A tudatosságon túl

A nem-kettősség alapelvei

Andrew Vernon

fordította: nisargadattin

Előszó

Jelen könyv elődje, a You Are He, spirituális mesterem Shri Ranjit Maharaj tanításaihoz fűzött

kommentárok sorozata. A könyv szükségszerűen magán viseli az ő kifejezésmódját, és az általa használt

kifejezéseket. Jelen könyv megpróbálja a megértés saját szavakkal, egyszerű nyelvezettel való kifejezését.

Nem használ speciális terminológiát, és nem használ olyan szavakat, amely egy szokványos szótárban ne

lenne megtalálható. Mondandómat megpróbáltam olyan egyértelműen és olyan egyszerűen elmondani,

amennyire csak lehetséges, egyúttal arra is törekedve, hogy hűen visszaadjam tanítóm és a hagyomány

többi nagy mesterének tanításainak a lényeges gondolatait.

A You Are He 2003. évi közzététele óta tovább finomítottam azt a mintegy 70 kulcsfogalmat, vagy

„alapvető elvet”, amelyek együttese a nem-kettősség filozófiájának a kereteit biztosítja, amely filozófia

nem függvénye semmilyen különleges útnak, vagy ösvénynek. Ezek az elvek, a könyv első fejezetében

találhatók, egy listába foglalva. A könyv fennmaradó része ezeknek az elveknek a kibontását, és részletes

magyarázatát tartalmazza. A könyv egyes fejezeteinek a címei azok az alapvető kérdések, amelyeket a

spirituális keresőknek előbb vagy utóbb fel kell tenniük: „Mi ez a világ?” „Van-e Isten?” „Ki, vagy mi

vagyok én?” „Mi a ráébredés?”, és így tovább.

Ezek a kérdések egyetemesek – nem számít, hogy a hindu tradícióból, a kereszténységből, a

buddhizmusból, vagy valamilyen más útról származnak. Ha szó szerint vesszük őket, akkor vallások

látszólag teljesen különböznek egymástól, sőt egymásnak ellentmondóak. Egy mélyebb szinten azonban

látható, hogy ugyanarra a kimondhatatlan igazságra mutatnak.

Az igazságot Nekünk magunknak, a mi magunk módján kell megértenünk. Amikor egy spirituális könyvet

olvasunk, valójában a saját szavainkat olvassuk, és a saját hangunkat halljuk. A felénk visszatükröződő

saját megértésünket tapasztaljuk, mintegy tükörben. Emiatt, nagy gondossággal kell figyelemmel

kísérnünk, hogyan érezzük magunkat, amikor olvasunk. Ha, amit olvasunk lehangolttá vagy boldogtalanná

tesz bennünket, hagyjuk abba az olvasást. Másrészről, ha úgy találjuk, hogy egyfajta csendes boldogság

lopózik belénk olvasás közben, akkor természetesen folytassuk.

Andrew Vernon, Marin County, California, August 2008

Alapelvek 1. A világ az Abszolút akaratának a megnyilvánulása. 2. A sokféleség, az elkülönült objektumok világa, amit az elme lát, illúzió. 3. A világ alapvetően egy pozitív, örömteli hely. 4. A tudatosság vagy tudás teremti és magában foglalja a világot. 5. A világ tapasztalója múló megjelenés csupán. 6. A nevek és formák világa nem valós. A valóságban csak egység létezik. 7. A forma a tudatosság én-tudomása által kerül megelevenítésre. 8. A tudatosság én-tudomása számára nem létezik sem születés, sem halál. 9. A tudatosság teljes evolúciója a végtelen számú forma révén nyilvánul meg az

Abszolút Valóság változatlan háttere előtt. 10. A megnyilvánulatlan az Abszolút Valóság. 11. Ahogy a levegő a térben, úgy jelenik meg a tudatosság a valóságban.

12. A valóság megnyilvánulatlan és megnyilvánult aspektusai nem különváltak, mint ahogy a nap és annak fénye sem különállóak.

13. A valóság megnyilvánult aspektusa az, amit mi Istennek nevezünk. 14. A valóságot soha nem lehet elmagyarázni, vagy megtapasztalni, mivel nem

objektum. 15. Mivel te vagy a valóság, ezért nem vezet hozzá út, és nincs rá mód, hogy

megtaláld. 16. A tudatosság megnyilvánulása a mi saját abszolút szabadságunk kifejeződése.

17. A valóság teljességgel hitelt érdemlő. 18. A tudatosság az isteni erő, Isten, jósággal és szépséggel teli, és ő a tárgya

minden imádásnak. 19. Az univerzális tiszta tudatosság hatalma Isten az emberi lény számára. 20. A tudatosság, az ő formanélküli állapotában, saját létezésén és boldogságán kívül

semmi mással nem azonosul. 21. A szeretet az erő, amely az Egyet sokfelé osztja, azért, hogy a sok visszatérjen az

Egybe. 22. A tudatosság kedvét leli önmagának, mint üdvösség, minden formában. 23. A tudatosság, mint a létezés maga van jelen. 24. A tudatosságnak tudomása van a saját létezéséről, boldogságként, örömként. 25. A tudatosság ön-tudomása üdvösség.

26. Az öröm az „én” nem-létezésének a tudomásában van. 27. A létezés öröme önmagában abban áll, hogy valóságos és élő. 28. A tér nem üres. Még az atom elektronjai közötti tér is át van hatva tudatossággal. 29. A tudatosság olyan, mint a tér az üresség minősége nélkül. 30. Az öröm a létezés természetes munkálkodása. 31. A boldogság a természetes állapot. 32. Az emberi lélek a tudatosság kifejeződése, Isten akaratának, a megtestesült

szeretetnek a közvetítője.

33. A tudatosság lehetőség szerint a fény, a harmónia és a szépség irányába mozog. A hasonló a hasonlót vonzza.

34. A tudatosság a fogékonyság mezeje, amelyben sem „kívül”, sem „belül” nincs. 35. Nem tudjuk megmondani, mik vagyunk, mert egyáltalán nem dolog vagyunk. 36. Az elkülönült „én” érzésének a megjelenése az emberi lényben csak látszólagos,

nem valódi. 37. Az „én”, vagy individuális tudatosság érzése, annak folyamatos jelenléte

érdekében a test által elfogyasztott tápláléktól függ. 38. Senki sem születik, és senki sem hal meg. 39. A valódi boldogság a jelenlét, a létezés tudomása. 40. A boldogtalanság egyedül az elméhez tartozik. Rajta kívül nincs ilyen dolog. 41. Tudni, hogy mi vagy annyi, mint annak lenni, ami vagy. 42. Egy buborék van az óceán felszínén. A buborék szétpukkan. „Felébredetté” vált?

Nem, mindig is csak az óceán volt jelen.

43. Az Ön-megvalósítás egyszerűen a végtelen tudatosság misztériumának a felfedezése.

44. Az élet él, és ami él, az élet. Senki nincs, aki éli az életet. 45. Az odaadás egy önmagát a spirituális fejlődés egy bizonyos szakaszában

manifesztáló természetes folyamat. 46. Az élet nem lineáris. Nem létezik folytonos individualitás, amely pillanatról

pillanatra létezik. 47. Az életnek nincs középpontja. Nincs rögzített pont a gépezetben. 48. A világeseményeknek, és minden egyes „individuum” életének a színdarabja

önmagától játszódik, mivel így kell. 49. Nincs elme, eltekintve a tartalmától. 50. Az egyetemes tudatosság hatalma adja az összes gyümölcsét a múltbeli

cselekedeteknek. 51. Az élet a létezés igenlése. 52. Az élet tökéletes kibontakozás.

53. Csak egyetlen hatalom, csak egyetlen megnyilvánulás van. Nem osztható fel különálló részekre, vagy individuális létezőkre.

54. Nincsenek véletlenek az őszinte kereső életében. 55. Minden természeti törvények által szabályozott természetes folyamatok révén

nyilvánul meg. 56. Nincs „cselekvő”. Nincs szó cselekvésről. Csak megnyilvánulás van, egy „minden”. 57. A tudatosság éli ezt az életet, és minden más életet, a saját törvényeivel

összhangban.

58. Minden azon az egyetlen módon történik, amely módon megtörténhet. Ami most történik, az eredménye annak, ami a múltban történt.

59. A kegyelem mindig rendelkezésre áll, és mindenki számára rendelkezésre áll. 60. A forrással való egység, a vele való újraegyesülés iránti sóvárgás a közös szál,

amely átszövi a világegyetem sokféleségének összességét. 61. Az Isten iránti szeretet az emberi lény első és utolsó feladata. 62. Az emberi lény szabad akarata lényeges része az isteni akaratban való tudatos

részvételnek. 63. A tudatosság soha nem keres, soha nem törekszik, hogy választ találjon, mert az

ő számára nincs kérdés. 64. A tudatosság azért él, hogy dicsőítsen, hogy „Én Vagyok”-ot mondjon, hogy

fenntartás nélkül elfogadjon.

65. A spirituális törekvő felébredésének vagy megvilágosodásának leggyorsabb és legbiztonságosabb módja, ha minden vágyát feladja az Isten iránti teljes önmegadásban.

66. A megszabadulás annak a megértése, hogy nincs mit megérteni. 67. Tudatlanság nem létezik. 68. Semmi negatív nem létezik. 69. A létezés pozitív létezés. 70. Mindenki ismeri az érzés, érzékelés pozitivitása és negativitása közötti

különbséget. A negativitás én-központú, önmagába omló. A pozitivitás növekvő, sugárzó.

71. A szabad ember a nélkül élvezi a szabadságát, hogy bármit is kellene tennie. 72. Minden tökéletes. Minden olyan, amilyennek lennie kell.

Mi a világ? A világ egy élő, lélegző, folyton változó, boldog megnyilvánulása az Abszolút akaratának. Az univerzum a

Legfelsőbb Úrnak a formája. A sokféleségnek, az elkülönült objektumoknak a világa, amit az elme lát,

illúzió. Csak egység létezik a világban, amely viszont megjelenhet az elme és az érzékek számára. A világ

alapvetően pozitív, örömteli hely. Az embernek veleszületett joga, hogy megtapasztalja az igazi tudással, és

az egyetemes látással együtt járó boldogságot. Ha nem mindig ezen a módon látjuk a világot, ez azért van,

mert azonosítottuk magunkat az individuális „én”-nel, vagy egóval. Az Abszolút akarata, hogy ilyetén

módon elfelejtsük igaz természetünket, és az is az Abszolút akarata, hogy emlékezzünk rá, visszatérjünk a

forráshoz, és újra megtaláljuk valódi önmagunkat.

Az Abszolút Valóság, amely ezt a világot színültig teletölti egyetemes tiszta tudatossággal, hogyan

válhatott azonossá az individuális formával, az individuális „én”-nel? A történtek jobb megértéséhez

gondoljunk az álomra. Álomban megjelenik egy gondolat vagy kép, és asszociatív jelenetek sorozatát

indítja el, az emlékezetben tároltak alapján. Ugyanakkor az álom tapasztalója is megjelenik, és élvezni,

vagy szenvedni látszik az álomban tapasztaltakat.

Az álom kibontakozásának egész folyamata teljesen spontán, és a tapasztalónak nincs hatalma a történtek

fölött. Amikor felébredünk az álomból, egyáltalán nem képzeljük azt, hogy meghaltunk, de még azt sem,

hogy elvesztettünk valamit. Ugyanígy, amikor spirituális álomból ébredünk, a tapasztaló, vagy „én”, aki

látszólag ennek az ébrenléti világnak a tapasztalója, csak múló megjelenésnek látszik. Valójában az „én”

nem létezik, és nem létezik az elkülönült tárgyak és elkülönült individuumok világa sem. Csak tudatosság

létezik. A spirituális álom állapotában az öntudatos és önmagában létező tudatosság megnyilvánul egy

konkrét formában, és spontán módon azonosítja önmagát azzal a formával, énjének tekintve azt. Másfelől,

ez okot szolgáltat a nem-én, vagy az éntől különböző érzékelésére, és ez az alapvető illúzió az, amely

minden más illúziónak az alapja. A valóságban azonban nincs én, és nincs nem-én.

