A PRÓZA FEJLŐDÉSE A klasszikus magyar irodalom örökségével össze-

hangzón ― amely e tekintetben hasonlít a román ésáltalában a kelet-európai nemzeti irodalmak ha-gyományához ―, a két világháború közötti romániaimagyar próza főképpen „a mesék tején“ nőtt fel, bárjórészt „valódi világot“ hörpintett. Nem cáfolják ahagyományos epika uralmát a legsajátosabban er-délyi színeket képviselő Tamási Áron „liturgikus“ és„feleselő“ novellái (Szabédi László használta előszöre terminus technicus értékű jellemzést), sem Kará-csony Benő regényei, a napjainkban új virágkorát élőlírai groteszk értékes helyi előfutárai; Tamási (és Nyí-rő) meg Karácsony prózája lényegében ugyancsak amesére épül, de ha a nagyrealizmus epikakoncepció-ját zavaró lírai elemek ellentmondanának is a tétel-nek ― ez a vonal közvetlenül nem folytatódik 1945után: a Napos oldal és a Megnyugvás ösvényeinszerzője nem éri meg a felszabadulást, deportálásbanpusztul el. Nyírő József népi kötöttsége humánum-tartalmát, életműve első szakaszának értékeit fel-adva, a mítosztól a fasizmusig jutott el, ezért távozikNyugatra, Tamási Áron pedig Budapesten telepedikle, s csak halálában tér meg véglegesen Farkaslakára.A lírai próza olyan képviselői viszont, mint KeményJános, a havasok szerelmese, vagy a novellista ésregényíró Gagyi László s a humorista Tomcsa Sán-dor az újraszerveződő irodalmi élet perifériáján ma-radnak. Kemény János, aki a romániai magyar iro-dalom és színház önzetlen mecénásaként a két világ-háború között oly sokat tett (elsősorban az ő nevéhezfűződik a marosvécsi Helikon-találkozók megszerve-zése), a felszabadulást követő azonnali megszólalása(Derengés, 1945) után egy évtizedig hiányzik irodal-munkból. „Mészégető-korszakának“ tapasztalataiazonban nem vesznek kárba; a proletkult bizarr ér-vényesülése ellenére néhány új novellája a „mesze-sek“ világából nagy témát, rendkívüli lehetőséget

177

Hagyomány Kemény János (1903― 1971)

Tomcsa Sándor

(1897― 1963)

A valóság- irodalom jogfolyto-

nossága

sejtet, egy déltengeri utazás emlékeit-történeteit őrző elbeszélések és az igényes vadász-novellák hu- mánumának kiteljesedését, történelmileg távlatosab- bá válását ígérik. A szintézis sajnos nem készült el, önéletrajzi emlékezésében sem jutott el a felszaba- dulás utáni évekig. Az új novellák mellett három regény (Vadpáva, 1958; Farkasvölgy, 1963: Vízibo- szorkány, 1965) teljesíti ki Kemény János írott élet- művét.

Tomcsa Sándor tulajdonképpen mindig is a peri-

fériára szorult, a kritika részéről sosem kapta meg azt a figyelmet, amelyet karcolatainak, publiciszti- kai írásainak ,,mosollyal egybeötvözött mélabúja“ indokolt volna. Bajor Andortól származik (az Őszi tárlat kisvárosban című, kétkötetes posztumusz Tom- csa-kiadás bevezetőjében) e kiszorítottság részleges magyarázata is: Tomcsa ,,Udvarhelyen született, egyenesen udvarhelyinek“. A székely kisváros jóhu- morú, vidékiességet, butaságot, önteltséget gúnyoló írója volt és maradt ez az otthon ülő garabonciás, Tersánszky rokona. (Tomcsa az irodalmat, az újság- írást rajzolással, festészettel egészítette ki.) Az új korszakban, javuló életkörülmények között ,,a szo- morúság humoristája az öröm leltározójává lett“, legjobb elbeszéléseiben azonban nem adta fel mé- labúval kevert öniróniáját (Szemtől szemben sorsom- mal, Utazás a szemölcsöm körül).

A lírai próza hagyományaival szemben mintha a másik, a történelmi tényekhez jobban ragaszkodó, Kuncz Aladár Fekete kolostorában és Markovits Ro- dion Szibériai garnizonjában nemzetközi sikerre ju- tott epikai szemlélet válna inkább uralkodóvá, ha nem is a régi dokumentáris igénnyel. Asztalos István hosszú időre hátat fordít a szubjektívebb hangú no- vellának, ,,valódi világ“-on ő is elsősorban társa- dalmi aktivitást ért, ennek szolgálatába állítja epi- káját, a külső változások objektív ábrázolását tűzve célul maga elé. Így válik a korszak reprezentatív alkotásává a Szél fúvatlan nem indul, amely Kovács György regényével (Foggal és körömmel, 1949) egy- időben az új útra lépő falut akarja bemutatni. A va- 178

lóságirodalom jogfolytonosságát azonban mindenek-előtt Nagy István képviseli, aki már a hatalom pozí-ciójából veheti szemügyre a munkásosztály időszerűproblémáit; novellában, regényben hirdeti az osztálygyőztes igazát ― A legmagasabb hőfokon (1951) kétévtizeden át képviseli a romániai magyar irodalmata román nyelvű irodalmi tankönyvekben is. Azok,akik a Gaál Gábor hirdette valóságirodalomhoz más-honnan ― az avantgarde-tól vagy a polgári radika-lizmustól ― indulva értek el vagy közeledtek, sze-mélyükben vagy csupán műveikben háttérbe szorul-nak. Szilágyi András ugyan ennek a szakasznakegyik legaktívabb riportere és publicistája, de semvalóságlátásban, sem stílusának expresszivitásábannem tudja megközelíteni 1930-as regényének, az Újpásztornak egyszeri varázsát. Bözödi György, a Szé-kely bánja írója mind szociográfiában, mind szép-prózában adós marad a folytatással. Felszabadulásutáni termése mindössze két elbeszélés ― csak azutóbbi években közzétett versei s egy Gábor Áron-életregény részletei jelzik, hogy hallgatása talán ké-szülődés is volt.

Elapadni látszik a negyvenes évek végétől KacsóSándor, Molter Károly, Tabéry Géza epikája is. Ahárom, oly sokban különböző életpálya és sokbankülönböző ,,elhallgatás“ azonban végül egyazon mű-fajban fog kezet, melyre elsőnek Tabéry talál rá:annak az „emlékirathullámnak“, amely mai prózánklegolvasottabb (s értékben is számottevő) része, aző önéletírása lehetett volna az elindítója. Az ötvenesévek végén azonban a műfaj őszintesége, dokumen-tumszerű korfestése fanyalogva fogadott vendégeirodalmunknak; félben marad s töredékességében istöbb mint egy évtizedig vár kiadásra, éppúgy, mintSzentimrei Jenő önéletrajzi regénye, a Tabéry em-lékezése is, amely csak jó tíz év késéssel került azolvasók kezébe (Két kor küszöbén, 1970). Az emlé-kező tartás fűzi egységbe Molter Károly anekdotáitis, egy memoár-lehetőség e mosoly-cserepeit.

Kacsó Sándor ugyancsak készülő önéletrajzával állbe ismét az „írói hadrendbe“. Nem mintha korábbannem lett volna jelen: a lapot szerkesztő, politizáló

179

Nagy István (1905)

közíró, a kiadó kolozsvári fiókját irányító főszer- kesztő munkájában a két háború közti időszak köz- életi embere folytatja önmagát ― hajdani novellái- nak szülőföld-lírája, életvállaló etikuma, harcos rea- lista regényének lelkiismereti szigora azonban csak most, e lassan „mémoire fleuve“-vé duzzadó emlék- irat lapjain kel új életre.

Berde Máriát betegsége, majd 1949-ben bekövet- kezett halála akadályozza meg prózája továbbépí- tésében, noha még halála előtt elkészül nagy regé- nye, A hajnal emberei harmadik ― még kiadatlan kötete is. A Helikon-szerkesztő Kós Károly törté- nelmi fogantatású, veretes elbeszéléseinek-regényei- nek sora megszakad (a Kolozsvári testvérekről ter- vezett könyvéből csak részletek készültek el). Így az 1944 és 1955 közötti éveket, néhány számottevő új tehetség felbukkanása ellenére, Nagy István, Aszta- los István és Kovács György prózája uralja a romá- niai magyar irodalomban.

Nagy István életművének terjedelemben és érték-

ben egyaránt jelentős része a két világháború kö- zötti időszakra esik, ekkor kialakult szemlélete és írásmódja érvényesül 1945 utáni prózájában is. Mű- vészetét két ifjúkori élményforrás táplálja: a pro- letárnyomor, melynek tényeit egy József Attiláéhoz hasonló gyermekkor szenvedései égetik tudatába, s a munkásmozgalom, melynek nemcsak harcosa két évtizeden át, hanem amely egész érzésvilágának, lá- zongó igazságérzetének tartalmat és irányt ad, er- kölcsi értékrendjét kialakítja. E két hatás formálja Nagy Istvánt a modern munkásíró nálunk egyedül- álló típusává. Regényei, novellái dokumentumhű- séggel idézik meg a külváros életét (A szomszédság nevében, Oltyánok unokái, Réz Mihályék kós- tolója, A Boldog utcán túl), de a helyzet- kép, szegénység és elnyomottság bemutatása csak másodrendű jelentőségű műveiben. Első helyen a forradalmár emberkeresése áll: miközben re- gényei lapjain megjelennek a külváros jellegzetes típusai, Nagy István elsősorban azt keresi bennük, ami érzéseiket, gondolkodásukat az osztály, a prole- 180

tariátus kifejezőjévé teszi. Emberségük, jellemükmegmérésére egyetlen mértéket ismer: a forradalomtávlatát. Szereplőiben azt kutatja, hogy különbözőszinten hogyan ébred föl bennük annak a szolidari-tásnak az élménye, mely elszakítja őket a régi rendeszményeitől, s a forradalmi jövő sóvárgóivá vagyéppen katonáivá avatja.

Természetes, hogy felszabadulás utáni műveibenis ez az emberlátás az uralkodó. LeggazdagabbanA legmagasabb hőfokon című regényében jelentkezik,mely témája szerint az ipar államosításának, való-jában a forradalmi hatalomátvételnek a regénye.Akárcsak korábbi műveiben a proletárélet tény-anyaga, e regényben az államosítás tényei és ese-ményei csak keretül szolgálnak a korszak forradal-már típusainak a bemutatásához. Ennek az ember-ábrázolásnak a legnagyobb erénye, hogy eszmény ésvalóság kölcsönhatásának mozgó folyamatát tükrözi;Nagy István hősei ― az újdonsült munkásigazgatóBucsi Károly, a párttitkár Felecan, s valamennyimunkatársuk ― a változott történelem új feladatai-val találják szemközt magukat, és sorsukkal azt pél-dázzák, hogy az ember, akiben nemcsak racionálisöntudat, hanem vérré vált szenvedély a közösségértérzett felelősség, hogyan nő hozzá ezekhez a felada-tokhoz; hogy a forradalmár jelleméből nemcsak akitartó harcra, hanem a győzelem megszilárdításárais futja. A későbbi kritika szemére vetette az írónak,hogy hőseinek nincs is „magánéletük“, hogy életükegyetlen tartalma a munka és a közösség ― ámNagy István írói erénye éppen az, hogy elhiteti:ezeknek az embereknek valóban ez az élettartalmuk,s az eszméiket szolgáló tett nemcsak kötelességtelje-sítés számukra, hanem őszinte „magánemberi“ bol-dogság forrása is. A forradalmár aszkézisét egy for-radalmi korszak atmoszférájának a belülről látó, hi-teles megidézése fedezi. Eszményített hősök a regényfigurái, de egy olyan eszmény hordozói, melyetmaga a kor, a valóság követelt meg ― ember éstörténelem egyenrangúsodásának zálogaként.

De felbukkannak a regényben a későbbi Nagy Ist-ván-művek hibái is. Az, hogy munkáshőseinek csak

181

A legma- gasabb hőfokon

A mi lá- nyaink ―

a didak- tikus

regény

egy szabotáló bűnszövetkezettel kell megküzdeniük, nem a másik ellenféllel is, a hatalomátvétel „hosszú- távú“ feladataival, a gazdasági szervezéssel, saját műszaki képzettségük hiányával, még csak helyen- ként gyengíti a regény őszinte pátoszát. A negatív szereplők rajza azonban bizonyítja, hogy az írónak másképpen kellene gyűlölnie, mint a mozgalmi em- bernek; bármilyen visszataszító egy regényhős jel- leme a valóságos élet mértékével mérve, az író ér- deklődése nem lehet kisebb iránta. A szabotálók vagy a levitézlett gyáros és családtagjai, a birtok nélkül maradt arisztokraták legtöbbje puszta bűn- ügyi adat, nem ember. Ilyen az ellenség ― szemlél- teti rajtuk az író, s eszébe sem jut, hogy feladata annak megmutatása lenne: ilyen az ember, mikor ellenség.

Ugyanígy nincs ― vagy csak töredékesen van ― hiteles mondanivalója az írónak a regény értelmiségi szereplőiről, akikben az értelmiségi „ingadozásának“ a tételét illusztrálja csupán, a gondolkodás, az önálló véleményformálás képességét lúgozva ki jellemük- ből, a munkásosztály vezető szerepének didaktikus példázataivá szürkítve amúgy is epizódnyi jelenlé- tüket a regényben.

Ez a didakticizmus válik uralkodóvá másik terje- delmes gyárregényében, A mi lányainkban. Alap- gondolata nem kevésbé korszerű, mint A legmaga- sabb hőfokoné: a szocialista közösség emberformáló hatását, az alkotásnak érzett munka lélekgazdagító erejét példázza annak bemutatásával, hogy miképp lesz két analfabéta cselédlányból élmunkás, újító, boldogságát megtaláló ember. A valóságnak A leg- magasabb hőfokonban megragadott romantikája azonban itt valóságszépítés lesz ― nem azért, mert a bemutatott embersorsok önmagukban nem hihetők, hanem mert hiányzik belőlük a személyes aktivitás. Az emberi boldoguláshoz két dolog kell: a személyi- ség értéke, és megfelelő körülmények ez érték meg- valósításához. A mi lányaink kizárólag a boldogító körülmények regénye. Nagy István korábbi művei- ben a mozgalmi hős vagy az államosított üzem mun- kássága a cselekvő ember arcképe volt; a gyár az 182

ember műveként dicsérte alkotóját. A mi lányaink-ban az ember a gyár terméke, mégpedig hibátlanterméke; hősnői oly akadálytalanul sajátítanak elmindent, amire boldogulásukhoz szükségük van,mintha ajándékba kapnák. Elég itt egy tanács, hogyhibátlanul menjen a munka, egy vezércikk, hogy aszereplők tudata korszerű legyen, egy gyűlés, hogyaz osztályidegen elemek lelepleződjenek. A regényhőseiből éppen az önformáló erőfeszítés hiányzik, saz író ezt az állapotot eszményinek tünteti fel.

Nagy István akkor talál igazi önmagára, amikorszemélyes tapasztalatain keresztül a valóság logiká-ját engedi érvényesülni epikájában. Az Egy év aharmincból mozgalmi romantikája azért életteli,mert főszereplőjének forradalmárrá válásában lénye-gében saját fiatalkori mozgalmi indulását írja meg;a Városi hétköznapok pedig, bár hiányzik belőle aNagy István-regények fő erőssége, a tömören kom-ponált cselekmény, az író képviselő-tevékenységénektapasztalatait feldolgozva, már „problémásabb“ vi-lágba vezet. Nemcsak azért, mert a hétköznapi élet,Nagy István felszabadulás utáni prózájának fő té-materülete, itt már gondjaival-bajaival jelenik meg,azzal a tanulsággal, hogy a valóság semmit semajándékoz az embernek, hanem mert a regénytvalósabb konfliktusok szövik át. Forradalmár tiszta-ság és karrierizmus, közösségi erkölcs és kispolgá-riasodás, a kitárulni nem tudó szeretetvágy és aközönyös környezet súrlódási felületeit villantja föla regény anélkül, hogy mesterkélt happy endbe foj-taná a hőseire mért megpróbáltatásokba rejtett fi-gyelmeztetéseket. A regényt elsősorban a benne fog-lalt gazdag valóságanyag epikus megdolgozatlanságateszi nehézkessé: a szerző inkább a felszínre figyelőriporter tollával tudósít élményeiről, semmint azelemző író vagy az okokat kutató szociográfus el-mélyültségével.

Legnagyobb írói vállalkozása az utóbbi évtizedbenterjedelmes önéletrajza, melyből 1970-ig két vaskoskötet jelent meg (Sáncalja, 1968, Ki a sánc alól,1970), gyermek- és ifjúkori emlékeit tartalmazvacsupán. Mint minden önéletrajz, Nagy István műve

183

A közéleti regény idő- szerűbb változatai Önéletrajz

is szerzőjének fejlődésképe, valósághitelű „Bildungs-roman“ elsősorban, de akárcsak az író 1944 előttiírásai, ez is a valóságidézés sokszólamú gazdagságá-val köti magához olvasóját. A kifejezetten önélet-rajzi eseményekkel együtt arcok, jellemek sokaságabukkan a könyvben az emlékezés felszínére, a tízesés húszas évek kolozsvári, bukaresti, galaci külváro-sának jellegzetes alakjai, szánalmas, tragikus vagyfelemelő sorsú emberei, akik nemcsak az író életébenjátszanak elhatározó szerepet (mint a példájával, el-veivel fia sorsát halála után is irányító apa, vagy aszellemi ösztönzést jelentő barát, Józsa Béla), hanemegy életformának, a korabeli proletáréletnek a kép-viselői is.

Ez a személyes emlékekbe ágyazott társadalomrajzindokolja a szerző adta műfaji besorolást, az „élet-rajz-regény“ megjelölést. A könyv „hőse“, aki elsőtudatos emlékeitől kezdve férfi-feladatokkal küzdőtagja családjának, legelső eszmélkedéseivel is em-beri vagy éppen osztálygondokhoz kénytelen hozzá-érni, emlékei ezért társadalmi élmények, öntudatá-nak érése így lesz egyúttal a fiatal munkás, majd aproletárművész helykeresése a korszak társadalmierőinek sodrában. A sajátjával párhuzamos vagyvele ellentétes embersorsokból éppen ezért nemcsakszemélyes emléksor, hanem egy életforma regényeis kibontakozik; Nagy István önéletrajza „proletárcsaládregény“ is, e műfaj egyetlen példája irodal-munkban.

