Nevem: Tóth CsengeE-mail címem: csenge@acenet.huPostai címem: 1195 Budapest, Zrínyi u. 13 fsz. 2.Telefonszámom: +36/30-378-0500

A mű címe: A magányos tölgy karácsonya

1. fejezetAmelyben megismerkedünk mesénk főhősével, barátaival és gondjaival

Az a havas, hideg téli este, melyen történetünk kezdetét veszi, éppen egy volt azon varázslatos éjszakák közül, amelyek oly ritkán esnek meg az emberrel. Ámbár semmi sem utalt hirtelen események bekövetkezésére: a csillagok szokás szerint pajkosan hunyorogtak az éjjeli égbolton, a telihold is, mint általában, fényesen ragyogott: egy szál felhő sem úszott az égen. Egy apró tavon korábban megfagyott a víz, így homályosan tükröződött rajta az éjszakai égbolt, és a hold ezüstös sugarai szaladtak szét jégen. Viszonylag közel a tavacskához csupán egyetlen, hólepte kisház állt, ám jóval mögötte még pár hasonló házikó sorakozott. A kunyhó sárga, hívogató lámpafénye rávetült a kis halastó tükrére, és még az ablak előtt magasló, göcsörtös tölgyfára.

Ez az öreg tölgy, amióta csak az eszét tudta, itt, a kisháznál élte egyszerű életét. Ahogy az a tölgyfáknál lenni szokott: tavasszal hosszú, csüngő barkavirágokból álló lombját öltötte magára; nyáron csupa, szemkápráztatóan zöld levélbe öltözött; mikor beköszöntött az ősz, virágai kemény makkokká alakultak, amiket hamar összegyűjtöttek a mókusok, majd a megmaradt, borostyánszín leveleibe burkolózott. És mikor az idő a zord, hideg télbe fordult át, lombját levetette magáról, aminek leveleit hamar széthordta a szél, vagy betemette a fehér hó.

Nem történt ez másképp ezen a télen sem: kopasz ágait az ég felé nyújtóztatta, itt-ott fagyos jégcsapok lógtak rajta. Törzsét öt ember is csak alig tudta volna körbeölelni, kérgei között megfagyott víz csillogott. Hosszú gyökerei a kemény, hideg földbe ágazódtak.

Az átlagos szemlélő számára valószínűleg ez a tölgy egy volt a sok milliárd fa közül. Ugyanúgy nézett ki, és neki sem tulajdonítottak nagyobb figyelmet, mint a többinek. Kivétel ez alól talán az aprócska házban lakó szőke kislány, aki nyaranta előszeretettel olvasgatott a fa alatt (vagy éppenséggel rajta, hiszen egy faágon mennyivel érdekesebb lapozgatni egy könyvet, mint csak úgy simán lent a földön). Gyakran nagy lendülettel hajtotta magát azon a kis hintán, ami általában a tölgy egyik vastag ágán lógott, ám jelenleg lent pihent az aprócska ház pincében.

De hiszen miért kellett volna bárkinek is más szemmel néznie erre az öreg tölgyre? Talán varázsereje volt? Vagy beszélt az emberek nyelvén? Vagy valami egyéb különleges képességgel rendelkezett, amit más fák nem tudhatnak magukénak?

Nem, ezek közül egyik szokatlan tulajdonság sem volt a birtokában. Egyedül a most megtörténő, hihetetlen találkozás emléke fogja különlegessé tenni, ami valószínűleg kiemeli a többi tölgy, de megkockáztatom, bármelyik másik fa közül széles e világon.

Ám, egyelőre a tölgy szomorú volt. Mindig olyan bánat öntötte el, így, tél idején. Szeretett barátai, a csivitelő madarak ki tudja, milyen távolságban s hol, más fáknál dalolnak boldogan, és mindaddig ottmaradnak, ameddig ez a tél el nem vonul innen. Idén ősszel újra próbálta rábírni őket a maradásra, de, talán mondani sem kell, sikertelenül.

– Értsd meg, nem lakhatunk nálad télen. Itt nagyon hideg van – csipogta az egyik kismadár.

Az összes madárka bólogatott.– Bizony – csivitelte a másik. – Ráadásul Afrikában is várnak ránk a fák.– Afrikában? – visszhangozta a vén tölgy. – Az nagyon messze van innen?– Sok-sok-sok millió szárnycsapásra – bólogatott egy harmadik madárka.A tölgy szaggatottan s mélyen sóhajtott.– Bárcsak én is veletek mehetnék! – sóhajtozott a tölgyfa. A kismadarak együtt érző pillantásokat váltottak egymással.– Hidd el, nekünk sem könnyű minden évben újra meg újra elbúcsúzni tőled – biztosította

egy negyedikként felszólaló kismadár.

– De ne búslakodj! – tanácsolta egy ötödik. – Mi tavasszal rögtön jövünk vissza.– És a következő őszig el sem megyünk tőled – toldotta meg csiripelve a hatodik.– Mellesleg, nincs olyan hideg télen, mint ahogyan gondolnátok – bizonygatta az öreg

tölgy.– Nekünk nem is főleg a faggyal van bajunk – szólt a társai nevében egy kismadár. –

Persze az is zavar minket, de inkább a kevés élelem a gondunk. Ha mi is itt maradnánk veled, nekünk már nem jutna elég, hiszen ott vannak az itt telelő madarak. Tényleg, ők nem szoktak néhanapján meglátogatni? Akkor te sem lennél olyan magányos.

– Az emberek miatt mindenki csak rövid ideig marad – rázta ágait a tölgy.A madarak csalódottan csipogtak. Éppen készültek elindulni, mikor a tölgy váratlanul

megszólalt.– De még csak ősz van! – méltatlankodott. – Az indulás nem ér rá később?– Mint mondtuk, sok-sok-sok millió szárnycsapásra van innen Afrika. Ha gyorsabbak

akarunk lenni a télnél, muszáj azonnal útra kelnünk.– Ne aggódj! – fütyülte vigasztalva az egyik madárka. – Tavasszal újra látjuk egymást.A tölgy nagyon is jól tudta ezt, hiszen szinte számolta a napokat barátai érkezéséig, de

mindegyik elválás éppen úgy fájt neki, mint az idei.S a mókuscsalád, gondolta keserűen a tölgy. Ó, azok a kedves mókusok! Mindig hozzá

jártak begyűjteni a táplálékukat, ám éppen valamelyik másik fa odvában csipegetik a makkot, és vacogva várják, mikor köszönt be a tavasz. Habár a tölgy nemegyszer ajánlotta fel, hogy költözzenek be őhozzá, a mókusok mindig visszautasították, arra hivatkozva, hogy ilyen közel az emberekhez nem érzik magukat biztonságban.

– Biztosan nem maradtok itt? – kérdezte immár vagy századszor a tölgy a mókusapától.– Hát, cimbora – vakargatta a fejét a családfő -, tudod, az asszony menni akar. Nem bízik

az emberekben.– De ezek nem olyan rosszak – bizonygatta a tölgy, de mikor meglátta a mókus kételkedő

pillantását, rögtön elhallgatott.– Nem hinném, hogy jó ötlet – ismételte már vagy századjára a mókus, ám a hangja éppen

olyan türelmes volt, mint az első alkalommal.Az öreg tölgy észrevette a szemében megcsillanó őszinte sajnálatot. A mókus tovább

vakargatta bundáját, és halkan, szinte bizalmas hangon suttogta:– Tudod, a nők már csak ilyenek – bólogatott nagy komolyan, és egyre csak hátra

pillantgatott, hátha feltűnik mögötte a mókusanya gömbölyded alakja. – Mindig menni akarnak, ha nem érzik a családjukat biztonságban. De hát egy szavam sem lehet az én Mimóm ellen, hiszen ott vannak nekünk még a kölykök is. Ők még elcsatangolnak innen, és én sem szeretném, ha a ház közelébe mennének. És persze már a másik fa odújában vannak a makkok. Nincs már időnk átpakolni hozzád.

A tölgy csalódottan lengette ágait.– Azért remélem, nem probléma, cimbora.Azzal a mókus egy utolsó bánatos pillantást vetett a tölgyre, majd elugrált a családja felé.

Hamarosan elnyelte őket a sötétség.Pedig az öreg tölgy nagyon lakályos odúval büszkélkedhetett, csak sajnos senkinek sem

volt ínyére a hozzá való beköltözés. Néha egy-egy széncinege vendégeskedett nála, vagy még ritkábban, a kissé ijesztő és szófukar, ám annál bölcsebb erdei fülesbagoly.

– Te nem akarsz nálam maradni egy kicsit? – érdeklődött finoman az öreg tölgy.A fülesbagoly azonban csak megrázta a fejét, és ellökte magát a tölgy egyik ágától, aki

búsan bámult utána.Sok-sok állat látogatta meg őt, de az emberek miatt hamar elhagyták őt. És ilyenkor még

bánatosabbá és magányosabbá vált.

Az öreg tölgy legnagyobb szomorúságát azonban nem az énekesmadarak, vagy a mókusok hiánya okozta, hanem egy sokkal büszkébb, rátartibb fafajta, mely fönn, a hegyekben nő, és mikor meglátják a tölgy csupasz ágait, nagyot kacagnak rajta.

Az öreg tölgyfa a legtöbbet a fenyők miatt búslakodott. A fenyők! Minden évben ekkortájt a kis házban lakó apa egy hatalmas, büszke, zöld fenyőfával állított be a lakásba.

A tölgy néhány évvel ezelőtt pillantotta meg élete első fenyőfáját, ami egyben az első fa volt, mit az ember a kisházba hozott az ideköltözésük óta. S annyira elcsodálkozott a fenyő különös és viszonylag egyszerű ám gyönyörű levelein, hogy még az új jövevény illendő köszöntéséről is elfeledkezett. Hiszen, igaz, ami igaz, nem a szokványos leveleket hordta magán, hanem valami szúrós, hosszú, pengeéles levélfajtát, de hát mégiscsak zöld volt!

Sok-sok másik tölgy nőtt körülötte, mielőtt az emberek faluja hirtelen itt nem termett, s a lakók ki nem vágták a fatársait. A tölgyfa tisztán emlékezett rá, hogy mind egytől egyig lehullajtotta ősszel a leveleit, hogy azután télen csupaszok maradjanak.

