2 0 1 7 . o k t ó b e r 3

Tornai József

A látszat piszka

Az atommag-részecskéktől az ember agyáigépül a kozmosz a pusztulásig.Káosz vagy kozmosz: fölcserélheteda kettőt: nem lesz értelmesebbaz összevissza minden, és a világűrtovább forrósodik vagy tovább hűl.Az istennek nevezett homály rád ragad,mint a mikroszkóppal átszűrt anyag.

És művészet, vallás, gépkorszak, tudományéppígy nem segít rajtad: butánnősz föl, és ha még élsz, öregkorodracsodálkozással verve vagy undorodvamég a lángelméddel is hiábavágod ész-fűrészed az életfába:magyarázatod nem lesz az a zsákmány,amire vágyódsz szerelmed öle láttán.

Földet zabálhatsz, mint a giliszta,örökre elméd ganéja marad a látszat piszka.

Ami él, nem tökéletes

A hátára esett bogárhalálra van ítélve,akármiként is kaszállába a levegőbe.

Tornai József (1927) költő, író, műfordító. A Hitel főmunkatársa. A Nemzet Művésze.

H I T E L 4

Megfordítom: röpüljönmessze egy kőriságra,ha már a sors, természetmind hibásra formálta.

Megmenthetem az egyikét,de hogy mindegyik lénynekkijavítsam természetét,arról nem szólhat ének.

Káosz van a világban,ahogy az evolúciónakmilliárdja csodásannyomul létrehozónak.

Az állat, ember teste istele kórokozókkal,amint hibátlan szerveikszínültig táplálókkal.

Ami él, nem tökéletes,esendők varjak, békák.Szegény bogáron láttam ezta teremtésre példát.

Nem hiszem, a kozmoszbármelyik bolygójalakóinak a mienknélkülönb zene szólna.

Szüless és halj meg hát,ellenség-barátom,hazudik az ember,hogy reményt találjon.

Zavaros a versem,zavaros, mint a lét.Boldogság legalábbálmomban látni fényt.

2 0 1 7 . o k t ó b e r 5

Avas, vén csontjaidFáj, hogy nem űznek a versek?Talán nem volt eléga múzsákra figyelnedaz a tíz és tíz év,az, hogy a kilencvenedikbenmár nem hajt annyi mag,hogy minden napra jussonvalami rejtélyes sugallat?Mért vagy megijedve, lelkem?Föntről szétnézni nem eszme-csőd,legföljebb nem sugárzik teltenaz a szívalatti fény,hogy galaxisokig emeljena kiihatatlan, a még-mindig-remény,a váratlanul föltörő erőd,mert nem lehet a mindenségrevárni, az közömbös, mint a fa,neki mindegy, szól-e gyümölcs-szava.Ad vigaszt, kimondtadvégleg, milyen az emberi nem,de az önhittség nem olvadtgörcsössé sohasemágyékodban s agyadban,így aztán tudod, hogyőrölt szellemi kosztodsavas fűszerrel keveredikés lehajtod éltes fejed,ahogy az már ilyenkor alig hevít,és ha új ittasság vagy új gondolat,mint eddig, magával el nem ragad,bízd tollad a madárdarus csöndre,mert ha ajtódon kék híradás köszön be,és mégis, mégis megszólal az a hang,(eddig is az szabta sorsodat):sírj, sírj, mintha szerelmedföltámadt volna, éshozzátenné az emlékezésképeihez a maga indulatait,miket ég és föld visszhangozna zengve,s avas, vén csontjaid széttöri énekekre.

H I T E L 6

Az igazi nevünk

Az igazi nevünknem homo sapiens,inkább mondjuk úgy,hogy a „homo duplex”.

Az igazi szívünkállati-szellemi.Igazi bensőnkneknincsenek partjai.

Elválaszthatatlangyilkos a szelídtől,ereinkből vérrelméreg is dől.

Természetünkben harcés ritkán a békeegy javíthatatlanszörny-lény keveréke.

Az is hős, ki gyilkol,az is, kit megölnek.Galaktikák, napoknem ígérnek többet.