Írónak mindig használ a forma kézmegkötő ellen-állása, s Nagy István önéletrajzi regényének is ja-vára válik a tényekhez való kényszerű ragaszkodás.Mint korábbi művei, a Sáncalja és a Ki a sánc alólis jó értelemben irányzatos mű: saját életében azosztályöntudat kristályosodásának, a mozgalmi harcvállalásának a történelmi példáját írja meg, e belsőfejlődésképet azonban minden művészi voluntariz-mustól mentesen, rendelve alá a tények valóságoslogikájának. Az emlékezés Nagy István korábbi mű-veiből jobbára hiányzó lírai melege így társul leg-jobb regényeinek valóságfeltáró realizmusával. 184

1938 óta, amikor Történt az utcán című karcola-

tával berobbant az irodalomba, Asztalos Istvánt azerdélyi próza egyik legnagyobb tehetségeként tartót-ták számon, s ezt a reménységet olyan nagyszerűnovellákkal igazolta, mint a Szaporodnak Lázárék,A tejesember, A kabát, A szamár. A társadalom mé-lyéről, a kisemberek küzdelmes hétköznapjaiból ho-zott kimeríthetetlen élmények határozták meg írá-sait, de elsősorban Móricz Zsigmondnak köszönheti,hogy hamar megtalálta az alkatának legmegfelelőbbönkifejezési formát. 1960-ban, halálának évébenmegjelent emlékezésében (Találkozásom Móricz Zsig-monddal) pontosan körülírja mesteréhez fűződő kap-csolatát: „Lelkesedtem érte, s letörtem tőle. Mikorfogok úgy írni és a magam módján?“ Hogy a MóriczAsztalos Istvánra gyakorolt hatása nagyobb volt,mint a munkásmozgalomban megismert naturalis-táké, a Zoláé, a Gorkijé, annak magyarázatául Ba-logh László kismonográfiáját idézhetjük: „Asztalosírói alkata már az indulásnál rokon a Móricz Zsig-mondéval abban, hogy a személyes indulat, a fel-fokozott érzékenység, az élmény szubjektivitásamindkettőjüknél elsődleges szerepet játszik mind atémaválasztásban, mind az alkotói folyamatban. Sebből a személyes szenvedélyességből ered mindket-tőjüknél a novellák és regények anyagát átjáró lírai-ság.“ Valóban, nem egy Asztalos-novellában a ma-gyar irodalomtörténetbe a Hét krajcárral bevonulthangra ismerünk; Asztalos István nemcsak publi-cisztikájában, hanem szépirodalmi műveiben is vál-lalja, vallja ― akaratlanul is ― ezt a rokonságot.Felszabadulás utáni első novellájában, 1946-ban írja:„a feleségem akkori könnyei is abba az edénybehullottak, amelyből aztán az én írói szemléletem ki-csordult“ (A mi szőnyegünk). Korai regényei, az El-mondja János s az Újesztendő, ugyanezt tanúsítják;Asztalos István a balszárnyhoz tartozó népi írók jel-legzetes útját járja 1944-ig ― sőt részben 1944 utánis, amikor szerkesztőként, képviselőként ugyancsaka néphatalom részesének tudhatja magát.

Első írói jelentkezésével, már az új helyzetben,éppen ezt az átmenetet örökíti meg „krónikájában“:

185

Asztalos István (1909― 1960) Móricz útján

Író a

hadak útján

Szél fúvatlan

nem indul

az Író a hadak útján (1946) tulajdonképpen riport, amelyre azonban nem motorbiciklin (novellában is többször megírt, későbbi kedves jószágán) ment az író anyagot gyűjteni ― katonai behívóval vitték. Legnagyobb értéke a dokumentumjellegű közvetlen- ség, a tényrögzítés: a Szovátától Egerig, majd vissza Budapestig és Kunszentmiklósig megtett út feljegy- zése (sajnos ezeknek az élményeknek irodalmi meg- jelenítésére később sem vállalkozott). Az életrajzi konkrétumokon túlmutató művészi átmenetet 1947- ben és 1948-ban írt néhány novellája jelenti ― a folytonosság megértéséhez azonban 1939-ig kell visz- szamennünk. Ekkor született Asztalos egyik figye- lemre méltó novellája, a Balog-színház; hétköznapi történetet mond el itt, mint korabeli más írásaiban; Balog Mihály és családja színházba megy, ám az ün- nepszámba menő esemény végül egyiküknek sem jelent szórakozást, csupán másnapi fáradtságot s a krajcáros gondok növekedését. Nyolc évvel később, Balog olvasni kezd címen egy „öntudatlan munkás- ember“, Balog János tragédiás életét villantja fel, anekdotikus színezéssel, egy olyan emberét, akinek „világéletében balogra sikerült minden dolga“. A történet a múltban játszódik ugyan, de már a „meg- írandó új regény“ témáját jelzi. Ugyanez a félénk ember áll előttünk a Balog emberré születik első lapjain, környezete, az új világ új szelleme azonban Balog Jánost is kifordítja régi önmagából, félszeg- ségéből, megfélemlítettségéből, s előbb az utcai párt- sejt gyűlésén, majd házigazdájával, a főtanácsos úr- ral szemben megembereli magát, hangosan is képvi- selni meri a munkások igazát.

A téma továbbra is foglalkoztatja az írót ― erről tanúskodik Antal elvtárs is hozzászól (1952) című novellája (a kor szelleméhez, irodalomszemléletéhez híven Asztalos optimizmusa itt már sokkal gondtala- nabb, felszínesebb, az anekdotikus elem még inkább előtérbe kerül) ―, regény azonban mégsem ebből születik; az idők szavára, a közvetlen sürgetésre fi- gyelve, azzal a szándékkal, hogy írásával azonnali segítséget adjon a szocialista építésben, megírja a Szél fúvatlan nem indult (1949). Egy vegyes lakossá- 186

gú ― magyarok és románok lakta ― erdélyi falunégy napjának eseményeit jeleníti meg kisregényé-ben, szigorúan az egységes ― nemzetiségi alapon márnem megosztott s már nem a nagygazdák érdekeitszolgáló ― fogyasztási szövetkezet megalakulása kö-rüli bonyodalmakra koncentrálva. 1947-ben vagyunk,a mű középpontjában a „ki kit győz le?“ kérdése áll;ami azonban a solohovi kérdésfeltevéshez viszonyít-va új, sajátos, e tájhoz kötött, az a nemzetiségiellentétek és a falun folyó osztályharc összefüggései-nek vizsgálata, egységes szemlélete. Tiszta eszmé-nyétől vezérelve, a mindenki számára egyforma jövőt-boldogságot hozó szocializmus közelségében bízva,Asztalos a helyi kulákmesterkedésekre egyszerűsítia későbbi években sokkal bonyolultabbnak bizo-nyuló problematikát. Ez a szemlélet a mű szerkezetétis meghatározza: lényegében egyetlen szálon fut acselekmény, nincsenek lírai kitérők, sőt a drámaiságis teljességében közösségi jellegű; a figurák egyé-nítésével nem sokat törődik a szerző, még a főhősnektekinthető Bálint Pali Könyves vagy az árnyalásratöbb lehetőséget adó Kocsis Kicsi és Nyáguj Vaszidrámáját sem kívánja kibontani ― az új falu amaga egészében érdekli. S noha a kisregény elsőfejezete a színeket-ízeket ígéri, amelyek a novellákAsztalos Istvánját annyira kedveltté tették, a továb-biakban a gyűlések kerülnek a középpontba, s egyűléseken „kibeszélik“ a politikai feladatokat.Mindezek ellenére, jórészt a fontos társadalmi kér-dések korai (1949!) irodalmi megjelenítésének kö-szönhetően, a Szél fúvatlan nem indul számos or-szágban és számos nyelven képviselte a felszabadu-lás utáni romániai magyar irodalmat.

1952-ben Asztalos új regénnyel jelentkezik. AFiatal szívvel ugyancsak tétel-regénynek tekinthe-tő, mint a Szél fúvatlan nem indul (ez a két regényhozta meg a szerzőnek a hivatalos elismerést ― kétállami díj formájában), jóllehet személyesebb él-ményből született, amelynek regénybe írása régótafoglalkoztatta Asztalost. (A megkezdett, de el nemkészült regény Kedves Péter életéről szólt volna,akinek sorsa az új műben sejlik fel.) A Fiatal szív-

187

Változatok, vázlatok

vel írói célja: „megmutatni, hogyan jutott el egy ifjú a tőkés-földesúri rendszer idején a mozgalom- hoz, hogyan világosodott meg előtte a kommunisták személyes példaadása és nevelő munkája által élete igazi értelme és célja“. Magában a regényben ennél a programfogalmazásnál természetesen íróibb szö- veget találunk, különösen a telep, az alagútépítés egy-egy leírása emlékezetes, a regény nagyobbik felét kitevő börtön-jelenetek, illetve vég nélküli pár- beszédek és monológok azonban ismét tételességbe, hitel nélküli romantikába, sematizmusba torkollnak ― fejlődésregény helyett tétel-regény születik.

Írói pályájának megrekedését Asztalos István is egyre inkább érzi, ennek bizonysága befejezetlenül maradt regénye, a fennmaradt fejezet-változatok és vázlatok. 1951-ben, mintegy a Szél fúvatlan nem indul folytatásaként, elkészíti Hej, brigádosok című regényének vázlatát, 1954-ben ezt ― a regénykon- cepcióval együtt ― A szabadságra módosítja, végül az Ahol nem a földek házasodnak címet választja. Már maguk e címváltozatok is beszédesek, arról ta- núskodnak, hogy Asztalos mind elégedetlenebb a kollektív gazdaságok életének sematikus ábrázolásá- val, a brigádosokról az emberre fordítja figyelmét; a tízéves kínlódás e regénytémával mégis eredmény- telen, mindössze az első két fejezet készül el. Pon- tosabban, a kudarcot felismerve, regény helyett novellafüzért ír Szomesán Mari és Guszti Gyuri szerelméből; olyan novelláiban, mint a Jaj de bajos a szerelmet titkolni, a Szerelmes vasárnap vagy a Pillangókergetés, a móriczi könnyed-kedves hanghoz tér vissza ― mintha a Pillangó idilljének szocia- lista változatait olvasnánk.

Ez a hang nem társtalan Asztalos novellisztikájá- ban a riportok és harcos publicisztikák korszaká- ban sem. Életformájául választja az olvasókkal és jövendő hőseivel való gyakori találkozást, a való- ságismeretet mindennél fontosabbnak tartja, de mi- közben az „osztályharcos életet“ megy megfigyelni a szérűn, meg-megáll egy-egy „csendes helyen“ is, halászni ― s az ilyen megállásokból a régiekhez fogható novellák születnek (Csendes hely). Lírai no- 188

velláinak sorát folytatja A kis Szabó Ilus is, amelya szövetkezetesítés, a belépés―nem belépés dilem-máját a szerző tehetségének szintjén, eredeti törté-netben ragadja meg, valóban a „második jelrend-szer“ síkján.

A Szaporodnak Lázárék, A tejesember, A szamárírója az ötvenes évek második felében elindul az ön-álló felfedezések útján, s már nemcsak lírában, ha-nem helyenként drámai sűrítésben is olvasói elétárja a valóság rejtettebb, de lényegi összefüggéseit.A Megszépült öregség után megírja az Emberséget,az új feltételek között jelentkező közöny, elidegene-dés e korai bírálatát. Az Aki nem akárki, a Hogyanlett a kakukkból kakukk vagy A nagyfiú meg a kis-fiú ― ha nem is érik el művészi színvonalban azEmberséget ― olyan fontos társadalmi előrejelzé-sek, amelyeknek irodalmi megjelenítésére már ahatvanas években jelentkező új nemzedék vállalko-zik, illetve teljesebb kibontásuk a jövő irodalmáravár. Asztalos István írói tragédiája, hogy akkor esikki kezéből a toll, amikor már-már sikerül megsza-badulnia a sematizmus szorításából, s visszatalál-nia régebbi novelláinak hangvételéhez, színvonalá-hoz.

Öröksége azonban így is jelentős, néhány írásávala XX. századi magyar novellisták legjobbjai közéemelkedett. A realista stíluseszményhez élete vé-géig hű maradt, a nyers valóságot drámai sűrítés-sel vagy a lírai és drámai elemeket szerencsésenkeverve formálta feszes szerkezetű novellákká, kar-colatokká. Írásainak különös varázst kölcsönöz népieredetű humora, amely majd minden mondatát át-hatja; rokon ebben Tamásival, de mértéktartóbbnála. Nem stilizál ― a baromvásártéren, halászásközben a Szamos-parton vagy a deszkapiacon, sőtgyűléseken is figyeli az emberek beszédét; mint arspoeticájában vallja: ,,Már csak azért is fontosnaktartom az élőbeszéd tanulmányozását, mert kitűnő,szellemes, pompás hasonlatokat, szólásokat, közmon-dásokat tanulhat el az író az emberek élő beszédé-ből“ (Az én házamban ez a szokás). Hagyatékábanfennmaradt egy kéziratos szólásgyűjtemény, mely-

189

Aki nemakárki

Napsugár

Kovács György (1911)

Kristófék kincse

nek számos darabjával novelláiban, regényeiben is találkozhatunk.

Tevékenységének volt egy sajátos területe, amely az egész romániai magyar irodalom szempontjából elhatározó jelentőségű. A Falvak Népe, majd az Utunk prózai rovatának szerkesztése után ő szer- vezi meg 1957-ben a Napsugár című gyermeklap munkatársi gárdáját, s személyes példájával, egyé- niségének varázsával sikerül a gyermekek tömegei- hez szóló irodalmi fórumot teremtenie. A Benedek Elek-i hagyományt felújítva, a legjobb költőket és novellistákat nyeri meg a gyermekirodalom számá- ra; neki köszönhető, hogy ma a romániai magyar irodalom ezen a területen olyan gazdag termést mondhat a magáénak.

Kovács György tekintélyes publicisztikai és szép-

prózai tapasztalattal lépett át a történelmi fordulón, az Ellenzék, a Brassói Lapok, az Erdélyi Helikon hasábjain szerzett nevet magának, a Kelet Népét szerkesztő Móricz Zsigmond elismerését is kivívja, s 1944 őszén mögötte van már jó néhány regény, köztük A vörös szamár, az Aranymező, sőt ― rész- ben a Kristófék kincse is. (A szerző egyébként nem- egyszer vállalkozik régebbi műveinek átdolgozására ― eszmei fejlődésének új állomása szellemében.) Ez utóbbi, 1943-ban befejezett, de csak 1960-ban kiadott regénye, amelyet kritikusai egybehangzóan Kovács György legjobb művének minősítettek (s amelyről Benedek Marcell, mint a Singer és Wolf- ner kiadó volt lektora, már 1946-ban említést tesz), a Küküllő menti székely falu teljességre törő képét adja, mintegy ezer lapon, a húszas évek elejétől a harmincas évek közepéig. Egy 1936-os riportjá- ban már felcsillanó fő cselekményszálnál (mely egy aranypohár eltűnése körül bonyolódik) fontosabb a szociográfiai hitelességű háttér, a két háború közötti székely falu életének valóságos enciklopédiája; de e mű nemcsak a tárgyak és szokások leírásában tűnik ki, rengeteg szereplőt is mozgat ― a nagyrealista koncepció megkívánta részlethitelességgel. A kincs megszerzéséért folyó hajsza elsősorban a paraszti 190

kapzsiság jellemzését teszi lehetővé, a gazdasági vál-ság éveiben pergetett cselekmény azonban felsora-koztatja a teljes falut, napszámostömegeivel, kis-és nagygazdáival (az osztályharcra erős hangsúlyesik), de az író alkalmat talál hősei teljesebb emberijellemének megrajzolására is. A naturalisztikus rész-letezés (mely épp ebben a Kovács György-műbenérvényesül a legerőteljesebben) nem akadályozzaezúttal a regényalakok tragikus sorsának kiteljese-dését, sőt az élet teljességének illúzióját szolgálja,minthogy szerencsésen hiányzik e regényből az elő-regyártott koncepció.

Ugyancsak a nagyrealista szemlélet jegyében in-dul legismertebb regénye, a Foggal és körömmel. Ahelyszín ezúttal is egy székely falu. A cselekménya háború utolsó évében, az 1945 márciusáig terjedőidőben játszódik. Főképpen a regény első harmadakülönbözik lényegesen Asztalos István ugyanabbanaz évben írt kisregényétől, a Szél fúvatlan nem in-dultál ― s ez a különbözés nem csupán műfajigyökerű: Kovács György is a történelmi pillanatotakarja rögzíteni, akárcsak Asztalos, ám a Foggal éskörömmel nem válik egészében tétel-regénnyé, po-litikai célzatossága ellenére megőrzi az ábrázolásepikai hitelét. A harc Kovács György falujában isa hatalomért folyik, ám e harc közben az emberektovábbra is élnek, szeretnek, gyűlölnek ― nemcsakaz író kiragadta konfliktus igényei szerint. A re-gény sokat emlegetett jelenete, a kocsmai vereke-dés, amelyben a főhőst, Orbán Pistát leszúrják, azérttud a szokványos kulákmesterkedések fölé emelked-ni, mert itt még a szerző valóságismerete és poli-tikai öntudata egyensúlyban van, a helyi színek, a,,székely virtus“ s az osztályharc ábrázolása nemválik szét, nem mond ellent egymásnak, sőt egy-mást erősíti, hitelesíti. Ez az egység bomlik aztánmeg Kovács György számos későbbi regényében,amelyeknek hőseit Marosi Péter így jellemzi: „...efigurák egy része öntudatos hős szerepét játssza mára cselekményben, belső portréja azonban nem iga-zolja eléggé a külső, társadalmi szerepvállalást...Kovács Györgynek a harmincas években kialakult

191

Foggal és körömmel

Balla Károly

(1913― 1959)

Tamás Gáspár (1914)

Kormos Gyula (1917)

A népi hatalom

nemzedéke

naturalisztikus írásmódja gyakorta nem egyezik a negyvenes és ötvenes években jelentkező társadal- mi problematikával, az író új mondanivalóival.“

Az 1945 utáni romániai magyar próza első évti-

zedének ugyancsak jellegzetes képviselője a versek- kel már korábban kísérletező Balla Károly és Ta- más Gáspár. Balla Károly a Nagy István-i utat jár- ta, tehetsége azonban novelláinak bizonysága szerint nem bizonyult elégségesnek az autodidaktákat gyak- ran veszélyeztető műveltséghiányból fakadó szemlé- leti korlátok leküzdésére. Kivételt jelent kisregénye, a Miska (1959), mely megjelenésekor új színt ho- zott prózairodalmunkba, s a valóság közelítésének sematizmusellenes, közvetlenebb módját példázta. A korai halál megakadályozta azonban a városszéli fuvaros bensőségesen megrajzolt kis-tragédiájának továbbírásában, a Miska méltó párjait már nem al- kothatta meg. Balla szemléletileg érzelmes, nyelvi- leg viszont meglehetősen ösztövér munkásnovellái- tól eltérően, Tamás Gáspár székely paraszthőseinek gondolkodás- és beszédmódjához igazodik, s ezzel lényegében szintén a sematizmus hadállásait gyen- gíti (Csecsemő az állomáson). A baloldali költemé- nyekkel indult, de a prózánál lehorgonyzó Tamás Gáspár novellái főképpen nyelvi szépségeikkel tűn- nek ki, ám a regionalizmus túlzott érvényesítése kö- vetkeztében nem egy írásának ― a líraiság (ritkáb- ban a drámai sűrítés) mellett ― fő jellemvonása az anekdotizmus. Az anekdotizmus kisszerűsége fo- kozottabban van jelen a korszak más prózaíróinak (Bonczos Istvánnak, Katona Szabó Istvánnak, Kor- mos Gyulának) a novelláiban, regényeiben. Életanya- gának gazdagságával sikeresen tör ki e szűkítő, ön- korlátozó látásmódból Nagy Ilona őszinte hangú cse- lédregénye, a Két leány (1959). Kormos Gyula újabb elbeszéléseinek lélektanibb és intellektuálisabb tar- tása ugyancsak a korábbi anekdotizmus meghaladá- sát teszi lehetővé.