Addig a pillanatig úgy gondolta, minden fa ugyanolyan kopasz, mint ő maga. De most, íme, itt áll előtte az élő bizonyíték, hogy igenis, létezik a téli lombkorona, van még a világon olyan fa, akit nem söpört el a fagyos tél, aki akkor is megőrzi zöld leveleit, mikor mindenki más levél nélkül él. . .Vagy mégsem mindenki? Lehetséges, hogy ő az egyedüli, aki elveszíti zöld levélruháját?

Utolsó reményéhez fordult. Ő már biztosan sok mindent látott, tudna válaszolni a kérdésére.

– Bocsánat – szólította meg a fenyőt. – Meg tudná nekem mondani. . .?– Hát téged meg honnan szalajtottak? – kacagott nagyot a fenyőfa. – Milyen csupasz vagy!

Milyen ronda! – Igen? – szontyolodott el teljesen a tölgy, s lehorgasztotta ágait.De a fenyő ügyet sem vetett rá, s tovább ócsárolta a szegény tölgyfát:– Egy szál se sok, annyi leveled sincs! Nálunk nem nőnek ilyenek, az biztos!A tölgy teljesen elszomorodott. Az ember végre kinyitotta az ajtót, és nagy nehézségek

árán sikerült beráncigálnia a lakásba a hahotázó fát.A tölgyben, abban a pillanatban változott meg valami, amit, azóta sem tudott kiheverni.

Már számtalan tél telt el az első fenyő érkezése óta, ám közülük egy sem akadt volna, aki nem nevette volna ki.

A visszatérő madarak és a mókusok minden egyes tavasszal érezték, hogy valami nincs rendben vele, hogy barátjuk mintha megváltozott volna.

– Most őszintén, cimbora, mi a baj? – kérdezte egyik nyáron a mókusapa. – Azelőtt sosem voltál ilyen goromba. Főleg nem a kölykökkel szemben.

A mókusapa általában kertelés nélkül kimond mindent, amire csak gondol (kivéve, ha nem a feleségéről van szó). A tölgy éppen ezért is kedvelte őt annyira. De most csak finoman rázta az ágait, és hallgatásba burkolózott.

Mindenki egyre kevesebb időt töltött az öreg fánál. A széncinegéket és a fülesbaglyot már sosem látta. Még betokosodottabb lett, és már alig volt valami, ami halovány örömöt tudott neki okozni.

2. fejezetAmelyben színre lép az a bizonyos utolsó remény

– Gyorsabban! Gyorsabban, Jégvirág!– buzdította a Mikulás rénszarvasait. Vörös kabátja lobogott a szélben, és a szakállát is hátracsapta. A szán még jobban

előrelendült, ahogyan a szarvasok húzták azt. Egyre sebesebben haladtak, annyira, hogy már félő volt, a fenséges, zöld fenyő kirepül a hátsó ülésről: nekicsapódott a szán oldalának, és már éppen kiesett volna, ha egy apró, zöldkabátos lény nem csimpaszkodik bele, és húzza vissza teljes erejéből a fát.

– Télapó! – kiáltotta a manó. – Ne ennyire gyorsan! Már majdnem kiestem a fenyővel együtt!

– Bocsáss meg, Triki! – szabadkozott a Mikulás. – De muszáj idejében odaérnem a házba. Annak a kisgyereknek már csak a fenyőfája hiányzik, és utána végre visszatérhetünk a Sarkra.

– Igaza van Trikinek – vélte a fenyő. Magas, nyafogós hangja volt, olyasmi, aminek hallatán borsódzik az ember háta. – Még a végén kiesek, aztán sosem juttatok el a gyerekhez!

A Mikulás horkantott egyet, majd kelletlenül előreszólt a rénszarvasoknak, hogy kissé lassítsanak. Jégvirág, a legelöl száguldó vezér-rénszarvas a Télapó szavára horkantások kíséretében bólintott, és jelzett a többieknek. Így a rénszarvasok kicsit lassabban szelték a levegőt, de a büszke, zöld fenyőt még így is eléggé dobálta a szán.

– Már az összes gyerek megkapta az ajándékát, csak ez a Takács Antónia nem! – olvasta le Mikulás hosszú listájáról. A papír úgy lobogott, hogy félő volt, a szél kikapja a Télapó kezéből. – Sajnálom, fenyő, de muszáj gyorsnak lennünk, és kockáztatnunk! Mégsem okozhatunk csalódást egy kétévesnek!

– Teljesen igazad van! – döntött újra a fenyő. – Menjünk gyorsabban, csak úgy érhetünk a célba!

– Csodás! – morgolódott Triki. – Már megint pont egy ilyen ingadozó hangulatú fenyőt sikerült elcsípnünk! Semmiben sem különbözik a többitől. . .

A fenyőfa megbotránkozva kapkodta a levegőt. Triki a szemeit forgatta.– Mégis hogyan képzeled?! –háborodott fel a fenyő. – Mit jelentene az, hogy semmiben

sem vagyok különb a többi fenyőtől? És még, hogy ingadozó hangulatú? Én, ellenben másokkal, egyenesen a leghidegebb övezetből érkeztem, és a családom közül a legmagasabb fák kerültek ki, és. . .

– Kérlek! – pillantott lekicsinylőn a fenyőre a manó. – Korántsem a hegy csúcsán találtunk rád, ahogyan állítod, és a felmenőid mind a törpefenyők közül nőttek a legmagasabbra!

– De én. . .– Most már elég legyen! – pirított rájuk a Mikulás. – Így nem tudok rendesen

kormányozni! Összezavarjátok a rénszarvasokat.De ők ketten rá sem hederítettek. A kismanó és a fenyő egymás szavába vágva vitatkoztak,

és csak nem akarták abbahagyni a másik dorgálását. Jégvirág, a rénszarvasok sorában a legelső, idegesen dobálta a fejét – zavarta a zaj. A szán kissé megbillent, de a fenyő csaknem akarta abbahagyni a veszekedést, s Triki, a kis manó mindig nagy hévvel szájalt vissza:

– Te vagy a legesetlenebb manó, akit valaha láttam! Szegény Télapó szégyellheti magát miattad!– kiáltotta a fenyő.

– Te pedig pont ugyanolyan pökhendi és gőgös vagy, mint a többi fenyő! Ráadásul. . .– Elég! – ripakodott Trikire és a fenyőre a Mikulás. – De hát Télapó, nem hajlandó együttműködni velünk! – állította makacsul Triki, s a dühtől

remegő kezekkel mutatott a fenyőre. – Tévedés! – jelentette ki a fenyőfa. – Ő nem akarja szolgálni az én szükségleteimet.

Most a Mikuláson volt a szemforgatás sora. Szakálla néha az arcába csapott. – Akkor Triki, kérlek, segítsd ide mellém a fenyőt! – rendelkezett a Télapó, s szabad

kezével nyomatékosításképp a mellette lévő, piros huzatú ülésre csapott.Triki kissé felvidult és a fenyő is nyomban elhallgatott. A manó fürgén átbillentette az első

ülésre a fát. A Mikulásnak úgy tűnt, szándékosan erősebben dobta le mellé, de nem akart közbeszólni, inkább élvezte a hirtelen támadt csendet. Ám nem tartott sokáig, mert a fenyőfa elkezdte halkan dudorászgatni az Ó, szép fenyő című dalt.

– Télapó? – szólalt meg váratlanul Triki a hátsó ülésről.– Igen?– Nem lehetne engem áthelyezni valahova máshova?

– Mármint te szeretnél előre ülni? – szólt hátra hanyagul a Mikulás, szemeit továbbra is előre szegezve.

– Jaj, dehogy! – tiltakozott Triki. – Igazán apróság. . .Csak annyi lenne, hogy. . . Vagyis, nem valami óriási dolog, tényleg csupán annyi volna, hogy. . .

– Istenem, bökd már ki! – kiáltott hátra a fenyő.Triki gyilkos pillantással válaszolt.– Szóval nem kaphatnék másik munkát?A Mikulás hátrapillantott. Triki előre-hátra hintázgatott ültében, és várakozva nézett rá.

Ujjaival zöld kabátkája sarkát morzsolgatta.– Talán mindannyian jobban járunk, ha többé nem leszel az Ajándék Kihelyező Osztag

tagja. Mégis, hova szeretnél menni?A kismanó arca nyomban felderült, hogy többé nem kell gőgös fenyőket és nehéz

ajándékokat szállítania. Volt pár kellemetlen emléke, és el sem tudta volna dönteni, melyik lehet a legkínosabb vagy legfájdalmasabb ajándék- illetve fenyőszállítása, amit pályafutása során megélt. Eme listán viszonylag előkelő helyen szerepelt az, mikor egy ízben egy hat gyermekes családnak cipelte az ajándékokat, és mindegyik gyerek új biciklire vágyott. A horzsolások, daganatok és foltok hónapokig ugyanolyan makacsul éktelenkedtek rajta, mint közvetlen az után, hogy az összes bicikli rázuhant.

Ámbár, a legtöbb manó a Sarkon irigyelte Trikit a munkájáért. Félreértés ne essék, nem a zúzódások és a karcolások tömegében szerettek volna gyönyörködni és borogatni nap mint nap, hanem azt, hogy ha kis időre is, de a Mikulás közelében lehessenek. Például rengeteg manó csak játékokat készít, mások a rénszarvasok etetésével foglalkoznak, s megint mások információkat gyűjtenek a gyerekek kívánságairól, és így tovább. Vagyis viszonylag kevesen mondhatják el magukról, hogy akárcsak szót váltottak volna a Mikulással. Első alkalommal Triki is megtisztelőnek érezte a munkát, ami osztályrészéül jutott, de a fenyők alaposan kiábrándították az állásból. A Mikulást nagyon szerette, hiszen kedves volt és megértő, s valami hihetetlen megnyugvást árasztott (mellesleg, tetszett neki a piros, fehér bojtos sapkája). De egy életre elege lett a fenyőkből, és a nehéz ajándékokból.