Ahogy mi a mély alvás állapotában álmainkat álmodjuk, úgy jelenik meg az individuális lét álma Isten

mély alvásában. Isten mindenütt jelenvaló, mindenható, és mindent tud – mindig jelenlévő, teljhatalmú, és

mindentudó. Istennek a természete létezés, tudatosság, és üdvösség. Isten a személytelen isteni erőként

nyilvánul meg, és ugyanakkor az a roppant intelligens lény is Ő, aki ellenőrzi ezt az erőt. Az „amint fent,

úgy lent” törvénynek megfelelően azonban Isten a tapasztalja is a mély alvás állapotát, amelyben elfelejti

Önmagát, és nem akként ismeri többé Önmagát, mint ami valójában. Ebben az isteni, mély-alvási

állapotban bekövetkezik az álmodó és az álom azonosulása, és a látszólagos individuum élete elkezdődik.

Az Abszolút Valóság VAN, de sem az nem mondható, hogy létezik, sem az, hogy nem létezik, mert ez

meghaladja a dualista gondolkodástól függő, korlátolt emberi elme megértési határát. A létezés akkor

kezdődik, amikor az Abszolút mint Isten, a Teremtő nyilvánul meg. Az Abszolút akarata hozza mozgásba a

különböző szintjeit a teremtésnek, annak végtelen számú lényeivel, amelyek mindegyike oszthatatlan része

Önmagának, akár a felszíni hullámok az óceánnak. Miután megteremtette a világegyetemet, a Teremtő

elalszik, belép a teremtésbe és megeleveníti azt, de elfelejti az Ő valódi, végtelen és határtalan természetét,

végessé és korlátozottá válik e világ különböző lényeivel való azonosulása révén.

Azt mondják, hogy a felébredett, vagy megvilágosodott személy a világra nézve alszik, és a valóságra

nézve ébren van. Időnként azt mondják, hogy a felébredett személy nincs tudatában a világnak, és csak a

valóságnak van tudatában. Mindkét mondás azt jelenti, hogy a felvilágosult ember tudatában van saját

valódi természetének, mint tiszta tudatosságnak, és ezért az elkülönült individuumok és lények világát

illuzórikusnak látja. Az „én nem létezem (mint entitás)” megértésből az a megértés is következik, hogy

„semmi más sem létezik (elkülönült entitásként).” A valóságot az ember létének tudni egy nagyon mély

alváshoz hasonló állapotot eredményez. Állandóan egy mélységes béke és teljesség van jelen, bármilyenek

is legyenek a külső élet körülményei.

Az erő, amely a világ álmát előidézi, a tudatosság. A tudatosság benne van minden formában, és valójában

az összes formának ő valóságos léte. Mivel minden a tudatosságban jelenik meg, ez azt jelenti, hogy a

tudatosság finomabb még a tárgyakat körbe ölelő térnél is. Az azt körülvevő tárgyak saját fényt. A

tudatosság mindent áthat, ami megjelenik benne, mint ahogy az álom is magában foglalja az álom-

objektumok mindegyikét. Ő teremti, és tartalmazza a világot. A tudatosság nem az individuális „személy”

birtokában van. Ellenkezőleg, a megnyilvánult individuum a tudatosságbeli megjelenés.

A tudatosság, amely a világ teremtője, korlátozottnak mutatkozik, amint az individuális formával azonosítja

önmagát. A tudatosság azonban egyáltalán nem korlátozott. A tudatosság tudatában van önmagának, és

AZONOS önmagával, mindig, és mindenkor, és csak látszólag korlátozott az emberi elme fogalmai által.

Amikor egy konkrét individuális formában a tudatosság úgy ismeri magát, mint ami ő valójában, az

individuális tudatosság, vagy „én” meghaladásra kerül, és megértésre kerül, hogy a megnyilvánulás csupán

ideiglenes. Ez a valódi értelme és célja az individuális életnek – ahhoz, hogy az individuális tudatosság

ráébredjen önmagára, mint individuális tudatosságra, és, hogy ebben a ráébredésben megértse, hogy valódi

természete az Abszolút Valóság, amely meghaladja a tudatosságot.

A nevek és formák világa, az elkülönült objektumok világa nem valóságos. Az elme hozta létre. A

valóságban azonban semmi más nincs, csak létezés-tudatosság-boldogság. A világ megjelenésének

álmában csak a tudatosság mindent átható, univerzális ereje vetíti ki önmagát minden durva illetve finom

dolog révén és azokon belül, ilyenek például színek, amelyek akkor keletkeznek, amikor a tiszta fehér fény

egy prizmán keresztül megtörik. Nem látjuk magát a tiszta fényt – csak a színként való megjelenését látjuk.

A tudatosság valójában semmit nem tapasztal közvetlenül. A tapasztalást az agy, és a többi, az individuális

formában megnyilvánuló érzékszerv végzi. A forma a tudatosság ön-tudomása által kerül megelevenítésre.

A tudatosság mindig tudatában van saját létezésének, és ez minden, ami valójában történik. Valójában

egyáltalán nincs semmiféle tapasztaló. A tapasztaló része a tapasztalatnak magának, épp úgy, ahogy az

álmot tapasztaló individuum is része az álomnak. A tapasztalatok illuzórikusak – nem olyasvalaki számára

történnek, aki valójában létezik, hogyan lehetnének hát többek illúziónál? Az individuális „én”, aki

látszólag a tapasztalatban részesül, illúzió. Következésképpen, bármi, ami ennek a képzelt személynek

jelenik meg, szintén teljességgel illuzórikus. A tapasztalatok anyagtalanok. Jönnek és mennek, megjelennek

egy pillanatra, majd eltűnnek, és elfelejtődnek. Az ember összes tapasztalata jön és megy. Hová távoznak?

A tapasztalat világa élettelen világ. Élet érzése csupán a tudatosság jelenléte miatt van. Amikor tapasztalat

következik be, az észlelésre és feldolgozásra kerül a már jelenlévő emlékezet által. Ha ez nem így lenne,

egyáltalán semmi értelme nem lenne az észlelésben foglalt felismerésnek, és ennek következtében az

észlelésnek sem. Nincsenek új tapasztalatok emiatt. Az észlelés-felismerés-emlékezet köre egy mechanikus

folyamat. Spontán módon történik, anélkül, hogy bárki bármit is csinálna. Az egyedüli élet a tudatosság

fényéből származik, amely megvilágítja jelen pillanatot, mint ahogyan a fény világítja meg a vetítőgépben

előtte áthaladó képkockát. A valóságban azonban semmi nincs, csak a tudatosság élő fénye, ami mindig

egyetlen fény, soha nem különül el, vagy oszlik fel, semmilyen módon. A tudatosság kölcsönzi az „élet”

érzését az individuális forma számára, mert az az ő saját ön-tudomása. Ezen ön-tudomás számára nincs

születés és nincs halál.

Ami ismert, az mindig múltbeli. Az ismeretlen a már meglévő tudásba való beolvadással ismertté válik. Ily

módon a tudás statikussá válik, vagyis mintává kristályosodik. Ez a minta képezi aztán a további

tapasztalatoknak az alapját. A folyamat csecsemőkorban kezdődik, és a test egész élete során folytatódik.

Feltételezésünk szerint a nagyon kicsi gyermeknek is vannak tapasztalatai. Valójában nincsenek, mert nincs

„én” központja, akinek a számára a tapasztalatok megtörténnek. Ha egy babára, vagy egy csecsemőre

nézünk, akkor csak a tudatosságnak a formát megelevenítő ön-tudomását látjuk, ugyanazon tudatosság ön-

tudomását, amely az állatokat is megeleveníti, amelyek szintén nem rendelkeznek fogalmakkal, ennélfogva

nincs „én” érzésük. A kísérletező mozgások azonban, amelyeket a csecsemő folyamatosan végez, lefektetik

a jövő összehangoltabb mozgásának az alapjait. Ugyanezen a módon a szemek, a fülek, és a többi

érzékszerv is benyomásokat gyűjtenek, amelyek alapján a jövőbeni észlelések történni fognak. Egy

bizonyos ponton aztán elkezdődik az észlelés folyamata, az emlékezetben tárolt ezen benyomások alapján,

és ugyanez a folyamat fog folytatódni, az élet fennmaradó részében. Semmilyen tapasztalat nem valóságos.

Soha senki semmilyen tapasztalatot nem tapasztalt. Semmilyen valaha is tapasztalható nem valódi.

Jóllehet a nevek és formák világa, és a tapasztalatok nem valósak, mindazonáltal valóság nélkül nem

tudnának megjelenni. Az egyre növekvő bonyolultságú formák a tudatosságban alakultak ki. A tudatosság

végtelen számú formán keresztül ívelő evolúciójának teljes folyamata az Abszolút Valóság változatlan

háttere előtt nyilvánul meg. A tudatosság továbbfejleszti a formákat, így végül képessé válik az önmagára

való ráébredésre, az emberi formán keresztül, amelyben a spirituális megértés érett korba lép. Azonban,

amikor ez megtörténik, a tudatosság felismeri, hogy soha semmi nem létezett, önmagát kivéve, és, hogy a

spirituális keresés és megértés egész folyamata, amely e formában végbement, álom volt csupán. De akkor

egyáltalán miért ment keresztül ennek az evolúciónak a folyamatán, amikor soha semmi Önmagától

különbözőt nem nyert a végén?

Az egyetlen válasz, ami kínálkozik az, hogy szórakozásból, azért az élvezetért és örömért, hogy újra

megtalálja önmagát, miután oly sokáig rejtve volt. A világ a tudatosság játéka. A tudatosság elrejtőzik

önmaga elől, az emberi test és elme, és az Ön-tudomás tiszta állapota közötti „szakadék” révén. E szakadék

megjelenése következtében a tudatosság elfelejtkezik saját valódi természetéről, azonosítja önmagát a

korlátolt emberi elmével, és az emberi elmének nincs tudomása önmagáról, mint tiszta tudatosságról. Ezt a

szakadékot nevezzük „tudatlanságnak”, a magyarázat kedvéért. A tudatlanság azonban valójában nem

létező dolog, mivel az tiszta semmi, nulla.

Mi a valóság? A valóság nem megismerhető, illetve nem megtapasztalható. A tudatosság önmagában nem a végső

valóság, mivel megjelenés, erő, megnyilvánulás. Meghatározott tulajdonságokkal rendelkezik, mint például

meghatározott létezés, és ön-tudomása üdvösség, boldogság. Másfelől, az Abszolútnak vagy végső

Valóságnak nem lehetnek tulajdonságai, mert ezek korlátoznák az abszolútságát. A megnyilvánulatlan az

Abszolút Valóság. Nem lehet nevezni sem létezőnek, sem nem-létezőnek. Felette áll minden ellentéteknek.

Semmi, amit az emberi elme mondani, vagy gondolni tud, nem képes megközelíteni az Abszolútot. Még

csak azt sem mondhatjuk, hogy korlátlanul intelligens, mert akkor azt is kellene mondanunk, hogy

korlátlanul unintelligens, mert, ha rendelkezik az egyikkel, a másikkal pedig nem, az is korlátozná az

abszolútságát.

Mint ahogy a levegő a térben, úgy jelenik meg a tudatosság a valóságban. Magában foglalja a világ álmát.

A tudatosság nem választható el a valóságtól, illetve nem tekinthető valamilyen valóságtól eltérő dolognak,

mint ahogyan az álmodó tudatosság sem tekinthető az álmodótól elkülönült, vagy eltérő valaminek. Ok-

okozatilag kifejezve, az Abszolút Valóság az ok, és a tudatosság isteni erejének a megnyilvánulása az

okozat. Amint az isteni erő megnyilvánult, a világegyetem teremtésének anyagi oka lett. A valóság

megnyilvánító aspektusa az, amit mi Istennek nevezünk, mivel ez az a tudatosság, amely életet ad a

teremtés minden formájának.

Valójában soha semmi nem történik. Egyetlen módon beszélhetünk a valóságról, tagadással. Így,

elmondhatjuk például, hogy a valóság nem tapasztalat. Nem létezhet senki, illetve semmi olyan, ami a

valóságon kívül létezne, hogy azt tapasztalja. A valóság nem megismerhető. Lehetetlen megismerni azt,

ami kívül esik a valóságon, ami ismerhetné azt. A valóságot sohasem lehet megismerni, sem

megtapasztalni, mert az nem lehet objektum. Ez azonban nem jelenti, hogy szubjektum lenne. Nem

mondhatjuk, hogy a valóság létezik, és azt sem mondhatjuk, hogy nem létezik. Meghaladja mind a létezést,

mind a nem-létezést. Mindazonáltal, bizonyos, hogy lennie kell olyan megnyilvánulatlan valóságnak,

amely a megnyilvánulás alapjául szolgál. A nyelv nem képes ezt kifejezni, mert a nyelv kettősségen alapul.