Lényegében hasonló szemlélet figyelhető meg a már a népi hatalom éveiben eszmélő, a napilapok vagy a Gaál Gábor szerkesztette Utunk hasábjain 192

bemutatkozó fiatal tehetségek, a felszabadulás utá-ni első írónemzedék korai novelláiban, első kötetei-ben is. A magukkal hozott élményanyag, a szerzőktehetségének mértéke szerint, átüt ugyan a közösvonásokon, egyéniséggé azonban legtöbbjük csak ké-sőbb válik; a társadalmi-politikai feladatok vállalá-sa jól megfér írásaikban a móriczi örökség anekdo-tikus folytatásával. Sütő András, Hornyák József,Fodor Sándor, Huszár Sándor, Panek Zoltán próza-írói indulása jellemző ezekre az évekre, de ugyanígybeszédes tanulságokkal szolgálhat e szakasz fiatalköltőjének-kritikusának, Bajor Andornak az össze-mérése az ötvenes évek közepétől humoreszkkel ésszatírával megszólaló Bajor Andorral. Ehhez a nem-zedékhez tartozik az üzemek világát elbeszélésbe,regénybe író Papp Ferenc, Herédi Gusztáv, TompaIstván s a hányatott sorsát egyszer-másszor figye-lemre méltó novellákba író Váradi Zsuzsa. Az utób-biak közül íróilag Papp Ferencnek sikerült, meg-újulva, a legmagasabbra jutnia. Herédi a gyáriakéletét jórészt csak munkaviszonylatokban látja(Lélekmelegítő, 1964). Későbbi elbeszéléseiben meg-próbál tágítani ezen a körön. Új hangját azonbaninkább a szociográfiai riportban, a publicisztikában,helytörténeti cikkeiben találja meg. Tompa Istvánnéhány elbeszélésében felfigyelhetünk a termelésikérdések összekapcsolódására a kort jellemző erköl-csi konfliktusokkal.

Az egykori korigényekhez alkalmazkodik a Nap-sugár előtti ifjúsági irodalom ― Méhes György,Marton Lili, Korda István, Dáné Tibor számos me-séje, regénye (kiemelkedik közülük Korda IstvánKörösi Csoma-életregénye, a Nagy út) ―, de nemkevésbé didaktikus a csupán mennyiségileg jelentős,az irodalmi lapokban is túltengő riport, a „nagy té-mák“ jelenlétét biztosító, nyers híradás. Függetlenüla kötetbe gyűjtéstől, jórészt irodalomalatti jelenség-ről van szó, az elsődlegesen elbeszélők közvetlenvalóságfeltárásai mellett irodalomtörténetileg mind-össze a Simon Magda, újabban pedig Beke Györgyriportjai érdemlik figyelmünket. Simon Magda azegykori tanyai cselédek megváltozott életének szo-

193

Herédi Gusztáv (1925) Ifjúsági irodalom Riport Simon Magda (1908―1969)

Beke György (1927)

Bodor Pál lírai

röplapjai

Sütő András (1927)

ciográfiai igényű leírására vállalkozott ― a Tanyai lelkek (1956) megérdemelt sikerét később sem ő, sem más nem tudta riportkönyvben megközelíteni. Beke György legfőbb riporteri erénye az új társa- dalmi jelenségek nyomon követésében és a műve- lődési hagyományok ápolásában érvényesülő követ- kezetesség; ez a jó értelemben elkötelezett (regényei- ben is tetten érhető) riporteri magatartás társul írásaiban a székely népnyelvből kölcsönzött ízekkel (Az utolsó Bethlen, 1968, Csángó krónika, 1968― 1969). Lőrinczi László kulturált útleírásai, Szász Já- nos és Bodor Pál lírai publicisztikája ugyancsak itt említendők. Ha nem is Arghezi „tablettáinak“ szint- jén. Bodor Pál saját műfajt teremt „lírai röplapjai- val“, melyeknek legjobbjaiban a publicisztikai ötlet erkölcsi felelősséggel párosul. A napi- és hetilapok szürke cikk-tömegében az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején Bodor glosszái, hozzászólásai a hétköznapokhoz színt, egyéniséget vittek be az újságírói rutinmunkába. S hogy a szépprózai és a manapság nemegyszer lenézett „alkalmi“ műfajok mennyire nem válnak élesen el egymástól, arra a legjobbaktól, például Sütőtől, Bajor Andortól idéz- hetjük a példákat.

Sütő András jellegzetes szocialista író-karriert

mondhat a magáénak: emberi-művészi pályájának alakulása pontosan, szakaszról szakaszra jelzi a fel- szabadulás utáni huszonöt év történelmét. Puszta- kamaráson, egy kis mezőségi faluban született, Ko- lozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilo- méternyire. A „vasúti és szellemi közlekedés ütő- ereitől“ távol, már gyermekkorában találkozott e táj évszázados problémáival; parasztőseitől a föld szeretetét, a tartós emberi értékek tiszteletét örö- költe, s ebben a vegyes, román és magyar lakos- ságú faluban tanulta az együttélés törvényeit, a kü- lönböző nyelvet beszélők egymást megbecsülésének szükségességét. Éppúgy sajátjának érzi az innen in- dult Kemény Zsigmond írói örökségét (tanulmányt is írt róla), mint nagyapjának, Sütő Mihálynak ma- gyarul és románul mesélt történeteit. De a dac is 194

az irodalom felé hajtotta: Arany János Toldiját ol-vasva döbbent rá arra a nyelvromlásra, amely aMezőség falvainak nagy részét jellemzi ― innen azeltökélt szándék: szépen írni. A lehetőséget az ön-művelésre az enyedi kollégiumban kapta meg, akönyvtárban Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, VeresPéter és Tamási Áron fogadták, tanárai mellett ben-nük jelöli meg nevelőit. A rendszeres tanulásraazonban nem sokáig jutott ideje, alig ötödik gim-nazista, amikor fölfedezik mint népi tehetséget, s Ba-logh Edgár Kolozsvárra hozza, a Világosságnak leszszerkesztője. Innen töretlenül ível fel irodalompoli-tikai-politikai pályája; a marosvásárhelyi Új Élet fő-szerkesztője, novella- és regényhőseinek hétköznapiproblémáit különböző fórumokon képviseli.

Első novelláját Gaál Gábor közölte 1948-ban azUtunkban. A Hajnali győzelem, mely a földosztásegy drámai pillanatát ragadja meg, mai szemmelis meglepően érett novellának tűnik. S noha igazaz, hogy a negyvenes évek végén és az ötvenesévek elején keletkezett írásai szorosan kapcsolódnaka történelmi pillanathoz, túlzottnak kell minősíte-nünk az író 1959-es vallomását az Emberek indul-nak (1953) és az Egy pakli dohány (1954) novellái-ból összeállított válogatott kötet élén, amely a poli-tikai időszerűség szempontjainak felnagyításával ígysummázza a régebbi termést: „egy könyv, amelyetaz idő meghaladott“. A földreform, az arisztokráciaés a kulákság elleni harc, az osztályharc éleződésé-nek elmélete, az eddig elnyomottak előtt megnyílótávlatokon érzett öröm pillanata valóban a múlté,hat vagy tizenhat év alatt azonban nem avulhatottel az, ami ezekben a korai Sütő-novellákban eszté-tikumban nyilatkozott meg ― mint ahogy példáula Sütőével sokban rokon Marin Preda írói útját semlehet bizonyos szakaszok kihagyásával megérteni,megmagyarázni. A Móricz Zsigmond vágta csapá-son, elsősorban a lírai s a lírai-drámai novellábanSütő András jelentőset alkotott, s olyan írásai, minta Bogár Zsuzsika búcsúzik, az Egy csupor zsír, aMisi, a csillagos homlokú vagy az Egy pakli dohányéppen a helyi színek felragyogtatásával, a Tamásin

195

Hajnali győzelem

Félrejáró Salamon

iskolázott nyelvi ízek révén és nem utolsósorbanéppen a történelmi pillanat hiteles ábrázolásánaktulajdoníthatóan a magyar novellisztikában számon-tartásra érdemes. Mint ahogy számontartásra méltó,,az anekdota aranyvizében“ fürdő jó néhány elbe-szélése is, különösen „háromnegyedes eszű“ meg,,félrejáró“ hőseinek bővérű humorral és melegegyüttérzéssel vagy legalábbis megértéssel történőábrázolásáért.

E műveinek sorából, de az egész korabeli romá-niai magyar prózából is kiemelkedik kisregénye, aFélrejáró Salamon (1955). Alapmotívumában ― ta-lán véletlenszerűen ― ez a kisregény egy Móricz-motívumot őriz: Móricz Zsigmond apjának „tüzes-gép“-je könnyen társítható Salamon András favágómotorjával, nemcsak abban, hogy mindkettő rom-lásba viszi gazdáját, hanem azáltal is, hogy a fúrás-faragás és gépszeretet kapcsán, a javíthatatlan vál-lalkozó kedvben Móricz is, Sütő András is egynyugtalan paraszttípust állít előtérbe. De ahogy Mó-ricz Zsigmond esetében, Sütőnél is életrajzi vonat-kozásról van szó, fölösleges tehát kölcsönzést keres-nünk, annál is kevésbé, mert míg Móricz az esettragikumát emeli ki, Sütő ― legalábbis a FélrejáróSalamonban ― a derűsebb oldalát is megmutatjaa történteknek, illetve történhetőknek. A kisregénySalamon Andrását, a kor adta lehetőségek szellemé-ben, már nem a biztosító emberei juttatják romlás-ba, taszítják elkeseredésbe, hanem „az osztályharcéleződésének“ elméletét a gyakorlatba átültető, ha-talmukkal visszaélő figurák, illetve a nekik gyávánengedelmeskedők, akik ezt a törekvő, becsületes sze-gény embert hajlandók kuláknak minősíteni, majda kollektív gazdaságból is kizárni. Sütő András te-hát ― 1955-ben! ― ismét a társadalomnak egy igenfontos és jellemző problémáját ismerte fel és áb-rázolta, s ezt akkor is értékelnünk kell, ha a figu-rák megválasztása miatt s a viszonylag könnyedmegoldásból kifolyólag az egész ügy helyi érdekűvészűkül ― szemben a valósággal, amelyet pontosab-ban, nagyobb teret engedve a tragikumnak, Sütőkifejezetten önéletrajzi jellegű legutóbbi könyvében 196

írt meg. Salamon Andrásnak és környezetének, va-lamint a kornak a bemutatása azonban így is hite-les, jóllehet az írói ítélet szigora megoszlik a patkós-elvtársak s a Kerekes-féle elnökök, illetve a „félre-járók“, a közösségtől külön utakat keresők között.Ez a hangsúlyeltolódás határozottan észlelhető Anyugalom bajnokában (1959), ahol a földosztásbanegykor élenjárt s most a templomtorony órájánakmegjavításával törődő Lukács Dani, rokonszenvesemberi vonásai ellenére, már egyértelműen megmo-solyogni való.

A következő években Sütő András prózája el-apadni látszik. Hosszú időn át alig-alig jelentkezikúj elbeszéléssel, karcolattal ― leginkább a publi-cisztikában van jelen ―, de ha mégis igen, írásai-ban főként a stílusszépségekre figyelhetünk fel, azíró többnyire a jelenségek felszínén marad. E sza-kasz legjobb Sütő-elbeszélése, a Zászlós Demeterajándék-élete, a múltba tér vissza: drámai sűrített-ségű történetben emel szót a különböző nemzeti-ségűek egymásra uszítása ellen. A megtorpanást el-sősorban színpadi művei mutatják, amelyeket nyu-godtan nevezhetünk szocialista népszínműveknek.(Részletesebben a dráma-fejezetben szólunk róluk.)Több éves hallgatás után azonban Sütő András rá-cáfolt a kétkedőkre Anyám könnyű álmot ígér cí-men kiadott „naplójegyzetei“-vel (1970).

A műfaji megjelölés vitatható, hiszen a világszer-te érvényesülő gyakorlatot tartva szem előtt, SütőAndrásnak ezt a legújabb művét bátran regénynekminősíthetjük. A könyvkeretet valóban az otthon,Pusztakamaráson, a szülői házban készített mai fel-jegyzések adják, ám ebbe a keretbe belefér a falus általában a mezőségi, sőt a romániai falu utóbbihuszonöt éve, minden lényeges társadalmi s az em-berek sorsában bekövetkező személyes változássalegyütt. Egy új Puszták népe született, amelyet azon-ban a Tamási prózájából (Szülőföldem) ellesett éssajátjává tett líraiság leng be, noha a szerző nemadja fel a szociográfiai igényt. Ebben a könyvben akorábbi novellák és kisregények megmosolyogtatóvagy szemöldököt összerántó anekdotái mögé látunk;

197

Anyám könnyű álmot ígér

nem hiányoznak innen sem az anekdotává kereke-dett történetek, nem tűnik el a behízelgően szép,költői képekben gazdag szöveg, de ellenpontos szer-kesztésével az író különös feszültséget teremt: a do-kumentumok (beadványok, levelek, 1952-es szemi-náriumszövegek, felszólalások) nyíltságával, ponto-sabban a groteszk ellentétezéssel világítja meg azanekdotákat, illetve a valóságot. Az Anyám köny-nyű álmot ígér látszólag laza szerkezete, lírai kap-csolásai ellenére a romániai magyar irodalom újabbszakaszának legátfogóbb társadalmi regénye, ameny-nyiben egy korszak lényegét sikerül kifejeznie. Ebbea könyvbe egy tüneményesen felívelő írói út (igaz,inkább közvetett) rajza csakúgy belefér, mint a fa-lusi változások, a szocialista mezőgazdaság sok-sokmegoldandó kérdése, a törvénysértések, az „azértvolt helyes, mert csináltuk“-szemlélet éles kritikája― és számtalan egyéni sors, az emberi kapcsolatokvégtelen számú variánsa. Sütő nem tételes művetszerkeszt, a szó legteljesebb értelmében szépirodal-mat ír, lírai emlékezéssé oldva a tényközléseket, acselekményes fejezeteket is, mégis pontosan tudjaérzékeltetni a perspektívát ― országosan és világ-viszonylatban. És ez az igazi újdonsága Sütő Andráskönyvének: úgy szólni egy mezőségi falu legsze-mélyesebb dolgairól, hogy abban tükröződjék az or-szág gondja, amely nem független a nagyvilágtól.Egy pusztakamarási parasztember s a világhírű tu-dós egy napjának grafikonja nem különbözik dön-tően egymástól ― csak persze a cselekvések hatóköreegészen más (ami nem föltétlenül a tehetség mére-teiben megmutatkozó különbség eredménye!). SütőAndrás látókörébe ― egészen az alapvető epikaiformaelemekig ― már nemcsak nagyapáinak meséiférnek be, hanem akár Salvador Dali művészete is,de megmarad a táj és emberei elkötelezettségében.Ennek az írói kiteljesedésnek közvetlen dokumentu-mai az ugyancsak 1970-ben, Rigó és apostol címalatt kiadott „úti tűnődések“, annak az írónak a val-lomásai, aki Drezdában és Brandenburgban is haza-gondol, noha tudja, hogy „Pürkerecen több káprá-zat szükségeltetik a teljesítmény megítéléséhez“, 198

minthogy „Európa takarója alatt mindig is lábtólaludtunk“ ― ez viszont nem cáfolhatja az igényt:az ablakot mindig nyitva kell tartani. Sem a Rigóés apostol, sem az Anyám könnyű álmot ígér szer-zőjét nem kábítják már el ízek és illatok; amit apjanem nagy nyilvánosságnak szánt fogalmazásáramond, az Anyám könnyű álmot ígér egészéről is el-mondhatjuk: „Az a fajta próza, amelynek drámaierejét nem jelzők, hanem tények hordozzák.“

A korszak egyik legnépszerűbb prózaírója Bajor

Andor. Neve ugyanúgy a „humorista“ szinonimájalett, mint korábban a Karinthyé, mert akárcsaknagy elődje, ő sem veti meg a komikus műfajoknépszerű változatait, a napilap-humoreszket, apamflet-eszközökkel frissített publicisztikát, a stí-lusparódiát; őrá is áll, hogy minden műfajt művel,kivéve az unalmasakat. Olvasótábora a szó szorosértelmében nemzedékeket fog át: az intellektuálishumor, a bölcseleti líra hatáseszközeinek művészeéppúgy elemében van, ha gyermekolvasóival kellegyütt nevetnie vagy meghatódnia.

Pályáját lírai versekkel kezdte, amiből a fordítóés a paródiaíró formaérzéke maradt meg, s érettnovelláinak gazdag líraisága. Az ötvenes évek elejénírott verses és prózai szatírái a „jelenség-szatíra“körébe tartoznak; egy-egy negatív (s összefüggései-ből kiragadva nem túlságosan jelentős) társadalmijelenség, rendszerint a bürokrácia, a hivatali hatal-maskodás kinevettetése a tartalmuk, amit az opti-mista befejezés kerekít egésszé. E szokvány-témá-kat Bajor bőven buzgó ötletei teszik olvasmányossá.Kedvelt eszköze a játékos fantasztikum; a faellátáspéldául azért rossz, mert embernek álcázott fák in-tézik (A fa-tanácsos), a tavasz azért késik, mert afelelős beosztásba került hóember elsikkasztja a nap-sütést (A hóember), az így létrejött képtelen hely-zetek azután szójátékok, poének sorozatát indítjákel.

Nevét a Kerek perec című kötetben (1958) ösz-szegyűjtött paródiái tették igazán ismertté. Formá-juk szerint alig különböznek a Karinthy híresítette

199

Bajor Andor (1927) Jelenség-szatírák Paródiái

Lírai novellák

műfajtól, néha közvetlen hatásokra is bukkanunk bennük, amilyen a Gondos atyafiság szerelmes évő- déseit karikírozó szöveg hasonlósága Karinthy Sár- arany-paródiájával. Java részükben azonban Bajor nem szorítkozik stílusmodorosságok kicsúfolására, hanem művekben megszólaló tartalmakat, írói ma- gatartásformákat tesz nevetségessé, jócskán szatiri- kus éllel. Sokszor ezért is nem „névre szóló“ a pa- ródiája, s a stílusutánzatba ezért szövi bele indulat diktálta ítéletét is. A Szelíd vihar ― alcíme: Idill a jégverésről ― a mindent hibátlanra lakkozó álop- timizmust támadja, a szolgalelkűség irodalmi vetü- letét, a karikatúra derűjét meghaladó haraggal:

Rózsaszín dörej. Jégeső szakad. Vakít a villám rózsaszínű fénye; Rózsaszín költő ül a fa alatt. Rózsaszín villám csapjon őbeléje.

