Agatha Seymour - Csirkek Es Marhak

8/20/2019 Agatha Seymour - Csirkek Es Marhak

http://slidepdf.com/reader/full/agatha-seymour-csirkek-es-marhak 1/185



Agatha Seymour

Csirkék és Marhák



Köszönet a Gondviselésnek. Köszönet az agykontrollnak.

Köszönet mindenkinek, aki részvételével hozzájárult a könyv

megjelenéséhez.

Külön köszönet a férjemnek mindennemű támogatásáért.



Azt hiszem az élet lényege abban áll, hogy vigyázzunk

magunkra és másokra, tartsuk tiszteletben az univerzális

morált, aztán nyugodtan legyen mindenki úgy hülye, ahogy

van.

Tövig nyomni a gázpedált!

/K. Z./



1. fejezet

Valahogy úgy lehet, hogy ha sikerül az élet valamelyikterületén rátalálni az utunkra és kiteljesedni benne, egyfajtaharmónia költözik az ember életébe. Aztán ezzel a belső békével képesek leszünk észrevenni és szemlélődve, ítélkezésnélkül meglátni más dolgokat is. Rátaláltam az írásra és azótasemmi mást nem akarok csinálni, csak írni, írni és írni. Naplót,

blogot, novellát, regényt, mindegy hogy mit, csak írhassak,grafomán lettem a javából. Mióta ott érzem a talpam alatt ezt a biztos talajt, amire minden nap, minden körülmény közöttszámíthatok, nagyon szemfüles lettem. Egyre jobbanérdekelnek az élet olyan megfejthetetlen misztériumai, mint pl.

a párkapcsolatok, ezen belül is a női létet érintő kérdések, lévénhogy nőnek születtem. Jómagam is túl vagyok már néhány

kacifántosra sikerült, elvetemült, unalmas, nem is értem, hogykerültem bele, mikor lesz már vége, na hagyjuk egymást típusúkapcsolaton és már évek óta a házasság őrült, ultramodernhullámvasútján ülök.

Ez bizony abból a superhightech fajtából való, aminek azelején alaposan, több pontos biztonsági csatokkal és

védőpántokkal bekapcsolja magát az ember, aztán ha felvillan a piros gomb elöl, felhúzzák a kocsikat talán több száz méterre isés hirtelen elengedik. Vágtat a kocsi fel az egekbe, fülig ér aszánk, aztán a csúcsról hirtelen elindul lefele vagy nyolcvanfokos szögben. Már -már azt hiszi az ember, hogy lent a hullámalján kibukfencezik a székből, de nem, viszonylag épségbenleér. Aztán újra indul felfelé a kocsi, a gyomrunk liftezik, de

még nem értünk fel a második tetőpontra, ahonnét újra lefele



vezet az út. Már kezdenénk megszokni, de jön az átfordulós

rész, az ember azt sem tudja merre van a fent és lent, szeretneújra egyenesben lenni, de az sem lesz jobb. Következik azalagút, semmit nem látunk, csak sikítunk, ahogy a torkunkonkifér, megint egy óriási hullám következik, már -már kitesszüka taccsot, de végre jönnek a kisebb hullámvölgyek, föl és le.Elkezdünk nézelődni, szinte hozzászoktunk az izgalmakhoz, avégén jön még egy utolsó hatalmas hullám. Na, csak ezt éljüktúl! A kocsi megáll, van aki ülve marad, mondván nem is olyan

rossz ez, mások szédülten kikecmeregnek, morognak,émelyegnek és kisvártatva átszállnak egy másikhullámvasútra...

Szerintem ilyen a házasság. Sok mindent lehet rá mondani,de azt, hogy ne lenne embert próbáló, azt az egyet nem. Énmagam első házasságom hullámvasútján kapaszkodom az

ülésben és mivel éppen egy csendesebb tisztás felett siklik a

kocsi, van időm bőven elgondolkodni néhány kérdésen, amiteddigi életem során sosem tudtam megérteni. Sokszor voltammár szerelmes, voltak viszonzott nagy és kis szerelmeim,voltak viszonzatlanok, hol egyik, hol másik fél részéről, decsupán egyetlen jellemző volt, ami minden esetre ugyanúgyállt: elmúlt. Mert az a fránya szerelem, bármit is teszünk,

elmúlik. Ahogy mondani szokták, a szerelem az egyik félnektúl hosszú, a másiknak túl rövid. Az ember hol az egyik, hol a

másik szerepben kénytelen távozni a kapcsolatból. Azzalvalahogy soha nem volt problémám, ha én éreztem már túlhosszúnak a szerelmet és távozni kívántam a színről, szintetovalibbentem mint egy tavitündér, nem törődve a másikkal,

mondván jobb ez így neki, idővel ő is rájön, de a másik

variációt sosem vettem jó néven. Egyszerűen nem értettem,



hogyan lehetett engem megunni, elhagyni, semmibe venni.

Vagy bambán álltam és néztem a távozó után, vagy utolsóerőmmel próbáltam a másik után mászni, hosszú nyálkás csíkothúzva magam után, mint egy csiga.

Idővel csillapodtak a téma iránti indulataim, és rátalálvahivatásomra egy kicsit átalakult a szemléletem. Mivel máshogysúlypontozom az élet különböző területeit, ma már nem ez alegfontosabb kérdés az életemben, de mégis, mindezek ellenéreegyvalami nem hagy nyugodni. Egyetlen kérdéskör

foglalkoztat, aminek fájdalmát sokszor tapasztaltam már a saját bőrömön, és ahogy körülnézek magam körül, minden nőtársaméletében felmerül ugyanaz a kérdés újra és újra. Hogyan leszabból az elragadó, elbűvölő nőből, akit meg akar hódítani aférfi, akinek a kegyeiért kezdetben mindent megtenne, akitmegmentene akár a sárkány tüzet okádó szájából, szóvalhogyan lesz belőlünk kezdeti királynőkből egy megunt,

megcsalt, semmibe vett „öreglány”. És mit tegyünk, hogy eztöbbé ne történhessen meg velünk?

Na ugye hogy érdemel néhány szót a kérdés? Sőt, annáltöbbet is. Elhatároztam hát, hogy utánajárok az okoknak ésmegfejtést találok erre a kegyetlen kérdésre, hogy a

megoldással a zsebünkben, mi nők örök királynők lehessünk és

végre megtaláljuk a boldogságot királyfink oldalán. Mivel alapvetően tudományos érdeklődésű vagyok, úgydöntöttem, hogy először is belevetem magam a könyvtárba éselolvasok mindent, amit e bben a témában valaha leírtak, mertugyebár nem lehetetlen, hogy a megoldás már régen azemberiség kezében van, csak még senki nem vette a fáradságot,hogy ezt közkinccsé tegye, esetleg, ha szükség van rá

tudományos nyelvről mindenki számára érthetővé tegye. Mivel



kitartó vagyok és állhatatos, biztosíthatok mindenkit, hogymost, ebben az esetben sem fogok másként eljárni. Időt,energiát, fáradságot nem kímélve fogok dolgozni a válaszon.

Pár napos könyvtárazás után úgy határoztam, változtatok atechnikámon. Mivel a témában olyan mennyiségű könyvettaláltam, aminek a feldolgozása hosszú időt venne igénybe éscéljaim között nem szerepel nagydoktori cím szerzése Szerelmi

válságkezelés címmel, ezért úgy gondoltam, a kutatás területétkiterjesztem a mindennapok eseményeire is, az úgynevezett

nagybetűs életre, mivel egy dologban abszolút biztos voltam ésvagyok: az életnek mindig igaza van!

Ezzel a gondolattal csuktam be laptopom és vettem irányt afürdőszobába, hogy lemossam az esti arcpakolásom. Mertugyebár az élet már csak ilyen gyakorlatias dolgok sorozatábóláll. Éjfélre az egész család ágyban volt, a férjem, két burma

cicánk és én. Mivel agykontrollos vagyok és ezt komolyan isveszem, elalvás előtt, minden áldott este alfa állapotban programozom a céljaimat. Elképzeltem hát, hogy kezembentartom az új könyvem, benne a válasszal a kérdésemre, amit boldogan adok mindenkinek tudtára, a Föld pedig egy boldog bolygóvá válik.



2. fejezet

Másnap nekiláttam a munkának. A délelőtt nagy részét akönyvtárban töltöttem, délutánra pedig megbeszéltem az egyik barátnőmmel, hogy moziba megyünk és a film után egy kicsittrécselünk, úgyis olyan régen találkoztunk.

Judit barátnőm fantasztikus nő. Igazi egyéniség. Kedves,okos, izgalmas, sokoldalú, minden érdekli. Mindketten késve

érkeztünk – no lám a barátok hogy hasonlítanak egymásra – ,már ment a film, de szerencsére csak az első percekrőlmaradtunk le. Egy igazi szerelmes történetet néztünk. Véletlentalálkozás, szenvedély, aztán mindenki továbbmegy, azt a bizonyos kis lenyomatot otthagyva a szívükön és soha többénem lesznek azok, akik előtte voltak. Nem is értem. Haracionálisan gondolunk a dologra teljesen értelmetlen az egész.

– Mindketten feketére lakkoztuk a körmünket! – mondom,

miközben lecuccolunk a mozi kávézójában. – Az enyém azértilyen fényes, mert ma délután voltam manikűrösnél és mégfriss.

– Az enyém már pár napos, de még bírja, nem kopott lesehol – mondja Judit.

– Új könyvet írok – mondom. – Hurrá! És miről szól?

– Úgy tervezem egy párkapcsolati tanácsadó-féle könyvlesz. Elképzeléseim szerint arra fog választ adni, hogy miértmúlik el a szerelem, és mitől tűnik el – úgymond – egy nővonzereje.

– Jó ötlet. Remélem sikerrel jársz – mondja.

– Szerintem ez olyan kérdés, ami alapvetően mindenkit



érdekel, mivel mindenki érintett. Neked mitől mentek tönkre akapcsolataid?

– Hát, nem is tudom. Azt hiszem általában meguntukegymást. De volt olyan is, hogy valami elképesztő sztori vetettvéget a nagy szerelemnek.

– Például?

– Te magad reszeled a sarkad? – mondja Judit.

– Nagyon ritkán. A pedikűrösöm gyalog két percre van,inkább átmegyek hozzá, nála csináltatom a kezem és a lábam.

Miért? – Valami elképesztő dolog történt sarok -ügyben az egyik

régi pasimmal. Elájulsz ha elmesélem a sztorit, a végénszakítottunk is, annyira durva volt.

– Pedikűr mint a szakítás oka, perverz. – Évekkel ezelőtt történt az egész. Akkoriban az egyik

munkatársammal laktam egy albérletben. András, az akkori

pasim, néha ott aludt nálam. Egyszer történt, hogy a lakótársam – aki mint a későbbiekben kiderült, nem habövet használtsarokreszelőnek, hanem valamilyen speciális„hámozó-eszközt” – egy hatalmas, szinte fél tenyérnyi sarokdarabot lekanyarított a sarkáról, az meg valahogy beleesett anyitott mosógépbe. András este megfürdött és az alsónadrágját

beledobta a mosógépbe, én meg szépen beindítottam a gépet éskiteregettem a ruhákat, hogy reggelre megszáradjanak. Másnapreggel András gyanútlanul felvette az alsónadrágját, nemtudván, hogy ott lapul benne a lekanyarított sarokdarab – mert,

hogy véletlenül belekeveredett mosás közben. Egész nap jött-ment, a sarokdarab meg abban a meleg párás levegőben,ami az alsónadrágjában volt, levált a naciról és rátapadt András

golyójára. Aznap otthon aludt és este fürdés közben látja, hogy



valami gond van a bőrrel az egyik golyóján. Ahogyközelebbről megvizsgálta, feltűnt neki, hogy mállik le a bőr azacsiról. Megpróbálta óvatosan leszedni a cafatot, de ahogyhúzta egyre nagyobb és nagyobb bőrdarab vált le az említetttestrészről. Azt mesélte, majdnem szívinfarktust kapott akádban a bőrös ügy miatt, aztán jobbnak látta, ha taxiba pattanés kórházba megy, mielőtt valami komolyabb baja lesz. Ottszépen leszedték a teljes bőrdarabot a zacskójáról ésmegállapították, hogy a farkának semmi baja nem esett, csupán

annyi történt, hogy egy idegen testről származó sarokdarabvalahogy rátapadt. El tudsz képzelni ennyi véletlent? Ennyielképesztő egybeesést? Állítólag a bőr olyan formájú volt,hogy szinte tökéletesen befedte az egyik golyót, szakasztottmintha rászabták volna. Andrást nem nagyon lehetettmegnyugtatni. Teljesen kikészült az ügytől. Jól összeveszett alakótársammal, aztán a lelki sérüléseire, na meg a férfiasságán

esett csorbára hivatkozva szakított velem. Én dühömbenkidobtam a lakótársam, bár akkorra ez már semmit nemszámított, a kapcsolatot sehogy nem lehetett megmenteni.

– Nnnnyiii nyiiiihiii – nyüszítettem az asztalon fekve aröhögéstől. Annyira vihogtam, hogy szinte nem kaptamlevegőt. A fekete szemspirál hatalmas könnycseppekben

csurgott le az arcomon. – Jól vagy? – mondta Judit. – Nem gondoltam volna, hogy

így megráz a történet. Ebben a pillanatban odalépett hozzánk a pincér és kedvesen

érdeklődött, hogy fogyasztunk -e valamit.

– Én egy kapucsínót kérek – mondta Judit, a barátnőm pedig – egy pillanat – te is kérsz egyet? – kérdezte.

Megráztam a fejem.



– Esetleg egy mentes vizet?

Bólogattam. – A barátnőm pedig egy mentes vizet kér – mondta. A

pincér elment. – Szólj ha megnyugodtál, jó? Addig én elszívok egy cigit. Bólogattam. Már majdnem magamhoz tértem mire

megérkezett a kapucsínó és a víz. – Képzeld ma délután meglátogattam az egyik barátnőmet

meg a kisbabáját Szamirát – folytatta. – A barátnőm főzött egy

kávét és már ittam volna, de nem volt benne tej. Mondom neki,hogy nem szívesen okoskodom vendégségben, de nem tudommeginni a kávét tej nélkül. Erre mondja, hogy sajnos nincsitthon tej, de anyatejjel tud szolgálni, ha az megfelel.

– Anyatejjel is jó lesz – mondom. Szépen lefejt egy kis tejeta cicijéből, én meg beleöntöttem a kávémba. Nem volt olyan

finom krémes, mint ez a tej itt a kapucsinóban, s azzal kortyolt

egyet belőle, de azért olyan borzasztó sem. – Pfúj! – mondom. – Ez olyan gusztustalan! Nem bírnám

meginni, különben is csecsemőknek való nem felnőtteknek. – Nem nagy szám – mondja. – Egyébként a jövő héten átjön

a barátnőm – tudod festőművész – és felfesti a konyhám faláraFreddy Krűgert.

– Minek? – kérdezem. – A frász kerülget majd mindenalkalommal, ha éjszaka kimész pisilni. Tudom, hogy szeretedFreddyt, de talán mégsem kellene a falra festeni. Szerintem a

horrorfilmrajongás nem falra való sztori. Mi lesz, ha estekimész valamiért és elfeledkezel Freddyről. Hirtelen ránézel éskikészülsz az ijedségtől. Én a helyedben átgondolnám – mondom.

– Nem tudom. Szerintem nem lesz semmi gond – mondja. –



Elinduljunk hazafelé? Holnap korán kelek. – Menjünk – mondom.

Mire hazaértem a férjem már nekiállt vacsorát főzni.Egészen pontosan vett a sarki közértben egy sóletkonzervethozzá egy kilós kenyeret. Áll a konyhában, épp akonzervnyitóval bűvészkedik és közben magyarázza, hogy márhetek óta vágyott erre a konzervre, de soha nem vitte rá a lélek,hogy lefekvés előtt ilyen nehéz étellel terhelje a szervezetét.

– Milyen régen ettél sóletet! – mondom. – Már nem is

emlékszem az idejére. – Persze, hogy nem – mondja – mivel folyamatosan figyelek

a formámra. Nem úgy, mint te – teszi hozzá. – Te sem

engedhetsz meg magadnak sóletet vagy bármi hasonlókalóriabombát, csak te ennek ellenére megeszed, ha úgy tartjakedved. Aztán meg nyafogsz, megbánod, siránkozol lent a

teremben. Egyébként tényleg ezer éve nem ettem sóletet.

– Bemegyek a dolgozóba amíg te megeszed a nosztalgiássóletedet és készítek néhány jegyzetet a könyvemhez – mondtam.

Szépen bekuckóztam magam a dolgozóban lévő kisíróasztalomhoz és nekiláttam, hogy a nap tapasztalataitszámítógépre vessem és a megfelelő következtetéseket

levonjam belőlük. Délelőtti kutatásom témája a könyvtárban a szerelem biológiai-kémiai oka volt. A következőket tudtam meg: aszerelmet egy bizonyos oxitocin nevű anyag váltja ki, amelymár születésünk óta jelen van a szervezetünkben és mindentesti érintkezés akár kézfogás alkalmával is (persze ez esetbenkisebb mennyiségben) serkenti a működését a testünkben.

Állítólag minél többet szeretkezünk annál több oxitocin van



jelen a szervezetünkben és ennek a vegyületnek köszönhetőena saját életkorunknál jóval fiatalabbnak nézhetünk ki, már hetihárom szex esetén. Sajnos ez az anyag csak maximum 18hónapig tartja össze a párokat és ha elmúlt a hatás új „anyag”után néz az ember. Aztán van még egy belső vegyületünk afenil-etil-amin, ami a szexuális vágy létrejöttekor hirtelenelterjed az egész testben és már lángolunk is az őrjítő vágyban,de ez sem tart az örökkévalóságig, három–öt év maximum éselillan a szerelem. Számomra ez valami olyasmi üzenetet

hordoz, mintha szerelmes állapotban nem lennénk a magunkura. Visznek a hormonok, terjesztik a lila ködöt körülöttünk,aztán ha vége a műsornak és ott állunk kijózanodva, mint egyvad, iszákos parti után másnap reggel, egyszerűen nem is értjükmagunkat. Hogy viselkedhettünk olyan idióta, gyermetegmódon? Mi késztetett minket erre meg arra? Már ha egyáltalánemlékszünk a parti pontos részleteire és nem mások

elmeséléséből kell megtudnunk az igazságot – ahogy az utólaggyakran kiderül a párkapcsolatok esetében is. Hányszorhallottam én is, hogy hát már akkor is szóltunk, hogyhülyeséget csinálsz, de te nem akartad felfogni! Hát ez az.Másnaposan is hányszor mondtam már magamnak a szuperszülinapi parti után, hogy miért nem ittam piálás közben

egy-egy pohár vizet, nem forogna velem reggel a világ, és nemkapnék agyrázkódást minden egyes lépés után. Ami pedig mégelképesztőbbé teszi az ügyet, hogy folyton fogadalmakatteszünk, aztán meg még véletlenül sem tartjuk be.

A hormonális ügy bizonyára nagyon működik, bár sajáttapasztalataim szerint a szexuális vágy különélés eseténhosszabbra nyúlhat. Ha az ember nincs mindig kéznél, tovább

kitarthat a vágyódás – főleg ha rásegítünk egy-egy ravaszul



megkreált féltékenységi jelenettel, kisebb-nagyobb

szakításokkal-kibékülésekkel és nap-nap után okot adunk amásiknak arra, hogy úgy rohanjon utánunk, mint versenyagár afutóversenyen. Na de kinek van erre energiája? Mert ugyebárközben élni kell az életet, nem tölthetjük minden percünketazzal, hogy a másikat figyeljük a lelátóból! Ott a munka, aziskola, a barátok, a hobbi, az év eleji egyhetes fogyókúra(tovább úgy sem tart ki), meg a havibérlet a fitneszterembe,ahova egy évben kétszer megyünk el (maximum).

A nap tapasztalati részét illetően, Judit barátnőm sztorijábólszámomra az a tanulság, hogy a férfihiúság még a miénket issokszorosan lekörözi. Arról nem is beszélve, hogy a férfiaklegyőzhetetlenek műbalhé kreálásában. Nem mondom, hogyezt így ő találta ki, na de ki tudja, hogy ezt megelőzően nem

fordult-e- már meg a fejében a szakítás gondolata…



3. fejezet

Másnap délutáni programom, az a fajta kikapcsolódás, aminélkül egy nő nem nő. Ezt teljes bizonyossággal állíthatom. Akozmetika nemcsak a szépségápolásról szól, hanem akülsőségeken túl a lélek kisimítása is idetartozik, nekemlegalábbis. Számomra Illés Kriszti kozmetikája a béke szigete.Ide mindig, mindenféle lelkiállapotban jó jönni. Ha rendben

van a lelkem akkor azért, ha nem, azért. Kriszti igazi pszichológus, ráadásul az én imádott barátnőm, bizalmasom,tanácsadóm, szóval fontos ember az életemben. A haviszuperkezelés (fogalmam sincs mi a kezelés hivatalos neve) pedig fiatalon tartásom fontos része. Fekszem az ágyon, azarcom lefertőtlenítve, érzéstelenítve, lefóliázva, szóval úgy

nézek ki, mint egy múmia a mumifikálás első lépését követően.

Próbálok a fólia alól magyarázni, nagyokat szippantok a kislyukon keresztül, amit az orrom alatt a levegőnek hagyottKriszti és a biztonság kedvéért kézzel-lábbal „magyarázom” asztorit.

– Már hófehér vagy. Úgy látom minden vér kiment azarcodból és a dekoltázsodból. Hozom a tűhengert, az újat, az

egy milliméterest. Majd meglátod milyen szuper lesz! – A félmillis egyáltalán nem volt vészes, ezt is simánkibírom – szuszogok.

Lekerül az arcomról a fólia. Még egyszer mindenlefertőtlenítve, olyan steril vagyok, hogy akár meg is lehetneműteni. Felnézek. Kriszti kezében ott villog az egymillistűhenger.

– Készen állsz?



– Mehet – mondom.

Elkezdi.

– Szólj, ha fáj – mondja.

– Fáj – mondom.

– Ennél nem lesz kellemesebb, jó lenne, ha kibírnád – mondja.

– Ok. Megpróbálom. Ne is törődj velem, csináld alaposan. – mondom.

– Rendben – mondja.

– Baromira fáj, de csináld csak. Ha ettől a jövő hétre újrahúsz éves lesz az arcom, akkor megérte – mondom.

– Ne aggódj, nagyon jól alakul. Már tiszta vér a fejed. – Mi? Tiszta vér a fejem? Ezt most komolyan mondod?

– Persze. Nézd csak! – mondja és az orrom elé tolja atűhengert, amelyen veszélyesen csillognak a vércseppek.

– Elájulok – mondom. Alapjáraton sem bírom a vér t, azt a

tudatot meg egyáltalán nem bírom, hogy vérben úszik azarcom. Hogy fogok így hazamenni? Olyan lesz a fejem akezelés végére, mintha szétmarcangolt volna egy medve.

– Nem lesz olyan, ne izgulj – mondja.

– Dehogynem izgulok.

– Nem lesz semmi gond. Egyébként meg szinte hófehér

vagy. A zsibbasztótól úgy kiment a vér az arcodból, hogy aligérezhetsz valamit – mondja.

– Még jó, hogy fehér az arcom, két perce ájultam el itt azágyban. Sokáig tart még?

– Tartsál ki még egy kicsit. – Megpróbálok. – Már a fél arcod kész van.

– Még csak a fele? Ez azt jelenti, hogy még egyszer ennyi



hátra van?

– Ha reálisak akarunk lenni, akkor igen. – Altass el.

– Nem lehet.

– Nnnnnnnyuuuiiii – vonyítok. – Nem annyira vészes ez. – Mmmmmééééé – folytatom.

– Kitartás! – Sírhatok?

– Dehogyis! Minek? Ettől a kicsiségtől? – Vége van már?

– Az arcod kész van. Szép vörös. Meg tiszta vér. – Szuper. És én így megyek majd haza. – Á, dehogy! Nem lesz olyan csúnya, hidd el. Most a nyak

és a dekoltázs következik. Felkészültél?

– Nem.

– Csinálom. – Hm, kibírható. Huhh. Azt hiszem legközelebb elég lesz a

félmillis tű is. – Majd meglátod mennyivel szebb lesz a bőröd, mint a

félmillis kezelésnél. – Na jó, ha tényleg észveszejtően jobb lesz, maradhatunk az

egymillisnél, csak ki kell találni, hogyan lehet jobbanérzésteleníteni ezt az egészet, mert a mai tapasztalataim alapjánnem csörgedezik fakír vér az ereimben.

– Na jó, most már csak a szuperkezelés szuper részekövetkezik. Ha ég a bőröd szólj.

– Ég. – Ne ilyen gyorsan.

– Ok. Megint ég.



– Hát ez aztán igazán nem fájdalmas. – A tűhengeres kezeléshez képest ez tényleg semmiség.

Aúú. – Még öt percet bírjál ki. – Istenem! Hol vannak az idők, amikor kellemes

masszázsból és finom arcpakolásokból állt a kozmetikaikezelés! Azt pláne nem gondoltam volna, hogy a csúcstechnikavilágában visszatérünk az inkvizíciós módszerekhez.

– Nnna, kész is vagy. Már csak a kutykuruttyos pakolás van

hátra. – Az semmiség. – Hűti az arcod?

– Hűteni hűti, de a szaga! Szépen elindult felfelé a gyomromteljes űrtartalma.

– Ha teljesen megnyugodott az arcbőröd leszedem a pakolást és megigazítom a szemöldököd.

– Az jó lesz. Illés Kriszti szuper kozmetikus, cáfolhatatlan tény. De ha

valamit isteni színvonalon művel, akkor az a szemöldök és atetoválás. Én még nem láttam élő embert a földön, aki szebbszemöldököt csinál mint ő. Bocsánat, a pontosítás végett, olyatnem láttam, aki ebben a műfajban utolérné őt. Mikor meglátom

a gyönyörűen kiszedett és befestett szemöldököm, elalélok.Hirtelen eltűnik az emlékezetemből az azt megelőző kétóráskínzás (ami kizárólag az én érdekemben történt) és nem látokmást, csak egy arcot, amelyet teljessé, harmonikussá ésdögössé tesz a szemöldök finom vonala és a jó ízlésselkiválasztott színe. Mosolyogva, boldogan távozom ak ozmetikából és még indulás előtt bejelentkezem a következő

időpontra, hogy tutira legyen helyem, mert ide bejutni a



legnagyobb kihívások egyike. Még szerencse, hogy mindez az esti órákban történik és a

Zsidró szalonban ilyenkor már csak az utolsó vendégekr ehozom a frászt. Na meg a férjemre otthon.

– Úristen! Hogy néz ki az arcod? Csak nem összeverekedtélvalakivel útközben?

– Dehogyis! Csak kozmetikában voltam – mondom.

– Nem úgy nézel ki. És ezért te még fizettél is? Hogy ti nőkmi mindenre képesek vagytok a szépségért és a fiatalságért!

– Elég nagy szerencse ez neked – mondom. – Képzeld el, haegyáltalán nem érdekelne, hogy nézek ki, na akkor aztán tutiranem jönnék haza soha Ferrari piros fejjel.

– Igaz. Talán nem is lenne hova. Bizony ilyen fura az élet. Mi nők szinte mindent képesek

vagyunk elviselni, hogy minél tovább megőrizzükfiatalságunkat és üdeségünket, vagy legalábbis annak látszatát.

Próbáljuk csáb-erőnk hatáskörén belül tartani a kiszemelt férfit,eleinte szépségünk, hamvasságunk erejével, az idő múltával pedig a felhalmozott élettapasztalat és komoly kozmetikaikezelések bevetésével. A siker aztán hol elmarad, hol nem. Ésmit tesznek ehhez képest a férfiak? Mit is várunk el tőlük? Anapi könyvtári felfedezéseim szerint leginkább a biztonságot.

Érzelmi és anyagi téren egyaránt. Azonban a mai világbanegyre kevesebb férfi tud e kritériumoknak megfelelni, mivelerősen megnőtt a munkahelyi és magánéleti válságokhozkapcsolódható betegségek száma országunkban, és ezzelegyenes arányban a férfihalandóság is. Mivel a férfiak a „régi,hagyományos” módon már nem tudnak elég pénzt keresnicsaládjuk eltartásához, az új körülményekhez pedig a

statisztikai adatok szerint nem tudnak alkalmazkodni, ezért



lebetegszenek és meghalnak. A maradék férfiakért, akikk omoly egzisztenciával rendelkeznek, vérre menő harc folyik.Itt már nincsenek erkölcsi határok, mindenki olyan eszközöketvet be, amilyet csak tud. Ennek pedig az lett a következménye,hogy a mai magyar fiatal nők már több mint élelmesek éstalpraesettek lettek. Szinte egy új evolúció. A jég hátán ismegélő fajt tenyésztettük ki. A férfi pedig válogathat. Elsőránézésre úgy tűnik mi nem annyira…, illetve aki ezt hiszimagáról és ráadásul semmit nem is tesz érte, az tényleg nem.

Utolsó pillantás a tükörbe, lefekvés előtt. Istenem! Kérlek változtass reggelre Claudia Schifferré!



4. fejezet

A csoda határozottan nem történt meg. Még mindig élénkvörös volt a fejem, ami sajnos eléggé ijesztően hatott akörnyezetemre. Szokásomhoz híven az első dolgom az volt – persze szigorúan a macskaetetés után – hogy lerohantam a

közértbe reggeliért. Még köszönni sem volt időm, mert a

közértes hölgy szinte lendületből elájult ahogy meglátott.Aztán mikor magához tért, az első kérdése ez volt: – Mi történt az arcoddal?

– Semmi különös – mondom. – Tegnap este kozmetikábanvoltam és még nem nyugodott meg a bőröm.

– Mit csináltak veled? Megnyúztak?

– Kis híján.

– Én nem bírnám ki. – Én is tűréshatár közelében jártam. – Remélem jobban leszel. – Bízom benne. Sziaaa! És már téptem a közért ajtaját. Átszaladtam az úton,

óvatosan elsettenkedtem az üzletek előtt mikor utánam kiabált

a virágos. – Szia! Beteg vagy?

Óvatosan, visszanézek. – Miért?

– Olyan furcsa az arcod!

– Semmiség. Csak kozmetikában voltam. – És így nézel ki utána?

– Előfordul, de sietek, majd beszéljünk – mondom – és



rohanok tovább. – Ma nem megyek sehova – mondom a férjemnek. – Miért nem? Csak nem a fejed az oka?

– Lapozzunk – mondom.

Mivel egy-két nap kényszerpihenőt vettem ki, hirtelenrengeteg időm lett olvasásra. Hála istennek jó előre gondoltamesetleges üres perceimre és már korábban kivettem néhánykönyvet a könyvtárból. A következőket tudtam meg: párkapcsolatainkban mindig saját gyerekkorunk mintáját

követjük. Ahogyan szüleink, különös tekintettel ellenkező nemű szülőnk bánt velünk, úgy fog bánni velünk társunk is.Tudattalanul is bevonzzuk az életünkbe azt az embert, akivelazt élhetjük meg, amire legbelül rezonálunk. Ezért van az, hogya legtöbben, bár nem érezzük jól magunkat egy párkapcsolatban, mégis benne maradunk, mert ebben érezzük biztonságban magunkat, ami annyit jelenti, hogy ezt tanultuk

meg kezelni. Egy példa: az az ember, aki gyerekkorában nemkapott tiszteletet, felnőttkorában nem fog olyan embertválasztani maga mellé, aki tiszteli, mivel nem tud mit kezdeni a

helyzettel, nem is érzi magát erre méltónak. Fordítva is igaz!Az a felnőtt, akit gyerekként tiszteltek, nem fog olyankapcsolatot fenntartani ahol nem tisztelik, mert az meg azzal

nem tud mit kezdeni. Namármost. Hol van ebből a kiút?Ugyanis arról nem tesz említést a könyv, amelyet mindezeninformáció megszerzéséért átnyálaztam.

Megviselten ültem a konyhában és tömtem magamba akenyeret. Ez már önmagában jel arra nézve, hogy feldúltvagyok. Visszatekintve saját párkapcsolataimra, siralmasnak

látszódtam én és a helyzetem egyaránt. Hogy eltereljem a

gondolataimat, nekiláttam takarítani. A fizikai munka sok



esetben segít a tisztánlátásban. Most valahogy semmi jó ötletnem jutott az eszembe. Úgy döntöttem kivasalok. Hátha. Miveltúlságosan hangosan dübörögtek a gondolatok és a félelmek afejemben, betettem egy dvd-t, hogy szórakoztassam magam ésnevethessek – a nevetés ugyanis gyógyít. Woody Allen: AnnieHall című filmjét választottam. Már az első mondatoknál leverta víz. A következő, párkapcsolatokra vonatkozó mondat hozottki a sodromból:

„Sosem tartoznék olyan klubhoz, amelyik elfogadna

tagjának.” Ez meg a dolog másik fele. Miért futunk állandóan olyan

után akinek nem kellünk? De tényleg. Miért nem tudjukmegtalálni a boldogságot egy kedves, halk szavú, segítőkészfiú mellett? Miért mindig az kell nekünk, aki semmibe nemvesz?

Végignéztem a filmet, de nem jöttem rá.

Este lefekvéskor, szándékosan, ülve agykontrolloztam. Aztakartam, hogy minél több időm legyen a célom programozására. Programozás után pedig felkeltem és azíróasztalomra kitettem egy cetlit, a következővel: Megtalálom a boldog párkapcsolathoz vezető utat.

Aztán visszafeküdtem, újra programozni kezdtem és

belealudtam.



5. fejezet

Hosszasan vizsgáltam az arcom a tükör előtt hol közelről,hol messzebbről. Kénytelen voltam megállapítani, hogymegjelenésem még mindig vállalhatatlan a külvilág előtt. Nem baj, még egy teljes nap a kutatásra.

Felpattantam az internetre és kutatni kezdtem, hogyan éli

meg a hétköznapi ember a párkapcsolatait, milyen vágyaivannak és egyáltalán, hogy vagyunk mi nagy átlagban ezzel azügy-gyel.

Hosszasan olvasgattam a blogokat és arra a megállapításra jutottam, hogy valami miatt szinte mindannyian ugyanarra a

mintára csináljuk rosszul a dolgokat. Érthetetlen módonmindenki, aki megtalálni vélte az igazit, rögtön minden

szabadidejét rászabadította a másikra, egyik közös programérte a másikat. Aztán mivel a saját életek megszűntek, a barátok elmaradoztak, hipp-hopp megunták egymást azújdonsült szerelmesek és véget ért a nagy szerelem, megjelent aharmadik, akivel ezt az egészet elölről lehetett kezdeni. Soktisztázatlan kérdés volt számomra ezekben az ügyekben, de egy

dolgot alapjaiban nem értettem: miért akarja (szinte) mindenkiminden szabad idejét a másikra terhelni? Miért adják fel a barátságokat, barátnős programokat, hobbikat? Eszembe jutottJudit barátnőm, aki az elmúlt hónapokban hívta fel erre ahibájára a figyelmem és megfogadta, hogy soha többet nemtesz ilyet. Mondván szépen lassan eltűnt a saját élete, a másikembert meg, akármilyen szórakoztató is legyen, nagyon

gyorsan meg lehet így unni. Úgy tűnik azonban, az emberek



nagy többsége még nem jutott el idáig. Talán nem volt részükelég csalódásban vagy nem unták meg egymást elég gyorsan,mindegy. Ebben a kérdésben egyet kell értsek Judittal.Bármennyire is vágyunk közös életre valakivel, ha állandóanegymás nyakán lógunk, bizony elszáll az izgalom, arról nem is beszélve, hogy senkinek sem dolga a másikat szórakoztatni, azttegye meg mindenki önmagáért.

A nap nagy részét jegyzetkészítéssel meg elmélkedésseltöltöttem, de csak nem jöttek a válaszok. Jobbnak láttam

délután összebújni a cicáimmal és kipihenni az izgalmakat. Este megnéztem a Rúzs és New York következő részét ésteljesen kiborultam. Ugyanis az történt, hogy az egyikfőszereplőnek (Nico) kiderült a férjéről, hogy titokban gyerekeszületett egy másik nőtől és tulajdonképpen van egy másikélete is. Felvetődött bennem a kérdés: vajon mennyire ismerjükmi azt az embert, akivel együtt élünk? Rábízhatjuk -e az

életünket? Kell-e egyáltalán, hogy valaki más viselje a miéletünk felelősségét? Eszembe jutott egy hölgy ismerősöm,akinek a barátnője ötvenes éveiben egyetlen bőrönddel távozotta bő húszéves házasságból. Az élet bizony azt látszik igazolni,

hogy jobb, ha nem bízzuk senkire – ez esetben anyagi – biztonságunkat, mivel senkinek nem vagyunk annyira fontosak,

mint saját magunknak. Arról az igen egyszerű dologról nem is beszélve, hogy senki nincs beoltva szerelem ellen, bárkinek, bármikor betoppanhat az életébe a még nagyobb Ő, a régiszerelem meg csomagolhat…

Eddigi kutatásaim során a fő válaszra ugyan még nemtaláltam megoldást, de valami fontos dolog mégis csak kezdettkikristályosodni bennem. Az előző napok tapasztalatai arra

mutattak r á, hogy milyen fontos az önmagunkkal való jó



viszony, hogy legyen egy kis saját életünk, a barátainkkaltöltött közös időnk és az sem árt, ha anyagilag is úgy rendezzük be az életünket, hogy akár holnaptól mindent nekünk kellmegoldani. Ez azért már valami, nem?



