezlonon. Apjuk a tornácon áll, szétvetett lábbal és nézi az eget: — Vajon milyen idő ígérkezik? Ilon sezlonja rövid, kemény és kényelmetlen. Egerszegen vette az anyja

vagy öt éve valami magánostól, használtan., — Nem olyan, mint az újmódi, de olcsó -\jolt, — mondta, mikor mustrálva

körülállta a család. Rövid és horpadtderekú ez,a sezlon és Ilonnak alacsony termete ellenére

is jól össze kell húzózkodnia rajta, ha azt akarja, hogy ne lógjon le a lába. De azért egy 17 é.ves lány sok szépet álmodhat az ilyen sezlonon is.

Elfújják a petróleumlámpát, s mikor az öregek sóhajtozása és .forgolódása egyenletes horkolásba és fúj tatásba fordul, Ilon még mindig tágrameredt szem-mel gondolkozik mindenfélén, csak úgy szertelenül, egy kedves fiúarctól kezdve egészen a hegyesfülű kis malacokig, de sokszor azon is: hogyan lehetne úgy megcsinálni, hogy semmi sóhajtás ne legyen lefekvés: előtt. De szép is lenne az, nyugodt álmot hozó.

Aztán körülöleli egészen a csönd, a sötétség és kar jába veszi a fáradtság. Szép lassan lecsukódik a szeme, s a nehéz horkolások a varrógépek zümmögé-;sévé szelídülnek.

2

Mirft finomra kidolgozott márvány az idő viszontagságai által ormótlanná formált gránittömb mellett, olyan volt Ilon az anyja mellett.

S 'mit kellett e kis márványszobornak küzdenie a ránehezedő mohos grá-nitkolosszus súlya miatt! Néha hangtalanul, néha feszüléssel, néha tömör, fehér, f inom szilárdságának minden erejével.

I t t volt például a villany. Mennyi keserű szó, idegmorzsoló vita, hátatfor-dító neheztelés, míg végre bevezettették. Anyja csak akkor egyezett bele, mikor papírral-ceruzával bebizonyították, hogy két éven belül behozza az árát, mert olcsóbb, mint a petróleum. De mindaddig, míg ide éljutottak, mennyi könnyes elalvás, neheztelő sóhaj és riasztó marakodás! Az istállóba azonban így sem engedte bevezettetni; mert nem bízott a számításban.

Dehát ezen is túl voltak, s már. égett a villanykörte á konyhában. Soha ilyen világot nem látott ez a helyiség, pedig csak huszonötös égőt csavartak be. "Egy kicsit közelebb kerültek a gyári fényességhez.

87

Ebben az időben építették meg a gyári fiatalok a kosár- és kézilabda pályát. Az alagsorban már eddig is megvolt a sportöltöző és fürdő, csak -komoly pálya nem volt még.

A simára döngölt piros salak a fehér vonalakkal, s a magasban nyúj tózó kosár hívta, csábította a fiatalokat. Ilon sem tudott ellenállni,, s tagja lett a női csapatnak. A vasúttól és a vasútig való gyaloglást leszámítva, egész nap csak ült, fiatal izmai. kívánták a mozgást. Jóleső titkolódzással gondolt arra, hogy mit szólnának otthon, ha látnák őt rövid nadrágocskájában, a kis u j ja t lan , feszülő fehér blúzban, szétzilált hajjal, kihevült arccal, amint izgalommal rohan és kiáltja:

— Ide, ide, hozzám . . . Álmában sem képzelte eddig, hogy mit jelenthet egy ilyen kis futkározás.

Eleinte ugyan nehézkessé fáradt minden tagja, de ez a második héten teljesen elmúlt, s azontúl .olyan erősnek és frissnek érezte magát, mint még sohasem. Űjjáéledett, mikor lábujjhegyre állva önfeledten hagyta, hogy körülzuhogja a bőrt rózsaszínre-csókoló forró víz. Hosszú percekig állt így, lecsukott szemmel, s azt sem bánta, ha haja csuromvizes lett. Neki nem kellett féltenie a hul lá-mait. . . .

A hosszú évekig tartó reggeli macskamosakodás és a heti egyszeri kínlódó-keserves lavormosakodás után újjászületés volt számára ez a kétnaponként! forró zuhanyozás. Eleinte újjászületés, majd visszatérő öröm, később követe-lőző szükséglet. Ügy hogy, mikor egy alkalommal elromlott a gyárban a víz-vezeték, hát nem bírta a fürdőt nélkülözni. Tapadóan piszkosnak érezte m a g á t és mikor arra gondolt, hogy azelőtt hetekig csak kezét, arcát, s lábafejét mosta, hát megborzongott.

Este behozta a kis teknőt, s anyja kérdő tekintetére így felelt: — Elromlott a gyárban a vízvezeték, s most nem tudok ott fürdeni . — Mér, tán holnap ünnep lesz? — Nem, csak megszok tam. . . de hiszen úgyis van víz fenn, ma jd teszek

helyette . . . — és úgy érezte, mint aki bűnös, gonosz dolgot művel, s egészen, megrezzent, mikor az anyja bevágta az ajtót.

Gyötrelem volt később hallania, amint a szobában még mindig fortyogott: — Fürdik a kisasszony . . . Hétköznap e l ő t t . . . megszokta . . . Apja dünnyögött valamit, nem lehetett érteni, mit. Ilon ezután nem hozta be többé a kisteknőt, s tíz napig inkább viselte a

mosdatlanság keserves érzését. Akkor .aztán elkészült á gyári vízvezeték, s Ilon ú j ra odaállhatott lehunyt szemmel a zuhany alá'. Nagyon jól esett, de azért még mindig hallotta halványan a hangot:

— A kisasszony . . . megszokta . . . — Igenis megszoktam — gondolta és dörzsölni kezdte magán a szappan-

habot. 0 A gyárban a harmadszori élüzemavatás örömére színdarabot akar tak be-

mutatni. Ilon hallani seni akart róla, hogy szerepet vállaljon, hiszen akkor hosszú hetekig csak az esti vonattal tudna hazamenni a próbák miatt. Nem is vállalt volna, ha nem Erzsi a rendező. De Erzsi, ez a fiús, keményarcú, haj lé-kony lány addig beszélt, könyörgött neki, mig végül is vállalta.

88

Bár soha eszibe se jutott volna. . Harmadik napon, hogy a kései vonattal hazaért, már csak apját talál ta

ébren. — Hát édesanyám? — Hadd el, dúl-fúl, lefeküdt. . Bement a szobába még úgy kabátosan, s gyengén rátette a kezét befelé f o r -

duló anyja vállára. — Mi baja ' van, édesanyám, mi bánt ja? Semmi felelet.

' — Tán csak nem rám haragszik? Hát mit tettem? v Nehéz szusszanás, semmi egyéb. Ő meg csak kérleli tovább, simogatja anyja vállát. Egyszerre idegeset r á n -

dul a nagy test, a váll türelmetlen mozdulatot tesz, s mint bunkócsapások, úgy jönnek elő a szavak a párnák közül:

— Nem hittem volna, hogy idejut az én l á n y o m . . . csavarogni é j f é l ek ig . . . — Dehiszen, — Ilonnak elhomályosul á szeme, — dehiszen nyolc óra

van . . . És tudja, hol voltam . . . A párnát gyömöszölő 'test nem felel. Ilon új ra ráteszi kezét, a váll ú j ra

idegesen ellöki. A lány még hosszan áll ott, s nem hallatszik semmi más, csak nehéz lélegzés, s egy-két halk koppanás, olyasféle, mint amikor egy könny-csepp padlót ér.

Hallja ezt az anyja is, de még jobban megkeményszik, s mikor Ilonból k i -tör a zokogás, hogy: »dehiszen tudja, jó helyen vagyok«, akkor kongó, bírói hangon adja meg az utolsó döfést:

— Az isten tudja, hol vagy te . . . így ment egy hétig. Hét álomnélküli, gyötrelmes éjszaka. Ilon nem bírta

tovább, beszélt Erzsivel: V — Nem maradhatok, többet nem maradhatok, keressetek valakit helyet-

t em. — Nahát, megbolondultál, hiszen már tudod a szerepet?! Ilon elmondta az otthoni fejleményeket. Erzsi nevetett. — Na, majd én beszélek az anyád fejével, vár j csak, vasárnap elutazom

hozzátok. Tényleg, itt e kristálytiszta ragyogásban nem is lehetett komolyan venni

anyja sötét szavait. Azért mégsem szerette volna, ha Erzsi eljön hozzájuk. Igyekezett lebeszélni. De lehetett Erzsit valamiről lebeszélni?! Nem lett volna ő, ha lehetett volna. Hiszen az egész lány, talán hús és vér helyett céltudatos-ságból és akaratból állott. Amit elvállalt, azt véghezvitte minden körülmények között. Most a színdarab rendezését vállalta, a színdarabban komoly szerepet kapott Ilon; a lánynak játszania kellett. Ezenfelül szerette is Ilont az ellentétes tulajdonságúak vonzódásával. Benne semmi puhaság, gyámolításra szorulás nem volt, tehát a gyámolításban telt kedve.

Azon a vasárnapon, mikor 'Erzsi a déli vonattal megérkezett, rohanó de-cemberi szelek tördelték a kopaszon merevedő fák száraz gallyait. Síróan cir-peltek a villanydrótok. A magas töltés-úton a meg-megújuló szélrohamok bele-fojtották az emberbe a szót. Ilon nem törődött vele, s az izgalomtól és széltől el-elfúlóan, kapkodva beszélt:

— Könyörgöm, ne heveskedj . . . nem ismered te nálunk a he lyze te t . . . Találtok helyettem szereplőt!

89

Ügy látszott, Erzsi tényleg teljesíti Ilon kérését, mert az ebéd alatt szere-tetreméltó kedvességgel viselkedett és még csak célzást sem tett jövetelének •okára. Naivnak látszó kérdéseket tett fel, mint afféle városi kislány, aki még .sohasem járt falun.

— Már az úton láttam, hogy ez a falu is kapott villanyt, de jól tették, hogy maguk bevezettették. Bizonyára már alig győzték k i v á r n i . .

Anyja firtatva nézte Erzsi arcát, nem rajta gúnyolódik-e, de mikor semmi ilyesmit nem vett észre, hát kissé szégyenkezve pillantott tányérjába, amit félig az asztalon, félig ölében tartott.

— Miért nem tetszik kényelmesen elhelyezkedni, Rózsa néni? Van itt hely. Valóban az asszony csak a vendég kedvéért ült az asztal mellé, különben

mindig egy kisszéken ülve, öliből kapkodta be ebédjét, s ez látszott ra j ta . És Erzsi hol az apához, hol az anyához, hol barátnőjéhez fordulva tovább

beszélt, egyre csak kérdezett? — Jaj , tényleg vannak olyan édes kis malacok? És hány v a n ? . . . Hát

mennyit malacozhat egy disznó? . . . Rengeteg! Tapsolt örömében, mikor ebéd után bejárták az udvart és mindent meg-

néztek. Megvakargatta a majd süldőnyi malacok fülét, beletúrkált a kis boci göndör homlokszőrébe, elcsodálkozott a két tehén hatalmas tőgyén. Mindjár t kérdezte is, hány liter tejet adnak.

— Általában nyolc litert. — Dehiszen ez nagyszerű, tizenhat liter naponként. Három forint jával az... — Nana — mérsékelte az apja —, szárazon is állnak ám. Megnézték a rozsdavörös tyúkokat, s Erzsi még a hatalmas farakásokat is

körüljárta. — Mennyi fa! Mennyibe került? — Hova jutnánk, ha venni kellene? . . _Van egy kis erdőnk, ötszáz szögöl

az egész. Már a szőlőhegyek mögött bujkál t a nap, mire ú j ra bementek a házba. A sötétedő konyhában egy sarokban kuporgott az anya és lába fölött ki-

feszített kötényébe morzsolta a kukoricát. Ha a kötény megtelt, beborította az egész kötényrevalót a mellette levő szakajtóba. A nappal is sötét konyhában már alig lehetett kivenni a tárgyakat, s az arcvonások egyáltalán nem lát-szottak.

Nagy csend volt, gőzös, fülledt meleg, s oly pisszenés nélkül ültek mind-annyian, hogy még a macska nyelve reszelését is lehetett hallani, amint a sütő kinyitott a j ta ján heverve a talpát nyalogatta. És a morzsolódó kukorica perce-gett álmosítóan, egyformán, mint az aprószemű őszi eső.

Ilyenkor nem lehet érzékelni az időt. Perc alatt telhet óra, s óra alatt perc. Most is — óra telt-e ej, vagy perc, ki tudja — egyszercsak megszólalt Erzsi. De nem az az Erzsi, aki odakünn kisgyermekként kíváncsiskodott. Mintha itt e párás melegházi levegőben egyszeriben felnőtté nőtt volna fel a fecsegő, tudatlan lányka. Nemcsak felnőtté, hanem bíróvá. A bíró kérdezget eleinte mindenféle, jelentéktelennek látszó apróságokat a vádlottól, hogy utána visz-szavonhatatlanul ítéletet mondjon. Erzsi bíró lett.

Ezt mondta: — Most már eleget hallgattunk, nyissuk ki a rádiót! — A rádiót? — A rádiót, természetesen, a rádiót.

90

Feszülő, nyugtalan csend váltotta fel az előbbi közömbös unalmat, csak á macska ásított egy nyikorgósat. Végül Ilon kapkodva felelt:

— De h i s zen . . . nincs rádiónk! " t — Egy éve, hogy bevezettétek a villanyt, s nincs rádiótok, hogyan? Az anya ingerült mozdulattal vágta földhöz a csutát. — Ügy, hogy nincs. Nem kerül rá! Örülünk, hogy élünk! Erzsi nem vette át az ingerült hangot, s higgadtan, inkább csak úgy maga

elé mondta: — Az én apám suszter, a cipészszövetkezetben dolgozik, s bizonyára nincs *

annyi jövedelme, mint Rózsa néni'éknek. Azért van ám rádiónk! Nincsenek is, ilyen fanyar, homályos' délutánjaink. Persze ezt nemcsak a rádió t e sz i . . . és mi nem »örülünk, hogy élünk«!, hanem: az életnek örülünk.

— Más a falu, s más a város, — szólt közbe az ember, de nem nagy meg-győződéssel.

— Én meg azt mondom, az emberen múlik minden, mindegy hogy áz az ember városon, vagy falun é l . . .

Az asszony, nehéz, sötét alakjával Erzsi elé magasodott. ,— Aztán, mondja, kis tudós lányka, maga hogy élrie a helyünkben? — Hogy élnék? Ö, szépen élnék, emberhez méltóan éjnék, mindenesetre

nem igy!. — Könnyű azt mondani, hogy nem így, de hogyan, hogyan? —No jó, hát megmondom. Erzsi könnyed mozdulattal leugrott a hokedliról, s közelebb lépve az anyá-

hoz, határozottan mondta: — De aztán ne haragudjanak meg! — Éppen olyan magas volt, mint az asszony, s inkább nézett ki "a lányának, mint Ilon.

— Megmondom, mi nem jó itt és hogyan csinálnám é n . . . — Erzsi ne mókázz, — könyörgött Ilon. — Szó sincs semmi mókáról, komolyan beszélek. ' A villanykapcsolóhoz sietett, s hirtelen mozdulattal felkattintotta azt. Egy-

szeriben minden olyan éles körvonalakát kapott, mint álomból való ébredés után a tárgyak reggeli fényben. Mindenki hunyorgott.

— No lám, hunyorognak. Annyira hozzászoktak a sötétséghez, hogy már alig bír ják elviselni a világosságot. Ez pedig nem is világosság, hiszen egy huszonötös égő, a sarkokat be sem világítja, az asztalnál már olvasni sem l ehe t . . . Mit csinálnék? Először is kicserélném ezt a gyönge égőt egy erősebbre, olyanra, amelynek fényénél olvasni is lehet. Mert olvasnék is. Sokat. Vennék egy rádiót. Ilon egyhavi fizetése elég lenne erre a célra. Gondolják, hogy egy hónapig nincs lányuk, vagy nincs a lányuknak külön keresete. Hallgatnám a rádiót. Sokat hallgatnám. Zenét, előadást, színdarabot, mindent, mindent. Azt a kis madáritatót csak kézmosásra használnám, s vennék egy nagy lavórt, ami-ben alaposan meg lehetne mosakodni. És nem itt a konyha áporodott gőzei között élném életemet. Kocsiszámra van fájuk, befűtenék a szobába s ott bent a száraz, tiszta melegben olvasnék," varrnék, kézimunkáznék, beszélgetnék, s még ha minden órában is ki kellene mennem valamiért, akkor se hordanám be a piszkot. Az előszobában tartanék egy gumicsizmát, s ha kijönnék a szobából, belelépnék abba és úgy ki az u d v a r r a . . . "

— Ki végezné el a munkát, amíg maga a szobában a rádiót hallgatná? — Bizonyára elvégezném a dolgomat. Mi az a nagy dolog? Három emberre

főzni, sőt délben csak kettőre, mert Ilonka a gyárban ebédel, az állatokat meg-

etetni? A téli hónapokban más dolog nincs. A teheneket, bor jút az emberem el-látná, fát megvágná, vizet hordana.

— Éppen ő kel fel hajnalban télen, mikor Ilon indul, hogy vizet hozzon! — Hát ne keljen fel! Nem lehet azt a vizet már este bekészíteni? Nem le-

hetne itt a padkán három vödröt tar tani egy helyett? Akkor nem kellene mind-untalan a havat, sárt tapodni a kútig.

— Hiszen lenne is vödrünk, aini azt illeti, — vetette közbe az ember gon-dolkodóan.

:— Tehát maradnának a disznók és a baromfiak.. A baromfiak igazán nem gond télen, jóformán csak szórni kell nekik. A disznók . : . napi két óra összesen. Napi négy—öt órám maradna.

— Éppen ezalatt morzsolok kukoricát! — Haha, nem morzsolnék én, hiszen tele van minden vaskereskedés k i -

rakata ezzel az ú j fa j t a kukoricamorzsoló géppel. Százegynéhány fo r in t . . . Az uram hajtaná, én raknám és a négyórai munkából félóra lenne. És lenne még sok ilyen dolog, ha itt lennék egy hétig, meg tudnám mondani. Nem az a fontos, hogy az ember egy pillanatra se hagyja abba a sürgölődést, hanem az, hogy a munkája el legyen Végezve. A szomszédok persze beszélnének, ha látnák, hogy a Rózsáék nem mindig nyakig sárosak, s talán bűnnek vennék, ha Rózsa néni t nem mindig befűzetlen, rászáradt-sarkú bakancsban találnák itt a konyha sar-. kában, amint sóhajtozva kukoricát morzsolgat, s talán még henyének is monda-nák, ha a jól befűtött szobában, kény elmés papucsban a heverőn ülve találnák, amint kesztyűt köt és rádiót hallgat, vagy uram bocsá, szundít egyet; Mért kell a magyar falusi asszonynak harminc—negyvenéves korára nénivé aszalódnia? De ha látnák, hogy minden éppen olyan rendben megy, vagy még jobban, mint azelőtt; akkor elgondolkoznának á m . . . Hát így csinálnám én valahogy! Ez csak amit így pár órai tapasztalás után össze tudtam kapkodni, de bizonyára lehetne még jobban, még emberibben é l n i . . . Bizonyára!

»Bizonyára!« Ez volt Erzsi kedvenc szavajárása. »Bizonyára« igaznak érezte, amit mond, mert egyébként sápadt arca szép hevüléssel átforrósodott, s úgy feszült, karcsú, magas teste, mint fiatal f a a söprő szélben.

Az anyában láthatólag forrongást okoztak Erzsi szavai, de aztán mindezt az ő ellene való személyes támadásnak vette és merevvé keményítette arca du-dorait.

— Nekünk így is jó, ezek csak olyan fiatalos elképzelések. Majd, ha maga is megöregszik. . .

Erzsi kétségbeesésében szinte felkiáltott: — Ennél borzasztóbb^ sötétebb szavak nincsenek: »Nekünk így is jó«! Nem

igaz, nem igaz! Akinek.így is jó, úgy is jó, az nem ember, az halott, — az állat. Ha az embér nem akar már jobbat, ha nincsenek tervei — akkor meghalt, még ha testileg él is. •

Az asszony már annyira fel volt dúlva, hogy nem is nagyon tudott a szavak értelmére figyelni, csak egy szó vált ki értelmének megfoghatóan: »állat«. Ez a szó ott kevergeti dühtől megfeketedett, kráterekkel telelyuggált arca körül. »Állat!« Igen, hányszor gondolt arra már, hogy még a tehénnek is jobb dolga van az istállóban, mint neki. De ilyet nem szabad kimondani és neki, neki mondja egy ilyen cafat, egy ilyen süldő-ókoskodó, gyári cafat?!

92

— Állat?! Hallja-e, maga az állat! — Én nem mondtam . . . — Még hazudik? Hazug állat! Hazug, fiatal kígyó! A saját házamban gya-

láz meg? Egy édesanyát, aki a gyerekeiért szenvedett egész életében. Aki a gye-rekeiért volt »állat«. P f u j !

— A gyerekeiért embernek kellett volna lennie! Mit tesz most Ilonért? Azt akarja , hogy itt rohadjon el ő is a konyhakuckóban? Az is baj, ha mosakszik, az is baj, ha színdarabot próbál, s hetente kétszer a kései vonattal j ö n . . .

— Megtiltom neki, igenis megtiltom, még azt is, hogy ilyenekkel, mint maga szóbaálljon, i l y e n . . . i l y e n . . . és fenyegetően közeledett Erzsihez. Az ápa eléje-ugrott ,és Erzsire kiáltott; nem kiálthatott mást, csak azt, amit az asszony mon-dot t volna. Életében nem sok önálló szava volt.

— Takarodjék, gyalázkodó! Még azt sem engedték, hogy Ilon kikísérje az állomásra. • Már régen elhaltak Erzsi léptei a távolban, s ők ketten még mindig ott áll-

t a k a konyha közepén. Ilon hangtalanul' sírt összehúzva magát a konyhaasztal mellett.

Végtelennek tűnő idő telt el. Aztán megmozdult az asszony, a/kapcsolóhoz lépett, lecsavarta a villanyt és a tűz fényénél elfoglalta régi helyét a kisszéken a szakajtó mellett. Kiválasztott egy hosszú csövet és évtizedek óta beidegzett mozdulattal morzsolni kezdte.

Szó nem hallatszott, csak a kukoricaszemek percegtek, s a tűzhelyajtón ki-vetődő rőt fények libegtek a falon.

4 <8

Csudaszép nyári délután volt, mikor Ilon megkapta a sztahanovista okleve-let. Tapsolt az egész terem,' s Erzsi igaz örömmel szorította magához az újdon-sül t sztahanovistát.

— Ha így haladsz, bizonyára szalagvezető leszel egy-ke t tőre . . . bizonyára. Jobban örülök, mint .te, kiscsibém, pedig te annyira örülsz, szóhoz sem jutsz . . .

ötszáz forint jutalmat is kapott. Percig sem tétovázott, Erzsitől kölcsönkért még'háromszázat és rohantak együtt rádiót venni.

