SISSELA BOK

A HAZUGSÁGA KÖZ- ÉS MAGÁNÉLET VÁLASZÚTJAI

GONDOLAT - BUDAPEST, 1983

A mű eredeti címe:LYING

MORAL CHOICE IN PUBLIC AND PRIVATE LIFE

Fordította:HÁBER JUDIT

A fordítást ellenőrizte:

LUDASSY MÁRIA

ISBN 963 281 305 7

© 1978 by Sissela Bok. This translation published byarrangement with Pantheon Books, A Division of Random

House, Inc.© Háber Judit, 1983. Hungárián translation.

Tartalom

Bevezetés ……………………………………5

I. Elérhető-e a „teljes igazság”?...................16

II. Őszinteség, csalás, bizalom ……………35

III.Sohase hazudjunk? …………………….56

IV.A következmények felmérése…………..76

V. Bagatell hazugságok....…………………89

VI. Mentségek ……………………………111

VII. Az igazolás ………………………….134

VIII. Hazugságok válsághelyzetben ……..157

IX. Hazugoknak szóló hazugságok ………177

X. Az ellenségnek szóló hazugságok …….192

XI. A hasonszőrűeket és ügyfeleket

védelmező hazugságok ……………209

XII. Hazugság a közjó érdekében ………234

XIII. Megtévesztésen alapuló

társadalomtudományi kutatások …...257

XIV. „Atyai” hazugságok ………………284

XV. Hazugságok betegeknek és

haldoklóknak ……………………....306

XVI. Következtetések …………………...335

Jegyzetek ………………………………..346

Köszönetnyilvánítás

Nagy örömmel mondok köszönetet mindazoknak a barátaimnak, akik

megosztották velem gondolataikat, amelyek óhatatlanul felmerülnek,

ha szóba kerül a hazugság problémája; de külön szeretnék köszönetet

mondani azoknak, akik a kézirat egy részét vagy egészét elolvasták,

nevezetesen Graham Allisonnak, Barbara Barssnak, John Blumnak,

Hilary Boknak, Harold Bursztajnnak, Ann Cohennek, Burton

Drebennek, Neva és Walter Kaisernek, Margaret Kiskaddennek,

Melvin Levine-nek, Alva Myrdalnak, Bertha Neustadtnak, ifj. John

Noonannek, Brita Stendahlnak, Judit Thomsonnak, valamint Ruth

és Lloyd Weinrebnek. Kritikájuk igen sokat segített a könyv

megírásának minden szakaszában; ha nem mindig fogadtam meg

tanácsukat, a szemrehányás egyedül engem illet.

Hálával tartozom John Goakley-nak és Deborah Narcininak teológiai

szövegek kikereséséért és fordításáért; Deborah Lipmannak értékes

részvételéért a kézirat előkészítésében. Köszönet illeti James Pecket a

könyv megszerkesztéséhez nyújtott, igen jóleső segítségéért.

Végül férjemnek ajánlom ezt a könyvet mindannak elismeréséül, amit

érdeklődése, kritikája és támogatása jelentett a számomra.

Bevezetés

„Ha többé nem tisztelik az igazságot, vagy akár csak kicsit is csökken

a becse, minden dolog kétségessé lesz.”

Szt. Ágoston: A hazugságról

„Ha az emberi elmét megfosztanánk a hiú eszméktől, a csalfa

önáltatástól, a balvélekedésektől, az ábrándos képzelgésektől és

hasonlóktól, akkor, lehet-e kétség, sokak lelke nyomorúságos és silány

kacatok halmazává rokkanna össze, amely önmaguk számára is

visszatetsző.”

Bacon: Az igazságról (Julow Viktor fordítása)

„Akárhogy történt, a magamon végzett hosszú tanulmányok után

felfedeztem az emberi lény feneketlen kettősségét. Akkor aztán

megértettem — mert soká kutattam az emlékezetemben —, hogy a

szerénység segített a csillogásban, az alázat a győzelmeimben és az

erény a zsarnokságomban.”

Albert Camus: A bukás

(Szávai Nándor fordítása)

Hazudjon-e az orvos a haldokló betegnek, hogy elodázza az igazság,

keltette félelmet és szorongást? Eltúlozza-e a professzor diákja

kiválóságát, ha ajánlólevelet ír, hogy jobb esélyekhez juttassa a szűkös

munkaerőpiacon? Titkolják-e el a szülők gyerekük előtt azt a tényt,

hogy egykor örökbe fogadták? Küldjön-e a társadalomtudós betegnek

álcázott megbízottakat az orvosi rendelőbe, hogy kiderítsék: a

diagnózisok felállításakor és a kezelés során szerepet játszanak-e faji és

nemi elfogultságok? Hazudjon-e a kormány mellett működő jogász a

képviselőknek, akik különben szembehelyezkednének valamely igen

szükséges szociálpolitikai törvényjavaslattal? Hazudjon-e az újságíró

azoknak, akiktől valamilyen korrupció leleplezését célzó információt

akar megszerezni?

A felsorolt esetek érezhetően különböznek, de gyakran nehéz

eldönteni, hogy hazudjunk-e egy adott szituációban, netán

köntörfalazzunk, hallgassunk, vagy éppen mondjuk-e meg az

igazságot. Nehéz, mert túlontúl sok formája van a kétszínűségnek,

más és más a súlya, s igen különböző lehet a célja és következménye.

Nehéz továbbá azért is, mert jól tudjuk, hogy az igazság és a

hazugság kérdése mindazt áthatja, amit csak kimondunk vagy

kimondatlanul, hagyunk — családunkban, a lakóközösségben vagy

munkahelyünkön. Igencsak nehéz megvonni a határt;

következetesnek lenni, pedig már-már lehetetlen.

Magánéletemben magam is úgy birkóztam ezekkel a problémákkal,

ahogyan mindenki más. De még közvetlenebbül kerültem

érintkezésbe velük szakmám gyakorlása során — alkalmazott etikát

tanítván. Alkalmam volt rá, hogy kutatásokat végezzek az olyan

egyedi erkölcsi kutyaszorítókat illetően, amelyekkel az ember a

munkája során találkozik: az ápolónők, az orvosok, az ügyvédek, a

köztisztviselők és sokan mások. A szakmai igazmondás, illetve meg-

tévesztés problémájával akkor kerültem először szorosabb

kapcsolatba, amikor a placebóról készültem írni.1 Zavarom egyre

fokozódott, amint tapasztaltam, hogy milyen elképesztően

különbözőek a nézőpontok: sok orvos fölényes, olykor lekezelő,

tréfálkozó módon beszél az ilyen megtévesztésről, míg a betegekből

gyakorta kínzó sérelemérzést vált ki, s elvesztik a bizalmukat, mihelyt

rájönnek, hogy rászedték őket.

Úgy láttam, hogy ez a különbség egy, a gyógyítás terén általában is

fennálló furcsa helyzet tükre. Az orvosok egyenessége többet számít a

betegnek, mint szinte bármi más, amit betegsége alatt tapasztal.

Mégis: az a követelmény, hogy nyíltak legyünk a beteggel,

egyáltalában nem szerepel az orvosi eskü szövegében és az etikai

kódexekben; az orvosképzésben sem vesznek róla tudomást, ha éppen

nem megvetően nyilatkoznak róla.

Ahogy egyre szélesebb körre terjesztettem ki a kutatásaimat,

megállapítottam, hogy ugyanez az ellentmondás jellemző számos más

szakmai helyzetre is. A jogban és az újságírásban, a kormányzati

ügyekben és a társadalomtudományokban elkerülhetetlenül jelen van

a megtévesztés mozzanata, ha megbocsáthatónak tartják azok, akik

hazudnak, és akik a szabályok kialakítására törekszenek. Kor-

mánytisztviselők és választási jelöltek, ha csak módjukban áll,

gyakran tévesztenek meg másokat: gyakorta feltételezik, hogy a

polgárok képtelenek megérteni a valóságos helyzetet. A

társadalomtudósok elnézőek a hazugságra épülő kísérletezéssel

szemben, ha értékesnek tekintik az így nyert tudást. Az ügyvédek

manipulálják az igazságot védenceik érdekében a bíróságon. A

kereskedelemmel, hirdetéssel vagy a rábeszélés bármely más

formájával foglalkozók céljuk elérése érdekében gyakorta vezetik

félre a közönséget és konkurenseiket egyaránt. Pszichiáterek sokszor

eltorzítják a volt betegeikre vonatkozó információkat, hogy megóvják

azok titkait, vagy hogy felmentessék őket a katonai szolgálat alól.

Újságírók, rendőrnyomozók, úgynevezett hírszerzők aligha éreznek

lelkiismeret-furdalást, ha hazudniuk kell, hogy szert tegyenek a

kívánt ismeretre.

A szakemberek e nemtörődöm megközelítésmódja vajmi kevéssé áll

összhangban azok beállítottságával, akiket a megtévesztés

következményei érintenek. A tény, hogy életük lényeges választásait

illetően hamis információkat kapnak, azt jelenti számukra, hogy

tehetetlenségre vannak kárhoztatva: egyszerűen autonómiájuk a tét.

A szakmai etikai kódexekből és a szakmai etikáról szóló írásokból

sem kínálkozik sok segítség. Számos szakmának és szakterületnek,

mint például a közgazdaságtannak, nincsenek is etikai kódexei. A

létező kódexek, pedig édeskeveset mondanak arról, hogy mikor

jogosult a megtévesztés, s mikor nem.*

A legtöbb ember meglehetősen gyakran talál okot rá, hogy

hazudjék. Kevés az olyan, aki mielőtt hazudnék, mérlegre tenné

választási lehetőségeit; az általános gyakorlattá vált megtévesztés és a

verseny nyomása nagyon megnehezíti, hogy valaki ne alkalmazkodjék

hozzájuk. Útmutatással alig-alig lehet találkozni, s az iskolában, az

egyetemen vagy a munkahelyen igen keveseket bátorít bármi is arra,

hogy fontolóra vegyék választásaikat.

Az idő tájt, amikor végiggondoltam a megtévesztés számtalan

lehetőségét, továbbá azt a tényt, hogy mennyire nem övezik valódi

viták, mindez összefonódott bennem azzal, hogy milyen elképesztő

mértékben csökken manapság a közvélemény bizalma nemcsak az

amerikai kormányban, hanem az ügyvédekben, a bankárokban, az

üzletemberekben és az orvosokban is. 1960-ban számos amerikai még

őszintén meg volt lepve, midőn rájött, hogy Eisenhower elnök

hazudott, amikor az úgynevezett U—2 incidensről kérdezték (egy

amerikai kémrepülőgépet és pilótáját földre kényszeríttetek a

Szovjetunióban).

Alig tizenöt évvel később viszont, Vietnam és a Watergate-ügy

tapasztalatai után egy országos közvélemény-kutatás során a.

megkérdezettek 69 százaléka válaszolta azt, hogy „az elmúlt tíz

évben ennek az országnak a vezetői állandóan hazudtak a népnek”.2

A bizalomvesztés jócskán túllépi a kormánykörök határait. 1966-tól

1976-ig arra a kérdésre, hogy vajon a megkérdezettek bíznak-e a

nagyobb intézmények vezetőiben, az igenlő válaszok aránya az egész-

ségügy területén 73 százalékról 42-re, a nagyobb vállalatokról szólva

55-ről 16-ra, a jogi cégeket illetően 24-ről (1973) 12-re, a hirdető

ügynökségeket illetően, pedig 21-ről 7 százalékra esett vissza.3

A bizalomvesztés oka nem kereshető egyedül abban, hogy az

emberekben erős a gyanú: a kétszínűség ugyancsak elterjedt a

szakemberek körében. De hogy ez is hozzájárul, biztosra vehető. Úgy

hiszem, igen sok múlik azon, hogy világosabban lássunk az igaz-

mondás dolgában — mind személyes választásainkat, mind, pedig

azokat a társadalmi döntéseket illetően, melyek megtévesztő lépésekre

bátorítanak vagy, ellenkezőleg, szembefordítanak velük. Ha ezen

elgondolkodunk, mindenekelőtt azt kell megvizsgálnunk, hogy vajon

milyen okok késztethetnek valakit arra, hogy megtévesszen másokat.

Van eset, hogy jó okkal hazudunk de melyek ezek az esetek?

Gyakoribb, hogy semmi okunk sincs rá, de miért van ez így? Nem elég

leírni, hogyan is állnak a dolgok. A választás megköveteli, hogy

kritériumokat fogalmazzunk meg.

Mi a jobb, hazudni a haldoklónak, vagy megmondani neki az

igazságot? Milyen körülmények között jobb az egyik és milyen

körülmények között a másik? És milyen megfontolásokból? Milyen

érvek támasztják alá ezeket a megfontolásokat, s melyek állnak

szemben velük?

Mivel filozófiával foglalkozom, teljesen természetes a számomra,

hogy a morálfilozófusokhoz forduljak, ha meg akarom válaszolni

ezeket a kérdéseket, és el akarom végezni a szükséges elemzést. Mert

a morálfilozófia legfőképp a mértékek, a cselekvés, a célok és az

életmód s persze a társadalmi rendszerek, megválasztásával

foglalkozik. * Van-e hát az erkölcsi választásnak olyan elmélete,

amely irányt mutathat az igazmondás és a hazugság útvesztőiben?

Ismétlem: elképesztő, hogy milyen csekély számú ilyen

próbálkozásra bukkantam. A legszembetűnőbb az a tény, hogy jóllehet

kevés olyan erkölcsi döntés van, amely közönségesebb és egyben

problematikusabb lenne, mint az, amely a megtévesztés legkülönfélébb

formáit illeti, korunkban mégsem, elemezte szinte senki sem ezt a

problémát. Századunk morálfilozófiájának legjelentősebb művei,

legyenek mégoly ragyogóak is más vonatkozásokban, hallgatnak a

* Az etika legegyszerűbb és véleményem szerint legjobb meghatározása, melyet Diogenész Laertiosz idéz Epikurosztól Kiváló filozófusok élete című munkájának 10. könyve 3. fejezetében: „Az etika olyan dolgokkal foglalkozik, melyeket keresnünk kell, és olyanokkal, melyeket el kell kerülnünk, azzal, hogy hogyan éljünk és a telosz-szal.” („Telosz” a legfőbb jó, a cél, illetve az élet rendeltetése.)

témáról. A nyolckötetes Filozófiai Enciklopédia tárgymutatójában

egyetlen hivatkozás sincs a hazugságra vagy a megtévesztésre,

nemhogy külön cikk szólna ilyen kérdésekről.4 Az a kevés is, amit

ezzel kapcsolatban az elmúlt néhány évszázadban elmondottak,

rövidre fogott és kategorikus. A más diszciplínák területén — így

például a pszichológiában vagy a politika tudományában - született

művek a megtévesztés problémáját többnyire pusztán leíró módon

vagy stratégiai szempontból közelítik meg.

Nem könnyű megértenünk, hogy miért történt ily csekély erőfeszítés

az igazmondást illető mindennapos dilemmák elemzésére. Az egyik

ok bizonyára abban rejlik, hogy a filozófusok rendszerint a legkevésbé

sem óhajtják problémáikat a gyakorlatra alkalmazni. A filozófiában,

éppen úgy, mint bármely más szakterületen, kialakítottak egy

meghatározott szókincset, elméleti apparátust, és kialakították azokat

az akadémikus határokat, amelyek tilalomfák a kívülállók, korlátok a

bennfentesek számára. Másik ok: egyes gondolkodók arra éreztek

késztetést, hogy mielőtt felvetnék a morális kérdést az olyan szituáci-

ókra, ahol az igazságról lenne szó, előbb a hazugság kérdésének

hátterét, nevezetesen az igazság és a hamisság problémáját tárgyalják.

Hogyan elemezhetnénk az ilyen szituációkat addig, teszik fel a

kérdést, amíg nem is tudjuk, mit jelent egyáltalában az „igazság”?

Végül, pedig az etika figyelme elsősorban olyan értelmezési és

elméleti problémák felé fordult, melyek igen távol esnek a konkrét

erkölcsi döntések problémáitól.

Ennél fogva gyakran a klasszikus korszakhoz és a középkorhoz

kellett visszanyúlnom, hogy közelebb férkőzhessem azokhoz a

kérdésekhez, melyek e könyv szempontjából középponti

jelentőségűek: Hogyan kell konkrétan döntenünk, amikor az a kérdés,

hogy hazudjunk-e vagy az igazat mondjuk? És miért? Valaha a

leghevesebb viták folytak a teológusok és filozófusok körében olyan

kérdésekről, hogy vajon szabad-e hamisan esküdnünk akkor, ha ezzel

segítséget nyújtunk egy politikai menekültnek, vagy hogy szabad-e

azt tettetnünk, hogy egy gyűlölt istenséghez imádkozunk, ha ezzel

elkerüljük az üldöztetést? Ami ebből fennmaradt az sokszor töredékes,

rendszertelen. Ezek az írások azonban máig is elevenek; gyakorta

merítettem belőlük.

Egyesek ma gúnyosan vagy türelmetlenül szólják le a sztoikusokat,

az iszlám misztikusait, a kora keresztény egyházatyákat vagy a

rabbikat, amiért oly szenvedélyesen eredtek aprólékos

különbségtevések nyomába. Holott sokat tanulhatunk ezekből a ha-

gyományokból. Effajta alapozás nélkül a nagyobb horderejű

különbségtevések gyakorta elmosódnak, mint ez napjainkban is

történik.

Legfőbb ideje, hogy felelevenítsük ezt a vitát, világossá tegyük

körvonalait, és átfogó képet adjunk róla: ez mind a mai napig nem

történt meg. Vizsgálat tárgyává kell tennünk a valószínű tényezőket

és mindazon okokat, melyek a hazugság mellett szólnak, meg kell

vizsgálnunk, hogy fényt vethetnek-e döntéseinkre, legyen szó egyéni

életünkről vagy a társadalomról. Az is fontos, hogy ezt a vitát azokban

az összefüggésekben lássuk, amelyeken belül az emberek e

választásokkal szembesülnek. Ezért kíséreltem meg, hogy egyaránt

hozzak fel példákat az irodalomból, a magánéletből és a munka

területéről. Példák ezek csupán; számos más példa is eszünkbe juthat.

De jóllehet a teljesség nyilvánvalóan elérhetetlen, a kiválasztott esetek

fényt vethetnek a hazugságok legfőbb fajtáira, változataira, továbbá

mentségeinkre, amiért elkövetjük őket. Az élet legkülönbözőbb

területeiről vett példák szembeállítása segítséget nyújthat ahhoz, hogy

kimozdítsuk őket szokványos szakmai vagy személyes

nézőpontjukból.

E célokat az szolgálja a legjobban, ha az igazmondás és a tőről

metszett hazugság közötti választásra összpontosítunk, nem, pedig a

megtévesztés egyéb formáira, amilyen mondjuk a kitérés vagy fontos

információk visszatartása. Ha sikerül némi fényt derítenünk a

tényleges hazugság kérdéseire, ez bizonyára csökkenti majd a

megtévesztés szélesebb körű problémáinak fogósságát.

A feladat nem az, hogy elkészítsük az őszintétlenségek és a

megtévesztő eljárások mocskos katalógusát, és persze az sem, hogy

még egyszer megrágjuk, amit a lapok nap-mint nap megírnak a

magasabb körökben folyó megtévesztő ügyletekről. A hangsúlyt a

közönséges élet valójában sokkal nyugtalanítóbb dilemmáira

helyezem: dilemmákra, melyek azokat szorongatják, akik úgy vélik,

életük túlságosan jelentéktelen, továbbá akik abban a hitben élnek,

hogy a hazugság megoltalmazhatja őket vagy a társadalom javát,

szolgálhatja. Nem azt kell alaposan megvizsgálnunk, amit mindenki

úgyis visszautasítana, mint megengedhetetlent, hanem éppen azokat

az eseteket, amelyekben sokan jó okot látnak arra, hogy hazudjanak.

Az I—IV. fejezet a hazugság természetét vizsgálja; azt, hogy miként

befolyásolja a hazugság az ember döntéseit, továbbá hogy a hazugság

értékelésének milyen alapvető megközelítésmódjai vannak. Az V.

fejezet az ártatlan hazugságokat vizsgálja, és rámutat

megközelítésmódjainak elégtelenségére. A VI. és VII. fejezet azt

elemzi részletesen, hogy milyen körülmények között bocsátható meg a

hazugság, és hogy vajon bizonyos hazugságok eleve igazolhatók-e. A

VIII—XV. fejezet nagyobb részletességgel vesz szemügyre olyan

hazugságfajtákat, melyekről általában úgy gondoljuk, hogy

igazolhatók: például a háborús hazugságot vagy a gyerekeknek szóló

hazugságot; olyan hazugságokat, melyekről azt mondják, hogy a

titoktartáshoz vagy valamely kutatás elvégzéséhez szükségesek.

Ha meg tudom mutatni, hogy a szokásos gyakorlatot követve nem

sokra megyünk, akkor a fennmaradó legfontosabb kérdések a

következők: Mi az alternatívája annak - mind a társadalom, mind az

egyének esetében —, hogy minden további nélkül elfogadjuk ezt a

gyakorlatot? Hogyan cselekedhetnénk úgy, hogy ezáltal

megváltoztassuk azt? Milyen intézményes és személyes ösztönzőkre

lenne ehhez szükség? Milyen tényleges kockázat tántoríthatná el a

potenciális hazudozókat a hazugságtól? Az összefoglalásban elkezdtem

— de csupán elkezdtem — felvetni ezeket a kérdéseket. S fel kellett

ismernem: az alternatívák egy kevesebb kényszert alkalmazó tár-

sadalom alternatívái. Ugyanakkor azt remélem, hogy az

igazmondás problémáinak tanulmányozása fényt vet majd a kényszer

és a megtévesztés viszonyára mind a családban, mind, pedig

intézményekben vagy a társadalomban.

E könyv sokkal inkább személyes kutatás, semmint arra való

törekvés, hogy következtetéseket kürtöljön világgá. Arra törekszik,

hogy csökkentse a szakadékot a morálfilozófusok világa és azoké

között, akik sürgető gyakorlati erkölcsi döntésekkel néznek szembe.

Amikor bemutatom az utat, amelyet megtettem, a munkákat, amelyek

segítségemre voltak, és a korántsem végleges eredményeket,

melyekhez eljutottam, abban reménykedem, hogy sikerül másokat is

bevonnom a vitába.

I. Elérhető-e a „teljes igazság?”

„Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot

tegyek az igazságról. Mindaz, a ki az igazságból való, hallgat az én

szómra. Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság?”

János, 18. 37, 38.

„Ha az igaznak és a hamisnak egyetlen arca volna csupán,

könnyebben eligazodnánk rajta, mert mindig az ellenkezőjét hinnénk

el annak, amit a hazug ember mond. De százfele hajlik az igazság

visszája, és határa nincs sehol.”

Montaigne: Esszék (Bajcsa András fordítása)

„Akárcsak a szabadság, az igazság is vagy csupán szegényes

minimum, vagy csalóka eszmény (mondd el az igazságot, a teljes

igazságot, és csakis az igazságot, teszem, a waterlooi csatáról vagy a

Primaveráról).”

J. L. Austin: Az igazság

A „teljes igazság”

Nem naivitás-e belevágni a hazugság és az igazmondás általános

felderítésébe? Lesznek, akik azt mondják, hogy a feladat

megoldhatatlan. Az élet túl bonyolult, mondják majd, a társadalmak,

pedig túlságosan különbözőek. Hogyan is lehetne összehasonlítani

egymással, teszem azt, az alkudozást egy keleti bazárban, a

mindennapi élet ártatlan hazugságait, egy nemzetvédelmet, célzó

hazugságot, meg azt, ha kímélni szeretnénk egy haldokló gyermeket?

Nem arrogáns és szűk látókörű dolog-e ilyesmire vállalkozni?

De, még ha túltesszük is magunkat mindezen, fogják folytatni,

hogyan juthatunk valaha is az igazság birtokába bármely bonyolult

dologgal - a Waterlooi csatával Austin példájában - vagy akár

egyetlen körülménnyel kapcsolatban? Más szóval, miképpen

tehetnénk teljesen eleget a bíróságon használt formula

követelményének: „Az igazságot, a teljes igazságot, és csakis az

igazságot”?

E szavak gúnyt űznek esetlen igyekezetünkből, hogy felidézzük,

átadjuk tapasztalatainkat. Egyesek szemében a „teljes igazság” oly

nyilvánvalóan elérhetetlennek látszott, hogy hajlamosak voltak re-

ménytelennek tekintem az emberi kommunikációt általában is.

Számtalan akadályát látják már az igaz ismeretek elérésének is, hogy

közölhetőségükről aztán már ne is beszéljünk; megannyi csapda

rejtezik gondolataink átadásának útján.

Hogyan mondhatná el, például betegének az orvos a „teljes

igazságot” a tünetek valamely csoportjáról, azok okairól és valószínű

következményeiről? Nyilván maga sem tud mindent. De ha mindazt

tudja is, aminek jelentősége lehet — legyen ez mégoly részleges, téves

vagy feltételes —, hetek vagy hónapok kellenének hozzá, hogy kifejtse.

További nehézségeket teremt az a tény, hogy az életben és

tapasztalatainkban minden mindennel összefügg, egész világunk

„szétfejthetetlen szőttes”, ennél fogva semmit sem állíthatunk

megszorítások nélkül és anélkül, hogy ne kellene szinte minden

állításunkat tovább magyaráznunk; még a legelszántabbja is belefárad

ebbe.

Könyvünk célja - szembeszállni ezekkel az érvekkel. A teljes

igazság persze valóban elérhetetlen. Ennek azonban édeskevés köze

van ahhoz a választásunkhoz, hogy hazudjunk-e vagy őszintén

beszéljünk, mit mondjunk, s mit hallgassunk el. Az alternatívák

kifejthetők, összevethetők, értékelhetők. S minthogy ez a helyzet, még

a legkezdetlegesebb distinkciók is irányt mutathatnak.

Éppen abban rejlik arrogancia, ha valaki ellentmondást nem tűrve

leszól mindent, ami nem a „teljes igazság”. Ez a kérlelhetetlenség

magyarázza, miért oly meddőek ma a viták a megtévesztésről. Parado-

xul hangzik, de talán azért vonakodunk megküzdeni a megtévesztéssel,

mert örökösen az igazság fennkölt gondolatával foglalkozunk.

„Igazság” - talán nincs még egy fogalom, amely ennyire elijesztené,

de ugyanakkor ennyire vonzaná is a gondolkodókat. A kérdés, hogy

mi is az igazság, s vajon eljuthatunk-e hozzá, már a kezdetektől jelen

volt a világra vonatkozó emberi elmélkedésekben. Minden

filozófusnak meg kellett birkóznia vele.∗ Valamennyi vallás keresi rá

a választ.

Egy preszokratikus görög hagyomány úgy tekintett az igazságra —

alétheia —, mint ami mindazt felöleli, amire csak emlékezünk: az

emlékezet kiválasztja az igazságot mindabból, ami különben arra

ítéltetett, hogy elsodorja a Léthe, a „feledés folyója”. A szóbeliség

hagyománya megkövetelte, hogy az információkat bevéssék és

ismételjék; gyakorta költemények formájában, hogy el ne felejtsék

*∗Elég bepillantanunk a nemrégiben publikált Filozófiai Enciklopédia tárgymutatójába, hogy

lássuk a különbséget. Ahogy a Bevezetésben már említettem, nem szerepel benne sem a „hazug-

ság”, sem a „megtévesztés” címszó. Az „igazság” címszónál viszont több mint száz

hivatkozás található.

őket. Mindaz, amit így megőrzött az emlékezet — a világ teremtéséről

szóló történetek, istenek és hősök genealógiája, egészségügyi tanácsok

— részesedett az igazságban, ha másfelől teljes egészében koholt,

netán téves volt is. E korai hagyományban a költemények ismétlése

azt jelentette, hogy az anyagot életben tartották, „híven” megőrizték,

éppúgy, ahogy egy műalkotásról is azt mondhatjuk, hogy „hűséges”,

eleven állapotban tartja tárgyát.1

Az igazság és a tévedés ellentéte csak fokozatosan vált a filozófia

központi kérdésévé, csak fokozatosan került reflektorfénybe a

verifikáció természete. Platónt kerítette először hatalmába az

ismeretelmélet vonzása, ami azóta sem csökkent. A logikában, az

ismeretelméletben, a teológiában és a metafizikában az „igazság”

témája szinte határtalan energiákat emésztett fel mindig. 2 S minthogy

a különböző diszciplínák fonadékait nem oly könnyű szétbogozni, az

„igazságra” való hivatkozás számos esetben leküzdhetetlenül ködös

marad.3

Igazság és őszinteség

Minden idevágó elmélkedés veszélye, hogy összezavar két fogalmat:

nem látja ugyanis két terület döntő különbségét; e két terület a

szándékolt őszinteség, illetve megtévesztés erkölcsi területe, és az

általában vett igazságnak és hamisságnak ennél sokkal szélesebb

mezeje. Azt az erkölcsi kérdést, hogy valaki hazudik-e vagy sem, nem

oldottuk meg azzal, ha megállapítjuk, vajon igaz-e vagy hamis, amit

állít. A kérdés megoldásához tudnunk kell, hogy vajon az illető

félrevezetni szándékozott-e kijelentésével.

A két terület gyakorta átfedi egymást, bizonyos mértékig

elválaszthatatlan egymástól. De az igazság és az őszinteség éppoly

kevéssé azonos egymással, mint a hamisság és az őszintétlenség.4 Míg

ezt a különbséget nem látjuk, az átfedés és a zűrzavar területeit

reflektorfénybe nem helyezzük, aligha jutunk előbbre a hazugság

erkölcsi dilemmájának tisztázásában.

A két területet némelykor azonosnak veszik. Ez történik,

valahányszor csak azt hiszi valaki, hogy olyannyira a teljes igazság

birtokában van, hogy az bármely más felfogást elhomályosít. Számos

vallási dokumentum és kinyilatkoztatás állítja, hogy magát az

igazságot hirdeti. Akik pedig nem osztják ezt a hitet, azokról úgy

vélekednek, hogy tévedésben, tudatlanságban, sőt vakságban élnek.

Időnként nem is tévedésnek, egyenesen hazugságnak nevezik, ha a

hitetlen nem fogadja el, a kinyilatkoztatott dogmát vagy igazságot.

Szerintük a hit védelmezői a megtévesztés és a csalárdság erői ellen

valóságos harcot vívnak.∗ Bonhoeffer ezt írja például:

,. Jézus a Sátánt a» hazugság atyjának «(János 8.44) nevezte. A

hazugság eredetileg nem más, mint tagadása Istennek, ahogyan Ö

megmutatta magát a világnak. »Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja,

hogy a Jézus a Krisztus?«„ (1 János 2. 22.)5

A vallási vagy politikai fanatikus, minthogy meg van győződve

róla, hogy tudja az igazságot, ennek kedvéért olykor igazolhatónak

* A „tévedésnek” és a „hazugságnak” ez az összekeverése, amely az ilyen hit mögött rejlik,

egyes esetekben arra a következtetésre vezet, hogy mindazok, akik az igazság birtokában

vannak — s így, nem hazugok —, csalhatatlanok és képtelenek a hazugságra. Ahhoz, hogy

tisztázhassuk, mit is akarnak ezzel mondani, fel kell tennünk a kérdést: Vajon a csalhatatlannak

hitt személy képtelen hazudni? Vagy más módon becsapni valakit? Vagy tévedni? Vagy éppen

hagyni magát becsapni? És milyen tudásformákat illetően lenne minderre képtelen? Vö. a szufi

mondással: „A jámbor nem csap be, az okos embert, pedig nem lehet becsapni”. A Sufi Rule for

Novices, szerk. Menahem Wilson (Cambridge, Mass. 1975), 41. o.

tartja a hazugságot is. Ügynevezett kegyes csalást követ el, hogy

megtérítse, a hitetleneket vagy megerősítse a híveket hitükben. Nem

lát benne semmi rosszat, hogy nem igazat mondjon annak kedvéért,

amit sokkal „magasabb rendű” igazságnak tart.

Az emberi gondolkodás története során állandóan összekeveredik e

két terület. Ebben szerepe van annak a hagyományos álláspontnak is,

mely szerint az igazság létezik, feltárható, s bízhatunk benne: egyszer

majd szemben találjuk vele magunkat. De még Nietzsche is

összemossa a két területet, holott harcba száll a hagyománnyal:

„Csak egy világ van, s ez a világ hamis, kegyetlen, ellentmondásos,

félrevezető, értelmetlen (. . .) Szükségünk van a hazugságokra, hogy

győzedelmeskedjünk a valóság felett, ezen »igazság« felett,

szükségünk van a hazugságokra, hogy élhessünk. ( . . . ) Hogy a

hazugság az élet szükségszerűsége, az maga is része a lét elborzasztó

és kérdéses jellegének.”6

Mivel a „hamis” szónak is sok a jelentése, még könnyebben

összekeverjük a két területet. Mert bár a „hamis” mindközönségesen

azzal a szélesebb értelemmel bír, amely magában foglalja mindazt,

ami hibás vagy helytelen, szűkebb, erkölcsi értelmet kap, mihelyt

személyekre alkalmazzuk. Aki hamis, nem csupán téved, hibázik

vagy helytelenül jár el; aki hamis, az szándékosan téveszt meg,

álságos, áruló.

Lássuk csak a különbséget! „Hamis hang” — „hamis barát”; „hamis

nézet” — „hamis tanú”.∗

*∗Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, van persze a „hamis” szónak számos olyan

„megtévesztő”, „ál-” jelentésű használata is, amikor mégsem közvetlenül személyekre vonatkoztatjuk, ha nem olyasvalamire, amit személyek megtévesztése céljából hoztak létre. „Hamis nyom”, „álmennyezet”, „hamis pénz” - másmás hangsúllyal, de valami megtévesztésre utalnak.

Számtalan látszat és szó vezethet félre bennünket; de csupán

töredékükben van szándékos félrevezetés. A délibáb megtéveszthet

bennünket, de ezért senkit sem okolhatunk. Szemünk is

szakadatlanul megtéveszt bennünket. Tele vagyunk önámítással és

előítéletekkel. Ugyanakkor rendszerint mégis tudjuk, hogy éppen

becsületesek vagy becstelenek óhajtunk-e lenni. Bármi is az igazság és

a hamisság lényege, s bármi is életünkben a tévedések gyökere, egyik

forrásuk kétségtelenül az ember, aki információkat szerez és ad át,

időnként szándékosan eltorzítva, visszatartva vagy éppen

meghamisítva őket. ∗ Végül is emberi lények akadályozzák meg

egymás számára a legleleményesebben még azt a részleges tudást és

minimális racionalitást is, melyre talán szert tehetnének.

Ezért az utak közül, melyeken tévetegen botorkálunk egy életen át,

ki kell válogatnunk azokat, melyeket azzal a szándékkal építettek,

hogy félrevezessenek; és a megszámlálhatatlan eset közül, amikor csak

részleges igazságokat kapunk, azokat, melyekben nem volt

félrevezetési szándék. A szigorú értelemben vett erkölcsi kérdést csak

akkor vethetjük majd fel, ha az említett vonatkozásban már pontos

különbséget tettünk. Éppen ez az a kérdés — ti. az információ

szándékos manipulációja—, melyre a bíróság a maga követelményét

vonatkoztatja. „Az igazságot, a teljes igazságot, és csakis az

igazságot”

Egy akadályt azonban nem távolítottunk még el. Miután az etikai

** Az emberi lények közlései szándéktalanul is sokféle torzulásnak és interferenciának vannak

kitéve; a torzulás bekövetkezhet a közlések kibocsátásakor, útközben és befogadásukkor egy-

aránt. A beszélő például tévedhet, szavai lehetnek nem kellően artikuláltak, vagy esetleg a

hallgató számára ismeretlen nyelven beszél. Útközben a közlést megzavarhatja külső lárma, a

légköri viszonyok, vagy éppen félbeszakadhat. A felvevő lehet süket, fáradt, lehetnek nyelvi

nehézségei, vagy esetleg szellemi visszamaradottsága akadályozza a közlés felfogásában.

és az ismeretelméleti területet elválasztottuk egymástól, egyesek azt

fogják mondani, hogy az utóbbit elsőbbség illeti az előbbivel szemben.

Nem érdemes sokat bajlódni az őszinteséggel - állítják -, ha egyszer

nem tudjuk, hogy vajon az emberek képesek-e egyáltalában

megismerni és továbbadni az igazságot. Ez a felfogás, ha komolyan

vesszük, nyilvánvalóan érdektelenné és üressé tenne minden olyan

tanulmányt, amely az igazmondással és a megtévesztéssel foglalkozik.

Ismétlem: az, hogy örökösen az „igazság” fennkölt gondolatával

foglalkoznak, azt eredményezi, hogy nem hajlandók az őszinteséggel

foglalkozni.

A szkeptikusok már nagyon régen megkérdőjelezték embertársaik

könnyed bizonyosságait. A legszélsőségesebbek azt tartották, hogy

egyáltalában semmi sem tudható; egyesek közülük igen messzire

elmentek a tekintetben is, hogy tettekre váltsák hitüket. Kratüloszról,

Szókratész kortársáról mondják, hogy visszautasított bármifajta

beszélgetést. Azt tartotta, hogy a beszélők is, a beszélgetésben

előforduló szavak is változnak a beszéd során, és bizonytalanok. Ezért

bármely hozzá intézett szóra adott válaszként csak az ujját mozgatta,

mutatván, hogy hallotta a beszédet, de értelmetlennek tartja, hogy

válaszoljon. Pürrhón pedig, az i. e. harmadik században, tagadta,

hogy bármi is tudható lenne, és arra a végeredményre jutott, hogy

semmiről sem állíthatjuk, hogy tisztességes vagy tisztességtelen, jogos

vagyjogtalan.7

E radikális szkeptikusok szemében, akárcsak azok számára, akik

abban hisznek, hogy birtokába juthatnak a teljes és abszolút

igazságnak, az igazmondás és a megtévesztés etikai kérdése

jelentéktelenné lesz az igazság világosságához, illetve hiányának sötét

ürességéhez viszonyítva, így tehát mindkét csoport semmibe veszi az

őszinteség és az őszintétlenség megkülönböztetését, s teljes

intenzitással az igazságot illető bizonyosság nyomába ered.8

Kratülosz példája mutatja azonban, mily nehéz tettekre váltani a

mély szkepticizmust. A legtöbb olyan gondolkodó, aki összekeveri

egymással a szándékos megtévesztést és a hamisságot, mindennapi

életében mégis kénytelen a kettőt elválasztani egymástól. Azok pedig,

akik az „igazság” tanulmányozását elébe helyezik az információk

bármifajta felhasználásának, mindennapi gyakorlatukban félreteszik

minden aggályukat.9 Információk alapján választják ki a könyvet a

könyvtárban; a metrócsatlakozásokat, a szerszámokat és az

élelmiszereket; bizonyos közléseket őszintébbnek tekintenek

másoknál, egyes személyekben inkább megbíznak, mint másokban.10

Közönséges döntések minden kétséget kizáróan meghozhatók

minden olyan elméleti elképzelés ellenére is, amely összekeveri

egymással az igazságot és az igazmondást, vagy amely az

ismeretelméleti bizonyosságot elébe helyezi az etikai elemzésnek. De

az álláspont gyakran kárt okoz az erkölcsi választásban; mert ha

valakinek radikális kétségei vannak bármifajta tudás megbízhatóságát

illetően, jelentőségüket veszthetik számára az olyan erkölcsi

meggondolások, hogy miként bánnak egymással az emberek, hogyan

cselekszenek, és mit mondanak egymásnak. S még rosszabb, hogy

ennek eredményeként saját erkölcsi választásaink szenvedhetnek kárt.

Mert mások esetében nyilván az a legokosabb, ha elősegítjük moralitá-

suk kibontakozását, ám épp akkor merülnek föl a legerőteljesebb

kétségek, hogy lehetséges-e egyáltalában morálisválasztás, amikor

nekünk magunknak kell döntenünk.

De a filozófusok, mégsem elsősorban azért elemezték oly kevéssé a

megtévesztés problémáit, mert az igazságra és az őszinteségre

vonatkozó nézeteik ily sajátosak; az ok sokkal általánosabb. Az

elmélet a legtöbb területen sokkal egyértelműbb és tisztább, mint

alkalmazása, így van ez az etikában is. Sokan egyszerűen azért nem

igyekeznek megbirkózni a konkrét etikai problémákkal, mert ezeknek

a pszichológiai és politikai problémákkal való összefonódása igencsak

megnehezíti a választást. Minek is hozzáfogni ehhez, amikor ott van a

sok elvont kérdés, mely a jelentéssel és a definíciókkal, az osztályo-

zással és a struktúrával kapcsolatos, hogy foglalkoztassa

képzeletünket?

Csak tovább nőtt a bizonytalanság azáltal, hogy a filozófia egyre

inkább akadémikus szakvállalkozássá lett. De a bizonytalanság már

eleve jelen volt. Epiktétosz például, már az 1. században, a követke-

zőképpen utal erre a bizonytalanságra, a „nem szólni hamisan” elvét

alkalmazva példaként:

„A filozófia első és legfontosabb része az, amely a bölcseleti elvek

gyakorlati alkalmazásáról szól; például hogy nem szabad hazudni. A

filozófia második része a bizonyításokat tartalmazza: miért nem sza-

bad hazudni? A harmadik rész az előzőeknek alapvetésül és

megvilágosításul szolgál. Miért bizonyítás ez? — kérdezi. — Mi a

bizonyítás? Mi a következtetés? Mi az ellentmondás? Mi az igaz és mi

a hamis?

A harmadik rész tehát a második miatt szükséges. A második, pedig

az első miatt. A legfontosabb azonban, amivel foglalkoznunk kell, az

első rész. Mi viszont fordítva csináljuk. A harmadik résszel töltjük

időnket, és minden buzgalmunk ebben merül ki. Az első résszel

egyáltalán nem törődünk, így történik, hogy hazudozunk ugyan, de

mindig kéznél vannak az érveink arra, hogy nem szabad hazudni.”17

Az alkalmazott etika tehát következetlennek tűnik, s így igen kevés

erkölcsfilozófus érdeklődését kelti fel - teljesen függetlenül attól,

hogy mit gondolnak az ismeretelmélet elsőbbségéről, és hogy mekko-

rák a zűrzavarok az „igazság” jelentése körül. Végeredményben

kurtán elbánnak a gyakorlati erkölcsi választással és ezen belül még

inkább a hazugság kérdésével. Persze sokan említik a hazugságot.

Gyakran használják példaként, és sommásan elvetik. Az ilyen elemzés

azonban nemhogy nem segít, hanem egyszerűen elégtelennek tűnik

azok szemében, akik nehéz problémákkal szembesülnek, azt kívánván

eldönteni például, hogy vajon szabad-e hazudni abból a célból, hogy

ne éljünk vissza kliensünk bizalmával, vagy azért, hogy egy beteg

embert megkíméljünk a megrázó hírektől.

Mindezek miatt kevés szó esik a megtévesztésről. Az igazi elemzés

hiánya megmutatkozik persze az oktatásban és a szakmai etikák,

szabályaiban is, így hát azok, akik ama nehéz erkölcsi választás előtt

állnak, hogy vajon őszinték legyenek-e vagy megtévesszenek valakit,

saját szabályaik szerint járnak el. Kigondolják a maguk mentségét, és

érveiket maguk mérlegelik. A következő fejezetekben kell majd

mindezzel foglalkoznom. Egy dolgot azonban már itt megemlítek. Ez

ugyanis összefügg azzal, hogy a maguk hazugságait igazolni kívánók

visszaélnek a szkepticizmussal, teljesen hamis érvet használnak. Ez így

szól: lévén, hogy soha semmiről nem tudhatjuk, igaz-e vagy hamis,

hajó okunk van hazudni, mit sem számít, hogy hazudunk-e vagy sem.

Egyesek egyenesen arra használják fel ezt az érvet, hogy megmagya-

rázzák, miért kell nekik és szakmájuk valamennyi képviselőjének

lemondaniuk az igazmondás erényéről, amikor klienseikkel van

dolguk. Ezt az álláspontot képviseli például az orvosi

szakirodalomban gyakran idézett cikkében egy híres orvos:

„Mindenekelőtt vegyük figyelembe, hogy teljesen értelmetlen arról

beszélni, hogy a betegnek az igazat, csakis az igazat, a színtiszta igazat

kell mondanunk. Értelmetlen, mert lehetetlen — teljes lehetetlenség.

( . . . ) Minthogy lehetetlen az igazat mondani, nem lehet éles

határvonalat húzni a között, ami igaz, s ami hamis. (. . .) »Az igazat,

csakis az igazat, a színtiszta igazat« előírásnál sokkal régebbi egy

másik, a mi szakmánk szülötte, amely mindig iránytűje volt, s ha

megengedhetem magamnak, hogy jóslatokba bocsátkozzam, azt kell,

mondjam, mindig is iránytűje lesz a legjobb orvosoknak: Amennyire

ez egyáltalában lehetséges, ne okozz kárt. És igenis kárt okozhatsz

annak a folyamatnak a során, melyet meglepő módon az igazság

feltárásának neveznek. Kárt okozhatsz akkor is, ha hazudsz. (. . .) De

próbálj meg oly kevés kárt okozni, amennyire ez csak lehetséges.”12

Gyakran használják ezt az érvet az orvos biológiai kutatók is, akik

szerint értelmetlen megkérdezni a vizsgálat alanyait arról, hogy a

kapott információk alapján beleegyeznek-e, hogy kutatási célokra

felhasználják őket, mert úgysem kaphatunk valóban tudáson alapuló

hozzájárulást tőlük. Használják az érvet kormánytisztviselők, akik

úgy döntenek, hogy nem informálják az állampolgárokat egy

tervezett háborúról vagy rendkívüli intézkedésekről. Igen gyakran

kiegészítik egy másik érvvel is: Minthogy végtelen sok a fokozat a

között, ami őszinte, és ami megtévesztő, nem lehetséges megvonni

közöttük a határt; ennél fogva mindenkinek azt kell tennie, amit más

okokból a legjobbnak tart.

Ezek az érvek a kielégítő informálódásra vonatkozó igényeinkből

merítenek, hogy azután teljesen jogosulatlan következtetés hangozzék

el: nincsen alapunk rá, hogy kétségbe vonjuk, ha valaki azt állítja,

hogy jó szándékkal hazudik. A perspektívák különbsége szembeötlő.

Ilyen érveket csak azok használnak, akik hazudnak, de sohasem azok,

akiknek hazudnak. Képzeljük csak el, mit felelnének az így érvelő

szakemberek akkor, ha őket tévesztené meg fogorvosuk, ügyvédjük

vagy biztosítási ügynökük hasonló érvek alapján. Mint rászedettek

pontosan tudjuk, mit igyekszünk elkenni, amikor hazudunk, azaz

hogy az információ igenis többé-kevésbé pontos lehetne; hogy

szabályok és különbségtevések igenis lehetségesek ott is, ahol világos

határvonalakat nem húzhatunk; és hogy az őszinteség ott is

megkövetelhető, ahol szó sem lehet a teljes „igazságról”.

Az a tény, hogy a „teljes igazság” a maga egészében sohasem

érhető el, nem lehet gátjává annak, hogy szűkebb vizsgálódásokat

folytassunk az igazmondást és az őszintétlenséget illetően, Igenis

meghaladható az a felfogás, hogy az ismeretelméletnek valamiképpen

elsőbbsége volna az etikával szemben. A kettő egymásra van utalva,

de egyikük sem követelhet magának elsőbbséget. Egyként lehetséges,

hogy elkerüljük a hamis következtetéseket, melyek az „igazság” és az

„őszinteség” összekeveréséből erednek, s hogy megállapítsuk a kapott

információk kielégítő és mérvadó voltát. Ennél fogva teljesen jogosult

az a törekvésünk, hogy meghatározzuk, mi a megtévesztés, és hogy

elemezzük a belőle fakadó morális dilemmákat.

A szándékos megtévesztés és a hazugság

meghatározása

Ha szándékosan meg akarunk téveszteni másokat, közlésünknek az a

célja, hogy félrevezessük őket, azaz hogy elhitessünk velük valamit,

amit mi magunk nem hiszünk. Megtehetjük ezt gesztusokkal,

palástolással, aktív vagy inaktív formában, még hallgatással is. Mit

tekintsünk hazugságnak az ilyen megtévesztő közlések közül?

Hazugságnak tekintek minden olyan szándékosan megtévesztő

közlést, amely kijelentés formájában történik. Kijelentéseket

leggyakrabban szóban vagy írásban teszünk, de persze közvetíthetők

füstjelekkel, morzejelekkel, általában valamilyen jelnyelven vagy

másképpen is. A megtévesztés tehát a szélesebb kategória, melybe a

hazugság is beletartozik. ∗

Ez a definíció hasonlít a filozófusok és teológusok definícióira, de

távolról sem mindegyikükre.13 Mert gyakorta már a definíció

megválasztása is morális dilemmát vetett fel. Egyes vallási és erkölcsi

hagyományok mereven elleneztek minden hazugságot. Sok hívük

mégis el akart ismerni legalább néhány olyan körülményt, amikor

szándékosan félrevezető kijelentések megengedhetők. Az egyetlen kiút

az volt a számukra, hogy a hazugságot oly módon határozzák meg,

hogy bizonyos őszintétlenségek ne számítsanak hazugságnak. Grotius

például, akit számos, elsősorban protestáns gondolkodó követett, a

*∗Minden további nélkül meghatározhatjuk a „hazugságot” úgy is, hogy azonos legyen a

„megtévesztéssel”. Ezen az alapon interpretálhatók az olyan kifejezések, mint „hazugságban

élni”. E könyv céljai szempontjából azonban előnyösebb, ha megmaradunk az előbbi

különbségtevésnél: a megtévesztő kijelentések — a hazugságok —, illetve a megtévesztés

összes többi formája között.

következőképpen érvelt: „Nem nevezhető hazugságnak, hogyha

hamisan beszélünk azokhoz, akiknek — mint a tolvajoknak - nem

dukál az igazmondás.” 14 A szigorú hagyományt némelykor olyannyira

korlátozónak érezték az emberek, hogy széles kaput tártak a meg-

engedhető hamis kijelentések számára. A kazuisztikában ily módon

alakították ki a „reservatio mentalis” fogalmát; ez egyes szélsőséges

megfogalmazásaiban még a teljesen félrevezető kijelentést is

megengedi, amennyiben magunkban hozzáteszünk valamit, ami által

a kijelentés igazzá lesz.15 Így például, ha azt kérdezik valakitől, hogy

ő törte-e el a vázát, az nyugodtan felelheti, hogy „nem”, ha

önmagában hozzáteszi kijelentéséhez azt a reservatio mentalist, hogy

„nem a múlt évben”, s ezzel igazzá teszi a kijelentést.

Ezek a definíciók azt a speciális célt szolgálják, hogy lehetővé

tegyék valamely szigorú hagyomány elfogadását, s egyben

megkerülését a tényleges gyakorlatban. Amidőn a szigorú

hagyományok a leginkább éltek — mint a katolicizmus és a

kálvinizmus egyes formáinak esetében —, gyakorta virágzott ez a

definíciók általi kiútkeresés. Valahányszor egy törvény vagy egy

szabály olyan szigorú, hogy a legtöbb ember nem képes neki

megfelelően élni, rendszerint megpróbálnak kiskapukat találni a

maguk számára; a hazugságra vonatkozó szabályok sem kivételek.

Semmi kivetnivalót nem találok a hazugságnak sem szűkebb, sem

szélesebb meghatározásában mindaddig, amíg fenntartjuk az igényt,

hogy erkölcsileg megítéljük a szándékosan félrevezető kijelentéseket,

függetlenül attól, hogy beleesnek-e vagy sem a hazugság

kategóriájába. ∗ A szűkebb definíció azonban gyakorta becsempész a

* Gondoljuk végig a párhuzamot a „megütni egy embert” definíciójával. Mondjuk adva,

vannak számunkra olyan vallási szövegek, melyek végletesen tiltják, hogy „megüssünk” egy

dologba egy külön mérlegelendő erkölcsi fogalmat. Azt mondani

például, hogy nem hazugság, ha hamisan szólok olyanokhoz, akiknek

nincsen joguk információt szerezni tőlem, az egész problémát

átcsúsztatja abba a bonyolult kérdésbe, hogy mit jelent, ha valakinek

joga van egy információra. Hogy ezt a nehézséget elkerüljem,

semlegesebb és ennyiben szélesebb hazugságdefiníciót fogok használni:

kijelentés formájú, szándékosan megtévesztő közlés.

Minden megtévesztő közlést, függetlenül attól, hogy hazugság-e

vagy sem, többé-kevésbé meghatározhatnak az önmegtévesztés16, a

tévedés és a megtévesztést célzó tényleges szándék különböző

változatai. Ezt a három tényezőt szabálytalan vastagságú, görbületű

és színű szűrőlencsékhez hasonlíthatjuk, ezek a szűrők

megváltoztatják azt a módot, ahogyan a megtévesztett, illetve a

megtévesztő a közlést tapasztalja: Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot:

az, aki megtéveszteni törekszik, játszhat ezekkel a szűrőkkel,

manipulálhatja őket; játszhat egyesek előítéleteivel, mások

képzeletével, a tévedések és zavarok lehetőségével az egész

rendszeren belül.

A szűrők, melyeken keresztül a kommunikáció végbemegy,

rendkívül bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással. Évről évre

többet tudunk meg a kommunikáció bonyolultságáról, valamint az

agy szerepéről a közlések kibocsátásában és felfogásában. Mindenki

bonyolult képességekkel rendelkezik: tud tagadni, ferdíteni, torzítani,

elveszítheti emlékezőtehetségét. De képes arra is, hogy pontos legyen, embert. Ez esetben, ha valaki azt szeretné, hogy mondjuk önvédelemből vagy valamilyen játék

során, mégis szabad legyen megütnie a másikat, hasznosnak fogja találni, ha a „megütést”

úgy határozzuk meg, hogy az ne foglalja magába azokat a cselekvésfajtákat, melyeket

megengedettnek szeretne tekinteni. Azt mondhatja például: „megütni” valakit azt jelenti,

hogy jogosulatlanul bántalmazni valakit.

képes regenerálódni, tud találékony lenni. Tegyük hozzá ehhez, hogy

a kommunikáció időt vesz igénybe, néha hosszú időt, egyes esetekben

több mint két személy között megy végbe. A rémhírekkel kapcsolatos

kísérletek mutatják, hogyan torzulhat el az információ, hogyan adódik

hozzá, vész el belőle valami, míg eljut egyik személytől a másikig,

mígnem teljesen felismerhetetlenné válik még akkor is, ha esetleg

senki sem szándékozott megtéveszteni senkit.17

Már ha csupán ezeket a tényezőket is megpróbáljuk, gondolatilag

összefogni, könnyen elbátortalanodunk, ami a megtévesztés etikáját

illeti. Éppen ezért azt javaslom, hogy a következő fejezetekben

távolítsuk el ezeket a szűrőket oly módon, hogy először csak a

tőrőlmetszett hazugságokat vizsgáljuk meg, azokat, melyeknél

nyilvánvaló a félrevezetés szándéka; ahol a hazug tudja, hogy amit

közöl, az nem azonos azzal, amit hisz, ahol nem ámítja önmagát is,

nem hiteti el önmagával saját csalárdságait. Persze mindig

gondolnunk kell a szűrőkre, sohasem feledkezhetünk meg a dolgok

mögött rejlő bonyodalmakról. A tőrőlmetszett hazugságok esetében

azonban sokkal élesebb különbségtevésre leszünk képesek, mintha

először a finomabb változatokat vennők szemügyre. Igen fontos, hogy

megkíséreljünk megoldani néhány olyan problémát, melyet ezek a

hazugságok vetnek fel. Végül is, még a legperzselőbb

morálisválasztások is döntésre kényszerítenek némelykor, hogy

hazudjunk-e kereken vagy sem.

Ha már tisztán látjuk ezeket a válaszutakat és ez által szűkítettünk

a fennmaradó kétségek sávján, akkor — immár szilárdabb talajjal a

lábunk alatt — visszatérhetünk majd a határesetek nehézségeihez. A

következő oldalakon tehát gyakran kiemeljük, és külön kezeljük majd

a tőrőlmetszett, „tiszta” hazugságokat. Hogyan hatnak az ilyen

hazugságok észlelésünkre és választásainkra? És milyen esetekben te-

kinthetjük őket jogosaknak?

II. Őszinteség, csalás, bizalom

„Tegyük fel, hogy, az emberek egyszer csak úgy gondolják, nem

kötelező az igazmondás, és ennek megfelelően cselekszenek is; éppoly

gyakran mondanak olyant, ami ellentétes, mint ami megegyezik a

véleményükkel; lenne-e még örömünk a beszélgetésben, bizalmunk az

elbeszélésben? Az ember csak azért szólna, hogy alkudjék, de itt is

csakhamar megszűnnék a bizalmunk egymásban.”

Francis Hutcheson: Az erkölcsfilozófia rendszere

„Ki a nagy ember? . . . Inkább hazudik, mintsem az igazat mondja;

szellem és akarat jellemzi. Magányosság lakozik benne, melyet nem

ér fel sem dicséret, sem szidalom, az ő igazsága

megkérdőjelezhetetlen.”

Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása

„A hazugság végül is a játékelmélet kérdéseit veti föl. Legalább két

ember szükséges hozzá, egy hazug, s egy másik, akinek hazudnak;

információt visz át, melynek hitelessége és igazsága fontos;

befolyásolja döntéseinket: másképp kell döntenünk, mint ahogy azt

a hazug elvárja; az a döntés, hogy hazudjon-e vagy sem, része

annak, ahogyan a hazug megválasztja a maga stratégiáját; a hazugság

lehetősége valószínűleg a másik félnek is eszébe ötlik, bizonyos a

priori elvárások alapján mérlegeli; s az eredmények konfigurációi is

gazdagok lehetőségeikben. . .”

Thomas Schelling: A játékelméletés az etikai rendszerektanulmányozása

Hazugság és választás

Csalás és erőszak — az emberi személyiség elleni szándékos támadás

két formája.1 Mindkettő arra kényszerítheti az embert, hogy akarata

ellenére cselekedjék. A legtöbb kár, amely az erőszak áldozatait érhe-

ti, csaláson keresztül is érheti őket. A csalás finomabb formája a

hatalom gyakorlásának, mint az erőszak, hiszen nemcsak

cselekedeteinket, hanem meggyőződésünket is befolyásolja. Aligha

hihette valaki Othellóról, hogy erővel legyőzhető, de az őszintétlenség

még nála is elérhette, hogy elpusztítsa önmagát és Desdemonát.

Ez a megtévesztésben rejlő kényszerítő elem és az a tény, hogy oly

sebezhetők vagyunk általa, súgja meg nekünk, hogy az őszinteségnek

alapvető szerepe van. Persze gyakorolhatjuk a megtévesztést- ugyan-

úgy, ahogy az erőszakot is — önvédelemként puszta életünk

védelmében. Lehet azután egészen jelentéktelen is, mint az ártatlan

hazugságok esetében. Az erőszak és a rombolás olyan lehetőségeit

rejti azonban magában, hogy a társadalom aligha funkcionálhat

szóban és tettben megnyilvánuló őszinteség nélkül∗

Képzeljünk el egy társadalmat, legyen az máskülönben bármilyen

eszményi is, melyben nem számíthatunk a szóra és a gesztusra. A

feltett kérdések, a reájuk adott válaszok, a kicserélt információk- mind-

ez értéktelen lenne. Ha a kijelentések rendszertelenül hol igazak, hol

megtévesztők, eleve lehetetlen minden cselekvés és választás. Ahhoz,

hogy a nyelv és a cselekvés ne legyen puszta tapogatózás a sötétben,

legalábbis minimális bizalomra van szükség a kommunikációt

illetően. Ez az oka annak, hogy egy bizonyos fokú őszinteséget

mindig fontosnak tartott az emberi társadalom, függetlenül attól, hogy

milyen mértékben tartotta magát egyéb morális elvekhez. Ahogy

Sámuel Johnson mondotta: még maguk az ördögök sem hazudnak

egymásnak, hiszen igazság híján a pokol társadalma sem maradhatna

* Persze őszinte kijelentések is lehetnek kényszerítők és rombolóak, jóllehet nem szándékoznak

megtéveszteni. Ezek is használhatók fegyverként, mely sebet üt, velük is lehet erőszakot

elkövetni.

fenn.2

Egy olyan társadalom, melynek tagjai képtelenek lennének

megkülönböztetni az őszinte üzeneteket a megtévesztőektől,

összeomlana. Az egyén választása1 és puszta élete azonban veszélyben

lenne, még mielőtt az általános összeomlás bekövetkeznék. Élelmet

vagy menedéket kereshetnénk úgy is, hogy semmit sem vártunk el a

többiektől. Azt a figyelmeztetést, hogy egy forrás mérgezett vagy egy

segélykérést baleset esetén viszont mindaddig-nem vehetnénk figye-

lembe, amíg ezeket az üzeneteket független források meg nem

erősítik.

Minden választásunk attól függ, miként értékeljük helyzetünket;

értékeléseink viszont legtöbbször a másoktól kapott információkon

nyugszanak. A hazugságok eltorzítják az információkat, ezen

keresztül pedig azt is, ahogyan szituációnkat felfogjuk; helytelen

választásokhoz vezetnek. A hazugság Harmann szavaival, „kárt okoz

a „megtévesztett személynek; tévútra vezeti”.3

A tudás hatalom; ennek megfelelően befolyásolják a hazugságok a

hatalom eloszlását; növelik a hazug hatalmát, gyengítik a

megtévesztettét, különféleképpen befolyásolják választásait.4 A

hazugság először is félreinformálhat olyanformán, hogy elhomályosít-

ja céljainkat, azt, amit a megtévesztett személy tenni vagy elérni akart.

A cél elérhetetlennek vagy már nemkívánatosnak tűnhet fel. Sőt, új

célkitűzésekhez is vezethet: Jágó megtévesztette Othellót, aki ezért

akarta megölni Desdemonát.

A hazugságok kizárhatnak, vagy elhomályosíthatnak számba jövő

alternatívákat, mint amikor egy utasnak hamisan azt mondják, hogy egy

híd összeomlott. Időnként azt a hitet keltik, hogy több alternatívánk

van, mint a valóságban; máskor meg azt eredményezhetik, hogy

megalapozatlanul meginog a bizalmunk a legjobb alternatívában.

Hasonlóképpen a sikeres megtévesztések döntően megváltoztathatják

egy adott cselekvés ráfordítása és haszna közötti arányt, illető

becslésünket. Az a hatalmas ember- és anyagi áldozat, melyhez az

Egyesült Államok vietnami intervenciója vezetett, részben legalábbis

annak a megtévesztésnek az eredménye (önmegtévesztés is keveredett

bele), melyet a döntéshozókhoz közvetített, túlzottan bizalomgerjesztő

információk eredményeztek.

Végül a megtévesztés befolyásolhatja annak a bizonytalanságnak a

fokát, amelynek jegyében választásainkra tekintünk. A megtévesztés

egy szituációt hamisan bizonyossá, s éppígy hamisan bizonytalanná

tehet. Hatással lehet a kívánt célokra, a lehetségesnek tekintett

alternatívákra, a kockázat és haszon felmérésére. A bizonyosság

dimenziójának effajta manipulálása az egyik legfőbb útja annak, hogy

hatalmat nyerjünk a megtévesztettek választásai felett. És amint a

megtévesztés olyan cselekvést indíthat el, melyet valaki különben

soha nem választott volna, ugyanúgy visszatarthat cselekedetektől

azáltal, hogy homályba burkolja a választás szükségességét.

Mindenki él a megtévesztéssel, hogy kimásszon a slamasztikából,

hogy szégyen ne érje, hogy ne sértse meg mások érzéseit. Egyesek

azonban tudatosan használják arra, hogy másokat manipuláljanak, és

hatalomra tegyenek szert. De mindenki tudatában van annak a

veszélynek, amely a hazugságban rejlik, a szenvedésnek, amelyet

eredményezhet. Ez a mindannyiunk által megszerzett, kétoldalú

tapasztalat ugyancsak rejtélyessé teszi azt a határozott egyoldalúságot,

mellyel cselekvése során mindkét fél fellép. Miért értékeljük oly

radikálisan másképp, a megtévesztés hatását attól függően, hogy a

nézőpont a hazugé-e, vagy azé, akinek hazudtak?

A megtévesztett perspektívája

Akiknek tudomására jut, hogy egy fontos kérdésben hazudtak nekik —

mondjuk szüleik identitását, házastársuk szeretetét illetően vagy

kormányunk integritására vonatkozóan —, megbántottak, csalódottak

és gyanakvóak. Úgy érzik, megkárosították őket; óvakodnak minden

új kezdeményezéstől. Elmúlt, hiteikre és cselekedeteikre a

lelepleződött hazugságok új fényében tekintenek vissza. Látják, hogy

manipulálták őket, hogy becsapatásuk eredményeképpen képtelenné

váltak döntéseiket a lehető legadekvátabb információk alapján

meghozni és így cselekedni, ahogyan akkor cselekedtek volna, ha

mindennel tisztában lettek, volna.

Igaz persze, hogy a személyes, tájékozott döntés nem a választás

egyetlen lehetséges formája a számukra. Lehet, hogy eldöntötték,

nem választanak maguk, engedik, hogy mások döntsenek helyettük -

gondnokok, pénzügyi tanácsadók vagy politikai képviselők. Lehet,

hogy úgy döntöttek: egyáltalában nem konvencionális természetű

információkra építik választásaikat, hanem a csillagokban bíznak,

kockát vetnek vagy jövendőmondóhoz folyamodnak.

Csakhogy ezeket az alternatívákat is személyesen kell

megválasztanunk, nem szabad, hogy csalárd módon, hazugsággal

vagy a manipuláció bármely más formájával ránk erőszakolják őket.

Legtöbben ellen is állunk annak, hogy elveszítsük a hatalmat

döntéseink felett; magunk akarjuk eldönteni, mely döntéseket bízunk

másokra és melyeket, akarunk magunk megejteni az elérhető

legpontosabb információkra építve. Ellenállunk, mert a tapasztalat

megtanított bennünket arra, milyen következményekkel jár, ha mások

úgy döntenek, hogy megtévesztenek bennünket - még ha ez a „mi

érdekünkben” történik is. Tudjuk persze, hogy számos hazugság

jelentéktelen. De mert ha hazudnak nekünk, nem tudjuk megítélni,

hogy mely hazugság jelentéktelen, és semmi okunk sincs azt

feltételezni, hogy a hazugok csupán jelentéktelen hazugságokra

szorítkoznak, a megtévesztettek perspektívája arra int, hogy minden

megtévesztéstől óvakodjunk.

Ez a nézőpont nem korlátozódik azokra, akiket egy adott

szituációban ténylegesen megtévesztettek. Jóllehet esetleg csak

egyetlen személyt tévesztettek meg, a megtévesztés eredményeképpen

mások is kárt szenvedhettek. Ha a polgármestert megtévesztik azt

illetően, hogy szükség van-e új adókra, a következmények az egész

városra hárulnak. Ennek megfelelően a megtévesztett perspektíváját

mindazok osztják, akik érzik a hazugság következményeit, függetlenül

attól, hogy nekik maguknak hazudtak-e. Amikor például az amerikai

és a világközvéleményt félrevezették abban az értelemben, hogy nem

hozták tudomására Kambodzsa bombázását, maguknak, a

kambodzsaiaknak kellett a legsúlyosabb következményeket viselniük,

bár aligha állíthatjuk, hogy őket, magukat is megtévesztették volna a

bombázás tényét illetően.

Érdekes itt a párhuzam a szkepticizmus és a determinizmus között. A

szekepticizmust a tudás lehetőségét tagadja, a determinizmus, pedig a

szabadságét. Csakhogy az ésszerű döntés megköveteli mind a tudást,

mind, pedig azt a szabadságot, hogy tudásunk alapján cselekedjünk.

Az ilyen döntést képtelenségnek kell, hogy tekintse az, aki egész

lényében tényleg meg van győződve mind a szkepticizmus, mind, pe-

dig a determinizmus igazáról. Hisz úgy sodorja a sors, mint a szél a

száraz falevelet. Kevesen mennek el idáig. Többen vannak azonban

már olyanok, akik szelektíve elfogadják az ilyen nézeteket, ha éppen

kézhez álló mentséget keresnek hazugságaikhoz. Azt állítják, hogy a

hazugságok sem hozzá nem adnak semmit azoknak általános

dezinformáltságához, illetve „nem-szabadságához”, akiknek

hazudnak, sem nem vesznek el abból semmit. Ha azonban a megté-

vesztettek perspektívájából kellene nézniük a dolgot, akkor az ilyen

mentség ugyancsak üresnek tűnne a számunkra. Mind a

szkepticizmust, mind a determinizmust zárójelbe kell tennünk — félre

kell dobnunk —, hogy a morálisválasztás éppolyan jelentősnek tűnjék

a hazugok számára, mint amilyen jelentős a mi életünkben, ha

megtévesztettek vagyunk.

Mert a megtévesztés kényszerítő lehet. Ha sikeres, hatalmat adhat a

megtévesztőnek, olyan hatalmat, melyről azok, akik a hazugságok

következményeitől szenvednek, nem szeretnének lemondani. Ebből a

perspektívából világos, milyen ésszerűtlen lenne ezt a jogot

fenntartani még azok között az igen korlátozott körülmények között

is, amikor a hazugok azt állítják, hogy jó okuk van a hazugságra. Ez

mindenekelőtt azért van így, mert a hazugság igen gyakori velejárója a

rossz cselekedet minden más formájának, kezdve a gyilkosságtól és

megvesztegetéstől egészen az adócsalásig és lopásig. Amikor senkinek

sem vagyunk hajlandók megadni a jogot, hogy maga döntse el, mikor

hazudjék és mikor nem, olyan hazugságokkal szemben próbáljuk

megvédeni magunkat, melyek segítséget nyújtanak az egyéb rossz

cselekedetek végrehajtásához, és fedezik azokat.

A megtévesztett perspektívája tehát alátámasztja Arisztotelész

kijelentését: „Az őszintétlenség már önmagában is közönséges és

bűnös, az igazság nemes és dicséretre méltó.”5

Eleve nem egyformán értékeljük az igazmondást és a hazugságot. A

hazugságot meg kell okolni, az igazmondást viszont nem. A hazugságra

mentséget kell keresni; minden egyes esetben fel kell mutatni az

okokat, hogy egy adott hazugság miért nem „közönséges és bűnös”.

A hazug perspektívája

Ezzel szemben azoknak, akik a potenciális hazugok perspektívájából

nézik a dolgokat, más a gondjuk. Számukra gyakran nehéz a

választás. Hihetik Machiavellivel azt, hogy mindig azok hoztak

létre „nagy dolgokat”, akik „mit sem törődtek a jóhiszeműséggel”.

Bízhatnak benne, hogy majd bölcsen használják fel a hatalmat,

melyre hazugság által tettek szert. Bízhatnak továbbá abban a

képességükben, hogy észrevegyék azokat a pillanatokat, amikor jó

okok szólnak a hazugság mellett.

A hazugok, akárcsak azok, akiket megtévesztenek, arra törekszenek,

hogy ne legyenek megtévesztve. A hazugság választásának jogát

szeretnék fenntartani a maguk számára, ahhoz viszont

ragaszkodnak, hogy mások feltétel nélkül tisztességesek legyenek.

Más szóval olyan „kiemelt” státust szeretnének, amely azzal az

előnnyel jár, hogy hazudhatnak, a nélkül a kockázat nélkül, hogy

nekik is hazudni fognak. Egyesek csak maguknak kívánják ezt a ki-

emelt státust. Mások kiterjesztik barátaikra, társadalmi csoportjukra,

foglalkozási csoportjukra is. A személyeknek ez az osztálya lehet

szűk vagy széles; de szükségszerű háttere a szokványos feltételezés,

hogy a legtöbb ember tisztességes. A „kiemelt” azt használja ki, hogy

ő a kivétel; nem létezhetnék egy olyan világban, melyben mindenki az

övéihez hasonló igényekkel lépne fel.

Egyes esetekben a hazugok tényleg úgy viselkednek, mintha azt

hinnék, hogy ők igenis ezzel a kiemelt státussal rendelkeznek, és ez

mentségükül szolgál. Más esetekben, éppen ellenkezőleg, megtévesztő

magatartásukat az a tény teszi a maguk szemében bocsánatossá, hogy

igenis, mások is hazudnak. A fontos csak az, hogy lássuk a

különbséget a tudatos hazudozó és a között, aki számára a

megtévesztés nem más, mint túlélési stratégia egy romlott társada-

lomban. ∗

Amennyire egyáltalában lehetséges, mindenki szeretné elkerülni,

hogy mások megtévesszék. Sokan viszont arra törekszenek, hogy

képesek legyenek pontosabban mérlegelni az előnyöket és a

hátrányokat mindazokban az esetekben, amikor választhatnak:

megtévesszenek-e valakit vagy sem. Mindig szeretnének okot találni

rá, hogy hazudhassanak; meggyőzik magukat, például arról, hogy a

titoktartáshoz ragaszkodnak, vagy hogy kímélni kívánják valakinek

az érzéseit. Így aztán sokkal egyszerűbb felmenteniük saját, jó

szándékú hazugságaikat; a rászedettek, pedig talán kevésbé lesznek

* A kettő, jóllehet különbözik egymástól, szorosan össze is függ egymással. Ha olyan idők

jönnének, amikor elegendő számú olyan személy van, aki a „kiemelt” életstratégiát választja,

mindenki úgy erezné, hogy egyszerűen már csak a túlélés érdekében is hazugságra kényszerül.

felháborodva, látván megtévesztőik jó szándékát.

Amikor a hazug ilyen jóindulatúan értékeli a maga hazugságait,

mindig eltekint bizonyos hátrányoktól és károktól. A hazugok

rendszerint csak a másoknak okozott közvetlen kárt állítják szembe az

általuk elérni kívánt előnyökkel. Csakhogy ez a szemléletmód hibás:

nem vesz tudomást sem arról, hogy a hazugság; magának a hazugnak

is kárt okoz, sem pedig arról, hogy lehetetlenné teszi a bizalmat és

megmérgezi a társadalmi együttműködés egész légkörét. Vagy ha

éppen tudomást vesz is ezekről a mozzanatokról, mindenképpen

lebecsüli azok jelentőségét, holott mindkét vonatkozásban

felhalmozódnak a negatívumok, s mindkét folyamatot ugyancsak

nehéz megfordítani.

Miként hat a hazugra a saját hazugsága? A tény, hogy tudja, hogy

hazudott, mindenekelőtt őt érinti. A hazugságot esetleg tisztessége

megingásaként fogja fel, és egyszeriben bizalmatlanabbul tekint

azokra, akiknek hazudott. Ha pedig azok rá is jönnek, hogy hazudott,

kárt szenved hitele és szavainak becsülete. Amikor 1961-ben Adlai

Stevensonnak az ENSZ-ben kellett hazudoznia arról, hogy mi volt

hazájának szerepe a Disznó-öbölbeli invázióban, egész élete

megváltozott. Nem biztos, hogy eleve tudta, hogy mondandója nem

igaz; így is, úgy is igen nehéz lehetett elviselnie azt a tudatot, hogy

megtévesztés eszköze volt. S még nehezebb volt a számára, hogy

ilyen nyilvánosan veszítette el hitelét társai előtt.

Ha tudjuk, hogy egy lényeges dologról szóló, nyilvánosan előadott

hazugság, mihelyt lelepleződik, kárt okoz annak, aki hazudott,

következik-e ebből, hogy minden hazugság ide vezet? Mi van

azokkal, akik csak hébe-hóba füllentenek? Kárt okoz-e nekik is a

hazugság? Nehéz lenne kitartani e felfogás mellett. Egyetlen

jelentéktelen hazugság sohasem ássa alá a hazug integritását. A

hazugoknak az a bajuk, hogy igyekeznek legtöbb hazugságukat ilyen

megszépítő fénybe állítani, és így nagyon is lebecsülik a kockázatot.

Míg egyetlen olyan hazugság sincs, amely mindig kárt okozna a

hazugnak, legtöbbjükben mégis benne rejlik ennek a kárnak a

kockázata.

A kockázatot fokozza az a tény, hogy igen kevés hazugság jár

önmagában. Könnyű dolog hazudni, mondotta egy szellemes ember,

igen nehéz azonban csak egy hazugságot mondani. Az első

hazugságot „meg kell fejelni a másodikkal, különben átereszti a

vizet”. Mind több hazugságra lesz szükség; a hazugnak egyre

foltoznia kell mondókáját. Mind nagyobb megterhelés nehezedik rá —

sokak tapasztalata szerint rendkívüli memóriára van szükség ahhoz,

hogy valaki „rendben” és szétbogozható állapotban tartsa

hazugságait.6 A tisztességes ember szabadon rendelkezik azzal az

energiával, melyet a hazugnak, hazugságai, alátámasztására kell

fordítania.

Az első hazugság után a többi már könnyebben jön. Ledőlnek a

pszichikus korlátok; a hazugságok egyre szükségesebbnek és egyre

menthetőbbnek tűnnek. Eldurvul a morális distinkcióra való

képesség; a hazug mind torzabbul érzékeli lelepleződésének esélyét.

Ezek a változások finoman hatnak magatartására; még ha nem

lepleződik is le, az emberek kevésbé fognak bízni benne, mint

azokban, akiknek vitathatatlan a tisztességük. És az egyre gyakoribb

hazugságok igenis fokozzák a lelepleződés esélyét. Ha a hazug maga

nem is érzi, miként csökken integritása∗ megtévesztő praktikái

folytán, biztosan zavarja, hogy leleplezett hazugságai a hitelét is

kikezdik. Paradox módon: ha egyszer nem bíznak már a szavában,

jelentősen csökken a hatalma —jóllehet a hazugság rövidtávon

gyakran növeli hatalmunkat azok felett, akiket megtévesztünk.

Ha a hazug keveset törődik is azzal, hogy milyen károkat okoz

másoknak, a kockázat, melyet ő maga vállal, amellett szól, hogy

legalábbis igen komolyan mérlegre tegyen minden olyan döntést,

amely a hazugság mellett szólna. A helyzet mégis az, hogy igen ritkán

veszi tekintetbe ezt a kockázatot. Az elfogultság minden ítéletünket

eltorzítja, de sohasem annyira, mint amikor jó okot keresünk a

megtévesztéshez. Nemcsak tudatlansággal és elbizonytalanodással jár

együtt, aminek eredményeként a hazugok hajlamosak túlértékelni

saját jóakaratukat, magasrendű motívumaikat és azt az esélyüket,

hogy nem lepleződnek le; hanem ahhoz is vezet, hogy túlságosan

bíznak benne: nem keverednek csávába, nem zavarodnak össze és

nem veszítik el integritásukat — holott a legtöbb esetben éppen ez

történik velük.7

A hazugok önmaguknak adományozott kiemelt státusa

éppolypusztító következményekkel járhat, mint bármely más

ellenőrizetlen hatalomgyakorlás. A valóságban igen kevéssé tesz szert

függetlenségre bárki is hazugságai által. Remélem, a későbbiekben

* Az „integritás” szó azonos gyökerű az „intakt” és az „érintetlen” szavakkal. Igen gyakran használják az őszinteséggel és a korrekt eljárással kapcsolatban, és hitem szerint tükrözi azt a felfogást, mely szerint a hazugság kárt okoz önmagunknak. Számos hagyomány része az a meggyőződés, hogy a rossz cselekedetnek önromboló aspektusai vannak. Lásd például Mencius Könyvét: „Minden emberben benne rejlik ez a négy princípium (emberiesség, igazságosság, méltóság, bölcsesség). Az az ember, aki képtelennek tartja magát arra, hogy őket gyakorolja, önmagát pusztítja.” L. Merle Severy (szerk.), Great Religions of the World (Washington, D.C. 1971), 167. o.: és W. A. C. H. Dobson fordításában Mencius (Toronto 1963), 132. o.

sikerül majd rávilágítanom azokra a rendkívüli körülményekre,

melyek között igen kevéssé valószínű, hogy a hazugság kárt okozna

önmagunk és mások számára, s feltárnom azokat a módszereket, ame-

lyeknek segítségével megkülönböztethetjük ezeket a körülményeket.

De teljesen aligha küszöbölhető ki annak esélye, hogy a hazugok kárt

szenvedjenek.

Elfogultságuk folytán a hazugok gyakran nem veszik figyelembe a

károk másik típusát sem. Arra talán még tesznek erőfeszítéseket,

hogy felmérjék hazugságaiknak az egyéneket - magukat és másokat-,

érintő következményeit; azt azonban már csak ritkán veszik észre,

hogy a megtévesztés milyen sokféleképpen tehet széles körűvé és

tömegessé olyan gyakorlatot, amely nagyon káros

következményekkel jár az emberi közösségekre nézve. Ez a

gyakorlat nyilvánvalóan nemcsak elszigetelt egyéneket érint. A

társadalmi bizalom lakkrétege sokszor igen vékony. Ahogy terjednek

a hazugságok — akár utánzás útján, akár a bosszú eszközeként, akár

azért, mert az egyik elébe akar vágni annak, hogy a másik

megtévessze őt —, kárt szenved a bizalom. A bizalom azonban úgy

tartozik társadalmi javaink közé, mint a levegő, melyet szívunk, vagy

a víz, amelyet iszunk. Ha meginog, a közösség, mint egész szenved

miatta; ha megsemmisül, társadalmak alapjai rendülnek, meg és tár-

sadalmak omlanak össze.

Olyan korban élünk, amikor a bizalom légkörének megromlását első

kézből tapasztalhatjuk. Nagyon komolyan megingott a bizalom a

közösség tisztségviselőiben és a szakemberekben. Nagyon is

természetes reakciója ez olyan praktikák lelepleződésének, amikor

olyan nemesen hangzó célok nevében, mint „nemzetbiztonság” és „az

igazságszolgáltatásnak a vád és a védelem függetlenségén alapuló

rendszere”, csapták be az embereket. Eltart majd egy ideig, míg az

emberek újra hinni fognak az olyan kormánynyilatkozatoknak,

melyek szerint a GIA nem vett részt egy latin-amerikai puccsban,

vagy a számok azt mutatják, hogy új gazdasági fellendülés küszöbén

állunk. E bizalmatlanságot, szülő gyakorlatot nemcsak a hírhedtté vált

tisztségviselők vezették be, hanem sokan mások is, magas rangúak és

kisebb pozíciókban ülők, a kormányon belül és azon kívül, minden

egyes esetben olyan okokból, melyek elsőrendű fontosságúaknak

tűntek.

Vegyük például azt a kormánytisztviselőt, aki abban reménykedik,

hogy a Kongresszus megszavaz egy fontos szociálpolitikai

törvényjavaslatot. Hazudhat-e a képviselőnek, akiről úgy véli, hogy

képtelen felfogni e törvény jelentőségét és sürgősségét, ugyanakkor

azonban elegendő hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy ne engedje

keresztülvinni? Szabad-e azt mondania neki, hogy ha a törvényja-

vaslatot nem fogadják el, a kormány még szélesebb körű

intézkedéseket kíván majd foganatosítani?

Hogy feleletet találjunk e kérdésre, az elszigetelt esetről azok felé a

széles körben elterjedt mesterkedések felé kell fordítanunk

figyelmünket, melyeknek ez csupán része. Mit gondolnak a kollégák

és beosztottak, akik tanúi az ilyen típusú döntésekből eredő

megtévesztéseknek? Mit gondolnak a képviselők, akiknek e

hazugságok egy része elkerülhetetlenül a tudomására jut? És mit

gondolnak a választók, amikor tudomást szereznek ilyen és hasonló

húzásokról? S most váltsunk vissza a hivatalnok szűkebb világára, aki

hisz a javasolt törvényben, s azt reméli, hogy egy apró megtévesztéssel

megnyerhet egy döntő szavazatot.

A hazugság okozta károktól való félelem, magyarázza az olyan

kijelentéseket, mint az itt következő János Jelenéseiből (22.15),

melyről különben úgy tűnnék, hogy furcsán túlzó:

„De kinn maradnak [a városból] az ebek és a bűbájosok, és a

paráznák és a gyilkosok, és a bálványimádók, és mind a ki szereti és

szólja a hazugságot.”8

A sokaság mélyen gyökerező aggodalma jut itt szóhoz; aligha lehet

nagyobb ellentétet elképzelni, mint ami e kijelentés és Machiavelli

magabiztos, individualista felfogása között áll fenn:

„Az emberek olyan együgyűek, és annyira a pillanatnyi szükség

irányítja magatartásukat, hogy aki csalni akar, mindig talál valakit,

akit becsaphat és megtéveszthet.”

Eltérő perspektívák

A perspektívák eltérő volta magyarázza azt a kettősséget, amelyet a

hazugsággal kapcsolatban legtöbben érzünk. Egyrészről tisztában

vagyunk a hazugság kockázatával, és szeretnénk egy olyan világot,

melyben mások nem hazudnak, ugyanakkor tudjuk, hogy vannak

olyan pillanatok, amikor nagyon, is jó, sőt talán szükséges lenne, hogy

mi magunk büntetlenül megtéveszthessünk másokat. Önmagában

mindkét perspektíva egyoldalú: elfogulttá teheti és elsekélyesítheti

erkölcsi ítéletünket. A megtévesztett perspektívája is oda vezethet,

hogy ok nélkül gyanakszunk valakinek a szavahihetőségére.