Egyszóval, Triki egyáltalán nem rajongott a munkájáért, s egyből így felelt:– Az Akadémián még a gyermeki problémamegoldásra is specializálódtam. . .– Elintézem. Remélem, eredményesebbnek bizonyulsz majd, mint ebben.Triki eleresztette a füle mellett a csipkelődést. – Meg persze – folytatta a Mikulás -, a többiek örülni fognak az üresedésnek. Valamiért

rengetegen jelentkeztek erre az állásra. – Nem is értem, miért – csóválta a fejét Triki.

A Télapó vállat vont, majd előrefordult, és kicsit meghúzta a gyeplőt.– Tudod, van valami, amit mindig is meg szerettem volna kérdezni tőled – jegyezte meg

Triki.– Hát rajta!– Te minden évben karácsonykor ajándékokat adsz minden gyereknek – magyarázta Triki.– Így van – bólintott a Télapó.– De te sosem kaptál egyetlen ajándékot sem senkitől, igaz?A Mikulás újra hátrafordult, s úgy válaszolt:– A szó köznapi értelmében vett ajándékot még sosem kaptam.– Ezt meg hogy érted? – csatlakozott a csevegésbe a fenyő. Úgy tűnt, mindvégig fülelt.– Úgy, hogy tárgyi ajándékot nem kapott soha – magyarázta Triki a fenyőfának, de úgy,

mintha az ábécét próbálná megértetni vele.A fenyő, válaszra sem méltatva a manót, habozás nélkül rávágta:– Hát akkor nem is kaptál soha semmit!A Mikulás gyorsan megrázta a fejét. Szakálla az arcába csapott.

– Ugyan, fenyő, dehogynem! Ne butáskodj! Minden évben kapok valamit. Az én ajándékom az, hogy megadatik az a lehetőség, hogy mindenkinek örömet okozzak.

– Ó! – jegyezte meg halkan s teljes szinkronban Triki és a fenyő, merthogy ennél bölcsebb egyiküknek sem jutott eszébe.

Sokáig csend volt még. Mindenki a gondolataiba mélyedt, még a fenyő is abbahagyta az Ó, szép fenyő dúdolgatását, s kizárólag a rénszarvasok szuszogása, és patáik koccanása hallatszott. Illetve, nem is. Néha egy-egy rénszarvas felhorkantott, mások megtorpantak a levegőben, s a mögöttük beleütköző rénszarvas panaszos horkantására újra elindultak. Egyesek dobálták a fejüket, és még hangosabban szuszogtak. A Télapó eleinte nem tulajdonított túl nagy figyelmet ennek, de amikor a jelek egyre gyakrabban ismétlődtek, már nem hagyhatta tétlenül.

– Mi a baj, Hópihe? – veregette meg a leghátsó rénszarvas oldalát.Ám hamarosan rádöbbent, hogy mi okozhatta a hirtelen hangulatváltozást. A szán

váratlanul felugrott, majd egy nagy huppanással visszasüllyedt. Mintha áthajtottak volna valamin.

– Mi történt? – kérdezte hátul Triki.– Fogalmam sincs. . . – kezdte, a Mikulás, de nyomban rádöbbent. A Télapónak kigúvadtak

a szemei, s riadtan bámult maga elé.– Légörvény – válaszolta tömören.És már hallották is: süvített a szél, fel-le dobálta a szánt, mintha csak egy tollpihét sodort

volna magával. Hol előre lökte a légörvény a szánt, hol pedig hirtelen megrántotta, mintha egy kőkemény falnak ütközött volna. De legtöbbször észveszejtő sebességgel forgott körbe-körbe, akár egy elszabadult körhinta. A rénszarvasok kétségbeesetten tekeregtek ide-oda, kapálóztak és rugdalóztak. Jeges szél borzolta össze s tépte a Télapó szakállát és ruháját, de ez nem tántorította el őt attól, hogy megpróbálja szép szóval és/vagy a gyeplő heves rángatásával csitítgatni rémült rénszarvasait. Ám mindhiába. Semmi sem használt. A rénszarvasok továbbra sem próbálták együttes erővel elvonni a légörvény dobálta szánt. Triki kétségbeesetten az ülés szélébe csimpaszkodott, de olyan erővel, hogy az ujjbegyei teljesen belefehéredtek, s úgy szorította magához a szán korlátját, akár egy kismacska, ha le akarják rázni egy fáról. Legszívesebben a lábujjaival is segített volna magának a fogódzkodásban, de ebben megakadályozta a felkunkorodó orrú, zöld cipő. A fenyőnek viszont nem voltak sem karjai sem lábai, amivel kapaszkodhatott volna. Csak féktelenül kiabált bele az éjszakába:

– Meg fogunk halni! – sipákolta kétségbeesetten. – Csináljatok már valamit!A hangját messzire elsodorta a süvítő szél.De mégis mi a csudát tehettek volna? A rénszarvasokon már semmi nem segített, hiába

utasította őket rendre a Télapó. Triki a világ összes kincséért sem engedte volna el a szán oldalát; makacsul kapaszkodott tovább. A fenyő tehetetlenségében sírva fakadt.

– Jaj, ne! – kiáltozta a fenyő. – Gyorsan, még mielőtt. . .A mondatát azonban képtelen volt befejezni, mert egy nagyobb rázkódás feldobta, hogy a

szán szélén landoljon. Ott tehetetlenül egyensúlyozott. Úgy dülöngélt ott, mintha nem tudná eldönteni, hogy le szeretne-e zuhanni, vagy sem. Triki és a Mikulás döbbenten bámultak rá. Nem akartak megmozdulni, mert féltek, amint előrelépnek, a szán kicsit eldől, s a fenyő abban a pillanatban lezuhan. Triki még csak levegőt sem vett.

Nem tudni, mi okozhatta a katasztrófát. Egy újabb rándulása a szánnak? Vagy egy gonosz fuvallat? Esetleg a rénszarvasok vég nélküli kapálózása?

Mindenesetre, az tény, hogy sem Trikinek, sem pedig a Mikulásnak nem kellett mozognia: váratlanul a kis fa kibillent az egyensúlyából, és eszeveszett sebességgel a föld felé száguldott. A szél vadul dobálta az apró fenyőt, s végül elsodorta a szán közeléből.

Egy másodpercig sem tétovázva, habár átgondolatlanul, a Mikulás utánakapott, s a rémült szánhúzók egyike akaratlanul is, de patájával fejbe rúgta a Télapót, és így ő is kipenderült a szánból. Iszonyatos fájdalom hasított a Mikulás fejébe, majd elsötétült előtte minden.

– Télapó! – kiáltotta Triki.Ám a Mikulás már nem halhatta ezt. Csukott szemmel, széttárt végtagokkal zuhant a föld

felé, akár egy rongybaba. Hosszú szakálla lobogott a szélben, s vörös kabátja csapkodta az oldalát, épp úgy, mint amikor elszántan vezette a szánt Takács Antóniához.

És csak zuhant, és zuhant, megállíthatatlanul. . .

3. fejezetMelyben egy jó barát útjára tereli a segítségre szorult utolsó reményét, majd előkerül egy

elveszett ismerős

A tölgyfa, a ház ablakából próbálta meglátni, mi történik a fenyőfával. Nehéz dolga volt, hisz az üveget beborították az apró, fagyos jégvirágok. Nagy nehezen az itt élő, szőke kislányt vette ki, amint egy nagy, zöld folt körül szorgoskodik. Pár magasabb alak állt mellette. A tölgyfának nem tartott sokáig kitalálni mi történik éppen a lakásban: mint minden évben, díszítik a fát. A tölgy sosem tudta, miért kell egy fára mindenféle méretű és formájú, csillogó, vagy matt díszt aggatni, mint holmi fogasra. Az is nyomta a szívét, hogy a család többi tagja csodálattal pillant föl a fára, majd énekelnek neki.

Nem szerette ezt a szokást, a kidíszített fákat mind kotnyelesnek és gőgösnek találta. De titkon, a szíve mélyén arra vágyott, hogy bárcsak az ő ágain is ilyen káprázatos díszek lógnának, és ilyen álmélkodó szempárok bámulnák őt. És azt mondanák rá, hogy igen, ez a leggyönyörűbb fa, amit valaha láttam.

•••Triki, fenn a magasban kitartóan bámulta azt a pontot, ahol a Mikulás eltűnt a szánból.

Elveszettnek érezte magát, s teljesen üresnek. Mégis, mihez kezdhetne egy kis, zöld kabátos manó, csak egy a sok közül? Mit csinálhatna, egyedül a szánban, amit egy rakás rénszarvas vontat?

A „csomós” gyeplő miatt nem aggódott. Tudta, hogy egészen egyedülálló kantárról van szó: lehetetlen bármilyen módon összekötni. Tanult még róla az Akadémián. Arra szolgált, hogy ilyen esetekben a megijedt rénszarvasoknak hiába gubancolnák össze a gyeplőt, az csomómentes marad, így a szán nem zuhan le, és törik ripityára.

Valóban, amint kikerültek a pusztító légörvényből, a rénszarvasok képesek voltak a repülésre, csak éppenséggel a rémülettől ez a repülés még inkább bukdácsolásnak, semmint száguldásnak volt mondható.

Triki elhatározta magát a cselekvésre. Első és legfontosabb dolgának tekintette a Télapó megtalálását. Majd ő tudja, mi a teendő. Feltéve, ha még életben van.

Trikit kirázta a hideg e gondolatok hatására. Ám megemberelte magát, s kezébe vette a gyeplőt. Kicsi büszkeség öntötte el, így a Mikulás székén ülve, kezében a mágikus kantárral.

– Hé, Jégvirág! – rikkantotta előre. – Rajta, keressük meg a Télapót!De se Jégvirág, se más rénszarvasok nem voltak megbízhatóak. Továbbra is össze-vissza

cikáztak a levegőben, híján bármiféle alakzatnak vagy szabályosságnak. – Csodálatos – dörmögte Triki, majd óvatosan kidugta a fejét a szánból, hátha megpillant

valami halovány piros foltot az alatta elterülő végeláthatatlan fehér hótakarón.•••

A Télapó lassan ült fel, s a fejét dörzsölgette. – Hol vagyok? – dörmögte halkan hófehér bajsza alatt.

