Stanley Steel: A De Fincsi-kód

Stanley SteelA De Fincsi-kód

(Részlet)

(Részlet)

Excalibur Könyvkiadó

Stanley De Steel:A De Fincsi-kód

© Stanley De SteelLouvre-külső

Kiadja: Az Excalibur De Könyvkiadó

A kiadásért felel a kiadó De vezetője

A borítón látható festményt Leonardo De Fincsitávollétében Szűcs De István festette meg szépen

Közreműködött még: Szilícium Grafika

Műszaki szerkesztő: Savanya De Zsolt

ISBN: 978-615-5082-02-3

4

1. Gyilkosság

A múzeum este kilenc óra után kihalt volt, mint a ha-talmas egyiptomi piramisok, és éppen ilyen üresen is kon-gott. A néhai királyi dinasztiák bebalzsamozott fáraói közülnéhány két szinttel a föld alatt aludta örök álmát. Ám aztbiztosan egyikük sem gondolta volna életében, hogy halálaután néhány ezer évvel, a fáradtságos munkával megépí-tett magánpiramisukból egy idegen országba deportáljákmajd hullájukat, ahol nem hogy örök életet, de mégörök békét sem lelhetnek, hiszen remekbe szabott, aranyszarkofágjukat turisták ezrei fogják nap mint nap bámulni.

A Louvre hatalmas volt, a világ egyik legnagyobbművészeti, történeti és régészeti gyűjteménye kapott helyetbenne. Ahhoz, hogy valaki az egészet végignézze, több he-tet, sőt, talán hónapot kellett volna itt eltöltenie. Persze,a fáraók erről sem tudtak, csak feküdtek szépen, bebalzsa-mozva, mumifikálva, arany halotti maszkjuk eltakarta ro-molhatatlanná aszott koponyájukat. Ha az ember jobbanbelegondol, halálosan unalmas lehet így, ebben a kellemet-len állapotban az idők végezetéig feküdni.

Ám történetünk szempontjából teljesen mellékes voltaz örökkévalóságot elszalasztó fáraók sorsa. Az utolsólátogatók már jóideje távoztak ebből a teremből is. A ter-meket most sötétség borította, csak néhány jelzőfény volthivatott némi tájékozódási pontot adni azoknak a biztonságiőröknek, akik éjszaka is szolgálatban voltak és a termeketjárták. Természetesen párosával járőröztek, mint a rendő-rök, hiszen az egyikük csak írni, a másikuk pedig csak olvas-ni tudott. Nem, ez gonosz és alaptalan vicc volt! Valójábantudtak írni is meg olvasni is, csak rosszul. Ezért lettekbiztonsági őrök, nem pedig egyetemi tanárok. Kezükbenelemlámpa világított, oldalukon, a fekete bőrtokokban fegy-ver lapult.

5

A felbecsülhetetlen értékű műkincsek – többségük-ben lopott és rabolt holmi –, amit a forradalmi nemzethadjárataiban gyűjtöttek be cirka kétszáz évvel ezelőtt ajó gallok, és amelyeket itt állítottak ki a nagyközönségszámára, megkövetelték, hogy ne csak a biztonsági ér-zékelők, lézeres detektorok, hőkamerák és hagyományosvizuális megfigyelés őrizze őket. A Louvre értékeit a sem-mi mással nem pótolható, éber emberi jelenlét is vigyázta,végsőkig fokozva ezzel az amúgy is rendkívül magas szintűbiztonságot.

A bérgyilkos, akit Dilisnek hívtak, váratlanul jelent meg,olyan váratlanul, mintha csak az egyik fáraó szelleme lettvolna, aki most megelégelve az évezredes vízszintes fek-vést, egyszer csak úgy gondolta volna, hogy éppen ittaz ideje, hogy járjon egy kicsit. Fekete köpenyében éscsuklyájában úgy nézett ki, mintha egy népszerű fantasyfilm kóbor vándora lett volna. Úgy tűnt, mintha onnan lé-pett volna ki, hogy jelenlétével emelje ennek a történetnek aszínvonalát. Mélyen a szemébe húzott köpenye szinte telje-sen elfedte az arcát. Egy falmélyedésben húzta meg magát,és mozdulatlanná dermedve úgy állt ott, mintha szobor lettvolna csupán, egy magas és hatalmas darab a kiállításitárgyak közül.

Senki nem tudta, hogy kerülhetett ide.Senki nem tudta, hogyan játszhatta ki a biztonsági őrök

figyelmét.Senki nem tudhatta, hogyan volt képes elrejtőzni a

biztonsági érzékelők elől.Senki nem tudta, hogyan volt képes ilyen mereven és

mozdulatlanul állni órákon keresztül.Senki nem tudta, hogy mi a kedvenc étele és a kedvenc

itala.Senki nem mert volna bármit megkérdezni tőle, mert

olyan félelmetes volt, hogy ha valaki megpillantja, hát biz-tosan összerottyintja magát tőle.

