Piers Anthony VARÁZSLAT KAMÉLEONNAK

Piers Anthony

Xanth világa-sorozat

Sorozatszerkesztő:

Terenyei Róbert

Előkészületben:

A mágia forrása

Roogna-kastély

Piers Anthony Varázslat Kaméleonnak

Delta Vision Kft.

Budapest, 2012

♣

PIERS ANTHONY

VARÁZSLAT KAMÉLEONNAK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

PIERS ANTHONY: A SPELL FOR CHAMELEON

Copyright © Piers Anthony, 1977

This book is published with the arrangements of

Joen Gothler & Associated, Inc.

Hungarian translation © Dr. Tóth Sándor, 2012

Borítófestmény © Kovács Péter, 2012

All right reserved!

© Delta Vision Kft., 2012

Fordító: Dr. Tóth Sándor

Korrektor: Dobos Attila, Tantras

Nyomdai előkészítő: Ádám Krisztina

Kiadja a Delta Vision Kft.

Minden jog fenntartva

ISBN 978 615 5161 43 8

Delta Vision Kft.

1092 Budapest, Ferenc krt. 40.

Telefon: 36 (1) 769-1669

Fax: 36 (1) 216-7054

♣

1. FEJEZET

XANTH

Egy barna kövön egy kis gyík sütkérezett. Ahogy az emberek

közeledtére fenyegetve érezte magát, lódarázzsá alakult át, aztán

bűzbogárrá, aztán tüzes szalamandrává.

Bink elmosolyodott. Ezek nem igazi átalakulások voltak. A

gyíkocska a veszedelmes kis szörnyetegeknek csak az alakját vette

magára, a lényegüket nem. Továbbra sem tudott szúrni, bűzölögni

vagy égetni. Egy kis kaméleon volt csupán, aki mágikus úton képes

volt a valódi veszélyt jelentő lényeket utánozni.

Mégis, amikor a kis kaméleon baziliszkusz alakot öltött, olyan

ádázul nézett Binkre, hogy a fiú jókedve hirtelen elillant. Ha a

rosszindulat ölni tudna, Bink ott helyben holtan esett volna össze.

Aztán hirtelen hangtalanul lecsapott az égből egy foltos sólyom,

és csőrébe kapta a kaméleont. A gyík megrándult és vékony, cincogó

segélykiáltás tört fel belőle – aztán ernyedten lógott ki a felszálló

sólyom csőréből. Döglött volt, minden látványos trükkje ellenére.

Mialatt Binket akarta elijeszteni, egy másik ellensége elragadta.

Ez a felismerés ott visszhangzott a fiú tudatában. A kaméleon

ártalmatlan kis állat volt – de a xanthbeli vadon nagy része nem az.

Vagy ez valamiféle torz előjel lett volna? Apró utalás arra, milyen

sors vár rá? Az előjeleket érdemes volt komolyan venni, mert mindig

beigazolódtak, csak éppen többnyire helytelenül értelmezték őket a

jelzett esemény bekövetkezése előtt. Vajon az ő sorsa az, hogy ilyen

kegyetlen módon érjen véget az élete, vagy épp valamelyik

ellenségéé?

Ámbár idáig, amennyire meg tudta mondani, egyetlen ellensége

sem volt…

Xanth aranyló napja átsütött a mágikus Pajzson, és szikrákat

villantott a fák törzsén. Minden növénynek volt valami varázslatos

képessége, de olyan varázslat nem létezett, ami szükségtelenné tette

volna számukra a fényt, a vizet és az egészséges, dús talajt. A mágia

inkább arra szolgált, hogy a növényvilág szükségleteit elérhetőbbé

tegye, és hogy megvédje a növényeket a pusztulástól, hacsak

áldozatul nem esnek valami erősebb mágiának, vagy éppen a

balszerencsének, ahogy ez a kaméleonnal megesett az imént.

Bink a mellette sétáló lányra pillantott, aki épp egy, a lombok

között ferdén áteső fénypászmába lépett. A fiú ugyan nem növény

volt, de azért neki is megvoltak a maga szükségletei, és a lányra

vetett egyetlen pillantás azonnal rá is ébresztette ezekre. Sabrina

egyszerűen gyönyörű volt – ráadásul a szépsége teljesen természetes.

Más lányok kozmetikázták vagy kipárnázták magukat vagy

különleges mágiával tették vonzóbbá a kinézetüket, de hát Sabrina

mellett bármelyik más nő valahogy mesterkélt megjelenésűnek tűnt.

Ő aztán nem volt ellenség!

Elértek a Kilátósziklához. A kiugró sziklanyúlvány nem volt túl

magas, de helyzeti mágiája révén magasabbnak tűnt, mint volt a

valóságban, ezért Xanth majd’ egynegyedét be lehetett látni a

tetejéről. A tájat sokszínű növényzet borította, mutatós kis tavacskák

pettyezték, és a mohával, vadvirágokkal vagy éppen

kultúrnövényekkel borított mezők meg földek csalókán

nyugodtaknak és békéseknek tűntek. Az egyik kis tó azalatt is

enyhén megnövelte a méretét – igyekezve hűsebbnek, mélyebbnek,

úszásra alkalmasabb helynek látszani –, mialatt Bink figyelte.

Ezen a fiú futólag el is gondolkodott, ahogy ez gyakran

megtörtént vele. Makrancos elméje folyamatosan olyan kérdésekkel

zaklatta őt, amikre nem léteztek kész válaszok. Gyerekként kis híján

megőrjítette szüleit és barátait az olyan kérdésekkel, mint „Miért

sárga a nap?”; „Miért szeretnek az ogrék csontot törni?”; „Miért nem

tudnak a tengeri szörnyek varázsolni?” és hasonló infantilis

locsogással. Nem is csoda, hogy gyorsan besuvasztották a

kentauriskolába! Mostanra megtanulta, hogyan tartsa féken a száját,

de az agyát nem tudta, csak éppen csendben rágódott a dolgok

miértjén.

Meg tudta érteni az élőlények mágiáját, az olyanokét, mint a

balsorsverte kaméleon is volt. Az effajta mágia fokozta a

kényelemérzetet, növelte a túlélés esélyét, vagy javította az adott

élőlény külső megjelenését. De vajon miért van szüksége mágiára az

élettelen dolgoknak? Számít az egy tó számára, hogy kik úszkálnak

benne? Nos, talán igen. Végtére is a tó egy ökológiai egység, és a

benne lakó élőlények közösségének érdeke lehet, hogy előmozdítsák

a tó látogatottságát. Vagy egy édesvízi sárkány is lehet felelős az

imént látott trükkért: így akarja magához csalogatni a potenciális

prédát. A sárkányok Xanth legváltozatosabb és legveszélyesebb

élőlényei voltak: különböző fajaik belakták a földet, a vizet, a

levegőt, és jó néhány tűzokádó fajta is akadt köztük. Volt azonban

egy közös tulajdonságuk is: a kiváló étvágy. És a véletlenre bizony

nem lehet rábízni, hogy mindig elegendő friss húst biztosítson.

Na, de mi a helyzet a Kilátósziklával? Teljesen csupasz volt, még

csak moha sem nőtt rajta; nem nyújtott valami szép látványt. Miért

igényelne társaságot egy ilyen szikla? És ha igényel, miért nem

mutatja magát szebbnek ahelyett, hogy ilyen szürkén és unalmasan

nézzen ki? Az emberek nem azért jöttek ki ide, hogy a sziklát

csodálják, hanem Xanth látképe kedvéért. Bink úgy gondolta, az

efféle mágia éppen saját érdekei ellen dolgozik.

Aztán beleverte a nagylábujját egy, a talajból kiálló éles

kődarabba. Egy kővel kirakott teraszon állt, amit évszázadokkal

korábban építettek ki szép, színes szikladarabokból, és…

Ez az! Az a másik szikla nyilván itt állhatott a Kilátószikla

közelében, hasonló méretű lehetett, és darabokra zúzták, hogy ezt az

utat és a kilátóteraszt megépíthessék belőle. A Kilátószikla viszont

megmaradt, mert csúnya úttest lett volna belőle, és önzetlen mágiája

úgy tette hasznossá, ahogy eredetileg is volt. Egy kisebb rejtély, íme,

megoldódott.

Persze még mindig maradnak bizonyos filozófiai meggondolások,

makacskodott Bink kielégíthetetlen elméje. Hogyan gondolkodhat

egy élettelen tárgy? Hogyan lehetnek érzései? Mit számít a túlélés

egy sziklának? Egy szikla csupán apró darabkája egy régebbi, ősi

kőrétegnek. Miért lenne saját személyisége a sziklának, ha az

alapkőzetnek nincsen? Persze az emberről is fel lehetne tenni

ugyanezt a kérdést. Abból az állati és növényi anyagokból épül fel,

amit elfogyaszt, mégis van saját egyéni…

– Miről akartál velem beszélni, Bink? – kérdezte Sabrina, tettetett

szemérmességgel.

Mintha nem tudta volna. De mialatt a fiú agya a megfelelő

szavakat megformálta, a szájának nem akarózott szóra nyílni. Előre

tudta, hogy a válasz csak egyféle lehet. A huszonötödik születésnapja

után senki nem maradhat Xanthben, hacsak nem tett tanúbizonyságot

mágikus képességről. Bink sorsdöntő születésnapja pedig mindössze

egy hónapnyira volt. Most már nem gyerek. Hogy mehetne feleségül

Sabrina egy olyan emberhez, akit hamarosan száműznek?

Miért is nem gondolt erre, mielőtt idehívta Sabrinát? Csak

bolondot csinált magából! Most már mondania is kell valami okot a

lánynak, vagy tovább égeti magát, és ez végül még Sabrina számára

is kínos lesz.

– Csak látni szerettem volna a te…

– Mimet szeretted volna látni? – kérdezte a lány csodálkozóan

felrántott szemöldökkel.

Bink szinte érezte, hogyan kúszik felfelé a nyakáról az arcára a

vörösség.

– A hologramodat – bökte ki végül.

Ó, sok minden egyebét is látni szerette volna ő Sabrinának! Látni

és megérinteni… De az majd csak a házasság után jöhet szóba.

Sabrina olyan lány volt, és éppen ez volt az egyik vonzereje.

Azoknak a lányoknak, akinek van mit mutogatniuk, nincs is

szükségük rá, hogy mutogassák.

Persze ez így nem egészen igaz. Binknek Aurora jutott az eszébe,

akinek aztán volt mit mutogatnia, és lám, mégis…

– Bink, van egy megoldás – szólt hirtelen Sabrina.

A fiú gyors oldalpillantást vetett a lányra, aztán még gyorsabban

elfordult. Nem lehet, hogy azt akarja javasolni…

– Humfrey, a jó varázsló – folytatta Sabrina vidáman.

– Micsoda? – A fiú esze teljesen más vágányon járt éppen, hála

önfejű elméjének.

– Humfrey sok száz varázslatot ismer. Talán az egyik közülük

éppen… biztos vagyok benne, hogy ő rá tudna jönni, mi a te mágikus

képességed. És akkor minden rendbe jönne.

Ó!

– De ő egyévi szolgálatot kér fizetségül – tiltakozott Bink –,

nekem pedig már csak egy hónapom van!

Ez persze így nem volt egészen pontos: ha a varázsló azonosítja

az ő mágikus tulajdonságát, akkor nem fogják száműzni, és akkor

lenne egy éve a szolgálatra. A fiút mélyen meghatotta Sabrina belé

vetett hite. A lány nem mondta azt, amit a többiek: hogy Binknek

nincs mágikus tulajdonsága. Ehelyett mélységesen megtisztelte

azzal, hogy elhitte, a fiú mágiáját éppen csak nem ismerték még fel.

Lehet, hogy pont ez a bizalom volt az, ami miatt vonzalmat

kezdett érezni Sabrina iránt. Tény, hogy a lány gyönyörű volt,

értelmes és tehetséges: önmagában is kincs, minden tekintetben. De

lehetett volna sokkal kevesebb valamennyi tekintetben, ő mégis őt

választotta volna…

– Egy év nem olyan hosszú – susogta Sabrina. – Én várni fogok.

Bink tűnődve bámulta a kezeit. A jobb keze teljesen szokványos

volt, de a bal kezéről elvesztette a középső ujját egy gyerekkori

balesete folytán. És még csak nem is valami ellenséges mágiának

köszönhetően: egy húsvágó bárddal játszott éppen, bal kezével

lefogva, jobbal vagdalva egy marék kunkorfüvet. Azt játszotta, hogy

sárkányfarkat szabdal. Elvégre egy fiú soha nem kezdhet elég korán

felkészülni az élet komoly feladataira! Amint lesújtott, a fűcsomó

megrándult, kicsúszott a kezéből, ő utána kapott, és a bárd nagy

erővel lecsapott, egyenesen a kinyújtott ujjára.

Nagyon fájt, de még annál is rosszabb volt, hogy mivel nem lett

volna szabad a bárddal játszania, még csak jajgatni sem mert, nem

hogy megmondani a szüleinek, mi történt. Elásta az ujját, és a

sérülését sikerült pár napig eltitkolnia úgy, hogy folyton ökölbe

szorította a kezét. Amikor az igazság végre kiderült, már túl késő volt

a helyreállító varázslathoz: az ujj addigra félig elrothadt, és nem

lehetett visszaforrasztani. Persze, egy kellőképpen erős varázslat még

akkor is képes lett volna visszaerősíteni, de az már csak egy zombiujj

lett volna.

Nem büntették meg. Édesanyja, Bianca úgy gondolta, a fia

kellően megjegyezte a leckét – és meg bizony. Meg bizony!

Amikor legközelebb titokban ismét a bárddal játszott, jól figyelt

rá, hogyan tartja az ujjait. Az apja titkon még büszke is volt rá, hogy

a fia olyan bátornak és kitartónak bizonyult a megpróbáltatásban,

még ha az a saját szófogadatlansága miatt történt is.

– Van keménység a gyerekben – szokta mondani Roland. – Ha

még egy kis mágiája is lenne…

Bink erőszakkal elkapta a pillantását az ujjáról. Ez már tizenöt

évvel ezelőtt történt. Egyévnyi idő hirtelen olyan rövidnek látszott.

Egy év szolgálat, cserébe egy teljes élet Sabrina oldalán. Megéri az

üzlet!

No, de tegyük fel… hogy még sincsen mágiája? Megér egy évet

az életéből a bizonyosság, hogy ki fogják taszítani a mágikus

képességek nélküliek rémületesen idegen világába? Vagy mégis jobb

lenne elfogadni a száműzetést és megőrizni a haszontalan reményt,

hogy azért akad valami rejtett mágikus képessége?

Sabrina, Bink zavart elmélkedését tiszteletben tartva, belekezdett

a hologramja felidézésébe. Kékes homály jelent meg előtte, a lejtő

fölött lebegve. A kék folt növekedni kezdett, a szélei elvékonyodtak,

a közepe erősödött. Olyan volt az egész, mint egy kék füstfelhő, de

nem oszlott szét, és nem sodorta arrébb a szellő.

Amikor a felhőcske vagy két láb szélessé növekedett, megidézője

zümmögve dúdolgatni kezdett. Szép hangja volt. Na jó, nem

szenzációs, de a varázslata számára tökéletesen megfelelt. A hang

hatására a kék felhőcske belseje remegni kezdett, aztán

hozzávetőleges gömbformát vett fel, és láthatóan szilárdabbá vált.

Ekkor a lány más hangmagasságra váltott, és a gömb külső pereme

sárgás árnyalatúvá változott. Sabrina kinyitotta a száját, és a „lány”

szót énekelte. A színek megindultak, és kialakították egy sárga,

fodros rátétekkel díszített kék ruhás lány képét. Az alak

háromdimenziós volt, akár körbe is lehetett járni, és más-más

szögből megnézni.

Jó kis tehetség volt ez. Sabrina bárminek a képét fel tudta idézni,

de a képek azonnal eltűntek, ha a lány nem koncentrált rájuk tovább,

és egyáltalán nem volt fizikai valóságuk. Szigorúan véve tehát ez

haszontalan mágia volt: semmilyen kézzelfogható hasznot nem

hajtott a művelőjének.

Na, de végtére is hány embernek volt olyan képessége, ami

valóban hasznára lehetett? Volt, aki egy pillantásával elhervasztott és

lehullajtott egy falevelet. A másik képes volt felidézni a savanyú tej

szagát. Volt olyan, aki eszeveszett nevetés hangját volt képes

elővarázsolni a talajból a lába alatt. Mindezek vitán fölül mágikus

képességeknek számítottak; de mi volt a hasznuk, az értelmük? Az

ilyen emberek miért maradhattak Xanth polgárai, amikor egy olyan

okos, erős és jóképű valaki, mint ő, nem felelt meg a feltételeknek?

Sajnos, azonban ez volt az áthághatatlan törvény: varázslásra

képtelen személy nem maradhatott Xanthben a huszonötödik évének

betöltése után.

Sabrinának igaza van: meg kell találnia a saját képességét.

Magától soha nem tudna rájönni, így hát meg kell fizetnie az árát a jó

varázslónak. Ez nemcsak hogy megmentené őt a száműzetéstől – ami

a halálnál is rosszabb sors lehet, hiszen mi értelme van az életnek

mágia nélkül? –, és elnyerné neki Sabrina kezét – ami viszont

határozottan jobb sors lenne a halálnál, de elveszett önbecsülését is

visszakaphatná általa. Így tehát nincs más választása.

– Ó! – sikoltott fel a lány, mindkét kezét hetyke kis hátsójára

csapva. A hologram szertefoszlott, a kék ruhás lány alakja groteszk

módon szétfolyt a levegőben, mielőtt eltűnt volna. – Égek!

Bink riadtan lépett Sabrina felé. Mozdulata közben hangos

kamasznevetés csattant fel. A lány bőszülten perdült hátra.

– Numbo, azonnal hagyd abba! – kiáltotta. Sabrina a közé a kevés

lány közé tartozott, aki haragosan is olyan vonzó maradt, mint

amikor mosolygott. – Ez egyáltalán nem vicces!

Hát persze, hogy Numbo volt az. Az ő képessége, hogy olyan

fájdalmat okozzon a másik ember hátsó részében, mintha az

kigyulladt volna. Na, ha már a haszontalan varázstehetségről volt

szó…

Bink olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a hüvelykujja a

levágott ujja csonkjába nyomódott. Határozott léptekkel indult a

vigyorgó kamasz felé, aki a Kilátószikla mögött állt. Numbo tizenöt

éves volt, pimasz és idegesítő: jól rászolgált egy alapos leckéztetésre.

Bink lába azonban megbotlott egy kiálló kőben, ami elég volt

ahhoz, hogy az egyensúlyát veszítse. Nem sérült meg, de

mozgásának lendülete megtört. Kezével előrenyúlt, hogy

megtámaszkodjon – és ujjai egy láthatatlan falat érintettek.

Újabb hangos nevetés csendült fel. Bink nem rohant fejjel a

falnak, hála a lába alá keveredett kőnek, de nyilvánvalóan valaki azt

hitte, hogy igen.

– És te is, Chilk! – csattant fel szigorúan Sabrina.

Chilk képessége ez volt: a fal. Egyféle kiegészítője volt ez a

képesség Sabrina tehetségének: az egyik látható volt anyagi tartalom

nélkül, a másik szilárd, de láthatatlan. A fal csak nagyjából fél

négyzetméternyi volt, és szigorúan átmenetileg létezett – ahogy

annyi más mágikus tehetség esetén is fennállt az időbeli korlát, de az

első pillanatokban acélkemény volt, és áthatolhatatlan.

Bink megkerülhette és letámadhatta volna a kölyköt, de akkor

nyilvánvalóan jó néhányszor beleütközik az újra és újra útjába

varázsolt akadályba, és alighanem több kárt szenved, mint amennyit

ő tudott volna tenni a szemtelen kamaszban. Egyszerűen nem volt

érdemes megpróbálkozni vele. Ha lett volna olyan képessége, mint

akár Numboé, hogy távolból fájdalmat okozzon, a tréfamester a fal

ellenére megkapta volna a magáét. De hát nem volt, és ezt Chilk is

tudta. Mindenki tudta. Épp ez volt Bink nagy gondja. Ideális

célpontot kínált az összes heccelődőnek, mert nem tudott

visszavágni. Mágikus úton legalábbis nem, a fizikai megtorlás pedig

durvaságnak számított. Ámbár e pillanatban a fiú nagyon is hajlott

rá, hogy elkövesse ezt a durvaságot.

– Menjünk innen, Bink! – szólt rá Sabrina.

A hangjában undor csengett, névleg a kötözködők iránt, de Bink

úgy érezte, részben rá is vonatkozik. Tehetetlen harag gyülemlett fel

benne – olyan, amit már nagyon sokszor érzett, de sohasem volt

képes hozzászokni. Mágikus tehetség híján nem kérhette meg a lány

kezét, és ugyanezért nem maradhatott itt. Itt, a Kilátósziklán, és itt,

Xanthben. Nem illett ide.

Visszasétáltak az ösvényen. Mivel a tréfacsinálók nem tudták

prédájukat kihozni a béketűrésből, más szórakozás után néztek. Bink

számára a táj többé nem tűnt olyan szépségesnek. Talán jobb is lesz,

ha elmegy innen. Talán azonnal el is kellene indulnia, nem várni

meg, amíg formálisan is kiutasítják. Ha Sabrina valóban szereti,

úgyis vele megy – akár a külső világba, Mundániába is.

De nem. Tudta, hogy nem így van. Sabrina szereti őt – de szereti

Xanthet is. A lány olyan formás, olyan csókra termett ajkai vannak,

hogy sokkal könnyebb lesz neki más férfit találni, mint a mágia

nélküli világ ridegségéhez alkalmazkodni. Ami azt illeti, neki

magának is könnyebb lenne egy másik lányt találni, mint… mint

elviselni azt, ami rá vár. Tehát tárgyilagosan végiggondolva

valószínűleg csakugyan az lesz a legjobb, ha egyedül indul neki.

Akkor viszont a szíve miért tiltakozik ellene?

Elhaladtak a barna szikla mellett, amelyen nemrég a kaméleon

sütkérezett, és Bink megborzongott.

– Miért nem kérdezed meg Justint? – javasolta Sabrina, amint a

falu szélére értek.

Alkonyodott, az árnyak gyorsabban gyülekeztek itt, mint odafenn

a Kilátósziklán. A faluban sorra kigyulladtak a lámpák.

Bink a különleges fa felé pillantott, amire a lány célzott. Nagyon

sokféle fa élt Xanthben, közülük számos fajta létfontosságú volt a

félsziget gazdasága számára. A sörhordó fákból italt csapoltak, az

olajhordó fákból fűtőanyagot. Bink cipőjét például egy öreg cipőfáról

szüretelték, amelyik a falutól keletre nőtt. Justin Fa azonban valami

egészen különleges volt, olyan fajta, amilyen soha nem kelhet ki

magból. Levelei széttárt ujjú, lapos kezeket formáztak, törzse a

napbarnított emberi bőr színét idézte. Ez persze aligha lehetett

meglepő, hiszen Justin Fa korábban ember volt.

Bink agyán egy pillanat alatt átvillant a történet, ami immár

szerves részévé vált Xanth erőteljes szájhagyományainak. Húsz évvel

korábban élt itt egy Trent nevű fiatal férfi – egyike a valaha létezett

leggonoszabb varázslóknak. Trent mágikus képessége a

transzformáció volt: bármely élőlényt egy pillanat alatt át tudott

változtatni bármilyen más élőlénnyé. De a férfi nem elégedett meg a

varázslói ranggal, amit hatalmas erejű mágiája elismeréseképpen

megkapott. Varázshatalmát arra használta fel, hogy Xanth trónját

igyekezett megszerezni. A módszere egyszerű volt, és a lehető

legnyíltabb: mindenkit, aki az útjába próbált állni, átváltoztatott

valami olyanná, ami nem tudta őt akadályozni többé. A

legveszedelmesebb ellenfeleit hallá változtatta – szárazföldön. Ezek

aztán addig vergődtek, csapkodtak, míg meg nem fulladtak. Akik

csupán csak terhére voltak valamiért, azokat más állatokká vagy

növényekké változtatta, így nem egy értelmes állat „köszönhette”

neki a létezését; s bár ma már sárkányok, kétfejű farkasok,

szárazföldi polipok voltak, korábbi emberi értelmüket továbbra is

megőrizték.

Trent nincs ma már – de munkálkodásának eredménye

megmaradt, mert nem volt, aki áldozatait képes lett volna

visszaváltoztatni. A hologramvetítés, égésérzet kiváltása, a

láthatatlan fal – mind minősített varázsképességek voltak, de a

transzformációs képesség nagyságrendileg különbözött tőlük.

Generációnként egyszer fordult elő ilyen erős mágia valakiben,

ugyanabban a formában pedig szinte soha. Justin valamiért Trent

varázsló útjában volt – pontosan már senki sem emlékezett rá, miért

is –, tehát Justin most Fa. És senki nem képes rá, hogy

visszaváltoztassa.

Justin mágiája a hangkivetítés volt. Nem a hasbeszélők ócska

trükkje, vagy a tébolyult röhögés felidézésének banális képessége.

Justin képes volt a suttogást hallótávolságon kívülre vetíteni

hangszálak alkalmazása nélkül, ráadásul jól érthető minőségben. Ezt

a mágikus tudását Faként is megőrizte, és mivel rengeteg ideje volt a

gondolkodásra, a falubeliek gyakran jöttek hozzá tanácsokért. És

sokszor kaptak is valóban hasznos tanácsokat. Nem mintha Justin

zseni lett volna, de egy Fa tárgyilagosabban képes látni az emberi

problémákat.

Binknek néha az is eszébe jutott, hogy Justin talán jobban is járt

vele, hogy Fa, és nem ember. Justin kedvelte az embereket, de úgy

mesélik, emberi formájában nem volt valami vonzó külseje. Fa

alakban viszont igencsak impozáns látványt nyújtott, és ráadásul

ártani sem ártott senkinek.

Bink és Sabrina letértek az ösvényről Justin irányába. Hirtelen,

közvetlenül mellettük egy hang szólalt meg:

– Ne közelítsetek, barátaim! Haramiák ólálkodnak errefelé.

Megtorpantak.

– Te vagy az, Justin? – kérdezte Sabrina. – Kik ólálkodnak?

A Fa azonban nem hallott olyan jól, ahogy beszélni tudott. A

fából való fülek nyilvánvalóan kevéssé voltak érzékenyek a

hangokra.

Bink dühösen lépett egyet a Fa irányába.

– Justin mindenkié – morogta. – Senkinek nincs joga…

– Bink, kérlek! – húzta vissza Sabrina a karjánál fogva. – Nem

akarunk problémát magunknak!

Nem, a lány soha nem akart semmi problémát. Bink talán nem

menne olyan messzire, hogy ezt hibájául rója fel a lánynak, de ez a

tulajdonsága időnként bosszantóan kellemetlen volt. A fiú soha nem

hagyta, hogy a problémák útját állják elvi jelentőségű dolgokban. De

Sabrina gyönyörű, és Bink amúgy is okozott már ma neki elég

problémát. A fiú elfordult a fától, és visszalépett Sabrina mellé.

– Hé, ez nem járja! – kiáltott fel egy hang. – Ezek elmennek!

– Biztos Justin kotyogta ki nekik – kiáltotta egy másik.

– Akkor vágjuk ki Justint!

Bink megint megtorpant.

– Ezt nem tehetik!

– Persze, hogy nem tehetik – helyeselt neki Sabrina. – Justin a

falu védett értéke. Ne is törődj velük!

A Fa hangja azonban ismét felhangzott mellettük: egy kissé Bink

és Sabrina mellé célozva, ami egyértelmű jele volt annak, hogy

Justin nem igazán tudott koncentrálni e pillanatban.

– Barátaim, keressétek meg gyorsan a királyt! Ezeknél a

csirkefogóknál valami fejszeféle van, és bolondbogyót ettek!

– Fejsze! – sikoltott fel Sabrina őszinte rémülettel.

– A király nincs a faluban – morogta Bink. – Különben is szenilis

már.

– Ráadásul már évek óta nem varázsolt könnyű nyári szellőnél

egyebet – helyeselt a lány. – Amikor még mágikus ereje teljében

volt, a kölykök nem mertek ennyit pimaszkodni.

– Hát mi kölykökként biztos, hogy nem – felelte Bink.

– Emlékszel még a hat tornádóval körbefogott hurrikánra, amit az

utolsó riszarajzás alkalmával keltett? Akkoriban még igazi

Viharkirály volt. Akkor még…

Fába vágó fém hangja csendült. A levegőből a fájdalmas kín

sikolya tört elő körülöttük. Bink és Sabrina megtorpantak.

– Ez Justin – mondta a lány. – Mégis megteszik!

– Nincs idő a királyt megkeresni – mondta Bink, és rohanni

kezdett a Fa felé.

– Bink, NE! – kiáltotta utána Sabrina. – Nincs semmi mágiád!

Tehát a válság pillanatában kipattant az igazság. A lány valójában

nem hitt Bink tehetségében.

– Izmaim viszont vannak – kiáltotta vissza a fiú. – Te fuss el

segítségért!

Justin ismét felsikoltott, ahogy a fejsze másodszor is lecsapott. A

sikoly kísérteties, odvasan kongó visszhangot keltett. Nevetés

hangzott fel válaszul – csínytevő kölykök vidám nevetése, olyanoké,

akik egyáltalán nem törődnek tetteik esetleges következményeivel.

Bolondbogyó? Inkább felelőtlen érzéketlenség.

Aztán Bink odaért – és senkit nem talált. Épp, amikor a leginkább

verekedő kedvében volt. A rossz szándékú bajkeverők

szerterebbentek.

Megpróbálhatta volna kitalálni, kik is lehettek, de erre nem volt

szükség.

– Jama, Zink és Potipher – mondta Justin Fa. – Auu, a lábam!

Bink leguggolt, hogy szemügyre vegye a vágást. A seb a farészen

szemmel láthatóan kifehérlett, éles kontrasztban a Fa tövénél látszó,

cipőhöz hasonló állagú kéreg színével. A seb felszínén a vérhez

nagyon hasonló vöröses nedv szivárgott. Ekkora fához képest nem

túl komoly a sérülés, de nyilván határozottan kellemetlen.

– Mindjárt hozok rá valami kötést – mondta Bink. – A közelben,

az erdőben nő szivacskorall. Kiabálj, ha bárki zaklatna, amíg oda

vagyok!

– Jól van – felelte Justin. – Siess! – Aztán, mintegy elkésett

gondolatként, hozzátette: – Rendes fickó vagy te, Bink. Sokkal

rendesebb, mint néhányan, akiknek… khm…

– Akiknek van mágiájuk – fejezte be a gondolatot helyette Bink. –

Kösz, hogy kímélni akartad az érzéseimet.

Justin jót akart, de néha a szavai a gondolatai előtt jártak. Ez

nyilván abból eredt, hogy fafeje volt.

– Nem igazságos, hogy az ilyen Jama-félék teljes jogú polgárok

lehetnek, te meg közben…

– Kösz! – morogta Bink, és elsietett.

Teljesen egyetértett Justinnal, de mi értelme volt beszélni róla?

Körülnézett, nem ólálkodik-e valaki a bozótban, aki bánthatná

Justint, amíg védtelenül marad, de senkit nem látott. A csirkefogók

csakugyan eltűntek.

Jama, Zink és Potipher, gondolta sötéten Bink. A falu bajkeverői.

Jama képessége az volt, hogy kardot tudott materializálni a

semmiből. Nyilvánvalóan azzal vágott bele Justin törzsébe is. Bárki,

aki úgy gondolja, hogy az efféle vandalizmus vicces…

Bink felidézte saját keserű tapasztalatait pár évvel korábbról

ugyanezzel a díszes kompániával kapcsolatban. Bolondbogyótól

megrészegülten a három csibész a falun kívül az egyik ösvény

mellett ólálkodott, hátha csapdába ejthetnek valakit, csak úgy, a hecc

kedvéért. Bink belesétált a csapdájukba, az egyik barátjával együtt.

Mérges gázfelhőbe szorították be őket – a mérges gáz volt Potipher

varázsképessége – a Jama által materializált, feléjük repülő

kardokkal, amelyek elől folyton le kellett bukniuk, meg a Zink által a

lábuk elé varázsolt mágikus lyukakkal. Jó vicc!

Bink barátja megszökött a mágiája segítségével – önmagára

megszólalásig hasonlító gólemet varázsolva a saját helyébe egy

ágdarabból. A gólem hasonlósága megtévesztette a csirkefogókat.

Bink persze látta a különbséget, de nem árulta el a barátját. Sajnos,

bár a gólemnek nem árthatott a mérges gáz, neki annál inkább.

Belélegzett valamennyit belőle, és mire segítség érkezett volna, már

öntudatlan volt. A barátja az ő szüleit hozta segítségül…

Bink azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét a körülötte

lebegő mérgesgáz-felhőben. Látta, hogy anyja apja karját rángatva

őfelé mutogat. Bianca képessége a visszajátszás volt: egy korlátozott,

kicsiny területen képes volt visszaugratni az időt öt másodperccel. Ez

nagyon korlátozott, de veszedelmesen erős mágia volt, mivel

lehetővé tette, hogy egy épp elkövetett hibát korrigálni lehessen.

Mint például azt, hogy a fia beszippantotta a mérges gázt…

Aztán a lélegzet kihussant Bink tüdejéből, használhatatlanná téve

ezzel Bianca varázslatát. Édesanyja a végtelenségig visszajátszhatta a

jelenetet, de mindent visszajátszott, beleértve a fiú lélegzetvételét is.

Roland azonban átható tekintetet vetett Binkre – és ő mozdulatlanná

merevedett.

Roland mágiája a bénító tekintet volt: egy bizonyos, különleges

pillantás, amit ha valakire rávetett, az illető azonnal megkövült.

Életben maradt, de képtelen volt egyetlen izmát is mozdítani, amíg a

pillantás alól fel nem szabadult, így apja meg tudta akadályozni,

hogy Bink lélegzetet vegyen mindaddig, amíg merev testét ki nem

hozták a gázfelhőből.

Ahogy a bénító hatás alól felszabadult, a fiú anyja karjai között

találta magát.

– Ó, én kicsi babám! – kiáltotta Bianca, fia fejét a keblére ölelve.

– Bántottak téged?

Bink hirtelen megtorpant, ahogy a korallszivacstelep széléhez ért.

Érezte, hogy arca még most is lángba borul a szégyen emlékétől.

Muszáj volt ezt művelnie vele Biancának? Tény, hogy megmentette

őt a korai haláltól – de aztán Bink kibírhatatlan hosszú ideig nevetség

tárgya lett az egész faluban. Bármerre ment is, a gyerekek

vihorászva, fejhangon mind azt kiabálták utána: „Én kicsi babám!”

Bink élete megmaradt – de odalett a büszkesége. És mégis, tudta,

hogy nem hibáztathatja érte a szüleit.

Jamát, Zinket és Potiphert hibáztatta érte. Neki nem volt mágiája,

de – talán éppen ezért – ő volt a legizmosabb fiú a faluban. Amióta

az eszét tudta, állandóan verekednie kellett. Nem volt különlegesen

ügyes mozgású, de rengeteg nyers erő szorult belé. Az eset után

elkapta Jamát, amikor az egyedül volt, és meggyőzően bebizonyította

neki, hogy az ököl gyorsabb, mint a mágikus kardok. Aztán Zinket,

végül Potiphert is megleckéztette: Potiphert a saját mérgesgáz-

felhőjébe lökte, arra kényszerítve ezzel a fiút, hogy nagyon gyorsan

oszlassa fel azt. Ettől fogva ezek hárman már nem vihogtak rajta.

Ami azt illeti, inkább igyekeztek elkerülni: pontosan ez volt az oka

annak is, hogy gyorsan elillantak, amikor ő a Fa felé rohant. Hárman

együtt talán képesek lettek volna legyőzni, de az egyenkénti

találkozások hatására jól megtanulták az óvatosságot.

Bink elmosolyodott, a szégyen helyét valamiféle ádáz

elégedettségérzet vette át. Lehet, hogy éretlen viselkedésre vallott,

ahogy az ügyet akkor elintézte, mégis jókora elégtételt érzett felette.

Lelke mélyén tudta, hogy anyja viselkedése miatti ingerültsége

vezérelte, ezt vetítette ki Jamára és társaira, mégsem sajnálta a

dolgot. Végtére is szerette az anyját.

De valójában egyetlen esélye arra, hogy önbecsülését

visszaszerezze, csakis az lett volna, ha megtalálja a saját mágiáját:

valami jó erős mágiát, olyasmit, mint az apjáé, Rolandé. Akkor senki

sem merte volna többet ugratni, kinevetni, „babám”-nak szólítani.

Akkor nem kellene önként elbujdosnia Xanthből szégyenében.

Csakhogy ez soha nem következett be. A háta mögött megvetően

csak „mágia nélküli csodalény”-ként emlegették.

Bink lehajolt, és felszedett néhány jókora, erős szivacsot. Ezek

majd enyhítik Justin Fa fájdalmát, mert a szivacsok mágiája épp

ebben állt: magukba szívták a kínokat, és gyógyító

kellemességérzetet árasztottak magukból. Számos állat és növény – a

fiú nem volt biztos benne, a korallszivacsok melyik kategóriába

tartoznak – bírt hasonló tulajdonsággal. A szivacsok előnye az volt,

hogy képesek voltak a helyváltoztatásra: így nem pusztultak bele, ha

felszedték őket az élőhelyükről. Szívós élőlények voltak: akkoriban

vándoroltak ki a tengerből, amikor a többi korallok is, és ma már

csak a szárazföldön éltek. Mágikus gyógyító képességük

valószínűleg azért fejlődött ki, hogy segítse őket az új közegben való

túlélés során. De az is lehet, hogy már a tengerben: elvégre a korallok

éles szélű, sérüléseket okozó lények voltak…

A mágikus képességek hajlamosak voltak a csoportos

előfordulásra. Egyik képesség részleges fedésben lehetett a másikkal,

így azután egy-egy mágikus tulajdonság számtalan variánsa fordult

elő az állatok és a növények világában. Az emberek között azonban a

mágia rendkívül széles körű változatosságot mutatott. Úgy látszott,

az, hogy valakinek milyen mágikus képessége van, nem annyira

örökletes dolog volt, inkább az illető személyiségétől függött, ámbár

a legerősebb mágiák többnyire bizonyos családokon belül fordultak

elő. Mintha a mágia erőssége öröklött jellegű lenne, míg a típusa

inkább a környezeti hatásoktól függne. És persze volt számos további

tényező is…

Bink egyetlen futó pillanat alatt is rengeteget tudott elmélkedni.

Ha az elmélkedés mágikus képesség lenne, belőle bizonyosan

varázsló válhatna. De most talán jobb lenne, ha arra összpontosítana,

amit csinál, különben bajba kerülhet.

Az alkonyi homály egyre sűrűbbé vált. Az erdő mélyéből sötét

árnyak bújtak elő, és úgy lebegtek körbe, mintha prédára lesnének.

Alaktalanok voltak, és nem bírtak szemekkel, mégis valami

nyugtalanító tudatossággal közeledtek Bink felé – vagy legalábbis ő

úgy érezte. Több fajta mágia létezik, mint amennyit biztonsággal

rendszerezni lehet. A fiú tekintete egy lidérclángon akadt meg. Már-

már utána indult, amikor hirtelen észbe kapott. A lidérc csábítása

merő rosszindulat. Elcsalná őt a vadonba, aztán ott magára hagyná,

ismeretlen, ellenséges mágia prédájául. Egyik gyerekkori barátja

követte a lidércet, és soha többé nem került elő. Alapos

figyelmeztetés!

Az éjszaka átváltoztatta Xanthet. Az ehhez hasonló területek,

amelyek nappal ártalmatlanok voltak, rettenetté váltak, amint a nap

leáldozott. Árnyak és szellemek merészkedtek elő saját rémséges

szükségleteik kielégítésére, sőt alkalmanként egy-egy zombi is

kikotorta magát a sírjából, és támolygott fel-alá céltalanul. Egyetlen

értelmes ember sem töltötte odakint az éjszakát, és a falu minden

házát taszítóvarázslat óvta minden természetfölötti ellen. Bink nem

merte a rövidebb utat választani vissza Justin Fához, kénytelen volt a

hosszabb, kanyargós, de mágikusan védett úton visszamenni. Ez nem

gyávaság volt, hanem ésszerűség.

Futott visszafelé. Nem félelemből, hiszen a varázslattal védett

ösvényen nem fenyegette semmi veszély, ahhoz pedig túlságosan is

jól ismerte az utat, hogy véletlenül letérjen róla, hanem azért, hogy

minél hamarabb visszaérjen a céljához. Justin teste fából volt, de

semmivel sem kevésbé fájt neki a sérülés, mint a valódi testnek.

Hogy lehet bárki is olyan gazember, hogy belevágjon Justin Fába…

Elfutott egy tengeri zab vetés mellett. Hallotta a tenger

hullámverésének kellemes suhogását és csobogását. A tengeri

zabból, ha learatták, remek habos levest lehetett főzni, az egyetlen

gond az volt vele, hogy általában túl sós lett. Ja, és a tányérokat csak

félig volt szabad megtölteni, különben a hullámverés miatt állandóan

kicsapott belőlük a leves.

Binknek eszébe jutott a vadzab, amit kamaszkorában ültetett. A

tengeri zab is izgő-mozgó fajta volt, de unokatestvére, a vadzab

egyszerűen hiperaktív. Amikor Bink le akart tépni egy érett kalászt, a

zab vadul küzdött vele, több helyen is megvágta a leveleivel a fiú

csuklóját. Ő végül megszerezte a kalászt, de kellemetlenül

összekarmolászva és összehorzsolva került ki a zabföldről.

Az érett zabszemeket elültette egy titkos helyen a házuk mögött,

és minden nap meglocsolta őket azzal, amit a természet adott neki e

célra. Egyre fokozódó, izgatott várakozással, gondosan óvta a

házsártos zabhajtásokat minden veszélytől. Micsoda kaland egy

tinédzser fiú számára! Míg csak anyja, Bianca fel nem fedezte, mit

művel. Sajnos, azonnal felismerte, milyen növényről van szó.

A felfedezést azonnal családi perpatvar követte.

– Hogy merészelted? – vonta felelősségre a fiát lángoló arccal.

Roland viszont alig tudta elrejteni büszke mosolyát.

– Vadzabot ültet – mormogta a bajsza alatt. – Felnő a kölyök.

– Ejnye, Roland, hiszen tudod, hogy…

– Drágám, nincsen ebben semmi igazán rossz!

– Semmi rossz! – kiáltotta Bianca felháborodottan.

– Ez teljesen természetes vágy egy kamasz fiúban…

Bianca ádáz arckifejezése azonban belefojtotta a szót a férfiba,

aki ugyan nem félt semmitől egész Xanthben, de általában véve

békés természetű ember volt. Nagyot sóhajtott, és a fiához fordult.

– Feltételezem, tudod, mit tettél, fiam?

Bink kínosan védekezett.

– Hát… igen. A zabnimfa…

– Bink! – torkolta le Bianca fenyegetően.

Bink még sohasem látta ennyire dühösnek az anyját.

Roland csitítóan emelte fel a kezét.

– Drágám, miért nem hagyod, hogy mi ketten beszéljük ezt meg,

mint férfi a férfival? A gyereknek joga van hozzá.

És ezzel Roland mindjárt el is árulta az elfogultságát: ha a saját

fiával akar úgy beszélni, mint férfi a férfival, akkor a gyerekkel

beszél.

Bianca egyetlen szó nélkül, füstölögve kirobogott a házból.

Az apja Binkhez fordult és látszatrosszallással rázta meg a fejét.

Az erős, jóképű Rolandnak különleges érzéke volt a testbeszédhez.

– Valódi vadzab, közvetlenül a rángatózó szárról szedve,

teliholdkor elvetve, saját vizeleteddel öntözve? – kérdezte nyíltan, és

Bink égő arccal rábólintott. – Vagyis amikor a növény megérik, és a

zabnimfa megtestesül, hozzád fog kötődni, mint termékenyítő

szimbólumhoz?

A fiú gyászosan bólogatott.

– Hidd el, fiam, megértem a csáberejét! Mikor olyan korú voltam,

mint te, én is vetettem vadzabot. Ki is neveltem egy nimfát, zöld

hajzuhataggal, és olyan alakkal, hogy a környező dombok

elzöldültek irigységükben – csak sajnos elfeledkeztem a különleges

öntözésről, ezért megszökött tőlem. Életemben nem láttam még

olyan szépséget. Anyádat kivéve, persze.

Az apja is vetett vadzabot? Bink el sem tudta volna képzelni róla.

Hallgatott, és félve várta, mi következik még.

– Elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam Biancának a zabvetést

– folytatta Roland. – Attól tartok, kissé túlérzékennyé vált a dologra,

és ennek most te ittad meg a levét. Megesik az ilyesmi.

Vagyis az anyja féltékeny valamire, ami azelőtt történt a férje

életében, mielőtt őt megismerte. Akaratlanul is az új tapasztalatok

micsoda kígyófészkére bukkant!

Roland elkomolyodott.

– Egy tapasztalatlan fiatalember számára csodálatosan vonzó egy

szépséges, meztelen, foglyul ejtett nimfa gondolata – folytatta

tovább. – Egy igazi nő minden testi sajátsága a szellemiek nélkül. De

ez, fiam, gyerekes álmodozás, olyasmi, mint arról fantáziálni, hogy

találsz egy cukorkafát. A valóság egészen más, mint amit elképzelsz.

Az ember hamar megcsömörlik, belefárad a korlátlan

cukorkabőségbe. Ugyanez a helyzet a… a lélektelen női testtel is. Az

ember nem szerethet egy nimfát. Az majdnem olyan, mintha a

levegőt szeretné. A lelkesedés hamarosan unalommá fakul, aztán

undorba fordul.

Bink nem mert ellenkezni, bár biztos volt benne, hogy ő bizony

nem unna bele.

Roland nagyon is jól meg tudta érteni a fiút.

– Fiam, neked egy igazi lányra van szükséged – döntötte el. –

Olyanra, akinek igazi személyisége is van, és beszélgetni is tudsz

vele. Sokkal nagyobb kihívás kapcsolatot teremteni egy valódi nővel,

és bár gyakran komolyan kikészíti az ember idegeit – itt

jelentőségteljes pillantást vetett az ajtó felé, amelyen át Bianca

kirobogott –, hosszú távon sokkal többet is kapsz tőle. Amit te a

vadzabban kerestél, az a gyors és egyszerű megoldás volt, de az

életben nincsenek gyors és egyszerű megoldások. – Elmosolyodott. –

Bár, ha rajtam múlna, én hagynám, hogy kipróbáld a gyors

változatot: ártani egyáltalán nem ártana. Csakhogy az anyád…

szóval, mi itt egy konzervatív kultúrában élünk, és azon belül is a

hölgyek a konzervatívabbak. Különösen a szebbje. Ez egy kis falu,

ma még kisebb, mint valaha volt, és itt mindenki tud mindent a

szomszédairól. Úgyhogy körül vagyunk határolva, ha érted, mire

gondolok.

Bink bizonytalanul bólintott. Amikor az apja kimondta a végső

szót, bármilyen körülményesen is, akkor az tényleg végleges volt.

– Nincs több zab.

– Édesanyád… nos, hát meglepte, hogy kezdesz felnőni. A zabról

többé szó sem lehet – szerintem épp most tépkedi ki a földből –, de

még így is sok új tapasztalat vár rád. Lehet, hogy Bianca mindörökre

szívesebben gondolna rád úgy, mint kisfiúra, de a természet útjába ő

sem állhat. Legalábbis öt másodpercnél tovább. Vagyis egyszerűen

neki is bele kell törődnie.

A férfi elhallgatott, de Bink nem szólalt meg, bizonytalankodva

várta, hová akar kilyukadni az apja.

– Van egy lány, aki mostanában érkezik hozzánk az egyik kisebb

faluból. Elvileg azért jön, hogy megfelelő oktatást kapjon, mivel

egész Xanthben nekünk van a legjobb kentaur iskolamesterünk. Én

viszont azt gyanítom, hogy az igazi ok az, hogy a falujukban nincs

elég megfelelő korú fiú. Úgy tudom, eddig még nem jött rá, milyen

mágikus képessége van, és veled egykorú… – Szünetet tartott, és

jelentőségteljesen nézett a fiára. – Azt hiszem, nagy hasznát venné

egy jóképű, egészséges fiatalembernek, aki körbevezetné a

környéken, és megismertetné az itteni veszélyekkel. Ahogy

hallottam, nagyon csinos, okos és csendes szavú is. Ritka

kombináció.

Bink most kezdte megérteni. Egy lány – egy igazi lány –, akivel

megismerkedhet. Egy lány, akinek nem lesznek előítéletei amiatt,

hogy neki nincs mágiája. És az anyja sem szólhat semmit miatta,

még ha magában nem is örül a fia újonnan megnyilvánuló férfiúi

ösztöneinek. Az apja használható alternatívát kínált a számára, és a

fiú hirtelen ráébredt, hogy alighanem jól meglesz ő a vadzab nélkül

is.

– Sabrinának hívják – mondta Roland.

Fény villant Bink előtt, és ettől visszazökkent a jelenbe. Valaki

állt Justin Fa mellett, kezében egy mágikus lámpával.

– Minden rendben, Bink – szólalt meg Justin hangja mellette a

levegőben. Sabrina hozott segítséget, de nem volt rá szükség. –

Hoztál szivacsot?

– Hoztam – felelte a fiú.

Így hát az ő kis kalandja nem is volt kaland valójában. Akárcsak

az egész élete. Mialatt a lány segítségével felrakta Justin sebére a

szivacsot, rájött, hogy már döntött is. Nem élhet így tovább,

senkiként. Elmegy Humfreyhoz, a jó varázslóhoz, és megtudja, mi az

ő mágikus képessége.

Felpillantott. Tekintete találkozott Sabrináéval, amelyben ott

csillogott a lámpa fénye. A lány mosolygott. Most még édesebb volt,

mint amikor először meglátta, annyi évvel ezelőtt, amikor még

mindketten kamaszok voltak, és a lány azóta is hűséges volt hozzá.

Semmi kétség. Az apja igazat mondott az igazi, élő lányok előnyeiről

– és hát arról is, mennyire az ember idegeire tudnak menni néha.

Most már rajta a sor: neki kell igazi, élő férfivá válnia.

2. FEJEZET

KENTAUR

Bink gyalogszerrel indult el, egy tömött hátizsákkal, egy jóféle

vadászkéssel és egy saját maga által vágott vándorbottal

felszerelkezve. Az anyja ugyan arra biztatta, hogy hadd béreljenek

mellé egy vezetőt, de Bink kénytelen volt elutasítani. A „vezető”

ugyanis nem más lett volna, mint bérelt testőr, hogy vigyázzon rá.

Hogy lenne képes ezzel együtt élni? Viszont a vadon valódi

veszélyeket tartogat az utazók számára, akik nem eléggé járatosak

benne. Kevesen merészkedtek egyedül a vadonba: talán ő is jobban

járt volna egy vezetővel.

Persze bérelhettek volna valamilyen szárnyas hátast is, de az

nagyon sokba kerül, és annak is megvan a maga kockázata. A griffek

meglehetősen mogorva és bárdolatlan teremtmények. Bink

szívesebben utazott úgy, hogy szilárd talaj volt a lába alatt, ha másért

nem, hát hogy bebizonyítsa, képes rá a falu fiataljainak gúnyos

vihogása ellenére. Jama ugyan most éppen nemigen vihorászott – a

sanyargató varázslat hatása alatt kínlódott, amit a falu bölcseinek

tanácsa idézett rá a Justin Fa elleni támadás miatt –, ám akadtak még

bőven más vihogok is.

De Roland legalább megértette.

– Egy nap rá fogsz jönni, hogy az értéktelen embereknek a

véleménye is értéktelen – mormogta oda Binknek. – Én megértem,

hogy a magad módján kell megtenned, és sok szerencsét kívánok

hozzá, hogy a magad módján sikerüljön!

Binknek volt egy térképe, és tudta, melyik út vezet Humfrey, a jó

varázsló kastélyához. Azaz inkább, hogy melyik út vezetett oda. Az

igazság ugyanis az volt, hogy Humfrey hóbortos vénemberként

ragaszkodott az elszigetelt vadonbeli élethez. Ezért időnként

áthelyezte a kastélyát, vagy mágikus úton megváltoztatta az oda

vezető útvonalat, úgy, hogy az ember soha nem lehetett biztos benne,

hogy megtalálja-e. Ettől függetlenül Bink eltökélte, hogy felkutatja a

varázslót a búvóhelyén.

Az út első szakasza ismerős volt. A fiú egész életét az Északi

Faluban töltötte, és szinte az összes ösvényt rég felderítette a

környéken. A település közvetlen közelében alig maradt bármi is a

veszélyes állat- és növényvilágból, azokat pedig, amelyek mégis

potenciális veszélyt jelentettek, a falubeliek jól ismerték.

Bink megállt egy természetes víztározónál, aminek a közelében

jókora tűvető kaktusz nőtt. A közeledtére a növény megvonaglott, és

felkészült a tüzelésre.

– Vissza, barátom! – szólt rá a fiú parancsolóan. – Az Északi

Faluban lakom.

A kaktusz, amelyet kötött a békeformula, e szavakra visszafogta

halálos sortüzét. A kulcsszó a „barátom” volt. A kaktusz

kétségtelenül nem volt barát, de a szóhoz kötődő mágikus tiltásnak

engedelmeskednie kellett. Az idegenek ezt aligha tudhatták, vagyis a

kaktusz hatékony védelemül szolgált a betolakodók ellen. Az

állatokat egy bizonyos méreten alul nem vette figyelembe. Mivel a

legtöbb élőlénynek előbb vagy utóbb szüksége volt vízre, ez így

kényelmes megoldásnak bizonyult. Xanth egyes részeit időnként

feldúlták vad griffek és egyéb nagy testű bestiák, de az Északi Falu

közelébe nem merészkedtek. Egyetlen találkozás egy felbőszült

tűvetővel bármilyen állatnak bőségesen elegendő leckének bizonyult

– már amennyiben elég szerencsés volt, és túlélte.

Bink újabb órányi gyaloglással kevésbé ismerős, vagyis

értelemszerűen veszélyesebb területre ért. Vajon az erre lakók milyen

módon védelmezik meg a víztározójukat? Egyszarvúval, amit arra

idomítottak, hogy felnyársalja az idegeneket? Nos, hamarosan úgyis

kiderül.

A lágyan hullámzó dombokat és apró tavakat nehezebb terep

váltotta fel, és különös növények jelentek meg. Az egyik fajtának

hosszú antennái voltak, amelyeket a távolból a fiú felé irányított.

Mások ravaszul kellemes dudorászást hallattak, de az ágaikon erős

rákollók nőttek. Bink biztonságos távolságra kikerülte őket, nem

vállalt felesleges kockázatot. Egyszer úgy rémlett neki, valami állatot

is látott, ami körülbelül ember nagyságú lehetett, de nyolc, pókszerű

lába volt. A fiú gyorsan és halkan elsietett a közeléből.

Sok madarat is látott, de ezek nem jelentettek semmi problémát.

Mivel tudtak repülni, nemigen volt szükségük védekező mágiára az

ember ellen, ezért neki sem kellett tartania tőlük – hacsak nem lát

meg valami nagy madarat, ami esetleg prédának tekintheti. Egyszer,

nagy távolságból egy óriási rokmadarat is megpillantott. Ekkor

lekuporodott, és megvárta, amíg a rémmadár tovarepült anélkül,

hogy őt észrevette volna. Amíg a madarak elég kicsik voltak, Bink

tulajdonképpen még örült is a társaságuknak, mivel a bogarak és

egyéb repülő rovarok időnként kifejezetten támadóan viselkedtek.

A szúnyogok egyenesen apró felhőbe gyülekeztek a feje körül, és

csoportos izzasztóbűbájt idéztek rá, amitől még kényelmetlenebbül

érezte magát. A rovarok rejtélyes képességgel ismerték fel azokat,

akik nem tudtak mágiával védekezni ellenük. De az is lehet, hogy

csak próba szerencse alapon próbálkoztak meg mindenkivel, akivel

csak tudtak. Bink körülnézett rovarűző dudva után, de a környéken

sehol sem látott. Az ember sohasem talált dudvát, amikor éppen

szükség lett volna rá. Egyre idegesebb lett, ahogy a verejték a

szemébe csörgött, meg le az orrán, a szájába. Aztán hirtelen két

szivorka röppent oda, felszippantották a bosszantó szúnyograjt, és a

fiú megkönnyebbülhetett.

Három óra alatt körülbelül tíz mérföldet haladt, és kezdett

elfáradni. Általánosságban véve ugyan jó kondícióban volt, de nem

szokott hozzá, hogy nehéz hátizsákkal meneteljen folyamatosan.

Időnként fájdalom nyilallt a bokájába, amelyet a Kilátósziklánál

megrándított. Nem volt ez erős fájdalom, mert az apró baleset igazán

szerencsésen végződött, éppen csak akkora, hogy figyelmeztesse őt

az óvatosságra.

Letelepedett egy buckára, de előtte gondosan ellenőrizte, nem

rejtőznek-e benne viszketőhangyák. A buckán egy tűvető kaktusz is

nőtt. Bink rendkívül óvatosan közelítette meg, mivel nem tudta, hogy

ez a példány is a békevarázs hatása alatt van-e.

– Barátom – mondta neki, és a biztonság kedvéért néhány csepp

vizet is csorgatott a kulacsából a talajra, hogy a növény a gyökereivel

megkóstolhassa. Szemmel láthatóan a dolog rendben volt. A kaktusz

nem lőtt rá. Gyakran még a vad élőlények is méltányolták az

egyszerű udvariasságot és tiszteletet.

Kibontott egy uzsonnacsomagot, amit anyja akkora szeretettel

készített el neki. Kétnapi élelme volt: ez közönséges körülmények

között elég arra, hogy eljusson a varázsló kastélyáig. Nem mintha

Xanthben a körülmények átlagos esetben közönségesek lettek volna.

Bink remélte, hogy az élelmiszer-tartalékával takarékoskodhat

valamennyit, ha az éjszakát valami barátságos földműves házában

tölti. A visszaútra is szüksége lesz ennivalóra, és különben sem

rajongott a gondolatért, hogy a szabadban töltse az éjszakát. Az

éjszaka teli volt különleges mágiával, és ez elég csúful is kiüthetett.

Bink nem vágyott rá, hogy vitába keveredjen egy ogréval vagy egy

ghúllal, mert a vita tárgya valószínűleg az ő emberi csontjaival való

helyes bánásmód lenne: vajon frissen, élve kell-e elfogyasztani, amíg

a velő még zsenge és édes benne, vagy helyesebb egy hétig érlelni a

halála után, és aztán feltörni fogyasztásra. A különböző ragadozók

ízlése is különböző.

Nagyot harapott a zsázsadicsom szendvicsbe. Meglepetten vette

észre, hogy valami roppant a foga alatt, de szerencsére nem csont

volt, csak egy darab zamatszár. Az anyja remekül értett a hidegkoszt

készítéshez. Az apja folyton ugratta is vele, hogy nyilván a

hókirálynő mellett tanulta. Bink most mégsem találta ezt tréfásnak,

mert a szendvics azt jelentette, hogy még mindig függ az anyjától,

mindaddig, amíg az általa készített étel el nem fogy, és ő nem szorul

arra, hogy megszerezze magának az ennivalót.

A szendvicsből lehullott egy morzsa – és eltűnt. A fiú körülnézett,

és egy buzgón falatozó mókusegeret vett észre. Az állatka vagy

három méterrel arrébb varázsolta a morzsát, hogy ne kelljen Binkhez

közelebb mennie. Ő rámosolygott.

– Nem bántalak, móki.

Aztán meghallott valamit. Patadübörgés. Valami nagy testű állat

támad, vagy egy lovas közeledik vágtában. Bármelyik bajt jelenthet.

Gyorsan a szájába tömött egy falat szárnyastehén-sajtot, és egy

pillanatra felrémlett előtte a tehén, amint a fejés után felröppen

legelészni egy fa tetejére. Gyorsan befűzte a hátizsákját, és karjait a

vállpántokba bújtatta. Két kézre fogta hosszú botját. Vagy harcolnia

kell, vagy elfutnia.

Aztán meglátta a közeledőt. Egy kentaur volt; lószerű lény,

emberi felsőtesttel. Fajtája szokása szerint meztelen volt, izmos

törzsű, széles vállú, haragos tekintetű.

Bink kitartotta maga elé a botját, védekezésre készen, de

egyáltalán nem támadóan. Nem nagyon bízott benne, hogy

legyőzhetné a nagy testű teremtményt, az pedig teljesen reménytelen

volt, hogy elfusson előle. De talán a kentaur a látszat ellenére nem is

barátságtalan. Vagy nem tudja, hogy neki nincs mágiája.

A lény Bink közelébe érve megállt. Íját felajzva tartotta a

kezében, a húron rajta volt egy vessző. Határozottan félelmetes

látványt nyújtott. A fiú megtanulta tisztelni a kentaurokat az

iskolában, de ez itt szemmel láthatóan nem egy idősebb bölcs volt,

hanem egy erőszakos fiatal példány.

– Tilos területen jársz – mondta a kentaur. – Tűnj el innen!

– Várjunk csak egy percet! – érvelt Bink. – Utazó vagyok, aki egy

közhasználatú ösvényen jár. Ez teljesen jogos dolog.

– Tűnj innen! – ismételte a kentaur, és jelentőségteljesen

megemelintette az íját.

Bink alapjában véve jó modorú fickó volt, de akadt benne némi

pulykaméreg, ami főként feszült helyzetekben tört elő belőle. Ez a

vándorút létfontosságú volt számára. Az ösvény közterületnek

számított, és neki nagyon is elege volt már a mágikus természetű

fenyegetésekből. A kentaur pedig olyan mágikus lény, ami Xanthen

kívül sehol másutt nem létezik a világban. Bink mágia iránti

ellenszenve tehát ismét felhorgadt benne, és valami igen ostoba

dologra ragadtatta magát.

– Menj, és locsold le a farkad! – mordult a mogorva alakra.

A kentaur pislogott. Most hirtelen még izmosabbnak látszott, a

vállai szélesebbnek, a mellkasa vaskosabbnak, és lórésze még erőtől

duzzadóbbnak, mint eddig. Láthatóan nem szokott hozzá az efféle

sértésekhez, legalábbis nem olyanokhoz, amit hozzá intéztek volna,

és az új tapasztalat alaposan meglepte. Idővel azonban lezajlott benne

a szükséges tudati és érzelmi beállítódás, amit az izmainak látványos

és erőteljes összerándulása jelzett. A szőrös lóalaptól mélyvörös,

szinte már bíbor szín kezdett felfelé kúszni izmos hasán, sebhelyes

mellkasán át, egyre gyorsulva és világosodva, ahogy az

elkeskenyedő nyak csatornájába áradt, míg végül robbanásszerű

gyorsasággal festette meg a csúf arcot. Ahogy a feltartóztathatatlan

bíbor haraghullám elérte a füleit, majd elömlött az agyán is, a kentaur

akcióba lendült.

Az íja megemelkedett, a húron a nyílvessző hátrafeszült. Ahogy

aztán Bink irányába mutatott, kiröppent az íjról.

Bink, természetesen, már nem volt ott. Épp elég ideje maradt,

hogy a kentaur lelkében kitörni készülő vihar jeleit észlelje. Ahogy

az íj megmozdult, ő azonnal lebukott a lövés elől. Aztán

felegyenesedett, közvetlenül a kentaur orra előtt, és jókora félkörös

lendülettel lecsapott a botjával. Az ütés a vállán találta el a lényt,

tulajdonképpen nem sok kárt tett benne, de azért keményen fájhatott

neki.

A kentaur dühében valósággal őrjöngve elbődült, és baljával a fiú

felé lendítette az íjat, míg jobbja a szügyén függő tegez felé lendült

újabb nyílvesszőért. De addigra Bink botja már alaposan

belegabalyodott az íj húrjába.

A mágikus teremtmény elhajította a hasznavehetetlenné vált íját.

A lendület kitépte a botot a fiú kezéből. A kentaur ökölbe szorította

hatalmas kezeit. Bink gyorsan mögé került, hogy kitérjen a felé

lendülő ököl elől. Csakhogy a lény hátulja semmivel sem volt

biztonságosabb, mint az eleje. Az egyik hátsó láb kegyetlen erővel

kirúgott a fiú felé. Az időzítés azonban nem volt tökéletes, a rúgás

egy hajszálnyival elkerülte a célpontját. Teljes erőből telibe találta

viszont a bucka oldalán a tűvető kaktuszt.

A sértett növény tűzáporral válaszolt. Bink már a rúgás

pillanatában hasra vágta magát, így a tűk elsuhantak felette, és a

kentaur formás hátsójába fúródtak. Binknek ismét szerencséje volt:

csodálatos módon sem a rúgás, sem a tűzápor nem érte el.

A kentaur elképesztő hangerővel nyerített fel. Azok a tűk tényleg

nagyon fájtak. Mindegyik vagy öt centi hosszú volt, szakállas, és

százával fúródtak az izzadságtól csillogó feszes felületbe, ezúttal szó

szerint „feltűzve a szamárfarkat a helyére”. Ha a kentaur történetesen

szemben áll a kaktusszal, meg is vakulhatott volna, vagy elvérzik, ha

a tűk a szemét, vagy a nyaki verőerét találják el. Ő is szerencsés volt

hát, bár e pillanatban nemigen látszott meg rajta, hogy értékelné a

szerencséjét.

Most már mérhetetlen volt a lény haragja. Egyébként sem túl

vonzó arcát a végtelen düh torz fintora csúfította tovább. Vadul

kirúgott a hátsó lábaival, fara ívben emelkedett és hullott vissza, és

Bink hirtelen szembe találta magát a lény mellkasával. Két gyilkosan

erős kar vágódott ki, és két kérges tenyér szorult a fiú, hozzájuk

képest vézna nyaka köré. A kezek szándékoltan kéjes lassúsággal

szorultak össze. Bink lassan elemelkedett a talajtól, lábai

reménytelenül kalimpáltak a levegőben. Tudta, hogy most

megfojtják, és még kegyelemért sem volt képes rimánkodni, mert a

kentaur tenyerei a levegőt éppúgy elszorították előle, mint a

vérkeringését.

– Chester! – sikoltott fel egy női hang.

A kentaur teste megfeszült. Ez Binknek egyáltalán nem vált

hasznára.

– Chester, azonnal leteszed azt az embert! – jelentette ki

ellentmondást nem tűrően a hang. – Vagy fajok közti konfliktust

akarsz?

– De, Cherie! – tiltakozott Chester, és arca vörössége elsápadt pár

árnyalatnyit. – Ez egy betolakodó, és ő kereste a bajt magának.

– A király útján jár – felelte Cherie. – Az utazókat tilos zaklatni,

ezt te is pontosan tudod. Most pedig engedd el!

A kentaur hölgy aligha tűnt olyan helyzetben lévőnek, aki képes

lenne ráerőltetni az akaratát a dühöngő férfira, de Chester lassan

mégis meghajolt a kívánsága előtt.

– Egy kicsit sem szorongathatom meg? – könyörgött, valamivel

jobban megszorítva Bink nyakát. A fiú szemgolyói majdnem

kiugrottak a helyükről.

– Ha megteszed, soha többé nem vágtázom veled! Letenni!

– Óóó…! – engedett kelletlenül a fogásán Chester.

Bink kóválygó fejjel csusszant le a földre. Micsoda bolond volt,

hogy kikezdett ezzel a vadállattal!

A kentaur lány elkapta a szédelgő fiút.

– Szegénykém! – kiáltott fel, és plüsspárnához szorította a fejét. –

Jól vagy?

Bink kinyitotta a száját, levegő után kapkodott, és újra

próbálkozott. Úgy érezte, összepréselt légcsöve soha többé nem fog

kinyílni.

– I-igen – hörögte.

– Ki vagy te? Mi történt az ujjaddal? Chester…

– Nem – vágott közbe sietve Bink. – Nem ő harapta le az ujjamat.

Gyerekkori baleset volt. Nézd csak, már régen begyógyult a seb!

A kentaur lány alaposan szemügyre vette a fiú ujját, és meglepően

finoman megérintette.

– Igen, látom. De…

– Én… én Bink vagyok, az Északi Faluból – mondta gyorsan a

fiú. Szembefordította a fejét a kentaurlánnyal, és ekkor vette észre,

miféle párnán nyugszik a feje. Ó, ne, már megint! – gondolta. – Hát

már mindig kisbabának fognak engem nézni a nők? A nőstény

kentaurok kisebb termetűek voltak, mint a hímek, de még mindig

valamivel magasabbak az embereknél. Az emberi testrészeik is

fejlettebbek és erőteljesebbek voltak. Bink elrántotta a fejét Cherie

csupasz mellkasáról. Elég baj volt az is, hogy az anyja babának

tartotta, nemhogy egy kentaur lánytól is ezt kelljen elviselnie. –

Délre tartok, Humfrey, a jó varázsló kastélyába.

Cherie bólintott. Gyönyörű teremtés volt, akár lónak, akár

embernek; ragyogó szőrzettel formás oldalán, és figyelemre méltó

emberi felsőtesttel. Arca is nagyon vonzó volt, leszámítva a ló

módjára kissé megnyúlt orrát. Barna emberi haja a hátáig leért,

ellenpontozva hasonlóan dús farkát.

– Na, és ez az öszvér megtámadott?

– Izé… – Bink Chesterre pillantott, és felmérte a gyilkos

tekintetet kellően hangsúlyossá tevő izmok rángását a sima

bőrfelszín alatt. – Szóval… olyan… félreértésféle volt.

– Fogadok, hogy az! – jegyezte meg csípősen Cherie, de Chester

egy kissé mégis nyugodtabb lett tőle. Nyilvánvalóan látszott, hogy

nem akar összekapni a barátnőjével, és Bink meg is tudta érteni,

miért. Ha nem Cherie volt a ménes legcsinosabb és legzsémbesebb

kancacsikója, akkor sem lehetett messze ettől a címtől.

– Már megyek is tovább – jelentette be nekik. Ezt ugyan már a

legelején is megtehette volna: hagyja, hogy Chester elkergesse déli

irányba. Tulajdonképpen magát legalább annyira hibáztathatja az

összetűzésért, mint a kentaurt. – Sajnálom a dolgot! – kezet nyújtott

Chesternek.

A kentaur a fogát vicsorította – fogsora inkább egy lóé volt, mint

emberé, és hatalmas markát ökölbe szorította.

– Chester! – rivallt rá Cherie. Aztán, ahogy a mén bűntudatosan

ellazította az öklét: – Mi történt a tomporoddal?

A kentaur férfi emberi felsőteste ismét elvörösödött, de ezúttal

nem egészen a harag miatt. Gyorsan elfordította sérült hátsóját, hogy

elkerülje a lány vizslató tekintetét. Bink már majdnem meg is

feledkezett a tűkről. Nyilván még nagyon fájhattak – és még

fájdalmasabb lesz, amikor majd kihúzzák őket. Micsoda alvilági kín!

Ráadásul önmagában is kínos dolog erről a területről beszélni vegyes

nemű társaságban… Már-már meg is sajnálta a goromba kentaurt.

Chester elnyomta magában kevert érzelmeit, és figyelemre méltó

önfegyelemmel elfogadta Bink kinyújtott kezét.

– Én nem haragszom. Remélem, benned sem maradt tüske a

végén! – mondta a fiú mosolyogva, bár a mosoly a kelleténél kissé

szélesebbre sikerült: inkább lehetett volna vigyornak nevezni. Aztán

Bink hirtelen rádöbbent, hogy valószínűleg az adott helyzetben nem

ezt a bizonyos kifejezést kellett volna használnia.

A kentaur szeme fehérjét gyilkos, vörös indulat öntötte el.

– Minden rendben – csikorgatta hallhatóan a fogait. Kézfogása

kezdett elviselhetetlenül keménnyé válni, de szemei annyira azért

nem forogtak vérben, hogy észre ne vegye Cherie fenyegető

tekintetét. Ujjai kelletlenül ellazultak. Bink megint épphogy csak

megúszta. Ezzel a kézfogással a kentaur akár péppé is zúzhatta volna

a kezét.

– Elviszlek egy darabon – döntötte el Cherie. – Chester, rakd fel

őt a hátamra!

Chester megmarkolta Bink karját a könyöke alatt, és úgy kapta

fel, mint egy tollpihét. Bink egy pillanatig attól tartott, hogy a

kentaur elhajítja őt vagy tíz-tizenöt méterre… de Cherie rajtuk

tartotta szigorú tekintetét, így a fiú puhán és biztonságosan landolt a

kentaur lány hátán.

– Az a te botod? – kérdezte Cherie, oldalpillantást vetve az íjba

gabalyodott botra.

Erre Chester, anélkül hogy külön utasítást kapott volna rá,

kiszabadította a vándorbotot, és visszaadta Binknek, aki a kényelmes

szállíthatóság kedvéért ferdén a hátizsákja és a háta közé tűzte.

– Karold át a derekamat, hogy le ne ess, amikor elindulunk! –

javasolta Cherie.

Ez jó tanács volt. Bink tapasztalatlan volt a lovaglásban, és a

kentaur lány hátán nyereg sem volt. Xanthben nagyon kevés igazi ló

akadt. Az egyszarvúak nagyon sértődékenyek voltak, a szárnyas

lovakat pedig szinte lehetetlen volt elfogni és megszelídíteni.

Egyszer, még Bink gyerekkorában egy szúnyogló evezőtollait

használhatatlanná perzselte egy sárkány, és az állatnak odáig kellett

alázkodnia, hogy élelemért és védelemért rövid távolságokra a hátán

cipelje a falubeli embereket. Mihelyt azonban a tollai rendbe jöttek,

azonnal elrepült. Binknek ez volt az eddigi egyetlen lovas élménye.

Előrehajolt, hogy szót fogadjon, de a háta mögé tűzött bot

akadályozta a mozdulatban. Hátranyúlt, hogy kivegye a botot, de az a

kezéből a földre esett. Chester valami horkantást hallatott, ami

gyanúsan nevetésként hangzott, de azért felvette a botot, és feladta

neki. Bink ezúttal a hóna alá szorította, előrehajolt, és átfogta Cherie

karcsú derekát, nem törődve a hím kentaur ismét fellobbanó, haragvó

tekintetével.

Voltak dolgok, amelyek megérték a kockázatot. Mint például

gyorsan odébb jutni innen.

– Menj az állatorvoshoz, szedesd ki azokat a tüskéket onnan a… –

szólt hátra Cherie a válla fölött a ménnek.

– Máris – szakította félbe Chester. Megvárta, míg a kentaur lány

elindul, aztán megfordult, és kissé erőltetett mozgással elkocogott

abba az irányba, ahonnan jött. Valószínűleg minden mozdulat

komoly fájdalmat okozhatott neki a sebes hátuljában.

Cherie az úton ügetett.

– Chester a szíve mélyén nagyon jó teremtés – mondta

bocsánatkérően. – De egy kissé hajlamos az arroganciára, és teljesen

megbokrosodik, ha valami akadály állja az útját. Mostanában volt

némi gondunk pár csibésszel, és…

– Emberekkel? – kérdezte Bink.

– Igen. Kölykökkel északról, akik mindenféle rosszindulatú

varázslatokat műveltek. Gázt bocsátottak az állatainkra, kardokat

vágtak a fáinkba, mágikus lyukakat varázsoltak a lábunk alá,

ilyesmiket. Chester azt hitte…

– Ismerem a gazfickókat! – vágott közbe a fiú. – Én magam is

összetűztem már velük. Elkapták őket. Ha tudtam volna, hogy idáig

is eljöttek…

– Úgy látom, manapság kiveszőben van a fegyelem a fiatalokból

– mondta Cherie. – Az Egyezmény alapján a ti királyotoknak kellene

rendet tartania. De mostanában…

– A királyunk már öreg – magyarázta Bink. – Egyre veszít az

erejéből, a gond meg egyre több lesz. Valaha nagyon erős varázsló

volt, viharkeltő.

– Tudjuk – mondta egyetértően a kentaur lány. – Mikor a

tűzlegyek megszállták a zabföldjeinket, olyan vihart varázsolt, hogy

öt napig zuhogott az eső, és valamennyit kioltotta. Persze a termés is

odalett, de hát azt a tűzlegyek amúgy is elpusztították volna. Minden

nap újabb és újabb tüzek! Legalább újra tudtunk vetni, további

zaklatás nélkül. Nem felejtettük el a segítséget, amit nyújtott nekünk.

Nem is akarunk ügyet csinálni ebből az egészből, csak hát nem

tudom, hogy a mének, mint Chester is, meddig tűrik még el a

zaklatásukat. Ezért is akartam beszélni veled. Talán amikor

hazamész, te megpróbálhatnád felhívni a király figyelmét…

– Nem hiszem, hogy ez menni fog. Biztos vagyok benne, hogy a

király szeretné fenntartani a rendet, de egyszerűen nincs hozzá ereje

többé.

– Akkor talán itt az ideje, hogy új királyt válasszatok.

– Az öreg már szenilis. Ez azt jelenti, hogy nem éri fel ésszel,

hogy le kellene már mondania, és nem ismeri be, hogy bármi

probléma is lenne vele.

– Hát igen, de a problémák attól nem szűnnek meg, hogy nem

vesszük őket tudomásul. – Cherie finomat, nőieset horkantott. –

Valamit muszáj lesz tenni.

– Talán kapok valami jó tanácsot Humfrey varázslótól – mondta

Bink. – Egy királyt megfosztani a trónjától nagyon komoly dolog.

Nem hiszem, hogy a bölcsek tanácsa támogatná. A Viharkirály

remek munkát végzett fénykorában. És igazából nincs is senki, aki

elfoglalhatná a helyét. Tudod, hogy király csak egy nagy varázsló

lehet.

– Hát persze, hogy tudom. Nyilván tisztában vagy vele, hogy mi,

kentaurok mind tudósok vagyunk.

– Bocsáss meg, elfeledkeztem róla! A mi iskolamesterünk a

faluban szintén egy kentaur. Csak ez itt a vadonban éppen nem jutott

eszembe.

– Érthető. Bár én ezt itt nem nevezném vadonnak, inkább csak

afféle bereknek. Az én szakterületem az ember-alkatúak történelme,

Chester pedig a lóerő alkalmazott kutatásával foglakozik. A többiek

között vannak jogtudósok, természettudományos kutatók,

filozófusok… – Cherie hirtelen elhallgatott. – Na, most kapaszkodj!

Árok van előttünk, ugornom kell.

Bink már épp kezdett ellazulni, de most újra előredőlt, és

szorosan átkarolta Cherie derekát. A kentaur lány háta ugyan sima és

kényelmes volt, de túlságosan is könnyen le lehetett csúszni. Viszont

ha Cherie nem kentaur lett volna, ő nem is mert volna ilyen bizalmas

testhelyzetbe kerülni vele.

Cherie a domb lejtőjén galoppba váltva felgyorsított, és

megváltozott mozgásától a fiú ijesztően zötykölődni kezdett. A

kentaur lány hóna alatt előrepillantva meglátta az árkot. Árkot?

Inkább kisebbfajta szakadék volt, vagy három méter széles, és ijesztő

gyorsasággal közeledtek felé. Bink most már több mint riadt volt:

megrémült. Tenyere pillanatok alatt megizzadt, és csúszni kezdett

lefelé a kanca oldalán. Aztán Cherie elrugaszkodott, az izmok

megvonaglottak a tomporán, és keresztüllendült az árkon.

A fiú még lejjebb csusszant. Egy pillanatra meglátta az árok

sziklás alját; aztán földet értek a túloldalon. Az ütközés ereje még

inkább oldalra billentette Binket. Kezei kétségbeesetten kapkodtak

valami biztosabb fogás után – és kifejezetten kínos területre tévedtek.

De ha most elengedi, ami a kezébe került, akkor…

Cherie derékon kapta a fiút, és leemelte maga mellé a földre.

– Nyugi! – mondta neki. – Megcsináltuk.

Bink elvörösödött.

– Bo… bocsánat! Majdnem lecsúsztam, és meg kellett

kapaszkodnom…

– Tudom. Éreztem, hogy változik a súlypontod ugrás közben. Ha

szándékosan tetted volna, beleejtettelek volna az árokba. – Cherie

ebben a pillanatban idegesítően hasonlított Chesterre. Bink hitt a

kentaur lánynak: ha oka lett volna rá, bizonyosan képes lett volna

levetni egy embert a hátáról, bele az árokba. A kentaurok kemény

teremtmények!

– Talán most már jobb lenne, ha gyalogolnék.

– Nem. Van még egy árok. Mostanában nyíltak meg az úton.

– Hát, le is mászhatnék az egyik oldalon, aztán felkapaszkodnék a

másikon. Tovább tartana ugyan, de…

– Nem. Az árok alján bocskorpiók vannak.

Bink lelkesedése elillant. A bocskorpiók olyanok voltak, mint a

skorpiók, de körülbelül ötször nagyobbak, akkorák, mint egy bocskor

talpa, rengeteg lábbal, mint a százlábúak, és halálos veszélyt

jelentettek. Sok lábukkal függőleges sziklafalakra is rá tudtak

tapadni, és rágóikkal két-háromcentis darabokat is képesek voltak

kicsípni az ember húsából. Árnyékos üregekben és hasadékokban

éltek, nem szerették a közvetlen napfényt. Még a sárkányok is

vonakodtak belemenni olyan árkokba, amelyekről tudni lehetett,

hogy bocskorpiók élnek benne, és jó okkal.

– Ezek a hasadékok mostanában kezdenek megjelenni –

magyarázta Cherie, miközben letérdelt, hogy Bink újra a hátára

kapaszkodhasson. A fiú felvette elejtett botját, és arra támaszkodva

igyekezett visszaülni a kentaur lány hátára. – Attól tartok, valami

nagyon erős mágia kezd szétterjedni Xanth egész területén, és

megzavarja a harmóniát az állatokban, növényekben és ásványokban.

A következő hasadékon még átviszlek, de ott már elérjük a kentaurok

területének a határát.

Binknek eszébe sem jutott, hogy efféle akadályok kerülhetnek az

útjába. A térképe nem jelzett semmi ilyesmit. Az út elvileg

akadálymentes volt, és viszonylag veszélytelen egész végig. Igaz, a

térkép évekkel korábban készült, ezek az árkok pedig Cherie szerint

újonnan keletkeztek. Xanthen semmi sem volt állandó, és az utazás

mindig járt némi kockázattal. Bink szerencsésnek mondhatta magát,

hogy megkaphatta egy kentaur hölgy segítségét.

A táj képe megváltozott, mintha a hasadék választotta volna el az

egyik fajta helyet a másiktól. Előtte dombos mezők és megművelt

földek terültek el, a másik oldalon pedig erdő kezdődött. Az ösvény

elkeskenyedett, hatalmas álfenyőfák közé szorult, és az erdő talaját

áltűk vörösesbarna szőnyege borította. Itt-ott páfrányok világoszöld

foltjai virítottak, amelyek szemmel láthatóan ott is képesek voltak

nőni, ahol más gyomok nem, másutt sötétzöld mohapárnák takarták a

földet. Hideg szélroham süvített át az erdőn, összeborzolta Cherie

haját és sörényét, Bink arcába fújta a szálait. Az erdő egyébként

csendes volt, és kellemes fenyőillat terjengett benne. A fiú úgy

érezte, legszívesebben leszállna a kentaur lány hátáról, és

leheveredne egy mohafoltra, hogy csak úgy megbámulja ezt a békés

vidéket.

– Ne tedd! – figyelmeztette Cherie.

Bink összerándult.

– Nem tudtam, hogy a kentaurok is értenek a mágiához.

– Mágiához? – kérdezett vissza Cherie, és Bink tudta, hogy a

kentaur lány most dühösen ráncolja a homlokát.

– Beleláttál a gondolataimba.

Cherie elnevette magát.

– Dehogyis! Mi nem varázsolunk. De tudjuk, milyen hatással van

ez az erdő az emberekre. A békemágia az, amivel a fák védik

magukat az ellen, hogy kivágják őket.

– Azzal nincs is semmi gond – mondta Bink. – Úgysem akartam

kivágni őket.

– Nem bíznak ám a jóindulatodban! Mindjárt megmutatom. –

Cherie óvatosan letért az ösvényről, patái belesüppedtek az

álfenyőtűk lágy avarszőnyegébe. Megkerült néhány tőrtövises

hamislucfenyőt, elhaladt egy kígyópálma mellett, ami még annyira

sem zavartatta magát, hogy rájuk sziszegjen, és megállt egy

gubancfűz közelében. Na, persze, nem túlságosan a közelében. Annál

azért okosabb volt.

– Oda nézz csak! – mormolta.

