„Kiváló.”

The Guardian

„A világvége még soha nem volt ennyire átélhetô.”

Strange Horizons

Adrian Barnes: Nod

Copyright © Adrian Barnes 2012

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2014

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Adrian Barnes: Nod

Bluemoose Books, England, 2012

Fordította: Farkas Veronika

ISBN: 978 61 5546 875 9

Agave Könyvek

Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje

A kötetet és a borítót tervezte: Kuszkó Rajmund

Szerkesztô: Csurgó Csaba

Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben

Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: science fiction

És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.A Teremtés Könyve

Ádám és népe egy halandó elme álmai, mert Káin elköltözött Nód földjére, az álmok és illúziók birodalmába.Mary Baker Eddy, Science and Health

Ethannek és Liamnek

9

18. nap: Szavak

A szavak célja a gondolatok elrejtése

Egyre nehezebb megkülönböztetni az élőket a holtaktól. A megmaradt Felébredettek legnagyobb része kiterülve fekszik a Vesszőfutás utca asz-faltján, hat emelettel az erkélyem alatt. Minden, ami odalent van, eltúlzott gesztus: oldalra nyakló fejek, kilógó nyelvek, dugóhúzó által vájt lyuknak tűnő szájak. Akik még mozgásképesek, azok merev pályákon tántorognak körbe-körbe, és a levegőt karmolásszák. Mások olyan mozdulatlanul ül-nek a törmelékek között, mintha próbababák lennének, és égő tekintettel merednek fel rám.

Tegnap éjjel megint feláldoztak egy Alvót, egy szerencsétlen fickót bőrszandálban, aki most ott látható véres gumikötéllel egy lámpaosz-lophoz kötözve az utca túloldalán. A fejét, mint az összes többiét, neki is savanyúcukorka-sárgára festették.

És ha már a színeknél tartunk, a Kék Admirálisnak nyoma sincs ma este: a letépett ajtókból és szemétté kalapált hulladékgyűjtőkből összeesz-kábált rozoga pódiuma üres. Az Admirális és az emberei egy darabig úgy kezeltek, mintha próféta lennék, de mindig is tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani. Odalent családi kiszerelésben teremnek a próféták: amiben hiányt szenvedünk, azok a hívek. Az egész arra emlékeztet, ami a költőkkel történt ez előtt – arra, amikor az olvasótáborhoz képest nagyjából tízsze-res túlkínálatban voltak azon érzékeny lelkek, akik irodalmi folyóiratok rendelkezésére bocsátották műveiket. Mindenki hallatni akarta a hangját; a többiek meghallgatása senkit nem izgatott túlzottan.

Vannak dolgok, amelyek nem változnak. Lehet, hogy igazából semmi nem változott.

10

Mit látok még? Fejüket mélyen lesunyó kutyák falkáit, amelyek az események peremén garázdálkodnak. Őszinte sajnálattal kell közölnöm, hogy a hosszú ideje fennálló kutya-ember szövetség végzetes törést szen-vedett – erről az Elveszett Lagúna partjain szerteszórt megrágott csontok és összetapadt hajcsomók tanúskodnak. Persze ez szomorú, ugyanakkor ezekről a jól táplált skót juhászkutyákról és német juhászokról nem éppen a nosztalgikus vágyakozás sugárzik a csont alakú, növényi eredetű juta-lomfalatkák vagy a szembefordítható hüvelykujjú főemlősök által bizto-sított hasvakargatások iránt, miközben pofájukat nyalogatva bóklásznak a környéken. Egyébként sem ők tehetnek az egészről. Mi rúgtuk fel az együttműködési megállapodást.

A Felébredettek kiszúrnak, és a tömeg rovarzümmögése felerősödik. Olyan vagyok, mint egy rocksztár! Kezek a magasba, pusztán a régi szép idők kedvéért, és az utca elnémul. Pár másodpercig ebben a pózban mara-dok, majd hagyom lehullani a karom – és a kísértetházi üvöltözés mintegy végszóra ismét megindul.

Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nagyon szörnyűnek tűnik, kedves képzeletbeli olvasóm, de – és erről valószínűleg meglepetéssel értesülsz – én azon a véleményen vagyok, hogy bár most elég rosszul állnak a dolgok, régebben sem álltak jobban. A Nód csak annyiban változtatott rajtuk, hogy a fájdalom olvadt bolygómagja, amelynek fortyogását korábban békés mosolyunk rejtette, most felszínre tört. Ó, mennyire fetisizáltuk és differenciáltuk régebben az érzelmeinket. Harag! Gyűlölet! Éhség! Büszkeség! Irigység! Becsvágy! Bujaság! Mindenre volt valami szavunk.

De az érzelmeknek az a tarka kavalkádja átverés volt. Mindig is a fájdalomról szólt minden. A harag fájdalom, a gyűlölet fájdalom, a büsz-keség fájdalom, a bujaság fájdalom. Most csak annyi változott, hogy míg régebben a fájdalom megengedhette magának azt a luxust, hogy allűröket tápláljon és jelmezbálosat játszhasson, most ott áll a Vesszőfutás utca sarkán reszketve és pőrén.