Az emberi elmének szüksége van a képességre, hogy megerősítsen, vagy tagadjon. Azt nem tudja leírni,

ami minden ellentétek felett áll.

Úgy beszélni a valóságról, mintha az bármilyen módon megismerhető lenne, félrevezetés. Azt is meg kell

értenünk, ugyanakkor, hogy a tudatosság nem tud önmagáról. Amikor ez bekövetkezik, a valóság

természete automatikusan megértésre kerül. A tudatosságnak tudomása van önmagáról, ami az ön-tudomás,

a tudatosság tiszta állapota, és ez az állapot a valóság megnyilvánult, vagy cselekvő aspektusa. Habár az

ön-tudomásnak ez az állapota még mindig nem az Abszolút Valóság, ez áll a lehető legközelebb a

valósághoz. Az egyetemes tudatosság megjelenése vagy megnyilvánulása semmilyen módon nem lehet

elkülönült az Abszolút Valóságtól. A tudatosság természete nem különbözhet az abszolút Valóság

természetétől. Ez azt jelenti, hogy a valóság megismerheti önmagát közvetve, a saját megnyilvánult

erejének Ön-tudomása révén, és ez a megvilágosodás természete. A valóság megnyilvánítja a tudatosságot,

és ennek a tudatosságnak az Ön-tudomásában, a valóság „megismeri” önmagát.

Az Ön-tudomás szempontjából a valóságot úgy kell érteni, mint a tudatosság forrását, míg az individuális

emberi elme nézőpontjából ilyen megértés nem keletkezhet. Az Abszolút Valóság napja el van takarva az

illuzórikus „én” által észlelt illuzórikus világ illuzórikus objektumaival való identifikáció felhői által. Az

individuális személy egyáltalán nem ismerheti a valóságot, de a tudatosság az Abszolút Valóság

ragyogásaként ismeri önmagát.

Mivel mi vagyunk a valóság, ezért nincs hozzá vezető út, és nem lehetséges megtalálni azt. A valóság soha

nem „érhető el”, illetve „valósítható meg”. Azonban, ha tudjuk, hogy életünk, létünk, semmi más, mint

tiszta tudatosság, akkor azt is tudjuk, hogy mi a megnyilvánulatlan valóság vagyunk, amely a forrása ennek

a tudatosságnak. A tudatosság hatalma és működése, és a benne megjelenő dolgok játszi

megnyilvánulásnak tűnnek, saját örömünk kifejezésének, de amely semmiféleképpen nem lényegi, nem

elengedhetetlen, illetve nem szükséges. A tudatosság megnyilvánulása saját abszolút szabadságunk

kifejeződése.

A valóság soha nem változik, de hatalmának megnyilvánulása révén képes létrehozni, fenntartani, és

megsemmisíteni mindazon formákat, amelyek a tudatosságban megjelennek, miközben teljesen,

mindenféle korlátozástól mentes marad. Ez a korlátlanul szabad valóság az, amely a mi legbelső valódi

természetünk.

A valóság abszolút hiteles. Mi magunk nem különülünk el a valóságtól. Következésképpen, kapcsolatban

vagyunk az egész teremtés forrásával. Hogyan tudna valaha is bármiféle „rossz” történni velünk, amikor

egyek vagyunk a minden megjelenő dolog forrásával? Természetesen, bízom abban, hogy minden helyesen

fog kibontakozni, ahogyan én magam kapcsolódom a kibontakozás forrásához. Én magam vagyok az

Egyetlen.

Van Isten? A természet, a föld és környezetében élő szerves életformák világa, az ásvány- és kőzet képződmények, a

növények és fák, a halak, rovarok, madarak, és állatok, amelyek e környezetben formát öltöttek, és a

természet díszletének azon aspektusai is, amely elérhetőségünkön kívül esnek: a Nap, a Hold, és a végtelen

számú csillag – e világ – a természet durva világa – a tudatosság kifejeződése, megnyilvánulása. Amikor

ezt a természetes világot szemléljük, látjuk, hogy tele van szépséggel, tisztasággal, és azzal az

ártatlansággal, amely az ego-alapú gondolkodás hiányából származik. Az emberi lények harmóniában

élhetnek ezzel a világgal, ha abban annak a legfőbb hatalomnak a megnyilvánulását látják, amelynek ők

szintén részei. A természeti világ szemlélése során az ember nem tud segíteni, érezzen viszont áhítatot a

kreatív intelligencia iránt, amely formák végtelen számú megjelenését, és néhány egyszerű törvényből és

néhány alapvető elemből való kifejlődését lehetővé teszi. A csodálatnak és áhítatnak az érzése természetes

dolog az emberi lények számára, és vallási érzékenységük alapját képezi. Ebből az érzésből keletkezik a

megértés, hogy „van Isten”. Az emberi lények, vagy azok ősei év tízezredek óta a körülöttük levő hatalmas

természeti erők iránti áhítatban éltek, a vallás, vagy Isten mindenféle fogalma nélkül. Ez az áhítat

szakadatlanul jelen van, egy csodálat érzéseként, amely később még kifinomultabbá vált, és a

társadalmakat az élet alapvető kérdéseire adható válaszok keresésére késztette.

A tiszta tudatosság az isteni erő, Isten. Ő az imádó, valamint a tárgya minden imádásnak. Mivel az

Abszolút és annak hatalma, az egyetemes tudatosság nem elkülönültek egymástól, e hatalom imádatával az

imádó azt képes imádni, ami mindennek a forrása, de ami semmiféle saját attribútummal nem rendelkezik.

A tudatosság a közvetlen kifejezése az önmagában nem megismerhető, illetve nem megtapasztalható

Abszolút szabadságának és tisztaságának. A tudatosság azonban megismerhető és megtapasztalható, de

nem azon a módon, ahogy a tárgyakat tapasztaljuk, hanem az által, hogy az vagyunk.

A tudatosság az, amely célja minden spirituális törekvő, minden vallás rajongásának, minden helyen, és

minden időben. Az univerzális tiszta tudatosság hatalma Isten az emberi lény számára. Az Abszolútnak a

tudatosságon keresztül való imádása olyan, mint a napnak az imádása annak fényén keresztül. A

megnyilvánult hatalom mindenütt jelen van, habár annak forrása rejtve marad, mint ahogy a nappali

világosság is látható mindenütt, még akkor is, amikor a nap a felhők mögé rejtezik.

A tudatosság, az ő forma nélküli állapotában, nem azonosul semmi mással, mint saját létezésével és

boldogságával. Azaz, nincsen kettősség, és így nincs szó „másnak” a tapasztalásáról. Az azonosult

individuális lélek az, amely a sok különféle formát kialakítja, az egyre több, és egyre összetettebb

tapasztalás érdekében. Ez a folyamat a tudatosságon belül zajlik, de a valóság nincs belevonódva, mint

ahogy az alvó sincs az álomba belevonódva. A tapasztalatok képzeletbeliek, ugyanúgy, mint a „személy”,

aki látszólag tapasztalja azokat. A tudatosság tudatában marad saját, különféle formákban való létezése

boldogságának, de nem fogad el semmiféle individuális létezést, vagy „objektumot”.

Sok analógiát ismerünk a tudatosság, és a benne megjelenő formák kapcsolatára: az óceán és annak

hullámai, az arany és a belőle készült ékszer, a villamos energia és a hozzá kapcsolódó berendezések. A

tudatosság mindent látó, mindenre tanú felügyelete alatt az evolúció folyamata önmagától zajlik. Amíg

egyre több és több tapasztalatra vágyakozunk, addig továbbra is fennmarad az új formák megjelenése, és e

tapasztalatok értelmezése, azoknak a már meglévő ismertekbe való beillesztésével. A tudatosság, ez alatt,

egyszerűen csak pihen a saját boldogságában, áldott módon nem befolyásoltatva az individuális tapasztalat

drámájától. A tapasztalatok e játéka az elme szintjén, és az „én” illetve az „én létezem” alapján folyik. Ez

az alapvető illúzió, alapvető tudatlanság az, amely által az emberek megkötöttek. Végül is, azonban, e

kötelék csak az elmében létezik, és az elmének az Ön-tudomás szintjére való túllépésével meghaladható. A

tapasztalatok, a nevek és formák világa, magától működik, a tudatosság csak akként az erőként hat, amely

mindezt lehetővé teszi.

Önmagában a tudatosság a mindent-szerető, határtalan, és legfelsőbb Úr. A tudatosság, mint a Teremtő az

első impulzus, amely a megnyilvánulatlan Abszolútban megjelenik. Ennek az első impulzusnak a

természete a szeretet. A szeretet az az erő, amely az Egyet megsokszorozza, annak érdekében, hogy a

soknak vissza kelljen térnie az Egybe. A szeretet az az univerzális vonzerő, amely az atomi részecskéket a

pályájukon tartja, és a csillagrendszereket a galaxisuk középpontjai körüli keringési pályán tartja. Ezen

univerzális vonzerőnek a természete a tudatos szeretet. A kettősség első impulzusa hozza létre a szeretet

célját, és a forrást is, amelyből a szeretet kiárad. Isten személyes és személytelen is egyúttal – személyes,

amikor a kreatív és megelevenítő erőként, és személytelen, amikor a megnyilvánulatlan Abszolútként

nyilvánul meg. Az individuális lényeket a személyes Isten teremti meg, és Ő plántálja beléjük a szeretet

impulzusát.

A tudatosság kedvét leli saját létezésében. Nem fogad, vagy utasít el semmiféle tevékenységet vagy

aspektust, akármi megjelenik. Saját boldogságát élvezi minden formában: a kőben, a növényben, az

állatban és az emberi lényben. Egy földben gyökerező fában, például, és annak szélben imbolygó ágaiban,

tiszta boldogságként élvezi önmagát. Önmagát élvezi boldogságként az emberi lényben a mély alvás

állapotában, és minden egyéb olyan körülményben, amelyben belső béke van, vagy ahol az elmét nem

zavarja meg a kielégítetlen vágy nyugtalansága. A legtöbb esetben azonban az emberi lények

diszharmonikus állapotban élnek a valódi természetük helyett, amely tiszta, boldogság teljes, és isteni. Ha

minden ember képes lenne harmóniában élni saját valódi természetével, akkor harmóniában élne mindenki

mással is, és a természet egészével, és a Föld Paradicsommá válna. Ezért a tudatosság továbbra is

boldogságként élvezi önmagát minden formában, akár tudatában van, Ön-tudomása révén, hogy mi a forma

valódi természete, akár nincs. Ez azon lények elméjét, akik felismerték a mindent átható tudatosság

igazságát, bölcsességgel világítja meg, így az ilyen személy irányfénnyé válik tudatlanság sötétségében.

A tudatosság, mint a létezés maga van jelen. Minden történés ennek a létezésnek az érzése. Az emberi

kapcsolatok és törekvések világa erre szuperponálódik. Csak egyetlen létező van. Az emberi elme osztja fel

ezt az egységes létezőt individuális entitásokra, szüntelenül elválasztva őket egymástól. Ugyanilyen módon

képzeli az emberi lény Istent is elkülönült lénynek. Aztán imádkozik ehhez az Istenhez, bármi is legyen az,

mert azt hiszi, hogy ez az elvárása. Ez elkerülhetetlen. Egyszerűen ilyen az elme működése. Ez egy olyan

állapot, amin mindünknek keresztül kell menni. Végül, azonban, bekövetkezik a megértés, hogy Isten te

magad vagy, és hogy Isten nem egy tőled különálló valami.

Senki soha nem kételkedik abban, hogy ő létezik. Tekintve, hogy a létezés valóságos, és ismerve a tényt,

hogy csak egyetlen létező van, akkor az egyén saját létezése az egyetlen létezés kell, hogy legyen.

Nincsenek individuális létezők. Az én-tudatosság-én-létezésnek nincsenek korlátai. A tudatosság finomabb,

mint a tér és azt megelőzően létezik, hogy a tér tapasztalás tárgyává válhatna. Az egyetemes létezés, amely

a tudatosság, azt jelenti, hogy valójában soha semmi nem volt teremtve, és nem is pusztult el; csak a forma

változott. Például, itt egy hatalmas és tömör hegy. A hegy nem más, mint a tudatosság, a hegy formájában.