— Na, kíváncsi lennék anyádra, mikor belépsz a rádióval a hónod alatt. .Nem emleget engem?

— Hagyd el, mégis csak az édesanyám. Elcsitult, most nem hánytorgat semmit.

— Mit hánytorgasson? Nincs mit, nem jártál próbára, szépen otthon marad-tál — kukoricát morzsolni. De láttam ám — az én szememet nem lehet bekötni — mennyire bántott, hogy más játszotta azt a szerepet, amit te betéve tudtál és oly lelkesen tanultál.

— Hát bántott, bántott, de egy a lényeg: otthon békesség legyen. Ilon olyan boldog érzéssel vitte a kis barna kazettát, mintha az egész vilá-

got vinné faluszélen, hegyalján megbúvó házukba. Ez a mosoly fénylett arcári, mikor, mint vékony üvegpoharat, letette a konyhaasztalra. Aztán anyjához Jutott , megcsókolta, körülugrálta, s a csomagra mutatott.

— Na, mit hoztam, találja el? — Mondd csak, majd megtudom.

93

/ —»Rádiót! Rádiónk van, rádiónk van! — Tán nem adtád le eddig a teljes fizetésedet? — kurtí totta az asszony

Ilon örömének szárnyait. — Tán becsaptad édesanyádat, szüléidét? Ilon öröme már a maszatos földön vergődött. Anyja helyett szégyenkezve,

s fájdalommal mondta: — Jutalmat kaptam, ötszáz forintot, s hármat még kértem hozzá . . . azt a

háromszáz forintot a jövő havi fizetésemből igazán kibírjuk. Inkább nem ve-szem meg a kartonruhát. Csak örüljön egy kicsit ve lem. . . örüljön hát!

De az anya nem tudott örömet mutatni, csak annyit tett meg, hogy nena zúgolódott. Ez még tán rosszabb volt. Ügy nézett néha arra a szerencsétlen rádióra, mintha az életét keserítené meg, a vérét szívná.

A következő hónapban nyolc forinttal több volt a villanyszámla. Ettől kezdve az asszony minden alkalmat megragadott, hogy elnémítsa a rádiót. H a akár apja, akár ő egy szót is szólt, már ugrott a készülékhez és lecsavarta, olyan mozdulattal, mintha galambfiókának csavarná ki a nyakát.

— Ügysem hallgatjátok, ha beszélget tek. . . Mindig talált valami kifogást, vagy hogy »sikonyálnak«, vagy hogy »szót

se érteni az egészből«, vagy hogy »egyszerre beszél itt mindenki«, s há m á s t nem tudott, hát felállt és »emberfia ezt az örökös zsivajt nem bír ja ki!« felkiál-tással kiment a konyhából.

Csak a cigányzenét tűrte el, s azt sem mindig. Ha nyári estéken apjával tovább fennmaradtak, anyja százszor is á tkukkan-

tott csak úgy hálóingben. Apja egyszer-egyszer elvesztette türelmét: — Mért nem nyughatsz, menj feküdj , ne törődj velünk! — Jó, jó, de nem vezet ez jóra! Éjjel aludni szokás . . . —-s ha ez sem hasz-

nált, percen belül ú j ra bekiáltott: — Mindenünket villanyra fizethetjük! Ősszel már napok teltek el, míg kinyitották a rádiót, de még anyja akkor

is mondogatta: " — Kinek hiányzik?! Így legalább csend van, s nem zúg az ember füle. Nem maradt más Ilonnak, csak az olvasás. Hordta haza nyalábszám a

könyveket a gyári könyvtárból, s itta minden betűjüket , ebben telt minden, öröme.

Szeretettel és értelemm'el azonban csak nyugodt körülmények között lehet olvasni, s aki szeretettel és értelemmel olvas, az megbecsüli a könyvet.

Ilont is bántotta, hogy a konyha gőzeiben átnedvesednek könyvének lapjai, s szégyelte a felkunkorodott táblájú könyvet a könyvtárosnak visszaadni. A nagy fazekak egész nap ontották a párát szünet nélkül.

Egy vasárnap délután, mikor apja és anyja valami sógorhoz mentek át, el-határozta, hogy befűt a. szobába: Kifutot t a részegen kavargó hópelyhek között a vtuskóhoz és egy karravaló fát hasogatott. Hamarosan jólesőn mormogott a csöppnyi, magas lábakon álló pléhkályha és átvörösödő oldala izzásával szállt szembe az évtizedekig sohasem fűtött szoba minden dohos hideg — ridegsé-gével.

Pattogva nyújtóztak a dermedt bútorok, s Ilona a kályha közelében a díványra kuporogva repült a sorok szárnyain. Gorkijjal együtt elégtétellel, ci-bálta meg a »mester« vastaghúsú füleit, s utálkozva nézte, amint a szétfolyó»

94

pálinkabűzös test a hozzáillő »galambocska« disznóinak kétkézzel szórja a friss zsemlét. Leejti a könyvet, s eszébejut tavaly tanult kedves verse: Rimbaud

• »Meghökkentjei«:

»Feketéllőn, hóban, homályban a pince fénylő ablakában, faruk kerek, öt kicsi térden leskelődve nézi, hogy készít a pék szőke, nagy kenyere t . . . Az ölmeleg piros luk mellett kuporognak, hol száll a szellet, egy se mozog . . . . . . bedörmögnek a résen a rózsás

, állat-orrocskájuk a "vasrács rúdjára forr, midőn úgy sírnak, mint a barmok, s úgy görnyednek az égi csarnok fényére mind, hogy nadrágjuk szétrepedezget. s a téli szélbe csüngve reszket raj tuk az ing.«

Hullámoznak benne a soha meg nem unható verssorok, s látja maga előtt az öt remegő kicsit a pince ablak rácsára szorított szétlapított orral kenyér-illatot szippantgatva . . . s bent az udvaron a »mester« galamibocskázza ked-venc disznait, s széles mozdulattal szórja nekik a zsemléket, melyekből egy-kettő már boldoggá tenné az utcán térdelőket. Mintha egy könyvben lenne az egész, úgy összefolynak, keverednek a képek. Együtt érzi a pékekkel egyik oldalról az aj tó felől beáramló csontig járó hideget, a másik oldalról a kemence aszaló fo r róságá t . . . s mire visszatér képzelete a valóságba, a kályha fekete és hallgatag ú j ra ; rohamosari hűvösödik a szoba.

Egészen besötétedett. Ilon felugrott, felcsavarta a villanyt. Megborzongott, felkapta a kabát ját és kiment fáért. Kint annyira záporozott a hó, alig lehetett néhány lépésre ellátni. Hasított pár darab fát, s -vi t te befele lehajtott fejjel, aprózó futással. Bent az előszobában .szabad kezével kizilálta hajából a havat, letopogta lábáról a lucskot és kiegyenesedett derékkal indult a szobába.

Ekkor vette észre, hogy az ajtó tárva-nyitva, a fény kiömlik az előszobába,, s rálátni a kis fekete vaskályha kitárt a j ta ján a kevés, gyengén hunyorgó pa-rázsra, s az üres díványra.

Az ajtóban az anyja állt, mint egy sötét, vádoló bálvány. Kezében a »Mes-ter«, lába körül a leolvadt hó tócsája. Pár perce jöhetett, s még magasan lobo-gott benne a felháborodás. Ügy gomolyogtak a szájából a szavak, mint be-dugult kéményű kályha a j ta ján a füst. .

— Az ember kiteszi a lábát hazulról, s mindjárt folyik a pocsékolás . . . . — É d e s a n y á m ! . . . . — A szobában befűtve, villany ég, benn se v a g y . . . az ember hiába sza-

kasztja meg magát egész nap a munkában, megdögölhet tőled, éhen veSznénk, ' ha rád lenne bízva a gazdálkodás . . .

95

— Hát olyan nagy baj, ha egyszer befűtöttem, kinn mindig nedves lett a könyvem a gőzöktől . . .

Az asszony csúfondárosan nyújtotta a szót: — A könyv! A könyv, persze az a fontos. Hogy mindenünket feltüzelsz,

villanyt, pénzt pocsékolsz, az semmi, igaz?! Nedves lesz? — s lóbálta a köny-vet, melynek megkínzott lapjai, mint vergődő madár úgy csapdostak. Igen? Nedves lesz? A te féltve őrzött kincsed, megbolondulásod okozója? . . . Hát hadd legyen nedves, — s belevágta a suhogó hönyvet a lába előtti tócsába.

Ilon kétségbeesve kapott, hajolt utána, s még szó sem jött ki a torkán. . A fa szétröpült a gyors mozdulattól, s egy-kettő anyja térdének, lábának vá-gódott.

E fájdalom, vagy a harag vaksága miatt-e, de hajoltában anyja durván, vastag testének minden dühével arculütötte. Ilon odazuhant könyve mellé. Mikor könyvét féltőén magáhozszorítva felkelt, s ezt -mondta: »Ugye, anyám, maga sem hiszi, hogy ezt megérdemeltem?« — újabb arculütés volt a válasz.

Apja már kijött a konyhából, de nem tett semmit, csak nézte őket az a j -tóból.'

Ilon égő arccal, száraz szemekkel ment a szobába, s talán nem is látta, mit •dobál kopott kis fabőröndjébe. Csak a torony ütésére állt meg, s hallotta: még félórája van az utolsó vonatig.

Az előszobában még ugyanúgy állt anyja, csak apja jár t fel-alá. — Elmegyek, még elérem az utolsó vonatot Egerszeg felé. Több bajuk nem

desz velem . . . Isten megáldja mindkettőjüket. Fogta a vaskilincsét, apja hozzálépett: — Ugyan, te ' I lon, egy könyvért?! ' Fene abba a k ö n y v b e , . . . tedd le á

pakkot! ' • — Nem, nem a könyv . . . megbocsásson, mennem k e l l . . . — Na de h á t . . . . ^ — Így legalább nem kell félni, hogy eltüzelem a fá jukat , égetem a villa-

nyukat . . . Isten velük! Ilon nem éllel, inkább keserű fájdalommal mondta ezeket, de anyja ú j r a

•elborult, s mikor a lány már kint járt, Utánaugrott, feltépte az ajtót és szinte eszét vesztve kiáltotta ki:

— Menj, ahova akarsz, menj a finom bará tnődhöz . . . Nem fogsz hiányozni •senkinek, kisasszony! Te, kisasszony! • ,

De a lányt már nem érték el a hangok, ő már a magas töltésúton j á r t s körülötte csak a hópelyhek kavarogtak. Messziről, mintha a biztonságot adó gyár világított volna, pedig csak az állomás egyetlen lámpája imbolygott a szélben.

Az is baj, ha nincs kit szidni. Az asszony Ilon távoztával még zordabb lett; s most minden búját-baját az emberen bosszulta meg. Minden baj volt, ha tilt, ha állt, ha későn, ha korán feküdt, ha szólt, ha nem szólt — minden.

— Mit jár fel-alá, mint akit rossz szellem szállott meg? —' Mit gunnyaszt, mint a fázós varjú?

36

— Tán már a tyúkokkal fekszik? — Örökké baglyoskodik, lefekihetne már. — Mit búslakodik, tán a kisasszony-lányát sajnálja? — Minek örül, tán annak, hogy vénségünkre, s szégyenszemre, falu nyel-

vére, egyetlen lányunk itthagyott bennünket? — Mit á g á l ? . . . Mit .piszmog?.. . Mit habzsol? . . . Mit b á m u l ? . . . Mit

harákol? . . . Mit köpköd? . . . Mit füstöl? Olyan volt az asszony, mint aki felénél többig elvesztette az eszét. Végül

már az ember is megsokallta. . — Hallod-e, ha még egyszer szólsz valamit — megyek Ilon u t á n . . . Akkor

aztán beszélhetsz a falaknak. Azok tán eltűrik, — s olyat ütött kedves cserép-pipájával az asztalra, hogy az ezer darabra fröccsent.

Egy hónap után az asszony magábaroskadt, megszűnt zsörtölődni. Szik-lányi 'haragját porszemmé őrölték a napok, s ezt a porszemet is elfúj ta egy nemakart , véletlen sóhaj:

— Hej, édes l á n y o m . . . Az ember úgy tett, mint aki nem hallott semmit, s zavarában és örömé-

hen, mint aki mással van elfoglalva, bekapcsolta a rádiót. Zengő cigányzené hullámzott körülöttük perc múlva, s elnyelte az újabb

sóhaj t : — Kedves kis l e á n y k á m . . . »Na, itt nagy változás lesz, ha az asszony már a rádiót se bánja!« gondolta

megelégedetten az ember, s jóérzésében még a lábát is kinyújtóztatta egymásra rakva.

Bár a rádió hangosan szólt, olyan szép csend és jóleső nyugodalom volt bensőjükben, mintha karácsonyest lett volna.

így ültek jóidéig, s mikor a zene elhallgatott, mintegy mindent összefog-lalva az ember kimondta:

— Bizony, anyjuk, lassanként megöregszünk . . . Kár volt azzal a l á n n y a l . . . na . . . kár v o l t . . . emlékezz csak az anyádra . . .

Az asszonyban megfordult valami. Bizony hányszor összecsapott ő is az any-jával . . . s mily keserves volt az igazságtalan bántás!

Szédült, mialatt felállt, s azt sem tudta, mit csinál, ment ki hátra a tus-kóhoz. Olyan erővel kezdett fá t aprítani, mintha saját konokságát akarta volna •összehasogatni. Csak úgy dörgött a két karnyi fa, amint a szobában ledobta a kis kályha elé.

Mire a kályha pirosra izzott, már ott ült az asztalnál, s előtte papír, tömzsi vujjai közt ceruza.

»Kedves kicsi' lányom! ládd -e én, csak a kisbetűkre emlékszem, meg az írás is milyen nehezemre

«esik.. . nem akarom én, hogy te is így jár j . t u d o d . . . « Másnap, miután beadta a postán a levelet, kicsit megigazította kendőjét, s

"benyitott a szövetkezeti holtba. A kis alacsony szőke segédnek szólt, azt is-imerte már régtől fogva:

— Te Jóska fiam, van még azokból az ú j fa j ta kukoricamorzsolókból?.. .

97

ANDRÁS SÁNDOR

Oda helyett

Hiába már hadakoznom szóval, csókkal, öleléssel, nincsen mód már csalatkoznom: minden tárgyból rám te nézel.

Téged hordoz minden utca. ha kövein koppan léptem, és ágyamra te borülsz, ha ráborulok a sötétben.

Minden elszórt mozdulatból mozdulásod rezdül csendben, minden langyos éjszakából rám hajad sötétje lebben.

Csák dadogjon, akadozzon számon a szó, ha rámnézel: hiába már hadakoznom szóval, csókkal, öleléssel.

2.

E váltakozó világban, hol minden napnak súlya van, s nem várhatok már súlytalan csodákra, ó, hadd kiáltsam: örömök futnak bennem dudorászva. Egy érkező és tovafutó percből léptünk elő, s megnőtt a pillanat:

napokat és hónapokat ölelt már, mert amíg egyszerűen, melegen nékem adtad beszédes csókodat, nyíló ajkadon csendesen mosolygott • a szerelem. Mert együtt nézzük, szépülnek a dolgok: mi megáldattunk szépre-éhes szemmel, s a szebb világot hogy köszönni sem kell, ezért vagyok most csontjaimig boldog. És szabad is ... Már a mindenség szabadja-vagyok — Szorító két karod megadta, ím, a teljes szabadságot; oldódom földdé, áradó egekké — a mindenség ölel belőled:

98

ólébe rántott az önmagát újjáteremtő élet. Hisz te vagy, ami világot hevít, szeleket ébreszt szabad röpülésre, ami a napsugárban melegít, fatörzset nedvekkel feszít; a titok vagy, mely messzi Holdat, s rögökön járó embert mozgat. És ha lüktető, zsongó testeden végigsuhanva lelkesen az ajkam elmereng két ringató melled között — az életet dicsérem csókjaimmal, mely benned szép formába öltözött. S míg rámtekintesz, mosolyod felold, az ember-voltom bilincse lehull rólam, s egy pillanatra érzem a minden-életet, amint ölében vélem és veled mosolyog s alakul mozgón s mozgatóan.

3. Ölelkezésünk boldog bódulásán t, ly szép, hogy átdereng az értelem... Nem is tudom, hiába magyaráznám, hogy csókokon túl mennyi vagy nekem. A vágy aludni tér, a hajnal ébred, suhanó, fehér autón siet érted — dolgozni visz pontosan, csendesen.

A hétköznapok már engem is várnak, válunk, s te bennem dallá változol; őrzöm e dalt, s ha szívem néha fárad — felfrissül tőle és továbbsodor át gondokon, küzdelmeken és gáncson, hogy odaérjünk, s végre ránkkiáltson minden öröm, amiről álmodol.

Szép törvény, hogy a búvó szerelemnek tebenned épp így kell dalolnia, s belénkköltözhet, hozva zengő kedvet, az egyszerű, szelíd harmónia, s nem csak percekre lehet szólnia, Szép törvény ... S jó, hogy véled megtaláltam e vad erőktől változó világban.

GYURKÓ LÁSZLÓ

A harmonikás — A gyerekek pedig az országútra (menjenek — adta ki a szót a tanács-

elnök, miikor félreverték a harangokat . Megkönnyebbült sóhaj hullott ki az emberekből e r re az okos beszédre. Hisz

ott majdcsak felszedik őket, ha nem lehet elkerülni , a legrosszabbat. Mert a végzet ott állt a falu lábánál. Aimire napok óta készültek dacos el-

szántsággal, s lidérces remegéssel: az utolsó próba órá ja elérkezett . A borzal-mas elem, a fellázadt Duna vadul t haragjában vicsorogva m a r t be le a töl té-sekbe, s ki tátot ta fenyegető torkát , ihogy elnyelje a falut .

— A gátra emberek, a gátra! — riogatták a harangok, s minden perc ta lán a romlást rejtegette. . •

így hát, míg a fér f iak s az asszonyok a Dunának tar to t tak, hogy szembe»' feszítsék hitüket, s e re jüke t a piszkosszürke rémmel, ötven kicsi emberpalánta ,a bécsi országút felé vette az irányt. Négyéves volt a legparányibb, s tíz egy-néhány a legidősebb. A csecsszopókat már délután elvit ték a vasutasok.

Nem volt hosszú az út, a sötétben botorkáló lábacskáknak, mégis úgy tet-szett, mintha maga let t volna a végtelenség. A magas ny í r fák r í t tak a szél-ben, s denevérek szárnya suhogott felet tük. Álomtól ragacsos szemecskéjük bi-zalmatlanul hunyorgott a nagy feketeségbe, s 'kicsi cs izmájuk mindunta lan meg-botlott egy-egy gonosz göröngyben, gyökérben. Máté Misiké el is terül t , dé a nén je csak vonszolta tovább, ¡mielőtt m é g fe l fakadhatot t volna belőle a sírás. Nem lehetett megállni. Haj tot ta őket a parancs és a félelem, s ugyanakkor húzta is vissza a vágy, vissza, az óvó, meleg karok védelmébe. Mentek hát , bár a szí-vük úgy vert, mint nxadárfióké a fészekrabló tenyerében.

Még alig hagyták el az utolsó házakat, mikor Dinnyés Ferke lába nekife-szült a földnek, mintha azt mondta volna: egy tapodta t se tovább! A. kezecskéje ökölbe görcsösödött, s a szája lebiggyedt.

— Édesanyám! '— tör t ki belőle a kétségbeesés, s nagy, keserű könnycsep-pek vándoroltak elő a szeme sarkából. Négyéves csöpp szívének minden á rva -sága benne ja jgatot t ebben a szóban. S a kicsiny csapat, min tha csak a jelet vár ta volna, egyszeriben megtorpant . It t is, ott is megnedvesedett egy szem, s panasz-ra görbült egy-egy kicsi száj. Ki tudja , ¡mi lett volna, ha Vargáék Pirosa hir tele-nében le nem kuporodik az elanyátlanodott legényke előtt:

— Jöszte — mosolyodott rá. — Lovacskázzunk! Ferkében a gyengéd szóra megcsillapodott a keserűség. Egy darabig ugyan

még gyanakodva sandított, hogy nem tar t ja -e bolonddá a lány, de aztán vég-

noo

képp megnyugodott. Két 'karócskájával átfonta a Piros nyakát, s könnyektől maszatos pofikáját befúr ta a vállába.

— Gyi te! — csattant rá most már parancsolóan a kétlábú paripára. Így ballagtak hát tovább, elöl Piros a lovasával, mögöttük a gyerekhad.

Ahogy kiértek a nyárfásból, már látszott az út, s ra j ta a gát felé kígyózó jármüvek hosszú sora. Fényszórójuk belehasított a sötétbe, s dübörgésük fel-rázta a csendet. Jöttek, véget nem érő, számláihatatlan seregben. Alig, hogy az egyik mögött összeborult az éjszaka, imáris felszakította ú j ra a másik fénye.

A gyerkőcökről egyszeriben lefoszlott a félsz. Mit számított most gyökér, göröngy! Fel-fel bukva, egymást taszigálva igyekeztek előre, csakhogy minél ha-marább láthassák közvetlen közelről ezt a szépséges csudát.

Az árokparton telepedtek meg, onnan 'bámultak nem csappanó örömmel. Különösen a dömperek voltak kedvükre valók, amik úgy kúsztak tova hatal-mas puttonyukkal, mint egy-egy óriás csigabiga. •

— Autü! — tárta ki Ferke feléjük^ kar já t , mintha magához akarná csalo-gatni őket.

— Nem autó ez, te — feszítette ellene nyolcéves tapasztalatát Bognár Jani — dömper!

Ferkére nem volt sok hatással ez a szakértelem. — Négy kereke van — védte az igazát Ferke, s a maga részéről le is zárta

a vitát. Lassan azonban csendesült a gépek szakadatlan áradása. Mind ritkábban,

s ri tkábban fúr ta á t lámpájuk a sötétet, majd egészen elmaradtak. Már csak egy-egy magányos gyalogos kopogott végig sietve az úton. A szél is feltámadt ú j ra , s megborzolta az eperfák lombját. Éjfél felé egy parasztszekér zörgött el Győr felé, azután végképp lehullott a környékre a csend.

A kicsinyek egy darabig még próbálkoztak a beszéddel, de a szavak is el-hervadtak a nagy sötétben. A riogató magány átölelte őket, s az álomnak sem akaródzott leragasztani fáradt szamecskéjüket. A haragos szél meg csak zör-gette az ágakat, s azok nyögtek, egyre panaszosabban.

— Félek! — bukott ki Ferkéből a szó, s odahullott a Piros ölébe. A lány átölelte a remegő kicsi vállát. — Te szamárka — duruzsolta csitítóan, 'bár az ő szívét is markolászta va-

lami. Egymáshoz simultak hát riadtan, úgy iesték, hogy forduljon a sorsuk. Ekkor látta meg Piroska, hogy valaki áll az úton, s őket kémleli. Erre úgy

kezdett kalapálni benne a félsz, hogy a foga is összeverődött. Szeretett volna összekucorodni, olyan kicsinyre, hogy eltűnhessen a fűszálak között, s csak szo-rította a Ferke kezét, mintha attól várna bátorítást. A szorításra a legényke szeme is odacsodálkozott az útra, s egyszeriben kerekré nyíít a rémülettől. Már a többiek is figyelőbe vették a fekete embert, s ahogy az megindult feléjük, csak búj tak összébb, mint koszos malackák az ólban.