Meg kell tanulnunk a dolgokat mindkét perspektívából szemügyre

venni, egyszerre koncentrálni mind a kettőre, mintha arra

törekednénk, hogy egy optikai trükköt mindkét perspektívából

egyszerre lássunk. Az etikában az ilyenfajta kétfókuszú szemlélet a

következő aranyszabály alkalmazását eredményezi: arra kell

törekednünk, hogy a cselekedeteket ne csak, mint szubjektum és

cselekvő éljük át, hanem mint objektum, egyes esetekben, mint áldozat

is. Nem mindig könnyű beleképzelni magunkat valakinek a helyébe,

akinek a sorsában nem szívesen osztoznánk, de a hazugságot illetően

nem áll fenn ilyen nehézség. Mindannyian tudjuk, mit jelent

hazudni, és mit jelent az, ha nekünk hazudnak, s jogosan vagy

jogosulatlanul azt gyanítani, hogy hazudtak nekünk. Elvileg könnyen

belehelyezkedhetünk mindkét perspektívába. S az a fontos, hogy erre

törekedjünk, amikor mérlegeljük a hazugságokat, melyeket mondani

szándékozunk. Ez a választásnak és az ítélkezésnek az a pillanata,

amikor a legnehezebb követni az aranyszabályt. Al-Gazáli iszlám

misztikus a következő szavakkal ajánlja a perspektívák váltogatását:

„Ha tudni akarod, mennyire piszkos dolog a' magad hazugsága,

vedd szemügyre valaki másnak a hazugságát és azt, hogy mennyire

menekülsz előle, és mennyire megveted azt az embert, aki hazudik, és

mennyire piszkosnak tartod azt, amit közöl. Tedd ugyanezt a saját

bűneid vonatkozásában is, mert a saját bűneid piszkosságára nem

saját eseted derít fényt, hanem a másoké.”9

Ha ebből a kettős perspektívából tekintjük, ismét csak szembetűnő

lesz a megtévesztés és az erőszak közötti párhuzam. Mert az erőszak és

a hazugság nemcsak a jogtalan kényszerítés, hanem az önvédelem és a

túlélés eszköze is. A törvény és a szokás mindig is óvakodott tőlük és

korlátozta őket, amikor a hazugság és a támadás kárvallottjainak

szemszögéből tekintett rájuk. A vallás és az etika egyaránt elítélte

mindkettőt, és tanácsokat adott arra vonatkozóan, miként szálljunk

szembe a belőlük eredő elnyomással.

De dicsőítették is őket minden korban, amikor a cselekvő, a hazug,

az erős szemszögéből tekintettek rájuk. A hős becsap másokat, hogy

túléljen és hódítson. Mind az erőszakot, mind, pedig a csalást virtus-

ként és dicsőségként ábrázolták, ha ebből a szempontból tekintettek

rájuk. Nietzsche és Machiavelli a szószólóik, az epikus költészet az

otthonuk. Nézzük csak például, hogyan fordul Athéné mosolyogva

Odüsszeuszhoz az Odüsszeiában:

„Furfangos legyen az, s agyafúrt, ki fölötted a cselben győzni akar,

legyen égi lakó, bár az, ki eléd ér. Jaj, te gonosz, te cseles,

leleményes, tarkaeszű még itt, a hazád földjén sem akarsz fölhagyni

a csalfa szóval, tettel, amit mind kedvelsz csöpp korod óta. Mégse

beszéljünk erről már, hiszen értjük a cselt mi mindketten: te halandók

legkitűnőbbje tanácsban, szónoklásban vagy, s én a híres az égi

lakók közt fortélyról, ravasz észről”.10

Az igazmondás elve

A megtévesztettek perspektívájából tehát számos okát láthatjuk

annak, hogy miért is nemkívánatos a hazugság. Akiket illet, okkal

félnek attól a hatástól, melyet a le nem leplezett hazugság gyakorol a

hazugok és a rászedettek döntéseire egyaránt. S nagyon is tudatában

vannak annak, hogy miképpen hatnak a leleplezett és a megsejtett

hazugságok a bizalomra és a társadalmi együttműködésre. És

nemcsak az egyedi hazugságot veszik tekintetbe, hanem azt a

gyakorlatot is, melynek része, továbbá lehetséges hosszú távú

következményeit.

Úgy hiszem tehát, hogy kiindulópontunk legalábbis Arisztotelész

felfogása kell, legyen: a hazugság „közönséges és bűnös”; ha csak

speciális meggondolások nem követelik másként, az őszinte kije-

lentéseket kell előnyben részesítenünk a hazugságokkal szemben. Ez a

kiindulópont eleve negatív súlyt ad a hazugságoknak: nem

semlegesek döntéseink szempontjából; a hazugság magyarázatot

kíván, míg az igazság általában nem. Ellensúlyozza a durva

értékelést, amellyel a hazugok saját motívumaikat és hazugságaik

következményeit illetik. És határozottan azokra hárítja a bizonyítás

terhét, akik a hazugok perspektívájára helyezkednek.

Ezt a hazugságellenes beállítottságot úgy is fogalmazhatjuk, hogy az

őszinteség és az igazmondás pozitív értékét hangsúlyozzuk.11 A

következő fejezetekben úgy hivatkozom majd az „igazmondás elvé-

re”, mint ami eleve kifejezi azt a kiegyensúlyozatlanságot, amely az

őszinteség és a hazugság megítélésében jelen van.

Ezt az elvet nem kell szükségképpen minden más elé helyeznünk, s

nem is ezt alkalmazzuk a leggyakrabban. Az is nyilvánvaló, hogy

önmagában nem elégséges: tanúsítják ezt a brutális, jóllehet becsületes

rezsimek vagy az az emberkínzó, aki büszke a maga szókimondására.

Annyit azonban állíthatunk, hogy az igazmondás bizonyos fokába

vetett bizalom az emberek közötti viszonyok alapját képezi; ha ez a

bizalom meginog, vagy elkopik, összeomlanak az intézmények. ∗

Az elv — a hazugság negatív értékelése — nem jelenti

szükségképpen, hogy minden hazugságot eleve el akarnánk vetni;

arról sem mond semmit, hogy milyen fajta hazugságokat kellene

megtiltani. Egy vonatkozásban azonban közvetlenül is korlátozza a

hazugságot: bármely olyan szituációban, melyben a hazugság

lehetséges választás, először keresnünk kell az őszinte alternatívát.12

Ha úgy tűnik, hogy a hazugság és az őszinte kijelentés azonos

eredményre vezetne, vagy hogyha egyformán kívánatosnak tűnnek,

amikor azon elmélkedünk, hogy vajon hazudjunk-e — nem szabad

hazudnunk. Csak ha a hazugság tűnik az utolsó mentsvárnak, akkor

kezdhetünk egyáltalában azon gondolkodni, hogy ez a hazugság

igazolható-e erkölcsileg. Bármilyen gyengének is tűnjék ez a kezdő

megszorítás, ha komolyan vesszük, kiküszöböl számos olyan

hazugságot, melyet gondatlanságból, szokásból vagy végig nem

gondolt jó szándékkal követnénk el.

Amikor arra teszünk kísérletet, hogy túllépjünk e kezdő premisszát

illető megegyezésen, azok gördítik utunkba az első akadályt, akik azt

hiszik, hogy minden hazugságot kategorikusan el kell vetnünk. Ez az

álláspont nemcsak negatív súlyt ad a hazugságnak; súlyát oly nagynak

tekinti, melyet semmiféle körülmény ki nem egyensúlyozhat. Ha ezt

az utat választjuk, akkor nyilvánvalóan elesik az a kérdés, hogy

* Az igazmondás elvének, mint alapnak nyilvánvaló a funkciója, ha a bizalomra gondolunk.

Különféle formái lehetnek a bizalomnak: bízhatom abban, hogy korrekt módon bánsz velem,

hogy szíveden viseled érdekeimet, hogy nem fogsz kárt okozni nekem. De vajon ha nem bízom

meg a szavadban, lehet-e igazi bizalmam az előbbi hármat illetően? Ha nem bízunk a mások

őszinteségében, van-e mód arra, hogy megállapítsuk korrektségüket, segítő vagy ártó

szándékukat? Hogyan bízhatnánk akkor bennük? Bármi legyen is, ami fontos nekünk, az csakis

a bizalom légkörében virágozhat.

milyen körülmények között jogosult a hazugság.

III. Sohase hazudjunk?

„De minden hazug az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol az ő

szívében, s azzal a céllal, hogy becsapjon. Mármost viszont napnál

világosabb, hogy a beszéd nem azért adatott az embernek, hogy az

emberek azzal megtévesszék egymást, hanem hogy az egyik ember

tudathassa gondolatait a másikkal. Ha tehát arra használjuk a beszédet,

hogy megtévesszünk vele, nem pedig a neki kijelölt céllal, az bűn. És

nem szabad azt hinnünk, hogy van hazugság, amely ne lenne bűn,

csak mert némelykor lehetséges, hogy hazugságot szólván szolgáljuk a

másikat.”

Szt. Ágoston: Enchiridion

„Ha bárki arra tanít, tegyétek a rosszat, abból lesz a jó, vagy pedig

maga teszi, méltán kárhozik el. Ez különösen áll azokra, akik

hazudnak azért, hogy jót tegyenek általa. Ebből az következik, hogy a

jóindulatú hazugság éppúgy, mint a többiek, förtelem az Igazság

Istenének szemében. Ezért nem képtelenség, bármily furcsán

hangozzék is, amit az Egyházatya mondott:» Akkor sem hazudnék

szándékosan, ha ezzel az egész világ minden lelkét megmenteném.«„

John Wesley: Szentbeszéd

„A hazugság által az ember eldobja, mintegy meg semmisíti emberi

méltóságát.”

Immánuel Kant: Az erkölcsök metafizikája

Minden hazugság elvetése

A hazugság problémájára, elvben legalábbis, az a legegyszerűbb

válasz, ha elvetünk minden hazugságot. Számos teológus képviselte

ezt az álláspontot; közülük is mindenekelőtt Szt. Ágoston. A

legélesebben elhatárolta magát minden korábbi véleménytől, amelyek

szerint bizonyos hazugságok jogosultak lehetnek. Ragaszkodott

ahhoz, hogy Isten minden hazugságot tilt, s ennél fogva a hazugok

halhatatlan lelküket sodorják veszélybe.1

A hazugságot a következőképpen határozta meg: Amikor valakinek

egy dolog van a szívében, de más valamit jelent ki, azzal a

szándékkal, hogy megtévesszen2, ilyenformán visszaél az emberi

beszéd istenadta céljával. Meghatározása semmiféle teret sem enged

az igazolható őszintétlenség számára. Bevallotta, hogy ez zavarja:

mert mi van például a szenvedő embereknek szóló hazugságokkal,

vagy azokkal, amelyek olyanokat védelmeznek, akiket támadás vagy

bemocskolás fenyeget. Elismerte ezért, hogy nagy különbségek vannak

a hazugságok között, egyesek sokkal irtózatosabbak másoknál.

Nyolcféle hazugságot különböztetett meg, kezdve azokkal, melyeket a

vallás tanítása során követnek el — ezek mind közül a legrosszabbak —,

végezve azokkal, amelyek senkinek sem okoznak kárt, és egyszersmind

megvédenék valakit a fizikai bemocskoltatástól.3 Az utóbbiak is

bűnök, nem igazolhatók és senkinek sem tanácsolhatok, de jóval

bocsánatosabbak a többieknél. A végkövetkeztetés így szól:

„Nem tagadható, hogy igen nagyfokú jóság jellemzi azokat, akik

soha nem hazudnak, kivéve, ha meg akarnak óvni valakit valamilyen

sérelemtől; de azoknak az esetében, akik erre a fokra eljutottak, nem

a becsapást, hanem a jó szándékot dicsérjük és jutalmazzuk is

időnként jogosan. Teljesen elegendő, hogy a megtévesztés

megbocsátható; dicséret tárgya nem lehet.”4

Ágoston gondolkodásának óriási hatása volt e tárgyban. Az ő

koráig igen különbözőek voltak a vélemények. A Biblia - úgy tűnt

- még a keresztények számára is példákat szolgáltatott a színlelésre

és a hazugságra, és ez megnehezítette, hogy kategorikusan

elutasítsanak minden hazugságot. Ágoston viszont úgy magyarázta

ezeket a példákat, hogy továbbra is fenntarthatta, miszerint Isten

megtiltott minden hazugságot, habár megkülönböztette őket a

mögöttük rejlő szándékok és hatásuk káros volta szerint. Ezek a

megkülönböztetések fellelhetők a korai középkor bűnbocsánati

szertartásaiban, és szisztematikusan foglalkoznak velük az érett

középkor munkái; a csúcspont azután Aquinói Tamás hazug-

ságmagyarázata a Summa Tkeologiae-ben.5

Ágoston nyomán általánosan uralkodott az a felfogás, hogy minden

hazugság bűn, s így tiltandó. Csakhogy kiderült: egy ilyen doktrína

szerint igen nehéz élni. Különféleképpen próbálták enyhíteni a tiltást,

kísérletet tettek rá, hogy valamiképpen megkerüljék s legalább néhány

hazugságot, megengedjenek. Három különböző módszerrel

kísérleteztek: megpróbáltak néhány hazugságot megbocsáthatóvá

tenni; megpróbálták azt állítani, hogy bizonyos megtévesztő

kijelentések nem őszintétlenek, csak a hallgató érti félre őket; és végül

kísérletet tettek arra is, hogy azt állítsák: bizonyos őszintétlenségek

nem számítanak hazugságnak.

Az első módszer Ágoston nyolclépcsős hierarchiájára épült, amely a

legsúlyosabb hazugságoktól halad a könnyebben megbocsáthatók

felé. Aquinói Tamás kialakított egy sémát, melyet még ma is használ-

nak a katolikus teológusok. Háromfajta hazugságot különböztetett

meg: a jó szándékú vagy segítő hazugságot; a tréfás hazugságot,

amelyet viccelődés kedvéért mondanak; és a rosszindulatú vagy

bűnös hazugságot, melyet azért mondanak, hogy ártsanak valakinek.

Aquinói szemében csak az utóbbi halálos bűn. Egyetértett Ágostonnal

abban, hogy minden hazugság bűn, de a jó szándékú és a tréfás

hazugságokat kevésbé vette komolyan. A bűnbocsánat szertartása

egyre fontosabb lett, és végül nagy nézeteltéréseket váltott ki az

egyházon belül. Megengedhető-e, hogy valaki hazudozzék, majd

ennek következményeit teljesen eltávolítsa lelkiismeretéből? Megen-

gedhető-e, hogy akár ismételten is így tegyen, esetleg már eleve a

bűnbocsánat számításba vételével tervezve meg a hazugságokat? És

milyen úton-módon kell keresnünk a bocsánatot?

Kínzó feladat volt megbízható feleletet nyerni az ilyen kérdésekre,

lévén, hogy a nézetek oly élesen elütöttek egymástól és hogy a

tévedésért túlvilági büntetés járt. Hasonló vitákhoz vezetett a másik

két módszer is, mellyel Ágoston szigorú tiltását kívánták enyhíteni.

Végeredményben ezek azt állították, hogy bizonyos szándékosan

megtévesztő kijelentések alapjában véve nem hazugságok. S akkor jó

lelkiismerettel élhetünk velük.

Az egyik ilyen módszer a „reservatio mentalis”, illetve „értelmi

fenntartás” volt. Abból indul ki, ahogyan Ágoston is meghatározza a

hazugságot - valakinek egy dolog van a szívében, de más valamit

jelent ki -, viszont kihagyja a definícióból a beszélő megtévesztési

szándékát.6 Ezért megengedi a következő érvelést: Ha valakinek

valami félrevezetőt mondasz, és gondolatban hozzáteszel valami

olyan módosítást, hogy a kijelentés ez által igaz legyen, akkor nem

vagy felelőssé tehető azért, ha hallgatód „félreértelmezte” állításodat.

Egyesek úgy vélték, hogy ez a reservatio mentalis csak igaz ügy

esetén engedhető meg, és akkor, ha a megtévesztettnek módja van

rá, hogy helyes következtetésre jusson.7 Mások igen messzire mentek

használatának kiterjesztésében, egészen addig, hogy egy okos ember

valamennyi őszintétlenségéhez mindig megtalálhatta a kényelmes

reservatio mentalist. Felesleges is mondani, hogy a doktrína erős

ellenállásba ütközött, mind a katolikus körökön belül, mind, pedig

azokon kívül. Pascal így kezdi vele szembeni polémiáját a Vidéki

levelekben

„A legzavarbaejtőbb ezekben az esetekben, az hogy miként

kerüljük el a hazugságokat, különösen, ha valaki arra törekszik, hogy

valamilyen hamis dolgot hitessen el. Csodálatra méltóan szolgálja

ezt a célt az equivocatio doktrínája, mely szerint, ahogyan Sanchez

fogalmaz,» megengedett, hogy kétértelmű kifejezéseket használj,

melyeket az emberek más értelemben fognak fel, mint ahogyan te

érted «.

—Tudom, atyám — mondottam.

—Oly gyakran, közöltük ezt - folytatta —, hogy lassan mindenki

tudomást szerzett róla. De tudod-e, mit kell tenni, ha valaki nem talál

kétértelmű szavakat?

— Nem, atyám.

—Gondoltam - mondotta. — Ez valami új: ez a reservatio mentalis

doktrínája, »Az ember- megesküdhet — ahogy Sanchez mondja egy

helyen —, hogy nem követte el ezt vagy azt a dolgot (holott

valójában elkövette), hallgatólagosan hozzágondolván, hogy nem

tette azt egy bizonyos napon, vagy mielőtt megszületett, vagy

odaértve bármely más ilyen körülményt, míg ugyanakkor az általa

használt szavak nem rendelkeznek olyan értelemmel, amely feltárná

ezt a jelentést; és ez nagyon alkalmas viták esetén, és

mindig jogosult, ha szükséges az egészség, a becsület vagy a jó

érdekében«.

—És, atyám, ez tényleg nem hazugság, s tetejében nem még hamis

esküvés is?”8

A reservatio mentalisnak hosszú története lett, különösen bírósági

ügyek esetében. Minthogy a bíróság előtt tett eskü Istent hívta

tanúbizonyságul, s abban a hitben, hogy ő lesújt azokra, akik

hamisságok alátámasztására veszik ajkukra nevét,9 egyesek úgy

érveltek, hogy egy néma rezerváció, melyet csak Isten hall meg, de

nem a bíróság, lehetővé teszi, hogy elkerüljük ezt a sorsot. Így a

házasságtörő asszony megesküdhet, hogy nem okozott sérelmet

férjének, önmagában hozzátéve, hogy legalábbis nem ezen a héten,

vagy nem egy bizonyos helyen, ezzel elkerülvén férje dühét és a biztos

halált; ugyanakkor azt hiheti magáról, hogy Isten szemében nem

esküdött hamisan.

Azokban a korszakokban, amikor tombolt a vallási üldözés, élet és

halál kérdése volt, hogy reservatio mentalisokkal és a külső

cselekvések más belső megtagadásaival lehessen élni. A tizenhatodik

században például az úgynevezett nikodemiták, akik lutheránusokká

vagy kálvinistákká lettek, úgy próbálták elkerülni az üldöztetést,

hogy eltitkolták vallási nézeteiket, és részt vettek-a misén.

Magatartásukat vallási indokokkal kísérelték meg igazolni. Kálvin

azonban a legélesebb szavakkal elítélte őket, s azt ajánlotta nekik,

hogy inkább vándoroljanak ki a katolikus területekről, mintsem

hogy részt vegyenek a „pápista ceremóniákon”.10

A reservatio mentalis egyáltalában nem a múlté. Ma is megfogadjuk,

hogy nem folyamodunk reservatio mentalishoz, így például sok

állampolgári és hivatali hűségeskü formulájában előfordul ez.

Néhányan viszont máig is azt ajánlják, hogy épp ehhez folyamodjunk.

Egy közismert katolikus tankönyv11 azt ajánlja az orvosoknak és az

ápolónőknek, hogy ily módon tévesszék meg betegeiket, ha ezt

szükségesnek találják. Ha egy lázas beteg azt kérdezi például, hogy

mennyi a hőmérséklete, azt ajánlják az orvosnak, hogy a következőt

mondja: „Hőmérséklete ma normális”, és ugyanakkor tegye meg azt a

reservatio mentalist, hogy normális, ha a páciens jelen testi állapotát

vesszük tekintetbe.

Az utolsó útja annak, ahogyan megpróbálták megkerülni Ágoston

minden hazugságra vonatkozó tilalmát, azon az érvelésen alapul,

hogy erkölcsi szempontból nem minden szándékosan hamis kije-

lentést kell hazugságnak tekintenünk. Igen meggyőzően képviselte ezt

a nézetet Grotius.12 Úgy érvelt, hogy egy őszintétlenség a szó szoros

értelmében csak akkor hazugság, ha összeütközésbe kerül annak a

személynek a jogaival, akihez szólt. Egy rablónak például nincsen

joga arra az információra, melyet megkísérel kicsikarni; ennél fogva,

ha hamisan szólok hozzá, az nem a szó szoros értelmében vett

hazugság. A szóban forgó jog nem más, mint az ítéletalkotás

szabadságának a joga, mely minden beszédből értelemszerűen

következik; de a hallgató elveszíti ezt a jogát, ha rosszak a szándékai;

előfordul, hogy még nem szerezte meg ezt a jogot, mint a gyermek; s

az is megesik, hogy önként lemond róla, ha például két személy

megegyezik abban, hogy megtéveszti egymást. Grotius jogász volt, és

nézetei sokakkal azt hitették el, hogy ha a hazugságok nem igazán

törvényellenesek, akkor erkölcsileg elfogadhatók, és nem hoznak

szégyent a hazugra.13 Ez az érvelés végtelenül leegyszerűsíti Grotius

gondolkodását, de hozzásegített ahhoz, hogy a hazugságról folyó

vitákban ismét szerepet kapjon az ókorban még általánosan elismert,

de Szent Ágoston által majdnem teljesen kiirtott felfogás, mely szerint

az őszintétlenség időnként igazolható.

Kant is megvitatta ezeket a doktrínákat, etikát tanuló

növendékeivel. 1775 és 1781 között, még mielőtt saját

erkölcsfilozófiai műveit kiadta volna, évente adott elő etikát a

königsbergi egyetemen, s az előírt tankönyvet használta, amely Szt.

Tamás és Grotius közismert distinkcióit tárgyalja.14 Diákjainak

századunkban kiadott előadásjegyzeteiből ítélve Kant eleven hangon

fejtegette ezt az anyagot, illusztrációként konkrét eseteket

alkalmazva.15

Ezért is oly meglepő, hogy mikor végül is publikálta saját

erkölcsfilozófiai műveit, a hazugság tárgyalásakor kifejezetten

elhatárolta magát mindeme finom megkülönböztetésektől.16 A

hazugsággal szembeni lehető legerősebb érvekkel él.

Először is vitába száll azzal az eszmével, hogy bármely nemes

motívum vagy az életveszély megbocsáthatóvá tenné a hazugságot. A

következőképpen érvel:

„Az elkerülhetetlen kijelentések őszintesége az egyén formális

kötelessége mindenkivel szemben, bármely nagy hátrányokkal járjon

is ez önmaga vagy mások számára.”17

Ez nem más, mint az abszolutista álláspont, amely minden

hazugságot tilt, azokat is, melyeket a legjobb célok elérése vagy a

legszörnyűbb sors elkerülése érdekében követnek el. Olyan valaki

számára, aki ilyen állásponton állt, halálos sértés volt, ha hazugnak

nevezték — talán még pereskedésre vagy párbajra is kelt emiatt; ha

valakiről bebizonyosodott, hogy hazug, akkor szégyenében el is

bujdoshatott.

Kant nézetei, ha elfogadjuk őket, semmissé tesznek minden olyan

törekvést, hogy különbséget tegyünk a hazugságok között, hiszen

valamennyit elvetik. Az őszinteség kötelességét úgy fogja fel, mint

„feltétel nélküli kötelességet, amely minden körülmények között

érvényes”:18 a hazugság, még akkor is, ha egyetlen egyénnek sem

okoz kárt, mindig megsérti az emberiséget a maga általánosságában,

„mert érvényteleníti a jog forrását”. Ezen felül kárt okoz magának a

hazugnak, minthogy megalázza emberi méltóságában, és

értéktelenebbé teszi őt egy puszta dolognál.19

Kant elveti az Ágostoni tilalomnak azt a megkerülését is, hogy

bizonyos őszintétlenségeket ne tekintsünk hazugságnak. Úgy

határozza meg a hazugságot, mint „pusztán szándékolt nem igaz

kijelentést más személynek”, de nem teszi hozzá azt a megszorítást,

hogy az igazmondás kötelezettségével csak olyannal szemben

rendelkezünk, akinek joga van az igazságra.20 Ellenkezőleg, az

őszinteség olyan kötelesség, melyet semmiféle körülmény sem

helyezhet hatályon kívül. Bármit mondhatunk is el Kant állás-

pontjáról, az az érdeme kétségtelenül megvan, hogy világos és

egyszerű. Mások még tanakodnak azon, hogy mikor hazudjunk és

mikor nem, ő azonban tiszta vizet önt a pohárba.

A kötelesség konfliktusai

Egyetérthetünk-e azonban Kanttal? Álláspontja túl radikálisnak tűnik

szinte valamennyi olvasója számára, egyesek kifejezetten

mániákusnak találják. Jóllehet az igazmondás kétségtelenül fontos

kötelesség, a legtöbben úgy vélik, hogy helyt ad kivételeknek.

Összeütközésbe kerülhet más kötelességekkel, például azzal, hogy

óvjuk az ártatlanokat a bajtól. Kant azonban úgy véli,21 hogy a

„kötelességek és kötelezettségek kollíziója elgondolhatatlan; ha valaki

a kötelességét teszi, ki fog derülni, hogy ezzel ellentétes kötelezettségei

nincsenek. Kant álláspontját az teszi ilyen merevvé, hogy elutasítja a

kötelességek konfliktusának végiggondolását.

A legtöbben az ellentétes nézetet képviselték: van, amikor az

őszinteség oly nagy kárt okoz, vagy annyira nem segíti elő súlyos

károk megakadályozását, hogy a hazugság nyilvánvalóan igazolható.

Az egyik ilyen eset, amikor valakinek az élete forog veszélyben, és a

hazugság elháríthatja a veszélyt. A hagyományos példát, melyet az

abszolutista pozíció ellen felhoznak, maga Kant is tárgyalja: egy

potenciális gyilkos az iránt tudakozódik, vajon „barátunk, akit üldöz,

menedéket keresett-e nálunk”.22 Szabad-e hazudnunk, hogy

megmentsük barátunkat? Vagy meg kell mondanunk az igazságot?

Ez az alapeset ismeretes a bibliai időkből, számos változatban

használta fel a skolasztika, s a legtöbben foglalkoztak is vele, akik a

megtévesztésről értekeztek. A feltételezés szerint természetesen a

puszta hallgatás vagy a kitérés a válaszadás elől nem elégítené ki a

támadót. Ha még ez az eset sem gyengíti ellenállásunkat mindenfajta

hazugsággal szemben, akkor nehéz lenne elképzelni, hogy bármely

másik elérhetné ezt.

A tizenkilencedik századi Angliában újból vizsgálja az esetet

Newman érsek. Önmagát és a katolikus hittudósokat védelmezte az

amoralitás és az igazmondás laza kezelésének vádjával szemben.

Úgy érvel, hogy a feddhetetlen ember, bármely hitet valljon is,

szélsőséges körülmények között igenis élhet a hazugsággal. A

következőket idézi Sámuel Johnson- tól:

„Az általános szabály az, hogy az igazságon sohasem szabad

erőszakot elkövetni; kell azonban lennie néhány kivételnek. Ha

például egy gyilkos kérdezné tőled, merre ment el valaki.”

De, teszi hozzá Newman kardinális, Johnson, cselekedhetett volna

egészen másképpen is, ha e próba elé kerül:

„Ami Johnson esetét illeti a gyilkossal, aki azt kérdezi, merre ment

valaki, azt kell feltételeznem, hogy ebben a nehéz helyzetben első

cselekedete az lett volna, hogy leüti az embert, és hívja a rendőrsé-

get; és ha a haramia legyőzte volna őt, akkor sem adta volna meg

neki a kért információt, bármilyen kockázatot vállaljon is ezzel. Úgy

hiszem, előbb ölette volna meg magát.”23

Newman kardinális feltételezése bizonyára meglepte volna

Johnsont. Az erőszakos ellenállás nagyon is kevéssé tűnik kivihető

alternatívának a megtévesztéssel szemben, minthogy sikere a gyilkos

fizikai erejétől függ. De Kant még csak figyelmet sem szentel ennek a

körülménynek; ezzel az esettel szembesülve egyértelműen azok

mellett foglal állást, akik még ilyen szélsőséges körülmények között is

szembehelyezkednek a hazugsággal.

A legtöbben úgy érveltek, hogy ilyen esetekben, - amikor ártatlan

életek forognak kockán, a hazugság erkölcsileg igazolható - ha ezek

egyáltalában hazugságnak tekinthetők. Kant úgy véli, hogy a

hazugság megsemmisíti az emberi méltóságot; vitapartnerei szemében

viszont ugyancsak az emberi méltóság kompromittálását jelentené, ha

becsületes választ adnánk, s ezzel elárulnánk felebarátunkat. Ebben

az elszigetelt esetben, mondják, a hazugság ára kicsiny, az

igazmondásé viszont katasztrofális.

Hasonlóképpen, egy hajóskapitány, aki menekülteket szállít a náci

Németországból, s nemmel felel, amikor egy járőrhajó megkérdezi,

hogy vannak-e zsidók a fedélzeten, Kant kritikusai szemében fel-

menthető. A menekültekkel szembeni kötelessége, állítják,

konfliktusba kerül az igazmondás kötelességével, és messze

felülmúlja az utóbbit. És tényleg, ilyen válságok idején azok, akik

Kanttal együtt minden hazugságot elutasítanak, ártatlan személyeket

szolgáltatnak ki gonosztevők kényének-kedvének.24

Továbbá: az erőszakot mindig jogosultnak érezték minden olyan

esetben, amikor bűncselekmény veszélyeztet egy emberéletet. De ha

önvédelemből vagy olyanok védelmében, akiket meggyilkolhatnak,

helyes az erőszak alkalmazása, miért kellene elutasítani a hazugságot,

mint az önvédelem formáját? Ha az erőszak megengedett, akkor a

hazugságnak éppen annyira, sőt bizonyos esetekben még inkább

megengedettnek kell lennie. A szavak és az erőszak, ahogy a II.

fejezetben említettem, egyaránt használhatók kényszerítő eszközként

a viselkedés megváltoztatására. S jóllehet a leghatározottabban

védekeznünk kell az ilyen kényszerítéssel szemben, vannak olyan ese-

tek, amikor mégis meg kell, engedjük. Amikor Kant egyoldalúan

minden más fölé emeli az őszinteséget, lehetetlenné teszi, hogy

önvédelemként őszintétlenséget alkalmazzunk. Ésszerű-e, hogy az

igazmondás elvét ilyen erősen megterheljük?

Ez a teher sok embert bűnbe sodorna: elkövetnék azt a bűnt, hogy

engedik egy embertársukat megölni, mintsem hogy hazudjanak a

gyilkosnak. Kant csökkenteni igyekszik ezt a bűnt, amikor a követke-

zőképpen érvel: Ha valaki az igazság mellett áll, nem lehet a szó

szoros értelmében felelős másvalaki által elkövetett gyilkos

cselekedetért. A bűn teljes egészében a gyilkost terheli. Amikor

őszintén beszélünk hozzá, semmi szégyenteljest nem követünk el. Ha

viszont hazudunk neki, érvel Kant, felelőssé leszünk mindazokért a

rossz, következményekért, melyek az áldozatra vagy bárki másra

hárulnak.25 Azt hisszük például, hogy a rossz irányt mutattuk a

gyilkosnak, majd elszörnyedve fedezzük fel, hogy pontosan a

mutatott hely az, ahová az áldozat elrejtőzött.

Sok igazság van abban, hogy mindazért felelősek vagyunk, ami

annak következtében történik, hogy valami rosszat vagy kérdéseset

követtünk el. De igen szűkös felfogása a felelősségnek, ha nem teszünk

felelőssé valakit egy olyan szerencsétlenségért, melyet könnyen

elháríthatott volna, bármilyen fokon legyenek mások is felelősek érte.

Egy olyan világban, amelyben nem helyénvaló hazudni a gyilkosnak,

aki ártatlan áldozatát üldözi, nem sokan találnák biztonságosnak az

életet.

Lehet persze, hogy Wesley-t, Kantot és mindazokat, akik a

legszélsőségesebb nézeteket vallották, elnézőbb pillanataikban

kétségek gyötörték. E feltételezés rejtett bizonyítékának különös

formája, hogy a legelképesztőbben hajlíthatatlan megjegyzéseiket

gyakran vezetik be azzal a mondattal, hogy „bármilyen furcsán

hangozzék is”.26 Tudják, hogy álláspontjuk aligha magától értetődő;

valami mégis arra kényszeríti őket, hogy azt képviseljék.

Vallásos tilalmak

Az olyan hajlíthatatlan moralistáknak, mint Ágostonnak vagy

Wesley-nek az a hite, mely szerint cáfolhatatlan érv bizonyítja, hogy a

hazugságot feltétel nélkül el kell vetni, erősebb bármely intuíciónál

vagy józanésznél. Ez az érv majdnem mindig vallásos természetű.

Vagy a kinyilatkoztatáson alapszik, vagy a Biblia valamilyen

magyarázatán, vagy más, cáfolhatatlannak tekintett dokumentumon.

Pál például bevette a hazugságot abba a katalógusába, amely az igaz

doktrínától való súlyos eltévelyedéséket sorolja fel:

„Tudván azt, hogy a törvény nem az igazért van, hanem a

törvénytaposókért és engedetlenekért, az istentelenekért és

bűnösökért, a latrokért és fertelmesekért, az atya- és anyagyilkosokért,

emberölőkért. Paráznákért, férfi fertőztetőkért, emberrablókért, ha-

zugokért, hamisan esküvőkért, és a mi egyéb csak az egészséges

tudománnyal ellenkezik.”27

És Ágoston alátámasztásaként egyebek között az 5. zsoltárból (7.

szakasz) idézi a következő passzust:

„Elveszted, a kik hazugságot szólnak; a vérszopó és álnok embert

utálja az Úr.”

Dante Infernójában a megtévesztőket a Pokol nyolcadik körében

kínozzák; már csak az árulók laknak egy körrel lejjebb. Miért ez a

szigorú bánásmód? Mert:

Minden, égben-gyűlölt bűn célja dőre

bántás; s e bántás módját, aki kérdi:

feloszlik ketté, cselre és erőre.

De mert a cselt csupán az ember érti,

a csalókat az Úr jobban gyűlölte,

mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.28

Kant azt állította ugyan, hogy morális elvei teljesen függetlenek

vallásos hitétől; de őt is mélyen befolyásolta hite, amikor emberi

problémákra vonatkozó következtetéseket vont le morális elveiből. ∗

Mélyen vallásos, pietista családban nőtt fel, nagyon szigorú

nézetekkel a személyes magatartás dolgaiban. Az olyan kérdésekről

vallott álláspontja, mint az öngyilkosság, megfelel az általa megismert

szövegekben megtalálható vallásos felfogásnak. Azt is elismerte, hogy

morális univerzumában Isten létének feltételezése nélkül nem

lehetséges a világban a „legfőbb jó”.29 Az a szenvedélyesség,

amellyel a hazugságot, illető nézeteit védelmezi, megfelelt vallási

hátterének.

A mögött a hit mögött, hogy Isten parancsa szerint mindenáron

tartózkodnunk kell minden hazugságtól, egy másik hit rejlik: az

ugyanis, hogy igen súlyos büntetés sújtja azokat, akik nem

engedelmeskednek az isteni parancsnak. Ágoston állásfoglalása

* Kant nézetei némelykor majdnem betű szerint azonosak a vallásiakkal, azzal a különbséggel,

hogy az isteni szándékot „természeti célszerűséggel” helyettesíti. Hasonlítsuk össze, például a

fejezet élén álló Ágoston-idézetet Kant kijelentésével Az erénytan metafizikai kiinduló-

alapjaiban: „Az az ember, aki szavakban közli valakivel gondolatait, melyek azonban

(szándékoltan), az ellenkezőjét tartalmazzák annak, amit gondol a dologról, annak célja

egyenesen ellentétes a gondolatátadás hatalmára vonatkozó természeti célszerűséggel; ezzel

lemond személyiségéről, pusztán az ember megtévesztő lidércévé lesz, nem ember többé.” (93.

o.)

egyértelmű: a halál csak a test halála, a hazugság azonban a lélek örök

életének elvesztésével jár. Rossz üzlet tehát, ha azért hazudunk, hogy

megmentsük másnak az életét. „Tehát: vajon nem szól-e egészen

visszásán, aki azt mondja, hogy valakinek szellemileg meg kell halnia

azért, hogy egy másik testileg éljen? (…) Minthogy a hazugság által

az örök életet veszítjük el, sohasem mondhatunk hazugságot azért,

hogy megőrizzük másvalaki időleges életét.”30

Az ilyen spekulációk nyilvánvalóan túlmennek az etika határain, és

kizárólag a hit területére tartoznak. Ha valaki hisz a lélek

halhatatlanságában és abban, hogy a lélek „meghal” a hazugság

által, akkor értelmes, dolog, hogy akkor is elkerülje a hazugságot, ha

azzal megmenthetné valakinek az életét. ∗ A hazugság teljes tiltása,

még olyan körülményék között is, amikor ártatlan életek forognak

kockán, csak akkor ésszerű, ha azon a hiten nyugszik, hogy az általa

okozott sors „rosszabb a halálnál”.

De mégsem egyszerűen arról van szó, hogy egyesek hisznek az

isteni igazságszolgáltatásban, mások, pedig nem. Mert sokan hisznek

ugyan benne, mégsem értenek egyet azzal, hogy Isten minden

hazugságot megbüntet. Sokan úgy vélik, hogy számos hazugság

megbocsátható; mások úgy érvelnek, hogy Isten sohasem zárt ki

minden hazugságot; megint mások, pedig azt állítják, hogy nem

minden hazugság, amit hazugságnak vélünk.

És a hitetlenek között sincsen egyetértés azt illetően, hogy vajon

tiltani kell-e a hazugságot vagy sem. Igaz, közülük igen kevesen

* Továbbra sem könnyű azonban belátni, hogy miért ítéli el Wesley a fejezet élén álló

idézetben az olyan szándékos hazugságot, „amely az egész világ minden lelkét akarja

megmenteni”. Miért nem engedhető meg valakinek, hogy kockára tegye a saját lelkét az összes

többi lélek megmentése érdekében?

zárnak ki minden hazugságot. Viszont el tudjuk képzelni, milyen

rettegést vált ki az emberből, ha azt hiszi, hogy bármely hazugság

„rosszabb a halálnál”: hogy mekkora az a félelem, melyet az a

tekintély vált ki, aki tiltja a hazugságot és hitünk szerint tudomást

szerez a szabály minden megsértéséről; milyen félelmet vált ki az a

túlfeszített nézet, mely szerint a hazugság súlyosabb károkat

okozhat valakinek az integritásában, mint amekkora az ártatlan

áldozatot érheti valakinek az őszintesége által.

Összefoglalva: két hit gyakran támasztja alá minden hazugság

elvetését. Az a hit, hogy Isten minden hazugságot tilt, és az a hit, hogy

megbünteti azokat, akik hazudnak. Hiteket nem lehet igazolni vagy

cáfolni. Sokan, számos keresztény is, elveti egyik vagy másik, esetleg

mindkét hitet. A többi vallások, bár elítélik a hazugságot, ritkán teszik

ezt anélkül, hogy kivételeket ne ismernének. A buddhisták leggyako-

ribb vallásos aktusa, hogy naponta elsorolnak öt előírást, melyek

közül a negyedik szerint tartózkodni kell a hazugságtól. De bizonyos

hazugságokat általában nem tekintenek bűnnek, s így előírás-ellenes-

nek.31 Hasonlóképpen: a zsidó szövegek is tiltják a hazugságot,

egyeseket azonban, különösen azokat, melyeket azért követnek el,

hogy megőrizzék az otthon békéjét, kivételnek tekintenek.32 Ezek a

hagyományok tehát lehetőséget teremtenek arra, hogy elvessük a

minden hazugságot tiltó abszolutista nézetet.

Magam is amellett vagyok, hogy ezt kell tenni. Ha nem kapcsolódik

roppant veszedelem a hazugsághoz, ami messze túlmegy a II.

fejezetben említett premisszán, mely a hazugság ellen szól, azokkal

kell egyetértenem, akik szerint van legalábbis néhány olyan

körülmény, amely felhatalmaz a hazugságra. Ezek közül is

mindenekelőtt az, amikor ártatlan életek forognak kockán, s csak a

hazugság képes elhárítani a veszélyt.

De amikor erre az álláspontra helyezkedünk, hiba volna, ha

megfeledkeznénk arról, ami az abszolutista teológusokat és

filozófusokat a leginkább izgatta: nem szabad megingatnunk a

bizalmat és kárt okoznunk önmagunkban a hazugság által, teljesen

függetlenül az adott hazugság közvetlen hatásától. Az egyéneknek,

állítják ezek a gondolkodók, figyelembe kell venniük a hazugságok

hosszú távú hatását az emberi közösségekre; és, még ha a hazug nem

képes is ezt átlátni, a leghatározottabban kell, hogy foglalkoztassa őt

az a kockázat, amely saját maga számára adódik a hazugságból.

Bűnbánati szertartások és gyónások mindig is penitenciát róttak ki

azokra, akik „hazudtak — hallgatást, böjtöt, imát. A büntetés sú-

lyosabb volt, ha a hazugság kárt okozott másoknak; de a lényeges az,

hogy elsődlegesen magát a hazugságot büntették, akkor is, ha annak

semmi közvetlen káros hatása nem volt.

Hasonlóképpen: Kant azt hangsúlyozta, mennyire sérti az

emberiséget a hazugság, és drámai szavakkal intett, hogy „a hazugság

által az ember eldobja önmagát és megsemmisíti emberi méltóságát”.

Túlzónak tűnik e kijelentést minden kis hazugságra alkalmazni, de ha

Kant szavait, mint figyelmeztetést fogjuk fel, amely a hazugság

gyakorlata, az érvek s az ellenérvek elfogult méricskélése ellen szol, és

az ellen, hogy mindenestül hazug jellemekké legyünk, akkor már

közelebb járunk a dolog lényegéhez. Mert a hazug gyakorta igenis

megalázza magát a hazugság által, és amit veszít, az éppen méltósága,

integritása.

A legnehezebb feladat még hátravan: a határvonalak meghúzása.

Ahhoz, hogy a lehető leggondosabban meghatározzuk, milyen fajta

hazugságokat engedhetünk meg magunknak, először is meg kell

néznünk, milyen módon hasonlíthatjuk össze a hazugságokat és

mentségeiket. Mindenekelőtt az a módszer kínálkozik, hogy

felmérjük a megtévesztő kijelentések következményeit. A filozófiában

elsősorban az utilitárius hagyomány kapcsolódott ehhez az eljáráshoz.

IV. A következmények

felmérése

„Miféle kárt okozna, ha valaki nagyot hazudna a jó kedvéért és

a keresztyén egyház kedvéért ( . . . ) — a szükségből való hazugság,

a hasznos hazugság, a segítő hazugság — az ilyen hazugságok

nem Isten ellen valók, Ö elfogadná őket.”

Martin Luther szavait idézi titkára egy levélben

„A hazugság, ha önmagában veszed, ha nem kíséri semmi más tárgyi

körülmény, s ezért nem gyakorol semmifajta tárgyi hatást, sohasem

sértheti a hasznosság elvét. Más körülményekkel együtt viszont aligha

van olyan káros hatás, melynek létrehozásában ne működhetnék

közre.”

J. Bentham: Az erkölcsök és a törvényhozás alapelvei

„Nem szükségképpen okozok neked kárt akkor, ha tettel vagy szóval

arra indítalak, hogy azt higgyed, aminek esete nem áll fenn; még jót

is tehetek veled ily módon, esetleg például úgy, hogy megvigasztal

lak, vagy hízelgek neked. Mégis ( . . . ) könnyű belátni, milyen

alapvetően fontos szembeszegülni az erre való természetes

hajlammal.”

G. J. Warnock: A moralitás tárgya

A következmények szerepe

Erasmus, aki jól ismerte a fanatikusokat, arra a meggyőződésre jutott,

hogy minden őszintétlenség merev elítélése egyszerűen képtelenség.

Nem minden őszintétlenség hazugság, írta, s az az elképzelés, melyet

jó néhány teológus vall, mely szerint a legártatlanabb hazugságot sem

szabad elkövetnünk, még ha ezzel emberi életet vagy akár az egész

emberi nem lelkét mentjük is meg, szemben áll a józanésszel.1

A common sense álláspont legfontosabb képviselői az etikában az

utilitariánus filozófusok és ókori elődeik. Nem fogadták el

kiindulópontként, hogy Isten minden hazugságot tilt. Felszabadító

hatást gyakoroltak azokra, akiket meg tudtak győzni róla, hogy nem

szükségképpen kell azt tennünk, amit a jövendőmondók, uralkodók

vagy a papok követelnek; tegyük egészen egyszerűen azt, ami

leginkább jóra vezet, nem pedig rosszra. Az utilitariánusok számára

egy tett attól függően lesz többé vagy kevésbé jogosult, hogy milyen

jók, illetve rosszak a következményei. Az az eljárás, melyet a morális

döntések megítélésénél alkalmaznak, nagyon hasonló ahhoz, ahogyan

a legtöbben tényleg megközelítjük az erkölcsi konfliktusokkal terhelt

szituációkat, tehát ahhoz, ahogy a józanész ítél.

Ezt a módszert alkalmazva Sidgwick azt állította, hogy bizonyos

hazugságok, például azok, melyeket nyomorékoknak vagy

gyerekeknek mondunk az ő érdekükben, igenis szükségesek.

Álláspontját konzekventalista módon igazolja: konkrét esetekben

hasonlítja össze a hazugság következményeit az igazmondásból

származó következményekkel:

„Ha egyszer megengedjük, hogy a jóakarata megtévesztés akár

egyetlen esetben is jogosult, csak egy módon dönthetjük el, mikor és

milyen mértékig engedhető meg: fontolóra kell vennünk

hasznosságát; minden egyes esetben fel kell mérnünk, hogy milyen

nyereséggel jár a megtévesztés, és ezt össze kell vetnünk azzal, hogy

az igazságon tett minden erőszak szükségképpen megingatja a

kölcsönös bizalmat.”2

Szemben az előző fejezetben tárgyalt elméletekkel, az

utilitarianizmus számára nem jelent problémát, hogy miként

definiáljuk a hazugságot. Nem kell a reservatio mentalis külön útját

megteremtenie ahhoz, hogy bizonyos megtévesztést jogosnak

ismerjen el; nem kell bizonyos őszintétlenségeket nem igazi

hazugságnak tekintenie, és nem kell tagadnia bizonyos igaz

kijelentések kötelesség jellegét. Az utilitarianizmus csak a tettek

értékelését követeli meg, legyenek azok megtévesztők vagy sem.

Ezzel szemben azok számára, akik azt állítják, hogy minden hazug-

ság velejéig rossz, nyilvánvalóan döntő jelentősége van a hazugság

pontos meghatározásának.

Az utilitaristák eltérnek tehát Kanttól (de, ahogy láttuk, korántsem

Ágostontól) a tekintetben, hogy hangsúlyozzák: az egyes hazugságok

döntően különböznek egymástól abban, hogy mennyire komolyak.

Eljárásuk tehát igen közel áll ahhoz, ahogyan sok esetben, a

valóságban is tanakodunk, amikor nem vagyunk biztosak a

dolgunkban. Amikor arról döntünk, hogy hazudjunk-e vagy sem,

igenis szembeállítjuk egymással a jó és a káros következményeket, az

okozott boldogságot és boldogtalanságot. Egészen másképpen ítéljük

meg azt a hazugságot, amely egy sikkasztást akar elleplezni, s azt,

amely csak egy kisebb számítási hibát akar eltussolni. Viszont mind-

kettőről úgy tartjuk, hogy különbözik attól a jóindulatú hazugságtól,

amelyet azért mondunk, hogy ne sértsük egy gyermek érzéseit.

Amikor ítéletet hozunk, megítélésünk pontosan annak függvényében

fog különbözni, hogy milyen fokú bajt okoz, illetve segít elkerülni a

hazugság, növeli-e vagy csökkenti a boldogságot.

Mihelyt azonban az őszinteség és a megtévesztés bonyolultabb

kérdései merülnék fel, az utilitarista nézet sem kielégítő többé.

Mindenekelőtt: minél bonyolultabb tettekről van szó, annál nehezebb

kielégítő módon összehasonlítani következményeiket. Az is

meglehetősen nehéz, hogy felmérjük valamely tett hasznosságát egy

bizonyos személy szempontjából, ha szem előtt kívánjuk tartani az

összes lehetséges alternatívát és következményeiket. Ugyanezeket a

becsléseket azután több személy szempontjából gyakran majdnem

lehetetlen végrehajtanunk, ismét csak kivéve a legegyértelműbb

eseteket. Végeredményben — s nemcsak a hazugság esetében — a

legnehezebben megoldható konfliktusok, mint az öngyilkosság vagy a

halálbüntetés kérdése, éppoly sok vitát váltanak ki az utilitaristák

körében, mint bárhol másutt.

Bizalmatlanságunk másik oka az egyszerűnek látszó utilitárius

mérlegeléssel szemben az, hogy ez a hazugságot, ha eltekintünk az

általa okozott kártól vagy jótól, a jelek szerint önmagában

semlegesnek fogja fel. Úgy tűnik, hogy számára egy hazugság és

egy őszinte kijelentés, ha azonos haszonnal járnak, ekvivalensek.

Vajon nem áll-e ellentmondásban ez a nézet a II. fejezetben kifejtett

igazmondás-elvvel? Hiszen e szerint az elv szerint még mielőtt

elkezdenénk felmérni a hazugság jó és rossz aspektusait, az

őszintétlenséget, magát eleve negatívan ítéljük meg; a hazugságnak

ezt a negatív súlyát hatálytalaníthatja ugyan valami, de a súly eleve

jelen van. Vegyük csak szemügyre Benthamnek a fejezet élén

idézett kijelentését az őszintétlenségről; ellentétben áll-e ki-

indulópontunkkal, mely szerint a hazugságot eleve negatívan kell

megítélnünk? Ténylegesen nem. Mert a valóságos életben — s

Bentham lenne az első, aki ezzel egyetértene — az őszintétlenséget

nem lehet „önmagában” tekinteni; a legtöbb hazugság igenis

negatív következményekkel jár a hazugokra, a becsapottakra és

mindazokra nézve, akiket érint, továbbá a társadalmi bizalomra is.3

Leginkább a hazugok esetében áll fenn annak veszélye, hogy elfogul-

tak, amikor mérlegre teszik a következményeket; számításaik

gyakran hamisak. Ennél fogva még a legszigorúbb utilitaristák is

elfogadhatják kiindulópontként, hogy amikor morálisválasztások elé

kerülünk, eleve a hazugsággal szemben foglaljunk állást.4 Semmi

szükség sincsen arra, hogy ezt az állásfoglalást rejtélyesnek vagy

elvontnak tekintsük, s azt sem kell állítanunk, hogy a hazugságok

valamiképpen „magánvalóan” rosszak. Az utilitaristák úgy foghatják

fel a hazugságnak ezt a negatív súlyát, mint azoknak a

számításoknak a tapasztalatilag is igazolt helyesbítését, amelyek

pontatlanul és elfogultan mérik fel a hazugságok következményeit.

Az a közkeletű feltételezés, hogy a hazugságokat egy kockázat-

haszon skálán lehet értékelni, mely skálát mindig a hazug ember

szabja meg, elvethető tehát utilitárius alapon is. A kockázatok nem

azonosak azokkal, amelyeket a Bentham által emlegetett morális

vákuumban nem vesznek tekintetbe. A hazug számára korlátlanok

annak az esélyei, hogy titokban racionalizálja hazugságait. Az olyan

könnyed számításoknak, melyeket azok végeznek el, akik kizárólag

saját érdekeikből indulnak ki, és nem veszik tekintetbe almásokéit,

igen súlyosak lennének a következményei.5

Ez a buktató, jóllehet nem lényeges az utilitárius hagyomány

szempontjából, fontos szerepet játszik a megtévesztésről szóló mai

utilitárius írásokban. A hazugság szubjektuma, mint oly gyakran az

erkölcsfilozófiában, itt is puszta illusztrációként jelenik meg. Adva van

egy rövid példa, melyet az érvek és ellenérvek gyors áttekintése követ,

ám a hazugságnak semmiféle előzetes súlya sincs.6 Az eredmény

rendszerint éppily gyors, intuitív következtetés.

A hazugságot és ígéretszegést illető közismert „lakatlansziget-

példák” is efféle gyors számításokat végeznek el. Azt a kérdést teszik

fel, hogy mit tennénk akkor, ha a hazugság vagy a megszegett ígéret

igenis sok pozitívumot hozna, senkinek sem okozna kárt, és sohasem

fedeznék fel.

„Egy lakatlan szigeten, ahonnan egyedül én menekültem meg,

megígértem egy haldokló embernek, hogy felhalmozott aranyát a

South Australian Jockey Clubnak adom át. Amint hazakerültem,

mégis a Royal Adelaide Hospitalnak adtam, amelynek, úgy tűni,

nagyon nagy szüksége volt rá, hogy egy új röntgengépet

vásárolhasson. Tagadhatja-e bárki is, hogy helyesen cselekedtem, s

vádolhat-e bárki is szívtelenséggel? (Emlékezzünk arra, hogy az

ígéretről csak nekem volt tudomásom, így cselekedetem nem

gyengítheti az ígéret társadalmi intézményébe vetett bizalmat.)”7

Az ilyen tankönyvi példák azt célozzák, hogy felmérjük a

hazugsággal és az ígéretszegéssel, mint olyannal szembeni

ellenállást, teljesen elvonatkoztatva az általuk okozott károktól: az

adott ígéretszegés sem a haldoklónak, sem a társadalomnak nem

okozhat kárt, az utóbbi soha nem is szerez tudomást róla. A példa

megkönnyíti tehát, hogy tisztán végiggondoljuk, vajon elítélendőnek

tekintjük-e az ígéretszegést és a hazugságot? Élénk illusztrációját

nyújtja az emberek közt fennálló, mély nézeteltérésnek is. Mert a

legtöbb csoportban, melyeket felkérnek, hogy fontolják meg a példát,

jelentős számban lesznek olyanok, akik mind a két válasz mellett

szavaznak.

De azok, akik szerint e példa helyzete olyan légüres teret teremt,

amelyben senkinek sem okozhatunk kárt, nem veszik tekintetbe a

hazug kockázatát: személyes kényelmetlenségét, integritásbontó hatá-

sát, s azt, hogy jóllehet kicsi, mégis létező a valószínűsége annak, hogy

újabb hazugsággal kell megtámasztani az elsőt; valamelyest

mindenképpen csökken az ellenállás esetleges jövőbeni

hazugságokkal szemben. Bárhogy döntsön is az ember a lakatlansziget-

esetben, nem indulhat ki abból a feltételezésből, hogy e hazugságnak

semmiféle káros következménye nem lehet.

A hazugságok és az igaz kijelentések közötti választások

megmutatják tehát azokat a nehézségeket, amelyekkel az utilitarizmus

módszere szembe kerül, amikor morális konfliktusokkal kíván

megbirkózni. Az eddig említett nehézségeket azonban elvileg el lehet

hárítani az utilitarizmuson belül is. Nem teszik értelmetlenné azt az

általános törekvést, hogy morális problémák esetén tényezőket

mérlegeljünk. Kétségtelenül igen nehéz feladat az interperszonális

hasznosság felmérése. De ha tekintetbe vesszük azokat az erőteljes

érveket, amelyek eleve negatív súlyt adnak a legtöbb hazugságnak,

akkor ritkábban kell megoldanunk ilyen feladatokat, mint

gondolnánk. El kell ismernünk, és fel kell tárnunk minden hazugság

negatív súlyát, még mielőtt bármely konkrét egyedi esetben

értékelnénk a következményeket; lépéseket tehetünk továbbá abban

az irányban, hogy csökkentsük azt az elfogultságot, mellyel a hazugok

saját választásaikat megítélik.

Rendszerek

Az utilitaristák úgy érvelhetnek, hogy egy átfogó, konzekvencialista

rendszerszámításba vehet minden vele szemben felmerülő ellenvetést.

Az egyéb etikai rendszerek hívei olyan elvek segítségével kívánnak

megbirkózni ezekkel az ellenvetésekkel, melyeket a hasznosság

helyébe vagy melléje állítanak. Ezeket az elveket vagy tekintélyelvi

alapon fogadják el, Isten akaratára vagy szent szövegekre

hivatkozva; vagy olyasféle módszer alkalmazásával dolgozzák ki

őket, mint Kant kategorikus imperatívusza: „Cselekedj úgy, hogy

akaratod maximája egyszersmind általános törvény elvéül

szolgálhasson.”

Sokan fáradoztak egy ilyen rendszer létrehozásán: olyan módszer

megalkotására törekedtek, melynek segítségével megítélhetik az

erkölcsi döntéseket. Egyes meghatározott elveket kívántak felállítani,

melyekből levezethetők az erkölcsi ítéletek, vagy az elvek olyan

hierarchiáját, melynek segítségével megoldhatók a konfliktusok.

Módszerek, alapelvek és prioritásszabályok jöttek létre, melyek

kidolgozott és hevesen vitatott struktúrákat képeznek.

Ezek a struktúrák gyakran elegánsan működnek, nemes vonalúak.

Finomítják morális érzékünket, és megvilágítják az erkölcsi választás

bonyolultságát; szilárdan megalapozzák legnélkülözhetetlenebb er-

kölcsi ítéleteinket, segítenek bennünket abban, hogy kialakuljon az

érzékünk az emberi viszonyok iránt, hogy össze tudjuk hasonlítani

egymással az integritás különböző szintjeit, és fényt vessünk a legjobb

életvezetés vagy társadalomirányítás modelljeire.

De amikor konkrét és nehéz erkölcsi döntések előtt állunk, igen

kevéssé segítenek. Ez nem szükségképpen bírálat; sokan azt állítják,

hogy az erkölcsfilozófiai rendszereknek nem is lehet céljuk, hogy

mindennapi feladatokat szolgáljanak.8 Mégis teljesen természetes,

hogy megpróbáljuk használni őket olyankor, amikor leginkább

zavarban vagyunk, amikor úgy tűnik, hogy az egyik erkölcsi

alapelvnek engedelmeskedvén, megszegünk egy másikat.

Sajnos semmi bizonyítékunk nincs arra nézve, hogy rendszerek,

általános alapelvek, mint például a hasznossági elv, vagy elvek

közötti prioritásszabályok világos konklúziókhoz vezetnének,

bármennyire szeretnénk is ilyen eredményre jutni.9 (Hangsúlyoznom

kell itt, hogy azokról a konkrét konfliktusokról beszélek, melyeket a

lelkiismeretes személyek nehéznek találnak; felesleges is mondani,

hogy a könnyebb választások, mint például a kínzás elítélése, bármely

erkölcsi vagy vallási rendszeren belül levezethetők, de ezek persze a

józan ész segítségével is megalapozhatók.)10

Mert hogy milyen megoldást tesz magáévá valaki az emberiséget

megosztó, legnehezebb erkölcsi kérdéseket illetően, az egyáltalában

nem függ attól, hogy melyik erkölcsi rendszer hívéül szegődött. Le-

gyen valaki kantiánus, utilitarista, istenhívő vagy a természetjog híve,

egyaránt választhatja bármelyik megoldást11 az olyan kérdéseket

illetően, mint az öngyilkosság és az abortusz, a forradalom és a hábo-

rú, valamennyi, egymással versengő rendszeren belül

lelkiismeretesen kidolgozták az egymással ellentétes álláspontokat.12

Pontosan így áll a helyzet a hazugsággal kapcsolatos, nehéz

döntéseket illetően is.

Az erkölcsfilozófia bármely rendszere olyan, mint a bűvészkalap -

amelyből bármit elővarázsolhatunk, előhúzhatunk, vagy

kirepíthetünk. Senki sem lehet bizonyos benne, hogy a dolog

egyáltalában nem is volt benne, a kalapban. Gyakran maga a filozófus

is saját meglepett nézőjének oldalán találja magát. Nem is tudja,

hogyan csinálta, de a galambok kirepültek, a selyemkendő a kezében

van.

A nehéz, morálisválasztásokra a bizonytalanság és a pontatlanság

jellemző. Minél több a közbülső lépés, és minél inkább állítják, hogy az

egyik dolog megmagyarázható a másik fogalmaival vagy levezethető

a másikból, annál több tere marad az elfogultságnak, az

önmegtévesztésnek, még a bűvészmutatványoknak is. És a módszerek,

melyek mellett az erkölcsi rendszerek érvelnek, gyakran olyan

kezdetlegesek, hogy a konkrét problémák megoldására tett kísérletek

esetén bármely válasz kijöhet - attól függően, hogy kezdetben

milyen értékeket vittünk be a rendszerbe. ∗

Milyen utak, milyen vizsgálati eszközök állnak rendelkezésünkre,

hogy az igazmondás és a hazugság sok fejtörést, okozó kérdéseit

megoldjuk, ha a rendszerek ily kevéssé segítenek? Úgy vélem, hogy

minden olyan módszernek, amely segítséget nyújthat, az emberek által

végrehajtott tényleges választásokból kell kiindulnia. Azt kell

megnéznem, milyen tényleges mentségeket engednek meg maguknak

és másoknak, milyen érveléssel hivatkoznak alapelvekre, milyen

eszközökkel értékelik mások ilyen érveit. Hogy ezt az utat járjuk,

* A módszernek ez a hiányossága részben egy szemantikai zavaron alapul. A „módszer” szónak két értelme van: az első a görög méta és hodosz szavakból jön, valami után következést, utat, vizsgálati eljárást jelent. Nyilvánvaló, hogy ebben az értelemben van szükségünk módszerre a morálfilozófiában. De a tizenhatodik században a logikusok kidolgozták latinul a módszer szó egy második értelmét is, amely idegén a görögtől: ez nem más, mint „szisztematikus elrendezés és rend”. Néhány gondolkodó az után azt a hibát követte el, hogy mihelyt tökéletesítette elméletének szisztematikus elrendezését, azt hitte, az első értelemben vett módszerrel rendelkezik, holott rendszere csak a második értelemben volt módszeres.

eseteket kell megvizsgálnunk, példákat, annak leírását, ami történik.

Így eljutunk a munka világába, a családi viszonyokhoz, a politikai

gyakorlathoz.

Sokan alkalmazták az emberi problémáknak ezt a

megközelítésmódját. Minden vallási és jogi tradícióban sokan

dolgoztak azon, hogy megoldják a nehéz lelkiismereti konfliktusokat.

A római sztoikusok az alkalmazott etika e formájának legnagyobb

gyakorlói közé tartoztak, amikor gondolatgazdagon vitatták az

öngyilkosság és a rabszolgaság problémáit, de még az olyan kisebb

kérdéseket is, mint amilyen az udvariasság. A talmudisták és a korai

keresztény gondolkodók igen messzire jutottak e konkrét problémák

kifinomult elemzésében.13

A lelkiismeret kérdéseit nem vizsgálhatjuk morális vákuumban.

Hagyományosan sajátos vallási, morális vagy jogi keretek között

vitatták őket. A vallási és a jogi megközelítések fontos distinkciókat

világítanak meg, nem lehet csak úgy elmenni mellettük, ha a

megtévesztést vizsgáljuk. De gyakran befolyásolták őket az etikától

teljesen független megfontolások: a vallásban a hit megfontolása, a

jogban, pedig az, hogy melyik az alkalmas és járható út a

szabályozás szempontjából. Az én vizsgálódásom hátterét ezért az

erkölcsfilozófia fogja alkotni. S jóllehet nem alkalmazok majd

semmiféle erkölcsi rendszert, hogy abból vonjam le

következtetéseimet, azok a kérdések, melyeket a különböző

hazugságok igazolását illetően majd felteszek, végül is a haszon és a

kár kérdései lesznek, olyan kérdések, melyek arra irányulnak, hogy

miért számít a hazugság, és hogyan hat az individuumokra és az

intézményekre.

Ezen az úton inkább előre tudok haladni, mint ha az intuícióban

bíznék, vagy pedig egy rendszer elvont fogalmaival dobálóznék. De

makacs dilemmák ellenállnak majd. Megesik majd, hogy két

alternatíva, bármilyen különböző legyen is, majdnem egyensúlyba

kerül, ha összevetjük őket. Az is előfordulhat, hogy alternatívák

teljesen azonosnak bizonyulnak, amennyire korlátozott képességeink

látni engedik őket. Megint más esetekben oly sok bizonytalanság

veszi körül az erkölcsi alternatívákat, hogy nehéz lesz a választás.

Mindezekben az esetekben a kérdés nem elsősorban az, hogy mi lenne

a helyes döntés, hanem inkább, hogy kinek kell döntenie és mik a

döntés megfelelő eljárásai.

Nagyon megfelelőnek tűnik az ártatlan hazugságok széles

kategóriájával, kezdem. Ez egyaránt mutatja, mennyire értelmetlen,

hogy megpróbáljunk kiküszöbölni minden hazugságot, de mutatja

egyben annak az intuitív utilitárius megközelítésnek a sekélyességét

is, amely ezeket a hazugságokat ártalmatlanoknak és ezért

elfogadhatóknak tekinti.

V.Bagatell hazugságok

„. . .Soha nem hazudtam a magam érdekében; de gyakran hazudtam

szégyenből, ha zavarba jöttem, közömbös (. . .) dolgokban, (. . .)

amikor gondolataim lassúsága és a csevegőképesség hiánya miatt

társalgás közben fikciókhoz kellett folyamodnom, hogy legyen

valami mondanivalóm.”

Jean-Jacques Rousseau:Egy magános sétáló álmodozásai

(Rácz Lajos fordítása)

„Ha valaki kijelenti, hogy» nagy örömére szolgál, hogy elfogadhat

«egy bosszantó meghívást, vagy» alázatos szolgája «valakinek, akit

lenéz, olyan kifejezéseket használ, melyek valaha talán megtévesztők

voltak. Ha viszont többé már nem azok, akkor a Józan Ész túlzott

aggályoskodásként ítéli el, ha valaki nem használja őket olyan

összefüggésben, ahol ez a szokás. De kétségek gyötrik őt, és zavarba

jön, ahol ez a lefokozódás még nem ment végbe teljesen, amikor még

vannak olyanok, akiket megtéveszthet: mint amikor egy kellemetlen

vidéki látogatónak azt feleljük, hogy az általa keresett személy»

nincsen idehaza «.”

Henry Sidgwick: Az etika módszerei

Ártalmatlan hazugság

A megtévesztések színképének egyik végén a bagatell hazugságokat

találjuk, átellenben a súlyos válságban elkövetett hazugságokkal. A

bagatell hazugság az őszintétlenség legáltalánosabb és legköznapibb

formája. Az a tény, hogy annyira általános, mintegy terepszínűvé

teszi. Köznapi volta pedig, szemben a fenyegetőbb hazugságokkal,

látszólag szükségtelenné, sőt értelmetlenné teszi, hogy elítéljük.

Egyesek minden jó szándékú hazugságot, bármilyen jelentős legyen is,

bagatellnek tekintenek; ebben a könyvben, szűkebb értelemben

használom a szót: bagatell hazugságnak nevezem azt az

őszintétlenséget, amely nem szándékozik kárt okozni senkinek, és

amelynek erkölcsi jelentősége csekély. Azt a kérdést szeretném

feltenni, hogy vannak-e ilyen hazugságok; és ha vannak, akkor vajon

felhalmozódó következményeik még mindig nem okoznak-e kárt; és

végezetül, vajon nincs-e sok olyan hazugság, amelyet „bagatellnek”

tekintenek, holott a valóságban, önmagában is kártékony.

Sokszor nem is azért nem mondunk igazat, hogy félrevezessünk

valakit. Teljesen jelentéktelen őszintétlenségekről van szó. Vegyük

például a megszámlálhatatlan udvariassági formulát: „Mennyire örü-

lök, hogy találkoztunk” vagy „Szívélyes üdvözlettel”. Az ilyen és

más udvarias kifejezések annyira megszokottak, hogy ha valaki

elhatározná, hogy a totális becsületesség nevében nem használja

őket, akkor valószínűleg úgy tűnnék, hogy ez az ember mindenki iránt

közönyös. E formulák állandó használatára az jogosít fel bennünket,

hogy senkit meg nem tévesztenek, hacsak nem azt, aki nem ismeri jól

az adott nyelvet.

Már határozottabban megtévesztő társadalmi gyakorlat, amikor

hamis mentséget keresünk, hogy ne sértsünk meg valakit, aki

meghívott bennünket vagy kért tőlünk valamit: azt mondom, hogy

„nem tudom” megtenni, holott a valóságban talán nem akarom

megtenni. Egy ilyen hamis mentség kivédi azt, hogy valaki

indokolatlanul nagyobb fokú ellenségességet tételezzen fel a

részemről az adott vállalkozással szemben, mint amit érzek. Továbbá

ha csak annyit mondok, hogy nem tudok valamit megtenni, az nem

abban az értelemben megtévesztő, ahogyan egy mentségül felhozott

kiagyalt történet.

Bagatell hazugság az is, ha azért mondunk valamit, hogy

bókoljunk, hogy derűs színben tüntessünk fel egy lehangoló

körülményt, hogy hálát mutassunk ajándékokért, melyeknek nem

örülünk. Sokak szemében az ilyen bagatell hazugságok nem

okoznak kárt, sőt megerősítést adnak, örömet okoznak a másiknak,

aki mindezt igényli, jókedvre derítenek, és elűzik az unalmat.

Bizonyos kiegyensúlyozottságot teremtenek az emberi

viszonyokban, humánusabbá teszik őket; ezért az ilyen

hazugságokat általában megbocsáthatónak tekintik mindaddig,

amíg nem túlzottak. Sokan úgy érvelnek, hogy az ilyenfajta

megtévesztésben olyannyira a segítőkészség dominál és bizonyos

esetekben olyannyira szükségesek, hogy kivételt kell tennünk velük

akkor is, ha minden hazugságot elítélünk. Bacon megjegyezte például:

„Ha az emberi elmét megfosztanánk a hiú eszméktől, a csalfa

önáltatástól, a balvélekedésektől, az ábrándos képzelgésektől és

hasonlóktól, akkor, lehet-e kétség, sokak lelke nyomorúságos és silány

kacatok halmazává rokkanna össze, mely önmaguk számára is vissza-

tetsző?”1

Van olyan hazugság azután, amely mellett úgy érvelhetünk, hogy

valóságos haszonnal jár, vagy kivéd egy valóságos kárt, ugyanakkor

teljesen ártalmatlannak tűnik azok szemében, akik hazudnak. Ilyen a

placébó, amelyet számtalan kisebb betegség esetén felír az orvos,

továbbá az az általános gyakorlat is, hogy feljavítják a minősítéseket

és az ajánlásokat, ha valakinek az alkalmaztatásáról vagy hivatali

előléptetéséről van szó.

Van azután számos olyan hazugság, amelynek nincs ilyen mentő

körülménye, mégis olyannyira jelentéktelennek tűnik, hogy a bagatell

hazugságokhoz sorolják. Ilyen hazugságok azok, amelyeket a pilla-

natnyi ötlet szül, a feltűnés vágya, vagy az igyekezetünk, hogy

kimásszunk a pácból, az egyszerű lódítások, melyeknek egyedüli

célja, hogy az időt múlassuk. Ilyenek azok a hazugságok is, amelyeket

hencegésből vagy túlzásból követünk el, vagy éppen ellenkezőleg,

azért, hogy valamit bagatellizáljunk;2 az a sok hazugság, amelyet

pletykálkodás közben mondunk és ismételgetünk; Rousseau

hazugságai, melyeket egyszerűen azért mond, „hogy tudjon valamit

mondani”; a magukban túl szürke tények kiszínezése; hosszú,

időigényes magyarázatok helyettesítése egy-egy gyors hazugsággal.

Az utilitaristák gyakran hivatkoznak a bagatell hazugságokra; úgy

vélik, ez a megtévesztés azon fajtája, melynek esetében elméletük a

common sense és a tiszta ész előnyeit bizonyítja. A bagatell hazugság,

így tartják, jelentéktelen; vagy teljesen ártalmatlan, illetve az általa

okozott kár oly csekély, hogy kinyomozása és értékelése sokkal több

kárt okoz. Továbbá a bagatell hazugság gyakran ténylegesen jó hatású,

ami még inkább felé billenti a hasznosság mérlegét. Egy világban,

amely oly sok nehéz problémával van tele, kérdik az utilitaristák,

miért vesztegessük az időt jelentéktelen érvek és ellenérvek

méricskélésével, amikor azt mondjuk valakinek, hogy szép a

nyakkendője, jóllehet ocsmány, vagy amikor azt mondjuk egy

vendégnek, hogy a váza, melyet eltört, értéktelen? Miért kellene azzal

foglalkoznunk, hogy ilyen jelentéktelen torzításokat meghatározzunk,

bolhából elefántot csináljunk azáltal, hogy igazolni próbáljuk őket?

A trivialitás bizonyos korlátokat szab annak, hogy mikor értelmes

erkölcsi kérdéseket egyáltalában felvetni. De ha közelebbről

megnézzük például a placébókkal kapcsolatos gyakorlatot,

megértjük, hogy nem minden olyan hazugság mellett mehetünk el szó

nélkül, amelyet mint bagatellt védelmeznek. Először is a hazugságok

ártalmatlansága közismerten vitatható. Amit a hazug ártalmatlannak

vagy éppen jótékonynak ítél, esetleg másképp fest a megtévesztett

szemében. Másodszor, amikor a hazug csak elszigetelt eseteket vesz

tekintetbe ahelyett, hogy a hazug gyakorlat egészét tekintené,

rendszerint nem veszi észre, hogy a károk összegződnek és a

megtévesztő gyakorlat szétsugárzik. Azok, akik bagatell hazugsá-

gokkal kezdik, egyre gyakrabban hazudnak komolyabb esetekben is.

Ha egyesek beérik néhány hazugsággal, mások majd gyakrabban

hazudnak. Minthogy a határvonalakat igen nehéz megvonni, még a

bagatell hazugságok minden további nélküli használata is más,

megtévesztő praktikákhoz vezethet. Nagyon sok jelentéktelenül káros

mozzanat nagyon is nemkívánatos végeredményre vezethet a

hazugok, a megtévesztettek, de általánosabban is a tisztesség és a

bizalom szempontjából.

Ahogyan az életveszély esete azt mutatta, hogy a kanti elemzés túl

merev, úgy a bagatell hazugság esetei azt mutatják, hogy a

nemtörődöm utilitárius számítások nem kielégítőek. Az

utilitarizmusnak ez a kritikája nem az elmélet alapjait támadja:

egyáltalában nem cáfolja a következmények felmérésének

fontosságát. Pusztán arról van szó, hogy az utilitaristák legtöbbször

nem tesznek mérlegre kellő számú tényezőt, amikor elhamarkodottan

úgy ítélnek, hogy a bagatell hazugságok ártalmatlanok. Gyakran nem

veszik szemügyre a megtévesztés egész gyakorlatát és azt, hogy a

megtévesztések megsokszorozzák és felerősítik egymást. Csak az

egyedi esetre összpontosítanak, s azt is a hazugok szempontjából

veszik szemügyre.

A Watergate-ügy utáni korszakban senki sem tekintheti

erőszakoknak, ha valaki a megtévesztés összetett és hosszú távú

hatásaival törődik. Egyre gyakoribbá lesz a kísértés a hazugságra a

politikai életben, de a hazugság lassan a politika szféráján kívül is

terjed. Megédesítik a keserű tényeket, a szomorú híreket enyhíteni,

vagy egyszerűen letagadni igyekeznek. Sokan hazudnak a gyerekeknek

és a betegeknek, és egyáltalában nemcsak felszínes, hanem nagyon is

lényegbevágó dolgokban, mint a születés, az örökbefogadás, a válás és

a halál kérdéseiben. Tömegméretűvé vált a megtévesztő propaganda

és a félrevezető reklámozás. Mindezeket a hazugságokat gyakran

semmibe veszik, mint ártalmatlanokat és jelentékteleneket kezelik

őket, ahogy a bagatell hazugságokat általában.

Talán nem haszontalan, ha közelebbről szemügyre veszünk olyan

tevékenységterületeket, melyeken nagyon is elterjedtek a

jelentéktelennek hitt hazugságok. Látni fogjuk, hogy mennyire

különbözik az elszigetelt hazugság jelentéktelensége az egész hazug

gyakorlat következményeitől mind az egyén, mind, pedig a közösség

szempontjából. Az egyik ilyen szokás a placébók adása.

Placébók

Az az általánosan elterjedt gyakorlat, hogy placébót írnak fel a mit

sem sejtő páciensnek, két olyan téves számítást is szemléltet, amely

annyira jellemző a becsapás jelentéktelenebb formáival kapcsolatban:

egyrészt, hogy nem vesznek tudomást a csupán lehetséges károkról,

másrészt hogy nem képesek meglátni, miként lesznek a triviálisnak

ítélt gesztusok kollektíve nemkívánatos gyakorlattá.3 Placébót a

gyógyítás kezdetei óta használnak. Lehetnek ezek cukorpirulák,

sósvíz-injekciók - a valóságban minden olyan gyógymód placébó,

amelynek semmiféle specifikus hatása nincsen a beteg állapotára;

erőteljes pszichikus hatása viszont megszüntethet olyan tüneteket,

mint a fájdalom vagy a depresszió.

Igen gyakran írnak fel placébókat. Hogy pontosan milyen gyakran,

azt nem lehet tudni, hiszen az orvosok rendesen nem beszélnek

nyilvánosan erről. Időnként az orvos önmagát is megtéveszti, amikor

indokolatlanul hisz olyan dolgok erejében, amelyek csak placébóként

hathatnak. Akárcsak a kereskedelmi ügynökök, az orvosok is gyakran

indokolatlanul hisznek olyasminek a kiválóságában, amit másnak

ajánlanak. A múltban a legtöbb orvosságnak, ha egyáltalán, csakis

placébó hatása lehetett, bár erről sem az orvosok, sem betegeik nem

tudtak.

A „placébó” szónak a latin „örülni fogok” - ból való származása

jóindulatú színt kölcsönöz a szónak, valahogy minden erkölcsi bírálat

fölé helyezi magát a gyakorlatot. A hipochondereket juttatja eszünkbe,

akiknek meghatározhatatlan betegeskedését jótevő cukorpirulák ügyes

felírásával szüntetik meg. Az orvosok gyakran árnyalatnyi humorral

adnak utasításokat ilyen szerek felírásakor, s ez is segíti őket abban,

hogy ne legyenek erkölcsi gondjaik. Egy szaktekintély azt írta egy

gyógyszerészeti lapban, hogy a placébót olyan elnevezéssel kell

felírni, amely addig ismeretlen volt a beteg számára; lehetőleg több

szótagú latin nevet adjunk neki; majd hozzáteszi:

„Bölcs dolog, ha a placébó felírásakor biztosítjuk a beteget a szer

erőteljes pszichoterapikus hatásairól. Az idősebb orvosoknak rendre

megvan a maguk kedvenc placebikus receptje – az egyik a Conduran-

go tinktúrát választja, a másik a Cimicifuga nigra fluidextractumot.” 4

Végül is, érvelnek az orvosok, vajon veszélyesebbek-e a placébók,

mint néhány valódi gyógyszer? És nem valószínűbb-e a gyógyulás,

mint ha semmit sem írunk fel? Ilyen nézetet fejtegetett valaki a

Lancethez írott levelében: „Ha a fájdalom megszüntethető egy ml

sóoldattal, miért kellene valamifajta narkotikumot befecskendeznünk?

Kell-e barbiturátokkal, diazepammal, vagy propoxyphennel

kezelnünk olyan szorongásokat vagy nyugtalanságokat, melyek

keményítőkapszulákkal is enyhíthetők? „ 5

Ez a leegyszerűsítő felfogás elleplezi azt a valóságos árat, melyet

mind az egyén, mind, pedig az orvosi praxis fizet a placébókért.

Először is: a placébó alkalmazása egyes esetekben

megakadályozhatja valamely rejtett, fel nem tárt probléma

kezelését. Azután: még ha a placébó „hat” is, a hatás gyakran

csupán átmeneti; a tünetek visszatérhetnek, vagy felbukkanhatnak

más formában. A beteg panaszai gyakran maguktól is

megszűnnének, esetleg egyszerűen azáltal, hogy érintkezésbe lép az

orvossal. Ezekben az esetekben a placébó felesleges; alkalmazása csak

felerősíti azt a tendenciát, hogy olyan gyógyszerek vagy

gyógykezelések rabjává legyünk, melyekre semmi szükség sincs.

Összességében óriási a placébók ára. Sok millió dollárt adunk ki

placébó jellegű gyógyszerekre, diagnózisokra és pszichoterápiákra.

Még operációk is lehetnek ilyen természetűek – méheltávolítást lehet

ily módon végrehajtani, nem azért, mintha a beteg állapota

megkívánná a beavatkozást, hanem mert egyik orvostól a másikhoz

szaladgál, és azt kívánja, hogy operálják meg, vagy pedig mert

rettenetesen fél a ráktól, s az orvosok úgy ítélik, hogy ezt a félelmet

egy operációval meg lehet szüntetni.

De ha az anyagi és érzelmi ráfordításoktól, valamint a készletek

pazarlásától eltekintünk is, a placébóadás gyakorlata mindenképpen

elpazarol egy igen értékes holmit: a bizalmat, melytől oly sok minden

függ az orvosi gyakorlatban. Gyakran visszavonhatatlanul elvész

azoknak a betegeknek a bizalma, akik rájönnek, hogy rászedték őket.

S ilyenkor nemegyszer elveszítik bizalmukat az orvosokban és még a

bona fide gyógykezelésben is, amire pedig esetleg szükségük lenne a

jövőben. Ilyenkor azután sokszor igen káros szerekre szoknak rá vagy

egészségükre ártalmas, divatos kúrákban bíznak.

Az itt következő esetleírás6 jól tükrözi a placébó Szokásos

megközelítését:

„Egy tizenhét éves leány felkereste orvosát, aki kisgyermekkora óta

kezelte őt. Szülei nélkül ment el a rendelőbe, bár az orvossal az

időpontot anyja beszélte meg telefonon. A leány azt mondta a

gyerekorvosnak, hogy teljesen egészséges ugyan, de úgy véli,

bizonyos, érzelmi problémái vannak. Alvászavarokra panaszkodott, és

arra, hogy majdnem egész nap nagyon ideges. Utolsó osztályos volt,

és azt állította, hogy a legtöbb tárgyban igen gyenge. Gondot okozott

neki, hogy mi legyen vele a következő évben. Egy kicsit kövér volt.

Úgy érezte, hogy ez is része a problémáinak. Azt állította, hogy

nemigen vonzó a másik nem számára, s nem tűnik úgy neki,

mintha» a fiúk érdeklődnének irántam «. Néhány közeli barátnője

volt.

Otthoni élete zavaros és megterhelő volt. Gyakran volt konfliktusa

tizennégy éves öccsével és szüleivel. Arról panaszkodott, hogy szülei»

rátelepszenek «. Anyját rendkívül merevnek írta le, apját meg fegye-

lemmániásnak, akinek egészen régimódi értékei vannak. Mindössze

húsz percet beszélt a gyermekorvossal. Azt mondotta neki, hogy

érzése szerint nyugtatókra van szüksége, s ezért jött. Ez az év

rendkívül nehéz a számára, s ha kapna valami idegnyugtatót, amíg

túljut a válságon, akkor minden rendbe jönne.

A gyerekorvos azt mondotta neki, hogy az ilyen korú leányok

esetében nem hisz igazán a nyugtatókban. Úgy gondolja, hogy rossz

precedenst teremtenének. A lány azonban makacskodott, s azt

mondotta, hogy ha az orvos nem ad neki nyugtatót, akkor ő»

szerez valahogyan «. Végül is az orvos beleegyezett, hogy felhívja a

közeli gyógyszertárat, és rendel neki valamilyen idegnyugtatót. A lány

ezt megnyugodva vette tudomásul. Az orvos kérte, hogy a lány hívja

fel néhány napon belül, s tudassa vele, mi a helyzet. Felhívta a

szülőket is, és megmondotta, hogy beszélt a lánnyal, s adott neki

gyógyszereket, amelyek talán segítenek az idegein.

Öt nappal később a lány felhívta a gyermekorvost, s azt mondotta,

hogy a tabletták valóban jó hatásúak. Azt állította, hogy nagyon

megnyugodott, rendezte dolgait a szüleivel, s egészen új módon

tekint az életre. Az orvos azt javasolta, hogy az iskolaév hátralevő

részében továbbra is naponta kétszer szedje az orvosságot. A lány

beleegyezett.

Egy hónappal később a lánynak kifogytak a tablettái, és telefonált az

orvosnak, hogy írja fel újra a gyógyszert. Kiderült azonban, hogy az

orvos szabadságra ment. A lány nagyon ideges lett, hogy nincsen több

gyógyszere, s felhívta a nagybátyját, aki sebész volt a szomszéd

városban. Az felhívta a gyógyszertárat, hogy újra adasson a lánynak

tablettákat; a gyógyszerésszel beszélve megtudta, hogy csak vita-

minok voltak. Megmondta ezt a lánynak, és közölte vele, megkaphatja

a gyógyszert recept nélkül is, nem kell megújítania a receptet. A lány

teljesen kétségbeesett, azt érezvén, hogy orvosa megtévesztette és

becsapta.

Szülei, amikor meghallották, úgy kommentálták a dolgot, hogy

szerintük a gyermekorvos» nagyon okosan «járt el.”