Évmilliók múlva a hegy porrá válik. A por nem más, mint a tudatosság, a por formájában. Így hát, semmi

nem jött létre, vagy semmisült meg, és valójában semmi sem történt. A tudatosság volt jelen a kezdetkor, és

a tudatosság van jelen a végén. Az ember nem az által érti meg ezt, hogy a tudatosságot hegynek tudja,

illetve pornak tudja, hanem azáltal, hogy önmagának tudja. Ebből a szempontból az ember tudja, hogy

egyetlen formával rendelkező sem egyéb, mint tudatosság, alapvető természetét tekintve, éppen úgy, ahogy

ő maga sem egyéb, mint tudatosság. Ez egy intuitív tudás, vagy létezés általi tudás. Ezután az ember

látszólag széthullást, illetve megsemmisítés lát, de nem érzékeli, hogy bármi elpusztulna. Csak azt érzékeli,

hogy változás történik. Ez az egyetemes Istentudatosság közvetlen lét-tudomása, illetve, ez a tudatosság

Isten.

Isten-tudatosság vagy univerzális tiszta ön-tudatosság minden, ami létezik. Amikor mi, mint látszólagos

individuumok és érzékszervi észlelési központok, tapasztalni látszunk valamit az érzékeken keresztül, vagy

amikor egy gondolatot látszunk gondolni, valójában egyáltalán semmi nem történik. A tudatosság

teljessége érintetlen marad, épp úgy, ahogy a fényt sem zavarják a vetítőgépben előtte elhaladó képek. Ha

lehetséges volna, hogy a tudatosság valami önmagától különböző dologgá váljon, ez a kettősség

valóságosságát jelentené, mivel szubjektum és objektum létezne. A tudatosság azonban soha nem

valamilyen önmagától eltérő dolog. Mindig az, ami. Ezért, a felébredett, vagy megvilágosodott ember

mindig csak Ön-tudomásként van tudatában önmagának, és ezért úgy érzi, hogy ő maga nyilvánul meg

minden formában. A különböző kultúrák és vallások irodalmában sok szép költői kifejezést található az

ilyen típusú egyetemes látásra. Ilyen például, a hindu hagyományban az Ashtavakra Gita és az Avadhuta

Gita. A muszlim hagyományban Rumi és Kabir versei. A keresztény hagyományban Krisztus szavai,

ahogyan azokat a Tamás evangéliuma rögzíti. A kínai kultúrában Lao Tzu Tao Te Chingje. A modern

korban Walt Whitman versei, a Leaves of Grass, vagy Rainer Maria Rilke költészete. És persze sok egyéb

példát is sorolhatnánk.

A tudatosság egy. Nincs egy második tudatosság. Ezért bármi, ami megjelenik, nem lehet független a

tudatosságtól. Minden dolog tudatosságbeli megjelenés, a tudatosság módosulata, a tudatosság formája, a

tudatosság tükröződése. E kifejezések bármelyike használható, amíg magától értetődő, hogy bármilyen

formában jelenjék is meg, a tudatosság maga mindig teljes és tökéletes marad. A tudatosság látszólag

megváltoztathatja a formáját, vagy felölthet különböző formákat, de ez nem egy valódi változás, illetve

nem a természete, vagy a lényege változik, látszólagos változás csupán, mint ahogy a hullámok jönnek és

mennek az óceán felszínén, vagy, ahogy a szereplők jönnek-mennek az éppen vetített filmen. Az első

esetben, semmi más nincs, csak víz, a második esetben semmi más nincs, csak fény. A világon semmi más

nincs, csak tudatosság, semmi más nincs, csak Isten.

Mi a tudatosság? A te saját léted, a te saját létezésed. A te saját megnyilvánulásod, a te saját kifejeződésed.

Semmi nincs közelebb hozzád, mint az. Határtalan és végtelen. A tudatosság olyan, akár a tér, csak az

üresség minősége nélkül. A tér nem üres. Még az atom elektronjai közötti tér is tudatossággal áthatott. A

tudatállapot egyfajta energiának tekinthető. Meghatározott létezéssel bír, még ha nagyon finommal is. A

tudatosság az öröm, amelyet akkor érzünk, amikor az élet jónak tűnik számunkra. Az öröm vagy boldogság

a tudatosság én-tudomása. A mi ön-tudomásunk, mivel csak egy én-tudomás van. Ha bármilyen értelemben

elkülönültek volnánk a valóságtól, nem lehetne létünk, vagy tudatosságunk. Tehát, bármikor ön-tudomás,

illetve a lét, jelenlét, ön-létezés érzése van jelen, az a tudatosság és a tudatosság jelenléte, az Isten. Mindez

azért történik, hogy a tudatosság tudatában legyen saját létezésének, mint boldogságnak, örömnek. A

boldogság a valódi természete az emberi lénynek, és az összes lénynek. Nem kell keresnünk a boldogságot,

mert mi vagyunk az. Mi magunk korlátozzuk ezt a boldogságot a mi saját hibás gondolkodásunkkal. Azt

képzeljük, hogy meg kell keresnünk, és meg kell találnunk a boldogságot, de mi magunk vagyunk a forrása

a boldogságnak.

Az öröm a természetes hatóereje a létezésnek. A boldogság a természetes állapot. A természetes boldogság

nem az a fajta intenzív öröm, mint ami valamilyen régóta vágyott anyagi tárgy megszerzésekor

tapasztalható. Sokkal inkább a vágytól mentes béke és a teljesség érzése. Merthogy ez egy természetes

hatóerő, egy egész idő alatt fennálló gyönyörűség, akár ébren vagyunk, akár álmodunk, akár mélyen

alszunk. A boldogság vagy üdvösség az az állandó háttér, amely előtt életünk játékának a változó jelenetei

játszódnak. Ki élvezi akkor ezt a boldogságot? Senki sem élvezi. A tudatosság ön-tudomása az, amely

maga a boldogság. Semmilyen külső dologra nincs szükség. Önmagától ragyog.

Annak a személynek a számára, aki felismerte az igazságot, aki megvilágosodott, az élet élvezete vagy

öröme az „én” nem-létezésének a tudomásából származik. Ez a személy tudatában van saját, az individuális

„én” korlátozásától való szabadságának, amely „én” azelőtt a rabság oka volt. Az ilyen személy számára

maga a létezés öröme az, amely valóságos és élő. Nincs jövőbeni eredmények iránti elvárás, vagy a

múlthoz való ragaszkodás. Harmóniában él az egyetemes tudatosság örömével, amely mindig ott van a

háttérben, és nem azonosul a világ játékának múló eseményeivel és körülményeivel. Mindazonáltal, nem a

személy, aki élvez. A tudatosság öntudomása az, ami az élvezet.

Az úgynevezett „felébredett személy” valójában egyáltalán nem személy. Az ő esetében már csak az

egyetemes tudatosság aktív. Minden ego, vagy személyiség csupán gyakorlatok célokat szolgál, és

látszólagos tevékenységei nem az individuális entitás tevékenységei. Az individuális entitás, vagy „lélek”

nem bír abszolút létezéssel, hiszen semmi nincs, csak mindenkor a tiszta, egyetemes tudatosság.

Mindazonáltal az individuális lélek viszonylagos létezéssel bír, az elmében megjelenő „én vagyok” vagy

„én létezem” gondolat miatt. Ez a gondolat elsősorban az „én lenni vágyom” kifejezése, amely a tudatosság

velejárója, és amely azon mechanizmus, amelyen keresztül a tudat végtelen számú formában

megnyilvánítja önmagát. Az emberi lélek a tudatosság kifejeződése, Isten akaratának a közvetítője, a

szeretet megtestesülése. A testben való létezés vágya miatt jelenik meg, és mindaddig fennmarad, amíg a

vágy fennáll. A lélek lenni vágyása eredményezi a születést, és az „én vagyok” fogalom eredményezi az

elkülönült individuumként való létezés érzését. Ebben az állapotban lehet, hogy a lélek valamilyen vallást,

vagy spirituális tanulmányokat végez, hogy elérje „Istent”, amit szintén elkülönült entitásnak gondol.

Végül, és rendszerint hosszas keresést követően, megszülethet a megértés, a tudatosság azon kifejezésében,

hogy keresésének célja önmaga. Ebben a pillanatban, amely a különböző tradíciókban

„önmegvalósításként”, „megvilágosodásként”, vagy „felébredésként” ismert, az individuális lélek

valójában megszűnik létezni (tulajdonképpen, mint elkülönült entitás, soha nem is létezett), és az

individuális létezés illuzórikus érzése beleolvad az univerzális tudatosság valódi létezésébe.

Az ön-keresés folyamatában a tudatosság hatékonyan álcázza önmagát, önmagához vonzva önmagát, annak

érdekében, hogy végül feltárja önmagát önmagának. Így tehát, a tudatosságban két áramlat van: az egyik

megnyilvánuló és kifelé áramló, a finomabb felől a durvább felé irányuló, a másik megszüntető, és

visszafelé áramló, a durvább felől a finomabb felé irányuló. A tudatosság önmagát önmaga felé vonzza, a

hasonló a hasonlót vonzza princípiumnak megfelelően. A látszólagosan individuális lélek nem más, mint a

tudatosság maga, csak az „én” fogalma által lekorlátozva. A tudatosság lehetőség szerint a fény, a harmónia

és a szépség felé mozog. Természetes módon vonzódik e pozitív aspektusok felé, mivel ezek az ő saját

természetének az aspektusai, amelyek lehetőség szerint mindenhol, és mindenkor megnyilvánulnak. Az

igazi vallásosság ezért mindig felemelő jellegű. A finomabb, kifinomultabb érzelmek alkotják. A jóság és

együttérzés érzése többé-kevésbé a lét alapjául szolgáló egységről való részleges tudomáson alapul. E

tudomás mindenkire jellemző bizonyos mértékben, de van, akik jobban tudatában vannak, mint mások.

Minél inkább érezzük ezeket a pozitív érzelmeket, annál közelebb állunk valódi természetünkhöz, és annál

boldogabbak leszünk.

A tudatosság az emberi lényben állandóan, egyfajta differenciálatlan érzékenységként van jelen, amelyben

nincs „kívül” vagy „belül”. A létezés egységébe való ideiglenes bepillantások része mindenki

tapasztalatainak, és természetesen azok tapasztalatainak is része, akik a spirituális utat követik. E

tapasztalatok nélkül nem tudnánk, merre kell menni, és nem éreznénk elegendő ösztönzést sem, hogy a

spirituális út követését a legfontosabb dolgunknak tekintsük.

Isten, az Abszolút, teszi lehetővé a tudatosság ereje közvetítésével, az univerzum sokrétű megjelenését

Önmagán belül, és vonja vissza ugyanakkor a megnyilvánult elemeket az Ő saját lényébe. Az univerzum

elemeinek ez az alászállása-felemelkedése, illetve kivetítése-visszavonása egy természetes folyamat, amely

az Abszolút Valóság zavartalan egységén belül történik, akár a légzés, az emberi szervezetben.

Ki, vagy mi vagyok én? Nem tudjuk megmondani, hogy mik vagyunk, mivel nem valamilyen dolog vagyunk. Nem tudunk

rámutatni valamilyen tárgyra, amire azt mondhatnánk: „ez az, ami én vagyok”. Ki az, aki rámutatna? Ezért

hát a „ki vagy mi vagyok én?” kérdésre adott válasznak az azzal az „én”-nel való identitásnak a

megértéséből kell következnie, aki a kérdést felteszi.

A tudatosság nem válhat igazából individuális „én”-é, illetve semmilyen módon nem létezhet a valóságban

tőle elkülönülten. Ha ez lehetséges lenne, akkor ez azt jelentené, hogy egynél több tudatosság van, és a

tudatosság nem lenne többé egy egység. Ezért van az, hogy az emberi lényben megjelenő elkülönült „én”

érzés látszólagos csupán, nem valóságos. Csupán egyetlen tudatosság van, így az individuális tudatosság az

egyetemes tudatosság kell, hogy legyen, és az elkülönültség érzése semmi más, mint képzelődés. Ez azt

jelenti, hogy a létezés szokványos, mindennapi érzése, amivel mi éppen most bírunk, az egyetemes tiszta

tudatosság. Mi magunk a mindent betöltő Isten-tudatosság vagyunk, és semmi más.