A korszak ― az ötvenes évek ― kritikájának is tartalmi negatívumai ingerlik fel: a nyegle minden- tudás, az irodalmi tényeknek fittyet hányó elméle- tesdi s mindenekelőtt a hazug sémákhoz való ragaszkodás. „Ember! Tudja ön, hogy mit csinál? ― sopánkodik Balzachoz címzett levelében Séma Fü- löp, a szerkesztő. ― Maga szerencsétlen! Maga áb- rázol.“ De az egyes írókról rajzolt irodalmi torz- képeiben is ez a hamis tartalmakat leleplező szán- dék az uralkodó: a sematikus regények, az álforra- dalmi ódák képtelen fordulataiban egy olyan iro- dalomszemlélet válik nevetségessé, mely éppen sokat hirdetett feladatát, a valóság hű bemutatását, a köl- tői őszinteséget tagadta meg. Ez a szatirikus hang későbbi paródiáiban is fellelhető, csak ezekben első- sorban a modernség divattüneteit veszi célba, a for- mabontásban a formakultúra hiányát, a „szabad asszociációk“ mögött a semmitmondást. Korábban a dogmatikus gondolkozás, újabb paródiáiban a vidé- kiségbe oltott sznobság a céltáblája.

Az ötvenes évek végére alakítja ki sajátos műfa- ját, a novellának egy olyan változatát, melyben ese- mény és emberábrázolás a humoreszk eszközeivel 200

ötvöződik. Találunk közöttük klasszikus, csehovi jel-legű szatirikus novellát (Miért evett Bodoni elvtársvadasbélszínt zsemlegombóccal?), legtöbbjükbenazonban a lírai-vallomásos hang az uralkodó. Bajortitka ez írásokban lényegében minden szatirikusközös titka: felfedezi bennük a kisembert, nemcsakkicsinységében, hanem emberségében. SwifttőlDickensen át Hašekig valamennyi szatíraíró ezt ahőstípust ábrázolja, az átlagembert, aki csak abbanegyéniség, hogy ártatlanabb, hiszékenyebb, mintkörnyezete, emiatt aztán a valóság rajta próbáljaki minden goromba fogását. Talán a Satöbbi címűírásában (1956) lépteti föl először, a hozzákapcso-lódó lírai mondanivalóval együtt. Végső fokon akorszellemmel csöppet sincs ellentétben a névtele-nek, a tömeg kultusza, melyet sportversenyen ésoperaelőadáson, tudományban és irodalomban a név-sort záró szürke „satöbbi“ jelez ― ám a „satöbbik“tehetségét és kötelességtudását előadó lírai mono-lógot átszövi a kisember balekségének a humort akeserűséggel elegyítő megrajzolása. Ahogy a törté-nelem egész folyamatában ismeretlen maradt a kis-ember, hiszen ő a híd, az ing, a fal, a kocsi ismeret-len feltalálója, a háborúk ismeretlen hősi halottja,a békés munka ismeretlen élője, úgy ütik el helyt-állása erkölcsi jutalmától az ügyeskedők, a könyök-lők, a szoborra pályázók. Itt, ebben a gondolatbanérhető tetten Bajor humorának hangváltása: korábbiszatíráiban is szó esett törtetőkről és hatalmasko-dókról, de mindig a „gyűlöld, leplezd le s győzdle őket“ indulatával. A Satöbbi befejezésében azon-ban az autóbuszra váró névtelent „tudja, ki vagyokén?“ kiáltással visszalöki a Valaki, és Satöbbi bo-csánatot kér, hátrább szorul, s a Valaki diadalmasanelrobog az autóbusszal, hátra se néz többé; már ottül a sofőr mellett, s a felületes szemlélő azt hiszi,hogy az igazi sofőr csak olyan hátramozdító mel-lette.

Satöbbi pedig indul gyalog gerelyt vetni, fölta-lálni, építeni, gólt rúgni és lírai verset írni: tudatni,hogy „megint ott volt, ahol szükség van az erejére“.A szatíra, a komikum itt a pozitív eszményt sebző

201

Humo- rának

intellek- tualizmusa

lesz, hiszen aki szeretetre méltó, azt a kiszolgálta- tottság fájdalmasan nevetséges helyzetbe hozza, aki gyűlöletes, azt ereje megóvja tőle. Ez a szerkezet- típus, ez a befejezés és a humornak ez a fájdalom- ba hajlítása ettől kezdve Bajor elbeszéléseinek ál- landó vonása. A Répa, retek, mogyoró című köteté- ben (1962) már egész ciklust alkotnak (Egy humo- rista vallomásai). Az Alvarezben még a komikum az uralkodó, a városka vadászai, akik előtt hirtelen fölbukkan egy elszabadult cirkuszi oroszlán, s a vélt veszély elmúltával a páni rettegésből azonnal visszaváltanak a vadászhencegésbe, még elsősorban nevetségesek, csak az utcaseprő szerepeltetése, aki- nek az oroszlánt is meg kell fékeznie, utal a Satöbbi világára. A Harabula kancellárban azonban, amikor a gyerekek katonásdija hirtelen találkozik a felnőt- tekével, a háborúval, a valóság kegyetlenségére való rádöbbenés a gyermekjátékkal együtt a művészet játékát, a könnyed derűt is félresodorja, a Madarak és fák napjában pedig kezdettől jelen van a két elem: a madarak és fák napját vezénylő igazgató és leventeoktató oly fenyegetően harsogja a szeretet jelszavait, oly dühödten és nyersen utasítja növen- dékeit a vidámságra és gyöngédségre, hogy a ko- mikum álcája alatt állandóan érezzük a brutalitás fenyegetését, ami végül is a természetre (s Bajor írásaiban a természet mindig a szépség, az ember számára otthonos világ szimbóluma) zúduló pusztu- lás víziójában csattan ki: a természet ünnepét ve- zénylő hatalmak a ropogó máglya, a mókust ölő, gallyat törő, füvet tipró tombolás ,,ünnepén“ vannak igazi elemükben. ,,S közben, míg így ünnepeltük a hatalmas természetet, senki sem vette észre, hogy a madarak riadtan menekülnek, a fa hamuvá változik a kezünkben, és hogyha megérintjük, csontváz lesz az elevenből.“

Az elbeszélésekben az első személyes előadásmód elsősorban a közvetlen élményszerűséget szolgálja, a Főúr, írja a többihez című kötet (1967) kiemel- kedő ciklusában, a Gyermeki ájtatosságban azonban már lírai többlet funkciót kap. Az első személy itt már nemcsak tanúja a történetnek, hanem cselekvő 202

― vagy többnyire szenvedő ― szereplője. Az írásokzömének témája gyerekemlék, s ahol nem, ott is agyermekded naivitás az a közeg, melyen át a világmegszokott ferdeségei hirtelen fölfedeztetnek s ész-szerűtlennek minősülnek. Bajor hőse mindig másonsír és máson nevet, mint a többiek, néha a képtele-nig csigázva az egyéni és a szokványos ellentétét(a templomban például, miközben a hívek az em-berevők közé hittérítőnek készülő főtisztelendő vár-ható mártíromságán zokognak, ő a szegény pogá-nyokat siratja, akik a főtisztelendő felfalatás előttiprédikációjának várható hosszúsága miatt sohasemjutnak majd vacsorához), ám mindig el kell ismer-nünk: a világ a hős rendhagyó nézőpontjából ismegítélhető. Szakadatlan félreértésben van a világ-gal ― mert az önállósághoz ragaszkodó értelem szá-mára a konvencionalitás csakis érthetetlen és félre-érthető lehet. A kritika Hašek Svejkjéhez is hason-lította ezt a magatartást, ami igaz is, azzal a kü-lönbséggel, hogy Svejket együgyűségének páncéljaóvja az értelmetlen világ bántásaitól, Bajor én-hősétazonban a felsőbbrendű értelem valósággal kiszol-gáltatja nekik; a svejki félreértések az emberi kap-csolathiány fájdalmát fakasztják föl benne, s a meg-ismerés a gondolat magányához, az irányító kon-venciók híján maradt ember diszharmóniákkal szem-benéző emberségének az állapotához vezet. Ahogya Gyermeki ájtatosságban a fiúcska rádöbben arra,hogy a csodatevőnek hitt ereklye csak tehetetlencsontváz, s arra is, hogy e felismerés után csakisereklyék nélkül, magára utalva egy vakhitű világ-ban kell az embert fenyegető tényezőkkel szembe-néznie: „...mint minden embernek, nekem kell asárkányok, farkasok és kígyók szikrázó szeme előttmegállanom másfélméter magas emberségemmel.

Ezt jelentette a rémült gyermeki kiáltás, ami csakegy pillanatig hangzott, mert már kezdődött is alitánia, fölzúgott az orgona, és a hivők áhítatosantekintettek a farkasszelídítő, ördögűző és kígyóta-posó alakokra, a jámborság győzelmének jelképei-

203

Sokrétű novella-

szerekezet

Átváltás

Szabó Gyula (1930)

re, akik festve és kifaragva el akarták hitetni ve- lem, hogy teljes az Ég és Föld harmóniája.“

Formavilága is mondanivalójának megfelelően bo- nyolultan sokrétű. A „félreértésekből“ születő ko- mikus helyzetek, a történetet átszövő szójátékok, a világ furcsaságain ámuldozó fordulatok a humoreszk eszköztárához tartoznak, a vidámsággal együtt járó fájdalom, a kiszolgáltatottság rideg élménye azon- ban a groteszknek a hangulatát viszi sokszor e hu- morba; az élet tisztaságát, a magány feloldását só- várgó monológ-betétek tömény líraiságukkal hatnak, a leleplezett valóságot értelmező kitérők, csattanók pedig a novellák intellektuális mozzanatát jelentik. Bajor írásművészetének és írói népszerűségének tit- ka, hogy mindez inkább a gazdagság, mint a bo- nyolultság látszatát kelti: minden olvasó, igényétől és műveltségi fokától függetlenül, megtalálja a neki szólót írásaiban, ahogy Bajor humorista anyanyelve, a könny és a nevetés, a derű és a fájdalom mind- nyájunk közös emberi anyanyelve.

A romániai magyar próza fejlődésében az új sza-

kaszt a Kányádiék nemzedékéhez tartozó Szabó Gyula fellépése, a Gondos atyafiság első kötetének megjelenése (1955) jelzi. Szabó Gyula nem szakít ugyan a móriczi, Tamási Áron-i hagyománnyal, írói látásmódját azonban már nem kötik gúzsba kész té- telek, társadalomtörténetileg, irodalomelméletileg (a társadalomtudományok vulgáris szintjén) előírt tí- pusok: egy korabeli székely falu hétköznapjait, sze- relmi reményeket, csalódásokat, praktikákat jelenít- ve meg, a társadalmi változásokról is hitelesebb, megbízhatóbb képet tudott adni, mint a legtöbb megelőző faluregény.

Homoródalmáson született, székely szegényparaszt szülőktől. S ez nem életrajzi esetlegesség; az író- nak, aki 1954-ben tanári diplomát szerzett, s mind- máig Kolozsváron dolgozik szerkesztőként, csaknem minden témája szülőfalujában termett, s fiatalkori élménye, a falu társadalmi szerkezetének, a paraszti életformának a rohamos változása alakította ki azt 204

a szociális érdeklődést és lelkiismeretet, mely mun-káinak azóta is sajátja.

Első novelláiban ― prózánk egészéhez hasonlóan― túlteng az anekdotikus elem. Hősei kissé Mórarokonszenvesen ravaszkás paraszthőseivel tartják arokonságot, az új falu derűs színeit képviselik, akorszak történelmi optimizmusának megfelelően. ANapirendi pontban azonban az érdesebb valóság isszóhoz jut; a baloskodás áldozataként kuláknak mi-nősített főszereplő története nemcsak bürokráciael-lenes szatíratéma, hanem felcsillan benne az a ko-nok igazságkeresés is, mellyel az író eszmény ésvalóság, elvek és élet megfelelését kéri majd szá-mon.

Teljes tudatossággal a Gondos atyafiság háromkö-tetes faluregényében (1955―1961). E mű mondottellent először a romániai magyar próza sematikusfaluképének. Tárgya szerint szövetkezetesítési re-gény, s megtaláljuk benne e korabeli műfaj vala-mennyi szokványos kellékét: a kulákfondorlatokat,a középparaszt-ingadozást, a jószándékúan túlbuzgófalusi kommunistákat s a marxi―lenini normákatmegvédő funkcionáriust. Mindez azonban minőségi-leg új képletté áll össze Szabó Gyula regényében,amennyiben a politikai konfliktusok ugyancsak po-litikai megoldása és végeredménye helyett elsősor-ban a falusi forradalom emberi következményeitigyekszik számba venni. Amit az egykori kritikaelmarasztalóan vetett a fiatal író szemére, hogy tud-niillik az országos változásokat „székelyloki távlat-ból“ szemléli, azt ma már dicsérő értelemben is-mételhetjük meg: a politikai eseményeket szülőfa-luja embersorsainak jobbra-rosszabbra fordulásánméri. A szövetkezetesítés megannyi balos túlzása, abelépések erőszakolása a Gondos atyafiság lapjainnemcsak könnyen jóvátehető politikai hiba, hanemolyan emberi vétség, mely fiatalok boldogságát, em-berek tisztességét teheti semmivé ― a korszak tör-ténelmi változásainak igenlő rajzát átjárja a for-radalom humánum-eszményére való vitázó figyel-meztetés. A regény szemléletének, mondanivalójánakszempontjából ezért kulcs-alak az idősebb Aká-

205

Gondos atyafiság

Közélet,

magánélet humánum

cos testvér; ő testesíti meg azt a forradalmártípust, aki nemcsak a győzelem, a végeredmény igézetében él, hanem a győzelem fegyvereinek a tisztaságát is óvni igyekszik. Hibáira, tévedéseire nem a nála okosabb aktivista figyelmezteti, hanem közössége életével való mély és gyakorlati egybeforrottsága és saját érzékeny lelkiismerete, s emberi egyensúlyát nehéz vívódásokkal bár, de maga vívja ki önmaga számára. Szabó Gyula „pozitív hőse“ így lesz egy- szersmind gazdag érzelmi életű, intellektusában is környezete fölé emelkedő regényalak.

Ezt a humánum-eszményt teljesíti ki a regény másik sematizmusellenes vonása, a politikai mozza- natoknál jóval terjedelmesebben ábrázok szerelmi bonyodalom. Két nőalak köré szövődik; mindkettő az örök boldogságvágy, a boldogságért lázadni is tudó érzelmi erő megtestesítője. Ugyanakkor kette- jük párhuzamos sorsa egymásnak ellentétes kiegé- szítője is. Szabó Julis a regény legösszetettebb sze- replője, a történet leginkább lázadó jelleme. Az anyagias, vagyonféltő nagygazda-életforma szorítá- sából kitörve szabadon, emberi módon akar boldog lenni szerelmével, s ennek érdekében szembefor- dul mindennel és mindenkivel: a látszattisztességet adó konvenciókkal, a jómóddal, sorsát irányítani akaró környezetével. Alakja azonban drámai ― már-már tragikus ― színezetet kap attól, hogy hely- zete alapvetően saját korábbi „tragikus vétségének“ következménye: annak a hűtlenségnek, mellyel en- gedett családja kényszerének, s szegény szeretője helyett nagygazda fiúhoz ment feleségül. Az egy- szer elárult szerelem soha többé nem kínálja az eredeti tisztasággal magát, s ebből az erkölcsi bu- kásból a felemelkedés útja csak a személyes bol- dogság elvesztésének katartikus szenvedésén keresz- tül vezethet.

Az ő tragédiájával ellentétben Gondos Eszti és Akácos Miska szerelme az érzelmi idill, Szabó Julis drámai életútja mellett a líra egyszerűbb szépségét szólaltatva meg. Eszti lázadásának tartalma éppen a hűség, nemcsak választott párjához, hanem saját tisztaságához is; csak olyan boldogságra tart igényt, 206

amelyet emelt fővel vállalhat az egész világ előtt.E két szerelmi történet ― a kortárs kritika „alsó-szoknya-kultuszt“ emlegető értetlensége ellenére ―szervesen egészíti ki a regény közéleti cselekmény-vonalát; ugyanazt a tisztaságigényt hirdeti, amelyAkácos Sanyi alakjában egy új közösségi-közéletierkölcs sürgetője volt. A magánélet, a személyessors válságainak és buktatóinak ábrázolása nemcsakazt a tévhitet akarja eloszlatni, hogy az egyén bol-dogsága gépiesen függ a történelmi fordulatoktól,hanem azt is példázza, hogy a közösségi célok s atőlük meghatározott erkölcsi normák életidegen vo-luntarizmussá torzulnak az emberi boldogságigényszavának meghallgatása nélkül.

A Gondos atyafiság realista eszközökkel felépítettfaluképe, társadalmi tablója egészében tehát az életmegszakítatlan, örök-tartalmú folyamatának s a tör-ténelmi aktualitásnak a szintézisét kínálja. A töret-len kompozíció, a különösen lírai hatásokban gazdagprózastílus, a helyzetek és szereplők jellemzésénekepikus gazdagsága formai tekintetben is messze fa-luirodalmunk átlaga fölé emelte Szabó Gyula regé-nyét. Természetesen a Gondos atyafiság egy fiatalíró első regénye, ám fogyatkozásai elsősorban a kor-szellem hatásából eredeztethetők. Tragikumra han-golt újabb elbeszélőirodalmunk mellett tűnik csakszembe a konfliktusok néhol könnyed feloldása; maiprózánk szimbolikus telítettségéhez képest a csakábrázoló részletek a tartalmi feszültség lankadásátjelentik ― annak a realizmust szűkkeblűen értel-mező esztétikának a hatására, melynek befolyásá-tól Szabó Gyula sem maradt mentes. Mindezekazonban nem csorbítják a regény esztétikai összér-téke mellett irodalomtörténeti érdemét: a Gondosatyafiság minden későbbi, a valóságot kritikusan áb-rázoló irodalmi kísérlet előfutára volt, s felszaba-dító szerepet játszott prózánk további fejlődésében.