És mi a helyzet a Szerelemmel – az alfánkkal és ómegánkkal, a por-nográfiánkkal és a legnemesebb érzelmünkkel? A múltban valamiféle

11

különleges és támadhatatlan dologként emeltük piedesztálra a szerelmet, magánéletünk azon elemeként, amelyről úgy hittük, hogy egy szempil-lantás alatt megtisztít minket az összes pitiáner kis vétkünktől. Min-dent tromfoló aduászként kezeltük, általános amnesztiaként vagy valami ilyesmiként. De, mint kiderült, a szerelem nem ment minket fel semmi alól – a szerelem ott áll börtönünk ablaka alatt, és véget nem érő gyertyás virrasztást tart értünk. Szóval, a szerelem? Igen, a szerelem is fájdalom volt. Legfőképpen a szerelem volt az.

Úgyhogy a gondolatmenetet követve felmerülhet bennünk a kérdés: mi nem fájdalom? Ott állok az erkélyemen, miközben ez a kérdés a magasba emelkedik, és felgomolyog Vancouver égboltjára, ahol mozdulatlanul lebegni kezd, miközben egyetlen leheletnyi szellő sem támad, amely el-fújhatná. A narancssárga nap, amit elmosódottá és hatalmassá változtatott a korábban Seattle-nek nevezett több millió négyzetkilométernyi porfel-hő, lassan ereszkedik lefelé az English Bay öblébe. Szinte hallom a saját sziszegésemet, miközben a nap, talán az utolsó napunk, kioltja magát. Közvetlenül az utca túloldalán, a Démonparkban egy csapat hatalmas kék kócsag hintázik néhány túlterhelt cédruságon. Az, ahogyan a madarak-ra gondolunk, sokatmondó: a szemkivájó holló, bölömbika, halálmadár. Ezektől biztosan féltek az őseink. A madarak lecsipegetik a csontokat, és felisszák a szemfenékvizet. Lehet, hogy arra emlékeztették elődeinket, hogy ők maguk is nemsokára csontokká válnak. A járdán totyogó galambok látványa kísértetiesnek tűnik; nekem soha nem sikerült túltennem magam a kezeknek ezen a hiányán.

Mögöttem a lépcsőház fulladozik az ötvenlakásnyi bútortól: a konyhai mosogatókon kívül minden odakerült. Az épület megemelkedett gyo-morsavszintjének előállítása többnapnyi kemény munkámba került, de ez biztosított nekem és Zoënak még egy kis időt. Viszont tegnap reggel óta recsegéseket és csattanásokat hallok a lejjebb található emeletekről. Meg-lehetősen biztos vagyok abban, hogy a blemmük felfelé fúrják magukat. Fehér vakondok, akik lebontják a mennyezetet, és újabb szinteket fedeznek fel. Tiszta Escher. Most három emelettel lehetnek alattam? Kettővel?

12

És ha már Escherről van szó, érdemes megemlíteni ezt az érdekességet: a képzőművészeknek igaza volt, szó szerint végig igazuk volt. A mögött, amit régebben „valóság”-nak neveztünk, mindig ott bujkált egy escheri, egy boschi, egy munchi tény – a szörnyűségek nyüzsgő, absztrakt zűrza-vara, amely csak arra várt, hogy végre felforduljon a civilizáció köve, és előbukkanhasson alóla. Ki gondolta volna, hogy a fantázia legmeredekebb kötéltánca maga a régi világ volt, a bevásárlóközpontoknak és a médiá-nak az a látszólag unalmas egyvelege, amely nem egészen egy hónappal ezelőtt omlott össze? Ki gondolta volna, hogy a legvadabb képzelőerővel a Starbuck’s pultosai, az általános iskolai tanárok és a pizzafutárok rendel-keznek? Hacsak egyszer is megálltunk volna elgondolkozni ezen, akkor nyilvánvaló lett volna. Ha egy futó pillantást vetünk Afrikára a Szaharától délre, akkor ráébredtünk volna, hogy a mi kivételezett világunk elég ingatag egy képződmény, és a pereme folyamatosan parázslik.

De senki nem állt meg elgondolkozni ezen.Jézusom, millióféleképpen belefáradtam már ebbe. Immár hetek óta

bámuljuk egymás szeme fehérjét a Felébredettekkel – és nem jutunk semmire. De nincs ezzel semmi baj. Tényleg nem bánom. Amúgy is elju-tottam már nagyjából arra a pontra, hogy kész legyek feladni az egészet.

De mi legyen a szegény néma Zoëval, aki már el is aludt a vendégszo-bában a Tanyától kapott játék grizzlymackót szorongatva? Lehet, hogy nekem elegem van ebből az egész szánalmas emberi komédiából, de még így is szeretném, ha ő életben maradhatna. Szeretném, ha valami, amit Tanya szeretett, tovább élne. De próbáljuk csak ezt elmagyarázni azoknak a nyúzott arcoknak odalent, akik frissen érkeztek az éjszakai műszakba, zsebük legmélyén az álmatlanság combjukat perzselő napjával.

Mi lesz Zoëval? Mi lesz a gyermekkel?

13

1. nap: Xerxész könnyei

Amikor Xerxész, Perzsia királya végignézett dicsőségesés hatalmas seregén, mielőtt megindult volna Görögország ellen,

sírva fakadt az előttük álló mészárlás gondolatától.