. Az ember akkorra már leért a töltés aljába. Néhány lépésre tőlük megál-lott egy cseppnyit, s vizsgálta őket erősen. Aztán mintha megérezte volna a nagy riadalmat, r á juk szólt, hogy csillapodjanak:

— Nye bojsza . . .

101

Ahogy még néhányat lépett, a holdsugár is rá ja telepedett, s most látták csak, hogy nem is fekete. Gyerekember volt még szinte, húszon alig túl.- Övig piszkolta a sár, mintha mocsárból húzták volna. A zubbonya elhasadt, s a kezén piszkos kötés világlott. Fiatal arcát mély redőkbe szedte a fáradtság, s az egyik lábát húzta egy -kicsinyt.

— Nyam félni — tördelte -most m á r magyarul is a szót, s mosolygott hoz-zá, csak úgy, mint az elébb. Belekotort az iszákjába, s egy fényes kicsi szer-számot halászott elő.

— Muzika — magyarázta vidáman, ahogy letelepedett közébük. Szájához illesztette a harmonikát, s alighogy az első dallamot előcsalogatta a parányi jószágból, megrebbent az apróhad. A muzsika egyszerre lesímogatta szívükről a félelmet és az árvaságot. A riadt szemekben az öröm ver t tanyát, s mind köze-lebb húzódtak a katonához. Szálltak a dalok egymást követve, s ki tud ja meddig fú j t a a legény, míg végül csak meg kellett állapodnia, hogy szusszanthasson egyet.

De most már nem volt megállás. — Még! — villant fel a Ferke szeme. — Még! — könyörögte Piros, s Máté Misi -szava i-s megeredt. — Méd! — mondta követelve, s apró tenyerével a combjára csapott, úgy.

hogy a katona arcára egyszeriben rászökkent megint a mosoly. Fú j ts? hát tovább, megállás nélkül, Piros meg odadöntötte szöszke fe jé t a

vállához, vékonyka hangján bele-bele kéredzkedett ő is egy-egy ismerős nó-tába. Csattogott a kicsi szerszám, -mint a fülemüle, s csak úgy pattogtak -belőle a hangok. Csak, -mikor már a lélekzete is fogytán volt a katonának, s a keze is lankadt, akkor tér t át a csendesebb -dalokra. De akkorára az apró népség szemét is csókolgatni kezdte az álom. Egy-egy hantot görgetve fe jük alá párnának, bé-késen szuszogtak már a kicsinyek. Végül a Piros.feje is -lecsuklott a katona ölé-be, s az még igazított is raj ta, hogy puhábban essék a fekvés.

A szél -közben- elcsendesült. Az ég -komor boltozatán ragyogtak a csillagok parányi drágakövei, s a holdsugár ezüstös hálót bogazott a fák sötét koroná-jára. Mintha a természet bocsánatot akarna kérni -azért, -amit vétett, úgy borí-totta rá a földre ezt a csodaszép éjszakát. A tücskök cirpeltek, -s a békák kvar-tyogó kórusa kontrázott nekik halkan a messzeségből. A harmonikás meg csak fú j t a szakadatlan, s a muzsika összefonódott a holdsugárral, s rátelepedett az eperfák ágára és az emberek szívére.

S a falu -népe, ahogy megtért -a gátról, ötven apró alvó lelket lelt a -bécsi or-szágút tövében, meg egy katonát. A katona gyerekember volt még-szinte, alig húszon túl. Övig piszkolta a -sár, mintha mocsárból húzták volna ki. A zubbo-nya elhasadt, s a kezén, a fehér kötésen átütött már a vér. Fiatal -arcát -mély redők-be szedte a fáradtság, s -a -szeme tája vöröslött, de csak fúj ta , fú j t a rendü-letlen a -kelő hajnal aranyában a kicsi harmonikát.

102

MAGYAR V. LÁSZLÓ

Lemondás Miként a költő: írtam volna verset, De szunnyadoztak tollam érchegyén A símaszőrű, lusta macska-percek S a jambusok lejtő sorával el Ijedten bujt a gyáva rím-egér — S a sok-sok meddő csók után • Leintett csüggedő Múzsám: »Reménytelen Fafej!«

ZÁNTHÓ RÓBERT MŰFORDÍTÁSAI X

RÓBERT BURNS

A

Elégia Pég Nicholson halálára Peg Nicholson a legjobb ló volt,

Ki'csak a földön élt... S most, ahol Cairn torkollik, ott

Úszik a Nith vizén.

Peg Nicholson, vén cimbora; Gazdája volt a pap,

Úszik a Nithen, vacsora Solway halainak.

Pe0 Nicholson jó öreg. ló volt, Húzott, hó volt, vagy sár,

De most a Nithen úszik, ott S rá bús enyészet vár.

Peg Nicholson jó öreg ló volt, És mert ura a pap,

Inkább volt vert, megkínzott, Mint a többi lovak.

;OSZIP KOLICSEV

Vers egy piciny hidacskáról (Egy moszkvakörnyéki lakos gondolatai)

Ha költő lehetnék, tüstént Megverselném a holdat; Hogy vonja be színezüstként E tavat és e hidat.

Akkor én megénekelném ' A korhadt palló porát, Borús balladában, lelném Meg legjobban stílusát...

Sok zöld festéket kevernék, S'akvarellbe önteném A millió békalencsét E piciny tó felszínén.

Ha tudnám a dalok nyitját S lennék én híres zenész — Eldalolná szíve titkát E hídon a sok penész.

Hogyha festő lenne pályám Tudnék mihez kezdeni: Az ezüst-híd rossz karfáján Lévő rozsdát festeni...

Ám, ha tanácselnök lennék: Szöget vennék, gerendát; Vadonatúj hidat vernék E tündéri tavon át.

LŐKÖS ZOLTÁN

Séta a szegedi irodalmi múzeumban »Klebi biztosított további jóakaratáról és ásatási pénzt ígért. Azon kezdte

hogy te Móra én sokat vétettem ellened, mert nem csináltattam meg a neked való kultúrpalotát«. Móra Ferenc írta ezt egy levelében a sokat hangoztatott »magyar kultúrfölény« korszakában.

Klebi — vagyis gróf Klebelsberg Kunó magyar királyi kultuszminiszter va-lóban sohasem csináltatta meg a Mórának és általában a szegedi nép igényének való »kultúrpalotát«. Nagy időket kellett megérni, hogy a kívánság, ha Móra ha-lála után is, valóra válhasson, önkéntelenül is elgondolkozik ezen az ember, amint a szegedi Móra Ferenc múzeum most megnyílt állandó irodalmi kiállí-tását járja.

Milyen régi kívánság volt egy efféle kiállítás! Juhász Gyula már 1906-ban cikkezett róla a Szeged és Vidékében. Igaz ugyan, hogy ő akkor még csak Du-gonics-szoba felállítását javasolta. Móra be is rendezett egy szobát Dugonics, Mikszáth, Gárdonyi és Tömörkény holmijaiból, relikviáiból: Azután Móra halá-lával valahogy elsikkadt ez is. Ahogy a szegediek mondják, az »ántivilágnák« kellett eltűnnie ahhoz, hogy válóra váljék végre a régi kívánság.

Az elmúlt esztendőkben látták hozzá, hogy kissé széjjelebb feszítsék az öreg múzeum mindenképpen szűkké vált falait. Építőállványok nyúltak a mcugasba és szorgos kőművesek kezenyomán megfrissülve, megnagyobbodva köszöntött a városra .a tiszaparti épület. Két új oldalszárnnyal s benne több könyvtári és kiállítási helyiséggel bővült. Az egyik nagy,'új teremben született meg azután az állandó, irodalmi kiállítás: a külön irodalmi emlékmúzeumokat nem tekint-ve, a makói József Attila állandó kiállítás után az első a vidéki múzeumok között.

Rendkívül gazdag, értékes anyagot halmozott össze Madácsy László főiskolai docens, a kiállítás összeállítójának, forgatókönyvírójánák lelkesedése, irodalom-szeretete. (Tálán néhol túlsókat is ahhoz, hogy a látogató zavartalanul kísér-hesse végig a zsúfolt anyagban a kiállítás elvi vonalát.) Megkapó mennyiségű és értékes kézirat, emléktárgy, újságcikk várja itt a látogatókat, hirdetve Szeged nagymúltú irodalmi hagyományait, de egyben azt az új kulturális politikát is, amelyben ilyen létesítmények valósulhatnák meg.

*

Foszladozó, sok viharban lengett 48-as zászló előtt áll meg elsőnek a lá-togató, mellette szabadságharcos honvéd ruha s egy korabeli dal kézirata. »... Ki a' Kossuth kargya alá beállott — Halálig né hagya Magyarországot...« A szabadságharc idejétől, 1848-tól kezdődik a szegedi irodalmi hagyományok bemutatása, s mintha jelkép is lenne ez, mindvégig a szabadságért, a haladá-sért folytatott hősi harc gondolata áll a kiállítás tengelyében. A »nemzet büsz-keségének« tisztelt szegedi nép késő unokái meghatottan szemlélik Kossuth ke-zevonásait az 1849. február 13-án Szeged népéhez intézett kiáltványán, de ta-

104

Ián méginkább azt a mérnök tudását is meghaladó írását, amelyet »Elmélkedé-sek Szeged reconstructiója felől« címmel a nagy árvíz idején az emigrációban írt és egyben szűkös anyagi helyzetében is 450 arany frankot küldött a víz súj-totta nép megsegítésére.

Az 1879-es árvíz szomorú napjai különben nyomot hagytak a város iro-dalmi életében is. Jókai többször lennjárt, cikksorozatot is írt. (Móra »Jókai Szegeden« című cikkének kézirata és a Szegedi Napló »Jókai fölolvas« című cikke tanúskodik a kiállításon nagy írónk és a város kapcsolatáról.) Kákay Ara-nyos Nr 3. álnéven Mikszáth Kálmán riportjai, publicisztikái örökítik meg az árvízi napokat. A Szegedi Naplóban írt tárcái egyébként is elszakíthatatlan szállal fűzik városunk életéhez s elgondolkozunk egy pillanatra, vajon olvás-ták-e akkoriban a Noszty fiút azok a szegedi emberek, akikről ennek a regé-nyének egyik főhősét, Tóth Mihály uramat mintázta »a nagy palóc«.

Mikszáth után Gárdonyi következik sorra, a XIX. századvégi irodalom má-sik nagy íróegyénisége, aki ugyancsak Szegedről indult el az országos hírnév felé. 1888 februárjában ismeretlen íróként érkezett ide, hogy a Szegedi Híradó és a Szegedi Napló munkatársaként már ebben az időben egyre jobban megva-lósítsa később megfogalmazott hitvallását: »... az irodalom pedig nem parádé,, hanem szolgálat, a nemzet jelenének és jövendőjének szolgálata«.

A Gárdonyit követő szegedi írók mindegyike, ha' más-más fogalmazásban is, de ezt az írói elvet vallotta, tanúsította'munkásságával. Tömörkény is ezért' kereste fel a szegénynépet »a jegenyék alatt« és a »gerendás szobákban«, ezért formázta annyi melegséggel »a vízenjárók és kétkézi munkások« alakjait. Egy pillanatra Baráczius Illés alakja ködlik fel, mintha ő állna a kormánynál, azon a kis tiszai bőgőhajón, amely sok hajós szerszámrrial együtt Tömörkény gyűj-téséből váló. Az író és a nép kapcsolatának beszédes bizonyítékai ezek, de leginkább azok az írások, amelyek ebből a kapcsolatból megszülettek. Tömör-kény ruhája, használati tárgyai, levelei, kéziratai között egy nyitott könyvet is tálálunk. A Dugonics Társaság naplója. Benne egy bejegyzés a Társaság 1905. február 26-i felolvasó üléséről. Hadd említsünk meg kettőt a tárgysorozat pontjaiból: Rajzok a népéletből — Tömörkény István és Versek — Ady Endre. »A magyar földműves szegénység legnagyobb írójának« (Juhász Gyula szavai-val élve) biztosan volt mit beszélgetnie a forradalom viharmadarávál Szegeden.

A szegedi irodalom népi jellegét magyarázza a szegedi folklórt elénk táró néhány dokumentum. Dugonics Andrástól, mint a magyar népköltészeti ku-tatás egyik úttörőjétől Tóth Jánoson és a legnagyobb magyar folkloristák egyi-kén, Kálmány Lajoson keresztül napjaink gyűjtéséig, köztük Bartók, Kodály, Vikár Béla szegedkörnyéki gyűjtéseiig szemlélődhetünk a könyvek és kották között. Népköltészeti hagyományok terén sincs szégyenkezni válónk!

Móra Ferenc. Szerény, csendes életbölcsességét, humorát s ha kell bátor kiállását tanúsítja szinte minden kiállított darab. Mennyire móraferenci ez a' vallomás s egyben megint csak írói hitvallás is: »Szolgálómestere voltam sze-gény nemzetemnek, hol apró örömöket, hol apró szomorúságokat jelentgetve neki. ..«

Fáradhatatlan és sokszor nehéz volt ez a szolgálat. Olyankor különösen, mint 1913-ban, amikor egyik cikke miatt királysértési peri akasztották a nya-kába, amint láthatjuk a kiállított iratokon, vagy mint 1914 októberétől, amikor háborúellenes cikkei miatt figyeltették az ügyészséggel, Horthyék idejében pe-dig, 1923-ban nemzetgyalázás miatt fogták pörbe, mert a kormányt merte éle-

105

sebben bírálni. Tudta 1919-ben is, hogy a forradalom oldalán a helye'. »Meg-hatott lélekkel éltessük — olvashatjuk. írását. — azt a népuralmat, amely nem az isten kegyelméből, hanem a magunk akaratából való.« Beszédeket mond, ír, dolgozik a forradalom érdekében — tanúsítják a dokumentumok. Különben igazi polihisztort mutat a Móra-tárlók sokféle anyaga: cikkei, regényei, gyer-mekmeséi, egyéb kéziratai mellett ásatási leletei. Mégis azt hirdette magáról: vNem vagyok más, csak a magyar irodalom szegedi kubikosa«.

Egyszerű fakereszt állít meg Juhász Gyula emlékei között. Sokáig ez állt a sírján. (Ott mostmár síremlék hirdeti a költő emlékét. De vajon mikor ér-demli meg, hogy szobra is legyen az ő városában?) Mennyit álmodozhatott azon a heverőn, amelynek dísze az édesanyja áltál szőtt párna. S valóban, »milyen volt szőkesége« — ki tudná ma már úgy elmondani,' ahogyan a költő látta szerel-mes szemeivel. De megvannak a verskéziratok, levelek, fényképek, amelyekből kibontakozik ez a furcsa, csöndes, szépet kereső, magányosnak tűnő élet. A csöndes költő szava hangos is tudott lenni. »Köszöntlek forradalom!.. . Meg-áldom rózsás lobogódat« — írta versét az »Októberi forradalomhoz« és 1919-ben gyűléseken szólalt fel, direktóriumi tagságot vállalt, beszédeket mondott s Mórával az ellenforradalom terrorja idején is hirdette a forradalom eszmé-nyeit.

Az »Esti Kurír« egyik 1942-es számának kicsit szenzációhajhászó cikke mi-lyen sokatmondó ma számunkra: »Hogyan ismerte f^l Juhász Gyula egy makói kisdiákban az új magyar költészet lángelméjét, József Attilát?«

Igen, József Attila, a legnagyobb proletárköltőnk is Szegedről, illetve Ma-kóról indult el költői pályáján. Szegedi nyomdában látott napvilágot a három első, oly nehezen várt verseskötet: a »Szépség koldusa«, a »Nem én kiáltok« és a »Nincsen apám se anyám«. Szegedhez fűzi . a keserű emlék is: első sajtó-pöre a »Lázadó Krisztus« miatt és az eltanácsoló horgeri szavak az egyetemen.

S fölvetődik a mardosó kérdés, mi lett volna, mivé fejlődhetett volna a tragikus sorsú Radnóti Miklós is, ha nem pusztul el a fasiszta háláitáborban! A »Lábadozó szél«, az »Újhold« és a fényképek társaival, a Szegedi Fiatalok-kal a szegényparasztok között — világosan körvonalazzák költői, emberi egyé-niségét. _

Fél lépés csak a következő tárló, de egy egész világgal haladunk tovább. A felszabadult ország irodalmi életlehetőségei nyílnak meg előttünk. Szeged-nek itt is legrégebbi hagyományai vannak. Az első folyóirat itt jelent meg a felszabadulás után, az Időnk, bárha művészi színvonalát nem is fogadhatjuk kritikátlanul. A ma is élő, fejlődő Tiszatáj pedig a felszabadult ország .első iro-dalmi folyóirataként jelentkezett. Fiatál írók, költők, kritikusok egész sora bontogatja szárnyait a mai Szeged irodalmi életében, sőt többen már hatá-rozott egyéniségű írásokkal, önálló kötetekkel-, is dicsekedhetnek. Ezen az ú) írógeneráción múlik, hogy »tudatos jövőbe« néző és látó szemeivel méltó foly-tatója lesz-e a haladó és országosan is jelentős szegedi irodalmi hagyományok-nak.

A nép szolgálata! Ez volt a múltban legjobb íróink alkotói célja és ennek kell lennie ma is. Gárdonyi, Tömörkény, Móra, Juhász, József Attila és Radnóti Miklós nemcsak a népnek írt, de a nép között is járt, a nép közé ment, akár a gerendás szobákba, akár a búzamezőkre vagy a munkásotthonokba, a város peremére és a tápai szegénység közé. Őket, a városi és a falusi nincsteleneket, dolgozó egyszerű embereket keresték föl szavaikkal és személyesen is. ,

106

Ma pedig a nép bejön a városba a jegenyék alól, eljön a gyárakból, a meg-sokszorozódott munkásotthonokból a múzeum friss festékszagú új falai közé. Megkeresi íróit, akiket — valljuk be — sokszor csak most ismer meg, de mégis-csak megismeri s nyomban meg is szereti.

Azon a vasárnapon, amikor az irodalmi múzeum tárlóit• jártam újból végig, szemügyre véve mindazt, ami ezelőtt netán elkerülte á figyelmemet,, örömmel láttam, hogy milyen sokan keresik fel a kiállítást. És nem igaz, hogy a mai fiatalokban nincs érdeklődés. Többségében ugyanis fiatalok jöttek. Diákok, munkásfiatalok és parasztifjakat is láttam. Egy kis társaság különösen föltűnt. Népviseletbe öltözött a lány, mellette egy katona és egy ünneplőbe öltözött fia-talember. Csáti Ágnes a sokszoknyás, piros ruhás, hímzett fehér kötényes kis-lány Szegeden katonáskodó bátyját jött meglátogatni öregcsertőről s a közös ismerőssel, Kis Fodor Árpád pesti lakatossal jöttek el megnézni a múzeumot. A. katonabáty tette a javaslatot, márcsak azért is, mert. résztvesz a József Attila olvasómozgalomban.

Ismerték Tömörkényt (Ágnes kapta egyik könyvét iskolai ajándékba), hal-lották Móráról is egy keveset, meg Juhász Gyula verseiből is ismertek néhá-nyat. Szeretik a jó elbeszléseket, szeretik a jó könyveket. Mit is írhatnék még róluk? Hiszen nem ü olyan érdekes mindez, nem is olyan különleges. így van ez ma már sok-sokezer Csóti Bálintnál, Csáti Ágnesnál, Kis Fodor Árpádnál — munkásoknál, parasztoknál, nemrég még írástudatlan vagy legalábbis íráshoz, olvasáshoz nem szokott öreg szülők új világot ért utódainál. írók gondoljatok. rájuk — s ez legyen a haladó múltat oly szépen idéző, kitűnő szegedi irodalmi múzeum legfőbb tanítása.

MAGYAR V. LÁSZLÓ

Tavaszi virradat Alig dereng ... nyújtóznak a fák, nedves ágakon fakadó levelek, s az ágak, mintha a végtelen magasságot tartanák .

... soká, nagyon soká zizzen megint, s ha zsibbadón is még talán, de törvények szerint emelve ízeit lábait küzdi magát fel a száron, lázas illatok közé, melegedni.

Ébred a lenge mező. Párakötényes szellő-lány szalad, a füvek nagyon szeretik s bókolnak neki.

A mindenség csúcsaira így kapaszkodik fel most a kor! S úgy zakatol, zeng, mint pici társa — lábam előtt e cseppnyi bogár:

Gördül a fény... dideregve csillan a harmat, csalja a kék csodamessze! S lám, a barázdák bölcs sora hallgat nap heve rajta friss-feketén.

Mind melegebben fülled a föld. Lábam előtt fű töve rezzen: cseppnyi bogár!

— mind melegebben fülled a föld — zizzen a szárnya, fű hegye rezzen s belezúg az arany' sugarakba!

107

T Ü K Ö R

i

Az iszonyat művészete* 1 Annakidején, amikor bemutatták a

»Félelem bére« című filmet, elhatá-roztam, — anélkül, hogy tudtam vol-na, milyen is a film, csupán előzetes hírére váló tekintettel —, hogy kriti-kát írok róla. De amikor megnéztem, elálltam korábbi szándékomtól. A film ugyanis egész sereg ellentétes gon-dolatot keltett bennem, s nem látszott valószínűnek, hogy a rendelkezésemre álló rövid idő alatt valamiféle rendbe tudom azokat szedni. A téma viszont éppen ezért továbbra is nagyon érde-kelt. Sok emberrel beszélgettem róla, s aztán a később bemutatott olasz és francia filmekről, meg a szükségsze-rűen félvetődött egyéb kérdésekről is. A beszélgetésekről jegyzeteket ké-szítettem, s most, amikor utólag kö-zülük hármat közzéteszek, el kell mondanom, úgy válogattam őket ösz-

v sze, hogy a magam véleménye nélkül — ha .egyébként külön-külön egyben-másban hibásak is (ezeket a hibákat könnyen észreveszi az olvasó) — együtt kerek egészet alkossanak, le-gyen bennük teljesség és állásfogla-lás.

Az irónő véleménye

Az írónő fiatal volt és csinos. Kora délelőtt állított be hozzám, zúzmará-son és fagyoskodva. Arcát pirosra csípte a hideg és havat hozott a lábán. A kéziratáért jött.

— TJgye elolvasta — mosolygott. — Igen, de ... Hogyismondjam ...

A maga filmnovellájának valójában nincs cselekménye.

Durcás fintor az arcán: — Na és? Mit akar ezzel mondani? — Azt hiszem azt, hogy nem jó. — Jaj, de undok. Ráadásul ódivatú! — Milyen? — Régimódi. Igenis az. Csak ne is:

tiltakozzék. Megmagyarázom. Nagykabátban, ahogy volt, leült és

rágyújtott. —; Nézze, ha maga nyitott szemmel

járná a világban — mondta az elso-szippantás után — észrevehette volna„ .hogy a filmművészetben , valami újat kezdtek az olaszok és franciák. Dehát maguk férfiak az égvilágon. semmit sem vesznek észre, hacsak ki nem, böki a szemüket.

— Mit kellett volna észrevennem — kérdeztem, s kissé közelebb toltam hozzá a hamutálcát.

