Szalay SándorKakkaföld Szerelem

2

Kakkaföld Szerelem

3

4

Ha elmondom, el se hiszed

Ismered Tobyt, nemigaz? Igen, Toby Hutton. Tegnap volt az esküvője. Pontosan. Az, amit négy évvel ezelőtt akartak megtartani, csak Toby berezelt, és lelépett a nagynénjéhez. Tíz hónapot töltött Arkansas sötét mélyén, csak aztán mert visszajönni. Ja, ja. Megint Lizzie Mullent készült elvenni, tudod, hogy van ez, a kaliforniai nagy szerelem, meg minden, nem bírt szabadulni tőle.

Szóval, ott voltunk abban a kis kápolnában, a 6. sarkán, ahol olyan karcosan kong a harang, igen, a Cesare’s mellett. Kinnaird tiszteletes vezette le a ceremóniát, az a kopasz, gyűrött manus, legalább száz éve pap, de ilyet még ő sem konstatált soha, arra megesküszöm.

Tehát ott áll a pár, érted, Toby, kicsit másnaposan a legénybúcsú okán, a legszebb öltönyében, valószínűleg az egyetlen öltönyében, kezén az apja

5

Rolexe, lenyúlta, mégis ez a nagy nap (vagy nem?), és mellette ott áll Lizzie, rajta nem látszik másnaposság, csak idegesség. Olyan fehér a ruhája, hogy bántja a szemem, le kell hunynom, aztán újra odavonzza a pillantásomat, a francba, olyan szép, érted, hogy legszívesebben hókon csavarnád Tobyt, és te magad vennéd el a csajt.

Szóval ott állnak az oltár meg a tiszteletes előtt, és Toby már a kezében tartja a gyűrűt, nagyot nyel, várja, hogy a pap a monológ végére érjen, feltegye a kérdést, már válaszolni akar, olyan a fickó, mint az egér a csapdában, szinte fuldoklik, látszik, hogy már semmi sem érdekli, csak szabadulni akar onnan, a kápolnából a karcos haranggal.

És akkor Kinnaird felteszi a kérdést: akarod? Néma csend van a templomban, és Toby azt mondja, igen, néma csend, és akkor egyszer csak megszólal az a szelíd, vékony hang, hogy: hé! Olyasvalaki

6

hangja, akivel jól kicsesztek, érted? És akkor mindenki a hang irányába fordul, a hátsó padsorok felé, és mindenkinek leesik az álla, amikor meglátja a másik mennyasszonyt.

Megdörzsölöm a szemem, nem hiszek neki, de tényleg ott van, a kiscsaj a hófehér ruhájában. Az oltár felé kapom a pillantásomat. Toby és Lizzie tátott szájjal bámulnak, a lábuk a földbe gyökerezett, a tiszteletes sok-sok keresztet vet. Újra a lányra nézek. Nagyon hasonlít Lizzire, és nem csak a ruha teszi, a haja, az elálló fülei, az orra, a szemei, a nagy szempillákkal, minden, és az a száj, barátom, az a száj!

Ő maga volt Lizzie. Csak fiatalabban.

Tudom, hogy hülyén hangzik, de így van. Ott figyelt minket a kiscsaj, a lefelé görbülő szájával, meg a szokásosnál is nagyobbra kerekedett szemeivel, szorongatta a menyasszonyi csokrát, és

7

sanszos volt, hogy rögtön elbőgi magát, közben a hátam mögött ott állt a másik lány ijedten, mint egy őzgida, belekarolt a vőlegényébe, és hát nem tudok mást mondani, minthogy Tobytól hiába várt támaszt, mert az még készebb volt. Egyik nőről a másikra néztem, a francba, mintha tenisz meccsen lettem volna, aztán tükörnek éreztem magam, mert jobbra is, balra is ott állt ez a csaj, Lizzie, és egymást, önmagát nézte. Az egész gyülekezett sóbálvánnyá dermedt, mint akik kísértetet látnak, nem tudtak, mit kezdeni az üggyel.

És akkor azt mondta a fiatalabbik Lizzie: ki ez a nő? Egyenesen Tobynak szegezte a kérdést, az meg majd összerondította magát. Láttam a képén, hogy mindjárt elájul. Odaléptem hozzá, és átkaroltam a vállát, akkor összeszedte magát, és azt kérdezte a csajtól: TE ki vagy? Na, megint nagy hallgatás következett, senki nem szólt, senki nem zavarta meg a mély kusst, nem merték,

8

érted, ha ezt mondom? Volt valami a levegőben, amibe nem akartál belefolyni, ha nem feltétlenül szükséges. És a fiatalabb lány azt mondta: én voltam a napsugarad, hát elfelejtetted?

Tobyra néztem. Arra gondoltam, nem is olyan rázós ügy, az öregfiú levarrta a Mullen család mindkét lány gyermekét, akik elképesztően hasonlítanak egymásra. Csakhogy én sosem hallottam még Lizzie húgáról. Toby titokban tartotta volna? Nem játszotta az eszét a haverjai előtt egy skalppal? Nos, ez elég elképzelhetetlennek tűnt.

Lizzie is Tobyt nézte, és azt hebegte: engem is napsugaradnak hívtál.

Toby csak nézett ki a szemüregeiből, attól féltem, az agya már megadta magát.

A násznép szinte forrt, vártam, hogy mikor kezdenek el sikítozni a pszichikailag instabil vénlányok, de

9

valahogy ez sem következett be, csak a férjeikre néztek néha, aztán a három főszereplőt figyelték tovább.

És akkor kinyílt a kápolna ajtaja, és találd ki, ki jött be rajta! Nem találod ki? Nem, nem Whoopi Goldberg. Ez a valaki fehér volt, mint a fal, látszott rajta, hogy kivan. Toby volt az, ember! Toby Hutton, úgy bizony! Amikor átrohant a küszöbön, még épp az öltönyébe próbálta beleerőszakolni magát. Persze, mindenki felé fordult, a csend megijesztette, megtorpant, és azt kérdezte: elkéstem?

A Toby, akit én támogattam, végre átengedte magát az ájulásnak, le kellett fektetnem a kőre, az idősebb Lizzie idegesen matatott a ruhájában, ismerem ezt a mozdulatát, a cigijét kereste, de a ruhának nem voltak zsebei, úgyhogy semmit sem talált, a fiatalabb Lizzie pedig rögtön felismerte a szerelmét, és az újabb, trógerebb, késősebb, de fiatalabb Toby nyakába ugrott.

10

Hű, nyakatekert történet, mi? Jó ideig csak kapkodtuk a fejünket, annyit mondhatok. Azután a párok elkezdtek megbarátkozni egymással, magukkal, vagy már nem is tudom, hogy mondjam. Szóval Lizzie a fiatalabb Lizzie-hez lépett, és alaposan szemügyre vette, megkérdezte, jól van-e, a másik meg azt mondta erre, persze, hogy jól van, ez élete legszebb napja. Toby összekapta magát, és a fiatalabb másához lépett, hogy kezet fogjon vele, aztán elájult, megint úgy kellett összekaparni, de akkor már mindenki nevetett, jócskán feloldódott az akkorra sok mindenen átesett násznép. Szóval miután mindenki rendbe szedte magát, és az okostojások kivariálták, hogy valójában, mi is folyik itt, két esküvőt tartottunk. Egyet Lizzienek és Tobynak, egyet pedig a négy évvel ezelőtti önmaguknak. Ilyen van?

Valami időrésből másztak elő ezek ketten? Senki sem tudja. Vajon velünk

11

maradnak vagy eltűnnek? Senki sem tudja. De az az egy biztos, hogy mind a négyen marha boldognak tűntek, amikor felszálltak a hajóra, hogy elhúzzanak a Dél-Kínai tenger valamelyik szigetére. Haha! A nászutat Lizzie faterja szponzorálja, szerintem kitépkedte az összes haját! Na, jól van, még beszélünk, most sietnem kell, egy azték istennő vár a Cesare’s-ben, akivel az esküvőn ismerkedtem meg. Na, az is egy hihetetlen sztori.

12

Vonatozásaim

Szerencsés embernek mondhatom magam, hiszen a munkám közben a hobbimnak élhetek, így szinte minden nap karácsony, ha értik, mire gondolok.

Túl rég volt ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni rá, mikor szagoltam bele először egy pályaudvar levegőjébe, de a szag örökre az orromban ragadt. Ugyanúgy, ahogy a vonatfütty és a zakatolás megmaradt a fülemben.

Vonatozás. Gyönyörű szó.

Arra sem emlékszem egészen, mikor kaptam rá az önmagáért való vonatozásra. Nincsenek rokonaim messzi helyeken, akiket látogatnom kéne, az iskoláimat mind helyben végeztem, nyaralni mindig autóval mentem, és lány miatt sem kellett soha vonatra ülnöm. Mégis beleszerettem ezekbe a büdös

13

szörnyetegekbe. Mások bélyeget gyűjtenek, gondolom.

Tizenöt éve vonatozok. Kezdetben igazi hétvégi hobbi volt, hiszen a munka nem engedte a több órás kiruccanásokat. Csak néhány hónapja indult be ez az új vállalkozásom, azóta lettem úgymond szabad. Mint egy vágtázó gőzös.

Mostanában szinte minden nap vonatra ülök. Olyan az egész, mint egy nagy, megkönnyebbült sóhaj.

A Burlington pályaudvarról indulok. Jöhettem volna idáig is vonattal, de győzött a lustaság és a kényelmesebb megoldást választottam, taxival jöttem át a szokatlanul kihalt indiai negyeden. A pénztárterem kong az ürességtől, a restiben néhány dünnyögő alak kávézik.

A vágányokon, a kora reggeli időpont ellenére, zajlik az élet. Vasutasok és rakodók zsongják körül a tehervonatokat,

14

új és leharcoltabb személyszállító vonatok robognak át megállás nélkül az állomáson. A peronon gyűlnek az északnyugat felé tartó utasok.

A várakozók száma alapján azt hittem többen leszünk a vonaton, de csak néhány ember lézeng minden kocsiban. Belül nem olyan rosszak a viszonyok, mint azt a kocsik külseje sejteti. Mindenhol kellemes a hőmérséklet, és bár a belső terek elhasználtak, lestrapáltak, de legalább ki vannak takarítva.

Cigarettára gyújtok a folyosón. Egyik lábam a padlóhoz közel felszerelt radiátorra emelem, és a könyökömmel a térdemre támaszkodom. A vonatozás gondolkodója. Füstkarikát fújok.

Minden megállóban szállnak fel. Egy középkorú nő köszön be a fülkébe, furcsa kalap van a fején, megkérdezi van-e szabad hely, egy pillanatig csak bámulom

15

a furcsa kalapját, azután válaszolok, természetesen van hely, ő pedig le is ül, srégen velem szembe. A köszönésen kívül mást nem mond, belemerül egy divatlapba. A szemem sarkából figyelem, nem akarom zavarba hozni. Akár az egyik kuncsaftom is lehetne. Emlékszem egy hasonló asszonyra.

Most egy fiatal gyerek lép a kupéba. Azt mondja: csövi. Feldobja a sporttáskáját az ülések fölötti bőröndtartóra, ledobja magát, és bekapcsolja a discmanét. A kalapos nő felnéz, amikor meghallja a sistergést a fejhallgatóból. Ugyanúgy a szeme sarkából szemléli a kölyköt, mint én az előbb őt. Rám néz, mintha azt a fényt keresné a tekintetemben, ami azt mondja: igen, engem is zavar. Rámosolygok, ő meg ismét beletemetkezik az újságjába.

Igen, a kuncsaftom lehetne.

16

Ahogy Pleasantet elhagyjuk, ismét megfogyatkozik a díszes társaság. A nő leszáll, és amíg a srác a fenekét szemrevételezi, én a kalapjára vetek egy utolsó pillantást. Ronda kalap, meg kell hagyni.

A kölyök cigarettát és öngyújtót vesz elő. Épp rágyújtana, amikor intek neki. A nyakára tolja a fejhallgatót, és kérdőn rám néz.

- Megtenné, hogy odakint gyújt rá? – kérdezem.

- Persze, tata. Miért is ne?

- Minden napra egy jócselekedet!

- Ha maga mondja – feleli, aztán kimegy.

A vonat beleúszik a kora tavasz lagymatag tesze-toszaságába, szinte cammog alattunk, minden megállónál

17

van idő ásítozni egy kicsit. Már jól benne vagyunk a délelőttben, az időjárás tavaszias, de alig látni embert az utcán és a házak körül. Autó is kevés mozog, csak a piacok körül van valami élet. A békés, családias hangulatba jól beleillik a fairfieldi forgalmista papucsa, amiben előcsattog hivatalából, hogy továbbterelje a vonatunkat.

A 1335-ös személyvonat, megfontolt hatolás után, időben érkezik meg a végállomására. Az indóház felőli oldalon olyan tizedmagammal szállok le Ottumwa állomáson. A restiben zajlik az élet, de nincs időm belevetni magam. A kuncsaftom már vár. Minden nap vár. Nem tudhatja, mikor érkezem. Ma megszabadítom a bizonytalanságtól.

Egy érkező szerelvény mozdonyát megkerülöm, és akkor pillantom meg a robosztus GP-38-2-t, amit többen fényképeznek. Meghűl az ereimben a vér, érzem, ahogy a reszketés végigmászik a

18

gerincemen. Rémálmaimban szoktam együtt vonatozni vasútmentő mozgalmárokkal. A fejemet lehajtom, és sietős léptekkel távozom a pályaudvarról. Még keresztrejtvényt sem veszek. Taxiba vágom magam, előkeresem a papírdarabot, és közlöm a sofőrrel a címet. A kuncsaft címét. Azt mondja, itt van egy köpésre. Remek. Ha minden jól megy, délre végzek is.

Hazafelé minden fényesebb egy kicsit. Persze, hiszen fél egy körül jár az idő. A taxisnak szolid borravalót adok, ő meg egy jókora mosollyal bocsát utamra. Ismét a pályaudvaron állok, és mélyet szippantok a nehéz levegőből. Elégedettséget érzek. Rámosolygok egy anyukára, aki éppen vattacukrot vesz a hatéves forma kisfiának. A nő visszamosolyog. Az élet jó.

Még jobban felderülök, amikor az információnál közli a kis hölgy, hogy azzal a vonattal megyek hazafelé,

19

amelyiket délelőtt a vasútvédők fényképezték, akik nem is vasútvédők, hanem hozzám hasonlatos hobbivonatozók. Pillanatnyilag nem látom őket. A mozdony egyenletesen fújtat, nem zavarják vakuk, vár, várja, hogy aki akar felmásszon rá, és ő elindulhasson.