Bink arra nézett, ahová Cherie mutatott. A földön egy emberi

csontváz hevert.

– Gyilkosság? – kérdezte a fiú, és önkéntelenül megborzongott.

– Nem, csak elaludt. Idejött, hogy lepihenjen egy kicsit, ahogy te

is akartál az előbb, és többé nem bírta összeszedni a józan eszét

annyira, hogy felkeljen. A teljes béke és nyugalom alattomos dolog

ám!

– Igen… – lehelte alig hallhatóan Bink.

Semmi erőszak, semmi feszültség: egyszerűen elveszíti az ember

a kezdeményezőkedvét. Minek dolgozni, minek enni, amikor

annyival egyszerűbb csak pihenni? Ha valaki öngyilkosságot akarna

elkövetni, ez lenne az ideális módja. De neki volt oka élni. Egyelőre

még, legalábbis.

– Részben ezért is szeretem Chestert – jegyezte meg Cherie. – Ő

sohasem adná meg magát ilyesminek.

Hát ez aztán biztos, hogy igaz volt. A kentaurban nyoma sem volt

semmiféle békének. De alighanem Cherie sem dőlne be az erdő

békevarázsának, gondolta Bink, bár a kentaur lány sokkal

barátságosabb természetűnek tűnt. A fiú a csontváz látványa ellenére

is érezte, hogy lelassul, de Cherie szemmel láthatóan képes volt

ellenállni az erdő mágiájának. Lehet, hogy a kentaurok fiziológiája

eléggé különbözött az emberekétől hozzá, vagy talán mélyen a lány

angyali külseje és nyájas modora mögött rejlett valami kemény

vadság. Valószínűleg egy kicsit mind a kettőben volt némi igazság.

– Menjünk innen!

Cherie elnevette magát.

– Ne aggódj! Biztonságban átviszlek. De visszafelé ne gyere erre

egyedül! Utazz egy ellenségeddel, ha lehetőséged adódik rá, az a

legbiztosabb.

– Jobb, mint egy barát?

– A barátok békések – magyarázta Cherie.

Ó! Ez így már érthető volt. Soha nem lazulna el egy fenyőfa alá

telepedve, ha egy olyan valakivel lenne együtt, mint Jama.

Túlságosan is tartana tőle, hogy kardvasat kap a hasába. De micsoda

ironikus kényszer: ellenséget kell keresned hozzá, hogy át tudj jutni

egy békés erdőn…

– A mágia néha fura társaságot képes összehozni – motyogta a fiú

maga elé.

A békevarázs azt is megmagyarázta, miért volt olyan kevés itt az

egyéb fajta mágiából. A fáknak nem volt szükségük egyéni

védővarázslatokra: úgysem fenyegette őket senki. Még a gubancfa is

szokatlanul nyugodtnak tűnt, bár Bink biztos volt benne, hogy azért

odakapna, ha módja nyílna rá, mivel így táplálkozott. Érdekes,

milyen gyorsan elpárolog a mágia, ha a túlélési kényszer enyhül. De

nem: mágia volt itt, méghozzá erős mágia: az egész erdő közösségi

mágiája, amelyhez minden növény hozzátette a maga részét. Ha

valaki képes lenne kiókumlálni a módját, hogy önmagára nézve

semlegesítse az erdő mágiáját, esetleg valami ellenvarázslattal,

tökéletes biztonságban élhetne itt. Erre érdemes lesz

visszaemlékeznie.

Visszaügyeskedték magukat az ösvényre, és folytatták az útjukat.

Bink kétszer is kis híján lecsúszott Cherie hátáról: mindkétszer

elszunnyadt egy pillanatra, és csak a hirtelen billenésre riadt fel.

Egyedül soha nem lett volna képes keresztüljutni ezen az erdőn.

Örömmel vette észre, hogy ritkulnak az álfenyők, és helyüket

fokozatosan keményfaerdő veszi át. Sokkal éberebbnek és

erőteljesebbnek érezte magát, és ez jó volt. Keményebb fák,

keményebb érzések.

– Kíváncsi vagyok – tűnődött –, vajon ki lehetett az az ember ott a

fenyvesben.

– Ó, én tudom – felelte Cherie. – az Utolsó Hullámból való volt,

eltévedt, eljutott ide, és úgy döntött, hogy lepihen egy kicsit. Örökre!

– De az utolsó hullámosok barbárok voltak! – mondta Bink. –

Válogatás nélkül öldököltek.

– Minden Hullám barbárokból állt, amikor ide érkeztek, egy

kivétellel – mondta a kancacsikó. – Mi, kentaurok jól tudjuk: mi itt

voltunk már az Első Hullám előtt is. Mindannyiótokkal harcolnunk

kellett, egészen az Egyezményig. Nektek nem volt mágiátok, de

voltak fegyvereitek, és alattomos ravaszságotok. Sokan haltak meg

közülünk miattatok.

– Az én őseim az Első Hullámmal érkeztek – jelentette ki Bink,

némi büszkeséggel a hangjában. – Mindig is volt mágiánk, és

sohasem harcoltunk a kentaurokkal.

– Nono, ember! Ne légy elbizakodott csak azért, mert kihoztalak a

békefenyvesből! – figyelmeztette Cherie. – Te nem ismered úgy a

történelmet, mint mi.

A fiú rádöbbent, hogy jobb lesz, ha visszafogja magát, ha

kentaurháton szeretné folytatni az útját. Márpedig szerette volna:

Cherie nagyon kellemes társaság volt, ráadásul nyilvánvaló, hogy

ismerte az összes helyi mágiát, így el tudott kerülni minden veszélyt.

Végül, de nem utolsósorban, Cherie jóvoltából fáradt lábai

pihenéshez juthattak, miközben gyorsan haladt előre az útján. Máris

legalább tíz mérfölddel jutottak előbbre.

– Bocsánat! Csak hát, tudod, a családi büszkeség…

– Hát az nem egy rossz dolog – mondta Cherie megenyhülten.

Óvatosan lépdelt át egy hevenyészve összetákolt fahídon egy

buborékoló csermely felett.

Bink hirtelen heves szomjúságot érzett.

– Megállhatnánk inni egy kortyot? – kérdezte.

Cherie megint felhorkant, nagyon lószerűen.

– Itt nem! Bárki is iszik ebből a vízből, az hallá válik.

– Hallá? – A fiú hirtelen kétszeresen is örült neki, hogy a kentaur

lány a kalauza. Különben most biztos, hogy ivott volna a vízből.

Hacsak nem ugratásból mondta ezt neki Cherie, vagy azért, hogy

elriassza erről a környékről. – Miért?

– A csermely megpróbálja helyreállítani magát. Trent, a gonosz

varázsló irtotta ki a halait huszonegy évvel ezelőtt.

Bink mindig kissé hitetlenkedett az élettelen dolgok mágikus

képességeit illetően, különösen, hogyha ilyen erős mágiáról van szó.

Hogyan vágyhatna bármire is egy patak? Másrészt arra is emlékezett,

hogyan óvta meg magát a Kilátószikla attól, hogy szétzúzzák. Biztos

ami biztos, egyelőre inkább fogadjuk el, hogy a táj egyes részei

valóban képesek lehetnek varázslat alkalmazására!

Ugyanakkor Trent nevének említése is felkeltette a figyelmét.

– A gonosz varázsló errefelé is járt? Én azt hittem, ő csak a mi

falunk különlegessége volt.

– Trent mindenhol megfordult – felelte Cherie. – Azt akarta, hogy

mi, kentaurok támogassuk őt, és amikor megtagadtuk – tudod, az

Egyezmény miatt, hogy nem avatkozunk az emberek belügyeibe –,

kimutatta a foga fehérjét azzal, hogy ennek a folyónak valamennyi

halát villámbogárrá változtatta. Aztán elment. Azt hiszem, abban

bízott, hogy azoktól a megrázó bogaraktól majd megváltozik a

véleményünk.

– Miért nem változtatta a halakat emberi katonákká, és próbált

meg úgy legyőzni benneteket?

– Nem jó ötlet, Bink! A testük emberi lett volna, de megmarad a

hal agyuk. Nagyon teszetosza katonák váltak volna belőlük. De még

ha jó katonák lettek volna is, aligha szolgálják szívesen éppen azt az

embert, aki ezt a varázslatot rájuk bocsátotta. Alighanem Trentre

támadtak volna, nem ránk.

– Uh! Igen. Nem gondoltam végig. Tehát villámbogarakká

változtatta őket, aztán gyorsan odébbállt, hogy őt ne csapják meg.

Így a bogarak azokra támadtak, akik ott maradtak.

– Igen. Nagyon nehéz időszak volt ez a számunkra. Jaj, azok a

bogarak aztán igazán kellemetlenek voltak! Felhőkbe tömörülve

zaklattak bennünket, megperzseltek az apró, égető és sokkoló

villámaikkal. Még mindig teli van a… – Cherie rövid szünetet tartott,

és elfintorodott – a hátsóm sebhelyekkel tőlük. – Elég nyilvánvaló

volt, hogy itt eredetileg mást akart mondani.

– És ti mit tettetek? – kérdezte Bink, akit egészen lebilincselt a

történet. Lopva hátralesett, vajon látja-e a forradásokat, de ami az

ülőhelyéről látszott, az mind hibátlan bőrfelület volt.

– Trentet ezután hamarosan száműzték, és Humfrey segített

helyrehozni a varázslatot.

– De hiszen a jó varázsló nem átváltoztató!

– Nem, de megmondta nekünk, hol találhatunk rovarriasztó

varázslatra, ami aztán elűzte a villámbogarakat. Mivel többé már

nem fogyaszthatták a villámsütötte húsunkat, az átokfajzatok

hamarosan ki is pusztultak. A pontos tudás van olyan jó, mint a

hatékony cselekvés, és a jó varázsló határozottan erős a tudás terén.

– Én is ezért indultam hozzá – értett egyet Bink. – De nála egy

teljes évi szolgálat a tudásvarázslat ára.

– Nekem mondod? Háromszáz kentaur, fejenként egy teljes évig.

Micsoda munka volt az!

– Mindannyiótoknak fizetnetek kellett? Mit kellett csinálnotok?

– Azt nem szabad elárulnunk – felelte Cherie szégyenlősen.

Bink ettől kétszer olyan kíváncsivá vált, de több esze volt annál,

semhogy még egyszer megkérdezze. Egy kentaur adott szava szent és

sérthetetlen. De vajon mi lehetett az, amit Humfrey maga nem lett

volna képes megtenni sok száz varázslata valamelyikével? Vagy

legalábbis a kiváló ismeretei valamelyikére támaszkodva? Humfrey

alapjában véve jós volt: amit éppen nem tudott, azt mindig ki tudta

deríteni, és ez óriási hatalmat adott a kezébe. Az ok, hogy a falu

vénei miért nem kérdezték meg a jó varázslót, mit tegyenek a szenilis

királyukkal, valószínűleg az volt, hogy tudták, mit válaszolna

Humfrey: váltsák le a királyt, és ültessenek a helyébe egy új, fiatal

varázslót. A vének erre nyilvánvalóan nem álltak még készen. Még

akkor sem, ha találtak volna egy ilyen fiatal varázslót, aki elvállalta

volna a posztot.

Nos, Xanthben sok rejtély akadt és sok probléma adódott, és a fiú

aligha lett volna képes mindet megismerni, vagy akár egyet is

megoldani közülük. Régen megtanulta, hogy ha fogcsikorgatva is, de

meg kell hajolnia az elkerülhetetlen előtt.

Mostanra túljutottak a patakon, és felfelé kapaszkodtak a

domboldalon. A fák errefelé összesűrűsödtek, nagy, hengeres

gyökereik akadályokkal szőtték át meg át az ösvényt. Binkéket nem

fenyegette ellenséges mágia: a kentaurok vagy régen megtisztították

a környéket az ilyesmitől, ahogy a falusiak tették a saját területükön,

vagy Cherie annyira jól ismerte ezt az ösvényt, hogy ösztönösen,

odafigyelés nélkül is képes volt kikerülni minden varázslatot.

Valószínűleg egy kicsit ez is, egy kicsit az is.

Az élet maga is gyakran kínált sok alternatív megoldási

lehetőséget az összetett problémákra, és a válasz legtöbbször itt is

„egy kicsit ez is, egy kicsit az is” volt. Xanthben igencsak kevés

dolog számított egyértelműnek és megcsontosodottnak.

– Mit is tudsz te a történelemről, amit én nem? – kérdezte Bink,

akit kezdett untatni a szótlan elmélkedés.

– Az emberi telepesek Hullámairól? Nekünk valamennyiről

vannak írásos feljegyzéseink. A Pajzs felállítása és az Egyezmény

megkötése óta a dolgok lecsillapodtak. A Hullámok borzalmasak

voltak.

– De nem az első hullámosok – makacskodott a saját felmenőihez

lojális Bink. – Mi békések voltunk.

– Na, éppen ezt magyarázom. Ti ma békések vagytok egypár

mihaszna suhancot leszámítva, ezért feltételezitek, hogy nyilván az

őseitek is azok voltak. De az én őseim nem így tapasztalták. Ők

sokkal boldogabbak lettek volna, ha az emberek soha nem fedezik fel

Xanthet.

– A tanítóm kentaur volt – vitatkozott Bink –, de soha nem

mondott semmit arról…

– Kirúgták volna, ha elmondja az igazat.

A fiú kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Nem ugratsz, ugye? Én nem a bajt keresem magamnak. Nagyon

kíváncsi természetem van, de már így is több a gondod, mint

szeretném.

Cherie hátrafordult, és nyájas tekintettel mérte végig Binket. A

mutatványa rendkívül látványos volt. A dereka sokkal hajlékonyabb,

mint az emberlányoké, talán, mert egy kentaur számára sokkal

nehezebb teljes testtel hátrafordulni. De ha Cherie derékon alul

ugyanolyan emberi alkattal rendelkezett volna, amilyennel derékon

felül… Hű, micsoda alakja lett volna!

– A tanárod nem hazudott neked. Egy kentaur sohasem hazudik.

Egyszerűen megszerkesztette a tananyagot a király utasítása alapján,

hogy a gyerekek könnyen befolyásolható agyát ne zavarja meg olyan

ismeretekkel, amikről a szüleik úgy gondolták, hogy egyelőre nem

lenne jó a gyerekek tudomására hozni. Az oktatás mindig is így

működött.

– Ó, én nem akartam kétségbe vonni a becsületét! – tiltakozott

Bink sietve. – Tulajdonképpen szerettem is. Ő volt az egyetlen, aki

nem borult ki a folytonos kérdezősködésemtől. Nagyon sokat

tanultam tőle. Bár azt hiszem, a történelemről nem túl sokat

kérdeztem tőle. Sokkal jobban foglalkoztatott valami olyasmi, amit ő

sem tudott elmagyarázni nekem… de ő legalább beszélt nekem

Humfrey varázslóról.

– Megtudhatom, mit akarsz kérdezni Humfreytól?

Ugyan mit is számított, hogy megtudják-e?

– Nekem nincs mágiám – vallotta be Bink. – Legalábbis úgy

tűnik, nincs. Egész gyerekkoromban hátrányban voltam a többiekkel

szemben, mert a versenyekben nem tudtam varázslatot használni.

Gyorsabban futottam, mint bárki más, de mégis az a fiú nyert, aki

levitálni tudott. Meg ilyesmik.

– A kentaurok remekül megvannak varázslatok nélkül – mutatott

rá Cherie. – Mi akkor sem fogadnánk el a mágiát, ha valaki

felkínálná nekünk.

Bink ezt nem hitte el, de nem kezdett el vitatkozni rajta.

– Azt hiszem, mi, emberek másként állunk ehhez a dologhoz.

Ahogy idősebb lettem, egyre rosszabb lett. Most, ha nem tudok

valami mágikus képességet felmutatni, száműznek. Azt remélem,

Humfrey majd meg tudja mondani… szóval, ha mégis van valami

mágikus képességem, azt jelentené, hogy maradhatok Xanthben,

elvehetem a lány, akit szeretek, és megőrizhetem a büszkeségemet.

Cherie bólintott.

– Gyanítottam, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Gondolom, ha

én lennék hasonló helyzetben, még azt is lenyelném, hogy mágiára

van szükségem, bár az a véleményem, hogy a ti kulturális

értékrendetek meglehetősen torz. A magasrendű személyes értékekre

és egyéni eredményekre kellene alapoznotok az állampolgársághoz

való jogot, nem pedig…

– Pontosan! – helyeselt Bink lelkesen.

Cherie elmosolyodott.

– Neked tulajdonképpen kentaurnak kellett volna születned. –

Megrázta a fejét, haja elbűvölően repkedett a nyaka körül. –

Kockázatos utazásra vállalkoztál.

– Nem kockázatosabb, mint az út Mundániába, amit különben

meg kellene tennem.

A kentaur lány ismét bólintott.

– Rendben van. Te kielégítetted az én kíváncsiságomat, én is

kielégítem a tiédet. Elmondom neked a teljes igazságot az emberek

betöréseiről Xanthbe. De ne várd, hogy tetszeni fog, amit hallasz!

– Magamról sem szívesen hallanám meg az igazságot – felelte

Bink bánatosan. – Akkor már akár mindent megtudhatok, amit

tudnom kell.

– Xanth évezredekig viszonylag békés hely volt – kezdte Cherie

abban a kissé tudálékos stílusban, amit Bink az iskolában ismert

meg. Alighanem minden kentaur egy kissé tanár lehetett a szíve

mélyén. – Mágia akkor is létezett, nagyon is erős mágia, de nem

ismerték a szükségtelen erőszakot. Mi, kentaurok voltunk az

uralkodó faj, de ahogy te is tudod, nekünk egyáltalán nem voltak

mágikus képességeink. Mi önmagunkban vagyunk mágikus lények.

Gondolom, eredetileg mi is Mundániából vándorolhattunk be, de ez

olyan régen történt, hogy még a mi feljegyzéseinkben sem esik róla

említés.

Bink agya belebotlott valamibe.

– Kíváncsi vagyok, vajon tényleg igaz-e, hogy a mágikus

teremtmények valóban nem képesek varázslásra? Láttam egy

mókusegeret, amelyik magához bájolt egy kenyérmorzsát…

– Ó! Biztos vagy benne, hogy nem egy csíkos mókus volt? A mi

osztályozásunk szerint az természetes lény, így képes lehet a

varázslásra.

– Ti iskolába járatjátok az állatokat?

– Osztályozás – ismételte Cherie elnéző mosollyal. – Az

élőlények rendszerezése. Egy másik kentaur jellegzetesség.

Ó! – gondolkodott el Bink zavartan.

– Akkor azt gondoltam, mókusegér, de most már nem vagyok

egészen biztos benne.

– Tulajdonképpen én sem vagyok igazán biztos – vallotta be

Cherie. – Elképzelhető, hogy egyes mágikus lények képesek

varázsolni is, de általános szabályként egy teremtmény vagy mágiát

használ, vagy önmagában mágikus, nem mindkettő együtt. Ami

persze nagyon jól is van így. Gondolj csak bele, mennyi bajt tudna

okozni egy varázsló sárkány!

Bink belegondolt, és összerázkódott.

– Folytassuk inkább a történelemleckét! – javasolta.

– Az első emberi törzs körülbelül ezer éve fedezte fel Xanthet.

Azt gondolták róla, ez is csak egy félsziget a sok közül.

Bevándoroltak, és kivágták a fákat, lemészárolták az állatokat. Bőven

volt jelen taszító mágia, de addig Xanth még soha nem került szembe

ilyen kíméletlen és következetes rombolással, és egyszerűen nem

akartunk hinni a szemünknek, azt gondoltuk, az emberek hamarosan

elmennek majd Xanthről.

– Igen ám, de ők is rájöttek, hogy Xanth mágikus ország. Látták

az állatokat lebegni, és látták, amikor a fák akarattal mozgatták az

ágaikat. Vadásztak egyszarvúakra és griffekre. Ha tudni szeretnéd,

miért haragszanak ezek a nagy testű állatok az emberekre, hadd

áruljam el neked, hogy nagyon is jó okuk van rá: az őseik nem

maradtak volna életben, ha barátságosak lettek volna az

irányotokban. Az első hullámosok mágikus képességek nélküli

lények voltak a varázslatok földjén, és miután túljutottak a kezdeti

megrázkódtatáson, megszerették ezt a földet.

– Hát ez aztán már nem igaz! – kiáltott fel Bink. – Az

embereknek a legerősebb a mágiájuk. Nézd csak meg az összes nagy

varázslót! Te magad mesélted el, hogyan tudta a gonosz Trent

varázsló a halakat átváltoztatni…

– Csihadj le, mielőtt ledobnálak! – förmedt rá Cherie, és farka

figyelmeztetően suhant el Bink füle mellett. – A töredékét sem

ismered a dolgoknak. Persze, hogy most már van mágiájuk az

embereknek. Éppen ez az egyik gond velük. Kezdetben azonban még

nem volt.

A fiú ismét visszakozott. Egyre könnyebb volt számára megtenni:

nagyon is megkedvelte ezt a kentaur lányt. Cherie olyan kérdésekre

is válaszolt, amit ő még meg sem kérdezett.

– Bocsánat! Ez az egész olyan új még nekem.

– Chesterre emlékeztetsz engem. Fogadjunk, te is szörnyen konok

tudsz lenni!

– Igen – válaszolta Bink bűnbánóan.

Cherie elnevette magát; kissé úgy hangzott, mint a nyerítés.

– Tetszel nekem, ember. Remélem, megtalálod a… – itt utálkozva

megnyalta a szája szélét – a mágiádat! – Aztán ragyogó mosolyt

villantott Binkre, majd ugyanolyan gyorsan el is komolyodott. –

Azok az első hullámosok még nem tudtak varázsolni, és amikor

megtapasztalták, mire képes a mágia, el voltak bűvölve, de egy kicsit

tartottak is tőle. Sokan elpusztultak egy tóban, amelyiknek

fulladásmágiája volt, mások belefutottak egy-egy sárkányba, amikor

pedig az első baziliszkusszal találkoztak…

– Léteznek még ma is baziliszkuszok? – kérdezte aggodalmas

hangon a fiú, akinek hirtelen eszébe jutott az előjel, a kaméleon

esete. A kis gyík baziliszkuszálcában meredt éppen rá, amikor elérte

a végzete: mintha csak a varázslat visszafelé sült volna el. A fiú még

mindig nem volt biztos benne, mit is jelezhetett ez az esemény

számára.

– Igen, vannak, de már csak kevesen – felelte Cherie. – Az

emberek és a kentaurok egyaránt keményen dolgoztak rajta, hogy

kiirtsák őket. A pillantásuk ránk is végzetes, tudod. Mostanában már

rejtőzködnek, mert tudják, hogy ha csak egyetlen értelmes

teremtményt is kővé dermesztenének, tükörmaszkos harcosok egész

légiója indítana bosszúhadjáratot ellenük. Egy baziliszkusz nem

ellenfél egy ember vagy egy kentaur számára, ha azok tudják, hogy

mire számítsanak. A baziliszkusz csak egy apró, szárnyas gyík,

tudod, csirkefejjel és csirkelábakkal. Nem valami értelmes. Na, nem

mintha különösebb szüksége lenne értelemre.

– Figyelj csak! – kiáltott fel Bink. – Lehet, hogy épp ez a hiányzó

tényező! Az értelem. Egy teremtmény lehet mágikus vagy értelmes;

vagy képes lehet varázslásra; vagy bármelyik kettő kombinációjára,

de a három nem fordulhat elő együtt, egyszerre. Ezért a mókusegér

például képes lehet varázsolni, de egy értelmes sárkány nem.

Cherie újra hátrafordult, hogy a fiú szemébe nézzen.

– Ez egy teljesen új gondolat. Te magad is meglehetősen értelmes

vagy, hallod-e. Ezt még végig kell gondolnom. De amíg nem sikerül

igazolni az elképzelésed helyességét, addig mindenesetre ne menj a

középvadonba megfelelő védelem nélkül! Talán mégis akadhat ott

egy-két varázsolni képes értelmes szörnyeteg…

– Nem fogok bemenni a vadonba – ígérte meg Bink. – Legalábbis

nem térek le a rajta átvezető védett útról, amíg el nem jutok a

varázsló kastélyához. Semmi kedvem hozzá, hogy valami gyík

halálra bámuljon.

– Az őseid sokkal agresszívebbek voltak – jegyezte meg Cherie –,

ezért is haltak meg annyian közülük. De végül meghódították

Xanthet, és létrehozták a saját felségterületüket, ahonnan kitiltották a

mágiát. Tetszett nekik az ország, és a mágia hasznos oldalai, de nem

akarták, hogy túl közel legyen az otthonaikhoz. Ezért a tiltott

területen felégették az erdőt, kiirtották az összes mágikus állatot és

növényt, aztán az egész köré felhúztak egy magas kőfalat.

– A romok! – kiáltott fel Bink. – Én azt hittem, azok az ősi kövek

valami ellenséges tábor nyomai.

– Az első hullámosok építették – kötötte Cherie az ebet a karóhoz.

– De hát én is az első hullámosoktól…

– Mondtam, hogy nem tetszik majd, amit hallasz.

– Nem tetszik – értett egyet Bink –, de azért hallani akarom. Hogy

tehettek az őseim…

– Megtelepedtek a fallal körülvett falujukban, mundániai

növényeket ültettek, mundániai állatokat tenyésztettek. Tudod, babot

meg szárnyatlan teheneket, meg ilyesmit. Feleségül vették a nőket,

akiket magukkal hoztak, meg akiket a legközelebbi mundániai

településekről el tudtak rabolni, és gyerekeik születtek. Xanth jó föld

volt, még azon a területen is, ahonnan kiirtották a mágiát. De aztán

valami meglepő dolog történt. – A kentaur lány ismét hátrafordult,

hogy szembenézzen Binkkel, és olyan oldalpillantást vetett rá, amit

egy emberlány esetében bárki elbűvölőnek tarthatott volna. Az igazat

megvallva, egy kentaur lánytól is elbűvölő volt, különösen, ha Bink

hunyorított egy kicsit, hogy csak az emberi részét lássa: csodálatosan

elbűvölőnek látta, annak ellenére, hogy tudta: a kentaurok hosszabb

életűek, mint az emberek, vagyis Cherie körülbelül ötvenéves

lehetett. Külsőre azonban húsznak látszott: olyan húszévesnek,

amilyennek kevés emberlány néz ki húszéves korára. Nincs az a

kötőfék, ami ezt a kancát képes lenne megzabolázni!

– Mi történt? – kérdezte a fiú, hogy kielégítse Cherie szemmel

látható igényét az ő értelmes reakciójára. A kentaurok remek

elbeszélők voltak, és rajongtak a jó hallgatóságért.

– A gyermekeikben megjelent a mágia – felelte Cherie.

Aha!

– Tehát az első hullámosok mégis rendelkeztek mágiával!

– Nem, dehogy! Xanth földje volt mágikus. Környezeti hatás

működött. De ez a hatás sokkal jobban érvényesül a gyerekeknél,

akik könnyebben alakíthatók, és leghatékonyabb azoknál, akik itt

fogannak és születnek meg. A felnőttek, még ha régóta élnek is a

mágia hatása alatt, elnyomják magukban az esetleg meglévő

képességet is, mert ők „jobban tudják”. De a gyerekek hajlandóak

olyannak elfogadni a világot maguk körül, amilyen. Ezért nemcsak

erősebb természetes mágiával rendelkeznek, de sokkal lelkesebben

használják is.

– Ezt nem tudtam – mondta Bink. – A családomban sokkal

erősebb a mágia, mint bennem. Némelyik ősöm igazi varázsló volt.

Én viszont… – elkomorodott. – Azt hiszem, szörnyű csalódás lehetek

a szüleimnek. A vérvonalam jogán nagyon erős mágiám kellene,

hogy legyen, netán nekem magamnak is varázslónak kellene lennem.

Ehelyett…

Cherie tapintatosan nem fűzött megjegyzést a fiú

közbeszólásához.

– Az emberek először megdöbbentek. Hamarosan azonban

elfogadták a változást, sőt bizonyos képességek kiteljesedését

egyenesen bátorították. A fiatalok egyike képes volt az ólmot

arannyá változtatni. Az emberek bejárták a dombokat, mindenütt

ólom után kutattak, végül küldöttséget kellett meneszteniük

Mundániába, hogy onnan szerezzék be. Az ólom hirtelen mintha még

az aranynál is értékesebbé vált volna a számukra.

– De Xanth nem tart kapcsolatot Mundániával!

– Mindig elfelejted: ez ősi történelem.

– Megint bocsánatot kérek! Nem szakítanálak félbe annyiszor, ha

nem érdekelne annyira, amiről mesélsz.

– Kiváló hallgatóság vagy – felelte Cherie, és Bink örült a

dicséretnek. – A legtöbb ember egyáltalán meg sem hallgatna, mert

ez nem egy hízelgő történet. A te fajtádra nézve legalábbis.

– Valószínűleg kevésbé lennék nyitott rá, ha engem magamat is

nem a száműzetés fenyegetne – ismerte el a fiú. – Semmi másban

nem bízhatok, mint az agyamban meg az izmaimban, úgyhogy jobb,

ha nem akarom becsapni magamat.

– Dicséretes filozófia. Mellesleg jóval tovább is viszlek, mint

ahogy terveztem, mert olyan odaadó és figyelmes hallgató vagy.

Mindenesetre végül is megszerezték az ólmot, de szörnyű árat

fizettek érte, mivel a mundániaiak tudomást szereztek a mágiáról.

Méltóak voltak a hírükhöz, kapzsik és telhetetlenek. Az olcsó arany

híre szinte megőrjítette őket. Betörtek Xanthbe, megostromolták a

falat, és megölték az első hullámos férfiakat és gyerekeket.

– De hát… – tiltakozott Bink döbbenten.

– Ők voltak a Második Hullám – magyarázta Cherie szelíden. –

Tudod, az első hullámos nőket megkímélték. Mivelhogy a Második

Hullám csupa férfiakból álló hadsereg volt. Azt hitték, van valami

gép, ami arannyá változtatja az ólmot, vagy valami titkos alkimista

recept. Valójában nem hittek a mágiában, számukra csak egy

kézenfekvő elnevezés volt, amivel körül tudták írni az ismeretlent.

Így hát nem jöttek rá, hogy az ólmot egy gyerek mágiája változtatta

arannyá, csak akkor, amikor már túl késő volt. Akkorra már

elpusztították, amiért tulajdonképpen jöttek.

– Borzalmas! – sóhajtotta Bink. – Ezzel azt akarod mondani, hogy

az őseim…

– Egy első hullámos asszony megerőszakolásából fogantak. Úgy

van, más módon lehetetlen lenne visszavezetni a családfádat egészen

az Első Hullámig. Mi, kentaurok sohasem szerettük az első

hullámosokat, de ekkor megsajnáltuk őket. A második hullámosok

sokkal rosszabbak voltak. Szó szerint rablók, vadállatok. Ha előre

tudjuk, segíthettünk volna az első hullámosoknak visszaverni őket.

Az íjászaink csapdát állíthattak volna nekik… – Cherie vállat vont.

A kentaurok közismerten legendás íjásztudománya miatt

szükségtelen volt tovább magyaráznia.

– A megszállók ezután letelepedtek – folytatta a kentaur lány

rövid szünet után. – Szerteküldték a saját íjászaikat egész Xanthben,

és leöldösték… – Elhallgatott, és Bink tudta, milyen élesen érezheti

Cherie a dolog visszásságát: hogy a saját fajtája áldozatul esett az

emberek alsóbbrendű íjászi képességeinek. A kentaur lány össze is

rázkódott a gondolatra, amitől a fiú kis híján leesett a hátáról, de a

lány erőt vett magán, és kisvártatva folytatta: – Leöldösték a

kentaurokat, hogy megegyék őket. Addig nem is hagytak békén

bennünket, amíg össze nem fogtunk, meg nem szerveztünk egy

rajtaütést a táboruk ellen, és jó felüket teli nem tűzdeltük a

nyilainkkal. Még azután sem tartották mindig tiszteletben az

egyezségünket, mert nagyon kevés becsület volt bennük.

– És a gyerekeik mágikus képességekkel születtek – folytatta

Bink, tisztán látva most már, hogyan is történhetett. – És ezután

jöttek a harmadik hullámos támadók, akik megölték a második

hullámosokat…

– Igen. Bár ez néhány nemzedékkel később történt, ugyanolyan

aljas volt, mint az előző. A második hullámosok addigra mindent

egybevetve már tűrhető szomszédsággá váltak. Ismét csak az

asszonyokat kímélték meg, azok közül sem sokat. Mivel ezek a nők

már egész életüket Xanthben élték le, a mágiájuk nagyon erős volt.

Arra használták fel a varázserejüket, hogy egyenként eltegyék láb

alól erőszaktevő férjeiket olyan módokon, amiket nem lehetett

közvetlenül hozzájuk visszavezetni. A győzelmük azonban a

vereségük is lett egyben, mert most már egyáltalán nem volt

családjuk. Ezért újabb mundánokat kellett behívniuk…

– Ez iszonyatos! – szörnyedt el Bink. – Ezek szerint ezerévnyi

becstelenségből származom!

– Azért nem egészen. Az emberek története Xanthen teli van

erőszakkal, de nem nélkülözi az ezt ellensúlyozó erényeket, sőt

időnként a nagyságot sem. A második hullámos asszonyok

megszervezték és kivitelezték a legjobb és legnemesebb mundániai

férfiak behozatalát, akiket csak találtak. Erős, jólelkű, értelmes

férfiakét, akik tisztában voltak Xanth jellegzetességeivel, de inkább

elvből, mint kapzsiságból választották a bevándorlást. Ígéretet tettek,

hogy megőrzik a félsziget titkát, és óvják az értékeit. Mundánok

voltak ők is, de a nemes fajtából.

– A negyedik hullámosok! – kiáltotta Bink. – Mind közül a

legjobbak.

– Úgy van. A xanthi asszonyok özvegyek voltak, erőszak

áldozatai, végül pedig még gyilkosok is. Akadtak köztük öregek, és

olyanok is, akik testileg-lelkileg sérültekké váltak az események

során. De valamennyien vasakarattal és erős mágiával rendelkeztek:

olyan kegyetlen felfordulás túlélői voltak, amely Xanth emberi

népességének nagy részét elpusztította. Ezek a tulajdonságaik

teljesen nyilvánvalóak voltak. Mikor az újonnan betelepült férfiak

megismerték a teljes igazságot, néhányan visszafordultak

Mundániába. Mások azonban úgy döntöttek, hogy elveszik feleségül

a boszorkányokat. Azt szerették volna, hogy a gyerekeik erős

mágiával szülessenek, és mivel úgy gondolták, hogy a varázstehetség

örökletes, asszonyaikban a fiatalságot és szépséget másodrendű

tulajdonságnak tekintették. Kiváló férjek váltak belőlük. Akadtak

köztük, akik védelmezni és ápolni akarták Xanth különleges földjét.

Ezek voltak a környezetvédők, Xanth ökoszisztémájának pedig a

mágia volt a legértékesebb része. Ráadásul a negyedik hullámosok

között nem csak férfiak voltak. Gondosan válogatott fiatal nőket is

betelepítettek feleségül a gyermekeik számára, hogy elkerüljék a

túlságos beltenyészetet. A Negyedik Hullám tehát nem megszállás

volt, hanem betelepedés, és nem erőszakon és gyilkosságokon

alapult, hanem gazdasági és biológiai elveken.

– Tudom – mondta Bink. – Ez volt a nagy varázslók Első

Hulláma.

– Úgy van. Persze akadtak még további Hullámok is, de egyik

sem volt ennyire jelentős. Az emberi lények tényleges uralma

Xanthen a Negyedik Hullámmal kezdődött. A további támadások

sokat elpusztítottak közülük, és még többet késztettek rejtőzködésre a

vadonban, de a folyamatosság soha többé nem szakadt meg. Szinte

minden igazán okos vagy erős mágiájú személy vissza tudja vezetni

a családfáját a Negyedik Hullámra. Biztos vagyok benne, hogy te is.

– Igen – helyeselt Bink. – Az első hat Hullámból mindből vannak

őseim, de én mindig az első hullámos vérvonalat tartottam a

legfontosabbnak.

– A Mágikus Pajzs felállítása véget vetett a Hullámoknak.

Minden mundániait kívül tart, és minden xanthbeli teremtményt

idebent. Úgy üdvözölték a Pajzsot, mint Xanth megmentőjét, az

utópisztikus harmónia biztosítékát. De valahogy a dolgok azóta sem

lettek sokkal jobbak. Mintha Xanth lakói felcserélték volna az egyik

problémát a másikra, a látható fenyegetést a láthatatlanra. A

legutóbbi évszázadban Xanth teljesen megszabadult a betolakodók

invázióitól, más veszélyek viszont azóta jelentek meg.

– Mint a tűzlegyek, a riszák, vagy Trent, a rossz varázsló.

– Trent nem rossz varázsló volt – javította ki Cherie. – Hanem

gonosz. Ez különbség, mégpedig döntő fontosságú különbség.

– Hm, na igen. Trent erősen gonosz varázsló volt. Még szerencse,

hogy sikerült megszabadulni tőle, mielőtt uralma alá hajtotta volna

Xanthet.

– Persze. De tegyük fel, egy másik gonosz varázsló jelenik meg,

vagy egy újabb riszainvázió tör ki. Akkor majd ki védi meg Xanthet?

– Nem tudom – ismerte be Bink.

– Néha azon tűnődöm, vajon a Pajzs tényleg olyan jó ötlet volt-e.

A végeredmény a mágia felerősödése Xanthben, mivel megelőzi a

kívülről való felhígulást. Mintha csak a mágia valamiféle

robbanáspont felé sűrűsödne. Persze ezzel együtt én sem kívánom

vissza a Hullámokat.

A fiú ezt így még soha nem gondolta végig.

– Valahogy nehezemre esik azon aggódni, hogy sűrűsödik a

mágia Xanthben – mondta. – Én egyre csak azt kívánom, bár egy

kicsivel több lenne. Annyival, ami elég lenne nekem egy mágikus

képességhez.

– Lehet, hogy jobb lenne neked nélküle – vetette fel Cherie. – Ha

sikerülne felmentést kapnod a királytól…

– Ugyan! – hördült fel Bink. – Akkor már azzal is jobban járnék,

ha a vadonba költöznék remetének. A falum nem tűrne el egy

mágikus képesség nélküli lakót.

– Furán fordított helyzet – mormogta Cherie.

– Tessék?

– Ó, semmi. Csak Herman, a remete jutott eszembe. Pár évvel

ezelőtt szemérmetlenség miatt száműztük a ménesünkből.

Bink elnevette magát.

– Mi lehet szemérmetlen egy kentaur számára? Mit művelt?

Cherie hirtelen megtorpant egy szép, virágos mező szélén.

– Idáig tartott a fuvar – jelentette ki kurtán.

Bink rádöbbent, hogy rosszat mondott.

– Nem akartalak megsérteni! Bocsánatot kérek, akármit is…

A kentaur lány megenyhült.

– Nem tudhattad. Ezeknek a virágoknak az illatától mi, kentaurok

hajlamosak vagyunk mindenféle bolond dolgot elkövetni. Távol kell

maradnom tőlük, kivéve a legnagyobb kényszerhelyzeteket. Azt

hiszem, Humfrey varázsló kastélya olyan ötmérföldnyire lehet innen,

déli irányban. Őrizkedj az ellenséges mágiától, és remélem, hogy

megtalálod a saját varázsképességedet!

– Köszönöm – mondta Bink hálásan.

Lecsusszant Cherie hátáról. A lábai kissé merevek voltak a hosszú

lovaglástól, de tudta, hogy a kentaur lány jóvoltából legalább egy

teljes napot nyert. Megkerülte Cheriet, szembeállt vele, és kinyújtotta

a kezét.

A lány elfogadta a felajánlott kezet, aztán előrehajolt, és

megcsókolta Binket. Afféle anyai csók volt, a fiú homlokára. Bink

azt kívánta, bár ne tette volna, de azért gépiesen mosolygott, és útnak

indult. Hallotta a távolodó patadobogást az erdő fái között, és

hirtelen magányosnak érezte magát. Szerencsére már majdnem az

útja végén járt.

De egy gondolat még mindig nem hagyta békén: vajon mit

művelhetett Herman, a remete, amit a kentaurok

szemérmetlenségnek ítéltek meg?

3. FEJEZET

SZAKADÉK

Bink döbbenten állt a meredély szélén. Az útját újabb árok vágta

ketté… nem, dehogyis árok. Egy hatalmas szakadék volt az, jó fél

mérföld széles, és feneketlen mélynek látszott. Cherie, a kentaur

nyilván nem tudott a létezéséről, különben figyelmeztette volna őt.

Tehát biztosan újonnan keletkezett, talán csak a legutóbbi hónapban.

Csak egy nagy földrengés vagy egy kataklizmikus méretű

varázslat hozhatott létre ilyen rövid idő alatt ekkora hasadékot. Mivel

az utóbbi időben Bink tudomása szerint nem volt semmiféle

földrengés, így csak mágia okozhatta. Ehhez pedig varázsló kellett –

mégpedig egy rendkívüli képességű varázsló.

De vajon ki lehet az? A király legjobb napjaiban talán képes lett

volna létrehozni egy ilyen szakadékot egy rendkívül keményen

kontrollált vihar, egy afféle hurrikáncsatorna segítségével… de erre

nem lett volna semmi oka, ráadásul mostanára az ereje annyira

elkopott, hogy ma már képtelen lenne bármi hasonló teljesítményre.

Trent, a gonosz varázsló átváltoztató volt, nem földmozgató.

Humfrey, a jó varázsló mágiája ezernyi apró jósvarázslatra volt

osztva. Ezek közül egyik-másik képes lett volna feltárni a számára,

hogyan alkothatna meg egy ilyen szakadékot, de aligha lett volna

elképzelhető, hogy maga Humfrey vette volna a fáradságot rá, hogy

valóban létre is hozza. Ő sohasem tett semmit, hacsak nem megfelelő

fizetségért. Rajtuk kívül is élt volna másik nagy varázsló Xanthben?

Hoppá, várjunk csak! Bink hallott már egy illúziómesterről.

Látszólagos szakadékot létrehozni pedig sokkal könnyebb volt, mint

egy valódit. Ez tulajdonképpen csak a Zink-féle látszatgödör

képesség megsokszorozott formája lenne. Zink nem volt varázsló, de

ha egy valódi varázsló rendelkezne efféle képességgel, pontosan

valami ehhez hasonló eredménnyel járna. Lehet, hogy ha egyenesen

belegyalogolna a szakadékba, a talpa alatt megérezné a folytatódó

ösvényt…

Lenézett, és vagy ötszáz lábbal mélyebben apró, vidám kis

felhőcskét látott sodródni könnyedén a szakadék falai között. Lentről

hideg széllökés kényszerítette hátrébb húzódni. Megborzongott. Ha

ez illúzió, akkor rendkívül meggyőző illúzió.

Lekiáltott.

– Hahóóó!

Nagyjából öt másodperccel később hallotta meg a visszhangot:

„Ahóóó!”

Felkapott egy kavicsot, és belepöccintette a látszatszakadékba. A

kövecske eltűnt a szeme elől a mélyben, és egyáltalán nem

hallatszott, hogy földet ért volna.

Végül óvatosan letérdelt, és ujjával a peremen túli levegőbe nyúlt.

Semmiféle ellenállást nem érzett. Ekkor megérintette a peremet, és

szilárd, függőleges követ érzett a keze alatt.

Vonakodva bár, de el kellett fogadnia, hogy a szakadék

valóságos.

Nem volt mit tenni, meg kellett kerülnie. Ami annyit jelentett,

hogy nem öt mérföld választotta el a céljától, hanem ötven, vagy akár

száz is, attól függően, milyen hosszan tart a szakadék.

Forduljon vissza? Egyértelmű, hogy a falu népét értesíteni kell

erről a furcsa szakadékról. Másrészt mire valaki mást is visszahoz

ide, hogy megmutassa, addigra a szakadék el is tűnhet, és „a mágia

nélküli csodalény” mellett ezentúl még falubolondjának is neveznék.

De ami még ennél is rosszabb, gyávának is tartanák, aki azért talált ki

egy mesét, mert félt meglátogatni a varázslót, és végső bizonyságot

szerezni róla, hogy csakugyan nincs semmiféle varázstehetsége.

Amit varázslat útján hoztak létre, varázslattal el is tüntethető.

Mindent egybevéve legjobb lesz, ha mégiscsak megkerüli.

Kissé fáradtan felnézett az égre. A nap már mélyen járt a nyugati

égbolton. Körülbelül még egy órája lehet sötétedésig. Legjobb, ha

megpróbál egy házat találni, ahol eltölthetné az éjszakát. Legkevésbé

sem szerette volna idekint tölteni az estét, egy ismeretlen vidéken,

kitéve az ismeretlen mágia veszélyeinek. Idáig nagyon könnyű útja

volt Cherienek hála, de ez a kényszerkitérő nagyon megnehezíti a

folytatást.

Merre induljon: keletre vagy nyugatra? A szakadék látszólag

mindkét irányba vég nélkül folytatódott. A terep azonban valamivel

könnyebben járhatónak tűnt, és enyhén, de folyamatosan lejtett.

Talán leereszkedik egészen a szakadék aljáig, és lehetővé teszi neki,

hogy átmenjen rajta. Emellett a földművesek szívesebben telepedtek

le a mélyebben fekvő helyeken, völgyekben, ahol könnyebb volt

vizet találni, és a magasabb helyek ellenséges mágiája sem

fenyegette őket. Keletre fog elindulni.

De ez itt egy ritkán lakott környék volt. Idevezető egész útja során

egyetlen lakóépületet sem látott. Egyre sietősebb léptekkel haladt

előre az erdőn át. Ahogy leszállt az alkony, jókora, villogó szemű,

kegyetlenül hajlott csőrű, sötét árnyakat látott kiemelkedni a

szakadék mélyéről hatalmas, bőrszerű szárnyakon. Talán keselyűk,

de lehet, hogy valami sokkal rosszabbak. Rettenetesen szorongott.

Most már feltétlenül szükséges volt, hogy takarékoskodjon az

ennivalóval, mert fogalma sem volt róla, meddig kell majd kitartania.

Észrevett egy kenyérgyümölcsfát, mindjárt le is vágott róla egy

szeletet, csak aztán jött rá, hogy a kenyér még éretlen.

Gyomorgörcsöket okozna, ha megenné. Muszáj lesz egy tanyát

találnia valahol.

Egyre nagyobb, egyre göcsörtösebb törzsű fák vették körül. Az

elmélyült árnyékok között kifejezetten fenyegetőnek látszottak.

Feltámadt a szél, és a merev, csavarodott ágak nyöszörögni kezdtek.

Ebben nem volt semmi baljóslatú: még csak nem is mágikus jelenség

volt. Bink szíve mégis mind gyorsabban vert, és folyton maga mögé

tekingetett. Nem a járt ösvényen haladt, így többé nem élvezhette a

viszonylagos védettséget. Egyre mélyebben hatolt az ismeretlen

erdőbe, ahol bármi megtörténhet. Az éjszaka a rosszindulatú mágia

ideje volt, amiből igen sokféle fordulhat elő, köztük kifejezetten

erősek is. A fenyves békevarázsa csak egy példa. Léteznek nyilván

félelemvarázsok is, meg még sokkal rosszabbak. Bárcsak találna

végre egy házat!

Micsoda kalandozó is ő! Amint egy kicsit is le kell térnie a járt

útról, amint eléri az éjszaka, azonnal áldozatul esik saját, túlságosan

is gazdag képzeletének. Az igazság az, hogy ez itt egyáltalán nem az

igazi vadon; egy kellően óvatos embert itt nem fenyegethet komoly

veszély. Az igazi vadon csak a jó varázsló kastélyán túl kezdődik, a

szakadék túlsó oldalán.

Kényszerítette magát, hogy lassabban haladjon, és csak

előrenézzen. Csak lépkedni, és lengetni maga előtt a botot, hogy

bármi gyanús dologhoz az érjen hozzá előbb, semmi ostoba…

A bot vége egy ártalmatlan fekete kődarabhoz ért. A kő hangos

surrogással kelt életre előtte. Bink hátratántorodott, hanyatt esett,

közben karjait védekezően kapta az arca elé.

A kő szárnyat bontott, és felröppent.

– Kuu, kuu! – tiltakozott méltatlankodva. Csak egy kövigalamb

volt, amelyik kődarabhoz hasonló alakba gömbölyödött össze

részben álcázásul, részben az éjszakai hideg elleni védekezésül.

Természetesen reagált rá, amikor Bink megbökte a botjával – de

teljesen ártalmatlan volt.

Ha itt kövigalambok fészkeltek, akkor ez a hely az ő számára is

biztonságos kell, hogy legyen. Csak le kell hevernie akárhová, és

alhat nyugodtan. Akkor meg miért nem teszi meg?

Azért, mert ostobán retteg tőle, hogy egyedül töltse az éjszakát,

felelt meg rögtön magának. Ha csak egy egészen kicsi mágiája is

lenne, mindjárt nagyobb biztonságban érezte volna magát. Még egy

egyszerű önbizalomvarázs is elég lenne.

Fényt pillantott meg maga előtt. Megmenekült! Sárga négyszög

világított a távolban: szinte biztos jele az emberi településnek. Bink

majdnem könnyekig elgyengült a megkönnyebbüléstől. Nem volt

már gyerek, még csak kamasz sem, de akár az is lehetne itt az

erdőben, a térkép nem jelezte vadon közepén. Szüksége volt az

emberi társaság nyújtotta vigaszra. Sietve indult a fény irányába, és

reménykedett benne, hogy nem illúziót lát, vagy nem valami

ellenséges lény állította csapda rejlik mögötte.

A fény igazi volt. Egy kis falu szélén lévő tanyából érkezett. Bink

addigra már a többi fénylő négyszöget is látta lejjebb a völgyben.

Majdnem jókedvűen kopogott be az ajtón.

Az ajtó kelletlen lassúsággal nyílt ki, egy jelentéktelen külsejű

asszony állt Bink előtt szennyes kötényben. Gyanakodva pislogott a

fiúra.

– Nem ismerlek! – mordult rá, és már csukta is volna be az ajtót.

– Bink vagyok az Északi Faluból – hadarta ő. – Egész nap

utaztam, de a szakadék miatt nem tudok továbbmenni. Szállást

szeretnék éjszakára. Akár meg is dolgozom a szívességetekért. Erős

vagyok, vághatok fát, villázhatok szénát, követ szedhetek a földből…

– Ehhez egyikhez sem kell varázslat – mondta az asszony.

– Nem mágiával, puszta kézzel. Én…

– Honnan tudjam, nem vagy-e kísértet? – kérdezte az asszony.

Bink kinyújtotta a bal kezét, és megrándult az arca.

– Szúrj meg, és vérzek! – Ez egy szokásos próba volt, mivel a

legtöbb éjszakai lénynek nem volt vére, hacsak nem éppen frissen

fogyasztott valamelyik élőből, és szúrásra még akkor sem folyt

belőlük.

– Ugyan már, Martha! – szólalt meg egy durva, rekedt férfihang

bentről. – Errefelé már vagy tíz éve nem járt egyetlen kísértet sem,

ráadásul nem is bántanak senkit. Engedd be: ha eszik, akkor ember.

– Az ogrék is szoktak enni – mormogta az asszony, de azért kissé

kijjebb tárta az ajtót, annyira, hogy Bink éppen át tudott nyomakodni

rajta.

Belépve meglátta a tanya házőrzőjét: egy apró vérfarkas volt az,

valószínűleg a házaspár egyik gyermeke. Valódi farkasemberek nem

léteztek, sem más alakváltók: mind ember volt, akinél születése után

fejlődött ki az efféle mágia. Úgy tűnt azonban, hogy az utóbbi

időkben az alakváltó képesség egyre gyakoribbá vált. Ennek itt nagy

feje volt, és az ilyen mágiatípus képviselőire jellemzően lapos pofája.

Egy valódi vérfarkast nem lehetett volna megkülönböztetni a

farkastól mindaddig, míg alakot nem vált, és akkor is farkasszerű

embernek nézett volna ki. Bink kitartotta a kezét, a kis vérfarkas

odasettenkedett, és megszaglászta. Bink megveregette a kölyök fejét.

A lény egy nyolc év körüli kisfiúvá alakult át.

– Megijesztettelek, ugye? – kérdezte könyörgő hangsúllyal.

– Halálra rémültem – nyugtatta meg ő.

A kölyök a férfi felé fordult.

– Tiszta, papi – jelentette ki. – Nincs mágiaszaga.

– Pont ez a baj – mormogta Bink –, ha lenne mágiám, nem is

indultam volna útnak. De amit mondtam, komolyan is gondoltam. Jó

fizikai munkás vagyok.

– Semmi mágia? – kérdezte a férfi, miközben az asszony egy tál

gőzölgő ragut rakott Bink elé. A földműves a harmincas évei

közepén járhatott, olyan hétköznapi külseje volt, akár a feleségének,

de a szeme és szája körül néhány mélyen bevésődött mosolyránc

húzódott. Sovány volt, de láthatóan szívós: a kemény testi munka

megerősíti az embert. Beszéd közben bíborszínre váltott, aztán

zöldre: az egész teste lassan, folyamatosan változtatta a színét. Ez

volt az ő tehetsége. – Akkor hogy juthattál el idáig az Északi Faluból

egyetlen nap alatt?

– Egy kentaur hölgy hozott el egy darabon.

– Egy kanca? A mindenit! Na, és mibe kapaszkodtál, amikor

ugrott?

Bink szégyenlősen elmosolyodott.

– Hát, azt mondta, ha még egyszer megteszem, lehajít a hátáról az

árokba – vallotta be.

– Hahaha! – nyerített fel a férfi. A földműveseknek, akik

viszonylag tanulatlan emberek voltak, gyakran elég közönséges volt

a humorérzéke. Bink észrevette, hogy a csúnyácska asszony nem

nevetett, a fiú meg csak értetlenül nézte őket.

A gazda elkomolyodott, és a tárgyra tért.

– Ide figyelj, most éppen nincs munkásra szükségem. De részt

kellene vennem egy meghallgatáson, és nem akarok elmenni.

Felidegesítené az asszonyt, tudod.

Bink rábólintott, bár semmit sem értett. Azt viszont látta, hogy az

asszony komor arccal bólogat. Miféle dologról lehet itt szó?

– Szóval, ha le akarod dolgozni az éjszakai szállást,

helyettesíthetsz engem – folytatta a férfi. – Nem tart egy óránál

tovább, semmi munka nincs vele, csak mindent úgy kell tenni, ahogy

a törvényszolga mondja. A legkönnyebb munka, amit csak találhatsz,

mivel idegen vagy itt. Egy csinos, fiatal teremtés ellen játszani… – A

gazda elkapta felesége mogorva pillantását, és nem folytatta a

mondatot. – Na, mit szólsz?

– Bármit megteszek, amit tudok – felelte Bink bizonytalanul. Mi

volt ez a csinos, fiatal teremtés ellen? Soha nem fogja megtudni,

amíg az asszony is itt van. Vajon olyasmiről van szó, amit Sabrina

ellenezne?

– Helyes. A padláson van széna, és van ott egy vödör is, úgyhogy

nem kell kimenned. Csak ne horkolj túl hangosan! Az asszony nem

szereti.

Úgy tűnt, az asszony egy csomó dolgot nem szeret. Miért vesz az

ember egyáltalán feleségül egy ilyen nőt? Vajon Sabrina is ilyen

házsártossá válna az esküvő után? A gondolat meglehetősen

rosszkedvűvé tette.

– Nem fogok – ígérte meg.

A ragu nem volt valami ízletes, de legalább laktatónak bizonyult.

Jóféle útieledelnek.

Kényelmes helye volt a szénában, a farkaskölyök

összegömbölyödve hevert mellette. Használnia kellett ugyan a

vödröt, és az kellemetlenül bűzlött egész hajnalig, de még mindig

sokkal jobb volt, mint kimenni a mágiával teli éjszakába. A ragu

elleni kezdeti tiltakozás után a gyomra megnyugodott.

Tulajdonképpen nem volt miért panaszkodnia.

Reggelire zabkását kapott, amit tűz nélkül melegítettek. Ez volt az

asszony képessége: hasznos tehetség egy tanyán. Aztán elindult a

szomszéd tanyára, ami egymérföldnyire volt a szakadék mentén, a

meghallgatásra.

A törvényszolga nagydarab, mogorva ember volt, akinek a feje

felett apró, bolyhos felhő jelent meg, valahányszor túl erősen

összpontosított valamire.

– Tudsz valamit az ügyről? – kérdezte, miután Bink elmagyarázta

neki, mit keres ott.

– Semmit – ismerte be a fiú. – Neked kell megmondanod, mit

tegyek.

– Helyes. Az egész csak afféle kis színjáték lesz, el kell

rendeznünk egy ügyet anélkül, hogy bárkinek a hírnevén csorba esne.

Mi ezt helyettesítő mágiának hívjuk. Ja, figyelmeztetlek, valódi

mágiát nem használhatsz!

– Nem fogok – egyezett bele Bink.

– Csak rám kell hagynod, akármit is mondok neked. Ez minden.

A fiú kezdett ideges lenni.

– Én nem hiszek a hazugságban, uram.

– Ez nem igazán hazugság, fiam. Ez jó ügyet szolgál. Majd

meglátod. Meg is lep, hogy nálatok, az Északi Faluban nem szoktak

ilyesmit használni.

Bink feszülten hallgatott. Reménykedett benne, hogy nem keveri

magát valami csúf dologba.

Megérkeztek a többiek is: két férfi és három fiatal nő. A férfiak

szokványos, szakállas földművesek voltak, az egyik fiatal, a másik

középkorú, a lányok között a jelentéktelen kinézetűtől az elragadóig

minden típus képviselve volt. Binknek komoly erőfeszítésébe került,

hogy ne bámulja meg a legszebbet közülük. Ez volt a legérzékibb:

csábító, fekete hajú szépség, a legszebb, akit valaha is látott, valódi

gyémánt a környék sarában.

– Most ti hatan üljetek le egymásnak szemközt ehhez az

asztalhoz! – nyilatkoztatta ki a törvényszolga hivatalos

hanghordozással. – Ha a bíró megérkezik, én fogok beszélni. Ne

felejtsétek el, ez csak egy játék – de titok is! Amikor felesketlek

benneteket, az mindörökre szól: miután kimentek innen, egyáltalán

semmi fecsegés arról, ami itt történt, megértettétek?

Valamennyien bólogattak. Bink egyre jobban megzavarodott.

Most már értette, mit jelent „egy csinos, fiatal teremtés ellen

játszani”, na de miféle játék volt ez, egyetlen nézőnek, amiről aztán

senki nem beszélhet később? Mindegy, legyen, ahogy lesz! Lehet,

hogy ez is tényleg valami mágia.

A három férfi az asztal egyik oldalára ült le egy sorba, a három

lány velük szemközt. Bink éppen a gyönyörű széppel került szembe.

A lány térdei az övéhez értek a keskeny asztal alatt. Érintésük

selymesen sima volt, és Bink combján jóleső borzongás futott végig.

Ne feledkezz el Sabrináról! – figyelmeztette magát. Nem könnyen

szédült meg egy csinos arcocska láttán, de ez az arc észveszejtően

csinos volt! Az sem könnyítette meg a fiú dolgát, hogy a lány szűk,

testhez álló pulóvert viselt. Micsoda alakja volt!

Belépett a bíró: méltóságteljes, pofaszakállas ember, tekintélyes

pocakkal.

– Mindenki álljon fel! – parancsolta a törvényszolga.

Valamennyien tisztelettudóan felálltak.

A bíró leült az asztalfőre, a törvényszolga pedig az asztal túlsó

végéhez ment. Mind leültek.

– Ti hárman, hölgyek, megesküsztök, hogy nem mondtok más

igazságot, soha, senkinek, semmilyen körülmények között, mint ami

ezen a meghallgatáson elhangzik, erről pedig mindörökre hallgattok?

– idézte a törvényszolga az esküt.

– Esküszünk – felelték a lányok kórusban.

– És ti, három bugris, megesküsztök ugyanerre?

– Esküszünk – felelte Bink a többiekkel együtt. Ha itt hazudnia

kell, azután pedig soha senkinek nem beszélhet róla, az hazugság-e

vajon egyáltalán? A törvényszolga feltehetően tudja, mi az igazság,

lényegében tehát…

– Ez a meghallgatás egy feltételezett erőszaktételről szól –

jelentette be a törvényszolga. Bink döbbenten próbálta palástolni

ijedségét. Egy nemi erőszakot kell eljátszaniuk?

– A jelenlévők között – folytatta a törvényszolga – van egy lány,

aki erőszakkal gyanúsít valakit, aki szintén jelen van. A férfi azt

mondja, a lány beleegyezett. Így van, férfiak?

Bink buzgón bólogatott a másik két férfival együtt. Uram-atyám!

Inkább felvágott volna egyhavi tüzelőt a tanyán! Most viszont itt ül,

és valószínűleg hazudik egy nemi erőszakról, amit nem követett el.

– A meghallgatás névtelenül fog folyni, hogy megőrizzük az

érintettek jó hírét – mondta a törvényszolga –, így jogi állásfoglalásra

juthatunk a közvetlen érintettek jelenlétében anélkül, hogy az egész

falu a szájára venné őket.

Bink kezdte megérteni. Egy megerőszakolt lány egész élete

romba dőlhet, holott nem ő volt a hibás: sok férfi e miatt az egyetlen

ok miatt elutasítaná, hogy feleségül vegye. Így megnyerhetné a perét,

de tönkretenné vele az életét. Az erőszakban bűnös férfit száműznék,

ha csak gyanúsított lenne is, onnantól gyanakodva néznének rá, és

megnehezítenék a sorsát. Ez majdnem olyan súlyos bűnnek számít,

gondolta keserűen, mint ha valakinek nincs mágiája. Kényes és

nehéz dolog lesz megismerni az igazságot, nem olyasmi, amiben

bármelyik fél is szívesen venne egy nyílt tárgyalást. Akár nyer, akár

veszít bármelyik fél, a jó hírneve súlyosan megszenvedné. De mégis,

hogy lehet igazságot tenni, ha nincs tárgyalás? Hát így, ezen a

titokban tartott, félig névtelen bírói meghallgatáson.

– A nő azt állítja, a szakadék mentén sétált, amikor a férfi hátulról

odaosont, megragadta és megerőszakolta – mondta a törvényszolga a

jegyzeteibe tekintve. – Így volt, lányok?

A három lány bólogatott, egyformán sértettnek és haragosnak

tűntek. Az élénk fejmozgástól a Binkkel szemközt ülő lány térde is

megremegett, újabb borzongást keltve Binkben. Micsoda „csinos,

fiatal teremtés”, és micsoda játék!

– A férfi azt mondja, ő csak ott állt, a lány ment oda hozzá,

ajánlatot tett neki, ő csak élt az alkalommal. Igaz ez, emberek?

Bink a többiekkel együtt bólogatott. Reménykedett benne, hogy

az ő oldaluk nyer. Idegesítő volt ez az egész.

Ekkor a bíró szólalt meg.

– Közel voltak a házhoz?

– Olyan százlábnyira – felelte a törvényszolga.

– Akkor a lány miért nem sikoltozott?

– Mert a férfi azzal fenyegette, hogy letaszítja a szakadékba, ha

csak megmukkan – magyarázta a törvényszolga. – Ugye, lányok?

A lányok bólogattak, és e pillanatban mindhárom halálra

rémültnek látszott. Bink eltűnődött rajta, vajon valójában melyiket

erőszakolták meg. Azaz melyik emelt vádat valójában, javította ki

magát nagy sietve. Remélte, hogy nem a vele szemben ülő.

– Ismerték egymást már az eset előtt is?

– Igen, méltóságos uram.

– Akkor felteszem, a lány a kezdetén elmenekült volna, ha nem

tetszik neki a férfi, ha pedig a lány megbízott a férfiban, akkor az

nem erőszakolta volna meg. Egy ilyen kis közösségben az emberek

nagyon jól ismerik egymást, és nagyon kevés meglepetés érheti őket.

Ez nem döntő bizonyíték, de erősen arra utal, hogy az illető hölgynek

nem voltak erős ellenérzései azzal szemben, hogy kapcsolatba

kerüljön az illető férfival, esetleg csábítgathatta is, olyan

következménnyel, amit később megbánt. Ha ez az ügy szabályos

tárgyalásra kerülne, én valószínűleg felmenteném a férfit az indokolt

kétség elve alapján.

A három férfi láthatóan megkönnyebbült. Bink csak most vette

észre, hogy a homlokán izzadságcseppek gördülnek lefelé, amelyek

azalatt jelentek meg, amíg a bíró lehetséges döntését hallgatta.

– Rendben, hallottátok a bíró állásfoglalását – jelentette ki a

törvényszolga. – Lányok, még mindig formális tárgyalásra akarjátok

vinni az ügyet?

A három haragos arcú, elárult arcot vágó lány egyöntetűen a fejét

rázta: nem. Bink sajnálta a vele szemben ülőt. Ugyan, mit tehetne,

hogy ne legyen csábító a férfiszemnek? Olyan teremtés volt, amit

semmi másra nem alkotott a természet, mint erősz… mint

szerelemre.

– Akkor menjetek! – mondta a törvényszolga. – És ne felejtsétek

el: odakint erről egy szót se, különben valódi tárgyalás jön, a

bírósággal szembeni engedetlenség miatt!

A figyelmeztetés feleslegesnek tűnt. A lányok aligha fognak

beszélni erről a döntésről. A bűnös férfi – ahogy az ártatlanok is –

szintén tartani fogja a száját, Binknek pedig egyéb vágya sem volt,

mint itt hagyni végre ezt a falut. Így csupán egyetlen ember marad,

aki esetleg pletykálhatna, de ha ő csak egyetlen szót is elejt, a többiek

azonnal tudni fogják, kinek járt el a szája. Következésképp mindenki

hallgatni fog.

Vége volt hát. Bink felállt, és a többiekkel együtt kisorjázott az

ajtón. Az egész rövidebb ideig tartott, mint a felvállalt egy óra,

vagyis még jól is járt. Szállást kapott éjszakára, és jól kipihente

magát. Most már csak valami utat kell találnia a szakadék túloldalára,

a jó varázsló kastélyához.

A törvényszolga is kijött, és a fiú hozzá lépett.

– Meg tudnád mondani, vezet-e innen út dél felé?

– Fiam, jobb, ha nem akarsz átmenni a szakadékon – felelte neki

keményen a törvényszolga –, legalábbis nem, hacsak nem tudsz

repülni.

– Gyalog vagyok.

– Van út a szakadékon át, de a szakadék sárkánya… te kedves

kölyök vagy, fiatal, jóképű. Jó munkát végeztél a meghallgatáson. Ne

kockáztasd az életed!

Mindenki úgy gondolta, hogy ő olyan átkozottul fiatal! Csak

valami jó erős személyes mágia szerezne neki valódi férfiúi

tekintélyt Xanthen!

– Muszáj kockáztatnom!

A törvényszolga nagyot sóhajtott.

– Nos, akkor én nem tilthatom meg neked. Nem vagyok az apád.

Behúzta a pocakját, ami majdnem olyan lenyűgöző méretű volt,

mint a bíróé, és egy pillanatra a feje felett megjelenő kis felhőcskére

meredt elgondolkodva. A felhő mintha még egy-két csepp könnyet is

ejtett volna. Bink arca akaratlanul is megrándult. Na, most már

atyáskodnak is felette, nemcsak anyáskodnak!

– De az átjutás bonyolult. Jobb lesz, ha Wynne megmutatja

neked.

– Wynne?

– A lány, aki veled szemben ült. Akit majdnem megerőszakoltál.

– A törvényszolga elmosolyodott, valami jelet intett a kezével, és a

felhője szétfoszlott. – Nem mintha nem tudnám megérteni.

A lány közelített hozzájuk, nyilvánvalóan a kézjelre reagálva.

– Wynne, angyalom, mutasd meg ennek a fiúnak a szakadék déli

lejtőjét! Vigyázz, tartsd magad távol a sárkánytól!

– Persze – felelte a lány mosolyogva. A mosoly semmit nem tett

hozzá a ragyogásához, mivel ahhoz lehetetlen lett volna, de az biztos,

hogy megpróbálta.

Binkben vegyes érzések dúltak. Ez után a meghallgatás után,

tegyük fel, Wynne őt gyanúsította az…

A törvényszolga megértően pillantott a fiúra.

– Ne aggódj miatta, fiam! Wynne nem hazudik, és nem fogja

megváltoztatni a döntését. Viselkedj tisztességesen, bármilyen

nehezedre esik is, és nem lesz semmi baj!

Bink zavartan elfogadta a lány társaságát. Ha Wynne tud mutatni

neki egy gyors, biztonságos ösvényt a szakadékon át, akkor ma még

sokat haladhat előre.

Keletnek indultak, a nap égette az arcukat.

– Messze van még? – kérdezte Bink, még mindig rémesen érezve

magát számos különböző ok miatt. Ha Sabrina most látná…

– Nincs messze – felelte a lány.

A hangja lágy volt, és akaratlanul is finom remegéseket keltett a

fiúban. Talán ez is mágikus volt. Bink remélte, hogy úgy van, mert

arra gondolni sem akart, hogy ő ennyire képes lenne meginogni a

puszta szépség hatására. Nem is ismerte ezt a lányt!

Csendben haladtak tovább egy darabig. Aztán Bink ismét

próbálkozott.

– Mi a te képességed?

A lány értetlenül nézett rá.

Ajjaj! Ez után a meghallgatás után nem is csoda, ha Wynne

félreérti a kérdését!

– A mágikus képességed – magyarázta Bink. – Amit tenni tudsz.

Valami varázslat, vagy…

Wynne semmitmondóan vállat vont.

Mi van ezzel a lánnyal? Gyönyörű, de mintha valahogy… üres

lenne.

– Szeretsz itt élni? – kérdezte a fiú.

A lány megint csak a vállát vonogatta.

Bink most már biztos volt benne: Wynne gyönyörű, de buta.

Nagy kár. Nem is csoda, hogy a törvényszolga nem sokat törődött a

lánnyal: aligha vehetné bárki is sok hasznát.

Ismét szótlanul haladtak tovább. Az egyik útkanyarban majdnem

felbotlottak egy nyúlban, amelyik egy, az úton növő gombát rágcsált.

A meglepett kis állatka nagyot ugrott, és ott maradt lebegve, levitálva

előttük a levegőben. Apró orrocskája idegesen remegett.

Bink elnevette magát.

– Nem bántunk, varázsnyuszi! – mondta neki.

Wynne is elmosolyodott.

Elhaladtak a nyuszi alatt. De az esemény, bármilyen jelentéktelen

is volt, utólag zavarta a fiút. Miért lehet egy közönséges nyúlnak

levitációs mágiája, amikor neki meg semmilyen sincs? Ez

egyszerűen igazságtalanság.

Majd szépséges melódia hangjai szálltak felé, mintegy

ellenpontozva a komor gondolatait. Körülnézett, és egy lantmadarat

pillantott meg, amelyik a saját húrjait pengette. A zene lebegett az

erdő felett, és megtöltötte azt hamis boldogsággal. Ha!

Úgy érezte, muszáj beszélnie, hát meg is tette.

– Amikor gyerek voltam, folyton kicsúfoltak miatta, hogy nincs

mágiám – mondta, és egy cseppet sem törődött vele, vajon a lány

érti-e, vagy sem. – Mindig elvesztettem a futóversenyt olyanokkal

szemben, akik tudtak repülni, vagy eltűnni az egyik helyen és

azonnal felbukkanni valahol máshol. – Ugyanezt elmesélte már

Cherienek, a kentaurnak is. Bántotta, hogy megragad ennél az egy

sérelménél, de elméjének valamelyik oktalan része nyilván úgy

gondolta, ha elégszer ismételgeti, valahogyan képes lesz orvosolni is.

– Vagy olyanokkal, akik lejtőt tudtak maguk elé varázsolni, mialatt

nekem sík terepen kellett végigfutnom a távot. – Mindezekre a

megaláztatásokra visszaemlékezve úgy érezte, hirtelen betelt a pohár.

– Veled mehetek? – kérdezte váratlanul Wynne.

Ajjaj! Lehet, hogy a lány azt képzeli, ő vég nélkül képes lesz

szórakoztatni a történeteivel. Az utazás nehézségei pedig eszébe sem

jutnak. De a formás teste, ami szembetűnően nem kemény munkára

termett, néhány mérföld múlva kifáradna, és neki kellene cipelnie őt.

– Wynne, én hosszú útra megyek, hogy Humfreyval, a jó

varázslóval találkozzam. Te nem igazán szeretnél velem jönni.

– Nem? – A lány gyönyörű arca elfelhősödött.

Bink még mindig jól emlékezett a meghallgatásra az erőszak

ügyében, és mivel el akart kerülni minden lehetséges félreértést,

nagyon óvatosan választotta meg a szavait. Éppen egy nagyon

veszélyes lejtőn ereszkedtek lefelé a szakadék egy alacsonyabb

pontjára. Útjuk csattogófűcsomók és karmosgyökérhajtások között

vezetett. Bink haladt elöl a botjára támaszkodva, hogy el tudja kapni

a lányt, ha Wynne lába megcsúszna, és zuhanni kezdene. Amikor fel-

felpillantott, a lány észveszejtően formás lábai mindig felzaklatták.

Úgy tűnt, Wynne testének egyetlen porcikája sincs, ami ne lenne

tökéletes. Csak az elméjére nem fordított gondot a természet.

– Az út veszélyes. Rossz mágiával teli. Egyedül megyek.

– Egyedül? – A lány még mindig értetlennek és zavartnak tűnt,

bár a meredek ösvényen feltűnően ügyesen közlekedett. A

koordinációjával egyáltalán semmi baj nem volt. Bink kissé meg is

lepődött rajta, hogy azok a fantasztikus lábak tulajdonképpen járásra

és hegymászásra is képesek. – Segítségre van szükségem.

Varázslatra.

– A varázsló egy év szolgálatot kér fizetségül. És te… nem

szeretnél neki fizetni. – A jó varázsló férfi volt, és Wynne csak

egyetlen szembetűnő fizetőeszközzel rendelkezett. Az esze bizony

nem érdekelt volna senkit.

A lány zavart tanácstalansággal bámult Binkre. Aztán felderült az

arca, és kihúzta magát a fiú felett állva az ösvényen.

– Fizetséget akarsz? – Egyik kezével megérintette a ruhája elejét.

– Nem! – kiáltotta kétségbeesetten Bink, és kis híján az

egyensúlyát is elvesztette a meredek ösvényen, ahogy hátrahőkölt.

Gondolatban már maga előtt látta a meghallgatás ismétlését, egy más

ítélettel a végén. Ugyan ki hinné el neki, hogy nem használta ki a

szépséges idióta védtelenségét. Ha a lány még egy kis darabot

megmutat a testéből… – Nem! – ismételte, sokkal inkább magának,

mint a lánynak.

– De hát… – Wynne arca ismét elkomorult.

Binket egy váratlan esemény mentette meg. Már közel jártak a

szakadék aljához, és ő már látta a déli oldal sokkal lankásabb partját.

Nem lesz gond a megmászásával. Éppen meg akarta mondani

Wynne-nek, hogy most már hazamehet, amikor furcsa, kellemetlen

zaj ütötte meg a fülét, valami surrogó-puffogó hang. A zaj

ismétlődött. Egyre hangosabb lett, és valahogy belülről remegtette

meg az embert.

– Mi ez? – kérdezte a fiú idegesen.

Wynne tölcsért formált a kezéből, és a füléhez emelve

hallgatózott, bár a zaj tisztán hallható volt. Ahogy azonban áthelyezte

közben az egyensúlyát, a lába megcsúszott, és siklani kezdett lefelé.

Bink odaugrott, hogy elkapja, és óvatosan letette a lányt a szakadék

aljára. Micsoda fogás esett rajta! Csupa lágyság, karcsúság és

rugalmasság, valami hihetetlenül tökéletes arányban ötvözve!

Wynne szembefordult Binkkel, ujjaival helyreigazította kissé

összeborzolódott haját, miközben a fiú gyengéden leállította a lábára.

– A szakadék sárkánya – mondta.

Bink egy pillanatig értetlenül nézett a lányra, aztán jutott csak

eszébe, hogy az előbb kérdezett tőle valamit. Wynne most erre

válaszolt a csekély értelmű emberek kitartó következetességével.

– Veszélyes?

– Igen!

Wynne túl ostoba volt hozzá, hogy kérdezés nélkül, magától is

megmondja, ő pedig addig nem gondolt rá, hogy megkérdezze, amíg

a hangot meg nem hallotta. Talán, ha kevesebbet bámulta volna a

lányt… na, de melyik férfi lett volna képes megállni, hogy ne

bámulja?

Bink már látta is a nyugat felől közeledő szörnyeteget: füstölgő

hüllőfej, közel a talajhoz, de nagy. Nagyon nagy!

– Fuss! – ordított a lányra.

Wynne szófogadóan futásnak eredt – előre, a szakadék közepe

felé.

– Ne! – kiáltotta Bink, és utána rohant. Karon ragadta a lányt, és

visszafordította.

Wynne haja elragadó fekete felhőként lebbent az arca körül.

– Fizetséget akarsz? – kérdezte.

Uramatyám!

– Arra fuss! – kiáltotta a fiú, és az északi lejtő felé lökte a lányt,

mivel az volt közelebb hozzájuk. Abban reménykedett, hátha a

sárkány nem túl ügyes hegymászó.

Wynne szót fogadott, fürgén futásnak eredt.

A sárkány éles szeme azonban a lányra szegeződött, követte a

mozgását, és a szörnyeteg máris úgy kanyarodott, hogy elvághassa

Wynne útját. Bink látta, hogy a lány nem érheti el időben az ösvény

biztonságos szakaszát. A sárkány egy galoppozó kentaur

sebességével zötyögött felé.

Bink ismét Wynne után iramodott, utolérte, és félig-meddig szinte

lódította új irányba, dél felé. A lány rugalmas testének érintése még

ebben a kétségbeesett pillanatban is kis híján el tudta vonni a

figyelmét.

– Amarra! – kiáltotta. – Mindjárt utolér!

Olyan bután viselkedett, akár a lány, a veszély pillanatában is

habozott, és összevissza kapkodott.

Valahogy el kell terelnie a szörnyeteg figyelmét.

– Hé, gőzösorrú! – ordította, vadul hadonászva a karjaival. – Ide

nézz!

A sárkány odanézett. Wynne is.

– Nem te! – kiáltotta Bink a lánynak. – Rohanj! Menekülj ki a

szakadékból!

Wynne ismét futásnak eredt. Annyira buta senki sem lehet, hogy

ne fogja fel ennek a helyzetnek a veszélyességét.

A sárkány figyelme immár teljesen Bink felé fordult. Megint

irányt változtatott, most már a fiú felé indult. A szörnyetegnek

hosszú, kígyószerű teste volt, amit három pár vaskos, tömzsi láb

hordozott. A lábak megemelték a törzset, és előrezöttyentették, úgy,

hogy a test a földön csúszott pár méternyit a lendülettől. A mozgás

esetlennek tűnt, de a lény mégis megtévesztő gyorsasággal haladt

vele.

Itt a futás ideje! Bink megindult a szakadék alján kelet felé. A

sárkány az északi irányba már elvágta előle a menekülés útját, arra

pedig nem akarta vezetni a szörnyet, amerre Wynne menekült.

Minden ormótlansága ellenére a sárkány gyorsabban futott, mint

ahogy a fiú képes volt: semmi kétség, mágia is segítette a mozgását.

Végtére is a sárkány mágikus lény!

Na de, mi van akkor az elméletével, hogy egy önmagában is

mágikus lény nem rendelkezhet egyszerre varázsképességgel és

értelemmel? Ha az elmélet helyes, a sárkány nem lehet túl értelmes.

Bink remélte, hogy így is van: szívesebben próbál túljárni egy ostoba

szörnyeteg eszén, mint egy értelmesén. Különösen, ha az élete múlik

rajta!

Rohant hát, de előre tudta, hogy ez a menekülési mód teljesen

reménytelen. Ez itt a sárkány vadászterülete volt: ez volt az oka,

hogy az emberek nem jártak át gyalog a szakadékon. Binknek tudnia

kellett volna, hogy egy mágikus úton létrehozott szakadékot nem

hagynak őrizetlenül. Valaki vagy valami nem akarta, hogy az

emberek szabadon közlekedhessenek Észak-Xanthből Dél-Xanthbe.

Különösen a mágikus képességek nélküli emberek nem, amilyen ő is

volt.

Ekkor már hangosan zihált. Kezdett kifogyni a lélegzetből, és

oldalában szúró fájdalom kezdett motozni. Alábecsülte a sárkány

gyorsaságát. A szörnyeteg nemcsak valamivel volt sebesebb nála:

lényegesen gyorsabb volt. A hatalmas fej összecsattanó fogakkal

csapkodott előre, és gőzfelhő terjengett körülötte.

Bink beszippantotta a felé csapódó gőzt. Nem volt olyan forró,

mint ahogy tartott tőle, és enyhe fahamuillatot árasztott. Ezzel együtt

nem volt valami kellemes érzés. Köhögni kezdett, levegőért

kapkodott, megbotlott egy kőben, és hasra esett. A botja kirepült a

kezéből. Egy pillanatnyi végzetes figyelmetlenség!

A sárkány egyenesen fölé hömpölygött, képtelen volt ilyen

gyorsan megállni. A szörny teste olyan hosszú és olyan alacsony

súlypontú volt, hogy elesni nem tudott. A fémes csillogású szörny

elsuhant Bink felett, a tehetetlenségi erő túlvitte a fejét, harapási

távolságon kívülre. Ha a lény sebességét segítette is a mágia, a

fékezésben egyértelműen nem működött közre, akármekkora

szerencse is volt ez most Binknek.

A fiú lélegzete pár pillanatra elakadt az eséstől. Már eddig is alig

kapott levegőt, és most olyan kétségbeesetten kapkodott érte, hogy

másra nem is tudott koncentrálni, beleértve a menekülést is. Mialatt

gyakorlatilag bénultan hevert a földön, a sárkány középső pár lába

előrelépett: egyenesen rá. A lábak együtt mozdultak, mintha közös

zsinóron rángatták volna őket, készen arra, hogy a súlyos testet

felemeljék, aztán előrelendítsék. Bink még csak arrébb gördülni sem

tudott idejében. A lábak mindjárt szétzúzzák!

De a jobb láb óriási karmai pont a kőre érkeztek, amelyben a fiú

megbotlott. Nagy szikladarab volt, nagyobb, mint amekkorának

látszott, és Bink a kő aljához esett, miután a kiemelkedő tetejében

megbotlott, éppen a kő tövében kialakult vízvájta mélyedésbe. A

három karmot szétfeszítette a szikladarab, úgy, hogy az egyik jobbról

kerülte el épphogy csak a fiú testét, a másik balról, a középső pedig

pont felette ívelt át, alig érintve a talajt. Úgy egy jó tonnányi

sárkánysúly nehezedett arra az egy lábra, és egyetlen grammnyi sem

jutott belőle Binkre. Kivételesen szerencsés helyzet, amit tudatosan

megtervezni sem lehetett volna így.

Eddigre a fiú valamelyest már visszanyerte a lélegzetét, a láb

pedig eltűnt, ahogy a sárkány a következő huppantáshoz előreemelte.

Ha Bink arrébb tudott volna gördülni, az egyik karom éppen telibe

találja, és széttrancsírozza.

De egy szerencsés véletlentől még nem került ki a veszélyből. A

sárkány máris kanyarodott visszafelé, hogy megkeresse elvesztett

prédáját, és gőzfelhőt fújt a saját teste mentén. A szörnyeteg

csodálatra méltóan hajlékony volt: képes volt U alakban

visszahajolni saját törzse mellett. Bink persze sokkal szívesebben

csodálta volna ezt a nagyszerű képességet biztonságos távolból. A

sárkány szükség esetén képes volt kígyómód összetekeredni, és

elérni őt, bárhová próbáljon is rejtőzni. Nem csoda, hogy olyan fura

hömpölygéssel közlekedett: egyáltalán nem volt merev gerince.

A fiú tudta, hogy hiábavaló, mégis ösztönösen menekülni próbált.

Besurrant a fatörzs vastagságú farok alá. A sárkányfej követte, az

orrlyukak érezték a préda szagát, és legalább olyan pontossággal

irányították a szörnyeteget, ahogy a látása.

Bink megfordult, és átvetette magát a farok felett, a pikkelyeket

használva kapaszkodónak. Szerencséje volt: egyes sárkányok testét

olyan éles, fűrészes szegélyű pikkelyek borították, amelyek

darabokra szeltek minden húst, ami csak hozzájuk ért. Ennek itt

viszont lekerekített szélű, tompa, ártalmatlan pikkelyei voltak. Egy

ilyen szakadékban ez alighanem valamiféle túlélési előny lehetett,

bár a fiú nem igazán tudta, miért. Vajon az éles szélű pikkelyek

könnyebben akadtak fenn mindenféle kiugró dolgokon, és ezzel

lassították a talajközelben élő ragadozó támadását?