Azok a betegek, akik nem jönnek rá, hogy megtévesztik őket, és

abban a hitben élnek, hogy a placébó hatékony orvosság, esetleg majd

akkor is bíznak benne, ha tényleg szükségük lenne hatékony

gyógyszerre. Különösen áll ez olyan gyógyszerekre, mint az

antibiotikumok, amelyeket hol placébóként használnak, hol pedig

tényleges gyógyszerként. Számos szülő azt hiszi például, hogy minden

alkalommal antibiotikumot kell felíratnia, ha gyermeke lázas vagy

megfázott. Sok orvos teljesíti ezt a kérést, s így ezeket a családokat

olyan orvosi kezelés rabjává teszi, amelyre nincsen szükségük, s

gyengíti azt a képességüket, hogy megbirkózzanak egészségügyi

problémáikkal. S ami a legrosszabb, az antibiotikum-érzékeny

gyermekeknél az ilyen szükségtelen gyógyszerezés súlyos, néha

végzetes reakciókat válthat ki.7

Az ilyen megtévesztő szokásokért, természetüknél fogva, senkit sem

lehet a szokásos módon felelősségre vonni, és ezért könnyebben

elterjedhetnek másoknál. Sok olyan eset van, amikor egy

ártatlannak tűnő szokás széles körű és veszélyes gyakorlattá válik.

Jóllehet a „lejtőre” utaló figyelmeztetések gyakran pusztán

szónoki fogások, némelykor mégis jogos óvatosságot juttatnak

kifejezésre; különösen akkor, ha nagy a nyomás, amely a

nemkívánatos útra terel bennünket, és nincsen mód kellőképpen

védekezni vele szemben.

Ha így nézzük, nem ok nélkül nyugtalanít bennünket a placébó.

E gyakorlat ellen kevéssé vagy egyáltalában nem tudunk védekezni –

egyrészt, mert a dolog természeténél fogva titokban történik, másrészt,

mert elnézik, és ritkán vitatják meg alaposan az orvosi irodalomban.8

A nyomás, pedig nagyon nagy és egyre- növekszik: mind a

gyógyszeripar, mind a gyógyulást óhajtó betegek, mind a törekvő

Orvosok azt kívánják, hogy egyre többen álljanak orvosi kezelés

alatt, akár szükség van erre, akár nem. Lévén, hogy nincsen

védekezés és ilyen erős a nyomás, a placébók használata a

legkülönbözőbb utakon terjed.

A legkomolyabb veszély abban rejlik, hogy fokozatosan áttérnek a

farmakológiailag közömbös placébók használatáról az aktívabbakéra.

Nem mindig könnyű megkülönböztetni a teljesen hatástalan

anyagokat a valamivel aktívabbaktól, ezeket, pedig a még

aktívabbaktól, s az aktív anyag olyan kis mennyiségét, amelynek

csekély hatása van vagy teljesen hatástalan, attól a mennyiségtől,

amelynek már van valamilyen hatása. Az orvos számára nem mindig

világos, hogy a betegnek közömbös placébóra van-e szüksége vagy

esetleg aktívabbra, s fennállhat a kísértés, hogy rögtön az aktívabbat

alkalmazza, amelynek valamilyen specifikus hatása-is van. Sokkal

könnyebb is megtéveszteni a pácienst az olyan orvossággal, amelyről

tudja, hogy „valóságos”, hogy van hatása. Egy közelmúltban

megjelent orvosi kézikönyv oly messzire megy, hogy azt ajánlja:

inkább valamely hatékony szer kis mennyiségét alkalmazzuk

placébóként, mintsem hatástalan anyagokat, mert mind az orvos,

mind, pedig a beteg számára fontos, hogy higgyen a kezelésben. Ez az

eltolódás könnyen bekövetkezhet, mert az orvosok nem mindig

ismerik, vagy tartják fontosnak az aktív ható anyagok veszélyeit és

mellékhatásait.

Eközben a placébót szedő betegek száma egyre növekszik, amint

egyre több ember keres és kap orvosi segítséget, és ahogy fokozódik

a vágyuk, hogy gyorsan, gombnyomásra megszűnjenek a tüneteik;

mindezt elősegítik a gyógyszerhirdetések és a tudomány

hatékonyságával szembeni növekvő várakozások. A placébók

alkalmazása terjed a gyerekeknél is, és annál is nehezebb ellenállni a

kísértésnek, hogy manipulálják az igazságot, mivelhogy az áttörés már

bekövetkezett.

A placébóval való megtévesztés már nemcsak a terápiát és a

diagnózisok, felállítását jellemzi, hanem jelen van az orvosi

kísérletezésben is. Számos kísérlet tisztességes, és a kísérleti alany

beleegyezésével történik, különösen, amióta szigorú szabályokat

vezettek be az ilyen kísérletezésekre vonatkozóan. De súlyos

visszaélések is történtek; előfordult, hogy placébókat adtak mit sem

sejtő alanyoknak, akik azt hitték, hogy valamilyen tényleges

hatóanyagot kapnak. 1971-ben például néhány mexikói származású

asszony egy családtervezési klinikához fordult fogamzásgátló szer-

ért. Néhányuknak orális fogamzásgátló szert adtak, másoknak, pedig

placébókat vagy áltablettákat, amelyek úgy néztek ki, mint a

valódiak. Anélkül, hogy erről őket felvilágosították volna, és

beleegyezésüket kérték volna hozzá, az asszonyokat egy olyan

kísérletben használták fel, amely különböző fogamzásgátló tabletták

mellékhatásait vizsgálta. Azok közül, akik placébót szedtek,

egyeseknél jelentkezett is a várható mellékhatás – teherbe estek. A

kísérletezők sem anyagi felelősséget nem vállaltak az újszülöttekért,

sem nem izgatták magukat azzal, hogy megszegték a „tájékozottságon

alapuló beleegyezés” követelményét, melyet be kell tartani, különben

nem lehet etikus módon kísérletezni embereken. Az egyik orvos azzal

intézte el a dolgot, hogy ha a törvény megengedné, művi úton

megszakította volna a nők terhességét.

Az ilyen esetekben részben azért nem törődnek az etikai

problémákkal, mert a placebókat illetően majd mindig ártatlannak

tűnő, bagatell hazugságról beszélnek, gyakran észre sem veszik, hogy

a terápiából kísérletezés lesz, s hogy már egyáltalában nem

ártalmatlan dologról van szó; és ez részben azért van így, mert azt

hiszik, hogy a placébók, mint bagatell hazugságok teljesen

jelentéktelenek. Az előrelátásnak és a gondoskodásnak ez a hiánya

gyakrabban figyelhető meg azokban az esetekben, amikor kevéssé

valószínű, hogy a kísérleti alanyok tiltakozni vagy védekezni fognak:

a szegények, a valamilyen intézetben gondozottak és a nagyon fiatalok

esetében.

Ha átlátjuk, hogy milyen úton-módon terjed a placébó használat,

nem elég többé az egyedi eseteket elszigetelten szemügyre vennünk,

bármilyen jótékony hatásúak legyenek is. Ha a manipulatív gya-

korlat árát és hasznát mérlegeljük, nem elég az egyes

következményeket tekintetbe venni, tekintetbe kell vennünk a

következmények összegződését is. A megtévesztő gyakorlatról szóló

beszámolók elkerülhetetlenül kitudódnak, s az így kialakuló

gyanakvás csak növeli a félelmet, melyet az egészségre leselkedő ve-

szélyek mindig is kialakítanak. Így azok az orvosok, akik félrevezetik

betegeiket, még azoknak is kárt okoznak, akik nem teszik azt; az

egészségügy egész intézményét fenyegeti az őszintétlenség

gyakorlata, bármilyen ártalmatlannak tűnjenek is a következmények

bizonyos esetekben.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a placébók használatát

mindenestül el kellene vetni; az azonban nem szolgálhat mentségül,

hogy ártalmatlanok. Alkalmazhatók, de csak módjával, s ha a gondos

diagnózis eredményeképpen előbb már kizárták a nem megtévesztő

alternatívákat, kísérletben, pedig csak akkor alkalmazhatók, ha az

alanyok beleegyeztek használatukba.

Ajánlólevelek

Másik megtévesztő gyakorlat, melynél látszólag nem sok forog

kockán, de amelynek a valóságban egyre növekvő ára van, az

ajánlások inflációja. Meglehetősen ártalmatlan szokásnak tűnik, és

gyakran még a hűség megnyilvánulásának is, hogy az egekig ma-

gasztaljuk barátunkat, kollégánkat, diákunkat vagy rokonunkat.

Minthogy oly nagy a verseny a munkaerőpiacon és a hivatali

előmenetel terén, az ilyen gesztus egészen természetes. Segítséget

nyújt valakinek, viszont különösebben nem árt senki másnak,

egyszersmind kiegyensúlyozza mások hasonló gesztusait. Csakhogy

ez a gyakorlat nyilvánvalóan megkárosítja azokat, akik nem

részesülnek az ilyenfajta támogatás jótéteményében; ráadásul véletlen

és igazságtalan módon sérti őket. Ha ketten jelentkeznek egy állásra,

akik egyformán alkalmasak, esetleg egészen különbözően értékelik

őket, s nem a saját hibájukból.

A fennálló szokás számos problémát vet fel azok számára is, akik

kénytelenek élni vele. Vegyünk például egy olyan rendszert, aho1 a

diákoknak adott minden ajánlás szokásszerűen túlzó – ahol mondjuk

az összes végzők 60 százalékát, úgy értékelik, mintha valamennyien a

legjobb 10 százalékhoz tartoznának. Ha egy professzor arra szánná rá

magát, hogy egy munkaadónak azt az őszinte kijelentést tegye, hogy

a kérdéses diák csupán a legjobb 60 százalékhoz tartozik, akkor igen

súlyos kárt okozna neki, ami a munkalehetőségeket illeti: e

kijelentését senki sem értené szó szerint, hanem hibásan úgy

értelmezné: a diák a valóságban a leggyengébbek, közé tartozik.

Vagy vegyük szemügyre a tisztek minősítését az Egyesült Államok

hadseregében. A következő érdemjegyekkel kell osztályozni őket:

„kitűnő”, „jeles”, „jó”, „megfelelő”, „elégséges”, „elégtelen”. A minő-

sítők azonban tudják, hogy akik nem „kitűnőt” kapnak (mondjuk

csak „jelest” vagy „jót”), nagyon nagy hátrányba kerülnek,9 s

könnyen számíthatnak rá, hogy leszerelik őket. Ezekben az esetekben

az üres szó ártalmatlansága keveredik az előmenetelért és az állások

megtartásáért folytatott verseny durva valóságával, hogy létrehozzon

egy inflációs mértékrendszert, amelyhez a legtöbb embernek, úgy érzi,

alkalmazkodnia kell.

Ártatlan személyek lehetnek ilyenformán a becsületesség

áldozataivá. Ugyanakkor sokak számára mégis terhes és zavaró,

hogy a bevett módon kell minősíteniük. Ilyen körülmények között a

szavak jelentésének inflációja – úgy tűnik – megkönnyíti, sőt, talán

szükségessé is teszi, hogy más esetekben se legyünk nyíltak.

Azoknak, akik minősítenek, nem könnyű a dolguk. Sokaknak az

az érzésük, hogy kénytelenek olyasmit állítani, amit nem akartak

állítani. Mások viszont ragaszkodnak a magas, valóságos mércéhez, és

ezzel esetleg kárt okoznak azoknak, akik a jó minősítésre rászorulnak.

Éppoly nehéz „inflációs” ajánlások alapján döntést hozni.

Különösen igaz ez nagy szervezetek vagy nagy távolságok esetében,

ahol azok, akik a minősítést kapják, sohasem tudják, hogy kik és

milyen mérce szerint osztályoztak.

Ez az egész gyakorlat igazságtalan tehát azokhoz, akiket

minősítenek, és zavaró azok számára, akik adják és felhasználják a

minősítéseket. Végül is megfosztja az ajánlásokat minden szándékolt

hasznuktól. Senki sem tudhatja, mit takar egy-egy konkrét minősítés.

Ez a gyakorlat igen nagy nehézségeket okoz, és mind a

megtévesztőknek, mind, pedig a megtévesztetteknek nagy árat kell

fizetniük érte.

Ezen oknál fogva azoknak, akik minősítenek, mindent meg kell

tenniük azért, hogy csökkentsék az igazságtalanságot, és hogy

közelebb kerüljenek a valóságos mércéhez, amelyet akkor fogadnának

el, ha nem kellene alkalmazkodniok az infláció gyakorlatához. De ha

valaki fellép a magasztalás gyakorlata ellen, csak akkor jár el

felelősségteljesen, ha jelzi, hogy ezt teszi; csak így csökkentheti a

minimumra eljárásának a minősítettekre tett negatív hatását.

Ahhoz, hogy így tegyünk, időre, hatalomra és következetességre van

szükség. Olyan főiskolában, melynek diákjai nagyon keresettek, a

diákfelügyelő világossá teheti például a toborzók számára, hogy

diákjairól adott ajánlásaiban minden egyes általa használt

kijelentést szó szerint kell érteni. Így tehetnek egymást jól ismerő

kollégák is, ha állásra pályázókat értékelnek. Sokan azonban olyan

területen tevékenykednek, esetleg csak átmenetileg, ahol majd

hogysem senki sem ismeri őket, s nincsen kapcsolatuk azokkal,

akiknek felkérésére a diákokat, munkacsoportjukat vagy a katonai

személyzetet minősítik. Ilyenkor teljesen tehetetlen az ember:

megalázó lehet ugyan a számára, hogy részt vegyen az inflációs

gyakorlatban, egymagában mégis igen nehezen tud ellene tenni. A

szavak inflációjában éppúgy, mint a pénzében, sokkal általánosabb

mértékekre van szükség. Azokat tehát, akik állításaikhoz nem tudnak

beszerezni új verbális „valutát”, elnézőbben kell kezelnünk, ha az

általános normát alkalmazzák.

Az intézményeknek viszont igenis több hatalmuk van. Egyesek azon

igyekeznek, hogy egyáltalában csökkentsék az ilyen jelentésekre való

támaszkodást. Mások a verbális infláció megszüntetésével próbál-

koznak. Kétségtelen, hogy ez igen nehéz dolog; különösen nagy

szervezetek esetében. Az Egyesült Államok hadserege azzal próbálta

meg csökkenteni a minősítések hangzatosságát, hogy publikálta a

róluk szóló, imént idézett beszámolót. Átlagértékeket javasoltak a

különböző rendfokozatúak számára; de kevesen érezték úgy, hogy

élhetnek ezzel az eszközzel az egyedi esetekben, attól tartva, hogy

megsértik a minősített személyt. Végeredményben a javasolt át-

lagértékek ismét felfelé mozdultak el.

Őszinteség, de milyen áron?

A példák azt mutatják, hogy az ember nem intézheti el a

hazugságokat egyszerűen azzal, hogy úgysem számítanak. Sokkal

többször számítanak, mint ahányszor nem, még akkor is, ha

egyszerűen a kár és a haszon fogalmai szerint vizsgáljuk őket. Ha

tudomásul vesszük, miként terjednek a hazugságok, akkor általános

érzékenységre teszünk szert az iránt a tény iránt, hogy a legtöbb olyan

hazugság, melyet „bagatellnek” hisznek, szükségtelen, ha éppen nem

a leghatározottabban nemkívánatos. Sok közülük egyáltalában nem

olyan ártalmatlan, mint ahogy azt a hazugok képzelik. És még azok a

hazugságok sem szükségesek, melyeket, mint ártalmatlanokat általá-

nosan elfogadhatnánk, ha céljuk teljesen becsületes eszközökkel is

elérhető. Miért mondjunk valakinek hízelgő hazugságot a

kalapjáról, amikor mondhatunk hízelgő igazságot a virágairól? Miért

kell általános bagatell hazugságot mondanunk egy ajándékról, egy

jótettről, egy újszülöttről, a sokkal specifikusabb, igaz kijelentés

helyett? Ha mind a beszélő, mind a hallgató érti, hogy a cél az

udvariasság és a másik megerősítése, az ilyen esetekben nincs szükség

a teljes igazságra.∗

Nem szeretnék amellett érvelni, hogy minden bagatell hazugságot ki

kellene küszöbölni. Az olyan egyének számára például, akik nyakig

benne vannak az inflációs ajánlások gyakorlatában, lehet, hogy

nincs más megoldás. Bizonyos esetekben a placébó lehet az egyetlen

ésszerű alternatíva. És néhány, csekély mértékben megtévesztő

társasági mentség és konvenció kikerülhetetlen, ha nem akarjuk

szükségtelenül megsérteni valakinek az érzéseit.

De az ilyen eset ritka. És hamis az az érvelés, mely szerint minden

bagatell hazugság helyes, mert néhány valóban helyes. Azoknak,

akik bagatell hazugságot szándékoznak mondani, határozottan kell

keresniük az alternatívákat. Ezeket a hazugságokat is úgy kell

felfogniuk, mint amelyek jelentősebb hatású szokások kialakulásához

vezetnek, és tudniuk kell, hogy milyen módon terjednek el ezek a

* Ha viszont valakinek az őszinte véleményét kérik ki, akkor nem elegendőek többé az ilyen részleges válaszok. Az ilyen esetben egy hízelgő igazság, amely elfedi a véleményünket, éppoly megtévesztő, mint a hízelgő hazugság. Ha el akarjuk kerülni a megtévesztést, akkor vagy meg kell tagadnunk a választ, vagy pedig becsületesen kell felelnünk. (Lásd a XI. fejezetet, ahol a tolakodó kérdésekre adott válaszok problémáját tárgyalom.)

szokások. Ha így járnánk el, akkor a bagatell hazugságok tényleg

ártalmatlanok lennének, és végül is – ha például azért mondjuk

őket, hogy ne sértsük meg senkinek az érzéseit – elfogadhatók

lennének akár gyakorlatként is, de csak ilyen korlátozott körülmények

között.

Legtöbbünk kétségtelenül sokkal gyakrabban kerül kapcsolatba

bagatell hazugságokkal, mint a megtévesztés bármelymás formájával.

Abban a mértékben, ahogy azon igyekszünk, hogy lássuk szerteágazó

következményeiket, és hogy sikeresen kiiktassuk őket beszédünkből,

csökkenni fog a szükségletünk, hogy éljünk velük. És ha ugyanakkor

világossá tesszük mások számára, hogy a magunk részéről

egyáltalában nem várunk el tőlük bagatell hazugságokat, számos

szükségtelen bonyodalom lesz elkerülhető.

Egy valamit azonban látnunk kell. Amikor azt mondjuk, hogy a

bagatell hazugságokat a minimumra kell csökkenteni, ezzel nem

igyekszünk senkit sem arra buzdítani, hogy mondja meg az igazságot

mindenkinek, aki csak az útjába kerül. Mindazt, amit kimondunk,

természetszerűen a hallgatni tudásnak és diszkréciónak, a

magánszféra és mások érzései tiszteletben tartásának kell uralnia. A

pletyka, a rosszindulatú beszámoló, melyet valaki terjeszt, lehet igaz,

s mégsem bocsátható meg. És az igazság, melyet úgy mondunk ki,

hogy sebet, ejt, megbocsáthatatlanul kegyetlen lehet, mint amikor az

orvos rövid igennel felel egy fiatalembernek, aki azt kérdezi, hogy

rákja van-e, s közben elhagyja a szobát. Nem hazudott ugyan, de

hiányzik belőle szakmájának az a kötelessége, hogy tisztelje betegét és

törődjön vele.

Ha egyszer megállapítottuk, hogy nem kell hazudnunk, még mindig

hátra van, hogy lássuk, kell-e bármit is közölnünk, s ha igen, milyen

formában. Ha valaki önhatalmúlag arra törekszik, hogy elvegye

valakinek a hamis hitét, akit esetleg ez a hit tart életben, az éppoly

kártékony lehet, mint a legszívtelenebb hazug.

VI. Mentségek

„Ha a hazugság a többi bűnhöz hasonlóan belénk költözik, ne

azt kutassuk, miként igazoljuk, hanem hogy miként nyerünk

bocsánatot érte.”

Szt. Ágoston: A hazugságról

(Interjú Rockal, hétéves):

„Mi történik, ha hazudsz? — Megbüntetnek. — És ha nem

büntetnének meg érte, akkor is rosszaság lenne?

Nem. — Nos, elmondok neked két történetet. Volt két srác,

mindegyikük eltört egy-egy csészét. Az első azt mondja, nem ő

volt. Mamája hisz neki, és nem bünteti meg. A második is azt

mondja, hogy nem ő volt. De az ő anyja nem hisz neki; és

megbünteti. Mindkét hazugság egyformán rossz volt? — Nem. —

Melyik a rosszabb? — Az, amelyikért büntetés járt.”

Jean Piaget: A gyermek erkölcsi ítélete

„Az őszinteség szabálya alól [a Talmud] három kivételt ismer: a

»traktátust«, az »ágyat« és a »vendégszeretetet«. A »traktátust« így

magyarázzák a kommentárok: ha a tudós férfit megkérdik, ismeri-e a

Talmud egy bizonyos passzusát, szerénységből mondhatja, hogy

semmit sem tud, jóllehet ez nem is igaz. A nem igaz megengedett,

ha az a célja, hogy ne kérkedjünk tudásunkkal. Az» ágyat «Rashi

úgy érti, hogy ha egy tudós férfinak kérdéseket tesznek fel

hálószobatitkaira vonatkozóan, erre adhat nem igaz választ. [. . .] A

»vendégszeretet« azt jelenti, hogyha egy tudós férfival jólelkűen

bánt a házigazdája, dönthet úgy, hogy másoknak nem mondja meg az

igazságot fogadtatásáról, nehogy ennek eredményeképpen

vendéglátóját nem szívesen látott vendégek zavarják. Ezen felül

van a Talmudnak egy általános szabálya: ahol a békesség megkívánja,

hazudhatunk.”

Lewis Jacobs: Igazság

A mentségek típusai

Mi teszi időnként megengedhetővé a hazugságot? Mondjuk,

megalkuvásbó1 hazudunk. Mi a mentségünk? Milyen jellegűek a

mentségeink?

A mentség palástolni, némelykor teljesen megszüntetni igyekszik

felelősségünket azért, ami különben hiba lenne. Ez háromféleképpen

történhet. Először: igyekezhetünk azt a látszatot kelteni; hogy igazából

nem is követtünk el semmi hibát. Másodszor: igyekezhetünk úgy

beállítani a dolgot, hogy jóllehet hibát követtünk el, mégsem

hibáztathat érte senki, mert nem vagyunk felelősek a dologért. A

harmadik lehetőség: elismerjük, hogy amit tettünk, hiba volt, felelősek

is vagyunk érte, de nem kell szégyellnünk magunkat, mert jó okunk

volt rá, hogy így tegyünk.

A) Az első típusú mentség azt a hitet próbálja kelteni, hogy a

feltételezett hazugság valójában nem is volt hazugság: puszta tréfa,

kitérés vagy túlzás, a képzelet szárnyalása. Sokszor érvelnek a

következőképpen: minthogy lehetetlen objektíve megkülönböztetni

az igazságot a hamisságtól, a feltételezett hazugságról sem

bizonyítható, hogy, valóban az.

B) A mentség második típusa: igaz az talán, hogy megtévesztéssel

állunk szemben, elkövetője azonban egyáltalában nem, vagy

legalábbis nem teljesen felelős érte. A hazug állíthatja, hogy sohasem

szándékozott senkit sem félrevezetni, nem volt beszámítható, részeg

volt, álmában beszélt, vagy kényszerítették rá, hogy megtévesszen

valakit. ∗ Máskor azzal az érvvel menti magát, hogy a hazugságért

senki soha felelőssé nem tehető, mert a szabad választás mítosz.

A mentségek eddig említett két típusa igen széles körű, állandóan

élnek vele a hazugok. Figyelmünk középpontjában azonban ebben a

fejezetben és a következőben is a mentségek harmadik típusa fog

állni; ez ugyanis sokkal alapvetőbb a szándékos hazugságok

értékelésének tekintetében. Ez esetben a hazug elismeri, hogy

hazudott, vállalja is érte a felelősséget, de felsorol olyan okokat,

melyek szerinte részben vagy akár teljes egészben is erkölcsileg fel-

mentik őt. Valamely hazugság palástolásának kísérlete során gyakran

egyszerre van jelen a mentségek mindhárom típusa.

(Vannak persze olyan okai is a hazugságnak, melyeket sohasem

mentségül hoznak fel, s amelyeknek nem is lehet ez a funkciójuk.

„Azért hazudtam, hogy megkínozzalak” – ez a magyarázat igaz is

lehet; nem mentség, hiszen nem azért mondják, hogy valamit

palástoljanak. „Mindig hazudok, és ebben semmi rosszat nem látok” –

ez sem mentség; aki ezt állítja, nem is lát a hazugságban semmi

mentegetnivalót.)

C) A mentségek harmadik típusa tehát morális okokat keres a

hazugságra: azt kívánja bizonyítani, hogy az adott feltételek mellett a * J. L. Austin jól ismert írásában — „Védőbeszéd a mentség mellett” — mindenekelőtt

ezt a második fajta mentséget tárgyalja. Helyesen hangsúlyozza a különbséget az

ilyenfajta és a harmadik típusú mentség között, melyet „igazolásnak” nevez. Én

mindhárom szépítési kísérletet inkább „mentségnek” nevezném, bármilyen részleges és

ügyefogyott legyen is; az „igazolás” terminust fenntartom a mentségek harmadik típusa

számára (amikor okokra hivatkoznak), melyek legalább megkísérlik, hogy elhárítsák

a felelősséget. Véleményem szerint a mentségeknek csak a harmadik típusa — amelyik

meggyőzni törekszik — jelent valóságos kísérletet a hazugság igazolására; közülük is, csak

kevés fogja ténylegesen is meggyőzni címzettjeit (hacsak a címzett nem a hazug

maga: „a hazug perspektívájából” ugyanis sokkal több hazugság tűnik igazolhatónak).

hazugság megengedhető volt. Az emberek akkor keresnek morális

okokat, ha félnek vagy kutyaszorítóba kerültek; egyáltalában akkor,

ha meg kell győzniük önmagukat vagy másokat arról, hogy a

hazugsággal szembeni szokásos fenntartások az ő egyedi esetükben

valamilyen oknál fogva nem érvényesek. A hazugság mentségére

felhozott okok sokféleképpen osztályozhatók. Azoknak az erkölcsi

alapelveknek a szempontjából veszem szemügyre őket, amelyekre

hivatkoznak. Ezeket az alapelveket sokféleképpen lehet elnevezni,

sokféle formában lehet megfogalmazni. Elvont formában nem is

léteznek. Erkölcsi döntéseink alátámasztására és a döntések okainak

strukturálására vesszük igénybe őket. A hazugság megokolásaként

általában négy ilyen alapelvre hivatkoznak: a kár elkerülésének elve,

a haszonteremtés elve, a méltányosság elve és az igazmondás elve. ∗

Vegyük azt az esetet, amikor egy miniszterelnök tagadja a vádat,

hogy kormánya szerepet játszott egy szomszédos ország uralkodó

rezsimjének megdöntésében. Mit mondhat akkor, ha lelepleződik a

hazugság, és neki indokolnia kell, hogy miért hazudott? Sem azt nem

állíthatja, hogy valójában nem hazudott vagy legalábbis nem

szándékozott hazudni, sem azt, hogy kényszerítették a

hazugságra, s ennyiben nem volt felelős érte. Ha arra kényszerül,

hogy megokolja hazugságát, bizonyára a négy elv valamelyikéhez

folyamodik.

Mondhatja azt, hogy hazugságával valamifajta bosszút vagy nemzetközi elítélést – más

szóval valamilyen kárt – akart elkerülni. Érvelhet úgy, hogy

* G. J. Warnock sémáját követem, aki The Object of Morality című könyvében

hangsúlyozza, hogy az emberi társadalomnak szüksége van erre a négy, jó diszpozícióra,

melyek tendenciája közvetlenül ellensúlyozza az emberi együttérzés korlátozott voltát”. (79.

o.)

hazugságával legitimálni akarta az új rezsimet: azt a látszatot akarta

kelteni, hogy az új rezsim demokratikusan döntötte meg az előző

kormányt. Azt állítja tehát, hogy a hazugsággal egy, az általa

okozott kárt, felülmúló hasznot kívánt hajtani. Hivatkozhat azután

méltánytalanságra: – lévén, hogy ilyen körülmények között mindenki

hazudik, a méltányos eljárás az, ha felmentik őt, minthogy a szokott

módon járt el. Végezetül érvelhet úgy is, hogy hazugsága az

igazmondás és bizalom ügyét szolgálta, vagy legalábbis annak

látszatát: azért hazudott, hogy a világ előtt fenntartsa a bizalmat saját

kormányában, miszerint országa ragaszkodik azokhoz a nemzetközi

szabályokhoz, amelyek tiltják a más nemzetek ügyeibe való ilyen

beavatkozást.

A négy alapelv közül a kárt és a hasznot érintő első kettőt hívják a

leggyakrabban segítségül. Ezek képviselik a döntések legközvetlenebb

megközelítését. Mihelyt azonban felmerül a kérdés, kinek is tulajdo-

nítjuk a kárt és a hasznot, akkor el kell döntenünk, hogy jogunk van-e

elfogadni, elvetni, vagy éppenséggel megkövetelni őket, s így

előkerülnek a méltányosság vagy az igazságosság elvére való

hivatkozások.

Végül, pedig az igazmondás elengedhetetlen ahhoz, hogy az első

három alapelv egyáltalában funkcionáljon, hatékony legyen. Ahogy

már korábban rámutattam, az igazmondás az emberek közötti

viszonyok sarkköve; ha nem építhetünk rá többé, nem lesz többé

bizalmunk sem a haszonteremtés lehetőségében, sem abban, hogy

kikerülhetjük a károkat, és végül abban a méltányosságban sem, amely

nélkül nem lehetséges együttműködés az emberek között.

A négy alapelvet gyakran igen zavaros formában hívják segítségül.

Az egyikre hivatkoznak ott, ahol esetleg a másik (vagy egyik sem)

segíthetne. Gyakran összekeverednek és átfedik egymást. Jól jöhet

ennél fogva, ha megpróbáljuk explicitté tenni őket, amikor a

különböző hazugságokra keresett mentségek sokaságát vesszük

szemügyre. Ily módon látni fogjuk, hogy a négy alapelv csak akkor

kerül konfliktusba egymással, ha konkrét döntések kontextusában

vizsgáljuk őket. Nem sok értelme van azt állítani, hogy az

igazmondás és a méltányosság konfliktusba kerülhetnek egymással;

az azonban már belátható, hogy egy ügyvédnek némelykor gondot

okozhat, hogyan elégítse ki mind a kettőt: ha például csak egy

hazugság árán mentheti meg ártatlan ügyfelét a börtöntől∗

A kár elkerülése

* Hasonlóképpen értelmetlenség azt állítani, hogy a súly és a hosszúság in abstracto

konfliktusba kerülhetnek egymással; de vannak olyan konkrét esetek, amikor mind a kettőre

vonatkozó követelményeink nem elégíthetők ki, amikor nem tudunk egy megfelelő

hosszúságú és súlyú dolgot kapni; például amikor egy tizenöt méter hosszú súlyos láncra

van szükségünk, de csak néhány kilónyi hazavitelére van erőnk. Hasonlóképpen

nem mindig dönthetsz úgy, és nem várhatod el másoktól sem, hogy úgy döntsenek,

hogy az általad megkívánt méltányosság és haszon egyaránt meglegyen. Az erkölcsi

elvek, éppúgy, mint a hosszúság és a súly, tapasztalataink strukturálásának különböző

dimenzióit képviselik, és ezért konkrét esetekben konfliktusba kerülhetnek egymással;

sohasem in abstracto. Ez az oka annak, hogy hiába keresünk absztrakt prioritásszabályokat az

erkölcsi alapelvek között; akárha in abstracto prioritásszabályokat keresnénk kilogrammok,

méterek és órák között…

Elkerülni a kárt, és hasznot teremteni – együtt járnak, mégis

segítségünkre lesz, ha külön-külön vesszük a két dolgot szemügyre.

Az az érzésünk, hogy nem egyformán fontosak. A jog és az erkölcs,

különböző típusú szabályokat vonatkoztat rájuk. Az orvosi gyakorlat

leggyakrabban idézett parancsolata: segíts betegeiden, de a

legfontosabb, hogy ne okozz kárt nekik.

Amiként azokat a hazugságokat tekintjük a leginkább

megbocsáthatóknak valamennyi közül, amelyek komoly károk

elkerülését célozzák, ugyanígy rendszerint azokat tekintjük a

legkevésbé megbocsáthatóknak, amelyekkel kárt akarnak okozni.

Közöttük, pedig azok a hazugságok helyezkednek el, melyek sem

károk elkerülését nem célozzák, sem kárt nem okoznak. Ágostontól

kezdve századokon át vitatták, finomították, változtatták ezeket a

megkülönböztetéseket. Egy körülbelül 800-ból származó ír

penitenciále például annak megfelelően követel meg különféle

vezekléseket a hazugságokért, hogy azok milyen kárt okoztak:

„Ha valaki önként mond [ilyen] hamisságot, de anélkül, hogy kárt

okozna, három nap némaságra ítéltetik, csak a kijelölt imákat vagy

olvasmányokat mondhatja el; vagy 700 korbácsütést kap a kezére, és

Félig böjtölnie kell, vagy pedig el kell mondania a 150 zsoltárt. Aki

olyan hamisságot mond, amelyből jó származik, merthogy hamisan

igazít útba valakit az ő ellenségét illetően, vagy békéltető üzeneteket

közvetít a veszekedők között, vagy bármi olyasmit mond, ami

megment egy embert a haláltól, azt ne érje súlyos büntetés, feltéve,

hogy Isten kedvéért cselekedte ezt.”1

Láttuk, miként nevezte Szt. Tamás a jó szándékú hazugságokat,

melyek kárt kerülnek el vagy hasznot, hoznak, „segítő hazugságnak”,

és állította szembe őket a „rosszindulatú hazugságokkal”, melyek kárt

szándékoznak okozni. Az a hazugság például, melyet azért mondanak

egy betegnek, nehogy szívszélhűdés érje, ilyen „segítő hazugság”

lenne. Időt ad rá, hogy megelőzzük a veszélyt, melyet a válság

pillanatában a meztelen igazság előidézhet, és lehetővé tesz egy

humánusabb, megértőbb megközelítést.

A kárt okozó hazugságok közül azokat tekintjük a

legrosszabbaknak, amelyek a legnagyobb kárt okozzák. Az eltervezett

hazugságokat keményebben ítéljük meg, mint azokat, amelyeket

nem előre megfontoltan mondanak; az egyszeri hazugságot kevésbé

szigorúan, mint az ismételteket. Különösen gyanús ezért a

megtévesztés eltervezett gyakorlása, bármilyen bűnbánónak

igyekezzék is feltűnni a hazug.

Sok hazugságot az önvédelemmel – a saját maguknak okozott kár

elkerülésével mentegetnek. Az ítélettől rettegők hazugságai a

bíróság előtt azok a hazugságok, amelyeket olyankor mondanak,

amikor valakit lopáson vagy csaláson érnek; azok hazugságai, akiket

erőszakkal, fenyegetnek; amelyek segítségével ki akarunk kerülni a

csávából, meg akarjuk őrizni jó hírünket, állásunkat – ilyen vagy

olyan formában ezek mindegyike olyan mentségeket keres, amelyik a

magunknak okozott kár elkerülésének rendkívüli fontosságára

hivatkozik. Az önvédelmet olyan hazugságok mentségeként is

felhozzák, amelyeket egész csoportok vagy nemzetek érdekében

mondanak, mint a honvédelem esetében; egyes esetekben odáig

feszítik ezt a felfogást, hogy a „nemzetvédelmi” agressziót, szolgáló

hazugságokat is igazolják.

Az önvédelemből mondott hazugság minden tettünket áthatja és

ekkor egész életünk „hazuggá” lesz. Azok a szakemberek, akik részt

vesznek a megtévesztés kollektív gyakorlatában, sutba vetik a

normális feltételezéseket saját maguk és mások tisztességével

kapcsolatban. Olyan egyének, akik kényszerítve érzik magukat, hogy

egy uralkodó vallási vagy faji csoport tagjaiként „érvényesüljenek” és

elkerüljék az üldöztetést, azt adják fel, ami a legértékesebb a szá-

mukra. Egy közösség számára elfogadhatatlan politikai

meggyőződések vagy szexuális preferenciák sokakat kényszerítenek

arra, hogy egy életen át ilyenfajta kettősséget tanúsítsanak,

megtagadván saját identitásuk magját.

Haszonteremtés

Azokra a hazugságokra, amelyek bizonyos haszonnal járnak,

gyakran nehezebb mentséget találni, mint azokra, amelyek kárt

akarnak elkerülni. Egy dolog azt mondani, hogy valaki

önvédelemből hazudott; és más dolog bevallani, hogy valaki azért

hazudott, hogy több bért szedjen a bérlőjétől; ez önmagában

egyáltalában nem is mentség. Ebben a két esetben vagy a kár

elkerülése, vagy pedig a haszonteremtés jut először eszünkbe; de

persze számos olyan eset is van, ahol a hazugságot mindkét

perspektívából egyaránt értelmezhetjük.

A kár elkerülése sokkal meggyőzőbb érvnek, tűnik; azok tehát, akik

mentséget keresnek olyan hazugságokra, melyek hasznot hajtanak

mások vagy önmaguk számára, igen gyakran éppen azt a kárt hangsú-

lyozzák, melyeket az ilyen hazugságok kivédenek. Saját maguk előtt

viszont azzal akarják igazolni önmagukat, hogy a haszonra

hivatkoznak. Azok a társadalomtudósok, akik megtévesztő

kísérleteket folytatnak, a nyilvánosság előtt gyakran azt

hangsúlyozzák, hogy mennyi szenvedést kerülhetünk majd el az új

tudás segítségével, eközben azonban arra a haszonra gondolnak,

ami belőle származik: a tudásszerzésre és a tudomány haladására.

A kár-haszon kalkulációba időnként további mentség is

belejátszik: az önzetlenség mentsége. Elterjedt hit, hogy jobbak azok a

hazugságok, amelyek másokon segítenek, mint amelyek önmagukon,

jobbak azok, amelyek mások kárát segítik elkerülni, mint amelyek a

magunkét. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. A hazugságok két nagy

kategóriáját, nevezetesen a bagatell hazugságokét és az életveszélyes

szituációkban mondott hazugságokét illetően például ez a hit sehogy

sem igazolható. Egy hazugság, melyet azért mondunk, hogy a saját

életünket mentsük meg, sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tűnik,

mint ugyanez a hazugság mások életének megmentése érdekében. Egy

bagatell hazugságra, ha valóban jelentéktelen, ugyanaz áll, függetlenül

attól, kinek segítettünk vele.

Mégis úgy tűnik, bármilyen megfoghatatlan legyen is ez, az

önzetlen hazugságokhoz másképpen közeledünk. Nem vagyunk-e

hajlamosabbak hamarabb elfogadni a mások érdekében elkövetett

hazugságokat – vagy legalábbis nem szimpatizálunk-e velük inkább?

Nem vagyunk-e bizalmatlanabbak, ha a hazugság nyilvánvalóan a

hazug javát szolgálja? Bizonyára ez a helyzet, legalábbis akkor, ha a

hazug perspektívájából nézzük a dolgot. Egyéb nézőpontból tekintve

azonban nem sokat számít, hogy a hazug a maga önzetlenségére

hivatkozik, hiszen még a legönzőbb hazugok is az altruizmus

védőpajzsát használják, amikor csak lehetőségük adódik rá; és

rendszerint még a valóban jó szándékú hazugságok sem járnak a

szándékolt haszonnal. Ezért a következő fejezetekben igen gondosan

meg kell vizsgálnunk az önzetlenségre való hivatkozást az olyan

hazugságok esetében, melyek a társadalom vagy a megtévesztett

feltételezett hasznát tartják szem előtt – az úgynevezett

„paternalisztikus hazugságokra” gondolok.

Az önzetlenség mentségének gyakran csak az szolgál alapjául,

hogy a hazug általánosságban hisz a maga jóakaratában. „Jót

akarok; ezért hazugságom segíteni fog” – éppoly gyakori logikai

bakugrás, mint az, hogy: „Nem akarok rosszat; ezért hazugságom

nem okozhat kárt.” A jó szándékot illetően nagyon is gyakran

tévedünk. De, még ha a szándék valóban jó is, nyilvánvalóan semmi

garanciája sincsen annak, hogy valóban jóra is vezet.

Méltányosság

A méltányosságra való hivatkozás hosszú idő óta különleges helyet

foglal el a filozófia történetében. A méltányosságot emlegető

mentségek arra hivatkoznak, hogy a hazugsággal igazságtalanságot

akarnak jóvátenni vagy megelőzni, illetőleg méltányos elosztás

kialakításához járulnak hozzá. A cél az, hogy az emberekkel érdemük

szerint bánjunk, a szerint jutalmazzuk, büntessük, őket vagy

részesítsük őket a javakból.∗ Hogy azt akarjuk adni az embereknek,

* Az „igazságosságot” és a „méltányosságot” szinonimaként fogom használni. Amikor így teszek, nem az „igazságosság” tágabb értelmét veszem figyelembe (mindaz igazságos, ami helyes vagy törvény szerinti), hanem szűkebb értelmét, melyet Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikában (1130) különböztet meg: igazságos, ha kiigazítjuk azt, ami aránytalan vagy rossz, ésméltányos módon osztjuk el újra. Az igazságosság egyaránt érinti tehát az autonómiát vagy a

„ami jár nekik”, ez alapulhat annak belátásán, hogy mit érdemelnek,

de alapulhat ígéreten vagy szerződésen is, mint amikor egy ügyvéd

védelmezi kliensének titkait.

Jágó, amikor, igen kevéssé meggyőzően, mentséget keres arra, hogy

visszaél Othello bizalmával, kétféleképpen is Othello

méltánytalanságára, illetve igazságtalanságára hivatkozik:2 Először is

úgy érvel, hogy Othello méltánytalan módon előnyben részesítette

Cassiót vele szemben, amikor egyiküket hadnagyává akarta kinevezni,

nem véve tekintetbe sem Jágó rangidős voltát, sem jobb képességeit.

Másodszor azt a pletykát emlegeti, miszerint Othellónak viszonya volt

az ő feleségével. Elismeri, hogy afelől nem bizonyosodott meg, „de

nékem itt a gyanú annyi, mintha bizonyság volna”.3

Jágó mindkét állítást okként hozza fel, amiért bosszút akar állni

Othellón. Mi ugyancsak gyengének találjuk ezeket a mentségeket, ha

összevetjük őket azzal a szörnyűséggel, ami Othellót érte, és azt

feltételezzük, hogy Jágó aljasságának valóságos motívuma inkább a

puszta rosszindulat volt, ami csak magyarázza, de nem menti tettét. De

mindkét mentség, akár puszta engedmény a konvenciónak, akár

Jágó valóságos érzéseit fejezi ki, egyfajta méltányosságra hivatkozik.

Vannak olyan megtévesztések, melyeket a hazugok nem annyira

azért tartanak megbocsáthatónak, mert büntetik az igazságtalanságot,

hanem mert jóváteszik a jogaikon esett csorbát, vagy hozzásegítik

őket valamihez, amiről úgy gondolják, hogy jogosan az övék-

tulajdonukhoz, szabadságukhoz, vagy akár gyerekeikhez, mint az

emberrablóknak mondott hazugságok esetében. Megint más

hazugságok a szemet szemért, fogat fogért jegyében hivatkoznak a szabadságot, illetve az egyenlőséget. Ha azért mondunk hazugságot, hogy ezt támogassuk, vagy segítsük elő, akkor azt az egyensúlyt érezzük veszélyeztetve, amelynek fenn kell maradnia, helyre kell állnia vagy létre, kell jönnie.

méltányosságra: „Hazudott nekem, teljesen rendben van tehát, ha most

én is hazudok neki.” Más formája a méltányosságra való

hivatkozásnak a megtévesztés mentségeként, ha álnevet használunk,

mert attól félünk, hogy saját nevünk használata méltánytalanul

előnyökhöz juttatna másokat. Megfordítva: az álnév vagy a színlelés

megbocsáthatónak tűnik akkor is, ha a nyíltság méltánytalan hátrányba

hozná az álnév viselőjét.4

A részben méltányosságra hivatkozó mentségek egy további

kategóriája a bizalmasságra hivatkozik.5 Érezheti valaki úgy; hogy

kénytelen hazugságot mondani egyeseknek azért, hogy mások

magánügyeit bizalmasan kezelje vagy titkaikat, megőrizze.

A papot eskü kötelezi arra, hogy ne árulja el, ha egyházközségében

valaki teherbe esett; ennél fogva nemcsak azt érezheti menthetőnek,

ha elkerüli az illető állapotára vonatkozó kérdéseket, hanem azt is, ha

szükség esetén ténylegesen hazudik, hogy megőrizze titkát. Úgy

cselekszik, mintha hivatásbeli kötelezettségei alapján adná meg az

illetőnek, ami hite szerint megilleti. Azok, akiknek a titkát őrzik

ezekben az esetekben, úgy érezhetik, hogy szerződésen vagy ígéreten

alapuló joguk van erre a támogatásra.6

Az utolsó olyan kategória, amikor a méltányosságra hivatkoznak, ha

a becsapott eleve beleegyezett a megtévesztéssel együtt járó

gyakorlatba. Szabályokat fektettek le arra vonatkozóan, hogy mi

méltányos és mi várható el. Ha egyszer elfogadta a szabályokat, senki

sem panaszkodhat méltánytalanságra, ha a szabályok adta keretek

között tévesztik meg. Egy pókerjátszmában például a játékosok

elfogadják a megtévesztésnek a szabályok által megengedett fokát,

ahogyan az amerikai futballban elfogadják az erőszak egy bizonyos

fokát. És egy orvosi kísérlet során azokkal a kompetens alanyokkal,7

akik önként vesznek részt egy olyan kísérletben, melynek során

általuk is tudottan megtévesztést fognak alkalmazni, nem bánnak

méltánytalan módon.

Sokkal gyakoribb azonban az az eset, hogy személyek, csoportok

vagy nemzetek akaratuk ellenére részesei olyan dolgoknak, melyek

során szándékos megtévesztés történik. Ilyenkor arra kényszerülnek,

hogy stratégiájukat annak tudatában alakítsák ki, hogy nem kizárt,

vagy éppenséggel nagyon is valószínű, hogy megkísérlik

megtéveszteni őket. Ha ők lennének az egyedüliek, akik tartózkodnak,

a megvesztegetéstől, a hazugságtól vagy a feketepiaci ügyletektől,

akkor nem élnének meg egy korrupt közösségen belül. Jóllehet

számítanak a hazugságra, mégsem mondhatjuk róluk, hogy akárcsak a

pókerjátékosok, elfogadták volna ezt a gyakorlatot, hiszen nem

„léphetnek ki játékból”. Ennél fogva azt sem állíthatjuk róluk, hogy

akárcsak a kártyajátékosokat, méltányosan kezelnék őket.

Minthogy a méltányosságra való hivatkozás összefügg olyan nagyon

is személyes nézetekkel, hogy ki mit érdemel és mik is valakinek a

jogai, nagy teret hagy a félreértelmezések és előítéletek számára.

Igazságtalanság, kizsákmányolás, a hatalom, egyenlőtlen eloszlása -

sokszor úgy tartják, hogy mindezek számtalan hazugságra szolgálnak

mentségül. Azok, akik abban a hitben élnek, hogy kizsákmányolják

őket, úgy vélik, hogy ez a tény önmagában igazolja a

tisztességtelenséget, amikor az egyensúly helyreállításáról lenne szó;

azok pedig, akik felül vannak, gyakran igazolva érzik magukat,

amikor az egyensúly fenntartása érdekében csapnak be valakit.

Igazmondás

Az igazmondás nemcsak a többi elvvel áll ellentétben, amikor

hazugságok hangzanak el. Egyesek azt állítják, ők úgy hazudnak,

hogy ezzel az igazságot védelmezik. Az igazság érdekében hazudni -

ez alighanem a legparadoxabb valamennyi mentség közül.

Az igazságra hivatkozó hazugságok sokkal gyakoribbak, mint ahogy

az első pillanatban gondolnánk”. A hazugság, amelyik kiküszöböli

egy másik hazugság hatását; a hazugság, amely előmozdít valamely

általánosabb vagy fontosabb igazságot; a hazugság azért, hogy

fenntartsuk másoknak a mi őszinteségünkbe vetett bizalmát -

mindezek valamilyen értelemben az igazságra hivatkoznak. Minden

olyan esetben, amikor ilyen mentségről van szó, a döntő az, hogy

elválasszuk egymástól az „igazság” és az őszinteség” szavak

különböző jelentését.

Elkövetsz valamilyen kis hibát, ezt leplezed, és hazudsz, amikor

kérdezlek róla. Részben a nehézségeket akarod elkerülni. Részben

azonban azt kívánod, hogy megmaradjon a bizalmam az iránt, hogy

te őszinte vagy más dolgokban. Így hazugságot mondasz, esetleg meg

is ismétled, magyarázod, fenntartod. Részben tehát azért hazudsz,

hogy megőrizd az általad jogosultnak tartott hitet őszinteségedben,

igaz szavadban.

Mikor kezdenek ezek a hazugságok átmenni a hazugság más

formáiba, hogy most már azt tartsák fenn, amit magad is csak az

őszinteség és tisztesség hamis látszatának tartasz? Ez a

megkülönböztetés majdnem olyan nehéz a hazugok számára, mint

azok számára, akiket ő téveszt meg, minthogy az ilyenértékelések

esetében rendkívüli mértékű az önmegtévesztés. A hipokriták részben

legalábbis hisznek saját meséikben,∗és a szentimentalitás elérheti,

hogy a csalás az ártatlanság vonásait öltse magára. Azok a

hazugságok, melyeket a gyermekeknek mondanak, hogy megőrizzék a

felnőttek racionalitásának és feddhetetlenségének látszatát; azok a

hazugságok, melyek elleplezik, hogy valaki iszik vagy kábítószer

„rabja; a hazugságok, hogy megőrizzék a bizalmat egy ingatag

üzletben vagy egy korrupt kormányban - az ilyenfajta hazugságok

második természetünkké lesznek. És minél nagyobb a tényleges

szakadék a szerep és a hazugság között, annál állandóbb a leplezés

szükséglete is.

Ha egyszer láthatóvá vált, a szakadék különösen megrázó az olyan

személyek esetében, akinek a foglalkozása eszményi esetben éppen az

igazsággal való törődést követeli meg. Ha bírókat vagy tudósokat

kapunk rajta csaláson, rendkívül becsapottnak érezzük magunkat. A

csaló tudós a tudomány legalapvetőbb követelményeit szegi meg.

Mégis, bármilyen paradoxul hangozzék is, nem lehetetlen, hogy

részben annak érdekében követi el a csalást, amit tudománynak és

igazságnak tekint.

Azt hiheti például, hogy egy új felfedezés vagy elmélet igaz,

csakhogy az elérhető adatokat egyelőre nem találja bizonyító erejűnek.

Abban bízva, hogy a jövő kísérletei őt fogják igazolni, meghamisítja

* Maga a „hipokrízis” szó tanulságos konnotációkkal rendelkezik. A görög szó eredetileg

„feleletet” jelentett, beleértve azt a feleletet is, melyet a színészek adnak egymásnak a

színpadon. Kiszélesülvén, kezdett színpadi ágálást, majd színpadon kívüli szerepjátszást is

jelenteni. Jelenlegi jelentése: az erény vagy a jóság hamis látszatának a színlelése a valóságos

jellem vagy hajlamok elrejtése közben.

az adatokat abból a célból, hogy támogatást nyerjen annak számára,

amit biztosan igaznak érez. Részben annak szolgálatában hazudik,

amit igazságnak tekint. Némelykor ezek a kezdeti sejtelmek helyesnek

bizonyulnak; gyakran azonban nem. Az utóbbi esetben azután

bekövetkezhet, hogy a tudós egyre inkább megtévesztésre kényszerül.

A hazugság másik motívuma, hogy megszüntessünk egy hamis

benyomást, s ezáltal segítsük elő az „igazságot”. Az a fagylalt, melyet

a televízióban hirdetnek, a valóságban esetleg krumplipüré, amely

nem olvad el a jupiterlámpák fényében, és így a nézők” számára

sokkal inkább fagylaltnak tűnik, mint az igazi. Egy városi

tisztségviselő elleplezheti, hogy pénztámogatást kapott választási

kampányához, mert ez nézete szerint rossz benyomást kelthet

lekötelezettségeit illetően. A leggyakrabban azok igyekeznek ily

módon megtéveszteni, akik tudják – vagy legalábbis azt hiszik —,

hogy objektívebb képük van szituációról, mint azoknak, akikhez

beszélnek. Ügyvédek a bíróság előtt, a szülők, amikor gyermekeikhez,

a bürokraták, amikor a polgárokhoz szólnak, mind őszintén hihetik,

hogy tényeket egy „igazibb kép” kialakításának érdekében

manipulálják.

A legszélsőségesebb olyan törekvés, hogy megtévesztés által

igazibb képet alakítsanak ki, olyan hazugságra vezet, melynek az a

feladata, hogy semmissé tegye egy másik hazugság hatását.8 Teszem

azt, egy szorongásos fiatalembernek azt hazudták, hogy

sugározzák, s ez teszi őt erőtlenné és idegessé. Valaki azután, hogy

megnyugtassa, kitalál egy történetet arról, hogyan tartóztatták le a

csoportot, amely sugározni akarta őt. Egy újabb hazugsággal akarja

semmissé tenni az előzőt, hogy így állítsa vissza az

első hazugság előtti egyensúlyt.

Bizonyára ebben a szellemben mondanak hazugságokat az

embereknek ezért, hogy meggyőzzék őket bizonyos politikai vagy

vallási hittételekről. Az a meggyőződés, hogy maga a hittétel igaz s

üdvös azoknak, akik megtértek hozzá, látszólag menti a hazugságot,

melyet azért mondtak, hogy elősegítsék az illető megtérését. Ily

módon a megtért egy jelentősebb igazság birtokosa lesz, s

megmenekül a hamis hitektől.9 Mint oly gyakran, az igazság és az

igazmondás itt is összekeverednek. Minél dogmatikusabb a hitünk

valaminek az igazságában, annál nagyobb kilengéseket engedélyezünk

magunknak ezen igazság kedvéért az igazmondás dolgában.

A „hamis hitektől” való megszabadítás modernillusztrációja egyes

szülőknek az a törekvése, hogy akár emberrablást kövessenek el és

„agymosást” hajtsanak végre, amikor azt hiszik, hogy fiúkat vagy

leányukat egy vallási szekta magához csalogatta, és oly módon csapta

be, hogy hamis hiteket tettek magukévá. A szülő szemében a becsapás

és erőszak egyaránt megbocsátható, ha arról van szó, hogy az

ilyenfajta kárt semmissé tegyék.

Mennyire meggyőző?

Számtalan mentség van tehát a hazugságra: nemcsak olyanok,

amelyek azt állítják, hogy szó sincs hazugságról, vagy amelyek

elhárítják érte a felelősséget, hanem olyanok is, amelyek alapelvekre

hivatkoznak, hogy szépítsék a kitudódott hazugságokat.

A legtöbb ilyen mentség — s ez elkerülhetetlen — nem meggyőző.

De milyen tényezők tehetik többé, kevésbé mégis meggyőzővé őket?

A legnagyobb különbség a perspektívák különbözőségéből adódik.

A hazugok számára mentségeik olyannyira meggyőzőnek tűnnek,

hogy az mások számára szinte hihetetlen. Amikor azon vitatkozunk,

hogy vajon kell-e hazudni vagy sem, ez mindig a hazug

perspektívájából történik. A hazugok arra törekszenek, hogy sokkal

jóhiszeműbben értelmezzék saját mentségeiket, mint az azok számára

lehetséges, akiknek hazudnak. A hazugok a legkönnyebben az

e fejezet elején felsorolt első két mentségtípusra hivatkozva találnak

mentséget a maguk számára.

Mindenekelőtt ők hajlamosak azt feltételezni, hogy az „igazság

elérhetetlen”, és így arra a következtetésre jutnak, hogy nincsen

világos választóvonal az őszinteség és a hamisság között; és

hajlamosak azt is gondolni, hogy üzenetük csak jelentéktelen

mértékben megtévesztő.

Másodszor: igen gyorsan meggyőzik magukat arról, hogy nem áll

szándékukban ténylegesen megtéveszteni; hajlamosak azt feltételezni,

hogy „nem voltak maguknál”, amikor hazudtak; és hajlamosak azt

állítani, hogy személyek vagy körülmények kényszerítették őket a

hazugságra.

Végül, pedig sokkal inkább találnak okot a hazugságra akkor, ha a

hazug perspektíváját teszik magukévá, mint más esetekben. A

hazugok sokkal meggyőzőbbnek tartják az olyan erkölcsi

követelményeket, hogy akár hazugság árán is jót kell tennünk,

lehetőleg meg kell előznünk a bajt. Hazudnunk kell, ha ezt a

méltányosság, illetve korábbi kötelezettségeink megkövetelik — mint

azok, akiknek hazudnak, vagy akiket a hazugság nem érint

közvetlenül. A hazugok érvelnek a leghamarabb úgy, hogy a

becsületesség kárt okozna nekik egy olyan világban, ahol „mindenki

más csaló”; őket a legkönnyebb meggyőzni arról, hogy egy hazugság,

amely hasznot hoz nekik, másnak sem fog kárt okozni; és igen

kevéssé törődnek azzal, hogy milyen hatással van megtévesztő

gyakorlatuk saját jellemükre és szokásaikra.

Azok viszont, akiknek hazudnak – és a hazugok is minden olyan

esetben, amikor úgy ítélik, hogy hazudnak nekik —, sokkal kevésbé

lelkesednek ezekért a „jó okokért”. Ha egyáltalában, a valóságban

igen kevéssé különböztetik meg azokat a hazugságokat a többiektől,

amelyeket valamilyen jó cél érdekében mondtak nekik. Részben azért

van ez így, mert igen gyakran nem áll módjukban megkülönböztetni

az igaz kijelentést a hamistól; részben, pedig mert mint

hazugok, saját tapasztalatukból tudják, hogy milyen könnyű hazudni

és milyen meggyőzőnek tűnnek ilyenkor az indokok.

A különböző mentségeket attól függően is különbözően értékelik,

hogy mit vár a megtévesztett. Mennyi őszinteséget vár el? Milyen

szabályok szerint érintkezik a hazugokkal? Esetleg kifejezetten

megengedte nekik, hogy megtévesszék. Vagy pedig, éppen

ellenkezőleg, egyértelműen kizárta ezt a lehetőséget.

A pókerjátszmában elvárjuk a megtévesztést; az Othellóban éppen

ellenkezőleg, a félelem részben annak ismeretéből ered, mennyire

bízott Othelló Jágóban, és hogy Jágó visszaélt Othelló bizalmával:

„. . .Engem sokra tart;

Annál hamarabb célt érek vele”.10

A legtöbb megtévesztés nem túl jól körülhatárolható körülmények

között történik. Rendszerint sem kifejezett bizalomról nem

beszélhetünk, sem pedig olyan megegyezésről, amely mint a játék

részét, megengedi a megtévesztést. És, még ha a hazugok azt állítják

is, hogy van ilyen egyezség, elfogultságuk abban az irányban hat,

hogy elhitessék ezt magukkal, jóllehet a becsapott nincsen ezzel

tisztában. Sok olyan hazugságot például, melyet nagyon beteg

embereknek mondanak, maguk a hazugok úgy fognak fel, mintha azt

minden érintett személy megértette és elfogadta volna, jóllehet azok,

akiknek hazudnak, semmiféle ilyén egyezséget nem kötöttek.

Egy másik hasonló tényező, amely hatást gyakorol a mentségekre, a

hazug és a megtévesztett viszonyának természete: ellenségek,

egymással szemben semlegesek vagy éppen barátok-e a felek?

Szerződéses viszony kapcsolja-e össze őket, mint szakértőket és

klienseiket, választott képviselőket és polgárokat, szülőket és

gyermekeket? És milyen hatalmi viszonyok állnak fenn közöttük?

Megváltozhatnak-e a viszonyok a hazugságok folytán, vagy pedig a

hazugságok oly mellékesek, hogy ilyen hatásról nem lehet szó?

Végezetül minden mentséget befolyásol, hogy melyek lettek volna

az adott hazugságok alternatívái. Semmiféle szükség sincs arra, hogy

akár csak hozzáfogjunk egy hazugság okainak értékeléséhez, ha a

hazug tudatában volt egy őszinte alternatívának, amely éppúgy

biztosította volna a kívánt hasznot, segített volna elkerülni a kárt,

elősegítette volna a méltányosságot. Egy hazugság teljesen

jogosulatlan, még ha életet ment is, ha a hazug tudatában volt annak,

hogy egy őszinte kijelentés is ugyanezzel az eredménnyel járt volna.

De itt újból csak nehéz megvonni a határt. Mennyire kell a hazugnak

tudatosnak vagy biztosnak lennie? Mekkora kell, legyen a

mozgástere, és milyen ötletesnek kell lennie?

Nem tudjuk mindig megmondani, hogy egy hazugság

megbocsátható-e vagy sem, hiszen mindezek a tényezők többé vagy

kevésbé vannak jelen, és így nehéz megvonni az indokoltság határát,

továbbá maguk az okok sem egyértelműek. Bizonyos hazugságok

minden körülmények között megbocsáthatók; mások jellege

erőteljesen változik attól függően, hogy milyen összefüggésben

mondották őket. Van néhány olyan hazugság, melyet a legtöbb ember

egyértelműen elítél, vagy megbocsát; a legtöbbről azonban

bizonytalan a véleményünk.

A következő feladat az lesz, hogy feltegyük a kérdést: Meg tudjuk-e

vonni azt a határvonalat, amely kijelöli a jogosult hazugságok körét?

Vannak-e kritériumok, melyek segítenek kijelölni ezeket a határokat?

Remélem, képes leszek bizonyítani, hogy míg a mentségek kérdése a

hazugság problémájának bonyolultságát szemléltette, addig az

igazolásé tovább szűkíti a mezőt. Mert míg mentségek bőségben

állnak rendelkezésre, igazolásra szert tenni ugyancsak nehéz.

VII. Az igazolás

„Az őszinteség minden közös vállalkozás feltétele. Érdekes

megfigyelni, milyen mértékben növekszik a nyilvánosság szükséglete

mindenütt, ahol a demokratikus intézmények győzedelmeskednek. A

titkosság egyfajta árulásnak számít.”

Ralph B. Perry: Gazdálkodás az erkölccsel

„[Az igazolás] feltételezi különböző személyek nézeteinek vagy egy

és ugyanazon személy különböző nézeteinek ütköztetését, és az a

célja, hogy meggyőzzön - másokat vagy önmagunkat - azokról az

alapelvekről, melyeken követelményeink és „ítéleteink nyugszanak.

Az igazolásnak, minthogy igyekszik észszerű összhangot teremteni,

abból kell kiindulnia, amit valamennyi vitapartner elfogad.”

John Rawls: Az igazság elmélete

Igazolás és nyilvánosság

Hogyan választhatjuk ki, tehát az igazolható hazugságokat mindazok

közül, melyeket elkövetőik jórészt megbocsáthatónak tartanak?

Tételezzük fel továbbra is, hogy egyértelmű hazugságokról van szó,

szándékos megtévesztési kísérletekről. Megvizsgálhatjuk a hazug

lehetséges alternatíváit és az általa felhozott mentségeket. Melyek

azok a mentségek, amelyek nemcsak szépítenek a dolgon és nemcsak

csökkentik az erkölcsi felelősséget, hanem meg is szüntetik azt?

Továbbá: ha bizonyos hazugságok esetében elfogadjuk a hazug

mentségeit, akkor vajon csupán visszamenőlegesen mentjük-e fel a

hazugot, vagy pedig egyszersmind arra is készek vagyunk, hogy

ezeket a hazugságokat bizonyos feltételek mellett a jövőben is

megengedjük? És végül ajánlhatjuk-e az ilyen hazugságok gyakorlatát

mindazon esetekben, amikor ezek a feltételek adottak, minden olyan

esetben például, amikor ártatlan életeket fenyeget veszély?

Láttuk már, hogy milyen gyakran látja a hazug torz perspektívából a

dolgokat; az igazolás kérdéseire adott válaszai tehát nagyon is

elfogultak lehetnek. Az alapelvekre való hivatkozása gyakran üresen

cseng, megítélése megbízhatatlan. Végeredményben az a helyzet,

hogy az alternatívákat és az indokokat szögesen ellentétesen ítélheti

meg attól függően, hogy mit tekint a mérlegelés során alapvetőnek.

Az igazolás nem állhat pusztán ilyen ellenőrizhetetlen személyes

megfontolásokból. Igazolni valamit - ez annyit jelent, mint ezt a

valamit megfelelő érvekkel alátámasztva, mint jogosat, helyeset vagy

helyénvalót védelmezni. Ahhoz, hogy igazoljunk valamit, azt

meghatározott vallási, jogi vagy erkölcsi mértékekkel kell

alátámasztanunk. Az ilyen igazolásnak közönségre van szüksége:

címzettje lehet Isten, bíróság, barátaink vagy saját lelkiismeretünk; az

etikában azonban az a leghelyénvalóbb, ha nem egyes egyénekhez

vagy valamilyen hallgatósághoz fordulunk, hanem általában az

„ésszerű lényekhez”.∗

„Hume szerint az, aki erkölcsi igazolást keres, annak a maga

személyes és különös helyzetéből kell kiindulnia, de másokkal közös

szempontot kell választania; az emberi társadalom bizonyos

egyetemes alapelveit kell mozgásba hoznia, és olyan húrokon

kell játszania, amelyekre az egész emberiség rá van hangolva.”1

* Lásd Virgina Held, „Justification, Legal and Political”, Ethics. 1975, 1—16. Érdekes

összehasonlítani a jogi, az etikai és a vallási igazolást abból a szempontból, hogy mit

kívánunk igazolni: egy tettet, egy döntést vagy egy egész életet? Összehasonlíthatjuk továbbá

a különböző igazolásokat abból a szempontból is, hogy miként képzelik el végrehajtásukat,

miért tekintik szükségesnek őket, kik előtt történnek, és mi az eredményük: megvédik az

igazolandó tettet stb., megbocsátanak elkövetőjének, megengedik, hogy továbbra is így

cselekedjék, vagy tiszta lapot nyitnak. A Pál-féle hitbéli igazolás éles elméjű kommentárját

találjuk a következő műben: K. Stendhal, Paul Among Jews and Gentiles (Philadelphia,

1976), 23-24. o.

Az erkölcsi igazolás ennél fogva nem lehet exkluzív vagy rejtett;

szüksége van a nyilvánosságra. Meghaladván a puszta magánszférát,

egyben a tiszta szubjektivitás meghaladására is törekszik. Wittgenstein

mutatott rá az igazolásnak ezekre az elemeire, megjegyezvén, hogy

„az igazolás abban áll, hogy valami függetlenre hivatkozunk”.2 Sok

filozófus azt feltételezte, hogy ez a hivatkozás az erkölcsi döntéseket

illető megfontolások lényege. A legegyértelműbben John Rawls

fogalmazta meg azt, amikor nyilvánosságnak nevezte bármely

megfontolásra érdemes erkölcsi alapelv formális követelményét.

Ennek a kényszerű követelménynek megfelelően minden erkölcsi

alapelvnek ki kell állnia a nyilvános megfogalmazás és védhetőség

próbáját.3 Egy erkölcsi elv nem lehet titkos, nem korlátozódhat csupán

egy szektára vagy testületre, hiszen így nem felelne meg ezeknek a

feltételeknek.

Úgy vélem, hogy a nyilvánosság mindenfajta erkölcsi döntés

igazolása szempontjából döntő jelentőségű. De különösen áll ez a

hazugságokra és más megtévesztő gyakorlatokra. Mert a

nyilvánosság közvetlenebbül kapcsolódik az igazmondáshoz, mint

a többi erkölcsi alapelvhez. Az etikában az őszintétlen nyilvánosság

félrevezető és így értéktelen. Továbbá a hazugságok, már csak azért is,

mert a dolog lényegénél fogva titkosak, sokkal inkább rászorulnak

a nyilvános igazolásra, mint, a nyíltan végbevitt problematikus

cselekedetek. Az utóbbiak esetében ugyanis nagyobb a valószínűsége

annak, hogy végül is vitát váltanak ki, mint a sikeres hazugságokéban.

A nyilvánosságnak ezt a koncepcióját szeretném összekapcsolni

azzal az elgondolással, hogy az etikai igazolás címzettjei az ésszerű

lények, kell, legyenek; az a meggyőződésem, hogy ezen a módon

kidolgozható a konkrét morális döntések vizsgálatának egy

működőképes próbája. Ez a próba mérlegre teszi a vitatott döntések,

ezen belül a hazugságok különféle mentségeit. Ellensúlyozza a hazug

perspektívájában rejlő önmegtévesztést és elfogultságot. Kikezdi a

magánalapon fenntartott feltételezéseket és elhamarkodott

számításokat. Megköveteli, hogy tisztán és világosan fogalmazzuk

meg azokat az érveket, amelyekkel a hazugságokat védelmezzük; ezek

az érvek máskülönben pontatlanul megfogalmazottak maradhatnának,

illetőleg intuitíve helyesnek tűnhetnének anélkül, hogy valaha is rájuk

kérdeztünk volna. A próba előnyei ezen felül még összegződnek is: az

objektivitásnak és a perspektívaváltásnak az a képessége, amelyet a

nyilvánossághoz való fordulás kialakít, megkönnyíti ugyanezt a

későbbiekben. Azáltal, hogy a nyilvánossághoz fordulunk és a

nyilvánosság előtt, folytatunk vitákat, kifinomodik az erkölcsi

érzékünk. 4

A nyilvánosság próbája arra kérdez rá, hogy ha egyáltalában vannak

ilyenek, melyek azok a hazugságok, amelyek képesek igazolni

magukat az ésszerű lények előtt. Megköveteli, hogy konkrétan és

nyíltan igyekezzünk megvalósítani egy olyan gyakorlatot, amely az

etika szempontjából döntő: nevezetesen azt az aranyszabályt, amely

számos vallási és erkölcsi hagyomány fontos része.∗ Bele kell

* Az aranyszabály igen erőteljes negatív megfogalmazását adja Konfucius a

Beszélgetésekben: Csu Kung azt kérdezte: „Van-e olyan beszéd, amely életvezetésünk

alapelvéül szolgálhat?” Konfuciusz így szólt: „Talán. . . »a kölcsönösség «: Ne tégy olyasmit

másokkal, amiről nem szeretnéd, ha mások tennék teveled.” Lásd továbbá Hillel rabbi

mondását: „Amit gyűlöletesnek tartasz, ne tedd felebarátoddal; ennyiből áll a Tóra, minden

más csak ennek kommentárja”; Babylonian Talmud, Order Mo’ed, Tractate Sabbath, 31a

szakasz. (London 1958), 140. o. Lásd még a Didache, I. köt. 309. o.

helyezkednünk azoknak a perspektívájába, akiket döntéseink

érintenek, és fel kell tennünk magunknak a kérdést, miként

reagálnánk, ha az általunk eltervezett hazugságokat nekünk

mondanák. Bele kell tehát helyezkednünk nemcsak a hazug

perspektívájába, hanem azokéba is, akiknek hazudnak; és nemcsak

egyes személyekébe, hanem mindazokéba, akiket a hazugságok

érintenek - a potenciálisan megtévesztettnek tekinthető ésszerű lények

közös perspektívájába. Meg kell fogalmaznunk azokat a mentségeket

és erkölcsi indokokat, melyekkel a hazugságokat védelmezik, és fel

kell tennünk a kérdést, miként állnak meg ezek a helyüket az ésszerű

lények nyilvánossága előtt.

De vajon hogyan lehet elvégezni ezt a próbát? Elég-e, ha

hagyományosan a lelkiismeretünkre apellálunk? Illetve amennyiben

ténylegesen valamifajta „nyilvánosságra” lenne szükség, elegendő-e,

ha az csupán néhány személyből áll, vagy arra van szükség, hogy

sokak alkossák? Valóságos személyeknek kell-e lenniük, vagy

lehetnek pusztán elképzeltek is? És melyek az ilyen próba korlátai?

Most ezeket a kérdéseket kell sorra vennem.

Az igazolás szintjei

A kezdeti és elengedhetetlen első törekvés, amikor egy valamiképpen

már „nyilvános”, reflektált szempontból mérlegre tesszük erkölcsi

döntésünket, nagyon is mindennapi: saját lelkiismeretünkre kell

apellálnunk. A lelkiismeretet néha úgy fogják fel, mint második,

sokkal szigorúbb énünket. De amikor a lelkiismeretre apellálunk, ez

gyakran magában foglal egy belső bíróval való szembesülést is. Ez a

bíró lehet eszményi, egyes esetekben talán még isteninek is tekintik;

máskor egyszerűen saját cselekedeteink kommentátora, aki előtt

megpróbáljuk igazolni tetteinket és hiteinket. Seneca Lucilius

barátjához írott egyik levelében így ábrázolja ezt:

„Nem kétséges, hogy mindenki számára jó, ha van egy kijelölt

őrangyala, valakije, akire felnézhet, akit úgy tekinthet, mint

gondolatainak tanúját. Tényleg igen nemes dolog úgy élni, mintha egy

mindig melletted álló jó lélek szemei előtt élnél; mégis elégedett

vagyok már akkor is, ha úgy cselekszel, bármit teszel is, mintha valaki

— bárki — rád tekintene; mert a magány mindenféle rosszra ösztönöz

bennünket.”5

Valami ilyen módszerre, a személyes lélekvizsgálat módszerére

kétségtelen szükség van a legelemibb erkölcsi döntések esetében is.

Gyakran ez minden, amit tehetünk. De még nem elégséges garancia

arra, hogy a nyilvánosság feltételei teljesüljenek. Mert a lelkiismeret

lehet ugyan bosszúálló, lehet azonban nagyon alkalmazkodó és

képlékeny is. A hazugoknak rendszerint sokkal könnyebb dolguk van

magatartásuk igazolása tekintetében addig, amíg közönségük csak

saját lelkiismeretük vagy egy önmaguktól kijelölt, elképzelt szemlélő.

És még a jó szándékúak esetében sem lehet számítani a lelkiismeretre,

ha a dolog bonyolultságát vagy hatásfokát kell mérlegre tenni.

Előfordulhat, hogy érveket rosszul fogalmaznak meg; hogy ki nem

mondott feltételezések megkérdőjelezettnek, zavaros analógiák vagy

hamis következtetések ellenőrizetlenek maradnak. Jóllehet tehát nem

lehetünk meg anélkül, hogy saját lelkiismeretünkre apellálnánk, ez

nem jelent még elégséges nyilvánosságot. Lelkiismeretünk olykor

teljesen képtelennek bizonyul rá, hogy szembeszegüljön

torzításainkkal, s különösen így van ez, ha valaki a hazug elfogult

perspektívájának foglya.

Ugyanezen okoknál fogva hasonlóképpen balul üthet ki az is, ha

valaki gondolatban arra hivatkozik, mit szólnának mások a dologhoz,

bármilyen sokan legyenek is ezek a mások, s bármilyen judíciummal

rendelkezzenek is. Kétségtelenül segítségünkre van, ha elképzeljük,

hogy hazugságunkat nyilvános gyűlés, az esküdtszék vagy a televízió

nyilvánossága előtt kellene igazolnunk. És bizonyára segít, ha

megkíséreljük megfogalmazni cselekvésünk maximáját abból a célból,

hogy lássuk, szolgálhat-e olyan maximaként, melyet mások

elfogadhatnak, és tettekre válthatnak. De mindaddig, amíg ez a

folyamat tisztán csak képzeletbeli, mindaddig, amíg az ember

egyszerre szereplő és közönség, védő és esküdtszék, törvényhozó és

állampolgár, igen nagy a kockázata annak, hogy elfogultak

maradunk.∗

Konkrét problémák esetében - függetlenül azok súlyától - a

nyilvánosság megköveteli tehát tőlünk, hogy ne csupán

lelkiismeretünkhöz vagy képzeletbeli másokhoz forduljunk, amikor

igazolni kívánjuk hazugságainkat. Különösen igaz ez olyan

* Kant Az erkölcsök metafizikájának alapjaiban érdekes példát hoz arra, miként lehet része az

elfogultság ennek a folyamatnak. Olyan gondolatkísérletet fogalmaz meg, amelynek során

valakinek különös kötelességeit kell megítélnie: „Cselekedj úgy, mintha akaratod folytán

cselekvésed maximája egyetemes természettörvénnyé lenne.” Azután a továbbiakban négy

elragadóan egyéni alkalmazását mutatja meg a módszernek - alkalmazza az öngyilkosságra,

arra az esetre, amikor valaki hamis ígéretet tesz, hogy visszafizeti a kölcsönkért pénzt, amikor

valaki elhanyagolja természet adta tehetségét, és amikor nem segít másokon.

megtévesztő gyakorlatok esetében, ahol azok, akik megtévesztenek,

bizalmi pozíciót töltenek be - mint például a kormány tagjai. A

következő példa mutatja, mennyire fontos, hogy tanácsot kérjünk

másoktól:

„Egy újonnan megválasztott magas rangú tisztviselő» fejvadászt

«alkalmazott abból a célból, hogy az kutasson fel tehetséges

embereket, akik majd neki fognak dolgozni. Ez a» fejvadász «, miután

megtalálta a megfelelő jelölteket egy pozícióra, kidolgozott egy

módszert, hogy ellenőrizze az illetők ajánlásainak hitelét. Biztosan

akarta tudni, hogy ezek az ajánlások nem pusztán ad hoc támogatások-

e. Ezért megkérte a jelöltek kollégáit, hogy adjanak választ a jelöltekre

vonatkozó hamis kijelentésekre, és mérte tiltakozásuk erejét. Ilyeneket

mondott nekik:» Azt hallom, hogy X nem nagyon fér meg

munkatársaival «vagy» Úgy hiszem, hogy X nem valami

leleményes.«„

Ez a „fejvadász” nem érzett lelkifurdalást technikája fölött;

ellenkezőleg, büszke volt rá, hogy megtalálta a pontos ínformáció

szerzésének új módját. Semmiféle belső vezérelvtől nem zavartatta

magát; semmi szükségét nem érezte annak, hogy igazolást keressen.

Ha megkérdezett volna másokat, valaki bizonyosan hamarosan

felvetette volna a technikájában rejlő, nagyon is nyilvánvaló morális

problémákat.

A nyilvános igazolás következő „szintje” túllép tehát a belső

gondolatkísérleteken. Ha tanácsot kérünk barátainktól, idősebbektől

vagy kollégáktól, ha precedenseket keresünk elő, olyanokhoz

fordulunk, akik specialisták a vallás vagy az etika kérdéseiben

- mindezek jól kitaposott utak, melyek segíthetik az erkölcsi döntések

objektivitását, esetleg bölcsességét és a rosszul elgondolt sémák

leleplezését.

Sajnálatos módon a nehezebb esetekben, éppen amikor sok forog

kockán, ez a konzultáció még mindig nem eléggé „nyilvános”. Nem

küszöböli ki az előítéleteket, és nem kérdőjelezi meg azokat a

feltételezéseket, Melyeket másokkal osztunk, azokat a hibás

következtetéseket, melyeket a többiek is végrehajtanak. Még egyszer

hangsúlyozom: különösen gyakori ez az eset a szakmai és a hatalmi

körökben, ahol azoknak, akik tiltakozhatnának, nincsen szavuk, és

azokat tekintik „bölcseknek”, akik minden valószínűség szerint

egyetértenek a kérdéses sémával. Azt a döntést például, hogy az

Egyesült Államok bombázóinak kambodzsai bevetését letagadják,

igenis megkonzultálták a kollégákkal. És volt konzultáció azelőtt is,

mielőtt elfogadták volna a Disznó-öbölbeli invázió megtévesztő

fedőtörténetét. Irving Janis ábrázolta annak a rendszernek a hibáit,

ahol külpolitikai kérdésekről éppen azonosan gondolkodók kon-

zultálnak egymással:

„A tagok szilárd hite saját csoportjuk belső moralitásában és teljesen

differenciálatlan negatív sztereotipjeik ellenfeleikre vonatkozóan,

lehetővé teszi a számukra, hogy a minimumra csökkentsék a döntési

konfliktusokat az etikai értékek és a célszerűség között, különösen, ha

arra hajlanak, hogy erőszakot alkalmazzanak. Az a közös hitük, hogy»

mi bölcs és jó csoport vagyunk «, arra ösztönzi őket, hogy a

csoportkonkurenciát legdöntőbb kritériumként alkalmazzák bármely

szóban forgó politika erkölcsösségének, valamint hatékonyságának

megítélésénél. »Minthogy csoportunk céljai jók «érzik a tagok,»

minden olyan eszköz is jó kell, hogy legyen, melynek alkalmazását

elhatározzuk.«Ez a közös feltételezésük segíti a tagokat abban, hogy

ne érezzenek szégyent vagy bűntudatot olyan döntésekkel

kapcsolatban sem, melyek az erkölcsös viselkedésre vonatkozó

személyes normáikon erőszakot tesznek. Az ellenségről kialakított

negatív sztereotipek, fokozzák az erkölcsi helyesség érzését, valamint

a csoport emelkedett küldetése felett érzett büszkeséget.”6

Ha alapvető érdekek forognak kockán, nem elegendő választott

társainkkal konzultálni. Azok, akik bizalmi pozícióban vannak,

felelősséggel tartoznak az olyan hazugságokért, amelyek hatással

vannak mások jólétére. Ugyanez áll a megtévesztő gyakorlatokra,

közülük még azokra is, amelyek — mint a placébók vagy a

haldoklóknak szóló hazugságok - minden egyes konkrét esetben

teljesen ártalmatlannak tűnnek, felhalmozódva kárt okozhatnak.

Miként vonhatjuk be megfelelő módon a „nyilvánosságot”

az ilyen döntések és gyakorlatok igazolásának folyamatába?

Ehhez szükség van a nyilvános igazolás harmadik „szintjére”. Ezen

a szinten mindenféle pártállású személlyel konzultálnunk kell, vagy

legalábbis senkit nem szabad belőle kirekesztenünk és mellőznünk.

Ebben az értelemben a „nyilvánosság” kizárja, hogy gondosan

kiválogassuk azokat, akikkel konzultálni akarunk. Nem az a kérdés,

hogy sokan vagy kevesen hajtják-e végre a nyilvános igazolást, hanem

hogy senkit sem szabad belőle kirekeszteni. Természetesen minél

bonyolultabb és fontosabb a döntés, annál több konzultációra van

szükség.

Manapság igen ritkán folytatnak nyilvános vitát erkölcsi

döntésekről. Pedig szükség van rájuk az iskolai osztályokban, a

szakmai szervezetekben, a közigazgatásban. Nyitva kell, hogy álljanak

minden egyes érdekcsoport számára, egyikük elől sem, szabad el-

zárni őket. Jó példája az ilyen viták gyümölcsöző voltának az Emberi

Személyiség Védelmére Létrehozott Országos Bizottság, melyet a

Kongresszus 1974-ben alakított. Nagyon nehéz, égető erkölcsi

problémákat vizsgált meg — így például a magzatokkal végzett

tudományos kutatás, a pszichiátriai agysebészet, valamint a foglyokon

végzett kísérletek etikájának kérdéseit. A viták a nyilvánosság előtt

folytak, lehetővé tették, hogy minden nézet meghallgatásra találjon, s

eredményeket is hoztak, hozzásegítvén ahhoz, hogy sokkal

világosabban lássuk szélesebb tevékenységterületek problémáit is.7

Feltétlenül hasonló figyelmet kell szentelnünk a megtévesztés

problémáinak is. Ha lehetséges, nyilvános vitát kell rendeznünk

minden olyan esetben, amikor valamiféle megtévesztő séma

alkalmazását kezdeményezzük, hogy azoknak is alkalmuk legyen

szavukat hallatni, akiket meg fogunk téveszteni. Ennek, egyetlen

biztos útja, ha a vitában szerephez jut a megtévesztettek perspektívája

is.

De vajon nem képtelenség-e, ha azt várjuk el, hogy előre

figyelmeztessék azokat, akiknek hazudni fognak? Vajon nem tesz-e ez

minden sikeres hazugságot eleve esélytelenné, s nem zárja-e ki az

általa remélt hasznot? Mi haszna van annak, ha úgy fogunk hozzá

hazudni, hogy előtte konzultálunk azokkal, akiket meg akarunk

téveszteni?

Itt újból csak meg kell különböztetnünk az egyes eseteket a hazug

gyakorlattól. Bizonyára saját érdekeink ellen dolgoznánk, ha bármely

hazugsághoz úgy fognánk hozzá, hogy előtte konzultálunk azzal,

akit be akarunk csapni. De egyáltalában nem dolgozunk saját

érdekeink ellen akkor, ha előzetesen megvitatunk egy megtévesztő

politikát, illetve ha ilyen esetben előre figyelmeztetjük a

megtévesztendőket. A megtévesztő játékok esetében például a

játékosok nyilvánvalóan előre eldöntik, hogy részt vegyenek-e

benne vagy sem. Ahogy korábban már említettük, ugyanez áll azokra

a megtévesztő orvosi kísérletekre, melyeknél megköveteljük a

kísérleti alanyok előzetes beleegyezését. Hasonlóképpen: ha a

külpolitika irányításának vonatkozásában országos vitát folytatunk a

megtévesztés céljairól és határairól, ez veszély esetén megszabhatja a

megengedhető megtévesztés mértékét. Megvitathatjuk azokat az

eseteket, amikor a múltban a nemzetvédelem szempontjából

szükségesnek ítélt megtévesztés történt, és meghatározhatjuk, milyen

eljárást alkalmazunk majd a jövőben, ha ilyen döntésekre kerülne sor.

