NNCL784-3Fev2.0

FEHÉR TIBOR

A ródoszi lovag

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

ISBN 963 11 5024 0

Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, BudapestFelelıs kiadó: Sziládi János igazgató

Dabasi Nyomda (85-2414), Budapest-Dabas, 1986Felelıs vezetı: Bálint Csaba igazgatóFelelıs szerkesztı: Majtényi Zoltán

Szakmailag ellenırizte: Borús József és Zolnay LászlóMőszaki vezetı: Szakálos MihályKépszerkesztı: Seebauer GabriellaMőszaki szerkesztı: Rucsek Andrea

22 200 példány - Terjedelem: 16,5 (A/5) ív - IF 5621

LEGFONTOSABB FORRÁSOK

1. Budai Krónika2. Képes Krónika3. Fertızı betegségek. Medicina, 19814. Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szentszékkel5. Hóman Bálint: Magyar történet, A magyar nagyhatalom6. Jászay Magda: Párhuzamok és keresztezıdések. A magyar-olasz kapcsolatok történetébıl. Gondolat, 19827. Katona Lajos: Petrarca. 19078. Knauz Nándor: János-lovagok Esztergomban; Magyar Sión, 18659. Középkori Krónikások, VIII-IX. Bp., 1909. A három Villani krónikája. Fordította és bevezette: Rácz Vilmos10. Kubinyi Ferenc: Záh Felicián mester veje, Palásthy Kopai. Századok, 188711. Küküllei János és a Névtelen Minorita krónikája. 196012. Marczali Henrik: Zah Felicián pıre. Budapesti Szemle, 189913. Miskolczy István: Magyarország az Anjouk korában. 192314. Óváry Lipót: Nápolyi Johanna. Századok, 189315. Palásthy Pál: Palásthyak. 189016. Pór Antal: Nagy Lajos. 189217. Szalay László: Magyarország története. 186118. Zolnay László: A budai vár. 198119. Dr. Wertner Mór: Középkori magyar orvosok és gyógyszerészek. Századok, 1881

FEHÉR TIBOR

A ródoszi lovagAz ifjú Félix lovag Nápolyba hajózik Ródoszból, a johanniták székhelyérıl, hogy orvostudományt tanuljon. Ismeretséget köt Endrével, Johanna királynı férjével, és kapcsolatuk a kölcsönös rokonszenvbıl csaknem barátsággá nemesedik, amikor Erzsébet anyakirályné látogatásakor Félix döbbenten veszi észre, hogy az úrhölgy bal kezét nyújtja csókra. Még megrendítıbben jut tudomására, milyen merényletnek lett áldozata nemcsak a királyné jobb kezének négy ujja, hanem egy egész nemzetség is, amelyet harmadízigleni pusztulásra ítélt az elhamarkodott, igazságtalan bosszúállás. Megmenekül-e orgyilkosai fegyverétıl Endre királyfi, visszanyeri-e ısi nevét Zách Felicián három unokája? Errıl szól ez a nagyon izgalmas és tanulságos történelmi regény.

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

I.

A palota harmadik teraszudvarán, a strucc-címerrel díszített Anjou-kút mellett, a fıvadász parancsára ébresztıt fújtak. A kürthangok felhasították a hajnali csendet a 1330. esztendı egyik szép, tavaszi napján, Visegrádon, ahol Anjou Károly király a fellegvár alatt, a Várhegy Dunára nézı lábánál, francia mintára csúcsíves várkastélyt, jobban mondva, palotát építtetett magának és udvarának.

Az udvar már 1323-ban ideköltözött. A palota és a körülötte gyorsan épülı város, amelyet fallal öveztek, hamarosan az ország igazi központja lett. Itt kaptak helyet a kancellária, a levéltár, a királyi család lakosztályai, a királyi kamara és a koronázási ékszerek. A palota már 1326-ban elkészült.

Károly király Temesvárról költözött Visegrádra, mert nem szerette Buda városát az ottani polgárok miatt; haduk szétverte a király seregét, amikor Károly úr még trónkövetelı korában a város elfoglalására törekedett. Akkor V. Kelemen pápa, aki Károly királyt akarta az Árpádok férfiágának kihalta után a magyar trónon látni, Buda polgárait egyházi átokkal sújtotta e tettükért. 1309 után azonban, amikor Károlyt királlyá koronázták, a király megbékélt a budaiakkal, de igazán sohasem szerette ıket, és ritkán tartózkodott Buda városában. Hatalmát a rektor, azaz a várkapitány gyakorolta.

A kürtszó rivalgása után csakhamar bırzekés udvari vadászok jelentek meg az udvaron, majd a palota elıtt sorakoztak. A zöld ruhás falkamester erdélyi kopóinak örvendezı ugatása felverte csaknem az egész várost. Az új fıurak kıbıl épült házainak kapui is rendre megnyíltak, és a fıúri vadászok is megjelentek szolgáik kíséretében, hogy Károly úrhoz csatlakozzanak.

A kürtszóra és a kopófalka csaholására a polgárok is felriadtak, különben is többen ébren voltak már, és mőhelyükben szorgoskodtak. Szabók, takácsok, mészárosok, gyertyaöntık, tímárok és más mesteremberek éltek még a királyi udvarból, valamint az udvar körül élı fırangúakból. A fallal övezett várost a Szent György-patakocska osztotta két részre, és vidám lurkók ugráltak át a sekély viző patak kövein, hogy a vadászok közelébe kerülhessenek.

– Felséges uram! A királyasszony kéreti – jelentette Erzsébet királyné apródja.– Mondd, hogy megyek! – és Károly úr mosolygós arccal nézett az apród után.A királyné hálóházában fogadta urát ezen a fénylı hajnalon. Az ágya szélén ült, kék

színő hálóköntöse takarta még mindig karcsú testét.– Ne haragudj, Jelizaveta, amiért felköltöttünk! Megfeledkeztem az öcsédrıl, azt

hittem, velem jössz solymászni.– Várom Kazimirt. Késik – hangzott aggódva a királyné hangja, és a szeme, kék

fényő, nagy szeme nyugtalanul csillogott.– Ne nyugtalankodj! Kázmér öcséd majd megjön. Bizonyosan késıbben indult útnak,

mint ahogy ígérte.– Igazad lehet – mondta Erzsébet mosolyogva, és szeretettel nézte urát, ezt a

negyvenhárom éves, még mindig tetszetıs külsejő férfiút, gyermekeinek apját. Négy fiút szült urának: Károly és László korán meghaltak, de Lajos és Endre jó egészségnek örvendtek.

Mindig csodálta és szerette ezt a Nápolyból jött, egészen magyarrá lett francia-olasz embert, bár tudomást szerzett temesvári hőtlenkedéseirıl, ismerte törvénytelen gyermekét, Kálmánt, akit papnak neveltek.

Néhány pillanatig hallgattak. Erzsébet tekintete férje hosszú, hullámos, csigás haján merengett, majd a kissé fáradtnak tetszı férfiarcon mélázott, észrevette a szeme alatt bujkáló, apró ráncokat. Nem tudhatta, hogy férje, Károly úr, a leghíresebb és a legkegyetlenebb ısére, elsı Anjou Károlyra ütött. Nem tudhatta azt sem, hogy a férje önhitt és gıgös, valamint keskeny ajka, magas homloka, kissé hajlott orra francia

örökség. Azt sem tudhatta, hogy ezen a szépnek mondható arcon valamilyen irgalmat nem ismerı eltökéltségrıl tanúskodtak a feleség számára semmit el nem áruló arcvonások.

A rövid csendet Károly úr törte meg.– Indulunk, drágám! – szólalt meg mély hangján, majd megcsókolta asszonyát, és

kilépett a folyosóra.

II.

Nemsokára fényes lovagcsapat közeledett az Esztergomból vezetı úton Visegrád felé. Az idı dél felé járt, a magasról tőzı napsugarak meg-megcsillogtatták a lengyel és a magyar lovagok ezüstös vértjeit. Az enyhe nyugati szélben rezgeti a magyar lovasok süvegén a kerecsenytoll és lobogtak a lengyel Piastok koronás, sasos zászlócskái.

A kis sereg élén ketten lovagoltak. Kázmér herceg megrántotta lova kantárját.– Álljunk meg, atyám! – szólalt meg latinul.János, az esztergomi érsek mosolyogva nézett a szép arcú hercegre, és megállította

lovát.– Gyönyörő ez a palota, és szép a város! – zendült a fiatal herceg csodálkozó, mély

hangja. – Nem is hittem volna, hogy a nıvérem, Jelizaveta ilyen kastélyban lakik.– Károly király építtette a váraljai kastélyt itt a Duna partján, mert nem szerette a

kényelmetlen fellegvárat.– Beszélj, atyám! Ilyen gazdag a király?– Gazdag uralkodó. Már itt vette feleségül a nıvéredet. Aztán hívására ideköltöztek

fırangú hívei, a Lippai Pál mester tervei szerint épült kıházakba.– Kik laknak itt a palota körül? Kié ez a vörös márványból épült palotácska?– Az János esztergomi érseké! – felelte nevetve az érsek.– Irigyellek, atyám – mondta a herceg.János érsek ajka szögletén öntelt mosoly fénylett.– A mellettem lévı ház Drugeth Vilmos nádoré, amaz Nagymartoni Pálé, távolabb

Lendvai Miklós és Ákos úré, aztán Kanizsai Miklós úré. Az országbíró palotája mellett pedig a király hajdani egyik ellenfelének, most pedig kedvelt hívének, Zách Feliciánnak emelkedik oszlopos szép háza.

Öreg keze körbelendült, úgy folytatta:– Nézd! Ott fent, a süveg formájú hegy lecsapott tetején emelkedik a fellegvár, ahová

lépcsık vezetnek a váraljai palotából. Köröskörül, messze elnyúlva, vadban gazdag, hatalmas erdıség övezi a várat és a várost. A palota olyan nagy, hogy nemcsak a király és a királyné lakosztályai férnek el benne, hanem az ország hivatalai is. Majd meglátod, herceg úr, a tróntermet, amelynek padozatát színes mozaiklapok díszítik, és a tanácstermet az olasz festık csodálatos freskóival, azután a nıvéred, Erzsébet királyné fogadótermét meg a királyi ebédlıt. A bútorokat szász mesterek faragták, de itáliai bútorokat is hozatott ıfelsége. A szınyegeket genovai és velencei kereskedık szállították a messze Kelet országaiból. A vendégek mondják, hogy kevés uralkodó dicsekedhetik ilyen fényes palotával. A hegy lábánál az a tornyocska az udvari kápolnáé, amelybe a nıvéred jár a leggyakrabban, a szép kertben pedig udvarhölgyeivel szokott sétálgatni, vagy gyönyörködik labdajátékukban.

– Szépek az udvarhölgyek? – kérdezte a herceg, és kíváncsi, mohó fény gyulladt ki szürke szemében.

János érsek arcán árnyék lebbent át.– Pap vagyok, herceg úr. Ezt ne feledd! – válaszolta érdesebb hangon. – Menjünk,

mert várnak bennünket!A palota kapujához értek. A hatalmas kapu felett ott ragyogott az Anjou-címer, a pajzs

jobb oldalán kék mezıben a liliomok, bal oldalán, vörös mezıben a négy fehér pólya.

Erzsébet királyné már nem gyászolt. Elsı gyermekét, Károlyt még csecsemıkorában, kilenc évvel ezelıtt vesztette el, László nevő fia pedig egy esztendeje halt meg hatesztendıs korában. Öccsét azonban most is sötét ruhában fogadta, de a sötétkék bársonyból szıtt kelmét ezüstfonállal hímzett virágminták díszítették. Hatalmas szıke kontya nagy fejő aranytővel volt megtőzve.

Karját kitárva szeretettel ölelte meg öccsét.– Megnıttél, Kazimir! – suttogta, és tetıtıl talpig végigmérte a herceget. – Tízéves

lehettél, amikor utoljára láttalak. Gyönyörő fiúcska voltál, éppen olyan aranyszıke, mint az én kisebbik fiam, Endre – és puha derővel csillant meg kék szemének tekintete.

Kázmér herceg mosolyogva nézte nıvérét.– Éppen olyan szép vagy, mint amikor elhagytad Lengyelországot – mondta

hízelkedve, hiszen alig emlékezett rá. – Karcsú vagy, mint egy leány, senki sem hinné, hogy négy gyereket hoztál a világra.

A királyné fehér arcán árnyék suhant át, a homlokára ráncot vetett az emlékezés.– Kettıt, Kázmér, ne feledd, a halálnak szültem! – és egy könnycsepp jelent meg a

szeme sarkán. – Lajosért, Endréért nem szőnök meg imádkozni. Félek…– Élni fognak! – kiáltott fel Kázmér, hogy megnyugtassa. – Apánk csókoltál. Jól van a

kis öreg. A nép ma is kurta Ulászlónak hívja, de szeretik. Nem felejti el soha, hogy a férjed, Károly úr megsegítette többször is.

Erzsébet megnyugodott. Kérdezett, öccse pedig beszélt a hazájukról.– Gyönyörőek a bútoraid, Jelizaveta – mondta késıbb, és csodálkozva nézte a velencei

fekete bútorokat, amelyek elefántcsonttal és gyöngyházzal voltak berakva.– Károly szeret engem! – dicsekedett a királyné, és a gót ablakok színes üveglapjaira

nézett, amelyeken át kéken, pirosan és sárgán lopakodtak a terembe a tavaszi nap sugarai.– De hol a király úr? – kérdezte Kázmér váratlanul.– Vadászni ment még hajnalban. Nem tudtuk, mikor érkezel – mentegetıdzött. –

Mikes bántól kopó falkát kapott pecérekkel együtt és egy Ferenc nevő, zöld ruhás falkamestert, aki kürtszóval tudja a kutyákat ide-oda futtatni. Sok a vad az erdıben, ızek, szarvasok, vadmacskák, hiúzok, rókák bıven akadnak még a vár közelében is. De most menjünk ebédelni! Az udvarmester már kétszer esedezett, hogy tönkremegy az étel, hiszen dél már régen elmúlt. Császármadár lesz sütve, kappan tiszta borssal, borjúhús ispékkel, pástétom, ostyabélés… nem is tudom mindet felsorolni. Jól élünk Visegrádon! Az ebédlıben megismered majd a fiókáimat: a máris okos Lajoskámat meg a kis Endrét, aki hozzád hasonlít.

Erzsébet küldötte megtalálta a vadászokat. Károly király nyomban visszasietett a palotába, hogy üdvözölje sógorát, de csak estefelé érkezett meg.

– Derék legény lettél! – kiáltotta, ahogy meglátta a herceget. – Jókor jöttél, mert béke van az országban. Végre ezt is megértük. Ilyenkor a király is vadászhat. Ma korán lefekszünk, aztán holnap hajnalban indulunk. Nagy hajtás lesz. Remélem, szeretsz vadászni! De ha fáradt vagy…

– Nem vagyok fáradt. Esztergomban az érsek úr vendége voltam. Úgy törıdött velem, mintha a legkedvesebb rokona volnék.

A király mosolygott. Nem árulta el, hogy a fıpapok félnek tıle, mert megnyirbálta birtokaikat, amiért a pápa is megintette már.

Kázmér herceg hallgatta a király vidámnak tetszı szavait, tudta azonban, hogy ezt a vérmes embert sokszor köszvény gyötri, és a szenvedéstıl arccsontja alatt a szája sarkáig húzódó, ferde ránc a kínzó betegségrıl árulkodik. De most barna arcát elöntötte az öröm fénye, hiszen országában nyugalom honolt, az égboltot sem takarták felhık, és a köszvény már hetek óta békében hagyta, mert Bertold úr, a király háziorvosa a pozsonyi olasz gyógyszertárból hozatott csodaszerrel kezelte. Ezt a nıvére, Erzsébet árulta el neki a jó ebéd után.

A herceg restellte sógorának bevallani, hogy unja a vadászatot, mert jobban szereti a

vidám mulatságokat, a táncot, a hegedısök és a síposok nótázását vagy a hárfák hangjait. Az érseknél is unatkozott a komor palotában, ahonnan reggelente misére kellett mennie, noha ı a templomban is csak a hajadonok és az asszonyok alakját bámulgatta, mint a vele egykorú hányaveti legények. Aztán azt is tudta, és mindig megérezte, hogy tetszik az asszonyoknak, akik mise közben is egy-egy röpke pillantást vetnek feléje.

Hajnalban mégis bırruhát öltött, és nekivágott sógorával a hegyi ösvénynek, hogy eljusson a vadászok táborába.

A negyedik napon azonban visszatértek, mert a királynak dolga akadt. Néhány királyi város peres ügyeiben kellett igazságot tennie. Kázmér megszabadult a sógorától és a vadászoktól.

Másnap kilépett a palotakertbe, ahol a hajnal már régen levetette fátylát, és a tavaszi délelıtt villogó szépsége ragyogott az egész táj felett. Teleszívta tüdejét a friss levegıvel.

Élvezte a táj szépségét: a hegyoldalban lilakék kökörcsinek integettek a langyos szélben, és arányló somvirágok ragyogtak. A kertben a mandulafák lebegtették rózsaszínő

köntösüket.Egyszer csak felfigyelt. Már nem törıdött a táj szépségével. Lágy nıi kacajok, apró

kiáltások hallatszottak a kert fái és sőrő mogyoróbokrai mögül. A bokrok között osont elıre, hogy meglesse az udvarhölgyeket. Emlékezett az érsek szavaira, aki szerint a királyné udvarhölgyeinek labdajátékában szokott gyönyörködni.

Egy vén hársfa törzse mögé lapult. Füves, tágas tisztás terült el szélesen elıtte. Egyforma rózsaszín ruhát, piros szattyánsarut viselı leányok labdáztak. Hajuk szabadon lengett, az arcuk rózsállott a játék hevétıl. Kapósnak hívták ezt a játékot, amelyet már a régi görögök is játszottak, de akkor uránia volt a játék neve. Az egyik leány magasba dobta a szırrel tömött bırlabdát, mire a két csapat játékosai igyekeztek elkapni. Ez persze nem ment simán, sikítás, kacagás, lökdösıdés tette érdekessé a küzdelmet.

Kázmér herceg megbabonázva figyelte ıket. Ennyi szép leányt együtt még sohasem látott. Sóvár, szinte beteges hévvel tüzelı tekintettel meredt a leányokra.

A feldobott labdát az egyik leány olyan erıvel ütötte el, hogy az éppen addig a vén hársfáig gurult, ahol ı rejtızködött. Egy gesztenyebarna hajú nyúlánk leány ért leghamarabb a fához. Hamvaspiros arcáról merész szépség sugárzott. Nyúlt a labdáért, amikor a herceg hirtelen megragadta hosszú, formás kezét, magához húzta a megriadt teremtést, és izgalomtól rekedt hangon, félig suttogva, lengyelül mondta:

– Gyönyörő vagy!A leány tágra nyílt, kék szemét elfátyolozták a rémület könnyei. Egész testében

reszketett, majd a férfi éhes farkaspillantásától megborzongva velıtrázóan felsikoltott. Erre a rémült sikolyra megbolydult a megdermedt leánycsapat. Hangosan kiáltozták:

– Engedd el Klárát! Hogy mered? Ki vagy? Hol vannak a testırök? Dobják ki!A bátrabbak öklüket rázták az idegen felé közeledve.– Kazimir, azonnal engedd el! – hangzott lengyelül a királyné kiáltása.Erre ocsúdott a herceg, és elengedte Klárát, aki lángvörös arccal, hevesen zokogva állt

elıtte.– Nyugodjatok meg, madárkáim! – csillapította a királynı mosolyogva a leányokat. –

Nem idegen fogta meg Klára kezét, hanem az öcsém, Kázmér herceg, a lengyel király fia, az udvar vendége.

Mintha varázsszavakat hallottak volna. A leányok nemcsak lecsendesedtek, hanem bőbájos mosollyal néztek a hercegre. Egy Zsuzsanna nevő, fekete hajú szépség hangosan sóhajtotta:

– Bárcsak az én kezemet fogta volna meg a herceg! Biz' isten nem sikoltottam volna…Csak Klára fordított hátat Kázmérnak, és labdával a kezében ment a térség közepe

felé, riadt szégyenkezéssel.– Folytassátok a játékot! – parancsolta Erzsébet, mintha mi sem történt volna. –

Gyere, öcsém! Ülj mellém a padra! Jobban kell vigyáznod! Itt mások a szokások.– Majd vigyázok – válaszolta könnyedén a fiatalember. – Ilyen szép leányt még nem

láttam. Egészen megbabonázott. Ki ez?– Férjem kedvelt hívének, Zách Feliciánnak a leánya, Klára. Atyja néhány napja

érkezett meg a déli végekrıl, ahol rendet csinált. Híres, ısi család sarja, Károly leghatalmasabb ellenségének, Csák Máténak 'volt a híve, de már régen a férjemet szolgálja. Idıs, deresedı ember. Az uram szereti. Szabad bejárása van a palotába.

A leányok újra kezdték a játékot. Kázmér herceg elhallgatott, de kígyószürke szemének sóvár tekintetét nem tudta többé levenni Klára alakjáról.

A királyné kék szeme nyugtalanul csillogott. Szobájában a viaszgyertyák reszketı fényében a fiatal herceg nem tudta leplezni izgatottságát; ujjaival szinte dobolt az asztallap halványsárga elefántcsont berakásán.

Erzsébet arca komoly volt és engesztelhetetlen.– Nem tudod, mit beszélsz, Kázmér! – mondta csaknem kiáltva. – Ha atyánk meghal,

te leszel Lengyelország királya. III. Kázmér! Te vagy az utolsó férfi a családunkból. Lehet, hogy az utolsó Piast a lengyel trónon. Te nem veheted feleségül egy magyar nemesnek a leányát. Neked királyi családból kell feleséget választanod! Ilyen leányt kell magad mellé ültetned a trónra!

– De én ezt a Klárát szeretem!– Majd elfelejted. Egy királyi herceg…– Fejezd be, néném, kérlek!– Válogathatsz az udvarhölgyek között. Hallottam, mondták, hogy egyik

udvarhölgyem úgy sóhajtott fel: „Bárcsak az én kezemet fogta volna meg Kázmér herceg!” Boldog lesz, ha ránézel, aztán még elıkelıbb családból való, mint Klára.

– De én ezt a Klárát szeretem – ismételte Kázmér. – Belebetegszem, ha nem szerethetem…

Erzsébet értetlenül nézte az öccsét, akinek az arcát megtüzesítette a belsı láng lobogása. Homlokát üvegfényő verejték lepte el, majd bırének vöröse agyagszínőre sápadt, mintha nagybeteg lett volna. A hangjának érdesen követelı lett a lejtése, ahogy a nıvérére nézve mondta:

– Te vagy a királyné! Én király leszek! Mi olyan magasan trónolunk, hogy ha le akarunk szállni trónusunkról az alattvalók közé, csak olyanok vagyunk, mint a görögök fıistene, Zeusz, aki gyakran keresett édes kalandot a halandók között.

– Nem ismerem a görög fıistent, sem a kalandjait – válaszolta a királyné megzavarodva. – Nem szeretnék vetkezni vallásom parancsainak megsértésével.

– Majd meggyónod! – kiáltotta a herceg, mert megérezte nıvére hangjában a habozást.Erzsébet elsápadt, szája széle megremegett.– Te nem ismersz engem! – folytatta a herceg. – Nem akarhatod, hogy belepusztuljak

a vágyakozásba – tette hozzá valódi, emésztı gyötrelemmel, és eltorzult az arca. – A testvérem vagy! – kiáltotta döntı érvként.

Nézte nıvére fehér arcán a sárga gyertyaláng fényének játékát. Az elmosódott, kékes árnyékot a szeme alatt, kerek, puha állat, élesen rajzolt szemöldökét, az ajka körül tétovázó ráncok győrıdéseit.

– Hogyan tervezted? – kérdezte a királyné beleegyezıen, és lehajtotta a fejét.Kázmér diadalmasan ugrott fel, és megcsókolta nıvére homlokát.– Én láttam Klára szemében, hogy nem idegenkedik tılem, csak mások elıtt játszotta

a sértıdöttet. Ne félj! Ha egyedül leszünk, odaadó lesz! – mondta, és önhitten felnevetett.

Advent az Úrjövetel, a bőnbánat és a böjt ideje, de vasárnap nincs böjt. A tájra napfény csordult, a kert tavaszi párákat lehelt. Szent György havának utolsó elıtti hete volt. Az udvari kápolna tornyában misére kondult a harang.

Erzsébet királyné bokáig érı, fekete bársony, ünneplı szoknyájában lépkedett a kápolna felé. Felsıtestén könnyő, nyári subácska feszült, fején bogláros fıkötı díszlett. Udvarlóleányai közül csak Zách Klára kísérte, aki új, vörös bársonyszoknyában, ujjas

hacukában büszkén lépkedett úrnıje mellett, már azért is, mert kiválasztott leányként, egyedül kísérhette a királynét.

Korán érkeztek, és elhelyezkedtek a legelsı sorban. A plébános még a mise elıtti kézmosást sem végezte el, amikor a királyné nyugtalanul keresgélni kezdett bársonytáskájában.

– Jaj, Klára, szaladj vissza a szobámba! Ott felejtettem az olvasómat a bal sarokban, ahol az asztalkán a patikaládámat találod. Odatettem, aztán megfeledkeztem róla.

Klára fejet hajtott, és nyomban kisietett a kápolnából. Csaknem rohant a palota belsı ajtajához. Benyitott Erzsébet szobájába, jobbra kitárva az ajtót, de még az asztalkához sem ért, amikor az ajtó, amelyet akaratlanul a hercegre hajtott, hirtelen becsukódott. Csak a zár kattanására fordult meg ijedten, majd Kázmér herceg undok mosolyát látva felsikoltott. Ezt a kétségbeesett sikolyt azonban nem hallotta senki sem.

III.

A csorba holdas éjszakára lassan megvirradt. Szent György havának 17. napja volt. Húsvét után való szerda. Visegrád a reggeli aranypárákban bújt meg. Még nem volt öt óra, amikor a nap szétnézett az ég aljáról, és lassan felszívta a párákat. A Duna bágyadt, ezüstös teste felragyogott a fényben.

Az erıs, testes öregember felriadt nehéz, hajnali álmából. Csak lassan eszmélt. Szeme tompán meredt elıre, valahová az ablak felé, amelynek hatszöglető, ólomba foglalt, apró üvegtáblácskáin bekúsztak a reggeli sugarak. Bálványszerő, komor arcán egy vonás sem rezzent. Még mindig nem hitte, hogy ébren van, de csontos kezével görcsösen markolta meg az ágy deszkáit.

Hirtelen felült. Az ismeretlen zajtól szinte kegyetlenné kövült karvalyarca. Eres, vén jobbjának ujjai beletúrtak még mindig sőrő, fehér hajába, majd megdörzsölte ısz sertékkel borított arcát. Figyelt. Kékesfekete szeme villogott. Tekintete a fogason függı kardjának ezüstmarkolatán pihent meg, amelyen jáspisok ragyogtak.

– Valaki sír! – ismerte fel a nyüszítı zokogás hangjait, amelyektıl gyomrot markoló és torkot fojtogató szorongást érzett.

Felugrott. Most látszott, hogy széles vállú, csontos ember, keze-lába hosszú. Felkapta az asztalról a telt ezüstkupát, és néhány kortyot ivott a borból. Imbolygó léptekkel ment az ablakhoz, felrántotta, majd kihajolt. A kertbıl madárcsicsergés hallatszott: galamb burukkolt, veréb csiripelt, rigó fuvolázott.

– A szentségit! – mormolta, majd sebesen kapkodta magára ruháit. De az ajtóban mégis megtorpant. Sohasem félt hosszú életében, most azonban nem merte rögtön kinyitni szobája ajtaját, keze mintha ráragadt volna a kilincsre. A zokogás hangja a folyosóról hallat szıtt.

Amikor az ajtót feltépte, megtántorodott. Hideg borzongást érzett, ahogy a kövön térdelı, fehér ruhás, zokogó alakban a leányára ismert.

– Mi történt veled? – kérdezte rekedt suttogással, mintha megszorították volna a torkát.

– Ölj meg, atyám! – rebegte Klára.– De miért? – faggatta az öregember.Kétségbeesett hüppögés felelt, majd a leány hidegre kékült szájáról, zokogástól

kísérve, elhangzott a panasz:– Meggyaláztak… a herceg… a királyné – kezdte Klára a keserves vallomást

szakadozott beszéddel, azután többször újrakezdve mindig érthetıbben elmondta, mit követtek el ellene.

Az indulat néhány pillanatra letaglózta és némává tette, de az enyves, öreg szempár veszettül kezdett villogni, majd mint amikor erıs gát szakad át a víz árjának roppant erejétıl, embertelen üvöltés törte meg a némaságot. A megsebzett vadállat szokott így

felhördülni, amikor halálos sebet kapott. Tágra nyílt, elfeketedett szeme már nem is a leányára figyelt, csak a meszelt falat bámulta, de nem a falat látta, hanem Erzsébet királyné szıke kontyát és Károly király ráncos arcát.

„Gazok! Eb asszonynak kutya öccse! Szent, csak a füle mögött kormos… – gondolta keserő haraggal. – Ez hát a köszönet szolgálataimért, fáradozásaimért, vérem hullatásáért?!„

– Ölj meg, édesapám! – zokogta Klára.Zách Felicián arcvonásai göcsörtössé torzultak, bozontos szemöldöke megrándult a

kíntól.– Nem tudod, mit kérsz – motyogta, noha átfutott benne az iszonyú sejtelem; talán

jobb lenne, ha teljesíteni tudná legkisebb gyermekének kérését.– Na, eredj! – parancsolta, és visszament a szobájába.Csönd lett. Komor és süket. A nyitott ablakon bekúszott a tavaszi zsongás: madárfütty

és reggeli neszek. Nem hallotta. Szögletes, ısz fejét elıreszegezve állt sokáig mozdulatlanul. Azután megindult, véreres szemmel járt fel és alá az ajtótól az ablakig, nehéz, öreg testét ingatva jobbra-balra. Már érezte, tudta, támadni fog. A gyalázatot meg kell torolnia. A szégyent csak a vér moshatja le…

Tépték, marták a gyilkos gondolatok. Bosszút forralt hideg eltökéltséggel.„Holló fészkén hattyút keresni ırült bolondság! A bőn tanyájára adtam ártatlan

gyermekemet! – kesergett. – Összejátszottak a galádok! Megölöm ıket, amikor együtt vannak. A gazember megszökött” – és maga elıtt látta a távozó Kázmér herceget.

Érezte, erısnek kell lennie. Megrázta a csengıt.– Hozz ételt! – parancsolta a belépı szolgának.Amikor megreggelizett, lefeküdt pihenni.– Ha dél lesz… – suttogta, és félálomba merült.A napóra árnyéka éppen delet mutatott, amikor az udvarmester megkongatta azt a

kínai gongot, amelyet Károly király nagybátyja, Róbert nápolyi király ajándékozott unokaöccsének. Ez a tompa kondulás messze elhallatszott.

A pohárnok és az asztalnok már régen megterített a király ebédlıtermében. A pohárszéken ezüstserlegek, kupák, kések, kanalak, villák és kézmosó tálcák csillogtak. Egyszerő, hétköznapi ebéd volt ez a szerdai. Üres maradt a zenészek emelvénye és a vendégek helye. A nagy, négyszöglető asztalon csak a királyi család négy tagjának terítettek.

Kónya mester, a fı étekfogó épp messze járt a palotától, ezért a helyettese, Sándorfia Sándor parancsolt az étekfogóknak, hogy mikor hozzák a fogásokat a konyhából az ebédlıbe.

A királyné lépett be elsınek, mögötte Károly király mosolygós arca látszott. A királyi párt a nevelık követték, Gyulafia Miklós és Jánosfia Miklós, akik kézen fogva vezették a királyfiakat, a négyéves Lajost és a háromesztendıs Endrét.

Az öregember hallotta a gongütést. Várt. Tekintete hüvelyében pihenı kardjának ezüstmarkolatán révedezett, amelyen vörös és sárga jáspiskövek csillogtak. A bosszúvágytól megvonaglott karvalyarca. İszbe csavarodott üstökén fénylett a napsugár.

„Még várok, hogy együtt legyenek!” – gondolta fogcsikorgatva oszlopos házának kapujában, ahol meghúzódva várakozott. Egy pillantást vetett Bódog nevő fiára, aki hő szolgájával és két lóval állt a palota elıtt. Nem árulta el, mire készül, csak ennyit vetett oda:

– Lehet, hogy lovagolunk, ha a dolgomat elvégeztem.Fia engedelmesen bólintott, sohasem mert kíváncsiskodni.Kilépett házának kapuján. Lassan, kevélyen sétált el a királyi palota bejáratához. A

kapuır tisztelgett, megszokta, hogy Zách Felicián szabadon léphet a király elé.– Ölj meg, atyám! – hangzott a fülében Klára nyüszítése, és ezek a visszacsengı

szavak méregként forralták a vérét.Nyugodt léptekkel haladt végig az ismerıs folyosón. Rátarti fıvetéssel viszonozta az

udvari cselédek alázatos köszöntgetését, akik buzgón nyitottak utat neki. Az ebédlıterem ajtajához ért, tekintélyes mozdulattal intett az ajtónállónak, és halkan, higgadtan belépett. Az uralkodó tekintetében a legcsekélyebb csodálkozás sem villant. Barátsággal és kérdın pillantott hívére, amint felmagasult elıtte.

– Meghalsz, beste király, a leányomért! – kiáltotta élesen, jól hallhatóan; kirántotta a kardját, és Károly Róbert fejére sújtott. A király felemelte jobbját, de nem tudta volna megvédeni magát, ha Erzsébet királyné jobb kezét villámgyorsan az ura fejére nem teszi. A király sebesülten az asztal alá bukott, Erzsébet négy ujja pedig levágva hullott a földre. Ez a négy ujj mentette meg Károly király életét. A királyné a fájdalomtól ájultan rogyott össze, csonka kezébıl vér patakzott.

Felicián azt hitte, végzett az uralkodópárral, ezért most a gyerekekre rontott. A nevelık azonban önfeláldozóan ráborultak a királyfiakra, és segítségért kiáltottak. A kardcsapások halálos sebeket ejtettek a nevelıkön, de a kis Lajos hajából csak egy tincset vágott le a félrecsúszott penge.

Többet nem sújthatott. Sándorfia Sándor hátulról rohant a merénylıre, és két kézre fogott tırével Felicián nyaka és a jobb válla közé mélyen beleszúrt, majd a földre rántotta.

A kiáltozásokat meghallva, ekkor rontottak be a fegyveres testırök.– Vágjátok le a gaz felségsértıt! – kiáltotta az étekfogó, és a súlyos sebében fetrengı

Feliciánra mutatott.Károly király, aki csak könnyebb sebet kapott, feltápászkodott az asztal alól.– A fejére vigyázzatok! Azt Budára küldjük, hogy tanulják meg a gonosz polgárok,

miképpen járnak a király ellenségei. Szegezzék a fejét a város kapujára!A fegyveresek Feliciánt valósággal feldarabolták.– Orvost, orvost! – kiáltotta a király, mert csak most vette észre a földön heverı vérzı

feleségét és a halálosan sebesült nevelıket.– Éltek, virágocskáim! – kiáltotta, és zokogva csókolta sértetlen gyermekeit.Bertold úr, az orvos, elképedve állt a véres tett színhelyén, de néhány pillanat múlva

hozzáfogott a királyné szörnyő sebének bekötözéséhez.A király parancsára a dajkák sietve kapták fel a gyermekeket, és a szobájukba vitték

ıket, hogy ott folytassák az ebédet, ha tudják. Ha nem tudják, akkor legalább megnyugodjanak. A bekötözött kező Erzsébetet testes vászoncselédek emelték fel óvatosan.

– Az ujjait mentsd meg, Bertold! A törvénylátók elé akarom majd tenni a véres ruhákkal együtt.

– Majd égetett borba teszem, felség – válaszolta az orvos, azután remegı kézzel szedte fel a levágott ujjakat, majd távozott, hogy a sebesültek segítségére legyen.

A király barna arca egészen megsötétedett. Összeszorított ajka keskeny vonalnak látszott. Dédapjára, elsı Károly Anjou hercegre gondolt, aki Nápoly királya lett, és sohasem adott kegyelmet. Még a német király fiát, a híres Hohenstaufen-család utolsó sarját, Konradinót is lefejeztette Nápoly piacán, amikor fogságába esett.

A bosszúszomj égette egész valóját. Testırei mozdulatlanul várakoztak. Érdes hangja recsegett, amikor Felicián összekaszabolt testére mutatott.

– Ezt a hullát dobjátok az ebeknek!A dühös vérszomj még jobban úrrá lett rajta.– Törjetek a házára! Fiának és leányának is lakolnia kell gálád apjuk tettéért!– Fia szolgájával és két lovával a palota elıtt várakozik – szólalt meg az egyik kapuır.– Átkozott lator ı is! Kössétek a szolgával együtt a lovak farkára, és hajszoljátok

végig a városon, amíg le nem foszlik meztelen testükrıl a hús! İket is falassátok fel a kutyákkal!

Arcán egészen eltorzultak a vonások. „Meghalsz, beste király, a lányomért!” – hallotta a merénylı szavait visszacsengeni. Feliciánnak ezek a szavai hatottak legjobban a királyra, hiszen már az egész városban beszéltek Kláráról és Kázmér hercegrıl.

– Hozzátok a leányát! İ árulkodott gáládul fenevad apjának. Miatta lett nyomorék a királyné. Kerítsétek elı a hóhért! – parancsolta üvöltve.

Pietro mester, a bivalyerıs olasz hóhér belépett. Nagy bırtáskában hozta szerszámait.Mélyen meghajolt, parancsra várva.– Ide figyelj, Pietro! A leánynak levágod az orrát, az ajkát, hogy a fogai

kilátszódjanak! Levágod mindkét kezének ujjait a hüvelykujjak kivételével! Ti pedig – fordult a fegyveresekhez – lóra kötözitek, és addig őzitek a városon keresztül, amíg lélegzik. Ezt kell neki kiáltoznia: „így jár, aki hőtlen királyához!” Ha jól végzitek a dolgotokat, a jutalom nem marad el…

Kétségbeesett sikoltások, rémült kiáltások hallatszottak. A pribékek durván vonszolták Felicián gyönyörő leányát. Félig már letépték a ruháját, és korbáccsal verték hófehér testét.

Valami emberi irtózás mintha felébredt volna Károlyban, mert nem várta meg a szörnyő ítélet végrehajtását, hanem sietve ment a felesége lakosztálya felé.

IV.

A visegrádi nagypalotában összeült a király kívánságára a fırangúak törvénylátó ülése, azaz: az országos fıtörvényszék, és május 15-én hozott ítéletet a Zách-merénylet ügyében. Az ítéletet megküldték minden vármegyébe kihirdetés és végrehajtás végett, hogy tudja meg mindenki, miképpen lakói a felségsértı.

A végzéseket azonban csak részben hajtották végre, mert az elítéltek közül néhányan megmenekültek, elszöktek, a Dunántúlon pedig egy megyében eltekintettek végrehajtásától.

Az öreg János érsek kék eres kezében remegett az ítéletet tartalmazó írás.– Olvasd! – nyújtotta Jakab magiszternek, az esztergomi Johannita-lovagrend Szent

István királyról elnevezett rendház mesterének, aki Miklós ırlovag társaságában sietett az érsekhez.

– Mi, papok, hála Istennek, nem vehettünk részt ebben az ítélkezésben, mert a kánonjog, a jus canonicum ezt nem engedi – mondta az érsek.

Jakab magiszter, aki pap is volt, nemcsak lovag, mint Miklós úr, feszülten figyelt az érsek szavaira.

– Ilyen gyalázatos ítélet még nem született ezen a földön – hangzott az öreg érsek reszketı hangja. – A király nem ítélt, hanem bemutatta a királyné levágott ujjait, a véres ruhákat, és törvényes elégtételt követelt. Olvasd, Jakab magiszter!

Jakab mester hangosan olvasott, hogy Miklós úr is hallja:– „A Zách nemzetség egyenes ivadékai harmadíziglen, Felicián nıvérei, leányai

gyermekei kiirtatnak. A nemzetség többi tagja javait vesztve szolga legyen…”– De az ok, amiért Felicián támadott, nem igaz! – kiáltott fel János érsek.– Olvasom az okot – mondta Jakab magiszter:– „Megfeledkezve minden jótéteményrıl, csak méltóságának elvételére gondolva róka

csalárdságának ravaszságával lépett be a király házába, és botor vakmerıséggel, mint veszett kutya gyors harapással, kivont kardot suhogtatva természetes urának és királyának vérével fecskendezte be magát. Urunk, királyunk e veszett kutya csapásaitól súlyos sebet kapott, a királyasszony pedig, fájdalom, jobb kezének elvesztését siratja…”

– Nem ez az ok! – vágott közbe János érsek. – Felicián a király kegyében volt. Ha olyan híres gyilkos és eretnek lett volna, ahogy az ítélet állítja, miképpen járulhatott bármikor a király színe elé. Én tiszteltem az uralkodót, de most csalódtam benne. Ez az ítélet rémuralmat teremt. Benne van, én már végigolvastam, a gaz besúgók ezután büntetlenül garázdálkodhatnak, és akikre ráfogják, hogy tudott Felicián merényletérıl, azok az elítéltek vagyonából részesülnek. A nemzet el fog szörnyedni a Gentilis bíboros által indítványozott felségsértési törvény ilyen foganatosításán.

– Mi hát az igazi ok, érsek atyám? – kérdezte Miklós ırlovag elırehajolva.– Tudom, halál fia, aki errıl beszélni mer, de én nektek megmondom. Olyan pap

mondta el, aki ott volt a merénylet idejében Visegrádon. A királyné öccse, a kéjsóvár lengyel herceg, a nıvére tudtával, meggyalázta Felicián világszép leányát. Én ezt elhiszem, mert megismertem Kázmér herceget. A vendégem volt, és én kísérteni Visegrádra. Akkor születik meg a zsarnokság, ha a nıi becsületet lábbal tiporják. Felicián tette menthetetlen, mert gyilkolni akart, de érthetı.

A két johannita mozdulatlanná merevedett. Csuklyás, fekete köpenyegükben úgy ültek az érsekkel szemben, mint néma bálványok. A betőzı napsugártól ragyogott bal mellüköna nyolcszöglető, fehér kereszt.

János érsek mély hangja tovább dongott:– Huszonnégyen írták alá ezt az ítéletet. Mindnyájan új fırangúak, akik tudják,

minden csapás, amely a királyt éri, ıket is érheti. De tudják azt is, melyik felén van a kenyér megvajazva. Az egyház nem tehet semmit. A király az egyházi javakat eddig sem tartotta tiszteletben, noha XXII. János pápa ezért megintette. Károly király itt van, a pápa messze, francia földön, Avignonban. Hiába szeretném megmenteni az ártatlanokat, fıképpen a nık és gyermekek életét, mire a pápához írt kérelmemre válasz érkezik, mindnyájan régen halottak – mondta, és elhallgatott reményvesztetten.

Miklós ırlovag, ez a szép szál ember, szíjas, izmos testével egészen elırehajolt. Csuklyáját hátratolta, látszott vállára hulló, kékes fekete, sőrő haja. Enyhén ívelt orra alatt az ajka körül büszke: kesernyés vonás jelent meg. Fekete szemének fehéres pupillája kitágult.

– Én meg fogom menteni a keszihóczi Palásty gyermekeket – mondta komor elszántsággal.

– Kik azok? – tudakolta János érsek.– Bors comes leszármazottai, Hont vármegye legrégibb családjai közé tartoznak.

Palásthy Kopai férje Zách Felicián Sebe nevő leányának. Nekik van három kisfiúk. Fábián talán tízéves, Géza nyolc lehet, Álmos talán hat. Palást falu a Korpona patak mellett van. Kopai házában vendégeskedtem. Ha a szülıket nem tudjuk megmenteni, talán sikerül a fiúcskákat. Én erıszakkal is hajlandó vagyok cselekedni. Felöltöm vörös hadiköpönyegem, és a hozzám csatlakozó lovagokkal Léva felé indulok. A király parancsát, jobban mondva ezt az ítéletet, valószínőleg Becsei Imre, a lévai várnagy fogja végrehajtani. Ismerem. Gálád, talpnyaló ember. Zsákmányért mindenre képes.

– Nem engedem! – kiáltotta Jakab magiszter, és csontos, kemény fejét felvetette. İ is hátratolta csuklyáját, hogy látszott ezüstszürke, gyér haja. – Gondold meg, Miklós, mit akarsz tenni! A rend szabályai közé tartozik az engedelmesség. A mi rendünk tagjait nemcsak bátorság és vitézség jellemzi, hanem hőség a királyhoz és az országhoz is. A mi elıdeink segítették vissza Béla királyt a tatárdúlás után. Mi segítettük harcában ezt a Károly királyt Csák Máté ellen.

– Ezért hagyjuk elveszni az ártatlan gyermekeket? – kérdezte elkeseredve Miklós ırlovag.

– Nem hagyjuk elveszni ıket. Nem azért, mert ismered a családot, hanem azért, mert ezt kívánja a lovagi becsület. Tanuld meg azonban, addig lépj a vízbe, amíg a kövét látod! Azaz: légy óvatos! Indulok a királyhoz.

– A királyhoz? – kérdezte egyszerre az érsek is, Miklós úr is.– Hozzá! Visegrádra. Te is jössz velem, Miklós, és néhány öreg lovag. Sokat nem

kérhetünk tıle, mert akkor nem enged…– Mit tervezel, Jacobus? – kérdezte János érsek élénken.– Ne ölessé meg a fiúcskákat, hanem számkivesse ıket örökre az országból!– Hová? – kérdezte az érsek.– Ródosz szigetére. A nagymesterünk bizonyosan befogadja a kis számőzötteket. De

addig is, érsek atyám, írass gyorsan egy levelet a lévai várnagynak, hogy ne merészeljen a kisfiúk életére törni, mert a János-lovagok védelme alatt állanak, ezért várja meg a király

parancsát! Mi még ma gyorsfutárral küldjük a levelet Lévára, hogy meg tudjuk elızni a király embereit, akik az ítéletet viszik magukkal. A másolatok nem készülhetnek el hamar. Én is igazolom, hogy a gyermekek a rend védelme alatt állanak…

Még nem nyugodott le a nap, amikor a fekete köpönyeges lovagok Visegrádra érkeztek. Mire a király a kis trónteremben fogadta ıket, a szerszolgák már a gyertyákat gyújtogatták. Károly király faragott karosszékében ült, komor arcán jól látszottak az Anjou-családot jellemzı vonások: keskeny ajak, magas homlok, hajlott orr. Talán a köszvény is újra gyötörhette, mert arcán a ferde ránc mély árokként húzódott a szája sarkáig.

Csak Jakab mester és Miklós ırlovag járult az uralkodó elé, de a király tudta, hogy legalább húsz fegyveresük várakozik a palota udvarán, akiket bámészan nézegetett az udvar népe a leszálló szürkületben.

A király félt. A szolgák sietve kitakarodtak, de hat alabárdos testıre mozdulatlan némaságban várakozott a karosszéktıl jobbra és balra.

– Mit akartok? Miért jöttetek? – kérdezte érdes hangján barátságtalanul.– Bizalmas közlésünk lenne, felség! – válaszolta Jakab magister, és az alabárdosokra

nézett.– Testıreim elıtt nincsen titkom a történtek után.– Uram, királyom, én pap vagyok, nemcsak lovag! – és kevély mosoly suhant át Jakab

magiszter arcán. – Mi harcoltunk érted Csák Máté ellen, és véreztünk is a rozgonyi csatában. Vegyétek el a kardunkat! – fordult a testırökhöz, és Miklóssal együtt átadták fegyverüket.

Károly barna arcán a szégyenkezés pírja égett.– Szeretném, ha testıreid átkutatnák a ruhánkat is! – szólalt meg Miklós úr is, és

köpönyegét ledobva a testırökhöz lépett. – Nincs nálunk fegyver! A mi rendünk hőséges királyához és az országhoz. A mi feladatunk a betegek ápolása, az elesettek, a nyomorultak, a szegények és az árvák védelme.

– Távozzatok! – parancsolta a király testıreinek.– Miért jöttetek? – kérdezte nyugodtabban, amikor a testırök kivonultak a lovagok

kardjával a kezükben.Jakab magiszter mélyen meghajolt.– Köszönjük, felség, bizalmadat. Azért jöttünk, hogy kegyelmet kérjünk három

ártatlan gyermeknek.A király közbe akart szólni, de Jakab mester gyorsan folytatta:– Mi ezt a három árvát elvisszük az országból egy tengeri szigetre, ahová hosszú

heteken át vezet az út. Ne ölettesd meg, inkább számőzd ıket az országból, ahová sohasem térhetnek vissza! Ez a te érdeked is, király úr! – emelte meg a hangját. – Ne akard, hogy a világ Heródesként emlegessen!

Elhallgatott. Nem félt, kimondta a gyermekgyilkos Heródes nevét, aki Jézus születésekor Bethlehemben és környékén minden kisfiút megöletett, mert a jóslat szerint ott született meg az új király, akitıl féltette a trónját.

– Kirıl beszélsz? Kikrıl beszélsz? Az ország ítélt, nem én! – csattant fel Károly király.

– Tudom, uram, de te adhatsz kegyelmet az ártatlanoknak, az árváknak. Tíz éven aluli kisfiúk nem árthatnak senkinek, és nem lehetnek bőnösek. Neked is van két fiacskád. Hála az Úrnak, amiért megmenekültek.

A király nem bírt ülve maradni. Jakab elé lépett, éles tekintettel meredt a szemébe.– Tudod-e, te Jakab magiszter, milyen rettenetes volt? Erzsébet vérzı keze… a

levágott nevelık vére?!– Tudom, uram királyom. Lakóijának a bőnösök! De három ártatlan gyermek

semmirıl sem tehet. Ne ölesd meg ıket! Mi elvisszük mindhármukat. Számőzetésükben elfelejtik szüleiket, hazájukat, még a nyelvüket is. Gondolj Istenre, király úr! Mi pedig

mindig híveid leszünk. A johannita lovagokat szeretik mindenhol, volt hazádban, Nápolyban is. Ródosz szigetére visszük a számőzötteket, ha kegyelmet adsz nekik.

– Kik azok? – kérdezte újból Károly Róbert, és bosszús gyanakvása még mindig nem párolgott el, pillái izgatottan verdestek.

– A Palásthy gyerekek – felelte Jakab magiszter, és rezzenéstelen szemmel állta a király tekintetét.

– Talán elkésett a kegyelem – hangzott tétován a király hangja.Jakab magiszter szeme tükre megfényesedett a gyızelem örömétıl.– Lovagjaim váltott lovakkal nyargalnak majd kegyelmezı írásoddal. Ha Isten segít,

még élnek gyermekeink – mondta, és a lelke mélyén motozott a reménység.A király hívatta udvari papját, akivel megíratta a három Palásthy fiúcska halálos

ítéletének megváltoztatását örökös számőzetésre, majd saját kezével ütötte rá az írásra pecsétjét.

– Csak a te kedvedért tettem, Jakab magiszter – mondta, és hálálkodását meg sem várva, gyorsan kisietett.

A testırök tisztelettel adták vissza a lovagok kardját.A johannita lovagok kivágtattak a palotából. Szurokfáklyáik lobogó lángjai még

sokáig látszottak az éjszakában az Esztergom felé vezetı úton.

Léva várát még IV. Béla király építtette, de Károly király erısítette meg ellenségei legyızése után, ezért lett a vidék kulcsa, erıssége.

A vár kapuján tolongott kifelé a nép.Sokan sírtak, fıképpen az asszonyok, a férfiak pedig lehajtott fejjel, komoran

lépkedtek.– Mi történt, öreg? – kérdezte Miklós ırlovag az egyik jobbágyot.A bocskoros, abaposztó dolmányt viselı vénember sírva fakadt.– Ma reggel végezték ki urunkat és a feleségét meg urunk testvéreit: Bató, Lambert és

Péter urakat a vár piacán. A várnagy parancsára végig kellett néznünk a kivégzést.– Ki volt az urad? – kérdezte döbbenten Miklós úr.– Palásthy Kopai, a felesége pedig Zách Sebe nagyasszony. İt lefejezte a hóhér, a

férjét és a férj testvéreit felakasztották.– Mi volt a bőnük?– A király elleni merénylet. Tudtak róla, így hirdette ki a várnagy.– Te is tudod? – faggatta Miklós.– Jaj, lovag úr! Honnan tudnánk mi? Nyomorult jobbágyok vagyunk. A faluban éltünk

békességben. Kopai úr ki sem mozdult egy esztendeje a falujából. Jó urunk volt…– Mi történt a gyermekeikkel? – kiáltotta az ırlovag most már indulatosan.– A lévai várnagy poroszlói ıket is a várba hurcolták. Gonoszul bántak a fiúcskákkal.– Megölték ıket?– Talán még élnek az ártatlanok. Isten irgalmazzon mindnyájuknak! Segíts rajtuk,

lovag úr!– Ne félj, öreg, megpróbáljuk!Megsarkantyúzta paripáját, és a nyitott várkapun bevágtatott húsz páncélos fegyverese

élén a várba.– Hé! Hová? – kiáltották a rémült kapuırök, félve uruktól, a kegyetlen várnagytól,

Becsei Imrétıl.A kapuırök veszélyt jelzı kürtjelére az ırség tagjai összevissza futkostak. Növelte a

zavart a várban még mindig tolongó sokaság. A várnagy ugyanis megfélemlítésük végett a messzebb lévı falvakból is a várba parancsolta az embereket a kivégzés megtekintésére.

Miklós ırlovag egyenesen a várnagy házához lovagolt. A vár piacán még ott hevert Zách Felicián leányának, Sebének megcsonkított teteme, a frissen ácsolt bitókon pedig ott lógtak a felakasztott Palásthy testvérek.

– Hol vagy, Becsei? Gyere ki, te lator! – kiáltotta Miklós úr haraggal.A kövér ember megjelent házának kapujában. Szemében villogott a düh.– Ki vagy te, pimasz lovag? – harsogta. – Hogy mertél betörni a király várába? –

kérdezte elfulladva.– Károly király követe vagyok. Itt a király úr parancsa! – kiáltotta. – Remélem, élnek

még a Johannita-rend gyermekei.– Hol a király úr parancsa?– Itt van! Olvasd! – mondta Miklós úr, és a tarsolyából elıvette az írást. – Remélem,

élnek még a gyermekek, mert ha nem, akkor az Isten irgalmazzon teneked!Becsei Imre sandán pislogott az írásra. A pecsétet megismerte, de olvasni nem tudott.– Hívatom a papomat – nyögte ki zavartan.Sápadt arcú, szomorú ember volt a lévai pap.– Laudetur Jesus Christus! – köszönt a lovagoknak.– In aeternum, Amen! – válaszolták.– Olvasd, Ferenc atya! – kérte a várnagy, és kezébe adta a király levelét. Ferenc atya

arcán az öröm fénye villant.Hangosan olvasta:– „Palásthy Kopai három gyermekének halálos ítéletét örökös számőzetésre

változtatom. Ezért parancsolom, hogy te, Becsei Imre, lévai várnagy, épségben add át ıket a Johannita-lovagoknak, név szerint Miklós ırlovagnak! Károly, Magyarország királya…”

– A gyerekek élnek. Megkaptam az érsek úr levelét – mondta csendesen a várnagy. – Hozd ki ıket a börtönbıl, Ferenc atya!

– Várj, atyám! – kiáltotta Miklós ırlovag. – A gyermekek nem láthatják kivégzett szüleik tetemét. Jobbágyaik vigyék haza a holttesteket, és temessék el ık a halottakat!

– Gonosztevıknek nem jár temetés! – vágta rá pöffeszkedve a várnagy.– Itt most én parancsolok. Olvastam az ítéletet. Nincs benne, hogy nem szabad

eltemetni ıket.– Nincs benne! – visszhangozta örömmel a lévai pap.– Vigyázz, te gonosz várnagy! – kiáltotta Miklós úr. – Ha nem engedelmeskedsz a

király úr parancsának, téged húzatlak fel a bitófára. Csak egy szavamba kerül. Embereid elbújtak félelmükben. Senki sem fog megmenteni…

Becsei elsárgult dühében.– Ezt még megkeserülöd! – morogta a fogai között, de engedelmeskedett. Szekér állt

elı, és a holttesteket a Palásthyak jobbágyai ki vitték a várból.– Most hozd ki a gyermekeket! – kérte Ferenc atyát Miklós úr.Ferenc atya a legkisebb fiúcskát hozta a karjában.– Hát a másik kettı?– Nem tudnak lábra állni, talán megbetegedtek – dadogta a pap.– János! – parancsolta az ırlovag helyettesének. – Itt maradsz, amíg értük megyek. Ha

a várnagy megmozdul, vagy az embereinek szól, hányjátok kardélre. Gyilkos gazok mást nem érdemelnek.

A várnagy toporgott kínjában. Ide-oda repdesett ijedt tekintete, de embereit nem látta. Meglapultak a házak között. Semmi kedvük sem volt a páncélos lovagokkal megütközni győlölt uruk parancsára.

Miklós úr és Ferenc atya ölben hozták ki a piszkos, sötét börtönbıl az idısebb fiúcskákat. Mocskosak, rongyosak és éhesek voltak mindhárman. Szemük könnybe lábadt a napfénytıl, zokogtak, és reszkettek rémületükben.

– Édesanyám hol van? – nyöszörögte a legkisebb.A lovagok döbbenten nézték ıket.– Tejet hozzatok! Mindenért fizetek! – kiáltotta Miklós úr a bámész várnépnek.Leghamarabb egy testes asszonyság jött vissza nagy köcsög tejjel és három ibrikkel.

Az éhes gyerekek mohón itták a tejet. Miklós úr egy ezüstgarassal fizetett.

– Jó asszony, fürdesd meg ıket, és szerezz nekik tiszta ruhát! – parancsolta a lovag, majd intett három lovagnak, hogy vigyék a gyermekeket az asszonnyal.

A langyos fürdı és a kapott ruhák megváltoztatták a gyermekek külsejét. Miklós úr tarsolyából újabb garasok kerültek elı. A szabó dolmánykákat és harisnyanadrágokat, a varga díszes sarukat, a süvegkészítı bársonysüvegecskéket hozott.

Csak most látszott, hogy milyen szép gyerekek. Az ırlovag megcsókolta és megsimogatta ıket, de a jó szóval sem fukarkodott. A három árva ösztönösen bújt hozzá.

– No, várnagy, most jössz velünk! – kiáltotta Miklós úr, amikor elkészültek.– Hová? – hebegte.– A király úrhoz. Hallottam, amikor azt morogtad, hogy ezt még megkeserülöm.

Kíváncsi vagyok, miképpen gondoltad.– Magunkkal visszük? – csodálkozott János lovag, és a fejét csóválta.– Csak egy darabig. Nem akarom, hogy összeszedje fegyvereseit, és utánunk rontson.

Sok embere lehet, aztán a királynak azt mondhatja, amit akar. Majd elengedjük, ha kérlelni fog.

– Mássz föl erre a tartalék lóra! – parancsolta Miklós úr.A kövér ember nyögve engedelmeskedett.Miklós lovag Fábiánt, János lovag Gézát és egy Tamás nevő lovag a kis Álmost

emelte nyergébe. A vár népe néma döbbenettel bámult a kivágtató lovagok után. Csak a vár elıtt sündörgı parasztok, Nemcsény, Lovas, Palást, Tamat, Túr és Várad falvak jobbágyai mertek integetni örvendezve a lovagok után.

– Áldjon meg benneteket az Isten! – sóhajtotta utánuk az a bocskoros, abaposztós ruhát viselı, vén jobbágy, akivel Miklós úr elıször beszélt.

Csak a Garam közelében lévı Szecse faluban álltak meg elıször. Itt ettek, ittak, megpihentek, fıképpen a gyerekek miatt. Miklós lovag a várnagynak is adatott enni és inni. Éhes volt, befalt mindent.

– Mikor engedtek vissza? – kérdezte tisztességesen.– Hát nem kívánsz Visegrádra menni a király úrhoz? – kérdezte ingerkedve Miklós úr.– Nem – felelte mogorván Becsei Imre.– Majd késıbb visszamehetsz – mondta a lovag.Csak hosszas lovaglás után, mielıtt Bénynél a réven átkeltek a Garam folyón,

eresztette szabadon a várnagyot.– Innen már gyalog visszamehetsz, ha nem óhajtasz a királyhoz jönni.– Gyalog? – hüledezett elkeseredve a várnagy.– A mi lovunk a lovagrendé – válaszolta Miklós lovag könyörtelenül. – Talán ad

valaki lovat a lévai várnagynak. Én nem. A megkínzott ártatlan árvák miatt – tette hozzá, és faképnél hagyta.

V.

Nápolyban kora tavasztól csaknem novemberig örökös a napsütés. Az 1330. esztendı szeptember elején még erısen tőzött a reggeli nap. A Vezúv alsó lejtıirıl az érı szılı illatát hordta a város felé a langyos szellı. A sötét ciprusok koronájukat ingatták, az olajfák levelei pedig susogni kezdtek. A tenger hajnali ezüstfénye lassan olyan kékre változott, mint az égbolt.

Az öreg Róbert király a kancelláriában reggelizett. A magas ember kopaszodó fején vékony szálú haja szomorúan csüngött le kétoldalt. Orra alatt keskeny, ıszes bajusz tüskéllett. A király arca olyan józan, de egyben áhítatos, gazdag kereskedıére emlékeztetett, aki egyszerre ravasz is, hiú is és törtetı is. Miként testvérének, Sánta Károlynak, hosszú orra és felsı ajka között alig volt távolság.

Nem evett sokat reggelire. Egy falatka sültet és sós vízben párolt halat, erre ezüstkehelybıl a Monta Vesuvio lávatalaján termett híres borból, a Lacrimae Christibıl,

Krisztus könnyeinek nevezett borból ivott néhány kortyot. Az ital csodálatos ereje szinte egész vén testét megélénkítette.

Két éve, mióta egyetlen fia, Károly meghalt, Róbert király egyszerő, szürke köntöst viselt. Sárgászöld szemében ritkán fénylett az öröm, és szeme alatt a táskás bır szinte lötyögött. Öreg kezén kékesen duzzadtak az erek, de remegı kezével is tudott még írni, fıképpen latin verseket, mert jól beszélt és írt latinul; a régi latin írókat szerette a legjobban. Népe kedvelte királyát, mert igazi olasszá tudott válni, nem úgy, miként az apja, elsı Anjou Károly, aki haláláig megmaradt gıgös franciának. IX. Lajos francia király öccseként, IV. Kelemen pápa segítségével lett a két Szicília királya. Zsarnok és kegyetlen uralkodó volt, aki Szicíliát el is vesztette, mert előzte a fellázadt szicíliai nép.

Apulia, olaszul Puglia a félsziget délkeleti részén terült el, magában foglalva Foggia, Bari és Léccé tartományt. Apuliát a normann II. Roger nevő király 1130-ban egyesítette Szicíliával és Calabriával. Ezt a királyságot nevezték kettıs Szicíliának még azután is, amikor elsı Anjou Károly elvesztette Szicíliát 1282. március 30-án. A sziget népe akkor lázadt fel a gıgös franciák ellen, és minden francia katonát lemészárolt. Ez az esemény szicíliai vecsernye néven került a történelembe.

Róbert király a reggelizés után feltápászkodott kényelmes karosszékébıl, és az ablakhoz lépett. Innen, a kastélya, a Castel Nuovo magas tornyából nézte a gyönyörő nápolyi öblöt, amely fölött madarak keringtek. Ez a reggeli után történı gyönyörködés az öböl ultramarinkék vizében a királynak szinte mindennapi szertartása lett. Öreg mór szolgája tudta ezt, és hosszú percekig senkit sem engedett be a kancelláriába, még Sancia királynét is igyekezett errıl lebeszélni, ha olykor-olykor már reggel óhajtott az urával beszélni.

Magát a királyi palotát tágas terek és díszkertek kerítették, amelyekben messze földrıl hozott ritka állatokat tartottak. Az emberek a városban párizsi módra éltek, a francia divat szerint öltözködtek, persze csak a jobb módúak.

A folyosón a király ajtaja elıtt sokszor várakoztak kámzsás barátok, selyemköntöső, illatot árasztó nápolyi elıkelıségek, halványlila taláros, udvari papok, költık, szobrászok, freskófestık, a tarantói és a durazzói hercegek, a király rokonai vagy külföldi követek. A vén Omárt azonban nem lehetett megvesztegetni, Cerberusként ırizte ura ajtaját.

A Castel Nuovót, a várkastélyt még elsı Anjou Károly építtette a kikötı mellett, a hatalmas falakkal és tornyokkal övezett várat, a királyi udvar központját, a nápolyi nép a „kastély” néven emlegette, urát pedig a „bölcs” jelzıvel illette, noha a király bizony nem cselekedett mindig bölcsen.

Az ablaknál állva a régi dicsıségre gondolt, a sok szép ünnepségre, kedvelt fiára, aki már sohasem foglalhatja el az ı trónját, fiú helyett két leányunokát, Johannát és Máriát hagyta reá.

– Micsoda idık voltak, amikor a bátyám, II. Károly uralkodása idején V. Celestin pápa is Nápolyban lakott! – sóhajtotta, és elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy a bátyja fia, Martell Károly helyett, neki sikerült a trónra kerülnie, kisemmizve a magyar Anjou-ágat. De el is komorodott, mert a nap elé egy csepp felhı futott, és ettıl az égi jelenségtıl eszébe ötlött, hogy egy régi bőnnek is lehet hosszú árnyéka.

Omár hirtelen zavarta meg gondolataiban.– Felség! Paolo fráter megérkezett – jelentette a várt, de korábban érkezett vendéget.Csak a kezével intett, de a szeme kíváncsian felragyogott.A celestinusok rendjét Morone Péter, azaz V. Celestin pápa alapította még 1254-ben.

Morone Pétert 1313-ban szentté avatták, mert ha pápának nem is volt jó a jámbor férfiú, szentnek annál inkább.

Paolo, a király kancellárja, a celestinusok nápolyi rendjébe tartozott. A negyvenéves, szikár pap a meleg ellenére is a rend ruháját viselte. Fehér talárban, fekete csuklyában és vállán a skapulárénak nevezett lepellel lépett a király elé. Hóna alatt hatalmas, sárga pergamenlap volt összetekerve. Mélyen meghajolt ura elıtt, és a gondosan ırzött pergamenlapot a nagy asztalra terítette.

– Elkészültél, Paolo? – kérdezte Róbert király mosolyogva.– El, felség – válaszolta a fráter, és sárga ráncokkal barázdált arcán mosolyféle jelent

meg. – A neveket piros festékkel, a származási vonalakat zölddel, az évszámokat fekete tintával rajzoltam meg. Íme, felség, nézd meg szerény mővemet!

A király az asztalhoz lépett. Paolo vaskos mutató ujja az Anjou-ház családfájára mutatva magyarázta:

– Íme, legfel ül láthatod Anjou elsı Károly urat, a francia király öccsét, aki 1266-tól 1285-ig ült a két Szicília trónján. İ gyızte le a pápa segítségével a Hohenstaufokat, de aztán sajnálatos módon Szicíliát elvesztette.

– Ne hízelegj, Paolo! – kiáltotta az uralkodó kesernyés derővel. – Atyám kegyetlen zsarnok volt. Császár akart lenni, de megfeledkezett arról, hogy egy uralkodónak népe szeretetét kell megnyernie. Ez a feledékenység a szicíliai vecsernyén sok ezer francia halálát okozta, és Szicília is elveszett a számunkra. Mégis nagy uralkodó volt, hiszen fia, második, vagyis Sánta Károly számára megkapta V. István magyar király leányát, Máriát feleségül, leánya, Izabella pedig Kun László magyar király hitvese lett. Ez a kettıs házasság szerezte meg családunknak Magyarországot. Jól rajzoltad és írtad a neveket, Paolóm. Szép munka valóban. Most engem ez a magyar ág érdekel. Mondd csak!

– A magyar ág itt a bal oldalon látszik, egészen elsı Károly magyar királyig, akinek lengyel feleségét, a Piast-házból származó Erzsébet királynét is felrajzoltam két élı gyermekükkel, Lajossal és Endrével együtt.

– Nagyon jó! – kiáltott fel Róbert király. – Itt a bátyám, Sánta Károly. İ 1285-tıl 1309-ig uralkodott a híres és szépséges magyar Máriával. Sok gyermekük közül most Martell Károly a fontos, akinek Habsburg Rudolf leányától, Clementiától született fia a mostani magyar király.

Róbert elhallgatott, és sokáig meredt a családfára. Paolo nem merte a királyt megzavarni gondolataiban.

A királyt bőntudat gyötörte. İ mérgeztette meg Martell Károlyt, akit így kisemmizett a trónöröklésbıl, Károly fiát pedig, akinek szintén Károly volt a neve, pénze és a pápa segítségével a magyar trónra ültette, hogy ı maradhasson a király Nápolyban. Most mégis ravaszul elmosolyodott. Eszébe jutott Lajos nevő bátyja, aki vallási tébolyban szenvedett, és ı addig ijesztgette a pokol gyötrelmeivel, amíg a trónról lemondva papi pályára lépett. – Talán Isten büntetése, hogy meghalt a fiam – gondolta.

– Jól rajzoltál engem is a családfába, Paolo. 1309-tıl uralkodom, az Úristen segítségével. Itt a fiam, Károly, a calabriai herceg, aki 1326 óta halott, és itt a két unokám, Johanna és Mária. Tudod-e, kiktıl féltem ıket?

– Tudom, felség. Atarantói és a durazzói hercegektıl. Testvéreidtıl és fiaiktól. Ezért írattál, uram, a pápának.

– Hány éves a pápa? – kérdezte a király.– Huszonkettedik János pápa ıszentsége bizony közel jár a kilencvenedik

esztendejéhez. Az Úristen csodálatosan kedvelheti.– Mit gondolsz, Paolo, ıszentsége válaszát mikorra várhatjuk?– Már meg kellett volna érkeznie a diszpenzációnak. Ha ez megérkezik,

megkezdıdhet, felséges uram, Károly király visegrádi udvarával a tárgyalás. A magyar király megesküdött, hogy nem háborgatja országodat, mégis viseli a „Princeps Salermitanus et honoris ac montis Sancti Angeli dominus” címet. Ha a házassági szerzıdés létrejön unokáid és a magyar király fiai között, Károly király bizonyosan lemondana a salernói hercegi és a Szent Angyal-hegy ura címrıl, mert az egyik fia unokád férjeként Nápoly királya lehet, hiszen vérségi kapcsolatuk jogukat vitathatatlanná teszi.

– Sancia királyné is ezt akarja. A hatalmas magyar király fia meg fogja védeni unokámat a tarantói és a durazzói hercegek ármányától. Fıképpen Fülöp öcsém feleségétıl, Valois Katalintól, a francia király nıvérétıl, a konstatinápolyi latin császárnıtıl félek, aki haragban van a tarantói hercegek, Róbert, Lajos és Fülöp

anyjaként, János testvérem feleségével, Talleyrand-Perigord Ágnessel, a durazzói hercegek, Károly, Róbert és Lajos anyjával a trónom megszerzése végett.

Elhallgatott, majd rövid szünet után folytatta:– A fiatalabb magyar hercegre, Endrére gondoltam. Lajosból magyar király lesz, tıle

esetleg féltenem kellene Nápoly függetlenségét.– Értem, felség! – kiáltott fel Paolo fráter, majd így folytatta: – Nyílt titok Nápolyban

a hercegnık közötti viszálykodás. Johanna még gyermek, de ha Endre eljegyzi unokádat, ı lesz Nápoly királya.

– Ezért várom nyugtalanul ıszentsége válaszát. Ha megadja a felmentést a harmadfokú rokonság alól, akkor a magyar herceg eljegyezheti Johannát, és mielıbb megkezdhetjük a titkos tárgyalásokat a magyar királlyal. Tervünket csak hárman tudjuk: a feleségem, Sanda, én és te, Paolo.

– Tudod, felséges uram, hogy egy halott hamarabb beszélne errıl, mint én.A király nem szólhatott semmit, mert ebben a pillanatban Omár fekete arca jelent meg

az ajtóban.– Felség! Bocsánat az alkalmatlankodásért! İszentsége, János pápa futárja

megérkezett. Beengedhetem?Róbert király arcán csak egy villanó mosoly árulta el megkönnyebbülését, majd

megszokott egykedvőséggel parancsolta:– Várom a futárt, Omár. Mi a rangja?– Testırkapitány. Hajója az öbölben horgonyoz.– Gondoskodjál róluk! Mindannyian a vendégeim.Omár távozott. A következı pillanatban a király elıtt hajlongott a fiatal francia tiszt.– Alfred de Gramont – mutatkozott be. – İszentsége ezt a levelet küldi felségednek.– Választ vár, gróf úr? – kérdezte a király.– Nem tudom, felség. Nem ismerem a levél tartalmát.– Amíg megtudjuk, és azután is, ön a vendégem. Érezze jól magát Nápolyban!– Köszönöm, felség! – felelte mosolyogva a tiszt, és háromszor meghajolt, majd

távozott.– Olvasd, Paolo! Neked jobb a szemed.A fráter olvasta:

János, Isten szolgáinak szolgája, üdvözletét és apostoli áldását küldi kedves fiának, Róbert nápolyi királynak. A diszpenzációt megadom, unokáid eljegyzését a magyar király fiaival engedélyezem. Óhajtom, hogy királyi kapcsolatotok mindkét ország javára váljék. Kelt Avignonban az Úrnak 1330. esztendejében, Szent Ágoston napján…

– Írd meg a köszönılevelet, Paolo! – szólalt meg Róbert király, és most már elégedett mosoly ült ki az arcára. A kancellár kisietett.

Visszaült párnázott karosszékébe, és sokáig töprengett. Keze kinyúlt, és szokása ellenére még néhány kortyot ivott az ezüstserlegben lévı borból, amelytıl arca megpirosodott. Hosszú ideje nem érezte magát ilyen nyugodtnak, ilyen elégedettnek. Csengetett. Néhány pillanat múlva Omár jelent meg az ajtóban.

– Küldd be az unokáimat! – parancsolta. – Régen nem láttam ıket – tette hozzá elgondolkozva.

A kisleányok nemsokára elıtte álltak, a sötétszıke Johanna és a gesztenyebarna kisebbik, Mária. Az árvák mögött állt a dajkájuk, Cataniai Filippa asszony, aki hajdanán mosónı volt, majd szoptatós dajka lett, késıbb grófné és a kisleányok nevelıje. A sötét arcú szépség ajka körül gonosz mosolygás tanyázott. Cinkos, csaknem szemtelen mosollyal nézte a királyt, hiszen Róbert kérésére ı segítette méreggel a másvilágra Martell Károlyt. Róbert győlölte bőntársát, mert lelkifurdalások gyötörték, és félt ettıl az asszonytól, hogy elárulja tettét. Filippa mosolyától megzavarodva, magához intette unokáit, megcsókolta és megsimogatta mindkettıt.

– Csak látni akartam ıket – motyogta, és intett a dajkának, hogy kimehetnek.Elıvette János pápa levelét. Nézte a sorokat, és szinte a száját mozgatva olvasta.

Megnyugodott. A lelkét mardosó aggodalom egyszerre eloszlott a sorok olvastán. Sokáig ült mozdulatlanul.

„Johanna gyönyörő gyermek, néhány esztendı múlva szépséges nı lesz. Királyi vér mindkettı – és a menyére, Valois Máriára gondolt. – Johanna! – zsongott benne kissé sápadt, csillogó szemő unokájának a neve. Tudta, érezte, ıt szereti jobban. Már olvasni is megtanította. – Azt akarom, hogy híres királyasszony legyen belıle!” – gondolta, és csaknem kimondta gondolatát.

Omár belépett.– Felség! Paolo kancellár most jöjjön be, vagy majd csak ebéd után? – kérdezte.– Most jöjjön be! Nincs kedvem addig várni.Paolo belépett. Arca nyugodt volt, és mint mindig, szenvtelen.– Megírtam, felség. Szíveskedjél lepecsételni. Aztán hívom a pápa követét.– Várj! Elıbb megbeszéljük, mi legyen a másik levélben. Magam akarom

megfogalmazni. De te is írd meg! Aztán összevetjük, írd bele, hogy Johanna unokám és Károly fia, Lajos vagy Endre, nem Lajos, csak Endre, ha fiatalabb is, örökli majd a nápolyi trónt. Már megbeszéltük, Lajosból magyar király lesz, és ez nem jó sem a pápának, sem nekünk. Kérem a királyt, jegyezzük el ıket. Ezt akarja János pápa is, aki már megadta a diszpenzációt. A levélrıl senki sem tudhat. Titkos követeim viszik majd Visegrádra. Ha vállalod, te leszel a követség vezetıje. Károly király tud olaszul. Magyar nyelvre még én taníttattam, latinul is beszél. Vállalod a követ járást? Hosszú és fárasztó az út…

– Megtisztelsz, felség. Örömmel kelek útra, amikor parancsolod – és Paolo fejet hajtott.

VI.

Jakab magiszter szobájába besütött a nap. Karosszékében ült, és mosolyogva hallgatta Miklós úr szavait. Idınként megcsóválta a fejét, és úgy mondta:

– Talán nem kellett volna a várnagyot magaddal vinned.– Nem tehettem mást. Csontja velejéig gonosz ember. Összeszedte volna katonáit,

hogy reánk rontson. İfelségének aztán hazudhatott volna, amit akar. Legalább száz embernek parancsol, de lehet, hogy többnek. Aztán emlékezz csak, a király alig akart megkegyelmezni a fiúcskáknak!

– Tudom, Miklós. Azóta már majdnem kiirtották a Zách nemzetséget. Úgy hírlik, csak azok menekültek meg, akiknek sikerült a Csákokhoz szökniük: Palásthy Miklósnak és Péternek. Csák Máté rokonait nem piszkálja a király. Éppen ezért szeretném, ha hamarosan útra kelnél a fiúkkal!

– Miért? – kérdezte Miklós lovag csodálkozva.Jakab magiszter felkelt karosszékébıl. Arcáról eltőnt a mosoly. Megállt Miklóssal

szemben, úgy mondta komoran:– Mert nem bízom ennek a királynak a szavában. Az Anjouk egymást sem kímélik. Ne

feledd azt sem, hogy IV. Fülöp, francia király vagy tizenhat éve kiirtatta csaknem az egész templomos lovagrendet, aztán feloszlatta V. Kelemen pápával. Valójában Károly is francia a vére szerint. Igaz, magyar vér is folyik az ereiben.