Átvetődött a farok felett, és a sárkány feje könnyedén követte.

Ezúttal nem fújt gőzt, talán nem akarta felhevíteni a saját húsát. Már

előre élvezte a győzelmét és eljövendő lakomáját, macska-egér

játékot játszott az áldozatával. Ámbár Bink még sohasem látta, hogy

egy vérmacska ilyesmit tett volna. Lehet, hogy az igazi macskák

tényleg játszottak ilyet, de manapság már a valódi macska – és az

egér is – valami ismeretlen okból ritkaságszámba ment Xanthen.

De a gondolatai már megint elkalandoztak, márpedig ezt éppen

most nem engedheti meg magának. Vajon maga után tudná

csalogatni a sárkány fejét a törzse körül oly módon, hogy a

szörnyeteg csomóra kösse magát? Kételkedett benne, de

mindenesetre nem árthat, ha megpróbálja. Még mindig jobb, mint ha

egyszerűen hagyná magát lenyeletni.

Visszajutott a szikladarabhoz, amiben az előbb megbotlott. A kő

most más helyzetben volt, mint az előbb: a mellette elzúduló sárkány

tömege kimozdította a helyéből. A talajban, a kő helyén jókora nyílás

tátongott: egy mély, sötét lyuk.

Nem szerette a lyukakat a talajban. Nem lehet tudni, mi minden

lappanghat a mélyükön: bocskorpiók, fullánkos tetvek, abroncsféreg,

talán még leprasár is – huh! De idefent, a sárkány testének gyűrűi

között végképp nem volt semmi esélye. Ezért hát lábbal előre

beugrott a lyukba.

A föld elmállott a súlya alatt, de nem eléggé. Combig süllyedt a

résbe, és ott megszorult.

A sárkány látta, hogy prédája mindjárt elmenekül, és dühében

ráfújt egy hatalmas gőzfelhőt. De ez megint csak meleg pára volt,

nem forró gőz, tulajdonképpen alig több, mint kicsapódott meleg

lehelet. Ez nem tűzsárkány volt, csak egy áltűzsárkány. Igaz, kevés

ember került valaha is olyan közelségbe ezekhez a bestiákhoz, hogy

meg tudja ítélni a különbséget. A gőz végigcsapott Binken, tetőtől

talpig eláztatta, és folyékony sárrá változtatta körülötte a földet. A fiú

teste az elfolyósodott sárban tovább csúszott lefelé a lyukba.

A sárkány utána kapott, de ő egy cuppanással átjutott a

szűkületen, és a szó szoros értelmében elsiklott a sárkány üresen

összecsattanó fogsora elől. Félméternyit zuhanhatott, és a lába szilárd

sziklát ért. Fájdalom nyilallt a megrándult bokájába, de egyébként

sértetlen maradt. Behúzta a nyakát, és tapogatózni kezdett maga

körül a sötétben. Egy barlangban volt.

Micsoda szerencse! De még mindig nem volt biztonságban. A

sárkány most a földet kezdte kaparni, jókora föld- és szikladarabokat

tépve ki belőle, sárrá gőzölve közben a maradékot. Ragacsos

sártömbök cuppantak le a barlang talajára. A nyílás szélesedni

kezdett, egyre több fényt engedve a barlangba. Hamarosan elég

széles lesz hozzá, hogy a sárkány feje is beférjen. Bink végzete csak

némileg elhalasztódott.

Most nem az óvatosság ideje volt. Bink összekulcsolt kezeit

vízszintes kört formálva maga elé tartotta, és előreindult. Ha falat ér,

legfeljebb lehorzsolódik a karja. Egy horzsolás még mindig sokkal

jobb, mint egy sárkányfog harapása.

Nem ért falat. Helyette egy sárcsúszdára lépett. Lábai

kicsusszantak alóla, és hason siklott lefelé. Itt víz volt. Valódi víz,

nem sárkánylehelet. Egy apró erecske csörgedezett lefelé.

Lefelé? Hová lefelé? Biztosan egy föld alatti folyóba! Ez a

szakadék keletkezését is megmagyarázná. A folyó nyilván

évszázadokon át vájta türelmesen föld alatti medrét, míg a felette

lévő réteg hirtelen beomlott, így jöhetett létre a nagy hasadék a

földben. Egy roppant méretű víznyelő. Most a folyó ismét dolgozik –

és ő biztosan megfullad, ha beleesik, mivel arra semmi garancia sem

volt, hogy a víz áramlása lassú lesz, vagy hogy a meder fölött lesz

elegendő levegő. És még ha jó úszó lenne, akkor is áldozatául eshet a

víziszörnyeknek, azoknak a különlegesen gonosz fajtáknak, amelyek

nagy előszeretettel settenkednek hideg, sötét vizek mélyén.

Tíz körömmel küzdötte magát vissza a csúszós sárral borított

lejtőn. Rátalált egy elágazó járatra, amelyik felfelé tartott, és olyan

gyorsan kezdett kúszni benne előre, ahogy csak bírt. Hamarosan

megpillantott egy felülről leszűrődő fénycsíkot. Megmenekült!

Megmenekült? Nem, ameddig a sárkány a közelben ólálkodik.

Nem merte elkezdeni kiásni magát, amíg a szörnyeteg el nem

távozik. Várnia kell, és reménykedni benne, hogy a bosszús szörny

néni bír ilyen messzire ásni. Leguggolt, és igyekezett nem

összesarazni magát még jobban.

A sárkány kaparásának zajai elhalkultak, aztán teljesen

elenyésztek. Csend volt – de Bink nem hagyta bolonddá tenni magát.

A sárkányok általánosságban véve lesből támadó ragadozók voltak,

legalábbis a földhöz kötött fajtáik. Támadáskor gyorsan tudtak

mozogni, de hamar kifáradtak, nem voltak elég kitartóak. Egy

sárkány például soha nem tudna elkapni egy szarvast, még akkor

sem, ha a szarvas nem használ sebességmágiát. De a várakozásban

nagyon jók voltak. Neki itt kell lapulnia, amíg ténylegesen meg nem

hallja a szörnyeteg távozásának a zajait.

Hosszú várakozás volt, amit csak tovább nehezített a hideg sár és

a sötétség kényelmetlensége, hozzátéve azt is, hogy Binket már

előzőleg csuromvizesre áztatta a sárkánylehelet. Ráadásul abban sem

lehetett biztos, hogy a sárkány valóban a közelben van még. Lehet,

hogy az egész kellemetlen várakozás hiábavaló, és a sárkány apró

gőzfelhőket kuncog ki magából, miközben hangtalanul eloson innen

– a sárkányok nagyon csendesen tudnak mozogni, ha akarnak –,

hogy máshol vadásszon.

Nem! A ragadozó pontosan arra számít, hogy ő így fog

gondolkodni. Nem mert hát előjönni, sőt nagyon még megmozdulni

sem, nehogy a bestia meghallja. Biztosan azért van a szörny ilyen

csendben: hallgatózik. A sárkányok kiváló érzékekkel rendelkeztek:

alighanem ezért is voltak olyan gyakoriak a Vadonban, és ezért félt

tőlük annyira minden élőlény. A sárkány túlélő fajta. A szaga

alighanem szétterjedt a környéken, a barlangrendszer különböző

kivezető nyílásain kipárologva, ezért nem árulta el a fiú pontos

rejtekhelyét. A sárkány viszont nem szándékozott kimeríteni magát

azzal, hogy az egész barlangrendszert kiássa. De egyetlen hang

elárulhatná neki, merre rejtőzik a préda.

Most, hogy tökéletesen mozdulatlan maradt, Bink fázni kezdett.

Nyár volt Xanthben, és itt még a tél sem túl hideg, mert számos

növénynek van fűtésmágiája, helyi időjáráskontrollja, vagy egyéb

módszerei, amelyekkel a kellemes közérzetüket biztosították. A

szakadék mélyén azonban alig nőtt növény, a nap csak rövid ideig

sütött be, és a hideg levegő sajátsága szerint leszállt a mélyebb

területekre, és ott hajlamos volt megrekedni. Beletelt némi időbe,

mire a menekülés erőfeszítéseitől felhevült teste lehűlt, de most már

reszketett. És még csak nem is engedhette meg magának, hogy túl

erősen vacogjon! A combja és lábszára fájt, kezdett begörcsölni.

Mindennek a tetejébe még a torkában is kaparást érzett. Nátha

kerülgette. A jelenlegi kényelmetlen helyzete aligha tett jót a

kezdődő megfázásának, és most még a falu orvosához sem fordulhat

gyógyvarázsért.

Próbálta elfoglalni magát azzal, hogy mindenféle más dologra

gondol, de semmi kedve nem volt hozzá, hogy újra felidézze keserű

gyerekkora számtalan megaláztatását, vagy a frusztrációját amiatt,

hogy hiányzó mágiája miatt képtelen megtartani a szépséges

Sabrinát, hiába hódította meg magának. A szép lányokról Wynne

jutott az eszébe: nem is ember lenne, ha nem reagálna a lány

fantasztikus szépségű arcára és testére. De Wynne mélységesen buta,

és különben is, ő már eljegyezte magát, így hát semmi joga nincsen,

hogy rá gondoljon. A figyelemelterelési kísérletei végül is

eredménytelenek voltak: ennél még az is jobb, ha mentális csendben

várakozik tovább.

Aztán valami sokkal alattomosabb dologra figyelt fel. Ez a valami

egy ideje már éreztette a jelenlétét, de ő tudatosan eddig nem

észlelte, mert másra figyelt. Néha még az eredménytelen

figyelemelterelés is eredményesnek bizonyulhat.

A dolog egészen jelentéktelen volt, szinte észlelhetetlen. Egyféle

gyenge vibrálás, ami azonnal eltűnt, ha egyenesen odanézett, de

makacsul megmaradt a perifériás látásában. Mi lehet ez? Valami

természetes dolog, vagy mágikus? Ártalmatlan vagy gonosz?

Aztán felismerte. Egy árny! Félvalódi szellem vagy kísértet,

valami nyughatatlan halott, arra ítélve, hogy éjjel, sötétben

kalandozzon, amíg az általa elkövetett gonoszságot jóvá nem teszi,

vagy a vele történt igazságtalanságért elégtételt nem szerez. Mivel az

árnyak nappal nem képesek előjönni, és a fény elűzi őket,

közönséges körülmények között az átlagemberekre semmi veszélyt

nem jelentenek. A legtöbben a haláluk helyéhez vannak kötve.

Ahogy egyszer, régen az apja tanácsolta Binknek: „Ha egy árny

zaklatna, egyszerűen sétálj odébb tőle!” Könnyű volt megszabadulni

tőlük: ezt úgy hívták, hogy „kitépni az árnyat”.

Csak akkor kerülhetett bajba a gyanútlan áldozat, ha véletlenül

épp egy árny tartózkodási helye közelében feküdt le aludni. Egy

árnynak körülbelül egy órájába tellett, amíg be tudott szivárogni egy

élő testébe, és az illető személy ezalatt bármikor arrébb sétálhatott, és

így megszabadulhatott az árnytól. Egyszer apja egy rá annyira nem

jellemző dührohamában egy idegesítő betolakodót azzal fenyegetett

meg, hogy megbénítja, és otthagyja a legközelebbi árnyjárta sírdomb

mellett. Az illető azonnal elpárolgott a környékről.

Bink nem aludt, és nem is volt megbénítva – de ha megmozdul,

akkor a szakadék sárkánya csap le rá, ha mozdulatlan marad, akkor

meg az árny szivárog be a testébe, és ez akár a halálnál is rosszabb

sorsot jelenthet számára. De tényleg!

És mindezt azért, mert megpróbált megmenteni egy szépséges,

gyengeelméjű lányt a sárkánytól. A mesékben az ilyen hős mindig

valami különleges jutalomban részesül. A valóságban a hős

ugyanolyan könnyen kerülhet szorult helyzetbe, ahonnan aztán őt

kell kimenteni, mint bárki más. Most éppen ő maga is kutyaszorítóba

került: nos, ilyen a való élet igazságossága Xanthen.

Az árny egyre merészebbé vált; nyilván tehetetlennek, vagy

figyelmetlennek ítélte a fiút. A félszellem igazából nem ragyogott,

épp csak kevésbé volt sötét, mint a barlang többi része. Bink most

egészen tisztán látta, azáltal, hogy nem nézett rá. Nagyjából férfira

emlékeztetett, egy nagyon szomorú férfira.

Szeretett volna hátrébb ugrani, de maga mögött érezte a nyirkos

falat, és egyébként sem engedhetett meg magának egyetlen lépést

sem. Bármilyen csendesen próbálna is mozdulni, a sárkány mindjárt

meghallaná. Előrefelé egyszerűen átsétálhatna az árnyon, és nem

érezne semmi többet, mint egy pillanatnyi hidegséget, a sír hidegét.

Egy alkalommal már történt vele ilyen. Kellemetlen, de aligha

veszélyes. Igen ám, de a sárkány akkor is azonnal támadna.

Esetleg elfuthatna. Most már teljesen kipihente magát, és

szerezhetne némi előnyt, mielőtt a sárkány felébredne. A bestia most

biztosan alszik, erőt gyűjt, érzékeny fülei azonban eközben is a

zsákmány zajára figyelnek.

Az árny megérintette. A fiú elrántotta a karját – és odafent

megmozdult a sárkány. Itt volt bizony, úgy, ahogy gyanította. Bink

megmerevedett, és a sárkány ismét elvesztette a nyomot. Egyetlen

mozdulat nem volt elég hozzá, hogy a szörnyeteg megtalálja.

A sárkány most körbe járt, megpróbálta kiszagolni a prédáját.

Hatalmas orra elsiklott a fenti nyílás fölött, gőz csapott ki belőle a

barlangba. Az árny riadtan hőkölt vissza. Aztán a sárkány újra

letelepedett, átmenetileg feladva az üldözést. Tudta, hogy a préda

előbb-utóbb el fogja árulni magát. Amikor várakozásról volt szó, erre

a sárkányok sokkal alkalmasabbak voltak, mint az emberek.

Egy hüllős rándulás – és a bestia farka becsusszant a fenti

nyíláson, a vége kis híján érintette a barlang talaját. Most már, ha

menekülni akar, Binknek a farok mellett is el kell surrannia. Milyen

esélyei lehetnek erre?

Hirtelen támadt egy ötlete. A sárkány élőlény volt, ha mágikus

eredetű is. Miért ne szállhatná meg az árny a testét? Egy

szellemirányítás alatt lévő sárkánynak alighanem sokkal fontosabb

dolga is lenne, mint hogy egy elrejtőzött embert akarjon felfalni. Ha

annyival el tudna mozdulni, hogy a sárkány belógó farka maga és az

árny közé kerüljön…

Megpróbálta szinte észrevehetetlenül lassú mozdulattal áthelyezni

a testsúlyát, és felemelni az egyik lábát. Hangtalanul. De ahogy

felemelte a lábát, fájdalom nyilallt a másikba, és ő összerándult. A

sárkány farka megvonaglott, mire Bink megmerevedett. Ez rettenetes

nehéz volt, hiszen félig kuporgó testhelyzetében az egyensúlya

legalábbis bizonytalan volt, és most már mindkét bokája úgy fájt,

mintha tűz száguldozna az ereiben.

Az árny ismét előremozdult.

Bink megpróbálta előrébb csúsztatni a lábát, hogy

kiegyensúlyozottabb helyzetbe kerüljön anélkül, hogy orra esne. És

persze, hogy távolabb kerüljön az árnytól. A fájdalom ismét átnyilallt

a lábán, és a sárkányfarok újra megrándult. A fiú újfent szoborrá

dermedt, ha lehet, az előbbinél még kényelmetlenebb pozitúrában. És

az árny megint csak közelebb jött. Ez nem fog így menni.

Az árny megérintette a vállát. A fiú ezúttal megacélozta az

akaratát, és nem rándult össze. Ha megteszi, biztos, hogy elveszíti az

egyensúlyát, és ezzel alighanem az életét is. Az érintés undorítóan

hűvös volt. Hűvös, nem hideg. Bink lúdbőrzött tőle. Mit tehetne?

Folyamatosan uralkodnia kellett az idegei felett. Az árnynak

körülbelül egy órára van szüksége hozzá, hogy birtokba vegye az ő

testét. Ezalatt ő bármikor megtörheti a folyamatot, amíg az teljesen

be nem fejeződik. A sárkány pár másodperc alatt felfalná. Bármilyen

visszataszító is a gondolat, egyelőre még mindig az árny jelenti a

kisebb kockázatot: az legalább lassan dolgozik. Lehet, hogy a

sárkány elmegy egy fél órán belül…

Lehet. Lehet, hogy a Hold leesik az égből, és zöld sajtlavina alá

temeti a sárkányt! Persze! Miért kívánná az ember a lehetetlent? De

ha a sárkány nem megy el, akkor mi lesz? A fiúnak fogalma sem volt

róla. Egyelőre azonban nem túl sok választási lehetősége kínálkozott.

Az árny feltartóztathatatlanul nyomult előre, lehűtve Bink vállát,

hátának és mellkasának egy-egy kis darabjával együtt. Ő alig

palástolt undorral tűrte a behatolást. Hogy adhatná át magát egy

halott hatalmának? Ugyanakkor mégis ezt kell tennie, legalábbis

egyelőre, különben a sárkány pillanatokon belül őt magát is árnnyá

redukálja. Vagy inkább ezt kellene választania? Akkor legalább

férfiként halna meg.

A kísértetiesen hűvös esszencia lassan odaért a fejéhez. Bink

halálosan megrémült, de egyetlen izma sem rezdült. A fejét egy

milliméternyit sem tudta már hátrébb mozdítani. A rettenetes érintés

továbbkúszott benne, és a fiú úgy érezte, hogy belesüllyed, és saját

egyéniségét itatósként felissza az árny… aztán valami kísérteties

nyugalom öntötte el.

Béke! – szólalt meg az árny a fejében.

A fenyves békéje, ahol az alvó soha többé nem ébred fel? Bink

nem tiltakozhatott hangosan, hiszen a sárkány hallgatózott. De

összeszedte minden erejét és elszántságát, hogy egy ugrással

elszakadjon ettől a rémületes megszállottságtól. Eltörtet a sárkány

farka mellett, mielőtt a szörnyeteg reagálni tudna, és szerencsét

próbál a föld alatti folyóval.

Ne! Barátom, én segíthetek rajtad! – kiáltotta az árny sokkal

hangosabban, de továbbra is némán Bink fejében.

Valahol mélyen a fiú kezdett hajlani rá, hogy higgyen az árnynak.

A szellem olyan őszintének tűnt. De lehet, hogy ezt csak a

lehetőségei tudatában érezte így: egyébként aközött választhatott

volna, hogy felfalja a sárkány, vagy megfullad a folyóban.

Tisztességes üzletet ajánlok – erősködött az árny. – Engedd át

magad nekem egy órára! Megmentem az életed, aztán szertefoszlok,

miután az adósságomat leróttam.

Meggyőzően hangzott. Binkre mindenképpen a halál várt. Ha az

árny valahogy képes megmenteni, az igazán megér egy órai

megszállottságot. Tény, hogy az árnyak valóban szét szoktak

foszlani, ha megszűnik a kötődésük a földi életükhöz.

Persze nem minden árny volt tisztességes! A bűnözők szellemei

néha makacsul ragaszkodtak az élők világához, és nem akarták

bűneiket jóvátenni. Ehelyett halálukban is csak növelték a

bűnlajstromukat új személyiségük álcájában, tönkretéve ezzel annak

a szerencsétlen személynek a jó hírét és tisztességét, aki felett

hatalmat szereztek. Végtére is egy árnynak nincs sok vesztenivalója:

már úgyis halott. A feloldozás csak a feledésbe taszítaná, vagy a

számára fenntartott túlvilági régióba, hite szerint. Nem csoda, hogy

voltak, akik soha nem akartak egészen meghalni.

A feleségem, a fiam! – könyörgött az árny. – Éheznek és

gyászolnak, nem tudnak semmit arról, hogy mi történt velem. Meg

kell mutatnom nekik, hol nő az ezüstfa, aminek a keresése közben

haltam meg.

Az ezüstfa! Bink már hallott róla, hogy létezik ilyen. Egy fa,

színezüst levelekkel. Hihetetlenül értékes, mivel az ezüst mágikus

fém. Képes távol tartani a gonosz varázslatokat, és az ezüstből

készült páncél ellenáll a varázsfegyvereknek. És persze pénzként is

használható.

Nem, az a családomé! – kiáltotta kétségbeesetten az árny. – Hogy

soha többé ne kelljen szűkölködniük. Ne vedd el tőlük a magad

számára!

Ez végleg meggyőzte a fiút. Egy álnok árny mindent megígért

volna neki. Ez itt csak az életet ígérte, gazdagságot nem.

Rendben – gondolta Bink, és reménykedett benne, hogy nem

követett el végzetes hibát. A meggondolatlan bizalom…

Várj, amíg az egybeolvadás teljesen végbemegy! – mondta

hálásan az árny. – Addig nem tudok segíteni rajtad, amíg nem válunk

teljesen eggyé.

A fiú reménykedett benne, hogy az árny nem csapja be. De

végtére is, mi vesztenivalója maradt? És mit nyerhetne az árny a

hazugsággal? Ha nem tudja megmenteni őt, akkor csak osztozik vele

a sárkányeledelsorsban. Akkor mindketten árnyak lennének, és ő

bizony egy nagyon dühös árny lenne! Eszébe ötlött, vajon egyik árny

képes lehet-e bármit is tenni a másikkal. Közben várt.

Végtére megtörtént az egyesülés: Bink Donalddá, a kincskeresővé

vált, akinek a mágikus képessége a repülés volt.

– Indulunk! – kiáltotta Donald diadalmasan a fiú szájával.

Magasba emelte a karját, mintha fejesugrásra készülne, és

felröppent egyenesen a barlang mennyezetén tátongó lyuk felé, olyan

erővel, hogy a nyílás pereméről csak úgy röpködtek szerte a föld- és

kődarabok.

Ahogy kivágódtak a felszínre, az éles napsütés elvakította őket. A

szakadék sárkányának alig telt néhány pillanatba, hogy a fura

jelenség felé forduljon, és utána kapjon. Donald azonban kitett

magáért, és olyan sebességgel röppent fel, hogy a hatalmas fogak a

levegőben csattantak össze mögötte. Jó erősen orrba rúgta a sárkányt.

– Hé, gereblyefogú! – kiáltotta. – Erre harapj rá! – És még

egyszer rátiport a sárkányorr legérzékenyebb részére.

Az állkapcsok újra kitárultak, és dühösen sziszegő gőzfelhő

csapott ki közülük, de Donald ekkorra már javában száguldott felfelé.

A sárkánynak immár esélye sem volt rá, hogy elkapja őket, mielőtt

elérhetetlenül magasra jutnának előle.

Fel, felfelé suhantak, ki a szakadékból, a fák, lejtős domboldalak

fölé. Az egész csak szellemi erőfeszítést kívánt, hiszen mágikus

repülés volt. Aztán vízszintes irányra váltottak, és észak felé haladtak

Xanth földje fölött.

Bink csak ekkor, megkésve döbbent rá, hogy mágikus

képességgel rendelkezik. Igaz, csak másodkézből, mégis, életében

most tapasztalhatta meg először az érzést, ami minden más embernek

természetes volt Xanthen. Most végre megteheti. Most már tudja,

milyen érzés.

Csodálatos!

A nap majdnem nyílegyenesen tűzött le rájuk, mivel épp dél volt.

Hamarosan fent jártak a felhők között. A fiú kényelmetlen nyomást

érzett a fülében, de másik személyisége ösztönös reflexével nyelt

egyet, és a fájdalmas érzés megszűnt, mielőtt túl erőssé válhatott

volna. Nem értette, a repüléstől miért fájdult meg a füle. Talán mert

idefent alig volt mit hallani vele…

Ugyancsak életében először láthatta meg a felhők felső oldalát. A

felhők alulról általában laposnak látszottak, de felülről látványosan,

bár meglehetős véletlenszerűen formáltak voltak. Amik lentről kis

gyapotgolyócskáknak tűntek, személyes közelségből nagy

ködtömegeknek bizonyultak. Donald higgadt egykedvűséggel repült

keresztül rajtuk, de Binknek nem tetszett, hogy nem láthat semmit a

ködben.

– Miért repülünk ilyen magasan? – kérdezte. – Alig látom a földet

alattunk. – Ez bizonyos mértékű túlzás volt. Azt akarta kifejezni vele,

hogy nem tudja kivenni a dolgokat olyan részletességgel, amihez

hozzászokott. Azonkívül örült volna neki, ha legalább néhányan

odalent láthatták volna, hogy repül. Körberöpködhetné az Északi

Falut, megdöbbentve vele a gúnyolódókat, és polgárjogot

szerezhetne… de nem, ez nem lenne tisztességes. Milyen kár, hogy a

legvonzóbb dolgokat nem helyes megtenni!

– Nem akarom reklámozni magunkat – felelte Donald. – Csak

bonyolítaná a dolgokat, ha az emberek azt hinnék, megint életben

vagyok.

Ó! Lehet, hogy Donaldnak igaza van. Akkor az emberek

felidézhetnék régi elvárásaikat, esetleg Donald olyan jellegű

adósságait, amit holmi ezüsttel nem lehet megfizetni. Az

árnyügyeknek szükségszerűen személyteleneknek kell maradniuk,

legalábbis az emberek közössége előtt.

– Látod ott azt a csillogást? – kérdezte Donald, és lefelé mutatott

két felhő között. – Az ott az ezüsttölgy. Annyira el van rejtve, hogy

csakis felülről lehet észrevenni. De elmondhatom a fiamnak, hogy

pontosan hol találhatja meg, aztán nyugodhatok békében.

– Bár azt is meg tudnád mondani, hol találhatok valami

varázstehetségre! – mondta Bink sóvárogva.

– Neked nincs? Xanth minden polgárának van!

– Ezért nem kapok én polgárjogot – felelte Bink gyászosan.

Mindketten ugyanazzal a szájjal beszéltek. – A jó varázslóhoz tartok.

Ha ő nem segít rajtam, száműznek.

– Tudom, milyen érzés! Két évet töltöttem száműzetésben abban

a barlangban.

– Mi történt veled?

– Hazafelé repültem, miután felfedeztem az ezüstfát, közben vihar

kerekedett. A gazdagság gondolatától olyan izgatottá váltam, hogy

nem tudtam kivárni a végét. Megkockáztattam a repülést a viharban,

és a dühöngő szél besodort a szakadékba. Az ütközés olyan erős volt,

hogy beszakadt alattam a barlang teteje, de addigra már halott

voltam.

– Egyetlen csontot sem láttam.

– És nem láttál lyukat sem a barlang talajában. Először befedett a

behulló föld, aztán a testemet elsodorta a folyó.

– De akkor…

– Hát te semmit nem tudsz? Az árny mindig a halála helyéhez

kötődik, nem a holttest helyéhez!

– Ó! Bocsánat!

– Kitartottam, bár tudtam, hogy teljesen reménytelen. Aztán jöttél

te. – Donald szünetet tartott. – Figyelj, olyan nagy szolgálatot tettél

nekem… megosztom veled az ezüstöt! Van azon a fán elég, jut a

családomnak is, meg neked is. Csak azt ígérd meg, hogy senki

másnak nem árulod el, hol van!

Bink kísértésbe esett, de pár pillanatnyi gondolkodás után

másképp döntött.

– Nekem mágiára van szükségem, nem ezüstre. Mágia híján

száműznek Xanthről, így semmi hasznát nem venném az ezüstnek.

Ha pedig lenne varázsképességem, akkor mit sem törődnék én a

gazdagsággal! Ha meg akarod osztani valakivel, hát oszd meg a

fával! Ne vedd el mindet egyszerre, mindig csak néhány levelet, meg

a lehullott ezüstmakkot, hogy a fa egészségben élhessen, és esetleg

szaporodhasson is. Hosszú távon amúgy is ez hozná a nagyobb

hasznot.

– Szerencsés napom volt, amikor belepottyantál a barlangomba –

mondta Donald. Bukófordulót hajtott végre, és ereszkedni kezdett.

Ahogy csökkent a magasságuk, Bink füle megint fájni kezdett,

ismét nyelniük kellett. Egy erdei tisztáson landoltak, aztán

gyalogoltak még vagy fél mérföldet, egy egyedül álló lepusztult

tanyáig. Ennyi testmozgás éppen elég volt hozzá, hogy a fiú lábából

kiálljon az ólálkodó görcs.

– Hát nem gyönyörű! – kérdezte büszkén Donald.

Bink megnézte a roskatag deszkakerítést és a rogyadozó

szalmatetőt. A gaz között pár tyúk kapirgált. De egy embernek, akit a

szeretet kötött ide, annyi szeretet, hogy két évig táplálta a kitartását

erőszakos halála után is, nyilván a legszebb lehet az összes tanyák

közül.

– Uhüm! – felelte.

– Tudom, hogy nem nagy valami, de az után a barlang után

számomra maga a mennyország – folytatta Donald. – A

feleségemnek és a fiamnak természetesen van varázsképessége, de

sajnos nem elég erős. Az asszony meg tudja gyógyítani a tyúkok

tollfakulását, a gyerek pedig apró forgószeleket tud támasztani. A

feleségem annyit keres a gyógyító képességével, amiből épphogy

csak meg tudnak élni. De nagyon jó asszony, és minden képzeletet

felülmúlóan bájos.

Beértek az udvarba. Egy hétéves fiú pillantott fel rájuk a képről,

amit az udvar porába rajzolgatott. Binket egy pillanatra a vérfarkas

fiúra emlékeztette, akit – mikor is? – alig hat órája látott utoljára. De

a fiú azonnal lerombolta ezt a benyomást, amikor kinyitotta a száját,

és megszólalt:

– Mönnyé eee! – kiáltott rájuk.

– Jobb, ha nem mondom meg neki – szólt halkan Donald, egy

kissé meghökkenten. – Két év ebben a korban nagyon hosszú idő.

Nem ismer meg ebben a testben. De látod, mekkorát nőtt?

Bekopogtak az ajtón. Egy asszony nyitotta ki azt résnyire: csúnya

nő, kopott, szennyes ruhában, haja mocskos kendővel hátrakötve.

Virágkorában átlagos lehetett: a kemény munka mostanára idő előtt

megöregítette.

Egy cseppet sem változott! – gondolta Donald elragadtatva. Aztán

hangosan:

– Sally!

Az asszony értetlen ellenségességgel bámult rájuk.

– Sally, nem ismersz meg? Visszajöttem a halálból, hogy

elrendezzem a függő ügyeimet.

– Don! – kiáltott fel a nő, és fénytelen szemei kigyúltak.

Aztán Bink karjai átölelték, ajka pedig csókolta az asszonyt. A fiú

most Donald túláradó érzelmei tükrében látta – és valóban jólelkű,

minden képzeletet felülmúlóan bájos nő volt.

Donald hátralépett, szerelme tündöklő tárgyát nézte, és

megszólalt:

– Jól jegyezd meg, drágám: észak-északkeleti irányban a kis

malomtótól tizenhárom mérföldnyire egy meredek kelet-nyugati

irányú gerinc tövében nő egy ezüstfa! Menj, és szedd meg! Egyszerre

csak kevés levelet, hogy tönkre ne tedd a fát. Olyan messze add el az

ezüstöt, amennyire csak tudod, vagy kérd meg valamelyik

barátunkat, hogy vigye el helyetted. Senkinek ne mondd el, hogy

honnan származik a kincs! Menj férjhez újra: csinos kis hozományra

telik az ezüst árából. Szeretném, ha boldog lennél, és a fiamnak is

lenne apja.

– Don! – ismételte az asszony, szemében a gyász és az öröm

könnyeivel. – Most, hogy visszajöttél, mit érdekel engem az ezüst!

– Nem jöttem vissza. Halott vagyok, csak árnyként jöttem, és csak

azért, hogy beszéljek neked a fáról. Fogadd el, használd fel, különben

minden küzdelmem hiábavaló volt. Ígérd meg!

– De… – kezdte az asszony, ám aztán meglátta férje

arckifejezését. – Jól van, Don, megígérem. De sohasem fogok másik

férfit szeretni!

– Az adósságomat leróttam, a célomat elértem – mondta Donald.

– Még egyszer, utoljára, kedvesem! – Odahajolt, hogy megcsókolja

az asszonyát… és szertefoszlott.

Bink rádöbbent, hogy egy másik ember feleségét csókolja.

Az asszony azonnal észrevette a változást, és elrántotta a fejét.

– Huh, bocsánat! – hebegte Bink megdermedve. – Most már

mennem kell.

Az asszony hirtelen keménnyé vált tekintettel nézett rá. Ami kis

képesség maradhatott még benne az örömre, azt is kifacsarta belőle

férje rövid visszatérése.

– Mivel tartozunk neked, idegen?

– Semmivel. A férjed megmentette az életemet, amikor elrepített

minket a szakadék sárkánya elől. Az ezüst mind a tiétek. Mi sohasem

látjuk egymást többet.

Az asszony megenyhült, megértette, hogy a fiú nem fogja elvenni

az ezüstjüket.

– Köszönöm, idegen. – Aztán, nyilvánvalóan egy hirtelen ötlettől

vezéreltetve: – Megoszthatod velünk az ezüstöt, ha akarod. Don azt

mondta, menjek férjhez újra…

Feleségül venni ezt a nőt?

– Nekem nincs mágiám – válaszolta Bink. – Száműznek

Xanthből. – Ez volt a legudvariasabb mód, ami eszébe jutott, hogy

visszautasíthassa az ajánlatot. Xanth minden ezüstje sem tudta volna

vonzóvá tenni számára ezt a lehetőséget, semmilyen tekintetben sem.

– Legalább egy ebédre itt maradsz?

A fiú éhes volt, de nem ennyire.

– Muszáj indulnom. A fiadnak ne szólj róla, hogy Donald itt járt;

ő úgy gondolta, csak fájdalmat okoznál neki vele. Isten veled!

– Isten áldjon! – mondta az asszony.

Bink egy pillanatra mintha látta volna felvillanni rajta valami

halvány nyomát annak a szépségnek, amit Donald látott benne.

Megfordult, és elindult. A tanyáról kifelé menet egy kis örvénylő

forgószél közeledett felé, a fiú idegenek iránti ellenszenvének apró

jele. Bink félrelépett előle, és sietve távozott. Örült, hogy szívességet

tehetett a kincskeresőnek, de meg is könnyebbült, hogy végre túl van

rajta. Eddig nem tudta igazán felfogni, mit is jelenthet egy családnak

a szegénység és a gyász.

4. FEJEZET

ILLÚZIÓ

Bink folytatta az útját – a szakadék rossz oldalán. Bárcsak Donald

tanyája a déli oldalon lett volna!

Furcsa, hogy errefelé mindenki tudott a szakadékról, és teljesen

magától értetődőnek vette a létezését, az Északi Faluban meg senki

nem tudott róla. Lehet, hogy egy hallgatólagos összeesküvésről lenne

szó? Ez nem valószínű, mert a kentaurok sem tudnak róla, ők pedig

általában különlegesen jól informáltak szoktak lenni. A szakadéknak

legalább két éve itt kellett már lennie, mert az árny azóta várakozott

benne, de valószínűleg sokkal régebben, hiszen a szakadék sárkánya

feltehetően egész életét itt töltötte.

Akkor meg mágiáról van szó: egy tudatlanságvarázsról, mivel

csak a szakadék közvetlen közelében élőknek van tudomásuk a

létezéséről. Akik elmentek innen – elfelejtették. Egyértelmű, hogy

nem létezik tiszta és könnyű útvonal Xanth északi feléből a délibe,

legalábbis az utóbbi időkben.

Nos, neki nem ez volt a fő gondja. Neki egyszerűen csak át kell

jutnia a túloldalra. Nem fogja még egyszer megkísérelni a gyalog

való átkelést, hiszen csak a véletlenek elképesztő sorozatának

köszönheti, hogy életben maradt, és a fiú jól tudta, hogy a véletlen

rendkívül megbízhatatlan szövetséges.

A vidék itt dombos volt és zöldellő, a fejmagasságig érő csíkos

páfrány olyan sűrűn nőtt, hogy lehetetlen volt pár lépésnél távolabb

ellátni közötte. Erre nem voltak járt utak. Bink egyszer el is tévedt,

valószínűleg egy elkerülővarázs hatására. Egyes fák úgy óvták meg

magukat a zaklatástól, hogy varázslatuk félreirányította az arra járót,

úgy, hogy az illető bizonyos távolságon belül ne kerüljön hozzájuk.

Talán az ezüsttölgy is így maradt felfedezetlenül ilyen hosszú ideig.

Ha valaki ilyen facsoport közelébe került, egészen messzire

eltaszíthatta a varázslat, vagy akár körben járásra késztethette. Az

effajta csapdából nagyon nehéz volt kikerülni, mert egyáltalán nem

volt feltűnő. Az utazó ilyenkor azt hitte, arra halad, amerre szándéka

volt.

Egy másik alkalommal egy nagyon vonzó, kellemes ösvény került

elé, amelyik épp a megfelelő irányba vezetett. Az ösvény olyan

ígéretes volt, hogy a természetes óvatosság miatt el is kerülte.

Számos húsevő növény élt a vadonban, amelyek rendkívül vonzóvá

varázsolták a hozzájuk vezető utat, egészen addig a pontig, ahol az

áldozat már nem menekülhetett a csapdájukból.

Így aztán Binknek három teljes napjába került, mire számottevő

előrehaladást ért el, de fizikailag jó állapotban maradt, leszámítva a

nátháját. Ráakadt egy orrtőkére, a bogyóinak a leve felszárította az

orrfolyását, és pár pirulabokorra, amelyekről fájdalomcsillapító

pirulákat szedhetett a fejfájására. Időnként látott egy-egy színtermő

fát is, rajtuk zöldek, sárgák, narancsok és kékek lógtak. Szerencsésen

sikerült megfelelő szállást is találnia minden éjszakára, bár pár órát

mindannyiszor dolgoznia is kellett, hogy megfizessen érte. Ezen az

isten háta mögötti vidéken egyszerű emberek laktak, nagyon gyenge

mágiával megáldva, képességeik jobbára a „folt a falon” kategóriába

estek. Ezért szinte mundániai életet éltek, és náluk mindig akadt

elvégezni való munka a ház körül.

Végül meglátta a tengert. Xanth félsziget volt, amit tisztességesen

– ahogy a térképén fel nem tüntetett szakadék is nyilvánvalóan

bizonyította – soha nem térképeztek fel, ezért a pontos méretei

ismeretlenek – talán megismerhetetlenek is – voltak. Alapvetően

ovális, vagy lekerekített téglalap alakú, észak-dél irányban megnyúlt

terület volt, amit Mundániával északnyugaton egy keskeny földnyelv

kötött össze. Valaha valószínűleg sziget lehetett, ahol a külső világ

behatásaitól elkülönülten egy más fajta élet alakult ki. A Pajzs most

újra megteremtette ezt az elszigeteltséget, elzárva a földnyelvet

halálfüggönyével, és megsemmisítve a támadásra induló hajók

legénységét. És ha még mindez nem lenne elég, a partjai körül

bizonyos távolságban, úgy mondják, számos vérszomjas tengeri

szörny is él. Nem, Mundánia nem rohanhatja le többé Xanthet.

Bink remélte, hogy a tengeren megkerülheti a szakadékot. A

szakadék sárkánya valószínűleg nem tud úszni, a tengeri szörnyek

pedig nem jönnek túl közel a parthoz. Kell lennie egy keskeny

sávnak, ahol sem sárkány, sem szörny nem lakik. Talán egy homokos

partszakasz, amin átlábalhat, a vízbe menekülhet, ha a szakadék

szörnyetege támadná meg, vagy a partra, ha a tenger felől fenyegetné

valami mágikus rettenet.

És íme, ott is volt: egy szépséges fehér homoksáv, ami a szakadék

egyik partjától a másikig húzódott. Egyetlen szörnyeteg sem volt

látótávolságon belül. Bink alig mert hinni a szerencséjének – de

gyorsan cselekedett, mielőtt a sors meggondolná magát.

Futva érte el a partot. Tíz lépésig minden a legnagyobb rendben

volt, aztán vizet ért a lába, és a tengerben találta magát.

A homokpart illúzió volt. A fiú a legalapvetőbb csapdába sétált

bele. Mi lenne könnyebb módja egy tengeri szörny számára a

zsákmányszerzésnek, mint egy eltűnő homokos part, ami hirtelen

mély vízzé változik?

Bink erős karcsapásokkal a valódi part felé indult, ami, most látta

csak, kietlen sziklás szakasz volt, amelyen szertefreccsenő habot

verve törtek meg a hullámok. Egyáltalán nem biztonságos hely a

partra jutásra, de ez volt az egyetlen lehetősége. A „homokpartra”

nem mehetett vissza, mert az immár illúzióként is megszűnt létezni.

Őt vagy valami varázslat juttatta ki a víz színén a nyílt tengerre, vagy

maga úszott ki idáig anélkül, hogy tudatában lett volna. Akár így,

akár úgy, olyan mágia volt ez, amibe nem szívesen gabalyodott volna

bele újra. Jobb, ha pontosan tudja, hol is van.

Valami hideg, lapos és hihetetlenül erős dolog tekeredett a bokája

köré. Bink elvesztette a botját, amikor a szakadék sárkánya lerohanta,

és azóta még nem vágott magának újat. A vadászkése volt az

egyetlen fegyvere. Igencsak gyenge védelem egy tengeri szörny

ellen, de ezzel kellett megpróbálkoznia.

Előhúzta a kését a tokjából, visszafojtotta a lélegzetét, és lesújtott

a bokája mellé. Ami fogva tartotta, olyan szívós valami volt, mint a

cserzett bőr: úgy kellett elnyiszálnia. Ezek a tengeri szörnyek

kemény bestiák voltak, a szó szoros értelmében is!

Hatalmas, sötét test emelkedett fel a víz mélyéről alatta,

visszahúzva a bőrszíjszerű nyelvet, amit Bink nyiszatolt éppen. A fiú

alatt félméteres fogak villantak, ahogy az óriási száj tágra nyílt.

Bink maradék kis önuralmát is elvesztette. Felkiáltott.

A feje a víz alatt volt éppen. A kiáltás végzetes hibának bizonyult.

Szájába, torkába, légcsövébe betódult a sós tengervíz.

Kemény kezek pumpálták ritmikusan a hátát, kipréselve tüdejéből

a vizet. Bink fuldokolt, köhögött, aztán megint levegőért kapkodott.

Megmentették!

– Jó… jól… vagyok! – zihálta.

A kezek abbahagyták a nyomkodást. Vizet pislogva a szeméből a

fiú felült.

Egy kis hajón volt. A jármű vitorlái színes selyemből készültek, a

fedélzete fényezett mahagóniból volt. Az árboc színaranyból.

Színarany? Esetleg aranyozott. A színarany olyan nehéz lenne,

hogy egyszerűen felborítaná a súlyával a hajót.

Csak ezután nézett a megmentőjére, és újabb meglepetés érte. Az

illető egy királynő volt.

Legalábbis királynőnek látszott. Gazdagon hímzett köntöst viselt,

apró platinakoronát, és nagyon szép volt. Talán nem olyan gyönyörű,

mint Wynne; ez a nő idősebb volt, és sokkal letisztultabb szépség. A

rafináltan megválasztott öltözék és a higgadt viselkedés ellensúlyozta

nála Wynne fiatalságának tiszta, érzéki ártatlanságát. A királynő haja

vörös színű volt, a legragyogóbb vörös, amit Bink valaha is látott –

és ugyanilyen színűek voltak a pupillái is. Nehéz volt elképzelni, mit

kereshet egy ilyen nő egy szörnyek lakta part mentén hajókázva.

– Iris varázslónő vagyok – mutatkozott be a királynő.

– Izé, Bink – nyögte a fiú esetlenül. – Az Északi Faluból. – Eddig

még soha nem találkozott varázslónővel, és úgy érezte, aligha van

ilyen alkalomhoz öltözve.

– Szerencse, hogy éppen erre jártam – jegyezte meg Iris. – Talán

akadtak némi gondjaid.

Az év eufemizmusa! Gyakorlatilag már vége volt az életének, de

Iristől visszakapta.

– Fuldokoltam. Téged észre sem vettelek. Csak egy szörnyet –

hebegte Bink, és rettenetesen ostobán érezte magát. Hogyan

köszönhetné meg ennek a fenséges teremtésnek, hogy egy ilyen

hozzá hasonlóval hajlandó volt beszennyezni a finom kezeit?

– Aligha voltál olyan helyzetben, hogy bármit is láthass – felelte

Iris, és kihúzta magát, úgy, hogy tökéletes alakja még előnyösebben

mutasson.

Bink rájött, hogy tévedett. A nő szépsége semmivel sem maradt le

Wynne-é mögött, épp csak más volt; és ő maga határozottan sokkal

értelmesebb a lánynál. Szellemileg inkább Sabrinához hasonlítható.

Egy nő megjelenését nagymértékben befolyásolta a nyilvánvaló

értelem. Tanulság a mai napra.

A hajón voltak matrózok és szolgák is, de mind tapintatosan a

háttérben maradtak, és Iris maga kezelte a vitorlákat. Nem egy henye

nő!

Kihajóztak a tengerre. Hamarosan egy sziget tűnt fel a láthatáron,

és micsoda sziget! Buja növényzet fedte, mindenféle színű és

nagyságú virágok: tányér nagyságú pettyes százszorszépek, tündöklő

szépségű orchideák, tigrisliliomok, amelyek ásítoztak és

doromboltak, amikor a hajó a közelükbe ért. Egy aranymólótól

kifogástalanul rendben tartott sétautak vezettek egy tömör kristályból

épült palotához, amely gyémántként ragyogott a napfényben.

Gyémántként? Bink gyanította, hogy valóban gyémánt is volt,

abból ítélve, ahogy miriád csiszolt fazettája szórta maga körül a

fényt. A valaha létezett legnagyobb és legtökéletesebb gyémánt!

– Azt hiszem, az életemet köszönhetem neked – mondta Bink,

jócskán bizonytalankodva, hogyan kezelje ezt a helyzetet.

Nevetségesnek tűnt felajánlani, hogy fát vág vagy trágyát villáz,

hogy megszolgálja az éjszakai szállását: ezen a tündérszigeten semmi

olyan közönséges dolog nem fordult elő, mint tűzifa vagy trágya! A

legnagyobb jótétemény, amit felajánlhat, valószínűleg az, ha a lehető

leggyorsabban eltünteti sáros, mocskos, tengervíztől csöpögő

személyét a szigetről.

– Azt hiszem, valóban – értett egyet Iris, meglepő

természetességgel.

Bink valahogy azt várta volna, hogy sokkal merevebb és

tartózkodóbb lesz, ahogy az álkirálynői személyiségéhez illik.

– De az én életem alighanem nem túl értékes. Nekem nincs

mágikus képességem, engem száműznek Xanthből.

Iris a mólóhoz kormányozta a hajót, és egy míves ezüstlánccal a

kikötőbakhoz rögzítette.

Bink azt hitte, beismerése meg fogja zavarni a varázslónőt.

Azonnal el akarta mondani neki az igazat, nem szándékozott hamis

színben feltűnni előtte. Különben Iris esetleg még valami jelentősebb

személyiségnek tarthatná. A varázslónő válasza meglepte.

– Örülök, hogy ezt elmondtad. Ez bizonyítja, hogy becsületes,

rendes fiú vagy. Különben is, a legtöbb mágikus tehetség fabatkát

sem ér. Mi haszna annak, ha a falon megjelenik egy rózsaszín folt?

Lehet, hogy varázslat, de nem érsz el vele semmit. Te az erőddel és

az értelmeddel sokkal többet tudsz nyújtani, mint Xanth polgárainak

nagy többsége.

Bink hirtelen válaszolni sem tudott, annyira meglepte, és olyan

kellemesen érintette Iris nagyvonalú és valószínűleg meg nem

érdemelt dicsérete. A varázslónőnek nyilvánvalóan igaza volt a folt a

falon mágiával kapcsolatban, a fiú maga is gyakran gondolta

hasonlóképpen. Persze ez amolyan becsmérlő kiszólásféle is volt,

amit akkor használtak, ha valakinek a mágikus képességét silánynak

tartották. Végtére is tehát ez nem volt valami mély értelmű

megjegyzés. Mégis Bink valahogy jobban érezte magát tőle.

– Gyere! – ragadta meg Iris a fiú kezét. A pallón át kivezette a

mólóra, onnan a legszélesebb sétaúton át a palota felé.

A virágok illata szinte mellbe vágta a fiút. Rengeteg rózsa

pompázott körülöttük, az összes elképzelhető színben, és csak úgy

ontották parfümös illatukat. Még a rózsáknál is több volt egy

keskeny, kardszerű levelű növényből, amelynek a virágai ugyancsak

a szivárvány minden színében virítottak, és leginkább

leegyszerűsített orchideákra emlékeztettek.

– Ezek milyen virágok? – kérdezte Bink.

– Természetesen íriszek – felelte Iris.

A fiú önkéntelenül elnevette magát.

– Természetesen. – Milyen kár, hogy „bink” nevű virág nem

létezett!

Útjuk egy virágzó sövény nyiladékán át vezetett, és egy

szökőkutas kis tavacskát megkerülve értek a kristálypalota mívesen

kidolgozott oszlopos tornácára. Tehát mégsem gyémánt.

– Gyere be az én kis fészkembe! – hívta mosolyogva a varázslónő

Binket.

A fiú ösztönösen megtorpant, mielőtt a dolog jelentősége elért

volna a tudatáig. Hallotta már a pók és a legyek meséjét. Vajon a

varázslónő csak azért mentette meg az életét, hogy…

– Ó, az isten szerelmére! – kiáltott rá türelmetlenül Iris. – Csak

nem vagy babonás? Semmi bajod nem esik!

Bink ostobának érezte a vonakodását. Miért élesztette volna újra a

varázslónő, csak azért, hogy most elárulja? Hagyhatta volna

megfulladni ahelyett, hogy kipumpálja a vizet a tüdejéből. A hús

akkor is ugyanolyan friss lett volna! Vagy megkötöztethette, és

idehurcoltathatta volna a matrózokkal. Semmi szüksége nem volt rá,

hogy becsapja őt, hiszen így is, úgy is a hatalmában volt! Mármint ha

valóban így áll a helyzet. És mégis…

– Látom, nem bízol bennem – sóhajtott fel Iris. – Mit tegyek,

hogy megnyugtassalak?

A nő ilyen nyílt hozzáállása a helyzethez nemigen nyugtatta meg

Binket. De jobb, ha szembenéz vele – vagy a sors szeszélyére bízza

magát.

– Te… te varázslónő vagy – mondta. – Láthatóan mindened

megvan, amit csak kívánhatsz. Én… mit akarsz te velem?

Iris nevetett.

– Biztosíthatlak róla, hogy nem megenni.

A fiú azonban nem tudott nevetni ezen.

– Bizonyos mágia… vannak emberek, akiket megesznek. – Lelki

szemei előtt egy hatalmas és szörnyűséges pók jelent meg, aki a

hálójába akarja csábítani őt. Ha egyszer belép a palotába…

– Rendben van, ülj le itt a kertben! – mondta Iris. – Vagy akárhol,

ahol biztonságban érzed magad. Ha nem tudlak meggyőzni az

őszinteségemről, elviheted a hajómat, és mehetsz, ahova akarsz. Elég

tisztességes ajánlat?

Túlságosan is az volt. Bink máris úgy érezte magát ettől, mint

valami háládatlan, bugris fajankó. Aztán felötlött benne, hogy

tulajdonképpen az egész sziget egy csapda. A szárazföldre nem

úszhat ki a tengeri szörnyek miatt, a hajó legénysége pedig elfoghatja

és megkötözheti, ha megpróbálna elvitorlázni.

Nos, az nem árthat, ha végighallgatja a nőt.

– Jól van.

– Figyelj, Bink! – kezdte a varázslónő meggyőző hangon, és

hevességében annyira bájos és vonzó volt, hogy az tényleg

meggyőzően hatott. – Te is tudod, hogy bár Xanth minden polgára

rendelkezik valamilyen mágikus képességgel, ezek a képességek

nagyon erősen korlátozottak. Egyeseknek erősebb a mágiájuk, mint

másoknak, de a képességük rendszerint csak egy bizonyos fajta

mágiára terjed ki. Ez alól a természeti törvény alól még a varázslók

sem kivételek.

– Igen. – Volt értelme annak, amit Iris mondott, de hová akarhat

kilyukadni?

– Xanth királya varázsló, de képessége az időjárási jelenségekre

korlátozódik. Meg tud idézni egy apró forgószelet vagy egy tornádót

vagy hurrikánt, esetleg aszályt vagy tíznapos felhőszakadást, de nem

tud repülni, fát ezüstté változtatni, vagy mágikus úton tüzet gyújtani.

Ő időjárás-specialista.

– Igen – értett egyet ismét Bink. Eszébe jutott a kisfiú,

Donaldnak, az árnynak a fia, aki apró, átmeneti porviharokat, kis

forgószeleket tudott felidézni. A fiúnak hétköznapi képessége volt, a

királynak erős, de a kettő csak mértékében különbözött, nem

típusában.

Persze a király tehetsége a korral egyre gyengült. Lehet, hogy ma

már ő sem képes egy apró forgószélnél többet megidézni. Milyen jó,

hogy legalább a Pajzs védelmezi Xanthet!

– Tehát ha ismered egy személy képességét, egyúttal ismered a

korlátait is – folytatta Iris. – Ha látod, hogy valaki megidéz egy

vihart, nem kell attól tartanod, hogy mágikus gödröt varázsol a lábad

elé, vagy hogy csótánnyá változtat. Nincs senki, akinek több területre

kiterjedő mágiája lenne.

– Kivéve Humfrey varázslót – vetette közbe Bink.

– Ő nagy hatalmú varázsló – értett egyet a nő. – De még neki is

megvannak a korlátai. Az ő képessége a jövendölés, avagy a tudás.

Nem hiszem, hogy valóban látja a jövőt, szerintem csak a jelent. Az

ő úgynevezett „száz varázslata” mind a tudással kapcsolatos, egy

sincs közöttük, ami teremtő jellegű lenne.

Bink nem tudott eleget Humfreyról ahhoz, hogy ezt az állítást

megcáfolja, de a dolog logikusan is hangzott. Imponált neki, hogy a

varázslónő mennyire tájékozott varázslótársa mágiájában. Talán

létezik valamiféle vetélkedés az erős mágiával rendelkezők között?

– Igen, a képességek csoportokban szoktak előfordulni, de…

– Az én tehetségem az illúzió – mondta Iris lágyan. – Ez a

rózsa… – Letépett egy szép vöröset, és Bink orra alá tartotta.

Micsoda csodás illata volt! – Ez a rózsa a valóságban…

A rózsa elhalványult. Iris egy fűszálat tartott a kezében, aminek

fűszaga volt.

A fiú csalódottan nézett körül.

– Ez itt mind illúzió?

– A legnagyobb része. Megmutathatnám neked, milyen az egész

kert a valóságban, de közel sem lenne ennyire látványos. – A fűszál

elmosódott Iris kezében és egy szál írisszé változott. – Ez majd

végleg meggyőz téged. Nagy hatalmú varázslónő vagyok, ezért akár

egy egész vidéket másnak tudok láttatni, mint amilyen valójában, és

a legapróbb részlet is valószerű lesz. A rózsáim rózsaként illatoznak,

az almás pudingom almáspuding-ízű lesz. A testem… – Arcán

bujkáló mosollyal rövid szünetet tartott. – A testem olyannak látszik,

amilyennek akarom. Minden valóságosnak látszik, de minden illúzió.

Azaz mindennek van valós alapja, de a mágiám felfokozza,

átalakítja. Ez az én összetett tehetségem. Vagyis más képességekkel

nem rendelkezem. Legalább ezt illetően megbízhatsz bennem.

Bink ebben az utóbbi állításban határozottan bizonytalan volt.

Egy illúzióvarázsló a legutolsó, akiben az ember a legkisebb

mértékben is megbízhatna! De megértette, mit akart bizonyítani neki

Iris. Megmutatta a mágiáját, és nem valószínű, hogy bármilyen más

varázslatot akarna végrehajtani rajta. Ezt így még sohasem gondolta

végig, de tény, hogy Xanthen senki nem rendelkezett kevert típusú

mágiával.

Hacsak a nő nem ogre volt, aki a mágiájával megváltoztatta a

kinézetét… De nem. Az ogrék mágikus teremtmények voltak, és a

mágikus lényeknek nincs mágikus képességük. Valószínűleg. Az ő

mágikus képességük az volt, hogy léteznek. Vagyis a kentaurok,

sárkányok és ogrék mindig annak látszottak, amik voltak, hacsak

valami természetes személy, állat vagy növény meg nem változtatta a

kinézetüket. Ezt el kellett hinnie! Lehet, persze, hogy Iris

összejátszik egy ogréval, de ez nem valószínű, mivel az ogrék

közismerten türelmetlen szerzetek, és hajlamosak bármit azonnal

felfalni, aki vagy ami a kezük ügyébe kerül, nem törődve a

következményekkel. Mostanára már Irist is felfalta volna a

szövetségese.

– Rendben, megbízom benned – mondta Bink kétkedve.

– Jó. Gyere be a palotámba, és én majd gondoskodom mindenről,

amire csak szükséged lehet!

Hát ez nem volt valószínű. Senki sem tudna neki saját mágikus

képességet adni. Humfrey kikutathatja, mi lehet a varázstehetsége –

egyévi szolgálatért cserébe! –, de ez csupán feltárná, ami már

eredetileg is létezik, nem teremtene semmit újonnan.

Bink tűrte, hogy a nő bevezesse a palotába. Az épület belülről is

remekmű volt. Szivárványos fénygerendák vetültek a padlóra a

mennyezet prizma alakú elemeiből, és a kristályfalak tükörként

viselkedtek. Lehet, hogy ez mind illúzió volt, de a fiú látta a saját

tükörképét bennük, és valahogy egészségesebbnek meg

férfiasabbnak látszott bennük, mint ahogy érezte magát. Alig tűnt

lucskosnak. Ez is illúzió?

A sarkokban székeket és kanapékat helyettesítő puha párnák

hevertek. Bink hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Egyszerűen le

kellett heverednie egy kis időre! De aztán eszébe ötlött a

fenyőerdőben heverő csontváz képe. Nem tudta, mit is gondoljon.

– Vegyük le rólad azokat a nedves ruhákat! – mondta Iris

aggodalmas hangon.

– Huh, meg fogok száradni – felelte ő zavartan, mert nem akarta

felfedni a testét egy nő előtt.

– Gondolod, tönkre akarom tetetni a párnáimat? – replikázott Iris,

gondos háziasszony módján. – Sós vízben fuldokoltál, le kell öblíteni

rólad a sót is, mielőtt megszárad, és viszketni kezdesz tőle. Menj a

fürdőszobába, és öltözz át! Elő van ott készítve számodra egy öltözet

száraz ruha.

Egy öltözet száraz ruha? És a számára? Úgy tűnt, mintha a

varázslónő már előre idevárta volna. Ez vajon mit jelenthet?

Bink vonakodva, de mégis szót fogadott. A fürdőszoba, a

környezet többi részével összhangban, uralkodói volt. A kád akkora,

mint egy kisebb úszómedence, és a fürdőszobaszekrény olyan fajta

elegáns darab volt, amit a szóbeszéd szerint a mundániaiak

használnak. A fiú nézte, ahogy a víz örvényelve körbe forog a

mosdókagylóban, és eltűnik egy, a kagyló aljához erősített csőben,

mintha varázslattal tüntetné el valaki. Elkápráztatta a látvány.

Volt zuhany is: esőhöz hasonló vízpermet, ami egy magasan

elhelyezett csapból jött, és leöblítette Bink testét. Ez egyfajta jó

móka volt, de a fiú nem volt biztos benne, hogy szívesen használná

rendszeresen. Valahol odafent kell lennie egy nagy víztartálynak, ami

a víznyomást biztosítja az ilyesféle szerkezetekhez.

Megszárítgatta magát egy íriszekkel hímzett nagy plüss-

törülközővel.

A beígért öltözet ruha egy fogason lógott az ajtó mögött: egy

hercegi köntös, és hosszú szárú női alsó. Női bugyi? Na, mindegy!

Itt, a palotában úgysem fogja látni senki. Felvette a ruhákat, és

felvette a mellé készített díszes sarut is. Aztán a derekára kötötte a

vadászkését, úgy, hogy a köntös elfedje.

Most már jobban érezte magát, de a náthája rohamosan kezdett

elhatalmasodni rajta. Torokfájása helyébe a csöpögő orr lépett.

Korábban azt hitte, csak az orrába jutott sós víz az oka, de most már

szárazon volt, és egyértelművé vált, hogy az orra külső

nedvességforrás nélkül is képes csöpögni. Nem akart hangosan

szipogni, de nem volt zsebkendője.

– Éhes vagy? – kérdezte Iris, féltő gondoskodással, amikor

előkerült a fürdőszobából. – Mindjárt készítek neked egy nagy

lakomát.

Bink természetesen éhes volt, hiszen készleteiből igencsak

módjával fogyasztott, mióta elindult a szakadék mentén, és jobbára

inkább a gyűjtögetéssel szerzett élelemből élt. A csomagját pedig

átáztatta a sós víz, ami további bonyodalmakat okozhat.

A párnákon hevert, félig közéjük süppedve, fejét hátravetve, hogy

ne csöppenjen le, időről időre pedig, amikor végképp nem tudott

mást tenni, diszkréten megtörölte az orrát az egyik párna csücskébe.

Szundikált is egy kicsit, amíg Iris a konyhában szöszmötölt. Most,

hogy a fiú már tudta, hogy mindez illúzió, rájött, miért végzi a nő

maga az összes fizikai munkát. A matrózok, a kertészek mind az

illúzió részei voltak: Iris egyedül élt. Így hát magának kellett főznie

is. Az illúzióval javítani lehet az étel kinézetén, állagán vagy az ízén,

de az éhezéstől nem óvja meg az embert.

Vajon miért nem ment férjhez, vagy miért nem szerződtetett

hozzáértő segítséget a szolgálataiért cserébe? Egy csomó mágia

haszontalan volt gyakorlati szempontból, de Iris képességei

rendkívüliek voltak. Bárki, aki a nővel együtt él, kristálypalotában

lakhatna. Bink bizonyos volt benne, hogy sokan szeretnék az

ilyesmit. Végtére is a látszat gyakran fontosabb volt, mint a lényeg.

És ha Iris képes elérni, hogy a közönséges krumpli lakomának

tűnjön, vagy hogy az orvosságot cukorkaízűnek érezze az ember –

hát igen, ez bizony igencsak piacképes tehetség volt.

A nő egy gőzölgő tállal tért vissza. Háziasszonyos kötényt vett

közben magára, és nem viselte a koronáját. Kevésbé fenségesnek

nézett ki, de sokkal nőiesebbnek. Megterített egy alacsony asztalkára,

és keresztbe tett lábakkal párnákra ültek, egymással szemben.

– Mit szeretnél enni? – kérdezte a varázslónő.

Bink ettől megint nyugtalan lett.

– Mi a menü?

– Amit csak akarsz.

– Úgy értem, a valóságban.

Iris lebiggyesztette a szája szélét.

– Hát, ha mindenáron muszáj tudnod, főtt rizs. Van vagy fél

mázsa rizsem, és el kell használnom, mielőtt a patkányok rá nem

jönnek, hogy csak illúziómacskával őriztetem, és bele nem

pocskolnak. Persze a patkányürüléket is tudnám kaviárízűnek

varázsolni, de ha nem muszáj, inkább nem tenném. De te mindent

megkaphatsz. Mindent, amit csak akarsz! – Iris mély lélegzetet vett.

Úgy látszott, ez igaz is, és Binknek eszébe villant, hogy ez az

ígéret nem korlátozódik kizárólag az ételre. Nem kétséges, hogy a nő

nagyon magányos lehetett itt a szigeten, és örömmel fogadott

bármilyen társaságot. A környékbeli gazdák nyilván nagy ívben

elkerülték – erről alighanem gondoskodtak a feleségeik! – a szörnyek

pedig nem lehettek valami vonzó társaság.

– Sárkányszték – választott Bink –, csípős szósszal.

– Nem kispályás a pasas – mormogta Iris, és felemelte a tál

ezüstfedelét. Csábító, gazdag aroma csapott ki a fedél alól, és a

tálban két jókora sárkánysztékszelet hevert pikáns, csípős szószba

merülten. Iris ügyesen Bink tányérjára emelte az egyiket, a másikat a

sajátjára tette.

Bink kétkedő arccal levágott egy falatot, és a szájába tette. A

legfinomabb sárkányszték volt, amit valaha is evett – bár ezzel nem

mondunk sokat, mivel a sárkányokat rendkívül nehéz volt

zsákmányul ejteni, így Bink mindeddig összesen kétszer kóstolt

sárkánysztéket. Közhelyszámba ment Xanthen, hogy a sárkányok

jóval több embert ettek meg, mint ahány sárkányt az emberek. És a

szósz… A fiúnak fel kellett kapnia egy pohár bort, amit Iris közben

kitöltött neki, hogy azzal enyhítse a marását. De ezzel együtt nagyon

ízletes volt: úgy égette a száját, hogy közben zamattá lényegült át.

De ő még mindig tamáskodott.

– Ehm, volnál szíves…?

Iris elfintorodott.

– Csak egy pillanatra – felelte.

A szték egy szempillantásnyi időre főtt rizzsé esett szét, aztán

visszaváltozott sárkányhússá.

– Köszönöm – mondta Bink. – Még mindig nehezen tudom

elhinni.

– Még egy kis bort?

– Khm. A fejembe fog szállni?

– Sajnos nem. Ihatod egész nap, és meg sem fogod érezni, hacsak

a képzeleted nem szédít meg.

– Örömmel hallom. – Bink elfogadta az elegáns kehelybe töltött

gyöngyöző folyadékot, és belekortyolt. Az első pohárnyit túl gyorsan

hajtotta le, hogy igazán érezhesse az ízét. Lehet, hogy a valóságban

csupán víz volt, de tökéletes kék bornak érződött, teltnek és

különleges zamatúnak, pontosan olyannak, amilyet az ínyencek

sárkányhús mellé javasolnak.

Desszertnek házi sütésű csokoládéforgáccsal sütött kalácsot ettek,

ami kissé túlsültre sikeredett. Ez az utóbbi mesteri árnyalat olyan

valószerűvé tette a süteményt, hogy Bink hitetlenkedését komolyan

próbára tette. Iris nyilvánvalóan járatos volt a konyhaművészetben,

még ha csak az illúzió szintjén is.

Iris lehordta az edényeket, visszatért, és Bink mellé telepedett a

párnákra. Most mély kivágású estélyi ruhát viselt, és a fiú több mint

eléggé meggyőződhetett róla, milyen formás nő a vendéglátója.

Persze lehet, hogy ez is csak illúzió, de ha érintésre is olyan

meggyőző, mint szemre, akkor kit zavar?

Aztán az orra kis híján a hívogató dekoltázsba csöppent, és a fiú

felkapta a fejét. Egy cseppet túl közelről vette szemügyre Iris

öltözékét.

– Van valami gondod? – kérdezte a varázslónő együtt érzően.

– Uhm, izé… az orrom…

– Tessék, egy zsebkendő! – ajánlott fel Iris egy remek

csipkekendőt.

Bink sajnált egy ilyen műremeket arra használni, hogy

beletülköljön az orrával, de hát még mindig jobb megoldás volt,

mintha a párnákba törölné.

– Huh, nem lenne esetleg valami munka, amit elvégezhetnék,

mielőtt elindulok? – kérdezte zavartan.

– Kisstílű vagy – hajolt feléje komoly arccal Iris, és mély

lélegzetet vett.

Bink érezte, hogyan kúszik felfelé a pír az arcán. Sabrina most

nagyon messze volt… és ő különben sem öltözött volna így.

– Már mondtam neked: el kell mennem a jó Humfrey

varázslóhoz, hogy ráleljek a mágiámra… különben száműznek.

Egyébként nem igazán hiszem, hogy lenne bármi mágikus

képességem, így aztán…

– Mindezzel együtt én el tudom intézni neked, hogy maradhass –

fészkelődön közelebb Iris.

A nő határozottan akar valamit tőle. De mit akarhatna egy ilyen

értelmes, tehetséges asszony egy olyan senkitől, mint ő? A fiú újra

megtörölte az orrát. Egy náthás senkitől. Lehet, hogy Iris varázslattal

jócskán feljavította a külsejét, de az esze és a mágiája nyilvánvalóan

valódi volt. A nőnek semmiféle okból nem lehetett szüksége rá.

– Varázsolhatnál, úgy, hogy mindenki láthassa – folytatta Iris a

maga ijesztően meggyőző módján, Binkhez dörgölőzve.

Egyértelműen valódinak érződött, a lehető legkihívóbban valódinak.

– Olyan illúziót tudnék teremteni, amelyben te képes vagy a mágiára,

és amelyen senki sem láthatna át. – Bink azt kívánta, bárcsak ne

olyan szorosan hozzá simulva mondaná a nő mindezt. – Távolról is

képes vagyok kifejteni a mágiámat, így nem lehetne kideríteni, hogy

nekem is részem van benne. De az egészben ez a legkevesebb.

Gazdagságot, hatalmat és kényelmet biztosíthatnék neked, és ez

mind valóság lenne, nem illúzió. Szépséget és szerelmet adhatnék

neked: mindent, amit Xanth legális polgáraként csak kívánhatsz!

Bink egyre gyanakvóbb lett. Hová akar kilyukadni ez a nő?

– Nekem már van menyasszonyom…

– Akár azt is – hagyta rá Iris. – Nem vagyok féltékeny természet.

Megtarthatnád ágyasodnak, feltéve, hogy tapintatosan csinálod.

– Ágyasnak! – robbant ki fiúból.

A nő meg sem rezzent.

– Mivel feleségül engem vennél.

Bink döbbenten meredt a varázslónőre.

– Miért akarnál feleségül menni egy mágikus képességek nélküli

emberhez?

– Hogy Xanth királynéja lehessek – felelte Iris őszintén.

– Xanth királynéja! Ahhoz a királyhoz kellene feleségül menned!

– Pontosan!

– Na, de…

– Xanth különös ősi törvényeinek és szokásainak egyike, hogy a

kinevezett uralkodó férfi kell legyen. Ezért jó pár, a posztra

tökéletesen alkalmas varázsképességekkel rendelkező nő esett már ki

a választhatók közül. A mostani király öreg már, szenilis, és nincs

utóda: itt az ideje, hogy végre királynője legyen Xanthnek. De ehhez

előbb kell egy új király. Ez a király te lehetnél.

– Én? Fogalmam sincs róla, hogyan kell kormányozni.

– Na igen. A kormányzás unalmas, mindennapi feladatát

természetesen rám hagynád.

Na, végre kezdett világossá válni az egész. A nő hatalmat akart.

Neki egy megfelelő bábra volt szüksége, hogy bejuthasson a

hatalomba. Olyanra, aki kellőképpen tehetségtelen és naiv hozzá,

hogy könnyedén irányíthassa. Akinek még csak eszébe sem juthat,

hogy tulajdonképpen ő is uralkodhatna ténylegesen is. Ha ő

beleegyezne, attól kezdve teljesen Iristől függne. De tulajdonképpen

tisztességes ajánlat volt: életképes alternatívát jelentett a

száműzetéssel szemben, attól függetlenül, hogy van-e neki mágikus

képessége, vagy sem.

Ez volt az első alkalom, hogy Bink a saját mágikus hiányosságát

potenciális előnyként foghatta fel. Irisnek nem egy független férfira,

nem egy törvényes polgárra volt szüksége: az ilyen személy felett

nem bírt volna hatalommal. Egy olyan mágikus nyomorék kellett

neki, mint ő: hiszen Iris nélkül ő nem lehetett volna semmi, még csak

közönséges állampolgár sem.

Ez a gondolatmenet jelentősen tompította az ajánlat romantikus

jellegét. A valóság, úgy látszik, mindig kevésbé vonzó, mint az

illúzió. Viszont Bink számára a másik választás, hogy újra beveti

magát a vadonba olyan küldetésben, ami gyanúja szerint tejesen

hiábavaló. A szerencséjét már eddig is túlságosan kimerítette. Az

esélye arra, hogy egyáltalán eljut Humfrey, a jó varázsló kastélyáig,

nem volt valami nagy, mivel innentől a Középső Vadon peremén

kellene továbbmennie. Bolond lenne nem elfogadni a varázslónő

ajánlatát…

Iris feszülten figyelte a fiút. Amint Bink visszanézett rá, a

varázslónő estélyi ruhája villódzni kezdett és áttetszővé vált. Illúzió

vagy sem, a látvány lélegzetelállító volt. És mit is számít, ha ez a test

csak látszatra valóságos? A fiúnak semmi kétsége nem volt, mit is

kínál fel neki az asszony ebben a pillanatban a legszemélyesebb

szinten. Iris kész volt bizonyítani, hogy ebben is van olyan jó, mint a

szakácsművészetben. És mindezt azért, hogy megnyerje az ő

önkéntes együttműködését.

Végül is ez csakugyan előnyös alku lenne. Elnyerhetné a

polgárjogot és Sabrinát is, hiszen Iris nyilvánvalóan soha nem árulná

el a dolognak ezt a részét…

Sabrina. Vajon mit érezne a lány egy ilyen helyzetbe

kényszerítve?

Bink tudta: Sabrina soha nem egyezne bele. Semmi áron, egyetlen

pillanatra sem. A lány bizonyos dolgokban túlságosan is merev volt,

és ragaszkodott a megfelelő formákhoz.

– Nem – mondta ki a fiú hangosan.

Iris estélyije egy pillanat alatt átlátszatlanná vált.

– Nem? – A hangja hirtelen olyanná vált, ahogy Wynne, az ostoba

lány kérdezett vissza, amikor Bink azt mondta neki, hogy nem viszi

magával.

– Én nem akarok király lenni.

Iris hangja most már ismét lágy, határozott volt.

– Azt hiszed, nem vagyok képes megcsinálni?

– Szerintem nagyon is képes vagy rá, de ez nem az én stílusom.

– Hát akkor mi a te stílusod, Bink?

– Tovább akarok menni az utamon.

– Tovább akarsz menni az utadon – ismételte meg a nő jókora

önuralommal. – Miért?

– A menyasszonyomnak nem tetszene, ha én…

– Nem tetszene neki. – Irisben szemmel láthatóan gyülemlett fel a

gőz, akárcsak a szakadék sárkányában. – Mit tud ő nyújtani neked,

amit tőlem nem kaphatnál meg százszorosan?

– Hát, hogy csak egyet mondjak, önbecsülést – felelte Bink. – Ő

magamért szeret engem, nem azért, mert ki akar használni.

– Ostobaság! Belül minden nő egyforma. Csak a külsejükben és a

mágikus képességeikben különböznek. A férfiakat mind kihasználja.

– Lehetséges. Biztos vagyok benne, hogy te sokkal többet tudsz

az ilyesféle dolgokról, mint én. De most már indulnom kell.

Iris kinyújtott kezével lágyan visszatartotta. A ruhája most

teljesen eltűnt.

– Miért nem maradsz itt éjszakára? Próbáld ki, mit tudok én

nyújtani neked! Ha reggel még mindig menni akarsz…

A fiú megrázta a fejét.

– Biztos vagyok benne, hogy egy éjszaka alatt meg tudnál győzni

engem. Ezért kell most elmennem.

– Micsoda nyílt őszinteség! – kiáltott fel Iris szomorúan. – Olyan

tapasztalatokat kapnál tőlem, amiről álmodni sem álmodtál eddig.

Művészi meztelenségével a nő már eddig is sokkal erősebben

hatott Bink fantáziájára, mintsem a fiú kényelmesnek érezte volna.

De azért megacélozta az akaratát.

– A becsületemet akkor sem tudnád visszaadni.

– Te bolond! – rikoltotta a varázslónő meglepően hirtelen

hangulatváltással. – Ott kellett volna hagyjalak a tengeri szörnyek

eledeléül!

– Azok is csak illúziók voltak – vágta rá Bink. – Az egészet te

művelted, csak azért, hogy a lekötelezettednek érezzem magam

miatta. A föveny illúzióját, a veszély illúzióját, mindent. A te

bőrszíjad volt az, ami a bokám köré tekeredett. A megmenekülésem

nem szerencsés véletlen volt, mivelhogy egyáltalán nem is volt ott

semmiféle veszély.

– De most igazi veszélyben vagy – csikorgatta a fogát Iris.

Elbűvölő mezítelen testét hirtelen amazonpáncélzat borította be.

Bink megrántotta a vállát, és felállt. Hangosan kifújta az orrát.

– Isten veled, varázslónő!

Iris elismerően mérte végig a fiút.

– Alábecsültem az elméd erejét, Bink. Biztos vagyok benne, hogy

tudok még jobb alkut is ajánlani. Csak mondd meg, mit kívánsz!

– Beszélni a jó varázslóval.

A nő haragja újult erővel robbant ki.

– Eltiporlak!

Bink elfordult tőle, és elindult.

A palota kristálymennyezete meghasadt. Üvegdarabok töredeztek

le belőle, és a fiú felé záporoztak. Ő nem törődött velük: tudta, hogy

nem igaziak. Ment tovább. Azért meglehetősen ideges volt, de

szilárdan elhatározta, hogy nem mutatja ki.

Baljós, recsegő hangot hallott, mint amikor kő omlik össze.

Kényszerítette magát, hogy azért se nézzen fel.

A falak széthullottak, és befelé dőltek. A tető maradéka is

lezuhant. A hang fülsiketítő volt. Binket teljesen beborította a

törmelék – és ő áthaladt rajta, semmit sem érezve belőle. A por és

vakolat fojtogató szaga, és a szertehulló romok robaja ellenére a

palota valójában nem dőlt össze. Azt viszont meg kell hagyni, Iris

csodálatos illúzióvarázsló volt. A látvány, a hang, a szagok, az

ízek… a tapintást leszámítva minden valósnak tűnt. Mivel a

tapintáshoz kellett volna eredetileg is lenni ott valaminek, aminek a

tapintásérzetét a nő megváltoztathatta volna, így hát az épület

összedőlésének nem volt valóságalapja.

Bink hirtelen fejjel a falnak ütközött. Ez alapos megrázkódtatást

okozott neki, és nem csak fizikailag. Megdörzsölte a homlokát, és

hunyorogva felnézett. Málló festésű deszkafalat látott maga előtt. A

valódi ház valódi fala. Az illúzió elrejtette a szeme elől, de most

kezdett előtűnni alóla a valóság. Iris kétségkívül képes lett volna

olyanná maszkírozni a falat, hogy aranynak vagy kristálynak tűnjön,

vagy akár nyálkás csigák tömegének, de az illúzió kezdett

széttöredezni. Képes lesz megtalálni a kifelé vezető utat.

Kezével tapogatva haladt a fal mentén. Tudatából szándékosan

kizárta az omlás rémes látványát és hangjait, közben abban

reménykedett, hogy a varázslónő nem fogja megváltoztatni a fal

tapintásérzetét, hogy ezzel félrevezesse őt. Nem varázsolja, mondjuk,

például tüskebozót-tapintatúvá, vagy egy sor egérfogóvá, hogy neki

el kelljen vennie róla a kezét.

Ajtót ért a keze, és bár látni nem látta, sikerült kinyitnia.

Megcsinálta! Egy pillanatra megállt, és visszanézett. Ott látta Irist

asszonyi haragja félelmetes nagyszerűségében. A varázslónő

valójában kissé kövérkés, középkorú asszonynak bizonyult, aki

kopott háziköntöst és ócska hajhálót viselt. Megvoltak azok a testi

adottságai, amiket az áttetsző ruhában láttatni engedett Binknek, de

negyvenéves valójukban sokkal kevésbé felajzónak bizonyultak,

mint húszévesnek láttatott illúzió formájukban.

A fiú kilépett a házból. Villám villant, mennydörgés robbant, és ő

nagyot ugrott ijedtében. De aztán emlékeztette magát rá, hogy Iris az

illúzió mestere, nem időjárás-varázsló, így bátran kisétált a viharba.

Eső vágott az arcába, jégdarabok verték a testét. Bőrén érezte a

hatalmas esőcseppek hidegét, a jégdarabok csípős ütéseit… de mind

anyagtalan volt, és az érzetek ellenére nem lett nedves, és testén nem

keletkeztek sebek vagy horzsolások az éles jégtől. Iris mágiája teljes

hatalmában virult, de végtére is a káprázatnak megvoltak a maga

korlátai, és úgy tűnt, Bink kételkedése abban, amit érzékelt,

ugyancsak csökkentette a nő illúzióinak hatását.

Hirtelen sárkányüvöltés hallatszott. A fiú ismét ugrott egyet az

ijedtségtől. Egy tűzokádó, szárnyas szörnyeteg repült felé – nem

holmi gőzpöfögő, mint a szakadék sárkánya, hanem valódi lángokat

köpködő. Látszólag legalábbis valódit. Vajon tényleg igazi volt, vagy

szintén illúzió? Biztos, hogy az utóbbi, de a fiú mégsem mert

kockáztatni. Fedezék mögé bukott.

A sárkány mélyrepülésben húzott el a feje fölött. Bink érezte a

szárnycsapások szelét, arcát megcsapta a lángok hősége. Még mindig

nem lehetett biztos benne, mivel áll szemben, de majd a sárkány

viselkedése megmutatja. A valódi tűzokádók sárkánymértékkel is

meglehetősen ostobák, mivel a lángjaik hője megaszalta a saját

agyukat is. Ha ez itt értelmesen viselkedik…

A bestia szinte azonnal visszakanyarodott, újabb támadásra. Bink

jobbra cselezett, és balra mozdult. A sárkány nem dőlt be a cselnek,

egyenesen a fiú felé száguldott. Ez a varázslónő ravaszsága, nem a

szörnyetegé.

Bink szíve vadul száguldott a mellkasában, de erőnek erejével

nyugodtan állva maradt, szembenézve a rémítő fenyegetéssel.

Felemelt középső ujjával obszcén mozdulatot tett az állat felé. A

sárkány hatalmasra tátott pofájából gomolygó füst- és lángfelhőt

okádott rá, és teljesen beburkolta vele… de a fiú sértetlen maradt.

Kockáztatott – és nyert. Majdnem teljesen biztos volt magában, a

teste mégis reszketett, mert egyetlen érzéke sem kételkedett az illúzió

valódiságában. Egyedül az elméje védte meg tőle, hogy reszkető

roncsként vesse alá magát a varázslónő akaratának, vagy hogy a

képzelt veszélytől menekülve valami valódi bajba jusson. Az illúzió

is képes ölni – ha valaki bedől neki.

Bink megbotlott. Az illúzió másféleképpen is árthat neki: elrejtve

előle a talaj veszélyes egyenetlenségeit, rossz lépésre kényszerítve,

vagy éppen arra, hogy belezuhanjon egy verembe. Minden lépésre

oda kell figyelnie – a szó szoros értelmében.

Ahogy a lábai előtti területre összpontosított, egyre jobban képes

volt átlátni az illúzión. Iris rendkívüli tehetséggel bírt, de mivel

kénytelen volt kiterjeszteni az egész szigetre, az illúzió leple

szükségszerűen elvékonyodott. Bink akaraterejét megfeszítve ellen

tudott állni neki, mindaddig, amíg a varázslónő nem oda koncentrálta

a figyelmét. A virágos kert látszata mögött előtűnt a sziget elvadult

gaztengere. A palota csak roskadozó vityilló volt, rokona azoknak a

parasztkunyhóknak, amelyeket az útja során látott. Mi értelme házat

építeni, amikor illúzióval sokkal egyszerűbben megoldható a dolog?

Bink kölcsönkapott ruhája is megváltozott. A fiú most durva

szövésű női sálat viselt, és – ahogy döbbenten tapasztalta – női

bugyit. Csipkés, selyem, kislányos bugyit. A csipkés zsebkendő

pontosan az volt, aminek látszott is. Úgy látszik, a varázslónő

időnként valódi dolgokkal is kényeztette magát, és a csipkés

zsebkendő olyasmi volt, amit megengedhetett magának. Meg a

csipkebugyi.

A fiú tétovázott. Nem kellene visszamennie a saját ruhájáért?

Nem akart még egyszer Irissel találkozni, de vándorolni a vadonban,

vagy éppen emberekkel találkozni ebben az öltözékben…

Elképzelte, amint Humfrey, a jó varázsló elé áll, hogy segítséget

kérjen tőle.