Azon az első reggelen én éppen egy másik gyermekről olvastam egy új-ságcikket – egy fiúról, aki csak futott és futott. „Egy elképesztően eltökélt kölyök kiugrása!” – üvöltötte a főcím. A lélegzetelállító történet arról szólt, hogyan szökött meg pénztelen anyjától egy San Franciscó-i utcagyerek, hogyan lopott el egy autót, hogyan lépett meg a rendőrök elől, hogyan sikerült elérnie a repülőtérre, odacsapódnia egy ismeretlen családhoz, fel-szállnia egy repülőre, majd lebuknia a járat másik végén, Los Angelesben, miközben egy repülőtéri telefonkönyvben keresgélte rég nem látott apja nyomát. És a slusszpoén? A fiú alig tízéves volt.

Ez könnyeket csalt a szemembe, bár azt nem tudnám megmondani, hogy miért. Amikor tényleg meghat minket valami, soha nem tudjuk, hogy mi az oka, mármint a tényleges oka. De arra emlékszem, mennyire tetszett az az „elképesztő” – csodálatosnak tartottam, hogy a főcím megfogalma-zójának lelkesedése valahogy kidugta nedves orrát az áporodott újságpa-pírból, és beleszagolt az én levegőmbe. „Kölyök”, nem pedig „gyermek”. És vegyük észre azt a felkiáltójelet! Már maga a főcím is egy remekmű volt. Elképzeltem, amint egy késő éjjelig dolgozó szerkesztő hátradől az üres szerkesztőségben, és száraz mosollyal gyönyörködik a munkájában.

A cikknek nem volt valódi lezárása. Egyszerűen csak abbamaradt, aho-gyan az újságcikkek szoktak, ha az akciótartályból kifogy az üzemanyag. Az volt a cikk mögött és a felvillanó érdeklődésem mögött húzódó igaz-

14

ság, hogy az a fiú még mindig létezett valahol, valamilyen „gondviselői” közegbe ágyazva, Végleges Megoldásra ítélve.

Tanya jelent meg a konyhaajtóban, és rángatott ki az álmodozásból.– Jó reggelt.– Hahó.Felálltam, és odamentem hozzá. Az első gondolatom az volt, hogy po-

kolian néz ki, de rossz irányból közelítettem meg a dolgot. Tanya maga a mennyország volt; csak korábban ezt nem értékeltem eléggé. De ez a rám jellemző vakság egyáltalán nem szokatlan jelenség – igazából szinte a tö-kéletes munkadefiníciója annak, hogy mit jelent embernek lenni. Tudtam, hogy Tanya nem aludt, mert a fél éjszakát ébren töltöttem a sóhajtozása és a takaróráncigálása miatt. Most, a hajnalba burkolózva, az elcsúszott hajrétegeivel és a monokliszerű feketeséggel a szeme alatt egyszerre tűnt ártatlannak és romlottnak – egy tudással túltöltött néma gyermeknek. Az ajtófélfának támaszkodott a hálóingében, és engem nézett. A lábai nem pontosan a felsőteste alatt helyezkedtek el.

Tanya odajött hozzám, és fogmosás előtti óvatossággal megcsókoltuk egymást, egyformán finoman véve a levegőt. A haja az arcomat cirógatta. Az a haj – egyik puha réteg a másik után. A vörösesbarna fürtjei soha nem maradtak nyugton. Amikor feltűzte őket, lehullottak, ha egyenesre fésülte őket, begöndörödtek és hullámokba álltak. Ezért szoktam Tanyát Medúzának becézni.

– Szemhunyásnyit sem aludtam – ásított.– Nem mondod. Nekem úgy tűnt, mintha fél éjszaka ébren forgolódtál

volna.– Egy féléjszakányi alvás csodálatos lenne. Annyira kibaszottul furcsa

volt az egész. Még csak el sem álmosodtam.És ez tényleg furcsa volt. Tanya mindig úgy aludt, mint egy kidőlt fa

az erdőben, láthatatlanul a takarók Oregonja alatt. Pár havonta egyetlen gyors kis szellentés – ennél többet nem lehetett tőle hallani tizenegy és hét között.

– A túl sok kávé?

15

Tanya felnevetett. – Nem emlékszel? Egészen konkrétan még egy kis meleg tejet is ittam, miközben a Reklámőrülteket néztük. Hát, az már biztos, hogy ma én leszek az ügyeletes házisárkány a munkahelyemen.

– Nekem is rossz éjszakám volt.– Szegény kicsikém.Ez valahonnan a szórakozottságának a mélyéről érkezett. Egy éjjeliőr

vagy egy ügyeletes szerviz valahol a szétesett agyában még mindig aggó-dott értem. És ezt nevezik szerelemnek.

Én rosszul aludtam, és furcsát álmodtam egy aranyszínű fényről, amelyet valami mással láttam, nem a szememmel. Azon a reggelen még mindig ott volt velem. Nem árnyékos emlékként, hanem elevenként, amitől az éber világ fakónak kezdett tűnni.

– Muszáj lezuhanyoznom.Tanya megfordult, és kiment a szobából. Én egy szerencsejátékos éber-

ségével figyeltem, ahogy távozik. Az arcának és a testének minden egyes felidézhető részlete kincs volt, és az is maradt számomra: a csípőjének íve, vékony felső ajka, és a teltebb alsó. Még a szinte nem létező fülcim-pája is. Tanya néha azt állította magáról, hogy a földönkívüliek kéme, és emberálcájának egyetlen árulkodó hibája a hiányzó fülcimpa. Amikor ezt bevallotta nekem, mindig kacsintott egyet utána.