Mindenből hármat látott, és rettenetesen szédült. Jobbnak látta, ha behunyva tartja szemeit. Ruhája melegen tartotta őt, s biztonságban érezte magát, így a nyugtató sötétségben, akár egy anyaméhben szunnyadó magzat.

Mélységes csönd honolt mindenütt.Még tíz percen át, csukott szemmel, néha a fejét meg-megmasszírozva ült a hóban, amíg

kicsit jobban nem érezte magát. Ezután újra kinyitotta szemeit. Egy közeli hegy lábánál ült. Ameddig a szem ellátott vastag hótakaró borította a környező

hegyeket, s a távolban a sárga ablakú házakat. A Télapó fölpillantott a hegyre. A legteteje egészen a csillagos égig nyúlt: úgy tetszett, mintha a kerek, tejfehér Hold a hegycsúcson egyensúlyozna.

A Mikulás szépen, óvatosan föltápászkodott. Lesöpörgette magáról a havat, és még egyszer körülnézett.

– Hogy kerültem ide? – morfondírozott. A vidék nem volt neki ismerős, és akármennyire is törte a fejét, egy korábbi emléke sem

segített kérdése megválaszolásában. Azután megvonta a vállát. Mégis, kit érdekel, hogyan került ide? Egyáltalán honnan

tudhatja, hogy nem volt-e itt mindig is? Egy perc sem telt el így, mikor hirtelen kiáltás törte meg a csendet. A Mikulás megfordult,

és a hang irányát kereste.– Hahó! Télapó! Idefenn! A Mikulás fölpillantott, és tátva maradt a szája. Közvetlen a feje fölött a levegőben egy

hatalmas szánt látott, rajta egy apró, zöld kabátkás lényt, aki egyik kezével egy gyeplőt fogott, a másikkal pedig vadul hadonászott. A gyeplő pedig nem máshoz vezetett, mint. . . Rénszarvasokhoz. Repülő, összevissza cikázó, rénszarvasok húzták az óriás, kissé megviselt szánt. Mindegyik más-más irányba igyekezett, ahányan voltak, annyi felé, így történt az, hogy a szán nem nagyon mozdult el semerre. A Mikulás felkacagott, mint egy kisgyerek. Alig hitt a szemének.

– Ez csoda! Ez valami varázslat! – kiáltotta nagyra tátva száját.– Igen, valami hasonló, de most kérlek, figyelj! – utasította a zöld kabátos manó. – Nagyon

fontos, hogy. . . Na! Viselkedjetek szépen! – szólt, és két kézzel megrángatta a gyeplőt.A repülő rénszarvasok továbbra is meg voltak zavarodva, s a szánt dobálták. A manó kissé

kihajolt a szánból, hogy jobban lássa a Télapót. Ekkor vette észre, hogy a szán mennyire megrongálódott:

– Jesszusom, Télapó, látod a szánt? – szörnyülködött. – Hú, nézd mennyire lekopott róla a lakk! És a nagy része tiszta roncs! Úgy állnak ki belőle a darabok, mint a tüskék! A Sarkon biztosan nem örülnek majd neki. Micsoda renoválás lesz!

A zöld kabátkás manó kicsit beljebb húzta a fejét, nehogy ő is hirtelen a hóban találja magát a Télapó mellett.

A manó újra a Mikulás felé kiáltott:– Lehetetlen irányítani ezeket a rénszarvasokat! De mindegy is, Télapó, muszáj

megtalálnod a fát, és. . .– Milyen fát? - értetlenkedett a Mikulás. – Egyáltalán ki vagy te?– Mi az, hogy ki vagyok én? – értetlenkedett a manó. – Triki vagyok, tudod! Az egyik

manód az Északi-sarkról.– Sajnálom, de még mindig nem értem – rázta a fejét a Mikulás, pedig igazán igyekezett

megerőltetni magát, hátha emlékszik rá. – Lehet, hogy összekeversz valakivel.– Dehogyis! – tiltakozott nagy hévvel a manó. – Tudod, egyszer az én fejemre borítottál

nyolccsomagnyi karácsonyfadíszt. Én voltam az is, aki múltkor véletlenül lekapcsolta az egész áramkört a Sarkon, mert ráöntöttem egy egész bögre kakaót a főkapcsolóra. Igazán nem emlékszel?

A Mikulás újra megcsóválta a fejét.– Tényleg? – csodálkozott a manó. - Pedig abból aztán nagy botrány volt. Hetekig

gyertyával világítottunk, te pedig rettenetesen haragudtál rám. Habár, lehet jobb is, hogy elfelejtteted az ügyet. . .

– Sajnálom – válaszolt a Mikulás, és megvonta a vállát.– Várj még! A manó ideges csettintgetésbe fogott, lázasan kutatva valami emlékezetes pillanat után.– Jaj, eszembe jutott! Tudod, én voltam az, aki elfelejtette a. . .A zöld kabátkás a homlokára csapott szabad kezével.– Hát persze! Biztos a zuhanás miatt! Elvesztetted az emlékeidet! Jaj, csak azt ne mondd,

hogy elfelejtetted azt is, hogy áthelyezel másik munkacsoportba! Nem bírnék ki még egy ilyen napot! Kérlek, mondd, hogy erre még emlékszel!

A Mikulás azonban már nem neki szentelte a figyelmét, hanem a repülő rénszarvasoknak. A manó újra szólásra nyitotta a száját, de a repülő rénszarvasok hirtelen azonos irányba, s

minden eddigit felülmúló erővel húzták a szánt, ami gyorsan távolodott. A zöld kabátkás kétségbeesetten nyöszörgött.

– A lényeg, hogy kevés időd van, Télapó! Nem tudom, hogy meddig bírják még a szarvasok étel nélkül – kiáltotta. – Csak találd meg a fát! Biztosan itt van valahol a közelben, nem sodorhatta olyan messzire a vihar. De minél jobban húzzuk az időt, annál kevesebb az esély, hogy egyáltalán a nyomára bukkanhatunk. Azért én is keresni fogom őt.

– Milyen fát? – értetlenkedett a Mikulás, pár pillanatra felhagyva a tátott szájjal való bámulását a repülő rénszarvasoknak.

Ám a manó hangját egyre halkabban hallotta, s nagy csalódottságára a hét rénszarvas is pontokká zsugorodott.

– Hiszen tudod! Amit majd fel kell díszíteni! – üvöltötte a zöld kabátkás. – A karácsonyfát! Találd. . .meg. . .a karácsonyfát!

Ám a repülő rénszarvasok továbbra sem kegyelmeztek: a manó vészesen távolodott a Télapótól. Ahogy egyre messzebb került, a hangja a távolba veszett, majd a szán, a rénszarvasokkal és a manóval együtt eltűnt a Mikulás szeme elől.

– Különös egy szerzet – mondta ki hangosan a Télapó. Mivel úgy kényelmesebbnek tűnt a gondolkodás, visszahuppant a hóba.

Nem nagyon volt semmi dolga. Végtére is, most mit tudna tenni? Itt ül, és várja, hogy valaki megmondja, mihez foghatna? Valójában az a manó meg is mondta. . . Meg kell keresnie a karácsonyfát, amit majd fel kell díszíteni. Hát, sokkal jobban hangzik, mint a hóban ücsörgés. . .

Így hát a Télapó, csak hogy csináljon valamit, elindult megkeresni a karácsonyfát. A talpa alatt csak úgy ropogott a hó.

– Csak tudnám, hogy néz ki az a fa, amit fel kéne díszítenem – morfondírozott, s hosszú szakállát simogatta, ami fehér volt, akár a talpa alatt besüppedő hó.

Sajnos bármerre is nézett, egyetlen fa sem nőtt a közelben. Néha felpillantott, hátha látja még a szánt (vagy ami még jobb, a rénszarvasokat), de semmit sem fedezett fel. Sem szánt, sem fát, sem repülő, de még csak a földön baktató közönséges rénszarvast sem. Csupán a fehér hó terült el körülötte, és a csillagok, amik a magasban kicsi, fehér pöttyöknek tűntek. A Télapónak olyan érzete támadt, mintha az égen is apró hópelyhek lennének. Így bandukolt tovább, kezét vörös kabátja zsebébe téve, magában dudorászva, amikor is hirtelen egy kis házat vett észre a távolban, s jóval mögötte még pár hasonló házikót. A Télapó felvidult. Ha másért nem is, a fény miatt indult el a kunyhó felé.

•••

Triki azt sem tudta, mihez fogjon. Kezével kétségbeesetten markolta a gyeplőt, és néha meghúzta, habár tudta, hogy teljesen fölösleges, amit csinál: a rénszarvasok még mindig meg voltak rémülve a légörvénytől. – Jégvirág, legalább te észnél lehetnél! – kiáltott előre az első rénszarvasnak.

De Jégvirág mintha meg sem hallotta volna. Ahogyan a többi rénszarvas sem. Mindannyian össze-vissza tekeregtek, mintha azt játszanák, hogyan tudják a lehető legjobban összekavarni a gyeplőt. Triki véleménye szerint egészen jól álltak. A Csengettyű nevet viselő jószág például már meg sem tudott moccanni, de csak pár pillanatig maradt így - a mágikus gyeplő kibogozta magát. De ennek ellenére is hihetetlenül gyorsan kötöttek csomót rá, ami hamarosan kisimult. És ez újra és újra ismétlődött.

Nem valami okosak ezek a rénszarvasok, jegyezte meg magában Triki, tekintetét a szerencsétlen Csengettyűn nyugtatva, akit már jó párszor megrúgtak a többiek. Mondjuk, biztosan nem volt túl nagy választék a repülő rénszarvasokból. . .

Triki a gyeplőt már csak fél kézzel fogta, s az alatta lévő hegyeket bámulta. Gondolatai a Mikulás körül keringtek. Meg sem tudta számolni, hányszor kérlelte, fenyegette vagy utasította a rénszarvasokat, hogy nyugodjanak meg, és keressék meg a Télapót. De ők képtelenek voltak együttműködni a kis manóval, aki, ezekben a válságos pillanatokban magában nagy elismeréssel adózott a Mikulásnak, hogy képes szép szóval és a gyeplő finom húzogatásával kordában tartani ezeket az állatokat.