Ő: Uram, nagy veszedelmek között jöttem eléd egész Xanthen

átvágva, hogy azt kérjem tőled…

VARÁZSLÓ: Na, vajon mit? Új ruhát? Egy melltartót? Ha, ha,

ha!!!

Bink felsóhajtott. Érezte, hogy az arca megint vörösre gyúlt.

Visszafordult.

Iris azonnal észrevette, ahogy belépett a kunyhóba. Az arcán egy

pillanatra felvillant a remény… és ez a rövidke őszinte pillanat több

meggyőző erőt rejtett magában, mint az összes illúziója együttvéve.

A fiú érzékeny volt az emberi értékekre. Most egy kicsit

kegyetlennek érezte magát.

– Meggondoltad magad? – kérdezte Iris.

Érzéki fiatalsága azonnal visszatért, és a csillogó palota egy része

máris újraformálódott körülötte.

Na, ez megint agyoncsapta az egészet. A nő az álság mestere volt,

Bink pedig inkább a valóságot részesítette előnyben – a valóságot,

még ha az nem is volt egyéb, mint egy kalyiba a gaz között. Végtére

is a xanthi parasztok többsége sem élt különbül. Amikor az illúzió

válik az élet nélkülözhetetlen támaszává, az ilyen élet el is veszíti az

értelmét.

– Csak a ruháimat akarom – felelte.

Bár az elhatározása szilárd maradt, mégis kissé aljasul érezte

magát, hogy tönkreteszi a nő ragyogó álmait.

Elérte a fürdőszobát, amiről most látta, hogy nem egyéb, mint egy

a kunyhóhoz tapasztott árnyékszék. A csodálatos toalett csak a

szokásos deszka, a belevágott kerek lyukkal, ami körül legyek

zümmögtek vidáman. A fürdőkád egy átalakított lóitató vályú.

Hogyan tudott ő itt zuhanyozni? Meglátott egy vödröt. Vajon saját

maga öntötte a saját fejére a vizet anélkül, hogy tudta volna? A ruhái

és a hátizsákja egy halomban hevertek a bodega padlóján.

Hozzákezdett átöltözni: ekkor vette észre, hogy az egész

tákolmány egy, a kunyhó falába vágott nyílással csatlakozik az

épülethez. Iris a kunyhóban állt, és nézte őt. Vajon ugyanígy figyelte

az előző átöltözésekor is? Ha így volt, akkor ezt bókként kell

értékelnie: a varázslónő közeledése ezután vált sokkal nyíltabbá és

testibbé…

A fiú pillantása ismét a vödörre esett. Valaki ebből öntötte rá a

vizet, és most már biztos volt benne, hogy ez a valaki nem ő maga

volt. Viszont az egyetlen másik személy, aki megtehette… ajjaj!

Még egyszer azonban nem fogja magát ilyen nyíltan közszemlére

tenni… habár eléggé nyilvánvalóvá vált immár, hogy túl sok

takargatni valója nem maradhatott a varázslónő előtt. Felmarkolta a

holmijait, és az ajtó felé indult.

– Bink!

Megtorpant. A kunyhó többi része közönséges fából épült, a

festék hámlott a deszkákról, a földet szalma borította, és a fal

repedésein át besütött a nap. De a varázslónő gyönyörű volt. Alig

volt rajta ruha, és buja, érzéki tizennyolc évesnek látszott.

– Mit keresel te egy nőben? – kérdezte. – Érzékiséget? – Iris

hirtelen kifejezetten telt, karcsú derekú, hangsúlyozottan homokórára

emlékeztető alakot öltött. – Fiatalságot? – Most vékony, fejletlen,

ártatlan tizennégy évesnek tűnt. – Érettséget? – Önmaga lett újra,

csak jobban öltözötten. – Rátermettséget? – Konzervatívan öltözött

huszonöt éves nő állt Bink előtt; jó alakú, de arcán komoly,

gyakorlatias kifejezéssel. – Erőszakot? – Megint az amazon,

erőteljes, de szépséges.

– Nem is tudom – felelte Bink. – Igazából nem szívesen

választanék. Néha egyvalamit szeretnék, máskor meg mást.

– Mind a tiéd lehet – biztatta Iris. Ismét a vonzó tizennégy éves

volt. – Nincs még egy nő, aki ilyet ígérhetne neked.

Bink hirtelen nagyon erős kísértést érzett. Volt, amikor pont ezt

szerette volna, bár nyíltan még magának sem merte bevallani. A

varázslónő mágiája valóban erős volt: a legerősebb, amivel valaha is

találkozott. Na és, ha illúzió volt? Hiszen Xanthben az illúzió nagyon

is gyakori és elfogadott volt: soha nem lehetett pontosan tudni, mi is

a valóság. Tulajdonképpen Xanthben az illúzió a valóság része volt,

ráadásul igen fontos része. Iris valóban megadhatná neki a hatalmat,

a gazdagságot, a polgárjogot, és bármilyen nő lehetne a számára,

amilyet csak akar. Vagy akár mind.

Még tovább menve, Iris az illúziói segítségével idővel mindezt

valósággá is tehetné. Felépíthetne egy valódi kristálypalotát az összes

díszeivel: királynői hatalma ezt is lehetségessé tenné. Ha így nézzük,

tulajdonképpen a nő a valóságot ígérte neki, amihez az asszony

illúziómágiája csak az eszköz volna.

De mit forgathat valójában a varázslónő fondorlatos elméjében?

Rejtett gondolatainak valósága lehet, hogy sokkal kevésbé vonzó. Ő

soha nem lenne képes teljesen megérteni Irist, következésképp soha

nem is bízhatna meg benne teljesen. Abban sem volt egyáltalán

biztos, hogy Irisből jó királynő lenne: túlságosan is bele volt

gabalyodva a hatalom csapdáiba, ahelyett hogy Xanth egészének

jólétével törődött volna.

– Sajnálom – mondta, és elfordult.

A nő nem tartóztatta. Semmi palota, semmi vihar. Elfogadta Bink

döntését – és ez, fonák módon, ismét kísértésbe ejtette a fiút. Nem

foghatta a nőre, hogy gonosz lenne: egy asszony volt csupán, akinek

vágyai voltak. Felajánlott egy egyezséget, és elég érett volt hozzá,

hogy elfogadja a visszautasítást, miután az első dühe lecsillapodott.

A fiú azonban kényszerítette magát, hogy ne forduljon vissza. Jobban

bízott józan logikájában, mint csapongó érzelmeiben.

Lesietett a rogyadozó mólóhoz, ahová az evezős csónak ki volt

kötve. Az alkotmány meglehetősen bizonytalannak tűnt, de ha ez

hozta őt ide, akkor el is tudja vinni innen.

Belépett a csónakba – egy víztócsa kellős közepébe. A csónak

szivárgott. Felkapta a rozsdás vízmerőt, és amennyire tudta,

kilapátolta vele a vizet, aztán megragadta az evezőket.

Iris nem akármilyen mutatványt adhatott elő, amikor átevezett a

szigetre ezzel a csónakkal, miközben megjátszotta a lustálkodó

királynőt! Ennek a nőnek jó pár hagyományos, gyakorlati tehetsége

is lehetett, amivel kiegészíthette mágikus képességét. Valószínűleg jó

uralkodója lehetne Xanthnek – ha egyszer megtalálja azt a férfit, aki

hajlandó belemenni a játékába.

Hogy ő miért nem fogadta el a varázslónő ajánlatát? Evezés

közben Bink alaposan fontolóra vette a dolgot, vissza-

visszanézegetve az illúzió szigetére. Felszínes vizsgálattal

pillanatnyilag elegendőeknek tűntek az indokai, de egy alapos

elemzést már nemigen állnának ki. Kell, hogy legyen valami

mélyebben rejlő magyarázat is, valami elvi dolog, amihez hű maradt,

még ha sokkal egyszerűbb okokat hozott is fel igazolásul

önmagának. Sabrina emléke nem lehetett ez a mélyebben fekvő

magyarázat, hiszen Iris ugyanolyan vonzó nő volt, ráadásul sokkal

erősebb mágikus képességekkel. Kell legyen valami más is: valami

megfoghatatlan, de sokkal erősebb… Á, megvan! A Xanth iránti

szeretete volt az.

Nem tehette meg, hogy hazája megrontásának eszközévé váljon!

Bár a jelenlegi király gyenge volt, és az országban egyre több volt a

gond, Bink hűséges maradt a fennálló rendhez. Elmúlt már az

anarchia ideje, amikor a nyers erő diktálta a jogot. A hatalom

átadásának megvolt a jól bejáratott módja, és ezt tiszteletben kellett

tartani. Bink mindent megtenne, hogy Xanthben maradhasson –

kivéve, hogy ezért elárulja Xanthet.

Az óceán nyugodt volt. A part félelmetes sziklái szintén

illúziónak bizonyultak. Tulajdonképpen tényleg volt ott egy kis,

fövenyes partszakasz – csak épp nem ott, ahol ő látni vélte, sem

akkor, amikor látszólag végigfutott rajta, sem akkor, amikor a vízbe

esett. A szakadék oldalából egy hosszú, keskeny földnyelv nyúlt be a

tengerbe: A fiú ezen futott végig, míg a végére nem ért, ahonnan

aztán egyszerűen lelépett, egyenesen bele a mély vízbe. A szó több

értelmében is.

A szakadék déli oldalán ért partot. Kihúzta a csónakot a fövenyre.

Na, és most hogy juttathatná vissza a rozoga tákolmányt a

varázslónőnek?

Sehogy. Ha Irisnek nincs másik csónakja, akkor bizony úsznia

kell. Bink sajnálta ugyan, de tudta: nincs az a pénz, amiért még

egyszer visszamenne arra az illúziószigetre. A nő a mágikus

képességével alighanem bármilyen tengeri szörnyet képes elriasztani,

abban pedig Bink meglehetősen biztos volt, hogy az asszony jó úszó.

Felöltözött a megszokott ruháiba, bár megkeményedtek a sótól,

vállára vette a hátizsákját, és nyugat felé fordult.

5. FEJEZET

FORRÁS

A szakadéktól délre a vidék vadabb volt, mint az északi oldalon.

Itt már nem dombok voltak, hanem hegyek. A legmagasabb

csúcsaikon hóvarázs fehérlett. A keskeny hágókat sokszor szinte

átjárhatatlan növényzet borította, újra és újra arra kényszerítve

Binket, hogy kerülőutakat keressen. A közönséges csalán meg a

viszketőbokrok önmagukban is elég gondot okoztak volna, de

ráadásul még azt sem lehetett tudni, hogy az itteni fura növények

miféle mágiával rendelkeznek. Még egy magányos gubancfát is

ajánlatos jó messzire kikerülni, itt pedig egész ligetek nőttek hasonló

fajtákból. Nem érdemes kockáztatni velük…

Így hát akárhányszor a dzsungel valamilyen formájával

találkozott, Bink mindannyiszor visszafordult, és más útvonalon

próbálkozott. A legnyíltabb ösvényeket is elkerülte: azok túl

gyanúsak voltak. Leginkább az átmeneti növényzetben tört magának

utat a dzsungel és a nyílt mező határvonalán, gyakran a legnehezebb

terepen: terméketlen, áthevült sziklákon, meredek, köves lejtőkön,

szélmarta, csupasz fennsíkokon. Amit még a mágikus növények is

elkerülnek, aligha érdemes bárki figyelmére – kivéve az olyan utazót,

aki mindenáron kerülni akarja a bajt. Egy növényektől mentes,

jókora területről viszont az derült ki, hogy egy hatalmas repülő

sárkány leszállóhelye. Nem csoda, hogy nem lehetett más

ragadozóval találkozni a környéken. A fiú olyan lassan haladt előre,

hogy tudta, jó pár napba bele fog telni, mire eljut a jó varázsló

kastélyához.

Éjszakára gödröt ásott magának a talajban, szélvédőül köveket

halmozott köré, száraz ágakkal takarózott, és nagyon kényelmetlenül

aludt. Azon törte a fejét, ugyan miért nem fogadta el a varázslónő

ajánlatát, hogy legalább éjszakára maradjon ott. Ennél biztos, hogy

sokkal kényelmesebb lett volna.

De nem. Tudta, miért kellett eljönnie. Ha ezt az egy éjszakát ott

tölti, soha nem hagyta volna ott többé a szigetet. Legalábbis nem a

maga uraként. Már az a tény, hogy az az éjszaka még utólag is

ekkora kísértést jelentett neki – és nem pusztán a kényelmes alvás

miatt –, bizonyította, hogy az ajánlatot nem volt szabad elfogadnia.

Erre emlékeztette magát egy párszor, mielőtt vacogós álomba

merült volna. Aztán egy gyémántkristály palotáról álmodott, nagyon

vegyes érzelmekkel ébredt, és újra álomba kellett reszketnie magát.

A kísértésnek ellenállni nem valami élvezetes dolog, különösen egy

magányos vándor számára, akinek a nyílt terepen kell töltenie az

éjszakát. Másnap alaposan körül kell néznie, hogy találjon egy

pokrócfát, meg pár friss, meleg levestököt.

A harmadik reggelen a szakadéktól délre egy hegygerincen haladt

előre, az egyetlen lehetséges útvonalon nyugat felé. Néhány

hiábavaló próbálkozás után sikerült új botot vágnia magának: az első

néhány facsemete különféle taszító varázslatokkal riasztotta el. Bink

abban is biztos volt, hogy jó néhány alkalmas fácska mellett haladt

már el, amelyeket egyáltalán meg sem látott a passzív „ne vegyél

észre” mágiájuk miatt. Egy fafajta egyenesen olyan mágiát használt,

ami az éles, vágásra alkalmas szerszámokat taszította el magától:

valahányszor a fiú odasújtott a késével, a penge elfordult, és kikerülte

a fát.

Már egy órája az új botjával járta az útját, de még mindig a mágia

természetes kiválasztódásán jártak a gondolatai. Azok a növények

élnek túl legjobban, amelyek védővarázslata a leghatékonyabb, így

ezek lesznek a leggyakrabban előforduló fajok. De vajon hányszor

vetődnek errefelé eltévedt utasok késsel a kezükben? Aztán rájött,

hogy az efféle taszító varázslatnak esetleg maga is jó hasznát

vehetné. Ha sikerülne botot vágnia egy ilyen fáról, vajon az

elhárítana egy ellene irányuló támadást is? Nyilvánvaló, hogy ez a

mágia a sárkányok, hódok és hasonlók kártevése ellen fejlődött ki,

nem kifejezetten kések ellen, és Bink határozottan jobban érezte

volna magát egy sárkányelhárító bottal a kezében. De nem: ha

kivágná a fát, azzal meg is ölné, vele a bot mágiájának is vége

szakadna. Ám talán ha magot szedne egy ilyen fáról…

Viszont semmi értelme arra pazarolni az időt, hogy ezért

visszamenjen. Majd talál másutt is ilyen fajta növényt. Csak annyit

kell tennie, hogy megpróbál botot vágni magának, és megfigyeli,

melyik fa taszítja el a kését. Esetleg sikerül tövestül kiásnia egy

kisebb fát, így életben tarthatja, és akkor a mágiája is hatékony

marad.

A gerincen lefelé haladva próbának vetette alá az útba eső fákat.

Ez a feladat azonban jóval veszélyesebbnek bizonyult, mint gondolta

volna. Az érzékeny kérgük felé közelítő kés látványa a legrosszabb

oldalukat hozta ki a fákból. Az egyik kemény gyümölcsöt hajított rá,

és alig hibázta el a fejét. A másik álomparfümöt lehelt rá: a fiú útja

kis híján ott és akkor véget is ért. Késtaszító mágiával viszont ezúttal

egyetlen alkalommal sem találkozott.

Az egyik nagy fában egy driád – egy erdei nimfa – lakott, aki

nagyon bájos jelenség volt, körülbelül mint a tizennégy éves Iris, de

aki kifejezetten hölgyekhez nem illő hangnemben átkozódva szidta

egyfolytában Binket.

– Ha védtelen szerencsétleneket akarsz vagdalni, menj, és vagdald

a saját fajtádat! – sikoltozta felé. – Ugorj csak az árkon át, egy

sebesült katonát lelsz ott, honnan nyögést hallasz, vagdald össze őt,

te bal… – Szerencsére a nimfa nem fejezte be a rímet. A driádoknak

nem lenne szabad ilyen csúnya szavakat ismerniük.

Sebesült katona? Bink megkereste az árkot, és gondosan

körülnézett. És tényleg, ott hevert egy férfi katonai egyenruhában,

keserves nyögések közepette. A hátára alvadt vér száradt.

– Békével jöttem – mondta neki a fiú. – Segítek rajtad, ha

megengeded.

Xanthnek valaha, régen, valóban szüksége volt reguláris

hadseregre, de manapság a katonák már inkább csak a király futárjai

voltak. Az egyenruha és az egyenruhások büszkesége azonban

továbbra is megmaradt.

– Segíts! – nyöszörögte a katona elhaló hangon – Meghálálom…

valahogy.

Bink most már úgy érezte, bátran közelebb mehet. A katona

súlyosan megsérült, és sok vért vesztett. Teste tüzelt a sebfertőzés

okozta láztól.

– Én magam semmit sem tudok tenni: nem vagyok orvos, és ha

megmozdítalak, abba akár bele is halhatsz. Visszajövök, hozok

valami gyógyszert – mondta a férfinak. – De a kardodat kölcsön kell

kérnem. – Ha egy katona hajlandó a kardját kiadni a kezéből,

csakugyan nagyon betegnek kell lennie.

– Gyere vissza hamar… vagy egyáltalán ne gyere… – zihálta a

katona, és Bink felé nyújtotta a kard markolatát.

A fiú magához vette a súlyos fegyvert, és kikászálódott az

árokból. A driád fája felé vette az útját.

– Mágiára van szükségem! – kiáltotta a nimfának. – Vérpótlás,

sebgyógyítás, effélék. Azonnal mondd meg, hol találok ilyesmit,

különben kivágom a fádat!

– Azt nem teheted! – sikította a nimfa rémülten.

Bink fenyegetően meglengette a kardot. E pillanatban saját

viselkedése Jamára, a falu kardelővarázsló csibészére emlékeztette,

és undorodott magától.

– Megmondom, megmondom! – visította a driád.

– Rendben, mondd! – Bink megkönnyebbült. Nem bízott benne,

hogy valóban képes lett volna kivágni a fát, ha arra kerül sor. Ezzel a

nimfát is megölte volna, értelmetlenül. A driádok ártalmatlan

teremtések, kellemes látványt nyújtanak a szemnek: semmi haszna

zaklatni őket, vagy szeretett fáikat, amelyekben laknak.

– Három mérföldre innen, nyugatra. Az Élet Forrása. A vize

mindent meggyógyít.

A fiú habozott.

– Van itt valami, amit nem mondtál el – jelentette ki, és ismét

meglengette a kardot. – Hol van ebben a csapda?

– Nem mondhatom meg – sírta el magát a nimfa. – Bárki, aki

elmondja… az átok…

Bink úgy tett, mint aki bele akar vágni a fa törzsébe. De a driád

olyan keserves zokogásra fakadt, hogy végül felhagyott a

fenyegetéssel. Végtére is, otthon megvédte Justin Fát, akkor hogyan

bánthatná most ezt?

– Jól van, megkockáztatom az átkot – mondta, és elindult nyugati

irányba.

Talált egy ösvényt, ami a megfelelő irányba vezetett. Nem volt

hívogatóan kényelmes, csupán afféle vadcsapás, így a fiú úgy

döntött, hogy kellő óvatossággal végigmehet rajta. Úgy tűnt, más

élőlények is ismerik a Forráshoz vezető utat. Ahogy haladt előre,

Bink egyre feszültebbé vált. Mi lehet a csapda, és miben áll az átok?

Feltétlenül tudnia kellene, mielőtt akár a saját életét kockáztatja, akár

a haldokló katonának ad a vízből.

Xanth a mágia földje volt – de a mágiának is megvannak a maga

szabályai és korlátai. Veszélyes dolog játszani a mágiával, ha az

ember nem ismeri pontosan az adott varázslat természetét. Ha ez a

víz tényleg meg tudja gyógyítani a katonát, akkor rendkívül erős

bűbáj lehet a Forráson. Az effajta segítségnek pedig mindig ára van.

Aztán megtalálta a Forrást. Egy mélyedésben tört fel, egy

hatalmas, terebélyes tölgyfa alatt. A fa egészséges kinézete jó előjel

volt: a víz aligha lehet mérgezett. Persze más veszélyt még mindig

rejthet. Lehet, hogy egy szörny rejtőzik benne, aki a Forrást használja

ki arra, hogy magához csalogassa a gyanútlan áldozatokat? A sérült

vagy haldokló állatok könnyű prédái lehetnének. A forrás hamis

gyógyító híre sok-sok mérföldről vonzaná ide a gyengélkedőket.

De neki nem volt ideje rá, hogy kivárjon, és megfigyelje, így van-

e. Most kell segítenie a katonán, mert különben túl késő lesz. Ezt a

veszélyt tehát muszáj lesz megkockáztatnia.

Óvatosan lement a Forráshoz. A víz hidegnek és tisztának tűnt.

Belemerítette a kulacsát, másik kezét közben folyamatosan a kard

markolatán tartva. Semmi nem történt: a vízből nem emelkedtek ki

szörnyűséges tapogatókarok, hogy megtámadják, és lehúzzák a

mélybe.

A teli kulacsot nézegetve új gondolat ötlött az eszébe. Még ha a

víz nem mérgezett is, attól még nem biztos, hogy gyógyító. Mi

haszna elvinni a katonának, ha nincs semmi hatása?

Csak egy mód van rá, hogy kiderítse. Különben is, szomjas.

Szájához emelte a kulacsot, és belekortyolt.

A víz hűvös volt, és jóízű. Alaposat ivott a kulacsból, és

kifejezetten felfrissült tőle. Nyilvánvaló, hogy a víz nem mérgezett.

Ismét a vízbe merítette a kulacsot, és figyelte a szájából feltörő

buborékokat. A víz eltorzította a bemerített bal keze képét: most úgy

látszott, mintha valamennyi ujja ép lenne. Nem sokat törődött ugyan

a gyerekkorában elvesztett kisujjával, de most ez a kép, az ép kezével

furcsa, szomorú vágyódással töltötte el.

Kiemelte a kulacsot – és majdnem vissza is ejtette. A kisujja teljes

és ép volt! Tényleg megvolt minden ujja! A gyerekkori sérülés

eltűnt!

Megmozgatta, elbűvölten nézegette. Megcsípte. Fájt. Semmi

kétség: az ujj valódi.

A Forrás csakugyan mágikus volt! Ha egy tizenöt évvel ezelőtti

amputációt ilyen gyorsan és fájdalommentesen képes helyrehozni,

akkor bármit képes meggyógyítani!

Na, és mi van a náthával? Bink megszívta az orrát – és rádöbbent,

hogy az orrürege kitisztult. A nátháját is meggyógyította a víz.

Semmi kétség: bátran ajánlhatja akárkinek az Élet Forrásának

vizét. Valódi, hamisítatlan, nagy erejű mágia. Ha ez a Forrás ember

lenne, teljes jogú varázsló lehetne.

A fiú veleszületett óvatossága azonban ismét felülkerekedett. Még

mindig nem tudta, mi lehet itt a csapda – illetve miben áll az átok

természete. Miért nem árulhatja el senki a Forrás titkát? Mi

egyáltalán a titok? Nyilvánvalóan nem az, hogy gyógyító hatású:

hiszen ezt a driád elárulta neki, és ő is elmondhatná bárki másnak.

Víziszörny sem lehet az átok, mert semmi nem támadta meg őt. Sőt,

most, hogy teljesen egészséges volt, még hatásosabban tudná

megvédeni magát. Egy elmélet kihúzva.

De ez még mindig nem azt jelenti, hogy a Forrás veszélytelen

lenne. Egyszerűen csak a veszély sokkal kevésbé nyílt, mint ahogy ő

feltételezte. Márpedig a rejtett veszélyek a legrosszabbak. A

tűzokádó sárkány jelentette nyilvánvaló fenyegetéstől menekülve az

ember könnyen áldozatul eshet például a fenyőerdő békemágiájának.

A katona viszont haldoklik. Minden elvesztegetett pillanat

végzetes lehet, ő mégis habozik. Rá kell jönnie a titokra, nehogy az

eddiginél is nagyobb veszélybe sodorja a katonát, és önmagát is.

Ahogy a közmondás is tartja: ajándék unikornisnak nézd meg a

fogát, nehogy elvarázsolt legyen, de Bink mindig nézte is magától,

nem kellett ilyesmire külön figyelmeztetni.

Letérdelt a Forrás mellé, és mélyen belenézett. Megnézi a fogát,

ahogy kell.

– Ó, Élet Forrása – mormolta –, irgalmas küldetésben járok, nem

a magam hasznát keresem, bár nem vitatom, én is jól jártam. A

mágiára szólítlak, áruld el a titkodat, hogy tudatlanságomban meg ne

sértsem!

Nem nagyon bízott ebben a mágikus felszólító formulában, mivel

ő maga nem rendelkezett saját mágiával, amivel megerősíthette

volna, de semmi más nem jutott az eszébe.

Egyszerűen nem fogadhat el egy ilyen csodálatos ajándékot

anélkül, hogy meg ne próbálja kideríteni, mivel kell fizetnie érte. Az

ilyesminek mindig ára van.

Valami örvényleni kezdett a Forrás mélyén. A fiú érezte a mágia

erejét. Mintha egy lyukon keresztül egy másik világba pillantott

volna be. Ó, igen! Ennek a Forrásnak saját öntudata, és büszkesége

volt! Szellemének energiamezeje kiemelkedett a vízből, beburkolta

őt, és a mélyből előtört a tudata, Bink elméjébe töltve a felismerést.

Aki iszik belőlem, nem cselekedhet az érdekeim ellen, különben el kell

viselnie mindazon megtorlás fájdalmait, amelyet rámérek.

Aha. Szóval ez nem más, mint egy jó öreg önvédelmi varázslat,

egyszerű és világos. Következményeiben azonban hihetetlenül

összetett lehet. Ki határozza meg, mi hat a Forrás érdekei ellen, és mi

nem? Ki más, mint maga a Forrás. Egyértelmű, hogy ezen a

környéken nem folyhat fakitermelés, hiszen a fák kivágása

tönkretenné a környezetet, megváltoztatná a helyi klímát,

befolyásolva az esőket. A bányászat sem jöhet szóba, mivel

csökkentené a föld alatti vizek szintjét, ráadásul beszennyezné a

Forrás vizét. Még annak is volt értelme, hogy a Forrás titka titok

maradjon, hiszen a kisebb sérüléseket szenvedett vagy kevésbé beteg

emberek esetleg nem innának a vizéből, ha előre tudnák, mi az ára. A

bányászok és favágók legalábbis biztos, hogy nem. De minden

cselekvésnek megvan a maga egyre messzebb ható, bár egyre kisebb

hatású következménye, akár a vízbe dobott kavicsnak, az egyre

táguló körben terjedő hullámok. Idővel az ilyen hullámok is

elérhetnek egészen az óceánig. Vagy, jelen esetben, a cselekedet

hatása kiterjedhet egész Xanthre.

Tegyük fel, a Forrás úgy dönt, hogy Xanth távoli királyának

valamely cselekedete közvetetten veszélyezteti az ő érdekeit.

Például, ha a király felemeli a fakitermelés adóját, és a favágók

kénytelenek több fát kivágni, hogy megfizethessék. Vajon

rákényszerítené a Forrás az elkötelezettjeit, hogy szembeszálljanak a

királlyal? Akár, hogy meg is gyilkolják? Aki az életét köszönheti a

Forrásnak, akár ilyesmire is hajlandó lehet érte…

Elméletileg lehetséges, hogy a mágikus Forrás megváltoztassa

Xanth egész társadalmi életét – akár Xanth defacto uralkodójává is

válhat. Viszont egyetlen magányos Forrás érdekei nem biztos, hogy

egybeesnek Xanth emberi társadalmának érdekeivel. A mágikus

Forrás hatalma valószínűleg azért ilyen mértékben nem képes

érvényesülni, mert ehhez olyan erősnek kellene lennie, mint Xanth

összes ellenérdekelt teremtményeinek egyesített mágiája. De lassan,

elegendő idő alatt mégis képes lehet befolyásolni Xanth egész

világát. Ettől viszont etikai kérdéssé válik a dolog!

– Nem vállalhatom el a feltételeidet – mondta Bink az örvénylő

mélységnek. – Nincsenek ellenséges érzéseim irányodban, de nem

köthetem le magamat, hogy csak a te érdekeid vezéreljék a tetteimet.

Xanth egészének érdeke előrébb való. Vedd vissza a jótéteményedet,

én meg megyek tovább a saját utamon.

A Forrásból most harag sugárzott. Mérhetetlen mélye zavarossá

változott. A Forrás szelleme ismét kiemelkedett, és beborította a fiút.

Most jön a fájdalmas megtorlás, makacssága büntetése.

A szellem azonban szétfoszlott, akár az elvonuló vihar fellegei, és

Bink – sértetlen maradt. Az ujja is egészben volt, és a náthája sem

tért vissza. Szaván fogta a Forrást – és ő győzött.

Vagyis… győzött? Ki tudja? Lehet, hogy a Forrás csak akkor

fogja visszavonni a jótéteményét, ha ő kifejezetten az érdekei ellen

cselekszik? Nos, mindenesetre ő csak kisebb előnyökhöz jutott a

Forrás révén: ki fogja bírni a büntetést. Biztos, hogy nem fog

visszariadni tőle a Forrástól való félelmében, hogy azt tegye, amit

helyesnek tart.

A fiú felállt, karddal a kezében, és átvetette a vállán a kulacs

szíját. Megfordult.

Egy kiméra kúszott felé.

Bink felemelte a kardot, bár nem volt éppen gyakorlott a

forgatásában. A kimérák veszedelmes lények!

Szinte rögtön észrevette azonban, hogy ez a teremtmény nagyon

nagy bajban van. Az oroszlánfejnek kilógott a nyelve, a kecskefej

ájult volt, a farka végén a kígyófej pedig a porban vonszolódott. A

lény a hasán kúszott a Forrás felé, vérnyomot hagyva maga után.

Bink félreállt, hagyta maga mellett elvánszorogni a szörnyeteget.

Ilyen állapotban még egy kimérával szemben sem tudott ellenszenvet

érezni. Életében még soha nem látott olyan élőlényt, ami ennyire

nyomorult állapotban lett volna. Kivéve talán a katonát.

A kiméra odaért a Forráshoz, belemártotta oroszlánfejét a vízbe,

és sóváran lefetyelni kezdett. A változás azonnali volt. A kecskefej

felegyenesedett az állat háta közepéből kiemelkedő nyakon, és

rosszindulatúan meredt Binkre. A kígyófej rásziszegett.

Semmi kétség: a kiméra újra egészséges volt. De ebben az

állapotában veszélyes is, mivel a szörnyeknek ez a csoportja gyűlölt

mindent, ami emberekkel volt kapcsolatban. Tett egy lépést Bink

felé, aki két kézre fogva felemelte a kardját, tudva, hogy a menekülés

hasztalan lenne. Viszont ha megsebzi a szörnyeteget, elfuthat, mialatt

az visszavonszolja magát a Forráshoz másodszori gyógyulásra.

A lény azonban hirtelen elfordult anélkül, hogy támadott volna. A

fiú megkönnyebbülten sóhajtott fel. A látszat kedvéért ugyan

merészen lépett fel, de a legkevésbé sem szeretett volna harcba

szállni egy ilyen szörnyeteggel egy ellenséges érzületű Forrás

közvetlen szomszédságában.

A víz környezetében nyilván általános fegyverszünet uralkodik. A

Forrás érdekeivel ellenkezik, hogy ragadozók ólálkodjanak a

környékén, ezért a vadászat vagy a harc alighanem tilos volt a

közelében. Binknek most is szerencséje volt!

Felkapaszkodott a mélyedés oldalán, és kelet felé indult.

Reménykedett benne, hogy a katona még életben van.

Szerencsére még ez volt a helyzet. A férfi szívós volt, mint ahogy

a katonák szoktak lenni; nem adta fel, amíg a természet ki nem

kényszerítette belőle az utolsó leheletet. Bink néhány csepp mágikus

vizet csepegtetett a szájába, aztán a sebeire is töltött egy keveset. A

katona hirtelen egészségessé vált.

– Mit csináltál? – kiáltotta. – Olyan, mintha soha nem is döftek

volna hátba!

Együtt sétáltak fel a dombra.

– Egy varázsforrásból hoztam vizet – magyarázta Bink. Megállt a

driád fájánál. – Ez a kedves nimfa nagyon előzékenyen elmagyarázta

nekem, hol találom a Forrást.

– Hát köszönöm szépen, nimfa! – szólt oda a katona. – Ha

bármivel viszonozhatnám…

– Csak menjetek innen! – felelte a nimfa szorongva, gyanakodva

méregetve a kardot Bink kezében.

Továbbmentek.

– Nem cselekedhetsz a Forrás érdekei ellen – mondta a fiú a

katonának –, és nem mondhatod el senkinek, mi az ára a

gyógyulásodnak! Ha megteszed, visszakerülsz az eredeti állapotodba.

Én úgy gondoltam, számodra nem túl nagy ez az ár.

– Naná! Őrjáraton voltam éppen, a király egyik szempáfrány

ültetvényét őriztem, amikor valaki… hé, egy korty ebből a

csodaitalból, és a király szemei a páfrányok nélkül is tökéletesek

lesznek, nem igaz? El kéne vinnem… – hirtelen elhallgatott.

– Megmutathatom neked, hol a Forrás – ajánlotta fel Bink. –

Amennyire én tudom, bárki használhatja a vizét.

– Nem, nem erről van szó. Csak hirtelen rám tört egy olyan

érzés… hogy talán nem is olyan jó ötlet, hogy a király kapjon ebből a

vízből.

Ez az egyszerű megjegyzés nagyon felzaklatta a fiút. Vajon ez

megerősíti a korábbi gyanúját, hogy a Forrás hatalma önző, és

nagyon széles kiterjedésű? A király egészségének helyreállítása

ellenkezhet a Forrás érdekeivel, ezért…

Más részről viszont, ha a király meggyógyulna a Forrás vizétől,

maga a király is a Forrás érdekeit szolgálná a továbbiakban. Miért

ellenezné ezt a Forrás?

Aztán meg, miért maradt meg az ő ujja, és miért nem újult ki a

náthája, amikor a katonának elárulta a titkot? Ellenszegült a

Forrásnak, mégsem kapta meg az érte járó büntetést. Talán az átok

csupán blöff?

A katona a kezét nyújtotta.

– A nevem Crombie. Crombie tizedes. Megmentetted az életemet.

Mivel tudnám megszolgálni neked?

– Ó, csak azt tettem, amit kellett – felelte Bink. – Nem

hagyhattalak csak úgy meghalni. Én Humfreyhoz, a jó varázslóhoz

igyekszem, hogy megtudjam, van-e varázstehetségem.

Crombie elgondolkodva simogatta a szakállát. Jó kiállású, jóképű

férfi volt. Nagyon jól állt neki ez a póz.

– Meg tudom mutatni neked az irányt. – Behunyta a szemét és

lassan körbefordult. Amikor előrenyújtott ujja határozottan megállt,

kinyitotta a szemét. – A varázsló arra van. Ez az én mágiám: az

irány.

– Azt már tudom, merre kell mennem – felelte Bink. – Nyugatra.

A fő gondom az, hogyan jussak át ezen a dzsungelen. Annyi

ellenséges mágia van itt körülöttem…

– Ahogy mondod – helyeselt lelkesen Crombie. – Majdnem

annyi, mint a civilizált régiókban. A támadóim nyilván szintén

varázslatot használtak, arra számítva, hogy nem jutok ki innen élve, a

testemet pedig sohasem találják meg. Az árnyam pedig sohasem

tudott volna megbosszulni ebben a sötét dzsungelben.

– Hát, nem is tudom… – felelte a fiú, Donald árnyára gondolva a

szakadékban.

– De most, hála neked, teljesen rendbe jöttem. Megmondom, mi

legyen: a testőröd leszek, amíg el nem jutsz a varázslóhoz. Megfelelő

viszonzás ez?

– Igazán nem kell…

– Ó, de igen! Katonabecsület. Te jót tettél velem, én is jót teszek

veled. – Megint behunyta a szemét, és körbefordult. Amikor megállt,

folytatta: – Arra van a veszély, ami a jólétedet leginkább fenyegeti.

Akarod, hogy ellenőrizzük?

– Nem – felelte Bink.

– De én igenis akarom. A veszély soha nem múlik el attól, hogy

nem veszünk tudomást róla. Szembe kell szállnod vele, és le kell

győznöd. Kérem vissza a kardomat!

Bink visszaadta a kardot, és Crombie elindult abba az irányba,

amerre mutatott: észak felé. Bink morcosan követte. Nem akart a

veszélybe menni, de tudta, az sem helyes, ha hagyja, hogy a katona

nézzen szembe vele helyette. Lehet, hogy valami nyilvánvaló

dologról van szó, mint a szakadék sárkánya. De a sárkány nem

jelentett azonnali veszélyt, mindaddig, amíg Bink távol marad a

szakadéktól. Márpedig minden szándéka ez volt.

Amikor Crombie útját sűrű bozót zárta el, a katona egyszerűen

utat vágott benne a kardjával. Bink észrevette, hogy a növényzet egy

része magától utat engedett, még mielőtt a penge elérhette volna. Ha

az túlélés legjobb módja az volt, hogy utat engedjenek, ezek a

növények hajlandóak voltak rá. De tegyük fel, a katona egy

gubancfába vág a kardjával… Lehet, hogy épp ez volt az a veszély,

amit megmutatott…

De nem. A gubancfa halálos veszedelmet jelent az óvatlanok

számára, de nem mozdul el arról a helyről, ahová legyökerezett.

Mivel Bink nyugatra igyekezett, nem északra, semmi helyhez kötött

dolog nem jelenthetett veszélyt rá nézve, ami nem nyugatra volt tőle.

Hirtelen sikoltást hallott. Riadtan megtorpant, Crombie pedig

merészen előreszegezte a kardját. De csak egy rémülten meglapuló

lányt látott maga előtt.

– Beszélj, te lány! – rivallt rá, fenyegetően felemelve veszedelmes

fegyverét. – Milyen sötét dologban mesterkedsz?

– Ne bánts! – nyöszörögte a lány. – Én csak Dee vagyok,

magányos és eltévedt. Azt hittem, azért jöttetek, hogy megmentsetek.

– Hazudsz! – kiáltott rá Crombie. – Ártani akarsz ennek az

embernek, aki a barátom, és megmentette az életemet. – Ismét a

lányra emelte a kardot.

– Az ég szerelmére, hagyd békén! – avatkozott be gyorsan Bink. –

Hibáztál. Ez a lány szemmel láthatóan ártalmatlan.

– A képességem eddig soha nem hagyott cserben – felelte a

katona. – Ide mutatott, mint a téged fenyegető legnagyobb

veszedelemre.

– Lehet, hogy a veszély mögötte van, távolabb – vélte a fiú. – Ő

csak épp útba esett.

A tizedes elgondolkodott.

– Lehetséges. Ez eszembe sem jutott. – Erőszakos fellépése

ellenére látszott, hogy olyan ember, akivel szót lehet érteni. – Várj

csak, mindjárt megbizonyosodom róla!

Kissé hátrébb vonult, és a lánytól keletre helyezkedett. Behunyta

a szemét, és körbefordult. Az ujja egyenesen Deere mutatott.

A lány könnyekbe tört ki.

– Nem akarok semmi rosszat nektek, esküszöm! Ne bántsatok!

Egyszerű lánynak látszott, kifejezetten átlagos arccal és alakkal,

semmi szépség nem volt benne, ellentétben azzal a néhány nőnemű

személlyel, akikkel Bink az utóbbi időben találkozott. Mégis furcsán

ismerősnek tűnt, ráadásul a fiút mindig zavarba ejtette, ha egy nőt

szorult helyzetben látott.

– Lehet, hogy nem fizikai veszélyről van szó – mondta. – Képes a

tehetséged különbséget tenni?

– Nem, azt nem – ismerte be Crombie némileg védekezően. –

Bármilyen fenyegetés lehet. Lehet, hogy ez a lány igazából nem akar

ártani neked… de az biztos, hogy valami veszélyt jelent.

Bink a lányt tanulmányozta, akinek a szipogása lassan

alábbhagyott. Az a furcsa ismerősség… hol láthatta már ezelőtt? Dee

nem az Északi Faluból való, és máshol Bink eddig nagyon kevés

nővel találkozott. Talán a mostani útján láthatta már?

A gondolat lassan világosodott meg benne: egy illúzió-

varázslattól nem kell a varázslónőnek feltétlenül szépségesnek

lennie! Ha Iris nyomon akarja követni őt, magára ölthet valami

teljesen más, az eddigiektől eltérő megjelenést, azt gondolva, hogy ő

nem fog megsejteni semmit. Persze, azért az illúziót úgy a

legkönnyebb folyamatosan fenntartani, ha valamennyire a

természetes megjelenésre támaszkodik. Elvenni egy-két kilónyit

innen is, onnan is… megváltoztatni a hangot… Lehetséges. És ha ő

beleesik a csapdába, akkor annak a komoly veszélye fenyegeti, hogy

elcsábítják és megrontják… Csak a katona sajátos tehetsége mentette

meg!

De hogy lehet biztos ebben is? Ha Dee bármilyen súlyos veszélyt

jelent is a számára, feltétlenül meg kell bizonyosodnia a fenyegetés

valódi természetéről. Az ember, amikor arra koncentrál, hogy jó

messzire kikerüljön egy mérgező egeret, könnyen megeshet, hogy

nem veszi észre a másik oldalról rá leselkedő hárpiát. A mágiával

kapcsolatban nem célszerű elhamarkodottan ítélkezni.

Zseniális ötlete támadt.

– Dee, biztosan szomjas lehetsz – mondta a lánynak. – Tessék,

igyál egy kortyot! – kínálta felé a kulacsát.

– Ó, nagyon köszönöm! – A lány hálásan nyúlt a vízért.

A víz minden betegséget, rendellenességet meggyógyít.

A megbűvölt állapot pedig rendellenesség, nem? Tehát ha Dee

iszik, akkor Bink megláthatja őt – legalábbis egy röpke időre – az

eredeti alakjában. És akkor végre tudni fogja az igazságot.

Dee nagyot húzott a kulacsból.

Semmi változás nem történt rajta.

– Ó, ez nagyon finom volt! – sóhajtott fel. – Annyival jobban

érzem magam!

A két férfi összenézett. Hát egy zseniális ötlet letudva. Dee vagy

nem Iris volt, vagy a varázslónő erősebben uralta a mágiáját, mint

Bink gondolta volna. De hogy melyik az igazság, azt a fiú nem

tudhatta.

– Most pedig menj az utadra, te lány! – szólt rá Dee-re nyersen

Crombie.

– Humfrey varázslóhoz igyekszem – ismerte be töredelmesen a

lány –, mert olyan varázslatra van szükségem, ami rendbe hozna.

Bink és a tizedes megint összenézett. A lány megitta a gyógyító

vizet, tehát most már nem lehet semmi baja. Vagyis ez okból nem

szükséges a jó varázslóhoz mennie. Tehát hazudik. És ha hazudik,

akkor vajon mit próbál takargatni vele?

Nyilván azért választotta ezt az úti célt, mert tudja, hogy a fiú is

oda tart. Ez azonban már csak találgatás. Lehet a dolog teljesen

véletlen is… vagy lehet Dee egy nő formáját felöltött ogre is – egy

teljesen egészséges ogre! –, aki az alkalmas pillanatra vár, hogy

lecsapjon rájuk.

Crombie, látva Bink tétovázását, gyorsan meghozta a saját

döntését.

– Ha beleegyezel, hogy ez a nőszemély veled tartson, akkor én is

megyek. A szemem le nem veszem róla, és a kezem egész idő alatt a

kardom markolatán tartom.

– Talán így lesz a legjobb – egyezett bele Bink.

– Semmi rossz szándékom nincsen irántatok! – tiltakozott Dee. –

Akkor sem tennék semmit, amivel árthatok nektek, ha képes lennék

rá. Miért nem hisztek nekem?

A fiú túl bonyolultnak találta a dolgot ahhoz, hogy

megmagyarázza.

– Velünk jöhetsz, ha akarsz – mondta egyszerűen.

Dee hálásan mosolygott, de Crombie zordonan megrázta a fejét,

és a kardját markolászta.

A katona továbbra is gyanakvó maradt, de Bink hamarosan rájött,

hogy élvezi Dee társaságát. A lányban nyoma sem volt Iris

személyiségének. Olyan mindennapi, átlagos lány volt, hogy a fiú

jelentős mértékben képes volt azonosulni vele. Úgy tűnt, Dee-nek

sincs mágiája: legalábbis mindig kitért a téma elől, ha erre terelődött

a szó. Talán ő is azért megy a varázslóhoz, hogy megtalálja a

varázsképességét. Lehet, hogy ezt értette rajta, hogy azért megy a

varázslóhoz, hogy az „rendbe hozza”. Ugyan ki lehetett teljes,

egészséges ember Xanthben mágia nélkül?

Viszont ha Dee mégiscsak Iris, a varázsló tudásmágiája azonnal le

fogja leplezni a csalását. Így aztán mégis kiderülhet az igazság.

Megálltak az Élet Forrásánál, hogy megtöltsék a kulacsaikat. Fél

napig gyalogoltak, aztán elkapta őket egy szivárványos jégeső.

Persze ez is varázslat volt, vagy legalábbis mágiával megerősített

vihar. Ezt a színekből lehetett tudni. És ez azt is jelentette, hogy nem

várható gyors olvadás, vagy áradás. Nem kellett egyebet tenniük,

mint menedéket keresni, és kivárni, amíg a vihar elvonul.

Igen ám, de épp egy kopár hegygerincen haladtak, mérföldekre

sehol egy fa, egy barlang, egy ház. A terep hullámzó volt, meredek

lejtőkkel és emelkedőkkel tarkított, vízmosásokkal szabdalt,

sziklatömbökkel nehezített – de semmi, ami hatékonyan megvédhette

volna őket a jégesőtől.

Egyre nagyobb jégdarabok verték őket, ezért sietve indultak abba

az irányba, amit Crombie mágiája mutatott nekik: a legközelebbi

biztonságos fedezék felé. A fedezék egy hatalmas sziklatömb mögül

bukkant elő egy hihetetlenül terebélyes, tapogatóliánokkal teli fa

képében.

– Ez egy gubancfa! – kiáltott fel Bink rémülten. – Ez alá nem

mehetünk!

A tizedes megtorpant, hunyorogva nézett előre a jégzáporban.

– Csakugyan. A képességem eddig soha nem mutatott hamis

irányba.

Kivéve, amikor Dee-t gyanúsította, gondolta magában Bink. Az

futott át az elméjén, valójában mennyire megbízható a katona

mágiája. Először is, miért nem mutatta meg gazdájának a veszélyt,

amikor hátba döfték, és haldokolva magára hagyták? De a fiú ezt

nem mondta ki hangosan. A mágia gyakran nagyon összetett és

zavarba ejtő lehet, és végtére is, Crombie jó szándékában biztos

lehetett.

– Ott egy nyulafánt! – kiáltott fel ekkor Dee. – Félig megették.

Tényleg, a hatalmas tetem ott hevert a fatörzs szájnyílása

közelében. A hátulsó része hiányzott, de az eleje még érintetlen volt.

Nyilvánvaló, hogy a fa elkapta az állatot, és elfogyasztott belőle

annyit, amennyit csak bírt, de a nyulafánt olyan hatalmas, hogy még

egy gubancfa sem bírja megemészteni egyetlen étkezésre. A fa most

jóllakott volt, tapogatói ernyedten lógtak.

– Tehát végül is mégiscsak biztonságos – állapította meg Bink, és

az arca megrándult, ahogy egy tojás nagyságú piros jégdarab alig

hibázta el a fejét. A jég ugyan üreges volt és könnyű, de még így is

komoly fájdalmat tudott volna okozni. – Még órákba telhet, mire a fa

újra magához tér annyira, hogy támadjon. Lehet, hogy napokba is. És

akkor is a fánttal fogja kezdeni.

Crombie mégis, érthetően, óvatos volt.

– Az a tetem illúzió is lehet – figyelmeztette társait. – Gyanakodj

mindenre: ez a katona jelszava! Lehet csapda is, hogy azt higgyük, a

fa békés. Mit gondoltok, hogyan csalogatta ide ezt a nyulafántot?

Lényeges szempont. Időszakos jégzivatarok a hegygerincen,

amelyek fedezékbe üldözik a prédát, a látszólag tökéletes fedezékbe,

amely türelmesen várakozik…

– De agyalágyultra fog verni bennünket a jég, ha nem kerülünk

hamar valami fedél alá – mutatott rá Bink.

– Én megyek – jelentette ki Dee, és mielőtt a fiú tiltakozhatott

volna, már be is surrant a fa lombja alá.

A tapogatók megremegtek, tétován a lány felé rándultak, de

mozdulataikból hiányzott a meggyőződés. Dee előrelépett, és

belerúgott a nyulafánt ormányába. A tetem szilárdnak és valódinak

bizonyult.

– Nem délibáb – kiáltott hátra a lány. – Gyertek be!

– Hacsak nem ő a csali – mormogta Crombie. – Mondom én

neked, hogy ez a lány veszélyt jelent a számodra, Bink. Ha csalit

játszik a gubancfa számára, már akár többtucatnyi embert

becsalogathatott a tapogatói közé…

Ez az ember üldözési mániás. Lehet, hogy ez a katonáknál jó

tulajdonságnak számít – ámbár ez sem tartotta távol tőle a bajt.

– Nem hiszem – felelte Bink –, a jégesőben viszont nagyon is

hiszek. Én bemegyek.

És bement.

Kissé idegesen lépett át a legkülső tapogatók hatókörén, de azok

nyugton maradtak. Az éhes gubancfa nem szokott ravaszkodni:

általában azonnal elkapta az áldozatát, amint elérhette.

Végül a katona is követte. A fa enyhén megrázkódott, mintha

bosszantaná, hogy nem tudja felfalni őket, de ez volt minden

reakciója.

– Nos, tudtam én, hogy a képességem igazat mondott. Ahogy

mindig is szokta – jegyezte meg enyhén reszkető hangon Crombie.

Tulajdonképpen nagyon kellemes volt a fa alatt. A jégdarabok

most már ököl nagyságúak voltak, de lepattantak a felső lombozatról,

és feltornyozódtak a fa körül egy kör alakú, sekély árokban. A

ragadozó fákat többnyire ilyen árok vette körül, amelyet a tapogatóik

vájtak ki hosszú évek alatt, miközben a fa a bokrokat és köveket

takarította el maga körül, hogy az alatta elterülő pázsit minél

vonzóbb látványt nyújtson az arra járók számára. A maradványokat

viszont körben messzire hajigálták maguk körül, így az idők során a

környező terep enyhén megemelkedett. A gubancfa evolúciós

szempontból nagyon sikeres növény volt, így egyik-másikuk lassan

valóságos gödörben trónolt, aminek a falát a hajdani prédák földlepte

csontjai alakították ki. Az Északi Falu környékéről sikeresen

kiirtották a gubancfákat, de valamennyi gyereket megtanították a

veszélyeire. Elvileg az is megtörténhet, hogy egy ember, akit sárkány

üldöz, egészen közel fusson el egy gubancfához, és ezzel

becsalogassa a sárkányt a fa tapogatóinak hatókörébe… ha a

bátorsága és az ügyessége egyaránt megvan hozzá.

A fa lombozata alatt üde pázsit zöldellt, kis dombocskákkal,

amelyek kellemesen emlékeztettek egy női felsőtest vonalaira. A

levegőben édes parfümillat terjengett, és hívogatóan meleg volt.

Röviden: ideális menedéknek látszott, és ez szándékosan volt így

elrendezve. A nyulafántot legalábbis egyértelműen megtévesztette.

Ez határozottan jó hely lehetett, mert a fa óriásira nőtt. Most azonban

Binkék büntetlenül bújhattak meg az árnyékában.

– Szóval a mágiámnak egész idő alatt igaza volt – morfondírozott

Crombie. – Igazán megbízhattam volna benne. De ugyanezen az

alapon… – Jelentőségteljesen Dee-re pillantott.

Bink elgondolkodott. Hitt a katona őszinteségében, és Crombie

helymegtaláló mágiája szemmel láthatóan működött is. Vajon Dee

esetében csődöt mondott, vagy a lány valóban valami komoly, de

rejtélyes fenyegetést jelent? Ha igen, mifélét? Azt képtelen volt

elhinni, hogy a lánynak rossz szándékai lennének. Eleinte arra

gyanakodott, hogy Dee tulajdonképpen Iris, a varázslónő, de most

már nem hitte ezt: a lányban nem volt semmi az illúzió-varázslónő

temperamentumából, márpedig a személyiséget még a mágia sem

képes hosszabb időn át elrejteni.

– Miért nem figyelmeztetett a mágiád arra, hogy hátba fognak

döfni? – kérdezte meg végül a katonát, újabb bizonyítékát keresve,

vajon mi lehet az igazság.

– Nem kérdeztem meg – felelte Crombie. – Átkozott bolond

voltam. De ha egyszer elkísértelek a varázslóhoz, isten bizony

megkérdezem tőle, ki döfött hátba, aztán… – Jelentőségteljesen

végighúzta az ujját a kardja pengéjén.

Tisztességes válasz. A katona tehetsége nem figyelmeztető jelzés

volt: csak akkor működött, ha megkérdezték. Crombie nyilvánvalóan

nem gyanított semmiféle veszélyt, ugyanúgy, ahogy most Bink sem

érezte fenyegetve magát. Hol a különbség a természetes óvatosság és

az üldözési mánia között?

A vihar folytatódott. Egyikük sem akart elaludni: azért ennyire

nem bíztak meg a fában, ezért csak üldögéltek, és beszélgettek. A

tizedes egy történetet mesélt egy ősi csatáról és a hősiességről a

Negyedik Hullám idejéből. Bink maga nem volt harcias természetű,

de megérintette a lovagiasság és a bátorság meséje, olyannyira, hogy

szinte azt kívánta, bárcsak ő is azokban a kalandos időkben élhetett

volna, amikor még a mágikus képességek nélküli személyek is

embernek számítottak.

A történet végére a vihar is lecsendesedett, de a jég olyan magasra

tornyozódott a fa körül, hogy egyelőre még nem látták értelmét, hogy

megpróbáljanak rajta keresztül kijutni. Általában egy mágikus

jégvihar után az olvadás gyorsan megindult, amikor a nap újra

előbújt, érdemesnek tartották tehát ezt megvárni.

– Te hová való vagy? – kérdezte Bink Dee-t.

– Ó, tudod, én csak egy egyszerű vidéki lány vagyok – felelte a

lány. – Senki más nem akart velem együtt nekivágni a vadonnak.

– Ez nem válasz! – vakkantott rá gyanakodva Crombie.

A lány megrántotta a vállát.

– Márpedig más válasszal nem tudok szolgálni. Az vagyok, aki

vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből, bármennyire szeretném is.

– Az én válaszom is ugyanez – mondta Bink. – Én is csak egy

falusi fiú vagyok, senki különleges. Remélem, a varázsló majd

különlegessé tesz azzal, hogy kideríti, mégis van valami jóféle

varázsképességem, amit senki sem gyanított eddig. Ezért hajlandó

lennék dolgozni neki egy éven át.

– Igen – mosolygott Binkre elismerően a lány, és a fiú hirtelen

kedvelni kezdte. Egyszerű volt, mint ő maga. Motivált volt, akárcsak

ő. Egy csomó közös dolog akadt bennük.

– Azért akarsz mágiát magadnak, hogy a barátnőd otthon, a

faludban feleségül menjen hozzád? – kérdezte Crombie cinikus éllel

a hangjában.

– Igen – helyeselt Bink, és hirtelen hevességgel tört fel benne

Sabrina képe. Dee elfordult. – És hogy Xanthben maradhassak.

– Bolond vagy, egy civil bolond – mondta a katona elnéző

jóindulattal.

– Hát, nincs más esélyem – felelte a fiú. – Minden kockázatot

megér, amikor az alternatíva…

– Én nem a mágiára értettem. Az hasznos dolog. És annak is van

értelme, hogy Xanthben akarsz maradni. Én a házasságra mondtam.

– A házasságra?

– A nők az emberiség átka! – fakadt ki Crombie indulatosan. –

Becsalogatják a férfit a házasság csapdájába, ahogy a gubancfa

csalogatja magához az áldozatait, aztán életük végéig gyötrik őket.

– Hát ez aztán nem tisztességes – szólt közbe Dee. – Neked nem

volt anyád?

– Részegeskedésbe hajszolta a jobb sorsra érdemes apámat, aztán

meg az őrületbe – jelentette ki a tizedes. – Valóságos pokollá tette az

életét… meg az enyémet is. Ugyanis olvasni tudott a

gondolatainkban. Ez volt a varázsképessége.

Egy nő, aki képes olvasni a férfiak gondolataiban: hát ez tényleg

pokol lehet a férfiak számára. Ha bármelyik nő olvasni tudna Bink

gondolataiban… huh!

– Anyádnak is pokol lehetett – jegyezte meg Dee.

A fiú elmosolyodott a bajsza alatt, de Crombie mogorván nézett a

lányra.

– Elmenekültem hazulról és beálltam katonának két évvel

korábban, mint az alsó korhatár. Soha nem bántam meg.

Dee is megharagudott.

– Te sem tűnsz olyannak, mint aki Isten ajándéka a nőknek! Csak

hálásak lehetünk neked, hogy soha nem nyúltál egyikünkhöz sem.

– Ó, nyúlni nyúlok én – nevetett fel durván a katona –, csak

feleségül nem veszem őket. Nem kapom be egyikük horgát sem.

– Undorító vagy! – förmedt rá Dee.

Crombie szemmel látható ellenszenvvel fordult el a lánytól.

– Á, mind egyformák vagytok. Mit vesztegetem én az időmet

arra, hogy a hozzád hasonlókkal beszélgessek? Ennyi erővel akár az

ördöggel beszélgethetnék a jó erkölcsről.

– Hát, ha te így érzed, akkor én már itt sem vagyok! – fakadt ki

Dee. Talpra ugrott, és a tisztás széle felé sietett.

Bink azt hitte, a lány csak blöfföl, hiszen, bár a vihar már

alábbhagyott, alkalmanként még voltak heves széllökések. A színes

jégdarabok vagy két láb magasra halmozódtak, és a nap még nem

bukkant elő.

Dee azonban határozottan a jég közé gázolt.

– Hé, várj! – kiáltotta a fiú, és utána futott.

Dee addigra már eltűnt, a vihar eltakarta a fiú szeme elől.

– Menjen csak isten hírével! – mondta Crombie. – Tervei voltak

veled: én tudom, hogy működnek ezek. Elejétől fogva tudtam, hogy

csak bajt hozhat ránk.

Bink fejét és arcát karjaival takarva a jég elől, kilépett a fa lombja

alól. A lába megcsúszott a jégdarabokon, és fejjel előre a halomba

esett. A fejét teljesen eltakarta a jég. Most már tudta, hová tűnt el

Dee olyan hirtelen. Nyilván itt hever valahol a jég közé temetve. A

fiúnak be kellett hunynia a szemét, mert a szétzúzódott jég pora

belement. Ez varázsjég volt: nem víz, inkább csak összetömörödött

pára. Meglehetősen száraznak érződött és nem igazán hidegnek,

csúszósnak viszont határozottan csúszós volt.

Valami megragadta a lábát. Bink vadul rugdalózott,

visszaemlékezve a tengeri szörnyre a varázslónő szigeténél,

elfeledkezve róla, hogy az csak illúzió volt, és hogy itt aligha

lehetnek tengeri szörnyek. De a szorító kéz nagyon erős volt: lábánál

fogva kivonszolta a jég közül.

Amikor a kéz végre elengedte, a fiú talpra kecmergett. Majd a

trollszerű árnyalakra vetette magát, amit a szemére hullott porrétegen

át homályosan látott.

Érezte, hogy a levegőbe emelkedik, aztán fájdalmas puffanással

landolt a hátán, miközben a lény immár a karját szorította. A trollok

csuda kemények tudnak lenni! Bink visszafordulva a szörnyeteg

lábát próbálta elkapni, de az a fiúra vetette magát, és testével a földre

szorította.

– Nyugi, Bink! – mondta a szörny. – Én vagyok az, Crombie!

A fiú, amennyire a helyzetében képes volt, hátrafordította a fejét,

és felismerte a katonát.

A tizedes elengedte.

– Tudtam, hogy magadtól nem lennél képes kikecmeregni abból a

vacakból, ezért kihúztalak az egyetlen elérhető testrészednél, a

lábadnál fogva. A szemedbe mágikus por ment, azért nem ismertél

meg. Sajnálom, hogy le kellett gyűrjelek.

Mágikus por… hát persze! Eltorzítja a látást, így az ember

trollnak, ogrénak, vagy akár valami még rosszabbnak látja tőle a

másik embert… és fordítva. Az ilyen viharoknak ez volt a másik

veszélye: hogy az ember képtelen meglátni belőlük a kiutat.

Valószínűleg sok áldozat ártalmatlan pokrócfának látta tőle a

gubancfát.

– Semmi baj – felelte Bink. – Ti, katonák aztán tudjátok ám, hogy

kell küzdeni.

– Ez a munkánkkal jár. Sohase támadj olyan emberre, aki tudja,

hogy kell eldobni az ellenfelet! – Crombie a füle mellé emelt ujjával

hangsúlyozta a figyelmeztetést. – Meg foglak tanítani rá. Ez egy nem

mágikus képesség, aminek jó hasznát veheted.

– Dee! – kiáltott fel Bink. – Ő még ott van valahol, kint.

Crombie elfintorodott.

– Rendben, kihozzuk. Ha neked olyan sokat jelent, segítek

megkeresni.

Tehát azért volt még valami tisztesség ebben az emberben: még a

nőkkel kapcsolatosan is.

– Tényleg mindet gyűlölöd? – kérdezte a fiú, miközben

nekihuzakodott, hogy újra megbirkózzon a jéggel. – Még azokat is,

akik nem gondolatolvasók?

– Mind olvasnak a gondolataidban – bizonygatta Crombie. –

Egyszerűen csak a legtöbben mágia nélkül teszik. Arra persze nem

mernék megesküdni, hogy egész Xanthben nincs egy hozzám illő

lány sem. Ha találnék egyet, aki nem gonosz vagy zsörtös vagy

csalfa… – Megrázta a fejét. – De ha létezik ilyen egyáltalán, akkor

meg holtbiztos, hogy nem jönne feleségül hozzám.

Ezek szerint a tizedes minden nőt elutasít, mert úgy érzi, hogy

azok is mind elutasítják őt. Hát, ez is elég jó magyarázat…

A vihar most már végleg véget ért. Kimentek a felgyülemlett jég

közé, óvatosan lépkedve, nehogy ismét elcsússzanak. A színes

viharfelhők oszladozni kezdtek, most, hogy az őket mozgató

mágikus erő megszűnt.

Vajon mi okozza az efféle viharokat? – morfondírozott magában

Bink. A viharok élettelenek, de ő a mostani útja során megtanulta,

hogy a lélek nélküli dolgok is rendelkezhetnek mágiával. Ráadásul

igen erős mágiájuk is lehet. Lehet, hogy a mágia Xanth lényege, ami

lassan szétosztódik a Xanthben létező élő és élettelen dolgokba

egyaránt. Az élők kontrollálni tudják a mágia rájuk jutó részét,

irányítják, és akaratuk segítségével hívják elő, az élettelenek pedig

véletlenszerűen szabadítják fel, olyan jelenségekben, mint ez a vihar

is volt. Sok mágiának kellett összegyűlnie ehhez a viharhoz, és mind

értelmetlenül pazarolódott el, holmi színes jegekre.

Vagy talán mégsem annyira értelmetlenül. A gubancfa például

nyilvánvalóan hasznot húz az ilyen viharokból, és alighanem a vihar

más módokon is hozzájárul a helyi ökológiai egyensúly

fenntartásához. Lehet, hogy a jégeső selejtezi ki a gyengébb

teremtményeket, az életre kevésbé alkalmas állatokat, ezzel segítve a

vadon evolúcióját. Emellett más élettelen dolgok is rendelkeztek

különlegesen erős mágiával, mint a Kilátószikla vagy az Élet

Forrása… esetleg a Forrás vizéből kipárolgó mágia itat át mindent az

egész környéken, és fokozza fel annak mágikus potenciálját? Az is

lehet, hogy épp a mágia ruházza fel az élettelen dolgokat tudattal és

egyéni személyiséggel. Xanth minden tekintetben át volt itatva

mágiával, és az országban mindent a mágia vezérelt. Mágia nélkül

Xanth nem lenne egyéb – már maga a gondolat is iszonyattal töltötte

el Binket –, mint Mundánia. A nap áttört a felhőkön. Ahová a sugarai

elértek, a jégdarabok színes köddé pukkantak szét. A mágia szövete

nem bírta elviselni a közvetlen napfényt. Ez megint csak

elgondolkodtatta a fiút. Vajon a nap ellensége a mágiának? Ha a

mágia a föld mélyéből szivárog, akkor a felszín épp csak a szélét

jelenti. Ha valaki leásna a mélybe, esetleg megközelíthetné az erő

valódi forrását… Érdekes gondolat.

Tulajdonképpen azt szerette volna, ha félreteheti a saját személyes

mágiája keresését, és a xanthi valóság végső természetének kutatását

folytathatná helyette. Biztos, hogy valahol mélyen ott rejlik a válasz

valamennyi kérdésére…

De nem teheti. Például Dee-t is meg kell keresnie.

Pár perc alatt az összes jég eltűnt. De a lány is.

– Nyilván lecsúszott a jég külső oldalán az erdőbe – vélte

Crombie. – Tudja, hol vagyunk, megtalál bennünket, ha akar.

– Hacsak nem került bajba – válaszolta Bink aggódva. – Használd

a tehetséged: mutasd meg, merre van!

– Hát jó – sóhajtott a tizedes. Behunyta a szemét, körbefordult, és

a hegygerinc déli lejtője felé mutatott.

Gyors léptekkel elindultak lefelé, és meg is lelték a lány nyomait

a felázott talajban a dzsungel szélén. Követték a nyomokat és

hamarosan utol is érték.

– Dee! – kiáltotta Bink örömmel. – Sajnáljuk! Ne kockáztasd

egyedül a dzsungel veszélyeit!

A lány eltökélten masírozott tovább.

– Hagyjatok békén! – szólt vissza. – Nem akarok veletek együtt

menni.

– De Crombie nem gondolta komolyan… – kezdett

magyarázkodni a fiú.

– De igen. Nem bíztok bennem, hát tartsátok magatokat távol

tőlem! Inkább megyek egyedül.

És ennyi. Dee hajthatatlan volt. Bink pedig nem akart

erőszakosnak tűnni.

– Hát akkor… ha bajba kerülsz, vagy valami… akkor csak

kiálts… vagy akármi.

A lány válaszra sem méltatta, csak ment tovább.

– Nem jelenthetett valami nagy veszélyt rám – mondta a fiú

elkeseredetten.

– Igenis veszélyes! – makacskodott Crombie. – De bármilyen

veszély kisebb veszély, ha távol van tőled.

Ismét felkapaszkodtak a gerincre, majd továbbindultak. A

következő napon meglátták a varázsló kastélyát, hála a katona

tévedhetetlen mágikus irányérzékének, és annak a képességének,

hogy a vadon minden veszélyét el tudta kerülni. Óriási segítségnek

bizonyult Bink számára.

– Hát akkor, helyben is vagyunk – jelentette ki Crombie. –

Biztonságban elkísértelek idáig, és ezzel nagyjából meg is fizettem a

tartozásom. Még van egy kis dolgom másfelé, mielőtt újra

szolgálatra jelentkeznék a királynál. Remélem, rálelsz a saját

mágiádra!

– Én is remélem – felelte Bink. – Köszönet a dobásokért,

amelyekre megtanítottál!

– Az még csak a kezdet. Még nagyon sokat kell gyakorolnod

őket, mielőtt valóban használhatod. Sajnálom, hogy megharagítottam

rád azt a lányt. Végül is lehet, hogy az ő esetében tényleg tévedett a

tehetségem.

A fiú erről nem akart beszélni, ezért csak szótlanul kezet rázott a

katonával, és elindult a varázsló kastélya felé.

6. FEJEZET

VARÁZSLÓ

A kastély lenyűgöző látványt nyújtott. Nem volt túl nagy, de

magas építésű, és nagyszerűen megtervezett. Mély várárok vette

körül, vastag külső fal övezte, és mellvéddel körbevett, lőrésekkel

szabdalt belső torony magasodott benne. Nyilván varázslattal

emelték, mert ahhoz, hogy kézzel felépítsék, egy egész hadseregnek

kellett volna dolgoznia rajta egy teljes éven át.

Ámbár Humfrey a hírek szerint tudásmágus volt, nem építő- vagy

illúzióvarázsló. Hogyan varázsolhatott akkor magának egy ilyen

épületet?

Mindegy: a kastély ott volt. Bink odasétált a várárokhoz.

Különös, csobogó hangokkal kísért ügetés hangja hallatszott, és a

kastély mögül egy ló bukkant elő, amelyik a vízen vágtatott. Nem,

nem is ló volt az: egy hippocampus, egy tengeri ló. Feje és mellső

lábai, mint a lóé, de hátsó része egy delfiné. A fiú csak képekről

ismerte a delfint: egyféle mágikus hal volt, amelyik víz helyett

levegőt lélegzett be.

Óvatosan hátrébb lépett. A lény veszedelmesnek látszott. A

szárazföldre nem tudná követni, de a vízben péppé zúzhatja őt. Hogy

kelhetne át a várárkon? Felvonóhídnak vagy hasonlónak szemmel

láthatóan nyoma sem volt.

Aztán észrevette, hogy a hippocampus nyerget visel a hátán. Ó,

ne! Meg kell lovagolnia a víziszörnyet?

És mégis, nyilvánvalóan ez kellett, hogy legyen a megoldás. A

varázsló nyilván nem akarta olyanokra vesztegetni az idejét, akik

nem gondolják komolyan a dolgot. Ha valaki nem elég bátor hozzá,

hogy megülje a tengeri lovat, nem érdemli meg, hogy Humfrey

szeme elé kerüljön. Bizonyos fonák módon volt értelme ennek a

dolognak…

Vajon Bink tényleg választ akar a kérdésére? Akár egy év

szolgálat árán is?

A szépséges Sabrina képe jelent meg a fiú elméjében, olyan

élénken és valóságosan, hogy semmi más nem számított számára

többé. A várárok szélén türelmesen várakozó hippocampushoz lépett,

és felkapaszkodott a szörny nyergébe.

A teremtmény elrugaszkodott a parttól. Felnyerített, és ahelyett,

hogy keresztbe indult volna át az árkon, körbe kezdett vágtázni

benne. Valósággal tombolt örömében. Versenypályának fogta fel a

várárok vizét, mialatt Bink kétség-beesetten kapaszkodott a

nyeregkápába. A hippocampus izmos mellső lábai, amelyek nem

patákban végződtek, hanem uszonyokban, mindkét oldalon magasra

fröcskölték fel a vizet, alaposan eláztatva a fiút. A lény a nyugalmi

helyzetében hurokszerűen felcsavart farkát most egyenesre nyújtotta,

és olyan erővel csapkodta vele a vizet, hogy a nyereg előre-hátra

rángatózott tőle, és minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy a

kényszerű lovas leesik róla.

– Nyíííhhaaa! Nyííhhh! – nyerítette boldogan a szörny. Lovasa

most pont ott volt, ahol a hippocampus akarta: fenn a nyeregben,

ahonnan könnyedén levetheti. És abban a pillanatban, ahogy a fiú a

vízbe pottyan, a szörnyeteg ráveti magát, és felfalja. Micsoda

ostobaságot követett el, amikor felült rá!

Na, várjunk csak! Ameddig képes a nyeregben megmaradni,

addig a bestia nem tudja bántani! Csak annyit kell tennie, hogy

kapaszkodik, ahogy csak bír, és a szörny idővel majd csak elfárad.

Persze ezt jóval könnyebb kigondolni, mint megtenni. A

hippocampus bakolt, ficánkolt, hányta-vetette magát, előbb magasra

felpúposítva a hátát, majd teljesen a tajtékos víz alá merítve lovasát.

Aztán spirálba görbítette a farkát, és pörögni kezdett, újra és újra

beforgatva Binket a víz alá. De a nyereg szilárdan állt a bestia hátán,

és a lény lófeje mindig abba az irányba fordult, amerre a fiúé, tehát

neki is vissza kellett tartania a lélegzetét, amikor a hippocampus

alámerítette. A szörny küszködött, míg Bink egyszerűen csak

kapaszkodott: a lény több energiát használt fel, mint a fiú, tehát előbb

fogy ki a lélegzetből. Vagyis, nem tudta Binket a vízbe fullasztani –

csak erre előbb a fiúnak is rá kellett jönnie!

Valójában Binknek nem volt más teendője, mint megőrizni a

hidegvérét, és akkor csak ő nyerhetett – bármit érjen is ez a diadal.

A hippocampus végül is feladta. Odaúszott a belső kapu elé, és

nyugodtan megállt, amíg a fiú lekászálódott a nyergéből. Legyőzte az

első akadályt.

– Koszi, Hip! – mondta, és könnyedén meghajolt a szörny felé.

Az bosszúsan felhorkant, és gyorsan odébb úszott.

Bink most egy hatalmas faajtó előtt állt. Az ajtó zárva volt, és ő

megdöngette az öklével. A fa olyan kemény volt, hogy a keze

megfájdult tőle, a kopogás hangja mégis alig hallatszott: kip, kip,

kip.

A fiú kihúzta a kését, és a nyelével kezdte ütni az ajtót, mivel

nemrég vágott botját elvesztette a várárokban. Az eredmény

semmivel sem volt jobb. Ha az üreges részek hangosabban szólnak,

akkor semmi kétség, az egész kapu egységesen tömör volt. Bink

képtelen lett volna elbírni vele.

Talán nincs is itthon a varázsló? Attól még kellene lenniük

szolgáknak, akik a kastélyban dolgoznak!

Bink kezdett feldühödni. Hosszú, veszélyes utat tett meg, hogy

eljusson idáig, és hajlandó megfizetni az égbekiáltó árat egy

morzsányi információért – ebben az átok jó varázslóban meg annyi

elemi udvariasság sincs, hogy ajtót nyisson neki…

Nos, hát ördögbe a varázslóval, akkor is be fog jutni! Valahogy.

Követelni fogja, hogy a varázsló fogadja.

Alaposan megvizsgálta az ajtót. Legalább tíz láb magas volt, vagy

öt láb széles, és láthatóan kézzel kifaragott, nyolc hüvelyk vastag

oszlopokból rótták össze. Nyomhatott vagy egy tonnát – szó szerint.

Sarokvasai nem voltak, ami azt jelentette, hogy csak oldalra

csúsztatva nyílhatott – de mégsem, a kerete szilárd kőből volt.

Felhúzható? Kötelek nem voltak ráerősítve, és a fiú csigasort sem

látott sehol. Lehetnek rejtett csavarok a fában, de ez a megoldás

nagyon bonyolultnak tűnt, és némileg kockázatosnak is, hiszen a

csavarok hajlamosak meglazulni a legalkalmatlanabb pillanatokban.

Talán az egész kapu besüllyed a talajba? De hát alatta is kő volt! Úgy

látszott, végül is az egész tömböt egyben kell eltávolítani,

valahányszor valaki be akar menni.

De hát ez nevetséges! Nyilván valami csalás van a dologban.

Hamis kapu. Valahol kell lennie egy sokkal köznapibb bejáratnak is,

fizikainak, vagy mágikusnak, mindennapi használatra. Épp csak meg

kell találni.

A kőben? Nem, az elmozdíthatatlanul nehéz lenne. Ha pedig nem,

akkor gyenge pontot jelentene, ahol az ellenség könnyen át tudna

törni. Semmi értelme ilyen masszív falat építeni, benne egy efféle

könnyen sebezhető résszel. De akkor hol?

Végigfuttatta az ujját az álkapu felszínén. Talált rajta egy finom

rést. Végigkövette, négyzet alakban. Ez az! Mindkét tenyerét a

négyzet közepének feszítette, és nagyot lökött rajta. A fakocka

megmozdult. Befelé siklott, és végül leesett belül. A helyén akkora

nyílás támadt, amin egy ember keresztül tudott kúszni. Itt a bejárat.

Bent egy homályos, rosszul megvilágított folyosó fogadta. És egy

újabb szörnyeteg.

Ez egy mantikór volt: egy ló nagyságú teremtmény emberi fejjel,

oroszlántesttel, sárkányszárnyakkal és skorpiófarokkal. Az ismert

mágikus szörnyek egyik legvadabbika.

– Isten hozott ebédre, morzsalék! – szólalt meg a mantikór, ízelt

farkát skorpiómód a háta fölé kanyarítva. Furcsa szája volt, három

fogsorral egymás mögött, de a hangja még furább. Kicsit úgy

hangzott, mint a fuvola, kicsit, mint a trombita, és nagyon nehéz volt

megérteni.

Bink előrántotta a kését.

– Én nem vagyok a te ebéded! – kiáltotta sokkal magabiztosabb

hangon, mint ahogy érezte magát.

A mantikór elnevette magát, és hangjában most a gúny savanyú

hangszíne zengett.

– Bizony, pedig nem más ebédje leszel, halandó. Ügyesen

besétáltál a csapdámba.

Hát besétált, mi tagadás. Binknek kezdett már elege lenni ezekből

a céltalan akadályokból, amelyekről azonban valahol gyanította,

hogy mégsem annyira céltalanok, akármilyen paradoxul hangzik is

ez. Ha a varázsló szörnyei minden látogatót felfalnának, akkor

Humfrey soha nem köthetne üzletet, soha nem kapná meg érte a

fizetségét. Márpedig a jó varázslót igencsak magának való

személynek tartották, aki elsősorban azt tekinti élete értelmének,

hogy hasznot húzzon a képességeiből. Az arcpirítóan magas fizetség

arra volt jó, hogy a gazdagságát gyarapíthassa általa. Tehát ez

valószínűleg csak egy újabb teszt volt, mint a hippocampus, vagy az

ajtó. Binknek csupán a megoldását kell megtalálnia.

– Akkor sétálok ki vissza ebből a ketrecből, amikor kedvem tartja

– jelentette ki bátran. Közben azt kívánta, bárcsak ne kocognának

össze a térdei a reszketéstől. – Ezt nem azért építették, hogy a

hozzám hasonló méretű emberi lényeket visszatartsa, hanem a

hozzád hasonló szörnyetegek fogva tartására. Itt te vagy a rab,

zápfogas pofájú.

– Zápfogas pofájú? – ismételte elképedten a mantikór, és

döbbenten eltátott szájából legalább hatvan zápfog villant elő. – Te

semmi kis emberízink! Millió éves, fájdalommal teli álomba döflek a

fullánkommal!

Bink a négyzet alakú bejárati nyílás felé mozdult. A szörnyeteg

hihetetlenül gyors mozgással rávetődött, előrevágódó faroktüskéje

lecsapott.

A fiú azonban csak cselezett. Megtévesztő mozdulata után már

előre is rontott, egyenesen az oroszlánkarmok közé. Ellenkező

irányba indult, mint azt a mantikór várta, és a szörnyeteg ugrás

közben már nem tudott irányt változtatni. Halálos faroktüskéje a

vastag faajtóba vágódott. Feje keresztülhaladt a négyzet alakú

lyukon, széles oroszlánválla pedig alaposan beszorult. A

sárkányszárnyak tehetetlenül csapdostak. Bink képtelen volt

ellenállni a kísértésnek. Felegyenesedett, megfordult, és rákiáltott a

mágikus szörnyre.

– Nem gondoltad tán, hogy csak azért jöttem el idáig, hogy rögtön

vissza is forduljak, tüskésfarú? – És gyors, kemény rúgással illette a

lény hátulját, pont a felemelt farka alatt.

Az ajtórésből a tehetetlen harag üvöltése tört fel meghökkentő

fuvolahangon. De Bink már rohant is előre a folyosón, reménykedve

benne, hogy a végén talál valami emberléptékű kijáratot. Mert

különben…

A vaskos faajtó szinte szétrobbant. Hatalmas puffanás hallatszott,

ahogy a mantikór hanyatt esett, hirtelen kiszabadulva az ajtó

nyílásából, de már evickélt is talpra azonnal. Ezúttal már csakugyan

dühös volt. Ha Bink nem talál idejében megfelelő kijáratot…

De talált. A kihívás lényege az volt, hogy túljusson a

szörnyetegen, nem az, hogy megölje. Nincs az az ember, aki egy szál

késsel képes lenne megölni egy ilyen lényt. Átpréselte magát a

folyosót lezáró rácsos ajtó rúdjai között, miközben a mantikór –

immár elkésve – száguldott felé, farkáról csak úgy röpködtek szerte a

faajtó szilánkjai.

Bink immár bent volt magában a kastélyban. Meglehetősen sötét

és nyirkos hely volt, emberi jelenlétnek alig lehetett valami nyomát

látni. Merre lehet a jó varázsló?

Biztosan van valami módja, hogy a megérkezését jelezhesse, ha a

mantikórral való kalandja zaja nem lett volna elég hozzá.

Körülnézett, és egy lelógó kötelet fedezett fel. Jó erősen megrántotta,

és gyorsan hátralépett, nehogy valami a fejére zuhanjon. Nem igazán

bízott meg ebben a csodálatra méltó kastélyban.

Harangkongás hallatszott. BAM-BAM, BAM-BAM.

Egy töpörödött, vén elf totyogott elő.

– Kit jelenthetek be?

– Bink vagyok, az Északi Faluból.

– Miféle ping?

– Bink. B-I-N-K.

Az elf alaposan végigmérte a fiút.

– Na és, mit mondjak, mi ügyben jár a gazdád, az a Bink?

– Én vagyok Bink. És a mágikus képességem megkeresésének az

ügyében járok.

– És aztán miféle ellenszolgáltatást tudsz felajánlani cserébe a jó

varázsló felbecsülhetetlen értékű idejének vesztegetéséért?

– A szokásosat: egyévi szolgálatot. – Aztán halkabban hozzátette:

– Valóságos rablás, de kénytelen vagyok ezt tenni. A gazdád

alaposan kizsigereli az üzletfeleit.

Az elf elgondolkodott.

– A varázsló pillanatnyilag nem ér rá. Vissza tudnál jönni holnap?

– Jöjjek vissza holnap? – robbant ki a fiú, arra gondolva, mit

művelne vele a hippocampus és a mantikór, ha kapnának egy

második esélyt. – Akkor most akarja a vén gazember az üzletet, vagy

nem akarja?

– Hát, ha te így állsz hozzá – vágott morcos képet az elf –, akkor

gyere fel!

Bink követte az apró figurát felfelé egy ide-oda kanyargó lépcsőn.

Ahogy felfelé haladtak, a kastély belseje egyre világosabbá,

díszesebbé és lakályosabbá vált.

Végül az elf egy papírhalmokkal telezsúfolt dolgozószobába

vezette a fiút. Ő maga beült egy jókora fa íróasztal mögé.

– Hát jól van, Bink, az Északi Faluból. Legyőzted a kastély

akadályait, bejutottál. Miből gondolod, hogy a vén csaló gazember

igényt tart a szolgálatodra?

A fiú megint dühösen ki akart fakadni, aztán hirtelen visszafogta

magát: rájött, hogy ez itt maga a jó varázsló. Hát most aztán jól elásta

magát!

De már nem tehetett mást, mint hogy nyíltan és egyenesen

válaszol, mielőtt kirúgnák a kastélyból.

– Erős vagyok, és tudok dolgozni. Azt neked kell eldöntened,

hogy igényt tartasz-e a szolgálatomra.

– Makacs disznófejű vagy, és biztosan az étvágyad is mértéktelen.

Kétségem sincs, hogy többet kellene rád költenem, mint amennyi

hasznot hajtanál.

Bink vállat vont. Tudta, semmi értelme nem lenne erről vitát

nyitni. Azzal csak még jobban magára haragítaná a varázslót.

Óvatlanul besétált az utolsó csapdába: az arrogancia csapdájába.

– Esetleg cipelhetnéd a könyveimet, és lapozhatnál nekem. Tudsz

olvasni?

– Egy kicsit – válaszolta a fiú. Kentaur tanítója aránylag jó

tanulónak tartotta, de ez már évekkel ezelőtt volt.

– Sértegetni is egészen ügyesen tudsz. Talán el tudnád riasztani a

pitiáner problémáikkal engem meglátogatókat.

– Lehet – felelte Bink elkeseredetten. Egyértelmű, hogy ezúttal

alaposan elszúrta. Ráadásul ilyen közel a céljához!