6. fejezet

Harmadnapra jobban lettem, úgy értem arc ügyileg.Kimentem az utcára, a közértbe, mindenki olyan volt, amilyenlenni szokott, legfőképpen én magam.

Berohantam az újságoshoz, mert már napok óta nem vettemfriss magazint és lassan elvonási tüneteim jelentkeztek. Jól

bevásároltam, német, angol, francia nyelvűekből egyaránt. Még gyorsan blogoztam egyet, mármint a sajátombaszerkesztettem be legújabb bejegyzésemet, és nekiláttam amunkának. Persze nem hagyott nyugodni az a sok szép színes

magazin az íróasztalom sarkán, ezért ráhangolódásképpen belelapozgattam az egyikbe. Nem tudta lekötni a figyelmem!

Annyira el voltam foglalva a párkapcsolati kérdésekkel,

hogy egész egyszerűen nem tudtam a legújabb divattalfoglalkozni. Újabb ötletem támadt! Előkotortam az erkélyenlévő hatalmas dobozból régi főiskolás tankönyveimet.Családszociológia tankönyvemben a következőket találtam: aházasságokban fellépő első nagy krízis az első gyermekszületését követően jön létre. A válások a harmincas évek első

felében következnek be, harmincas éveink második felébenújraházasodunk és ezek a házasságok már általában életünkvégéig kitartanak. Az ok, a megváltozott családi szereposztás, aszexi nőből anyuka lesz, a családban a főszereplő helyét átveszia gyer ek, az apát elhanyagolják és új utak után néz. Teljesen belelkesültem az olvasottaktól, egész nap a tankönyveimet bújtam, csak kutattam, kutattam és kutattam.

Estére úgy kifáradtam a sok gondolkodásban és



jegyzetelésben, hogy szükségét éreztem egy kis lelk iregenerálódásnak. Vettem hát egy jó forró fürdőt. Elmerültem ahabokban és próbáltam a gondolataimat az összes kérdésemmelegyütt a fürdőszobán kívül hagyni. Mikor legközelebbkinyitottam a szemem, két rémült macskát láttam a kád szélén.Picasso és Matisse nagy szemeket meresztettek rám. Már -már beletúrtak volna a habokba, hogy kimentsenek, de mégsemtették, ugyanis annál ők sokkal jobban félnek a víztől.Megnyugtattam az aggódó kandúrokat, hogy semmi baj, jól

érzem magam és tovább lazítottam. Egy jó fél órát áztattam magam a kádban, feltettem egy pakolást és végre kézbe vettem az egyik magazint. Olvasgatok,nézegetem a képeket. Sms. Barátnőmtől. Ez áll benne: „Jóéjszakát kicsikém. Nagyon szeretlek. Szép álmikákat.” Hát, ezelég fura. Ugyan tényleg nagyon szeretjük egymást, azértilyeneket mégsem szoktunk írni egymásnak. Na jó, ha ilyen

kedve van, hát legyen – gondoltam magamban és visszaírtamneki: „Én is nagyon szeretlek. Jó éjszakát, szép álmikákat.”Olvasok tovább.

Megint sms: „Nem értelek drágám. Én is nagyon szeretlek,

jó éjszakát, szép álmikákat.” Ezt most én nem értem. Máréppen a választ fontolgatom, mikor megcsörren a telefonom,

barinőm az. – Szia drágám! Ne haragudj, hogy éjszaka hívlak, de nemértettem az sms-t, amit küldtél. Tudod, hogy nagyon szeretlek,

de hát nem szoktunk mi ilyeneket írogatni egymásnak. – Értem, értem – mondom – csak azt nem, hogy akkor miért

küldted az sms-t.

– Nem én küldtem, hanem te – mondja.

– Nem, nem. Te küldted, én csak válaszoltam.



– Nem. Vagyishogy azt hittem, hogy a kicsi lányomnakküldtem. Akkor ő meg nem kapta meg.

– Hát nem. Helyette hozzám érkezett. – Ne haragudj drágám. Félrement az sms. Nem neked

szántam, persze attól még nagyon szeretlek. Vihogunk.

– Én is nagyon szeretlek – mindentől függetlenül. – Jóéjszakát és szép álmikákat. – Puszi, puszi.

A férjem, aki közben hazaért és fültanúja lett az egész

beszélgetésnek fejcsóválással kommentálta a hallottakat. – Hát, az biztos, hogy nem könnyű férfinak lenni, mert tinők, tiszta hülyék vagytok.

– És ti férfiak milyenek vagytok? Tökéletesek?

– Inkább nem mondok semmit. Úgyis mindig nektek vanigazatok.



7. fejezet

Nagyon sok minden érdekel, de igazából rajongani csaknéhány dologért tudok. Ilyen például a zene, különösen azének. Judit az énektanárnőm fantasztikus ember, kiválóénektanár, barát és terapeuta egy személyben. Nem tudomhogyan csinálja, de ha nála vagyok, valahogy mindig helyreáll

a világ (erről egyébként mindegyik más tanítványa is ekképpennyilatkozik). Szóval Judit az, akivel a párkapcsolatoktól akarrierig, a művészetektől a tudományig mindenről lehet beszélgetni, de ez alkalommal még nála is beszédesebb volt kétcicája Artúr és Dudi a királylány. Artúr hatalmas feketekandúr, ragyogó világos szemekkel, hosz-szú-hosszú bajusszal.Természetét tekintve nagylelkű és elnéző – legalábbis Dudival.

Dudi – igazi francia lelkületű mademoiselle. Gyönyörűezüstszürke bundáján csillog a napfény, tekintete játékosancikázik, apró tappancsát hol elegánsan szedi, hol pajkosan – attól függően éppen mit akar „beetetni” Artúrral. Ő pedig igaziúriember, csak tűr és tűr, mindent elnéz Dudinak, sőt ha lehet,még azon túl is, csak az imádott nő közelében lehessen!

Éppen Judittal beszélgettem az előszobában, párkapcsolatielméleteim csak úgy röpködtek, egyik a másik után, mikorhangos nyávogás hallatszott a nappaliból. Benéztem. A látványledöbbentett. Artúr, a hatalmas fekete kandúr, feküdt a hátán,nyakát behúzva, Dudi pedig hangos, szenvedő nyávogáskísére-tében, mint a cséphadaró pofozta őt. Elgondolkodtam a

látottakon. Valahogy az jutott eszembe, hogy mi nők, milyen

kegyetlenek is tudunk lenni a férfiakhoz. Persze alapállapotban



mi vagyunk a megtestesült ártatlanság, jóság, szerénység, deazért ha jobban belegondolok, belőlünk is ki tud bújni azördög, ha megfelelő alanyt találunk hozzá. Példának okáért egycsendesebb, alkalmazkodóbb férfi esetében (mint pl. Artúr),egyszerűen magunkhoz ragadjuk az irányítást és ellentmondástnem tűrő modorban adjuk parancsba, hogy a másik mit tegyenés persze közben még mi magunk szenvedünk, mert ő olyankiállhatatlan. Többek között ennyit rólunk, nőkről…

Este óriási projektbe kezdtem. Női energiáimat

aktivizálandó, elmentem rúdtáncórára. Az élmény annyiraelementáris erejű volt, hogy azóta sem bírok észhez térni.Mindig úgy gondoltam magamra, mint egy szerény, jól nevelt,alapvetően intellektuális beállítottságú nőre, aki a belsőtulajdonságait domborítja ki a külső helyett (pláne, hogy akülsőre amúgy sem mertem soha felhívni a figyelmet). Szóvalaz, hogy a vadmacskát kihozzam magamból, csak most, a női

létezés titkainak feltárása közben jutott eszembe. De mégmilyen szerencse, hogy eszembe jutott, sőt, az még annál isnagyobb, hogy elmentem rúdtáncórára és megláttam valamit.Pontosabban valakit. Önmagamat. Azt az önmagamat, akit

eddig próbáltam hét lakat alatt tartani, eltűntnek nyilvánítani,az ufókkal elraboltatni. Előkerült. Ott pörgött-forgott a rúdon, a

szeme élénken világított, akárhányszor elkaptam a tekintetét atükörben, olyan érzésem támadt, mintha valaki elektrosokkal

próbálná újraindítani bennem a kialudt vulkánt. Fantasztikusélmény volt, az óra végére olyan kimerült és energikus lettem,mint a hegylakó ütközet után.

Este elégedetten süppedtem a párnák közé. Még mindigmagamat láttam a tükörben. Dögösen, szexin, magabiztosan,

mint aki tudja, hogy hatalmas erő van a birtokában és nem is



fél használni azt. Sztár vagy, igazi sztár suttogtam magamnak asötétben.

Másnap csillogó szemekkel, önbizalmam teljében indultamaz Amerikai Nagykövetségre, hogy vízumot kérjek. Mivel egy

– már lejárt 10 éves – vízum a birtokomban volt, gondoltamnem lesz nehéz újat kapni. Szépen sorba álltam. Először kint azépület előtt, aztán bent az előtérben, aztán még beljebb azírásos irategyeztetésnél, aztán legbeljebb a szóbelikihallgatásnál. Hosszú volt a sor mindenhol, idestova három

órája várakoztam már, gondoltam résen leszek és mivel nemzárt ajtók mögött zajlott a kérdezősdi, bárki szabadon hallhatta,melyek azok a helyes válaszok, amelyeket vízumos útlevélleldíjaznak.

– Miért nem megy inkább Görögországba? – így a kérdés. – Háát, nem is tudom. Mennem kellene?

– Nem, nem azt mondtam. Csupán érdeklődöm.

– Görögország olyan zsúfolt ilyenkor nyáron. – Ez nem mentség. Amerika is az, ráadásul egész évben. – Annyira nem szeretem Görögországot. – És Amerikát szereti? Ha jól látom még nem is járt az

országban. Te jóságos úristen! Ez aztán a keresztkérdés! Ha jól sejtem,

helyes válasz nem létezik, márpedig jól sejtettem, mert szegényöreg úrnak visszaadták az útlevelét és elküldték – vízumnélkül.

Szólítanak. Angol nyelvű ablakhoz kerülök, mivel bejelöltem, hogy

nem csak magyarul értek. – Mhhmhh. Látom már járt az USA-ban.

– Igen, többször is.



– Ha jól látom, magának nincs munkahelye. – Olyan típusú munkahelyem tényleg nincs, ahova nap mint

nap bejárnak az emberek, de azért dolgozom. – Na és mit dolgozik, amihez nem kell bejárnia

munkahelyre?

– Író vagyok. – Író? – nézett fel döbbenten a férfi. És milyen könyveket

ír?

– Olyan fiú-lány történeteket, párkapcsolatok, ilyesmi –

dadogok. – Maga olyan, mint Carrie Bradshaw a Szex és New

York- ból?

– Háááát, olyasmi. – Úgy örülök, hogy találkoztunk! – mondja és közben

boldogan szorongatja a kezem. Micsoda nap!

Kis pecsét, nagy pecsét, tízéves vízum… Kész is vagyunk.

Hát így megy ez…

Gyorsan felocsúdtam az Amerikai Nagykövetségen tettlátogatásomból, mert a magyar valóság pofonvágott. Ököllel.Kis autómmal egy sarokra parkoltam a követségtől, de úgylátszik valakit nagyon irritálhatott „gazdagságom”: közeltízéves, itt-ott meghúzott, kis koszos autómat leköpködték.

Wellcome to Hungary!Szomorúan tudomásul vettem a történteket aztánelrobogtam. Judit barátnőm hív. Szabadkozik, hogy így megúgy nem ért rá, sok a munka stb. Szokásos. Gyanús ez nekem.

– Csak ennyi? – kérdezek vissza.

– Mmmmm, nem.

– Akkor mi? Férfi a láthatáron?

– Nem.



– Akkor?

– Fodrásznál voltam. – És?

– Nem hiszed el – fakadt ki. – Elmentem az Enikő tutifodrászához. Kedves, aranyos, mutogat nekem mindenféleképeket, magazinokat, kérdezgeti, hogy milyen hajszínt szeretnék. Beyoncét? Jennifer Anistont? Mondom, hogyJennifer Aniston jó lesz. Beülök a székben, befesti, levágja, hátnesze neked Jennifer Aniston! Tudod milyen lett a színe? Zöld,

mint a borsodi. Hát ez neki Jennifer Aniston? Minek mutogatnekem mindenf éle fényképeket, ha egyszer nem tudjamegcsinálni rendesen? Így nem lehet emberek közé menni!

– Nem lehet átfesteni?

– Nem merek újabb fodrászhoz menni. Inkább megvárom,hogy egy kicsit fakuljon, ha rosszul festette, egy hónap múlvaakár megcsillanhat alatta az én szép kis eredeti hajszínem.

– Bizakodjunk – mondom. – Esetleg elmehetnél az énfodrászomhoz. Szépen ecsetelgetem, hogy Attila ilyen megolyan ügyes, jó fej, egy igazi tuti, de úgy tűnik, Judit bizalmiindexe túl mélyre süllyedt ahhoz, hogy nyitni tudjon egy újabbfodrász irányába.

– Mindegy, azért tedd el a számát tartalékba, hátha... –

mondom.Megbeszéljük, hogy valamikor egymásra csörgünk és kávé,mozi, kiállítás vagy amihez kedvünk lesz. Ennyi.



8. fejezet

Mivel a könyvem témájához férfi szemszögéből is látnomkell az eseményeket, gondoltam ráveszem az egyik jó barátomat, Zalánt, hogy diskuráljunk egy kicsit a férfi-nőviszonyról.

Úgy beszéltük meg, hogy pár nap múlva franciaórám után

találkoztunk egy kávézóban. Franciaóra végén lelkesenmesélem Dórának a tanárnőmnek, micsoda komoly témábakezdtem: könyvet írok a párkapcsolatokról.

– Nagyszerű! – mondja. – Akkor egy történettel én ishozzájárulok a teljesebb kép kialakításához. A múlt hétenÚjvidéken jártam egy mesterkurzuson, amelyet egy francia

színházi rendező tartott. Nagyon érdekes játékra kérte fel a

különböző nemzetek képviselőit: megkért két színészt, egyférfit és egy nőt, mind a cseh, a szerb, a francia és a magyarcsapatból, hogy játszanak el egy párkapcsolati krízist. Akövetkező történt: a francia pár elkezdett vitatkozni azon, hogya nő miért vásárolt magának ilyen drágán sálat. Szó szótkövetett, a lány elrohant, a férfi utána, kibékülés, csókjelenet.

Következett a cseh páros, a koreográfia ugyanez volt. Jöttek aszerb színészek. Veszekedés, kiabálás, a lány elrohant, a férfiutána. Happy end. A magyar színészek olvasatában a történet akövetkező volt: a nő hazaérkezik a munkából. A férfi otthon ül,újságot olvas, fel sem néz. A nő előadja, hogy vásároltmagának egy gyönyörű sálat. Szépen, kecsesen a nyaka körétekeri és teszi-veszi magát a férfi előtt. A férfi még mindig az

újságot bámulja, nem néz fel. A nő csábítgatja a férfit, s közben



elmondja neki, hogy ez a gyönyörű sál bizony nagyon drágavolt. A férfi még mindig nem reagál. A nő még mindigkedveskedik a férfinak. A férfi egyszer csak felpattan,felháborodik az esztelen költekezésen, lebecsmérlőennyilatkozik a drága sálról, üvölt kettőt-hármat és elrohan. Jóerősen be is vágja maga mögött az ajtót. A lány egy pillanat igmegszeppenve áll, aztán kétségbe esetten a férfi után rohan.

– Tudod, mondja Dóra, érdekes, hogy egyedül a magyar párnál sértődött meg a férfi, mindegyik másik esetben a nő volt

az érzékeny lélek, aki élhetett a sértődés jogával. – Na de mi lehet ennek az oka?

– Talán az egyenjogúság hiánya, a női-férfi szerepekelavultsága, a női nem háttérbe szorítása, nálunk nem sokat éregy nő.

Sajnos ezzel egyet kellett, hogy értsek. Megérkezett Zalán, akit rögtön kérdőre vontam, mivel jó

előre felkészültem a kérdésekkel.

– Azt nem értem – kezdtem –, hogy a férfiak, miérthümmögnek, titkolóznak meg csinálnak úgy, mintha mi semtörtént volna, mikor pontosan tudják, hogy már vége akapcsolatnak. Inkább eltűnnek, nem veszik fel a telefont,szóval ilyen hülyén fejezik be a párkapcsolatokat, vagyis hogy

nem fejezik be, mert nem mernek szakítani, azt hiszem. Minthaarra várnának, hogy a nő majd kidobja őket. Mindentmegtesznek, hogy a nőnél akkora bakit lőjenek, hogy ő mondjaki helyettük a vége szót. Igen, a férfiak nem mernek odaállni ésszemtől szembe azt mondani, hogy au revoir, Isten veled, végea szerelemnek, nem kellesz, már nem szeretlek, vagy valamiilyesmit. De miért?

– Tudod a férfiak valahogy úgy vannak ezzel, mint a



Gyűlölet című film végén a főszereplő, aki kiugrik a

repülőgépből és nem nyitja ki az ejtőernyőjét. Még 3000 méter,nem nyitja ki. Még 2500 méter, nem nyitja ki. Még 2000méter, nem nyitja ki. Még 1500 méter, nem nyitja ki. Még1000 méter, nem nyitja ki. Még 500 méter, nem nyitja ki. Még400 méter, nem nyitja ki. Még 300 méter, nem nyitja ki. Még100 méter, nem nyitja ki. Aztán meg: Úristen, valamit gyorsancsinálni kellene! Szóval a férfiak szeretnek halogatni amíg csaklehet. Kizárólag akkor lépnek, ha már tényleg nincs más

lehetőség. – Na de miért, miért csak akkor hoznak döntést mikor mártényleg muszáj, nincs tovább?

– Hát ez az! Mindenki szereti halogatni a döntéseket. Vagyisnem is a döntéseket, hanem a dolgokat. Azokat amik rosszérzést keltenek, valahogy nem veszünk tudomást róluk, nemakarunk.

– De úgy is megtörténnek a dolgok. Ha halogatjuk is eljönaz a bizonyos utolsó pillanat.

– Persze, nagyon jól tudja ezt az ember. De még sem akarebbe belegondolni. Sőt, végig sem akarja gondolni, amíg jó,addig élvezi, élvezi, élvezi és hopp, vége. Aztán leszarja az

egészet.

– De te azért nem így csinálod az ügyeidet. Amennyireismerlek meg szoktad oldani a felmerülő problémákat. – Na azért ez nagyon nagy túlzás. Ha ez tényleg így lenne,

akkor most nem érnék rá... – Érdekes, hogy a férfiak milyen gyávák az igazság

kimondásához, az őszinte beszélgetésekhez. De miért ilyenek?

– Mert kényelmesek.

– Kényelem miatt?



– Aha. Ezért. – Azért mert úgyis mindegy?

– Igen. Úgyis mindegy, de legalább ott van veled egy nő ésakkor miért ne? Ennyi. Akiket ismerek azok így csinálják. Ez anő már megvan, aztán ha lesz másik nő, akkor lesz, de addig jóa régi is. Az még addig működhet. Az ott szépen elvan.

– Akkor ezért nem működnek igazán jól a magyar párkapcsolatok.

– Na ez azért egy kicsit durva általánosítás, hogy csak a

magyar párkapcsolatok ilyenek. – Szerintem nem nagyon működnek a párkapcsolatok. Hakörülnézel magad körül, látsz jól működő, boldog párkapcsolatokat?

– Hát éppen ez az. Egy nagyon jól működő párkapcsolat kb.arról szól, hogy két ember megérti egymást, együtt vannak jóban rosszban, egy csomó időt együtt töltenek stb. Tehát

úgymond a külvilággal keveset találkoznak. Sok ilyen embervan, csak ezeket nem látod este az utcán. Akiket ismersz,eljárnak esténként bulizós helyekre, tipikusan nincs fix párkapcsolatuk. Vagy ha van, akkor azért járnak el bulizni,mert valami mégsem olyan jó. Hát, jó hogy ilyen embereketlátsz. Ha valaki egy jó párkapcsolatban él, akkor nem itt

grasszál, hanem otthon tévézik, vagy főzöget stb. Ilyenemberek vannak, csak nem látjuk őket, mert nincsenek

kirakatban. A másik meg, hogy ha túl sokat vannak együtt azemberek és nincs más az életükben, előbb-utóbb nincs is miről beszélni. Tulajdonképpen lavírozás egy határvonalon, hogymost akkor túl keveset találkozunk, vagy túl sokat.

– Ez annak a kérdése, hogy mennyit találkozik két ember?

– Van egy olyan barátnőm, akinek van egy hétéves



kapcsolata, a lány pesti, a srác Szegeden lakik, aztán havontaegyszer vagy kétszer találkoznak és azt mondja, hogy nekik eztök jó, mert nincs idejük összeveszni. Ennyi.

– Te hiszel a távkapcsolatokban? Szerinted tényleg tudműködni egy igazi párkapcsolat?

– Szerintem nem.

– Te boldog voltál eddig a párkapcsolataidban? Megtaláltad,amit kerestél? Egyáltalán mit keres egy férfi egy párkapcsolatban?

– Hűha! Micsoda keresztkérdések. Nem tudom, én társatkeresek.

– Mihez kell társ?

– A mindennapokhoz.

– Miért?

– Nem tudom. Mert jó megosztani valakivel az örömödet.Az ember szereti elmondani, hogy mi történt vele és

megosztani az élményeit másokkal. Ezt is lehet olvasni párhelyen, és tényleg én is úgy gondolom, hogy a szerelem egyikelső jele az, hogy az ember vágyik arra, hogy együtt éljenekmeg élményeket, hogy erre belső igény legyen. Ez is lehetmérőfoka egy kapcsolatnak.

– Neked mitől volt jó egy párkapcsolat? Mitől működött jól?

Mi volt jó benne? Te mit szeretsz, ha hogyan bánnak veled, hamilyen a másik ember viszonya veled? Vagy milyen a teviszonyod a másikkal?

– Mintha barátok lennénk. Az a legjobb szerintem. – És hol helyezkedik el a szexualitás egy ilyen

kapcsolatban? Az ember a barátaival nem szexel, legalábbisszerintem. Hogy lehet ezt megoldani?

– Ez amellett van, amellett működik. Az, hogy valakik



kívánják egymást testileg, és hogy barátok, az lehetne akár kétkülön dolog is, de együtt is működhet.

– Te úgy tapasztaltad, hogy ez tényleg tud jól működni?

– Igen, nekem volt egy ilyesmi. Lementünk valahova,mondjuk koncertre, vagy kávézóba és akkor nem úgyviselkedtünk mint egy pár, hanem mint barátok. Engem ezsokkal jobban vonz, mint az mikor mások állandóan egymásoncsüngenek és ölelgetik a másikat, szerintem az már túlzás. Aznekem nem kell. Sőt, mi régen viccelődtünk is egyik

barátnőmmel, aki nagyon csinos volt, olyan femme fatale-os.Lementünk valahova koncertre, én elvoltam a haverjaimmal, őis elvolt a haverjaival, néha találkoztunk a partin belül éstöbbször volt, hogy láttam, hogy egy fazon rácuppant ésfűzögeti. De ez így rendben is volt, sőt én örülök, hogy ha amásik nincs rám akaszkodva, hanem önálló és boldog. Én megodamentem és úgy szólítottam le, mintha nem ismerném, helló,

milyen szép lánnyal beszélgetsz. És mindig élveztem, hogy asrác azzal próbálkozott, hogy ő volt itt hamarabb, aztán mi meg pár perc múlva elmegyünk kézen fogva, hogy helló, mi együttvagyunk. Ilyen vicces dolgokat csináltunk és szerintemilyeneket nem lehet mindenkivel megcsinálni, de szerintem ezmarha jó volt, nekem nagyon tetszett. Nem beszéltük meg

előre, hogy jó akkor majd odamegyek és azt mondom, hogy…Hanem először jött egy ilyen ötletem, ő meg vette a lapot.Ehhez az kell, hogy ő a barátom legyen. Mert volt olyan barátnőm, aki hisztis volt és vele ilyet nem lehetettmegcsinálni, mert jött, hogy mi az, téged nem érdekel, hamásokkal dumálok! Nem szeretem, ha túlságosan összevagyunk láncolva.

– Teljesen normális, ha a szabadságodat szeretnéd



megtartani, meg persze a másiknak is kell szabadságot adni.Most párkapcsolatban élsz?

– Nem.

– De keresel?

– Nem kimondottan. Ha jön, jön – ha nem jön, nem jön.Szerintem ehhez másképp nem lehet hozzáállni.

– Milyen a nagy ő? Milyen lenne, ha most szembe jönneveled? Hogy nézne ki?

– Nincs ilyen.

– Nincs olyan, hogy nagy ő? – Hát, ez nagyon filozofikus kérdés. Erre így nehéz

válaszolni. Én már azt hittem, hogy van egy nagy ő, aztánkésőbb csalódtam.

– Mitől nagy ő a nagy ő? Jobb barát, mint a többi szerelem?Jobb szerelem, mint a többi szerelem? Lehet a szerelmetkategorizálni, nagyságrendbe tenni?

– Nem lehet. Mindig az a legnagyobb, amelyik éppenaktuális. Vagy pedig a legutóbbi.

– Gondolkodtál valaha azon, hogy megértsd a női lelket?Hogy a nők miért gondolják ezt vagy azt?

– Állandóan. – Miért? Miért akartok megérteni minket?

– Mert praktikus. De most inkább azt mondanám, hogyszeretném megérteni az embereket és abba a nők is beletartoznak.

– Megérthetők a nők férfiaggyal?

– Szerintem igen.

– Milyenek vagyunk mi nők?

– Valahol ugyanolyanok, mint a pasik. Mindenki más. Nem

akarok és nem is lehet általánosítani. Ami furcsa, hogy



általában a nő mást mond, mint amit akar. Ez tipikus, majdnemmindenki ezt csinálja. Te is csinálsz ilyeneket?

– Nem jellemző. – Aztán az is nagyon fontos, hogy ha van egy jó beszélgetés

valakivel, akkor jól rá tudjál hangolódni a másikra. Szerintemazt jelenti a jó ráhangolódás, hogy a beszélgetés után ( mert beszélgetsz ugye kb. két óráig ) a főbb pontok megmaradnak,

ugyanazok a csomópontok maradnak meg bennük és az azinformáció ami elszáll, azt mind a ketten kevésbé lényegesnek

tartják. – Kommunikációs konfliktus elég gyakran előfordul a párkapcsolatokban. Én mondok valamit, amin értek valamit, aférjem meg valami mást ért rajta.

– Teljesen tipikus. Előbb-utóbb minden vita átcsapszómagyarázatba. Minden vitának az a vége, hogy valójábanmár -már a két fél egyetértene, de egy-egy szó jelentése

szubjektíven mást sugall. És ezáltal az egész mondat is más

értelmet kap, úgyhogy kb. a szavakat kell tisztázni az elején ésa utána lehet beszélgetni. De ez meg nonszensz, mert nem lehetúgy leülni beszélgetni, hogy te, figyelj: itt van nálam egy A4-es

lapon egy lista, nekem ezek a szavak kb. ezt jelentik, adjál te is

egy listát, majd összehúzkodjuk és utána kezdünk beszélgetni.

Ilyen az életben nincs, pedig sokszor hasznos lenne. Amunkában, mondjuk a mérnökemberek így kommunikálnak.Leírják, hogy nálunk mik a szabványok, miket szeretnénk, amásik féllel egyeztetnek és összehozzák. Először információtcserélnek, utána kezdenek el dolgozni. Ez ugyan hatékony, decseppet sem szórakoztató.

– Szerinted az ellentétek vonzzák egymást, vagy a hasonló

emberek passzolnak inkább egymáshoz?



– Bárki bármit mond, a hasonló emberek passzolnak

egymáshoz. Az ellentétek egy darabig biztosan vonzzák, deutána elkezdik taszítani egymást. Szerintem csak addigvonzzák egymást, amíg össze nem költöznek. Az elején mégizgalmas, hogy ő más mint én, ő tévét néz én meg lovagolnimegyek a hegyekbe, de amikor összeköltöznek, akkor ebbőlhatalmas konfliktusok lesznek.

– Miért csalják meg a férfiak a nőket?

– És miért csalják meg a nők a férfiakat?

– Nem tudom. Én nem vagyok megcsalós fajta. Ha valakinem kell már, akkor tovább lépek. – Ez mondjuk egy viszonylag szerencsés természet. Bár az

sem lehet rossz, ha valaki szépen titokban csalja meg a barátjátvagy a barátnőjét, még jót is tehet egy párkapcsolatnak. Akkorvan gáz, ha kitudódik. Volt egy ismerős pár, ahol a lánynagyon forszírozta, hogy legyen nyitott kapcsolat. Minden

héten összejött egy másik pasival és az állandó barátja, akivelegyütt is lakott simán eltűrte, sőt a lány mindig mondogatta a pasijának, hogy csajozgasson, új élmények, új élmények. Ésígy voltak együtt hat évig.

– Működött? Nem tudom elhinni. És miért szakítottakvégül?

– A lány egyszer már nem bírta tovább, hogy a fiú ilyenmamlasz, odalökte egy szórakozóhelyen egy lányhoz, hogy beszélj vele. A fiú megismerkedett a lánnyal, nagyonszimpatikusak lettek egymásnak, aztán a srác három nap múlvaa lányhoz költözött és azóta is együtt vannak. Hamarosangyerekük is lesz.

– Érdekes történet.

– Aha. De tényleg, úgy történt, ahogy mondtam. Csak azért



volt a lánnyal mert nem talált jobbat. Szíve szerint már ő isréges-rég szakított volna, de ez még elment egy darabig. Nemforszírozta. Örült, hogy volt valakije. Visszatérve amegcsalásra, több oka is lehet. Az egyik, hogy jön valaki éshúhaaa! Szerintem az már régen rossz, ha lehetőség van arra,hogy valaki más felkeltse az érdeklődést. Aztán van, aki bosszúból csalja meg a másikat, vagy bosszúból visszacsalja.

– Bosszúból megcsalni valakit? Bosszúból intim viszonybakeveredni valakivel? Ennyire nem számít az intimitás megélése

akár egy vadidegennel? – Szerintem számít, de most sem akarok általánosítani. Ezek

általános példák. Bosszúból vagy demonstratív jelleggel. – De miért csalja meg valaki a másikat demonstratív

jelleggel?

– Hogy bizonyítsa, hogy ő milyen jó pasi. Egyrésztönmagának, másrészt a barátnőjének azzal, hogy féltékennyé

teszi. De ez azért szokott működni. A lány ilyenkor általábanrákapcsol, még kedvesebb lesz, hogy visszaszerezze a pasit. Deezt nem lehet a végtelenségig fokozni, mert akkor márnyilvánvalóan nem működik. De egy-egy megcsalástól akármég jobb is lehet egy kapcsolat. Mondván még ezt is túlélték,vagy azt mondja a lány, hogy na lám, milyen jó pasim van,

másoknak is menyire kell. Vagy egyébként elmondhatjaotthon, hogy te nem voltál elég jó nekem és akkor a másikelkezd otthon tekerni. Erről szól a demonstratív megcsalás,hogy bebizonyítsa a másik félnek otthon, hogy én mennyire jóférfi vagy nő vagyok, milyen sok embernek kellek, sőt náladsokkal jobbaknak. Lásd kit meg mit szedtem fel, ki meg mi a barátnőm.Ez egy hatalmi viszony, alá-fölé rendeltség.

– De miért kell, hogy valaki fölérendelt legyen egy



párkapcsolatban?

– Nem kell, de sokan ezt csinálják. Sokan szeretnekuralkodni mert uralkodó típusok. Persze az uralkodás mögöttkisebbségi komplexus húzódik meg, de ez már pszichológia.

– Könnyű és jó ma férfinak lenni?

– Hú, micsoda kérdés. Szerintem pont annyira, mint nőneklenni. Ebben én nem vonnék különbséget. Szerintem mindkétfélnek vannak jó és rossz dolgai. Nem mondanám, hogyvalamelyiknek is nehezebb lenne, egyszerűen csak más. Ez az

igazság. – Ha jól gondolom nemrég szakíthattál a pároddal. Mitörtént pontosan?

– Nemrég szakítottam, pedig már arra is gondoltam, hogymegházasodok, aztán végül is nem úgy jöttek össze a dolgok.

– Miért szakítottatok?

– A sok hiszti miatt. Mert sehogy nem volt jó. Ha hamarabb

megyek haza akkor azért nem jó, ha később, akkor azért nem jó. Ha elmegyünk koncertre, akkor miért nem otthon vagyunk?Ha otthon vagyunk, akkor miért nem koncerten vagyunk? Hatévét nézünk, akkor miért nem DVD-t nézünk, ha DVD-t

nézünk, akkor miért nem tévét nézünk?

– Amíg nem éltetek együtt gondolom minden nagyon jó

volt. – Igen, szó szerint erről szólt. Ez volt a kapcsolat próbaideje. De nem jött össze. Nem működött.

– Szerinted ti hasonlóak voltatok vagy különbözőek?

– Hasonlóak. És mégis személyiségi problémák miatt nemműködött a dolog. Ezzel nem tudok mit csinálni. Az embereknem változnak.

– Mindenki olyan amilyen és senki nem változik?



– Persze. Az alapok ugyanazok maradnak.

– Nagy tragédiák sem tudnak változtatni embereken?

– Nem. A múltkor volt a szenvedélyek napja a gödörben.Leültem, egyszer csak mellém telepedett egy fickó és mondjanekem, hogy ma nem lehet dohányozni. Én meg mondom,hogy ez meg hogy lehet, hogy pont a szenvedélyek napján nemlehet dohányozni. Aztán beszélgettünk tovább és kérdeztetőlem, hogy szerintem a szenvedélyek jó vagy rossz dolgok.Mondom, hogy nagyon sok mindent lehet szenvedéllyel

csinálni, éppenséggel jó és rossz dolgokat egyaránt. Na, ésakkor előkerült Jézus. Mondja a fickó, hogy ő régebben függötta cigitől, a kávétól, az alkoholtól, de aztán Jézus beköszöntött aszívébe és megváltozott az egész élete. Most már csak Jézus éscsak ő. Meg hát annyira megváltozott. Én meg mondom neki,hogy nem változtál meg öreg, az emberek nem változnak meg,ő szenvedélybeteg volt, az is maradt, csak most egy

társadalmilag elfogadottabb módon. Hát ennyi. Sokat gondolkodtam Zalánnal folytatott beszélgetésemen. A

változás és a másik megváltoztatásának kérdése különösenérzékenyen érintett. Mivel jómagam is állandóan azonügyködtem a párkapcsolataimat illetően, hogy a másikatmegváltoztassam, méghozzá gyökeresen, de soha nem jártam

sikerrel. Aztán persze ott volt az a kérdés is, hogy engem isállandóan meg akartak változtatni. Csak azt nem értettem, hogyén miért nem voltam jó, úgy ahogy voltam, pláne, hogy akapcsolat kezdetén tökéletesnek lettem titulálva. Egyszer egyismerősöm feltett egy erre vonatkozó kérdést, amire csak most(jó egy évtizeddel utána) tudok őszintén reagálni. Valahogy ígyhangzott a felvetés: az az ember, aki miatt elégedetlenkedsz, a

megismerkedésetek pillanatában is ugyanilyen volt. Ha



akartad, ezt megláttad, ha akartad, nem. Nem változott másemberré azért, mert megismerkedett veled, így aztán teljesentermészetesen most sem akar megváltozni. A választás a TEválasztásod volt, ha bevallod magadnak, ha nem. Ezt az embertaz összes „általad vélt defektjével együtt” te választottad. Hanem ilyen férfit akartál, miért választottad? Ha megmásmilyenre vágysz, miért nem hagyod békén? Miért élsz egyolyan párkapcsolatban, amelyben mindketten azt élitek meg(merthogy mindketten a másik megváltoztatásán dolgoztok),

hogy nem vagytok elég jók a másiknak? Vagy!!! A másiklehetőség: fogadd el olyannak, amilyen. Ez miért nem megy?

Hát miért is nem megy? Talán mert soha nem mentmásképp, úgy értem soha nem volt az életemben olyan helyzet,amiben az emberek jók lettek volna úgy, ahogy voltak, beleértve önmagamat is. Én sem voltam elég jó. Magamat semtudtam elég jónak látni, elfogadni, úgy, ahogy vagyok. Persze

az idő elteltével rájöttem, hogy nem lehet és nem is érdemesfolyton azon dolgozni, hogy mások elfogadjanak és másokelvárásainak megfeleljek – mindig megfizettem az árát. Szóvala lényeg, ha nagyon filozofikus akarok lenni, vagy válasszunkvalódi igényeinknek megfelelő partnert és tényleg nyissuk ki aszemünket, hogy meglássuk, mi a kínálat, vagy pedig fogadjuk

el önmagunkat és a másikat is olyannak, amilyenek vagyunk. Nyugalom! Senki nem tökéletes, sem ő, sem mi. Ilyesmin gondolkodtam a kádban elmerülve, meg azon,

hogy vajon mindannyian ugyanarra vágyunk -e egy

kapcsolatban. Valahol biztosan igen, hiszen ugyanannak a

fajnak az egyedei vagyunk, ugyanazok a vágyak hajtanakminket, de aztán mindenki a saját íze szerint alkalmaz

módosításokat. Én vajon mit kerestem a párkapcsolataimban?