Miféle előzetes konzultáció szükséges? Ha a kormánykörökre

korlátozódó konzultáció nem megfelelő, kérhetjük-e szövetségi bírák

vagy mások jóváhagyását? Megengedhető-e azután, hogy a

megkérdezettek elárulják ezeket a titkokat? És mikor? Csak jóval

később? Az ilyen kérdéseknek - a sajtóban, nevelési intézményekben,

nyilvános gyűléseken történő - nyilvános megvitatása példaként

mondjuk olyan eseteket, hozhat fel, mint a szakmai hazugságok.

Vegyük, például az álcázott rendőrautók használatát. Ha egy

társadalom nyilvánosan megvitatta használatukat és úgy döntött, hogy

megengedi ezt, abból a célból ugyanis, hogy gyanútlanná tegye a

gyorshajtókat és másokat, akkor azok, akik mégis túllépik a

megengedett sebességet, tudatában lesznek e megtévesztő

gyakorlatnak, és eldönthetik, hogy vállalják-e a kockázatot. Még

egyszer: míg az egyes megtévesztő aktusok nem tehetők egykönnyen

nyilvános igazolás tárgyává, semmi sem áll annak útjában, hogy

nyilvánosan megvizsgáljuk az ilyen gyakorlatot.

Igaz-e ugyanez az olyan sokkal rosszízűbb rendőri

gyakorlatra, mint mondjuk a tőrbe csalás, ahol a rendőrség bátorít egy

bűncselekményt, gyakran felbujtókat is alkalmazva, hogy azután

letartóztathassa és elítéltethesse a bűnözőket? Itt újból csak az a

fontos, hogy ne hanyagoljuk el a nyilvánosság követelményét.

Mindaddig, amíg a tőrbe csalás megtévesztő elemét nem ismerik be,

nem mutatják ki, hogy nincs hatékony alternatívája, nem elemzik

azokat az okokat, melyeknél fogva szószólóik szükségesnek tartják

őket, nyilvánvalóan fennmarad az a jelenlegi rossz érzésünk, hogy

elburjánzanak az ilyenfajta problematikus gyakorlatok, melyeket

különböző szokások és szabályok csak esetlegesen korlátoznak.

Milyen társadalmat szeretnénk?8 Mifajta deviáns magatartások

fenyegetik a közösségeket már olyan fokon, hogy a tőrbe csalás látszik

az egyetlen kiútnak? Ha egyszer ezekre a kérdésekre választ adtunk,

akkor már semmi illogikus vagy saját érdekeink, ellen való

nincsen abban az elképzelésben, hogy a megtévesztő gyakorlatok

nyilvánosságot kell, kapjanak, és a megtévesztendőket előre

figyelmeztetni kell.

Most már megválaszolhatók a korábban felvetett, a hazugságok

igazolásához szükséges nyilvánosság természetét illető kérdések.

Először: az a „nyilvánosság”, amelyet a megtévesztő gyakorlatok

igazolása megkövetel, eszményi esetben szélesebb kell, legyen, mint

lelkiismeretünk, s kritikusabb, mint egy csupán elképzelt közönség,

bármilyen fontosak is legyenek ezek önmagukban. Abban az esetben,

ha egy döntés fontos bizonyos egyének számára, vagy ha önmagában

ugyan jelentéktelennek tűnik, de valamifajta megtévesztő gyakorlat

részét képezi, meg kell követelni a döntéshozók felelősségre

vonhatóságát. Fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon a hazugság vagy

az egész hazug gyakorlat védhető-e a sajtóban vagy a televízióban?

Igazolható-e előre osztálytermekben, műhelyekben vagy nyilvános

gyűléseken?

Másodszor: legyen az igazoló eljárás közönsége nagy vagy kicsi, a

fontos az, hogy semmiféle elv alapján senkit ki nem zárhatunk belőle,

a legkevésbé pedig azokat, akik a megtévesztetteket vagy a hazugság

által érintetteket képviselik.

Ha ezeket a dolgokat nyilvánosan megtárgyaljuk, akkor azoknak,

akik olyan foglalkozást szeretnének választani, melyben a

megtévesztő gyakorlat mindennapos dolog, meglesz a lehetőségük rá,

hogy még kiképzésük során megfontolják, miként reagáljanak, amikor

olyan helyzetbe kerülnek, melyben esetleg hazugságra van szükség.

Szembenézhetnek olyan elképzelt esetekkel, melyek azokhoz

hasonlóak, amelyekkel később találkoznak majd; megfogalmazhatják

és mérlegelhetik azokat az okokat, amelyek az ellentétes választások

mellett vagy ellenük szólnak; megvitathatják azok erejét és

gyengeségét. Az ilyenfajta nyilvános próba megingathatja az önelégült

hitet, amelyet azok vetnek hazugságaik megkérdőjelezhetetlen

szükségességébe, akik, lévén teljesen biztosak indítékaik

feddhetetlenségében, titkos alapelvekkel operálnak. És komolyan

korlátozná azoknak a szakembereknek a hazugságait, akik azt hiszik,

hogy, lévén csoportjuk legfőbb gondja az emberiség jóléte,

gyakorlatuk minden gyanún felül áll.

Az idevágó utolsó kérdés a nyilvános próba korlátaira vonatkozik.

Ezek lényegesek. Jóllehet a próba hasznos, mint elfogultságaink és

racionalizációink ellenőrzése, s így segítségünkre van abban, hogy

rákérdezzünk elhamarkodott intuitív ítéleteinkre, mégsem több

ellenőrzésnél. Nyilvánvalóan használhatatlan olyan szituációkban;

ahol nincsen meg a lehetőség a reflexióra és a vitára, és azonnali

cselekvésre van szükség. S nem működik a próba olyan erkölcsi

kutyaszorítók esetében sem, ahol nincsen jó válasz,

minthogy korlátozottak az információink, következtetési képességünk

és előzetes tudásunk.

E korlátozottságok hatásait csökkenthetjük: előzetesen

alkalmazhatjuk a próbát, hogy megfontoljuk, mit tegyünk majd olyan

szituációkban, ahol már nem lesz alkalmunk reflektálni és vitázni; és

segíthet bennünket abban is, hogy megoldásmódokat dolgozzunk ki

olyan körülményekre, ahol a bizonytalanság nem teszi lehetővé, hogy

világosan lássuk, melyik döntés a legjobb - előre kidolgozhatjuk

például, hogy kinek kell majd döntenie ilyen esetekben, és milyen

alapon. Ily módon a konzultáció és a vita folyamata leszűkítheti

azoknak az erkölcsi problémáknak a körét, amelyekről úgy gondoljuk,

hogy túl sürgetőek vagy túl nehezek ahhoz, semhogy ésszerű

megfontolás tárgyává tehetnők őket: korlátozza az ilyen problémák

számát, megmutatja, hogy kisebb számúak, mint gondolnánk.

Nyilvánvalóan nem lehetünk biztosak benne, hogy a közönség,

amely megvitatja a megtévesztésre, illetőleg az igazmondásra

vonatkozó döntéseket, elfogulatlan, vagy egyáltalában bármilyen

magasabb értelemben „ésszerű”. Sokat írtak már a „többség

zsarnokságáról”. Egy dolog az elképzelt ésszerű lények árnyainak

gyülekezete, s más dolog a hús-vér nyilvánosság. Megmutattam, hogy

a nyilvánosság előbbi formája elfogult és tökéletlen lehet; el kell-e

most ismernem hasonló vagy még rosszabb fogyatkozásait az

utóbbinak is? Természetesen az ilyen nyilvánosság olyan módon tud

üldözni és elnyomni embereket, ahogy egy képzeletbeli aligha.

Ez az ellenvetés rendkívül fontos, de csak bizonyos fajta

megtévesztések esetében esik latba, mert semmiféle nyilvánosság sem

üldözheti általában a becsapottakat anélkül, hogy ne kivételezne

önmagával. Ha mondjuk, azt kérdezzük, hogy szabad-e hazudnunk

bárki életének megmentése céljából, vagy hogy szabad-e hazugságot

hazugsággal visszafizetnünk, bármely nyilvánosság tagjainál

elérhetjük, hogy mind a hazug, mind a becsapott perspektívájába

belehelyezkedjenek. Minthogy a hazugság kivitelezése, illetve

elszenvedése egyetemes tapasztalat, az ilyen kérdések megítélésénél

elegendő már a puszta nyilvánosság is, bármilyen legyen is az

összetétele.

Mihelyt azonban a megtévesztés jogosultságának kérdése nem

bármely esetleges személyt, hanem egy körülhatárolható csoport

tagjait illet, a nyilvánosság összetétele döntővé válik. Az olyan

kérdésekre, hogy vajon hazudjunk-e laikusoknak, gyerekeknek,

vallási, politikai vagy szexuális vonatkozásban deviánsnak tekintett

személyeknek - már gyakran kapunk elfogult választ. Egy

szenvedélyes és fenyegetett közönség rendkívül ésszerűtlen lehet.

Minél valószínűtlenebb, hogy az adott közönség tagjai valaha is a

megtévesztettek kategóriájába kerülnek, annál nehezebb lesz

számukra a perspektívaváltás, s annál több elfogultság csúszhat be az

értékelésbe.

Ilyen körülmények között gondosan meg kell vizsgálnunk a

közönség összetételét. Azokban a fejezetekben, amelyek az olyan

körülhatárolható csoportoknak mondott hazugságokkal foglalkoznak,

amilyenek például a betegek és a haldoklók, javaslatokat teszek majd

a probléma megoldására. Minden csoportkonfliktus esetében sokak

számára nehéz végrehajtani azt a perspektívaváltást, amely lehetővé

tenné az azonosulást az ellenféllel. Ehhez a képzelet tudatos

erőfeszítésére és erőteljes intézményes ösztönzésre van szükség.

Az ilyen csoportok tagjainak mondott hazugságoktól eltekintve

viszont nem olyan nehéz más perspektívába helyezkedni.

Valamennyien nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy voltunk már

hazugok is és becsapottak is, kivitelezők is és érintett személyek is.

Kétségtelen, hogy ritkán hajtjuk végre ezt a perspektívaváltást, amikor

a „hazudni vagy igazat, szólni” erkölcsi döntése előtt állunk, de a

nyilvánosság, ha ilyen választás elé állítjuk, szükség esetén

végrehajtja.

Nem mindig van szükség a nyilvánosság próbájára; nem mindenütt

kivitelezhető, ahol szükség van rá; de ha kiviteleztük is, nem mindig

hoz megoldást erkölcsi kutyaszorítókban. Korlátozottak tehát a

lehetőségei, mégis csökkentheti a perspektívák eltéréseit, fényt vethet

az erkölcsi következtetésre, és megkönnyítheti az erkölcsi döntést.

Óvatosság és kockázatvállalás

Miféle lépéseket követel meg a nyilvános igazolás? Mit tehetnek az

ésszerű lények, ha szembesülnek valakinek egy egyedi hazugságra

vonatkozó mentségeivel? Ha arra kérnék meg őket, hogy ítéljék meg

az igazoltság fokát, mondjuk a tőrbecsalás gyakorlatát illetően, miként

járnának el a felelet keresése közben?

Mindenekelőtt gondosan megvizsgálnák, hogy van-e olyan nem

megtévesztő természetű alternatíva, amely járható lenne a hazug

számára; ennek okait a II. fejezetben elemeztük. Minthogy azt

feltételezzük, hogy a hazugságoknak mindig van valamilyen negatív

értékük, az ésszerű lények csak azután kezdenék fontolóra venni a

lehetséges mentségeket, miután megbizonyosodtak felőle, hogy az

adott esetben egyetlen olyan kijelentés sem használható, amely

híján van e negatív értéknek.

Másodszor, felmérnék az erkölcsi indokokat, melyek a hazugság

mellett, illetve ellene szólnak. Amikor így tesznek, belehelyezkednek

a megtévesztettek és a hazugság által érintettek perspektívájába is.

Ennél fogva igyekeznének sokkal óvatosabbak lenni, mint azok, akik a

hazug bizakodó perspektíváját osztják. Az igazmondást és a

felelősségre vonhatóságot magasabbra értékelnék, mint a hazugok és

azok védelmezői.

Amikor a morális érveket, az előadott mentségeket, a felhasznált

alapelveket mérlegelik, ezek a lények szemük előtt tartják az erőszak

és a megtévesztés használata közötti analógiát. Nézetük szerint ez a

kettő csak akkor elfogadható, ha az érintettek beleegyeznek, és akkor

is csak bizonyos fenntartásokkal. A beleegyezésnek kielégítő

információn és a döntés képességén kell nyugodnia; és az illetőnek

meg kell, legyen a szabadsága arra, hogy kimaradjon az erőszakos

vagy megtévesztő szituációból. Ahol ez az információn alapuló és

önkéntes konszenzus létrejön, ott nincs többé eltérés a hazug és a

becsapott, a cselekvő és az áldozat perspektívája között. A

megtévesztő alkudozás egy bazárban például, ahol vevő és eladó

egyaránt megpróbál túljárni a másik eszén, nemigen adna fel

problémát ezeknek az ésszerű lényeknek. Ugyanez áll a profi

ökölvívó-mérkőzésekre. De a megtévesztés az ilyen szituációban csak

akkor jogosult, ha a felek a szituáció ismeretében és szabadon léptek

bele, és teljes szabadságuk van kilépni belőle. Előfordulhat, hogy a

naiv újonc nem rendelkezik információkkal; másoknak nemigen van

tényleges szabad választásuk; és ha köztudott is a gyakorlatról, hogy

megtévesztő, mégis részt kell vennünk benne, hogy egyáltalában

megélhessünk, mint a széles körű feketepiac esetében - akkor nincs

meg többé a kilépés szabadsága.

Ezen felül mind az erőszak, mind a megtévesztés elfogadhatóbb

ésszerű lényeink számára, ha önvédelem vagy életmentés céljából

alkalmazzák őket. S végezetül mindkettő annál megbocsáthatóbb,

minél jelentéktelenebb a másokra gyakorolt hatásuk.

De ezeknek az ésszerű lényeknek minden körülmények között

nagyon elővigyázatosaknak kell lenniük, minthogy igen nagy az

esélye annak, hogy a megtévesztés elterjed, visszaélnek vele, és még

kevésbé kívánatos szokások, kialakulását segíti elő. Vitájuk harmadik

lépése ennél fogva, hogy utánanéznek azoknak az egyedi

mentségeknek, amelyekkel a hazugok előállnak, és azoknak az egyedi

ellenérveknek, melyeket a becsapottak alkalmaznak. Itt a szokások

fontosságát kell hangsúlyozni, és meg kell gondolni, milyen károkat

okozhatnak olyan személyeknek, akik teljesen kívül állnak a

megtévesztő szituáción. Az elterjedés megsokszorozza a

hazugságokból származó kárt; a visszaélés minden egyes esetben

növeli a kárt. Mind az elterjedés, mind a visszaélés részben abból

származik, hogy hiányzanak a világos mértékek azt illetően, hogy mi

az, ami elfogadható. Ilyen mértékek hiányában sokasodhatnak és

sokasodni is fognak a megtévesztés esetei, bizalmatlansághoz

vezetnek, és így még több megtévesztést eredményeznek, elvész a

hazugok személyes mértéke - így még több lesz a megtévesztés,

utánozni fogják a gyakorlatot azok, akik tanúi a megtévesztésnek, meg

fogják torolni az őket ért sérelmeket, és akkor megint több lesz a

megtévesztés. Ágoston így írja le ezt a folyamatot: „[. . .] lépésről

lépésre, fokról fokra növekedni fog és fokozatosan gyarapodván addig

fog, lassan sokasodni, míg olyan mértékűvé nem lesz a bűnös

hazugság, hogy teljesen lehetetlenné válik bármilyen eszközzel is e

járványnak ellenállni, amely nagy méretűvé nőtt sok kicsi hozzátétele

útján.”9

A mi ésszerű lényeink különösen igyekezni fognak, körülhatárolni

azokat a hazugságokat, amelyeket olyanok mondanak, akiknek

hatalma az emberi életre tett hatásukat a szokásosnál nagyobbá teszi.

És azt fogják akarni, hogy a lehető legvilágosabb mértékeket és

biztosítékokat állítsák fel, hogy megakadályozzák ezeket és más

hazugokat abban, hogy azok egyre károsabb praktikákba süllyedjenek

- félreértések, gondatlanság vagy visszaélés folytán.

Ésszerű lényeinknek az lesz a gondjuk, hogy ellenálljanak a

megtévesztés terjedő gyakorlatának; s ezért a felelősségre vonás

lehetősége mellett állnak majd ki mindazokon a területeken, ahol csak

egyének befolyást gyakorolnak másokra oly módon, hogy nem vonja

őket felelősségre senki. Figyelmüket felfokozza majd a megtévesztés

szokássá vált gyakorlata is.

Ha vagy az esetet, vagy a gyakorlatot hangsúlyozzuk a másik

rovására, akkor kevésbé látjuk át a helyzetet. Az ilyen szemlélet

megfosztja az emberi döntéseket struktúrájuktól, illetve mélységüktől.

Így tehát, az ésszerű lények legjobb képességeik szerint igyekeznek

szem előtt tartani az esetek és a gyakorlat kettős perspektíváját,

akárcsak a hazugok és a megtévesztettek kettős perspektíváját is.

Időnként fenntartásaik vannak egy gyakorlattal szemben, nem

hajlandók igazolni azt, holott az egyes eseteket megbocsáthatónak

tartják. Az egyedi hazugságok esetében, pedig mindig szem előtt kell

tartaniuk, hogy azok nagy valószínűséggel továbbiakra adnak

alkalmat.

Ilyenek tehát azok az általános alapelvek, melyek hitem szerint a

hazugságok igazolását irányítják. Amikor a különbözőfajta

hazugságokat vesszük szemügyre, először azt a kérdést kell

feltennünk, hogy vannak-e a cselekvésnek olyan alternatív formái,

amelyek hazugság nélkül megoldanák a nehézséget; másodszor, hogy

melyek lehetnek azok a morális indokok, melyeket előhozhatunk,

hogy mentsünk egy hazugságot, s hogy milyen okok hozhatók fel

ellenérvként. Harmadszor, mint ennek a két lépésnek a próbáját, azt a

kérdést kell feltennünk, hogy mit mondana ezekről a hazugságokról az

ésszerű lények nyilvánossága.

A legtöbb hazugság nem fogja kielégíteni az igazolására vonatkozó

effajta kérdéseket. De miféle hazugságok azok, amelyek kielégíthetik

őket? A következő fejezetek megvizsgálnak néhány olyan

hazugságfajtát, melyet a hazugok gyakran jogosnak tekintenek. Nem

teszek mást, mint elkezdem vizsgálgatni őket.

VIII. Hazugságok

válsághelyzetben

„Vajon nincs-e olyan szükséghelyzet, melyben nem vehetjük

tekintetbe az igazmondás általános szabályát? Tegyük fel, hogy egy

Dzsingisz kán vagy valami hasonló keleti szörnyeteg eldöntötte, hogy

egy egész várost lemészárol, ha úgy találja, lakosai közül bárki is

segítséget nyújtott ellenségének; megkérdez egy polgárt, akivel

bizalmasan közölte ezt a szándékát, vajon menedéket nyújtottak-e

ellenségének a polgárok; az illető, ha becsapja a szörnyeteget,

százezrek, köztük ártatlan kicsinyek életét mentheti meg; míg ha

megmondja az igazságot, szörnyű vérengzésre ad alkalmat. Van-e

bölcs ember, aki neheztelne rá, amiért az emberség mély érzésétől

vezettetve megszegte az igazmondás általános törvényét, leküzdötte az

iránta való természetes hajlamát?”

Francis Hutcheson:

Az erkölcsfilozófia rendszere

„Jóllehet nem volt igaz, Woodward azt mondta Deep Throatnak, hogy

neki és Bernsteinnek van egy sztorija a következő hétre: nevezetesen,

hogy Haldeman az ötödik olyan személy, aki ellenőrzi a titkos alapból

való kifizetéseket. »Saját szakállatokra teszitek «, mondotta Deep

Throat. [. . .] Azzal, hogy nem fenyegette meg őket Haldeman miatt,

valójában megerősítette a sztorit.

Carl Bernstein-Bob Woodward:

Az elnök emberei

Akut válság

Miképpen tesz különbséget a nyilvánosság próbája azok között a

válsághelyzetek∗ között, melyekben hazugságot mondanak? Nézzük

csak meg újra a Kant és mások által vizsgált esetet - a gyilkosét, aki

azt kérdezi, merre ment, akit üldöz. A szó legáltalánosabb értelmében

*A görög „krizisz” szó „diszkriminációt”, „ítéletet”, „döntést”, „válságot” vagy

„megpróbáltatást” jelent. Mindig magában foglalja egy kibontakozó esemény — háború,

betegség, megpróbáltatás — érzékelését; egyes esetekben azonban a személyes döntés

erkölcsi elemét is hangsúlyozza, amely egyszerre van jelen a puszta érzékeléssel ott, ahol

valami kockán forog, és alkalmunk nyílik a beavatkozásra. A szó e kettős értelmét kell

tekintetbe vennünk ahhoz, hogy megértsük, mennyire korlátozhat bennünket egy válság, s

milyen különböző mértékben változtathatja meg a személyes döntéseinket.

van itt szó válságról, fordulópontról, amikor döntő változás

következhet be a jobb vagy a rosszabb irányában. Válság ez a szó

erkölcsi értelmében is: e fordulópont alkalmat teremt arra, hogy

eldöntsük, vajon beavatkozzunk-e az események menetébe, és milyen

módon. Nem minden válság kínál fel ilyen döntési lehetőséget. Az a

múltból jól ismert jelenet, amikor a szülők gyámoltalanul ülnek beteg

gyermekük ágyánál, akinek betegsége kritikus pontra jutott, a gyötrő

tehetetlenség pillanata. Az előbbi esetben azonban a választás

lehetősége egyértelmű, a kockázat jelentős, s a hazugság híján

valószínűleg bekövetkező baj végzetes. Úgy tűnik, hogy a gonosztettet

csak hazugság árán lehet megakadályozni, az idő, pedig fogy.

Az ilyen válsághelyzetben nemigen van időnk a reflexióra. A

válsághelyzetet megelőzően azonban már végiggondolhattuk, mit kell

tennünk ilyenkor, s úgy vélem, az ilyen hazugságot előre igazolhatjuk.

Mindenekelőtt érvelhetünk úgy, hogy a döntés szűkre szabott ideje

kizárja alternatívák kidolgozásának lehetőségét, annak, hogy mondjuk

segítséget, hívjunk, vagy elmenekítsük az üldözöttet. (Ha persze már

korábban felkészülhettünk volna a dologra, sok más módon is

segíthettünk volna az áldozaton.)

Másodszor, ha igaz az, hogy egy ártatlan életet menthetünk meg, ez

legtöbbünk szemében ellensúlyozza a hazugság mindig jelenlevő

negatív értékét. A gonosztett vagy a baj elkerülésének alapelvére

hivatkozva igazoljuk a hazugságot, mely alapelv az adott esetben

nézetünk szerint fontosabbnak bizonyul az igazmondás elvénél. Az

erőszakot is rendben levőnek találjuk, ha a gyilkos ellen kell

védekeznünk, semmi kivetnivalót nem találunk tehát abban sem,

ha ugyanezt a célt hazugság árán érjük el.

Harmadszor, a veszélyeztetett személy ártatlan. Ha az üldözött

emberrabló lenne, egészen másként ítélnénk meg az őt, védő

hazugságot. Az üldözött lehet többé vagy kevésbé ártatlan, az üldöző

által szándékolt erőszak és kényszer kisebb vagy nagyobb

fokú; az a személy, akit arra szólítanak fel, hogy árulja el az üldözött

hollétét, kisebb vagy nagyobb mértékben lehet lojális az utóbbival

szemben. Mindezek a tényezők befolyásolni fogják az üldözöttet

támogató hazugságra vonatkozó ítéletünket.

Végezetül, pedig tekintetbe kell vennünk, hogy ez az eset nagyon is

elszigetelt. Igen kicsi a valószínűsége annak, hogy másokat

hazugságra bátorítana, vagy hogy az a személy, aki azért hazudott,

hogy megmentse valakinek az életét, ezután könnyebben vagy

gyakrabban fog hazudni. Az ilyen vészhelyzetek legtöbbünk életében

– ha egyáltalán – igen ritkán állnak elő, s ha egyszer előfordulnak,

valószínűtlen, hogy megismétlődnének. És a szituáció olyan rendkí-

vüli, hogy semmiféle alapot nem ad a hazugságszükségletének

általánosítására. Nagyon kicsi tehát a kockázata annak, hogy az ilyen

hazugság valamiképpen megtévesztő gyakorlatok, elterjedését ered-

ményezhetné.

Ezen okoknál fogva a nyilvános igazolás próbája kielégíthető.

Semmi nehézségünk sem támadna akkor, ha nyilvánosan akarnánk

megvédeni azt az elvi álláspontot, hogy ártatlanok üldözőinek szabad

csalárd módon válaszolnunk. Sőt, mi több, az álláspont nemcsak

védhető, hanem kifejezetten azt kell javasolnunk, hogy ezt az eljárást

részesítsük előnyben a mindenáron való becsületesség álláspontjával

szemben. Olyan valaki, aki az ezzel ellentétes állásfoglalást javasolná,

ti. a teljes becsületességet az üldözőkkel szemben, ugyancsak

veszélyes egyén lenne olyan időkben, amikor gyakoriak az

élethalálválságok; semmifajta bizalmas információt nem lehetne

rábízni.

Vajon ez az igazolás csak azokra érvényes, akik másokat védenek

meg a rendkívüli veszély pillanatában, vagy azokra is, akik azért

hazudnak, hogy önmagukat védjék? Vajon jogosultabb-e itt az

önzetlen hazugság, mint az, amely önmagunk javát szolgálja? Nem

tudom belátni, miért lenne egy ilyen válságban inkább igazolható az

egyik, mint a másik. Mindkettő eleve ajánlható és visszamenőlegesen

megbocsátható. (Persze ha valaki azért áldozza fel önmagát, hogy

valaki mást megvédjen, akkor már más a helyzet; az ilyen cselekvés

nem várható el,1 visszatekintve azonban kivívja csodálatunkat.)

Sokan úgy érvelnek, hogy jóllehet a hazugság ezekben a ritka

esetekben igazolható, legtöbbünk nem fog ténylegesen olyan

helyzetbe kerülni, melyben a hazugság megbocsátható lenne. Ezért az

életben úgy kell eljárnunk, mintha sohasem szabadna hazudnunk. Ez a

gondolat megnyugtató és leegyszerűsíti a mindennapi döntéseket, de

kevés vigaszt nyújt azoknak, akik mégis súlyos válsághelyzetbe

kerülnek. Ez az eset sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Jó néhány

ember élete, politikai és vallási szabadsága folyamatosan veszélyben

forog. És még olyan társadalmakban is, ahol erről nem lehet szó,

vannak olyan szakmai csoportok - például az orvosokéi vagy a

hivatásos katonákéi -, melyeknek tagjai gyakran kerülnek válságba

munkájuk során. Számukra nincsen adva az a megnyugtató

bizonyosság, hogy olyan válság, melyben hazudniok kellene, talán

sohasem fog bekövetkezni életükben.

Ha fennmaradásunkat elhúzódó

veszély fenyegeti

Egy válság akuttá válhat, mint amikor egy életet kell megmentenünk;

de válhat krónikus állapottá is. Ugyanazok a mozzanatok vannak jelen

– komoly veszély és kiúttalanság —, de egészen mások az időkeretek,

és nem beszélhetünk kritikus fordulópontról. A veszély folyamatos,

egyetlen hazugság aligha háríthatja el a szerencsétlenséget; vagy

pedig állandóan újra és újra visszatér, minden egyes esetben

ismételten felvetve a megtévesztés kérdését.

Ha fennmaradásunkat rendkívüli mértékben és hosszasan fenyegeti

veszély, mint járványok, ellenséges megszállás, vallási és politikai

üldöztetés esetén, választási lehetőségeink elviselhetetlenül

korlátozottak. Egyetlen kérdés van: miként élhetjük túl; erkölcsi

megfontolások majdhogynem lehetetlenek. Az emberek sokszor mégis

segítséget és támogatást nyújtanak egymásnak a fizikai és szellemi

feszültség szélsőséges eseteiben is; megelőzhetik a hazugságokat és

vállalhatják közös sorsukat; de az ilyen döntést nem tekinthetjük

kötelességnek. Sokan vannak, akiknek ilyen helyzetekben erkölcsi

személyisége összeomlik; döntési képessége megsemmisül.

Hume, ilyen feltételekről írván, azt mondotta, hogy az igazságosság

csak a szűkösség és a bőség szélsőségei között várható el - ahol sem a

bőség nem oly nagy, hogy mindenkinek megvan mindene, amire csak

szüksége van, sem pedig a szűkösség nem oly fokú, hogy sokak

fennmaradása a tét; és ahol az emberek sem nem olyan tökéletesen

jók, hogy spontán módon igazságosan és szeretetteljesen

cselekedjenek, sem nem olyan javíthatatlanul rosszak, hogy semmi

sem indíthatja őket az ilyen cselekvésre. ∗

George Steiner pedig azt hangsúlyozza, hogy szélsőséges

körülmények között a hazugságnak „életbenmaradási értéke” van: „A

fikció álcázást szolgált: álcázást azok elől, akik ugyanarra a

vizesüregre, ugyanarra a szűkös barlangra vagy nyomorúságos

szexuális esélyre sóvárogtak. Félrevezetni, kevesebbet mondani az

igazságnál annyi volt, mint elnyerni a tér vagy a megélhetés egy-egy

világot jelentő szegletét - életben maradni. A természetes kiválasztás a

ravaszt jutalmazza. A népmesék és a mitológia homályos emlékei

annak, milyen evolúciós előnyei voltak az álarcnak, a félrevezetésnek.

Loki vagy Odüsszeusz igen késői, irodalmi koncentrátumai a hazug

szélesen elterjedt motívumának, a képmutatóénak, aki ravasz, mint a

tűz és a víz, és aki életben marad.”2

Ilyen körülmények között szó sem lehet az alternatívák

fényűzéséről. A tettet maga a fennmaradás igazolja. Az igazolás a kár

elkerülése elvének legerőteljesebb mozzanatára épít - a harcra,

amelyet a személyes pusztulás ellen folytatunk. Ilyenkor a

megtévesztő gyakorlat elterjedése nem lehet érv, hiszen már amúgy is

bekövetkezett. A társadalom már az összeomlás állapotában van, s egy

hazugság mit sem tesz hozzá a káoszhoz vagy a romláshoz. Ennél

* Lásd David Hume, Art Enquiry Concerning the Principles of Morals, III. szakasz, I. rész. Míg

egyetértek Hume-mal abban, hogy van olyan szint, amely alatt az igazságosság nem várható el, nem

osztozom optimizmusában, miszerint a bőség és az emberi jóakarat legmagasabb fokán nincs is erre

szükség. Mindenekelőtt: egyre inkább rájövünk arra, hogy milyen korlátlanok az emberi szükségletek.

Másodszor: tapasztalataink vannak olyan szituációkat illetően, melyekben az igazságosság és az

erkölcsi döntés súlyos problémákat vetett fel a jóakaratú emberek körében is, jóllehet a szűkösség

kérdése fel sem merült. Kórházakban vannak például olyan helyzetek, amikor a készletek bőségesek,

mindenki a legjobbat akarja a betegnek, mégis égető morális nézeteltérések merülnek fel. Végezetül

arról sem szabad megfeledkeznünk, milyen zsarnoki lehet a jóakarat. Vö. Hume-mal: Rawls, A Theory

of Justice, 126-130. o., és H. L. A. Hart, The concept of Law (Oxford, 1961), 189 195. o.

fogva szó sem lehet olyan nyilvános vitáról, hogy vajon igazolhatók-e

a hazugságok.

Az az állapot, amikor az ember fennmaradását fenyegeti hosszan

tartó veszély, az erkölcsök romlásával jár. Rövidebb és korlátozottabb

válságok idején, egy bányaszerencsétlenség vagy hajótörés esetében,

melyet egyesek túlélnek, és azután visszatérnek a társadalomba, a

szokásos elvárásoknak nagyobb az erejük. Az ilyen veszélyhelyzetek

rendkívüli körülményeket teremtenek, de nem függesztik fel az

erkölcsi szabályok érvényét. A túlélők bíróság elé állíthatók, és lehet

ragaszkodni a fennálló mércéhez, mint Conrad Lord Jimjében, vagy a

híres U. S. contra Holmes jogi esetben.3 Egy mentőcsónakból a

legénység tizennégy embert kidobott, hogy a csónak ne süllyedjen el a

viharos tengeren. A legénység egyik túlélő tagját elítélték

emberölésért.

Amikor azonban azt állítjuk, hogy a fennmaradás hosszantartó

fenyegetettsége az erkölcsök romlásával jár, nem állítjuk, hogy ilyen

időkben ne lenne különbség a tekintetben, hogy mennyire tud az

ember igazságos és becsületes maradni. S nyilvánvalóan nem jelenti

azt sem, hogy ne lennének elítélhetők azok, akik felebarátjukra

rákényszerítik ezt a terhet, vagy eltűrik, hogy mások rájuk

kényszerítsék. Pusztán csak azt állítjuk, hogy van az emberi

állóképességnek olyan határa, és a hosszan tartó fenyegetettségnek

olyan foka, melyen túl az igazságosság érvénytelen a szenvedők

számára, s amikor kívülállók már nem ítélhetik meg, lehet-e még az

erkölcsi alapelvekhez ragaszkodni. ∗

* Lásd Hannah Arendt, The Origins of Totalitarianism (New York, 1966), 452. o.:

„A totalitárius terror akkor ülte legszörnyűbb diadalát, amikor sikerült elvágnia a morális

személy előtt az individualista menekülés útját, és sikerült a lelkiismeret döntéseit abszolút

A határok megvonása

Az akut, életet fenyegető válságok igazolhatják tehát azokat a

hazugságokat, amelyek ártatlan életeket mentenek meg; a

fennmaradás hosszan tartó fenyegetettsége, pedig felfüggeszti az

erőfeszítéseket, hogy az önvédelmi hazugságokat értékeljük. De van jó

néhány egyéb kínos helyzet is, amelyet a hazugok ugyancsak

válságnak tekintenek. Van úgy, hogy valamilyen kellemetlen krónikus

tehertől akarnak megszabadulni, jóllehet, az semmiféle értelemben

nem jelent életveszélyt. Morális mentségeik - arra való hivatkozásuk,

hogy ártatlanok, vagy hogy fenyegetve érezték magukat - ilyenkor

rendszerint kevésbé erőteljesek. Még ha súlyosan fenyegetettek is, a

fenyegetettség nem mindig közvetlen. Távolról sem mindig bizonyos,

hogy a hazugság elhárítja a fenyegető veszélyt. Számos variációja van

a témának, de a hazug mindig alapos okot talál a hazugságra. Hogyan

értékelhetjük ezeket a hazugságokat?

Plutarkhosz következő története jó példa az olyan összetett

szituációra, melyben valaki hazudott, és a végén még magasztalták is

érte: „[. . .] hosszú ideig törvénytelenség és zűrzavar uralkodott

kérdésessé és kétértelművé tennie. Az alternatíva többé nem a jó és a rossz között áll fenn,

hanem a gyilkos és a gyilkos között. Ki tudná megoldani a görög anya dilemmáját, akitől a

nácik azt kérdezték, melyik gyermekét öljék meg?”

Spártában. Ennek esett áldozatul Lükurgosz apja is. Éppen

verekedőket igyekezett szétválasztani, amikor valaki egy nagy

henteskéssel hátulról leszúrta. A királyság így idősebb fiára,

Polüdektészre maradt. Nem sokkal később Polüdektész is meghalt, és

mindenki azt akarta, hogy öccse, Lükurgosz legyen a király. Át is

vette az uralmat, de ekkor kiderült, hogy fivérének özvegye áldott

állapotban van. Mihelyt ezt megtudta, nyomban kijelentette, hogy a

királyságot a gyermek fogja örökölni, ha fiú lesz, s ő csak a gyermek

gyámja-ként intézi az ország ügyeit. [. . .]

A királyné titokban üzent Lükurgosznak, és azt az ajánlatot tette

neki, hogy elhajtja magzatát, ha őt, mint Spárta királya feleségül veszi.

Lükurgosz visszaborzadt ettől az erkölcstelenségtől, de színleg

helyeselte a királyné ajánlatát, s azt üzente neki, ne hajtsa el

gyermekét, se egészségét ne kockáztassa káros és veszélyes

gyógyszerek használatával – neki majd lesz gondja rá, hogy a

gyermeket eltétesse láb alól, mihelyt megszületik. Így áltatta a

királynét lebetegedéséig. [. . .] A királynénak fiúgyermeke született, s

a szolgák azonnal [Lükurgoszhoz] vitték. [. . .] Így szólt a vele

vacsorázókhoz: »Királyotok született, spártaiak!« [. . .] A jelenlevők

mind nagyon örültek, dicsérve Lükurgoszt fennkölt szelleméért és

igazságszeretetéért.”4

Nem lehetetlen, hogy Lükurgosz lebeszélhette volna a királynőt még

meg sem született gyermekére, a jövendő királyra vonatkozó gonosz

tervéről. Ha viszont ez nem sikerül, akkor a királynő esetleg

megvalósítja tervét. Az is lehetséges lett volna, hogy nem hazudik a

királynőnek, hanem nyilvánosan leleplezi tervét, és megpróbálja

megakadályozni, hogy kárt tegyen a csecsemőben. Ezzel azonban a

királynő hírnevét, netán életét is kockára tette volna; ha viszont a terv

nem sikerül, saját maga, valamint a csecsemő élete kerülhetett volna

veszélybe. Az sem volt biztos, hogy hazugsága minden veszélyt

elhárít a csecsemő és önmaga feje felől. És amikor már elkezdett

hazudni, úgy találta, hogy egyre több és több megtévesztés válik

szükségessé, hogy ragaszkodhassék az eredeti hazugsághoz.

Bizonyos esetekben a veszély, nem egyetlen egyén részéről fenyeget

bennünket, hanem egy egész, igazságtalannak érzett intézmény

részéről. Hogyan reagálunk egy törvényre, valamilyen szabályzatra, a

korrupció, esetleg az elnyomás egész rendszerére? Vegyük fontolóra,

hogy valakinek esetleg tisztességtelen városi tanáccsal, elnyomó

elmegyógyintézettel vagy bűnszövetkezettel van dolga. El kell-e

fogadnia annak kívánalmait, csak hogy fennmaradhasson és

csinálhassa a dolgát? Vagy ellen kell állnia? Nyíltan vagy titokban? És

milyen kockázatot kell vállalnia?

Ilyen szituációkban a hazugságok egyértelműen jogosultak, ismét

csak az önvédelem alapján. Valakinek, akit például jogosulatlanul

fogva tartanak egy elmegyógyintézetben, ha egyáltalában, akkor is

nagyon kevés eszköze van ahhoz, hogy visszanyerje a szabadságát.

Az, aki hazugság útján kapcsolatot tud teremteni egy ügyvéddel, aki

elvállalja az ügyét, vagy el tudja hitetni a hatóságokkal, hogy valaki

nyilvánosságra fogja hozni nyomorúságát, az mindenképpen megállja

majd a nyilvánosság próbáját. Az áldozat tehetetlen: kevés és nem

kielégítő alternatívája van. A veszély nagy és élethosszig tartó lehet.5

Annak kockázata, hogy a megtévesztés elterjed, csekély. Igaz ugyan,

hogy az életet, magát nem fenyegeti veszély, de az, hogy

jogosulatlanul megfosztották szabadságától, úgy hiszem, elég erőteljes

mentsége a hazugságnak.

Jóval akutabb válság, jóllehet nem magát az életet vagy a

szabadságot fenyegeti, ha valakit arra kényszerítenek, hogy

sterilizáltassa magát, vagy ha testi integritása elleni jogosulatlan

támadással kell szembenéznie. Ilyen körülmények között, azt hiszem,

ismét csak megengedhető a megtévesztés útján történő, önvédelem ott,

ahol az ellenállás más formái kizártak.

Kevésbé súlyos, de mégiscsak válság volt az is, melyet egy fiatal

nőismerősöm élt át, amikor az egyeteme kezdeményezésére látogatást

tett korábbi fejvadászok egy falujában. Szeretettel fogadták, és a törzs

ételkülönlegességével kínálták: újszülött egérrel, melyet a farkánál

megfognak, olvasztott vajba mártanak, és élve nyelnek le.

Pillanatnyi gondolkodás után sajnálattal kijelentette, hogy szeretné

ugyan megkóstolni az egeret, de vallása tiltja, hogy ezt tegye.

Számos olyan, nagyon is mindennapi helyzet van, melyben mind a

veszély nagysága, mind, pedig a kényszer, hogy alávessük magunkat –

vitatható. Gondoljunk azokra a fiatalemberekre, akik jogosultnak

érzik, hogy – hamisan – fizikai vagy szellemi alkalmatlanságukra

hivatkozzanak, ha el akarják kerülni a katonai szolgálatot. Vegyük

tekintetbe azt is, hogy mikor, cselekszik így az illető: békeidőben,

vagy mondjuk a második világháború, netán a vietnami háború

idején. Vagy vegyük szemügyre a következő esetet:

„Egy gyermekorvost felkeresett egy édesanya, akinek gyerekét az

orvos régóta ismerte. A gyerek hétéves fehér fiú volt a

massachusettsbeli Hyde Parkból. Az orvos nemrégiben kezelte ágyba

vizeléssel, és időnként tanácsokat adott a szülőknek és a

gyermekeknek jelentéktelen emocionális problémákat illetően, melyek

agresszív magatartásban, alvászavarokban és érzelmi labilitásban

nyilvánultak meg. 1975 nyarán kaptak a szülők egy levelet, mely

szerint 1975 szeptemberétől a gyereket buszoztatni fogják egy

roxburyi iskolába. A szülők, akik ellene voltak a

kényszerbuszoztatásnak, nagyon kétségbeestek. A fiú állítólag

rendkívül zaklatott lett. Kezdett gyakrabban ágyba vizelni szorongásai

voltak -, és a szülők szerint gyakran voltak rémálmai.

Késő augusztusban a szülők elmentek gyermekorvosukhoz, s

igazolást kértek tőle, mely szerint a gyermeknek» egészségügyi

okokból «a közeli iskolában kell maradnia. A gyermekorvos

végiggondolta a kérést. Kétségtelenül úgy érezte, hogy a fiúnak

komoly megterhelést jelenthet kilátás, hogy iskolát kell változtatnia.

Ez azonban önmagában nem tűnt abnormálisnak. Nem volt

meggyőződve róla, hogy az esetleges stresszreakció elégséges»

egészségügyi ok «lenne ahhoz, hogy a fiút felmentsék a

kényszerbuszoztatás alól. Másrészről igen jó viszonyban volt a

családdal, s azok kétségbeesetten azt kívánták tőle, hogy töltse ki a

megfelelő űrlapot. A kapcsolat fenntartását nagyon fontosnak érezte,

tudta, hogy a család jelenleg valóban nagyon függ tőle; csak ő

segítheti ki őket ebből a válságból, melyet életük legnagyobb

válságának éreztek. A gyermekorvos ugyanakkor általában is ellene

volt a kényszerbuszoztatásnak. Végül is úgy döntött, hogy kitölti az

űrlapot, megállapítván, hogy a gyermek további érzelmi stabilitása

szempontjából fontosnak tartja, hogy ne buszoztassák. Ráírta az

igazolásra, hogy a gyermek magatartása a nyár folyamán

rosszabbodott.”6

Mind e fiú szülei, mind a behívottak számára vannak becsületes

alternatívák is, hogy az igazságtalannak tekintett követeléssel

szembeszálljanak: megtagadhatják teljesítését és vállalhatják érte a

következményeket. Sokan álltak már olyan döntés előtt, hogy

teljesítsenek-e egy követelést, amelyet fenyegetőnek és

igazságtalannak tekintenek, hazudjanak-e, hogy elkerülhessék

teljesítését, vagy pedig nyíltan álljanak ellent neki. Amikor ilyen

döntéseket értékelünk, számításba kell vennünk, hogy a valóságban

mennyire igazságtalan a követelés, melyek a lehetséges alternatívák,

és milyen súlyosak a nyílt ellenállás követelményei; továbbá hogy

melyek a hazugság kihatásai, nem utolsósorban magukra a hazugokra.

Nézzük azt a házaspárt, amelyik el akar válni egy olyan

társadalomban, ahol a válást csak házasságtörés esetén mondják ki

biztosan. Két biztos alternatívájuk van: vagy házasságtörést követnek

el, vagy azt hazudják, hogy elkövették. A második megoldás újabb

változataként színházat is rendezhetnek, s a darabban az egyik

házasfelet „bűnös” szituáción érik. Hogyan járjon el a házaspár, ha

mind a házasságtörés, mind a hazugság ízléstelennek tűnik a

számukra, viszont mindketten úgy érzik, hogy a házasságot képtelenek

tovább folytatni? Egyesek egyszerűen külön élnek az ilyen

társadalmakban, ahol a válást így korlátozzák; sokak számára azonban

ez az alternatíva olyan ár, melynél a hazugság kisebbnek tűnik; hiszen

szeretnének megszabadulni a házasságtól, és szeretnék elnyerni az

újraházasodás szabadságát.

Ahol az ilyen esetet nyilvános vitára bocsátják, egyesek

megbocsáthatónak fogják tekinteni a hazugságot, úgy érvelvén, hogy

a rendszer megalázó és megváltoztatandó, ha egyszer ilyen választás

elé állítja az embert. A törvényhozók vagy azok, akik kigondolták a

rendszert, nem kerültek olyan válságba, mint a válófélben levő

házasfelek. Sokkal több alternatíva állt nyitva azok előtt, akik

kiagyalták a válási törvényt, mint azok előtt, akiket foglyul ejt egy

ilyen rendszer, amely a becsületeseket bünteti. Nyilvánvaló, hogy

mindenekelőtt a rendszer bátorítja a tisztességtelenség elterjedését,

nem, pedig a válságban adott egyéni válasz. A rendszer ennél fogva

sokkal kevésbé menthető, mint az egyedi megtévesztés, amely csupán

annak részét képezi. Mások viszont, éppen ellenkezőleg, úgy fognak

érvelni, hogy az igazságtalannak talált törvénnyel szemben nem jár

hatunk el úgy, hogy titokban megszegjük: törvényes úton kell azt

megváltoztatunk.

Csupán néhányat említettünk azok közül a nehéz emberi helyzetek

közül, amelyekben, ha mint válsághelyzetet fogjuk fel őket, sokszor a

hazugság tűnik kiútnak, egyhangú feloldozásról mégsem lehet szó. A

döntést meghatározó tényezők nagyon is különböznek egymástól. Sok

ilyen helyzetben csak egy vagy néhány hazugságra van szükség. Más

esetekben, különösen, amikor az intézményben, való életben maradás

az egyedüli alternatíva, a folyamatos hazugság veszélye foroghat fenn.

Ekkor az embernek a között kell választania, hogy „hazug életet”

éljen-e vagy valamiképpen kitörjön belőle - s így vagy azt a

kockázatot vállalja, hogy nyilvánvalóan nem veszi tekintetbe a

fennálló normákat, vagy hogy ténylegesen elmenekül.

E szituációk különböznek abban a tekintetben is, hogy milyen

arányban vesznek részt az emberek ténylegesen a megtévesztő

gyakorlatban. Abban a tekintetben is, hogy milyen fokú a részvétel

önkéntessége, ami viszont az engedetlenség következményeitől függ.

Végül különböznek abban a vonatkozásban is, hogy a válság

elmúltával e hazugságok egy része nyíltabban elismerhető, mint a

másik.

Az esetektől függően más és más az igazolás jogalapja. A hazugok

minden esetben azon igyekeznek, hogy túlértékeljék azokat az erőket,

amelyek hazugságra kényszerítik őket. És minden ilyen esetben

bekövetkezik az a fordulópont, amikor az emberek vagy

alkalmazkodnak, vagy valamiképpen sikerül kiugraniuk a

szituációból, vagy felőrlődnek.

Hol van ez a fordulópont? Mi a határa az elvárható hősiességnek?

Mikor működik együtt a tehetetlenség, a külső fenyegetés és a hosszan

tartó gyakorlat úgy, hogy a romlottság lesz a norma és a becsületesség

a kivétel?

Minden hazugság abszolutista elvetése ilyen nyomorúságos

körülmények között nem megoldás. De nem megoldás az a naiv hit

sem, hogy mivel legtöbbünk úgysem fog szembekerülni olyan szörnyű

veszélyhelyzettel, amelyből csak a hazugság a kiút, a gyakorlatban

nyugodtan követhetjük az abszolutistákat, jóllehet elvben el kell

ismernünk, hogy van olyan kivételes helyzet, amelyben nem ítélhető

el a hazugság. Ez a hit megbízható alapja lehet a normális időkben

tanúsított viselkedésnek; de sokak számára, akik olyan válság

árnyékában élnek, ahol a hazugság tűnik az egyetlen alternatívának,

kevésbé látszik alkalmazhatónak.

Nehéz feladat a határ megvonása, mihelyt elhagyjuk az

egyértelműen az életet fenyegető válságok területét. Ekkor már nehéz

felelnünk az erkölcsi igazolás szempontjából mérvadó kérdésekre. Az

első kérdést, hogy ugyanis van-e őszinte alternatíva, nehéz

megválaszolni ott, ahol bizonytalanság áll fenn a különböző

alternatívákat s azon nehézségeket illetően, amelyeket okozhatnak,

vagy elháríthatnak. A második kérdés, nevezetesen hogy mely morális

érvek támaszthatják alá a hazugságot s melyek, szólnak ellene, olyan

problémákat vet fel, amelyek a rossz elkerülésére hivatkozó

mentségekkel kapcsolatosak: nem lesz egyetértés abban a tekintetben,

hogy milyen intenzívek, milyen közvetlenek, mennyire

visszafordíthatatlanok és milyen hosszan tartók azok a kockázatok,

amelyekről szó van. És ez az egyet nem értés időnként abból fakad,

hogy nagyon is sokféleképpen értékeljük annak szükségességét, hogy

folytassunk-e egy gyakorlatot, amely életre hívta a hazugságokat —

fenntartsuk-e az érvényes válási törvényt, a buszoztatási szabályokat,

a kötelező katonai szolgálatot stb.

A nyilvánosság próbája tehát az ilyen hazugságokat illetően nem

korlátozhatja a vitát az elszigetelt hazugságokra, hanem ki kell

terjesztenie arra a társadalmi gyakorlatra is, amelynek azok részei.

Alternatívák keresésére kell, hogy ösztönözzön mind társadalmi, mind

egyéni vonatkozásban. Az ilyen megtévesztő gyakorlatokban való

részvétel károsító természetére kell összpontosítania a figyelmet,

valamint annak valószínűségére, hogy a gyakorlat elterjedhet, és így

tovább károsíthatja a közösséget.

A megtévesztő gyakorlatok elterjedésének

veszélye

Mikor kell arra gondolnunk, hogy nagyon káros lesz az elterjedés?

Bizonyosan akkor, amikor virágzanak az alkalmak a megtévesztésre,

és amikor az ilyen szokások ismerete oda vezet, hogy elvész a

bizalom, hogy az egyik ember utánozza a másikat, és általában

megtévesztő ellenrendszabályokkal élnek. Az ilyen elterjedéstől való

félelem az alapja annak, hogy nem tartjuk megbocsáthatónak a

szakmai megtévesztést, bármennyire indokoltnak tűnjék is egyes

esetekben. Számos olyan szakma van, ahol a válságszituációk nem

elszigetelt incidensek, hanem gyakori jelenségek. Orvosok, ügyvédek,

újságírók, titkosszolgálati ügynökök, katonák stb. ismételten

kerülhetnek olyan szorult helyzetbe, melyben a komoly

következmények csak megtévesztés útján látszanak elkerülhetőnek.

Választott szakmájuk gyakran hozza őket ilyen válsághelyzetekbe;

szakmájuk ezenfelül jutalmazza a vetélkedést és a szokatlan

teljesítményt. Az ügyeskedés egyik módja lehet az ilyen

teljesítménynek, és ha a megtévesztés mindent átható és ritkán

büntetik, akkor igencsak valószínű, hogy terjedni fog. Ekkor az

elfogadott gyakorlat egyre intenzívebbé lehet, és így egyre

mindennaposabbá lehetnek a visszaélések és hibák, melyek

eredményeként kárt okozunk önmagunknak, a szakmának, az

ügyfeleknek és a társadalomnak.

Az ilyen gyakorlatok során mindig összefonódnak az önző és az

önzetlen motívumok. Önmagunknak hajt hasznot az ügyeskedés,

ugyanakkor úgy tűnik, hogy senkinek sem okozunk túl nagy kárt vele,

és az elért haszon gyakran jelentősnek tűnik. De az önző motívumok

nincsenek világosan megfogalmazva; a valóságban nagyon ritkák a

világos szakmai mértékek vagy a nyílt viták a szakmai szervezetekben

a kimondatlan mértékekről.

A fejezet élén Az elnök embereiből idézettek jó példával szolgálnak

erre. Bizonyos, hogy itt fokozódó válságszituációról volt szó, ami a

nemzetet illeti, és potenciális veszélyt jelentett a nyomozó újságíró

számára, ha túl közel került hozzá, hogy tényeket tárjon fel a

Watergate-ügyről. Az is bizonyos, hogy nagyon kellett igyekezni, ha

valaki első akart lenni a szenzációs leleplezéssel; az a vágy, hogy

szakmailag előrejussanak, és híressé váljanak, nem kis szerepet

játszott a vállalkozásban. Nyomozásukat folytatván, a két újságírónak

nemegyszer kellett hazudnia; a megtévesztések egész hálóját szőtték.

A megkérdezett személyeknek hamisan azt állították, hogy másoktól

kaptak már némi információt, vagy hogy azok mondottak már valamit

róluk. Az egyik riporter megpróbálta kiadni magát telefonon Donald

Segrettinek. A másik hazudott Deep Throatnak, hogy egy tény

megerősítését kihúzza belőle; az különben félt volna tanúskodni. Az

újságban, pedig kinyomtattak olyan információkat, melyek távolról

sem voltak mindig megfelelően alátámasztva.

Nem világos, hogy vajon a nyomozás szükségképpeni titkossága

ténylegesen megkövetelte-e a megtévesztést. Vitathatatlanul nagy

érdeme a riportereknek, hogy napvilágra hozták a Watergate-botrány

visszaéléseit. Lehet úgy érvelni, hogy ehhez elengedhetetlen volt a

megtévesztés; ami azonban a könyvben jóval aggasztóbb, mint maguk

a hazugságok, az az, hogy láthatólag nem volt semmifajta erkölcsi

dilemmájuk. Senki sem állt meg egy pillanatra sem gondolkodni azon,

hogy mennyire problematikus a megtévesztő eszközök használata.

Senki sem mérte fel annak indokait, amelyek mellettük vagy ellenük

szólnak. Semmifajta olyan törekvésről nem számolnak be, hogy

becsületes alternatívát kerestek volna, vagy hogy megkülönböztették

volna a megtévesztés különböző formáit és fokait, megfontolták

volna, hogy vajon bizonyos körülmények inkább igazolják-e a

megtévesztést, mint más körülmények.

A reflexió hiánya azt eredményezheti, hogy számos fiatal riporter

minden gondolkodás nélkül elfogadja e módszerek egyikét-másikát.

Valamint hogy azok, akik sikeresen élnek e módszerekkel országos

válságok idején, ugyanígy cselekedhetnek majd kevésbé kihívó

helyzetekben is. Az olvasóközönségnek az a benyomása alakult ki,

hogy az újságírók normálisnak tekintik az ilyen eljárást. A

következmények tehát nagyon komolyak, kockázatot jelentenek a

közvetlenül érintett személyek szakmai mértékei és a szakmáról

kialakult közvélemény számára éppúgy, mint azok számára is, akik

benne vannak a szakmában, vagy éppen most kívánnak elindulni

benne.

Ugyanez a kockázat fennáll más szakmákban is. A betegek és

haldoklók kezelésénél, a bírósági gyakorlatban, mindenfajta eladás és

ügynökösködés közben - mindenütt, ahol bőséges az alkalom a

megtévesztésre, magas a jutalom, és az alternatívák megfontolására

felhasználható idő gyakorta rövid — a megtévesztő szokások

kialakulásának veszélye sokkal nagyobb, mint más munkakörökben.

A „válság” szó ez esetben eléggé rugalmassá lesz ahhoz, hogy minden

alkalmat, hazugságot szentesítő alkalomnak ítéljünk. Ezért

közelebbről meg kell vizsgálnunk ezen foglalkozások konkrét eseteit.

A nagyszámú lehetséges eset közül a következő fejezetekben csak

néhányat fogok sorra venni. Mások is szolgálhatnának példaként;

abban reménykedem, hogy mihelyt néhány gyakorlatot kérdőre

vonunk, a többieket már könnyebb lesz megvizsgálni.

IX. Hazugoknak szólóhazugságok

„Legyen a férfi barátjának barátja, ajándékot ajándékkal viszonozzon.

Mosolyt mosollyal, hűtlenséget hazugsággal.”

Edda

Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz,

Hiszek neki, bár tudom, hazudik:

Tartson gyereknek, ki nem sejti az

Élet s a világ finom cseleit.

Ifjúnak vél — vélem hiún —, noha

Tudja, hogy delem mögöttem maradt,

S hiszem, bambán, hogy szent álnok szava:

így öljük duplán az egy igazat.

Mért nem vallja be, hogy csak ámít engem?

S mért nem mondom én, hogy öreg vagyok?

Ó, áltatni legjobb a szerelemben,

S a vén kedvesnek fáj, hogy éve sok.

Ezért hazudik nekem, s én neki,

Vétkünk a hazugságot élvezi.

Shakespeare: CXXXVIII. Szonett (Szabó Lőrinc fordítása)

Hazudni azért, hogy leleplezzük

a hazugot

I. sz. 385-ben a keresztény hatóságok kivégezték az elsőt a majdani

sok „eretnek” közül: Priscillianust, Avila püspökét ítélték halálra, mert

az erkölcstelenség és boszorkányság bűnében marasztaltatott el.

Szigorúan aszketikus doktrínában hitt, a házasságról és a testi

örömökről való lemondás mellett szállt síkra, mondván, hogy ez az

üdvözülés útja. E nézetét arra a hitre alapozta, hogy minden anyag,

különösen, pedig az emberi test, beleértve Jézus Krisztus testét is, az

ördög teremtménye.

Halála után követői, nem éppen ésszerűtlenül, elrejtőztek, illetőleg

leplezték hitüket. Hamisan hitet tettek az érvényes hittételek mellett,

titokban azonban folytatták saját lelkigyakorlataikat. Consentius be

akart hatolni közösségeikbe, hogy azután leleplezhesse őket, de

zavarta, hogy így megtévesztéssel kellene élnie. Írt Ágostonnak, hogy

tanácsot kérjen tőle. Nem igazolható-e, ha hazudunk ennek az eretnek

szektának — érvelt —, tekintetbe véve, hogy ők maguk is hazudnak

hitüket illetően?

A dolognak drámai jelentősége volt mindkét fél számára: az

őszinteség forgott kockán. Mindkettejük számára fontos volt az

őszinteség a vallási dolgokban, s fontos volt a hitről tett tanúságtétel.

Magát a „mártír” szót, amely a görögben „tanút” jelent, úgy vették át a

keresztények, hogy azokat is jelentse, akik ragaszkodtak hozzá, hogy

tanúbizonyságot tegyenek keresztény hitükről akkor is, ha ezért

halálbüntetés várna reájuk. A vallási üldözések véres története során

mindvégig ugyanezek a viták fordultak elő: az áldozatok azon

vitatkoztak, hogy vajon alkalmazzák-e a megtévesztést avégből, hogy

behatoljanak a szektákba, melyeket megfékezni vagy megtéríteni

akartak; áldozataik pedig azon, hogy vajon elrejtsék-e hitüket vagy

sem.1 Ugyanilyen viták fordulnak elő politikai üldöztetésekkel

kapcsolatban is; de a kérdés különösen kiélezett vallási

ellenségeskedések esetén, minthogy a vallás szerint a legnagyobb

bűnnek számít, ha valaki Istenben való hitéről hazudik, s ugyanakkor

a vallásos emberek óriási fontosságot tulajdonítanak annak, hogy

leleplezzék a hitetleneket vagy azokat, akiknek elfogadhatatlan a

hitük.

Consentius kérdésére Ágoston azt felelte, hogy jóllehet el van

ragadtatva attól az ügybuzgalomtól, melyet az előbbi „a még rejtett

eretnekek elleni haragjában” is kinyilvánít, nem hiszi azt, hogy helyes

lenne hazugsággal csalogatni elő őket rejtekükből. Ha a hazugságra

hazugsággal felelnénk, írta, az olyan lenne, mintha a rablást rablással,

a szentségtörést szentségtöréssel, a házasságtörést, pedig

házasságtöréssel egyenlítenők ki. És mindenekfölött: a keresztények,

akik büszkék a maguk őszinteségére, nem hazudhatnak az

eretnekeknek, akikről úgy hiszik, hogy a hamisság és megtévesztés

mocsarában élnek; hiszen ezt jelentené, hogy elmossák a legfőbb

különbséget kettejük között.2

Ugyanazzal fizetni, azoknak a rosszcselekedeteit, éretlenségét vagy

inkompetenciáját utánozni, akikkel vitáznunk kellene - ez bizonyára

ahhoz vezet, hogy időnként alacsonyabbra helyezzük a mércét. A

maga komikus szélsőségében nyilvánul meg ez a magatartás a

zavarodott anya kérdésében: „Vissza kell-e ütnöm a kicsinyemet?”3

És mégis sokaknak tűnt úgy, hogy van valami jogosultsága annak, ha

a hazugságot hazugsággal fizetjük vissza — ha nem is gyermekeknek,

de mindazoknak, akik tudják, hogy mit tesznek.

Szemet szemért

Az ilyen nézetek olyan messzire nyúlnak vissza, mint az a

jogszolgáltatás, melynek alapja a „szemet szemért, fogat fogért” elve.

Híveik elsősorban a méltányossággal kapcsolatos mentségekre

hivatkoznak: hazudni a hazugnak annyit tesz, mint azt adni neki, amit

megérdemel, saját játékszabályai szerint játszani, helyreállítani az

általa felborított egyensúlyt. Ugyanígy az ajándékot ajándékkal, a

vendégszeretetet vendégszeretettel, az ütést ütéssel viszonozzuk.4

Részben a reciprocitás e felfogása eredményezi, hogy könnyen úgy

ítélünk: az ellenségnek hazudni kell. Amikor Nixon elnök hozzájárult

a megtévesztéshez és betöréshez, hogy megszerezze Dániel Ellsberg

kartotékait pszichiáterétől, azt hitte, hogy Ellsberg múltbeli árulását

fizeti vissza neki. Nem veszítette-e el Ellsberg a jogát arra, hogy

őszintén kezeljék? Vajon nem azt kapná-e, ami „dukál neki”, ha

válaszként becsapják?

Sokan úgy találják, könnyebb hazudni azoknak, akikről úgy vélik,

hogy maguk is őszintétlenek. Olyan ez, mintha ledöntöttek volna

valamilyen korlátot. És Ágostonnak arra az érvére, hogy hazugságra

hazugsággal felelni olyan, mint szentségtörésre szentségtöréssel, azt

felelhetik: Ez az analógia nem terjeszthető ki odáig, hogy az

következzék belőle: mindig rossz a hazugságokat hasonlóval

visszafizetni. Előhozhatnak egy másik analógiát - a hazugság és az

erőszak alkalmazása között —, és azt kérdezhetik: Ha időnként szabad

erőszakkal felelni az erőszakra, miért ne lehetne hazugsággal

válaszolni a hazugságra? Éppen úgy, érvelhetnek, ahogy valaki

elveszíti a jogát a személyes sértetlenségre, ha másokat erőszakkal

fenyeget, a hazug is elveszíti eredeti jogát arra, hogy becsületesen

kezeljék.

Ezekben a vitákban két elkülöníthető erkölcsi kérdés keveredik

össze egymással. Az első: vajon lehet-e ugyanolyan igénye a

hazugnak arra, hogy megmondják neki az igazságot, mint a becsületes

embernek? A másik, pedig úgy szól, hogy vajon jogosultabb-e a

hazugnak hazudni, mint másoknak?

Az első: vajon van-e jogosultsága a hazug panaszának, amiért a saját

pénzével fizetnek neki vissza? Erre a kérdésre bizonyára az a válasz,

hogy normális körülmények között a hazugnak semmiféle oka sincs

erre az igényre. Teljesen álszent dolog lenne a részéről, ha arra

panaszkodnék, hogy mások nem tartják be azokat a szabályokat,

melyeket ő megszegett. Ennek eredményeként sokan azt hiszik, hogy

teljesen méltányos dolog hazudni a hazugnak.

Ez a végkövetkeztetés azonban rövidre zárja a második kérdést:

szabad-e hazugsággal viszonozni a hazugságot? Jogos-e, ha így

teszünk? Mert döntésünk nem csupán a hazug igényeitől, illetőleg

tisztességétől függ; az ilyen hazugságot éppoly gondosan kell

megvizsgálnunk, mint az összes többit: tekintetbe kell vennünk

minden lehetséges következményét.

Hogy a lehető legvilágosabban lássuk ezt a megkülönböztetést,

vegyünk szemügyre egy mindenki által ismert és teljesen

ártalmatlan beteges hazudozót; olyat például, aki hamisan dicsekszik

fiatalkori sportteljesítményeivel. Biztos, hogy semmi okunk sincs rá,

hogy gyakrabban hazudjunk neki, mint másoknak, pusztán azért,

mert ő hihetetlen történeteket ad elő nekünk. Mert ha az a kérdés

merül fel, hogy miként bánjunk ezzel az emberrel, akkor nemcsak az

ő személyes tulajdonságait kell tekintetbe vennünk, hanem azt a

kárt is, amelyet magunknak, másoknak és az általános bizalomban

okozhatunk a hazugság gyakorlatával. Ha másképpen gondolkod-

nánk, akkor teljesen függővé tennénk magunkat mások jellemének

hiányosságaitól, és a hazugságra hazugsággal válaszolván mindig a

legalacsonyabb közös nevezőre süllyednénk le.

De, még ha jogos is lenne az ilyenfajta válasz, sokszor igen kevéssé

tudhatjuk, hogy vajon mások mikor hazudnak. Azok is sokszor

hibákat követhetnek el, akik viszonozni kívánják a megtévesztést. Ha

jogosnak érezzük, hogy megtévesszük azokat, akikről úgy gyanítjuk,

hogy hazudtak, minden valószínűség szerint hozzájárulunk a tényleges

megtévesztés jelentős növekedéséhez, és súlyosbítjuk a bosszúból

mondott hazugságokat. Ez a felfogás nem állná meg a helyét a

nyilvánosság próbája előtt.

Összefoglalva: kétségtelen, hogy könnyedebben kezeljük az

őszinteség mértékét azoknak az esetében, akiket hazugoknak hiszünk.

Tény például, hogy az ember másképpen viselkedik egy

munkatársával, akiben megbízik, mint egy fondorlatos, agresszív ke-

reskedővel. A mértékeknek ez a könnyedsége azonban csak a

viselkedés különbségét magyarázza; önmagában nem igazolja azokat a

hazugságokat, amelyeket olyanoknak mondunk, akiket messze nem

tekintünk tisztességesnek. Bizonyos olyan károkat, melyeket a hazug

előidézett, talán visszafizethetünk azzal a kárral, melyet a

viszonthazugság okoz neki. Nő azonban annak a veszélye, hogy ez

által több kár ér másokat, meginog az általános bizalom, és kár éri

azokat is, akik bosszúból hazudnak a hazugnak. A hazugnak szóló

hazugság csak akkor igazolható, ha e hazugságnak külön és

kényszerítő mentségei vannak.

Melyek lehetnek ezek a kényszerítő mentségek? Az egyik lehet a

szándékolt hazugság teljes ártalmatlansága. Egy valóban bagatell

hazugság ilyen alapon megbocsátható lehet, csakhogy nem csupán

abban a specifikus esetben, ha hazugnak mondják. Egy második

mentség lehet, ha a hazug, akit valaki megtéveszteni igyekszik, olyan

válságot robbantott ki, mellyel az előbbi fejezetben foglalkoztunk. De

itt ismét csak nem az fogja igazolni a hazugságot, hogy valaki egy

hazugnak hazudott.

A harmadik, gyakran felhozott mentség szorosan kapcsolódik a

kölcsönösségnek ahhoz az érzéséhez, amely a hazugnak szóló

hazugságot természetesebbnek tünteti fel a becsületes embernek

mondott hazugságnál. Arról a vágyunkról van szó, hogy meglec-

kéztessük a hazugot, megmutassuk neki, milyen az, ha hazudnak az

embernek. ∗

Az itt fennforgó mentség a visszafizetés valamifajta hasznára

hivatkozik. A hazug nemcsak elvesztette jogát, hogy bízzanak

benne, hangzik az érvelés, meg is sértette a bizalmat. Ő maga is és

mások is hasznot húzhatnak abból, ha a hazug rádöbben, hogy mi is

ez a magatartás, és akut módon érzi annak eredményeit — más

szóval tehát, ha rákényszerítjük, hogy a megtévesztett pers-

pektívájából lássa a dolgokat.

Ez az állítás sem alapozza, meg azonban azt a jogot, hogy

megtévesszük a hazugokat. Mert ha valaki valóban meg akarja

leckéztetni a hazugot, számos becsületes módját is megtalálhatja

ennek. Ennél fogva az az állítás, hogy csak megleckéztetés céljából

hazudtunk, semmiféleképpen sem lehet utolsó mentsvárunk. És az

* Ez a mentség gyakran összekeveri a „megleckéztetés” kétféle értelmét: a bosszút és a nevelést.

ilyen hazugság nem is fogja szükségképpen elérni azt a célt, amelyet

mentsége kitűz elébe — nagyon is lehetséges, hogy a hazug nem érti

meg a leckét, vagy éppen nem is vesz róla tudomást. Az így kezelt

hazugok legtöbbször csak arra a következtetésre jutnak, hogy igazuk

volt, amikor azt állították, hogy mindenki más is hazudik, és ennek

megfelelően alakították ki a maguk mércéjét. Ezen oknál fogva

nemcsak hiba, ha azért hazudunk, hogy leckét adjunk, hanem

egyszerűen ellentétes hatást ér el azoknál, akikről úgy hisszük, nem

tudják pontosan, mi is a tisztesség. A gyermek, a meggondolatlan, a

zavaros fejű és a mániákus csak akkor fog kialakítani magában

teljesebb képet a tisztességről, ha mások tisztességét, nem, pedig

annak ellenkezőjét tapasztalja.

Consentius viszont egy negyedik dologra hivatkozott, amikor a

megtévesztést kívánta arra felhasználni, hogy leleplezze az

eretnekeket. Nem a puszta kölcsönösségre vagy megleckéztetésre

gondolt. Hazugságait arra is fel kívánta használni, hogy az igaz-

mondás elvét szolgálja velük, arra vonatkozóan, amit a

legmagasabbrendűnek tekintett. Ezt a célt kétféleképpen kívánta

elérni. Mindenekelőtt a priscilliánusok kétszínűségét akarta leleplezni

— a vallást illető nézeteik hamisságát is, s önvédelemből mondott

hazugságaikat is: De amikor így tett, abban is reménykedett, hogy

előmozdíthatja az igaz hit ügyét, és gyengítheti, vagy elpusztíthatja

annak ellenségeit.

Erre a védőbeszédre Ágoston a leghevesebben reagált: „Nem látod,

hogy éppen azokat támogatja ez az érv, akiket hazugságunkkal

zsákmányul akarunk ejteni? Amiként Te magad megmutattad, éppen

ez a véleményük a priscilliánusoknak. Hogy alátámasszák ezt a

véleményüket, bizonyságul hozzák az írást, arra ösztönözve

követőiket, hogy hazudjanak - mintha ezzel az ősatyák, a próféták,

az apostolok és angyalok példáját követnék. Nem átallanak még

Krisztusra, a mi Urunkra sem hivatkozni, úgy gondolván, hogy

másképp nem tudják hazugságukat igazságként beállítani, kivéve,

ha azt mondják: maga az Igazság hamis. Megcáfolnunk kell őket, nem

utánoznunk.”5

Ahogy Ágoston rámutatott, az igazmondásra való hivatkozás nem

mentség a hazugoknak szóló hazugságra. Nem jobb, mint ha a

méltányosságra — akár megtorlásként, akár a kölcsönösség folytán -

vagy ha a haszonteremtésre hivatkoznánk. Van azonban egy olyan

kontextus, amely megbocsáthatóbbá teszi az ilyen hazugságokat,

mégpedig az, amikor a hazug és a becsapott megegyeznek egy

kölcsönösen megtévesztő viszony felől.

Kölcsönös megtévesztés

A fejezet elején idézett Shakespeare-szonett egy egészen mindennapi,

gyakran szívszaggató emberi helyzetet ír le, ahol két személy

becsapja egymást, de ennek mindkettő tudatában van, s mindkettő

kitart amellett, hogy inkább folytatja ezt, mintsem hogy szembesüljön

azzal, amit addig leplezett. Mindkettő azt színleli, hogy hisz a másik

hízelgésének és bizalmának:

„Ezért hazudik nekem, és én neki,

Vétkünk a hazugságot élvezi.”6

A legtöbb barátság és család is támaszkodik ilyen kölcsönösségre,

hogy fenntartson illúziókat, s elfojtsa oly dolgok emlékezetét, amelyek

túlságosan is fájdalmasak ahhoz, semhogy szembesüljünk velük, és

hogy támogassák egymást, amikor ez szükséges. Ezeket a kötéseket

néha örömmel tartják fenn; leggyakrabban azonban fájdalommal,

minthogy igen kevés, vagy nincs is szabadságuk ahhoz, hogy mindent

újrakezdjenek.

Ez a megtévesztés olyan játékra emlékeztet, ahol mindkét partner

tudja a szabályokat és aszerint játszik. Tehát egyfajta

csoportegyezséget képvisel, melynek jegyében a résztvevők világosan

tudják, mi az, amit tenni szabad, s mi az, amit mindegyikük nyer az

egyezségen. Egy pókerjátszma ilyen egyezmény. Vegyíti a bizalmat a

bizalmatlansággal, az alkudozást a hazardírozással. A kölcsönös

becsapás lehet rövid lejáratú, mint egy pókerjátszma, vagy tarthat a

végtelenségig. Ami kockán forog, lehet jelentéktelen vagy nagyon is

komoly. Az a legjobb benne, hogy a gyakorlat önkéntes, nyíltan

vállalt, és befejezhetjük, amikor csak akarjuk. A legtöbb ellenvetés,

amit a becsapás különben kivált, nem áll rá.∗

De csak kevés kölcsönös becsapás ilyen eszményi egyezség.

Némelyik egyáltalában nem is egyezség, jóllehet a hazugok annak

nevezik, s gyakran hiszik is, hogy az így például sokan azzal

* Vegyük szemügyre a megtévesztés és az erőszak közötti analógiát: egy ökölvívómeccset

rendszerint önként vállalnak a résztvevők, és pontos konvenciók szerint fejeznek be.

Vállalhatja valaki önként a párbajt is, de gyakran - legalábbis az egyik fél — szociális

kényszerből teszi ezt. Ha egyszer belekerültünk, csak a legnagyobb nehézségek árán

menekülhetünk. Végül egy rablótámadást sem önként nem vállal az áldozat, sem pedig nem

menekülhet meg másképpen, mint ha ő maga is kényszert alkalmaz.

racionalizálják haldoklóknak vagy krónikus betegeknek szóló ha-

zugságaikat, hogy úgy vélik: „tudja, hogy tudom, hogy haldoklik”;

ezzel bújnak ki az alól, hogy becsületesebben kelljen beszélniük.

Egyfajta kaloda ez mindkét fél, de különösen a beteg számára, aki

gyakran túlságosan is sebezhető ahhoz, semhogy képes legyen

őszinte információhoz jutni. Ha viszont másfelől egy beteg ember

azt kéri, hogy ne terheljék elkeserítő hírekkel, létrejöhet egy olyan

egyezmény, ahol mindkét fél tiszteletben tartja a megegyezést. És

mint mindig, a legnehezebb szituációk azok, ahol valaki azt hiszi,

hogy a beteg nem mindig óhajtja az őszinteséget, de nem meri ezt

megkérdezni, félvén, hogy tiltott területre téved.

Bizonyos alkudozási szituációkban ugyancsak ilyen kölcsönösen

megtévesztő szerepeket játszunk: mint vevő és eladó, védő és ügyész,

némelykor férj és feleség. Egy bazárban például a hamis állítás kon-

venció; őrültség lenne, ha valaki eleve kinyilvánítaná, hogy neki

becsületes szándékai vannak. Ha vevők és eladók a feltételek

tudatában és önkéntesen alkusznak, nehezükre esnék, hogy

félrevezetőnek tekintsük túlzásaikat, hamis állításaikat (hogy ez aztán

csakugyan az utolsó ár) vagy azt, tettető szavaikat, hogy nem érdekli

őket az üzlet többé. Itt mindkét fél beleegyezett a játékszabályokba.

Sokkal nagyobb problémák merülnek fel az alkudozás során, ha az

egyik vagy akár mindkét fél részvétele nem önkéntes, vagy ahol a két

fél nem egyformán ismeri azokat az alapvető szabályokat, melyek

megengedik a megtévesztést. A hazugok könnyen kiterjesztik az

önkéntes kölcsönös alkudozás analógiáját, hogy mentséget találjanak

sokkal kérdésesebb gyakorlatokra. Egy gyártulajdonos például

hamisan azt jósolhatja, hogy az üzemnek be kell zárnia, ha a

szakszervezet nyeri meg a következő üzemi képviseleti választást. Ez

a megtévesztés nem bocsátható meg a kölcsönös alkudozási

egyezmény mozzanataként. Mert világos, hogy nem tudja valamennyi

alkalmazott azokat a „játékszabályokat”, amelyek szerint a munkaadó

játszik. Az alkalmazottak azért is vannak nagy hátrányban, mert igen

keveset tehetnek azért, hogy válaszképpen ők is megtévesszék a

munkaadót. És, még ha ismerik is a nekik mondottak megtévesztő

természetét, sokszor nincsen módjuk kilépni az alkudozás

szituációjából, minthogy nincsen más, egyenértékű álláslehetőségük.

Miután a szakszervezet már megalakult, a gyártulajdonosnak az a

hamis állítása, hogy be kell zárnia az üzemet, ha mondjuk a

szakszervezet, ragaszkodik a 10 százalékos béremeléshez, gyakran

olyan összefüggésben hangzik el, melyben a megtévesztés lehetőségét

mindkét oldalon gyanítják. A szakszervezet megtorolhatja ezt azzal,

hogy megtévesztő fenyegetésekkel él a tárgyalóasztalnál. De jóllehet

mindkét fél ismerheti a játékszabályokat, egyikük sem adhatta

beleegyezését ahhoz, hogy ezek szerint játsszanak. Nem fejezhetik be

szabadon az alkudozást-és nem, változtathatják meg szabadon a ki

nem mondott szabályokat.

A példák azt mutatják, hogy a megtévesztés az alkudozás és az

adás-vétel során távolról sem mindig olyan kölcsönösen és szabadon

elfogadott, mint a játék esetében. De, még ha ilyen is, akkor is

okkal kérdezhetjük, hogy nem csúszhat-e át másfajta gyakorlatokba

úgy, hogy most már félrevezetik azokat, akik nem egyeztek bele a

megtévesztésbe; nem lesz-e hatással magukra a hazugokra, még

akkor is, ha ők a legcsekélyebb mértékben sem bántják egymást.

Még egyszer: a játékkal való analógia, amely megengedi a hazugságot

és a blöfföt — segítségünkre van. Számos ilyen játék esetében

világosak a határok; a játékosok tudják, mikor, kivel és milyen

szabályok szerint játsszanak. Bizonyos alkuszituációk ugyancsak

világosan megkülönböztethetők más vállalkozásoktól. Sok közülük

azonban nem. Akkor azután nehéz már tudni, mikor szabad valakinek

hamiskodnia és mikor nem, ki önkéntes résztvevő és ki nem az, és

milyen fokú megtévesztést engednek meg a „szabályok”.

Ezek a nehézségek felfokozottan jelentkeznek azok számára, akik

idejük nagy részét töltik megtévesztő alkudozással: könnyen

elveszíthetik azt a képességüket, hogy megkülönböztessék az

őszintétlenség fajait és fokait; és hacsak nem nagyon világosak a

határvonalak azok között a körülmények között, ahol a megtévesztést,

megengedő szabályokat alkalmazhatjuk, és azok között, ahol nem, a

megtévesztő taktika átcsaphat más viszonylatokra. Végül a

kölcsönösen megértettnek tekintett megtévesztő gyakorlat részesei

esetleg már magukra kell, hogy kényszerítsék ítéleteiket, továbbá

csökken a szavahihetőségük még akkor is, ha az eredeti alkudozási

gyakorlat önmagában ártalmatlannak tetszett.

Az alkudozásnak és az ügynökösködésnek ezerféle árnyalata van,

számos olyan formája, amelynél ki kell állni az elfogadottnak látszó

gyakorlat mellett, és annak megfelelően kell cselekedni. Sokan e min-

dennapi kontextusokon belül alakítják ki a maguk személyes mércéit.

Egy újkeletű tanulmány szerint az üzletemberek növekvő gondja,

hogy munkájuk nyomást gyakorol a mércékre azáltal, hogy jutal-

mazza a megtévesztést.7 Úgy találják, hogy rendkívül akut probléma a

„számok manipulálása”, továbbá a becsületesség kérdése a hirdetések,

valamint a csúcsvezetőknek, az ügyfeleknek és a közigazgatásnak

adott információk területén.

Összegezve: az a körülmény, hogy valaki maga hazug,

önmagában nem erősíti meg a megtévesztés mentségeit, legyen szó

akár a hazugság ártalmatlanságáról, akár válsághelyzet fennállásáról

vagy önkéntes kölcsönös egyetértésről világosan körülhatárolható

körülmények között. Az alternatívákat továbbra is fel kell mérni, az

erkölcsi érveket továbbra is fontolóra kell venni, továbbra is

számításba kell venni a nyilvánosság próbáját. De végül, ha a hazug,

akinek valaki hazudni akar, maga is olyan helyzetben van, hogy kárt

okozhat valakinek, akkor eltolódhat az egyensúly: nem azért, mert ő

hazug, hanem mert veszélyt teremt. Láttuk már, hogy a komoly

károk elkerülésére irányuló törekvés igazolhatja a hazugságot,

ahogy azt is megengedi, hogy erőszakhoz folyamodjunk. Ezért

valamivel részletesebben szeretném megvizsgálni azt a kérdést,

amikor azoknak hazudunk, akik kárt okozhatnak: ellenségeinknek,

és azoknak, akikről úgy véljük, hogy fenyegetést jelentenek a

számunkra. Hiszen Consentius és Nixon a valóságban éppen az elhitt

fenyegetés miatt gondolták, hogy szabad hazudniuk ellenlábasaiknak,

nem, pedig azért, hogy visszafizessenek egy hazugságért,

megjavítsák, a hazugokat vagy alátámasszák azt, amit igaznak

hisznek.

X. Az ellenségnek szóló

hazugságok

„Ha valaki a másikat ellenségének, vetélytársának, ellenfelének

nevezi, akkor az önszeretet nyelvén beszél, az ő sajátos

körülményeiből és helyzetéből adódó, reá magára jellemző érzelmeket

fejez ki. Ha viszont valaki a másikat a romlott, az aljas vagy a züllött

jelzővel illeti, már más nyelven beszél, s olyan érzelmeket fejez ki,

melyek vonatkozásában elvárja hallgatóságától, hogy egyetértsen

vele. Ez esetben tehát a maga személyes és különös helyzetéből kell

kiindulnia, de másokkal közös szempontot kell választania; az emberi

társadalom bizonyos egyetemes alapelveit kell mozgásba hoznia, s

olyan húrokon kell játszania, amelyekre az egész emberiség rá van

hangolva.”

Dávid Hume: Értekezés az erkölcsi elvekről

„A nép nagy tömegei [. . .] könnyebben esnek áldozatul egy nagy,

mint egy kis hazugságnak.”

Adolf. Hitler: Mein Kampf

„Már igen korán felfedeztem, hogy az igazság keresése nem engedi

meg, hogy erőszakkal kényszerítsük ellenfelünkre az igazságot;

tévedésétől türelemmel és együttérzéssel kell őt elválasztani.”

Gandhi: Védekezés a zendülés vádja ellen

Csak azt kapja, amit megérdemel

Ha valakit ellenségünknek hiszünk, akkor azt gondoljuk róla, hogy

rosszindulatú velünk szemben, és arra is képes, hogy kényszert

alkalmazzon velünk szemben: erőszakot, azzal való fenyegetőzést

vagy megtévesztést. Az adócsaló, a túszszedő, a hódító a társadalom

ellensége; de a személyes ellenfél, az üzleti, szerelmi vagy politikai

vetélytárs ugyancsak rosszindulatú lehet velünk szemben. Ezekben a

viszonylatokban az „ellenség” és a „hazug” fogalmai között nem

teljesen esetleges a kapcsolat. Az ellenség, ha nem is mindig, de

gyakran hazudni fog, hogy legyőzzön: és azt, aki hazudik neked, ha

nem is mindig, de gyakran ellenségednek minősíted.