– Hát akkor gyere, nem érünk rá egész nap! – mordult rá

Humfrey, és felpattant a székéből. A fiú most vette észre, hogy

Humfrey nem igazi elf, hanem egy nagyon apró emberke. Persze,

hiszen az elfek mágikus lények, egy elf nem is lehetne varázsló! Ez

tévesztette meg először is… ámbár egyre inkább eltűnődött rajta,

vajon csakugyan igaz-e ez a feltevés. Xanth a mágiának egyre több

olyan váratlan elágazását tárta elé, amelyekre korábban nem is

gondolt volna.

Úgy látszott, a varázsló mégis elvállalta az ő ügyét. Bink követte

a szomszédos szobába. Ez egy afféle laboratórium volt, ahol

mindenféle mágikus holmikkal voltak tömve a polcok, sőt a padlón is

ilyenek halmozódtak, egy kisebb, szabadon hagyott terület

kivételével.

– Állj félre! – szólt rá nyersen Humfrey, holott a fiúnak mozdulni

is alig volt helye. Hát, nem volt valami elbűvölő személyiség a

varázsló. Kemény munka lehet egy évig neki dolgozni. De akár még

így is megéri, ha talál valami igazán jó mágikus képességet benne…

Humfrey levett az egyik polcról egy apró üveget, felrázta, és egy

pentagram, egy ötszögletű ábra közepébe rakta a padlón. Aztán

mindkét kezével gesztikulálni kezdett, és rejtélyes nyelven mormolt

valamit.

A kis palack teteje lepattant. Az üvegcséből füst gomolygott elő.

A füst méretes felhővé növekedett, végül felöltötte egy démon

alakját. Nem volt ez valami félelmetes démon. Szarvai

csökevényesek voltak, farka végén éles tüske helyett helyes kis

pamacs billegett. Ráadásul szemüveget is viselt. Ezt nyilván

Mundániából importálták, ahol az ilyesmit általánosan használták az

ottani gyenge szemű lakosok látásának feljavítására. Legalábbis így

mesélik a legendák. Bink kis híján elnevette magát. Képzeljük csak

el: egy rövidlátó démon!

– Ó, Beauregard – kántálta Humfrey –, felszólítlak téged az

Egyezmény által rám ruházott hatalomnál fogva, mondd meg

nekünk, miféle mágikus tehetséggel rendelkezik ez a fiatalember,

Bink, Xanth Északi Falujából!

Tehát ez volt a varázsló titka: démonidéző volt. A pentagram arra

volt jó, hogy a bűvös palackból kiszabadult démont a határai között

tartsa, hiszen még egy tudós démon is csak a pokol szülötte.

Beauregard Binkre szegezte üveglencsével felnagyított szemét.

– Lépj be a területemre, hogy alaposabban szemügyre vehesselek!

– mondta neki.

– Na nem! – kiáltotta a fiú.

– Kemény dió vagy – állapította meg a démon.

– Nem a személyiségprofilját kérdeztem tőled! – rivallt a démonra

Humfrey. – Mi a mágiája?

A démon elmélyülten koncentrált.

– Van mágiája… erős mágia… de…

Erős mágia! Bink reményei magasba szárnyaltak.

– De képtelen vagyok azonosítani – mondta Beauregard. A jó

varázslóra fintorgott. – Sajnálom, hájfejű. Ezt az egyet muszáj

megtagadnom.

– Akkor tűnj el, te tehetetlen! – vicsorgott rá Humfrey, és

meglepően éles csattanással csapta össze a tenyerét. Nyilvánvaló

volt, hogy a varázsló hozzászokott a sértegetésekhez. Binknek

alighanem ismét szerencséje volt.

A démon füstté oszlott, és visszaszivárgott a palackba. A fiú a kis

üvegre meredt, próbált belelátni a belsejébe. Vajon tényleg egy

miniatűr könyv fölé hajló apró alak dereng benne?

A varázsló most őt vizslatta.

– Szóval erős mágiád van, de nem lehet azonosítani. Te tudtad

ezt? Csak az időmet vesztegetni jöttél ide?

– Nem – válaszolta a fiú. – Soha nem voltam biztos benne, van-e

mágiám egyáltalán. Soha semmi jelét nem tapasztaltam.

Reménykedtem benne, hogy van, de féltem is tőle, hogy nincs.

– Van bármi, ami megmagyarázhatná ezt a homályt a mágiád

körül? Esetleg egy ellenvarázslat?

Világos volt, hogy Humfrey nem mindentudó. De most, hogy

Bink már tudta, a jó varázsló démonidéző, ez megmagyarázta az

egészet. Senki nem idéz meg egy démont alapos ok nélkül. A

varázsló magas árat számít fel a szolgálataiért, mert nagy kockázatot

vállal.

– Nem tudok semmi ilyesmiről – felelte neki. – Kivéve talán a

gyógyító víz, amiből ittam.

– Az nem tévesztené meg Beauregardot. Nagyon értelmes démon,

a mágia valódi tudósa. Van nálad abból a vízből?

Bink odanyújtotta a kulacsát.

– Tartalékoltam belőle egy keveset. Az ember sohasem tudhatja,

mikor lehet szükség rá.

Humfrey elvette a kulacsot, öntött belőle pár cseppet a tenyerébe,

belenyalt, és elgondolkodva grimaszolt.

– Szabványos összetétel – állapította meg. – Nem zavar bele a

tudás- vagy a kutatómágiába. A pincémben van egy egész hordó

hasonló. Magam kevertem ki. Persze az enyém mentes a Forrás önző

átkától. De ezt azért tartsd meg, még hasznos lehet!

A varázsló egy zsinórra függesztett mutatópálcát szerelt fel egy

falikép elé, amelyik egy mosolygó kerubot és egy fintorgó ördögöt

ábrázolt egymás mellett.

– Akkor játsszunk „húsz kérdés”-t!

Kezeivel bonyolult mozdulatokat végezve varázsolni kezdett, és

Bink rájött, hogy korábbi felismerése túlságosan korai volt. Humfrey

nem csak a démonidézéshez értett, bár ez továbbra is tudásmágia

volt.

– Bink, az Északi Faluból – kántálta a varázsló. – Betájoltad?

A pálca a kerub felé lendült.

– Van mágiája?

Ismét a kerub.

– Erős mágia?

Kerub.

– Be tudod azonosítani?

Kerub.

– Elárulod a természetét?

A pálca átlendült az ördöghöz.

– Ez meg mi? – kérdezte a varázsló ingerülten. – Nem, ez nem

kérdés, te idióta! Ez csak felkiáltás. Nem értem, hogy ti, szellemek

miért makacskodtok! – Dühösen elvégezte a feloldozó varázslatot,

aztán Bink felé fordult. – Valami felettébb fura dolog van itt. De

most már kihívásnak veszem. Igazságvarázslatot fogok rád bocsátani.

A mélyére ásunk az ügynek.

Tömzsi karjaival ismét hadonászni kezdett, valami gonosz

hangzású varázsigét mormolt… és a fiú hirtelen nagyon furán érezte

magát. Eddig még sohasem találkozott ilyen különös varázslattal: a

mozdulatok, a varázsigék, meg a velük járó kellékek. Csak a

veleszületett mágiát ismerte, ami akkor lépett működésbe, amikor a

használója úgy kívánta. A jó varázsló inkább valamiféle tudósnak

tűnt, ámbár Bink ezt a mundániai kifejezést sem igazán értette.

– Ki vagy? – kérdezte Humfrey parancsolóan.

– Bink, az Északi Faluból. – Ez volt az igazság, de ezúttal nem

azért mondta ezt, mert ezt akarta mondani, hanem mert a varázslat

kényszerítette rá, hogy ezt mondja.

– Miért jöttél ide?

– Meg akarom tudni, van-e mágiám, és hogy miféle, hogy ne

száműzzenek Xanthből, és hogy megnősülhessek…

– Elég! A mocskos részletekre nem vagyok kíváncsi. – A varázsló

a fejét rázta. – Tehát mindvégig igazat mondtál. A rejtély egyre

homályosabb, a helyzet egyre bonyolódik. Akkor most… mi a

mágiád?

Bink kinyitotta a száját, mert a varázslat válaszra kényszerítette –

és rémes, állati bömbölés hangzott fel.

Humfrey meglepetten pislogott.

– Ó… a mantikór megéhezett. Varázslat, szűnj meg! Te várj meg

itt, amíg visszajövök. – És kiment.

Elég alkalmatlan időben jött rá az éhség a mantikórra. De a fiú

aligha hibáztathatta a varázslót, amiért annyira siet az etetéssel. Ha a

szörnyeteg kitörne a ketrecéből…

Bink magára maradt. Körbesétált a teremben, óvatosan lépkedve,

hogy rá ne taposson a szanaszét heverő limlomokra, és vigyázott,

hogy semmihez ne érjen hozzá. Egy tükörhöz ért.

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem – szólt oda incselkedve –,

ki a legszebb a világon?

A tükör elhomályosult, aztán feltisztult. Egy nagy, kövér,

bibircsókos varangy pislogott kifelé belőle. Bink aprót ugrott

meglepetésében. Aztán rájött: ez egy varázstükör, és valóban a

legszebbet mutatta meg neki. A legszebb varangyot.

– Úgy értem, a legszebb emberi lény – pontosított a fiú.

Most Sabrina nézett vissza a tükörből. Bink először csak

tréfálkozni akart, de tudhatta volna, hogy a tükör komolyan fogja

venni. Tényleg Sabrina volna a legszebb emberi lény? Objektíven

nézve valószínűleg nem. A tükör azért őt mutatta, mert a fiú elfogult

szemében ő volt az. Egy más férfinak esetleg…

A tükörkép megváltozott. Most a Wynne nevű lányt mutatta. Hát

igen, ő is nagyon szép volt, csak túl ostoba ahhoz, hogy érdemes

lenne foglalkozni vele. Persze, jó pár férfinak ez így pontosan

megfelelne. Másrészről viszont…

Most meg a varázslónő, Iris látszott a tükörben, legcsábosabb

illúziójába rejtőzve.

– Épp ideje, hogy eszedbe jutottam, Bink – szólt a tükörkép. –

Még nem késő, még most is megtehetem, hogy…

– Nem! – kiáltotta a fiú. A tükör üressé vált.

Bink lecsillapodott, és ismét a tükörhöz fordult.

– Információt is tudsz nyújtani? – kérdezte.

A tükör elhomályosodott, aztán feltisztult. Egy kerub képét

mutatta, ami igent jelentett.

– Miért olyan nehéz meghatározni a tehetségemet?

A megjelenő kép ezúttal egy láb volt… nem is, inkább egy mancs.

Egy majom mancsa.

Bink nézte egy darabig, megpróbálta kitalálni, mit jelenthet, de

nem tudott rájönni. A tükör alighanem összezavarodott, és egy oda

nem illő képet mutatott.

– Mi a tehetségem? – kérdezte végül.

A tükör megrepedt.

– Mit művelsz? – rivallt rá Humfrey, aki megjelent a háta mögött.

A fiú bűntudatosan összerezzent.

– Én… alighanem eltörtem a tükrödet – felelte. – Éppen csak…

– Éppen csak ostobán egyenes kérdést intéztél egy olyan

eszközhöz, amit körmönfontságra terveztek! – vágott a szavába

Humfrey dühösen. – Csakugyan azt hitted, hogy a tükör majd

elárulja, amit Beauregard, a démon nem volt hajlandó?

– Sajnálom! – hebegte Bink esetlenül.

– Sokkal több kárt okozol, mint amennyi hasznodat veszem.

Ugyanakkor viszont kihívást jelentesz. Na, folytassuk! – A varázsló

megismételte az előző varázsmozdulatokat és -igéket, újra

működésbe hozva az igazságvarázst. – Tehát, mi a…

Csörömpölés. A megrepedt tükör cserepei kihullottak a keretből.

– Nem téged kérdeztelek! – förmedt a tükörre a varázsló.

Visszafordult Binkhez.

– Mi a…

A föld megmozdult alattuk. A kastély megrázkódott.

– Földrengés! – kiáltotta a varázsló. – Minden összejön egyszerre.

– Átvágott a szobán, és kipillantott egy lőrésen.

– Nem, csak a láthatatlan óriás járt erre.

Majd újra visszatért Binkhez. Ezúttal hunyorogva, erősen

rámeredt.

– Ez nem véletlen. Valami megakadályoz téged… és bármi mást

is abban, hogy megadja a választ erre a kérdésre. Valami nagyon

erős, azonosítatlan mágia. Varázslószintű bűbáj. Azt hittem, hogy

mostanság csak három élő ember van, aki ilyen erejű varázslattal bír,

de úgy látszik, van egy negyedik is.

– Három?

– Humfrey, Iris, Trent. De egyikünknek sincs ilyen fajta mágiája.

– Trent? A gonosz varázsló?

– Lehet, hogy te gonosznak nevezed. Én magam sohasem

tartottam annak. A magunk módján még barátok is voltunk. A mi

szintünkön létezik egyfajta bajtársiasság…

– De őt már húsz éve száműzték!

Humfrey ferdén felpislogott Binkre.

– Te a száműzetést egyenlőnek veszed a halállal? Trent most

Mundániában él. A tudásmágiám nem terjed ki a Pajzson túlra, de

biztos vagyok benne, hogy ma is életben van. Ő kivételes ember.

Persze, most nincs mágiája.

– Ó! – Bink érzelmileg valóban azonosította a száműzetést a

halállal. Ez most nagyon jó figyelmeztetés volt: a Pajzson túl is van

élet. Még mindig nem szeretett volna odajutni, de legalább a félelmei

enyhültek.

– Ámbár rendkívül bosszant, mégsem merem tovább feszegetni a

kérdést. Nem vagyok megfelelően felvértezve a mágikus

interferencia ellen.

– De miért akarná bárki is megakadályozni, hogy megtudjam,

milyen mágiám van?

– Ó, tudod te azt! Csak képtelen vagy elárulni… még saját

magadnak is. Ez a tudás mélyen el van temetve benned. És úgy tűnik,

úgy is marad. Egyszerűen nem állok készen rá, hogy ekkora

kockázatot vállaljak potom egyévi szolgálatért cserébe. Ezzel a

szerződéssel szinte biztos, hogy csak veszteség érne.

– De miért venné a fáradságot egy varázsló… úgy értem, én csak

egy kis senki vagyok… Mi előnye származna bárkinek abból, hogy

megakadályoz…

– Lehet, hogy nem is személyről van szó. Lehet akár valami

élettelen dolog is, ami mágikus kötést tett rád. A tudatlanság kötését.

– De miért?

Humfrey elfintorodott.

– Fiam, kezded ismételni önmagadat. A tehetséged esetleg

veszélyt jelenthet valami nagyon erős önérdekre. Mint ahogy egy

ezüstkard is veszélyt jelenthet egy sárkányra, még akkor is, ha

fizikailag épp nincs a sárkány közelében. Ezért az az entitás, az a

valami azzal védelmezi önmagát, hogy meggátolja, hogy megismerd

a tehetségedet.

– Na, de…

– Ha azt tudnánk, akkor azt is tudnánk, miben áll a tehetséged –

vakkantott rá Humfrey, megválaszolva a fiú még meg sem

fogalmazott kérdését.

Bink tovább makacskodott.

– Hogy tudnám bizonyítani a tehetségemet, hogy Xanthben

maradhassak?

– Úgy látom, ezzel lesz egy kis gondod – jegyezte meg Humfrey,

mintha csak elméleti jelentősége lenne a dolognak. Megrántotta a

vállát. – Megmondanám, ha tudnám, de nem tudom. Természetesen

nem kell fizetned a szolgáltatásért, mivel nem tudtam teljesíteni.

Majd küldök veled egy feljegyzést. Talán végül a király megengedi,

hogy maradj. Azt hiszem, a törvény úgy szól, hogy minden

állampolgárnak rendelkeznie kell mágikus képességgel, az nincs

benne kimondva, hogy gyakorlatban is be kell mutatnia.

Alkalmanként a bemutatást el is szokták engedni. Emlékszem

például egy fiatalemberre, aki olyanra volt képes változtatni a

vizelete színét, amilyenre akarta. Az ő esetében megelégedtek írásos

tanúbizonysággal a nyilvános bemutató helyett.

Úgy tűnt, a kudarc lényegesen meglágyította a varázsló modorát.

Kellemes vendéglátásban részesítette Binket, barna kenyeret szolgált

fel a saját kenyérgyümölcsös kertjéből, és tejet a

szarvaslégyistállójából – és szinte barátságosan csevegett vele.

– Olyan sokan jönnek ide, és vesztegetik el a kérdésüket – közölte

bizalmasan. – A trükk nem abban áll, hogy választ kapj a kérdésedre,

hanem hogy a helyes kérdést tedd fel. Évek óta a tiéd az első kérdés,

ami komoly kihívást jelentett számomra. Az utolsó… hadd

gondolkozzam csak… a bársonyfű esete volt. Az a földműves azzal

jött ide, hogyan találjon valami igazán jó termő növényt gabonának

és zöldtakarmánynak, hogy jobban tudja táplálni a családját, és egy

kis bevételhez is juthasson belőle, amiből kényelmesebben élhetnek.

Megtaláltam neki a mágikus bársonyfüvet, és mostanra már egész

Xanthen elterjedt a termesztése, sőt amennyire tudom, a határokon

túl is. Olyan kenyeret lehet belőle sütni, amit alig lehet

megkülönböztetni az igazitól. – A varázsló kinyitott egy fiókot, és

előhúzott belőle egy különleges kenyeret. – Látod, ennek nincs

kocsánya. – Letört belőle egy darabot Binknek, aki örömmel

elfogadta.

– Nos, ez a jó kérdés, ilyet kell kérdezni. A válasz nemcsak a

kérdezőnek vált javára, hanem az egész Xanthnek. A legtöbb kérdés

viszont, amivel hozzám fordulnak, afféle majommancs típusú.

– Majommancs? – kérdezte Bink. – Amikor a varázstükröt

megkérdeztem, az is majommancsot mutatott nekem.

– Azt is kellett mutatnia. A kép egy mundániai történetből

származik. Ott a képzelet szüleményének tartják, de itt, Xanthben

létezik efféle varázslat.

– De mit jelent…

– Mégiscsak szeretnél leszolgálni nálam egy évet?

– Uh, nem. Ezért nem. – A fiú elmélyülten rágta az újfajta

kenyeret. Szívósabb volt, mint a valódi kenyér.

– Akkor ingyen válaszolok. Olyan varázslatot jelent, ami több

keservet hoz, mint örömöt, habár technikailag megadja, amit kívánsz.

Olyan varázslat, ami nélkül jobban jártál volna.

Jobban jár, ha nem tudja meg, mi a mágikus képessége? Úgy

tűnik, a tükör ezt akarta közölni vele. Mégis, hogy lehetne a

száműzetés, ami tökéletesen megfosztja majd ettől a képességtől,

jobb alternatíva, mint az, ha megismeri a képessége természetét?

– Sokan jönnek hozzád ostoba vagy egyéb kérdésekkel?

– Nem olyan sokan; mióta megépíttettem, aztán elrejtettem ezt a

kastélyt. Csak az igazán eltökéltek találják meg ide az utat. Mint

például te.

– Hogy építtetted fel? – Amíg a varázslót beszélteti, addig is…

– A kentaurok építették fel. Megmondtam nekik, hogyan

szabadulhatnak meg egy bizonyos helyi élősködőtől, és ezért egy

évig szolgáltak nekem. Nagyon gyakorlott mesterteremtmények,

kiváló munkát végeztek. Én meg időnként megkeverem az ide vezető

utat, félrevezető varázslatokat helyezek el, hogy ne zavarjanak meg

mindenféle oktalan kérdezősködők. Jó helyen van ez a kastély.

– A szörnyek! – kiáltott fel hirtelen Bink. – A hippocampus, a

mantikór… ők is az éves szolgálatukat teljesítik azzal, hogy

visszariasztják a kérdezni szándékozókat?

– Persze. Gondolod, hogy csak jókedvükből vannak itt?

A fiú ezen egy kissé elmélázott. Visszagondolt a pokoli

viháncolásra, amivel a tengeri ló ficánkolt alatta. És mégis, a

szörnyeteg alighanem előnyben részesítené a nyílt tengert holmi

várárokkal szemben, ha rajta múlna.

Megette az utolsó falat kenyeret. Majdnem olyan jó volt, mint a

valódi kenyér.

– A tudásmágiáddal te akár… hiszen te akár király is lehetnél!

Humfrey felnevetett, és ebben a nevetésben semmi siránkozás

vagy keserűség sem volt.

– Ki akarna király lenni, ha a józan eszénél van? Fárasztó és

unalmas állás. Tudós vagyok én, nem hajcsár. A munkám

legnagyobb része abból áll, hogy a mágiát egyedivé és biztonságossá

tegyem, és minél bővebb alkalmazási területekhez finomítsam.

Nagyon sok még ezzel a munka, én pedig egyre öregszem, nincs

annyi időm, hogy mellékes dolgokra vesztegessem. Legyen azé a

korona, aki vágyik rá.

Bink zavarodottan kutatott a gondolataiban olyan személy után,

aki vágyna a trónra.

– Iris varázslónő…

– Az illúziókkal az a baj – felelte Humfrey elkomolyodva –, hogy

aki velük foglalkozik, előbb-utóbb maga is elkábul tőlük. Irisnek

feleannyira sincs szüksége a hatalomra, mint inkább egy rendes

férfira.

Az ebben rejlő igazságot még a fiú is felfogta.

– De hát miért nem megy férjhez?

– Ő varázslónő, méghozzá nagyon is jó. Olyan hatalommal bír,

aminek te még csak töredékét láthattad. Olyan férfira van szüksége,

akire felnézhet. Akinek nála is erősebb mágiája van. Egész Xanthben

csak nekem van nála erősebb mágiám, én pedig egy más

generációból származom. Még akkor is túl öreg lennék hozzá, ha

egyáltalán érdekelne a házasság. És persze nem is illenénk össze,

hiszen a képességeink egymás ellentétei. Én az igazsággal

foglalkozom, ő az illúziókkal. Én túl sokat tudok, ő túl sokat

képzeleg. Így aztán kisebb tehetségűekkel szövetkezik, és azt

képzeli, hogy valahogyan majd célhoz érhet. – Humfrey megrázta a

fejét. – Tényleg nagy kár. A király egyre gyengébb, és mivel nincs

trónörökös, ráadásul még ott a szabály is, hogy uralkodó csak

varázsló lehet, még az is megtörténhet, hogy a trón tényleg áldozatul

eshet Iris fondorkodásának. Nem minden fiatalemberben van meg az

a józanság és a Xanth iránti hűség, mint benned.

Bink hátán végigfutott a hideg. Humfrey tud Iris ajánlatáról, a

kettőjük találkozásáról. A jó varázsló nemcsak kérdésekre válaszol

borsos árért, de gondosan figyelemmel is követi, mi történik

Xanthben. De úgy látszik, beavatkozni azért nem akar. Csak figyel.

Az is lehet, hogy amíg a tengeri ló, a fal és a mantikór feltartja a

kérdezőket, Humfrey gyorsan megvizsgálja az illetők előéletét, hogy

készen álljon, mikorra elé jutnak. Az is lehet, hogy az Irisre

vonatkozó információt egyszerűen arra az esetre tartja vissza, ha

valaki azzal a kérdéssel fordulna hozzá, hogy „Mi a legnagyobb

veszély, ami Xanthet fenyegeti?” Akkor feltárná, amit erről tud, és

beseperné érte a fizetségét.

– Ha a király meghal, kire száll a korona? – kérdezte Bink. –

Ahogy mondtad, nagy hatalmú varázsló kell a trónra, és Xanth

érdekében…

– Most majdnem ugyanolyan kényelmetlen kérdést tettél fel, mint

amivel eredetileg idejöttél – felelte a jó varázsló szomorúan. – Van

bennem bizonyos mértékű hazafiasság, de ugyanakkor elvből nem

szeretek beleavatkozni a dolgok természetes menetébe. A

majommancs szimbolikájában van igazság: a mágiának is megvan a

maga ára. Gondolom, ha végképp semmi más megoldás nem adódna,

elfogadnám a koronát, de előtte nagyon alaposan körülnéznék, hátha

akad valami erős varázsló, akire rá lehetne sózni a munkát. Egy teljes

nemzedék óta nem született igazi nagy tehetség: már régen itt lenne

az ideje egynek. – Elgondolkodva vizslatta Binket. – Hozzád ilyen

nagy erejű mágia kötődik, de amíg nem vagyunk képesek

megismerni a mibenlétét, nem tudjuk hasznát venni. Így aztán

kétlem, hogy te lennél a trónörökös.

A fiú zavart, hitetlenkedő nevetésben tört ki.

– Én? Te sértegeted a trónt!

– Dehogy. Olyan tulajdonságokkal rendelkezel, amelyek igazán jó

királlyá tehetnének, ha a mágiád azonosítható és irányítható lenne.

Lehet, hogy a varázslónő jobban választott, mint ahogy akarta.

Csakhogy nyilvánvalóan van valami ellenvarázslat, ami gátolja a te

mágiádat. Ámbár nem vagyok biztos benne, hogy ennek az

ellenvarázslatnak a forrásából ugyanolyan jó király lenne, mint

belőled. Különös helyzet, nagyon is érdekes.

Binket egy percre megkísértette a gondolat, hogy nagy hatalmú

varázsló lehetne, király, Xanth uralkodója. Furcsamód nagyon hamar

el is vetette. Mélyen magában tudta, hogy nincsenek meg benne az

uralkodáshoz szükséges tulajdonságok, bármit mondjon is a jó

varázsló. És ez nemcsak a mágia kérdése volt, hanem az alapvető

életvitel és ambíciók kérdése is. Ő sohasem lenne képes halálra vagy

száműzetésre ítélni valakit, bármilyen alapos oka lenne is rá. Nem

tudna csatába vezetni egy sereget, nem bírná ki, ha egész nap

polgárok civódásaiban kellene döntenie. A súlyos felelősség nagyon

hamar tönkretenné.

– Igazad van, ki akarna király lenni, ha a józan eszénél van? Én

mindössze feleségül szeretném venni Sabrinát, és családot szeretnék

alapítani.

– Nagyon értelmes legény vagy. Maradj itt éjszakára, reggel majd

mutatok neked egy közvetlen utat hazafelé, és kapsz védelmet is a

vadon veszélyeitől!

– Bocskorpió-riasztót? – kérdezte Bink reménykedve,

visszaemlékezve az árkokra, amelyeken Cherie, a kentaur lány

átugratott.

– Pontosan. Azért még persze észnél kell lenned. Egy ostoba

ember számára nincs igazán biztonságos út. De két nap alatt gyalog

hazaérhetsz.

A fiú maradt éjszakára. Rájött, hogy határozottan kedveli a

kastélyt, a lakóival együtt. Még a mantikór is barátságos volt hozzá,

most, hogy a jó varázsló vendége lett.

– Igazából nem faltalak volna fel, bár el kell ismernem, egy, két

vagy tán három pillanatig nagy volt bennem a kísértés, amikor…

khm… farkon billentettél – magyarázta Binknek. – Az a dolgom,

hogy a komolytalan kérdezőket visszariasszam. Látod, nem is

vagyok bezárva ide a ketrecbe. – Megtaszította a vasrácsot, és a belső

ajtó akadálytalanul kinyílt. – Különben is, az éves szolgálatom kis

híján már le is telt. Szinte sajnálni fogom, ha vége lesz.

– Mi volt a kérdésed? – kíváncsiskodott Bink kissé nyugtalanul,

és igyekezett, hogy ne nagyon látsszék meg rajta, hogy

legszívesebben elmenekülne. Szabad térségben esélye sem lenne a

mantikórral szemben.

– Azt kérdeztem, van-e lelkem – válaszolta komolyan a szörny.

A fiúnak megint titkolnia kellett a reakcióját. Egyévi szolgálat

egy filozofikus kérdésért?

– És mit válaszolt a varázsló?

– Hogy a lelkük miatt csak azok aggódnak, akiknek van.

– De… de hát… akkor meg sem kellett volna kérdezned. Egyévi

szolgálatot adtál a semmiért.

– Nem. Egyévi szolgálatot adtam a mindenért. Az, hogy van

lelkem, azt jelenti, hogy nem fogok igazán meghalni. A testem

elenyészhet, de újjá fogok születni, vagy az árnyam itt fog lebegni

valahol, hogy elvégezze az elintézetlenül maradt ügyeimet, vagy

örökre a mennybe vagy a pokolba kerülök. A jövőm biztosítva van:

soha nem fogok eltűnni a semmiben. Nincs ennél életbevágóbb

kérdés, sem válasz. De a választ megfelelő formában kellett

megkapnom. Egyszerű „igen” vagy „nem” nem elégített volna ki

engem: az lehetett volna találgatás vagy a varázsló személyes

vélekedése is. Részletes technikai magyarázat csak még jobban

megkevert volna. Humfrey úgy fogalmazta meg a válaszát, hogy

abból az igazság magától értetődővé lett. Mostantól soha nem kell

kételkednem többé.

A fiú meghatódott. Így tekintve a dolgot, valóban volt értelme.

Humfrey áruja megérte az árát. Az öreg becsületes varázsló. Valami

lényegeset tudott megmutatni a mantikórnak – és magának Binknek

is – a létezés természetéről Xanthben. Ha a legvadabb hibrid

szörnyeknek is van lelkük, mindazzal együtt, ami ebből következik,

akkor ki bélyegezhetné őket igazán gonoszoknak?

7. FEJEZET

SZÁMŰZETÉS

Az út széles volt, tiszta, és nem akadt semmilyen zavaró mágia

rajta. Egyetlen dolog ijesztette meg Binket: apró, féregszerű lyukak a

fák törzsében és a kövekben. Lyukak, amelyek teljesen átérnek az

egyik oldaltól a másikig. Itt riszák jártak!

Aztán megnyugtatta magát. A riszák nyilvánvalóan nem

mostanában jártak erre. Ezt a veszedelmet már végleg kiküszöbölték.

De amikor a riszák rajzottak, az rettenetes volt, mert a kis, repülő

férgek mágikusan bármit keresztülfúrtak, ami az útjukba került,

embereket és állatokat is beleértve. Egy fa könnyen túlélhet pár szép

tiszta, roncsolásmentes lyukat, de egy ember elvérezhet tőle, feltéve,

hogy nem hal meg már előbb attól, hogy átlyukad valamelyik

létfontosságú szerve. Bink arca megrándult a gondolattól. Remélte,

hogy a riszák soha nem szaporodnak el többé Xanthen, de ebben

azért senki nem lehetett bizonyos. Ahol a mágia szerepet játszott, az

olyan dolgokban nem létezett bizonyosság.

Sietni kezdett, a régi riszalyukak nyugtalanná tették. Fél óra

múlva elért a szakadékhoz, és lám, valóban ott volt a láthatatlan híd,

ahogy a jó varázsló megmondta. Bink azzal bizonyította az ottlétét,

hogy egy marék homokot dobott a szakadékba, és figyelte, hová

hullik. A homok egy része nem hullott le: megmutatta a híd egy

darabját. Ha tudott volna korábban erről a lehetőségről… na de, hát

éppen ez a tudás sajátsága. Megfelelő tudás híján az ember rémes

nehézségekbe ütközhet. Ki gondolta volna, hogy egy láthatatlan híd

vezet át a szakadék fölött?

És mégis: a hosszú kerülőút nem volt teljesen hiábavaló. Részt

vett az erőszakolás tárgyalásán, segített az árnyon, láthatott egy

csomó fantasztikus illúziót, megmentette Crombie-t, a katonát, és

általában véve rengeteg újat megtudott Xanth földjéről. Nem csinálná

végig még egyszer, de a tapasztalatok igenis érettebbé tették.

Rálépett a hídra. Volt egy lényeges dolog, amire a jó varázsló

előre figyelmeztette: ha egyszer elindul a hídon, nincs visszaút. Ha

visszafordul, a híd anyagtalanná válik alatta, és bele fog zuhanni a

szakadékba. Egyirányú híd volt, ami csak előrefelé létezett. Így hát

Bink merészen nekivágott, bár a mélység rémítően tátongott alatta.

Csak a híd láthatatlan korlátjába kapaszkodó keze nyújtott némi

biztonságot.

Megkockáztatott egy pillantást lefelé. Itt a szakadék alja rendkívül

keskeny volt: inkább csak egy mély hasadék, mint valódi kanyon. A

sárkány itt nem tudná megtámadni. De a meredek sziklafalakat nem

láthatóan lehetetlen lenne megmászni. Ha a zuhanásba nem halna

bele, az éhség és az időjárás viszontagságai végeznének vele. Hacsak

nem sikerülne a legkeskenyebb részből kievickélve továbbmenni

keletre vagy nyugatra, egy könnyebben megmászható részre – ahol

viszont már könnyedén elkaphatná a sárkány is.

Baj nélkül átjutott. Csak a tudásra és önbizalomra volt szüksége

hozzá. Amikor már szilárdan állt mindkét lábával a talajon, végre

visszanézett. A hídnak természetesen nyoma sem volt, és látható

ösvény sem vezetett hozzá. De neki esze ágában sem volt

megkockáztatni egy újabb átkelést.

A feszültségtől alaposan megszomjazott. Az ösvény egyik oldalán

meglátott egy forrást. Ösvény? Egy pillanattal ezelőtt itt még nem

volt semmiféle ösvény! Visszanézett a szakadék felé, és valóban nem

látott ott semmiféle kanyargó csapást. Ohó! Az ösvény elfelé vezetett

a hídtól, nem a híd irányába. Közönséges egyirányú mágia.

Továbbment a forráshoz. A kulacsában volt ugyan víz, de az az Élet

Forrásának vize volt, amit nem akart elhasználni, későbbi szükség

esetére tartalékolta.

Vékony erecske tört elő a forrásból, ami egy kanyargós csatornán

végigcsörgedezve végül a szakadékba csörgött. A csatorna két partját

különös növények nőtték be gazdagon: olyan fajták, amilyeneket a

fiú még sohasem látott: szamócaindán növő bükkmakk, tűlevelű

páfrány… Furcsa, de veszélyt egyik sem jelentett rá nézve.

Gondosan körülnézett, nem ólálkodnak-e ragadozók a közelben, ami

ivóhelyek környékén gyakran előfordulhatott, aztán lehajolt, hogy

igyon a forrásból.

Ahogy a fejét lehajtotta, a feje fölött üveghangú kiáltás hangzott

fel.

– Bááánniii fogooood! – Vagy valahogy így hangzott.

Bink felnézett a fák lombja közé. Egy madárszerű lény ült az

egyik ágon, talán valami hárpiaféle. Telt női mellei voltak, és

feltekeredő kígyófarka. Semmi gond vele, amíg közelebb nem jön.

A fiú ismét lehajtotta a fejét, és valami sustorgó zajt hallott,

kellemetlen közelségből. Felpattant, előrántotta a kését, tett néhány

lépést, és a fatörzsek között hihetetlen látvány tárult a szeme elé. Két

lény csatázott egymással: egy griff és egy egyszarvú. Az egyik hím

volt, a másik nőstény, és… és nem is csatáztak, hanem…

Mélységes megdöbbenéssel vonult vissza. Hiszen két különböző

fajhoz tartoznak! Hogy tehetnek ilyet?!

Undorodva visszatért a forráshoz. Most vette észre a két lény friss

nyomait: mindketten inni jöttek a forráshoz, valószínűleg nem

régebben, mint egy órája. Lehet, hogy ők is a láthatatlan hídon át

jöttek, és úgy látták meg a nagyon is kézre eső helyen lévő forrást.

Vagyis a víz aligha lehet mérgezett…

Hirtelen megértette. Ez egy szerelemforrás! Bárki iszik is a

vizéből, ellenállhatatlan szerelemre lobban az első teremtmény iránt,

akit utána meglát, és…

A griff és az egyszarvú irányába nézett, akik még mindig a

korábbi foglalatosságukat végezték.

Elhátrált a forrástól. Ha ivott volna belőle…

Megrázkódott. Szomjúságának hirtelen halvány nyoma sem

maradt.

– Óóó, gyerünk, igyál mááár! – fuvolázta a hárpia.

Bink felkapott egy követ, és felé hajította. A madárlény

felvijjogott, és durva vihogással feljebb lebbent. Hirtelenében

kieresztett potyadéka épphogy csak elhibázta a fiút. Nincs undorítóbb

lény a hárpiáknál.

Hát igen, a jó varázsló figyelmeztette őt, hogy a hazafelé vezető

útja sem lesz teljesen problémamentes. Ez a forrás nyilván az egyik

olyan részlet volt, amit Humfrey nem tartott elég fontosnak ahhoz,

hogy külön is megemlítse. Amikor végre visszakerül arra az

ösvényre, amelyen idefelé jött, a veszélyek is mind ismerősek

lesznek, mint például a békefenyves…

Na, és azon hogy jut majd keresztül? Szüksége lesz egy

ellenségre, akivel áthaladjon rajta, márpedig abból nem volt körülötte

egy sem.

Kiváló ötlete támadt.

– Hé, madáragyú! – kiáltott fel a lombok közé. – Tartsd magad

távol tőlem, különben letömöm a farktollaidat a torkodon!

A hárpia megsemmisítő szitokáradatba tört ki. Micsoda

szókészlete volt! Bink újabb követ hajított felé.

– Figyelmeztetlek, ne merj követni! – kiáltott rá.

– Akár a Pajzs széléig is követni foglak! – visította a hárpia. –

Soha nem fogsz megszabadulni tőlem!

A fiú csendesen elmosolyodott magában. Most már lesz

megfelelő útitársa.

Továbbindult, időről időre ügyesen félreugorva a lehulló

madárürülék elől, amivel a hárpia meg-megbombázta. Csak kitartson

a lény haragja, amíg átérnek a fenyvesen. Aztán majd… nos, mindent

a maga idejében.

Az ösvény hamarosan beletorkollott abba az útba, amelyen délre

jött. Kíváncsian végigtekintett északra is, délre is a fő ösvényen: az

út mindkét irányba jól látható volt. Visszanézett arra, ahonnan épp

most jött – és csak a sűrű erdőt látta. Tett egy lépést visszafelé, oda,

amiről tudta, hogy az előző pillanatban lépett el onnan – és térdig érő

fénylőrózsabozótban találta magát. Az ágak felszikráztak, ahogy a

lába köré fonódtak, és csak a legóvatosabb manőverezéssel tudott

kiszabadulni anélkül, hogy a tüskék összekarmolászták volna. A

hárpia olyan hangosan hahotázott rajta, hogy kis híján lebillent az

ágról, amelyen éppen ült.

Abba az irányba szemmel láthatóan nem volt út. Amikor azonban

visszafordult, az út a fő ösvény felé tisztán látszott a lába előtt. Hát

igen. Ugyan mi értelme újra meg újra megkérdőjelezni az ilyesmit?

A mágia az mágia: nincs benne szokványos logika, csak a saját

szabályait követi. Ezt mindenki tudja. Mindenki, kivéve néha-néha

őt.

Egész nap gyalogolt. Elhaladt a csermely mellett, amelyből ha

valaki iszik, hallá változik.

– Igyál egyet, hárpia! – De a madárlény már ismerte a csermely

varázslatát.

Majd át a békefenyvesen:

– Dőlj le szunyókálni egyet, hárpia!

Lemászott az árokba, amelyben bocskorpiók éltek:

– Mindjárt összeszedek neked pár falat harapnivalót, hárpia! – De

a fiú használta a riasztót, amit a jó varázsló adott neki, és egy fia

bocskorpiót sem látott.

Végül megállt éjszakára egy tanyaháznál a kentaurok területén. A

hárpia végül feladta Bink üldözését: nem mert egy kentaur nyíl

lőtávolán belülre kerülni. A házban idősebb kentaurok laktak,

békések, akiket érdekeltek a világ hírei. Nagy figyelemmel hallgatták

a fiú elbeszélését a szakadékon átkeltében megtapasztalt kalandjairól,

és elegendő fizetségnek ítélték meg egy éjszakai szállásért cserébe.

Unokacsikójuk is velük lakott: egy gondtalan, viháncoló, alig

huszonöt éves kölyök. Bár egykorú volt Binkkel, de emberi

életkorban számolva ez alig a negyedének felel meg. A fiú eljátszott

vele, és kézenállással szórakoztatta. Ezt a trükköt egyetlen kentaur

sem tudja megcsinálni, és a csikó teljesen el volt bűvölve tőle.

Másnap továbbindult északnak, és a hárpiának nyomát sem látta.

Micsoda megkönnyebbülés! Annyira elege lett a lényből, hogy már-

már a békefenyvest is inkább megkockáztatta volna egyedül. Úgy

érezte, a fülei olyan mocskosak lettek a hárpia káromkodásaitól,

hogy kimosni sem fogja tudni őket. Áthaladt a kentaurok területének

hátralévő részén anélkül, hogy bárkivel találkozott volna, és

alkonyaira hazaért az Északi Faluba.

– Nézzétek, a mágia nélküli csodalény visszatért! – kiabálta Zink.

Bink lába előtt egy lyuk jelent meg, és a fiú akaratlanul is

megbotlott, miközben igyekezett kikerülni a mágikus lyukat. Zink

kitűnő útitárs lehetett volna a békefenyvesen át. Bink ezután nem

törődött többet a lyukakkal, és lassan ballagva a házuk felé vette az

irányt. Végtére is, most már hazaért: minek siessen?

A vizsgára másnap reggel került sor a szabadtéri amfiteátrumban.

Királypálmák kerítették el a játékteret természetes oszlopsorként. A

padokat egy gigantikus sivatagi ciprus kiálló, göcsörtös gyökereiből

képezték ki. A teret hátul négy hatalmas mézjuharfa fogta közre.

Bink mindig szerette ezt a helyet – de most inkább csak kellemetlen

szorongást érzett a láttán. Ez volt a próbatételének a helyszíne. A

vizsgán az öreg király elnökölt, lévén ez hivatalos tisztségeinek

egyike. Ékkövekkel kirakott királyi palástja volt rajta, fején mutatós

aranykoronája, kezében pedig ott volt a díszes jogar: királyi tisztének

megannyi jelképe. A harsonák hangjára valamennyi polgár mélyen

meghajolt.

A király lenyűgöző fehér sörényt és hosszú szakállt viselt, de

tekintete minduntalan céltalanul elkalandozott a semmibe. Bink nem

tehetett róla, de belereszketett a királyi pompa feletti félelemmel

vegyes ámulatába. Időnként egy-egy szolga oldalba bökte, hogy el ne

bóbiskoljon, és hogy a szertartás menetére emlékeztesse.

A ceremónia kezdeteként a király a hagyományok szerint

tanúbizonyságot tett varázstudományáról: vihart keltett. Reszkető,

erőtlen kezeit magasba emelte, és elmotyogta a szokásos

varázsszavakat. Először néma csend lett. Aztán, amikor már

mindenki azt hitte, hogy a király mágiája immár végképp csődöt

mondott, könnyű szellő suhant át a réten, felkavarva pár lehullott

levelet.

Senki sem szólt semmit, bár mindenki számára nyilvánvaló volt,

hogy a jelenség könnyen lehetett pusztán véletlen egybeesés is. Az

bizonyos, hogy mindenféle vihartól igencsak távol esett. A hölgyek

közül azonban páran kötelességtudóan kinyitották esernyőiket, a

ceremóniamester pedig sietve továbblépett a szertartásban.

Bink szülei, Roland és Bianca az első sorban ültek, és ott volt

Sabrina is, pont olyan szépségesen, amilyennek a fiú emlékezetében

is látta. Az apja elkapta Bink pillantását, és bátorítóan odabólintott

neki. Anyja szemeiben könny csillant, és Sabrina a földre szegezte a

tekintetét. Valamennyien miatta aggódtak. Teljes joggal, gondolta a

fiú.

– Milyen képességet tudsz felmutatni, amivel állampolgári

jogaidat igazolod? – kérdezte tőle a ceremóniamester.

A tisztséget Munly töltötte be, apja egyik jó barátja, és Bink tudta,

hogy Munly mindent meg fog tenni az érdekében, amit csak lehet, de

őt is kötötték a szertartás szabályai, amelyekhez ragaszkodnia kellett.

Most a fiún volt a sor.

– Én… én nem tudom bemutatni – mondta habozva –, de

elhoztam a jó varázsló, Humfrey igazolását, hogy van mágiám. –

Remegő kezével előrenyújtotta a papírlapot.

Munly átvette, rápillantott, és továbbadta a királynak. Az

uralkodó a papírra hunyorgott, de a szemei olyan gyulladtak voltak,

hogy tisztán látszott, hogy nem tudja elolvasni.

– Ahogy felséged is látja – mormolta a ceremóniamester

tapintatosan –, ez egy üzenet Humfrey varázslótól. Rajta van a

mágikus pecsétje. – A pecsét egy uszonyos lényt ábrázolt, ami egy

labdát egyensúlyozott az orrán. – Azt írja, hogy a sorok átadója

meghatározatlan mágikus képességgel rendelkezik.

Az öreg uralkodó homályos szemeiben egy pillanatra mintha

felvillant volna valami a régi tűzből.

– Az semmit sem számít – motyogta. – Humfrey nem király. Én

vagyok a király. – A papírlap kihullott a kezéből a földre.

– Na de…! – tiltakozott Bink.

A ceremóniamester figyelmeztetően villantotta rá a szemét, és a

fiú tudta, hogy az ügye immár reménytelen. A király bolondul

féltékeny volt Humfreyra, akinek a mágiája még mindig ereje

teljében volt, és nem vette figyelembe az üzenetet. De végül bármi is

legyen az oka, az uralkodó szólott, és ha vitába szállna vele, az csak

bonyolítaná a helyzetet.

Aztán támadt egy ötlete.

– Ajándékot hoztam a királynak – szólalt meg ismét. – Vizet egy

gyógyító Forrásból.

Munly szeme felcsillant.

– Van varázsvized? – Azonnal átlátta a lehetőséget, hogy újra

képességei teljes birtokában lévő királyuk lehessen.

– A kulacsomban – válaszolta Bink. – Megőriztem. Nézd csak,

meggyógyította az elveszített ujjamat! – Feltartotta a bal kezét. – A

náthámat is meggyógyította, és láttam, amikor másokon is segített.

Bármit azonnal meggyógyít. – Úgy döntött, a hatáshoz kapcsolódó

átokról nem tesz említést.

A ceremóniamester képessége az apró tárgyak magához bűvölése

volt.

– Engedelmeddel…

– Megadom – mondta a fiú gyorsan.

A kulacs megjelent Munly kezében.

– Ez az?

– Igen. – Most először Bink szívében igazi remény támadt fel.

A ceremóniamester ismét a királyhoz lépett.

– Bink ajándékot hozott neked, felség – jelentette be. – Mágikus

vizet.

A király elvette a kulacsot.

– Mágikus vizet? – ismételte, de úgy tűnt, fel sem fogja, mi az.

– Minden betegséget meggyógyít – bizonygatta Munly.

Az uralkodó a kulacsot nézte. Egy korty, és képes lenne elolvasni

a varázsló üzenetét, újra tisztességes viharokat kelteni és értelmes

ítéleteket hozni. Ez még visszájára fordíthatná Bink balszerencsés

vizsgáját.

– Arra célzol, hogy beteg vagyok? – horkant fel a király. – Nekem

nincs szükségem gyógyításra! Olyan egészséges vagyok, mint fiatal

koromban. – Ezzel szájával lefelé fordította a kulacsot, és hagyta,

hogy a kincset érő folyadék kicsorogjon belőle a földre.

A fiú úgy érezte, mintha nem is a vizet inná be mohón a száraz

talaj, hanem valósággal a szíve vérét. Látta, hogyan dől romba az

utolsó reménye éppen annak a szenilitásnak a jóvoltából, amelyet

meggyógyítani remélt. Mindennek tetejébe neki magának sem

maradt gyógyító vize sürgős szükség esetére: többé már magát sem

lenne képes meggyógyítani.

Vajon ez a forrás bosszúja volt azért, hogy szembe mert szállni az

akaratával? Megkísértette őt a siker korai ígéretével, hogy aztán a

kritikus pillanatban megtagadja tőle? Mindegy, így vagy úgy, de

elveszett.

Ezt Munly is tudta. Lehajolt, felemelte a kulacsot, ami hirtelen

eltűnt a kezéből: visszatért Binkék házába.

– Sajnálom – mormolta az orra alatt, aztán hangosan: – Mutasd be

a képességedet!

A fiú megpróbálta. Erősen összpontosított, kívánta, hogy mágiája,

bármi is legyen az, szabaduljon ki a kötésből, és nyilvánuljon meg.

Valahogy. De semmi sem történt.

Aztán zokogást hallott. Sabrina? Nem, az édesanyja volt az. Apja

kőmerev arccal ült, egyéni becsületkódexe meggátolta benne, hogy

személyes érdekei miatt közbeavatkozzon. Sabrina továbbra sem

nézett Binkre. Voltak azonban, akik igen: Zink, Jama és Potipher

mind kárörvendően vigyorogtak. Most már minden joguk megvolt rá,

hogy felsőbbrendűnek érezzék magukat: egyikük sem volt „mágia

nélküli csodalény”.

– Nem tudom – suttogta a fiú megszégyenülten.

Ezzel vége volt.

Bink ismét gyalogolt. Ezúttal nyugatra, a földszoros felé. Új

vándorbot volt nála, egy kis balta meg a kése. Na és a kulacsa, immár

közönséges vízzel töltve. Anyja ismét remek szendvicseket

csomagolt neki, saját könnyeivel ízesítve. Sabrinától nem kapott

semmilyen emléket: a döntés óta nem is látta a lányt. Xanth

törvényei nem engedték meg, hogy egy száműzött több holmit

vigyen magával, mint amit kényelmesen elbír. Semmilyen értékes

dolgot nem tarthatott meg, mert a xanthiak attól féltek, hogy az

ilyesmi nem kívánatos érdeklődést keltene a mundániaiakban. Bár a

Pajzs megvédte Xanthet, egyszerűen nem lehettek túl óvatosak.

Bink élete lényegében itt és most véget ért, hiszen száműzték

mindattól, amit eddigi életében ismert. Gyakorlatilag árvává is vált.

Soha többé nem fogja megtapasztalni a mágia csodáit sem. Ahogy a

dolgok álltak, mindörökre Mundánia színtelen, unalmas világához

lesz kötve.

Talán el kellett volna fogadnia Iris varázslónő ajánlatát? Akkor

legalább Xanthben maradhatott volna. Ha előre tudta volna… de

akkor sem másította volna meg a döntését. Ami helyes, az helyes,

ami helytelen, az helytelen.

A legfurcsább az volt, hogy nem érezte magát teljesen

összetörtnek. Elvesztette az állampolgárságát, a családját, a

menyasszonyát, és a külvilág nagy ismeretlenségével kellett

szembenéznie, lépteiben mégis maradt valami valóságtól elszakadt,

ábrándkergető ruganyosság. Valami belső védekező reakció lett

volna ez, ami megakadályozta, hogy elkeseredésében öngyilkosságot

kövessen el? Vagy tulajdonképpen megkönnyebbülés volt számára,

hogy végre egyértelmű döntés született az ügyében? A mágiával

rendelkező emberek körében egyféle nyomoréknak számított: most

végre a maga fajtája közé kerül.

Nem. Nem erről volt szó. Hiszen neki van mágiája. Nem

nyomorék. Erős mágiája van, varázsló nagyságrendű. Humfrey ezt

mondta neki, és ő hitt a varázslónak. Egyszerűen csak nem volt képes

hasznosítani ezt a mágiát. Mint valaki, aki képes egy színes foltot

megjeleníteni a falon – csak épp sehol nincs alkalmas fal a közelben.

Bink nem tudta, miért maradt néma a mágiája, de ez mégis azt

jelentette, hogy neki van igaza, és a király tévedett. Akik nem álltak

ki mellette, azoktól jobb is, ha megszabadul…

De nem, ez sem igaz. A szülei nem akarták megtagadni Xanth

törvényeit. Rendes, becsületes emberek voltak, és Bink osztozott az

elveikben, hitt azokban az értékekben, amelyekben a szülei is hittek.

Ő is visszautasította, hogy megszegje Xanth törvényeit, amikor

ellenállt a varázslónő kísértésének. Apja és anyja nem segíthettek

volna rajta azzal, ha követik őt a száműzetésbe, de azzal sem, ha

csalással próbálják meg Xanthben tartani őt. Azt tették, amit

helyesnek éreztek, súlyos személyes áldozathozatal árán, és a fiú

büszke volt rájuk ezért. Tudta, hogy a szülei szeretik őt, de hagyták,

hogy a saját útján menjen tovább, nem avatkoztak bele az életébe. És

valahol ez is része volt annak a rejtett örömnek és tartásnak, ami a

száműzetés ellenére megmaradt Binkben.

Na, és Sabrina? Vele mi a helyzet? Ő sem akart csalni. De a

lányból valahol hiányzott a szülei elvhű elkötelezettsége. Sabrina

hajlandó lenne a csalásra, ha lenne rá megfelelő oka. Az ő

becsületessége felszínes volt, csak azért maradt meg, mert nem

érintette elég mélyen Bink balszerencséje. A szerelme nem bizonyult

elég mélynek. Azért a varázsképességéért szerette a fiút, aminek a

létezéséről meg volt győződve, hiszen Bink mindkét oldalról erős

mágiájú szülők gyermeke volt. Az, hogy végül ez a feltételezett

képesség nem bizonyosodott be, aláásta Sabrina szerelmét. A lány

tulajdonképpen nem saját magáért szerette őt.

És most az is kiderült, hogy az ő Sabrina iránt érzett szerelme is

hasonlóan sekélyes volt. Persze, a lány gyönyörű volt, de valahogy

kevesebb egyéniség volt benne, mint mondjuk például abban a Dee

nevű lányban. Dee otthagyta őt és Crombie-t, mert megsértették, és

ragaszkodott a döntéséhez. Sabrina is ugyanezt tette volna, de

egészen más okból. Dee nem játszotta meg magát: valóban

haragudott. Sabrina esetében ugyanez sokkal mesterkéltebb lett

volna.

Az ő haragjában több lett volna a megjátszás, és kevesebb az

érzelem: egyszerűen, mert Sabrinában nem is volt elegendő érzelem.

Számára többet jelentett a látszat, mint a valóság.

Ami viszont megint Irist juttatta Bink eszébe, a látszatok

felülmúlhatatlan mesterét. Micsoda temperamentuma van a

varázslónőnek! A fiú tisztelte az indulatokat. Az indulatok az

igazságba engednek bepillantást olyan helyzetekben, amikor vajmi

kevés egyéb támpontja van az embernek az igazság kiderítésére.

Csakhogy Iris túlságosan erőszakos. Az a palotalerombolási jelenet a

viharral, meg a sárkánnyal megtetézve…

Még annak a bugyuta hogyishívjáknak is – annak a gyönyörű

lánynak a tárgyaláson, megvan, Wynne volt a neve –, még neki is

voltak érzelmei. Bink remélte, hogy a buta lányt sikerült

megmentenie a szakadék sárkányától. Wynne-ben igazán nem sok

mesterkéltség akadt. Sabrina ezzel szemben tökéletes színésznőként

viselkedett, és a fiú soha nem is volt igazán bizonyos a lány

szerelmében. Sabrina inkább csak egy kép volt az agyában, amit

szükség esetén elő lehetett hívni, hogy nézegethesse. Valójában soha

nem is akarta igazából feleségül venni a lányt.

A száműzetés kellett ahhoz, hogy a fiú tisztába jöjjön a saját

indítékaival. Bármi volt is az, amit egy lányban keresett, Sabrinából

ez a valami hiányzott. A lány szépsége rabul ejtette, határozott

egyéniséggel bírt – ami nem tévesztendő össze a jellemességgel –, és

akadt vonzó mágikus képessége. Ezek mind jó dolgok voltak, nagyon

jó dolgok, és Bink azt hitte, szereti Sabrinát. De amikor a válság

elérkezett, a lány elfordította róla a szemét, és ez mindent elárult.

Crombie, a katona igazat mondott: bolond lett volna, ha feleségül

veszi Sabrinát.

Elmosolyodott magában. Vajon Crombie és Sabrina hogy jöttek

volna ki egymással? A végtelenül igényes, gyanakvó férfi, és a

végtelenül mesterkélt, alkalmazkodó nő. Vajon a katona

keménységét a lány alkalmazkodóképessége elleni kihívásként fogná

fel? Sikerülne nekik tartós kapcsolatot kialakítani? Szinte úgy tűnt,

ez igenis lehetséges lenne. Vagy azonnal és hevesen gyűlölni

kezdenék egymást, vagy látványosan szerelembe esnének egymással.

Nagy kár, hogy nem fognak találkozni, és még nagyobb kár, hogy ő

nem lehetne jelen, hogy megfigyelje ezt a találkozást.

Most, hogy már vége, egész xanthbeli élete elsuhant előtte

gondolatban. Életében először igazán szabad volt. Nem volt többé

szüksége mágiára. Nem volt többé szüksége romantikára. Nem volt

többé szüksége Xanthre.

Céltalanul vándorló tekintete hirtelen egy apró, sötét foltra tévedt

egy fa törzsén. Riszák vágta seb? Nem, csak valami elszíneződés.

Megkönnyebbülést érzett – és hirtelen rádöbbent, hogy becsapja

magát. Legalábbis ebben az egy tekintetben. Ha többé nem lenne

szüksége Xanthre, akkor nem is törődne olyasmivel, mint a riszák.

Igenis szüksége volt Xanthre. Xanth volt az ifjúsága. De hát… többé

nem lehetett az övé.

Aztán elérkezett a pajzsőrök őrállomásához, és bizonytalansága

fokozódott. Ha egyszer átkel a Pajzs vonalán, Xanthet örökre maga

mögött hagyja.

– Mi járatba vagy itt? – kérdezte a Pajzs őre. Nagydarab, kövér

fiatalember volt, kifakult arcbőrrel. De ez a sápadt, kövér ember

fontos részét képezte a létfontosságú mágikus hálónak, ami megvédte

Xanthet a külső behatolástól. A Pajzson nem juthatott át élőlény

egyik irányba sem… de mivel egyetlen xanthi sem akarta elhagyni a

félszigetet, a Pajzs feladata lényegében a mundán behatolási

kísérletek megakadályozása volt. A Pajzs érintése egyenlő volt a

halállal: az azonnali, fájdalommentes, végleges halállal. Binknek

fogalma sem volt róla, hogy működik a Pajzs – de hát nem volt több

fogalma a mágia bármely más formájának a működéséről sem.

– Engem száműztek – mondta az őrnek. – Át kell engedned a

Pajzson.

Egyáltalán meg sem próbált csalni: az ítéletnek megfelelően el

fogja hagyni Xanthet. Ámbár, ha megpróbálta volna kijátszani a

száműzetést, akkor sem sikerülhetett volna. A falubeliek egyikének

az volt a mágiája, hogy bárkinek meg tudta találni a tartózkodási

helyét, és ez az ember most őrá volt hangolódva. Rögtön tudta volna,

ha Bink a nap végére a Pajzsnak ezen az oldalán marad.

A kövér fiatalember mélyet sóhajtott.

– Miért kell minden bonyodalomnak az én őrségem alatt

történnie? Tudod te, milyen nehéz egy ember nagyságú rést nyitni a

Pajzson anélkül, hogy az egész hálót összegabalyítanám?

– Én semmit nem tudok a Pajzsról – ismerte be Bink –, de a király

száműzött, így hát…

– Jól van, na. Hát, ide figyelj! Én nem kísérhetlek el a Pajzshoz,

itt kell maradnom az őrhelyemen. De el tudok végezni egy

nyitóvarázslatot, ami kioltja a Pajzs egy darabját öt másodpercre.

Idejében legyél ott, és lépj át, mert ha rád zárul a Pajzs, azonnal

halott vagy!

A fiú nagyot nyelt. Minden, a száműzetéssel és a halállal

kapcsolatos gondolata ellenére, most, hogy eljött a próbatétel ideje,

mégiscsak élni akart.

– Tudom.

– Helyes. A varázskő nem törődik vele, ki vagy mi hal meg a

Pajzsnál. – Jelentőségteljesen meglapogatta a sziklatömböt, aminek

nekitámaszkodott.

– Azt akarod mondani, hogy ez a kopott vén kavics az? – kérdezte

Bink hitetlenkedve.

– A Pajzskő? Hát persze. Ebnez varázsló talált rá, közel egy

évszázaddal ezelőtt, és úgy hangolta be, hogy kialakítsa a Pajzsot. E

nélkül még mindig ki lennénk téve a mundániai invázió veszélyének.

Bink hallott már Ebnez varázslóról, Xanth nagy történelmi

alakjainak egyikéről. Ebnez tulajdonképpen az ő távoli felmenői

közé tartozott. Képes volt mágikusan használni a dolgokat. Az ő

kezében egy kalapács pöröllyé tudott változni, egy darab fából

ablakkeret-darab lett; bármit, ami létezett, bármivé át tudott

lényegíteni, amire épp szüksége volt – persze bizonyos határok

között. Nem tudott például levegőt étellé alakítani, vagy egy öltözet

ruhát alkotni vízből, de ezzel együtt is elképesztően sok mindent meg

tudott tenni. Így alakított át például egy nagy erejű halálkövet

Pajzskővé, hogy a közvetlen érintés helyett bizonyos meghatározott

távolságban öljön, és ezzel megalkotta az eszközt Xanth

megmentéséhez. Micsoda nagyszerű teljesítmény!

– Na most – folytatta a kövér ifjú –, itt van egy időkő. –

Hozzákoppantotta a kisebb követ a nagy sziklához, erre a kis kő

kettétört, és eredeti vörös színéről fehérre fakult. A kő egyik darabját

átadta Binknek. – Amikor ez vörösre változik, akkor kell átmenned.

A két darab szinkronban van. A rés közvetlenül az előtt a nagy nyírfa

előtt fog megnyílni, és csak öt másodpercre. Készülj hát fel, és

vörösre: indulj!

– Vörösre indulok – nyugtázta Bink.

– Rendben. És most menj! Ezek az időkövek néha nagyon

gyorsan gyógyulnak. Én figyelni fogom az enyémet, hogy pontosan

időzítsem a varázslatot, te meg figyeld a tiédet!

A fiú nekilódult. Futva indult a nyugat felé tartó ösvényen.

Általában egy törött időkőnek fél órára volt szüksége a

gyógyuláshoz, de ez változhatott: függött a kő minőségétől, a

környező hőmérséklettől, és egy csomó más, ismeretlen tényezőtől

is. Lehet, hogy mindez az eredeti kőben volt kódolva, mivel a két

darab színe mindig egyszerre változott vissza, akkor is, ha az egyiket

kirakták a tűző napra, a másikat meg a föld alá rejtették. De hát

megint csak: mi értelme értelmet keresni a mágiában? A mágia

olyan, amilyen.

És többé már nem lesz semmilyen – Bink számára. Mundániában

ennek az egésznek nem lesz semmi jelentősége.

Ekkor meglátta a Pajzsot – jobban mondva a hatását, mivel maga

a Pajzs láthatatlan volt, de egy vonalban láthatóvá vált az elpusztult

növényzet, ahol a Pajzs a talajjal érintkezett, és az állatok tetemei,

amelyek elég bolondok voltak hozzá, hogy megpróbáljanak átjutni a

Pajzs vonalán. Néha egy-egy megzavarodott ugrószarvas átvetődött a

vonalon a túloldali biztonságos területre – de oda már élettelenül

érkezett. A Pajzs végtelenül vékony volt, de élőlények számára

teljességgel áthatolhatatlan.

Időnként mundániai élőlények is belebotlottak. A xanthi oldalon

minden nap végigment egy tetemeket kereső osztag. Ha félig

átlógtak a xanthi oldalra, akkor átvonszolták őket, és tisztességgel

elföldelték. A vonalon keresztbe átlógó dolgokat biztonsággal

lehetett kezelni, amíg az élő személy magát a Pajzsot nem érintette.

A feladat ennek ellenére rémesen kellemetlen volt, és gyakran

büntetésként rótták ki a katonákra. Mundániai ember eddig még soha

nem akadt fenn a Pajzson, de a félelem állandóan ott volt, hogy egy

nap esetleg belesétál valaki a túloldalról, és ez bizonyosan komoly

bonyodalmakat fog okozni.

Bink előtt ott állt a terebélyes bükkfa. Az egyik ága kinyúlt a

Pajzs felé, és az ág hegye elhalt. Nyilván a szél lengette bele a Pajzs

vonalába. Ez az ág segített a fiúnak megtalálni a pontos helyet, ahol

át kell kelnie.

A vonal közelében jellegzetes szag terjengett: valószínűleg az

ezernyi apró, bomló élőlény szaga. Talajban lakó férgeké, a Pajzs

vonalán átrepülni próbáló rovaroké, amelyek lehullottak, és ott

rothadtak el helyben. Ez itt a halál vonala volt.

Bink a kezében tartott kőre pillantott – és döbbenetében a

lélegzete is elakadt: a kő vörös volt. Ebben a pillanatban váltott színt,

vagy ő már eleve el is késett? Az élete függött a választól.

Rohanni kezdett a Pajzs felé. Tudta, az lenne az ésszerű, ha

visszatérne az őrhöz, és elmagyarázná neki, miért késett el, de

egyszerűen túl akart már lenni az egészen. Lehet, hogy maga a

színváltozás pillanata keltette fel a figyelmét, ebben az esetben volt

még elegendő ideje. Így hát az ostoba megoldást választotta, és

nekivágott.

Egy másodperc. Kettő. Három. Jó lenne, ha mind az öt

rendelkezésére állna, mert még mindig nem ért el a vonalig. A Pajzs

látszólag közel volt, de időbe telt, amíg a döntést meghozta, és a teste

kellő lendületbe jött. Őrült vágtában ért a bükkfához – talán halálos

rohamban –, és már túl nagy volt a sebessége hozzá, hogy

meggondolja magát. Négy másodperc: most vág át a halálvonalon.

Ha a Pajzs a hátul lévő lábára zárul, vajon meg fog halni, vagy csak a

lábát veszíti el? Öt: valami furcsa bizsergést érzett. Hat: nem, az

ideje már lejárt, nincs értelme tovább számolni. Átvetődött. Vajon él

még?

A földön gurult, lábával holt avart és apró állatok csontjait

kavarva fel. Hát persze, hogy életben van! Hogy lenne képes másként

ilyesmin aggódni? Akár a mantikór, amelyik a lelke miatt aggódott:

ha nem lenne neki, nem is zavarná…

Felült, és kirázott a hajából valami rovartetemet. Hát megcsinálta.

Az a bizsergés nyilván a kikapcsolt Pajzs hatása volt, mivel ártani

nem ártott neki.

Most már túl van rajta. Örökre megszabadult Xanthtől. Szabad

volt, élheti a saját életét, nem fogják kinevetni, nem fognak

anyáskodni felette, nem fogják kísértésbe vinni… Szabadon önmaga

lehet.

Kezébe temette az arcát, és elsírta magát.

8. FEJEZET

TRENT

Egy idő után felállt, és elindult Mundánia világa felé, amitől

annyira rettegett. Tulajdonképpen nem látszott annyira másnak: a fák

hasonlóak voltak, a kövek sem változtak, és a tengerpart, amivel

párhuzamosan haladt, pontosan olyan volt, mint a tengerpart. Mégis

ellenállhatatlan nosztalgia fogta el. Előbbi lelkesedése csak érzelmi

ingájának egy kilengése volt: hamis derűlátás. Jobb lett volna, ha

meghal a Pajzson való átkelés közben.

Nos, még mindig visszafordulhat. Csak át kell lépnie a vonalon. A

halál azonnali és fájdalommentes, és legalább a teste Xanthben lenne

eltemetve. Vajon a többi száműzöttek is ezt tették előtte?

Visszahőkölt a gondolattól. Leleplezte saját blöffjét. Nagyon

szerette Xanthet, és máris szörnyen hiányzott neki, de meghalni nem

akart. Nincs más hátra, meg kell teremtenie a saját életét a mundánok

között. Biztosan megtették ezt már mások is előtte. Ki tudja, talán

még boldog is lehet közöttük…

A földszoros sziklás volt. Bink erősen izzadt, ahogy a meredek

hegyoldalon kaptatott felfelé. Vajon ez itt a szakadék ellenpontja

volt, és a sziklanyereg pont olyan magasan emelkedik a síkság fölé,

amilyen mélyre a szakadék nyúlik a tengerszint alá? Vajon itt

nyeregsárkány őrzi a sziklákat? Nem, Mundániában biztosan nem.

De az azért lehet, hogy a domborzat ilyen alakulásának valami köze

mégis van a mágiához. Ha a mágia esszenciáját a magaslatokról

hozza magával a csapadék, és a mélyebb területeken felgyülemlik…

de nem, ennek nem sok értelme van. Így a mágia legnagyobb része

az óceánba mosódna, ahol reménytelenül felhígulna.

Most először gondolkodott el rajta, vajon milyen is lehet

valójában Mundánia. Egyáltalán lehetséges túlélni benne mágia

nélkül is? Nyilván messze nem lesz olyan szépséges, mint Xanth, de

a varázslatok hiánya hatalmas kihívást jelent, és nyilván

Mundániában is vannak jóravaló helyek. A népe sem lehet gonosz:

végtére is az ő ősei is mundániai származásúak voltak. Amennyire

tudta, a nyelv és a szokások jó része is hasonló volt, mint Xanthben.

Felkapaszkodott a hágó tetejére, felkészült rá, hogy életében

először megpillantja az igazi Mundániát – és hirtelen emberek vették

körül. Csapda!

Hátraperdült, hogy meneküljön. Talán neki tudja csalni az

üldözőit a Pajzsnak, és így a könnyebb módon szabadulhat meg

tőlük. Nem mintha a halálukat kívánta volna, de hát valahogy

mégiscsak meg kell próbálnia megszökni előlük.

Ahogy azonban megfordult, teste kicsit lassabban reagált a

kihívásra, mint a gondolatai, a háta mögött is egy embert látott, aki

kivont karddal állta el az útját.

Az lenne a legbölcsebb, ha megadná magát. Körbevették, a

támadói túlerőben voltak, és nagyon könnyen kaphatott volna a

hátába egy nyílvesszőt valamelyiküktől, ha itt helyben meg akarják

ölni. Ha csak ki akarják rabolni, akkor viszont nemigen volt

vesztenivalója.

Igen ám, de a megfontolt viselkedés sohasem volt Bink erőssége.

Főként olyankor nem, ha meglepték, vagy ha sarokba szorították.

Utólag nagyon bölcs és meggondolt tudott lenni, de ez a feszültség

pillanataiban nem sokat ért. Persze, ha lenne olyasfajta mágiája, mint

az anyjának, csak sokkal erősebb, hogy vissza tudná forgatni az időt

pár órával, és a válsághelyzeteket utólagos megfontolás alapján újra

le tudná játszani, a maga számára sokkal előnyösebben…

Rárohant a mögötte álló kardos emberre, botját meglendítve, hogy

kivédje a kard csapását. Valaki azonban hátulról elgáncsolta, és ő a

földre esett, még mielőtt két lépést tehetett volna. Arccal a porba

zuhant, a szája is telement földdel. Azért hősiesen küzdött tovább,

félig kitekeredett testtel igyekezett elérni azt az embert, aki hátulról a

földre szorította.

Aztán egyszerre mind rajta voltak, és teljesen a földhöz szegezték,

hogy szinte mozdulni sem tudott. Esélye sem maradt: pillanatok alatt

megkötözték, és kipeckelték a száját.

Ketten talpra rángatták, egy harmadik egészen közel dugta az

arcát Binkhez.

– Jegyezd meg, xanthi: ha bármiféle varázslattal próbálkozol,

leütünk, és eszméletlenül viszünk tovább!

Varázslat? Ezek nem tudták, hogy neki nincs semmiféle

használható mágiája, és ha volna is, itt, a Pajzson túl úgysem vehetné

semmi hasznát. De csak bólintott, jelezve, hogy megértette. Talán

jobban fognak bánni vele, ha attól tartanak, hogy valami módon

képes bosszút állni rajtuk.

A férfiak lekísérték a hágó túloldalán, és egy katonai táborba

vitték a földszoroson túl, a szárazföldre.

Mit keres itt a katonaság? Ha támadást terveznek Xanth ellen, az

úgysem sikerülhet. A Pajzs ugyanolyan könnyedén pusztít el ezer

embert, mint egyet.

Bevezették a fősátorba. Itt egy elfüggönyözött sarokban egy

negyvenes éveiben járó, jóvágású, bajszos férfi ült egy széken, zöld

színű egyenruhát hordott, kardot viselt, és parancsnoki jelvényt.

– Itt a kém, tábornok úr! – jelentette neki az őrmester tisztelettel.

A tábornok alaposan felmérte Binket. Hideg, mérlegelő

tekintetéből félelmetes értelem sugárzott.

– Engedjétek el! – mondta csendesen. – Láthatóan ártalmatlan.

– Igenis, uram! – felelte tiszteletteljesen az őrmester. Kioldotta

Bink kötelékeit, és kivette a szájából a pecket.

– Lelépni! – mordult a tábornok, és a katonák egyetlen szó nélkül

elhagyták a sátrat. Meg kell hagyni, igazán fegyelmezettek voltak.

A fiú a csuklóit dörzsölgetve próbálta visszaállítani bennük a

vérkeringést. Közben a tábornok magabiztosságán csodálkozott. A

tiszt jó felépítésű férfi volt, de alacsony. Bink magasabb volt nála,

fiatalabb is, és bizonyosan erősebb. Ha gyorsan cselekszik, esélye

nyílhat rá, hogy megszökjön.

Kissé összehúzta magát, felkészült, hogy rávesse magát a

tábornokra és ledöntse a lábáról. A katona kardja hirtelen a kezében

termett, a hegye egyenesen a fiúra mutatott. A férfi villanásnyi idő

alatt rántott kardot, a fegyver mintha varázslatos gyorsasággal a

kezébe ugrott volna, bár itt ez nyilvánvalóan lehetetlen volt.

– Nem tanácsolnám, fiatalember! – mondta a tábornok olyan

nyugodt, tárgyilagos hangon, mintha arra hívná fel a figyelmét, hogy

tüskébe nem érdemes lépni.

Bink megtorpant, próbálta lefékezni a lendületét, mielőtt

felnyársalná magát a kardra. Nem sikerült. Ám amikor mellkasa

éppen érintkezésbe került volna a fegyver hegyével, a penge

visszahúzódott, és eltűnt a hüvelyében. A tábornok, aki ekkorra már

állt, elkapta őt a könyökénél fogva, és megakadályozta, hogy a

lendülettől elessen. Mozdulataiban olyan erő és pontosság volt, hogy

a fiú rájött: nagyon alábecsülte ezt a férfit. Esélye sem lenne

legyűrni, még ha a kard nem is lenne nála, akkor sem.

– Ülj le! – mondta a tábornok barátságosan.

Bink, kellőképpen meghunyászkodva, esetlenül a fából ácsolt

székhez oldalgott, és leült. Egyszerre eszébe ötlött, milyen mocskos a

keze és az arca, és hogy általában is milyen rendetlenül és

elhanyagoltan nézhet ki a tábornok makulátlan eleganciája mellett.

– A neved?

– Bink. – A faluja nevét nem tette hozzá, hiszen többé már

úgysem tartozott oda. Különben is, mi értelme van ennek a

kérdésnek? Ő immár egy senkinek számít, név ide, vagy oda.

– Én Trent varázsló vagyok. Talán hallottál már rólam.

Beletelt egy kis időbe, mire a fiú tudatáig eljutott az imént hallott

kijelentés lényege. És akkor nem hitte el.

– Trent? Hiszen ő elment! Száműzték a…

– Igen, száműztek. Húsz évvel ezelőtt. Pontosan.

– De hát Trent egy…

– Szörnyeteg volt? Őrült? Ocsmány? – A varázsló mosolygott, és

a felsorolt jelzők egyike sem látszott rajta. – Miket mesélnek rólam

mostanság Xanthben?

Bink Justin Fára gondolt. A halakra, amiket Trent tűzlegyekké

változtatott, hogy a kentaurokat zaklassák. A varázsló ellenségeire,

akiket vízi lényekké varázsolt át, hogy nyomorultul elpusztuljanak a

szárazon.

– Te egy… ő egy hatalomvágyó mágus volt, aki el akarta

bitorolni Xanth trónját, amikor én még kisgyerek voltam. Gonosz

ember, akit túlélt a rossz híre.

Trent bólintott.

– Ez még egy enyhébb minősítés, mint ami általában kijár a

politikai küzdelmek veszteseinek. Nagyjából én is olyan idős voltam,

amikor száműztek, mint te most. Talán még hasonló is az esetünk.

– Nem. Én soha nem öltem meg senkit,

– Hát ezt is rám fogják? Sokakat átváltoztattam, de éppen ahelyett

tettem, hogy megöltem volna őket. Nem volt szükségem rá, hogy

öljek, mivel megvolt a lehetőségem rá, hogy más módon tegyem

ártalmatlanná az ellenfeleimet.

– A hal akkor is elpusztul a szárazon.

– Ó, hát ezt beszélik. Az valóban gyilkosság lenne. Volt rá eset,

hogy hallá változtattam az ellenségeimet – de mindig vízben. A

szárazföldön mindig szárazföldi formát választottam. Lehet, hogy

később egyik-másik elpusztult, de ez a ragadozók műve volt, a

természetes kiválasztódás érdeme. Én soha…

– Nem érdekel! Visszaéltél a mágiáddal. Én egyáltalán nem olyan

vagyok, mint te. Nekem nincs varázsképességem.

Trent jelentőségteljesen felvonta szőke szemöldökét.

– Xanthben mindenkinek van varázsképessége.

– Mert akinek nincs, azt száműzik – vágott vissza a fiú

árnyalatnyi keserűséggel a hangjában.

Trent elmosolyodott, ettől arckifejezése meglepően megnyerővé

vált.

– Mindennek ellenére lehet, hogy az érdekeink mégis közösek

lehetnek. Mit szólnál hozzá, ha velem együtt visszatérhetnél

Xanthbe?

Egy pillanatra őrült reménykedés dobbant Bink mellkasában.

Visszatérni! De azonnal le is hűtötte magát.

– Nincs visszatérés.

– Ó, én ezt nem mondanám. Minden mágikus jelenséghez tartozik

ellenmágia. Ez csak a megfelelő varázstechnika kérdése. Tudod, én

kidolgoztam egy ellenmágiát a Pajzs ellen.

Binknek megint kellett egy kis idő, hogy feldolgozza, amit hallott.

– Ha ez igaz lenne, már eddig is visszatérhettél volna Xanthbe.

– Azért akad még egy apró technikai problémám. Tudod, a

varázsszerem egy elixír. Egy olyan növényből pároltam le, ami a

mágikus zóna peremén él. Meg kell értened, a mágia egy kissé túlér a

Pajzs peremén, különben maga a Pajzs sem lenne képes működni,

mivel maga is mágikus, ezért csak a mágia határain belül tud létezni.

Ez a növény, ami tulajdonképpen alapvetően mundániai faj, verseng

az élettérért a Pajzs mentén Xanth mágikus növényeivel, így egy

egészen sajátos képességet fejlesztett ki: el tudja fojtani a mágiát. Fel

tudod fogni ennek a jelentőségét?

– Elfojtja a mágiát? Lehet, hogy velem is ez történt.

A férfi idegesítően számító pillantással méregette Binket.

– Tehát úgy érzed, a jelenlegi vezetés méltánytalanul bánt veled?

Akkor mégiscsak van valami közös bennünk.

A fiú nem akarta, hogy bármi közös is legyen benne a gonosz

varázslóval, akármilyen megnyerőnek találta is. A gonosz néha

nagyon vonzó arcot is tud ölteni. Különben hogyan élhetett volna túl

a világban ilyen sokáig?

– Hová akarsz kilyukadni?

– A Pajzs mágikus. Tehát az elixírnek képesnek kell lennie rá,

hogy közömbösítse. Mégsem teszi, mert nem a Pajzs mágiájának a

forrásánál hat. Magához a Pajzskőhöz kellene eljuttatnom. Sajnos,

nem tudom pontosan, hol található a kő, arra pedig nincs elég

elixírem, hogy az egész Xanth-félszigetet, vagy akár csak egy

jelentősebb részét is elárasszam vele.

– A dolognak semmi jelentősége – vetette ellen Bink. – Ha tudod

is, hol van pontosan a Pajzskő, nem tudsz hozzáférni.

– Á, de bizony, hogy tudok! Van nekünk egy katapultunk, tudod,

ami elég erős hozzá, hogy Xanth határterületein bárhová kilőhessünk

vele egy bombát. Egy hajóra szereltük fel, amivel körbe tudjuk

hajózni Xanthet. Ezért nagyon is lehetséges lenne, hogy egy elixírrel

teli tartályt a Pajzskőre hajítsunk vele – már ha ismernénk a pontos

helyét.

Bink most már megértette.

– És akkor a Pajzs összeomlana.

– És akkor a hadseregemmel elfoglalhatnám Xanthet. Persze a

mágiakioltó hatás csak időleges lenne, mert az elixír gyorsan

szétoszlana, de tíz perc is elég lenne rá, hogy a seregem fő erejével

átjussak a határvonalon. Kifejezetten rövid távú, gyors

hadműveletekre képeztem ki az embereimet. Aztán pedig már csak

idő kérdése lenne, hogy a trón az enyém legyen.

– Visszavetnél bennünket a hódítások és rablások idejébe! –

szörnyülködött a fiú. – A Tizenharmadik Hullám. Rosszabb, mint az

összes előzők együttvéve.

– Egyáltalán nem. A seregem fegyelmezett. Pontosan annyi

erőszakot alkalmaznánk, amennyi feltétlenül szükséges, semmi

többet. A mágiám valószínűleg önmagában is elbírna az ellenállás

legnagyobb részével, és nagyon kevés tényleges katonai erőfeszítésre

lenne szükség. Semmi szándékom romba dönteni éppen azt a

királyságot, ami felett uralkodni akarok.

– Tehát semmit sem változtál – állapította meg Bink. – Még

mindig a jogtalan hatalom után sóvárogsz.

– Ó, dehogynem. Megváltoztam, bizony – jelentette ki Trent. –

Sokkal kevésbé vagyok naiv, műveltebb és kifinomultabb lettem. A

mundánoknak nagyon jó oktatási rendszerük van, és sokkal szélesebb

látókörűek, ráadásul könyörtelenek a politikában. Ezúttal nem fogom

alábecsülni az ellenfeleim eltökéltségét, és nem leszek olyan ostoba,

hogy támadási felületet hagyjak magam ellen. Semmi kétségem nincs

felőle, hogy sokkal jobb király leszek, mint húsz évvel ezelőtt lettem

volna.

– Nos, rám ne számíts.

– De muszáj számítanom rád, Bink. Te tudod, hol van a Pajzskő.

– A gonosz varázsló meggyőző arckifejezéssel dőlt előre. – Nagyon

fontos, hogy pontosan célozzunk. Csak negyedfontnyi elixírünk van,

ez is két év munkájába került. Ráadásul gyakorlatilag kiirtottuk a

Pajzs szegélye körül szinte az összes növényt, ami a nyersanyagot

szolgáltatta. A készletünk pótolhatatlan. Nem merünk találgatnia kő

helyét illetően. Pontos térképre van szükségünk: térképre, amit csak

te tudsz megrajzolni nekünk.

Hát erről van szó. Trent azért küldte ki az embereit, hogy

csapdába ejtsék az első embert, aki Xanthből jön, és megtudják tőle a

Pajzskő jelenlegi pontos helyét. Ez volt az egyetlen információ,

amire a gonosz varázslónak még szüksége volt hozzá, hogy

megszálló hadjáratát elindíthassa. Bink épp csak véletlenül az első

száműzött volt, aki belesétált a csapdájába.

– Nem. Nem mondom meg. Nem vagyok hajlandó részt venni

Xanth törvényes uralkodójának megdöntésében.

– A törvényességet rendszerint utólag állapítják meg – jegyezte

meg Trent. – Ha húsz évvel ezelőtt sikerrel járok, most én lennék

Xanth törvényes királya, és a jelenlegi uralkodó lenne a

pocskondiázott kitaszított, akiről azt beszélnék, hogy felelőtlenül

fullasztott bele embereket a felhőszakadásaival megárasztott vizekbe.

Gondolom, még mindig a Viharkirály az uralkodó?

– Igen – felelte Bink kurtán. A gonosz varázsló arról akarta

meggyőzni őt, hogy az egész csupán holmi palotabeli intrika, de

Bink nem hagyta magát elámítani.

– Kész vagyok rá, hogy nagyon előnyös ajánlatot tegyek neked,

Bink. Gyakorlatilag bármit megkaphatsz Xanthben, amire csak

vágysz. Gazdagság, hatalom, nők…

Trent rossz húrokat pengetett. A fiú elfordult. Ezen az áron

amúgy sem akarta volna magának Sabrinát, ráadásul már egyszer

elutasította Iris varázslónő ajánlatát, ami majdnem ugyanez lett

volna.