Tanya felfrissülve és egészen emberinek kinézve tért vissza a fürdőszobá-ból. Megrágta a kiflicsücskömet, és felhajtotta magára hagyott kávémat, amíg én az Elképesztően Eltökélt Kölyökről monologizáltam.

– Ez annyira szomorú – csóválta meg a fejét Tanya azzal a fajta min-den bonyodalomtól mentes sajnálattal a fiú iránt, amelyet csak irigyelni tudtam tőle.

Majd felvett egy szürke szoknyát és egy fehér blúzt, és életében utoljára elindult dolgozni. Most visszatekintve csodálom azokat az embereket, akik fehéret mertek hordani. Azt hitték vajon, hogy a világ nem mer hozzájuk érni?

16

Tanya elment, én pedig maradtam.Azokban az időkben, amikor mindenki elment otthonról, és egész nap a világ kezét rázta, addig, amíg el nem zsibbadt a saját keze, amíg őszbe nem csavarodott a haja, és köhögni és zihálni nem kezdett a szíve, én otthon maradtam, és könyveket írtam. Az etimológiáról, már ha képesek ezt elhinni. Tudom, tudom! Csodálatos egy szó ez az etimológia. Felért egy tűzijátékkal, amikor társasági összejöveteleken vagy a buszon ide-genek kezdtek vájkálni az életemben: az etimológiáról írok könyveket. Né, hogy megtántorodnak, lám, hogy szétrebbennek – még ha kilencven százalékuk abban a hitben is volt, hogy bogarakat tanulmányozok, nem a szavak titkos eredetét.

Az ügynököm, aki hétévnyi szerződéses kötelék után még mindig nem volt egészen biztos bennem, folyamatosan arról győzködött, hogy úgy próbáljak meg letuszkolni egy definíciónál fogva száraz és unalmas dolgot a közönség torkán, hogy meghintem egy kis porcukorral. Azt a könyvet soha nem szállítottam le neki. Megjegyezném, soha nem is mondtam rá egyenesen nemet – egyszerűen csak másfajta könyveket írtam, amelyeket kevésbé becsvágyó kiadók ki is adtak, és amelyekből éppen elég példányt vettek meg az otthonülő, bolyhos pulóveres szőrszálhasogatók ahhoz, hogy újabb nem jó szívvel adott előlegeket kapjak, újabb nyögvenyelős előadáso-kat tartsak, és hogy folytatódjon a jogdíjak csörgedezése a bankszámlámra.

A mi lakásunk esztelenül apró volt; a harminc centi széles balkonra nyíló franciaablak a nappalink teljes külső falát elfoglalta – ez az erkélynek csúfolt valami néha mintha egy nevetséges ugrásra ösztökélt volna kifelé. Belülről az otthonunk fehér volt, és nagyon világos. A nappali mögött egy teakonyha rejtőzködött, a mögött pedig egy teahálószoba és egy teafür-dőszoba, telepakolva rengeteg apró szappannal és samponnal, amelyeket különböző szállodákból nyúltunk le.

Aznap a legújabb projektemen dolgoztam – a társadalom peremére szorult szavakról, az elárvult és eltorzult szavakról szóló könyvön. Egy etimológiai szörnybemutatón. Azon gondolkoztam, hogy Nódnak fogom elnevezni.

17

A Nód. A Bibliában így hívják azt a kopár pusztaságot, ahova Káint küldték, miután száműzték Ádám birodalmából, ugyanakkor ez az a me-seország is, amely felé a szülők szokták álmos gyermeküket ösztökélni meleg emlőskezük gyengéd nyomásával a hátukon.

Ó, az alvás.Alvás közben mindnyájan meghalunk, egytől egyig, minden egyes nap.

Erről miért nem beszélnek többet? Amikor este elszunyókálunk, soha nem garantálja semmi, hogy másnap reggel felébredünk. Minden egyes kis délutáni elbóbiskolás potenciális végjáték. Akkor hát miért féljünk a haláltól, ha életünk minden egyes estéjén boldogan és lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a bizalmi aktusba? Nód.

Mindenesetre, írtam a tézisemben, amikor elfelejtünk szavakat, akkor sorsukra hagyjuk őket. De azok a valóságok, amelyeknek ezek a száműzött szavak adtak hangot, nem tűnnek el: régi, lakatlan valóságok ólálkodnak az örökkévalóságig a sötét erdőkben, a gyermekversekben, a rendőrségi jelentésekben és a riadt emlékekben. Mint a Grimm testvérek farkasai.

Még mindig létezik az összes régi, elsuttogott szó – az olyan fantasz-tikus szavak és kifejezések, mint a „fába szorult féreg”, a „verbunkos” és a „káptalan”. Több ezren vannak. És amikor ezeket a szavakat halljuk, még a huszonegyedik század antiszeptikus fényében is végigfut rajtunk egy kis borzongás, megérezzük valaminek az ijesztő jelenlétét, amit nem tudunk teljesen hova tenni.

Aznap, emlékszem, a „kesztyűbe dudálni” kifejezéssel birkóztam. Meg-tanítani valakit kesztyűbe dudálni. „Attól tartok, kénytelen leszek meg-tanítani önt kesztyűbe dudálni.” Felső osztálybeli brit akcentus, vihar előtti higgadt önbizalom – fizikai és érzelmi. Mindnyájan meglátjuk ezt a szeretteink szemében előbb vagy utóbb: a leszakadni készülő fátylat.