– Értem – válaszolta Miklós úr. – Na de elıbb nézd meg a gyermekeket! A legnagyobb Fábián, ı a legszebb és a legértelmesebb. Azt is megértette, amíg el nem hagyjuk az országot, egy szót sem beszélhet a szüleirıl. Külföldön is jobb, ha egyelıre hallgat róluk. Fábián tíz-, talán tizenkét éves lehet, a nagyobbik öccse hét-nyolc, a kisebbik talán hatéves lehet. Pontosan ık sem tudják, milyen idısek.

Kiment, és a fiúkkal tért vissza. Fábián nyomban meghajolt Jakab magiszter elıtt.

Öccsei követték a példáját. Jakab magiszter megáldotta ıket, majd latinul mondta Miklósnak:

– Most örülök igazán, amiért meg tudtuk menteni mind a hármat. Ródoszon majd lovagokká nevelik ıket. A nevüket azonban már most megváltoztatjuk. Fábián Félix, azaz szerencsés, Géza viselje a te nevedet, a kis Álmos pedig az enyémet! A hosszú úton majd megtanulják új nevüket! Felejteniük kell! – tette hozzá. – Ne tudják, mi történt a szüleikkel! Jobb, ha eleinte külföldön sem tudják, hogy kicsodák, noha odakint nem kell félniük senkitıl sem.

Amikor a lovagjelöltek kivezették a fiúcskákat, Jakab magiszter az asztalra terített egy térképet.

– Gyere, Miklós, nézd meg, merre kell mennetek! Utad célja elıször Vrána, latinul Aurania a neve. Dalmáciában van Zára és Sebenico között. A vránai kolostor a templomosoké volt, most vára a királyé, de a kolostorban élnek szerzetesek, akik valójában már a mi rendünkhöz tartoznak. Ha Isten segít bennünket, akkor miénk lesz a vár, és a hozzá tartozó jószágok is bennünket gazdagítanak. Ha ennél a királynál nem érjük el célunkat, majd talán az utódjánál. Ott a kolostorban megpihenhettek, amíg valamilyen hajóval Manfredoniába vitorlázhattok. Ez a kikötı már a nápolyi királysághoz tartozik. Innen egy velencei hajóval eljuthattok Kréta szigetére, ahonnan már egy fekete Johannita-gálya elvisz Ródoszra. A fekete gályán nem kell fizetned, talán a velencein sem. Holnap megkapod az útipénzt. Kísérı lovagokat is vihetsz magaddal Vránáig.

– Mennyi ideig tart az utazás? – kérdezte Miklós.– Hosszú hetekig. Kréta után már török hajók is veszélyeztethetik az utat. Reméljük,

Isten segítségével eljuttok Ródoszra…Jakab mester ismét járkálni kezdett. Arca gondterheltnek látszott. Megállt, neki

támaszkodott a falnak, úgy beszélt tovább:– Javaslom, hogy kerüld el Visegrádot! Menj Neszmély, Gyır és Pápa felé, onnan

tovább, ahogy gondolod! Talán Kanizsának, Kaproncának, Bikácstól aztán bizonyosan eléred Vránát. Nem kell sietned! A fiúcskák igazán fiatalok, sok év telik el, amíg lovagok lesznek.

Elhallgatott, gyér haját simogatva. Rövid hallgatás után ismét megszólalt:– Úgy vélem, mégiscsak jobb, ha a fiúk nem felejtenek el mindent!– Hogy érted ezt? – kérdezte Miklós lovag meglepetten.– Igen, ez ellentmond annak, amit az elıbb mondtam. Arra gondoltam, ne felejtsék el

a magyar nyelvet, a magyar beszédet. Persze ez Ródosz szigetén lehetetlen. Élnek ott olaszok, franciák, németek, spanyolok… Latinul minden értelmes lovag tud, de magyarul senki. Hacsak… – tette hozzá töprengve.

– Hacsak? – kérdezte Miklós.– Hacsak nincs magyar Johannita-lovag Ródoszon – válaszolta mosolyogva. – Régen

élt egy – tette hozzá, és lehajtotta csontos, kemény fejét, amelyen megrezzentek az ezüstszürke hajszálak.

– Kicsoda? – hangzott Miklós úr csodálkozó kérdése.– Amikor a rend a Szentföldrıl kiszorult, elıbb Ciprusra költözött. Ott lettem én

lovag. Innen mentünk Ródoszra. Elvettük Bizánctól a szigetet. Istenem! Milyen fiatal voltam – sóhajtotta. – Huszonkét éve…

– Milyen a sziget?– Gyönyörő! Ha Ródosz városára gondolok, a pálmafák jutnak az eszembe. Azóta

bizonyosan sok-sok palota és ház épült benne. Majd meglátod. Kár, hogy öreg vagyok… – mondta még szomorkás mosollyal. – Én még egyszer már nem láthatom meg Ródoszt.

Miklós megilletıdve nézte az öreg magisztert. A sorsán töprengett, de nem merte faggatni, hanem ezt kérdezte:

– Mikor jön az ebedi paraszt?– Már itt van a városban szekerestül, asszonyostul. Ilyen nagy útra nem mehetnek

lóháton a fiúcskák. Péter jobbágy az ebedi halásztanyánk ırzıje. Megígértem, szabad

gazda lesz, ha szekéren elviszi a fiúkat Vránába. A tanyát addig majd a fiai ırzik. Erıs legény mindkettı. Anya is kell a kicsiknek. Péter felesége, Kata asszony jó lélek, ápolni fogja ıket a hosszú szekérúton.

A parti sziklán ültek. Elıttük napfényben fürdött a tenger kék vize. Szemben velük a szigeten sötétzöld fügefák és ezüstös olajfák bókoltak a meleg párázatban. Mögöttük, a fehéren málladozó kolostorfalakról, mint sőrőn szıtt zöld szınyeg, hullt alá a lıne.

Félix nagy, fényes, dióbarna szeme ragyogott, ahogy a tenger kék vizét nézte. Ilyen csodát még nem látott. Kissé szomorú tekintetét Miklósra függesztve kérdezte:

– Azok mik, uram? – és kinyújtott keze a lebegı vitorlásokra mutatott.Az ırlovag megmagyarázta, elıször magyarul, aztán latinul. Félix megértette. Mindent

megértett és megjegyzett elsı hallásra. Miklós egyre inkább csodálkozott a gyermek értelmességén. Az úton mindenütt tanította, eleinte csak ott, ahol megálltak, késıbb a lova nyergében is, mert a fiú unta az ebedi jobbágyasszony együgyő fecsegését és becézgetését. Mindig többet akart tudni, ezért kéredzkedett a nyeregbe, talán azért is, mert hiszen Lévától Esztergomig ott ült Miklós úr elıtt, nem tudva, de megsejtve, hogy ez a csodálatos és kedves ember akarata szabadította meg ıket a várnagy piszkos börtönébıl. Megértette azt is, valami rettenetes történt a szüleivel, amiért el kellett hagyniuk békés lakhelyüket.

– Fürödj meg! – biztatta Miklós a fiút, aki hamar megszerette a langyos tengervizet, és néhány nap múlva már örömmel úszkált a part közelében.

Itt, a sziklák között, egészen egyedül voltak. Az ırlovag már úgy szerette Félixet, mintha a fia lett volna.

„A haláltól ragadtam el ezt a fiút” – tőnıdött el sokszor, ha hallgatta értelmes feleleteit. Nézte fehér arcbırét, amelyen rózsaszínő pír jelent meg, ha okos feleletéért megdicsérte. Félix magas homloka, szép ívő, telt szája, karcsú, még kisfiús teste, de erıs válla máris sejtette késıbbi szálas termetét.

„Okos és daliás lovag lesz belıle! – gondolta ilyenkor, majd elkomorult, mert az jutott eszébe, ha a király nem öleti meg a gyermek szüleit, akkor ı most nem ülne a tenger partján, és nem erezné, hogy Félix a fia. – Az ördög megzavarja a legtisztább szándékot is” – védekezett a gonosz ellen, és gyorsan keresztet vetett. Azután egy leányra gondolt, akit alattomos láz ragadott el az élık sorából, és akinek az emléke miatt maradt családtalan.

– Hogy honnan tudok magyarul? – ismételte meg Miklós úr kérdését Márton, az öreg szerzetes, és vékony mosoly jelent meg száraz ajkán.

A kolostor tornyának tetején ültek, ahonnan jól lehetett látni a tenger végtelenbe olvadó kékségét, a parti fák zöldjét, a messzeségben lebegı fehér és tarka vitorlákat, a kis házak szürke tetıit.

– Szépen beszélsz magyarul, Márton testvér – folytatta Miklós ırlovag.– Magyarnak születtem, de kora ifjúságomban elkerültem hazámból. Talán olyan idıs

lehettem, mint Félix – és a Miklós lábánál kuporgó fiúcskára mutatott, aki le nem vette kíváncsi tekintetét az öreg szerzetesrıl. Nézte a vénember mélyen barázdált arcát, redıs homlokát, hosszú, egyenes orrát, hallgatta vékony, öreges hangját, amely azonban még nem szólt reszketegen. Az öreg folytatta:

– Francia földre kerültem, ott lettem templomos lovag. Akkor a negyedik vagy Szép Fülöpnek nevezett király ült a francia trónon. A Szentföld elveszett már a keresztények számára, és a mi rendünk nagymestere, Jacques de Molay hiába szıtt terveket a Szentföld visszafoglalására, a királyok már nem törıdtek azzal a földdel, ahol Krisztus urunk élt, szenvedett és meghalt érettünk.

A két felnıtt nem figyelt Félixre. A fiú szinte itta a vén csuhás szavait, mert mindent akart tudni és érteni, ami az emberekkel történt és történik a világban. Az öreg szerzetes pedig izgalmas eseményeket mondott el a dúsgazdag templomosokról, a pénzsóvár

francia királyról és kapzsi tanácsosairól.– Megjegyeztem azt a szörnyő napot: 1307. október tizenkettedike volt, csütörtök. A

király pribékjei megrohanták rendházainkat, és elfogták valamennyi rendtársamat. Én csak azért menekültem meg, mert úton voltam. Egy kegyes paraszt gúnyájában eljutottam a tengerpartra, aztán évekig tartó bolyongás, kalandozás után idekerültem a magyar király birtokára. Akkor még nem tudtam, hogy a magyar király is francia ember lett…

Elhallgatott, nagyokat sóhajtott, azután folytatta:– Az elfogott lovagokat kínpadra vonták, így csikartak ki belılük hamis vallomásokat.

Beismerték, hogy eretnekek, leköpték a keresztet, és összeesküvést szıttek a király ellen. Ez az aljas per sokáig tartott.

– S a pápa miért tőrte? – kérdezte Miklós lovag.Az öreg Márton fáradtan legyintett.– Gót Bertrand bordeaux-i érsek 1305-ben V. Kelemen néven lett pápa, aki Fülöp-

király kívánságára francia földre, Avignonba költözött, és azt tette, amit a király parancsolt neki. Száznál több lovag szenvedett máglyahalált, köztük Jacques de Molay nagymester és Charney Gottfried perjel. A nagymester a máglyán haldokolva elátkozta a királyt és a pápát. Hangos kiáltását mindenki hallotta a máglya körül.

– Mit kiáltott? – kérdezte kíváncsian az ırlovag.– Azt kiáltotta a füstön és a lángon át: „Gonosz király és hamis pápa, még ebben az

évben Isten ítélıszéke elé kerüljetek!”– Fogott az átok? – kérdezte Miklós úr.– Fogott – felelte Márton komor elégtétellel. – Mindketten még ugyanabban az évben

meghaltak. A pápa, V. Kelemen 1314. április 20-án, a király pedig november 29-én halt meg. Ebben Isten büntetését látta mindenki, de abban is, hogy tizennégy esztendı múlva a király egész családja kihalt.

Csend támadt. Márton szerzetes rövid hallgatás után még ezt mondta:– Szép Fülöp leggonoszabb minisztere, tanácsadója, másképpen kancellárja,

Guillaume Nogaret, rideg politikus és igazi bőnözı volt. Isten szándéka kifürkészhetetlen, mert rajta nem fogott az átok. Ez a Szép Fülöp már egészen francia lett, győlölte a németeket.

– Honnan való a pápa úr hatalma? – vágott közbe Félix. És kíváncsi tekintete faggatta a két férfit. Izgalmában még fel is ugrott Miklós úr lába mellıl.

Márton szerzetes zavarában nem tudott megszólalni, Miklós úr igyekezett magyarázatot adni:

– Krisztus urunktól, akinek földi helytartója. Az egyház feje.– És Krisztus földi helytartója lehet hamis, a király pedig gonosz?A fiú kérdése csaknem megállt a levegıben. Márton szürke arca megpirosodott, és a

szája mosolygásra torzult.Aztán így szólt:– Az ördög, a sátán, vagyis a gonosz lélek, fiam, néha meg tudja rontani a pápákat

meg a királyokat is, de aztán elvész a hatalma – válaszolta.– Az emberek esendık, Félix – tette hozzá Miklós lovag. – A sátán még Krisztust is

megkísértette, de ı ellenállt neki. Krisztus azonban csak egy volt, fiam.– Most ki a pápa? – érdeklıdött a fiú.– Nagyon öreg ember – felelte az ırlovag.– Bizony, még nálam is sokkal öregebb. De Ossa Jakab bíboros, aki XXII. János

néven lett pápa V. Kelemen halála után két évre, és ígéretét megszegve, Avignonban maradt, nem költözött Rómába.

– Akkor ıt is megrontotta a sátán, azért maradt Avignonban? – kérdezte komolyan Félix.

Miklós úr kínjában felnevetett. Márton szerzetes csak a fejét csóválta, és franciául motyogta:

– Débrouillard, azaz leleményes fiú! Úgy tetszik, már most fenegyerek! – tette hozzá

magyarul, majd öreg, reszketı kezével megsimogatta a fiú fejét.

– Nem maradhatunk itt Vránában, Márton atyám, bármilyen nyugalmas is ez a kolostor és csöndes a vár. Itt minden a királyé. Ha eljut Visegrádra annak a híre, hogy a johanniták ígéretük ellenére nem vitték el az országból a tenger messze szigetére Palásthy Kopai és Zách Sebe fiait, akkor a kegyelem helyett a halálos ítéletet végrehajtatja Károly úr – mondta komolyan Miklós lovag.

– Ilyen gonosz a király? – kérdezte Márton.– Hogy gonosz-e, azt nem tudom, de bosszúálló, annyi bizonyos. Aztán francia, mint

Fülöp király volt, aki a társaidat máglyára küldte, noha a templomosok sohasem bántották. A Palásthy gyerekek nagyapja, Zách Felicián pedig el akarta pusztítani Károly királyt családjával együtt. Ezért a bosszúvágya némileg megérthetı, persze az ártatlanok megöletése nem. Nem maradhatunk itt a kolostorban. Ha ide nem érkezik hajó, elmegyünk Trauba vagy Zárába, ahonnan bizonyosan útra kelhetünk Manfredonia felé, majd tovább, amíg Ródoszra nem érünk. Ezt kell tennünk. Azt akarjuk, Jakab magiszter, az esztergomi rendház feje meg én is, hogy a fiúkból János-lovagok legyenek.

– Ki lehet János-lovag?– Herceg, gróf vagy legalábbis tiszta nemes vérő férfi. A Palásthy fiúk ilyenek, ezt

igazoljuk mi, esztergomi lovagok – válaszolta Miklós úr.– Templomos lovag lehetett nem nemes is. Több kézmőves is felvétetett a rendünkbe

– jegyezte meg Márton szerzetes.Miklós lovag nemsokára elbúcsúzott Mártontól, és bárkán Zárába utazott, remélve,

onnan hamarabb hajóra szállhat.Amikor a bárka kikötött Zárában, Trivulsio, a vén dalmata halász lehorgonyozta

hajóját. A hórihorgas, aszottra száradt vénember töpörödött arcára rászáradt a bır. Vigyorogva köszönte meg Miklós úrnak az ezüstöt. Babonásan még rá is köpött, mielıtt nadrágja bı zsebébe csúsztatta Károly király liliomos ezüstgarasát.

– Uram – rohant nemsokára Miklós úrhoz –, egy olasz hajó rakódik a közelünkben, a nápolyi Anjouk zászlója leng rajta. A hajók kapitányai az Aranyhorog nevő csapszékben szoktak iszogatni. Én tudok olaszul, uram, szívesen tolmácsolok. Gyere!

Trivulsio májfoltos, kopasz koponyájáról törölgette az izzadságot, ahogyan szaporán köpködte a horvát szavakkal kevert magyar mondatokat.

Az alacsony ivóban kıillatú hővösség fogadta a belépıt. Miklós úr szolgalegénye kint maradt a fiúkkal a szeptemberi árnyékban. A nagy hordóból vörösbort mért vendégeinek a komoly dalmata gazda. A hosszú lócákon többen ültek az asztal mellett. Trivulsio pergı olasz nyelven adta elı Miklós úr kívánságát a hajó kapitányának. A kövér, fekete olaszt jól ismerhette, mert Mariucciónak nevezte. Elmondta, hogy három kisfiút mentett meg a haláltól Miklós lovag. Mariuccio felállt a lócáról, hajlongott Miklós úr elıtt, majd kirohant megnézni a fiúcskákat. Trivulsióval tolmácsoltatta, hogy neki négy gyereke van, ezért ingyen elviszi valamennyiüket Manfredoniába, Miklós úrnak csak az ellátásukról kell gondoskodnia.

Reggel indultak is. Ezüstösen remegı fények suhantak az égszínkék vízre. A szél a déli tenger hínárszagát lengette, amikor Mariuccio legényei kifeszítették a háromszöglető latin vitorlákat, a gályarabok pedig nekiveselkedtek a hosszú evezıknek.

Félix elképedve meredt a kopasz fejő, félmeztelen, vad tekintető rabokra, akik Mariuccio felügyelıjének vezényszavaira ütemes csapásokkal eveztek, és a Santa Clara nevő nagy hajó, gyomrában magyar állatbırökkel, lassan suhant Itália felé.

A fiú nem gyızött csodálkozni a nap égetı sugaraitól kisebesedett vállú gályarabokon. Mindent meg akart tudni róluk. Miklós úr elmondta, gonosztevık, hadifoglyok, de szabad emberek is kerülhetnek a padokra, hogy húzzák az evezıket, olyan emberek, akik másképpen nem tudnak megélni, vagy nincsen útiköltségük, ezért vállalják a nehéz munkát.

Másnap jó szelet kaptak. A Santa Clara siklása meggyorsult. Harmadnap már feltőnt

Foggia tartomány kikötıvárosa, Manfredonia, amelynek öble a Monté Sant' Angelo lábánál terül el az Ofanto folyó torkolata és a Testa del Gargano között. Az öböl déli partján lévı lagúnák egészségtelen kigızölgése nem tette kellemessé az ott-tartózkodást.

Miklós úr megmagyarázta Félixnek, hogy a várost még Manfréd szicíliai király alapította több mint száz évvel ezelıtt.

Jakab magiszternek igaza volt. Manfredoniából velencei gályán mehettek Kréta szigete felé.

A harminchat evezıs velencei gályán utazott Kréta szigetére egy elıkelı velencei úr is, Marino Grimani. Jól beszélt latinul, s Miklós úr kellemes útitársra talált ezen a hatalmas gályán, amelynek hármas, kibomló vitorlázata jóval több szelet fogott, mint a Santa Claráé, és két sorban elhelyezett evezıi segítségével csaknem kétszer sebesebben haladhatott.

A fiatal velencei diplomata bordó tarbársony köpönyeget viselt, amelynek átkötıláncát aranyszemek fonták össze. A köpönyeg alatt mályvaszínő bársonynadrágot és kék bársony dolmányt hordott. A szálas növéső, szép ember kerekded arcát sőrő barna szakáll kerítette.

– Mi szeretjük a johannitákat! – kezdte a beszélgetést. – Amióta megvásároltuk Krétát, éppen harmincnyolc éve, tudjuk, hogy Ródosz véd bennünket a pogány törököktıl. A johanniták fekete gályái minket segítenek akkor is, ha elfogják a mohamedán kereskedık főszerekkel megrakott hajóit, mert akkor a velencei gályák több főszert vihetnek Európa országaiba. A Signoria hálás nektek, uram, ezért utazhattok megbecsült vendégként ezen a gályán is, Szent Márk szárnyas oroszlánjának védelme alatt.

Szeme csillogott, ajkán mosoly játszadozott, ahogy a Palásthy fiúcskákat nézte.– Az Anjouk mindenre képesek, rokongyilkosságra is. Mi tudjuk Velencében, hogy a

nápolyi király, Róbert, megölette testvérét. De tudjuk azt is, hogy ez a Róbert titkos követséget küldött a te uralkodódhoz, Anjou Károly magyar királyhoz.

– S vajon miért? – kérdezte ámulva Miklós úr.– Ezt még mi sem tudjuk, Niccoló uram! – és a velencei hangosan felnevetett. – De

valószínőleg meg fogjuk tudni…A fiúcskákat nézte, majd így szólt:– Kár, hogy nem tudok beszélni a gyermek johanniták nyelvén.– Mutatkozz be! – fordult Félixhez Miklós úr.– Félix vagyok, Johannita-lovagjelölt – mondta latinul a fiú, mert erre már Miklós úr

megtanította, és mélyen meghajolt a velencei diplomata elıtt.– Marino Grimani, Kréta szigetének új kormányzója vagyok – válaszolta mosolyogva,

és meghajlással viszonozta Félix udvariasságát, majd így folytatta Miklós úrhoz fordulva:– Látom, kiváló kezekben van a fiú nevelése, Niccoló uram.A hosszú út is véget ért. Az árboc tetején figyelı matróz harsányan kiáltotta:– Elıttünk Kréta!Nemsokára a gályáról is jól lehetett látni az Égei-tengert délrıl határoló, hosszan

elnyúló szigetet, amelynek nyugat-keleti irányában hegyvonulat látszott.– Minden velencei büszke Kréta szigetére! – kiáltott fel az új kormányzó, majd Miklós

úrnak magyarázta:– Nyugaton fehér mészkıhegyek emelkednek, középen az Ida hegye vagy másképpen

Psziloriti, keleten a Diktéje. Itt mindig szép és enyhe az idı, a völgyekben olajfaerdık és szılık húzódnak, a lejtıkön juhnyájak legelnek. A monda szerint az Ida-hegy egyik barlangjában az idai nimfák ırizték és ápolták a görög fıistent, Zeuszt gyermekkorában. Mi most a fıvárosban, Kancában vetünk horgonyt. Itt szoktak kikötni a johanniták fekete gályái is. Ide már nincsen messze Ródosz, a szigettıl pedig fél nap alatt Kis-Ázsiába lehet hajózni. Én többször megtettem az utat, Ródoszt is jól ismerem. Híres hely volt már az ókorban ez a sziget, bankárok, kereskedık, tudósok és mővészek laktak városaiban.

A fekete gálya nagyobb volt a velencések hatalmas hajójánál is, roppant bálnaként

lebegett a krétai fıváros, Kanea kikötıjében. Éppen a dagály kezdıdött, az érkezı fehér tarajos hullámok megtáncoltatták a johanniták fekete gályáját, a San Giovannit.

Miklós úr megcsodálta a hajót, amelynek árbocain derékig meztelen matrózlegények serénykedtek: vitorlákat és köteleket vizsgálgattak, oldottak, bogoztak.

– Ekkora hajót még nem láttunk, Félix! – kiáltott fel Miklós úr elragadtatással. A kisfiú hálásan helyeselt, öccsei pedig tapsoltak örömükben, amikor megtudták, hogy ez a csodálatos gálya viszi majd ıket Ródosz szigetére.

A csónak parthoz ért. A hajó kapitánya ugrott ki a partra belıle. Fekete csuklyás köpönyeget viselt, bal mellén, miként Miklós lovagnak, fehéren villant a nyolcszöglető fehér kereszt. Fiatalembernek látszott. Meghajolt Miklós úr elıtt, és latinul köszöntötte:

– Henrik lovag vagyok, testvérem – mutatkozott be mosolyogva. – Ennek a gályának vagyok a kapitánya. A leggyorsabb hadihajónk! – mutatott a gályára, amelynek az elején büszkén lobogott a fehér keresztes Johannita-zászló.

– Ródoszra szeretnék eljutni a fiacskákkal – kezdte Miklós úr, amikor Henrik lovag csodálkozva vizsgálgatta a gyermekeket. Miklós úr röviden elmondta a magyar király ellen elkövetett merényletet és következményeit, Jakab magiszter cselekedetével együtt. Félrevonta Henrik lovagot, úgy mondta el a gyermekek szüleinek a sorsát, noha igazán nem kellett attól tartania, hogy a latin beszédet megértik.

– Testvérem, légy nyugodt! Vilmos nagymester szeretettel fogad benneteket, ez olyan igaz, ahogy Henrik a nevem. Majd megüzenjük Jakab magiszternek, hogy a fiúcskákból lovagokat nevelünk. Katonák vagy papok lesznek kedvük szerint, a szolgád pedig nálunk is szolga lehet, jobb dolga lesz, mint máshol.

Félix bemutatkozott Henrik lovagnak is, mire a hatalmas termető ember felkapta, és szeretettel homlokon csókolta.

– Az egész úton latinul tanult, tudja a deklinációkat, és már ragozgatja az igéket is. Donatus Ars grammatica címő nyelvtanából tanulunk – dicsérte Miklós úr Félixet.

– Vilmos nagymester majd elküldi a nápolyi vagy a salernói egyetemre, amikorra felserdül. Addig Ródoszon tanulhat – vélekedett Henrik lovag.

A megismerkedés után Henrik kapitány a parttól távolabb horgonyzó gályára vitette Miklós urat és a fiúkat.

– A hajón mindent kaptok, ételt és italt, a szolgák pedig úgy szolgálnak ki benneteket, ahogy a lovagokat, mert a fiúcskák máris olyanok, mintha a rend tagjai volnának.

A csillagok lassan elhomályosodtak, a hajnal derengı fénye hamarosan ezüstösen vibrált a kék víz felett. A gálya korlátjánál hárman álltak, a két lovag és Félix, aki együtt ébredt Miklós úrral, és látni akarta Ródoszt a kelı nap lángoló sugaraiban.

Henrik úr beszélt a szigetrıl és annak fıvárosáról, az ugyancsak Ródosznak nevezett helységrıl, amely az ókori településre épült. A gálya a hajnal fényeiben a sziget északkeleti részén lévı fıváros felé siklott, amely a Kis-Ázsia irányában kihegyesedı sziget csúcsán épült.

– A régi várost még az ókorban, több mint ezerhétszáz esztendeje építették. Központja az Akropolisz volt.

Henrik lovagot hallgatták, és a partot nézték, amelyen pínea- és olajfaerdık váltakoztak narancsligetekkel.

– Naponta hálát adok az Úristennek, amiért itt élhetek, nem pedig északon, ahol születtem – mondta Henrik lovag, aki Hamburgban látta meg a napvilágot, de már gyermekkorában Szicíliába került, és egészen fiatalon lett a lovagrend tagja.

Délfelé járt, amikor a gálya kikötött. Közelükben már számos hajó horgonyzott. Henrik úr még elmondta, hogy a görög hitrege szerint Héliosz napisten Zeusztól kapta ajándékba a tenger habjaiból kiemelkedı szigetet, és itt lett szerelmes Poszeidón tengeristen leányába, Rhode nimfába, és róla kapta volna a sziget nevét, ezért lett Ródosz.

Henrik lovag mindezt mosolyogva mondta, és megjegyezte, hogy egy rodon nevő

rózsa lehet a sziget névadója.– Elıször is Vilmos nagymesterhez megyünk a palotába, amely erıdítés is egyben.

Pincéjében élelmiszert és vizet tárolunk egy esetleges ostrom idejére.A kolostorvárost falak övezték. Ebbe a Johannita-városrészbe a kikötı mellett nyíló

Szabadság kapun lehetett belépni. Elhaladtak a kórházak és a Szent Mária-székesegyház mellett, majd a dómmal szemben nyíló, tengeri kaviccsal kirakott legérdekesebb utcán, azOdosztón Ippotonon, a Lovagok utcáján eljutottak a nagymesterek palotájához.

– Ebben az utcában lovagjaink részére anyanyelvük szerint épültek a szálláshelyek. A házakat a szigeten bányászott aranybarna mészkıbıl építették. Olaszok, franciák, spanyolok, németek, angolok élnek itt – mutatott Henrik lovag a házak homlokzatán büszkélkedı címerekre. – Nézd! A franciáké a legszebb! – és a fehér márványba vésett aranyliliomokra hívta fel Miklós figyelmét.

A Palota téren, szemben a palota bejáratával, emelkedett a Szent Jánosról elnevezett templom.

– Itt vannak az eddig elhunyt nagymesterek csiszolt márvány szarkofágjai – mondta Henrik lovag –, de most inkább siessünk az élı nagymesterhez, Vilmos úrhoz!

Hatalmas karosszékbıl emelkedett fel a méltóságteljes öregember, köntösét drágakövek tartották össze.

– Hozott Isten, Miklós fiam! – mondta, és kemény vonalú arcán az öröm fénylett. – Ne csodálkozz! Henrik futárja jóval elıbb ért ide, sokat elmondott rólad és a magaddal hozott gyermekekrıl. Jakab magisztert pedig személyesen ismerem, együtt voltam vele még Cipruson.

Megölelte Miklóst, és maga mellé ültette a másik karosszékbe.– Nem helyeslem azt, amit a királyod tett. Csak a bőnösöket szabad megbüntetni.

Ártatlan gyermekek kiontott vére az égre kiált. Igaz az, hogy a legidısebb megmentett fiúcska nagyon értelmes? – kérdezte kíváncsian.

– Igen, nagymester – felelte Miklós úr. – Ilyen okos gyereket még nem láttam. Minden érdekli, nemcsak a latin nyelv. Csak azt nem szeretem, ha néhanapján faggatni kezd. A szüleirıl szeretne mindent megtudni. Szót fogad különben, de mégis megkérdezi: miért kellett útra kelniük. Hazudni nem akarok, de az igazat még nem szabad bevallanom. „Majd ha felnıttél, megtudod” – mondogattam neki többször is, mire öregesen megcsóválja a fejét, és elhallgat. Talán megnyugszik itt a szigeten. Szeretném!

– Talán elfelejti – mondta Vilmos nagymester. – Jobb lenne neki is. Fiatal még. Itt semmitıl sem kell félnie. Ide nem ér el Károly király keze, ezután a számőzetés az számőzetés, Ródosz meg nem Magyarország. A testvérei, akik nála is fiatalabbak, bizonyosan elfelejtik a múltjukat.

– Minden bizonnyal – bólintott Miklós úr. – İk már alig beszélnek múltjukról. Kisgyerekek. Aztán annyi mindent láttak az úton. Tengert, hajókat, embereket, növényeket, állatokat. Hosszú az út Esztergomból Ródoszig! – sóhajtotta.

– Volna egy kérésem! – terelte váratlanul másra a beszédet a nagymester.– Parancsolj, uram!Vilmos úr arcán kedves mosoly jelent meg, azután csendesen így szólt:– Szeretném, ha itt maradnál te is! És nevelnéd az árvákat. Neked könnyebb lenne,

érted a nyelvüket. Itt nem él most egyetlen magyar lovag sem. Majd értesítem Jakab magisztert a kívánságomról. Gondolom, beleegyezik, már azért is, mert ismerjük egymást. Ha nem tudsz most dönteni… – és elhallgatott.

– Döntöttem máris. Szívesen maradok, amíg megnınek. Én is árva vagyok. A szüleim meghaltak. A fiúcskák olyanok, mintha a fiaim lennének…

– Örülök, Miklós testvérem! – mondta a nagymester halkan. – Ha értelmes gyerekek, rendünknek nagy hasznára lehetnek. Ilyen fiatalon alig kerülnek ide a késıbbi lovagok. Nemcsak latinul, hanem olaszul és franciául is meg kell tanulniuk! A francia Anjouk Nápolyban uralkodnak. Ott a legközelebbi egyetem. Arra gondoltam, hogy a fiúkat az olaszok Szent Katalin-menhelyén szállásoljuk el, ahol elıkelı vendégeinket szoktuk. –

Elmosolyodott, majd így folytatta: – Elvégre a Palásthyak Magyarország régi nemesi családjai közé tartoznak, ahogy mondtad, és Jakab magiszter levele is ezt tanúsítja.

Miklós úr búcsúzott, hogy a Szent Katalin-menhelyre menjen velük. Ámulva látta a palota gazdagságát. Megállt a folyosón, az egyik alabástromból faragott ablaknál, és mosolyogva nézte a várost, a pálmafákat és a végtelen tengert.

Most nyugodott meg igazán.

VII.

A nápolyi követeket László, zágrábi püspök katonái kísérték, és egy Demeter nevő pap, akit a püspök tolmácsnak szánt az útra. A követek Budáról jöttek, mert Zágrábban azt hitték, hogy Károly király ott tartózkodik.

– Sietnünk kell, kancellár uram! – mondta Demeter a követség vezetıjének, Paolo celestinus szerzetesnek, aki tarsolyában hozta urának, Bölcs Róbert királynak a levelét és a pápai diszpenzációt Károly magyar királynak. Késın indultak Budáról, ahol most korábban volt országos vásár. A népség Paxin bácsi, a piac bolondjának mókáin nevetett, és nem tudott betelni a máramarosi pakulár medvetáncoltató mutatványaival. Az olasz legényeknek tetszettek a lacikonyhák, a citeraszóra táncoló cigánylányok, a kardnyelık, a tőzokádók és a kígyóemberek, akik dénárra lesve szórakoztatták a sokadalmat.

Már régen elhagyták Budát. Paolo kancellár úr sárgás, ráncos arcán aggodalom látszott. Az alkonyat közeledett, és a nápolyi szerzetes nem szerette volna a hideg májusi éjszakát a szabadban tölteni, annál is inkább, mert Pongrác napja lévén a folyó partján még hővösebbre fordult az idı. A fagyosszentek ebben az évben is csípıs levegıt árasztottak a Duna partján, a dombokról máris nyirkos párák ereszkedtek alá. De bármennyire siettek is, mire Visegrádra értek, a Duna csobogó habjai már a telihold sugarait ringatták.

Károly király örömmel hallott a nápolyi követek érkezésérıl. Utasította udvarmesterét, hogy vendégeljék meg Bölcs Róbert követeit, és a legkényelmesebb szobákban helyezzék el ıket. Tekintettel a váratlan hidegre, parazsat is vigyenek be a szobákba.

– A követeket holnap délelıtt fogadom a nagy trónteremben! – parancsolta, majd átment Erzsébet királynı lakosztályába.

Erzsébet még mindig betegeskedett. Jobb kezének szörnyő sebe nehezen gyógyult, pedig több mint egy esztendı suhant el a merénylet óta. Kezén kötést viselt.

– Miért jöttek a követek? – kérdezte a királyné.– Nem tudom, Erzsébet – felelte töprengve Károly úr. – Talán haragszik Róbert király,

amiért tiltakozása ellenére salernói hercegnek és az angyal-hegyi javadalom urának neveztem magam. „Princeps Salernitanus et honoris ac montis Sancti Angeli dominus” – ismételte mosolyogva latinul a címet.

– Nem hiszem – válaszolta eltőnıdve a királyné, és ép bal kezével gondterhelten simogatta meg a homlokát. – Ezért nem küldött volna a nagybátyád újabb követséget. Azt hallottam, hogy sokan érkeztek.

– Holnap megtudjuk. Este már nem fogadhattam volna ıket. Az udvarmester mondta, hogy a követség vezetıje, Róbert király kancellárja, aki celestinus szerzetes, a fáradtságtól menni sem tudott. Budáról Visegrádig le sem szállt a lováról. A kancellárnak Paolo a neve. S én másért sem akartam nyomban fogadni.

– Miért nem? – csodálkozott a királyné.– Nem jó az, ha egy király nagyon kíváncsinak látszik.– Erre nem is gondoltam – nevetett Erzsébet. Aztán elgondolkozva folytatta: – Ha jól

emlékszem, ennek a Róbertnek halt meg a fia.A király elismeréssel nézett a feleségére.– Valóban. Egyetlen fia. Károly volt ı is, Calabria hercege. Éppen három esztendeje,

hogy hirtelen elhunyt. A herceg felesége is hamar követte urát a sírba. Róbert

nagybátyám öreg már. A nápolyi trón valójában engem illet.– Errıl nem is beszéltél még, Károly.– Elmondhatom, ha érdekel.– Kérlek, uram.– II. Károly volt a nagyapám. Apám Martell Károly, aki gyanús körülmények között

halt meg. Sokat beszéltek róla Nápolyban, de nem derült ki semmi. Az akkori pápa, V. Kelemen, Róbertet koronázta királlyá, nekem pedig meg kellett esküdnöm, hogy az egyház tartományait nem fogom háborgatni, de valójában sohasem mondtam le a jogaimról, noha magyar király lettem.

– Gondolod, hogy most mégis téged akar utódjának? – kérdezte Erzsébet, és nyugtalanul villant a szeme.

– Nem hiszem, Jelizaveta – válaszolta mosolyogva. Amikor kedveskedni akart asszonyának, mindig lengyel nevén szólította. – Menjünk aludni! Holnap megtudjuk, hogy mit akar Róbert király – fejezte be a beszélgetést.

– Jól vagy, Károly? – kérdezte aggódva a királyné.– Fáj a lábam. Ahogy szokott. A köszvény hasogatja. Vár az orvos. Mielıtt lefekszem,

még bedörzsöli gyógykenıcsével fájós lábamat.

Paolo egyedül lépett a színes mozaiklapokkal kirakott, hatalmas trónterembe. Arcán mosoly játszadozott. Egyenletes, lassú léptekkel haladt az emelvényen álló trónus felé, amelyen az uralkodópár foglalt helyet. Erzsébet merev méltósággal ült tündöklı, kék tafotából varrt, nyakas ruhában. A mellén selyemfonállal ékes, vörös elıköt ıt viselt, szıke haján smaragdokkal kirakott, vékony aranykorona ragyogott. Kesztyős kezét az ölében tartotta, úgy, hogy a bal keze feje eltakarta sérült jobbját. Sápadt orcája közepén indiai berzsenyfából nyert pirosító látszott, a szeme alatt pedig mintha megnıtt volna egy esztendı alatt a kékes árnyék.

Károly úr is komoly volt. Ezüsthímes, hosszú, fekete köntös omlott végig kissé zömök alakján. Mentekötıjének vastag aranylánca kihívóan fénylett. A trónus mellett alabárdos testırök álltak mozdulatlanul. A követ olaszul szólalt meg:

– Felséges úr! Az én uram, Bölcs Róbert, a Kettıs Szicília királya, azért küldött hozzád, hogy a rokoni kapcsolatokat szorosabbra főzze a nápolyi Anjouk és a magyar Anjouk között. Elhallgatott néhány pillanatra, majd megemelt hangon folytatta:

– Róbert király fia, a calabriai herceg, elhalálozott, nincs a királynak férfiutóda, aki örökölhetné trónját, mert elhalt fiának csak leányai születtek Valois Máriától, Johanna és Mária. Róbert úr azt szeretné, ha valamelyik unokája örökölné trónját, ezért olyan férjeket akar unokáinak, akiknek kétségbevonhatatlan joguk van a szicíliai koronára. Ilyen férfiak csak a te fiaid, felség, Lajos és Endre herceg urak.

Károly király barna arca megfényesedett az örömtıl. Amikor a nápolyi szerzetes elhallgatott, az izgalomtól rekedt hangon mondta:

– Folytasd!Paolo krákogott egyet, azután folytatta:– A rokoni kapcsolatoknak ez a megerısítése tetszik XII. János pápa ıszentségének is,

aki máris megadta a felmentést a harmadfokú rokonság alól, tehát nincsen akadálya fiaid és Róbert király unokái között a jövendıben megkötendı frigynek. Szíves engedelmeddel, felséges uram, átadom teneked Róbert király ıfelségének hozzád írt és pecsétjével ellátott levelét, valamint a pápa úr diszpenzációját, amely szerint az eljegyzésnek vagy eljegyzéseknek nincsen akadálya, de a házasság megkötésére csak a hercegnık és a hercegek törvényes életkoruk elérése után kerülhet sor. Ez pedig Nápolyban a huszonötödik életév.

Paolo úr most elıvette tarsolyából Róbert király levelét és ıszentsége engedélyét, majd sőrőn hajlongva, sıt fél térdre ereszkedve átnyújtotta Anjou Károly magyar királynak.

Erzsébet királyné kék szemébıl derős tekintet sugárzott a fehér taláros celestinus

szerzetesre. Károly király az ajtó felé intett, mire belépett a király udvari papja, alkancellárja, Endre fejérvári prépost, akinek a király átadta a levelet és a pápai diszpenzációt. Endre prépost még magyarra is fordította a latin nyelvő iratokat, hogy a királyné is megértse.

A király ezután ezt mondta Paolónak:– Mindnyájan a vendégeim vagytok. A királyi tanács döntése után majd megíratom

válaszomat nagybátyámnak, Bölcs Róbert ıfelségének. Elıre is közlöm, elvileg nincsen akadálya fiaim és ıfelsége unokái közötti eljegyzésnek. A részletek tisztázására azonban még tanácskozásokra van szükség. Nem ismerem a nápolyi viszonyokat sem.

Károly király még a nápolyi Anjoukról akart érdeklıdni, de azután mégsem kérdezett semmit sem, hanem felállt trónszékébıl, jelezve a fogadás végét.

Amikor mindnyájan kimentek, így szólt a kifelé tartó alkancellárnak:– Endre prépost! Magyarázd meg nékem, mi az a törvényes életkor! Te a jognak nagy

tudósa vagy.– Azonnal hozom könyveimet.– Majd én megyek a kancelláriába – mondta a király.– Melyik jog szerint magyarázzam meg? – kérdezte a prépost.– Meghallgatlak, bármelyiket magyarázod.– A törvényes életkor a római jog szerint a következı: majores, vagyis nagykorú, aki

elmúlt huszonöt esztendıs. Minores, vagyis kiskorú az, aki még nincsen huszonöt esztendıs. A magyar jog három fokozatot különböztet meg. Elıször törvényes kort, aetas legitima, teljes kort, aetas perfecta, és öregkort, azaz senectus. A férfiaknál általában a huszonnegyedik év a törvényes életkor. Nápolyban a római jog szerint állapították meg a törvényes életkort, vagyis az uralkodó csak huszonöt éves korában kormányozhat, ennek eléréséig régenstanácsot jelölnek ki melléje.

– Köszönöm, Endre prépost, legalább ezt is megtanultam – mondta Károly úr.

Paolo követjárása után követek jöttek, követek mentek a nápolyi és a visegrádi udvar között. A hercegek és hercegnık még gyermekek voltak, talán éppen ezért mindkét részrıl törekedtek mindenre kiterjedı megállapodást kötni. Végre abban állapodtak meg, hogy Károly király kisebbik fia, Endre herceg lesz az idısebb hercegnınek, Johannának a jegyese, Endre és Johanna fogja örökölni a nápolyi trónt.

Az 1332. esztendı ıszén indult el Károly király a hosszú útra, de csak Székesfejérvárig jutott, mert egyik követétıl, Drugeth Miklóstól megtudta, hogy a durazzói és a tarantói hercegeknek nem tetszik a kötendı szerzıdés, ezért nem tanácsos csekély kísérettel Nápolyba menni. A váratlanul korán beköszöntött hideg ısz is meggondolásra késztette a királyt, mert a köszvénye kiújult, és ezúttal Bertold úr csodaszere sem segített, ezért visszatért Visegrádra.

A következı év tavaszán indult el újra, mintegy hatszáz fınyi katona kíséretében. Fiát elıreküldte Zenggbe Csór Tamás, Endre nevelıje, Róbert, minorita szerzetes, dajkája, Izolda és a katonák kíséretében. Endre búcsúztatásánál Erzsébet királyné fájdalmas jelenetet rendezett, sírva csókolgatta hatéves kisfiát, és már azon volt, hogy mégsem engedi útra kelni, és amikor Károly király azzal vigasztalta:

– Fiadból Nápoly királya lesz! Te ezt nem akarod? – kérdezte szemrehányóan.– Ki tudja, látom-e még? – hüppögte. – Te ezt nem érted, Károly, mert nem vagy anya

– válaszolta sírva-nevetve, és még egyszer megölelte aranyhajú kisfiát.A király hatalmas kíséretével csak késıbb indult a fia után. Elıkelı egyházi és világi

urak kíséretében kelt útra. Vele volt az új esztergomi érsek, Telegdi Csanád, a kis Endre herceg keresztapja, Piacenzai Jakab, csanádi püspök, Drugeth Miklós, a nádor fia és mások.

Mire Zenggbe értek, már ott horgonyzott a nápolyi hajóhad: hat hatalmas gálya és több kisebb vitorlás várta, hogy a magyar királyt és a jövendı nápolyi trónörököst, a kis Endre herceget és kíséretüket Manfredoniába vigye, ahonnan lóháton mennek majd a

nápolyi királyság fıvárosába.Amikor 1333. július 31-én a vezérgálya, amelyen a király címeres vörös-fehér és kék

színő zászlói lobogtak, Manfredonia kikötıjébe érkezett, a parton megharsantak a kürtök, majd Róbert király öccsének, a durazzói hercegnek a parancsára kibontották azt a hatalmas bíborszınyeget, amelyet akkor szoktak a partról a hajóig teríteni, amikor királyi személy érkezik az országba; erre a szınyegre lépett rá Károly király, kézen vezetve a fiát.

A parton nemcsak a város népe sokasodott, hanem János herceg díszruhás lovasai is, akik együtt éljeneztek a bámészkodó városi néppel. Károly király azonban nem mehetett tovább. Köszvénye megint kiújult, nem tudott lóra ülni. A város nem volt nagy, a polgárok be sem tudták fogadni kíséretét, ezért sokan a környezı falvakban kaptak helyet.

Már szeptember volt, amikor Károly király a Nápolyból küldött hintóba ült, hogy végre a fıvárosba érhessen. Bölcs Róbert izgalmában maga is útra kelt, és egészen Noláigsietett unokaöccse elé, öleléssel fogadta ıt is, fiát is.

– Gyönyörő vagy, fiacskám! – kiáltott fel az öreg Róbert király, amikor a kis Endre herceget megpillantotta, és arany haját reszketı kézzel simogatta.

Endre tágra nyílt szemmel mosolygott, nem értette az olasz beszédet, de érezte az öregembernek feléje sugárzó szeretetét, és ösztönösen hozzábújt Nápoly királyához.

– Látom, szeretni fogjátok egymást, bátyám! – szólt örvendezve Károly király.– Szeretni fogom, mint az unokáimat, mint Johannát, aki talán legszebb a világon.Elhallgatott. Futó árnyék lebbent át az arcán egy pillanatra, mert arra gondolt, hogy ez

a kisgyermek, ha öregebb lehetne öt-tíz évvel, akkor jobban illenék korán érı kedveltjéhez, a világszép Johannához. De elhessegette aggályát, mert Endre herceg szépsége és kedvessége megnyugtatta.

Szeptember tizennyolcadika volt, amikor a magyar király és fia díszes kíséretükkel bevonult Róbert király fıvárosába, Nápolyba.

Károly király csaknem harminc évvel ezelıtt hagyta el szülıföldjét, akkor tizenhét esztendıs fiatalember volt, most pedig negyvenhat éves nagy hatalmú király, és köszvénytıl gyötört teste öregebbnek mutatta koránál.

A város láttán kisimultak arcán a ráncok, mintha egy másik ember lépett volna a kék öböl városába.

Nézte a kétormú Vezúv híres csúcsát, a Monté Sommát, a pálmafák sora mögött emelkedı dombokat, a sötét píneaerdı mély zöldjét és a templomtornyokat.

Figyelte a híres kastélyt, a Castel Nuovót, a királyi udvar központját, ahol a fia, Endre is lakni fog, alatta a Beverello kikötıt; aztán megkereste a Castel dell'Ovót, a város legrégibb erıdítményét, amelyben az apja, Martell Károly élt. Eszébe jutott, hogy sokszor kereste fel a várból kisurranva a nápolyi halászok híres kocsmáit, amelyek az erıdítmény körül lapultak.

Most úgy járt a kastélyból kilopódzva, mintha nem is királyi vendég, hanem nápolyi öreglegény lenne, aki inasától szerzett kopott göncökben indul el fájós lábbal, hogy csavarogjon ifjúkorának városában, amelyben királynak kellett volna lennie, de a pápa és a nagybátyja pénze a hatalmas Magyarország trónjára segítette. Még jó, hogy az értelmes, öreg inast, Francescót magával vitte.

– Hol járunk, fiam? – kérdezte az inast.– A Via Santa Chiarán – felelte Francesco. – A kolostor kerengıjének egyik sarkából

ide lehet kijutni.– Milyen kolostor ez? Erre nem emlékszem.– Felséges uram, ezt a templomot és a két kolostort: a minoritákét meg a Szent

Klarisszákét királyunk második felesége, Sancia királyné építtette. Talán öt éve készült el. Ez a királyi ház családi temploma. A királyné ıfelsége nagyon szereti a Klarisszákat.

„Szent Klára szüzei, Dömés apácák…” – gondolta a király, és eszébe jutott, hogy hallott már róluk.

– Vezess a dómhoz, atyám sírjához! – parancsolta.Nemcsak Martell Károly nyugszik a dómban, hanem az elsı Anjou, Károly úr és a

felesége is.Károly Róbert, vagyis nápolyiasan Caroberto hosszú percekig térdelt apja

márványsírja elıtt, és imádkozott. A papokat nem szerette nagyon, de vallásos volt, ha nem is annyira, mint a felesége, Erzsébet.

– Most gyere apám várához! Egy halászkocsmára emlékszem, ott akarok falernumit inni. Öreghordó a kocsma neve, remélem, még megvan.

– Engem ott ismernek, felség – vigyorgott Francesco. – Mit mondjak, ki vagy?– A barátod Manfredoniából. Hívj Luiginak! Mondd, hogy a király hajóján szolgálok,

ha nagyon faggatnak. Holmi kis dereglyén – és Caroberto felnevetett.Úgy érezte, a fiatalsága tért vissza néhány órára. Még a köszvényét is elfelejtette,

ahogy az utcákat rótta, és hallgatta a nápolyi nép minden olasznál hangosabb beszédét, figyelte a széles kézmozdulatokkal beszélıket, ahogy szinte egész testükkel is értelmezik szavaikat. Nézte a nyakukban fityegı korallokat, amelyeket betegség ellen hordanak más amulettekkel együtt, vagy ahogy igénytelenül, természetes nyíltsággal leheverednek, ha elfáradtak, egy-egy templom lépcsıjére.

A város az öböl partján ezüstszürkén olvadt bele a késı délután tompuló fényeibe. A sziklák között lapult az Öreghordó. Három asztal és néhány szék volt az ivóban.

Giovanni, a vén kocsmáros, lassan csoszogott elı.– Ej, be rég nem láttalak! Mit kérsz, Francesco? – kérdezte rekedten.– Két kupa falernumit! De igazit ám, Giovanni! – kiáltotta az inas.– Nekem meg hozz bazsalikomos lepényt! Aztán hozz amolyan igazi nápolyi mártást!

Tudod, olyat, amilyent vadhúshoz esznek az urak, zamatosat és erıset. Van benne bor, husié, apróra vágott sonka, zeller, bors, majoránna, meg ami kell. Talán az egész világon nincs ilyen mártás. Én sok földet bejártam, de nem találtam hasonlót.

– Te ki vagy, uram? – kérdezte elképedve a kocsmáros, és kimeredt szemmel kezdte vizsgálni vendégét.

– Ne törıdj vele! Öreg hajós vagyok Manfredoniából, Francesco barátja. Harminc éve ettem ilyen mártást, azóta sem jártam Nápolyban.

– Harminc éve?! Bizony nagy idı, Luigi! – rikkantotta Francesco, és a fejét csóválta.– Harminc éve – motyogta a vén Giovanni, és kiguvadt szeme olyan lett, mint a

borostyánkı, ahogyan Károly királyra meresztette.– Na jó! Úgy legyen! Neked, uram, elkészítem, mert emlékeztetsz valakire. De várnod

kell a mártásra. Szólok az asszonynak – motyogott megint, és ahogy bejött, olyan lassan kicsoszogott.

Két bronzkupában hozta a falernumit, olyan avítt edényekben, amelyekben hajdan a görögök ihattak a bort, amikor Nápolyi görögül még Neapolisznak, új városnak nevezték. Óvatosan tette le a kupákat vendégei elé. Megvárta, amíg megkóstolják.

– Ez igazi, Giovanni! – kiáltotta Francesco elismeréssel, és csettintett a nyelvével.– A felséges úr csak igazi falernumit ihat Giovanni kocsmájában, miként harminc

évvel ezelıtt – mondta a vén kocsmáros, és földig hajolt Károly király elıtt.– Megismertél, öreg? – kérdezte a király vidám nevetéssel.– Meg, felség! Akkor már atyád nem élt, amikor azon az ıszön itt jártál. Nyulat ettél,

és hozzá azt az erıs nápolyi mártást, amilyet a nápolyi urak szeretnek. Ahogy mondtad: ez sehol másutt nem kapható.

A vénember sunyin mosolygott.– Csakhogy akkor karcsú voltál, felséges úr. Mondtad, nem akarod itt hagyni a várost,

Nápolyunkat. Megtiszteltél a bizalmaddal. Még latinul is beszélgettünk, amikor megtudtad, hogy engemet a minoriták neveltek, és papot akartak faragni belılem, de elszöktem tılük.

– Harminc éve – mondta a király tőnıdı, komoly tekintettel. – Latinul beszélgettünk? – kérdezte.

– Bizony, ma is emlékszem rá – felelte Giovanni.– Mit mondtam?– „Acerrima proximorum odia” – idézte a vén kocsmáros a régi mondatot, de bölcsen

nem ismételte meg olaszul, hogy Francesco ne értse meg ezt: „Nincs keserőbb a rokoni győlöletnél!”

Károly arcán a mosoly kelletlen fintorba torzult az emlékezéstıl.– Harminc év hosszú idı, Giovanni mester. A világ változik. Nem azért hoztam a

fiamat ide a Duna partjáról – és elhallgatott.– Adja az Úristen, felség! – sóhajtotta Giovanni mester, és elcsoszogott, hogy

megsürgesse a híres nápolyi mártás készítését.

Károly király jobban tette volna, ha engedi beszélni Giovanni mestert, a vén kocsmárost. Az ı ivójában sokan iszogattak, és a nagyszájú nápolyiak nem tettek lakatot a szájukra, fıképpen akkor, ha az ellenpárt vezetıit kellett szidalmazniuk.

Róbert királyt sokan szerették, bölcs öregembernek tartották, de fia halála óta testvérei, Fülöp tarantói és János durazzói herceg titokban áskálódtak ellene, mert mindketten valamelyik fiuknak szánták Johannát. Tudták, aki Johanna férje lesz, az lesz Nápoly királya.

Az eljegyzési tárgyalásokat De Saint Bertrand, a pápa udvari papja és a csanádi püspök, Piacenzai Jakab vezette. Az eljegyzés és a házassági terv fıképpen Róbert király feleségének, a vallásos Sancia királynénak tetszett. A hivatalos eljegyzés szeptember huszonhetedikén történt, amikor a királyi család és az országnagyok jelenlétében a hatéves Endre koronaörökösként Calabria hercege lett.

Károly király azt kívánta, hogy Endrét nyomban koronázzák meg. A tarantói herceg, Fülöp és felesége, Valois Katalin, a címzetes konstantinápolyi latin császárnı és János, durazzói herceg és felesége, Talleyrand-Perigord Ágnes ármánykodására Károly király végül is beleegyezett, hogy a koronázás Róbert király halála után legyen, addig Endre csak trónörökös és Calabria hercege maradjon. A két király, Sancia királyné, a két hercegi pár, valamint a nápolyi fıurak megerısítették az eljegyzési szerzıdést aláírásukkal, majd a nápolyi érsek jelenlétében megtörtént a copulatio, az összekapcsolási szertartás, amely szerint a két kisgyermeket egy ágyba fektették, és az érsek megáldotta ıket.

Károly király azután még addig maradt Nápolyban, amíg a fia, a most már trónörökös Endre herceg szállását be nem rendezték, közben áthajózott Avignonba, ahol tisztelgett a kilencvenéves pápánál, majd 1333 ıszén lázas betegség gyötörte, ezért csak az 1334. esztendı elején indulhatott hazafelé.

Endre herceg mellett Nápolyban hagyta Drugeth Miklóst, Róbert minorita szerzetest, Csór Tamást nevelıként, Izoldát, a fia legrégibb dajkáját és rajtuk kívül néhány testırt.

Március vége volt már, amikor hazaért Visegrádra.

VIII.

A bagolyszárnyú idı nesztelenül suhant tova. Félixbıl délceg férfi lett, szıke haja azonban világosbarnára sötétedett. Nemcsak szellemi képességeivel, hanem testi erejével, valamint ügyességével is kivált a jövendıbeli János-lovagok közül. Vilmos nagymester valóságos nevelıiskolát tartott fenn a szigeten. Ebben az iskolában nyelveket, történelmet és a hét szabad mővészet egyes tárgyait tanulták a lovagjelöltek. Vívás, dárdavetés, lovagi torna egészítette ki a nevelıiskola tantárgyait.

A Palásthy fiúk Vilmos nagymester udvarában tanultak. Az elsı fokozat hétéves kortól tizennégy éves korig tartott, ezeket a fiúkat nevezték apródoknak. Félix, tekintettel korára és értelmi képességeire, csak rövid ideig volt apród, és hamarosan fegyverhordozó lett. A Johannita-lovagok akkoriban nem viseltek háborút. Megtámadni senki sem merte

ıket, hiszen magát Ródosz szigetét bevehetetlen erıddé építették ki, a környezı kisebb szigeteken pedig számos vár védte a fı szigetet és a rajta épült városokat. A pápától megkapták a feloszlatott templomos rend megmaradt vagyonát, ezért gazdagságuk lehetıvé tette, hogy hatalmas hajóhadat építsenek, és ezekkel a fekete gályákkal nagy szerepet játszottak a Földközi-tengeren. Befolyásuk egyébként Európa csaknem valamennyi királyi udvarában érvényesült.

A fegyverhordozó lovagjelöltek élete nem volt könnyő. Az apródi élet után ez rendszerint újabb hétesztendei szolgálatot jelentett, és sok függött attól, milyen lovag keze alá kerültek. Ródoszon a fegyverhordozóknak egymás után több lovag alatt kellett szolgálniuk, fıképpen azoknak, akiknek nagyobb nyelvtudásra kellett szert tenniük. El kellett végezniük a septem artes liberales, vagyis a hét szabad mővészet elsı részét, a triviumot, az alapfokú iskolát, amelyben grammatikát, retorikát és dialektikát tanultak. A jobb esző lovagoknak a quadriviumot is meg kellett tanulniuk, az aritmetikát, a geometriát, az asztronómiát és a zene alapjait. A tehetségesebbek ugyanis egyetemre kerültek, vagy diplomata-kiképzést kaptak, és egy-egy királyi udvarban képviselték a rend érdekeit.

A Szent Katalin-szállás vezetıje Dionisio lovag volt. Ez a fekete, hegyes szakállú lovag az olasz és a francia fegyverhordozókat tanította.

– Aki lovag akar lenni, annak elsısorban a lovat kell megismernie és megszeretnie! – kezdte az elsı órát. Parancsára a lovászok, a szolgarendő testvérek elıvezették a lovakat. Sokfajta ló volt a ródoszi istállókban, az arab telivérektıl az olasz, a francia és a magyar lovakig.

Dionisio hetekig tanította lovagolni a fiúkat. Elıször nyereg nélkül kellett megülniük az állatokat. Késıbb már nyeregben ülve, felszerszámozott lovakon lovagoltak, de még fegyvertelenül. Hárman lettek a legjobb lovasok: az olasz Luciano, a francia Philippe és a magyar Félix. A tanítás befejezésekor számot kellett adniuk tudásukról. Dionisio úr kimérette a versenypályát.

– Versenyezni fogtok! – parancsolta. – A gyıztest magam viszem a nagymesterhez, hogy kitüntesse. Ti hárman dolgoztatok a legjobban, mindenkit legyıztetek, ezért most ez a verseny dönti el majd, melyikıtök a legjobb lovas. Akármelyik gyız, a másik kettı nem haragudhat rá. Most fogjatok kezet! Bármelyitek lesz az elsı, Johannita-lovag gyızött.

A fiúk mosolyogtak. Félix nemcsak kezet fogott Lucianóval, hanem még meg is ölelte, így tett a francia Philippe-pel is.

– Ezt már szeretem! – kiáltotta Dionisio úr. – Mindenki lovag lesz, testvére a másiknak, akár olasz, akár francia, akár más nemzetbıl származik.

Megmagyarázta, hogyan kell versenyezniük. Elérni és megkerülni a kitőzött oszlopot, majd visszavágtatni a célba. A célt két oszlop között kifeszített vékony fonal jelentette. A cölöp, amelyet meg kellett kerülniük, a céltól mintegy kétezer lépésnyire lehetett.

A versenyre sokan voltak kíváncsiak. Apródok, fegyverhordozók, de még lovagok is megjelentek, mert Dionisio lovag úr tanítványai mindig izgalmas versenyeken mutatták be tudásukat.

A három lovast a rajtvonalra vezették a lovászok. A versenyzık, a lehetıség szerint, egyforma erıs és egyidıs lovakon ültek. Kürthangra indultak. Semmiféle ostort vagy pálcát nem használhattak. A három ló megnyúlva vágtatott elıre. Lovasaik ismerték már ıket, hiszen az utolsó héten csak rajtuk ültek, amikor gyakoroltak.

Hiába hangoztatta azonban Dionisio lovag, hogy bármelyik gyız, Johannita-gyızelem lesz, a kis apródok és a fegyverhordozók, no meg a szolgálótestvérek között a legtöbb olasz volt, ezért aztán, amikor már visszafelé jöttek a versenyzık, és az élen Luciano szürke telivérje haladt, egyszerre harsant fel az olasz biztatás és Luciano neve. Erre aztán a franciák sem hallgattak, ık meg Philippe-et biztatták, hogy túlharsogják az olaszokat. Dionisio úr nem tehetett mást, csak mosolygott, és a fejét csóválta.

Mivel egyetlen magyar sem akadt a verseny nézıi között, Félixet senki sem biztatta. İ azonban nem is várt biztatásra. Talán ötszáz lépésnyire közelítették meg a célt, amikor a

második helyen futó sárga ló mintha megnyúlt volna. Lovasa is elırehajolt, csaknem rásimult a ló nyakára. Néhány pillanat múlva észre lehetett venni, hogy a sárga ló, amelyen Félix ült, már néhány arasszal elhagyta Luciano szürkéjét. Az olasz nézık éktelen zsivajgásban törtek ki, a franciák pedig elhallgattak, mert Philippe végképp a harmadik helyre szorult. A célig azután nem is változott a sorrend. Félix fél lóhosszal gyızött. Ez a gyızelem egyszerre ismertté tette Félixet. Még azt is megtanulták, hogy magyar, noha a legtöbben nem tudták, merre van Magyarország.

Dionisio úr megtartotta szavát. Megölelte Félixet, majd elvitte Vilmos nagymesterhez, aki aranygyőrővel jutalmazta gyızelmét.

– Viseld, fiam, egészséggel! – mondta. – Hallottam, hogy az olasz és a francia nyelvben is szép elırehaladást értél el. Örülök, hogy Miklós ırlı vág idehozott.

Tizenkét fiú ült a teremben.– Meg fogjuk érteni a mestert? – aggodalmaskodott Félix szeretett társához,

Lucianóhoz fordulva.– Bizonyosan, noha a franciák még nálunk is sebesebben szeretnek beszélni. De az

sem baj, ha nem értesz meg mindent, majd én elmondom, mirıl beszélt.– Elıre is köszönöm – mondta Félix.– Szót sem érdemel. Mi ketten majd úgyis Nápolyba vagy Salernóba kerülünk, ott

elsısorban latinul és olaszul kell tudnod. Olaszul már csaknem úgy beszélsz, mint én, latinul meg jobban.

A két fiú boldogan összenevetett. Luciano valamivel alacsonyabb termető volt magyar barátjánál. Fekete hajú, szőrıs tekintető, gyors mozgású olasz, aki Folignóban született, a Trinci grófok családjából. Elsı vezérük Miklós ırlovag volt, az ı comitatusának, vagyis kíséretének voltak a tagjai. A magyar lovag latinra tanította fegyverhordozóit.

Félix és Luciano most régi barátokként ültek a franciák szálláshelyén, a kopasz Gérard lovagra vájva. Kora nyár volt, a kertekbıl meleg, gyantás szellı és a narancsfák bódító illata áradt. Félix tizenhat esztendıs lett. Luciano már tizennyolc éves is elmúlt, elhagyta a serdülıkor nehéz idıszakát, ezért sok tekintetben érettebb volt Félixnél, de képességei alatta maradtak barátjáénak. A harmadik barát, a francia Philippe, könnyő mozgású fiatalembernek látszott, akinek kemény csontjain hosszú izmok feszültek. Philippe a fekete gályák egyikére vágyott, más nem nagyon érdekelte, abban reménykedett, hogy egyszer majd kapitányként vezérelheti hajóját.

Gérard lovagnak csillogott tar koponyája. Szinte nesztelenül lépett be. Az apró termető, nagy fejő, furcsa arcú ember megállt a fiúk elıtt.

Egyszerre csönd lett, pedig egy szót sem szólt, csak állt mereven, mint egy fekete szobor. Híres ember volt, tudását mindenki elismerte. Jártas volt a történelemben, a római jogban, és ismerte a skolasztikus filozófiát, nem jött zavarba, ha Albertus Magnusról vagy Aquinói Tamásról kellett beszélnie. Azok közé az idıs lovagok közé tartozott, akik már nem hordtak fegyvert, és akiket fiatalabb lovagtársaik tisztelettel és meghajtással köszöntöttek. Anyanyelvén, a francián kívül olaszul, németül és latinul beszélt és írt. Figyelemmel kísérte az országok életét nemcsak Európában, hanem Ázsiában is. Tanulmányozta az arab, valamint a régi görög és római írók mőveit. Ez a tudós, idıs ember állt most a fiúk elıtt.

– Elıször Ródosz sziget történetét szeretném veletek megismertetni, de hogy ezt megtehessem, vissza kell mennünk az ısidıkbe, amikor a görögök legnagyobb költıje, Homérosz élt. Már akkor hat város volt ezen a csodálatos szigeten… '

A hangja szárnyalt, csúf arca megszépült, csiszolt mondatai szinte fénylettek a teremben.

– Homérosz szerint három ródoszi város, Lindosz, Kameirosz és Jalusszosz kilenc gályával vett részt Trója ostromában…

Hallgatói képzeletben együtt vitorláztak vele Trója felé. Elmondta, miképpen rabolta el Parisz, trójai királyfi Menelaosz király feleségét, Helenét, amiért kitört a harc.

Sokáig beszélt. Áhítattal hallgatták, hogyan épült fel ezerhétszáznegyven évvel ezelıtt

Hippodamosz tervei alapján Ródosz városa, azután hirtelen elhallgatott.– Mára elég volt. Holnap ti mondjátok majd el azt, amit ma tılem hallottatok. Örülök,

hogy le is írtátok. Most pedig kérdezzetek!– Mi volt a Ródoszi Kolosszus? – tette fel az elsı kérdést Philippe.A lovag nyomban válaszolt:– Óriási férfi bronzszobra. Fején aranykorona ragyogott, kezében fáklyát tartott,

derekán roppant tükrök verték vissza a nap sugarait, messzire hirdetve a sziget dicsıségét. Ez a szobor volt az ókor egyik csodája a hét közül. Sajnos egy földrengés ledöntötte. A szobor roncsai sokáig hevertek a kikötı mellett. Az arab betörés idején egy szíriai kereskedı megvásárolta, és kilencszáz tevén szállította el. A bronzból pedig edényeket csináltak, így múlik el a világ dicsısége – fejezte be mosolyogva.

– Én a mai Nápolyról szeretnék hallani! – jelentkezett Félix.– Bizonyosan oda szeretnél-menni.– Ha a rend engedi, akkor az egyetemre – felelte a fiú.– Te nem vagy francia, de olasz sem – mondta Gérard lovag. – Az olasz másképpen

ejti a franciát.– Magyar vagyok, Gérard mester.– Kevés magyart ismertem életemben. Örülök, hogy most téged megismertelek.

Nápolyban a francia Anjou-családból származó Róbert király uralkodik. İ a harmadik Anjou Nápoly trónján, de nincsen fiúörököse, csak két kislány unokája. Az egyiket, ha jól emlékszem, Johannát, eljegyezte a magyar király fiával, Endre herceggel. Ez az Endre herceg is az Anjou-család sarja, mert Magyarországon is ık uralkodnak. Te ezt nem tudod? Azt mondtad, magyar vagy…

– Gyermek voltam, amikor elkerültem a hazámból – válaszolta Félix.Gérard lovag ekkor eszmélt. Derengett elıtte, hogy Miklós ırlovag magyar gyerekeket

mentett meg a haláltól.– Többet én sem tudok a magyarokról – válaszolta gyorsan, majd így folytatta: – A

nápolyi egyetemet, a Stúdiumot, még II. Frigyes császár alapította, de késıbb az egyetem a Domonkos-szerzetesrendé lett. Itt tanított az angyali doktor, Aquinói Tamás. Boldog lehetsz, fiam, ha majd itt tanulhatsz. Szívesen foglalkozom veled. Latinul tudsz?

– A legjobb latinista közöttünk – szólt közbe Luciano.– Akkor könnyő dolgod lesz, fiam. Mi is a neved? – kérdezte a tudós.– Félix vagyok, Gérard úr.

Húsvét ünnepén csönd honolt Ródoszon. Nem voltak lóversenyek, sem tornajátékok, és a lovagok sem tanították a jelölteket. A kikötıben sem rakodtak, és a sziget lakói sem dolgoztak.

Ketten ültek a parti sziklán. Alattuk lomha hullámok olvadtak egymásba, és hangos loccsanással verıdtek a sárgásfehér sziklákhoz. Rıt napfény reszketett a sötét ciprusfák koronáin. A sziget belsejébıl virágzó szılı illatát hozta a könnyő szellı.

Luciano mosolyogva válaszolta:– A Trinci grófok sokan vannak, Félix, és ezért szegények. Hatodik gyerek voltam a

családban, a legkisebb. Egyszer Johannita-lovagok utaztak át a városon. Atyám behívta és megvendégelte ıket. Megmondta nekik, éppen ott sündörögtem, hogy a hatodik gyerek vagyok. Dionisio lovag felnevetett. İ vezette a lovagokat.

– Szegény gróf vagy, Luigi! – kiáltott. – Legyen lovag a fiad! Mi gazdagok vagyunk.Luciano elhallgatott, és a tengert nézte.– Apám semmit sem mondott. Láttam, könnyes a szeme. Minek maradtam volna a

nyakán? Öt testvérem volt. Két leány. Hozomány kellett nekik. Lovag leszek, édesapám! – kiáltottam. Hát így történt – mondta, azután újra a tengert nézte.

Sokáig hallgattak. Északra néztek, amerrıl hatalmas velencei gálya közeledett, vitorlái fehéren, roppant sirályszárnyakként lebegtek a kék-arany párázatban.

– Hát te, Félix, hogy lettél lovagjelölt? – kérdezte Luciano váratlanul, kíváncsian.

– Nem olyan egyszerően, mint te – felelte kedvetlenül a fiú, és szomorú tekintete a tenger hullámain tétovázott. – Nekem nem is Félix a nevem…

– Hát hogyan hívnak? – kérdezte álmélkodva.– Fábiánnak! A lovagok adták a Félix nevet.– Miért? – kérdezte most már nagyon kíváncsian Luciano, és egész testével Félix felé

fordult.– Mindent el kellett felejtenem. A nevemet is, apámat, anyámat, és ahol éltem, a falut

is.– De hát miért? – faggatta most már az olasz csaknem konokul.– Nem tudom. Megmondanám. Titok! A lovagok, Miklós ırlovag és Jakab úr, a

magyarországi magiszter megtiltották. A testvéreimnek is más nevet adtak. Ismered ıket, apródok.

– Nem emlékszel semmire? – kérdezte Luciano izgatottan.– Emlékszem, de nem szabad emlékeznem.– Értem. Jó! Engedelmeskedel. De azért mégis emlékezel. Nem lehet nem emlékezni.

Ha gyerek voltál is. Anyádra! Apádra! A házra, ahol laktál. A falura vagy városra, ahol éltél. Az emberekre, akik ott laktak veletek. Az állatokra! A kutyátokra vagy a macskátokra! A fákra!

Luciano egészen nekihevült. Hevesen lélegzett, hajlott orrának húsos cimpái mozogtak, ahogyan idegesen szedte a levegıt.

– Emlékszem – szólalt meg Félix nagyon csendesen. – Most már tudom, faluban laktunk. Azóta megismertem, milyen a város. Az apámat úrnak szólították. Övé volt a falu, de több faluja lehetett, mert jöttek hozzá idegen parasztok, akik hajlongtak elıtte, mint itt a szolgálótestvérek egy-egy lovag elıtt, sıt még alázatosabban.

– Hogy hívták a faludat?– Palástnak. Kis patak folyt a határában. Sokszor játszottunk a patak partján együtt a

falusi gyerekekkel.– Az apádnak mi volt a neve?– Apának hívtuk, anyát pedig anyának. Neked azonban megmondom. Szeretlek, és

bízom benned, nem fogod elárulni senkinek sem.– Nyugodj meg! Nem fogom elárulni senkinek sem.– Palásthy Kopai volt a neve. Ma azt gondolom, a faluról kaphatta a nevét. El kellett

felejtenem az apám nevét. Szót fogadtam Miklós úrnak. Senki sem tudja, az öcséim sem, hiszen egészen kicsik voltak. Anyámra is emlékszem. Apám Sebének szólította. Anyám leánynevét talán sohasem tudtam. Ha hallottam is, azóta elfelejtettem.

– De hogyan kerültél a johannitákhoz? Ti nem lehetettek szegények… Bátyád sem volt. Leánytestvéred sem.

– Nem voltunk szegények. Ma már tudom, mert láttam, milyenek a szegények. Nekünk volt mindenünk. Nagy házban laktunk, hatalmas kert közepében. Sok gyümölcsfa volt benne. Voltak lovaink, teheneink meg sok-sok aprójószágunk. Bátyám, leánytestvérem nem volt, de apámnak több testvére lehetett. Ha eljöttek, leültek az asztalhoz, aztán beszélgettek, iszogattak. A pincénk tele volt borral, nagy hordók sötétlettek benne…

– De még mindig nem felelsz! Hogyan kerültetek a johannitákhoz? Te és a két kisebb testvéred? Ezt nem értem. Gazdagok voltatok. Nem kellett a szüleiteknek megválni tıletek.

– Nehéz errıl beszélnem… Meg nem is tudom egészen az igazat. Minden olyan érthetetlen és homályos.

– Próbáld elmondani! – biztatta az olasz fiú megcsöndesedve.– Jó – válaszolta Félix, de nem felelt mindjárt. Mintha küszködött volna önmagával

vagy a feltörı gonosz emlékekkel, amelyeket sohasem tudott megérteni.– Egyszer – kezdte akadozva – tavasz lehetett már, a gyümölcsfákon zöld almák,

szilvák látszottak. Akkor történt. Mi játszottunk az udvaron. Bevágtatott hozzánk Bató

bácsi, apa testvére. Leugrott a lóról, azután befutott a házba. Mi néztük, már fıképpen én, mert az öcskösök nem is figyeltek rá. Azon a napon jöttek elı elıször a Bodri kölykei, velük játszottak…

Elhallgatott megint. Látszott rajta, akkor sem értette, mi történt, most sem érti.– Hogy mit mondhatott a szüleimnek, nem tudom. Apa, anya kijött, és ránk

parancsolt, azonnal menjünk el Bató bácsival. Nem akartunk vele menni. Öcséim sajnálták otthagyni a kiskutyákat. Apa ekkor haragra lobbant. Még nem is láttam olyan dühösnek, mint akkor. Veréssel fenyegetett. Bató bácsi maga elé kapta a nyeregbe ülve a két öcsémet, akiket apa adott fel neki, engem pedig Péter nevő szolgánk ültetett maga elé a nyeregbe, és kivágtattunk nemcsak a házból, hanem a faluból is.

– Aztán mi történt? – sürgette Luciano.– Ez az, amit nem tudok. Többet nem láttuk a szüleinket. Bató bácsi házában sem

maradhattunk. Reggel fegyveresek fogták körül a házat, és elvittek bennünket. Este lett, mire egy nagy várba érkeztünk. Hármunkat bezártak egy sötét, büdös pincébe, ahol rothadt szalmán feküdtünk. Bató bácsi akkor már nem volt velünk. Éheztünk, szomjaztunk, sírtunk. Ma sem értem, mit akartak tılünk, hiszen kisgyerekek voltunk.

– Érthetetlen! – dünnyögte az olasz fiú is, és szeretettel nézett Félixre.– Az! Érthetetlen! De az is, ami ezután történt. Egyszer csak kinyílt a pinceajtó, és

elıször egy pap, majd a Johannita-lovagok léptek be. Kiszedtek bennünket a mocsokból, és kihurcoltak a várudvarra, mert olyan gyöngék voltunk, hogy menni sem bírtunk. A várudvaron sok nép tolongott. Miklós ırlovag parancsolt mindenkinek, annak a kövér asszonynak is, aki megmosdatott, felöltöztetett, de elıbb még megetetett minket. A lovagok ezután maguk elé ültettek mindhármunkat, és kivágtattak velünk a várból. Egy mérges embert is magukkal vittek fogolyként. Sok lovag volt Miklós úrral. A parasztok tolongtak a vár körül, és éljenezték a lovagokat. Néhány parasztot megismertem, ık a falunkból jöhettek a várhoz. A szüleinket azonban soha többé nem láttam…

– Aztán? – nógatta Luciano.– Aztán hosszú lovaglás után átkeltünk egy folyón, majd egy szép városba értünk,

amely egy másik óriás folyó, a Duna partján épült. Ez a város volt Esztergom, ahol a Johannita-lovagok rendháza és kórháza állt. Itt ismert meg bennünket Jakab magiszter, de legtöbbet Miklós úrral voltunk együtt. İ mondta, hogy ezentúl Félix a nevem, és sohasem szabad kérdezısködnöm a múltamról. Késıbb ı kelt velünk útra, és hosszú heteken át hozott szárazon és vízen Ródosz szigetére. Itt maradt velünk. Már útközben tanított, fıképpen latinra, és mindig biztatott, hogy tudós férfiú lehet belılem, a rend büszkesége. Hát, ez történt… Mást nem tudok elmondani. Érted-e a sorsunkat, Luciano?