A hobbiutasok hotdogokkal a kezükben kerülnek elő. A fényképezőgépek ott lógnak a nyakukban, némelyik igen nehéznek látszik. Széles, időnként ketchupos mosollyal várják az indulást. Néhány perc késés után – láttam a vezetőt rohanni a kulcsokkal – 12.39-kor, a GP-38-2 nekiindul, vissza Burlington felé, kerülő úton, a 151-es pályán, a kertek alatt, ha úgy jobban tetszik. Kocsi nincsen mögé akasztva, nincs is rá szükség, mert a néhány utas és a két vasutas jól elfér a szóló motorkocsiban. A 1335-ös személyvonat legközelebb csak délután közlekedik, de a kerülő járat

20

vonatozási lehetőséget biztosít a 151-es vonalat búcsúztató vasútbarátoknak.

A GP-38-2 belső terét magas támlájú ülésekkel rendezték be valamikor. A szürkés mintás üléshuzat már gusztustalanra koszolódott, de vandalizmus nyomát nem látom. A pálya meglepően jó állapotú, hetvenre saccolom a tempót, elviselhető döccenésekkel.

Van abban valami felemelő, ha az ember négy hobbiutas és két vasutas társaságában robog végig egy lezárásra váró vasútvonalon. Nem is tudom, miből táplálkozik ez az érzés. Talán mert mind ott akarnak lenni, és ezt tudják magukról és a másikról is. Az utazás csendes, senki nem töri meg az elmélyültséget, amivel a 151-es vonalat búcsúztatjuk.

Délután három körül döcögünk be Burlington állomásra. Jó kis vonatozás volt. És egy kevés pénzt is kerestem.

21

A kánikula hirtelen jött. Sose bírtam a meleget, magas a vérnyomásom, tudják. Mindig kikészülök nyáron. Rengeteget tudok izzadni, kitikkadok, elfáradok, az a nagy sistergő gömb az égen minden erőmet kiszívja.

Érzem, ahogy tapadok a peronhoz, legszívesebben már lefeküdnék, olyan nehezemre esik állni, mintha a Nap ott ülne a nyakamban. Behunyom a szemem, kis fekete foltok rohangálnak előttem, majd mögöttük bizalomgerjesztően feltűnik az SD-40-2. Mintha a felmentő sereg közeledne, hangos trombitaszóval. Érdekes, hogy nincs meg az oldalán az új sorozatszám. Már korábban is feltűnt, hogy sok gépen csak a helye látszik. Amilyen gyorsan felragasztották őket, olyan gyorsan tünedeznek el.

Kérkedőn tolja felém a sárga pofáját, előtte az ütköző, mint valami furcsa, erőszakos szájszerv. Legszívesebben megsimogatnám, aztán eszembe jut, hogy

22

ha a klíma nem működik a fedélzeten, akkor végem, a felmentő sereg meg elverten hazakulloghat.

A célom Oskaloosa-Pella.

Tegnap jelentkezett a nő. Kicsit reménykedtem, hogy megúszom a munkát a héten, de a következő hétre melegrekordot jósolnak a híradókban, és akárhová kapcsolok, sehol sem kecsegtetnek enyhüléssel. Szóval azt gondoltam, jobb minél előbb túlesni a dolgon. Nem mintha nem kerestem volna eleget az elmúlt fél évben, ahhoz, hogy kihúzzam a nyarat, de büszke vagyok arra, hogy minden megbízást teljesítek. Nem tudom elengedni magam. Csak ez a hőség ne lenne! Izzadságban tocsog minden, én pedig nem szeretek izzadtan munkához látni. Az emberek közelsége idegesít az egészben a legjobban, azt hiszem. Mármint az, hogy megérzik az izzadságom szagát, és azt, hogy a bőröm

23

ragacsos. Persze, én is érzem ezt rajtuk, nade ők fizetnek, nem igaz?

No, mindegy. Legalább vonatozhatok egyet. Ha az ember lehúzza a redőnyöket, és beveszi magát a ventillátorok és a jeges üdítők közé, jobb, ha olyan hobbit választ magának, mint a szalvétagyűjtés. Vonatozni nem lehet otthon.

Felkapaszkodok az SD-40-2-es egyik kocsijába. Affene. Rossz kondiban vagyok, a Nap teljesen lemerít. Meg kell próbálnom feltöltődni utazás közben, minden erőmre szükségem lehet. Általában szükség szokott lenni rá. Rég kinőttem már a csikóévekből.

Induláskor a vonat félig sincs, a klíma keményen küzd a kánikulával. A kocsiban elviselhető a hőmérséklet, de nem akarnám kipróbálni a klíma kapacitását, ha zsúfolt a vonat. Az ülések elég tágasak, de hosszabb távon nem igazán kényelmesek. A szerelvény

24

minden indulásnál pillanatok alatt eléri az utazósebességet, a motor elcsendesedik, csak a klíma zúg és a kerekek csattognak.

A keresztező mellékvonalak életében a legizgalmasabb pillanatok a négyes csúcstalálkozók. Most két SD-40-2-re és két GP-38-2-re számítok, de három SD-40-2 és egy GP-38-2 vonat sorakozik Oskaloosa állomáson. Ez mindig vicces. Sosem lehet tudni, ki indul tovább elsőnek. Szerintem gyakran a vezetők sem tudják, sem az állomásfőnökök, sem a beosztottjaik. Sokat várakozunk.

Először a Farson felé tartó SD-40-2 indul el, utána a délnek tartó. A GP-38-2 két pótkocsival kelet felé közlekedik. Az indulásokat a vasutasok olaszos jövés-menése színezi. Mintha mindenki kinyomulna a menesztésekhez, majd visszahúzódna az irodákba, hogy egy kalapból kisorsolják a következő indulót.

25

Ezeken a csúcstalálkozókon gyakran visszafordulnak a jegyvizsgálók a keresztező vonattal. Ez most is így történik, sőt először úgy néz ki, mozdonyvezetőt is cserélünk, de az új vezér nem bír bemenni a vezetőfülkébe. Nem véletlenül, mert a Farson-ba tartó vonat kulcsával próbálkozik. Egyszerűen összekeverte az SD-40-2-ket.

Végül mindenki a saját vonatát vezeti tovább.

A kocsiban csak hárman izzadunk. Nem kabinos kivitelezésű, talán nem is baj, az ablakok ugyan nem nyithatóak egészen, csak a felső részük állítható bukóra, azért valamicskét bejárja a kocsit a levegő.

Egy elhagyott állomástábla mellett robogunk el, de annyira elnyom a hőség, hogy nem bírom elolvasni, mi a helység neve. Csak a valaha volt állomás lepusztult épületét látom, és a fabudit,

26

ami még tartja magát, bár görnyed előrefelé a viszontagságok alatt. Cigarettára gyújtok, és rövidesen a Gondolkodó pózában találom magam. Meg sem lepődök.

Egy darabig még ringatózunk az acélakváriumban, végig az Iowa-folyó napsütötte partvidékén, a táj kellemes, változatos. Erdők, ligetek, gyümölcsösök, gabonatáblák váltják egymást.

Nem sokkal dél után befutunk Pellába. Csak leszállásnál veszem észre, hogy a vonat középső terében sokkal hűvösebb van. És azt is csak most tudatosítom, hogy megálláskor vagy egy, vagy kettő lépcsőfok bukkan elő az ajtó alól, attól függően, hogy milyen a peron.

Úgy tervezem, hogy leszállás után nem rohanok egyből a nőhöz. A víz lever, amikor eszembe jut, hogy a papírt, amire a címet felírtam, elhoztam-e egyáltalán. Az átázott bermuda nadrágom egyik

27

zsebében rátalálok. Nagyot sóhajtok. Ez oké. Kicsit ki kell eresztenem a gőzt, mielőtt felkeresem a kuncsaftot, és amúgy is itt az ebédidő. Szóval rövid sétát teszek a kellemes, árnyas Chariton utcában, és közben megeszek néhány rétest.

A rétes séta után kiülök a pályaudvar kocsmájának teraszára, csak ketten vagyunk, én és a sör. Másfelé is alig mozog ember a rekkenő hőségben. Megérkezik Marion County felől a SD-40-2, öt utassal a fedélzetén. Az utasok és a kétfőnyi személyzet haladéktalanul árnyékba húzódnak, csak a vonat izzik tovább a napon. Rövidesen egy GP38AC sorakozik fel a közelében, ez indul majd Ankeny felé. Bár ez csak később derül ki, amikor a hangos bemondja, mert iránytábla egyiken sincs.

Legurítom a söröm maradékát, majd az állomás várójában elhelyezett

28

várostérkép elé lépek, és megkeresem az utca nevét, amit a papírra írtam.

Na, ez rendesen lefárasztott, alig vonszolom magam. A pályaudvaron többen néznek is, szerintem attól félnek, hogy összeesek, de én nem csinálok ilyesmit. Egy fejkendővel törölgetem a homlokomat, amit a nő lakásáról hoztam el. Jeges teát veszek az egyik hot dog árusnál, és szétnézek az állomáson.

Rengeteg hátizsákos, táskás fiatal áll a peronon. Nyaralni mennek. Mintha fizetnék őket. Ebben a melegben! Szerintem csak télen volna szabad nyaralni. Ezt én mondtam? Micsoda butaság! Biztosan az agyamra ment a hőség!

A végén csak négyen lettünk a fülkében, mert az ifjoncok népes csapata egy átlós Rathbun Lake-i vonatra vár. Közben az is befut a peron másik oldalára, jó hosszú szerelvény és utasok

29

is vannak rajta szépen. Fiatalok, színesek, hangosak.

Zajukat magunk mögött hagyjuk, ahogy az őskori GP9-es 14:02-kor álmos nyikorgással nekivág a pusztának, Burlington felé. Milyen kényelmes a vonat öregsége. Arra gondolok, hogy majd egy reggel, ébredés után a tükörbe nézek, és egy ilyen GP9-est fogok látni. A Nap tényleg kiszívta az agyamat, azt hiszem.

Mahaska után egészen jól nekilendül vonatunk. Kezdem magam gyorsvonaton érezni, de már a következő megállóhely magasságában visszalassulunk. Ottumwánál kitérőzünk egyet egy Alcos vonat miatt, amely hosszú gondolavagonokat húz maga után, sokat-sokat, azután ismét nekilendülünk, és gyorsvonatszerűen közlekedünk egészen Pleasantig.

30

A baloldalon bámulom a napfényben fürdő üres vágányokat. Csak egy sárga gépezet tekereg, és hátul áll egy SW1200-as meg egy-két teherkocsi. Úgy látszik az a néhány tehervonat is nyaralni ment, amelyeket itt szoktam látni.

Két fiatal gyerek érkezik. Csak köszönnek, nem kérdezik meg, hogy leülhetnek-e. Egyszerűen becuccolnak, és sört nyitnak. Nagy hátizsákkal utaznak, ezek is nyaralni mennek. Mehettek volna ugyanoda, ahová a többi hippi, akkor izzadhatnék szép nyugodtan, egyedül.

Jön a jegyvizsgáló, kezeli a jegyeket, a kölykök oda se figyelnek rá, söröznek tovább. Az egyikük egy hosszú hajú gyerek, magasabb, mint a társa, a lobonc mögött helyes arcot sejtek. Ilyen kuncsaftom még sosem volt. Úgy értem, ezek a jóképű lázadók sose hívnak. Soha. Pedig ennek most akár ingyen is megtenném.

31

Nemsokára leszállnak, szemetet és testszagot hagynak maguk után a fülkében.

Eseménytelen, épp ezért tökéletes vonatozás után ülök a Burlington pályaudvar első vágánya mellett, és a söröm felett borongok a világ rosszul berendezett mivoltán. Kibelezett mozdonyokat dobnak a szemétre, vasútvonalakat szűntetnek meg, tehervagonok rohadnak eldugott települések gazzal benőtt állomásain. Közben autópályákat építenek, olcsóbb is, kényelmesebb is. A vasúthálózat kék értérképe lassan elhalványul, és helyette az autóutak vérvörös hálózata firkálja össze a tájat. Vajon fejlődik-e a világ vagy csak bonyolódik ?

A nyár jött, aztán ment, nem hagyott nyomokat, ahogy egyik évben sem hagy, hiába a tomboló, perzselő kánikula, őszre ugyanúgy kihűl a világ, mint egy évvel azelőtt.

32

Napsütésben indulok otthonról, de mire a Great River Bridge-hez érek, már úgy zuhog, mintha soha sem akarna elállni. A Jefferson pályaudvarnál már ismét kacsingat a Nap, haloványan, mégis biztatóan. Az aluljáróban kiépített pénztárban gyakorlatilag sorban állás nélkül megkapom a jegyem. Jó sokba kerül, régen vettem ilyen drága jegyet, nade úgysem én fizetem, nem igaz?

A 10:05-kor Iowa City-be induló gyorsvonat hét kocsiból áll. Összebarmolt, koszos kocsik.

Az utolsó előttiben találok helyet. Kívülről erősen időjárásverte, belülről lepukkant, de látszanak a takarítás jelei. A fűtés csak indulás előtt öt perccel kezd éledezni. Ekkorra már gyakorlatilag a kocsi feltöltődött, minden négyesben legalább ketten vannak.

Két fiatal lány ül le velem szemben. Nagyon komolynak látszanak. Nem a

33

röhögcsélős fajta. Főiskolások vagy egyetemisták lehetnek, szerintem bölcsészek. Egyikük sötétbarna haja, és szemüvege enged erre következtetni. A másik vidámabb színekbe öltözött, sárga, kék, rózsaszín kockás miniszoknyát visel, de barátnőjéhez – ha barátnők egyáltalán – hasonlóan szótlan. Nem akarom bámulni őket, ezért a keresztrejtvény újságomba mélyedek. Csak néha elegyednek beszédbe. Rövid társalgások, száraz témák. A miniszoknyás feláll, ellebeg az arcom előtt, az ablakhoz lép, tompa puffanás, ahogy a gumi a gumihoz ér, és az ősz szagorgiája berobban a kocsiba. Azon kapom magam, hogy behunyt szemmel szívom be a levegőt, a velem szemben ülő szemüveges lány pedig úgy tanulmányoz, mint valami kísérleti fehéregeret. Elmosolyodok, várom, hogy visszamosolyogjon, de nem ez történik. Előtúr a táskájából egy újságot, a Respectively Today mai kiadását, és nekilát kiolvasni belőle az összes betűt. Eszembe jut, hogy a jövő

34

héten be kell fizetnem a pénzt, hogy a hirdetésem továbbra is megjelenjen az újságokban. Az ablaknál álldogáló lány rágyújt. Én ismét behunyom a szemem.