Emberek feledésbe merült milliói tanultak már meg kesztyűbe dudálni. Több évszázadnyi nő és gyermek, és nem kevés férfi tanult meg ezen a sa-játos hangszeren játszani. Én a Nóddal megpróbáltam visszaterelni a kesz-tyűbe dudálást a nyelv karámjába, megpróbáltam előrehajtani az időben. Vesszőfutások, elfenekelések. Seggek kiporolása. Ving Rhames karaktere,

18

amint olyan higgadtan mondja a Ponyvaregényben, hogy: „Szétvágom a segged.” Segg, segg, segg. Erről eszembe jutott a Guántanamói-öböl és Dick Cheney dévaj mosolya; eltűnődtem azokon az edzőtermekben szálkásított hírességeken, akikre lesújtott a média ostora. És a kukkolók tömegein, az emberek millióin, akik egyszerűen csak végignézik az egészet. A párizsi guillotine-okat. Gázát. Damaszkuszt.

Nevetni fognak, de én titkon úgy éreztem, hogy a Nódban tényleg van némi kereskedelmi potenciál, hogy valóban előfordulhat, hogy az emberek szeretnék, hogy megvilágítsam számukra ezeket az összefüggéseket.

Mindegy, szóval nekem nagyon is megfelelt, hogy otthon dolgozom, egyedül, és úgy tűnt, én is megfelelek erre. Nem volt túl sok időm az emberekre; úgy is fogalmazhatunk, hogy voltak fenntartásaim a saját fajommal kapcsolatban. Lehet, hogy túl sok időt töltöttem a ki nem mondott szavak erdejében ahhoz, hogy közülük kiemelkedve bármiféle bizalmat tudjak táplálni felebarátaimmal szemben. Tanya, akinek nem volt ideje olyan szavakkal vagdalózni, mint a „mizantróp”, arra jutott, hogy én egyszerűen csak szégyenlős vagyok. Időről időre embereket hozott fel a lakásba, fülig érő szájú barátjelölteket, hogy én mérlegre tehessem őket, szilárdan bízva abban, hogy felfedezem az értékeiket, és úgy döntök, megtartom őket. Ez nem fordul elő túl gyakran, de most örülök, hogy tévedett velem kapcsolatban.

És egyébként is, őt szerettem. Ez csak számít valamennyit.Így tartottunk fent egyfajta mérleghinta-egyensúlyt, miközben a hát-

térben felhorgadt és lenyugodott a világ. Amíg a szememet az övén tar-tottam, soha nem hatalmasodott el rajtam túlzottan a tengeribetegség. Ez volt a titka.

Úgyhogy én otthon maradtam, és egész nap dolgoztam, soha nem kószálva el túl messzire a zsibongástól, karanténba tett telefonnal és in-ternettel, hogy összpontosítani tudjak, és állhatatosan haladhassak előre. Egy-két óránként megálltam egy pillanatra, kinéztem az ablakon, és mindig ott volt a nap, pár csomóval előrébb járva az útján, bűntudatosan az égboltra dermedve.

19

Tanya öt óra körül ért haza, pont, amikor a nap elkezdte lógatni az orrát a városra. Kinyújtott karral rontott be az ajtón, majd egyenesen hozzám masírozott, megállt, és csípőre tette a kezét.

– Te is hallottad?– Mit hallottam? – kérdeztem, miközben arcom nagy részét kiemel-

tem a laptopból. Tanya akkoriban tett pár megjegyzést a félarcokra és a harmadarcokra, úgyhogy igyekeztem legalább háromnegyed részben ott lenni számára.

– A tegnap éjszakát?Az a felvitt hangsúly, az a kurta, akadozó fejrázás, amellyel a mások

végtelen tudatlansága felett érzett hitetlenséget szokták jelezni. Én ezt „jajmár”-nak nevezem. Tanya lejajmározott.

– Mi történt tegnap éjjel?Tanya felháborodottan masírozni kezdett körbe-körbe. Én nem sokkal

korábban válogattam szét a számlákat és a blokkokat a dohányzóasztalon, és amikor elhaladt mellettük, a vékony kis hőpapírfecnik megremegtek a nyomában. Egy friss kávéfoltot vettem észre fehér blúzán. Konkrétan éreztem ezeknek a testmelegétől felhevült kapcsolatmolekuláknak az illatát, miközben Tanya elsétált a székem mellett, hallottam a műszál erotikus suhogását, ahogy a lábai egymáshoz súrlódtak.

– Senki nem aludt, Paul! Senki, akivel beszéltem, nem aludt egy szem-hunyásnyit sem tegnap éjjel. Nem csak te és én. Ki sem tetted ma a lábad? Még a kibaszott híreket sem nézted meg?

– Én…– Minden ezzel volt tele! – Egy pillanatra azt hittem, Tanya konkrétan

toporzékolni kezd dühében. Ami a híreit illeti, azokat még nem tudtam megemészteni – még túl nedvesek és elevenek voltak ahhoz, hogy le-nyeljem őket.

– Senki nem aludt tegnap éjjel, Paul. Az. Egész. Kibaszott. Világon. Senki! Vagyis mégis. Sarah azt mondta, hallotta a rádióban, hogy néhányan azt állítják, aludtak. Kábé ezerből egy ember. A rádió azt mondta, hogy Kaliforniában négyórás áramszünet volt, mert mindenki égve hagyta a

20

lámpáját és a tévéjét egész éjjel. Mindenki teljesen ki van borulva ettől az egésztől. Tényleg nem hallottál semmit? Úgy érzem, mintha megőrültem volna, hogy nekem kell elmesélnem neked az egészet!