Talán saját magamat. Talán csak mindig saját magamatakartam látni egy olyan tükörben, ami szebbnek és jobbnakmutat engem, mint amilyennek én magamat láttam. Talánezektől a tükröktől szerettem volna megkapni azt a szeretetet,amivel nekem kellett volna szeretni saját magamat, de nemtudtam. Tartozni akartam valakihez, mert önmagamhoz tartozninem volt jó, nem volt biztonságos. Még annak árán is akartam,hogy rosszabbul bántak velem, mint ahogyan én bántam volnamagammal. Úgy tűnik kezd alakulni a válasz…



9. fejezet

A reggeli ébredést a szokásos szertartások követték:macskaetetés, zuhany, négyperces hidratáló maszk, a férjemmegfőzi a kávét amit óriási ásítások közben megiszunk aztánindulás.

Természetesen a nap további részét a könyvtárban töltöttem.Mivel beköszöntött a vizsgaidőszak, a munka jelentős részét

tanulásra fordítottam, de a könyvtárban töltött utolsó napi óráta szerelmi kutatásoknak szenteltem, ugyanis Hegel után rögtönazon járt az eszem, hogy miért vágyunk annyira a szer elemre?

Miért jobb remegő lábbal randira menni, mint „mondjuk”kiegyensúlyozottan élni a mindennapokat? Miért nem tudjukmegteremteni magunknak az izgalmat? Egyáltalán, meg lehetezt egyedül is élni? Ha lehet is, a szeretet áramoltatásához két

ember kell, de ha a szerelem nem is szeretet, akkor hogy van

ez? Mi a szerelem célja? Hiszen csak egy illúzió! Errevágynánk? Annak az illúziójára, hogy tökéletes a boldogságunk és tökéletesek vagyunk mi magunk is? Az a baj,hogy ez nem igaz. Na de lehet ezt a szenvedélyt másban ismegélni? Táncban? Vagy bármiben amit szenvedéllyel tudunk

tenni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben,miközben egy nagy kupac könyv tetején ültem. A válaszegyelőre elmaradt.

Mivel a vizsgaidőszak a mindennapoknál jobban lestrapáljaaz embert, úgy tűnt, hogy nagy szükségem van egy komolygenerálozásra. Berontottam hát estefelé a körmösömhöz,mutatva a kezem-lábam, meg a szemeimet, amik a fáradságtól

összehúzódtak és karikásak lettek. Renáta – nagylelkű lévén-



kerített nekem időpontot még aznapra, így egy óra múlvaabban a biztos tudatban indultam hozzá, hogy lazítok egykicsit. Tévedtem.

– Mi újság van drágám?

– Semmi különös. Vizsgaidőszak, tanulás, könyvírás.Röviden.

– Miről írsz?

– A párkapcsolatokról. Azt kutatom, hogy miért múlik el aszerelem, miért keresünk mindig új partnert és egyáltalán miért

hagyják ott a férfiak azt a nőt, akiért eleinte majd megőrültek. – Hát ez az. Nekem is csak ez a bajom, meg az, hogy csakaz a boldogság, az nem jön. Annyira várom, hogy végreszerelmes legyek, de az élet olyan kiábrándító. Sok mindentláttam már, tekintve, hogy fiatalkoromban háromszor kurvavoltam.

Csönd.

– Meglepődtél? Most mit csináljak? Nem akartam ottmaradni Nógrád megyében, valahogy meg kellett élnem.

Csendben hallgattam s közben majdnem lefordultam aszékről a meglepetéstől.

– Nem könnyű munka, hidd el nekem. Ráadásul én mindig józanul csináltam. Sokan már akkor is piáltak meg drogoztak,

hogy elviseljék a munkát, de én mindig tudatában akartamlenni annak, hogy mi történik velem. Hát ez van. Ezt az életetis élni kellett. Nem lehettem öngyilkos. Tény és való, hogymegfordult bennem annyi fasz, hogy elérne BudapesttőlBékéscsabáig.

– Úristen! Hogy tudtad ezt végigcsinálni? – kérdeztemdöbbenve.

– Nem tudom, de mégiscsak itt vagyok, saját üzlettel, saját



életet csináltam magamnak. Tudom hogy közhely, de azéletben mindennek ára van. Kurva voltam. Kész. Mindenkitudja rólam. Vállalok mindent, amit az életben csináltam, nemúgy mint egyesek… Sokszor előfordul, hogy előadják az

emberek – férfiak – hogy milyen rendesek, tisztességesek – énmeg tudom, hogy nem azok, közülük nem egy régen azügyfelem volt. Azt akarod tudni, hogy mi a jó kapcsolatkulcsa? Nincs jó kapcsolat drágám. Minden férfi félre kúr,vagy így vagy úgy.

Nem bírtam tovább, kiszabadítottam magamból akérdéseket. – Ezt nem hiszem el! Te tényleg kurva voltál? És, és hogyan

lettél az? És egyáltalán? Már ha rákérdezhetek…. – Rákényszerített az élet. Nem olyan családból származom,

ahonnét segítséget várhattam. Egyedül költöztem fel Pestre,eleinte dolgoztam két-három munkahelyen, hogy el tudjam

tartani magam, esténként a Keletibe jártam vonatot takarítani – na annál undorítóbb munka kevés létezik. Aztán a végén,mikor teljesen kilátástalan lett az életem, kurva lettem.

– Na de mégis, hogy lesz valakiből kurva?

– Így. Eleinte egy nagy villában dolgoztam sok más fiatallalegyütt, aztán később önállósodtam. Végül az egyik

ügyfelemmel egymásba szerettünk és abbahagytam. Öt évigéltünk együtt. De látod, hiába voltam tapasztalt a szex terén – nyilván láttam azért ezt-azt – mégis megcsalt a párom, mégismásik nő kellett neki. Szerintem amint két ember összeköltözikeltűnik a varázslat. A férfi látja, ahogy kócosan, lepukkantanfelkelsz, ahogy készülődsz, ahogy hajat mosol, körmöt lakkozol, lát mindent, nem csak a kész pöccre lőtt nőt. Hiába

tudja, hogy a másik nő, akiért elhagy, ugyanezt megteszi, hogy



a randira csinos legyen és ápolt. Az illúzió, az tűnik el. Meg persze az ágyban sem tudsz egy évtizedig mindig újat mutatni.Azok a férfiak, akikkel a kurvaságom alatt találkoztam mindigizgatónak találtak, de azért, mert ők csak azt látták, ahogytűsarkúban, miniszoknyában megjelenek, kedves vagyok ésmosolygok, de egy párkapcsolatban nem lehet folyamatosanezt előadni, a hétköznapok nem erről szólnak. Az emberekdolgoznak, otthon az együttélés során kompromisszumokatkötnek, teljesen más élethelyzetek ezek. Aztán egyszer csak

megjelennek a munkahelyi zűrök, ennek a feszültségétáltalában otthon vezetik le a férfiak, az emberek türelmetlenek

lesznek egymással. Mikor egy férfi kurvázni megy, ezek atényezők mind nem játszanak, a férfi és a nő csupán arra a párórára találkozik, ennyi időre mindenki tud kedves lenni.

Nagyokat hallgattam. Már az is meglepett, hogy Reniúgymond szabadfoglalkozású volt, nem mintha elítéltem volna

érte, csupán nem voltam rá felkészülve. – És miért járnak a férfiak kurvázni? Úgy értem a szexen

túl, mert ugye nyilvánvalóan azért csinálják. – Néhányan, de tényleg csak néhányan, beszélgetni akarnak.

A nagytöbbség változatosságra vágyik a felesége mellett, aztánvannak, akik a perverziójukat akarják kiélni. Olyan hülye

sztorikban volt részem, hogy na ott aztán én sem tudtammegszólalni. Volt hogy egy jóképű, harmincas, csinos férfi,gyönyörű mosollyal, elegáns öltönyben várt rám. Gondoltam,ez a munka úgy néz ki, hogy már akár én fizetnék érte, de aztánmáshogy kerekedett a történet. Bementünk a szállodába, levetteaz öltönyét, majdnem elájultam mikor megláttam alatta aneccharisnyát! De ez még nem minden. Lement négykézlábra

úgy, hogy a tükörből lássa magát, nekem meg az volt a



dolgom, hogy egy töltőtollat ki-be kapcsolgatva dugdossam a

fenekébe. Hát ennyi volt vele a szex. – Erre nem tudok mit mondani. Mitől volt ez egyáltalán

szex? Mi volt a tárgya? A toll? A harisnya? Nem értem azegészet.

– Nem ez a lényeg. A pénzt odaadta, normálisan viselkedettés ennyi.

– Mondd már el nekem, hogy lehet ezt a munkát csinálni?Egyáltalán ennyi pasival lefeküdni, és testileg-lelkileg túlélni.

– Szerintem ezt a szakmát is lehet szeretni. Én sohasenkinek a testétől nem undorodtam. Persze szeretem a szexetis. Azt hiszem, hogy aki ezt tényleg a pénzért csinálja, aztönkremegy. Nem úgy értem, hát persze, én is a pénzértcsináltam, de közben jól éreztem magam, imádtam szexelni,örömet okozni a másiknak és magamnak.

– Mhm.

– Tudod furcsa egy világ ez. Folyton várod, hogy jöjjön akuncsaft, aztán meg már azt, hogy menjen és adja oda a pénzt.Mikor becsukja maga mögött az ajtót, megkönnyebbülsz, demár abban a pillanatban várod, hogy belépjen a következő.Érted?

– Nem igazán.

– Ezt csak az érti, aki csinálta. Kész is vagy. Na, ezen egy egész napig rágódtam.



10. fejezet

Másnap este elindultam, hogy találkozzak a barátnőmmelJudittal. Boldogan integetett a kávézóból.

– Kérdezd meg, mim van!

– Mid van?

– Találd ki! – Pasid?

– Nem. – Kiscicád?

– Nem.

– Kiskutyád?

– Igen!

– Van róla képed?

– Hát persze. Még csak hathetes. Labrador. A múlt héten

fogadtam be. Ugye milyen aranyos?

– Ez egy tündérke! Nagyon cuki. Hogy hívják?

– Panni.

– Nagyon ar anyos név, illik rá. – Van vele gond nem mondom, mire hazaérek szétszedi a

lakást, összepisil és kakil mindent. Nincs senki, aki levigye

napközben, így kénytelen vagyok utána takarítani. Napontakétszer -háromszor felmosom a lakást domestosos vízzel. – Nem túl macerás? Én biztosan adnék rá kutyapelenkát

vagy szereznék otthonra kutyaalmot. – Nem rossz ötlet, majd átgondolom. – Egyébként mi újság?

– Semmi. Végre találtam egy pasit, aki minden szempontból

passzol hozzám, erre kiderül, hogy kiköltözik Kanadába és



nem is akar visszajönni. – Ezt akkor nem tudta amikor megismerkedtetek?

– De tudta. Mikor megismerkedtünk, akkor derült ki, denem akarta elmondani, mert azt gondolta, hogy úgy sem leszkettőnk között semmi.

– És?

– Lett.

– Most mi lesz?

– Semmi. Az az egy bajom van vele, hogy ez tényleg olyan

fickó, amilyet elképzeltem magamnak. Felnőtt is,felelősségteljes ember, de gyerek is. Jó humorú, jókat tudunk beszélgetni. Egyszerűen klassz vele minden. Izgalmas. Utáloma kiszámítható embereket, vele meg minden olyan kalandos.

– Tehát olyan az ember mint Te. – Mhm. Mondjuk.

– Ha találkoznotok kell még, ha tényleg ő az igazi

számodra, akkor visszajön. – Sokra megyek vele.

– Légy egy kicsit optimistább! Bármikor betoppanhat azéletedbe a nagy Ő.

– De látod, hogy nem toppan. Egyébként Freddyt nemfestettem fel a falra.

– Hála Istennek! – Először kitettem róla egy képet, hogy lássam, megtudom-e szokni, de az első éjjel, úgy megijedtem tőle, hogyegész éjszaka nem tudtam visszaaludni. Borzasztóan ijesztővolt. Most egy világító holdacska van a helyén csillagokkal.

– Mondhatjuk, hogy szélsőségesen messze vannak ezek acsillagok Freddytől. Mindenesetre jóval barátságosabbnak

tűnik – mondtam.



– Az is! Nem zavar ha rágyújtok?

– Nem. Megtanítasz dohányozni?

– Nem. Ennyi idősen akarsz meghülyülni? Vigyázz azegészségedre! Elképesztő vagy.

– Na jó, hagyjuk. Nem is olyan borzasztó a hajad színe. – Egy kissé megkopott. Így talán jobban néz ki. Én csak ezt

a fickót nem értem…

Megmondom őszintén én sem értettem. Illetve ahogyhallgattam a történetet, egyszer csak kezdett valami derengeni.

Ugyanis megláttam benne valami olyasmit, amit magambanmindig is szerettem volna felfedezni, de soha nem jött össze.Mondhatni, nem voltam elég határozott, de még inkább nemvoltam elég fontos önmagamnak. Egyszerűen mindig úgyalakult (persze mert úgy alakítottam), hogy lemondtam a sajátvágyaimról „a szerelem” javára. Példának kedvéért nemköltöztem volna el Kanadába, hanem lemondtam volna a

kalandvágyról, meg mindenről, amit az utazás hozhatott volna

magával, csak azért, mert itt várt rám a nagybetűs szerelem. Azmeg, látva, hogy milyen nagy hatással van rám (lemondok értemindenről) inkább odavándorolt, ahol a szerelmet nem vettékolyan komolyan. Szóval megint csak előkerült Woody Allenszlogenje, hogy: „ Nem akarok olyan klubhoz tartozni, amelyik

elfogadna tagjának.” Hát erről elmélkedtünk éjszakábamenően. Mire ágyba bújtam már mindenki mélyen aludt. A férjem és

a két kandúr: Picasso és Matisse elterpeszkedve feküdtek azágyban. Kényelmesen elhelyezkedtem, az arcomat belefúrtam a párnákba, nagyokat szuszogtam és már kezdtem volna az estiagykontrollprogramomat, mikor a férjem, aki az imént még az

oldalán aludt, a hátára fordult és valami döbbenetes, kicsit



medveszerű, kicsit helikopteres hangon elkezdett hangosan

horkolni. Hallgattam. Mintha nem akarnám megzavarni. Aztán,mivel járt az agyam és az érzékszerveim túlságosan élénkekvoltak, idegesen kipattantam az ágyból és a takarót magammellett húzva kivonultam a nappaliba. Bevackoltam magam azegyik kanapéra, mély lélegzetvétel, becsuktam a szemem ésalvás.

Brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr – hangzott egészenközelről. Kinyitottam a szemem. Picasso volt az. Az orrom

előtt két centivel ült, kandúrvigyor a fején és teljeserőbedobással dorombolt. Csak nekem…

Másnap tájékoztattam a férjem a tényről, hogy horkol.Tudott róla. Állítólag már két-három évvel ezelőtt felhívtam ráa figyelmet, aztán valahogy ejtettük a témát, most sem tudottmit mondani. Ez van – fogta rövidre.

Ádám barátom hívott nem sokkal később. Mielőtt

belekezdhetett volna a mondandójába, gyorsan feltettem akérdést:

– Horkolsz?

– Nem. Illetve már nem. – Hogyhogy?

– Régen horkoltam, de a feleségem rögtön az első alkalom

után rám szólt, hogy ne horkoljak. – És?

– És azóta nem horkolok.

– Ez nem normális. – Mi?

– Hát az, hogy valaki megkér arra, hogy álmodban,tudattalan állapotodban mit ne tegyél és te végre is hajtod. Én

még ilyet nem hallottam. Mondjuk ti nem vagytok átlagos eset,



úgyhogy belefér. Délután fogorvoshoz menet összefutottam Péterrel. Őt is

kikérdeztem. – Horkolsz?

– Igen.

– És mit szól hozzá a feleséged?

– Semmit.

– Ennyi?

– Mikor Dóri először észrevette, hogy horkolok, rögtön

reggel fel is hívta rá a figyelmem. Én meg mondtam neki, hogyeste, ha megint hall horkolni ébresszen fel nyugodtan és majdnem horkolok tovább.

– Rendes vagy.

– Aztán az történt, hogy mikor már aznap éjjel ötödszörébresztett fel, mondtam neki, hogy inkább ne szóljon hahorkolok. Azóta így vagyunk. Én horkolok, Dóri pedig

megpróbál valahogy aludni.

Ez nem vitt előbbre. Úgy döntöttem maradok a régi klisénél:én alszom el hamarabb…



11. fejezet

Este próbafőzés. Ugyan nem igazán értek a főzéshez, StahlJudit szerint nem is kell, mert az ő receptjeit bárki – azaz mégén is – meg tudja főzni. Nekiláttam hát. Hazafelé menet beugrottam az egyik bevásárlóközpontba és beszereztem ahozzávalókat. Elszántan követtem az utasításokat. Nem volt túl

bonyolult. Azt is mondhatnám, hogy ez az a rész, amit nemlehet eltéveszteni, egyszerűen csak azt kell tenni, ami le van

írva és kész. Az eredmény felülmúlta elvárásaimat. Azelkészült étel nemcsak ehető volt, hanem kifejezett finom ésráadásul szép! Így hát megélhettük azt a nem mindennapiélményt, hogy otthon vacsoráztunk és az általam készített ételt

fogyasztottuk. Másnak is ajánlom!

A férjem határozott és jól érthető módon hozta tudtomra,hogy kis otthonunkban a macskamorállal komoly gondokvannak. Miattam. Ugyanis én vagyok az, aki mindig mindentmegengedek a kandúroknak. Nem is csoda, ilyen

engedékenység mellett, hogy Matisse rendszeresen a

konyhaszekrény tetején jön-megy, ha éppen nem az asztalonszaglássza a táskámban rejtőző rágógumis dobozt. Nekemspeciel nincs ezzel semmi bajom. A konyhaszekrényben nemtesz kárt, az asztalban nem tesz kárt, a rágót nem eszi meg.Akkor meg mi itt a gond? Arról nem is beszélve, hogy mindigaz tesz megjegyzést, aki a legjobban kényezteti a macskákat.Ugyanis én soha nem adok a kandúroknak emberkaját. A

sajátjukból ehetnek amennyit csak akarnak, de én betartom az



állatorvos utasítását és fegyelmezem magam. A férjem, aki szerint én túlságosan engedékeny vagyok stb.,

ül az étkezőben és vacsorázik. Matisse a mellette lévő székrőlfigyel.

– Nem kell neked külön kistányér – mondja a kandúrnak. – Csak nyisd ki szépen a szád, én majd beleteszem az ennivalót – hallatszik a nappaliból.

Erről ennyit. A másik nagy macskanevelő, Judit, azénektanárnőm. Nem kell túlságosan elkényeztetni őket –

juttatja eszembe kedvesen, de kellő fegyelemmel a hangjában.Aztán öt perc múlva, mikor meglátja Artúrt, amint éppen afülét vakargatja, már fel is pattan a zongora mellől azzal, hogy:„Artúrkám! Te ne vakargasd a füled. Túlságosan élesek akörmeid! Majd inkább én!”

Szóval ilyenek a szigorú macskatartók…

Másnap boldogan lebegtettem a vizsgalapomat. Hurrá!

Hurrá! Megcsináltam a félévet. Mivel tele voltam energiával,gondoltam berobogok a könyvkiadómhoz (Tuan) éselújságolom, mi is történt velem mostanában. Itt mindigmindenki jó kedvű, senkinek semmi problémája, legalább isnem terhelnek vele senkit. Mivel régóta ismerem Tibót ésGyöngyit, rögtön rákérdezek a „fő” témára.

– Ti Tibóval olyan jól megvagytok? Mi a titkotok? – Megdolgoztunk érte. Átverekedtük magunkat anehézségeken, megoldottuk a vitás kérdéseket és jól vagyunk – mondja Gyöngyi. Van, aki félúton feladja, de az talán nem isakarja any-nyira a kapcsolatot.

Szerencsések vagytok. Körülnézek a környezetemben és aztlátom, hogy rövid ideig még csak -csak mennek a dolgok, de

hosz-szú távon kevés a befutó.



– Tudod, ez olyan dolog, hogy az orgazmus csak

másodpercekig tart, de ha bevágod a kislábujjad mennyi ideigsajog…

Nehéz dolog ez, morcogok magamban, eljutottunk avilágűrbe, szupertechnológiát használunk ahol csak lehet, de a párkapcsolatok terén nem alak ulnak a dolgok.



12. fejezet

Még teszek -veszek az üzletben, magyarázok, hogy erre megarra jutottam, mikor eszembe jut Ludmilla. Mivel a közelbenlakik gyorsan megcsörgetem, hogy otthon van-e és egyáltalánalkalmas pillanatban látogatnám meg? – Persze, persze – mondja. Gyere csak! Én meg szaladok is.

Ludmillát már rég láttam. Mióta megszületett a kislányateljes mértékben visszavonult és csak a kicsinek él. Mikor

felmentem hozzá a kislány éppen szunyókált, így mi nyugodtanelcsacsoghattunk az instant k apucsínó mellett. Lelkesenmagyaráztam, hogy komoly kutatást folytatok párkapcsolatitémában és nehezen haladok a munkával, mert egyszerűenmindenki olyan hülyén él. Nincs egy normális párkapcsolat. Arégi ismerősök nagy része elvált, nem találják a párjuk at, akik

meg még meg sem találták, úgy érzik nem is fogják, a frissen

elhagyottakat már nem is említem. – Talán azért lehet ez – mondja Ludmilla, mert az élet nem

beszabályozható. Ahogy a saját környezetemben és a barátikörömben élő emberek életét végiggondolom azt mondanámneked, hogy egy kicsit túlzásnak érzem a „majd én kézbentartom az életem” címlapsztoridat. Nem mondom, meg lehet

próbálni kézben tartani a sorsunkat, sőt kell is, de az élet nemerről szól. Van, hogy hiába küzdünk dolgokért sehogy nem jönössze. Várjuk a megfelelő társat, aki lehet hogy eljön, de lehethogy nem. Ha eljön, akkor sem biztos, hogy jókor jön. Sokszorakkor toppan be az ember életébe a nagy Ő, vagy aki annak nézki, amikor valami miatt nem jó. Vagy párkapcsolatban élsz,vagy karriert építesz, vagy depressziós vagy, vagy bármi más.

Aztán gyereket akarsz, de egyszer nem jó a párkapcsolat,



másszor meg túl fiatal vagy, aztán az iskola miatt nem stimmel,a végén meg már túl öreg vagy hozzá. Nem mondom, hogynem kellenek célok, tervek, de azt azért mindig bele kellszámolni, hogy a sors kanyarít egyet a történeten. Van akiegész életében karriert akar csinálni, de sehogy nem jön össze,miközben minden más csodálatosan alakul az életében. Mássemmire nem vágyik csak egy gyerekre, annak meg pont az

nem sikerül. A harmadik egy megbízható társat keres, annakmeg karriere van és gyereke, de mégsem elég. Szerintem tenni

kell a dolgunkat, nem túl görcsösen élni, amit megad az élet aztel kell fogadni, amit meg nem, azt pedig úgy elfogadni. Sosincs

tökéletes pillanat semmire. Nincs tökéletes kapcsolat sem. Azélet végül mindig utat tör magának. Azért élni, hogy megtaláldaz igazit? Nahát annak meg aztán semmi értelme.

– Na jó, de azért te megtaláltad a társad. – Persze. Megtaláltam a világ egyik legrendesebb pasiját, de

mégsem vagyunk az úgynevezett álompár. Például nem élünkegyütt. Én a saját lakásomban lakom a picivel, ő meg kétsarokra innen. Mi így tudunk együtt élni. Más meg máshogytud.

– Nem hiányzik neked, hogy veled éljen egy férfi? Hogy ott

szuszogjon melletted? Egyáltalán, érted mit mondok?

– Az igazság az, hogy nem. Nagyon jól megvagyunk így. Nem vagyunk egymás terhére. Minden találkozásnak örülünk,mert hogy csak akkor találkozunk, ha tényleg van kedvünkegymáshoz. Mindenki élhet a hobbijának, a hülyeségeinek. Jólvan ez így. Persze van akinek furcsa. De szerintem nem az afontos, hogy a társadalom elvárásainak megfelelően éljünk,mert az nem megy, hanem, hogy jól érezzük magunkat. Mi így

tudjuk jól érezni magunkat…



Ha lehet még zaklatottabb lettem, mint a találkozás előttvoltam. Ludmillának bizony igaza van. Az élet őt igazolja, ha jobban belegondolok. Lehet, hogy ha mindenki a valós belsőigényeinek és természetének megfelelő életet élné és nemültetnék bele kiskorában azt a belső kényszert, hogy így vagyúgy kell megélni a párkapcsolatait minden sokkalkönnyedebben menne. Ezen még kell egy kicsit gondolkodni.

Estefelé elkezdtem összepakolni a tankönyveimet. Túl avizsgaidőszakon sokkal jobb érzés volt kézbe venni és újra

átlapozni egyiket, másikat. Valami elképesztő dolog kezdettkibontakozni. Ha az élet választ akar adni a kérdéseimre, lehet,hogy ideteszi az orrom elé, csak nem veszem észre.Kinyitottam az egyik tankönyvet és elcsodálkoztam a sajátfeltevésemen, lehet, hogy helytálló? Lehet, hogy Buddhatanításaiban ott van a megoldás a párkapcsolati problémákra.Buddha a „Négy nemes igazság”- ban fogalmazta meg főbb

tanításait: az élet valósága a szenvedés, a szenvedés pedig azemberi vágyak miatt van, ettől csupán akkor szabadulhatunk

meg, ha lemondunk vágyainkról, a vágyaktól valómegszabadulás útját pedig újabb (szám szerint nyolc)ösvényként határozta meg. Buddha az arany középútra helyeztemindezek megvalósítását, ami elvileg nem egy nehezen

kivitelezhető dolog, de akkor miért is nem sikerül? Miért nemsikerül lemondani a vágyainkról? Egyáltalán miféle vágyainkvannak? Ha csak azon vágyaimra gondolok, hogy mitszeretnék születésnapomra, már azzal hosszú-hosszú listátkényszerülnék írni. Hát ha még azon vágyaimat kellenemegfogalmaznom mit szeretnék elérni az életben, hova tartok.A vágyak elengedése, ami a szenvedéstől való megszabadulás

útja lehetne, még bizony várat magára. Mert vágyunk egy új



ruhára, egy szebb otthonra, egy szerető házastársra, egygyerekre (vagy többre), egy autóra, egy jó munkahelyre…végeláthatatlan a vágyaink sora és így bizony a szenvedésneksem lesz vége soha, nem lesz nagy bandázás a nirvánában. Estemeghatódva néztem a cicáimat Picassot és Ma-tisse-t ahogy

békésen aludtak és horkoltak a nagy családi ágyban.

Mindketten a hátukon (ezt szeretik a legjobban) nyitott szájjal,négy kis tappancsuk az égnek. Vajon ők mire vágyhatnak? – elmélkedtem magamban. Jó sok alutasakos macskakajára,

játékegérre, sok szétcincálható zoknira, simogatásra és puszilgatásra. Remélem azért ők a nirvánába jutnak,megérdemelnék…



13. fejezet

Én is elkezdtem készülődni a lefekvéshez, de mígténylegesen rászántam magam arra, hogy felkeljek a kanapérólegy kis időbe telt, így egy darabig a tévécsatornák közöttválogattam. Teljesen érthetetlen módon (éjfél előtt) népmesétadtak. Mivel eléggé becsavarodtam már a kutatásba ésmindenben a megoldást kerestem, a népmese története is

végtelenségig felháborított. Az élet fő feladata, a megfelelőkirályfi, alias férj megtalálása. Elájulok. Már gyerekkorbanmegkapja az ember a programot, hogy tessék találj egy férjet éskész is vagy mindennel – ennyi az élet értelme, ennyi a dolgodnőként. Dúlok -fúlok. Hogy lehet ezt a hülyeséget beadni agyerekeknek? Hogy lehet már gyerekkorban bemesélni egygyereknek, hogy egész életedben arra várj, hogy valaki rád

találjon és boldoggá tegyen? Mintha ezért élnénk, mintha ezentúl nem lenne semmi. Ez egyszerűen érthetetlen.

Mivel az ügy kezdett már kibogozhatatlanná válni és anépmese-ügy egy egész napra elvette a kedvemet a kutatásfolytatásától a telefonomban kutakodtam. Olyasvalakivelakartam beszélni, aki majd eltereli a gondolataimat. Felhívtam

hát Bélát. Régi jó barátok vagyunk, gondoltam ha nekielmondom, mi a bajom, majd valami elképesztő sztorivaláthangolja a vidámságmérőmet. Bár legalább egy éve nem beszéltünk, nagyon megörült, amikor meghallotta a hangomat.

– Jókor hívlak? – kezdem udvariasan.

– Hát persze! Te mindig jókor hívsz. Mi történt veled?Legalább egy éve nem hallottam felőled.

– Semmi különös. Iskola, írom a második könyvem.



Ilyesmi.

– Mi a téma?

– Párkapcsolatok. – Micsoda véletlen! Én is ugyanezen dolgozom. – Könyvet írsz?

– Nem.

– Párkapcsolat?

– Igen. A legutóbbi szakítás nagyon megviselt. A csajt még jobban.

– Hogyhogy? – Engem egyszerűen kicsinált, de tényleg. Őt meg

elmegyógyintézetbe zárták. – Huh. Nem unatkozol.

– Nem ám. Azóta találkoztam egy tucat nővel,mindenfélével. Most meg az lett a bajom, hogy nem tudokhűséges lenni.

– Na ez nagyon hülyén hangzik! Ne is hergelj.

– Tényleg. Régóta ismersz, tudod milyen vagyok. Annyirazavar, hogy tettem egy nagy elhatározást.

– Mit? Nem csajozol?

– Nem. Semmi ilyesmiről nincs szó. Elhatároztam, hogyelolvasom, átgondolom és az agyamban rendszerezem a

párkapcsolati témában megjelent összes tudományostanulmányt, könyvet, mindent amit találok. – És találtál választ a kérdésedre?

– Igen.

– Éééés?

– Az ember monogámiára törekvő lény. – Ennyi?

– Ennyi.



– Látod, mi férfiak is vétlenek vagyunk valahol, meg ti nőkis. Próbálunk mindketten hűségesek lenni, de a genetikai programunk, a szaporodásra való erőteljes késztetésünkfelülírja az eszünket. Próbálunk mi is, ti is erőt vennimagunkon de nem tudunk. Ez van.

– És most hogyan tovább? – kérdezem. – Ahogy eddig – mondja.

– Tehát összesen ennyit ért a több hónapnyi kutatásod?

– Igen. Nem tudok mit tenni, emberből vagyok. Ahogy ti

nők is. – Értem. Egyébként mi újság van nálad? Hogy vagy?

– Jól. Az egyik barátnőmmel összeköltöztünk a héten. – És milyen a nő?

– Szexi vadmacska.

– Meglep. Nem azért mondom, igazán örülök neki, de tefolyton azt hangoztattad, hogy egy nőben a lelkét és az

intelligenciáját értékeled a legtöbbre. A lelkiség, a belsőszépség mindenek előtt. Te magad egy negyvenes jogász,közgazdász vagy, kifinomult lélek, kellemes egzisztenciával ésmost – már ha jól értelmezem az általad mondottakat – nem

egy 35 éves igényes, érett nőt kerestél magad mellé, hanem egyhuszonéves, feszes fenekű fruskát.

– Igen, igen, látszatra így néz ki a dolog, de azért mégsemígy van. Igaz, hogy fiatal és nem túl eszes, deee. – De akkor mi? Ne értsél félre, nem akarlak felelősségre

vonni, csak érdeklődöm. – Értem én, de az igazság az, hogy mégsem ennyire

egyszerű az ügy. Azért mi tagadás számítanak más dolgok is,mint az érettség meg az okosság. Tudod, ő olyan kis aranyos,

úgy felnevelgetem, meg hát olyan bájos, ahogy felnéz rám.



Persze, valahol idegesítő, hogy hülye és bármit mondok olyannagy szemekkel, ámulva néz, de be kell vallanom, hogy néhameg kifejezetten jól is esik. Ráadásul ha van hozzá pénzem ésegyedülálló vagyok miért ne szórakozhatnék? Nem csalommeg a feleségem, merthogy nem vagyok nős. Próbálkoztamnormális, érett nőkkel, de átvertek. Aki megelmegyógyintézetbe került, az sem volt több huszonháromnál,előadta, hogy mindenki kihasználta, megcsalta, jó voltamhozzá, erre a végén ő csinált ki engem. Na erre mit mondasz?

Jobbnak láttam, ha a beszélgetést itt abbahagyjuk, és úgydöntöttem, hogy inkább napokon belül meglátogatom Bélát,hogy élőadásban tárgyalhassuk ki a párkapcsolatok buktatóit.

Na de tényleg – fordultam újra a laptopomhoz. Miért csaljukmeg mi a férfiakat? Miért bánunk rosszul azokkal, akik nemérdemlik meg? Mert ugye azt azért ha akarjuk, ha nem, be kellvallanunk, hogy minket sem kell félteni. Mi is tudunk

gonoszak lenni, sőt, mi nők igazán. Ha találunk egy rendes fiút,rögtön kikezdjük. Unatkozunk. Illetve a nagytöbbségunatkozik, mert vannak azért kevesek, akik mondjuk ki papucsférjet (pasit) akarnak. A többség pedig amint megérzi ahatalmát, rögtön visszaél vele. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Nehéz olyan partnert találni, akit becsülünk annyira, hogy

tisztességesek legyünk vele és hűségesek maradjunk, de ne borítsuk fel ezt az egyensúlyt se úgy, hogy mi próbálunk meguralkodni, se úgy, hogy a másik alá hierarchizáljuk magunkat.Miért? Talán ennyire szélsőségesen vágyunk a végletekre?Vagy egyszerűen csak nem találjuk az arany középutat?



14. fejezet

Délután énekóra. Hála istennek. Egy kicsit átrezegtetem atestem, lelkem. Mivel időben érkeztem, még el tudtam csípniBercit. Nagyon ritkán futunk össze, ha mégis összejön, nagy azöröm. Élek a lehetőséggel és rögtön rákérdezek.

– Berci! Te milyen kapcsolatban élsz?

– Nagyon jóban – mondja.

– Hogyhogy? Ilyen ma már nem nagyon létezik – mondom. – Úgy létezik, hogy én mindig jól választok. – Na és hogyan kell jól választani? – kérdeztem. – Egyszerű. Becsukom a szemem és megkérdezem

magamtól: ez az ember őszinte? Becsületes? Tisztalelkű?Boldog leszek vele? Ha a válasz igen, akkor minden rendben.Akkor őt kerestem.

Ennyi. Szó mi szó elég egyszerűnek hangzik Berci„trükkje”, különösebb képesség nem is kell hozzá, akkor megmiért nem alkalmazza ezt mindenki? Miért indulunk el rögtönaz ellenkező irányba? Na nézzük csak, Berci pontosanmeghatározta, hogy milyen embert akar maga mellé társnakmikor feltette magában a kérdéseket. Ha jobban belegondolok

én még soha nem foglaltam pontokba az ideális társtulajdonságait, mindig szimat után mentem. Nem is úgyalakultak a dolgok…

Énekóra után rögtön behajtottam az egyik pláza mosójába.Gondoltam, míg bent vásárolok, lemossák a kocsimat, többlégy is megy egy csapásra meg ilyesmi. Kipattantam gyorsan a járgányomból, és átadtam a kocsikulcsot az autómosó

vezetőjének.



– Külső, belső, vax – mondtam, és már rohantam is, hogy

minél gyorsabban túllegyek az intéznivalókon. Jó óra múlvamegyek vissza az autómosóhoz, immáron a fizető feléhez,mikor döbbenten látom, hogy az éppen bent álló autót fiatal,izmos, jóképű fiúk mossák, rövid farmernadrágban ésatlétában. Az ámulat első pillanatában azt gondoltam,szórakoznak velem. Tuti, hogy egy videoklip forgatásábacsöppentem bele. Micsoda meglepetés! – ámuldoztammagamban szinte eszméletem vesztve. Sőt! Micsoda mázli! –

gondoltam, mikor tudatosult bennem a szexi fiúk látványa. – Mennyit fizetek? – kérdeztem virághangon. A választ megsem vártam, nyújtottam a pénzt, miközben próbáltamalaposabban szemügyre venni a fiúkat. Chippendale fiúk – állapítottam meg magamban. Vajon kérnek érte felárat?

– Segíthetek a bevásárlószatyrokkal? – k érdezte tőlem azegyik szexi.

– Persze – dadogtam.

A fiú zsebre tette a kocsim slusszkulcsát, felkapta aszatyrokat és elindult a felső szinten parkoló autómhoz. Mivelelőttem ment, nem volt más választásom, minthogy a fenekétnézzem. Térd fölöttig ért a nadrág, a fenékrésznél kiszakítva éskilátszott alóla a fehér boxeralsó. Ezt biztosan direkt csinálják

velem – gondoltam magamban –, ilyesmi tutira nem történikmeg az emberrel csak így a szürke hétköznapokban. Ebbenvalami trükk lesz. A fiú felnyitja a csomagtartó ajtaját, beteszia szatyrokat, kedvesen felém nyújtja a kulcsot és elköszön.Körbenézek. Kandikamera sehol. Akkor ez most nem átverés?