De a lényeg, hogy Dilis itt volt, és várt, figyelt.Tudta, hogy áldozata erre fog jönni.

6

Hogy honnan tudta?Nem, nem ismerte a forgatókönyvet!Ellenben a megérzései elsőrangúak voltak.Dilis nem mindennapi figura volt. Albínónak született,

méghozzá egy igen ritka típusnak, albínó négernek, amiAfrikában is annyira ritka, hogy józanul senki sem látottmég ilyen különlegességet. Igazán különös példánya voltaz emberi nemnek, talán rajta kívül az egész világon nemakadt még egy ilyen fura létforma. A bőre az albínó vonásokmiatt egészen koromfekete, a szája széles és lapos, az orratömpe és nyomott, a füle karfiol alakú, a szeme pedig vörösvolt. Nem, nem azért, mert az albínók szeméből általábanhiányzik a pigmentáció és ezért a szemük ebben a remek,élénk színben pompázik. Nem, Dilis szeme nem ezért voltilyan piros! Persze nyugodtan lehetett volna ezért is, demégsem ezért volt ilyen!

Dilis szeme lehetett volna természetesen azért is piros,mert éppen szemüveg nélkül hegesztett. De Dilis nem he-gesztett soha szemüveg nélkül, sőt, valójában, ezt csak ke-vesen tudták róla, hogy még hegeszteni sem tudott.

Hát akor meg mi a jó fenéért volt Dilis szeme ilyen piszo-kul piros? Jogos kérdés volt ez, bizony, ami nem ok nélkülmerülhetett fel az emberben. Ám mivel Dilis ritkán mutat-kozott emberek között, nagyon keveseknek tűnt fel, hogyDilis szeme bizony piros. De ha fel is tűnt néhánynak, leg-többjük életének ez volt a legutolsó meglepő pillanata, mertDilis gondoskodott róla, hogy az illetőknek már ne legyeneka továbbiakban ilyen irányú földi tapasztalataik. Sőt, sem-miféle tapasztalataik se legyenek… Ezért aztán, igazábólsenki nem tudta, hogy miért piros a bérgyilkos szeme. Csakő maga, ám a titkot megtartotta magának.

Talán meglepő, de Dilis jólelkű ember volt.Mármint régebben…Nagy kár, hogy gyorsan kinőtte ezt a szép tulajdonságát!

Ártatlan csecsemőként született, szinte ruhátlanul. Csakegy szál köldökzsinór volt rajta, amikor meglátta anapvilágot azokkal a szép, piros szemeivel, amitől az or-

7

vos lehidalt, a szülésznő pedig lepetézett, ami igen érde-kes látvány lehetett, de egy ilyen osztályon minden hasonlóesetre nagyon fel voltak készülve, és profi módon reagáltakrá.

Mindkettőt kitették az állásából.De kanyarodjunk inkább vissza Dilishez! A fiút

gyerekkorában sok lelki trauma érte, mindenre fogékony,eredendően jó lelke eldurvult, és elindult egy olyan lejtőn,amelyen nem volt megállás. Már a bölcsődében megértea pénzét. Többször ferde szemmel nézett rá a dadus néni.Nem is csoda, hiszen született kancsal volt.

Szegény Dilis! A rasszizmus, amivel az albínó négereketa társadalom kezelte, ha az ember néger albínónak szüle-tett, nem pedig fehér europidnak, már az életnek ebben akorai szakaszában elérte.

Dilis sokat szenvedett emiatt. A gonosz dadus nénik Di-list mindig jóval később etették, itatták meg vagy tettéktisztába, mint társait, akik nem voltak ilyen fura szerzetek.A negatív diszkrimináció már kétéves korában megviselteszegénynek a lelkét. Mire óvodás lett, elmélkedő, befelé for-duló, önmarcangoló filozófikus alkattá vált, aki már hároméves korában nem hitt a mesékben. Meggyötört lelke vala-mi kapaszkodó után kutatott, de sajnos ekkoriban még csaka bili fülét lelte meg, mert az volt kéznél.

Dilist azonban nem csak meggyötörte, de meg is acéloz-ta a kiközösítés, amivel nagycsoportos korára már férfiasanszembe kellett néznie. A kegyetlen óvodai személyzet egyalkalommal, amikor Dilis az egyik megúnt óvodástársát aszemétbe dobta, mert már nem akart vele barátkozni, meg-fosztotta a fiút óvodai jelétől, a távcsöves puskától. Dilisbenekkor még egyszer, utoljára eltört valami.

