Charles Eisenstein

(író, előadó)

“Árnyék, rituálé és kapcsolat

az Ajándék-kulturában”

Fordítás: Zsoldos Betty Master Coach, NLP Master Email: bettyzsoldos@gmail.com Web (angol): www.diymindsurgery.com Egy barátom megkérdezte, hogyan szoktam válaszolni az ilyen, sokak által nekem szegezett

kérdésekre, mint: „hogyan kezelem az előadásaimért kapott fizettséget”, ami kérdés mögött az is ott

volt, hogy “hogyan is hozom össze a gyakorlatot és azt, amit helyesnek vélek”. Nyilvánosan

szeretnék válaszolni egyrészről azért, hogy tisztázzam az abbéli félreértéseket, miszerint én egy olyan

önzetlen lény lennék, aki nem akarja összemocskolni a kezeit a pénzzel; másrészről pedig azokhoz

szólok, akik “az Ajándékban való Élet” leegyszerűsítése és annak követhetetlen gyakorlati

megközelítései miatt elbuknak, miközben pedig éppen rám hivatkoznak.

A legtöbben, akik a fenti kérdésben érintettek, gyógyító, művészi vagy egyéb olyan tevékenységet

végeznek, melyeket szentnek tartanak; és így különféle okokból nem akarnak pénzt kérni a

szolgálataikért. Teszik ezt részben talán azért, mert alapvetően nem a pénz az, amiért dolgoznak, és

nem akarják elzárni a szolgálatot azoktól, akik nem tudják megfizetni. De még azok számára is, akik

meg tudják fizetni, a konvencionális kategóriák dobozba zárják a szolgálatot, amitől ez degradálódik.

Mert, végülis, mi a jó ár valamiért, ami szent? Bármilyen összeg egyben túl sok és túl kevés is.

Sokan érzik a pénznek azon fusztráló határait, melyet megjelennek a munkájuk szabad gyakorlása

közben, pedig egyszerűen csak szabadon szeretnék tenni a dolgukat a pénztől függetlenül.

Kérlek, ne diagnosztizáld a helyzetet, mint: “vonakodik attól, hogy értékesnek tartsa a munkáját,

mert értéktelennek érzi magát; úgy érzi, hogy nem érdemli meg; problémája van az elfogadással; a

szűkös-ség mentalitásában van, stb.” Valójában ezek sokszor igazak, de menjünk tovább! A

munkánk során találkozhatunk a társadalom halgatólagos lealacsonyító hozzáállásával, mivel

kilógunk a hagyományos értelemben vett professzionálisnak vélt kategóriákból; és így gyakran a

nehézséget nem a pszichológiai, hanem a rendszer problémája okozza. Nagyon sokan, akiket

elkezdett érdekelni az Ajándék-alapú üzleti modell, korábban a régi modellben sikeresek voltak

addig, amíg az kényelmetlenné nem vált számukra.

A probléma rendszerbeli dimenziója az, hogy sok művész, gyógyító, permakulturával foglalkotó, stb.,

a régi modell szerint NEM sikeres. Ennek egyik értelmezése az, hogy – bocsánat, de – az ő

felajánlásaik csak “másodlagos” értéket képviselnek, vagy nem hoznak hasznot a társadalom

számára. Amikor a világ elveti a szolgálatainkat, akkor az üzenet talán az, hogy itt az ideje, hogy

továbbfejlesszük ezeket és érzékenyebbek legyünk arra, amire valójában szükség van. Azonban azt

is fel kell, hogy ismerjük, hogy a szolgálat relatív értéke a társadalmi értékek kontekszusától függ; a

“másodlagosság” valójában azt jelentheti: “ez nem alkalmazkodik ahhoz, amit a társadalom

intézményesített”. Ha az orvosi egyetemen pszichiátriából diplomázol, többszáz dollárt kereshetsz

óránként, mivel egy bizonyos szinten a társadalom úgy döntött, hogy ez több értéket nyújt, mint

annak munkája, aki négy éven keresztül energia-gyógyászatot vagy talaj-regenerálást tanult. Viszont

ettől még az utóbbi szolgáltatások nem kevésbé értékesek!