Trent háztetőformán illesztette össze az ujjait. Még ebből az apró

modorosságából is erő és könyörtelenség sugárzott. A varázsló túl

alaposan megszőtte a terveit ahhoz, semhogy egy makacs száműzött

meggátolhatná a kivitelezésükben.

– Gondolom, megfordult a fejedben, miért is akarok én visszatérni

Xanthbe húszévi nyilvánvalóan sikeres mundániai élet után. Én

magam is jó sok időt töltöttem vele, hogy kielemezzem ezt a dolgot.

– Nem – vágott közbe Bink.

A tábornok azonban csak mosolygott, nem hagyta magát kihozni

a sodrából. Binknek az a kellemetlen érzése támadt, hogy őt most

manipulálják, ráadásul nagyon is rutinosan, és hogy bármennyire is

igyekszik ellenállni, végül valahogy akaratlanul is a varázsló kezére

fog játszani.

– Pedig el kellene gondolkodnod rajta, különben a látóköröd

olyan oktalanul beszűkült marad, mint amilyen az enyém volt,

amikor eljöttem Xanthből. Tulajdonképpen minden fiatalembernek el

kellene töltenie legalább egy-két évet Mundániában: ettől sokkal

jobb polgárai lehetnének Xanthnek. Mindenféle utazás gazdagítja az

ember tapasztalatait. – Bink ezzel nem tudott volna vitatkozni: ő is

rengeteg tapasztalatot szerzett kéthetes útja során Xanthen keresztül.

Mennyivel többet tanulhatna egy év alatt Mundániában!

– Tulajdonképpen – folytatta a varázsló –, mikor átveszem a

hatalmat, szándékomban is áll ilyen politikát folytatni. Xanth nem

képes a világ többi részétől elvágva megfelelően fejlődni. Az

elszigeteltség csak pangást hoz magával.

Bink képtelen volt visszafogni beteges kíváncsiságát. A varázsló

olyan nagy tudással és tapasztalatokkal rendelkezett, ami

ellenállhatatlanul vonzotta a fiút.

– Milyen a világ odakint?

– Ne beszélj ilyen utálkozva, fiatalember! Mundánia nem olyan

gonosz hely, mint amilyennek te hiszed. Részben ezért is kellene

Xanth polgárainak szorosabb kapcsolatba lépni vele: az

elszigeteltségből eredő tudatlanság oktalan ellenségeskedést kelt.

Mundánia sok szempontból jóval civilizáltabb, és sokkal előbbre tart

Xanthnél. A mágia előnyeitől megfosztva a mundánoknak

leleményes módokon kellett ellensúlyozni a hátrányukat. Ők a

filozófia, az orvostudomány és a természettudományok irányába

fordultak. Vannak fegyvereik – ők lőfegyvereknek hívják azokat –,

amelyek hatékonyabban és távolabbról képesek ölni, mint az íj, vagy

akár mint egy halálvarázs. Én a csapataimat ilyen fegyverek

használatára nem képeztem ki, mert nem akarom a lőfegyvereket

bevezetni Xanthben. Vannak olyan szekereik, amelyek olyan gyorsan

szállítják őket egyik helyről a másikra, amilyen gyorsan az egyszarvú

fut, meg hajóik, amelyek olyan gyorsan viszik át őket a tengeren,

ahogy a tengeri kígyó úszik, és léggömbjeik, amelyek olyan magasra

emelik fel őket, amilyen magasan a sárkányok repülnek. Vannak itt

emberek – doktoroknak hívják őket –, akik a betegeket és a

sebesülteket egyetlen varázslat nélkül is képesek meggyógyítani, és

van olyan szerkezetük, ami drótszálakra fűzött kis

agyaggyöngyökből áll, és elképesztő sebességgel lehet vele

sokszorozni vagy osztani.

– Ez nevetséges! – elégelte meg a fiú. – Agyagból és drótból még

mágiával is csak gólemet lehet csinálni, az pedig nem sokszorozódik,

kivéve, ha emberi lelket kap. Osztani pedig még a gólemet sem lehet.

– Éppen ezt magyarázom, Bink. A mágia csodálatos, de annak is

megvannak a korlátai. Hosszú távon a mundániai készülékekben

sokkal nagyobb fantázia van. És a mundániai átlagos életvitel is

kényelmesebb, mint a xanthi.

– Nyilván azért, mert ők kevesebben vannak – vélte a fiú. – Ezért

nem kell versengeniük a jó földekért.

– Éppen ellenkezőleg. Sokmilliónyian élnek Mundániában.

– Azzal semmiről sem tudsz meggyőzni, ha ilyen nagyokat

mondasz – mutatott rá Bink. – Xanthben az Északi Falunak

körülbelül ötszáz lakója van, a gyerekeket is beleszámítva, és az az

ország legnagyobb települése. Az egész királyságban nem lehet több,

mint kétezer ember. Te ezerszer ezernyi emberről beszélsz, pedig

tudom, hogy Mundánia nem lehet sokkal nagyobb, mint Xanth.

A gonosz varázsló tettetett szomorúsággal rázta meg a fejét.

– Ej, Bink, Bink! Senki sem olyan vak, mint aki nem is akar látni!

– Na, és ha csakugyan vannak olyan léggömbjeik, amik a

levegőben szállítják az embereket, akkor miért nem repültek még

soha Xanth fölé? – kérdezte a fiú, és tudta, hogy előbb-utóbb

rajtakapja a varázslót a nagyotmondáson.

– Mert nem tudják, hol van Xanth. Még azt sem hiszik el, hogy

egyáltalán létezik. Nem hisznek a mágiában, így aztán…

– Nem hisznek a mágiában! – A varázsló humora eddig sem

igazán tetszett Binknek, de ez már tényleg túl ment minden határon.

– A mundánok sohasem tudtak túl sokat a mágiáról – magyarázta

Trent komolyan. – Sokat foglalkoznak vele az irodalmukban, de a

hétköznapi életükben egyáltalán nem. A Pajzs lezárta a határt, és

ezért már legalább egy évszázada nem láttak valódi mágikus állatot

Mundániában. És lehet, hogy az szolgálja legjobban az érdekeinket,

ha ez így is marad – folytatta elgondolkodva. – Ha valaha is eszükbe

ötlene, hogy Xanth fenyegetést jelenthet rájuk nézve, akkor egy

óriási katapult segítségével tűzbombákkal áraszthatnák el az

országot… – Elhallgatott, és a fejét rázta a szörnyű lehetőségre. A

fiúban akaratlanul is csodálatot keltett Trent modorossága, ami

majdnem olyan tökélyig fejlesztett volt, amilyet eddig csak apjától,

Rolandtól látott. A varázsló már-már képes volt elhitetni vele, hogy

valóban valami rettenetes, lappangó veszedelem fenyegetheti

Xanthet Mundánia felől. – Nem – jelentette ki végül határozottan

Trent. – Xanth hollétének titokban kell maradnia. Egyelőre.

– Nem maradhat titok, ha minden fiatalt átküldesz két évre

Mundániába.

– Ó, először felejtésvarázslatot bocsátanánk rájuk, amit csak

azután oldanánk fel, ha már visszatértek. Vagy legalábbis hallgatási

kötést, hogy a mundánok ne tudhassanak meg tőlük semmit

Xanthről. Így a xanthi mágiájukat a mundániai tapasztalatokkal

gazdagodva tudnák kiteljesíteni. Néhány megbízható embernél

meghagyhatnánk az emlékezetüket, és szabad szólást

engedélyezhetnénk nekik odakint, hogy összekötőként

működhessenek, telepeseket toborozhassanak, és hírekkel

szolgálhassanak nekünk a saját fejlődésünk és biztonságunk

érdekében. Általában véve azonban…

– A Negyedik Hullám ismétlődése – állapította meg Bink. –

Szabályozott áttelepülés.

Trent rámosolygott.

– Kiváló diák vagy. Sok xanthi polgár egyszerűen nem akarja

megérteni Xanth eredeti betelepülési hullámainak valódi természetét.

Xanthet tulajdonképpen mindig is nagyon nehéz volt megtalálni

Mundánia felől, mert látszatra nincs pontos földrajzi elhelyezkedése.

A történelem során a világ minden részéről jöttek telepesek Xanthbe,

mindig egy keskeny földnyelven vándoroltak át, és mind

megesküdtek volna rá, hogy mindössze néhány mérföldet tettek meg

rajta. Ráadásul mind azonnal megértették egymás beszédét

Xanthben, bár eredetileg az anyanyelvük teljesen különböző volt.

Mindent egybevetve úgy tűnik, Xanth megközelíthetőségében is van

valami mágikus elem. Ha nem vezettem volna aprólékosan részletes

naplót a Mundániában megtett utamról, sohasem találtam volna

vissza ide. A mundán legendák, amelyek a Xanthből a régebbi

évszázadok alatt áttévedt mágikus lényekről szólnak, a világ minden

részén előbukkannak, nem kötődnek egyetlen meghatározott helyhez.

Úgy látszik tehát, hogy a bizonytalan földrajzi elhelyezkedés

fordított irányban is működik. – Úgy rázta meg a fejét, mintha egy

hihetetlenül nagy rejtélyről beszélne, és Bink alig tudta megállni,

hogy reménytelenül bele ne bonyolódjon ő maga is gondolatban a

titok kibogozásába. Hogy lehet Xanth egyszerre mindenütt? Lehet,

hogy a mágiája ezen a sajátságos módon mégiscsak túlterjed a

földrajzi határain? Nagyon is könnyű lenne beleveszni a probléma

boncolgatásába.

– Ha ennyire odavagy Mundániáért, miért akarsz visszajutni

Xanthbe? – kérdezte a férfitól, igyekezve elterelni a saját figyelmét a

varázsló által felvetett ellentmondásos kérdésről.

– Nem vagyok oda Mundániáért – ráncolta össze szigorúan a

homlokát Trent. – Csupán arra akartam rámutatni, hogy Mundánia

nem gonosz, és hogy figyelemre méltó sajátságokkal rendelkezik,

amikkel számolnunk kell. Ha nem vagyunk ennek tudatában, előbb-

utóbb ők szereznek tudomást rólunk, és tönkretehetik Xanthet – saját

magukkal együtt. Xanth olyan menedéket jelent, amilyet nem ismer

másikat az emberiség. Igaz, vidékies, fejletlen menedék, még sincs

más hozzá fogható. És én… én varázsló vagyok. Én a saját

világomhoz tartozom, a saját népemhez, akiket olyan

szörnyűségektől kell megvédenem, amilyeneket te elképzelni sem

tudsz… – Elhallgatott.

– Nos, engem semmiféle mundániai mesével sem tudsz rávenni,

hogy eláruljam, hogyan juthatnál be Xanthbe – jelentette ki

határozottan Bink.

A varázsló tekintete úgy vándorolt a fiú arcára, mint aki csak

most ébred tudatára, hogy ő is jelen van.

– Nem szívesen alkalmaznék kényszert – mondta furcsa

lágysággal. – Tudod, mi a mágiám.

Bink összerázkódott egy különlegesen ocsmány előérzet hatására.

Trent volt az átváltoztató. Az, aki fákká vagy még rosszabb dolgokká

változtatja az embereket. A fiú előtti nemzedék leghatalmasabb

varázslója: túl hatalmas ahhoz, hogy Xanthben maradhasson.

Aztán hirtelen megkönnyebbülést érzett.

– Blöffölsz! – vágott vissza. – A mágiád nem működik Xanthen

kívül, én pedig nem hagyom, hogy visszajuthass oda.

– Igazából nincs ebben semmi blöff – felelte Trent szenvtelenül. –

A mágia, mint már említettem, kissé túlnyúlik a Pajzson. Ha akarom,

odavitethetlek a határvonalra, és varangyos békává változtathatlak.

És meg is teszem, ha rákényszerítesz.

Bink megkönnyebbülése görcsös csomóvá zsugorodott össze a

gyomra mélyén. Az átalakulás – az a gondolat, hogy idáig viselt

testét elveszítheti, anélkül hogy meghalna – rettegéssel töltötte el.

De a hazáját akkor sem árulhatja el.

– Nem – felelte, és a nyelve taplószárazzá vált a szájában.

– Nem értelek, Bink. Nyilvánvalóan nem saját jószántadból

hagytad el Xanthet. Én lehetőséget kínálok neked, hogy

visszamehess.

– Túl nagy ár lenne ez.

Trent látszólag őszinte sajnálattal sóhajtott fel.

– Ragaszkodsz az elveidhez, és ezért nem hibáztathatlak.

Reméltem, hogy nem jutunk el idáig.

A fiú is ezt remélte, de úgy tűnt, nincs más választása. Kivéve,

hogy azt figyelje, hátha esélye nyílhat a szökésre, életét kockáztatva

a meneküléssel. De még mindig jobb nyílt harcban elesni, mint

varanggyá válni.

Egy katona lépett be, aki halványan Crombie-ra emlékeztette

Binket. Nem is annyira a kinézete, inkább a tartása és a viselkedése.

A katona vigyázzba vágta magát.

– Mi az, Hastings? – kérdezte Trent barátságosan.

– Uram, egy másik személy is átjött a Pajzson.

Trent alig éreztette, hogy örül a hírnek.

– Csakugyan? Úgy látszik, most már van egy másik

információforrásunk is.

Binkre új érzés tört rá – de ez sem volt valami kellemes. Ha volt

másik xanthi száműzött is, akkor a varázsló hozzájuthat az őt érdeklő

információhoz az ő segítsége nélkül is. Akkor vajon elengedi? Vagy

mindenesetre varanggyá változtatja, már csak a miheztartás végett is?

Trent múltbeli hírére alapozva nem nagyon bízott benne, hogy a

varázsló szabadon engedné. Bárki is okozott bosszúságot – ha csak a

legkisebb mértékben is – eddig a gonosz varázslónak, még mind

megjárta.

Hacsak ő meg nem adja most neki az információt, amit akar, és

ezzel vissza nem szerzi Trent jóindulatát. Megtegye? Hiszen ez már

úgysem jelent semmi különbséget Xanth jövője szempontjából…

Látta, hogy a varázsló várakozóan figyeli őt. Hirtelen minden

világossá vált előtte. Ez egy csapda. Egy hamis hír, amivel őt akarják

szóra bírni. És ő majdnem bedőlt nekik.

– Nos, akkor rám már nincs is szükséged – jelentette ki a

varázslónak.

Egy előnye mindenesetre lenne, ha varanggyá változtatnák.

Abban az alakjában semmit nem tudna elárulni Trentnek. Elképzelt

magában egy párbeszédet ember és varangy között.

VARÁZSLÓ: – Hol van a Pajzskő?

VARANGY: – Kvakk!

Majdnem elmosolyodott. Trent csak végső esetben változtatná át.

A tábornok most a hírhozóhoz fordult.

– Hozd ide a másikat! Azonnal ki akarom kérdezni.

– Uram! A másik egy nő.

Egy nő. Trent csak enyhén látszott meglepettnek, Bink azonban

megdöbbent. Nem ilyennek képzelt egy blöfföt. Bizonyos, hogy

semmiféle nőt nem száműztek Xanthből. Bár, ami azt illeti, másik

férfit sem. Mivel próbálkozik a varázsló?

Hacsak – jaj, ne! –, hacsak Sabrina nem jött mégis csak utána…

Bink szívébe belemart a félelem. Ha a gonosz varázsló a karma

közé kaparintja Sabrinát…

Nem. Az nem lehet! Sabrina nem szerette szívből őt: ezt a

száműzetésével kapcsolatos viselkedése bebizonyította. A lány nem

adna fel mindent, amije van, hogy őt kövesse. És ő sem szerette

igazán a lányt: ezt már megbeszélte magával. Ez az egész tehát csak

a varázsló körmönfont csele lehet.

– Jól van – mondta Trent a katonának. – Hozzátok be!

Akkor mégsem lehet blöff. Ha valóban behozzák azt a nőt, akkor

nem. És ha tényleg Sabrina az? A fiú majdnem teljesen biztos volt

benne, hogy nem lehet Sabrina – vagy csak saját hozzáállását

vetítené ki a lányra? Honnan tudhatná teljes biztonsággal, mi rejlik

Sabrina szívében? Ha a lány mégiscsak követte őt, nem hagyhatja,

hogy varanggyá változtassák! Viszont Xanth egész jövője lévén a

tét…

Lélekben megadóan emelte fel a kezeit. Ezt hallás után kell

játszania: ahogy a dolgok majd alakulnak. Ha Sabrina került a kezeik

közé, akkor ő veszített. Ha az egész csak egy zseniális blöff, akkor

győzött. Persze, azt leszámítva, hogy akkor varangy lesz belőle.

Talán nem is lesz olyan rossz dolog varangynak lenni. Semmi

kétség, a legyek biztosan nagyon finomak, és akkor majd a

varangylányokat fogja olyan vonzónak látni, mint most az

emberlányokat. Talán élete nagy szerelme máris ott várja valahol a fű

között, a szemölcseivel, meg minden…

A lesre küldött csapat megérkezett, félig magukkal cipelve, félig

vonszolva egy vadul kapálózó nőt. Bink megkönnyebbülten látta,

hogy nem Sabrina az, hanem egy csodálatra méltóan rút nőszemély,

akit eddig még sohasem látott.

A haja mint a szénaboglya, a fogai összevissza álltak, a teste

teljesen formátlan, semmi vonzó nem akadt rajta.

– Állj fel! – mondta Trent barátságos hangon, és a nő megállt a

saját lábán a varázsló könnyedén parancsoló modora hatására. –

Hogy hívnak?

– Fanchon – felelte a nő dacos hangon. – És téged?

– Trent varázsló.

– Soha nem hallottam rólad.

Bink meglepetésében felköhögött, hogy horkantva kitörő

nevetését elrejtse. A varázsló azonban zavartalanul folytatta.

– Akkor ebben egyikünk sem vethet semmit a másik szemére,

Fanchon. Ne haragudj a kényelmetlenségért, amit a katonáim esetleg

okoztak neked! Ha leszel olyan szíves, és elárulod nekem a Pajzskő

helyét, busásan megjutalmazlak, és máris utadra engedlek.

– Meg ne mondd neki! – kiáltott a nőre Bink. – Le akarja igázni

Xanthet!

A nő összeráncolta gumós orrát.

– Mit érdekel engem Xanth? – Trentre hunyorgott. –

Megmondhatom neked, de honnan tudhatnám, hogy bízhatok-e

benned? Ahogy megkaptad, amit akarsz, rögtön meg is ölethetsz.

A varázsló egymáshoz ütögette hosszú, arisztokratikus ujjait.

– Ez egy jogos felvetés. Nem tudhatod, mennyit is ér az adott

szavam. De azt be kellene látnod, hogy semmi okom rá, hogy rosszul

bánjak azokkal, akik segítenek nekem a céljaim elérésében.

– Rendben – válaszolta a nő. – Ez logikusan hangzik. A Pajzskő

ott van a…

– Áruló! – kiáltott rá Bink.

– Vigyétek el innen! – vetette oda Trent az embereinek.

A katonák a fiúhoz léptek, megragadták, és kivonszolták.

Semmit nem ért el, azon kívül, hogy tovább rontott a saját

helyzetén.

Aztán újabb gondolat ötlött az eszébe. Mi esélye van annak, hogy

Xanthből újabb száműzött jön egy órán belül őutána? Évente nem

lehet több egy-két száműzetésnél. Nagy híre járt annak, valahányszor

valakinek el kellett hagynia Xanthet. Márpedig ő semmit nem hallott

ilyesmiről, nem is volt senkinek másik próba kitűzve…

Vagyis Fanchon nem száműzött volt. Valószínűleg egyáltalán

nem is Xanthből jött. Trent ügynöke kellett, hogy legyen, ahogy már

korábban is gyanította, és az volt a feladata, hogy meggyőzze őt

arról: elmondta Trentnek a Pajzskő hollétét, és valamilyen módon

rávegye a fiút, hogy „megerősítse” az információt.

Nos, rájött a tervükre: ezzel ő győzött. Csináljon Trent, amit akar,

de Xanthbe nem fog tudni bejutni.

De a tudata mélyén valahol mégis ott bujkált egy kis

bizonytalanság…

9. FEJEZET

ÁTVÁLTOZTATÓ

Binket egy verembe hajították. Zuhanását egy halom széna

tompította, és a verem fölé négy faoszlopra állított tető árnyékolta a

nap sugárzását. Ezektől a kényelmi elemektől eltekintve a fiú börtöne

üres és zord volt. A verem falait valami kőszerű anyaggal rakták ki,

ami túl kemény volt ahhoz, hogy puszta kézzel ki lehessen vájni, és

túl meredek ahhoz, hogy meg lehessen mászni. A verem padlója

döngölt föld volt.

Bink körbejárta. A fal mindenütt egyformán szilárdnak bizonyult,

és a verem túl mély volt hozzá, hogy ki lehessen kapaszkodni belőle.

Ha teljes erejéből felugrott, majdnem meg tudta érinteni a felső

peremét, de a verem tetejét vasrudakból készült rostély zárta le.

Különleges erőfeszítések árán talán még el is érhetné valamelyik

vasrudat, de akkor is csak arra lenne képes, hogy tehetetlenül lógjon

a rúdba kapaszkodva. Testgyakorlásnak még akár jó is lehetne, de ki

nem juttatná innen. Így hát a börtöne biztonságosan elzárta a

külvilágtól.

Alig jutott erre a következtetésre, amikor katonák érkeztek, akik a

rácsra álltak, és Bink fejére rozsda pergett a rudakról. Megálltak a

tető árnyékában. Egyikük leguggolt és kinyitotta a rácsba illesztett

szűk kis ajtót. Aztán valakit lehajítottak az ajtón keresztül. Fanchon

volt az, a csúnya nő.

Bink odaugrott, és karjaiba kapta, mielőtt a nő teste a szénára

zuhanhatott volna. Az ütközés erejétől mindketten elterültek a

szénában. A kis ajtó becsapódott a fejük felett, és a kulcs csikorogva

fordult a zárban.

– Na, azt tudom, hogy nem a szépségem igézett meg ennyire –

jegyezte meg Fanchon, miután kibogozták összegabalyodott

végtagjaikat.

– Attól féltem, hogy eltöröd a lábad az eséstől – mondta a fiú

védekezően. – Én is majdnem úgy jártam, amikor ledobtak ide.

Fanchon lenézett slampos szoknyája alól kikandikáló gacsos

térdeire.

– Egyik lábam kinézetén sem rontott volna semmit egy törés.

Elég pontos megállapítás. Bink soha életében nem látott még

ennél csúnyább lányt.

De mit keres itt ez a nő? Miért hajíttatná a gonosz varázsló a

verembe csalimadarát a foglya mellé? Nem ez a módja annak, hogy

egy rabot szóra bírjanak. A helyes eljárás az lenne, ha azt mondanák

neki, a lány már beszélt, és felajánlanák neki a szabadságát, cserébe

azért, ha megerősíti az információt, amit már amúgy is tudnak. Még

ha nem is Trent csalija lenne Fanchon, akkor sem lenne szabad

összezárni kettőjüket. Külön kellene őrizni őket, és mind a kettőnek

azt mondani, hogy a másik már vallott.

Na most, ha ez a nő valami szépség lenne, bízhatnának abban,

hogy vallomásra tudja csábítani őt. De így erre sincs semmi esély. Az

egésznek egyszerűen nincs semmi értelme.

– Miért nem mondtad meg neki, hol van a Pajzskő? – kérdezte

Bink némi gúnnyal a hangjában, amiről maga sem tudta volna

megmondani, mire irányul. Hiszen ha Fanchon csaló volt, akkor

úgysem tudta volna megmondani – de akkor nem is kellett volna ide

kerülnie. Ha pedig valódi, akkor nyilván hűséges maradt Xanthhez.

De akkor meg miért mondta Trentnek, hogy hajlandó elárulni, hol a

Pajzskő?

– Megmondtam neki – felelt Fanchon.

Megmondta neki? A fiú most már csak abban reménykedett, hogy

a lány csak csali.

– Igen – folytatta Fanchon, egyenesen Bink szemébe nézve. –

Megmondtam neki, hogy ott van elrejtve az Északi Faluban a királyi

palotában a trónszék alatt.

Bink megpróbálta kiértékelni a kijelentés összes lehetséges

vonzatait. A hely megjelölés hibás volt – de vajon Fanchon tudta ezt?

Vagy csak trükk az egész, amellyel belőle akar reakciót kiváltani?

Lehetőleg azt, hogy elárulja az igazi helyet, mialatt az őrök

hallgatóznak? Vagy valódi száműzött volt a lány, és hazudott a kő

helye felől? Ez megmagyarázná Trent reakcióját. Mert ha Trent az

elixírt Xanth királyi palotájára katapultálná, akkor nemcsak hogy

nem sikerülne semlegesítenie a Pajzsot, de ráadásul fel is hívná vele

a király figyelmét – vagy legalábbis a jóval éberebb minisztereiét,

akik azért még nem agyalágyultak – a veszély jellegére. A mágia

kioltódása a palota környezetében mindjárt elárulna mindent.

Vajon Trent valóban ki is lövette már a bombáját, és mostanra

elveszett minden reménye rá, hogy meghódíthassa Xanthet? A

miniszterek abban a pillanatban, amint a veszély jellegére

ráébrednek, új, titkos helyre szállíttatják át a Pajzskövet, így a

száműzöttek ismeretei többé már nem érnének semmit. Nem. Ha ez

történt volna, Trent azóta már rég varanggyá változtatta volna

Fanchont, és eltapossa. Ráadásul többé nem lett volna oka rá, hogy

fogva tartsa őt. Vagyis eddig még nem történt semmiféle ilyen durva

tévedés. Különben is, minderre még aligha jutott volna ideje a

gonosz varázslónak.

– Látom, nem hiszel nekem – mondta Fanchon.

Pontos értékelés.

– Nem engedhetem meg magamnak – ismerte be a fiú. – Nem

szeretném, ha bármi rossz történne Xanthtel.

– Mit törődsz vele, hiszen kirúgtak onnan?

– Ismerem a törvényt. Szabályszerű, tisztességes próbát tettek

velem.

– Szabályszerű! Tisztességes! – fortyant fel méltatlankodva a

lány. – A király el sem olvasta Humfrey levelét, és nem is ivott a

vízből, amit az Élet Forrásából vittél neki!

Bink megint elgondolkodott. Honnan tudhatja ezt Fanchon?

– Ugyan már! – vetette oda a lány. – Pár órával a próbád után

utaztam át a faludon. Mindenki csak erről beszélt. Hogyan igazolta

Humfrey, hogy van mágiád, és hogy a király…

– Rendben, rendben – adta meg magát Bink. Fanchon tehát

nyilvánvalóan tényleg Xanthből jött, de ő még mindig bizonytalan

volt, hogy mennyire bízhat meg benne. Viszont akkor ismernie kell a

Pajzskő helyét, mégsem árulta el Trentnek. Hacsak… hacsak el nem

árulta, csak éppen a varázsló nem hitt neki, ezért most megerősítésre

vár az ő részéről. De Fanchon azt mondja, rossz helyet adott meg

neki. Márpedig ebben az esetben ennek a kijelentésnek nem lenne

semmi értelme. Vitába szállhatna vele a varázsló előtt, de ettől még

nem derülne ki a kő valódi helye: ezernyi lehetséges változat

maradna nyitva Trent előtt. Tehát Fanchon valószínűleg igazat mond:

megpróbálta becsapni a tábornokot, de nem sikerült neki.

Így hát a fiú véleménye megváltozott. Most már elhitte, hogy

Fanchon Xanthből jött, és nem árulta el a hazáját. A bizonyítékok

erre utaltak. De vajon meddig terjednek Trent fondorkodásai? Lehet,

hogy van valami mundániai gépezete, amellyel képes híreket

szerezni Xanthből? Vagy – ez még valószínűbb – van egy

varázstükre valahol a mágikus régió határán, közvetlenül a Pajzsnál

elhelyezve, amellyel kémkedhet Xanth eseményei felől? Nem, mert

ebben az esetben közvetlenül is megtudhatta volna, hol tartják a

Pajzskövet.

Bink kezdett kissé szédülni. Most már végképp nem tudta, mit

gondoljon. De egy bizonyos: a kő helyét nem fogja kiejteni a száján!

– Engem nem száműztek, ha erre gondolsz – szólalt meg

Fanchon. – Azért egyelőre még nem tiltják ki az embert Xanthből, ha

ronda. Önként jöttem el onnan.

– Önként? Miért?

– Nos, két okom volt rá.

– Mi volt az a két ok?

A lány kihívóan nézett a fiúra.

– Attól tartok, egyiket sem hinnéd el.

– Próbáld ki, és meglátod!

– Először is, mert Humfrey varázsló azt mondta, ez a

legegyszerűbb megoldás a problémámra.

– Miféle problémádra? – Bink meglehetősen mogorva

hangulatában volt.

Fanchon ismét szúrósan ránézett – annyira szúrósan, hogy ez már-

már egy gorombasággal is felért.

– Muszáj hangosan is kimondanom?

Bink érezte, hogy elvörösödik. Nyilvánvaló, hogy a lány

problémája a kinézete volt. Fiatal nőként nem egyszerűen átlagos

vagy csúnya, de kifejezetten ronda volt, élő bizonyíték arra, hogy az

egészség és fiatalság nem jelent önmagában szükségszerűen

szépséget is. Semmiféle kozmetika vagy öltözködés nem tudná

megszépíteni, még kicsit sem. Erre csak a mágia lenne képes. Ettől

viszont teljesen képtelenségnek hangzott, hogy pont a kinézete miatt

jött el Xanthből. Vajon az ítélőképessége is olyan kifacsarodott lehet,

mint a külseje?

Úgy érezte, alapvető udvariasságból témát kell váltania, ezért más

ellenvetést keresett, ami azért valahogy mégis kifejezné a

véleményét.

– De Mundániában nincs mágia!

– Pontosan.

Bink logikája megint képtelen volt követni Fanchon

gondolatmenetét. Ezzel a lánnyal épp olyan kellemetlen volt

beszélgetni, mint ránézni.

– Úgy érted… a mágia tett olyanná… amilyen vagy?

Micsoda fantasztikus tapintattal sikerült kifejeznie magát! A lány

azonban nem törődött Bink esetlen megfogalmazásával.

– Igen. Többé-kevésbé.

– És miért nem fizettette meg veled Humfrey a… munkadíját?

– Mert nem állhatta a látványomat sem.

Ez mind rosszabb és rosszabb lesz.

– Uhh… és mi a másik ok, amiért eljöttél Xanthből?

– Azt most nem árulom el neked.

Áhá! Fanchon azt mondta, ő nem fogja elhinni az indokait. Elhitte

az elsőt, ezért a másodikat most nem mondja el. Tipikus női

gondolkodásmód.

– Nos, úgy tűnik, együtt fogunk raboskodni – váltott témát Bink,

újra körbenézve a veremben. A látvány semmivel sem volt kevésbé

lehangoló, mint az első alkalommal. – Mit gondolsz, fognak enni

adni?

– Biztosan – válaszolta Fanchon. – Trent ide fog jönni, orrunk alá

dugja a kenyeret és vizet, és megkérdezi majd, melyikünk hajlandó

elárulni neki a Pajzskő helyét. Az kaphat enni. Ahogy az idő telik,

egyre nehezebb lesz elutasítani.

– Ijesztően gyors a felfogóképességed.

– Ijesztően okos vagyok – vágta rá a lány. – Tulajdonképpen

jogosan mondhatom, hogy olyan okos vagyok, mint amilyen csúnya.

Valóban.

– Elég okos vagy hozzá, hogy kitaláld, hogyan szökhetnénk meg

innen?

– Nem. Nem hiszem, hogy innen meg lehetne szökni – felelte

Fanchon, közben buzgón igent bólogatva a fejével.

– Ó! – hökkent vissza Bink. A lány szavai nemet mondtak, a

gesztusa igent. Bolond ez a lány? De nem. Tudja, hogy az őrök

hallgatóznak, bár ahhoz távolabb vannak, hogy láthassák is őket. Így

hát Fanchon egyvalamit közölt az őrökkel, és egészen mást vele; ami

azt jelentette, hogy a lány már rájött a szökés módjára.

Délutánra járt. A rácson át betűzött a nap egy fénykévéje, utat

találva a tető mellett. Jól is van így, gondolta Bink, elviselhetetlen

nyirkosság lenne idelenn, ha a nap soha nem sütne be egy pillanatra

sem.

Trent jött oda a rácshoz.

– Gondolom, mostanra már megismerkedtetek – mondta

foglyainak behízelgő kedvességgel. – Éhesek vagytok?

– Na, most jön a zsarolás – mormogta Fanchon Binknek.

– Elnézéseteket kell kérnem a szálláshelyetek

kényelmetlenségéért! – kuporodott a rácshoz a varázsló tökéletes

magabiztossággal. Úgy viselkedett, mintha egy kényelmes

fogadószobában beszélgetne velük. – Ha mindketten szavatokat

adjátok, hogy nem hagyjátok el a tábor területét, és semmiféle

módon nem avatkoztok bele a tevékenységünkbe, felállíttatok nektek

egy kényelmes sátrat.

– Vigyázz, ez csapda! – szólt oda Fanchon Binknek. – Ha egyszer

elkezdünk szívességet elfogadni tőle, azonnal a lekötelezettjei

leszünk.

Nagyon is bölcs meglátás volt.

– Nincs alku – válaszolta a fiú.

– Tudjátok – magyarázta Trent zavartalan nyugalommal –, ha

sátorban helyeznélek el titeket, és szökni próbálnátok, a katonáim

kénytelenek lennének nyilat ereszteni belétek, és én ezt nem

szeretném. Nektek nagyon kellemetlen lenne, nekem pedig az

információforrásaimat veszélyeztetné. Ezért hát létfontosságú

mindannyiunk számára, hogy így vagy úgy, de helyben tartsalak

benneteket. Ennek a veremnek az egyetlen előnye, hogy biztonságos.

– Bármikor elengedhetnél bennünket – vetette oda Bink –, mert az

információt úgysem kapod meg tőlünk.

Ha ez a megjegyzés bosszantotta is a gonosz varázslót, egy

pillanatig sem látszott meg rajta.

– Itt egy kis kalács és bor – mondta, és egy zsinegre erősített

csomagot eresztett le a foglyokhoz.

Egyikük sem nyúlt a csomag felé, ámbár a fiú hirtelen éhesnek és

szomjasnak kezdte érezni magát. Ínycsiklandozóan fűszeres illat

terjengett a veremben: a csomag nyilvánvalóan friss finomságokat

rejtett.

– Kérlek, fogadjátok el! – kínálta őket a varázsló. – Sem

elkábítani, sem megmérgezni nem akarlak vele benneteket. Azt

szeretném, ha mindketten jó erőben és egészségben maradnátok.

– Arra az alkalomra, amikor majd varanggyá változtatsz

bennünket? – kérdezte Bink szándékosan megemelt hangon. Végtére

is, mi vesztenivalója lehetett még?

– Nem, attól tartok, ezzel most megfogtál. A varangyok nem

képesek értelmes beszédre, nekem pedig fontos, hogy beszéljetek.

Lehetséges, hogy a gonosz varázsló elvesztette a

varázsképességét hosszú mundániai száműzetése alatt? A fiú kezdte

kicsit jobban érezni magát.

A csomag a padló felett himbálózott, időnként hozzáért a

szénához. Fanchon megvonta a vállát, lekuporodott, és kibontotta. És

tényleg: kalács és bor volt benne.

– Talán most csak egyikünknek kéne enni belőle – mondta a lány.

– Ha pár órán belül semmi nem történik vele, akkor ehet a másik is.

– Hölgyek előre! – felelte Bink. Ha a lány kém, és az ételben van

valami, úgysem fog enni belőle.

– Köszönöm szépen. – Fanchon félbetörte a kalácsot. – Válassz!

– Azt edd meg! – mutatott a fiú az egyik darabra.

– Nagyszerű – jegyezte meg Trent odafentről. – Sem bennem nem

bíztok, sem egymásban. Ezért olyan megállapodásokat dolgoztok ki,

amivel védeni tudjátok a saját érdekeiteket. De ez most tényleg

felesleges. Ha bármelyikőtöket meg akarnálak mérgezni, egyszerűen

csak a fejetekre önteném a mérget.

Fanchon harapott egyet a kalácsból.

– Nagyon finom – jegyezte meg. Kihúzta a borosüveg dugóját,

kortyolt belőle. – Ez is.

Bink azonban bizalmatlan maradt. Várni fog.

– Végiggondoltam mindkettőtök ügyét – szólalt meg ismét a

varázsló. – Fanchon, nem kertelek. Bármilyen más lénnyé át tudlak

változtatni: akár egy másik emberi lénnyé is. – Lehunyorgott a verem

mélyébe, a lányra. – Nem szeretnél gyönyörű lenni?

Ujjuj! Ha Fanchon nem kém, akkor ez egy nagyon csábító ajánlat.

A csúfságból szépség lesz…

– Menj innen – felelte Fanchon Trentnek –, mielőtt hozzád vágok

egy sárgolyót! – Aztán hirtelen eszébe jutott valami más. – Ha

tényleg idelent akarsz hagyni bennünket, akkor legalább valami

egészségügyi alkalmatosságot adass le nekünk. Mondjuk egy vödröt

meg valami függönyt. Ha szép hátsóm lenne, talán nem hiányolnám

annyira a félrevonulás lehetőségét, de ahogy kinézek, előnyben

részesíteném a diszkréciót.

– Ügyesen fogalmaztad meg – mondta Trent. Intett, mire az őrök

máris odahozták a kért tárgyakat, és leeresztették a rácson lévő kis

ajtón.

Fanchon az egyik sarokba tette a vödröt, és gubancos hajából

kihúzott néhány tűt, amivel két falhoz erősítette a textildarabot,

háromszög alakú kis kamrát alakítva ki. Bink nem volt benne biztos,

miért ilyen szemérmes egy olyan kinézetű lány, mint Fanchon.

Nyilvánvaló, hogy senki nem leskelődne a kilátszó testrészei után,

még ha a gömbölyűbbekről lenne is szó. Hacsak tényleg nem volt

különlegesen érzékeny a kinézetére, ami ez esetben a könnyed és

tárgyilagos felszín alatt mégiscsak nagyon zavarhatja. Akkor viszont

érthető a dolog. Egy csinos lány zavart és döbbenetet mutathat, ha

valaki meglátja a csupasz testét, de belül azért örül neki, ha kedvező

benyomást kelt. Fanchonnak viszont nem kell így megjátszania

magát.

Bink sajnálta a lányt, de egy kicsit önmagát is. A rabság is sokkal

érdekesebb lehetne, ha a cellatársa mutatós lenne. A kis kamrának

azonban ő is örült. Ha ez nem lenne, a természetes funkciók

elvégzése tényleg elég kínos lenne. És ezzel visszatért a kiindulási

pontra: a lány már akkor felmérte magában a problémát, amikor ő

még el sem kezdett gondolkodni rajta. Világos, hogy az övénél

sokkal jobban vágott az esze.

– Nem tréfált ám, amikor azt mondta, hogy széppé tud tenni –

mondta a lánynak. – Képes…

– Nem működne.

– Dehogynem. Trent képessége…

– Tudom, mi a képessége. De csak súlyosbítaná vele a

problémámat… még ha hajlandó lennék is elárulni Xanthet.

Na, ez különös. Fanchon nem akar megszépülni? Akkor meg mi

ez a különleges érzékenység a kinézetével kapcsolatban? Vagy ez

megint csak valami csapda lenne, amivel arra akarják rávenni, hogy

elárulja a Pajzskő helyét? Ezt azért nem hitte. A lány nyilvánvalóan

Xanthből jött: egyetlen mundániai sem tudta volna magától kitalálni,

hogy járt ő az Élet Forrásának vizével és a szenilis királlyal.

Az idő telt. Eljött az este. Fanchonnak semmi baja sem lett, így

hát Bink is megette és megitta a maga részét.

Alkonyatkor eleredt az eső. A víz befolyt rájuk a rácson át. A tető

megvédte ugyan valamennyire a vermet, de azért elég eső csapott be

alá ahhoz, hogy mindketten bőrig ázzanak. Fanchon azonban csak

rejtélyesen mosolygott.

– Nagyon jó – suttogta. – A sors a kezünkre játszik ma éjjel.

Jó? Bink vacogott az átázott ruhájában, és csodálkozva nézett a

lányra. Az ujjaival a víztől fellágyult padlót kapargatta. A fiú

közelebb lépett, hogy jobban lássa, mit művel, de Fanchon egy

intéssel visszább küldte.

– Figyeld, hogy az őrök észre ne vegyenek! – súgta oda.

Hát ennek nem volt túl nagy esélye. Az őröket nemigen

érdekelték a foglyok. Behúzódtak valahová az eső elől, és sehol nem

lehetett látni őket. De még ha a közelben lettek volna is, akkor sem

láthatták volna őket: ahhoz túl sötét volt már.

De mi olyan fontos abban, amit a lány csinál? Sarat kapart fel a

padlóról, és szénával keverte össze, mit sem törődve az esővel. Bink

semmit sem értett. Fanchon így szokta talán levezetni a feszültséget?

– Ismertél lányokat Xanthben? – kérdezte Fanchon.

Az eső csendesedni kezdett, de a sötétség eltakarta titokzatos

tevékenységét: az őrök szeme elől éppúgy, mint a fiú értelme elől.

A felvetett téma olyan volt, amit Bink szívesebben elkerült volna.

– Nem tudom, mi köze ennek…

Fanchon odalépett a fiúhoz.

– Sártéglákat csinálok, te idióta! – sziszegte oda haragosan. –

Beszélj hangosan, és figyeld, nem közeledik-e fény! Ha bárkit látnál

közeledni, csak mondd ki a „kaméleon” szót, és én gyorsan elrejtem

a bűnjeleket. – Ezzel visszatért a munkájához.

Kaméleon. Ez a szó felidézett Binkben valamit… megvan! A kis

kaméleon, amit közvetlenül a jó varázslóhoz indulása előtt látott: a

jövőjére vonatkozó előjel. A kaméleon hirtelen, erőszakos halállal

múlt ki. Azt jelentené ez, hogy az ő ideje is eljött?

– Beszélj! – sürgette suttogva Fanchon. – Álcázd vele a zajt, amit

csapok! – Aztán hangosan, társalgási stílusban: – Ismertél lányokat?

– Uh, hát néhányat – felelte Bink.

Sártéglákat? Ugyan minek?

– Csinosak voltak? – Fanchon kezét nem lehetett látni a sötétben,

de a fiú hallotta a sár halk cuppogását, és a széna zizegését. A lány

nyilván arra használja a szénát, hogy a rostjaival erősítse a

sártéglákat. De ez az egész ostobaságnak tűnt. Talán illemhelyet akar

építeni?

– Vagy nem voltak annyira csinosak? – erősködött tovább

Fanchon.

– Ó, csinosak voltak – felelte a fiú. Úgy tűnt, megrekednek ennél

a témánál. Ha az őrök hallgatóznak, sokkal több figyelmet szentelnek

annak, ha Bink csinos lányokról mesél, mint a sár cuppogásának. No,

hát ha Fanchon ezt akarja… – A menyasszonyom, Sabrina nagyon

szép volt… izé, szóval még most is nagyon szép… és Iris, a

varázslónő is gyönyörűnek látszott, de találkoztam olyanokkal is,

akik nem voltak szépek. Ha megöregszenek, vagy ha férjhez

mennek…

Az eső elállt. Bink közelgő fényfoltot vett észre.

– Kaméleon – mormogta, és hirtelen megint érezte a korábbi

belső feszültséget. A jósjelek mindig tévedhetetlenül pontosak…

csak épp helyesen kell értékelni őket.

– Az asszonyoknak nem kell feltétlenül megcsúnyulniuk, ha

férjhez mennek – mondta Fanchon. Az általa keltett zajok jellege

megváltozott: most rejti el a munkája nyomait. – Van, aki már eleve

úgy indul.

Hát az biztos, hogy ennek a lánynak folyamatosan a kinézete jár

az eszében. Ettől Bink megint kezdte nem érteni, vajon miért

utasította vissza Trent ajánlatát, hogy megszépíti.

– Útközben Humfrey varázslóhoz találkoztam egy kentaur

hölggyel is – mondta hangosan a fiú, de érezte, hogy nehezére esik

még egy ilyen természetes témára is koncentrálni fura helyzetében.

Összezárva egy veremben egy csúnya lánnyal, aki sártéglákat

fabrikál. – Ő is nagyon szép volt, mármint plasztikus értelemben.

Persze, alapjában véve ló volt… – Hoppá, szerencsétlen

szóhasználat. – Úgy értem, hogy hátulról… szóval… na, mindegy,

szóval lovagoltam rajta… – Nagyon is tudatában volt, mit

gondolhatnak most az őrök, akik hallják, amit mond. Nem mintha

különösebben érdekelte volna a véleményük. A közelgő fényre

figyelt, amit nem is látott igazán, inkább csak a rácsról tükröződő

visszfényét. – Tudod, ő félig ló volt. A hátán vitt át a kentaurok

területén.

A fény most távolodott. Nyilván egy rutin ellenőrző körúton járó

katona lehetett az.

– Hamis riadó – suttogta Bink. Aztán társalgási hangon: – De volt

egy kifejezetten álomszép lány, akivel találkoztam a varázslóhoz

vezető utamon. Ő… a neve… – Szünetet tartott a beszédben.

Összpontosított. – Megvan! Wynne volt a neve. De mélységesen buta

lány volt. Remélem, a szakadék sárkánya nem kapta el!

– Te jártál a szakadékban?

– Lementem, de aztán a sárkány kikergetett. Végül meg kellett

kerülnöm. De az meglep, hogy te is tudsz róla. Azt hittem, valami

felejtésvarázs van hozzákötve, mert a térképemen nem volt

feltüntetve, és soha nem is hallottam róla azelőtt, hogy beleütköztem.

Bár, ebben az esetben, hogy lehet, hogy én meg emlékszem rá…

– Én ott éltem a szakadék közelében – mondta Fanchon.

– Ott éltél? Mikor készült az a hasadék? Mi a titka?

– Mindig is ott volt. Van rajta egy felejtésvarázs… Azt hiszem,

Humfrey varázsló tette rá. De ha az élményeid nagyon erősek vele

kapcsolatban, akkor képes vagy emlékezni rá. A mágia sem

mindenható.

– Lehet, hogy tényleg erről van szó. Én soha nem fogom

elfelejteni a kalandomat a sárkánnyal meg az árnnyal.

Fanchon ismét téglákat gyártott.

– Más lányok?

Binknek az a benyomása támadt, hogy Fanchon nem csak

felületesen érdeklődik a téma iránt. Talán azért, mert ismerte a

szakadék körül lakókat?

– Lássuk csak… Volt még egy, akivel találkoztam. Egy átlagos

lány. Dee. Összevitatkozott a katonával, akivel együtt voltam,

Crombie-val. Crombie nőgyűlölő, legalábbis annak vallja magát. Dee

ott hagyott bennünket a veszekedés miatt. Kár. Meglehetősen

kedveltem.

– Ó, én azt hittem, te inkább a szép lányokat kedveled.

– Figyelj, ne legyél már olyan átkozottul érzékeny! – mordult rá a

fiú. – Elvégre te hoztad fel a témát! Dee-t jobban kedveltem, mint…

na mindegy. Jobban örülnék neki, ha a szökési terveinkről

beszélgetnénk.

– Ne haragudj! – mentegetőzött Fanchon. – Tudod, én… tudtam a

szakadék körüli utazásodról. Wynne és Dee a… hm… barátaim.

Persze, hogy érdekel a véleményed róluk.

– A barátaid? Mindketten? – Kezdenek összeállni a kirakós játék

darabkái. – És Iris varázslónőhöz milyen kapcsolat fűz?

Fanchon elnevette magát.

– Semmilyen. Ha én lennék a varázslónő, gondolod, hogy

ilyennek mutatnám magam?

– Igenis gondolom – felelte Bink határozottan. – Ha a szépséggel

már megpróbálkoztál, és nem jött be, de a hatalmat még mindig

akarod, és úgy számítasz, hogy egy tudatlan utazó révén valahogy

mégis megszerezheted… Ez azt is megmagyarázná, miért nem tudott

Trent elcsábítani a szépség ígéretével. Az csak tönkretenné az

álcádat. Ráadásul bármikor lehetsz csodaszép, amikor csak akarod.

Ezért megeshet, hogy követtél úgy elváltoztatva magad, hogy senki

se gyanakodjon, és akkor persze, hogy nem segítesz egy másik

varázslót abban, hogy elfoglalja Xanthet.

– És utánad jönnék egyenesen ide, Mundániába, ahol nincs mágia

– fejezte be a lány gúnyosan. – Vagyis nem működik az illúzióm

sem.

No, ez tönkretette az elméletét. Vagy mégsem?

– Lehet, hogy valójában is így nézel ki. Lehet, hogy egyáltalán

nem is láttam Iris valódi arcát a szigeten.

– Na, és hogyan tudnék visszajutni Xanthbe?

A fiúnak erre már nem volt válasza. Ettől bosszús lett.

– Hát akkor miért jöttél át? A mágia hiánya nyilvánvalóan nem

oldotta meg a problémádat!

– Nos, ez belekerül egy kis időbe…

– Idő kell hozzá, hogy kioltsa a mágiát?

– Hát persze. Mielőtt a Pajzsot létrehozták, ha a sárkányok

átrepültek Mundániába, napokba, talán hetekbe is beletelt, mire

szétfoszlottak. Talán még annál is több időbe. Humfrey varázsló azt

mondja, a mundániai szövegekben sok kép és leírás szerepel a

sárkányokról. A mundánok nem láthatnak többé sárkányokat, ezért

azt hiszik, a régi leírások csak a fantázia termékei; de ez bizonyítja,

hogy időbe telik, mire a mágia elszivárog az emberből vagy egy

mágikus lényből.

– Vagyis egy varázslónő is megőrizheti az illúzió-varázslatát

néhány napig – vonta le a következtetést Bink.

Fanchon felsóhajtott.

– Meglehet. De én mégsem Iris vagyok, bár nem bánnám, ha ő

lehetnék. Egészen más és erősen kényszerítő okaim voltak rá, hogy

elhagyjam Xanthet.

– Igen, emlékszem. Az egyik, hogy elveszítsd a mágiádat, bármi

is legyen az, a másikat meg nem mondod el nekem.

– Azt hiszem, megérdemled, hogy megtudd. Előbb-utóbb úgyis

kiszednéd belőlem. Wynne-től és Dee-től tudom, miféle ember is

vagy, és…

– Tehát Wynne mégis megmenekült a sárkánytól?

– Igen, hála neked. Ő…

Fény közeledett.

– Kaméleon – mondta Bink.

Fanchon kapkodva igyekezett elrejteni a tégláit. A fény ezúttal

egészen a verem széléig jött.

– Remélem, nem öntött ki a víz benneteket odalenn! – mondta

Trent.

– Ha kiöntött volna, kiúszhattunk volna innen – vágta rá a fiú. –

Ide hallgass, varázsló! Minél kényelmetlenebbé teszed a helyzetünket

idelenn, annál kevésbé lesz kedvünk segíteni neked.

– Nagyon is jól tudom, Bink. Éppen ezért sokkal jobban

szeretnélek egy kényelmes sátorba átvinni titeket…

– Nem.

– Nagyon nehezen tudom felfogni, miért kellene ennyire

hűségesnek maradnod egy olyan királyhoz és a kormányához,

amelyik ilyen aljasul elbánt veled.

– Mit tudsz te arról?

– A kémeim természetesen kihallgatták a beszélgetéseiteket. De

magamtól is könnyen kitalálhattam volna, tudva, milyen öreg és

csökönyös lehet mostanára a Viharkirály. A mágia nagyon sok

formában nyilvánulhat meg, és ha a meghatározása túl merev és

szűken értelmezett…

– Nos, itt ez már semmit sem számít.

A varázsló nem tágított, és érvelése nagyon is ésszerűen hangzott

a fiú oktalan makacskodásával ellentétben.

– Lehet, hogy tényleg nincs mágiád, Bink, bár alig hiszem, hogy

Humfrey ilyesmiben tévedett volna. De vannak más tulajdonságaid,

amelyek alapján kitűnő polgára lehetnél Xanthnek.

– Tudod, szerintem igaza van – mondta Fanchon is. – Jobb sorsot

érdemelnél, mint amit szántak neked.

– Mégis, kinek az oldalán állsz? – érdeklődött a fiú.

Fanchon felsóhajtott. A sóhaj nagyon emberien hangzott, és Bink

így, sötétben sokkal jobban tudta értékelni a lány belső

tulajdonságait, mint ha látta volna.

– Melletted állok, Bink, és csodálom a lojalitásodat, csak épp

abban nem vagyok biztos, hogy kiérdemelték azok, akikhez hűséges

vagy.

– Akkor miért nem mondod meg neki, hol van a Pajzskő? Már ha

tudod egyáltalán.

– Mert minden hibája ellenére Xanth nagyon szép hely. A szenilis

király nem fog örökké élni. Amikor meghal, Humfrey varázslót kell

a trónra ültetniük, és ő sokkal jobban fog kormányozni, még ha

folyton morgolódik is majd miatta, hogy micsoda időpocsékolás ez

számára. Lehet, hogy épp most, vagy nemrégiben született egy új,

ifjú varázsló is, aki majd Humfrey helyébe lép. Valahogy majd csak

ki fog alakulni a dolog. Eddig is mindig kialakult. Xanthnek a

legkevésbé egy kegyetlen, gonosz varázslóra van szüksége, aki

marharépává változtatja az ellenségeit.

Trent kuncogása lehallatszott odafentről.

– Kedvesem, nagyon vág az eszed, és nagyon csípős a nyelved.

Tulajdonképpen szívesebben változtatom fákká az ellenségeimet:

sokkal tovább élnek, mint a répa. Gondolom, nem fogadod el, csak

úgy a vita kedvéért, hogy jobb uralkodó lennék, mint a mostani?

– Mond valamit, tudod – jegyezte meg Bink.

– Mégis, kinek az oldalán állsz? – kérdezte tőle Fanchon, gúnyos

pontossággal utánozva a fiú előbbi hanghordozását.

A varázsló hangosan felnevetett.

– Tetszetek nekem ti ketten – jelentette ki. – De tényleg. Okosak

vagytok és lojálisak. Ha hűséget fogadnátok nekem, hajlandó lennék

komoly engedményeket tenni nektek. Például vétójogot kaphatnátok

minden átalakítás felett, amit elvégzek. Ti dönthetnétek el, kit

változtassak répává.

– Vagyis mi lennénk felelősek a te bűneidért! – vágott vissza

Fanchon. – Az ilyen hatalom nagyon gyorsan megrontana bennünket

is, és akkor hamarosan semmiben sem különböznénk tőled.

– Csak akkor, ha alapvetően nem vagytok különbek nálam –

mutatott rá Trent. – És ha így van, akkor sohasem különböztetek

igazán tőlem. Egyszerűen csak nem kerültetek eddig olyan cselekvési

helyzetbe, mint én. Akkor pedig az lenne a legjobb, ha erre minél

előbb rájönnétek, és nem maradnátok akaratlanul is képmutatók.

Bink habozott. Csurom víz volt, fázott, és egyáltalán nem örült a

gondolatnak, hogy idelent töltse az éjszakát a veremben. Vajon

szavatartó volt Trent húsz évvel ezelőtt? Nem, nem volt az. A

hatalomért való sóvárgásban megszegte a szavát. Részben ezért is

veszített: senki sem engedhette meg magának, hogy megbízzon

benne, még a barátai sem.

A varázsló ígéreteinek nem volt semmi súlya. Az érvelése

egyetlen célt szolgált: rávenni valamelyik foglyot, hogy árulja el a

Pajzskő helyét. Vétójog az átváltoztatások felett? Ők lennének az

elsők, akiket a gonosz átváltoztat, amikor már nem veszi többé

hasznukat.

Nem szólt semmit. Fanchon is hallgatott. Egy idő után Trent

távozott.

– És ezzel kiálltuk a második kísértés próbáját – jegyezte meg a

lány. – De ő ravasz és gátlástalan ember. Lesz még nehezebb

dolgunk is.

Bink tartott tőle, hogy a lány igazat mond.

Reggel a ferdén besütő napfény kiszárította a sártéglákat. Nem

voltak még igazán kemények, de kezdetnek ez is volt valami.

Fanchon az elkerített sarokba rejtette őket, hogy felülről ne legyenek

láthatók. Ha minden jól megy, délután majd újra kiteszi őket a napra.

Trent újra megjelent: megint élelmet hozott. Friss gyümölcsöt és

tejet.

– Nem örülök, hogy ezt kell mondanom – közölte velük –, de a

türelmem kezd a végére járni. Bármikor rutinszerűen áthelyezhetik a

Pajzskövet, és akkor az információtok értéktelenné válik. Ha nem

kapom meg valamelyikőtöktől a mai napon, amit akarok, holnap

mindkettőtöket át foglak változtatni. Bink, te kokatrix leszel, te,

Fanchon, baziliszkusz. És közös ketrecbe foglak zárni benneteket.

A foglyok teljes döbbenettel meredtek egymásra. Kokatrix és

baziliszkusz – két név egyazon lényre: egy szárnyas hüllő, ami kakas

által rakott trágyadombon, varangy által megült, sárgája nélküli

tojásból kel ki. A lény bűze olyan szörnyűséges, hogy a növények

elhervadnak tőle, a kő meghasad, és a tekintetétől holtan fordulnak

fel az élőlények. Baziliszkusz: a hüllők törpe királya.

Bink jósjelének kaméleonja baziliszkusszá változott – közvetlenül

a halála előtt. Nemrég egy olyan személy emlékeztette őt a

kaméleonra, aki nem tudhatott a jelről, és most azzal fenyegetik meg,

hogy átváltoztatják baziliszkusszá… ez egészen bizonyosan a közeli

halált jelenti.

– Blöfföl – szólalt meg nagy sokára Fanchon. – Igazából nem

tudja megtenni. Csak meg akart ijeszteni bennünket.

– Sikerült is neki – mormogta a fiú.

– Talán ideje lenne egy kis bemutatónak – közölte velük Trent. –

Senkitől nem várom el, hogy a puszta szavam alapján elhiggye a

mágikus képességemet, amikor olyan könnyen be is bizonyíthatom.

Amúgy is szükségem van rá, hogy rendszeresen gyakoroljak, hogy

formába jöjjek a hosszú mundániai kényszerpihenő után, így a

bemutató épp kapóra is jön nekem. – Csettintett az ujjával. – Hadd

fejezzék be a foglyok a reggelijüket – mondta a szolgálattételre

jelentkező őrnek –, aztán hozzátok fel őket a cellájukból!

Ezzel eltávozott.

Fanchonnak most egészen más miatt támadt rossz kedve.

– Lehet, hogy blöfföl. De ha lejönnek ide, megtalálják a téglákat.

Ez mindenképpen beteszi nekünk a kaput.

– Nem, ha azonnal felmegyünk, és nem okozunk semmi gondot

nekik – felelte Bink. – Nem fognak lejönni ide, ha nem lesz okuk rá.

– Reméljük – egyezett bele a lány.

Amikor az őrök megérkeztek értük, ők abban a pillanatban

elkezdtek felfelé kapaszkodnia kötélhágcsón, ahogy a katonák

leeresztették.

– Szaván fogjuk a varázslót – mondta Bink.

A katonák részéről semmi reakció nem érkezett. A csapat keletre

indult, a földnyelven át Xanth felé.

A Pajzstól látótávolságban Trent várta őket egy nyitott drótketrec

mellett. Katonák állták körbe, felajzott íjaikon lövésre kész

nyílvesszőkkel. Valamennyien kormozott szemüveget viseltek. Az

egész nagyon zord látványt nyújtott.

– Előre figyelmeztetlek benneteket – mondta a varázsló, amint

megérkeztek –, hogy az átváltoztatás után ne nézzetek egymás

arcába! Halottakat nem tudok újraéleszteni.

Ha ez megint valami megfélemlítő taktika akart lenni, hát sikeres

volt. Fanchon talán kételkedett, de Bink hitt a varázslónak. Eszébe

jutott Justin Fa, Trent húsz évvel ezelőtti haragjának élő bizonyítéka.

A jósjel fenyegető árnyként töltötte be a gondolatait. Először

baziliszkusszá válni, aztán meghalni…

A varázsló észrevette a fiú aggódó arckifejezését.

– Akarsz valamit mondani nekem? – kérdezte enyhén unott

hangsúllyal.

– Igen. Hogy tudtak száműzni téged, hogy közben nem

változtattad őket varanggyá, karórépává vagy még rosszabbá?

Trent a homlokát ráncolta.

– Én ugyan nem éppen erre gondoltam, Bink. De a jó szándékom

jeléül válaszolok. Megvesztegették egy hadsegédemet, akiben

megbíztam, és az álomvarázst bocsátott rám. Azalatt vittek át a

Pajzson, amíg aludtam.

– És honnan tudod, hogy ez nem fog ismét megtörténni? Tudod,

nem maradhatsz állandóan ébren.

– Száműzetésem első éveiben hosszasan elemeztem ezt a

problémát. Arra a következtetésre jutottam, hogy saját magam

hoztam a fejemre az árulást. Elárultam másokat, ezért mások is

elárultak engem. Azért nem voltam teljesen híjával a becsületnek: az

adott szavamat csak olyankor szegtem meg, ha kellő súlyú okot

láttam rá, de mégis…

– Az teljesen ugyanaz, mint a hazugság – vélte a fiú.

– Akkor még ezt nem így gondoltam. De biztos vagyok benne,

hogy a távollétemben semmit nem javult a hírnevem. Mindig a

győztes előjoga, hogy a vesztest teljesen romlott gazembernek állítsa

be: ezzel igazolja a saját győzelmét. Mindenesetre a szavam valóban

nem jelentett teljes garanciát, és egy idő után rájöttem, hogy a

bukásomat ez, a jellememben lévő alapvető hiba okozta. Az

ismétlődést egyetlen módon tudom megelőzni: ha változtatok a

viselkedésemen. Így aztán többé nem csapok be senkit. Soha. És

engem sem csap be senki.

Ez tisztességes válasz volt. A gonosz varázsló sok tekintetben

pont az ellenkezőjének bizonyult, mint amit híreszteltek róla: nem

volt csúf, gyenge és alattomos – Humfrey jobban megfelelt volna

ennek a leírásnak –, hanem erős, jóképű és nagyvilági. De mégis

gazember volt, és Bink tudatában volt annak, hogy nem szabad

bedőlnie a szavainak.

– Fanchon, lépj elő! – mondta Trent.

A lány a varázsló felé lépett, arcán nyílt, cinikus kétkedéssel.

Trent nem kántált és nem hadonászott. Egyszerűen csak ránézett a

lányra, és erősen összpontosított.

Fanchon eltűnt.

Egy katona lépett előre, kezében egy lepkehálóval. Lecsapott

valamire a földön. Egy pillanat múlva felemelte a hálót, amelyben

egy kicsi, gyíkszerű, baljóslatú szárnyas lény vergődött.

Tényleg egy baziliszkusz volt! Bink gyorsan elfordította a fejét,

nehogy véletlenül is a lény arcára nézzen, és tekintete találkozzon a

kis szörnyeteg halálos pillantásával.

A lepkehálós katona a ketrecbe borította a kis rémet, egy másik,

kormozott szemüvegű katona pedig rácsapta a kalitka ajtaját. A

többiek láthatóan megkönnyebbültek. A baziliszkusz nyugtalanul

futkározott ide-oda a ketrecében, valami kiutat keresve, de semmit

sem talált. Gyilkos tekintettel meredt a kalitka rácsaira, de a fémre

nem volt hatással a pillantása. Egy harmadik katona leplet dobott a

kalitkára, eltakarva az emberek elől a veszedelmes kis gyíkot. Ettől a

fiú is megkönnyebbült egy kissé: szemmel látható volt, hogy az

egész jelenetet gondosan megtervezték, és előre begyakorolták.

– Bink, lépj elő! – szólította a varázsló.

A fiú komolyan megrémült. Agyának egy része azonban még

mindig tiltakozott: Ez csak egy blöff. A lány is benne van.

Megjátszották, hogy a varázsló átváltoztatta, és hogy most én

következem. Az összes Trenttel folytatott vitája csak arra szolgált,

hogy elnyerje a bizalmamat, és ezt a pillanatot készítették elő vele.

Ugyanakkor ezt is csak félig hitte el. A jósjel ugyanis különös

jelentőséget kölcsönzött a jelenlegi helyzetének. Lehet, hogy a halál

már itt lebeg valahol a közelben, egy foltos sólyom szárnyain…

És mégsem árulhatja el a hazáját. Rogyadozó térdekkel

előrelépett.

Trent rámeredt – és a világ zökkent egyet. Hirtelen minden

megnövekedett körülötte. Az összezavarodott és megrémült fiú egy

közeli bokor biztonságot ígérő rejteke felé iramodott. A zöld levelek

elhervadtak a közeledtére, aztán lecsapott a háló, hogy elfogja. Bink

a szakadék sárkánya elől történt menekülésére emlékezve megtorpant

és hátrálni kezdett. Ezért a háló néhány centiméterrel elhibázta. Ő

felnézett a katonára, aki meglepődésében hagyta, hogy kormozott

szemüvege félrecsússzon az orrán. A tekintetük találkozott – és a

katona villámsújtottan zuhant hanyatt.

A lepkeháló kiesett a kezéből, de máris megragadta egy másik.

Bink ismét az elhervadt bokor felé igyekezett, de a háló ezúttal

elkapta, és felemelte a levegőbe. A fiú szárnyai kétségbeesetten

csapkodtak, karmai kimeredtek, ide-oda tekergőző farka végén a

tüske beleakadt a háló szövetébe, fogaival tehetetlenül kapdosott a

levegőbe.

Aztán kifordították a hálót. Egy rázás, kettő, három, és a

faroktüskéje meg a karmai kiakadtak a könnyű szövet szálai közül. A

hátára esett, kiterjesztett szárnyakkal. Fájdalmas vijjogás szakadt fel

a torkából.

Mire visszafordult a hasára, a fény hirtelen eltompult körülötte. A

ketrecben volt, amit éppen letakartak, hogy odakintről senki ne

láthassa meg az arcát. Kokatrix volt.

Hát nem akármilyen bemutató volt, az biztos. Bink nemcsak,

hogy látta Fanchont átváltozni, de ő maga is megtapasztalhatta az

átalakulást, és megölt egy katonát is, pusztán azzal, hogy ránézett. Ha

volt is valaki Trent seregében, aki kételkedett a tábornok varázslói

képességeiben, most már bizonyosan egy sincs.

Meglátta egy fajtársa felfelé görbülő faroktüskéjét. Egy nőstény.

Háttal fordulva állt a ketrecben. Binkben kiütközött a kokatrix

természet. Nem akart társaságot.

Dühösen támadt rá a másikra, harapta, marta a karmaival. A

nőstény azonnal visszafordult, izmos, kígyózó farkát használva

támasztékul. Egy pillanatra szemtől szembe kerültek egymással.

A nőstényt undorítónak érezte, ocsmánynak, hátborzongatónak és

visszataszítónak. Életében még soha nem látott ilyen ellenszenves

lényt. És mégis: nőstény volt, ezért akadt benne valami alapvetően

vonzó. Az ellentmondásos vonzás-taszítás egyszerre túl sok volt

Bink apró gyíkagyának. Elvesztette az eszméletét.

Amikor felébredt, szörnyen fájt a feje. A szénán hevert, a

veremben. Késő délutánra járt.

– Úgy tűnik, a baziliszkuszpillantás sem legyőzhetetlen – mondta

neki Fanchon. – Egyikünk sem halt meg.

Tehát valóban megtörtént.

– Nem teljesen – értett egyet Bink. – De én egy kicsit halottnak

érzem magam.

Beszéd közben jött rá valamire, ami eddig elkerülte a figyelmét.

A baziliszkusz mágikus lény volt, ami mégis képes saját mágiára.

Átváltozása alatt értelmes kokatrix volt, aki mágikus pillantásával

sújtott le egy ellenségére. Mit is jelent ez a mágiával kapcsolatos

elméletére nézve?

– Mindenesetre jól harcoltál – mondta éppen Fanchon. – Azt a

katonát már el is temették. A táborban most halálos csend van.

Halálos. Esetleg ez lehetett az előjel jelentése? Ő nem halt meg,

de ölt. Akaratlanul, átlagos állapotához képest teljesen idegen

módszerrel. Beteljesült ezzel a jóslat?

Felült. Újabb dologra jött rá.

– Trent képessége valódi. Átváltoztatott bennünket. Valóban

megtörtént.

– Valódi. Tényleg megtörtént – értett egyet Fanchon. –

Beismerem, hogy korábban kételkedtem benne. Most már elhiszem.

– Nyilván az alatt változtatott vissza bennünket, amíg

eszméletlenek voltunk.

– Igen. Csak bemutatót tartott.

– Hatásos volt.

– Az – borzongott össze a lány. – Bink, én… én nem tudom…

képes lennék-e ezt még egyszer elviselni. Nem csak átváltozás volt.

Volt valami…

– Tudom. Pokolian ronda baziliszkusz voltál.

– Bárminek pokolian ronda lennék. De ez a színtiszta gonoszság,

butaság és rosszindulat – ezek beteges dolgok. Ha ebben az

állapotban kéne leélnem a további életemet…

– Nem tudlak hibáztatni érte – értett egyet a fiú. Ugyanakkor

valami még mindig ott motoszkált a tudatában. Az élmény olyan

megrázó volt, hogy tudta, hosszú időre lesz szüksége, mire minden

szempontból fel tudja dolgozni.

– Nem gondoltam, hogy bárki is rá tudna bírni, hogy a

lelkiismeretem ellen cselekedjek. De ez… ez… – Fanchon a

tenyerébe temette az arcát.

Bink némán bólintott. Egy perc múltán témát váltott.

– Észrevetted? Azok a lények… Az egyik hím volt, a másik

nőstény.

– Hát persze. – Fanchon most már, hogy volt, ami lekösse a

figyelmét, össze tudta szedni magát. – Mi férfi és nő vagyunk. A

varázsló meg tudja változtatni az alakunkat, de a nemünket nem.

– De a baziliszkusznak nincs neme. Kakas tojta sárgátlan

tojásokból kel ki… nincsenek baziliszkuszszülei. Csak a kakas.

Fanchon elgondolkodva bólogatott, megértette a probléma

lényegét.

– Igazad van. Ha lennének köztük hímek és nőstények,

párosodnának és szaporodnának. Ami a baziliszkusz meghatározása

természetéből fakadóan azt jelenti, hogy nem is lennének valódi

baziliszkuszok. Ez egy paradoxon.

– Nyilván a meghatározás hibás – vélte a fiú. – Vagy nagyon sok

alaptalan, babonás hiedelem létezik a szörnyek eredete körül, vagy

mi nem voltunk igazi baziliszkuszok.

– Mi igaziak voltunk – fintorgott újraéledt rémülettel Fanchon. –

Most már bizonyos vagyok benne. Életemben először hálás vagyok

az emberi formámért.

Hát ez bizony nem akármilyen beismerés volt a lány részéről!

– Ez azt jelenti, hogy Trent tehetsége teljességgel valódi –

állapította meg Bink. – Nemcsak a dolgok formáját alakítja át más

formává, hanem valóban átváltoztatja őket, ha érted, mire gondolok.

– Ekkor azonban megvilágosodott az agyában a gondolat, ami az

előbb motoszkált a tudata mélyén. – De ha a Pajzs melletti keskeny

sávot leszámítva a mágia valóban szertefoszlik Mundániában, akkor

csupán annyit kell tennünk, hogy…

– Mélyebben bemegyünk Mundániába – kiáltott közbe Fanchon,

felfogva Bink mondandójának jelentőségét. – Akkor egy idő után

visszaváltozunk az eredeti formánkba. Vagyis az átalakulás nem

végleges.

– Tehát Trent átváltoztató képessége csak blöff, még ha valódi is

– vonta le Bink a következtetést. – Itt kellene tartania bennünket

ketrecbe zárva, különben megszöknénk, és kikerülnénk a hatalmából.

Vissza kell jutnia Xanthbe, különben a hatalma nagyon csekély, és

csak látszólagos marad. Nem nagyobb hatalom, mint amennyit

tábornokként már úgyis a magáénak tudhat. A hatalom, hogy

ölhessen…

– Most csak épp belekóstolhat a valódi hatalom ízébe –

egészítette ki Fanchon. – Nem csoda, hogy vissza akar jutni

Xanthbe!

– Ezzel együtt mi egyelőre még a hatalmában vagyunk.

A lány előszedegette a sártégláit, hogy a kevéske napfény még

szárogassa őket.

– Most mit fogsz tenni? – kérdezte a fiút.

– Ha elenged, bemegyek Mundániába. Amúgy is oda tartottam,

amikor elfogtak. Trent bebizonyított számomra egy valamit: hogy

idekint is meg lehet élni. Persze nagyon gondosan feljegyzem az

útirányomat: minden lépésemet. Úgy tűnik nekem, kívülről nagyon

nehéz megtalálni Xanthet.

– Én a Pajzskő dolgában kérdeztem.

– Semmit.

– Nem mondod meg neki?

– Persze, hogy nem – felelte Bink. – Most, hogy már tudjuk: a

mágiája semmivel sem árthat többet nekünk, mint a katonái, a

rettegés részben elmúlt. Nem mintha ez sokat számítana. De téged

nem hibáztatlak, ha meg is mondod neki.

Fanchon végigmérte őt. Az arca még mindig csúf volt, de most

volt benne valami különleges is.

– Tudod, nem akármilyen ember vagy te, Bink.

– Á, dehogy! Semmi különös. Még mágiám sincs.

– Van mágiád. Csak épp nem tudod, hogy mi az.

– Az ugyanaz.

– Tudod, én miattad jöttem el Xanthből. Utánad jöttem.

A fiú kezdte érteni, mit akar közölni ezzel Fanchon. Hallott róla

otthon, a mágia nélküli vándorról. Tudta azt is, hogy Mundániában

ez nem számít. Van-e ennél jobb párosítás: a mágia nélküli férfi és a

szépség nélküli nő? Hasonló hátrányok. Talán idővel megszokja

Fanchon kinézetét: a lány egyéb tulajdonságai határozottan pozitívak.

Egy további dolgot kivéve.

– Én megértem a helyzetedet – mondta neki –, de ha lepaktálsz a

gonosz varázslóval, hozzám nem lehet többé semmi közöd, még

akkor sem, ha széppé varázsol. Persze nem mintha ez sokat

számítana. Xanthben megkaphatod a jutalmadat, amikor majd Trent

meghódítja. Mármint hogyha csakugyan állja a szavát.

– Visszaadtad a bátorságomat – felelte neki a lány. – Gyerünk,

szökjünk meg!

– Hogyan?

– A sártéglák, te buta. Mostanra megkeményedtek. Amint

besötétedik, egymásra halmozzuk őket…

– A rács akkor is visszatart bennünket: az ajtó le van lakatolva

rajta. Ha csak annyi lenne a gondunk, hogyan érünk fel odáig, akkor

fel tudnálak emelni…

– Van egy nagy különbség – mormogta Fanchon a fiú fülébe. –

Felhalmozzuk a sártéglákat, felállunk rá, és felnyomjuk az egész

rácsot. Nincs lerögzítve: jól megnéztem, amikor idehoztak. Csak a

súlya tartja a helyén. Nehéz ugyan, de te erős vagy…

Bink hirtelen támadt reménnyel nézett a lányra.

– Amikor felemelem, te alátámasztod. Apránként mindig feljebb

támasztjuk, amíg…

– Ne olyan hangosan! – suttogta haragosan Fanchon. – Lehet,

hogy még mindig hallgatóznak. – Közben azonban hevesen

bólogatott. – Látom, érted, miről beszélek. Nem holtbiztos a dolog,

de egy próbát megér. Aztán pedig el kell lopnunk az elixírt, hogy

Trent akkor se használhassa fel, ha valaki más kijönne Xanthből, és

elárulná neki a Pajzskő helyét. Az egészet kiterveltem.

A fiú elmosolyodott. Kezdte megkedvelni ezt a lányt.

10. FEJEZET

ÜLDÖZÉS

Éjszaka lépcsőt építettek a sártéglákból.

Pár darab összetört közülük, mert a kevéske napfény nem tudta

teljesen kiszárítani őket, de egészében véve meglepően szilárdaknak

bizonyultak. Bink gondosan fülelt az őrök irányába, kivárta, amíg

„pihenőt” tartanak, ahogy ők mondták. Ekkor fellépett a lépcső

tetejére, kezeivel megtámaszkodott a rács szélén, és erősen felfelé

nyomta.

Miközben izmait megfeszítette, rájött, hogy valójában ez volt az

oka, hogy Fanchon elfüggönyözött egészségügyi sarkot kért. Nem

azért, hogy a csúf hátsóját eltakarja, hanem, hogy a téglákat elrejtse,

és azok megmaradjanak erre a mostani pillanatra: a szökési

kísérletükre. Ő pedig eddig fel sem fogta, miről van szó.

A felismerés újult erőt adott neki. Nekirugaszkodott – és a rács

széle meglepően könnyen felemelkedett. Fanchon felkapaszkodott

mellé, és a rács megemelt pereme alá nyomta az éjjeliedényként

használt vödröt.

Fúj! Egy szép napon talán valaki feltalál majd egy olyan

éjjeliedényt, ami rózsaillatot fog árasztani.

De amire kellett, arra megfelelt ez a vödör is. Most már volt annyi

helyük, hogy kipréseljék magukat a rács alatt.

Bink alulról emelve segített a lánynak kimászni, aztán ő maga is

felhúzódzkodott. Az őrök nem látták meg őket. Szabadok voltak.

– Az elixír ott van, azon a hajón – suttogta Fanchon, előremutatva

a sötétségbe.

– Honnan tudod? – kérdezte Bink.

– Elmentünk mellette útban az… az átváltoztatás felé. Az elixír az

egyetlen, amit ennyire gondosan kell őrizniük. Ráadásul a katapult is

ott van, annak a fedélzetén.

Tényleg alaposan nyitva tartotta a szemét.

Lehet, hogy csúnya, de nagyon okos. Binknek eszébe sem jutott

ilyen elemző szemmel megfigyelni a környéket.

– Na most, az elixír megszerzésével lesz egy kis problémánk –

folytatta a lány. – Legjobb lenne, ha az egész hajót elfoglalnánk.

Tudod kezelni a vitorlákat?

– Életemben soha nem voltam még evezős csónaknál nagyobb

vízi alkalmatosságon. Talán Iris hajóját leszámítva, az pedig csak

illúzió volt. Valószínűleg tengeribeteg leszek.

– Én is – közölte a lány. – Szárazföldi patkányok vagyunk. Ezért

aztán a hajón nem is fognak keresni bennünket. Na gyerünk!

Mindegy, ez is jobb, mint ha baziliszkusszá változtatják az

embert.

Leosontak a tengerpartra, és bementek a vízbe. Bink idegesen

nézegetett hátrafelé – és meglátta, hogy fény közeledik a veremhez.

– Siessünk! – suttogta. – Elfelejtettük visszatenni a rácsot.

Azonnal észreveszik, hogy megszöktünk.

Legalább mindketten viszonylag jó úszók voltak. Levetették a

ruháikat. (Vajon azokkal mi történt az átváltozásuk alatt? A mágia

újabb megmagyarázhatatlan eleme.) Majd csendesen a pár száz

méternyire lehorgonyzott vitorlás felé úsztak. Bink meglehetős

aggodalommal szelte az alatta sötét mélységekbe vesző vizet. Vajon

a mundán tengerekben miféle szörnyetegek ólálkodnak?

A víz nem volt hideg, és az úszás munkája is fűtötte a testét, de

fokozatosan azért kezdett kifáradni és fázni. Fanchon sem viselte

jobban a vizet. A szárazföldről nézve nem látszott távolinak a hajó,

de hát azt járótávolságban becsülték fel. Úszótávolságnak egészen

másként érződött.

A börtönverem felől hirtelen hangos kiáltozás és lárma hallatszott.

Mindenfelé fények gyulladtak fel és úgy cikáztak ide-oda, akár a

tűzlegyek, csak ezek nem gyújtottak fel semmit a lángjaikkal. A

látványtól a fiú új erőre kapott.

– Gyorsan oda kell érnünk – zihálta.

Fanchon nem válaszolt. Ahhoz túlságosan lefoglalta az úszás.

A távolság mintha soha nem akart volna elfogyni. Bink ereje

fogytán volt, ezzel arányosan vált egyre borúlátóbbá. Végül azonban

csak odaértek a hajóhoz. A fedélzeten egy matróz állt, sötét árnyék a

hold fényében, és a part felé kémlelt.

Fanchon a közelébe húzódott.

– Te… menj át… túloldalra – lihegte –, én elvonom… a

figyelmet.

Bátor ez a lány. A matróz akár le is lőheti egy nyíllal…

Bink vesződségesen körbeúszott a hajó oldala mellett a túloldalra.

A vitorlás körülbelül tizenhárom-tizennégy méteres lehetett: xanthi

mértékkel mérve nagynak számított. De ha van abban akár csak egy

szemernyi igazság is, amit Trent Mundániáról elmesélt, akkor ennél

sokkal nagyobb hajóknak is kell itt lenniük.

A fiú kinyúlt a vízből, és ujjaival megkapaszkodott a hajó

peremén lévő deszkába. Igyekezett emlékezetébe idézni a

hajószerkezet nevezéktanát, de sehogy sem akart eszébe jutni ennek a

deszkának a neve. Reménykedett benne, hogy a többi matróz nem

figyel éppen feléje. Lassan, apránként kell felhúzódzkodnia a

habvetőre – ez az, így hívják ezt a deszkát! –, hogy a súlya ne

himbálja meg a hajót.

Fanchon – tökéletes időzítéssel – hirtelen nagy lármával,

látványosan fuldokolni kezdett. A matrózok – összesen négyen –

mind a korláthoz siettek a lány oldalán, és Bink olyan csendesen

kapaszkodott fel a fedélzetre, ahogy csak telt tőle. Kaparászva, mert

ólomnehéz izmai nem akartak engedelmeskedni neki. Nedves teste

cuppogott a fedélzeten, és a hajó meg is billent egy kicsit, de a

matrózok mind a túloldalon figyelték a látványos előadást.

Lábra állt, és az árbochoz óvakodott. A vitorlákat bevonták, ezért

itt sem kínálkozott elegendő fedezék. Ha a lámpáikkal felé fordulnak,

a matrózok azonnal felfedezik.

Nyilvánvaló: neki kell kezdeményezni. Nem érezte magát harcra

késznek, karjai áthűltek és merevek voltak, de nem volt más

választása. Halkan, torkában dobogó szívvel a matrózok mögé osont.

Azok négyen a korlátra támaszkodva igyekeztek meglátni Fanchont,

aki még mindig jókora zajt csapott. Bink bal kezét a hozzá

legközelebb álló ember hátának támasztotta, és jobbjával megragadta

a matróz nadrágját. Hirtelen, nagy erővel meglendítette, és a férfi egy

riadt kiáltással máris a vízben landolt.

A fiú késedelem nélkül a következőhöz kapott, markolt és emelt.

Ez a matróz már felé fordult társa kiáltására, de elkésett. Bink

lendített, és ez a tengerész is elhagyta a hajót. Nem zuhant azonban

le, egyik kezével sikerült kívülről megmarkolnia a korlátot. Fél

kézzel kapaszkodva, kicsavarodott törzzsel igyekezett visszafordulni,

arccal a hajó felé. Bink rávágott az ujjaira, végül sikerült a kezét

lefeszítenie a korlátról, és ez az őr is a vízbe esett.

De az idő- és lendületveszteség végzetes hátrányt jelentett. A

másik két matróz máris nekiesett Binknek. Az egyik hátulról

átkulcsolta a nyakát, próbálta megfojtani, mialatt a másik tartalékként

húzódott meg mögötte, ugrásra készen, ha szükség lenne rá.

Mit is javasolt Crombie az ilyen helyzetekre? A fiú

összpontosított, és eszébe jutott. Hátranyúlt, megmarkolta a támadója

karját, behajlította a térdét, előredőlt, és kiemelte a támadóját.

A dolog csodálatosan működött. A matróz átrepült Bink válla

felett, és a hátára zuhant a fedélzeten.

Az utolsó ellenfél azonban már jött is, lendült az ökle. Az ütés a

halántékán érte a fiút. Igaz, kissé elcsúszott, de így is bénító erejű

volt. Bink a fedélzetre zuhant, és ellenfele rávetette magát. Hogy a

helyzet még rosszabb legyen, a fiú látta, hogy az egyik vízbe lökött

matróz éppen visszakapaszkodik a fedélzetre. Felemelte a lábát, hogy

visszatartsa a támadóját, de csak részben járt eredménnyel. A testes

matróz így is a fedélzetre szorította – és a másik mindjárt csatlakozik

hozzá.