Az ellenségnek szóló hazugság két célt szolgál. Először is

elháríthatja manővereit. Ha a hazugsággal elérjük, hogy azt gondolják

rólunk, túl erősek vagyunk, semhogy legyőzhetnének vagy pedig,

ellenkezőleg, oly nyomorúságosak és jelentéktelenek, hogy nem is

érdemes megtámadni bennünket, akkor talán teljesen el is háríthatjuk

a támadást. Másodszor, a hazugság része lehet az ellenség legyőzésére

irányuló stratégiának. A második világháborúban a szövetségesek

például nemcsak titokban tartották a tervezett normandiai

partraszállásra vonatkozó információkat, hanem megtévesztő

stratégiát is alkalmaztak, hogy a németek azt higgyék, a partraszállás

máskor és másutt fog bekövetkezni.

Az ellenségnek szóló hazugság szoros kapcsolatban áll azokkal a

hazugságokkal, melyeket fennmaradásunk érdekében és súlyos

válsághelyzetekben mondunk — ezt a korábbi fejezetekben már

tárgyaltuk. Nagyon gyakran azonban sem közvetlen válságról nem

beszélhetünk, sem pedig fennmaradásunkat nem fenyegeti közvetlen

veszély; az ellenségnek szóló hazugságokat hagyományosan mégis

magától értetődően igazoltnak érezzük. Az ilyen hazugságok

mindenekelőtt a megtorlás méltányosságának érzésére hivatkoznak.

Az ellenséggel úgy bánunk, ahogy megérdemli; csak azt kapja, amit

megérdemel. Ehhez járul, hogy a károkkal szembeni védekezés minden

ellenséges viszonynak mozzanata. Az önvédelem mentségére még

azok is hivatkoznak, akik jóval határaikon túl agresszív háborúba

kezdenek. Ahol pedig az önvédelem szóba sem jöhet, egy másik

nemzet védelmével hozakodnak elő. Ha a megtorlás és az

önvédelem adva vannak, mint mentségek, általában teljesen

feleslegesnek tartanak már minden további vizsgálódást. Az

ellenségeskedések tovább polarizálják hűségünket, és megerősítik a

hitet a magunk ügyének igazában. Akkor azután mindkét fél meg-

próbálja meggyőzni magát arról — másik védőbástya a kétségek ellen

-, hogy Isten, a sors vagy az igazság az ő oldalán van.

Ez az igazságosság gyakran erőszakolt. De vannak idők, amikor

igazolható. Ebben a fejezetben gondosabban szeretnék szemügyre

venni két olyan alapelvet, melyekre az ellenségnek szóló hazugságok

során hivatkoznak: a méltányosságot és a károk elkerülését.

Mindenekelőtt azzal akarják igazolni az ellenségnek szóló

hazugságot, hogy az ellenség nem is érdemel más bánásmódot. A

méltányosság a legkorábbi és a legelterjedtebb intuitív erkölcsi

megítélés szerint azt kívánja meg, hogy barátokkal jól, az ellenséggel,

pedig rosszul bánjunk. Általában is úgy kell bánnunk az emberekkel,

ahogy azt magatartásuk alapján megérdemlik. Az ellenség

méltánytalansága, agresszív cselekedetei, vagy szándékai folytán

elvesztette azt a jogát, hogy méltányosan kezeljék. Az a gondolat,

hogy az ember a másik arcát is odatartsa az ellenségnek, mélyen

idegen az ilyen intuitív erkölcsiségtől.

Kevesen tartották olyan egyértelműen igazoltnak, az ellenségnek

szóló hazugságot, és kevesen fogták fel olyan szélesen az „ellenséges

viszonyt”, mint Machiavelli. Amellett kardoskodott, hogy stratégi-

ánkban a megtévesztés és az erőszak vegyülékét kell alkalmaznunk;

mind a rókát, mind az oroszlánt utánoznunk kell. Arra intette a

fejedelmet, hogy ha szükséges, szegje szavát azon az alapon, hogy az

emberek „rosszak”: „. . .kétféle módszer van a küzdelemben: az egyik

a törvényekkel, a másik az erőszakkal. Emberi tulajdonság az egyik,

állati sajátság a másik. Mivel azonban az egyikkel némelykor nem

boldogulsz, a másikhoz kell folyamodnod. [. . .] S mert a

fejedelemnek jól kell használni állati természetét is, a rókát és az

oroszlánt kell követnie; az oroszlán tehetetlen a hurokkal szemben,

a róka a farkasok elől nem tud menekülni. Ezért hurkot ismerő

rókának kell lennie, és farkast rémítő oroszlánnak. Aki egyedül az

oroszlán természetét utánozza, semmire nem megy vele. A bölcs

uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s

ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók

lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem

tartanák meg adott szavukat veled szemben, így hát neked sem kell

megtartanod velük szemben. [. . .] De ezt a természetét jól el kell

titkolnia [a fejedelemnek], és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell

lennie: olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek,

hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga

emberét.”1

Az előző fejezetben már mérlegre tettük az arra való hivatkozást,

hogy mások is megtévesztéssel élnek, és úgy találtuk, hogy ez

önmagában nem igazolja a megtorlásként vagy bosszúból mondott

hazugságot.

Most a következő a kérdés: Az a tény, hogy „az emberek rosszak”,

hozzátesz-e valamit az ilyen hazugságok igazolásához, azon túl, amit

válsághelyzetben önvédelemként már megengedtünk? És mit érthetett

Machiavelli azon, amikor abból a célból, hogy ez az állítás

igazolhassa a nekik szóló hazugságokat, azt mondotta, hogy az

emberek rosszak?

Először is ez a kijelentés azt a hitet tükrözi, hogy az emberek

hajlamosak rosszat cselekedni, fenyegetőzni, ami helyénvalóvá teszi,

hogy viszonzásképpen hazudjunk nekik. Egyeseknél ez az ítélet az

azokra vonatkozó tapasztalatból ered, akiktől félnek; mások osztály-,

faji vagy vallási vonásnak tekintik bizonyos csoportok tagjainak

fenyegető magatartását, és ebből arra következtetnek, hogy

alattomosan kell bánni velük. Másodszor, minthogy egyesekről azt

hiszik, hogy rosszak, automatikusan azt is gondolják, hogy velük

kevésbé őszintén kell bánni; nem lehet bízni bennük, miért kellene

tehát becsületesnek lenni velük szemben? Megfordítva, azok, akik

másokat megtéveszteni, vagy másoknak kárt okozni igyekeznek,

nyernek azáltal, ha ellenfeleiket rosszaknak vagy éppenséggel

emberalatti lényeknek tüntetik fel, mert az ilyenek szerintük nem

várhatják el, hogy tisztelettel kezeljük őket. Háborúban álló nemzetek

jelszavaikban és propagandájukban gyakran végtelenül messzire

mennek el, hogy ellenfelüket emberalattinak, sőt ördöginek tüntessék

fel, aki nem érdemel becsületességet és tiszteletet.

Harmadszor és az első kettő eredőjeként, az ellenfelet gyakran azon

a „társadalmi szerződésen” kívül állónak tekintik, amely különben az

emberi lények között, vagy legalábbis minden egyes konkrét társa-

dalmon belül fennáll. Az „outsiderek” - tartják - nem tesznek vagy

nem, tudnak eleget tenni a fennálló szabályoknak. Nem tartanak be

semmifajta társadalmi megegyezést, ebből hasznot húznak, s ezért

nem várhatják el a másoknak, különben kijáró támogatást. Ezt az

állítást nagyon elevenen fejezte ki James Martineau 1875-ben:

„Minden emberi társadalmon belül, annak sokaságával keveredve,

mindig vannak néhányan, akik ily módon benne vannak, de nem

belőle valók, akik nem szolgálják, hanem élősködnek rajta, s arra

használják fel rendjét, hogy büntetlenül rendetlenek lehessenek, a

jogokat a rossz ürügyévé tegyék. Gyilkosok, rablók, felfegyverzett

ellenségek, társadalmon kívüli bolondok. [...] Egy bizonyos erkölcsi

konszenzus nélkül nem hozható létre az igazság birodalma, s nem

lehetünk annak részeseivé.”2

Martineau számára egyértelmű volt, hogy azok, akik a

társadalmat fenyegetik, kívül állnak annak erkölcsi kötöttségein, és

azért nem kell őket azzal a becsületességgel kezelni, ami a

többieknek kijár. Azok, akik akciót terveznek az ellenség ellen, ha

felfegyverezték magukat ezzel a meggyőződéssel, szögre

akaszthatják normális erkölcsi aggályaikat. Semmi okát nem látják

annak, hogy a hazugság alternatíváit keressék, igen ritkán

kérdőjelezik meg saját motívumaikat vagy azt a folyamatot, melynek

eredményeképpen ellenségeiket ellenségként látják, akik kívül

állnak a társadalmi szerződésen. Ha az uralmon levők vagy a

forradalmárok, szerelmi vagy üzleti vetélytársak mégis igazolni

próbálják, hogy becsapják azokat, akiket ellenségüknek tekintenek,

szavaik üresen csengenek, különösen a manapság egyre

gyanakvóbbá váló emberek fülében. Mert mindazok a veszélyek,

amelyek a válogatás nélküli hazugságból és a hatalom

korrumpálódásából erednek, tovább növekszenek, amikor valakinek a

becsapottakról alkotott lebecsülő véleménye látszik igazolni

hazugságait.

A leglényegesebb az, hogy azok, akik abból a meggyőződésből

hazudnak az ellenségnek, hogy az igazságosság megengedi ezt, nem

veszik tekintetbe, hogy a hazugság hatással van rájuk, is mint cselek-

vőkre, másokra, akiket érinthet, és az általános bizalomra is. Lehet,

hogy a megtorlás jogosult; ebből nem következik, hogy a becsapás is

igazolható. Éppen ellenkezőleg, az ilyen célú hazugságok különös

óvatosságot követelnek meg.

Mert az a kár, amely az ellenségnek szóló hazugságból származik,

rendkívül széles körűvé válhat, hiszen nagyon is esetleges, miként

„neveznek ki” valakit ellenségnek. Ha ellenséges és káros egyének

ellen akarnak erőszakot alkalmazni, ennek nyilvános igazolása nagyon

világos, és nyilvános bizonyítását követeli meg annak, hogy éppen így

minősítik őket. Sokan azonban, éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem

törekszenek erre a nyilvános igazolás során. Sokszor oly mértékig

paranoiásak, hogy azt képzelik, maga a nyilvánosság esküdött össze

ellenük, az ellen kell harcolniuk. Machiavelli, pedig a hazugságot,

nemcsak mint megtorlást, hanem mint megelőzést is megengedi.

Minthogy „nem tartanák meg adott szavukat veled szemben”, a

magad részéről „neked sem kell megtartanod”. Semmiféle

bizonyítékra sincs szükség, hogy jelenlegi ellenségességüket

bizonyítsuk; az is megteszi, ha megjósoljuk, hogy a jövőben majd

szavukat szegik.

A paranoia nem valami rendkívüli dolog, ha arról van szó, hogy

„ellenségeket” kreáljunk és eldöntsük, miként bánjunk velük. S ami

rosszabb, minél paranoiásabb egy cselekvő személy vagy csoport —

minél inkább meg van győződve róla, hogy összeesküvést szőnek

ellene, és hogy az ő ügye minden más felett áll -, annál önelégültebben

fogja úgy látni, hogy hazugságát az ellenség kiérdemelte

romlottságával. A paranoia és a megalománia a hazug

perspektívájának patologikus torzulása, de ugyanígy eltorzíthatja a

megtévesztettek perspektíváját is. Mindkét fél ellenséget sejt minden

bokorban, becsapást és erőszakot szimatol minden oldalról. A

perspektívák, eltorzulása elkábítja a feleket, minden vélt kihágás még

nagyobb bosszúra sarkall, újabb elővigyázatosságra int.

A legtöbb olyan állítás, hogy az ellenségnek szóló hazugság

jogosult, nem állna meg tehát az ésszerű vizsgálódás előtt. Az

elfogultság kockázata itt sokkal nagyobb, mint a semleges

személyeknek szóló hazugságok vagy az olyan hazugságok esetében,

melyek segítő szándékúak. Minél reflektálatlanabbak ezek az

állítások, s minél gépiesebben kezelik a csoportot ellenségként, annál

valószínűtlenebb, hogy a pártatlan szemlélő elfogadhatná az

ellenségnek szóló hazugság mentségeit. A kár, amelyet a

megtévesztetteknek és maguknak, a hazugoknak okoznak, továbbá az

a tény, hogy a hazugságok másokat is fenyegetnek, túl nyilvánvaló

lesz, az a mód pedig, ahogy rosszindulatot tulajdonítanak az

ellenségesnek tekintett csoportnak, nem lesz meggyőző.

Bizonyos azonban, hogy vannak olyanok is, akik oly nyilvánvalóan

ellenségesek, oly nyilvánvalóan fenyegetőek, hogy hibás megítélésük

veszélye kicsiny. Nem menti a hazugságot, hogy megtorlásképpen

tesszük; de vajon az, hogy az illetők ténylegesen ellenségek, nem

igazolhatja-e a hazugságot? A következő kérdést kell feltennünk:

Tovább mehetünk-e a hazugság igazolása tekintetében itt, mint az

egyéb válsághelyzetek esetében? Vajon önmagában az a tény, hogy a

válságot ellenség okozta, hozzáad-e valamit a válaszhazugság

igazolásához? Vajon kevésbé kell-e válságosnak lennie a helyzetnek,

vagy kevésbé kell-e közvetlennek lennie a válságnak ahhoz, hogy egy

hazugság igazolható legyen akkor, ha ellenségnek hazudunk? Már egy

kevésbé fenyegető, kevésbé közvetlen válság esetén is hazugsághoz

folyamodhatunk-e akkor, ha azt ellenség okozta, mintha természeti

katasztrófa, vagy akár — akaratlanul — barátaink?

A kárelhárítás

Már megtárgyaltuk azokat az eseteket, amikor önvédelemből vagy a

megengedhetetlen erőszak elleni védekezésül jogosult a megtévesztés.

Az ellenségeskedés megsokszorozza az ilyen válságos helyzeteket,

valamint azok intenzitását is. Ostrom, invázió, kémkedés és kínzás3 —

mind együtt járnak becsapással és viszontbecsapással. Ha ez a folyamat

egyszer nekiindult és tartóssá vált, nehéz olyan pillanatot találni,

melytől fogva azt mondhatnánk, hogy valaki nem folyamodhat

többé válaszként megtévesztéshez. Így például ha kínzóinkat vezetjük

félre minden lehetséges stratégiával - ez egyértelműen meg fogja állni

a nyilvános igazolás próbáját. Az áldozatnak nincs más

alternatívája, ha el akarja kerülni mások iránti hűségének

megszegését, ha védelmezni akarja mások életét. A kínzónak nem

lehet igénye arra, hogy becsületes válaszokat kapjon, minthogy ilyen

módszerekhez alacsonyodott le. Teljesen valószínűtlen, hogy a

hazugság gyakorlatának elterjedéséhez vezetne, ha az áldozat hazudik

az erőszak szituációjában. És végül: az áldozat nincsen abban a

helyzetben, hogy tekintetbe vegye az önmagának vagy az általános

bizalomban okozott kárt.4

Ha ilyen feltételek mellett jogosult a hazugság, nem áll-e ugyanez

az olyan hazugságokra is, amelyek megelőzik ilyen feltételek

kialakulását? Mi a véleményünk a hazugságok sorozatáról, amely

megakadályoz egy igazságtalan háborút? Vagy az alattomos

módszerekről, ha abból a célból élünk velük, hogy megtudjunk

valamit egy készülő támadásról, s ezáltal talán gátat is vessünk neki?

Vajon ezek a hazugságok nem az önvédelem fogalmát terjesztik-e ki?

Állíthatja-e valaki is például azt, hogy nem volt helyes a

szövetségesek részéről, hogy a második világháború idején a

normandiai partraszállás idejét és helyét illetően becsapták a

németeket?

Elvben sok szól amellett, hogy ily módon kiterjesszük az önvédelmi

hazugságok igazolását. A fenyegetettség valóságos és nagyméretű;

sokszor nincsenek alternatívák; és a becsapásra a már folyó

ellenségeskedések részeként bizonyára számítanak mindkét oldalon,

annál is inkább, hiszen az erőszakot már nyíltan használják. Az

önvédelem — és mindenfajta kétszínűség használata - felülmúlhatja

azt a kockázatot, amelyet maguk a hazugságok jelentenek. Ha a

megtorlásra vagy a méltányosságra való hivatkozás nem menti is az

ellenségnek szóló hazugságot, az önvédelem és a kár elkerülése igenis

mentheti. Nem szabad a becsületesség nevében lehetővé tennünk,

hogy az ellenség veszélyt teremtsen, ha a megtévesztés megelőzheti,

vagy elháríthatja azt.

A gyakorlatban azonban az ellenségnek szóló hazugság óriási

hátrányokkal jár. Mindenekelőtt, ahogy már utaltunk rá, a

legnagyobb óvatosságra int az a tény, hogy igen nagy a tévedés és

diszkrimináció valószínűsége, amikor kiválasztjuk, ki számít ellen-

ségnek. Az ellenségnek szóló hazugság nagyon speciális veszélye,

hogy a dolog visszalő. Igen gyakran az a helyzet, hogy az ellenségnek

szóló hazugság egyben a barátokat is éri; és amikor lelepleződik, s

némelyek biztosan lelepleződnek, igen nagy árat kell fizetnünk érte.

Az U—2 incidens például nem akart más lenni, mint rutinhazugság,

mellyel leplezik a pilóta felderítő küldetését. Az ellenséget akarták

megetetni vele. Mégis ez a hazugság volt az a fordulópont, melyen

megingott az amerikai állampolgárok bizalma vezetőik szavában.

Még ha a hazugság igazolható is az erőszakkal szemben és az

önvédelem nevében, akkor is nagy óvatosságot követel, mert a

megtévesztés nem célozhat azzal a precizitással, ahogy az erőszak

számos formája. Minél átfogóbb a megtévesztési terv, annál való-

színűbb, hogy visszaüt.

A kormányok hatalmas, önmagát fenntartó megtévesztési apparátust

építenek fel az ellenséggel szemben. De ha azután egy kormányról

már tudják, hogy megtévesztő manővereket folytat, az eredmény

önmaga ellen fordulhat, és bomláshoz vezethet. Előfordulhat, hogy a

hatás az agymosáséhoz kezd hasonlítani, ahogyan azt Hannah

Arendt leírta:

„Gyakran megjegyezték már, hogy hosszú távon az agymosás

legbiztosabb eredménye sajátos cinizmus, a teljes visszautasítása

annak, hogy higgyünk bárminek is az igazságában, bármilyen

megalapozott legyen is a dolog. Más szóval, ha a tényleges igazságot

következetesen és totálisan hazugságokkal helyettesítjük, az eredmény

nem az lesz, hogy a hazugságot igazságnak fogadják el, az igazság,

pedig mint hazugság kerül szégyenbe, hanem az, hogy elsikkad az az

érzékünk, mellyel a valóságos világban tájékozódunk - hiszen az

igazság és hamisság kategóriája azok közé az értelmi eszközök, közé

tartozik, melyek ezt a célt szolgálják.”5

Még ha nem is totális hamisságot állítunk az igazság helyébe, még

ha a hazugságot a megtévesztett csak marginálisnak vagy részlegesnek

tekinti is, vagy ha olyan dolgokat érint is, melyeket döntőnek tekin-

tenek, a cinizmus állapota lehet az eredmény. Ezen oknál fogva a

nemzetközi megtévesztésnek az a számos formája, amelyekről a

kormányok úgy vélekednek, hogy „beletartoznak a játékba”,

messzemenő következményekkel járhatnak a belső és külső bizalomra

egyaránt.

Egyre bizonyosabbnak tűnik, hogy a világközvélemény, amely felé

ez a propaganda irányul, mind bizalmatlanabbá válik. Egyre erősebb

a manipuláltság érzése, s meggyengülőben van bizalmunk saját

kormányunk és más kormányok iránt. Ennek eredményeképpen a

polgárok világszerte mind kevésbé hiszik, hogy befolyásolhatják a

kormányok tevékenységét.6

A bizalom elvesztése bizonyos fokig pozitív hatással van az

egyénekre. Azok, akiknek módjukban van ellenállni a bürokrácia

nyomásának, meg is teszik ezt, és mind kevesebb embert lehet

belesodorni értelmetlen háborúkba. De a jelentősebb hatások bizto-

san negatívak. Mert ahol a problémákat csak közösen oldhatjuk meg

— mint például a lefegyverzés, az energia vagy a népesség problémáját

-, megbéníthat bennünket az a tény, hogy nem bízhatunk a kor-

mányinformációkban. A közös érdekekért tett jóhiszemű törekvéseket

aláássa a cinizmus és a tehetetlenség érzése, amely a széles körű

megtévesztés ismeretéből ered.

Az ellenségnek szóló hazugságoknak csak azért, mert ellenségről

van szó, néha tehát speciális mentségeik vannak, de sajátos

veszélyekkel is járnak: elfogultsággal, önmagunknak okozott kárral,

szétburjánzással és a bizalom nagyfokú megsértésével. Maga az az

állítás azután, hogy az ellenségnek szóló hazugságok, mint olyanok

megbocsáthatók — minthogy megengedi, hogy megkérdőjelezetlenül

hagyjunk számtalan hazugságot —, oda vezet, hogy növekszik az

elnyomás és fokozódnak a válságok, melyek máskülönben

elkerülhetők lettek volna. Túl sok minden taszít abba az irányba, hogy

az ellenséghez fűződő viszonyban növekedjék a becstelenség. Ezeket

az erőket nem kapcsolhatjuk ki; de erőfeszítéseket kell tennünk féken

tartásukra.

Vannak-e olyan speciális körülmények, ahol az ellenségnek szóló

hazugság megbocsáthatóbb? Vajon a nyilvánosság próbája

segítségünkre van-e abban, hogy egyrészről kiselejtezzük a hamis vagy

elfogult mentségeket, s azokat az eseteket, melyekben a hazugság

visszalőhet vagy kárt, okozhat az általános bizalomban, másrészről

hogy lássuk azokat a feltételeket, amelyek mellett az ellenségnek szóló

hazugság igazolható? S ha így van, az ellenséghez fűződő viszony

mely vonásai teremthetnek ilyen körülményeket?

Játékszabályok

A nyilvános próba mindenekelőtt alternatívákat keresne. Bármilyen

ellenséges vagy veszélyes legyen is valaki, inkább bánjunk vele

becsületesen, mintsem hogy rászedjük. Másodszor az ellenséggel való

összecsapás, ha egyértelmű válságmozzanat van jelen, megengedi a

megtévesztést, de éppoly óvatosan kell eljárnunk, mint más válságok

esetén. Mindazokban az esetekben, amikor jogunk van rá, hogy

erővel ellenálljunk egy támadásnak vagy fenyegetésnek,

megengedhető ez csellel is. Vannak kritériumai, azonban, hogy ki

jelent ilyen fenyegetést, nyilvánosan igazolhatók, kell, legyenek. Ily

módon különböztethetjük meg egy emberrabló becsapását az üzleti

vetélytárs becsapásától.7

Végül az ilyen válságok mellett speciális esetnek tekinthetjük a

megtévesztést a törvényes, deklarált ellenségesség esetében, mondjuk

az adócsalókkal vagy pénzhamisítókkal szemben, vagy pedig nyíltan

háborús felek között. Ezek a nyilvános deklarációk csökkentik a

tévedés és a tisztán személyes rosszindulat valószínűségét mindaddig,

amíg rájuk kérdezhetünk, és felelősségre vonhatjuk az érintetteket.

Ugyanakkor azonban nem csökkentik a lehetőségét annak, hogy egy

csoport vagy egy társadalom tagjai közösen elítéljenek másokat; ezért

e deklarációk csak úgy funkcionálhatnak, ha vegyítjük őket a

polgárjogok erőteljes védelmezésével. Ha megvédjük ezeket a

jogokat, akkor minél nyíltabban és világosabban jelölhetők ki az

ellenfelek, mondjuk a bűnözők, és minél igazolhatóbb annak

kritériuma, hogy miért tekintjük őket ellenségeinknek, annál

megbocsáthatóbb lesz a nekik szóló hazugság, feltéve, hogy nincs

becsületes megoldás.

Ha nyilvánosan jelölnek meg valakit ellenségként, mint például

hadüzenet esetében, akkor nagyon is valószínű lesz, hogy

megtévesztéssel élnek mindkét oldalon. Aligha állíthatjuk, hogy a

felek beleegyeztek ebbe, de legalább tudnak róla, és rendszerint

beletörődtek. Minél titkosabb viszont az ellenség kiválasztása és

üldözése, annál nagyobb az erkölcsi romlás lehetősége, amint azt a

világ titkosrendőri rendszere bizonyítja. Így a nyilvánosság nem

ellenőrizheti többé, hogy ki számít ellenfélnek, sem pedig azt, hogy

miként bánnak vele. Az ellenség kategóriája felduzzad és egyre

embertelenebbül bánnak az ellenséggel.

De e nyilvánosság természete még ott is speciális problémákat vet

fel, ahol nyilvánosan jelölik meg az ellenséget. Ki alkotja a

nyilvánosságot? Miként biztosítható az ésszerűség és az

objektivitás? A világ növekvő militarizálódásával megnövekedtek a

brutális belpolitika lehetőségei.8 Ha egy katonai junta vagy egy

diktátor nyilvánosan államellenesnek nyilvánít egy csoportot, ebből

nem következik, hogy a kijelentés kiállná a nyilvánosság próbáját.

De, még ha egy nép többségét sikerült is fanatizálni az ellenséggel

szemben, akkor sem beszélhetünk „nyilvánosságról” abban az

értelemben, ahogyan eddig a szót ebben a könyvben használtuk.

Elvben tehát mind a megtévesztés, mind az erőszak szűk körű

igazolást nyerhet az ellenséggel szembeni önvédelem jogán. A

gyakorlatban azonban egyik sem marad meg e szűk határok között;

elkezdenek nőni, állandósítják magukat, sokszorozódnak, táplálják

egymást, és éppen nem vezetnek növekvő biztonsághoz. Állandó

erőfeszítéseket kell tehát tennünk annak érdekében, hogy korlátozzuk

őket, illetve hatásukat.

Az ellenségesség és a vetélkedés nyelve, ahogyan Hume a fejezet

élén idézett passzusban megjegyezte, privát nyelv, nem, pedig az

erkölcsi vizsgálódás nyelve. Ha mentségeket akarunk teremteni

ahhoz, hogy hazudunk valakinek, ezek a mentségek, meggyőzők kell,

hogy legyenek az ésszerű lények számára; nem elég, ha csak egy

bizonyos közönséget győznek meg, amely egy bizonyos másik

csoporttal szembeni ellenségesség foglya. Ha ellenségeskedésbe

keveredünk, akkor ezzel bizonyos értelemben feladjuk a perspek-

tívaváltás képességét. De még azok is, akik az ellenségeskedések során

feladják a moralitás nyelvét, hogy helyette a stratégia nyelvére

térjenek át, jól teszik, ha emlékezetükbe idézik Mark Twain szavait:

„Ha kétségek között vagy, mondd meg az igazságot. Ez megzavarja

majd az ellenséget, és meglepi barátaidat.”

XI. A hasonszőrűeket

és ügyfeleket védelmező hazugságok

„[. . .] nyilvánvaló, hogy a jogosult titkokat akkor védelmezzük a

leghatásosabban, ha egyetemlegesen arra az álláspontra

helyezkedünk, hogy azok, akik jogosulatlan kérdéseket tesznek fel,

hazug válaszokat kell, hogy kapjanak; el kell várnunk, hogy ez így

legyen.”

H. Sidgwick: Az etika módszerei

„Csak a cinikus lép fel azzal a követeléssel, hogy mindenkor,

mindenütt, mindenkinek egyformán» az igazságot mondjuk «; ő

azonban a valóságban csak az igazság élettelen mását tartja szem előtt.

Az igazság fanatikus elkötelezettjének dicsfényével övezi magát, aki

semmiféle engedményt nem tehet az emberi gyengeségnek; a

valóságban azonban lerombolja az emberek közötti, élő igazságot,

megsérti a szemérmet, profanizálja a misztériumot, megtöri a re-

ményt, megcsalja a közösséget, amelyben él.”

Dietrich Bonhoeffer: Mit jelent „igazságot szólni”?

„Nem látom be, miért nem beszélünk becsületesen, és miért nem

mondjuk ki, hogy az ügyvédnek hazudnia is kell ügyfele érdekében;

úgy gondolom, megmutattam, hogy kivételes alkalmakkor valóban ezt

kell tennie.”

Charles Curtis: A jogképviselet etikája

Bizalmasság

„Szemben állsz egy eltervezett bűntettel, melyet még nem hajtottak

végre; igaz, szó sincs rosszindulatról, de fennforog a szándékosság, és

a motívumok a lehető legnemtelenebbek és legaljasabbak. A várható

áldozat a leggyakrabban egy tiszta fiatal nő, aki hisz a szerelemben és

a férfi becsületében, holott az éppen azon van, hogy elmondhatatlan

rosszat tegyen neki. [. . .] Elég lenne egy szó, [. . .] s megmenthetnéd

őt ettől a szörnyű sorstól, de az orvost megbéklyózza hajlíthatatlan

esküje: néma marad, inteni sem inthet, nem ejthet ki egyetlen szót

sem, hogy megelőzze a katasztrófát.”

Így írt 1904-ben egy orvos, akinek vérbajos betege elárulta tervét,

hogy házasságot köt, anélkül hogy menyasszonyának feltárná

állapotát.1 Akkoriban, amikor a nemi betegségeket még szinte

egyáltalán nem tudták kezelni, és oly kényes téma volt, amelyről még

eljövendő házastársak sem beszélhettek egymással, számos orvos

került az iszonyatos választás elé: vagy teljesíti kötelességét és

tiszteletben tartja betege titkait, vagy pedig segít egy ártatlan

eljövendő áldozaton, akinek különben tönkretehetik egészségét, és

akinek torzszülött vagy elmaradott gyermekei születhetnek. Az

orvosnak ma is szembe kell néznie ilyen konfliktusokkal: vajon

beszélhet-e hamarosan házasodni készülő betegének krónikus

elmebajáról? Súlyos szexuális problémáiról? Elhatalmasodó, szerve-

zetét felőrlő genetikus betegségéről? Egy orvos nemrégiben azt írta,

hogy számos „képtelen házasság” létrejöttét kellett végignéznie, mert

nem szeghette meg a szakmai titoktartásra vonatkozó esküjét.2 A

gyógyítás művészetének egyik legrégibb szakmai előírása, hogy az

orvos ne beszéljen betege titkairól. Az ügyvédnek ugyanígy kell

eljárnia ügyfele érdekében, ahogy a lelkésznek is, ha gyóntat.

Gyakran elegendő hallgatnunk ahhoz, hogy eleget tegyünk e

kötelezettségünknek. Néha azonban a hallgatás egyértelmű azzal,

hogy felfedjük a titkot. Mi van akkor, ha egy fiatal lány szülei

gyanakodni kezdenek, és megkérdezik az orvost, van-e akadálya

lányuk és a fiatalember házasságának? Ha az orvos csak ötöl-hatol

arról, hogy nem árulhat el titkokat, ezzel bizonyosan megerősíti

őket gyanújukban. A titok védelmének legegyszerűbb módja a

hazugság, bár voltak olyanok is, akik finom formákat találtak rá,

hogy elkerülhessék a szakmai titkokra vonatkozó jogosulatlan

kérdések megválaszolását. Például: „Semmi ilyesmiről nem tudok”

(azzal a reservatio mentalisszal: „amit elárulhatnék másoknak”).3

Sokszor nehéz a választásuk azoknak, akik megígérték, hogy

megőrzik ügyfelük, betegük vagy bűnbánó hívük titkait.4

Hogyan hárítsuk el az ingerült apát, aki azt kérdezi, vajon terhes-e a

lánya és kitől; hogyan feleljünk a munkaadónak, aki beosztottjának

pszichiátriai anamnézise iránt érdeklődik; hogyan válaszoljuk meg

az újságírók kérdéseit egy kongresszusi jelölt egészségére vonatkozóan:

ezek a nehéz helyzetek manapság igen gyakorivá váltak. A jogosult és a

jogosulatlan információk határvonala társadalomról társadalomra

változik, és időnként felülvizsgálatra szorul; de ha egyszer

megvonták a határvonalat, akkor azok, akikre titkot bíztak, el kell,

hogy döntsék, miképpen őrizhetik meg őket a legjobban.

Hasonló lojalitás védelmezi a kollégákat is. Politikusok, orvosok

vagy ügyvédek nem szeretik kifecsegni kollégáik hozzá nem értését

vagy tisztességtelenségét. Itt is csak az a helyzet, hogy amikor a

hallgatás azt jelentené, hogy kiadjuk őket, a hazugság válik lehetséges

alternatívává. Egyesek még akkor is ezt választják, ha tudják, hogy

ártatlan személynek okoznak kárt vele: valakit megnyomorítanak

egy hibás operációval, vagy olyan perbe kevernek, melynek sohasem

lett volna szabad elkezdődnie.

Vannak-e a titoktartás kötelezettségének határai? Valaha is terjedt-

e odáig, hogy megkövetelje a hazugságot is? Honnan ered, és miért

annyira kötelező erejű, hogy azokat is védelmezi, akiknek igazán

nincsen joguk rákényszeríteni a maguk tudatlanságát, betegségét,

rosszakaratát, a mit sem sejtő áldozatra?

A hűség forog kockán, a hűség azokkal szemben, akik azzal a

feltétellel bízták ránk titkaikat, hogy nem fognak lelepleződni. Az

ügyfelek és a hasonszőrűek iránti hűség a legősibb törzsi érzelmekben

gyökerezik: a lojalitás önmagunk, a rokonság, a klán tagjai, a

céhtársak iránt, akiket szembeállítunk az emberiség diffúz módon

felfogott maradékjával - a hozzánk nem tartozókkal, a kívülállókkal,

a barbárokkal. Saját fajtánk védelme volt a szabály, mielőtt még az

igazságosság egyáltalában problémává lett volna. Megelőzte a

törvényt és az erkölcsiséget. Az önfenntartás ösztönével párosulva

segít elérni kollektív fennmaradásunkat az ellenséges környezetben.

Ha kimondjuk az igazságot egy barátunkról, ez azt jelentheti, hogy

„hamis barátja” vagyunk. „Igaznak” lenni rokonsághoz és klánhoz,

pedig azt, hogy őértük szembeszállunk a világgal - minden rendelke-

zésünkre álló fegyverrel, beleértve a becsapás minden formáját is.5

Ez az ösztön, hogy megvédjük önmagunkat és a rokonságot, a

barátokat és a hozzánk tartozókat, még ott is működik, ahol már

felismerik az erkölcsi szabályokat és törvényeket. De az ember ekkor

már bizonyos határokat szab: korlátozni kell a csalást és a támadást.

Csakhogy, ahol ezek az erős személyes és szakmai kötelékek jelen

vannak, a határok bizonytalanok. És így a bizalmasságot védelmező

hazugságok szembekerülnek azokkal a korlátozásokkal, melyek az

ártatlanoknak okozott kárt szeretnék kiküszöbölni. A bizalmasság

oltalma védőpajzsot jelent bizonyos gyakorlatok számára, legyenek

azok jogosak vagy hitványak. A bizalmasság fenntartja, még fel is

növeszti őket.

Hogy különbséget tudjunk tenni e gyakorlatok között, a következő

kérdést kell feltennünk: Hogyan kell védelmeznünk a bizalmasságot?

Milyen elveken kell ennek nyugodnia? És, ha egyáltalában, mikor

mehetünk el odáig, hogy a titoktartás érdekében hazugságokat

igazoljunk?

Három, egymástól elkülöníthető állítás szól a titkok bizalmas

kezelése mellett. Először: jogunk van megóvni önmagunkat és azokat,

akik közel állnak hozzánk, azoktól a károktól, melyek e titkok

elárulásából származnának; másodszor: a méltányosság megköveteli a

magánélet tiszteletben tartását; és harmadszor, külön is tiszteletben

kell tártanunk azt, amire vonatkozóan titoktartást fogadtunk.

Az első állítás a kár elkerülésének alapelvére hivatkozik. A

hazugság, amely fedezi barátunkat, ügyfelünket, kollégánkat,

megelőzheti, hogy valaki kárt tegyen, életükben vagy korlátozza

szabadságukat. A pilóta, ha kiderül róla, hogy rossz a szíve, elveszít-

heti állását; a vérbajos vőlegényt elhagyhatják; a szakmai hibákat,

ejtő orvost elítélhetik. Az alapelvre való hivatkozásnak azonban

nyilvánvalóan megvannak a maga határai. Az a hazugság, amely

megóvja a bajtól a pilótát vagy a vőlegényt, nagyobb vagy kevésbé

kiérdemelt bajt okozhat az utasoknak vagy a házasodni készülő fiatal

nőnek. Ez esetben a szűk szakmai perspektíva beszűkítheti

gondolkodásunkat: a bizalmassághoz való ragaszkodás vakká tehet a

kívülállók szenvedésével szemben. Különösen igaz ez akkor, ha nem

egyértelmű, hogy az illető kárt okoz - ha például egy sebész

kábítószeres volta „csupán” azt eredményezi, hogy tíz olyan betege

közül egy meghal az operáció során, aki különben életben ma-

radhatott volna.

A második állítás a magánélet sérthetetlenségének jogára hivatkozik.

Bizonyos információkhoz nincsen joguk azoknak, akik hozzájuk

akarnak jutni. Ha hallgatással válaszolunk, az ilyen igényekre vagy el-

utasítjuk őket, ez csak annyit jelent, hogy nem adunk több

információt, mint amennyit adni kötelességünk; sokan azonban

annyira zavarba jönnek, vagy megijednek ilyenkor, hogy hazudni

kezdenek. Bonhoeffer mond el egy ilyen esetet: „[. . .] a tanár azt

kérdezi a gyerektől az osztály előtt, hogy vajon igaz-e, hogy az apja

gyakran részegen jön haza. Igaz, mondja a gyerek, de ő tagadja.”6

Ebbe a kategóriába tartozik a jogosulatlan érdeklődés az emberek

politikai meggyőződése, szexuális magatartása vagy vallásos hite

iránt. Üldöztetések idején az ilyen érdeklődésre adott becsületes

válasz megfosztja az embereket szabadságuktól, állásuktól, közösségi

tiszteltségüktől. Az olyan információt, amely feketelistára helyezhet

egy barátot, jogos megtagadni; és olyan esetekben, amikor nehéz vagy

veszélyes megtagadni a választ, a hazugság belekerülhet a

válsághelyzetben adott válasz kategóriájába. Az embernek joga van

ahhoz, hogy megvédje magát és másokat a jogosulatlan

kérdezősködéstől, legyen a kíváncsiskodó megszálló hatóság,

elnyomó kormány vagy az inkvizíció. Minden személy életének van

egy széles területe, amelyet titokban tarthat, amennyire csak akarja.

Ez a magánélet szférája, a személyes ügyeké és a személyes

szabadságé, amelybe nem szabad behatolni.

A magánügyek e szférájának elhatárolását illetően manapság

nagyfokú a zűrzavar. Védelmeznünk kell-e például a

fogamzásgátlásra vagy az abortuszra vonatkozó személyes döntéseket?

Szabad-e a munkaadónak álláskeresők esetében hazugságvizsgáló

tesztet alkalmaznia? Hogyan lehet megvédeni a magánéletet a

jogosulatlan támadásoktól? Évente egyre több kartotékot fektetnek

fel iskolák, pszichiáterek, munkaadók, a szabadlábra helyezettek

ellenőrzésével megbízott rendőrtisztek, valamint a számítógépesített

kormányszervek és biztosító társaságok. Nyomozók terhelő

(pontosabban: terhelőnek tartott) információkat gyűjtenek, melyeket

azután igen sokan szeretnének felhasználni — jövőbeni munkaadók, a

közigazgatási szervek, kutató tudósok és a sajtó. A magánélet

állandó nyomásnak van kitéve; a jogos és jogtalan érdeklődés

közötti határvonal megállapítása állandó óvatosságot tesz

szükségessé.

De vajon a fiatal vőlegény vérbaja valóban az ő magánügye-e?

Eljövendő felesége számára alapvető fontosságú, hogy tudomást

szerezzen róla. Az is biztos, hogy egy orvos kábítószeres volta vagy

alkoholizmusa sem egyszerűen az ő magánügye, éppúgy, ahogy az

ügyvéd ügyfelének a bűne sem, akinek érdekében az ügyvéd cinkossá

lesz a hamis esküvésben.

A bizalmasság védelmét szolgáló harmadik állítás megengedi a

titkok feltárását, ha ezzel megelőzzük, a bajt vagy óvjuk a

magánéletet, hacsak nem tettünk kifejezett ígéretet arra, hogy nem

adjuk ki a kérdéses információt. Az érv úgy szól, hogy ha a

bizalmasság egyébként nem lenne is méltányos vagy jótékony hatású,

egy ígéret azzá teheti. És, még ha a közönséges ígéreteket

alkalmanként meg lehet is szegni, nem ez a helyzet a hivatásszerű

ígéretekkel, melyeket ügyfelünknek, páciensünknek vagy bűnbánó

híveinknek teszünk. Hogy a gyóntatópap megőrizzen egy titkot, olyat

is tehet, amit nem tenne meg azokért, akiknek nem tett ígéretet a

titoktartásra. Ennek az ígéretnek oly nagy lehet a súlya, hogy az

nemcsak egyedül az igazmondásét vagy azon kívánságunkét haladja

meg, hogy ne engedjünk bajt okozni, hanem mindkettőét együttvéve

is.

Mi a helyzet tehát azokkal az ígéretekkel, amelyeknek ilyen nagy a

súlyuk? Először is: amikor ígéretet teszünk, várakozásokat keltünk,

egyensúlyt teremtünk; ha megszegném ígéretemet, felborítanám az

egyensúlyt, és nem felelnék meg a várakozásoknak; méltánytalanul

viselkedem, tekintetbe véve, amit ígértem, s amivel a másiknak

tartozom. Másodszor: amikor szavamat szegem, megakadályozom,

hogy ígéretem igazzá váljék.∗ Ha annak tudatában teszek ígéretet,

hogy meg fogom szegni, hazudok. Harmadszor: az ügyfeleknek tett

hivatásszerű ígéretek már csak azért sem szeghetők meg, mert azok,

akiknek a leginkább van segítségre szükségük, biztosak, kell,

legyenek benne, hogy bízhatnak a titoktartásban. Ha a társadalom

nem engedné meg az ilyen titkok megőrzését, az embereknek nem

lenne bizalmuk az ügyvédekben vagy a papokban. Sokan nem

élhetnének azokkal a jogos eszközökkel, amelyek segítségükre lehetnek.

De még az ígéret szentségére való effajta hivatkozásnak is

megvannak a maga határai. Mindenekelőtt: tulajdonképpen csak azt

ígérhetjük meg, hogy odaadjuk azt, ami a mienk, hogy megtesszük

azt, amit jogunkban áll megtenni. Hogy ígéretet tettünk a

megtételére, az egyáltalában nem igazolja azt, ha valami olyasmit

teszünk, ami önmagában rossz. Itt a bizalmasság nevében

védelmezett megtévesztő gyakorlatról azt a kérdést kell feltennünk,

hogy miről hihetjük azt, hogy helyesen ígértük meg ügyfelünknek

vagy barátainknak. A bizalmasságot védelmező három állítást el kell

tehát választanunk egymástól, ha az ügyfelek és a kollégák iránti

szakmai bizalmasság gyakorlatát vesszük szemügyre. Ha nem látjuk

őket tisztán, homályba vesznek határaik; a lojalitás retorikája azt

* Sok filozófus úgy tekintett az ígéret megtartására, mint a megígértek igazzá tételére. Ez a

felfogás az ígéreteket az igazmondás részévé tenné. Mások, mint például Ross, úgy tekintették

az igazmondást, mint az ígéret megtartásának részét: az „általános kötelezettség az

igazmondásra” voltaképpen valamifajta ígéret. De mindenki szorosan összefüggőnek tekinti a

kettőt.

eredményezheti, hogy jogosulatlanul kitoljuk a határokat; végül már

olyasmit is magukba foglalnak, amiről soha senki nem gondolhatta,

hogy azt a bizalmasságnak védelmébe kellene vennie. De az

ellenkezője is megtörténhet: hogy ugyanis a magánszférát beszűkítjük,

és teret engednünk a jogosulatlan tudakozódásnak.

Hűség a kollégákhoz

Jogos-e bármikor is fedezni kollégáinkat, akik ártatlan személyeket

veszélyeztetnek? Kollégákat, akik kábítószer-élvezetük, balesetük

vagy betegségük folytán képtelenekké váltak tisztességesen ellátni

munkájukat? Bányamunkásokkal, pilótákkal, sebészekkel és katonai

parancsnokokkal dolgozóknak némelykor választaniuk kell a

hazugság és az igazság, a hallgatás és a beszéd között.

Teljesen természetes, hogy támogatjuk kollégáinkat; az együtt

dolgozók igen közeli viszonyban állhatnak egymással, olyan szoros

szálak fűzhetik össze őket, mint a testvéreket. A szakmai kódexek

gyakran lelkűkre kötik a kollégáknak, hogy testvérekként kezeljék

egymást. [A hippokratészi eskü azt követeli az orvosoktól, hogy a

következőképpen esküdjenek: „azt, aki engem erre a mesterségre

megtanított, úgy fogom tekinteni, mint saját szüleimet [. . .] a tőle

származó nemzetséget olybá veszem, mintha fiútestvéreim lennének.”

És az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az eskü e részét 1948-ban

egyszerűen így fogalmazta meg: „kollégáimat testvéreimként keze-

lem”.]

Az ilyen rokoni érzés sajátos kötelezettségeket ró ránk. A testvériség

eszménye kiterjeszti és elmélyíti a vértestvérek közötti egyenlőség

eszményét.∗ A testvérek eszményi esetben megosztanak egymással

mindent, és egyenlően osztoznak, együtt néznek szembe a

nehézségekkel, megosztják nyereségeiket, fedezik egymást,

gondoskodnak egymás családjáról. A gyógyítás művészetében, ahol

ezeknek a kötelezettségeknek ősrégi szakmai hagyományuk van, az

orvosok más orvosok családtagjait ingyen kezelik; kerülik a nyílt

versenyt a betegekért; és ha szükséges, megvédik egymást a kívülről

jövő kritikával szemben. Az a viszony, amely az orvoslás

művészetének tanulása közben alakul ki, adóssá tesz az egész

szakmával szemben. De meddig terjed ez az adósság? Milyen árat

fizethet meg a társadalom azért, hogy a kollégák — akik rendszerint

elsőnek tudják, amikor valaki közülük ártatlan személyt veszélyeztet

— nem leplezik le, ha kollégájuk beteg vagy hozzá nem értő? Hol van

az a pont, ahol már nem fedezhetik többé a másikat, talán egyenesen

felelősek is azért, hogy nyilvánvalóvá tegyék a kockázatot azok

számára, akiknek leginkább kell tudni róla?

Az érvényes etikai kódexek elvben megkövetelik az orvosoktól,

hogy így járjanak el. Így az Amerikai Orvosi Társaság (A. M. A.)

Orvosetikai Alapelveinek 4. szakasza ezt mondja: „Az orvosi

szakmának óvnia kell a közönséget és önmagát olyan orvosokkal

szemben, akiknek jelleme kérdéses vagy szakmai hozzáértése hiányos.

Az orvosoknak be kell tartaniok valamennyi törvényt, őrizniök kell a

szakma hírnevét és becsületét, és el kell fogadniok annak önkéntes

fegyelmét. Habozás nélkül le kell leplezniök szaktársaik

törvényellenes vagy erkölcstelen viselkedését.”7

* A nem testvérekkel szemben viszont korlátokat szab az egyenlő bánásmódnak.

A gyakorlatban mégis rendkívül ritka az ilyen leleplezés. Három

és öt százalék közöttire becsülik az Egyesült Államokban az

alkalmatlan orvosok számát, akik vagy betegségben szenvednek,

vagy kábítószer rabjai, vagy nem rendelkeznek kellő gyakorlattal.

Tehát csak az Egyesült Államokban 10 000 felett van azoknak az

orvosoknak a száma, akik beleesnek ebbe a kategóriába.8 Mégis,

évente száz orvostól sem vonják meg a működési engedélyt. És ha a

betegek port akasztanak az orvos nyakába helytelen kezelésért, a

„hallgatás összeesküvése” óriási nyomást gyakorol az orvosokra,

hogy ne tanúskodjanak kollégáik ellen. A nyomást fokozza az a nem

lényegtelen kockázat, hogy a felperes javára tanúskodó orvos hibás

kezelés esetére szóló biztosítási kötvényét felbonthatják.9 Nemcsak a

leleplezés esetei ritkák: a hazugságok és eltussolások másokat is

megfosztanak attól, hogy olyan információkhoz jussanak, amelyek

leleplezésekhez vezethetnének.

A megtévesztés kérdése kínos konfliktusokat kellett hogy okozzon

Cyril és Stewart Marcus kollégái számára. A két jól ismert, tehetséges

nőgyógyász, akik ragyogó egyetemi karriert futottak be, és akiknek

virágzó praxisuk volt New Yorkban, 1975-ben barbiturátok

túlszedésében halt meg. Miközben fenntartották elismert és

jövedelmező praxisukat, fizikailag lassan tönkrementek.

Kiszámíthatatlanokká váltak, képtelenek voltak elvégezni a tervbe

vett műtéteket. Csonttá-bőrré soványodtak; szabálytalan és zavart volt

a magatartásuk. Egyszer egyikük átvette a másik helyét a műtőasztal

mellett, anélkül hogy akár a beteget, akár az asszisztenseket értesítet-

ték volna. Csak haláluk előtt két héttel függesztették fel működésüket

abban a kórházban, ahol dolgoztak. Addig kollégáik kínlódtak azzal,

miként oldják meg a problémát, melyet a kórház számára jelentettek.

De még felfüggesztésük után is megengedték nekik, hogy rendeljenek.

Vagy nézzük meg, milyen választás előtt állhatták a kollégák a

következő esetben:

„X. Y.-t, egy sacramentói ortopéd orvost elítéltek azért, mert

dollármilliókat keresett helytelen kezeléssel. Eskü alatt bevallotta,

hogy komplikált és veszélyes gerincműtéteket hajtott végre

szükségtelenül; még számos pere van függőben olyan esetek miatt is,

amikor megnyomorította, vagy megbénította betegeit. Számos

újságcikk erősíti meg, hogy a kollégák hazudtak a javára,

közbeavatkoztak a műtőasztalnál kényes eljárások elfuserálásának

megakadályozása végett, egyes esetekben újabb operációkat végeztek,

hogy helyrehozzák az általa, okozott kárt, s mindezt anélkül, hogy

bármit is tettek volna további gyakorlatának megakadályozása

érdekében. Amikor végül is kollégái kiálltak már amellett, hogy

korlátozzák kórházi előjogait, ezt olyan elővigyázatosan tették, hogy

ugyanabban a városban, egy másik kórházban továbbra is

dolgozhatott.”10

Semmiféle mentség nincs arra a hazugságra, amely olyasvalakit

támogat, aki ilyen kockázatnak teszi ki betegeit. Megdöbbentően

közönyöseknek kellett lenniök a kollégáknak azok szenvedéseivel

szemben, akik nem saját körükhöz tartoznak, hogy olyan óvatosan

távolítsanak el egy hozzá nem értő és veszélyes sebészt a maguk

kórházából, hogy az azután egy másikban folytathassa „munkáját”.

Az ilyen szélsőséges esetek semmiféle bonyolult erkölcsi dilemmát

nem vetnek fel. A szakmai lojalitás kötelezettségét nyilvánvalóan

felülmúlja az a kötelességünk, hogy ne engedjünk súlyos károkat

okozni. Maga az a gondolat, hogy megkérdezzük, mit is gondolhat

egy ésszerű lény az ilyen hazugságokról, elegendő hozzá, hogy

bebizonyítsuk, mennyire elfogadhatatlanok. A probléma csak a

gyakorlati megoldásban rejlik: Miként akadályozhatjuk meg az

eltussolást, mielőtt még nagy károkat okozna? És milyen

alternatívájuk van a kollégáknak, ha meg akarják előzni a

betegeknek okozott kárt, ugyanakkor azonban megpróbálnak segíteni

a hozzájuk tartozón is? El lehet-e küldeni a beteg kollégát olyan

munkára, amelynek nincs kockázata, s közben támogatni, és

gyógykezelést nyújtani a számára?

Az erkölcsi dilemmák sokkal gyakoribbak a határesetekben. Mi

legyen azokkal a kollégákkal, akik nem durván hozzá nem értők,

csupán középszerűek? S mi legyen azokkal, akik súlyos hibákat

követtek ugyan el, de megvan a valószínűsége annak, hogy többé már

nem követik el őket?11 Mi legyen egész kórházakkal, ahol kellő

gyakorlat vagy felszerelés hiányában a betegek sokkal nagyobb

kockázatnak vannak kitéve, mint másutt? Tudomására kell-e jusson a

betegeknek, hogy bizonyos orvosoknál vagy bizonyos

intézményekben gyógyulásuk esélye, mondjuk, csak feleakkora, mint

másutt? Ha kérdést tesznek fel, vajon őszinte választ kell-e kapniok?

Senki sem szeret besúgó lenni, hírnevet vagy karriert lerombolni,

pláne ha még a tévedés kockázata is fennáll. Nem lehetünk mindig

biztosak gyanúinkban; és ahhoz, hogy egyértelmű bizonyosságra

tegyünk szert, olyan lépéseket kellene tennünk, melyeket csak igen

kevesek hajlandók megtenni. Ha a kórház olyan környezetté válik,

ahol az orvosok egymást figyelik, egymásról gyűjtenek információkat,

ennek hosszú távú hatása még a betegek szempontjából is

nemkívánatos lehet. És, még ha kézenfekvő bizonyítékaink vannak is,

nagyon is érthető, ha habozunk felhasználni őket, ha félünk leleplezni

egy barátot; ha abban reménykedünk, hogy az illető kijavítja, vagy

helyrehozza a dolgot, feltéve, hogy időt adunk rá. Mindenki el tudja

képzelni, hogy ő maga kerül hasonló nehéz helyzetbe, amikor

szüksége van a kollégák támogatására és segítségére. Végül az a

félelmünk sem alaptalan, hogy vállalkozásunk komoly megtorlást

eredményez a szakmabeliekkel szemben. Kockázatos perbe

keveredhetnek; és a dolgok általánosságban is balul üthetnek ki azok

számára, akik elárulják a közösséget.

De a betegek problémái sem kisebbek. Mert míg az alkoholizmus

és a vele kapcsolatos körülmények az élet minden területén hatással

vannak az emberekre, az alkalmatlanná vált orvos esetében különösen

veszélyesek a következményei. Az embereket sokfajta tevékenység

tönkreteheti; de a következmények, még a hosszú távúak is, ritkán

lesznek olyan katasztrofálisak az ártatlan áldozat számára, mint

amikor hamis diagnózist állítanak fel, rossz orvosságot írnak fel, vagy

hozzá nem értő sebészi beavatkozást hajtanak végre.

Itt az ideje, hogy az egészségügyi szakma és a nyilvánosság

végre tudomásul vegye, milyen veszélyeket jelent a hozzá nem

értés az élet bizonyos területein, és számoljon a konfliktusokkal,

melyek a lojalitás és a felelősségtudat között kialakulhatnak. E nélkül

az együttműködés nélkül a visszaéléstől való félelem csupán a

pereskedések számát növeli, és ezen keresztül azután azt

eredményezi, hogy a szakmabeliek igyekeznek visszalőni. A

bizalom még tovább gyengül majd, mint az utóbbi néhány

évtizedben.

Olyan intézkedéseket kell kidolgozni, amelyek bizalmat szülnek,

ugyanakkor nem tesznek szükségtelenül tönkre karriereket, nem

veszélyeztetik a szakmabeliek viszonyát úgy, hogy az már

konfliktusossá váljék. Mindenekelőtt azokat a testületeket, amelyek a

működési engedélyeket adják ki, kell ellátni elegendő pénzzel,

megfelelő személyzettel és támogatással, hogy megfelelő módon

tölthessék be a közönséget, védelmező feladatukat. Másodszor, meg

kell találni a módját annak, hogy azokat, akik képtelenek bizonyos

fajta kockázatos munkát elvégezni, olyan állásba helyezzék, ahol nem

okozhatnak kárt, ugyanakkor azonban mindazt a támogatást

megkapják, melyet a szakemberek, meg kell, hogy adjanak

egymásnak. Harmadszor, mindazon szakembereket, akik napi

munkájuk során kockázatnak tesznek ki embereket, ugyanolyan

rendszeres ellenőrző vizsgálatoknak kell alávetni, mint amilyeneket

például a pilótákon már alkalmaznak: meg kell tudni, állapítani, ha

esetleg már nem képesek ellátni feladatukat.

Ezek az intézkedések tehermentesítik azokat, akik állandó

kapcsolatban vannak olyan személyekkel, akik másokat

veszélyeztethetnek. Kevesebbszer fog előfordulni, hogy azt érzik: a

kollégáik iránti lojalitás és a másokkal való törődés ellentmondása

széttépi őket. De ha mégis előfordulnak ilyen esetek, akkor az

eltussolás céljából való hazugságot annak kell látnunk, ami: átvállalja

a gonosztettért való felelősség egy részét. Végül is az ilyen hazugság

hosszú távon még azoknak az érdekeit sem szolgálja, akikért el-

hangzott. Nem valódi testvériség, illetve nem egy bajban levő kolléga

megsegítése, ha hazugságunkkal hozzájárulunk, hogy egyre

mélyebben süllyedjen a bajba, és egyre jobban nyomassza a

lelkiismeret.

Hűség az ügyfélhez

„Az ügyvéd és az ügyfél viszonya intim viszony. Hazudnál a feleséged

érdekében. Hazudnál a gyermeked érdekében. És vannak mások is,

akikkel elég intim viszonyban, elég szoros kapcsolatban vagy ahhoz,

hogy hazudjál értük még akkor is, ha magadért nem hazudnál. Melyik

az a pont, ahol többé nem hazudnál értük? Nem tudom, s te sem vagy

biztos benne.”

Charles Curtisnek, a jól ismert bostoni ügyvédnek ez a megállapítása

sok vitát és kritikát váltott ki.12 Vannak-e olyan személyek, akikért

hazudnánk, amikor nem hazudnánk önmagunkért? És miért állna fenn

ez a különbség? Ugyanezek a kérdések merültek fel lelkészek és

orvosok előtt, akik őrzik híveik és betegeik titkát. Itt nem a kollégák

támogatása forog kockán; itt olyan információk jogosabbnak vélt vé-

delméről van szó, melyeket a legnagyobb bizalmassággal adtak

ügyfelek szakembereknek.

A legtöbben egyetértenek Curtisszel, hogy a szakember és az

ügyfél viszonya, ahogyan a férj és a feleség viszonya is,

megköveteli, hogy bizonyos titkokat megőrizzünk. De igen kevesen

léptek a nyilvánosság elé azzal, hogy ezt a kiváltságot odáig kellene

feszíteni, hogy az a hazugságot is magában foglalja. Curtis maga ott

vonta meg a határt, ha valaki a bíróságon kívánna hazudni. A

legújabban azonban Monroe Freedman, a Hofstra Law School

dékánja, a jogi etikáról szóló jól ismert könyv szerzője amellett szállt

síkra, hogy bizonyos megtévesztések még a tárgyalóteremben is

jogosultak: „. . .a védőügyvéd büntetőperekben, bármennyire nem

szívesen teszi is ezt, ha személyes moralitása felől nézi a dolgot, szak-

mai felelősséggel tartozik azért, hogy mint védő a védő és az ügyész

vitáján alapuló rendszerben hamisan esküvő ügyfelét a szokott módon

hallgassa ki, és hogy az esküdtszék előtt védencének vallomását az

adott eset bizonyítékaként tárja elő. . ,”13

Ha tehát egy ügyvédnek van egy ügyfele, aki hazudik a bíróságnak,

és így hamis esküt tesz, Freedman szerint a szakmai felelőssége

tudatában csak olyan kérdéseket kell, hogy feltegyen neki, melyek nem

vonják kétségbe a vallomást, sőt ügyfele érdekében neki magának is

tartania kell magát ehhez a hamis vallomáshoz az esküdtszék előtt.

Hogy ez hazugságot is jelenthet, afelől nem lehet kétségünk. Afelől

sem lehet persze komoly kétségünk, hogy az ilyen esetek nem ritkák a

tényleges gyakorlatban. Ugyanakkor azonban a hamis esküt

hagyományosan sokkal iszonyatosabbnak tartjuk az egyéb

hazugságnál. Hogyan lehetséges tehát, hogy egyesek - jóllehet a

kommentátoroknak csak kisebbsége — ilyen módon védelmükbe veszik

azt, sőt eközben még azt is állítják, hogy szakmai felelősségtudatunk

kényszerít erre bennünket — tehát nem pusztán olyan sajnálatos

gyakorlatnak tekintik, mely időnként megbocsátható.

Az egyik ok ismét abban a törzsi etikában rejlik, hogy elkerüljük a

magunknak és a hozzánk tartozóknak okozott kárt. De ezt gyakran

alátámasztják azzal az érvvel is, amely szerint a bizalmasság minde-

nek felett áll, mindazokban az esetekben, amikor egy kliens bizalmas

információkkal szolgál. Gyakorta úgy gondolják, hogy a bizalmasság

e privilégiumának semmifajta igazolásra nincsen szüksége. Az ügy-

védek úgy vélik, hogy ez olyan nyilvánvalóan különbözik a régi korok

gyanús privilégiumaitól, kezdve a feudális szexuális privilégiumokon,

egészen a „végrehajtó hatalom privilégiumainak” túlkapásaiig, hogy

semmifajta védelemre nincs is szüksége.

És mégis, amikor meg akarjuk érteni, vajon szabad-e mentséget

keresni a bíróság előtti hazugságra, a következőt kell kérdeznünk: mi

rejlik a bizalmasság privilégiumának effajta speciális követelése

mögött? Az ügyvédek három érvvel támasztják alá. Először úgy

érvelnek, hogy még a legmegrögzöttebb bűnözőnek is joga van arra,

hogy tanácsot, segítséget és szakszerű védelmet kapjon; megvan rá a

joga, hogy egy személy kifejezetten hozzá legyen lojális. A

méltányosság megköveteli, hogy problémáit meghallgassák; de csak

akkor beszélhet őszintén bajairól, ha biztos benne, hogy bizalmát nem

fogják megcsalni.

Ezt az érvet el kell fogadnunk, de nem látjuk be, miért igazolna

hazugságot is. Az a feltételezés, hogy a privilégiumot ilyen mértékig

kiterjeszthetjük, ellenkezik azzal a hosszú hagyománnyal, amely tiltja

a hamis tanúzást, és kifejezetten elítéli a hamis esküt. A zsidó és a

keresztény hagyományban például a hamis tanúzás és a hamis esküvés

a megtévesztés legsúlyosabb formái, melyek a legiszonyatosabb

büntetést vonják maguk után. És számos, a mai ügyvédek dilemmáit

is érintő megkülönböztetést dolgoztak ki meglehetős részletességgel.

Nézzük például a cumae-beliek kilencedik századbeli

penitenciáriumát:

„8. Aki hamisan esküszik, négy évig kell, vezekeljen.

9. De az, aki a másikat annak tudatlansága folytán arra veszi rá,

hogy hamis esküt tegyen, hét évig kell, vezekeljen.

10. Az, akit tudatlanságában rávettek, hogy hamis esküt tegyen, és

utólag rájön erre, egy évet.

11. Aki azt sejti, hogy hamis esküre akarják rábírni, és mégis

esküszik, két évig kell, hogy vezekeljen beleegyezése miatt.”14

A bizalmasság melletti második érv túllép az egyéni ügyfél jogain.

Azt tartja, hogy nemcsak valamennyien elvárhatjuk a diszkréciót

ügyvédünktől, hanem a társadalmi rendnek, mint egésznek is javára

szolgál, ha megőrizzük a titkokat. Máskülönben az ügyfelek nem

mernék feltárni titkaikat ügyvédjüknek, aki viszont így nem lenne

képes rá, hogy a megfelelő módon terjessze elő az ügyeket. Még ha

egyedi esetekben jogtalanság adódhat is abból, ha ügybuzgó

ügyvédeknek sikerül elleplezniök ügyfeleik bűntetteit a bíróság előtt,

az igazságosság általános szintje emelkedni fog, állítják, ha az

ügyfelek bízhatnak abban, hogy ügyvédjük megőrzi titkaikat.

Egyesek, ismétlem, odáig feszítik ezt az érvet, hogy hazudni is szabad a

bíróság előtt. De semmi további érvet nem hoznak fel az elv ilyenfajta

kiszélesítése mellett.15

Végezetül az ilyen érveket gyakran az igazmondás elvére való

hivatkozással támasztják alá. Maga az igazmondás fog előbbrejutni,

érvelnek, ha minden fél olyan határozottan igyekszik legyőzni a

másikat, amennyire csak tudja. Úgy tartják, hogy a „védő és az

ügyész vitáján alapuló rendszerben” az igazság mint a szemben

álló erők versenyének eredménye akkor kerül a leginkább

napvilágra, ha a vádlottat „ügybuzgón” védelmezik, illetve üldözik

„a törvényes keretek között”.16 A vita rendszerét annak támogatói

gyakran szembeállítják az „inkvizitorikus jogrendszerrel”, ahol,

mielőtt perre vinné az ügyet, maga az állam vizsgál meg minden

tényt.17 Azok, akik amellett kardoskodnak, hogy lehessen hamisan

tanúskodni a bíróság előtt, bizonyos értelemben azt állítják, hogy a

hazugságok igazságot teremtő mechanizmust alkothatnak. Csakhogy

ezt az állításukat tudomásom szerint még sohasem igazolták empiri-

kusan. Miért ne lehetne például kísérletileg ellenőrizni színlelt

bírósági szituációk segítségével? Ugyanakkor teljesen

ellentmondásosnak tűnik azt állítani, hogy az igazságot segítjük elő

azzal, hogy lazítunk a bíróság előtt tett hamis eskü tilalmán.

Hogyan értékelhetők tehát ezek az állítások? Hogy mi nyomasztja az

ügyvédeket ezen a rendszeren belül, az éppen ezen a ponton lesz

evidens — ahol a bizalmasság elve összeütközésbe kerül annak szüksé-

gességével, hogy megmaradjunk a „törvényes keretek között”.

Ezen állítások értékelésének feladatát nagymértékben akadályozza

az a tény, hogy újabban nemigen vizsgálták meg őket komolyan sem

a jogászok, sem mások. Azok, akik tanfolyamokon és tankönyvekben

felvetik a szakmai felelősség kérdését, azt a kérdést, hogy mit szabad

ma tenniök az ügyvédeknek a bíróság előtt, egyáltalában nem

hivatkoznak az idevágó erkölcsfilozófiai és teológiai vitákra; nem

hívják fel a diákok és a jogi gyakorlatot folytatók figyelmét olyan

jogász szerzőkre, akik szembenéztek ezekkel a kérdésekkel, mint

például Grotius és Pufendorf.18 De ha meggondoljuk, milyen kevés

figyelmet szenteltek a dolognak az elmúlt néhány évszázadban maguk

a filozófusok is, talán nem is csodálkozhatunk a dolgon.

A történelmi és szakmai szűklátókörűségnek azonban megvannak a

maga veszélyei. Elszegényít bennünket; hiányozni fog minden igazi

elemzés. Egy újabb tankönyv például az ügyvédek szakmai

felelősségével kapcsolatban csak a következőket mondja: „Egyszerűen

nincsen konszenzus azt illetően, például, hogy mi lenne az ügyvéd

kötelessége a bírósággal szemben, ha tudja, hogy ügyfele hazudik.

Az ilyen és más, hasonló szituációkban az ügyvéd az adott kérdést

illetően a maga erkölcsi érzékenységére van utalva, és a nehéz eseteket

a tőle telhető felelősséggel kell megoldania.”19

Ezzel azután teljesen meg is adtuk magunkat. Ha a választást

ráhagyjuk azokra, akik érzékenyek és felelősségteljesek, anélkül hogy

bármiféle kritériumokat adnánk meg a számukra, akkor ráhagytuk a

dolgot az érzéketlenekre és a romlottakra is.20 Csak azért hivatkoznak

a felelősségtudatra és az érzékenységre, hogy az elemzést és a

szélesebb körű vizsgálódást helyettesítsék vele.

Az itt a probléma — ahogy sok más megtévesztő szakmai

gyakorlat esetében is —, hogy a kérdések megoldását túlságosan

gyakran engedik át maguknak, a szakembereknek, jóllehet a dolog

nyilvánvalóan nagyon is közelről érinti a közjólétet. Arra van tehát

szükség, hogy szélesebb körben vitassuk meg és elemezzük ezeket a

dolgokat. Mikor lépi túl a bizalmasság privilégiuma a törvények

kereteit? Mikor bizonyul törvényellenesnek maga az ígéret is, melyre

a bizalmasság épül? Akarunk-e olyan társadalmat, ahol az

ügyvédek kimondatlanul azt ígérik, hogy akár hamis eskü és

hazugságok árán is megőrzik klienseik titkait? Az ilyen vitának

nem szabad megmaradnia az Amerikai Ügyvédi Kamara, valamint a

jogi fakultások szakmai felelősségről szóló tanfolyamainak keretei

között.

Ha a nyilvánosság is részt venne ebben a vitában, akkor minden

valószínűség szerint a vita előterébe kerülnének a könyvünkben

középponti aggályok: Milyen következményekkel jár egy szakmai

gyakorlat, méghozzá azokra, akik művelik, az ő kollégáik számára,

továbbá a jogrendszer és szélesebben véve az egész társadalom

számára? Milyen módon terjednek az ilyen gyakorlatok, s milyen

további intézményes károkat okoznak?

Nagyon is ingoványos talajon járunk. Mert ha egyes, az ügyfél

bizalmasságát védelmező hazugságok a bíróság előtt is jogosultak,

akkor miért nem jogosultak más hazugságok is? Ha maga az ügyvéd

az egyedüli bírája annak, hogy mely hazugság tolerálható, akkor

milyen kritériumok szerint dönti ezt el? Nem fog-e arra

kényszerülni, hogy elfogadjon más hazugságokat is, melyek látszólag

ugyancsak védelmezik az ügyfél bizalmasságát? És ha az ügyvédek

megszokják, hogy elfogadnak bizonyos hazugságokat, hogyan hat ez

majd integritásukra más területeken?

Az ilyen kérdésekről folytatott nyilvános viták egyik hatása

elkerülhetetlenül az lenne, hogy a jog területén megnőne a

megtévesztő szakmai gyakorlatokról való tudás. És akkor ez a tudás

mindazok birtoka lehet, akik szereplői a pereknek — legfőképpen a

bíráké és az esküdteké. Úgy kellene talán eligazítanunk az esküdteket,

hogy vegyék tekintetbe a tényt, miszerint számos ügyvéd jogosnak

tekinti, hogy hamis tanúvallomásokra építsen?

Nyilvánvalóan azok az ügyvédek sem kívánnák, hogy az esküdteket

így igazítsák el, akik hajlamosak ezt a jogot vindikálni maguknak. De

ha feltennék maguknak a kérdést, hogy miért is van ez így, akkor

talán más perspektívából látnák saját magatartásukat. A legfontosabb

ok, amelyet felhozhatnak amellett, hogy miért is nem szabad az

esküdteknek ilyen tudással rendelkezniök, az az, hogy továbbra, is

könnyen félrevezethetőknek kell lenniök, és teljes kell, maradjon a jogi

szakmába és a bírósági tárgyalásokba vetett bizalmuk. Mi több: ha

egyszer előre figyelmeztetik, akkor minden esküdt, akinek csak egy

csöpp esze is van, mindjárt gyanakodni kezd arra, hogy az ügyvéd

esetleg egyéb módon is meg akarja téveszteni őt.

Ha elképzeljük, hogy ilyen eligazítást adunk az esküdtszéknek, ez

mindjárt megmutatja, hogy azok, akik akár a legjobb motívumoktól

vezettetve is, hazudni kívánnak a bíróság előtt, nem tehetik

nyilvánossá motívumaikat. Részt akarnak venni egy gyakorlatban, azt

azonban már nem akarják, hogy általánosan ismertté váljék, hogy ezt

teszik.

Érvelhetünk-e úgy, hogy manapság az ilyen hazugságok oly

mindennapiak, hogy lényegében elfogadott gyakorlattá váltak,

amelyről mindenki tud — hasonlóan a bazárbéli alku

játékszabályaihoz? De ha így van, akkor vajon miért érzik magukat

az ügyvédek oly rosszul annak hallatán, hogy az esküdtszéket esetleg

kioktathatják erről a gyakorlatról? Az az igazság, hogy jóllehet az

ügyvédek tudnak az ilyen gyakorlatról, ez minden, csak nem

nyilvános tudás, különösen nem az esküdtek tudása, és még kevésbé

jóváhagyott tudás.

Mindezek alapján azt hiszem, hogy ha nyilvánosan

megvizsgálnánk, helyénvaló-e a hazugság a hamisan valló ügyfél

védelmében a bíróság előtt, akkor az az álláspont verne gyökeret,

miszerint a bíróság előtti elfogadható védelemnek határai vannak. És

ezeken a határokon mit sem változtat az ügyvéd-ügyfél viszony. Ez a

viszony, mellyel együtt jár a bizalmasság privilégiuma, önmagában

nem igazolja az ügyfél érdekében való hazugságot. A kijelölt határok a

legszerényebb számítás szerint is éppúgy kizárnák az ügyvéd

tényleges hamis esküjét, mint azt a kerülő utat, hogy ügyfele hamis

vallomására építsen. Maguk az ügyvédek nagyon is hálásak

lehetnének, ha a normákat nyilvánosan megvitatnák, és nyíltan

megállapítanák. Akkor könnyebben ellenállhatnának az ügyfél

nyomásának, s megelégedésükre oldhatnák meg mindazt, ami

különben a személyes, illetve hivatásszerű alapelveik között zavarba

ejtő konfliktust jelent a számukra.

Még egyszer: arra van szükség, hogy képesek legyünk perspektívát

váltani, és ne csak azokat a szükségleteket lássuk, melyek a hamis eskü

és a hazugság irányába terelnek, hanem azokat a hatásokat is, melyet

az ilyen gyakorlat a megtévesztettekre és a társadalmi bizalomra

gyakorol. Marvin E. Frankel bíró így ír le egy ilyen

perspektívaváltást: „ [. . .] a mi bizonyítási rendszerünk túlságosan

alacsonyra értékeli az igazságot azon értékek között, melyeket az

igazságügyi intézmények szolgálni hivatottak. [. . .] Egy többé-

kevésbé tipikus ügyvéd, ha bíróvá választják, drámai

perspektívaváltást tapasztal, mihelyt a bírói emelvény másik oldalán

foglal helyet.”21

XII. Hazugság a közjó érdekében

„S volna-e valami fortélya, hogy az előbb említett kényszerű

hazugságok mintájára nemesen mi is hazudjunk egyet, s elhitessük

azt, lehetőleg magukkal az elöljárókkal is, vagy ha ez nem sikerül,

legalább a többi polgárral?

[. . ..] ti mind, akik az államban éltek, édestestvérek vagytok - így

magyarázzuk majd nekik a mesét —, csakhogy teremtőtök a közületek

vezetésre alkalmasokba születésükkor aranyat kevert, lévén ők a legér-

tékesebbek; az őrökbe és segédeikbe ezüstöt, míg a földművesekbe és

a kézművesekbe vasat, illetve bronzot. [. . .] Nos, tudsz-e valami

módot, hogy az embereink ezt a mondát elhiggyék? — Semmi esetre

sem, ha róluk, magukról van szó; de elképzelhető a gyermekeikről s

ezek utódairól, általában a későbbi nemzedékekről. — Még ez is

szerencse volna, mert így jobban törődnének az állammal és

egymással.”

Platón: Az állam III. könyv (Jánosy István fordítása

„HUGÓ Azt hiszi talán, hogy az emberek beveszik majd kis

piszkos cseleit?

HOEDERER Meg kell édesítenünk a keserű pirulát.

HUGÓ Úgy, hogy hazudunk az elvtársaknak?

HOEDERER Bizony, úgy, hogy hébe-hóba hazudunk nekik […]

HOEDERER Ha kell , hazudni fogok, de ez nem jelenti,

hogy bárkit is megvetnék. Végezetül is nem én

találtam fel a hazugságot; az osztályokra hasadt

társadalom terméke, s már az anyatejjel szívjuk

magunkba. Nem azzal szüntetjük meg a hazugságot,

ha személyesen elutasítjuk, hanem azzal, ha minden

lehető eszközzel küzdünk az osztályok

felszámolásáért.”

Jean-Paul Sarcre: A piszkos kezek

A nemes hazugság

Az eddigi fejezetekből úgy tűnt, három körülmény jelenthet a

hazugok számára igen komoly mentséget magatartásukhoz — a

válsághelyzet, melyben valamilyen végzetes kárt csak becsapás

segítségével háríthatunk el; ha a hazugság olyannyira ártatlan és

jelentéktelen, hogy abszurd szócséplésnek tűnnék még beszélni is

róla, egyáltalában hazudott-e valaki; és egyes egyénekkel szembeni

kötelességünk, hogy megőrizzük titkaikat. De megmutattam, miként

válhatnak széles körű gyakorlattá a válságidőkben mondott

hazugságok akkor is, amikor az elhárítandó baj már kevésbé

nyilvánvaló és a válság is mind kevésbé közvetlen; hogyan alakulhat ki

bagatell hazugságokból hasonlóképpen széles körű gyakorlat,

amelyik már távolról sem olyan ártalmatlan, és melynek felhalmozódó

következményeiért hatalmas árat kell fizetnünk; és hogy azok a

hazugságok, melyek egyéneket védelmeznek, minthogy megőrzik

titkaikat, nagyon is kérdéses célokat szolgálhatnak, s kárt okozhatnak

a társadalomnak.

Ha ez a három terebélyesedő folyam összefolyik és még egy

továbbival is, bővül — azzal az óhajunkkal, hogy a közjót mozdítsuk

elő —, akkor a megtévesztés a lehető legveszélyesebb formáját ölti

magára. Ezek a hazugságok sokszor nem igazolhatók sem valamilyen

közvetlen válsághelyzettel, sem teljes jelentéktelenségükkel, sem pedig

valamely személlyel szembeni kötelességünkkel; a hazugok mégis

igyekeznek helyesnek és elkerülhetetlennek tekinteni őket, azon az

alapon, hogy az altruizmus motiválja őket. Ebben és a következő

fejezetben szeretném ezt a szélsőséges kategóriát szemügyre venni.

Természetesen sok olyan terület van, ahol ezek és a korábban

szemügyre vett hazugságok átcsúsznak egymásba. De a

legjellemzőbb módja annak, ahogyan ezeket a hazugságokat

védelmezik, elkülöníthető a többitől: a haszonra hivatkoznak, melyet

hozhatnak, és arra a hosszú távú kárra, melyet segítségükkel

elkerülhetünk. A szándék lehet kifejezetten lekezelő; a polgárokat

„saját érdekükben” tévesztik meg, vagy éppen csak néhányuknak

hazudnak a teljes közösség javára. Tévedések, önmegtévesztések

keverednek ezekkel az altruista szándékokkal, és zűrzavarossá teszik

őket; e gyakorlat esetén vastagabbak és torzítóbbak a szűrők,

melyeken keresztül meg kell kísérelnünk, rátekinteni a hazugságra,

mint bármely más esetben. De kísérletet teszek arra, hogy kiemeljem

e hazugságok közül azokat, melyekkel tudatosan és szándékosan a

társadalom javát kívánják szolgálni. A politikai filozófia messze

nyúló hagyománya támogat bizonyos, a közösségért való

hazugságokat. Platón a fejezet élén idézett passzusban elsőként

használta a „nemes hazugság” kifejezést; azt a furcsa mesét jelölte

így, melynek célja, hogy meggyőzze a népet: fogadja el az osztály-

megkülönböztetést, és ezen keresztül őrizzük meg a társadalmi

harmóniát. E mese szerint maga a teremtő, amikor kiformálta a

vezetésre alkalmasakat, az őröket, a földműveseket és a

kézműveseket, aranyat, ezüstöt, vasat, illetve bronzot kevert hozzájuk

azzal a szándékkal, hogy ezek a csoportok egy harmonikus

hierarchián belül különböző feladatokat lássanak el.

Az a görög melléknév, melyet Platón e hamisság jellemzésére

használt, nagyon fontos tényt fejez ki a hatalmon levők hazugságairól;

a melléknév a „gennaion”, amely „nemes”-t jelent mind a „nemes

lelkű”, mind pedig a „jó házból való” értelmében.1 A nemességnek

ugyanez a felfogása — jólneveltség, valamint felsőbbrendűség a

megtévesztettekkel szemben - van jelen Disraelinek abban a

megállapításában, hogy az az úriember, aki tudja, mikor kell igazat

szólni és mikor nem. Más szóval a hazugság megbocsátható, ha

„nemes” célokból élnek vele azok, akiknek gyakorlatuk van e célok

kiválasztásában.

Az uralkodók, mind a földiek, mind a szellemiek, az ilyen

társadalmi célok megszépítő fényében látták csalárdságukat.

Mítoszokat hirdettek és tartottak fenn, melyek a tudatlanok

hiszékenységére építettek és a stabilitást a közös hitekben keresték.

Önmagukat nemes lelkűnek és jó házból valónak tekintették — akár

születés, akár gyakorlat folytán —, és felsőbbrendűnek azokkal,

szemben, akiket megtévesztettek. Egyesek oly messzire mentek el,

hogy azt állították: akik kormányoznak, azoknak joguk van hazudni.2

A hatalmas hazudik abban a hitben, hogy ő jobban érti, mint a

közönségesek, hogy mi is forog kockán; nagyon gyakran úgy tekinti,

hogy az általa becsapottak nem rendelkeznek megfelelő

ítélőképességgel, vagy pedig nagy valószínűséggel rosszul reagálnának

az őszinte információra.

Akik kormányoznak, sokszor így vélekednek: adva vannak bizonyos

különös körülmények, melyek túl kellemetlenek és túl fájdalmasak

ahhoz, hogy a többség képes legyen racionálisan megbirkózni

velük. Némelykor úgy látják például, hogy országuknak fel kell

készülnie valamilyen későbbi, döntő erőpróbára - háborúra,

járványra, szűk esztendőkre, amikor majd össze kell húzni a

nadrágszíjat. Másrészről attól félnek, hogy a polgárok csak közeli

veszélyekre tudnak reagálni. Ilyen időkben a kormányok vezetői

sokszor úgy látják, hogy a szükséges eredmények elérésének

egyedüli eszköze a megtévesztés.

A „nemes” hazugságot illető minden ilyen döntésnél a hazug

perspektívája uralkodik el. A hazug, ha egyáltalában tekintetbe veszi

a megtévesztettek reakcióit, azt feltételezi, hogy azok, ha majd a

becsapás napvilágra kerül, és jótéteményeit megértik, legalábbis

nem fognak panaszkodni, ha éppen nem lesznek kifejezetten

hálásak. Gyakorta úgy tartják, hogy az ilyen hazugságokra csak a

köznevelésének egy meghatározott szakaszán van szükség. Erasmus

például, Platón nézeteit kommentálva, ezt írta:

„[. . .] Megtévesztő meséket mond a csőcseléknek, nehogy a nép

felgyújtsa a magisztrátust, és más hasonló hamisságokat, melyekkel a

durva tömeget saját érdekében megtéveszti oly módon., ahogy a

szülők becsapják gyermekeiket és az orvosok a beteget.

[. . .] A durva tömegnek tehát szüksége van időleges ígéretekre,

mintákra, allegóriákra, parabolákra, [. . .], hogy azután apránként

előrehaladjon emelkedettebb dolgok felé.”3

A tapasztalt köztisztviselők egy része elutasít minden olyan

törekvést, hogy rákérdezzünk az ilyen megtévesztő gyakorlatok

etikájára (kivéve az olyan cselekedetek esetében, ahol nyilvánvaló,

hogy magáncélok vannak a dolog hátterében). Úgy érvelnek, hogy

bizonyos, a nemzeti érdekekkel összefüggő életfontosságú célok

megtévesztő intézkedéseket követelnek, ha sikeresen akarjuk venni a

súlyos akadályokat. Tárgyalásokat kell folytatni, melyek nem

kerülhetnek nyilvánosságra; olyan módon kell alkudozni, amit

egyszerűen nem érthetnek meg a politikailag iskolázatlan választók.

Bizonyos illúziókra van szükség ahhoz, hogy a közszolgálatban állók

hatékonyak lehessenek. Ennél fogva bizonyos mértékig minden

kormánynak meg kell tévesztenie az embereket ahhoz, hogy

vezethesse őket.

Ezek a tisztségviselők úgy vélik, hogy a közönség erkölcsi aggályai

érthetőek, de aligha realisztikusak. A „moralizáló” elképzelések,

melyekben a gyakorlati szükség semmi szerepet nem játszik, képtelen

mértékek, felállításához vezethet; ezek azután komolyan

akadályozhatják a munkát, anélkül hogy ténylegesen

megváltoztatnák a mélyben zajló gyakorlatot. Mindez oda vezethet,

hogy kormánytisztviselők a rájuk nehezedő nyomás

eredményeképpen otthagyják állásukat; a hatékonyság és a hozzáértés

hiánya fokozatosan tönkreteszi mások munkáját is.