Duzzogva a sarokba vonult, majd direkt csámcsogva,mert tudta, hogy az nem illik, megette az uzsonnáját. Ésamikor a nem helyénvaló viselkedést szóvá merészelte ten-ni, a vezető óvónénit is bedobta oda, mint alkoholista a reg-geli felest. Brutális tett volt, de már akkor felsejlett kegyet-len zsenialitása, hiszen Dilis zsenge korában is tökélete-

8

sen tisztában volt azzal, hogy mindenféle szervezeti egysé-get úgy lehet legjobban szétzilálni, ha váratlanul, de ugyanilyen precizitással kinyírjuk a főnökét.

Az óvodából persze kicsapták, de pályafutását egy másikóvodában folytatta. És minden más egyebet is ott folytatott,ahol korábban abbahagyta.

Kiközösítés közben általában egyedül volt, és az egye-düllétet arra használta fel, hogy erősítsen. Testét és lelkétegyaránt edzette. A lelkét úgy, hogy fekete papírlapokat né-zegetett, hogy a lelke ettől a tevékenységtől még feketébblegyen. Hosszú évek gyakorlásával sikerült elérnie, hogyolyan sötét lett a kisugárzása, hogy ha megfelelő közelség-be került hozzá, képes volt egy százas izzót leárnyékolni.

Amikor ezzel megvolt, már inkább csak a testét edzet-te, mert a lelki gyakorlat kezdett unalmassá válni.Fekvőtámaszokat, sőt karhajlításokat végzett. A fekvenyomás eleinte még balul sikeredett, mert a gyakorlat köz-ben jelentkező ingerek miatt Dilis nem érte el időben a to-alettet. Sőt, később sem érte el. Ekkor praktikus módoninkább a guggolással próbálkozott, de emiatt meg kiútáltákaz edzőteremből, ahol tilos volt a földre kakilni. De nem ad-ta fel, átment egy másik edzőterembe. A régi amúgy is ti-tokzatos körülmények között leégett.

Amikor kellőképpen megerősödött, törzskörzéseket vég-zett. A törzskörzéseket általában mások törzsével végez-te, méghozzá a feje fölött, jó magasan. Ennek azok az il-letők, akiknek a törzsével ezt tette, nem nagyon örültek.Ezért aztán Dilis egy idő után, amikor befejezettnek tekin-tette a törzskörzést, mindig el is engedte őket. A törzs-körzésben részt vevők, akik soha nem önként vettek részta műveletben, ilyenkor rövid röppályára álltak, majd halkpuffanást követően a földbe csapódtak.

Dilist már iskolás korában is feldobták az ilyen és ehhezhasonló élmények. Tanárai egyre mondogatták, hogy betega lelke ennek a gyereknek. Mivel szülei nem voltak, az óvo-

9

da kivégzése után velük is végzett – ám ezt senki nem tud-ta róla –, hiába írták tele az ellenőrzőjét. Dilist senki nemellenőrizte otthon.

Talán ezért is lett belőle egészen furcsa gyerek, és mi-re leérettségizett, már nem egészen volt normális. Tör-vényszerű volt, hogy nem egyetemre, nem főiskolára, nemposztgraduális képzésre, hanem bérgyilkos iskolába jelent-kezett. Ez egy olyan földalatti tanintézmény volt, amelyeta maffia üzemeltetett. Csak a legmegátalkodottabb, leggo-noszabb gyerekek jelentkeztek ide, akik képesek voltak anem mindennapi követelményeknek megfelelni. Ám Dilisilyen volt. Életében először érezte, hogy jó időben, jó helyenvan. Kitüntetéssel végezte el az iskolát. PhD. dolgozatátkocsmai verekedésben kellett megvédenie. Természetesendiplomamunkája A távcsöves puska gyakorlati alkalmazásaés annak közeli és távoli lehetőségei témakörében születettmeg.

Csak egy embernek kellett eközben meghalnia, deDilis rendkívüli módon élvezte ezt az első munkát is.Munkadarabját napokig ki is állították. Méghozzá a kór-bonctanon, ahol mindenki elismeréssel füttyentett, amikormegtekintette a fej nélküli aktot, amelyet a nagyon krea-tív Dilis egy robbanó dum-dum golyó segítségével alkotottmeg. Rövid idő, szinte egy pillanat kellett hozzá meg biztoskéz és megfelelő távolságtartás.

Dilis természetesen nem lett munkanélküli. Az iskola el-végzése után, kisebb nagyobb munkák kivégzését köve-tően, egyre nagyobb híre lett a megbízók körében, akikszinte kézről kézre adták egymásnak. Minden munkát szé-pen, gondosan, precízen kivégzett. A jól kivégzett munkagyümölcse pedig rengeteg pénz lett. Dilis a pénz egy ré-szét okosan továbbképző tanfolyamokba fektette. Ezeken aposztgraduális képzéseken elsajátította a pusztakezes harc,valamint a késsel, a habverővel, valamint a szobanövények-kel való ölés fortélyait, és kitanulta a lesből megtámadás, il-letve a nagyon hasznos, nyomtalanul való eltűnés technikáitis.