Az álló alak felemelte a lábát. Bink még csak arrébb sem tudott

mozdulni előle: a karjai összegabalyodtak, a testét a kövér matróz

fogta le. A láb meglendült – és telibe találta a fiú ellenfelének a fejét.

A matróz nyögve gurult le Bink testéről. De hogy hibázhatta el a

rúgás a célját ilyen közelről? A lámpák mind a tengerbe zuhantak

hordozóikkal együtt: talán a sötétség zavarta meg ennyire az újabb

támadót?

– Segíts átgurítani a korláton! – nyögte Fanchon. – Meg kell

szereznünk a hajót.

Összetévesztette a lányt egy matrózzal, pedig meztelen volt. Hát

igen, nyilván megint a homály lehetett az oka. Szép és romantikus

dolog a holdfény, ám egy ilyen helyzetben…

De a két vízbe esett matróz máris kapaszkodott felfelé a habvetőn.

Közös sugallatra egyszerre hajoltak le. Bink megragadta előbbi

ellenfele vállait, Fanchon a lábát.

– Egy… kettő… három, emeld! – zihálta a lány.

Majdnem egyszerre emelték meg a kövér matrózt. A test

meglendült, és két bajtársának vágódott. Mindhárman egyszerre

csapódtak nagy csobbanással a tengerbe. Bink abban reménykedett,

hogy elég jól vannak ahhoz, hogy úszni tudjanak. A negyedik társuk

a fedélzeten hevert, látszólag eszméletlenül.

– Húzd fel a horgonyt! – parancsolta Fanchon. – Én meg keresek

egy póznát. – Befutott a hajókabinba: egy vézna árny a holdfényben.

Bink megtalálta a horgonyláncot, és rángatni kezdte. Az dühítően

nehezen mozdult meg, mert ő nem tudta, hogyan kellene felhúzni, de

végül mégis sikerült.

– Mit műveltél ezzel a fickóval? – kérdezte Fanchon az ájult

matróz mellé térdelve.

– Eldobtam. Crombie tanított meg rá, hogyan kell.

– Crombie? Nem emlékszem…

– Egy katona, akivel Xanthben találkoztam. Elkapott bennünket

egy jégeső, és Dee után indultam, de… Na mindegy, ez túl hosszú.

– Ja, igen, említettél valami katonát. – Fanchon elhallgatott. –

Dee? Utána mentél? Miért?

– Kiszaladt a viharba, és… szóval kedveltem őt. – Rájött, hogy

jelenlegi társa akár meg is sértődhet ezen, amennyire érzékeny az

efféle témák irányában, és gyorsan elterelte a szót. – Mi történt a

többi matrózzal? Vízbe fúltak?

– Megmutattam nekik ezt. – Fanchon egy különösen veszedelmes

kinézetű csáklyára mutatott. – Úgy döntöttek, hogy inkább kiúsznak

a partra.

– Jobb lenne, ha elindulnánk. Mármint, ha rá tudunk jönni

egyáltalán, hogyan kell használni a vitorlákat.

– Nem. Az áramlat kifelé sodor bennünket, a nyílt vízre. A szél

meg rossz irányból fúj. Csak összezavarnánk az egészet, ha

megpróbálnánk használni a vitorlákat, mikor nem is tudjuk, mit

csináljunk velük.

Bink átnézett a másik hajó felé. Fények világítottak rajta.

– Azok a matrózok nem úsztak ki a partra – állapította meg. –

Átmentek a szomszédba. Utánunk jönnek… és vitorlával.

– Nem tudnak – felelte a lány. – Már mondtam neked. A szél.

De most már teljesen tisztán látszott. Igenis használták a

vitorlákat.

– Jobb lesz, ha megkeressük azt az elixírt – jegyezte meg

Fanchon.

– Igaz! – Bink teljesen meg is feledkezett róla. Ha nincs az elixír,

menekülhettek volna a szárazföld felé, és mostanára már eltűntek

volna Mundániában. De vajon hogyan élhetett volna nyugodt

lelkiismerettel azon az áron váltva meg saját szabadságát, hogy

közben Xanthet ott hagyja védtelenül, kitéve a gonosz varázsló

ostromának?

– Bedobjuk a vízbe, és…

– Dehogy!

– De én azt hittem…

– Zálogul használjuk fel. Amíg nálunk van, nem fognak

megtámadni. Egymást váltva kiállunk a fedélzetre, és a víz fölé

tartjuk az üveget, hogy jól láthassák. Ha bármi történne…

– Csodálatos! – kiáltotta Bink. – Nekem ez sohasem jutott volna

az eszembe.

– Először azonban meg kellene találnunk a zálogunkat. Ha hibás

volt az elgondolásunk, ha ezen a hajón csak a katapult van, és az

elixír a másikon…

– Akkor nem is üldöznének bennünket.

– De igen. A katapultra is szükségük van. És főként ránk.

Átkutatták a hajót. A kabinban egy leláncolt szörnyetegre

bukkantak, olyanra, amilyet Bink még sohasem látott. Nem volt túl

nagy, de ettől eltekintve meglehetősen rémítően nézett ki. Egész

testét szőr borította: fehér szőr, apró fekete foltokkal. Hosszú,

vékony farka volt, nagy, liffegő fekete fülei, tömpe, fekete orra, és

gonoszul villogó, fényes, fehér fogai. Négy lábán tompa karmok.

Fenyegetően vicsorított, amikor Bink közelített hozzá, de nyakánál

fogva a falhoz volt láncolva, és amikor vadul a fiúnak akart ugrani, a

lánc mindannyiszor durván lefékezte a lendületét, és visszarántotta.

– Mi lehet ez? – kérdezte rémülten a fiú.

Fanchon elgondolkodott.

– Azt hiszem, egy vérfarkas.

Most már félig-meddig Binknek is ismerősnek tűnt a lény.

Tényleg egy vérfarkasra emlékeztetett, amelyik megrekedt az állati

formájában.

– Idekinn, Mundániában?

– Hát, mindenképpen valami rokona lehet. Ha több feje lenne,

akkor azt mondanám, egy cerberus, de így, hogy csak egy feje van,

szerintem inkább kutya lehet.

Binknek leesett az álla.

– Kutya! Azt hiszem, igazad lehet. Eddig még sohasem láttam

kutyát. Élőt nem, csak képeken.

– Nem hiszem, hogy manapság akadna még belőlük Xanthben.

Valaha voltak, de mostanára nyilván mind kivándoroltak.

– A Pajzson át? – vetette ellen Bink.

– Természetesen mielőtt a Pajzsot felállították volna… Bár úgy

emlékszem, mintha lennének hivatkozások kutyákra, macskákra és

lovakra a múlt századból is. De nyilván rosszul jegyeztem meg a

dátumokat.

– Nos, úgy látszik, itt most van egy. Elég veszedelmesnek tűnik.

Biztosan az elixírt őrzi.

– És arra idomították, hogy megtámadja az idegeneket – értett

egyet Fanchon. – Gondolom, meg kell ölnünk.

– De amikor olyan ritka teremtmény! Talán a fajának utolsó élő

képviselője.

– Ezt nem tudhatjuk. Lehet, hogy Mundániában közönséges és

gyakori. De egészen formás jószág, ha az ember egyszer megszokja a

látványát.

A kutya elcsendesedett, bár továbbra is gyanakvó tekintettel

méregette őket. Egy kisebbfajta sárkány nézhet így az emberre,

gondolta Bink, amikor az illető épp kívül van a támadási zónáján.

Egy kis szerencsével közelebb is jöhet, és akkor…

– Talán magához téríthetjük a matrózt, és ő majd megnyugtatja –

vélte Bink. – Az állat nyilván hallgat ennek a hajónak a

legénységére. Különben soha nem juthatnának hozzá az elixírhez.

– Jó ötlet – értett egyet Fanchon.

A matróz végül magához tért, de egyáltalán nem volt további

küzdelemre képes állapotban.

– Elengedünk – mondta neki Fanchon –, ha megmondod nekünk,

hogyan lehet lecsillapítani azt a kutyát. Tudod, nem szeretnénk, ha

meg kellene ölnünk.

– Kit? Jennifert? – kérdezte a matróz, még mindig kábultan. –

Csak szólítsátok a nevén, veregessétek meg a fejét, és adjatok enni

neki. – Fájdalmas arccal dőlt vissza fekvő helyzetbe. – Azt hiszem,

eltörött a kulcscsontom.

Fanchon Binkre nézett.

– Akkor nem kívánhatjuk tőle, hogy ússzon. Lehet, hogy Trent

egy szörnyeteg, de mi nem vagyunk azok. – Visszafordult a

matrózhoz. – Ha a szavadat adod, hogy semmilyen módon nem fogsz

akadályozni bennünket, ahogy tudunk, segítünk neked

meggyógyulni. Rendben?

A matróz egy pillanatig sem habozott.

– Rendben. Nem is tudnálak akadályozni benneteket, hiszen fel

sem tudok kelni.

Ez egy kicsit zavarta Binket. Ő és Fanchon most pont úgy

viselkedtek, mint Trent: jobb bánásmódot ígértek a foglyul ejtett

ellenfélnek az együttműködéséért cserébe. Különbek ők egyáltalán a

gonosz varázslónál?

A lány megvizsgálta a matróz vállát.

– Aú! – kiáltott fel a sebesült.

– Nem vagyok orvos – szólt Fanchon –, de azt hiszem, igazad

van. Eltört egy csontod. Van valami párnaféle a hajón?

– Figyelj! – mondta a matróz a lánynak. Azért beszélt, hogy saját

figyelmét elterelje a fájdalmáról. – Trent nem szörnyeteg. Annak

nevezted, de tévedsz. Nagyon jó vezető.

– Megígérte nektek a szabad rablást Xanthben? – kérdezte

Fanchon, metsző éllel a hangjában.

– Nem, csak földet és munkát mindnyájunknak – felelte a matróz.

– Semmi gyilkosság, semmi erőszakolás, semmi rablás? – A lány

hangjából ki lehetett érezni a hitetlenkedést.

– Egyik sem. Már nem a régi időket éljük, tudod? Nekünk csak

meg kell védenünk őt, és rendet tartanunk az elfoglalt területeken, ő

pedig földet ad nekünk azokon a vidékeken, ahol még senki nem

települt le. Azt mondja, Xanthben túl kevés az ember. És aztán… azt

ígérte, ráveszi az ottani lányokat, hogy jöjjenek feleségül hozzánk,

hogy családot is alapíthassunk. Ha nem lesz elég, a valódi világból is

hoz be lányokat. Addig pedig az értelmes állatok közül fog egy párat

emberi lányokká átváltoztatni. Erről először azt hittem, tréfál, de

amióta hallottam azokról a kokaxokról… – elfintorodott –, akarom

mondani baziszkokról… – Megrázta a fejét, és újra eltorzult az arca a

fájdalomtól.

– Tartsd nyugton a fejed! – szólt rá Fanchon, elkésve. – Amit a

kokatrixról és a baziliszkuszról hallottál, az igaz. Mi voltunk azok.

De állatmenyasszonyok…

– Ó, nem volna az olyan rossz, kisasszony. Csak átmenetileg,

amíg az igazi lányok megérkeznek. Ha úgy néz ki, mint egy lány, és

olyan a fogása is, akkor azt sem bánom, ha szuka volt előtte. Úgy

értem, egyes nők amúgy is tudnak szukák lenni…

– Mi az a szuka? – kérdezte Bink.

– A szuka? Te nem tudod? – A matróz megint elfintorodott. Vagy

komoly fájdalmai vannak, vagy ez a szokása. – Nőstény kutya. Mint

Jennifer. Az ördögbe is, ha Jennifernek emberi alakja volna…

– Ebből elég! – szólt rá Fanchon.

– Nos, akárhogy is, lesz egy kis birtokunk, ahol letelepedhetünk.

És a gyerekeink mágikus képességekkel fognak születni.

Megmondom őszintén, ez az utóbbi volt az, amiért elvállaltam ezt a

dolgot. Ne értsétek félre, én nem hiszek a mágiában – legalábbis

akkor még nem hittem –, de emlékszem a tündérmesékre

kölyökkoromból: tudjátok, a hercegnő meg a béka, az üveghegy meg

a három kívánság… Akárhogy is, tudjátok, lakatos voltam, a

főnököm nem teljesen egyenes üzletet vezetett, ha értitek, mire

gondolok. És tényleg ki akartam kerülni a mókuskerékből.

Bink csendesen rázta a fejét. Csak egy részét értette annak, amit a

matróz mondott, de ennek alapján Mundánia nem tűnt valami vonzó

helynek. Üzletek, amiket nem építettek teljesen egyenesre?

Mókusok, akik kerekeznek? Egy ilyen kultúrából alighanem ő is

menekülni akarna.

– Esélyt kapni arra, hogy nyugodt, csendes vidéki életet élhessek

– folytatta a matróz, és hangjából egyértelműen kicsendült a

vágyakozás. – Saját földemet művelni, tudjátok, mindenféle jókat

termeszteni rajta. És hogy a kölykeimnek saját mágiájuk legyen…

Azt hiszem, ezt a részét még mindig nem igazán hiszem el, de még

ha hazugság is, olyan jólesik rágondolni.

– De megtámadni egy idegen országot, és elvenni azt, ami nem a

tiéd… – vágott vissza Fanchon. Aztán elhallgatott, mert rájött, hogy

efféle dolgon céltalan lenne egy matrózzal vitatkozni. – Trent el fog

árulni benneteket abban a pillanatban, amikor már nem lesz szüksége

rátok. Ő egy gonosz varázsló, akit száműztek Xanthből.

– Úgy érted, tényleg képes varázsolni? – kérdezte a matróz

boldog hitetlenkedéssel. – Azt hittem, az egész csak valami ügyes

bűvészmutatvány volt, már amikor komolyan elgondolkodtam rajta.

Úgy értem, időnként még el is hittem, de…

– Az holtbiztos, hogy képes a varázslásra – vágott közbe Bink, aki

lassan kezdett hozzáedződni a matróz érdekes kifejezéseihez. –

Mondtuk neked, hogy minket is átváltoztatott…

– Ez nem fontos – intette le Fanchon.

– A tábornok akkor is jó vezér – makacskodott a matróz.

– Elmesélte, hogy húsz évvel ezelőtt rúgták ki, mert király akart

lenni, és hogy elveszítette a mágiáját, és elvett feleségül egy itteni

lányt, és született egy kisfiúk…

– Trentnek családja van Mundániában? – kérdezte meglepetten

Bink.

– Mi nem így nevezzük az országunkat – magyarázta a matróz –,

de igen, volt családja. Amíg az a rejtélyes kórság nem jött –

gondolom, valami influenza vagy ételmérgezés, vagy ilyesmi –, és

mindketten meg nem kapták és bele nem haltak. A tábornok azt

mondta, a tudomány nem tudta megmenteni őket, de a mágia

megmenthette volna, ezért vissza akar menni mágiaföldre. Xanthbe,

ahogy ti nevezitek. De megölnék, ha csak úgy magányosan

besétálna, még ha át is jutna azon a micsodán, amit Pajzsnak hívtok.

Így hát szüksége van egy seregre… aúúú! – Fanchon befejezte a

kötözést, és egy párnára emelte a matróz karját.

Így hát a matrózt olyan kényelembe helyezték, ahogy adott

körülmények között lehetséges volt, a vállát mindenféle rongyokból

rögtönzött kötéssel rögzítve. Bink szívesebben hallgatott volna még

többet a fura mundániai gondolkodásmódból, de az idő telt, és a

másik hajó szemmel láthatóan kezdte utolérni őket. Közeledését a

vitorla figyelemmel kísérése útján láthatták, ami oldalirányba

mozgott jobbra-balra, cikcakkozva haladt a széllel szemben, és

minden oldalmozgással egy kicsit közelebb került. Tévedtek, amikor

azt hitték, hogy a vitorlások nem tudnak előremenni szembeszélben.

És vajon még mi mindenben tévedhettek?

Bink lement a kabinba. Egy kicsit tengeribetegnek érezte magát,

de egyelőre még bírt a gyomrával.

– Jennifer! – szólította kissé habozva a kutyát, felkínálva neki

némi kutyaeledelt, amit odalenn talált. A kicsi, foltos szörnyeteg a

farkát csóválta; máris barátok voltak. A fiú összeszedte a bátorságát,

és megveregette az állat fejét. A kutya nem harapta meg. Aztán amíg

Jennifer evett, Bink kinyitotta a szekrényt, amit a kutya olyan

vérszomjasán őrzött, és kivette a zöldes színű folyadékkal telt üveget,

amit a szekrényben talált, egy gondosan kipárnázott dobozban.

Győzelem!

– Kisasszony! – szólította a matróz Fanchont épp akkor, amikor

Bink újra felbukkant a fedélzeten. – A Pajzs!

A lány idegesen tekintett körbe.

– Az áramlat annak hajt neki bennünket?

– Igen, kisasszony. Nem avatkoznék én bele, de ha nem

fordítjátok meg sürgősen a hajót, hamarosan mind halottak leszünk.

Azt tudom, hogy a Pajzs működik: láttam, amikor állatok át akartak

menni rajta, és megsültek.

– Honnan lehet tudni, hogy hol van? – kérdezte Fanchon.

– Van egy olyan villódzása. Látod? – Nagy nehezen felemelt

kezével a sötétbe mutatott.

Bink arra nézett, és meglátta. Gyengén fénylő, kísértetiesen fehér

függönyszerűség felé haladtak. A Pajzs!

A hajó feltartóztathatatlanul sodródott előre.

– Nem tudjuk megállítani! – kiáltotta Fanchon. – Egyenesen

átmegyünk rajta!

– Dobjátok le a horgonyt! – mondta a matróz.

Mi mást tehettek? A Pajzs a biztos halál volt. Megállni viszont azt

jelentette, hogy Trent katonái elkapják őket. Még az sem elég, ha az

elixíres üveggel zsarolva távol tartják őket: a hajó akkor is egyfajta

börtön marad.

– Használjuk a mentőcsónakot! – jutott eszébe Fanchonnak. –

Add ide nekem az üveget.

Bink átadta az elixírt, aztán kivetette a horgonyt. A hajó lassan

megfordult a tengelye körül, ahogy a horgony a fövenybe kapott. A

Pajzs idegesítően közel magasodott fel előttük – de az üldöző hajó is.

Most már megértették, miért volt érdemes a szelet használni fel a

haladásra az áramlat helyett: így a hajó a matrózok ellenőrzése alatt

marad, és nem fenyegeti a veszély, hogy a Pajzshoz sodródik.

Leeresztették a mentőcsónakot. A másik hajóról egy reflektor

fénye vetült rájuk. Fanchon a magasba emelte az üveget.

– Ledobom! – kiáltotta az ellenség felé. – És ha eltaláltok egy

nyíllal, az elixír velem együtt süllyed el.

– Adjátok vissza! – hallatszott Trent hangja a másik hajóról. –

Szavamat adom, hogy mindkettőtöket szabadon engedlek!

– Persze! – morogta Fanchon az orra alatt. – Bink, tudsz egyedül

evezni? Nem merem letenni ezt a holmit, amíg az íjaik

lőtávolságában vagyunk. Biztos akarok lenni benne, hogy bármi is

történjen velünk, nem kapják vissza ezt az anyagot.

– Megpróbálom – felelte a fiú. Leült a csónakba, megragadta az

evezőket, és húzott rajtuk egy nagyot.

Az egyik evező beleütközött a hajó oldalába. A másik a vízbe

hasított. A csónak nagyot billent.

– Lökd el a hajótól! – kiáltott rá a lány. – Kis híján a vízbe

borítottál!

Bink megpróbálta az egyik evező végét a hajó oldalához nyomva

eltaszítani a csónakot, de nem sikerült neki, mert az evezőt nem bírta

kiemelni az evezővillából. Az áramlat azonban sodorni kezdte a

csónakot, és az elsiklott a hajó vége mellett.

– Egyenesen a Pajzsnak tartunk! – kiáltotta Fanchon az üveggel

hadonászva. – Evezz! Evezz! Fordítsd meg a csónakot!

A fiú keményen nekifeszült a munkának. Az volt a gond az

evezéssel, hogy hátrafelé fordulva kellett hozzáülni: nem látta, merre

haladnak. Fanchon a csónak farában állva kémlelt előre, közben

végig felemelve tartotta az üveget. Bink kezdett ráérezni az evezésre,

elfordította a csónakot, és a pajzs villódzása most oldalról láthatóvá

vált számára is. A maga módján egészen szép látvány volt, ahogy

kísérteties fényrétege szinte kettévágta az éjszakát – de benne mégis

rémületet keltett, mert tudta, mire képes a Pajzs.

– Haladj vele párhuzamosan! – utasította Fanchon. – Minél

közelebb maradunk hozzá, annál nehezebb dolga lesz a másik

hajónak. Talán fel is adják az üldözést.

Bink nagy erővel húzta az evezőket. A csónak szépen haladt

előre. De a fiú nem szokott hozzá az ilyen testedzéshez, és még az

úszás okozta fáradtságát sem pihente ki, ezért tudta, hogy nem lesz

képes sokáig kitartani.

– Nekimész a Pajzsnak! – kiáltott rá ismét a lány.

Bink oldalra nézett. A Pajzs közelebb került hozzájuk, bár ő nem

abba az irányba evezett.

– Az áramlat – állapította meg. – Oldalra sodor bennünket. –

Naivan azt hitte, hogy amint nekikezd az evezésnek, azonnal

megszűnik minden más, a csónakra ható erő.

– Evezz el a Pajzstól! – kiáltott rá Fanchon. – Gyorsan!

A fiú elfordította a csónak orrát – de a Pajzs nem távolodott tőlük.

Az áramlat pont olyan gyorsan sodorta őket, amilyen erővel ő evezni

volt képes. Ami még rosszabb volt, a szél is irányt változtatott… és

egyre erősödött. Ebben a pillanatban Bink még képes volt tartani a

helyzetüket, de nagyon gyorsan fáradt.

– Nem… bírom… megtartani… – zihálta a vibráló fényfátyolra

meredve.

– Ott egy sziget – mutatott előre Fanchon –, evezz arrafelé!

A fiú körbepillantott. Valami feketeséget látott oldalt, ami

megtörte a hullámokat. Sziget? Nem volt az sziget, csak egy

veszélyes szikla. De ha ki tudják hozzá kötni a csónakot…

Minden maradék erejével evezni kezdett – de ez sem volt elég.

Vihar közeledett. Nem fogják tudni elérni a sziklát. A rettegett Pajzs

már megint közelebb került.

– Segítek! – kiáltotta Fanchon. Letette az üveget, négykézláb

előrekúszott, és Binkkel szemben ő is megmarkolta az evezők nyelét.

Majd a fiúval összehangoltan húzni kezdett.

Ez segített. De a kimerült Bink figyelmét elterelte valami. Az

egyre vastagodó, gyorsan mozgó felhőréteg foszlányai közül ki-

kibukkanó hold fényében Fanchon mezítelen testének körvonalai

mintha veszítettek volna formátlanságukból. Mintha nőiesebbé váltak

volna. Az árnyak és a képzelet félig-meddig szinte vonzóvá kezdték

tenni – és ez zavarta őt, hiszen semmi joga nem volt ilyesmire

gondolni. Fanchon jó bajtárs, csak éppen…

A csónak a sziklának ütközött. Megbillent. A csónak? A szikla?

Vagy mindkettő?

– Kapaszkodj bele! Kapaszkodj bele! – kiabálta Fanchon,

miközben víz zúdult be a csónak oldalán.

Bink kinyújtotta a kezét, megpróbálta megragadni a sziklát. A kő

egyszerre volt érdes és csúszós. Elborította egy hullám, a szája

megtelt sós habbal. Most teljes sötétség volt: a felhők végleg

eltakarták a holdat.

– Az elixír! – kiáltott fel Fanchon. – Ott hagytam a… – Lebukott

a csónak vízbe merült farába.

Bink, még mindig köhögve és fuldokolva a sós víztől, nem tudott

rákiáltani. Mindkét kezével a sziklába fogódzott, ujjai kapaszkodót

találtak egy kis hasadékban, és behajlított térdeivel igyekezett

megtartani a vízzel elárasztott csónakot. Bolond látomása támadt: ha

egy óriás az óceánban fuldokolva Xanth földjébe kapaszkodott volna,

ujjai beakadtak volna a szakadékba. Talán épp ez volt a szakadék

létezésének célja? Vajon ennek a magányos sziklának az icipici

lakóit zavarja ennek a hasadéknak a létezése, amelyikbe most ő

kapaszkodik? Vajon ők is felejtésvarázst bocsátottak rá, hogy

kitöröljék a létezését a tudatukból?

A távolban villám villant. Bink egy pillanatra tisztán láthatta a

töredezett körvonalú, kietlen sziklát. Nem voltak rajta miniatűr

lények. Látott azonban valami csillanást: fény verődött vissza valami

sötét csomóról a vízben. Meredten bámult arrafelé, de a villám fénye

rég elenyészett, és csak a csillanás emlékképére nézett, próbálva

kikövetkeztetni a folt körvonalait. Mert a csillogó visszaverődést

valami sokkal nagyobb, sötét forma vette körül.

Megint villám lobbant, most jóval közelebb. A fiú csak egy

pillanatra, de tisztán látott.

Valami sokfogú, hüllőszerű lény volt a vízben. A fény a gonosz

pillantású szemeiről verődött vissza.

– Tengeri szörny! – kiáltott fel rémülten.

Fanchon az egyik evezővel kínlódott, nagy nehezen sikerült neki

kiszabadítani a villából. A szörnyre célzott vele, és lecsapott.

Puff! Az evező telibe találta a zöld pikkelypáncéllal fedett orrot.

A lény meghátrált.

– El kell tűnnünk innen! – kiáltotta Bink.

De miközben kiabált, újabb hullám bukott át felettük. A hullám

megemelte a csónakot, és kirántotta Bink térdeinek szorításából. Ő

fél karjával átfogta Fanchon sovány derekát, és magához szorította.

Úgy érezte, egyetlen kapaszkodó kezének ujjai mindjárt kiszakadnak

a helyükből, de az ujjak megtartották helyzetüket a szikla

hasadékában, és a kezén is. A fiú egyelőre kitartott.

A következő villámlás fényében kis, vitorlaszerű nyúlványokat

látott a vízből kiemelkedve úszkálni körülöttük. Vajon ezek mik

lehetnek?

Aztán újabb szörny bukkant fel a vízből, közvetlenül mellette. A

fiú szeme addigra hozzászokott a sötétséghez, és a habok gyenge

foszforeszkálásában észrevette az újabb veszedelmet. A

szörnyetegnek egyetlen hatalmas, ovális szeme volt, ami az egész

arcán keresztbe húzódott, és rövid, vaskos ormánya. Két oldalán két

hosszú nyúlvány lógott le. Bink megdermedt a rémülettől, bár tudta,

hogy a részletek jórészt túlfeszített képzelete termékei lehetnek,

hiszen csupán egy villám fényében vehetné jobban szemügyre a

lényt.

És a következő villám beigazolta a sejtését: valóban rettenetes

szörnyeteget pillantott meg.

Rémületével küszködve próbált valami védekezési tervet kiötleni.

Egyik kezével a sziklába kapaszkodik. A másikkal Fanchont tartja.

Nem tehet semmit. De talán a lány tehetne.

– Az eveződ… – zihálta neki.

De a szörnyeteg cselekedett először. Az oldalán lógó

nyúlványokat az arcához emelte – és levette az arcát. Alóla Trent, a

gonosz varázsló arca bukkant elő.

– Ti bolondok! Éppen elég gondot okoztatok már nekem. Adjátok

ide az elixírt, és szólok a hajóra, hogy dobjanak ide mentőkötelet.

Bink habozott. Holtfáradt volt, átfagyott, és tudta, hogy nem

sokáig bír már kitartani az áramlat és a vihar ellenében. Ha itt marad,

az egyenlő a halállal.

– Itt szimatol körülöttünk egy krokodil – folytatta Trent –, és

egypár cápa is. Ezek épp olyan halálos veszedelmet jelentenek, mint

a mitikus szörnyek, amelyek számotokra ismerősek. Hoztam

magammal cápariasztó szert, de az áramlat olyan gyorsan el is viszi,

amilyen gyorsan kioldódik, így ez nem sokat segít. Ráadásul ezek

körül a sziklák körül gyakran alakulnak ki örvények, különösen vihar

idején. Azonnali segítségre van szükségünk, azt pedig csak én tudok

hozni. Adjátok ide azt az üveget!

– Soha! – kiáltotta Fanchon, és a sötét hullámokba vetette magát.

Trent visszarántotta az arcára a maszkot, és lebukott a víz alá a

lány után. Eközben Bink meglátta, hogy a varázsló egy, az oldaláról

szíjon lelógó hosszú kardtól eltekintve szintén mezítelen. Ő is utánuk

vetette magát a hullámok közé, végig sem gondolva, mit is csinál.

A víz alatt a három test teljesen összegabalyodott. A sötét,

buborékokkal teli kavargásban csak a kölcsönös ártó szándék

mozgatta őket. Bink megpróbált felúszni a felszínre, nem is értve

igazán, mi hajtotta rá, hogy utánuk bukjon ide, ahol csak a vízbe

fulladás várhatja, de képtelen volt rá. Valaki halálos szorítással

tartotta vissza. Fel kell jutnia a felszínre, fejét a víz fölé juttatni, hogy

levegőt vehessen! A víz immár mindhármukat fogva tartotta, körbe-

körbe taszította.

Az örvény fogságába kerültek: az élettelen tölcsérszörnyeteg

ragadta őket magával. Lehúzta, és egyre gyorsabban keringetve

beszívta őket torka mélyére. A fiú életében másodszor érezte, hogy

megfullad: és ezúttal tudta, hogy nem lesz varázslónő, aki

megmentse.

11. FEJEZET

VADON

Bink arccal a homokban ébredt. Körülötte egy zöld színű

szörnyeteg élettelen tapogatói hevertek. A fiú nagy nyögéssel felült.

– Bink! – kiáltotta nagy örömmel Fanchon, és feléje sietett a part

homokjában.

– Azt hittem, éjszaka van – mondta a fiú zavarodottan.

– Eszméletlen voltál. Ebben a barlangban valami mágikusan

foszforeszkál. Vagy talán mundán módon foszforeszkál, hiszen a

sziklán is látszott belőle valamennyi. De itt sokkal erősebb. Trent

kipumpálta belőled a vizet, de attól féltem…

– Ez mi? – kérdezte Bink egy zöld tapogatóra meredve.

– Tengeri krákmoszat – felelte Trent. – Kihúzott bennünket a

vízből, azzal a szándékkal, hogy elfogyasszon, de az üveg eltörött, és

az elixír megölte. Egyedül ez mentette meg az életünket. Ha az üveg

előbb törik el, a krák nem tudott volna elkapni bennünket, és

mindannyian megfulladunk. Ha később, addigra már megevett volna

bennünket. A legszerencsésebb időzítés volt, amit csak el tudok

képzelni.

– Krákmoszat! – kiáltott fel Bink. – De hiszen az mágikus!

– Visszakerültünk Xanthbe – közölte a lány.

– Na de…

– Feltételezem, az örvény lehúzott bennünket a Pajzs hatósugara

alá – mondta Trent. – Áthaladtunk alatta. Talán az elixír jelenléte is

segített. Különös véletlen. És én bizony nem kísérlem meg még

egyszer ugyanezt az utat visszafelé. Befelé jövet elveszítettem a

légzőkészülékemet. Szerencse, hogy előtte még be tudtam szívni egy

jó adag oxigént! Itt ragadtunk Xanthben.

– Gondolom, igen – hagyta rá Bink kábán. Fokozatosan

hozzászokott a félelmetes gondolathoz, hogy élete hátralévő részét

Mundániában kell letöltenie, és most nehezére esett hirtelen felfogni,

hogy az ijesztő kilátások megváltoztak. – De miért mentettél meg?

Most, hogy az elixír elveszett…

– Mert úgy gondoltam, ez a helyes – felelte a varázsló. – Tudom,

hogy nem igazán tudsz elfogadni egy ilyen kijelentést az én számból,

de egyelőre semmi jobb magyarázatot nem tudok felajánlani.

Valójában soha nem éreztem személyes ellenszenvet irántad.

Tulajdonképpen inkább csodáltam az eltökéltségedet és az erkölcsi

tartásodat. Most mehetsz az utadon, amerre akarsz; én is megyek az

enyémen.

A fiú elgondolkodott. Egy új, szokatlan helyzettel kell

szembenéznie. Ismét itthon van, Xanthben, és nem áll többé harcban

a gonosz varázslóval. Minél többet töprengett a részleteken, annál

kevésbé értette az egészet. Az örvény beszívja őket a szörnyekkel teli

óceánban, majd átsodorja a halálos Pajzs alatt, egy emberevő

növénynek köszönhetően megmenekülnek a vízbefulladástól, és a

szörnyet épp a megfelelő pillanatban pusztítja el az elixír ahhoz,

hogy sértetlenül hulljanak erre a homokpartra a tapogatói közül?

– Nem – jelentette ki. – Én ezt nem hiszem el. A dolgok

egyszerűen nem szoktak így történni.

– Mintha valami bűbáj lenne rajtunk – mondta Fanchon. – Ámbár,

hogy miért került bele a gonosz varázsló is…

Trent mosolygott. Meztelenül éppen olyan lenyűgöző hatást

keltett, mint azelőtt. Kora ellenére erősnek és edzettnek látszott.

– Ironikus, hogy a gonosz a jóval együtt meneküljön meg. Lehet,

hogy az emberi gondolkodást a természet nem mindig tartja

tiszteletben. De én, akárcsak ti, realista vagyok. Nem teszek úgy,

mintha érteném, hogyan kerültünk ide, de nem kérdőjelezem meg a

tényt sem, hogy itt vagyunk. Innen kijutni viszont elég problematikus

lesz. Még aligha vagyunk túl minden veszélyen.

Bink körülnézett a barlangban. A levegő mintha már kezdett

volna sűrűsödni körülöttük, bár remélte, hogy csak a képzelete

játszik vele. Kijáratot sehol sem látott. Kivéve a víz mélyét, ahol

bejutottak.

Az egyik sarokban egy halom tiszta csont hevert: a krák

zsákmányainak maradékai.

A helyzet kezdett kevésbé véletlenszerűnek látszani. Hol lenne

jobb zsákmányszerző hely egy tengeri szörny számára, mint ahová az

örvény kiveti, amit elragadott? Maga a tenger fogja meg a

zsákmányt, aminek jó része nyilván el is pusztul, miközben átjut a

Pajzson. A krákmoszatnak csak ki kell szűrnie a vízből a friss

testeket. És ez a jól elrejtett barlang tökéletes hely a legnagyobb

élőlények nyugodt, kényelmes elfogyasztására is. Ki lehet rakni őket

ide a partra, akár még etetni is lehet őket, hogy jó állapotban

maradjanak, amíg a krák eléggé meg nem éhezik újra. Kellemes kis

éléskamra, ahol frissen lehet tartani az ennivalót. És ha bármelyik

megpróbálna elsurranni ezek mellett a tapogatók mellett… huh!

Tehát a krák esetleg lerakta a három embert itt a parton, aztán eltörött

az üveg, hatott az elixír: a másodperc töredékére pontos időzítés

helyett pár percesre tágul az időszak, ami a szerencséjükhöz

szükséges volt. Még ez is véletlen, de már sokkal kevésbé különös.

Fanchon a víz mellett guggolt, és száraz leveleket dobált bele. A

krákmoszat tavalyi, elszáradt leveleit. Bink nem értette, miért van

szüksége a kráknak levelekre itt, ahová egyáltalán be sem jut a

napfény. Talán korábban, mielőtt mágikussá vált volna, közönséges

moszat lehetett – esetleg az ősei voltak közönséges vízinövények –

és még nem alkalmazkodott az új életmódhoz teljesen. Még sok

megismerni való titok rejlett a természetben. Mindenesetre a lány a

száraz leveleket úsztatta a vízen, és a fiú számára ugyanúgy

megfejthetetlen volt, hogy miért vesztegeti ilyesmire az idejét.

Fanchon meglátta, hogyan bámul rá Bink.

– A felszíni áramlatokat vizsgálom – közölte vele. – Nézd csak: a

víz arrafelé mozog, tehát az alatt a fal alatt kell lennie egy kijáratnak.

A fiút ismét elkápráztatta a lány értelme. Valahányszor azon

kapta Fanchont, hogy valami ostobaságot művel, mindig kiderült,

hogy éppen ellenkezőleg. Hétköznapi, illetve az átlagosnál csúnyább

lány volt, de az agya nagyon hatékonyan működött. Ő tervelte ki a

szökésüket a veremből, az azt követő stratégiájukat, és eredményesen

akadályozta meg Trent hódítási tervét. És most megint valami okosat

talált ki. Nagy kár, hogy a kinézete annyira taszító.

– Hát persze – erősítette meg Trent is. – A krák nem képes pangó

vízben élni. Folyamatos áramlásra van szüksége. Az hozza be neki az

élelmet, és szállítja el a kiürített végterméket. Van egy kijáratunk:

már amennyiben elég hamar ki lehet jutni rajta keresztül a felszínre,

és nem megy át az áramlat a Pajzson.

Binknek nem tetszett a dolog.

– Tegyük fel, beúszunk ebbe az áramlatba, és egy egész mérföldet

visz bennünket a víz alatt, mielőtt a felszínre jut. Akkor

megfulladunk.

– Barátom – felelte Trent –, én is ezen a problémán rágódom. A

matrózaim nem tudnak kimenteni bennünket, mivel nyilvánvalóan

túljutottunk a Pajzson. Nem szívesen kockáztatnám meg az áramlatot

sem: ki tudja, mi minden érhet minket benne. Mégis úgy néz ki,

előbb-utóbb meg kell kockáztatnunk. Nem maradhatunk itt örökre.

Valami megmozdult. Bink odapillantott… és azt látta, hogy a

krák egyik tapogatója megvonaglik.

– A krák feléled! – kiáltott fel. – Nem pusztult el!

– Uh! – nyögött fel Trent. – Az áramlat felhígította és elsodorta az

elixírt. A mágia kezd visszatérni. Azt hittem, ekkora koncentráció

végzetes egy mágikus teremtményre, de szemmel láthatólag mégsem.

Fanchon a tapogatókat figyelte. Most már több is remegni kezdett.

– Azt hiszem, ideje eltűnnünk innen – jelentette ki. – Mégpedig

sürgősen.

– De nem kockáztathatjuk meg, hogy beúszunk az áramlatba,

anélkül hogy tudnánk, hová visz – vetette ellen Bink.

– Szívesebben maradnék itt, és harcolnék.

– Azt javaslom, kössünk fegyverszünetet, amíg ki nem jutunk

innen! – javasolta Trent. – Az elixír elveszett, és nem mehetünk

vissza ugyanazon az úton, amelyen Mundániából ide kerültünk. És a

jelenlegi helyzetben nincs is miért harcolnunk egymással.

De a lány nem bízott a varázslóban.

– Tehát segítsünk neked kijutni, akkor a fegyverszünetnek vége

lesz, és te szúnyogokká fogsz változtatni bennünket. És mivel

Xanthben vagyunk, soha nem is fogunk tudni visszaváltozni.

Trent csettintett az ujjaival.

– De ostoba vagyok, hogy elfelejtettem! Köszönöm, hogy

eszembe juttattad. Most már használni tudom a mágiámat, hogy a

segítségével kijussunk innen. – A vonagló zöld tapogatókra

pillantott. – Persze, meg kell várnom, amíg az elixír teljesen felhígul,

mert az én mágiámat is gátolja. Ez azt jelenti, hogy addigra a krák

teljesen magához tér. És nem tudom átváltoztatni, mert a teste fő

tömege ahhoz túlságosan távol van.

A tapogatók felemelkedtek.

– Ugorj, Bink! – kiáltotta Fanchon. – Nem akarunk itt rekedni a

krák és a gonosz varázsló között. – Ezzel bevetette magát a vízbe.

Kényszerhelyzet. A lánynak igaza van. Vagy a krák falja fel, vagy

Trent változtatja át őket. Ebben a pillanatban, amikor az elixír

maradéka még nem oszlott szét teljesen, mindkét veszélytől

megmenekülhetnek. De Bink még most is habozott volna, ha

Fanchon nem cselekszik máris. Ha a lány a vízbe fullad, ő egyedül

marad, szövetséges nélkül.

Futásnak indult a fövenyen, megbotlott az egyik tapogatóban, és

elvágódott. A tapogató reflexszerűen a lába köré tekeredett. A

levelek apró, cuppogó hangok kíséretében a bőrére tapadtak. Trent

kirántotta a kardját, és a fiú felé indult.

Bink felkapott egy maréknyi homokot, és a varázsló felé hajította,

de nem ért el vele semmi hatást. Aztán Trent kardja lecsapott – és

kettévágta a tapogatót.

– Én nem jelentek veszélyt rád, Bink – mondta a fiúnak. – Ússz,

ha akarsz!

Ő gyorsan talpra kecmergett, és nagy lélegzetet véve a vízbe

vetette magát. Ahogy lemerült, látta maga előtt Fanchon tempózó

lábait, és az alsó kijárat tátongó, sötét nyílását. A sötétség

megriasztotta, és megtorpant.

A feje a felszínre bukkant. Trent ott állt a parton, és kardjával a

köré sűrűsödő tapogatók ellen védekezett. A szörnyeteg gyűrűző

csápjaival hadakozva a varázsló maga volt a hősiesség megtestesült

képe. Mégis, ha a csata véget ér, Trent veszedelmesebb szörnyeteg

lesz számukra, mint a krák.

Bink döntött. Nagy lélegzetet véve újra lebukott. Ezúttal habozás

nélkül, egyenesen beúszott a komor nyílásba, és érezte, hogy az

áramlat magával ragadja. Innen már nincs visszaút.

Az alagút szinte azonnal véget ért – egy másik foszforeszkáló falú

barlangban. A fiú behozta Fanchon előnyét, és a fejük szinte

egyszerre bukkant a felszínre. A lány alighanem jóval óvatosabban

közelítette meg a kijáratot.

Számos fej fordult feléjük. Emberi fejek emberi felsőtesteken –

nagyon mutatós női felsőtesteken. Arcuk a tündérekéhez hasonlított,

hajfürtjeik mágikus szivárványszínben hullottak keskeny, csupasz

vállaikra, és tökéletes, feszes melleikre. Altestük viszont halfarokban

végződött. Sellők voltak.

– Mit kerestek a barlangunkban? – kiáltott fel az egyik sellő

felháborodottan.

– Csak átutazóban vagyunk – felelte Bink. A sellők természetesen

Xanth közös nyelvét beszélték. A fiúnak magától eszébe sem jutott

volna, hogy erre felfigyeljen, ha nem emlékszik vissza Trent

megjegyzésére, hogyan olvad össze Xanth nyelve Mundánia

valamennyi nyelvével. A mágia olyan sokféle módon képes hatni…

– Mondjátok, merre vezet a legrövidebb út a felszínre?

– Arra – mutatott az egyik sellő balra.

– Arra – mutatott a másik jobbra.

– Nem, arra – mutatott a harmadik egyenesen felfelé.

Aztán mind lányos kuncogásban törtek ki.

Pár sellő a vízbe ugrott, majd ki-kivillanó farkuszonnyal Bink felé

úszott. Néhány pillanat alatt körülvették. Ezek a lények közelről, ha

lehet, még mutatósabbak voltak, mint távolabbról. Mindegyikük

arcbőre tökéletes szépségű volt a víz természetes hatása

következtében, és melleik kissé lebegtek a víz felszínén, amitől a

valóságosnál is teltebbnek látszottak. Lehet, hogy a fiú túlságosan

sokáig volt kitéve Fanchon látványának: mindenesetre e sok szépség

látványára az izgalom és nosztalgia különös keveréke fogta el. Ha

mindet kezei közé kaparinthatná egyszerre… de nem, ezek sellők

voltak, egyáltalán nem a saját fajtája.

A sellők Fanchonnal egyáltalán nem törődtek.

– Ez egy ember! – kiáltotta egyikük. – Nézzétek csak!

Szétnyílnak a lábai. Egyáltalán nincs farkúszója!

Hirtelen mind alábuktak, hogy Bink lábait szemügyre vegyék. A

fiút ez határozottan kényelmetlenül érintette, hiszen meztelen volt. A

sellők kíváncsian tapogatni kezdték, megnyomkodva lábai szokatlan

izomzatát, ami különleges érdekesség volt számukra. De akkor miért

nem érdeklik őket Fanchon lábai is? Úgy tűnt, a sellők

viselkedésében több volt a csibészség, mint a kíváncsiság.

Mögöttük Trent feje bukkant fel a vízben.

– Sellők – jegyezte meg. – Semmit nem várhatunk tőlük.

Úgy látszott, igaza van. És szintén úgy látszott, a gonosz varázslót

egyelőre nem tudják lerázni.

– Azt hiszem, bele kell mennünk abba a fegyverszünetbe –

mondta Bink Fanchonnak. – Valamikor csak muszáj lesz legalább

egy kissé megbíznunk egymásban.

A lány a sellőkre nézett, aztán Trentre.

– Hát jó – mondta barátságtalanul. – Akármennyit érjen is… ami

szerintem nem valami sok.

– Ésszerű döntés – helyeselt a varázsló. – A hosszú távú céljaink

talán különböznek, de a rövid távú megegyezik: a túlélés. Nézzétek

csak, ott jönnek a tritonok.

Amíg Trent beszélt, egy másik átjáróból hímnemű sellők egy

csoportja bukkant elő. Úgy látszott, ez a hely barlangok és vízzel telt

alagutak valóságos labirintusa.

– Hó! – kiáltotta az egyik triton, háromágú szigonyát lengetve. –

Felnyársalni őket!

A sellők játékosan sikoltozni kezdtek, és víz alá bukva eltűntek az

emberek szeme elől. Bink kerülte Fanchon tekintetét: a hölgyek

túlságosan sokat szórakoztak vele, és egyértelműen nem a lábai

miatt.

– Túl sokan vannak hozzá, hogy harcba bocsátkozzunk velük –

állapította meg Trent. – Az elixír pedig nincs többé. A

fegyverszünetünk érvénye alatt, ha beleegyeztek, halakká, esetleg

hüllőkké változtatlak benneteket, akkor el tudtok menekülni.

Viszont…

– Hogyan változunk majd vissza? – kérdezte Fanchon.

– Ez a dolog kulcsa. Én magamat nem tudom átváltoztatni. Tehát

ki kell menekítenetek engem is, különben úgy maradtok. Vagy

túlélünk együtt, vagy bajba jutunk külön-külön. Elég tisztességes

ajánlat?

Fanchon a tritonokra nézett, akik elszántan úsztak a három ember

felé, és a szigonyaikat magasra emelve körülzárták őket. Ezek a

sellőkkel ellentétben egyáltalán nem tűntek játékosnak.

Nyilvánvalóan egy csapat verekedős vagány volt, akik fel akartak

vágni a hálás nézőközönség – ez esetben a partra visszaúszott sellők

– előtt, és nem sajnálták az időt a látványos kötekedésre.

– Miért nem őket változtatod halakká?

– Az elhárítaná a közvetlen veszélyt, ha idejében meg tudnám

tenni minddel – értett egyet Trent –, de azzal még nem kerülnénk ki a

barlangból. Attól tartok, előbb-utóbb úgyis a saját magunkon végzett

mágiához kellene fordulnunk segítségért. Ráadásul mi betolakodók

vagyunk az ő barlangjukban, és van bizonyos erkölcsi alapjuk…

– Jól van! – kiáltotta a lány, mikor egy triton fenyegetően dobásra

emelte felé a szigonyát. – Csináld, ahogy akarod!

És Fanchon hirtelen szörnyeteggé vált: a legrútabbak egyikévé,

amit Bink valaha is látott. Testét nagy, zöldes színű tok burkolta,

amelyből kiállt a feje, a végtagjai, és egy farok. Lábai úszóhártyásak

voltak, feje akár egy kígyóé.

A triton szigonya lecsapott a Fanchon-szörny tokjára – és

ártalmatlanul siklott le róla. A fiú hirtelen megértette ennek az

átváltozásnak az előnyét. Ez a szörnyeteg sérthetetlen volt.

– Tengeri teknős – mormolta Trent. – Mundániai. Alapjában véve

ártalmatlan, de ezt a sellőnépség nem tudja. Alaposan

tanulmányoztam a mágia nélküli élőlényeket, és megtanultam

kellőképpen tisztelni őket. Hoppá! – Újabb szigony röppent feléjük.

De addigra már Bink is tengeri teknőssé vált. Váratlanul

határozottan kellemesen érezte magát a vízben, és nem volt semmi

félnivalója a szakállas szigonyoktól. Ha valamelyik a fejét venné

célba, egyszerűen behúzza a páncéltokba. A feje ugyan nem tűnik el

teljesen, de a köré boruló páncél szinte minden sérüléstől megvédi.

Valami megrángatta a páncélját. Ő elkezdett lemerülni, hogy

lerázza a támadót – aztán hüllőagyába ötlött, hogy ez olyan valami,

amit el kell tűrnie. Nem barát, de szövetséges. Egyelőre. Ezért

lemerült ugyan, de nem rázta le maga után vonszolt terhét.

Lassú, de erőteljes csapásokkal haladt előre a víz alatti járatban. A

másik teknős már meglehetősen előtte járt. Bink nem aggódott a

levegő miatt: tudta, olyan sokáig képes visszatartani a lélegzetét,

ameddig csak kell.

Nem volt sokáig szüksége rá. Ez a járat felfelé emelkedett, a

felszín irányába. Amikor a feje kibukkant a vízből, meglátta maga

fölött a felhők közül kikandikáló holdat. A vihar elült.

Hirtelen megint ember volt – és az úszás egyszerre jóval

nehezebbé vált.

– Miért változtattál vissza? – kérdezte. – Még nem értünk ki a

partra!

– Amikor teknős vagy, az agyad is egy teknősé, és az ösztöneid is

teknősösztönök, különben nem lennél képes túlélni teknősként. Ha

túl sokáig maradsz teknős formában, el is felejted, hogy valaha

ember voltál. Ha ilyen állapotban a nyílt tenger felé indulsz, esetleg

nem tudlak megfogni, és akkor soha többé nem fogsz tudni

visszaváltozni emberré.

– Justin Fa megtartotta az emberi gondolkodását – vitatkozott

Bink.

– Justin Fa?

– Egy ember, akit fává változtattál az Északi Faluban. A hangja

kivetítése a mágikus képessége.

– Ó, most már emlékszem! Ő különleges eset volt. Őt értelmes

fává változtattam. Tulajdonképpen emberré, fa alakban, nem valódi

fává. Meg tudom tenni az ilyesmit, ha összpontosítok. De egy

teknősnek teknősreflexekre és -ösztönökre van szüksége, ha meg

akar birkózni az óceánnal.

Bink nem tudta követni végig az egészet, de nem is akart nagyon

belebonyolódni a témába. Nyilvánvaló, hogy az egyes esetek

különböznek egymástól. Most Fanchon is megjelent mellettük

emberi formában.

– Nahát, megtartottad a fegyverszünetet – mondta kelletlenül. –

Nem hittem volna.

– Valamikor azért nem ártana, ha a valóság is eljutna a

tudatotokig – vetette oda Trent.

– Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte a lány.

– Azt, hogy még nem vagyunk túl minden veszélyen. Azt hiszem,

egy tengeri kígyó közeledik.

Bink látta a hatalmas fejet, és semmi kétség, a szörnyeteg is látta

őket. A kígyó hatalmas volt: csak a feje majd’ egy méter széles.

– A sziklákhoz! – kiáltotta a fiú a tritonok barlangjának kijárata

körül emelkedő sziklacsoport felé mutatva.

– Az a micsoda egy nagy, hosszú kígyó – felelte Fanchon. –

Könnyen be tud nyúlni utánunk az alagútba, vagy képes feltekeredni

a sziklákra is. Ebben a formánkban nem tudunk elmenekülni előle.

– Átváltoztathatlak benneteket mérgező medúzákká, amit a kígyó

nem eszik meg – mondta Trent –, de a zűrzavarban könnyen

elkeveredhettek. Az is lehetséges, hogy nem biztonságos a naponta

többszöri átváltozás. Ezt a száműzetésem alatt nyilvánvaló okokból

nem tudtam ellenőrizni, de attól tartok, hogy a szervezeteteket

bizonyos mértékű sokk éri minden egyes átváltozásnál.

– Emellett a szörny még mindig felfalhat téged – mutatott rá

Fanchon.

– Gyorsan vág az eszed – helyeselt a varázsló érzelemmentes

hangon. – Tehát valami olyat kell tennem, amit nagyon nem

szeretek: a szörnyet kell átváltoztatnom.

– Te nem szeretnéd átváltoztatni a tengeri kígyót? – kérdezte

meglepetten Bink.

A félelmetes lény már egészen közel ért hozzájuk. Apró, vörös

szemei a zsákmányra meredtek, óriás fogairól mérgező nyál

csöpögött.

– Ez csak egy ártatlan teremtmény, aki teszi a dolgát – felelte

Trent. – Nem kellene a vizeiben zavarognunk, ha nem akarjuk

elfogadni az életmódját. A természetben van bizonyos fajta

egyensúly, akár mundán, akár mágikus, amit nem lenne szabad

megbolygatnunk.

– Fura humorérzéked van – jegyezte meg Fanchon savanyúan –,

de soha nem állítottam, hogy megértem a gonosz mágia finom

árnyalatait. Ha csakugyan meg akarod oltalmazni a tengeri kígyó

életmódját, változtasd kishallá, amíg ki nem jutunk a partra, aztán

változtasd vissza.

– De gyorsan! – kiáltotta Bink.

A kígyó most már föléjük tornyosulva igyekezett bemérni a

célpontjait.

– Az nem működne – magyarázta Trent. – A hal elúszna, és

elveszítenénk. Pontosan be kell tudnom azonosítani a lényt, amit át

akarok változtatni, és kétméteres távolságon belül kell lennie hozzá,

hogy a varázslat hatásos legyen.

– Két méter! – szörnyülködött Bink. – Mire olyan közel ér, már

rég a gyomrában leszünk. – Nem tréfának szánta: a kígyó feje sokkal

hosszabb volt, mint amilyen széles, úgyhogy amikor teljesen kitátotta

a száját, a felső állkapcsának elülső fogai és a hátsó alsó fogak

közötti távolság a négy métert is meghaladta.

– Ennek ellenére csak a képességem korlátain belül tudok

varázsolni – felelte Trent zavartalan nyugalommal. – A kritikus

terület a fej, a személyiség középpontja. Ha azt átváltoztatom, a többi

rész automatikusan követi. Ha akkor próbálnám átváltoztatni, amikor

csak a farka van a hatókörömön belül, elrontanám a varázslatot.

Vagyis akkor kerül a hatalmamba, amikor a szájába vesz.

– És mi van akkor, ha előbb közülünk akar elnyelni valakit? –

kérdezte Fanchon. – Tegyük fel, amikor két méternél nagyobb

távolságban vagyunk tőled.

– Javaslom, intézzétek úgy, hogy belül legyetek a

hatótávolságomon – felelte a varázsló szárazon.

Bink és Fanchon sietve közelebb evickéltek a gonosz varázslóhoz.

A fiúnak az a benyomása támadt, hogy még ha Trentnek nem is

lenne mágiája, akkor is a hatalmában tudná tartani mindkettőjüket. A

varázsló szinte túlságosan is magabiztos volt, túl jó taktikus.

Kiválóan tudta, hogyan bánjon az emberekkel.

A tengeri szörny teste megrándult. A feje előremeredő fogakkal

lecsapott. Szájából undorító kis nyálpamacsok röpködtek szét.

Fanchon hisztérikus sikoltozásban tört ki. Binket bénító rettegés

fogta el. Ez az érzés lassan kezdett már-már túlságosan is ismerőssé

válni: egyszerűen nem hősanyagból volt gyúrva.

De ahogy a borzalmas fogak köréjük zárultak volna, a kígyó

hirtelen eltűnt. Helyében egy ragyogó, színes, fénylő bogár lebegett.

Trent fél kezével könnyedén elkapta, és a hajába tette, ahol a bogárka

reszketve meglapult.

– Szentjánosbogár – magyarázta a varázsló. – Nem túl jó repülő,

és utálja a vizet. Ez itt fog maradni a közelünkben, amíg partot nem

érünk.

Most már mindhárman kiúsztak a partra. Ez beletelt némi időbe,

mert a tenger erősen hullámzott, ők pedig fáradtak voltak, de semmi

más veszélyes állat nem támadt rájuk. Nyilvánvalóan semmilyen

gyengébb ragadozó nem merészkedett be a kígyó vadászterületére.

Érthető elővigyázatosság, de egy pár órán belül alighanem egész

falka vad teremtmény fog benyomulni a barlangba, ha a szörny nem

tér vissza. Ahogy Trent mondta, a természetben mindig egyensúly

van.

A sekélyebb részen a foszforeszkálás erősebbé vált. Egy része

fénylő halaktól eredt, amelyek különböző színekben villogva

társalogtak fajtársaikkal, de a legnagyobb része magától a víztől

származott. Halványzöld, sárga, narancsszín áramlatok:

természetesen mágikusak, de mi lehetett a céljuk? Akárhová került

is, Bink annyi mindent látott, amit nem értett. A tengerfenéken

kagylók ültek, némelyik világított a pereme körül, mások különféle

mintákban villództak. Egyik-másik eltűnt, amint ő föléje ért. Vajon

valóban láthatatlanná váltak, vagy csak a fényeiket oltották ki? Nem

tudta volna megmondani. Akárhogy is, mágikus lények voltak, és ez

ismerős volt. Később rájött, örül, hogy ismét Xanth ismerős

veszélyei között lehet.

Hajnalodott, mire kiértek a partra. A nap a felhők mögött

felkúszott a dzsungel fölé, és végül át is tört a rongyos fátylon, hogy

sugarai visszaverődjenek a tenger vizéről. Megejtően szépséges

látvány volt, és Bink ebbe a gondolatba kapaszkodott, mert teste

szinte bénává vált a fáradtságtól, és agya szinte elzsibbadt a kíntól,

amivel ólmos végtagjait mozdította újra és újra és újra, vég nélkül.

Végre szinte kikúszott a partra. Fanchon is négykézláb kievickélt

mellette.

– Még ne állj meg! – szólt a fiúra. – Előbb valami menedéket kell

találnunk, mielőtt újabb szörnyek jönnének akár a víz felől, akár a

dzsungelból.

Trent azonban térdig állt a hullámokban, kardja lelógott

kidolgozott teste mellett. Láthatóan nem volt olyan fáradt, mint ők

ketten.

– Térj vissza, barátom! – mondta, és valamit a tengerbe pöckölt.

A tengeri kígyó újra megjelent, hatalmas testének tekervényei sokkal

látványosabbak voltak így, a sekély vízben. A varázslónak fel kellett

kapnia a lábát, és félrehúzódni a vadul csapkodó farok útjából,

nehogy összelapítsa.

A szörnyeteg azonban most nem kereste a bajt. Nagyon dühösnek

látszott. Haragosan, vagy talán kétségbeesetten, esetleg csak

meglepetésében tülkölt egy hatalmasat, aztán elvergődött a mélyebb

vizek felé.

Trent partra sétált.

– Egyáltalán nem kellemes dolog védtelen kis szentjánosbogárnak

lenni, amikor ahhoz szoktál hozzá, hogy te vagy a tenger királya –

jegyezte meg. – Remélem, a szerencsétlen nem kap idegösszeomlást!

De közben nem mosolygott. Van valami fura az ilyen emberben,

gondolta Bink, aki ennyire szereti a szörnyeket. Persze Trent volt

jelenleg a gonosz varázsló. Meghökkentően jóvágású volt, udvarias

és művelt, erős, ügyes és bátor… de a szörnyekhez jobban vonzódott,

mint az emberekhez. Ezt nagyon veszélyes lenne egy pillanatig is

elfelejteni.

Furcsa, hogy Humfrey, a jó varázsló csúf kis gnóm volt, aki egy

félelmetes kastélyban élt, és mágiáját önző módon a saját

vagyonának gyarapítására használta fel, miközben Trent maga

lehetett volna a hős mintaképe. Iris szépnek és vonzónak látszott, de

valójában meglehetősen átlagos külsejű volt; Humfrey jó

tulajdonságai inkább a cselekedeteiben nyilvánultak meg, ha az

ember egyszer eléggé megismerte. Trent viszont mind ez idáig

kifogástalannak tűnt mind megjelenésében, mind viselkedésében…

legalábbis tisztán a személyes kapcsolatok szintjén tekintve. Ha Bink

a krák barlangjában találkozott volna vele először, és nem ismerte

volna már előzőleg a gonosz természetét, az azóta tanúsított

viselkedéséből soha rá nem jött volna.

Trent most a parton közeledett feléjük. A kimerítő úszás ellenére

alig látszott rajta a fáradtság. A felkelő nap fénye beragyogta, és

ragyogó sárgára színezte a haját. Ebben a pillanatban úgy nézett ki,

mint egy isten, megtestesítője mindannak, ami az emberben

tökéletes. Bink kimerült zavart érzett, amikor megpróbálta

összeegyeztetni megjelenését és a közelmúltbeli cselekedeteit a

varázsló valódi természetével, és ezt annyira nehéznek találta, amit

már a lehetetlenséggel érzett határosnak.

– Pihennem kell. Aludnom – motyogta. – Ebben a pillanatban

képtelen vagyok a rosszat a jótól megkülönböztetni.

Fanchon Trent felé nézett.

– Tudom, mire gondolsz – mondta megrázva a fejét, hogy semmi

kis hajának összetapadt, vizes tincsei meglebbentek az arca körül. –

A gonosz alattomosan támad, és mindnyájunkban van valamennyi a

gonoszságból, ami uralkodni akar felettünk. Le kell győznünk,

bármennyire csábítóvá is válna bennünk.

A varázsló odaért hozzájuk.

– Úgy tűnik, megcsináltuk – közölte vidáman. – Jó dolog újra itt

lenni Xanthben, bármilyen véletlen vagy szerencse útján is. Ironikus,

hogy éppen ti, akik olyan lelkesen igyekeztetek megakadályozni a

visszatérésemet, segítettetek hozzá.

– Igen, ironikus – helyeselt a lány fásultan.

– Azt hiszem, ez a közép-vadon partvonala, amit északon a nagy

szakadék határol. Nem hittem volna, hogy ilyen messzire sodródtunk

délre, de a part körvonala határozottan erre a részre emlékeztet. Ami

azt jelenti, hogy nem vagyunk még kint a csávából.

– Binket száműzték, téged kitiltottak, én meg csúf vagyok –

mordult fel Fanchon. – Soha nem leszünk kint a csávából.

– Ezzel együtt azt hiszem, ajánlatos lenne meghosszabbítanunk a

fegyverszünetet, amíg ki nem jutunk a vadonból – javasolta a

varázsló.

Tudott valamit, amit Bink nem? Neki nincs mágiája, tehát őrá a

dzsungel valamennyi rosszindulatú varázslata veszélyt jelent.

Látszólag Fanchonnak sem volt semmilyen varázsképessége. Fura, ő

azt állította, hogy önként hagyta el Xanthet, pedig, ha ő is mágikus

képességek nélküli lett volna, őt is száműzték volna… Na, mindegy,

akkor is valami hasonló problémája lehet. Viszont Trent… a karddal

való jártassága és mágiája révén neki semmi oka nincs rá, hogy féljen

a vadonban.

A lánynak is hasonló kétségei támadtak.

– Amíg együtt vagyunk, állandóan fenyeget bennünket a veszély,

hogy varanggyá változtatsz bennünket. Nem látom be, mennyivel

rosszabb a vadon.

Trent széttárta a kezét.

– Úgy látom, nem bíztok bennem, és talán okotok is van rá. Azt

hiszem, ti is, én is nagyobb biztonságban lennénk, ha egy kicsit

tovább is összedolgoznánk, de nem fogom rátok erőltetni a

társaságomat. – Ezzel elindult dél felé a parton.

– Ez tud valamit – mondta Bink. – Biztosan azért hagy magunkra

bennünket, hogy elpusztuljunk. Így megszabadulhat tőlünk anélkül,

hogy meg kellene szegnie a szavát.

– Miért izgatná őt az adott szó? – kérdezett vissza Fanchon. –

Hiszen az azt jelentené, hogy becsületes ember.

A fiú erre nem tudott válaszolni. Bekúszott a legközelebbi fa alá,

ami árnyékot és némi takarást is nyújtott számára a veszélyek elől, és

összerogyott a puha pázsiton. Az előző éjszaka egy részében ájult

volt, de az nem azonos az alvással. Valódi pihenésre volt szüksége.

Amikor felébredt, már dél volt… és nem tudott megmozdulni.

Fájdalmat nem érzett, csak némi viszketést, de sem a fejét, sem a

kezeit nem tudta felemelni. Teste sokezernyi finom szállal volt

rögzítve a földhöz, mintha maga a pázsit fogta volna…

Ó, ne! Kimerült bénultságában olyan óvatlan volt, hogy húsevő

fűre feküdt le aludni! A fű levelei belenőttek a testébe, olyan lassan

és óvatosan hatoltak be, hogy meg sem zavarták az álmát: és most

fogoly volt. Egyszer az Északi Falu közelében talált ilyen rétet,

amelyen egy állati csontváz hevert. A fű az összes húst leette a

csontokról. Akkor még el is csodálkozott rajta, hogy lehet bármilyen

lény is olyan ostoba, hogy ilyen csapdába essen. Hát most megtudta!

De lélegezni még tudott, tehát kiabálni is képes. Meg is tette,

mégpedig nagy kedvvel:

– Segítség!

Semmi válasz.

– Fanchon! – kiáltotta. – Le vagyok kötözve! Felfal a fű! – Ez

tulajdonképpen túlzás volt: egyelőre még nem volt semmi baja,

csupán oda volt rögzítve a földhöz. De a fűszálak fokozatosan nőttek

befelé a testébe, és hamarosan táplálkozni is elkezdenek majd:

kiszívják az éltető fehérjéket a húsából.

Még mindig semmi. Rájött, hogy a lány nem tud, vagy nem akar

segíteni rajta. Feltehetőleg valami álomvarázst bocsátott rá. Így

utólag átgondolva nyilvánvalóvá vált, hogy a part itt tele lehet

halálos veszedelmekkel: Fanchon alighanem egy másik hasonló

csapdának eshetett áldozatul. Mostanra már akár halott is lehet.

– Segítség! Akárki! – kiabálta kétségbeesetten.

Ez újabb hiba volt. Körülötte mindenütt, a parton, a dzsungelben

mozgolódás támadt. Bink hangosan kihirdette a tehetetlenségét, és

azok, akiket illet, most elindulnak, hogy kihasználják. Ha csendben

küzdött volna a fűvel, idővel talán ki tudta volna szabadítani magát:

szerencsére hamarabb felébredt, mint ahogy a fű kész lett volna rá,

hogy elpusztítsa. Talán álmában át akart fordulni, és a teste elég

erősen tiltakozott hozzá, hogy kihozza őt a pangásvarázsból, amit a

fű alkalmazott rajta. Ha küzd, és kudarcot vall, az elmúlása legalább

viszonylag könnyű lett volna: lassan belesodródik az örök álomba.

Most a kiáltozásával, sokkal kellemetlenebb ellenségeket vonzott

magához. Még nem láthatta őket, de hallani már hallotta a zajukat.

Egy közeli fa felől surrogás hallatszott: mintha húsevő mókusok

mozgolódnának. A part felől karcos csikorgás: mint amikor az éhes

savrákok páncélja súrlódik a homokon. A tenger felől rémisztő

csobogás: mintha egy kisebb tengeri szörny lenne, ami

bemerészkedett a Trent által átváltoztatott óriás szörny

vadászterületére. Most ez a kisebb azért küszködött, hogy kijusson a

partra a kiáltozó prédához, mielőtt az el tudna menekülni. De a

legrémesebb hang mind közül az a hangos puff-puff-puff az erdőből,

valami hatalmas dolog lépteinek a hangja, ami mélyről jött a

dzsungelból, de borzasztó gyorsan közeledett.

Egy árnyék vetült Binkre.

– Sziiia! – sivította egy metsző hang.

Egy hárpia volt az, rokona annak, amelyikkel a jó varázslótól

visszafelé vezető úton találkozott. Legalább annyira csúf, büdös és

visszataszító is volt… csak ez most még veszélyes is. Lassan

ereszkedett lefelé, rángatózó karmait kinyújtotta. A másik hárpia az

egészséges Binkkel találkozott, ezért kellő távolságban maradt tőle…

ámbár alighanem az is leszállt volna, ha ő tényleg iszik a

szerelemforrásból. Huh!

Ez itt viszont egy tehetetlen Binket látott.

A hárpiának női arca és női mellei voltak, ebben az értelemben

nőnemű volt, akár a sellők. Karjai helyett azonban szennyes, zsíros

tollú szárnyai voltak, és teste egy kövér madáré. Egy mocskos, kövér

madáré. Nem elég, hogy emberi arca és mellei torz formájúak voltak,

ráadásul még vastag koszréteg is tapadt rájuk. Magában már az is

csoda volt, hogy repülni tudott. Annak idején a fiúnak nem volt

módja – igaz, kedve sem – közelről kiértékelni az előző hárpia bájait,

a mostanira azonban remek kilátása nyílt alulról. Kétszeresen is huh!

A sellők nagyrészt az emberi anatómia szépséges elemeit

képviselték, ám a hárpia a rútság megtestesítője volt. Hozzá

hasonlítva Fanchon szinte csinosnak számított. És a lány legalább

tiszta volt.

A hárpia ereszkedni kezdett, karmait széttárta-összehúzta

röptében, mintegy előre élvezve a zsigercsomók fogását, amit majd

kiszakít Bink védtelen hasából. Némelyik karma törött, cakkos szélű

volt. Egy szaghullám a hárpia felől elérte a fiú orrát: olyan bűz volt

ez, amilyet életében még soha nem tapasztalt.

– Óóó, te csini nagy húsdarab! – rikoltotta a hárpia. – Remek

falatnak látszol. Alig tudom eldönteni, melyik részedet kóstoljam

meg először. – Mániákus vihogásba tört ki.

Bink végtelenül megrémülve élete legnagyobb erőfeszítésével

kitépte egyik karját a fű fogságából. Bőréből apró gyökérszálak

lógtak, és éles fájdalmat érzett. Félig az egyik oldalán feküdt: a fű az

egyik arcfelét pányvázta a talajhoz, így meglehetősen korlátozott volt

a látótere, de fülei megerősítették a rá leső szörnyű veszedelmek

valódiságát. Kiszabadított karjával a hárpia felé csapott, ezzel

elijesztette egy kis időre. Persze a lény gyáva volt: a jelleme

megfelelt a külsejének.

A hárpia rémülten csapkodott a szárnyaival. Egy mocskos toll

lebegett lefelé a levegőben.

– Óóó, rossz kisfiú! – visította. Úgy tűnt, nem is tud másként

megszólalni, csak visítva: a hangja érdes volt, a beszéde szinte

érthetetlen. – Ezért felzabálom a zúzádat! – És ismét rémes

vihogásba tört ki.

De addigra újra árnyék vetült Binkre, valaminek az árnyéka, amit

nem láthatott – ám az árny körvonalai szörnyűségesek voltak. Súlyos

zihálást hallott, mint valami hatalmas állaté, és bűzös dögszag csapta

meg, ami egypár pillanatra a hárpia bűzét is elnyomta. A tengeri

valami volt az, ami lábait a homokban vonszolva közeledett.

Megszaglászta a fiút… és a többi lopakodó zaja elült, nem mertek

szembeszállni ezzel a nagy ragadozóval.

Mind elnémultak, kivéve a hárpiát. Aki bármit hajlandó volt

szidni és gyalázni a levegő biztonságából.

– Szívódj fel, árgus! – vijjogta. – Ő az enyém, csak az enyém!

Különösen a zúzája! – Megint leereszkedett, elfeledkezve Bink

szabad kezéről. A fiú képes lett volna elbánni a mocskos madárral,

de ez a másik szörnyeteg túl sok volt neki. Hadd kössön bele a hárpia

a vetélytársába, ha akar.

A nem látható lény felhorkant és ugrott. Meglepő fürgeséggel

szökkent át Bink teste felett. A fiú ekkor meglátta: óriási halteste és -

farka volt, négy rövid, vaskos, uszonyban végződő lába és

vadkanagyaras feje, ami nyak nélkül nőtt ki a testéből. A test mentén

három szem helyezkedett el, a középső alacsonyabban, mint a másik

kettő. Bink ezelőtt még sohasem látott ilyen szörnyet: szárazföldi

halat.

A hárpia épp idejében röppent arrébb, alig tudta elkerülni, hogy

az árgus félkör alakú szarva felhasítsa a hasát. Egy újabb bűzlő toll

hullott a földre. A hárpia vad haragjában a szörnyetegre zúdított egy

csomó igazán undorító szitkot, egy jókora nyálkás potyadékkal

együtt, de az árgus nem törődött vele, figyelme Bink felé fordult.

Kitátotta a száját, a fiú pedig ökölbe szorította a kezét, hogy orrba

vágja a halszörnyet, ha eléggé közel ér – legyen bármi hatástalan

védekezés is. Ekkor a szörnyeteg megtorpant, és vészjósló tekintettel

átnézett Bink válla fölött.

– Na, most megkapod, árgus! – rikoltotta kárörvendően a hárpia.

– Még a magadfajta halszagú bugris sem vehet semmibe egy

catoblepast.

Bink sohasem hallott még sem az árgusról, sem a catoblepasról,

de a balsejtelem újabb hulláma öntötte el. Érezte, hogy az általa nem

látható rém orra megböködi. Az érintés furcsán lágy volt, de olyan

erős, hogy félig feltépte a testét a fűből.

A disznóorrú árgus rohamozott, feldühödve, hogy el akarják tőle

rabolni az ebédjét. Bink visszalapult a földre, és a nyálkás uszonyok

átsiklottak a testén – de az ütésük lendületétől még nagyobb rész

szabadult fel a testéből. Végül még sikerülhet kiszabadulnia!

A két rémség egymásnak rontott.

– Hajrá, szörnyek! – visongott a hárpia fölöttük körözve. A

küzdelem láttán olyan izgatott lett, hogy újabb pépes ürülékcsomót

pottyantott el, ami alig kerülte el Bink fejét. A fiú azt kívánta,

bárcsak lenne egy kő a keze ügyében, amit a hárpiához vághat.

Felült. Az egyik lábát még mindig lefogta a fű, de most már meg

tudott támaszkodni, és elegendő erőt kifejteni, hogy kitépje a

démonfű fogásából. Ezúttal még csak nem is fájt. A csatázó

szörnyetegekre nézett, és látta, hogy a catoblepas kígyószerű hajzata

az árgus feje köré tekeredett, belekapaszkodva a halszörny szarvába,

fülébe, pikkelyeibe; még a szemgödrébe is, bármibe, amit csak elért.

A catoblepas testét medúzafejétől hasított patáiig hüllőpikkelyek

borították, így az árgus támadásai lesiklottak róla. Alapjában véve a

catoblepas átlagos négylábú volt, semmi különös, de az vonagló,

halálos, markolásra termett hajtömeg! Micsoda borzalom!

Csakugyan visszavágyott a mágikus Xanthbe? Olyan könnyen

megfeledkezett szülőföldje csúnyábbik oldalairól… A mágia éppúgy

lehet rosszindulatú, mint hasznos. Lehet, hogy Mundánia mégiscsak

jobb lett volna számára?

– Bolondok! – rikoltotta a hárpia, látva, hogy Bink kiszabadult. –

Elszökik!

De a szörnyek addigra már túlságosan belebonyolódtak a

párharcukba, és nem törődtek a hárpiával. Nem vitás, hogy a győztes

a vesztesből fog ebédelni, és a fiú immár teljesen feleslegessé vált.

A hárpia minden óvatosságát sutba dobva lecsapott rá. De a fiú

addigra már talpon állt, és kész volt a harcra. Felnyúlt, megragadta a

hárpia szárnyát, majd megpróbálta vézna nyakát is a markába

kaparintani. Szíves örömest megfojtotta volna a mocskos madarat,

mintegy jelképesen megfojtva vele Xanth minden csúfságát. A hárpia

azonban olyan vadul csapkodott és vergődött, hogy végül Bink

kezében nem maradt más, csak egy marék ragacsos toll.

A fiú kihasználta a szerencséjét, és elfutott a küzdelem

helyszínéről. A hárpia egy kis ideig követte, és olyan gonoszul

undorító szitkokat visítozott utána, hogy a fiú fülei belevörösödtek a

hallgatásukba, de aztán a szörny hamarosan feladta az üldözést.

Tudta, hogy egyedül nem képes legyőzni a fiút. A hárpiák alapjában

véve dögevők és tolvajok voltak, nem ragadozók. Inkább mások

szájából ragadták el a falatot. Bink most semmi jelét nem látta

azoknak a teremtményeknek, amelyek korábban surrogtak és

csikorogtak a közelben: ezek is csak a védtelen lényeket merték

megtámadni.

Hol lehet Fanchon? Miért nem jött a segítségére? Biztos, hogy

hallania kellett a segélykiáltásait… ha még életben van egyáltalán.

Az meg éppenséggel teljesen lehetetlen, hogy a két szörny

küzdelmének zaját ne hallotta volna meg. Ez tehát azt jelenti, hogy…

De nem! Itt kell lennie valahol! Esetleg lement a tengerhez halat

fogni, és hallótávolságon kívül volt. A lány felbecsülhetetlenül

hasznos volt az elmúlt két napban, és megingathatatlanul hűséges

maradt Xanthhez. Nélküle soha nem tudott volna megszabadulni a

gonosz varázsló hatalmából. Eszét és jó tulajdonságait tekintve túltett

minden lányon, akikkel eddig találkozott. Milyen kár, hogy nem…

Ekkor meglátta a lányt, aki egy fa törzsének dőlve üldögélt.

– Fanchon! – kiáltott rá örömmel.

– Üdv, Bink! – felelte a lány halkan.

A fiú aggodalma és töprengése hirtelen haraggá változott.

– Nem láttad, hogy megtámadtak a szörnyek? Nem hallottad,

hogy segítségért kiabálok?

– Láttam, hallottam – felelte a lány fásultan.

Bink sértett zavarodottsággal kérdezte:

– És miért nem segítettél? Legalább felkaphattál volna egy botot,

vagy köveket hajigálhattál volna. Majdnem felfaltak elevenen!

– Sajnálom – motyogta Fanchon.

A fiú lépett egyet a lány felé.

– Sajnálod? Te sajnálod?! Te csak ültél itt, és nem tettél semmit,

és… – Elfulladt a hangja, haragjában nem találta a megfelelő

szavakat.

– Talán ha arrébb vittél volna ettől a fától – suttogta fáradtan a

lány.

– A tengerbe foglak hajítani! – kiáltott rá Bink. Odasietett

Fanchonhoz, lehajolt, hogy durván karon ragadja, és hirtelen valami

nagy gyengeség ömlött el rajta.

Hirtelen mindent megértett. A fa tespedésvarázslatot bocsátott a

lányra, és most rá is. Akár a húsevő fű esetén, ennek a teljes

hatásához is idő kellett. Fanchon nyilván a fa alá telepedett le aludni,

kimerültségében olyan vigyázatlanul, akárcsak ő, és mostanára már

mély fásultságba esett. A fa varázslata semmi kellemetlen érzéssel

nem járt, ami idejekorán elriasztotta volna a lehetséges prédát: csak

az életenergia, az akaraterő és a fizikai élénkség lassú, alattomos

elszívásával, amíg csak mind teljesen el nem fogyott.

Tulajdonképpen nagyon hasonló módon működött, mint a fű

mágiája, csak épp kevésbé megfogható hatással.

Bink küzdött a tompultság ellen. Leguggolt Fanchon mellé, egyik

karját a lány háta, másikat a térdhajlata alá csúsztatta. Valójában még

nem volt túl gyenge. Ha gyorsan cselekszik…

Kezdte felemelni Fanchont, és rájött, hogy a guggoló testtartás a

hamis erőnlét illúziójába ringatta. Képtelen volt felemelni a lányt.

Voltaképpen abban sem volt biztos, hogy ő maga képes-e még

felállni. Szeretett volna leheveredni, és pihenni egypár percet.

Nem! Az a vég lenne! Nem mert engedni a kísértésnek,

akármilyen nagy volt is.

– Ne haragudj, hogy kiabáltam veled! – mondta neki. – Nem

tudtam, mi történt veled.

– Semmi baj, Bink. Ne is törődj vele! – Fanchon ernyedten

behunyta a szemét.

Ő elengedte a lányt, és négykézláb elhátrált tőle.

– Ég veled! – motyogta Fanchon egykedvűen, egy pillanatra

kinyitva a fél szemét. Majdnem teljesen vége volt.

Bink megragadta Fanchon lábát, és húzni kezdte. A gyengeség

újabb hulláma öntötte el, amely épp annyira érzelmi volt, mint

fizikai. Úgysem bírná el a lányt. De csak azért is megpróbálta:

makacsul ellenállt a fa mágiájának. Ám kudarcot vallott. Fanchon itt,

a fa alatt túl nehéznek bizonyult.

Tovább hátrált – és ahogy távolabb került a fa közvetlen hatásától,

érezte, ahogy testi és lelki ereje visszatér. De most meg Fanchon

került túl messzire: innen nem éri el. Felállt, lépett egyet a lány felé –

és az ereje ismét elhagyta, olyannyira, hogy a földre zuhant. Így soha

nem fog sikerülni.

Újra távolabb kúszott, az erőfeszítéstől és az összpontosítástól

csak úgy ömlött róla a verejték. Ha csak egy kicsit is kevésbé

makacs, ezúttal ő is ott maradt volna.

– Nem tudlak kihozni innen, így csak az erőmet vesztegetem –

mondta bocsánatkérően. – Talán valami kötéllel ki tudlak húzni.

De kötelük nem volt. Végigment a fák mellett a dzsungel szélén,

és meglátott egy lelógó indát. Nagyon megfelelne a célnak, ha le

tudná szakítani.

Fél kézzel megmarkolta az indát – és feljajdult. A lián

megvonaglott a szorításában, és a csuklója köré hurkolódott, foglyul

ejtve a kezét. A fáról újabb indák hullottak alá, határozottan lendülve

az elfogott préda felé. Ez egy szárazföldi krák volt, a gubancfa közeli

rokona. Bink még mindig végzetesen figyelmetlenül viselkedett,

egyenesen belesétálva egy olyan csapdába, aminek egyáltalán nem

lett volna szabad bedőlnie.

Oldalra vetődött, és teljes súlyával megrántotta a csuklóját fogva

tartó indát. Az alkalmazkodóan megnyúlt, közben még szorosabbra

fonódott a karja körül. Ám Bink ekkor észrevett egy hegyes

csontdarabot a földön: egy korábbi áldozat maradványát. Szabad

kezével felkapta, beleszúrt vele az indába, és sikerült megsebeznie.

Sűrű, narancsszín nedv tört elő az indából. Az egész fa reszketni

kezdett. Éles fájdalomsikoly hangzott fel. Az inda szorítása

kelletlenül meglazult, és Bink kiszabadította a kezét. Újabb hajszálon

függő megmenekülés.

Végigfutott a parton, keresve bármit, ami a segítségére lehet.

Talán egy éles kődarab, amivel levághat egy indát… Nem, közben a

többi inda elkapná. Ezt az ötletet jobb elfelejteni. Talán egy hosszú

bot? Nem, azzal hasonló gond lehet. Ez a békés kinézetű partszakasz

a halálos veszélyek valóságos fertője volt: a szó szoros értelmében

képes volt életre kelni. Bármi és minden gyanús.

Aztán meglátott egy emberi alakot: Trent keresztbe tett lábakkal

ült a parton, és mereven nézett valamit. A tárgy egy színes töknek

tűnt. Talán éppen eszik belőle…

Bink megtorpant. A varázsló segíthetne rajta: átváltoztathatná a

tespesztőfát például szalamandrává, és megölhetné, vagy legalább

ártalmatlanná tudná tenni. De hosszú távon Trent maga nagyobb

veszélyt jelent, mint a fa. Hogyan döntsön?

Nos, meg kell próbálnia alkudozni. A fa jól ismert veszedelme

lehet, hogy kevésbé rossz, mint a gonosz varázsló jelentette

ismeretlen veszélyek, viszont sokkal sürgősebb megoldást kíván.

– Trent! – szólt oda habozva.

A varázsló oda sem figyelt rá. Egyfolytában a tököt bámulta.

Viszont úgy látszott, nem eszik belőle. Akkor meg mi olyan érdekes

rajta?