Szabó Gyula írói szemlélete a Gondos atyafiság-ban megtalált úton bontakozik tovább. Szülőföldjé-ről írott riportjaiban (A szülőföld szimfóniája, 1961)is elsősorban a történelem fordulatainak az emberitudatban és érzelemvilágban felfedezhető tüneteit

207

Realizmus Riportjai

Új novella- típus felé

rögzíti, azokat az életforma- és gondolkodásbeli vál- tozásokat, melyeket a falu változott társadalmi élete érlelt. Az ötvenes években írott novellái közül épp e vonatkozásban emelkedik ki a Szőke Annus, mely úgyszólván Szabó Julis és Akácos Sanyi története palinódiájának fogható föl. A társadalmi megújho- dás csak akkor lesz teljes, ha a múlt feldúlta em- beri életek, vágyak a teljesedés távlatával újjáépít- hetők, vallja az író, ám ez az egyes embert meg- váltó újjáépítés küzdelemre kényszerít, s nemcsak az ósdi előítéletekkel, hanem az egyént papirosfor- mák szerint megítélő dogmatikus felfogással is. S mindazzal, ami ebből beléjük ivódott. A külső konf- liktusok mellett az önvizsgálattá tudatosuló érzelmi dráma „urbánus“ bonyolultsága jelzi Szabó Gyula emberlátásának a valósággal lépést tartó korszerű- södését, melyet azonban a részletező elbeszélésmód, a leíró stílus nem mindig fejez ki egyenértékű mó- don. Szemlélet és esztétikum korszerűsége a Szerel- münk havában (1967) novelláiban érik egyívásúvá. Nemcsak tematikus többlet ez a kötet Szabó Gyula pályáján, amennyiben városi embereket szerepeltető városi témájú elbeszéléseket is tartalmaz, hanem régi témaköréhez is egy korszerűbb, kezdeti realizmu- sát nem megtagadó, hanem azt új színekkel gazda- gító írásmódot teremt. A kötet novella-remeklései közé tartozik a Sárgaszemű Jovánki balladásan tö- mör története ― se tömörségnek nemcsak az a nyitja, hogy cselekménnyé kerekítés helyett az író témájának kulcsmozzanataira szorítkozik, hanem hogy a novella egészét átlengi az elbeszélteknek szorongató, jelképes-egyetemes jelentéseket adó szimbolika. Áttehető-e más vállára a szeretetből fa- kadó szolgálat? Ismerhet-e az egész életet követelő hűség akárcsak hónapnyi megalkuvást? Feláldoz- ható-e a saját lelkiismeretünk teremtette belső rend a világ rend-konvenciója kedvéért? Ezekre a kér- désekre keres választ Jovánki áldozatának s meg- szégyenülésének történetében az író, a lélek mé- lyeit kutató elbeszélő tömörség ezzel lesz líraian személyes mondanivalók hordozója is. A párbeszé- dek az „élethű“ részletezés helyett e lírai monda- 208

nivalóra utaló gondolat- s érzés-összegezések; a hősbelső vívódása a már-már látomásba hajló, hallu-cinatív elemeket a valósággal keverő emlékidézésképeiben teljesedik ki; az egyén drámája s a kör-nyezet, a külvilág konvencionalitása közötti idegen-séget például színszimbolika (a „sárgaszemű“ Jo-vánki és a részvevő „kék angyalszemek“, a „tola-kodó kékség“ ellentéte) jelzi, Szabó Gyula forma-világának belső gazdagodását mutatva. Ez a rövidtörténetekbe érzéskomplexusokat, intellektuális föl-ismeréseket sűrítő jelképiség avatja a háború béke-kötést túlélő tragikumának megrázó példázatává aMátyuska macskáját. A Gondos atyafiság parázslóerotikájának míves „átlényegítését“ is megtaláljuka Gyertya a hordón történetében; a képzelet játéká-ból s a valóság ígéretéből szőtt érzékajzó szerelmijáték az ifjonti Én keresésének, az érett józanságotemberséggé teljesítő tisztaság-romantika vissza-bűvölésének kosztolányisan bravúros rajzába nő át.Az Úgy kacagott a banda az író prózájában nem-egyszer bírált anekdotáról bizonyítja be, hogy for-maként egyenértékű lehet bármely divatos elbe-szélőmóddal. A vaskos tréfák sorozata azonbanészrevétlenül vált át a feltétlen jóság és bizalomegyszerre szép és komikusan kiszolgáltatott voltá-nak példázatába; a novellában fel-felharsanó kaca-gás mögül az egykori világot a kultúrhumánum ma-gasából néző író komolysága, emberféltése su-gárzik elő, s a zárókép mintha e jóság lelkeketocsúdtató példájának majdani győzelmét jelképezné:„...csak a folyó zúgott, medrét kereső, akadályo-kat kerülgető lágy alkalmazkodással, de arra is ké-szen, hogy konok kitartással hegyeket vágjon át,sziklabarlangokat vájjon, ha puszta alkalmazkodás-sal nem talál utat a tengerhez.“

A novellák sorát ismét kísérletező jellegű műzárja, a Húgom, Zsuzsika (1968), ez a lírai énregény,egy nyomorék lány szerelmének és csalódásánaktörténete. Rendhagyóan egyedi maga a téma: aszerelem, melynek átélői évekig nem látják, nemismerik egymást, csak levélvallomásokból élesztge-tik a másik vonásait és saját jövőt szépítő ábrándjai-

209

Húgom,Zsuzsika

Erkölcsi konfliktu-

sok

Szász János

kisregényei

Tamás Mária (1930)

kat, eleve romantikus. E romantika azonban messze- menően metaforikus jelentések hordozója lesz: esz- mény és valóság konfliktusának egy szűk életkör- ben, de nagy érzelmi mélységgel átélt példázatává. A regény helyenként túltengő érzelmessége ellenére az önfeladás ellen, az eszményi felé hajtó vágy meg- őrzése melletti írói tanúságtétel, s egyben annak a tragikus magánynak a tudatosítása, melyre a hét- köznapokkal, a konformizmussal szakadatlanul meg- ütköző teljesség-igény ítéli vállalóját.

Az ötvenes évek második felétől kezdődően s még

inkább a hatvanas esztendőkben az írók érdeklődése egyre inkább etikai-lélektani irányba fordul, s ezzel együtt látványos művészi megújulásoknak lehetünk tanúi. Ebbe a sorba állítható Balla Károly Miskája is, kiteljesedettebb változatban ezt mutatja Papp Ferenc prózaírói pályája, amelynek kezdetét a Foggal és körömmel szomszédságában kellene tárgyalnunk, érdemleges művészi teljesítménye azonban már a Gondos atyafiság utáni szakaszhoz tartozik. A koráb- ban sematikus versekről ismert Szász János esszé- regénnyel kísérletezik, s ha az Egy éjszaka Moszkvá- ban (1959) modern formája, a politikai és erkölcsi kérdések polemizáló szembesítése még nem is hozza meg a várt sikert, A válasz című kisregény (1964) boldogság és szorongás, szerelem és munka, köz- érdekű és egyéni harcvállalás együttláttatásával, majd a Mamaia by night (1968) a merészen alkal- mazott időbontással új távlatokat nyit az író pályá- ján. S a társadalmi-politikai kérdésekkel nyíltan szembenézni akaró Szász János portréjához hoz- zátartozik Temesvár felszabadulás körüli életé- ről szóló regényciklusa is (Elsők és utolsók, Hol- nap havazni jog, Emberek vagyunk, 1962―1968). Fodor Sándor, Huszár Sándor, Tamás Mária folytatja e pszichológiai alapozású, erkölcsi kér- déseket feszegető kisregények sorát. Tamás Má- ria egy hangsúlyozottan női líra hangpróbája után (ami gyermekverseiben kamatozik) egy „tücsök- zenéjű, ábrándos szerelem“ történetét írja meg mély átéltséggel (Ősztől őszig, 1966); az egyensúlyát vesz- 210

tett, csalódott fiatalasszony irtózata a magánytól,„szabálytalan“ boldogságkeresése éppúgy vitázik azelőző évek számos regényének beszűkült erkölcsfel-fogásával, mint az, amit ez a könyv az emberi érté-kek és érvényesülés relativitásáról mond. (TamásMária prózaíró erényeit mutatja már folyóiratközlés-ben nagysikerű amerikai útirajza is). E regénysorlegjelentősebb művét egy új prózaíró nemzedék kép-viselője, Veress Zoltán írja meg (Szeptember, 1964).mellette sorakoznak Papp Ferenc felfelé ívelő ten-denciát mutató kisregényei.

Papp Ferenc első művei, különösen az Acélfogak

(1953) című regény, a sematizmus jegyében szület-tek ― szerzőjük írói tehetségét semmivel sem iga-zolják; az éles és élesedő osztályharc, a „lombikbannevelt hősök“ jellemzik őket. Földes László pontosanírja körül a tíz év alatt született Papp Ferenc-regé-nyek és elbeszélések uralkodó szemléletét: „...aharc adott területein adott emberi viszonyulásoklehetségesek, azoknak pedig hiánytalanul jelen kelllenniök a regényben.“ Ebből az egyre szűkebbnekbizonyuló szemléletből már a Remény (1956) címűregényében és 1958-as elbeszéléskötetének címadónovellájában, a Csalódásban megpróbál kitörni, kí-sérlete azonban csupán a hatvanas évek elején szü-letett kisregényeiben jár eredménnyel. A Lehulltaz első hó (1961) és a Füstben és fényben (1962) utánmegírja A kerítés fölöttet (1963) s A gyökerek alattot(1964), amelyek már a kritika egyértelmű elismerésé-vel találkoznak. Valóban, Papp Ferenc a „viharostetőkről hallgatag gyökerek alá“ hatalmas utat tettmeg: a naiv, művészietlen tétel-illusztrációtól alélekelemzésig, az irodalmi szimbólumokig jutott el.Hőseszménye is megváltozott, a gáncs nélküli lova-gok helyét a vívódásaik ellenére is helytállók fog-lalják el. Régebbi műveinek esetleges szerkezetévelszemben következetesen olyan helyzeteket teremt,amelyekben az ember nem térhet ki a választás, azerkölcsi próbatétel elől. Papp Ferenc regényhőseitöbbnyire maguk választják a helyzeteket, amelyekaztán kötelezik őket. A kerítés fölött fiatal mérnöke

211

Papp Ferenc(1924)

Huszár Sándor (1929)

például nem tudja elviselni a szomszéd fiatal asszonyállandó szomorúságát, önzetlenül segíteni akar nekiönbizalma visszaszerzésében ― míg e „mentési ak-cióban“ ő lesz a vesztes, másrészt viszont az erköl-csi győztes is: szerelmes lesz „a kerítés fölött“ meg-ismert asszonyba, aki azonban épp az ő erkölcsi se-gítsége folytán válik ismét teljes értékű emberré,s női önbizalmát visszanyerve ― visszanyeri férjétis. Csoma Zoltán vadőr, A gyökerek alatt főhőseegyenesen életével fizet az önként vállalt erkölcsitámaszért: a gyáva Lokodi nem bírja el a próba-tételt, jellemileg teljesen összeroskad a felelősség,az egyedüllét, az elképzelt veszélyek súlya alatt,és éppen azt taszítja halálba, aki a legtöbbet tettaz ő emberré válásáért.

Másképpen célzatos történetek ezek, mint koraielbeszélései, regényei; jellemző, hogy megkomponá-lásukban Papp Ferenc milyen nagy gondot fordít azegyedire, a különösre ― ebben azonban ugyanúgy azáltalánost kívánja kifejezni, mint ahogy régi írá-saiban az eszmei célt ― amelyet akkoriban mégrosszul szolgált. Papp Ferencnek különben most isaz erős emberek a példaképei ― ebben Hemingwaya mestere, mint ahogy a szimbolikussá nagyított,az életért folyó küzdelemben is a hemingwayi pél-dát véljük nemegyszer újraéledni (például A gyöke-rek alatt föld alatt játszódó véres jelenetében). Kul-turált, mégis egyszerűségre törekvő előadásmódja,szűkszavúsága ma is szembekerül olykor a roman-tikussá színeződő kalandokkal, Papp Ferenc íróifejlődése azonban így is a legszebb, legpozitívabbpéldája a nagy munkával és akaraterővel érvénye-sülő tehetségnek.

Huszár Sándor lírai karcolatokkal, anekdotikus

novellákkal bizonyította tehetségét az ötvenes évek-ben; a Valaki közbeszól (1956), sőt a Számadás he-lyett (1959) című kötetében is a szegények, külvárosigyerekek, gyári munkások múltbeli megaláztatásait,fájdalmas emlékeit idézte meg; a társadalom pere-mére szorult „pompeji katona“ vagy az építőtelependolgozó elzüllött cigánylány, Máriskó nem tud már 212

kiemelkedni megalázottságából, a lelkükből mégsemveszett ki a tisztaság vágya ― s legalább a „kicsifiú“, az utódok sorsának emberibb alakulásában bíz-nak. A jelent is érzelmes mozzanataiban igyekezettrögzíteni Huszár, de míg A pompeji katona- és aMáriskó-szerű novellák a perem-figurák érzékletesjellemzésével kerülték el a leegyszerűsítő fekete-fe-hér szemléletet, az olyan karcolatok, mint a Marika-vekni, A rend nevében vagy az Édesapám futballo-zik könnyed humorukkal, a humorba rejtett meleg-séggel oszlatják el az általánosító idill veszélyét;ezekkel a sikerült írói villanásokkal, az élet derűspillanatainak előtérbe állításával akar a szerző igaz-ságot szolgáltatni vízvárosi osztályos társainak amúltért. Novellisztikájának lírai alaphangjához Hu-szár Sándor később sem lett hűtlen, s olyan írásai-ban, amelyekben az emberi lélekbe, illetve a törté-nelem dialektikájába próbált mélyebbre szállni, nem-egyszer ismét a lírának juttatta az elsőséget (Annakemlékére, hogy egyszer összevesztünk, Ma éjszakaitt járt…); nem egy újabb elbeszélése őrzi az indu-lás korának felhőtlen derűjét ― ám többnyire éppenezek a „töretlen“ sajátosságok vezettek az Árva ma-dár (1963) című novelláskötetének s kisregényének,a színházigazgató élményeit is hasznosító Főpróbautánnak (1964) a kudarcához. A drámai konfliktusoktisztázatlansága, a „riportos“ elsietettség következté-ben e kisregény mélyen a témában rejlő lehetőségekalatt marad, pedig a munkáslányból az ötvenes évekelején színésznővé lett regényhős tragédiájából meg-születhetett volna e korszak nagy regénye. Huszárvonzódása a tragikumhoz teljesebben, egyértelműb-ben valósult meg mindmáig talán legjelentősebb ―s a romániai magyar próza egészének fejlődésébenis jelentős ― elbeszélésében, a Jött egy lány a te-lepre címűben (1958), noha ennek az elbeszélésneka hősnője sokkal közelebb jár a Máriskó-féle eleset-tekhez, a fájdalmas múlt áldozataihoz, mint a jelenlényeges társadalmi problémáihoz, konfliktusaihoz;ám nem csupán egy rejtélyes öngyilkosság okainakkibogozásáról van szó (bár a választott riportformaa hangsúlyt a krimi-elemek felé tolja), hanem bo-

213

Hornyák József (1920)

nyolult emberi viszonyokról, amelyekben a múltból hozott s megújuló sérelmek, sérülések keverednek a mai megbecsülés jeleivel. Huszár elbeszélését, annak tragikus kifejletét a korabeli kritika egy része a ti- pikus ellen elkövetett bűnben mondta vétkesnek, holott e szomorú történet a szerzőnek elsősorban arra szolgált, hogy az építőtelep párttitkárának em- berségét, a magánélet fájdalmain sebzetten is felül- emelkedő, evilági erkölcsi erejét ábrázolja. Huszár- nak talán itt sikerült a leginkább összhangot terem- tenie politikai elkötelezettsége és minden magánem- beri gondra, fájdalomra reagáló érzelmi hangoltsága, illetve az epikai, drámai és lírai építőelemek között. A publicisztikai hevület, mely egyik-másik elbeszé- lését károsan befolyásolta, rontotta időszerű témái- nak hitelét (Hordják a követ, Megy a szekér), mű- fajilag önállósulva nemegyszer jó szolgálatot tett irodalmi életünk egészséges fejlődésének. Ilyen mun- kát vállal ma Huszár A Hét főszerkesztőjeként.

Hornyák József a munkapad, a nyomdagép mellől

került riporterként egy nagyváradi napilap, illetve az Utunk szerkesztőségébe, majd az irodalomba, de már első karcolatait, novelláit sem a nyers életté- nyek, a szociográfiai meghatározottságú tapasztalás jellemezték. Természetszeretete, hősválasztása Ter- sánszkyra, a legfinomabb rezdülések megfigyelése, sőt a névadás is Krúdyra emlékeztet ― Hornyák novellafigurái azonban, minden érzékenységükkel együtt, mai emberek, mai boldogság- és igazságke- resők. Huszár Sándor ,,a cinkék barátjának“ nevezi a szerzőt, és ez a meghatározás éppúgy találó, mint ahogy igaz az, hogy Hornyák szeret ,,szép, kedves, humoros dolgokat írni“ szeret játszani ― ám írá- saiban ezt a játékosságot az élet komolyra fordítja. A jelentéktelen történetek ― sikerült novelláiban ― így válnak jelentősekké, az önvédelmi gesztus az embertelenség elleni tiltakozássá. („Fárasztó volt el- viselni a mások örökös gyámkodását“ ― magyarázza életútját az újságíróból „intelligens kocsmáros“-sá, egy kiskocsma felelősévé lett novellahős.) A színek és hangulatok a jó Hornyák-novellában állásfogla- 214

lássá sűrűsödnek; Páskándi Géza szavaival: Hornyák„egy anekdotizmusból induló, de azon impressziói-ban, stílusrezdületeiben túlmutató írói világot élelénk“. A Virágos vén berek (1956), a Nyárfa (1957),a Romantika (1963), A tutajos pohara (1963) s a Há-rom hét duzzogás (1966) című kötetei után különö-sen érvényes ez a jellemzés Az intelligens kocsmáros(1969) prózai miniatűrjeire. Hornyák Józsefet joggalnevezik kritikusai az egyik legjobb stílusú erdélyinovellistának, az írók írójának (abban az értelemben,ahogy Krúdy az a XX. századi magyar prózában).