De a megtévesztettek perspektívájából — azokéból, akikre a kormány

megtévesztéseinek következményei hárulnak — ezek az érvek nem

meggyőzőek. Mi a biztosítéka annak, hogy valóban önzetlenek és jó

ítélőképességgel rendelkeznek mindazok, akik hazudnak nekünk,

bármennyire igyekezzenek is hasznosak lenni a számunkra? Már

tapasztaltuk, hogy számos esetben magánérdekből csapnak be

bennünket, jóllehet a közérdekre hivatkoznak. Tudjuk, hogy még a

legkevésbé önző motívumokból történő megtévesztés is romboló

hatást fejt ki és rossz gyakorlatok, elterjedéséhez vezet. És már átéltük

olyan hazugságok következményeit, melyeket nemes célok érdekében

véltek elkövetni.

Ugyanilyen kevéssé meggyőző az az érv is, hogy a kormányzat

mindig is megtévesztette és meg is, fogja téveszteni a

kormányzottakat, s ennél fogva minden olyan törekvés, hogy határt

vonjunk, és mértéket szabjunk, haszontalan időfecsérlés csupán.

Bizonyára igaz, hogy a megtévesztés sohasem hiányozhat teljesen a

legtöbb emberi gyakorlatból. De nagyon is nagy különbségek vannak

a társadalmak között a tekintetben, hogy milyen fajta becsapások

léteznek és milyen széles körben, gyakorolják őket, ugyanígy

különbségek vannak egy kormányon belül az egyes egyének között, és

az egymást követő kormányok között egyazon társadalmon belül. Ez a

leghatározottabban azt sugallja, hogy érdemes megpróbálni feltárni,

miért vannak ilyen különbségek, s keresni annak útját-módját, hogy

kialakítsuk az őszinteség mértékeit.

Végül, pedig az az érv, hogy akik erkölcsi problémákat vetnek fel,

tudatlanok a politikai realitások területén, nem szabad hogy azt

eredményezze, hogy senki sem folytat ilyen vizsgálódásokat; éppen

ellenkezőleg, a lehető legpontosabban le kell írnunk, mik is ezek a

realitások, hogy azután ezen az alapon beható és komoly

információkon nyugvó vita kezdődhessék. Minden okunk megvan rá,

hogy azt higgyük, sokkal súlyosabb károkat okoz a kormánynak, ha

hiányzik a kritika, és ha nem sikerül kialakítani a mértéket, mint azok

a kísérletek, hogy nyilvánosan megvitassuk az utóbbiakat. Ha

kivételes esetekben megengedhető a kétszínűség, akkor éppen e

kivételek kritériumait kell nyíltan megvitatni, és nyilvánosan

kialakítani. Máskülönben a vezetők szabad kezet kapnak arra, hogy

manipulálják és eltorzítsák a tényeket, és így kivonják magukat a

nyilvános felelősségre vonás alól.

Nem lehet tehát sommásan elvetni azt a törekvést, hogy

megkérdőjelezzük a politikai megtévesztést. Amikor elutasítják az

ilyen gyakorlatok vizsgálatát, ezzel a jogosulatlan hatalmat

védelmezik — azt a hatalmat, amely nem épül a kormányzottak

hozzájárulására. A következő oldalakon néhány példát mutatok be,

hogy illusztráljam egyrészt azt az esetet, amit a polgárok egyetlen

csoportja sem kívánhat, másrészt azokat a körülményeket, melyek

között már jóval nehezebb ítéletet mondani.

A politikai megtévesztés példái

1964 szeptemberében a Külügyminisztérium egy tisztviselője, az

adminisztráció egyre egységesebb álláspontját tükrözve,

memorandumot szerkesztett, amely amellett érvelt, hogy alaposan be

kell csapni az amerikai közvéleményt.4 Vázolta azokat a lehetséges

cselekvésirányokat, melyeknek segítségével megoldható Dél-

Vietnamban a rosszabbodó katonai helyzet. A következőkről volt szó:

az amerikai részvétel növelése Dél-Vietnam „pacifikálásában”, az

Észak-Vietnam elleni katonai akciók „crescendója”, beleértve az

Egyesült Államok részéről történő súlyos bombázásokat is. De éppen

választási hadjárat folyt; az elnök köztársaságpárti ellenfelét,

Goldwater szenátort azzal gyanúsították a választók, hogy ki akarja

terjeszteni a vietnami háborút, és atomháborús fenyegetéssel akar

élni a kommunista világgal szemben. Támogatván Johnson elnöknek

azt a törekvését, hogy Goldwater szenátort felelőtlen háborús héjának

állítsa be, a memorandum utolsó paragrafusa, melynek az volt a

címe, hogy „Speciális megfontolások a következő két hónapra”, a

következőket hangoztatta: „Az elkövetkező két hónap során, mint-

hogy a választások előtt már nem áll rendelkezésünkre» megcáfolási

idő «, olyan speciális akciók igazolására, amelyekkel [választási

ellenfeleink] megzavarhatják az USA nyilvánosságát, különös

óvatossággal kell eljárnunk—jelezve [a dél-vietnamiaknak], hogy

energikusan viselkedünk a politikai pillanat kedvezőtlensége ellenére

is, az USA nyilvánosságának pedig, hogy jó szándékúan és

megfontoltan viselkedünk.”

Amint halad előre a választási kampány, Johnson elnök egyre

inkább a béke jelöltjeként állította be magát. Egyáltalában nem is utalt

rá, mennyire nő az adminisztráció magas rangú tisztviselői részéről a

nyomás a háború fokozása irányában, tehát éppen azok részéről, akik

hivatalban maradnának, ha ő győzne; még csak nem is utalt arra a

nehéz döntésre, mellyel - tudta - megválasztása esetén szembe kell

néznie.5 Ehelyett újból és újból csak ezt mondogatta: „A

legfelelősségteljesebb kérdés, az egyetlen valóságos probléma ennek a

kampánynak a során, az egyetlen dolog, mellyel mindenekfelett

törődnötök kell, ez: Ki tudja inkább megőrizni a békét?”6

A stratégia nagyon sikeres volt; a választásokat megnyerték; a

háborút kiterjesztették. Égiháború-hadművelet néven az Egyesült

Államok 1965-ben jelentős bombatámadásokat kezdett Észak-

Vietnam ellen. A kormánytagok, akiknek tudomásuk volt a

manőverről, amikor a választási kampány során elfojtották az e

terveket illető tényleges vitákat és a béke pártjaként, álcázták

magukat, azt hitték, hogy tudják, mi a legjobb az ország számára, s a

történelem igazolni fogja őket. A nemzet és a világ javát kívánták

szolgálni azzal, hogy nem engedik győzelemre jutni a

kommunistákat. Ha további igazolásként válságérzetre volt szükség,

kéznél volt a dominó elmélet: úgy látták, hogy a rezsimek egymás

után fognak összeomlani, ha az első dominó felborul.

De mire jó a becsapás, ha a szándékok ilyen önzetlenek? Miért nem

tették nyíltan magukévá ezeket a célokat a választás előtt? Az ok

csak az lehetett, hogy a kormány nem számíthatott a nép

támogatására e tervét illetően. Először is: a válság és az Észak-

Vietnam részéről való fenyegetettség érzése távolról sem volt

egyetemes. Nyíltan közzétenni az eszkaláció valószínűségét számos

szavazat elvesztésével járhatott volna; bizonyára nem illett volna

bele abba a kampányba, hogy Johnson elnököt olyan jelöltként

mutassák be, aki a legvalószínűbben tudja megőrizni a békét.

Másodszor a kormány attól félt, hogy magyarázatait

„eltorzíthatják” a választási kampány során, s így a választók nem

rendelkeznének helytálló információkkal. Harmadszor, nem volt rá

idő, hogy a kormány igyekezzék kioktatni a népet mindarról, ami

szóban forgott. Végül, a tervek nem voltak véglegesek; lehetségesek

voltak változások, és a vietnami szituáció maga is nagyon ingatag

volt. Mindezen okoknál fogva a legjobbnak tűnt a kampányt a

tárgyalások és a mérséklet jegyében folytatni és a republikánus

ellenfelet, tenni meg az Egyesült Államok hadviselése fölött érzett

félelem céltáblájává.

Johnson elnök tehát megfosztotta a választókat annak esélyétől,

hogy beleegyezzenek, a vietnami háború eszkalációjába vagy

visszautasítsák azt. Az amerikai polgárok, abban a hitben, hogy a

béke jelöltjére szavaztak, hónapokon belül belesodródtak történelmük

egyik legkegyetlenebb háborújába. Az ilyenfajta megtévesztés a

demokratikus kormányzás leglényegét köpi szembe. Lehetővé teszi a

hatalmon levők számára, hogy semmibe vegyék vagy egyszerűen,

megsemmisítsék a nép jogát, hogy sorsdöntő választásokon

tájékozottan szavazzanak. Becsapni a népet a nép érdekében —

önellentmondás mindenfajta demokráciában, hacsak ki nem

mutatható, hogy az emberek ténylegesen beleegyeztek, hogy becsap-

ják őket. Johnson elnök tettei ennél fogva összeegyeztethetetlenek

voltak politikai rendszerünk legalapvetőbb elveivel.

Mi van akkor, ha az összes kormánytisztviselő hasonlóképpen

szabadnak érzi magát, hogy megtévesszen, feltéve, hogy azt hiszi, a

megtévesztés ténylegesen szükséges bizonyos fontos, közös célok

eléréséhez? A baj az, hogy azok, akik így számolnak, mindig

elfogultsággal gyanúsíthatok. Túlértékelik annak valószínűségét, hogy

hasznot hajtanak, és hogy a fenyegető bajt el tudják kerülni;

alábecsülik annak esélyeit, hogy a becsapást észreveszik, és nem

vesznek tudomást arról, milyen hatása lesz ennek a bizalomra;

alábecsülik a megtévesztett polgárok kompetenciáját, valamint

képességüket és jogukat arra, hogy ésszerűen válasszanak. És, ami a

legfontosabb, ez a jóakaratú önelégültség elleplezi a politikai

hazugságok számos olyan motívumát, melyek nem szolgálhatnak

erkölcsi mentségül: azt a szükségletet, hogy régebbi hibákat

fedezzenek; a bosszúállást; és azt a vágyat, hogy hatalmon

maradjanak. Ezek az önös célok adják az energiáját számtalan olyan

hazugságnak, melyet a közjó érdekében „szükségesként”

racionalizálnak.

Mihelyt a politikai vezetők megszokják, hogy ilyen mentségeket

keressenek, érzéketlenebbekké lesznek a méltányosság és az

igazmondás iránt. Egyesek kezdik azt hinni, hogy bármilyen

hazugságot mondhatnak - ameddig meg tudják győzni magukat

arról, hogy hosszú távon jobb lesz így a nép számára. Ettől már csak

kis lépés vezet addig a következtetésig, hogy ha valamely egyedi

hazugság nem hoz is semmi jót a népnek, minden olyan manőver a

hasznukra van, amely ahhoz járul hozzá, hogy a megfelelő

emberek maradjanak hivatalban. Ha egyszer a köz szolgái ily módon

elveszítik tájékozódó képességüket, a Watergate-ügy valamennyi

lompos hazugsága lehetővé válik — a hamisított táviratok, a letörölt

hangszalagok, a rafinált elpalástolások, a tanúk megvesztegetése,

hogy hazugságra bírják őket, a bizalom érdekében tartott televíziós

védőbeszédek.

Persze a Watergate-ügy méretei szokatlanok voltak, de a legtöbb

megfigyelő egyetértene abban, hogy a megtévesztés számos

mindennapos kormánydöntés része. Oly módon állítanák össze

statisztikákat, hogy csökkentsék a zavarba ejtő problémák súlyát.

Köztisztviselők hazudnak a kongresszusi tagoknak, hogy olyan

programokat védelmezzenek, melyeket fontosnak ítélnek, vagy

hogy olyan titkokat óvjanak meg, melyekről azt parancsolták nekik,

hogy ne fecsegjék ki őket. A kongresszusi tagok, akik megegyeztek

egymással, hogy megszavazzanak olyan intézkedéseket, melyeket

másképpen opponálnának, ha megkérdezik őket, tagadják, hogy

született ilyen megegyezés. Beosztottak hamis híreszteléseket

szivárogtatnak ki abban a hitben, hogy a végrehajtó hatalom

valamilyen hibás akcióra készülődik. Egyes esetekben igaz dolgokat

szivárogtatnak ki, de másnak tulajdonítják őket, hogy védelmezzék

hírforrásaikat.

Vegyük szemügyre a következő szituációt, és képzeljük el az összes

változatot, melyet eljátszhatnak a témára a választási kampányok során

az egész Egyesült Államokban - helyi, állami és szövetségi szinten

egyaránt:

Egy nagyváros polgármestere indul a választásokon. Olvasott egy

beszámolót, amely azt ajánlja, hogy újraválasztása után szüntesse

meg a házbérek szabályozását. Így is szándékozik tenni, de azt hiszi,

hogy elveszíti a választásokat, ha szándéka kitudódik. Ha két nappal a

választás előtt egy sajtókonferencián megkérdezik tőle, hogy létezik-e

ilyen beszámoló, akkor tagadja, hogy tudomása lenne róla, és

határozottan hangsúlyozza: igenis támogatja a lakbérek

szabályozását.

A polgármester úgy véli, hogy újraválasztása nagyon is megfelel a

közösség érdekeinek, és a hazugság olyan kérdéseket érint, melyeket —

úgy hiszi — a szavazók képtelenek helyesen áttekinteni, különösen

ilyen rövid idő alatt. Az ilyen és hasonló szituációkban az önös elem

(a vágy, hogy újraválasszák, hogy hivatalában maradjon, hogy

hatalmat gyakorolhasson) eredményeként kialakuló nagymértékű

elfogultság gyakran világosabb a külső szemlélő számára,

mint maguknak, a hazugoknak a számára. Ez az elfogultság élteti a

hazugság állítólagos igazolásait, a hazug értékességét,

felsőbbrendűségét, altruizmusát, ügyének igazságát, és a

megtévesztettek képtelenségét arra, hogy „megfelelő módon”

reagáljanak, ha meghallják az igazságot.

Manapság nagy a gyanú, hogy naponta elkövetnek ilyen

hazugságokat: a választók nemigen tudják ezért, mikor hihetik el és

mikor nem, amit a jelölt a választási kampány során mond. A

bizalom nagyon erősen megingott. Már idéztem azt a közvélemény-

kutatást, amely úgy találta, hogy az amerikaiak 69 százaléka 1975-

ben és 1976-ban is megegyezik abban, hogy az ország vezetői az

utóbbi tíz évben következetesen hazudtak az amerikai népnek. 40

százalék fölött vannak a válaszolók között azok, akik abban is

megegyeznek, hogy: „a legtöbb politikus olyan hasonló

egymáshoz, hogy a valóságban nem sokat számít, kit választunk

meg.”7

Ilyen körülmények között sokan egyszerűen nem: is szavaznak.

Sokan a külső megjelenés vagy személyiségjegyek alapján akarják

eldönteni, melyik jelölt lehet becsületesebb a másiknál. A szavazók, és a

jelöltek egyformán vesztesek, ha egy politikai rendszerben a bizalom

ilyen mélypontra zuhant. A tisztségviselők, amikor már

megválasztották őket, úgy találják, hogy figyelmeztetéseik és

felhívásaik a közös áldozatokra hitetlenséggel és közönnyel

találkoznak, még akkor is, ha az együttműködésre a lehető legsür-

gősebb szükség lenne. A perek és vizsgálatok sokszorozódnak. És az a

tény, hogy a jelöltektől, ha győznek, nem várják el, hogy azt is

gondolják, amit a kampány során mondottak, sem pedig felelősségre

vonhatónak nem tartják őket a kettő közötti szakadékért, csak újból

ösztönzi a jelölteket, hogy legközelebb is erőszakot kövessenek el az

igazságon, tovább növelve ezzel a választók bizalmatlanságát.

A politikai hazugságok, amelyekről azok, akik mondják őket,

gyakran azt állítják, hogy jelentéktelenek, ritkán azok. Nem lehetnek

jelentéktelenek, hiszen sok embert érintenek, rendkívüli a veszélye

annak, hogy utánozzák őket, hogy hasonlókkal vágnak vissza, és igen

gyorsan megsokszorozódnak. Amikor a képviselők vagy egész

kormányok azt a jogot vindikálják maguknak, hogy hazudjanak, meg-

fosztják a nyilvánosságot attól a hatalomtól, amelyről az önként nem

mondott volna le.

Megtévesztés és beleegyezés

Felfüggeszthetjük-e kivételesen bizalmatlanságunkat a közéleti

hazugsággal szemben? Vannak-e olyan idők, amikor a közönség

maga tényleg nem izgatja magát a lehetséges hazugságokat illetően,

sőt talán éppen előnyben részesíti, hogy megtévesszék? Vannak-e

bagatell hazugságok, melyek olyan jelentéktelenek vagy oly

átlátszóak, hogy nem kell róluk tudomást venni? És elképzelhetünk-e

nyilvános vitákat komolyabban félrevezető kormánykijelentésekről

úgy, hogy az ésszerű lények eleve egyetérthetnek velük?

Mindenekelőtt a bagatell hazugságok éppoly mindennapiak a

politikai és diplomáciai ügyekben, mint a legtöbb ember

magánéletében. Ha valaki úgy tesz, mintha jól érezné magát egy

követségi fogadáson vagy egy politikai gyűlésen, amikor éltet egy

kétséges rezsimet vagy egy rossz benyomást, keltő hivatalnokjelöltet

— ezek olyan formái az udvariasságnak, melyek csak keveseket

vezetnek félre. Igen nehéz lenne, úgy tekintem őket, mintha

veszélyeztetnék az egyéneket vagy a közösségeket. Ám mint minden

bagatell hazugsággal, ezekkel is az a probléma, hogy nagyon könnyen

elterjednek, s azután igen nehéz megvonni a határt. Bagatell

hazugság-e még, ha egy külügyminiszter azt jelenti be, hogy az egyik

országba utazik, holott a valóságban egy másikba tart? Vagy amikor

egy elnök „fedőtörténetként” azt adja elő, hogy a hideg

kényszerítette rá, hogy visszatérjen a Fehér Házba, jóllehet a

valóságban egy nemzetközi válság miatt kellett lemondania vidéki

kőrútjának hátralevő részét? Vajon bagatell hazugság-e, ha egy köz-

tisztviselőt dicsérettel illetnek, amikor éppen most bocsátották el?

Lévén, hogy a közbizalom olyannyira sebezhető, a közéletben a

legfontosabb, hogy a bagatell hazugságok megtévesztő elemét a

lehető minimumra korlátozzuk, és megelőzzük azt a veszélyt, hogy

sokkal szélesebb körű megtévesztő gyakorlatokká váljanak.

A megtévesztések nagy része, melyekről a közéleti személyiségek azt

hiszik, hogy nemcsak ártalmatlanok, hanem messzemenően jogosak

is, magánéletüket érinti. Információk házasságukról, gyermekeikről,

másokról alkotott véleményükről, információk személyes terveikről,

valamint személyes döntéseik motívumairól — ez mind az ő dolguk,

csak rájuk tartozik, ha így kívánják. Ha megtagadják, hogy ilyen

körülmények között információkat adjanak, az igazolható, de az a

jogunk, hogy visszatartsunk információkat, nem azonos a hazugsághoz

való joggal. Ha ilyen körülmények között hazudik valaki, az rosszat

jósol más ügyekben való viselkedését illetően. ∗

A megtévesztés bizonyos másodlagos formáit a nyilvánosság

választott képviselői előre megvitathatják, és felhatalmazást adhatnak

rájuk. Az álcázott rendőrautók használata abból a célból, hogy leszok-

tassuk a vezetőket a gyorshajtásról, az ilyen gyakorlat jó példája. Más

példák: a kereskedelmi könyvvizsgálatok vagy a

kormányintézkedések előre be nem jelentett, néha álcázott

kivizsgálásai. Mindazokban az esetekben, amikor az ilyen

* Ha egy tapasztalt, tekintélyes felnőtt hazudik magánügyeiről, melyeket megóvhatott volna

azáltal is, hogy nem hajlandó beszélni róluk, az sokkal kevésbé megbocsátható, mint annak az

iskolás gyereknek a hazugsága, melyet a XI. fejezetben Bonhoeffertől idéztünk: a gyermek

sokkal inkább fél az erőszakos tanártól, semhogy képes legyen ellenállni neki, vagy egy

pillanat alatt kitalálni egy nem megtévesztő „kiutat”.

gyakorlatokat nyilvánosan szabályozzák, korlátozni lehet őket úgy,

hogy ne adjanak alkalmat visszaélésekre. De nyíltan meg kell vitatni

őket, és előre hozzájárulást kell szerezni hozzájuk, s foganatosítani

kell minden olyan óvatossági rendszabályt, melyek

megakadályozzák, hogy beavatkozás történjék az emberek

magánéletébe és megfosszák az egyéneket jogaiktól, valamint hogy

az ilyen álcázott tevékenységek elterjedjenek. Nem elegendő, ha egy

köztisztviselő csupán feltételezi, hogy az ilyen eljáráshoz megkapná a

beleegyezést.

Egy másikfajta becsapás esetében nem lehetséges ez az előzetes

beleegyezés: az időhúzásról van szó olyan esetben mondott

hazugságról, amikor az őszinte információ egy meghatározott időben

nagy kárt okozhat. Mondjuk, egy kormány gondos terveket készített

valutája leértékelésének bejelentésére. Ha a hír kiszivárog

egyesekhez, mielőtt az intézkedést bejelentették volna, spekulánsok

jogosulatlan profitra tehetnek szert. Vagy vegyük azt az intézkedést,

amikor erősen felemelik a behozatali vámokat, hogy rendbe hozzanak

egy összeomlóban levő gazdaságot. Ha előre bejelentenék a döntést,

az a készletek, felhalmozásához vezetne, és pontosan azt

eredményezné, amit a vámmal leküzdeni kívánnak. Így tehát a

kormánytisztviselők azon igyekeznek majd, hogy elkerüljék az

intézkedés idő előtti bejelentését, s megtagadják a nyilatkozatot, ha

megkérdezik tőlük, hogy lesz-e devalválás vagy felemelik-e a

vámokat. Időnként azonban a hivatalos szóvivők továbbmennek

ennél, és hamisan tagadják, hogy a kérdéses intézkedéseket meg fogják

hozni. Ezek a hazugságok lehetnek jóhiszeműek, melyeket a

tisztviselők abban az igyekezetükben mondanak, hogy elkerüljék a ká-

ros spekulációt és felhalmozást. Mégis, ha hamis kijelentéseket

tesznek a nyilvánosság előtt, s így azután, mihelyt a devalvációt vagy

az új vámot bejelentik, lelepleződnek, meginog a bizalom. Ugyanolyan

ez, mintha azt mondják a betegnek, hogy az operáció nem lesz

fájdalmas - minél határozottabban bizonyul ez nem igaznak, annál

inkább elveszti a beteg a bizalmát. Ezenfelül ezekkel a hazugságokkal

is együtt járnak az összes veszélyek, melyek minden megtévesztést

kísérnek: elterjedésük, a mértékek összezavarodása és megbomlása.

Ezért ilyen szituációkban sokkal jobb nem nyilatkozni, mint

hazudni. Ezzel szemben az az ellenvetés tehető viszont, hogy a sajtó a

nyilatkozat megtagadását annak beismeréseként fogja értékelni, hogy

a devalváció vagy a magasabb vámok bevezetése küszöbön áll. Az

ellenvetés azonban csak akkor jogosult, ha egy kormány nem

teremtette meg a maga hitelét azáltal, hogy már korábban közismertté

tette: soha nem kommentál ilyen dolgokat, s minden időben

szigorúan ragaszkodott is ehhez a politikához. Minthogy ezekben az

esetekben a hazugságok nagyon felelőtlenek, érdemes ügyelni rá,

hogy előre megteremtsük a hitelt, s így a nyilatkozat megtagadását a

közvélemény ne tekintse rögtön pénzügyi spekulációkra való

felszólításnak.

Egy másik formája adódik a megtévesztésnek akkor, ha egy

kormány a közvéleményt ijedtnek, ellenségesnek vagy

nagymértékben állhatatlannak tekinti. A pánik elkerülése végett

vissza lehet tartani vagy el, lehet torzítani egy járvány korai jeleit,

illető információkat. És ha egy áldozata után szegülő csőcseléknek

hazudunk, az pontosan olyan, mint amikor a gyilkosnak hazudunk,

aki azt kérdezi, hogy merre ment az általa üldözött személy. Ez a

hazugság beismerhető és védelmezhető, mihelyt elmúlt a veszély.

Ezekben az esetekben időnként jogosult lehet visszatartani az

információkat; ritka esetekben talán még a hazugság is jogosult. De

ezek az esetek oly ritkák, hogy gyakorlatilag szinte nem is léteznek.

Az a tény, hogy vannak olyan ritka esetek, amikor a

kormányhazugságok valóban nagyon jogosultnak tűnnek, azzal a

nehézséggel jár, hogy ugyanezeket a mentségeket sokszor más célok

szolgálatában használjuk. Vannak kormányok vagy köztisztviselők,

akik az információt, melyet el akarnak palástolni, szinte soha nem

tekintik kellően bizonyosnak, az időt sohasem látják alkalmasnak, és a

közvélemény sohasem elég higgadt a számukra. Ezen oknál fogva

nehéz belátni, hogyan lehetne előre beleegyezni abba, hogy a

devalválásról, a vámváltozásokról vagy a járványokról hazudjanak

a közvéleménynek, és így igazoltnak tekintsük e hazugságokat.

Egyáltalában vannak-e olyan rendkívül veszélyes körülmények,

amikor a válságállapot jogossá teszi a nyilvánosságnak szóló

hazugságot a köz védelme érdekében? Már szó volt az ellenségnek

szóló hazugságról akut válság idején. Néhány ilyen esetben azután a

hazai közönség is a megtévesztés áldozata lesz, legalábbis

időlegesen, amint például az U-2 incidens idején történt. Ahol

fenyegetettségről beszélhetünk— eljövendő ellenség fenyeget, mint a

második világháború előtt, vagy küszöbön áll az energiahiány —,

nagyon erős a kísértés arra, hogy mentségeket találjunk a polgárok

megtévesztésére. A kormány őszintén kételkedhet benne, hogy a

választók képesek az azonnali áldozatra, amely ahhoz szükséges,

hogy szembeszálljunk a növekvő veszéllyel. (Vagy pedig hasonló

okoknál fogva a kormányzat egyik része nem bízik a másikban,

például amikor az adminisztráció nem bízik a kongresszusban.) A

közönség nagyon érzelmesnek tűnhet, az idő, pedig éretlennek arra,

hogy feltárjuk a dolgokat. Olyan rendkívüliek ezek a válságok, hogy

jogosulttá teszik a megtévesztő stratégiákat?

Hasonlítsuk össze, például, mit mondott ki és mit hagyott

kimondatlanul az Egyesült Államok két olyan elnöke, akinek azzal

kellett számolnia, hogy a nép nem óhajt belépni egy háborúba: az

egyik Lyndon Johnson, aki kiterjesztette a vietnami háborút, a másik

Franklin D. Roosevelt, aki miközben lépésről lépésre belevitte az

országot a második világháborúba, az itt következőhöz hasonló

kijelentéseket tett 1940-es újraválasztási kampánya során: „Már

mondottam korábban is, de újból és újból és újból mondani fogom:

fiaitokat nem szándékozunk semmifajta idegen háborúba küldeni.”8

Az e fejezetben felállított mércék szerint Johnson elnök leplezett

eszkalációja és az a tény, hogy nem konzultált a választókkal a

hadüzenet nélküli vietnami háborút illetően, egyértelműen

igazolhatatlan volt. Az ország beleegyezésével nem törődött; sem

miféle közvetlen veszély nem fenyegette a nemzetet,

amely akár csak a legcsekélyebb mértékben is megbocsáthatóvá

tehette volna, hogy az országos választásokon egy akut válságra

hivatkozva becsapják a közvéleményt.

A második világháború előtti, fenyegetően közeledő válság viszont

kétségtelenül sokkal nagyobb volt. Bizonyos, hogy itt nehéz esetről

van szó, olyanról, melyet illetően az ésszerű lények esetleg nem

tudnának megegyezésre jutni. A fenyegetés példátlan volt; az

előkészületek és a szövetségesek támogatásának szükségessége

nagy; mégis leküzdhetetlen nehézségekbe ütközött felverni az

amerikai közvéleményt. Vajon ez a válság igazolja-e a

megtévesztést?

Azt hiszem, nagyon is rémisztő lépés lenne beleegyezni akár az

ilyen megtévesztésbe is. Szeretnénk-e olyan társadalomban élni,

amelyben a köztisztségek viselői becsapáshoz ,és manipulációhoz

folyamodhatnak mindazon esetekben, amikor csak úgy döntenek,

hogy rendkívüli válság áll fenn? Mindent összevetve, nem

vállalnánk-e szívesebben azt a kockázatot, hogy nem leszünk

képesek megfelelni egy válságnak, melyet becsületesen

megmagyaráztak nekünk, mintsem hogy a kormány valamely

manipulációval mentsen ki bennünket? Hogyan védekezhetünk a

visszaélésekkel szemben, ha nem így döntünk?

Amikor megpróbáljuk megválaszolni ezeket a kérdéseket, nem

szabad csupán a kormánymanipulációk rövid távú hatásait tekintetbe

vennünk. Azt, ahogyan Roosevelt elnök rávette az amerikai népet,

hogy elfogadja egy háborúnak először a lehetőségét, azután a

valószínűségét, példaként használták fel azok, akik igazolni akarták

Johnson elnök leplező akcióit. És viszont: ezekre a tettekre

hivatkoztak azután azok, akik oly kétszínűén viselkedtek a Nixon-

adminisztrációban. A titkosság és a becsapás részben azért terjedt,

mert már volt rájuk precedens.9

Az elterjedő megtévesztés, elidegenedés és bizalomhiány

következményeit nem is lehetne konkrétabban dokumentálni, mint az

elmúlt évtizedek történetén. Igen világosan mutatkozott meg, hogyan

ássák alá a hazugságok politikai rendszerünket. Jóllehet olyan

körülmények között, melyekkel Roosevelt elnöknek kellett

szembenéznie, a megtévesztés utólag talán megbocsáthatóbbnak

tűnik, mint sok más esetben, amely ezt követte, előre azonban még

ebbe sem egyezhettünk volna bele inkább, mint a későbbiekbe.

Ha a közvéleménynek szánt hazugságok rutinszerűvé válnak,

nagyon speciális védőeszközöket kell kidolgoznunk. A megtévesztő

gyakorlatok nyilvános igazolásának próbájára sokkal inkább szükség

van, mint valaha. Nagyon kemény próbát kell kiállniok, s annál

keményebbet, minél több bizalmat előlegeztünk azoknak, akik

hazudnak, és minél nagyobb hatalommal rendelkeznek ezek. A

kormányban és más bizalmi pozíciókban ülők elé a legmagasabb

mértéket kell állítanunk. Hazugságaikat nem nemesíti meg

pozíciójuk; éppen ellenkezőleg. Bizonyos hazugságok — nagyon kis

jelentőségű bagatell hazugságok és gyorsan beismert vészhazugságok -

megbocsáthatóbbak lehetnek másoknál, de egy demokráciában csak

azok a megtévesztő gyakorlatok igazolhatók, melyeket nyíltan

megvitathatunk, és amelyekbe előre beleegyezhetünk.l0

XIII. Megtévesztésen alapuló

társadalomtudományi kutatások

„A megtévesztés felhasználása egyre szélesebb körűvé vált, már-már

közhely a szociálpszichológiai kísérletekben. A megtévesztés olyan

játékká vált, melyet gyakorta nagy ügyességgel és virtuozitással

játszanak. [. . .] Néha az az érzésem, hogy a diákok olyan

nemzedékét képezzük ki, amelyik nem tudja, hogy szakterületünkön

más útja is van a kutatásnak [. . .] Mintha az lenne a

beállítottságunk: ha meg tudsz, tévesztem, miért mondjad az

igazat?”

Herbert Kelman: Az emberek emberi felhasználása

„Ha a kutatás és a beavatkozás olyan stílusát bátorítjuk, amely

magában foglalja, hogy hazudunk más embereknek [. . .] ez oda

vezet, hogy egyre kérgesebb szívű individuumok csoportja alakul ki,

olyanoké, akik elzárkóznak az önkritika elől és mind hozzá-

férhetőbbek olyan alanyok számára, akik nyíltan cinikusak lehetnek

azáltal, hogy más embereket - egyéneket és tömegeket

manipulálnak.”

Margaret Mead: Kutatás embereken

„Az a magatartáskutató, akinek vizsgálatai hozzájárulhatnának az

erőszak, a rasszizmus vagy a nemi diszkrimináció csökkentéséhez, de

aki nem végzi el ezeket a vizsgálatokat, mert megtévesztéssel kell él-

nie, az nem megoldott egy etikai problémát, hanem másokra hárította

azt.”

Róbert Rosenthal kiadatlan előadása egy konferencián, amelyet

a kutatásban alkalmazott megtévesztésről rendeztek

Társadalomtudományi kísérletezés

Stanley Milgram engedelmességkísérleteinél, melyeket először a Yale

Egyetemen 1963-ban folytatott, az alanyokat arra toborozták, hogy

memóriavizsgálatban vegyenek részt. Becsapták őket: elhitették

velük, hogy „tanárok” egy kísérletben, melynek során egyre erősebb

fájdalmat, okozó áramütést adnak a „tanulóknak”, ha azok hibáznak.

Az állítólagos tanulók a valóságban színészek voltak, akik kiabáltak,

visítottak, könyörögtek, hogy ne kísérletezzenek rajtuk tovább. Míg a

kísérletialany-tanárok — hitük szerint — egyre nagyobb büntetéseket

adtak, a kísérletezők megfigyelték őket, hogy lássák, vajon hajlandók-

e továbbmenni vagy tiltakoznak-e, és milyenek a reakcióik. Nagy

részük hajlandó volt a legerősebb sokkot is megadni, még akkor is,

amikor az áltanulók azt kiabálták, hogy szívrohamot kapnak.

Íme a jegyzőkönyv egy alany válaszairól: „Nyugodtan kezdte a

kísérletet, de ahogy a kísérlet előrehaladt, egyre görcsösebb lett.

Miután 150 voltos sokkot adott, izgatottan fordult a kísérletvezetőhöz:

[150 voltnál]. »Továbbmenjek?« [165 voltnál] »A fickó ordít ott

benn. Nem sok ez!? Baj lesz a szívével. Továbbmenjek?«180

voltnál]» Nem bírja ki! Nem akarom megölni azt az embert! Hallja,

hogy ordít? Ordít. Nem bírja. És mi van, ha történik vele valami?

Nem akarom tönkretenni. Ordít odabenn. Érti? Nem vállalom a

felelősséget. Baja esik. Ordít odabenn. Túl sok van rajta. Úristen, ha

baja lesz. Túl sokat adtunk rá. Idefigyeljen, ki lesz a felelős, ha

valami történik vele?«

[A kísérletvezető magára veszi a felelősséget.] »Oké.«

[195 voltnál]» Látja, ordít. Hallja? Francba, nem tudom.« [A

kísérletvezető ezt mondja: »A kísérlet azt követeli, hogy

továbbmenjen.«] »Tudom. uram, de - jaj — ő nem tudja, mi vár rá.

Már 195 voltnál vagyunk.«

[210 voltot ad.]

[225 voltot ad.]

[240 voltot ad.]» Fenébe, nem! Azt akarja, hogy még tovább

menjek? Nem, uram. Nem vagyok hajlandó megölni azt az embert.

450 voltot nem adok rá!« [A kísérletvezető ezt mondja: »A kísérlet

megköveteli, hogy továbbmenjen.«] »Tudom, de az az ember ott

ordít, uram.«

Számtalan izgatott ellenvetése ellenére, melyek állandóan kísérték

cselekedeteit, az alany kifogástalanul engedelmeskedett a

kísérletvezetőnek, a legmagasabbra emelve az áramszintet. Szavai

és tettei furcsán elváltak egymástól. Jóllehet verbális szinten

eldöntötte, hogy nem megy tovább, cselekedetei teljesen megfeleltek

a kísérletvezető parancsainak. Ez az alany nem akarta sokkolni az

áldozatot, rendkívül kellemetlen feladatnak érezte, de képtelen volt

olyan választ találni, amely felszabadította volna őt a kísérletvezető

tekintélye alól.”1

Az eredmények egészen váratlanok voltak. Maguk a kutatók sem

sejtették, hogy az alanyok ily magas százalékát lehet rábeszélni arra,

hogy látszatra ekkora fájdalmat okozzanak embertársaiknak. Az ala-

nyok hatvankét százaléka maradéktalanul végrehajtotta a

kísérletvezető parancsait.

De az áramütésekkel együtt súlyos aggodalmak is felléptek. Emberi

lényeket becsaptak azért, hogy feltárják olyan oldalukat, melyet

önként soha nem nyilvánítottak volna ki. Eszközként kezelték,

manipulálták őket anélkül, hogy ebbe beleegyeztek volna. Jogos

módja ez a kísérletezésnek? És az eredmények értéke

„kiegyensúlyozza”-e valamiképp a kényelmetlenséget, melyet

éreztek, azt az önmagukról szerzett tudást, melyre szert tettek?

E kérdéseket először többnyire pszichológusok vetették fel. De

1974-ben, amikor Milgram e tárgyról írott könyve eljutott a szélesebb

olvasóközönséghez, a vita kiszélesedett. Addig nem kérdőjelezték

meg nyomatékosan a megtévesztésen alapuló társadalomtudományi

kísérleteket. Az orvostudományban viszont az ilyen

megtévesztéseknek hosszú és némelykor tragikus története van.2

Ennek eredményeként ma már gondosan szabályozzák az ilyen

kísérleteket az orvosbiológiai kutatás egész területén.3 Kísérleti

alanyok csak akkor vehetnek részt egy vizsgálatban, ha ebbe,

beleegyeztek; és ha a vizsgálat megtévesztéssel él, mint a placébók

használatakor, a kísérleti alanyoknak ebbe is előre bele kell

egyezniök. Felvetődik a kérdés: nem kellene ezt a szabályt

valamennyi, emberrel foglalkozó tudományra alkalmazni?

A szövetségi szabályozások elvben megkövetelik ezt minden

tudománytól, amely kockázatos az emberek szempontjából. A

gyakorlatban azonban a magatartáskutatást másképp kezelik, ezt

tanúsítja a közelmúltban átdolgozott Pszichológiai etikai kódex,

melyet 1977 januárjában fogadtak el. Ez csak azt javasolja, hogy a

kutató az alanyoktól „tájékozott beleegyezést” kérjen, de kifejezett

kivételt tesznek azokkal a kutatásokkal, melyek „elleplezést vagy

megtévesztést tesznek szükségessé”:

„A nyíltság és az őszinteség lényegi jellemzői a kutató és a

kísérleti alany közötti kapcsolatnak. Ha a vizsgálat módszertani

követelményei szükségessé teszik a leplezést és megtévesztést, akkor a

kutatónak kötelessége szavatolni, hogy a kísérleti alanyok, amilyen

hamar ez csak lehetséges, megértsék az eljárás okait; a kutatónak

kellőképpen igazolnia kell az alkalmazott eljárásokat [...]

Az erkölcsös kutató megvédi az alanyokat mindenfajta fizikai és

lelki kényelmetlenségtől, károsodástól és veszélytől. Ha a kutatás

esetleg ilyen veszélyekkel jár, a kutatónak kötelessége, hogy

tájékoztassa erről az alanyokat, megszerezze a beleegyezésüket,

mielőtt még hozzáfogna a dologhoz, és megtegyen minden lehetséges

óvintézkedést, hogy a minimumra csökkentse a bajt. Nem szabad

elvégezni a kísérletet, ha az az alany súlyos vagy tartós károso-

dásához vezethet.”4

A követelmények kidolgozatlansága szembeötlő. Ha a kutatók meg

tudják győzni magukat arról, hogy alapos okuk van a megtévesztésre

és az nem is, okoz bajt, akkor titkolózhatnak, félrevezethetnek és

hazudhatnak. Ők döntenek, nem a becsapottak. És ugyanígy rájuk

van bízva annak eldöntése is, mi okoz kárt vagy kényelmetlenséget.

Az etikai kódex részben azért ilyen engedékeny, mert a tényleges

tájékozottságon alapuló beleegyezés számos vizsgálatot

megakadályozhatna, minthogy a társadalomtudományokban,

kiváltképpen a szociológiában és a szociálpszichológiában a

kutatások nagy része természeténél fogva becsapáson alapul.

Valamiképpen kiötlenek egy szituációt; azután megfigyelik és mérik

az emberek reakcióit. Ha az alanyok nem tudják, hogy mit tesztelnek,

vagy éppenséggel azt sem tudják, hogy vizsgálat folyik, spontánabbak

lesznek a reakcióik.

A század elején még csupán néhány ilyen megtévesztő kísérletet

folytattak, ma már azonban ezek a vizsgálatok valósággal elárasztanak

bennünket, ömlenek az egyetemekről, piackutató intézetektől, magán-

kutatócsoportoktól és kormányoktól. Eredményeiket a folyóiratok az

egész világon százával publikálják, és diákok ezreinek tanítják. Ha az

eredmények kellően érdekesek, akkor a sajtó és a televízió is

népszerűsíti őket.

Egy ilyen vizsgálat során férfi diákokkal elhitették, hogy férfi

fényképek szexuálisan felizgatták őket, mert az erre adott reakcióikat

akarták vizsgálni. Egy másiknál az alanyoknak alattomban LSD-t

adtak. Megint egy másiknál a vizsgált személyeket, akik kifejezetten

abban a tudatban válaszoltak intim kérdésekre, hogy ez névtelenül

történik, beazonosították a borítékon elhelyezett láthatatlan

kódokkal. Számos vizsgálat esetén az alanyoktól még látszatra sem

kértek beleegyezést a megtévesztésen alapuló kutatáshoz;

társadalomtudósok beszivárognak olyan csoportokba, mint az

alkoholról leszokók klubjaiba vagy vallási és politikai

szervezetekbe; beidomítanak gyerekeket, hogy szólítsanak meg

járókelőket és csináljanak úgy, mintha elvesztek volna; baleseteket

vagy rablótámadásokat rendeznek meg, áldozattal, művérrel és

autóroncsokkal, hogy mérjék a bámészkodók segítőkészségét.

Milyen mentségeket hoznak fel arra, hogy ily módon megfosztják

az alanyokat a tájékozott döntés szabadságától? A kutatók két

alapelvre hivatkoznak: hasznot hoznak, és elkerülnek valamilyen kárt.

Először is azt remélik, hogy a kutatás fontos hasznot hajt: nemcsak

azáltal, hogy általában előreviszi az emberi tudást, hanem sokkal

speciálisabb szociális előnyökkel is jár: például jobb tanítási

módszereket kísérleteznek ki, vagy elősegítik az erőszak csökkentését.

A céljaikhoz vezető tudás - érvelnek — gyakran sokkal

határozottabban bizonyítható megtévesztésen alapuló kísérletezés

segítségével. Egy kutató például a következőket hangoztatja: „A

hihető fedőtörténet nemcsak álcázza a kísérletező szándékait, hanem

sokszor olyan helyszínt nyújt, melynek nagy hatása van a kísérleti

alanyra.”5

A második állítás szerint sok kísérlet teljesen ártalmatlan, csak idő-

és energiapocséklás lenne, ha azokat a követelményeket alkalmaznánk

rájuk, melyeket az orvosbiológiai kísérletek bizonyára megköve-

telnek. Ezt az ártalmatlanságot két módon biztosítják. Először: a

felülvizsgáló bizottságnak, melyhez e kísérletek tervét rendszerint

benyújtják, joga van visszautasítani a káros kísérleteket. Ha egy

kísérletet nem utasítanak vissza, az nemigen lehet veszélyes az

alanyokra nézve. Másodszor: a kutatók gyakran magukra vállalják azt

a terhet, hogy a kísérlet befejezése után elmagyarázzák az alanyoknak

a megtévesztést, és igazolják kérdéses tetteiket. Erről az utólagos tájé-

koztatásról azt hiszik, hogy megakadályozza a visszaéléseket és

kiküszöböli az utólagos rosszérzést és szorongást: Akkor hát, kérdezik

a kutatók, ilyen garanciák mellett miért ragaszkodnának az emberek

ahhoz a jogukhoz, hogy elutasítsanak egy kísérletet, amely biztosan

nem okoz tartós károsodást? És nem lenne-e erkölcstelen nem

elvégezni olyan ártalmatlan kísérleteket, melyek nagyon is fontos

tudáshoz juttatnak bennünket?

A) Alternatívák

Ha nyilvános vitára bocsátanak az ilyen problémákat, a legelső kérdés

ez lenne: Lévén, hogy bármely-megtévesztő gyakorlat megkárosítja

nemcsak azt, akinek hazudnak, hanem a hazugokat is, és megingatja a

bizalmat, milyen alternatívái vannak a megtévesztő kutatásoknak? Ez

a kérdés gondot okoz a társadalomtudományi kutatóknak. Szemben

egy válsághelyzettel, ahol a hazugság az utolsó mentsvár lehet, a

kutatást aligha nevezhetjük utolsó mentsvárnak, a megtévesztő

kísérletezést meg aztán végképp nem. Az egyik alternatívája annak,

hogy a kísérleti alanyoknak mondott hazugság útján próbáljunk tu-

dásra szert tenni — az, hogy egyáltalában lemondunk a keresett

tudásról; a másik, hogy nem kísérleti úton kutatjuk, hanem

feljegyzések és más adatok tanulmányozása útján; a harmadik

alternatíva, hogy a tudást ugyan kísérletileg keressük, de csak

becsületes eszközöket alkalmazó kutatási terv alapján.6

Ha ezeket az alternatívákat nyilvánosan megvitatnák, kétlem, hogy a

vita eredményeként az emberek előre beleegyeznének mindazokba a

megtévesztésen alapuló kutatásokba, amelyekről a kutatók úgy vélik,

hogy ártalmatlanok. Minden kutatást külön értékelni kellene a

lehetséges alternatívák szempontjából. Ez az eljárás, ha komolyan

vesszük, elvetne számos kutatást. Első helyen azokat, amelyek nem

új tudásra kívánnak szert tenni, hanem pusztán a diákokat képezik ki

régebbi, megtévesztő modellek segítségével. A kiképzés

nyilvánvalóan ugyanolyan hatékony, ha becsületes, mint ha becstelen

eszközöket alkalmazó kutatási terveket használnak.

Másodszor, azoknak a kutatásoknak az esetében, amelyek elérhetnék

a kívánt tudást becsületes eszközökkel is, megkövetelnék, hogy ilyen

eszközökkel éljenek. Ez esetleg nagyobb leleményességet követelne,

továbbá nagyobb fokú jártasságot a feljegyzések és a statisztikák

kezelésében. Az alternatívák kereséséhez nagyobb gyakorlat és

nagyobb képzelőerő kellene, mint a megtévesztő módszerek

alkalmazásához.

Végül, pedig azokat a kutatásokat, amelyek lefolytathatók úgy, hogy

az alanyokat előre megkérdezzük, beleegyeznek-e a megtévesztő

kísérletbe, előnyben kell részesítenünk azokkal szemben, ahol ilyen

beleegyezést nem kérhetünk, mert az tönkretenné a kutatást.

A kutatók és a kísérleti bizottságok beállítottságának ténylegesen

meg kell változnia ahhoz, hogy ezeket a megkülönböztetéseket

megtehessük. Mert a manipuláció manapság oly mértékig

életformává vált, hogy alternatívákon már sokszor nem is gondol-

kodnak. Minden tankönyv leírja a régebbi, megtévesztésen alapuló

kutatások közismert sikereit. Ezeket világszerte megismétli, és

felülmúlni igyekszik a társadalomtudósok minden újabb nemzedéke.

S a bizottságok, melyeket azért állítottak fel, hogy ellenőrizzék a

kísérletezést:(ellentétben az orvosbiológiai kutatásokat ellenőrző

bizottságokkal), gyakran nem követelik meg az alanyok tájékozott

beleegyezését ahhoz, hogy egy megtévesztésen alapuló kutatás el-

induljon.

De ezek a változások nehéz problémát vetnek fel. Mi legyen azokkal

a kutatásokkal, melyek minden valószínűség szerint hasznot hoznak a

társadalomnak, viszont nincsenek olyan alternatív modelljeik,

amelyek megadhatnák ugyanazokat az információkat, melyeket a

megtévesztésen alapuló kutatás megad? Mondjuk egy olyan

vizsgálattal, amely fel akarja tárni, mi készteti a felnőtteket arra,

hogy durván bánjanak a gyermekekkel? Hogyan állhatná ez ki a

nyilvános igazolás próbáját? Nehéz elképzelni, hogy az emberek

önként is felfednék olyan személyiségjegyeiket, amelyeket

önkéntelenül kimutatnak az ilyen kísérletek során. És kétségtelenül

lehet úgy érvelni, hogy még nincs elégséges kísérleti bizonyítékunk

ezen személyiségjegyekre vonatkozóan.

B) Kár és haszon

Annak érdekében, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést, alaposan meg

kell gondolnunk, hogy valóban olyan ártatlanok-e az ilyen

kutatások, mint ahogy azt állítják. Napjainkban a többség egyetért

azzal, hogy — amint azt az etikai kódex világossá teszi — az

alanyoknak tartós kárt, okozó kutatásokat nem szabad elvégezni,

még ha ezzel a társadalomtudományokban újabb tudásra teszünk is

szert: olyan kutatásoknak például, ahol katonáknak tudtuk nélkül

LSD-t adtak, sohasem lett volna szabad előfordulniok. Milgram

engedelmességre vonatkozó kísérletéhez hasonlóknak nem szabad

tartós kárt okozniok. És csak olyan pillanatnyi stresszt vagy

kényelmetlenséget okozhatunk, melyről úgy hisszük, hogy vagy

magától megszűnik, vagy a kísérlet utáni tájékoztatással

megszüntethető. Hogyan festene ez a két elvárás a nyilvános vita

fényében, melyet olyan csoportokban folytatnának, ahol a

megtévesztő kísérletek potenciális alanyai vesznek részt.

A potenciális alanyok válasza minden kétséget kizáróan az lenne,

hogy szívesen részt vesznek néhány ilyen vizsgálatban, de nem

mindegyikben. Lesznek olyanok is, akik egyáltalában nem akarnak

ilyen kísérletben részt venni. Valószínűleg abban egyeznének meg

tehát, hogy mindenkinek magának kell megítélnie, mennyire

ártalmatlan számára az, amibe be akarják vonni. Ami

fájdalommentesnek tűnik az egyik számára, mélyen sérthet egy

másikat. Ami elviselhetetlen beavatkozás jegyeit hagyja az egyik

magánéletén, egyáltalában nem is érinti a másikét. Ha valakit arra

késztetnek, hogy kegyetlenül cselekedjék, vagy személyes szexuális

reakcióit illetően félreinformálják, az sérti az egyiket, míg mások

minden baj nélkül esnek túl rajta.

C) Utólagos felvilágosítás

De nem jelent-e további biztonságot az utólagos felvilágosítás?

Fennmaradhat-e bármiféle stressz, szorongás vagy a magánéletbe való

beavatkozás érzése, ha egyszer a vizsgálat már befejeződött? A

módszer hatékonyságát két mozzanattal magyarázzák: a vizsgálat

őszinte leírása a befejezés után, és a kutató lelki támogatása, amellyel

lehetővé teszi az alanynak, hogy megbirkózzék a stresszel vagy a

szerzett tudással. Mindkettő megköveteli, hogy tüzetes vizsgálatnak

vessék alá azok szempontjából, akiknek e módszerrel hasznot akarnak

hozni, vagyis a kísérlet során becsapottak szempontjából.

A módszer folyamatának első alátámasztása nagyon érdekes az

igazmondás szempontjából. Miután kísérletileg erőszakot követtek el

az igazságon, ezt azzal próbálják ellensúlyozni, hogy a hazugsággal

okozott kárt őszinte információ segítségével „kitörlik” valahogy úgy,

ahogy az ellenméreg szünteti meg a méreg hatását. Mindaddig, amíg

a hazugság nem okoz tartós kárt, nincs is semmi jelentősége. Ahogy

Bacon mondotta: „[. ...] nem az a hazugság ártalmas, amely [. . .]

csak átvonul a lelken, hanem az, amely a mélyére száll, és ott

megtelepszik.”7

Az utólagos őszinteségről azt tartják tehát, hogy az minden olyan

maradandó kárt megszüntet, melyet a hazugság okozhatott volna,

különösen ha késedelem nélkül megadjuk az őszinte információt. Né-

hány kutatónak az a véleménye, hogy a módszernek ez az aspektusa

különösen akkor pozitív, ha a kutatók feltárják saját, hazugság okozta

rosszérzésüket is, és megmagyarázzák, miért érzik mégis jogosultnak

a hazugságot. Az alanyok elkeseredhetnek arra a gondolatra, hogy

ily könnyen becsaphatták őket, és hogy elhitték a „fedőtörténetet”.

De a kutatók abban reménykednek, hogy a sikeres megbeszélés ellene

hat az elkeseredésnek, sőt az alanyt még kísérletük szövetségeséül is

megnyerhetik vele. Azok megígérik, hogy nem beszélnek más

alanyoknak a rájuk váró megtévesztésről.

Sajnos azonban a dolog nem mindig sikerül.8 A csalódottság

megmaradhat; előfordulhat, hogy a szorongás nem múlik, vagy a

magánélet megsértésének érzése tartós marad. A kísérlet feltárhatott

valamit az alanyoknak önmagukról, amit semmiféle utólagos

megbeszélés sem fog már eltávolítani. A magyarázat után az alanyok

esetleg még gyanakvóbbak lesznek, s így kevésbé hasznosak további

vizsgálatok számára. És szenvedhetnek attól a felismeréstől, hogy

egyesek, akiket mintaképnek és tekintélynek tartottak, ilyen

fondorlatos taktikához folyamodtak.

Egyes kutatók úgy érvelnek, hogy ez elegendő ok arra, hogy ne

végezzük el az utólagos felvilágosítást, csak akkor, ha az okozott kárt

tényleg meg lehet szüntetni. Mások számára a módszerrel

kapcsolatos második momentumnak nagyobb a jelentősége: ha az

őszinteség ellenmérge önmagában nem is hat, ha az nem is szünteti

meg a szorongást és bűntudatot, valamint az embernek azt az érzését,

hogy meztelenre vetkőzött, a pszichológus-kutató képes erre. Az

etikai kódex megállapítja, hogy a kutató köteles „szavatolni, hogy a

vizsgálatnak ne legyenek káros következményei az alanyra nézve”.9

Biztosak lehetnek-e az alanyok abban, hogy a stresszre,

szorongásukra, a kellemetlen és esetleg megalázó felfedezésekre adott

reakcióik oly könnyen megszüntethetők, illetve meg lehet tanulni,

együtt élni velük? Vajon megvan-e a szükséges bizalmuk a

pszichológusok képességében, hogy helyreállítsák szellemi épségüket

az őket ért sérelmek után? És ha egyeseknek megvan is ez a

képességük, vajon mindnek megvan-e? Mindegyikünk más és

másképpen reagál a magánszféra megsértésére, arra, ha behatolnak

személyes életterébe,10 ha olyan ismeretekre tett szert, melyekkel

nehéz megbirkózni. Ezeket nem mindig oly könnyű megszüntetni

vagy túltenni magunkat rajtuk. Az ellenkezőjét állítani annyi, mint

cáfolni az emberi reakciók bonyolultságát; azt jelenti, hogy inkább

hiszünk a kutatók regenerálóképességében, mint amennyire ezt

tapasztalataink megengednék. 11

Tehát maguknak, az alanyoknak kell képeseknek lenniök

megítélni, hogy vajon egy kísérlet kockázatos-e a számukra, és

hogy van-e bizalmuk az utólagos felvilágosításban. A kutató ítélete

nem elegendő. Az ilyen óvatosság a közönség részéről nem a

kutatással szembeni ellenségesség, s nem abból a vágyból fakad,

hogy korlátozzák a kutatói szabadságot; a kutatók ugyanis gyakran

arra gyanakszanak, hogy ezek a tényezők rejlenek az új fordulat

mögött, amelyik védelmezi a kísérleti alanyok jogait. Szó sincs

róla, az óvatosság kizárólag a kísérletből származó kockázatnak szól,

hiszen a kutatói szabadság sohasem jelentette azt, hogy szabadon,

beleegyezésük nélkül tehetünk ki kockázatnak másokat.

Az óvatosságnak azonban megvannak a maga határai. Nem

feszíthetők túl addig, hogy minden egyes vizsgálat esetében

egyformán megköveteljük a beleegyezési eljárást. Hiszen számos

társadalomtudományi kutatás még a legszigorúbb mértékek szerint is

teljes egészében ártalmatlan. Mérések, megfigyelések és

beavatkozással nem járó kísérletek egészen biztosan gyakran

végrehajthatók a legkisebb kockázat nélkül: ha megfigyeljük, mit

tesznek a gyalogosok, amikor a kutató megbízottja a tilosban megy

át vagy magában, beszél az utcasarkon; ha jegyzeteket készítünk

arról, hogyan üdvözli a tömeg a visszatérő háborús hőst. Mindenki

számára terhes és kissé bolond dolog lenne, ha ezekhez is szigorúan

hozzájárulást követelnénk. De hogyan lehet ezeket megfelelően

elkülöníteni a többitől?

Ellenőrző bizottságok

Semmiféle új szövetségi szabályozásra nincsen szükség, azok már

úgyis minden ésszerűséget felrúgva, szinte osztódással szaporodnak.

Inkább az kell, hogy az orvosbiológiai kísérleteknél már bevezetett

szabványok legyenek irányadóak a magatartáskutatásokban is. Ezek a

szabványok megkövetelik, hogy az alanyok tájékozottan egyezzenek

bele minden olyan kutatásba, amely „fizikai, pszichológiai,

szociológiai vagy más” kockázatot jelenthet életükre nézve.12 Maga a

szakma, és a számos már létező, intézményes ellenőrző bizottság

elvben a leginkább hivatott arra, hogy felmérje az ilyen kockázatokat.

Megbízatásuk végül is éppen abban áll, hogy felállítsák a

szabványokat és megrostálják a terveket: kizárják egyrészt

mindazokat a vizsgálatokat, melyek túl veszélyesek ahhoz, semhogy

kivitelezhetők lennének, még ha találnak is olyan alanyokat, akik

beleegyeznének, másrészről azokat, melyek annyira triviálisak, hogy

nincs szükség beleegyezésre.

A társadalomtudományi kutatások esetében azonban a bizottságok

nem mindig töltik be jól ezt a funkciót. Számos vizsgálat, gyakran

épp a leghányavetibb módon megtervezettek s a legkevesebb hozzá-

értéssel kivitelezettek, sohasem kerülnek e bizottságok elé. S azok

esetében sem követelik meg az alanyoktól a beleegyezést, amelyek

odakerülnek, még ha a dolog kockázattal jár is — ennek bizonysága

az a számos vitatható vizsgálat, amely keresztülment a

bizottságokon. S e bizottságok szükségképpen nem látják a

kockázatot, minthogy bennük nem elsősorban a laikusok és a

potenciális alanyok vannak képviselve.

Ezért a közérdeket csak úgy védhetjük meg, ha a bizottságok

összetételét és eljárásrendjét megreformáljuk. A laikusok, és a

potenciális alanyok képviseletet kell, kapjanak. A legfontosabb

pedig, hogy a bizottságok megfelelő kritériumokat használjanak arra

vonatkozóan, mi jelent kockázatot a kísérleti alanyok számára.

Egyértelművé kell tenniök, hogy a beleegyezés megköveteli: az

alanyokat mindarról tájékoztassák, ami döntésük szempontjából

szóba jöhet, beleértve a vizsgálat célját és azt a tényt, hogy annak

során esetleg a megtévesztés eszközével is élnek. Minden olyan

esetben, amikor fennáll a kockázat, a bizottságoknak nagyon

határozottan fel kell figyelniök arra is, hogy nem fedezhető-e fel az a

törekvés, hogy kikényszerítsék az alanyok beleegyezését. Ez

megtörténhet például olyankor, amikor diákokat kérnek fel rá, hogy

részt vegyenek vizsgálatokban, azzal, hogy azután felveszik őket

valamilyen kurzusra vagy fokozatot, kaphatnak. A komolyan veendő

kockázatok között pszichológiaiak is vannak: az a kár, amely azáltal

ér valakit, hogy öntudatlanul kitárulkozik, hogy behatolnak

magánéletébe, vagy hogy felfedez valamit önmagával kapcsolatban,

amivel azután rossz lesz együtt élnie.

Az a törekvés, hogy megtudjunk valamit az emberek magánéletbeli,

sőt intim magatartásáról anélkül, hogy ők ebbe beleegyeznének,

pontosan olyan, mint amikor alattomban kihallgatjuk,

telefonbeszélgetéseiket vagy bekukucskálunk a kulcslyukon. E

cselekedetek nem kevésbé tolakodóak, ha kutatási célokból hajtjuk

végre őket. A magánéletbe való behatolás ilyen formáitól is meg kell

tudnunk védeni magunkat.13

Ha tekintetbe vesszük a pszichológiai kockázatokat, akkor az olyan

megtévesztő vizsgálatoknak, mint amilyen Milgram

engedelmességkutatása, csak az alanyok beleegyezésével szabad

lefolyniok. Ha nem egyeznek bele, ezt annak jelzéseként kell felfog-

nunk, hogy a vizsgálatot nem lett volna szabad elvégezni, mielőtt

beleegyezést nem kaptunk hozzá. (Tényleg nagyon hasznos lenne, ha

egy kérdőíven, puszta példákként megadnánk a megtévesztő vizsgá-

latok egy listáját, hogy lássuk, melyek lennének inkább, s melyek

lennének kevésbé elfogadhatóak a potenciális vizsgálati alanyok

számára.) Ha a vizsgálatot a tájékozott beleegyezés után már nem

lehet végrehajtani, mert a meglepetés mozzanata így hiányzik,

akkor két alternatívánk marad: eltervezni egy jóval kevésbé

megtévesztő vizsgálatot, amely már olyan ártalmatlan az alanyok

szempontjából, hogy nincsen szükség beleegyezésre; vagy megkérni

az alanyok egy csoportját, hogy egyezzen bele egy bizonyos számú

vizsgálatba, részletezvén a kockázatokat, de egyben a titkossághoz

való beleegyezést kérve tőlük, mintha valamelyikük vizsgálati

alanyként szóba jöhetne. Az ellenőrző bizottság akkor láthatná,

vajon elegendő támogatást kap-e az eljárás?

A szakmai felelősség kérdései

A legnagyobb kár, amely a megtévesztő kísérletezésből származhat,

magát a kutatót, a szakmára kiképzendő diákokat és a szakmát,

mint olyat érheti. Az alanyok végül is csak futólag kerülnek

kapcsolatba a megtévesztő kísérletekkel; a kutatók azonban

megtervezik a vizsgálatokat, végrehajtják őket, újból és újból

elmagyarázzák őket az alanyoknak az utólagos tájékoztatás során, s

arra tanítják a diákokat, hogyan kell ezeket elvégezni. Itt kétféle

értelemben is jelen van a veszély, hogy elterjednek a megtévesztő

gyakorlatok. Individuálisan a hazugság életformává lehet, a

manipuláció, pedig szokássá. Szakmailag, pedig a becsapás mind

közhelyszerűbbé válhat, mind több és több résztvevővel, akiknek

egyre csökken a lelkiismeret-furdalásuk.

Mert a kutatók számára ez a gyakorlat először kellemetlen lehet; ha

kényszerítve vannak rá, hogy részt vegyenek benne, károsodhatnak

azáltal, hogy olyasmit tesznek, aminek mindközönségesen ellenáll-

nának, és így bizonyos fokig elvész erkölcsi érzékenységük. Sokan

diákként kezdenek hozzá, s igen nehezen tudnák visszautasítani, hogy

részt vegyenek olyan dolgokban, mint „fedőtörténetek” elmondása

vagy beépülés egy csoportba, különösen, ha azt látják, hogy

professzoraik is ilyen szerepeket játszanak. Sem az osztályteremben,

sem a tankönyvekben nem bátorítja őket semmi arra, hogy etikai

természetű megkülönböztetéseket tegyenek. A tankönyvek al-

kalmasint rámutatnak a megtévesztéssel kapcsolatos problémák

jelenlétére, de csak hogy hozzáfűzzék ehhez: a kutatás mégis

megköveteli. Fontos erkölcsi természetű megkülönböztetéseket

viszont nem tesznek meg: nem különböztetik meg a becsapottaknak

okozott kárt a hazugoknak okozott kártól, a véletlen hazugságokat a

megtervezett, ismételt hazugságoktól, a hazugságot és a megtévesztés

más formáit, a rutingyakorlatokat és a vészhelyzeteket, a különböző

mentségeket és az igazolás különböző fokait.

Egy kérdéses és általánosan használt kutatási technika etikai

elemzésének effajta hiánya szélesebb kérdéshez vezet el. Szabad-e az

egyetemeken, megtévesztésen alapuló kutatásokat tanítani? Az

egyetemi tárgyak magukba foglalhatnak-e ilyen technikákat? Vajon

más tárgyak nem zárják-e ki őket? Jóllehet minden területnek

megvan a maga kétértelműsége, legtöbbjük nem tanítja őket. Tehát

magát a tanítási funkciót kell megkérdőjeleznünk, ahol ezekről a

technikákról van szó. Így kell feltennünk a kérdést: Mihez vezet a

diákoknál az, ha olyan helyzetekbe kerülnek, ahol professzoraik

becsapásra tanítják őket, ahol fokozatuk és szakmai előmenetelük

attól függhet, képesek-e alkalmazkodni megtévesztő technikákhoz, és

elég ügyesen teszik-e ezt?

Az egyes diákokat érő hatások felhalmozódva érintik magát a

szakmát. És ahol maga a szakma arról lesz ismeretessé, hogy ilyen

kutatásokat folytat, még egy probléma felmerül. Minden

megtévesztő kutatás hozzájárul ahhoz, hogy csökkenjen a bizalom.

Kevés olyan tevékenység van, amely annyira terjedne, mint a

megtévesztő kutatás. Egyetemi felhasználásuk ahhoz vezetett, hogy

számtalan esetben gazdaságilag hasznosítják őket. A pszichológusok

tudják, hogy növekszik a közönség ellenállása a vizsgálatokban való

részvétellel szemben. A közvélemény-kutatókat gyanakvással,

gyakran ellenségesen fogadják; a kérdőíveket nem válaszolják meg; a

diákok — mostanáig az alanyok legkönnyebben elérhető csoportja —

egyre inkább kezdenek kérdéseket feltenni a kutatási folyamatokat

illetően, egészen addig, hogy már komolyan problematikussá lesz a

kutatás értékessége, hiszen már nem számolhatunk a diákok

naivitásával. A széles körű megtévesztő gyakorlatokat illetően így

beszélt valaki a társadalomtudományok nevében: „Ezek a trükkök

egyszerűen megerősítik azt a növekvő meggyőződést, hogy nem bízha-

tunk azokban az emberekben, akiket nem ismerünk. Az útonálló talán

nem üt le, a hitelellenőr talán nem kémkedik utánad, a kereskedő talán

nem ráz át, de hogy a társadalomtudós palira vesz, az biztos.”14

Maguknak, a társadalomtudósoknak áll érdekükben tehát, hogy

védjék tekintélyüket, eredményeik megbízhatóságát azzal, hogy

szembeszegülnek a beleegyezés nélküli megtévesztéssel és más

alattomos módszerekkel még akkor is, ha nem állapítható meg, hogy

azok közvetlen kárt okoznának az alanyoknak; hogy tartózkodnak az

ilyen módszerek tanításától; és hogy átgondolják a diákokkal és

kollégákkal a kutatás erkölcsi aspektusait.

Most a kísérletek egy olyan csoportját szeretném szemügyre venni,

amely él a megtévesztéssel, és amely behatol egy olyan térületre, melyet

egyesek szeretnének magánszférának tekinteni, de ahol komoly köz-

érdek, hogy leleplezzük a visszaéléseket és tévedéseket. A közönség

védelmét szolgálják; ez a cél nagyobb fontosságot ad nekik.

Elégséges-e ez ahhoz, hogy igazolja a megtévesztést?

Álbetegvizsgálatok

A népmesékben a herceg pásztornak öltözve kimegy a nép közé,

hogy megtapasztalja, amit soha nem tudna meg az udvarban —

hogyan élnek a betegek és a szegények; hogyan végzik munkájukat az

udvaroncok és tanácsosok; hogyan gyakorolják hatalmukat. Az ilyen

vizsgálódás furcsa analogonja született meg az elmúlt tizenöt évben a

társadalomtudósok segítségével: az álbetegvízsgálat. Kutatók úgy

tesznek, mintha depresszióban szenvednének, téveszméik, fájdalmaik

lennének, s elmennek a klinikákra és kórházakba, hogy „segítséget”

kapjanak. Azt szeretnék megtudni, miként gondoskodnak a

betegekről és a szükséget szenvedőkről, hogyan használják fel a köz-

pénzeket, milyen a napi rutin az ideggyógyintézetekben és a

klinikákon. Ezek a vizsgálatok ma már olyan elterjedtek, hogy az

orvosok tanácsokat kapnak arra vonatkozóan, miként bánjanak el az

újfajta beteggel — az álbeteggel.15 Az egészségügyi dolgozók gyakran

megdöbbennek és ellenszegülnek, amikor értesülnek a kutatói

technikák alattomosságáról.

Az egyik legproblematikusabb ilyen vizsgálatot D. L. Rosenhan és

munkatársai végezték. „Egészségesen egészségtelen helyeken”16 című

cikkük nagyon széles körben ismertté vált, egyrészt meglepő és félel-

metes eredményei miatt, másrészt, mert vitát lobbantott lángra az

ilyen tanulmányok etikai mozzanatairól. A kutatók azt a

hipotézisüket akarták ellenőrizni, hogy az ideggyógyintézetekben

nehéz, illetve lehetetlen az egészséges és a beteg személyek megkü-

lönböztetése. Nyolc kutató igyekezett felvételt nyerni tizenkét

különböző kórházba. A következő eljárást alkalmazták:

„Miután felhívta a kórházat, hogy megbeszéljen egy időpontot, az

álbeteg megérkezett a felvételi irodára, s arról panaszkodott, hogy

hangokat hall. Amikor azt kérdezték tőle, mit mondanak a hangok, azt

felelte, hogy gyakran nem volt kivehető, de amennyire meg tudja

mondani, azt mondták:» üres «,» kiürült «és» dobbanás «. [. . .]

Azon túl, hogy a tüneteket színlelte, és nevét, foglalkozását és

munkahelyét meghamisította, személyiségét, történetét és

körülményeit egyébként nem változtatta meg.

[. . .] mihelyt felvették a pszichiátriai osztályra, többé nem színlelte

az abnormalitás semmifajta tünetét. [. . .] Annak ellenére, hogy

nyilvánosan egészségesnek mutatták magukat, az álbetegeket soha le

nem leplezték. Egyetlen esetet kivéve skizofréniával vették fel, és az»

átmenetileg javult «skizofrénia diagnózisával bocsátották el őket.”

Ausztráliában arra alkalmaztak álbetegeket, hogy megállapítsák,

milyen mértékben írnak fel az orvosok kábítószert olyan betegeknek,

akik depresszióra panaszkodnak, s hogy vajon a nemiszerep-sztereotí-

piák hatással vannak-e az orvosokra a tekintetben, hogy mennyire

igyekeznek segíteni a betegeken.17 Tíz álbeteg, öt férfi és öt nő volt

kioktatva arra, hogy az enyhe depresszió tipikus tüneteivel

jelentkezzék előre kiválasztott orvosoknál. A szerzők úgy ajánlották

az „álbetegkísérleteket és visszacsatolást”, mint ami fényt vet az

egészségügyi ellátásra, méghozzá oly módon, amit más módszerekkel

nem lehet elérni, és „támogatja a fogyasztói perspektívát az

egészségügyi gondozás területén”. Azt javasolják, hogy hozzanak

létre egy állandó testületet, amely álbetegvizsgálatok igénybevételével

rendszeres beszámolót készít az egészségügyi szolgáltatásokról.

Az Egyesült Államokban ugyancsak teret nyernek az ilyen

vizsgálatok. 1976 őszén Frank Moss szenátor keltett feltűnést, amikor

publikálta a New York-i Medicaid - rendszerre vonatkozó kutatás

eredményeit, amelyben személyesen is részt vett.18 Mint az

egészségügyi gondozás szenátusi albizottságának elnöke szerzett egy

Medicaid - kártyát, azzal látogatott egy rendelőintézetet, majd

szenátusi rendőröket és a bizottság munkatársait küldte el 120

vizitre más nyilvános intézetekbe New Yorkban. Széles körű

csalást lepleztek le. Mint betegeket szükségtelen vizsgálatoknak

vetették alá őket, a legkülönbözőbb helyekre utalták be őket, és

számos receptet írtak fel nekik.

Így festenek tehát a folyton terjedő módszerek, melyekkel

megfigyelik a szakmai gyakorlatot az egészségügy területén. Azok,

akik a megfigyelés alanyaivá lesznek, kétféleképpen is sértve érzik

magukat: hazudtak nekik, a hazugság elaltatta éberségüket, s így

behatolhattak a betegekhez fűződő, személyes viszonyaikba. Miért

kell velük így bánni? - kérdik. A velük szemben alkalmazott

megtévesztés sem nem bagatell, sem nem veszélyhelyzetben

mondott hazugság. Ha az álbetegkutatás továbbra is így terjed, akkor

az egészségügyi gondozás egész rendszerét tönkreteszi a gyanakvás és

a pereskedés.

Hogy válaszolnak a kutatók? Milyen alapelvekre hivatkoznak?

Mindenekelőtt egyesek nem is látják szükségét a hivatkozásnak, mert

számukra a megtévesztés semmifajta problémát nem jelent. Minthogy

az elmúlt évtizedek manipulatív technikáján nőttek fel, és ezt tovább

is adták felsőbb éves diákjaiknak, már egyáltalában nem haboznak

félrevezetni a kísérleti alanyokat. Időnként az „egyenlőségre”

hivatkoznak az alanyok megválasztásában: ha betegek lehetnek

megtévesztő kutatás tárgyai, miért ne lehetnének az orvosok is?19 A

megtévesztő vizsgálatokkal szembeni közöny eredményeként

egyáltalában nem is látják szükségesnek e vizsgálatok őszinte

alternatíváit megkeresni.

Más kutatók kevésbé magabiztosak. De bizonyos esetekben

egyáltalában nem látnak más módot rá, hogy napvilágra hozzák

azokat a visszaéléseket és tévedéseket, melyekre gyanakszanak. És

ezek valóban nagyon komolyak lehetnek. Az a számtalan beteg, akit

rosszul kezeltek a nyilvános rendelőkben, tanúsítja a rendszer

igazságtalanságát és a nagyfokú visszaélést az adófizetők pénzével.

Ezek a kutatók tehát a kár elkerülésének és a haszonteremtésnek az

alapelvére hivatkoznak, és úgy látják, hogy ez felette áll az

igazmondás iránti igénynek.

Ami pedig a kikémlelt orvosok panaszát illeti, miszerint

megsértették a betegekhez fűződő, személyes viszonyukat, a kutatók

azt felelhetik: e viszonyoknak nyitva kell állniok a nyilvános

vizsgálat előtt. Ebben az értelemben e viszonyok magánjellege nagyon

is különbözik a szexuális vagy vallásos viselkedés magánjellegétől. A

törvény a kutatók mellett áll, amikor azt tartja, hogy a nyilvánosság,

amely mindenütt másutt beavatkozást jelentene a magánélet

területére, mindazokban az esetekben megengedett, ahol jogos

közérdek forog kockán. A magánéletbe való beavatkozás itt egészen

más, mint azokban a vizsgálatokban, ahol, mondjuk, a

homoszexualitást vagy az erőszakos cselekedeteket parancsoló

hatalmaknak való engedelmeskedést kutatják.

A méltányosság elvére is hivatkozhatnak a kutatók. Nem

méltányos dolog, ha a férfiakat és a nőket különbözőképpen kezelik

a nemük miatt, ahelyett hogy mindegyikük azt a kezelést kapná,

amely a leginkább alkalmas betegsége leküzdésére. Nem méltányos a

szegényekkel és a legkönnyebben kizsákmányolhatókkal szemben, ha

olyan hitvány gondozásban részesülnek, amilyent a nyilvános

rendelőintézetekben, közkórházakban kapnak, és nem méltányos,

hogy azokat, akik a legsebezhetőbbek a kizsákmányolással

szemben, olyan eljárásoknak vetik alá az ideggyógyintézetekben,

melyeket az álbetegvizsgálatok dokumentálnak. És végül a kutatók az

igazmondás elvére is hivatkoznak: a megfigyelés eredményeként

becsületesebben kezelik majd a jövőben a betegeket, nagyobb

tisztelettel bánnak velük - hiszen lehetnek álruhás kutatók is -,

inkább őrizkednek majd a nemi előítéletektől.

Amikor mérlegeljük ezeket az érveket, el kell választanunk

egymástól az álbetegvizsgálatok két különböző célját — a

tudományos ismeretszerzést és azok védelmét, akik kockázatnak

vannak kitéve. Ha az ilyen vizsgálatokat elsősorban kutatásnak

tekintik, akkor az érvek meglehetősen gyengék. Még e vizsgálatok

szószólói is elismerik, hogy az így szerzett tudás nem megtévesztő

módszerekkel is megszerezhető, s ma már meglehetősen közismert.

A megtévesztés ennél fogva távolról sem az egyetlen módja a tudo-

mányos célok elérésének. Minthogy a megtévesztésből a már

ismertetett károk adódnak, előnyben kell részesítenünk a becsületes

módszerekkel élő vizsgálatokat. Ami pedig a hátrányos helyzetűekkel

szembeni méltányosság és az egészségügyi szakemberek be-

csületességének ügyét illeti, ezek a szétszórt vizsgálatok csak igen

rendszertelenül szolgálják azokat.

Ha viszont külön értékeljük ezeknél a vizsgálatoknál az ellenőrzés

mozzanatát, akkor az érvek erősebbek lesznek. Végül is a titokban

történő ellenőrzés számos munkaterületen — autójavítás,

bankügyletek, vendéglátói szolgáltatások — elfogadott, és kétségtelen,

hogy emeli a munka színvonalát. De ha az álbetegvizsgálatoknak

alapvető céljuk az ellenőrzés, akkor az alanyoknak tudniok kell, hogy

őket esetleg megfigyelik, és bele kell, hogy egyezzenek ebbe a

gyakorlatba. Ahogy a „civil” rendőrkocsik esetében is, nem elegendő

csupán feltételeznünk, hogy a nyilvánosság, illetve a szakma

beleegyezik a megtévesztő gyakorlatba.

Ha az álbetegekkel való ellenőrzést olyan óvatossági rendszabályok

betartásával végzik, melyek az ellenőrzés más formáinál megvannak,

akkor úgy tekinthetjük, mint a betegellátás ellenőrzési módját. Ez

esetben az álbeteg-megfigyelés nem fog különbözni azoktól az átlagos

megtévesztő kutatásoktól, melyek ma oly elterjedtek a

társadalomtudományokban. A célok fontosak: védekezésre sürgős

szükség van. A megfigyelés alattomos eleme — amely annyira

mindent átható a megtévesztő kutatásban — nagymértékben

leküzdhető beleegyezés által. Bizonyos esetekben tényleg nincsen

más alternatívája a felügyeletnek. A szakmai viszonyok ellenőrzése

egészen más dolog, mint amikor a közönséges megtévesztő

kutatásban betolakszanak a mit sem sejtő alanyok magánéletébe.

És mégis, az így gyakorolt becsapás is sápot szedhet. Társadalmunk

máris túl sok alattomos megfigyelést tűr el. Fel kell tennünk

magunknak a kérdést, hogy valójában mennyire óhajtjuk a

felügyeletet és a betolakodást. Szeretnénk-e áldiákokat is az osz-

tálytermekben, álhittérítőt a vallásban, álpárttagokat, álügyfeleket

és álbetegeket? Milyen messzire óhajtunk elmenni abban, hogy

kikémleljük embertársainkat abból a célból, hogy ráleljünk

néhány gazemberre? És szabad-e megfigyelnünk ott is, ahol nem is

gyanakszunk semmiféle rosszcselekedetre?

Ezek nyilvános döntésre tartozó ügyek. A titkolt gyakorlatokat

együtt kell szemrevételeznünk, s fel kell állítanunk a mértékeket arra,

hogy mit tekintenek a közösségek szükséges és eltűrhető megfigyelés-

nek. Míg ezeket a mértékeket meg nem állapították az

álbetegvizsgálatok esetében, az egészségügyi dolgozók nyugodtan

állíthatják, hogy alattomos vizsgálatok alanyaivá lettek. Visszatérve a

népmeséhez, mellyel kezdtük: akkor teszünk a legbölcsebben, ha

minden idegennel jól bánunk. Ki tudja, talán álruhás hercegek.

XIV. „Atyai” hazugságok

„Először rá kell mutatnunk arra, hogy aki gyermeknek vagy

elmebetegnek mond valótlant, nem vétkes hazugságban. Ugyanis az

általános emberi felfogás szerint megengedettnek látszik:» Hogy

megcsaljuk a mit sem sejtő zsenge gyerekkort.«Quintilianus pedig a

gyermekekről beszélve, ezt írja:» Saját érdekükben gyakran nem

mondunk nekik igazat.«Könnyű belátni, hogy mivel a gyermekeknek

és az elmebetegeknek nincs ítélőképességük, nem is érheti őket az ítélet

szabadsága tekintetében sérelem”

Grotíus: A háború és a béke jogáról

(Haraszti György fordítása)

„. . . az igazságokkal való visszaélés éppúgy büntetést érdemel, mint a

hazugság alkalmazása. Mintha két pokol léteznék, az egyik a

keresztényi szeretet, a másik az igazságosság ellen elkövetett bűnök

számára.”

Blaise Pascal: Gondolatok

Atyáskodás

Hódítás, születés és önkéntes felajánlkozás: ez a három módja annak,

mondotta Hobbes, hogy az egyik személyt alávessék a másiknak.1

Mindaddig, amíg nem teszünk fel kérdéseket — amíg a hatalmat

isteni eredetűnek vagy a természet rendelésének fogjuk fel -,

adottnak tekintjük a kényszerítés és a manipuláció jogát.

Igazolásának szükséglete csak akkor merül fel, ha kétségbe vonják

ezt a jogot. Fel kell tennünk a kérdést: mikor jogosult a tekintéllyel

élni - mondjuk egy gyerekkel szemben? A paternalizmus azt

válaszolja, hogy a tekintély érvényesítése mindenképpen jogosult

akkor, ha valaki felett saját érdekében rendelkezünk.

Paternalisztikusan, atyáskodva cselekedni annyi, mint vezetni, sőt

kényszeríteni embereket abból a célból, hogy megvédjük őket, és

érdekeiket szolgáljuk, ahogy az apa teszi gyermekeivel. El kell felőlük

hárítania a bajt, ha kell, erőszakkal is. Ha egy kisgyerek gyufával

akar játszani vagy ammóniát, akar inni, a szülőnek közbe kell

lépnie. Hasonlóképpen számos állam kényszeríti azokat, akik

motorkerékpárt akarnak vezetni, hogy saját érdekükben bukósisakot

viseljenek. Odüsszeusz, pedig azt kérte, hogy kötözzék hajója

árbocához, amikor a Szirénekhez érnek, akik „éles dalukat

fölemelték”2; megparancsolta társainak, hogy ha kiabálna, vagy

arra kérné őket, hogy oldozzák el, még jobban szorítsák meg

kötelékeit, hogy elnémuljon. A paternalisztikus korlátozások

lehetnek rövid tartamúak, és önmagunkra kényszeríttetek, mint

Odüsszeusz esetében, de lehetnek hosszan tartók is, és jóval kevésbé,

önkéntesek.3

Talán a legalaposabb paternalisztikus javaslat, melyet valaha is

tettek, Johann Peter Franktól származik, akit gyakran neveztek a

Közegészségügy Atyjának4 - a tizennyolcadik századi

Németországban. Hatkötetes művében, A teljes egészségügyi politika

rendszerében arra javasolt megoldásokat, hogy „bölcs rendeletek

segítségével elkerüljük a bajt”. Törvényt kell hozni minden olyan

esetben, amikor az elősegítheti a polgárok egészségét. A szexuális

életet, a házasságot és a gyermeknevelést a legkisebb részletekig

szabályozni kell; törvényt kell hozni, amely megtiltja a nőknek a túl

szoros ruhaviseletet, amely akadályozza légzésüket;

betegségellenőrzést kell bevezetni minden faluban. Frank még azt is

javasolta, hogy hozzanak olyan, törvényt, amely megköveteli, hogy

azok, akik egy falusi táncmulatságon vettek részt, pihenjenek egy

csöppet, mielőtt elmennek, nehogy a hűvös esti levegőtől a

megerőltető testmozgás után megfázzanak.

Nyilvánvaló, hogy szükség van bizonyos paternalisztikus

korlátozásokra. Csak akkor maradhatunk életben, ha

gyerekkorunkban megvédenék a bajtól. Még felnőttként is eltűrünk

számos szabályozást, amelyeknek célja, hogy csökkentsen bizonyos

veszélyeket, mint amilyenek a fertőzések vagy a balesetek.