Ezzel Tanya levetette magát a mellettem lévő kanapéra, és fél kezével sms-ezni kezdett, miközben a másik karját a vállamra tette, nem külö-nösebben érzelmes gesztusként, hanem inkább a pillanatnyi elterülése részeként.

– Annyira kibaszottul furcsa. Annyira kibaszottul hátborzongató.Én megpróbáltam felfogni, amit mondott, miközben Tanya ujjai a

pólómat csipkedték, a telefonja pedig rezgett egyet. Majd Tanya oldalra billentette a fejét, és most először nézett egyenesen a szemembe, mióta hazaért; halványan vörös karikás pillantása az enyémbe fúródott.

– Paul… Te aludtál tegnap éjjel?

Eljött az ideje, hogy elmeséljem az álmomat.Az álmomban a British Columbia Egyetem Nyugati sugárútján sétálok, nem messze a Nagykönyvtár előtt álló toronyórától. Magán a sugárúton két hosszú, elkeskenyedő tükörüveg lapokból készült háromméteres kúp meredezik. Amikor elhaladok a déli kúp mellett, megpillantom a nap visszatükröződő fényét, amint egyik tükörről a másikra ugrál. Majd a kúp egy ásítással felrobban – mintha vége lenne a világnak, nem egy pukkanással, vagy nyüszítve, hanem mintha korán ágyba zavarták volna.

Az üveglapok nem törnek el, csak szétesnek, és felúsznak a lángolóan kék égbe. Ekkor lassan a könyvtár felé fordulok. Minden lebeg: a fák, az emberek, a padok, az ablakok, a falak. A lábam alatt enged a járda, és én felbukfencezem az űrbe. A toronyóra is követ, masszív, fekete mutatói más-más irányba cigánykerekeznek el.

Majd minden elhalványul, amíg nem marad más, csak az ég és én. Ez-után a testem oldódik fel, és az ég a mindent magába olvasztó aranyfény gömbjévé változik. Utána, egy kicsivel később, eltűnök, és már csak a fény marad, a fény tudata. Én is látom, de nem a szememmel, vagyis úgy, mintha a szemem már csak pupillából állna, már ha ennek van bármi értelme. És

21

ekkor az idő is eltűnik, a szavak megszűnnek létezni, és a fény örökké tart. Én megtapasztalom az öröklétet, de valahogy mégis felébredek reggel, merevedéssel és korgó gyomorral.

Ugyanennek az álomnak a különböző változatait álmodom azóta az első alkalom óta, hogy Tanya ott forgolódott mellettem, és ez a legboldogabb élmény, amit valaha átéltem [itt a ceruzámmal a kezemben öt egész percig abbahagyom az írást, mielőtt folytatnám]… mindennek ellenére.

Lehet, hogy a rossz hírek kompenzálásképpen felhatalmazást adnak ne-künk arra, hogy túlegyük magunkat. A fenébe a péntek esti szusival, döntöttük el Tanyával. Ehelyett visszatértünk a napégette külvárosi gyer-mekkorunkba – más szóval a McDonald’sba –, és szereztünk magunk-nak két forró zsírral és sóval teletömött abrakos tarisznyát. A helyiség tele volt: mocskos padló, emberi kipárolgásokkal terhes levegő. A hosszú sorban senki nem volt különösebben éhes; csak enni szerettünk volna valamit, arcunkat egyformán meresztettük a táplálkozás okozta kielégülés félönkívülete felé. A sürgősségi osztályokon tapasztalható erőltetett bá-torság és komor tagadás dominált; az emberek összehúzott szemöldökkel, az ajkukat rágva meredtek a kifüggesztett menüre.

– Mit kérsz, bébi? – Egy minden iróniától mentes, edzőruhát viselő kövér férfi kérdezte ezt előttünk társától, egy hasonló öltözéket viselő nőtől, aki szigorú lófarokba fogta össze a haját.

– Egy kettes menüt. Light kólával.Ne már, rendeld meg nyugodtan a cukrosat, szerettem volna mondani

neki. Észrevettem, hogy Tanya engem figyel. Rám kacsintott, és bűntu-datos kuncogásban törtünk ki.

– Mi olyan vicces? – fordult felénk felhorkantva a nő, azt gyanítva, megalapozottan, hogy ő az.

– Semmi – válaszolta Tanya pókerarccal. – Egyértelműen nincs itt semmi vicces.

A sorban állók pillantásával ölni lehetett volna.

22

A McDonald’s után vettünk pár Ben and Jerry’st a zsúfolt Safewayben, majd hazamentünk, és megnéztük a híradót, az ölünkből falva a hambur-gert és a sült krumplit, miközben egy párhuzamos vágányon információt ittunk magunkba.

A kutatók és a szakértők partra vetett halakként vergődtek irizáló öltönyben, elméletek után kapkodva arról, hogy miért is történik ez az egész, a tények hiányától ösztökélve. De mit tudhat egy csapkodó piszt-ráng a miértekről? Az ötletek eszelős kavalkádja ömlött kifelé a szájukon: egy napkitörés tartott minket ébren egész éjjel; a ravasz terroristák által kibocsátott rejtélyes, mágikus hullámokat kell hibáztatni! A mikrohullámú túlterhelést!