Az, hogy a Télapó nem emlékszik sem arra, hogy ki ő, sem a Karácsonyra, sőt, felháborító módon még az ígéretére sem a munkájával kapcsolatban, az volt jelenleg a legnagyobb problémája. Tehetetlenségében legszívesebben ordított volna, de tudta, hogy azzal az égvilágon nem menne semmire. Odahaza, az Északi-sarkon az ottani Ápolók képesek lennének visszaadni a Mikulás emlékeit, de ahhoz újra meg kéne találnia a Télapót és a karácsonyfát, de mindenekelőtt a rénszarvasok irányítását sem ártana megtanulnia. . . Trikinek belefájdult a feje a sok töprengésbe és a problémákba. Nagyot sóhajtott, hátradőlt a szánban, és bámulta a csillagos eget.

Ebből a kellemes elfoglaltságból a szántalpak hirtelen földet érése zökkentette ki. Triki hitetlenkedve feltápászkodott. Valóban a földön voltak: közel s távol nem látott semmi mást, csak hólepte hegyeket. A szán egy széles magaslaton landolt, így gyönyörű kilátás nyílt a környező tájra.

Trikit azonban most nem a páratlan panoráma foglalkoztatta. Helyette fürgén kiugrott a szánból, majd megkerülte, de amit ott látott, az rögtön megválaszolta a benne megfogalmazódott kérdést.

A rénszarvasok, fejüket a hóba fúrva zuzmók után kutattak. Ágas-bogas agancsuk hosszú csíkokat szántott a hóban.

– Szóval csak éhesek voltatok, mi? – pufogott a manó. - Bezzeg ilyenkor már képesek vagytok a rendes csapatmunkára.

Jégvirág bocsánatkérően pislogott, mire Trikinek egyből elpárolgott a haragja, és felnevetett.

– Nyugalom, Jégvirág, nem úgy gondoltam. Most Hópihe pillantott a manóra, és nagy, busa fejét kedvesen odalökte hozzá, de úgy,

hogy Triki a hóba esett.– Jól van, elég legyen! – nevetgélt Triki, és gondosan leporolta kabátjáról a havat.– Egyetek, addig én körülnézek egy kicsit.A rénszarvasok beleegyezően horkantottak, és tovább keresgéltek valami ehető után.Triki lassan távolodott a szántól. Nem is szándékozott messzire menni, de gyakran

tapasztalta, hogy a séta közben könnyebben gondolkodik tisztán. Hirtelen egy ismerős melódia ütötte meg a fülét, ami kissé szomorkásan csengett. Triki

közelebb osont a hang irányába, és hamarosan megpillantotta a fenyőt, akit a szánon

szállítottak. A fa búsan énekelgette tovább az Ó, szép fenyő című dalt, mintha az első alkalom óta nem zuhant volna ki egy szánból. Nem vette észre Trikit, vagy talán csak szándékosan tett úgy, mintha a manó nem lenne a közelében.

Triki jobban szemügyre vette a fenyőt. Magában megjegyezte, hogy vagy nagyon szerencsés, vagy elképesztően strapabíró, mert ha egy idegen látná a fenyőt, az ki nem találta volna, hogy több száz métert zuhant úgy másfél órával ezelőtt. Csupán annyi változás volt észrevehető a nagyon sasszeműeknek, hogy pár ága jobban elhajlott a többinél.

A manó óvatosan megközelítette a fát. Az továbbra is halkan sírdogált, és csukladozva suttogta maga elé a dal szövegét. Triki finoman megkocogtatta a fenyő egyik ágát.

– Csak te vagy az? – szipogta. – Jé, érdekes. Már azt hittem, rég hazaindultatok, és most a Sarkon iszogatjátok a Mikulással egy puha fotelben a forró bögre kakaót.

Triki értetlenkedve bámult rá. Kihallotta a keserű gúnyt a hangjából, de el sem tudta képzelni, hogyan tudja valaki ennyire sajnálni önmagát. Lefogadta volna, hogy a fenyőfa korábban is észrevette őt, és várta, mikor fog hozzászólni.

Mindezek ellenére elhatározta, hogy megpróbál kedves lenni, amennyire csak a körülmények megengedik.

– Most miért mondod ezt? – kérdezte a lehető legmézesmázosabb hangon Triki.– Itt fekszem a hóban hosszú-hosszú ideje – sopánkodott a fenyő.Drámai szünetet tartott. Triki forgatni kezdte a szemeit, de türelmesen megvárta, míg a fa

újra megszólal:– Én itt fagyoskodtam, vártam, hátha valaki lesz olyan kegyes, és észreveszi, hogy a

világon vagyok.Lassan már kibújik a szög a zsákból, gondolta Triki.– Ám senki sem jött értem. Hátrahagytatok. Magányosan, a hideg hóban. Egyedül.A fenyőfa hosszú, elnyújtott sóhajt hallatott, és újra pityeregni kezdett. Triki lassú tapsba

fogott. A fenyő csodálkozva pillantott rá.– Bravó! Esküszöm, ha nem lennél fenyőfa, egy csapásra színésznő lehetne belőled. Na, de

most nyomás, hagyd abba a műsírást! Még meg kell keresnem a Télapót. – Te ne parancsolgass itt nekem! – tajtékzott a fenyő.Triki megvonta a vállát.– Ahogy gondolod. Ha neked az jó, akkor hagyhatlak a hóban. Magányosan, egyedül,

satöbbi. Triki megfordult, és gondtalanul fütyörészve, zöld kabátja zsebébe csapott kézzel elindult a

szán felé, amikor keserves kiáltás harsant fel a háta mögül. A manó elvigyorodott.– Hát legyen! – adta meg magát a fenyőfa. – Megengedem, hogy magaddal vigyél.Trikinek nehezebb volt a fenyőt a szánhoz hurcolni, mint ahogyan azt képzelte. Ott pedig

főleg az okozott neki fejtörést, hogyan tudná felsegíteni a szánba, de a jó szerencse és pár vállalkozó személyiségű rénszarvas segítségével a színésznőpalánta egy csapásra a szán hátsó ülésén találta magát.

– Ne mocorogj, ha nem akarsz újra leesni! – kiáltotta át a válla fölött Triki a fenyőnek, aki már éppen készült egy csípős feleseléssel visszavágni, de a szán hirtelen felemelkedése beléfojtotta a szót.

Triki elégedetten hátradőlt az ülésen, majd a rénszarvasok ütemes vágtázásában gyönyörködött. Időközben, hála az égnek, megjött az eszük. Ki gondolta volna, hogy csak egy kis zuzmó kell ahhoz, hogy az ember zökkenőmentesen utazzon egy repülő rénszarvasok által vontatott szánon?

– Ne haragudj – cincogta egy vékonyka hang, valahonnan a hátsó ülésről.Triki hitetlenkedve hátrafordult.– Parancsolsz?– Jaj, ne kelljen megismételnem! – könyörgött a fenyő. – Tudom, hogy hallottad.

Triki felnevetett. Kicsit megrántotta a gyeplőt, mert hátrapillantva látta, hogy a fenyő zötykölődik az ülésen.

– Jó, de ritkán hall az ember ilyesmit egy fenyőtől. Úgy tűnik, ez egészen egyedülálló alkalom. Tényleg, azt hiszem, én még sosem hallottam bocsánatot egy fenyőtől, pedig nekem elhiheted, jó sok ismerősöd utazott már ezen a szánon velem együtt – szabadkozott vigyorogva Triki.

– Tudom. Éppen ezért kérek a többiek nevében is – itt nyelt egyet, mintha nehezére esett volna kimondani a következő szót -. . .bocsánatot.

Triki végigmérte a fenyőt, aki lélegzetvisszafojtva várta a manó válaszát.– Bocsánatkérés elfogadva – biccentett a fenyő felé a továbbra is mosolygó Triki.Előrefordult, és a rénszarvasokat bámulta.– Tudod – szólalt meg hosszú csönd után újra a fenyő -, nem is vagy annyira kiállhatatlan,

mint ahogyan azt képzeltem.Triki újra hátrapillantott a válla fölött, és nevetve megcsóválta a fejét. Tudta, ha akarna is,

akkor sem lenne képes arra, hogy több szót csaljon ki a fenyőből. S a fenyő is csöndben maradt. Még dúdolgatni is elfelejtett.

Triki újra az utat nézte, és csupán finoman kellett húzogatnia a gyeplőt. A Mikulás sem csinálhatta volna jobban. Tényleg, a Télapó! Gondolatai megint a Mikulás körül keringtek, és újra meg újra fontolóra vette a gondját.

Vajon merre lehet most?4. fejezet

Amelyben a segítő rátalál arra, aki segítségére szorul, majd el is búcsúzik, és végleg eltűnik a színről

A tölgyfa felriadt álmából. Zajt hallott: mintha valaki lépkedne a hóban. Egy fél pillanat erejéig azt képzelte, a mókusok mégis nála szeretnének lakni, ezért eljöttek hozzá. De nem, ez valami más volt. Sokkal hangosabban ropogott a hó, mint ahogyan az apró mókuslábak alatt tette volna. Újra hallotta a különös neszt, csak most sokkal közelebbről, mint korábban. A tölgyfa lassan körülnézett, és akkor. . .

– Á! Szóval te vagy az a fa, akit keresek! Ha el tudott volna mozdulni a helyéről, bizonyára jó magasra ugrott volna ijedtében. De

erre képtelen volt, így hát csak remegett. Az ágán csüngő jégcsapok halkan összekoccantak egymással.

– Kétség sem fér hozzá! Biztosan te vagy az a fa! – kiáltott újra egy magas, pocakos, hosszú fehér szakállas, vörös kabátba és vörös, fehér bojtos sapkába öltözött öregember. Elégedetten csípőre tette a kezeit és végigmérte a meglepett tölgyfát.

– Nagyon megijesztettél – suttogta csak úgy magának a tölgy, hiszen már megszokta, az emberek úgysem hallják őt.

– Elnézést kérek – szabadkozott az idegen. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire ijesztő lennék. Habár ki tudja, még nem láttam magamat. Ó, nézd, ott egy tükör!

Azzal a közeli tóhoz csörtetett, és leguggolt. Két kezével a térdére tenyerelt, és úgy hajolt a befagyott víz fölé.