– Nem értem, Félix vagy Fábián. Most még annyit sem, mint eddig. Az okot nem értem. Miért történt, ami történt?

– Az okot nem tudom. Nem tudom, mi történt. Talán valami rettenetes… Ezért titkolódzik Miklós úr.

– Majd elmondja egyszer, Fábián.– Ne hívj Fábiánnak! Nem szeretném, ha Miklós úr meghallaná. Én nem tudom, mit

tett értem és testvéreimért Miklós ırlovag, de valamilyen nagy dolgot cselekedett. Nem szeretném, ha megharagudna reám. İ mondta, hogy Félix a nevem.

– Ne félj! Hallgatok, mint a sír, és sohasem foglak Fábiánnak nevezni.

A vállára hulló kékesfekete haj még sőrő volt, de egyre több fehér szál tarkította, ívelt orra alatt, az ajka körül a kesernyés redı elmélyült, fekete szeme felett a szemöldök is ıszbe csavarodott, és megvastagodott. Alakja azonban Miklós ırlovagnak, vagy ahogy Ródoszon nevezték, Niccoló úrnak, még most is délceg volt, nem tudta meghajlítani a könyörtelen idı sem.

Annál vénebb volt már Vilmos nagymester. Arcán mély ráncok húzódtak, szeme enyvesen pislogott, csak a hangja maradt a régi, mélyen zengı, tiszta, mint a múltban.

– Ülj le, Niccoló! – mondta Miklós úrnak. – Megkaptam Jakab magiszter üzenetéi.

Szeretne még egyszer látni téged, mielıtt meghal. Nagyon öreg már.– Öreg, bizony öreg. Hetven körül lehet. Talán több is. Tíz éve legalább, hogy nem

láttam. Hazamegyek, nagymester. Megtettem, amit kértél. Félix a legtehetségesebb növendékünk, öccsei pedig már fegyverhordozók. Szeretném, ha Félixet, Lucianót és a francia Philippe-et lovaggá ütnéd! Philippe hajózni akar, de Félix és Luciano egyetemre való. Megszerezhetik mindketten a baccalaureatust is, akár Nápolyban, akár Salernóban.

– Menjenek Nápolyba! – döntött Vilmos nagymester. – Ott van a házunk, amelyben lakhatnak, és a házat is lovag gondozza, Bruno Castaldo, a feleségével, no meg a szolgáikkal. Nápolyi költségeiket fedezzük. A rendnek nem mindegy, ki lesz a fiatalok közül egyetemet végzett lovag.

– Ott a trónörökös magyar.– Egy Johannita-lovagot nem fenyegetheti semmiféle veszély Nápolyban. Tudom,

Károly király ítélete a számőzetés volt. Talán már Magyarországon sem emlékeznek arra, ami történt. Különben is a Palásthy fiacskáknak félniük csak Magyarországon kellett.

– Jól mondod, nagymester. Mi nem szegtük meg ígéretünket, a fiúkat a tenger egyik szigetére vittük.

– Így igaz! Emlékszem Jakab magiszter levelére.– Tehát lovaggá ütöd ıket? – kérdezte Miklós úr.– Készítsétek elı mind a hármat! Félix nincs még huszonegy éves, de ilyen esetben

kivételt tehetünk. Luciano és Philippe betöltötték huszonegyedik évüket, de jogom van felmentést adni.

– Ezt senki sem vonhatja kétségbe. A rend felett nem áll senki, fıképpen Ródosz szigetén. Csak a két tanúval lesz baj Félix esetében. Én vagyok az egyetlen tanú, aki nemesi származását, kiváló jellemét és erkölcsi magatartását igazolhatom.

– A másik tanú Jakab magiszter, aki írásban igazolta Félix nemesi származását. İrzöm a levelét évek óta.

– Errıl meg is feledkeztem.– A fiú vagyoni állapotától eltekintünk, ezt tesszük Lucianóval is. Egyébként Dionisio

és Alessandro Cirio lovagok igazolják Luciano grófi származását. Philippe származását Gérard és Amici lovagok fogják igazolni. Egyébiránt, ami azt illeti, Philippe-nek még vagyona is van.

– Van még valami kívánságod, Vilmos nagymester? – kérdezte Miklós lovag.– Van! Arra kérlek, ha megbetegednék, te végezd a szertartást. Ismered, ugye?– Ismerem. A jelölteknek elıször a vallás parancsainak kell eleget tenniük.

Katekizmus, böjtölés, gyónás és áldozás. Majd valamelyik pap elvégzi.– Kérd meg Vittorio Mosca rendtársunkat! İ igazán lelkiismeretes, kiváló lelkiatya.

Bizonyosan örömmel vállalja a fiúk elıkészítését. Aztán még valami… Legyen címerük! Ha Félix nem emlékszik atyja címerére, akkor ki kell találnunk egyet.

– Nem kell kitalálnunk. Én emlékszem. Többször voltam a szüleinél. Ezüstmedve volt a címerükön. Erre jól emlékszem, a tinktúrákra már kevésbé. Talán vörös mezıben állt az ezüstmedve. Azt hiszem, ennyi elég a címerfestınek.

– Jelmondat is kell! – mondta Vilmos úr.– Majd gondolkozom ezen is – felelte Miklós lovag, és búcsúzott a nagymestertıl. Az

ajtóban azonban hirtelen visszafordult, és így szólt: – Talán ez jó lesz: Audi, vide, sile: hallj, láss, hallgass!

Vasárnap már kora reggel ébredt a város. Mindenki a Palota tér felé igyekezett, ahol a lovaggá ütés szertartása végbemegy. A nagymesteri palota bejáratával szemben állt a rend védıszentjérıl elnevezett Szent János-templom, amelyben az ünnepi mise elkezdıdött. A misét Vittorio Mosca, az olasz származású paplovag celebrálta, aki a három lovagjelöltet a vallás parancsai szerint a nagy eseményre elıkészítette.

A három jelölt a mise közben áldozott, majd a mise végén a pap kivezette ıket a Palota térre, amelynek közepén széles emelvény állt, vörös szınyegekkel letakarva. Az

emelvény körül karosszékekben ültek az idısebb lovagok. Mögöttük néhány, ugyancsak szınyegekkel takart padon Ródosz város elıkelı polgárai foglaltak helyet, akiket a nagymester meghívott.

A három lovagjelölt lassan lépkedett Vittorio Mosca úr nyomában. A szertartás szabályai szerint páncélt viseltek, de sisak, kard és pajzs nem volt náluk. Felléptek az emelvényre, amelyen már ott álltak a lovagi tanúk, hogy tanúságot tegyenek származásukról, erkölcsi magatartásukról és vagyonukról.

Félix „mellett ott állt Miklós ırlovag és Angelo La Torre ırlovag, aki Jakab magiszter tanúskodó latin nyelvő levelét olvasta fel.

Ekkor lépett ki a palotából Vilmos nagymester. Lassan közeledett, két fiatal lovag támogatta. Ekkorra már mindhárom jelölt ott térdelt az emelvényen tanújaik között. A felavatást végzı nagymester sorra a térdeplık elé lépett. Jobb kezében ezüstösen csillogó, meztelen kard fénylett. Evvel a karddal érintette meg a jelölt fejét, vállát és arcát, miközben ezeket mondta:

– Isten és Mária tiszteletére tőrd el ezt az ütést, de többet egyet sem! Légy bátor, igaz és derék! Ne feledd, jobb lovagnak lenni, mint szolgának!

A közelben várakozó fegyverhordozók ezután az új lovagokhoz siettek, aszerint, melyik lovag alá rendelték ıket, és a lovag derekára övezték a kardot, fejére rakták a sisakot, lábára erısítették a sarkantyúkat, kezébe adták a címeres és jelmondatos pajzsot, majd térdet hajtottak a lovag elıtt, hangoztatva, hogy hő kísérıi lesznek.

A három új lovag boldogan állt az emelvényen. Arcuk ragyogott az örömtıl, hiszen hosszú évek tanulása, edzése, fegyverforgatása tette ıket a rend egyenrangú tagjaivá.

Félix nem tudta levenni tekintetét a pajzsáról. Ahogy az ezüstmedvét megpillantotta a vörös pajzsmezıben, mintha szíven ütötték volna. Sokszor látta ı ezt a medvét odahaza egy pajzsra festve, amely pajzs ott büszkélkedett a kardok, dárdák, íjak és tegezek között a legnagyobb szoba falán. Ebbe a szobába ık, gyerekek, soha be nem léphettek, csak beleshettek az ajtón vagy az ablakon.

Miklós úr nem szólt egy szót sem, csak megölelte neveltjét szeretettel. Félix várta, hogy mondjon valamit a pajzsról, de Miklós úr hallgatott…

A téren most már sokan tolongtak. A szolgálótestvérek az új lovagok lovait vezették elı. Ezután a provence-i, a spanyol, az olasz és az angol apródok sorakoztak, hogy részt vegyenek a városon átvonuló díszmenetben. A díszmenet nemsokára indult. Elöl lovagolt Félix Miklós úrral és Angelo La Torre ırlovaggal. Mögöttük a fegyverhordozók ugyancsak lóháton. Minden ló kantárját két-két apród tartotta, akik jobbról és balról lépkedtek a lovasok mellett.

Félixet Luciano, ıt pedig Philippe követte hasonló kísérettel. Amerre elhaladtak, kendıket lobogtattak, örvendezve kiáltoztak, jókívánságokkal árasztva el a díszes menetet. A templomokban megkondultak a harangok, és addig zúgtak, amíg a menet vissza nem tért a Palota térre.

IX.

A barát cellája a kastélynak abban a szárnyában sötétedett, amelyben Endre herceg szobái voltak. Ebben a zugban, eredetileg kamrának építették, silány bútorzat foglalt helyet: egy heverı, egy asztal, két szék, egy láda és egy imazsámoly. Róbert barát megérkezésétıl kezdve mindenkit elriasztott zordonságával. Rendszerint szürke, piszkos szırcsuhát viselt, mosolytalan arccal élt a vidám királyi udvarban, és mezítláb, nesztelenül tudott végigosonni a sötét folyosókon, gyakran felriasztva átkaival a szerelmeskedı udvaroncokat és udvarhölgyeket.

Az idı Nápolyban is elsuhant, és a kis Endre herceg is megnıtt. Hiába lett azonban nagy fiú, Róbert barát hatására kerülte a fényes udvari ünnepségeket, az irodalmi délutánokat, amelyeken Giovanni Boccaccio mester olvasta fel sikamlós tárgyú

elbeszéléseit, vagy Francesco Petrarca, koszorús költı a szonettjeit. A herceg legfeljebb a lovagi tornajátékokon és a vadászatokon vett részt.

Róbert minorita szerzetes viselkedése még azoknak a magyaroknak sem tetszett mindig, akiket Károly király hagyott Nápolyban Endre mellett. Károly király Salernóból származott nádorának a fia, Drugeth Miklós sem szerette a komor barátot.

– Ne haragudj, atyám, amiért ájtatosságodban megzavarlak! – lépett be hozzá az egyik tavaszi délelıtt, amikor a komor aszkéta szırcsuhájában térdelt az imazsámolyán.

– Mit óhajtasz, comes? – kérdezte mogorván Róbert, majd felemelkedett, és hellyel kínálta a nádor fiát.

– Nem szeretnek bennünket Nápolyban – kezdte a beszélgetést a fiatal comes.– Ez a világ legerkölcstelenebb városa, és ebben a városban található a legutálatosabb

királyi udvar! – dörrent a barát hangja. – Nem szerethetik ezek az Úristen szolgáját, sem azokat, akik jámbor és erkölcsös életet élnek.

– De te elfelejted, Róbert barát, hogy urunk, Endre herceg, Károly király akaratából ebben az erkölcstelen városban akar a tartomány királya és Róbert király unokájának, Johannának a férje lenni.

– Nem felejtem el, comes! De a király úr rám bízta a fia nevelését, és én nem akarom, hogy olyan életet éljen, mint az itteni kicsapongó udvaroncok, akiket az Úristen haragjában úgyis el fog pusztítani.

– Nem tudom, Róbert fráter, hogy az Úristen kiket fog elpusztítani. Azt azonban tudom, hogy Róbert király fényes udvartartást rendelt a kis Endrének. Csór Tamást kitüntette, több fınemest pedig Endre úr szolgálatára rendelt. A te hatásodra Endre, Calabria hercege, nyíltan kimutatta, hogy megveti a királytól mellérendelt udvaroncokat. Megveti az itteni szokásokat, annak ellenére, hogy itt akar majd élni és uralkodni. Te mégjövendı feleségétıl is távol akarod tartani Endre herceget, attól a Johannától, akit tudósok, költık, mővészek nevelnek, és ezért hívnak bennünket barbároknak, durva parasztoknak…

– Istentelen gonoszok, mint Boccaccio, aki parázna történeteivel megrontja a lelkeket! – kiáltotta dúltan a minorita.

– Ne feledd, barát, hogy Róbert király költıkirállyá koszorúzta Francesco Petrarcát, Colonna bíboros kegyeltjét, azt a Petrarcát, aki többnyire a pápai udvar vendége, és egész Itáliában nagyra becsülik. Költıkirály lett Rómában is.

– Én nem becsülöm a versfaragókat. Megzavarják a lelkek békéjét, és parázna vágyakat sugallnak.

– Te nem becsülöd, de Nápoly királya becsüli ıket, éppen úgy, ahogy a régi latin írókat és költıket. A király is velük neveli unokáját, Johannát, aki, valljuk be, nemsokára érett nı lesz, és tudásban magasan Endre felett áll. Még nem volt meg az esküvı, és Endre nincs megkoronázva. Mit gondolsz, fráter, mi lesz, ha Róbert királyt magához szólítja az Úristen? Mondják, az avignoni új pápa, VI. Kelemen ellenzi Endre megkoronázását. Róbert király pedig öreg és beteges.

– Minden az Úristentıl függ! – kiáltotta a barát, és a dühtıl eltorzult az arca. – De Boccaccio és Petrarca…

Nem fejezte be…– Tudod-e, minek nevezett Petrarca az udvar elıtt? – kérdezte a comes most már

keserő haraggal.– Minek? – kérdezte Róbert fráter, és nagyra nyitotta véreres, szürke szemét.– Csúf sündisznónak! – harsogta a comes, és felugrott a rozoga székrıl.A nagydarab, sovány ember szigorú száját csak mozgatni tudta, de hang nem hagyta el

a torkát. Róbert barát hangtalanul szórta átkait Petrarcára, de Drugeth comesre is.

*

A kora ıszi napsütést megszőrték az ablak máriaüvegei, a fény tompa foltokban derengett

a kis fogadóterem kıpadlóján. A tenger felett kékarany köd lebegett. A terem falain toszkán mesterek képei látszottak: az elhunyt tarantói herceg, Fülöp úr ízlésérıl és gazdagságáról tanúskodtak. Az özvegy, Valois Katalin, a címzetes konstantinápolyi császárnı, a három tarantói herceg anyja, faragott karosszékében ült. Fekete szemének hideg pillantása rámeredt udvarhölgyére, Statiliára, aki földig hajolva jelentette:

– Felséges asszony, a grófné, Cannabis Filippa megérkezett. Kísérıit az udvaron hagytam.

– Jól tetted. Egyedül jöjjön hozzám!A leány hajlongva távozott.Katalin, a francia király nıvére, még nem volt öregasszony. Sovány testén

levendulakék ruhát viselt. Nem született szépnek, még sántított is egy kicsit, de azért ki tudta választani a férfiakat céljai elérése végett.

– Ülj le, Filippa! – válaszolta a grófné köszönésére. A hangja szárazon rezzent, mint a szomjas embereké. Fekete szemébıl sötét szenvedély sugárzott. Arcán gúnyos kifejezés ült. Egymásra néztek. Donna Filippa arcán is megjelentek a gúnyos vonások. Felnevettek. A két gonosz asszony megértette egymást.

– Róbert hogy van? – kérdezte Filippa kíváncsian.– Nincs jól – felelte Valois Katalin. – Nagyon gyenge, és idınként furcsákat beszél.

Johanna elárulta, hogy a nagyapjának néha kihagy az emlékezete.– Ez jó nekünk! – kiáltotta Filippa felélénkülve. – Mennyire haladtál? Mi van a

barbárral? A férjjelölttel?– Johanna már nem nagyon állhatja. Éretlen és mőveletlen fajankónak tartja, de nem

szegülhet szembe a nagyapjával, sem a hatalmas magyar királlyal, Caroberto úrral. Semmire sem szabad erıszakolnunk! Sem Róbert király urat, sem pedig az unokáját, Johannát.

– Arra vigyázok!– Tudod, mit gondoltam? – kérdezte a tarantói hercegnı, és mosolygott, elfojtva a

belsejében lapuló farkasdühöt.– Ha megmondod – felelte Filippa minden tisztelet nélkül.– Azt mondtad, Róbert király beteg. Az emlékezete sem jó. Öreg is. Régen ül Nápoly

trónján. Rá kell beszélni Johannát…– Mire? – kérdezte Filippa mohón.– Arra, hogy Róbert király változtassa meg a végrendeletét. Ezt csak Johanna tudja

elérni a királynál. Fel kell piszkálnia az öreg hiúságát! Ha Endre, a calabriai herceg lesz az utóda, könnyen kerülhet Nápoly a barbár magyarok kezére. Vége lesz a fényes udvari életnek. Kinek kell akkor költészet, festészet, szobrászat? Róbert király helyett a magyar Róbert barát lesz az úr a mi napos, fényes Nápolyunkban. Ilyeneket mondjon Johanna a királynak!

– Mi legyen az új végrendeletben? – kérdezte Filippa.– Johanna legyen az örökös, nem pedig Endre! Johanna legyen a király, Endre csak a

férje, ameddig él! – kiáltotta Valois Katalin, és arcán megsötétedett az árnyék.– Értem! – felelte Filippa. – Ha pedig már nem él…– Hallgass! – intett a hercegnı. – Vedd rá Johannát, úgy, ahogy mondtam! Aztán ne

hagyd unatkozni! A barbár mellett úgyis csak unatkozni fog. Johanna gyönyörő, szerelemre termett, igazi nápolyi asszony lesz. A barbár még kölyök. Más, igazi férfi kell Johannának!

– Inkább a te fiad! Róbert vagy Lajos – hízelgett vigyorogva a grófné.– Ez a jövı titka, Filippa – válaszolta Katalin, de nem ellenkezett. Tudta, ha Endre

valahogyan eltőnik, akkor az ı Róbert vagy Lajos fia lehet Johanna férje. Aki pedig a férje lesz, az ül Nápoly trónjára. – Mit tudsz Ágnesrıl? – kérdezte váratlanul.

Filippa vállat vont.– Neki is három fia van. Gondolom, ı is szeretné valamelyik fiát, talán Károlyt,

Nápoly trónján látni.

– Mit csinált eddig? – faggatta Katalin.– Nem tudom. Johannával is, Máriával is szokott beszélgetni. Nem többet, mint mások

– tett hozzá mosolyogva. – Egyet azonban bizonyosan tudok. Talleyrand-Périgor Ágnes, adurazzói hercegek anyja sem szereti a magyarokat.

– Mégis veszélyes ellenfél.– Miért?– Mert a bátyja, Elias Talleyrand bíboros, nagyon kedvelt személy Avignonban, a

pápa udvarában.

Az 1342. esztendı áprilisában meghalt XII. Benedek pápa, aki XXIII. János utódaként nyolc esztendeig ült a pápai trónon. Az újonnan megválasztott egyházfı, VI. Kelemen, a francia Beaufort grófok nemzetségébıl származott, és Roger Péter néven Benedek-rendi szerzetes volt.

Párizsban híres szónoknak ismerték. Késıbb bíboros lett. Pápaként rossz viszonyba került a magyar királyi udvarral, fıképpen azért, mert a cselszövı Talleyrand bíboros és a francia királyi udvar hatása alá került. Megválasztása után azonban 1342. május 21-én keltezett levelében még ilyen barátságos hangon írt Károly királynak, aki már súlyos betegen feküdt Visegrádon.

„Tudomásod van arról, szeretett fiunk, hogy szerényebb állásunkban, a többi király és fejedelem között személyed és országod iránt mindig a kiváló szeretet érzéseit tápláltuk, és ezentúl irántad, mint az egyház lelki karja iránt, a szeretet teljességét folytatni és gyarapítani, néked és alattvalóidnak a béke és jólét elınyeit szorgos gondossággal biztosítani kívánjuk.”

Az új pápa Róbert királyt is üdvözölte.A testırség vezetıje, a Nápolyban korábban hadnagyként megismert Alfréd de

Gramont jelent meg a királyi udvarban, s átadta a pápa levelét, amelyben gyógyulást kívánva az új pápa áldását küldte Nápoly urának.

Róbert király jobban lett. Paolo szerzetes szerint a pápa áldásától, más udvari emberek azonban a király élniakarásával és tett vágyával magyarázták gyógyulását.

Nápoly királya nyomban elhatározta, hogy most már nyélbe üti Endre calabriai herceg és Johanna házasságát. A tervet kancellárjával, Paolóval beszélte meg elıször.

– Magam is helyeslem, király úr! – mondta a szerzetes, mert úgy vélte, a fiatalok közé éket verı cselszövık a házasság megkötése után hoppon maradnak. Paolo tudott Filippa áskálódásáról, és hallott a két hercegnı, Katalin és Ágnes terveirıl, ezért helyeselte a király szándékát. Róbert király betegágyából felkelve kedvelt kancelláriájában tevékenykedett.

– Az esküvıt fényes ünnepségek fogják megelızni – kezdte a király felsorolni terveit. – Lovaggá fogom ütni nemcsak Endre herceget, hanem Szicília, Provence és Piemont nemes ifjait is, azokat, akik ezt a tisztességet megérdemlik. Rád is nagy feladat vár, Paolo.

– Mit kell tennem?– Felhívást fogalmazol a tartományok kormányzóihoz, fınemeseihez, és ebben hírül

adod, hogy Endre úrnak, calabriai és salernói hercegnek, örökösömnek lovaggá avatásával egy idıben avattassanak fel a nemes ifjak is. Díszfelvonulás, lovagi torna, költıi verseny elızze meg Nápolyban ezt a nagy ünnepet! Minderre idı kell, ezért az ünnepségeket a következı év elejére tervezem. Meghívót küldünk Itália más tartományaiba is, hadd lássa ország-világ az Anjou-ház újabb felemelkedésének kezdetét! Megkérjük Nápoly érsekét és országom papjait, tartsanak könyörgı istentiszteleteket értem, hogy megérhessem az ünnepséget, és lovaggá tudjam ütni a fiatalokat.

– Uram, minden úgy lesz, ahogy kívánod…

A haja megmaradt arany szıkének, s úgy csillogott, mint kisgyermek korában. Most is a válláig ért ez a lengyel haj, olyan hamvas fénnyel szıkéllett, mint az anyjának, Piast

Erzsébetnek a hajkoronája. Arcvonásai inkább emlékeztettek apjáéra, Károly Róbert királyéra, fıképpen keskeny, vékony vonalú ajka és kissé hajlott orra látszott Anjou-örökségnek. Endre herceg arcán döbbenet ült. Hatalmas karosszékében egészen elıregörnyedt, ahogyan a nádorfi, Drugeth Miklós szemébe nézett.

– Mire Visegrádra értem, atyád, Károly úr már halott volt. Nem beszélhettem vele sem az itteni cselszövényekrıl, sem pedig papi nevelıd, Róbert fráter túlzásairól.

– Mikor halt meg? – kérdezte Endre herceg suttogva, mintha az üres szobában is félt volna hangosan megszólalni.

– Ez év, tehát az 1342. esztendı július havának 16. napján, szerdán, ötvennégy éves korában. Az orvosok szerint a köszvény végzett vele, amely egész életében kínozta.

– Láttad ıt halva, Miklós úr? Én már nehezen tudok rá emlékezni. Kisfiú voltam, amikor idehoztatok. Csaknem tíz éve…

– Láttam még Visegrád városának plébániatemplomában, ahol elıször ravatalozták fel, amikor a Duna-parti palotából odavitték.

– Milyen volt? – faggatta Endre kínlódva, elkeseredve.– Az arca egészen kisimult, csak az arccsontja alatt, a szája sarkáig húzódó, régi, ferde

ránc maradt meg élesen. Mondták, az orvos mellette ült haláláig. A meleg nem ártott meg a testének, mert balzsamot tettek a koporsójába. Még a palotában hosszú skarlát ruhába öltöztették, saruira aranysarkantyút húztak, fejére házi koronát tettek. A gyászmise közben beszentelték az egyházi szertartás szerint. Másnap dereglyére rakták, és Budára vitték.

– Odakísérted? – hangzott a herceg halk kérdése.– Magam is az egyik kísérı naszádon tartózkodtam, a visegrádi gyászoló fıurak egyik

csoportjában, Tót Lırinc fı zászlótartó társaságában. Budán, a Duna-parton az egész város fogadta a halott királyt. A templomokban zúgtak a harangok, egészen addig, amíg a Nagyboldogasszony-templomban fel nem ravatalozták, ahol éjjelnappal zsolozsmáztak a budai papok.

– Innen hová vitték? – kérdezte Endre.– A harmadik napon indult el a menet Székesfejérvár felé. A menet élén három fıúr

haladt, a király lovain ültek, a király ruháit viselték. Egyik ıfelsége bajvívóköntösét, a másik lándzsavetı-öltözékét, a harmadik pedig hadimezét viselte. İsi szokás szerint történt minden. A király ruháin hímzés, sujtás díszlett, drágakı és gyöngy ragyogott. A lószerszámok aranyozott ezüstbıl készültek.

– Hogyan vitték a koporsót? – faggatta tovább a herceg.– A nyitott koporsót az Anjouk koronás struccával és a könnyeket jelképezı két

ezüstcsimbókkal feldíszített kocsira rakták, így indultak Székesfejérvárra.– Te hogyan mentél?– Lóháton, miként a fıurak. Akkor már az esztergomi érsek is velünk volt. A város

közelében temérdek sokaság várta halott urát. Sokan a koporsó láttán sírva fakadtak. A ravatalt a fıtemplomban állították fel, a papok aztán mellette virrasztottak. Már hajnalbanelkezdték az engesztelı szentmisék sorát: többet is mondtak a papok. A három lovas fıúr pedig a templom fıkapuja elıtt állt ırt. Ebben a társaskáptalani székesegyházban nyugosznak Szent István és Imre herceg tetemei, és ide temették atyádat is, a fıoltár mellé, királyi díszben, ahogyan szokás. A temetés elıtt a ravatalnál keresztapád, Telegdi Csanád érsek úr mondott gyászbeszédet. Édesanyád parancsára pedig megajándékozták az egyházat. A papok megkapták a három paripát, a díszes halotti hintót és sok-sok aranyat. Ezután következett az exequialis.

– Az micsoda? – kérdezte a herceg.– Ez a temetési gyásznap. A király halálának harmincadik napja elıtt a királyi

udvarban összegyőltek a velünk jó viszonyban lévı országok uralkodói. Augusztus 14-én nemcsak az udvarban, hanem az egész országban, legfényesebben Fejérvárott és Visegrádon ülték meg e napot.

– Kik jöttek el?

– Kázmér lengyel király, Károly morva ırgróf és a királyi udvarok küldöttei. Ez alkalomból epitáfium, azaz verses sírvers is készült.

– Mi van a bátyámmal, Lajossal?– Már július 21-én a keresztapád, Telegdi Csanád esztergomi érsek, fényes püspöki

segédlettel Székesfejérvárott sietve meg is koronázta. Bátyád onnan Nagyváradra ment, László király sírjához, mert a szent királyt választotta mintaképül, engem pedig visszaküldött ide Nápolyba, hogy téged értesítselek atyád haláláról, és a gyászhírt tudtára adjam a nápolyi udvarnak is.

– Miért kellett olyan sürgısen megkoronázni Lajost?– Mert egy király akkor ül biztosan a trónján, ha már megkoronázták.– Akkor én… akkor én nem ülök majd biztosan Nápoly trónján, ha…– Egyelıre nem ülhetsz, herceg úr! – vágott közbe Miklós.– Mit tanácsolsz?– Barátkozz meg az itteni szokásokkal, és minél kevesebbet hallgass Róbert barátra! –

tanácsolta nyomatékkal Drugeth Miklós.

X.

Szeptember végén Nápolyban még tüzelt a nyár, de a várkápolna gótikus ablakszemein kevés napfény tudott belopakodni; a Castel Nuovo kıtömegében úgy bújt meg a kápolna, hogy a rézsútos délutáni sugarak csaknem teljesen beleütköztek a bástyafalakba.

A kápolna félhomályában, amelyet alig törtek meg a sápadt gyertyalángok, lassan csoszogott a sekrestye felé az öreg plébános, Alberto Napolitano. Észre sem vette azt a fiatal leányt, akinek sötétszıke hajzuhataga a vállára omlott, és a bal oldali oltár elıtt térdelve imádkozott. A plébános nem látta a nı ragyogó szépségét, csillogó, kék szemét, szétnyíló ajakát, ahogyan babonás hittel suttogja a Mária-képre nézve a saját szavaiból szıtt imádság szövegét:

– Ó, madonna! Segíts rajtam! Adj erıt, hogy meggyızzem a nagyapámat! Hogy megtegye…

A pap eltőnt a sekrestyében, nem látta a leányt, ı pedig nem törıdött a vénemberrel, talán nem is hallotta puha papucsának csosszanását a szınyegen, annyira elmerült könyörgésében.

A térdelı leányalak szépsége csodálatosan hatott a sárgán reszketı gyertyafényben; a finoman metszett arcéi nemes vonallal ívelt, a száj lágyan nyílt, de ragyogott ezen az arcon okosság és erély is, a parancsolásra termett emberek tulajdonsága.

A kápolnában a vastag falak mindig hővösséget árasztottak. A leány finom, hosszú keze fázósan húzta össze vállán a selyemkendıt, majd széles mozdulattal keresztet vetett, és olyan pillantással nézett a Mária-képre, mintha az édesanyjától búcsúzott volna.

Johanna sietve hagyta ott a kápolna félhomályát. İ volt az egyetlen, aki Róbert király kancelláriájába bejelentés nélkül és mindig beléphetett, még reggel is, amikor a király a Castel Nuovo magas tornyából gyönyörködött az öböl ultramarinkék vizében.

Omár mélyen meghajolt Johanna elıtt, és tele szájjal vigyorgott. Valamit motyogott is,talán arabul bókolt, Johanna nem értette, de szokása szerint kedvesen intett a vén szolgának, mire az a boldogságtól topogni kezdett örömében.

Róbert király most már nem hordott szürke köntöst. Unokái növekedésével ı is színesebb ruhákat öltött. A múló idı lassan-lassan begyógyította a fia elvesztése okozta sebet. Betegsége óta még öregebbnek látszott. İsz haja még jobban megritkult, csak néhány szál búslakodott a feje tetején. Szeme is megromlott, öregesen pislogott, és csak az egész nagy betőkkel írt szöveget tudta elolvasni.

Johannának mindig örült. Jóformán csak ıt szerette, és a leány értett is hozzá, hogy az öregembert egészen magához bilincselje. Órák hosszat mellette maradt, még a betegágyánál is, és felolvasott a magatehetetlen öregnek a régi vagy az új írók mőveibıl.

Az okos és gyors felfogású Johanna az évek során sok mindent megjegyzett, amire a nagyapja tanította. Nemcsak latinul beszélt és írt, hanem az olaszon kívül franciául is, sıt Róbert kedvéért megtanulta vılegénye, Endre herceg nyelvét is, ha nem is olyan jól, mint a latint vagy a franciát.

Megcsókolta a király jobb és bal orcáját, majd reszketı kezét is. Kopasz fejét simogatta, aztán kérésére énekelni kezdett. Szép, lágy hangján azt a kék tengerrıl szóló dalt dalolta, amelyet Róbert király fiatalkorában az egész városban énekeltek. De elénekelte a brezza di mare, a tengeri szél langyosságáról szóló nápolyi dalt is, amelynek mindig örülnek a nápolyiak, mert ha ez a szél besuhan a városba, mindig megszelídíti a téli hideget.

Ezen a délutánon azonban nem kellett Johannának énekelnie. Hamar a magyarokra fordította a szót. Drugeth Miklós még egy hete sem érkezett vissza a városba, és jövetele egyben búcsúja is volt, mert a fiatal Lajos király tartott igényt szolgálataira, ezért örömmel sietett vissza Magyarországba. Elmondta Johanna, miképpen fogadták Károly király halálának hírét, majd azt hazudta, igen ügyesen beszıve a halálhírbe, hogy Endre herceg környezetében a nápolyi királyság magyar kézre kerülésérıl beszélnek.

A vénember megrémült. Johanna sunyi nézéssel örvendezve vette észre nagyapja riadalmát.

– Imádkoztam érted a kápolnában, nagyatyám. Kértem a Szőzanyát, tartson meg még sokáig!

– Errıl nem volt szó köztem és Károly öcsém között – motyogta Róbert király öreges makogással, unokája hazugságán rágódva. Maga elé nézett sokáig, mozgott a szája, mintha beszélne, de csak hangtalanul morzsolta a szavakat.

– Én persze mindebbıl egy szót sem hiszek el! – csevegett élénken Johanna. – Endre gyámoltalan, kedves fiúcska, olyan szép a szıke fejével, mint egy kis angyal. Igaz-e, nagyapa? – kérdezte ravaszul. Érezte, ennyi elég is kezdetnek, hiszen az öreg ember lassan fogja fel a hallottakat, majd magányában töpreng, gyötrıdik, talán még a kancellárral vagy valamelyik fıemberével is megtárgyalja a hamis ; hírt, azután végképpen elhiszi.

– Ugye, van végrendeleted, nagyapám? – kérdezte még álnokul, azután minden jót kívánva újból összecsókolta Nápoly királyát, és gyorsan távozott.

A vénség pedig reszketni kezdett izgalmában, és nagyot húzott a Vezúv lejtıjén termett szılı levébıl, a Krisztus könnyei nevezető borból.

A Vezúv tetején hó fehérlett, de a városban még mindig tőzött a nap. A narancsligetes, olajfaerdıs, déli tájon, amikor a napóra delet mutatott, csaknem hıség lebegett a városban, estére azonban mindig lehőlt a levegı, éjjel pedig hallani lehetett a tenger zúgását és a hullámok csapkodását, de az északnyugati szél, a brezza di mare nem engedte, hogy a hideg hatalmába kerítse a vérbı és dalos kedvő emberek városát, Nápolyt.

A beteg király nem szerette a telet. Róbert úr betegsége már decemberben kiújult. Fázott. Fehér arca áttüzesedett a láztól, de sohasem, panaszkodott. Januárban fagyott a városban, és a hideg ellen parazsat vittek az aggastyán szobájába. A király orvosa senkit nem engedett a beteg ágyához, csak Sancia királynét és unokáit. Egyik délben enyhült a királyban a szorongásos, vad félelem. Az ablakot is ki lehetett nyitni. Langyos és illatos szél osont be, és a tenger sós leheletét hintette széjjel. A királyné, Sancia, halkan imát mormolt. Róbert ekkor felült az ágyon, és megszólalt tisztán, érthetıen.

– Sancia, figyelj rám! Nem érem meg a húsvétot. Nem tudom Endrét és a nemes ifjakat lovaggá ütni.

– Ne beszélj így! Isten megsegít.– Már nem fog megsegíteni. Érzem, Sancia! Azt akarom, hogy még ma vagy holnap

legyen meg Johanna és Endre házassága. Megesküdtünk mindnyájan. Károly halott, de én még élek. Félek a hercegnıktıl meg attól a szörnyő Filippától. Nem tehetek ellenük

semmit. Johannát talán megvédi a házasság. Károly erıs volt, fia, Lajos még fiatal, de tıle is félek. Beszélik, a magyarok meg akarják szerezni Nápolyt.

– Ki mondta? Ez nem lehet igaz. Visegrád nagyon messze van. Én jobban félek a testvéreid feleségeitıl. Az orvos is fél. Téged is félt. A szakácsnak meg kell kóstolnia az ételt, mielıtt behozza. Az orvos Filippától fél…

Róbert megrázkódott Cataniai Filippa nevének hallatára.– Gonosz asszony! – suttogta a beteg. – Az esküvıt intézd el az érsekkel. Jöjjön

titokban! Mondjátok, hogy én kérettem… De nem! Még jobb, ha a szertartást a várkápolnában az öreg Alberto végzi.

– Tehát ne küldjék az érsekért?– Ne küldj, Sancia! Még megneszelik a hercegnık. Beteg vagyok! – nyögött fel. – Te

légy ott, meg néhány fıemberem! Más senki. Meg a magyarok! A dühös barát! Tıle félnek.

– Mikor menjek? – kérdezte a királyné.– Most! Ne késlekedj! De küldd be Paolót!Amikor a kancellár megérkezett, a király így szólt:– Paolo, készülj! Új végrendeletet csinálok.– Új testamentumot? – kérdezte a kancellár hüledezve.– Jól hallottad – felelte Róbert király kedvetlenül; Paolo nem szólt többet, hanem

írószerszámaiért ment, és szó nélkül várta a király parancsát.Az öregember reszketı hangon szólalt meg:– Csak a lényeget mondom, majd te formába öntöd, ahogy szokás. Utódom Johanna!

Ha ı utód nélkül halna meg, a trónt a húga, Mária örökli. Johanna esküvıje Endrével ma vagy holnap lesz. Mária férje legyen Lajos magyar király. Ha ı nem veheti el, vegye el a francia király egyik fia! Johanna és Endre csak huszonöt éves koruktól gyakorolhatják a hatalmat, addig Sancia királyné és az országtanács kormányozzon! Olvasd el, mit fogsz írni…

Paolo elolvasta. Róbert király helyeslıen bólogatott. A kancellár hamarosan elkészült a végrendelettel. Nem volt ínyére ennek a tartalma, de megszokta, hogy ne bírálja urát, most még tanácsot sem adott. A király meghallgatta az elkészült végrendeletet, majd ráütötte pecsétjét.

Másnap, 1343. január 19-én meghalt. Már ravatalon feküdt, halálát azonban eltitkolták, hogy Johanna és Endre esküvıje megtörténjék. Meg is történt, ugyancsak titokban.

XI.

Két öccse áhítattal nézte Félixet, aki fekete köpenyén a nyolcszöglető fehér keresztet viselte. Megölelte a nagyobbikat, Gézát (Ródoszon Miklós volt a neve), és a kisebbet, Álmost, aki a szigeten Jakab magiszter nevét viselte.

– A nagymester csakugyan fogadott, hogy elbúcsúzzék tıled? – kérdezte Miklós, Vittorio Mosca fegyverhordozója.

– Ha rendesen viselkedtek, és egyszer útra keltek innen, benneteket is fogad majd a nagymester, akár Vilmos úr, ha él még, akár az utódja – felelte Félix.

– Szeretném, ha veled maradhatnék, bátyám – csengett Álmos, és kisfiúsan hozzábújt.– Mennem kell, öcsém – mondta Félix. – Angelo La Torre lovag úr fog szeretni téged,

ahogyan én szerettelek – vigasztalta.– Nem hiszem – rázta a fejét Jakab. – Angelo úr kedvel. Nem mondhatom, hogy nem

kedvel, de mégsem a testvérem!A beszélgetés abbamaradt, mert megjelent a hazakészülı Miklós úr.– Nápolyba megyünk! – mondta a két kisebb fiúnak. – Beszéltem Vittorio és Angelo

lovagokkal, megengedték, hogy a kikötıbe kísérjetek bennünket. Luciano már elırement

a szolgákkal, no meg Philippe lovaggal.A nagy, fekete gálya, a Lindosz, már a kikötıben horgonyzott. Kapitánya a Messinai-

szoroson át egyenesen Nápoly kikötıjébe akart eljutni. Elsısorban az Itáliába igyekvı Johannita-lovagokat szállította, az ottani kórházak orvosait, ápolóit, de más utasok is utaztak rajta Itália államai felé. Néhány zarándok Rómába akart eljutni, hogy megtekinthesse a templomokat és a szentek sírjait.

A búcsúzkodás sokáig tartott. Félix és testvérei arra is gondoltak, hogy megtörténhetik, többé nem látják egymást.

Miklós lovag a kikötıt nézte, a különféle gályákat, amelyek érkeztek és indultak, majd a tenger hátán fehér és piros vitorlákkal lebegtek a messzeségben, mintha roppant madárszárnyak vitték volna ıket. Tisztán érezte, hogy soha többé nem fogja látni ezt a szigetet; hiszen sohasem látta volna, ha Zách Felicián nem követ el merényletet Károly király ellen.

Félix is búcsúzott a szigettıl. Most, a búcsú pillanatában, meghatottságot érzett. Megszerette a Johannita-kolostorvárost, a falakkal övezett óvárost, amelynek kövei a múlt ködébe veszı ókori világot idézték. İ mindent megtanult, amit a szigetrıl tudni lehetett. Héliosz napistentıl kezdve a görög és római világon át, Július Caesartól Szent Pál térítéséig és a saját koráig. Tudta, ez a sziget menedéket nyújtott mindhármuknak, csak azt nem sejtette, mi elıl kellett elfutniuk Palásttól, Lévától Esztergomon keresztül Manfredoniáig, majd Krétától Ródoszig.

– Jó volt itt! – sóhajtotta, amikor már a gályáról integettek a parton maradottaknak.– Lovag lettél, Félix. Rendünk katonája. Remélem, leszel még borostyánkoszorús

baccalaureatus, és a nápolyi egyetemrıl eljutsz majd még talán Párizsba is, miként az angyali doktor, Aquinói Tamás.

– Nem tudom, Miklós, hová jutok – válaszolta Félix, és a szemében kétkedı fény villant, ajka körül hitetlenkedı mosoly játszadozott.

Miklós ırlovag megértette, és nem válaszolt, mert nem akart a múltról beszélni. Nem akarta a kivégzett szülık elmosódott képét az emlékezés szavaival megvilágítani. Azt hitte, Félixben is meghalt a múlt, mint öccseiben, akik jóformán alig emlékeztek valamire. Félix azonban emlékezett…

1343-at írtak. A késı tavaszi nap szikrázó ragyogásában a gályáról látszott igazán a hatalmas karéj ú Golfo di Napoli, a Nápolyi-öböl, amelynek peremén magasodtak a kastély bástyái és a házak. A három lovag szótlanul bámulta az öböl kék vizét, a messzebb magasodó Vezúv két ormát, a part pálmafáit, és mögöttük a dombokat, hegyeket.

Partra szálltak. Bruno Castaldo mélyen meghajolt elıttük, persze inkább Miklós úr elıtt. Kurta termető, tömzsi úr volt a tengerparti Johannita-ház gondozója.

– Köszöntelek benneteket, testvérek! Én is lovag vagyok, de sokkal könnyebben járok-kelek a városban fegyveres nápolyi nemesként, mint lovagként, annál is inkább, mivel nápolyi nemes is vagyok. Az ıseim is itt éltek.İk is bemutatkoztak. Miklós úr átadta a nagymester levelét Castaldónak.– Testvérem, Miklós úr, addig vagy a ház vendége, ameddig parancsolod. Ha menni

akarsz, lovat kapsz és szolgákat, akik Manfredoniába kísérnek. Onnan bizonyosan indul hajó Magyarország felé.

Castaldo úr intett a pálmafának támaszkodó legénynek.– Hozd a lovakat, Parmeno! – kiáltotta a szolgának, mire a hosszú legény

nekiiramodott a parton.Dél felé járt. A nap sugarai szinte lángba borították a parti házak kiszikkadt falait. A

kertek felıl lengedezı szellı balzsamos illatot terített szét az egész tájon.– Félix és Luciano, úgy éltek majd a házunkban, ahogyan a legelıkelıbb nápolyi

úrfiak. Ez a nagymester parancsa. Az egyetemen nem kell viselnetek a rend ruháját, de ha

akarjátok, viselhetitek. Figyelmeztetlek benneteket arra, hogy ez a város gyógyíthatatlan betegségben szenved. Itt korán kell hazatérni.

– Miért? – csodálkozott Félix.– Mert ha leszáll a sötétség, olyan veszedelmes az utcákon járni, mint egy vadonban,

amelyben rablók tanyáznak. Az utakat ugyanis fegyveres nemes fícsúrok tartják megszállva, garázdálkodnak, nem törıdve a város vezetıinek szigorával. Nappal pedig gladiátori játékokat rendeznek, és miként hajdan a cirkuszban, ezeken a játékokon is vér folyik.

– Nem túlzol, Castaldo testvér? – kérdezte mosolyogva Luciano.A Johanhita-ház gondnoka csak ennyit mondott:– Luciano testvér, jogod van kételkedni a szavaimban. Nem szeretném azonban, ha

keserő tapasztalatokat szereznél. Én szeretem a városomat, de jobban szeretném, ha kevesebb rossz lenne falai között.

Megjött Parmeno a lovakkal, és megindultak a parti úton a Johannita-ház felé.A ház beillett kisebb kastélynak, az országúttói kissé távolabb, egy dombon

emelkedett. Fák és bokrok övezték tágas udvarát is. Oszlopos csarnokok, két nagy terem, több szépen berendezett szoba volt a házban. Az udvaron friss viző kút szolgálta a lakók kényelmét, a pincében tele hordók várakoztak, az udvart virágok, babér- és olajfák díszítették. Amikor megérkeztek, az elıfutó szolgák elvezették a lovakat. A szolgáknak feleségük is volt, ık a konyhából kíváncsiskodtak.

– Itthon vagyunk! – kiáltotta Bruno Castaldo, és betessékelte az érkezıket.Hajnali, könnyő esı öntözte meg a zsályákat, a fagyalbokrokat és a magnóliák kövér

leveleit. A keleti égbolt világosodott, és derős kéken fénylett a tenger. A félarcú, fehér hold sietve menekült tova az égi ködök közé.

Miklós lovag búcsúzott Félixtıl. A szolgák és a kísérık már a ház elıtt járatták a lovakat.

– Úgy szeretlek, Félix, mintha az apád lennék. Most már bevallom, értetek tettem, amit tettem. De nem, nem bántam meg. Ródoszon is csak a kötelességemet teljesítettem.

– Miért kellett ezt tenned, Miklós? – faggatta a fiatal lovag. – Élhettél volna jobban. Nem kellett volna velünk tartanod. Te mégis ezt tetted. Miért?

– Ezt parancsolta a becsület, Félix.– Most sem árulod el a titkunkat?– Nem, mert megfogadtam, hogy megırzım. Talán neked is jobb így, ha nem tudsz

semmit. Öcséid semmire sem emlékeznek.– Én emlékszem a falura, a szüleim arcára, a kutyánkra és a patakra, amely ott folyt a

falu mellett.– Feledd el, Félix! Ha egyszer találsz egy leányt, vedd feleségül! Én nem vehettem el,

akit szerettem, mert elragadta tılem a halál…– Kik voltak a szüleim? Csak a nevüket mondd meg! Messze van Magyarország, és én

sohasem kerülök vissza.– Nem is kerülhetsz! Ennyit mondhatok.– Mindenki tudja a szülei nevét, Miklós. Hidd el, megırzım magamnak…Az ırlovagon meglátszott, hogy nagy harcot vív önmagával ezen a hajnalon a

Nápolyi-öböl partján, amikor a pókhálókon is gyémántszemekként csillogtak, ragyogtak az éjjeli esı cseppjei. Ajka körül elmélyült a kesernyés vonás, fekete szemének pupillája nagyra tágult, ahogy Félix arcába meredt a tekintete. Kissé meggörnyedt, úgy mondta:

– Talán igazad van, mert ezen a földön rajtam kívül senki sem tudja a szüleid nevét, az is lehet, hogy Magyarországon is elfelejtették. Egyre azonban figyelmeztetlek, szerintem Nápolyban sem jó, ha tudják rólad, kik voltak a szüleid…

– Csak nem voltak gonosztevık?! – hördült fel Félix megkínzottan.– Nyugodj meg! Nem voltak azok. Mások voltak gonosztevık, nem a szüleid. Nos,

tudd meg, hogyan hívtak benneteket. A te neved Palásthy Fábián, édesapádat Palásthy Kopainak hívták, édesanyád neve Zách Sebe. Áldjon meg az Isten, Félix! – suttogta

Miklós lovag, és megölelte Félixet, majd sebes léptekkel, csaknem szaladva kirohant a házból. A fiatalember dermedten bámult utána, és remegı ajka apja és anyja nevét suttogta.

„Tehát jól emlékeztem az apám nevére, és most már anyám nevét is tudom…” – gondolta, és töprengve mormogta a két nevet.

Tavaszodott. Félix a füves Campagna felé lovagolt ezen a délutánon. Szeretett kószálni a város környékén. A falvakban vagy a földeken tisztelettel köszöntötték. Szerették a johannitákat. Egyszerő emberek elmondták neki bajaikat, és segítségét kérték. Ily módon lett ismert a föld népe elıtt. Sebeket kötözött, teának való füveket vett elı tarsolyából, mert már Ródoszon megtanulta, milyen növények párlata gyógyítja a lázat, melyek a gyomorfájást, a bélgörcsöket avagy más nyavalyákat.

A johanniták jól ismerték Commodus római császár udvari orvosának, Galenus Claudiusnak a tanítását, és az orvosi egyetemet nem végzett társaikat is megtanították Galenus orvosi tudományára. Galenus gyógyszerei növényi anyagokból készültek, borszeszben való áztatással, vízben történı fızéssel vagy forrázással. Ilyenek voltak a tinktúrák, az orvosi borok, azaz a vina medicata, az illatos vizek és szeszek, az elixírek és a különféle kivonatok. Mindezek készítését és használatát Félix még Ródoszon megtanulta, és itt alkalmazta.

Éppen egy tanyát hagyott maga mögött, amikor vele szemben a poros úton kis vadászcsapat közeledett. A csapat élén ezüsthímes, fehér köntöst viselı, egészen fiatal ember lovagolt. Bordó mentéjének a kötıje színaranynak látszott, fején zöld bársony, könnyő kucsmájának forgójából kerecsensólyom tolla lengedezett. Hamvas arcú, szıke hajú, kék szemő legényke volt. A mellette és mögötte lovagoló vadászok sötét köntöst hordtak, íjjal, dárdával és fokossal voltak felfegyverkezve, és kalpagjukon nekik is vadmadártollak lengedeztek.

– Nézzétek, egy János-lovag! – kiáltotta a legényke magyarul kísérıinek, mintha ez a találkozás különös örömmel töltötte volna el.

Félix meglepetten állította meg a lovát. Miklós ırlovag távozása óta nem hallott magyar szót. Az egyetemen senki sem beszélt magyarul, ha volt is a Studiumnak magyar hallgatója; ı pedig olasz és francia barátokat szerzett, fıképpen Luciano segítségével. Az izgalomtól az arca is piros lett, úgy mondta:

– János-lovag vagyok, Félix a nevem. Az egyetemen tanulok. De te ki vagy, ifjú vadász?

– Endre vagyok, Calabria hercege, a magyar király öccse – válaszolta mosolyogva a legényke, és leugrott a lováról. – Magyar vagy te is? – kérdezte nyomban.

Félix csak egy pillanatig tétovázott, azután ı is leugrott a lováról, és így felelt:– Nem vagyok magyar. Egy magyar lovagnak voltam évekig a fegyverhordozója,

serenissimus – tisztelte meg az ıfensége szóval. – Tıle tanultam meg magyarul.Hallotta már a nápolyiaktól, hogy Endre calabriai herceg Johanna királynı férjeként él

a kastélyban.A két fiatalember rokonszenvvel méregette egymást. A jóval fiatalabb Endre herceg

úgy érezte, hogy az idısebb Johannita-lovagban támaszra találhat ebben az idegen városban, ahol lassan-lassan fojtogató győlölet veszi körül Róbert király halála óta. Fiatal volt és tapasztalatlan. A családjától távol, idegenek között cseperedett fel, s olyan nınek a férje, aki nemcsak okosabb és mőveltebb nála, hanem környezetének hatására, a két király halála óta már győlöli és megveti is a nála fiatalabb férjét. A vele maradt csekély számú magyar között senkire sem támaszkodhat. Drugeth Miklós visszatért Lajos király udvarába, Csór Tamás jelentéktelen ember, Róbert barát feneketlen győlölködése és önsanyargató, elvakult vallásossága csak a magyarok ellenségeinek a számát növelte a cselszövı udvari elıkelıségek között.

Félix csak annyit tudott Endre hercegrıl, hogy a magyar király öccse és Johanna királynı férje, de ahogy a herceg szemébe nézett, megsejtette: egy üldözött fiatalember

segélykérı pillantása kapaszkodik az övébe. Mintha öccse, a kis Álmos kért volna segítséget tıle Endre herceg tekintetével.

– Szeretném, ha meglátogatnál a Castel Nuovóban! – mondta váratlanul Endre herceg, és hangjának lejtése is emlékeztetett a kis Álmos hangjára.

– Szívesen, herceg úr! – válaszolta Félix mosolyogva.– Bármikor jöhetsz. A Piazza del Municipióról híd ível a vár árka felett a fıkapuhoz.

Ott mindig van magyar testır is, aki hozzám vezet. Pap is vagy? – kérdezte még.– Nem vagyok pap, de filozófiát hallgatok az egyetemen, majd orvostudományt

tanulok.– Van egy zordon nevelım, Róbert minorita szerzetes. Boldog lesz, ha az egyetemrıl

hallhat. A királyi udvarban csak íróknak és költıknek terem babér. Én meg csak a vadászathoz és a lovagi tornához értek – mondta szerényen, majd búcsút intett.

A gomba alakú koronával ékes píneafenyıfa alatt ültek. Az alkony sugaraiban a kert illatos párákat lehelt. Luciano kezdte a beszélgetést.

– Voltam az olasz konviktusban. Az egyetemen a diákok testületekbe tömörülnek. Csak két testület van, az olasz és a francia. Mi vagyunk többségben. Ha akarod, tagja lehetsz a konviktusnak. Beszéltem rólad. Pietro De Luca, a vezetı, már a barátom. Tudja, hogy az elıkészítıt végezzük, és orvosok akarunk lenni.

– Szívesen tagja lennék a konviktusnak. Megmondtad, hogy nem vagyok olasz?– Azt mondtam, dalmát vagy, anyád azonban olasz volt.– Miért hazudtál, Luciano? – kérdezte Félix elkomorodva.– Mert veled akarok maradni az egyetemen is és a diákéletben is.– Baj lett volna, ha megmondod, hogy magyar vagyok?Luciano nem felelt nyomban. Messze nézett a tenger felé, amelynek a hátát vörösre

festették a hanyatló nap sugarai.– Beszéltem a királyi udvarról néhány nápolyival. Az udvarban nem szeretik a

magyarokat. A tarantói és a durazzói hercegek szítják ellenük a győlöletet. A nép viszont kedveli Endre herceget, de mindenki utálja a nevelıjét, Róbert minorita szerzetest. Mondják, ı parancsol Endrének. Jó, ha ezt tudod.

– Ezért ne keressem fel Endre herceget? – kérdezte Félix.– Ezt nem mondtam – felelte Luciano. – Én csak azt közöltem veled, amit megtudtam

az udvarról. Beszéltek a meghalt Róbert király végrendeletérıl is. Megvallom, nem figyeltem rá igazán. Annyit mégis megjegyeztem, hogy Nápoly igazi királya Johanna lesz, Endre csak a férje. Arról is beszéltek, hogy az udvarban félnek Endre herceg bátyjától, a hatalmas magyar királytól, aki nemrégen foglalta el meghalt atyjuk trónját. Nem mondtad meg Endre hercegnek, hogy magyar vagy, ugye?

– Miklós úr megparancsolta, ne áruljak el magamról semmit.– Ezer szerencse! – mormogta maga elé Luciano.– Miért? – csodálkozott Félix.– Miklós ırlovag nagyon sokat tett értetek, megmentett benneteket valami

szörnyőségtıl. Valami rettenetes történhetett a családoddal! Máskülönben miért kellett volna világgá futnotok?

Luciano gyors mozdulattal túrt bele a hajába. Fel is ugrott izgalmában.– Félix! A királyi udvar magyarjai se tudjanak semmit rólad! Miklós ırlovagról sem

szabad beszélned! Találj ki egy magyar lovagot, akinek a fegyverhordozója lehettél!– Vránában megismertem egy öreg magyar szerzetest. Mártonnak hívták, korábban

templomos lovag volt, akinek sikerült elmenekülnie az üldözés elıl a francia király országából.

– Helyes! Márton lovagnak voltál a fegyverhordozója! – kiáltott fel nevetve Luciano. – Tıle tanultál meg magyarul. Aki nem hiszi, keresse meg Márton lovagot! Elmehet Ródoszra is…

Félix is nevetett, és ezt kérdezte:

– De miért ne beszéljek Miklós úrról?– Óvatosságból!

XII.

A kastély kapuja mellett, itáliai szokás szerint, falba erısített bronzkarikák lógtak. Ezekhez kötözték a kastélyba érkezı látogatók paripájának kantárszárát. A hosszabb idıre érkezett vendégek persze nem hagyták lovukat a kapu mellett, hanem a vendéglátó istállójában helyezték el.

Ezen a nyár végi délutánon a Castel Nuovo kapuırei szinte tátott szájjal bámulták meg azt a csuklyás, fekete köpönyeges, szálas növéső Johannitát, akinek bal mellén a napsugár megvillantotta a nyolcszöglető, fehér keresztet. A lovag lepattant nyergébıl, majd egykedvően, lassú mozdulatokkal kötötte a bronzkarikához szürkéjének a kantárját. Oldalán görbe keleti kard himbálódzott. Más fegyvere nem volt. Címeres pajzsát sem hozta magával Luciano tanácsára, már az ezüstmedve ábrája miatt. Az inge fölött azonban könnyő páncélt hordott, amelyet teljesen eltakart a fekete köpönyeg. Lassú léptekkel ment a kapuırökhöz. Elıször olaszul, azután magyarul mondta:

– Endre calabriai herceg úr hívására jöttem. Vezessetek hozzá! A nevem Félix.Egy medvemozgású, csupa izom, fekete hajú fegyveres hajolt meg elıtte.– Endre herceg testırtisztje vagyok. Tudok rólad, lovag úr. De ha nem haragszol,

akkor elıbb Róbert atyánál kell bemutatkoznod. İ vigyáz a herceg úrra – tette hozzá magyarázva, mentegetızve.

Félix elmosolyodott, úgy válaszolta:– Legalább megismerem Róbert atyát.A testır megindult a sötét folyosón. Félix követte.A szırcsuhás, csontos, sovány ember cellaszerő szobájában mintha várta volna az

érkezıt. A szoba falán hatalmas feszület sötétlett, Krisztus feje lehajlott a mellére. A barna kereszten sárgán villogott a test, ahogy a keskeny ablakon bekúszó délutáni napsugarak megvilágították a világos faszobrot.

Félix néhány pillanatig vizsgálva nézte Róbert barát mosolytalan, komor arcát, amelyen, talán a sok böjtöléstıl, mély ráncok húzódtak.

Szürke szemének égı tekintete csaknem átfúrta a lovagot.– Laudetur Jesus Christus! – köszönt latinul az ifjú, és ajka körül mosoly játszadozott.

– Félix Johannita-lovag vagyok, a calabriai herceg hívására jöttem.– Mindörökké, ámen! – hangzott magyarul az erıs hang a latin üdvözlésre, majd

gyorsan hozzátette:– Magyar vagy, ugye?– Nem vagyok magyar. Apám dalmata volt, az anyám olasz, de fegyverhordozóként

hét esztendeig egy Márton nevő magyar lovagot szolgáltam Ródosz szigetén, ahol Vilmos úr a nagymester.

– Mióta ismered Endre herceget? – kérdezte a barát fürkészve, bizalmatlanul.– Csak egyszer találkoztunk. A herceg vadászatról jött.– Miért hívott meg?Félix elmosolyodott.– Ezt a hercegtıl kellene megkérdezned. Rokonszenves fiatalembernek találtam, ezért

fogadtam el a meghívását. De ha teneked nem tetszem, már itt sem vagyok. Add át a herceg úrnak üdvözletem!

Azzal sarkon fordult.– Várj, lovag úr! Nem akartalak megbántani. Foglalj helyet! – és széles mozdulattal

kínálta hellyel. Valamilyen mosolyfélét is megpróbált ráerıszakolni aszott arcára. Ez a nehezen sikerült, vékony mosoly késıbb is száraz ajkán ült. – Én rólad sok mindent tudok. Ez a kötelességem. Vigyázok Endre úrra, kémek és ártó szándékú emberek ne

kerülhessenek a közelébe. Johannita vagy valóban. Ródoszról jöttél Nápolyba. Semmi közöd az udvar gonosz cselszövıihez. Én is tisztelem a johannitákat, mert ık hitünk igaz katonái. Tudom, hogy ápoljátok az elesetteket, a szegény betegeket is. Látom, önérzetes vagy. Megbízom benned.

Félix érezte, megenyhült ez a marcona barát, aki, úgy tetszik, csak a modorával is próbára akarta tenni Endre herceg iránti vad hőségében. Valójában meg is sajnálta. Mord ember, aki úgy ül sötét cellájában, mint egy terveket szövı, mérges pók. Látta, milyen sötét szenvedély sugárzik szürke szemébıl; mintha csuhás csontváz ülne vele szemben a rozoga széken. Nem válaszolt.

– Ne haragudj, lovag úr! – kérlelte a szerzetes. – Féltem Endrét. Itt él ebben a gyehennafészekben – tette hozzá, és megsimogatta hamuszürke szakállát. – Az életét féltem! – mondta ki csaknem szilajul. – Tudom, rossz a hírem, mindenki gonosznak tart, mert győlölöm a-bőnt, amely ebben a városban dudvaként tenyészik.

– Miért kell féltened Endre herceg életét? – kérdezte Félix.– Ne hidd, hogy bolond vagyok avagy képzelıdı! Régóta áskálódnak védencem ellen,

fıképpen, amióta Róbert király meghalt. Sajnos, a király úr, aki pedig nagyon szerette Endre herceget, megváltoztatta végrendeletét. Én tudom, hogy a király unokája, Johanna bírta rá erre a végzetes cselekedetre. A régi végrendeletben Endre volt az örökös, most pedig Johannát tette meg Nápoly királyává. A király haldoklott, vagy talán már nem is volt életben, én ezt bizonyosan nem tudom, amikor titokban megtartották Endre és Johanna esküvıjét. Ezt az öreg királyné, Sancia rendezte, mert ı szereti Endrét. Az új végrendelet szerint ha Johanna utód nélkül halna meg, akkor a húga, Mária örökölje a trónt, és az ı férje legyen Lajos magyar király vagy inkább öccse, a kis István herceg. Ha ık valamiért nem vehetik el, menjen férjhez a francia király egyik fiához.

– Ezért forog Endre herceg élete veszélyben? – kérdezte Félix értetlenül.– Ezért, lovag úr! Aki Johanna férje, az egyben társa az uralkodásban és Nápoly

királya is. Sajnos Endre gyönge, és fiatalabb Johannánál. Rokonai azt szeretnék, ha eltőnne az élık sorából. Ezek a rokonok a tarantói és a durazzói hercegek. Ha valamelyik megkaparintaná Johannát, akkor az lenne Nápoly ura. A végrendelet szerint Endre és Johanna csak huszonöt esztendıs korukban uralkodhatnak, addig Sancia, az özvegy királyné vezette államtanács intézi az ügyeket. Róbert király halála elıtt még meg is eskette örököseit, hogy végrendeletét tiszteletben tartják.

– Még mindig nem értem! – szólt közbe Félix.– Figyelj rám! – mondta a barát, és izgalmában járkálni kezdett a szoba egyik sarkától

a másikig. – Johanna máris felvette a királyi címet, de Endre csak calabriai herceg, és nincsen megkoronázva. A királyi címet és a koronát csak Johanna kérésére a pápa adományozása alapján nyerheti el, vagyis Endre alá van rendelve Johannának, aki nem szereti, és megalázására törekszik. Nem lenne baj, ha kijelölt törvényes életkorukig az özvegy és az államtanács kormányozna Nápolyban.

– De hát ki kormányoz? – kérdezte Félix.– Johanna és Valois Katalin, a tarantói hercegek anyja, a világ leggyalázatosabb

asszonya. İk törnek Endre ellen. Ez olyan igaz, hogy én Róbert minorita fráter vagyok, akit a megboldogult Károly király úr rendelt a fiatal herceg mellé. Az udvari cselszövényektıl és az itt folyó erkölcstelen élettıl megundorodva, Sancia királyné kolostorba készül elvonulni. A durazzói hercegek anyja, Périgor Ágnes pedig a bátyja, Talleyrand bíboros segítségével arra törekszik, hogy a pápa engedélyével legidısebb fia, Károly vegye feleségül Johanna húgát, Máriát. Valois Katalin fia számára Johannát akarja megszerezni, ezért akarja eltiporni Endrét.

– Hihetetlen! – csóválta a fejét Félix, elkábulva Róbert barát fejtegetésétıl.– Ez az igazság. Nekem jók a kémeim. Még az a szerencse, hogy Endre herceg

ellenségei egymást is győlölik: a tarantói hercegek a durazzóiakat és a durazzóiak a tarantóiakat.

– A végrendeletet, ha jól értettem, megszegték – jegyezte meg Félix.

– Nemcsak a végrendeletet, hanem elsısorban azt a szerzıdést, amelyet Károly magyar király kötött Róbert nápolyi királlyal még 1333-ban, ha jól emlékszem az évre. Erre a szerzıdésre mind a magyar, mind a nápolyi király és a tisztségviselık, no meg a hercegi családok tagjai megesküdtek.

– Kinek tetszett a király új végrendelete? – kérdezte Félix érdeklıdve.– Senkinek! – dörrent a barát hangja. – Johanna, ez a féktelen asszony, mindenképpen

a hatalomra tör. Ügyes, merész, és megbővöli a férfiakat. Endre csak teher a számára. Johanna már meg is szabadult az államtanácstól. A hírek szerint VI. Kelemen pápának sem tetszett ez a második végrendelet, mert Johanna nagykorúságáig ı szeretett volna kormányozni Nápolyban. Tenni azonban nem tehet semmit Johanna hatalomra jutása ellen, mivel Valois Katalin, a francia király nıvére pártfogolja. Tudod-e, Félix lovag, még kinek nem tetszik ez az új végrendelet?

– Fogalmam sincsen, Róbert fráter.– Lajos úrnak, az új magyar királynak. Látod ezt a levelet? – és az asztalon lévı félig

teleírt papírlapra mutatott.– Látom.– Megírok mindent Lajos úrnak, királyomnak és uramnak. Persze lesnek rám a nápolyi

udvar kopói, szeretnék a leveleimet megkaparintani. De ebbıl nem esznek. Velence sem szereti Lajos urat. A velencések is örülnének a leveleimnek, de senki sem tudja, miképpen küldöm tudósításaimat Visegrádra. Errıl azonban többet nem beszélhetek.

– Róbert fráter, én Nápolyban az egyetemre járok, a rend kívánsága szerint részt veszek az elıkészítın, a facultas artiumon. Ennek elvégzése után mehetek az orvosi fakultásra, talán Salernóba is. Ez a dolgom, mással nem törıdöm. A rend házában lakom, és már gyógyítok Galenus tanítása szerint.

– Tudós férfiú vagy hozzám képest, Félix lovag – felelte a szerzetes. – Én csak a triviumot végeztem el, és Szent Ferenc tanítását ismerem. A filozófiához nehéz a fejem. Együgyő vagyok, mint Szent Ferenc, de talán nála is jobban harcolok a bőn ellen…

A lakosztály ajtajában várta. Szıke haja aranylóan hullt a vállára. Mosolygott, ahogy a közeledı Félixet meglátta.

– Köszönöm, Ugod! – mondta Endre herceg a medvemozgású testırtisztnek, aki hajlongva jelentette, hogy Félix Johannita-lovagot Róbert szerzetestıl idáig kísérte.

– Vártalak, Félix! – lelkendezett Endre herceg, mintha régi barátja érkezett volna. Még a karja is ölelésre lendült, de aztán mégsem tárta széjjel a vendég felé, hanem félszegen a jobbját nyújtotta.

– Köszöntelek, Serenissimus! – üdvözölte a lovag. – Róbert fráter igazán jól ıriz téged, annyira faggatott, hogy csaknem visszafordultam.

– Bocsáss meg neki! – kérte Endre. – Sok itt az ellenségünk, a fráter pedig nagyon félt engem. Talán nem is ok nélkül – tette hozzá, és megpirosodott az arca. – Fáradj beljebb! – tessékelte, és félreállt az ajtóból.

A gótikus ablakokon behulló fényben sárgán fénylettek a faragott bútorok.– Foglalj helyet! – kínálta a herceg, és az egyik magas támlájú karosszékre mutatott.Néhány pillanatig mosolyogva néztek egymásra.– Ki bánthatja Calabria hercegét? – szólalt meg Félix.– Nem is tudom, hogy elmondjam-e – töprengett a herceg. – Én még Róbert barátnál

is többet tudok ellenségeimrıl.– Mondd el! – biztatta Félix. – Megkönnyebbül az ember, ha elmondja azt, ami a

lelkét nyomja.– Róbert barát beszélt a bajokról? – kérdezte Endre.– Beszélt az új végrendeletrıl és a régi szerzıdésrıl.– Tehát meggyızıdött arról, hogy igazi Johannita vagy, nem pedig ellenségeim kémje.

Akkor én is beszélhetek. A régi szerzıdéssel kezdıdött minden baj. Szegény atyám beleegyezett abba, hogy csak Róbert király halála után koronázzanak meg. Feleségem,

Johanna, rábírta a beteg Róbert királyt, a nagyapját a végrendelet megváltoztatására. Most Johanna a király, és mivel Sancia, az özvegy királyné kolostorba készül bevonulni, máris a tarantói hercegek anyja parancsol Nápolyban. De ahogy én Johannát ismerem, Valois Katalinnak is ı fog parancsolni. De nem is ık a legveszedelmesebbek.

– Hát kicsoda? – álmélkodott Félix.– Cataniai Filippa, egy Cannabis nevő szerecsen özvegye. Ez az asszony mosónıként

kezdte, azután dajka lett a hercegnıknél, most pedig grófné, mert a férjét gróffá tették. İ most Valois Katalin bizalmasa. Filippa egész rokonsága itt él már az udvarban. A fia De Cabannis Róbert, Eboli grófja, ennek a felesége, Ceccanói Margit, Filippa húga, Sancha, Terlizzi városkapitány jegyese. Filippa győlöl engem, ezért Johannát ingerli ellenem. De azt is megtudtam, hogy a halálomat óhajtják.

– Kitıl?– Ugodtól, aki idevezetett téged. İ a leghőségesebb testıröm. Hiába mosolyogsz,

lovag, ez így igaz. Valois Katalin szolgálóleánya, Statilia, halálosan szerelmes Ugodba. A lány mindent elmond neki, amit csak hall Valois Katalin udvarában, így tudtam meg azt is, hogy Filippa rá akarja bírni Johannát az én elárulásomra. Arra, hogy a feleségem szegje meg a házastársi hőségesküjét. Keressen szerelmi kalandokat, hogy amikor én rajtakapom a hőtlenségen, valamelyik udvaronc engem megölhessen, és akkor Valois Katalin egyik fia feleségül veheti az özvegy Johannát, és Nápoly királya lehet, mert a tarantói herceget nyomban meg is koronázzák. Errıl gondoskodik Valois Katalin bátyja, VI. Fülöp francia király.

– Herceg úr! Ez szörnyő! – hüledezett Félix.– Szörnyő, de való. Persze ha elérnénk, hogy megkoronázzanak, akkor minden

megváltoznék. Egy király csak akkor ülhet biztonságban a trónján, ha megkoronázták. Johanna parancsol mindenkinek, mert végül is a pápa elfogadta az ı hódolati esküjét. Én maradtam Calabria hercege. Új ruhát is csak akkor varrathatok, ha Johanna megengedi, hogy megkapjam a rávalót. Róbert barát biztat, tartsak ki, amíg Lajos királytól, a bátyámtól segítség érkezik. Lajos hatalmas úr.

– Milyen segítség?– Csak arra gondoltunk Róbert baráttal, bírja rá a pápát, hogy együtt koronázzanak

meg Johannával. Visegrádon tudják már, mi történt, és mi történik Nápolyban, miképpen akarnak gonosz rokonaim ártani nekem. Róbert barát levelei megérkeznek Visegrádra, de addig is… Félix lovag, adj nekem tanácsot! Mit tegyek, ha Johanna elárul? Ha Filippa becsempész egy udvaroncot a lakosztályába?

Félix komor arccal hallgatott. Nem nézett a gyámoltalan hercegre. Végre megszólalt:– Amikor engem Vilmos nagymester Ródosz szigetén lovaggá avatott, én, a szabályok

szerint, térdepeltem. A nagymester egyenként lépett a térdelı lovagjelöltekhez, tehát hozzám is. Jobb kezében meztelen kard villogott. A kard lapjával megérintette a fejemet, a vállamat és az arcomat, miközben így szólt: „Isten és Mária tiszteletére tőrd el ezt az ütést, de többé egyet sem!” Mást nem tudok teneked mondani, herceg úr. Magad is tudod, ölni nemcsak karddal lehet… de semmilyen ütést nem szabad eltőrnünk…

A kénsárga hold kövéren emelkedett fölfelé. Lassan leszállt az éj, a tenger sósan lehelt a városra, erısödı hullámok csapkodták a partokat. Nemcsak a városban, hanem a Castel Nuovóban is elcsendesedett az élet. A hosszú folyosón gyenge fényt árasztottak az olajlámpák, vékony fénygyőrőik mögött vastag sötétség ásított. A folyosó fordulójában, közel Johanna lakosztályához, a falmélyedésben elhelyezett Krisztus-szobor mellett, mozdulatlanul lesett a leghőségesebb testırtiszt, Ugod. Statiliától megtudta, hogy Filippa ezen az éjszakán akarja Johannához becsempészni Enrico Caracciolo lovagot.

Sokáig várt. Már-már azt hitte, a leány rosszul figyelte meg Filippa asszony beszédét a címzetes konstantinápolyi császárnıvel, Valois Katalinnal, akinek már Róbert király idejében is olyan tekintélye volt, hogy az udvari fogadásokon néhány lépéssel a jelenlévık elé állították a székét.

Statilia mégis jól hallott. Éjfél még messze volt, amikor Filippa árnya végigsuhant a sötét folyosón. Mint valami rossz szellem osont Johanna királyné lakosztálya felé. Néhány pillanat múlva pedig egy férfi magas alakja követte az udvar bajkeverı asszonyát. Ugod jól látta, hogy Johanna lakosztályának ajtaja hangtalanul kitárul, Filippa grófné kilép, majd maga helyett betuszkolja az ajtón a magas férfit, akinek még a vállát is megveregette biztatásul. A nyíló ajtón át halavány gyertyafény lopakodott a folyosóra.

Ugod megvárta, amíg Cataniai Filippa visszafelé megy, azután óvatosan körülkémlelt. A folyosón néma csönd honolt. Az egyik ablakon hideg, kékes holdfény reszketett. A testırtiszt szája torz mosolyra görbült, fülében lüktetett a vér. Megemelte sisakját, és beletúrt sőrő, sötét hajába, majd kendıjével megtörölte homlokát, amelyen verejték gyöngyözött, az izgalom verejtéke. Éles vonalú pofacsontja és álla körül lehervadt a mosoly. Urára, Endre hercegre gondolt, s arckifejezése komorrá kövült.

– Jelentenem kell! – motyogta a fogai között, és keserő ráncok feszültek a szája sarkára. Jobbjának hatalmas öklével fenyegetıen intett bele a semmibe, arra, amerre Filippa, Cannabis Raimondo gróf özvegye beleveszett a folyosó sötét homályába, majd lábujjhegyen, gyors léptekkel sietett Endre herceghez, aki felöltözve várta, noha máskor ebben a késıi órában már hálóházában pihent. Izmos, nyugtalan alakján ezüsthímes, fehér bársonyköntöst viselt. Ugod jelentésére hamvas, fehér arca megsötétedett. Kék szemét könnyek fátyolozták, nem mert Ugodra nézni fájdalmában és szégyenében. Kínjában csaknem felüvöltött, de mégsem tudott megszólalni, csak toporgott zavarában.

– Mit parancsolsz, herceg úr? – hangzott immár harmadszor a testırtiszt sürgetı kérdése.

Ebben a pillanatban Félix alakja jelent meg Endre lelki szemei elıtt. Azután hallotta az érces hangot: „Isten és Mária tiszteletére tőrd el ezt az ütést, de többet egyet sem!”

– Semmilyen ütést nem szabad eltőrnünk! – ismételte rekedten Félix szavait.Ugod értetlenül hallgatta ura rekedt hangját, és feszült figyelemmel várakozott. A

hercegben nagy változás ment végbe. Zavara elpárolgott, az ajka keskeny vonalnak látszott, ahogy összeszorította haragjában. A bosszúszomj eltorzította arcvonásait. Ebben a pillanatban apjához, Károly király úrhoz hasonlított.

– Kaszaboljátok le Caracciolo lovagot! – parancsolta. A hangja érdes lett, a szeme villogott, kinyújtott keze a kardvágásokat mutatta.

– Meglesz, herceg úr! – csaknem rikkantotta örömében a választ Ugod, majd meghajolt, és kisietett.

Johanna ajtaja elıtt ketten várakoztak, Ugod és egy Bódog nevő fiatal testır.– Kopogj be, és mondd! – parancsolta az olasz testırnek álcázott, olaszul beszélı

legénynek.Bódog szót fogadott. Az ajtó résnyire kinyílt. Laurettának, Johanna szolgálóleányának

kócos feje jelent meg a homályban.– Baj van! Filippa grófné üzeni, Enrico lovag azonnal menjen, rohanjon hozzá!A leány izgatottan húzódott vissza. A két testır meglapult a folyosó legsötétebb

részében. Meztelen karddal a kezükben várakoztak. Lassan múltak a percek. Végre mozdult az ajtó. A magas férfi kidugta fejét. Jobbra-balra kémlelt. Semmit sem látott. Gyorsan megindult arra, amelyrıl jött, de csak néhány lépést tehetett. A két kard találkozott a testében…

– Dögölj meg, kutya! – mordult halkan Ugod.Gyenge hörgés volt a válasz. Caracciolo vérbe fagyva maradt a folyosó hideg kövén.Másnap a testırök azt híresztelték, hogy Caracciolo lovagot Johanna királynı ırei

hányták kardélre, amikor erıszakkal akart hozzá betörni.Statilia elmondta Ugodnak, hogy Valois Katalin ırjöngött dühében, amikor értesült

Caracciolo haláláról.A városban nem törıdtek az udvari cselszövényekkel, vetélkedésekkel. A királynı

pazarló életmódja azonban nem tetszett az egyszerő embereknek, a nápolyi népnek, mert nıtt a nyomor, drágult az élet. A fényes mulatozások, dorbézolások és dáridók

felemésztették a királynı udvartartására rendelt pénzeket. Még legkevesebbe kerültek a vadászatok és a lovagi tornák. A vadászat húst hozott a konyhára, a lovagok pedig ingyen vettek részt a viadalokon.