Elszundíthattam, mert amikor újra kinyitom, már szinte üres a kocsi. A lányok eltűntek. A rejtvény újságom mellettem az ülésen. Valószínűleg a lányok tették oda, miután kicsúszott a kezemből. Kinézek az ablakon, vajon túlrobogtam-e már a célállomáson, de nem, még minden oké.

Nyomasztó az egyedüllét. Egy szót sem beszéltem velük, mégis. A Nap erőlködik, az üvegen keresztül kellemes meleggel von be. Én az ablakra tapadok. Elképesztő mennyiségű szemét hever a sínek mellett. A vidéki kisvárosok külterületein, kiserdőiben egy csomó, ócska lemezekből összetákolt kunyhó áll. Alakul a bádogváros. Tiszta Dél-Amerika. A töltés szélén beton aljak hevernek beépítésre várva. Nem tegnap

35

kerültek oda, már szépen zöldülnek és szürkülnek.

Talán hazamehetnék. Talán nem kellene ma dolgoznom. A kuncsaftnak mindegy, mikor érkezem.

New Bostonban is csak egy SD-40-2 és egy felsővezeték munkagép áll a tágas állomáson. Teherpályaudvarán a szokásos rozsdatemető mögött felbukkan néhány árúval rakott tehervagon is.

Muscatine után kimerészkedek a mellékhelyiségbe. Gyalázatosan néz ki, bár mostanában takaríthatják, de a régi szutyok már levakarhatatlanul beleívódott mindenbe. A csúf látvány után kellemes meglepetés, hogy működik az öblítés, van víz a kézmosóban, szappan és kéztörlő áll az utasok rendelkezésére.

West Brachben egy 1887-es gőzőst állítottak ki, elég romos állapotban,

36

ráadásul össze van barmolva. Elkeserítő látvány.

Rosszkedvűen szállok le a vonatról. Az öltönynadrágom meggyűrődött az utazás alatt, nem gyakran történik ilyesmi. A levegőben lehet valami. Valami nagyon magányos. Valami szomorú. A kuncsaft ma bónuszt is kap a pénzéért.

Nem lett jobb kedvem. Üres vagyok. Ahogy ott ülök a pályaudvar restijében, és a poharamat nézegetem, csak azon jár az eszem, hogy mennyire büdös van itt. A klozett és a szemetesek szagát érzem. És az emberekét. Dohányfüst, a kilöttyent pia, a szájakból előterjengő italbűz.

Negyven perc van visszaútig, otthagyom a szívfacsaró pályaudvart, és felmászok a mellette emelkedő töltésre. A sínek egy négyvágányos ásványrakodó állomásra vezetnek. Vonat jó rég járhatott erre. A fémtolvajokról szóló legendákra gondolva nézelődöm, de nem látom,

37

hogy bármi is hiányozna. Nem látom semmi akadályát annak, hogy akár azonnal is használni lehessen a rakodót. De hiába jönne ide vonat, nincs itt már semmi elszállítani való. Megborzongok. Nem tudom, hogy a hely halott hidege vagy az őszi délután hidege borzongat. A vágányok között kitaposott ösvények jelzik, hogy rendszeres a gyalogos forgalom. Mindkét oldalon régi bányászházak állnak, lakóik nem tűnnek módos embereknek, de nincs olyan égbekiáltó nyomor és kosz, mint amivel más helyeken találkoztam. Boldogulnak valahogy a bányák bezárása után is.

Visszafelé rálátok a vasútállomás előtti buszmegállóra. A buszokról sokkal többen szállnak le, mint a mi vonatunkról, érkeznek haza a bejárók. Az iskolás korúak vidáman zajonganak, ügyet sem vetnek az állomás romjaira.

Visszacaplatok a pályaudvarra. Egy frissen festett GP-38-2 áll a 6-os

38

vágányon, ez repít haza, ha minden összejön. Az üléshuzatok kopottak, a csomagtartó léceket kitördelték, itt-ott cigarettavégek gurulnak ki az ülések alól. Az ablakokat szürkére verték az elmúlt napok esői.

Szép tájakon haladunk. Rövid ideig útitársam is akad, egy barátságos idősebb asszony telepedik le velem szemben. Együtt révedünk vissza az időbe, amikor még működtek a bányák, amikor még karbantartották a vasút mellett omladozó istállót és állatokat tartottak benne, és nem voltak körülötte szeméthegyek. A cserkésztábor kerítésén belülről naponta öt szénszállító vonatot láttam, manapság ötévente egyet.

Már idefelé is feltűnt, hogy mintha bekerítetlen lovak legelnének a sínek mellett. Most jobban megnéztem, be vannak kerítve a lovak, de a vonat is a kerítésen belül döcög egy darabig. Mindkétszer le is kellett lassítani egy

39

kicsit, hogy a lovaknak legyen idejük félrehúzódni a motorkocsi elöl. Kíváncsi vagyok, hogyan zárják le a kerítést a sínek felett. Valószínűleg a lovász kiballag, és beakasztja a kaput.

Érzékszerveim már beálltak a szürkeségre, a délutáni sötétedés ellenére is élvezni tudom a Mahaska keleti nyúlványainak szépségét. A magányom kissé felenged, határozottan olyan, mintha a nyakamat szorongató kezek, kicsit lazulnának. Ismét elszunyókálok, és már csak arra ébredek, hogy visszaérkeztem a Jeffersonra.

A nadrágom még jobban összegyűrődött, a kalapomat sehol nem találom. Ellopták vagy elgurult? Gyorsan megtapogatom a zsebeimet, a cigarettatárcám és a pénztárcám a helyén. Csak a kalap nincs sehol. Bosszankodom egy keveset, azután elindulok az ajtók felé. Vagy csak nem vettem észre? Visszafordulok, hogy megnézzem a

40

megrongált csomagtartón, de nincs ott. Nincs hát, soha nem raktam volna oda fel. Legyintek, de bánt a dolog.

Ahogy lelépek a lépcső legalsó fokáról, úgy érzem, mindenki engem néz. Na, ő az, ő hagyta el a kalapját.

Most nem a hirdetések Hercegének érzem magam, hanem csak egy idősödő állampolgárnak.

Vigyázok, a cipőm ne legyen túl mocskos, kerülgetem a latyakot és a szürke havat. Minden gyorsabban piszkolódik a városban, a hó is. Kiszállok a taxiból, fizetek, elrendezgetem a sálam, megigazítom magamon a ballont, úgy lépek be a pályaudvarra. Késésben vagyok, a tél megfogta kicsit a közlekedést, de még benn áll a vonatom. Azt mérlegelem, van-e időm jegyet venni? Aztán az jut eszembe, öreg vagyok már a blicceléshez. Vagy nem? Végeredményben én vagyok a Herceg.

41

Megindulok a vonat felé, és megelőzök egy viháncoló társaságot. Középen kövér gyerek, egy mobiltelefont lóbál a kezében, amiből dörömbölős diszkózene kiabál. Ahogy elhagyom őket, valaki utánam szól: Megmutassam, merre van a temető?

Talán mégsem a Herceg vagyok. Visszakanyarodok a pénztárhoz, és szépen megváltom a jegyem.

Találok egy üres kupét. Leroskadok az ülésre, anélkül, hogy különösebben megvizsgálnám az állapotát. Tudom, hogy elkoszolódott, leharcolt, de most valahogy nem zavar. Inkább magamat siratom.

Egyre nagyobb teher ez a munka. Talán abba kéne hagynom. Talán visszavonulhatnék végre. Öreg vagyok. Valóban: megmutassam, merre van a temető?

42

Az utazás régebben feldobott. Még néhány hónapja is el tudtam telni a gyönyörűségével. Mostanra meguntam. Nagy a baj, amikor az ember már unja a saját hobbiját. A felnőttkori hobbikra gondolok. Nem vagyok tinédzser, hogy hobbit változtassak, nem, nem vagyok tinédzser.

De nyugdíjasnak jó volnék.

Talán ezt kéne tennem.

Igen. Még a mai megbízás, azután vége. A Herceg utoljára akcióban. Lehet, meg kellene örökíteni valahogyan. Ha ahhoz a fickóhoz mennék, aki egyszer le akarta videózni az egészet, nem lenne gond. Talán meg kellett volna engedni neki. Akkor most lenne egy felvételem erről a korszakomról. Lenne egy felvételem a Hercegről. Persze dugdoshatnám egész hátralévő életemben, de legalább lenne valami

43

kézzelfogható. Késő bánat. Még kamerás mobilom sincs.

A vonat fáradtan zötykölődik, úgy kéreti magát, mintha maga sem szeretné a havat, mintha fáznának a kerekei. Álmosító napsütés szűrődik be a szutykos, szürke ablakon. Az étkező asztalkára könyökölök, lábam a mostanra felmelegedett radiátorhoz szorítom, és visszarévedek azokba az időkbe, amikor szerettem vonatozni. Igen, az ízét határozottan a számban érzem. Az illatát az orromban. A rezgését a bőrömön. Az ujjbegyeimen. Szerelem.

A kövér gyerek nyit be a kupéba. A mobilján még mindig dörömböl a diszkó, de kicsit mintha halkított volna rajta. Megkérdezi, van-e szabad hely, mire mutatom, hogy persze, hogy van. Betelepedik. Nincsen csomagja, csak egy újságot szorongat abban a kezében, amelyikkel nem a telefont markolja. Leül, srégen velem szembe, és

44

kihajtogatja a Daily Haraldot. Két hete utaltam nekik a pénzt a hirdetésért, szóval, ha a mai után befejezem, jó nagyot bukok az üzleten. Nem beszélve a telefonokról. Le kell cseréltetnem a számomat. Mindegy. Egyszeri kiadás, azután csend lesz.

A kölyök gyorsan halad az újsággal, látszik, hogy nem pazarolja az energiáját a hosszabb vagy mélyebb cikkekre, csak a színesek érdeklik, meg a sport. Egyszer megdermed. Arca felderül, és közelebb hajol az újsághoz, mintha nem akarná elhinni, hogy valóban azt olvassa, amit olvas. Azt hiszem elérte a hirdetést. Felhúzza a szemöldökét, és elmosolyodik. Egy ilyen korú gyerek valószínűleg így reagál, ha egy ilyen hirdetést olvas. Elneveti magát. Most már biztos vagyok benne, hogy az én reklámomat olvassa, a Herceg reklámját.

Kívülről tudom a szövegét. Két teljes napomba telt, mire kitaláltam, és

45

annyiszor rágtam át magam rajta, hibákat keresve, hogy a végére megtanultam.

„Ha az élet megpróbáltatásai alatt úgy érzi, lassan összeroppan, ha szociálisan kirekesztettnek érzi magát, ha genetikailag elnagyoltnak, ha magányos, ha kiégett, ha minden szürkébbnek tűnik, ha egyszerűen nincs jobb programja, csak hívja az alábbi telefonszámot, és vegye igénybe forradalmian új szolgáltatásomat!

555-Herceg”

A kölyök a mellette dörömbölő telefonhoz kap, és egy pillanatra sem hagyja abba a vigyorgást. Már tudom, mi következik. Többször is az újságra kell néznie, hogy be tudja ütni ezt az igazán egyszerű számot. Nem akarom, hogy felhívjon. Vagy igen? Talán jól esne most. Talán felszabadítana. Ha már úgyis ez az utolsó napom az üzletben.

46

A gyerek tárcsáz, és a füléhez emeli a telefonját. Elhűl, amikor a zsebemben megszólal az enyém.

A rendőrök, háttérben a rémült kalauzzal, beözönlenek a fülkébe, engem látnak hátulról, ahogy a kölyök felett állok, egyik kezemmel a grabancát markolom, a másik ökölbe szorítva, és lecsap újra és újra és újra. A gyerek hájas arca még jobban feldagadt, orra még laposabb az ütlegeléstől. Beszakíthatnám a fejét, ha akarnám, de az emberi élet kioltása nem opció. Az egyik rendőr a pörölyként le-lesújtó karomra veti magát, de lerázom magamról. Újból a fiú arcába csapok. A szemei keresztbe állnak. Ő akarta. Nincs bennem részvét. Újabb csapásra emelem a kezem, amikor egy másik rendőr, vagy talán kettő is egyszerre, hátulról belém rohan, olyan módon, hogy átbucskázok a kölykön, és a fejemet beverem a radiátorba. Émelygek, de még néhányat a gyerek felé rúgok. A rendőrök lassan padlóra szorítanak, amíg

47

már mozogni sem tudok, és akkor szép lassan megnyugszom, és nem ficergek tovább a törvény kezei alatt.

Látom, ahogy a vinnyogó gyerek az újságra mutogat. Csak valamiféle ostoba reflex lehet, amivel magyarázatot akar adni, sokkal inkább magának, mint a rendőröknek arra, ami vele itt történt, nyilvánvaló, hogy később le fogja tagadni az igazságot. Az egyik rendőr felemeli a padlóról a Daily Haraldot. Pontosan a hirdetésnél van kihajtva. Olvasni kezdi. Kívülről tudom a szövegét:

„Ha az élet megpróbáltatásai alatt úgy érzi, összeroppan, ha szociálisan kirekesztettnek érzi magát, ha genetikailag elnagyoltnak, ha magányos, ha kiégett, ha minden szürkébbnek tűnik, ha egyszerűen nincs jobb programja, csak hívja az alábbi telefonszámot, és vegye igénybe forradalmian új szolgáltatásomat!

48

555-Herceg

A szolgáltatás ismertetése:

Amennyiben a szolgáltató és a megrendelő az árban meg tudnak egyezni, a szolgáltató személyesen keresi fel a megrendelőt, és veri félholtra. A szolgáltató birkózó alkatú, 78-80 kiló. A szolgáltató garanciát vállal, hogy nem töri el a megrendelő egyetlen csontját sem, és nem öli meg, nem használ fegyvert, csupán egy szolid verésben részesíti.

A szerződő feleknek, a díjon felül két pontban egyet kell érteniük:

1. Sem a megrendelő, sem más nem perelheti be a szolgáltatót a verés miatt, amit végül is a megrendelő rendelt.

2. A megrendelő nem küzd a verés ellen, és nem próbál semmilyen fizikai értelemben kárt okozni a szolgáltatónak.

49

A megrendelő továbbá vállalja a következőket:

A szolgáltató tömegközlekedést használ, ebből következik, hogy bármely társaságnál megváltott busz-, vonat-, hajójegye, bemutatás után kiegyenlítésre kerül. Sürgős esetekben a panorámarepülők, helikopterek, magánrepülők, hajók, taxik által kiállított számlák kiegyenlítése szintén a megrendelőre hárul. A megrendelő semmiképpen sem várhatja a szolgáltatót vonat-, busz-, hajó-, taxi-, vagy bármilyen más állomásokon, a szolgáltató meglepetésszerűen szándékozik a megrendelőre támadni, ez az árban foglaltatik.