Általánosságban, a legelismertebb hivatások éppen azok, amelyek hozzájárulnak a régi világhoz,

melynek intézményei definiálják az “értéket”. Nem meglepő, hogy azok a tevékenységek, amelyek

hozzájárulnak a világ-faló gépezethez – amelyek olajozzák ennek kerekeit és leplezik az

ocsmányságait – kiérdemlik a gépezet kitüntetéseit, melynek a kulcseleme a pénzrendszer. Így

nagyon valószínű, hogy kevésbé fizetett és alulértékelt lesz bármilyen más, ezzel szembemenő

munka, mely hozzájárul a világ gyógyulásához; visszaigényli az életünk feletti szuverenitást; vagy

lerombolja a kizsákmányolás rendszerét. Persze, sok kivétel van, de nem elég ahhoz, hogy ne

tántorítson el bárkit attól, hogy ilyen munkát végezzen. A “szűkösség” mélyen beleépült a

rendszerbe.

Így, az, aki az új modell szerint dolgozik, ugyanabban a cipőben van, mint az, aki a régi modellben

sikeres volt, de más alternatívákat keres. Leegyszerűsítve, a nehézségeiket a saját

pszichológájuknak tulajdonítják figyelmen kívül hagyja a nagyobb szociológiai problémákat, és

elmennek konkrét, komoly megvitatandó kérdések mellett. Gyakorlatiasabban: milyen alternatívák

vannak a szokásos “szolgáltatások-dijszabása” vagy a for-profit üzleti modell számára?

Ahelyett, hogy az alternatívákat boncolgatnám, szeretném megmagyarázni azt a motivációs

paradigmát, amelyből ezek származnak. Ha a motiváció azokban az értékekben gyökerezik, amit én

“régi történet”-nek hívok, az eredmény felfedni a rejtett inkonzisztenciákat, amely a “nem-

működik” formájaként fog megnyilvánulni.

Miközben ezekről az “árnyék motivációkról” olvasol, kérlek, ne szégyeld, ha rájössz, hogy ezek

bármelyike benned is ott van, hiszen a régi programozások az uralkodó kulturánk minden részében

megjelennek. Bevallom, hogy én magam is csak azért tudok róluk, mert mindegyikről személyes

tapasztalatot szereztem!

Az árnyék-motivációk egyike az, hogy azért dolgozzunk az Ajándék-kulturában, hogy ezáltal

felmentést kapjuk a pénz-megszállottság alatt lévő világ bűnei alól. Így már senki sem okolhat

téged, neked sem kell vádolnod magad a mohóság, profitszerzés vagy mások kizsákmányolása

miatt. A lényeg, hogy szeplőtlenné kell válnod! Sajnos azonban a bűn elkerülése nem egyenlő a

nagylelkűséggel, hanem ez a nárcizmus egyik formája, melynek motivációja a cselekmény triviális

szintjén csak arra elegendő, hogy a személyes bűnt enyhítse. Ezen túlmenően még a szűkösség

gondolkodásmódját is hangsúlyozza: az önelfogadás feltételhez kötöttségét. Ez aztán egy kis foltot

hagy az önigazoláson, és következésképp az Ajándék üzleti modellje nem fog működni, mivel a

bűnfeloldozásban leginkább az ártatlan mártír részesülhet.

Nem, nem azt mondom, hogy az ilyen motiváció uralja azokat, akik vonzódnak az Ajándék-alapú

üzleti gyakorlathoz! Ez inkább egy jelenség, amiről tudnunk kell: társadalmunk mindenűtt

megjelenő népbetegsége abból fakad, hogy “törekedj arra, hogy jó legyél!”. Ez ugyanis kiszabadít

abból a feszülésből, hogy szüntelen el kell nyomni a bűntudatot és regulázni kell magunkat, mert

alapvetően bűnösek, önzőek és önérdeket-keresőek vagyunk. - Ha nem működik az Ajándék-alapú

gyakorlat, akkor talán ez az árnyék jelenik meg a háttérben.