A véres esetet követı vadászaton Félix alig ismert rá Endre hercegre, aki elmondta, hogy valójában már ı is lovagnak érzi magát.

– Nem tőrtem el az ütést! – mondta büszkén.

XIII.

Hosszú fátyoluszállyal szürkéllett a Duna felett a tavaszi köd, mögüle csakhamar aranypárákat varázsolt Visegrád fölé a felkelı nap. Szép reggel lett, és még szebb délelıtt.

– Uram királyom, a kolduló barát megérkezett Nápolyból, ahonnan levelet hozott – jelentette az ajtónállómester Lajos királynak, aki a kancelláriában tartózkodott.

A király két napja jött meg Prágából, ahol jövendı apósát, Károly morva ırgrófot, a trónörököst látogatta meg. Ez a Károly tanítványa volt az új pápának, VI. Kelemennek, amikor a pápát még Pierre de Roger-nak hívták, és bencés apátként élt. Lajos ismerte a pápa és leendı apósa egykori kapcsolatát, ezért remélte, hogy a morva ırgróf közbenjárására a pápa elismeri majd Endre jogát a nápolyi trónra, és hozzájárul megkoronázásához.

– Tudja a jelszót a barát? – kérdezte a ferde vállú és görbe nyakú fiatal király Töttös István mestertıl.

– A jelszó: Endréért! – válaszolta az ajtónállómester.– Akkor Róbert barát küldte! – mondta a király, nagy, kék szemét meresztgetve az

ajtónállómesterre.– Endre herceg bajban lehet – szólalt meg Vasvári Vid nyitrai püspök és kancellár.– Tudom – válaszolta Lajos úr komoran, és értelmes arcára ráfutottak az aggodalom

ráncai. – Küldjétek anyámat!Mindenki tudta, hogy Erzsébet anyakirálynı nélkül Lajos úr ritkán szokott határozni.Mióta megjött Prágából, még nem találkozott az anyjával, mert Erzsébet meglátogatta

a Nyulak szigeti domonkos apácákat, és csak elızı nap este érkezett haza Visegrádra.A kancellár kiszólt, mire a szolgálatos apród lélekszakadva rohant a királyné

lakosztályába.Vid úrral együtt lépett a terembe a rongyos csuhás ferences barát, vállán cipelve a

zsákját.Koldulva jött a szörnyő messzeségbıl. Két pár saruja is elkopott, amíg Visegrádra ért.Bütykös lábai feketélltek a piszoktól.– Laudetur! – köszönt, és mélyen meghajolt a király elıtt. – Levelet hoztam

Szodomából, Róbert barát szerint a gyehennafészekbıl, ahol a Sátán hívei tobzódnak. De majd az Úr kénköves tőzesıvel fogja elpusztítani a bőnös várost.

– Ne feledd, Tamás fráter – szólalt meg a király –, hogy az Úr megbocsátott Lótnak. Az öcsém is Lót Nápolyban, a bőnös városban, és nem szeretném, ha elpusztulna.

A budavári kolostorhoz tartozó Tamás testvér édesapja, Tomaso Vico, olasz kıfaragóként dolgozott a visegrádi palota építésén, majd itt letelepedett, és magyar nıt vett feleségül. Ebbıl a házasságból született Tamás, akit szülei korai halála után Róbert barát a budavári ferencesek kolostorába vitt, ahol szerzetest neveltek belıle. Róbert barát késıbb magához hívatta Nápolyba. Jól tudta, hogy a félig olasz Tomaso sértetlenül viheti legtitkosabb leveleit Visegrádra, bántatlanul végiggyalogolhatja Itáliát. Hiszen ki emel kezet kolduló barátra?

Tamás fráter egyetlen mozdulattal bújt ki mocskos csuhájából, amelynek a hátán lévı titkos zsebbıl kiráncigálta azt a bırzacskót, amelyben Róbert barát levele rejtızködött. A kancellár a királyt megelızve nyúlt a levélért, nem akarta, hogy ıfelsége ujjait

bepiszkítsa a bırzacskó.– Pihenj le, fráter! – mondta Lajos király. – Sohasem fogom elfelejteni

szolgálatodat… Lássátok el Tamást mindennel! – parancsolta.Erzsébet anyakirálynéra nem kellett sokáig várakozni. Sietett, mert Endre hercegrıl

volt szó. Már csaknem egy esztendeje viselte az özvegyi fátyolt. Az utolsó tíz évben megtestesedett, nehezebb mozgású asszony lett belıle. A haja azonban szıkén csillogott, egyetlen ısz szálat sem lehetett felfedezni kontyában. Ajka körül megsőrősödtek a ráncok, szeme alatt sötétebb lett az árnyék, tekintetébıl hiányzott ifjabb korának derője. Most is kék bársonyruhát viselt, és a kezén fekete kesztyőt, amely eltakarta nyomorék jobbját.

Az urak mély meghajlással köszöntötték, majd feszesen álltak, amikor a királyné helyet foglalt a kancellária legkényelmesebb székében, amelyet Lajos király régen idehozott anyja számára, mivel sokszor itt beszélték meg az ország dolgát.

– Mit írt Róbert barát? – kérdezte a királyné, és kíváncsian nézett a püspök-kancellárra.

Vid úr feltörte a levél pecsétjét, és olvasni kezdte a magyar nyelven írt levelet.– „A felséges és magasságos fejedelemnek, Lajos úrnak, Isten kegyelmébıl

Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Róma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kunország és Bulgária királyának, Róbert, minorita fráter, az ı hőséges figyelıje a nápolyi udvarnál, szolgálatát lábához teszi le…”

Lajos király félszeg mozdulatot tett, hogy a hosszú címzést elengedje, de a kancellár nem vette észre, Erzsébet pedig örült fia valódi és nem sokat érı címeinek, hiszen mások ültek jó néhány említett ország trónján.

A püspök hangján harsogtak Róbert fráter vádjai:– „Johannát csak az öltözködés, a játékok, a kirándulások és fıképpen gyalázatos

szerelmi kalandjai érdeklik. A hercegnık győlölik Endrét, szerintem elvesztésére törnek, hogy valamelyik fiuknak kaparinthassák meg Johannát és a királyság trónját. A hercegnık kegyence, Filippa, ez a mosónıbıl lett méregkeverı szörnyeteg, aki Johanna rossz szelleme…”

Lajos király arcán árnyék suhant át, Erzsébet felzokogott, a püspök azonban szünet nélkül olvasta Róbert vádjait:

– „A városban lázong a nép az udvar pazarlása miatt. A kastélyban gonosz írók olvassák fel sikamlós történeteiket. Endre herceget betolakodottnak tekintik, helyzete tőrhetetlen, mert nincsen megkoronázva, és nem élhet rangjához méltóan. A hírek szerint az új pápa nem tesz semmit Johanna gyalázatos élete ellen, sıt, úgy látszik, beleegyezik abba, hogy Johanna egyedül uralkodjék. Ezt segíti elı a francia király húga, Valois Katalin, valamint Talleyrand bíboros, Périgor Ágnes hercegnı bátyja. Kérve kérlek, felséges uram, bírjátok rá a pápát öcséd, Endre herceg úr megkoronázására!”

A püspök tovább olvasott. A barát vádjai és aggodalmai keserőséggel töltötték el a király és édesanyja lelkét.

A kancellár befejezte. Elhallgatott. A levelet összehajtogatta, és az asztalra tette.– Köszönöm, urak! – mondta Lajos király, jelezve, hogy egyedül kíván maradni az

édesanyjával.A csönd megsőrősödött. Egyikük sem tudott nyomban megszólalni. Végül Erzsébet

törte meg a hallgatást.– Mi történt Prágában? Károly hogyan fogadott?– Jövendı apósom úgy fogadott, ahogy a szövetséges uralkodóhoz illik. Február

huszonötödikén még tornajátékot is rendezett a tiszteletemre, amelyen országa leghíresebb lovagjai vettek részt.

– Meghallgatta kérésedet?– Meghallgatott, és azon nyomban intézkedett. Tüstént bizalmas levelet íratott VI.

Kelemen pápának, akinek a tudását mindig nagyra becsülte. Olvastam a latin nyelven írt levelet, amelyben Károly úr kérte Endre elismerését és megkoronázását. Követei, Preujló,

a boroszlói püspök és Machodi Heiman úr útra keltek Avignonba. A boroszlói püspök Avignonból futárt küldött, aki elıttem is beszámolt a követ járásról. Elmondta, hogy a pápa megkapta Károly úr levelét, de nem hajlandó rá válaszolni.

– Mit mondott? Miért nem válaszol?– A futár, egy kanonok, ezt nem tudta. Károly megígérte, ha a pápa mégis válaszol,

azonnal elküldi hozzám a választ. Majdnem elfelejtettem, beírattam a levélbe, hogy nem ismerem el Róbert király új végrendeletét, amely merıben ellenkezik atyám, Károly úr és Róbert király 1332-ben kötött szerzıdésével. Szerintem a tehetetlen öreg királyt fondorlattal bírhatták rá az új végrendelet megíratására. Róbert fráter levelei elárulják, hogy az özvegy hercegnık, Katalin és Ágnes, a fiaik érdekében indítottak hajszát az öcsém ellen.

– Mi van a mi követünkkel, Gergely csázmai préposttal? – kérdezte Erzsébet, aki a fia minden szavára élénken figyelt.

– A boroszlói püspök futára róla is hírt hozott. A pápa az én követemnek sem válaszol, sıt csaknem fogolyként tartja udvarában. Félek, hogy evvel a pápával még sok bajunk lesz…

– Csak nem akarsz összetőzni ıszentségével? – ijedt meg a királyné.– Csak azt akarom, amihez jogom van. Magyarországon én vagyok a király, nem a

pápa. İ pedig mit tett eddig? – kérdezte Lajos elfojtott haraggal. – Kinevezte öccsét, Roger Vilmost a johanniták gazdag esztergomi házának fınökévé; Dupuys Imre bíborost pedig pozsonyi préposttá; István csanádi püspököt Veszprémbe helyezte, hogy helyébe a titeli prépostot, De Carceribus Galhardot tehesse. Én csak ekkor tiltakoztam, pedig jobban tettem volna, ha nyomban felemelem szavam, amikor az elsı franciát dugta a magyar egyház valamelyik stallumába. Most pedig, úgy tetszik, Endrét akarja kisemmizni.

– Nem hiszem – vágott közbe Erzsébet. – Szerintem Endre fiam legfıbb ellenségei a hercegnık, ez kitetszik Róbert barát levelébıl is. Mivel nıkrıl van szó, egy nı jobban szállhat velük szembe, mint a férfiak. Tudod, kinek kell Nápolyba utaznia? – kérdezte mosolyogva.

– Kinek? – kérdezte elképedve Lajos király, és finom gúny rezzent a hangjában.– Nekem, fiam, nekem! – kiáltotta diadalmasan az özvegy királyné, és lázas

izgalmában kivörösödött az arca.– Nem tréfálsz, anyám? – kérdezte Lajos király, és ráncok kezdtek ugrálni feszes

homlokcsontja körül. – Nem tudlak elkísérni…– Nem is engedném! Ha te mégy el az országból, akkor én maradok itthon, ha én

távozom, neked kell maradnod. Erre még az apád tanított. A gyeplıt nem szabad elengednünk…

– Hogyan gondolod? – hangzott megadóan a kérdés. – Ott délen, ahonnan apám jött, minden tárgynak szurokfekete az árnyéka. Azt hiszem, sok embernek a lelke is ilyen.

– Nagy kísérettel mennék, és ha adsz, sok pénzzel. Aranyhoroggal lehet legjobban halászni.

– Endréért mindent megteszek, anyám! De elıbb figyelmeztetlek valamire. Atyám halála megváltoztatta a helyzetet Nápolyban, Róbert király két öccsének fiai közelebb állnak Róberthez, mint mi. A két özvegy hercegnı ebbıl kovácsol trónigényt, noha atyám és Róbert király szerzıdése világos; aztán bármilyen öröklési rend szerint, mint II. Károly legidısebb férfiunokája, ıt, atyámat illeti a trón, utána Endrét és engem.

– Ki mondta ezt a nápolyi hírt teneked? – kérdezte Erzsébet.– A boroszlói püspök futára, aki Avignonban tudta meg valamelyik elıkelı nápolyi

úrtól vagy paptól, hogy mit hangoztatnak az özvegy hercegnık Nápolyban ártó szándékkal a magyarok és persze legfıképpen Endre ellen.

– Mit tegyek? – hangzott az anyakirályné kérdése.– Harcolj a fiadért! Okos asszony vagy, tudni fogod, mit kell tenned. Elıbb azonban

alaposan készülj fel a hosszú útra! Legtekintélyesebb fıembereim kísérnek majd,

fıméltóságok és magas rangú papok, püspökök, prépostok. Azt akarom, tudja meg a világ, milyen birodalom királynéja megy Nápolyba! Én tudom és hiszem, ha Isten élni enged, olyan birodalmat teremtek ezen a földön, amilyen még nem volt…

Ahogy beszélt, kipirult. Kiegyenesedett. Nem látszott, hogy születésétıl kezdve ferde a válla és görbe a nyaka. A hangja mélyen és tisztán csengett. Az arca ránctalanul fénylett, vonásai elárulták, tud erıszakos és engesztelhetetlen lenni. Kék szemében furcsa fények villogtak, aztán az ajka körül ravaszságról tanúskodó parányi ránc jelent meg, Anjou-ránc, amely legjobban a legelsı Anjou nápolyi királyt, egyenes ısét jellemezte. Erzsébet zavartan figyelte, ilyennek még sohasem látta fiát.

A kertbıl ekkor egy madár esetlegese hallatszott be az ablakon. A tövisszúró gébics volt. Egyikük sem figyelt a madár hangjára.

Már ritkábban, de néha-néha, ha nehéz álom gyötörte, még mindig megjelent elıtte Zách Klára hamvaspiros arcának sugárzó szépsége. Akkor látta utoljára, amikor a kápolnában mellette ült, és ı gonoszul hazaküldte az olvasójáért, hogy az öccse, Kázmér, megejthesse a lányt. Nem látta többé, de nem is láthatta élve, hiszen gyalázatos halállal halt meg, ahogy végeztek vele férje hóhérai. Kázmér még elıbb útra kelt, talán el is felejtette azóta a visegrádi kalandot, noha késıbb járt még itt azóta. Az a kaland az ı ujjainak elvesztését, és annyi, ma már tudja, ártatlan ember halálát okozta.

Erzsébet tudta: ı az igazi bőnös, nem az ırjöngı apa, aki csak megtorolni akarta leánya gyalázatát. Gyakran gyónt és áldozott azóta, járta az ország templomait, kolostorait, alamizsnát osztogatott a szegényeknek, ajándékot és ajándékokat küldött a templomoknak és kolostoroknak, minden pénzét kegytárgyak vásárlására fordította. Félt az égiek haragjától, ezért sokszor szinte eszelıs rémületben imádkozott térden állva templomok homályában, hogy bőnös lelkének bocsánatot könyörögjön, fıleg a Szőzanyától, akit legjobban tisztelt az égiek közül.

Ez a tisztulási vágy hajtotta arra is, hogy részt vegyen az ország ügyeinek intézésében, ezért gyámkodott Lajos felett is, sıt intézkedett az ország dolgaiban. Használta férje győrőjét, amely már megmaradt megvastagodott mutatóujján, ha oklevelekre pecsétét kellett ráütnie. Idegen királyok követei a legtöbbször nála kopogtattak elıször, mert tudták, ha megnyerik ügyüknek az anyakirálynét, akkor Lajos királyt is megnyerték, a fiú ugyanis sohasem tett anyja ellenében. Most is, ebben a nagyon fontos nápolyi ügyben szó nélkül tudomásul vette szándékát, és mindent elkövetett, hogy anyja útja sikeres legyen.

A felkészülés sokáig tartott. A kancellárián összeállították mindazokat a jelentéseket, amelyek Nápolyról és a nápolyi udvar embereirıl szóltak, tisztségeiket, jellemüket, jó és rossz tulajdonságaikat tartalmazták. Róbert barát leveleibıl megismerték a magyargyőlölı hercegnık udvarát, Filippa gonoszságait, az ármánykodó ellenséget, de azokat is, akik Endre híveinek számítottak. Endre is többször küldött követeket Visegrádra, akik még azt is elmondták, milyen vadászatokon vett részt Endre úr, Calabria hercege.

Lajos király, Vasvári Vid kancellár és Töttös mester azon tanakodtak, kik legyenek Erzsébet királyné kíséretének tagjai. Az elıkelı asszonyok között Drugeth nádor özvegye volt a legjelentısebb. A király kívánságára a következı fıemberek lettek a kíséret tagjai: az új nádor, Geletfia Miklós, Nagymartom Pál országbíró, Vasvári Vid úr kancellár és nyitrai püspök, Miklós egri püspök, Vörös Tamás újvári és István pilisi fıispán, Frangepán Duim modrusi ispán, Apponyi Tamás nyitrai ispán, Sárói Bedé krassói várnagy, László pécsi kanonok, Vásári Miklós esztergomi, Kanizsai István budai prépost és az Avignonban tartózkodó Gergely csázmai prépost.

A király kiürítette a kincstárt, amelyet még az apja töltött meg arannyal, ezüsttel. A szolgálatok jutalmazására, a nápolyi és a pápai udvarban történı vesztegetésekre, valamint kegyes célokra, templomok, kolostorok megajándékozására és alamizsnára Erzsébet királyné kapott huszonegyezer márka színaranyat, huszonhétezer márka ezüstöt, fél köböl vert aranypénzt, kosárszámra aprópénzt. Egy évvel késıbb pedig az Avignonba

küldött követek a pápának, Endre koronázásáért, negyvennégyezer márka ezüstöt ígértek. Ezek az óriási összegek a bányakincsekben gazdag Magyarország hétesztendei arany- és ezüsttermését jelentették. Lajos király mérhetetlen nagyravágyásának ennyit is megért a nápolyi trón. Az egyszerő nép ezután nyögte a súlyos adókat.

Lajos király követei útján is elısegítette az anyakirályné útját. Nemcsak a dalmát városok tudtak a királyné útjáról, hanem az akkor még viszonylag barátságos Velence is. Andrea Dandolo dogé hajókat ígért a királyné iránti tiszteletbıl, amelyek Zenggbıl viszik majd Manfredoniába Erzsébetet fényes kíséretével együtt. Ezt az örvendetes hírt Frangepán Bertalannak, a vegliai grófnak futára hozta meg Visegrádra, azzal a másik hírrel, hogy a záraiak is több hajóval várják Zengg kikötıjében a magyar királynét.

Végre elérkezett az indulás napja: 1343. június 8. Az aranypárás nyári reggelen a Duna partján tolongtak a város lakói. Még a távolabbi falvak népe is ott bámészkodott a palota környékén. Az udvari szolgák serényen hordták az útravalót a társzekerekre. A fıurak és fıpapok paripáit lovászlegények vezették elı. A férfiak mind lóháton keltek útra; testhez simuló, derékba vágott zöld, vörös, barna és kék dolmány fénylett rajtuk, a nadrágjukat vörös skarlátból szabták. Atlaszmenték, ezüstszínő, habos tabitdolmányok, medálos bársonysüvegek, drágaköves ékszerek, ezüstsarkantyúk, díszes csizmák, ezüstözött páncélok, bársony kardhüvelyek tarkálltak mindenfelé. Az indulás elıtt a kocsik körül alabárdos testırök nyüzsögtek a parti úton.

A palota nagykapuja elé lassan gördült a hat ló vontatta fıhintó, amelyben majd Erzsébet királyné utazik az özvegy nádornéval és legkedvesebb udvarhölgyeivel. Ilyen csodálatos, eresztıs födelő bırhintója csak a magyar királynénak volt abban az idıben. A fıhintó két oldalán büszkén ragyogott az Anjou-címer, vörös mezejében a négy fehér pólyával, kék mezejében pedig az aranyliliomokkal. A hintót belülrıl virágos szattyánbır borította, ablakait selyemfüggönyök takarták. A hintón jobbról és balról, az úgynevezett csatlósbakon állt a két fiatal, fekete csizmás csatlós. A hintı bakján ülı kocsis rókafarkkal díszített süveget viselt.

A királyné Zách Felicián merénylete óta nem ülhetett lóra, bal kezével nem irányíthatta volna hátasát. Sokszor sajnálkozott ezért, mert ifjúkorában szívesen solymászott, nyeregben ülve vitte kerecsenysólymát.

Erzsébet királyné fia kíséretében jelent meg a palota kapujában. Kék selyemszövetbıl szabott szoknyát viselt, amelynek deréktól felfelé terjedı részét vállnak nevezték. Szıke hajkoronáját fekete karimás süveg takarta. A haját mentaolaj szagosította. A szagos olajat kis patikaládájában tartotta a vajákos gyógyszerekkel együtt, mint például a sárkányporral, a kalárisporral, az Ábel-vérével és más szerekkel, amelyek hatásában babonásan hitt. A pecsétgyőrőn kívül egyetlen ékszer díszítette, bal kezének negyedik ujján kék zafírral ékes aranygyőrő; még a férjétıl kapta esküvıjük napján.

– Vigyázz magadra és Endrére, anyám! – suttogta Lajos király, amikor gyengéden megölelte. – Ha szükséget látsz valamiben, üzenj! – tette hozzá.

– Vigyázok, fiam! – felelte Erzsébet komolyan, és az ajka körül megrezzentek a ráncok.

Amikor a királyné és az udvari dámák elhelyezkedtek, a testırök comese jelt adott az indulásra. A menet megindult. A lovak patái ütemesen csattogtak. A szekerek és hintók kerekei alatt megcsikordult a kavics.

A délelıtti égbolt ritkás selyemfelhıi közül fény, ragyogás és csillogás hullt alá, megrezegtetve a levegı átlátszó, finom kékségét. A fiatal Lajos úr csak bámult a hosszú menet után. Arca elkomorult. Görnyedten állt, ferde válla és görbe nyaka megtört embernek mutatta. Egészen addig nézett a távozók után, amíg eltőntek az útkanyarban. Akkor felsóhajtott, és lassú léptekkel ment vissza a palotába.

XIV.

A Volturno folyó partján pihentek, Giuseppe Corbino nevő birtokos tanyáján. A négynapos vadászat végéhez közeledett. Corbino úr, a zömök, testes öregember, szívesen adott szállást Calabria hercegének.

A sötét ciprusok árnyékában ültek, ágai között még ott lebegett az éjszaka harmatos hővössége. A kíséret tagjai, testırök és szolgák, a fehér falú tanya árnyékában pihentek. Corbino úr csak Endre hercegnek és néhány tisztesének tudott a tanyában helyet adni, bıséges reggelivel azonban mindenkinek szolgált, már azért is, mert a vadászzsákmányból Endre úr bıven adatott a tanya gazdájának.

Endre úrnak és Félix lovagnak a gazda könnyő vörösbort küldött a sült húshoz, és most egymás egészségére ittak a Castel Nuovóból hozott kupákból.

A herceg vidám volt. Félix még nem is látta ilyennek. Ajka szélén mintha állandóan ott rejtızködı mosoly táncolt volna. Amikor az ezüstkupát maga mellé tette, ezt mondta:

– Tudd meg te is, Félix, az örömhírt! Mielıtt elindultunk, futár érkezett Visegrádról, a bátyám udvarából avval a hírrel, hogy még ezen a nyáron megérkezik anyám Nápolyba.

– Ilyen nagy útra vállalkozott az édesanyád, herceg? – csodálkozott Félix.– Bizony! Már alig emlékszem rá. Tíz éve nem láttam a szüleimet. Apám, Károly

király, tavaly halt meg Visegrádon, úgy emlékszem, ötvennégy vagy ötvenöt éves korában, de anyám csak negyvenhárom lehet, ha jól számolom az éveit.

– Miért látogat meg, serenissimus?– Hogy rendet teremtsen. Tudja, milyen az életem.– Nem értem, Endre úr. Miképpen tud édesanyád segíteni rajtad Nápolyban? Ha

királyné is, mégiscsak gyenge nı, itt pedig, ahogy hallottam tıled és Róbert frátertıl, egész szövetség alakult ellened.

– A futár azt mondta, a királyné hatalmas kísérettel érkezik. Fınemesek, fıpapok és katonák jönnek vele. Velencei és zárai hajók hozzák ıket. Ha atyám élne, bizonyosan ı is jönne megsegítésemre. Gondolom, anyám erıs asszony, ha bírja a hosszú út fáradalmait.

– Bár igazad lenne, herceg úr!– Igazam lesz, Félix. A bátyám, Lajos király, nagyobb úr, mint a nápolyi hercegek.

Kár, hogy az ı arcát már nem tudom felidézni. A legjobban apámra emlékszem, de hát ı hozott ide. Mi van a te szüléiddel, Félix? Még sohasem beszéltél róluk.

– Réges-régen meghaltak. Nem is emlékszem rájuk. Csak egy asszonyra emlékszem, aki gondozott, de ı nem volt az anyám. Tıle tanultam olaszul. Mondták, anyám olasz volt, az atyám dalmát nemes. Azt sem tudom, hogyan kerültem a Johannita-lovagok kolostorába. Nem, nem emlékszem másra, csak az asszonyra…

Fejét lehajtotta, hosszú szempillái megrezzentek, arca elsápadt, egy pillanatra elkeseredett, zord arcú embernek látszott. Azután felemelte a fejét, és tekintete a csöndesen folydogáló Volturno naptól fénylı hátán tétovázott.

– Jó teneked, herceg úr! – szólalt meg nagyon csendesen. – Te legalább most megismered az édesanyádat. De azért nem irigyellek. Beletörıdtem a sorsomba. A lovagok megtanítottak arra, hogy ne lázadozzam a sors ellen. Különben is hiábavaló minden lázadás. Egy öreg francia lovag tanított erre. Igazán bölcs ember volt. Gérard-nak hívták. Ismerte a történelmet, a jogot és a filozófiát. İ mondta, minden ember elıre megszabott úton halad születésétıl a haláláig. Csak hisszük, hogy le tudunk térni errıl az útról.

– Kár, hogy engem alig tanítottak valamire! – sóhajtotta Endre herceg.– Még mindent pótolhatsz. Fiatal vagy, serenissimus – válaszolta Félix mosolyogva…

Meleg alkonyat lebegett a síkság felett, mire a város határához értek. A szél virágok illatát vitte a házak felé. A fehér terméskövekbıl rakott kerítések mögött szılıskertek álmodoztak.

– Félix lovag, itt este és éjjel az utcákon tartózkodni veszedelmes, mert az utakat nemes úrfiak tartják megszállva, és féktelenségükben, vadságukban bárkit megtámadhatnak. Szeretném, ha néhány testıröm elkísérne!

– Herceg úr, még messze az éjjel, aztán én nem félek. Te mondtad, senki sem gyızhet le engem lovagi tornán Nápolyban.

Elváltak. Amikor Félix már messzebb lovagolt, Endre herceg így szólt:– A lovag nem ismeri ezt a várost. Figyelj rám, Ugod! Hárman kövessétek, de úgy,

hogy ı ne vegye észre!– Így lesz, uram! – válaszolta mosolyogva Ugod, majd intett Bódognak, akit legjobban

szeretett, és egy Apor nevő elıkelı nemes ifjúnak. İk forgatták legjobban a kardot.A félhomályban még jól lehetett látni. Ugod le nem vette a szemét a lassú ügetéssel

haladó Félixrıl.Félix nem nézett hátra. Hosszú kıkerítés mellett lovagolt. Az eléggé széles utat

ezüstös lombú fák szegélyezték. Nem sietett, mert elıtte négyen lovagoltak. Két hölgy haladt elöl, mögöttük kissé lemaradva két fegyveres. Úgy látszott, a két hölgyet szolgáik kísérik.

Az este lassan bontogatta szürke fátylát, de még nem terítette széjjel. Jól látszott az úttól távolabb épült kis kastély. A kerítés sarka mögül, a fák közül alakok törtek elı, rárohantak a négy lovasra. Nıi sikolyok hasítottak az esti csöndbe. Az egyik szolga sebesülten a földre zuhant. Az egyik orvtámadó a hölgyekre rontott, az egyik menekülı nınek elıbb a lova kantárját kapta el, majd a ruhájába kapaszkodott, hogy lerántsa. A másik szolga még védekezett, kardjával jobbra-balra vagdalkozott.

Az elsı nıi sikolyra Félix megsarkantyúzta lovát. Néhány pillanat múlva már a támadás helyén volt, és a hölgy ruhájába kapaszkodó gazfickót fejbe sújtotta, hogy az ordítva a földre zuhant. A megmaradt három támadó közül most kettı szitkozódva Félixnek rontott, a negyedik a másik szolgával viaskodott.

Félix hangtalanul vívott a két gazfickóval. Egyiküket sikerült megsebeznie, de nem súlyosan, mivel újra támadott.

– Itt vagyunk, Félix lovag! – harsant ekkor Ugod hangja.Az ismeretlen nyelvő, vad kiáltásra a martalócok megzavarodtak. A testırök

rohamának nem tudtak ellenállni. A kopj ás lovasok két támadót átdöftek, a harmadiknak a fejét pedig Ugod rettenetes kardcsapása hasította ketté. Ugodék nem ismertek irgalmat. Megölték azt is, akit Félix megsebesített.

– Vigyázzatok a sebesült kísérıre! – kiáltotta már elıbb Félix. A testırök felemelték, és a lovára ültették, de a sebesült szolga nem tudott nyeregben maradni.

– Majd visszük! – kiáltott Bódog. – De hová?– Hölgyek, nyugodjatok meg! Mi hazakísérünk benneteket. Félix Johannita-lovag

vagyok, barátaim pedig a calabriai herceg úr testırei.Az idısebbnek tetszı leány válaszolt:– Köszönjük, lovag úr, mindnyájatoknak! Atyánk, Amadeo Ansaldo, elıkelı nápolyi

nemes. Az én nevem Gioconda, a húgomat Fiamettának hívják. Rokonunkat látogattuk, és elidıztünk. Rokonunk gróf Monte Scaglioso úr, Endre calabriai herceg híve. Az ı leányai hívtak meg bennünket. A gróf örülni fog, ha megtudja, hogy a herceg úr testırei szabadítottak meg bennünket a gaz rablóktól. Mi is, szüléink is, örökre hálásak leszünk neked, Félix lovag, és a testır uraknak. Boldogok vagyunk, amiért hazakísértek. Szegény Pietrót is el kell látnunk. Súlyosan megsebesült.

– Majd megvizsgálom – nyugtatta a leányt Félix. – A mi rendünk betegápolással foglalkozik. Én is értek a sebekhez.

Elindultak. Elöl Gioconda és Félix haladt, mögöttük Ugod vigyázott az egészen fiatal Fiamettára. A szolga és Bódog vitték a sebesültet. A menet végén Apor lovagolt, arra figyelve, nincsenek-e a brigantiknak társaik, akik rájuk rontanának.

Amadeo Ansaldo úr már nem volt fiatal ember. Kastélya dombon épült, csaknem a város szélén. Nagyobbnak látszott, mint a johanniták nápolyi otthona, hatalmas kert közepén emelkedett. Falai messzirıl fehérlettek. Jövetelükre mindenki elısietett. A leszálló sötétet szurokfáklyák és olajlámpák fényei enyhítették. Ansaldo úr felesége, Gioconda asszony jajveszékelni kezdett, amikor megtudta, mi történt a leányaival, majd

örvendezve hálálkodott Félixnek és a testıröknek. Férje is megrendültén hallgatta a történetet, amelyet leányai kiszínezve adtak elı.

Félix bekötözte Pietro sebeit, de Ansaldo úr sem tétlenkedett. Minden csatlósát felfegyverezte. Fia pedig, Tino, vagy tíz lovassal nekivágott annak az útnak, amelyen a húgai jöttek. Meg akarta tudni, nincsenek-e társaik az útonállóknak, akik a levágottakért bosszút forralnak. Amaldo úrnak legalább húsz embere lakott a házban és a melléképületekben.

Amikor Félix végzett a sebesült szolga bekötözésével, és elmondta, mit kell vele tenniük, hogyan kell ápolniuk, búcsúzott, hiába marasztalták, fıképpen Gioconda asszony, aki egészen kivirult, amikor megtudta, hogy Félix nem tartozik a rend papjai közé.

– Reméljük, még látjuk, lovag úr! – mosolygott a ház asszonya.– Holnap akkor is eljövök, ha nem látnak szívesen, mert nekünk kötelességünk a

sebesültek gyógyítása, amíg lábra nem állnak.– Hogy mondhat ilyet? Nem látjuk szívesen? – sopánkodott Gioconda asszony. A két

leány is hasonlóképpen lelkendezett.– Bizony, szívesen látjuk leányaim megmentıjét! Ki tudja, mi történt volna velük, ha

meg nem szabadítja ıket – búcsúzott az asszony.Kiértek arra az útra, amely a tengerpart felé vezet. Ugod ekkor így szólt:– Endre herceg parancsára egészen hazáig kell kísérnünk téged, Félix lovag.– Mondjátok meg a herceg úrnak, hogy igazán hálás vagyok, amiért vigyázott reám!

Valóban nem hittem abban, hogy orvtámadók garázdálkodnak este és éjjel a városban. De nem hiszem, hogy ezek a rablók nemes ifjak lettek volna.

– Igazad lehet, Félix úr – bólintott Ugod.– De hátha nem is rabolni akartak, hanem a két leányra vásott a foguk? – szólt közbe

Bódog.– Én is így vélekedem – jegyezte meg az eddig hallgató Apor. – Mert mit is raboltak

volna két leánytól meg a két szolgától? – tette hozzá.Mire a Johannita-házhoz értek, Luciano Castaldo úrral együtt várta Félixet.– Már minden rosszra gondoltunk – faggatta Luciano. – Erre a napra ígérted

érkezésed. Örülök, hogy testırök kísérnek. A herceg úr, úgy látszik, mindenre gondol.Félix csak másnap mondta el Lucianónak, mi történt a vadászaton, mikorra várható

Erzsébet magyar királyné érkezése, és hogyan mentették meg Ansaldo úr leányait.– Hallottam már Ansaldo úrról. Ismert ember a városban – mondta Luciano. –

Szerencsés ember vagy, Félix! – kiáltotta. – Nápoly egyik legelıkelıbb lányos házába leszel bejáratos. Mikor mégy látogatóba?

– Máris indulok, Luciano, mert a sebesült szolgát újra be kell kötöznöm. Te is ezt tennéd…

– Ez mégis felháborító! – bosszankodott Luciano. – Hölgyekhez mégy, én meg csak az olasz konviktusba!

– Kedves diákhely az, Luciano! Csak ne ócsárold! Ansaldóéktól én is odamegyek. Sokat hiányoztam az egyetemrıl.

– Csaknem egy hetet, barátom! – nevetett Luciano, és szeretettel veregette meg Félix vállát.

A San Domenico Maggiore-templomot a dominikánusok rendháza övezte. Itt volt az egyetem is, ahol hajdan Aquinói Tamás tanított. A Castel Nuovo felıl erre közeledett a nem mindennapi menet, amelynek élén fekete taláros, tarkójára csüngı kerek sapkafélét viselı férfiú lovagolt. A sötétszıke hajú, vékony orrú, kissé hajlott tartású lovas negyvenévesnek látszott. A rendházból éppen ekkor lépett ki néhány domonkos barát. Fehér talárjuk és skapuláréjuk fénylett a tavaszi nap sugaraiban. Amikor észrevették a közeledı lovasokat, a menet élén lovagoló férfiút azon nyomban felismerve, mosolygós arccal köszöntötték. A férfiú mögött a nápolyi udvar díszkísérete vonult.

Az egyetem elıtt hárman álltak, két Johannita-lovag és egy náluk idısebb, talán végzıs egyetemi hallgató, akinek Lorenzo Da Costa volt a neve.

– Itália legnagyobb férfia közeledik! Nézzétek meg jól! – mondta Lorenzo csaknem kiáltva.

– Ki ez? – kérdezte Félix csodálkozva.– Lorenzo igazat mondott – helyeselt nyomban Luciano. – Francesco Petrarca Itália

ma élı legnagyobb költıje, akit még Róbert király fogadott barátjának.– Szent igaz! – folytatta Lorenzo. – Talán két esztendeje, hogy a római nép nevében

Orsó d'Aguillara szenátor a Capitoliumon, a fellegvárban, a királyi palástot viselı költıkirályt, Petrarcát babérkoszorúval koronázta meg. Ott voltam a Capitoliumon, láttam a költı nagy dicsıségét, hallottam a rómaiak üdvrivalgását.

A menet közben a rendház kapujához érkezett. Petrarca leugrott lováról, és megköszönte a testıröknek a kíséretet. A testırtiszt feszesen tisztelgett. Az egyik testır elvezette a költınek kölcsönzött lovat.

– Én ismerem a költıt! – mondta büszkén Lorenzo Da Costa, és mély meghajlással üdvözölte a dominikánus kolostorba érkezı Petrarcát, aki itt kapott szállást. A pápa és Giovanni Colonna bíboros megbízásából jött Avignonból Nápolyba.

Petrarca azonnal Lorenzóhoz lépett.– Köszöntelek, Lorenzo! – kiáltotta örömmel. – Nem felejtettelek el. Rómában

találkoztunk. Kérlek, mutasd be a lovagokat! Mindig tiszteltem a johannitákat.Félix és Luciano megilletıdve üdvözölte a költıt. Lorenzo azt sem tudta, hogyan

álljon, olyan büszke volt a megtiszteltetéstıl.– Remélem, még találkozunk! Nekem sok a dolgom Nápolyban – búcsúzott Petrarca,

és belépett a rendház kapuján.– Avignonban lakik, talán a pápa küldte a királyi udvarba. Beszélik, az elhunyt Róbert

király új végrendelete senkinek sem tetszik – suttogta fontoskodva Lorenzo.– Talán még a magyar királynak sem – szólalt meg Félix.– No, annak bizonyosan nem, hiszen a hírek szerint ki akarják semmizni öccsét a

királyságból – tette hozzá Lorenzo.– Félix mindent tud, mert neki Endre herceg a vadásztársa – büszkélkedett a barátjával

Luciano.– Ez már valami! – kiáltotta Lorenzo. – Én tudok egy-két dolgot a magyarokról.

Évekig járt az egyetemre egy magyar. İ is teológiát és filozófiát hallgatott. Elvégezte a bölcseletet, azután hirtelen haza kellett mennie Magyarországba.

– Miért? – kérdezte Félix.– Nem tudom. Ha érdekel, majd beszélek egyszer Magyarországról. Királyaik a

nápolyi udvarból kerültek a magyar trónra. De most sietek – mondta Lorenzo, és elbúcsúzott.

A cella gótikus ablakán belopódzott a homály. Csak most ébredt. Este szeretett dolgozni, amikor már csend van. A nyitott ajtón belesett a perjel, hogy megtudja, nincs-e elıkelı vendégüknek, Petrarcának, a pápa küldöttjének valamire szüksége.

– Küldöm a vacsorát! – mondta csendesen, amikor meglátta ébredezı vendégüket.– Az jó lesz, atyám! – válaszolta a költı nevetve. – A torkom is kiszáradt a nagy

melegben. Talán sivatagról álmodtam.A perjel parancsára a szolgálófráter nemsokára világosságot hozott. Vastag gyertyák

lángocskái világították meg a vendégcellát, amely sokkal nagyobb volt a barátok celláinál, és szınyeggel takart heverı meg írópult és írószerszámok alkották a berendezést. Asztal is volt három székkel. A másik szolgáló fráter máris az ajtóban tüsténkedett, a vacsorát hozta, húst, kenyeret és egy nagy kupa bort.

Evés után a költı sokáig ült töprengve.„Itt vagyok ebben az utálatos városban, ahelyett hogy ott lennék – gondolt szerelmére,

Laurára, akit éppen tizennyolc évvel ezelıtt látott meg Avignonban a Szent Klára-

templomban, és rejtélyes háznak írta le híres versében:„Mura eran d'alabastro e d'oro il tetto…”Magában morzsolta a verset: falai alabástromból voltak, és a teteje aranyból. Haja a

nap szálaiból volt fonva, szava édes, mint egy angyalé, és a szeme párja egy szerelmes lélek zafírablakai… így emlékezett a csodálatos asszonyra.

Elkomorult. Felállt, és az ablakhoz lépett. Hős, esti levegıt sodort odakint a szél. Érezni lehetett benne a tenger sós ízét. Hallgatta a szellı suttogását, majd az írópulthoz lépett. Colonna bíborosra, urára és barátjára gondolt, akinek emberei ebben a városban sínylıdnek, és nem tudja kiszabadítani ıket börtönükbıl. A pápa nem lép közbe, elég baja van Nápoly rossz hírő királynıjével.

Arcán elmélyült az árnyék. Kékesszürke szemébıl szomorúság áradt.„Irigylem azt a két johannitát – gondolt Félixre és Lucianóra. – Fiatalok! Ragyog a

szemük! Hisznek valamiben…”Legyintett fáradtan. Barátságos, víg fénnyel égtek a gyertyák.„Gyerünk! Dolgozzunk!” – biztatta magát, azután a hollótollat a tintába mártotta, és a

papír fölé hajolt. Lassan rótta a sorokat.„Giovanni Colonna bíborosnak, igen tisztelt uramnak és az égiek kegyelmébıl

legdrágább barátomnak…”Most már gyorsabban folytatta:„Reméltem, megszabadulok intézni való dolgaim kemény bilincseibıl, és ez be is

következett volna, mint hiszem, ha ez a bizonyos mérges vipera a már-már irgalomra fordult szándékot újra meg nem fordítja. Tüstént megpróbáltam segíteni, de most már félek, hogy a baj halálos, újra megkísérlem azonban, amíg van némi remény. Tegnap este talán még megkaptam volna a döntés kegyét, ha elvetıt is, ha a tanácsot fel nem oszlatta volna a gyorsan beköszöntı éj, és nem kényszerített volna bennünket hazatérésre ennek a városnak gyógyíthatatlan baja. A városnak förtelmes bőne az, hogy éjjel az utcán tartózkodni olyan veszedelem, mint a vadonban, mert az utakat fegyveres nemes ifjak tartják megszállva, és féktelenségüket sem az atyai szigor, sem a magisztrátus tekintélye nem tudja megzabolázni. Nem kell csodálkoznunk, ha a sötét éjszakában, amikor sehol sincs tanú, féktelenebbül tesznek gonoszságot, hiszen fényes nappal a király és a nép szeme láttára rendeznek gladiátorjátékokat, barbárnál is rosszabb vadsággal, amelyben emberek vérét ontják, gyakran ırültek tapsoló győrőjében, és a nyomorult szülık szeme látja, hogyan szúrják agyon a szerencsétlen fiukat. A legnagyobb gyalázatnak pedig az számít, ha vonakodnának a kardot a szívükbe szúratni, mintha bizony a hazáért vagy az örök élet koronájáért küzdenének…”

Rövid szünet után folytatta az írást:„Tegnap én is, semmit sem sejtve, elmentem arra a városhoz közel lévı helyre,

amelyet Carbonariának neveznek. Méltó erre a névre ez a hely, ahol mintegy a halál üllıje körüli vérmocskos kovácsokat az embertelen vadság kormos mestersége feketíti be. Jelen volt a királynı is meg Endre, az ifjú király, aki emelkedett lelkő ifjú lenne, ha ugyan valaha is megkapja a királyi koronát, amelyet egyre halogatnak számára elküldeni. Jelen volt a nápolyi hadsereg, amelynél nincs festıibb. Özönlött ide a város népe is, köztük az elıkelık. Abban a reményben, hogy valami nagyszerő látványban lesz részem, én is feszülten figyeltem. Egyszerre, mintha valamilyen örvendetes esemény történt volna, óriási tapsvihar harsant az égig. Körülnézek, és látom, hogy egy szép ifjú karddal átverve omlik össze nem messze tılem. Elborzadtam az irtózattól. Megsarkantyúztam lovamat, és menekültem az undorító látványtól. Vádoltam társaimat, akik idecsaltak, a nézık vadságát és a résztvevık ırültségét. Az ısök ezt a dögvészt hagyták rájuk. A szabad bőnözést nemes tettnek és szabadságnak hívják. De errıl elég ennyi…”

Ismét megszakította a levélírást. Néhány lépést tett a szobában, majd visszament az írópulthoz, hogy befejezze a levelet.

„Bíboros atyám másra kíváncsi” – gondolta kis töprengés után. Ivott egy korty bort, majd folytatta az írást:

„Tudom, nem csodálkozol majd azon, hogy barátaid, akik a kapzsiságot nagy zsákmánnyal kecsegtetik, bilincsbe verve ülnek ebben a városban, ahol ünnepi játéknak tartják egy-egy ártatlan ember megölését. Igaz, a városok közül ezt a várost nevezte „édes”-nek Vergilius, de amilyen ma, nem mondaná gyalázatosabbnak Bistoniánál, vagyis a trákok egyik földjénél. «Fuss e kegyetlen földrıl, fuss el e kapzsi vidékrıl!» Ezt a mondást én erre a földre is értem, és ha mást nem hallasz három napon belül, még ha nem is tudom elintézni az ügyeket, elıször Gallia Cisalpinába, azután Transalpinába és hozzád menekülök, akiért gyönyörőség számomra bármilyen idıjárás, bármely út, kivéve a tengert. Isten veled! A te Francesco Petrarcád.”

XV.

A nagy francia gálya alkonyatkor vetett horgonyt a nápolyi kikötıben. Eliás Talleyrand bíboros azonban nem lépett nyomban a partra, hanem megvárta, amíg a homály leereszkedik a városra. A kikötıben kevesen lézengtek, a rakodómunkások különben sem ismerték a nagy hatalmú és tekintélyes fıpapot, aki titkolva kilétét, elıkelı polgárként érkezett néhány kísérı szolgájával Avignonból Nápolyba, hogy a húgát, Durazzói János herceg özvegyét, Talleyrand-Périgor Ágnest, az özvegy hercegnıt meglátogassa a Cast el Nuovo mellett lévı, Szent Jánosról elnevezett palotájában.

A bíbornok azért érkezett rangrejtve, hogy ne tudják meg a tarantói hercegek, és fıképpen az anyjuk, Valois Katalin ne sejtse, milyen pápai engedély rejtızködik a tarsolyában, noha gyanították, döntı szava van a consistorium ülésein. A húga már értesült jövetelérıl. A korán hervadó özvegy ványadt arcán sóvár kifejezés ült.

– Ülj le nyugodtan, Elias – mondta a bátyjának. – Magunk vagyunk. A fiaim vadászni mentek, a szolgák egy részét pedig már két napja szabadságra küldtem… Megszerezted?

A fıpap diadalmasan dılt hátra a magas hátú karosszékben. Kövér arcán öntelt mosoly fénylett. Fekete bársonytáskájából elıhúzta a sárgás papírra írt pápai engedélyt.

– Olvasd el! – mondta, és hanyag mozdulattal nyújtotta húgának az írást. – Péter azt teszi, amit mondok – hangzott a szava hideg gıggel.

– Péter? Ki az a Péter?A kövér emberbıl most jóíző nevetés buggyant ki.– Hát a pápa, VI. Kelemen! No persze, én még Roger Péter korából ismerem.

Beleegyezett, hogy a fiad, Durazzói Károly, feleségül vehesse unokatestvérét, Johanna királynı húgát, Máriát. Azért nem ment egészen könnyen. İszentsége ellenkezett – gúnyoskodott a bíboros. – Tudtam, mi aggasztja.

– Micsoda? – kérdezte Ágnes hercegnı.– Ha gondolkodol, te is rájössz. İszentsége fél. Fél a francia király, Fülöp úr húgától.

Valois Katalintól, a címzetes konstantinápolyi császárnıtıl és ellenségeidtıl, a tarantói hercegektıl. Én azonban meggyıztem.

– Mivel?– Elıször is avval, hogy elég egy magyar Anjou Nápolyban, hiszen Mária jegyese

Lajos király vagy az öccse, István herceg lenne a régi szerzıdés szerint. Azután eddig egyetlen pápa sem tőrte, hogy a pápai birtok két tőz közé szoruljon. Érveltem avval is, hogy Johanna és Endre között rossz a viszony, és Katalin Endre eltiprásával akarja megszerezni Johanna kezét valamelyik fiának, viszont Mária szabad, és szereti Károlyt. Vagy rosszul tudom?

– Jól tudod, Elias! A szerelmesek, Mária és Károly mihamarabb meg akarnak esküdni, csak nem tudják, miképpen lehetne ezt titokban megtenni, mert Johanna és Katalin hallani sem akar esküvıjükrıl. Nekem sikerült kiábrándítanom Máriát a magyarokból. Barbár, rideg emberek, nem valók hozzá, Johanna is jobban járt volna, ha Róbert király másképpen rendelkezik. Szerintem nem volt bölcs ember, tiszta szerencse, hogy világos pillanatában még megváltoztatta eredeti végrendeletét.

Gyorsan és sokat beszélt. A bátyja szótlanul hallgatta. Sárgás szemében gúnyos fény cikázott, ahogy a húgára nézett, vagy ahogyan az ablakon át a hold vöröses sarlóját figyelte. A fıpap végül is megunta húga sebes karattyolását, felemelte kövér, puha jobbját, amelynek középsı ujján vastag aranygyőrő gyémántja csillant meg.

– Ágnes! – kezdte nagyon komolyan. – Azt mondd meg, miképpen akarod az esküvıt megtartani! Hol és mikor?

– Csak egy lehetıség van – felelte a hercegnı. – Ha Károly fiam megszökteti Máriát.– Ez botrányt jelent! – hördült fel a bíboros.– Tudom. De más nem tehetünk. Mária a kerten át hajlandó hozzánk szökni. Ha itt

lesz, akkor Károly kijelenti, csak esküvıvel lehet a történteket jóvátenni. A pápa engedélyezte a házasságot, és ennek az engedélynek a láttán akár a nápolyi érsek, akár más pap boldogan elvégzi a szertartást.

– Lehet, hogy igazad van, Ágnes. Ha itt lesz a menyasszony, akkor már Johanna sem tehet semmit. Nem lehetetlen, hogy a francia király megharagszik a pápára. De ıszentsége majd kibírja…

Áprilisi reggel volt. A Castel Nuovóban lassan mozdult a élet, de aztán egyszerre megélénkültek a folyosók. Egy Chimera nevő szolgálóleány papucsának csattogása valósággal felverte a reggeli csendességet. A leány lélekszakadva rohant Johanna vagy másképpen Giovanna királyné lakosztályához. A nıcselédek szobájába esett.

– Mi történt?! – kiáltott rá Johanna belsı szolgálója, a vörösszıke hajú, mindig kócos Lauretta, de Chimera úgy elfulladt a nagy rohanásban, hogy nem tudott megszólalni. Egész testében reszketett, hamvas arca tőzben égett, fekete szemébıl a rémület könnycseppjeit rázta ki a zokogás.

– Beszélj már, az Istenért! – fakadt sírva Lauretta is, mert Chimera rémülete ráragadt.– Úrnım, Mária, Johanna húga… – dadogta, és elakadt a szava.– Mi van a hercegnıvel?– Nem tudom, nincs meg…– Hogyhogy nincs meg? Ne beszélj bolondokat! Tegnap is láttam, itt volt Johannánál.– De most nincs a szobájában.– Hát hol van ilyen korán reggel?– Nem tudom, nem tudom – ismételgette ezt a két szót, mert most már lassan-lassan

magához tért.– Kerested? – kérdezte Lauretta nyugtalanul, mert ı már fél füllel hallotta, hogy

Johanna hallani sem akar Mária és Károly herceg szerelmérıl. A mindentudó Statilia, ez a vékony, sötét bırő szépség súgta meg neki, mert a konstantinápolyi császárnı környezetében sok mindenrıl lehetett hallani, ami a városban és az udvarban történik.

– Kerestem. Mindenütt. A kápolnában is meg az udvaron is.– Te mikor láttad utoljára?– Este. Lefekvés elıtt segítettem vetkızni neki, ahogy szoktam. Nem volt semmi baja.

Mondta, jókedve van.– De hát a föld nem nyelhette el…– Nem tudom. Félek Johannától.– Ne félj! Te nem tehetsz semmirıl. Majd én megvédelek. Johanna szeret engem.

Megmondom, hogy falumbéli vagy, és árva. Gyere! Próbáljuk keresni Mária hercegnıt! Hátha elıkerül…

Lauretta csitító szavaitól Chimera megnyugodott. A két leány Mária hercegnı lakosztálya felé indult, ahol Lauretta is meggyızıdhetett arról, hogy a hercegnı szobái üresek. Benéztek a palotába költözött Valois Katalin cselédeihez is. Statilia valósággal élvezte a hírt.

– Tudtam! Régen sejtettem! – mondta diadalmasan, mintha Mária hercegnı eltőnésében neki is része lett volna. – Megmondom a császárnınek! – lelkendezett, és a két leányt faképnél hagyva berohant a tarantói herceg özvegyéhez. Tudta, nem fogják

kidobni.– Rosszat sejtek – dadogta Lauretta. – Ez a hebrencs Statilia fellármázza az egész

udvart.Nem tanakodhattak sokáig, mert Valois Katalin, ahogy éppen volt, hálóingben rontott

ki hozzájuk. De mire kiért, már meg is nyugodott. Arca fegyelmezetten mozdulatlanná változott, csendesen kérdezett:

– Mi történt, leányok? – mintha Statiliától nem is értesült volna Mária eltőnésérıl.Chimera mondta el, mi történt.– Küldjétek ide a fıudvarmestert! Aztán vele együtt jöjjetek be hozzám! Addig

felöltözöm.Bement a szobájába. Acéltükrébe nézett, akkor látta meg az ajkára fagyott, torz

mosolyt.– Megöletem ıket! – motyogta, és a durazzóiakra gondolt, mert az elsı pillanatban

tudta, megérezte, honnan fúj a szél. – De hogyan csinálhatták? – töprengett, mert a kapuban kémei ırködtek, akik jelentették volna Mária szökését. Közben lassan öltözködött. Nem hívta be egyik szolgálóleányát sem, így jobban tudott gondolkodni. Aranybrokát szoknyájába bújt, ehhez hermelines bársonyderék járult. Alighogy készen lett, máris kopogtak az ajtaján. Statilia jelentette a fıudvarmester érkezését.

Az udvarmester, Filippa fia, De Cannabis Róbert, Eboli grófja, csaknem földig hajolt elıtte.

– Felséged mit parancsol? – kérdezte alázatosan.– Tudod, miért hívattalak?– Tudom, felséges asszony. A leányok megmondták. Eltőnt Mária hercegnı.– Hogyan tőnhetett el? – kérdezte Valois Katalin szigorúan, lenyelve haragját.– A kapun nem mehetett ki. Az ırök jelentették volna.– Hát akkor? Repülni nem tud…– Ne felejtse el felséged, hogy a Szent János-palota kertje és a kastély kertje határos!

Meg kell mindent vizsgálnunk, hátha nyoma maradt a szökésnek!– Tedd tővé az egész házat! De még ne szóljatok a királynınek!A fıudvarmester hajlongva távozott.Chimerát beszólította. A leány reszketve állt elıtte.– Én nem tehetek róla, este még levetkıztettem, ahogy szoktam…– Arra felelj, amit kérdezek! Volt-e látogatója tegnap Mária hercegnınek?– Volt. Ágnes hercegasszony. A durazzói…– Mikor volt nála?– Délután.– Mit beszéltek?– Nem hallottam. Én nem szoktam hallgatózni.– Ez helyes is, de tegnap jó lett volna, ha azt teszed. Meddig volt itt Ágnes hercegnı?– Nem sokáig. Most jut eszembe, tudom, mit mondott a búcsúzáskor.– Mondjad! Úgy látszik, mégis okos leány vagy te…– Azt mondta, ha ügyesen cselekszel, akkor hamarosan a leányom leszel, és

megcsókolta Mária hercegnıt. Megjegyeztem, mert nem értettem, hogyan lehet Ágnes hercegnı Mária hercegnı anyja.

– Jól van, Chimera! – nevetett Katalin császárnı. – Az ember nem mindig érti, amit hall. De látod, én jól értem, amit te hallottál – és intett, hogy távozhat.

Már elmúlt a reggel, amikor Cannabis Róbert visszajött, és jelentette:– Mária hercegnı a kapun át nem távozott. Napok óta nem járt a városban. Találtunk

viszont nyomokat. A kert bal sarkában, a nagy olajfa alatt látszik a létra nyoma. Ez azt jelenti, hogy a durazzói palotába szökött.

Cannabis Róbert esetlenül tárta szét a kezét.– Parancsol még valamit felséged? – kérdezte.– Küldd hozzám anyádat!

– Most nem tehetem, mert a királynı hivatta. Károly herceg futárt küldött Johanna ıfelségéhez. De ha meglátom, azonnal szólok neki – mondta az udvarmester, és mély meghajtás után távozott.

A városban tavaszi illatok lengedeztek. Ágnes hercegnı mosolyogva fogadta fiát és Máriát.

– Csakhogy sikerült, drágáim! – sóhajtotta önfeledten, majd elırelépve átölelte Máriát, aki valóban a létrán átmászva érkezett. – Édes leányom, végre itt vagy! Legyetek nagyon boldogok!

A fiatal pár szótlanul kezet csókolt Ágnes hercegnınek.– Károly – suttogta a hercegnı. – Itt a pápa engedélye. Elias bátyám maga hozta

Avignonból. Tedd, amit megbeszéltünk!Károly mosolygott. Tiszta, barna szemének babusgató tekintetét le nem vette Mária

arcáról. Középtermető, szıke hajú, jóképő férfi volt.– Köszönöm, anyám! – mondta, amikor a pápa engedélyét átvette. – Látod, Máriám –

fordult a leányhoz. – Most már szabad szeretned. A pápa is megengedi – gúnyolódott.Mária orrcimpái megremegtek. Fejének egyetlen mozdulatára kontya kibomlott, és

gesztenyebarna hajának fürtjei a vállára hulltak.– Én a pápa nélkül is szeretlek, Károly – és nevetése szinte csilingelt.– Megírom a levelet a nıvérednek, a királynınek.– Mit írsz neki?– Amit megbeszéltünk anyámmal, vagyis Johanna adja beleegyezését házasságunk

megkötéséhez, ne tartsa vissza hozományod, és úgy élhessünk, mint mások ebben a városban. Továbbá kijelentem, te a feleségem vagy máris, és az esetleges botrányt csakis házasságai lehet jóvátenni, ehhez kezünkben a pápa engedélye.

Sárgásszürke szemében fények villogtak. Gúnyos kifejezés jelent meg az arcán, ahogy Katalin császárnı dühkitörését hallgatta.

– Ágnes csinált mindent. İ agyalta ki Mária megszöktet eset. Ha Johannának valami baja történik… nem is merem végiggondolni. Károly herceg mint királyjelölt! Nevetséges! Hogyan kellene végeznünk vele?

– Most sehogy – válaszolta Filippa nyugodtan. – Durazzói Károly herceg népszerő ember Nápolyban. Nagy pártja van. Szeretik.

– Akkor… akkor nyugodjunk bele a kudarcba? – kérdezte Valois Katalin haraggal.– Én ilyet nem mondtam, császárnı – és lappangó, titokzatos mosoly jelent meg szép

szája körül.A még mindig szép Filippa szeme ravaszul és vidáman csillogott, ahogy Katalinra

nézett.– Minek örülsz?– Te is tudod már. Károly herceg üzenetet küldött Johannának, hogy a botrányt

házassággal kívánja jóvátenni. A pápa engedélye a kezében van, bármikor feleségül veheti Máriát.

– Azt gondolod, hogy mi Johannával beleegyezünk ebbe? Mert a bíboros úr elhozta a diszpenzációt? Este jött, azt hitte, láthatatlan. A pápát levette a lábáról. Most már a bátyám, a király sem tehet semmit.

– Bele kell egyeznetek a házasságba!– Filippa, te megırültél vagy részeg vagy?! – kiáltotta Katalin.– Ne haragudj, de sohasem voltam ilyen színjózan. Csakis ily módon tudunk Károly

herceghez férkızni.– Hogyan? – kérdezte a császárnı hitetlenkedve.– Egyszerő. Johanna beleegyezik a házasságkötésbe. Hozományt ígér, és felajánlja,

hogy az esküvı legyen itt a Castel Nuovóban, a házikápolnában. Erre Károly herceg Máriával együtt idejön megesküdni, vagyis az egerek maguktól sétálnak be az

egérfogóba. Itt mi vagyunk az erısebbek. Máriát szépen szobafogságba vetjük, Károly herceget pedig baleset éri. Mondjuk, boros fejjel, az esküvı után kizuhan az ablakon. Senki sem tudja meg, hogy voltak, akik segítették a kipottyanásban. Érted már, Katalin? – kérdezte, és az arcán vásott mosoly terült szét, a szeme pedig úgy villogott, mint a rókáé, ha prédára les.

Katalin rekedt, vérszomjas hangon suttogta:– Csodálatos vagy, Filippa! Ha Johanna elfogadja a tervet, Máriát visszaszereztük a

Durazzóiaktól.– Elfogadja. Johanna hallgat rám, mert tudja, hogy szeretem, és mindig a javát

akarom.Filippa hátradılt a széken. Nevetett. Félig kinyílt szájából kivillogtak még mindig ép

fogai. Egyszerre olyannak tetszett, mint egy prédára lesı, szép és félelmetes fenevad.– Hiába, no! Meg kell adni, te még mindig a régi vagy, a fiatal, sötét arcú, okos

szépség. Csak tudnám, hogyan csinálod? – mondta fejcsóválva és irigykedve Katalin császárnı.

Április huszadika volt. Langyos nápolyi este. Az olasz testırök tanyájáról lágy énekszó csordult ebbe az illatos estébe. Gyönyörő tenorhang szárnyalt. A Castel Nuovóban tudták, hogy ilyen hangja csak Ibalo Longo testırtisztnek van, akit már a királynı is meghallgatott az udvarával.

Mindenki erre a szép hangra figyelt, csak Ugod nem, akinek a szobáját nemrég hagyta el szerelmese, Valois Katalin szép szolgálóleánya, a hebrencs, minden lében kanál Statilia.

Ugod habozott. Hamarjában nem tudta, mit tegyen. A leánytól értesült arról, hogy másnap délben vagy este, ebéd, illetıleg vacsora után, meg fogják ölni a szomszéd palota urát, Durazzói Károly herceget, akinek a várkápolnában lesz az esküvıje a királynı húgával, Máriával.

– Küldd be Aport! – szólt ki a másik szobába, ahol Bódog már lefeküdni készült.– Téged taníttattak, igaz-e? – kérdezte Ugod átlátszó ravaszkodással.– Apámék papnak szántak, hogy ne zavarjam a bátyám örökségét. De nem akartam

pap lenni. A pozsonyi káptalan iskolájában majdnem elvégeztem a triviumot.– Elég! Ez nekem sok is! – nevetett Ugod, majd elmondta, mit tudott meg a tervezett

holnapi esküvırıl, és tanácsot kén, kinek mondja el, Endre úrnak vagy Róbert fráternak.– Csakis Endre hercegnek, elvégre az ı testırei vagyunk – válaszolta Apor habozás

nélkül. – Nem szeretem Róbert frátert, sem a többi papot. Elegem volt belılük Pozsonyban.

– Akkor gyere most velem a herceg úrhoz! Tudsz írni, ugye? – kérdezte ungorkodva.– Ne tréfálj! Persze hogy tudok. Sejtem, miben sántikálsz. A császárnı egy kanál

vízben fojtaná meg Endre urat. Nem akarod, hogy ı gyızzön, méghozzá ilyen gáládul, noha a durazzóiak sem imádnak bennünket. Levelet kell írnom, igaz-e? – kérdezte nevetve.

– No menjünk! Nem jártál hiába abba a pozsonyi iskolába!Endre herceg végighallgatta Ugodot.– Jól tetted, hogy elmondtad. Hallottam, hogy Mária és Károly szeretik egymást, aztán

ez a gonosz császárnı ne gyilkoljon! Üzenünk Károly hercegnek, de én nem akarok írni, Róbert fráter pedig…

– Nem is kell, herceg úr – mondta Ugod. – Azért hoztam magammal Aport. İ Pozsonyba járt iskolába, majd megírja a levelet, Bódog meg elviszi. Mi is vele megyünk, mintha mulatni mennénk valamelyik kocsmába.

– Akkor, Apor, írd meg most rögtön a levelet!– Mit írjak, herceg úr?– Figyelj rám! Csak ennyit: Károly herceget holnap az esküvıjén a császárnı meg

akarja gyilkoltatni, Máriának pedig elfogatására készül. Ne menjen a Castel Nuovóba! Az

érkezı papot kísértesse saját palotájába, és ott esküdjön meg a hercegnıvel!A levél gyorsan elkészült.– Siessetek! – parancsolta Endre herceg.A két testır köszönt, majd Bódoggal együtt elhagyták a kastélyt. Amikor a kapun

kiléptek, a Szent János-palotával ellenkezı irányba indultak. Nagyot kerültek. Az egyik fa alatt Bódog olasz testırkalapot tett a fejére, és így zörgetett be a durazzói hercegek palotájának kapuján.

– Ezt a levelet még ma este add át Károly herceg úrnak! – mondta Bódog a kapuırnek.– Ki küldi?– A herceg barátja. Ha nem akarod, hogy uradat holnap az esküvıjén meggyilkolják,

akkor máris ugorj hozzá evvel a levéllel! Mást nem mondhatok. Az élete függ attól, hogy ezt a levelet elolvassa.

A kapus ugrott. Bódog visszament két társához. Elhatározták, valóban elmennek iszogatni, így nem lesznek gyanúsak, ha az éjjel hazatérnek.

– Ki hozta a levelet? – kérdezte Károly herceg a kapuırtıl.– Nem tudom, ki volt, de a Castel Nuovo egyik testıre lehetett. A kalapjáról ismertem

rá. Ilyen kalapot csak a királynı testırei hordanak. Azt mondta: holnap uradat az esküvıjén meggyilkolják.

– Jól van, Enzo. Köszönöm – mondta a kapuırnek, és a levéllel azonnal az anyjához sietett.

– Olvasd, anyám! – kiáltotta izgatottan.Ágnes hercegnı csodálkozva forgatta a levelet, és a gyertya lángjához tartva olvasta

el.– Elhiszed? – faggatta Károly herceg az anyját.– El. Katalin minden gonoszságra képes. Tırt akart vetni neked. İ eszelhette ki ezt az

egész esküvıt. A várkápolnában! A városban nem árthatnak, mert sok a hívünk. Johannát rászedte, egyezzen bele látszólag az esküvıtökbe, még hozományt is ígérjen. Kit hívtál a szertartás elvégzésére?

– Ignazio atyát a domonkosok kolostorából.– Akkor kora hajnalban küldj hozzá, arra kérve, hogy ide jöjjön, mert a mi

kápolnánkban akartok megesküdni, nem a Castel Nuovóban! A levélrıl pedig hallgass! Akárki küldte, jót akar. Lehet, hogy az életedet mentette meg. Nem is lehet, hanem egészen bizonyosan. Katalin fél, mert Mária is örökös. Ha Johanna meghalna, nem Endre, hanem Mária következik, ı kerül a trónra. Ismerem a megboldogult Róbert király végrendeletét. Ismerem, bizony. Remélem, rám hallgatsz.

– Igen, anyám. Te ismered Valois Katalint.– Én aztán ismerem. Megfojtana bennünket, ha tudna, egy kanál vízben.

– Bizonyos, hogy Ágnes hercegnı beteg? – kérdezte Katalin császárnı néhány hét múlva Filippától.

– Hallottam, hogy a fiai is aggódnak, fıképpen Károly herceg, a család feje. Talán a bátyját, a bíborost is értesíteni fogják, ha Ágnes állapota nem javul.

– Mi baja? – vallatta tovább mohón Katalin.– A gyomrának lehet valamilyen nyavalyája. Holnapra többet tudok. Úgy hallottam,

Károly herceg a palotába hívatta a városba érkezett új orvost, Antonio Mazzolát. Holnap átküldım a menyemet és a húgomat a hercegnıhöz. Ez jobb, mintha én mennék. A menyem már többször volt nála.

– Nem bánom, kit küldesz Ágneshez. Egyet mondok azonban, nem szabad többé meggyógyulnia! Nem tudom megbocsátani neki Mária megszöktet eset. Károly nagyon vigyáz az anyjára?

– Majd nem fog! – vágott közbe nevetve Filippa.– Mit akarsz csinálni? – kérdezte meglepetten, sıt csodálkozva Katalin, amikor

Filippa nevetését hallotta.

– Olyan betegséget kell kitalálnunk, amelyet az orvos elhisz, Károly herceg pedig szégyell.

– Mi lehet az?– Ágnes már nem egészen fiatal. Sıt! És mégis, bizony, megesett vele… Az ı korában

az ilyen betegség már csak ritkábban fordul elı, de nem lehetetlen.– Mondd meg már! – parancsolta Katalin, és egészen elırehajolt a kíváncsiságtól.– Ágnes hercegnı terhes! Csak néhány hónapja. Ha ezt meghallja a fia, Károly herceg,

bizonyosan elfordul tıle. Szégyellni fogja az anyját. Egy nem fiatal özvegy, aki a világ szájára kerül… Ilyet nem szeretnek a gyerekek hallani az anyjukról. Ha pedig Károly herceg már nem törıdik az anyjával, könnyebb lesz olyan orvosságot beadni neki, amelytıl csak a másvilágon gyógyul meg.

– Csodálatos vagy! – kiáltotta a császárnı. – Ezt ki nem találtam volna soha. A menyed és a húgod szerét ejti?

– A menyem, Ceccanói Margit és a húgom, Sancha, gróf Terlizzi városkapitány jegyese, nálam is leleményesebbek. Ha én mondom, igazán elhiheted.

Katalin császárnı sokáig nevetett.Talleyrand-Périgor Ágnes hercegnıt néhány hét múlva temették el fényes papi

segédlettel.

XVI.

Ansaldo úr legszebb termébe vezette a két Johannita-lovagot, Félixet és Lucianót. Itt nem volt gótikus bútorzat, mert Ansaldo úr ezt a francia földrıl érkezett divatot barbárnak tartotta, és ragaszkodott az antik hagyományokhoz. Kastélyának bútoraival akár Tiberius császár korában élt római polgár is berendezhette volna a házát. Oroszlánlábú díszasztalok, széles kerevetek, ívelt hátú, görögös zsöllyeszékek szolgálták a ház lakóinak kényelmét.

– Venu' é l'cchiú bel – mondta halkan Gioconda asszony igazi nápolyi tájszólásban leányainak. – Megjött a legszebb férfi.

Az idısebb leány, Gioconda rápillantott Félixre.– A barátja sem csúnya, csak alacsonyabb – szólalt meg Fiametta, mert ı is belesett a

nyitva felejtett ajtón.Félix azért hozta magával Lucianót, mert nem akart egyedül maradni Giocondaval,

noha tetszett neki Ansaldo úr idısebbik leánya, de ródoszi lovagnak érezte magát, aki hálával tartozik a rendnek, amiért menekültként befogadták a testvéreivel együtt. Most pedig a rend taníttatja, és ellátja mindennel. Ez azonban kevés ahhoz, hogy megnısüljön, és egy elıkelı leányt vegyen el, aki jómódban, sıt fényőzı életben nıtt fel. Egy após támogatását pedig megalázónak érezte. Nem született olasznak…

– Te udvarolhatsz, ha akarsz – mondta Lucianónak. – Ismerik a családodat.Ansaldo úr szívesen fogadta Lucianót, már azért is, mivel kiderült, hogy ismeri a

Trinci grófokat, tekintélyes, ısi, nemesi családnak tudja ıket, nem úgy, mint az ismeretlen dalmát-olasz családból származó Félixet.

E látogatás után Félix kevesebbet járt Ansaldo úr kastélyába. Meg is magyarázta Lucianónak elmaradásának okait.

– Figyelj rám, barátom. Én érzem, hogy Ansaldo úr, aki annyit ad az emberek származására, nem lát olyan szívesen a házában, mint mondjuk egy Trinci grófot. A nápolyi arisztokraták kényesek arra, kit engednek be a házukba. Én hiába vagyok Johannita-lovag; ha nem mentettem volna meg a leányait, talán be sem engedett volna, már legalábbis a családja körébe. Azt elhiszi, hogy nemes vagyok, mert Johannita-lovag más nem lehet, de az ismeretlen dalmát apám vagy olasz anyám még nekem is gyanús! – mondta, és kínosan felnevetett.

– Én nem vettem észre ezt – válaszolta Luciano bizonytalanul. – Ha a calabriai herceg

elfogad a barátjának, sokszor üzenget érted, hazakísértet este a testıreivel, akkor Ansaldo úr…

Félix közbevágott:– Egy herceg inkább a barátom lehet, mert ı rangban és származásban felette áll az

Ansaldo-féle uraknak, ezért többet is megengedhet magának. Nem lesz kisebb, ha velem barátkozik. Aztán másról is van szó.

– Mirıl?– Nézd a helyzetemet, barátom! Nekem valójában nincs senkim. A johanniták nélkül

szegényebb lennék a templom egerénél. Évek múltával lehetek igazi orvos, olyan ember, aki esetleg jól megélhet. Ansaldo úr idısebb leányát nem tudnám eltartani, ha feleségül vehetnem. Nem tudok elképzelni megalázóbbat, mint hogy az apósom kegyelemkenyerén éljünk.

– Hátha szerezne neked olyan hivatali állást, amelybıl megélhetnél. Talán még kancellár is lehetnél, hiszen latinul is tudsz.

– Kedves barátom, hadd valljam be neked: én nem szeretem Giocondát. Szép leány, elismerem, de mégsem szeretem. Tudod-e, ki tetszenék nekem?

– Kicsoda?– A húga, Fiametta. İ azonban még gyerek.– De szép gyerek! – nevetett Luciano. – Örülök, hogy megtudtam, nem pályázol

Gioconda kezére.– Lovagi becsületemre mondom, hogy nem!– Akkor én, Félix… – és hirtelen nem tudta folytatni.– Te nyugodtan feleségül kérheted – fejezte be a beszélgetést Félix.

Az 1343. esztendı július 24. napján vonult be Erzsébet, magyar anyakirályné Nápolyba. A lovasok északkelet felıl, a síkságról közeledtek a város felé, és a Castel Capuano erısség mellett vonultak be. A menet élén Johanna királyné díszruhás testırei lovagoltak a sötét vértet viselı magyar testırök elıtt. A testıröket a díszruhás magyar elıkelıségek és lovasaik követték. A királyi pár Manfredoniában várta a velencei és zárai hajókat, amelyek Foggia tartományába hozták Erzsébet anyakirálynét, Endre herceg édesanyját és díszruhás kíséretét, az egyházi és világi elıkelıségeket.

A selyembıl, bársonyból, atlaszból, skarlátból varrott ruhák, a drágaköves ékszerek és az ezüstös fegyverek csillogása elkápráztatta Nápoly népét. Ezrével tolongtak a város kapujától végig az úton a Castel Nuovónak, az Új Kastélynak nevezett várig, a királyi udvartartás központjáig. A hangos nápolyi nép most aztán igazán harsogva éljenezett, tapsolt, kiáltozott, mert mindig nagy hatást tett rájuk a díszes pompa, uraik elıkelısége, és azok vendégeinek gazdagsága. Erzsébet királyné pedig ugyancsak fitogtatta fia, Lajos király gazdagságát. Testırei egy-egy utca sarkán néhány marék ezüstpénzt szórtak a nép közé. Vékonyra vert ezüstök voltak ezek a surrogva hulló dénárok, de sokat értek így is, és a szegény nápolyi nép összeverekedve, tülekedve kapdosta.

A tömeg valósággal önkívületbe, elragadtatásba esett, amikor a hat ló vontatta csodálatos óriás hintót meglátta. A hintı egyik oldalán Johanna királyné, a másik oldalán a férje, Endre calabriai herceg lovagolt. Ilyen hint ót eddig senki sem látott Nápolyban. A hintı leeresztett ablakában, a selyemfüggönyök közül Erzsébet királyné mosolygós arca látszott. Idınként felemelte kesztyős kezét, és integetett Nápoly népének. A hintı mögött Johanna királynı fıemberei lovagoltak, és a magyarbarát nápolyi urak, mint például De Beaux Bertrand országbíró úr, II. Károly király és Árpád-házi magyar Mária Beatrix nevő leányának a férje, majd Monté Scaglioso és mások.

Félix ott állt közel a Castel Nuovo kapujához a barátjával, Lucianóval. Egyszerő ruhát viseltek, amilyent a nápolyi deákok abban az idıben. Kerek kalapot, hosszú talárt, könnyő sarut.

– Ezek a magyar urak csodálatosak! – lelkesedett ıszinte elragadtatással Luciano. – Talán ilyen díszes ruhákat hordhattak a te szüleid is, Félix.

– Nem emlékszem a ruhájukra, hiszen az arcukra is csak homályosan – válaszolta Félix, és bárhogyan vigyázott, elcsuklott a hangja. Luciano elhallgatott, megérezte barátja megrendülését.

Félix nem tudta levenni tekintetét a menetrıl. A magyar urak dolmányai, fegyverei, csizmái, ékszerei úgy hatottak rá, mint egy ismeretlen haza csillogó üzenete.

„Így érezhetett minden számőzött, ha valamilyen módon a hazája üzent neki” – gondolta, és megkeseredett a szája íze.

A csodálatos hintı mellett lovagoló fiatal királynın, Johannán akadt meg a szeme. Johanna egyenes derékkal ült lova nyergében. Bársonysüvege alól válláig hullt alá sötétszıke hajának zuhataga. Szabályos arcán lágy mosoly fénylett, ahogy jobbra-balra integetve köszönte meg alattvalói üdvözletét.