Ugyanilyen nyilvánvaló azonban, hogy az a szándék, hogy

egyeseket vagy mindenkit megóvjanak a bajtól, tévedések és

visszaélések folytán sok szenvedést is okozott. Az oltalom fojtogató

lehet, kihasználhat bennünket. A történelem során mindig

kényszeríttetek férfiakat, nőket és gyermekeket, hogy megalázó

munkát végezzenek, idegen vallást gyakoroljanak, hagyják intézetbe

záratni magukat, akár háborúkat is vállaljanak, melyek állítólag

„felszabadítják” őket, s mindezt annak a nevében, amit valaki

legfőbb érdeküknek nyilvánított. És az alávetés eszközeként a

megtévesztés talán lényegesebb szerepet is játszott az erőszaknál:

mindig azok csapták be a legbuzgóbban az embereket, abból a

célból, hogy alkalmazkodjanak, elfogadjanak ideológiákat és kul-

tuszokat, akik azt hitték, hogy a becsapottak jóléte forog kockán.

Az atyáskodó megtévesztés

Az irányítás és a meggyőzés mellett az atyáskodó kétféleképpen

manipulálhat még: erővel és megtévesztéssel. Már ismertettem

nagyszabású kormánymanipulációkat és a kormányok hivatkozását a

paternalizmusra; ebben a fejezetben elsősorban a családtagok és

barátok közötti megtévesztést helyezem a középpontba. Ez az az

életkör, ahol legtöbben szembekerülünk az őszinteség és hazugság

közötti, nehéz döntéssel. Lehet, hogy sohasem izgatjuk magunkat

azzal, vajon hazudjunk-e a bíróságon, hazudjunk-e mint kísérletezők,

újságírók; de családunkban és barátaink körében, azok körében,

akiknek jóléte legtöbbünket foglalkoztat, néha a hazugság látszik az

egyetlen kiútnak, hogy ne bántsunk meg, ne keserítsünk el valakit.

Távol van ez a terület azoktól a széleskörűen alkalmazott, szakmai

jellegű megtévesztésektől, melyeket a közjó vagy a tudomány

haladása érdekében követünk el; itt a legszorosabb kötelékekről van

szó, amelyek emberi lényeket egyáltalán összeköthetnek.

A hazugságok, melyek ezeket a kötelékeket óvják, a közvetlenség és

helyénvalóság érzetét keltik bennünk. Távol tartani a gyermekektől

azt a tudást, hogy szüleik házassága esetleg felbomlik; fenntartani a jó

egészség hamis látszatát; biztosítani azokat, akiket baj ért, hogy majd

megint minden jóra fordul — az ilyen szituációkban az őszintétlenség

támasz, vigasz, segítség lehet.

Leggyakrabban a gyerekeket tévesztik meg mindenfajta

lelkiismeret-furdalás nélkül. Mindenki másnál több gondoskodásra,

támogatásra, oltalomra szorulnak. Hogy megóvjuk őket nemcsak a

durva beszédtől és a félelmetes hírektől, hanem a nyugtalanságtól és

fájdalomtól is - hogy enyhítsünk, szépítsünk, leplezzünk —, ez éppoly

természetes, mint hogy megóvjuk őket az időjárás viszontagságaitól.

Minthogy sebezhetőbbek és érzékenyebbek, mint a felnőttek, nem

tudnak mindig megbirkózni azzal, amit hallanak. Törekvéseik,

bármilyen kialakulatlanok legyenek is, bátorításra és támogatásra

szorulnak, nem pedig „objektív” értékelésre. A nyers tények,

melyeket meggondolatlanul vagy rosszindulatúan közlünk velük,

sérüléseket okozhatnak, s védekezésül megkeményedhetnek.

De az oltalomtól és a bátorítástól eltekintve is, a szigorú pontosság

amúgy sem a leglényegesebb, ha gyerekekkel beszélünk. Különösen

a legkisebbeket segítik hozzá a történetek és a mesék, az ötletek és a

játék - Erik Erikson szavaival5 - tálán a legfontosabbhoz, ahhoz,

„hogy megvalósíthassák szűzies lehetőségeiket, hogy isteni utakon

kalandozhassanak” — maguk mögött hagyva a konvencionális pon-

tosság és valószerűség birodalmát.

Nagyon veszélyes, amikor azok, akik gyermekekkel foglalkoznak,

beleesnek abba a közismert csapdába, hogy összekeverik az

„igazságot” az „őszinteséggel”. Összekeverik a hazugsággal a

képzeletet, a tréfát, s mindazt, ami eltér a tényéktől. ∗ És ily módon

nem képesek többé átlátni, hogy mit is jelent eléggé tisztelni a

gyermeket ahhoz, hogy becsületesek legyünk vele. Lassan úgy tűnik,

mintha a gyerekeknek szóló hazugság miben sem különböznék attól,

hogy történeteket mesélünk nekik, vagy velük együtt csapongunk a

* A képzelet szülte történet és a megtévesztés összekeverésének hosszú előtörténete van. Platón

azt állapítja meg Az államban (597E), hogy a művészek és a tragédiaköltők a létezéstől

számítva a „harmadik fokon” állnak. Ágoston és mások, éppen ellenkezőleg, úgy érveltek, hogy

amit ezek közvetítenek, ami szimbólumok, és rítusok formájában jut el hozzánk, az nem

megtévesztő, mert szándéka nem félrevezető. Samuel Coleridge a Biographia Literariában (14.

fejezet) a „hitetlenség önkéntes felfüggesztésének” nevezi azt a költői hitet, melyet a képzelet

szülte történet megkövetel hallgatóságától. A hitetlenség felfüggesztése egyfajta beleegyezés.

De ha a képzelet szüleménye és a hazugság önmagukban teljesen el is válnak egymástól, van

számos olyan határterület, ahol az egyik áthatja a másikat. Ha egy szerző valóban

manipulálni akar írásával, mint a propaganda esetében; ha összekeveri a képzelet szüleményeit

és a szándékoltan tényszerű megállapításokat anélkül, hogy jelezné, hol szükséges a

„hitetlenség felfüggesztése”; ha az, amit a közönség a képzelet szüleményének, ötletnek

tekint, számára valóságos történet, mint például abban az esetben, amikor a nemrégiben egy

skizofrén naplóját publikálta: ha egy színdarab szerzőjének nem áll ugyan szándékában senkit

sem megtéveszteni, de egy lelkes néző felugrik a színpadra, hogy megmentsen egy

nyomorúságos áldozatot; mindezekben az esetekben a képzelet és a megtévesztés elemei

összefonódnak. Végezetül van olyan eset, amikor a megtévesztés egyértelmű, mint a plágium

és a hamisítás esetében.

tények és a képzelet világa között. Ennek eredményeként nem veszik

észre, hogy a képzelet szülte történet — mert nem szándékozik

megtéveszteni - „a hitetlenség önkéntes felfüggesztését” (Coleridge)

követeli meg, s éppen ez az, ami hiányzik a közönséges megtévesztés

esetében.

Ugyanilyen károsak persze azok a szigorú felnőttek is, akik

ugyancsak összekeverik a képzelet szülte történeteket a

megtévesztéssel, de abból az ellenkező következtetésre jutnak:

megkísérlik mindkettőt kiirtani gyermekeik életéből. Félnek a mesék

állítólagos irrealitásától és hamisságától. Hazugságot és romlottságot

látnak a gyermekek történeteiben. Elnyomják a képzelőerő minden

megnyilvánulását családjuk és önmaguk végzetes kárára. Edmund

Gosse az Apa és fiúban leírta ilyen légkörű, csak szélsőségességében

rendkívüli neveltetését. Elmondja, hogy szülei már születésekor

lelkésznek szánták, s ennek megfelelően „őszinteségre” akarták

nevelni: „Legnagyobb örömömet a könyvekben leltem. Ezek száma

korlátozott volt, mert minden olyan könyvet elzártak előlem, amely

történeteket mesélt. Semmifajta képzelet szülte történetet, lett légyen

az vallásos vagy világi, nem engedtek be a házba [. . .]

Gyermekkoromban soha senkitől nem hallottam azokat a megható

szavakat”, hogy» Volt egyszer, hol nem volt «. Beszéltek misszio-

náriusokról, de soha kalózokról, otthon voltam a kolibrik világában,

de soha nem hallottam tündérekről. Óriásölő János [. . .] és Robin

Hood nem voltak ismerőseim, és bár sokat tudtam a farkasokról,

Piroskának még a nevét sem hallottam.”6

A paternalisztikus megtévesztés másik oka éppen az a kívánság,

hogy becsületesek legyünk a gyerekekhez és a szellemileg

visszamaradottakhoz. Ha beszélünk hozzájuk, meg kell kísérelnünk

saját érdekükben a lehető legmegfelelőbb fogalmat kialakítani

bennük arról, hogy mi is forog kockán, hogy azután képesek

legyenek „megfelelően” reagálni: hogy reakciójuk se véletlenszerű, se

túlzott ne legyen, amikor veszély van jelen, s ne aggódjanak a

kelleténél jobban a jövőbeli veszélyek miatt. A beszélő ekkor úgy

alakítja az igazságot, hogy megítélése szerint helyes „képet” alakítson

ki a másikban; kompenzálni akarja a hallgató tapasztalatlanságát

vagy félelmeit, valahogy olyaténképpen, ahogy a hang felemelésével

beszélni tudunk a nagyothallóval, és a fordítás közvetíti a jelentést

egy másik nyelvre.

Az ilyen gyermeknyelvre való „fordítás” nagyon távol járhat a

valóságtól a kívülálló számára, de a legkevésbé sem szándékozik

megtéveszteni, csupán a megfelelő reakciót akarja kiváltani. De

természetesen keveredhet megtévesztéssel is — lekicsinyelheti például

azt a veszélyt, amely ellen nincs mit tenni, vagy éppen ellenkezőleg,

félelmet kelt a gyermekben, mert biztos akar lenni abban, hogy az

távol tartja magát a veszélytől — holott tehetne is valamit, hogy

elkerülje. Ezért mondják a szülők a gyereknek, hogy az orvosság nem

rossz ízű, vagy hogy a sebkötözés nem fog fájni; vagy eltúlozzák a

bajokat, melyek azokat érik, akik nem a „megfelelő” ételeket eszik.

Mindkét esetben a gyerek részben arra a következtetésre jut, hogy a

felnőttek úgy alakítják az igazságot, ahogy éppen jónak látják.

Mindezek a tényezők - az oltalom és bátorítás szükséglete, a

pontosság csekély értéke, a vágy, hogy értelmes információt közöljünk,

ne okozzunk nehézségeket a megértésben és a megfelelő reakciókat,

váltsuk ki - hozzájárulnak ahhoz a könnyedséghez, mellyel a

gyermekeket megtévesztik. Milton így fogalmazta meg a toleranciát,

amely a fiatalok és az értelmi fogyatékosok félrevezetésével

kapcsolatban oly általános: „Melyik értelmes ember tagadhatná, hogy

vannak olyanok, akiknél jó okunk van megfontolni, ne tévesszük-e meg

őket - gyerekek, bolondok, betegek, ittasak. . .?”7

Grotíus nyomán sokan érveltek úgy, hogy a gyerekeket meg lehet

téveszteni, mert nincsen joguk az őszinte információhoz. Minthogy a

gyerekeknek nincsen megfelelő „ítélőképességük”, nem tudják meg-

ítélni, amit mondanak nekik, az ember nem árthat nekik, illetve nem

sértheti meg a szabadságukat, ha hazudik nekik.

Bármifajta következtetésre jussunk is azt illetően, hogy kivételes

esetekben helyes-e az atyáskodó hazugság, az az érv, hogy teljesen

rendben van, ha hazudunk a gyerekeknek és a nem teljes értékűeknek,

mert ezekhez a csoportokhoz tartoznak, nyilvánvalóan tarthatatlan.

Az, aki azért hazudik, hogy kárt okozzon egy gyereknek, az jobban,

nem pedig kevésbé elítélendő, éppen azért, mert az áldozat nem

tudta teljesen felfogni a veszélyt. A gyerekeknek éppoly sok rosszat

vagy még több rosszat tehetünk a hazugsággal, mint másoknak.

Végezetül, pedig a gyerekeknek mondott hazugság gyakran

hatással van a családra is, vagy azért, mert a családtagok részt

vesznek a becsapásban, vagy pedig mert őket, magukat is

megtévesztik. Íme egy jó példa arra, hogyan tette tönkre egy egész

család életét, midőn egy gyereket „saját érdekében” megtévesztettek:

„Egy serdülő fiúnak csak egy veséje volt, mert csecsemőkorában rákos

volt. A szülők, el akarván kerülni a szorongást, amit ez a tudás

okozhat neki és testvéreinek, az igazság helyett a következő

történetet mondták el neki: a fiú, amikor még nagyon kicsi volt,

nyolcéves nővére felügyelete mellett hintázott. Kiesett a hintából, és

annyira megsérült, hogy a veséje megkárosodott és el kellett

távolítani. Most a fiúnak egyetlen vágya van: hogy birkózhasson.

Tudja, hogy ezt egy vesével nem szabad. Dühös a nővérére, neheztel

rá, annak viszont mély bűntudata van.”

De nemcsak gyerekeket és gondozásra szorulókat tévesztenek meg

atyai okokból. Ugyanezeket a kérdéseket mérlegelhetjük olyan

felnőttekkel kapcsolatban is, akik közel állnak hozzánk, vagy akikkel

szemben valamilyen speciális felelősségünk van - ahogy a tanárok

néha megtévesztik diákjaikat, hogy ne sértsék meg érzékenységüket,

vagy ahogy kollégák hízelegnek gyengülő képességű bíróknak,

mondván, hogy éleslátásuk töretlen. Kifejezhetjük — hamisan —

bizalmunkat, jóváhagyásunkat vagy szeretetünket azoknak, akik arra

vágynak, mert nem akarunk nekik rosszat. Ez különösen gyakori már

fennálló kapcsolatok esetében, ahol a szoros kötelékeket természetesnek

érezzük: a munkában vagy barátok között. Hazudunk, hogy

fenntartsuk a látszatot, hogy tiszteletben tartsunk tartós

kötelezettségeket, hogy ne bántsunk meg, s ez elleplez, oltalmat ad.

Még nyílt visszautasítás esetében is — amikor egy álláskereső nem

kapja meg a munkát, egy pénzigényt nem elégítenek ki,

visszautasítanak egy házassági ajánlatot — sokszor paternalisztikus

hazugságokat mondanak, hogy leplezzék a visszautasítás valóságos

okait, hogy udvariasak legyenek, és ne járuljanak hozzá a

visszautasított önbecsülésének csökkenéséhez. Könnyebb azt

mondani, hogy nem tudok megtenni valamit, hogy a szabályok nem

engedik meg, hogy megtegyem, mint azt, hogy nem akarom megtenni;

könnyebb azt mondani, hogy egy író könyvének nem lenne piaca,

mint azt, hogy olvashatatlan; könnyebb azt mondani az

álláskeresőnek, hogy nincs megüresedett állás, mint hogy nélkülözi a

szükséges jártasságot.

Érdekes modern fejlemény is szemléltetheti a visszautasítást,

elleplező hazugságot: arról az esetről van szó, amikor nem engedik

meg valakinek, hogy közeli rokonának életmentő szervet

adományozzon. Ismeretes, hogy közeli családtagok között a vese

átültetésének sikeresélye nagyobb, mint nem rokonok között. De

néha senki sincs a családban, akinek az adományozásra megfelelő

veséje lenne; máskor a családtag úgy nyilatkozik ugyan, hogy

odaadja a veséjét, de fél, neheztel, igazából vonakodik. Renée Fox és

Judith Swazey írnak le egy ilyen esetet: „Susan anyja úgy

nyilatkozott, hogy hajlandó donor lenni, de az orvoscsoportnak oka

volt azt hinni, hogy valójában nem szeretné odaadni a veséjét

Susannak. A csoport észrevette például, hogy mialatt Mrs.

Thompsont előkészítették, gyomor- és béltünetek, valamint

szívpalpitáció jelentkezett nála. Mihelyt megmondották neki, hogy

nem lesz a lánya donorja,» jobban lett «. Mrs. Thompson éppúgy

nem tudta, mint a lánya, hogy pszichológiai okokból vetették el a

megoldást. . . .Mrs. Thompsonnak azt mondották, hogy nem lehet

donor, mert a» szöveteik nem illenek

jól össze«.”8

Az ilyen megtévesztő gyakorlat esetében a jóindulatra, a

megtévesztett iránti törődésre hivatkoznak. De ha jól figyelünk, a

perspektívák különbsége ismét csak szembeötlő. Jogosultnak

tekintjük a vágyat, hogy oltalmazzuk és támogassuk a másikat, ami

oly sok paternalisztikus hazugság szülője; és nagyon is fontosnak

tartjuk, hogy ne legyen az igazság olyan fegyver a kezünkben, még

véletlenül sem, amely sebet oszt. De a megtévesztett

perspektívájából az atyáskodó megtévesztés hatalma számos veszélyt

rejt magában. A problémák befészkelhetik magukat a tudatalattiba,

mint az anya esetében, akit megtévesztettek azt illetően, hogy

veséje megfelelő-e a lánya számára, holott annak kétségbeejtő

szüksége volt rá. Hamis reményeket lehet táplálni, például olyan

leendő diplomásokban, akik hosszú éveket töltöttek tanulmányaikkal

anélkül, hogy megmondták volna nekik: reménytelen, hogy

előrejussanak szakterületükön, még alkalmazást sem kaphatnak.

Szükségtelen neheztelés fejlődhet ki, mint annál a fiúnál, akinek azt

mondották, hogy nővérét okolhatja azért, amit valójában betegsége

okozott. Tönkrement házasságok és barátságok maradhatnak fenn,

minthogy nem adunk alkalmat a megtévesztett számára, hogy tudo-

másul vegye a helyzetet.

Részben azért folyamodunk paternalisztikus hazugságokhoz, mert

úgy hisszük, hogy ezek, sok más megtévesztéssel szemben, előítélet-

mentesek és abból az önzetlen kívánságból fakadnak, hogy segítsünk

szükséget szenvedő embertársainkon. Ha azonban közelebbről

megvizsgáljuk a dolgot, ez az objektivitás és önzetlenség gyakran

gyanús. A hazugok által hirdetett jóindulatú motívumok keverednek

számos másikkal, melyek már kevésbé önzetlenek - a konfliktustól

való félelemmel, ami ott lappang a hazug felismert érzései és

szándékai mellett; azzal a vággyal, hogy elkerüljük komoly

változások beköszöntét, mint abban az esetben, amikor valakinek

kábítószeres volta vagy hűtlensége tulajdonképpen már nem lenne

leplezhető; azzal az igénnyel, hogy megőrizzük hatalmunkat, amely

mások becsapásából ered (s ez akkor a legnagyobb, ha azok,

akiknek hazudunk, védtelenek vagy gondozásra szorulnak). Ezek az

önvédelem és a manipuláció motívumai, arról van szó, hogy a

helyzet urai akarunk maradni, és szabadon kívánunk cselekedni.

Amíg a hazug a motívumait nem látja világosan, az a megítélése,

hogy hazugságai önzetlenek és így megbocsáthatók, önmagában is

elfogult és megbízhatatlan.

A megtévesztett perspektívája tehát kikezdi számos

paternalisztikus hazugság „segítő jellegét”. Ezen felül

megkérdőjelezi azt a hasznot is, melyet állítólag a hazugnak hoz.

A megtévesztés hatása magára a hazugra — halmoznia kell a

hazugságokat, „karban kell tartania” azokat, aggódhat, hogy esetleg

lelepleződik, belegabalyodhat hazugságaiba, megsérülhet az

integritása — egy szorosabb kapcsolatban nagyobb, mint másutt; itt

ugyanis ritka eset, hogy elegendő lenne egyetlen hazugság. Igen

nehéz fenntartani a megtévesztést, ha valaki nagyon szoros

kapcsolatban van azokkal, akiknek hazudik. A „hazugságban élés”

ára gyakran jócskán felülmúlja a hazug nyereségét.

Igazolás?

A paternalisztikus hazugság két legegyszerűbb megközelítését tehát el

kell vetnünk. Egyáltalában nincsen rendben, hogy embereknek csak

azért hazudjunk, mert gyerekek vagy képtelenek megítélni, amit valaki

mond nekik, vagy egyáltalában azért, mért a személyek bármiféle

kategóriájához tartoznak. És az az egyszerű meggyőződés, melyet

Luther és sokan mások hangoztattak, hogy a „segítő, hazugság”

mentsége a maga önzetlensége, túlzottan is kritikátlan.9 Túl sok

hazugságot hagy megkérdőjelezetlenül. Mindkét nézet kihagyja a

számításból azt a kárt, melyet a hazugság nem a megtévesztettnek,

hanem a hazugoknak és kapcsolataiknak okoz.

Van-e valami más módja annak, hogy kiemeljük a néhány

igazolható atyai hazugságot — ha egyáltalában vannak ilyenek — a

paternalizmussal való visszaélések tengeréből? Az első lehetőség, hogy

szemügyre vesszük az erőszak és a megtévesztés közötti gyakori

párhuzamot, melyre az egész könyvben felhívtuk a figyelmet, és

feltesszük a kérdést: vajon igazolható-e a hazugság paternalisztikus

okokból ott, ahol az erőszak igazolható?

Az biztos, hogy egy válsághelyzetben, ahol ártatlan életet fenyeget

veszély, és nincsen már más alternatívánk, a megtévesztés bizonyára

éppoly mértékben jogosultnak tűnik, mint az erőszak alkalmazása.

Mindkettő igazolható például, hogy megmentsünk egy gyereket, aki

túlzottan meg van ijedve ahhoz, semhogy elhagyjon egy égő épületet.

Egyformán jogosult erőszakkal kivinni, vagy hamisan azt mondani

neki, hogy semmi kockázattal nem jár, ha kiszalad. De a párhuzam

nem teljes. Maga az a tény, hogy a paternalizmus oly gyakran

tenyészik családokban és más közeli és függő kapcsolatokon belül,

befolyásolja, hogy az erővel vagy a megtévesztéssel való manipulációt

kell-e választanunk. Ezek a viszonyok több és hosszabb időre szóló

bizalmat követelnek meg, mint a többiek. Míg számos válságban,

mint például amikor a gyilkos keresi az áldozatát, éppoly jó vagy

jobb is hazudni, mint erőszakot alkalmazni, éppen fordított a

helyzet családi válságokban, illetve bárhol, ahol bizalom uralkodik.

Gondoljuk meg például, amikor két szülő próbálja megakadályozni,

hogy egy kisgyerek beleessen a tóba. Megpróbálhatják elvonni a

figyelmét, meggyőzni őt, vagy megpróbálhatnak erőszakhoz

folyamodni, ha az előbbi két módszer eredménytelen. Helyes-e ezek

helyett azt mondani a gyereknek, hogy szörnyek vannak a tóban? Míg

ezzel a mesével valószínűleg hatékonyan elkerülik a veszélyt, hogy a

gyerek megfulladjon és megtakarítanak maguknak némi fizikai

erőfeszítést, a stratégia nem sok jót jósol a családnak hosszú távon.

(Viszont, ha a szülők túl messze voltak vagy képtelenek voltak

fizikailag visszatartani a, gyereket, akkor a megtévesztés, mint utolsó

mentsvár elfogadható lehet.)

Az atyáskodó gondoskodás azokról, akikhez közel állunk, nemcsak

hogy nem új mentség azokhoz képest, melyeket már korábban

elfogadtunk (válsághelyzetben mondott hazugságok, valóban

bagatell hazugságok, illetve olyan hazugságok, melyekhez a

megtévesztett beleegyezését adta), hanem éppen ellenkezőleg, a

közeli kötelékek korlátozzák a hazugságok jogosultságát még ezeken

a szűk kategóriákon belül is. A válságok, ahogy éppen most láttuk,

csak akkor teszik jogosulttá a paternalisztikus megtévesztést, ha a

meggyőzés vagy az erőszak alkalmazása nem vezet eredményre.10 A

triviális hazugságok, pedig oly módon halmozódnak fel családokon

belül, szomszédok, közeli barátok és munkatársak között, ahogy

esetlegesebb ismeretségek esetén sohasem. Sokkal nagyobb

nyomatékra tehetnek így szert. Minden ilyen hazugság esetén

számolnunk kell azzal a további kárral, melyet magának a

kapcsolatnak okoz, és azzal a ténnyel, hogy bizonyos hazugságokra

előbb-utóbb fény derül, és azután a hazugnak, akiben a bizalom

megcsappant, mégis együtt kell élnie azokkal, akiknek hazudott.

Mindennél problematikusabb a beleegyezés státusa az atyáskodó

hazugságok esetében. Ritka dolog, hogy gyerekek, barátok vagy

házastársak előre beleegyezzenek, hogy saját érdekükben

megtévesszék őket. Ennélfogva néha előállnak a beleegyezés

követelményének sajátos változatával: a hallgatólagos

beleegyezéssel. Később majd, tartja az érv, azok, akiket jogosan

megtévesztettek, hálásak lesznek a saját érdekükben rájuk

kényszerített korlátozásért. Azok, viszont akiket jogosulatlanul

tévesztettek meg, nem. A jövőbeli hálának ez az elvárása hasonlít

ahhoz a közönséges beleegyezéshez, melyet egy cselekvéshez a

következőképpen adnak meg előre: ha azok, akiket most az ő

valóságos érdekükben megtévesztünk, teljesen ésszerűek, szellemileg

és fizikailag egészségesek, illetve felnőttek lennének, beleegyeznének

abba, amit teszünk értük.11 Ha ők lennének a hazug helyzetében,

önzetlenségük folytán ők maguk is a hazugságot választanák.

Vajon a „hallgatólagos beleegyezés” használható-e

válsághelyzetben, egészen triviális körülmények között, az oltalom,

bátorítás, gyógyítás céljából mondott összes paternalisztikus

hazugság próbájaként? Így megszűnnék a szakadék a hazug és a meg-

tévesztett perspektívája között; céljaik - a megtévesztett haszna —

egybeesnének. A jogosult paternalisztikus hazugságokat úgy

különböztethetnénk meg az összes többitől, hogy megkérdeznénk,

vajon a megtévesztett, ha teljesen képes lenne megítélni jól felfogott

érdekeit, maga is azt akarná-e, hogy becsapják. Ha később

megfelelően ítélőképes lesz, megkérdezhetjük, hogy

visszamenőlegesen beleegyezését adja-e a becsapáshoz, hogy vajon

hálás-e azért, hogy hazudtak neki.

Néha világos a válasz az ilyen kérdésekre. Ha valaki előre azt kéri,

hogy hazudjanak, neki vagy korlátozzák, akkor feltételezhetjük

beleegyezését. Odüsszeusz azt kérte, hogy kötözzék meg; vannak

páciensek, akik azt kérik orvosuktól, hogy ne tárja fel nekik a szomorú

prognózist. Máskor nem történt előzetes beleegyezés, de minden

ésszerű lény azt követelné, hogy gördítsenek elébe akadályokat, sőt

hazudjanak neki saját érdekében. Egy pillanatnyilag megzavarodott

személy, aki kést kér, a félelemtől megbénult gyermek, akit

kicsalogatnak az égő házból, nem kérdőjelezik meg azok integritását,

akik hazudtak nekik, miután józan ítélőképességük visszatért.

A kérdések éppily jól működnek azon esetek kiválasztásánál, amikor

senki sem adna tényleges beleegyezést a kényszer bizonyos formáihoz;

melyeket „csak” paternalisztikusnak neveznek. Hogy valakit például

bezárjanak egy elmegyógyintézetbe abból a célból, hogy „segítsenek”

neki leküzdeni politikai egyet nem értését egy rezsimmel - ez olyan

sors, melyet illetően nem lehet szó, hallgatólagos beleegyezésről; és

az ilyen bánásmódhoz megadott visszamenőleges beleegyezés már

nem szabad aktus - annak jele, hogy az illető szellemét megtörték.

Vagy vegyük azt a példát, melyet gyakran hoztak fel az ókorban:

helyes-e hamisan győzelemről tudósítani a katonákat, akik

meginogtak a csatában, ezáltal felbátorítani őket, hogy legyőzhessék

az ellenséget? Azok, akik ilyen hamisságokat mondanak,

meggyőzték talán magukat arról, hogy a katonák kedvéért teszik. És

ha tényleg győztek, az éppen életben maradt megtévesztett katonák

maguk is gondolkozhatnak így. De mielőtt harcba indulnának, nem

látnák ilyen optimistán a dolgot. Okkal kérdezik, hogy mifajta

jogosultsága van az ilyen cselekvésnek, hiszen senki sem ismerheti a

csata kimenetelét — miképpen veheti magára a hazug, hogy olyan

jövőbeni beleegyezésből induljon ki, amely csak a győzelem után

lehetséges és csak a túlélők részéről? Jóllehet az ilyen hazugságokat

paternalisztikus nyelven védelmezik, hangsúlyozva a megtévesztett

katonák büszkeségét és győzelem utáni egyetértését, valamint

hálájukat, hogy egy hazugság által bátorságot nyertek a további

harcra, e szavak mögött igen kevéssé rejlik tényleges aggodalom a

katonákért; s az a nézet sem tartható, hogy a megtévesztett katonák

nem elég racionálisak ahhoz, hogy maguk döntsenek. A hazugság tisz-

tán stratégiai, teljes egészében csak azért mondják, hogy elősegítse

az ellenségeskedéseket irányítók céljait.

Sokszor azonban egyáltalában nem ilyen világos, hogy vajon egy

ésszerű lény visszamenőleg beleegyezését adná-e a jövőben ahhoz,

hogy becsapták. A paternalisztikus hazugságokat gyakran olyannyira

magánjellegű körülmények között mondják, hogy a hosszas színlelés

összeszövődött szálai nehézzé teszik a valóságos alternatíva

kiválasztását, annak eldöntését, hogy vajon a megtévesztett valóban

nem képes-e megbirkózni az igazsággal, mit követel meg a haszon és a

kár, s mindenekelőtt egyáltalában mi hazugság, s mi nem.

Szabad-e például azoknak a szülőknek, akik örökbe fogadtak egy

gyermeket, úgy tenniök, mintha ők lennének vér szerinti szülei?∗

Szabad-e egy halálos beteg feleségnek, aki fél, hogy férje képtelen

* A mai gyakorlat arra bátorítja a szülőket, hogy e tényt illetően legyenek nyíltak az

örökbe fogadott gyermek előtt.

tudomásul venni a helyzetet, hazudnia állapotáról? Ha szemügyre

vesszük mindazt a hazugságot, melyet elmondottak — és megéltek —

ilyen dolgok elleplezésére, kiderül, hogy az igazmondás

következményei egyáltalában nem egyértelműek. A legtöbben he-

lyesnek tartják, hogy megmondották nekik az igazságot, jobban

szeretnek tisztában lenni a helyzettel; de vannak, akik

elszomorodnak, s azt érzik, bár soha meg ne ismerték volna.

Azokat az egészen tiszta eseteket kivéve, ahol mindenki megegyezne,

hogy beleegyezik, vagy hogy nem egyezik bele a megtévesztésbe, a

hallgatólagos beleegyezésre való támaszkodás távolról sem azonos az-

zal, amikor tényleges beleegyezést nyertünk. A tényleges beleegyezés

esetén a hamis kijelentések többé nem megtévesztők; ez a helyzet

például bizonyos játékokban; nem mondható el ugyanez hallgatólagos

beleegyezés esetén. Akár abban a hitben vagyunk, hogy úgyis

megkapnánk a beleegyezést, akár nem, fel kell magunknak tennünk a

kérdést, hogy az adott hazugság ettől függetlenül jogos-e? Önmagában

nem igazolhatja az „atyai” hazugságot a hazug és a megtévesztett

közti kötelék; nem igazolhatja a hazugnak arról alkotott hite, hogy

jót akar, továbbá hogy a megtévesztett nem tudna ésszerűen

cselekedni, ha megtudná az igazságot, vagy hogy hallgatólagosan

úgyis hozzájárulna a hazugsághoz. Amikor feltételezzük a

beleegyezést, jelen vannak mindazok az elfogultságok, melyek

eltorzítják a hazug perspektíváját.

Ha a potenciális becsapottak szempontját nézzük, meg kell

próbálnunk nem kerülni olyan helyzetbe, amikor mások azt hihetik,

hogy bennünket meg kell téveszteniük. Nem képtelenség, hogy előre

tisztázzuk, milyen fokú igazmondást visel el valaki a házasságban, a

barátságban vagy munkatársi viszonylatban, és hogy kidolgozzuk

magatartásunk szabályait, mielőtt még túl sokat kellene elleplezni.

Minthogy vannak paternalisztikus hazugságok és bagatell ha-

zugságok (melyek gyakran át is fedik egymást), nehéz lenne kiiktatni

az emberek életéből mindenfajta kettősséget, de miért ne törekednénk

arra, hogy amennyire csak lehet, csökkentsük a számukat,

alternatívákat keressünk, s tudassuk másokkal: jobban szeretjük, ha

nyíltan beszélnek velünk. (Felesleges persze mondani, hogy éppúgy,

mint a bagatell hazugságok esetében, itt se képzeljük azt, hogy a

megtévesztés elkerülése minden diszkréció és tapintat feladását kell,

hogy jelentse.)

A magatartásszabályok, kidolgozása sikerülhet házastársak,

barátok, munkatársak között. Nagyobb nehézségek merülnek fel

gyermekek és szellemileg, visszamaradottak esetében, akik nem

egyhamar vagy éppen sohasem jutnak el oda, hogy képesek legyenek

megvitatni másokkal, milyen fokú becsületességet követelnek meg

azok részéről. Ezért nehéz elérni, hogy az adott pillanatban

beleegyezzenek megtévesztésükbe; a visszamenőleges hatályú jövő-

beni beleegyezés, pedig vagy lehetetlen, vagy olyan távoli, hogy

terjesen kiszámíthatatlan.

Az e csoportokat, illető nehézséget még az a tény is fokozza, hogy a

nyilvános viták sohasem bizonyultak alkalmasaknak érdekeik

védelmére. Rendkívül „racionális” gondolkodók is a manipuláció és a

megtévesztés legbrutálisabb gyakorlatát javasolták, ami a

kiskorúakat, az értelmi fogyatékosokat, az ostobákat illeti.

Bármilyen határozottan állt is ki a szabadság mellett, maga John

Stuart Mill is egyetértett azzal, hogy kivételt kell tenni a

„gyermekekkel”, a „gondozásra szorulókkal” és azokkal „a

társadalmakkal, melyekben a nép még kiskorúnak tekinthető”. Azt

tartotta: „Barbárokkal szemben a zsarnokság jogosult kormányzási

forma, ha a cél viszonyaik jobbá tétele, s az eszközök bizonyítottan e

cél elérését szolgálják.”12

Az „ésszerű lényekre” való hivatkozás sohasem támogatta a

kívülállóknak, alacsonyabbrendűeknek, értelmi fogyatékosoknak

vagy éretleneknek tekintettek érdekeit. Ők maguk, pedig

semmilyen módon nem tudnak különbséget tenni a nekik szóló

hazugság jóindulatú és rosszindulatú motívumai között; a történelem

nem túl sok okot ad nekik a bizalomra, hogy a jóindulatú motívumok

túltengenének. Ahelyett, hogy elfogadnánk azt az általánosan

elterjedt nézetet, mely szerint valamiféleképpen jogosultabb,

gyermekeknek és azoknak hazudni, akikre a hazugok úgy tekintenek,

mintha gyerekek lennének, inkább nagyon nagy óvatosságot kell

tanúsítanunk, nehogy kihasználjuk őket.

Összegezve: jóllehet a paternalisztikus hazugság okát könnyű

megérteni, és időnként könnyű rokonszenvezni is vele, mégis nagyon

speciális kockázatokkal járhat: adva van az a kockázat, amely

magára a hazugra áramlik azáltal, hogy egyre többet és többet kell

hazudjék, ha fenn akarja tartani a látszatot azok körében, akikkel él

vagy akiket gyakorta lát, hiszen éppen itt a legnagyobb a

valószínűsége lelepleztetésének és hitelvesztésének; valamint az a

kockázat, amely a kapcsolatot veszélyezteti, melyen belül a

megtévesztés történik; és a megtévesztettek különféle kihasználásának

a kockázata.

Ennek ellenére egyesek valóban azt szeretnék, ha paternalisztikus

okoknál fogva megtévesztenék őket. Csak azt nehéz megtudni, kik

ezek. Ha valamilyen oknál fogva nem kérdezhetjük meg őket, sok

múlik azon, hogy mi történik a becsapottal. Lehet, hogy nem

méltányos vagy nem szép dolog, ha valakinek hamisságokat

mondunk; de lehet éppennyire nem méltányos vagy nem szép

megmondani az igazságot.

„Atyai” megtévesztés esetén a kommunikáció privát jellege, csak

súlyosbítja a nehézséget, éppúgy, mint az a tény, hogy nem vagyunk

képesek belehelyezkedni azoknak a helyzetébe, akik a normálisnál

kevésbé beszámíthatók.

Azt javaslom, hogy részletesebben a következő fejezetben

vizsgáljuk meg ezt a kérdést, ahol a betegeknek és a haldoklóknak

szóló hazugságokat elemezzük. Nagyon régóta megoszlanak a

vélemények, vajon szabad-e őket megtéveszteni. A legutóbbi

időkben már rendelkezésünkre állnak empirikus adatok arra

vonatkozóan, hogy milyen információkat szeretnének hallani az

emberek betegségük vagy a halál közelségének valószínűségéről;

ezeket az adatokat mérlegelnünk kell minden olyan döntésnél,

hogy őszinték legyünk-e a betegekkel vagy sem. Minthogy ez a

döntés az egészségügy dolgozóira hárul, a dolog sokkal inkább

eltűri a nyilvános vitát, mint az a számtalan hazugság, melyet a

családi élet félárnyékában mondunk.

XV. Hazugságok betegeknek és haldoklóknak

„Az orvos arca, akárcsak a diplomatáé, kiismerhetetlen kell, legyen. A

természet jóindulatú, öreg képmutató; sokkal inkább kelt illúziókat

a betegben és haldoklóban, mint bármely fájdalomcsillapító. [. . .]

Sok ravasz, öreg orvosnak mindig kéznél van néhány mondata

betegei számára, akik mindenáron meg akarják tudni panaszaik

kortanát, anélkül hogy a legcsekélyebb mértékben is képesek

lennének megérteni a tudományos magyarázatot. Hallottam már a»

gerincbántalom «kifejezésről, amely nagyon jó szolgálatot tesz

ilyen alkalmakkor, de talán semmi sem ölel fel oly nagy területet és

jelent egyben oly keveset mindkét fél legnagyobb megelégedésére,

mint ez a ragyogó kifejezés:» a májkapurendszer vértolulása «.”

Olivér Wendell Holmes: Orvosi esszék

„És gyötörte ez a hazugság, bántotta, hogy nem hajlandók beismerni

azt, amit mind tudnak és ő maga is tud, hanem hazudnak előtte

reménytelen helyzetét illetően, és azt kívánják, arra kényszerítik,

hogy ő maga is részt vegyen ebben a hazugságban. Szörnyű és

felháborító volt ez a hazugság, a hazugság, amelyet közvetlenül halála

előtt követtek el ellene, a hazugság, amely arra volt hivatva, hogy ezt

a félelmetes, ünnepélyes aktust - a halálát — leszállítsa az ő vizitjeik,

függönyeik, tokhalas ebédeik színvonalára.”

Lev Tolsztoj: Iván Iljics halála (Szöllősy Klára fordítása)

„Ha valakinek az élete hozzákötődött az analitikus technikához,

teljes egészében zavarba jön a hazugságot és a rászedést illetően,

melyek különben oly nélkülözhetetlenek az orvos számára; és ha

egyszer a legjobb szándékkal megkísérli igénybe venni őket, az olyan,

mintha önmagát csapná be. Minthogy a legszigorúbb őszinteséget

követeljük meg betegeinktől, egész tekintélyünket kockáztatjuk, ha

rajtakapnak, hogy eltértünk az igazságtól.”

Sigmund Freud: Összegyűjtött tanulmányok II. kötet

A megtévesztés, mint terápia

Egy negyvenhat éves férfinál, aki azért ment a klinikára, hogy

rutinvizsgálatoknak vesse alá magát, amire biztosítási célokból volt

szüksége, olyan rákot diagnosztizáltak, melyben minden valószínűség

szerint hat hónapon belül meghal. Semmi ismert gyógymódja nincsen

e rákfajtának. Kemoterápiával meghosszabbítható lett volna az illető

élete néhány hónappal, de olyan mellékhatások árán, hogy az adott

esetben az orvos nem érezte jogosultnak e gyógymód igénybevételét.

Ráadásul az volt a meggyőződése, hogy ezt a terápiát fenn kell

tartani olyan betegek számára, akiknél van esélye legalább az

átmeneti gyógyulásnak. A betegnek nem voltak olyan tünetei, melyek

alapján azt kellett volna hinnie, hogy nem tökéletesen egészséges.

Örült neki, hogy egy héten belül rövid szabadságra megy.

Az orvos előtt jó néhány alternatíva állt, beleértve az őszinteséget is.

Meg kell-e mondania a betegnek, amit tapasztalt, vagy el kell ezt

titkolnia? Ha rákérdez, szabad-e letagadnia? Ha úgy dönt, hogy ismer-

teti a diagnózist, elhalaszthatja-e ezt addig, míg a beteg visszatér a

szabadságáról? Végül, ha ismertetné a diagnózis súlyosságát, meg

kell-e említenie a kemoterápia lehetőségét, és annak okait, hogy miért

nem ajánlja az adott esetben? Vagy pedig bátorítania kell-e minden

olyan törekvést, amely elodázhatja a halált?

Az adott esetben az orvos úgy döntött, hogy nyíltan tájékoztatja a

beteget a diagnózisról. De nem említette a kemoterápia lehetőségét.

Egy vele dolgozó medikus nem értett egyet ezzel; számos ápolónő is

úgy gondolta, hogy a beteget informálni kell a lehetőségről.

Sikertelen kísérleteket tettek rá, hogy meggyőzzék az orvost; ehhez

joga van a betegnek. Amikor világossá vált, hogy nem tudják

meggyőzni, a diák úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik az

orvosnak, s tájékoztatja a beteget a kemoterápia lehetőségéről. A

beteg, miután megbeszélte a dolgot családtagjaival, úgy döntött, hogy

kéri a kezelést.

Az orvosok gyakran és sürgetőleg kerülnek ilyen döntések elé. Hogy

mit tárnak fel, mit tartanak vissza, mit torzítanak, komolyan

befolyásolja betegeik sorsát. Az orvosok nem csekély hevességgel

hangsúlyozzák azokat az okokat, melyek a torzítás vagy eltitkolás

mellett szólnak: nem jó szükségtelenül megzavarni egy beteg

embert, szükségtelen fájdalmat vagy rosszérzést okozni, mint a

rákos beteg esetében; nem engedhetik meg, hogy a beteg feladja

minden reményét, ezért azután számtalan esetben nem mondják

meg a haldoklónak az igazságot állapotáról; sokszor úgy vélik, hogy

javítják a kezelés esélyeit, ha jogosulatlan optimizmussal

nyilatkoznak a terápia bizonyos formáiról. A doktor az információt a

gyógyító életrend részeként kezeli; részletekben, keverékekben, s

olyan időzítésben adagolja, melyről azt véli, hogy a beteg számára a

legjobb. A pontos tájékoztatás viszont nemigen számít.

A betegeknek szóló hazugság tehát nagyon is megbocsátható

cselekedetnek tűnik. Jó néhányan úgy érvelnek, hogy az orvosnak, de

csak az orvosnak, meg kell, legyen a joga oly módon manipulálni az

igazságot, ami nemkívánatos a politikusok, ügyvédek és mások

esetében.1 Az orvosokat arra tanították, hogy segítsenek betegeiken; a

beteghez való viszonyuk sajátos kötelezettségeket ró rájuk, és sokkal

jobban tudják a laikusoknál, hogy mi segíti a gyógyulást és a

fennmaradást, s mi akadályozza azt.

Még azok a leglelkiismeretesebb orvosok is, akik elhatárolják

magukat a kuruzslástól és álgyógyszerek adásától, haboznak

lemondani minden hazugságról. A hazugság általában rossz, érvelnek,

de kevésbé, mintha az igazsággal ártanánk a betegnek. B. C. Meyer

ezt az igen általános nézetet visszhangozza:

„Szakmánkat hagyományosan olyan előírás vezeti, amely felette áll

annak az erénynek, hogy ki kell mondanunk az igazságot az igazság

kedvéért; így szól:» amennyire csak lehetséges, ne okozz kárt «.”2

Az igazság Meyer szerint persze fontos, de nem akkor, ha

veszélyezteti a betegek egészségét és jólétét. Ez magától értetődőnek

tűnt számos orvosnak a múltban — olyannyira, hogy évszázadokon

keresztül alig említik az igazmondást az orvosi kódexekben, eskükben

és az orvosok írásaiban. Ez annál is szembetűnőbb, minthogy az

egyéb erkölcsi elveket ugyanezek a dokumentumok következetesen és

megindítóan fejezik ki.

Az a két alapelv, hogy jót tegyünk, és ne okozzunk kárt, a

legmeghatározóbbak az orvosi gyakorlatban, ahogy azt az orvosok

gyakran hangsúlyozzák is. Megőrizni az életet és a jó egészséget,

elhárítani a betegséget, fájdalmat és halált — ezek az orvos és az

ápolás ősi feladatai. Ezek az elvek mindig is hatásosan jutottak

kifejezésre az orvostudomány történetében. A hippokratészi esküben

az orvosok megígérik: „Diaetetikus rendeléseimet. . . a betegek

hasznára fogom elvégezni, nem, pedig ártalmára és kárára.”3 És egy

hindu felavatási eskü így szól: „Éjjel és nappal, bármennyire elfoglalt

légy is, teljes szíveddel és lelkeddel azon fogsz igyekezni, hogy

meggyógyítsd betegeidet. Nem szabad cserbenhagynod betegeidet,

vagy kárt okoznod nekik, még életed árán sem.”4

De szó sincsen ugyanerről a határozottságról, ha az igazmondás

kerül szóba. Gyakorlatilag egyetlen eskü, kódex vagy ima sem

említi. A hippokratészi eskü szövegeiben sem fordul elő, hogy

őszintének kellene lennünk betegeinkkel, ami állapotukat, prog-

nózisukat vagy kezelésüket illeti. A többi korai kódexek és imák

ugyanígy hallgatnak a tárgyról. Persze nagyon gyakran említik, hogy

milyen bizalmasan kell az orvosoknak kezelniök azt, amit a beteg

elmond nekik; de nem említik, hogy az igazat kell mondaniuk

nekik. A kevesek egyike, aki említ egy ilyen elvet, Amatus

Lusitanus volt, az ügyességéről messze földön ismert zsidó orvos,

akit üldöztek, és pestisben halt meg 1568-ban. Publikált egy esküt,

melynek egyik része így szól: „Ha hazudok, érjen utol Isten és

angyala, Raphael örök haragja, és semmi se sikerüljön nekem az

orvostudományban kívánságaim szerint.”5

A későbbi kódexek továbbra is kerülik a témát. Még az Orvosi

Világszervezet által 1948-ban elfogadott Genfi Nyilatkozat sem

említi. És az Amerikai Orvosi Társaság Orvosi etikai elvekje6 is

ráhagyja az orvosra, hogy tájékoztatja-e betegeit.

Minthogy szabadságában áll, az orvos maga dönti el, hogy

kívánsága szerint milyen sokat vagy milyen keveset hoz betegei

tudomására, mindaddig, amíg meg nem szegi a törvényt. A fejezet

elején említett férfi esetében egyes orvosok jogosultnak érzik, hogy

hazudjanak a beteg érdekében, mások esetleg őszinték lesznek vele.

Egyesek elhallgatják a javasolt kezelés alternatíváit, mások nem.

Minden esetben hivatkozhatnak az Orvosi etikai elvekre. Sokan úgy

döntenek, hogy hazudnak. Azt állítják, hogy egyrészt a hazugság

elhárítja a kárt a beteg felől, másrészt azt sem tudhatják biztosan,

hogy vajon igazuk volt-e akkor, amikor felállították baljós

diagnózisukat; az „őszinte” beszéd tehát szükségtelen bajt okozhat

a betegnek. Az a törekvésünk, hogy gyógyítsunk, és hogy

segítsünk azoknak, akiket nem gyógyíthatunk meg, szembekerül

azzal a vágyunkkal, hogy teljesen nyíltak legyünk. Ez a probléma

különösen súlyos akkor, ha a prognózis sötét; még inkább, ha a

beteget annyira érinti betegsége, illetve gyógykezelése, hogy sokkal

kiszolgáltatottabb a szokásosnál, esetleg könnyebben lesz depressziós

vagy beszámíthatatlan.

Az orvosok nagyon is jól tudják, milyen bizonytalan lehet egy

diagnózis vagy prognózis. Jól tudják, mily nehéz értelmes és pontos

választ adni az egészségre és betegségre, vonatkozó kérdésekre. Azt is

tudják, hogy ha feltárják saját bizonytalanságukat vagy félelmeiket,

azzal csökkenthetik a hasznot, amely a gyógyulásba vetett hitből

fakad. Attól is félnek, hogy ha feltárják a súlyos kockázatokat, akkor

— bármilyen valószínűtlen legyen is ez - beindíthatják a „jóslat

önmegvalósítását”. Éppannyira nem szeretnek bizonytalan vagy

rossz hírek hozói lenni, mint bárki más. És végül, de nem

utolsósorban, ha őszintén és a beteg érzékenységét tekintetbe véve

vitatják meg annak betegségét, azzal más betegektől rabolhatnak el

nagyon is drága időt.

Ezek az okok magyarázzák, hogy az ápolók és orvosok, valamint

a betegek és haldoklók rokonai miért nem szeretik, ha olyan

szabályok kötik őket, amelyek korlátozhatják őket az információk

eltussolásában, elodázásában vagy eltorzításában. Ez nem jelenti azt,

hogy az idő nagy részében hazudni akarnának. Csupán azt kívánják,

álljon szabadságukban ezt tenni, ha úgy hiszik, hogy ez a bölcs dolog.

Az a tény, hogy nem óhajtják a hazugságot tiltottnak tekinteni,

megmagyarázza viszont, hogy miért nem foglalkoznak a kódexek és

eskük az igazmondás és a hazugság problémáival.

Manapság azonban súlyos konfliktusok állnak elő. Az orvosnak ma

már nemcsak a betegekkel van dolga. Sokkal inkább konzultálnia

kell másokkal, mint korábban; ha úgy dönt, hogy hazudik, ez a

döntése nem feltétlenül találkozik azoknak a helyeslésével, akik részt

vesznek a beteg gondozásában. Egy ápolónő a következőképpen fejezi

ki a felmerülő nehézségeket: „Személyes tapasztalataim alapján azt

mondanám, hogy azoknak a betegeknek, akiknek semmit sem

mondtak végzetes betegségükről, oly sok kimondott és kimondatlan

kérdésük marad megválaszolatlanul, hogy sokan közülük kezdik azt

gondolni, hogy betegségük sokkal súlyosabb, mint amit mondottak

nekik. [. . .]

Az ápolónők napi huszonnégy órán át gondoskodnak ezekről a

betegekről, szemben az orvos napi rövid vizitjével; a beteg

rendszerint az ápolónőhöz fordul, amikor lappangó félelmei

eluralkodnak rajta.

Számunkra, ápolónők számára nagyon nehéz dolog ez, mert állandó

kapcsolatban vagyunk a beteggel, látjuk az ide vezető eseményeket. A

beteg egyfolytában azt kérdi tőled:» Miért nem csökkennek a

fájdalmaim?«vágy» Miért nem csökkenti a besugárzás, a fáj

dalmaimat?«. ..] Jog szerint mi, ápolónők nem adhatunk becsületes

választ ezekre a kérdésekre (és biztos vagyok benne, hogy nem is

szeretnénk), a probléma azonban még megoldatlan, és a kör, melynek

egyedül a beteg áll a közepén, egyre szélesül és szélesül.”7

Az orvosnak az a döntése, hogy hazudik, egyre több munkatársra

kényszerít rá olyan szerepet, melyet sem humánusnak, sem bölcsnek

nem tart. Az a tény, hogy a problémákat nem elemezték gondosan az

egészségügyi szakmán belül, hogy az egészségügyi nevelésben sem

fordítottak rájuk figyelmet, azt eredményezi, hogy fokozódnak a

konfliktusok.8 Orvosok egészen különböző válaszokat adnak a

betegeknek egymáshoz nagyon hasonló, nehéz helyzetekben, A

súrlódásokat fokozza még az a tény is, hogy a rokonok gyakorta

nem értenek egyet a megközelítéssel akkor sem, ha azok, akik orvosi

kezelésben részesítik a beteget, egyetértenek. Itt újból csak az a hely-

zet, hogy mivel az orvosok nem dolgozták ki közös megelégedésre

azt a kérdést, hogy vajon a rokonoknak van-e joguk beleszólni

ezekbe a dolgokba, a problémákat minden orvos ötletszerűen oldja

meg, ahogy éppen jónak látja.

A beteg perspektívája

Az igazmondást illető zűrzavart tovább mélyíti az egészségügyi

szakmában egyrészt az a nyomás, melyet ma maguk a betegek

fejtenek ki, másrészt a napvilágra került empirikus adatok. Újabb

tényezők erősítik a betegeknek szóló hazugság három fő érvét: az

őszinteség lehetetlen; a betegek nem óhajtják a rossz híreket; az

őszinte információ kárt okoz nekik.

Az első érvet már elemeztük az I. fejezetben. Kimutattuk, hogy

összekeveri az „igazságot” az „őszinteséggel”, s így szabad utat enged

az alkalmi hazugságoknak, melyeket a második és harmadik érv tá-

mogat. Ezen a ponton sokkal világosabban láthatjuk, hogy itt

összefüggő stratégiáról van szó, melynek célja, hogy elbátortalanítson,

hogy elvegye a kedvünket attól, hogy túl nagy súlyt helyezzünk az

őszinteség kérdésére; végeredményben azután ráhagyjuk az orvosokra

a döntést: mit és hogyan mondjanak meg. „Lévén lehetetlen az

igazságot mondani, nem lehet világos különbséget tenni a között, ami

igaz, és ami hamis”9 — ez a kijelentés nem más, mint kísérlet arra,

hogy semmissé tegyük a hazugsággal szembeni ellenvetéseket, mielőtt

még egyáltalán megvitattuk volna őket. De el kell képzelnünk, miként

fogadnának az emberek egy ilyen érvet az autókereskedő vagy az

ingatlanügynök szájából, s mindjárt látjuk, mennyire megtévesztő.

Az orvosi szakma esetében azonban az érvet még egy mellékes

mozzanattal egészítik ki: az, emberek általában ugyan szeretnék

megérteni, mit mondanak nekik, a betegek azonban sokszor

nincsenek abban a helyzetben, hogy megértsék. Ezen a ponton kezd

a paternalizmus is szerepet játszani. Ha kocsit vagy házat veszünk,

érvel az atyáskodó, meg kell, legyen a magunkhoz való eszünk. Ha

viszont betegek vagyunk, nem mindig ez a helyzet. Segítségre van

szükségünk a döntéseinkhez, még akkor is, ha ez nem megy másként,

mint hogy a sötétben tartanak bennünket. Az orvost arra oktatták, és

hajlandó is rá, hogy az ilyen segítséget megadja.

Bizonyára igaz, hogy egyes betegek nem tudják meghozni a

legmegfelelőbb döntést, amikor a betegség vagy a gyógyszer már

legyengítette őket. De a többség mégiscsak képes erre. S még a

döntésképteleneknek is megvan a joguk hozzá, hogy legyen valakijük -

oltalmazójuk vagy házastársuk —, aki megkapja a helytálló

információt.

A beteggel szembeni felsőbbrendűséget sugárzó, paternalisztikus

beállítódás nagy veszélyeket rejt magában magukra az orvosokra nézve

is - nevezetesen annak kockázatát, hogy a felsőbbrendűség tudata a

beteg megvetésévé alakul át. A következőket nemrégiben egy orvosi

folyóiratnak szóló levélben fejtették ki:

„Mint perbe fogott radiológus komolyan végiggondoltam azt a

javaslatot, hogy tájékozott beleegyezést szerezzek, de azután

elhatároztam, hogy »vállalom a kockázatot, anélkül hogy

informálnám a beteget«, és bízom »Istenben, bíróban és esküdt-

székben«, mintsem hogy egy jogi trükkel elhárítsam a felelősséget.

[. ..]

Az általános radiológiai gyakorlatban sok páciensünket nem tudjuk

tájékoztatni: sohasem érnénk a nap végére, ha minden, potenciálisan

káros vizsgálathoz meg kellene szereznünk a beleegyezésüket.

[. . .] Még mindig vannak olyan betegeink, akiknek nyelvi

problémáik vannak; akadnak iskolázatlanok és unintelligensek;

közönyösek és kábák, akik nem képesek kialakítani tájékozott

véleményt, hogy azután tájékozott beleegyezést adjanak; vannak har-

ciasak és pánikba esők, akik nem figyelnek és nem értik meg a

dolgot. És azután vannak a Medicare-betegek, akik a kórházakba

felvettek 35 százalékát teszik ki. Az okosak fáradtan azt mondják,

hogy hagyjuk békén őket. [. . .] Ami meg az apatikus maradékot illeti,

sokukat Richárd Bright ábrázolta kedvesen: semmit sem képesek

megérteni, »oly szegényes agyuk oxigénellátása«„10

Azt az érvet, amely szembehelyezkedik a betegek tájékoztatásával,

vagy, mert - úgymond - a megfelelő, őszinte információ önmagában is

lehetetlen, vagy, mert a betegekből hiányzik a megértés képessége,

határozottan el kell vetnünk, ha a beteg szempontjából vesszük azt

szemügyre. A betegek tudják, hogy az a szabadság, mellyel a

leglelkiismeretesebb és legönzetlenebb orvosokat felruházzuk,

megilleti a közkórházak orvosait is; hogy a döntéseket, melyek

meghozatalától ily módon megfosztják a beteget, nemcsak a

hozzáértő, hanem a hozzá nem értő orvosok is meg fogják hozni; és

hogy még a legjobb orvosok is dönthetnek oly módon, hogy az ne

feleljen meg annak, ahogyan a betegek döntenének.

A betegek megtévesztése melletti második érv arra hivatkozik, hogy

ellenkező esetben ijesztő vagy elszomorító híreket közölnénk velük.

Ezen érv szerint a páciensek a valóságban általában nem óhajtanak

ilyen információhoz jutni, jobb szeretnek nem szembenézni a komoly

betegséggel és a halállal. Ezen hitétől vezettetve a legtöbb orvos —

számos vizsgálat - adatai szerint - rendszerint nem tájékoztatja

betegeit arról, hogy, mondjuk, rákosak.

Ha viszont azt vizsgáljuk, mit szeretnének tudni a betegek, akkor

az derül ki, hogy nagy többségük szeretné, ha megmondanák nekik

a súlyos diagnózist.11 Ezeket a vizsgálatokat korszerűsíteni kell, na-

gyobb számú beteggel és egészségessel kell elvégezni. De az

eddigiekben is azt mutatták ki, hogy rendszerint alapvetően eltér az

orvosok és betegeik véleménye arról a kérdésről, hogy a betegek

kívánják-e tudni, mi kínozza őket komolyabb betegségek, mondjuk

például rákos megbetegedések esetén. A legtöbb vizsgálatban a

megkérdezettek több mint 80 százaléka mondotta, hogy szeretné, ha

a diagnózist megmondanák neki.

Azok az orvosok, akik fenn szeretnék tartam azt a nézetüket,

miszerint a betegek nem akarnak tudni a rossz hírekről, egyszerűen

félretolják ezt az adatot. A valóságban, állítják, nem kell figyelembe

vennünk, hogy a betegek azt mondják: szeretnék ismerni a

diagnózist. Minél határozottabban követeli valaki a tudást, annál

inkább szenved a félelemtől, s ez, azután ahhoz vezet, hogy még a

megadott információt is elhárítja magától. Teljesen haszontalan tehát

tájékoztatni a betegeket; ellenállnak, s ha nem tudnak mit kezdeni

azzal, amit mondottak nekik, nem is vesznek tudomást róla. E nézet

szerint azok az empirikus vizsgálatok, melyek a betegek idevágó

kívánságait elemzik, értéktelenek, minthogy nem számolnak azzal az

egyetemes ellenállással, amelyet az emberek saját haláluk

tudomásulvételével szemben tanúsítanak.

Ez a felfogás csak részben állja meg a helyét. Orvosi tapasztalat

igazolja, hogy a betegek egy része valóban mélyről jövő ellenállást

tanúsít. A betegek bizonyos hányada (15 és 25 százalék közöttire

becsülik) egyértelműen arról ad tanúbizonyságot, hogy belülről

elutasítja, amit a betegségéről mondtak neki, még akkor is, ha

ismételten kérte az őszinte információt, s azt ismételten meg is

kapta. És majd mindenki átmegy az elutasítás fázisán, amikor saját

halálával kell szembenéznie.12 Elisabeth Kübler-Ross úgy látja, hogy

ez a tudomásul nem vétel gyakorta annak eredménye, hogy a

betegek az információt túl korán és váratlanul kapják meg,

méghozzá egy idegentől, aki gyorsan elintézi a dolgot, csakhogy

már „túl legyen rajta”. Azt tartja, hogy az elutasítás mintegy a fék

szerepét, játssza: lehetővé teszi az embernek, hogy a váratlan és

megdöbbentő hír után összeszedje magát, és más védekező

mechanizmusokat indítson be. Egy beteg hosszan tartó elzárkózását

a következőképpen írja le: „Meg volt győződve róla, hogy a

röntgenképeket» összekeverték «; azt szerette volna, ha megerősítik

abban a hitében, hogy diagnózisa ilyen hamar még nem jöhetett

meg, azazhogy egy másik beteg diagnózisát jelölték meg az ő

nevével. Amikor ebből semmi sem bizonyult igaznak, azonnal kérte,

hogy elhagyhassa a kórházat, másik orvost keresett abban a hiú

reményben, hogy »jobb magyarázatot kapok bajaimra«. A beteg»

bevásárló körutat «rendezett számos orvosnál, melyek közül egyesek

biztató válaszokat adtak neki, mások viszont megerősítették a

korábbi gyanút. Akár megerősítést nyert, akár nem, egyformán

viselkedett: állandóan újabb és újabb vizsgálatokat kért. . .”13

De semmi sem bizonyítja, hogy az elutasítás egyetemes lenne. És ha

valaki, miután ennek az ellenkezője bizonyult igaznak, azt állítja,

hogy ez csak a még mélyebb elutasítás „szimptómája” — azzal nem

lehet ésszerűen vitatkozni. Semmiképpen sem lehet megállapítani,

hogy az egyetemes elutasítás fennáll-e vagy sem. Ha hiszünk benne,

az metafizikai hit az emberi létről, nem, pedig kijelentés arról,

hogy a betegek mit akarnak, és mit nem akarnak. Igaz, sohasem

vagyunk képesek teljesen megérteni saját halálunk lehetőségét,

hiszen élünk. De az emberek bizonyára különböznek a tekintetben,

hogy milyen mértékig képesek megközelíteni ezt a tudást, mennyire

tudják beépíteni terveikbe, s mennyire tudnak kibékülni vele.

Montaigne szerint ahhoz, hogy megtanuljunk élni és meghalni,

végig kell gondolnunk a halált, és fel kell készülnünk rá, hogy

elfogadjuk.14 Ha a fejünket a homokba dugjuk, vagy hazugsággal

menekülünk az elől, hogy felismerjük, ami eljön, ezzel korlátozzuk

szabadságunkat - szabadságunkat, hogy egésznek tekintsük az

életet, melynek kezdete, tartama és vége van. Egyesek azt kívánják,

hogy inkább tévesszék meg őket, mintsem hogy életüket ilyen

végesnek kelljen látniok; mások visszautasítják azt az információt,

amely megkövetelné tőlük, hogy így tegyenek; a többség azonban

azt állítja, hogy tudni akar. Kívánságuk, hogy tudjanak állapotukról,

nem puszta kíváncsiság s nem is csak abból a vágyból fakad, hogy

módjuk legyen meghozni személyes döntéseiket a hátralevő rövid

időben; más forog kockán: egész megélt életükkel kapcsolatban

akarnak állást foglalni, lehetőséget akarnak nyerni rá, hogy értelmet

és kiteljesedést adjanak neki.15 Az orvosok, amikor hazudnak vagy

visszatartják azokat az információkat, amelyek lehetővé teszik ezt a

felismerést, talán saját félelmüket vetítik ki (amely egy vizsgálat

tanúsága szerint16 sokkal erősebb, mint a laikusoké), félelmüket attól,

hogy szembenézzenek az olyan kérdésekkel, mint az élet értelme vagy

a halál elkerülhetetlensége.

A megtévesztés tehát alapvető megfosztottságot jelenthet; de

egyre inkább tisztában vagyunk azzal is, mi történhet a betegekkel

betegségük során, ha az információt megtagadják, tőlük vagy

eltorzítják. A hazugság olyan helyzetbe hozza őket, hogy többé már

nem vehetnek részt a saját egészségüket illető döntésekben,

beleértve azt a döntést is, hogy egyáltalában elsősorban „betegek”-e.

Egy gyógyíthatatlan beteg személy, akit nem informálnak arról,

hogy betegsége gyógyíthatatlan és közel van halála, nem dönthet

élete végéről: hogy kórházba megy-e vagy sem, aláveti-e magát egy

műtétnek vagy sem; hol és kivel tölti utolsó napjait; hogyan hozza

rendbe a dolgait — nem hozhatja meg legszemélyesebb döntéseit, ha

sötétben kell tapogatóznia vagy ellentmondó célozgatásokból kell

kiindulnia.

Mindig is nagyon könnyű volt elzárni a tudást a halálos beteg

emberek elől. Sokkal sebezhetőbbek, kevésbé képesek lépéseket tenni

azért, hogy megtudják, amit tudniok kell, vagy hogy megóvják

autonómiájukat. Maga az a tény, hogy ennyire betegek, nagyban

megnöveli annak valószínűségét, hogy mások ellenőrzése alá kerülnek.

És növekszik az a félelmük is, hogy tehetetlenek az ellenőrzéssel

szemben. Ugyanakkor manapság jóval hosszabb a függőségnek, az

egészség lassú romlásának és erőink lassú apadásának az időszaka.

Drámai változások történtek az idősek és a halálhoz közel állók

kórházi ápolása terén. (Az amerikaiak több mint 80 százaléka hal meg

ma kórházban vagy más intézményben.)

A súlyos betegek gyakran szenvednek attól is, hogy tovább

távolodnak környezetüktől, és elveszítik az ellenőrzést legalapvetőbb

életfunkcióik felett. Elektromos vezetékre, gépre kapcsolják őket,

folyadékokat adnak intravénásán — s mindez új függőséget teremt, s

egyben új távolságot a beteg és a környezet között. Gyógyítható

betegek gyakran hajlandók alávetni magukat ilyen eljárásoknak; ha

azonban a gyógyulás nem lehetséges, ezek csak fokozzák a távolság

és a bizonytalanság érzését, sőt vigasztaló emberi tettek helyettesítőivé

is válhatnak. Mégis, bár szenvednek, gyakran félnek attól, hogy

panaszaikkal a rettegés látszatát keltik. Ha akár a lehető legjótéko-

nyabb céllal is hazudunk nekik, ez azt eredményezheti, hogy

akaratlanul is új eljárásoknak hajlandók alávetni magukat, esetleg

még egy új műtétnek is, amikor már a halált csak a transzfúzió, a

mesterséges lélegeztetés vagy csak a reszuszcitálás tarthatná távol, de

mindenképpen túllépve a határt, ameddig ez még kívánatos lenne.

Hogy rokonokat is látunk ilyen nehéz helyzetben, az nagyon is

felfokozta a haláltól és a meghalástól való rettegésünket. E félelem

nem a halál pillanatától vagy az azt megelőző pillanatoktól való

rettegésben gyökerezik. Nem nőtt az a félelmünk, hogy halottak

leszünk. Ellentétben azokkal a századokkal, amikor az emberek

életüket a halál utáni büntetéstől való rettegésben élték le, manapság

sokan elfogadnák Epikurosz nézetét (meghalt i. e. 270-ben): ∗„A halál

tehát, a bajok legrosszabbika, semmi a számunkra, lévén, hogy amíg

* L. Diogenész Laertiosz, Kiváló filozófusok élete, 651. o. Epikurosz barátaira és utódaira hagyta

kertjét, és a következőket írta halála előestéjén: „Ezen az áldott napon, amely egyben éle-

tem utolsó napja, írok nektek. Vizelési nehézségeim, és a vérhas okozta szenvedésem oly nagy,

hogy már rosszabb nem is lehetne, de mindezeken túl elmémben boldog vagyok, amikor elmúlt

beszélgetéseinkre emlékezem.” (Levél Idoméneuszhoz, uo. 549.o.)

mi vagyunk, nincs halál, és ha eljött a halál, mi már nem vagyunk.”

A növekvő félelem nem a meghalás pillanatától vagy a halotti léttől

való félelem: az okozza, ahogyan ma sokakat meghalni látunk:

félelem a meghosszabbított fájdalom lehetőségétől, a növekvő

gyengeségtől, a bizonytalanságtól, hatalmunk elvesztésétől, a

szenilitás esélyétől, attól az érzéstől, hogy teher leszünk mások

nyakán. A félelmet tovább táplálja, hogy elvész a bizalmunk az

egészségügyi szakemberekben. A bizalomvesztés részben annak

eredménye, hogy tudjuk, milyen visszaéléseknek vagyunk kitéve -

Medicaid-botrányok, az aggok házába utaáltakon való

nyerészkedés, a bajaikra orvosságot keresők kereskedői

kihasználása;17 részben pedig annak a megtévesztő gyakorlatnak,

melyre a betegek a maguk esetében is gyanakodnak, hiszen látták,

miként tartották sötétségben annak idején barátaikat és rokonaikat;

részben végül annak, hogy milyen sokan vesznek részt minden

egyes beteg gondozásában, s milyen sok közöttük az idegen.

Bizalmunk, amely megvolt a régen ismert orvosban, könnyen

csökken, ha idegenek hadával állunk szemben, bármilyen nagy

legyen ezek szakértelme és jóindulata.

Az a tény, hogy az egészségügyi szakmában végül is kezdik

komolyan venni az igazmondás kérdését, azzal magyarázható, hogy

kezdték kidolgozni mindazt, ami a tájékozott beleegyezéssel∗,

* A törvény azt követeli meg, hogy egy személy testi integritásának megsértése csak a személy

tájékozott, önkéntes beleegyezésével történjék. A „tájékozott beleegyezés” kifejezés csak 1960

óta általánosan használt, amikor a Kansasi Legfelsőbb Bíróság alkalmazta a Nathanson contra

Kline ügyben, 186. Kan. 393, 350, 2d. o. 1093 (1960). A beteg ma fel van jogosítva arra, hogy

feltárják neki minden javasolt kezelés kockázatát, hasznát és az alternatív eljárásokat, mind a

gyógyításban, mind az orvosi kísérletekben, kivéve a vészhelyzeteket, vagy amikor a beteg nem

beszámítható; ebben az esetben meghatalmazott beleegyezésére van szükség.

valamint azzal függ össze, amit ez a tájékozottság feltételez. A

tájékozott beleegyezés rossz vicc csupán, ha az adott információ torz

vagy nem teljes, és még a sebészi beavatkozást vagy a gyógyszeres

kezelést illető teljes információ is nyilvánvalóan haszontalan, amíg a

beteg nem tudja azt is, hogy mi az az állapot, melyet ezek helyrehozni

hivatottak.

Ma egyre több, a betegek jogait, védő törvényt fogadnak el,

amelyek hangsúlyozzák jogukat arra, hogy tájékoztassák őket.18 A jog

maga nem új, de a megvalósítására irányuló törekvés igen. Ennek elle-

nére, ha a betegeknek átnyújtják is a jogaikat elegánsan

megfogalmazó törvény szövegét, nem mindig tartják tiszteletben az

őszinte diagnózishoz és prognózishoz való jogukat.

Még azok az orvosok is sokszor visszatartják az információt, akik

elvben elismerik, hogy a betegnek joga van hozzá. Ez a tény elvezet

bennünket a harmadik olyan érvhez, amely ellenzi, hogy minden

betegnek megmondjuk az igazságot. Azt tartja, hogy az adott

információ kárt okozhat a betegnek, s így az információhoz való jog

tiszteletben tartása veszélyeztetheti a gyógyítást. Az orvosok úgy

érvelnek, hogy a beteg, miután hozzájutott a csüggesztő hírekhez,

öngyilkosságot követhet el, szívrohamot kaphat, vagy csak

egyszerűen feladhatja az életet, azaz nem ragadja meg gyógyulásának

csekély, de meglevő esélyeit. És, még ha a beteg kilátásai nagyon

jók is, a csekély kockázat feltárása sokkot okozhat vagy azt,

eredményezheti, hogy a beteg visszautasítja a szükséges kezelést,

mondjuk az injekciókat vagy az antibiotikumot.

Az érv kétségtelen tényeken alapul, ennek ellenére két szempontból

is vitatható. Azok a károk, melyek a rossz hírek vagy a kockázatok

feltárásából származnak, ritkábbak, mint ahogy azt az orvosok hi-

szik; az információ feltárásának haszna viszont alapvető és még

mérhető is. A betegek az információ birtokában sokkal könnyebben

viselik el a fájdalmat, a műtét után gyorsabban gyógyulnak, sokkal

jobban együttműködnek a terápiával. Az a beállítottsága hogy

„amit nem tudsz, nem okozhat bajt neked”, irreálisnak bizonyul;

éppen az okozza a legtöbb gyötrelmet, amit a betegek nem tudnak,

de homályosan sejtenek.

Bizonyos, hogy nem minden betegnek ugyanaz a reakciója az

információból eredő kár kérdésére. Mindenekelőtt az orvosoknak az a

félelme, hogy a betegek informálása egy orvosság szedésével vagy

egy operációval kapcsolatos, akár igen távoli vagy valószínűtlen

kockázatokról is egyeseknek sokkot okozhat, másokat meg arra

késztethet, hogy visszautasítsák a számukra hasznos kezelést, a

betegek nagy többségében megalapozatlannak tűnik. A vizsgálatok

azt mutatják, hogy az ilyen kockázatok feltárásakor nagyon kevés

beteg reagál azzal, hogy visszavonja az eljáráshoz adott

beleegyezését; és éppen azok vonják vissza, akik, ha nem kértek

volna tőlük előzetes beleegyezést, olyannyira felháborodnának, hogy

feljelentenék az orvost.19 Nem kizárható, de még ennél is ritkább

eset, hogy különlegesen érzékeny személyek fizikai károsodást

szenvednek a sokktól; egyes orvosok még azt a kérdést is felteszik,

hogy vajon azok a páciensek, akik még az operáció előtt, de az után

halnak meg, hogy megadták a tájékozott beleegyezést, vajon nem a

kapott információ eredményeként hunytak-e el.20 Jóllehet a kérdés

egyetlen konkrét esetben sem válaszolható meg, az óvatosságra

kétségtelenül szükség van, valóban tapintatosnak, kell lennünk,

amikor ecseteljük a kockázatot, mellyel valakinek szembe kell néznie,

és fel kell figyelnünk szorongása minden jelére.

Egészen más a helyzet akkor, ha olyasvalakinek mondunk el egy

nagyon súlyos prognózist, aki már beteg, esetleg már nagyon gyenge

és elbátortalanodott. Az orvosok attól félnek, hogy e tudás eredmé-

nyeképpen öngyilkosságot követ el, vagy olyannyira megijed és

elcsügged, hogy betegsége rosszabbra fordul. Az a félelem, hogy sok

beteg követ el öngyilkosságot, megalapozatlannak tűnik,21 És ha

egyesek ezt teszik, vajon oly ésszerűtlen válasz-e ez, annyira a beteg

legfőbb érdekei ellen való-e, hogy okot adna az orvosoknak az

eltitkolásra és hazugságra? A múltban sok társadalom megengedte az

öngyilkosságot, a miénk sem tekinti többé bűnnek; és néhányan

kezdenek már különbséget tenni azon nagyszámú öngyilkosság között,

melyet, ha lehetséges, meg kell akadályoznunk, és azok között,

melyeket tiszteletben kell tartanunk.22

Másik lehetséges reakció a nagyon rossz hírekre, hogy olyan

fiziológiai mechanizmusok indulnak el, melyek meggyorsítják a

halált — az önfeladásnak vagy az elkerülhetetlenre való

felkészülésnek egy olyan formája ez, amelyet az illető kilátásai

határoznak meg. Lewis Thomas, aki az emberek, és állatok reakcióit

tanulmányozza, nem tartja valószínűtlennek, hogy: „létezik egyfajta

reakciója a szervezetnek, melyet az a bántalomra vagy betegségre

ad, nem kizárt, hogy az öregségre is: amikor a szervezet tudomásul

veszi, hogy vége van és eljött a halál órája; ettől a pillanattól

kezdve a halálhoz vezető koordinált eseménysorral van dolgunk.

Egymás után, megfordíthatatlanul kapcsolódnak ki mechanizmusok,

és ugyanakkor az erre az alkalomra készen álló idegi mechanizmus

is bekapcsolódik. . ,”23

Ez a reakció lehet helyénvaló, mely nagyon békéssé teszi a halál

pillanatát, ahogyan ezt gyakran tanúsítják azok, akik meghaltak, de

azután reszuszcitálták őket. De elindulhat nem helyénvaló módon is,

amikor a szervezet még fennmaradhatna; olyan esetekben tudniillik,

amikor a mechanizmust rosszindulatúan gyilkos szándékú, külső

cselekvések idézték elő. Thomas azon elmélkedik, hogy ilyen

reakciók következménye lehet a „boszorkányság” eredményeként

bekövetkezett halál. Lévi-Strauss leír ördögűzés eredményeként

bekövetkezett haláleseteket és olyan megigézéseket, melyek azt

sugallják, hogy a közösség kívánja elindítani ezt a folyamatot.24

Nem elképzelhetetlen, hogy egy szomorú hír, melyet valakinek

óvatlanul hoznak a tudomására, vagy egy nagy sokk, melyet valaki

nem képes elviselni, ugyancsak kiválthatja ezt a „halálreakciót”,

holott a beszélő egyáltalában nem ezt kívánta elérni. Minden okunk

megvan rá, hogy óvatosak legyünk, s hogy megkíséreljük előre

megtudni, mennyire érzékeny egy beteg, mekkora nála annak a

valószínűsége, hogy — bármilyen ritka legyen is az ilyesmi — ilyen

válaszreakciót váltunk ki belőle. Azt kell azonban feltételeznünk,

hogy a legtöbben azok közül, akik elég hosszan éltek már, hogy olyan

szituációba kerüljenek, amikor tájékozott beleegyezést kérnek tőlük,

képesek keményen ellenállni a folyamat elindulásának.

Azok esetében viszont, akik már közel állnak a halálhoz, a

„halálreakció” talán nem is olyan különleges, esetleges vagy

ésszerűtlen. Jóval a modern orvostudomány beköszönte előtt az

emberek a legtöbb társadalomban félkészültek a halálra, amikor

közeledtét érezték. Phillipe Aries írja le, hogy a középkorban

mennyien készültek fel a halálra, amikor „úgy érezték, hogy a vég

közeledik”. Fekve várták a halált, barátok és rokonok körében.

Végiggondolták mindazt, amit átéltek és tettek, megbocsátottak

azoknak, akik halottas ágyuk mellett állottak, kérték Istent, hogy

áldja meg őket, és végül imádkoztak. „Az utolsó ima után nem volt

más hátra, mint várni a halált, és a halálnak nem volt már oka

késni.”25

A modern orvostudomány a maga hősies törekvésével, hogy

legyőzze a betegséget, és életeket mentsen meg, talán összezavarja

mind a tudatos, mind a tisztán organikus reakciókat, amelyek

megengedik a halálnak, hogy eljöjjön, ha ez már elkerülhetetlen, s így

megtagadja a haldoklótól a halál hagyományos szemléletének

áldásait. Az orvosok, amikor hazudnak az embernek, orvosi

törekvéseket erőltetnek, hogy meggyógyítsák őket — messze túl azon a

ponton, amikor még meg lehet gyógyulni —, megfoszthatják őket egy

olyan autonómiától, melyet önként kevesen adnának fel.

A „halálreakció” tehát természetes organikus reakció akkor, ha a test

nem tud már védekezni. Néha nem megfelelő módon indul el

túlságosan megdöbbentő vagy túlságos hirtelenséggel előadott hírek

hallatán. Sokkal többet kell még megtudnunk erről az utóbbi

kategóriáról, bármilyen ritka legyen is az. De hogy a betegeket

általában legyengítené, ha őszinte információt kapnak állapotukról,

ezt semmi sem bizonyítja.

Az információkból eredő lehetséges károk mellett egyre többet

tudunk meg arról, hogy milyen hasznos az információ a beteg számára.

Az emberek sokkal gondosabban követik az utasításokat, ha tudják;

mi a betegségük és miért kell szedniök a gyógyszert; sokkal

valószínűbb tehát, hogy az adott eljárás valóban hasznos lesz.∗

Hasonlóképpen, az emberek hamarabb felgyógyulnának a sebészi

beavatkozás után, és kevesebb gyógyszerrel is eltűrnék a fájdalmat, ha

értenék, mi kínozza őket, és mit lehet értük tenni.**

Tisztelet és őszinteség

Mindent összevetve, a három érv, amely a betegeknek szóló

hazugságot védelmezi, sokkal kevésbé ellensúlyozza azt a jogunkat,

hogy tájékoztatást kapjunk, mint ahogy azt gyakran gondolják. Azt

az általánosan elterjedt nézetet, miszerint számos páciens nem érti

meg az állapotára vonatkozó tudást, nem akar ilyen tudásra szert

tenni, és esetleg kárt is szenved tőle, ennél fogva hazudni nekik

erkölcsileg semleges, sőt még ajánlható magatartás is - félre kell

vetni. Ehelyett sokkal összetettebb összehasonlítást kell tennünk. A

betegeknek azzal a jogával, hogy tudásuk legyen önmagukról, azzal

az orvosi és pszichológiai haszonnal, amelyet ez a tudás nyújt nekik,

azzal a szükségtelen és esetleg káros kezeléssel, melyet esetleg

kapnak, ha semmit sem tudnak, s azzal a kárral, mely az orvosokat,

* Barbara S. Hulka, J. C. Cassel és mások, „Communication, Compliance, and Concordance

between Physicians and Patients with Prescribed Medications.” American Journal of Public

Health, Sept. 1976. 847—53. o. A tanulmány azt mutatja ki, hogy a betegeknek abból a majd

feléből, akik nem követik az orvosok előírásait (s így lehetetlenné teszik az előírások szándékolt

hatását), sokan követnék őket, ha kellő információkkal rendelkeznének betegségük természetét

és a javasolt kezelés hatását illetően.

** Lásd Lawrence D. Egbert, George E. Batitt és mások, „Reduction of Postoperative Pain by Encouragement and Instruction of Patients”, New England Journal of Medicine, 270, 825-827. o. 1964. Lásd még: Howard Waitzskin and John D. Stoeckle, „The Communication of Information about Illness”, Advances in Psychosomatic Medicine, 8. köt. 1972., 185—215. o.

szakmájukat, és más pácienseket ér e megtévesztő gyakorlatok

folytán, szigorúan korlátozott és beszűkített paternalisztikus nézetet

kell szembeállítanunk: vannak olyan betegek, akik nem értik meg a

tudást, vannak, akik nem akarják a tudást, s vannak talán olyanok is,

akiknek még kárt is okozhat ez a tudás állapotukról. Ezeket, ha az

érdekeik ellen való, nem szabad úgy kezelni, ahogyan az összes

többit.

Ez a nézet meggyőző. Néhány beteg nyíltan kéri, hogy ne mondják

meg neki a rossz híreket. Mások világos jeleit adják ennek, vagy

bizonyíthatóan kárt szenvednének a sokk vagy ijedelem által, melyet

az ilyen rossz hírek kiválthatnak belőlük. Nem következtethetünk-e

arra, hogy hallgatólagos beleegyezést adtak megtévesztésükhöz?

Az eltitkolás, a kitérés, az információk visszatartása időnként

szükséges lehet. De ha valaki azon meditál, hogy hazudjon-e egy

betegnek, vagy hogy elleplezze az igazságot, a próba terhét magára

kell vállalnia. Itt is, mint minden más megtévesztés esetében is, a

tehernek azokra kell hárulnia, akik a megtévesztés mellett állnak ki,

bármely formában tegyék is ezt. Meg kell magyarázniok, miért

tartanak attól, hogy a betegnek kárt okoznak, illetve honnan tudják,

hogy valaki nem tud megbirkózni az igaz tudással. Azt az

elhatározást, hogy megtévesztünk valakit, nagyon szokatlan

lépésnek kell tekintenünk, melyet meg kell beszélnünk a kollégákkal

és mindazokkal, akik részt vesznek a beteg gondozásában. Okokat

kell előhozni és megvitatni, gondosan mérlegelni kell az alternatívákat.

És a helytálló információnak mindig el kell jutnia valakihez, aki szoros

kapcsolatban áll a beteggel.

A törvény megengedi az orvosoknak, hogy visszatartsanak

információkat, ha azok nyilvánvaló kárt okoznának a páciensek

egészségében. De ezt az előjogot határozottan korlátozzák a

bíróságok. Nem szabad olyan szélesen felfogni, mintha megengedné

azt az általános gyakorlatot, hogy „saját érdekükben” megtévesszük

a pácienseket. És nem szabad magában foglalnia olyan eseteket, ahol

a betegeknek diagnózisuk birtokában, nyugodtan kell dönteniök,

hogy akarják-e folytatni azt a kezelést, melyet orvosuk javasol.26 És

semmiképpen sem igazolhatja a hallgatást vagy a hazugságot pusztán

azon a címen, hogy nem mindig könnyű azt mondani, amit a beteg

hallani óhajt.