Csalódottan ballagott vissza, s a fejét csóválva.– Hát, ez nem használt. Semmit sem látni. De lehet, hogy igazad van, és valóban ijesztő

vagyok.– Te érted, amit mondok? – kérdezte döbbenten a tölgyfa. Mégis, ki lehet ez?– Én sem tudtam róla, de úgy tűnik, igen.Az öregember kuncogott egy kicsit, majd szórakozottan csettintett a nyelvével. Újra

végigsiklott a pillantása az öreg tölgyfán.

– Először is, néhol le kéne szednem a jégcsapokat – töprengett hangosan. – Már ha nem bánod – pillantott föl a fára.

– Szóra sem érdemes, de. . .– Akkor jó – mosolyodott el az idegen, és le is tört egy-két jégcsapot az alsóbb ágakról,

amiket épphogy elért.A tölgy semmit sem értett az egészből.– Bocsánat, de megmagyaráznád, ki vagy te? És mit is mondtál, milyen fa vagyok?Az idős ember elgondolkozott, azután megvonta a vállát.– Hát, hogy ki vagyok, azt nem tudom pontosan, de azt hiszem, az nem is igazán érdekes.

Csak annyit tudok, hogy te valamilyen fa vagy, amit fel kéne díszítenem. Mondd csak, mit szólnál, ha ezeket is rád akasztanám?

Azzal előhúzott a zsebéből pár darab vörös, gömbölyű díszt is. A házból rávetülő fény játékosan megcsillant a gömbön. A tölgyfának nagyon ismerősek voltak a vörös díszek, és rögtön rá is jött, honnan: a benti fenyőn szoktak lógni hasonló színes gömbök és csillogó csavaros díszek. A fenyő. . . A tölgy egy csapásra megértette, kit is keresett valójában az idős ember, és szívét újra bánat öntötte el. Örült, hogy egy kicsit vele is törődnek (akkor is, ha az a valaki egy picit együgyűnek látszik), de most egyértelműen kiderült, hogy nem ő a megfelelő fa a különös idegen számára.

– Ezeket csak most találtam – kuncogott újra az öregember. – De biztosan remekül mutatnak majd rajtad.

Azzal nekilátott a díszítéshez, ide-oda akasztotta a gömböket. Néha hátralépett, megrázta a fejét, majd szakértő szemmel újra végigmérve a fát, máshova tette a vörös díszeket.

A tölgyfa pedig némán tűrte, hogy az idegen feldíszíti. Addig ringatta magát abba a hitbe, hogy valóban őt kereste az öregember, ameddig csak lehetett. Nézte, ahogyan viruló arccal dolgozik rajta, miközben valami repülő rénszarvasokról és zöld kabátokról motyogott.

Néhány alkalommal, ha az öreg egy magasabb ágat pécézett ki magának, amire újabb díszt szeretett volna felrakni, ám még nagy ugrásokkal sem került megfelelő közelségbe a faághoz, a tölgy segítségét kérte:

– Figyelj csak, tudnál segíteni egy kicsit? – böködte meg finoman a tölgy törzsét, kezében az egyik vörös gömbdísszel. – Egyedül nem érem el azt ágadat.

– Persze, szívesen – nyúlt a tölgy az egyik ágával a díszért. – Ide gondoltad?– Nem, kicsit feljebb! – kalimpált kezeivel az idegen, míg a tölgy lassú mozdulatokkal

vitte fel-le a gömböt. – Majdnem jó. . .Még egy icipicit lejjebb! Várj! Pont oda tedd! – bólintott csípőre tett

kézzel az öreg, mikor a tölgy beleegyezően a megfelelő ágra akasztotta a díszt. Jó pár perc elteltével elégedetten ellépett a tölgyfától, és megszemlélte a művét. Valójában

csak annyi történt az öreg tölggyel, hogy megszabadult néhány jégcsapjától, és megkapta a pár piros, karácsonyi díszt az gallyaira. Továbbá az idős vörös kabátos még ráakasztott egy, a kabátjából kilógó, piros cérnát a vörös gömbdíszek mellé, és a ház melletti kukából szedett almacsutkával, meg egy-két összetört tányérdarabbal ajándékozta meg a fát. A kertben egy mélykék, horpadt szélű, fagyos vödröt is talált, és pár nagy ugrás árán felakasztotta a tölgy egyik magasabb ágára. Egyszóval meglehetősen különös látványt nyújtott, de az idegen, vörös kabátos mégis összecsapta a kezeit örömében.

– Csodálatosan festesz! – mondta nagy vidáman.A tölgy mélyet sóhajtott, és így szólt:– Nagyon köszönöm, hogy ennyit fáradoztál értem, de azt hiszem, nem én vagyok a

megfelelő fa a számodra.Az idegen felvonta hófehér szemöldökét. Nevetős arcáról kissé lehervadt a mosoly.– Ki más, ha nem te? Te voltál az egyetlen fa, akivel egész úton találkoztam, és a zöld

kabátkás lény azt mondta nekem, hogy a karácsonyfa itt van a közelben.

A tölgy kezdett aggódni az öregember elmeállapota miatt, de mikor a mondata végéhez ért, nagyon elcsodálkozott.

– A karácsonyfa? Én? – kérdezte a tölgy meglepetten. – Mi az a karácsonyfa? Még sosem hallottam róla.

– Magam sem tudom pontosan – vonta meg a vállát az öregember. – De biztosan valami olyasféle fa, amit feldíszítenek. Legalább is, a repülő rénszarvas vontatta szánon utazó manó így állította, ha jól értettem.

– Akkor, az biztosan nem én leszek – felelte szomorúan a tölgyfa. – Ki más, ha nem te? – ismételte rendületlenül az öreg.– Nézz csak be azon az ablakon! – bökött a tölgy egyik ágával a kisház ablaka felé.

Az idős ember bepillantott a szobába, majd összeráncolt szemöldökkel nézett vissza a tölgyfára.

– Ne haragudj, de nem értem. Mit kéne látnom? –érdeklődött finoman.– Hát azt a gyönyörű fenyőfát a házban! Minden évben hoznak egyet és feldíszítik, majd

énekelnek neki, azután a zöld ágai alól kihúznak dobozokat, és kibontják. – Ugyan! – legyintett az idegen. Majd közelebb lépett a fához, és a díszeket kezdte átrendezni. Nyilván abból a szögből

nem tetszett neki a fa. – Ne haragudj, ide tudnád adni azt az almacsutkát? Nem azt. . .De várj, mégis! Á, nem

inkább azt a tányért kérném! A jobb oldalit. . . Nem, hanem a. . . Jaj, tudod, a másik jobb oldalit! Igen úgy jó lesz, köszönöm.

A tölgy megrázta az ágát, amin a törött tányér volt. Az hangtalanul a hóba érkezett, hogy azután az idős ember lehajoljon érte.

– Na és? – folytatta az öreg, kezében a törött tányérral. - Ki tudja, lehet, hogy minden embernek van egy karácsonyfája. Mi van, ha az ott bent, akire mutattál, az ő karácsonyfájuk? Te még nem vagy senkinek sem a karácsonyfája, igaz?

– Én nem tudok róla – vallotta be a tölgy.– Na, látod! – Az idegen kedélyesen megveregette a tölgyfa törzsét. – Akkor te leszel az én

karácsonyfám!– Igazán?Az öregember elmosolyodott, immár az almacsutkával a kezében.– Természetesen! Mégis mit számít az ő karácsonyfájuk? Szerintem te egy nagyon kedves

fa vagy, büszke lehetsz magadra. Méltó vagy a karácsonyfa névre! Már ha tudnám, hogy mi is az pontosan. . . – dörzsölte a fejét az idegen. Majd megvonta a vállát, és az egyik piros gömbdíszt tette át máshova.

A tölgybe hirtelen belehasított egy gondolat, akár a villám.– Szóval – kezdte -, azt akarod mondani, hogy ne érdekeljen, milyennek látnak mások? Az idős ember nem szólt egy szót sem, csak tovább díszítgette a fát, és halkan dudorászott

valamilyen ritmus és szöveg nélküli dalt.– Tehát, nem számít, hogy vannak-e leveleim télen, vagy sem, hogy feldíszítenek-e, vagy

maradok kopasz, hanem csak az a fontos, hogyan látom a saját helyzetemet? Végül is, ő is fa, én is fa vagyok. . .Nem számítanak azok a zöld levelek, igaz?

Reménykedő pillantást vetett díszítőjére.Az öregember újra megdörzsölte a fejét, és összehúzta a szemöldökeit.– Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna. . .De ahogyan neked tetszik. Ezt is jelentheti,

ha gondolod. . .A tölgyfa akkor értette meg, hogy a fa az fa, mindegy hogy hívják, és hogy néz ki. Csak

is az számít, hogy milyennek képzelik el magukat, hogyan látják saját magukat belülről. Büszkén, még jobban kiegyenesedett, és hagyta, hogy az idős ember folytassa a dolgát, amit kivételes odaadással végzett.

Az öreg akárhányszor is pillantott rá a tölgyre, mindig talált valami kivetnivalót a díszítésben. Mondjuk, a tölgy nem bánta, hogy ennyit dolgozik rajta az idegen: végre úgy érezte, valaki igazán törődik vele.

– Amúgy honnan jöttél? – érdeklődött jóindulatúan a tölgyfa.Az idős ember vállat vont.– Nem tudom – vallotta be mosolyogva. – És te honnan jöttél?– Valójában fogalmam sincs róla. – ismerte el a tölgyfa. – Habár azt hiszem, mindig is itt

álltam. És hogy hívnak?– Nem tudom. Hát téged?– Nekem szerintem nem is volt nevem – morfondírozott a tölgy.A tölgyfa belátta, hogy nem lesz túl izgalmas a beszélgetés, ha az öreg mindenre azt

mondja, hogy „nem tudom”. Így hát nem tett föl több kérdést.Az öreg pedig egyre csak rendezgette a díszeket, és úgy tűnt, sosem hagyta volna abba. . .Ám mégsem díszíthette örökké a tölgyet, ugyanis váratlanul valami nagy és súlyos tárgy

ért földet mögöttük. A tölgyfa paták dobogását hallotta, majd egy apró lénynek (talán mókusnak) a lépteit ropogni a hóban.