A megrendelőnek pontos útleírást kell adnia arról, a lakóhelyén belül hogyan lehet eljutni a lakásáig.

Ha elkerülhetetlen, állnia kell az utaztatás költségei mellet, a szolgáltató

50

hotelszámláit, illetve az étkezésekről kiállított számlákat.

A szolgáltató véletlenszerűen választja meg az időt, amikor felkeresi, és összeveri a megrendelőt. Ez bármelyik napszakban lehet, nappal vagy éjszaka, amikor alszik vagy zuhanyozik, vagy csak úgy általában a legvédtelenebb.

A verés közben előfordulhat, hogy a lakásában található használati tárgyak közül néhány összetörik. Pl.: a szolgáltatónak be kell törnie az ablakot, hogy bejusson a házba, vagy fel kell borítania az asztalt, ha a megrendelő megpróbál elfutni előle. Ezeket a plusz költségeket természetesen szintén a megrendelő állja.

Amennyiben a megrendelő házas, illetve gyermekei vannak, előfordulhat, hogy a szolgáltató őket is bántalmazza. Erre szerencsésebb felkészíteni őket.

51

A szolgáltató elfogad készpénzt és csekket.

A szolgáltató csak az esetben vállal felelősséget a szolgáltatás minőségéért, amennyiben a megrendelő a szolgáltatóval előzetesen telefonon pontosítja a kondíciókat.”

Ahogy vezetnek végig a pályaudvaron, vasakban, hatan állnak körül, nagyon vigyáznak rám, vigyáznak a vén csontra, én a vonatokat nézegetem. Egy SD-40-2-es motorkocsi indulásra készen pöfög az egyik távoli vágányon, csak néhány hobbiutas zsong körülötte, talán a lezárásra váró 228-as pályát járják be ma, még egyszer utoljára. Egy GP9-es hét kocsival érkezik az állomásra, a hét kocsiban hét utas, a pofája fáradtan vicsorog felém, mintha tükörből nézne rám. A GP-38-2, a rászáradt latyakkal, a mocskos ablakokkal ostobán pislog utánam. Tudom, hogy az összes utas az ablakokban áll, és engem bámul, csak a

52

kövér gyerek nem, őt a rendőrök nem engedik az ablakhoz.

A restiből is előrajzik a néhány iszogató, a törzsvendégek korábbi esetekről fognak beszámolni az átutazóknak, de csak később, most mind engem bámulnak, némán. A jegypénztáraknál a pénztáros nők és a jegyváltók is csendben szemlélik, ahogy átvonulok a téren.

Mindenki figyel. Egy pillanatra nem rohannak sehova. Nem kerülgetik a tócsákat, nem firkálják össze a mozdonyokat. Nem olvassák az újságokat, nem karikázzák be a hirdetéseket. Nem tárcsáznak. Majd csak később. Amikorra a rémálom már oly messzinek tűnik, hogy az emléke is szitássá válik, csak akkor, mert akkor muszáj, mert nem felejtődhet el. A rémálmaikat élik. Ha segítesz nekik, hálásak érte. De csak a saját hálószobáikban, a nappalijukban, a

53

konyhájuk szétvert bútorzatának romjain. Üvöltve üdvözlik a fájdalmat. Mint a rikoltó vonat. Hagyják, hogy végigzakatoljon rajtuk, hogy bejárja minden érzékszervüket, csoda utazás.

És akkor, ott, egy pillanatra én is átérzem a csodájukat, és nem öregember vagyok, akinek meg kell mutatni, merre van a temető, nem uram, hanem a Herceg vagyok.

54

Négyezer bakancs

Legalább kétszáz fok volt a napon. A kölyök egy kézikocsi rakfelületén feküdt, és az eget bámulta. A madarak vonulását nézte? Alacsonyan szálló vadászgépet? Repülő csészealjat látott?Nem. Nem is a felhők formáját figyelte, bár az egyikük egy női fenékre emlékeztette. Ahogy a forró szél fújta, úgy változott lassan fagyivá. Gyakorlatilag mindegy.

A kétszáz fokban kétszáz társa körülötte forgolódott, gőzölgő, izzadó gépként válogatták a térre kidobált bakancsokat. Párosítani kellett őket. Öt-hatszáz párra volt szükség, hogy a fronton harcolóknak jusson. Jó bakancs. Halottak bakancsa. Öt-hatszáz kellett, de legalább négyezer darab fetrengett egymáson, kétezer pár négyezer bakancsa. Balosok, jobbosok. Ez vajon melyikhez tartozik? Nem láttál egy ilyen

55

ocsmány színűt? De, itt van. Ez is balos, bazmeg. Addig nem megyek sehova, amíg ennek a párját meg nem találom. Jézus, segíts, felforr az agyam! Nem is hiszel Jézusban, te gyökér. Majd hiszek, ha szakadni kezd a hó.

A kölyök szünetet tartott. Magasról szart a rendfokozatokra. Neki nem dumázhatott senki. Túl sokat látott, túl sok mindenen ment át. Anélkül, hogy feladta volna, mint annyian mások. Mint ez a kétszáz, körülötte, és a kétezer, akiknek a lábáról lehúzták a bakancsokat.

Két cigit szívott egymás után. Törökülésben a kézikocsin. Bőven volt helye, még csak három pár bakancs várakozott a platón. Végignézett rajtuk, egy fényes feketére bokszolva, egy matt barnán, rozsdafoltokkal, talán vérrel, egy fűző nélkül, a csattnál összefogatva.

Gyenge volt a cigi, azért szívott kettőt. Messzire pöckölte a dekket, egy ismerős

56

katona gallérját célozta, de nem érzett nagy csalódást, amikor nem talált bele. Egyáltalán semmit sem érzett.

Ezután nyúlt el a kocsin, koszos rongyot gyűrt a feje alá, mert nyomták a deszkák. Csak nézte az eget. Mit láthatott? Csak a kéket, nem? Abból viszont jó sokat. Jó messzire, fel. A hasán dobolt. Régi szám, már alig emlékezett rá. Megérezte a saját áporodott izzadságszagát. Arra gondolt, talán kibújhatna a zubbonyából. Valószínűleg senki sem szólna rá. Napozna egy kicsit. Elvetette az ötletet, nem akart megmozdulni, és akkor veszett bele először az égboltba.

Mit csinál, kérdezte az egyik katona a másiktól. Nem látod? Alszik. Ennyi. De nyitva a szeme.

Álmodozott? Nem olyan világban élt, ahol nagy divat lett volna álmodozni, mindenki két lábbal állt a talajon, ami

57

sokkal egészségesebbnek bizonyult, mint elkalandozni időnként. A bakancsok gazdáira gondolt? A mennyek kapujára? Hogy hányan léptek be rajta az elmúlt években? Nagy részüket látta távozni. Akiknek tudta a nevét, azokét is elfelejtette rég. A halottak ugyanannyira nem érdekelték, mint az élők.

Istent kereste?

Nem.A kölyök egy elmélet megfordításán

dolgozott. Sokáig dolgozott rajta, és végig lárvaszerű vigyor játszott az arcán. Csak bámulta, bámulta az eget. Aki a kocsi mellett elhaladt, mind felnézett, mi lehet, ami ennyire leköti, de semelyikük sem látott semmit. A bakancsok lassan szaporodtak a platón, a három párból négy lett, öt, tizenkettő, harminc. Már nem fértek a kölyöktől. Parancsot hiábavaló lett volna adni neki. Csak megkérni lehetett. A törzsőrmester és az egyik baka félénken közeledett felé. A

58

kölyök a száját rágta belülről. A ritkás szőke haja, amit a Nap tovább fakított, hanyagul tekergőzött fel a kékség felé. A törzsőrmester először azt hitte, csak a talajt néha-néha végigseprő szél műve, csakhogy a hajszálak egyre inkább a levegőbe nyúltak, amíg a kölyök feje is mintha nyúlni kezdett volna, majd a nyaka, a felsőteste, a lábai, a lábai vagy tíz méteresre nyúltak, az egész egy tizedmásodperc alatt játszódott le, végül, mintha egy porszívóval szippantanának fel egy vízcseppett, a kölyök rakétaként süvített el a nagy kékségbe.

A törzsőrmester és a katona szótlanul meredtek egymásra. Körülöttük a százkilencvennyolc katona némán meredt az égre.

A kölyök egy elmélet megfordításán dolgozott. Ha sokáig bámulsz a szakadékba, a szakadék visszabámul beléd, és lezuhansz. Mi történik, ha sokági bámulsz az égbe?

59

A szárnyak működtek

A szakállas férfi megpróbálta becsukni az ajtót, de a nyurga gyorsabb volt, a lábfejét a résbe csúsztatta.

- Ezt nevezhetjük hűvös fogadtatásnak. Be sem invitálsz?

- Ha nem muszáj, akkor nem.- Azt hiszem, muszáj lesz. Ha kell,

egész éjszaka itt állok. Tudod, hogy megteszem.

- Tudom – mondta a szakállas férfi, és beengedte a kései látogatót.

- Így mindjárt más – a nyurga csuromvizes esőkabátját a kanapéra hajította.

- Ne dobáld szét a holmidat – mondta a házigazda, és a kabátot a padlóra lökte.

- Lazulj el egy kicsit – válaszolta a másik, és lehuppant a fotelbe.

- Ez az én tévénéző fotelom – a szakállas a vendége fölé tornyosult.

- Gratulálok, igazán ronda darab.

60

- Mondd gyorsan, mit akarsz, aztán eridj tovább.

- Hát nem látogathatok meg egy öreg cimborát?

- Mi nem vagyunk barátok.- Ezt minden alkalommal eljátszuk.

A nyurga megvakarta a fejét.

- Mikor romlott meg ennyire a kapcsolatunk? – kérdezte.

- Tudod te azt jól.- Nem adnál mégis valami

támpontot?

A szakállas akkora lendülettel rúgta állcsúcson a nyurgát, hogy az a fotellal együtt hanyatt borult. Néhány másodpercig nem adott életjelt. Aztán feltápászkodott, és a lábaira küzdötte az első pillantásra könnyebbnek tűnő fotelt is.

61

- Miből van ez? Ozmiumból? – zsörtölődött. Ajkától az álláig vékony vércsík futott.

- Megölted a fiam.- Bocs az állólámpáért. Nem akartam

összetörtni, csak ahogy felborítottam az éjjeliszekrényt…

- Ez elég jó támpontnak?

A vendég letörölte a vért, és leült a fotelbe.

- Tényleg ennyi évszázad után kell visszakanyarodnunk erre a témára?

- Kérsz még egyet?- Nem, hagyd. Egyelőre elég lesz.- Kiköpöd végre, miért jöttél?- A fiad halála nem az én hibám volt.

Senkinek se a hibája. Csak szerencsétlen baleset.

- Kapd be, Hermész.

A nyurga hátrahőkölt.

62

- Mióta szétszéledt a család, nem szólítottak így. Idegenül hangzik.

A szakállas leült a kanapéra.

- Még csak azt sem mondhatod, hogy a projekt megbukott – Hermész előrehajolt a fotelban. – A szárnyak működtek.

- Kérdezd erről a fiam.- A szárnyak működtek. Megszöktél,

nem? És nézd meg! 1949-et írunk, és ma már az emberek minden nap repülnek. Utaznak, szállítanak, háborúznak a levegőben. Ha így megy, nemsokára eljutnak a Holdra! Mindez azokkal a szárnyakkal kezdődött! Te is tudod.

- Nem emlékszem, hogy felhívtad volna a figyelmem a Napra.

- Talán valóban kimaradt a használati utasításból. Akkoriban sok dolog volt a világgal. Azt sem tudtam, hol áll a fejem.

- Szomorúan hallom, mennyit melóztál.

63

- Ha akkor Minósz elé állsz a találmánnyal, a fiaddal együtt gazdag életet élhettetek volna. De te meg akartál szökni.

- Az ember már csak ilyen.- Daidalosz, Daidalosz – a vendég

ismét kényelmesen hátradőlt. – Vagy… Hogy is nevezed magad mostanában?

- Gilmore T. Schjeldahl.- Ja. Hülye név.- Kösz.- Szóval, amit mondani akarok, az,

hogy még mindig ellenségként kezelsz. A jó öreg beidegződések! Az istenek csak játszanak az emberekkel. A szagomtól is hánynod kell, nemigaz?

A szakállas nem válaszolt.

- Én már nem vagyok isten. A keresztények egyistene rendesen befűtött a családi vállalkozásnak. Csak a kreativitásom maradt.

- Hoztál valamit, vagy tényleg csak a szád akarod tépni?

64

- Nem jövök csak azért ide, hogy a fiadról társalogjak veled. De a legújabb mesterművem témába vág.

Hermész a zsebében kotorászott, majd büszkén felmutatott egy papír tárgyat.

- Egy hányózacskó? Ezt már feltalálta más. Viszlát, Hermész.

- De nem ezt a hányózacskót! Figyeld csak! Műanyag bevonat az éleken! Nem folyik ki a cuccos, érted?

- Vidd innen a francba – legyintett Daidalosz.

- Mi a probléma, öreg barátom?- Hogy megadtam neked a címem.- Te az örök feltaláló vagy, én meg a

feltalálók istene. Voltam. Nem tehetek róla, hogy továbbra is remek ötleteim támadnak.

- Remek ötleteid.- Ha nem valósítom meg őket,

felrobbanok. Régen is így volt. A helyzet nem változott olyan sokat, mint gondolnád. Ma is szerencsésebb, ha egy

65

ember vezeti rá a többit, hogy mi lenne jó nekik. Ha kiállnék a térre, hogy plasztik bevonatos hányózacskó, kiröhögnének. De téged hülyére fognak fizetni a jogokért. Tuti balhé. Nincs benne hiba.

- Annak idején valami hasonlót mondtál a szárnyakról.

- Igaz. Az az egyik első projektem volt. A fegyverek és a kerék után azt hittem nem tudok hibázni. Belátom. De azóta nem kárpótoltalak eléggé? Olyan találmányokat adtam neked, mint a fűrész, a fejsze vagy a fúró. Megtanítottalak a fafaragásra. És te készítetted az első „élő” szobrokat.

- Ez mind igaz – mondta Daidalosz. – De egy hányózacskó, műanyag élekkel. Nem is tudom…

- Szerencsésebb, ha egészségügyi zacskónak nevezed. Később kifejleszthetsz egy fajtát terhes nőknek is. Tudod, mit? Itt hagyom az éjjeliszekrényen. Rendben? Gondolkozz rajta, és ha megtetszik az ötlet, vidd el a

66

találmányi hivatalba. Hallgasd meg, ők mit szólnak hozzá – mondta az existen, és a zacskót a szekrényre tette. – Imádni fogják.