A betegek nagy többségénél viszont az kell, legyen a cél, hogy

mindent elmondjunk, és megteremtsük a nyíltság légkörét. De nagy

hiba lenne azt feltételezni, hogy a betegeknek azonnal kell

elmondanunk a súlyos diagnózist, és hogy mivel nyíltan beszélünk,

nincs szükség semmiféle emberi tapintatra az ilyen kommunikáció

során. Dr. Cicely Saunders, a jólismert angliai St. Ghristopher's

Hospice vezetője a következőképpen írja le a szükséges érzékenységet

és megértést:

„Minden betegnek arra van szüksége, hogy érthetőén és meggyőzően

magyarázzák el neki betegségét, ha együtt kell működnie a kezelésben,

vagy pedig ha meg kell szabadítani őt az ismeretlen félelem terhétől.

Ez egyformán igaz, akár arról van szó, hogy reményteljes

szituációban adjuk meg a diagnózist, vagy arról, hogy rossz

prognózist kell megerősítenünk.

Az a tény, hogy a beteg nem kérdez, nem jelenti, hogy nincsenek

kérdései. Egy vizit vagy egy beszélgetés ritkán elegendő. Csak ha

várunk és figyelünk, alakulhat ki bennünk az elképzelés arról, hogy

mit kell mondanunk. A hallgatás gyakran sokkal árulkodóbb, mint a

szavak, ha meg akarjuk tudni, mivel is néz szembe egy betegünk, míg

végigjárja betegsége változatos útját, és gondolkodik felőle.

[...] A kommunikáció sokszor szavak nélkül történik, vagy

közvetett formában. Ez mindig így van, ha emberekkel találkozunk,

de különösen, ha olyanokkal, akik — tudatában ennek vagy sem —

nehéz vagy fenyegető helyzettel néznek szembe. És még

határozottabban áll a nagybetegekre. A legfőbb érv az ellen, hogy

szándékosan és minden változatában tagadnunk kellene a

kellemetlen tényeket, az, hogy ez a kommunikációt rendkívül

megnehezíti, ha éppen nem teszi teljesen lehetetlenné. Ha

elfogadtuk azt a lehetőséget, hogy őszintén beszéljünk egy beteggel,

ez nem jelenti azt, hogy ez mindig is így lesz, de az egész légkör

megváltozik. Akkor azután szabadon várhatjuk, hogy megnyíljanak

nekünk a betegek, egyéniségeknek látjuk őket, akiktől elvárhatjuk az

intelligenciát, bátorságot és az egyéni elhatározást. Eléggé

biztonságban fogják érezni magukat ahhoz, hogy feltáruljanak,

amikor akarnak.”27

Mindenekfelett, a szenvedőkkel való őszinteség nem jelenti, hogy

meg szabadna fosztanunk őket minden reménytől: attól a reménytől,

hogy van esélyük a gyógyulásra, bármily csekély legyen is az; és attól

a bizonyosságtól, hogy nem hagyják el őket, ha segítségre lesz

szükségük.

Sokat kell azonban tennünk, ha meg akarjuk szüntetni a

megtévesztő gyakorlatot, s ha a megtévesztést arra a néhány betegre

akarjuk korlátozni, akik ezt kérik, vagy akiknél kimutatható, hogy

a nyíltság ártana nekik. Az orvosi szakma neki kell, hogy

gyürkőzzék a problémának. Azok, akik tanulják, miként kell

gondoskodni a betegekről és haldoklókról, meg kell, hogy tanuljanak

beszélni velük még a halálról is. Segítségükre lehetünk, hogy ezt

megtanulják, ha megkérjük őket, hogy gondolják végig a betegekhez

való közeledés alternatíváit, hogy helyezkedjenek bele a betegek

szituációjába, sőt, hogy nézzenek szembe azzal a lehetőséggel, hogy

maguk állnak közel a halálhoz.

Mindaddig, amíg a betegeket még nem biztosíthatjuk arról, hogy

bízhatunk abban, amit az orvosok mondanak nekik, tehetnek-e ők

bármit is azért, hogy megjavítsák a maguk esélyeit? Hogyan

kísérelhetik meg elkerülni, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek,

amikor azután már semmiképpen sem bízhatnak abban, amit

mondanak nekik? Van-e módja annak, hogy fenntartsák

autonómiájuk egy fokát, még nagyon legyengülten is?

Azok, akik tudják, ki fog gondoskodni róluk, ha súlyos betegek

lesznek vagy közel állnak a halálhoz, még idejében megbeszélhetik

vele a dolgot. Ha így tesznek, nagyon valószínű, hogy óhajukat

tiszteletben fogják tartani. Egyre növekvő számban írnak alá emberek

nyilatkozatot— élő végrendeletnek, nevezik —, melyben, ha akarják,

megjelölhetik, hogy kívánnak-e információt kapni állapotukról vagy

sem. Még azokat a feltételeket is megjelölhetik, melyek között nem

óhajtják, hogy meghosszabbítsák életüket.28 Megint mások, akik

nem gondolták végig ezeket a problémákat a kellő időben,

ragaszkodhatnak ahhoz, hogy kellő információkat kapjanak, ha

egyszer már gondozásra szorulnak. A nagy többség - azok, akik

félnek kérdezni, bizalmatlanságot elárulni -, ők adnak alapot ahhoz a

nézethez, hogy a betegek a valóságban semmit sem akarnak tudni,

hiszen sohasem kérdeznek.

Az a perspektíva, hogy gondozásra szorulunk, nagyon különbözik

attól, hogy gondozunk valakit. Az elsőből úgy tűnik, hogy a

betegek legalapvetőbb kérdése, bízhatnak-e gondozóikban.

Megköveteli a szigorú ragaszkodást a becsületességhez, kivéve né-

hány gondosan elkülönítetett esetet. A másodikban az a szükséglet

merül fel, hogy szabadon megtéveszthessünk, néha kifejezetten

humánus okokból. A távolságot csökkenteni és a bizalmat

helyreállítani csak úgy lehet, ha feltárjuk a perspektívákat és külön

is, megfontoljuk a kivételes eseteket.

XVI. Következtetések

„A földre szállt menny, pedig bizonnyal az, ha az ember lelke

szeretetben munkálkodik, a gondviselésben nyugoszik, s az igazság

mércéjéhez igazodik.”

Bacon: Az igazságról (Julow Viktor fordítása)

A kijelentéseknek vagy cselekvéseknek szinte minden fajtája

megtévesztő szándékú lehet. E könyvben mindvégig az

egyértelműen szándékos hazugságok — a kétszínűség

leghatározottabb formái - állottak az előtérben. A határesetek, mint

a kitérés, a szépítés vagy a túlzás, ott állottak közvetlenül

mellettük, készen arra, hogy megtámogassák, vagy helyettesítsék a

hazugságokat. És köréjük gyülekezett a megtévesztésnek az a

számtalan fajtája, amely félrevezetni szándékozik anélkül, hogy akár a

legcsekélyebb mértékben is hamis kijelentéseket venne igénybe: a

tárgy felcserélése, a tettetés, a félrevezető gesztusok — és valamennyi

beleolvad a hallgatás és a tétlenség hátterébe, melyek csak elvétve

szándékoznak félrevezetni.

Életünket a kétszínűség e sokféle formája között éljük le.

Gyerekkorunktól kezdve alakítjuk hozzájuk viszonyunkat: egyeseket

elhiszünk, átlátunk másokat, megint másoktól azután tudatosan

eltekintünk. A végén esetleg még a kifejezett hazugság valamifajta

gyakorlatát is eltűrjük, anélkül hogy tudnánk, miképpen

különböztessük meg ezeket a hazugságokat azoktól, melyeket

kapásból elutasítunk: eltűrjük például azokat a hazugságokat,

melyekről azt hisszük, hogy csoportok vagy egyének „legfőbb

érdekeit” szolgálják, amelyeket valakinek a védelmében mondanak,

vagy amelyek az önvédelem céljait szolgálják. Szerettem volna

bemutatni a megtévesztésnek azokat a síkjait, melyekkel

végeredményben valamennyiünknek együtt kell élnünk, és legfőbb

törekvésem az volt, hogy kimutassam, milyen terheket rónak ránk.

Elkerülhetetlen sorsunknak kell-e tekintenünk a megtévesztés efféle

síkjait? Vajon megváltoztathatatlanok-e? Nincs okunk ezt gondolni.

Hiszen mások az egyik családban, s megint mások a másikban, külön-

böznek foglalkozásonként és társadalmanként. Széles tere van tehát a

változtatásnak. De hogyan vihető ez végbe? Melyek azok a lépések,

melyeket az egyedek maguk tehetnek meg, s milyen intézkedések

kívánnak meg kollektív cselekvést?

Az egyéneknek kétségkívül módjuk van befolyásolni, hogy mennyi

életükben a kétszínűség, hogyan alakítják beszédüket és

cselekvésüket. Elhatározhatják például, hogy nem tévesztenek meg

senkit sem, ha vannak becsületes alternatíváik, megtanulhatják,

hogyan kell becsületes módon megbirkózni a problémákkal, s hogyan

kell gondosan elemezni azokat a helyzeteket, ahol már tényleg a

megtévesztés tűnik az egyedüli kiútnak. Élhetnek a nyilvánosság

próbájával, így dolgozhatják ki mértékeiket, amelyeknek megfelelően

a megtévesztő gyakorlatban részt vesznek. Végezetül megtanulhatják,

hogyan védekezhetnek az ellen, hogy becsapják őket, és világossá

tehetik, hogy jobban szeretik a becsületességet még a kis dolgokban is.

De az egyének nagyon is különböznek egymástól abban, hogy

mennyire képesek változtatásokra; mennyire ismerik a megtévesztést

és annak alternatíváit; kívánják-e egyáltalában a változtatásokat; nem

egyformán ismerik fel, mire vezet a hazugság, akár ők tévesztenek

meg másokat, akár mások őket. Sokan vannak, akik tulajdonképpen

képesek lennének változtatni rutinszerűen gyakorolt kétszínű maga-

tartásukon, de egyáltalában nincsenek annak tudatában, hogy itt

alapvető erkölcsi problémáról van szó, s így egyáltalában nem érzik

szükségét annak, hogy megvizsgálják magatartásukat, és gondosan ta-

nulmányozzák az alternatívákat. Másokat a dolog csöppet sem

érdekel.

Van még egy másik különbség is az egyének között, amely szintén

tényezője annak, hogy egyesek képesek változtatni, mások nem: van-

e elegendő erejük, hogy változtassanak, elég szabadok-e ehhez,

tudják-e függetleníteni magukat azoktól a következményektől,

amelyek abból adódhatnak, ha kihívást intéznek a kétszínűség

mélyen gyökerező szokásai ellen. Az erő és a szabadság hiánya, az

arra való képtelenség, hogy megbirkózzunk a megtévesztő

gyakorlatokkal való szembeszállás következményeivel, mind ahhoz

vezet, hogy erősödik a tudatosságnak és az aggályosságnak a

hiánya; erős nyomást gyakorol még azokra is, akik a legkevésbé

érzik jól magukat, ha becsapnak másokat.

Így a kezdő riporter, aki elveszítené állását, ha nem szerezne

magának a legagresszívebb eszközökkel is anyagot, az ifjú politikus,

akinek azon múlik a karrierje, hogy megnyer-e egy választást, elvben

sokkal inkább ki van téve a kísértésnek, hogy megmásítsa az igazságot,

mint azok, akiknek biztos a munkájuk; de e különbséget sokszor

felülmúlja nagyfokú érzéketlenségük a számukra már teljesen

rutinszerű megtévesztéssel szemben.

A hangsúly, melyet társadalmunk az individualizmusra, a versenyre,

az anyagi siker hajhászására vet, nagyon erős nyomást gyakorol

abban az irányban, hogy mindenféle ügyeskedéssel éljünk. Az olyan

motívumok, mint hogy megnyerjenek egy választást, növeljék

jövedelmüket, kiüssék versenytársukat, sokakat arra ösztönöznek,

hogy olyanfajta kétszínűséget tanúsítsanak, melynek különben

ellenállnának. Minél inkább úgy ítélik, hogy az ilyenfajta gyakorlat

általános, annál erősebbnek érzik a nyomást, hogy rnaguk is részt

vegyenek benne.

A társadalom ma erősen ösztönöz a megtévesztő lépésekre; a

kontroll meg igen gyenge. Sok egyén foglya egy olyan gyakorlatnak,

melyet nem tud megváltoztatni. Hiábavaló ábrándozás lenne tehát el-

várni az egyénektől, hogy egymagukban nagyobb változtatásokat

hajtsanak végre a megtévesztés kollektív gyakorlatán. A köz- és

magánintézményeknek az egyéni döntésekre gyakorolt óriási

hatalmukkal segíteniök kell a fennálló nyomás és ösztönzés átala-

kítását.

Milyen szerepet játszhat a közigazgatás az ilyen törekvésekben?

Először is elgondolkozhat saját gyakorlatán, azon a „klímán”, amely a

közvéleményhez való viszonyát jellemzi. Időre és komoly erőfeszíté-

sekre van szükség, hogy helyreállítsák az utóbbi évtizedekben

megingott bizalmat, és megtisztítsák a közéletet. Másodszor, erőteljes

lépéseket tehet abban az irányban, hogy érvényt szerezzen a fennálló

törvényeknek, amelyek tiltják a csalást és a hamis esküt. Itt

ugyancsak a közigazgatás tisztviselőinek kell az elsőknek lenniök,

akik tartják magukat ehhez a mércéhez. Harmadszor, meg kell

vizsgálnunk társadalmunk törvényeit és szabályait abból a

szempontból, hogy vajon nem bátorítják-e szükségtelenül a megté-

vesztést? Bizonyos szabályozások arra ösztönzik az egyéneket, hogy

becsapjanak másokat — például azért, hogy továbbra is kapják a

jóléti segélyt, vagy hogy engedjék őket elválni olyan

társadalmakban, ahol nagyon szigorú szabályok tiltják a válást. Sőt

bizonyos törvények megkövetelik a megtévesztést, mint azokban az

államokban, ahol a bűnügyi nyilvántartó tiszteket a törvény kötelezi

rá, hogy tagadják le bizonyos bűntettesek rendőrségi priuszát, amikor

leendő munkaadójuk érdeklődik utánuk.

A magánintézmények hasonló szerepet játszhatnak, hogy

csökkentsék az ügyeskedésre való ösztönzést. A közelmúltban végzett

vizsgálatok azt mutatták, hogy az üzletemberek túlságosan

elterjedtnek tekintik az erkölcstelen gyakorlatot és nagyon erősnek azt

a nyomást, amely az ehhez való alkalmazkodásra kényszerít.1 Ez a

nyomás közvetlenül is származhat a felső vezetéstől, aminek azonnali

hatása van az alsóbb szintű vezetőkre. A vizsgálatok alanyainak

háromnegyede egyetért azzal, hogy akárcsak a Nixon-féle

újraválasztási bizottság beosztott tagjai, a végrehajtó szervek

alacsonyabb rangú beosztottjai is automatikusan követik a magasabb

rangúakat, hogy lojalitást mutassanak. Nagyon gyakran azonban nem

érkezik semmiféle utasítás a felső vezetéstől; a nyomást közvetetten

gyakorolják. Egy társaság nagyon magas termelési és eladási célokat

tűz ki például. Ha a gazdasági feltételek kedvezőtlenné válnak, szinte

lehetetlen ezeket a célokat erkölcsi kompromisszumok nélkül elérni.

Ha úgy tűnik, hogy e célok elérésének ösztönzői — az állás megtartása

a legfontosabb közülük, de előmenetel, prémiumok vagy

fizetésemelés is fontos — túlságosan is kényszerítőek, egészen

tűrhetetlenné válhat a kísértés a hazugságra és a csalásra.

Ilyen állapotok kerültek napvilágra az óriási, 1960-as árrögzítési

botrány során, amelybe belekeveredett a General Electric elektromos

gépipari termékeinek árusítása kapcsán. Beosztott tisztviselők éveken

át folytattak illegális árrögzítő tevékenységet, amely évente több mint

egymilliárd dollárra becsült forgalmat foglalt magában.

Összebeszéltek, s így rögzítették az árakat, hamis árajánlatokat tettek,

felosztották a cégek közt a piacokat. Titkos találkozások során,

félrevezető kódszavakkal, hamisított kiadási számlákkal fedezték

ténykedéseiket, s a felelősséget az egyik vezető a másikra hárította. A

felső vezetés ugyanakkor, amikor olyan utasításokat adott ki, melyek

valamennyi alárendeltnek szigorúan megtiltották az árrögzítést, egyre

nagyobb nyomást gyakorolt mindegyikükre, hogy emeljék a

megvalósított üzletek százalékarányát.2

Manapság sokan állnak ki amellett, hogy az üzleti életnek meg kell,

legyen az etikai kódexe. De az etikai kódexek igen gyakran csak

védőpajzsként szolgálnak; elvontságuk sokaknak megengedi, hogy

ragaszkodjanak hozzájuk, s ugyanakkor folytassák megszokott

üzelmeiket. Az üzleti életben, akárcsak azokban a szakmákban,

amelyeknek van már kidolgozott kódexük, sokkal többre van szükség.

A kódexek csak az első lépést jelenthetik; széles körű vizsgálat

tárgyává kell tenni azokat az erkölcsi jellegű nehézségeket,

melyekkel a munka során találkozunk. Be kell vonni ebbe a

tevékenységbe a laikusokat, különösen azokat, akiket érint a

szakmai gyakorlat, mint például a vevőket vagy a betegeket; ott

kell, hogy üljenek a szabályozó bizottságokban. A módszerek,

melyekkel megfegyelmezik a normák megsértőit, hatékonyak és

kényszerítő erejűek, kell, hogy legyenek.

Az egész társadalomban mindenki nyerne azon, ha a megtévesztést

eredményező ösztönzési struktúra megváltoznék: ha a megtévesztés

kisebb hasznot hozna, s a becsületesség még rövidtávon is kifizetődő

lenne. Néha egyszerű az ilyen változtatást végrehajtani. Az

egyetemek például az utóbbi években azt találták, hogy a leendő

hallgatók szülei nagyon gyakran hamisan vallják, be családi

jövedelmüket, hogy gyerekeiket ösztöndíjhoz juttassák, azok rová-

sára, akiknek nagyobb szükségük volna a támogatásra. Ha viszont a

szülőknek előre megmondják, hogy felszólításra esetleg

jövedelemadó-kimutatást kell bemutatniok, akkor sokkal

valószínűtlenebb, hogy ez megtörténjék.

Nagyon gyakran azonban nem lehetséges az ilyen ellenőrzés, például

amikor emberek becsléseket tesznek, szavaznak különféle ügyekben,

borítékolt árajánlatokat tesznek aukciókon. Nagy szervezetekben

például a specialisták hamis becsléseket tesznek, és hamis

prognózisokat adnak, hogy a végső döntést olyan irányba tereljék,

amit ők „helyesnek” tekintenek.

De nem szükségesek emberfeletti képességek ahhoz, hogy még ilyen

körülmények között is növeljük a becsületesség ösztönzőit. Sokan

gondolkodnak ma már azon, miképpen lehetne ilyen változásokat

bevezetni. Különösen a közgazdászok igyekeznek olyan eljárásokat

találni, amelyek a becsületességet honorálják olyan tevékenységekben,

mint a szavazások, szakértői véleményezések, alkuk és árverések.3 Tö-

rekvéseik vegyítik a matematikai közgazdaságtant, a közérdeket szem

előtt tartó eljárásmódokkal. Azt javasolják, hogy a közönséges

társadalmi eljárásokban is olyan változtatásokat vezessünk be, melyek

eredményeképpen az emberek stratégiai döntései során az szolgálná

leginkább érdekeiket, ha becsületesek volnának. A társadalmi

gyakorlatok, melyek zűrzavart támasztottak, s jelenleg a

megtévesztést látszanak jutalmazni, oly módon alakulnának át, hogy

mindenki nyerhetne belőlük.

A nevelési intézményeknek is nagyon nagy szerepet kell játszaniok.

Mindenekelőtt nekik maguknak is meg kell vizsgálniok saját

gyakorlatukat. Vajon kellőképpen becsületes példát nyújtanak-e?

Hogyan birkóznak meg a csalással, a plágiummal és a kutatói

csalással? Milyen nyomás bátorítja az ilyen magatartást? Milyen

mértékben és milyen tárgyakban tanítják a diákoknak a ténylegesen

megtévesztő technikákat? Hol vonják meg a határt, például a jogi

kurzusok a bírósági taktikázás, vagy a kereskedelmi kurzusok az

alkudozás és az üzleti tárgyalás dolgában? Másodszor, mit tehet a

nevelés a diákok kiképzése terén azért, hogy jobb ítélőképességük

legyen, jobban meg tudjanak birkózni a kétszínűség különféle

formáival, melyekkel munkájuk során találkozni fognak? A

college-oknak és az egyetemeknek, továbbá az ápolónőképző

iskoláknak, a rendőrakadémiáknak, a katonai akadémiáknak, a

számviteli iskoláknak és számos más oktatási intézménynek meg kell

fontolnia, hogyan lehet a legjobban tanulmányozni az erkölcsi

döntéseket, milyen mértékeket kell elvárni és fenntartani.

Bizonyos szakmáknak, így az orvostudománynak és a jognak

régebbi tradíciói vannak az etikai vizsgálódásokat illetően, mint

másoknak; tanfolyamokat tartanak, és tananyagot gyűjtenek. Más

szakmák még csak most kezdik kialakítani ilyen irányú tevé-

kenységüket.4 De mindenütt elégtelenek az arra irányuló erőfeszítések,

hogy olyan személyeket képezzenek ki, akik ezeken a tanfolyamokon

tanítani tudnak. Végeredményben a létező tanfolyamok gyakran nem

megfelelőek, megerősítik a diákokat abban a gyanújukban, hogy az

erkölcsi döntés valami zűrzavaros dolog, és a legjobb ösztöneinkre

bízni magunkat.

Amikor megszervezzük a tanfolyamokat és kiképezzük azokat, akik

tanítani fognak rajtuk, nem kell mindent elölről kezdenünk. Nem mi

vagyunk az elsők, akik szembekerülünk erkölcsi problémákkal, mint

amilyen a megtévesztés is. Másoknak voltak már tapasztalataik,

vitatkoztak e kérdésekről, és a megfelelő következtetésekre jutottak.

A hazugságokat és lehetséges igazolásuk szerkezetét régóta tanul-

mányozzák. Fel kell használnunk a hagyományos megközelítéseket.

A munka világának kontextusában például meg kell fontolnunk, miért

tekintették mindig rosszabbnak a megtervezett hazugságot, mint, ha

valaki a pillanat hevében hazudott; rosszabbnak, ha valakit

hazugságra ösztönzünk (így, ha tanítjuk a megtévesztést akár a

családban, akár a munkahelyen, akár az iskolában), mint ha magunk

teszünk így; rosszabbnak, ha azoknak hazudunk, akiknek joguk van

az őszinte információhoz, mint ha másoknak; rosszabbnak, ha azoknak

hazudunk, akik bizalmasan ránk bíztak számukra fontos titkokat, mint

ha ellenségünknek.

Ma viszont olyan erőforrásaink vannak, melyek a tradícióból

hiányoztak. Információkat szerezhetünk arról, hogy mi „segít” és mi

„káros” a hazugság következményeiből, s vannak olyan módszereink

is, melyek ezeket a fogalmakat világosabbá és pontosabbá tehetik.

Több lehetőség van kutatásukra; képesek vagyunk megtudni például,

hogy a nagyon betegek hány százaléka akarja, hogy őszintén bánjanak

vele; mi történik azokkal az örökbe fogadott gyermekekkel, akiket

megtévesztenek szüleik személye felől; hogyan reagál a közvélemény a

kormány megtévesztő manővereire. Sokkal többet tudunk arról is,

hogy miképpen működnek az előítéletek és mik a racionalizálások

mechanizmusai. És végezetül, maguknak a megtévesztő

gyakorlatoknak a dokumentálásában sokkal messzebbre mehetünk,

mint amennyit a korábbi gondolkodók számára az anekdoták

nyújthattak.

Ezek a gyakorlatok megváltoztathatók. Egy tökéletlen világban nem

lehet őket teljesen kiküszöbölni; de bizonyos, hogy csökkenteni lehet a

számukat, és lehet tenni ellenük valamit. Remélem, megmutattam,

hogy a felhozott igazolások mily gyakran felületesek, hogyan

leplezhetnek és táplálhatnak minden más rosszat. A bizalom és az

integritás drága kincsünk, melyet könnyű elherdálni, de nehéz vissza-

nyerni. Csak az igazmondás tisztelete gyarapíthatja őket.

Jegyzetek

Bevezetés

1.Lásd „The Ethics of Giving Placebos”, Scientific American 231

(1974), 17-23. o.; és é könyv V. fejezetét.

2.Cambridge Survey Research, 1975, 1976.

3.Harris Vizsgálat, 1976. március. (Az 1977-es számadatok valamivel

magasabbak a fentebbi kategóriákban, a Fehér Házat illetően, pedig

egészen látványosan megugrottak: 11%-ról 31%-ra.)

4.Paul Edwards, szerk., Encyclopedia of Philosophy, 8. köt. (New York

1967). Az „őszinteség”, a „bizalom” és az „igazmondás” ugyancsak

nem szerepelnek a mutatóban.

I. fejezet: Elérhető-e a „teljes igazság”?

1. Lásd E. H. Gombrich, Művészet és illúzió (Budapest 1972), 93. o.

Platón megjegyzéseit, pedig Az állam utolsó könyvében a

művészetről, mint ami „harmadik fokon” áll a természettől és az

igazságtól, részben úgy is felfoghatjuk, mint az „igazságra” vonatkozó

korábbi nézetek kommentárját és a velük szembeni reakciót. Lásd

még M. Détienne, Les maitres de la vérité dans la Gréce archaique

(Párizs 1967).

2. Lásd például J. L. Austin, Philosophical Papers (Oxford 1961);

William James, The Meaning of Truth (Cambridge, Mass. és London

1975). Magyarul részletek: „Az igazság jelentése”, Pragmatizmus

(Budapest 1981), 349. skk. o.; W. F. Quine, The Ways of Paradox and

Other Essays (Cambridge, Mass. és London 1976); Bertrand Russell, An

Inquiry into Meaning and Truth (London 1940); Alfred Tarski, Logic,

Semantics, Mathematics (Oxford 1956); Alan White, Truth (New York

1970).

3. Gondoljunk például Sören Kierkegaard következő kijelentésére: „A

végtelen szenvedélye az igazság. A végtelen szenvedélye azonban nem

más, mint a szubjektivitás, és így a szubjektivitás lesz az igazság”

Concluding Unscientific Postscript, in: A Kierkegaard Anthology,

szerk. Robert Bretall (Princeton, N. J. 1946), 214. o.

4. Az „őszintétlenséget” a szokásos értelemben fogom, használni, mint

a „szándékolt hamisságot”. Hasonló megkülönböztetéssel él például

Nicolai Hartmann, Ethik (Berlin 1926), 418-419. o.

5. Dietrich Bonhoeffer, Ethics (New York 1955), 369. o.

6. Friedrich Nietzsche, Der Wille zur Macht, Werkle 10. köt. (Lipcse

1922), 98-99. o.

7. Diogenész Laertiosz, „Pürrhón”, in: Kiváló filozófusok élete, 9.

könyv, 11. fej.

8. Az ismeretelmélet és az etika közötti párhuzamok elemzését, lásd

R.B.Brandt, „Epistemology and Ethics, Parallel Between”, in Paul

Edwards, szerk., The Encyclopedia of Philosophy, 3, 6-8. o. Az

ismeretelmélet etikával szembeni elsőbbségének cáfolatát lásd John

Rawls, „The Independence of Morál Theory”, Proceedings and

Addresses of the American Philosophical Association 1974-75, 5-

22. o.

9. Lásd David Hume, „Az akadémikus vagy szkeptikus filozófiáról”,

Tanulmány az emberi értelemről (Budapest 1973), XII. fejezet,

Második rész, 241. skk. o.

10. Voltak azonban olyanok, akik életükkel igazolták hiteiket.

Pürrhónról például azt mondják, hogy életében „semmi elől sem tért ki

és semmifajta óvatosságot sem tanúsított, úgy vett minden kockázatot,

ahogy az adódott, lett légyen az kocsi, szakadék, kutya vagy bármi...

de barátai, akik mindig a nyomában voltak, megóvták a veszélytől”

(Diogenész Laertiosz, „Pürrhón”, 62. o.)

11. Epiktétosz, Kézikönyvecske. Ford. Sárosi Gyula (Budapest 1978),

33-34. o.

12. Lawrence Henderson, „Physician and Patient as a Social System”,

New England Journal of Medicine 212 (1935), 819-823. o.

13. Lásd Roderick Chisholm-Thomas D. Feehan, „The Intent to

Deceive”, The Journal of Philosophy 74 (1977), 143-159. o. Nicolai

Hartmann, Ethik 50. fej., 418-420. o.; A. Isenberg, „Deontology and

the Ethics of Lying”, in: Judith J. Thomson— Gerald Dworkin, szerk.,

Ethics (New York 1968); John Henry Cardinal Newman, Apologia

Pro Vita Sua (London 1880), 274-283., 348-363. o.; Frederick A.

Siegler, „Lying”, American Philosophical Quarterly 3 (1966), 128-236.

o.; George Steiner, After Babel (New York és London 1975).

14. Hugo Grotius, A háború és a béke jogáról (Budapest 1960), 3.

könyv, 1. fej.

15. Lásd a III. fejezet jegyzeteit.

16. Az önmegtévesztés nehéz definíciós problémákat vet fel.

Megtévesztés-e vagy sem? Szándékos vagy szándéktalan? Van-e itt

egyáltalában szó kommunikációról? Ha úgy tűnik, hogy valaki

megtéveszti önmagát, ott nincsen adva két különböző ember, akik

közül az egyik félre akarja vezetni a másikat. Lehet persze azt

mondani, hogy e személy két „része” alkotja a megtévesztési viszony

két oldalát. Van-e olyan, hogy a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal?

És amikor a bal kéz tényleg megtéveszti a jobb kezet? Az újabb

agyfunkció-kutatások azt mutatják, hogy ez esetben nem

megtévesztőről és megtévesztettről van szó, hanem az agy által

koordinált két különböző folyamatról. Hogy vajon ezeket a

folyamatokat ténylegesen megtévesztésnek nevezhetjük-e, e kérdést

már Platón óta vitatják, és a mai filozófusok ismét érdeklődést

mutatnak iránta. Lásd R. Demos, „Lying to Oneself”, Journal of

Philosophy 57 (1960), 588-594. o.; és H. Fingarette, Self-Deception

(Atlantic Highlands, N. J. 1969). Az önmegtévesztés

pszichológiájának legújabb elemzését lásd Guy Durandin, „Les

Fondements du Mensonge”, kiadatlan disszertáció (Párizs 1970), 273-

598. o.

17. Lásd Gordon W. Allport-Leo Postman, Psychology of Rumor (New

York 1947). A szerzők felállítják a „rémhír alaptörvényét”: a

forgalomban levő rémhír mennyisége = a tárgy fontossága az érintett

egyének számára, szorozva a szóban forgó témát illető

tanúbizonyságok kétértelműségével. Ha a kétértelműség vagy a

fontosság nulla, akkor a rémhírnek nincsen valószínűsége.

II. fejezet: Őszinteség, csalás, bizalom

1. Lásd az idézetet a 84. oldalon, ahol Dante úgy jellemzi az erőt és a

cselt, mint a bántást célzó rosszakarat két formáját. Lásd még

Northrop Frye, The Secular Scripture: A Study of the Structure of

Romance (Cambridge, Mass. 1976), 3. fej.

2. Samuel Johnson, The Adventurer 50 (1753. április 28.), in:

Selected Essays from the Rambler, Adventurer, and Idler, W. J. Bate,

szerk. (New Haven és London 1968).

3. Nicolai Hartmann, Ethik, 419. o.

4. Az itt következő elemzés abból indul ki, ahogyan a döntéselmélet

keretein belül a választást és a döntéshozatalt kezelhetjük. Magában

foglalja a célokat, ahogyan azokat a döntéshozó látja, a célok

eléréséhez rendelkezésre álló alternatívákat, az előbbi kettőhöz

kapcsolódó ráfordítás és haszon felbecsülését, és az ezek felmérésére

szolgáló választási szabályt.

5. Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, ford. Szabó Miklós (Budapest

1971), 4. könyv, 7 fej. Arisztotelész „igazság” fogalmának elemzését

lásd Paul Wilpert, „Zum Aristotelischen Wahrheitsbegriff”, Phil.

Jahrbuch der Görresgesellschaft, 53. köt., 1940, 3-16. o.

6. Lásd Michel de Montaigne, „Des Menteurs”, in: Essais, 1. köt., 9.

fej.; és What Luther Says: An Anthology, szerk. Ewald M. Plass (St.

Louis, Mo. 1959), 871. o.

7. Az előítéletek és „a célnak megfelelően eltorzított hitek” elemzését

lásd Gunnar Myrdal, Objectivity in Social Research (New York 1968).

8. Az ,,ebek”-ről úgy tartják, hogy az a „pogányokat” és a

„homoszexuálisokat” jelenti; John Noonan, Jr. pedig úgy érvel The

Morality of Abortion (Cambridge, Mass. 1970) c. munkájának 9. lapján,

hogy a pharmakoi szó, melyet itt „bűbájosoknak” fordítanak, azokra

vonatkozik, akik magzatelhajtást végeznek vagy abortuszt, előidéző

szereket írnak fel.

9. W. Montgomery Watt, The Faith and Practice of Al-Ghazali

(London 1953), 133.o. Al-Gazáli azonban - őszinte alternatívák

hiányában - megengedte a szükséges és értékes célok érdekében

való hazugságot. Lásd Nikki Keddie, „Sincerity and Symbol in

Islam”, Studia Islamica 19 (1963), 45. o.

10. Homérosz, Odüsszeia, ford. Devecseri Gábor, XIII. ének, 291-299.

sor. Vö. Nietzsche, Der Wille zur Macht, Werke 9. köt., 404. o.: „Az

ezerszeres agyafúrtság az emberi felemelkedés lényegéhez tartozik”;

valamint Nietzsche (New York 1954), 42-47. o.

11. Jóllehet ezt az elvet nem hangsúlyozzák oly gyakran, mint a

többieket, erőteljesen védelmezik. Cicero azt állította, hogy

„ezenfelül az igazságosság alapja a jóhiszeműség - azaz az igazság és

ígéreteink, megegyezéseink betartása” (De officiis 1. 7. 23.).

Francis Hutcheson System of Moral Philosophyjában, 2. könyv,

32.o., posztumusz kiadás 1755-ből (New York 1968), az „igazmondás

általános törvényét” mondja ki. Richard Price, A Review of the

Principal Question of Etics, 1758, kiadta Daiches Raphael (Oxford

1948), 153-157. o. a kötelesség egyik forrásának tekinti az

igazmondást. Hastings Rashdall „Az igazmondás elvét” említi Theory of

Good and Eviljében, 2. kiad. (London 1924), 1. könyv, 192. o, W. D.

Ross hangsúlyozta a „hitelesség kötelességeit”, amely magában

foglalja azt a vállalkozást, hogy nem hazudunk, The Right and the

Good (Oxford 1930), 19-22. o. G. J. Warnock pedig újabb könyvében,

The Object of Morality (London 1971), 83-86. o. azt hangsúlyozza,

hogy szükség van a meg nem tévesztés elvére.

Egyeseknél vallásos érvek támasztják alá az elvet, mások az intuícióra

hivatkoznak, megint mások a múltbéli tapasztalatok súlyára.

12. Vö: Robert Nozick, „Moral Complications and Moral Structures”,

Natural Law Forum 13 (1968), 1-50. o. Lásd még Richard, McCormick,

Ambiguity in Moral Choice (Milwaukee 1973). és Pareto elemzését az

optimalitásról: az a helyzet, melyben nem létezik olyan cselekvési

alternatíva, amely mindenki számára legalábbis elfogadható lenne, és

amelyet egyesek viszont határozottan előnyben részesítenének.

III. fejezet: Sohase hazudjunk?

1. Szt. Ágoston, „A hazugságról”, „A hazugság ellen”, Treatises on

Various Subjects és Enchiridion. Korábbi nézetek elemzését lásd Hugó

Grotius, A háború és a béke jogáról és John Henry Cardinal Newman,

Apologia Pro Vita Sua.

2. „A hazugságról”, 3. fej. Fontos észrevennünk, hogy Ágoston

belefoglalta definíciójába a becsapás szándékát, ahogyan azt

megmutattuk az Enchiridionból való, a fejezet élén álló idézetben és „A

hazugságról” 3. fejezetében. Az utóbbiban a becsapás szándékát

néhány mondattal később hangsúlyozza, mint ahol a hazugság

definícióját látszik megadni, s így azt nem mindig fogták fel a

definíció részeként.

3. „A hazugságról”, 14. fej. Még egyszer: Ágoston sokkal

egyszerűbb formában tér vissza ehhez a megkülönböztetéshez az

Enchiridionban: „Mert annak az embernek a bűne, aki azért mond

hazugságot, hogy segítsen egy másikon, nem olyan utálatos, mint azé,

aki azért hazudik, hogy bajt okozzon a másiknak; és az az ember, aki

hazugsága által egy utazót rossz útra térít, nem okoz oly nagy kárt,

mint az a másik, aki hamis vagy félrevezető beállítása által egy

egész életet térít rossz irányba.” (18. fej., angol kiad. 21. o.)

4. Enchiridion, 22. fej., angol kiad. 29. o.

5. A penitenciáriumokat illetően lásd „Bigotial Penitential” (hatodik

és hetedik század), III., 5. o.; in: Ludwig Bieler, szerk., The Irish

Penitentials (Dublin 1968); és John McNeill-Helena M. Gamer, szerk.,

Medieval Handbooks of Penance (New York 1938).

A tizenkettedik században a legnagyobb rendszeres összeállítás,

amely a hazugsággal foglalkozott, s amely néhány évszázadon

keresztül mértékadó kézikönyvként szerepelt, Peter Lombard

Sententiarum Libri Quattuorja., Patrologia Latina, 192. köt., szerk. J.

P. Migne (Párizs 1880), 3. könyv, 38. distinkció. Teljes egészében

elfogadja Ágoston definícióit, elemző kategóriáit és erkölcsi ítéleteit.

Aquinói Tamás Summa Theologicájában azon igyekszik, hogy kibékítse

Ágostont Arisztotelésszel és másokkal, in: 2.2. ques. 110.

Egy monumentális, tizenötödik századi erkölcsteológiai mű, Firenzei

Antonius Summa Theologicája (az 1740-es veronai kiadás újranyomva:

Graz 1959), 2. könyv, 10. rész, 1. fej., magában foglalja a hazugság

témájára vonatkozó középkori gondolkodás egész anyagát, ismét csak

világossá téve, milyen mértékig Ágoston határozta meg a vita

alapvető terminusait.

6. Aquinói hozzájárult ehhez a fejlődéshez, nagyon világosan

megkülönböztetvén egymástól azt a szándékot, hogy hamisat

mondjunk, a becsapás szándékától, hozzáfűzve, hogy csak az előbbi

része a hazugság esszenciális fogalmának. Summa Theologica 2.2. ques.

110, art. 1.

7. Lásd például J. P. Gury, Compendium Theologiae Moralis, szerk.

A. Sabetti és T. Barrett (Róma, New York és Cincinatti 1902), 221-

223. o. A témát tárgyalja még Bernard Háring, The Law of Christ,

556-576. o. A Newman kardinális által ismertetett konfliktusokat lásd

Apologia Pro Vita Sua, id. kiad., 269-274, 348-361. o.

8. Blaise Pascal, Lettres écrites a un provinciái (Párizs 1862), 9. levél,

129. o.

9. John Maguire és mások, „Truthfulness”, Cases and Materials on

Evidence, 6. kiad. (Mineola, N. Y. 1973), 248-252. o.

10. Kálvin János, „Petit Traicté Monstrant Que C'est Que Doit Faire

un Homme Cognoissant la Vérité de l'Evangile Quand Il Est Entre

Les Papistes”, Opera Omnia VI (Genf 1917), 541-588. o. Egy későbbi

levelében Kálvin úgy érvelt, hogy azon Nikodémosz nevének

használata, aki titokban követte Jézust, nagyon nagy kárt okozott

ennek a szent személyiségnek, hiszen Nikodémosz kilépett a

nyilvánosság elé, nyilvánosan kérvén Jézus testét, míg a

nikodemiták „imádásukat” minden ilyen nyilvános vallomás nélkül

folytatták. Lásd Kálvin János, Three French Treatises, szerk.

Francis M. Higman (London 1970), 133-145.o.

11. Charles J. McFadden, Medical Ethics (Philadelphia 1967), 391.

o.

12. Grotius, A háború és a béke jogáról, 3. köt., 1., 2. fej.

13. Thomas Percival például á Medical Etnics 3. kiadásában

(Oxford 1849) idézi Grotiust, és azt mondja: „A hazugságot

mindig úgy fogjuk fel, mint ami az igazság bűnös megsértését

foglalja magába, és ezért semmiféle körülmények között sem

igazolható.” (135. o.)

14. A Kant által használt tankönyv Alexander Gottlieb

Baumgarten Ethica Philosophicája volt, 3. kiad. (Magdeburg

1763). A hazugságot illető végkövetkeztetései nagyon szigorúak

voltak (pars. 343., 344.).

15. Paul Menzer rekonstruálta és adta ki 1924-ben diákok

jegyzeteit.

Nagyon határozottan figyelmeztet arra, hogy pusztán ezekből a

jegyzetekből nem lehet következtetéseket levonni Kant erkölcs-

filozófiáját illetően, minthogy a jegyzeteket készítő diákok nagyon

iskolázatlanok voltak. Továbbá, Kant azalatt tartotta ezeket az

előadásait, míg a Tiszta ész kritikáján dolgozott. Sohasem

publikálta őket. Ezt figyelembe kell vennünk, amikor azt tapasz-

taljuk, hogy egyre nő azoknak a hivatkozásoknak a száma,

melyek ezekre a feljegyzésekre, mint Kant „etikai előadásai”-ra

hivatkoznak. És különösen fontos, ha azt akarjuk megítélni,

melyek voltak Kant nézetei a hazugságról. Valamennyi publikált

írásában rendkívül szigorú volt a tárgyat illetően. Pietista

neveltetése és az, hogy a Gollegium Fridericianumba járt, melyet a

rendkívül szigorú teológus és filozófus, F. A. Schultz vezetett,

alátámasztja ezt a merev álláspontot. Az Etikai előadásokban

mégis találunk olyan beszámolót, hogy Kant bemutatott olyan

helyzeteket, ahol a hamis beszéd nem hazugság, s ezért nem

ítélhető el. Egyesek azt állítják, hogy ezek a rugalmasabb nézetek

magának Kantnak a nézetei; mások úgy érvelnek, hogy amit ő

később maga írt a hazugságról, az olyan szükségtelenül merev

volt, amit csak előrehaladott korának lehet tulajdonítani. (Lásd

például W. I. Matson, „Kant as Casuist”, Journal of Philosophy

51 [1954], 855-860.”o.) Ez a nézet semmi olyasmit nem vehet

alapul, amit Kant valaha is publikált. Én azt hiszem, hogy az

a rugalmasság, melyet a diákok előadásjegyzeteiben találunk -

amennyiben e jegyzetek egyáltalán tanúbizonyságul szolgálhatnak

-, igen valószínűen csak azt mutatja, hogy Kant, abban az

időben, amikor még nem írt az etikáról, hajlandó volt legalábbis

az oktatásban elfogadni azokat a hazugság tilalmát, illető kivéte-

leket, melyeket általánosságban is elfogadtak.

16. Az a két hely, ahol Kant részletesen foglalkozik a

hazugsággal: Critique of Practical Reason ad Other Writings in

Moral Philosophy, szerk. L. W. Beck (Chicago 1949), 346-350.o.;

és Metaphysische Anfangsgründe der Tugendlehre, a Metaphysik

der Sitten II. része (Lipcse 1838) 282-286. o.

17. Kant, a 16. jegyzetben elsőként idézett mű.

18. Uo.

19. Kant, Metaphysik der Sitten, 283. o.

20. A 16. jegyzetben elsőként idézett helyen Kant úgy tekinti ezt a

nézetet, mint amelyet Benjamin Constant fejtett ki a „Des réaction

politiques”-ben3 France, 1797, 6., 123. o. Kant azt állítja, hogy a

„jogunk van az igazságra” kifejezés jelentés nélküli.

A Metaphysik der Sittenben (282. o.) Kant a következőképpen

érvel: „A jogelméletben egy szándékosan nem igaz állítást csak

akkor neveznek hazugságnak, ha sérti mások jogát. De magától

értetődő, hogy az etikában, amely a jogosultságot nem az

ártalmatlanságból vezeti le, a gondolatok minden szándékoltan

nem igaz kifejezése megérdemli ezt a durva nevet.”

21. Kant, Metaphysik der Sitten, 25. o.

22. Kant, a 16. jegyzetben elsőként idézett hely.

23. Newman kardinális Apologia Pro Vita Sua, 274., 361. o. A

katolicizmushoz megtért kardinális könyve szenvedélyes védelme

életének: a hazugság bizonyos eseteit illető régi tradíció szubtilitásait

védelmezi a protestáns kritikával szemben. Lásd még J. L. Altholz,

„Truth and Equivocation: Liguri's Moral Theory and Newman's

Apologia”, Church History 44 (1975), 73-84. o.

24. Vö. James Martineau, Types of Ethical Theory (Oxford 1875),

241. o.: „Szabad-e, hogy az ellenség, a gyilkos, az őrült

rákényszeríthesse akaratát áldozatára segítségünkkel, mert hogy

mi megmutattuk neki a helyes utat?”

25. Lásd Metaphysik der Sitten, 30. o. „Egy bűnös cselekedet jó

vagy rossz következményei… nem számíthatók be elkövetőjének.”

26. Lásd a John Wesley-idézetet a fejezet elején, in: Works, 7. köt.

(London 1878). Wesley tartott egy prédikációt „Lásd meg az

izraelitát, akiben nincsen alattomosság” címen, azt tartva, hogy

„ahogyan nincsen helye szívében az alattomosságnak, úgy az nem

található ajkain sem”. Ezt illetőleg az első dolog Wesley számára „az

igazmondás — kimondani a szíven fekvő igazságot —, minden rossz

hazugság félredobása, legyen az bármilyen fajú és fokú”. Azután úgy

határozza meg a hazugságot, hogy elveti a „reservatio mentalis”-t is, és

azt az állítást is, hogy bizonyos szándékos nem igazságok nem

hazugságok.

27. Pál első levele Timotheuszhoz, 1: 9-10. Vö. ezt a passzust The

Didache, or Teaching of the Twelve Apostles, in The Apostolic Fathers,

1. köt. (Cambridge, Mass. és London 1912); egy második századi

egyházi instrukciókat tartalmazó kézikönyv szerint: „Ne ölj; ne

paráználkodj;. . . ne lopj; ne élj bűbájossággal;. . . ne tégy hamis esküt;

ne tégy hamis tanúbizonyságot; ne mondjál gonoszat; ne tűrd el a

gonoszságot. Ne légy kétszínű sem gondolatban, sem szóban, mert

kétszínűnek lenni az a halál csapdája. . .” (Id. mű, 311, 313. o.) .

28. Dante, Az isteni színjáték: A pokol, ford. Babits Mihály, XI. ének,

21-27.

29. Kant, Kritik der praktischen Vernunft, Werke, 2. köt. (Berlin é. n.),

196. o.

30. Szt. Ágoston, „A hazugságról”, 66. o. Azt a nézetét, hogy a

hazugság megöli a lelket, az ótestamentumi Példabeszédek 1:11-re

építi. „A hazug száj halálba viszi a lelket”, és e megállapítását Máté

10:28-cal veti egybe: „És ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a

lelket, pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, a ki mind

a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában.”

31. Richard F. Gombrich, Percept and Practice (Oxford 1971), 64-65,

255. o.

32. Lásd Lewis Jacobs, Jewish Values (London 1960), 145-154. o.

Az iszlám hazugságra és disszimulációra vonatkozó nézeteit lásd Nikki

Keddie, „Symbol and Sincerity in Islam”.

IV. fejezet: A következmények felmérése

1. Erasmus: Responsio and Albertum Pium, Opera Omnia, 9. köt. (Leiden

1706; újranyomva: Hildesheim 1962), 1194-1196.

2. H. Sidgwick, „The Classification of Duties. Veracity”, 316. o. Lásd

még Hastings Rashdall, The Theory of Good and Evil, 2. kiad. (New

York és London 1924), 1. köt, 192-193. o.

3. Laurence Tribe, in „Policy Science: Analysis or Ideology?”,

Philosophy and Public Affairs 2 (1972), 66-110. o. bírálja azt a

számos modern filozófiára, többi között az utilitarianizmusra

jellemző tendenciát, hogy csak a végeredményre összpontosít, s

nem veszi számításba „a folyamatot, amely alakítja az egyéni és

a társadalmi aktivitást”. Az a hiba, hogy nem számolnak a

hazugsággal, azt hiszem, ugyancsak ebben az attitűdben gyökerezik.

Lásd még R. Nozick, Anarchy, State and Utopia (New York 1968), 7.

fej.

4. Bentham nehezen fogadhatná el, azonban a negatív súlynak azt a

részét, ami a hazug integritásában okozott kárból származik,

mindaddig, amíg a fájdalom nem játszik szerepet. Mill számára viszont

ez nem lenne oly nehéz.

5. D. H. Hodgson megmutatta (Consequences of Utilitarianism

[London 1967]), hogy a hazugság és igazmondás utilitárius

megközelítése ahhoz kell, hogy vezessen, hogy megrendüljön a

kommunikációba vetett bizalom. (Lásd D. K. Lewis válaszát,

„Utilitarianism and Truthfulness”, Australian Journal of Philosophy 50

[1972], 17-19. o.).

6. Lásd például Sidgwick, Methods of Ethics, 316. o. és Rashdall The

Theory of Good and Evil, 193.-o.

7. Lásd J. J. C. Smart és Bemard Williams, Utilitarianism, For

and Against (London 1973), 62. o.

8. Így F. H. Bradley azt állította, Ethical Studies (New York és London

1927), 193. o., hogy „nem létezhet olyan erkölcsfilozófia, amely

megmondaná nekünk, hogy mit kell meghatározott egyedi esetben

tennünk és. . . ez nem is a filozófia feladata”.

Lásd még The Philosophy of C. D. Broad, szerk. P. Schlipp (New York

1959), 285. o., és R. M. Hare, Essays on Philosophical Method (Berkeley

és Los Angeles 1972), 1-18. o.

9. A The Theory of Justice-hen (Cambridge, Mass. 1971), 34. o.,

John Rawls „intuicionistáknak” nevezi azokat, akik azt tartják, hogy

fennáll az elvek pluralitása, melyek konfliktusba kerülhetnek

egymással, s egyben tagadják, hogy lenne olyan explicit

prioritásszabály vagy módszer, amellyel megoldhatnók az ilyen

konfliktusokat. Ezek az „intuícióhoz” kell, hogy forduljanak, ha meg

akarják oldani az ilyen konfliktusokat. Magam azt hiszem, hogy

hasznosan lehet dolgozni számos princípiummal, és nem találtam

működő prioritásszabályt, amely megoldaná a princípiumok közötti

nehéz konfliktusokat. Mégsem szeretném, ha „intuicionistá”-nak

bélyegeznének. Hiszek ugyanis abban, hogy vannak olyan módszerei

a gyakorlati erkölcsi következtetésnek, melyek felette állanak az

„intuíció” használatának, s számos konfliktus megoldását lehetővé

teszik. Az „intuícióhoz” való közvetlen fordulás mindig rövidre zárja

az ilyen következtetést, de a leginkább akkor, ha a hazugságról van

szó. Az intuíciók, melyeknek az lenne a feladatuk, hogy

megkülönböztessék, mikor helyes hazudni és mikor nem, gyakran

nyilvánvalóan öncélúak, mint a Disraelinek tulajdonított

megjegyzésben: „Az az úriember, aki tudja, mikor kell igazat

mondani, s mikor nem.”

10. Azt, hogy a gyakorlatban oly nehéz kiirtani a kínzást— talán

felesleges is mondani -, nem lehet az etikai rendszerek számlájára írni.

11. Ugyanez áll az erkölcsi érvelés két módszerére, melyeket a

teológiai etikában dolgoztak ki: a szituáció etika és a kettős hatás elve,

Joseph Fletcher, Situation Ethics: The New Morality (Philadelphia

1966) és Richard A. McCormick, Ambiguity in Moral Choice

(Milwaukee 1973). Ezeknek, a módszereknek terebélyes utilitárius

alkatelemeik vannak. Ahogyan az utilitarianizmus is, kiterjeszthetők

úgy, hogy sok mindenről „számot adjanak”, ami látszólag túl van a

közvetlen számításon.

12. Azoknak az egymásnak ellentmondó álláspontoknak az

ismertetését; melyek az öngyilkosságot és az önkéntes eutanáziát illetik,

s melyek mindkét erkölcsfilozófiai rendszeren belül levezethetők, lásd

publikálatlan disszertációmban „Voluntary Euthanasia”, Harvard

University, 1970., 1. és 2. fej.

13. Erre a fajta tradícióra gyakran hivatkoznak úgy, mint kazuisztikára.

Lásd L. Edelstein, The Meaning of Stoicism (Cambridge, Mass. 1966),

71-98. o.; K. E. Kirk, Conscience and Its Problems (London 1927),

106-212. o.; R. Thamin, Un probléme Moral dans l'Antiquité (Párizs

1884); W. Whewell, Jegyzet a kazuisztikáról”, in: Lectures on the

History of Moral Philosophy in England (London 1852).

V. fejezet: Bagatell hazugságok

1. Bacon, „Az igazságról”, in: Esszék (Budapest 1968), 5-6. o.

2. Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikában (110. o.) mint nagyzolást és

gúnyos szerénykedést állítja szembe ezeket. Úgy tekinti őket, mint

olyan szélsőségeket, amelyek között az igazmondás előnyben

részesítendő középértéke helyezkedik el.

3. Ez a tárgyalás két cikkemre támaszkodik, „Paternalistic Deception

in Medicine, and Ratíonal Choice: The Use of Placebos”, in Max

Black, szerk. Problems of Choice and Decision (Ithaca, N. Y. 1975), 73-

107. o.; és „The Ethics of Giving Placebos”, Scientific American 231

(1974), 17-23. o.

4. O. H. Pepper. „A Note on the Placebo”, American Journal of

Pharmacy 117 (1945), 409-412. o.

5. J. Sice, „Letter to the Editor”, The Lancet 2 (1972), 651. o.

6. Köszönetet mondok dr. Melvin Levine-nek, hogy hozzájárult az

eset közléséhez, melyet az Ethic Roundsban és a bostoni Children's

Hospitalban is felhasználtak.

7. C. M. Kunin, T. Tupasi és W. Craig, „Use of Antibiotics”, Annals

of Internal Medicine 79 (1973. október), 555-560. o.

8. Tizenkilenc általánosan használt újabb orvosi, gyerekorvosi,

sebészeti, aneszteziológiai, szülészeti és nőgyógyászati tankönyv

közül csak három, említi meg egyáltalában a placébókat, s ezek sem,

részletezik sem az orvosi, sem az etikai problémákat, melyeket

felvetnek. Hat gyógyszerészeti tankönyv közül négy megemlíti őket;

de csak egy említ ilyen problémákat. Nyolc pszichiátriai tankönyv

közül csak négy tesz említést róluk; de egyikük sem vet fel etikai

problémákat. Referenciákat lásd Bok, „Paternalistic Deception in

Medicine and Rational Choice”.

9. DA 67-7, 1973. január 1. U. S. Army Officer Evaluation

Reportból.

VI. fejezet: Mentségek

1. John McNeill és Helena M. Gamer, ford.: Medieval Handbooks of

Penance (New York 1938), 163. o.

2. Shakespeare, Othello, 1. felvonás, 1. és 3. jelenet.

3. Othello, 1. felvonás, 3. jelenet.

4. Az viszont, ha magunkat úgy álcázzuk, hogy méltánytalan

előnyökhöz jussunk, az természetesen nem mentség, jóllehet újból

csak nagyon általános.

5. Amennyiben a bizalmasság védelme ígéreten alapszik, akkor van

egy közvetett hivatkozás az igazmondásra is – hogy ígéretünket

igazzá tegyük.

6. Az ilyen jogok és az általános emberi jogok közötti különbségek

elemzését lásd H. L. A. Hart „Are There Any Natural Rights?”, in

Anthony Quinton, szerk. Political Philosophy (London 1967), 53-66.o.

7. A kompetencia kérdése persze ilyen körülmények között sorsdöntő.

Pusztán annyit mondani, hogy az alanyok előre elfogadták a kísérleti

megtévesztést, nem elegendő, ha kétség merül fel afelől, hogy

képesek-e a tájékozott beleegyezésre. Ezenfelül a kompetencia és a

beleegyezés együtt sem elégségesek, ha a kísérlet olyan kockázatot

jelent, melyet ésszerű lények elvetnének. L. Jay Katz, Experimentation

with Human Beings (New York 1972).

8. Ilyen hazugság példáját lásd Ilmar Waldner, „Comments”, in: Max

Black, szerk., Problems of Choice and Decision, (Ithaca, N. Y.

1975), 118-119. o.

9. Vö. Hastings Rashdall, The Theory of Good and Evil, 2. kiad. (New

York és London 1924), 1. könyv, 194. o. „Még olyan esetek is

vannak, amikor magának az Igazságnak az érdekében kell hazugságot

szólnunk; betűje szerint nem igaz kijelentést kell tennünk azért, hogy

taníthassunk egy magasabb igazságot, vagy hogy elősegítsük az igazi

gondolat- és szólásszabadságot.”

10. Shakespeare, Othello, 1. felvonás, 3. jelenet.

VII. fejezet: Az igazolás

1. David Hume, An Enquiry Concerning the Principles of Morals,

„Conclusion”, in: Hume's Morál and Political Philosophy, szerk.

Henry D. Aiken (New York 1948), 252. o.

2. Ludwig Wittgenstein, Philosophical Investigations, szerk. G. E.

M. Anscombe (New York 1953), 265. par.

3. John Rawls, Theory of Justice (Cambridge, Mass. 1971), 133. o. Vö.

Kurt Baier, The Moral Point of View: A Rational Basic of Ethics (Ithaca,

N.Y.1958): „Az »ezoterikus moralitás«contradictio in adiecto”, 196.o.

4. Érdekesen bizonyítják ezt a fejlődést azok az etikai bizottságok,

melyeknek értékelniök kell az emberi lényeken végzett kísérleteket

a kórházakban. Senki sem fogja tagadni, aki részt vett egy ilyen

bizottság munkájában, ha az komolyan vette munkáját, hogy

milyen komoly hatást gyakorol a tagokra, hogy egymás után kell

erkölcsi döntéseket hozniok.

5. Seneca, Moral Epistles (Cambridge, Mass.1917), I.köt.185. o.

6. Irving L. Janis, Victims of Groupthink (Boston 1972), 204. o.

7. Lásd például: The National Commission for the Protection

of Human Subjects of Biomedical and Behavioral Research,

Report and Recommendations, Research on the Fetus (U. S.

Department of Health, Education and Welfare, Publication No.

76-128, 1975).

8. Nem kell külön mondanunk, hogy a felbecsülésnek ez a

folyamata csak akkor lehet hathatós, ha hátterében ott vannak

azok a jogok és a szabadságok, melyeket a törvény már

védel mez.

„A hazugság ellen” in: Treatises on Various Subjects (New York

1952), 16. köt., 37. par.

VIII. fejezet: Hazugságok válsághelyzetben

1. Ha nincsen erre vonatkozó általánosan elfogadott

kötele zettség, mint a kapitányé a bajba jutott hajón, vagy az a

még általánosabb előírás, hogy „a nőké és gyermekeké az

elsőbbség”.

2. George Steiner, After Babel, 224. o.

3. United States contra Holmes, 26 Fed. Cas. 360 (C. C. E. D. PA

1842). Lásd még James Childress, „Who Shall Live When Not

All Can Live?”, in Thomas A. Shannon, szerk., Bioethics (New

York 1976), 397-411. o.

4. Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok (Budapest 1965). Ford.

Máthé Elek, 64-65. o.

5. L. K. Donaldson, Insanity Inside Out (New York 1976), ahol

beszámol harcáról, hogy engedjék ki a floridai állami kórházból,

ahová nem saját akaratából csukták be. Tizenöt év után

enged ték ki, 1971-ben. 1975-ben az Egyesült Államok

Legfelsőbb Bírósága jóváhagyta fellebbezését. (O'Connor contra

Donaldson, 422 U. S. 563).

6.Hálával tartozom dr. Melvin Levine-nek, hogy

felhasznál hattam ezt az esetet.

IX. fejezet: Hazugoknak szóló hazugságok

1. Ezeket a vitákat nem vették komolyan az elmúlt századok ban.

Ennek jele, hogy olyan közismert író, mint Hannah Arendt, azt

állíthatta a „Truth and Politics”-ben, hogy a Zoroaster-hitet

leszámítva a nagyobb vallások egyike sem foglalja a halálos

bűnök katalógusába a hazugságot, mint olyant, és hogy a hazug -

ságot csak azóta tekintik komoly bűnnek, amióta a puritán

moralitás került előtérbe. In: Peter Laslett és W. G. Runciman,

szerk., Philosophy, Politics and Society. 3. sorozat (New York

1967), 108. o.

2. Ágoston, „A hazugság ellen”, 125-126. o.

3. Vö. Benjamin Spock, Csecsemőgondozás, gyermeknevelés (Bp.

1980), 345. o.

4. Az ajándékadás és a reciprocitás bonyolult rituáléjáról lásd

Marcel Mauss, The Gift (New York 1967).

5. Ágoston, „A hazugság ellen”, 2. fej.

6. Christopher Ricks elemzi a „lie” szón alapuló szójátékot,

amely oly elterjedt az angol nyelvben, in: „Lies”, Critical Inquiry,

1975. ősz, 121-142. o.

Steven N. Brenner és Earl A. Molander, „Is the Ethics of

Business Changing?”, Harvard Business Review 55 (1977. ja nuár-

február), 57-71. o.

X. fejezet: Az ellenségnek szóló hazugságok

1. Machiavelli, A fejedelem. Ford. Lutter Éva (Budapest 1964),

87-88. o.

2. James Martineau, Types of Ethical Theory (Oxford 1875),

2:242, 244. o.

3. A kínzás széles körű elterjedéséről lásd az Amnesty

Interna tional irodalmát. Ez a szervezet azért tevékenykedik, hogy en-

gedjék szabadon azokat a politikai foglyokat, akik nem alkalmaztak

erőszakot vagy nem álltak ki az erőszak mellett. Az egészségügyi

személyzet növekvő mértékben vesz részt a kínzásban, lásd erről

„Medical Ethics and Torture”, Leonard A. Sagan és Albert Jonsen, in:

New England Journal of Medicine 294 (1976), 1427-1430. o.

4. Francis Hutcheson, A System of Moral Philosophy, 2. könyv,

10. fej., 34. o.; amikor az igazmondás törvényének kivételeit

tárgyalja, a következőket állapítja meg: „amikor ígéretünket vagy

valaminek az elmondását olyan emberek egyértelműen jogosulatlan

erőszaka csikarja ki, akik életükben semmibe veszik a természet

valamennyi törvényét, hivatkozhatunk arra, hogy elveszítették

emberi jogaikat; ha jogaikat fenntartanánk, az megerősítené, illetve

bátorítaná őket, és előnyükre szolgálna gonosz viselkedésükben”.

5. Hannah Arendt, „Truth and Politics”, 128. o.

6. Lásd Ernst Kris és Nathan Leites „Trends in Twentieth Century

Propaganda” in: Bernard Berelson és Morris Janowitz, szerk., Reader

in Public Opinion and Communication (New York 1950), 278-288. o.

Lásd még J. A. C. Brown, Techniques of Persuasion: Propaganda to

Brainwashing (Baltimore 1963), ahol azt tárgyalja, milyen utakon lehet

hatást gyakorolni a közvéleményre.

7. Jóllehet bármelyikük megtévesztésének törvényellenes formáit, ezt

szükségtelen is mondani, egyaránt elítéljük.

8. Lásd Alva Myrdal, The Game of Disarmament (New York 1976).

XI. fejezet: A hasonszőrűeket és ügyfeleket védelmező

hazugságok

1. Prince Albert Morrow, Social Diseases and Marriage (New York és

Philadelphia 1904), 51. o.

2. Marcel Eck, Lies and Truth (New York 1970), 183. o.

3.Bemard Háring, The Law of Christ, 3:575. o.

4.Lásd például, Harvey Kuschner és mások, „The Homosexual

Husband and Physician Confidentiality”, Hastings Center Report,

1977. április, 15-17. o.

5. A teenagerek lojalitására vonatkozó empirikus tanulmány: Esther R.

Greenglass, „Effects of Age and Prior Help on »Altruistic Lying«„,

The Journal of Genetic Psychology 1.2.1 (1972), 303—313. o. Az

derült ki, hogy a tizenkét évesek sokkal hajlamosabbak voltak hazudni

egy társukért, aki előzőleg segített nekik, mint a nyolcévesek. De nem

volt különbség olyan nyolcévesek és tizenkét évesek között, akiknek

egy társuk előzőleg megtagadta a segítséget.

6. Dietrich Bonhoeffer, Ethics, 367. o.

7.American Medical Association, Principles of Medical Ethics,

újranyomva in: Stanley Joel Reiser, Arthur J. Dyck és William J.

Curran, szerk., Ethics in Medicine (Cambridge, Mass. és London

1966), 38-39. o.

8. Boyce Rensberger, „Unfit Doctors Create Worry in Profession”,

New York Times, 1976. január 26. (Természetesen sokkal magasabb

vagy alacsonyabb statisztikai adatokat is kimutathatunk, attól

függően, hogy mit értünk „alkalmatlanságon”. De minden statisztika

számba venné azokat az orvosokat, akik alkoholisták vagy

kábítószeresek.)

9. Hoffman contra Lindquist, 37 Cal. 2d (1951) (J. Carter, az ítélet

ellenzéséül). „Érdemben mit sem törődve a felperes esetével, az orvosi

társaságok tagjai azon kollégáik védelmére sietnek, akiket hibás

kezeléssel vádolnak; a felperes, hogy szakértői véleményeket kapjon,

azokra az alkalmi magányos farkasokra vagy heroikus lelkekre van

utalva, akik vannak olyan bátrak, hogy az igazságért és

igazságosságért vállalják annak kockázatát, hogy kollégáik kivetik őt

maguk közül, és hogy törlik nyilvános felelősségbiztosítási

kötvényüket.” Lásd még Agnew contra Parks, 172 Cal. App. 2d 756,

343, 2d o. 118 (1959), és L'Orange contra Medical Protective

Company, 394 F. 2d 57 (6. Cir. 1968).

10. Boston Sunday Globe, vezércikk, 1975. augusztus 24.

11. A „hibák és vétségek az emberi munkában” téma szociológiai

elemzését lásd Everett Hughes, „Mistakes at Work”, in The

Sociological Eye (Chicago és New York 1971), 316-325. o.

12.Charles Curtis, „The Ethics of Advocacy”, Stanford Law

Review 4 (1951) 3. o., Henry Drinker, „Some Remarks on Mr.

Curtis' »The Ethics of Advocacy«„, Stanford Law Review 4 (1952)

349., 350. o. Marvin Frankel, „The Search for Truth: An

Umpireal View” University of Pennsylvania Law Review 123

(1975), 1031. o.

13. Monroe H. Freedman, Lawyers' Ethics in an Adversary System

(Indianapolis és New York 1975), 40-41. o.

14. „The Penitential Cummean”, in: James McNeill és Hele na M.

Gamer, Handbooks of Penance (New York 1938), 106. o.

15. Ezen álláspont kritikáját lásd John Noonan, „The Purpo ses of

Advocacy and the Limits of Confidentiality”, Michigan Law

Review 64, 1485. o.

16. Code of Professional Responsibility, 7. kánon, idézi Andrew

Kaufman, -Problems in Professional Responsibility (Boston

1976), 669. o.

17.Dávid Mellinkoff, Lawyers and the System of Justice (St. Paul,

Minn. 1976) 441. o. Lásd még Lloyd L. Weinreb, Denial of

Justice

(New York és London 1977).

18. Hugó Grotius, A háború és a béke jogáról, 3. könyv, 1. fej.;

Sámuel” Pufendorf, Jure Naturale et Gentium, 2. köt.

19.Thomas D. Morgan és Ronald D. Rotunda, Problems and

Materials on Professional Responsibility (Mineola, N.Y.1976),

2.o.

20. Az ügyvédek nem állnak egyedül a döntésre vonatkozó

intuitív nézetükkel. Lásd például Nicolai Hartmann, Ethik, 422.

o. „Ha az ember komoly, felelősségteljes konfliktus elé kerül, a

következőket kell tennie: a» legjobb lelkiismerete «szerint kell

döntenie, azaz az értéknagyságot illető saját eleven érzése szerint –

és magára kell vennie a következményeket, a külsőket éppúgy,

mint a belsőket, beleértve azt a bűnt is, amely egy érték megsérté -

sében rejlik.

21.Frankéi, „The Search for Truth”, 203-204. o.

XII. fejezet: Hazugság a közjó érdekében

1. A gennaion pseudos sok vitát váltott ki. Egyesek „kegyes

csalásnak” fordították, és vitatták, hogy ilyen csalás elkövethe tő-

e. Így Hastings Rashdall, a Theory of Good and Evil2. kiadásában

(New York és London 1924) úgy érvelt, hogy az ilyen,

csalások akkor lennének igazolhatók, „ha [valamennyi

következ ményüket tekintetbe véve] társadalmilag jótékonyak

lennének” (1. könyv, 195. o.). Egyéb fordítások: „királyi

hazugság” (Jo wett) és „a képzelet merész szárnyalása”

(Cornford). Az utóbbi azt a törekvést képviseli, hogy Platón nem

a kormányzati hazug ságokat védelmezi, hanem történetek és

lehetséges tévedések mellett áll ki; ezt az értelmezést nehéz

fenntartani, ha azokban az egyéb kontextusokban vizsgáljuk, ahol

Az állam a hazugságot tárgyalja, mint például: 389b. Mert

nagyon jellemző Platónra, hogy támogatta az állam

hazugságait, ahogyan az igazságot nem a hamissággal állította

szembe, hanem a nem valóságosság gal.

2. Arthur Sylvester, „The Government Has the Right to Lie”,

Saturday Evening Post, 1976. november 18. 10. o.

3.Erasmus, Responsio ad Albertum Pitim,- Opera Omnia, 9. köt.

(Leiden 1706; újranyomva: Hildesheim 1962.)

4. The Senator Gravel Edition, The Pentagon Papers (Boston

1971), 3: 556-559. o.

5. Már 1964 márciusában tudhatta Lyndon Johnson, hogy ezt a

kemény döntést esetleg meg kell hoznia, lásd telefonbeszél -

getésének átiratát, idézi Doris Kearns, in: Lyndon Johnson and the

American Dream (New York 1976),-197. o.

6. Theodore H. White, The Making of the President 1964 (New

York 1965),”373. o.

7. Cambridge Survey Research, 1975, 1976.

8. The Public Papers and Addresses of Franklin D. Roosevelt, 1940,

8. köt., 517. o. (1940. október 30.)

9. Lásd Arthur M. Schlesinger, Jr., The Imperial Presidency

(Boston 1973), 356. o.: „A hatalom arra, hogy visszatartsanak és

áteresszenek, elkerülhetetlenül a hazugság hatalmához vezetett. . . az

ellenőrizetlen titkosság megkönnyíti, hogy a hazugságból rutin legyen.”

Lásd még Dávid Wise, The Politics of Lying (New York 1973).

10.„A hazugság és az erkölcsi döntés a politikában” című témára

vonatkozóan lásd Platón, Az állam; Machiavelli, A fejedelemről;

Grotius, A háború és a béke jogáról; Werner Krauss, szerk., Est-il utile de

tromper le peuple? ragyogó gyűjteménye Condorcet és mások

válaszainak egy olyan szituációra, melyet II. Frigyes teremtett 1780-

ban (Berlin 1966); Max Weber, Politik als Beruf 2. kiad. (München és

Lipcse 1926) és Michael Walzer, „Political Action: The Problem of

Dirty Hands”, Philosophy and Public Affairs 2 (1973. tél), 160-180. o.

XIII. fejezet: Megtévesztésen alapuló társadalomtudományi

kutatások

1. Stanley Milgram, „Somé Conditions of Obedience and

Disobedience to Authority”, Humán Relations 18 (1965), 57-75. o.; és

„Problems of Ethics in Research”, in: uő., Obedience to Authority

(New York 1974), 1. függelék, 193-202. o.

2. Jav Katz, Experimentation with Humán Beings (New York 1972);

és Henry K. Beecher, Research and the Individual (Boston 1970).

3. DHEW Code of Federal Regulation, 45. cikkely, 1975. nov. 6-i javított

változat, 46. 101, 102, 103. par.

4. Revised Ethical Standards of Psychologists, 9 cl, g. elvek, APA

Monitor, 1977. március, 22-23. o.

5. Elliot Aronson, „Experimentation in Social Psychology”, in: The

Handbook of Social Psychology, szerk. Gardner Lindzey és „Elliot

Aronson, 2. köt. (Reading, Mass. 1968), 26. o.

6.Herbert Kelman, „Humán Use of Humán Subjects: The Problem of

Deception in Social Psychological Experiments”, Psychological

Bulletin 67 (1967), 1—11.o.

7. Francis Bacon, „Az igazságról”, 6. o.

8. Charles McClintock, Experimental Social Psychology (New York

1972), 62. o.

9. Ethical Standards, 9 h. elv.

10.Herbert Kelman, „Research, behavioral”, Encyclopedia of Bioethics

(New York 1978).

11. Kai Erikson hasonló gondjának ad hangot az „álcázott

megfigyeléssel” kapcsolatban, in: „A Comment on Disguised

Observations in Psychology”, Social Problems, 1967, 366-373. o. Azt

tartja, hogy: „Ez a sajátos kutatási stratégia oly módon okozhat kárt

az embereknek, amit sem előre nem tudhatunk, sem pedig utólag nem

egyenlíthetünk ki.” (367. o.).

12. DHEW Code (lásd a 3. jegyzetet).

13. Az ilyen behatolás példáit és annak tárgyalását, hogy mi a

gyökere idevágó gondjainknak, lásd Judith Jarvis Thomson, „The

Right to Privacy”, Philosophy and Public Affairs 4 (1975), 295-322.. o.

14. Donald Warwick,. „Social Scientists Ought to Stop Lying”,

Psychology Today?, (1975. február), 38-49, 105-106. o.

15. Stuart Sutherland, „The Case of the Pseudo-patient”, Times

Literary Supplement, 1977. február 4., 125. o.

16.. Dávid Rosenhan, „On Being Sane in Insane Places”, Science 119

(1973), 250-258. o.

17. Allan Owen és Robin Winkler, „General Practitioners and

Psychosocial Problems: An Evaluation Using Pseudo-patients”,

Medical Journal of Australia 2 (1974), 393-398. o.

18. The New York Times, 1976. augusztus 30.

19. Owen és Winkler, „General Practitioners and Psychosocial

Problems”, 398. o.

XIV. fejezet: „Atyai” hazugságok

1. Thomas Hobbes, De Corpore Politico, in: Body, Man, and Citizen:

Selections from Thomas Hobbes, szerk. Richárd Peters (New York 1962),

330. o. '

2. Homérosz, Odüsszeia, XII. ének, 226. sor. Devecseri Gábor

fordítása.

3.A paternalizmus problémájának tárgyalását lásd Jolin Stuart Mill,

„A szabadságról”, in: John Stuart Mill: A szabadságról; Haszonelvűség

(Budapest 1980), 146. skk. o. és Gerald Dworkin, „Paternalism”, in: R.

Wasserstrom, szerk., Morality and the Law (Belmont, Cal. 1971), 107-

126. o.

4. Lásd Leona Baumgartner és Elisabeth Mapelsden Ramsey, „Johann

Peter Frank and His» System einer vollstándigen medizinischen Polizei

«„, Annals of Medical History, új sorozat 5 (1933), 525-532. o. és új

sorozat 6 (1934), 69-90. o.

5. Erik Erikson, Toys and Reasons (New York 1977), 17. o. A

gyerekkori hazugságokról és a gyermekek hazugságait illető nézeteiről

lásd Sigmund Freud, Collected Papers (London 1950), 144—149. o.;

Jean Piaget, Le Jugement Moral Chez L'Enfant (Párizs 1957), 106-136. o.;

Durandin, Les fondements du mensonge. A morális ítéletek

gyermekeknél való kialakulásának fejlődéselméletéről lásd Lawrence

Kohlberg, „The Development of Children's Orientations Toward a

Morál Order: I. Sequence in the Development of Morál Thought”, Vita

Humana 6 (1963), 11—33. o. és az utána következő írásokat.

6. Edmund Gosse, Father and Son (New York 1908)', 22., 24. o. A

mese szerepét tárgyalta a gyermek, fejlődésében Bruno Bettelheim,

The Uses of Enchantment (New York 1976).

7. Milton listája azokról, akik nyilvánvaló címzettjei lehetnek

hazugságoknak, magába foglalta még „az ellenségeket, a bolondokat és

a tolvajokat”, idézi Newman kardinális, Apológia Pro vita Sua, 274. o.

Lásd még Erasmus, Responsio ad Albertum Pium, Opera Omnia, 9. köt.

(Leiden 1706; újranyomva: Hildesheim 1962); Hugó Grotius, A

háború és a béke jogáról: H. Sidgwick, The Methods of Ethics, 316. o.:

„nem veszem észre, hogy bárki is meghátrálna kitalált dolgokat

mondani a gyerekeknek olyan tárgyban, melyről alappal azt gondolja,

hogy a gyermeknek nem kell tudnia az igazságot”.

8. Renée C. Fox és Judith P. Swazey, The Courage to Fail: A Social

View on Organ Transplants and Dialysis (Chicago és London1974),15. o.

9. Martin Luther: lásd az idézetet az. . .oldalon, passzusok idézve in:

What Luther Says (St. Louis, Mo. 1959), 2., 870-872.o.; valamint

Saemtliche Schriften, 1. köt. (St. Louis, Mo. 1892), 787-788. o.

10. Dániel Pekarski, in: „Manipulation and Education” (Doktori

disszertáció, Harvard University, 1976) tárgyalja ezeket a döntéseket a

nevelésben.

11. Lásd Dworkin, „Paternalism” és John Rawls, A Theory of Justice

(Cambridge, Mass. 1971), 209., 249. o. említi a feltételezett

beleegyezést sajátos, paternalisztikus kontextusban.

12.Mill, i.m., 28. o.

XV. fejezet: Hazugságok betegeknek és haldoklóknak

1.Platón, Az állam, 389b.

2. B. C. Meyer, „Truth and the Physician”, Bulletin of the New York

Academy of Medicine 45 (1969), 59-71. o. Lásd még az idézetet Dr.

Hendersontól e könyv I. fejezetében.

3. Idézi Hornyánszky Gyula, A görög felvilágosodás tudománya.

Hippokrates. (Budapest 1910), 165. o.

4. Idézi M. B. Etziony, The Pysician’s Creed: An Anthology of Medical

Prayers, Oaths and Codes of Ethics (Springfield, Ili. 1973), 15-18. o.

5. Lásd Harry Friedenwald, „The Ethics of the Practice of Medicine

from the Jewish Point of View”, John Hopkins Hospital Bulletin, 318.

sz. (1917. augusztus), 256-261. o.

6. „Ten Principles of Medical Ethics”, Journal of the American

Medical Association 164 (1957), 1119-1120. o.

7. Mary Barrett, Olvasói levél, Boston Globe, 1976. november 16., 1. o.

8. Jóllehet az orvosok egy kisebbsége küzdött azért, hogy felhívja rá

a figyelmünket. Lásd Thomas Percival, Medical Ethics, 3. kiad. (Oxford

1849), 132-141. o.; Worthington Hooker, Physician and Patient (New

York 1849), 357-382. o.; Richard C. Cabot, „Teamwork of Doctor and

Patient Through the Annihilation of Lying”, in: Social Service and the

Art of Healing (New York 1909), 116-170. o.; Charles C. Lund, „The

Doctor, the Patient, and the Truth”, Annals of Internal Medicine 24

(1946), 955. o.; Edmund Davies, „The Patient's Right to Know the

Truth”, Proceedings of the Royal Society of Medicine 66 (1973), 533-

536. o.

9. Lawrence Henderson, „Physician and Patient as a Social

System”, New England Journal of Medicine 212 (1955).

10. Nicholas Demy, Levél a szerkesztőséghez, Journal of the

American Medical Assotiation 217 (1971), 696-697. o.

11. Az orvosok nézeteire vonatkozóan lásd Donald Oken, „What to

Tell Cancer Patients”, Journal of the American Medical Assotiation

175 (1961), 1120-1128. o.; és a táblázatokat in: Robert Veatch, Death,

Dying, and the Biological Revolution (New Haven és London 1976),

229-238. o. A betegek nézeteit illetően lásd, Veatch, uo., Jean

Aitken-Swan és E. C. Easson, „Reactions of Cancer Patients on

Being, Told Their Diagnosis”, British Medical Journal, 1959, 779-

783. o.; Jim McIntosh, ..Patients' Awareness and Desire for

Information About Diagnosed but Undisclosed Malignant Disease”,

The Lancet 7 (1976), 300-303. o.; William D. Kelly és Stanley R.

Friesen, „Do Cancer Patients Want to be Told?”, Surgery 27 (1950),

822-826. o.

12. Lásd Avery Weisman, On Dying and Denying (New York 1972);

Elisabeth Kübler-Ross, On Death and Dying (New York 1969); Ernest

Becker, The Denial of Death (New-York 1973); Philippe Ariés,

Western Attitudes Toward Death (Baltimore és London 1974); és

Sigmund Freud, „Die Verneinung”, Gesammelte Werke XIV. (London

1948, 1955), 9-15. o.

13. Kübler-Ross, On Death and Dying, 34. o.

14. Michel de Montaigne, Essais, I. könyv, 20. fej.

15. A legközvetlenebbül az irodalom veti fel ezeket a kérdéseket. Két

újabb munka, amely megdöbbentő szépséggel és egyszerűséggel

tárgyalja őket: May Sarton, As We Are Now (New York 1973) és Freia

Stark, A Peak in Darien (London 1976).

16. Hermán Feifel és mások, „Physicians Consider Death”,

Proceedings of the American Psychoanalytical Association. 1967,

201-202. o.

17. Az ipari társadalmakban a modern orvosi gondozás iatrogén

tendenciáinak kritikáját lásd Iván Illich, Medical Nemesis(New York

1976).

18. Lásd például „Statement on a Patient's Bill of Rights”,

újranyomva in: Stanley Joel Reiser, Arthur J. Dyck és William

J. Curran, Ethics in Medicine (Cambridge, Mass. és London 1977),

148. o.

19. Lásd Ralph Aphidi, „Informed Consent: A Study of Patient

Reaction”, Journal of the American Medical Association 216 (1971),

1325-1329. o.

20. Lásd Steven R. Kaplan, Richard A. Greenwald és Arvey I. Rogers,

Levél a szerkesztőséghez, New England Journal of Medicine 296 (1977),

1127. o.

21. Oken, „What to Tell Cancer Patients”; Veatch, Death, Dying,

and the Biological Revolution; Weisman, On Dying and Denying.

22. Norman L. Cantor, „A Patient's Decision to Decline Life-Saving

Treatment: Bodily Integrity Versus the Preservation of Life”, Rutgers

Lom Review 26, 228-264. o.; Dániellé Gourevitch, „Suicide Among the

Sick in Classical Antiquity”, Bulletin of the History of Medicine 18

(1969), 501-518. o.; bibliográfiáját lásd Bok, ”Voluntary Euthanasia”.

23. Lewis Thomas, „A Méliorist View of Disease and Dying”, The

Journal of Medicine and Philosophy 1 (1976), 212-221. o.

24. Claude Levi-Strauss, Anthropologie Structurale (Párizs 1958), 196. o.;

lásd még Eric Cassell, „Permission to Die”, in: John Behnke és

Sissela Bok, szerk., The Dilemmas of Euthanasia (New York 1975),

121-131. o.

25. Ariés, Western Attitudes Toward Death, 11. o.

26. Lásd Charles Fried, Medical Experimentation: Personal Integrity and

Social Policy (Amszterdam és Oxford 1974), 20-24. o.

27. Cicely M. S. Saunders, „Teliing Patients”, in: Reiser Dyck, and

Curran, Ethics in Medicine. 238-240. o.

28. „Personal Directions for Care at the End of Life” Sissela Bok,

New England Journal of Medicine 295 (1976), 367-369. o.

XVI. fejezet: Következtetések

1. Lásd „The Pressure to Compromise Personal Ethics”, Special

Report, Business Week, 1977. január 31., 107. o.; és Steven N.

Brenner és Earl A. Molander, „Is the Ethics of Business Changing?”

Harvard Business Review 55 (1977. január-február), 57-71. o.

2. Lásd Richard Austin Smith, „The Incredible Electrical

Conspiracy”, 1. rész, Fortune, 1961. április, 132-137., 170-180. o.

3. Lásd Jerry R. Green és Jean-Jaques Laffont, Incentives in Public

Decision Making (Amszterdam 1978), és William Vickery,

„Counterspeculation, Auctions, and Cooperative Sealed Tenders”,

Journal of Finance 16,(1961. március), 8-37. o. Köszönetet kell

mondanom Howard Raffiának, hogy felhívta a figyelmemet erre az új

kutatási vonalra.

4. Lásd Derek Bok, „Can Ethics Be Taught?”, Change 8 (1976.

október), 26-30. o.