Tanya égő szemekkel és beesett vállakkal figyelt, időnként bólintva egyet. Én a vállára tettem a karom, és masszírozni kezdtem a nyakát. Ahányszor csak megpróbáltam megszólalni, lepisszegett.

A televízió koffeintartalmú univerzuma egyre szélesebbre tárult előt-tünk. A műsorvezetők és műsorvezetőnők bőrrel borított koponyája csak kerepelt, tréfagyári fogsoruk csattogott. És a szemük! Ezeket a rángatózó szemeket érdemes lesz majd óvatosan kezelni, ha valaha is forró kis kezünk tenyerén találnánk őket: le kell majd küzdenünk a késztetést, hogy addig szorongassuk őket, amíg a zselé ki nem csurog belőlük az ujjaink között. A tévés férfiak és nők bronzfejek voltak. Az ír hagyományok szerint a bronzfejek mindentudóak, és azok, akik beszélgetnek velük, akár a múltat, akár a jelent, akár a jövőt akarják tudni: „Állítsák a bronzfejet középre, ügyelve a belőle sugárzó lángok tüzére.” Hát nem pontosan erről szól a televízió? Hogy ott van mindennek a közepén, és lángol?

– Pánikolnak – suttogta Tanya.– Igen, így van.– Ők sem tudnak többet, mint mi.– Nem.Tanya arcán vörös foltok izzottak. – Akkor miért nem kussolnak inkább?A Bronzfejek egész éjjel csak ismételgették papagáj módra a lehetséges

magyarázatokat, amelyekről egyszerűen tudni lehetett, hogy pár pillanattal

23

korábban találta ki őket néhány ugyanennyire pánikoló emlős, akik a ka-meráktól távolabb masíroznak fel-alá. Csak egy pontot illetően alakult ki konszenzus: hogy nyolcmilliárd ember álmatlansága egyszerre nem lehet véletlen egybeesés. Ennek az esélye csilliárd és csilliárd az egyhez. Akár még arról is szó lehet, hogy, ahogyan a televíziós hittérítők és zavaros farvizük állítja, a Mindenható Isten haragja csapott le, bár ez az elmélet engem jobban feldühített, mint a többi. Ha létezik egy Isten, akkor az Ő Kezé nek jelenléte miért nem igazolódik mindennel kapcsolatban? Miért csak akkor rángatjuk elő Istent, ha valami menő dolog történik (és tévedés ne essék, aznap este az volt a ki nem mondott konszenzus, hogy az egész felbolydulás sci-fi szintű menőségfaktorral bír)? Akkor miért nem kerül említésre Isten, amikor a McDonald’s elad egy újabb sajtburgert? Én asszem, ez Isten műve, ez a ragacsos húsdarab! Te, te ragyás ifjú abban a papírcsákóban, pusztán az ő eszköze vagy! Bár némelyek így gondolják. Vannak, akik végignézik, ahogy a nagyi meghal, és úgy gondolják, hogy ez rendben is van így, ez egy nagyobb terv része. Ezek mindig olyannak tűnnek számomra, mint az abúzustúlélők. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy az Istennel kapcsolatos aggályaim ugyanarról a tőről fakadnak, mint a madaraktól való irtózásom: Isten kezetlenségéből. Feltételezem, hogy bármelyik elmélet igaz lehetett, de már azon az első estén megéreztem, hogy nem fog magyarázat érkezni. Ami történt, az egy egyszerű tény volt, semmi több. És mi nem az a faj vagyunk, amelyiket érdeklik a puszta tények. Mi jobban szeretjük kikerülni vagy megcsavarni az ilyesmit.

Mindenesetre az egész sztori a Ma Estében fog kulminálódni – ebben az összes Fej biztosnak tűnt. Mi történik majd ma este, amikor álomra hajtjuk a fejünket, és vagy elmondunk egy imát, vagy nem?

Tanya és én, miután kiürítettük és kidobtuk az áttetsző zacskókat, fagy-lalttal nyugtattuk meg sótól felmart nyelvünket.

Miközben ettem, elképzeltem, ahogy az olvadó trutyi leszivárog a pépesített hamburgerek és krumpli között, kitölti a réseket, és lecsitítja nyögdécselő gyomromat.

24

Miután teletömtük a hasunkat, és a tévé és az internet forrón és súlyosan zümmögte tele a szobát, a nappali kezdett egy kicsit zsúfoltnak tűnni.

– Lehet, hogy ki kellene mennünk a konyhába, és magára kellene hagy-nunk a laptopot és a plazmát – vetettem fel.

– Én öt perce majdnem bekapcsoltam a rádiót. Annyira ostoba va-gyok. – Tanya felnevetett, de csak egy pillanatra, utána én szólaltam meg a beállt csendben.

– Furcsa, hogy képesek vagyunk erre.– Mire?– Nevetni magunkon.– Ezt hogy érted?Én kikapcsoltam a tévét, és a szoba azonnal túl csendes lett.– Olyan, mintha mindannyian két ember lennénk, akik közül az egyik

a másikat figyeli.Tanya elgondolkozott egy pillanatra. – Azt hiszem, ezt értem. A mi

világunk – lendítette a karját a fekete képernyő felé, amely kiköpött mása volt a Monolitnak a 2001: Űrodüsszeiából, csak az oldalára döntve – éppen elbaszódik, de mi ugyanakkor végignézzük, ahogy elbaszódik.