„Ez a fiatal, érett szépség sohasem fogja igazán szeretni az én barátomat, Endre herceget” – gondolta Félix elszomorodva, mivel azt is tudta, mőveltség- és tudáskülönbség is elválasztja ıket egymástól.

– Endre hercegbıl nem lesz király, ha a pápa nem akarja – szólalt meg mellette Luciano.

– Honnan tudod? – kérdezte Félix.– Tegnap beszéltem Ansaldo úrral. İ mondta, félı, hogy hiába jön Nápolyba Erzsébet

királyné. A magyar király messze van, az udvarban Endre hercegnek sok az ellensége, a pápa pedig azt teszi, amit a francia király akar, akinek itt él a húga, Valois Katalin. Úgy rémlik, Ansaldo úr tökéletesen tisztában van az események alakulásával. Még azt is tudja, ki segíti a császárnét.

– Kicsoda?– Niccoló Acciajoli nevő volt firenzei gazdag bankár, aki nemcsak titkára és fia

nevelıje, hanem a rossz nyelvek szerint Katalin szeretıje is. Ez az az ember, aki pénzzel is segíti a császárnıt. Tudja, ha Katalin egyik fia megszerzi Johannát, ı is nagyot fog emelkedni. Egyébként gonosznak tartják ıt is.

– Nem szeretnék Nápolyban sem herceg, sem király lenni – mondta Félix nagyot sóhajtva. Luciano nagyot nevetett.

– Pedig mennyien szeretnének! Három durazzói, három tarantói herceg és Endre magyar herceg, aki már Johanna férje, de addig nem király, amíg a pápa bele nem egyezik megkoronázásába. Máskülönben én sem szeretnék itt király lenni.

Amióta Endre herceg édesanyja Nápolyba érkezett, Félix nem látta hercegi barátját.– Miért csodálkozol azon, hogy mostanában nem hívat a herceg? – kérdezte Lucianót.

– Ha élne az édesanyám, és tíz évig nem láttam volna, azt hiszem, én sem hívatnám a barátomat. Endre herceg sosem lehet olyan igazi barátom, mint te, Luciano.

– Ez igazán szép tıled, Félix, amiért többre tartasz a királyi hercegnél, noha csak szegény grófok családjából származom.

– Nem azért vagy a barátom, mert grófi családból származol. Endre herceget szánom, mert tudom, boldogtalan és gyámoltalan fiatalember. Errıl azonban nem akarok beszélni, mivel nem tartom illendınek. Másodszor látott, amikor rám bízta szomorú életének titkát.

– Talán olyan titok ez, amelyet mások is tudnak Nápolyban. Beszélik, rossz a házassága, Róbert király halála óta az is kétséges, hogy a pápa királlyá koronázza-e, de errıl már beszéltem neked.

– Szerintem azonban a magyar anyakirálynénak ez a látogatása hozhat eredményt is. Másik fia, Lajos nemcsak Magyarország királya, hanem más országoknak is. Ha pedig valaki ilyen hatalmas, és fıképpen ilyen gazdag, annak a szava még Avignonban is meghallgatásra találhat.

– Nálunk is azt tartják, hogy a pénz a legnagyobb úr. Tudja ezt a magyar királyné is, ezért szóratott annyi ezüstöt a nép közé. Beszélik, hogy a hintóját követı dísztelen szekereken igazi fénylı aranyak garmadája bújt meg. De úgy ám! – bizonykodott

Luciano.– Beszéltem új barátunkkal, Lorenzo Da Costával. Tudod, ı az, aki ismeri a

magyarokat. Elmondta, hogy az anyakirályné megajándékozta a templomokat és kolostorokat. Lorenzo nevetve jelentette ki: az arany megnyitja még az égbe vezetı utakat is. Azt csak súgva mondom, még Avignonban is kedvesebbnek tartják az arany csengését a harang kondulásánál.

– Ezt is Lorenzótól tudod? – kérdezte Luciano fejcsóválva.– Tıle, Petrarca rajongójától. İ mondta, hogy az új pápa, a különben nagy tudású VI.

Kelemen, a pénzt legalább úgy imádja, mint a Jóistent. Aztán valójában ez a pápa is fogoly Avignonban, miként az elıdei.

– Kinek a foglya?– A franciáké. 1309 óta a pápák Avignonban a francia királyok foglyai. Kelemen pápa

maga is francia. Lorenzo mindent tud, azt is, hogy Talleyrand bíboros, a durazzói hercegek nagybátyja, Valois Katalin, a francia király nıtestvére, no meg a francia királyi udvar hatására kénytelen cselekedni ez a francia pápa. Ezek a nápolyi franciák nem szeretik a magyarrá lett Anjoukat, annak ellenére, hogy ık csaknem olaszokká lettek. De ha igaz az, hogy az arany megnyitja az égbe vezetı utakat is, no, akkor talán még hercegi vadásztársamból is lehet Nápoly királya.

Luciano csak a fejét csóválta, Félix azonban még ezeket mondta:– Petrarca szerint Endre herceg a legszelídebb és a legártatlanabb ember. Ezért félti a

nápolyi udvar vad farkasaitól, így nevezte a tarantói és a durazzói hercegeket. Lorenzo azt is tudja, hogy Cola Rienzo, a római néptribun is ártatlan báránynak mondta Endre herceget. Szerintem azonban egészen ártatlan ember nincsen…

*

Az arca kissé sápadt volt, mint mindig, noha ugyancsak tüzelt a nápolyi nyár. Abban a kancelláriában ült, a nagyapja elárvult karosszékében, ahová Róbert király életében bármikor bemehetett. Omár, a mór szolga sem vigyorgott már reá tele szájjal, mert nemrégiben ı is elköltözött ebbıl az árnyékvilágból. Johanna kényelmesen terpeszkedett ebben a karosszékben. Látogatói – a húga, Mária és annak férje, Durazzói Károly herceg – nem ültek le. Mária a könyvespolcnak támaszkodott, Károly herceg pedig izgatottan járkált fel és alá a teremben.

– Mit akar a magyar királyné? – kérdezte Károly herceg.– Mit gondolsz? – válaszolta Johanna kérdéssel, és gúnyosan felnevetett.– A fiacskájából megkoronázott nápolyi királyt akar faragni, ha már olyan faragatlan.– Eltaláltad! A királyi címet talán el is nyerheti, de az uralkodói jogokon nem

osztozunk!– Helyes! – kiáltotta Károly herceg, de nem mondta ki, amit gondolt. İ ugyanis attól

félt, ha Johanna meg találna halni – hiszen mindnyájan halandók vagyunk! –, akkor Endre, ha társuralkodó, kizárhatja Máriát az utódlásból. – Ne engedj! Nagyatyád is téged tett trónörökösének.

– Nem engedek! Ne félj! Majd megszabadulok ettıl a vén banyától. Tudom, hogy a fia, a magyar király, Lajos, a pápa úrnál tekintélynek örvend. Majd azt mondom az anyakirálynénak, koronázzanak meg együtt a fiával, de csak akkor, ha segít megszabadítani mostohanagyanyám, Sancia királyné és az államtanács gyámságától. Én magam akarok uralkodni!

Kimondta. Kék árnyalatú, szürkés szemébıl szilaj fények villantak sógorára. Szája körül az erélyesség ráncai győrıdtek.

– Mit akarsz tenni? – kérdezte Károly herceg, és hirtelen abbahagyta a járkálást.– Már megtettem.– Mit?– Erzsébet királyné is, én is követeket küldtünk a pápához. Én persze még titkos

követeket is küldök a saját követeim ellen.– Csodálatos vagy, Johanna! – kiáltott fel az eddig hallgató Mária hercegnı.

A magyar követség tagjai Endre herceg lakosztályának legnagyobb termében ültek. Vasvári Vid nyitrai püspök és királyi kancellár olvasta fel a királynénak a pápához írt levelét, amelyet a királyné kívánsága szerint, a kancellár és Nagymartoni Simonfia Pál országbíró fogalmazott. A többi követ, Szügyi Miklós esztergomi prépost, Aladárfia Tamás újvári ispán, Péterfia Tamás liptói ispán hallgatott. Ott ült a legdíszesebb karosszékében Erzsébet királyné, mellette a fia, Endre, és a sarokban ott gubbasztott a forró nyárban is vastag szırcsuhát viselı Róbert, minorita szerzetes, akit Petrarca csúf sündisznónak nevezett. A szürke csuha szırei most valóban úgy meredeztek, mint egy sündisznó tüskéi.

Vid kancellár lassan olvasta a levél magyar szövegét, amely szöveg latin nyelvre fordítva jut majd el Avignonba a pápához. A levél így hangzott:

„Erzsébet, Magyarország királynéja, szentséges atyjához és urához, a pápához folyamodik: méltóztassék dicsı gyermekeit, Johanna úrnıt és Endre herceget Jeruzsálem és Szicília uralkodóivá megkoronázni és különös kegyelmébıl megengedni, hogy a nevezett ország területén koronáztassanak meg, kenettessenek fel, azután pedig az ország teljes, korlátlan igazgatását és alattvalóik hódolatát vehessék át.”

Elhallgatott. A királynéra és Endre hercegre nézett, majd amikor semmit sem szóltak, így folytatta:

„İkegyelmességét indítsa erre az a szerzıdés, amelynek erejével Róbert, Szicília és Károly, Magyarország királya, a világ leghatalmasabb uralkodóinak tudtával Endre fiam és Johanna úrnı, az ı hitvese, az én kedves leányom között, János pápa tanácsára és óhajára, eljegyzést, majd házasságot létesítettek azzal a szándékkal, hogy majdan együtt viseljék a koronát, és a Szentszék hőséges szolgái legyenek. Ezt a szerzıdést, amelyet szentséged elıdje, a bíboros urak tanácsára jóváhagyott, kegyelmesen méltóztassék elfogadni, mert az elmondott ok bírta rá uramat, Károly királyt arra, hogy János pápa tanácsát követve, fiunkat Nápolyba vigye.”

Vid kancellár most egy kissé megemelte a hangját:„Méltóztassék tehát kegyelmesen hozzájárulni ahhoz, hogy a férj feje lévén a

feleségének, mind a ketten egy idıben koronáztassanak meg, mert ellenkezı esetben a születendı gyermek javát veszélyeztetné a szülık kölcsönös versengése. Ezt követeli az ország érdeke is, mivel a férj inkább alkalmas, mint a feleség az ellenséges támadások visszaverésére; továbbá a tisztességgel és az illendıséggel összehangzó, hogy a rendek az ország ügyében inkább a férjhez, mint a feleséghez forduljanak.”

A kancellár most harákolt egyet, mintha valami a torkára ülepedett volna, de aztán tiszta hangon folytatta:

„A pápa urat az engedély megadására hajlítsa Aragónia, Szicília és Csehország azon királyinak példája, akik feleségeik révén nyerték el a koronát. A pápa úr vegye tekintetbe azokat a hőséges szolgálatokat, amelyekkel a magyar királyi ház dicsekedhetik, különösen Lajos király, aki a szomszéd pogány népek sokaságával bátran szembeszáll, és vakmerıségüket fékezi, amelyet öccsének megkoronázása után még hathatósabban tehet majd. Végül szentségednek tekintetbe kell vennie azt is, hogy fiam személye, ha koronázása meg nem történik, veszélyben forog.”

A tanácskozás véget ért, a követek nemsokára készültek az avignoni útra.Amikor Erzsébet királyné lakosztályába tért, már esteledett. Udvarhölgyei segítették

átöltözésében, mert Johanna királynıvel készült együttvacsorázni. Johanna szeretetet színlelt, hogy mézesmázos modorával vegye le a lábáról messzirıl jött anyósát. Amikor az öltözködéssel elkészült, akkor engedték be testırtisztjét, aki jelentette, hogy egy Róbert nevő, magyarul beszélı csuhás, aki elég piszkosnak is látszik, tolakodik a királyné ajtaja elıtt, azt hangoztatva, ıt mindenképpen fogadja a felséges asszony.

– Engedd be, Danes fiam! – parancsolta Erzsébet nevetve. – Ha piszkos is Róbert

fráter csuhája, azért ı a fiam hő nevelıje ebben a bőnös városban. Még szegény uram hozta ide.

A testır arcán egy vonás sem rezzent, meghajolt, és teljesítette a parancsot. Erzsébet intésére az udvarhölgyek is távoztak.

Mezítláb lépett a királyné lakosztályába. Mosolytalan arcán a szürke szakáll vastag penészrétegnek tetszett. Meghajolt mélyen, és latinul köszönt. A hangja rekedten károgott, mint a vén varjúé.

– Isten hozott, Róbert fráter! – fogadta Erzsébet, és komoly maradt. Nem látszott rajta, hogy zavarban van, csak a szája széle remegett meg egy pillanatra.

A fráter kiegyenesedett.– Beszélj! – utasította Erzsébet majdnem parancsolóan, mert egyszerre viszolygást

érzett attól, ahogy a barát rámeresztette szürke szemének sötét tekintetét.– Nem vagyok tudós, mint a kancellár úr, avagy az országbíró úr, akik bizonyára

valamelyik egyetemen tanulták a jogot. De engedelmeddel, felséges asszony, végighallgattam a francia pápához írt leveled felolvasását. Nem tudnám elmondani, mi van abban a számomra kacskaringós nyelven írt levélben, de a végét világosan megértettem, mert az én gondolatomat fejezte ki. Endre herceg élete veszélyben forog, de nemcsak akkor, ha nem koronázzák meg, hanem akkor is, ha megkoronázzák.

– Honnan tudod ezt? – kérdezte az anyakirályné elképedve.– Itt élek tíz esztendeje. Ez a világ legerkölcstelenebb városa. Itt még a templomok is

szerelmi találkák színhelyei. Még a vajmi kevéssé erkölcsös Róbert király is elítélte saját fıvárosát, arra azonban nem gondolt, hogy királyi udvarában kellene rendet teremtenie.

– Ezért forog a fiam élete veszélyben? – kérdezte Erzsébet bosszankodva.– Ezért is, hiszen Johanna királynı bármelyik szeretıje ledöfheti Endrét, éppen úgy,

ahogy Endre herceg testırei lekaszabolták a királynıhöz belopakodó Enrico Caracciolót.– Mit beszélsz?! – hangzott majdnem sikolyként.– Az igazat. A konstantinápolyi császárnı akart ily módon végezni a fiaddal, hogy

aztán valamelyik fia vehesse el a megözvegyült Johannát. Azóta testırök ırzik a királynıt, akinek a húgát, Máriát, Durazzói Károly vette feleségül, pedig a szerzıdés szerint tudhatod magad is, valamelyik fiadnak kellett volna feleségül vennie. De ennek is halál lett a vége.

– Milyen halál? – kérdezte Erzsébet megborzongva.– Ágnes hercegasszony halála. İ szöktette meg Máriát a palotából. Valois Katalin

ezért mérgeztette meg. Ezt csak suttogják. Talán Ágnes hercegnı fiai, a durazzói hercegek sem tudják. A nagybátyjuk, Elias Talleyrand bíboros szerezte meg a pápától a diszpenzációt, ezért eskették össze Máriát Károly herceggel. Ez az esküvı nem tetszett sem Johanna királynınek, sem pedig a tarantói hercegek anyjának, Valois Katalinnak.

– Igaz ez, fráter? Ez hihetetlen – hüledezett az anyakirályné.– Kérdezd meg a fiadat, Endre urat! İ mentette meg Durazzói Károly herceg életét.– Nem vagy te részeg, Róbert fráter? A fiam mentette volna meg?– Úgy van! Én pedig sohasem iszom, felséges asszony. Károly herceget ide a

kápolnába akarták csalni, hogy végezzenek vele. A fiad ezt megtudta, ezért átüzent a szomszédba. Még áprilisban történt…

Erzsébet ezt nem tudta elhinni. Nézte a rémületes embert, a piszkos, szürke csuhás, mezítlábas, sovány megszállottat, akinek eszelıs tekintetétıl a hideg kezdett futkosni a hátán.

– Mit akarsz tılem? – suttogta hebegve; bár nem akarta hallani, amit válaszolni fog, mégis kényszerítette valami arra, hogy kérdezzen.

– Vidd haza Endrét! Ne engedd, hogy elpusztuljon! Ezek itt mind győlölik. És győlöletük ölni is tud! – hangzott Róbert fráter erıs, mély hangja.

– Ha megkoronázzák, Nápoly királya lesz. Miért fosztanám meg fiam a királyságtól? Johanna megígérte, hogy szeretni fogja. A férjem, Károly király és Nápoly királya, Róbert megesküdtek a szerzıdésükre. Talán te akarsz hazamenni? Eredj!

– Én már akkor sem megyek haza, ha te hazaviszed Endrét. A minoriták itt is minoriták. Kolostorukat Sancia királyné, Róbert király kegyes özvegye építtette. Én óva intettelek, Erzsébet asszony. Bár adná az Isten, hogy soha többé eszedbe ne jussak…

Nem fejezte be. Nem is köszönt. Lehajtott fejjel, lassan, öreges léptekkel távozott. Meztelen lába nesztelenül taposta a kıkockákat.

XVII.

Szeptember közepén napfényes, kék egő, szép ısz ragyogott Nápoly felett. A tenger hátán ezüstösen vibrált a fény.

– Mire visszatérek, talán megjönnek a követek Avignonból.– Elhagysz, anyám? – kérdezte Endre herceg, és szomorkás mosoly játszadozott a

szája körül.– Jaj, fiacskám, hiszen megbeszéltük! Egész életemben vágytam arra, hogy meglássam

Rómát, imádkozhassam templomaiban, meglátogassam az apostolfejedelmek sírját. Velem jön a nápolyi érsek és néhány fıúr.

– Én ne menjek? – kérdezte Endre gyámoltalanul.– Szívesen vinnélek, de neked itt a helyed, ha valaha is király akarsz lenni Nápolyban,

Johanna megígérte, hogy szeretni fog.– Ha megígérte, akkor bizonyosan úgy is lesz – válaszolta a herceg, de látszott rajta,

maga sem hisz abban, amit mondott. – Mikor jössz vissza?– Hamarosan. Nem tudom, hogyan fogadnak majd a fınemesek, a papok és a római

nép…– Bizonyosan szeretni fognak. Mindenki szereti… – itt megakadt, mert azt akarta

mondani, „ha megajándékozzák”, de nem mondta, mivel nem akart kérni az anyjától, noha tudja, hogy aranyait, ezüstjeit elszórja majd templomok oltáraira, kolostorok szerzeteseinek, de eszébe nem jutna, hogy a fiának adjon, pedig ha lenne pénze, Nápolyban több hívet szerezhetne, mint az állandó pénzzavarban szenvedı királyi udvar vagy a tarantóiak és a durazzóiak, akiknek szintén nincsen elég pénzük. Ezért csak így fejezte be a mondatot: – ha egy királyné látogatja meg…

Erzsébet elhitte, hogy a fia ezt akarta mondani. Vakbuzgóságában úgy vélte, a templomokban elherdált pénzekbıl lesz könnyebb a fia élete. A követek meg azért indultak pénzzel megrakodva Avignonba, hogy a tekintélyes emberek jóindulatát így szerezzék meg. Ennyi pénzzel pedig Endre herceg mellé lehetett volna állítani egy testırsereget, amely megvédhette volna. De hát a régi bőn árnyéka, sötét emléke úgy megülte az özvegy királyné lelkét, mint téli varjak a templom tornyát, és azt hitte, csak az imádság, a kegyes cselekedetek, az alamizsnaosztás szerez számára bőnbocsánatot. Maga sem tudta, hogy nem a fiáért indul Rómába, hanem saját veszendı lelkének megmentéséért.

– Vigyázz magadra, fiacskám! – mondta ellágyulva. – Kíséretembıl itt marad néhány világi úr, akik nem akartak velem jönni.

– Majd törıdöm velük. Vadászgatni is fogunk. Errıl jut eszembe, hetek óta elhanyagoltam új barátomat.

– Kicsodát? – kérdezte alig figyelve.– Félix Johannita-lovagot. A Studium hallgatója.– Eddig nem is beszéltél róla. Olasz ember?– Csak félig. Az anyja volt olasz, az apja dalmát nemes. De tud magyarul.– Hol tanult meg magyarul?– Egy Márton nevő magyarnak volt hét évig a fegyver hordozója.Erzsébet agyán végigcikázott az a gondolat, hogy az esztergomi johanniták hajdan

megmentettek három Zách ivadékot a haláltól.– Testvérei nincsenek?

– Testvérei? Nem, nincsenek. Csak barátai. Az egyetemen az olasz konviktus tagja. Orvos lesz. Megszerettem. De nem értem, te honnan ismerhetnéd? – kérdezte gyanakodva.

– Nem ismerem – felelte Erzsébet királynı megnyugodva. – Csak emlékszem egy családra, amelynek a fiait a Johannita-lovagok fogadták magukhoz, amikor a szülık meghaltak. Három fiútestvért…

A királyné menete elindult. A Via Domitiana nevő úton haladt, amely késıbb beletorkollik a Rómába vezetı ısi útba, a Via Appiába.

Alig kelt útra Erzsébet, Endre herceg máris elküldte a fiatal Aport a Johannita-házba, hogy meghívja Félixet.

– Félix elutazott – tért vissza Apor a Castel Nuovóba. – A ház ırzıje és vezetıje, Castaldo úr szerint messze északra utazott, Perugia tartománynak Foligno nevő városába.

– Messze van?– Megkérdeztem Castaldo úrtól. Azt mondta, jó lovon-is legalább hat napig tart, amíg

odaérek.– Nem mégy sehová – legyintett mogorván a herceg, mert megbánta már, amiért nem

hívatta korábban Félixet.– Parancsolsz még valamit, fenség? – kérdezte Apor szolgálatkészen. Amióta Apor

megírta a levelet Durazzói Károlynak, Endre herceg különösen kedvelte legértelmesebb testırét.

– Vajon miért ment Félix olyan messzire? – gondolkodott hangosan a herceg.– Ezt is megtudakoltam Castaldo úrtól. Szerinte Félix lovag legjobb barátja gróf

Luciano Trinci lovag, akivel együtt érkezett Ródosz szigetérıl. Ez a Luciano is az egyetem hallgatója, szintén orvosnak készül. A Trinci grófok urai a Foggia tartományban lévı városnak, Folignónak vagy negyven esztendeje. A Trinci grófok mindig guelfek, vagyis pápapártiák voltak, és szemben álltak a császárpártiakkal, a ghibelinekkel. Sohasem voltak igazán gazdagok.

– S vajon miért ment Félix ebbe a városba?– Azért, mert barátja, Luciano, üzenetet kapott Folignóból, hogy az édesapja, Luigi

Trinci gróf, a nagy család feje, súlyos beteg, és halála elıtt a fiát látni akarja. Luciano lovag azonnal útra kelt, és Félix, a legjobb barátja, a Johannita-ház két fegyveres szolgájával elkísérte.

– Meddig maradnak?– Ezt Castaldo úr sem tudja – felelte Apor.

*

– Az a torony, amely ott rezeg a kékes párázatban, már a mi városunknak, Folignónak a tornya. A székesegyházat Szent Annáról nevezték el. Régi székesegyház, még a múlt században épült.

– Azt mondtad, „a mi városunk”…– Jól hallottad, Félix. 1305 óta a Trinci grófok urai a városnak.– Egy egész városnak vagytok az urai? Hogyan lehettek mégis szegények?– Hát úgy, hogy a polgárok keveset adóznak. Meg aztán, mint említettem már,

igencsak sokan vagyunk.– Polgáraitok jómódúak?– Nemigen. Nem túl jövedelmezı mesterséget folytatnak. Jól emlékszem, hogy a

cserzıvargák utcájából mindig büdösséget hozott a szél. Igaz, a szappanfızık sikátora is kellemetlen szagokat árasztott, de a gyertyaöntık házaiból sokszor áradt kifelé valamilyen jó illat, fıleg a mentaolajé. Amikor a püspöknek öntöttek viaszgyertyát, akkor nemcsak mi, gyerekek, hanem az asszonyok és leányok is ott ólálkodtak. Húsvétkor, Jézus képe alatt anyám mindig ilyen illatos gyertyát gyújtott. Emlékszem, pattogva égett

a kanóc, és az egész szoba jó szagú lett…– Mi az a fényes csík? – kérdezte Félix, és a város felé mutatott.– Az a folyócskánk, Chienta a neve. Hej be sokszor csavarogtunk a partján!

Halásztunk, rákásztunk. Egyik szolgánk, Simon nevő, nagyon értett a halak megsütéséhez…

Amikor beértek a városba, a lakosok nyomban észrevették a két Johannitát. Innen is, ónnak is kicsıdültek az utcákra. Valaki el kiáltotta:

– Megjött a legkisebb Trinci gróf!Ezt a kiáltást aztán továbbadták az emberek.– Lovag lett Luciano! Johannita-lovag! – hangzott most már mindenhonnan, és mintha

érintése szerencsét hozna, lovagi köpönyegét fogdosták, fıképpen az öregasszonyok; megsárgult, ráncos tenyerük reszketve tapogatta városuk szülöttének fekete köpönyegét. Még olyan banya is akadt, aki arra kérte Lucianót, engedje megérinteni a bal mellén ragyogó nyolcszöglető, fehér keresztet.

A Trinci grófok nagy háza fehéren emelkedett a város széli dombon. Az oszlopos ház körül sötétzöld fügefák álltak az olajbokrok között a késı délután szétporzó fényeiben; az udvaron vérveres mécsvirágok nıttek.

A legfelsı lépcsın idısödı asszony állt. Szürke ruhája a földig omlott. Fejét fekete kendı takarta, ısz haja kibomlott ráncos homlokára. Szemét belepte a könny.

– Fiam! Kisfiam! – törte szét hangja a csöndet, de nem tudott megmozdulni. Sovány arcán üdvözült mosoly fényesedett.

– Anyám! – kiáltotta Luciano, és leugrott a lováról. Hozzáfutott, megölelte, megcsókolta, magasba emelte, óvatosan letette, majd sírva fakadva becézgette.

Félix úgy bámulta a jelenetet, mint a csodát. Valami nagyon összefacsarta a belsejét. Ilyet ı soha, soha nem fog megérni…

Anya és fiú sokáig örvendezett. Mária asszony kék szemébıl ekkor a kétségbeesés könnyei hulltak.

– Hogy mi van apáddal, Luciano? Jaj, fiam! Jó, hogy jöttél. Nem tudom, mi lesz vele. Félek…

– Megnézem. Mi orvosok leszünk. Várj! Egy pillanat! A legjobb barátom, Félix lovag. Szeressétek!

Szinte rohant az apjához. Félix is leugrott a nyeregbıl. Most már a ház szolgái körülöttük sürögtek-forogtak, segítettek a két vitéznek a lovakat elvezetni.

– Örülök, Félix úr! Köszönöm, hogy elkísérte a fiamat. Fáradjon beljebb!A szobában súlyos, faragott bútorok álltak. A falakon csiszolt pengéjő, nehéz

vadászkések lógtak két toledói kard társaságában. Markolatuk ezüst és jáspissal kirakott.Luciano húga kannában hozta a bort, amelynek sötét parázshoz hasonló fénye

csillogott, ahogy a vendég poharába töltötte.– A leányom, Alida, Pipino gróf özvegye – mutatta be Félix anyja a fiatalasszonyt.

Alida felpillantott Félixre, és halk hangon kínálta:– Kóstolja meg a borunkat, lovag úr! Perugiáig nem terem jobb szılı a miénknél.Luciano jött be.– Gyere, Félix! Apám látni akarja a legjobb barátomat.Az öreg Trinci gróf kíváncsi tekintete rátapadt Félixre. Hamuszürke, ráncos arcán

Félix meglátta a gyógyíthatatlan betegek, a lassan haldoklók arckifejezését. A hajdan öles termető ember megsoványodva, elfonnyadva, csaknem bénán feküdt hosszú ingében az ágyon. Szeme hirtelen megvillant, úgy mondta:

– Örülök, Félix, hogy megismerhettelek! Akit a fiam szeret, azt én is szeretem. Bevallom, Lucianót megsirattam, amikor a lovagok elvitték, de akkor még nem tudtam, hogy javul majd a sorsunk. Elengedtem. Most mégis örülök. Vitte valamire. Lovag lett, egyetemre jár, mint a gazdagok fiai, és olyan barátja van, mint te. Áldjon meg az Isten! – suttogta elfáradt hangon, és felemelt, áldást osztó keze erıtlenül esett vissza az ágyára.

Másnap ráadták az utolsó kenetet, harmadnapra meghalt.

– Elaludt örökre, legalább nem szenvedett – sóhajtotta Luciano.– Ez a legszebb halál, ha ugyan lehet a halált szépnek nevezni.– A halálnak vigasztalan a rútsága – mondta komoran Luciano. – Nincs szép halál!

Csak jó halál van, ha a búcsúzó nem szenved, amikor örökre távozik.Gróf Luigi Trincit házának termében ravatalozták fel. A halott arca fehérre dermedt,

szája körül kékesen feszült a bır. Szeme nyitva volt, már nem lehetett lezárni. Rıtes reggeli fény lengett be a nyitott ablakokon. Két zsámolyra térdelve két fiatal pap imádkozott, akiket a püspök küldött a város urának ravatalához. Reggeltıl kezdve áramlott halott urához a város népe. Elıkelık és egyszerő polgárok, lassan lépkedı vének és délceg fiatalok. Gazdagok és szegények.

Megjelentek a család nıtagjai, valamint a szomszédos elıkelı asszonyok, és együtt siratták a legidısebb és legtekintélyesebb Trinci grófot.

Félix arca nem árulta el súlyos gondolatait. Milyen lehetett vajon az ı apjának és anyjának a temetése? Hogyan halhatott meg Palásthy Kopai és Zách Sebe? Gazdagok voltak, és a falvak parasztjai alázatosan köszöntötték ıket. Az emlékképek megjelentek lelki szemei elıtt, de a kérdésekre nem adtak választ. Jó Lucianónak, ı még találkozott újra az apjával… De hamarosan elhessegette marcangoló gondolatait.

Félix még sohasem látott temetést. Luciano barátjaként, már azért is, mert a Trinci fiúk nem érkeztek meg, családtagként vett részt a temetési szertartáson. Megjelent Foligno püspöke a papjaival, és elvégezték az egyházi szertartást. Ezután az elıkelı rokonok és a város elıkelıi égı gyertyával a kezükben, gyászénekeket énekelve indultak meg a Szent Anna-templom felé, amelyet Trinci gróf végrendeletében végsı nyughelyének kijelölt. A díszes érckoporsót négy fiatalember vitte, köztük Félix. Az egész család tisztelettel és megbecsüléssel vette körül.

A temetés után még sokáig maradtak a városban, és csak az egyetemi elıadások megkezdésére, ısszel indultak vissza Nápolyba.

Lauretta megigazította győrőkbe göndörödı, vörösszıke haját, mielıtt a királynıhöz belépett. Johanna ugyanis kócossága miatt többször megszidta a leányt.

– Mit akarsz?! – förmedt a szolgálóra. – Nem látod, hogy vendégem van?– Ugyan, kedves leányom – szólt közbe Katalin császárnı –, Laurettának fontos

mondanivalója van a számodra. Hidd el, Johannám! Én a szemén látom!– Beszélj!– Megérkezett Ibalo Longo testırtiszt úr Rómából, és kihallgatásért esedezik.A szép hangú, fiatal tiszt nevének hallatára a királynıt mintha kicserélték volna.– Bocsásd be! – intett most már mosolyogva.A leány kiment. Katalin így szólt:– Sohase légy indulatos! Lauretta nem mer bejönni, ha nincs komoly híre a számodra.Johanna már nem válaszolhatott erre a higgadt kitanításra, mert a testırtiszt az ajtóban

hajlongott.– Gyere be, Ibalo! Beszélj! Megjött anyósom is?A fiatal tiszt még egyszer mélyen meghajolt, mielıtt beszélni kezdett. A széles vállú,

karcsú derekú, fekete férfiú szép arcáról derő sugárzott.– A magyar királyné is elindult Rómából, de gondoltam, jobb, ha elıbb érek

Nápolyba, és elmondok mindent felségednek.– Mikor érhet ide? – kérdezte közbe szólva Valois Katalin.– Holnap vagy holnapután. A hintók lassan döcögnek, még az is lehet, elkapja ıket az

ıszi esı valahol Terracina táján. Nyugati szél fúj, esıt szokott hozni ilyenkor, szeptember végén.

– Mi történt Rómában? – sürgette Johanna, akinek nem tetszett Katalin közbeszólása.– Csaknem három hete keltünk útra, felség. Lassan haladtunk. Három napig volt

Erzsébet királyné Rómában. Nyolc napig tartott, amíg odaértünk. A városok lakói mindenütt tisztelettel fogadták. Már a híre megelızte. Mindenhol alamizsnát osztott a

szegényeknek.– İ? – kérdezte Katalin császárnı gúnyosan. – Hiszen nyomorék a keze…– Jobban mondva osztatott embereivel – javította ki önmagát a testırtiszt.– Folytasd! – bosszankodott Johanna.– Parancsára, felség! – dadogta megzavarodva Ibalo Longo, és kendıjével megtörölte

izzadó homlokát.– Az ünnepélyes római bevonuláson elöl ment az érsek úr, azután a magyar

méltóságok haladtak díszruhában. A királyné híres hintóját nem kevesebb, mint ötven aranysarkantyús vitéz kísérte. Ezer meg ezer ember tolongott Róma utcáin, hogy lássák a magyar királynét, aki képes volt, miként a bibliai Sába királynıje, elhagyni országát, és a világ végérıl eljött ide Rómába (így mondta egy elıkelı római nemes), hogy megkeresse és elnyerje a Megváltó kegyelmét.

– Kik fogadták? – kérdezte kissé felindulva Johanna.– A Tiberis egyik partján a Colonnák, a másikon az Orsinik, vagyis Róma

legelıkelıbb fınemesei. De hódolt elıtte a város új jegyzıje, Cola di Rienzo is, akit a pápa úr még nemrég ruházott fel evvel a tisztséggel, mondják, azért, mert az egyszerő római nép hallgat reá. Azt is hallottam, hogy ez a Cola di Rienzo követséget vezetett Avignonba, és kérte ıszentségét, térjen vissza Rómába.

– Mit csinált még a magyar királyné? – faggatta Johanna.– A Szent Péter-templom kapujában fogadták a bíborosok. Ezt a fogadást magam is

láttam, ott álltunk mi is, nápolyi testırök. Azt tette, amit a többi zarándok.– Rómában mi a tervük? – kérdezte a királynı.– Sorban látogatja a hét templomot. Mondják, a magyar királyné valamennyi

templomot megajándékozta; négyezer aranyat adott.– Mennyit?! – sikoltotta Katalin császárnı elképedve.– Négyezer aranyat! – ismételte a testırtiszt. – Azt meg bizonyosan tudom, hogy a

vatikáni templomnak drágakövekkel kirakott, gyönyörő aranykelyhet és Szent Péter apostolt ábrázoló ezüstbıl vert dombormőves képet ajánlott fel. Meglátogatta az apostolfejedelmek sírját is, aztán menekülnie kellett a városból.

– Miért? – kérdezte egyszerre Johanna és Katalin csodálkozva.– Mert jótékonykodásának hírére a városnak és környékének valamennyi koldusa,

kéregetıje megrohanta. Kísérete csak fegyveres fenyegetéssel tudta a szutykos csıcseléket visszaszorítani, majd a hintókat, szekereket elindítani. Amikor kiértem a városból, otthagytam a lassú menetet, és legényeimmel elırelovagoltam, hogy felségednek hírt hozzak a magyar királyné római útjáról.

– Köszönöm, Ibalo Longo! – mondta mosolyogva Johanna.

Félix és Luciano ısszel érkezett meg a Johannita-házba. Castaldo úr elmondta Félixnek, hogy Endre herceg testıre gyakran kereste.

– Azt hiszem, ezután is jobb lesz, Castaldo testvér, ha nem árulod el, hogy megérkeztünk – mondta Luciano.

– Miért? – csodálkozott Félix.– Mert közelednek az egyetemi vizsgák. Most ez a legfontosabb mindkettınk számára.

Apám halála miatt én sem járok Ansaldo úr házába, te se járj a magyar herceghez! Édesanyja bizonyosan vele van, minek zavarnád?

– Jól mondod, Luciano. A királyné Rómában járt, de már visszajött. Beszélik, rengeteg pénzt hagyott a római templomok oltárain – újságolta Castaldo úr. – Rebesgetik azt is, hogy Endre herceg koronázásáról még nem döntött ıszentsége. Azt is hallottam, hogy a királyné követei és Johanna királynı követei valóságos harcot vívtak Avignonban a Consistoriumban.

– Engem nem érdekel sem a magyar, sem a nápolyi királyné. Ródoszról azért küldtek ide bennünket, végezzük el a Stúdium elıkészítıjét. Csak ezután lehetünk az orvosi fakultás hallgatói. Fıleg rólad van szó, Félix, neked mindenképpen tanulnod kell!

– Ne félts te engem, Luciano! – nevetett Félix. – Ha akarod, még ma elmondom teneked, hogyan építette fel Aquinói Tamás a nagy görög bölcselı, Arisztotelész rendszerére alapozva saját tanítását. De azért neked is igazad lehet Endre herceget illetıen. Akinek van édesanyja, az legyen vele, különösen akkor, ha ritkán láthatja. Endre herceg tíz éve nem láthatta az édesanyját. Jó azoknak, akiknek van édesanyjuk – tette hozzá Félix, és mindkettıjüket magukra hagyta.

– Szegény Félix! – sóhajtotta Luciano, és a kertbe kilépı barátja után nézett.

Az esztendı vége felé járt. A november 25-i vihar óta, amikor a Vezúv kisebb kitörése is rémületbe ejtette a várost, megváltozott az idıjárás. A szörnyő tengerár nem ismétlıdött meg újra, a hajók sem kerültek veszélybe, mint a november végi szélvihar idején, de azért az idıjárás nem javult meg egészen. Nápoly máskor kék egét sötét gomolyfelhık tették barátságtalanná. Az öböl vizének hajnali ezüstfénye sem változott kékre, mint máskor, amidın a kék eget tükrözte, hanem hideg-zölden nyugtalankodott, hullámaival ostromolva a partokat.

Johanna királynı már kora reggeltıl a nagyapjától örökölt kancelláriában tárgyalt fıembereivel. Elıször a nagyapjától kinevezett államtanács elnökével folytatott nem éppen indulatmentes tárgyalást. Az idıs gróf Monté Scaglioso, mostohaanyjának, Sancia özvegy királynénak a fıembere, hiába bizonygatta, hogy nem szegülhet szembe a meghalt Róbert király akaratával.

– Vedd tudomásul, a pápa sem ismerte el az államtanácsot! Magam akarok uralkodni, sem a nagyanyám, sem a férjem nem szólhat bele cselekedeteimbe.

– Mit szól ehhez ıszentsége?– Messze van – válaszolta Johanna, és elmosolyodott.– Erzsébet anyakirályné még itt van, a követei pedig Avignonban.– Majd hazamegy. Visegrád még sokkal messzebb van Avignonnál is.– A legújabb hírek szerint magával akarja vinni a fiát, Endrét is. Ez pedig, ha

megtörténik, az egész világ elıtt rossz hírbe hozza királyságodat. Világbotrány lenne.– Nem fogja hazavinni. Engem szeret Erzsébet. Tegnap is együtt voltunk. Vallásos,

kegyes asszony. Igaz, jobban tette volna, ha fiát támogatja aranyaival, nem pedig a papok zsákját tömi. De te ne aggódj, gróf úr! Te is olyan vagy, mint De Beaux Bertrand országbíró.

– Mi már ilyenek vagyunk. Téged féltünk és a királyságodat. Irtózunk a botránytól is.– Mondom, Erzsébet szeret engem, és én is szeretem ıt. Te is segíthetnél, gróf úr! –

mondta Johanna, és mosolygott.– Miképpen gondolod, felség?– Te is kérd meg Erzsébetet, hogy hagyja itt Endrét, ha magával akarja vinni. Eddig

nem akarta, tudom. Szerintem Endre is maradni akar, mert szeret engem – vágta rá Johanna gıgös önteltséggel.

Scaglioso gróf azt akarta mondani: „kár, hogy te nem szereted a férjedet”, de azután meggondolta.

– Megkérem Erzsébet királynét… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot.Amikor távozott, Johanna a kancellárját, Niccoló Alife urat hívatta. A lassú beszédő,

méltóságteljes férfiú csak az ajtóban hajolt meg, ezután egészen a karosszékig jött elıre. Nem nézett Johannára, hanem ravasz tekintete az ablakon át az égboltot vizsgálta, mintha mindennél jobban érdekelné a hamuszínő felhık gomolygása.

– Foglalj helyet! – kínálta Johanna az asztal melletti széket. Látszott rajta, nagyra becsüli ezt a középkorú, sovány embert, aki jeles tudós hírében állott.

– Megírtad? – kérdezte nagyon kíváncsian.– Meg, Johanna! – és Alife úr a bırtáskájából iratokat húzott ki.Évekkel ezelıtt tanítója volt; megszokta, hogy a gyereket egyszerően Johannának

szólítsa. A királynı kívánsága volt, hogy késıbb is hívja csak egyszerően Johannának, ı pedig csak Niccolót vagy mestert mondott.

– Olvasd!A magas, keszeg ember hangja tompán rezgett a kancellária nagy termét betöltve.„Johanna, Nápoly királynıje, İszentségének legalázatosabb szolgája írja és küldi,

miután De Chaslie Aimerik bíboros, teljes jogú pápai legátus meg nem érkezett fıvárosomba, hogy a törvénytelennek nyilvánított kormányzótanács helyett a gyámi hatalmat gyakorolja. Határozottan kijelentem, hogy az avingoni tárgyalások körébe az ország kormányzásának ügye semmiféle formában nem vonható be. Azt a megbízást, amelyet erre vonatkozóan követeimnek adtam, visszavonom és megsemmisítem. Tisztelettel esedezem tehát, hogy az ország kormányzásának ügyét mellızve, Szentséged csakis a koronázás tárgyában méltóztassék tetszése és belátása szerint rendelkezni!”

– Nagyon jó! Csodálatos vagy, Niccoló! – kiáltotta a királynı. – Már ebbıl is megértheti a pápa, mit akarok. De folytasd, Niccoló!

A kancellár szája sarkán tétova mosoly rezdült, és a dicsérettıl gyenge pír jelent meg orcája közepén. A hangja is mintha megtisztult volna, amikor folytatta:

„Méltóztassék Kegyelmességed tudomásul venni azt a változhatatlan szándékomat, hogy tisztelt férjem uramnak a kormányt nem engedem át. Minden eszes embernek tudnia kell, hogy a világon senki az ı javát és becsületét nem viseli inkább a szívén, mint magam, és errıl, mihelyt helyzetünk engedi, tényekkel fogok mindenkit meggyızni.”

– Köszönöm, Niccoló! – mondta Johanna, és mosolygott.

XVIII.

Az 1344. esztendı januárjának végén a hosszasan elhúzódó tárgyalások eredményeként a pápának a Consistoriumban kihirdetett határozata eljutott a nápolyi udvarba: Johannához, Endréhez, Sandához, Erzsébet anyakirálynéhoz, késıbb pedig Visegrádra Lajos magyar királyhoz. Ez a határozat valójában balsikert jelentett a magyar Anjouk számára, mert így hangzott:

„Sokfelıl kéréseket intéztek hozzánk azért, hogy Endre királyt mint Johannának, akire nagyatyjáról, Róbert királyról a szicíliai királyság örökségképpen szállott, férjét díszesebb és elıkelıbb állásra emeljük, és megfelelı biztosítékok mellett királyi címmel ruházzuk fel, és rendeljük el, hogy ı a nevezett királynéval, mint férje, együtt koronáztassék meg és kenettessék föl.”

E határozat további részében a pápa Aimerik bíborosnak, legátusának azt az utasítást adja, hogy Endrét csak bizonyos feltételek elfogadása után koronázza meg. Ugyanakkor Johannát megnyugtatja, hogy sem a koronázás, sem a királyi cím nem jogosítja fel Endrét a kormányzásra, ezért hőségesküt sem kell tennie a Szentszéknek.

A koronázási feltételek a következık voltak:Endre szóban és írásban elismeri, hogy a királynı férjeként csak a pápa

nagylelkőségébıl és kegyelmébıl nyeri el a koronát, és úgy viselkedik, mintha nem koronázták volna meg. Ha Johanna utód nélkül halna meg, a trónra nem tart igényt, a királyi címrıl is lemond, és megelégszik Calabriával.

E határozat vétele után Erzsébet az országbírót, Nagymartoni Simonfia Pált hívatta, aki betegsége miatt hamarabb tért vissza Avignonból Nápolyba. A magyar követek még Avignonban maradtak. A követség tagjai egyházi férfiak voltak. Az országbírót egy szerzetes gyógyította meg.

A sápadt ember meghajolt a királyné elıtt.– Ülj le, Pál mester! – kínálta hellyel Erzsébet az országbírót, aki fiatalon lett férjének,

Károly királynak a fıtisztviselıje, és most, meglett korában Lajos királyt szolgálta hőséggel.

– Mondj el mindent, mi történt Avignonban! Mit jelent a pápa határozata?A betegágyból felkelt ember nem mosolygott. Szeme feketén ragyogott. Vékony

szemöldöke ívelten hajlott magas homloka alatt.

– Elsısorban jogi kérdésekkel kellett foglalkoznunk. Ezeket kellett volna megoldanunk. Például: milyen jogalapon nyerje el Endre a királyi címet? Endre és Johanna koronázása egy idıben és azon szertartással történjék-e? Hol legyen? Nápolyban? Avignonban? Mindketten tegyenek-e hőségesküt?

Erzsébet közvevágott:– Hadd el, Pál mester! A joghoz nem értek. Gondolom, ezekben a kérdésekben

mindenki mást akart.– Mást. A pápa jogászai éppen úgy, ahogy mi vagy Johanna királynı követei, akik

titkos utasítást kaptak, hogy a kormányzásra vonatkozóan semmiféle megállapodást nem köthetnek.

– A pápa mit kívánt?– İszentségének változtak a szándékai. Novemberben még a férjeddel kötött

megállapodás szerint azt hangoztatta, hogy az uralkodók kiskorúságának idejére a kormányzás a Szentszék joga, Róbert király kormányzótanácsa tehát törvénytelen, ezért a hatalmat majd legátusára bízza. Késıbb megváltoztatta álláspontját, valószínőleg Johanna kérésére.

– Mit jelent mindez nekünk? Úgy beszélj, hogy én nyomban megértsem!– Mert ha Endre megkapja a királyi címet, és meg is koronázzák, akkor sem lesz igazi

uralkodó Nápolyban. A pápai legátus, Aimerik bíboros, ha megérkezik, feltételeket fog szabni a fiadnak. Én már tudok is néhányat, az egyik pápai jogász elárulta. Ez olasz ember, a többiek franciák. Nem szereti ıket.

– Mondjad! – kérte Erzsébet, és megremegett a szája széle.– A királynı férjeként Endrének el kell ismernie, hogy csak a pápa kegyelmébıl nyeri

el a koronát, és megmarad Calabria hercegének, mintha meg sem koronázták volna. Ha Johanna magtalanul hal meg, Endre nem tarthat igényt a trónra.

– Fiam már felvette a királyi címet.– Ez csak cím. Johanna mindenkitıl meg akar szabadulni, nemcsak Endrétıl, hanem a

pápa legátusától is, mostohanagyanyjától is.– Akkor jobb, ha hazaviszem a fiamat! – kiáltott az özvegy királyné. – Már más is

tanácsolta.Az öregember hallgatott. Komoly arcán árnyék suhant át.– Mit tanácsolsz? – hangzott Erzsébet remegı hangja.Pál mester felemelte a tekintetét, amellyel eddig a padló kıkockáit vizsgálgatta.– Ha Endre úr a fiam volna… – mondotta nagyon halkan, a dolmányát igazgatva.– Akkor? – sürgette Erzsébet, és a szempillái izgatottan verdestek.– Akkor gondolkodás és habozás nélkül azonnal hazavinném.– Magam is úgy teszek! – mondta az anyakirályné, de nem egészen meggyızıen.Pál mester arcán megsötétedett az árnyék.– Ha nem haragszol, felséges fejedelemasszony, akkor lefekszem. Még mindig gyenge

vagyok – suttogta az öregember, és felállt a karosszékbıl.

Avignon, a Provence földjén épült város, már a rómaiak idejében nagy hirnek örvendett. Akkor Avenio Cavarum volt a neve, és a császárok különféle kiváltságokkal halmozták el. Viharos történelme során volt a burgundoké, a frankoké, az araboké, késıbb újra a frankoké lett. A város a Rhone folyó bal partján, a termékeny síkságon épült, tele szők és kanyargós utcákkal. A Rocher des Doms, a magas, sziklás domb északnyugati része csaknem függılegesen emelkedik az ég felé; déli lejtıjén áll a pápai palota, amelyet XII. Benedek kezdett építtetni, de csak a késıbbi pápák fejezték be. A Notre Dame des Doms, a székesegyház még a XII. században épült a pápai palota mellett. A város akkor kezdett emelkedni, majd virágozni, amikor 1290-ben II. Károly, Anjou grófja és Nápoly királya örökölte. Ettıl kezdve egyetemét is sokan látogatták. A pápák székhelye 1309-ben lett, amikor V. Kelemen pápa ideköltözött.

A pápai palota valójában erıdítménynek készült. Amikor Erzsébet és Johanna követei

Avignonban jártak, a palotának csak az a része állt, amelyet késıbb régi palotának neveztek. Az új palotát VI. Kelemen korában kezdték építeni, és az alapozási munkákat mind a magyar, mind pedig a nápolyi követek már láthatták. Nagyterem, kápolna, tornyok, konyha és a Consistorium, a bíborosok tanácsterme volt a régi palotában.

A magyar követek szálláshelye nem esett messze a pápák palotájától. A követség ügyes-bajos dolgait a már régen Avignonban tartózkodó Gergely, csázmai prépost intézte.A követek elkeseredve tárgyalták a követjárás sikertelenségét. Hatan voltak. A követség vezetıje Vasvári Vid nyitrai püspök és királyi kancellár bosszúsága még nem párolgott el. Hangja érdesen szólt:

– Szégyellek Lajos úr elé állni. Hiába magyarázom majd, hogy mindent megtettünk. Nem gyıztek le bennünket a jogi vitában, hanem hatalmi szóval döntöttek ellenünk.

Elhallgatott, mert nem akarta, hogy éppen Avignonban mondjon rosszat errıl az új pápáról, VI. Kelemenrıl. De mintha csak elhallgatott gondolatait mondta volna ki Miklós úr, az egri püspök.

– Magunk között szólva, ez az új pápa csak azt mondja, csak azt teszi, amit a francia király, Talleyrand bíboros vagy Johanna királynı diktál, hiszen francia földön a franciák parancsolnak.

A kövérkés egri püspök arca megpirosodott haragjában. László pécsi kanonok meg akarta nyugtatni a kancellárt.

– Ne félj, Vid! Mi mindnyájan elmondjuk: mindent megtettünk a pápa udvarában. A hatalom, a döntés joga Kelemen ıszentsége kezében volt. Én úgy látom, a pápa nem akar és talán nem is tud semmit tenni a nápolyi Anjouk ellen. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy ez a város Johanna királynı tulajdona. Itt még a francia király sem parancsol, mert Avignon Anjou-birtok.

Sokáig hallgattak. Vásári Miklós esztergomi prépost csak busa fejét ingatta, Kanizsai István budai prépost komor mozdulatlanságba dermedt.

A csöndet a csázmai prépost törte meg, Gergely úr, aki eleinte valójában fogoly volt Avignonban, már olyan értelemben, hogy a városban kellett maradnia, amíg a pápa nem hajlandó felelni Lajos úrnak. Ennek a szép, öregedı férfiúnak átlátszó, fehér bır feszült finom arccsontjain. Szeme villogott, ajka körül mosoly settenkedett. Gúnyos józansággal beszélt:

– Én tudom, mivel lehetne a pápát, ha nem is tökéletesen, a mi pártunkra állítani.Egyszerre kapták fel a fejüket.– Ne tréfálj, Gergely! Ugyan mivel? Mondd, ha tudod, de tüstént! Beszélj!Ilyen felkiáltások hallatszottak:– Ha nem haragudtok meg, akkor…– Mondd már! Ne kertelj! – kiáltotta a mindig nyugodt kancellár is izgatottan.– Pénzzel! – kiáltotta Gergely prépost. – Sok pénzzel! A pápának kevés a pénze, ezért

pénzért még a francia királlyal is ujjat mer húzni. İ a nagyobb úr.– Nincs pénzünk! Sok pénzünk különösen nincs már. Elköltöttük – mondta Vid úr.– A pápát meg lehet vesztegetni? – kérdezte felháborodva a budai prépost, Kanizsai

István.– Meg! Avignonban mindenkit meg lehet vesztegetni – felelte Gergely prépost, majd

így folytatta: – Tudom, Lajos király kiürítette a kincstárát, amikor az anyja útra kelt. Avval a tenger pénzzel pedig három pápát lehetett volna lekenyerezni – mondta elkeseredve. – A hírek szerint a királyné pedig semmire tékozolta. De azért Lajos király tud pénzt szerezni, ha akar.

– Honnan? – kérdezték többen.– Kivethet adót. Kérhet a báróktól. Persze idı kell ahhoz, hogy sok pénz összegyőljön

– válaszolta Gergely prépost.– Az a kérdés, hajlandó-e még többet áldozni a nápolyi koronáért? – kérdezte László

kanonok.– Hajlandó! – felelte a kancellár. – Én tudom. Mindent megtenne az öccséért, Endre

úrért.– Én elintézem, hogy a pápa fogadjon bennünket. Ha megesküszünk – kezdte Gergely

prépost.– Mire? – kérdezte a kancellár.– Arra, hogy a király elküldi a pénzt.– Megesküszünk – felelte Vid úr. – Mennyit gondolsz, Gergely?– Sokat! Negyvenezer, ötvenezer ezüstöt. Márkát!– Rengeteg pénz – motyogta Vid úr.– A pápa nehéz ember, kevesebbel nem lehet megnyerni – állította Gergely prépost.– Mi lesz, ha szóba sem áll velünk még egyszer? – kérdezte Kanizsai István, aki nem

akart és nem is mert semmi rosszat feltételezni az egyház fejérıl, Krisztus földi helytartójáról.

– Majd meglátod, István, hogy a lakosztályában fogad bennünket – bizonykodott Gergely prépost.

A Beaufort grófok elıkelı nemzetségébıl származó Roger Péter az 1342. esztendı májusában lett VI. Kelemen néven pápa. Most, két nappal a magyar követek megbeszélése után, lakosztályában fogadta ıket, ahogyan Gergely prépost megjósolta.

Nagy karosszékében ült, violaszínő háziköntös fedte kövérkés testét. Amikor megmozdult, kezdıdı tokája megrezzent. Csendes, mély zengéső hangon beszélt.

– Miért jöttetek vissza hozzám? – érdeklıdött méltóságosan, mintha nem tudta volna, és nem kínálta meg ıket hellyel. Vizenyıskék szemének tekintete rámeredt Vid kancellárra, miközben duzzadt ajkának bal szöglete egy pillanatra megvonaglott.

A kancellár megérezte a kellemetlen tekintetet. Megzavarta a vizenyıskék szempár, ilyen szemük az ostoba embereknek szokott lenni, Kelemen pápa pedig híres volt okosságáról, nagy tudásáról, kiváló szónoki tehetségérıl, de arról is, hogy gyönyörő latin nyelven beszélt.

Vid úr azonban csak néhány pillanatig volt zavarban. Harákolt egyet, de azután érdes hangja már tisztán zengett.

– Szentséges atyánk! – kezdte, majd elmondta, hogy ık nem mehetnek haza Visegrádra eredmény nélkül. İk bizonyosak akarnak lenni abban, hogy Endre úr, az Anjou-ház egyenes leszármazottja, akit Róbert és Károly királyok szerzıdése szerint joggal illet meg a nápolyi királyság, meg legyen koronázva akár Avignonban ıszentsége keze által, akár Nápolyban, a pápa legátusának kezével. Amikor idáig jutott, megemelte a hangját:

– Mi, Lajos király úr követei, eskünél is erısebben ígérjük, hogy negyvennégyezer ezüstmárkát fizetünk be a pápai kamarába, ha Endre úr a trónra kerül…

Kimondta, és elhallgatott. A vizenyıskék szempár pillái lecsukódtak néhány pillanatra. Amikor újra Vid kancellárra nézett, a pápa szeme egyszerre tiszta fénnyel ragyogott, mintha néhány pillanat alatt megváltozott volna. Duzzadt ajka közül egyetlen szó repült ki:

– Mikor?Ez a szó szinte beleállt a megsőrősödött levegıbe.– Ennyi pénz összeszedéséhez még Lajos király úrnak is idıre van szüksége.

Édesanyja itáliai utazása nagyon sok pénzt emésztett meg, de szentséged nyugodt lehet. Lajos úr szereti az öccsét.

– Elfogadjuk – mondta csendesen a pápa, de nem nézett a követekre, hanem a kıpadlót vizsgálta. – Majd akkor Endre úr is király lesz…

Felemelte kövérkés jobbját, és megáldotta a követeket.– Benedicat vos omnipotens Deus, Pater et Filius et Spiritus sanctus! Amen! – Áldjon

meg benneteket a mindenható Isten, az Atya, Fiú és Szentlélek. Ámen!

– Anyám, ne tedd ezt velem! – csengett Johanna. Az arca sápadt lett egészen. Nyúlánk testét szürke ruha fedte, olyan zárt, hogy még a nyaka sem látszott ki belıle.

Erzsébet királyné csodálkozva nézett a menyére, aki így folytatta:– Én szeretem a fiadat. Majd békében élünk. Tudom, én is hibás vagyok, de meglásd,

minden jóra fordul. Csak hagyd itt Endrét! – és ahogy beszélt, kékesszürke szeme megnedvesedett a könnyektıl.

– De leányom, amiket hallottam…– Az nem mind igaz! – suttogta Johanna. Mélyet fohászkodott, átölelte anyósát, és

ráncos arcát megcsókolta.Erzsébetet már elsı találkozásukkor meglepte menye elég jó magyar beszéde. Nem

tudta, hogy Róbert király taníttatta meg erre is, mint annyi másra, az unokáját.– Majd még beszélek Endrével. Ha a pápa úr megkoronázza…– Én is ezt akarom! – hazudta nyomban Johanna. Sokkal okosabb és mőveltebb volt

Erzsébetnél, aki meglett korára csak az államügyekkel, a fiaival és legelsısorban a vallással törıdött. Elképzelni sem tudta, hogy ez a nápolyi asszony ennyire gonosz. Nem ismerte a szép, romlott és tékozló nápolyi nıket. Nem tudta elképzelni, hogy ilyen szép külsı gonoszságot takarhat.

Johannában pedig Valois Katalin szavai visszhangoztak: „Ne engedd, hogy elvigye fiát ez az asszony!”

Erzsébet szándéka a királyi udvarban is riadalmat keltett, Niccoló Alife, Johanna kancellárja, a hír hallatára azonnal a királynıhöz sietett.

– Johanna, ne engedd, hogy a magyar királyné elvigye a fiát! Nem szabad udvarodat ilyen botránynak kitenni!

– Mit tegyek? – hangzott Johanna kérdése, mintha igazán tanácstalan volna.– Ha megengeded, én teszek helyetted.– Beszélsz Erzsébettel?– Ennél jobbat tudok. De Beaux Bertrand országbírónak a felesége II. Károly úr és

Magyar Mária Beatrix nevő leánya. Az országbíró magyarul is beszél. Ha ı szól a magyar királynénak, az sokkal jobb, mintha én szólnék. Gróf Monté Scaglioso szintén, és tudom, mindketten szeretik a férjedet.

Alife kancellár beszélt mindkét úrral, hangoztatva, mentsék meg a nápolyi királyságot az európai botránytól. A két úr azután egyesült erıvel rábírta az anyakirálynét, hogy hagyja itt a fiát. Endre is maradni akart. Reménykedett sorsa jobbra fordulásában, és az év elején már a királyi címet is használhatta.

Mivel a pápa is megnyugtatta, Erzsébet úgy döntött, a fia nélkül indul haza. Elıbb még Bariba utazott Szent Miklós sírjához, és amikor visszatért, kelt útra Magyarország felé.

Sancia királyné, Róbert király özvegye, megundorodva az udvari cselszövényektıl és unokája életétıl, már február 21-én az általa építtetett kolostorba vonult, felvéve a Szent Ferenc-rendi apácák öltönyét. Johanna megszabadult mostohanagyanyjától is, aki még némileg hatni tudott rá.

Március végén a Castel Nuovo elıtt gyülekezett a menet. Nápoly újra tavaszi fényben ragyogott. Az ég kéken tükrözıdött a tengeröböl vizében, langyos szél fújt. Újra felhangzott a kiáltás:

– Éljen a magyar királyné!A tömeg türelmesen várakozott. A magyar lovasok a kocsik körül sorakoztak. A

nápolyi szegények azt hitték, a királyné ismét pénzt fog szóratni közéjük.Félix ott állt a kapu közelében. Endre úr levélben hívta meg, hogy bemutassa az

anyjának. A herceg azt szerette volna, ha Félix vele tart Manfredoniába, elkíséri az anyja hintóját.

– Ne haragudj, serenissimus, de holnap reggel az egyetemen kell lennem. Sokat mulasztottam.

– Anyám, engedd meg, hogy bemutassam kedves nápolyi barátomat, Félix Johannita-lovagot!

Erzsébet mosolyogva nézte a magas, erıs, szép férfit.– Örülök, lovag úr, hogy szereti a fiamat. Ha már nem leszek itt, vigyázzon rá!Kesztyős bal kezét nyújtotta. Félix kezet csókolt. Erzsébet beszállt a hintójába. Kürt

harsant. A menet megindult. Az élen a nápolyi testırök haladtak Ibalo Longo vezetésével. Erzsébet testıreit Danes vezette. A hintó körül a magyar urak lovagoltak. A nápolyi szegények tömege csalódottan eloszlott. Endre herceget testırei kísérték.

Félix az egyetem felé tartott. Alig tett néhány lépést, amikor Lorenzo Da Costa csatlakozott hozzá.

Az idısebb deák nyomban dicsekedni kezdett:– Petrarca levelet írt nekem. Majd megmutatom. Elteszem emlékül. Látom, beszéltél a

magyar királynéval.– Csak néhány szót szólt hozzám, máris elköszönt – mondta Félix, majd elhallgatott.

Késıbb megint megszólalt: – Nem értem a magyar királyasszonyt.– Mit nem értesz rajta? – csodálkozott Lorenzo.– Még a suták sem szokták a bal kezüket nyújtani búcsúzáskor.– Nem nyújthatta a jobbját – vágott közbe Lorenzo. – Mert a jobb keze fején csak

egyetlen ujja van. A hüvelykujj.– Így született?– Valóban nem hallottad, mi történt vele? – kérdezte Lorenzo.– Mit kellett volna hallanom?– Jobb kezének mind a négy ujját levágták, és nem is ok nélkül. Elmondjam?– Mondd! Endre herceg errıl sohasem beszélt.– Talán ı sem tudja. Kisgyerek volt. Régen történt. Megálltak.– Mondtam már neked, hogy tudok egy-két dolgot a magyarokról. Velem járt az

egyetemre egy magyar deák. János volt a neve, pap lett belıle. Innen hirtelen távozott. İ mondta el, mi történt evvel a királynéval, aki valójában nem is magyar, hanem lengyel. A férje, Károly, magyar király, nápolyi Anjou volt. A felesége lengyel hercegnı. Magyarok lettek, ahogy itt, Nápolyban az Anjouk olaszok. Csak az elsı Anjou volt francia.

– Folytasd! – unszolta Félix alig leplezett izgalommal. Nem értette maga sem, miért hallgatja ilyen érdeklıdéssel a magyar királyné történetét.

Lorenzo szívesen folytatta:– Ez a vallásos, kegyes és erényes asszony nem volt mindig ilyen. Amikor

meglátogatta az öccse, Kázmér herceg, aki azóta Lengyelország királya lett, Erzsébet szeretettel fogadta. Ez a fiatal herceg szemet vetett a királyné legszebb udvarhölgyére, és Erzsébet segítségével meg is kaparintotta.

– Mikor történt ez? – kérdezte Félix.– Talán tizennégy esztendeje – válaszolta töprengve Lorenzo. – De várj, hadd

mondjam tovább!– Tizennégy esztendeje – mormolta Félix. – Mondd! – tette hozzá hangosan.– A leány tisztességes volt, sírva vallott be mindent az apjának. Az apa, a magyar

király fıembere, bosszút állt leánya meggyalázásáért. Szabad bejárása volt a királyi palotába. Egy délben berontott a királyhoz, és kardjával csaknem lekaszabolta a királyt, de Erzsébet királyné jobb kezét a férje fejére tette, hogy megmentse, és a fıúr kardja ekkor vágta le a királyné négy ujját. A berohanó testırök aztán az idıs fıurat összevagdalták. A király pedig rettenetes bosszút állt a levágott ujjakért.

– Hogyan? – kérdezte csaknem elfulladva Félix.– Az ısi magyar fınemes egész családját harmadíziglen kiirtatta. János azt mondta,

jóformán senki sem menekült meg a vérengzésbıl. Magyarországon talán még most is megölik, ha valakirıl megtudják, hogy a merénylı családjából származik.

– Ki volt az a fıúr? – hangzott tompán Félix hangja.– Várj csak! Tudtam… János említette… Megvan! Zách Felicián! – vágta ki örömmel

Lorenzo Da Costa. – Most is elıttem van, ahogy ez a János, állítólag azóta püspök lett Magyarországon, ezt mondja: „Olyan rémuralmat teremtett Károly király, hogy halál fia

lett még az is, aki beszélni mert a kivégzésekrıl…”Félix megnémult döbbenetében. Sohasem szédült, de most forogni kezdett vele a

világ. Most értette meg, milyen derék ember Miklós ırlovag.„Megmentett mindhármunkat, Zách Felicián nagyapánk unokáit. Akkor a szüleinket is

megölték. Én pedig a gyilkos király feleségének csókoltam a kezét. A fia meg a barátom lett!” – villámként cikáztak benne ezek a gondolatok.

– Mi ütött beléd?! – kérdezte meglepetten Lorenzo Da Costa.– Nem tudom. Elszédültem.– Gyere be ide a kocsmába! Igyál meg egy kupa bort!– Nem kívánom. Legjobb lesz, ha hazamegyek – mondta csendesen. – Talán

megfeküdte valami a gyomromat.– Elkísérlek.– Kedves Lorenzo, ne fáradj miattam. Messze vagyunk a házunktól. A lovamat az

egyik szolgánk ırzi.– Még bejössz az egyetemre?– Nem megyek. Luciano majd elmondja, mirıl volt szó.– Ha jól látom, ott közeledik a szolgád…– Valóban. Mario majd hazasegít.– Isten áldjon!– Téged is…Lorenzo az egyetem felé indult, Félix a lovához lépett.– Láttalak, uram! – lelkendezett az inas.– Hol?– Az öcsém vigyázott a lovakra, én meg odamentem a Castel Nuovóhoz. Éppen akkor

csókoltál kezet a magyar királynénak, a calabriai herceg anyjának. Te vagy itt a legelıkelıbb lovag, uram. Bejáratos vagy a nápolyi király kastélyába.

– Nem olyan nagy eset, mint te hiszed.Amikor hazaértek, Félix nyomban a szobájába ment.– Nem vagyok jól, testvérem – mondta elıbb Castaldónak. – Remélem, hamarosan

elmúlik a rosszullétem.Mozdulatlanul feküdt, és a mennyezetet nézte. A múltat faggatta önmagában.„Éppen tizennégy éve. Akkor volt a végzetes nap. Öcséim a kiskutyákkal játszottak.

Igen, akkor lovagolt be udvarunkba Bató bácsi, apám testvére. Most már tudom, ı hozhatta a szörnyő hírt, mert édesapámat mérhetetlenül felzaklatta. Minket féltett…”

Az anyja gyönyörő arca jelent meg a múlt homályából.„Zách Sebének hívták, és megölték apámmal együtt. Bató bácsit is megölhették. A

nagyapám családját harmadíziglen kiirtották, így mondta Lorenzo. Egy János nevő magyar paptól hallotta. „Nem, nem voltak gonosztevık. Nyugodj meg! – emlékezett a búcsúzó Miklós úr szavaira. – Mások voltak a gonosztevık. Az apádat Palásthy Kopainak, az édesanyádat Zách Sebének hívták.” Én is emlékeztem az apám nevére, csak azt nem tudtam, hogy az anyám Zách leány. Nápolyban nem árthat senki egy Johannita-lovagnak. Érdekes, Luciano nem tudott semmit, mégis megtett dalmátnak, akinek olasz az anyja…”

Megrázkódott az undortól.Erzsébet királynéra gondolt, eszébe jutott, hogy fogta és csókolta meg a kesztyős bal

kezet.„Jobb keze négy ujját a nagyapám vágta le, mert a leányát meggyalázta Kázmér

herceg, ennek az Erzsébetnek a testvére. Vajon hogy hívhatták az anyám testvérét? Miklós ırlovag tudta. İ mentett meg bennünket, meg a johanniták: Jakab magiszter Esztergomban és Vilmos nagymester Ródoszon. Nagyapám bőnt követett el a merénylettel, de én nem tehetek róla. Mint ahogy Endre herceg sem tehet arról, hogy az apja, Károly király, kiirtatta a családomat. Három-négy éves lehetett? Mégsem akarom most látni. Hozzáértem becstelen anyjának a kezéhez. Vajon hogyan tudott Miklós úr és

Jakab magiszter megmenteni minket? Bolyongott velünk szárazon és vízen. Most értem, miért nem maradhattam Fábián, miért lett Gézából Miklós és a kis Álmosból Jakab!

Én pedig Félix vagyok! A szerencsés, a boldog vagy az áldott, akár szerencsét hozó is.”

XIX.

Luciano hordta a híreket a városból. Sokat hallott Ansaldo úréknál, és talán még többet Lorenzo Da Costától, aki valóságos hírharangként járt a domonkosokhoz és néhány elıkelı úrhoz, mint például gróf Monté Scagliosóhoz, akirıl mindenki tudta, hogy Endre herceg híve. Amikor Luciano találkozott vele, mindig megkérdezte tıle, mi történt a városban vagy a királyi udvarban.

– A barátod, Félix, már nem jár Endre úrhoz? – kérdezte Lorenzo kíváncsian.– Nem is tudom. Már régen nem beszélt sem az udvarról, sem Endre hercegrıl.– Pedig a herceg még az anyjának is bemutatta a búcsúzáskor. Félix azonban nem

kísérte el Endrével a távozó királynét Manfredoniába.– Bizony, Lorenzo, Félix egy idı óta megváltozott. Valami nyomja a lelkét. Búskomor

és mogorva. Csak az elıadásokat látogatja. Bizonyosan olvas vagy tanul. Sehová sem tudom elcsalni. Ansaldo úrékhoz sem hajlandó velem jönni, finoman visszautasítja Endre herceg meghívásait is.

– Mondd, Luciano! Mióta ismered Félixet?– Régóta. Együtt voltunk apródok, majd fegyverhordozók. İ egy Márton nevő öreg

magyar lovag fegyverhordozója volt, akitıl megtanult magyarul.– Nem magyar?– Nem. Az apja dalmát volt, az anyja olasz. Úgy emlékszem, Zára körül született.

Szülei valamilyen járványban haltak meg. De hát mást nem tudok róla. Ezt is Dionisio lovagtól hallottam, akinek én voltam a fegyverhordozója.

Lorenzo aztán nem kérdezett többet, amikor Luciano még fejcsóválva kibökte:– Attól tartok, hogy Félix szerelmes Ansaldo úr egyik leányába! Gyanítom, hogy csak

az én kedvemért mondott le a szépséges Giocondáról.– Akkor már értem, miért olyan szomorú! A reménytelen szerelem búskomorrá teheti

az embert – bölcselkedett Lorenzo, majd a királyi udvarról kezdett megint beszélni. – Monté Scaglioso grófnál jártam a minap, s ott azt beszélték, hogy Endre herceg helyzete rosszabbodott az anyja távozása óta. A pápa azért küldte ide legátusát, Amici Vilmos chartres-i püspököt, hogy tizenegy embert, a királyi ház tagjait, nıket és férfiakat, akik Johanna és Endre között viszályt szítanak, el kell távolítani a királyi udvarból. Ha másképpen nem megy, alkalmazzon a legátus egyházi fenyítéket.

– No és mit gondolsz? Kiakolbólítja a királynı udvarából a viszályt szítókat? Mondjuka császárnıt, Valois Katalint?

– Nem hiszem – nevetett Lorenzo. – Inkább azt hiszem, hogy Johanna fogja eltávolítani Nápolyból ezt a szegény püspököt. Azért menekült Sancia királyné is kolostorba, mert nem tetszett neki az udvar élete. Mióta Endre hívei levágták Eurico Caracciolo lovagot, azóta megerısített ırség védi Johanna szeretıit.

– Több is van? – kérdezte Luciano.– Most Artois Károlynak a fia, Bertrand van soron. Az öreg Artois, Róbert király

fattya, királyi kincstartó, fıkamarás, nagyon gazdag ember. İ is Valois Katalin köréhez tartozik, és a fiával együtt esküdt ellensége a magyaroknak. Ámbár most úgy tetszik, mintha kibékült volna a királyi pár.

– Ilyen türelmes Endre herceg?– Johanna megbetegedett, és Endre herceg önfeláldozóan ápolta. A királynı ezt el sem

tudta volna képzelni a férjérıl. A pápa is hírét vette Endre önfeláldozásának, és levélben írta meg, hogy örül, ha nem viszálykodnak. Állítólag azt írta, jó, ha egyetértésben élnek,

mert ez szolgálja az ország javát.

Lassan elmúlt a nyár, és Luciano még mindig nem tudta, mi gyötörheti Félixet. Szép, csendes este volt, kint ültek a kertben a fák alatt.

– Te Félix – kezdte Luciano –, én azt gondolom, bizonyosan megbántad.– Ugyan mit? – kérdezte elcsodálkozva Félix.– Hát azt, hogy lemondtál Giocondáról az én javamra. Tudod mit? Én nem fogadom el

a te önfeláldozásodat. Aggaszt, hogy emiatt búskomor lettél, hiszen lassan egy éve vagy ilyen állapotban. Azóta…

A fa alatt, a zöld esti homályban ércesen csendült a kacagás. A kékes holdfény átreszketett a fa lombján.

– Te kinevetsz, Félix? – kérdezte Luciano sértıdötten.– Nem, drága barátom. Bár az lenne a bajom, hogy reménytelen szerelem gyötör! Te

csak nyugodtan udvarolj Ansaldo úr leányának! Én valóban nem érzek szerelmet Gioconda iránt.

– Akkor igazán nem értelek. Nem jársz sehová, csak a földmőveseket meg a pásztorokat gyógyítgatod. Miért változtál meg? Rám haragszol?

– Ne beszélj így, Luciano! – és Félix hangján fátyolos rekedtség érzıdött. – Ha valakinek hálával tartozom, akkor teneked.

– Miféle hálával?Félix nem felelt nyomban. A lelkében lakozó fájdalom szótlanná tette. Valahonnan a

szél elhozta a tenger illatát, és a fák koronája között ennek az esti szélnek a lehelete motozott.

– Amiért megtettél dalmata és olasz szülık fiának. Amiért bekerülhettem az olasz konviktusba. Amiért nem kellett magyarnak vallanom magamat, noha talán semmi bántódásom nem esett volna.

– Megtudtál valamit a származásodról?– Igen. Édesapámat Palásthy Kopainak hívták, ısi magyar családból származott.Elhallgatott. Luciano nem sürgette. Csak nézte. A kékezüst holdfényben a magas férfi

szinte szoborrá dermedt. Végre megszólalt. A hangja halkan szólt, mintha a messzi múltból érkezett volna.

– Teneked már egyszer elmondtam. Még Ródoszon. Húsvét volt. Ketten ültünk a parti sziklán, és hallgattuk a tenger mormolását.

– Jól emlékszem, a szüleid gazdagok lehettek. Valami rettenetes történt velük, így mondtad.

– Így! De az okot nem tudtam. Amikor Miklós úrtól elbúcsúztam, elárulta az anyám nevét is. İ is híres család sarjaként látta meg a napot. Zách Sebének hívták. De a titkot nem akarta elárulni. Most azonban tudom már, megölték ıket. Borzasztó ilyen tudattal élni.

– Ki mondta meg?– Lorenzo Da Costa.Luciano izgalmában felugrott a padról.– Honnan tudhatta Lorenzo, hogy a szüléidet megölték?– Lorenzo nem tudta, hogy azok a szerencsétlenek az én szüleim voltak. Tizennégy

évvel ezelıtt történt. Endre herceg apja, Erzsébet királyné férje ölelte meg ıket. Lorenzo elmondta, mi történt…

Lassan, folyamatosan elbeszélt mindent, Erzsébet erkölcstelen tettétıl, Zách Felicián merényletétıl a Zách család harmadízigleni kiirtásáig.

– A nagyapám merényletéért minket, a Palásthy gyermekeket is csaknem kivégeztek. Amikor Lorenzo elmondott mindent, akkor értettem meg, hogy milyen csodálatos és hıs ember Miklós ırlovag, aki a börtönbıl hozott ki mindhármunkat. Akkor lettem rosszul, amikor Lorenzo elmondta, mi történt, és én a családom gyilkosának, Erzsébet királynénak csókoltam kezet a Castel Nuovo kapujánál. Szerencsére nem ígértem meg

Endrének, hogy vele együtt elkísérem az anyját Manfredoniába. Ha elmegyek vele, nem találkozom Lorenzóval, nem tudom meg, mi történt a nagyapámmal és a Zách családdal.

Luciano visszaült a padra.– Nyugodj meg, Félix! Ne haragudj, amiért faggattalak! Aggódtam érted. Azt hittem,

valamilyen betegség vagy reménytelen szerelem gyötör. Mást nem hihettem. De ha Lorenzo tudja az eseményeket, akkor valószínőleg mások is tudhatják, vagyis olyan esemény lehetett a nagyapád jogos bosszúja, amely nem maradt Magyarország határain belül, hanem a híre eljuthatott más országokba is.