Beszállok az autómba és elrobogok. Mire hazaérek márazon gondolkodom vajon miért is volt rám ilyen nagy hatással

az egész jelenet. Tényleg ennyire ki vagyunk élezve a férfi-női



szerepekre, megnyilvánulásokra, tényleg ilyet sokat számítmindez? Ennyire befolyásolják a nemi szerepek amindennapokat? Egy izmos férfipopsi tényleg így felzaklatja alelkünket? Ha jobban belegondolok van benne valami. Judit ésÁgoston – egy baráti házaspár – ezt a világ legtermészetesebbdolgaként kezeli. Judy váltig állítja, hogy Ágónak van alegjobb és legkeményebb feneke a világon. Ágó pedig, hogykétség ne maradhasson e tény felől, megengedte Judynak, hogy

az egész hokicsapat fenekét végigfogdossa… Nem egészen

hétköznapi dolog, amúgy a férjem fenekét is megfogdosta(természetesen az engedélyemmel), hogy lepontozhassa – mindezek után kijelentette, hogy Ágoston feneke „verhetetlen”,az egyetlen férfifenék, amelyik befeszítés nélkül is kőkemény.(Hozzátenném, hogy az én férjemnek is világbajnok fenekevan!)

Ezen tények birtokában és minden további félreértés

elkerülése végett Judy többször ki is jelentette, hogy Ágostonaz ő tulajdona, senki ne próbáljon meg szemet vetni rá és bárez a kapcsolat örökké fog tartani, ha valaha mégis elválnánakaz útjaik, Ágónak kötelező jelleggel a szeretőjének kellenemaradni… ez a fenék a hozzá tartozó férfival együtt ugyanis azövé. És mindez onnét indult, hogy megláttam az autómosóban

a chippendale fiú fenekét. Hm. Mindegy. Megpróbálok a lényegre koncentrálni,legalább van egy tuti kis autómosó helyem…



15. fejezet

Napokig tartott, míg az összes újszerű felfedezésemetszámítógépre vittem, átfogalmaztam és emészthetővé tettem(remélem). Mivel elszánt vagyok és hajthatatlan, csakis a célrakoncentrálok és még a szabadidős tevékenységeimet is ehhezigazítom. Na jó, azért nem egészen, egy kicsit arról is szól amásnap esti program, hogy megrögzött Woody Allen

rajongóként minden filmjét megnézem és ez alól nem lehetkivétel a Vicky, Krisztina, Barcelona sem. Csak a pénztárnálderült ki, hogy ebből az elhatározásból nem lesz mozizás,mivel a bemutatóra már az ösz-szes jegy elkelt. Ennekhiányában benéztünk az egyik parfümériába és később kisséelszomorodva a mozi miatt, indultunk visz-sza a parkolóházba.A parkolómasinánál egy melegítős srác állt és próbálta

rendezni a díjat. Ahogy megfordult, rögtön felismertük.Schobert Norbi volt az.

– Ne haragudjatok, nem tudtok felváltani egy ötezrest?

– Mindjárt megnézem – mondtam.

– Sajnos nincs annyi aprónk, de meghívunk 200 forintra – mondta a férjem.

– Nagyon kedvesek vagytok, de nem fogadhatom el. Nemakarok tartozni. Holnap megjelenne az újságok címlapján,hogy Scho bert Norbi a parkolóházban koldul – mondja.

– Tudod mit? – mondtam. Nem ingyen adjuk a parkolásidíjat. Tanácsot kérnék cserébe.

– Tanácsot? Nagyszerű! Rögtön másképp néz ki az ügy – mondta.

Elővettem a táskám és az aljáról szedegetni kezdtem az



aprópénzt. Próbáltam a kétszázast a gépbe tuszkolni, de nemvette be. Próbáltam az aprókat bedobálni, de azt sem fogadta ela gép. Sajnos nem tudunk segíteni, mondtam Norbinak. Nemfogadja el a gép a pénzt, mi sem tudunk fizetni.

– Sebaj – mondta. A szándék a fontos. Ki kell mennünk akijárathoz és ott kell kifizetni a parkolási díjat. Szépenkisétáltunk hát a parkoló kijáratáig, Norbi pedig kedvesenmeghívott minket egy parkolási díjra és ingyen tanáccsal látottel fenék - és comb-izomgyakorlatokat illetően. Nem túl gyakran

találkozom magyar sztárokkal és csak elképzelésem van arról,hogy milyen lehet egy ilyen beszélgetés, de Norbivárakozásaimon felül nagyon kedves, barátságos és segítőkészvolt. A frissen szerzett szuper hatékony gyakorlatokat még ahéten kipróbálom a teremben.

Lehetőség szerint nem vacsorázom. Ha úgy jön ki a helyzet,valamit elrágcsálok napközben, szerencsémre nem erősségem

az evés. A férjem annál nagyobb evő. Ha úgy tartja kedvekétszer -háromszor is vacsorázik. Most is épp ezen törte a fejét.

– Mi van itthon? – kérdezi. – Mit szeretnél enni? – kérdezek vissza. – Nem is tudom. Csirke van valahol?

– A hűtőben.

– A hűtőben hol? – újra a kérdés. – Lent a mélyhűtő részben- mondom.

Hallom, ahogy a férjem lenyitja a mélyhűtő egyik, majdmásik fiókját.

– Nem találom – mondja. Kétfajta bezacskózott hús van a polcon. Az egyikre az van ráírva, hogy marha. Hol vannak acsirkék?

– A másik oldalon, a marhák mellett.



Röhögés. Hát valahogy így van ez velünk emberekkel is.Körülnézek és azt látom legyen bár valaki okos, ügyes,gyakorlatias, szépséges vagy bármilyen sikeres, a párkapcsolatvalahogy nem megy. Ahhoz képest meg kifejezetten elkeserítőa helyzet, hogy az emberiség nem mostanában kezdte pályafutását ezen a bolygón. Kitalálhattuk volna már, hogyanéljünk jól együtt, ahelyett, hogy állandóan válnánk és válnánk – ahogy ezt a statisztikák mutatják.



16. fejezet

Már reggel hatkor a számítógép előtt ültem és tíz-tizenöt perc aktív ásítozás után mint egy varázslatra nekilódultak azujjaim és csak úgy dőlt belőlem a mondanivaló. A kandúrok isfelélénkültek, Matisse rótta a köröket a lakásban. Fel-alárohangált, aztán mikor nem számítottam rá, felugrott azíróasztalomra és végigrohant a klaviatúrán. Alig bírtam

leszedni, nem hagyja magát. Aztán mikor végül nagy nehezenmegvált a számítógépemtől, felugrott a saját íróasztalára – amin régen a nyomtató helyezkedett el, de mivel Matisseannyira szeret az íróasztalokon tevékenykedni, hát kineveztük akis szekrényt Matisse íróasztalának, a nyomtató meg a földreker ült – és ott nyávogott folyamatosan, hogy na most akkorsimogatás, puszilgatás következzen a munka helyett, mert a

férfiakért bizony rajongani kell. Felállok, simogatom, puszilgatom, becézgetem. Már vagy tíz perce. Indulnék visszaa munkámhoz, Matisse utánam nyávog, ennyi nem volt elég.Az ölembe veszem úgy dolgozom tovább. Ez már tetszik neki. Nyújtogatom az ujjaimat, nézem a körmeimet. Gáz van. Sms amanikűrösnek.

Pontban tíz órakor megjelentem Renátánál. Már előreörültem a találkozásnak, mert a körömápoláson kívül másért is jöttem. Vártam, hogy Renáta „szakmabeli” élményeit éstapasztalatait megossza velem én pedig az olvasókkal – megjegyzem mindehhez hozzájárult.

– A múltkor úgy tűnt, mintha alapvetően negatív érzéseidlennének a múlttal kapcsolatban, annak ellenére, hogy valahol

még élvezted is.



– Lehet, de vannak azért jó emlékeim is. Zártkörű partikon például nagyon rendes pasikkal találkoztam és sokszorelgondolkodtam azon, hogy bizony több tiszteletet kaptamtőlük én, a kurva, mint a legtöbb feleség otthon, vagy énmagam a párkapcsolataimban.

– Na de miért?

– Nem tudom. Ilyenek a férfiak. Erre van szükségük.Szeretik megalázni a nőket, aztán meg megköszönik. Hogy holebben a logika? Egyébként az átlag férfinak egy kis

babusgatás, dicsérgetés, kényeztetés kell, semmi más. Ezerrel figyeltem.

– Vannak nagyon rendes és tisztelettudó ügyfelek is.Egyszer régen voltam egy olyan partin fönt egy budai villában,ahol négy vagy öt – nem is tudom pontosan hány – üzletemberrel dolgoztam együtt. Késő este volt egy kis

vacsora, aztán táncolgattunk, én melltartó nélkül, alul bugyi,

neccharisnya, nagyon kedvesek voltak velem. Aztánelvonultunk hárman az egyik szobába, én egy hatalmasfotelban ültem, vagyis félig feküdtem, az egyik pasi ujjazott, énmeg kinyújtottam oldalra a két karomat és szorítottam tisztaerőből a másik két pasi álló faszát. Úgy behergeltek, hogyszinte csillagokat láttam az izgalomtól. Aztán a parti végén

sorra odajöttek, megköszönték az estét, kezet csókoltak,fizettek és indulás előtt leellenőriztették velem, hogy nemmaradt-e valami árulkodó „nyom” a ruhájukon. Aggódtak alebukás miatt. Aranyosak voltak – mondta.

– Innen folytatjuk – súgtam oda Reninek, mivel megérkezetta következő vendég.

– Ahogy gondolod drágám. Én nem titkolom senki elől a

múltamat, de ha téged zavar, hát majd legközelebb folytatjuk.



Délután meglátogattam egyik jó barátomat. Kint ülünk akonyhában és beszélgetünk. Béla és én.

– Nekem viszonylag csendes és kiegyensúlyozott most azéletem. Sokan azt mondják, hogy régen mennyivel jobban

tudtak együtt élni. Szerintem ez nem igaz. Régen nem váltak elaz emberek és akármilyen szar volt a helyzet együtt maradtak.Egy nőnek nem sok lehetősége volt, hogy változtasson asorsán. Ma másképp gondolkodnak az emberek, nem élnek egyházasság börtönében, belegondolnak abba, hogy még hátra van

harminc esetleg negyven év és inkább változtatnak. De vannakérdekes történetek. Egy barátom most szakított a barátnőjével.29 éves korában elvált, otthagyta a gyerekeit és a feleségét egy19 éves lány miatt. A válás után összeköltöztek, együtt éltek tízévig. A lány meg egyszer csak besokallt és lelépett. Nem tudjamegmondani, hogy miért. Mindene megvolt, de ténylegmindene. A szexuális életük is jól működött az utolsó percig.

Mégis elhagyta a pasit. – Szerintem már maga a válás megmérgezhette a

kapcsolatukat, még a kezdet kezdetén. Gondolomlelkiismeret-furdalása lehetett a pasinak amiért otthagyta acsaládját, akkor is ha ezt nem mondta ki. Meg talán a lány semtudta így jól érezni magát.

– Nem hiszem. A pasi rendesen látogatta a gyerekeit. Nemvolt azzal gond. A lány az utóbbi három évben rendszeresenmegcsalta a pasit, mondjuk a pasi már a kezdet kezdetétőlcsalta a lányt folyamatosan.

– Akkor meg mire volt jó az egész? Nem értem. – Ezt én sem. – Ha annyira akarta magának ezt a lányt, akkor miért csalta

meg?



– Az igazság az, hogy az utolsó években már nagyoncsúnyán megalázta a csajt, mindenféle hülye kurvánakelmondta.

– De mit akart ezzel elérni?

– Gondolom így akarta maga alá taposni, elvenni azönbizalmát. A lány meg azt mondta, hogy a végén már teljesenmegundorodott magától és ezért szakított végleg az eddigiéletével. Annyira el akart szakadni, hogy mindent bevállalt,tényleg mindent. A lakást otthagyta a pasinak, ő fizeti a rezsit

meg mindent, mivel a pasi leszarja az egészet. A lány mostalbérletben lakik, persze azt is ő fizeti. – Különös. – Az. De ha jobban belegondolsz, mindannyian

különbözőek vagyunk, mindenkinek más fontos. – Igen. Valahol igen. De a lényeg mindenkinek az életében

ugyanaz. A szeretetvágy, mindenkinek a saját nyelvén.

– Nem tudom, ez már egy kicsit filozofikus nekem. Hallgattunk. Mindketten nagyokat szürcsöltünk a forró

teából. – Tavaly nyáron Tuniszban voltunk – mondja Béla.

Megmutassam a képeket?

– Persze!

Átmentünk a dolgozóba. Béla bekapcsolta a számítógépet.Az szépen beindult, Béla pedig ide-oda kattintgatott,

mindenféle fájlok között keresgélni kezdte a nyaralás képeit. – Ha minden fájlban fényképek vannak, miért nem

kattintasz rá valamelyikre, hogy lásd, időrendben hol jársz. – Neeem, nem kell. Mindjárt meg lesz. Na jó. Ez már az

lehet. – mondta Béla és rákattintott az egyik fájlra. Közelebb

hajoltam a képernyőhöz, hogy jól lássam a képeket. Nem



kellett volna ezzel annyira sietni, ugyanis a képernyőn Tuniszhelyett egy hatalmas péniszt jelent meg, a vége valakinek aszájában... Eléggé meglepődtem…

– Ez nem az – mondta Béla és idegesen össze-vissza

kattingatott a fájlok között, mire egymás után jöttek elő a péniszes képek. A pénisz – következtetéseim szerint – Béláhoztartozott, különböző meztelen nők „társaságában”. Már atizedik ilyen képnél járhattunk, Béla minden lehetséges módonmegpróbálta az egyik kezével letakarni a monitort (persze nem

sikerült), a másik kezével meg a számítógépen kattingatott. Nem bírtam tovább. Levetettem magam a szőnyegre éshangosan, ahogy csak kifért a számon elkezdtem hahotázni.Aztán bugyborékolva kacarásztam. Végül a nevetéstőlmegfájdult hassal vinnyogtam a szőnyegen. Percekig. Nagynehezen és nagy sokára tudtam csak abbahagyni. Béla lógó

orral és füllel ült, még mindig a számítógép mellett.

– No, hát ez van. Jól vagy?

Erre megint rákezdtem a vinnyogást. Folytak a könnyeim, bekeményedett a hasam, a lábaim emelgettem a levegőbe,hátha valamelyest csillapodik a roham, de nem. Béla készítettmég egy teát és behozta a dolgozóba. Addigra megnyugodtam.

– Most már jobban vagyok – mondtam.

– Örülök – mondta. – Ne haragudj édes Bélám, de nem bírtam ki nevetés nélkül. Nehogy azt hidd, hogy rajtad nevettem! Erről végképp szónincs. Semmi okod szégyenkezésre, hidd el nekem. Mivel voltrá lehetőségem, jól megnéztem a farkad. Nagyon rendben van.De kik voltak azok a nők a „vonal másik végén”?

– Milyen nők?

– Hát azok akik olyan közeli viszonyba keveredtek a



farkaddal.

– Ja! Értem. Értem. Tudod, az igazság az, hogy én az igazitkeresem.

– Béla! – Ne nézz rám így! A látszat csal. – Tudom. Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy elhiggyem, de

minek a fotók? Nem tiltakoztak a lányok a fényképek ellen?

– Nem. Azt is mondhatnám, hogy kifejezetten élvezték. Jóléreztük magunkat. Kész.

– Vegyük elölről, hogy jól értsem. Te ismerkedtél,keresgéltél, ők meg már rögtön az első alkalommal éltek azalkalommal és még a fotózás ellen sem volt kifogásuk?

– Ja, valahogy így volt. – Nincs rend a világban – mondtam.

– Nem az én hibám. De egyébként nincs az egészben semmirossz. Ilyen a világ és kész, ezt kell elfogadni. Nem nagyon

találsz már olyan nőt aki hetekig váratna magára. Nekem nemis kellene. Van helyette tucat más, aki rögtön jön. Elég haelmondom, hogy ügyvéd vagyok.

– Hát ennyit meg a nőkről… – jegyzem meg.

Hazafelé menet megálltam a közeli parkban, leültem azegyik padra és néztem az embereket. Olyan esendőnek és

ártatlannak tűntek, mintha senki nem tehetne semmiről, ami jelen van az életében, mintha mindenkivel csak úgy

megtörténnének a dolgok. Néztem az arcokat és elképzeltemmilyen életük lehet, mi van a tekintetek mögött, milyenotthonokba mennek haza, milyen volt nekik gyereknek lenni,

hogyan váltak felnőtté, hogyan alszanak, miről álmodnak,miről gondolkodnak. Azon töprengtem, ha mindannyian

valakinek a gyerekei vagyunk – márpedig minden megszületett



ember az – milyen szülőkből áll a világ? Mert hát abból áll.Szülőkből és gyerekekből. Ha olyan jók lennének a szülők,mint amilyennek azt állítják, szeretettel, bíztatással nevelnékfel a gyerekeiket, ha mindenki önbizalmat, erőt, bátorságotadna a gyerekének nem így nézne ki a világ. Ha tényleg úgylenne, a világ tele lenne boldog, optimista emberrel, akimegtalálta a hivatását és tehetségével gazdagítanámindannyiunk életét…



17. fejezet

Újabb párkapcsolati könyvbe csaptam bele. Úgy érzemszépen alakul a kutatgatás ez ügyben. Az élet, ha egy kicsit isodafigyelünk megmutatja valódi arcát, plusz ha a tudományt issegítségül hívjuk mindenre lesz megoldás.

A könyv alapvető témája a kiszolgáltatottság volt.Elmerengtem a témán. A kiszolgáltatottság olyan helyzet,

amibe az ember észrevétlenül és boldogan csúszik bele.Élvezzük a gondtalanságot, boldogok vagyunk, mindentökéletes. Aztán egyszer csak, ott a dolce vita, kellős közepén,valahogy kezd egy kicsit fals lenni az egész. Persze mégmindig minden nagyon jó, de valahogy mégse. Aztán később,mikor bekövetkezik a krízis, mert máshova nem vezethet asemmittevés és a másik félre utaltság, mi vagyunk a legjobban

felháborodva a helyzetünkön és nem értjük hogyan juthattunkide. Én magam is végigcsináltam ezt. A munkahelyemmegszűnt, beiratkoztam főiskolára (ez volt a nagyszerencsém!!) és az együgyű csecsemők, édes, kiszolgáltatottéletét éltem a férjem mellett. Semminek nem volt tétje,semmiért nem kellett felelősséget vállalni. Aztán az élet elkérte

az árát. Felborult az egyensúly, az egykori kellemesegyüttélésből, kellemetlen egyoldalú párkapcsolat vált, ahol azegyik félnek mindent lehetett, a másiknak meg semmit. Nemértettem, miért csinálja ő, pont ő ezt velem. Aztán rájöttem,hogy nem ő követi el mindezeket, hanem én. Engem ugyanisebben a helyzetben senki semmire nem kényszerített, éncsináltam végig az egészet, én voltam partner abban (sőt, az én

ötletem volt a kezdet kezdetén, hogy ne dolgozzak), hogy



odajussunk ahova eljutottunk, az ürességbe, ami közben akkoralett, hogy nem maradt semmi másra hely. Szépen lassan(tényleg lassan, évekbe telt!) rájöttem, hogy az én életemmelnekem kell foglalkozni, az én biztonságommal szintúgy, azegészségemről, anyagi hátteremről pláne, belső békémről nemis beszélve. Szóval mindenki önmagáért tartozik felelősséggel.Az én trükköm az volt, hogy agykontrollal bevonzottam azéletembe azokat az embereket, akik segítenek nekem talpra

állni és megtalálni a saját utam, na és a hivatásom. Így is

történt. Időközben szereztem két diplomát (most a harmadikondolgozom), megírtam az első könyvem, munkát szereztem, újhobbit találtam az éneklésben és immáron itt a második könyvis. Hosszú volt az idáig vezető út és nehéz. De havisszagondolok az életemre, nem tudok még egy ilyentermékeny periódust felmutatni egész pályafutásom során.Szenvedni is kellett érte, nem is kicsit, de megérte. Ma már

semmiért nem adnám az elmúlt éveket, összes kínjuk kal,

kilátástalanságukkal együtt. Sokat változtam, pedig nemakartam. Asztrológus barátom mondta nekem: a sors azokosakat vezeti, a hülyéket meg húzza maga után. Igaza van.Ha értettem volna a dolgok célját az életemmel, kevesebb lettvolna a szenvedés, de így is célhoz értem, csak hosz-szabb volt

az út.



18. fejezet

Lendületesen indult a nap. Már kora reggel lementem aterembe és a Schobert Norbitól kapott titkos gyakorlatokkalkerekítettem a fenekem. Működik az ügy rendesen. Már -márcsodájára járnak az emberek a gömbölyű, feszes testrészemnek,legalábbis rendszeresen piszkálgatnak vele. Nem törődök azefféle megjegyzésekkel, aki tudja, csinálja utánam, ugyanis

először én gyúrok a csigás gépen. Edzés után a recepción meghallgatom a helyi pletykákat, ki,

kivel, mikor, hogyan, szakítás, békülés, odaköltözés,elköltözés, visszaköltözés – szokásos történetek.

– Nem tudom mit csináljak a pasimmal, egyszerűen nemhajlandó megváltozni – hangzik a mondat egy számomraismeretlen lány szájából. Tisztára bepipultam az ügyön, meg

hát engem sem kell félteni, ha kell, ha nem, ismeretlenül isosztom az észt.

– Akkor hagyd ott és keress egy másikat – mondom.

– Na de miért? – néz rám a lány döbbenten. – Szemléltetem – mondom. Ha neked egy „fehér -sárga-kék”

pasi kell, akkor keress egy olyat. Ne a „zöld-piros-fekete” férfit

próbáld meg átfesteni, mert nem fog menni. Ellenkezik,tiltakozik, elhagy – jogosan.

– Egyetértek – mondja egy ismeretlen férfihang mögöttem. – Na ugye – mondom bátran. – De az meg olyan unalmas lenne –mondja a lány. – A pasidnak nem az a dolga, hogy téged szórakoztasson –

mondom. Szórakoztasd te saját magadat.

– Szerintem is – teszi hozzá az ismeretlen fickó.



– Van még kérdésed? – mondja.

– Nincs.

Délután folytattam a tudományos kutatást. Könyvtár, jegyzetelés. Újabb dolgokra derült fény.

Ha elképzeljük magunk elé, hogy milyen társra vágyunk,akkor megláthatjuk, hogy mi magunk milyen emberekszeretnénk lenni. Mi is az általános elvárás álmaink hercegévelszemben? Legyen gazdag, jóképű, intelligens, legyen jó állása,szép autója, nagy háza, klassz barátai, érdekes hobbija stb. Ha

átforgatjuk mindezt a női változatba, megláthatjuk, hogylegszívesebben milyenek lennénk mi magunk nőként. Nemrossz mi? Vagy lehet, hogy azt kívánjuk, legyen a herceg

magabiztos, legyen önbizalma, higgyen magában, legyennagyon sikeres? Azonban ha ezek a vágyaink, ha ténylegilyenné szeretnénk válni, mi akadályoz meg minket abban,hogy tényleg ilyenné váljunk? Saját tapasztalatom szerint a

félelem és a rossz beidegződések. Félelem a kudarctól, hogyrosszul sülnek el a dolgok, így aztán sokszor bele sem vágunk, pedig ha mást nem, tapasztalatot szerezhetnénk, és nagyobblendülettel, több tapasztalattal indulhatnánk újra a feladatnak.Aztán a rossz beidegződések, mi szerint újra és újra, akárszázszor is megpróbáljuk ugyanazt, ugyanazzal a módszerrel

elérni, de nem megy. Érthetetlen, hogy nem jut eszünkbemásképp csinálni?

Úgy három óra tájt egy kis szünetet tartottam, lementem akönyvtár büféjébe és kávéval próbáltam felélénkíteniszunnyadozó figyelmem.

– Te mondd, mindig meddő voltál, vagy csak nem jöttösz-sze a gyerek? – hangzott a kérdés a mellettem lévő asztal

irányából. Óvatosan odanéztem. A fejemet nem fordítottam



arra, csupán a szemeimet forgattam, nehogy észrevegyenek.

Észrevettek. Nem csoda, hiszen két idős hölgy ült mellettem.Ők pedig, ahogy mindannyian tudjuk, mindent látnak, mindenthallanak, történjen az tikkasztó hőségben, mínusz harmincfokban, vagy bármilyen más szélsőséges helyzetben. Azöregasszony kipróbált konstrukció – tenné hozzá a férjem, haitt lenne, de szerencsére nincs itt, így jobb ötletem nem lévén,meg már az első másodpercben úgyis lebuktam, szóbaelegyedtem a hölgyekkel.

– Szeretem a nyári nyitvatartást – mondom – nincsenekolyan sokan, mint év közben.

– Mi is járunk egész évben. De mi nem csak ide, több helyreis beiratkoztunk – mondja a soványabb.

– Nem. Csak te iratkoztál be – mondja a másik hölgy.Egymásra néznek.

– Tudja nyugdíjas vagyok, a férjem meghalt, gyerekem

nincs, társaságra vágytam, hát beiratkoztam a könyvtárba. Ittaztán találkozom mindenféle emberrel. Férfiakkal is – mondja

a sovány. – Én nem – mondja a másik hölgy. Az én férjem még él. – Ne mondd már, hogy nem találkozol másokkal, a múltkor

is bent beszélgettél a Ferivel – f örmed rá a soványabb.

– Ugyan már! Az nem lényeges – mondja. – Meg aztán nemkell újságot se venni, itt mindent elolvasok. – Te újságot olvasni jársz ide? – mondja a másik. – Dehogy is! Nem csak azért. Ez egy könyvtár Iluskám, ha

nem tudnád – mondja. Meg aztán vannak itt az első emeletenaz újságok mellett mindenféle ingyenes programokróltájékoztatók. Ha úgy tartja kedvem elmegyek oda is.

– Oda mind a ketten elmegyünk – mondja Iluska.



– Na azért nem mindig. – Hadd kérdezzek valamit, már ha így összeismerkedtünk –

mondom.

– Igen, igen – mondják lelkesen. – Hogyan lehet leélni évtizedeket szépen, boldogan egy

házasságban?

– Sehogy. Sehogy. Nem lehet – mondják egyszerre. – Tudja én néhány év után elváltam az első férjemtől,

egyszerűen nem bírtam elviselni, állandóan idegesített. A

második férjemmel negyven évig éltem együtt, de az sem volt jobb. Igaz, ott meg én voltam hisztis. Mondta is mindigszegény férjem: Hát mit gondolsz, mi vagyok én ?Oroszlánszelídítő?

– Az volt?

– Nem, Iluskám. – Megváltoznak valaha a férfiak? – mondom.

– Igen drágám. A haláluk előtt másfél órával – nevetnek

hangosan.

– Úgy látom, nem unatkoznak még nyugdíjas korukban sema hölgyek – mondom.

– Nem, azt nem. Nekem udvarlóim is vannak, nem isakármilyenek. Az igazság az, hogy benne lennék én egy jó

kapcsolatban, meg szex is kellene, de csak finoman,normálisan. Olyan durva, perverz dolgokat hall manapság azember, nekem az nem kell.

Hát ennyit arról, hogy nincs fórum, ahol az emberektalálkozhatnának, beszélgethetnének. A jelek arra utalnak, ha

valaki tényleg akar magának társaságot, akár hetvenévesen ismegtalálja, ha veszi a fáradságot és utánajár a lehetőségeknek.

Hogy bekopogtasson otthonunkba a társasági élet,



programajánlóval a kezében azt hiszem, mára már talán csak az

angol királynő kiváltsága maradt. Délután szuper ötletem támadt. Eszembe jutott egy

barátnőm, vagy inkább régi kedves ismerősöm, aki szerényvéleményem szerint, nem mindennapi ember. Az egészszemélye valahogy olyan, mint az első – és egyben utolsó – találkozásunk.

Kb. öt éve találkoztunk egyszer egy buszmegállóban ésazóta nem láttam, pedig egy városban élünk csak valahogy nem

futnak össze azok a bizonyos „univerzális” szálak. Ott álltunk,vártuk a buszt, ki-ki a magáét és teljesen önkéntelen módonelkezdtünk beszélgetni, mintha ezer éve ismernénk egymást.Aztán megérkezett az egyik busz, ő felszállt, én utánakiáltottam, hogy: Hogy hívnak? Ő meg: Mondd a számod!Mondom. Meg vagy! Szia! Szia – kiáltottam utána és sohatöbbet nem láttam. Viszont azóta is kapcsolatban vagyunk,

mármint telefonon. Volt, hogy egy évig nem hívtuk egymást,aztán meg ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Igazából a nevétsem tudom. Csak a keresztnevét, amit most meg is változtatok,így lesz ő a történetben Flóra.

Legutóbb vagy két-három hete beszéltünk, de csak annyit,hogy most nem jó, beszéljünk pár hét múlva. A pár hét eltelt és

mi újra összefutottunk az éter vad hullámain. Flóra cyberkurva, ahogy ő fogalmaz, meg állatorvos. Érdekes vegyítése adolgoknak. Minden esetre túl érdekes ahhoz, hogy ne hagyjam

őt ki a történetből és a beszélgetésünket közkinccsé tegyem. – Miért jelentkeznek a férfiak olyan oldalakra mint

amilyenen pl. te dolgozol?

– Mert ránk verik a faszukat, konkrétan – mondja.

– Na de mi ennek az egésznek a mozgatórugó ja?



– Lelkibetegek és az hiszik ezzel csillapíthatják a bajaikat.Általában titokban csinálják, a 99 százalékuk csak szexet kér.Leszarják az egészet aztán mennek tovább.

– Látnak benneteket?

– Ha bekapcsolják a kamerát, akkor igen. Én operátorvagyok, így engem nem láthat, csak a modellt. Azért működikez így, mert a modellek általában nem beszélnek idegennyelvet.

– Milyenek a férfiak? Okosak? Buták? Intelligensek?

Udvaria-sak? Suttyók? Szexéhesek? Csak unatkoznak? – Vegyes. Általában suttyomban perverzkednek azon, hogy

ismeretlen nőket néznek, megaláznak, ugráltatják őket. Demondom, a legeslegtöbb az abszolút agymosott falanszter arc,olyan, mint a futószalag: Muti meg. Szia! Na mit mutatsznekem? Minden nemzetnek vannak ilyen egyenarcai. A

németek például kurva lényegre törőek. Van a külön német cset

(chat), ha azon jön be valaki kb. egy sablondumával el lehetlátni a populáció 99 százalékának az igényét: Helló! Wiegehts? Wie heisst du? Woher kommst du? Wie alt bist du? Ok.

Spielen wir! Ennyi.

– Miért csinálod?

– Mert nem tudok egyébként megélni. A legtöbbünknek

diplomája van, de kitörölhetjük vele a seggünket. – Miért nem próbálkozol külföldön?

– Megpróbáltam Németországban is. Jelentkeztemállatorvosnak, de le akartak venni és ez nekem nem tetszett. Nem ezért tanultam évekig. A másik fontos dolog, hogy én ittakarok élni, ebben az országban. Itt vannak a barátaim, itt vanaz életem.

– Hogy éled meg érzelmileg ezt a munkát? Milyen hatással



van rád?

– Többször az idegösszeroppanás határán voltam, de muszá jtovább csinálni, mert egyelőre nincs jobb választásilehetőségem.

– Mit gondolsz, milyenek Magyarországon a párkapcsolatok?

– Szarok.

– Miért?

– Mert nincs gyökere az emberi létnek, mert a pénz hiánya

még a legszilárdabb kapcsolatokba is bele tud szólni. Pl. lehet,hogy jól kijönnék X fiúval, de ha száz kilométerre lakik tőlemés nekem nincs arra pénzem, hogy leutazzak hozzá hetente,akkor már rögtön fennakad a problémán a kapcsolat.

– Gondolod, hogy a párkapcsolati problémák alapja azországban az uralkodó rossz gazdasági helyzet? Ez lenne azalapja az úgymond erkölcsmentes életnek? Ennyire fontos

lenne a pénz?

– Nem. Egyszerűen ennyire ellehetetlenítették az embereket, pénzzel rángatják őket. Közben pumpolják a tévék, hogy kellez, meg kell az. Ismered a Maslow piramist?

– Persze. Itt most arra gondolsz, hogy ha az ember a

létfenntartásához szükséges dolgokat, mint például élelem, tető

a feje felett stb. nem tudja megteremteni, tulajdonképpenveszélyezteti a létfenntartását, akkor nem tud előbbre lépni,úgy értem amíg ezek nincsenek biztonságban, addig olyandolgokon, mint érzelmi biztonság nem gondolkodik. És mi vana szerelemmel? A szerelem nem pénz kérdése.

– Tudod nehéz úgy szerelmesnek lenni, hogy az erkölcshanyatlóban van. Ma az a nagymenő, hogy szingli vagy. Meg

az a sok hülyeség, amit a média erőltet az emberek fejébe.



– Mit gondolsz, mitől működik jól egy kapcsolat?

– Szerintem elsősorban vonzalom kell hozzá, mármintszexuális. Ebben többnyire a külső az első (időrendben).Először a külső megfog, aztán a belső megtart. Olyannak kelllennie a belsőnek, hogy azt lehetőség szerint el tudd fogadni.

– Szerinted a szex a legfontosabb egy kapcsolatban és ha azműködik, akkor már csak a másik elfogadása van hátra?

– Igen. Fontos még, hogy olyan embert válassz magadmellé, akire fel tudsz nézni. Ez tényleg nagyon fontos.

– Na, ez már kezdi bonyolulttá tenni a dolgokat. – Igen. Ha a szex nem működik jól, ami alatt azt értem,hogy szexuális vonzalomnak kell lennie a két ember között,legalább addig, amíg ki nem alakul egy mély szeretet kettőjükközött. Aztán ha a szenvedély csillapodik, de a szexuálisvonzalom még mindig ott van, akkor meg már embereválogatja, hogy mit kezd vele, de az igazság az, hogy még

mindig működhet a dolog. Bár azt hiszem, illetve a magam

részéről azt mondanám, hogy akármilyen jó is legyen a szex,számomra az érzelmek a legfontosabbak.

– Szerintem mindenki arra vágyik, hogy szeressék. – Igen. Sajnos ma az emberek eléggé kiégtek, nem hisznek,

nem bíznak és itt jön a párkapcsolat másik alapköve a bizalom.

Egy házassági kapcsolat valahol üzlet is, hiszen jó esetbengyerek születik belőle, egy olyan embertől akiben megbízol.De hogy lehet bizalom nélkül mindezt végigcsinálni? Úgy,hogy nem tudod magad egzisztenciálisan rábízni valakire? Ha

egy nő teherbe esik és gyereket szül, kiszolgáltatott helyzetbekerül. Persze ma az anyák is dolgoznak nagy hassal és egyretöbben. Szerintem egy férfinak kutya kötelessége eltartani a

feleségét a gyerekével együtt addig, amíg nem képes a nő újra



dolgozni és ha a nő munkája a háziasszonyszerep, akkor annakegyenrangúnak kell lennie a férfi munkájával.

– Azt hiszem a bizalom nem egy aktívan működő érték.Ráadásul az élet senkinek semmire nem ad garanciát.

– Ez igaz, de te a jó párkapcsolatról kérdeztél. Szerintem azalapja a bizalom, a szeretet és a tisztelet. És szerintem igenis aszerelem, a vonzalom és a szex nagyon fontos részei akapcsolatnak.

– A te párkapcsolatod ettől működik jól?

– Most éppen sehogy sem működik. – Miért?

– Pillanatnyilag négy férfival van kapcsolatom. – Ez hogyan lehet?

– Így hozta az élet. – Magyarázd meg kérlek. – Hol kezdjem? Az apám letagadott amikor megszülettem.

Aztán mikor rájött, hogy az ő gyereke vagyok, nevelni akart.Én sosem tiszteltem és nem adtam a szavára.

– Nem gondolod, hogy ezért nem tiszteled a férfiakat?

– Nem tudom. Lehet. De alapvetően ilyennek ismertem megőket. Kevés dolgot lehet manapság bennük tisztelni. A nőkbensem sokat.

– Hogyan tudsz egyszerre négy kapcsolatban „részt venni”? – Nagyon az elején járunk ennek az egésznek. Szeretemmindet. Mind szép és értékes pasi. Mind a négy másért jó.Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de én képes vagyokegyszerre több pasiba is szerelmes lenni. Tudom, hogy azelején választani kellett volna, de nem tudtam, mert hiányzottvolna az egyikből az, ami a másikban benne van és fordítva.

– Mit jelent számodra a szexuális önbizalom?



– Az egy alapvető dolog, illetve az önbizalom az. Ha nincsönbizalmad, nem hiszel magadban, nem tartod magad sokra,akkor valahogy nem is szereted magad, az meg ugye közhely,de igaz, hogy ha nem szereted magad, mást sem szerethetsz. A ji king azt mondja, hogy ne keverd össze a pillanatnyiörömöket a boldogsággal. De azért félek attól, hogy mi lesz, hamind a négy pasim lelép.