10

Tökéletes orrgyilkos akkor lett belőle, amikor egyalkalommal azt a megbízatást kellett végrehajtania,amely egy veszélyes gengszter orrának fenyegető jellegűlenyisszantásából állott. Dilis természetesen hibátlanul, ke-gyetlen precizitással ezt is megoldotta. Mindig véresen ko-molyan vette a munkát, és látszott, ő aztán a meló terénnem ismer pardont.

Egészen meglepte, amikor egy alkalomal felhívta őtegy titkokzatos megbízó, aki minden eddiginél több pénztajánlott egy ügy „elrendezéséért”. Dilis természetesen fi-gyelemre méltó precizitással kivégezte ezt a munkát is.Majd jött a többi feladat, és mivel a megbízó rendesen fi-zetett, Dilis is rendesen dolgozott. Amikor már egy nagyhalom munka bizonyította rátermettségét, a megbízó egyminden eddiginél hatalmasabb összeggel jelezte, hogy Di-list két évre kibérelné. Az illető azt is felvetette, hogy ígymás munkát már nem is kellene vállalnia. Nem meglepő,hogy cserében ezért hatalmas pénzösszeggel kecsegtette.Dilis pedig nagyon szerette, ha hatalmas pénzekkel kecseg-tetik. Logikusan úgy vélte, hogy az együttműködés gondo-lata vélhetően nem egy halott ügy. Némi mérlegelés utánaztán belevágott. Méghozzá abba, akibe csak kellett.

Csak úgy égett a munka a keze alatt. Főleg akkor, amikoregy benzinkutast kellett örökre teletankolnia, majd nyom-talanul eltüntetnie. Amikor szétszórta a hamut, azon gon-dolkodott, hogy bizony égés lett volna neki is, ha ezt az el-ső melót elszúrja. De nem szúrta el! Soha nem szúrta el!Halálosan pontosan dolgozott, ami ebben a szakmában per-sze követelmény volt. Dilis szorgalmasan gyilkolt tovább,precízen kivégezte a munkáit.

A megbízó egy év múltán úgy gondolta, hogy beavat-ja bérgyilkosát a vallásba. Mivel Dilis nem volt vallásos,a beavatás nem ment könnyen, de amikor végül ő isa Nihilista Egyház tagja lett, már nem pénzért, ha-nem meggyőződésből ölt. Ez sokkal jobb üzlet volt amegbízójának, aki addigra már teljesen eladósodott, hite-leket kellett felvennie nemcsak a Nihilista Egyháztól, de

11

még a saját bankjától, sőt, az uzsorás szomszédjától is.Utóbbi szerencsére megmagyarázhatatlan módon, tragi-kus hirtelenséggel, értelmetlenül fiatalon elhunyt, amikoregy este, kocogás közben elütötte egy túl gyorsan hajtó,kivilágítatlan és rendszám nélküli úthenger, amit egy négeralbínó vezetett.

A megbízó fellélegzett, de átlátta, hogy anyagierőforrásai már nem elegendőek arra, hogy finanszíroz-ni tudja azt a grandiózus tervet, amelynek vége olyanvolt, akár egy nagyon veszélyes kereszteződés: lényegébenbeláthatatlan. Ezért is döntött emellett a lépés mellett, hogyszektatagot csinál a bérgyilkosából. Zseniális húzás volt,ezt el kellett ismerni!

Ám Dilis számára mindez azt jelentette, hogy életénekhátralévő éveit az eddigi gyilkos munkatempó segítségé-vel összekuporgatott dollármilliókból kell majd tengetnie.Kegyetlen, nélkülözéssel és aszkézissel terhelt évek álltakelőtte, amelyeket csak nagyritkán szakítottak meg olyan al-kalmak, amikor Dilis rituális körülmények közepette megju-talmazhatta magát. De ne szaladjunk ennyire előre a cselek-mény fonalának bogozgatása közben! Nézzük inkább, hogymit csinált most bérgyilkosunk, aki, mialatt mi életrajzánakrövid ismertetésével voltunk elfoglalva, továbbra is türel-mesen várakozott.

Dilis piros szeme megvillant a sötétben, amikor köpö-nyegbe burkolózott, csuklyás feje óvatosan kitekintett a fal-ban meghúzódó mélyedésből, és áldozatát fürkészte. Ám azáldozat, bosszantó módon, még nem volt sehol. Dilisen ide-gesség lett urrá, ám a légzéstechnikával, amelyet egy ter-hes nőknek tartott, szülést előkészítő tanfolyamon sajátítottel nemrégiben, sikerült úrrá lennie feszültségén.