— Az újat. Azt például... Na, vár-jon, mindjárt elmondom. Látta a »Fé-lelem bére« című filmet? Igen? Nos, akkor emlékszik, hogy a két nitrogli-cerinnel megrakott aiitó elindulása után — innen kezdődik a film tulaj-donképpeni cselekménye — csak ezt a két ménkű nagy teherautót és azt a négy embert látjuk, aki vezeti őket. A film kockái még a környező vidé-ket is csak módjával mutatják. S mi történik az emberekkel, meg az au-tókkal? Először átmennek egy vesze-delmes, hullámos útszakaszon, azután, egy éles kanyarral meg egy rozzant híddal vesződnek, utána útjukat állja egy hatalmas szikla, amelyet felrob-bantanák, — és így tovább. Történik itt valami? Hogyne,' nagyon sok min-

.* A szerkesztőség vitaindító cikként közli a fenti írást. Olvasóink hozzászólásait kérjük a fölvetett kérdésekre.

108 '

A

<den. De ez csalás, szemfényvesztés! .Ez ugyanis nem igazi cselekmény. Az igazi, a hagyományos, irodalmiformáfú •cselekmény az expozíció, a megindu-lás után úgy bonyolódik, hogy maga-magát hajtja előre, s éppen ezért nem lehet akármelyik részét, vagy pláne többet elhagyni belőle anélkül, hogy az egészben ne tegyünk kárt. A »Toldi«-ból például nem hagyhatom •el akármelyik éneket: tönkremenne bele az egész. Ebből a filmből meg kimaradhat akár a hullámos úton tör-tént kaland, akár a kanyarral és a híddal való vesződés, vagy az útelzáró

.szikla felrobbantása, esetleg kettő is Jközülük: a filmen ez az égvilágon semmit sem változtat, legfeljebb rövi-debb lesz. Epizódok, cselekmény — mozaikok vannak csak.

—• S nemcsak ebben a filmben. Em-lékszik a »Fiam, a tanár úr«-ra?- Az is tulajdonképpen csupa epizód, a 'hagyományos cselekményre csak va-lami eléggé erőtlenül megkonstruált szerkezet-váz emlékeztet. A »Római lányok« is széttöri a régi kereteket. A •cselekmény tehát eltűnt. Ez az új.

Pillanatnyi szünet támadt. Az írónő sokát beszélt: elaludt a cigarettája. A csikket komor arccal és energikus •mozdulatokkal nyomkodta szét.

Szólni akartam valamit, de nem hagyta.

— Igaz, a régi értelemben vett cse-lekmény eltűnt — mondta tovább ren-díthetetlenül —de azért érdekesek és értékesek ezek a filmek. Miért? Mert •az emberábrázolásban nyújtanák so-kat, s ez kárpótolja a cselekmény hiá-nyát és tökéletes művészi élményt ad: a gazdag emberábrázolás mintegy pó-:tólja a cselekményt is. Megfigyelte már, mennyire valóságosak ezek a filmbéli emberek? [ Szinte majdnem élnek. Sokszor meg se lepődnénk, ha lelépnének á'vászonról közénk, nézők közé és ott folytatnák tovább filmbéli '••életüket. S még valami, Nagyon jók

a színészek, de ezek a cselekmény-mozaikok önmagukban is alkalmasak arra, hogy az író velük jellemezze az embereket. Hány írónak vetették már szemére, hogy szereplői nem azt csi-nálják, ami a jellemükből következne, hanem azt, amit az író diktál nekik. S mindezt miért? Mert az író kezét valami elképzelés kötötte a cselek-mény szerkezetéről, a kompozícióról. Az a tanulsága ennek, hogy az ember-ábrázolás gazdagságához ' és szíves-ségéhez nincs szükség a konvencioná-lis kompozícióra ... Látja: ezt akar-tam én csinálni, s maga erre csak azt tudja mondani, hogy a filmnovellám-nak nincs is cselekménye ...

Közbe kellett szólnom. — Ez mind nagyon szép. De azt

mondja meg, miért szükséges a cselek-mény száműzése?

— Ha nem vette volna észre: már beszéltem erről. De egyébként is, ne akarja velem elhitetni, hogy nem tudja. Miért szükséges? Azért, mert már mindent megírtak. Erti: mindent. A karriert és a bukást, a hűséget és a hűtlenséget, a kitartást és az elcsüg-gedést, az örömet és a bánatot, a bol-dogságot és a boldogtalanságot —min-dent, mindent megírtak már. Nem hi-szi? Próbáljon csak valamit írni, majd meglátja. Azt képzeli, az olaszok meg a franciák ki tudnak találni új törté-neteket? Affenét tudnak.

— Elmesélem, mennyire megjártam egyszer. Hallottam egy érdekes falusi történetet. Arról szólt, hogy az egyik régi nyáron valamelyik gőgös legény megölt egy öreg csőszt, mert az rajta-kapta a dinnyélopásonf' s a legény nem akarta, hogy szégyene kitudód-jék. S az öreg csősz, ahogy ott. feküdt haldokolva a földön, észrevette, hogy a szél arra kerget egy barlangkórót — ismeri ezt a növényt. Utolsó erejével felemelte a fejét és a legény félé sut-togta: »Megállj, még a barlangkóró is kibeszéli majd, mit tettél.« A gyilkos-

109

ságra nem derült fény, s a legény még azon a nyáron megházasodott. Egyszer aztán, amikor feleségével együtt az egyik szeptemberi meleg vasárnap délután kinn üldögélt a házuk előtt, a szél feléje sodort egy csendesen zör-gő barlangkórót. A gyilkos ránézett és elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy az öreg csősznek nem lett igaza, a barlangkóró nem beszélt ki semmit. Felesége észrevette mosolyát és addig vallatta, míg el nem mondta az igaz-ságot. A történet, az ember kegyetlen-sége annyira megrázta az asszonyt, hogy feljelentette az urát: a barlang-

. kóró mégiscsak kibeszélte a gyilkossá-got...

— Amikor én ezt a történetei hal-lottam, elhatároztam, hogy megírom. Hónapokig törtem a fejem, gyötrőd-tem rajta és miatta, míg azután kide-rült, hogy ez a téma a világirodalom egyik legismertebb motívuma. Ismeri Ibykos darvait? Nos, hát ez az. Csak itt nem a darvak az árulók, hanem a barlangkóró. Schiller gyönyörű balla-dát írt róla, s ki tudná felsorolni az összes változatokat... Hát látja? Ezért keressen az ember új cselek-ményt: úgyis kiderül, hogy már meg-írták. Az emberábrázolásnak viszont nincs ilyen határa és korláta. Ahány ember, annyiféle. S ez azt jelenti, ha jól megrajzolok egy embert, annak nem akad könnyen mása az irodalom-ban ...

Kénytelen voltam félbeszakítani: egyre jobban eltértünk az eredeti té-mától.

— őszintén szólva nem nagyon ér-tem, amit mond, de ha lesz időm, megvitatjuk. Jó?

— Nézze, én nem vitatkozom erről. Tudom hogy igazam van és kész. Ha meg nincs - ideje, szívesen el is me-gyek.

Ezzel valóban felállt, megigazította a • haját, csöppnyi rúzst rakott a szájára

és kéziratát magáhozvéve, kissé sértő-dötten, eltávozott.

Az irodalomtörténész tanulmánya

... Valóban tapasztalhatjuk, hogy valami újat jelentenek ezek a modern francia és olasz filmek. De mi ez az új? Csak mosolyogni tudunk, ha azt halljuk, hogy az tulajdonképpen nem más, mint a régi klasszikus cselek-mény — kompozíció feloldása és szét-törése epizódokra és mozaikokra. Hi-szen — bár a művekben a megkompo-náltság mértéke nyílván nem egyfor-ma — ilyen mindig volt. Ha azt vesz-szük, már az »Odysseia« is ilyen cse-lekmény-epizódokból és mozaikokból áll, — annak ellenére, hogy megvan a maga kerete. De mi lenne, ha a görög hajós hányódásának kalandjait, vagy azoknak csak egy részét is, kihagy-nánk a műből? Szegényítenénk az iro-dalmat. De különben is: az új olasz és francia filmeknek igenis jól megkom-

'ponált cselekménye van. Igaz ugyan, hogy például a »Félelem, bére« című filmből egyes részeket valóban ki le-hetne hagyni,. a mű koncentráltsága nem olyan nagyfokú, hogy ezzel az egész, a lényeg károsodást szenvedne. Mennyire lényegtelen azonban ez és micsoda vakság nem látni a hullámos út, a kanyar meg a .hídi kaland és a szikla felrobbantása közötti szerves kapcsolatot, a fokozást, azt, hogy a két autót vezető négy embernek fokozato-san nagyobb és nagyobb feladatokat kell megoldania, és hogy ezek a fel-adatok egymásból nőnek ki.

Mindezzel nem akarom tagadni, hogy nagyon sok vonatkozásban való-ban újat jelentenek ezek a filmek. Sze-rintem azonban másutt és másban kell keresnünk a megoldást.

Nézzünk egy példát. Nemrég láttam a »Menekülés Fran-

ciaországba« című olasz produkciót. Ebben egy hétpróbás gazember, egy

110

háborús bűnös Franciaországba akar szökni. A határnál egy fogadóban volt cselédlányával találkozik, akit — hogy az ne jelenthesse fel — megöl ez az elvetemült gazember. Aztán — hosszú kalandok után — csak átjut a hatá-ron. Ott azonban elfogják.

így a film látszatra egyszerű és szok-ványos rémtörténet lenne. Úgy tűnik, milliót láttunk már belőle. De ebbe a kalandos és rémes históriába beleke-vertek egy tíz év körüli kisgyereket, ennek a fasiszta gazembernek szomo-rú és okos kisfiát. Hogyan? Az apa például a gyerek bicskájával öli meg a volt cselédlányt. Szinte úgy érzi az ember: a gyerek a gyilkos! Másutt, amikor az apa menekülés közben fegyverrel támad másik három határ-átlépőre, úgy fényképezik a jelenetet, hogy a képeken sokáig csak a pisztoly látszik és tőle két centiméterre a 'kis-gyerek halálrarémült arca. S aztán: a kisgyerek a fegyverrel feltartóztatott emberek közé rohan, hogy megakadá-lyozza a gyilkosságot. Erre kavarodás támad, az apa visszafelé lövöldözve menekül és saját fiát sebesíti meg sú-lyosan pisztolyának golyójával.

Nos, ennek a kisgyereknek ilyen sze-repeltetésével ez az egyébként igényte-len ponyva-história új jelleget kapott. Iszonyatos, kegyetlen, rideg, emberte-len lett. Az iszonyat művészete ez, — ha szabad ezeket a szavakat így egy-másmellé állítani. Hová lett a klasz-szikus szépség? Eltűnt, megsemmisült, — feloldódott az iszonyatban. Az »El-veszett illúziók«-ban is — például — van borzalom elég. Mégis más a ha-tása, mert az a mű szép, s valamiféle harmónia is rendeződött benne. Ezek-ben á művekben azonban ' nincs har-mónia és hiányzik belőlük a szép-ség is.

De nézzük tovább. A »Félelem bé-ré-x-ben felrobban az egyik autó és fel-szakítja az olajvezető csövet. .Mire a másik kocsi odaér, a robbanás után

keletkezett mélyedés megtelik sűrű olajjal. Ezen kell áthaladni az autó-nak. Öriási erőfeszítéseket követel ez. A két ember belemászik az olajba, el-merülnek benne, s a néző, ahogy izga-tottan figyeli a film gyorsan pergő kockáit, egyszerre csak azt veszi ész-re, hogy már nem is emberek mozog-nak a sűrű fekete olajban, hanem va-lamiféle furcsa és iszonyatos lények, ősvilági állatok, borzalmas és kegyet-len hüllők. Maga az iszonyat, a rette-net ez, — leírni is, hát még látni.

Mi torzította el így az embert? A félelem. Ezek a filmbeli emberek fél-nek, rettenetesen félnek, s ez a már állati és ösztönös rémület tönkreteszi bennük az emberséget. Soha nem áb-rázolta még művészet ilyen félelmete-sen nagy erővel a rettegést. Igaz, a film eszközei nagy lehetőséget adnak erre. Filmen lehet egy kívánt dologra •legjobban ráirányítani a figyelmet, ott lehet kiemelni és felnagyítani a dol-gokat, ahogy és amiképpen akarja a rendező, az operatőr vagy a színész. Ha akarják, egy egész jelenetből csak egy pisztolyt és egy rettegő gyerek-arcot mutatnak be. Micsoda nagyere-jűvé és nagyhatásúvá válhat így az áb-rázolás! Más művészet aligha függet-lenítheti magát így az egésztől. Gon-doljunk például a színpadra: ott is mindig az egész van jelen. S azt hisz-szük, ez az oka, hogy ez az új, az iszo-nyat művészete, a filmen jelentkezik elsősorban.

De nem kizárólagosan. Picasso' 1937-ben alkotott »Guernica« című festményén ábrázolja megdöbbentő erővel az állati rettegést. A képen a bombázás miatt pincébe menekült em-bereknek négy karjuk, három orruk és bikafejük nő a rémülettől. Magát az iszonyatot látod ezen a képen, a ret-tenetességet, amely elpusztítja, eltor-zítja, állattá változtatja az embert...

Gyerekkoromban hallottam Schön-berg »Napóleon ódá«ját. Akkor éb-

111

redt bennem ilyen ösztönös tiltakozás. A zenekar az én fülemnek össze-visz-¿za játszott, s ha jól emlékszem, egy tenor hang kiabált artikulátlanul a ze-nekar előtt, — semmi nem emlékezte-tett itt már a konvencionális zenére, arra, amit mi -annak szoktunk meg, •dallamra, összhangra és szépségre. Míg •hallgattam, a . hideg futkosott a háta-mon. Most tudom már, hogy akkor ta-lálkoztam először azzal az iszonyattal, <amely most a filmek kockájáról vi-gyorgott rám.

Tiltakoznunk kell • ez ellen. A szép-ség, a művészet nevében. S az ember-iség nevében is, mert ez a művészet nem gyönyörködtet, nem teszi jobbá •az emberekét...

Az^ esztéta ellentmond

— Hülyeség! Teljesen összezavarja •a dolgokat.

Ezt az esztéta gondolta, kezében az irodalomtörténész tanulmányával a kis presszó egyik sarkában, a legki-

sebb asztal mellett, ahol mindennap 4 órától l-ig üldögélt.

Az esztéta máskor mindig szomorú volt és csöndes, feladatokon és tenni-valókon rágódott, amelyekből sohasem valósult meg semmi, de most kissé megvidámult és harciassá vált attól, 'amit olvasott.

— Eljárt fölötte az idő — gondolt az irodalomtörténészre. — Megöregedett. Harminc éves. Nem érti az új jelent-kezésének legegyszerűbb összefüggé-seit sem. . Ennek ellenére persze sok mindenben igaza van.

— Nézzük csak — próbálta meg -gondolatai rendezését — miről van itt szó? Az irodalomtörténész azt állítja, hogy az új a nyugati művészetben: az iszonyat művészete. Helyes, hogy a rémülettel és a rettegéssel hozzuk kap-csolatba ezt az újat. Az imperializmus válóban teremt olyan helyzeteket, •>amelyek hihetetlen rettegést, rémüle-

tet, félelmet okoznak és keltenek az emberekben. Az iszonyat művészete tulajdonképpen ezt fejezi ki. Ez van a »•Félelem béré«-ben és Picasso képén is. Nem történt más, csak a társadalom változásával együtt változott á művé-szet is. Balzac korában még nem is-merték az emberek a rettegésnek ezt a formáját és elsősorban erejét. Ma, az imperializmus kezében a modern tech-nika egyes vívmányai fenyegetővé vál-tak az emberek számára. Ez semmisíti meg bennük az embert, ez teszi rideg-gé, kegyetlenné a világot.

— Es hogy ez megsemmisíti a szép-séget? Nem> hiszem. Más formát ad neki. Ezt nem képes megérteni az iro-dalomtörténész. Azt sem látja, hogy ez a »más szépség« semmivel sem ála-csonyabbrendű, mint a régi, a klasz-szikus, a hagyományosan megszokott,

— Ezért tehát — itt téved legjobban az irodalomtörténész —- nem kell ez ellen tiltakozni. Pontosabban: nem a művészet ellen kell. Ez a művészet ugyanis tulajdonképpen azt mutatja be, hogy az imperialisták kezében a

•modern technika milyen hallatlan ve-szélyeket és veszedelmeket jelent az embereknek. Nem az embert rontja, zülleszti tehát ez a művészet, hanem feltétlenül azt mutatja meg, hol van az igazi veszedelem....

Az esztéta nem tudta befejezni a mondatot, mert véletlenül az órára te-kintett és látta, hogy már 7 óra. Ilyen-kor szokott elindulni a presszóból va-

• csorázni. Sietnie kellett mindig, mert a felesége nem szokott rá sokat várni

• a vacsoránál. De most nyugodtan fize-tett, s közben egy tanulmányra gon-dolt, egy nagy és szép tanulmányra, amelynek »Az iszonyat művészete«

• lenne a címe és' amelyet ő írna meg. De amikor kilépett a hideg és sötét

estébe, s gyors léptekkel hazafelé in-dult, már tudta, hogy ezt sem. fogja megírni soha.

ÖKRÖS LÁSZLÓ

112

Gergely Sándor: Rögös út A nemrég hatvanadik születésnapját

ünneplő Gergely Sándor ú j művel a ján-dékozta meg olvasóit. A »Magvető« ki-adásában megjelent ízléses kiállítású kö-tet az író tervezett önéletrajzi regény-ciklusának első darabja . A. kötetről eddig megjelent ismertetések és méltatások joggal h ív ják fel f igyelmünket e műre. A »Rögös út« — tar ta lmi és formai tekin-t e tben egyaránt — ú j színt, merész kez-deményezést jelent irodalmi életünkben.

A regény cselekménye' 1919 • novembe-rében kezdődik Budapesten, s 1920 nya-rán fejeződik be, ugyanott. Hőse Takó Béni huszonnégy éves fiatalember, aki szinte közvetlenül az érettségi u tán került a háborúba. Generációjának jellemző sor-sát hordozza: eddig nem volt alkalma ön-magánák helyet találnia — de még csak keresnie sem — a társadalomban. Né-hány heti újságíró-inaskodás után katona lett, 1918-ban gázgránáttól megvakult s most, 1919 őszén itt áll egyedül, megrok-kanva , testileg-lelkileg vakon, tanácsta-l anu l a dühöngő fehér- terror szörnyű ko-r ában . Ütja , melyet be jár előttünk a re-gényben, valóban nehéz, veszélyes, »rögös út«, nemcsak a vak, de az épszemű, a látó ember számára is.

A magyar társadalom történetének e "korszakáról még eddig nem írták régényt Íróink. .(Gergely Sándor is 1924-ben »Béke« cimen írt u to l já ra a vak hadirok-k a n t e korbeli életéről.) Gergely Sándor m ű v e ilymódon témaválasztásában új. Mivel pedig a regény hőse' vak, s a re-gény önéletrajzi jellegű, szükségszerű, "hogy a művészi megoldások is sajátosak, újszerűek. Anélkül, hogy egy pillanatig I s alábecsülnénk a mű világos eszmeisé-gét, harcos pártosságát, — éppen a mai i rodalmunk időszerű kérdései egyikének szempontjából — a jellemábrázolásra, a művészi megoldásnak a sajátosságaira h í v j u k fel a figyelmet. Az természetes, hogy ilymódon is a mű lényegi, eszmei problémáihoz ju tunk el.

A regény sarkpont ja — ily értelemben a vak főszereplő problémája. Gergely Sándor, aki a regény cselekménye lefo-lyásának időszakában maga is vak volt, mélyen átgondolta mindazokat a termé-szetes következtetéseket, melyeket éppen az adott tényből kellett az írói megol-dások tekintetében levonnia. A következ-tetések első eredménye az, hogy az író á vak ember lelkivilágán keresztül mu-tat meg mindent a kórból. Első pillanatra

nyüvánvaló, hogy ez a megoldás különös előnyöket s különös veszélyeket rej t ma-gában. Merész vállalkozás, mer t a kor-szak egy vak ember érzés- és tudatvilágán keresztül való művészi megjelenítése könnyen vezethet egyoldalú, szubjektív, s éppen ezért torz valóságábrázolásra. Ugyanakkor kitűnő alkalom arra, hogy az író elmélyült lélekrajzát ad ja hősének. Az ábrázolásmód megválasztásával szinte kényszeríti magát sokrétű egyénítésre, a hős tudatvi lágának maximális feltárására. Mielőtt megvizsgálnánk, hogy a szerző e Scyllák és Charybdisek között hogyan ol- ' dotta meg feladatát , tegyünk fel egy kér-dést: Egyáltalán volt-e Gergely Sándor-nak más lehetősége az ábrázolómódszer megválasztásában? Az a véleményünk, hogy igen. Gergely Sándor háborús sérü-lése nem volt olyan természetszerű, hogy vakságának néhány esztendős idő-szakai teljesen és kizárólagosan a vak ember sajátos élményvilágához kénysze-rítették volna. Ha személyes benyomásai 1919—20-ból nem is látó ember tapasztala-tai voltak, művészileg semmi sem akadá-lyozta abban, hogy ne csupán a vak ér-zés és tudatvilágán keresztül ábrázolja a kérdéses kort. Gergely Sándor, amikor az első pil lanatra kézenfekvőbbnek látszó megoldást választotta, valójában tudato-san a nehezebb művészi feladatot vállalta magára. • .

Tehát e regényben az olvasó Takó Béni egy éve vak hadirokkant önkéntes őr-mester érzékeire és gondolkodására kell hogy bízza magát . Szinte — ahogy Ger-gely Sándor mondta egy alkalommal — az olvasó is vakként éli a kort. A regény-ből ilymódon szembeötlően hiányzanak a vizuális képek, hiányzik az olyanjellegű .környezetrajz, melyet egyéb művekben megszoktunk. Ennek ellenére színes, mozgalmas képet kapunk, úgyszólván minden alkalommal. Gergely Sándor ki-választotta a vak benyomásai közül azo-kat, melyek megjelenítése az olvasó szá-mára a lehető legtöbbet mondhat ja , s melyek nyomán a látó ember fantáziája ösztönösen kiegészíti 'a kapott képet a legszükségesebb, legfontosabb részletek-kel. Természetes, hogy az író távolról sem szándékozott a vizuális képekben bő-velkedő művekkel versenyre kelni. Ez a törekvés az adott feltételek "között naiv kísérlet lett volna.

Éppen ezért némileg zavaró, hogy Ger-gely Sándor műve egyes helyein "elsza-

113

kad ettől a müve természetéből folyó, sajátos, a maga nemében művészileg in-dokolt és sikeres módszertől. Egy esetben kétséget kizáróan szándékosan. (A többi esetek, pl. a 354. lapon lévő, jelentékte-lenek, alig észrevehetőek.)