– Télapó! – visította a mókusnak hitt manó. – Végre, sikerült földet érnem a szánnal, és még a fenyőt is megtaláltuk!

Az idős ember nagyot legyintett, afféle nem tudsz te semmit stílusban, majd vidáman mutatta a kis jövevénynek a tölgyfát.

– Dehogyis, hiszen én már megtaláltam! Nézd, ő az én karácsonyfám! – mutatta büszkén. – Látod, milyen szépen feldíszítettem?

– Öh, igen. . .nos, ez nem egy fenyőfa, Télapó. Szóval ő nem is lehet karácsonyfa – akadékoskodott a zöld kabátkás, de az idegen újra csak legyintett.

– Mit számít, hogy fenyő, vagy sem? Ugyanúgy lehet ő is különleges, mint bárki más.Azzal vidáman kacsintott egyet a tölgy felé, akit belül jóleső melegség öntött el.– Gyere, Télapó, visszaviszlek az Északi-sarkra. Majd az Ápolóink kikupálnak – veregette

meg a manó az idős ember alkarját, a legmagasabb pont lévén, amit ugrálás nélkül elért az öregen.

– Jé, ezek azok a repülő rénszarvasok, ugye? Megnézhetem őket?– nézett nagy vidáman az idős ember az állatokra, amik a szánhoz kikötve pihentek.

– Csak nyugodtan! – legyintett fásultan a kis jövevény, mire az öregember ruganyos léptekkel a rénszarvasok felé indult.

– Köszönöm a türelmedet – súgta oda a tölgynek. A kis zöldkabátos nevetve rázta a fejét, miközben az idős embert nézte, aki megpaskolta a rénszarvasokat. Közben a szeme úgy csillogott, akár egy kisfiúé, és időről időre felkacagott. – Nem ilyen ám, csak most csúnyán megsérült.

– Te is érted, amit mondok? – kérdezte a tölgyfa hirtelen. – Akkor csak az a család nem ért meg, aki itt él?

– Nem, azt hiszem, egyik ember sem ért a fák nyelvén. Vagyis, én még nem találkoztam eggyel sem pályafutásom során. Rengeteg manó szerint csak a Télapó és a manói, meg még néhány állat beszél a fák nyelvén. Meg természetesen maguk a fák – válaszolt csevegve, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.

– Tudod, ezt tanították nekünk az Akadémián. Néhány állat nyelvén is tudok. A rénszarvasoké volt az első nyelv, amit oktattak. Kötelező volt a bemagolása minden manónak, de semmi értelme nem volt megtanulni. Szinte sosem beszélnek, de megértik, amit a saját nyelveden mondasz nekik. Hú, emlékszem, mikor kutyául tanultam. Mármint, nem pocsékul, félre ne érts, mindig színötös tanuló voltam. Na, jó, majdnem mindig, de hát kinek nem csúszik be egy-egy rossz jegy, nem igaz? Tehát, nem rosszul tanultam, hanem a kutyák nyelvén. . . Szóval, tudod, kutyául. Az nagyon hamar megvolt, eléggé könnyen elsajátítottam,

a testbeszédüket még néhány ember is megérti. Csupán a halaké és a csigáké kissé döcögősen megy. Az nagyon bonyolult. . .

– Persze – jegyezte meg a tölgyfa szórakozottan. Azonnal leszűrte, hogy a kis jövevény imád fecsegni. – Mit is mondtál, mi vagy te? Manó?

– Trikinek hívnak, a Télapó egyik manója vagyok.A manó meghajolt előtte, levéve zöld sipkáját.– Azt mondod, Télapó? – visszhangozta a tölgyfa.

Triki bólintott.– Ő a Télapó? És mit jelent az, hogy Télapó? Ez a neve tán, vagy a foglalkozása volna? –

zúdította kérdéseit a tölgy a kismanóra.Ágával az öregember felé bökött. Éppen a földön hemperegve nevetett, míg a rénszarvasok

nagy boldogan az arcát nyalogatták.– Hát, kicsit mindkettő. . . – kezdte volna Triki, de amint odapillantott, gyorsan a

rénszarvasokra pirított:– Jégvirág! – kiáltotta a manó. – Hópihe! Kémény! Ne nyalogassátok a Télapót!Azzal, megtörölte homlokát, sóhajtott, és a tölgy felé fordult.– Nézd, most mennem kell. Örülök, hogy megismertelek, de sietek, különben is, még azt a

gőgös fenyőt is házhoz kell szállítanunk. Ja, és kérlek, ne nagyon híreszteld ezt a találkozást, rendben? Tudod, nem ez az általánosan elfogadott kép a Télapóról, és ha te nem is, de talán mások tudják, hogy ki ő. Nem ilyen szokott ő lenni, csak. . .Hé! Most már elég legyen!

Ezt ismét a rénszarvasoknak címezte, akik már olyan sűrű kört alkottak a Télapó körül, hogy csak nagyon ritkán egy-egy vörös villanást láttak belőle a távolból.

– Magától értetődik– felelte udvariasan a tölgyfa. – Viszontlátásra! – búcsúzkodott Triki. – És Boldog Karácsonyt!– Minden jót!Azzal a kis manó gyorsan fel akarta tessékelni az öregembert a szánra. A tölgyfa hallotta a

beszélgetésüket a szán mellett:– Na, Télapó, gyere! Menjünk haza!– Mi? Máris? – értetlenkedett a Télapó.– Persze, sietnünk kell – bólogatott Triki, és széttárta a kezét, mintha minden magától

értetődő volna – Még a fenyőt is el kell vinni ahhoz a kisgyerekhez. Habár, azt lehet, hogy elintézem. Hiszed vagy sem, egészen jól belejöttem a szán kormányozásába. . . Ja és képzeld már a fenyő sem olyan goromba, mint régen volt. Valamiért bocsánatot kért, tudod?

– De hiszen akkor mi lesz a karácsonyfámmal? – kérdezte szomorúan a Télapó.Mindketten a feldíszített tölgyfa felé fordultak. Triki kissé türelmetlennek tűnt, bizonyára

már hazasietett volna. A vörös kabátos öreg azonban csak szótlanul bámulta a tölgyet. Szemében egy apró könnycsepp csillogott.

– Ne aggódj! – címezte barátságosan az öreg tölgy a Télapónak. – Megleszek itt, menj csak!

A Télapó könnyekkel a szemében odadöcögött a tölgyfához, és átkarolás helyett inkább ügyetlenül széttárt kezekkel nekidőlt a tölgy túl vastag törzsére. A tölgy a meglepettségtől szóhoz sem jutott. Ágaival esetlenül megveregette a Mikulást.

– Vigyázz magadra! – suttogta a Télapó. – Majd meglátogatlak.– Én itt leszek – ígérte a tölgy.Majd az öreg kibontakozott az ölelésből, és se szó se beszéd sarkon fordult. A tölgy nehéz

szívvel figyelte, ahogyan újdonsült barátja a szán felé cammog.Triki jóindulatúan mosolygott, miközben feltessékelte a Télapót az anyósülésre. A Mikulás

hamar felszárította könnyeit. Izgalmában úgy ficánkolt azon az ülésen, mint egy újszülött delfinborjú.

– Most fel fogunk repülni? – kérdezte izgatottan Trikihez fordulva, örömtől ragyogó szemekkel.

– Pontosan, Télapó – válaszolta mosolyogva Triki. – Mellesleg nem tudom, hogy emlékszel-e rá, de áthelyeztél egy másik munkakörbe.

Majd kisvártatva hozzáfűzte:– Ja, és fizetésemelést is ígértél.

– Valóban? – kérdezte a Mikulás. – Akkor majd figyelmeztess, nehogy elfelejtsem.– Ne aggódj, ha rajtam múlik, nem fog kimenni a fejedből – biztosította vigyorogva Triki.Azzal meglegyintette a gyeplőt, és a rénszarvasok hamarosan a levegőben vágtattak.– Integess a tölgyfának! – javasolta Triki. A Télapó értetlenkedve nézett rá.– A tölgyfának? Ja, te a karácsonyfámra gondolsz!Majd kihajolt, és nagy hadonászásba fogott, de olyan széles körben, hogy félő volt,

véletlenül leveri Triki zöld, csengettyűs sapkáját a feje tetejéről.

5. fejezetAmelyben a tölgy szerez egy tárgyi emléket erről az éjszakáról, valamint néhány új

meglepetés és barát várja, egyben történetünk véget ér, és búcsút veszünk a szereplőktől

A rénszarvasok a földön vontatták a szánt, majd a tölgyfa megrökönyödésére egy könnyed mozdulattal felszökkentek a levegőbe. Patájukkal már a csillagokat rugdosták, de a tölgy még mindig látta a ragyogó telihold fényében vidáman integető, vörös kabátos Télapót. Ő is még hosszú percekig ágával integetett neki.

Még akkor is folytatta az integetést, mikor már a szánt és a rénszarvasokat elnyelte a csillagos éjszaka.

Hirtelen nagy csattanással kísérve kivágódott a kisház ajtaja. Az ember állt a küszöbön. Egyik kezét a kilincsen nyugtatta, és szigorú szemmel pásztázta a környéket. A tölgy megdermedt, mikor a férfi tekintete rajta siklott át. Valóban, arra nem gondolt, hogy mi történik a vörös díszgömbökkel, ha az ember meglátja őket. Bizonyára furcsállná a dolgot, elszedné tőle, majd ráakasztaná a benti fenyőfára.

A tölgy tudta, hogy az emlék, mi erről az éjszakáról megmarad, többet ér egy gömbnél, de azért legalább az egyiket szerette volna megtartani. De hát hogyan? Az ember közelében nem merte mozgatni az ágait, de mozdulatlan sem maradhatott, ha meg akarja szerezni a piros díszt.

– Látod, Rebeka? – kiáltott be a házba az ember. - Megmondtam én, hogy nincsen kint senki.

– Pedig én megesküszöm rá, hogy hallottam valamit – dugta ki az orrát egy hosszú, szőke hajú nő is.

A tölgy megpróbált jelentéktelennek tűnni, de hát egy óriási, göcsörtös tölgy, ágain megannyi furcsa holmival csak felkelti az ember figyelmét, nem igaz?