A Fehérfenyő (1954), a Gyöngyvirágos puszta

(1955) novellái egy kedélyesen olvasmányos, a jóízűszékely anekdotákat magávalragadóan mesélő írótígértek, bár a móriczi novella érlelő melegét isérezni a lírai hangvételű Fehérfenyőben vagy a drá-mai Lengyel László balladájában. Másfél évtizedalatt Fodor Sándor nagy utat tett meg: következetes,kitartó munkával, látványos fordulatok nélkül jutottel önálló hangjához, a szülőföld szellemét őrző intel-lektuális elbeszélésekhez, kisregényekhez. A Bronzvitézségi című, átlag-háborúellenesnek induló karco-lat az idő-kategória hangsúlyozása révén történelmi-pszichológiai távlatot kap, az Útra készen anekdoti-kus cselekményébe már erősen belejátszanak a lé-lektani tényezők. A folytonosság megőrzésével alényegesen újat azonban Önarckép (1964) című kis-regénye hozta egy székely faluból elszármazott fes-tő lelki vívódásainak, művészi útkeresésének rajzaez a könyv, de a pontos lélekrajz a szülőfalu szocia-lista átalakulásának konfliktusos bemutatásával kap-csolódik össze a megfestendő kép alapmotívumában;a falu egykori pártinstruktorában a festő saját ítéle-teit és előítéleteit is megfesti, s a már halott, halá-lában másképpen, pozitívabban látott instruktorranem akar ráismerni a falu: az instruktor halála sa kép megfestése között eltelt idő, a közben társa-dalomépítésben és szemléleti fejlődésben megtett útmás színben tünteti fel a kiküldött vezető s a lakos-ság egykori konfliktusait. Fodor Sándor a kisregénysikerén felbuzdulva, továbbírta a történetet, hozzá-

215

Fodor Sándor (1927) Önarckép ―Krónika

toldva az előzményeket ― így született meg hármastagolású regénye, a Krónika (1966), amely az Ön-arcképben megvalósított lélektani láttatást szocioló-giai aláfestéssel, indoklással egészíti ki. A regényebben a végleges formájában Szabó Gyula Gondosatyafisága mellett a székely falu kollektivizálásánakleghitelesebb krónikája, jóllehet a hagyományos epi-kai ábrázoláshoz visszatérő két új rész intenzitásbannem ér fel az elsővel, a leírás túlrészletezése csök-kenti a mű hatását.

A Büdösgödör (1970) című új Fodor-kisregény is-mét székelyföldi környezetbe vezet el, helyszínülegy mofetta szolgál; amolyan székely Varázshegy ez,ahová különféle emberek jönnek gyógyulást keresni.Az anekdoták innen sem hiányoznak, az elbeszéléselőrehaladásával azonban mindinkább az egyéni éstörténelmi önvizsgálat kerül előtérbe, különböző át-tételeken át az emberi felelősség drámája bomlik kia békésen induló nyaralásból. Újabb irodalmunkegyik nagy lehetősége csillan itt fel, a szerző azon-ban a fontos társadalmi (és egyben magánjellegű,lelkiismereti) kérdések exponálásában nem volt elégkövetkezetes ― így kérdéseit és válaszait részben alegenda köde takarja.

Fodor Sándor újabb elbeszélései hasonló kérdések-kel birkóznak ― a romániai magyar irodalom ön-arckép-kereső, nem pedig krónikás szakaszához kap-csolódva. A Mit gondol az öreg pisztráng (1967) címűkötet címadó írásában a „mély vizeket“ kitapasztaltíró szólal meg, aki veszni hagyja a „kész regényt“,hátat fordít a klasszikus epikai cselekménynek, merta jól meghatározható időben és térben lezáruló cse-lekménynél jobban izgatja az, ami a külső mögött,a lélekben zajlik. Ugyancsak hadüzenet az anekdo-tának A feltámadás elmarad történelmi példázata, eza profán passiójáték: az egyház megmerevedett dog-máival szembeszálló, keresztfán végző székely feren-ces pap az élet, az öröm hirdetését vállalja a „fe-szítsd meg!“ helyett, s döbbenetet keltő halálával(hiszen csupán passiójátékról volt szó) figyelmeztetaz egyéni döntés felelősségére. A főszereplő Bene-dictus atya néhány nappal halála előtt ilyen szavak- 216

kal próbálja igazának belátására bírni a házfőnököt:„...ha az Igét próbáljuk a Szóhoz igazítani, bizonyeltorzul az Ige. A Szót kell az Igéhez alkalmaznunk,hogy ez teljes fényességében ragyogjon előttünk!“Hűségről és árulásról kapunk itt példázatot, s e pél-dázat erejét megnöveli a történelmi távlat. A kortársromán prózából (mindenekelőtt D. R. Popescu mű-veiből) készített fordításai összehangzanak a szerzősaját epikai törekvéseivel.

Ehhez az intellektuális próza-vonulathoz tartoznaka Napsugár-szerkesztő Fodor Sándor Csipike-történe-tei is; csak annyiban tekinthetők ezek gyermek-könyveknek, hogy a hagyományos mesekeretet s azerdei kedves mesefigurákat a gyermekek is megér-tik ― második jelrendszeri jelentésük azonban afelnőttekhez szól. A kezdetben jólelkű törpe a Hata-lom megszállottjaként rémuralmat akar teremteniaz Erdőben, de rövidesen lelepleződik, s kénytelenlesz visszahelyezkedni az Erdő régi harmóniájába.Lényegében hasonló megszállottakat szólaltat megFodor ― költők és más híres emberek mellett ―Szellemidézés (1969) c. verskötetében is; a „törté-nelmi interjúk“ jó alkalmat szolgáltatnak a szerző-nek, hogy saját koráról mondjon ítéletet.

Panek Zoltán írói útja jó másfél évtizedes kísér-

letezés, melynek során szinte lépésről lépésre fedezifel önmagát és írói lehetőségeit. Pályakezdő elbeszé-lései és publicisztikai írásai után regénnyel hívja fölmagára a figyelmet (Minden külön értesítés helyett,1957), amely mind témáját, mind látásmódját te-kintve nemzedékére is jellemző állomásnak mond-ható Panek pályáján. Ahhoz az ötvenes évekbenfelvirágzó prózához kapcsolódik, amely ― mintegya sematizmustól menekülve ― az intim és „közélet-telen“ témákban kereste az irodalmiságot, s próbál-gatta ― a sablonhősök után ― a jellemrajz és lélek-elemzés lehetőségeit. Panek Zoltán szerelmi törté-nete is érzelmi idill, érzelmeket és erkölcsi problé-mákat boncoló kísérletekkel ― későbbi prózaíróierényei azonban jobbára csak az érzelemfestő-lírairészekben hallatnak magukról.

217

Csipike Panek Zoltán (1928)

Kísérletező útjának következő állomása a Tűbe

fűzött villám (1963) című novellagyűjteménye. Két,egymásnak némiképp ellentmondó összetevő feszítie novellák kompozícióját. Egyik a hagyományos no-vellából megőrzött realisztikus cselekmény, amelyeta szerző legtöbbször elég sablonosan épít föl, másika novellák lírai rétege, amelyben a szereplők érze-lemvilágában érzéssé, közérzetté, ösztönös elégedet-lenséggé vagy feloldódássá párolódik a cselekmény-ben kiépített élethelyzet. Egy-egy sikerült írásban(Jég alatti vizek, Elfelejtett dallam) egyensúlyba juta kettő; az ábrázoló-eseményes részek funkciója csakannyi lesz, hogy elénk idézze azt a határhelyzet-tartalmú pillanatot, amelybe az egyetlen novellahőslírai számvetése egész életének tartalmait belesűríti,a valóságosnál sokkal tágabb tartalmat kölcsönözveaz epikus időnek.

Későbbi, érett novelláit előlegezik a kötet amadarabjai is, amelyekben a Panektől egyébként iskedvelt én-forma a lírai elemet teszi dominánssá.E novellákban (Édesapám összes művei, Ibolyák úrvégleges halála) az első személy csakugyan az írótjelenti, vagy legalábbis olyan epikus szereplőt, aki-től az írót aligha választja el különösebb elbeszélőtárgyilagosság. Felbukkan ezekben a jelkép érvényűfantasztikum is; uralkodó beszédforma lesz a mo-nológ, a számvetés-pillanatra, a lét rendkívüli tar-talmaira ocsúdást kísérő intellektuális betétekkel át-szőve.

Többé-kevésbé ez az utóbbi novellatípus lesz azíró „megtalált műfaja“ a Hétfőn és kedden nagyonszerettem (1968) kötet darabjaiban. Cselekményükteljesen helyzetrajzra redukálódik, amely ― akár-csak a jellemrajz ― a lírai hangvétel igazolója lesz.Érzelmi válságba zökkent emberekkel, vívódó, nyug-talan, értelmet és célt kereső hősökkel ismerkedünke novellákban, akiknek eszmélkedése eleve nem le-het racionális, céltudatos önelemző folyamat, hanemérzelmek, indulatok váratlan felgomolygása. Ha cse-lekményes formával él Panek, a cselekményre a gro-teszk vagy éppenséggel abszurd építőelemek jellem-zőek, mint a dolog emberfölötti hatalmáról szóló Ön- 218

működő hajnalban, az elidegenedés ― és saját el-idegenült lényünk ― elleni lázadást történetté ko-vácsoló Mondjunk csütörtököt című elbeszélésbenvagy az Óriásbálnában, az elidegenedés közérzeténeklidércnyomásos látomásában. Újabb novelláiban elírai-intellektuális szerkezet s az egyre intellektuá-lisabb novellastílus virtuózának mondhatjuk; egyet-len prózaírónktól sem idézhetünk annyi találó afo-rizmát, váratlan logikai összefüggésre figyelmet vil-lantó szójátékot, csattanót, mint Panektől. Kár, hogyez a stíluskészség néha öncélű szómágiába fordul, sa szójátékok, ötletek, aforizmák tűzijátéka oly káp-ráztató, hogy nem látjuk tőle a novella gondolatá-nak vezérfényét. S kár, hogy ez a túlságosan érzel-mekbe zárt írói világ szinte önérzettel rekeszti kimagából az embersorsok drámai megjelenítését.

Szinte törvényszerűnek, alkatából következőnekmondható, hogy műfajkeresése a lírai versig vezettePanek Zoltánt ― Mélyrepülés (1970) című köteténekversei szinte novellahelyzetei párlatának tekinthe-tők. Ezekben is az intellektuális tartás a szembe-szökő; bármilyen lírai hőfokot érjen is el az élményés a vers, bármennyire rábízza magát a költő érzel-mei vagy hangulatai sodrára, ugyanakkor kívül ismarad a versen, szemlélve és értelmezve élményt ésbenne lobogó ember-magát. Szerkezetileg és stilári-san is kimutatható a lírai és a gondolati elem pár-huzamossága; a hangulattolmácsoló fantázia mellettéppoly fontos az intellektuális ötletek, fordulatokszólama.

Az abszurd prózában a legtöbbet mindmáig a köl-

tő és a drámaíró Páskándi Géza adta Üvegek (1968)című, súlyos gondolatokat hordozó, ugyanakkor já-tékos elemekben gazdag elbeszéléskötetében, sikeré-vel egyengetve idősebb és fiatalabb pályatársai előttaz utat hasonló epikai törekvések közönség elé jut-tatásában. Sőni Pál Verébnyomok (1969), ForróLászló Guruzsma (1968) címmel összegyűjtött novel-lái, a közelmúltban indultak közül Vári Attila ésSigmond István elbeszélései (különösen a Köd), Bo-dor Ádám novellái jelzik az abszurdon belüli lehet-

219

Abszurdpróza

A Forrás prózája

Az Igaz Szó próza-vitája

séges változatok sokféleségét ― de ez prózánk jele- nének tárgyalásához kívánkozik.

A felszabadulás utáni második nemzedék, a Forrás prózaíróira, indulásukra ugyanis nem elsősorban az abszurd jellemző ― még ha néhány rendkívül tehet- séges képviselője ennek a nemzedéknek (mint éppen Vári Attila, Bodor Ádám, Sigmond István) ezzel is kísérletezik. Az ötvenes évek végén, különösén pe- dig a hatvanasok elején-közepén a Forrás első nem- zedékének prózaírói azzal hoztak újat a romániai magyar epikába ― és ez valósággal vérátömlesztés- ként hatott, befolyásolva az előző nemzedékek pró- záját is ―, hogy közvetlen elődjeik legjobbjaival együtt illúziók nélkül akarták és tudták nézni az életet, már nem a harc hevében, hanem az elemzés higgadtságával vették számba környezetüket, ma- gyarázatot kerestek hőseik megtorpanására is, így segítve a továbblépést. (Párhuzamos jelenség ez az- zal a változással, amelyet ― különösen az În trea- căt, „Futtában“ című Velea-novella körül kibonta- kozott 1962-es emlékezetes sajtóvitát követően ― D. R. Popescu, Fănuş Neagu, Nicolae Velea, Vasile Rebreanu, Nicolae Breban, Ion Băieşu elbeszélései, majd regényei jeleztek, illetve segítettek kiteljesedni a mai román prózában.) Az Igaz Szó 1963-as vitájá- ban polarizálódtak először a nézetek a fiatalok pró- zájával kapcsolatban: ennek a nemzedéknek egyik kritikusa a pozitív hős sokat hangoztatott tételével szemben fogalmazta meg a pozitiválódó hős igényét, ennek az igénynek a jelentkezését üdvözölte Láng Gusztáv például a Bálint Tibor, Szabó Zoltán, Szi- lágyi István novelláiban. Veress Zoltán sornyitó For- rás-kötetét, a Menetirányt (1961) gyors egymásután- ban követték Bálint, Szíves Sándor, Szilágyi István, Szabó Zoltán, Sinkó Zoltán, Pusztai János, Varró Ilona, Telegdi Magda, Kiss János, Kocsis István, Domokos Eszter, Vári Attila, G. Balogh Attila, Sig- mond István, Bodor Ádám, Kozma Mária elbeszé- léskötetei, s ezzel a felsorakozással nemcsak mennyi- ségileg, hanem minőségben is megnőtt a romániai magyar széppróza. Természetesen fokozatos differen- ciálódás következett be a szerzők tehetsége, alkata, 220

érdeklődése, írásmódja szerint ― a Forrás prózájátkorántsem tekinthetjük tehát egységesnek.

A már említett abszurd s ugyanilyen jelentős vagytalán még jelentősebb pszichológiai törekvések mel-lett irodalomtörténeti pillanatnak bizonyult PusztaiJános úttörése, mely a szociográfia hiányában aztis helyettesítő realista próza becsületének visszaszer-zéséhez vezetett. Az Ösvény a világba (1965) báto-rítást jelentett ifjú tanároknak, újságíróknak, hogyelsődleges élményeiknek irodalmi kifejezést adjanak.

Ígéretesen, erőteljes közéleti versekkel induló köl-

tői pályájának mondhatni mindjárt a kezdetén Ve-ress Zoltán úgy ítélte meg, hogy nem az ő műfajaa közvetlen kitárulkozás; verseit nem is gyűjtöttekötetbe, csupán a gyerekekhez szóló, játékos fantá-ziáról, jó humorról, kitűnő formaérzékről tanúskodóverses meséit, a romániai magyar gyermekirodalom-ban mércévé vált Tóbiás és Kelement (1957) s azIrgum-Burgum-Benedeket (1959) adta könyv alak-ban közre. Prózaíróként a Rabszolgaság (1958) címűnovellával tűnt fel, s máris a legígéretesebb epikus-tehetségek között emlegették. A Forrást útjára in-dító elbeszéléskötete, a Menetirány (1961) igazoltaa várakozást: nem szakított ugyan prózánk két vi-lágháború közötti s 1944 után egyértelműen uralko-dóvá lett realista hagyományaival, realizmus-felfo-gása azonban e novellák bizonysága szerint teljesebbvolt, mint legtöbb itteni kortársáé. Témái hagyomá-nyosak, inkább a novellisztikus helyzetek jó megépí-tése tűnik szemünkbe, de a formai biztonságnál lé-nyegesebb a szerző erős pszichológiai hajlama. Kis-ember hősei a változott világ külsőségei között is arégi világ szorításában vergődnek, s többségük nemtud szabadulni a kispolgári erkölcstől (Szabadesés,Kacsavadászat, Négyszemközt). Ezekben a novellák-ban tehát Veress Zoltán nem tesz nagy horderejű,szociológiai jelentőségű fölfedezéseket, de minthogyfigyelmét a külső történések mögötti, belső folyama-tokra irányítja, a Nagy István vagy Asztalos Istvánrégebbi novelláiból ismert drámai öszeütközésekhezviszonyítva mégis valami új születésének vagyunk

221

VeressZoltán(1936) Versesmesék

Szeptember

tanúi. E készülődés gyümölcse a Szeptember (1964) című nagyregény, Veress mindmáig legjelentősebb alkotása.

A regény cselekményének színhelye, sőt maga a cselekmény is szokványosnak mondható: Kolozsi mérnök az építészeti tröszt központi hivatalából egy vidéki építőtelepre kérezik át, hogy a Fizikai Inté- zetben dolgozó, sikereket felmutató feleségével szemben megcsappant önbizalmát s a házasság har- móniáját helyreállítsa. A 470 könyvoldalhoz vékony cselekményszál szerencsére csupán keret ― Veress Zoltán sokkal nagyobb feladatra vállalkozik, mint- sem közvetlen íróelődei regényeinek lélektani „ki- egészítésére“: Proust korszakos fölfedezésének ho- nosítását kísérli meg, az időt akarja kezéhez szelí- díteni. A hatvanas évek közepén is időszerű vállal- kozás ez a romániai magyar irodalomban, ha arra gondolunk, hogy prózánk meglehetősen sokáig nél- külözte a XX. századi modernek termékenyítő ha- tását. Nem megkésett utánzásról van tehát szó, ha- nem arról, hogy a szerző mélyebbre akar hatolni értelmiségi és kispolgár hőseinek lelkébe, az objek- tív és szubjektív viszonyát teljesebben, igazabbul, dialektikusabban akarja megmutatni, mint e korszak más regényei. (Méliusz József korábbi kísérlete, a Város a ködben, csak 1969-ben, közel harminc évvel megírása után jut el az olvasóhoz.) Veress Zoltán ,,a modorból, félszből, tetszelgésből s még ki tudja miből emelt falakat“ akarja félretolni, hogy a lélek szabadon érintkezhessen a lélekkel, ezt szolgálja a főhős, Kolozsi szüntelen önelemzése, önvizsgálata, amely átragad a könyv többi szereplőjére is. Ezt a már-már művészlélekre valló felfokozott önelemző hajlamot a mérnök Kolozsi kétféleképpen éli ki: a jellemet próbáló cselekvésben és a többszörös átté- telben megvalósuló emlékezésben. Így, a korabeli re- gények többségétől eltérően, a Szeptember nem is nevezhető munkás-, paraszt- vagy értelmiségi re- génynek, noha környezetrajza, a munkafolyamatok leírása rendkívül pontos, tárgyszerű; lélektani re- génynek mondhatnánk inkább, bár ez a meghatáro- zás is szűk, hiszen nem egy értelmiségi házaspár 222

,,lelki nyavalyáiról“ van csupán szó, hanem egy át-meneti korszak társadalmáról, embereinek növeke-déséről s e növekedés kísérőjelenségeiről. És mind-ezek mellett, a Szeptember előtt talán senkinek semsikerült ennyire természetesen, még az élőbeszédízeit is megőrizve irodalomba emelnie a nemzetiségilét, a román―magyar együttélés hétköznapjait. Többtehát ez a regény, mint kísérlet, amely Veress Zol-tán rendkívüli prózaírói tehetségét felszabadítni hi-vatott: szakmai és közönségsikere is bizonyította,hogy a romániai magyar irodalomból már nagyonhiányzott egy ilyen irodalmi alkotás. A Szeptemberírása közben szerzett tapasztalatokat az író néhányjelentős elbeszélésben hasznosította (Diana bűne,Szeresd az élőket), s a közzétett regényrészletek isrészben magyarázni látszanak hosszú szépírói hall-gatását.