– Jön majd más.

– Nem erről van szó. Mi van ha most azt kell

megtapasztalnom, hogy én vagyok saját magam legjobb barátja, önmagamat kell a legjobban szeretnem, hiszen énmaradok önmagammal a legtovább, egészen a halálomig. Sőt,azon túl.

– Csak visszataláltunk a szeretethez – mondom.

– Igen, elég nehéz dolog ez a szeretet, pláne, hogy ennekkellene a legegyszerűbb dolognak lennie.

– Akkor miért nem megy ez nekünk?

– Nem tudom. Tudod mi a különbség az agapé és a filiaközött?

– Persze. Feltételezem arra gondolsz, hogy az erosz, az

agapé és a filia ugyanarról szólnak, mindegyik a szeretetről,csak különböző szinten. Az erosz a testi vonzalom, az agapé a

szellemi egység, a filia pedig a lelki egység vágyát fejezi ki. – Sem az igazi megértése, sem a gyakorlása nem könnyű – mondja.

– Nem sokan számolnak be sikerélményekről. LeginkábbBuddhával és Jézussal szoktak példálózni filia és agapé„ügyekben”. Mennyi öröm van az életedben?

– Igyekszem én magam úgy alakítani, hogy maximálisan

any-nyi legyen, amennyi csak belefér. Mindent megteszek ami



pillanatnyilag rajtam múlik. Nyitott vagyok és figyelek arra,hogy az élet ne menjen el mellettem, hogy tényleg megéljek ésmegtapasztaljak dolgokat. Ahhoz, hogy izgalmas és szépdolgokat élj meg, sok esetben kell találni valakit, aki tud adni

neked, de ez még nem elég, neked képesnek kell lenned a befogadásra – ha ez nem megy, akkor dolgozni kell rajta, mert

nagyon fontos. Egy spanyol sráccal ismerkedtem meg anyáron. Udvarolt. Néztem azt a gyönyörű pasit, tényleggyönyörű volt a szó szoros értelmében. Hozta nekem a hasist,

teljesen ismeretlenül, csak annyit mondott, hogy ez itt a tiédfluoretta meva. Ahogy hozzám szólt vagy olyan nagyonkedvesen, buján udvarolt, már attól elvörösödtem. Ő meg csakmosolygott és annyit mondott, hogy you are shy (félénk vagy).

– Azért a hasis nagyon durva. Én magam sosem drogoztam,nem hinném, hogy bármit megold, szerintem a problémákat józanul kell és lehet megoldani.

– Értelek. Én sem azt mondom, hogy drogozz. Ez egyegyszeri, megismételhetetlen élmény volt. Érted? Én szeretekkipróbálni dolgokat, szeretek megélni mindent, amit csak lehet.Ez a 19 éves fiúcska odajött hozzám és órákig ott ült mellettemazért, mert tetszettem neki. Nem akartam elhinni, mert én nemlátom magam se szépnek, se kívánatosnak. Amit én ott átéltem

vele, azt hívom magamban a „szentlélek” állapotának. Ne értsfélre, nagyon egyszerű dologról van szó. Arról az állapotról beszélek, amikor még gyerek vagy, nem használsz semmilyeneszközt azért, hogy pillanatnyilag jobb legyen neked, nemiszol, nem cigizel, nem drogozol. Gyerek vagy, tisztánőszintén, érzed a benned folyó energiákat és azt, hogy egy vagyaz univerzummal. Erről beszélek. Aztán később ez a fiú küldött

át e-mailen egy képet nekem, szívvel bekeretezve. Az egyik



haverja fotóalbumában találta és én csupán véletlenül kerültemrá a tömegben. Tudom hihetetlen, de ez a fiú, meg az egészvele való kapcsolat megmozgatott egy tüskét bennem és valamielindult. Tényleg.

– Valahol az emberek nagy része arra vár, hogy valakiugyanígy rátaláljon és kimozdítsa abból a bekeményedettállapotból amelyben stagnál.

– Igen. De te azt hiszed, hogy minden csak úgy jönmagától? Hogy a padlón vagy és várod a segítséget, tátott

szájjal mint a sült galambot? Nem így megy ez. Tenni kell érte,keményen dolgozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem

most minden olyan jól megy. Ne hidd. Néha azért bele kellszarni az egészbe, mert ugyanakkor a laza lélek a titkamindennek. Fogadj el minden jót, amit az élet ad – hozzáteszem ez sem egyszerű, hiába tűnik annak. Élvezz ki

mindent jól, de ne tapadj bele, mert amint belekapaszkodsz

elillan.

A Flórával való beszélgetés nagy hatással volt rám. Olyan bonyolult az emberi lélek, tele megfejthetetlenmisztériumokkal. Egyrészt megnyugodtam, másrészt teljesenelkámpicsorodtam.

Szerencsére a férjem estére pókerpartit szervezett a barátaival így volt elég időm arra, hogy napi tapasztalataimatlejegyezzem. A könyvtárban szerzett másik nagyfelfedezésemről külön jegyzetet készítettem és hatalmasfelkiáltó jelet tettem mellé, nehogy kimaradjon a könyvből,ugyanis mindenki számára fontos dologról van szó.

Ha akarjuk, ha nem, mindig olyan társat kapunk, aki a mi

önmagunkról alkotott véleményünket tükrözi. Lehet, hogy azt



gondoljuk magunkról, hogy lám én szép vagyok, okos, gazdagtehát értékes ember, mégsem egészen így következnek adolgok egymásból. Hiába gondolja magát értékes embernek azelért sikerek alapján, ha legbelül nem ezt érzi. Ha a lelkemélyén unalmasnak, kevésnek, sivárnak, szánalmasnak,szerethetetlennek találja önmagát, bizony ehhez fog társatkapni. Olyan társat, aki pontosan ezen titkos érzéseknekmegfelelően fog velünk bánni. Ha értékesnek érezzükmagunkat, értékes emberként tekint ránk, ha nem, nem. Hiába

tiltakozunk, belső világunk megteremti a harmóniát a külsővilággal, érdemes hát felülvizsgálni őszintén önmagunkkalkapcsolatos érzéseinket, és ha kell dolgozni önbecsülésünk,önbizalmunk növelésén.



19. fejezet

Másnap egy régi Guru barátommal volt telefonoskonzultációm a párkapcsolati kérdést illetően. Egyébként csak

én hívom Gurunak, és bár évek óta nem beszéltünk,készségesen segítségemre volt a kérdést illetően.

Mivel egy ötven körüli férfiról van szó, aki fontos szerepettölt be lakóvárosa kulturális életében így meglehetősen sok

embert ismer, sokféle emberi kapcsolattal találkozott már éselég élettapasztalata van ahhoz, hogy megítélésem szerintreleváns válasza legyen a kérdésemre. Így is volt. Csupánegyetlen kérdést tettem fel és ő mindent elmondott, ténylegmindent.

– Tudod, én már egy ideje nem szívesen áldozok időt arra,hogy mások szenvedésének történeteit hallgassam – kezdte. –

Azt hiszem az emberek nagyon szeretnek szenvedni.

Mindenkinek teljes mértékben a magánügye ha szeretszenvedni bármi is legyen az ok gyerekkori maradvány,szenvedélybetegség vagy egyszerűen csak erre kattan, engemez már nem érdekel. Aki szenvedni akar, az hiába mondja elnekem a történetét, én hiába adok tanácsot, úgysem változtat

semmit az illető, mert ha tényleg változtatni akarna, akkor nema segítségem kérné, hanem már eleve ő maga meglépné aváltozásokat. Nem tudom miért, de valahogy most ez a trendi.Szenvedni, rossz kapcsolatokban élni, állandóan hülyeségekenagyalni ahelyett, hogy mindenki saját magában keresné a boldogság lehetőségét, a mindennapokat kreativitással,alkotással, tartalommal töltené meg. Ehelyett egész nap azon

jár az emberek esze, hogy a másik éppen most kivel, mit csinál



vagy éppen nem csinál és ettől ő mennyire szenved.Elképesztő, hogy képesek napokat, heteket, hónapokat éséveket szánni arra, hogy egy másik ember tettének a miértjétkutassák miközben a saját életük nem érdekli őket. A vicces az,hogy mindenki csak a saját életével rendelkezik, kizárólag arravan befolyása. Én már nem vagyok hajlandó mások hülyeségéthallgatni. Ha valaki azzal fordul hozzám, hogy megkérdezze,hogyan tudná még jobban kiteljesíteni magát a hobbijábanvagy a munkájában, az érdekel, abban látok lehetőséget. A

monoton szenvedésben, amiből bármikor ki lehet szállni, csakdöntés kérdése, abban nem. Arra várni, hogy majd a másikmegváltozik és olyan lesz, mint amilyet én szeretnék, errefeltenni éveket vagy akár egy egész életet, szerintemértelmetlen. Mennyivel könnyebb az együttműködés az élet bármely területén azokkal az emberekkel, akik akarnak valamitkezdeni az élettel, egészen pontosan a saját életükkel és abba

fektetik be ezt a hatalmas energiát. Na de miben különböznek ezek az emberek a szenvedőktől?

– morfondírozok magamban. Fontosak maguknak? Szeretik amunkájukat? Szeretik az életüket? Szeretik önmagukat? Nemmásokra várnak, maguk veszik kezükbe az irányítást? Valamiilyesmiről lehet szó. Ha pedig így van, akkor ők miért tudják

szeretni önmagukat? A munkájukat? Miért fontosak önmagukszámára míg mások nem? Mitől szereti magát egy ember ésmitől nem? Belső elhatározás kérdése? Vagy csak úgy jönmagától? Lehet tanulni? Lehet egyáltalán változtatniönmagunkon? Bizonyára. Már ha akarunk változtatni és tudjuk,hogy mit mire akarunk változtatni. Csak úgy, hogy meg akarokváltozni de nem tudom mit akarok, az nem nagyon megy.

Először is kell egy jó terv, egy koncepció, arra, hogy pl. a kék



papucs helyett egy barna csizmát szeretnék. Na de miért nemgondolják ezt végig a szenvedők? Miért azt az egy ügyeterőltetik, ami nem megy úgy, ahogy ők szeretnék? Miért avégtelenségig lerágott csont? A világ nagy. Sőt! Hatalmas. Telemillió lehetőséggel. Miért pont az az egy sztori kell? Miért nem jó más? Hogy bebizonyítsa magának, hogy ő megcsinálta? Ésutána mi lesz? Ha a másik esetleg megváltozik, akkor majdminden jó lesz? Nem lesz idővel más tulajdonsága, amiugyanúgy bosszantani fogja? Amit ugyanúgy ki kell majd

cserélni? És ha már minden nem tetsző tulajdonságot kicseréltakkor mi lesz? Kidobja mert unalmas? Kidobja mert nem akar

együtt élni egy olyan emberrel, akivel azt csinálhat amit akar?

Akkor mi értelme volt az összes megváltoztatásnak? Hogyantovább? Keres valakit, egy új embert akin van még mitmegváltoztatni? Nem az a lényeg, hogy pont azért szeretünk bele a másikba mert olyan, amilyen? Vagy amikor

beleszeretünk valakibe, már eleve azon jár az agyunk, hogymajd ilyen meg olyan embert csinálunk belőle? Mikor milyenemberhez van éppen kedvünk? Mi értelme ennek az egésznek?Miért nem választunk már eleve olyan embert magunk mellé,amilyet szeretnénk? Előfordulhat, hogy nem is tudjuk, hogy

milyet akarunk? Huh, így azért nehéz.

A Guru barátommal folytatott beszélgetés annyira taccsratett, hogy jobbnak láttam másnap beauty napot tartani,kozmetikába menni, regeneráltatni a körmeimet és könnyedebbstílusban csiripelni a témáról.

Így is tettem. Azért a délelőttöt még kutatással töltöttem,meg is lett az eredménye. Az egyik könyv azt írja,gyengeségeink, hibáink tesznek minket egyedivé, izgalmassá.

Bármilyen furcsán hangzik is, igaz lehet. Amíg megpróbáltam



tökéletes lenni, pontosabban annak látszatát kelteni, állandószemrehányásokban volt részem. Mintha még kifejezettenkerültek is volna az emberek. Arról nem beszélve, hogyállandóan megkaptam az aktuális partneremtől, hogy könnyűneked, te tökéletes vagy! Én melletted soha nem leszek elég,

mindig csak egy hibás termék leszek, nem vagyok tökéletes ésnem is leszek. A tökéletesség unalmas! Keresek valakit, akinem ilyen unalmas a nagy tökéletességével, mint te. Az igazságaz, hogy én magam legalább annyira szenvedtem a

tökéletesség-színdarabban mint a másik fél. Nem tudom azértvan-e, mert mérleg az aszcendensem és állandóan meg akarokfelelni mások elvárásának vagy valami beteges elképzelésvezetett ahhoz, hogy így majd jobban szeretnek az emberek, jobban meg tudok felelni az elvárásoknak. Nem működött adolog. Én egyre szerencsétlenebbnek éreztem magam,miközben egyre többet és többet tettem, a másik meg értetlenül

nézett és végül lelépett. Aztán egyszer csak elegem lett. Nemakartam már más lenni, mint ami vagyok. Nem voltamhajlandó többé abba energiát fektetni, hogy mások szeressenek,másoknak megfeleljek. Ráadásul, jobb ha mindenki tisztábanvan vele: a szeretet nem függvénye semminek, vagy van, vagynincs.

És itt a poén! Ha az ember a hibáira helyezi a hangsú lyt,kirakatba helyezi azokat, még világraszóló karrier is lehet belőle, lásd Woody Allen.

Nagy nyugalomban mentem le Renihez, még csak déltájt járt az idő és már is újabb felfedezéssel gazdagítottamkutatásaimat.

– Mi újság nálad drágám? – kezdtem.

– Semmi különös, és nálad?



– Minden rendben. Munka is van bőven, hétvégén megyek acsajokkal bulizni.

– Te Reni, jól sejtem, hogy az a srác, aki múltkor itt voltnálad műkörmöt csináltatni meleg volt?

– Igen. Zavart?

– Nem, egyáltalán nem. Mindenki azt csinál magával amitakar, teljes mértékben magánügy. Minden esetre igényességrevall.

– Persze, a melegek általában nagyon igényesek. Egyszer

fiatal-koromban, úgy hozta a sors meg a munka, hogy voltamegyütt meleg fiúval. A vendég egy biszex férfi volt, egy melegf iút kért és egy nőt. A mai napig emlékszem arra a gyönyörű,fiatal, meleg srácra.

– És, milyen volt?

– Először a vendég és a srác voltak együtt, aztán a vendégkérésére a meleg fiú meg én – persze abszolút biztonságos

körülmények között zajlott minden. Annyit mondhatok neked,

hogy velem még hetero pasi olyan gyengéd, annyira kedves,figyelmes nem volt az ágyban mint ez a meleg srác. Egyébkéntsok nő bukik a meleg pasikra pont ezért, de ennek sosincs jóvége, egy ilyen pasit nem kaphat meg igazán egy nő. Per sze

vonzó a kedvesség, a gyengédség, az intellektuális társaság, a

kiváló stílus, ahogy megértik a női lelket, de párkapcsolatkéntnem működik, az tuti. – Érdekes felvetés ez a meleg pasi ügy. Eddigi életem során

kizárólag hetero pasikkal hozott össze az élet, de új ismereteim birtokában, azt hiszem másképp fogok a meleg pasikragondolni.

Jól belecsavarodtam ebbe a párkapcsolati kérdésbe. Azt kell,

hogy mondjam, híre lett. Szinte ismeretlen emberek hívnak fel,



hogy elmondják a véleményüket. A közértesközvélemény-kutatást végez, hogy segítsen, mindenki tenniakar valamit, részt akar venni a projektben; néha úgy érzem,már ezért megéri az egész.

Ildikó barátnőm is ráharapott a témára, pedig csak melleslegtettem neki említést arról, hogy megint könyvírásba k ezdtem.

Megbeszéltünk hát egy röpke találkozót az egyik közelikávézóban. Fogtam az egyik párkapcsolatos tudományos

könyvet, hogy ne unatkozzak míg várakozok (azt ugyanis nemtudom elviselni) és kiültem a teraszra, hét ágra sütött a nap. Már egy ideje élveztem a kellemes napsütést, mikor egyszer

csak a semmiből megjelent előttem egy ezer éve nem látott régiismerősöm, Zsolti.

– Mi újság? – kérdezi, csak úgy lazán. – Szia – mondom. Várok valakit.

– Amíg nem jön meg leülök ide egy kicsit – mondja.

– Csak nyugodtan.

– Mit olvasgatsz?

– Párkapcsolati elemző, tanácsadó könyvet. – Miért? Gáz van?

– Nincs. Arról írok könyvet, hogy mit tegyünk, hogy egy jól

működő párkapcsolatban éljünk és hogyan oldjuk meg afelmerülő problémákat. Van esetleg valami jó ötleted errevonatkozóan?

– Nincs. Én nem vagyok párkapcsolatpárti. Jobban szeretema szabadságot. Jövök -megyek a világban, dolgozgatok.

– Voltál már valahol a nyáron?

– Ja, elmentünk a haverokkal Görögországba. De nem volt

valami jó a felhozatal. Az egyik este már arr a fanyalodtam,



hogy én oldottam meg az ügyet, a többiek ki is akadtak. – Ettől? Nem vagyok prűd, de ez mondjuk magánügy – már

ha jól értem amit mondasz. – Persze, persze csak maradt rajtam egy kis cucc.

– Az a cucc? És pontosan hol maradt?

– Úgy volt, hogy délután elmentünk egy kicsit hajókázni,vittünk magunkkal néhány csajt is, de bénák voltak. Egyik sem jött be igazán. Ismersz engem, a jó nőkre bukom.

– Aha.

– Visszamentünk a szállásra és megbeszéltük a srácokkal,hogy mindenki kifújja magát, aztán egy óra múlva találkozunk.Szépen felmentem a szobámba, hajat mostam, lezuhanyoztam,aztán úgy meztelenül leültem az ágyra. Gondoltam ha már acsajok alkalmatlanok voltak, én majd elintézem magamnak a pitont. Szépen felállítottam, vertem, vertem a cuccot, teljesen

behergeltem vele magam. Jól fölé hajoltam – mert szeretem

olyan közelről nézni, ahogy csak tudom – csöpögött ahomlokomról a veríték, nyitott szájjal ziháltam – nagyon szexi

lehettem. Egyszer csak ahogy váratlanul elélveztem, véletlenülszájba spricceltem magam. Ne nézz így! Van ilyen.

– Nem kételkedem. – Aztán újra lezuhanyoztam, mivel igényes ember vagyok

és lementem a többiekhez a bárba. Ott aztán olyan furcsánnézett rám Tamás. Azt mondja nekem: Te Zsolti! Van valami aszemöldöködön. Azt hiszem valami pihe rászállhatott.Odanyúlok, hát a cucc volt! Mondom neki, hogy nem pihe,csak fönt a szobámban kivertem a faszomat és ahogy véletlenülszájba spricceltem magam – te is szoktad nézni a pitont akcióközben, nem – mondom neki – , biztos a szemöldökömre is

jutott az anyagból. Nem gond, letöröltem és túl is voltunk az



egészen. – Pfúj! Azért ez gusztustalan. – Miért?

– Hogyhogy miért? Neked olyan elvetemült sztorijaidvannak.

– Feltételeznél rólam mindenféle gusztustalanságokat?

– Sanszos.

– Baszki. Nem értem miért van ez. A múltkor az egyikhaverom este hazavitt a nyaralóba valami jó kis nőt. Megdugta,

az óvszert meg otthagyta az ágy mellett. Másnap az asszonymegtalálta a gumit és kérdőre vonta a férjét. Az meg tudod mitmondott?

– Mit?

– Az én kedves barátom kihívta a konyhába a feleségét(nehogy meghalljam miről beszélnek – persze utána én ismegtudtam mindent) és azt mondja neki: Drágám! Tegnap este

elmentünk a haverokkal bulizni és jól bepiáltunk. Hazajöttünka nyaralóba ketten a Zsoltival, de mivel csak egy ágyunk van,kénytelenek voltunk mindketten abban aludni. Már majdnemelaludtam, mikor kinyitom a szemem és látom, hogy ez a hülyeZsolti ott mellettem veri a faszát. Mondom erre neki: Degusztustalan vagy! Legalább vegyél elő egy óvszert és abba

verd a faszod. A Zsolti meg így is tett, szépen beleverte a pélótaz óvszerbe. Úgy látszik nem voltam elég körültekintő azügyben és nem szóltam neki a továbbiakat illetően. Ez a hülyeZsolti meg amilyen igénytelen, a használt óvszert otthagyta azágy mellett. Hát így került az óvszer az ágyunk mellé.Láthatod, hogy én teljesen ártatlan vagyok, kérdezd csak megZsoltit! Pár perc múlva jönnek ki a konyhából. Néz rám az

asszony és azt mondja nekem: Te Zsolti! Hogy te milyen egy



gusztustalan állat vagy! A mi ágyunkban vered ki a farkad,aztán meg otthagyod az óvszert? Mondjuk nem is vártam másttőled.

Így. Érted? Hát ennyi. Nem is én voltam! Te is ilyenembernek ismersz engem? – kérdezi.

– Azt hiszem.

(Kedves Olvasó! Zsolti nem kitalált személy, ahogyan a

többiek sem. A nevét megváltoztattam, nehogy a személyiségi jogait megsértsem. Még annyit hozzátennék a teljesebb

véleményalkotás érdekében, hogy Zsolti évekig az ÁPV Rt.egyik igazgatója volt.) Hála istennek ekkor megérkezett Ildikó és Zsolti távozni

k ényszerült. Nem is nagyon bántam, mert bár a maga módjánszórakoztató fazon, semmi esetre sem egyszerű megérteni őt.

Ildikó barátnőm szuper szexi, mint mindig. Derékig érősötét haj, nagy kerek cicik (épp csak a mellbimbót takarja a

köny-nyű nyári felső), térd fölé érő szoknya – mert, hogy

konzervatívnak vallja magát – tökéletes smink, brutálnapszemüveg és mintha tekintete állandóan az eget kémlelné,de nem (!) egyszerűen nagymenő!

– Szervusz drágám! – mondja.

– Helló Bébi!

– Elhoztad a körömlakkot? – kérdezi (állandóan a dolgokközepébe vág). – Persze, persze.

– Az egyszínű sötétre lakkozott körmöt szeretem.Szerencsére ebben pont egyezik az ízlésünk. Tudom, hogy nemtúl nőies, de nagyon sietek egy tárgyalásra, mit szólnál, hamégis itt a kávézóban lakkoznám ki a körmöm?

– Nem épp a legalkalmasabb a hely, de kis utca, egy kicsit



eldugva, vendég se sok. Engem nem zavar – mondom.

– Azért akartam találkozni veled, mert van egy furcsahelyzet az életemben. Te meg úgyis állandóan az univerzumotmeg a jeleket kutatod, gondoltam hátha tudsz segíteni.

– Kivele.

– Tudod hogy rengeteget dolgozom. Vagy bent vagyok a

szerkesztőségben és cikket írok valamelyik újságnak, vagyterepen vagyok, vagy az egyetemen. Szóval mindenképpenőrült rohanásban. Képzeld el, az történt velem, hogy az utolsó

vizsgámra készültem, egészen pontosan egy szigorlatra, amiegy szerdai napra esett. Hétfőn reggel felkeltem, szerkesztőség,terep, szerkesztőség, terep, éjszaka helyszíni tudósítás, úgyéjjel kettő-három lehetett mire hazaértem. Mivel szerdánszigorlat, gondoltam nem fekszem le aludni, így reggeligtanultam, aztán indulás a munkába. Kedden ugyanez: terep,szerkesztőség, terep, szerkesztőség, megint éjjel értem haza.

Idő hiányában újra kénytelen voltam reggelig tanulni. Márkészülődtem volna, hogy megyek az egyetemre, mikor

észrevettem, hogy elment a hallásom mindkét fülemre.Mondom Zoltánomnak, hogy mi a helyzet. Gyorsan bevitt akórházba, ott valamit csináltak a fülemmel és szerencsérevissza is jött a hallásom. Aztán berohantam az egyetemre,

gyorsan leszigorlatoztam és hazamentem aludni. Tudom,tudom, túlhajtom magam, de lett eredménye a munkának,ötösre szigorlatoztam, így automatikusan felvettek doktoriképzésre.

– Gratulálok. De azért többet ne csinálj ilyet. Három napignem aludni – teljességgel értelmetlen. Nincs az a diploma amimegéri, hogy egyszer esetleg valami maradandó kárt okozz a

szervezetednek.



– Persze, de nem ez a kérdés. Rengeteget dolgozom és úgyhiszem, hogy jól. Nem vagyok tévedhetetlen, nem vagyoktökéletes, mindig átolvastatom a munkáimat számomra hiteles,nagy tudású, nálam tapasztaltabb kollégákkal. Jónak találjákamit csinálok, mégis mostanában gyakran megesik velem,hogy elkészítek egy félórás riportot, de csak két percet adnak le belőle. Írok egy másfél oldalas cikket, és csak pár sortközölnek. Azt mondják, meg vannak elégedve velem, de akkormiért nincs látszata? Miért nem közölnek belőle többet?

Szerinted mi az üzenet? – Talán az lehet, hogy vegyél vissza egy kicsit. Nem

feltétlenül attól lesz jó valaki, hogy mindig mindenhol ott van,

minden munkát elvégez. Lehet, hogy pont azt nem látják ígymeg benned, amit láttatni szeretnél. Tudom, hogy közhelyes,de lehet, hogy a kevesebb itt is több lehetne. Arról nem is beszélve, hogy alkalmazott vagy. Bármikor búcsút vehetnek

tőled, ahogy azt a múltkor mesélted az egyik neves, tapasztaltkollégádról. Ráadásul egyetemre is jársz, gyereket is akarsz. Nem sok ez egy kicsit? Tudom, hogy én is hasonló fajtavagyok, de azért ennyire nem. Szerintem nem lehet ennyiterületen egyszerre kiválóan megfelelni, nem is kell. Miközbengürizel – bármennyire is szereted amit csinálsz – elmegy

melletted az élet. Vagy nem? – De. Ez meg a másik. Nincs időm semmire. Na de mikorcsináljak karriert, ha nem most?

– Most, de valahogy jobban meg kellene tervezni a

napjaidat. Egy kicsit lazábban kellene venni az egészet. – Mint mikor fősulira jártunk?

– Mhm. Valami hasonló módon.

– Elszívunk egy szivart?



– Én nem tudok dohányozni – mondom.

– Nem baj.

– Beindítod nekem?

– Persze. Add csak ide. Az nem semmi volt, ahogy a fősulialatt ültünk hárman a Zita sárga Suzukijában és mentünkvizsgázni. A Zita tiszta ideg volt, te ilyenkor voltál alegnyugisabb- mindig az agykontrollra hivatkoztál.

– Aha. Te meg a hátsó ülésen rúzsoztad magad. Nevetgéltünk.

– Érdekes egy banda voltunk mi így hárman – mondjaIldikó.

– Azt mondanám, hogy nem szokványos, hogy háromteljesen különböző személyiség ilyen jól ki tudott jönniegymással.

– Igaz. És állandóan csatlakozni akart valaki a bandánkhoz,de nem tudott – nyihog.

– Mhm. Nem is értem, hogy miért. Mi nem fogadtuk be,vagy egyszerűen nem tudta felvenni a ritmust?

– Milyen ritmust? Ahhoz, amit mi műveltünk egyszerűennem lehetett csatlakozni. Emlékszem egyszer a féléves januárivizsgák után hetekig nem találkoztunk, mert valahogy nem

egyszerre jártunk be órákra. Aztán mikor végre összejött a

csapat, álltunk a büfében, lent az aulában, egy kis kerekasztalnál ittunk a kávénkat és odajött hozzánk egy lány,félbeszakítva a beszélgetést azzal, hogy csatlakozhatna-e

hozzánk. Mi meg mondtuk, hogy igen. A következő pillanatban meg már mind a hárman egyszerre beszéltünk,ahogy az egyébként is gyakran megesett. A lány meg csak álltés nem értette az egészet. Szegény nem tudhatta, hogy több

hétnyi információt kellett akkor és ott átadnunk egymásnak és



annak ez volt a leggyorsabb módja. – Aha. Tényleg így volt. – Azon elgondolkodtál már, hogy most milyen sok

ismerősünk lehetne, ha egy kicsit barátságosabbak lettünkvolna? –mondja Ildikó.

– Barátságosak voltunk. Mindenki a maga módján. Zita például mindenkit ismert a csoportból, én csak annak töredékét,te meg csak mi kettőnkkel voltál beszélő viszonyban. Amittudni kellett általában Zitától tudtuk.

– Ez történt. A Zita milyen szép volt! Emlékszel? – mondjaIldikó.

– Naná. Most is az. Itt következik az a rész, hogy mi voltunka legszebbek az egész főiskolán? Vihogunk. Azért jártak odanálunk fiatalabbak, soványabbak is stb. Érted… De egyébkéntmindegy.

– Jaj drágám! Indulnom kell. Még elkések – pattant fel

Ildikó. – Elkísérsz a kocsimig?

– Persze.

– Ezzel a kis lepukkant céges kocsival járok. Ez van – mondja.

– Benézek a hátsó ülésre. Melltartó, magazinok, fél

szendvics. – Így nézhet ki Macskanő és egy újságíró keverékének a járgánya – mondom. – Ildikó! Nekem is van egy fontoskérdésem az új könyvemmel kapcsolatban.

– Majd telefonon megbeszéljük drágám. Puszi – mondja éselviharzik.

Mintha csak magamat látnám.

Már vagy negyed órája ültem a számítógép előtt és azt az



egyszerű, mindent átfogó mondatot kerestem, amivel az egésznapot jellemezhetném. Talán ez lehet az: Mindenki úgy hülye,ahogy van.



20. fejezet

Kitört a nyár. Hogy csillapítsuk a hőségben felhevült testünkhőmérsékletét lementünk Balatonfüredre a barátunkhozTamáshoz az aquaparkba. Nagyon jól éreztük magunkat. Egész

nap vízben voltunk. Hol a nagymedence „partján” napoztunk avízben, hol beúsztunk amíg csak lehetett és vártuk a hullámot,ami óránként megmozgatta az embereket, na meg

természetesen mindeközben félóránként bekentük magunkat 50 pluszos fényvédőkrémmel, ugyanis az örök fiatalság egyikfontos kritériuma, hogy maximálisan vigyázzunk a bőrünkre.Estére egy kicsit „lehűlt” a levegő, így a kinti harminc fokból beültünk a szaunába és ott lazítottunk tovább. Aztán megintkiültünk egy kicsit a fűre, hogy élvezzük a már igazánkellemessé vált nyári levegőt. Mivel nyughatatlan vagyok, mint

Johnny Cash – a strandra is magammal vittem a

jegyzetfüzetem és meginterjúvoltam Tamás fiát, Balázst arról,hogy ő húszévesen mit gondol a párkapcsolatokról.

– Voltál már szerelmes?

– Csak egyszer – mondja. Mostanában elég furcsák lettek azilyen szerelmi dolgok. Van egy barátom, akinek három évig

volt egy barátnője, de folyton megcsalta. Így is volt benne atelefonjában a lány: Noémi – Ne vedd fel! Ez azért voltmelléírva nehogy a csajok, akikkel megcsalta, felvegyék atelefont. Én eddig egyszer voltam szerelmes. A kapcsolatunkelején kettőnk közül én voltam a szerelmesebb – a barátnőm jólki használt. Aztán egy idő után fordult a kocka, a lány volt jobban oda értem, akkor meg én használtam ki őt. A végén

odáig fajult az egész, hogy tarthatatlanná vált a kapcsolat és



szakítottunk. Ez azért lehetett, mert mire a lány kezdettszerelmesebb lenni, addigra rájöttem, hogy ennél akapcsolatnál több lehetőség is létezik számomra és nemakar tam egy nő mellett leragadni. Most meg már megint otttartok, hogy hosszabb párkapcsolatot szeretnék egy olyanlánnyal, aki normális, értelmes, akivel jó együtt lenni, akineknormális családi háttere van.

– Mitől függ, hogy egy kapcsolat jól működik vagy sem?

– Attól, hogy az emberek tisztelik -e a másikat, hogy

mennyire fontos a másik. Azt hiszem, hogy most jó előrekicsajoztam magam és megállapodnék, de ez persze nem azt jelenti, hogy majd azt a lányt el is venném feleségül, hanemhogy most hűséges akarok lenni.

– Miért nem könnyű hűségesnek lenni?

– Mert olyan a társaságom. Állandóan csajoznak a többiekés én is becsajozok.

– Milyenek a korodbeli lányok?

– Sokfélék. Van, akit sokáig kell fűzni, de a legtöbbel csakmegismerkedsz és hazaviszed, másnap meg már nem is

ismered.

– Húszévesen?

– Igen.

– Milyenek szexuális téren a csajok? – Ha adsz egy kólát, leszopnak. Ez is egy jól működővariáció. Átlagosan 15 évesen veszítik el a szüzességüket, 20éves korukra már elég sok mindenen túl vannak. A maihúszévesek között még akadnak normálisak, de az öt, hat, hétévvel fiatalabbak már szinte teljesen alkalmatlanok.

– Mi jellemzi legjobban a kapcsolatokat?

– Talán, hogy nagyon elanyagiasodott a világ és ezzel együtt



a párkapcsolatok is. A mai csajok azt nézik, hogy milyen a

kocsid, mennyi italra hívod meg a csajt, vagy mennyi kokainra.Csak a pénz számít. Ha valamelyik haverommal megyek bulizni, mondjuk egy jó kocsival, de ugyanúgy vagyokfelöltözve, mint máskor, már a parkolóban odajönnek a lányokés ismerkednek. De vannak azért normálisabb csajok is, azoknem a legmenőbb helyekre járnak, alterosabb klubokbannyomulnak, mint pl. a Gödör. Azok a lányok általábantanultabbak, céljaik is vannak, nehéz őket felszedni.

Mindent lejegyzeteltem. Mivel a párkapcsolatok máregészen fiatal korunktól meghatározó részét képezik azéletünknek, gondoltam meg lesz a helye és a szerepe ennek a beszélgetésnek is a végső következtetésem levonásánál. Afiatalok önmagukról alkotott képe kiábrándító és kilátástalan.Hogy mi az oka? Végtelenségig lehetne boncolgatni, de attóltartok hiába is kezdenék bele, ez a könyv egymaga nem váltaná

meg a világot.

Korgott már a gyomrunk rendesen így aztán elindultunk azöltözőfülkék felé, hogy átöltözzünk és elmenjünk pizzázni.Gondoltam meglepem a férjem. Bevonultunk ketten az egyik

öltözőfülkébe és mikor a férjem már teljesen meztelen volt,

hirtelen rávetődtem. A reakciót nem nevezném normálisnak. Aférfi ösz-szerezzent, kezét-lábát felhúzta, védekezni kezdett ésőszinte riadalom jelei jelentek meg az arcán. Én meg, teljesenösztönösen elkezdtem vihogni.

– Te meg mitől ijedtél meg? – kérdeztem. – Hogyhogy mitől? Elég ijesztő, ha az emberre a saját

felesége veti rá magát egy idegen helyen, egy öltözőfülkében.

– Mitől ijesztő?



– Nem tudom. Ha vadidegen nők támadnak meg egy férfit,attól annyira nem ijednek meg a férfiak, mert arra fel vannakkészülve. De a feleségükre? Arra nem.

No comment.

Este összefutottunk Krisztivel és Ádámmal, akikcsatlakoztak a pizzaevéshez. Kriszti és Ádám összeszokott páros. Immáron öt éve élnek házasságban, van egy két és féléves kislányuk, Alida. Családi jó barátok, s ahogy az lenniszokott ilyen helyzetekben nemigen szégyenlősködünk egymás

előtt. – Hosszabb időre jöttetek le vagy csak egy-két napottöltötök Füreden?

– Csak a hétvégére – mondja Ádám. – Ez tulajdonképpennem is nyaralás. Hallod Nyuszi? Ez nem nyaralás. Nem leszeste szex – mondja Ádám.

– Azért mondja, mert mi alig dugunk, szinte csak ha

nyaralunk. Olyankor úgy csinálunk, mintha nem is mi lennénk,tehát dugunk. Ugye Nyuszi? – mondja Kriszti.

– Te most be akarsz égetni?