Takót Várady képviselő kiküldi szo-bájából a folyosóra s az eddig Takó nyo-maiba lépő, Takó fülével halló, ujjaival tapintó olvasó, mégis t anú j a mindannak, ami a szobában történik és elhangzik. Lehet magyarázni ezt a megoldást. A zárt ajtók mögötti beszélgetés rendkívül fontos Takó sorsát és Várady jellemzéséi illetően. Az olvasónak feltétlenül tudnia kell róla. Mégis, tegyük fel a kérdést: ha a regény olyan alakjai t , mint Lelkes Antal, vagy Cseh Miska, minden nehéz-ség nélkül sikerült az írónak jellemeznie a magaválasztotta módszerrel, miér t volt éppen Várady képviselő esetében szük-sége erre a szándékos »kilépésre«? Hogy a választ megadhassuk, egy kis kerülői kell tennünk. Visszatérve az egész regé-nyen végigfutó ábrázolási módszerhez, vizsgáljuk meg, hogy az ilymódon meg-jelenített cselekmény mit és hogyan tük-röz a kor társadalmi valóságából.

A regényíró által nyúj to t t és nyúj tha tó társadalomrajz teljessége szükségképpen viszonylagos. Ez a Viszonylagos teljesség attól függ, hogy a regény szereplőinek köre a társadalom mely rétegeiből tobor- . zódik. Takó Béni természetes környezete a hadigondozóban lakó s a pesti utcákon »trafikoló«, cigarettát, szivart árusító, cipőtisztító rokkantak, illetve álrokkantak világa. A regény szereplőinek ez a köre jelentősen kibővül — s ezzel együtt bő-vül a társadalmi kép — a Takóval mint-egy »véletlenül« kapcsolatba kerülő ála-kokkal: különítményes tisztekkel, pros-tituáltakkal, űzérekkel, munkásokkal , stb. Gergely Sándor gondosan megszer-keszti Takónak ezekkel való találkozását, s az első pi l lanatra «»véletlennek« tűnő találkozások hatása a mű egy-egy pontján a természetes törvényszerűség szintjén jelenik meg. Egy példa :

Takó elszökik a Hadigondozóból. Vé-letlenül belebotlik egy különítményes tiszt, Nyéki Péter . Magához veszi Takót. Nyéki szeretője viszonyt .kezd Takóval. Takó trafikengedélyhez jut, s mint ciga-ret taárús egymásután »botlik« emberek-be: Lelkes Antalba, Kovács Bélába, stb. Végül visszamenekül a Hadigondozóba, mert rádöbben (vagy méginkább: homá-lyosan megsejti), hogy kétségbeejtően egyedül van, s a spekulánsok, filléreken marakodók között, egy asszony kitartott-

114

jaként élnie becstelenség. Ekkor derüE ki, hogy a látszólag »véletlen« találkozá-sok a Takó-féle f ia ta lemberek tipikus, helyzetének társadalmilag meghatározot t , konkrét esetei.

Egy helyen mégis, min tha messzebb-menne az író a törvényszerű véletlenek, összekapcsolásában annál, amit Takó jel-leme, helyzete, foglalkozása elbírhat . A volt Lenin-fiú, Arany Imre szökni készül a Hadigondozóból. Takót küldik ve le elvtársai, hogy azt higgyék a ha tóságok: Arany vakkísérő. Szökés közben véletle-nül éppen azoknak a ka r j a iba f u t n a k , akik Kecskemét t á já ró l Arany Imréé r t kocsiztak, fel Pestre. Aranyt elfogják. Vé-letlenül akad valaki, aki — Arany e l -fogatását lá tva — a Szociáldemokrata Pár tba küldi Takót. Ott vélet lenül éppen az az ember nyit aj tót , akivel Takó egy-szer találkozott, különben be sem en-gednék. Várady nem vál la l ja Arany I m r e megmentését, Takót ki is löki, de az utolsó pi lanatban támad egy ötlete, s így a vak Takónak kell e l j á rn ia az ügyben. Vonatra ül. Véletlenül éppen az ó fü lké -jébe menekül a terroris ta tisztek elől egy gazdag zsidó gyáros, egy vidéki vá ro sban (feltehetően Kecskeméten) vélet lenül t a -lálkozik Nyékivel s így t a n ú j a lesz a tisz-tek vérforra ló bruta l i tásának, az orgová-nyi tömeggyilkosság közvetlen előzmé-nyeinek.

A véletlenek ilyen csoportosulása m á r nem tekinthető az utcákon napi 15—20 órát kószáló hadirokkant- t raf ikos élet-módjából következőnek. H a az író bele is épít minden epizódot hőse megelőző és további sorsába, az esetlegességeknek e-merész halmozása — minden f igyelmet lekötő, izgalmas volta ellenére is — túl-zónak tűnik. A nagyon gondos szerkesz-tés, mely a vak ember öné le t ra jzában éppen a társadalmi kép maximál is kiszé-lesítését hívatott megoldani, m i n t h a fé l -resiklana ezesetben.

Ezzel szemben áll az, hogy a cselek-ménynek ez a mozzanata rendkívül j e l en -tős a regényhős jelleme kibontakozásá-ban. Ettől kezdve indul meg a k o m m u -nista had i rokkan tak ha tásának érvényesü-lésével egyidőben az az erjedés, mely T a -kót világnézeti szempontból »látóvá« teszi, ebből az élményből f akad később »első« irodalmi alkotása is. Ha most a j e l l emra jz szempontjából í té l jük meg a »véletle-nek«-nek ezt a merész épületét (s ez két-ségkívül döntő szempont), meg kell álla-pítanúnk, hogy meglehetősen m á s képet kapunk, min t az előbbi.

A fehér- terror minden képzeletet felül-múló szörnyűségei szinte természetsze-rűen sodortak elképesztő helyzetekbe em-bereket és életsorsokat. A fővárosi élet viszonylag békés felszíne alatt az ural-kodó osztály vak bosszújának szadista démonai tomboltak még, s időnként ér-telmetlenül ragadtak magukkal olyan embereket is, mint amilyen a kalauz a kecskeméti vonatban, az áldozatok elte-metésében segédkező kocsislegény, vagy amilyen Takó Béni. A »Rögös út«, hőse számára tehát véletlen lehet a szörnyű kaland, az olvasó számára azonban a ko-rabeli társadalmi valóság lényeges ösz-szefüggéseinek meztelen feltárulkozását jelenti, ahogy ugyanezt jelenti a Somogyi-Bacsó gyilkosság, s számtalan egyéb eset.

A kérdés megoldásához azt kell eldön-tenünk, hogy Gergely Sándor, e mélyen átgondolt cselekménybonyolítása — min-den elvi indokoltsága mellett is — nem maradt -e bizonyos fokig pusztán kitervelt írói fordulópont, ahelyett, hogy teljes egé-szében feloldódnék a főhős és kora életé-ben. Hogy a kecskeméti események em-lékei szervesen beleépülnek Takó további sorsába, az természetes. Milyen motívu-mok készítik elő Takó Béninek az esemé-nyek sodrába való kerülését?

Gergely Sándor a »trafikolás« során, illetve a Hadigondózóban jóelőre meg-ismerteti Takót mindazokkal, akik révén a különös kalandba bonyolódik (Arany Imre, Eggers, Várady, Kuthi Erzsébet, Nyéki Péter). Még báró Kern neve sem hangzik ismeretlenül a vasúti fü lkében: Takó nemrég szivart adott el a báró öccse t i tkárnőjének. Lényegében arról van tehát szó, hogy mindazokat a korábbi társadalmi csoportosulásokat, irányzato-kat, törekvéseket l á t j a meg T&kó egymás-sal való szoros összefonódottságukban és véres ellentétükben, melyeket eddig — éppen társadalmi helyzete következmé-nyeként — csupán egymástól elszigetelten ismerhetet t meg, s nem érthet te meg lé-nyegüket (különítményesek, tőkések, szo-ciáldemokraták, kommunisták).

A gondosan előkészített és kidől gozotl részletnek leggyengébb pont ja mégis Vá-rady képviselő ötlete. Az ti., hogy Takót, a vakot kell elküldeni Arany Imre meg-mentésére. ' A rokkant tisztjelölt valóban biztonságosában mozoghat a vérszom-jas tisztek között bárkinél. Csak legalább félszemű volna, vagy mankóval, já rna! De teljesen vak! Bízhat ennyire látó em-ber az ismeretlen vak ügyességében? Hiszen még azon is csodálkozunk, ha egy vak egészen egyszerű problémákat óid

meg! Persze nincs kéznél más, csak Takó, s gyorsan kell cselekedni. Eggers, az ügy-véd, vagy Kuthi Erzsébet, a kommunista — annak ellenére, hogy nem tisztjelöl-tek és nem rokkantak — még mindig nem alkalmasabbak-e Várady szemében? Csakhogy Várady nem aka r igazán segí-teni! — Nem véletlen tehát, hogy éppen e pontnál lép ki Gergely Sándor a vak tüdatvilágából! Valahogyan azonnal je-leznie kellett, hogy Váradynak nem szá-mítanak emberéletek, ha j landó szenvtele-nül kivárni, amíg a fővezér cimboráinak garázdálkodása véget ér. Takó élete sem számít semmit, mint ahogy Arany Imréé sem, akit Takónak kellene megmen-tenie.

Kétségkívül megnyugtatóbb lett volna, ha az író ezen a kényes ponton is az eddig alkalmazott megjelenítési mód mel-lett marad, mer t így maga hívja fel a figyelmet ar ra a nehézségre, amit egyéb-ként sikeresen ehárít, azon az áron, hogy következetlen lesz ábrázolómódszeréhez.

A vak ember lelkivilágának, jelleme fejlődésének megmutatásában is sajátos megoldást választ Gergely Sá».dor. Nincs itt szó »lélekelemzésről«, magyarázgatás-ról. A rokkant ember túlérzékeny lelki-életének, sokszor torzultan reagáló önér-zetének és önértékelésének útvesztőiben a »direkt-leírás« óhatat lanul a patologi-k u m felé tolná el Takó jellemét. Ehelyett a vak főhős egy-egy lelkiállapotának, időnkénti elmélkedésének, eszmélésének minden magyarázat nélküli megjeleníté-sét kapjuk. A jó írói szemmértékkel ki-választott »lelkiállapot-pillanatképek« a regény során Takó jellemfejlődésének láncszemeivé illeszkednek az események, az élmények irányában.

Talán éppen az alkalmazott módszer-ből fakadó sajátsága az ilyen jellemrajz-nak, hogy az olvasó mozaikszerűnek érzi, mert más módszerekhez szokott. Különösen olyannak érzi a mellékszerep-lők (pl. Lelkes Antal) jellemfejlődését. Külön figyelmet kell szentelnie arra, hogy a jellemrajz-mozaik kockáit össze-olvassza. Ha azonban elvégzi ezt, össze-függések világosodnak meg előtte: '

A borzalmas kecskeméti kaland hatá-rozza meg tehát Takó Béni jellemfejlő-dését. Ez az élmény erősíti meg közte és kommunista ismerősei- között a kapcso-la to t Amikor törés, e lbukás fenyegeti , amikor lelki válságba kerül, valamilyen-módon mindig e kapcsolat lazulásával' időleges megszakadásával állunk tu l a j -donképpen szemben. Például Erzsébet »le-

4« 115

bukása« szinte végzetes hatású Takó lel-ki, emberi egyensúlyára.

Amikor végre sor kerül arra, hogy Takó szemét megoperálják, amikor kezd megvalósulni a ködös remény: »látni«, akkor gyűlnek köré összes kommunista ismerősei, ekkor jelenik meg nyomtatás-ban elbeszélése. Így lesz végső fokon egy-időben látóvá fizikailag is, lelkileg is. Így lesz író, aki bátor és tisztességes, aki az elnyomott néptömegek mellett foglal ál-lást.

A terrorista fehér-tiszt lakásától és kenyerétől idáig »rögös út« vezet, melyen a legnagyobb buktató a pénz. Amikor a pénz csábítása a legmélyebben hatol Ta-kóba, akkor bukkan fel lelkes, tiszta diákkorának és ót halottnak tar tó szülei-nek emléke, s óvja meg a becstelenségbe süllyedéstől.

Külön elemzést érdemelne a Tanács-köztársaság problémája, a szerelem kér-dése a regényben. A szűkszavú, minden magyarázgatástól mentes, talán kissé rideg, tömör stílus, a különböző rokkant-alakok megjelenítése, stb.

A részletesen tárgyalt, művészi megol-dások azt eredményezik, hogy a rendkí-vül koncentrált , — Lukács György kifeje-zésével élve: »karcsú« szerkesztésű —. egyetlen embersorsot alig egy esztendeig végigkísérő regény a fehér- terror éveinek megrendítő körképévé nő: a lánckeres-kedelem kis kullancsaitól a milliós téte-lekben üzletelő »nagyvágók«-ig, a háború szörnyűségeibe beleőrülő hadirokkantak-1

tói a háborún meggazdagodó nagytőkés Kern bárókig, a Körúton az akadékos-kodó rendőrt lepuffantó, bordélydalokat kur jongató »Britanniás«-októl a tömeg-gyilkos Héj jas Iván féle »istennyilák«-ig, az idegsokkos, féllábú, vak, sorsukba beletörődő nyomorultaktól a Tanácsköz-társaság emlékeit ápolgató, harcrakész V a j d a Mihályokig és Kuth i Erzsébete-kig.

Takó Béni hadirokkant végeredmény-ben szélsőségesen egyéni sorsa, anélkül, hogy lényegéből veszítene, megnövekszik jelentőségében, bizonyos értelemben ál-talános érvényű lesz. Azoknak a fiatalok-nak a sorsa az övé, akik mellett jóformán észrevétlenül zúgott el a Tanácsköztár-saság vihara, s akik vakon tapogatóztak az ellenforradalom kaoszában. E fia-talok legjobbjai Takó módjá ra — bár a Kommunis ták Magyarországi . Pá r t j ának szervezetei széthullottak, ekkor — megta-lá l ták a magukra maradt elvtársak egy-más felé nyúj tot t kezét. Ahogy Takó Béni

anyagi gondokon, kishitűségen, önbiza-lom-hiányon, megalázásokon keresztül bukdácsolva egyre t isztábban lát — fizi-kai és lelki ér telemben párhuzamosan —. úgy igazodik el az ó fülével, tapogató u j -jaival, a fényre mind inkább érzékenyebb szemével halló, tapintó, látó olvasó eb-ben a korban. Ez az eligazodás, ez a? egyre t isztábban látás — éppen a tárgyalt ábrázolási mód folytán — jóformán a? olvasó sa já t élményévé lesz.

Eddig nem ér in te t tük a megelőzően közzétett ismertetésekben, mél ta tásokban többször megemlítet t »előszó-problémá«-t. Gergely Sándor Takó Béni életét, jel-lemzően epikus magatar tással , harmadik személyben í r ta meg. A könyv elejére »Előszó helyett« címmel bevezetést írt , melyben első személyben m o n d j a el,, min t Takó Béni, megvakulásának tör ténetét , s azt a mélységes lelki megrázkódtatást , ami akkor következett be, amikor vaksá-gának maga is t uda tá ra ébredt .

A bevezetés cél ja nyi lvánvalóan az, hogy tájéköztassa az olvasót olyan tudni -valókról, melyek a későbbiekben a regény megértéséhez szükségesek. Ehhez nem feltétlenül szükséges az első személyben való informálás. Az első személy hasz-nálata tehá t a regény önéletrajzi voltát hivatott az olvasó tudomására hozni, s hogy itt Gergely Sándor Takó Béni nevé-ben beszél, a r ra utal : Takó azonosnak te -kintendő Gergely Sándorral . Ez világos. Nem is itt van az »előszó-probléma« lé-nyege.

A kérdés az, hogy szükség van-e a be-vezetésre, vagy ilyen formában elégen-dő-e. Ugyanis az »Előszó helyett« és az »Első fejezet« között a cselekményben egy esztendős kiesés van. Amit a beve-zető rész t ud tunk ra ad, jórészt (visszate-kintő utalásokban) megtalálható a regény-ben magában is. Ami pedig a bevezetés-ből Takó jel lémére vonatkozik, erősen mást muta t , mint ' az »Első fejezet« Takó-jának jelleme. A bevezető rész Takó ja a frontokon érvényesülő ant imil i tar is ta propaganda ha tásá ra lázongó, úrgyűlölő valaki, aki vakságában még mélyebb fo-kára jú t el annak az érthető, mindenkép-pen indokolt gyűlöletnek. Az egy percig' sem kétségés, hogy a Takó-féle f ia tal-emberek úrgyűlölete, ant imil i tar izmusa lényegét tekintve másjellegű, m i n t a munkásosztály szervezett, öntudatos tag-jainak osztályharcos magatar tása . Mégis úgy tűnik — az »Előszó helyett« című részt olvasva —, hogy Takó tú l nagy ke-rülőt tesz emberi fej lődésének ú t j á n .

116

Ennek a kerülőnek a magyarázata a nem tárgyalt egy esztendő eseményeiben rej-tőzhet csupán, még akkor is, h a ezt az egy esztendőt Takó Béni kórházban, il-letve a Hadigondozóban töltötte, esetleg teljes letargiában.

Ha ezt a bizonyos egy esztendőt Ger-gely Sándor nem akar ta megírni, akkor jobb lett volna az egész előszót elhagy-nia, s más. módon tudomására hozni az olvasónak, hogy itt önéletrajzról van szó.

A regény önmagában — amint lát tuk — így is szemléletes képet ad hőse fejlődé-séről és koráról.

Gergely Sándor Kossuth-díj jal ki tünte-tett könyvében bá t ran él azzal a lehető-séggel, melyet a pártos irodalom, a szocia-lista realizmus biztosít az ábrázolás té-rén az író egyéni megoldásainak. Művének problémái és eredményei bőséges tanul-sággal szolgálnak olvasónak, írónak egy-aránt.

NACSÁDY JÓZSEF

L. f^F-' |g Nyelv és irodalom I. (A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészéttudományi Karának

kiadványa 1955. 152. 1.) *

Kulturál is for radalmunk sikerének, az általános művelődési színvonal és igé-nyesség fokozódásának egyik örvendetes megnyilvánulása, hogy a különböző tu-dományos, ill, felsőoktatási intézmények egymás u tán ad ják közre munkásságuk termését — különböző kiadványok for-májában . Ebbe a kiadványsorozatba tar-tozik bele a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának I. actája.

Az ilyen kiadványoknak — úgy vél-jük — kettős rendeltetésük van : a) tá jé-koztatót nyúj tanak a szakemberek szá-mára a sa já t »üzemi« munka folyásáról, tárgyköreiről; b) a művelt , igényes ol-vasó közönség számára lehetővé teszik egy-egy tudományág, vizsgálati módszer stb. közelebbi megismerését. Röviden az évkönyvszerű kiadványok hivatása a tu-dományos tapasztalatcsere és a tudo-mány népszerűsítése.

Ilyen, szemüvegen át nézve a tudomá-nyos intézmények kiadványait, azt vár-juk tőlük, hogy híven tükrözzék a köz-rebocsátó intézetek munkásságát , , és hogy munká jukból azt és olyan formá-ban bocsássák útra, aminek a hivatásos szakmunkások körét is túllépő, kisugár-zó, vonzó ereje van. Erre kötelez ben-nünket a dolgozó nép iránti hűség és megbecsülés, haladó hagyományunk (közvetlenül Arany János követelménye az akadémiai kiadványokkal és előadá-sokkal szemben) csak úgy, mint a SZKP XX. kongresszusának éppen e tárgyban is megadott i ránymutatása. • Mindezek a szempontok és gondolatok tollhegyre kívánkoznak akkor, amikor

az acta csinos, komoly külsejű füzetét kézbe vesszük és lapozgatjuk.

Maga a cím — Nyelv és irodalom — igen kedvezően hat, mer t megszabadít attól a »vegyes felvágott« színezettől, mely az évkönyvek legnagyobb teherté-tele szokott • lenni. Ezzel a szűkített, de határozott i rányú témakörrel viszont azt a reményt is ébreszti, hogy a jónevű, ér-tékes hagyományt jelentő »Szegedi Fü-zetek« folytatója lesz, s ehhez a Sz. F. egykori szerkesztőjének: Mészöly Ge-deonnak a személye összekötő kapcsot is biztosít.

A füzet profi l ját éppen a 75 éves Mé-szöly Gedeon munkásságának méltatása ad ja meg. Ezt annál inkább teheti, mert Mészöly munkásságában (mint erről a kötet végén levő bibliografikus összeállí-tás is tanúskodik), igen szerencsésen egyesül a nyelvészeti és irodalmi tény-kedés. Ez ismét olyan fonal, amelyet az acták folytatólagos számaiban érdemes volna tovább szőni: mélyíteni az iroda-lom és nyelvtudomány sokat emlegetett, de eddig kevés konkrétumot felmutató összefüggéseit.

Maga az ünnepelt tudós »Juhász Gyula darvadozása és Petőfi rónája« c. dolgo-zatával ú j abb fejezetét csillogtatja meg nehezen vár t »nyelvészeti sétáinak« s annak az iskolát teremtő tudományos módszernek,' melynek lényege éppen Mészöly pregnánsan tömör megfogalma-zásában: szótörténet = munkatörténet .

Éppen a Mészöly teremtet te »szegedi iskolának« szerencsés és sikeres tovább-fejlődését tükrözi a szintén egykori Mé-

117

szöly taní tványnak, Nyíri Antalnak ta-nulmánya: »A tűzgerjesztés magyar nyelvi kifejezéseinek történetéből.« Szén szavunk finnugor eredetének fel tárása (az eddigi sejtés u tán ill. helyett) nem-csak alapszókincsünk történeti vizsgála-tához nyúj t jelentős adalékot, hanem — éppen a Mészöly-féle munkatör ténet i módszer segítségével — társadalmi, mű-velődéstörténeti szempontból is ered-ményesen hozzájárul az ősmagyar múlt, a f innugor korszak képének élesebb vo-nalú megrajzolásához.

Moór Elemér — mint »outsider« mun-Jra társ — »Slavo-germanica«-ja »szüle-tésnapi bokréta« Mészöly Gedeon szá-mára. A tanulmány szláv-német eredetű, ill. ilyennek vélt szavaink magyarázatá-val foglalkozik. Kár, hogy a bevezető-ben jelzett, egyoldalúnak ^ tűnő felfogás miat t (107.) a tiszteletre méltó tudomá-nyos apparátussal összeállított szómagya-rázatok úgy tűnnek fel, mintha nem előidézői, hanem inkább kísérői volná-nak a szerző előre kitűzött megállapítá-sainak. (A kétes szavakról nyilván nem-csak áz derülhet ki, hogy szláv szárma-zásúak, hanem bizonyára olyan is lesz köztük, amelyik más eredetű..)

A kötet nyelvészeti munkáinak sorát Velcsov Mártonnénak inkább adatközlés jellegű cikke: a Nyelvtörténeti Szótár né-hány adatához fűzöt t megjegyzése zárja le. A szerző által is nem bizonyító erejű-nek jelzett adatok tömeges felsorakozta-tása helyett meggyőzőbb lett volna, ha más forrásokból (nemcsak egy, hanem több kódexből) idéz a tételét alátámasztó példákat.