Mi a tudatosság természete? A tudatosság végtelen és határtalan. Neki magának semmiféle formája nincs,

de csak ott nyilvánul meg, ahol forma van jelen. Mindentudó, és minden formában önmagát ismeri. Bárhol

is legyen valaminek a tudása, vagy észlelése, az tudatosság. Bárhol is legyen nem-tudás, vagy nem-észlelés,

az is tudatosság. Azt mondani, hogy az egyik dolog tudatosság, és egy másik dolog nem-tudatosság,

lehetetlen. Mindössze annyit mondhatunk, hogy a tudatosság az egyik helyzetben tökéletesebben

megmutatkozott, mint a másikban. A tudatosság akkor is jelen van, amikor az emberi lény valódi

természetében tudatlanságban van jelen, csak éppen a tudatlanságban lévő tudatosság hiányos. Isten

lehetővé teszi az Ön-tudatlanság megjelenését, mivel Ön-tudatlanság nélkül nem lehetne Ön-tudomás. Más

szóval, Isten az individuális formával a tudatlanságon keresztül azonosul, annak érdekében, hogy

ráébredjen Önmagára az Ön-tudomáson keresztül. Ezért a tudatlanság is az isteni erő egy aspektusa.

Ha nincs is tudatában az egységnek, saját létezését senki nem fogja tagadni. Azért nem, mert a tudatosság a

minden formában benne foglalt tiszta létezésként ismeri önmagát, még akkor is, ha az elme különálló

létezőnek gondolja magát. A tudatosság az, amely „én vagyok”-ot mond, és ugyancsak a tudatosság az,

amely azt, mondja, hogy „én különálló individuum vagyok”. Az emberi elme létezése miatt engedünk a

nézőpontjának, beszélünk úgy, mintha létezne olyan dolog, hogy tudatlanság. A nap előtti felhők nincsenek

hatással a napra, az emberek szempontjából viszont eredményesen eltakarják a napot. Ilyenformán

beszélünk tudatlanságról. A tudatosság tehát mindent tudó, még ha tudatlanság van is jelen, és akkor is

létezik, amikor individuális lét nem észlelhető.

A hibát ott követjük el, hogy feltételezzük, hogy a tudatosság az elmétől függ, vagyis, hogy tudatosság ott

van, ahol az „én vagyok” tudomás van, ott pedig nincs, ahol ez a tudomás nincs jelen, mint például a mély

alvás állapotában. Tudatosság és létezés egy és ugyanazok, és képtelenség lenne azt mondanunk, hogy

amikor elalszunk, akkor megszűnik. Következésképpen, a tudatosság a mély alvás állapotában is jelen van.

A tudatosság nem függ az elmétől és az „én vagyok” tudomás nem a teljes tudatosság, hanem csak az

egyetemes tudatosságnak egy speciális formában való megnyilvánulása. A tudatosság végtelenszer

nagyobb, mint az „én” individuális érzése, éppen úgy, ahogy az óceán is végtelenszer nagyobb, mint a

felszínén megjelenő individuális hullám.

A forma nem nyilvánulhat meg tudatosság nélkül. De meg tud-e nyilvánulni a tudatosság forma nélkül? Ez

olyan, mint azt kérdezni, hogy „meg tud-e nyilvánulni a folyó forrása a folyó nélkül?” Nyilvánvaló, hogy

nem szétválaszthatók. A tudatosság magában foglalja az aktív, teremtő elvet, amely minden formát előidéz,

önmagán belül. A tudatosság, mint lehetséges létezés egy olyan állapotban képzelhető el, amelyben a

legcsekélyebb mértékű különbözőség, vagy kettősség sincs. Egy ilyen állapot, vagy helyzet azonban, a mi

Abszolútról alkotott elképzelésünkkel lenne azonos, már amennyire az elképzelhető. Következésképpen, az

Abszolútra úgy gondolhatunk, mint a forrásra, és a tudatosságra, mint a formára. A tudatosság nem

formafüggő, mert önmagában forma nélküli. A tudatosság értelme és célja azonban elkerülhetetlenül

összekapcsolódik a forma megnyilvánulásával vagy létrejöttével. E szempontból forma és forma nélküli

között nincs különbség. A forma – forma nélküli, és a formanélküli – forma.

Az emberi lényben, az „én”-nek, vagyis az individuális tudatosságnak az érzése abban a formában való

folyamatos jelenlét érdekében a test által elfogyasztott tápláléktól függ. Ez azt mutatja, hogy a tudatosság

az egy energiaforma, amely képes a konkrét formával való társulását fenntartani, bizonyos feltételek

mellett, azaz, mérhetetlen sok élet-folyamat működése esetén, amelyek együttesen megtisztítják a szuper-

finom tudatosság-lényeget a táplálék durva formájától. Ez nem azt jelenti, hogy a tudatosságot a táplálék

hozza létre, mivel a tudatosság kezdettől jelen volt, hanem azt jelenti, hogy a tudatosság kialakította a

táplálék feldolgozási folyamatának ezt az eszközét, azért, hogy fenntartsa magát az emberi test

mikrokozmoszában.

Az „én”-nek, illetve az individuális létezésnek az érzése, amely az emberi társadalomban olyannyira fontos,

illúzió. Az „én vagyok”, illetve „én létezem” egy fogalom, amely az elmében keletkezik. Nincs „te“. „Te”

nem létezik. Nincs „én”. „Én” nem létezik. A „Te” és „én” feltételezések, nincs mögöttük semmiféle

lényeg. Sok végrehajtott cselekedet, és kialakult kapcsolat e fogalmakon alapul. Szinte minden emberi

dolog ezen az alapon kerül kivitelezésre. De milyen értelemmel és jelentőséggel bírhatnak e cselekedetek,

ha alapjuk hamis, valótlan, és a képzeletbeli? Mindezen tevékenységek és kapcsolatok, amelyek az

individuális „én” fogalmára épülnek, amely maga is tudatlanságon alapul, nullára redukálódnak.

A születés, vágyak keletkezése és hajszolása, csalódás, és halál egész ciklusa az elme finom szférájában

történik, akár egy álom. Senki sem születik, és senki sem hal meg. Az emberi társadalom, ezzel együtt az

individuális jogok, és a szenvedéstől és haláltól való félelem hangsúlyozása, illúzión alapul. Ezért van az,

hogy az évszázadok során, akik már szereztek némi betekintést ezekbe a tényekbe, elfordultak a világi

ügyektől, és elzárkóztak az emberi társadalomtól, azért, hogy a valóságot saját magukon belül keressék.

A különböző fajok – beleértve az emberi lényeket – születése és halála végtelen ciklusának a célja végső

soron a valódi spirituális belátás elérése. Ez a belátás bármely időpillanatban megvalósulhat azon

individuumok részéről, akik felkészültek a fogadására. Ez a nem-kettős valóságról szóló tanítás nem a

többséget célozza, hanem csak azokat, akik elég érettek ahhoz, hogy megértsék azt. Minden vallás ily

módon osztható fel, egy hiten, rituálén és engedelmességen alapuló külső formára, és egy belső, vagy

„titkos” lényegű tanításra, amely az egyetemes igazságokon alapul. A többség számára vigaszt és reményt

az élet álmán az belül biztosít, hogy megalapozott hithez és hitvalláshoz tartozik, míg a kisebbség számára,

akiket nem elégít ki a külső forma, és akik az igazság személyes igazolását keresik, a belső tudás is

elérhető, egy kisszámú, megvilágosodott tanító révén. A tudatosság kíván és szándékozik ráébredni

önmagára, és az Ön-megvalósítást eredményező belső fejlődés egyetemes folyamata az, ami céljának az

elérését eredményezi.

Nem az individuális „személy” az, amely az Ön-megvalósítást, vagy megvilágosodást megtapasztalja. A

tudatosság maga ébred rá önmagára a konkrét forma eszközei révén. Úszik az óceán felszínén egy buborék.

Szétpukkan. „Ráébredetté” vált? Nem, mindig csak óceán volt. Ezen önmegtagadás, illetve az

individualitás hamis önteltsége megsemmisítése révén, a tudatosság nyilvánítja meg önmagát, az ő teljes

tisztaságában, az emberi elme szintjén, és a világ szintjén. Eredményképpen, az elme, és az elme tapasztalta

világ, semmi másnak nem látszik, csupán tudatosságnak.

Az Ön-megvalósítás a végtelen tudatosság misztériumának egyszerű kinyilatkoztatása. A tiszta, végtelen

Isten-tudatosság ebben az érzékek számára megjelenő világban mindenütt szétárad, de amíg Ön-tudatlanság

van jelen, nem láthatjuk azt. Amikor a felébredés bekövetkezik, megértjük, hogy csak tudatosság van, és

hogy nincs különbség mi magunk és a világ között. Az észlelő és az észlelt, a tudás és a tudatlanság, illúzió

és valóság, valamint a belső és külső fogalmaival együtt, mind eltűnnek. Nincs különbség a megnyilvánult

világ, és annak megnyilvánító princípiuma között. Mindkettő tiszta tudatosság, és semmi más, éppen úgy,

mint ahogy a hullámok és az óceán is csak víz, semmi más. A világ egy misztérium, amely semmiben sem

különbözik, vagy különül el az ember saját létezésének misztériumától. A világ, amely önmagában nem

ismert, objektumként ismert, a kettősségben. Tudni, hogy mi vagy, azt jelenti, hogy annak lenni, ami vagy.

Így hát azt mondják időnként a felébredett és megvilágosodott emberekről, hogy nincsenek tudatában a

világnak, és nincsenek tudatában önmaguknak. Ez nem „tudattalanságot” jelent, hanem azt, hogy a

látszólagos sokféleség közepette csupán a tudatosság egységének van tudatában. Ez az „Ön-tudatosság”,

vagy „Ön-tudomás” az Abszolút Valóság ön-megnyilvánítási folyamatának a beteljesedése.

A valódi boldogság a jelenlét, a létezés tudomása. Az Ön-tudomás eredményeként keletkezik, és nem

másképp. Ez a boldogság mindig elérhető, és semmilyen módon nem függ semmilyen külső körülménytől.

Mindannyiunk belsejében jelen van az örök boldogság forrása, de nem értjük azt, és nem lehetünk benne

biztosak, amíg az Ön-tudomás be nem következik. Akkor majd, minden kétséget kizáróan tudni fogjuk,

hogy a mi igaz természetünk a tudatosság boldogsága, és mindig is az volt. A boldogtalanság csak az

elméhez tartozik. Rajta kívül, nincs ilyen dolog.

Mi az élet? Nem tudunk semmit sem arról, hogy az élet önmagában véve micsoda, mivel mi magunk vagyunk a tudatos

élet forrása. A mozgás vagy az érző lénnyé, élőlénnyé válás folyamata valami olyan, ami éppen most

történt velünk. Senki sem tudja megmondani, hogy mi az élet, mivel a forrás nem megismerhető. Csak a

külső megjelenés megismerhető. Mindent, amit az életről tudunk, az élet folyamataiban ismertük meg,

amely maga is az élet megnyilvánulása, és a tudatosság személytelen hatalmán belül és az által valósul

meg. A forrás azonban nem különül el az ő megnyilvánulásától. Isten a Teremtő teremtésként nyilvánul

meg. Az élet él, és ami él, élet. Senki sincs, aki élné az életet. Az „én” (ez a forma) és a „te” (az a forma)

csupán az önmagát különböző módokon megnyilvánító életre vonatkozó kifejezések.

Mindaddig, amíg azt képzeljük, hogy individuális személyek vagyunk, meg vagyunk tévesztve. Az élet egy

bennünket meglepetésként érő folyamat. Egyszerre csak „megszületettnek” látszunk, amikor a korai

gyermekkorban megjelenik az „én”, és saját létezésünk tanúiként találjuk önmagunkat. De azonosulunk az

individuális létezésnek ezzel az érzésével, és elfeledkezünk a valódi, egyetemes létezésünkről. Elveszítjük a

vele való kapcsolatot, a bennünk kialakuló fogalmak miatt, még ha az igazi életerő mindig ott van,

mindenütt jelen van is. Ez a tiszta, egyetemes létezőség magának az életnek a megnyilvánulása. Ha nem

volna, akkor nem maradnánk életben érző lényekként egy másodpercre sem.