– Dehogy is! De ez van, nem? Ez még nem beégetés, még elsem meséltem, hogy mi volt mikor legutóbb elmentünk párnapra pihenni – mondja, és rögtön belekezd. – Képzeljétek el,

elutaztunk egy szép kis vidéki szállodába wellness hétvégére.Este lementünk a szálloda medencéjébe, és mondtamÁdámnak, hogy: „Nyuszi, már csak egyedül mi nem dugtunk amedencében, gyere, dugjunk egyet!” Erre mit csinál? Jól becsomózza a fürdőnadrágjának a kötőjét, nehogy ki tudjam

bogozni és tiszta erőből elkezd úszni a medence másik végébe.Én meg úszok utána, nagy nehezen félórás verseny után

elkapom, de hiába próbálom szétszedni a csomót a



fürdőnadrágja kötőjén, csak nem tudtam leszedni róla a gatyát.De ez még semmi! Mondtam neki, hogy teljesen mindegy

mennyit ellenkezik akkor is megdugom valahogy. Megint

elkezdett úszni előlem, de mintha az olimpián lenne. – Ne

mondd Nyuszi, hogy nem így volt! Úgy úsztál, alig bírtalakutolérni. Végül csak nem hagytad magad. Másnap megintmondom neki, hogy Nyuszi, nyaralunk, dugjunk már egyet.Erre azt mondja, hogy jó, jó, de ne délelőtt, várjunk még egykicsit. Délben mondom neki, hogy Nyuszi, dugunk már? –

Majd ebéd után. Délután újra mondom, Nyuszi, mi lesz már adugással? – Kicsit később. Késő délután: Nyuszi, most jó lesz? – Előbb menjünk le egyet úszni. Úszás után: Dugás? – Egy

kicsit sétáljunk a tengerparton. Este: Dugás? – Előbbvacsorázzunk! Vacsora után két órával: Jó lesz most már? – Még nem, szívjunk el egy cigit. Cigi után kérdezem: Most? – Ne, még ne, előbb nézzünk meg egy négyórás indiai filmet. Na,

erre bepipultam és elkaptam. – És mi lett a négyórás indiai filmmel?

– Szex után Ádám egyedül megnézte. – Ádám! Én nem értem ezt a furcsa szex-ügyet. Mi ebben a

nehézség számodra? Kriszti bombanő! – Ne mondjál ilyeneket. Így is túl gizda.

– Na de mégis mi a gond? – Hogyhogy mi? Öt év után hogy dugjam meg ugyanazzal alendülettel a feleségemet? Nem lehet. Ráadásul látod milyen,nem lehet neki azt mondani, hogy nem. Ha dugni akar, hátmegerőszakol.

– Ádám, azért te is nagymenő vagy, nem?

– Dehogynem. Az vagyok, még jó. De hát látod, hiába

vagyok nagymenő, ha a Kriszti azt akarja, akkor itt ülünk a



Balaton partján, ahelyett, hogy Pesten a bed beach-en

partiznék. Tudod mekkora parti lesz ma este?

– Nem. Mekkora?

– Az egész nyár egyik legnagyobb bulija, én meg itt vagyok.Azt terveztem helikopterrel érkezek meg a szórakozóhelyre.Egész héten szoláriumba jártam, hogy szépen lebarnuljak.Képzeld el, kiszállok a helikopterből, csokibarna vagyok, a

hajam hátrazselézve, rajtam a Prada felsőm, amit két évetartogatok.

– Két éve erre a partira tartogattad a felsőt? – Dehogyis! Két éve vettem, de nem voltam elég izmos

hozzá, ezért inkább nem hordtam. Már egy éve gyúrni járok,hogy jól nézzek ki, szépen meg is nőtt az izmom. Nézd csakmeg!

– Nagyon jó. – Szóval kiszállok a helikopterből, csokibarna vagyok, a

hajam hátrazselézve, rajtam a Prada felső, de nem! Nemmehettem el, mert Kriszti nem engedett el. Ezek után hogyszexelhetnénk, ha még az év partijára sem mehetek el?

– Szegény Ádám – mondom nevetve. Csak pont erre az egy

partira nem engedett el Kriszti?

– Pontosan. Most már látod, hogy Kriszti milyen szívtelen?

– Nem egészen. Ha jól sejtem azért az év összes többi partijára, hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken,szombaton, vasárnap – azért elmehettél?

– El. Érted ezt?

– Most mit mondjak erre?

Végeztünk a vacsorával és elindultunk a szállásunkra. – Ez az Ádám elképesztő figura ezzel a szexüggyel –

mondom.



– Az – mondja a férjem. Megállok itt a benzinkútnál ésrá-spriccelek a szélvédőre.

– Micsoda? Pfúj, de gusztustalan vagy! – mondom.

– Nem úgy értem, te őrült! A bogarakat szedem le…



21. fejezet

Pár nap múlva hívott Ildikó barátnőm. Mivel éppen ráért egykicsit traccsolni, feltettem az ominózust kérdést, amitől aközvetlen környezetemben már mindenki falra mászik, deIldikó még nyitott mindenre, így aztán nagy lendülettelválaszolt nekem.

– Szerintem az egymástól való függetlenség lehet (a mi

esetünkben ez már hét éve) de akár 25 éven keresztül is az azerő, ami érdekessé és izgalmassá tud tenni egy párkapcsolatot.Az, hogy semmilyen szinten nem függünk egymástól, értemezalatt anyagilag, lelkileg és egyáltalán, mindkettőnknek vansaját élete és ez fantasztikus. Aztán ott van a legfontosabb

dolog, az önbizalom. Én végtelenül bízom magamban nőkéntés emberként is. Abszolút biztos vagyok abban, hogy amit én

elhatározok, azt minden esetben végig tudom csinálni, megtudom szerezni és kész. Én hiszek önmagamban és hiszek a párkapcsolatomban. Például mikor legelőször találkoztamZoltánnal, ugyebár egy orvosi rendelőben, miközben éppenműtétre készültem, megláttam Zoltánt és rögtön biztos voltamabban, hogy ha ennek a pasinak van hat gyereke, felesége, meg

mit tudom én milye, akkor is az enyém lesz. Egyszerűen hittem benne, és most is hiszek ebben és önmagamban. Persze nehéz megtartani az egyensúlyt. Tudatosan teszek

érte, kikérem Zoltánom véleményét, hogy mi legyen ezzel vagyazzal, mert ő a férfi. Nehéz otthon nem férfiként működni,mivel a mai világ megköveteli egy nőtől a munkahelyén, hogyolyan erős és határozott legyen, mint egy alfahím, de azért nem

lehetetlen. Én megpróbálom a munkahelyi tigrist otthon



doromboló kiscicává szelídíteni, aki alkalmazkodik, akit puszilgatni, szeretgetni kell. Aztán ott van a férfi-női szerep,ami szintén nagyon fontos. Erre ugyan lehet, hogy nem énvagyok a legjobb példa, de azért azt hiszem általában hagyom,hogy Zoltánom hozza meg a döntéseket.

Ildikó és Zoltán tudnak valamit. Ráadásul nagyon jól. Ezmár igazi megoldás lehet arra a kérdéskörre amit feltettem,szinte a markomban éreztem a könyvet, mikor gépre vittem a

hallottakat. A munka mára befejeződött. Jöhet a többitennivaló. Mióta a „világ nagy titkát” kutatom sokkalszívesebben teszek meg olyan unalmas és „értelmetlendolgokat”, mint a bevásárlás vagy a postára járás. Ennek alegfőbb oka az, hogy mindig találkozom valakivel, aki a magakülönleges módján színesíti a történetet. Aznap Eszterrelfutottam össze a postán.

– Hú, de régen láttalak, mi újság van veled?

– Könyvet írok a párkapcsolatokról. – És mi lesz a címe?

– Csirkék és Marhák. – Nagyon jó cím. Rögtön eszembe is jutott valami amit

beleírhatnál.

– Na mesélj! – Képzeld el, a múlt héten kirúgtak a munkahelyemről – ez

még önmagában nem lényeges. Mentem ki az épületből ésahogy a külső kapun kifordultam, megállt előttem egy férfi ésszéttárta a kabátját.

– Ezt nem hiszem el!

– De. Ez történt. Széttárta a kabátját és hát mondanom sem

kell, nem volt a kabát alatt ruha. Egyáltalán.



– És te mit csináltál? Sikítottál? Elfutottál?

– Nem. Ott álltam és néztem, csak néztem mert én még azéletben ekkorát nem láttam.

– Na jó és mi után jól megnézted mit csináltál?

– Elismerően bólogattam és továbbmentem. Már nem is voltolyan rossz kedvem.

– Hát ez hihetetlen! – mondom. Velem ugyan semmi

ilyesmi nem történt, de a múlt héten éjszaka a DiscoveryChanel műsorán láttam egy dokumentumfilmet a világ

legnagyobb farkú férfijéről. Nagyon érdekes volt a műsor.Képzeld, 34 cm hosszúságú volt az objektum – nyugalmi

állapotban, a tulajdonos szépen rátekerte a karjára, mint egyhatalmas kígyót. Történet is társult a világrekordhoz. A férfi – akié a pénisz volt – óriási sztár lett Amerikában a, nevezzüknevén, „Kandúrral.” Világsztárok barátkoztak vele, szuper partikra járt, címlapokon szerepelt, fél Amerika őt ünnepelte.

Egyszer csak krízisbe jutott az élete, mert úgy érezte őtulajdonképpen nem is sztár, sőt ő egy senki, mivel mindensikert a „Kandúr” ért el. Depresszióba esett. Aztán elment egy jó pszichológushoz és kigyógyult. Azóta újra nagy sztár.Magabiztos és kérkedő. Fényes, feszes nadrágban jön-megy az

utcákon, az emberek meg tátott szájjal bámulják, utána

fordulnak, összesúgnak a háta mögött. Ez is hajmeresztőtörténet, nem?

Este elmentünk vacsorázni az egyik kedvenc éttermünkbe.Eszegetünk, beszélgetünk, egyszer csak, miközben lelkesenmagyarázok, megakad a tekintetem valakin, méghozzá egynem mindennapi valakin. Egy jó 180 cm magas, nagydarab nő

(?) érkezett az étterembe. Nézem, nézem, egyszer csak hirtelen



felismer em. Desiré az – mondom a férjemnek. – Ki?

– Az a nőőőő… aki most jött. – Elég furcsán néz ki. – Persze, hogy furcsán néz ki, ha egyszer férfinak született

és nőként közlekedik a világban. Odamegyek ésmegismerkedek vele – mondom.

– Jó napot kívánok, elnézését kérek, hogy zavarom, önDesiré Doubonet – vagyis Nelson professzor a fizikus?

– Igen, én vagyok. Hát nem semmi – mondom magamban. Úgy százkilós férfi,hatalmas, derékig érő szőke parókában. Aranyszínű felsőt visel,szűk arany cicanadrággal és magas sarkú cipővel. Összeméremmagam vele, mert ugye ránézésre ugyanahhoz a nemheztartoznánk mindketten. Velem ellentétben műszempillája van,és ugyan én is ki vagyok sminkelve – de meg sem közelítem

Desirét, aki professzionális make-upot visel tökéletesszemhéjárnyékolással és olyan profi rúzsozással, hogyszemem-szám elámul. Mindezt már csak hosszú fényesműkörmei múlják felül. Vetek egy pillantást rövid sötétrelakkozott körmeimre – elég szerénynek tűnnek Desiré mellett.Szóval míg a bemutatkozó mondatokon túljutunk én alaposan

felmérem Desirét született dr. William Charles Nelson – akieredetileg fizikaprofesszor és „mellesleg” visszahozta azApollo 13 űrhajót a földre. Beszédbe elegyedünk, nagyonkedves és barátságos, még egy róla készült, dedikált képpel ismegajándékoz. Közben a férjem magyarázza a pincéreknek,hogy az a nagydarab nő ott Nelson professzor, aki lehozta azApollo 13-at.

– Nem csoda, hogy a feleséged odament hozzá beszélgetni –



mondják – rögtön gondoltuk, hogy ő is fizikus. – Mármint ki? A feleségem mint fizikus?

– Igen, olyan okosnak is néz ki. Nem hinném, hogy a férjemnek kétségei lennének szellemi

képességeim felől, de ezt úgy láttam erős túlzásnak érezte. Egyébiránt bárkinek bármi is a véleménye a Desiré-féle

megnyilvánulásokról, azt hozzá kell tennem, hogy Desirétől bizony van mit tanulni. Ő ugyanis szemmel láthatóan önmagátéli meg, méghozzá úgy, ahogy neki tetszik. Nem a házastársa,

főnöke stb. által meghatározott életet éli, hanem azt, amiben őérzi jól magát. Segítőkészségéről tanúskodik, hogy elsőtalálkozásunk alkalmával megadta a számát időpont-egyeztetéscéljából, egy esetleges interjú készítése miatt.



22. fejezet

Az egész hétvégés pancsikolásban jól kiáztak a körmeim,így kénytelen voltam bekopogni Renihez egy kiskörömfrissítésre, na meg, hogy újabb sztorikat halljak. Mígátértem hozzá azon gondolkodtam, ha szembejönnékmagammal, vajon milyennek találnám magamat. Feltételeztem,ha eléggé őszinte vagyok magamhoz, megláthatom, hogy mit

gondolhatnak rólam az emberek. Próbálom a k irakatoktükreiben megpillantani magam, de sajnos nem látszom eléggé.Aztán megállok. Mosolygok – ez jól néz ki, jobb is akisugárzásom. Ha csak úgy simán nézek, átlagos vagyok.Lehet, hogy ilyennek látnak mások is? Nézem az embereket ésha csak arra figyelek, hogy mit érzek mikor elmennekmellettem, pontos képem van arról, hogy jó vagy rossz a

kisugárzásuk, idegesek, egykedvűek vagy egyáltalán milyenek.Ha egy egyszerű utcai „kísérlettel” beleérezhetünk másokhangulatába, vajon mi mindent árulunk el tudattalanul egy

intim kapcsolatban?

– Szia Reni! Jól látom, hogy a lehető legjobbkor toppantam be?

– Szia drágám! Így van. Lemondta az egyik vendégem amanikűrt, úgyhogy pont jókor jöttél. – Szuper. Mi újság?

– Képzeld el mi történt! Van egy vendégem, hatvan körülinő, orvos. Eddig nem nagyon beszélgettem vele ilyen szexuálistémákról, de legutóbb mikor itt járt nálam, nagyon meglepőkérdést tett fel nekem.

– Mit?



– Azt kérdezte tőlem, hogy mit tegyen ha kiszívták a nyakátés azt akarja, hogy minél hamarabb eltűnjön a folt. Hát, eléggémeglepődtem a kérdésén, aztán gyorsan elmagyaráztam neki,hogy mit a teendő és persze azonnal rákérdeztem, hogy lehet-etudni, hogy kivel esett meg a kiszívott nyak esete. Erre mondjanekem, hogy az igazság az, hogy már jó pár éve egyedül él ésmost van egy 28 éves pasija.

– Egy hatvanéves nőnek van egy 28 éves pasija?! Hogycsinálta?

– Nem tudom. Én a magam részéről nagyon örültem neki.Az élet egy pillanat alatt elszáll, élni kell! Igenis mindenkiengedje meg magának, hogy jól érezhesse magát a bőrében.Mindenkivel történnek rossz dolgok az életben, nem lehet csakezeknek a történeteknek az árnyékában élni. Meséltem neked,hogy volt olyan időszak az életemben, mikor a Keletibe jártamvonatot takarítani mert nem volt jobb. Azt is végigcsináltam.

Hidd el, nincs olyan ember, aki maradéktalanul boldog lenne.Sőt! Még olyat sem láttam, aki igazából elégedett lett volna azéletével. Szinte mindenkinek hiányzik valami, amiről aztgondolja, hogy nagyon fontos. Nem mondom, lehet ezen

rágódni, de minek. Szerencsésebb természet, ha az emberannak tud örülni ami van. Kérsz egy kapucsínót drágám?

– Nem is tudom. Ma már ittam egy presszókávét. Nemdobogtatja meg nagyon a szívem?

– Nem hát. Ez olyan három az egyben. Van hozzá egy kisteasüteményem is.

– Na jó. De csak egy sütit kérek, tudod, hogy fogyókúrázok. – Pont te?

– Látod. A New York -iak azt mondják, hogy egy nő sosem

lehet elég sovány.



– Képzeld el, van egy másik vendégem, aki nemrég vált el,van három gyereke, az egész életét a férjének áldozta, az meg

szépen lelépett egy másik nővel. Ez a vendégem megaddig-addig hallgatta itt a különböző történeteket, hogy amúltkor azzal állított be, hogy neki is van pasija. Mondtam isneki, hogy látszik rajta, mert nagyon kisimult az arca. Aztmondja, ő maga van a legjobban meglepve, hogy van élet aférje után. Hát persze hogy van. Van utána is, volt alatta éselőtte is, maximum nem vette észre.

– Ez tényleg így van. Milyen kár, hogy csak utólag vesszükészre. Elmegy az élet, közben meg azt hisszük, minden egy

emberről szól. Arról is, csak nem egy másikról. Hanemönmagunkról. Ezt tudatosítani kellene!!

Hogy a szép új körmöm ne sérüljön meg, úgy döntöttemkiülök a teraszra és a friss levegőn szárítgatom a karmincámat. Nem vagyok valami nyugodt fajta így nem tudok tétlenül ülni

még öt percig sem. Jobbnak láttam, ha nagyon óvatosan,nehogy a körmöm megsérüljön, kezembe veszek egy újabbszakkönyvet és legalább tartalmasan telik az idő, amígszárítkozom.

Ezt könyvet kifejezetten agykontrollosoknak írták, vagylegalábbis olyan embereknek akik ismerik a vonzás törvényét.

Szóval egy igazi képzelgős, álmodozós feladatra hívta azolvasót a szerző. A kérdés az volt, hogy milyen lenne, ha a herceg fehér

lovon mellettem állna, fogná a kezem? Milyen érzés lenne?Könnyű erről beszélni az agykontrollosoknak, mivelrutinosabbak a tudatos képzelgésben, de gondolom azért önkedves Olvasó, ön is elképzelt már magának ezt-azt az

életében. Hát tegye most is. Érezze, milyen érzés önmagára



gondolni, úgy, hogy már megtalálta az igazit. Milyen vele

lenni? Vonzza be az életébe az érzést! Jön vele a férfi is. (Akinagyon rutintalannak érzi magát, olvassa el Barbel Mohr -tól aRendeld meg az univerzumtól c. könyvet.) Csak érezze, hogymár ott van a férfi, ott szuszog ön mellett. Rajta!



23. fejezet

Hétfőn délután nagy munkában voltam éppen, márkutatásügyileg, mikor hívnak az Opel Maxabo-tól, hogy beszerezték a váltógombot az autómhoz és megcsinálják aküszöböt is, csak vigyem be szerdán reggel a kocsimat, estemehetek érte, napközbenre pedig kapok egy szervizautót. Nagyon klassz! Egy nap alatt mindent elintéznek az autón,

minden rendben lesz. Be is mentem a Maxabo-hoz, átvettem azOpelt és abban a pillanatban, hogy beültem az autóba remegnikezdtek a lábaim, pár perc múlva csatlakoztak hozzá a kezeimis. Ahogy a lelkemben felelevenedtek az emlékek az előzőszervizautóval kapcsolatban, pontosabban az autóvalelszenvedett balesetekkel kapcsolatban, eluralkodott rajtam a

pánik. Mi lesz, ha ez az egyetlen nap elég lesz nekem arra,

hogy balesetet okozzak a szervizautóval? Mit fogok mondani?Ekkora balek vagyok? Csak nem?! Szépen lassan elindultam akapu felé. Valaki azonban beelőzött az udvaron és megállt akapuban. Megállok mögötte, kiszállok.

– Elnézést kérek, előbbre állna egy kicsit? Nem férek el azön autója mellett – mondom.

– Az én autóm mellett? Egy kamion is megfordulna – mondja.

– Az lehet, de én mégsem kockáztatnám a szervizautóval akimenetet, nem állna előbbre? – kérdezem a legcukibbmosolyommal az arcomon.

– Dehogynem – mondja a fickó és fejcsóválva méregeti atávolságot az autóink között.

– Köszönöm szépen – mondom.



A fickó előreáll én pedig szépen lassan, óvatosan kiállok azudvarról. Szélsősáv, negyvennel – mondogatom. Csak

óvatosan mindent. Megy ez nekem – bíztatom magam. Éstényleg. Ahogy megfeledkezem az elszenvedett vagyis inkábblétrehozott balesetekről, máris jobban megy a vezetés.Jövök -megyek a városban. Intézkedem, bevásárolok,dolgozom. Minden megy simán. Délutánra úgy felbátorodom,hogy már -már vezetési magabiztosságom csúcsait döntögetem.Végül is minden autón ugyanott vannak a gombok. Még

telefonálásra is vetemedem! Érzem én, hogy belesimulok aforgalomba. Megállok a könyvtárnál, szépen leparkolok.Szerencsére van szemből beállós hely, mert paralel nemannyira megy, ráadásul nagyon sokáig is tart. Újabb könyveketszerzek, persze nem ártana a diplomamunkán is dolgozni – juttatom eszembe – de hát, a fontossági sorrendet be kelltartani. Vissza a Maxabo-hoz, autócsere. Mondják, hogy

mindent szépen megcsináltak, ahogy ígérték, de sajnos azautómosásig nem jutottak el. Jobb is. Mondom magamban. Alegutóbbi ajándékba kapott autómosásom ugyanis majdnemvégzetesen sült el.

Tél volt. Talán a legcudarabb téli napok egyike, mikoregyetlen napra beadtam az autót a szervizbe. Későn este

hívnak, hogy minden rendben, mehetek az autóért. Átveszem akulcsot az őrtől. Mosolyog rám kedvesen. Értem már, mondja,hogy miért kapott ajándék autómosást. Nagyon csinos a hölgy.Visszamosolygok. Megyek hátra, látom is az én szép kisautómat. Tényleg minden rendben, még le is mosták, szuper.Mikor egészen közel megyek látom, hogy adódott némi gond,ugyanis az autó szinte kockára fagyott, itt-ott kisebb jégcsapok

is vannak rajta. Hála annak a bizonyos ajándékmosásnak.



Felpakolom az összes cuccom a kocsi tetejére és megpróbálomkét kézzel kitépni az ajtót. Nem megy. Újra húzom, teljessúlyommal ránehezkedek, mint a mesében – koppanás,kinyílik. Bepakolok, beszállok. Indítom a kocsit, egy kicsit járatom a motort, várok. Egyes, indulás. Nem megy. Újra próbálom. Erőlködik, erőlködik az autó, de csak nem indul.Kiszállok. Megnézem, hogy az előttem álló autó pontosanmilyen messze van, nehogy a hátára ugrassak egy nagyobbgázzal. Visszaülök. Kezem-lábam remeg, a szívem a

torkomban dobog. Ha összetöröm az előttem álló BMW-t, ezektutira nem állnak szóba velem többet, meg én se velük. Se javítás, se csereautó, se autómosás. Huh. Nincs mit tenni, azautóban még sem maradhatok. Próba. Indítás, egyes, gáz. Nemmozdul. Újra. Nem mozdul. Kiszállok. Megnézem meg

tudnék -e valahogy szabadulni a gumira fagyott jégtől. Hát nem.Úgy odafagyott a gumi a betonra, mintha egybeöntötték volna.

Visszaszállok. Elszánt vagyok. Indítás, egyes,gázgázgázgázgázgázgáz. Fék! Kiszabadultam. Kiszállok.Óvatosan megközelítem a másik autót. Hát, nem kell messzemenni. Méricskélek. Ujjhosszal. Úgy tíz cm mentette meg azautókat egymástól. Hát így esett a híres ajándék autómosásesete. Azóta kihagyom, ha lehet.

Hajnalig dolgoztam. Beírtam a gépbe a jegyzeteimet, megmég azokat az újonnan felfedezett dolgokat, amik feltétlenülhelyet kértek maguknak. Ugyanis olyan fontos tényekre bukkantam, amikről úgy érzem jelentős mértékbenelősegíthetik mindannyiunk életét. Ezért az itt következő résztmindenki nagyon figyelmesen olvassa el.



24. fejezet

A könyv szerint agyunk egy végtelenített filmen keresztülfolyton ugyanazt a filmet vetíti nekünk. Mégpedig agyerekkorunkban elszenvedett és meg nem oldott, fel nemdolgozott helyzeteket. Ezeket a szerepeket, szituációkat osztjukki tudattalanul újra és újra a párunkra, aztán, ha vele nemsikerül megoldani, a következőre és a következőre. Ő pedig

szuper érzékeny csápjaival veszi a jelet, hogy milyen szerepetkell eljátszania és meg is teszi. Nem menekülhetünk a megnem oldott problémák elől. Hiába szakítunk párunkkal, akövetkező párkapcsolatban újra előjönnek ugyanazok afeldolgozatlan gyerekkori sérelmek egészen addig, amíg megnem oldjuk. Komolyan elgondolkodtam az olvasottakon.

Életem eddigi párkapcsolatai hasonló dolgokon véreztek el.

Nem szó szerint ugyanazon, a konkrét ok mindig más volt, deegyvalami egyezett, a vele kapcsolatos érzések, olyanismerősek voltak, szakasztott mint a gyerekkoromé. Innen márcsak egy kicsit pontosítani kell és még pontosítani, addig, amíg precízen meg nem tudjuk határozni mi is bánt minket annyira.

Azt hiszem ezen érdemes elgondolkodni mindenkinek, nem

a szó szerinti okokat vizsgálva, hanem az érzéseket, ahelyzeteket. Átgondolni, tudatosítani és elfogadni, haddgyógyuljon az a seb. Én magam heteket töltöttem ezek

vizsgálatával. Mikor az ember kezdi megérteni a dolgokmikéntjét egyszer csak kinyílik egy kiskapu, ami újabbkapukban folytatódik és kezdetét veszi egy folyamat.

Ha egy folyamat beindul, csak dől mindenhonnan a segítség

és az a különös, hogy egy ilyen érdekes munka közben az



ember egyáltalán nem fárad el. Így aztán hajnaltájt még a blogomba is írtam. A téma az asztrológus barátom elméletevolt a sikeres párkapcsolatokról. Szerinte ugyanis a jól működő párkapcsolatnak három feltétele van: közös célok, jókommunikáció, jó szex. Hozzáveszem. Mára ennyi. Detényleg.



25. fejezet

Nagy nap ez a mai. Életem első rádiós szereplésérekészülök, megyek a Risefm- be. Smink, frizura, könnyű nyárioveráll, indulok. Útközben énekelgetek, hogy szép legyen a beszédhangom. Csücsörítek, tornáztatom az ajkaim, hogy avégén úgy érezhessem, mindent megtettem a sikerért. Izgulok,de rendesen. Reggelizni sem tudok. A gyomrom liftezik, egy

kissé hányingerem is van, elszántan megyek a rádióba. Azépületet megtaláltam. Elsőre. Parkolóhely? Az egy szál sincs. Nem hogy szemből parkolós, de paralel sem. Tolatok, egykicsit mégis inkább előbbre megyek. Nézelődöm. Van egyhelyféleség, bő tíz perc, az autó bent áll, úgy látszik felfokozottlelkiállapotban még ez is megy nekem. Az utolsó bíztatómondatokat mormogom magamnak, minden rendben van,

fantasztikusan jól megy majd a beszélgetés, meg ilyesmi.Kiszállok. Lépek egyet és az overáll leugrik a cicimről.Örülnek a járdán a gyalogosok. Visszaöltözök. Pedig mármajdnem megnyugodtam! Mélylevegő. Megigazítom magam.Besétálok az épületbe. Sehol senki, tekintve, hogy szinte hajnalvan. Balázs a szerkesztő már vár.

– Helló! Időben jöttél. Kérsz egy kávét? – Szia! Igen kérek, bár szerintem így is elég magas avérnyomásom.

– Izgulsz?

– Látszik?

– Nem kell.

– Könnyű azt mondani.

– Csak lazán. Mintha régi barátokkal beszélgetnél. Tényleg



nincs szó többről. – Pedig felkészültem – mondom.

– Mármint miből?

– Hát amiről beszélni fogok, vagyis szeretnék. – Figyelj, tényleg spontán lesz az egész. Itt vannak a

kérdések, vagy inkább kérdéskörök, amikről beszélgetnifogtok.

– Ok. Átolvasom. Megnyugszom. Érkeznek az emberek arádióba én pedig lassan feloldódom. Ötletbörzét tartanak. Mi

legyen a holnap reggeli műsor témája? Ezt már szeretem,csinálni kell valamit. Én is beszállok a hajmeresztőgondolataimmal. Kedvesen mosolyognak rám, úgy tűnik nemérzem pontosan, mi is az elvárás. Ötletelek és közben hangosankorog a gyomrom. Hirtelen rám tör a frász.

– Mi lesz belehallatszik majd a rádióbeszélgetés be a

gyomrom korgása? – kérdezem Balázst.

– Nem fog – mondja.

– Tuti?

– Nagyon.

– Az igazság az, hogy ma még nem ettem semmit.Gondoltam jobb lesz, ha előbb meglesz a rádiós műsor, aztánmajd utána.

– Minden rendben lesz – mondja Balázs és már tovább istereli a szót. – A barátnőm jövőre végez, mint dietetikus – mondja.

– Akkor biztosan nagyon karcsú, mivel ért a táplálkozáshoz. – Igen. Ért hozzá és nagyon szereti is – mondja.

– Ha még a külseje is ezt tükrözi – akkor nagyon hiteles – mondom és közben azon morfondírozom, hogy jó lesz eltenni a

fejembe az információt Anitáról, ki tudja még mikor lesz



szükségem egy jó dietetikusra. Én kerülök sorra. Mit is mondjak? A rádiózás sokkal, de sokkal könnyebb,

mint ahogy elképzeltem – legalábbis egy félórás műsor erejéig.Pláne, ha a két műsorvezető mindenben segít, ahogy ez az énesetemben történt. Kedvesek voltak, bátorítottak aztán a végénmég egy jót beszélgettünk is.

A rádiózás után tettem egy kanyart és bevágtattam aFressnapfba. Mivel rendes gazdi vagyok, a cicáimnak mindig

van otthon megfelelő mennyiségű macskakaja többféle ízben,száraz és szószos kivitelben. Havonta egyszer elmegyek aFressnapfba és jól bevásárolok előre. Mindig veszek játékokatis, mert az egér nálunk fogyóeszköz. Ha egyszer lakásfelújításvagy költözés lesz, nálunk tuti vagy száz elvesztett, beszorultegér kerül elő innét-onnét, de addig havonta pótlom azegérállományt. Matisse nagy vadász. Percekig készülődik,

hogy a kanapé mögül levadássza a játékegeret, amit aztán jólszétcincál. A még aktív játékosok közül így nincs is mársenkinek se szeme, se farka. Zörögni ugyan zörög, de atestrészeitől megfosztott egér nem nagy kihívás még egyszobamacskának sem. Veszek néhány pótegeret, csiripelő játékot és miegyebeket. Beállok a sorba.

– Nagyon szeretheti a cicáit, ha ilyen sok játékot vesz nekik. – mondja egy harmincas fiú a hátam mögül. – Sőt! Még annál is jobban – mondom.

– Milyen cicák?

– Két burma. – Nem tudom hogyan néznek ki, de biztosan nagyon

aranyosak lehetnek.

– Tényleg nagyon édesek és okosak is – mondom.



– Fiúk vagy lányok? – kérdezi. – Két fiú. – És hogy hívják őket?

– Picasso és Matisse – mondom büszkén. – Jó név. Na de miért két autóról nevezted el őket?

…



26. fejezet

Berohantam az Andrássy úti Zsidró szalonba, hogymegnézzem mi újság a könyvemmel – ugyanis a Zsidró szalonrecepcióján megvásárolható első könyvem, a Női dolgok című.Itt futottam össze egy volt főiskolás csoporttársammalGáborral. Nagyon megörültünk egymásnak és rögtön beszédbeelegyedtünk. Kiderült, hogy Gábor még mindig a régi

barátnőjével él együtt, amit elképedve hallgattam, mert őt egyokos, intelligens embernek tartottam, a barátnője, Szandra pedig Gábor bevallása szerint sem valami észlény.

– Akkor miért? – kérdeztem. – Miért csinálod ezt az egészet.Mikor suliba jártunk is állandóan azon járt az eszed, hogyanszabaduljál meg tőle, most meg mindezek ellenére vele vagy?

– Igen – mondta. – Tudod, szeretem a magam módján, meg

sajnálom is. És van még valami. Szandra olyan magabiztos ates-tében, egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Lehet, hogyezt nehezen érted, de mégis így van.

– Na de miért? Mitől van ilyen hihetetlen szexuálisönbizalma? – kérdezem értetlenül.

– Valahogy úgy lehet, hogy Szandrának irreális elképzelései

vannak önmagáról. Úgy gondolja, hogy neki minden sikerül,vagy ha mégsem, akkor az valami balszerencse miatt nem jönössze. Ennyi. Irreális magabiztossággal rendelkezik. Nemfilozofálgat a dolgokon, nem néz az események mögé, csináljaamit kell és kész. Ő magát naivnak tartja, de ezt abszolút pozitívan éli meg, szerinte pl. ez egy nagyon jó tulajdonság.Semmivel nem rombolja a saját önbizalmát.

– Milyenek voltak az előző párkapcsolatai?



– Átlagosak. – Sok párkapcsolata volt? Sok emberrel volt szexuális

kapcsolata?

– Nem. Sőt kifejezetten kevés, de mindenkitől abszolút pozitív visszajelzéseket kapott.

Sokat gondolkodtam azon amit Gábor mondott, de semmirenem jutottam. Vagyis annyira csupán, hogy sok múlik azönbizalmon – de ez nem újdonság senki számára, meg hogy anem-tudás is adhat óriási önbizalmat!

Aztán eszembe jutott Ildikó barátnőm. Mivel kulturálisantropológiát tanul, gondoltam hátha rendelkezik arravonatkozó ismeretekkel, ami segíthet az önbizalom-ügymegértésében.

– Tudod, ez egy annyira aktuális és mindenkit érintő téma,hogy példának kedvéért annyira izgatja az egyik csoporttársam,hogy szó szerint ebből írja a diplomamunkáját.

– Ha lehetőség adódik rá szívesen elolvasnám – mondom.

– Ok.

– Te mit gondolsz erről az egészről?

– Nem sok jót. Amíg nem kerültem be ebbe – az úgymondnagyon elit és fontos emberek világába, addig sokkal több férfilegyeskedett körülöttem. Jöttek -mentek, udvaroltak,

komolyabban vettek mint most. Olyan kedves, cuki kis nőcinektartottak. Most meg szinte menekülnek előlem, minthafélnének tőlem. Arról nem beszélve, hogy a társaságunkban isegyre gyakrabban figyelem meg azt a jelenséget, hogyértelmiségi férfiak elválnak az intelligens feleségüktől és egyfiatal nem túl okos nőt vesznek el. Meg is kérdeztem azegyiktől, hogy ez miért jó neki. Azt mondja, hogy fontos

számára a szépség, az esztétikum és inkább azt választja, meg



aztán ide kevesebb is elég, arról nem beszélve, hogy kényelmes – mondja.

– A kényelem nagyúr. Gondolj csak bele a saját életedbe,mennyit mindent teszünk csak azért, mert kényelmes. Amúgy

is olyan bonyolult az élet, minek bonyolítani azt is, amit nemmuszáj. Aztán meg ott van az is, hogy az emberiségtörténetében egyetlen dolog van amivel a nők évezredek ótahatni tudnak a férfiakra, az pedig a szépségük, a nőiességük ésa szexualitás. És ez a mai napig működik, ráadásul tökéletesen.

Nem avult el, és úgy látszik nem is fog soha. Néha olyanérzésem van, hogy a férfiak a szexualitáson kívül mást nem isértékelnek a nőkben. – mondom.

– Na de mi van azokkal a nőkkel akik eredendően nemolyan nagyon szépek? Amiről pedig nem tehetnek – mondja

Ildikó. – Való igaz, hogy nem mindenkinek adatik meg a vénuszi

külső, de van valami ebben a témában, ami azértelgondolkodtató. Egy filmvígjátékról láttam előzetest az egyikcsatornán. A filmben szereplő összes férfi majd megőrült azérta bombanőért, akivel együtt játszottak a filmben. Percekkelkésőbb kiderült, hogy az a bizonyos bombanő alapvetőenférfinak született, átoperáltatta magát és szuper szexi cicamicát

csináltatott magából. A vicc az volt az egészben, hogy a filmférfiszereplői, akik természetesen mind szerelembe estek agyönyörű nővel, csak a forgatás végén tudták meg, hogy aszexi nő valójában férfi volt. Persze nem hagytam annyiban adolgot, rögtön szóltam a férjemnek, hogy jöjjön és nézze meg anőt. A hatás nem maradt el. Elégedetten bólogatott: – Ez igen,

kurvára nagyon jó nő. Én meg mondom, hogy nem is nő,

hanem férfi. Azt mondja erre a férjem: akkor már csak azt nem



értem, hogy ha egy férfi ilyen nőt tud csinálni magából, akkor anők, akik alapvetően is nők, miért nem így néznek ki? Errenem tudtam mit mondani. Nincs rá pénzük? Nem erre teszik felaz életüket? Nem annyira fontosak számukra a külsőségek,mint ennek a pasinak? Nem élték meg a férfilétet – mint a

filmbeli szereplő – és ezért nem tudják abból a szemszögbőlnézni a nőket, a világot? Nem tudom. Valószínűleg mi nők,nem gondoljuk, vagy nem hisszük el, hogy a szépség ténylegennyire fontos a férfiaknak. Azt hiszem, mi magunk is

valahogy túlbonyolítjuk a dolgokat. Nem elég már nekünknőnek lenni. Karriert akarunk, vagy ha nem is olyan nagy

karriert, de munkát, hogy valamennyire egyenrangúak legyünk.Ha meg dolgozunk és nem marad elég idő magunkra és csorbaesik a szépségünkön, akkor az a baj. Ha nem dolgozunk csakszépek és kedvesek vagyunk, akkor meg kiszolgáltatjukmagunkat. Akkor most mi legyen? Persze, persze ott az arany

középút, de hát Buddhának is nagy utat kellett megtenni mireodajutott, hát még nekünk, egyszerű halandóknak – mondom.