A kötet irodalomtudományi írásainak sorában már terjedelmével is kiemelke-dik Halász Elődnek »Az Ármány és sze-relem és a német polgári ideológia» című fejtegetése. A tanulmány az esz-mei mondanivaló vörös fonalát nyomon követő, elemző módszerrel dolgozik; ami-lyet eddig jobbára csak Lukács György írásaiból ismertünk. A mindvégig di-namikus feszültségű dolgozat legfőbb ér-tékét abban lá t juk, hogy kitűzött téma-köréből a marxis ta esztétika általános érvényű s eddig még nem eléggé reali-zált tételeit t ud j a felsorakoztatni. Az ol-vasó előtt konkréttá, csaknem érzékle-tessé válik a művészet felépítmény-jel-legének megtestesülése, amint a »társa-dalmilag átélt valóság talajából« kinőtt élmény művészi formába szökken. A sze-replők jellemének elemző bemutatásán keresztül biztos kézzel vezet el a tanul-mány szerzője a személyek ellentétén túl-

mutató, valódi konfl iktusig: »az elnyo-mók és az elnyomottak közötti áthidal-hatatlan ellentét« demonstrációjáig; vé-gül annak kidomborításáig, hogy a né-met polgárság — s vele Schiller — ideo-lógiai korlátai, » f e j l e t l e n öntudata, álta-lános elmaradottsága következtében nem tudott átfogó, a társadalmi kérdéseket politikai síkon látó kategóriákban gon-dolkodni, csupán arra volt képes, hogy az egyénre korlátozva, családi egységen belül lássa .meg a legelemibb problémát, • a szabadság és az elnyomás problémá-ját.« Az »Ármány és szerelem« cselekmé-nyének szálait követve fe j t i ki Halász Schiller emelkedet t erkölcsi felfogását . A tanulmánynak ebben a második részé-ben szükségszerűen inkább a ta r ta lmi taglalás lép előtérbe. Ezzel viszont csök-ken a dolgozat első felében muta tkozó elvi síkba vetítés igényessége. Ügy tűnik, a tanulmány előnyére vált volna, h a itt a tar ta lomkifej tő részek rövidebbek vagy legalább tipográfiailag megkülönböztetve volnának. Az eszmei mondandó s ík ján haladó elemző módszernek is van hátul-ütője. Ezt az u ta t követve els ikkadnak vagy nem domborodnak ki eléggé a vizs-gált alkotás egyéni sajátságai , művészi eszközei. Pedig nyilván még tel jesebbé vált volna az »Ármány és szerelem«-ről elénk vet í tet t kép, ha az élesszemű szerző a r r a is rámuta t , milyen művészi eszkö-zökkel éri el Schiller, a tá rsadalmi való-ság jól érzékeltetett tükrözését. Milyen • finom stíluselem, a kiélezésnek milyen egyszerű, mégis remekbe faragot t nyelvi kifejezője pl. Schiller idézett szavaiban (39.) a refrénszerű »kegyes engedelmé-vel« vagy mind já r t a d r á m a elején, a »von urak« emlegetése. Ezek az apróságok je-lentékenyen hozzájárulnak ahhoz, hogy Schiller meggyőzően és természetesen vál-ha t a »népnek, az elnyomottak összessé-gének • pil lanatnyilag legöntudatosabb, legfejlettebb képviselőjévé«.

A helyi irodalmi hagyományok fel tá-rása tekintetében igen fontos Nacsády Józsefnek »Az irodalmi ellenzék kia laku-lása Szeged irodalmi életében« c. dolgo-zata. A szerzőnek vitatható, de fel tét le-nül mélyen elgondolkodtató elvi tétele az, hogy az egykori folyóiratok tükrözik leghívebben a város irodalmi életének fejlődésére ha tó törekvéseket, azok irá-nyát és árnyalatai t . Annak jelentőségét is méltán hangoztat ja , hogy Szegeden alakult meg a XIX. szd. első vidéki iro-dalmi társasága: a Dugonics Kör (1873.), megelőzve ezzel a marosvásárhelyi Ke-

118

tmérjy iZsigmond Társaságot (1876.) — s talán .érdemes hozzátenni — az 1877-ben a lakul t soproni Frankenburg Kört is. Az .irodalmi társaságoknak a század végén divat tá váló fe lburjánzása napja inkba is •átsugárzó, megfontqlásra érdemes jelen-ség.

A tanulmánykötet végére csatolt köz-lemények sorában Baráti Dezső Juhász Gyula ismeretlen leveléhez fűzött rövid megjegyzése során megcsillogtatja azt az •elemző készséget, melynek m á r másutt is tanúbizonyságát adta (pl. Vörösmarty ábránd szavának csattanós magyarázatá-val). Pósa Péter József Att i lának Tetta-manti Bélához intézett levelét közli. A kötet Péter László Mészöly-bibliográfiá-val záródik.

A kiadvány jelentőségét fokozza, hogy a tanulmányok orosz és német nyelvű ki-

vonataik révén a külföld számára is hoz-záférhetők.

A tanulmánygyűj temény tar talmi érté-kéhez méltó a kiállítás. A delta papíron jól érvényesülnek a Szegedi Nyomda tiszta szedésű, vékony metszésű betűi. Annál sajnálatosabb, hogy helyesírási, ill. saj tóhibák elég sű rűn bukkannak fel a magyar és idegen szövegben egyaránt (pl. 62, 72, 89, 93, 96, 112. stb.}. Aligha menne a tanulmányok egyéni jellegének rovására, ha erőteljesebben érvényesül-ne a szerkesztés egyöntetűsége (pl. a hi-vatkozások azonos módú jelzésében vagy a kevésbé közismert rövidítések feloldá-sában, stb.).

A szegedi olvasó feltétlen büszkeség-gel lapozgatja a kiadványt, és komoly szellemi értékekkel gyarapodva vár ja mielőbbi folytatását.

BENKŐ LASZLŰ

Barátom a miniszter Űj magyar zenés vígjáték a Szegedi Nemzeti Színházban

»Tudja azt, aki okos, hogy jó, ha a 'kéz kezet mos.« — ezt a politikai és tár-sadalmi felfogást val l ja egyszerre Oktáv Delbois par lamenti büfés és Turgoigne márki is. Más és más cél jegyében, s más •eszközökkel is, de lényegében ugyanaz az elv t a r t j a látszatra felszínen mindkettő-jüket , az ütődött politikai szélhámost és az egyszerű, sokszor még gerinctelen francia kisembert,

A »Barátom a miniszter« egyik legna-gyobb érdeme éppen az a kitűnő rajz, amit erről a kisemberről kapunk. A mai Párizsnak, de egész Franciaországnak egyik legjellegzetesebb f igurá ja ő: a kis-ember. Ott van mindenütt , s m a már egyre jobban hal la t ja szavát. Különböző köntösökben jelenik meg, lehet külvárosi órásmester, párizsi közalkalmazott, lyoni pénzbeszedő és parlamenti büfés is. Oktáv Delbois, a »Barátom a miniszter« főhőse — aki valóban szentül hiszi, hogy miniszter ba rá t j a van — ilyen tipikus f rancia kisember.

Magyar színpadokon az utóbbi évek-ben nem találkoztunk a f rancia kisember jellegzetes, f igurájával . Oktáv Delbois már egészen más, lényegesen nyitottabb seemű kisember, mint a polgári szokvány-vígjá-tékok tehetetlen, nevetséges hőse volt.

Oktávval m á r történik valami, s ennek a történésnek tudatos eszmei mondani-valója van. • Hárs László és Romhányi

József v ígjátékának főhőse nem egy csu-pán önönmagáért beszélő, vagy esetleg öncélúan nevettető f igura, hanem a tár-sadalmi mozgásokban szervesen benne élő hús-vér alak.

A vígjáték szerzői a napja inkban is for-rongó Párizs hangulatát igyekeznek érez-. tetni egy kocsmaengedély körüli bonyo-dalom és két f iatal őszinte szerelmi tör-ténetének tükrében.

»Párizs, te szép! Szerelmes párom vagy. Szebb napom te benned várom csak, te légy az i f j ú "boldogság.« — énekli a szép Juliette. S mi valóban ízelítőt kapunk a becsületes f ranciáknak abból a mozgoló-dásából, ami egyúttal a szép Párizsért folyik, azért a szépér.t, melyben az egy-szerű és dolgos kisemberek is megtalál-ha t j ák a maguk boldogságát.

Oktáv Delbois, a f ranc ia par lament büfése, kocsmát akar nyitni, negyvenéves á lma azonban beleütközik az egyik tőkés csoport telek-spekulációs terveibe. A felső tízezer mesterkedései révén egyre jobban tornyosodnak az akadályok a kocsma hivatalos megnyitása előtt. Ok-táv, aki munkahelyén — a par lament-ben — miniszterek és képviselők között mozog, azt hiszi, hogy ezek közül egy-kettő néki barátja.»

A »jó kapcsolatok« kihasználásával akar protekciót szerezni a kocsma megnyitásá-hoz. A miniszterelnök-jelöltnek — ti tkár-

119

nője tilalma ellenére is — ad különleges ökörszáj salátát, helyébe pedig ő kap né-hány sort, melyben a márk i támogatja Oktáv kérését.

Egészen más módon — a »kéz-kezet mos« mottót elvetve — akar az öreg se-gítségére lenni Pierre Lenoir, a nép köré» ben közkedvelt kocsmai énekes, aki őszin-tén szerelmes Oktáv lányába, a szép Ju-liettebe. Sok bonyodalom után — mely-nek során lelepleződik a spekuláló tőkés-csoport, megbukik Oktáv »barátja«, a mi-niszterelnök, kiderül, hogy Pierre nem más, mint a forradalmi dalokat szerző és ezreket buzdító »le grand Bobot« — végre egymásé lehet a két szerelmes, s Oktáv Delbois is eldobja magától ósdi el-veit és odaáll a fiatalok, a nép mellé.

A »Barátom a miniszter« nem nagyigé-,nyű, de műfa j ában feltétlenül sikeres al-kotás. Amit mondani akar , az lényeges, sőt nevettetve, helyenként kinevettetve egyes visszásságokat, még taní tani is tud. S ez a nevettetés a szerzők egyik legna-gyobb érdeme, mivel a vígjáték humora nem erőltetett, vagy mondvacsinált, ha-nem a legtöbb esetben kimondottan szel-lemes.

Bár a darab nagyigényű alkotás, de mivel eddig nem hallott ú j magyar víg-játék, különös gonddal- és szeretettel kell az apró hibáit is feltárni. Ilyen például a darab fel tűnő szerkezeti lazasága. Az egyes jelenet-sorok és felvonások nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, vagy pedig már előre ismertek, mivel feltűnően sok a visszatérő motívum. Oktáv már a második felvonás első képében kiutasí t ja a kocsmából Pierret, mondva, hogy oda soha többé vissza ne tér jen. S most ahe-lyett, hogy a második felvonás harmadik képében — Pierre másodszori kidobása-kor — valami ú j a t produkálnának a szerzők, szinte szórói-szóra megismétlőd-nek az első esetben elhangzott monda-tok. (Ezzel nem humorosabb, hanem csak unalmasabb lesz a kép).

Mind a szerkezeti lazaságnál, mind az egyes alakok megformálásánál bizonyos felületesség, túlzott kapkodás érezhető. Véleményem szerint Hárs és Romhányi egy kicsit elsiették a vígjáték megírását, kevés a műgond, több az apró követke-zetlenség.

Pierre Lenoir, a népszerű Bobot képvi-seli (méghozzá egyedül) a forradalmi hangot. Minden vulgarizálástól mentes, hadd mondjam meg, hogy az i lyenfajta ábrázolást hamisnak, valószínűtlennek érzem. Ki is ez a Bobot? Forradalmi ér-

zelmű, külvárosi csapszékekben szerepici énekes. Tag ja lehet-e a munkásosztály-vezette for radalmi harcoknak? Igen. Ve-zetője is lehet? Nem. Elképzelhető-e, hogy napjaink Franciaországában, ahol a kapi-talista országok közül a legforradalmibb» legöntudatosabb a proletáriátus, .a pa r -lament elé vonuló tüntetők ezreinek egyik vezetője, gi tárral a kezében, Pierre Leno i r legyen? Nem, ez egyáltalán nem való-színű. A t ip ikusnak ilyetén való á b r á -zolása hamis, túlságosan leegyszerűsített, s az alap-konfl iktus elsimításához, »kilak-kozásához« vezet.

A vígjáték zenéjét Fényes Szabolcs szerezte. Dal lamai az előadás ideje alatt , feltétlenül szórakoztatóak, hangulatosak, de az u tcára kiérve, h a m a r elfelej t i "őket a néző, -nem tudnak »fülbemászóak« lenni. S mivel a da rab Párizsban já t szó-dik, ta lán még jobban fe lhasználhat ta volna Fényes Szabolcs a modern f rancia zene egyes motívumait .

A Szegedi Nemzeti Színház e rede t i bemutatóként hozta színre a vígjátékot. Már a közönségsiker is bizonyítja, hogy jó az előadás; eleven, hangulatos, pergő ritmusú.

Versényi Ida rendezői m u n k á j á n a k legnagyobb é rdeme a mér téktar tás . Sehol sem engedi, hogy a »Barátom a minisz-ter« öncélú burleszkké váljon, kerü l i a-száz év óta »bevált«, olcsó nevettetési esz-közöket, helyette inkább gazdag rendezői fantáziáját gyümölcsözteti. Nem t ű r meg semmiféle — a valódi egyéniségtől távol álló — egyénieskedést, ízléstelenséget. Ta-lán egyedül a mambó- táncnál kerül visz- • sza öngólként a rendezői ötlet. A nézők nem kinevet ik a táncot, hanem csak ne-vetnek ra j t a , s egyúttal pompásan szóra-koznak. Ezzel a táncszatírával a rendező és koreográfus nem nevelő ha tás t ér el,, hanem szinte negat ív előjelű propagandát űzött.

S hogy a szegedi közönség • olyan nagy szeretettel fogadta az ű j magyar vígjá té-kot, az érdem n e m utolsó sorban a ki tűnő színészeké. Egészen kiváló alakí tást nyú j -tott Kormos Lajos Turgoigne márk i és Décsy Györgyi Clotilde vénkisasszony szerepében. Kormos Lajos, a »War renné mestersége«, a »Dél Keresztje«, a Sartre és Mérimée kamara-darabok prózai szerepei után, most egészen ú j oldaláról mutatkozott be, mághozzá kitűnően. Á2 ütődött politikust elsősorban tökéletes arcmimikával, másodsorban jellegzetes mozgásával f igúrázza ki" Színészi teljesít-ménye fantázia-dús alkotó m u n k a eréd-

58

ménye. Décsy Györgyi já tékát ragyogó komédiázó-készség, lényéből . fakadó őszinte humor, de a humor mögül is elő-bukkanó érző szív jellemzi.

A f ranc ia kisember jellegzetes figu-rájá t , Oktáv Delboist, Sugár Mihály sze-mélyesíti meg. Nagy kedvvel, szerepe iránti őszinte szeretettel játszik, s a vígjáték szellemes humorának elsőrangú megszólaltatója. Lakky József, Favier csapos szerepében, kellemes meglepetés. Eltűnt játékából az öncélú komédiázás, levetkőzte a felesleges külsőségekből fa-kadó illusztrálást. Most is nevettet, de ez a humor m á r őszinte belső érzésekből fa-kad. Lakky József művészi fejlődésében ez a szerep-felfogás kell, hogy a köve-tendő példa legyen. Miklós Klára ugyancsak a prózai színpadról ruccant át a zenés vigjáték területére. Yvettet, az ütődött márki kurt izán-t i tkárnőjét játssza. Kár, hogy helyenként túlságo-san is látványos megjelenésével, bájos mosolyával nem tud eléggé visszatet-sző lenni.

A »Barátom, a miniszter« szerelmes párját , a vígjáték bonvivánját és prima-donnájá t Kovács Gyula és Balogh Rózsa játssza. Mindket tőjük alakítása egészé-ben kedves, őszinte érzésekben gazdag, azonban részleteiben. egy kicsit elma-

radnak az előadás hangulatától. Kovács, Gyula ott is túl harsogó, ahol mint sze-relmes férf i beszél, ahol udvarlónak kel-lene lennie. " S ál ta lában egy kicsit kí-vülről, szinte »előkelő idegenként« ke- ' resi szerepét, s nem belülről igyekszik mind közelebb kerülni hozzá. Balogh Rózsa pedig néha az előadás kitűnő r i t -musát töri meg. Nem elég fiatalos, tem-peramentumos a játéka. Se nem kacér, se nem szende, nem is pikáns, nem is naiv, valahogy a természetesség és egy-szerűség ha tárán belül nem talál ja meg szerepe igazi hangját .

Fényes Szabolcs zenéjét — ami a szín-házi zenekarnak nem is annyira nehéz,, mint inkább szokatlan feladatot jelen-tett — hiba nélkül szólaltatja meg a, zenekar Űjj József f ia ta l karnagy len-dületes, hangulatot teremtő vezényleté-vel. A d í sz l e t ek— különösen Yvette há -lószobája — Sándor Sándor, a jelmezek Bene Jánosné és Horváth Ferenc mun-ká já t dicsérik.

A »Barátom a miniszter« — a Szegedi Nemzeti Színház eredeti bemutatója — előadásról-előadásra három órás vidám, önfeledt szórakozást nyú j t a szegedi né-zőknek. Már magában ez a tény is iga-zolja a bemutató eredményességét, si-kerét.

SÖMJÉN PÉTER

121

H A L A D Ó H A G Y O M Á N Y A I N K . —

Zichy Mihály és Szeged ötven évvel ezelőtt halt meg Pétervárott Zidhy Mihály, a magyar grafikus-

művészet kimagasló alakja. Munkássága külföldön, de főleg a cári udvarban za j -lott le. Rajzaival, illusztrációival, mellyel többek között Lermontov, Byron, Goethe, Petőfi, Arany és Madách műveinek alakjai t képi formában megjele-nítette, nevét világhírűvé és felejthetetlenné tette. Hazánkon kívül sok helyen, de elsősorban a Szovjetunióban ünneplik meg Zichy halálának félszáz esztendős évfordulóját, ahol őszinte megbecsüléssel hódolnak az Oroszországot második hazájaként szerető nagy imagyar művész' emlékének. Zichy Mihály halhatatlan emlékezetének ¡megtiszteléséhez járul junk hozzá azzal, hogy a városunk sorsa u tán melegen érdeklődő mester elfelejtett vagy kevéssé ismert szegedi kapcso-latát néhány sorban fölelevenítsük.

*

1900 őszén reprezentatív tárlatra készült a Szegedi Képzőművészeti Egye-sület. A kultúrpalota impozáns termeiben olyan nagyszabású -kiállítás létreho-zását tervezték, melyen a helyi művészek munkáin kívül a 'budapesti, sőt a külföldön élő magyar festők és szobrászok alkotásait is be kívánták mutatni a szegedi közönségnek. A gondosan előkészített -kiállításon — melyet a szülő-városában nemrégen letelepedett Nyilasy Sándor rendezett — a magyar -művé-szek színe-java (Benczúr Gyula, Bihari Sándor, Csók István, Fadrusz János, Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Tornyai János stb.) vet t részt egy-két értékes művével. Amint 1900-ban a Szegedi Hiradó írta, »e jeles művészek«. . . kijelen-tették, hogy nem hasznosítás céljából küldték be drága vásznaikat, hanem tisztán azért, mer t az egyesületet nemes fáradozásában támogatni kedves kötelessé-güknek tartják, azonfelül pedig épp oly ambíciójuk nekik tetszeni Szegeden, mint a fővárosban.« '

A fiatal, de máris gazdag múltú egyesület mozgékony titkára, Erdélyi Béla azon fáradozott, hogy a messze távolban élő jónévű magyar művészeket is meg-hívja a kiállításra. Így sikerült az akkor Párizsban tartózkodó -nagytehetségű Vedres Márkot is meggyőznie, hogy szobrot küldjön a szegedi tár latra. Azon-ban Erdélyinek — s a vezetőség tö'bd tagjának is — igazi nagy vágya az volt, hogy a Pétervárott élő világhírű Zichy Mihályt rávegye: tisztelje meg egy-két alkotásával a kiállítást. Szándékának megvalósítására a t i tkár levélben kereste fel a mestert, akit egy régebbi kapcsolat révén személyesen is ismert. Erdélyi levelére az alábbi érdekes választ küldte Zichy Szegedre.

122

Szent-Pétervár, 14/27. jul. 1900. Mélyen tisztelt barátom,'. Azon barátságos viszony, amelyet a sok lefolyt évek gyengíthettek ugyan, de meg nem szüntettek, az én felejthetetlen gyermekkori barátom, Kovács Laci emlékén újra megerősödhet, ha — amint ezt reménylem — alkal-

' munk és tárgyunk is lesz többszörös érintkezésre. Fogadja legjobb köszö-netemet az ízléses tárgymutatóért, melyet nekem küldeni szíveskedett, és azon hízelgő jellemzésért, mellyel engemet is az úttörő magyar művészek közé besorolt. Nagy sajnálatomra, ezen felszólításra nem felelhetek még. Az én itteni állá-

. som kötelezettségei nem engedhetik meg, hogy új képeket festhessek. Régi képeimet, melyek a budapesti iparművészeti múzeum valamelyik termé-ben várják elpenészedési jövőjüket, az én gyermekeimnek ajándékoztam, Miklós fiamat pedig az én művészi ügyeim gondnokává neveztem ki. Becses levelét elküldtem Miklós fiamnak a mi somogyi birtokunkra, Zalára. Meglehet, hogy ő valami választ ád a Szegedi Képzőművészeti Egyesü-letnek. Ezek után egy más kérdést intézek Önhöz, mélyen tisztelt barátom, ön szegedi születésű-e? Vagy szegedi lakos? Emlékezik-e, vagy jobban mondva érdeklődnék-e némely aligha ismert ada-tokért, melyek a szegedi árvíz esetére vonatkoznak? Ha igen, akkor meg-találtam a tárgyat, melyen tovább érintkezhetünk és a régi barátságot fel-eleveníthetjük.