Szerette volna látni Félix arcát, de a gyenge holdfény nem tudta megvilágítani.– Ezért szakítottál Endre herceggel?– Nem. Neki semmi köze sincs az eseményekhez, hiszen háromnégy éves lehetett

akkor. De hát én is ember vagyok, Luciano. Most még nem tudnék Endre herceggel beszélgetni. Az anyja miatt, akinek négy ujját vágta le a nagyapám a jobb kezérıl, én meg a bal kezét megcsókoltam. Ne mondd senkinek, de én azt hiszem, csak azok az emberek vallásosak ennyire, mint ez a magyar királyné, akiknek súlyos bőn nehezedik a lelkőkre. Nem tudom, hány embert öltek meg Károly király hóhérai a Zách, a Palásthy és talán még más családokból, hiszen fogalmam sincsen, kik a rokonaink, de ártatlan haláluk mind Erzsébet asszony lelkén szárad. Ha ı nem teszi lehetıvé, hogy öccse, a mostani lengyel király megbecstelenítse az anyám húgát…

Nem tudta befejezni. Elhallgatott. Felállt a padról.– Errıl ne beszéljünk többet, Luciano! – mondta csendesen. – Majd talán máskor.

Most már nem tudom folytatni. Olvasok. Az egyik hallgatótól megkaptam a salernói híres egyetem tanárának elıadását, Galenus: Atra bilis, azaz a fekete epe nevő folyadékról szólót, amely az ember mélabúját okozza…

Luciano sokáig nézett a sötétségbe beleveszı Félix után.

Az Avignonba küldött követek jelentették Lajos királynak, hogy a pápa ígéretet tett Lajos testvérének, Endre hercegnek királlyá koronázására, ha a pápának megfizetik az ígért negyvennégyezer márka ezüstöt. Lajos király alig tudta türtıztetni magát erre a hírre. Amikor Erzsébet királyné a kancelláriába érkezett, Lajos király hirtelen meg sem tudott szólalni.

– Ülj le, anyám! – dadogta végre, de nem hagyta ott az ablakot. Úgy bámult a Duna felé a forró, nyári délutánban, mintha sohasem látta volna a folyó háta felett villódzó levegı rezzenését.

– Mi bajod, fiam? – kérdezte Erzsébet, és beleereszkedett karosszékébe.– Ez a pápa gazember! – ordította Lajos király, hogy az anyakirályné dermedt

rémülettel meredt a fiára.– Halkabban az Istenért! – kérlelte. – Mi bajod van Kelemen ıszentségével?– A saját jogomat pénzért ismerte el ez az aljas ember!– Ülj le, fiacskám! Gyere ide, lelkem! – és a karosszék melletti székre mutatott. –

Nyugodj meg! Beszélj! Mondj el mindent!Lajos elmondta. Lecsillapodott.– A nápolyi trónra való jogaink elismerését pénzen kellett, tudtom nélkül,

követeimnek megvásárolniuk, ettıl az aljas és kapzsi szörnyetegtıl, aki Krisztus földi helytartójának meri magát nevezni. Az ország vagyonát a papokra költöttük…

Erzsébet nyomban sírva fakadt. Szeme alatt még jobban megsötétedett a kékes árnyék. Szinte rázta a hangtalan, visszafojtott zokogás. Egész testében remegett, haja kibomlott, arcán ugráltak a ráncok.

– Megvert az Úristen, édes fiam. Én jót akartam. Én hiszek az anyaszentegyház tanításában. A bőnök bocsánatában, az örök életben. A pápa is ember, fiam. Az Úr megpróbálja egyházát is. Mindnyájunkat…

Felugrott, mintha megfiatalodott volna. Öt gyermeket szült, mégis fürgén mozgott. A fiához lépett, átölelte, mintha még mindig kisfiú lett volna.

Bal kezével ölelte, csonka jobbjával a haját simogatta.– Bocsáss meg bőnös anyádnak, fiacskám! – zokogta. – Endréért is tettem, amit

tettem. Talán haza kellett volna hoznom, hátha mégis veszélyben forog az élete! Megnyugtattak: az országbíró, a gróf, maga a királynı és a pápa is írt. Endre is maradni akart…

– Nyugodj meg, anyám! – sóhajtotta Lajos király. Nagy, kék szemének puha tekintete az anyján tétovázott, aki visszaült a karosszékébe, és juházott a sírása. Annyit tudott, még nagyon régen mondta el az anyja, hogy egy İrült ember akarta megölni az apját, Károly királyt, és ı meg akarta védeni a férjét, akkor vesztette el a jobb keze négy ujját. Régen volt, azóta nem kérdezte.

„Bőnösnek vallotta magát” – gondolta most megrendültén, és mégúgysem merte már faggatni.

Újra felállt. Az anyja hagyta. Bízott abban, hogy a mozgás lecsillapítja haragját. Nézte fia ferde vállát, görbe nyakát. Amikor újra az ablakhoz ment, kiegyenesedett. Eltőnt testi hibája. Egészen épnek tetszett a délután fényeiben.

Lajos szótlanul bámult kifelé. A folyó hátán naszádok siklottak, a királyi flotta egységei. Az egyiken énekeltek. A víz a palota ablakáig hozta a hangokat. Vidám katonadal volt. Hallgatta.

A királyné remegve nézte. Esendı, szomorú asszonyállatnak tetszett, ahogy gubbasztva kuporog a karosszékben. Félt a fiától. Most olyannak látta, vadnak, veszedelmesnek, mint Nápolyban az Anjou-hercegeket. Mint hajdan az urát, Károly királyt, aki ellenségeinek sohasem kegyelmezett.

Lajos hirtelen fordult vissza.– Majd elküldöm Kelemennek a pénzt – mondta egyszerően. – Adókból vagy

máshonnan összeszedetem. Gergely prépost majd értesíti a pápát.Erzsébet arcán ott fényesedett az üdvözültek mosolya. Érezte, tudta, megint legyızte

fiát.

Gergely prépost novemberben Magyarországból jelentette a pápának, hogy az 1345. esztendı elején szállítja az ígért pénzt az apostoli kamarának. Hamarosan megjött a válasz is Avignonból. VI. Kelemen ıszentsége jutalmazni is tudott. Gergely prépostot csanádi püspökké tette, hiszen ismerte érdemeit.

Az új követek: Gergely csanádi püspök, az öreg Nagymartoni Simonfia Pál országbíró, Tamás segesdi ispán és Pál udvarnok nemsokára Velencébe érkeztek a keservesen megszerzett pénzzel. Kelemen pápa felszólítására a pénzt a dominikánusok velencei perjelének adták át. A pápa utasításában nem jelölte meg, mire fogja fordítani a rengeteg pénzt.

– Olvasd fel ıszentsége levelét, Niccoló! – mondta Johanna királynı kancellárjának.A magas, keszeg ember végigmérte tekintetével hajdani tanítványát, azután jelentette

ki:– Johanna! Nekem az az érzésem, valami történt Kelemen ıszentségével.– Hogy érted ezt?– Még magam sem tudom. Ha meghallgatod a levelét, igazat adsz majd nekem. Nem

tudom, nincs-e Lajos magyar király keze a dologban.– Mit tudna a férjem testvére elérni Avignonban? – jegyezte meg Johanna fitymálva.– Van egy hatalom, amellyel majdnem mindenhol el lehet érni eredményt.– Milyen hatalom?Niccoló Alife arcán finom gúnyos mosoly suhant át egy pillanatra, azután mondta:– A pénz! Pénzzel, Johanna! Lajos királynak sok pénze lehet. Az anyja itt is szórta.

Rómában is ezt tette. Talán most Avignonba is eljutott a magyar pénz. Lehet, hogy Visegrádról újabb követek érkeztek Avignonba. Annyit hallottam, hogy egy Gergely nevőprépostot, Lajos király csaknem állandó avignoni követét, valamilyen magyar püspökké

tette a pápa.Johanna legyintett, azután csak ennyit mondott:– Olvasd a levelet, Niccoló! De csak a lényeget! A címeimet magam is tudom.Niccoló Alife fejet hajtott, és lassan, ahogy szokott, olvasni kezdett.– A lényeg az: „A te érdeked kétséget kizáró módon kívánja, hogy a koronázás és a

felkenés ünnepélyes szertartásában férjeddel együtt részesülj. E szertartás elhalasztása, mint értesültünk, sokakban megütközést keltett, és kelteni meg nem szőnik, ezért minden további halogatás, amely megrovást érdemelne, mellızve legyen. Tedd meg az elıkészületeket, hogy te és férjed a koronázásban és fölkenetésben mielıbb részesüljetek. Ha tehát azt ajánlanák neked, hogy ebben a szertartásban veled együtt a férjedet ne részesítsd, ilyen gonosz és ártalmas tanácsra ne hallgass. Ha pedig mégis tovább halogatnád vagy mellıznéd a szertartást, amely távol legyen tıled, tudd meg, hogy mi nem tagadhatjuk meg Endre király megkoronáztatását, amelyet a te folyamodásodra rendeltünk el, és mind ı maga, mind a magyar király és királyné követei sürgetnek…”

– Igazad lehet! – kiáltotta Johanna.– A levél többi része nem érdekes. Kéri a pápa, hogy menjetek Avignonba, ahol ı

végezné el a szertartást. Arról is beszél, hogy Endre ápolt téged, és már szeretitek egymást. Azt is tudja ıszentsége, hogy áldott állapotban vagy. Ezt viszont én nem tudtam. Engedd meg, hogy kifejezzem jókívánataimat! – mondta Niccoló mosolyogva.

– Köszönöm! Ha beleegyezem is a koronázásba, ez csak a régi feltételek szerint történhet. A hatalom az enyém marad…

A nápolyi királyi udvar már augusztus vége felé kiköltözött a városból a Castellammare melletti nyaralóba, a szép Quisisanába, ahol Valois Katalinnak és udvartartásának is jutott hely. Szeptember közepén az ı lakosztályában győltek egybe az Endre herceg elleni összeesküvık.

Statilia izgatottan várta úrnıje, a címzetes konstantinápolyi császárnı, Valois Katalin vendégeit. Abban reménykedett, el tudja majd mondani Ugodnak, mirıl tárgyaltak a nyaralóban. Most az egyszer azonban semmit sem hallhatott, mert Katalin testırei senkit sem engedtek a lakosztály ajtajához.

Még Cannabis Filippa is, aki elsınek érkezett, izgatottabbnak látszott, mint máskor. İt követte a fia, Cannabis Róbert, Eboli grófja, feleségével, Ceccanói Margittal, majd Sancha, a Moreoni grófnı Filippa húga jött a jegyesével, gróf Terlizzi városkapitánnyal, akinek Gasso di Dionisiaco volt az igazi neve. Peckes léptekkel érkezett Cataniai Raymond, Johanna majordomusa.

Mindnyájan mély meghajtással üdvözölték Katalin császárnıt, aki komor arccal ült karosszékében, és fejbólintással fogadta híveinek köszönését.

– Várunk még valakire? – kérdezte Filippa. İ fesztelenül mozgott Katalin lakosztályában, hiszen sokszor fızték ki együtt terveiket. Különben sem tartotta nagyra császárnı barátnıjét, már azért sem, mivel tudta, hogy ez a címzetes konstantinápolyi császárnıi cím csak Nápolyban jelent valamit.

– Artois kincstartó úrra és a fiára várunk – felelte Katalin.Nem kellett sokáig várniuk. Az öreg kincstartó, Artois Károly botja kopogott a

kıkockákon. Róbert király törvénytelen fia volt. Öreg lábát köszvény gyötörte, ezért járt bottal. Amikor belépett, mosolyogva nézett körül az egybegyőlteken. Kissé meghajolt Katalin felé, majd gyorsan beletelepedett abba a székbe, amelyet Filippa fia tett eléje. Kevéssel az apja után lépett be a fia, Bertrand, Johanna legújabb szeretıje. Sudár alakja görög szoborhoz volt hasonlatos. Vékony, napégette arcán könnyő pír égett, szája körül száraz mosoly ült. Fekete szeme büszkén villogott. Az egész emberbıl önteltség sugárzott, mintha ezt mondta volna: „Jól nézzetek meg, én vagyok a királynı választottja!”

– Mind itt vagyunk! – szólalt meg Katalin elégedetten. – Nos, akkor beszélj, Róbert!Filippa fia meghajolt Katalin felé, azután így szólt:

– A múlt heti tornajátékon Endre herceg új zászlóját lobogtatta a szél. Láttam ezt a zászlót, és megértettem jelentését. Rajta volt a királyi címer, és a címer felett a bárd és a béklyó látszott. Ez világos jeladás volt! Ellenünk! – emelte meg a hangját. – A hírek szerint a pápa úr ıszentsége kitőzte Endre herceg királlyá történı koronázásának a napját. A herceg tudja, kik az ellenségei. Tudja, hogy mi nem akarjuk eltőrni egy magyar herceg uralmát városunkban. Az új zászlón a bárd bennünket fenyeget a béklyóval együtt. A koronázás után ki fogja megakadályozni, hogy híveivel reánk törjön? A bárd halálos fenyegetést, a béklyó rabságot jelent. Én félek, és mindnyájan félhetünk, annál is inkább, mert nem tudom, mit akarnak Katalin császárnınek ellenfelei, a Durazzói hercegek. Nekik sok hívük van a városban. Lehet, hogy velünk lennének, de az is lehet, ellenünk. Károly herceg kiismerhetetlen.

Róbert leült, de elıbb mélyen meghajolt Katalin felé, aki mosolyogva intett neki.– Nem szeretek félni! – szólalt meg Filippa. – Nekünk kell eldöntenünk, mit tegyünk.

Johanna bizonyosan nem lesz ellenünk, de ıt személy szerint nem szabad belevonnunk szövetkezésünkbe.

– Helyes! – vette át a szót a császárnı. – Én is félek Durazzói Károlytól. Éppen ezért nem szabad Nápolyban cselekednünk!

Artois Károly kért szót. Ülve maradt, úgy beszélt:– Javaslom, hogy rendezzünk vadászatot! Menjünk Urticella felé kutyákkal,

sólymokkal! Eljuthatunk Aversába, Capuába vagy Terra di Lavoro más helyeibe. Három-négy napos vadászaton sok minden történhetik. Baleset is! – tette hozzá, és gonosz mosoly jelent meg az arcán.

– Helyes, nagyon helyes! – kiáltotta Cataniai Raymond. – Tudjuk mindnyájan, hogy Endre hercegnek legfıbb szenvedélye a vadászat. Néhány testırét szokta magával vinni, ha vadászni megy. Ezt a pár embert ügyesen el tudjuk különíteni. Arra gondoltam, Aversa lenne a legjobb hely, ahol megszállnánk, vagy a kastélyban vagy a kolostorban.

– Jól beszélsz, Raymond! – helyeselt Bertrand. – Remélem, te is szeretsz vadászni, és ti is ott lesztek, ugye? – kérdezte, és a többiekre nézett.

– Még én is ott leszek, fiam! – mondta az öreg Artois. – Lovagolni így is tudok.A tanácskozás után ünnepélyesen meghívták Endre herceget udvari nagy vadászatra.

Endre örömmel fogadta a meghívást, amelyet már négy nappal az indulás elıtt, vagyis szeptember 14-én adtak át neki.

Endre herceg testırét, Aport, Luciano fogadta. Félix örült, hogy a testır nem látta meg ıt.– Nincs itthon Félix lovag – füllentette Luciano.– Nem baj, lovag úr – mondta Apor. – Erre is számított Endre úr, itt a levele,

amelyben meghívja az udvari nagy vadászatra Félix lovagot. Kutyákat és sólymokat viszünk erre a többnapos mulatságra.

– Kik vesznek részt? – kíváncsiskodott Luciano.– Mindenki, aki él. A királynı gyereket vár, de azért ott lesz a vadászaton. Persze az

idısebb hölgyek, mint Katalin császárnı, azok már nem vadásznak.Amikor a testır távozott, Luciano átadta Endre herceg levelét.– Mit ír a herceg? – kérdezte Luciano.– Szeptember 18-ra hív udvari nagy vadászatra. Hajnalban indulnak. Reméli, hogy ezt

a meghívást már nem utasítom vissza. Még azt is megkérdezi, miért haragszom reá. İ megszeretett. Megtudta, hogy itthon vagyok. Ugod látott a városban.

– Én is csak amondó vagyok, amit te mondtál nekem: egy háromnégy éves kisfiú nem tehet az anyja és az apja bőnérıl.

– Igazad van, Luciano. Nem tehet. Én sem tehettem a nagyapám merényletérıl, noha tízéves lehettem, vagy talán tizenkettı. De… friss még a seb, nem tudom elfelejteni, hogy megcsókoltam annak a nınek a kezét. Azután, bevallom, nem szeretek vadászni. Ha kinevetsz is, megmondom, sajnálom az állatokat. Legutóbb egy elejtett ız haldokolva olyan szemrehányóan nézett vissza reám, mintha azt mondta volna: „Miért öltél meg? Én

sohasem bántottalak téged…” Luciano elképedve meredt Félixre. Elıször fölnevetett, majd elkomorodott.

– Lehet, hogy neked van igazad. Sokan értelmetlenül is öldösik az állatokat. A gyilkolási szenvedély bennük van. Én azonban még sohasem vadásztam, még sohasem öltem meg állatot vagy embert.

– Én sem öltem embert, viszont sokszor vadásztam Endre herceggel. Tettem, mert megszerettem a herceget. Legutóbb arra is megkért, tanítsam. Szeretne szebben írni. Szívesen olvasná a régi írókat, hogy beszélni tudjon a feleségével. A királynı mővelt asszony, akit taníttattak, de ıt csak vadászni, vívni, dárdát vetni tanították, no meg a vallás igéire. Az a szörnyő pap, az a Róbert szerzetes oktatta, akirıl beszéltem már neked.

– Bízvást elmehetsz a vadászatra, Félix. Egyetlen állatot sem kell elejtened, ha nem akarod. A herceg örülni fog, ha 18-án hajnalban ott leszel a Castel Nuovo kapujában.

– Nem megyek. Most még nem tudok. Még beszélnénk a nagyapámról, aki levágta az ı anyjának a négy ujját. Bizonyosan meggyőlölne…

XX.

Hajnalban, öt óra után, a Castel Nuovo környékén már nagy nyüzsgés látszott. Lovak nyerítése, kutyák ugatása, csaholása és legények kiáltozása verte fel a csendet. A nap már feldugta fejét, de a telihold még mosolyogva búcsúzott sápadt arcával Nápolytól. A város lakói közül többen megneszelték az udvar nagyszabású mulatságát, ezért a kíváncsiak, akik nem restelltek felkelni, ott tolongtak a királyi udvartartás központja körül.

A kék öböl felıl hajnali felszél osont a házak közé. A vadászok megindultak. Johanna Endre mellett lovagolt. A királyi pár, a látszat szerint, békés egyetértésben indult el a vadászatra.

Még alacsonyan úsztak a szeptemberi párák, amikor a vidám vadászok kiértek a városból. A kertekbıl virágillat, az udvarokból az erjedı must szaga áradt. A mezıkön szétszéledtek az egyes csoportok, és a megbeszélt utakon haladtak a kijelölt célok felé, ahol mindig egyesültek. Estefelé Aversa városnál találkoztak. A szép és termékeny vidéket a Clanio nevő folyócska öntözte. Hajdan ennek a városnak Atella volt a neve, és egy régen kihalt nép, az oszkusok építették. Az egész környéknek, amelyben ez a város is épült, Terra di Lavoro volt a neve.

A San Pietro, egy kisebb palota, a Majella nevő celesztinus kolostor mellett állt, amely a nápolyi királyoké volt régi idıtıl fogva. A szép estében az udvarra kihordott asztalok mellett ültek a vadászok. A vadászzsákmányból jó elıre küldtek, amibıl a palota személyzete ízletes vacsorát készített. İz, nyúl és fácán párolgott a tálakon. A környék szılıskertjeiben jó bor termett, az Asprina nevő. A kastély pincéjében ıriztek belıle néhány nagy hordóval. Filippa húga, Sancha Moreoni grófné, a nıvérétıl kapott álomport beszóratta Endre herceg testıreinek a borába.

Ugod nem akarta magára hagyni Endrét, de a herceg megnyugtatta testırét: nyugodtan menjenek kijelölt szálláshelyükre, annál is inkább, mert ı egy szobában alszik majd a feleségével. Ugod engedett a herceg óhajának, már azért is, mert mások is elhagyták a kastélyt, és a kolostorban vagy magában a városban tértek nyugovóra.

A négy összeesküvı azonban a kastély kertjében húzódott meg. A vacsoránál csaknem éjfélig maradtak együtt a vadászok. Iszogattak, daloltak a langyos, szélcsendes éjszakában.

Éjjel egy óra volt, szeptember tizenkilencedikének elsı órája. A négy összeesküvı: Artois Bertrand, Róbert, Filippa fia, Cataniai Raymond és Terlizzi városkapitány, azaz Gasso di Dionisiaco, a kastély melletti kis templom árnyékában gyülekeztek. Éjfél után egy óra tájt, amikor egészen csend lett, belopództak a királyi hálószoba melletti terembe. Itt bírták rá Tommaso Pacét, Endre kamarását és Niccoló nevő inasát, hogy csalják ki Endrét a hálószobából.

Niccoló inas bekopogtatott Endre király ajtaján. A kopogtatásra Endre felébredt.– Ki az? Mit akartok? – kérdezte elsı álmából felriadva.– Endre király úr, futár érkezett Nápolyból, akit sürgıs üzenettel Visegrádról küldtek

hozzád.– Vár a futár, uram! – szólalt meg Tommaso is.Az ismerıs hangokra Endre felkelt. Johanna királynı is felébredt, de alvást színlelt,

hiszen Filippától tudta, miképpen akarják férjét megölni. Köntösét magára kapva, fegyvertelenül, hajadonfıvel lépett ki Endre a terembe. Ebben a pillanatban rohanták meg az orgyilkosok, hogy leteperjék a földre, és megfojtsák, mert babonásan azt hitték, vas és méreg nem árthat neki, mivel anyjától, a Nápolyban járt Erzsébet királynıtıl olyan talizmánt kapott, amely megvédi kardtól, tırtıl és méregtıl. Ez a talizmán, a bővösnek hitt győrő, most is az ujján csillogott.

Endre hihetetlen erıvel védekezett. Tépett hajjal, összekarmolt arccal, segítségért kiáltozva, lerázva támadóit, a szobája felé hátrált, ahol fegyverei voltak. El is érte szobája ajtaját, de azt addigra Tommaso bezárta. Johanna hallgatott, meg se moccant férje segélykiáltásaira.

A király segélykiáltásait csak öreg dajkája hallotta meg, Izolda, aki ide is elkísérte. Izoldára is rázárták az ajtót, ezért a hő dajka elıször csak a szobája ablakából kiáltozott segítségért. A két ember segélykiáltásai felverték a kastély csendjét. A kastély azonban távol esett a várostól, és a kolostor szerzetesei nem hallották a kiáltásokat, vagy nem mertek segíteni.

Az orgyilkos támadók a hangoktól megriadtak. Hárman már menekülni is akartak. Ekkor azonban Artois Bertrand újra neki ugrott Endrének. Szıke hajába markolva földre rántotta, és megrugdosta. A földre rántott szerencsétlen királyra a többiek is rárohantak. Összerugdosták, megtaposták. A nyakába hurkot vetettek, kihurcolták az erkélyre, ahol felakasztották az ablakfára, és amikor megfulladt, ledobták a kertbe. A kötelet is a nyakában hagyták. Ezután elmenekültek.

Izolda ajtajának a zárja rossz volt, ezért sikerült neki mécsessel a kezében kitámolyognia. Niccoló és Tommaso elbújtak elıle.

Az öreg dajka a királyi hálószobához ért. Ennek ajtaja zárva volt.– Endre! Andriska! – zokogta a dajka, mintha a hajdani kisfiút szólítaná, akit a

királlyal Nápolyba hozott sok év elıtt.Nem felelt senki a zokogással vegyített hívó szavakra. Johanna bent rejtızködött, de

nem nyitott ajtót. Izolda rémülten járkált a kastélyban, és mindenhová benyitott Endrét keresve, abban a reményben, hogy valahol rátalál. Már nem volt messze a hajnal, amikor átment a szomszédos kolostorba. Most már a szerzetesek is a nyitott kapuban álltak, majd vele indultak a király megkeresésére.

– Nincs a házban, nézzük meg a kertben! – javasolta az egyik öreg szerzetes.Ott találtak rá az erkély alatt a földön. A kötél, amellyel megfojtották, még feszült a

nyakán. Arca kék volt, a szeme rémesen dülledt, a nyakát véresre horzsolta a durva kötél.– Fiacskám! Jaj, fiacskám! Mivé tettek, én gyönyörőségem? Kitépték arany hajadat!

Ó, Istenem, Istenem! Mennyit fésültelek! Mennyit mosdattalak! Ó, de gonoszak az emberek! Miért kellett néked ebbe a romlott, gyilkos városba kerülnöd?!

Magyarul sírt, magyarul zokogott, a szerzetesek egyetlen szavát sem értették, de tudták; hogy Nápoly ifjú királya fekszik vérbe fagyva a földön elıttük.

– A dadája voltam picike korától – magyarázta végre olaszul a barátok faggatására.Két fiatal szerzetes bevitte Endre holttestét a templomba, és az oltár elıtt egy

szınyegre fektették, majd felváltva zsolozmáztak a halott mellett virrasztva. A perjel nem engedte, hogy a király holttestéhez nyúljanak.

– Hadd lássák az emberek, mit tettek Nápoly királyával! – ezután az egyik szolgát lóra ültette, és beküldte Aversába a gyászhírrel. Egy másik szolgát leggyorsabb lovukon Nápolyba küldött.

A szerzetesek kopogtak Johanna ajtaján is, de a királynı csak reggel kelt fel. Addigra

a városból sokan jöttek a kolostorhoz és a kastélyhoz. A nép nyomban meg akarta bosszulni a király halálát. Johanna nem sírt, hanem a tömeg elıl elmenekült egy másik házba, majd titokban testırei segítségével, kerülı úton visszaindult Nápolyba. Meggyilkolt férjére pillantást sem vetett.

Másnap már Nápolyban is elterjedt a gyilkosság híre. De Beaux Bertrand, országbíró, a durazzói és a tarantói hercegek, fıurak és elıkelı polgárok, sıt az egyszerő emberek közül is többen megindultak Aversába. Sokan a holttestet látva sírva fakadtak, és kérdezısködtek, hogyan történt, kik tették. Választ nem kaptak, hiszen akik tudták, mi történt, hallgattak, mert palástolni akarták a bőnüket.

Durazzói Károlynak volt serege. İ állt szemben Johannával és a tarantói hercegekkel, ezért intézkedett Aversában, ahol Endre elárvult testırei is segédkeztek neki.

– Miért nem védtétek meg? – kérdezte Károly herceg, noha neki is vaj volt a fején, nem a gyilkosság miatt, abban nem vett részt, de ı is késleltette Endre megkoronázását Talleyrand bíboros segítségével, hiszen ha megkoronázzák, és Johanna meg talál halni, Endre elütheti az ı feleségét, Máriát, az örökösödéstıl.

Ugod és Apor elmondták, ık óvták Endrét a feleségétıl, de Endre azt hitte, nem történhet baja, már azért sem, mivel Johanna gyereket vár.

Károly herceg a halott királyt kocsira tétette, és magyar testıreitıl, valamint saját katonáitól kísérve, a menet élén haladva megindult Nápoly felé. A halottat hozó menetet Nápoly határában nagy tömeg fogadta. A síró asszonyok a menethez csatlakozva kísérték a halottat a fıtemplomba, ahol koporsóba téve, közszemlére tették, de nem engedték megmosni, hogy lássa a nép, mit tettek királyával.

A királyt a harmadik napon Orsillo Minutulo kanonok a fıtemplom bal oldali kereszthajójának utolsó kápolnájában temettette el, amelyet Szent Lajos-kápolnának neveznek. Johanna, terhességére hivatkozva, nem vett részt a temetésen, de miséket rendelt Endre lelki üdvéért.

Félix az egyetemen hallotta meg a halálhírt. Nyomban rohant a dómhoz. Mire odaért, a papok már elhelyezték a nyitott koporsóban a meggyilkoltat. Csaknem egy órát állt a tömegben, amíg a nyitott koporsóban fekvı áldozat közelébe kerülhetett, pedig sokan elıreengedték a Johannita-Iovagot, annyira tisztelték ıket a városban.

Közvetlenül a koporsó mellett térdelt Róbert minorita szerzetes. Olyannak tetszett, mint egy szürke, nagy rongycsomó, ahogy csuhájába burkolódzva, mezítláb térdelt a halott mellett. A nagydarab, sovány ember idınként megrázkódott a zokogástól. Hamuszürke szakállán csillogtak szemének lepergı könnycseppjei. Amikor észrevette Félixet, lassan feltápászkodott, és hozzáment. Magyarul suttogta:

– Látod, Félix lovag! Íme, Isten báránya! Megölték, meggyalázták. Én intettem az édesanyját, vigye haza. A bőnös, nagyravágyó asszony itt hagyta martalékul a nápolyi farkasoknak, hogy széttéphessék. Átkozott család az Anjou-család. Mondják, a hetvenhét évvel ezelıtt lefejezett Conradino átkozta meg ıket a vérpadon. Róbert király megölette Endre nagyapját, Martell Károlyt, Róbert unokája, Johanna, a férjét, Endrét. Ki tudja, hogy legközelebb ki kit fog megöletni ebbıl a szerencsétlen családból? A gonoszok is ölik egymást, Katalin császárnı megölette Ágnes hercegnıt. Jön majd Lajos király, a bárány fivére. Vajon ı kit fog megöletni, hiszen Anjou ı is. Én hiszem, hogy a gyilkos Johanna is halálra van ítélve.

Elhallgatott suttogása. A koporsó körül imádkozó és sírdogáló nápolyi asszonyok rémülten húzódtak félre az érthetetlen nyelven beszélı, zordon baráttól. Olyanok is akadtak, akik félelmükben szaporán vetették a keresztet.

– Andreasso! – suttogják rémülten az asszonyok Endre úr nevét. Félnek. A jövıtıl félnek. Egy király meggyilkolása sötét árnyékot vet a jövıbe.

Félix döbbenten nézte a fiatal halottat. Összetépett köntöse elárulta, hogy dulakodás közben ölték meg. Aranyszıke hajából ki volt tépve egy félmaroknyi, haja tövében véresen feketedett a bıre. Kék szemét nem zárta le senki, nyitottan meredt a világba.

Hamvas arca csupa folt, lila zúzódásokkal, sebekkel borított, ajka szétvert húscafatnak látszik, és a nyakában véres csíkként, mélyen belevágva a bırbe, ott a mocskos kötél. A mellén és a gyomrán csizmatalpak véres nyoma. Sem a szerzetesek, sem az országbíró, sem Károly herceg nem engedték, hogy megmossák a meggyilkoltat. Hadd lássa Nápoly népe, milyen halott, milyen áldozat lett királyából!

Félix, ez az erıs, vállas férfi térdre rogyott. Dióbarna szeme megtelt könnyel.„Ha vele mentem volna, talán élne” – suhant át agyán a gondolat, és marni kezdte az

önvád. Róbert barát melléje térdelt.A szürke, piszkos csuhából a vénember bőze áradt, amely összekeveredett a melegben

gyorsan romló emberi test émelyítı hullaszagával. Endre homlokán ott fénylett a halál verítéke a koporsó mellett égı gyertyák sápadt lángjától megvilágítva.

– A felesége, az a rima, az akarta legjobban a halálát! – motyogta a fráter. Szavai tompán lebegtek a székesegyház fülledt és vastag homályában. A barát feje elırehajlott, háta meggörbült, hosszú, borzas haja az arcába lógott. – Talán te is vétkes vagy, fiam. Jól tudom, hívott téged többször is. Szeretett! Ha vele mégy, talán megtámadni se merik a latrok!

– Hallgass, fráter! – felelte. – Endre nem vádolhat engem az anyja miatt…Róbert fráter elhallgatott. Ámulva figyelt Félixre. A koporsóból az olajsárga arcú

halott nyitott kék szeme fénytelen, hideg nézéssel mintha a barátra pillantott volna.– Nem értem. Az anyja miatt? – és elfulladt a hangja. – Ki vagy te? – kérdezte

döbbenten.– Johannita-lovag! – válaszolta, és az arca mosolygásra torzult. – Imádkozz, barát! –

parancsolta félhangosan, és latinul kezdte el a holtakért mondandó imádságot:– Absolve Domine animam famuli tui ab omni vinculo delictorum, ut in resurrectionis

gloria inter sanctos tuos resuscitatus respiret! – Oldozd fel, Uram, szolgád lelkét a bőn minden kötelékétıl, hogy a föltámadás dicsıségében a te szenteid között föltámadjon és enyhülést leljen!

A képmutató gyász hamar megszőnt a királyi udvarban. Visszatért a régi vidám élet is, de Endre nevét nem merték kiejteni. A városban azonban sok szó esett Endrérıl és a gyilkosságról.

Az egyik ıszi napon Lorenzo Da Costa meglátogatta Félixet; elhozta Petrarca levelét.– Ide figyelj, Félix! – mondta. – Petrarca azt írja, hogy ez az aversai gyilkosság egész

Itáliát meggyalázta, nemcsak Nápolyt. Én meg azt mondom, ez Isten büntetése Endre apjának, Károly királynak magyarországi vérengzéséért. Csak az nem megy a fejembe, miért mindig az ártatlanok bőnhıdnek a gazok vétkeiért, hiszen ez az Endre is ártatlan volt, mint a ma született bárány.

– Róbert fráter az Isten bárányának mondta, de mindenki bőnös, Lorenzo.– Endre is? Ugyan mi bőne lehetett?– İ is ölt. Megölette Enrico Caracciolót, Johanna szerelmesét. Johanna ezért győlölte

meg Endrét. S ebben én is bőnös vagyok.– Te is? – nézett rá Lorenzo elképedve. – Nem értem.– Elmondtam Endrének, hogy a lovaggá avatás szertartásakor a nagymester

megérintette a fejemet, a vállamat és az arcomat a kardjával, majd ezeket mondta: „Isten és Mária tiszteletére tőrd el ezt az ütést, de többet egyet se!”… Ezt válaszoltam Endrének, amikor tanácsot kért tılem, mit tegyen, ha a felesége megcsalja. Endre sem tőrte el, hogy megcsalják.

– Badarság, Félix! Jogosan ölette meg feleségének a szeretıjét. Bár így bánt volna el Artois Bertrand gróffal is! Akkor ez a gróf nem tudta volna ıt megölni Aversában. Valaki láthatta a gyilkosokat, mert ilyen szóbeszédet lehet hallani a városban. Most Durazzói Károly herceg is Endre hívének vallja magát, noha tudjuk, hogy nagybátyja, Elias Talleyrand bíboros is abban mesterkedett a pápai udvarban, miképpen késleltesse Endre megkoronázását. Ha elıbb megkoronázzák, lett volna annyi hatalma, hogy megvédje

magát. Beszélik azt is, hogy a magyar Anjouk két barátja, De Beaux Bertrand országbíró és gróf Monté Scaglioso csak a pápa hozzájárulására várnak, aztán megkezdik a gyilkosok elfogatását és elítélését. Cifra világ lesz még Nápolyban! – rikkantotta Lorenzo, és nagyot húzott a kupa borból, amellyel Félix megkínálta vendégét.

Endre király elárvult lakosztályát messze elkerülték az udvar tagjai. A temetés utáni napon itt győltek össze a magyarok Róbert barát parancsára. Ugod, Apor és Bódog ült bent az egyik szobában, és az összetört öregasszony, Endre dajkája, Izolda. Szeme kisírt, vörös és duzzadt volt, sovány arcát új ráncok tették még öregebbé. A barát beszélt:

– Azért hívtalak össze benneteket, mert ti voltatok a meggyilkolt leghőségesebb emberei, és titeket szeretett a legjobban. Egyszer beszélt nekem rólatok.

Mélyen zengı hangja kissé reszketett, de maga Róbert barát ilyen nyugodtnak és eltökéltnek még sohasem látszott. A testırök csodálkozva figyelték, már azért is, mivel új csuhát viselt, és látszott, hogy frissen megmosdott. Már a temetésen is új embernek tetszett.

– Ti vele voltatok mindnyájan a vadászaton, végig az úton és Aversában. Arra kérlek most mindnyájatokat, legfıképpen téged, Izolda, mondjátok el mindazt, amit az úton és Aversában tapasztaltatok, láttatok egészen az Isten bárányának, szerencsétlen urunknak a meggyilkolásáig!

Elıször Apor beszélt:– Nem tudom, fontos-e, amit mondani fogok. A vadászat elıtt Endre úr elküldött Félix

lovag úrhoz, hogy meghívjam a nevében erre a vadászatra. Urunk megszerette ezt a lovagot. A meghívást átadtam Félix barátjának, aki közölte, hogy a lovag nincs otthon.

– Mióta utasította vissza ez a Félix lovag a meghívásokat? – kérdezte Róbert fráter.– Ha jól emlékszem, azóta, hogy Endre úr édesanyja hazament.– S miért? – faggatta azonnal a fráter.– Ezt nem tudom – és Apor ä másik két testırre nézett, mintha tanúként hívná ıket.– Mi sem tudjuk – szólalt meg nyomban Ugod. – De nem tudta Endre úr sem, hiszen

tılem is tudakolta, mi lehet az oka, hogy Félix lovag megváltozott.– Való igaz! – bólintott Apor. – Tılem is ugyanezt kérdezte urunk.– Sajnos én sem tudom – dörmögte maga elé meredve Róbert fráter, akinek eszébe

villant Félix viselkedése Endre király koporsója mellett.– Nekem még valami nem tetszett – szólalt meg újra Apor.– Mondjad! – nógatta a fráter.– A királynı viselkedése. Sohasem láttam ilyen barátságosnak Endre úr iránt.

Valószínőleg tudta, mire készülnek emberei, és evvel a túlontúl nyájas viselkedésével szegény urunk éberségét akarta elaltatni.

– Bőnösnek tartod tehát Johannát?! – csattant fel a fráter gyors kérdése.– Bőnösnek! – felelte nyomban Apor.– Te hogyan kerültél Aversába, Izolda?A dajka fölrezzent Róbert barát kérdésére. Eddig mozdulatlanul ült, és hallgatott.– Ó, Istenem! – sóhajtotta. – Engem két nappal elıbb elıreküldött szegény

drágaságom. Kocsi vitt Aversába, hiszen én nem ülhetek lóra. Csak este a vacsoránál láttam. Szép este volt, langyos, csillagfényes. Jó volt a vacsora. A bor. Énekeltek vacsora után. Endre ott ült Johanna mellett. Egymásra mosolyogtak. Mindenki tudta már, a királynı áldott állapotban van…

Elhallgatott maga elé meredve, mintha önmagának sem hinné el a szörnyő valóságot.– Folytasd! – biztatta halkan a fráter.A testıröknek úgy tetszett, a barát egészen megváltozott, de hallgattak és figyeltek.

Ugodnak rémlett valami arról, hogy egyszer Csór Tamás, aki hazatért Magyarországba, említette Róbert fráterról: kapitányként szolgált a Csákok egyik várában. Részt vett egy egyházi birtok felprédálásában, majd megtért, Károly király pártjára állt, és szerzetes lett, hogy levezekelhesse bőneit.

„A régi úr vallat most bennünket” – gondolta Ugod mosolytalan arccal.Izolda megrázkódott a barát hangjára.– Jó volt minden – folytatta –, mégis rosszul éreztem magamat, mert ott láttam Filippa

húgát, Moreoni grófnıt, Sanchát, akirıl mindenki tudja, milyen gonosz. Szerintem a nıvérénél is elvetemültebb, és a cselédek azt rebesgetik róla, ı mérgeztette meg Ágnes hercegnıt, a Durazzói hercegek anyját. Sancha mellett ott ült a jegyese, Terlizzi gróf, és mindketten a királyi párt nézték mosolyogva.

– İ keverhetett valamit a borunkba – szólt közbe Apor. – Attól aludtunk el úgy, hogy semmit sem hallottunk. Reggel is alig tudtunk felkelni. Nem mozgott a lábunk.

Róbert barát arcán egyetlen vonás sem mozdult. Az egész ember mintha megkövült volna. Izolda tovább beszélt. Elmondta, milyen segélykiáltásokra ébredt.

– Tudom, ki az igazi gyilkos, akkor is, ha többen voltak.– Kicsoda? – hangzott a barát kérdése.– A fiatal Artois.– Honnan tudod? Sötét volt, nem láthattad.– Endre úr hangját, majd a hörgését tisztán hallottam. Egyszer azt kiáltotta: „Gaz

Bertrand!” Aztán csönd lett, csak én kiáltottam újra segítségért. A kertbıl felhallottam a futók lábának dobogását, és megpillantottam a holdfényben a rohanókat. Egy pillanatra Bertrand karcsú alakját láttam elsuhanni.

Izolda lassan beszélt. Beszédébe olasz szavak keveredtek. Régen élt Nápolyban, és csak egyszerő dajka volt.

– Apor, te maradj itt! – kérte a barát, amikor Izolda is befejezte, és mindnyájan kifelé indultak.

Apor várakozóan nézett Róbertra.– Te tudsz írni, Apor. Hallottam, veled íratott Endre úr is, amikor Katalin császárnı

tırt akart vetni Károly hercegnek a kápolnában.– Kinek írunk? – kérdezte a testır. '– Visegrádra Lajos úrnak, Prágába Károly úrnak, Velencébe a dogénak, a pápának

Avignonba, Cola di Rienzónak Rómába, Bajor Lajos német császárnak Bécsbe, III. Edward angol királynak Londonba…

Apor elképedve kérdezte:– Mit írunk nekik?– Megírjuk, hogy Endre urat milyen gyalázatosan ölette meg a felesége, Johanna. Csak

egy levelet fogalmazunk meg, és lemásoljuk annyi példányban, ahányra szükség lesz. Talán még mások is eszembe jutnak. Hadd tudja meg az egész világ, milyen gazság történt Nápolyban!

– De kik fognak útra kelni? Ennyi követséghez rengeteg pénz kell.Róbert fráter a fejét rázta, és most suhant át valamilyen mosolyféle az arcán.– Nem küldünk követeket. Kolduló barátok viszik majd tarisznyájukban a leveleket.

Ferencesek… Legfeljebb sokára érnek célba, de odaérnek…

İszentsége lakosztályában berakással díszített, diófából készült karos- és támlásszékek vették körül a nagymérető írószekrényt. A falakat színes szınyegek takarták, a szélieken bársonypárnák hevertek.

– A mi elvünk az: Nápolyban nem szabad megtőrnünk olyan uralkodót, aki máshol is hatalmas. Már boldog emlékezető névrokonom, negyedik Kelemen pápa is csak úgy adományozta a két Szicíliát elsı Anjou Károlynak, hogy nem lehet német-római császár, sem Tuscia vagy Lombardia ura; ezért nem akartam a magyar Anjouk uralmát hőbérbirtokomon, Nápolyban – jelentette ki Kelemen pápa, és hátradılt karosszékében.

Mindezt nagyon komolyan mondta ékes latin nyelven, közben vendégét és jövendı magyarországi követét, Ameliai Ferenc triesti püspökét nézte, ahogyan szokta embereit vizsgálgatni vizenyıskék szemével.

– Mit kell tennem? – kérdezte a püspök alázatosan, és kényelmetlenül feszengett, mert

érezte, tudta, nem lesz örömünnep az aversai királygyilkosság után megjelenni a visegrádi udvarban.

– Hallgass végig! – kérte a pápa. – Ez a gyilkosság nemcsak a nápolyi udvarnak ártott, hanem nekünk talán még többet. Félek Lajos magyar királytól. Ha bosszúra gondol, és haddal megy a nápolyi királyság ellen, nem tudunk ellenállni, mert erısebb. Amikor megtudtam, mi történt, saját kezőleg írt levélben fejeztem ki részvétemet Lajos királynak, Erzsébet anyakirálynénak és legkisebb fiának, István hercegnek. Megírtam nekik, hogy valójában az egyház a fı vesztes, mert Endre hercegben elvesztette kiváló fiát, azt a férfiút, aki bizonyosan bölcsen uralkodott volna, hiszen már kiadtam azt a rendelkezést, hogy királlyá koronázzák. Megírtam azt is, követet küldök Visegrádra.

– Mit kell tennem? – ismételte meg kérdését a püspök, majd megsimogatta ideges mozdulattal szögletes, fehér homlokát.

– Mondom, de még nem fejeztem be. Tudnod kell, mi történt. Lajos király Bécsben 1345. október 18-án találkozott a kiátkozott császárral, Bajor Lajossal, legnagyobb ellenségemmel. Szövetséget kötött vele, noha tudnia kell, hogy a kiközösítés a szövetségesekre is kiterjed. Lajos még tovább ment, mert az öccsét, István herceget eljegyezte a kiátkozott császár leányával, hajói emlékszem, Annával. Ez a gonosz császár és a fia, Brandenburgi Lajos, Tirol hercege, engem akarnak megfosztani a pápai tróntól. Megígérték a magyar királynak, támogatni fogják, ha Nápoly ellen indul. Lajos király, aki, úgy tetszik, kiváló diplomata, és a jelek szerint öccse halálának megbosszulására készül, mást is tett.

– Micsodát? – kérdezte a triesti püspök most már igazi érdeklıdéssel.Kelemen pápa folytatta:– Lajos király nem tesz semmit úgy, hogy tetteinek elvégzéséhez ne keresne

szövetségest vagy szövetségeseket. Az egyik Bajor Lajos volt, ahogy már mondtam. Érzésem szerint bizonyosnak látszik Nápoly elleni támadása. A császárral történt tárgyalásaival egy idıben elküldte követségbe Sigfried garamszentbenedeki apátot Londonba, III. Edward angol királyhoz, a franciák ellenségéhez, hogy egyszerre támadjanak, vagyis ha ı Nápolyra támad, a franciák ne tudják a nápolyiakat megsegíteni. Az angol király azonnal kész volt az együttmőködésre, ez kitetszik abból, hogy a Lajos királyhoz visszatérı apáthoz társul adta az ı követét, egy Walter nevő dominikánus szerzetest. Jakab savoyai herceg pedig önként ajánlkozott szövetségesnek, egyben kérte, hogy Lajos helyezze ıt vissza birtokaiba, amelyektıl Róbert szicíliai király megfosztotta.

– Akkor ez a Lajos király nehéz ellenfél – szólt közbe Ferenc püspök.– De még milyen nehéz! – sóhajtotta ıszentsége. – Még mást is tett. Követeket küldött

Lombardiába, akik arra biztatták a lombardokat, csatlakozzanak hozzá, ha ı Johanna és ellenem indul. Mert ellenem jön, ha Nápolyt támadja…

A lila taláros püspök a fejét csóválta, de hallgatott. Tudta, a pápa elmondja, mit kell majd tennie, csak még gondolkodik. A pápa végre megszólalt:

– Sok lesz a dolgod, Ferenc püspök. A király ravasz és okos, úgy tetszik, igazi Anjou. Elıször is kérjed ki a magyar fıpapok tanácsát a háború ügyében! Ha szükséges, egyházi fenyíték kényszerével gyújtsd egybe ıket! Talán Buda városában, mert a budai polgárok nem szerették ennek a királynak az apját, Károlyt. Parancsold meg a nevemben, hogy a fıpapok a békéért búcsút hirdetve imádkoztassák a híveket! Keresd fel Visegrádon a királyi család minden tagját, fıképpen az anyakirálynét, és kérjed ıket, hassanak a királyra, ne szegje meg a békét! Tudj róla, hogy követeim elküldöm a lengyel és a cseh királyhoz, a morva ırgrófhoz, az osztrák herceghez, a velencei dogéhoz, Genova és Padova uraihoz. A nevemben kérjed ıket, támogassák a te küldetésedet! Keresd fel útközben az aquileai pátriárkát, De Saint-Genés Bertrandot, Lajos király kedvelt emberét, és ha rábírod, vidd magaddal Visegrádra! Mindezekhez a feladatokhoz ellátunk megbízó- és ajánlólevelekkel, majd a Processus Generalisszal, amelyet Endre király gyilkosainak megbüntetése végett már elküldtem De Beaux Bertrandnak, a nápolyi országbírónak.

– Nehéz lesz! Nagyon nehéz, de mindent megteszek, ahogy parancsoltad.

Az aversai gyilkosság óta csaknem tíz hónap telt el, mire a Processus Generális, a pápai nyílt levél Nápolyba is megérkezett. Kelemen pápa elıször az avignoni fıtemplom kapujára tétette ki, de elküldött egy példányt az esztergomi és a kalocsai érseknek is. Ebben a köziratban a pápa becstelennek jelentett ki mindenkit, akinek része volt Endre király halálában. Az ilyen ember nem végrendelkezhetett, nem örökölhetett, nem tanúskodhatott. Házát lerombolták, vagyonát elvették, hivatalától megfosztották, jobbágyait, ha voltak, felmentették a hőségeskü alól. Az emberek kerüljék el, faluja vagy városa nyomban adja ki, hogy elítéljék.

A Processus Generalist De Beaux Bertrand országbíró függesztette ki a dóm kapujára. Szándékában volt a gyilkosok elfogatása és elítélése, már azért is, mert önvád gyötörte, amiért részben ı bírta rá Erzsébet anyakirálynét arra, hogy a fiát Nápolyban hagyja. Eddig óvatosan hallgatott, de most a pápa felhatalmazása alapján cselekedhetett, annál is inkább, mert a leghatalmasabb herceg, Durazzói Károly szemben állt Johannával. Az országbíró azonban titokban eddig is tevékenykedett. Kopói szimatoltak még Aversában is. Így tudta meg, hogy a gyilkosság éjjelén Endre közelében volt Tommaso Pace, Endre kamarása és Niccoló nevő inasa. Az országbíró serény volt. A pápai leirat után azonnal a Szent János-palotába sietett Durazzói Károly herceghez, aki örömmel fogadta.

– A pápa parancsára most már elfoghatom a gyilkosokat. Adj katonákat Endre kamarása és inasa elfogásához!

– Mindent megadok, amit kérsz – felelte a herceg, aki tudta, hogy Johanna és Valois Katalin keze benne van a gyilkosságban, a királynı bukása pedig ıt vinné közelebb, Mária jóvoltából, a trónhoz.

– Ezek ketten bizonyosan tudják a gyilkosok és talán a felbujtók nevét is – érvelt az országbíró.

A város felbolydult. Az emberek tolongtak a dóm kapuja elıtt, ahol egy harsány hangú ferences barát olvasta fel a pápai levelet, hogy azok is megértsék, akik nem tudnak olvasni. Mások a Castel Nuovo és a Szent János-palota elıtt csoportosultak, mert ide látták bemenni az országbírót, a magyar Anjouk barátját. Mire a herceg katonái az országbíró hivatalába vitték az elfogottakat, ott már számos elıkelı nemes is várakozott, köztük Terlizzi gróf, aki ugyancsak félt a vallomásoktól, ezért embereivel a szomszéd helyiségbe vonszoltatta a megkötözött Tommasót, akinek a nyelvét saját kezével vágta ki, hogy ne tudjon vallani.

Közben megérkezett az országbíró, aki nyomban kínpadra vontatta Niccolót.– Vallok! – üvöltötte a fiú, amikor harapófogókkal kezdték marcangolni mellén a húst.– Engedjétek el! – parancsolta az országbíró.A fiú azután elmondta, mi történt éjjel Aversában, hogyan parancsoltak rájuk, hogy

Endrét kicsalják a szobájából, kik voltak a gyilkosok. Megnevezte Terlizzit, Filippát és Sanchát, abban a reményben, talán kegyelmet kap, amiért vallott. Johannára és Valois Katalinra nem mert vallani. Gondolta, Filippáék majd vallanak. Az országbíró azonban mindkettıjüket felakasztatta a nagy piacon, a Piazza del Mercatón, ahol hajdan I. Károly király Conradinót lefejeztette. Éjjel aztán Károly herceg fegyveresei elfogták Sanchát, Filippát és Terlizzi grófot. A foglyokat Károly herceg egyik hajójára hurcolták, ahol a kapitány az árbochoz kötöztette ıket, majd vallomásukat jegyzıkönyvbe vették.

Johanna reggel értesült hívei elfogatásáról, és tüstént elküldte két követét, Cataniai Raymondot és Róbertet, Eboli grófját Károly herceghez avval az üzenettel, azonnal bocsássa szabadon az elfogottakat, különben meg fogja érezni haragját.

– Gyalázatosnak tartom, ha Johanna gátolja férje halálának megtorlását! – kiáltotta a herceg a követeknek, mire azok, bízva a királynı hatalmában, szitkozódva távoztak. Nem értek azonban a palota kapujához sem, amikor elfogták ıket, és mint gyanúsakat mindkettıjüket a hajóra hurcolták. Az árbochoz kötözve addig kínozták ıket, amíg mindent bevallottak. Abba a börtönbe kerültek, ahol már a többi elfogott is volt. Itt egymásnak tettek szemrehányásokat, mire Sancha így gúnyolódott:

– Miért marakodtok? Meghaltok majd velem együtt, mert mindnyájan megérdemeljük a halált. Én legalább éltem világomat. Vén csont! – fordult Terlizzi grófhoz. – Én még mást is tettem. Megmérgeztem ennek a Károly hercegnek az anyját, Ágnes hercegnıt. A fia hagyta, mert szégyellte az anyja késıi vélt terhességét. Ne búsuljatok! – kiáltotta nevetve.

Reggel az ırök elmondták Károly hercegnek, mivel szórakoztatta Sancha társait, aminek hallatára annyira restellte a történteket, hogy nem jelent meg a foglyok elıtt, amikor a törvényszékre átvitték ıket. Amíg a bírák tanácskoztak, a városkapitány emberei, az ıröket megfélemlítve, kiszabadították a foglyokat, akik a Castel Nuovóba menekültek.

A szökés felháborította a város népét. A Durazzói hercegek és Tarantói Róbert a szökevények kiadatását követelték. Amikor Johanna ezt megtagadta, a hercegek az ostromló nép élére álltak. A nép kövekkel dobálta a palotát, a katonák nyilaztak, és a kapukat gyújtották fel.

A királynı megrémült. Félelmében kénytelen volt engedni és tőrni, hogy a sírva könyörgı foglyokat elvigyék.

A megvadult emberek átkozódva vették körül a megkötözött foglyokat, akiket Károly herceg emberei a Piazza del Mercatóra vitték, ahol a hóhérok tüzes harapófogókkal tépdesték a testüket. Amíg vallottak, senkit sem engedtek a közelükbe, hogy ne hallhassák, ha a királynıt vádolják. Ezután a szájukat felpeckelték, és úgy végeztek velük, halálra kínozva valamennyiüket.

Amíg ezek történtek, Valois Katalin rábírta Lajos fiát, zsoldosaival törjön Károly hercegre, fogja el az országbíróval együtt, hogy a további üldözésnek véget vessenek. Károly herceg katonái azonban a zsoldosokat felkoncolták.

XXI.

Az 1346. esztendı június hava erıs meleget árasztott. Még a Castel Nuovo vastag falai között is érezni lehetett a hıséget.

– Mi történt, Niccoló? – kérdezte Valois Katalin titkárától és szeretıjétıl, Niccoló Acciajolitól, aki a melegtıl zihálva szinte berontott a konstantinápolyi császárnıhöz.

– Baj van! – kiáltotta a volt firenzei bankár. – Cselekednünk kell azonnal! – lihegte belerogyva egy karosszékbe.

– Mondd már! – sürgette a császárnı.– Az országbíró, hivatkozva a kivégzettek tanúvallomásaira, közölte a törvényszékkel,

hogy Artois Károly kincstartó és a fia, Bertrand is súlyos gyanúba keveredett. Részt vettek Endre megölésében. Az országbíró Johannához fordul, hogy az Artois-k ellen eljárhasson.

– Johanna kénytelen lesz ebbe beleegyezni. Ha pedig beleegyezik, akkor az Artois-k reád és reám vallanak. Adj tanácsot, Niccoló – kérlelte Katalin aggódva.

Acciajoli úr gyors mozdulattal törölte meg a homlokát. Most már lecsillapodott. Felállt, és megcsókolta a még mindig fiatalos, karcsú asszonyt.

– Csak pénzkérdés az egész – mondta elgondolkozva.– Nincs pénzem! – kiáltotta Katalin izgatottan.– Van! – felelt rá Acciajoli. – Tudod, hogy minden vagyonommal téged szolgállak,

mert szeretlek.– Mit akarsz tenni? – kérdezte Katalin hálásan.– Sereget toborzok, és Lajos fiad csapatával együtt megindulunk Santa Agata vára

ellen. A két Artois oda menekült kincseikkel együtt. Te is velünk jössz.– Én? – csodálkozott az asszony.– Te! A várat csak csellel tudjuk elfoglalni, ehhez pedig te kellesz, hiszen az öreg

kincstartóval mindig jó viszonyban voltál. Gyorsan kell cselekednünk, vagyis meg kell

elıznünk az országbírót.– És Károly herceg? – kérdezte Katalin aggódva.– Durazzói Károly szerencsénkre nincs a városban, az országbírónak kevés az embere,

ı nem tudja a várat megostromolni, ha pedig a két Artois a kezünkben lesz, senki sem vallhat ellenünk.

– Szeretlek, Niccoló! – kiáltotta Katalin, felugrott, majd összecsókolta szerelmesét.Katalin és Acciajoli serege kora hajnalban kerítette be az öreg Artois kincstartó várát.

Apa és fia leesett állal csodálkoztak bőntársuk számukra teljesen értelmetlen cselekedetén.

– Mit akarhat Katalin? – tátogta a kincstartó.– Fogalmam sincsen, apám – felelte Bertrand. – Meg kell tıle kérdeznünk! Küldj

követet hozzá, majd megmondja…A várkaput annyira kinyitották, hogy egy tiszt és két társa kisurranhatott. Katalin

bőbájos mosollyal fogadta a követeket, és kérdésükre ezt válaszolta:– Mondjátok meg uratoknak, az én kedves és szeretett öregemnek, hogy a felvonulás

miatt ne aggódjék! Mindkettınk javára lesz, de csak neki mondhatom el négyszemközt. Tudom, szegény öreg barátomat a podagra gyötri, nem jöhet le magas várából, ezért majd én megyek fel hozzá Acciajoli tanácsosom és néhány vitézem kíséretében, hogy elmondjam neki, mirıl van szó.

Az öreg Artois megnyugodott erre a válaszra, hiszen Katalinhoz régi barátság főzte.– Eredj le, fiam, te is!Bertrand lement. Katalin hazug meséjével Bertrand-t is megtévesztette.– Az országbíró legújabb eljárásáról akarok beszélni öreg barátommal – hangoztatta.A fiatal Artois beengedte. Katalin és kísérete felment. A császárnı még bele is karolt

Bertrand-ba, hogy lássa a várırség, milyen barát érkezett. Szeretettel köszöntötte az öreg Artois-t, majd hosszan és körülményesen megmagyarázta, hogy az országbíró Johanna királynıtıl akar elfogatási parancsot kérni ellenük.

Közben a nyitott kapun, mintha csak bámészkodni akarnának, egymás után lopództak be a várba Katalin katonái. Amikor már elegen voltak a várban, az egyik tiszt jelentette:

– Császárnı! A parancsot teljesítettük.– Nem fogsz ellenünk vallani! – kiáltotta Katalin, és torkon ragadta az öreg

köszvényes kincstartót. Artois még hápogni is elfelejtett, olyan gyors volt ez a nem várt támadás. Acciajoli intésére Bertrand-t is elfogták. A két foglyot azután Katalin átvitette saját várába, majd az elfoglalt várban felhalmozott kincseket, arany- és ezüsttárgyakat magához vette.

Johanna a két Artois grófot a pápai hatóságnak adta át, amely nem szolgáltatta ki ıket a nápolyi országbírónak. Az öreg Artois hamarosan meghalt a fogságban, a fiatal pedig megırült.

Katalin és Johanna királynı ezután nem féltek bőntársaiktól, hiszen senki sem volt már az élık sorában, aki rájuk vallhatott volna.

A Johannita-ház mellett felépült a lovagrend kórháza. Az új kórházba két orvos érkezett, a Velencében született testvérpár, Vincenzo és Bajamonta Tiepolo, akik a salernói egyetemen végezték el az orvosi fakultást, és már jóval elıbb Johannita-lovagok lettek. Jövetelük hírére a városból és a környékrıl sok ember kereste fel a kórházat, gyógyulást remélve. Luciano és Félix szabad idejükben segédkeztek az orvosoknak. Luciano szívesen vállalt minden munkát. Amikor nem akadt dolga, csak ıdöngött a ház körül, és nem ment sehová sem. Félix hamarosan észrevette barátja megváltozását, a szája sarkában feszülı ráncokat, amelyek elkeseredésrıl árulkodtak.

– Miért nézel így reám? – kérdezte Luciano, mert megérezte Félix faggató nézését.– Mióta nem jársz Ansaldo úrékhoz? – kérdezte barátja csendesen.– Ki mondta, hogy nem járok?– Nem mondta senki. De azelıtt minden héten elmentél hozzájuk, és beszéltél róluk.

Most már hetek óta nem beszélsz. Itthon ülsz, tanulsz vagy dolgozol a kórházban. Vincenzo lovag jobbkeze lettél…

– Hát jó! Elmondom – válaszolta Luciano megadóan, és kinyújtózkodott a karosszékben, de nem szólalt meg nyomban, hanem sokáig hallgatott. Félix nem sürgette, várt türelmesen. – Gioconda elutazott. Rómába ment. Odavitte a férje.

– A férje? – kérdezte Félix elámulva.– Jól hallottad. Én voltam az ostoba, nem nyilatkoztam. Mindig halogattam a

leánykérést. Egyszer aztán megjelent itt a híres Orsini család egyik tagja, Rosso Orsini, aki arra büszke, hogy egyik ısét ugyancsak Vörös Orsininak hívták. A templomban látta meg Ansaldo úr leányát, így hallottam. Megjelent Ansaldo úr házában, és megkérte Gioconda kezét.

– Aztán? – nógatta Félix kíváncsian.– Ansaldo úr azt válaszolta Orsini úrnak, „ha a leányom beleegyezik, akkor én is”.

Gioconda igent mondott. Még csak el sem búcsúztunk. Az esküvı után a szalagos-címeres Orsini-hintók nyomban indultak. Rómába vitték Giocondát.

Luciano legyintett. Gyors mozdulattal túrt a hajába, ahogyan szokott, de már megkönnyebbülten mosolygott. Késıbb ezt kérdezte:

– Tudod-e, miért mondott olyan hamar igent Gioconda a Vörös Orsininak?– Sejtelmem sincs. Honnan tudnám? – kérdezte Félix.– Mert téged szeretett, és menekülni akart az emlékedtıl.

Lorenzo Da Costa nagyon megszerette Félixet. Egyre gyakrabban nézett be a Johannita-házba, volt úgy is, hogy beteg rokonát kísérte az új kórházba, és sokáig tárgyalt valamelyik Tiepolo orvossal. Ezen a késı ıszi napon délután állított be Félixhez.

– Meghívlak vacsorára.– Hová? – kérdezte csodálkozva Félix, mert tudta, Lorenzo nem vezet háztartást,

hanem legtöbbször Nápoly elıkelıi szokták vendégül látni.– Az Öreghordó nevő halászkocsmába. Már megrendeltem a vacsorát, vadnyulat

nápolyi mártással. Ilyet még nem ettél. Én a múltkor megkóstoltam, mondhatom, királyi eledel. A kocsmáros szerint még Endre király apja, Károly magyar király is ezt ette, amikor a fiát idehozta. Ha idegen téved Nápolyba, ebbıl a mártásból kíván enni, mert messze földön híres.

– Nem ismerem. Vadhúst keveset ettem életemben. A nápolyi mártásról nem is hallottam. Az evéssel sem törıdtem soha. Ettem, mert hozzátartozik az élethez. Ettem, hogy éljek.

– Én mindig szerettem a gyomromat! – mondta nevetve Lorenzo. – Ezért is tudom, hogy jó kis kocsma ez az Öreghordó, ahová viszlek. Ott lapul a sziklák között. Néhány asztal van csak benne. A fiatal Giovanni a gazdája, de él még az öreg Giovanni is. Már alig csoszog, de még jól forog az esze kereke. Mondják, nyolcvanéves is elmúlt már. A késı délután ezüstszürkén lebegett az öböl partján, tompa fényei belepték a sziklák között lapuló kocsmát.

– Tetszik? – kérdezte Lorenzo.– Nem tudom. Még ilyen helyen nem jártam.Alighogy beléptek, a fiatal Giovanni hajlongva jött elı a konyhából.– Lovag uram? – hajolt meg még egyszer, de most csak Félix elıtt. – Köszönöm, hogy

megtisztelted az Öreghordót. Király már evett nálunk, de Szent János katonái még nem lökték be ajtónkat. Ha megengeded, lovag úr, ezt az örömhírt közlöm atyámmal, aki több mint hatvan esztendın át szolgálta ki a vendégeket. Sajnos a vacsorára várnotok kell.

Giovanni kamasz fia avítt bronzkupában hozta a falernumit. Letette a két kupát, köszönt, mélyen meghajolt és távozott. Korán volt. Csak ketten ültek a kis helyiségben.

– Elmondom a híreket, de elıbb igyunk! Ez a világ egyik legjobb bora, már Horatius is megénekelte, talán csak a caecubumi nemesebb ennél. Giovanni bora tizenöt éves. Ilyenkor a legjobb. A Massicus-hegy lábánál terem.

– Ilyen jó bort Ródoszon sem ittam – mondta Félix elismerıen.– A rómaiak ezt mézzel keverve itták. Szerintem jobb így! – jelentette ki Lorenzo,

majd ekképpen folytatta: – Meghalt a fı bajkeverı, Valois Katalin, a tarantói hercegek anyja. Azt már elmondtam, miképpen végzett Endre herceg gyilkosaival, az Artois grófokkal, hogy rá ne vallhassanak, se a királynıre. Most Johanna szakított tarantói Róberttel, és az öccse, Lajos felesége szeretne lenni.

– S miért ne lehetne? – kérdezte Félix.– Csak ha a pápa engedélyezi a házasságot. Eddig nem járult hozzá a közeli rokonság

miatt. Johanna a híveinek birtokokat adományozott. Durazzói Károlynak, hogy ıt is megnyerje, odaígérte Calabriát, a megölt Endre birtokát, de végül is nem adta Károly hercegnek, hanem újszülött fiát, Martell Károlyt nevezte ki calabriai hercegnek, ezért aztán Durazzói Károly herceg behívta Lajos magyar királyt, jöjjön Nápolyba, és bosszulja meg az öccse halálát.

– Te mindent tudsz? – kérdezte nevetve Félix.– Ne hidd! Nem lehet mindent tudni, csak annyit, amennyi az udvarból kiszivárog.

Egy bizonyos – mondta, és ivott a borból. – Követek mennek, követek jönnek, titkos és nyílt tárgyalások folynak Visegrád és Avignon, Visegrád és Nápoly, Avignon és Nápoly között. Szerintem nagyon feszült a helyzet. Itt van a pápa követe, Ildebrandinus padovai püspök. Nála a házassági engedély. Ha Lajos, magyar király Nápoly ellen indul, Johanna férjhez mehet Tarantói Róberthez vagy Lajoshoz, mert férj nélkül nem védekezhet. Johanna kizárta Róbertet, mert rájött, hogy Lajost szereti, Acciajoli úr neveltjét.

– Ejha! – rikkantotta Félix. – Szegény Endre! – sóhajtotta. – Most már elhiszem, hogy Johanna ölette meg…

– Ezt ne mondd hangosan, Félix! – aggodalmaskodott Lorenzo. – Ne feledd, Nápolyban élsz, ahol Johanna parancsol. Aztán a johannitáknak semmi közük a királyi udvar belsı ügyeihez.

– Igazad van, Lorenzo. Nem beszélek. De te mit gondolsz? Támad a magyar király?– Bizonyosan, mert a pápa nem akar tenni semmit sem Johanna ellen. De most még

nem támad, csak késıbb.– Mikor?– Ki tudja? Ha legyızte volna Záránál Velencét, talán már itt is lenne. Fél füllel

hallottam, hogy titkos követei járják Itáliát, akik szövetségeket kötnek, zsoldosokat fogadnak, vagyis itt élı katonákkal akar majd támadni, német és olasz zsoldosokkal. No persze magyarokkal is. Az idén már nem támad. Nekem úgy tetszik, nagyon okos és nagyon ravasz ember. Ha igazán ilyen, akkor magyarjaival rendet tud majd csinálni ebben a mi rendetlen városunkban.

– İ is Anjou! – dünnyögte Félix.– Az! Anjou! Talán a legtehetségesebb. Ha nem követ el hibát, még talán Nápoly

királya is lehet. Csak nagyon messze van Nápoly Magyarországtól. Lehet, hogy ezért nem tudja majd Nápolyt megszerezni. Egyébként erıs, hatalmas és a jelek szerint gazdag…

Így beszélgettek, amíg le nem szállt az alkony. Ekkor Giovanni és felesége hozták a vacsorát.

– Igazad volt, Lorenzo, ilyen jóíző ételt még sohasem ettem. Mibıl készül ez a mártás? – kérdezte Giovanni tói.

– Ez titok, lovag úr, de teneked elárulom – és felsorolta a főszereket, amelyekbıl készül. – Bizonyosan nem mondod el senkinek.

Koppant a padló. Lassan csoszogva jött elı a vén Giovanni. Száraz ajkára ráfagyott régi mosolya, arcán egészen megsárgult a bır, és megszámlálhatatlan ránc barázdálta keresztül-kasul. Párnával bélelt karosszékéhez csoszogott. Mielıtt leült, meghajolt vendégei felé. Reszketı kezébıl csaknem kiesett görcsös botja.

– Köszöntelek benneteket, lovag úr és nemes társa, Lorenzo Da Costa úr! Köszönöm teneked, hogy a lovag urat házamba hoztad. Károly magyar király kétszer ült annál az asztalnál, ahol ti ültök. Másodszor, amikor a fiát Nápolyba hozta. Ha akkor rám hallgat,

még élne Endre herceg.– Mit tanácsoltál neki? – kérdezte Félix, és abbahagyta az evést.– Én csak ismételtem a király régi szavait: „Accerima proximorum odia…”– Igazad volt! – kiáltotta Félix. – Valóban nincs keserőbb a rokoni győlöletnél.– Ezt a király mondta fiatalkorában, de nem akart rá emlékezni, és ezért hagyta itt a

fiát. Rosszul tette…– Bizony, rosszul! – mondta Lorenzo is. – De hol tanultál meg latinul?– A minoritáknál, de nem akartam szerzetes lenni.– Kupát az öregnek! Inni akarunk az egészségedre! – kiáltotta Lorenzo.A fiatal Giovanni ugrott, és kupát adott az apjának. Mindhárman felemelték a borral

megtöltött ısrégi bronzkupákat. Ittak…

Sötét hírek érkeztek Nápolyba. A város lakói nyugtalanul figyeltek a hírekre. Durazzói Károly háromezer lovasával és néhány száz gyalogosával kelt útra Nápolyból, hogy a magyar király szövetségese, Aquila ellen vonuljon.

– A herceg azért megy, mert a királynı neki adja Calabriát – mondogatták az emberek, akik összeverıdve beszélgettek, és megbámulták Károly herceg katonáit.

Tudta már a város, hogy az Abruzzók vidékének urai a magyar királyt várják, szövetséget kötöttek vele Nápoly ellen, és ennek a szövetségnek fıfészke volt Aquila városában, ahol Lallo Campanesco lovag parancsolt. Ide már érkeztek magyar urak is, Lajos király követei. Ilyen követ volt Garai Bánfy János veszprémi püspök és Újlaki Kont Miklós pohárnokmester, akik kisebb sereggel érkeztek. Lallo és társai biztatták ıket, hívják be Lajos királyt. János püspök vissza is tért evvel a hírrel Magyarországra.

Johanna már elıbb sereget küldött Aquila ellen, de Lallo ezt a sereget szétverte. A királynı ezért próbálta megnyerni Durazzói Károly herceget. A herceg körülzárta Aquilát, de cifra seregét Lallo és az érkezett magyarok visszaszorították. Károly herceg pedig, amikor értesült Johanna és Tarantói Lajos eljegyzésérıl meg arról, hogy Calabriát Johanna újszülött kisfiának, Martell Károlynak adta, és nem neki, otthagyta Aquilát, és visszament Nápolyba.

– Már nappal is veszélyes az utcán járni – mondta Lorenzo Da Costa, amikor belépett a Johannita-házba.

– Bizony – válaszolta Luciano –, két napja az egyetemen is megszőnt az oktatás. A két hercegi család emberei egymásnak estek.

– Ahogy mondod – bólogatott Lorenzo. – Tarantói Lajos szívesen leszúrná Durazzói Károlyt, Károly herceg pedig megfojtaná ıt.

– Milyen ember ez a Durazzói Károly herceg? – szólalt meg Félix, aki eddig csak hallgatta barátai beszédét.

– Magunk vagyunk? – kérdezte Lorenzo.– Ne bolondozz! Persze hogy magunk. Castaldo testvérünket meg nem érdekli a két

párt. Már azt is mondta, várja Lajos királyt, hogy rend legyen végre Nápolyban.– Jó, akkor elmondom. Ez a Károly herceg senkinek sem a híve, mert ı szeretne

Nápoly királya lenni, ezért nem bánná, ha Lajos magyar király, akit ı hívott Nápolyba, előzné Johannát, aki hamarosan Tarantói Lajos felesége lesz, mert a magyar király jövetelének hírére Ildebrandinus padovai püspök átadja a pápa házassági engedélyét Johannának. Károly herceg azonban nem híve a magyar királynak sem, viszont reménykedik, amiért részt vett az Endre király gyilkosai elleni hajszában, hogy Lajos király meg fogja jutalmazni. Johanna bukása után az ı felesége, Mária a nápolyi trón örököse, Róbert király végrendelete szerint.

Lorenzo elbeszélését félbeszakította a szobába berontó Bruno Castaldo. A kurta termető, tömzsi lovag rázkódott a nevetéstıl, sıt nem is nevetett, hanem fuldokolva hahotázott.

– Gyertek az utcára! Ilyet még nem láttatok…

– Mi történt? – kérdezték.– Miklós, Fondi grófja, Károly herceg engedélyével fosztogatta a királynı híveinek

birtokait. Johanna úrnı, hogy híveket szerezzen, a gaetaiaknak adta Fondi grófjának birtokait. Miklós gróf azonban kelepcébe csalta a királynı népét, levetkıztette ıket, és cédulát ragasztott a meztelen hátukra ruha helyett, majd katonáival Nápolyig kergettette a meztelen sereget…

Bruno úr ezt is nehezen mondta el; a hasát fogta, úgy nevetett.– Most vonulnak be a városba meztelenül. Röhög az egész város. Nézzétek meg! Ilyet

még senki sem látott. Fondi-gúnyában vonulnak be a városba a tarantói hercegek katonái, máris így nevezik a meztelenséget…

A nevetéstıl Bruno úr rosszul lett. Görcsöt kapott. Az egyik heverıre zuhant. Félix ugrott hozzá, és légzıgyakorlatokat végeztetett, majd egy pohár vizet itatott vele, amelytıl Bruno úr úgy megundorodott, hogy nevetni is elfelejtett.

Amikor jobban lett, Castaldo úr szégyenkezve sompolygott ki a szobából, fıképpen azért, mert sem a két Johannita, sem Lorenzo nem volt kíváncsi a „Fondi-gúnyára”.

Félixnek az járt a fejében, amit Castaldo mondott Lajos királyról.– Lehet, hogy Lajos király nem olyan rendet teremt majd Nápolyban, amilyent

Durazzói Károly herceg szeretne – mondta csendesen.– Én is azt hiszem – szólalt meg Luciano. – Te Lorenzo, magad beszélted el, milyen

ember volt ennek a Lajos királynak az apja.– Én másnak gondolom a fiát – ingatta a fejét Lorenzo. – Ez a Lajos nagyon okos

ember lehet. Nem hoz messzirıl sereget, itt fogad zsoldosokat, és ha nem követ el hibát, minden sikerülhet neki…

– Mind elátkozottak, mert Anjouk! – szaladt ki Félix száján. Egyszerre hallgattak el. Lorenzo tekintete kérdın meredt Félixre. Luciano a padlót vizsgálta.

Félix beszélni kezdett:– Endre király koporsójánál mellém térdelt Róbert fráter. İ mondta, elátkozott család

az Anjou-család. Az utolsó Hohenstauf, az ifjú Conradino átkozta meg ıket itt, Nápolyban a vérpadon. Lehúzta a kesztyőjét, és a vérpadot körülvevı nép közé dobta, ezzel hívta fel a népet halála megbosszulására. Az átok másképpen fogott. Az elsı Anjou elvesztette Szicíliát, Bölcs Róbert király megölette Endre nagyapját, Martell Károlyt, Johanna, Róbert unokája, megölette Endrét. Most jön majd Nápolyba Endre bátyja, Lajos magyar király. Vajon kit fog megöletni?

A kérdés elhangzott. Lorenzo és Luciano nem felelt, komor arccal maguk elé bámultak…

Garai Bánfy János veszprémi püspök ifjúkorában a nápolyi egyetemen tanult. Itt lett barátja Lorenzo Da Costának. János deák akkoriban sok mindent elmondott nápolyi barátjának Magyarországról. Késıbb, apja halálának hírére, hirtelen tért haza Nápolyból, még Lorenzótól sem tudott elbúcsúzni, mert ı éppen nem volt a városban. Egyetemi tanulmányait Párizsban fejezte be, pappá szentelték, és 1347. március 7-én választották veszprémi püspökké.

Aquilából egyenesen Visegrádra ment. A visegrádi erdı sárga leveleit már az ıszi szél rázta a földre, amikor kíséretével a váraljai palotához érkezett. Lajos király azonnal fogadta.

– Foglalj helyet, püspök uram! – kiáltotta, majd hellyel kínálta kedvelt diplomatáját, és ı is leült.

Odakint a palotakertben már az alkonyat lengette füstszínő, könnyő fátylát. Lajos kék szeme bágyadtan fénylett, le nem vette azonban tekintetét a széles vállú, erıs csontú, de gyöngéden gömbölyő arcú püspökrıl, akinek sima arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Beszélj, János! – törte meg a király a csendet, és érezni lehetett a hangjából a várakozás izgalmát.

– A hírek szerint Avignonban még a békérıl beszélnek, de hát mindnyájan tudjuk, ha

beszélni kell róla, már nem igazi béke többé. Ezt jobban tudják Aquilában, mint Avignonban. Lallo Campanesco feltétlen híved. Elıször Johanna, majd Durazzói Károly seregét tettük csúffá az ı segítségével.

– De hiszen Károly herceg hívott Nápolyba! – kiáltotta a király, és a szája körül megvonaglott az Anjou-ránc.