Az abszolút létezés és nem-létezés felett áll, de ezen egyetemes létezőség révén tud a létezésről. Ezen

létezés-tudatosság-üdvösség nem fogalom, és nem közelíthető meg fogalmi úton. Inkább annak tekinthető,

ami minden fogalomalkotás megszűnésekor van jelen. Nem értjük, hogy saját létezésünk ideája egy

fogalom csupán. Keletkezett, a múlt valamely pillanatában, amit elfelejtettünk, és a jövő egy bizonyos

pontján, amit nem ismerhetünk, meg fog szűnni újra. E két ismeretlen és rejtélyes időpont között van az,

amit az „életünknek” nevezünk. Valójában ez az individuális és személyes élet semmi más, mint gondolati

működés. Amikor reggelente felébredünk, az „én” fogalma megjelenik, és vele együtt minden azt

megelőzőleg elmerült emlék a felszínre jön. Magával ragad bennünket a tapasztalatok felszínes áramlása,

amelyben pillanatot pillanat követ, órát óra követ, napot nap követ, elvezetve bennünket végül arra a

pontra, amely „utolsó pillanatunk”. Az egymást követő tapasztalatoknak ez az áramlása is csak egy álom,

amely keletkezett. Nem bír semmiféle szubsztanciával. Az individuális létezés gondolata egyáltalán nem

bír több realitással, mint az az álmunkban megjelenő karakter, akit felébredésünk után rögtön elfelejtünk.

Az élet álmában megjelenik a spirituális keresés, és az álmot a valódi tanító megtalálása felé irányítja. A

tanító iránti odaadás és a tanítás pedig a megértéshez és az álomból való végső felébredéshez vezet. Az

odaadás és az ezzel járó elkötelezettség nem olyan dolog, amiről úgy határozunk, hogy megtesszük, vagy

nem, hanem egy természetes folyamat, amely a spirituális fejlődés bizonyos szakaszában megnyilvánítja

önmagát. Egy arra vonatkozó jelzés, hogy az elme befelé fordul, a tiszta tudatosság irányába, az illúziótól

pedig elfordul.

Az élet nem lineáris. Nem létezik folyamatos, pillanatról pillanatra létező individualitás. A valóság már ott

vár ránk, örökké, az időn kívüli vertikális dimenzióban, nem az idő vízszintes áramlásában. Az élet van,

mielőtt „születettünk”, és van, miután „meghalunk”. De még ha azt mondjuk is, hogy „most” van, vagy „a

jelen pillanatban”, a szavakat az illuzórikus horizontális dimenzióban használjuk. Valójában azonban nincs

idő. Múlt, jelen és jövő mind csak fogalmak, amelyek arra a képzeletbeli központra vonatkoznak, amelyet

„én”-nek nevezünk. Az „én” fogalma a saját fizikai testünk és annak tere tudomásával együtt jelent meg, és

ellentétes a ”nem-én” fogalmával, amely a többi fizikai testet és azok tereit meghatározza. Azonban az „én”

továbbra is csak egy fogalom. Egy konvenció, amely lehetővé teszi számunkra, hogy többé-kevésbé

zökkenőmentesen illeszkedjünk az emberi társadalom gépszerű működéséhez.

Az életnek nincs középpontja. Nincs rögzített pont a gépezetben, sem az emberi tevékenység méhkasában,

sem az emberi lény belső pszichológiájában. A kérdés ön- meghatározott, azaz, mentális, és további olyan

kérdésekhez is kapcsolódik, amelyek csupán fogalmiak. E képzeletbeli pontot felruházzuk „életünk”

különböző tapasztalataival és eseményeivel. Valójában, semmi nincs, ami ezeket a tapasztalatokat

összekötné. A világesemények, és az egyes „individuumok” életének színdarabja önmagától játszódik,

mivel kell. Nem létezik állandó, a saját létezése gondolatától független individuális lélek, mint ahogyan

elme sem létezik, annak tartalmától függetlenül. Amikor „én létezem” gondolat van jelen, akkor van jelen

egyéni lélek is, és ez tud önmagának különböző cselekvéseket tulajdonítani, amelyeket „jónak” vagy

„rossznak” minősít, mentális programozásának megfelelően. Ez szenvedi vagy élvezi ezután e

cselekmények eredményeit, újra meg újra, ami valójában nem más, mint Ön-tudattalanság. Hogy adott

esetben mennyi időbe kerül ezen Ön-tudattalanságnak, hogy Ön-tudomássá változzon, senki nem tudja

megmondani. Istennek végtelen a türelme.

Az Abszolút tökéletességét és teljességét nem befolyásolják a tudatosságban zajló folyamatok. Még ha

bekövetkezik is az Ön-tudomás valahol, valamely emberi lényben, a megvalósítás annak megértésében áll,

hogy soha semmi nem történt. Az Ön-tudattalanság és Ön-tudomás egyaránt aspektusai egyazon

folyamatnak. A tökéletesség tökéletlenségként jelenik meg, annak érdekében, ismét tökéletességként

ébredjen rá önmagára. Az Abszolút Valóság tökéletességének része, hogy megjelenhet benne tökéletlenség.

Tökéletlenség nélkül hogyan lenne lehetséges tökéletesség?

Az élet egy folyamat, amelyben az univerzális tudatosság hatalma adja a múltbéli cselekedetek összes

gyümölcsét. Nem igényli „személyek” közbenjárását, mivel az ok-okozati törvény mechanikusan működik.

Minden cselekedetnek megvan a maga megfelelő eredménye, jó vagy rossz, pozitív vagy negatív, és bármi

a kettő között. A gondolat által létrehozott és fenntartott egyéni lélek számára a múltbéli cselekedetek

felhalmozott eredményei tendenciákká válnak, amelyek további tapasztalatokat és cselekedeteket

alakítanak. A képzelt individuum önmagát tekinti a cselekedetek cselekvőjének, de azok önmaguktól

történnek. Csak egyetlen hatalom van, csak egyetlen megnyilvánulás. Nem bomlik különálló részekre, vagy

individuális létezőkre. A cselekedetek benyomásokat hagynak az emlékezetben, és ezek a benyomások

további cselekedetek okaivá válnak.

Amint a spirituális keresés folyamata a tudatosság egy adott kifejeződésében elkezdődik, az tovább

növekszik és fejlődik, az ő saját törvényeinek megfelelően, amelyet a legtöbb esetben nem értünk. E

törvények egyik példája az a jelenség, hogy az őszinte kereső életében nincsenek véletlenek. Minden

jelentős esemény láthatóan a spirituális fejlődés céljának alárendelt. Látszik, hogy az élet egyre inkább egy

magasabb törvény befolyása alatt áll, és a megértés növekszik, mert gondot fordítunk rá. Az élőnek, vagy

életnek ez a folyamata a létezés megerősítése. A végtelen számú formák megnyilvánulásának a kiváltó oka

a lenni, létezni és tapasztalni akarás. Ez egy pozitív erő, egy megerősítő erő. Az anyag tehetetlensége, ami a

tagadás, vagy ellenállás, a formákat megnyilvánító erő, életre van szentelve. Maga az univerzális tiszta

tudatosság az a hatalom, amely a kettő között közvetít.

Létezik-e szabad akarat? Az élet egy olyan színjáték, amely minden lényeges pontjában megírásra került, és mi vagyunk benne a

szereplők. Ezt a színjátékot a színházi színdaraboktól az teszi különbözővé, hogy mi, a szereplők, nem

tudjuk, hogy mi fog történni. Olyan, mintha a mondatok, amelyeket el kell mondanunk, csak abban a

pillanatban kerülnének a fejünkbe, amikor ki kell azokat mondanunk, és a cselekvésekre, amelyeket meg

kell cselekednünk, csak akkor kerülne sor, amikor el kell azokat végeznünk. Ez a Földön élő összes emberi

lényre vonatkozik, néhány különleges pszichikai erővel bíró, kivételes individuum kivételével. Az egyetlen

különbség abban áll, hogyan értjük meg a játékot, mivel ez a megértés határozza meg a játék

megtapasztalását. E nézőpontból háromféle individuum létezik:

1. A spirituális törekvésektől mentes, világi életet élő személy. Az ilyen személy nem fogja fel a valódi

helyzetet, és azt feltételezi, hogy teljes mértékben ő a felelős mindenért, amit tesz, és szabad akarattal

rendelkezik.

2. A spirituális törekvő, vagy kereső. A törekvő tudja vagy gyanítja, hogy mi a valós helyzet, és bizonyos

szinten elfogadja azt. E személy abban a kényelmetlen helyzetben van, hogy úgy tudja, ő nem tud tenni

semmit, miközben úgy látja, hogy teljes mértékben ő felelős.

3. A felébredett, vagy megvilágosodott lény. Ez az individuum teljes mértékben megérti a valós helyzetet,

és megadta magát annak. Az ő cselekvése az életben azon megértésen alapul, hogy ez egy isteni játék,

és így azt nem veszi túlságosan komolyan.

E kategóriák alapján, láthatóan, nincs olyan eset, hogy az emberi lények valóban szabad akarattal

rendelkeznének. Csak Isten, az Abszolút rendelkezik szabad akarattal. Mivel azonban a tudatosság Isten, és

a tudatosság a mi valódi természetünk, olyan vonatkozásban vagyunk szabadok, hogy megismerjük

önmagunkat, és e tudatosságként fogadjuk el önmagunkat. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy akkor

vagyunk szabadok, amikor úgy emlékszünk önmagunkra, mint tiszta tudatosságra. Abban a vonatkozásban

vagyunk szabadok, hogy el tudjuk különíteni magunkat az elme korlátozásaitól.

A hagyományos elképzelés, miszerint az ember bármit megtehet, amit akar, az elkülönült individualitás

hamis feltételezésén alapuló illúzió. Senki nem létezik. Hogyan rendelkezhetne egy képzeletbeli személy

bármi mással, mint képzeletbeli akarattal? Valójában minden cselekvés a megelőző cselekvések

eredményeként, az ok és okozat törvényének megfelelően történik. Az emberek olyannyira megszokták,

hogy individuumnak hiszik magukat, és az emberi társadalom olyannyira totálisan függ ettől a hamis

feltételezéstől, hogy még gondolkodni sem képesek anélkül, hogy a gondolat ne lenne kapcsolatban az

„én”-nek nevezett képzeletbeli központtal. A szabad akarat létezésének feltételezése, és az „én cselekszem”

az individualitásnak ebből a hamis fogalmából származik.

A spirituális törekvő számára azonban a szabad akarat kérdésének rendkívüli jelentősége van. A szabad

akarat a törekvő számára az arra irányuló akaratot jelenti, hogy spirituális gyakorlatot folytasson az Én-

emlékezés alapján, fogadja el az ember valódi természetéről szóló tanítást, és adja át önmagát az isteni

akaratnak. Egyes törekvők, akik a nem-kettőség tanításait tanulmányozzák, túlságosan korán fogadják el a

megvilágosodott ember szempontját, hogy szabad akarat nem létezik, és ezért a spirituális gyakorlat nem

szükséges – hogy minden, aminek meg kell történnie, az meg fog történni magától. Ez helytelen, mert

pontosan spirituális törekvők érdekét szolgálja, hogy a megkülönböztetés ereje megadatott számukra.

A spirituális törekvő abban különbözik a világi személytől, hogy tudatos tudatában van a saját korlátainak.

Mindaddig, amíg a képzelt entitás jelen van, vagyis, amíg tudatlanság van jelen, és amíg önmagunkat

individuumnak tekintjük, az entitást, amelynek önmagunkat tekintjük, szabad akarattal rendelkezőnek kell

képzelni. Ehhez a képzelet szülte szabad akarathoz folyamodnak a spirituális tanítók, amikor arra ösztönzik

a spirituális keresőket, hogy gyakorlatokat végezzenek, szigorú erkölcsi megítélésnek vessék alá magukat,

különböző szövegeket tanulmányozzanak, vagy más egyéb gyakorlatokat végezzenek, hogy megtisztítsák a

testet és az elmét, amellyel a megvilágosodást készítik elő. Amíg különálló individuumnak tartjuk

magunkat, erőfeszítéseket kell tennünk e vonalak mentén. Gyakorlatokhoz és diszciplínákhoz vonzódunk,

mert úgy érezzük, hogy nyerhetünk valamit általuk. Ez pontosan azért van, mert még nem rendelkezünk a

felébredett személy megértésével, vagyis azzal, hogy mi már önmagunk vagyunk, és hogy valójában nem

kell elnyerni semmit, nem kell megszerezni semmit, és nem kell megvalósítani semmit, azzal, hogy a

megértés elérése érdekében kell fáradoznunk. És ehhez a megértéshez feltétlenül szükség van spirituális

gyakorlásra.