Hazafias barátságos üdvözlettel híve: ZICHY MIHÁLY

Zichy levele valóban igazolja a helyi újság, a Szegedi Híradó megállapí-tását, hogy » . . . a mester tudvalevően nagy barátja Szegednek. 1879-ben Pá-rizsban ő állott annak a művész gárdának az élén, mely az operában a hullám-sírba temetett Szeged javára fényes estélyt rendezett. Akkor rajzolta azt a híres képét, amelyen Párizs felemeli a hullámsírból Szegedet.« Sajnos jelenleg nem tudjuk, hogy Zichynek e műve egyáltalán megvan-e még és ha igen, hol lap>-pang. De nem lehetetlen, hogy egyszer előkerül. A Szegedi Állami Levéltár 30.325/1900. Polg. sz. alatti bejegyzése és a korabeli lapok tanúsága szerint a mester kívánságának a városi tanács nyomban eleget is te t t és ».... Zichy Mi-hálynak; megküldötte Szeged monográfiájának első részét.«

Zichy, a számára értékes küldeményt egy, a szegedi árvízzel kapcsolatos rajzához minden bizonnyal felhasználta és a város szíves készségét azzal viszo-nozta, hogy fia révén mégis el jut tat ta két — általa is kedvélt — művét a sze-gedi tárlatra. Az öröm ez okból itthon természetesen rendkívül nagy volt, s az egyesület meleghangú köszönő-levelet intézett a mesterhez Pétervárra. Az 1900. szeptember 17-én megnyíló szegedi képzőművészeti kiállítás pompás anyagával és nagyszámú látogatottságával hosszasan foglalkoztak a helyi, de a fővárosi la-pok is. Zichy itt szereplő két alkotásáról a Szegedi Hírlap büszkén' megemlé-kezve ezt í r ja: » . . . a negyedik kép Zichy Mihály nagyarányú allegorikus kolo-rit szénrajza, a »Bor hatalma«. Ez a mélyreható vonatkozásokban gazdag kon-cepciójú kép a legszebb és legértékesebb alkotása az őszi tárlatnak! Ezzel egy-sorbah ugyancsak Zichynek az »Autó da fé«-já.t említhetjük, melynek megren-

123

dítő tárgya és befejezett művészettel keresztülvitt kidolgozása, a legnagyobb műélvezetet biztosítja.«

Különösen az utóbbi, az 1868-ban készült, antiklerikálds hatású »Autó da fé« című alkotásával keltett feltűnést Zichy, melyen a katolikus egyház hí rhedt végrehajtó szervének, a főleg Spanyolországban még a XIX. században is m ű -ködő rettegett inkvizíciónak embertelenül barbár ítéletét, az eretnekek máglyán való elégetését leleplező éllel ábrázolja. A kép rendkívüli hatására Jászay Re-zső a Szegedi Napló hasábjain hosszú cikkben foglalkozik az »Autó da fé« erő-szakos politikai és egyházi szerepével.

A Szegedi ..Képzőművészeti Egyesület négy hétig nyitva tartó jólsikerült k i -állítását »..-. 30.000-nél többen látogatták, úgy hogy egy napra több mint 1.000 látogató esett. Ezen a tárlaton az egyesület 17 műtárgyat vásárolt 3.000 koro-náért, egészben elkelt 27 mű 9.000 korona értékiben.« Két év múlva, 1902-ben a Szegedi Híradó lelkendezve írja, hogy » . . . a városi képtár ismét nagyértékű műremekkel gázdagodik meg. A kormány megvásárolta ugyanis Zichy Mihály-nak, a Nemzeti Szalonban kiállított tíz kiváló alkotását 120 ezer koronáért s ezek közül egy képpel Szegedet ajándékozza' meg a kultuszminiszter. A nemzet tulajdonába átment művek a következők: »A pusztítás géniuszának diadala«, »Hulló csillagok«, a három »Syrén-kép«, »Autó da fé«, »A bor hatalma«, »A kísértetek órája« és az '»Enyelgő faunok«. A P. H. ehhez hozzáteszi: »A t íz kép közül a két kisebb Syrén-képet alighanem két jelentősebb vidéki képtár kapja, első sorban a szegedi képtár, mely egy nagyobb Zichy-képre joggal szá-míthat

A kultuszminiszter »ajándéké«-bél sajnos nem lett semmi. Zichy-képet nem: kapott Szeged: Azonban a szegedi kapcsolatait kedvesen ápoló Zichy Mihály emberi és művészi nagysága tiszaparti városunk hálás közönségének emlékeze-tében elhomályosítatlanul megmaradt.

SZÉLESI ZOLTÁN

Móra Ferenc Szabó Ervinről A Fővárosi Könyvtár régi irattárából előkerült ismeretlen Móra-levél

1918 szeptember 30-án húnyt el Szabó Ervin, a magyar forradalmi mun-kásmozgalom kiemelkedő alakja, a marxizmus nagy népszerűsítője, ki egyben a magyar könyvtárügy legjelentősebb úttörője volt. Temetése időpontjában a főváros nagyüzemeinek proletariátusa általános munkabeszüntetéssel adta meg a végtisztességet nagy tanítójának.

Móra Ferenc a temetés napján, 1918 október 2-án résztvevő levelet írt a Fővárosi Könyvtár igazgatóságához és a következő sorokkal méltatta a fiatalon elhúnyt Szabó Ervint: •

»Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum, Szeged, 279/1918. X. 2. A »Fővárosi Könyvtár«. Tekintetes Igazgatóságának, Budapest. Tekintetes Igazgatóság, Szabó Ervin halála talán nagyobb veszte-sége a holnapi Magyarországnak, mint a mainak, de az érte való gyász egészen a mienk s abból igaz fájdalommal vesszük ki a

. részünket mi is, akik szerte a vidéken vagyunk névtelen és kicsi,

124 "

de, hűséges és hívő kubikosai annak a kulturának, amelynek őépítő-mestere volt,

A Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum nevében mély tisztelettel

Móra Ferenc s. k. Szeged, 1918. X. 2. igazgató«

Móra Ferenc, amint az leveléből kitűnik, :á szegedi Somogyi Könyvtár igazgatója minőségében búcsúztatta a Fővárosi Könyvtár elhúnyt igazgatóját. A levél azonban nem sablonos hangú »kondoleáló írás«, mellyel az egyik vi-déki könyvtáros »hivatalból« parentálja el fővárosi kollegáját.

Móra Ferenc sokkal többet látott Szabó Ervinben. az egyszerű könyvtár-vezetőnél: mint nagy példaképet állítja elénk, a magyar kultúra »építőmeste-reként« emlegeti. Ismeretes, hogy 1918-ban a Fővárosi Könyvtár még viszony« lag szerény intézmény Volt. Központja egy roskatag iskolaépületben szoron-gott és mindössze négy kerületi könyvtárral rendelkezett. Szabó Ervin tiszt-.sége a feréncjózsefi Magyarországon sokadrangú hivatali beosztás volt. A le-vélből kitűnik azonban, hogy Móra Ferenc, a könyvtáros és kultúrmunkás, éles szemmel felismerte Szabó Ervinnek a hivatalos, rendjelekkel elhalmozott kultúrhatalmasságok fölé növő forradalmi jelentőségét.

Ennél is figyelemreméltóbb Mórának az a kitétele, amely szerint »Szabó Ervin halála talán nagyob vesztesége a holnapi Magyarországnak, mint a .mainak.« Ez a megállapítás az adott viszonyok között bátor kiállás és közvetve á szocializmus melletti állásfoglalás is volt.

Bátor kiállásnak tekinthetjük Móra sorait azért, mert éppen a levél meg-írását megelőző hetekben, 1818 szeptember 8.-tól egy a világ kultúrtörténeté-ben példátlanul álló hajsza indult meg kormánykörök és a klerikális reakció részéről a nagybeteg Szabó Ervin ellen. A legtekintélyesebb kormánylapok, •köztük a »Budapesti Hírlap«, az »Alkotmány«, az »Űj szó«, a jezsuiták lapja; ;á »Magyar Kultúra« stb. »szellemi tűzfészeknek«, a »galileista i f jak központ- , ijá«-nak, »antimilitarista propagandaközpontnak«, »minden demoralizáló és "bomlasztó folyamat raktárának«, »az állam alapjai aláaknázását« szolgáló '»vállalkozásnak«, stb., stb., nevezik a Fővárosi Könyvtárt többhetes sajtóhad-jára tukban. (lásd: Budapesti Hírlap 1918. szept. 7—9., Alkotmány 1918. szept. 15., Ű j szó 1918. szept. 18., Magyar Kultúra 1918. szept.:—okt., stb.) Az esze-veszett . támadóhadjáratnak még a külföldi .sajtóban is visszhangja támadt (lásd: Martin, [Páris], 1918. szept. 17.). Egyes magyar lapok Szabó Ervin és

"munkatársai bebörtönzését követelik (lásd: Űj .Szó 1918, szept. 18.). Nem kétséges, hogy Móra Ferenc, a kor egyik legjelentősebb haladó publi-

cistája, a Szegedi Napló főszerkesztője teljesen tisztában volt a támadások jelentőségével, jellegével, hátterével. Ennek ellenére egyértelműen Szabó Er-vin mellé állt ki. Olyan időkben tette ezt, ámikőr az eresztékeiben recsegő-ropogó hatalmi rendszer a legvadabb terrorral, tömeges kivégzésekkel próbált •gátat vetni az ellenállhatatlanul feltörő forradalmi hullámnak.

A radikális polgárság balszárnyán álló Móra Ferenc — mint ismeretes — ;a polgári demokratikus forradalom szegedi harcosainak első soraiban küzdött •ekkor. Az a megállapítása, mellyel Szabó Ervint a »holnapi Magyarország« nagy halott jának nyilvánítja az ő részéről, ki tisztában volt azzal, hogy ¡a marxista Szabó Ervin a szocialista Magyarországért harcolt, különösen- el-gondolkoztató megállapítás. REMETE LÁSZLÓ

' 125

S Z E M L E

Tömörkény István: Föltetszik a hajnal

Az író, akit halála u tán tíz évvel már elfelejtettek, s a kartotékozó irodalomtör-ténet mint »népies kismestert« tar tot t nyilván, a felszabadulás u tán a magyar irodalom magas csúcsaira jutott fel. Az utóbbi években válogatott í rásainak jó-néhány kötete jelent meg, fokozódott népszerűsége, s a magyar irodalom tör té ; netében is elfoglalta méltó helyét. Ez a csodálatos, halál utáni »karrier«, mint a legtöbb ilyem esetben, itt sem megmagya-rázhatatlan. Tömörkény mindig is szép-prózánk egyik legnagyobb mestere volt. Az irodalomtudomány szemét azonban, amely az ő ku r t á ra fogott, apró reme-keit vizsgálta, hályog takar ta . S amikor ez a hályog, korántsem önmagától ugyan, de mégiscsak lehullott, e lhárult az aka-dály attól, hogy Tömörkény »hivatalo-san« is legnagyobb íróink közé jusson, s megindulhatott az a folyamat is, melynek-eredménye, hogy egyre többen olvassák elbeszéléseit, rajzait , egyre többen írnak és beszélnek róla.

/

Mi ennek a sikernek az oka? A régiek nem értet ték meg őt. Fellépése idején alakult ki a modern újságírás egyik leg-fontosabb m ű f a j a a tárca, s kiszorította a lapokból a régi, hosszabb elbeszélést, a »beszélyt«. Tömörkény, mint vérbeli ú j -ságíró, m á r kezdetben, ezzel a műfa j j a l kísérletezett, s aztán véglegesen ennél állapodva meg, ebben a formában ala-kult ki művészete,, magához gyúrva a formát is, melynek egyik sajátos alakza-tát éppen ő teremtet te meg. A hivatalos irodalomtudomány azonban a tárcát va-lamiféle művészeten aluli dolognak tar-totta, s ezért nem ismerte el Tömörkény munkásságát sem. A másik nehézség mű-veinek úgynevezett etnográfiai jellege volt: hosszadalmas és részletező leíráso-kat ad — -mondták róla.

Ma már túl vagyunk ezeken a vitákon. Tudjuk, vakság volt észre nem venni, hogy Tömörkény rövid tárcáiban is mé-lyére ásott a korabeli valóságnak, mé-lyére hatolt annak a valóságnak, amely írásra ihlette. Ezért tudott minden gics-

- cses és szentimentális jelleg nélkül r ea -lista módon írni a parasztokról a b b a n a korban, amelyet elöntött a népsz ínmű-vek áradata .

Ezért becsül jük most. De az a fo lya-mat, melyben egyre népszerűbbé és is-mertebbé lesz művészete népünk között, még korántsem lezárt. Ezért üdvözölünk minden olyan kezdeményezést, amely ennek további kibontakozását és megszi-lárdulását segíti. Ebben a tekinte tben örömet jelent minden irodalomkedvelő szegedinek is a »Tiszatáji Magvető« könyvkiadó vállalkozása és az írások összegyűjtését végző Madácsy László gon-dos válogatása: a »Föltetszik a h a j n a l « című kötet megjelentetése. A -könyv szép kiállítása dicséretére válik könyvkiadá-sunknak és nyomdaiparunknak , k á r azonban, hogy bibl iográfiája nem pontos: az újságoknak, -melyekben Tömörkény tárcái megjelentek, csak az évfo lyamát jelzi, a hónapot és a napot m á r nem.

A kötet túlnyomórészt ú j , eddig f e l t á -ratlan anyagot tar talmaz. Ez egyrészt se-gíti az i rodalomtudományt Tömörkény munkásságának kri t ikai feldolgozásában, másrészt bizonyos olvasói é lményekhez kapcsolódik. Az utóbbi időben kiadot t több Tömörkény-kötet anyaga ugyanis,, ha nem is teljesen, de nagymér tékben megegyezett, s most az olvasó jóleső é r -zéssel veheti tudomásul, hogy végre e b -ben a kötetben kiadatlan, régi ú j ságok-ban ugyan megjelent , de azóta m á r nyil-ván elfelej tet t írásokat olvashat.

Mi lyen t émákka l találkozunk a »Föl-tetszik a ha jnal«-ban? Szó van itt csár-dabeli históriákról, csempészekről, do-hánytermelőkről, 48-as honvédekről, a tiszai vizibi-kás tavaszokról, a nagy ár-vízről, különös és fu rcsa f igurákról , a városba látogató mezei emberekről , a háborús idők bajairól , amikor nem volt elég aprópénz és el tűntek a fé r f i ak a határból, s az asszonyokat nyű t te a rá-juk szakadt sok munka . Egyszóval, Tö-mörkény kedvelt témái je lennek meg. ezekben az írásokban. , Olyan író szól!

126

hozzánk itt is, aki szerette a népet és nagyon sokat tudott róla. ,

S á formák, amelyekben ezeket a té-máka t feldolgozta? Azokat is ismerjük már. A sajátosan tömörkényi tárca for-mát , a legtöbbször néprajzi bevezetővel ellátott csattanós elbeszélést, a mozaik-kompozíciót, s a markánsul és koncent-rá l tan megoldott villanásnyi rajzot is. Sajátos vonása viszont e kötetnek, hogy ezeket a tárca formákat éret t állapotuk-éban m u t a t j a be. Legnagyobb részük ugyanis a 10-es évekből, abból az időből való, amikorra a nagy szegedi író művé-szetében már kialakultak és megszilár-dultak ezek a kompozíció-formák s bár ebben a kötetben is vannak korábbi írá-sok, a régebbi válogatások színvonala azonban ilyen tekintetben mégsem eny-nyire egyenletes.

Mindez azt jelenti, hogy ez a kötet nem módosítja, nem változtat ja meg Tömör-kény bennünk élő arcképét. Az író ebben a könyvben is az árvíz utáni fejlődésnek indult Szeged ábrázolója, a kapitalizmus térhódításának élesszemű megfigyelője, aki lá t ja és megmutat ja , hogy a tőkés rend szétrombolja a régi paraszti életfor-mát, de a szociális nyomorúságot nem szünteti meg, sőt tovább fejleszti. Ez a látásmód teszi őt Móricz előfutárává, s elsősorban ezért aktuális a mondaniva-lója még ma is.

Az ú j kötet tehát mennyiségileg egé-szíti ki az eddig kiadott Tömörkény anya-got. De nem akármilyen mennyiséggel. Az író ragyogó darabjai t olvashatjuk a válogatásban. Mennyi mindent mond pél-dául egy élet tragédiájáról a tömör szűk-szavúsággál, Tömörkény későbbi korsza-ká ra oly jellemző formában markánsul megrajzolt arckép Pálról, a célszerű és magányos iparosemberről, aki mindig ké-szült udvarolni és megnősülni, de ez a készülődés soha sem jutott el még az első tet t ig sem és Pál magányos maradt . S mi-csoda képeket rajzol a katona-életről! Látszólagos szelídségük ellenére is meny-nyire leleplezők és lázítók ezek a rövid tárcák. Megdöbbentő például Mihálynak és Jánosnak, a két testvérnek a sorsa. Egyikük sem b í r ja tovább a rettenetes

katona-életet. Mihály felakaszt ja magát, Jánost pedig szökés közben elfogják, de a körülmények alakulása miat t megváltozik róla a vélemény, s elindul a katonai rang-létrán. Mikor olvassa az ember ezt a tár-cát, nem győz álmélkodni, mennyire is-mer te T ö m ö r k é n y az embereket és mennyire tudott róluk írni. Mennyire: maradandóan. Mert Tömörkény művé-szetében úgyszólván semmi sincs, amit elavultnak éreznénk, kezdve a látásmód-tól és a mondanivalótól egészen a stílus, legapróbb fordulatáig. Még az úgyneve-zett etnográfiai leírások is, melyek oly sok nehézséget okoztak a régieknek, az ö, kedves és bájos modorában szórakoztató és eleven írások.

Ez persze azért is van és lehet így, mert Tömörkénynek szelídsége és objek-tivitása, amelyet sokszor emlegettek ré-gebben, a valóságban olyan írói magatar-tást és helyzetet jelöl, amelyben az írá-sok tényei a leleplezők és lázítók. Szó se-róla: Tömörkény nem volt szocialista,, még csak közel sem állt a munkásmoz-galomhoz. De író volt, vérbeli író, aki jól lá t ta az akkori élét mélységeit és ki tű-nően tudta is ábrázolni. Direkt véleményt valóban nem mondott. Az írásai azonban, beszélnek helyette.

Tömörkény újságíró volt. Egész mű-vészete az újságírásból bontakozott ki.. Mint hírlapíró ismerte meg a törvényszé-ken és másutt az . embereket, s az élet jellemző és apró mozzanatait, í rásainak, tárcáinak örök forrásait. Ma a lapokban alig olvashatunk tárcát. Nem azért, mintha erre nem lenne szükségük a mai olvasóknak és a2 újságoknak, hanem in-kább azért, mer t a m ű f a j t kissé lenézik. Az a -nézet, melyet Gyulai Pá l is képvi-selt, hogy tudniillik a tárca valami iro-dalmon kívüli műfa j , min tha még ma is t a r taná magát. S hogy ez a nézet elavult, a r ra ez a kötet, és ál talában Tömör-kény, a legjobb példa, akinek tárcái, a magyar elbeszélő irodalom gyöngyszemei, most már soha sem felejtődnek el. Azaz: a halhatat lanság nem a műfaj tól , hanem az írótól és az írástól függ, attól, hogy mit látott meg az író a világból és ho-gyan tudta azt ábrázolni.

ö . L.

127

Somlyó György: Jegenyék a parton

(Szépirodalmi

• Somlyó György hetedik verskötete a köl tő 1952-től 1955-ig írott verseit (s né-h á n y régebbi, előző kötetekből kihagyott •alkotását) öleli fel.

Somlyó nem tartozik m á r a legfiata-labb költőgenerációhoz. Tehetséges és rutinos költő. Nagyon kevesen ír tak eny-•nyire őszintén, bensőségesen és meggyő-zően verseket korunk egyik legnagyobb •és legnemesebb harcáról, a békeharcról, .mint ő. Ű j kötetében apró, mindennapi

' eseményekben, kis epizódokban .muta t ja be milliók nemes, felemelő küzdelmét a békéért, lelkesítően énekel, — minden ál-pátosz nélkül. Idézzük például »Koszorú-virág« című verse harmadik szonett jét :

Boldog vagy? őrizd boldogságodat!. Boldogtalan? a boldogság reményét •szorítsd szívedhez! Soha még a kék ég •alatt ennyi reménység nem akadt.

Sem ily veszély soha az ég alatt! Most gyűjts a földön mindent, ami

szépség. • Ma született kis kacsák pihegését, a víz tükrére hajló lányokat.

Végy számba mindent, ami élni vágyik, •kedvesedtől a koszorúvirágig. •A föld minden kis pontján milliárd

testvéri élet szövetsége készen •összezúzni a tántorgók kezében billegő rádióaktív halált.

Somlyó ú j kötetében a békeharc króni-kásának megtisztelő szerepére vállalko-zik; verset ír az aszfáliai börtönben ha-lálraváró szabadságharcosokról, — tilta-kozásul a jogtipró ítélet ellen —, a Béke Világtanács budapesti ülésén felszólaló munkásasszonyról, Pabló Nerudáról, a nemzetközi békeharc kimagasló a lakjá-

Kiadó, 1955)

ról. Versben tiltakozik Nyuga t -Németor -szág újrafelfegyverzése ellen. Elkíséri a Balaton p a r t j á r a a békeküldötteket , — s dalol a sárándi .békeligetről.

Nem m o n d h a t j u k azonban, hogy Som-lyó egysíkú költő, csak a békeharcról ír. A kötet egyik kimagasló a lkotása »A boglári mólón« című verse, amelyben he-lyesen határozza meg az egyén és a kö-zösség viszonyát.

önmagam körül bármily szédítő is és szép a forgás, nem ad meleget: De köztetek: húnyóban is megőrzik izzó tüzüket nyarak és telek.

• Kedves, és a szokványos t éma el lenére is újszerűen ható, eleven színfolt a kö-tetben a f ia ta l szerelmesekről szóló »Köz-hely« című vers. Négy sza t í rá ja közül vi-szont csak a » N é m e l y hivatalvezető-» si-került.

Somlyó tehetséges és rutinos költő — így jel lemeztük őt fentebb. Sa jnos azon-ban, némelyik sora csak a ru t inról val l :

Tudom: eljő e kor. De most ugat mindenfelől a háború sakálja. S tudom: ha ránktörne a szolgahad, ha gyilkosként tör mégegyszer e tájra, —

véres fejéről újra lerepül bitang sisakja — mint ez negyven-

négyben: ...

Ilyen, és hasonló, üresen kongó sorok miatt az olvasó néha az érzések őszinte-ségét is kétségbevonhat ja . ^

A kötet — e hibák ellenére — egészé-ben sikerült , igaz alkotás. Századunk egyik legszentebb feladatára , a békéér t való aktív, állandó harc ra buzdí t j a az olvasót.

PETROVÁCZ ISTVÁN

28

Bánfalvi József: Egy pedagógus feljegyzései szülőknek Tizenöt írás sorakozik egymásután a

TTIT Csongrád megyei füzetsorozatának e számában. Tizenöt írás, mindegyike más és más szereplőkről, más és más eseményről, a mindennapi élet — főként az iskolai élet —Je len t ék t e l ennek tűnő történeteiről szól. Á z egészet mégis egy határozott szál fűzi össze: a felnövő if-júságnak, az eljövendő évek dolgozó tár-sadalmának aggódó, de egyben u t a t . is mutató féltése, szeretete.

Meleg szív, nagy felelősségérzet kellett ennek a füzetnek megírásához.« Ez a ke t -tő szerencsésen párosult Bánfalvi József szegedi pedagógus és író kitűnő megfi-gyelő érzékével, ' íráskészségével. A törté-neteket olvasva nemcsak tanulságos ese-tek leírását kapjuk, hanem érdekes, szí-nes olvasmányokat is.

Beszéljünk először az előbbiről. I f júsá -gunk élete, fejlődése az iskolában és is-kolán kívül egyaránt sok problémát okoz. S a felnőttek társadalmától függ, hogy az i f jú életekben felvetődő problé-mák hogyan oldódnak meg. Ezért cí-mezte a szerző e feljegyzéseket, ezeket a kis történetkéket nagyon helyesen a

szülőknek, de ugyanakkor szól ez min-den felnőttnek is. Intő figyelmeztetés mindegyik írás arra, hogy a gyermeknek szüksége van a felnőtteknek nemcsak gondos támogatására, segítésére az élet sok-sok buktatójában, hanem azok pél-damutatására is. Ezért áll jóformán mindegyik történet középpontjában a Felnőtt s mu ta t j a meg több írás (A má-gócsi almák, Az édesanya vétke miat t stb.), hogy mire vezet, há a serdülő fia-tal rossz példát lát maga előtt. Az i f jú -ság iránti társadalmi felelősség gondolata és ébresztgetése a legfőbb értéke a cso-korba gyűjtött írásoknak.