– Jesszus, drágám, nézd! – kiáltotta Rebeka, s a tölgyfára szegezte ujját. – Mondtam én, hogy járt itt valaki!

– Szólok a szüleidnek, hogy vigyázzanak Lucára – rendelkezett a nő.Eltűnt a lakásban, hogy egy perccel később újra megjelenjen két kabáttal a kezében. Az

egyikbe a nő burkolózott bele, s a másik kabátot a férfi kezébe nyomta, aki szintén felöltötte azt.

Az ember becsukta az ajtót, és mind a ketten kiléptek a lakásból.A tölgyfa várt a pillanatra, amikor senki nem figyel rá, ám a nő rajta tartotta a szemét, míg

a férfi megkerülte a házat.– Nem láttam senkit – jelentette ki körülbelül az ötödik kör után a férfi.

– Akkor mit tegyünk, Zsolt? – kérdezte Rebeka, továbbra is a tölgyet fixírozva. – Nem tetszik ez nekem.

– Talán csak a szél fújta rá – vélte Zsolt, kitalálva, hogy felesége a „díszekre” gondol.– Persze, és a piros díszeket is csak úgy ráfújta a szél – gúnyolódott a nő. – Meg persze azt

a nehéz vödröt is, amit tegnap kértem, hogy vigyél be a lakásba.Zsolt nem vett tudomást a csipkelődésről.– Lényegtelen. Bárki is járt itt, valószínűleg elment. Szerintem szedjük le a vödröt és a

díszeket. Ezeket vigyük be a lakásba, a többit meg dobjuk ki.– És ha az illető visszajön? – aggodalmaskodott Rebeka.– Nem fog – biztosította Zsolt. – De ha még is, akkor majd én ellátom a baját.Majd mindketten a tölgy felé léptek, és elkezdték leszedegetni a díszeket.– Ne, kérem, ne! – siránkozott a tölgy. – Hagyják abba, könyörgöm! Kellenek nekem,

maga a Télapó ajándékozta nekem ezeket.Természetesen Rebeka és Zsolt semmit sem hallott ebből. Nem zavartatták magukat, s

rendületlenül szedegették le a szemetet a tölgy ágairól, aki továbbra sem mert megmozdulni.– Csak egy vörös díszt hagyjanak ott! – kérlelte az embereket a tölgy. – Csak egyetlen apró

gömbdíszt kérek, semmi többet! A többit vigyék, mit bánom én, de csak azt az egy dísz hagyják meg nekem! Kérem!

De már túl késő volt. Rebeka keze az utolsó megmaradt vörös gömb felé nyúlt. Már majdnem elérte, amikor váratlanul valami sötét folt lecsapott rá. Rebeka felsikított. Zsolt gyorsan körbetekintett, de a sötét valami pont ugyanolyan hirtelen és gyorsan tűnt el, ahogyan felbukkant.

– Jesszusom, drágám, nem esett bajod? Rebeka kővé dermedve rázta a fejét. Zsolt gyorsan kihajította a kukába az összes szemetet

a kezéből, majd se szó se beszéd felkapta feleségét, és beviharzott vele a házba. A tölgy csalódottan sóhajtott egy nagyot. Most már végképp elveszítette a reményt, hogy

valaha is megőrizhessen valamit a csodálatos díszei közül, ami az embereknek, úgy tűnt, nem ért többet egy rakás szemétnél. Keserűen gondolt erre, ám valahol mélyen boldog volt, mert végtére is, találkozott a kedves Télapóval, akit sosem fog elfelejteni.

Hirtelen valami súlyos csapódott neki az egyik ágának. A tölgy odapillantott, és legnagyobb meglepetésére az öreg fülesbagoly ült méltóságteljesen az ágán.

– Szervusz – köszöntötte kedvesen a tölgy váratlan vendégét. – Hogyhogy ilyen késői órán meglátogatsz?

A vén fülesbagoly félredöntötte a fejét, és fürkésző tekintettel nézte a fát. – Nem szándékoztalak meglátogatni – közölte, és egy pillanatra sem vette le a tölgyről a

szemét.A tölgyfa értetlenkedve kérdezte:– Akkor minek köszönhetem a társaságodat?A fülesbagoly nem szólt egy szót sem, csak kémlelve nézegette narancs szemével a tölgyet.

Az öreg tölgy már megszokta, hogy bagolytársa egy kissé szófukar, és szeret nagy szünetet hagyni a mondatai között. Mellesleg, szereti szemérmetlenül bámulni beszélgetőpartnereit.

A fülesbagoly tovább nézte őt. Majd lassan előhúzta egyik karmos lábát tollas teste alól. A tölgyfa az ámulattól megrökönyödve bámulta a fülesbagoly lábát, melyben nem mást szorongatott, mint az egyik vörös gömböt.

– Mégis, hogyan? – kérdezte ámulva a tölgy.A fülesbagoly jóindulatúan hunyorgott.– Úgy tűnt, fontos neked – válaszolta sejtelmes hanggal.A tölgy nem győzte köszönni a gömbdíszt, de a fülesbagoly a szavába vágott:– Szóra sem érdemes. Nem kell megköszönnöd.

A fülesbagoly óvatosan bemászott a tölgy odújába. Ott gondosan elhelyezte a megmentett vörös gömbdíszt. Majd kikecmergett onnan, és biccentett a tölgy felé. Az induláshoz készülődött, s már éppen ellökte volna magát, mikor lassan hátrafordította a fejét.

– Még valami: lehet, hogy jövő télen beköltöznék hozzád, ha nem baj.Választ sem várva elrugaszkodott az ágától, és lassú szárnycsapásokkal elrepült a csillagos

éjszakába.A tölgy újra felhőtlenül boldog volt. Érezte az odújában lévő, apró, vörös gömbdíszt.

Pontosan úgy pihent ott, mintha a szíve lett volna.Néhány perccel később a tölgy vidáman gondolt a Télapóra. A szép emlék hatására újra

finom melegség járta át. •••

Aznap a tölgy véglegesen megváltozott. Az évek sorban kergették egymást, és akárhány fenyőfa gúnyolta ki őt, mikor nem viselte levélruháját, a tölgy csak jóindulatúan nevetett, és ezt válaszolta nekik:

– Mit számít, hogyan nézek ki? Én boldog vagyok így – mosolygott, azzal hozzáfűzte: – Remélem, te is boldog vagy.

A fenyők pedig a döbbenettől megkövülve nem szóltak ezután egy szót sem. Kidíszített, zöld ágaik közül lopva irigy pillantásokat vetettek a kopasz, öreg tölgyfa felé, aki csak magában mosolygott.

A visszatérő madarak is boldogok voltak, hogy ilyen gondtalanul vidámnak látják barátjukat.

– Örülünk, hogy ilyen jól érzed magad – csivitelte az egyik kismadár.– Találtál magadnak társat télre? – érdeklődött egy másik madárka.– Valahogy úgy – bólogatott a tölgy. – Az öreg erdei fülesbagoly megígérte, hogy pár hétre

majd nálam marad jövő télen.Nem hazudott, hiszen a fülesbagoly valóban megkérte, hogy télre az odújában lakjon, ám

kalandjáról szándékosan nem ejtett egy árva szót sem. Megígérte a manónak, hogy nem beszél róla, és tudta, hogy madárbarátai eléggé pletykásak tudnak lenni. Elképzelni sem merte, mennyi madár és fa ismerheti őt már hírből Afrikában.

– Akkor jó – fütyülték a kismadarak.A tölgy korábban is érezte, hogy a szokásosnál több madár ül az ágain, de eddig nem tette

szóvá a dolgot.Az egyik madárka kitalálta, mire gondolhat a tölgyfa.– Ó, hoztunk pár ismerős madarat Afrikából. Meséltünk nekik Rólad egy kicsit, meg a

kényelmes odúdról, és nagyon kíváncsiak voltak. Utána természetesen visszarepülnének délre, csak pár napra jöttek át. Remélem, nem gond.

A tölgy sejtelme a pletykás madárbarátairól beigazolódott. Hátrapillantott. Mindenféle színes, tarka tollú, hatalmas madár csipogott neki üdvözlésképpen. Kicsit kihúzták magukat, és kikukucskáltak régi madárismerősei mögül.

– Persze, mindig örülök az új barátoknak – felelte vidáman a tölgyfa.Ez idő tájt történt az is, hogy a mókuscsalád meglátogatta őt, és megkérdezte, nem

élhetnének-e mégis nála.– Tudod, cimbora, emberek ide vagy oda, de hiányzol nekünk – felelte a mókusapa. –

Főleg a kölyköknek. Látnod kellett volna, mikor mondták az asszonynak, hogy itt akarnak maradni nálad! Először azt hittem jól leteremti őket az én drága Mimóm, ahogyan szokta, de még én magam is elcsodálkoztam, hogy milyen hamar beadta a derekát. Azt hiszem, már ő maga is kezdte megunni azt a gyertyánfát. Mi tagadás, kicsit sótlan volt, ha érted mire gondolok.

A mókusapa félszegen vakargatta a bundáját.

– Bocsánattal tartozom Neked, cimbora. Nem kellett volna olyan gorombának lennem Veled. De hát, remélem, elfogadod őszinte sajnálatomat.

– Én is kicsit kiállhatatlan voltam az utóbbi időben – vallotta be a tölgyfa.– Elmosta a víz – legyintett vidáman a mókusapa.A tölgy jóindulatúan mosolygott.– Akkor, mit felelsz, cimbora? Dobhatunk spongyát a dologra, és ideköltözhetnénk

hozzád?A tölgy pedig boldogan igent mondott. Csakis arra kérte őket, hogy vigyázzanak arra a kis,

kopott, vörös gömbre, amelyet féltve őrzött odújában, hosszú évek óta. Ez volt az utolsó emléke arról a csodálatos éjszakáról, és valahányszor fölpillantott az égre,

ahol eltűnt a repülő szán és a Télapó, újra feltámadt benne az érzet, hogy bárki lehet különleges, akárki kitűnhet a sorból, ha kihasználja adottságait, vagy csak elfogadja önmagát. Komolyan. Akárki. Még egy göcsörtös, öreg tölgyfa is.