Remegő kezeivel benyúlt a köpenyébe. Egy ideig mata-tott az egyik kezével. Aztán a másikkal is matatni kezdett.Amikor felhúzta a sliccét, mert észrevette, hogy lecsúszotta cippzárja, Dilis szeme hirtelen elkerekedett, a szája hang-talan ordításra nyílott. Jót akart, de nagyon rossz történtvele!

12

Tudta, hogy nyitott sliccel ölni balszerencsés dolog, rosszómen, éppen ezért ölés előtt mindig ellenőrizte, hogy oda-lent minden rendben van-e. Mivel a köpeny lehetetlennétette a vizuális észlelést, kézzel kellett ellenőriznie. Ám avisszagyömöszölési procedúra nem sikerülhetett tökélete-sen, mert Dilis arcára rettentő fájdalom telepedett a cippzárfelrántása után. Sőt, lényegében már közben is. Előbb el-vörösödött, hangtalanul ordított, közben ugrált is. Egészensápadt volt már, amikor öt perce eredménytelenül rángattaa cippzárt. Nem, nem eredménytelenül, mert végül sikerültfelrántania. Közben elszenvedett ugyan némi veszteséget,de a veszteség mindössze ötven százalékos volt. Arra gon-dolt, miközben a dolog jó oldalát igyekezett megfogni, hogytalán tényleg nem kellene belőle nagy ügyet csinálnia, hi-szen később, ha az élete úgy alakul, még akár gyereke islehet majd ennek az egy darab, nagyon szerencsés körül-mények közepette megmaradt szervnek a segítségével.

Dilis erőt merített ebből a gondolatból, majd zsebre tet-te a veszteséget, amit azonban sajnos nem lehetett leír-ni az adójából. Ám azért mégis el kellett takarítania, merta földön csak nem hagyhatta, hiszen olyan gusztustalanlátvány volt, akár egy kifolyt szemgolyó, vagy egy nagyonbeteg, haslövést kapott meztelencsiga.

Amikor mindennel megvolt, meggyászolta az őt ért apró,de maradandó veszteséget: a nyakában függő aranylánc vé-gén található kis szimbólumot kezdte el csókolgatni. Amió-ta vallási fanatikus lett, a csókolgatás megnyugtatta. Emel-lett jótékonyan serkentette a nyálelválasztását is, aminekköszönhetően ritkábban száradt ki a szájpadlása.

A szimbólum egy kör alakú négyzet volt, amelynek a kö-zepe teljesen üresen tátongott. Ez szimbolizálta a NihilistaEgyház által imádott Semmit, ami a szimbólum közepén ka-pott helyet. Meg kellett hagyni, hogy ügyes művész alkot-ta meg. Ha az ember jobban megnézte, tényleg nem Sem-mi volt. Bizonyára nem is volt olcsó mulatság ilyen medáltkészíttetni, de Dilis valószínűleg tisztában volt vele, hogyilyen kiváló munka minden pénzt megér. A művész által re-

13

mekül megfogott Semmi páratlan precizitással és semmimáshoz nem hasonlítható művészi igénnyel volt kidolgozva.A remekbe szabott medál tökéletesen visszaadta azt, amitszimbolizált. Szinte már azt is lehetett mondani, talán sem-mi nem lett volna ennyire kifejező, mint ez a nagy Semmi,ami itt volt a négyzet alakú körbe belezárva.

Dilis ismételten megcsókolta a szimbólumot, majd gon-dosan elrejtette a köpenye zsebébe.

Aki ismerte Dilist, az most biztosan felszisszent volna.Még szerencse, hogy senki nem volt itt közülük. Sőt, a leg-több a föld alatt oszladozott már, mint a tömeg a tüntetésután. Minden alkalommal, mielőtt gyilkolásba kezdett vol-na, megcsókolta a szimbólumot, fohászkodott a Semmihez,majd véget vetve az eddigi semmittevésnek, nagy hévvelbelevágott a munkájába. Amikor késsel dolgozott, ténylegszó szerint ezt tette.

De most Dilisnél pisztoly volt. Egy hangtompítós Mag-num. Dilis viccesen azt szokta mondogatni: én és a mag-num. Pedig valójában nem én, hanem ő és a Magnum vol-tak azok, amelyek halált hoztak minden halálra ítéltetetthalandóra. A fegyver kalibere elegendő nagyságú volt ah-hoz, hogy akit eltalált vele, az már ne érje meg azt, hogybeszállítják az intenzív osztályra haldokolni.