Daidalosz hallotta, ahogy Hermész becsukja maga mögött az ajtót. Az egészségügyi zacskót nézte, a műanyag élekkel, és a kétségei egyre töpörödtek.

67

Maddox Aston balladája

Az új-mexikói Abeytas sosem büszkélkedhetett semmilyen nevezetességgel, egészen addig a napig, amíg Maddox Aston és barátnője, Gia Burby ki nem rabolták a szomszédos, és sokkal ismertebb Los Lunas városi bankfiókját.

Hol tudok pénzt váltani? Los Lunasban.

Hol bérelhetek kocsit? Los Lunasban.

Honnan rendelhetek valami olaszt? Los Lunasból.

Értik már?

Abeytas csak egy pattanás volt a sivatag fenekén. Csak néhány egymás mellé felsorakoztatott, homokszínű ház, elnagyolt erkélyekkel, egy vadnyugati szalonnal, és egy valaha élénk rózsaszínben pompázó gyorsétteremmel,

68

a Grovers-szel. Ha bárkinek bármire szüksége volt, átautózott Los Lunasba. Vagy átgyalogolt. Az ember azt hinné, a sivatagban csak végtelen, beláthatatlan és bejárhatatlan távolságok léteznek, de ez nem így van. Az apró településeket egymáshoz annyira közel szórták el a homokban, mint a „kösd össze a számokat” rejtvények számait, megőrizték a mintát, a legtöbb városkából, ha jól a távolba néztek, el lehetett látni a másikba.

A Grovers előtt egy Chevrolet Colorado parkolt le. Felkavarta a port, ami csendesen tapadt rá az amúgy is egyre szürkülő étterem falára. Egy rövidnadrágos figura szállt ki az autóból, és egyből a bejárat felé vette az irányt. Keki színű ingjének hátát átizzadta, és narancssárga bobsapkája alól előtűnő homloka is csillogott a pusztító hőségben. Benyitott a vendéglőbe. A fából összetákolt Saloon Frisco tulajdonosa,

69

Reg idegesen ellépett az ablaktól. Ezt a vendéget is elbukta.

- Jó napot! – mondta az idegen.

- Üdvözöljük a Grovers-ben – válaszolt Pat, a fehér, lekerekített sarkú pult mögül. – Miben segíthetek?

- Fel tudná váltani ezt a százast?

- Minek?

- Odakinn láttam egy cola automatát. Bedobnék egy coke-ot.

- Idebenn is tartunk coke-ot.

- Valóban?

- Igen. És Pepsit is.

- Akkor egy coke-ot kérek.

- Foglaljon helyet!

70

Az idegen felmászott az egyik bárszékre, Pat pedig elé tette a coláját.

- Köszönöm. Meleg van ma, mi?

- Errefelé általában ilyen meleg van.

- Szakad rólam a víz. Jarales messze van még?

- Tizenegy mérföld. Kocsival húsz perc.

- Kár volt megállni. Most már mindegy.

- Nem épp a világ legjobb helye.

- Miért mondja?

- Túl sok ott az indián. Még mindig frusztráltak. Érti?

- Akkor is ott van dolgom.

- Értékesítési ügynök?

71

- Valójában fegyvereket árulok.

- Puskákat?

- Automata fegyvereket. De ne ijedjen meg, nem a jaralesi indiánok felszabadítási frontját fegyverezem fel. A nevem Robert Cone.

Kezet fogtak.

- Zsidó?

- Anyám izraeli volt.

- Engem Pat-nek hívnak.

- Régóta dolgozik itt, Pat?

- Négy éve.

- Az rengeteg idő.

- Ahogy befejeztem a gimit, ide jöttem.

72

- Van gimnázium a városban?

- Nem, Los Lunasban végeztem.

- Milyen a forgalom?

- Az én kiadásaimat fedezi.

- A tulaj nem cseszegeti?

- Évek óta nem láttam. Szerintem elfelejtette, hogy Abeytas-ban éttermet nyitott. Nem csodálkoznék rajta.

- Kedves helynek tűnik.

- Ez egy temető, uram.

- Nem szeret itt lenni?

- Nem.

- Akkor miért nem lép le?

73

Ekkor újra nyílt a Grovers ajtaja, és egy borostás fiatalember lépett be, kopott csizmában. Cone közelebb hajolt Pat-hez.

- Hűha, az előbb indiánok, most meg megjöttek a cowboy-ok!

Bizalmaskodó mosolya lehervadt, amikor észrevette, hogy Pat egy pillantásra sem méltatja, hanem a fiatalember felé lépdel a pult mögött.

- Mr. Aston! – kiáltotta a fiú a borostás felé.

- Hello, Pat – mondta a jövevény.

- Hogy van?

- Adj egy coke-ot, oké?

- Természetesen! Hozom máris!

Cone szemével végigkísérte, ahogy Aston átvágott az éttermen, és végül leült

74

az egyik hátsó asztalhoz, a kerek ablak mellé. Pat mozdulatai nagy izgalomról árulkodtak. Majd elejtette a colát, azért csak sikerült letennie a borostás fickó elé az asztalra. Aston kezet nyújtott a srácnak, aki majd összecsinálta magát örömében. Mintha Mick Jagger-rel fogott volna kezet. Cone nem hallotta, mit beszélnek, csak látta, ahogy Pat remegve válaszolgat, képén méretes vigyorral, a kezeit tördeli és hajbókol, végül elhátrál az asztaltól, be a pult mögé. Amikor ismét Cone-nal szemben állt, arca vörös volt a felhevültségtől. Igen, mint aki Mick Jagger-rel találkozott. Egy kiscsaj, aki Mick Jager-rel találkozott.

- Régóta ismeri azt az úriembert? – kérdezte Cone.

- Négy éve – válaszolta Pat, akinek még mindig nem sikerült lehiggadnia. Idegesen törölgetni kezdett egy poharat, és időnként egy-egy pillantást vetett Aston irányába.

75

- Pont mióta itt dolgozik.

- Úgy van.

- Kicsoda ő?

- Ő Maddox Aston, uram.

- Értem.

- Igen.

- Őőő… Nekem is ismernem kellene valahonnan?

- Nem ismeri Maddox Aston-t?

- Félek nem. Árulja el, mit kéne tudnom róla!

- Nos… Nem is tudom. Egyáltalán nem hallott róla?

- Nem.

76

- Pedig benne volt az újságokban. Legalábbis az Abeytas Sundown lehozta. És a Caliente Revo is.

- Róla cikkeztek?

Cone még egyszer végigmérte az ablaknál üldögélő alakot.

- Bizony.

- Mégis, ki ez az ember?

- Ő az oka, hogy nem lépek le ebből a koszfészekből.

- Aha. Folytassa!

Aston az odakint meg-megerősödő szellők által felkavart homokfelhőket figyelte. Amikor négy éve először lefékezett a Grovers előtt, sokkal kegyetlenebbül kavargott a por az autó körül. Az időjárásjelentés szerint az északról érkező 76 km/h-s szél tovább is

77

fog erősödni, pedig már így is eléggé összekócolt mindent, ami az útjába került. Először Gia ugrott ki a Freelanderből, és rögtön összerándult ijedtében, ahogy a szél néhány cserepet lesodort az egyik közeli ház tetejéről. Maddox összeszedte a padlón mindenfelé heverő kézi fegyvereket, szerencse, hogy nem ragadtak be a pedálok alá, gondolta, majd segített a lánynak, aki mind az ötvenhárom kilóját beleadva próbálta kirángatni a jókora sporttáskát az autóból. Ahogy a szajré kiszabadult, Gia majdnem hanyatt esett, csak az utolsó pillanatban találta meg az egyensúlyát. Maddox is kiugrott, bevágta maga mögött az ajtót, megkerülte a kocsit, és kézen fogta a lányt. A baljában egy negyvenötöst szorongatott, próbálta védeni a szemét a kavargó portól, úgy vonszolta Gia-t a gyorsétterem bejárata felé.

- Az én műszakom volt, amikor beléptek. Minden műszak az én műszakom – mondta Pat. – Szóval

78

bevágódott az ajtó. Először csak Mr. Aston-t láttam. Aztán a háta mögül előbújt a barátnője, Miss Burby. Gia. Egy nagy táska volt nála. Rögtön észrevettem Mr. Aston kezében a pisztolyt. És volt nála még egy az övébe dugva, egy meg kilógott az egyik zsebéből, a nadrágzsebéből. Szóval jól fel volt fegyverkezve. Arra gondoltam, na jól van, ennyi az életem. Nem volt egy nagy szám, de már úgyis vége.

Ekkor ismét nyílt a Grovers ajtaja. Két tinilány, a csúnyácska fajtából, lépett az étterembe. Egyikük kis töltöttgalamb, vörös haja két copfban meredt az égnek, másikuk egy cingár szőke, az Los Lunas Középiskola kármin-fehér kardigánjában és térd fölé érő, piros szoknyában.

Ahogy beléptek kíváncsi és kutakodó pillantásokat szórtak szét a helyiségben. Úgy pásztáztak, mint két viharvert világítótorony. Tekintetük gyorsan átsiklott Cone-on. A kis dagi intett Pat-

79

nek, de vele sem foglalkoztak többet. A szőke hirtelen felvisított, arcához kapta a kezeit, a copfos követte a tekintetét, majd ő is visongani kezdett. Cone nem hitte el. A két csitri Aston-t bámulta, és süvöltött tovább. Mintha Mick Jagger-t látnák. Mintha. Ja.

Aston a válla fölött lassan a zaj irányába fordult, aztán, mint aki régóta ismeri a lányokat, és megtanulta elviselni rajongásukat, visszafogott mosollyal feléjük intett. A lányok átszáguldottak a termen, csak Aston asztalánál álltak meg, aki illedelmes mosollyal, és fejbólintással üdvözölte őket. Cone csak foszlányokat hallhatott a halk, visszafogott beszélgetésből. Szia, Lucy. Janie. Hogy van, Mr. Aston? Már nagyon vártuk.

- Na, most már tényleg érdekel, hogy ki ez a pacák! – mondta Cone. – Miért kezelik úgy, mint egy rock-sztárt?

80

- Biztos azért, mert annyira romantikus, amit csinál – válaszolta a pultos.

- Hé, hé, hé, Pat! Ez nem hangzott túl férfiasan.

- Tudja, Mr. Cone, néha le kell vetkőznünk a férfiúi büszkeségünket.

- Na jó, miért, mit csinál? Mi olyan romantikus ebben az alakban?

- Minden évben, ezen a napon visszatér ide, Abeytas-ba, ide, a Grovers-be, hogy találkozzon a barátnőjével.

- A barátnőjével?

- Igen. Miss Burby-vel. Gia-val. Akivel kirabolták Los Lunas bankját.

- Kirabolták. Ezért voltak nála a fegyverek.

- Igen.

81

- És Gia-t is ennyire szeretik itt?

- Abeytas-nak ők az egyetlen legendája, uram. Gia és Maddox. Maddox és Gia.

Aston fülében duruzsoltak a két tinédzser szavai, de valójában meg sem karcolták a tudatát. Hellyel kínálta a lányokat, bólogatott, mosolygott, válaszolgatott néhány szóban, de egészen máshol járt.

Maddox: Pakoljad a táskába! Add oda neki a táskát, bébi!

Pénztáros: Milyen táskába?

Gia: Ebbe! Mozgás!

Maddox: Senki más nem mozdul! Arccal a földnek! Mit nézel, haver? Nem láttál még fehér embert?

Pénztáros: Mindegy milyen címletek?

82

Maddox: Mit?

Pénztáros: Mindegy milyen címletűek a bankjegyek?

Maddox: Mindegy hát! Csak tömjed a táskába, ember!

Pénztáros: Csak mert a filmekben mindig a kis címletekre mennek rá.

Maddox: Tényleg? Bébi, szólj rá a latin szeretőre, hogy a földet bámulja, rendben?

Pénztáros: Igen. Kis címletek.

Maddox: Te aztán belevaló banki ügyintéző vagy, mi?

Pénztáros: Remélem, uram.

Maddox: Azért az ügyfélkártyámat nem akarod megnézni, ugye?

83

Pénztáros: Nem, uram.

Maddox: Jó, mert most épp nincs nálam. Na, igyekezz!

Gia: Mi a fene tart ennyi ideig?

Maddox: Kifogtuk a hónap dolgozóját!

Gia: Szia! Engem Gia-nak hívnak!

Pénztáros: Üdvözlöm, Gia! Az én nevem Jacob.

Gia: Szia, Jacob!

Jacob: Jó napot!

Maddox: Na, elég! Lapátold tovább a lóvét, ha nem akarsz egy kiló ólmot a seggedbe… Jacob!

Jacob: A betétkönyveket is?

Maddox: Mi a francnak?

84

Jacob: Ha nem, hát nem.

Maddox: Várj csak! Szerinted el kellene vinnünk a betétkönyveket?

Gia: Szirénák!

Maddox: Francba! Gyűrjed bele a papírokat! Igyekezz! Gyerünk! Gyerünk!

Jacob: Parancsoljon, uram!

Maddox: Lépjünk le, bébi!

Gia: Szia, Jacob!

Jacob: Viszontlátásra, Gia!

Aston tenyerébe temette az arcát, rázta a nevetés. A két lány megilletődve nézett rá. Ő intett egyet-kettőt a levegőbe, mintha a zavart szeretné elhessegetni, és bocsánatot kért. Csak eszembe jutott az a vicc, mondta. Melyik vicc? Amikor két teknősbéka talál a sivatagban egy

85

konzervet. Nem tudják, hogyan kinyitni, erre kitalálják, hogy valamelyiküknek el kell menni konzervnyitóért, a másik vigyáz a kajára. Kisorsolják, ki mit csináljon. Az egyik távozik, a másik marad, őrzi a konzervet. Vár egy napot, egy hetet, egy hónapot, egy évet, tíz évet, a haverja még sehol. A huszadik év végén nem bírja tovább, nekiáll foggal, hogy felnyissa a dobozt. Ekkor egy szikla mögül előugrik a másik teknős, és azt mondja: Tudtam, hogy csalni fogsz, ezért el sem indultam!

A lányok felkacagtak, szívből jövő kacaj. Aston fáradt szemekkel és féloldalas mosollyal figyelte őket. Azt mondta, rendeljenek valamit a számlájára. Odaintették Pat-et, aki ment, és felvette a rendelést.