Az utóbbi években szerteágazó publicisztikai skülönösen értékes műfordítói tevékenység egészítiki Veress Zoltán munkásságát; próza- és versfordí-tásai (Voiculescu, D. R. Popescu) mellett verses drá-mafordításai XIX. és XX. századi román klasszi-kusokból (Alecsandri, Delavrancea, Eftimiu) a ma-gyar drámai nyelvnek is nyereségei. Ismeretterjesz-tő természettudományos publicisztikája, illetve líraiközelítése e problémákhoz a snow-i két kultúra vi-tájához kíván pozitív ellenérveket szolgáltatni.

Bálint Tibor azoknak a vallomásos prózaíróknak

a fajtájába tartozik, akiknek műveiből megismer-hetjük életútjukat is. Kolozsvárt született, lumpen-proletár környezetben nevelkedett, eszmélkedéseazonban már a kolozsvári református kollégiumbankövetkezett be, ahova ― szerencsés véletlen foly-tán ― mint tehetséges, tanulásra kilátástalan kö-rülmények között élő munkásgyerek került. A meg-aláztatásokban gazdag ifjúkori élmények nem zá-rultak le a kollégium bentlakásában, íróvá érése,illetve újságíróskodása előtt különböző területekenújabb élettapasztalatokra tehetett szert.

Az ötvenes évek második felében karcolatokkal,novellákkal jelentkezett, első kötete a Forrás-soro-

223

Bálint Tibor (1932)

Csendes utca

Önkéntes rózsák

Sodomában

zatban viszonylag későn, írói érettségének magasabb szintjén jelent meg Csendes utca (1963) címmel. Az indulás novelláit beajánló írásában Bajor Andor „nagy felfedezésekre, álmélkodtató csodákra“ tartja képesnek Bálint Tibort, amit a későbbi évek során Bálint egyre inkább igazol is. Prózaíró ősei között elsősorban Krúdyt, Gellérit, Kosztolányit, Csehovot kell említenünk, de Nagy Lajostól is tanult. (Érzék- letes esszékben vall mestereiről.) A Csendes utcá- ban, mint a kötetcím jelzi, főként hangulatnovellá- kat találunk, valamennyi elégiára hangolt. Hőseik minden hősiséget nélkülöző kisemberek, akiknek ki- sebb-nagyobb lelki problémáit nagy megértéssel és szeretettel rajzolja meg a fiatal író. Nem csoda, hogy a dogmatikus irodalombírálat éppen Bálinttal szemben mutatkozott a legtürelmetlenebbnek, té- máit periferikusaknak nevezte, hőseit bizarrnak, hisztériásnak bélyegezte, s igyekezett lebeszélni a szerzőt az „elvarázsolt hétköznapok“-ról. A kissze- rűség veszélye, amely a Csendes utca egyik-másik karcolatát valóban fenyegette, egyre inkább tudato- sult Bálint Tiborban, s ez az Angyaljárás a lépcső- házban (1966) novelláinak új sajátosságában nyil- vánul meg: a líraiság fenntartásával a hétköznapi valóság fölé emelkednek, példázatok formáját öltik. A kötet egyik kritikusa szerint ezek a novellák „világtalanok ― ha világon az élet közvetlen reali- tását, illetve a realitás mimetikus tükrözését ért- jük“; K. Jakab Antal ugyanennek a kötetnek a me- taforáiról állapítja meg, hogy „valami felnagyító, heroizáló szándék munkál bennük, kötélhágcsók a világűrbe“. Bálint Tibor mindenesetre most is a kis- emberek kis és nagy tragédiáit írja, de változatlan együttérzése ellenére mind nagyobb teret enged a lírai groteszknek. Így születnek a romániai magyar novella olyan antológia-darabjai, mint a Hordozható kacagások, a Játsszatok csak szépen, a Bölcsődal.

Egy kevésbé jelentős ifjúsági kisregény után (Bú- csú a rövidnadrágtól, 1966) Bálint Tibor még mesz- szebb távolodik a Csendes utca hétköznapjaitól: Ön- kéntes rózsák Sodomában címmel tudományos fan- tasztikus kisregényt ír (1967). De ez a Bálint-mű 224

Irodalmi díjak kiosztása az Írószövetség kolozsvári székházában 1969-ben. Az elnökségben: Szász János, Létay Lajos, D. R. Popescu, Aurel Rău Kolozsvári írók a Kós Károly 85. születés- napját ünneplő kolozsvári találkozón (1968). Az első sorban: Lászlóffy Aladár (1), Balogh Edgár (3), Huszár Sándor (5), Bajor Andor (6); a második sorban: Nagy István (1), Horváth István (2), Fodor Sándor (4); Az Utunk szerkesztőinek találkozója diákolvasóikkal az Írószövetség kolozsvári székházában (1969). Az asztalfőn Kiss Jenő, Bartalis János, Létay Lajos, Huszár Sándor, Banner Zoltán és Mikó Ervin

Petőfi-ünnep- ségek Maros-

vásárhelyen és Segesváron

1969-ben. Sütő András

Maros- vásárhelyen

ünnepi beszédet mond

Méliusz József a segesvári

Petőfi-ünnepség szónoki

emelvényén

A segesvári Petőfi-ünnepség

elnöksége: Méliusz

József (1), Darvas József, a Magyar Írók Szövetségének

elnöke (2), Zaharia Stancu, a Romániai Írók

Szövetségének elnöke (5),

Gálfalvi Zsolt (6)

Petőfi és Arany verseinek kétnyelvű

kiadása

A segesvári várban megtartott Petőfi-ünnepség (1969) közönsége Ady halálának félszázados évfordulójára megjelent Ady-verskötet, a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó gondozásában Ady Endre- ünnepség Marosvásár- helyen (1969). Beszél Szemlér Ferenc.

Megújult és új lapok: a bukaresti Művelődés;

A Hét első száma

Napi- és hetilapok

az irodalom szolgálatában

Utunk-matiné a kolozsvári rádióstúdióban 1968-ban Az első Utunk-évkönyv Bartalis-est; a szerző (balról) és az előadóművész Banner Zoltán Kányádi Sándor és Méliusz József az Utunk Petőfi-számát olvassa

Könyvsikerek

Könyvsikerek

Az 1970. évi Írószövetségi

Díjak kiosztása Bukarestben.

Kányádi Sándor,

Szász János, Zaharia Stancu, Domokos Géza,

Sütő András, Beke György, Király László

A díjazott könyvek

is az író önmagához való hűsége, a folytonosság je-gyében született, s nincs köze a tudományos fan-tasztikum divatjához. Igaz, Bálint Tibor is fölépítegy jövőbe helyezett, absztrakt, többé-kevésbé ab-szurd világot, ezzel azonban nem eltávolodni akarkorunk valóságától, Földünktől és attól a kis föld-darabtól, amelyen élünk; a kisregény elgépiesedettKobalt ura, aki a modern technika minden kellé-kével, többek között egy robotemberrel is rendel-kezik, csupán újabb változata a Csendes utca fásult,közönyös, elidegenedett kisembereinek, az érzékel-hető valóságból ismert közönséges nyárspolgárok-nak. A fantasztikus keret egyszerűen eszköz az írókezében, hogy a probléma lényegéhez közelebb fér-kőzzön, s a groteszk vagy éppen abszurd helyzetbenkiáltóan figyelmeztessen a humánum be nem he-lyettesíthető voltára, arra, hogy a technikai civili-záció, a tökéletes szervezettség még nem jelenti azemberi boldogságot. Ezért teremti meg Bálint, ki-tűnő leleménnyel, robotember hősét, Róbert Má-tyást, aki „szülőatyjától“, az öreg professzortól kap-ta örökségül az intelmet, hogy a gépiesség megölia játékot, elriasztja álmainkat. Bálint robotemberenem absztrakt térben mozog ― Sodoma bűzfelhőskertje nem pusztán dekoratív háttér, hanem éppúgyegy elkerülendő lehetőség, az atomháború felvillan-tása, ahogy egy rossz lehetőség ellen lázad fel Ró-bert Mátyás is; e tekintetben az Önkéntes rózsákSodomában szellemi rokonságot őriz Déry Tibor re-gényével, a G. A. úr X-bennel. Műfajilag ebben akisregényben Bálint még inkább szakít a hagyomá-nyos epikai építkezéssel, a szabad asszociációs líralehetőségeivel él, a nem logikai konstrukcióval meg-teremtett keretbe tökéletesen illeszkednek bele abiblikus felkiáltójelek ― jeremiádszerűséget kölcsö-nözve a mű egészének ―, Kobaltné epikus jellegűmúltidézése, Róbert Mátyás képzelt önéletrajza ésKobalt úr naplója.

Bálint Tibor írói fejlődésének legújabb és legje-lentősebb állomása egy hatszáz oldalas nagyregény,a Zokogó majom (1969). A téma már a Sötét kamracímű novellában feltűnik, jelezve, hogy az Angyal-

225

Zokogómajom

Regény- szerkezet

járás a lépcsőházban „világtalansága“ mögött mi-lyen valóságfedezet, mekkora életismeret áll. A Zo-kogó majom önéletrajzi regény, egy lumpen-környe-zetből jött gyermek életútját követi figyelemmel agyermekkori kilátástalanságtól az újságíróvá válásig.Ez a lumpen-világ, amely terjedelemben és esztéti-kai minőségben is a regény középpontjában áll, Bá-lint Tibor kezében kiválóan alkalmasnak bizonyulperspektivikusabb mondanivaló közlésére. FejesEndre Rozsdatemetőjében hasonló jelenségnek va-gyunk tanúi. (De érdemes volna összevetni a bu-karesti külvárosról szóló két jelentős román regény.George Mihail Zamfirescu, illetve Eugen Barbu mű-vének igényes Bálint-féle fordítását is az önálló,eredeti Bálint-regény stílusával.) A Zokogó majomkisembereinek feje fölött is elzúg a történelem, kö-zülük lényegében csak Kálmánkának, a regény fő-hősének sikerül kiemelkednie, szembefordulva azzala máról holnapra tengődő élettel, amely az egész„élhetetlen család kálváriájá“-t jellemzi, csupán azanyjától (s a hozzá hasonló, József Attila verseibenhalhatatlanná tett munkásasszonyoktól) örökölt jó-ságot őrizve meg, kamatozó értékként, gyermekko-rából. A regény többi központi figurája ― ki így,ki úgy megszomorított, megalázott, eltorzult lélek;különösen a panoptikumi „szerelmespár“, a kajlafülű, izgága pincér, Hektor, s a vele meg-megsza-kadó vadházasságban élő Böske rajza sikerült re-mekbe, az ő alakjukban teljesedik ki a lírai gro-teszk, amellyel Bálint korábbi novelláiban is talál-kozunk.

A XIX. századi realista próza és a XX. századi modern irányzatok eredeti keveredéséből születettBálint Tibor nagyregénye; a szerző nem siklik átaz élet jelentéktelennek tűnő mozzanatain, de nemis csupán az ismétlődésekre koncentrál (mint pél-dául Fejes), hanem a teljességet akarja ― tolsztojiértelemben. A részletek „az igazság alkatrészei“,vallja Bálint, e részletek tisztelete azonban nem for-dul újtárgyiasságba, divatos érzelemnélküliségbe, aZokogó majom írója hisz a valóság és az ábránd,az álomvilág egymást kiegészítésében. S noha a ko- 226

lozsvári ― mondhatnánk a kelet-közép-európai ―lumpen-világ szociológiai pontosságú leírását, tipo-lógiáját adja regényében, erős pszichológiai hajla-mának érvényesítésével a teljes élet illúzióját kel-ti, partikuláris és egyetemes szerencsés összhangjátteremtve meg. A külső és belső történések pontosidőbeli rögzítését ugyancsak fontosnak tartja, ámezt nem a tolsztoji úton igyekszik megvalósítani.A danzigi konfliktustól Sztálin haláláig ível a re-gény cselekményét magyarázó történelem, de ezta harminc év históriát Bálint nem akarja mester-ségesen „egy élhetetlen család“ hétköznapjaiba be-vinni s így rontani az ábrázolás hitelét; írói szem-léletmódját alátámasztó művészi megoldást talál:Kálmánkáék és Hektorék viszontagságainak törté-nelmi idejét korabeli újságcikk-címekből, hírekbőlés apróhirdetésekből összevágott montázsokkal ér-zékelteti. Ezek a montázsok önmagukban is sike-rültek, korhangulatot árasztanak, ugyanakkor mű-fajilag is jelzik, hogyan alakul a történelem a re-gény kisembereinek akaratától s jórészt tudatátólis függetlenül. S részben éppen e montázsok révén,szerkezetileg is eredeti alkotás a Zokogó majom. Atárgyi részletek s a lélektani finomságok iránt meg-nyilvánuló fogékonysága ellenére Bálint Tibor nemmerül bele a regénykompozíciót szétbontó leírások-ba, megőrzi regényében is novelláinak tömörségét.A több szálon futó ― a főhős személyében talál-kozó ― cselekményt, a fejezetek váltakoztatásával,hasonló fegyelemmel arányítja. Regényszerkesztéseennyiben tehát inkább hagyományos, mint forma-bontó, bár a lineáris építkezést helyenként időjáték-kal szakítja meg, s a cselekményes fejezetek közéékelődnek be az említett történelmi montázsok. Al-kalmazza Bálint a motívumismétléses szerkesztés-módot is, olykor pedig zárótételszerűen alkot megegy-egy fejezetet. Sokféle elemből épült tehát azutóbbi huszonöt év romániai magyar irodalmánakegyik legnagyobb könyvsikere.

Szilágyi István novellái azzal keltettek feltűnést,

hogy a munkáséletet nem önmagába zárt szociográ-

227

SzilágyiIstván (1938)

Belső monológ

Szabó Zoltán (1940)

fiai egységként, nem is valami konjunkturális gőg- gel ábrázolták, hanem természetes adottságként, ahol az irodalmi bemutatásra érdemes mozzanatok, a novellatémák ugyanúgy bányászhatók ki, mint az élet bármely más területén. Szilágyi István fiatal gép- lakatosai öntudatos, büszke, áldozatvállalásra kész emberek, nem tűrik el a megaláztatásokat akkor sem, ha azok munkatársaik, például arisztokratikus hajlamú mozdonyvezetők és fűtők magatartásából következnek ― de nem társadalmi helyzetük, hanem emberségük a hangsúlyos. Sorskovács (1964) és Ezen a csillagon (1966) című elbeszélésköteteiben a tár- sadalmilag pontosan determinált hősök, környezet mellett több olyan karcolatot, novellát, elbeszélést találunk, ahol a lírai mozzanatok oldottabbá teszik ezt a determinizmust, írásait a nagy szimbólumok felé fejlesztik. Amikor pedig megmarad munkás- és értelmiségi figuráinak természetes környezetében, akkor sem a látható történések érdeklik ― így válik Szilágyi prózájának fő eszközévé a belső monológ. Értéktöbblet címen társadalmi-pszichológiai-erkölcsi tapasztalatainak szintézisbe foglalásával is megpró- bálkozik, ez a hosszabb elbeszélés azonban művészi- leg még egyenetlen, a részek összekapcsolása nem sikerült. Üllő, dobszó, harang (1969) című regénye viszont éppen egységességével, a külső és belső tör- ténések, a háború apokalipszisével párhuzamosan bemutatott, előtérbe állított lelki folyamatok hite- lességével érdemelte ki a kritika elismerését. Az isten háta mögötti kis falu tanítónőjének és egy katonaszökevénynek a külvilág fenyegetései köze- pette kibomló szerelme, maguk-mentése, az ember- ség megőrzése az új világ számára ― hiteles képe egyúttal a nagy változásnak, bár minden a lélek szintjén történik.

Látványos, reményteljes indulás volt a Szabó Zol-

táné: sűrű egymásutánban jelentek meg izgalmas, színvonalas novellái az Utunkban, rövid idő alatt összegyűlt belőlük egy kötetnyi (Napos évszak, 1964). Az ifjúság novellái voltak ezek minden vo- natkozásban: a szerző friss tehetsége, lendülete ér- 228

ződött rajtuk, s a megformálás olykori egyenetlen-sége is Szabó Zoltán életkorát jellemezte; de ezek-ben az írásokban Szabó kortársai is magukra ismer-hettek, az ő legsajátosabb kérdéseikre kereste a vá-laszt az író első elbeszéléseiben. (Osztálykönyv című,1969-es riportkönyve szintén ennek az érdeklődés-nek a vetülete, s részben ide sorolhatók az Énekeljcsak, Simon testvér 1968-ban kiadott novellái is.)Szabó Zoltán elbeszéléseinek fiú és leány hősei, ifjúházasai gyűlölnek minden képmutatást, alapérzésüka bizalom ― egymás és a környező világ iránt ―,s ha bizalmatlansággal találkoznak, megbántottságu-kat nem titkolják: „Te csak a hegyes orrú csuká-mat látod, meg a művészhajamat... Hiába magya-rázkodnék, Baki. Csak azt érzem, hogy a lelket nemlehet felöltöztetni...“ Ennek a nyíltságnak, világratárulkozásnak felel meg elbeszéléseinek legfontosabbformai jegye, a nyitottság, a befejezetlenség (BodorÁdámnál találkozunk még e jelenséggel), ami SzabóZoltán (és Bodor Ádám) írásait az amerikai Salin-ger prózájával rokonítja.