Ebben a percben a férfi az órájára nézett. Arcára elszántarckifejezés ült, amikor kibiztosította a fegyvert. Érezte avizeletén, amit egy pici üvegben mindig magánál hordott,hogy valami mindjárt történni fog. Különös módon ilyenkorteljesen más lett az íze és a hőfoka, és lenyelés után az utó-íze.

És tényleg úgy is lett!Az áldozat futva közeledett feléje. Egyelőre a terem

másik oldalán járt, és még nem sejtette, hogy mi vár rá.Reneszánsz festők remekei adták a díszletet a halálos ül-dözéshez, de ez Dilist nem érdekelte, mert annyi affinitásavolt a festészethez, mint vízihullának az úszáshoz.

14

Dilis akár szemből is kilőhette volna az igazgatót, de nemtette. A jelenetben, amelyben részt vett, ugyanis eredetilegaz állt, hogy Bidé Szaniter, az intézmény idős, szakállas, ko-pasz, hosszú hajú, frissen borotvált, riadt szemű, öltönyösruházatú igazgatója rémülten menekül előle, ő pedig las-san, de kitartóan üldözi a szerencsétlent, míg végül…

De ne vágjunk egyelőre a végébe!Majd Dilis!Igen, ő bizony bele fog vágni, sőt, lőni, ez nem volt két-

séges.A jelenet azonban időközben, némileg improvizatív mó-

don, átalakult.– Ne, kérem, ne! – könyörgött az idős Szaniter, amikor

megtorpant előtte, mert észrevette, hogy Dilis nem üldözi.Eddig lélekszakadva rohant, lábai alatt hangosan kopogotta kihalt termek kőpadlója. Futott, mint akit üldöznek. ÁmDilis nem üldözte. Csak nézte őt azokkal a kegyetlen, pi-ros szemeivel, időnként pislogott is, ezzel majdnem olyanhatást keltett, mint egy tilos jelzést adó szemafor.

Szegény Szaniter! Árkon, bokron, kerítéseken ugrott ke-resztül, közben ügyesen kikerült egy talicskányi trágyát to-ló francia parasztot, aki valószínűleg azért került a képbe,mert ezzel a dinamikus szaghatást kiváltani tudó anyaggalkívánt tiltakozni valami meg nem kapott uniós támogatásmiatt. Szegény Szaniter befogott orral rohant el mellette,és fejcsóválva, kidülledt szemmel figyelte, amint a paraszt atalicska tartalmát kiborította egy terem közepére. De nemcsak hogy kiborította, hanem még a trágyából szép, kerektrágyagolyókat gyúrva meg is dobálta az eddig felbecsülhe-tetlen értékű, ám értékükből időközben rohamosan és ren-geteget veszítő festményeket.

Szegény Szaniter, aki ezt már szerencsére nem láthatta,tovább menekült. A terem, amelyen most keresztül futott,telis tele volt hamisítókkal, akik megfelelő helypénz megfi-zetése után jogosultak voltak arra, hogy itt helyben, az ere-deti művekről koppintsák le a nagyértékű műremekeket. Bi-

15

dé Szaniter néhányukat menekülés közben véletlenül meg-lökte, aminek, valljuk be férfiasan, a hamisítók nagyon nemörültek.

Egy idős, szakállas festőnek például fekete festéklöttyent az éppen befejezés előtt álló, már három évenapi tíz órában festett, aprólékos műgonddal létreho-zott hamisítványára, egy portréra, amelyről már csak azaláhamisítsára váró hamis aláírás hiányzott. A szerencsét-len mozdulat eredményeképpen a fekete festék teljes mér-tékben beborította, ezáltal pedig lényegében megsemmisí-tette az alkotást. Ezután már teljesen érthető, hogy mennyi-re heves indulatokat váltott ki belőle mösszijő Szaniter je-lenléte.

Sőt, igazából nem csak belőle, hanem másokból is!Egy másik festő, akit szintén meglökött a másokra

tekintettel nem lévő menekülő, egyszerűen nekiesett atájképnek, amelyet éppen nagy műgonddal másolt. De eznem lett volna akkora nagy baj, viszont az annál inkább,hogy a vásznat egyszerűen átlyukasztotta a fejével. Igazánnevetséges látványt nyújtott, amikor így, a félig megszáradtképpel és az ideiglenes kerettel, kezében a csöpögő ecset-tel, ordítozva és hadonászva üldözni kezdte Bidé Szani-tert. A szerencsétlen igazgató szíve a végét járta. A ret-tenetes félelemtől és a most rátörő röhögőgörcstől telje-sen elerőtlenedtek a lábai. Nem csoda, hogy elveszítette azegyensúlyát, és már később sem találta meg.