Cone magára maradt a pultnál. Ekkor tűnt fel neki a bár mögötti tükörre firkantott aláírás. Kacifántos betűk voltak, de az x-et és a ton végződést

86

minden nehézség nélkül ki lehetett venni. A fickó aláírta az étterem tükrét. Cone tekintete továbcsusszant, és meglátta a tükrön elszórtan felragasztott újságkivágásokat. Ilyen messziről csak a címeket tudta elolvasni, Abeytas pokla, Vérfürdő délben, ilyenek, és látta a képeket, több is volt belőlük, szinte minden cikkhez tartozott egy, de mind ugyanazt ábrázolta: a fiatal Aston-t, talán pont az érettségi képét szerezték meg a lapok. Azután felfedezett egy sérülést a bár egyik polcán. Mintha egy görcs lett volna a fában, ami aztán kiesett. Egy lyuk. Jobban meresztgetni kezdte a szemeit, és meg mert volna esküdni rá, hogy a piás üvegeken túl, egy torz képen, egy ementáliszerűvé lyuggatott polcrendszer bújik meg. A tükörről nem lehetett megállapítani, hogy négy évvel azelőtt lecserélték-e vagy sem.

- Hol is tartottam? – kérdezte a pultba visszatérő Pat.

87

- Jó sok fegyver volt az ürgénél – mondta Cone.

- Ja, igen – Pat elkezdte kikeverni a lányok által rendelt turmixokat. – Szóval ott álltak az ajtóban. Nagyon erős szél fújt. Sikított, tudja. Ezek meg ott álltak az ajtóban, a félhomályban, mögöttük homokfelhő, ők néznek rám, én nézek rájuk, aztán Mr. Aston felemelte azt a jókora mordályt. Egyenesen rám szegezte. Az étterem meg épp tele volt. Mégis, mindenki csöndben maradt. Nem volt pánikolás, ha érti, mire gondolok. Azt hinné az ember, hogy ilyenkor elindul a fejetlenkedés, de mindenki higgadt maradt. És csöndes. Legfeljebb nem kávéztak tovább. Mr. Aston és Miss Burby beljebb jöttek, becsukták az ajtót. Ahogy a szelet kizárták, még csendesebb lett minden. Mint amikor senki nem tudja, mit kéne mondani, tudja, milyen az.

88

Pat kivitte a turmixokat Aston asztalához. Ekkor lépett be az ajtón két újabb vendég. Két motoros, amennyire Cone meg tudta ítélni. Hosszú hajukat rastaba fonták, bőrcuccaik a sivatag homokjától porzottak. Mindketten napszemüveget viseltek. Körülnéztek az étteremben, majd szinte egyszerre elvigyorodtak, és átcsörtettek a helyiségen, hogy csatlakozzanak Aston asztaltársaságához.

Maddox állt szemben a pultos fickóval, mutatóujja az elsütő billentyűre feszült. Senki mást nem látott, akit személyzetnek gondolhatott volna.

Végignézett az étterem közönségén. Három kislány ült a hozzájuk legközelebb eső boxban. Mindannyian rájuk meredtek, az egyik rágózás közben maradt úgy, mintha kiakadt volna az állkapcsa. A következő boksz üres volt, a harmadikból azonban két fej kandikált a jövevények felé. Egy ritkás hajú,

89

szemüveges alak és egy pirospozsgás, zsíros nő bámulta őket. A messzebb elhelyezett kerek asztalok egyikénél egy fiatal nő ült, megbabonázva bámulta az előreszegezett fegyvert, kávéjáról teljesen megfeledkezett. Az ablak melletti asztalok egyikénél két bőrkabátos suhanc hamburgerezett, csak akkor hagyták abba a flamózást, amikor Pat a pultra dobta a törlőruhát, és a magasba emelte a kezét. Most Gia lábait hesszölték erősen.

A lány a sporttáskát a padlóra ejtette, közvetlen a bejárat mellé, és keresgélt benne, amíg a kezébe nem akadt a .45-ös Magnum, azután felegyenesedett, és nem törődött a szajréval.

Maddox csak hosszú másodpercek után törte meg a mély csendet.

- Los Lunasból jövünk – mondta.

- Valahogy sejtettem – válaszolta Pat.

90

- Ne flegmáskodj velem, öcsi – Maddox még előrébb nyújtotta a pisztolyt, Pat pedig még magasabbra emelte a kezeit. – Hol van a kocsid?

- Kocsim?

- Ja, a kocsid! A verda, a gép! Tudod! Automobil!

- Nincsen kocsim.

- Oké! Kinek van kocsija? – kérdezte Maddox, és végigjártatta a fegyver csövét az étteremben tartózkodókon. Senki nem jelentkezett.

- Senkinek? Ez vicc, igaz?

Ismét csend következett.

- Ha okosan viselkednek, senkinek sem esik baja – mondta aztán.

91

Csend. Az összes szempár rájuk szegeződött, a szél zúgását csak nagyon messziről lehetett hallani, a pult fölé függesztett, fekete macskás óra pedig egykedvűen tik-takkolt.

Derült égből villámcsapásként szólalt meg a wurlitzerből a Cry Baby. Maddox a zaj irányába perdült, és két golyót diktált bele a gépbe. Az elhallgatott. Újra beállt a csend. A vendégek mozdulatlanul bámulták.

- Nyugodjon meg, uram – kezdte Pat. – Ez csak Janis Joplin. Nagyon jó szám.

- Kuss legyen! Gyere ki a pult mögül, és állj ide az ajtóba!

Pat, továbbra is felemelt kézzel kievickélt a pult mögül, és beállt a bejárati ajtó mögé. Maddox folytatta a rendezkedést.

92

- Azt hiszed, nem ismerem Janis Joplin-t? A többiek is! Gyerünk! Felállni! Mindenki! Hé, hülyegyerekek!

A két suhancra fogta a pisztolyt.

- Dobáljátok el az ablaktól az asztalokat, és húzzátok oda a boxokat! Most! Gyerünk már! Mi a probléma?

- Hé, haver! Nyugi, nem kell idegeskedni! – mondta az idősebbik, aki még szintén erősen a pubertást nyomta.

- Haver? Láttam, hogy néztél a csajomra. Ha még egyszer előfordul, kitépem a szemgolyóidat, és gésa-golyócskákat csinálok belőlük neki ajándékba.

- Figyelj, haver…

- A koponyádat meg virágcserépnek fogom használni. Tele van a ház zöldséggel. Úgysem tudom már hova

93

rakni azt a sok szarságot. Világos voltam?

- Mi nem akarunk balhét.

- Az kurva jó, mert én sem. Na, mozgasd a ványadt valagadat, húzzátok a boxokat az ablak elé.

- Oké, haver.

- És még valami.

- Igen?

- Hidd el, hogy nem akarsz többet havernak szólítani.

A kölykök égő arccal nekiláttak, elhúzták a könnyű szerkezetű asztalokat az ablaktól, majd elkezdték azok helyére ráncigálni a boxokat, amelyekből a vendégek az étterem legtávolabbi sarkába húzódtak.

94

- Figyelj oda a pattanásosakra – mondta Maddox, majd otthagyta velük Gia-t, és a többiek elé lépett. – Legnagyobb sajnálatomra Önök a túszaim. Pech, hogy épp itt tartózkodtak. Rohadt egy vasárnap délután, tudom, de kérem, működjenek együtt velünk, és akkor minden oké lesz, legfeljebb mi halunk meg, maguk meg hazamehetnek megvacsorázni. Vagy akár itt is megvacsorázhatnak, ha még lesz kedvük hozzá. A lényeg, hogy ne értsük félre egymást. Én csakis a saját érdekeinket tartom szem előtt. Önöket élő pajzsnak fogjuk használni. Ha bármiféle veszély fenyegeti a barátnőmet, vagy engem, a mi életünk előrébbvaló akármelyikükénél.

A srácok befejezték a pakolást.

- Kérem, fáradjanak utánam! Ti is, lányok! Nem lemaradni!

Maddox a barikádként összetolt boxok mögé vezette a társaságot, majd utasította

95

őket, hogy az üléseknek háttal, a padlóra üljenek. Csak Pat volt talpon, akit az ajtóba állított. Maddox felé fordult.

- Hé, pultos fiú!

- Igen, uram.

- Mi a neved?

- Pat.

- Jól van, Pat, engedd le a kezed! A te feladatod, hogy figyeld, mi történik odakinn. Ha rendőröket látsz, sikítasz, világos?

- Igen.

- Oké. Gia, gyere egy kicsit!

Maddox: Sose hittem volna, hogy ilyen nehéz kocsit szerezni Amerikában. Vagy, ha már itt tartunk, benzint.

96

Gia: Talán nem is követnek már. A szélvihar egyre közeledik.

Maddox: Fene tudja.

Gia: Ha mégis jönnek, eltüntetjük őket.

Maddox: Eltüntetjük?

Gia: Igen.

Maddox: Hogyan?

Gia: Egy varázslattal.

Maddox: Varázsolni fogunk?

Gia: Igen.

Maddox: Mi a trükk?

Gia: Meg kell csókolnod.

Maddox: Szeretem, ahogy dolgozol.

97

De a rendőrök nem tűntek el. Öt járőrkocsi bontakozott ki a homokfelhőből. Rögtön felfedezték a Freelandert. Lefékeztek a Grovers előtt, és az egyik autóból kiszállt egy rendőr. Egy széllökés azon nyomban nekicsapta a kocsi oldalának. A puskáját elejtette, kalapja messzire repült. A társa alig bírta visszarángatni a kocsiba. Maddox végignézte a jelenetet. Egy darabig mozdulatlanságba dermedt minden, csak a homok kavargott. Majd a járőrkocsik nagyon lassan megindultak a Grovers bejárata felé. Maddox abban a pillanatban tüzet nyitott rájuk a zárt ablakon keresztül, a boxok barikádja mögül. Gia a bejárat egyik oldalán keresett fedezéket, a remegő Pat mellett. Az egyik kocsi lámpái, hűtőrácsa és szélvédője szilánkokra robbant, és az offenzíva lefékezett. A tüzet nem viszonozták.

Nem akartak ablakok nélkül maradni a homokviharban, ami arról árulkodott, hogy jóval bölcsebbek voltak Maddox-

98

nál. A kitört üvegen át beömlött a homok első hulláma, és rögtön megtöltötte a szemeket szúró fájdalommal, a szájakat ropogással, a pórusokat verejtékes kiszáradással. Maddox minden erejét megfeszítette, és az egyik boxot a kirobbantott ablaktábla kerete elé tolta. A homok kavargott még egy rövid ideig a levegőben, majd leüllepedett.

Maddox idegesen rángatta a fegyver csövét, végig az összes túszon, de senki nem mozdult fölöslegesen, csak a szemüket dörzsölgették, és köhögtek. Gia jelezte, hogy mindent a kezében tart. A férfi ismét az ablak felé kapta a tekintetét. A kilyuggatott rendőrautó ugyanott állt, ahol a poklot rázúdították, valószínű volt, hogy a benne tartózkodók halottak. A többi járőrautó, a főút túloldalán álló szalon előtt parkolt. Nem lehetett kivenni, hogy ülnek-e bennük, vagy sem.

- Tüzet nyitottak? – kérdezte döbbenten Cone.

99

- Igen – mondta Pat. – Ha kinéz azon az ablakon, láthatja a Saloon Frisco-t odaát. A rendőrök oda vették be magukat. Remélem, nem fizettek a szobáért. Kritikán aluli kóceráj.

- Megsorozták az éttermet?

- Igen. Innen a szalonnak hat ablaka látszik. Mindegyikből tüzeltek. Olyan volt, mint valami dobszóló kánonban, vagy nem is tudom. Rengeteg fegyverük volt. És rengeteg lőszerük. Nézze csak!

Azzal Pat leemelte a fekete és a vörös Johnny Walker-t a háta mögött lévő polcról, és most már Cone tisztán láthatta a lőszerek ütötte lyukakat.

- Nem érdekelte őket, hogy vannak-e túszok?

- Ezek szerint… Ne kérdezze, mi volt aznap a fejükben. Talán csak jó sok konyak.

100

- Kurva élet!

- Szó szerint.

- És mi történt?

- A golyók mindent szétszaggattak. Az ablakszilánkok többeket megsebesítettek. De nem mertek felállni a boxok mögül. Engem Miss Burby rántott le a padlóra, nehogy kilyuggassanak. Ha nem teszi meg, ott maradok állva. Belebámultam a torkolattüzekbe.

Cone összeráncolta a szemöldökét, és beleivott az üdítőjébe.

- Aztán az egyik lány felsikoltott, és eldobta magát.

- Eltalálták?

- El bizony! A többiek is sikítozni kezdtek. Nagyon hangosak voltak. Mr. Aston odakúszott a lányhoz. Közben

101

mindenfelé golyók cikáztak. Mindenki őt nézte.

- A barátnője is?

- Igen, Miss Burby is.

- Nem próbálta meg lefegyverezni?

- Nem lett volna tisztességes.

- Mit mond? Nem lett volna tisztességes? Túszként tartották fogva! Azt mondták, hogy élő pajzsnak fogják használni, ember!

- Egy perccel azelőtt mentette meg az életemet. És tudtam, hogy Mr. Aston megölt volna, ha hozzáérek.

- Nem értem magát. Ez az ember meg a nője túszul ejti, veszélybe sodorják az életét, és maga beengedi őket újra meg újra? Hogy itt randizgassanak?

102

- Nem állok közéjük. Hogy tehetném?

A Grovers előtt egy limuzin fékezett. Méltóságteljesen kanyarította be nagy testét a vendéglő parkolójába. Vakítóan fehér volt. Csakúgy, mint a sofőr által kitárt ajtón kilépő nő kosztümje, retikülje, cipője, kalapja és napszemüvege. A nő nem köszönt, amikor belépett, csak biccentett egyet Pat felé, majd ráérősen Aston asztalához lépdelt. A férfi ránézett, és mindketten elmosolyodtak.

- Ki ez a nő? – kérdezte Cone.

- Ő Miss Elizabeth Bogue. A Bogue olajtársaság örököse.

- Ő is Aston rajongója?

- Épp egy kávét fogyasztott, amikor az egész dolog történt.

103

A lány halott volt. Maddox a suhancok felé kiáltott, hogy kússzanak a vécé irányába, majd megpróbálta megnyugtatni a lány barátnőit. Gia nézte, ahogy a férfi a golyózápor kellős közepén a két hóna alá vesz egy-egy kis csitrit, és hangos sss-sel csitítgatja őket. Pat-hez fordult, és azt mondta neki, másszon be a pult mögé. Pat engedelmeskedett. A lányok megnyugodtak Maddox karjaiban, most suttogott nekik valamit, és ők is elkezdtek a vécé irányába kúszni. A mellékhelység biztos rejtekhelynek tűnt. Egy beugróban alakították ki, a szellőzőnyílásokat leszámítva távol mindenféle ablaktól, bár, Maddox tartott tőle, ha a rendőrök ilyen tűzerővel folytatják az ostromot, hamarosan átlyuggatják a falakat. Pillanatnyilag azonban megfelelt fedezéknek. Már csak a házaspárt és a fiatal nőt kellett eldugnia valahova. A nőhöz fordult, és megpróbálta átkiabálni a hangzavart.