Bólintottam. – Szóval itt vagyunk mi elbaszódva, de itt vagyunk mi is, amint végignézzük, ahogy elbaszódunk.

– Jézusom, nem csoda, hogy nem bírok aludni. De vajon az a részem is éppen elbaszódik, amelyik figyeli, ahogy elbaszódom, Paul?

Most úgy gondolom, hogy ez jó kérdés volt. Talán túlságosan is jó.

Miközben a tudatosság elburjánzott a globális éntudatban, mint egy daga-nat, Tanya Csingilingi-szerű telefonja csak csicsergett és riszálta magát az összes visszaeső elkövető ösztökélésétől: a szüleinktől Torontóban, Tanya barátaitól és kollégáitól. Anyám egész idő alatt sírt, miközben beszéltünk, apám pedig olyan nemtörődöm közömbösséget tanúsított az egész dolog iránt, amilyet egyértelműen nem érezhetett. Nem nagyon különböztek a megszokott önmaguktól, de nem is voltak teljesen ugyanolyanok. Úgy tűnt, mintha a szokásos személyiségük hangerejét annyira feltekerték

25

volna, hogy sziszegni és recsegni kezdtek tőle, mint egy olcsó rádió, ha teljesen felhangosítják. Ami azt illeti, mindenki, akivel aznap este be-széltünk, idegesen viccelődött, de az adott körülmények között baljósnak tűnt a humor – olyannak, mint egy józan ész hiányában a levegőt karcoló öblös nevetés.

Az összes beszélgetés végén olyan lazán búcsúztunk el, ahogyan csak tudtunk, de a szavaink körül megülő csend protokolláris volt – levegőtlen és mozdulatlan.

És mégis.És mégis, ezzel egy időben az egész egy kicsit izgalmasnak tűnt. Ne

finomkodjunk; mindnyájan tudjuk, mire gondolok. Az apró katasztrófák – az elveszett cicák, a pityergő csimoták – összetörhetik a szívünket, de a masszívabbak elkerülhetetlenül pop-corn zabáló látványosságokká válnak. Éljen, kiáltja az agyunk valamelyik része, a balvégzet. És elképzelhető, hogy legalább részben ez az oka annak, hogy a balvégzet mindig meg is talál minket.

És most jön a legrosszabb rész. Miközben végighallgattam Tanya be-szélgetéseit, melyek során elmesélte a barátainak és a rokonainak, hogy én aludtam, konkrétan azt éreztem, hogy dagadni kezd egy kicsit a mellem. Milyen szánalmas ez már? Mint kiderült, senki más nem aludt az isme-rőseink közül. Megcsapott a kísértés, hogy úgy érezzem, mintha valami különleges dolgot tettem volna azzal, hogy elszunyókáltam. Szégyenletes, mennyire függünk a saját sajtócímkéinktől: a tömegmészárlás túlélője, a lottónyertes, a valóságshow-szereplő, a rendkívül népszerűtlen, szavakról szóló könyvek szerzője.

Már majdnem éjfél volt, amikor odamentünk az ablakhoz, és kinéztünk rajta, hogy azt lássuk, amitől tartottunk: a vért a világ székletében. A város összes lámpája ragyogott.

Ott álltunk egymás kezét fogva, érezve egymás hegyes csontvázát a bőr és a zsír rétegei alatt, az ujjaink és a tenyerünk között létrejövő meleg kapcsolat mögött. Emlékszem, arra gondoltam, hogy mi tényleg pusztán energiából álló lények vagyunk, pont, ahogy a hippik és a fizikusok min-

26

dig is mondták – olyan tiszavirág-életű „energiából”, „hullámhosszból” és „rezgésekből” álló lények, hogy akár egy itatóspapír suhogása is semlege-sítheti a töltésünket, és eltörölhet minket. Jó érzés volt ilyen átmenetinek és törékenynek érezni magunkat; értékes pillanatnak tűnt.

Tanya megszorította, majd elengedte a kezem. – Most inkább meg-próbálok aludni. Ideges vagyok.

– Feküdjünk le mindketten.Elindultunk a hálószobánk hajdan hatalmas teteje felé, mindent le-

vettünk magunkról, és egymáshoz szorítottuk a testünket a takarók alatt, mint a kisegerek egy állatkereskedésben, akik megpróbálják kikapcsolni a tudatukat, és eltűnni a felfoghatatlan óriások szeme elől.

– Álmos vagy? – kérdeztem, miközben átmelegedett körülöttünk az ágynemű.

Tanya hangja nagyon vékony volt. – Nem. És te?Az együttérzés – elég gyakran – egyenlő a hallgatással. Én közelebb

húztam magamhoz Tanyát, egyik kezem a fülére tettem, a másikat a saját mellkasomra. Majd ásítottam egyet.

Most úgy gondolom, hogy ha mind a nyolcmilliárdan egyszerűen csak lekapcsoltuk volna a lámpákat aznap éjjel, lefekszünk, és nem izgatjuk magunkat, akkor mindnyájunknak sikerül elaludnunk, és a méregpohár eltűnt volna. De térjünk vissza a földre. Ki hajlandó bármin is nem izgatni magát? Az élet egy var a seben, és nekünk olyan a természetünk, hogy addig piszkáljuk, amíg vérezni nem kezd.