Spirituális törekvőként kötődünk még, többé-kevésbé, az elkülönültség illúziójához, és nem állunk még

teljesen készen arra, hogy elengedjük azt. Ha el tudnánk elengedni, akkor már megvilágosodottak lennénk.

Amíg azt hisszük, hogy az elkülönült „én” érzése vagyunk, addig továbbra is abba kapaszkodunk – attól

tartván, teljes joggal, hogy ha az elvész, akkor „mi” is elveszünk, vele együtt. Az elkülönült identitás érzése

a kettősség miatt keletkezik, és a vágy miatt marad fenn. De amíg jelen van, soha nem lehetünk teljesen

boldogok. Az őszinte kereső érti ezt, és sóvárogja a megszabadulást.

El tudunk talán képzelni egy olyan társadalmat, amelyben mindenkinek az élete mentes az az elkülönültség

érzését létrehozó individualitás képzeletbeli terhétől. Egy ilyen társadalomban, nem lenne sem önzés, sem

kapzsiság, sem erőszak, sem perek, sem rendőrség, sem szennyezés, sem hatalommal való visszaélés, sem

más egyéb negatív tényezők, amelyek annyira jellemzőek a társadalomra, amelyben ma élünk. Az emberi

társadalom sorscsapásának, az erőszaknak és a korrupciónak a gyökere az elkülönültség hamis

feltételezése, és a vágy, hogy megvédjük azt, amit „én”-nek és „enyém”-nek vélünk. Ennek

eredményeképpen az emberek elvesznek az önzésben és a boldogság individuális ideájának az én-központú

hajszolásában. Ez elkerülhetetlenül az individuum és a más eszmékkel és más célokkal rendelkező

többieknek, és a társadalomnak, mint egésznek a konfliktusához vezet, amely társadalom hajlamos arra,

hogy elnyomja az egyéniséget, és tagjait egy konvencionális, vagy „normális” viselkedési mintának

feleltesse meg. Keserűség és szenvedés mindig lesz egy olyan társadalomban, amelynek alapja az

elkülönültség illúziója. A társadalom problémáira magának a társadalomnak a szintjén nincsenek

megoldások. Az egyetlen megoldás az individuum szintjén található. Minden egyes személynek saját

magának kell megértenie az igazságot, azt, hogy ebben a világban csak egység van, és hogy az egyes

formák közötti elkülönültség csak látszólagos. Minden lény ugyanannak az egységnek, ugyanannak az

életnek a kifejeződése.

Minden természetes folyamatok révén, természeti törvények által szabályozottan nyilvánul meg. Semmi

sincs, ami a természet hatókörén kívül esne, semmi sincs, ami ne lenne összhangban a nagyobb egészet

szabályozó törvényekkel. Az univerzum olyan egyedülálló kifejeződés, olyan egyedülálló megnyilvánulás,

amely végtelen számú különböző aspektust, tulajdonságot, és a formát tartalmaz, de amely továbbra is egy

oszthatatlan egység marad. Hol a „cselekvő” mindebben? Nincs „cselekvő”. Szó sincs cselekvésről. Csak

megnyilvánulás van, egy „minden”. Amíg igaz, hogy az emberi lények elkülönült formákként

funkcionálnak, csak oly módon különülnek el egymástól, ahogyan a test sejtjei vannak egymástól

elkülönülve. Minden sejt a maga funkcióját végzi, de mindegyikre szükség van, és minden megvan a maga

helye. Egy mögöttes összhang teszi lehetővé, hogy a test sejtjei harmonikusan működjenek egymással,

hogy mindegyik a számára helyénvaló munkát végezze. Az elkülönült „én”-be, vagy egóba vetett hamis hit

romba dönti az emberi lénynek e harmóniáját, és ez az oka a szenvedésnek és a nyomorúságnak, mind az

individuum, mind a világ esetében.

A tudatosság ezt az életet, és minden más életet, a saját törvényeinek megfelelően él. Spontán módon

működik, anélkül, hogy egy pillanatra is eltérne a törvényektől, amelyek hatékonyan működtetik a

világegyetemet, akár egy hatalmas gépezetet. Ez egy álmodó tudatosság. Folytonosan áramlik, formákat

alakít ki, fenntartja, majd megsemmisíti azokat a három erő (aktív, passzív, és neutralizáló) játékának

megfelelően. A tudatosság az a hatalom, amely lehetővé teszi, hogy minden megtörténhessen, éppen úgy,

ahogy a villamos energia táplál mindenféle készülékeket. A tevékenységek azonban önmaguktól

bontakoznak ki, az erők kölcsönhatásának eredményeként, az ok és okozat összekapcsoló mechanizmusán

keresztül. Minden az egyetlen lehetséges módon történik. A mostbeli történés a múltbeli történés

eredménye. Az élet kibontakozása ebben az értelemben tökéletes. Tökéletes, mivel olyan, amilyennek

lennie kell, és nem lehet másmilyen. Bármit tapasztalunk, akár jót, akár rosszat, az a múltbeli jó és rossz

cselekedetek eredménye. Ha nem ebben az életben részesülünk a cselekedetek gyümölcseiből, akkor egy

másik életben fogunk részesülni belőlük.

Kitalálhatunk egy ideális világot, de az csak egy gondolkodó nélküli gondolat marad. Bármennyit is

álmodozunk egy jobb világról, a tény továbbra is tény marad, hogy a világ az, ami, mert mi azok vagyunk,

amik. Nem számít, mit mondasz, vagy mit cselekszel, csak az elrendelt dolgok fognak megtörténni. A

változásra való áhítozás, hogy a dolgok mások legyenek, mint amik, hatalmas erejű kiváltó oka a

szenvedésnek, akárcsak a bármiféle vággyal való azonosulás. A dolgok vannak, ahogy vannak, és az

elrendelt kimenetel be fog következni. Az univerzum úgy van beállítva, hogy többé-kevésbé magától

működjön. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az Abszolút Valóság, amely a megnyilvánult isteni

hatalom révén cselekszik, ne tudna beavatkozni a folyamatba. Abszurd lenne azt feltételezni, hogy az Egy,

aki a törvényeket az Ő saját Létéből alakítja ki, ne módosíthatná azon törvényeket, vagy ne írhatná felül

azokat, amennyiben Ő úgy kívánja. Általánosságban úgy tűnik, azonban, hogy az Abszolút nem avatkozik

bele azon folyamatok lefolyásába, amelyeket ő hozott mozgásba. Még ha be is avatkozna, hogy

módosítson, vagy megszüntessen bizonyos hatásokat, e beavatkozás indítéka nem lehet más, mint szeretet

és együttérzés. Igazságtalanok lennénk, ha emberi gyengeségünket Istenre vetítve azt feltételeznénk Róla,

hogy szeszélyes, és képes önkényesen kegyelmet ajándékozni az egyiknek, a másiknak pedig nem. A

kegyelem mindig hozzáférhető áll, és mindenkinek rendelkezésére áll. Az ima hatékony eszköze az isteni

kegyelem fogadásának, amennyiben az imádság őszinte és szívből jövő. A törekvő, aki Isten kegyelméért

imádkozik, megnyitja az utat önmagán belül, hogy megkaphassa a hatást, amely mindig elérhető, de az

odaadás és az önátadás adott attitűdjének működésbe hozását igényli.

Amire végső soron szükség van az, hogy a spirituális aspiráns átadja önmagát az isteni akaratnak. Meg kell

értenie a helyzetét. Erőfeszítéseket kell tennie a valódi spirituális tudás elérésére és megértésére. Egy

bizonyos ponton azt is meg kell értenie azonban, hogy amit keres, nem találhatja meg kizárólag saját

erőfeszítések révén. Isteni kegyelemre van szüksége, és ez csak úgy nyerhető el, ha lemond az egóról,

amely mindezidáig az elkülönült individualitás érzéseként funkcionált.

Miért lépett ki a tudatosság eredeti impulzusa a megnyilvánulatlan Abszolútból? Miért vált az Egy kettővé?

Mindenkinek számára megfelelő választ adni a kérdésre természetesen lehetetlen. Azonban, hogy legalább

a nem-kettősség szempontjának megfeleljünk, olyan választ kell adnunk, amely fenntartja az Abszolút

alapvető egységét, de a világegyetemben megjelenő sokszínűséget is megmagyarázza. Tekintsük először a

mágneses tér analógiáját. A tökéletes mágneses tér esetében azt látjuk, hogy két pólus van: pozitív és

negatív, illetve van egy láthatatlan harmadik tényező, amely maga a tér, amely spontán módon alakul ki a

két pólus között. Ez a mágneses tér egy egység – nem bontható részekre anélkül, hogy meg ne szűnne

létezni, és mégis, kétségtelenül három aspektusa van. A tér nem az „eredménye” a két ellentétes pólusnak.

Velük együtt keletkezik, és elválaszthatatlan tőlük. A kettősség, amely jelen van a megnyilvánult

világegyetemben, a legmagasabbtól a legalacsonyabbig, és a leghatalmasabbtól a legkisebbig, ugyanezt a

mintát követi.

A kettősség valójában három – a férfi, a nő és a közöttük lévő vonzalom – a pozitív, a negatív, és a

közöttük lévő vonzerő – a Teremtő, a teremtés, és a közöttük lévő vonzerő. Az egység, a forrással való

Újraegyesülés iránti vágyakozás a közös szál, amely végigfut a világegyetem teljes sokszínűségén. Ez az

ellenállhatatlan vonzerő isteni szeretet, és ez az Abszolút akaratának a legfontosabb megnyilvánulása. Ez

hatja és járja át a kozmosz összes atomját.

Amikor ezt megértjük, képesek leszünk megérteni a természetét azon vágyakozásnak, amely az emberi

lényeknek adatott. Azért kaptuk ezt az ajándékot, hogy a spirituális fejlődés megfelelő szakaszában, önként

választhassuk Isten szeretetét. Kevés haszna lenne az Úr számára, ha az általa teremtett lényeknek

szükségszerűen kellene szeretniük Őt, és átadniuk Neki magukat. Azt akarja, hogy mi döntsünk így, a

megkülönböztetés erejének használata által, amely bennünket a kevésbé fejlett életformák közül kiemel. Ez

a belőlünk fakadó, isteni szeretetre való válaszolás képessége az, amely valóban emberivé tesz bennünket.

Isten szeretete az első és utolsó kötelessége az emberi lénynek.

A megélt és belélegzett isteni szeretet miatt, és az isteni szeretet kedvéért követjük a spirituális utat. Az

emberi lény szabad akarattal rendelkezik, ezért beszélünk az isteni akaratban való tudatos részvételről. Ez

azokra vonatkozik, akiknek a megértése kellően fejlett ahhoz, hogy nyitottak legyenek a spirituális

hatásokra, és akik nem pusztán az élet felszínes, világi mintáit követik. Az individuális lelkek túlnyomó

többsége nem alkalmazza a megkülönböztetés erejét. Ők bölcsőtől sírig, újjászületésig vándorolnak,

keveset törődve tetteik következményeivel, ugyanakkor szilárdan hisznek saját különálló létezésükben és a

saját „cselekvésre” irányuló hatalmukban. E lelkek az alanyai a katasztrófáknak, betegségeknek,

baleseteknek, és hirtelen halálnak. Isten a teremtést annak végtelen teremtési ciklusaival, és a formáknak a

spirituális fejlődés érdekében való megsemmisítésével tarja fenn. Amikor a végtelen számú formák

egyikében az egység iránti tudatos vágy megmoccan, az Úr azonnal válaszol az Ő kegyelme révén. Abban

a pillanatban, az aspiráns a magasabb törvények hatálya alá kerül, és nem lesz többé baleset áldozata.

Mi a felébredettség? A leggyorsabb és legbiztonságosabb módszer, amely révén a spirituális törekvő felébredetté, vagy

megvilágosodottá válhat, ha feladja minden vágyát, az Istennek való teljes önátadás révén. Ez nem azt

jelenti, hogy egyáltalán nem merülnek fel vágyak, viszont a velük való azonosulás megszűnik. Ez a nem-

azonosulás minden vágyat felölel, végső soron a megvilágosodás iránti vággyal való nem-azonosulást is.

Minden ragaszkodás és törekvés megszűnik annak megértésében, hogy semmi sincs, amit az ember tehetne

egy, az elmétől, az egótól származó elképzelt cél elérése érdekében. Amikor elérkezik a megértés, hogy az

egyén nem létezik, hanem csak Ő létezik, nem marad más hátra, mint lemondani mindenféle törekvésről, és

várni Isten akaratának a megvalósulását.