– Igen, valami ilyesmi lehet a megoldás – mondja Ildikó. – Ildikó! Azért nem érdekes, hogy Zoltánod pont melletted

teljesedett ki, talált igazán önmagára?

– Hogy érted?

– Csak arra gondoltam, hogy bár előtted is egy okos,intelligens barátnője volt, melletted döntött úgy, hogymagánrendelőt nyit, jobb kocsit vesz, nyaralót. Te ösztönöztedarra, hogy ne csak a kötelező hétköznapi munkáját végezze el akórházban, hanem továbblépjen. Végre volt kiért. Nemgondolod?

– De igen, értem.

– És?



– És mi?

– Szerinted ez minek köszönhető?

– Mondanám, hogy a sok eszemen múlik, de nem vagyokebben olyan nagyon biztos. Tudod, akárhányszor bemegyekZoltánomhoz a kórházba, már távolról néz, és látom aszemében a büszkeséget, hogy igen, ez a szexi nő, ez az enyém,hozzám tartozik.

– Valahogy mindig ez derül ki… – mondom.

– Nagyon úgy tűnik. Aztán meg létezik egy olyan is, hogy

vannak nők, akiknek az életében vagy egy rossz kapcsolatkövetkeztében, vagy egyszerűen csak valamilyenmegfoghatatlan dolog miatt rosszul alakul az élete és csalódott,teljesen kiábrándult. Úgy érzi, hogy nem tudja megélni anőiességét, nincs szexuális élete, talán egész életében nem éltát egyetlen orgazmust sem. Tudod, számomra ez olyan, mintmikor valaki nem tud írni és olvasni. Egészen egyszerűen egy

másik szemüvegen keresztül szemléli ugyanazt a világot, egyolyan szemüvegen keresztül, amelyik csak egy szűkkeresztmetszetet mutat az egészből. Hogyan élhetnek, hogyanlétezhetnek azok a nők, akik egyáltalán nem tudják megélni anőiességüket?



27. fejezet

Este, szokásomhoz híven, szépen lejegyeztem újtapasztalataimat és döbbenten néztem magam elé. Hát ennyi?Tényleg ennyi lenne az egész? A férfiak tényleg „nem várnaktöbbet” mint hogy nők legyünk? Bármennyire is triviális, úgytűnik ebben leledzik a dolog lényege. Az igazság az, hogy

ráadásul valahol teljesen logikus. Hiszen az emberi faj egyedeit

alapvetően, elsődlegesen a nemi hovatartozása különböztetimeg, annak a lehető legegyszerűbb, első ránézésre is észlelhető jeleivel. Azokkal a gondolatokkal, érzésekkel együtt, amik bennünk keletkeznek egy szép nő, vagy egy férfias férfi láttánés bizony ez fogja meg a másikat. Egy kedves mosoly, egyszép szempár, csillogó haj – hát ezért őrülnek meg a férfiak alegokosabbtól a legkevésbé okosig.

Aztán eszembe jutott egy orosz származású barátnőm, akiváltig állítja, hogy bizony Oroszországban, bármilyen szegényis legyen egy nő, a haját, a bőrét, a körmét rendesen ápolja;szép, igényes rajta minden, ami odafigyelés kérdése csupán. Amásik fontos dolog, amit tőle tanultam, hogy a férfit örömmel

kell hazavárni (feltételezzük, hogy megérdemli). Azt mondja,

mi nők könnyen hozzászokunk a jóhoz, aztán meg elfelejtjükértékelni. Elégedetlenek leszünk, unatkozunk, mindenbe belekötünk, ha kell, ha nem. Eleinte a kevés is elég, aztán mega sok is kevés. Ismerős, ugye? Úgy véli (van benne valami),nincs olyan férfi, aki egy folyton elégedetlenkedő, idegesítő, boldogtalan nőt szeretne otthon látni munka után. Ő maga,állítása szerint, mosolyogva, boldogan várja a férjét, akkor is,

ha éppen nincs minden rendben, esetleg komoly



megbeszélnivalója lenne vele. Méghogy a gondokkal indítani?Semmi esetre sem! Mindenre létezik legjobb pillanat és ez nemegyezik a hazaérkezés másodperceivel, perceivel.

Aztán van még valami, ami nagyon jót tud tenni egy párkapcsolatnak és ez alól én még kivételt nem láttam. Ha egynő végzetesen és teljes odaadással rajong egy férfiért.Komolyan mondom, nincs az a nagy tudású doktor professzor,akit ne lehetne ezzel levenni a lábáról, hát ha még egy csinos,szexi nő teszi. Tutira elveszett! Egy egész életre, ha a nő nem

változik. Aki tudja, csinálja! Ahogy a férjem mondta, a férfiak mindig a jelenbengondolkodnak. Milyen a nő most? Az első pillanatban, akezdetekben – ilyennek szeretnék látni tíz-húsz év múlva is.Ezzel szemben a nők azt nézik, mi lesz a férfiből tíz-húsz évmúlva, nálunk nem feltétlenül a jelen a meghatározó.



28. fejezet

A nap hátralévő részét a könyv továbbolvasásával töltöttem.Érdemes volt. Bár rögtön a következő mondattal kiborított.

Azt írja a lehető legnagyobb ajándék az életben a házasságválsága. Ugyanis minden, amit az ember önmagáról megtudhat,csak egy párkapcsolaton belül képes felszínre kerülni. Mindendefektusunk, vagy szebben fogalmazva, gyógyításra váró

részünk rögtön aktiválja magát, amint felbukkan egy új partnerés szó szerint társunk szájába adja a szavakat, kezébe a tetteket.Példának kedvéért: az az ember, akinek egész életében aztmondogatták, hogy alkalmatlan erre vagy arra, az hajszál pontosan ezeket a szavakat fogja visszahallani a párjától. Az anő, akit gyermekkorában megszidtak nyílni készülőnőiességének megélésében, az nagy valószínűleg szexuálisan

visszahúzódó felnőtté válik. Másokban elveti a kurvaságot,mivel önmagában is elveti (hiszen ezt tanulta meg), aszemélyisége, mivel önmagával való egységre törekszik,mindent megtesz majd, hogy ezt az elhagyott „kurvaságot”visszaszerezze. Nem ritka, hogy ez egy olyan szerető képében jelenik meg a házasságban, aki erre próbálja majd felhívni a

figyelmet… Én úgy képzelem gyerekkori önmagunk áll a társunk mellettés mivel valódi fizikai lényével mégsem tud jelen lenni,rángatja társunk kezét, hogy mondd már meg, neki, hogy az fáj,hogy …. Amíg el nem fogadjuk, hogy személyiségünk valóbanmegsérült, hogy gyógyításra szorul és gyógyulását kizárólagsaját magunktól kaphatja meg, addig nem fog békén hagyni.

Ám amint elfogadjuk a rossz gyerekkort, szeretettel gondolunk



rá (ez nem azt jelenti, hogy úgy gondolunk rá, hogy micsodaajándék az élettől, hogy ez megtörtént velünk, és azt sem, hogyaki tette velünk, annak igaza volt, semmi ilyesmiről nincs szó!)ez a kisgyerek békét talál bennünk és ezentúl nem ellenünk,hanem értünk dolgozik. Arról a nagyon fontos dologról nem beszélve, hogy ettől a pillanattól a sérült kisgyerek – másnéven személyiségünknek azon része, amely megsérült, nemtudott felnőni és minden piszkálásra gyerekszintről reagált, noső végre lehetőséget kap arra, hogy felnőjön és konfliktus esetén

ne sírva fakadjon, hanem felnőtt emberként reagáljon az őt értsérelmekre. Jól hangzik, ugye?

Ezt követően heteket töltöttem az említett gyakorlattal ésmondhatom nagyon pozitív tapasztalataim vannak az egésszelkapcsolatban. Az első alkalom különös volt, nem szokványosérzés a szembesülés, az élmények újra átélése. Aztán egyreköny-nyebben ment. Volt már, hogy gyerekkori önmagam az

én kezemet húzta és az érzés, a régi gyerekkori érzés csak úgy borzolta az idegeimet. Befogadtam hát. Az eredményönmagáért beszél. Napról napra egyre nyugodtabb lettem.Valami féle különös belső béke kezdett belém költözni.

Megkértem kedves programozó barátomat, hogy segítsennekem – mivel egyáltalán nem értek a számítógépekhez –

feltenni a számítógépemre háttérként egy képet azuniverzumról, pontosabban annak egy részéről. Egy nagyonszép képet választott. Meglepően nagy öröm minden reggelazzal kezdeni a napot, hogy meglátom ezt a szép képet éseltöprengek a világ nagyszerűségén. Elképzelem, hogy aképernyőn látható kép egyszercsak kezd „kinőni” aszámítógépemből és mindenhol az egész szobában, a lakásban

ott van az univerzum pindur mása. Keresek egy



nagyon-nagyon kicsi bolygót a sok között és arra gondolok,hogy a hatalmas univerzumban ez az aprócska bolygó a Föld,rajta láthatatlanul kicsi vagyok én az életem összes problémájával, amik ugyan nekem nagyon fontosak, de az

egész világegyetem szempontjából azt mondhatnám, hogy nemléteznek. Aztán ott van a sok rossz és persze jó dolog, amivalaha megtörtént velem, és ha jobban belegondolunk a fentleírtakba ez a csomó rossz dolog mind a tanulást, fejlődést és

gyógyulást szolgálja. Ha így tekintünk magunkra és a földre, ez

az egész hely nem más, mint egy csodálatos gyógyuló bolygó.Hát nem fantasztikus?



29. fejezet

Sajnos a másnap rosszul kezdődött. Az autómat megintszervizbe kellett adni, és ez alkalommal az egész napot autónélkül kellett eltöltenem. Sebaj. Reggeltől estig dolgoztam. Akönyv a követező főkérdést vetette fel:

Mit tud a másik nő, ami szeretetre méltó a párunkszemében?

A párkapcsolatokban oly gyakran előforduló megcsalásújfent izgalmas téma. Nagyon érdekes meglátása volt azírónak, szerintem sokan, sokszor mi is ugyanazokra amegállapításokra jutottunk, csak azt a plusz egy lépést nemtettük hozzá. Tehát a kérdés mindig az, hogy mi az üzenete egymegcsalásnak? Mivel minden okkal történik, erre is van létező,logikus magyarázat. Mindannyiunk gyerekkorában történtek

olyan dolgok, amikor elítéltek bennünk, a személyiségünkbenvalamit, ami a maga természetes módján meg akart születni, demivel a családban úgy döntöttek, hogy erre semmi szükség,

ezért mi is elítéltük magukban és persze másokban is. Na de aszemélyiség egyáltalán nem csapható be, ami természetesmódon hozzátartozik, az utat is tör magának. Ha más lehetőség

nem mutatkozik rá, egy másik ember személyén keresztül ésilyenkor jön létre a megcsalás. Ugyanis az az ember, akivelminket kedves Olvasó megcsalnak, magában hordozzanagyon-nagyon erőteljes formában azt a személyiségrészt, ami belőlünk hiányzik és így kér bebocsátást az életünkbe. Alegokosabb, ha tényleg elgondolkodunk azon, hogy pontosan

mi is az, amit a másik ember megszemélyesít, az a tulajdonság,

ami annyira vissza akar térni az életünkbe, ami olyan nagy



szeretetet és megbecsülést vált ki a társunkból. Nos, kinél mi. Nem merünk vagányak, bátrak lenni? Nem tudunk elég gyenge

nők lenni? Mindent megkapunk. Hát éljük bele magunkat amásik ember helyébe és képzeljük el, hogy ő mit érez. Ha megvan, nincs más hátra, mint erőt venni magunkon, bátorságot ésmagunkévá tenni mindezt. Minél többet dolgozunk aszemélyiségünk teljesebbé tételén, annál gazdagabb,egészséges párkapcsolatban lehet részünk. Ez igen egyszerű!

Este elmetróztam a kozmetikába. Már a szalonban voltam,mikor hív a férjem, hogy ugyan ne metrózzak hazafelé, eljönértem autóval. Nagyszerű – mondom. Úgyis olyan hideg van

kint, legalább nem kell gyalogolnom, cipekednem, metróznom. – Hányra menjek érted?- kérdezi. – Úgy este kilencre – mondom.

– Kilenc után két perccel csöng a telefonom.

– Itt állok az utcán a kozmetika előtt. Te hol vagy? – kérdezia férjem.

– Már megyek is. Rohanok! – mondom.

– Kirohanok a szalonból. Pont a bejárattal szemben áll egyautó, szakasztott mint a férjemé. Megnézem a rendszámot is,mivel a tévedést elkerülendő mindig így azonosítom a saját és a

férjem autóját. Az bizony nem stimmel. Körbenézek. Sehol aférjem autója. Telefonálok. Hol vagy? – kérdezem. – Te szórakozol velem? Itt állok. Szálljál be! – mondja és

leteszi.

– Hol az az itt? – kérdezem hangosan. Újra körbejárok.Megint megnézem az autó rendszámát. Még mindig nemstimmel. Átmegyek az út másik felére. Csörög a telefonom.

– Most szivatni akarsz? Miért nem szállsz már be a kocsiba?



– kérdezi ingerülten. – Azért nem szállok be, mert nem látlak – mondom.

– Én ezt nem hiszem el – mondja és leteszi a telefont. Visszamegyek az út másik felére. Újra megnézem az autó

rendszámát. Nem az. Még mindig nem az. Állok és várok.Csörög a telefon.

– Ha nem szállsz be hazamegyek nélküled – kiabál. – De hát hol állsz? – kiabálom vissza. – Itt az orrod előtt! Nyisd ki az első autó ajtaját, ami kezed

ügyébe akad és szállj be! – mondja. – Szálljak be egy vadidegen férfi autójába? – mormogom

magamban.

Ingerülten kinyitom az ajtót és csodák csodája ott ül bent aférjem, a szeme szikrát szór, az idegei szemmel láthatóanfelborzolódtak. Beszállok.

– Ez meg kinek az autója? – kérdezem.

– Hogyhogy kié? Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeségeket? Azenyém – mondja.

– De nem egyezik a rendszáma – mondom.

– Persze, hogy nem. Mondtam neked kétszer is a héten,hogy új rendszámot kap a kocsi, nem emlékszel?...

Szépen csöndben hazamentünk.

Estére különleges programot szerveztünk. A férjemelhatározta, hogy megtanít pókerezni. Leültünk hát és míg őmagyarázott én papírra vetettem a póker szabályait, megtudtammi a flös, a póker, a full meg a többi. Nem túl bonyolult játék,de mégsem könnyű jól játszani. Szépen megjegyeztem atudnivalókat és késő éjjelig gyakoroltunk. Mivel hiszek abban,

hogy a dolgok nem véletlenül történnek velünk, azon



gondolkodtam, vajon mikor fog ez majd jól jönni nekem.Esetleg pókerbajnokságot nyerek valamikor? Egek! Mit vegyek

a nyereményemből? Egy szép táskát? Új cipőt?



30. fejezet

Desiré-hez készülődtem kötetlen beszélgetésre párkapcsolatiügyekben. Mivel már találkoztam vele, pontosan tudtam,akárhogyan nem mehetek hozzá, csakis és kizárólag tökéletesöltözetben és sminkben (persze a körmömet is felfrissíttetem azeseményre) tudván, rajta úgy is minden tökéletes lesz. A lehetőlegtökéletesebb női megjelenésemet öltöttem magamra, abban

bolyongtam a hatalmas épületben, ahol él és dolgozik. Többemeletről van szó, így gondolom természetes, hogy eltévedtem.Éppen a lépcsőházban tébláboltam, mikor egy fiatal srác futottel mellettem, szemmel láthatóan munkába jött ide a Desiré birodalomba.

– Desiréhez jöttem – mondom.

– Jó helyen jársz.

– Mer re van az irodája?

– Gyere velem, szerintem a negyediken vár téged. Hányra jöttél?

– Fél 12-re. Ránézek az órámra. Pontosan annyi idő van. – mondom.

– Akkor bizony várnod kell egy kicsit – mondja.

– Miért? – Hát tudod, mire egy nő elkészül…! Desiré ezzel szemben nagyon pontos volt. Már várt az

irodájában. Kedvesen, barátságosan kezet nyújtott ésmegpuszilgatott. Az öltözéke, haja, sminkje – természetesenkifogástalan volt. Betessékelt a stúdiójába (ahol a lemezeitkészíti) és rögtön a lényegre tértünk. Sok egyeztetésre nem volt

szükség a témát illetően, mert telefonon mindent



megbeszéltünk. – A legutóbbi beszélgetéseim alkalmával és a világot

figyelve azt kellett megállapítanom, hogy mi nők lassanelfelejtünk nőnek lenni. Sok nő elfelejt a hétköznapokbanodafigyelni a nőiességére, gondolok itt arra, hogy nem sminkel,nem figyel a körmére, a hajára. Mi lehet ennek az oka?

– Sokat utazom a világban és egy évvel ezelőtt történtvelem, hogy Dél-Afrikában tartottam előadást nőknek. Mikortalálkoztam a hallgatósággal, bemutatkoztam nekik, mondtam,

hogy ez vagyok én, Desiré. Csinos voltam nagyon. Egy mintáskis női ruhát viseltem, szép sminkem volt, mivel számomranagyon fontos, hogy odafigyeljek magamra, mint nőre – errőlsoha semmilyen körülmények között nem feledk ezem meg,

nem mondok le. Megtartottam az előadást és másnap az oktatásután nők egy csoportja odajött hozzám, hogy megmutassáknekem, ők is ki voltak sminkelve. Megérintett minket a

nőiességed – mondták. – Azért sminkeltük ki magunkat, mertmi is újra büszkék akarunk lenni arra, hogy nők vagyunk.Három napot töltöttem ezekkel az emberekkel és aztmondhatom, hogy szoros baráti kapcsolat alakult ki közöttünk.Jómagam is úgy veszem észre, hogy a mi kultúránkban nagyonkönnyű megfeledkezni arról, hogy nők vagyunk, hogy oda kell

vagy kellene figyelnünk a nőiességünkre. – Miért?

– Nagyon nagy a nyomás rajtunk. Reggel felkelünk és márezerrel tesszük a dolgunkat. Csak dolgozunk, dolgozunk és ezrengeteg időt, energiát elvesz az életünkből, talán nem jut ráidőnk.

– Azért reggel öt percet csak le tudunk csípni magunknak ha

akarunk – mondom.



– Igen, neked, mert te gyönyörű vagy. Nekem tizenöt percfodrásszal együtt – mondja.

– Akkor azért mégis csak meg lehet ezt csinálni. Miértfeledkeznek meg mégis erről olyan sokan?

– Sokan megfeledkeznek erről, főként azok a nők, akik párkapcsolatban élnek. Mikor megszületünk az agyunk vagyférfi agy, vagy női. Hétköznapi esetben egy férfi – férfi aggyalszületik és egy nő – nőivel. Én, bár fizikai férfi vagyok – van

péniszem – női aggyal születtem. Valójában „két agyunk van”

egy kis agy lent (pénisz vagy hüvely) a „nagy” agy pedigmindenkinek a fe-jében helyezkedik el. Szexuálishovatartozásunkat nem a „kis” agyunk határozza meg, hanem a„nagy” a fejünkben. Sajnos a társadalom csak azt a hétköznapiesetet tudja elfogadni, mikor mind a „kis”, mind a „nagy”agyunk ugyanahhoz a nemhez tartozik. Tudod a világ egyiknagy hibája, hogy sok hülye döntést hozunk a kis agyunkkal. A

férfiagy úgy működik, hogy arra mozdul rá, amit lát. Ő avadász, a látásra van tréningezve. Ha egy férfi meglát egygyönyörű nőt, rögtön bekapcsol az agya, ezt nevezikvonzódásnak. A nő pedig tudva ezt egyre csinosabb éscsinosabb akar lenni. Szépen kisminkeli magát, kiteszi a cicijét,gyönyörű magas sarkú cipőt vesz fel, csillogó piros

körömlakkot stb. A női oldalon egy egészen más dolog történik.Természetesen a nőnek is tetszik egy szép férfi látványa, deszámára az az elsődleges amit hall. Ha egy nő kapcsolatbakerül egy férfivel, arra kezd figyelni, amit hall, ezért mindignagyon fontos az első néhány mondat. Ha például valaminagyon vicceset hall, vagy egy szép határozott férfihangot,

rögtön bekapcsol a „női agy”, mert ő ebből pontosan meg tudja



állapítani, hogy ez a férfi megbízható-e, stabilan áll-e a lábán,meg tudja-e védeni a nőt. A nő ugyanis olyasvalakit keres,akivel együtt élvezheti az életet, a férfi pedig mindeközbencsak a következő három órát várja…

Az emberek azért találnak egymásra a kapcsolatokban, merta férfiak a látványba szeretnek bele, a nők pedig a hangba.

Egy másik dolog. A női agy arra van programozva, hogyszeresse a vizelet szagát, egy picit. Hiszen ő lesz az, aki majd akisbabát pelenkázza. Ugyanakkor a férfi utálja a vizelet szagát,

mert ezzel neki semmi dolga nem lesz az életben, nem tartozika férfiléthez .

A férfi viszont nagyon szereti a vér szagát, hiszen ő avadász. Ha egy férfi otthon a konyhában dolgozik és ő tisztítjaa húst, örömmel teszi, mert erre van programozva. Mikor anőnek kell a húst pucolni, általában kissé undorodva teszi, mert

nem az ő dolga az életben a hús megszerzése.

A parfümgyártó cégek is tudják ezeket. Néhány cég,amelyik viszonylag olcsó parfümöket gyárt, tesz egy kisvizeletet – várandós nők vizeletét – a parfümbe, amit a nőknagyon nagyon szeretnek, a férfiak viszont nem. A másodikdolog az érzelmek, a szex. Az illat az ami bevonz téged a párkapcsolatba és sokáig ott is tart. Egyszerű kémia. Persze az

is előfordul, hogy szexelsz valakivel, de nem akarsz tőletöbbet. Csupán akkor folytatódik a viszony, ha tetszik az illata.

Azok a nők, akik rossz minőségű ételeket esznek és ebbőladódóan nem jó a testük illata, nagyon sok, nagyon erős parfümöt használnak így tulajdonképpen a férfiak nem is őt,hanem valaki mást szagolgatnak. A drága francia parfümkészítők a gyönyörű prostituáltakat keresik meg, és az

izzadságukból vesznek mintát, ezeket a feromonokat teszik



bele a parfümbe. Itt megint az a helyzet, hogy a férfi, aki eztszagolja nem is azzal a nővel esik szerelembe, hanem mondjukFifivel. Ez a két ember ezek után összeköltözik, együtt élnek ésminden áldott nap egy ágyban alszanak. A nap folyamán a bőra saját illatát „párologtatja” és amikor találkozol valakivel,úgynevezett „szeress engem” illattal veszed magad körül, amita tested bocsát ki. Ha mérges vagy „utálj engem” illatot árasztmagából a bőröd. Ha az a két ember, aki már egy ideje együttél, vitatkozni kezd, a testük ezt a bizonyos „utálj engem” illatot

árasztja ki magából és miközben este alszanak, az egészéjszaka folyamán ezt az üzenetet küldik egymásnak.

Mondanom sem kell, így aztán sosem oldják meg igazán a problémáikat. Nagyon fontos tisztázni magunkban és amásikkal lefekvés előtt, hogy rendben van, te ezt gondolod, énmeg azt, de ennek ellenére én nagyon szeretlek téged és aszeretet érzésével bújjunk ágyba, hogy a testünk a „szeress

engem” üzenetet küldje. A másik lényeges dolog, hogy hétévente új emberré

változunk, ennyi idő alatt minden apró atomunk kicserélődik.Az ember teste folyton újjászületik és meghal, így válunk egyteljesen új személlyé. Ezért aztán hét év után jogosan mondjukegykori szerelmünknek, hogy te már nem az a személy vagy

akibe én beleszerettem és abszolút igaza is van. Él Németországban egy pszichológusnő, aki szerint a jó párkapcsolat megoldása az lehet, hogy hétévente, mikor egy újemberré válunk, új társat keresünk magunknak ahhoz amegváltozott emberhez, akikké váltunk.

– Én el tudom képzelni, hogy ez jól működhet. – Nem rossz ötlet, ugye? Ebből adódik a gondolat, hogy sok

ember mégis hogyan tud együtt maradni sok -sok hét éven



keresztül? Azt hiszem, hogy ők együtt, egy irányba tudnaktovább változni, tovább fejlődni és az újabb és újabb emberekakikké válnak folyamatosan jól tudnak együtt élni, együttműködni.

De azért tudok egy megoldást azok számára is, akik márnem vonzódnak egymáshoz. Ugyanis a ragaszkodásnak is vanegy saját hormonja, az oxitocin, ez pedig a szemekhezkapcsolódik. Mikor egy kisbaba megszületik és ránéz a mama,oxitocin termelődik és többek között ez köti össze őket. Az

oxitocint stimulálni is lehet, ha két ember egymásra néz.Egymás szemébe néznek 33 percig, nem beszélnek, csakfolyamatosan egymás szemébe néznek, persze pisloghatnak, azérzelmek újra előjönnek és az oxitocin megint termelődni kezd.Ha meg akarjuk menteni a párkapcsolatunkat, ez a tanácsom,

élesszük újra, nézzünk egymás szemébe folyamatosan 33 percig. Működik. Az egyetlen probléma az szokott lenni, hogy

mikor az emberek már eltávolodtak egymástól, nem nagyonvan kedvük egymás szemébe nézni, mondhatni utoljáraszeretnének a másik szemébe nézni, inkább becsapják magukmögött az ajtót. És különben sincs rá idejük… tíz év házasságután….

A test kémiája nagyon, nagyon fontos dolog. A vadvilágban

pl. a farkas körbe megjelöli a területét a vizeletével, ezzelvonzza oda magához a nőstényeket. Ugyanaz a vizelet, ami

őket vonzza, a férfifarkasokat harcra ingerli. Aztán ott van egy másik dolog, a női agy számára a pénisz

szopása nem nagy ügy, sőt nagyon is rendben van. A férfi agyszámára ez valami visszataszító, ne tedd, hiszen ott pisilsz!!Ezért van az, hogy a férfi-férfi agy számára (kis és nagy agy is

férfi) ez teljesen visszataszító, ellentétben a homoszexuális



férfiakkal. És ez itt a konfliktushelyzet. Különös, hogy ezzelszemben az ég világon senki nem fújjog a leszbikusokra, még aBiblia sem tesz erre vonatkozó negatív értelműmegjegyzéseket. A mi társadalmunk szereti a csókolózó nőketnézni, mindenki, kivétel nélkül, de ha két férfi csókolózikakkor már a legtöbben elfordulnak és undorodnak, különösen aférfi-férfi agyúak. Tiltakozik az agyuk: Ne tedd! Az emberek

7 – 10%-a születik balkezesnek a világon, nem genetikai az ügy,egyszerűen balkezesnek születnek. A kezük választása nem a

kezükben dőlt el. A kéz nem választ. Az agy választ. Az agyválasztja ki, hogy melyik kéz lesz domináns. Az emberek 7 – 10%-a homoszexuálisnak születik, senki nem tehet róla.Csupán 2%-uk fejezi ki, a többi elnyomja magában. Szégyellimagát, egy folytonos belső harcot vív magával, sok esetbenagresszívvá válik. Így volt ez velem is. Összeházasodtam azelső feleségemmel és öt év után mondtam el neki, hogy

szívesebben hordanám az ő ruháit, mint a sajátomat. Másnapraeltűnt. Aztán újra házasodtam, tíz évig házasok voltunk, kétgyerek született, aztán egyszer amikor valami hülyeségenvitatkoztunk azt mondtam neki, hogy: drágám, én jobban nézekki a te ruhádban, mint te magad. Na ez ennyi volt. A harmadikházasságomban tíz évig éltem. Magyarországra jöttem, egy

betegség miatt megröntgeneztek és kiderült, hogy hermafroditavagyok (olyan testtel születettek amelyen férfi és női jegyek is

találhatóak). Elkezdtem gondolkodni és rájöttem, hogy azapám is hermafrodita volt, de megpróbált férfi-férfi lenni.Keserű, boldogtalan emberré vált, egyetlen szép pillanat nemvolt az életében, állandóan küzdött önmagával, hogymegfeleljen a társadalom elvárásainak. Utált mindenkit. A

homoszexuálisokat, a feketéket, mindenkit akit csak lehetett,



nem tudta elfogadni magát, így aztán másokat sem. Aztán jött akövetkező házasságom, ami tíz évig tartott Ildikóval, néhányhónapja váltunk el. Mikor a kezdet kezdetén elmondtam neki,hogy jobban szeretek női ruhát magamra venni mint férfit,szakadt rólam a víz, remegett a lábam a félelemtől, hogy mitfog reagálni, ő pedig csak annyit mondott, hogy jó, akkormenjünk vásárolni! Ez egy nagyon jól működő kapcsolat volt,

aztán az utolsó évben Ildikót már nem érdekelte saját maga, akörnyezete sem, mindenkit okolt a válságáért, végül elváltunk.

Azt hiszem az emberek mikor elkezdenek együtt élnivalakivel, annyira „mi”-ként kezdenek működni, hogyelfelejtik működtetni az „én”-t. Egyszer csak elveszítik afonalat a saját életükkel, a saját sorsukkal, ami bizonymindenkinek egyenként van kiszabva, és mikor már nagyonrégóta nem éltük meg önmagunkat, csak önmagunkat, mintindividuum létezését, nem látjuk kik is vagyunk egyedül, nem

látjuk a saját utunkat, nagyon köny-nyen mutogatunk amásikra, hogy ő a hibás. Nehéz ezt bevallani, azt meg pláne,hogy mindezt saját magunknak köszönhetjük. Ilyenkor nincsmás választás meg kell keresni az önmagunkhoz vezető utat,ami nagyon nehéz és keserves feladat, ugyanakkor nagyonizgalmas és gazdagító is. Csak vegyük észre, változnunk kell!

Tudod, mondja Desiré, a mesék mindig a kritikus pontnálérnek véget. És boldogan éltek míg meg nem haltak. Na dehogyan oldják ezt meg? Mit csinálnak ha a másik nem hajtja lemaga után a WC-ülőkét? Mit kezdenek a többi hétköznapi problémával? Ha egyszer megöregszem majd írok erről egymesét, hogyan is tudott Hamupipőke és a Herceg a házasságután együtt maradni haláláig.

Én biztosan el fogom olvasni.



31. fejezet

Eljött a nagy nap. Televíziós szereplésemre került sor az újkönyvemmel kapcsolatban. Mondanom sem kell teljesen rámtört a frász, hogy mit vegyek fel, meg gyorsan meg kelleneigazítani a szemöldököm stb. szóval csupa lényeges kérdés.Ter mészetesen mindent megtettem, hogy a televízióbanszépségesen szép legyek. Előző este feltettem szuper brutál

C-vitaminos arcpakolásom, aznap reggel meg a négyperceshidratáló pakolást, így próbáltam szépségemet őrjítővé fokozniés már robogtam is a Campona Media Center felé azautókámmal. Minden rendben ment. Szépen sütött a nap,forgalom semmi, a gps működött rendesen (van hogy nemhajlandó együttműködni), tehát tervnek megfelelően haladtama Cool TV felé. Kiértem az egyik nagyobb főútvonalra, sehol

senki. Haladok az úton, piros lámpa, megállok. Egyszer csakvalami irdatlan nagy csattanás, majd kitörik a nyakam akkorátlendít rajtam az autó. Hát nem belém jött egy kis teherautó?! Ésmindez vagy ötpercnyire a tévétől. Szerencsére be voltamkötve, így nem vetődtem rá a kormányra meg a ruhám semszakadt el. Kiszabadítom magam, kiszállok. Igazából nem

voltam mérges, miért is lettem volna? Én is értek a bajkeveréshez, több kisebb-nagyobb balesetet okoztam már – bár hozzáteszem a sajátomon kívül más kocsijában még nem

tettem kárt. – Minden rendben? – mondom a sofőrnek. – Istenem! Egész éjszaka azon imádkoztam, csak nehogy

nekimenjek valakinek, mint a múlt héten, hát nem megtörtént

megint? – mondja.



Hát erre teljesen bepipultam. – Akkor otthon kellett volna

maradnia – mondom. Ha egyszerű szerencsétlenség történikamire senki sem számít, az oké. De hogy valaki direktbenmegrendeli az univerzumtól és az én kocsimon csapódik le azügy, hát az egyszerűen nem fér bele. Felírtuk egymás adatait ésmegpróbáltunk elmenni. Nekem nagy nehezen sikerült. Igaznyekergett az autó rendesen, borzasztó hangok hallatszódtak acsomagtartó felől, már csak azért drukkoltam, hogy valahogyaneljussak a tévéig. Mire odaértem minden izgalom, túlfűtöttség

kiszállt belőlem. Egyszerűen elfáradtam a koncentrálásba, ariadalomba, a balesetbe, meg a csomagtartó hangjaiba. Szépkomótosan besétáltam a televízió épületébe. Mire műsorbakerültem a bokámon megjelent egy hatalmas lila folt, a karomfájt, a csípőm bezöldült de szerencsére mindez nem jelentett

problémát mert kizárólag a fejemet mutatták, azon meg mindenrendben volt – vagyis hajszálra mint a baleset előtt. Mondom a

műsorban, hogy hamarosan könyvesboltban lesz a Csirkék és Marhák – mint párkapcsolati útmutató könyv, és közben azon járt az eszem, hogy mi van, ha azért kaptam a balesetet azuniverzumtól, hogy ne a városban dámáskodjak, hanem otthonírjam a könyvet és fejezzem is be. Rögtön megnyugodtam.Rengeteg munka van még vele – gépre vinni a beszélgetéseket,

meg amiket még én jegyzeteltem össze az előző évek során.Bizony nagy szükségem van minden percre, ha őszre boltbanakarom tudni a könyvem. Nem volt hosszú műsor, tíz percmúlva megint az én kis összetört autómban ültem. A balesetmásik nagy előnye, hogy a gps-emen újra világít mindenki jelző, ugyanis a csattanás következtében nekicsapódottvalaminek és teljesen megjavult. Hurrá!! Nagy nehezen

eldöcögök vele a szervizig. Ámulnak az emberek rendesen,



hogy ezt a szép autót, hogyan lehetett ennyire összetörni!? Hátígy. Elrendezzük a papírmunkát, hívok egy taxit és döbbentenállok a tény előtt, hogy az én kis pöttöm városi járgányom úgytele van pakolva, mintha legalábbis egy kisbusz lenne. Acsomagtartóban könyvek, könyvállványok, száraz macskakaja,szószos alutasakos macskakaja, kristályos macskaalom,

szórólapok, CD-k, téli kardigán (!), kiskabát, nyári ruha,flip-flop három (!) pár, magazinok, szótár, kézkrém,macskaszőrtelenítő gurgula, és még sorolhatnám az autóm

csomagtartójában és hátsó ülésén talált egész évre bekészítetttúlélőkészlet darabjait. Volt nagy meglepetés, mikor kiderült,hogy a teljes taxi megtelt a cuccaimmal! Elindultunk hazafelé.Már majdnem hazaértünk, mikor eszembe jutott, hogy a taxistmég meg sem kérdeztem párkapcsolat ügyileg. Hát feltettem akérdést, szerinte mitől működik egy párkapcsolat.

– Fogalmam sincs.

– Na de mégis. Semmilyen elképzelése nincs az ügyről?

– Nincs.

– Rendben.

Hallgattam hazáig.

Az igazság az, hogy én már olyan sok mindent rendeltem az

univerzumtól és olyan rendszerességgel agykontrollozom, hogysokszor elég a megoldandó kérdésre gondolnom és azuniverzum küldi is a segítséget (hála a teremtés csodálatoserejének). Így történt ez most is. Összefutottam egy kedvesismerősömmel Bálinttal. Mesélem neki a történetet akönyvemről, meg arról, hogy milyen tudományos kutatástvégzek ezzel párhuzamosan, na meg, hogy mit hallottam Gábor

barátomtól a nagy önbizalommal rendelkező barátnőjéről.



– El nem tudom képzelni, hogy egy hétköznapi emberhogyan szerezheti meg azt az önbizalmat, amivel Gábor barátnője, csak úgy, alapjáraton rendelkezik.

– Én azt gondolom – mondja –, hogy a változások ugyanlegbelül mennek végbe, de mindent, még az önbizalmat isgyakorolni kell. Ha olyan ember látszatát akarjuk kelteni,akinek sok az önbizalma, akkor tényleg olyanná kell válnilegbelül és akkor működni fog a dolog.

– Hogyan? – kérdezem izgatottan. – Hogyan váljon egy

kevés önbizalmú nő, aki nem kapott otthon biztatást, olyanemberré akiről sugárzik a magabiztosság és az önbizalom?