104

- Kövessenek, megnézzük, elférünk-e a pult mögött!

A nő válaszolt valamit, de a nagy fegyverropogásban és üvegcsörömpölésben Maddox nem hallotta, kezét a füléhez emelte, hogy jelezze is ezt. A nő legyintett, megkopogtatta a mellette gubbasztó szemüveges férfi vállát, és mutatta neki, hogy kövessék. A pacák a fejét rázta. Maddox idegesen lóbálta a fegyverét. A fiatal nő most a kövér asszonyhoz beszélt, de az is csak rázta a fejét. A nő tanácstalanul nézett Maddox-ra. A férfi sürgette, úgyhogy elkúszott a halott lány mellett és csatlakozott hozzá.

- Maga azt mondta, élő pajzsnak fog használni minket – mondta a nő.

- Kiraboltam egy bankot, és megöltem néhány zsarut. Azt hiszi lelkiismeret furdalásom lesz egy hazugság miatt?

105

- Nem. Persze, hogy nem.

Maddox tovább irányította a nőt Gia felé, ő maga pedig a kereszttűzben rekedt házaspár felé kúszott.

Gia fedezte a nőt, amíg a pult mögé mászott. A lány mellett, a bejárati ajtó szinte cafatokban lógott, szitává lőtték a rendőrök, a szél egyre nagyobb felhőkben hordta be a kavargó homokot. Gia a garbója nyakát felhúzta az orrára, a szemét szorosan bezárta, és csak szorította a fegyverét.

Maddox elérte a szemüveges férfit. Körülöttük mindent kicsipkéztek a becsapódó lőszerek.

- Jöjjenek! – mondta.

- Menjen a francba! – válaszolt a férfi.

- Ha élni akarnak, velem kell jönniük!

106

- Maga miatt kerültünk ekkora szarba!

- Jól van, akkor üljön le egy sarokba, és haljon meg! És Ön, asszonyom? Ön is meg akar halni? Vagy inkább végignézi velünk a pult mögül, ahogy kiontják a fickó beleit?

A szemüveges alak Maddox felé ütött, de az elhajolt. A férfi féltérdre emelkedett, és egy golyó abban a pillanatban keresztülrohant a koponyáján. Csendesen terült végig a padlón. A zsíros asszonyság felsikoltott. Maddox próbálta nyugtatni, és a földön tartani, de a nő nem csitult, és nagyon ficergett, félő volt, hogy őt is elkaszálják. Körülöttük csillárok zuhantak a padlóra, a tető recsegett, ropogott felettük, a boksz barikád elemei nyikorogva távolodtak az ablaktól. A szél vadállatként üvöltött, és telefújta a Groverst homokkal.

Hirtelen éktelen robaj nyomta el a lövöldözés zaját és a szél sikolyát.

107

Hatalmas reccsenés. Gia összerezzent. Megpróbált kinézni az ajtón, de a szemei rögtön megteltek homokkal. A fegyverropogás abbamaradt. Maddox kikukucskált a boxon ütött ezernyi lyuk egyikén. A homokfergetegen keresztül csak foltokat látott, de mintha a Saloon Frisco kisebb lett volna. Jézusom, a szél letépte az emeletet, gondolta, de tudta, hogy olyan szerencséjük nincsen.

Pedig majdnem. A szél belekapaszkodott a szalon északra néző oldalába, és az első emelet három szobáját kiszakította az épületből. A bútorok, a térelválasztó elemek, a berendezési tárgyak és az emberek végigbucskáztak a tetőn, majd eltűntek délen, a homokviharban. Reg büszke volt magára, amiért a lakókat már korábban a pincébe tessékelte. Így csak a hekusok szívták meg, Los Lunas-ből. Még hárommal kevesebb. Úgyse fizettek a szobákért. Reg tudta, hogy a szél már a kritikus 110 km/h-s sebesség fölött

108

száguld, de nem szólt a zsernyákoknak. Nyugodt maradt, régóta ráfért volna már egy felújítás a krimóra, na majd most, a katasztrófabiztosításból futni fogja. Csak arra ügyelt, hogy az északi szárnyat elkerülje, és ha már kísérgetnie kellett a járőrparancsnokot, akkor a legdélebbi szobájába vezette.

A rádió bemondta délelőtt, hogy mi várható, és az előrejelzés igaznak bizonyult. Persze a rádió az összes többi elektromos berendezés már rég nem működött. A telefonok szintén hasznavehetetlenné váltak. Abeytas a túszdrámájával együtt el lett vágva a külvilágtól.

Ahogy a lövöldözés abbamaradt, Maddox talpra rángatta a padlón bálnaként ficánkoló nőt, és a pult felé vonszolta. Az sikított, és rúgkapált, majd jókora csattanással megérkezett a pult mögé. A következő pillanatban a Grovers teteje elrepült. A srácok és a lányok a

109

vécében, Pat, a fiatal nő, a zsíros asszonyság, aki abbahagyta az üvöltözést, Gia és Maddox mindannyian egyszerre kapták fel a fejüket. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig a fölöttük kavargó homokviharba meredtek, aztán mindent elborított a por. A pult mögött bújkálók a padlón térdeltek, derékig betemetve. Maddox és Gia a férfi kabátját húzták a fejükre, a többiek pedig követték példájukat és a ruhadarabjaikkal próbáltak védekezni. A szél a nyakukba sodorta a piás üvegeket, a cigarretás dobozokat, a pulton kiállított fánkokat és egyéb édességeket. Szerencsére a pénztárgép kifelé borult.

Maddox felemelte a fejét, a pultos fickót kereste.

- Van pincétek, Pat? – kiáltotta, amikor megtalálta.

- Van, a konyhából nyílik!

110

- Akkor irány a konyha!

A szél gyilkos csörömpölés hangjait hozta, úgy játszott az utcán maradt autókkal, mint a matchbox-okkal.

- Várj csak! Akkor szakácsotok is van?

- Naná! Azt hitte a kalapból húzom elő a hamburgert? Yuji.

- Mit?

- Yuji. Így hívják.

- Az meg miféle név?

- Japán a srác!

- Na nem baj! Nyomás tovább!

Maddox hagyta, hogy Pat átvegye az irányítást, maga elé engedte a fiatal nőt, és bíztatólag felmutatta a hüvelykujját a zsíros asszonyságnak. A vendégek

111

négykézláb, bizarr libasorban eltűntek a pult kanyarulatában.

Gia: Most már gyere!

Maddox: Mindjárt, csak kihozom a srácokat és a pénzt!

Gia: Lószart!

Maddox: Csak figyeld ki!

Gia: Meg ne merj halni!

Maddox: Tudsz valami tuti módszert?

Gia: Egy varázslatra gondolsz?

Maddox: Bizony.

Gia: Egyet tudok.

Hosszan csókolóztak, egész addig, amíg egy örvény fel nem kapta a közelükben felborult asztalt, és be nem

112

vágta a pult mögé. Nyomás, mondta Maddox, és a lány a többiek után eredt.

- És ez a Yuji nem lépett le? – kérdezte Cone.

- Nem. Yuji nem lépett le. Végig a konyhában volt – válaszolta Pat, miközben a fánkos pultban kicserélt egy üres tálcát egy Boston Cream fánkkal telire.

- Folytassa! Mi történt?

- Bemenekültünk a konyhába. Miss Burby kicsit lemaradt, de nemsokára ő is megérkezett. Minden a feje tetején állt, és minden tele volt homokkal. A szél az ablakokon hordta be, így kellett lennie, mert a konyha fölött még megvolt a tető. Odavezettem a többieket a pincelejárathoz. Vagyis ott kellett volna lennie, de a homok mindent betemetett. Azt mondtam: kábé itt van, aztán nekiálltam ásni. A többiek is segítettek.

113

Még Mrs. McIlroy is, pedig ő nagyon kikészült.

- Ki az a Mrs. McIlroy?

- Nemsokára neki is meg kell érkeznie, akkor meglátja. Szóval leástunk a csapóajtóig. Rángatom a karikát, csak nem nyílik. Két kézzel rángatom. Semmi. A többiek is próbálnak segíteni, de nem férünk úgy hozzá, hogy jó legyen.

- A kis japcsi zárta be, igaz?

- Yuji volt. Igen. Elreteszelte, és nem merte kinyitni, nem tudta, kik jöttek. Biztosan hallotta, amikor Mr. Aston és Miss Burby megérkeztek. Lövöldözés meg minden. Kivariálta, hogy valami gáz van.

- Vagy csak a vihartól félt.

- Az is lehet. A lényeg, hogy bezárkózott. Minket meg majd széttépett

114

a szél. Kiabáltam neki, hogy én vagyok, meg nincs semmi baj, de nem akarta kinyitni. Egy pillanatig azt hittem, nincs is ott, hogy hazament, érti, kilógott a hátsó bejáraton. Azt hiszem, akkor kétségbeestem. Elkezdtem az öklömmel ütni a csapóajtót. A többiek is odatérdeltek mellém, és ütötték ők is.

Ebben a pillanatban vendég érkezett a Grovers-be. Középkorú nő. Molett, de nyúzott arcán látni lehetett, hogy sokat fogyott az elmúlt időben. Arcán jókora mosollyal lépett az étterembe. Szia, Pat, intett a pultos felé, majd miután kiszúrta Aston-t és társaságát, rohamléptekkel indult meg feléjük.

- Nos, ő Mrs. McIlroy – mondta Pat.

- Aha. Mi történt a csapóajtóval?

- Ahogy ott ütöttük, egyszercsak lenyílt.

115

- Magától?

- Nem. Yuji nyitotta le. Lefelé nyílt, érti? Rángathattuk azt felfelé! Szóval Yuji megismerte a hangomat. Nem értette, amit kiabáltam neki, de a hangomat megismerte, és lenyitotta a csapóajtót.

Egymás után ereszkedtek le a pincébe. Épp Pat mászott le, utolsóként, amikor meghallotta a finom női hangot.

- Van még egy szabad hely?

Gia volt az.

- Persze, jöjjön!

Gia is leereszkedett. Pat behajtotta utána a csapóajtót. A plafonról lógó villanykörte tompa fényénél a lány szétnézett a szűkös helyiségben. Mindenfelé szárított húsok, befőttek és

116

fűszerek vették körül. Na, meg a vendégek és a személyzet.

Néma csendben figyelték.

Ő sem szólalt meg.

Fogalma sem volt, mi fog történni.

A lincselés árnya sötéten lebegett a szemekben. És még valami, sokkal mélyebben, amit félelemnek hitt, bár tudta, hogy tőle biztosan nem félnek, akkor sem, ha még mindig ott lógatta a fegyverét a combja mellett.

Látta, ahogy rávetik magukat. Érezte az idegen érintéseket. Azután valami visszarántotta a valóságba.

A japán szakács tekintete idegesen ugrált a lányról a többiekre, a fegyverre és ismét a lányra. Egy polc felé oldalazott, amin kések és egy bárd feküdtek. A kezét ökölbe szorította.

117

A zsíros asszonyság hangosan, tátott szájjal szuszogott.

Pat lassú kézmozdulattal intett a japánnak, hogy nem kell a balhé.

Gia továbbra sem emelte meg a fegyverét.

Yuji megállt.

A fiatal nő kifejezéstelen arccal nézte őket.

A csendet végül Pat törte meg.

- A barátja mikor jön?

- És mikor jött? – kérdezte Cone.

- Talán öt perc telhetett el, és ő is megérkezett a srácokkal – mondta Pat.

- Mind jól voltak?

118

- Mr. Aston vérzett. Súrolta egy golyó. Tudja, a rendőrök magukhoz tértek az első sokkból, mármint, hogy a szél letépte a szalon oldalát, és megint tüzet nyitottak. Odalenn is hallottuk, ahogy ropognak a fegyverek. Egyszer csak felnyitották a csapóajtót, és leereszkedtek először a lányok, aztán a két srác, végül Mr. Aston. Miss Burby nagyon boldognak tűnt, de nagyon gondterhelt lett, amikor felfedezte Mr. Aston sérülését. Akkor sérült meg, amikor megpróbálta kiásni a sporttáskát a homokból. Mondtam, hogy ne törődjön vele, majd én ellátom a sebét. Be is kötöztem.

- A fickó fegyvert fogott magára!

- Akkor már nem fogott fegyvert senkire. Mindannyiunk életét megmentette.

- Kivéve azokét, akik meghaltak.

119

- Mr. Aston mindent megtett. Szóval bekötöztem. Akkor mondta, hogy szólítsam Maddox-nak. Azt mondtam, inkább nem. Mire ő: megértem, én is rühellem a Maddox-ot. Akkor mondta, hogy szólítsam Aston-nak.

- Jó fej volt magával, mi? Persze, hiszen a sebét kötözte. Már nem volt olyan nagy legény.

- Nem hinném, hogy nagy legény akart lenni.

- Jó, jó. Mi történt ezután?

- Megbújtunk a pincében, amíg a vihar elvonult.

- A rendőrök?

- Nem mertek átvágni az úttesten. Áh, senki sem mert volna. Ők a szalon pincéjében bújtak, mi a Grovers pincéjében. Mr. Aston végig hallgatózott.

120

A szelet hallgatta. Olyan hat-hét órát tölthettünk odalenn. Mindenki ideges volt. Tízen abban a lyukban. Csak Mr. Aston és Miss Burby őrizték meg a hidegvérüket. De a többiek sem szóltak, még mindig világos volt, ki a főnök.

- És mi lett, amikor a vihar elvonult?

Pat újabb coke-ot bontott fel, majd eltörölgetett egy poharat, és azt is Cone elé helyezte.

- Kimásztunk. Persze, a homok betemette a lejáratot, úgyhogy az összes férfi kellett hozzá, hogy kicsit meg tudjuk emelni, és elhúzzuk a reteszt. A nyakunkba szakadt az összes homok. Ócska érzés volt. Mr. Aston ment előre, utána Miss Burby, és aztán mindenki más. A konyha romokban hevert. Innen is hiányzott a tető. Odalenn hallottuk, ahogy egy nagy reccsenés kíséretében a szél letépi fölülünk. Úgy tűnt még sosem volt olyan világos ott. Vagy bárhol a

121

világon. Mintha újra megszülettünk volna. A levegő tiszta volt, a homok leüllepedett. Csak a falak csonkjai választottak el az étteremtől. Mr. Aston átlépte az egyiket, és rögtön a kajáldában volt. Mi meg követtük. Mint a Mókus Őrs. Úgy értem, senki nem szaladt el. Senki nem próbált elszökni. Nem is tudom.