S ami ;a gyűj temény irodalmi értékét illeti, legelsősorban azt kell 'megemlí-teni, hogy Bánfalvi Józsefnek sikerült — mondhatni — ú j 'műfa j t teremtenie: a pedagógiai riportot. Riportjait , történeteit színes stílusban és egyszerűen; de igen plasztikusan jellemzett alakok bemutatá-sával formálta meg. Vár juk ennek az ügyes kezdeményezésnek a folytatását, amelyet reméljük, hogy ízlésesebb kön-tösben is vehetünk m a j d kézbe.

L. Z.

Hazánk felszabadulása (1944—1945) Bibliográfia és dokumentum gyűjtemény

A magyar bibliográfiai irodalom az utolsó néhány évben (főleg 1953-tól) nagyot fejlődött. A műszaki tudományokkal és a termelés napi kérdéseivel foglalkozó bib-liográfiák mellett a humán tudományok területéről is jónéhány jelentős könyvészeti alkotás látott napvilágot. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a rendelkezésre álló erők okosabb összehangolásával és a publikációs lehetőségek növelésével könyvészeti iro-dalmunk lényegesen több segítséget nyúj tha tna a kutatóknak éppen úgy; mint az átlagolvasónak.) Az átfogó, ter jedelmes bibliográfiákon kívül tömegével — néha a kel-leténél is nagyobb számban — jelentek meg az úgynevezett a ján ló biblográfiák, me-lyek a tudomány, a művészet vagy a mindennapi élet egy-egy kisebb térületéről gyűj-tik össze a legsikerültebb, vagy legajánlhatóbb műveket és t á r j ák az olvasó elé.

A történettudományok területéről is jelent meg néhány jelentős bibliográfia. (Ma-gyar történeti bibliográfia 1—3 köt.; Kosáry Domokos: Bevezetés a magyar törté-nelem forrásaiba és irodalmába. 1—2 köt.; Banner János—Jakabffy Imre: A Közép-Duná medence régészeti bibliográfiája a legrégibb időktől a XI. századig, stb.) Nap-jaink, vagy a közelmúlt törtenetével azonban elsősorban az ajánló bibliográfiák fog-lalkoznak, melyek túlnyomórészt alkalomszerűen, az események egy-egy oldalát vilá-gí t ják csak meg — nem egyszer prakticista módon, az átfogóbb kép rovására. Pedig az a sokrétű történelem, amelyben élünk legalább úgy — vagy talán még jobban — érdekli az olvasót, mint a régmúlt századok története. Hogy bibliográfusaink és bibliográfiai testületeink a ma történetével nem — vagy csak keveset és elégtelenül — foglalkoztak, ennek a fent elmondottakon kívül az is oka lehet, hogy nem volt megfelelő elvi tisztázottság egy mai tárgyú, magasszínvonalú igényeknek is megfelelő bibliográfia szerkesztéséhez. A Szabó Ervin Könyvtár »Hazánk felszabadulása« című bibliográfiája elsősorban azért jelentős alkotás, mert megtörte a jeget.

129

A munka Magyarország felszabadulásának tizedik évfordulója alkalmából je-lent meg (sajnos csak 1000 példányban), ami azonban nem jelenti, hogy alkalmi jel-legű kiadvány. Használata nem korlátozódik csupán a felszabadulási ünnepélyek anyagának összeállítására, ünnepi beszédek elkészítésére stb. (Bár, amint az elmúlt hetek reference-könyvtárosi gyakorlata megmutatta, ilyen közvetlen célokra is kivá-lóan alkalmas segédkönyv).

A nagy apparátussal — több, mint ötven könyvtáros közreműködésével — össze-gyűjtött, közel hatezer címleírásra rugó anyagot a szerkesztő, Tiszay Andor és az anyag elrendezője, Szász Károlyné Gillemot Katalin gondosan és érdekesen állí tották össze.

A négy főrész időrendi, illetve témaszerinti tagoltsága a bibliográfia gyors és biztos áttekintését adja . Az első rövid rész (Magyarország a második vi lágháborúban) az előszó szerint az összefoglaló jellegű munkákat tar talmazza, mindössze 13 művet sorol fel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kérdésnek csak ennyi volna a fonto-sabb összefoglaló irodalma — inkább arról lehet szó, hogy a szerkesztő ezt a kérdés t bevezetőként nagy vonalakban kívánja érzékeltetni. Mert a bibliográfiának tu la j -donképpeni időhatárai 1944. szeptember 26. az első magyar város, Makó felszabadí-tása és 1945. április 4., Magyarország teljes megtisztítása a német és magyar fasiszták ura lma alól.

A második, tulajdonképpeni főrész dolgozza fel ennek az időszaknak dokumen-tumait és az erre az időszakra vonatkozó írásokat. A ha rmad ik részben a fasiszták tevékenységéről és a magyar nép ellenállásáról ad a bibliográfia megrendítő és ugyan-akkor felemelő képet. A negyedik, legterjedelmesebb rész címe »Az új jáépí tés meg-indulása«. Ezen belül külön fejezetekben gyűjt i össze a debreceni időszak dokumen-tumait , valamint a budapesti események anyagát.

A bibliográfia függelékei között legfontosabb a gondosan és sokrétűen tagolt helymutató, legérdekesebb a Jeldolgozott napi- és időszaki lapok muta tó ja , de az idő-rendi áttekintés, a nem túlságosan ter jedelmes tárgymutató és természetesen a név-mutató is növeli a munka használhatóságát. . 8

Az egyes ívek közé ragasztott hasonmások (plakátok, korabeli újságlapok, röp-cédulák, stb.) és a mellékelt hadművelet i térképek kétségkívül olvasmányosabbá és teljesebbé teszik a bibliográfiát. Különösen ér tékelnünk kell azt, hogy a hasonmások egy részét itt közlik első ízben. Még hatásosabb lett volna azonban, ha ezt a lénye-gében illusztráló anyagot úgy rendezi a szerkesztő, hogy a bibliográfia azon ' részéhez kerüljön, mely a megfelelő időszakról, vagy kérdésről szól. Az ilyen elhelyezés meg-érte volna a körülményesebb és esetleg költségesebb kötészeti megoldást is.

A tipográfia általában egyenletes és áttekinthető. Véleményünk szer in t , a tétel-számokat kellett volna félkövérrel szedetni, a lelőhelyeket pedig legfel jebb kurzív-val. Annál is inkább ezt a megoldást kellett volna választani, mer t sok esetben a lelőhely két sorra is kiterjedő megnevezése és az ugyanazon t ípusú és nagyságú be-tűből szedett alcím egyazon oldalon zavarólag hat. (Pl. 41. p.) Nem a tipográfia, ha-nem a korrektúra vagy revízió hibái az elvétve előforduló sajnálatos »eltördelések«. (Pl. 4584, 4589. tételeknél).

Az előszó szerint az anyaggyűjtésben teljességre törekedtek a szerkesztők és az anyag felhasználása is láthatólag gazdag. A célkitűzést, hogy segítséget nyú j t s anak »e hősi kor kutatóinak, és hősi kor u tán érdeklődő olvasóknak«, vé leményünk sze-rint teljes mértékben elérték. És ami talán az előbb elmondottakkal egyenlő ér tékű érdem — sikerült egy igényes és eleven könyvészeti stíluskísérlet, ami ta lán sa j tó alá bá tor í t ja történelmi bibliográfiánk sokezer tétova cédulájá t is.

BÓDAY PÁL

130

ÍRÓ CSOPORTUNK ÉLETÉBŐL

Két ankét A mai magyar irodalom kérdéseiről

Március 10—11-én Gergely Sándor kétszeres Kossuth-díjas írót lá t ta vendé-gül az írócsoport. 10-én este az MSZT. klubhelyiségében az író jelenlétében és hozzászólásával Nacsády József referátu-m a alapján a Rögös út című regényt vi-ta t ta meg a tagság. A referá tum több kér-dést nyitva hagyott a felszólalások szá-mára . Nacsády József referátumához többek között Baróti Dezső a tudomány-egyetem rektora, Szekeres László az Iro-dalomtörténeti Intézet tanársegéde szól-tak hozzá. A 'referátum nyitott kérdéseire és a hozzászólók kérdéseire Gergely Sán-dor adta meg a választ.

11-én délelőtt TTIT klubhelyiségében nagyszámú érdeklődő előtt tar tot ta meg Gergely Sándor a mai magyar irodalom kérdéseiről szóló beszámolóját. Részlete-sen és történetileg elemezte 'annak a vál-ságnak okait, ami a magyar irodalom-ban a legutóbbi két évben, s különösen az e lmúl t év őszén jelentkezett. Jellemezte a felszabadulás előtt és közvetlenül utána

. k ia lakul t irodalmi helyzetet, azt a hatást, amit az ú j magyar irodalomra a fordu-lat éve jelentett. Az 1953. júniusa után ki-a lakul t helyzetet, amikor is a politikai és gazdasági életben jelentkezett hibák föl-tárása egyrészt túllicitáláshoz vezetett, másrészt a politikai és gazdasági életben jelentkezett jobboldaliság az irodalomban is fölütötte fejét . Ez az irányzat a párt vezetőszerepének, irodalom pártosságának tagadásával komoly károkat okozott a ma i magyar irodalomban.

Elmondta Gergely Sándor,, hogy a töb-bi népi demokrat ikus , nép irodalmi éle-tében nem jelentkeztek a jobboldali né-zetek ilyen erővel, mint nálunk.

Az előadást élénk vita követte. Székely La jos Sztálin-díjasainkkal kapcsolatban t e t t fel néhány kérdést; Kiss Lajos, Csetri L a j o s hozzászólásukban a Juhász Fe-

~~renc költészete körül kialakult vita kér-dései t vetették fel.

Gergely Sándor kétszeres Kossuth-dí-jas író közvetlen és meleghangú részle-t e s előadása nemcsak az eddigieknél vi-

> lúgosabban tá r ta föl az irodalomban le-hajlott válság okait, hanem hozzásegítette a szegedi csoport í rógárdáját a kérdések elvi tisztázásához is.

A romániai magyar irodalomról

Diósszilágyi Ibolya neves nagyváradi költőnő magyarországi rokoni látogatása során március közepén több napot Szege-den tartózkodott. Csoportunk vezetőségé-nek felkérésére március 20-án a TTIT klubhelyiségében előadást tartott a mai romániai magyar irodalom helyzetéről.

Előadásában különösen részletesen ele-mezte a költészet fejlődését, s a mai romá-niai magyarnyelvű költészet kérdései kö-rül kialakult vitákat. Elmondta, hogy a költészet szinte közügy. Egy-egy vers kö-rül az olvasók levelei ú t ján sokszor hete-kig 'tartó szenvedélyes vita alakul ki. En-nek az az oka, hogy a költők egyrészt azokat a verstémákat" dolgozzák fel, ame-lyek a szocialista építésben az emberek széles tömegeit érdeklik, másrészt az, hogy az emberek szeretik a saját életü-ket ábrázoló, saját érzésvilágukat tük-röző költészetet, de meg is b í rá l ják azt, követelik, hogy ez a költészet egyre ma-gasabb művészi színvonalon szóljon. / Elemezte az előadás azokat a vi tákat is, amelyeket költők és kri t ikusok foly-ta tnak a költészet kérdéseiről. Ezekből a vitákból kitűnik, hogy a romániai ma-gyarnyelvű költészetnek pillanatnyilag a forma, az ú j költői nyelv, a mai termé-szettudományi és filozófiai világképet tük-röző, valóban modern költői képalkotás kialakítása a legnagyobb gondja. Egyesek valóban nagy energiát fektetnek ennek a kérdésnek a megoldásába, — néha for-mai túlzások is jelentkeznek. Ezeket leg-többször nem is a hivatalos kritikusok, hanem maguk az olvasók bírál ják meg.

Elmondta a kiváló nagyváradi költőnő, hogy a költészetben műfa j i gazdagodás ta-pasztalható, a lírai költészet mellett meg-jelent az utóbbi években a verses epika és a verses dráma is.

Az érdekes, szemelvényekkel tarkított előadást élénk vita követte. A vitában többek között Madácsy László, Kiss La-jos, Petrovácz István és Csetri Lajos szó-laltak fel és adtak kérdéseket az elő-adónak.

Az előadás után az a vélemény alakult ki, hogy helyes volna, ha a Tiszatáj és a romániai magyar irodalmi lapok között tevékeny együttműködés alakulna ki.

Sz. G. y 131

Megtisztelő kitüntetésben részesült Dér Endre, írócsoportunk vezetőségének és a Tiszatáj szerkesztőbizottságának tagja. A közelmúltban, a Tiszatáji Magvető kiadá-sában megjelent »Az első próba« cimű regényéért a József Attila-díj harmadik foko-zatával tüntették ki. A fiatal szegedi író jelenleg regénye folytatásán dolgozik.

*

Márciustól megváltozott lapunk, a Ti-szatáj szerkesztőbizottsága. A Budapestre távozott Nagy Sándortól Kiss Lajos, a »Szegedi Egyetem« szerkesztője vette át a felelős szerkesztői munkakört . Helyettese: Petrovácz István, a szegedi csoport tit-kára. A szerkesztőbizottság többi tagjai: Baróti Dezső, Dér .Endre, Ertsey Péter, Lődi Ferenc, Nacsády József és Pósa Péter.

*

A szegedi irodalmi múzeum megnyi-tása alkalmából irócsoportunk a TTIT szegedi csoportjával irodalmi estet ren-dezett a zeneművészeti szakiskola nagy-termében. Ezen »Szeged és a magyar iro-dalom« címmel Bóka László akadémikus tartott előadást, m a j d Szeged klasszikus íróinak, Tömörkény Istvánnak, Móra Fe-rencnek, Juhász Gyulának műveiből, a mai szegedi írók közül pedig Dér Endre, Lődi Ferenc, Petrovácz István és Németh Ferenc műveiből adtak elő a Szegedi Nemzeti Szinház művészei, Miklós Klára, Inke László, Kormos Lajos. A műsorban közreműködött még Szendrei Imre Liszt-díjas, kétszeres Chopin-díjas zongora-művész. A Pedagógiai Főiskola énekkara Juhász Gyula: Munkásgyermekhimnu-szát muta t ta be Szeghy Endre megzené-sítésében.

*

A Magyar-Szovjet Barátsági Hónap rendezvényeibe írócsoportunk is bekap-csolódott. A környékbeli falvak meg-nyitóünnepségein többhelyen vettek részt csoportunk tagjai. Mórahalmon Tóth Béla, Balástyán Petrovácz István, Kiskundorozsmán Vincze András tartott ünnepi megnyitó előadást. A barátsági hónap alkalmából Petrovácz István a Juhász Gyula Művelődési Otthonban Fe-gyin »Városok és évek« című regényéről, az alsóvárosi MÁV Művelődési Otthon-ban Zánthó Róbert Fagyéjev »Az i f jú gárda« című regényéről tartott előadást.

*

A munkásmozgalom régi harcosaival rendezett baráti találkozót februárban írócsoportunk. Bodnár Lajos, Mison Gusz-táv és Tombácz Imre beszélgetett el a találkozón a szegedi írókkal, költőkkel és

mondtak el részleteket a fe lszabadulás előtti küzdelmes élményeikből.

*

Irócsoportunk tagjai az utóbbi hónapok-ban az eddiginél élénkebben 'kapcsolódtak be a város üzemeinek, művelődési ot tho-nainak kul turál is életébe. Az elmúlt két hónap során több helyen adtak elő. A Textilművek k lubes t jén Dér Endre és Magyar V. László, a Ju taá rúgyár k lub-

- estjén Petrovácz István, Szabolcsi Gábor és Zánthó Róbert olvasott fel műveiből. A Rókusi Művelődési Ot thonban márc ius 15-ike alkalmából Lőkös Zoltán »A 48-as események Petőfi költészetében« címmel tartott előadást, fe lszabadulásunk évfor-dulója alkalmából pedig Németh Ferenc a felszabadulás költészetéről beszélt. A helyőrségi tiszti k lubban Vincze A n d r á s olvasómozgalmi kérdésekről tar tot t elő-adást.

*

A Tiszatáj idei 1. számát március 20-án vitaesten beszélte meg csoportunk a J u -hász Gyula Művelődési Ot thonban. Vita-indító előadást Nacsády József ta r to t t , az egyes részkérdésekről pedig Va j t a i Is t -ván, Téglás J. Béla, Ká lmán László, Zsa-

. dányi N. Árpád beszélt, m a j d számos hoz-zászólás következett.

*

A Juhász Gyula kutatások eredményei-ről számolt be f eb ruá r 28-i k lubes tünkön Péter László aspiráns, az egyetemi könyv-tár tudományos munkatársa .

*

A szegedi Radnóti gimnázium meghí -vására csoportunk irodalmi estet r ende-zett. az iskola, f ia ta l ja inak f eb ruá r 14-én. Csoportunk tagjai közül Bánfalvy Jó-zsef, Gurszky István, Kerényi György, Né-meth Ferenc, Sári István olvasott fe l m ű -veiből.

*

A marxizmus-leninizmus kérdéseinek, behatóbb megismerése érdekében írócso-portunk vezetősége vi tával egybekötöt t rendszeres, előadássorozatot indított . Az első előadást Nacsády József t a r to t t a meg »A marxi- lenini ismeretelmélet a lapvo-násai« címmel.

132

A TISZATÁJI MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ KIADVÁNYAI

MÖRA FERENC: Hannibál föltámasztása Szeged klasszikus írójának szati-

rikus regénye ez a mű. A regény hőse egy görög-latin szakos tanár, aki meri kutatni az igazságot és vé-delmére is mer kelni annak, amit igaznak ismert föl. A tanár ellen in-dított hajsza során föltárul előttünk Horthy Magyarországának gyűlöletes világa a maga jellegzetes figuráival. A több, mint harminc éve megírt re-gény abban az időben érthetően nem talált kiadóra és így most a fölsza-badult Magyarországon jelent meg először kötetben.

(Ara kötve 9,50 Ft.)

DÉR ENDRE: Az első próba A Békés megyéből Szegedre szár-

mazott tehetséges fiatal írónak első regénye valójában ifjúsági regény, de kedves szórakoztató és tanulságos olvasmány felnőtteknek is. Megka-póan bensőséges színekkel, lirai me-legséggel rajzolja meg egy tanulni-vágyó kis inasgyerek nyári munkás-életét az 1930-as esztendőkben. Két idilli szépségű szerelem szövi át az eseményeket. — A regényért ez év-ben József Attila-díjjal tüntették ki az írót.

(Ára kötve 14 Ft.)

SOMFAI LÁSZLÓ:

Viharban A Tiszatájban megjelent elbeszélé-

seiből ismert szegedi írónak ez az el-ső regénye két tavasz között játszó-dik 1952-től 1954-ig. Az események középpontjában ggy házaspár áll. Az asszony kubikoscsa'ádból elindulva egyetemi végzettségre tesz szert és nem találja helyét munkásember férje mellett. Már el is válna urától, csupán gyermekük fűzi össze őket. A regény művészi feleletet ad a kér-dés megoldására, a közös út megta-lálására.

(Ara kötve 28,50 Ft.)

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: Föltetszik a hajnal Több, mint félszáz, kritikailag még

földolgozatlan, hírlapokban lappangó tárcát, rajzot, elbeszélést válogatott össze és rendezett sajtó alá Madácsy László, Szeged másik klasszikus író-jától, Tömörkény Istvántól. A kötet elbeszéléseit három ciklusba foglalva kapja az olvasó: »-Régiekről-«, »Mezei népek« és »Háborús időkben« cím-mel. A különösen ízléses kiadásban megjelent elbeszéléskötet elején Tö-mörkény István 1913-ban írt önélet-rajzát találjuk.

(Ara kötve 22 Ft.)

LÖD/ FERENC: Érlelő évek A fiatal szegedi költő neve nem is-

meretlen az olvasóközönség előtt. Na-pilapokban, folyóiratokban — így a Tiszatáj hasábjain is — gyakran ol-vassuk költeményeit. Első verseskö-tete 1950-ben jelent meg »Így aka-rom« címmel, majd ezt követte 1952-ben »Szeged« című elbeszélő költe-ménye. Az »Érlelő évek« című kötet azóta megjelent verseinek jólsikerült válogatása. A kötet gazdag téma-anyagról tanúskodik és fő erénye a pártos hang mellett, mai életünk sok-színű megszólaltatása.

(Ara fűzve 6 Ft.)

KISS LAJOS: Vásárhelyi híres vásárok A hódmezővásárhelyi származású

Kossuth-díjas néprajztudós — A sze-gényember élete és A szegényasz-szony élete című művek országoshírű szerzője —•- legújabb munkája ez a mű. Rendkívül színesen és gazdag tárgyi adatokkal hitelesítve dolgozta föl szülővárosának, Hódmezővásár-helynek az elmúlt évtizedekben dí-vott vásári szokásait. Ezek során megismerhetjük ennek a jelentős al-földi városnak a népét is és bepil-lanthatunk hagyományaiba, gondol-kodásmódjába.

Az alapos kutatómunkával, érde-kesen megírt mű a közeljövőben je-lenik meg.

Ára: 3 Forint.

MEQJELENT A Z SZKP XX. KONQRESSZUSÁNAK A N V A Q A

A R A KÖTVE 25-— FT

Vásárotjon &őnyusorsfegyet! H Ú Z Á S J Ú N I U S 1 0 - É N

A f ő n y e r e m é n y egy 16 500'— Ft értékű xenesxekrény

10 nyeremény, egyenként 2000 — Ft értékű könyv és könyvespolc 20 „ . 1000"— Ft „

100 . , 200 — Ft „ 250 „ „ 100- - Ft „

1000 „ „ 4 0 " - Ft „ A többi sorsjegy névértékben beváltható

A nyereménnyel vagy névértékben kihúzott sorsjegyeket bármelyik állami könyves-boltban, zenemüboltban, vagy antikváriumban ne lehet váltani,

axabadon nílanxlható könyvekre, vagy zeneművekre — tankönyvek kivételével

Lépjen be a Könyvbarátok táborába! Év v é g é r e 150- - Ft tagsági díj ellenében 190— Ft értékű könyvet kap a „Művelt ember könyvtárából." A „Szép könyvek barátai" könyvtárból 2 5 0 - - Ft tagsági díj ellenében 310 — Ft

értékű könyvhöz jut

FIZESSEN ELŐ A Z OLCSÓ K Ö N Y V T Á R R A ! EQÉSZÍTSE KI H I Á N Y Z Ó KÖTETEIT

AZ Állami Könyvterjesztő Vállalat BOLT JA IBAN (Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Szentes, Csongrád)

^anyuét, kö-mj^tá^at MAQAS ÁRON VÁSÁROL KÉSZPÉNZZEL FIZET

az Állami Könyvterjesztő Vállalat antikvár boltja S Z E G E D , L E N I N U. 6