A menekülő még véletlenül meglökött egy szobrászt is,aki szintén ugyanilyen véletlenül meglökte alkotását. Mind-ketten a földre zuhantak. A mű összetört, hasonlóképpena művész lelke is, ezért azután nem volt meglepő, hogy ezaz alkotó is kergetni kezdte Bidé Szanitert, akit már tártkarokkal, helyesebben szólva kifent kaszával várt valahol afejezet végén a Halál.

Igen, a sorsa meg volt írva!

16

Mindannyiunk sorsa meg van írva, de nem tudjuk, hogyhol. Bidé Szaniter sorsa viszont ebben a könyvben volt meg-írva. Holtbiztosan lehetett tudni, hogy hol, melyik oldalon,melyik bekezdésben és hányadik sorban fogja végezni.

Újabb terem következett. Itt éppen sakkverseny zajlott.Ez persze túlzás, hiszen aki látott már ilyen rendezvényt,az tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy sakkversenya nézők számára mennyire álmosító. Hiszen senki nem fut,de még mozogni is csak alig mozog. Hogy mitől verseny ezmégis? Tudja az ég… Ellenben vacak kis asztaloknál ülneka palik, nagyritkán lépnek egyet, majd miután babrálnakvalamit az órájukon, tovább gondolkodnak.

Szegény Szaniter ezen a termen is keresztülrohant. Mintaz eddigiek, ez is szigorúan le volt választva a látogathatóhelyiségek soráról, de az igazgatót ez nem érdekelte, hi-szen amikor menekül az ember, akkor eszében sincs ilyenjelentéktelen apróságokkal foglalkozni. Rohant, ahogy alába és a torkában dobogó gyenge szíve bírta. Az asztalok,a figurák és a kockás sakkpályák látványa összezavarta.Megszédült, a látása elhomályosodott. Ahelyett, hogy kike-rülte volna a középen álló négy asztalt, és az elmélyültengondolkodó nyolc versenyzőt, valamint a rengeteg leütés-re várakozó sakkfigurát, Szaniter keresztültrappolt gyalo-gokon, bástyákon, futókon, királyokon, királynőkön.

– Paraszt! – ordította egy hidegvérét elvesztő versenyző,és eszelős tekitettel égnek emelte a kezében szorongatottsakkfigurát, egy gyalogot.

– Igen, tényleg az… – nevetett kínosan szegény Szaniter,aki a parasztokon is keresztül gyalogolt.

Nem csoda, hogy az eddig ecsetelt pusztítást követően,a feldühödött sakkozók vadállati dühvel ordítozó, veszettkutyákra emlékeztető, gyilkolni kész falkája is a nyomábaeredt. A hosszú üldögélés és gondolkodás közben elfojtottrettenetes indulataik vulkánként törtek elő belőlük.

Bidé Szaniter, mivel jól ismerte az épületet, hiszen évti-zedek óta itt dolgozott, némi előnyre tett szert üldözőivelszemben. Azok üldözés közben időnként eltévedtek, és té-

17

ves nyom után loholva gyakorta beleütköztek az ellenőrzőkörúton lévő biztonsági személyzetbe. A járőrök szolgálatifegyverüket használva üldözőbe vették az üldözőket, akikettől a külső, ámde annál erőteljesebben motiváló impul-zustól vezérelve, még gyorsabban kezdték el üldözni sze-gény Szanitert. Festmények, régészeti leletek, vagyonokatérő tárgyak, fáraók, műkincsek és igazi kincsek estek áldo-zatul a rettenetes üldözésnek.

–  Hiába is könyörög, nem fogom üldözni, és nem fo-gom megkínozni, hogy utána agyonlőjem, akár egy veszettkutyát – mondta élvezettel Dilis.

–  Kérem… kérem… ne tegye! – sikoltotta eszeveszettrémületében szegény Szaniter, aki jobban tette volna, hamondjuk, most inkább egy fürdőszoba-felszerelés szaküz-letben tartózkodott volna, nem pedig itt, ezen a halálosanveszedelmes helyen.

– Könyörögve kérem, öljön meg! – rimánkodott újra BidéSzaniter.

– Nem! – mondta a szadista gyilkos, és felkacagott, mertélvezte, hogy ezzel is kínozhatja áldozatát.

– Lécci, lécci! – csúszott térden előtte szegény Szaniter.– Miért tennék ilyet? – nevetett rajta megint Dilis.– Könyörüljön rajtam, és öljön meg! – sírta Bidé Szaniter.

– Humánus halált szeretnék, mondhatnám azt is, hogy ke-gyeset. Kérem, engem feldühödött tömeg üldöz, emberekfalkája, mindegyikük élve meg akar ölni.

