Heinrich Heine: A dal szárnyára veszlek verselemzés

Heinrich Heine „A dal szárnyára veszlek „ című költeményében fontos szerepet töltenek be a romantika korát meghatározó stílusjegyek. A romantika korában a műveket a természetközeliség, az elvágyódás, a misztikusság és a rejtelmesség jellemezte. Ezen kívül ebben a korban az egyén, az egyéniségre kerül a hangsúly,hiszen itt már az számít igazán,hogy az egyén éppen mit érez vagy,hogy saját kútfejéből írjon és ne másokat akarjon utánozni. Heine versében is a romantika stílusjegyeit fedezhetjük fel.

Vers címe „A dal szárnyára veszlek” arra utal,hogy a költő a művészi szabadságot helyezielőtérbe,hiszen a ennek a korstílusnak az egyik legmeghatározóbb műfaja a dal,hiszen ezzel tudja az egyén kifejezni a saját érzelmeit,lelki világát. A „szárnyára veszlek” pedig az elvágyódást tükrözi,ami feltehetően az ország helyzetét mutatja. Az emberek elnyomásban éltek és szerették volna kifejezni önmagukat is.Az művön keresztül vonul az elvágyódás érzése. Heinrich főleg igékkel támasztja alá azt,hogy más életre vágyik a lírai én. Például: „elviszlek” , „a dal szárnyára veszlek” , álmodjunk. A verben megjelennek az egzotikumok. A romantikában hatalmas jelentősége van ezeknek az egzotikumoknak,hiszen ezek jelentik a való élettől való elszakadást. Ilyen egzotikumok lehetnek egzotikus helyek, természetfeletti állatok, figurák is. Például: „ Gangesz-parton” , „szent folyam” , „legszebb ligetbe”, „virágzó kert” , „lenge lotuszok „ „gazellák”. Megjelenik a titokzatosság és a rejtelmesség is a költeményben. „rejtelmesen” . A kertben nyíló virágnál megjelenik a mese : „ Mese csordul a rózsák ajkan” , ami szintén az elvágyódásra, egy fiktív világra utal. A természetközeliség, mint minden romantikus műben itt is nagy szerepet kap,elvégre az egész mű a természetet írja le, valamint a természetben játszódik. A lírai én a természetben leli meg a gyönyörűséget. Az elvágyódást legjobban a mű vége fejezi ki,mikor az álom nem csak a természet leírásából derül ki,hanem konkrétan meg is van fogalmazva. „álmodjunk örökre”. Vagyis a lírai én örökre ebben a fantáziavilágban szeretne ragadni,mert sokkal boldogabb ebben a világban,mint a való életben.

A romantika leggyakoribb motívuma tehát a természet és az elvágyódást kifejező eszközök. Nagy hatással volt a stílusirányzat a kor emberére és több száz ehhez hasonló vers és költemény született.