Egy másik árnyék motiváció abból a vágyból fakad, hogy mosshassuk kezeinket a pénz-szülte

örökös nyűgöktől, hogy elkerüljünk bonyolult és kényelmetlen témákat, amelyek ezzel kapcsolatban

konforntálnak minket. Mindannyian jól ismerjük azt a kellemetlen érzést, ami akkor jelenik meg,

ha a “beszéljünk a pénzről” kerül sorra. Tudjuk nagyon jól, hogy különféle eseményeknek és

termékek rejtett ára hogyan marad titok a lap alján lévő apróbetűs részig. Sajnos a tüskés darabokat

a szőnyeg alá söpörjük, de ezek nem tünnek el. A pénz a társadalmi kapcsolatokban a szerepek és

határok tárgyalásának eszköze lehet, és valójában a kulturánk fő rituáléjai közé tartozik.

Kihajítani, anélkül, hogy lenne helyettesítő, mindkét felet a “limbo”-állapotában tartja, mivel

zavart okoz a kapcsolatban. Azt hiszem ez volt az oka annak, hogy egy homeopata orvos barátom

amiatt kínlódott, mert alig voltak kliensei, amikor nem kért fizetséget; és hogy azok a betegek, akik

pedig mégis megfordultak nála nem igazán tekintették őt orvosnak. A helyzet megváltozott, amikor

professzionális áron kezdett dolgozni. Másrészről viszont a szerep és kapcsolódás tárgyalásakor

megjelenő szokásos eszköz eltünése nagyon hasznos lehet, mert ez a szerepek újragondolására és

talán lerombolására szólít fel. Végül azonban fel kell, hogy bukkanjon néhány más eszköz. A

hagyományos pénzmegállapodásokkal (mint például a szolgáltatások fix ára) való felhagyás nem a

tárgyalás problémásságából való kijárat; hanem egy újba való bemenet.

Ugyanabból az alapimpulzusból két árnyék vetül: a világ fölé emelkedni, és felszabadulni az abban

való teljes részvétel alól. Így néhányan a kereskedelemtől való tartozkodást a spiritualitással, a

pénz birodalmát pedig a gyarlósággal köthetik össze. Talán nem szükséges mondanom, hogy egy

nem evilági spiritualisból származunk, akik többé már nem azt keresik, hogyan emelkedhetnének

az evilág fölé, hanem azt, hogy hogyan vehetnének benne részt másként; nem az emberi dráma

fölé emelkedve, hanem annak szerepeit felülírva. Ez az a motiváció, ami az Ajándék-kulturába való

sikeres átmetenet biztosítja.

Miközben sok esetben nem utasítom el az “ingyenes osztogatás”-t, azt tapasztalom, hogy ennek

gyakorlati eredménye a csalódás, amennyiben a fent leírt motivációk bármelyikéből fakad. Még

akkor is, ha a motiváció tiszta, mindenféle rejtett társadalmi egyenlőtlenség és személyes

konfiktus a felszinre kerül, ha eltávolítják a fennálló pénz-rendszereket, mivel ezek sok olyan

szabályt kódolnak, ami a gondolatot és viselkedést irányítja.

Marie Goodwin Pennsylvania-beli “ingyenes boltja” jut eszembe példaként. Általában ha van pénzed,

akkor a boltból azt viszel el, amit akarsz, ha viszont nincs, akkor nem vihetsz el semmit, és ezt a

törvény fenyegetése be is tartatja. De mi történik, amikor ez a mély feltételrendszer hirtelen

eltűnik? Mit teszel? Mi szerint fogod magad korlátozni, és határt szabni annak, hogy mit vigyél el?