– Sokat beszélnek a nápolyiakról. Ha te megindulsz, uram, Johanna férjhez megy az egyik Tarantói herceghez, az utolsó hírek szerint Lajoshoz, mert Róbertet kizárta a Castel Nuovóból. Állítólag a pápa legátusánál van a házassági engedély, de csak ha támadsz, király úr…

– Értem! – vágott közbe a király. – Te tudod, hogy támadok. Kik lesznek mellettem?A püspök sima arcán finom mosoly suhant át.– Nem leszel egyedül, király úr. Az Abruzzók vidékének urai ezt már bebizonyították,

de melléd áll Firenze is. Követeimnek ezt válaszolta a tanács. Melléd fog állni a római néptribun, Cola di Rienzo, mert fél a római elıkelıktıl, no meg a pápától.

– A pápától? – csodálkozott Lajos úr.– Könnyen eshet az eretnekség bőnébe – válaszolta János püspök mosolyogva.– Maradj! – kiáltotta Lajos úr, s izgalmában felugrott. Violaszín bársonyköpönyege

csaknem repült utána.János püspök ismerte a heves vérő, fiatal királyt. Tudta azt is, nem szereti, ha

ellenkeznek vele, ezért ülve maradt. Lajos úr néhányszor végigrótta a termet, megállt az egyik ablakban, beszívta az erjedı föld ıszi illatát. Amikor visszafordult a püspök felé, egészen nyugodt volt már.

– Anyám, a nádor és a többiek nem akarják, hogy útra keljek. Féltenek. Mondják, Endre sorsára juthatok.

– Majd megvédünk, király úr. A terved jó! Velence és Genova nem ad hajókat, mert semlegesek, ezért a szárazföldön kell menned, de nem nagy sereggel, mert a barátságos államok ellenségeddé lehetnek, ha fegyelmezetlenség ütné fel a fejét a seregben. A zsoldosokkal már tárgyaltam. Urslingeni Werner herceg, Wolfhardt Ulrik és Konrád, Monfort fra Moriale és Landaui Virtinger csapatai veled lesznek. Magyar csapataidnak kisebb egységekként külön utakon kell indulniuk.

– Így lesz, János! – és most már Lajos király mosolygott. – A hatalmat átadom anyámnak. A tatároktól nem kell félnem, mert valamilyen járvány pusztít országukban. Most már csak azt kell megtudnom, merre vonuljak Nápoly felé.

– Giovanni Pipino conte di Minervino, akit olasz barátaink küldtek, már Budán lehet. Tıle kaptam ezt a térképet még Aquilában.

János püspök most felállt, tarsolyából kivette és az asztalra terítette az olasz térképet, majd az ujjával mutatta a térképbe rajzolt útvonalat, és mondta:

– Stíriában a Cilley grófok barátaink. Elsı Ulrik gróf kísérni is fog, uram. Udinén keresztül az aquileai pátriárka birtokán át így haladhatunk tovább: Friaul, Rimini, Vicenza, Verona, Mantova, Modena, Bologna, Foligno és Aquila a cél, ahol meg kell pihenned. Nem tudom azonban, hogy a nápolyiak hol akarják majd a seregedet megtámadni. Lehet, hogy Capuánál, lehet Beneventumnál. Aversát el is kerülheted – tette hozzá Endre megölésére gondolva.

– Nem akarom elkerülni! – mondta Lajos király nyomban megsötétedett arccal, haragosan elrekedı hangon.

János püspök szó nélkül fejet hajtott.– Seregedrıl semmit sem tudok, de ha szabad tanácsot adnom, hangsúlyozom még

egyszer, hadaid külön utakon menjenek, és te, uram, álruhában! Ravasz és alattomos ellenség ellen csak még nagyobb ravaszsággal és óvatossággal lehet védekezni.

– Tíz nap múlva, november 11-én indulok. Elıttem Geletfia Miklós nádor halad nagyobb sereggel, kun lovasokkal. Nem bánom, közvitéznek öltözve indulok. Szeretném, ha velem jönnél! Benned és Kont Miklósban, no meg a Lackfyakban bízom legjobban. İk hárman jönnek: István erdélyi vajda, Dénes lovászmester és András székely ispán.

– Éppen kérni akartalak, hogy veled mehessek vissza Itáliába. Tudod, uram, Nápolyban deákoskodtam fiatalkoromban.

XXII.

Marino Bocconio, a halász, nem tudott aludni. Fojtogatónak érezte ezt a különös éjszakát. Már öreg ember volt, a hetvenedik évét taposta. Kunyhója Salernótól délre lapult meg az öböl partján, egy feketéllı sziklaóriás tövében, ahonnan messze lehetett ellátni nyugat felé a tenger síkja felett. İsz végét jelezte a naptár, mégis csaknem forró párákat sodort a lassú szél Afrika felıl.

A halász egyedül élt, régen megözvegyült, két gyermekét eltemette, három valahová északra költözött, a legkisebb, Enzo, kapuırként szolgált a Szent János-palotában, Nápolyban.

„Talán jóval elmúlt már éjfél” – gondolta, ahogy a sziklás parton állt, és hallgatta a parthoz ütıdı hullámok csobogását. A mély éjszaka csillaghímes, fekete palástja lebbent a táj felett, mert a kékes fényő holdat egy felleg árnya egészen eltakarta.

Nem láthatta senki a vénember megkövült arckifejezését, sem öregen, tompán elıremeredı tekintetét. Izgalmában a fülében lüktetett a vér. Fény villant a vak sötétségben, valahol messze a roppant víztükör felett.

– Gálya lehet – motyogta kiszáradt ajka a szavakat. Egész élete itt telt el a tengerparton. Salernóba is csak akkor járt be, ha halat vitt a bencéseknek, akik Civitas Hippocratica néven hajdan a híres orvosi egyetemet alapították. Utódaik azóta is folytatták a tanítást, és szívesen vették meg a vén Marino halait.

– Ha gálya, akkor a lámpájának már közelebb kellett volna fénylenie – gondolkodott hangosan, mert magányában rászokott a hangos beszédre.

Bemártotta jobb kezét a tengerbe, majd a tenyerét nyugat felé fordítva a széljárást figyelte. Már néhány órája állt a parton, és a pisla fény alig-alig közeledett.

– Úristen, Krisztus, segíts! – mondta fennhangon, és szaporán keresztet vetett. Most már tudta, hogy a hajót nem a legénység irányítja; nem is a kikötı, hanem csak az öböl partja felé sodródik lassan.

– Lusta szél hozza, egyéb semmi – és a forró, fojtogató éjszakában is végigborzongott a háta. A hold már régen lenyugodott, és kelet felöl derengett a hajnal. A szél elvitte a felhıket, egészen megvilágosodott. Talán hét óra is lehetett már, amikor a kelı nap ragyogásában elhalt a pislákoló hajólámpa gyenge fénye, viszont tisztán látszott a közeledı hadigálya sötét tömege.

– Genovai hadigálya! – mondta, felismerte alakjáról, azután döbbenten bámulta a löttyedt vitorlákat, a mozdulatlan evezılapátokat, és az ötven-hatvan lépés hosszú hajótestet, amelyet a szél lomhán ide-oda pörgetett, elárulva, hogy senki sincsen a hajó kormányánál, senki sem hajtja az evezıket, és senki sem kezeli a vitorlákat.

– Uram, irgalmazz! – fohászkodott felnézve az égre, és újból keresztet vetett.Visszagondolt gyermekkorára, már akkor itt élt a szüleivel, de ilyen elszabadult hajót

nem látott soha, legkevésbé genovai hadigályát, amelynek árbocain latin vitorlák feszültek, és egy vagy két sorban elhelyezett evezıit parancsszavak szerint gályarabok húzták.

A szél mintha megerısödött volna, és a gazdátlan hajót oldalával elıre feldobta a homokos-sziklás partra, már azért is, mert a dagálytól erısebben zúgó hullámverés segített a szélnek. A hajótest nagyot reccsent, talán be is törhetett a hajóoldal.

Marino még erıs ember volt. Partra húzott halászcsónakjáról egyetlen húzódzkodással felmászott a megdılt hajótestre. Ebben a pillanatban csaknem lefordult az orrfacsaró bőztıl. A fedélzeten és a hajótestben mindenütt hullák hevertek. A legtöbben félmeztelenül vagy egészen meztelenül, mint akik kínjukban letépték magukról a ruhákat. A halottak némelyikének hónalján, másoknak a lágyékukon alma vagy tojás nagyságú,

megfeketedett, gennyes daganatok látszottak.– Vizet! – hangzott hörögve az egyik árboc tövébıl. Dagadt, vörös arcú matróz

hörgött, de Marino nem adhatott neki vizet, mert a következı pillanatban egyet rándult a haldokló teste, majd kinyújtózkodott és megmerevedett. A fedélzeten néhány döglött patkány is hevert.

A vénember rémülten ugrott le a hajóról, és ahogy a lábai bírták, elindult az egyetemi város felé, hogy jelentse a bencés orvosoknak a halálhajó érkezését.

Amíg a városban járt, a közeli faluból néhány szerencsétlen szegényember a hajóhoz lopakodott zsákmányszerzés reményében. A talált tárgyak azután egy héten belül megfertızték és kiirtották a falu egész lakosságát.

Hiába jöttek Salernóból az egyetem tudós orvosai a gályához. Vito Bulduino, az idıs tudós a halottakat meglátva, elszörnyedve kiáltotta:

– Bubópestis, a világ legborzalmasabb betegsége! A hajót fel kell gyújtanunk! Ha elégnek, talán megmenekülünk…

A hajó elégett a halottakkal együtt, de Itália és Európa nem menekült meg, a pestisjárvány végigsöpört az egész földrészen. Még egy fél esztendı sem telt el, és tízezrével, majd százezrével pusztultak el az emberek.

A genovai gálya érkezése után az ötödik napon Marino Bocconio haldokolva feküdt kunyhójában. Mozogni már nem tudott, arcvonásai eltorzultak, félig nyitott szeme a végtelenbe tekintett, orra hegyes lett, aztán sárga arcán megjelentek a megváltó halál verejtékcseppjei. Néhány hónap elteltével egész Itáliában megváltozott az emberek élete. A pestis nem kímélt senkit, sem urat, sem parasztot, sem polgárt, sem jó, sem pedig gonosz embert.

A városban nıtt a nyugtalanság. Naponként érkeztek északról futárok vagy menekülık, akik féltek az idegen hadakat hozó, ismeretlen magyar királytól.

– Fekete zászló leng a serege élén, rajta a meghalt öccse képe.– Bosszút akar állni Endre haláláért!– A királynı fejét követeli.– Kiirtja a hercegeket!Ilyen hírek keringtek. Az emberek összeverıdtek, suttogtak, féltek, menekülni

akartak; nem a szegény emberek, hanem a királyi udvar emberei, a tisztségviselık, a hercegi családok alkalmazottai.

Félix akkor tudott meg bizonyosat Lajos király érkezésérıl, amikor Luciano édesanyja, Mária asszony futárt küldött a fiához. Ez a futár elmondta, hogy december közepén Lajos király Folignóban a Trinci grófoknál vendégeskedett. Katonái senkit sem bántottak, a király barátságos volt mindenkihez. Ez a futár, egy Ugo nevő ravasz fiatalember, akinek már a nagyapja is a Trinci grófokat szolgálta, elkísérte a magyar királyt Aquilába, ahol az Abruzzók nemesei, hercegek, grófok ujjongva fogadták Lajos urat. Ugo még neveket is tudott mondani.

– Bizony ott voltak: Aquinói Tommaso, Loreto ura; Francisco da Forli, Filippo Gonzaga, Lallo Campanesco conte di Montoria és sokan mások, akik mindnyájan hőséget fogadtak Lajos királynak – hangoztatta Ugo.

Amikor bizonyosnak látszott, hogy Lajos király az 1348. év elején megérkezik Nápolyba vagy legalábbis a közelébe, Johanna és a férje, Tarantói Lajos az egész Anjou-rokonságot tanácskozásra hívta a Castel Nuovóba.

A legnagyobb teremben győltek össze. Johanna földig érı fekete bársonyruhát viselt. Sötétszıke, vállig omló, győrős haja fénylett a fekete bársonyon. Sápadt arcából kiragyogott kékes árnyalatú, szürkés szeme. Nyugodtnak látszott, ahogy felemelkedett karosszékébıl. Száján hővös mosoly ült, mintha régi erélye is töretlen lett volna, de hangjának csengésében volt valamilyen szokatlan remegés, amely elárulta nyugtalanságát és talán félelmét is.

– Nem árulok el titkot, amikor közlöm veletek, hogy ádáz rokonunk és ellenségünk, a

hatalmas magyar király, ıszentsége Kelemen pápa tiltakozása ellenére, országomra tör. Szerencsétlen férjem halálának ürügyén tör reánk, noha a gyilkosok meglakoltak, mégis gyanúsít bennünket, és ha gyız, bosszút állhat rajtunk. Életünk veszélyben forog. Most itt vagyunk mindnyájan. Van hatalmunk külön-külön is, de szerintem, ha összefogunk, erısebbek leszünk a ránk törı ellenségnél is, aki nem saját hadával, hanem német zsoldosokkal, lombard ellenségeinkkel és az Abruzzók vidékének átkozott nemeseivel tör országunkra, városainkra. Férjem szerint Capuánál, a Volturno révjénél meg lehet állítani a Nápolyra törı királyi sereget.

– Megvédjük Nápolyt! – kiáltották kórusban a hercegek, még Durazzói Károly is, de Tarantói Róbert csak morgott valamit, hiszen nem tudta megbocsátani Johannának, hogy kiebrudalta a Castel Nuovóból, és az öccsét, Lajost választotta férjéül. Károly herceget a pápa legátusa bírta rá az ellenállásra, noha tapasztalhatta már Aquilánál a magyar király seregének erejét, és most másodszor kívánt szembeszállni vele.

Még Niccoló Acciajoli úr is erısködött, aki most nevelt fiát, Tarantói Lajost kívánta segíteni a pénzével.

Amíg Johanna rokonaival tanácskozott, Lajos király Aquilában ülte meg a karácsony ünnepét, amelyet abban az idıben még újévkor ünnepeltek, majd seregének egy részét Miklós úrra, Fondi grófjára bízta, hogy egyenesen Nápoly ellen vonuljon, maga pedig De Beaux Bertrand, az idıközben meghalt országbíró Teano nevő várához érkezett, ahol az özvegy nagy örömmel fogadta. Lajos király serege itt meg is pihent.

Capua városa Caserta tartományban volt, mintegy kétnapi járásnyira Nápolytól északra. A város elıtti széles mezıt, amelynek szők nyílását a Volturno folyó védte, a nápolyi hadak vezérei alkalmasnak gondolták a magyar elıhad megállítására, hiszen ha nem kelnek át a folyón, nem juthatnak Nápolyba.

Fondi grófja, Miklós úr leleményes ember lévén, jól látta, hogy a megszállt réven lehetetlen az átkelés. Amikor besötétedett, csendben megindult seregével a folyó partján Orticella felé, ahol aztán a hajnali homályban, az ismert gázlón egész seregével átlopakodott a folyón, és mire megvirradt, már magyar íjászaival kezdte ingerelni a nagy termető nápolyi lovasokat, akik szép, erıs legények voltak, de katonáskodni nem szerettek.

A magyar és a kun lovasok nyilai nagy kárt tettek a nápolyi seregben, ezért Tarantói Lajos támadást vezényelt. Reggel kilenc órakor kezdıdött az ütközet, és délután öt órára a nápolyi sereg – nápolyiak, franciák, németek és katalánok – szétverve futott. Acciajoli úr tanácsára, nevelt fia, Tarantói Lajos Nápoly felé menekült, mert rájött arra, ha Lajos király elıhadával sem tudott megbirkózni, semmiképpen sem tud majd szembeszegülni a király fıseregével.

A lovas Salernóból érkezett.– Vito Balduino perjel levelét hoztam a Tiepolo testvéreknek – mondta, és komor

arcán izgalom látszott.Bajamonte Tiepolo orvoslovag olvasta el a perjel levelét.– Tudod, mit írt a perjel? – kérdezte a lovastól, elvörösödött arccal.– Tudom, de hallgatok róla, mint a sír. Az apát úr megszidta a perjelt, amiért nem

szentelte be a gályán heverı szörnyő tetemeket, hanem felgyújtatta velünk az egész gályát a halottakkal együtt.

Félix kíváncsian nézett a salernói lovasra.– Milyen volt? – kérdezte nyugodtan.– Genovai hadigálya – felelte a lovas, aki a kórház udvarán állt lova kantárját fogva.– Akkor valahonnan messze Keletrıl, talán Indiából hozta el ez a gálya a fekete halált,

a pestist, Itáliába. Ezt írta a perjel?Bajamonta Tiepolo bólintott. A salernói lovas felkiáltott:– Látnok vagy, lovag úr! Félek, hiába gyújtottuk fel a gályát. A halász már meghalt. A

gályát kirabló hegyi falu lakói borzalmas daganatoktól hullottak el.

– Vito Balduinóval akarok beszélni! – mondta Félix. – İ tud legtöbbet a pestisrıl. Mikor indulhatunk? – kérdezte a lovastól.

– Csak reggel, lovag úr. Holtfáradt vagyok a lovammal együtt. A parti úton estére odaérünk.

– Itt megpihenhetsz, ehetsz, ihatsz – mondta Félix, és elvezette a lovast.Bajamonta Tiepolo úr keze most kezdett remegni, és a salernói levél pillangózva hullt

a földre…

A capuai vereség híre hamar megérkezett. Johanna nem várta meg a férjét, sem Acciajoli Miklóst, hanem három megrakott gályával Marseille felé készült el vitorlázni. Félix és társa kora reggel indultak a kikötı mellett vezetı úton.

– Én is szerzetes vagyok – mondta Marco, a salernói lovas Félixnek. – Ifjúkoromban lovas katona voltam. Vito Balduino csak bennem bízik. Nézd, a királynı! İ az! Talán megtébolyodott?

Félix is felismerte Johannát, noha csak egyszer látta, amikor Erzsébet magyar királyné hintája mellett lovagolt. Akkor egyenes derékkal ült a lova nyergében, bársonysüveget viselt, sötétszıke, gyönyörő haja a vállára hullt, és mosolyogva integetett népének. Most pedig egy zilált asszony a haját tépve, sikoltozva rohangált a parton, átkot szórva a rakodómunkásokra, amiért nem tudnak gyorsabban dolgozni. Amikor észrevette a lóháton érkezı Félixet és kísérıjét, a már idısebb Marcót, hirtelen lecsendesedett.

– Ismerlek, lovag, de a nevedet nem tudom.– Félix vagyok, felség – válaszolta Félix leugorva a lováról, és meghajolt, majd némán

várakozott.Johanna egyet rázott a fején, gyönyörő haja szinte parancsszóra omlott a vállára.

Fekete bársonyruhájának a nyakán csipkegallér fehérlett. Kékes árnyalatú, szürke szemébıl mosoly villant Félixre. Elnézett a tenger felé, hogy megmutassa finoman metszett arcélét. Piros szattyánbırbıl varrt cipıje megcsikordult, amikor az egyik nápolyi gálya felé lépett. Észrevétlenül intett Félixnek, hogy Marco meg ne lássa. Ez az intés a nı intése volt, nem a királynıé.

Félix lova kantárját Marco kezébe adta, és csaknem a gályáig követte Johannát. Most értette meg, miért tudta ez a nı a férfiakat magába bolondítani, miért imádták annyian ezt az elbővölı asszonyt.

– Szeretném, ha elkísérnél – mondta ekkor Johanna lehelet halkan. – Nem bizonyos, hogy tud-e követni a férjem. Nincs velem senki. Ha hőséggel szolgálsz, megjutalmazlak. Most Marseille-be megyek, onnan Avignonba. Avignon az enyém. A pápa az én városomban él. A hercegek mind megvárják a magyar Lajos királyt, akit Károly herceg hívott be. De megjárhatja…

– Lajos király is Anjou – szólalt meg Félix, és gúnyos mosoly cikázott végig a szája körül.

– Nos? Szolgálatomba szegıdsz? – kérdezte Johanna. – Ne sokat gondolkozz! Én sokat tehetek érted.

– Nem tarthatok veled, úrnım. Johannita-lovag vagyok, és nagyobb szükség lesz reám Nápolyban, mint Avignonban. Itt rövidesen borzalmas lesz az élet.

– Olyan gonosz ez a Lajos király? Olyan rettenetesek a magyarok? – kérdezte Johanna egészen megzavarodva, mert nem értette Félix szavait.

– Lajos király is, a magyarok is menekülnek majd Nápolyból. Talán még magad is örülni fogsz, királynı, hogy elhagytad a hazádat.

– Miért? Nem értelek. Beszélj!– Azért, mert fıvárosodat meglátogatja a fekete halál. Ez pedig nem irgalmaz

senkinek.Megsápadt Johanna arca, egyenes vonalú orra tövében ráncok húzták össze a bırt.

Ajka szétnyílt, de szavak helyett csak valamilyen bugyborékoló hang botlott elı a torkából.

– A fekete halál? – nyögte ki végre.– Igen, a bubópestis, a világ legszörnyőbb járványa. Már itt van Salernóban, de

megérkezik majd Itália minden kikötıjébe. Mi, johanniták harcolunk ellene. Lehet, hogy mindnyájan belepusztulunk, de az is lehet, néhányan túléljük. A kórházban a helyünk. Ezt kívánja tılünk a legnagyobb úr.

– Ki az? – kérdezte Johanna sápadtan, és a gálya felé pillantott.– A becsület, királynı! – felelte Félix, és mosolyogva nézett a menekülı, gyönyörő

asszony után.

XXIII.

Lajos király január 11-én érkezett a Calore és a Sabato folyócskák összefolyásánál épült ısi városba, Beneventóba, ahol az érsek palotájában szállt meg. Itt keresték fel a Nápolyból érkezı követek, hogy üdvözöljék. Scaglioso gróf vezette a küldöttséget, aki a hercegek könyörgésére vállalkozott erre a neki már hosszú útra.

– Törvényes és örökös urunk vagy, felség, tisztelünk és engedelmeskedünk parancsaidnak – kezdte az öregember a hosszú beszédet.

A király a gróftól tudta meg Johanna menekülését, és azt, hogy Tarantói Lajos, nevelıapjával, Acciajoli Miklóssal és néhány hívével egy bárkán menekült el Nápolyból. Késıbb Sienából Firenzébe érkeztek, ahol a menekülıket Acciajoli Angelo érsek, Miklós úr testvére, látta vendégül. Innen az érsek Pisába kísérte ıket, ahol együtt ültek hajóra, hogy Avignonba menjenek, mert Acciajoli érsek Kelemen pápának kedvelt embere volt.

Lajos király csak mosolygott. Tudta, a gróf jót akart, amikor rábírta Erzsébetet, hogy Endrét hagyja Nápolyban. Ebben a hideg mosolyban azonban benne lappangott a sanda gyanú: ha te nem beszélsz, Endre élve marad; de ezt ennek a jó szándékú vénembernek nem lehetett megmondani.

– Aversában várom rokonaimat. Tudom, hogy ott jó bor terem, az Asprimo. Meg akarom kóstolni! – mondta Lajos fanyar mosollyal, mert nem volt igazi borivó ember. – A város környékén a Szent Péter-kolostorban lakom majd…

Scaglioso gróf meghajtotta öreg fejét. Nem vette észre a király hangjának gúnyos csengését, és arra sem gondolt, hogy az aversai vadászkastélyban gyilkolták meg Endre királyt. Sietett vissza Nápolyba az örömhírrel: Lajos király kedvesen fogadta ıt, és szeretettel várja rokonait.

A Szent János-palotában győltek össze a hercegek, akik Durazzói Károlyban reménykedtek. İ volt a legtekintélyesebb a városban, és több hívet számlált Tarantói Lajosnál és a királynınél is. Mindnyájan ültek, csak ı állt elıttük. Nagy, barna szemébıl derő áradt. Szavai tisztán csengtek. A szép emberek magabiztosságával beszélt. İ üldözte az országbíróval Endre gyilkosait, és levélben hívta be Lajos királyt öccse halálának megbosszulására.

– Azt gondolom, Lajos rokonunkat, a hatalmas magyar királyt nagy pompával kell fogadnunk, amikor Nápolyba érkezik. Ne csak mi várjuk a város határában, hanem a legelıkelıbb polgárok is velünk legyenek! Kár, hogy De Beaux Bertrand országbíró úr nincs már az élık sorában, de Ansaldo úrra, az öreg Scagliosóra és más tisztségviselıkre számíthatunk.

– Bizonyos, hogy nem rajtunk áll majd bosszút? – kérdezte a legkisebb Tarantói herceg, Fülöp.

– Miért tenné? Nekünk, akik itt vagyunk, nincs közünk Endre meggyilkolásához. Egyikünk sem vett részt a vadászaton. A gyilkosok meglakoltak. Mi azért maradtunk Nápolyban, mert nem volt közünk a gyilkossághoz – válaszolta Károly herceg.

– Ez az igazság! – helyeselt Tarantói Róbert. İ igazán haragudott Johannára, és a gyilkosságban valóban nem vett részt.

– Ki jön velem a királyhoz? – kérdezte mosolyogva Károly herceg. A fiatalok húzódoztak. Balsejtelmek gyötörték ıket. Tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy a hercegnıknek valamilyen szerepük lehetett a bőntett elıkészítésében. Endrét nem szerették, noha évekig mellette éltek az udvarban. Megismerték gazdag anyját, de ez az ismeretlen, hatalmas király, ez a messzirıl haddal érkezı rokon, akinek serege elıtt fekete zászlók lobognak, félelmetesnek tetszett mindnyájuk elıtt, fıképpen a capuai vereség óta.

– Megyek én, Károly! – törte meg a csendet a legidısebb Tarantói herceg, Róbert, aki még a Castel Nuovo ostromában is részt vett, amikor a törvényszékrıl oda bemenekültek Filippa és rokonai.

Nemsokára Károly és Róbert herceg lovas kísérıikkel útra keltek Aversa felé, ahová január 18-án Lajos király már megérkezett.

Nápoly érseke, Giovanni Orsini 1328 óta ült az érseki székben. Széles vállú, deresedo férfi volt, bíbortalárja feszült a testén. Szürke szemében kis, gonosz pupilla remegett, ahogy a királyra nézett. A párás, téli délutánból szőrve érkeztek a szobába a ferde napsugarak, amelyek aranycsíkokat húztak a falra.

Járkálás közben szemben állt meg a királlyal. Lajos úr álmélkodó pillantással nézett a lila taláros fıpapra, akinek sovány arcán ráncok ugráltak, és mélyen zengı, tiszta hangja alattomos bosszút sugallt.

– Vigyázz, felség! Az a kérdés, nyugodtan akarsz-e uralkodni Nápolyban, avagy nem.– Minden király nyugodtan szeretne uralkodni, érsek atyám – válaszolta Lajos úr, és

az ajka körül megrezzent a parányi Anjou-ránc.– Ez gonosz és bőnös város! Én ismerem Nápolyt, és ismerem a királyi udvart.

Paráznaság, méreg, tırvetés, gyilkosság több esik itt, mint más városokban. Tudod, mit kell tenned, uram királyom? – kérdezte futó, kesernyés mosollyal az arcán.

– Mit? Mondd meg, érsek atyám! – kérdezte Lajos, és halvány gúny érzıdött a hangján.

– Ha nyugton akarsz uralkodni, tedd ártalmatlanná a hercegeket! Ölesd meg ıket! Vagy zárasd be ıket örökre! Én tanácsolom ezt, a fıpap, mert a gonoszságot nem lehet másképpen kiirtani. A jó kertész is kitépi a gazt, a labodát, a maszlagot, hogy nyíljék a rózsa. Ha nem teszed ezt, ármányt ármányra szınek, hamis és hazug vádakat koholnak, és mivel nagy pártjuk van, fıképpen a Durazzóiaknak, könnyen kiverhetnek az országból, ha ugyan el nem tesznek láb alól, miként öcsédet, a jámbor szívő Endre királyt.

Tiszta, zománckék szeme villogni kezdett. Bosszúra győlt, szomjas lelkének tetszett ez a fıpapi tanács. Arca megpirosodott. Nem nézett a nápolyi érsekre, hanem a padló kıkockáin mozgó fodros árnyékokat vizsgálgatta, mintha tılük akart volna választ kapni a gonosz tanácsra.

– Gondolkozz, király úr! – mondta az érsek, és a tekintetében dühös vád izzott, amelyet nem is akart eltitkolni. – Én ismerem ıket! – majd még hozzátette: – Fıképpen Durazzói Károlyra vigyázz!

Többet nem mondott. Megércesedett hangja ott maradt úszva a sőrő levegıben. Könnyedén meghajolt.

– Köszönöm, érsek atyám, hogy felkerestél – búcsúztatta vendégét Lajos úr, és az ajtóig kísérte. Odakint már sorakoztak a reszketı aversai elıkelık, papok és polgárok, mert a város népe félt, hogy Endre király haláláért rajtuk is kitölti bosszúját ez a komor, fiatal király.

– Senkinek sem lesz bántódása! – kiáltotta hangosan a kolostor környékét is ellepı embereknek. – Menjetek haza, és aludjatok békében!

A Benedek-rendi szerzetesek ruházkodását minden országban az éghajlat szerint az apát szabta meg.

– Várj, lovag úr! – kérte Félixet Marco. – A perjel kemény ember, és mivel többet tud,

az apáttal is szembe mer szállni. Remélem, téged örömmel fogad.Vito Balduino, a tudós orvos felemelkedett székébıl. Földszínő, barázdás arca felett

boltozatos homloka és kifejezı szemének ragyogó tekintete megnyerıvé tette egyéniségét.

– Ülj le, lovag! Köszönöm, Marco, hogy vendéget hoztál. Mindig szerettem a johannitákat… Fiatal vagy, még jó orvos lehet belıled – mondta egy szuszra, amikor Félix bemutatkozott. – Beszélj a kórházatokról! A Tiepolo lovagok nálunk végeztek. Sajnos a pestisre nincsen gyógyszerünk. Az apát megszidott, amiért a gályát felgyújtattam, és nem temettettem el a halottakat. Ha reá hallgattam volna, a fél város már fetrengene a szörnyő kórtól. Nem menekülünk így sem. Nem bizony.

Nem várta, hogy Félix beszéljen, hiszen sokkal, de sokkal többet tudott. Éppen ezért csak mondta a magáét sebes szavakkal. Félix nézte a perjel ráncokkal barázdált arcát, amelyen gúnyos mosoly ült, amikor az apátról beszélt. Az asztalán már a gyertyák aprócska lángjai birkóztak a téli alkonyat homályával.

– Mondj el mindent a pestisrıl, mesterem! – kérte Félix.– Ki tud mindent, Félix? – kérdezte komoran a perjel, de mégis folytatta: – Elıször

Mózes második könyvében olvastam róla, Mózes és a fáraó összetőzésének leírásában. Isten csapásaként éri a népet.

Elhallgatott. Rámeredt Félixre, aztán egy kis idı múltán folytatta:– Én azonban nem hiszem, hogy a betegségeket Isten küldi reánk, nyomorult

emberekre. Ezt nyomban felejtsd el, és ne mondd senkinek, mert eretnekként meg is égethetnek. Mi, papok is különbözık vagyunk, az apát is más, én is más vagyok. Sajnos nem hiszek el mindent, és ezért kitörhetik a nyakamat.

– Én nem vagyok pap, Balduino mester, és szoktam kételkedni abban, hogy a sok gonoszságot Isten küldi a Földre.

– Similis simili gaudet. Hasonlók vagyunk, örülünk egymásnak! – nevetett az idıs mester.

– De hogyan védekezzünk legjobban a pestis ellen? – kérdezte Félix.– Egyetlen módon – felelte a perjel, és hamiskásan elmosolyodott.– Hogyan? – faggatta Félix kissé türelmetlenül.– Ha idejében elmenekülünk elıle. Messze! Lakatlan vadonba vagy a sivatagba, de

talán még ez sem ment meg bennünket bizonyosan. A döghalál vagy pestis, avagy fekete halál messze Keletrıl jött. Talán kereskedık, talán utazók, talán térítık hozzák. Hallottam egy Kína nevő országról, meg Indiáról, meg a tatárok birodalmáról. Ez a pestis is valahonnan Keletrıl indult el Nyugat felé. Jönnek a hajók Itáliába Keletrıl, fıleg a genovaiak, de jöhetnek velenceiek-is, ezért a pestis a kikötıvárosokban jelentkezik elıször. Genova, Nápoly, Pisa, Velence népe szenved majd, késıbb Firenze, Siena, Perugia, Bologna és Padova. Én ezt hiszem, mert ismerem a betegség, a pusztító járvány természetét.

– Mik a tünetei? Mirıl ismerjük meg?– A pestisjárványok kitörését elıre jelzi a patkányok tömeges pusztulása. Ha valakibe

belement a betegség, néhány napig is bujkálhat benne, mielıtt kitör rajta. Van, akinek forró lesz a teste, megered az orra vére, mások vért hánynak. A legtöbbnek azonban a hónaljában és az ágyékában keletkeznek tojás vagy alma nagyságú daganatok, vagyis búbok. Tele vannak gennyel, de ha a búbok megkeményednek, nem tudnak felfakadni, ezért iszonyú kínokat okoznak a betegnek.

– Mégis mit lehet tenni?– Ha lehet, fel kell vágni a búbokat, meleg borogatás is enyhíti a fájdalmat. Az a beteg

azonban menthetetlen, akinek belsı részeit támadja meg a betegség.– Senki sem gyógyulhat meg? – kérdezte Félix.– Nagyon kevesen gyógyulnak meg. Sokszor vézna és gyönge emberek kiheverik a

szörnyő kórt, ugyanakkor bivalyerıs férfiak kéthárom nap alatt elpusztulnak, szinte elevenen válnak hullává – válaszolt Balduino, és széttárta a karját, jelezve az emberi

tehetetlenséget.

XXIV.

A Szent Péter-kolostor refektóriumában fogadta a két nápolyi herceget, Károlyt és Róbertet. Az asztal mellett állt, nyesttel bélelt fekete köntöse csaknem a bokáját verte. Mosolygott.

– Hozott Isten benneteket! – köszöntötte ıket, és ez a tiszta hangú köszöntés úgy hangzott, mintha nyelvén lett volna a szíve, vagyis a legıszintébben.

A két herceg boldogan hajlongott a hatalmas rokon elıtt, nem láthatták, mit rejt a mosoly álarca, nem tudhatták, hogy a győlölet magvait hintette el Lajos lelkében a nápolyi érsek, Giovanni Orsini.

– Hol vannak öcséitek? – kérdezte, mintha aggódnék értük.Durazzói Károly sietve válaszolt:– Felséges rokon! Öcséink Nápolyban maradtak fényes bevonulásod elıkészítése

végett – és ahogy válaszolt, ragyogott szép arca az örömtıl.Lajos úr kinézett a párás aversai alkonyaiba, zománckék szeme is mintha

megpárásodott volna, de mosolya most is ott ült a szája körül, amikor beszélt.– Hozzátok ide ıket! Ha veletek, velük és kísérıitekkel vonulhatok be ıseim

Nápolyába, ez fogja igazán növelni bevonulásom fényét. Hadd lássa a város népe, mindnyájan egy család vagyunk, és megértettük egymást!

– Úgy lesz, ahogy parancsolod! – örvendezett Károly herceg, és ı, a nagy ármányszövı, nem vette észre a nála is álnokabb Anjou Lajos csel vetését.

Csak Róbert herceg morgott magában, amikor a búcsúzás után lépéseik üresen kongtak a celesztinus atyák kolostorának néma folyosóin. Csak akkor szólalt meg mogorván, amidın a város szők sikátorain baktattak a városbástya kapuja felé.

– Én is félek ettıl a rokontól, ez nem olyan mafla, mint Endre volt.– Ne félj te semmitıl! – biztatta Károly herceg. – Lehet, díszesen bevonul Nápolyba,

de nem bizonyos, hogy jól fogadja majd a város népe.Másnap reggel tanácsot tartott a király a szerzetesek nagy ebédlıjében, ahol elızı nap

a két herceget fogadta. Sorban ültek mellette jobbra és balra; Geletfia Miklós, a nádor, Lackfy István erdélyi vajda, Kont Miklós pohárnokmester, János veszprémi püspök, Drugeth Miklós, Lallo Campanesco, Miklós, Fondi grófja, Giovanni Pipino conte de Minervino, a Durazzóiak legnagyobb ellensége, De Saint Genes Bertrand, az aquileai pártriárka; Kanizsai István budai prépost, Lackfy Dénes székely ispán, Vásári Miklós esztergomi prépost, Lackfy Miklós fıispán és még néhány magyar és olasz fıember.

A refektórium sarkában, egy asztalka mellett ott ült Tótsolymosi Apród János, az egri káptalannak kerek képő, szıke hajú, fiatal kanonokja, a késıbbi fıesperes, akinek hollótolla sebesen mozgott a papír felett, hogy az utókor számára lehetıleg hőségesen feljegyezze, mi történt a világban, amikor Anjou Lajos király uralkodott.

A király meghallgatta Pipino grófot, aki fıleg Durazzói Károly herceg ellen beszélt. A két vádló: Pipino és a nápolyi érsek, Orsini úr felingerelték Lajos királyt, aki így szólt:

– Javaslom, hogy a hercegeket vessük fogságra, a fıbőnöst, Károly herceget pedig adjuk a hóhér kezére!

Az olaszok nyomban beleegyeztek, különösen Pipino gróf, de a magyarok közül Lackfy István, az erdélyi vajda ellent mert mondani. Az erıs, nagydarab ember lassan ejtette a szavakat:

– Felség! – kezdte a beszédét. – Ne feledjük el, Károly herceg meghívására jöttünk erre a földre! Tudjuk azt is, megírta még a halála elıtt az országbíró, hogy a hercegnek része volt Endre király gyilkosainak elfogásában. Szerepe volt abban is, hogy Johanna és férje most hazátlanul kóborolnak. Az is igaz, ı jött elıször üdvözlésedre. Mindezek ellenére lehet, hogy vaj van a fején, ezért fél, mint béka a dértıl; az is lehet, becstelen

ember, talán egy kérget rágott titokban Johannával is. Ez persze nem bizonyos, éppen ezért, az elmondottak alapján, szerintem, a bőneit, ha vannak, enyhébben kellene megítélnünk! Talán kopasz mentséget, azaz gyenge kifogást mondtam, de ne feledjük, tetteink érzéseinkbıl sarjadnak! A végrehajtott tettet pedig nem lehet meg nem történtté tenni…

Lajos király nem felelt semmit erre az értelmes beszédre. Csak bámult maga elé. Szeme alatt sötét árnyék lapult. Sápadt volt, szürkesárga a dühtıl és az indulattól.

Lackfy István, ahogy a királyra nézett, tudta már, hogy meggondolt érvelése csak olyan, mint a szitába csorgatott víz…

A hercegek nem akartak Nápolyból Aversába menni. Durazzói Károly embereit küldte értük, de csak másodszori üzenetére, amelyben azt írta, hogy Lajos király testvéri szeretettel várja ıket, jelentek meg csekély kíséretükkel Aversában. Megjött Károly herceg két öccse, a sötét arcbırő Róbert és a csaknem kamaszkorú, tömzsi Lajos és Tarantói Róbert kisebbik öccse, Fülöp. A középsı Tarantói herceg, Lajos, Johanna férje messze járt, talán már Avignonba érhetett, ahol Talleyrand bíboros, az anyja testvére pártfogolta Acciajoli Angelo érsekkel együtt.

Január huszadika volt. Lajos király derős, mosolygós arccal fogadta rokonait, noha már döntött a sorsukról. Este vacsorára hívta ıket, evés után kockázott velük. A király nagy szerencsével játszott, a hercegek kevés aranyát is elnyerte. A kolostorban kaptak szállást. Amikor leszállt az éjszaka, Fondi grófja, Miklós úr és Lallo Campanesco megsajnálta a hercegeket. Mindketten Károly herceg szobájához lopakodtak, mert ıt akarták megmenteni. Az ırrel kihívatták.

– Mit akartok tılem? – kérdezte gyanakodva.– Meg akarunk menteni – válaszolta Miklós gróf.– Mitıl?– A haláltól – felelte Lallo.– Milyen haláltól?– A király halálra akar ítéltetni. A hercegeket el akarja fogatni.– Ezt te mondod, Lallo? Miklósnak talán még hinnék, de neked… így akarsz tırbe

csalni?– Higgy nekünk! – próbálkozott Miklós úr is, de Károly dühösen megfenyegette ıket:– Mindkettıtöket bevádollak a királynál! – sziszegte ingerülten, mert a jó tanácsban

gonosz kelepcét sejtett.A két katona szomorúan távozott, még féltek is, Károly beárulja ıket, és elvesztik

Lajos úr jóindulatát.– Akit az Isten el akar veszejteni… – mondta Miklós gróf, és Lallo Campanesco

befejezte a megkezdett mondatot:–… annak elveszi az eszét!Károly herceg hallgatott a két seregvezér látogatásáról, mert nem akarta, hogy

testvérei és unokatestvérei megrémüljenek. Másnap este a hercegek, a meghívás szerint, Károly herceg vezetésével megjelentek a királynál tisztelgésre.

Lajos úr most is mosolyogva, kegyesen fogadta ıket, majd vacsorához ültek.A király egy másik teremben tanácskozott a híveivel, és elhatározták, hogy a vacsora

végén elfogatják a hercegeket.Lallo úr maga is felszolgált a vacsorán, és Károly herceghez jutva, ezt suttogta:– Fogoly vagy, herceg. Látod, látod, nem akartál a tanácsunkra hallgatni, de ha még

teheted, fuss innen, ha tudsz!Már nem futhatott, még akkor sem, ha akart volna. A-szolgák a kézmosó medencéket

hozták elıbb a királynak, azután a hercegeknek.A vacsora végén felállt a király. Szeme szikrázott, a tekintete elvadult, a hangja nyers

lett, szinte fülsértıen erıs. A hercegek ijedten meredtek a megváltozott emberre, akinek eltorzult arcára rá sem lehetett ismerni.

– Gonosz herceg! – harsogta Durazzói Károlyra. – Tudd meg, most a kezemben vagy!

Tudd meg, hogy gazságaidért meg fogsz halni! Valid be magad tetteidet, amelyekkel királyi felségemet elárultad! Mondd meg, miért gátoltad a nagybátyád Talleyrand bíboros segítségével öcsém megkoronázását, ami egyik oka volt kegyetlen halálának? Hiába tagadod, itt a leveled, amelyben harmadszor sürgetted nagybátyádat. Ez a levél vádol a legjobban. Tudtad azt is, hogy boldog emlékő bátyánk, Bölcs Róbert király rendelkezése szerint, Mária hercegnıt, az ı unokáját a mi családunknak szánta, és te csellel feleségül merted venni.

Itt néhány pillanatra elhallgatott. Látszott rajta, ennek az ismeretlen hercegnınek az elragadása vérig sértette hiúságát. Szeme megnedvesedett, szája remegni kezdett, homlokán verejtékcseppek csillogtak. Arca elborult a haragtól, keze ökölbe szorult, nehezen lélegzett, orrlyukai kitágultak…

– A legfıbb bőnöd – szinte süvöltötte a szavakat –, noha te hívtál be bennünket, te üldözted öcsém gyilkosait, amiért megbocsátottam volna… de hogyan merészelted Aquilát megtámadni seregeddel? Behívtál, hogy itt megölj, vagy azért, mi semmisítsük meg Johannát és a Tarantóiakat, aztán majd velünk elbánsz, és tiéd lesz az ország. De hiába jöttél ezekkel a tervekkel! Én átláttam rajtad. Én legyıztelek! Én bosszút állok az öcsémért! Én tudom, hogy az igazi gyilkosok nem azok voltak, akiket kivégeztetek. Az igazi gyilkosok a felbujtók! Ezek közül még élnek.

Megnémulva, elsápadtan és riadtan hallgatták. A fiatal hercegek csaknem sírva fakadtak. Károly herceg végre hebegve megszólalt. Nem mert Lalióra és Miklós grófra nézni.

– Felséges rokon! – dadogta. – Johanna parancsára nyomultam Aquilához, de jöveteled hírére elbocsátottam a seregemet. Esküszöm az élı Istenre, nem akartalak elveszejteni. Jézus Krisztus irgalmára kérlek, könyörülj rajtam!

Lajos király nem válaszolt. Arcáról sütött a gıg.– İrizzétek ıket – parancsolta, és gyorsan távozott.1348. január 23-a volt. Lajos király már reggel összehívta a tanácsot, amelynek

többsége, valójában a király hatására, úgy döntött, hogy Károly herceg halállal lakoljon, a többi herceget pedig fogolyként kell Visegrádra szállítani. A király kívánsága volt az is, Károly herceget ugyanazon az erkélyen kell kivégezni, ahol Endrét megölték.

Két kun vitéz és két pajzshordozó egy katonalóra dobták fel Károly herceget, és ahhoz a vadászkastélyhoz vitték, ahol a király öccsét, Endrét megfojtották. A klastromból egy szerzetes ment utánuk, mert a herceg gyónni akart. Gyónás után Becsei Imre, a kegyetlen és gonosz lévai várnagy Vesszıs nevő fia kardjával torkon verte Károly herceget, és a kunok a hajánál fogva a fejét addig húzták hátra, amíg elvált a testétıl. A parancs szerint ezután a tetemet és a fejet ledobták az erkélyrıl, és három napig senkinek sem volt szabad eltemetnie. Károly hívei a holttestet három nap múlva elvitték Nápolyba, és a San Lorenzo Maggiore-templomban temették el.

Sok év múlva ezt írta Tótsolymosi Apród János, amikor már fıesperes és az esztergomi érsek helytartója volt, Károly herceg kivégzésérıl:

„Ha Lajos király nem követi el ezt az irgalmatlanságot, a mai napig Nápoly trónján ülhetne…”

A krónikás fıesperes persze nem tudhatta, hogy a roppant nagy távolság és az ellenséges államok miatt Lajos király nem tarthatta volna meg Nápolyt.

A kivégzett herceg leánya, Margit, késıbb márvány síremléket állíttatott apjának, amelyre ezt a feliratot vésték:

Hie iacet corpus serenissimi principis et domini, domini Caroli ducis Duraty, qui obiit anno Domini 1348. die 23. mense januarii primae indicationis. Cuius anima requiescat in pace, amen.

Itt nyugszik a herceg úr ıfenségének a teste, Károly durazzói herceg úré, aki meghalt az Úrnak 1348-i évében, január 23-án, az eredeti feljegyzések szerint. Kinek a lelke nyugodjék békében.

Szótlanul álltak hárman az úton a bámészkodó nápolyi nép között: Félix, Luciano és Lorenzo Da Costa. Lajos király a sereg élén lovagolt. Sodrott, fekete páncélinget és ezüstsisakot viselt, mert nem fogadta el a város ajándékát, a díszes királyi bársonypalástot, amellyel meg akarták tisztelni, és bántó szavakkal visszautasította azt a megtiszteltetést is, hogy baldachin alatt kísérjék a városba. Ez a visszautasítás meg az aversai kivégzés, a nép lelkesedését lehőlı ridegsége felháborította és megdöbbentette az eleinte ıszintén lelkesedı embereket. Egyszerre győlölni kezdték. Ádáz indulattal nézték a király mögött lovagló kíséretet és katonákat is.

A király mögött az elıkelık lovagoltak, sötét prémes köntösük alatt szaracén vértek csillogtak, sisakforgójukból kerecsenytollak hajladoztak. A komor arcú, íjas, kardos, fokosos lovasok mögött fekete bırsüveges kunok következtek, valahonnan a Tisza mellıl. Csimbókos a hajuk, lógó a bajuszuk, az ingük fekete, rajtuk bırvért, vékony, görbe szablyájuk rojtos gályájuk mellett fityeg. Olyanok, mintha összenıttek volna mokány, sötét szırő lovukkal. A legtöbb fekete gubás, sötét hajú legény. A kun törzsfınek ezüstcsákány ragyog az oldalán. A kunok után sisakos, páncélos német zsoldosok meneteltek, élükön a két Wolfhardt, Ulrik és Konrád vezetésével.

– Látod, ez a király a legokosabb Anjou, de nem lesz Nápoly királya! – suttogta Lorenzo Da Costa.

– Miért? – kérdezte csodálkozva Luciano.– Félix már tudja. Egyszer mi ketten arról beszélgettünk, ez a Lajos király a

legokosabb Anjou, és ha nem követ el hibát, Nápoly királya lehet.– No és, elkövette? – kérdezte Luciano.– Bizony el! Nem lett volna szabad megöletnie Durazzói Károly herceget, mert a

herceg nem vett részt az öccse megöletésében. Az anyja, Ágnes hercegnı sem, mivel akkor már nem élt. A hercegeket sem kellett volna elfogatnia – tette hozzá még Lorenzo Da Costa, és le nem vette szemét a komor királyról, akinek mozdulatlan arcvonásai nem árultak el érzelmeket.

– Nagyon messze van Magyarország – szólalt meg Félix. – Már azért sem tudná ez a király Nápolyt megtartani.

Néhányan éljeneztek, de a nép hallgatott. Pisszegni senki sem mert, a vad kunok rémületet keltettek. A nép tudott a német zsoldosok rablásairól és kegyetlenkedéseirıl. Beszéltek egy rablóvezérrıl is, aki elsınek a Durazzóiak palotáját rabolta ki, amikor híre jött a herceg kivégzésének. Akadtak azonban a város lakói közül is olyanok, akik szívesen törtek be a Tarantóiak palotájába. A bujtogatók ezekkel a rablásokkal is a magyar király katonáit vádolták. Ezek a vádlók a hercegek hívei voltak, akik szétszóródtak az országban, és Lajos király ellen izgattak.

Már elsı éjjel nyílt zavargás tört ki a király és serege ellen. A sötét utcákon emberek rohantak végig, akik halált kiáltottak a magyarokra és a német zsoldosokra. Reggel csönd lett. Most már a város elıkelıi, a fıurak és nemesek, de az egyszerő nép is hódolni járult Lajos király elé. A király sokakat megvendégelt és megajándékozott. Az ıt kísérı olasz urakat lovaggá ütötte, majd felvette a Jeruzsálem és Szicília királya címet.

A fogoly hercegeket elıször Ortona várkastélyába záratta a király, majd Johanna fiával együtt Visegrádra küldette ıket, ahol szabadon élhettek.

A kis Martell Károly 1345. december huszonötödikén született. Johanna kisfiát a királynı egyik kancellárja, a carvailoni püspök keresztelte meg, és nagyapja emlékére kapta a Martell Károly nevet. A pápa megígérte, hogy a kisfiú nevelését nagyanyjára, Erzsébet magyar királynéra bízza. Azt is ígérte, ı lesz Johanna utóda Nápoly trónján. A kis trónörökös udvarmestere De Beaux Amelius volt, aki 1348. január 18-án átadta Lajos király emberének, Pomázi Ferencnek. Február 2-án maga Lajos király is megtekintette a csecsemıt, akit anyja, ismerve a pápa rendelkezését, Nápolyban hagyott, már azért is, hogy ne tegye ki a menekülés viszontagságainak. Lajos király a fogoly hercegeket kísérı fegyveres védelemmel, vagyis a hercegekkel együtt küldette a kisfiút anyjához, Erzsébethez Visegrádra. A dajka és kísérıi, Pomázi Ferenc, Lindvai Miklós bán és Rátót

Olivér szerencsésen megérkeztek Visegrádra, de Johanna és Endre fia megbetegedett, és június 19-én meghalt. Székesfehérvárott temették el. Lajos király sokáig bánkódott a kis királyjelölt korai halála miatt.

XXV.

A tavasz ebben az évben is úgy kezdıdött, ahogyan más esztendıkben. Az olajfák zöldezüst levelei rezegtek, a sötét ciprusfák karcsú koronájukkal bókoltak, és szétárasztották gyantás leheletüket. Az égbolt kékesen vakított a város felett.

Az egyik este megfordult a széljárás, és az egyre melegebb levegı pernyeszagot hozott a Vezúv felıl. Reggelre fülledt ködben ténferegtek kiszáradt torokkal az emberek, mint a legmelegebb nyárban. A kutyák vonítottak, nyüszítettek, a barmok bıgtek, a lovak nyugtalanul kapálták a földet. Az égen lebegı ezüstszínő bárányfelhıket hamarosan felitta, felszívta a gonosz hıség, amelytıl fakókékre változott az égbolt.

Egy vénember vette észre elıször. Az arca falfehér lett, még az ajka is elsápadt. Hajlott orrának cimpái remegtek, ahogyan lihegni kezdett. Felordított. Ez a hang nem volt emberi, az iszonyat, a rémület, a halálfélelem hangjaként rivalgott. Ott állt a Piazza del Mercato szélén. Itt hangzott fel elıször a halál megérkezését jelzı kiáltás:

– A patkányok!Innen is, onnan is tömegesen bújtak elı. Nem menekültek az emberek elıl. Nem

törıdtek sem a macskákkal, sem a kutyákkal. A csúf kis állatok úgy tántorogtak, mintha leitatták volna ıket. Néhány lépést tettek, azután megmerevedve, döglötten kinyúltak. Barnásszürke és fehér szırzetükbıl a bolhák ezrei keltek útra, hogy emberekre és állatokra vigyék át a pestises fertızést.

Az egész várost ellepték a rejtekükbıl elıvánszorgó patkányok. Akadt köztük piros szemő, fehér szırő is. A menekülés vágya hozta ıket a napfényre, ezért döglöttek a házak elıtt rakásra.

A vénember vad ordítását mintha mindenki meghallotta volna. A fecsegı, népes város megnémult. Még a mosoly is ráfagyott az ajkakra. Eleinte megteltek a templomok, ahová betértek a még egészségesek, hogy könyörögjenek Istenhez. A papok azt prédikálták, hogy talán az égitestek hatalma vagy Isten haragja zúdította a szörnyő kórt a bőnös halandókra, hogy észre térítse ıket.

A város néhány nap múltán felbolydult. A gazdagok, a módosabbak lóháton és hajókon menekültek távoli birtokukra vagy valamelyik szigetre, esetleg rokonokhoz, mert a menekülést tartották a döghalál elleni védekezés legjobb módjának. Nem törıdtek már a magyarokkal, a németekkel, az Avignonban élı királynıvel, sem a pápával.

Még alig hajnalodon, amikor tíz nappal a patkányok pusztulása után zörgettek a Johannita-kórház kapuján. Akkor még akadtak beteghordozók, akik jó pénzért a beteget kórházba szállították. Félix a betegben Lorenzo Da Costára, idısebb barátjára ismert.

– Amíg magánál volt, azt mondta: „Félix lovaghoz vigyetek a Johannita-kórházba.”– Jól tették – válaszolta Félix a beteghordozóknak, és az egyik ablak mellett lévı

ágyat adatta Lorenzónak.Kezét szokása szerint borszeszbe mártotta, majd saját kezőleg vetkıztette le a beteget.A borszeszt már Commodus római császár udvari orvosa, a pergamoni Claudius

Galenus ismerte és alkalmazta, mert gyógyszereit a különféle növényekbıl borszesszel való kivonással készítette. A johanniták jól ismerték Galenus tanítását, olvasták híres orvosi könyveit, és használták gyógyszertanát. İk is tudtak egyszerő kémiai eljárással, alkohollal vagy vízzel való fızéssel, forrázással gyógyszereket készíteni. Hittek a szeszek hatásában, az illatos vizekben, az orvosi borokban (vina medicata), és a sokféle elixírben. Persze ezek a gyógyszerek nem tudtak megbirkózni a pestissel, akárhogyan szerette volna Félix felhasználni ıket, s bármennyire is tisztelte Galenust, aki Krisztus születése után 121-ben született Kis-Ázsiában, Pergamon városában, és hetvenéves is elmúlt már, mire

a halál ıt is elragadta. Csak nézte Lorenzót, és a szemét könnyek fátyolozták, amikor meglátta a láztól tüzelı testét, és kitapogatta a beteg szapora szívverését. Megnézte a nyirokcsomókat, a kelevényeket, amelyek már nemcsak a hónaljban és az ágyékban nıttek tojás nagyságúra, hanem a beteg nyakán is látszott egy gennyes nyirokcsomó, amely vérzett, és gyulladásos ödéma, azaz vizenyı vette körül.

– Hajnal óta öntudatlan – mondta Vincenzo Tiepolónak, aki nyomban Félix segítségére sietett, amikor értesült Lorenzo betegségérıl.

– Minden attól függ, merre terjed a gyulladás. Ha kifelé, talán megmenthetjük. A búbok teteje már megkeményedett, a felmetszés iszonyú kínokat okozhat. Próbáljuk meg a langyos borogatást! A bır lobos, fájdalmas. Amíg azonban él a barátod, nem mondhatunk le megmentésérıl! Hívass egy atyát a domonkosoktól, hogy adja rá az utolsó kenetet! Aztán tudd meg, van-e a családjának sírboltja a városban! Mindenki azt óhajtja, hogy illıen temessék el, ha meghalt…

Lorenzo Da Costát három nap múlva temették el a San Domenico Maggiore-templom kriptájában.

Nápolyban két hónap alatt hatvanezer ember halt meg pestisben. Itália többi városában is hasonlóképpen pusztított a járvány. Orvos kevés akadt, de amúgy sem tudtak segíteni. A kapzsi betegápolók gyógyítás helyett gyakran kirabolták betegeiket, aztán ık is meghaltak, mert nemcsak a betegek érintése, hanem a ruhák megfogása is fertızött. A társadalmi rend és erkölcs jóformán egész Itáliában felbomlott. Testvér a testvért, szülı a gyermekét, férj a feleségét hagyta el. A halottakat kirakták a ház elé, ahonnan a sírásók hajnalban elvitték ıket, hármat is rádobva egy ócska targoncára. A halottakat aztán tömegsírba hajigálták, pap nem volt már, aki temessen. A pestis nem kímélte az állatokat sem. Egy pestisben elhalt ember ruháját kidobták az utcára. Odatévedt két disznó, és szokásuk szerint beletúrtak a rongyokba. Néhány óra múlva egyet-kettıt vonaglottak, és mintha mérget ittak volna, összerogyva kimúltak. Voltak olyan emberek, akik éjjel-nappal vedelték a bort, ettek, ittak, dorbézoltak, mások meg valósággal szerzetesek módjára vezekeltek elzárkózva élve. A járvány egyiket sem kímélte. Sok házból kihaltak a lakók, idegenek telepedtek a helyükre, és úgy éltek a házban, mintha övék lett volna.

Május elejére lassan csökkent a járvány ereje. A déli szél elapadt, az északi pedig a hegyek hősebb levegıjét őzte dél felé. A kórházban meghalt Bajamonta Tiepolo. Luciano is megkapta a bajt, de Félix gondos ápolása és a beteg erıs szervezete legyızte a kórt.

Az egyik ilyen hővösebb reggelen magyar lovasok álltak meg a kórház kapuja elıtt. Endre király volt testıre zörgetett be. İ volt a tolmács.

– A magyar király ıfelségének helyettese, Lackfy István vajda úr kíván beszélni valamelyik orvossal.

Castaldo lovag nyitott kaput, és közölte, hogy az egyik orvos meghalt, a másik Salernóba ment, Luciano lovag beteg még, de itthon van Félix lovag.

– Hiszen ı magyar! – kiáltotta Apor örömmel.– Nem magyar, csak tud magyarul – válaszolta Castaldo.– Endre úr barátja volt – magyarázta Apor a vajdának.– No, erre a magyarul tudó lovagra, Endre barátjára kíváncsi vagyok – dörmögte a

nagydarab vajda, és kényelmesen lekászálódott a lováról. – Maradjatok idekint! – parancsolta kísérıinek, maga meg követte a tömzsi Castaldót, aki Félix szobájába vezette.

– Nem adok kezet, vajda úr, csak ha megmostam. Betegtıl hívtak el, Luciano Trinci gróftól, legjobb barátomtól és társamtól. Remélem, most már meggyógyul, mert mára eltőntek sebei.

– Ismerem ıket! – kiáltott fel Lackfy, és beleült a kínált karosszékbe. – Amikor jöttünk, Folignóban a Trinciek vendégei voltunk. Ugoliono da Trinci házában laktunk Lajos királlyal.

– A Trincieket ismerhetted, uram, sokan vannak, de Luciano nem volt otthon, amikor

ti arra jártatok. İ itt volt velem Nápolyban – ezután elmondta még, hogy Luigi Trinci temetésén ı is járt Folignóban.

– Nem a Trinciek miatt jöttem – komorodott el a vajda. – Katonáink közül sokan belehaltak ebbe a csúf kórságba, azok is, akik vedelték a nápolyi bort, azok is, akik meg sem kóstolták. Mondd, lovag, meddig tart még?

– Nem tudom, vajda úr. Nincs ember, aki erre a kérdésre felelni tudna. Én úgy vélem, szőnıben van a járvány. Már nem halnak meg naponta annyian, mint eleinte. Ámbár lehet, hogy újra megerısödik… Hidd el, uram, mi mindent megtettünk, amit tudtunk! Ez azonban kevés volt. Szívbéli barátomat, Lorenzót sem tudtam megmenteni.

– Igaz, hogy Endre herceg barátja voltál? – kérdezte Lackfy váratlanul, és tekintete szinte átdöfte Félixet.

– Kedvelt engem a herceg úr – válaszolta a lovag csöndesen, és elfordította a tekintetét. – Talán ha vele megyek a vadászatra, még élne… De nem mentem vele, nem szeretek vadászni. Aztán csak halva láttam a dómban. Az arcán sebek, a nyakán véres horzsolás és a mocskos kötél. Megfojtották…

– Szerinted ki ölte meg?– Én nem tudom, vajda úr. Mindenfélét beszéltek a városban. Kérdezd meg Róbert

frátert vagy ezt az Apor testırt, akivel jöttél: ott volt Aversában.– Róbert fráter meghalt pestisben. Beszélik, ı tanácsolta Erzsébet királynénak, hogy

vigye haza a fiát, Endrét.– Szegény Róbert fráter! – sóhajtotta Félix. – Nagy kár érte!– Szeretted, lovag? – csodálkozott István úr.– Azért sajnálom, mert senki sem szerette. Én sem. De ı nagyon szerette Endrét.

Jobban, mint kellett volna. A barát vad ragaszkodása sok ellenséget szerzett Endrének… Mondd, vajda úr, miért hiányzik Endre anyjának, Erzsébet királynénak négy ujja a jobbjáról?

– Honnan tudod? – nézett rá fürkészve.– Endre bemutatott a királynénak, aki a balját nyújtotta kézcsókra. Késıbb mondott

róla egyet-mást olasz barátom, aki együtt járt az egyetemre egy János nevő magyarral, s attól különös dolgokat tudott meg. Szeretném tıled hallani az igazságot.

– Elmondhatom, lovag. Tizennyolc esztendeje történt. Ifjú emberként akkor kerültem Endre apjának, Károly király úrnak visegrádi udvarába.

Így kezdte Lackfy vajda, aztán elmondott mindent. Kázmér herceg látogatásától a merénylet megtorlásáig. Aztán így folytatta:

– Az Anjou-családot Isten büntetése sújtja. Endre halála is az. Az ítélkezık közül is sokan ott pusztultak egy hegyszorosban, amikor Bazarába oláh vajda becsalta oda Károly úr seregét. Mindez azért történt, mert senki sem maradt életben Zách Felicián nemzetségébıl. Mindet megölték…

Félix felugrott a karosszékbıl. Ragyogó, dióbarna szemében gúnyos fény villant. Szálas termete feltornyosodott a vajda elıtt, aki hátrahıkölt elıle. Hangja erısen és tisztán csendült:

– Tévedsz, vajda! – kiáltotta. – Az én anyai nagyapám volt Zách Felicián! Az apám Palásthy Kopai, az anyám Zách Sebe. Engem és testvéreimet megmentettek az esztergomi johanniták.

Hosszú csend támadt. A vajda sokáig fontolgatta a választ, aztán annyit mondott:– Majd rajta leszek, hogy Lajos király jóvátegye az atyja bőnét…

XXVI.

A májusi ég kéken nézett a városra, amikor a reggel ritka párája szertefoszlott. A sírásók kora hajnalban elvitték a házak elé kitett holttesteket már azért is, mert féltek a magyar ırjáratoktól. Az utcákon alig jártak. Egy ház kéményébıl lilán imbolygott a füst az ég

felé.– Fıznek valahol, Castaldo testvér! – kiáltotta örvendezve Félix, és a messzi házra

mutatott, amely elıtt egy öreg, óriás ciprusfa magasodott, amelynek legfelsı ágán ismeretlen, nagy madár ült a reggeli nap izzó fényében.

– Ma nem volt halottunk! – lelkendezett Castaldo. – Talán azért, mert elégetted a betegek ruháit, és borszesszel mosod a testüket.

– Nem tudom, Bruno. Talán valóban szőnik a járvány. Persze nem a borszesztıl, az csak fertıtlenít. Fıleg akkor, ha hinni is szeretné az ember.

– Mondják, Lajos király hazakészül. Akkor pedig… – nem fejezte be. Csak legyintett egyet, és bement a házba.

Félix nem szólt utána, mert az utcán egy támolygó leányalakot vett észre. A közeledı leány fehér ruháját a reggeli szél lebegtette.

„Ugyan ki lehet?” – gondolta, és a szemét meresztette. A fertızött város utcáin nem jártak fiatal leányok, sıt mások is alig. Bizonyos volt benne, hogy a leány hozzájuk igyekszik. Kis batyufélét szorongatott a hóna alatt, mint a menekülık, ha mást nem tudnak megmenteni.

Bronzszıke haja kibomolva, olajbarna szemében rettegés. Barnás bıre, mint az óarany, az orra egyenes és finom metszéső, nyakában igazgyöngy ragyog.

– Fiammetta! – kiáltotta Ansaldo úr kisebbik leányának a nevét a lovag.A hajadon a kapuhoz ért.Félix kiáltására felzokogott.– Ments meg, Félix! – esdekelte. – Mindnyájan halottak…Többet nem tudott mondani. Ha Félix el nem kapja, ájultan zuhan az utca porába.– Megmentelek! Ne félj!… Itt jó helyen vagy. Mindig szerettelek – tette hozzá

suttogva az eltitkolt vallomást. – Csak azért nem látogattalak, mert nem akartam, hogy Ansaldo úr elutasítson, ha kérıként jelentkezem, mert megismertem gıgösségét.

– Meg akartad kérni a kezem? – zokogta, és hosszú szempilláin könnyek csillogtak, arca megpirosodott.

– Csak szerettem volna. Nagyon fiatal voltál, amikor megismertelek, apád bizonnyal gazdag férjet szánt neked, aztán a johanniták az életemet mentették meg, azt hittem, tartozom nekik, és szolgálnom kellıket…

Elhallgatott.Fiammetta Félixhez bújva suttogta:– Rómába akartam menni, de nem mertem.– Jól tetted, hogy maradtál. Manapság veszélyes útra kelni még kísérıkkel is.– Mi lesz velem? Haza nem mehetek. Félek az üres házban. Nagyon félek. A halottak.

Anyám, apám… meg a szolgák is.– Elviszlek a klarisszák kolostorába. Ansaldo úr leányát bizonyosan befogadják.– Nem akarok apáca lenni! – suttogta Fiammetta.– Nem leszel apáca! Ha elmúlik a vész, és te is úgy akarod, érted megyek, mert

szeretlek.– Megvárlak, Félix. A bátyám, Tino, a birtokunkon él, a nıvérem, Gioconda,

Rómában, ı Rosso Orsini felesége. Ismernek bennünket az apácák is. Van egy kis pénzem, nem kívánom, hogy ingyen fogadjanak be.

– Pénzünk nekünk is van. A rend Ródoszról mindig többet küld, mint amennyit elköltünk.

– Nem lenne jobb itt maradnom nálatok? – kérdezte Fiammetta, benézve az udvarra. – Élnek itt nık is…

– Nem akarom, hogy ezt késıbb valaki a szemünkre hányja. Aztán ez veszélyes hely, sok a betegünk. Az apácák mégis zárt helyen élnek. – Nem mondta ki, hogy meg ne rémítse, a pestis ellen nincs igazi védelem a kolostorban sem, és talán, ha Lajos király valóban hazatér, harcokra kerülhet sor a városban.

Észre sem vették, hogy összeölelkezve állnak a kórház kapujában, mint a régi

szerelmesek, és csak akkor rebbentek szét, amikor a visszatérı Castaldo úr léptei hallatszottak. A tömzsi emberke a látványtól megnémulva állt meg a kapuban. Csak a szemét meresztgette.

– A jövendıbelim! – mondta Félix. – Mindenkije meghalt. Vigyázz, Bruno, a házra és a kórházra, amíg elviszem Fiammettát a klarisszák kolostorába.

– Sok szerencsét és minden jót kívánok! – örvendezett Castaldo úr, és hozzátette: – Menj nyugodtan, vigyázok mindenre! Az ápolók és a szolgák segítenek.

A nagy épülettömb a város központjában terpeszkedett. Itt volt a Santa Chiara-templom, a minoriták és a klarisszák kolostora. Ez utóbbinak homlokzata a Piazza Gesú Nuovára nézett. A gótikus épület kapuja csak sokára nyílt meg elıttük. Félix lovagi ruhája megnyugtatta a kapusnıvért, és bevezette ıket egy kis fogadóhelyiségbe. Ansaldo úr nevének hallatára lett barátságosabb. Az ideérkezı fınöknı szürke öltözéket viselt, amelyet deréköv fogott össze. Félix beszélt.

– Szeretném, ha Fiammetta oltalmat találna nálatok. Ha a járvány elmúlik, a nıvére, Gioconda Rómában él, vagy a bátyja, aki nincsen a városban, gondját viselik. Szülei és a házuk lakói valamennyien meghaltak. Eltartására fogadd ezt az összeget, és ırizzétek meg a pénzét! Csak bennetek van bizodalmam. Nekem vissza kell mennem a kórházba…

– Befogadjuk. Vigyázunk rá – válaszolta a fınöknı.

Lorenzo halála óta Félix kevesebb hírt hallott az eseményekrıl. A meggyógyult Luciano többet járta a várost. Megismerkedett János veszprémi püspökkel, aki mindenhol kereste Lorenzo Da Costát, hajdani egyetemi társát, és ugyancsak elszomorodott, amikor értesült a haláláról. János püspök, akivel Luciano a kórházban ismerkedett meg, jól beszélt olaszul, azután ı is vendége volt Luciano nagybátyjának, Ugolini Da Trincinek Folignóban lévı házában. Félix kerülte a magyarokat, és nem is volt kedve járkálni a pestistıl gyötört városban.

János püspök győjtötte egybe és csoportosította a hazulról és Avignonból érkezı híreket Lajos király részére, ezért tudott meg tıle mindent Luciano. A püspök szívesen látta a Castel Nuovóban berendezett irodájában, Róbert király hajdani kancelláriájában.

– Elárulok neked, Luciano, egy titkot – mondta egy alkalommal. – Jó, ha tudjátok. A pápa, kémeim jelentése szerint, semmiképpen sem fosztja meg Johannát Nápoly trónjától. Szerintem még akkor sem, ha bebizonyosodnék Johanna bőnössége. Ezt még Lajos úr sem tudja, csak sejti. Ilyen nyíltan most még nem merem mondani neki, már azért sem, mert hazakészül.

– Ez igaz? – kételkedett Luciano.– Igaz – válaszolta a püspök. – Ki sem merem mondani, otthon is pusztít már a pestis,

mint más országokban. Az anyja, Erzsébet királyné is üzent, ne maradjon tovább. Messze van Visegrádtól Nápoly. A királyné, noha vallásosabb a fiánál, látja már a pápa kétszínőségét. Kelemen pápa minket csak hiteget, és az idıt húzza, mert az idı neki dolgozik.

– Mikor megy Lajos király? – faggatta a fiatalember a barátságos püspököt, aki a halott Lorenzo társát látta Lucianóban.

– Talán nemsokára. Nápoly ügyeit úgy-ahogy elintézte. A hivatalokat a lehetıség szerint helybelieknek adta. A fıembereket hőségére eskette, de hát te is tudod, mit ér egy ilyen eskü – mondta, és gúnyosan mosolygott. – Legjobban örült De Beaux Francesco úrnak, a meghalt országbíró fiának, akit még meg is ajándékozott.

– Gondolom, Lackfy vajda marad itt helytartónak.– Ismered a vajdát? – csodálkozott János püspök.– Nem ismerem. Én akkor pestisben fetrengtem, amikor ı a legjobb barátomat,

társamat és megmentımet, Félixet meglátogatta, hogy a pestisrıl tudjon meg mindent tıle. Azt hallottam, a vajda emberei közül is sokan meghaltak.

– Bizony jó néhányan meghaltak a seregbıl. Félixrıl én is hallottam. Endre király igen kedvelte ezt a Johannita-lovagot. Apor valóságos dicshimnuszt zengett róla. Másokat is

megmentett, igaz?– Meg! Akit csak tudott. Jobban segítette a betegeket, mint a Tiepolo testvérek, akik

pedig orvoslovagokként jöttek kórházunkba. Igaz viszont, az egyik Tiepolo meghalt.Egy kis idıre elhallgattak. A püspök borral kínálta Lucianót, majd ivás után ezt

mondta:– Lackfy István vajda nem marad Nápolyban. Lajos király nagyon szerette volna, ha

legjobb vezére kormányoz helyette, de a vajda – nem vállalta.– Miért nem?– Nem tudom – felelte ıszintén János püspök. – Én nem kérdeztem meg a vajdát.

Egyesek szerint hazavágyik a családjához, én azonban azt hiszem, nem akar ekkora felelısséget vállalni. A király kinevezte helytartónak a legderekabb zsoldos vezért, Wolfhardt Ulrikot. Ebben az emberben én is megbíznék, de a többiben nem…

A széles vállú, erıs csontozata püspök most felállt.– Te maradj, Luciano! – kérte nevetve. – Csak elzsibbadt a lábam, azért állok fel. Ma

már sokat ültem. Jelentéseket olvastam, leveleket is írtam.Luciano visszaült a karosszékbe. A püspök járkálva beszélt tovább:– Ha meggondolom, hogy ezen az ablakon egykor bölcs Róbert király nézegetett

kifelé, eltöprengek életünk múlandóságán. Ugyan ki fog itt ennél az ablaknál üldögélni ötven vagy száz év múlva? Hallottam, hogy Johanna még kisleány korában sokat járt ide nagyapja kedvenceként, most pedig Avignonban várja, mikor jöhet vissza Nápolyba…

– Visszajöhet? – kérdezte Luciano meglepetten.János püspök széttárta a karját.– Ki lát a jövıbe, Luciano? Johannát és Tarantói Lajost Avignonban a bíborosok

fogadták, a pápa pedig Johannát az Aranyrózsával tüntette ki.– Mi az az Aranyrózsa? Errıl sohasem hallottam.– A legnagyobb pápai kitüntetés. Lajos úr egészen elkeseredett, amikor követe errıl

szóló jelentését elolvasta. Ha jól emlékszem, háromszáz éves szokás, hogy a pápa a nagyböjt negyedik vasárnapján Rómában, a Santa Croce in Gerusalemme-bazilikában, a mise után egy levelekkel és virágokkal díszített, aranyból készült rózsafát megszentel, majd az ezt követı körmenetben a kezében tartva viszi, és valamelyik, éppen a városban tartózkodó királynak adja. A király ezt a rózsafácskát aztán lovagjai kíséretében az örömtıl ujjongó nép között körülhordozta a városban. Ha nem volt jelen kitüntetésre méltó uralkodó a városban, akkor a pápa elküldte egy távoli királynak. Ez az Aranyrózsa, noha nem érdemrend, valójában annak tekinthetı. Látod, Luciano! Most egy gyilkossággal gyanúsított királyi személy kapta az Aranyrózsát. Ha én vagyok VI. Kelemen pápa, nem teszek ilyet. De hát nem én vagyok – nevetett csúfondáros fintort vágva János püspök, és ismét bort töltött Luciano kupájába.

Májusi hajnal volt. Titokban tartották, mégis székében kitudódott: Lajos úr hirtelen elhatározással ezen a hajnalon vág neki a nápolyi Alpok meredek útjainak, hogy Avellinón keresztül, majd az Ofanto folyó jobb partján haladva eljusson az Adriai-tenger mellett lévı kikötıbe, a szép vidéken épült Barlettába, ahol egyetlen hadigálya várja megbízható kapitányával és matrózaival.

Az úton a porladó lávakı harmatos barnasága mohón itta a májusi napfényt. Az uralkodót erıs, kisebb sereg kísérte, hogy a kikötıig semmiféle támadás ne érhesse. Hívei, a magyarbarát itáliaiak elkeseredve nézték a serege élén lovagoló királyt. Csak az igazán bennfentesek tudták, hogy a kísérık nem vitorláznak majd el a királlyal a dalmát partok valamelyik kikötıjébe, hanem Lackfy vajdával visszatérnek Nápolyba, és innen szárazföldön vonul majd hazájába a pestistıl erısen megtizedelt sereg. A várakban kevesen maradtak, akiknek a zsoldosvezérek parancsolnak.

Hárman álltak az út szélén: Félix, Luciano és Vincenzo Tiepolo, az orvoslovag.– Nézzétek a királyt! – szólalt meg Luciano. – János püspök szerint a pestis már

Magyarországon is pusztít. A király fél, hogy talán az édesanyja vagy a felesége

megkapja.– Ki a felesége? – kíváncsiskodott Vincenzo.– Károly morva ırgróf leánya, Margit – felelte Luciano, aki mindent megtanult János

püspöktıl.Lajos király a meleg ellenére most is sodrott, fekete páncélingét viselte, de ezüstös

sisakját fegyverhordozója vitte.A király hosszú, szıke haja a válláig ért, mosolytalan arca, mint a mészkı halványé,

szürkéllett magas homloka alatt, az orra hajlott, az ajka pedig keskeny vonalnak tetszett. Ha valaki ismerte volna a menet nézıi közül Lajos úr apját, Károly királyt, most hasonlónak találná hozzá. Mozdulatlanul ült lova nyergében, tekintete elıremeredt, talán észre sem vette a nápolyi népet, amely a pestistıl megfogyatkozva, mégis kíváncsian állt, és szívta az út porát, mert a lópaták nyomában aranyosan rezgett a könnyő porfelhı, amely nemcsak a bámészkodókra telepszik rá, hanem az út mentén nyíló rózsaszínő oleanderekre is.