– Mondok egy példát. Gyerekkoromban nagyon félénkvoltam. Állandóan megvertek az osztálytársaim és anagyobbak. Aztán, úgy kilenc-tíz éves lehettem, amikorelkezdtem karatézni. Minden héten lementem az edzésekrehetente kétszer, ahogy kellett. Évek teltek el és egyszer csak

már nem akart megverni senki. Nem azért, mert én olyanerőssé váltam volna, vagy mert állandóan verekedtem ésmindenkit megvertem. Nem. Azért, mert én gondoltam mármásképp önmagamra. Én gondoltam azt, minden egyessejtemben, hogy velem nem lehet kötözködni, mert megvédemmagam. A külvilág pedig ehhez alkalmazkodott és ennek

megfelelően bánt velem. – Na így lehet begyakorolni azönbizalmat – mondta.

– Egy nő hogyan tudja begyakorolni az önbizalmat?

– Nem tudom. Talán a rúdtánccal. Amikor a múltkormesélted, hogy elmentél rúdtáncolni, majdnem elájultam. Hú! Nagyon dögös, nőies dolog. Szerintem például ilyesmivel, ésitt nemcsak magára a táncra gondolok, hanem a

rendszerességre, a belefektetett időre és munkára, az teszi



igazán hatékonnyá. A gyakorlásban, a növekvő rutinban, azújabb és újabb apró sikerekben van az önbizalom kulcsa. Hogynap nap után arról bizonyosodsz meg te saját magad, hogy mégezt is meg tudod csinálni, meg még ezt is. Aztán idővel egyre jobban kezdesz bízni abban a szexi nőben akit a tükörben látsz,egyre jobban tudsz azonosulni vele.

Íme a recept azoknak, akiknek nem adatott meg adicsérettel, elismeréssel teli gyermekkor.



32. fejezet

Veszem én az univerzum jeleit magamtól is, de van, hogy rákell segíteni egy kicsit. A baleset rádö bbentett arra, hogy fogy

az idő, itt az ősz, a könyv meg még távol van az utolsó billentyű-leütéstől. Hatalmas mennyiségű anyag halmozódottfel. Ha jól számolom minimum két-három hét kell arendszerezéséhez, feldolgozásához, aztán meg könyvvé

formálásához. Nekiláttam a munkának. Nekem nagyon tetszett,amit a sorok között találtam. Egy picike hiányérzetem voltmég. Valaki, valakinek a véleménye még hiányzik ehhez akönyvhöz. Meg is találtam az illetőt.

A taxiban ültem, úton a bőrgyógyászomhoz. Interjútkészíteni mentem párkapcsolati kérdésben és közben azongondolkodtam mit is mondok majd az interjú után a

barátnőmnek, mit jelent nekem a doktor? Mit személyesít meg?Mitől olyan különleges számomra? Olyan sok dolog juteszembe róla, talán a legfontosabb, hogy minden találkozásalkalmával eszembe jut a legelső (jó tíz évvel ezelőtt). Egykórház bőrgyógyászati épületének folyosóján ültem és rávártam. Kedves volt, barátságos, segítőkész, örült nekem és ez

ma is így van, pedig már nem az ütött-kopott kórházban rendel(bezárták a bőrgyógyászatot), hanem egy elegáns kerületben,magánpraxisban. Ez lehet a dolog egyik lényeges eleme, bárszerinte ennél sokkal egyszerűbb a dolog. Hiszen, ahogymondja, könnyű neki, jó a szakmája, másokon tud segíteni,hogy is lehetne nek i bármi baja a világgal …?

– Mit gondol, mi az örökké tartó, jó párkapcsolat titka? –

teszem fel már vagy ezredszer az ominózus kérdést.



– Sok tényező kell hozzá, de azt hiszem, hogy az egyiklegfontosabb alaptétele az, hogy tudjunk a másiknakmegbocsájtani. Ugye nagyon sok ember mondja azt, hogy

megbocsájtani tudok, de felejteni soha sem. Ez a párkapcsolatban nem működik, mindenki követ el hibát, senkisincs soha a toppon, mindenki ki van téve mindenfélecsábításnak az életben egy másik ember, étel, ital, drog vagy

bármi részéről. Az embernek ezen felül kell emelkednie,nemcsak szavakban, hanem a szívében, az érzelmeiben is meg

kell tudnia bocsájtani a másiknak, hogy másnap tiszta lapottudjon neki adni. Minden nap így kell az életbe elindulni, haezt már nem tudom megtenni, és bennem van a gyanakvás, aharag vagy bármi egyéb, akkor az a párkapcsolat már nemműködik. Azt még összetartják különböző dolgok, szokás,gyerek, megalkuvás, pénz, bármi, ami egy kapcsolatotösszetarthat, még a gyűlölet meg az utálat is. Vannak olyan

párkapcsolatok amiket a túlélés reménye tart fent, hogy csak túléljem ezt az embert, lesz még pár jó évem. Úgy gondolom,hogy aki nem tud valójában egyetlenegy pillanat alatt a partnerének szinte mindent megbocsátani, elnézni, nemeslelkűen átsiklani minden ballépése fölött, az nem tud jó párkapcsolatot kiépíteni. Tökéletes ember nincs, aki soha nem

hibázik. Egy halott már nem hibázik, aki nem vesz levegőt, akinem eszik, aki nem megy WC-re, akin nem esünk át afürdőszobában. Ezen mindenféleképpen túl kell magunkattenni, el kell tudni nézni. Amikor ezt nem tudjuk megtenni,már feltételeket szabunk a folytatáshoz, hogy mit várunk el amásiktól. Ha a másik azt nem tudja teljesíteni, vagy nemakarja, akkor még inkább szigorítunk, és ugye ez hova vezet?

Oda, hogy már semmi nem köt minket össze, mert egymás



elvárásainak semmilyen szinten nem tudunk megfelelni. Akkormár teljesen értelmetlen az egész dolog – mondja.

– Ez azért egy nagyon emelkedett szintű gondolkodásmód.Erre nagyon kevesen képesek – mondom.

– Valójában a szeretet, a szolgálat és az áldozat hozás amásikért – ez a párkapcsolat. Mindenki vállalja saját magát, deazért valahol ennél mindenkinek sokkal többet kell vállalnia, amásik hibáit és gyengeségeit is vállalni kell. Felnőtt em bereket

nem lehet megváltoztatni. A pszichológia törvényei már elég

jól feltártak ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy három-négyéves korára egy ember alapvető jellemvonásai már annyira belevésődtek az agyába és az érzelmi életébe, hogy négyéveskor után már sokkal kevesebbet változik valaki mint előtte.Iszonyatosan hatalmas örömöket vagy traumákat kell átélniahhoz, hogy valami jelentős változás történjen egy felnőttember gondolkodásmódjában, vagy érzelmi életében. Kevés

ember életében adatik meg, hogy többször essen át olyantraumán, hogy többször változzon nagyot a gondolkodásmódjavagy az életszemlélete. Magától nem alakul át, csak nagy éssúlyos hatások, borzalmas bajok és hatalmas társadalmiváltozások hatására. Egyéni életben lévő nagy tragédiák, vagynagyon nagy örömök tudnak az emberen felnőttkorában

változtatni. Egyébként nem változik. A sima bársonyos életnem csiszol, nem változtat semmit az életen. – Miért nem tudunk húsz éven át izgalmasak lenni a másik

számára, akár a fentiek betartása ellenére sem?

– Nagyon nehéz húsz éven keresztül egy másik emberszámára izgalmasnak maradni. Főleg akkor, ha borzalmasankomolyan vesszük az őszinteséget, és a mindig mindent

megbeszélünk és teljesen lepucérítjuk magunkat elvét. Az



embernek tudnia kell, hogy az újdonságnak, az újmegismerésének hatalmas vonzereje van. Mindig az hajtottaelőre a világot, a barátságokat, a kapcsolatok kialakulását, hogyfölfedeztünk valamit, amit addig nem tudtunk és elkezdtünkvágyni rá, hogy megismerjük. Az okos emberek a partnerka pcsolatban is beosztják magukat. Persze egyegyszerűbb lelki összetevőkkel rendelkező ember nehezenosztja be magát húsz-harminc-negyven évre úgy, hogy mindigtudjon valami kis meglepetést okozni a partnerének. Ebbe

beletartozik az is, hogy a megjelenésünket időnként meg kellváltoztatni. Egy nőnek a haját, a sminkjét az öltözködésétnégy-öt évenként meg kell újítani. Változni kell tudni! Adinamikus jellegű emberek, akik nem ülnek le és nemsüllyednek bele az állandóan ismétlődő hétköznapokbaazoknak ott van a lehetőség arra, hogy húsz év múlva isérdekessé tudjanak válni. Tulajdonképpen ez a lényege annak,

hogy miért mondjuk azt, hogy nem kor függvénye a szerelem,a szeretet, a párkapcsolat. Ha ez nem így lenne, akkor nagykorkülönbséggel nem is lehetnének tartós kapcsolatok, devannak. Gondoljunk például Dénes Zsófia írónőre, aki 103éves korában halt meg, harminc évvel fiatalabb férje volt éskiváló házasságban éltek. A férje hetvenvalahány éves korában

halt meg, pár évvel azután, hogy meghalt a párja. Ha nemtudtak volna állandóan újra és újra megújulni, nem tudtakvolna ilyen szépen együtt élni. Élményeket kell nyújtanunk amásiknak és ez nem szűkülhet le csak a szexre. Mert hátminden életkorban más a jelentősége az élményeknek. Vanolyan időszak amikor a kulináris dolgok dominálnak, pl. egycsecsemőnél. Számára az a legnagyobb élmény, hogy a

mamája megszoptatja és az jelenti a biztonságot, bár abban is



van valami szexualitás állítólag, az anya részéről is meg agyerek részéről is. De az nyilván egy kisebb dolog. Aztán vanaz életnek egy olyan időszaka, ami az utódok létrehozásáhozkapcsolódik, akkor nyilván természetes, hogy nagyon fontossáválik a szexualitás. Aztán van amikor még ez a dolog szinténnagyon fontos, de muszáj belépnie más dolgoknak is.

– A szexuális vágy csillapodásával mindannyianszembesülünk, akik hosszabb ideje élünk párkapcsolatban.Hogyan lehet ezt a tüzet tovább életben tartani?

– Be kell osztani magunkat itt is, példáulhelyszínváltoztatással. Nagyon jót tesz az embereknek, akár aszexuális életnek is az, ha időnként változtatják a lakóhelyüket.Még egy városon belül is lehet öt évig belvárosi lakónak lenni,aztán ki lehet menni hegyvidékbe, zöldövezetbe, persze ehheznémi anyagi erő is kell. Amikor gyerekek vannak, akkorkiköltözhetünk egy családi házba, aztán időskorban megint egy

ellátást nyújtó apartmanházba. Az élőhelynek, a hálószobának,a bútoroknak, a berendezésnek a kicserélése – beletartoznak

ebbe a külföldi utak, a nyaralások – is megoldás lehet. Megintnászutas párnak érezhetjük magunkat, ha egy új helyrekerülünk. Az ember lakókörülményeit mindig az igényeinekmegfelelően kell kialakítania és nem a megszokásnak. Ha a

partnerünk változik, akkor igen is tudomásul kell venni, hogynagyon jó, ha a lakóhely is változik. Nem jó, ha befogadunk

valakit a lakásunkba, sokkal jobb, ha csinálunk egy új élőhelyetmagunknak és létrehozunk valami újat közösen. Új lendületetad a kapcsolatnak. Nagyon nehéz dolog, ha odaköltözünkvalakinek a már kész életébe, mert az ember állandóanszembesül a másik múltjával, a másik előző életével, a másik

gondolkodásmódjával. Az odaköltözőnek mindig sokkal



jobban és sokkal nagyobb mértékben kell alkalmazkodnia, mertegy lakásban mindig vannak bevett szokások. Egy új lakásbanmajd együtt alakulnak ki az új szokások. A partnercserénekmindig nagyon jót tesz ha a közös otthon is cserélődik. Ebbe beletartozik az is, hogy egészségtelen ha az emberekévtizedekig ugyanazon a munkahelyen dolgoznak. Öt-hétévente az ember életét le kell porolni és valamit változtatni

kell, mert úgy van, ahogy mondja, hogy mit tud az ember húszév után mutatni a férjének? Hát tudunk mutatni egy új miliőt,

ha mi már kevesebbet is tudunk változni, a környezetet megtudjuk változtatni. Tudunk máshogy főzni, tudunk máshova járni vacsorázni, tudunk venni egy kutyát, vagy a kutya utánegy macskát hogyha az már nincs, ilyen dolgokban nagyon soklehetőség rejlik.

– Mit gondol mennyiben befolyásolja a párválasztásunkat acsaládi minta, amiben felnőttünk?

– Egészen biztos, hogy a gyerekkornak meghatározó szerepevan a párválasztásban. A gyerek agya olyan, mint egyfilmfelvevő gép, magába szívja az élményeket. Lehet, hogyakkor, az akkori fejlettségi szintjén nem tudja értékelni alátottakat, de az agy nem felejt. Ezek az emlékek benne vannakaz agyban, hiszen ha nem így lenne, egy hipnózis kapcsán nem

tudnánk őket előhívni. De hogy a felnőttkorban szerzettélményeinket befolyásolni tudja az, hogy mi van az agyunkbanelraktározva abból az időszakból amire nem emlékszünkvissza, az egészen biztos. Ha az ember partnert cserél, van egyolyan közmondás, hogy hajlamos ugyanolyan rosszatválasztani, mint amilyen az előző volt. De ugye az elsőtvalamilyen előre meghatározott minta alapján választja ki, a

mintát pedig legnagyobb valószínűséggel a családból hozza.



Nagyon sok nő, ha az apjával jó kapcsolata volt, a partnerkeresésekor hajlamos olyan férfiakat választani, akik nemkülsőleg, hanem a családapa szerepben mutatnak hasonlótulajdonságokat az édesapjukkal. Azt mindig le kell szögezni,hogy a nő máshogy keres barátot, szeretőt, úti társat ésmáshogy apát. Az apában benne van az, hogy családot akar.Más dolog az, amikor egy fiatal nő még nem gondol komolyana családra, kiéli magát és az ízlésének választ szexuális partnert. Lehet, hogy szereti azt az embert, de magában tudja,

hogy ehhez az emberhez sosem menne feleségül. Ha a nő férjetkeres, illetőleg leendő gyerekeinek az apját keresi, akkor márnem a külső adottságok dominálnak. Akkor már azokat atulajdonságokat keresi abban a férfiban, amiről azt gondolja,

hogy alkalmassá teszik arra, hogy jó apja legyen a gyerekének,és az már kevésbé érdekli, hogy mekkora a vádlija vagy aválla. Jobban érdekli, hogy mi az életszemlélete, hogyan

gondolkodik, gyerekszerető vagy nem, mennyire intelligens,milyen anyagi biztonságot tud teremteni a gyerekének. Azok aházasságok mindig jobban sikerülnek, ahol ezek a dolgokegybe esnek. Szerelmet is, szeretőt is, férjet és a gyerekünknekleendő apát is keresünk.

A család nem arról szól, hogy egy egyedül álló nő vagyok,

szülök egy gyereket és azt felnevelem. Az nem család, bár avilág ez irányba tolódik el. A család ilyen formában nemvalószínű, hogy túl sokáig fennmarad. Szerintem azindividualizmus előretörésével várható, hogy egyre kevesebbember fog törvényes családban élni. Gyerekeket nevelő, akártöbb gyereket nevelő nőkkel találkozunk, akiknek nincs férjük.Ha visszagondolunk az őskorra, kevés férfi volt, sok nő, nem

volt stabil feleség, szinte kommunában nevelték a gyerekeket,



akikről azt sem tudták, hogy kinek ki az apja. Most megint

mintha valami ilyesmi irány lenne. A nő biztos, szül ésfelneveli a gyereket, és ezt akár egyedül is megteszi.Valószínűleg ez valamilyen formában szegényíti az emberikultúrát és az emberi kapcsolatokat, mert egy stabil családban

egészen más érzelmi kapcsolatok is kialakulnak a szülők és agyerekek között. Én nem tartom rossz konfigurációnak acsaládot, más kérdés, hogy a mai világban végképp nemmondhatjuk azt, hogy örökké, de azt sem, hogy soha. Ma azt

kell mondjam, hogy nyolc-tíz év kifutásokat látok akörnyezetemben mindenhol, amíg igazán jól üzemel egycsalád.

– Miért csak addig tud kitartani egy család belső ereje?Miért nem bírjuk tovább?

– Nem tudom. A világ nagyon sokat változott, illetve azemberek nagyon átalakították a világot. Borzalmasan sok az

információ. Egy év alatt többet élünk, mint száz évvel ezelőttegy egész emberöltő alatt. Több dolog történik velünk és ezvalószínűleg az idegrendszerünk feldolgozó képességeinekhatárait döngeti. Ezen csak úgy tud az ember úrrá lenni, havalamilyen területen kicsit visszafogja az életet. Sajnos e miatta kultúra területén fogjuk vissza az életet. Eszméletlen, hogy a

mai világban egyes emberek az élet egyetlen kicsiny területénmicsoda eredményeket tudnak produkálni, ugyanak kor nem

tudnak helyesen írni. Előfordul, hogy a kultúra jelesembereiről, vagy a kortárs művészekről, vagy akár csak azelőző évszázad nagy tudósairól szinte semmit nem tudnak. Ezaz eszméletlen információáradatnak az egyeneskövetkezménye. Nagyon kevesen tudnak ma már mindent

befogadni, az érvényesüléshez ez már egyáltalán nem is kell,



sőt terhes dolog. Egy kis területet kell nagyon-nagyon tudni. A

polihisztorok ideje sajnos lejárt. Az érzelmi életben is lejárt a polihisztorok ideje. A világ megismerése ma java részben nemtapasztalaton, hanem virtuális csatornákon keresztül történik.Emiatt nem az igazi életet ismerjük meg, hanem a virtuáliséletet, aminek nincs köze a valódi élet és a valódi érzelmi élet bonyolultságához és finomságaihoz. Az ember átalakul.

Amennyit használ a digitális kultúra, meg az internetes kultúra,meg a komputer az ismeretek gyűjtésének, annyira elsivárosítja

az érzelmi életet és a véleményalkotás képességét. Ki fogelmenni megnézni egy világhírű műalkotást, ha az internetenmegnézheti majd térhatású hologram képen vagy a jó ég tudjamin? Olyan élményt kaphat, mintha körbejárhatná. Olyanélményt nem tud kapni, mint amikor a saját érzékszerveikerülnek legközelebbi kontaktusba azzal az alkotással, ésugyanez igaz az érzelmi életre is. Ha nem tapasztalunk

érzelmeket, mert csak virtuális érzelmeink vannak, mertklisékben növünk fel és azokat követjük, akkor az életünk is eszerint fog zajlani. Ugyanúgy, ahogy a komputert is lecseréljükhétévente, tízévente, ugyanúgy mindent le fogunk cserélni azéletünkben, a gyerekeinket, a partnerünket, mindenkit.

– Megoldás lehet, hogy hétévente folyton újraházasodunk?

Ez szokott lenni a nagy választóvonal a párkapcsolatokban. – Ha ilyenné alakul a világ, akkor majd biztosan így kellélni. Ma ebből a szempontból teljes anarchia van. A maitársadalomban senki nem tudja pontosan, hogy mi az ő értéke. Nemileg sem, vagyonilag sem, emberi tartásban sem. Teljesingovány van, mert nincs egy megfelelően kialakult,megszilárdult értékrend, nincs mihez igazodni. Nagyon előre

tört ez a virtuális világ, amiből lehet tanulni, meg lehet nézni



dolgokat, de látni nem fognak ezek az emberek megtanulni.Mert nem csak nézni kell az életben és bámulni egy iránybaegy képernyőt, vagy elolvasni valamit, hanem meg kell látni a

dolgok lényegét, át kell ezeket érezni. Nem hagyhatjuk magunkmögött a virtuális világ kedvéért a valóságot soha.

– Mi a valóság? Az igazi valóság?

– Mindenkinek az, amit ebből fel tud fogni, meg tudtapintani, amit a saját szemével lát, amit meg tud szagolni. Az

érzékszerveket és az ezek kapcsán felőlük áramló információt

nem nyomhatja el a mobiltelefonok és a virtuális képernyőkvilága, akkor cyberekké válunk. Ez így nem működik. E miattnagy jelentősége van az érzelmi élet nevelésének, amileginkább a művészeti kultúra révén közelíthető meg. Aművészet mindig érzelmeket közöl, erre rá kell tudni érezni, rákell tudni hangolódni. Ha a művészeti nevelést, a humánnevelést háttérbe szorítjuk, akkor csupán az ésszel, egy nagyon

üres világot fogunk felépíteni és nem fogjuk tudni átélni a világszépségét és rosszaságát.

– A környezetemben élő nagyon sokféle ember közöttmindenki „csak” a boldogságot hiányolja az életéből. Önszerint mi is pontosan az a „bizonyos” boldogság, amiremindannyian olyan nagyon vágyunk?

– A boldogság egy nagyon érdekes dolog, nem permanensérzelem. Úgy gondolom a boldogság egy nagyon rövid ideigtartó lelki orgazmus, ami szinte csak pillanatokig tart. Máskérdés, hogy ennek van ugye egy olyan elnyújtott változata,amikor azt mondjuk, hogy minden jó. Úgy gondoljuk, hogytestileg, lelkileg, anyagilag mindenünk megvan, és azt

mondjuk, hogy boldogok vagyunk. Az igazi boldogság



azonban mindig néhány pillanatra korlátozódik az emberéletében. Katartikus örömérzésünk van, ahol a szextől, azételtől, az illatig és az érzelmekig mindennek együtt kelllennie. Ezek csupán rövid pillanatok az ember életében, viszontismétlődhetnek és egy jó kapcsolatban, egészségben,kiegyensúlyozott körülmények között többször átélhetjük a boldogság élményét. Folyamatosan és állandóan nem.

– Hol van a párkapcsolat helye az életünkben? Mennyirefontos az élet többi alkotó eleméhez képest?

– A párkapcsolat nagyon fontos az életben, semmi mássalnem pótolható. Nagyon jelentős helyet foglal el minden egyesember életében. Döntően meghatározza a többi emberhez valókapcsolatunkat is. Ha valaki túlságosan elutasító vagytúlságosan önfeláldozó a környezetében élő emberekkel valóviszonyában, az mindig árulkodó jel arra vonatkozóan, hogyvalami nincs rendben a párkapcsolatával – vagy nincs, vagy

nem működik. Az ember figyelme érzelmi téren is igényel egyvezérfonalat. Valamilyen uralkodó vezérfonalnak kell lenni.

– Lehet a párkapcsolatunk az életünk vezérfonala? Nemtúlságosan kiszolgáltatott helyzet ez?

– Igen, egy jó párkapcsolat lehet az életünk vezérfonala.Persze olyan emberek is vannak, akik számára ez alárendelt

szerepet tölt be, mert egy eszme, egy idea annyira kitölti azéletüket, hogy ők ezzel a feladatukkal boldogok. Ilyen ember istud harmonikus életet élni. Ha valakinek a legjobb párja amunkája, vagy a hivatása, az is kiválóan tud működni, deezekből az emberekből jóval kevesebb van. Borzasztó nagyszükség van ezekre az emberekre, mert nekik több idejük vanelőrevinni a világot, mert egy oldalon nincsenek lekötve.

Kevésbé hatnak rájuk a családjukból a magánéletükből



származó problémák, nagyobb műveltségre, nagyobbismeretanyagra tehetnek szert. Több idejük van fejleszteni akörnyezetükben élő emberek agyát, ráérnek. A társadalom ígyszép, ilyen sokszínűségében. Általános receptet nem lehet adni. Nyilván az átlag ember szintjén, átlag érzelmi beállítottságotfigyelme véve, nem tudok boldog embert elképzelni jó párkapcsolat nélkül. A magyar nyelv el is különíti ezt egykülön szóval, ezért hívja hivatásnak.

– Van a környezetemben több olyan férfi, aki sikeres, jó

anyagi háttérrel rendelkezik, elvált a feleségétől és egy kevésbéművelt ám annál csinosabb fiatal feleséget vagy barátnőtválasztott magának. Mi lehet ennek az oka?

– A nagyon elméleti emberek sokszor nem látják a fától azerdőt, olyan helyeken is problémát keresnek ahol valójábannincs. Az embernek nem szabad a párját és a házasságátállandóan elemezgetni és az élet nagy dolgain elmélkedni. A

boldogsághoz szükséges nagyon nagy dolgokon nem, vagycsak alig tudunk változtatni. Az élet bársonyossága, az élet picike örömeinek egymásutániságán alapul és ezek a férfiakáltalában ezt kapják meg a nem annyira elvont gondolkodásúnőktől. Rámosolyognak amikor hazamegy, és nem egy ilyennagy missz fejet lát a férfi, nem egy olyan nőt, aki állandóan az

élet nagy dolgain gondolkodik. Nem azon töpreng a nő, hogyebből a filozófiai rendszerből hogyan tud per pillanat átszállnia férje filozófiai rendszerébe, és ezen ráadásul még órákiggondolkodik is. Abból a nőből kijön a mosoly, hogy felismeri,

valamiféle szeretet, egy rendbe szedett fej, egy vacsora, amioda van téve, egy gondoskodás a másikról, egy szexuálisfogadóképesség, és ezeken a bársonyos apró pici dolgokon

múlik az, hogy hogyan érzi magát valaki egy kapcsolatban.



Nem a nagy dolgokon. A nagy dolgokon nagyon ritkán ésnagyon keveset tudunk változtatni az élet folyamán. A boldogsághoz ezek a finom apró kis simogatások folyamatosegymásutánja szükséges. Azt hiszem érthető, hogy mit kapnakmeg ezek a férfiak ezektől a nőktől. Egy permanens, finom,állandó simogatást és azt, hogy nem akarja őt állandóangondolkodásra kényszeríteni akkor, amikor ő egy jót akar enni,vagy el akar menni valahova vacsorázni. Egy kedves mosolytakar maga mellett látni és egy olyan nőt, akinek van szexuális

önbizalma, vannak igényei is, de szolgáltatni is tud a párjának,minden nagy gondolkodás és filozofálgatás után. Nagyonegyszerű dolog. Két nagyon intellektuális ember nehezen tudjaezt összehozni.

Aztán meg ott van az a dolog is, hogy nagyon kevés az aférfi, aki magával szellemileg egy szintű hölgyet keresmagának, vagy esetleg magánál magasabb színvonalút el tud

fogadni.

– Miért?

– Pontosan ezek miatt a problémák miatt amiről az előbb beszéltünk. Nagyon sokat számít, hogy az a bizonyos meleg

vacsora az asztalon legyen. Semmivel nem alacsonyabb rendűdolog, hogy valaki egy csodálatos vacsorát otthon meg tud

főzni, méltóan feltálalni. Akár egy Nobel-díjjal is felér, hogyhaez által a férje tényleg olyan állapotba kerül, hogy megkapja a Nobel-díjat. Ha valaki normálisan felneveli a gyerekeit az máregy borzasztó nagy dolog. Ebben is van művészet, ebben is vantudás, ebben is van filozófia, az otthonteremtésben. Nem egydolgozószobát keresünk, nem egy könyvtárat, hanem egyotthont.

– Azt hiszem mi nők valahol nagyon túlbonyolítjuk ezt az



egész párkapcsolati ügyet. A férfiak azért szeretnek minket,mert nők vagyunk. Valahogy mégis csak az lenne a lényeg,hogy kedvesek vagyunk, nőiesek, jó hozzánk bújni, finom azillatunk, szép a hajunk, nem?

– Igen, a nők egy része mindent megtesz azért, hogy a nőiestulajdonságait elveszítse. Nem tudom miért, fogalmam nincsróla. Amennyire külsőleg megpróbálják hangsúlyozni a nőiestulajdonságaikat – hiszen ezért a magunkat átalakításraösztönző plasztikai őrület – mindennel a nőiességünket

hangsúlyozzuk, az átformált keblekkel, a leszívott csípővel, atágra varrt átalakított szemekkel, a feltöltött szájakkal,mindennel. A mai nők próbálják külsőleg fokozni a nőiesmegjelenést, mintha ezzel ellensúlyoznák, hogy a belsőtulajdonságaik viszont annál távolabb kerülnek a női és azanyai szereptől.

– Lehet ebben ésszerű, jól működő arányokat felállítani?Azért mégis csak minden férfi szép nőt akar maga mellé.

– Igen, de mindenki mást lát szépnek. Mindenkinek más azízlése. Nincs örök érvényű szépségideál, trendeket felállítanak,amihez vannak akik tudnak és akarnak alkalmazkodni, vannakakik nem. A szépség egy rendkívül összetett fogalom.

Legalább akkora szerepe van benne az egyéni kisugárzásnak ésa gondolkodásmódnak, mint a külső megjelenésnek. Mennélinkább megfelel valaki esztétikailag a szépségeszménynekáltalában, annál kisebb a kisugárzása. Nagyon ritka a nagyonfeltűnően szép nő, aki ugyanakkora kisugárzással rendelkezikmint a szépsége. Úgy is mondhatnám, hogy a szépségfokozódásával a kisugárzás növekedése nem mindig tart lépést.



– Jól értem, hogy egy nem feltétlenül gyönyörű nőt akisugárzása miatt szebbnek láthatunk?

– Nem szebbnek, hanem vonzóbbnak. Egyébként az, hogykit látunk vonzónak, hogy kit tudunk testileg elfogadni egy

perc alatt eldől. Egyszerű kémia, nagyon ősi mechanizmus. Már réges-régen

feltérképezték, hogy számunkra ki vonzó és ki nem. Aki nemvonzó, de nagyon szép arra azt mondjuk, hogy milyen üres.Mutatós ez a nő, de nincs benne semmi. Ugyanakkor egy

másikra, aki nem annyira mutatós, arra azt mondjuk, hogyszámunkra vonzó. Hát ennyi volt a doktorral folytatott beszélgetés. Emberi,

baráti és szerintem nagyon tanulságos. Elérkezett az a pont, hogy számot vessek a feldolgozott

anyaggal. Rengeteg embert megkérdeztem a párkapcsolatokról,a -taxistól a főiskolai professzoromig, a szomszédtól a

Tibetben dolgozó olasz barátomig, és bár a kutatásom nem volttudományosan szakszerű én mégis elégedett vagyok azeredménnyel. Sokféle vélemény került be a könyvbe, nagyonkülönböző emberi sorsok, élethelyzetek, talán az olvasóktöbbsége talál majd magának olyan történetet, amivelazonosulni tud és előreviszi az életét.



+1

Íme hát kedves Olvasó, így hangzott a kérdés, amit a könyvelején feltettem: Miért lesz belőlünk, kezdeti királynőkből egymegunt, megcsalt, semmibe vett „öreglány”. Mit tegyünk, hogyez többé ne történhessen meg velünk?

Azt kell, hogy mondjam, erre nincs tuti, minden esetre

érvényes szabály. Sajnos ilyen válasszal nem szolgálhatok.

Mindannyian különlegesek vagyunk. Különleges agondolkodásmódunk, az életünk, a körülményeink, egyszerűennem lehet egyetlen megoldást ráhúzni mindenkire. Aztán ottvan a Sors. Én magam abszolút hiszek abban, hogymindannyian más sors feladattal születtünk, mindenkinek mástkell megtanulnia itt és most, ebben az életében. A Sors pedig jelentős mértékben megszabja, hogy kivel, hol, mikor, miért

kell találkoznunk és hogyan kell távoznunk a kapcsolatból – persze aztán lehet, hogy nincs igazam.

Én mindenesetre hiszek az univerzum, sors, Isten vagy bárhogy is nevezzük tökéletes szervezőképességében és abban,hogy mindannyian azt kapjuk, ami leginkább a fejlődésünketszolgálja. Szóval elég sok minden bizonytalan ez ügyben.

Egy dologban azonban határozottan biztos vagyok, egyvalamit mégis minden esetben meg kell, hogy tegyünkmagunkért, akármit is szabott ránk az élet:

VÁLLALJUNK FELELŐSSÉGET SAJÁTÉLETÜNKÉRT!!!! Hozzuk létre saját életünket, legyenek sajátcéljaink, saját hobbink, saját barátaink. Ismerjük meg és

fogadjuk el önmagunkat. Az önismeret növeli önbizalmunkat,



így egyre jobban bízunk majd saját képességeinkben. Adjunklehetőséget annak, hogy a hétköznapok leple alatt sajátCamino-nkat megjárjuk, sérüléseinket meggyógyítsuk. Neadjuk lejjebb mindezt akkor sem, ha ránk talál a nagy szerelem.Csak maradjunk olyan csodálatosan önállóak, céltudatosak éskedvesek amilyenek előtte voltunk. Aki velünk akar tartani azúton felzárkózik és tartja a ritmust. Éljünk együtt királyfinkkal

úgy, mint két egyenrangú fél, ne szükségből, ne legyenfunkciója a másiknak. Önmagáért legyen velünk. Legyen a

királyfi ajándék az élettől, mindazért amit önmagunkérttettünk. És éljük meg önmagunkat úgy, ahogy és amilyenek

vagyunk. Ne úgy éljük le az életünket, hogy folyton megakarunk felelni mások elvárásainak, legyünk szabadok,önfeledtek – ezzel egy életen át titokzatosak tudunk maradni,nem csupán a másik fél, hanem önmagunk számára is!

Aztán még egy fontos dologra kell felhívnom a figyelmet, talán a legfontosabbra, vagyis arra, hogy mit is szeretnek bennünk mindenek felett a férfiak. Hát a nőt! Azt, hogy nőkvagyunk. Szépek, finomak, kedvesek, illatosak, vonzóak, igaziszexi macskák, akárhány évesek is vagyunk. Tegyünk megmindezt azért, hogy amíg csak lehet, ilyenek maradjunk – saját

magunkért tesszük!! Mindezeken túl, nem biztos, hogy minden problémáralétezik megoldás és talán nem is biztos, hogy kell megoldásmindenre.

Tudom, hogy mindez így leírva nagyon egyszerű, deegyáltalán nem könnyű. Segítségül egy rövid adalék, amit azegyik agykontrollos továbbképző tanfolyamon hallottam, talán

erőt ad a feladathoz.



A méhecskének nagyon kevés agysejtje van (mindösszesen850 000) az emberhez hasonlítva – aki összesen százmilliárdagysejttel rendelkezik. Ezzel a nyolcszázötvenezeragysejtjükkel a méhecskék szociális közösséget alkotnak,mindenki elvégzi a napi munkáját és gondoskodik a családról.

Gondolkodjunk el azon, felturbózott agysejtjeinkkel jelen pillanatban mennyivel teljesítünk többet egy méhecskénél?

Ha nem vagyunk elégedettek a válasszal, akkor sincs gond,hiszen tudhatjuk, a változtatás lehetősége mindenkinek a saját

kezében van. Csak másképp kell döntenünk. Lehetőség szerintmost. Az élet ugyanis mindig csak a most- ban változtathatómeg. Soha nem fogjuk visszakapni az elszalasztott

lehetőségeket, az éveket, amiket máshogy is megélhettünkvolna. Csak az itt és most létezik, ez az egyetlen valóság.



Utószó

A könyv elkészült. Lekapcsoltam a számítógépem. Későéjjel lévén rögtön elaludtam. Másnap nagy lendülettel kezdtema dolgaimnak. Elmaradt takarítás, mosás, posta stb.Kifejezetten tetszett a dolog. Nem vagyok valami nagy

háziasszony, de vannak pillanatok, amikor pont ez jelenti aváltozatosságot, a mindennapokból való kiszakadást. Délután

tévézés, sorozatok, lazítás. Korán ágyba bújtam. Mivelszertartásos vagyok és rajongó, újra és újra elolvasom kedvencíróm és példaképem írását, amelyet idősebb korában írt azéletéről. Van egy példány az ágyam alatt. Aláhúzkodva,kicédulázva, megviselten, és természetesen van tartalék példányom is az üveges könyves szekrényben a dolgozóban(csak a jó érzés miatt). Ez az én bibliám. Ha minden jól megy

azért veszem elő, ha egyáltalán nem mennek a dolgok azért.Van, hogy csak tanácstalan vagyok és útmutatást keresek.

Megint kézbe vettem a könyvet és elkezdtem olvasni.Várakozva, nyitottan, mintha most olvasnám először. Aztánegyszer csak bekattant valami. Ezt még le kell írnom, hozzákell tennem a saját könyvemhez, ezzel lesz kerek a történet.

Íme: Kedvenc íróm (William Somerset Maugham)nyolcévesen veszítette el anyját, tízévesen apját. Nagybátyja bentlakásos iskolába adta, nem sokat törődött vele. Frusztrált,dadogós, beteges fiatalkora volt, de már korán, elég koránelhatározta magát valamire. Akármilyen is az élete, mégis csakez az egy van, ebből kell kihozni a legtöbbet, amit csak lehet.

És ez mindenkire igaz. Önre is kedves olvasó. Ne

tétlenkedjen, ne várja, hogy majd mások tesznek Önért. Nézzen



magára, nézzen körül, ebből kell kihozni a legjobbat! Csak

Önön múlik mihez kezd mindezzel.



A könyv alapját a saját életemen túl a következő könyvek

adták:

Bärbel Mohr: Rendeld meg az Univerzumtól . Bioenergetic

Kiadó, Budapest, 2004. Bärbel Mohr: Jobb kettesben (avagy Hog yan találjuk meg az

igazit?). Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009.

Erich Fromm: A szeretet művészete. Háttér Kiadó, Budapest,1993.

Eva-Maria és Wolfram Zurhorst: Szeresd önmagad, és

Documents

Agatha Seymour - Csirkek Es Marhak