– Mondtam, hogy nem fogom megtenni! – nevetett sátánikacajjal a néger albínó bérgyilkos, és nem kezdte el üldöznia szerencsétlent, aki nem menekült előle.

– Kérem, öljön meg! – lihegte még egyszer Bidé Szaniter,de Dilis vadállati kegyetlenséggel azt mondta:

– Nem!Szegény Szaniter felkiáltott, kezét égnek emelte, és el-

kezdett énekelni egy régi népdalt, ami remek szimbólumlehetett volna. Igen ám, csakhogy a szó, így a népdal is,elszállt, míg az írás megmaradt.

18

– Kérem, könyörgöm, adjon egy tollat! – csúszott térdena bérgyilkos előtt Szaniter.

– Olyat, amelyikkel úgy lehet írni, hogy csak ultraibolyafényben látszik? – kérdezte hideg tekintettel Dilis.

–  Igen, igen, olyat szeretnék kérni! – lihegte Bidé Sza-niter hálásan, mert azt hitte, könyörgése meghallgatásratalál.

– Sajnos, nincs nálam ilyen – hahotázott a néger albínó.– De ha lenne, akkor sem adnék!

Szaniter összegörnyedt, mintha bélcsavarodás és köl-dök-kólika egyszerre kínozná, és úgy hörgött, jajongott,mint akinek mindezek mellett haslövése is van egyben. Ami-kor befejezte a brékelést, elengedte magát.

– Fúj! – mondta Dilis, aki ugyan dilis volt, de a szagló-érzéke kifinomult volt. De ilyen befejezésre nem volt felké-szülve.

– Na, én megyek is – mondta öklendezve.– Ne, ne, kérem, ne menjen! – rimánkodott Szaniter, de

látni lehetett, hogy Dilist nem fogja meghatni ennek a sze-gény, halálra ítélt öregembernek a jajveszékelése. Ám ami-kor Szaniter átkarolta a lábát, Dilis mégiscsak megtorpant.

–  Legalább egy ajakrúzst hagyjon itt nekem, kérem! –sírta az öreg. – Nincs nálam íróeszköz. Mivel fogok ígyhaláltusám közepette szimbólikus jelentéssel bíró rövidszösszeneteket írni a padlóra?

– Jobban tenné uram, ha legközelebb, amikor majd megfog halni, jóelőre gondoskodna mindenről, hogy szégyenszemre ne kelljen másoktól kunyerálnia! Tudja meg, hogyaz ilyesmi egyáltalán nem szép dolog! – feddte meg Dilisingerülten.

– Megígérem, mindent megígérek! – jajongott Bidé Sza-niter. – Csak adja már ide az ajakrúzsát.

– A szexi vöröset? – nézett rá kacéran a bérgyilkos.– Persze, hogy azt! – bólintott Szaniter.Dilis odadobta neki a szexi vörös ajakrúzsát, majd lelé-

pett, mert érezte, hogy ideje lelépnie.

19

Abban a pillanatban, amikor Szaniter magához ölelte aszexi vörös ajakrúzst, és abban a pillanatban, amikor becsu-kódott Dilis mögött az ajtó, a terem másik ajtaja egyszerűenbetört, és keretestől bedőlve bezuhant a földre. Bidé Szani-ternek nem maradt sok ideje, de minden erejét megfeszítvegyorsan írni kezdett.

Övöltő, vadállati hangon ordító tömeg tört be a helyiség-be. Nem is csoda, hogy így ordítottak, mert a biztonságiemberek üldözték őket, és a kezükben szorongatott pisz-tolyokból időnként célzott lövéseket adtak le a fenekükre.Azért tették ezt, mert gonoszak voltak. Azt akarták, hogymajd amikor elítélik és leültetik őket, még jobban fájjon ne-kik a dolog. Igen, tényleg szadisták voltak ezek az őrök.De hát ezen nem is kellett csodálkozni, hiszen így lettekkiválogatva. Ebben az intézményben mindenre elszánt, til-tott helyen fényképező és kamerázó múzeumlátogatókat,képeket savval leöntőket és időnként még rafinált képtolva-jokat is le kellett fülelni. Ez pedig kemény, embert próbálómunka volt. Csak katonaviselt, idegenlégióban szolgált,többszörös tömeggyilkosokat vettek fel, mert átlagembernem tudta volna elviselni ezt a rendkívüli nyomást, ami azitt szolgálatot teljesítőkre nap mint nap ránehezedett.

De a feldühödött hamisítók, sakkjátékosok és a hozzájukcsapódó nagy számú szimpatizáns ordítozó hordája semvolt azért piskóta. Se perc alatt úgy szétszedték szegény Bi-dé Szanitert, mint kétéves gyerek a tévé távkapcsolót. Meg-lepő brutalitással, és lényegében csak a gombjait hagytákmeg épségben.