A pénz az előbbi kérdésekre adott társadalmilag megerősített válaszokat kódolja. Ezek talán nem

az ideális válaszok – hanem valójában egy igazságtalan rendszer kódjai – de legalább

referenciapont, gyakorlati és morálisnak gondolt igazodási alap. Tehát, ez az ingyenes bolt sok

reflekciót, kérdést és néha megdöbbenést ébreszt, miközben heves kritikát is kap azoktól, akik a

konvenció megszegése miatt fenyegetve érzik magukat; valamint olyan társadalmi sebeket is feltár,

amelyek egyébként rejtve maradnának. Egy példa: egy asszony naponta megjelent és minden

értékes darabot elvitt, hogy ezeket eladva droghoz jusson. A tette szenvedélyes vitát robbantott ki a

boltot üzemeltetők között: állítsanak-e fel határokat (csak akkor vihetsz, ha adományozol is); a régi

rendszer határait állítsák-e vissza (csak akkor vihetsz, ha fizetsz); és legfőképp: ellen tudnak-e állni

annak, hogy az asszonyt és a szükségleteit megítélik.

Ezek a kérdések jól példázzák, hogy milyen problémaköröket vet fel a pénzzel kapcsolatos

szabályok megváltoztatása. De nézzünk még néhány továbbit. Mi történik akkor, ha valamit

odaadsz valakinek, aki nem értékeli azt? Nem adnád-e oda valaki másnak, aki örülne neki? Mi van

akkor, ha senki sem ad neked annak ellenére, hogy te nagylelküen adtál? Ha nem a pénz méri,

akkor mi más az, ami szerint el tudjuk dönteni, hogy ki mit akar és mire van leginkább szüksége?

Egy ősi ajándék-kulturában ez nem volt probléma, mivel a mindenféle igény és szükséglet mindenki

számára hozzáférhető volt a közösségen belül.

Most vegyük a pénz azon funkcióit, amelyek a társadalmi szerepek tárgyalásának és a rituálék

létrejöttének eszközei. Sok gyógyító és művész panaszkodik amiatt, hogy ha nincs ár, az

ajándékozottak nem becsülik azt, amit kapnak. Ebből kifolyólag én is vonakodom attól, hogy

“ingyen” eseményeket tartsak, mivel azt tapasztaltam, hogy az emberek nem veszik komolyan:

késnek, vagy alacsony elvárásokkal jelennek meg. A fizetés egy rituális tett, (rituálé: egy tett, amely

magában foglalja a szimbólumok előírt manipulációját, ami hatással lesz a valóságra), melyet a

tudatalatti elme így szignál: “Ez valóságos. Ez értékes.” A rituálé elhagyása azt jelenti, hogy az az

előadás nem olyan értékes – hacsak nincs egy másik helyettes rituálé, vagy tágabb értelemben a

“fizetés” másik formája.

Hogy néz ki az “egy másik rituálé”? Időnként ebben is megjelenik a pénz – de máshogyan. Például,

lesz egy regisztráció, ahol a jelentkezők egy kis összeget tesznek le beugróként, amivel hozzájárulnak

az eseményhez. Esetleg árulhatunk jegyeket, “annyit fizess, amennyit gondolsz” alapon (ami lehet

akár nulla is). Meg kell, hogy mondjam, sok mindent kipróbáltam, de egyik sem működött

problémamentesen; tehát sokunk számára ez egy új, felkutatandó terület.

Olyan területeket is próbáltam, ahol a fizetési rituálé nem a pénzre vonatkozik (mint például

szolgáltatások, természetes anyagból készült tárgyak), - ezek mindegyike egy magasabb elvárási

szintre való belépés módjai lehetnek.

Gyakran kicsit megriadok, amikor valaki azt írja nekem “Köszönöm a gondolataidat az Ajándék-

gazdaságról, Charles, felhagytam azzal, hogy a gyógyításért pénzt kérjek, és az univerzum

bőségének megnyitottam magam.” Először is azért riadok meg, mert feltétlezem, hogy sok

kavarodottság van az emberekben (amiért aztán engem okolhatnak), másodsorban pedig azért, mert

ez nem az a formula, amit szorgalmazok (persze ez az sem, amit én nem szorgalmazok). Néhány

ember számára, - különösen akik mentesek a fent említett árnyék-motivációktól – ez tökéletes lépés.