A Kinyílni szaladnak a lányok, a Kaméleon, Avarjak kirepülnek az ég alól, a Napos évszak sike-rét azonban megtorpanás követte, Szabó Zoltánprózáját egyre inkább fenyegette az érzelmi felszí-nesség, az első novellák nyugtalan romantikája ol-csó bestsellerben kezdett feloldódni. A mélypontota Két part között (1966) című kisregény képviselte.Az író pályáján azóta döntő fordulatnak látszik aKár volt sírni Jeruzsálemben (1969). Szabó itt mint-ha elfordulna az „ifjúsági“ témáktól, holott az Iská-rióti Júdásról szóló „mese fiamnak“ a közismertbibliai történet visszájára fordítása, a Napos évszaknovelláinak magasabb szintű, filozofikus folytatása.A Jahvéval vitázó Júdás a Rabbónival szemben aztvallja: „Csak akkor sírjon az ember, ha útja végéreért, de csakis akkor, ha van mit siratnia; ha öreg-korunkra megnyertük vagy megkíséreltük megnyer-ni harcainkat... Csakis, csakis akkor! És nem har-mincéves korunkban.“ Az író az Iskárióti pártjáraáll, mert ő ,,az erő és indulat“, aki a jóság hirdettetürelemmel szemben a szabadító tettet, az örök elé-

229

Kár volt sírni Jeru- zsálemben

Pusztai János

(1934)

Meglesett élet

gedetlenséget prófétálja: „azt tartotta az Iskárióti, hogy a Jahve küldötte számtalan próféta által be- ígért mennyek országát valamiképpen közelebb kel- lene hozni a végeláthatatlan jövő időből“. Ádám és Lucifer vitája ismétlődik meg itt, Szabó Zoltán „Lu- cifere“ azonban egyértelműbben áll az emberiség szolgálatában. A kisregény etikai mondanivalójának hatékonyságát jelentősen növeli, hogy a szerző nem a lineáris elbeszélést választja, a jelenből ― Iská- rióti menekülésének jelenéből ― játszatja vissza a múltat, Jézus elárulásának előzményeit, a viták és vívódások pedig a könyörtelen végbe torkollnak. A keresztfa alatt Iskárióti a kivégzést vezető centu- riónak megfejti árulásának okát: „Nem akármilyen mennyek országáért szeretnék üvölteni, állatként, amiatt, hogy nem sírni kellett volna Jeruzsálem- ben...! Amit tettem, az emberarcú mennyek or- szágáért követtem el!“

Nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érke-

zett az irodalomba Pusztai János, tehetségét azon- ban még Pászkán János néven közölt verseivel nem sikerült meggyőzően bizonyítania. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete viszont, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésén kívül egy kisregényt, a Meg- lesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott. A harmincas évek népi íróinak lírával átszőtt gyer- mekkor-idézésére emlékeztető önéletrajz főképpen stiláris erejével hívta fel írójára a figyelmet, ennél is lényegesebb azonban Pusztai szemléletmódjának újszerűsége, különösen a Meglesett életben. Noha a kisregény két központi szereplőjét, az öreg Némát s harmincon inneni segédmunkás társát a „termelési folyamatban“ ismerjük meg, sőt ― a kocsmai jele- netet s a munkásszállást leszámítva ― végig az érc- zúzdában látjuk őket, valójában az emberi értékek rozsdatemetőjében járunk. Pusztai az őszinte emberi megnyilatkozásokat keresi, még ha azok ellent is mondanak az általános fejlődési elveknek ― nem fest idillt. De a tények, a jelenségek részrehajlás nélküli néven nevezése nem is kergeti öncélú taga- dásba, ellenzékieskedésbe, keresi és Szőke, a fiatal 230

segédmunkás emberré válásában megtalálja a táv-latot nyitó biztatást. A keserves tapasztalatok, sajátelrontott élete árán bölccsé érett, ám a megalázta-tásoktól gyávává puhított és már menthetetlen Né-mától tanulhatja meg a barátjává fogadott Szőke:,,Az élet elsősorban a gyengékhez kegyetlen. Ha ha-gyod magad, neked ront, hogy arrul koldulsz. Az em-bernek küzdeni kell, arra született. Küzdelem nél-kül az emberiség salakjává hitványodsz.“ A küzde-lem vállalásában különbözik a Meglesett élet segéd-munkása Fejes Endre Hábetler Janijától.

A harcot még makacsabbul, öntudatosabban vál-laló ember Pusztai János új regényének, az Illésszekerénnek a főhőse, az újságíró Ifjú György. Az1969-ben megjelent Pusztai-regény szintén visszate-kint a múltba, a nehéz gyermekkor éveibe, de afiatal újságíró balzaci, stendhali hősök szívósságávalvívott csatái az érvényesülésért s igazáért, harcaa kisszerűség, megalkuvás, butaság és rosszindulatellen már a felszabadulás utáni időre esik, egészena közelmúltig vezet el. Ifjú György hol fel-, hol le-,hol ismét felívelő karrierje azért is válhat jellem-zővé a korszakra, mert nem az az ember ő, aki el-kerüli, hanem aki megkeresi a konfliktusokat, akivállalja az összeütközések minden következményét.Ez a megfelelő iskolázottsággal nem rendelkező,megszállott igazságkeresésében mégis vérbeli újság-író nem rejti maga elől, hogy mit jelent a tudásfájáról szakítani: „Bitang sors! LÁTÁSSAL áldottálmeg, hogy gyötörhess, sorvaszthass, vesztembe űz-hess! ...“ Így, a legkülönbözőbb helyzeteket megélőfőhős révén, nagyszerű művészi jelzéseket kapunktörténelmünk utóbbi huszonöt-harminc esztendejé-ről, bár a regény nem eléggé átgondolt idő-techni-kája zavarja Pusztai János életbevágó mondaniva-lóinak epikus kibontását. Ugyancsak zavarólag hat,meg-megakasztva a mű epikai sodrását, a művészijelzők túlburjánzása, a hasonlat- és metafora-fürtöka túltelítettség érzetét keltik az olvasóban ― jól-lehet külön-külön mindegyik az írói erő újabb bi-zonyítéka.

231

Illés szekerén

Kiss János

(1933)

Tar Károly (1935)

Lélektani realizmus

Varró Ilona (1933)

Amit Pusztai az üzemek világában fedez fel, azt hozza Kiss János a mai faluból: sémák, előregyár- tott figurák helyett ellentmondásos, küzdelmes em- beri sorsokat, melyeknek összképe mégis a szocia- lizmusban megnyíló lehetőségek, az emberi kitel- jesedés igenlése. A Tegnaptól holnapig (1966), Roger Martin du Gard Vén Európájának hatása alatt, min- denekelőtt azonban a szerző közvetlen élményeiből táplálkozva, egy Kolozsvár környéki falu egyetlen hétköznapját írja le, cicomátlanul, szociográfiai ér- vényességgel. A könyv kritikusai joggal állapították meg, hogy Szabó Gyula Gondos atyafisága óta ilyen hiteles, már az újabb problémákat is láttató próza az erdélyi magyar faluról nem jelent meg. A Ve- gyestörtek (1969) című, két hosszabb elbeszélést tar- talmazó kötet ez után az író stiláris fejlődéséről, ábrázolóerejének növekedéséről tanúskodik. Pusztai és Kiss János példája bátorítólag hatott a riporter Tar Károlyra. Könyve, a Köszönöm, jól vagyok, amely eddig érintetlen, nagyon időszerű kérdésekhez nyúlt, a munkásmozgalom, az illegalitás régi harcosainak és fiaiknak viszonyát emelik be a romániai magyar irodalom témái közé. Ez az újrealizmus persze nem szigetelhető el sem egyfajta erkölcsi kérlelhetetlen- ségtől, amely elsősorban Kocsis István puritán-szi- gorú magatartás-típusokra egyszerűsített-sűrített novelláiban mutatkozik meg (Egyenletek, 1967; Örömteremtés, 1969), sem attól a lélektani realiz- mustól, amelynek példáit Bálint Tibortól. Veress Zoltántól, Szabó Zoltántól, Szilágyi Istvántól, majd Varró Ilonától idézhetjük. Varró Ilona (Szolgálat, 1966; Változatok, 1969) és Telegdi Magda prózája (Nyugtalan színek, 1966; Útvesztő, 1969). Szépréti Lilla és Domokos Eszter, részben Kozma Mária no- vellisztikája nemcsak tematikai gazdagodást hoz a romániai magyar prózába különböző nő-típusok megrajzolásával, hanem a lélektani hitel igényének növekedését is. Különösen Varró Ilona örökké elé- gedetlen, önmarcangoló, kiszolgáltatott, teljes és va- lódi egyenjogúságra vágyó asszonyai jelentenek esz- tétikailag is erőteljes, figyelemre méltó tiltakozást minden előítélet, férfi-önzés ellen. A merev osztá- 232

lyozási szempontok („erkölcsi“, „lélektani“ stb.)megbuknak olyan költői szépségű, valóságtényekreépített és erkölcsi szigorról tanúskodó műveken,mint amilyen a költő Kádár János Fénycsíkok nyo-mában (1967) című kisregénye vagy Király Lászlómár idézett novellái (A Santa Maria makettje, 1970),melyek nemcsak érdekes átrándulásnak tekinthetőka költészet műformáitól a prózába, hanem epikánkösszteljesítményében is figyelemre méltó hely illetimeg őket és szerzőiket ― mint prózaírókat is. SinkóZoltán hétköznapokból ihletődő, szépelgést, ál-mo-dernséget gúnyoló népszerű humoreszkjei (Kölcsön-könyv, 1965; Ravasz szavak, 1968; Ortopéd kalap,1970) egyre inkább meghaladják a napilap-igényt,újabb írásai a műfaj hazai irodalmi rangját erősí-tik. Sikerült paródiái a romániai magyar irodalomönismeretét szolgálják.

Bodor Ádám hihetetlenül hamar jutott el a mai

romániai magyar próza élvonalába; a lapokban 1965óta, de főképpen az elmúlt két évben közölt néhány novella és egyetlen kötet, A tanú (1969) alapján alegjobb romániai magyar novellisták közé számít-hatjuk, aki írói felelősségét nem szűkíti le egy kisszociográfiai vagy tájegységre, aki mer az emberi-ségben gondolkozni, de nem tagadja meg közvetlenkörnyezetét, nem fordít hátat a hétköznapoknak.A kérdező írók fajtájából való, nem szereti a hatá-rozatbiztonságú válaszokat ― novelláiban mindegy-re a bizonytalanságot jelző igeformákra, kötőszavak-ra, mondatszerkezetekre bukkanunk. Ez a bizony-talansági tényező nem megfutamodás a felelősség-vállalás elől, sokkal inkább korunk dilemmáinakvállalása, feltárása; a személy- és helységnevek azo-nosíthatósága nélkül is érezzük Bodor elkötelezett-ségét ― akár az elmagányosodást (Egy idegen vá-rosban), akár a kiszolgáltatottságot és az erőszak ter-mészetét (Utasemberek, A kivégzés), akár az álhu-mánum apró megnyilvánulását (A réten) választjatárgyául, vagy az emberiség utóbbi két évezredé-nek történetét foglalja megdöbbentő művészi kép-be, hibátlanul megszerkesztett öt oldalon (Tripti-

233

Sinkó Zol-tán (1938) Bodor Ádám (1936)

Össze- foglalás, távlatok

chon). Mítoszromboló, akitől azonban mi sem áll tá- volabb, mint az igazi, csalhatatlan értékek taga- dása.

Felszabadulás utáni epikánk irodalomtörténeti út-

ját követve, vizsgálódásaink nem korlátozódhattak a szorosan vett esztétikai és műfaji minőségekre. Az ötvenes évek közepéig ugyanis regény- és no- vellaírásunk alakulását alapvetően befolyásolták te- matikus igények is; az első néhány évben termé- szetszerűen, amennyiben az ábrázoló műfajok tör- ténelem diktálta feladata lett a felszabadulással meg- induló nagyarányú társadalmi átalakulások tükrö- zése, a nyomán kialakuló emberi magatartásformák és viszonyok feltárása. Ezt a küldetést töltötték be az olyan művek, mint A legmagasabb hőfokon, a Szél júvatlan nem indul, a Foggal és körömmel. A történelem diktandójából az ötvenes évek elejére e műnemben is dogmatikus kizárólagosságú elv lett; „központi“ és „periférikus“ témákat állított szembe egymással a kritika, ami egy káros irodalompoliti- kai gyakorlat elvi támogatása volt; a valósággal szembesítésből máig már kiderült, hogy a „perifé- rikus“ ítélettel éppen nem periférikus emberi-tár- sadalmi kérdések felvetését utasította vissza az iro- dalom-adminisztráció.

A konzervatív-dogmatikus esztétikai normák egyébként az epika vonatkozásában érvényesülnek a legerősebben, a szocialista realista irodalomelmélet korabeli művelőinek ama egyoldalúságából követke- zően, hogy általánosításaikat túlnyomórészt az epika tapasztalataiból, hagyományaiból vonták le. Esz- ménnyé kodifikálódik a XIX. századi realizmus áb- rázolásmódja: az átfogó társadalomrajz, a realista jellem-bemutatás és a forradalmi perspektíva ro- mantikájának ötvözése, a típusalkotás realista módja stb. Mindez mint elméleti igény önmagában még nem vezetett volna szükségszerűen az epika hanyat- lásához, ha nem párosul egy szűkkeblű-konzervatív értelmezéssel; az átfogó társadalomrajz követelése mellett éppen az író önálló „valóság-felfedezése“ mi- 234

vagy éppen valósághamisításnak; a „munka alakít-ja a jellemet“ kritikai jelszó igézetében itt is tév-útnak ítéltetik a lelki élet intimebb szféráinak abemutatása; típuson hovatovább az ember szocioló-giai általánosságát értik, s a jövő-perspektíva ke-resése a közéleti happy endingek kötelező fordula-taivá devalválódik.

Természetesnek kell tartanunk, hogy a dogmati-kus irodalomszemlélet elleni visszahatások is tema-tikus szinten jelentkeznek; az ötvenes években pél-dául a közéleti cselekményszálat szinte divatszerűenötvözik az írók szerelmi bonyodalommal, így „iro-dalmiasítva“ ― néha csak ál-irodalmiasítva ― akor epikus közhelyeit. Majd feltűnnek egyrészt a„nem-átlag“ típusok, olyan bonyolultabb hősök, aki-ket már nem jellemez maradéktalanul származásuk,osztályhelyzetük és környezetük, s akik a körülöt-tük szövődő konfliktusokban a szocialista fejlődésbonyolult és valóságos probléma- és ellentmondás-rendszeréből is ízelítőt adnak, mint a Gondos atya-fiság Akácos Miskája vagy Sütő Félrejáró Salamon-ja, Bálint Tibor lumpenproletár szereplői.

Itt is le kell szögeznünk: két korszakot összekötőfejlődésvonalról van szó, amennyiben e törekvéseknem antirealista színezetűek, hanem éppen egy iga-zabb realizmus, egy őszinte valóságábrázolás előfu-tárai. Az ötvenes évek második felétől ez az igénykét, egymással párhuzamos és egymással rokon pá-lyán érik a kibontakozásig. Egyik a részben azavantgarde hagyományhoz, részben a XX. századimodern epikához ösztönzésért forduló modern rea-lizmus, amely a lélektani regénytől a valóság szim-bolikus jelzésekkel visszaadott regényképéig terje-dően él a modern prózának a XIX. századi ősökétőleltérő eszközeivel (Veress Zoltán Proustot folytatóSzeptemberétől Bálint Tibor Önkéntes rózsák So-domában című, science fictiont és expresszionistaprózát ötvöző kisregényéig), másik a „valóságiro-dalom“, az embersorsok és társadalmi helyzetek do-kumentumhű rajza, amely ― a két világháború kö-zötti magyar és román szociográfiatörekvések, a do-kumentumirodalom második világháború utáni vi-

235

Szintézis- igény

Emlékezé- sek

lághulláma mellett ― a penzum-feladatoktól egyre inkább szabaduló hazai riportirodalmat is közvet- len ősének tekintheti. Pusztai János, Kiss János re- gényjelentkezése után ennek tetőzése Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című falurajz-vallomása. Minden látszólagos stílus- és ábrázolásbeli különb- ségük ellenére összeköti e két törekvést a kor hite- les megidézésének és a modern próza-vívmányok al- kalmazásának az igénye.

Az utolsó tíz év ilyetén epika-fejlődéséhez hozzá- tartozik tematikus jellemzőként a morális-etikai kér- dések iránti fokozott érdeklődés, amely az ábrázo- lásban a tudatfolyamatok, lelki reakciók ,,emberke- reső“ funkciónövekedésével s az esszéisztikus írás- módnak az ábrázolásba való gyakori beépülésével jár. Jellegzetesen a novellában alakul ki ennek a „moralista“ prózának a groteszk vagy éppenséggel ab- szurd szimbolikájú, Kafka-követő változata, elsősor- ban Bodor Ádám és Páskándi Géza novelláiban.

A romániai magyar próza több irányú, eddig fő-

képpen az elbeszélésben és kisregényben lemérhető kísérletek s figyelemre méltó eredmények után ma már a szintézis műfaját is újra a magáénak vall- hatja. 1969 a regény évének bizonyult, s ez nemcsak számszerűen igazolható, hanem a minőséggel is. Nagy írói vállalkozások (közöttük a Zokogó majom, az Anyám könnyű álmot ígér, a Város a ködben, a Ki a sánc alól, a Soó Péter bánata) után is, a foly- tatás ígéretes. S miként a lírában, az epikában sem csak a fiatalok és legfiatalabbak szereznek megle- petéseket. Régebben hallgató vagy korábban a köny- ves megjelenésig el sem jutó prózaírók figyelemre méltó sikereinek lehettünk tanúi.

A közelmúltról alkotott képünk válik teljesebbé a készülő (vagy már megjelent) írói emlékezések ré- vén: Balogh Edgár (Hét próba), Lám Béla (A körön kívül) után Bartalis János, Kacsó Sándor, Kemény János is rögzíti irodalmi pályájának, harcainak em- lékeit. Különös meglepetésként hatott Lám Bélának, Csinszka egykori vőlegényének Ady-emlékeit és az első világháború utáni hadifogságból megőrzött él- 236

ményeket, egy letűnt korszakot tükröző könyve, deA körön kívül sikerét is felülmúlta Tamási Árontestvérének, a farkaslaki parasztember Tamási Gás-párnak az emlékezése (Vadon nőtt gyöngyvirág,1970), amely sokkal több kuriózumnál, irodalomtör-téneti adaléknál: a székely paraszti világ hitelesXX. századi dokumentuma, egyúttal pedig a kime-ríthetetlen népi alkotóerő újabb bizonyítéka.

A romániai magyar próza folytonossága rég nemlátszott annyira biztosítottnak, mint éppen napjaink-ban. Ebben fontos szerepet játszik a világirodalmilátóhatár tágulása, ami viszont szorosan kapcsoló-dik a prózai műfordítások számának növekedéséhez.A prózafordítások között a leggazdagabban termé-szetesen a román irodalom képviselt: kiemelkedőírói teljesítményekre emlékeztethetünk e téren (Sza-bédi László, Kakassy Endre, Lőrinczi László, VeressZoltán, Bálint Tibor, Papp Ferenc, Fodor Sándor).1970-ig, nyugodtan elmondhatjuk, a klasszikus ésmodern román próza minden jelentős értéke fordí-tásban is eljutott a magyar olvasóhoz (emlékezetesa román irodalom nagyigényű antologikus bemuta-tása, A román irodalom kis tükre I―IV. 1961―1964), s az új művek legjobbjai, ugyancsak rövididővel az eredeti megjelenése után, rendszeresen be-kerülnek a hazai kiadók magyar fordítási tervébe,biztosítva írónak-olvasónak a pontos tájékozódást.Növekedőben van a más nyelvekből készült átülte-tések száma is (a Kriterion Horizont-sorozata teremtelsősorban lehetőséget erre); az angol, német, fran-cia, orosz prózafordítók között kell említenünk Szi-lágyi Domokost, Mikó Imrét, Szemlér Ferencet,Nagy Gézát, Domokos Gézát, Pávai Mihályt.

A prózai műfordítás