A nagydarab, ravasz ember, Lackfy vajda a lovát odafaroltatta, ahol Félixék álltak, aztán leugrott a nyergébıl, és igazított egyet a hevederen. Eközben mély hangján ezt dörmögte Félixnek:

– Én visszajövök Barlettából. Lovon megyek haza a sereggel. Azt hiszem, sikerül. Várj reám!

Rá sem nézett, nem is intett. Akik látták, azt hihették, csak azért ugrott le a nyeregbıl, hogy megigazítsa. Magyar beszédét senki sem értette, csak Félix. De azt ı sem értette, miért kellett ennyire alakoskodnia. Akkor még nem is sejtette, hogy a jövıtıl félti. Lackfy elırelátó ember, tudja: ha a nápolyi Anjouk visszatérnek, gyanúsnak tartják majd azt, aki elıtt leugrik a lováról a magyar király helyettese.

– Mit mondott a vajda? – faggatta nyomban Luciano.– Ha jól értettem, szidta a lovászát a nyereg miatt, amelyen Barlettáig kell ülnie – és

rákacsintott Lucianóra, jelezve, Tiepolo elıtt nem akar beszélni.Néhány nap múlva Apor kereste kora reggel Félixet.– A vajda vár a Castel Nuovóban, uram. Ha teheted, menj el hozzá! A kapuban Endre

úr két testıre fogad majd, akik ismernek. Bódog és Ugod. Lackfy úr még azt kéri, ne gyere lovagi ruhában.

– Nem értem.– Én talán igen. Ezek a mulatni vágyó nápolyiak nem szeretik a szigorú vajdát. Nekik

a magyar uralom zordon, fıképpen most, hogy szőnik a járvány. Nomármost mi hamarosan elhagyjuk a várost. Johanna hívei üldözni és zaklatni fogják azokat, akik a magyarokkal barátkoztak.

– Azt hiszem, nekem nem kell félnem a nápolyiaktól – felelte Félix mosolyogva. – Mondd meg uradnak, Apor, még ma délután meglátogatom.

Félix világos, olajszínő köntöst kapott Castaldo úrtól, hozzá kerek, olasz sapkát, amely a tarkójáig csüngött. Az utcákon még mindig kevesen jártak. Az emberek most már nem is annyira a pestistıl, hanem inkább a zavaros idıktıl, az orgyilkosoktól féltek.

A vajda Tarantói Lajos lakosztályának egyik szobájában fogadta Félixet. Ezüsthímes, fehér köntöst viselt, amelyet vastag aranylánc fogott össze a derekán.

– Foglalj helyet, lovag! – kínálta tüstént hellyel. – Péter, hozz magyar bort! Érmellékit! – dörrent vastag hangja; a szolgája hamarosan hozta a nagy ezüstkannát és a kupákat.

– Ittál már magyar bort? – kérdezte nevetve Lackfy István.– Még soha…– No, akkor igyál! Szegény nagyapád emlékére! Én még ösmertem szegényt. Széles

vállú, deres fejő, testes emberre emlékszem. Kutya kemény ember volt a boldogtalan – és a vajda meredten nézett le a padlóra.

Félix szótlanul nézte fekete haját, erıs szemöldökét, szegletes állat.– Bocsáss meg, lovag! Eljárt a szám. De hát valóban mindenki boldogtalan ezen a

földön, az is, akit megölnek, az is, aki megöli. Igyunk!Az ezüstkupákban sötéten parázslott a bor színfénye.– Jó bor! – szólalt meg Félix, és kinézett az öbölre, amely fölött a kék ég alján puha,

fehér felhıcsomók foszladoztak.– Jó! Bakator nevő szılı nedve, de tíz esztendı kell hozzá, amíg a zamata megérik. Ez

tizenegy éves. Még az apám emberei szüretelték az Ér partján. Ha majd hazajössz, és meglátogatsz…

– Haza? – vágott közbe csodálkozva Félix.– Beszéltem a királlyal. Valami rémlett neki, hogy gyermekkorában egy kardos ember

reájuk támadt. Nem tudta azonban, miért vágta le az anyja ujjait. A királyné nem beszélt róla, ı pedig nem akarta firtatni. Az egyik nevelıje mondta, ırült ember támadt rájuk.

Elhallgatott. Maga elé nézett. Félix pupillája kitágult a csodálkozástól. Belsejében érezte a reménység motozását.

– Aztán? – ejtette el csöndesen a kérdést.A vajda fekete szemébıl gúnyos fény villant.– Elmondtam neki mindent úgy, ahogy valójában történt, Kázmér hercegtıl a

rettenetes és igazságtalan bosszúig, a Zách és Palásthy család kiirtásáig.– Mit felelt? – kérdezte újra Félix, aki most már görnyedten gubbasztott Tarantói

Lajos egyik magas támlájú, fekete székében.– Amíg beszéltem, döbbenten hallgatott. Semmit sem tudott az eseményrıl. Csak

ennyit kérdezett: „Senki sem maradt életben?”Rövid szünetet tartott, azután folytatta:– Válaszul elmondtam a ti sorsotokat. Azt felelte, mindig szerette a johannitákat, és

majd nekik adományozza a Vránai perjelséget. A Gentilis-féle törvényen alapuló igazságtalan ítéletet eltörli. Sajnos az otthonról kapott hírek nyugtalanították, hirtelen döntött. Hazaindult. Ismerem. Ha nyugtalan, nem lehet vele beszélni. Majd Visegrádon…

Ivott, majd folytatta:– Lajos úr jobb ember az apjánál. Nagy kár, hogy itt már kétszer hibázott.– Mikor? Miben?– Elıször, amikor kivégeztette Durazzói Károlyt, és elfogatta a nápolyi hercegeket.

Másodszor most, amiért nem maradt itt Nápolyban. Idıvel megszokhatták volna uralmát. Elvégre ı is Anjou, még pedig a jobbik fajtából. Ez az igazság, hiába csodálkozol – és a vajda hangosan felnevetett, ahogy Félixre nézett.

XXVII.

A pestis az 1348. esztendı elején Európa csaknem valamennyi országában pusztított.A rémült emberek a papok szavára hallgatva Isten büntetésének tartották a gyilkos

betegséget.Március közepe volt. Avignonban, a pápa udvarában, a Consistoriumban győltek össze

már kora reggel a bíbornokok. A palota elıtt a város és a környék népe esdekelt a pápához: engesztelje meg az isteni haragot, amely az emberiséget könyörtelenül sújtja. Az asszonyok zokogása, kiáltozása behallatszott a palotába. Az emberek hamut szórtak a fejükre, megszaggatták ruhájukat. A legtöbben gyászruhát viseltek, szemük vörösödött a sírástól, az ólomszürke arcokon rémület ült, sokan hangtalanul reszkettek félelmükben. A városból a szél hullaszagot hozott, de mégis tavasz virult. A mandulafák rózsaszínő virágai versenyeztek a fehér cseresznyeszirmokkal.

A Consistoriumban határoztak. A döntést harsonás hírnökök adták tudtára a népnek:– İszentsége körmenetet vezet az isteni harag kiengesztelésére. Szórjatok mindnyájan

hamut a fejetekre! Vessétek le sarutokat! Énekeljétek az ötvenedik zsoltárt! A körmenet a palotából indul. İszentségét a bíborosok követik. Mindnyájan csatlakozzatok hozzájuk!

Dél elmúlt. İszentsége vörösbársony díszmennyezet alatt lépett ki palotája kapuján. A

díszmennyezet négy vékony oszlopát négy bíboros tartotta. VI. Kelemen gyémántokkal kirakott, egyenes pásztorbotot tartott a kezében, annak jeléül, hogy senkinek sincs alárendelve. Elıtte keresztet vittek. Fején a kettıs koronával ékesített mitra ragyogott. Mögötte a vörös kalapos, bíbortaláros bíbornokok lépkedtek. Zafírgyőrős kezükkel ık is áldást osztottak a jajgató tömegre. Roppant sokadalom győlt össze, mert a körmenet hírére messze környékrıl is a palotához sereglettek a rémült emberek. Az éneklı kanonokok rázendítettek az ötvenedik zsoltárra:

– Miserere mei, Deus, secundum magnam misericordiam Tuam! – énekelték. – Könyörülj rajtam, Isten, a te nagy irgalmasságod szerint!

Botladozva, tántorogva, bukdácsolva lépkedtek a vég nélkülinek tetszı, hosszú zsoltár hangjaira, asszonyok, leányok, férfiak, gyerekek. Fejük szürkéllett a hamutól, lábuk csusszant a város kövein. Néhányan tudták az ötvenedik zsoltárt, ık együtt harsogták a könyörgést a kanonokokkal, a többiek csak a dallamot zümmögték. Csodálatos és megrázó menet volt. Az emberek hittek abban, hogy ez a kövérkés ember, VI. Kelemen pápa, a díszes baldachin alatt lépkedve, vizenyıskék szemével, duzzadt ajkával, remegı tokájával, rekedt hangján énekelve rábírja majd Istenüket, mentse meg ıket a pestistıl…

Adalbert lovag ösztövér, rideg férfiú, támolyogni is alig bírt, az arca, mint a fonnyadt alma héja… Castaldo úr fogadta a Grazból érkezett lovagot, akit a ródoszi nagymester küldött követségbe német és osztrák földre. Most hazatérıben Nápolyban pihent meg. A lovag és fegyverhordozói alig tudtak enni a fáradtságtól, azután csak aludtak, mint télen a mormoták.

– Sokat jártam a világban, de ilyen kimerült sohasem voltam – mondta a deresedı, hatalmas szál ember, körüljártatva tekintetét a szobában, amikor kipihente magát.

– Mondd el, miket láttál! – kérte Luciano.– Sok borzalmat, bőnt, emberi gonoszságot, de láttam hısiességet és önfeláldozást is.– Mi volt a legemlékezetesebb a számodra? – kérdezte Félix.– A flagellánsok, a magukat ostorozok menete. Az év elején Kelemen pápa vezetett

körmenetet Avignonban a haragvó Isten kiengesztelésére, most pedig ugyancsak ez a pápa tiltotta meg a könyörgı körmeneteket, amelyek résztvevıi német, lengyel, francia, angol és svéd földön követték az avignoni példát.

– De hát mi történt? Megszőnt volna mindenhol a pestis? – kérdezte Castaldo úr fejcsóválva.

– Nem szőnt meg, csak ezek a körmenetek fajultak el.Adalbert lovag néhány korty bort ivott, izzadt arcát is megtörölte, azután fakó hangján

tovább beszélt, kissé pöszén, mert két foga hiányzott.– Beszélték, hogy ilyen zarándokok már a múlt században is vezekeltek, állítólag egy-

egy alkalommal harminchárom napig, amikor is helységrıl helységre vonultak, és szöges ostorukkal véresre verték magukat. Most is ilyen csoportok járták a bőnbánók útját. Láttam egy vezeklı csapatot beérkezni Graz városába. Lehettek kétszázan. Elöl vitték a keresztet és a zászlókat. Sorban lépkedtek lesütött szemmel, vörös kereszttel megjelölt kalappal a fejükön, szent énekeket énekelve. Jövetelükre megszólalt a Szent András-templom harangja. Bent a templomban kiterjesztett karokkal földre dobták magukat, hogy a kereszt alakját utánozzák.

– S csak úgy hevertek? – szólt közbe Luciano.– Sokáig mozdulatlanul, meredten feküdtek, majd feltérdepeltek, és kórusban

imádkoztak és énekeltek. Egy vénember ezután felolvasott az írásból, azt a részt, amely Krisztus urunk megostorozását mondja el.

Adalbert lovag rövid szünet után komoran folytatta:– Késı délután jöttek ki a templomból. Vagy kétszáz férfi derékig meztelenül indult el

a templom körül. Hangtalanul, konok elszántsággal lépkedtek, csak szíjas, szöges korbácsaik csattogása hallatszott, ahogy verték magukat. Némelyikbıl fröccsent a vér, a templom fala is véres lett. Minden vörös lett, még az ég alja is, ahová a nap szórta szét a

vérét.– Hol szálltak meg? – tudakolta Luciano.– A város polgárai akkor még tisztelték a vezeklı és szentnek vélt férfiakat.

Versenyeztek, ki ad nekik jobb ellátást és szállást. Én még ezt láttam…– Aztán? – kérdezte Félix.– Aztán a tiszta szívő, bőnbánó csoportok közé mindenféle csavargók, szökött

tolvajok, csalók furakodtak. İk már nem is nagyon verték magukat, de annál inkább keresték a jómódú polgárokat, akiknek házában bıséges vacsorát vagy ebédet ehettek. Mennél több lett a vezeklı flagelláns, annál hamarabb unták meg ıket és zaklatásaikat. Arról nem is akarok beszélni, mi történt, amikor megvadult asszonyok is csatlakoztak a vezeklı csoportokhoz…

– Felháborító! – kiáltotta Castaldo úr, mintha Adalbert lovag neki már elmondta volna, mi minden történt.

Adalbert úr tovább beszélt:– Voltak, akik a vallás tanítását is meghamisították. Fıleg eretnek szerzetesek. İk

felcsaptak a csoportok vezetıinek. A pápa ezért lépett fel a flagellánsok ellen. Rendelkezése szerint fel kellett oszlatni' a vezeklıcsoportokat, az eretnek szerzeteseket pedig fogságba kell vetni.

– Magyarországot nem említetted. Ott nem voltak ilyen csoportok? – kérdezte Félix.– Nem hallottam, hogy lettek volna – felelte csodálkozva Adalbert lovag. –

Németekrıl, lengyelekrıl, franciákról, angolokról hallottam, de magyarokról senki sem beszélt. A zsidókat is fıképpen a németek és az osztrákok üldözték.

– Zavargások is estek? – érdeklıdött Luciano.– A pestissel függ össze a szörnyőséges sok gyilkosság is. Az urak és a kézmővesek

sok pénzzel tartoztak a zsidóknak, ezért valaki azt találta ki, hogy a pestis azért jelent meg, mert a zsidók megmérgezték a kutakat. Mondják, a megvadított csıcselék fegyvert ragadott, az urak szívesen adtak nekik, és ahol tudták, lemészárolták a zsidókat. A gazemberek nem kímélték a csecsszopót sem. Bécsben és Kremsben teljesen kiirtották ıket. Beszélték, hogy Bécsben a zsinagógába menekült szerencsétlenek, rabbijuk tanácsára, mind öngyilkosok lettek. Más városokban rájuk gyújtották a zsinagógát, ezért mindnyájan bent égtek. A pápa bullájában eltiltotta a zsidók meggyilkolását és kirablását, egyházi átokkal fenyegetıdzött, de hát hiába tette. Albert, osztrák herceg sok zsidót megmentett, egyes grófságokban azonban ı is tehetetlennek bizonyult. Azt hiszem, ha a zsidók szegények lettek volna, és az urak nem tartoztak volna nekik, életben maradnak – fejezte be elbeszélését Adalbert lovag.

A lovagnak csak egy hétig kellett Nápolyban várakoznia. Az egyik szeptemberi reggelen Castaldo úr szolgája, Parmeno, lélekszakadva rohant be a Johannita-házba.

– Megérkezett a ródoszi gálya! Kikötött a fekete gálya! – kiáltozta.Castaldo úr izgatottságában beszélni is elfelejtett, csak késıbb tudta kinyögni:– Szaladj, Parmeno, a kórházba! Mondd meg a lovagoknak! Mondd meg a lovagoknak

az örömhírt! Ha másképpen nem megy, felváltva jöjjenek át!Félix jött át a kórházból. Nyomban átöltözött, és borszeszben megmosdott, noha már

mindössze néhány gyógyuló beteg tartózkodott a kórházban.Könnyő mozgású, fiatal lovag érkezett a Johannita-házhoz. Sötétbarna, hosszú hajú,

lesült arcú tengerésztisztnek látszott.– Philippe! – kiáltotta Félix lelkendezve, és hozzárohant. A két megemberesedett barát

összeölelkezett.– Félix! – örvendezett a francia.Egy-egy lépést hátráltak, úgy vizsgálgatták egymást.– Olyan vagy, mint voltál, Félix.– Te sem változtál, Philippe!Nevettek. Olyan boldogan, mint hajdan Ródoszon fegyverhordozó lovagjelölt

korukban.

– Henrik úr a hajón maradt? – kérdezte Félix.– Sajnos nem. İt elvitte a pestis. Nem a szigeten, hanem amikor úton volt. Az egyik

kikötıben kapta meg.– Most ki a Szent János kapitánya?– Én vagyok – válaszolta szerényen Philippe, és meghajolt.– Sok sikert, Philippe! – kiáltotta Félix örvendezve.– Köszönöm. És ti? Hogyan éltek Nápolyban?– Egyetemre jártunk, amíg lehetett.– Luciano?– Mindjárt jön ı is. Még segít az orvoslovagnak, Vincenzo Tiepolo úrnak. Bizony sok

dolgunk volt. Luciano megkapta a pestist, de meggyógyult…Így beszélgettek. Csakhamar megjelent a kapuban Luciano.– Majdnem elfelejtettem. A testvéreid levelei. Niccoló már lovag, Jakobus

fegyverhordozó, hamarosan avatják.– Hát élnek? Nem mertelek megkérdezni.– Olvasd és örülj! – mondta, és a kezébe nyomta öccsei leveleit, maga pedig Luciano

felé sietett, hogy ne zavarja Félixet, akirıl rögtön látta, mennyire elérzékenyült.Várt. Nem törte fel nyomban a pecsétet. Csak nézte, hogyan vannak leragasztva.„Vajon milyenek lehetnek? A megmaradt Palásthyak? Géza meg a kis Álmos?” –

tépték a kérdések.A keze remegett. Csak forgatta az irást.„Vajon melyik írhatta? Hát ezt?”„Félix lovagnak Nápolyban” – olvasta a szép betőkkel írt címzést, majd hirtelen

fordult meg, és a szobája felé sietett. Csaknem rohant.– Ne zavarjon senki! – kiáltotta vissza Parmenónak. – Ebédre ott leszek. Kérjed meg

Lucianót, helyettesítsen, ha kell!A szobájában leült az asztal mellé. Lassú mozdulattal törte fel a pecsétet, és a papírt

szétterítette. Azt hitte, a szeme káprázik, a levél így kezdıdött: Szeretett, drága Fábián! Nézte az aláírást. Nem Miklós, hanem Géza volt aláírva.

„Mit tudnak, és honnan?” – suhant át agyán a kérdés, majd olvasni kezdte.

Te nem vagy Félix, hanem Fábián. Ez az igazi neved, ahogyan én sem vagyok Miklós, hanem Géza, és Jakab sem Jakab, neki Álmos a neve. Mindhármunkat Palásthynak hívnak apánkról, Palásthy Kopairól. Anyánk Zách Sebe. Valamilyen szomorú esemény miatt kellett megválnunk szüleinktıl. Vilmos nagymester halála után került kezünkbe egy írás. Lehet, hogy ı jegyezte fel rólunk, de az sem lehetetlen, hogy Miklós ırlovag írta a nagymesternek, talán tizennyolc évvel ezelıtt. Akkoriban kerülhettünk Ródosz szigetére. Az írás nem egészen világos, mintha írója szándékosan titkolta volna, miért kellett elhagynunk hazánkat, Magyarországot. Egy-két magyar érkezett elvétve Ródoszra, mióta te elmentél Nápolyba, de senki sem emlékezett vagy nem akart emlékezni apánkra, anyánkra. Drága testvérünk! A megtalált levélbıl az kiderült, hogy a szüleink elıkelı emberek voltak. Gondolom, Nápolyban sem tudtál meg semmit származásodról, csak talán most, amióta a magyar király elfoglalta azt a földet. Remélem, nem kaptad meg a pestist. Nálunk nem pusztított, mert a járvány elsı hírére a nagymester egyetlen hajót sem engedett kikötni, ha pedig mégis horgonyt vetett, fegyveres lovagok állták el az érkezettek útját, visszaparancsolva ıket hajójukra, akkor is, ha a hajó a miénk volt. Boldogan írunk, mert Philippe, régi barátod, aki már a Szent János kapitánya, indul Nápolyba, hogy onnan Adalbert lovagot hazahozza, írjál nekünk! A leveledet Miklós lovagnak és Jakab fegyverhordozónak címezd! Itt ezen a néven ismer minket mindenki. Testvéri szeretettel ölel öcséd: Géza.

Még sohasem sírt, de most érezte, hogy a szemébıl könnycseppek szivárognak megállíthatatlanul. Hangtalanul sírt. Öröm és bánat préselte ki szemébıl a könnyeket.

A másik levelet a kis Álmos írta. İ semmit sem írt a származásukról. Elmondta, hogy Angelo La Torre lovag úr szereti ıt, de nem szeretheti úgy, ahogy Fábián szeretné, és ı sem szeretheti Angelo urat annyira, miként Fábiánt, a bátyját. Emlékeztetett a kikötıi búcsújukra, amikor azt érezték, sohasem látják egymást többé az életben. Tudja, Fábián is ezt érezhette, mert Géza is bevallotta ezt a reménytelen érzést.

Én azonban, Fábián, drága bátyám, nem mondok le a reményrıl. Vallom és hiszem, hogy valaha még találkozunk majd. Mondják, az élet eseményei kiszámíthatatlanok, talán eljuthatok egyszer én is Nápolyba. Angelo La Torre úr most csak a pestis miatt nem engedett bennünket hajóra szállni. Philippe kapitány elvitt volna hozzád…

Most már mosolygott. A kis Álmost maga mellett érezte, amíg a sorait olvasta.Ebédig volt még ideje, hogy válaszlevelet írhasson a test véreinek. Megírta, ı is hallott

a szülei nevérıl, a sorsukról azonban nem tett említést.

Jól írod, Álmos öcsém, hogy az élet eseményei kiszámíthatatlanok. Megismerkedtem egy magyar fınemessel, akinek a segítségével talán visszatérhetek Magyarországba. Akkor pedig ti is jöhettek majd, mert a hírek szerint két Johannita-rendház is van a magyar király országában…

Leírta levelében a nápolyi pestist, még azt is, hogy Luciano megkapta, de meggyógyult. Örül mindkettıjük sikerének, és a jövıben, ha Johannita-gálya érkezik a nápolyi kikötıbe, mindig küld majd levelet Ródosz szigetére.

Kérte, ık is írjanak.Adalbert lovagot mindnyájan kikísérték a kikötıbe. Philippe megölelte Félixet és

Lucianót, majd elköszönt Castaldo úrtól és Vincenzo Tiepolo lovagtól. Adalbert úr köszönetet mondott mindnyájuknak a kedves fogadtatásért.

Philippe jelt adott az indulásra. A nagy, fekete gálya evezıi egyszerre csapódtak a vízbe. Szélcsend volt, a vitorlák csak lógtak, a nagy hajó mégis, ha lassan is, egyre távolodott a kikötıtıl. A parton maradottak mindaddig néztek utána, amíg bele nem veszett a távol ködébe.

XXVIII.

– Felség, vissza kell mennetek Nápolyba! – mondta Acciajoli úr Johannának.– Valóban, már lehetséges? – kérdezte mohó érdeklıdéssel a királynı.– A helyzet javult. A nápolyi nemességnek, no meg az egyszerő népnek is elege van

már a magyar uralomból. Olyan híreket kaptam, hogy Lajos király számomra érthetetlen, de örvendetes hazatérése után alattvalóid kitőzték Nápolyban zászlóidat. A magyar király seregének legnagyobb része is hazatért, csak a várakban maradtak belılük a német zsoldosokkal együtt.

– Miért ment haza Lajos király? – kérdezte a királynı.– Nem tudom. Szerintem máshol, talán az országában történhetett valami, amiért

távoznia kellett, mert ilyen ostobának mégsem tudom elképzelni…– Nem kell ezen töprengenünk! – szólalt meg a királynı férje, Tarantói Lajos, aki egy

karosszékben terpeszkedett, és sovány arcán ugráltak a ráncok. – Niccoló nevelıapám, te tudod azt, amit én nem tudok.

– Mit tudok én, Luigi? – kérdezte Acciajoli úr.– Pénzt csinálni. Ha lesz pénzünk, hajókat és sereget szerezhetünk, és kikötünk

odahaza. Ha nem lehet még Nápolyban, akkor valamelyik közeli kikötıben… Ha nem lesz pénzünk, akkor tovább is itt esszük Kelemen pápa kegyelemkenyerét.

– Annyi pénzem, amennyi kellene, nincsen – mondta komoran Acciajoli úr –, de ha akarjátok, tudok szerezni.

– Akarjuk! – kiáltotta Johanna.– Mi ér neked többet, királynı, Nápoly vagy Avignon? – kérdezte a volt bankár sunyi

mosollyal.– Nem értem a kérdésedet, Niccoló, de azt hiszem, számomra Nápoly mindennél

többet ér.– Akkor Avignonról le tudnál mondani, hogy visszaszerezd Nápolyt? – kérdezte

Acciajoli most már komolyan.– Nápolyért mindent megtennék, de miért kellene lemondanom Avignonról?– Hogy pénzed legyen.– Komolyan beszélsz? – kérdezte Johanna gyanakvó kíváncsisággal.– A lehetı legkomolyabban. Öcsém, Angelo, Firenze érseke az én kérésemre beszélt

ıszentségével.– Értem! Lesz pénzünk! – kurjantotta Tarantói Lajos.– Ad a pápa? – kérdezte kételkedve Johanna.– Ad! – válaszolta Acciajoli, majd sietve hozzátette: – Ha eladod neki Avignont. Még

a hátralékos hőbéradót is elengedi.– Te már tárgyaltál vele, Niccoló?– Én nem, de az öcsém, Angelo, akit Kelemen ıszentsége nagyon kedvel, már beszélt

vele. Úgy beszélt, ahogy én kitanítottam. Ha beleegyezel, akkor már holnap, 1348. június 19-én kifizet neked nyolcvanezer aranyat. Még azt is megígérte, hogy Lajos nevelt fiamat, a te férjedet, királyi címmel ruházza fel.

– Akkor miénk Nápoly! – rikkantott fel újra Tarantói Lajos.– Tiétek lehet, ha ügyesek és okosak lesztek. Azt hiszem, a pénzzel jobban tudok

bánni, mint ti – mondta mosolyogva Acciajoli úr. – Elıször is hajóhadat szervezek, aztán Pugliába megyek a nép megnyerése végett. A nápolyi és a capuai nemesek nyomban mellétek állnak, ez bizonyos. Náluk is fontosabbak azonban a zsoldosok. Ha megkapja a pénzt Urslingeni Werner herceg (embereim már tárgyaltak vele), azonnal a pártodra áll, királynı, és megkezdi a harcot a várakat megszállva tartó magyarok ellen. Werner herceg pénzért mindenre kapható. Persze mindehhez idı kell, ezért ısznél elıbb nem indulhat meg a felszabadító harc.

– Csodálatos vagy, Niccoló apám! – lelkendezett Tarantói Lajos. – Most rajtad a sor, Johanna! – fordult a felesége felé. – Eladod Avignont ıszentségének?

– Eladom! Nápolyért mindent! – mondta a királynı hangosan, és mosolygott.

Szeptember tizenhetedike volt. Szokatlannak tetszett, hogy ebben a hajnali órában kopogjon valaki a Johannita-ház kapuján.

Parmeno ijedten rohant Castaldo úrhoz.– Egy fiatal nemes úr áll a kapu elıtt, néhány fegyveres szolgájával. Még hangosan

kiáltozik is. Félix úr nevét emlegeti. Vele akar beszélni. Haragosnak látszik.– Szólj Félix lovagnak! – válaszolta Castaldo úr inasának, mert semmi kedvet sem

érzett a felkeléshez.Nem kellett szólnia, mire Parmeno kilépett Castaldo úr lakásából, Félix már

felöltözve, köpönyege alatt vértjét viselve, oldalán karddal ment a kapu felé.– Ki keres engem? Félix vagyok! – kiáltotta a kopogtató jövevényeknek.– Tino Ansaldo akar veled beszélni!– Gyere be, Tino! Kinyittatom tüstént a kaput.Parmeno kaput nyitott. A lováról leugró Tino csaknem nekirontott Félixnek. Arcán

piros foltok égtek a haragtól, szeme vadul villogott.– Hol a húgom, Fiammetta? – harsogta.

– Tıled ugyan elpusztulhatott volna a szüléiddel együtt. Megmentettem, amikor a kihalt házból hozzám menekült. Egyszer már megmentettem az életét. Elfelejtetted?

– Hol van Fiammetta? – ismételte vadul a fiatalember.– A klarisszák kolostorában. Gondoltam, Szent Klára leányai megırzik addig, amíg

elmúlik a pestis. Itt akart maradni, de én nem engedtem.– Ez igaz? – kérdezte Tino most már hebegve.– Nézz utána! Ha nem volnál Fiammetta bátyja, megtanítanálak a becsületre!… No,

menj, békességgel! De egyet ajánlok. Hadd a húgodat a kolostorban! Tegnap a német zsoldosok nagyon gyanúsan viselkedtek. Úgy sejtem, valamire készülnek.

– Bocsáss meg! Nekem csak annyit mondtak, veled látták utoljára.– Menj a kolostorba! Még egyszer tanácsolom, hagyd a klarisszáknál! Egyébként a

szüléidet, ha érdekel, eltemettettem a San Domemco Maggiore kriptájában.Megfordult, és faképnél hagyta a nagyszájú Tino Ansaldót.

Dél felé járhatott az idı. Lassú szélben ringtak a ciprusok, a píneák és a pálmafák. A kertekben virágözön gyönyörködtette a szemet. A városban lárma zendült, az emberek a tengerpart felé rohantak, de nem a rendes kikötıhöz, hanem a város záróbástyája, a Castel del Carmine irányában.

Ugyanekkor Nápoly helytartója, Wolfhardt Ulrik magyar katonáit a várakba parancsolta, a Castel Sant Elmóba, a város bejáratát védı Capovanába és a bástyafalakkal övezett Castel Nuovóba, hová maga is bezárkózott.

– Johanna, Johanna, Johanna! – hangzott ütemesen a királynı híveinek kiáltozása. Most még azok is ezt kiáltozták, akik Endre meggyilkolásakor gyanakodtak rá, és megostromolták a Castel Nuovót, hogy a gyilkosokat elfoghassák. Azóta sok minden történt. A magyar király kivégeztette a kedvelt Durazzói Károlyt, elfogatta a hercegeket, német zsoldosai raboltak, zord, rideg vezérei egyetlen mulatságot sem engedélyeztek, néhány embert kivégeztettek. Inkább Johanna és Tarantói Lajos, akit a pápa is királlyá tett.

Nyugati szél fújt. A nyolcvanezer aranyból vásárolt tizenhárom hadigálya dagadó vitorlákkal közeledett a Castel del Carmine felé.

– Wolfhardt miatt kötnek ki ilyen messze, mert félnek tıle – mondták a beavatottak, akik azt is tudták már, hogy Werner, a hírhedt kalandor herceg, zsoldosaival elpártolt a magyar királytól, és ezerötszáz lovasával ı is az érkezı gályák elé siet a királyi pár üdvözlése végett.

A harcok csakhamar megkezdıdtek. Tarantói Lajos és Werner herceg csapatai hamarosan elfoglalták Sant Elmót és Capovanát, de a Castel Nuovóval nem boldogultak. Wolfhardt Ulrik, fıképpen magyarjai élén, sokszor kirohant, és nagy pusztítást végzett a támadók között.

Az ostrom elhúzódott. Tarantói Lajos meg is unta az eredménytelen harcot, ezért az ostromot Johannára és a polgárokra bízta, maga meg más várak elfoglalására indult.

Johanna meg akarta vesztegetni Wolfhardt Ulrikot hatezer forinttal, de hiába próbálkozott. Ez a német katonatiszt hő maradt Lajos királyhoz, és hónapokon át nem engedte várába a királynıt. A nápolyiak barikádokat emeltek kirohanásai ellen, és döglött állatokat hajigáltak a várba, hogy megfertızzék a védıket, ık azonban a dögöket a tengerbe dobták.

A várparancsnok január elején tapasztalta, fogyóban az eleség, és rájött arra is, hogy emberei között árulók vannak, akiket sikerült Johannának valamilyen módon megkörnyékeznie. Ezeket felakasztatta, ı pedig hőséges katonáival az egyik éjjel olyan ügyesen szökött ki a várból, hogy a királynı emberei csak hat nap múlva vették észre szökését, majdnem egy héten át üres várat ıriztek. Ekkor már 1349. január közepe volt.

Luciano jött meg evvel a hírrel a Johannita-házba, elmondva, hogy a szökésen még Johanna emberei is nevettek, noha bosszankodtak is erısen. Az év elejére a várak nagy része Tarantói Lajos és Werner herceg kezére került, nemcsak Nápolyban és környékén,

hanem a várostól távolabb is, mint például Aversa, Capua, Sessi és a Terra di Lavoro tartomány egyéb várai.

Kevés hír érkezett Magyarországból. Luciano volt a hírharang. Sokszor egész nap járta a várost egyszerő deákként, már azért is, mert az egyetemen nem tartottak rendes tanítást, a tanárok el-elmaradoztak, noha már nyugalmasabb lett az élet a városban. A harcok a királyság várai körül zajlottak. Tavaszra magyar kézen csak kevés vár maradt, mint például: Manfredonia, a fontos kikötı, Monté Sant Angelo, Ortone és Lucera.

A velencei hajók gyakran kikötöttek Manfredoniában, mert a nápolyi kalmárok, a háborúskodás ellenére is, kapcsolatot tartottak a velencei kereskedıkkel. Ezek a velencések hozták a magyarországi híreket, amelyek Luciano jóvoltából eljutottak Félixhez.

– Hazádban is pusztított a pestis – jelentette Luciano, amikor az egyik napon hazatért. Félix azt érezte, barátja már egészen úgy viselkedik, mint a meghalt Lorenzo, aki mindent tudott, ami a világban történt.

– Meghalt Lajos király felesége is, akinek Margit volt a neve. A király is megkapta a betegséget, de meggyógyult, mint én. Vincenzo Tiepolóval együtt ültünk az egyik kocsmában honfitársával és barátjával, Marco Vender úrral. Ez a titokzatos velencei ember arról beszélt, hogy Lajos király és a velencei dogé emberei tárgyalásokat folytatnak, és Avignon, valamint Visegrád között is állandó a követjárás. A velencei úr szerint bizonyosnak látszik, hogy a magyar király megunja a pápa ravaszkodását, és új sereggel támad majd Nápolyra. Talán már támadott is volna, ha nem hal meg a felesége, és nem kapja meg ı is a pestist. Szerinte, ha Lajos király maga ebben az évben nem is jön Itáliába, serege Lackfy vajda vezetésével bizonyosan harcot kezd Johanna és Tarantói Lajos ellen a várak visszaszerzése végett.

Az ıszi nap laza fátyol felhık mögül nézett Visegrádra. Könnyő szél osont a gyertyánfák sárga lombjai között. A váraljai palota kapujában olajzöld harisnyanadrágos apródlegénykék jöttek-mentek. A lovászok hangos kiáltásai felverték az erdı csendjét. Piros zekés vadászok, sárga ızbır zekés udvari szolgák keveredtek a messzirıl érkezett Lackfyak szolgáival. Kikötött bárkák ringtak a Dunán, bırkötényes, szakállas halászok főzfa kosarakban kövér pontyokat cipeltek a palota konyhájára. Dél már nem volt messze…

Hővös szelek jártak, a trónteremben a vasrostélyokban izzott a pilisi tölgyek parazsa. Lajos úr lefogyott arcából fáradtan nézett híveire a nedves, kék szempár. Sárga bırő kezét a parázs fölé tartotta. Arca sápadt volt, a homloka magas, az orra mintha megnyúlt volna betegségében és gyászában. Medvebır bundájában vastag embernek látszott, noha a betegség lemarta róla még az izmokat is.

A betegnek tetszı királlyal ellentétben erıtıl és egészségtıl duzzadtak a Lackfyak.– Itt vagyunk mindnyájan, felség! – hangzott harsányan a vajda mély hangja. – Íme, a

testvéreim: András, Mihály, Miklós és Pál. İk meg a fiaim: Dénes és Miklós, akinek már beceneve is van: „a vakmerı”.

Lajos úron szomorú mosoly suhant át.– Köszöntelek mindnyájatokat! Örülök, hogy nem csalódtam bennetek.– A leveledbıl tudjuk, felség, hogy rossz híreket kaptál Nápolyból, urunk, küldess

minket Itáliába! Velünk jön Miklós nádor fia, János, Kont Miklós úr öccse, Lıkös és Dobi Demeter, valamint háromszáz nemes. Mi is tudunk Werner herceg árulásáról, és Wolfhardt Ulrik hısies kitartásáról. Ha elfogy Johanna pénze, bizonyosan tudom, a zsoldosok menten ott hagyják, és mellénk állnak.

– Mikor tudsz indulni? – kérdezte a király.– Még ısszel szeretnék útra kelni, mielıtt lehull a hó. Gondoltam, Manfredoniába

vitorlázom, onnan Foggiába vonulok, ahol az egyik Wolfhardtot megtalálom. Ketten együtt erısek leszünk. Ha jól megy, Nápolyba is bevonulok. Majd üzenek érted, uram királyom. Ne higgy a pápának! Csak csöndesen mondom, hogy Erzsébet ıfelsége ne

hallja…– Már anyám is ismeri a pápát – mormolta Lajos király, és legyintett. – Ha üzensz

értem, indulok Itáliába. Most menjetek az ebédlıbe! De te, István, még maradj velem.A király szomorúnak látszott.– Ülj mellém! – kérte a vajdát, és maga is letelepedett közel a parázshoz.Lackfy engedelmeskedett, és kíváncsian vizsgálgatta legyengült urát. Lajos úr

csöndesen beszélt.– Nagy országot akartam teremteni, vajda. Talán sikerült is volna. Ha nincs a pestis…Elhallgatott. Lackfy sem beszélt.– Most még egyszer megpróbáljuk! – szólalt meg kis idı múltán a király. – Ha Isten

akarja, nem lesz hiábavaló a harcunk. A vránai perjelnek kineveztem Fra Moriale D'Albernót. Lehet, hogy rosszul tettem…

– Te tudod, felség. Én inkább Félix lovagot neveztem volna ki. Ennek a Morialénak nincsen jó híre.

– Most már megtörtént. Barátja a johannitáknak. İ pártfogolta nálam a szicíliai Johannita-lovagokat is. Én is szeretem ıket. Kár, hogy nem hoztad hozzám azt a Zách ivadékot. Velem jöhetett volna haza.

– Siettél, felség. Nyugtalannak látszottál, nem akartalak zavarni. Mit mondjak Félix lovagnak, ha sikerül Nápolyba érnem?

– Jöjjön haza Magyarországba! Kárpótolom, ahogy tudom. A pápa testvére helyett ı lehetne az esztergomi rendház mestere, de ha nem akar maradni lovagrendben, birtokot kap…

– Tudod, mit szeretnék, felség?– Mit?– Ha visszafoglalnánk Nápolyt, és te ott beszélnél Félix lovaggal! A király szava

többet ér a vajdáénál…Másnap reggel, amikor a Lackfyak útra keltek, gyémántosan csillogott a fényben az

ıszi erdık harmata. A szelíd szellı sokáig lobogtatta a távozók fehér-sárga zászlóit.Lajos király mindaddig nézett utánuk, amíg el nem tőntek a Buda felé vezetı parti

úton.

Nápolyban, még fent a Vomeren is, egész éjjel hallatszott az ár haragos zúgása. Az öbölben magas hullámok csapkodták a partokat, mintha valamilyen titokzatos erı ostromra vezényelte volna ıket.

A hajnal hidegen érkezett, a napfény helyett a víz világított ezüstfénnyel. A szél elállt, felkelt a nap, mire a kék ég tükrözıdött a megnyugodott tenger színén.

Luciano csak reggel tért haza. Egyenesen Félixhez ment. Lihegve mondta:– Lackfy István vajda több hajója kikötött Manfredoniában, és partra szállt seregével.– Honnan tudod?– Marco Venrier úr tegnap este érkezett Nápolyba ezzel a hírrel. Vincenzo hívott

hozzá. Már háza van, vagy házat bérel ez a titokzatos velencei úr a Vomarón, közel a Castel Elmóhoz, amelyet Johannáék, te is tudod, visszafoglalták a magyaroktól.

– Szerintem ez a Venrier úr valószínőleg híreket szerez Velence számára. Ez is kémkedés. A köztársaságnak nem mindegy, ki uralkodik ebben a városban. Lajos király veszedelmesebb, mert északról és délrıl egyszerre fenyegetheti Velencét.

– Látom, te már azt is tudod, milyen a politikai helyzet – nevetett Luciano. – Akkor talán azt is meg tudod mondani, Lackfy vajda elfoglalja-e Nápolyt…

– Ezt nem tudom, de azt valószínőnek tartom, összegyőjti a Lajos király pártján álló seregeket. Talán a király is követni fogja a vajdát.

– Mit gondolsz, merre megy a vajda?– Foggiába. Ott táborozik az egyik Wolfhardt, ha jól emlékszem, Konrád a neve. Ha a

két sereg egyesül, Johannának fıhet a feje!

Amióta Tino elment, Félix nem hallott semmit sem Fiammettáról. Nem akarta a kolostorban zavarni, ezért nem is láthatta. Ezen az ıszi napon, amikor reggel Luciano beszámolt a vajda seregének érkezésérıl, elhatározta, felkeresi a leányt a klarisszáknál, mert mindenképpen látni akarta már. Éppen indulni készült, amikor Parmeno bekopogott hozzá.

– Az a fiatal nemes úr van itt, aki egyszer hajnalban kiáltozott a kapuban, most sincs egyedül, hanem egy gyönyörő, fiatal úrnı társaságában.

– Vezesd ide ıket!Fiammetta egy pillanatra megtorpant az ajtóban. Fekete bársonyköpönyeg omlott

végig karcsú alakján. Hosszú, barna szempillái verdestek, szeme elevenen csillogott.– Félix! – kiáltotta, és a következı pillanatban a lovaghoz rohant, és átölelte a nyakát.– Bocsáss meg, Félix! – hangzott Tino hangja. – Ostoba voltam. Fiammetta mindent

elmondott. Nem jöhettem vissza rögtön, mert a birtokkal kellett törıdnöm. Mikor kívántok megesküdni?

– Nem tudom, Tino – válaszolta Félix komolyan. – Engem a rend nevelt fel. Aztán amíg a harcok dúlnak, bizonytalan az élet. Éppen ma reggel tudtam meg, hogy a magyar király fıvezére, Lackfy István vajda partra szállt Manfredoniában. Talán számomra is hoz hírt. Errıl még nem beszélhetek. Annyit elárulhatok, a magyarországi johannitákról van szó.

Félix óvatosan beszélt.Tino nevetve mondta:– Te olyan okos és gyızelmes ember vagy, mint Lackfy István. Ez már közmondás lett

Nápolyban. Még nem hallottad?– Nem. Túlzás egy egyszerő Johannita-lovagot ilyen nagy hatalmú úrhoz hasonlítani.

A vajda nagyobb országrésznek parancsol, mint az egész nápolyi királyság.– Számomra te több vagy, mint egyszerő lovag. Már kétszer mentetted meg a húgom

életét, és tisztességesen eltemetted apámat, anyámat. Most pedig beszélgessetek! Én megnézem a házunkat. Talán nem rabolták ki egészen. Aztán visszaviszem majd Fiammettát a kolostorba. Megfogadtam a tanácsodat. Ha pedig elmúlnak ezek a háborús idık, nem kell itt maradnod a Johannita-házban. Boldogan élhettek a mi nagy házunkban…

Januárban már Nápolyban is tudták az emberek, hogy Lackfy vajda megérkezett. Csatákról is beszéltek. Tarantói Lajos elsı vereségérıl is tudomást szereztek. Annak pedig még a Johannita-pártiak is örvendeztek, hogy Urslingeni Wernert Cortenóban egyik éjjel a vajda lóról leszállt katonái meglepték. Nagyokat nevettek, úgy adták szájról szájra, hogy a herceg mezítláb menekült egyik ház padlására, és ott esett fogságba.

A nép sokat szenvedett a német zsoldosok garázdálkodásaitól. Beszélték azt is, Wolfhardt Konrád végezni akart Werner herceggel, de a vajda megkegyelmezett neki, és megmaradt seregét újra magyar zsoldba fogadta.

A királynı megfogyott serege februárban már megint Nápolyban tanyázott. Johanna, mintha mi sem történt volna, mulatságokat rendezett.

Lackfy István Ascolinál szervezte újjá seregét. A zsoldosok Werner herceget és Wolfhardt Konrádot választották meg vezérüknek. Ezután elfoglalták Capuát, amelyet kiraboltak, majd felgyújtották. Sok embert meg is öltek a városban. Az ellenállás miatt ırjöngı zsoldosokat Lackfy katonái sem tudták megfékezni.

A capuai pusztítás után az egész vidék megrémült. A városok követeket küldtek Lackfyhoz, hogy hódolatukról értesítsék a vajdát. Ezt tette Aversa is, amelyet a vajda elfoglalt, majd innen portyázó csapatokat küldött Nápoly felé. A város elfoglalására kevésnek tartotta seregét.

Telt-múlt az idı, lassan nyár lett. Ekkor hívta ki párviadalra Tarantói Lajos a vajdát. Ebben az idıben dívott még a vezérek párviadala, amelytıl a harc kimenetele is függhetett. Lackfy elfogadta a kihívást. A nápolyi király azonban nem volt tisztességes

ember. Egy júniusi szombat lett volna a párviadal napja. A nap hajnalán érkezett meg Tarantói Lajos futára a vajdához azzal az üzenettel, hogy közbejött akadályok miatt, a viadalt elhalasztja. Az összecsapás Nápoly és Aversa között lett volna. Éjszaka a nápolyiak elbújtak a közeli berkekben, hogy onnan kitörve a viadal nézésére érkezı fegyvertelen magyar sereget megtámadják, és a városba benyomuljanak.

Lackfy észrevette a cselt. Parancsára emberei az egyik kapun kirontottak, ugyanekkor a másik kapun háromszáz magyar vitéz tört az ellenségre, hátba kapva a nápolyiakat, akik eleinte még Wolfhardt Konrádot is elfogták, hamarosan a foglyul ejtık jutottak erre a sorsra, mint például Visconti Ádám, Clairmonti Roger, De Beaux Raymund, San Severinói Róbert kétszáz emberükkel.

Tarantói Lajos orvtámadóinak veresége riadalmat keltett Nápolyban. A pápa két bíboros követe, Annibaidus és Guido siettek Lackfyhoz fegyverszünetet kérni, hogy a közeledı római jubileum idején a zarándokok zavartalanul mehessenek Rómába.

A vajda serege ezután a Terra di Livorno tartomány minden várát elfoglalta.Idıközben Lackfy és a zsoldosok között megromlott a viszony. A zsoldosok az

elmaradt zsold megfizetését követelték, és a vajda hiába ígérte, megkapják, ha futárjai megérkeznek Magyarországból. A sötét lelkő Werner még el is árulta a vajdát. A nápolyiakkal tárgyalt a magyar vezér elfogatásáról, de két német alvezér, a Kövér és a Sovány Bernát elárulta Werner szándékát, mert szerették Lackfyt. A vajda nagy titokban, az éjszaka csendjében, egész seregével kisompolygott a városból.

A zsoldosok késın vették észre szökését. Fogcsikorgatva kiáltozták utána:– Nem szégyelled magad, megszökni a sötétben?Lackfy visszakiáltotta nekik:– Megvárom a hajnalt, aki akar, találkozhat velem.Mivel a zsoldosokban a történtek után nem bízhatott, visszavonult Manfredoniába,

ahová a két Bernát is követte seregükkel. Velük menekült Orsillo Minutolo kanonok, aki Endrét eltemette.

A németek még karácsonyig pusztították a vidéket, majd megegyeztek Tarantói Lajossal, hogy ha fizet, átadják neki a várakat, és elvonulnak.

Wolfhardt Konrád szégyenkezve követte a vajdát, bocsánatot remélve.Lackfy vajda megerısítette az egész partvidéket, majd hazavitorlázott azzal az

ígérettel, hogy Szent György napjára, április huszonnegyedikére a királlyal együtt visszatér.

XXIX.

1350. április 18-án indult el Lajos király második nápolyi hadjárata. Velence, semlegességére hivatkozva, nem adott hajókat, ezért a király a vránai johanniták nagy gályáján és több kisebb bárka kíséretében indult el Zenggbıl, és nyolcnapi vitorlázás után érkezett a nápolyi királysághoz tartozó kisebb kikötıvárosba, Ortonába. A nápolyi hajóhad máshol lesett rá, ezért tudott szerencsésen partra szállni a Chieti tartományban lévı jelentéktelen városkában.

Számos magyar fıúr kísérte királyát. Vele volt Geletfia Miklós nádor a fiaival, a Bebek család férfiai, Kont Miklós és fivére, a Lackfyak, azután a fıpapok és sokan mások. A pugliai városok most is örömmel fogadták, és lovagi játékokkal ünnepelték jövetelét. Május elején bevonult Manfredoniába. Teano és Barletta meghódolt, majd rövid ostrom után Bari is kaput nyitott. Itt Szent Miklós koporsójánál, miként néhány éve Erzsébet királyné, most a fia ájtatoskodott. A vajda óvatos lévén, száz katonával ıriztette a templomban imádkozó királyt, mert merénylettıl féltette.

Barlettában csaknem három hétig várakozott, amíg seregei gyülekeztek, és udvarmestere arany- és ezüstpénzével meg nem érkezett, hogy zsoldosait fizetni tudja. A sereg megnövekedett. Tizenötezer magyar, nyolcezer német lovas és négyezer lombard

gyalogos várta a harc megkezdését, mert a tárgyalások nem vezettek eredményre.Egyik nap újabb öt gálya kötött ki Barlettában kétezer magyar katonával. A német

zsoldosoknak nem tetszett a sok magyar, mert ha sok a magyar, nem léphetnek fel jogtalan követelésekkel.

Az ellentétek hamarosan zsoldoslázadást okoztak. A város egyik csapszékében két zsoldos kockázott két barlettai polgárral. A kockázók a játék hevében egymásnak estek. A polgárok a csapszékben többen voltak, kiverték a zsoldosokat. Az utcán aztán a zsoldosok segítséget kaptak. A harangokat félreverték. A zsoldosok megszállták a városkapukat, majd szokásuk szerint fosztogatni kezdtek. Kora délután volt, Lajos király felriadt ebéd utáni szunyókálásából, és a kitört zendülést maga akarta lecsillapítani. Fıemberei ezt nem engedték, hiszen a Wolfhardt testvérek sem bírtak megvadult katonáikkal. Ekkor Lackfy vajda ült lovára, és kétezer magyarral, kibontott zászlókkal sietett a polgárok segítségére. A zsoldosok elıször elvonultak, majd dühösen visszafordultak, mire Lajos király támadást parancsolt. A harcban sok zsoldos elesett, többen fogságba kerültek, és lefegyverezték ıket. Alkudozások után kegyelmet kaptak, és meg kellet esküdniük, hogy elhagyják az országot. A király csak Wolfhardt Ulrikot és katonáit fogadta újra szolgálatába.

Másnap Canosa di Puglia elfoglalására indult a király. Ez a város és vár De Beaux Raymund gróf birtokában volt. A vár védıi nem adták meg magukat, ezért Lajos király elrendelte a faltörı kosok használatát, majd maga pajzsosán, kezében tüzes csóvával rohant elıre, hogy felgyújtsa a városkaput. Felmászott egy ostromlétrára, de a védık kızápora ıt is az árokba sodorta. A várkapitány megparancsolta embereinek, kíméljék az uralkodót.

– Csodálom – kiáltotta Lajosnak –, hogy ilyen veszedelmes harcban elöl jár felséged. Méltóztassék hátrább vonulni!

A király megköszönte a lovagias jóakaratot, de azt válaszolta, neki példát kell mutatnia. A gyenge várat egyébként hamar elfoglalták.

Ezen a vidéken a harcok elhúzódtak. A német zsoldosok újból fellázadtak, mert a királyt akarták megkötözve Johanna elé hurcolni. Megint a vajda lépett közbe, és végzett a zsoldosokkal. Akadtak olyan városok is, amelyek nem hódoltak meg, csak kemény harc után adták meg magukat. Ilyen város volt Contarzo, amely a harcban elpusztult.

Kont Miklós a megtért Wolfhardt Konráddal Aversát ostromolta. Ebben a második hadjáratban egyes városok már nem fogadták barátságosan Lajos király seregét. A német zsoldosok rablásai nem növelték a magyar király népszerőségét.

Aversát Jacopo Pignataro nevő kapitány védelmezte, aki vitéz férfiú volt, és hőséges Johannához. Lajos király Castellammarenal táborozott, amikor Kont Miklós futárja közölte vele, szükség lenne rá Aversánál, mert nem tudják bevenni. A király kétszáz válogatott legénnyel tüstént elindult Aversa felé, de elıbb megparancsolta Lackfy vajdának, mihelyst lehet, jöjjön utána. Az események úgy alakultak, hogy a vajda csak négy nap múlva indulhatott, majd a Sommá nevő várnál megtámadták vonuló seregét, mire kénytelen volt elfoglalni a várat. A várra aztán saját zászlóját, a fehér-sárga sárkányos zászlót tőzette ki.

Aversa ostroma elhúzódott majdnem egész júliusban, mert a vár kapitánya Johanna engedélye nélkül nem adta át a várat. Az ostromban sokan megsebesültek, mire a király újabb parancsban sürgette a vajdát, siessen a vár ostromára.

Még tartott az ostrom, amikor Lajos királyhoz érkezett Durazzói Károly özvegyének, Mária hercegnınek a megbízottja, Rumbo Marino. A király és a kiküldött megbízott arról tárgyaltak, hogy Mária és Lajos kössenek házasságot. Ha létrejön ez a házasság, Lajos király a Durazzói-párt segítségével Nápoly királya lehetett volna. Johanna azonban megneszelte ezt a számára végzetes tervet, és a húgát elraboltatta.

Aversa ostromáról hamar tudomást szereztek Nápolyban. A hírre Johanna és férje két pápai gályán Gaetába menekült, mert tudták, ha Aversa elesik, nyitva az út Nápoly felé.

1350. július 26-án, Szent Anna napján történt. Lajos király is részt vett Aversa

ostromában. A harc során eljutott addig a helyig, ahová öccsét, Endrét, lelökték az erkélyrıl. Itt érte a királyt egy nyíllövés. A nyílvesszı belefúródott bal lába vastaghúsába. A védık örömrivalgással fogadták a király sebesülését, saját serege pedig elkeseredve hagyta abba az ostromot. A király súlyos állapotba került. Lackfy és Wolfhardt Ulrik tizenkét rántással kitépték a nyílvesszıt. János barát, a gyóntatója fogta Lajos fejét. A király olyan rosszul lett, hogy végrendelkezett, még a temetési helyét is megjelölte, meghagyta, hogy az esztergomi ferencesek kolostorában temessék el.

Amikor a király fájdalma enyhült, Lackfy István ráparancsolt:– Uram királyom – kezdte –, azonnal lóra kell ülnöd, ha nem akarod, hogy minden

elvesszen! Ha ellovagolsz katonáid elıtt, megnyugszanak, a várvédık pedig elcsüggednek.

A vajda felsegítette a királyt lovára. Serege üdvrivalgással fogadta.– Éljen Magyarország, Jeruzsálem és Nápoly királya! – kiáltozták. Lehet, hogy a vajda

késése, az ostrom elhúzódása, Somma várára a sárkányos zászló kitőzése vagy ellenségei cselszövése okozhatta, hogy a király Lackfy vajdát megfosztotta a fıvezérségtıl, és a „bölcs-tanácsú” Kont Miklóst tette meg serege fıvezérének.

Lackfy azért nem lett egészen kegyvesztett. A fondorkodó Kont Miklós tárgyalásai ezután eredményre vezettek, annál is inkább, mert a várban már éheztek, ezért Pignataro kapitány augusztus 3-án szabad elvonulást kért. Amikor ezt megkapta, átadta Aversa várát. Lajos király most már ellenállás nélkül vonulhatott be ismét Napolyba, ahol a Castel Nuovóban szállt meg.

A fiatal Apor vidáman lépett be a Johannita-ház kapuján. Mögötte Lackfy vajda ugrott le a lova nyergébıl. Parmeno hajlongva fogadta ıket. Apor tolmácsolt:

– Félix lovag úrhoz jöttünk. Itthon van?– Itthon, uram. Máris jelentem érkezésteket.– Csak a vajda méltóságát jelentsd! Nekem nincs dolgom a lovag úrral.– Hozott Isten, uram! Fáradj beljebb! – tessékelte vendégét befelé Félix.Amikor a vajda szokása szerint elterpeszkedett a karosszékben, keserő mosoly ült ki

az arcára, ahogy beszélni kezdett:– Te Félix! Te most azt hiszed, a király fıvezére jött hozzád, de tévedsz…– Nem értelek, vajda úr – vágott közbe csodálkozva a lovag, és azt hitte, hogy ez a

nagydarab ember alakoskodik.– Megmagyarázom. Lajos úr másnak adta át a fıvezérséget, régi vetélytársamnak,

Kont Miklósnak. Még az is lehet, vajda sem maradok, noha engem sokan szeretnek, így van ez, lovag! A nagyurak sokszor szeszélyesek. De hát nem ezért jöttem hozzád, hogy a saját bajommal untassalak. A krónikások úgyis feljegyzik majd, ki voltam, mikor mit tettem a hazámért és a királyért.

Félix döbbenten figyelte a bukott nagyurat, és kíváncsian várta, mit akar még mondani. A vajda folytatta:

– Lajos király még Visegrádon azt mondta: „Mondd meg Félix lovagnak, jöjjön haza Magyarországba! Kárpótolom, ahogy tudom. A pápának testvére helyett ı lehetne az esztergomi rendház mestere, de ha nem akar lovag maradni, birtokot adományozok neki.” Tudod-e, mit feleltem erre a királynak?

– Honnan tudnám?– Azt mondtam Lajos úrnak: ha visszafoglalja Nápolyt, mindazt, amit velem közölt, ı

mondja el Félix lovagnak, mert a király szava többet ér a vajdáénál.Félix kérdın nézett a vajdára, aki így folytatta:– Ez annyit jelent: én nem szólok többet a királynak. Akkor sem szólnék, ha

megmaradtam volna fıvezérnek. Nem jó, ha egy király csak akkor teljesíti ígéretét, ha erre figyelmeztetni kell. Mondtam már, a nagyurak szeszélyesek. Ezzel szemben, ha most, hogy Nápolyi újra elfoglalta, és öccse gyilkosát kikergette ebbıl a városból… – elhallgatott, maga elé nézett, azután beszélt tovább: – Ismerem Lajost gyermekkorától.

Gıgös és nagyravágyó, de jobb ember az apjánál. Sokkal jobb! Ha most hívat téged, amikor megtört és beteg ember, akkor menj hozzá, mert amit ígérni fog, azt megtartja! Kétszer sebesült. Csalódott. Belefáradt a harcba. Tudja azt is, a pápa becsapta, félrevezette. Itt nem maradhat. Én tudom. Nála sokkal jobban! Azért, mert ez a nép a németek miatt is megutált bennünket. Egyetlen nemzet sem szereti, ha egy másik nemzet ráül a nyakára. Lajos már nem olasz, nem is francia, ha Anjou is, magyarrá lett nálunk, azzá az anyja is, aki pedig lengyelnek született. Sok vér folyt Endre halála után, olasz is, magyar is. Elég volt. A pestisrıl meg minek beszéljek? Neked! Aztán ne feledd, ha hazakerülsz, nálam kell innod az érmelléki borból! A Bakator szılıbıl préselt borból.

A szenvedéstıl elefántcsontsárgára változott arcán a bır. A szája sarkában feszülı, elmélyült ráncok keserőségrıl árulkodtak. Mozdulatlanul ült Bölcs Róbert karosszékében, kibámult az öböl kék vizére, hallgatta a sirályok vijjogását, és beszívta a vízrıl fellebbenı szél sós illatát, amely forrón ömlött be a kitárt ablakon. Könnyő selyemköntöse a mellén nyitva volt, látszott megsoványodott, sárgásfehér teste.

– Uram, pihenned kell! Kétszer sebesültél, sok véred elfolyt Aversánál. Idd ezt az erıs, nápolyi bort. Mondják, Bölcs Róbert is ezt itta, vért csinál…

János püspök fejcsóválva nézte urát.– Iszom, püspök uram – felelte Lajos király, és valamilyen mosolyféle suhant át az

arcán. – Neked könnyebb! – tette hozzá elkomorodva. – Szélesebb a vállad, erısebbek a csontjaid, és sima az arcod. Örülök, hogy velem vagy. Unom a katonák vadságát és a Kontok ravaszkodását, ármányos vádaskodását. Most már tudom, rosszul csináltam mindent.

– Nem értelek, uram – mondta a püspök, noha értette.– Öt küzdelmes és hiábavaló év suhant el. Azt hittem, megteremthetem Európa

legnagyobb birodalmát. Ha az indulat, amelyet anyáin is szított bennem, nem hajt ide, Nápolyba…

Elhallgatott rekedt hangja. Még a fanyar mosoly is lehervadt az ajkáról.– Hová kellett volna menned, királyom? – kérdezte.– Velencét legyızni mindenáron. Ha Zára az enyém, ha a velencei gályák engem

szolgálnak, akkor le tudtam volna gyızni ezt a pápát is, aki Aranyrózsát adományoz a férjgyilkosnak…

János püspök nem szólalt meg, Lajos király folytatta:– Aversa nemcsak Endre halálát jelenti, hanem az én vereségemet is. Kimerítettem a

kincstárt, nem tudom a zsoldosokat szolgálatomban tartani, az olaszok meggyőlöltek. Rájöttem, János püspök, arra is, hogy a bosszúállás nem boldogít. Hívnak haza is… Beszélj a johannita barátodról! – fejezte be váratlanul.

– Luciano nagyon kedves lovag – kezdte a püspök mosolyogva. – Emlékeztet hajdani barátomra, egyetemi társamra, Lorenzo Da Costára, aki pestisben halt meg a Johannita-kórházban.

– Félix lovagot nem ismered? – kérdezte a király, és most egyszerre megváltozott az arca. Kék szeme barátságosan csillogott, sárgás bıre megpirosodott, és a hangja mély zengéssel tisztán csengett.

János püspököt meglepte a király arcának változása.– Nem ismerem, csak hallottam róla. Luciano legjobb barátja, ı ápolta Lucianót,

amikor pestisben megbetegedett.– Félix lovag magyar! – mondta komolyan Lajos király.– Uram, ne haragudj, de nem hiszem. Luciano együtt nıtt fel vele Ródosz szigetén. İ

is tagja az olasz konviktusnak az egyetemen.– Félix lovag nagyapja vágta le anyám jobb kezének négy ujját. Az apja Palásthy

Kopai, az anyja Zách Sebe, Felicián idısebb leánya.Lajos király mosolygott. János püspök hápogni sem tudott a meglepetéstıl. A királlyal

szemben állt, de most beleroskadt Bölcs Róbert másik karosszékébe, és döbbenten

meredt urára.– Hogy mondod, uram? – kérdezte, amikor magához tért meglepetésébıl. Tudott

mindent Zách Feliciánról és a szörnyő megtorlásról, de a Palásthy gyerekek sorsáról nem hallott.

– Hidd el, amit mondtam! Én még Visegrádon megígértem Lackfy vajdának, hogy jóváteszem az apám bőnét, megváltoztatom azt a régi ítéletet, Félixet pedig kárpótolom, ahogy tudom. Nem hallottam azonban a testvéreirıl.

– Azok is voltak? – kérdezte a püspök.– Voltak. İket is a johanniták mentették meg. Otthon érdeklıdtem. A Palásthy

gyerekek hárman voltak.Lajos királynak, úgy látszott, tetszik szavainak hatása, mert örvendezı mosoly terült

szét egész arcán.– Uram, a szándékod a legnemesebb. A gyerekek ártatlanok voltak valóban.– Éppen ezért, János úr, meg akarlak kérni valamire.– Parancsolj, király úr!– Menj el a johanniták házába, és hozd magaddal a barátodat, Lucianót és az ı

barátját, Félixet! Elıttetek szeretném elmondani Félixnek, amit határoztam!

Szeptember közepe volt. Luciano lelkendezve fogadta a király küldöttjét, János veszprémi püspököt, aki már reggel belépett a Johannita-ház kapuján.

– Félix nincs már itt. İ nem akar tovább. lohannita-lovag lenni – válaszolta Luciano, amikor bevezette a püspököt, és hellyel kínálta. – Két öccse él Ródosz szigetén, mindketten lovagok. Egy családból elég két lovag. Félix megnısült. Felesége a meghalt Amadeo Ansaldo úr kisebbik leánya, Fiammetta. Ott voltam az esküvıjükön a San Domenico Maggiore-templomban, ahol az Ansaldo család kriptája van. A halál mellıl indul az új élet, püspök uram – bölcselkedett Luciano.

János püspök türelmes mosollyal hallgatta végig Luciano hadarását, majd elmondta, miért küldte ıfelsége.

– Holnap délben el tudtok jönni a Castel Nuovóba? – kérdezte János úr. – A király akkor szeretne találkozni veletek. Azt akarja, hogy te is, én is ott legyünk, amikor Félixet fogadja.

– Ott leszek! – örvendezett Luciano. – De azt hiszem, Félix nem megy a felesége, Fiammetta nélkül. A meghalt szülık házába költöztek, Fiammetta bátyja segítségével, aki már szolgákat is szerzett a meghaltak helyett.

– Nem hiszem, hogy Lajos úr ezt ellenezné. Arról is beszélt, ha Félix kilép a rendbıl, birtokot adományoz neki, hogy ısei életmódja szerint élhessen.

– Még ma elmegyek az Ansaldo-házba, hogy Félix felkészülhessen a holnapi látogatásra – mondta Luciano.

Másnap délben a városra még sőrő napfény csordult. A Castel Nuovo kapujában a király testırei serénykedtek, és versenyeztek, ki vezeti el hamarább a vendégek lovait.

Fiammetta bronzszıke haja gyászruhájának a vállán omlott szét.A királyi lakosztály nagytermében terített asztal várta a vendégeket, de a fogadás a

mellette lévı kisteremben ment végbe.A király az asztal mellett állt komor arccal. Fekete cérnaszövetbıl varrt dolmányt

viselt. Köszönésüket meghajlással viszonozta.János püspök szólalt meg elıször:– Felség! Eleget tettem parancsodnak. Itt áll elıtted Félix, aki már nem lovag. Kilépett

a rendbıl, hogy saját életét élhesse. İ most már Ansaldo úr leányának, Fiammettának a férje. Ansaldo úr és háza népe meghalt pestisben. Megtudtam róla, hogy mindig Endre király híve volt. Idısebbik leányát, Giocondát, Rosso Orsini úr, római szenátor vette feleségül. Félix úrnak valójában Palásthy Fábián a neve. Két testvére, Géza és Álmos, Ródosz szigetén él. İk Johannita-lovagok. Fábián mellett Luciano lovag áll, aki a Trinci grófok családjába tartozik. Náluk szálltál meg, király úr, Folignóban, Ugolino da Trinci

házában.A püspök meghajolt a király elıtt, és elhallgatott.Lajos úr szomorúnak látszott, inkább komornak, mint komolynak. Félix betegnek

gondolta a királyt vagy boldogtalannak. Lajos úr egyszerre elmosolyodott. Ez a mosoly különbözött régi mosolyától. Nem rejtett, nem titkolt el semmit, igazi volt, és szívbıl jövı, de a szeme alatt most is ott lapult a sötét árnyék, amely a sokat szenvedett és csalódott embereket szokta elárulni.

– Köszöntelek benneteket! János püspök bizonyára elmondta, hogyan akarom jóvátenni azt, ami húsz esztendeje Visegrádon és országom egyéb helységeiben történt. Akkor én még gyermek voltam, talán annyi idıs lehettem, mint Palásthy Fábián kisebbik öccse. Új törvényt akarok hozatni a Gentilis-féle felségsértési törvény helyett, amelyen alapult a visegrádi vésztörvényszék ítélete. Az új rendelkezés szerint hasonló büntetések a jövıben nem fognak a királyok ellen az égre kiáltani. Atyjának vétségéért a fia vagy a leánya sem személyében, de még birtokában és vagyonában se károsodhassék vagy elmarasztalhassák.

A király egy kis szünet után folytatta:– Téged kérdezlek most, Palásthy Fábián, haza akarsz-e térni abba az országba,

amelyben születtél? Nem János-lovagként, mert otthagytad a rendet, hanem birtokos magyar úrként, hogy szép feleségeddel élj azon a földön, ahol születtél. Szeretném, ha öcséid a vránai vagy az esztergomi rendházban élnének a János-lovagok között, Isten dicsıségére és hazánk javára munkálkodva. Mindnyájatok elıtt ígérem, és esküszöm az élı Istenre, hogy a mai napon tett ígéretemet megtartom, és másokkal is megtartatom… Nemes Trinci gróf! – fordult Luciano felé. – Téged is meghívlak udvaromba, és ha akarod, élhetsz az országomban.

Nagyot lélegzett, majd folytatta:– Néhány nap múlva elhagyom Nápolyt. Távozásom okát most ne keressétek! Testi és

lelki bajaim kényszerítenek. Elıbb azonban Rómába megyek az örömünnepre, a jubileumi év alkalmából, hogy a zarándokokkal együtt részesüljek a jubileumi zarándoklat malasztjából, a vigalomévi búcsúból. Nápolyban helytartóm, Lackfy András lesz. Ha elfogadod, Palásthy Fábián, adományomat, akkor nagyon szeretném, ha elkísérnétek Rómába! Valóban megörvendeztetnétek vele. Lucianót is szeretettel hívom. János püspök csak jót mondott rólatok. Várom a választ!

– Mindent köszönök. Veled megyünk Rómába, felség – felelte meghatottan Fábián.– Én is elkísérlek, király úr – szólalt meg Luciano.– Most hát meghívlak benneteket, ebédeljetek velem!Mindnyájan bevonultak a szomszéd terembe, ahol már a magyar étekfogók és

pohárnokok buzgón serénykedtek.

Szeptember végének aranya tündökölt a táj felett. A király serege Capua felé vonult. Nemsokára az ısi úton, a Via Appián haladtak Róma, az örök város felé. Végig az ısi úton és a többin, délrıl, északról és keletrıl, százezrek vonultak Róma felé. A pestistıl megmenekülök, akik halottaikat siratták, vagy életben maradásukért akartak hálát adni. Szép és meleg volt az ısz, a zarándokok legtöbbjének csak a szabadban jutott hely éjszakára, ezért örvendeztek a késıi melegnek.

Megbámulták a király vonuló seregét; a barbutát, a kemény bırbıl készült sisakot, amelyet a zsoldosok viseltek; a díszes ruhájú magyar urakat; a sötét arcú kunokat és a királyi udvartartás népét.

Jövetelének hírére díszruhás római elıkelık küldöttsége ment eléje csaknem négy mérföldnyire a várostól délre, hogy ünnepélyesen fogadja. A két szenátort, Rosso Orsinit és Caietanó Colonnát száz bíborruhás nemes polgár követte. Mögöttük jött a zenekar. Orsini úr üdvözölte zengı hangján a királyt, és kérte, fogadja el a római nép ura címet.

Lajos király megköszönte az üdvözlést, majd ezt mondta:– Nem fogadhatom el a megtiszteltetést, én Rómába egyszerő zarándokként érkezem,

hálát adni a Mindenhatónak, amiért megengedte, hogy meggyógyuljak.A zenekar üdvözlı dalokat játszott, az egybegyőltek éljeneztek.Gioconda és Fiammetta összeölelkezett. Orsini úr meghívta rokonait a palotájába. A

király seregét is elszállásolták. Lajos urat az üres pápai palotában helyezték el, ahol sokan meglátogatták.

Október tizedike volt, amikor a király német zsoldosait Veronában elbocsátotta, és innen haladt tovább a Velencei Köztársaság területén át, majd Krajnán és Szlavónián keresztül Magyarország felé.

Amikor a Murán átkeltek, ködös, párás magyar október fogadta ıket. Az alacsonyan lógó felhık mögül idınként kitekintett a bágyadt fényő nap. János püspök Félix, azaz Palásthy Fábián mellé állt. Jobb kezét kinyújtotta, és a Kanizsa felé elnyúló síkságra mutatott.

– Látod, Fábián ez már a hazád, ez már Magyarország…Fábián merın nézett elıre, és talán észre sem vette, hogy a szemét könnyek

fátyolozzák…

JEGYZETEK

Anjou I. Károly (1266-1285) – uralkodott Szicíliában és Nápolyban. A szicíliai nép lerázta igáját (szicíliai vecsernye) 1282. III. 30-án

II. Anjou (Sánta) Károly (1285-1309) – Nápoly királya; feleségül vette V. István magyar király leányát, Máriát

Aquinói Szent Tamás (1225-1274) – Domonkos-rendi szerzetes, a középkori egyház egyik legnagyobb tudósa

Avignon – francia tartományi székhely a Rhone bal partján. 1309-ben lett a pápák székhelye. Az egyházszakadás után még 1411-ig volt az egyik pápa székhelye

baccalaureatus – vagy baccalaureus, „babérkoszorú”, a legalsóbb fokozat a középkori egyetemeken (latin)

Barletta – kikötıváros Bari tartománybanBoccaccio, Giovanni (1313-1375) – világhírő író, az olasz széppróza és a modern európai

novella megteremtıje. Fımőve a Dekameron, amely száz elbeszélést tartalmaz, az 1348-as firenzei pestis leírásának keretében

Canosa diPugüa – város Bari tartományban, 25 kilométerre Barlettától. A római Causium helyén épült. Lajos király 1350. június 14-én ostromolta

carbonaria – szénégetı hely (olasz)Civitas Hippocratica – Hippokratész városa (latin)Colonna – híres római nemesi nemzetség; a középkorban nagy szerepet játszott. A

császárság és a pápaság közötti harcban legtöbbször a császár mellé álltakcomes – cím, a gróf latin neve (latin)

Csázma – község a mai Jugoszláviában; Szent László, amikor a zágrábi püspökséget alapította, a községet a püspökségnek adta. Késıbb Somogy vármegyéhez tartozott

diszpenzáció – felmentés valamilyen jogszabály alól; házassági engedély (latin)

eretnek – a katolikus vallás tanítása szerint olyan ember, aki a hit dolgában az egyháztól kárhoztatott téves tanokhoz ragaszkodik

Erzsébet (Piast Erzsébet) – Anjou Károly magyar király felesége 1320. július 6-a óta. E házasságból öt fiú született, de kettı korán meghalt. Fiai: Lajos, Endre és István. 1300 körül született, meghalt 1380. XII. 29-én

fades hippocratica – a haldokló arckifejezése (latin)facultas artium – elıkészítı a középkori egyetemeken; csak ennek elvégzése után

mehetett a hallgató a három nagy fakultásra: a jogira, az orvosira vagy a hittudományira (latin)

Foligno – város Perugia tartományban, püspöki székhely

Gallia Cisalpina – az Alpokon inneni Gallia (latin)Gallia Transalpina – az Alpokon túli Gallia (latin)

Horatius – római költı, az ókori Róma legkiválóbb lírikusa (i. e. 65-i. e. 8.)

kancellár – a középkorban a királyi udvarok tisztviselıje, rendeletek, okmányok, levelek, okiratok szerkesztıje (latin eredető szó)

kancellária – a kancellár hivatala, királyi hivatal (latin eredető szó)

kanonok – katolikus papi méltóság (latin eredető szó)Kázmér (Nagy) – lengyel király, Anjou (Nagy) Lajos nagybátyja. 1330-ban járt elıször,

még herceg korában, nálunk. İ volt az utolsó Piast a lengyel trónon. Született 1309-ben. Lengyel királyként 1333-tól haláláig, 1370-ig uralkodott

Klára (Szent) – Assisiben született 1193-ban, meghalt 1253-ban. İ alapította a Ferenc-rendi Klarissza-apácarendet

Laterán – pápai palota Rómában, olaszosan: LateranoLéva – város a régi Bars vármegyében. Anjou Károly a várát megerısítette

magisztrátus – magas állami hivatal; városi hatóság (latin eredető szó)majordomus – háznagy, udvarmester, a királyi udvar kormányzója (latin)mansio – jobbágytelek (latin)Manfredonia – kikötıváros és érseki székhely Foggia tartományban. 1256-ban Manfréd

szicíliai király alapítottaminoriták – a Szent Ferenc-rendnek egyik ága; 1250-ben IV. Ince pápa idejében kapták

nevüket, amikor elváltak azoktól a ferencesektıl, akik teljesen zárdái magányban éltekMózes – ószövetségi zsidó próféta; az. Ószövetség (Biblia) elsı öt könyve viseli Mózes

nevét. A hagyomány szerint ı vezette ki a zsidó népet Egyiptomból

Orsini – híres római nemes család, a Colonnák versenytársai voltak

Piastok – lengyel uralkodócsalád, amely ötszáz évig uralkodott. Az utolsó Piast uralkodó III. Kázmér volt, az Anjouk rokona

processus generális – általános eljárás, bírósági vizsgálat (latin)

Rienzo – eredeti neve Niccoló Gabrini, római néptribun; ismeretes Cola di Rienzi néven is. Szegény vendéglıs fia, rajongott a régi római köztársaságért. VI. Kelemen pápa kinevezte a város jegyzıjének. 1348-ban ellenfelei előzték; IV. Károly császár vasra verette, és Avignonba küldte. VI. Ince pápa jóvoltából késıbb újra Rómába mehetett, ahol azonban a Colonna család egyik szolgája megölte

Róbert – nápolyi király, mellékneve „Bölcs”, uralkodott 1309-1342-ig

signoria – „uralom”, „hatalom”: Itália városállamaiban (pl. Firenzében) a késıi középkorban létrejött kormányzó szervek elnevezése (olasz)

similis simili gaudet – hasonló hasonlónak örül (latin)spectabilis et magnifici – tekintetes és kitőnı (latin)stallum – hivatal, állás a vele járó jövedelemmel együtt (latin)

Vergilius – (i. e. 70-i. e. 19.) az ókori Róma legnagyobb eposzköltıje; fımőve az Aeneis; ez a Trójából menekülı Aeneas itáliai honalapításáról szól

Záh, Zách (ejtése: Zács) – elıkelı, ısi nemzetség. Az elsı ıs neve Zachariás. A család tagjai országos méltóságok viselıi. A nemzetségnek két fıága volt. Az egyik Nógrád vármegyében volt birtokos, a másik a Dunántúlon. Zách Felicián a nógrádi ághoz tartozott. Csák Máté híve volt, majd Anjou Károly pártjára állt

zsolozsma – imádság