A felébredett, illetve megvilágosodott számára kétség nem fér hozzá, hogy ő maga az, amit keresett. A

felébredett és felvilágosult ember jellemzője a kétség teljes hiánya. A megszabadulás, vagy végső megértés

azt a megértést jelenti, hogy semmi nincs, amit meg kellene érteni. Önmaga elegendő. Minden más nulla

csupán, időhöz kötött, és így nem létező. A tudatosság által teremtett világ az egyetlennek a saját

megnyilvánulása, de ez csak egy játék, amely jelen van egy darabig, majd eltávozik. Nem önmaga. Nem

kell tenni semmit. Csak megérteni kell. Az állapotok vagy tapasztalatok semmilyen mennyisége nem

idézheti elő. Csak a megértés tehet bármilyen különbséget. A megértés nem állapot, és nem is élmény.

Mégis jelen van.

A megvilágosodott szempontjából nézve egyértelmű, hogy nincsenek technikák és módszerek, amelyek

azzá tehetnek, ami már vagy. A reménynek és a vágynak a tudás felhalmozására épülő egész mentális

struktúrájának természetes módon ki kell fárasztania önmagát. Nincs semmi, amit bárki is tehetne azért,

hogy ezt megvalósítsa. A „spirituális út” végül is láthatóan illúzió – már a célban vagyunk. Feltétlenül

szükséges azonban, hogy a spirituális fejlődés álmát álmodjuk, mielőtt a felébredésre sor kerülhetne. Amíg

ez a folyamatban van, nem érezzük tévesen, hogy haladunk az úton.

A spirituális kereső sok akadállyal, valamint számos örömmel szembesül. Az örömök a bátorításért,

akadályok pedig azért vannak, hogy győzedelmeskedni kelljen felettük idővel, és megfelelő útmutatással.

Amíg individuumok vagyunk, képesek vagyunk rá, hogy tanuljunk a saját tapasztalatainkból. Elkövetjük a

saját hibáinkat, és előbb vagy utóbb, részesülünk e hibákból származó előnyökből. De ugyanakkor,

mindezen stressz és szenvedés képzeletbeli. Tudatlanság nem létezik, és így összes, a tanulás és praxis

révén annak eloszlatására irányuló kísérletünkkel kapcsolatban megértésre jutunk végül, hogy feleslegesek.

Nem tudtuk elfogadni a tényt, hogy szabadok vagyunk, ezért volt szükség mindezen dolgokra. A spirituális

kereső helyzete ellentmondásos. Végső soron hiábavaló erőfeszítésekbe bocsátkozik, de, minthogy eme

erőfeszítések megtétele a tudatosság kibontakozási folyamatának az aspektusa, ezért nem nélkülözhetők. A

keresés tárgya valójában nem található meg keresés útján, de keresés nélkül soha nem lehet megtalálni! A

kereső sem tud tenni semmit, és ő sem tud tenni semmit. A tévesen feltételezett individualitás azonban

lehetetlenné teszi, hogy észrevegyük a helyzet komikumát, amíg a végső megértés be nem következik.

Semmit nem tudunk helyesen értelmezni, amíg individuumnak képzeljük magunkat. Ez a feltételezés tart

minket abban a lehetetlen helyzetben, amelyben az univerzum közepének tekintjük magunkat, még ha nincs

is individuális létezésünk egyáltalán. Az „én” hamis központja hozza létre a belső konfliktusokat és a

szenvedést. De a konfliktusok hiábavalók, és a szenvedés szükségtelen. A valódi spirituális tanító addig

mutat rá erre a paradoxonra, míg a végén önmagunktól meg nem értjük az igazságot, amelyet közölt

velünk.

Hozzá vagyunk szokva, hogy a világra a kettősség ellentétekre épülő kifejezéseivel gondoljunk. Ezért

tartjuk természetesnek, hogy az ellenállás vagy tehetetlenség visszautasító erejével szembeni küzdelemmel

igyekszünk elérni valamit. Ezt a kettősségen alapuló elme befolyása okozza. A valóságban semmilyen

negatív nem létezik. Csakúgy, ahogy a nap is mindig süt a felhők felett, a tudatosság számára is csak

létezés van és annak ön-tudomása, amely tiszta boldogság. A létezés pozitív létezés. A tiszta tudatosság

szintjén csak megerősítés van, pluszjelű pozitivitás. Tagadás, mínuszjelű negativitás nem létezik. A

tudatosságnak nem fog azon vágya tagadásra, vagy meghiúsításra kerülni, hogy ráébredjen önmagára. Az

Én-tudomás leginkább pozitív ereje minden őszinte kereső esetében kibontakozik, és ugyanahhoz a

megértéshez vezet a végén. A felébredett és megvilágosodott lények értik ezt, és ezért nem foglalkoznak az

egyes keresők látszólagos fejlődésével, vagy annak hiányával. Tudják, hogy minden út egyedi, mert a

tudatosság egyedi kifejeződése, és azt is tudják, hogy ez ugyanaz az örök, végtelen, és mindent átható erő,

amely mindenben kibontakozik és megvalósítja önmagát.

Mindenki tudja, hogy mi a különbség a pozitív és negatív érzés, érzet között. A negativitás én-központú,

befelé roskadó, a pozitivitás növekvő, kifelé áradó. A ’jó vagy rossz vajon a világ?’ kérdésre a válasz az,

hogy jó is és rossz is van a világban, amit gondolatainkon, elménken keresztül tapasztalunk. Azonban,

ahonnan, és amiben a kettősségnek ez a világa, azaz, a tiszta tudatosság hatalma megjelenik, a maga teljes

egészében pozitív. A tudatosság soha nem keres, nem törekszik arra, hogy megtalálja a választ, mert

számára nem létezik kérdés. Kérdések az elmében merülnek fel, és az elme szintjén. Minden kérdés ezért a

kettősség terméke, és ennek okán nincs egyértelmű válasz. A szavak egyszerűen nem tudják átadni, ami

mögöttük van. Ha határozottan, egyértelműen meg lehetne válaszolni a keresők által feltett kérdéseket,

akkor azok már régen megválaszolásra kerültek volna. A gondolkodásnak tehát végső soron semmi haszna,

és abba kell hagyni.

Amíg mindeme zűrzavar és küzdelem az emberi elme szintjén fennáll, a tudatosság tovább folytatja a

természeti világ végtelen csodáinak a teremtését és gondozását, az igazság, a szépség és a jóság állandó

emlékeztetőjéül, ami maga a benne rejlő létezés. Miközben az elme belemerül a végtére is értelmetlen

kérdezősködésbe, a tudatosság azért él, hogy dicsérjen, hogy azt mondja, „én vagyok”, hogy fenntartás

nélkül elfogadjon. Ez a mi igazi természetünk, a mi valódi, elmén túli létünk. Az egyetlen, aki érti ezt, nem

aggódik semmiért. Az egyetlen, aki szabadon élvezi a szabadságát, anélkül, hogy bármit is tenne, e

kezdettelen szabadság teljességében tudja, hogy minden tökéletes, hogy minden úgy van, ahogyan lennie

kell.

Epilógus: Ráébredés után Az indiai hagyományok szentjeinek és bölcseinek véleménye között figyelemreméltó egyezés van abban a

vonatkozásban, hogy mi történik, vagy minek kell történnie, miután a megvilágosodás, vagy ráébredés

bekövetkezett. Ahelyett, hogy újra próbálnánk fogalmazni, egyszerűen hagyjuk, hogy a nagy tanítók, az

örök vallások szavai magukért beszéljenek.

A szent tekintete összpontosuljon állandóan a legfelsőbb Énre. Abban a percben, hogy tudatában van

önmagának, a szentség elveszett. (Shri Neem Karoli Baba)

Nincsenek vágyai. Boldogan pihen az Énben. (Ashtavakra Gita)

Maradj békében és nyugalomban megállapodott, mentális kondicionálástól mentes, akár meg vagy, akár

nem vagy megtestesülve. Amikor a Brahman valósága felismerésre kerül, nincs helye gondnak vagy

szorongásnak. (Vashishtha Jóga)

A jnani élvezi az ő töretlen transzcendentális tapasztalatát, az egó ilyetén látszólagos létrejötte, vagy

létezése ellenére, figyelmét állandóan a forráson tartva. (Shri Ramana Maharshi)

Légy álomban még az éber állapotban is, tartózkodj az Énben, és maradj szennyezetlen attól, ami körös-

körül folyik. A csendednek nagyobb hatása lesz, mint szavaidnak és tetteidnek. (Shri Ramana Maharshi)

Hallgatni azt jelenti, hogy az elmét fixen Őrá irányítani. (Shri Anandamayi Ma)

Csak azzá válással azonosulhatsz az Úrral, imádhatod Őt. (Shri Anandamayi Ma)

Az Énben tartózkodással szabadulj meg minden önmagadról, a világról alkotott fogalomtól, és az Úr a

legnagyobb bhakti. (Swami Dayananda)

Az embernek mindig saját belső Valósága szemlélésében kell elmerülnie. Ez a jele a legmagasabb Igazság

ismeretének. (Shri Sathya Sai Baba, Prashanti Vahini)

A Jnani a teljes Boldogságot saját Atmájától nyeri. Nem keresi azt önmagán kívül sehol. Valójában, sem

vágyni, sem tervezni nem fogja, hogy örömét bármiféle külső dologban találja meg. Elégedett azzal a belső

örömmel, amit kap. (Shri Sathya Sai Baba, Jnana Vahini)

Amikor teljes mértékben szert tesz az Én teljes tudomására, és felismeri, hogy ez az ő egyetlen útja,

önmagát kizárólag az Én szemlélésének szenteli. Ő, aki elméjét az Én felé irányítja, egyedül ő Brahman

igazi ismerője, és kerül el minden más gondolatot, mint figyelemelterelő tényezőt. (Brihadaranyaka

Upanishad)

A világegyetem magja a legfelsőbb energiára irányuló tudomás töretlen fenntartása. (Shiva Sutras)

Az imádás nem más, mint az istenségnek, az ember saját eszenciális Énjének állandó kontemplálása.

(Vijnanabhairava)

Ő mindig teljes egyetértésben van az Énnel. A méhet csak a virág méze érdekel, ehhez hasonlóan ő is

mindig az Énben pihen. Belül és kívül, csak Én. (Tukaram)

Elméd megváltozott; a rossz gondolatok távoznak, és Ő marad. Akkor megérti a valódi odaadást –

állandóan Őt keresi, és nem önmagát. (Tukaram)

A felébredett ember kívánsága mindig teljesül. A valóságot óhajtja. Így aztán soha nem boldogtalan,

mindig boldog. (Shri Ranjit Maharaj)

Ily módon, amikor megérettél, légy mindig a „te” állapotban. Légy boldog Éneddel. (Shri Ranjit Maharaj)

Az egyetlen boldogság az Én jelenlétének a tudomása. (Shri Ranjit Maharaj)

Akit nem izgat a gyökér ok spirituális ismeretének a birtoklása, az szeretettel és odaadással tudja azt ápolni

és ragyogóvá tenni. (Shri Nisargadatta Maharaj)

Az „Én Vagyokság” a jelenlegi természeted. Csak azt imádd. Az „Én Vagyokság” valami olyasmi, mint a

cukornád édessége. Időzz a létezőséged édességében. (Shri Nisargadatta Maharaj)

Egyetlen kötelességed, hogy ne feledkezz meg Róla. Mindig tartsd Őt az emlékezetedben, azaz, legyél Vele

bensőséges kapcsolatban. (Dadaji)

Idődet töltsd minden helyzetben, mindenhol az atma látásával, ismerd magad a nem-kettős atmaként, és

élvezd önmagad anandáját. (Shankara, Vivekachudamani)

Minden vallások között a legfőbb az Én vallása, ami azt jelenti, hogy saját tudatosságunknak mindig jelen

kell lennie, és ez a valódi bölcs jele. (Samarth Ramdas, Das Bodh)

Saját Énünkben maradni az igazi vallás. Nincsen más sadhana, nincsen más Isten. (Shri Siddharameshwar

Maharaj)

Saját természeteként lenni a felébredett személy fő jellemzője. (Shri Siddharameshwar Maharaj)

Aki megértette a nem-elme útját, gondoktól mentes. Mindig az Ő saját Énjében van elmerülve. (Shri

Siddharameshwar Maharaj)