- Én biztos elfutottam volna.

- Nem tudom. Nem voltunk ellenségek. Csak örültünk, hogy túléltük az egészet. Abeytas a senki földje volt. Mindenütt csak romok, félig betemetett járőrautók és házak és teljesen eltemetett dolgok, amelyekről nem lehetett tudni, micsodák. Sehol egy ember, sehol egy állat. Tényleg olyan volt, mintha nem maradt volna rajtunk kívül a Földön senki és semmi. Érti? Mintha maga az élet szűnt volna meg a bolygón. Mintha maga az élet halt volna meg.

122

- És a szalon?

- A szalon állt, de az északi oldala nagyon csúnyán rongálódott. Az egész fal ledőlt, és persze az emelet eltűnt. Úgy értem a teljes emelet. Ahonnan lőttek ránk. Azt lesöpörte a szél. Lefejezte a helyet.

- Minden rendőr meghalt?

- Dehogyis. Mondtam, hogy a Saloon Frisco-nak is van légvédelmi pincéje. Még a hidegháború alatt fúrták. A vendégek és a személyzet ott vészelte át a vihart. És a rendőrök is. Nem tudták feladni. Ők is előmásztak a törmelékek közül, ahogy mi. Addigra csak ketten maradtak. Néhány másodpercig farkasszemet néztek velünk, aztán tüzet nyitottak. Éppen abban a pillanatban, amikor Yuji Ms. Burby felé vetette magát. A nagy kését tartotta a kezében. Mindig azzal vágta a húst. Most Ms. Burby-t akarta felszeletelni, de nem volt

123

szerencséje. A rendőrök eltalálták. Nem tudom, hogy csak megijedtek a késsel hadonászó japántól, vagy mindannyiunkat ki akartak készíteni, mindenesetre a golyók megint záporozni kezdtek. Ms. Burby bénultan nézte Yuji mozdulatlan testét. Mr. Aston a földre rántotta, és kiabált, hogy le, mi meg lehasaltunk. Mr. Aston viszonozta a tüzet. Az egyik rendőr összeesett. A másik átkommandózott az úton, és a lebomlott fal fölött beugrott az étterembe. Puskája volt, és folyamatosan lövöldözött. Én a srácokat és Miss Bogue-t addigra sikeresen visszatuszkoltam a pincébe, de Mrs. McIlroy nem volt hajlandó mozdulni. A földhöz lapult, a kezeit a fejére szorította, és sírt. Meg akartam emelni, hogy elhurcoljam a tűzvonalból, de ehhez fel kellett egyenesednem, tudja? Akkor kaptam egy golyót a lapockámba. A rendőr lőtt meg. Leejtettem Mrs. McIlroy-t, és megfordultam. Éppen

124

láttam, ahogy Mr. Aston leteríti a járőrt. Azután elájultam.

Aston teli szájjal nevetett.

- Két hónapig kénytelen voltam gyalog járni – jutott el Cone fülébe. Mrs. McIlroy nem fogta vissza a hangját. – Mert valaki – itt nyomatékosan Aston-ra kacsintott – kölcsönkérte a kocsikulcsomat. Szívesen bújtattalak volna, amíg a zsaruk lekopnak, de félő, hogy egy óvatlan pillanatban fel is faltalak volna!

Mindannyian nevettek. Azután Aston magához intette Pat-et, aki a pultra dobta a törlőkendőjét, fogott egy poharat, és megindult az asztal felé. Cone bambán nézett utána. Koccintottak. A két középiskolás, akikből jövőre egyetemista lesz, Lucy és Janie. A két motoros suhanc, akik a koccintás idejére letették a hamburgereiket, Bob és Ryder. Miss

125

Bogue. Mrs. McIlroy. Pat. Maddox Aston.

Azután Pat visszalépdelt a pulthoz, és eltörölgette a poharat, amiből az imént ivott.

- És mikor jön Gia? – kérdezte Cone, és cigarettára gyújtott.

- Most már lassan meg kell érkeznie. Ha akarja, megvárhatja – válaszolta Pat egy halvány mosollyal.

Maddox: Kicsináltam őket, bébi! Gyerünk! Szabad az út! Beng-beng! Kicsináltam a szemeteket!

Gia: Engem eltaláltak.

Maddox: Szabad az út, bébi! Keressük meg a tanyót! Itt kell lennie valahol, a homok alatt!

Gia: Eltaláltak, Maddox.

126

Maddox: Hogy?

Gia: Nézd. Itt.

Maddox: Krisztus!

Gia: Nyugi. Nem olyan nagy ügy.

Maddox: Nem nagy ügy? Úgy vérzel, mint egy megszúrt disznó!

Gia: Még sosem hasonlítottál disznóhoz.

Maddox: Behúzhatsz egyet, ha rendbe jöttél. Menjünk!

Gia: Nem tudok.

Maddox: Dehogynem! Menni fog!

Gia: Semmi értelme.

Maddox: Jézusom, bébi! Itt is vérzel!

127

Gia: Nem aprózták el.

Maddox: Kibaszott kurva élet!

Gia: Menj.

Maddox: Most mit csináljunk?

Gia: Menj.

Maddox: Mi van?

Gia: Fuss, oké?

Maddox: Pat! Pat! Be tudod kötözni őt is? Hé, a srácnak mi baja?

Gia: Az istenit! Hát nem érted? Vége van!

Maddox: Semminek sincs vége!

Gia: Nem hallod a szirénákat?

Maddox: Még van időnk lelépni!

128

Gia: Semmire sincs időnk! Meg fogok halni!

Maddox: Nem hagylak itt.

Gia: Akkor te is meghalsz. Béna érzés. Nekem elhiheted.

Maddox: Nem kell meghalnod.

Gia: Szitát csináltak belőlem.

Maddox: Itt maradok veled. Megadom magam. Úgysem tudnék megszökni.

Gia: Majd én segítek.

Maddox: Te nekem?

Gia: Tudok egy varázslatot, ami pont idevág.

Maddox: Miféle varázslatot?

Gia: Eltüntetlek.

129

Maddox: És hogy működik ez a varázslat?

Gia: Hajolj közelebb.

Maddox: Szeretem a módszert, amivel dolgozol.

Gia: És most kopj le!

Aston elmosolyodott. Az asztalnál ülők látták, hogy ismét emlékeibe merül, nem zavarták. Csendben beszélgettek. Lassan besötétedett. Pat az ajtóhoz lépett, és megfordította a táblát. Zárva. Majd leült a társaság asztalához, és beszédbe elegyedett Ryder-rel.

Cone a bárszékről nézte őket. Mindkét könyökét a pultra támasztotta, mintha egy napágyon heverne. Annyi üdítőt ivott meg, hogy moccanni sem volt kedve. Andalítóan hatott rá a halk háttérbeszélgetés is az étterem mélyéről, már-már leragadtak a szemei.

130

Halk kattanással nyílt a Grovers bejárati ajtaja. Cone arra fordította a tekintetét. Úgy látszik, valaki nem tud olvasni, gondolta. Álmos szemekkel nézte a homályos alakot. Egy nő volt. Fiatal, szőke, csíkos garbóban. Sokat ígérő alakja arra késztette Cone-t, hogy pislogjon néhányat, kitisztítsa a látását, de nem javult semmi. A férfi megdörzsölte a szemét. A nő azonban ugyanolyan halovány maradt. Egy folt, amely itt-ott időnként, helyzetétől függően élesebbé vált. Csak az arca maradt ugyanolyan végig. Minden vonását tisztán ki lehetett venni. Rámosolygott a bárszéken ülő férfira, elbillegett mellette, bár Cone-nak, miközben figyelte, gyakran támadt az az érzése, hogy inkább lebeg. Aston asztaltársasága akkor már néma csöndben figyelte a nőt. Ő pedig megállt előttük, körbefordult, mintha az új ruháját akarná bemutatni a barátnőjének.

- Nos, itt vagyok – mondta.

131

Aston felállt az asztaltól, és a homályos alakhoz lépett. Megfogták egymás kezét. Cone lefogadta volna akármiben, hogy amikor a férfi megpróbálja megfogni a nő kezét, egyszerűen átsiklik rajta, mintha valami gázból volna, de nem ez történt.

Megcsókolták egymást.

Hosszan.

Mint szeretők, akik rég nem találkoztak.

A többiek csendben, szégyenlős mosollyal nézték őket.

Aztán Gia és Maddox letelepedtek egykori túszaik közé.

132

Szerelmes História X

Azt hiszem, még sosem voltam szerelmes. Nem lehettem, mert ilyet még nem éreztem. Ez lehengerlő. Ez felkavaró. Ez nagyon meleg, barátaim. Szeretnék költő lenni, nekik olyan könnyen szokott menni, hogy leírják, amit éreznek. Milyen volt szőkesége. Pontosan. De nem vagyok költő. Csak egy őrült szerelmes. Egy a sok közül.

Nézem, ahogy a filmvászonra mered. A szeme színét nem látni, csak a csillogást. Nem is tudtam, hogy kész van az akciófilmektől. A light kóláját szürcsölgeti. Vettem volna neki popcornt, de fogyókúrázik. Miért van az, hogy a tökéletes alakú lányok mindig fogyókúráznak? Vagy épp ettől maradnak tökéletesek? Összerezzen a nagyobb robbanásoknál. Felnevet, ha apró poént csempésznek a vérzivatarba. Meg akarom csókolni.

133

Hogy mit szeretek benne a legjobban? A mosolyát. Mert engem is mosolygásra késztet. Eltölt. Olyan kerek érzés. Nem tudom, ez érthető-e így. A puszta létezésével tündököl. Mintha egy burok venné körül, ami tompítja a ragyogását, hogy az átlagember is el tudja viselni. De néha kilép a burokból, és akkor az a fény szinte kibírhatatlan. Ez eléggé átszellemülten hangzott. Túlságosan is. Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy túlmisztifikálom. Nem érzem csillagnak, amit sosem érinthetek. Inkább egy aranyrögnek, amit a nyakamban lógó bőrzacskóban dugdosnék a világ elől.

Szeretem a nyugodtságát. Vagy inkább csodálom. Még sosem vágott a falhoz tányért vagy bármi mást. Sosem emelte fel a hangját. Pedig néha jobb lett volna. Néha le kéne eresztenie a gőzt. Rengeteget melózik, és hát amit én látok a dologból, aszerint nem egy főnyeremény a munkahelye. Biztosítási cég. Gondolhatják. A főnöke egy izzadós,

134

kopasz alak. Simán el tudom képzelni róla, hogy fogdossa. Ha kiderül valami ilyesmi, bemegyek rendet rakni, de amíg nem vagyok biztos a dolgomban… Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni.

Többször gondolkodtam rajta, hogy mit meg nem tennék érte. Arra jutottam, hogy leszoknék a haverokról és az extrém sportokról, nem gépeznék többet és külön bankszámlát nyitnék, amire minden hónapban betenném a megtakarítást. Hogy érte nőnék tíz centit. Csak kérnie kéne. De nem kéri. Eszébe sem jut. Csak mosolyog tovább. Csak libben a szoknyája. Csak húzza maga után az illatok kavalkádját. A parfümök páncélja alól kiszaglik az ösztönlény vad nemisége. És eljut a másik ösztönlény orrába, és hívja, csalogatja. Barátaim, mind ez után a szag után rohanunk.

A parkokba piknikezni. A mozik feketeségébe. Az éttermek hivalkodó flancába. A nagyvárosok dugóiba. A

135

vidámparkok hullámvasútjaira.Kutyákat simogatunk. Gyerekeknek gügyögünk. Ajtót nyitunk, hajbókolunk.A kocsmák füstfüggönyein át rohanunk, csak el ne veszítsük a szagot. A tömött busz utasainak a fején lépkedünk előre. Kinyújtjuk a kezünk, talán valaki tartja nekünk a liftajtót. Csak a szagot, azt el ne veszítsük!

Én végig követtem. És szerelembe estem. Sose hittem volna, hogy ez bekövetkezik. Egyszer csak ott álltam, nyakig szerelemben. Nagyobb meló, mint hittem. Kiveszi az ember zsírját. Mégis…

Ahányszor végignézek rajta, ahogy meztelenül fekszik az ágyon, a mellei makacsul mutogatnak a plafon felé, és a lepedő félig rátekeredett, igen, ahányszor ránézek így, tudom, hogy megéri.

Hogy… hogy megéri szeretnem őt.

136

Nagy kár, hogy azóta undorodik tőlem, amióta rajtakapott a fürdőszobában, egyik kezemben egy levetett bugyijával, a másikban a farkammal. Én rámosolyogtam, ő meg annyit kérdezett: „Maga kicsoda?”

137

Fenekeddel játszom

A hasadra fordítalak. A fenekeddel játszom. Bokszolgatom. Mit csinálsz, kérded. Pszt. Nyugi. Pofozgatom. Néha túl erősre sikerül, mert azt akarom, hogy csattanjon. Nem fájdalmat akarok, csak csattanást. Felszisszensz. Nem tudom, hogy a fájdalomtól, vagy a kéjtől. És nem is érdekel. Hagyod. Remeg a hús. Gyúrom, mint a tésztát. Tudom, hogy ezt nem szereted, de nem hagyom ki. Most a tenyeremmel formázgatom. Százszor szaladnak végig rajta az ujjbegyek. Majd tenyér éllel szeletelem. Azt mondod, beteg vagyok, de nem zavartatom magam, mert nevetsz. Jobban szereted a seggem, mint engem, mondod. Kicsit igazat adok neked, de nem bántanálak meg. Felnevetsz, az jut eszedbe, hogy néha magam elé küldelek kocogás közben. Azt mondod, jól tudod, miért küldelek előre. Mondom, hogy sose csináltam titkot belőle. Ez igaz,

138

nyugtázod. Talán neked ez a szerelem, mondod aztán. Nem válaszolok. A fejed a karjaidon nyugszik, a szemed becsukod, különös mosoly játszik a szád szélén. Tűröd, ahogy paskolgatom a feneked.

Az egyik partján kirajzolódik a tenyerem vörös lenyomata. Csak utána a csattanás. Felsikoltasz. Megugrasz, de lefoglak. Én vagyok az erősebb. A lepedőn tartalak. Rugdalózol. Kispárnának használom a fenekedet, finoman fektetem rá az arcom, hogy a borostám ne szúrjon. Nem törődöm a kapálózással. Simogatom az izzó bőrt. Megnyugszol. Puszit nyomok rá, és simogatom tovább. Nem, nem akarom, hogy megfordulj, maradj csak így. Talán neked ez a szerelem, hallom újra egy perccel ezelőttről. Nem, nem az. Pusztán az, aminek látszik. Én vagyok, ahogy a fenekeddel játszom.

139

140