Sok levelet kapok, amelyben azt írják, hogy szétosztották a pénzüket, otthagyták a jól fizető

állásukat, stb. és azt tapasztalják, hogy az életük minden fontos területén sokkal nagyobb gazdagság

köszöntött be; időnként még sokkal nagyobb pénzügyi forrás is megnyílt, mint ahogy valaha is

elképzelték, - ez azonban nem garantálható. Valójában, ha valaki az adást úgy használja, mint

másoktól, vagy a világegyetemtől valami viszontakció és így a szerzés eszköze – ez nem

nagylelkűség, és az eredmény ezt fogja tükrözni.

Amit itt írok, az egyáltalán nem egy szabály, hanem egy orientáció: annak megértése, hogy az

életünkből és a munkánkból fakadó adás mély kifejeződése annak, hogy hozzájárulunk valamihez,

ami szép mások számára. Az eszközök, a stratégiák, a modellek pedig mind ebből fakadnak

miközben viszont-ajándékot áramoltatnak. A doktor ismerősöm, aki a hagyományos díjszabást

alkalmazta, önmagában összhangban volt az adással. Az alapszabály - amely nem igazán alapszabály,

sem etikai szabály – az, hogy: azt kövesd, amit jónak, nagylelkűnek és élőnek tartasz!

Erre az érzésre hangolódni nem triviális ügy, mivel ezt a kulturális programunk a

felismerhetetlenség határáig elhomályosítja és eltorzítja. És nemcsak az árnyék-motivációkról van

szó: a saját nyelvezetünk is eltérít minket ettől. Egy barátom szóhasználata jut eszembe, amikor azt

mondja: “megfizetlek az idődért”, melyben rejtetten néhány toxikus feltételezés jelenik meg:

1. A pénzösszeg egyenlő lehet az idő értékével: a végtelen érték lecsökkenthető a

megszámlálhatóra.

2. Én inkább mást csinálnék, de ha veled foglalkozom, akkor ezért kompenzálnod kell engem.

3. A munkában van valami alapvetően kellemetlen elutasítható: ez a játék és szabadság

ellentéte.

Ez a néhány szavas kifejezés egy mélyen-beágyazott ellentétet fed fel a világunk látásmódjáról

annak az elszeparált énnek narratíváját tükrözve, akinek az alapüzemmódja a versengés.

Az Ajándék-kulturában élés egy másik történetet igényel. Természetesen, bizonyos mértékig az

Elkülönülés története annyira mélyen beleágyazódott a nyelvezetünkbe, hogy lehetetlen teljesen

kibújni alóla, viszont gyakran más szóhasználatot is igénybe vehetünk, hogy hangot adjunk a

különböző hozzáállásunknak. Én példálul kerülöm az olyan szavakat, mint a “kompenzálás”;

másrészről viszont, ha valaminek “díj”-ja van, akkor hívjuk díjnak és kerüljük az eufemizmus

ködösítését, amivel az egyszerű igazságot próbálnánk leplezni.

A lényeg nem az, hogy milyen szavakat használunk, hanem az a gondolkodás, amelyből ezek

származnak és az a történet, amelybe ez beágyazódik. Gondolkodásunk minél inkább az Ajándék

történetében gyökerezik, annál inkább arra hagyatkozunk, hogy a tetteinket ehhez igazítsuk, és

annál inkább tisztává válik számunkra, ha nem vagyunk ezzel összhangban. Majd aztán egy hosszú

navigáció következik a társadalmi és pszichológiai kockázatok, a behegedtnek vélt sebek és a

rejtett konfliktusok mentén, melyek a pénzhez kötött feltételekből és a gazdasági kapcsolataink új

konstellációjából fakadnak. Eközben pedig egy új világ jelenik meg a láthatáron, amely víziója

megerősít minket az úton, mivel egyre több nagylelkűségnek válunk tanuivá és egyre több hála vesz

minket körül. Ez az a terület, amelyre rálátást nyertem az Ajándék-kultúrába tartó utazásom során.

Creative Commons Copyright (szabadon terjeszthető)

A cikk angolul megtalálható a szerző honlapján: http://charleseisenstein.net/shadow-ritual-and-relationship-in-the-gift/