Nem akarta provokálni a varázslót, de nem tudta, mennyi ideje

van még. Fanchon lassan haldoklik: hol van az a pont, ahol már túl

messzire jut ahhoz, hogy vissza lehessen hozni az életbe, még ha ki

is mentik a fa alól? Vállalni kellett a kockázatot.

– Trent varázsló! – mondta határozottan. – Úgy vélem, meg

kellene hosszabbítanunk a fegyverszünetet. Fanchont megfogta egy

fa, és… – Elhallgatott, mert a varázsló még mindig nem figyelt rá.

Bink félelme a varázslótól átalakult, valahogy úgy, ahogy

Fanchon iránti aggodalma, amikor azt hitte, hogy a lány csak tetteti a

közönyt. Mintha az érzelmi feszültséget valahogyan le kellene

vezetnie, mindegy, milyen áron.

– Ide figyelj, Fanchon bajban van! – förmedt a férfira. – Segítesz

neki, vagy nem?

De Trent továbbra sem figyelt rá.

Bink, még fáradtan az éjszaka erőfeszítéseitől, és friss

kalandjaitól zaklatottan kissé elveszítette a józan ítélőképességét.

– A franc essen beléd, válaszolj már! – kiáltotta, és kiütötte a

tököt a varázsló kezéből. A tök repült vagy két métert, a homokba

esett, és tovagördült.

Trent felnézett. Az arcán nem látszott semmi harag, csupán enyhe

meglepetés.

– Üdv, Bink! – mondta. – Mi a gond?

– Mi a gond? – kiáltotta a fiú. – Hiszen már háromszor is

mondtam!

A férfi zavartan nézett rá.

– Nem hallottalak. – Elgondolkozva hozzátette: – Tulajdonképpen

azt sem vettem észre, hogy megjöttél. Nyilván elaludtam, bár nem

akartam.

– Itt ültél, és a tököt bámultad – vakkantotta a fiú dühösen.

– Most már emlékszem. Itt hevert a homokban, érdekesnek

látszott… – Abbahagyta, és az árnyékára pillantott. – A nap járása

alapján ez körülbelül egy órája lehetett! Hová tűnt az az idő?

A fiú rájött, hogy valami nincs rendben. Elindult, hogy felvegye a

tököt.

– Állj! – kiáltott rá Trent. – Hipnotizál!

Bink megtorpant.

– Micsoda?

– Hipnotizál. Ez egy mundániai kifejezés, azt jelenti, hogy

önkívületbe ejt, ébren álmodsz tőle. Általában időbe telik, amíg az

ember hipnózis hatása alá kerül, de nyilván a varázshipnózis azonnali

is lehet. Ne nézz túl közelről arra a tökre! A mutatós színei nyilván

arra valók, hogy magukra vonzzák a tekintetet, és van rajta… igen,

most már emlékszem… egy kukucskáló lyuk. Egyetlen pillantás a

lenyűgöző belsejébe… és az örökkévalóságig le nem veszed róla a

tekinteted. Szép kis trükk.

Bink még mindig zavart volt.

– Hogy lehet, hogy te, egy varázsló…

– A varázsló is ember. Eszünk, alszunk, szeretünk, gyűlölünk…

és tévedünk is. Én is ugyanolyan sebezhető vagyok a mágia által,

akárcsak te. Egyszerűen nekem csak hatékonyabb eszközeim vannak

rá, hogy megvédjem magam. Ha teljes biztonságban akarnék élni, be

kellene zárkóznom egy kővárba, mint Humfrey barátom teszi. Ebben

a vadonban jelentősen megnövelné a túlélési esélyeimet egy-két éber,

hűséges társ jelenléte. Ezért javasoltam, hogy hosszabbítsuk meg a

fegyverszünetünket… és még most is úgy vélem, hogy ez jó ötlet.

Tisztán látni, hogy szükségem van segítségre, még ha neked nincs is.

– A fiúra nézett. – Most miért segítettél rajtam?

– Én… – Bink szégyellte bevallani, hogy csak véletlenül történt. –

Én azt hiszem… meg kellene hosszabbítanunk a fegyverszünetet.

– Nagyszerű! Fanchon is egyetért?

– Most neki van segítségre szüksége. Egy tespesztőfa csapdájába

esett.

– Aha! Akkor hát vissza fogom fizetni a szívességedet azzal, hogy

megmentem a hölgyet. Azután majd tárgyalunk a fegyverszünetről. –

Ezzel Trent felpattant ültéből.

A parton felfelé haladtukban Bink megmutatta a varázslónak a

krákfát, Trent pedig kivonta a kardját, és könnyedén lemetszett egy

megfelelő hosszúságú indát. A fiú ismét végiggondolta, milyen

ügyesen bánik ez az ember a fizikai fegyverével. Ha teljesen

megfosztanák a mágiájától, még akkor is veszélyes lenne. Végtére is

Mundániában is a tábornokságig vitte.

Az inda rángatózó görcsökben vonaglott, és narancsszínű váladék

csörgött az elvágott végéből, de most már ártalmatlan volt. A fa

megint jajgatott, de visszahúzta a többi indáit a sűrű lombjai közé.

Bink szinte megsajnálta.

Az indát Fanchonhoz vitték, ráhurkolták a lábára, és minden

különösebb felhajtás nélkül elvonszolták a fa közeléből. Annyira

egyszerű volt, csak a megfelelő eszköz kellett hozzá.

– És most – mondta Trent élénken, amikor a lány lassan

visszanyerte az életerejét – javasolom, hogy hosszabbítsuk meg a

köztünk lévő fegyverszünetet mindaddig, amíg mindhárman ki nem

jutunk Xanth vadonjából! Úgy tűnik, külön-külön gondjaink

támadhatnak.

Ezúttal Fanchon is egyetértett.

12. FEJEZET

KAMÉLEON

Amikor Fanchon összeszedte magát, első dolga volt, hogy

elhozza a partról a mágikus tököt, amiről Bink mesélt neki.

– Még hasznunkra lehet – jegyezte meg, miközben takarófáról

szakított hatalmas levélbe csomagolta a hipnotököt.

– Most pedig tervezzük meg az innen kivezető legjobb útvonalat!

– javasolta Trent. – Úgy gondolom, délre vagyunk a szakadéktól, ami

komoly akadály lehet az utunkban, ha északnak indulunk… Hacsak

nem maradunk végig a parton. Viszont nem hiszem, hogy az bölcs

dolog lenne.

Bink visszaemlékezett a kalandjaira, amikor a másik oldalról

átkelt a szakadékon.

– Nem, nem akarunk a parton maradni – értett egyet. Arrafelé Iris

varázslónő okozhatott bonyodalmakat… de itt is akadhatnak

hasonlóan súlyos problémáik.

– A másik lehetőség, hogy befelé indulunk el, a vadonon át –

folytatta a varázsló. – Nem vagyok ismerős ezen a környéken, de úgy

rémlik, Humfrey egy kastély építésébe kezdett innen keletre.

– El is készült vele – világosította fel a lány.

– Remek – mondta Bink. – Átváltoztathatsz bennünket

valamilyen nagy madárrá, mondjuk rokmadárrá, és odaviszünk.

Trent tagadóan rázta a fejét.

– Ez pillanatnyilag lehetetlen.

– De korábban is átváltoztattál már minket, mi pedig segítettünk

neked. Fegyverszünetet kötöttünk: nem fogunk cserbenhagyni.

A férfi mosolygott.

– Ez nem bizalom kérdése, Bink. Én megbízom bennetek. Nem

kérdőjelezem meg sem a te becsületességedet, sem Fanchonét. De a

helyzetünk elég sajátságos…

– Képzeld el, hogy a gonosz varázsló tisztelgő látogatást tesz a jó

varázslónál – mondta a lány. – Micsoda jelenet lenne!

– Csalódnál – felelte Trent. – Humfrey és én mindig jól

megvoltunk egymással. Hivatásos varázslókként mindig békén

hagytuk egymást. Örömmel találkoznék vele újra. Neki viszont

kötelessége lenne a visszatérésem hírét elmondani Xanth királyának,

és ha általánosságban tudomást szerezne a hollétemről, felhasználná

a képességét arra, hogy folyamatosan nyomon kövessen.

– Igen, értem a problémádat – helyeselt a lány. – Nem lenne okos

dolog feltárni a kártyáidat az ellenséged előtt. De elrepülhetnénk

valahová máshová is.

– Sehová sem repülünk – szögezte le a férfi. – Nem engedhetem

meg magamnak, hogy híre menjen Xanthben az ittlétemnek, és ti

sem engedhetitek meg magatoknak.

– Így igaz – értett egyet Bink. – Száműzöttek vagyunk, és a

száműzetés áthágásának a büntetése…

– Halál – fejezte be helyette Fanchon. – Erre nem is gondoltam.

Mindnyájan bajban vagyunk.

– Ha a részletekről ugyanígy megfeledkeztél volna két nappal

ezelőtt – jegyezte meg Trent savanyú képpel –, akkor most nem

lennénk itt.

A lány szokatlanul komoly volt, mintha a varázsló

megjegyzésének lett volna még valami rejtett jelentősége is.

Furcsamód a komolyságtól kevésbé látszott csúnyának az arca, mint

szokott. Bink úgy vélte, nyilván csak kezd hozzászokni a lány

kinézetéhez.

– Mihez kezdjünk? – tette fel aztán a kérdést. – Az örvény

áthozott bennünket a Pajzs alatt. Abban már megegyeztünk, hogy

ugyanazon az úton nem mehetünk vissza. Itt a parton nem

maradhatunk: és azt sem engedhetjük, hogy Xanth lakói megtudják,

hogy visszajöttünk, még akkor sem, ha csupán egy különös véletlen

folytán.

– El kell titkolnunk a kilétünket – javasolta Fanchon. – Vannak

olyan helyek Xanthben, ahol senki sem ismer minket.

– Nem hangzik valami ígéretes életcélnak – fanyalgott a fiú. –

Folyton csak bujkálni… és ha valaki megkérdezi Humfrey varázslót,

hol vagyunk…

– Ki tenne ilyet? – kérdezte a lány. – Egy év szolgálat csak azért,

hogy pár száműzött sorsának utánajárjon?

– Pillanatnyilag az egyetlen esélyünk a biztonságra – mondta

Trent –, hogy Humfrey a fizetség reménye nélkül nem néz utána a

dolognak. De ilyesmiért majd akkor aggódjunk, ha kijutottunk a

vadonból. Talán addigra találunk valami új lehetőséget is. Ha

szükséges, át tudlak benneteket változtatni valamilyen

felismerhetetlen formába, magamat pedig majd elmaszkírozom. De

az is lehet, hogy az egész csak felesleges aggodalom, és soha nem is

lesz szükség ilyesmire.

Mert soha nem fogunk élve kijutni a vadonból, gondolta Bink.

A parton haladtak előre, amíg el nem jutottak egy ritkásabb

erdőségig, ami kevésbé tűnt kockázatosnak, mint a dzsungel.

Valahányszor valami veszélyes dolgot pillantottak meg, kissé

széthúzódtak, hogy az esetleges támadás ne lephesse meg egyszerre

mindhármukat. A választásuk eléggé jónak bizonyult. A varázslatok,

amelyekkel eleinte találkoztak, meglehetősen ártalmatlanok voltak,

mintha csak a veszedelmes mágia a part mentén sűrűsödött volna

össze. Tapasztaltak például az arra járó állatok távoltartására szolgáló

varázslatokat, meg színes fényjátékot, aminek nem értették a célját.

Bink ezeknél sokkal rosszabbakkal is találkozott a jó varázslóhoz tett

útja során. Talán túlértékelték a vadon veszélyeit.

A lány felfedezett egy szövetfát, és ügyesen tógát hajtogatott a

terméséből mindhármuknak. A férfiak jóindulatúan eltűrték, hogy a

lány felöltöztesse őket, bár már hozzászoktak a meztelenséghez. Ha

Fanchon vonzóbb fizikai felépítésű nő lett volna, talán több ok lett

volna rá, hogy elrejtsék a ruhátlanságukat – és a férfiak alighanem

élénkebben tiltakoztak volna. Bink azonban nem felejtette el, hogy a

lány a veremben is szemérmesnek tettette magát, hogy a kapott

takaró mögött elrejthesse a tégláit. Valószínűleg most is jó oka

lehetett a szégyenlősségre.

Áthaladtak pár mágikus hideg sávon, és egy meleg régión is.

Ezeken a szakaszokon jó szolgálatot tett az öltözék, de ezeket

könnyen el is tudták volna kerülni. Az esetenként előforduló húsevő

fákat könnyű volt felismerni, és biztonságos távolból elkerülni.

Mostanára már második természetükké vált, hogy elkerüljék a túl

könnyűnek és vonzónak látszó ösvényeket.

Az egyik terület viszont kifejezetten kellemetlennek bizonyult.

Száraz volt, és homokkal borított, a talaj szemmel láthatóan semmi

tápanyagot nem tartalmazott. Mégis teli volt életerős,

derékmagasságig érő, széles, puha levelű növényekkel. Az egész

ártalmatlannak látszott, így bátran átvágtak a terület közepén. Aztán

egyszerre mindhárman ellenállhatatlan ingert éreztek, hogy

természetes szükségleteiket elvégezzék. Azonnal le kellett

kuporodniuk, alig maradt idejük arra is, hogy illő távolságba

széledjenek egymástól.

Bink hirtelen rájött, hogy ezek egészen különleges növények.

Mágiájuk arra késztette a területen áthaladó állatokat, hogy tápláló

folyadékot és szilárd anyagot hagyjanak hátra a talajon, ezzel segítve

elő az ott élő növények fejlődését. Trágyamágia!

Később egy állattal találkoztak, amelyik nem menekült el a

közeledtükre, de ellenséges viselkedést sem tanúsított. Egy

térdmagasságig érő, szortyogva lélegző négylábú volt, jócskán

megnyúlt, már-már ormányszerű orral. Ahogy a lény feléjük

poroszkált, Trent kivonta a kardját, de Fanchon visszafogta.

– Ezt ismerem – mondta. – Ez egy mágiaszagló.

– Mágiától szaglik? – kérdezte Bink.

– Kiszagolja a mágiát – felelte a lány. – A családom tanyáján arra

használtuk, hogy kiszagolja a mágikus gyógynövényeket, meg

ilyesmit. Minél erősebb mágiát szagol, annál élénkebben reagál rá.

Egyébként ártalmatlan.

– És mit eszik? – kérdezte Trent, kezét még mindig a kardja

markolatán tartva.

– Varázsbogyókat. Másfajta mágia nincs rá észrevehető hatással:

éppen csak kíváncsi. És nem tesz különbséget a mágia fajtája szerint,

csak az erősségére reagál.

Álltak és figyeltek. Fanchon volt legközelebb a szaglóhoz, ezért

őhozzá ment oda az állat először. Odaérve felhorkant, és a

fuvoláéhoz hasonló hangot adott ki.

– Látjátok, van mágiám, ezért tetszem neki – magyarázta a lány.

Miféle mágiája lehet? – tűnődött Bink. Fanchon soha nem

mutatott semmilyen varázsképességet, és nem is árulta el, hogy

milyen mágiával rendelkezik. Annyi mindent nem tudott még erről a

lányról…

A mágiaszagló elégedetten továbbdöcögött Trenthez. Ezúttal

sokkal erősebb reakciót mutatott. Izgatottan körbetáncolta a

varázslót, és egész kis dallamot fuvolázott hozzá.

– Ez tényleg tud valamit – jelentette ki a férfi némi jogos

büszkeséggel. – Felismeri a varázslót, ha találkozik eggyel.

Aztán az állat továbbment Binkhez – és majdnem ugyanannyira

ficánkolt és fuvolázott neki, mint Trentnek.

– Ennyit az érzékenységéről – nevetett zavartan a fiú.

Trent azonban nem nevetett.

– Azt hiszi, majdnem ugyanolyan erős mágiád van, mint nekem –

jegyezte meg, és ujjai sokat elárulva akaratlanul is a kardja

markolatára tévedtek. Aztán észbe kapott, és újra a régi könnyed,

magabiztos Trent állt előttük.

– Bárcsak úgy volna! – mondta Bink. – De engem épp a mágiám

hiánya miatt száműztek.

Ámbár Humfrey varázsló azt mondta neki, hogy nagyon is erős

mágiája van, csak nem lehet előhívni. Ez a mostani közjáték csak

újra felébresztette benne a kíváncsiságot és a reménytelenséget.

Miféle mágia lehet az, ami ilyen makacsul rejtőzködik – vagy elfojtja

valami ellenvarázs?

Kutyagoltak tovább. Hosszú botokat vágtak maguknak, amellyel a

talajt böködték maguk előtt, hogy felderítsék a láthatatlan

akadályokat, gödröket és a vadon egyéb, gyanúsan ártalmatlannak

látszó csapdáit. Ez lelassította a haladásukat – de nem mertek sietni.

Igaz, tulajdonképpen nem is volt miért sietniük. Pillanatnyilag

kizárólagos céljuk a rejtőzködés és a túlélés volt.

Az étellel, mint kiderült, nem akadt semmi gondjuk. Nem bíztak

ugyan meg a különféle gyümölcs- és cukorkafákban, amelyeket a

vadonban találtak, bár külsőre nagyon is hasonlítottak a nemesített

fajtákra. Ugyanis könnyen lehetett közöttük mágikus is, amelyik

sokkal inkább hajlamos a saját érdekeit szolgálni, mint a

fogyasztóiét. Trent azonban egyszerűen átváltoztatott egy ellenséges

kinézetű bogáncsfát bő termésű vegyesgyümölcs-fává, és jóízűen

lakmároztak az almából, körtéből, banánból, szederből és

paradicsomból. Ez ismét eszébe juttatta Binknek, milyen hatalmas is

egy igazi varázsló mágiája, hiszen Trent átváltoztató képessége

alképességként íme az élelemteremtést is magába foglalta.

Megfelelően alkalmazva a gonosz varázsló tehetsége igazán

elképesztő erejű lehet.

De egyelőre még befelé haladtak a vadonba, nem ki belőle. Az

illúziók nyíltabbakká, tartósabbakká váltak, és sokkal nehezebben

lehetett átlátni rajtuk. Megszaporodtak a hangok is körülöttük,

hangosabbakká, vészjóslóbbakká lettek. A talaj időnként meg-

megremegett alattuk, és gyakran hallottak nem túl távoli üvöltéseket.

Egyes fák fenyegetően, rángatózó levelekkel hajoltak feléjük.

– Azt hiszem – tűnődött Fanchon –, erősen alábecsültük ennek az

erdőnek a mágikus erejét. Könnyen lehet, hogy az egész ártatlannak

tűnő átjárhatósága csupán csel volt, hogy egyre mélyebbre

csalogasson bennünket.

Bink idegesen körültekingetve igazat adott a lánynak.

– A legbiztonságosabbnak látszó útvonalat választottuk. Lehet,

hogy ebben tévedtünk. Talán a legfenyegetőbben kinézőn kellett

volna elindulnunk.

– Ahol felfalt volna bennünket egy gubancfa – vitatkozott

Fanchon.

– Próbáljunk meg visszafordulni! – javasolta a fiú. Látva a másik

kettő kétkedő tekintetét, sietve hozzátette: – Csak tegyünk egy

kísérletet.

Megpróbálták. Az erdő szinte azonnal besötétedett és

megsűrűsödött előttük. Mind újabb és újabb fák jelentek meg,

elzárva előlük a visszafelé vezető utat. Vajon csak illúziók voltak,

vagy már korábban is ott rejtőzködtek láthatatlanul? Binknek eszébe

jutott az egyirányú ösvény, amelyen a jó varázsló kastélyától indult

el, de ez itt sokkal fenyegetőbb volt. Ezek nem kedves fák voltak:

göcsörtös, hatalmas faóriások inkább, fenyegető tövisekkel és

vonagló indákkal. Az ágaik összefonódva álltak a vándorok útjába,

és azalatt is új levelek nőttek ki rajtuk, mialatt a három utazó figyelte

őket. A távolban vészjósló mennydörgés hangzott fel.

– Nem vitás – állapította meg Trent –, hogy a fáktól nem vettük

észre az erdőt. Bármelyiket át tudnám változtatni, amelyik az

utunkba áll, de ha valamelyik elkezd töviseket lövöldözni ránk,

komolyan bajba kerülhetünk.

– Még ha arrafelé akarnánk is menni – tette hozzá Fanchon

egyenesen nyugatra nézve –, ennyi akadály mellett nem lenne elég

időnk rá, hogy kövessük a nyomainkat visszafelé. Nincs már elég

időnk, mielőtt ránk esteledne.

Az éjszaka. Ez volt a legrosszabb napszak, ha az embert

ellenséges mágia vette körül.

– De a másik lehetőségünk, hogy arra menjünk, amerre az erdő

terel bennünket – szólt közbe riadtan Bink. – Most ez látszik a

legkönnyebbnek, de biztos, hogy nem ez a legjobb választás.

– Lehet, hogy a vadon nem ismer még bennünket eléggé –

mondta a varázsló zord mosollyal. – Én képesnek érzem magam rá,

hogy a legtöbb fenyegetéssel szembeszálljak, amíg valaki figyel a

hátam mögött, és őrt áll, amíg alszom.

Bink Trent mágiájára és vívótudására gondolt, és egyet kellett

értenie vele. Lehet, hogy az egész erdő egy óriási pókháló – de a pók

váratlanul szúnyog képében találhatja magát.

– Talán egyelőre el kellene fogadnunk, amit ránk akar erőltetni –

vélte. – Legalább kiderülne, mivel is van dolgunk.

Most először örült neki, hogy a gonosz varázslót maga mellett

tudhatja.

– Igen, ez a lehetőségünk mindig megvan – helyeselt Fanchon

savanyúan.

Most, hogy eldöntötték, mit tegyenek, a haladásuk lényegesen

könnyebbé vált. Az erdő fenyegető viselkedése ugyan megmaradt, de

inkább csak afféle háttérben megmaradó figyelmeztetésként. Mire

alkonyodni kezdett, egy tisztásra értek, amelyen egy ódon, romos

erődítmény állt.

– Ó, ne! – kiáltott fel Fanchon. – Nem akarok kísértetkastélyt!

Mennydörgés csattant mögöttük. Metszően hideg szél kerekedett,

ami áthatolt a tunikájukon. Bink reszketni kezdett.

– Azt hiszem, vagy odabent töltjük az éjszakát, vagy idekint az

esőben – vacogta. – Nem tudnád valami ártalmatlan tanyaházzá

átváltoztatni?

– A képességem csak élő dolgokra hat – felelte Trent. – Az

épületekre hatástalan… és a viharokra is.

Mögöttük az erdőben mohón villogó szemek tűntek fel.

– Ha azok a micsodák ott ránk rontanak – állapította meg Fanchon

–, csak néhányat tudsz átváltoztatni belőlük, mielőtt lerohannak, mert

távolból nem tudsz hatni rájuk.

– És éjszaka sem – tette hozzá Trent. – Emlékezzetek: látnom is

kell a célpontot a varázslathoz! Mindent egybevetve azt hiszem,

jobb, ha engedelmeskedünk a helyi hatalmaknak, bármik legyenek is,

és be kell mennünk a kastélyba. Legyünk óvatosak, és ha odabent

leszünk, váltásokban kell aludnunk. Úgy tűnik, nem lesz könnyű

éjszakánk.

Bink összeborzongott. Bárhol szívesebben töltötte volna az

éjszakát, mint ebben az ódon kastélyban, de megértette: túlságosan

mélyen besétáltak már a csapdába ahhoz, hogy könnyedén ki tudnák

vágni magukat belőle. Nagyon erős mágiával akadt itt dolguk: az

egész vidék mágiájával. Pillanatnyilag túl sok ez ahhoz, hogy

azonnal felvehessék vele a harcot.

Így hát engedelmeskedtek, a közelítő vihartól is ösztökélve. A

várfal magas volt, de mindenütt moha és kúszónövények fedték. A

leeresztett felvonóhíd valaha masszív ácsolata félig elrothadt a földön

fektében. Mégis, az egészet valami ősi, nehézkes fényűzés aurája

lengte körül.

– Ennek a kastélynak stílusa van – állapította meg Trent.

Botjaikkal kopogtatták ki a deszkákat, hogy találjanak egy

viszonylag szilárdan maradt részt, amelyen biztonságban átkelhetnek.

A várárkot színültig benőtték a gyomok, és vize állottan bűzölgött.

– Micsoda kár, egy ilyen remek kastélyt romokban látni! –

mondta a férfi. – Nyilvánvalóan már évtizedek óta elhagyatott.

– Vagy évszázadok óta – tette hozzá Bink.

– Miért terelne minket az erdő egy elhagyatott kastélyromba? –

kérdezte Fanchon. – Még ha valami igazán szörnyűséges dolog

lappang is itt… mi haszna lenne az erdőnek a mi halálunkból? Mi

épp csak átmenőben vagyunk rajta, ráadásul sokkal gyorsabban

haladnánk át, ha békén hagyna bennünket. Mi nem akarunk ártani

neki.

– Valami ok mindig van – jelentette ki Trent. – A mágia soha nem

fókuszál valamire céltalanul.

Éppen a kapurostélyhoz értek, amikor kitört a vihar. Ez csak

megsürgette őket, hogy belépjenek, ámbár odabent majdnem teljesen

sötét volt.

– Talán találunk egy fáklyát – reménykedett Fanchon.

– Tapogassátok végig a falakat! A kastélyokban általában mindig

van valami a bejárat közelében…

Bumm! A felhúzott rostély, amiről azt hitték, berozsdállva

beszorult, hirtelen lezuhant mögöttük. A vasrudak túl nehezek voltak

hozzá, hogy fel bírják emelni őket: bent rekedtek.

– Az állkapocs bezárul – jegyezte meg Trent, de egyáltalán nem

tűnt idegesnek. Bink azonban észrevette, hogy a varázsló keze a

kardja markolatán nyugszik.

Fanchon félig elfojtott sikollyal a fiú karjába kapaszkodott. Bink

felnézett, és egy kísértetet látott. Semmi kétség: a dolog egy középen

felpúposodó fehér lepel volt, rajta az előírásos halottfekete

szemnyílásokkal. A valami hangos nyögést hallatott.

Trent kardja acélos surranással lendült magasba, ahogy a varázsló

előrelépett. A penge keresztülsuhant a leplen – mindenféle látható

eredmény nélkül. A kísértet átlebegett a falon, és eltűnt.

– Semmi kétség, ez egy kísértetkastély – szögezte le tárgyilagosan

Trent.

– Ha komolyan azt hinnéd, nem lennél ilyen nyugodt – mondta

Fanchon gyanakvóan.

– Éppen ellenkezőleg. Én a fizikai veszélyektől félek – felelte a

férfi. – Nem szabad elfeledkezni róla, hogy a kísérteteknek nincs

fizikai valójuk, és hiányzik belőlük az árnyaknak az a képessége is,

hogy megszállják az élők testét. Azaz nem képesek közvetlen hatást

gyakorolni a közönséges élő emberekre. Csak az általuk kiváltott

félelem útján képesek hatni ránk: vagyis egyszerűen csak nem kell

félni tőlük. Ráadásul ez a kísértet éppúgy meglepődött rajta, hogy

meglátott minket, ahogy mi meglepődtünk, amikor megláttuk őt.

Valószínűleg csak azért jelent meg, hogy megnézze, mi történt a

kapuráccsal.

Egyértelmű volt, hogy Trent nem fél. Nem ijedtében használta a

kardját, hanem, hogy megbizonyosodjon róla, valódi kísértettel van-e

dolguk. Ez olyasfajta bátorság volt, ami Binkből mindig is hiányzott:

ő még most is remegett az ijedségtől.

Fanchon az első sikoly után jobban erőt vett magán.

– Beleeshetünk egy nagyon is fizikai verembe, vagy valami

másféle csapdába, ha sötétben próbáljuk felderíteni ezt a helyet. Itt

védve vagyunk az esőtől: miért nem alszunk itt váltásokban reggelig?

– Csodálatosan józanul gondolkodsz, kedvesem – dicsérte meg

Trent. – Húzzunk sorsot, kié legyen az első őrség?

– Én elvállalom – mondta Bink. – Úgyis túlságosan megijedtem

ahhoz, hogy el tudjak aludni.

– Én is – felelte Fanchon, és a fiú hálás volt neki a beismerésért. –

Még nem fásultam bele a kísértetek feltűnésébe.

– Biztosan nincs hozzá elég gonoszság benned – kuncogott Trent.

– Rendben van: én fogok először aludni. – Megmozdult, és Bink

érezte, hogy valami hideg ér a kezéhez.

– Fogd a kardomat, és döfj le vele mindent, ami csak megjelenik!

Ha hatástalan, megnyugodhatsz, mert csak egy valódi kísértet, ha

viszont fizikai ellenállást érzel, akkor sincs baj, mert a döféssel

alighanem el is hárítottad a veszélyt. Csak arra vigyázz – a sötétség

ellenére a fiú érezte a varázsló hangján, hogy mosolyog –, nehogy a

nem megfelelő valakit szúrd le vele.

Bink meglepetten kezébe fogta a nehéz kardot.

– Én…

– Ne zavarjon, hogy nincs gyakorlatod a kardforgatásban! Egy

egyszerű, egyenes szúrás a legtöbb esetben bőségesen elegendő –

folytatta Trent megnyugtatóan. – Mikor az őrséged lejár, add át a

kardot a hölgynek! Mikor ő is befejezi, én veszem át az őrséget tőle.

Addigra már kellőképpen kipihenem magamat.

Bink hallotta, ahogy a varázsló leheveredik.

– Ne felejtsétek el – hangja most a padló felől jött –, hogy a

mágiám nem működik a sötétben, mert nem láthatom a célpontomat.

Ezért feleslegesen ne keltsetek fel! Most minden a ti éberségeteken

és a jó ítélőképességeteken fog múlni. – Ezzel elhallgatott.

Fanchon megkereste a fiú szabad kezét.

– Hadd kerüljek mögéd! – mondta. – Nem szeretném, ha

véletlenül engem döfnél keresztül.

Bink örült a lány közelségének. Egyenes testtartással állt, és

kimeresztett szemekkel kémlelt körbe, egyik izzadó kezében a

karddal, másikban a botjával, de semmit nem látott a sötétben. Az

eső kopogása egyre hangosabb lett odakint, aztán meghallotta Trent

halk horkolását is.

– Bink? – szólalt meg hosszú hallgatás után ismét Fanchon.

– Hüm?

– Milyen ember az, aki odaadja a kardját az ellenségének, aztán

nyugodtan elalszik?

A kérdés zavarta a fiút. Nem talált rá megfelelő választ.

– Akinek kötélből vannak az idegei – felelte végül, de tudta, hogy

ez csak egy része az igazságnak.

– Aki ennyire megbízik másokban – mondta a lány

elgondolkodva –, nyilván el is várja a hasonló bizalmat.

– Nos, ha mi szavatartóak vagyunk, ő meg nem, akkor tudja, hogy

bízhat bennünk.

– Ez nem így működik, Bink. Épp a megbízhatatlan ember az, aki

másokban sem bízik, mert saját maga után ítéli meg őket. Csak nem

értem, hogy egy olyan bizonyítottan hazug intrikus, mint a gonosz

varázsló, aki el akarja bitorolni a trónt, hogyan viselkedhet így.

– Lehet, hogy ő nem is a valódi Trent, hanem valaki más, egy

szélhámos…

– A szélhámos is hazug. De tapasztaltuk is, milyen varázshatalma

van. A mágia nem jelenik meg kétszer ugyanolyan módon. Biztos,

hogy ő Trent, az átalakító.

– És valami még sincs rendben.

– Igen, így van: valami nincs rendben. Bízik bennünk, pedig nem

kellene, hogy bízzon. Akár most is ledöfhetnéd, amíg alszik. És ha

nem is ölnéd meg az első szúrással, akkor sem tudna átváltoztatni a

sötétben.

– Soha nem tennék ilyet! – kiáltott fel Bink elszörnyedve.

– Pontosan. Te becsületes vagy. Én is. Nem könnyű elvetni a

következtetést, hogy ő is az. Ugyanakkor tudjuk róla, hogy ő a

gonosz varázsló.

– Nyilván igazat mondott korábban – morfondírozott a fiú. –

Egyedül nem boldogulna a vadonban, és úgy gondolja, segítségre

van szüksége, hogy épségben kijusson ebből a kísértetkastélyból. Azt

is tudja, hogy mi sem jutnánk ki élve innen, vagyis ugyanazon az

oldalon állunk, és nem fogunk ártani egymásnak. Vagyis komolyan

gondolta a fegyverszünetet.

– De mi lesz, ha végül mind kijutunk innen, és a fegyverszünet

véget ér?

Bink nem válaszolt. Csendben maradtak, de a fiút nyugtalanító

gondolatai csak nem hagyták békén. Ha túlélik az éjszakát ebben a

rémes kastélyban, akkor valószínűleg a nappalt is képesek lesznek

túlélni. Trent reggel dönthet úgy is, hogy a fegyverszünetnek vége. Ő

és Fanchon vigyáznak rá az éjszaka, a férfi pedig reggel megölheti

mindkettőjüket, amíg alszanak. Ha a varázsló vállalta volna az első

őrséget, akkor nem merné megtenni, mert azokat kellene

legyilkolnia, akiknek az éjszaka hátralévő részében őrködniük

kellene. Így hát nyilván nem véletlen, hogy pont az utolsó őrséget

vállalta.

Nem. Ezt nem tudta elhinni. Hiszen ő maga választotta az első

őrséget. Hinnie kell a fegyverszünet sérthetetlenségében. Ha téved,

elveszett. De inkább volt hajlandó így veszíteni, mint becstelenség

által győzni. Ettől a döntéstől jobban érezte magát.

További őrsége alatt nem látott több kísértetet. Végül átadta a

kardot a lánynak, és lefeküdt. Nagy meglepetésére el is tudott aludni.

Hajnalban ébredt fel. Fanchon mellette aludt, és kevésbé tűnt

csúnyának, mint ahogy emlékezett rá. Tulajdonképpen egyáltalán

nem is volt csúf. Most már bizonyos volt benne, hogy kezd

hozzászokni a lány kinézetéhez. Eljut egyszer odáig is, hogy Trentet

kiváló embernek, Fanchont pedig szépségnek fogja látni?

– Helyes – szólalt meg mellette a varázsló. – Most, hogy már

tudsz vigyázni Fanchonra, megyek, és körülnézek. – Ezzel elindult a

félhomályos folyosón.

Túlélték az éjszakát. Utólag Bink nehezen tudta volna

megmondani, hogy a kísértetek miatt aggódott-e jobban, vagy a

varázsló miatt. Még mindig nem tudta megfejteni egyiküknek a

viselkedését sem.

És Fanchon… ahogy kezdett világosodni, már biztos volt benne,

hogy a lány kinézete előnyösen megváltozott. Gyönyörűnek aligha

lehetett ugyan nevezni, de egyértelműen nem az a csúfság volt, akit

négy nappal ezelőtt megismert. Tulajdonképpen emlékeztette a fiút

valakire…

– Dee! – kiáltott fel.

A lány felriadt.

– Igen?

A válasz ugyanúgy meglepte Binket, mint a hasonlóság. Dee-nek

szólította a lányt… de Dee valahol máshol volt Xanthben. Akkor

miért reagált a névre a lány úgy, mintha a sajátja lett volna?

– Én… én épp csak… azt hittem, hogy…

A lány felült.

– Hát persze. Igazad van, Bink. Tudtam, hogy már nem sokáig

tudom eltitkolni.

– Úgy érted, hogy te tulajdonképpen…?

– Kaméleon vagyok – felelte a lány.

Bink most már teljesen összezavarodott.

– De az csak egy jelszó volt, amit riasztásra használtunk,

amikor… – Na meg egy jósjel.

– Fanchon-csúnya vagyok és Dee-átlagos és Wynne-gyönyörű.

Minden nap változom egy kicsit, egy hónap alatt járva végig a teljes

kört. A női ciklus, tudod…

A fiú most visszaemlékezett, hogy annak idején Dee is

emlékeztette valakire.

– De Wynne buta volt! Te meg…

– Az értelmi képességeim ellenkező előjellel változnak –

magyarázta Kaméleon. – Ez az engem sújtó átok másik fele. A ronda

zsenitől a gyönyörű idiótáig változom. Olyan varázslatot kerestem,

ami átlagossá tenne.

– Varázslat Kaméleonnak – mélázott el a fiú. Micsoda

meghökkentő mágia! Mégis igaz kell, hogy legyen, hiszen amikor

Dee-vel találkozott, majdnem rájött a hasonlóságra, olyan közel volt

a találkozásuk helye ahhoz, ahol Wynne-t szem elől veszítette, és

most látta Fanchont napról napra változni. Kaméleon. Nem volt

mágikus képessége: ő maga volt mágikus, akár a kentaurok, vagy a

sárkányok.

– De miért követtél a száműzetésbe?

– Xanthen kívül a mágia nem működik. Humfrey azt mondta, ha

átmegyek Mundániába, az állapotom fokozatosan meg fog állapodni

középen, az átlagos fázisomban. Állandó jelleggel Dee leszek:

teljesen átlagos. Úgy gondoltam, ez lesz a legjobb választás.

– De azt mondtad, engem követtél.

– Úgy van. Te kedves voltál Wynne-hez. Az értelmem változik,

de az emlékeim nem. Megmentetted a szakadék sárkányától, azon az

áron, hogy magadat sodortad vele halálos veszélybe, és nem

használtad ki, amikor… szóval, tudod… – Bink nagyon is emlékezett

rá, hogy a gyönyörű lány mennyire hajlandó lett volna levetkőzni.

Wynne túl ostoba volt hozzá, hogy végiggondolja felajánlkozása

következményeit, de később Dee és Fanchon megértették volna. – És

most már azt is tudom, hogy Dee-n is segíteni akartál. Nem kellett

volna otthagynia… nem kellett volna otthagynom akkor… de hát

akkor még nem voltunk olyan okosak, mint később. Meg még nem is

ismertünk téged annyira. Te… – a lány elhallgatott. – Nem fontos.

De igenis fontos volt! Ez a lány nem egy lány volt, hanem három

azok közül, akiket ismert. És közülük az egyik észbontóan gyönyörű.

Igaz, észbontóan ostoba is. Hogy kellene viselkednie ezzel a… ezzel

a… kaméleonnal?

Már megint a kaméleon. A mágikus gyík, ami úgy képes

változtatni a színét és a kinézetét, ahogy akarja, más lényeket

utánozva. Bárcsak el tudná felejteni azt a jósjelet… vagy biztos

lehetne benne, hogy képes helyesen értelmezni… Afelől semmi

kétsége sincs, hogy Kaméleon nem akar ártani neki, de attól még

lehet, hogy végső soron a halálát fogja okozni. A lány mágiája nem

akaratlagos, de döntő szerepet játszik az életében. Biztos, hogy

Kaméleonnak komoly gondjai lehetnek – de vannak komoly gondjai

neki is.

Tehát Kaméleon megtudta, hogy őt száműzték, mert nem volt

mágiája, és meghozta magában a döntését. Dee mágia nélkül, Bink

mágia nélkül: két hétköznapi ember közös emlékekkel a mágia

világából. Talán a közös emlékezés az egyetlen támaszuk, ami

segíthet nekik túlélni a félelmetes Mundániában. Semmi kétség, a

lány az okos fázisában találta ki ezt a megoldást. Micsoda összeillő

pár lehetett volna ez a két, mágiától megfosztott lélek! Tehát

Kaméleon cselekedett… de semmiképp nem tudhatott a gonosz

varázsló által nekik állított csapdáról.

Az elgondolás jó volt. Bink kedvelte Dee-t. A lány nem volt olyan

csúnya, hogy elriasztotta volna, de olyan szép sem, hogy kiváltotta

volna a gyanakvását a Sabrinával és Iris varázslónővel szerzett

tapasztalatai alapján – vajon mi lehet a baj a nagyon szép nőkkel,

hogy nem tudnak állhatatosak maradni? –, és olyan buta sem, ami

lehetetlenné tette volna a tartalmas kapcsolatot. Éppen a

legmegfelelőbb kompromisszum: egy átlagos lány, akit képes lett

volna szeretni. Különösen Mundániában.

Igen ám, de most megint itt voltak Xanthben, és a lány átka teljes

erővel működésbe lépett. Nem az egyszerű Dee volt, hanem az

összetett Kaméleon, aki egyik szélsőségtől a másikig ingadozik,

holott Bink csupán az átlagosra vágyott.

– Még nem vagyok olyan ostoba, hogy ne venném észre, mi jár a

fejedben – mondta a lány. – Jobban jártam volna Mundániában.

A fiú nem tagadhatta. Most szinte azt kívánta, bárcsak úgy történt

volna. Letelepedni Dee-vel Mundániában, családot alapítani… ennek

is meglett volna a maga sajátos varázsa.

Zuhanás zaját hallottak. Felülről jött, a kastélyból. Mindketten

fejüket felkapva kezdték keresni a hang forrását.

– Trent bajban van! – kiáltotta Bink. Botjával a kezében elindult

befelé a folyosón. – Valahol kell itt lépcsőnek lennie.

Tudat alatt közben már felfogta, hogy a jelenlegi reakciója

alapvető változást jelent a varázslóhoz való hozzáállásában. Az

elmúlt éjszaka a karddal és az alvó Trenttel… Ha a gonoszság a

cselekedeteinkben nyilvánul meg, akkor a férfi mégsem lehetett

annyira gonosz ember. A bizalom bizalmat szül. Talán a varázsló

csak manipulálni akarta az ő gondolkodását. Akárhogy is, a korábbi

bizalmatlansága jócskán megfogyatkozott.

Kaméleon követte. Most, hogy világos volt, nem kellett annyira

tartaniuk a csapdáktól, ámbár Bink tudta, hogy mágikus csapdákba

még beleeshetnek. Egy fényűző terembe értek, aminek a túlsó

oldalán egy hatalmas, kanyarodó lépcsősor vezetett felfelé.

Felrohantak a lépcsőkön.

Hirtelen egy kísértet emelkedett ki előttük.

– Búúú! – nyögött rájuk. Az óriási szemrések a lepelben úgy

meredtek rájuk, mint két, koporsóba vágott lyuk.

– Félre az utamból! – mordult rá a fiú, és odavágott a botjával. A

kísértet döbbenten és kissé sértődötten szertefoszlott. Bink

átcsörtetett a szétoszlóban lévő alakon, és egy pillanatra megérezte a

jelenés sírontúli hidegét. Trentnek végül is igaza volt: az

anyagtalantól nincs mit félni.

A fiú minden lépése szilárd talajt ért: ebben a vén kastélyban

nyilvánvalóan nem tanyáztak illúziók… csupán ártalmatlan

szellemlakók.

Most viszont néma csend volt odafenn. Bink és Kaméleon bajba

jutott társukat kereső útja meglepően pazar és jó állapotban lévő

termeken át vezetett. Más alkalommal a fiú ráérősen megcsodálta

volna a szobák bútorzatát és a hatalmas, hímzett faliszőnyegeket, és

örömmel vette volna tudomásul, hogy a remekül felrakott tetőzet

megvédte őket az esőtől, a penészedéstől és rothadástól, de most az

aggodalom teljesen lekötötte minden figyelmét. Mi történhetett

Trenttel? Ha valami szörnyeteg ólálkodik ebben a kastélyban, ami

mágiával csalogatja magához az áldozatait…

Aztán rátaláltak valami emeleti könyvtárszerűségre. A falak

mentén álló polcokat vaskos kötetek és szorosan felsodort

pergamentekercsek töltötték meg zsúfolásig. A terem közepén, egy

fényezett faasztal mellett Trent ült egy vastag könyv fölé hajolva.

– Újra hipnózisvarázs szállta meg! – kiáltotta Bink.

A varázsló azonban felemelte a fejét.

– Nem, csak a tudásszomj, Bink. Ez bámulatos!

A fiú kissé megszégyenülten torpant meg.

– De a zuhanás… – kezdte.

Trent elmosolyodott.

– Az én hibám. Az az öreg szék összerogyott a súlyom alatt. –

Egy kupac töredezett fára mutatott. – Sok bútor nagyon törékeny

idebent. Annyira érdekesnek találtam ezt a könyvtárat itt, hogy

közben elfeledkeztem az elővigyázatosságról. – Emlékezően

megdörzsölte a hátsóját. – Meg is fizettem érte.

– Mi olyan bámulatos ezekben a könyvekben? – kérdezte

Kaméleon.

– Ez itt a kastély története – magyarázta Trent az előtte heverő

könyvre mutatva. – Úgy tűnik, ez nem csak egy építmény a sok

közül. Ez a Roogna-kastély.

– Roogna! – kiáltott fel Bink. – A Negyedik Hullám

máguskirálya?

– Az bizony. A jelek szerint itt volt a székhelye. Amikor meghalt,

és az Ötödik Hullám leigázta Xanthet, vagy nyolcszáz évvel ezelőtt,

a kastély elhagyatottá vált, és végül el is feledkeztek róla. De

rendkívül figyelemreméltó építmény. Roogna király egyik jellegzetes

tulajdonsága a környezettel való harmónia keresése volt: ennek a

kastélynak saját személyisége van.

– Emlékszem – mondta a fiú. – Roogna képessége…

– …az volt, hogy saját céljainak megfelelően át tudta alakítani a

mágiát – szakította félbe a varázsló. – Kifinomult, de nagyon erős

eszköz. A körülötte működő erők idomítása. Ő telepítette a mágikus

fákat a környékre, és ő építtette ezt a remek kis kastélyt is. Az ő

uralkodása idején Xanth harmóniában létezett a lakóival. Egyfajta

aranykor volt.

– Úgy van – helyeselt Bink. – Soha nem gondoltam volna, hogy

egyszer megláthatom ezt a történelmi nevezetességű helyet.

– Lehet, hogy többet is fogod látni, mint szeretnéd – intette a férfi.

– Jusson csak eszedbe, hogy tereltek bennünket ide!

– Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna – jegyezte

meg a fiú savanyú fintorral.

– Miért kényszerítettek ide bennünket? – kérdezte Kaméleon.

Trent ránézett, és egy pillanatra rajta felejtette a szemét.

– Úgy látom, ez a hely nagyon előnyödre vált, Fanchon.

– Ne ezzel foglalkozz! – vetette oda a lány. – Sajnos, mielőtt

ennek az egésznek a végére járunk, még sokkal csinosabb is leszek.

– Ő Kaméleon – magyarázta Bink. – Szépből csúnyává változik,

meg vissza… és az értelme ezzel fordítottan alakul. Azért hagyta el

Xanthet, hogy ettől az átoktól megszabaduljon.

– Én ezt nem tekinteném átoknak – állapította meg Trent. –

Minden, amit egy férfi csak kívánhat, és minden a maga idejében.

– Te nem nő vagy! – vágott vissza Kaméleon dühösen. – A

kastélyról kérdeztelek.

Trent bólintott.

– Nos, a kastély újra lakót szeretne. Egy varázslót. Nagyon

válogatós, ezért is maradt rejtve annyi évszázadon át. Azt akarja,

hogy a régi fénye és dicsősége visszatérjen, ezért Xanth új királyát

keresi.

– És te varázsló vagy! – kiáltott fel Bink. – Így amikor a kastély

közelébe kerültünk, a környezet errefelé hajtott minket.

– Úgy látszik. De ebben nem volt semmi rossz szándék, csupán

egy nagyon erős vágy. A Roogna-kastély és Xanth vágya. Hogy ez

az ország újra az legyen, ami lehetne: egy jól kormányzott, nagyszerű

királyság.

– De te nem vagy király – vetette ellen Kaméleon.

– Még nem. – Az állítás tele volt önbizalommal.

Bink és a lány egymásra néztek, és tekintetükben egyszerre villant

fel a megértés. Tehát a gonosz varázsló visszatért régi önmagához –

ha egyáltalán valaha is eltért tőle. Az éjjel Trent emberi

tulajdonságairól, látszólagos nemes gondolkodásáról beszélgettek: a

varázsló az orruknál fogva vezette őket. Korábban Xanth

meghódítását tervezte, és most…

– Soha! – lobbant fel Kaméleon. – A nép soha nem tűrne maga

fölött egy hozzád hasonló bűnözőt! Nem felejtették még el…

– Tehát mégiscsak ismered a híremet – jegyezte meg zavartalanul

Trent. – Mintha úgy emlékeznék, azt mondtad, sohasem hallottál

rólam. – Megrántotta a vállát. – Viszont meglehet, hogy Xanth jó

népének nemigen lesz más választása. És nem ez lenne az első eset,

hogy egy bűnöző üljön az ország trónján – folytatta rendületlen

nyugalommal. – Ennek a kastélynak a rendkívüli hatalmát az

enyémmel egyesítve nem is nagyon lesz szükségem hadseregre

hozzá.

– Meg fogunk állítani – felelte Kaméleon eltökélten.

A férfi kutatóan mérte végig a lányt.

– Azt akarod mondani, hogy véget vetsz a fegyverszünetünknek?

Kaméleon egy pillanatra visszahökkent. A fegyverszünet vége azt

jelentené, hogy mindketten azonnal Trent hatalmába kerülnének, ha

igaz az, amit a kastélyról mondott.

– Nem – felelte –, de amikor véget ér…

A varázsló mosolyában egy szemernyi rosszindulat sem volt.

– Igen, úgy tűnik, ezt egyszer rendeznünk kell. Azt gondoltam, ha

hagylak benneteket békével elmenni a saját utatokon, akkor ti is

viszonozzátok nekem ezt a szívességet. De amikor azt mondtam,

hogy Xanth népének lehet, hogy nem lesz más választása, azt nem

pontosan úgy értettem, ahogy szerintem ti értelmeztétek. Könnyen

lehet, hogy ez a kastély nem enged bennünket az ő akarata ellen

cselekedni. Évszázadokon át várakozott itt, küzdve a pusztulás ellen,

várva a kellően nagy erejű varázslót, aki az elvárásainak megfelel.

Lehet, hogy a mágiaszagló, amelyikkel az erdőben találkoztunk, a

kastély kémje volt. És most a kastély nem is egy, de két varázslót

talált. Nem egykönnyen fogja elengedni őket. Innentől lehet, hogy

elkerülhetetlenül a dicsőség vár ránk… vagy a pusztulás, a

döntésünktől függően.

– Két varázslót? – kérdezte meglepetten Kaméleon.

– Emlékezz csak, Binknek majdnem olyan erős mágiája van, mint

nekem! Ez a mágiaszagló ítélete, és én egyáltalán nem vagyok

meggyőződve róla, hogy tévedett. Ez pedig jócskán a varázsló

kategóriába helyezi Binket is.

– De nekem nincs varázsképességem! – tiltakozott a fiú.

– Helyesbítek – mondta Trent. – Azonosítatlan képességgel bírni

aligha ugyanaz, mint semmilyen képességgel nem bírni. De még ha

nincs is saját képességed, valami nagyon erős mágia kapcsolódik

hozzád. Az is lehet, hogy te magad vagy mágikus, akárcsak Fanchon.

– Kaméleon – igazította helyre a lány. – Ez a nevem, a többiek

egyszerűen csak a fázisaim.

– Bocsánatot kérek! – hajolt meg enyhén ültében a varázsló. –

Kaméleon.

– Úgy érted, hogy valahogyan megváltozom? – kérdezte Bink

félig reménykedve, félig ijedten.

– Elképzelhető. Például átalakulhatsz valamilyen magasabb rendű

lénnyé, ahogy egy gyalogból lesz vezér. – A férfi elhallgatott. –

Bocsánat, ez egy mundániai hasonlat. Nem hiszem, hogy Xanthben

ismerik a sakkot. Túl sokáig voltam száműzetésben.

– Mindegy, én akkor sem segítek neked, hogy ellophasd a koronát

– jelentette ki állhatatosan Bink.

– Ez természetes. A céljaink különböznek. Lehet, hogy végül még

vetélytársak is leszünk.

– Én nem akarom elfoglalni Xanthet!

– Szántszándékkal nem. De ha csak így tudnál megakadályozni

egy gonosz varázslót, hogy a trónra kerüljön, nem gondolkodnál el

rajta, hogy…

– Nevetséges! – vágott közbe a fiú mogorván. A feltételezés már

magában is abszurd volt, mégis valahogy beférkőzött az agyába. Ha

csak így tudná megállítani Trentet… nem!

– Valóban elérkezett az idő, hogy elváljanak az útjaink – mondta

a férfi. – Örültem a társaságotoknak, de úgy látom, a helyzet kezd

megváltozni. Talán meg kellene próbálnotok elhagyni a kastélyt. Én

nem foglak megakadályozni benne titeket. Ha sikerül különválnunk,

akkor befejezettnek tekinthetjük a fegyverszünetet. Elég tisztességes

ajánlat?

– Milyen kedves tőled! – gúnyolódott Kaméleon. – Te nyugodtan

pihengetsz a könyveid mellett, mialatt a dzsungel ízekre szed

bennünket.

– Nem hiszem, hogy bármi is valóban bántani akarna benneteket

– mondta a varázsló elgondolkodva. – A Roogna-kastély fő

hajtóereje az emberrel való háborítatlan együtt létezés. – Megint

elmosolyodott. – Háborítatlan, nem háborús. De nem igazán hiszem,

hogy elengedne benneteket.

Binknek most már elege lett.

– Én megpróbálom. Gyerünk!

– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte habozva Kaméleon.

– Hacsak nem akarsz inkább vele maradni. Pár héten belül

csodaszép királyné lehetnél.

Trent elnevette magát. Kaméleon hihetetlen fürgeséggel indult el.

Lementek a lépcsőn, magára hagyva az újból a könyve fölé hajló

varázslót.

Egy másik kísértet bukkant fel előttük. Ez nagyobb termetű volt,

mint a korábbiak, és valahogy anyagszerűbbnek is látszott.

– Figgyelmessztetéss! – sziszegte a szellem.

Bink megtorpant.

– Te beszélni is tudsz? Miféle figyelmeztetés?

– Odakinn véssz! Megállssz!

– Ja! Mi már eldöntöttük, hogy vállaljuk a kockázatot – felelte

neki a fiú. – Mivel hűségesek akarunk maradni Xanthhez.

– Xaaanth! – nyögte a kísértet bizonyos hazafias lelkesedéssel.

– Igen, Xanth. Úgyhogy most mennünk kell.

A kísértet értetlenkedve szertefoszlott.

– Szinte azt hinné az ember, hogy a mi oldalunkon állnak –

tűnődött Kaméleon. – Persze, lehet, hogy csak megpróbálnak itt

tartani bennünket a kastélyban.

– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbízzunk a

kísértetekben – döntötte el Bink.

A főkapun át nem tudták elhagyni a kastélyt, mert a rács szilárdan

állt a helyén, és ők nem ismerték, hogyan működik a szerkezet,

amivel újra fel lehetne húzni. Átkutatták hát a földszinti termeket,

másik kijárat után kutatva.

A fiú kinyitott egy ígéretes ajtót – és azonnal be is csapta, mert

egy csomó bőrszárnyú, hosszú, hegyes fogú teremtmény kezdett

mozgolódni odabent. Gyanúsan úgy festettek, mint a

vámpírdenevérek. A következő ajtót sokkal óvatosabban, épp csak

résnyire nyitotta ki… és a résen máris egy tekergő, keresgélő inda

nyomakodott kifelé, ami aligha csak véletlenül hasonlított a gubancfa

és a szárazföldi krák indáira.

– Próbáljuk talán a pincét! – javasolta Kaméleon, aki észrevett

egy lefelé vezető lépcsőt.

Megpróbálták, de a lépcső alján fenyegető kinézetű

óriáspatkányok gyülekeztek, és nem menekültek el, hanem kihívóan

szembenéztek a betolakodókkal. A bestiák túl éhesnek és túl

magabiztosnak látszottak: biztosan volt valami mágiájuk, amivel

képesek legyőzni a birodalmukba merészkedő prédát.

Bink, csak úgy próbaképpen, az egyik patkány felé bökött a

botjával.

– Sipirc! – kiáltott rá. A patkány azonban felugrott a botra,

rácsimpaszkodott, és a keze felé kezdett mászni. A fiú megrázta a

botot, de az állat rajta maradt, sőt egy másik is ráugrott a botra. A fiú

keményen a kőpadlóhoz ütögette a bot végét, de a patkányokat nem

tudta lerázni, azok makacsul kúsztak felfelé. Alighanem ez lehet a

mágiájuk: a fogódzkodás képessége.

– Bink! Fölötted! – kiáltotta ijedten Kaméleon.

Vinnyogó hangokat hallottak felülről. Egy csomó patkány

mászott fel fölöttük a gerendára, és most testüket összehúzva ugrásra

készültek.

A fiú elhajította a botot, és sietve felhátrált a lépcsőn,

Kaméleonba kapaszkodva, amíg meg nem tudott fordulni. A

patkányok nem követték őket.

– Ez a kastély csakugyan jó szervező – állapította meg Bink,

amikor felértek a földszintre. – Nem hiszem, hogy hajlandó lenne

békével elengedni bennünket. De azért muszáj megpróbálnunk.

Talán egy ablakon át.

A földszinten azonban nem voltak ablakok. A külső falakat úgy

tervezték, hogy képesek legyenek egy esetleges ostromnak ellenállni.

Valamelyik felső toronyból kiugrani nem lett volna bölcs dolog:

biztos csonttörés valamelyikük – vagy mindkettőjük – számára.

Tovább keresgéltek, és hamarosan a konyha területére jutottak. Itt

volt egy hátsó kijárat, amit valaha a szállítók és a szolgák használtak,

és ez szolgált a szemét kihordására is. Kisurrantak az ajtón, és a

várárok felett átívelő apró híd előtt találták magukat: ideális

menekülési útvonal.

De a hídon máris mozgást láttak. A rothadó deszkaburkolat fái

közül kígyók tekeregtek elő. Nem közönséges, egészséges hüllők,

hanem foszladozó húsú, fakult, dögszínű lények, amelyek csontjai

elő-előtünedeztek a rothadó hús gennyet szivárgó sebein át.

– Ezek zombi kígyók! – kiáltott fel Kaméleon őszinte rémülettel.

– A halálból felélesztve.

– Beleillik a képbe – mondta Bink dühösen. – Ez az egész kastély

a halálból éledt fel. A patkányok bárhol képesek életben maradni, de

a többi lény elpusztult, amikor a kastély kihalt. Még az is lehet, hogy

manapság is ide zarándokolnak, ha a halálukat érzik. De a zombik

nincsenek olyan erősek, mint az igazi élőlények. A botjaink

segítségével valószínűleg el tudunk bánni velük. – Ő maga azonban

otthagyta a botját a pincéből való menekülés közben.

Most megérezte a bomlás szagát: rosszabb volt, mint a hárpiáé. A

bűz hullámokban csapott fel a rothadó kígyókból és a posványos

várárokból. Bink gyomra, mintegy próbaként, fordult egyet. Eddig

nem igazán találkozott valódi, előrehaladott bomlással: a lények,

amelyekkel találkozott, vagy éltek, vagy csontjaik már tiszták,

lecsupaszítottak voltak. A közbenső állapotokat, a rothadást, a férgek

invázióját és a lebomlást soha nem is akarta közelebbről

megszemlélni. Ez idáig.

– Nem akarom kipróbálni ezt a hidat – jelentette ki Kaméleon. –

Leszakadna alattunk, és a vízben zombi krokók lesnek ránk.

Igaza volt: a mocsaras árok nyálkás felszínét óriás testű, csont-bőr

hüllők kavarták fel, féregrágta szemeikkel felbámulva a két élő

emberre.

– Talán egy csónak – tűnődött Bink – vagy egy tutaj…

– Aa! Még ha nem is lenne szétkorhadva és zombirovaroktól

szétrágva… nézz csak át a túloldalra!

A fiú úgy tett. Az egészben most jött a legrosszabb: a mocsaras

várárok túlsó partján emberi zombik meneteltek rángatózó járással.

Némelyik teljesen múmiává száradva, mások alig többek életre kelt

csontvázaknál…

Bink egy hosszú pillanatig lenyűgözve meredt a rémséges,

visszataszító látványra: a dolog groteszksége szinte megbabonázta. A

feltámasztott testekről ruha- és bomló húsfoszlányok potyogtak.

Némelyikről sáros rögök is, amelyek a megbolygatott sírjaikból való

sietős kikapaszkodás közben tapadtak rájuk. A rothadás karneválja

zajlott a túlparton.

Bink elképzelte, hogy meg kell harcolnia ezzel a szedett-vedett

sereggel, szétverni már elpusztult testüket, kezein érezni rothadó,

férges húsukat, élőhalottakkal birkózni, miközben orra, ruhája, bőre

megtelik tapadós bűzükkel. Vajon milyen borzalmas betegségeket

hordozhatnak, milyen üszkösödő sebek váladékaival fröcskölné teli

széthulló tetemük? Egyáltalán, hogyan lehet ezeket a szétmállóban

lévő már eleve halottakat újra elpusztítani?

A varázslat hajtotta halottak közeledtek, már feljutottak a korhadt

hídra is. Ez az egész a zombik számára nyilván még rosszabb

lehetett, hiszen aligha saját jószántukból keltek ki a sírjaikból. A

kastély belső, békés elvonultságába úgysem térhetnek vissza többé.

Micsoda megrázkódtatás lehet számukra, hogy ebben az

állapotukban is szolgálatba kényszerítik őket, megfosztva őket az

örök nyugalom áldásától…

– Azt hiszem, én még nem állok készen rá, hogy elhagyjam a

kastélyt – mondta Bink.

– Hát nem – értett egyet a kissé elzöldült arcú Kaméleon. – Ezen

az úton nem.

A zombik megálltak, és hagyták, hogy ők ketten háborítatlanul

visszatérhessenek a Roogna-kastélyba.

13. FEJEZET

ÉSZÉRVEK

Kaméleon már jócskán „átlagos” fázisa vége felé járt, amelyet

Bink Dee néven ismert, és kezdett átalakulni a szépséges fázisába.

Nem volt teljesen azonos a korábbi Wynne-nel, a haja világosabb

színű volt, a vonásai enyhén eltérőek. Láthatóan ciklusról ciklusra

változtak kissé a fizikai tulajdonságai, sohasem ismételve tökéletesen

önmagukat, de mindig egyik szélsőségtől a másikig lendülve.

Sajnos ezzel együtt fokozatosan csökkent az értelmi képessége is,

és nem sok segítséget nyújtott a kastélyból való menekülés

problémájának megoldásában.

Most sokkal inkább érdekelte, hogy közelebbi barátságba

keveredjen Binkkel, ez pedig olyan fajta figyelemelterelés volt,

amiről a fiú úgy érezte, pillanatnyilag nem engedheti meg magának.

Először is, legfontosabb gondjának jelenleg azt tartotta, hogyan

szabaduljanak innen; másodszor abban sem volt biztos egyáltalán,

hogy valóban szeretne-e tartós kapcsolatba kerülni egy ennyire

változékony személyiséggel. Ha legalább gyönyörű és okos lenne…

de nem, ez sem működne igazán. A fiú most értette meg, miért nem

sikerült Trentnek megvesztegetnie a lányt a szépség felkínálásával,

amikor elfogták a Pajzs túloldalán. Ez egyszerűen csak átállította

volna a fázisait. Akkor lett volna okos, amikor szép, és buta, amikor

csúnya: ez pedig nem jelentett volna semmi előrelépést a korábbi

helyzetéhez képest. Kaméleon teljesen szabadulni akart az átoktól. És

még ha sikerült volna is állandóvá varázsolni a szépségét az

okosságával párosítva, ő nem tudott volna megbízni benne, mert

ebben a típusban már csalódott egyszer. Sabrina… A fiú elfojtotta

magában az emléket. Ámbár egy átlagos lány is meglehetősen

unalmassá válna egy idő után, ha csupán átlagos értelemmel és

mágiával rendelkezik…

A Roogna-kastély egészen kellemes lakhelynek bizonyult most,

hogy nem szálltak szembe tevőlegesen az akaratával. Persze mindent

meg is tett ennek az érdekében. A kastélykert bőségesen szolgáltatott

mindenféle gyümölcsöt, zöldségeket, gabonamagvakat és apróvadat.

Trent íjásztudását úgy csiszolgatta, hogy nyulakra lövöldözött a

lőréseken át egy, a kastély fegyvertárában talált remekmívű íjjal. A

célpontok némelyike álnyúlnak bizonyult, amelyek a saját képüket a

valóságos helyüktől kissé oldalra vetítették ki, így a varázsló csak a

nyilait vesztegette rájuk, de úgy látszott, a férfi még élvezi is a

kihívást. Az egyik zsákmányáról kiderült, hogy bűznyúl, aminek

olyan erős volt a mágikus aromája, hogy nem tehettek egyebet, mint

hogy nagyon gyorsan és nagyon mélyre elássák. Egy másik viszont

zsugornyuszi volt: amint elpusztult, olyan kicsire töppedt össze, hogy

alig lett nagyobb egy egérnél. Hát ennek sem vették sok hasznát. A

mágiának mindig is megvoltak a maga apró meglepetései. Némelyik

persze egészen kellemesnek bizonyult.

A konyhát egy kissé rendbe kellett szedni. Eredeti állapotában

olyan volt, hogy akár a zombik is bejöhettek volna főzni benne.

Ehelyett Kaméleon vette át a parancsnokságot a terület felett. A

kísértethölgyek tanácsai által segítve, akik érezhetően nagy gondot

fordítottak a Roogna-kastély gasztronómiai színvonalára, egészen

ízletes ételeket sikerített össze. A mosogatással nem akadt sok

gondja, mivel a kastélyban volt egy örökösen működő szökőkút,

aminek a vize tisztító és fertőtlenítő hatású volt. Egy merítés a vízbe,

és bármilyen edény ragyogó tisztává vált. Egy fürdő a szökőkút

vizében pedig kifejezetten élményszámba ment: valósággal

felpezsdítette az embert.

A kastély belső falai ugyanolyan épek és erősek voltak, mint a

tető. Ebben alighanem némi időjárásvédő varázslatok is szerepet

játszhattak. Mindannyiuknak saját, fényűző hálószoba jutott drága

faliszőnyegekkel és tapétákkal, maguktól az ember lába alá simuló

szőnyegekkel a padlón, remegősen puha libatoll pehelypárnákkal és

tömör ezüst éjjeliedényekkel. Valamennyien királyian laktak. Bink

észrevette, hogy az ágyával szemben lévő falon függő hímzett

faliszőnyeg valójában egy mágikus kép: a rajta lévő apró figurák

mozogtak, érdekfeszítő részletességgel játszották el saját kis

drámáikat. Miniatűr lovagok sárkányokat öltek, picike hölgyek

hímezgettek, és apró hálószobácskáik feltételezetten titkos rejtekén a

lovagok és hölgyek ölelkeztek is. A fiú eleinte behunyta a szemét ez

utóbbi jelenetek láttán, de szemérmességét hamarosan legyőzte

természetes kíváncsisága, és mindent végignézett. És azt kívánta,

bárcsak ő is… de nem, ez nem lenne helyes, bár tudta, hogy

Kaméleonnak sem lenne ellenére.

A kísértetek nem jelentettek problémát: lassan személyes

ismerőseikké is váltak. Egyikük a kapus volt, akivel a megérkezésük

éjszakáján találkoztak, amikor a kapurostély lehullott mögöttük. Egy

másik szobalány volt, egy harmadik kukta. Összesen hatan voltak,

mind olyanok, akik nem szokványos módon haltak meg, és ezért nem

tudták őket a megfelelő módon eltemetni. Tulajdonképpen árnyak

voltak, de valódi cél és akarat nélkül: csak Xanth királya oldozhatná

fel őket, ők viszont nem hagyhatják el a kastélyt. Így arra voltak

kárhoztatva, hogy mindörökre itt szolgáljanak, bár megszokott

feladataikat immár képtelenek voltak ellátni. Alapjában véve kedves

személyiségek voltak, akiknek nem volt semmi hatalmuk a kastély

felett, mindössze véletlenszerű részét alkották a mágikus

környezetnek. Segítettek, ahol tudtak, szinte szánnivaló igyekezettel,

hogy kedvében járjanak a kastély akaratlan vendégeinek. Elmondták

Kaméleonnak, hol találhat friss élelmet, meséltek Binknek a

kastélybeli életükről a dicsőséges régi napokban. Először

meglepődtek és bosszankodtak az élő emberek betolakodásán, hiszen

évszázadok óta kísértettek itt a kastélyban elszigetelve a külső

világtól, de aztán rájöttek, hogy az élők ittléte része a kastély

terveinek, és alkalmazkodtak hozzá.

Trent ideje legnagyobb részét a könyvtárban töltötte, mintha

annak minden összegyűjtött ismeretét meg akarná tanulni. Eleinte

Kaméleon is bejárt oda, mert érdekelték a szellemi értékek, de ahogy

kezdett veszíteni az értelmi képességeiből, az érdeklődése is lanyhult.

A kutatása témája is megváltozott: most elkeseredetten olyan

varázslatot próbált keresni, ami átlagossá tehetné. Mivel ilyesmit a

könyvtárban nem talált, abbahagyta az odajárást, és inkább a

kastélyban meg a környékén ődöngött. Amíg egyedül volt, nem

zavarták meg kellemetlenségek: sem patkányok, sem húsevő indák,

sem zombik. Ő nem volt a kastély foglya, csak a férfiak. Kaméleon

mágikus dolgok után keresgélt. Mindenfélét megkóstolt, válogatás

nélkül, Bink komoly aggodalmára, aki tisztában volt vele, milyen

mérgező is tud lenni egy-egy mágikus gyümölcs vagy zöldség. De

úgy látszott, a lány valami bűvölet védelme alatt áll: a Roogna-

kastély védelmezi.

Egyik felfedezése egészen rendkívüli volt. Az egyik kerti fán

cseresznyéhez hasonló apró, piros gyümölcsök teremtek nagy

bőségben. Kaméleon megpróbált beleharapni az egyikbe, de a

gyümölcs héja túl kemény volt, ezért egy párat bevitt a konyhába,

hogy egy bárddal kettévágja. A kísértetek ekkor éppen nem voltak

jelen a konyhában; mostanában csak olyankor kerültek elő, amikor

volt valami dolguk, így hát Kaméleont nem figyelmeztette senki a

gyümölcs különös tulajdonságára. A lány ügyetlenkedett, ezért egy

szem gyümölcsöt leejtett a földre.

Bink meghallotta a robbanást, és futva érkezett a konyhába.

Kaméleont, aki mostanára már kifejezetten szép volt, az egyik

sarokban kuporogva találta.

– Mi történt? – kérdezte a fiú, ellenséges mágia iránt kutatva a

tekintetével.

– Ó, Bink! – kiáltott fel a lány szánalmas megkönnyebbüléssel.

Házilag megvarrt ruhája teljesen összekuszálódott rajta, láttatni

engedve felül formás mellei halmát, alul kemény, gömbölyű

combjait. Micsoda különbség pár nap alatt! Kaméleon nem volt még

szépsége teljében, de már nagyon is vonzó benyomást keltett.

Vonzás? Bink arra döbbent rá, hogy a karjai közt tartja a lányt, és

ahogy Kaméleon hozzá simult, abból érezte, hogy hajlandó lenne

bármire, amit csak akar tőle. Nagyon is nehezére esett, hogy

ellenálljon, hiszen a lányban mostani fázisában nagyon sokat látott

még Dee-ből, akit már azelőtt megkedvelt, mielőtt még ismerte volna

mágikus természetét. Most megkaphatná a lányt – és sem Kaméleon

ostoba, sem okos fázisa nem vetné később a szemére.

De a fiú nem alkalmi szerető típus volt, ebben a helyzetben

egyelőre nem akarta elkötelezni magát. Lágyan eltolta magától a

lányt, bár ez a cselekedet sokkal több erőfeszítésébe került, mint

amennyit láttatni engedett belőle.

– Mi történt? – kérdezte újra.

– Az az izé… pukkant!

Binknek emlékeztetnie kellett magát, hogy a fogyatkozó értelem a

Kaméleont sújtó átok másik oldala. Így már könnyebb volt távol

tartani magától a vonzó testet. A test a világos tudat nélkül egyáltalán

nem vonzotta.

– Mi pukkant?

– A cseresznye.

– A cseresznye? – A fiú ekkor hallott először az újfajta

gyümölcsről. Türelmes kérdezősködéssel végül sikerült kiszednie a

lányból, mi is történt.

– Ezek gránátcseresznyék! – kiáltott fel, amikor végre megértette.

– Ha véletlenül megettél volna egyet…

Kaméleon annyira buta még nem volt, hogy meg ne értette volna.

– Ó, akkor annyi a számnak!

– Ó, akkor annyi a fejednek! Ezek a cseresznyék nagyon erős

robbanószerek. Milly nem figyelmeztetett rá? – Milly a

szobalánykísértet volt.

– Nem ért rá.

Vajon mi dolga lehet egy kísértetnek, hogy nem ér rá? De ez nem

volt alkalmas pillanat rá, hogy ezzel a kérdéssel behatóban

foglalkozzon.

– Ezentúl semmit ne kóstolj meg, amíg a kísértetek azt nem

mondják, hogy ehető!

Kaméleon engedelmesen bólogatott.

Bink óvatosan kézbe vette az egyik cseresznyét, és alaposan

megnézegette. Csak egy közönséges, kis piros gömb volt, egyetlen

szabálytalanság a felszínén a kis bemélyedés, ahonnan kiszakadt a

szára, amikor Kaméleon letépte a fáról.

– Az öreg Roogna varázsló nyilván fegyverként használta ezeket

a gránátokat. Amennyire tudom, nem szerette a háborúkat, de az

ország védelmét mindig nagyon is komolyan vette, és sohasem

hagyta, hogy a védelmi készültsége meggyengüljön. Bármilyen

támadó… hiszen a várfalról egyetlen ember egy csúzlival egész

hadsereget képes lenne megtizedelni ezekkel a gránátcseresznyékkel!

És ki tudja, milyen egyéb fák lehetnek még a fegyvertárban! Ha nem

hagyod abba a próbálkozásaidat a mindenféle ismeretlen

gyümölcsökkel…

– Felrobbanthatom a kastélyt – mondta Kaméleon, az oszladozó

füstöt nézve. A padló megperzselődött és az asztalnak hiányzott az

egyik lába.

– Felrobbanthatod a kastélyt… – visszhangozta Bink

szórakozottan, elmerülve egy hirtelen támadt ötletében. – Kaméleon,

nem hoznál be még egy pár gránátcseresznyét? Szeretnék egy kicsit

kísérletezni velük. De legyél nagyon-nagyon óvatos! Le ne verj vagy

el ne ejts egyet sem!

– Hát persze! – helyeselt a lány, olyan szolgálatkészen, akár a

kísértetek. – Nagyon óvatos leszek.

– És meg ne egyél egyet sem! – És ezt a fiú még csak nem is

egészen tréfának szánta.

Ő maga szöveteket és zsinórokat szedett össze, és különböző

méretű zsákokat rögtönzött belőlük. Hamarosan jó pár különböző

robbanóerejű zsákbombája volt. Ezeket a kastély egyes stratégiai

pontjain helyezte el.

– Azt hiszem, készen állunk rá, hogy elhagyjuk a Roogna-kastélyt

– jelentette ki. – De előbb még beszélnem kell Trenttel. Állj ide a

konyhaajtóba, és ha zombikat látnál közeledni, dobáld meg őket

cseresznyével! – Biztos volt benne, hogy egyetlen zombinak sincs

annyira összeszedett a mozgása, hogy képes lenne elkapni és

visszadobni a gránátcseresznyét; a féregrágta szemek és a rothadó

izmok nem igazán kedveznek az összehangolt mozdulatoknak. Így

hát könnyen támadhatók. – És ha nem engem látsz lejönni, hanem

Trentet, vágj egy cseresznyét ahhoz a zsákhoz! – Ezzel az egyik

jókora zsákbombára mutatott, amelyet az egyik fő tartóoszlophoz

erősített. – Érted?

A lány nem értette, de ő addig rágta a szájába elejétől végéig az

egészet, amíg végül világossá nem vált a dolog: bármihez és bárkihez

cseresznyét kell vágnia – kivéve Binket.

A fiú most már készen állt. Elindult felfelé a könyvtárba, hogy

beszéljen a gonosz varázslóval. A szíve hangosan kalapált a

mellkasában most, hogy elérkezett a pillanat, amikor szembe kell

szállnia az ellenséggel, de tudta, mit kell tennie.

A lépcsőn egy kísértet állt elé. Milly volt az, a szobalány, aki úgy

igazította el magán a leplét, hogy a hajdani egyenruhájára

emlékeztessen, és még az üres szemrésekbe is sikerült valahogy

visszaidéznie hajdani tüzes, kihívó pillantása emlékét. A kísértetek

teljesen formátlanokká váltak az elmúlt évszázadok elhagyatottsága

és reménytelen helyzetükből fakadó nemtörődöm hozzáállásuk

következtében, de most, hogy újra társaságuk akadt, lassan

visszaalakultak a megfelelő formájukba. Még egy hét, és valódi

emberi formákat és színeket tudtak volna felölteni, bár ettől még

természetesen kísértetek maradtak volna. Bink gyanította, hogy Milly

egészen csinos lány lenne, és eltűnődött rajta, vajon hogyan halhatott

meg. Futó viszony egy kastélybeli vendéggel, majd egy tőrdöfés a

hátába a féltékeny feleség kezétől, aki rájött a kapcsolatra?

– Mi az, Milly? – kérdezte tőle, megtorpanva a lépcsőn.

Aláaknázta ugyan a kastélyt, de a szerencsétlen lakóival szemben

nem táplált semmiféle ellenszenvet. Remélte, hogy a blöffje

elegendőnek bizonyul, és végül nem kell megsemmisítenie a

kísértetek otthonát, akik egyáltalán nem tehettek a kastély

nagyszabású cselszövéséről.

– A kiráály. Magáánmegbesszéléés! – Milly beszéde még egy

kissé kísérteties volt, mivel a helyes hangsúlyozás nagyon nehéz

dolog az ennyire kevés fizikai tömeggel bíró lények számára, akiket

alig egy szemernyi ektoplazma alkot. De a fiú azért megértette.

– Megbeszélés? De hisz rajtunk kívül nincs itt senki – ellenkezett.

– Vagy úgy érted, épp az éjjelijén ül?

Milly elpirult – már amennyire egy kísértet képes lehet ilyesmire.

Habár szobalányként nyilván hozzá volt szokva az éjjeliedények

összeszedéséhez és kiürítéséhez, úgy vélte, hogy egy személynek az

éjjelibe végzett tényleges fizikai tevékenységét megemlíteni nagyon

illetlen dolog. Talán szívesebben hitte azt, hogy az edény tartalma

éjszakánként mágikus úton jelenik meg az edénykében, és semmi

közvetlen kapcsolata nincsen az emberi emésztőcsatornával.

Trágyamágia!

– Neem!

– Hát sajnálom, de kénytelen leszek félbeszakítani – mondta

Bink. – Tudod, én nem ismerem el őt királynak, és épp el akarom

hagyni a kastélyt.

– Óóó! – Milly egyik, ködszerűen áttetsző kezét bizonytalan

körvonalú arca elé kapta a női aggodalom örök gesztusával. – Gyere,

néésszd meeg!

– Jól van. – A fiú követte Millyt a könyvtárral szomszédos

kicsiny kápolnába. Ez tulajdonképpen a hálószobából nyíló kis fülke

volt, amiből nem lehetett közvetlenül átjutni a könyvtárba, de, mint

kiderült, volt egy kis ablaka, ami a könyvtárteremre nézett. Mivel a

kivilágítatlan kápolnában nagyobb volt a félhomály, mint a

könyvtárban, át lehetett látni anélkül, hogy onnan észrevehették

volna az embert.

Trent nem volt egyedül. Egy középkorú asszony állt előtte, még

mindig nagyon vonzó külsejű, bár látszott rajta, hogy az ifjúság

hamvas szépsége már tovatűnt róla. Haja praktikus, komoly kontyba

volt hátrakötve, de szája és szemei körül mosolyráncok húzódtak.

Mellette egy tíz év körüli fiú állt, akinek a vonásai nagyon

hasonlítottak az asszonyéhoz: nyilván a fia kellett, hogy legyen.

Egyikük sem szólalt meg, de a lélegzésük és a testtartásuk

időnkénti enyhe megváltoztatása elárulta, hogy élő, anyagi testtel

rendelkező személyek, nem kísértetek. Hogy kerültek ide, és mit

kerestek itt? Miért nem látta őket bejönni a kastélyba sem ő, sem

Kaméleon? A kastélyt szinte lehetetlen volt észrevétlenül

megközelíteni: eleve így tervezték, hogy könnyen meg lehessen

védeni egy esetleges támadástól. És a felvonórácsot leeresztették,

vagyis a főbejáraton nem is lehetett bejutni. Bink pedig odalent

tartózkodott a konyhai bejárat mellett, éppen a bombáit rakta össze.

De fogadjuk el, hogy mégis bejutottak, hiszen nyilvánvaló, hogy

itt vannak. Ám miért nem szólal meg egyikük sem? Miért nem beszél

hozzájuk Trent? Csak bámulták egymást síri csendben. Az egész

jelenet teljesen értelmetlennek tűnt.

A fiú a furcsa, hallgatag kettőst nézte. Futólag Donald, az árny

özvegyére és árvájára emlékeztették, akiknek elárulta az ezüstfa

titkát, hogy ne kelljen többé nyomorban élniük. A hasonlóság nem a

fizikai megjelenésükben volt, hiszen ezek sokkal jobb kinézetű

emberek voltak, látszott rajtuk, hogy soha nem kellett nyomorogniuk.

Inkább abban, hogy őket is körülvette valami csendes veszteség

légköre. Talán ők is elveszítették a családfőt? És most segítségért

fordultak Trenthez? Ha így van, akkor rossz varázslót választottak.

Bink visszahúzódott, nem érezte jól magát a leskelődő

szerepében. Még a gonosz varázslók is megérdemelnek néha egy kis

diszkréciót. Végigment a folyosón, vissza a lépcsőig. Milly, miután

megtette a kötelességét, és figyelmeztette őt, eltűnt. Nyilván a

kísértetektől elég nagy erőfeszítést kívánhatott megjelenni és

érthetően beszélni, utána pihenniük kellett, és erőt gyűjteni valahol

az űrnek abban a részében, amelyet szolgálaton kívül kitöltöttek.

Bink újra a könyvtár felé indult, ezúttal szándékosan zajt csapva

lépéseivel, hogy a közeledését biztosan meghallják. Trentnek majd

be kell mutatni őt a látogatóinak.

De amikor kinyitotta az ajtót, csak a varázslót találta a

könyvtárban, aki az asztal mellett ült, a ki tudja, hányadik könyv fölé

hajolva. Amikor a fiú belépett, felnézett.

– Egy jó könyvért jöttél? – kérdezte.

Bink teljesen elvesztette az önuralmát.

– Azok az emberek! Mi történt velük?

A varázsló a homlokát ráncolta.

– Emberek?

– Láttam őket. Egy asszony és egy fiú. Pontosan itt álltak… – A

fiú hangja hirtelen elakadt. – Nézd, nem akartam leselkedni, de

amikor Milly azt mondta, megbeszélésed van, benéztem ide a

kápolnából.

Trent bólintott.

– Akkor hát láttad. Nem akartalak benneteket a magánügyeimmel

terhelni.

– Kik ezek? Hogy jöttek be? Mit tettél velük?

– A feleségem és a fiam – mondta a férfi ünnepélyes

komolysággal. – Halottak.

Binknek eszébe jutott a történet, amit a matróz mesélt a gonosz

varázsló mundániai családjáról, akik egy mundániai betegségbe

haltak bele.

– De hát itt voltak! A saját szememmel láttam őket!

– És ha látom, el is hiszem, ugye? – A varázsló sóhajtott. – Bink,

az csak két svábbogár volt, akiket a szeretteim képére változtattam át.

Csupán ez a két ember volt, akiket valaha is szerettem vagy szeretni

fogok. Hiányoznak. Szükségem van rájuk… még ha csak a

hasonmásaikat nézegethetem is alkalmanként. Mikor elveszítettem

őket, számomra nem maradt semmi Mundániában. – A szeméhez

emelt egy, a Roogna-kastély címerével kihímzett zsebkendőt, és

Bink meglepetten látta, hogy a gonosz varázsló szeme könnyektől

csillog. Azonban pillanatok alatt összeszedte magát.

– De azt hiszem, ez nem tartozik igazán rád, és nem is

szándékozom veled megbeszélni. És most felelj, mi szél hozott ide

téged?

Ó, igen. A fiú eltökélt volt, és végig is fogja csinálni, amit

elhatározott. A hév ugyan valahogy kiveszett belőle közben, de azért

nem hátrált meg.

– Kaméleon és én elmegyünk Roogna-kastélyból.

Trent összevonta férfias szemöldökét.

– Már megint?

– Ezúttal tényleg – vetette oda dühösen Bink. – Most a zombik

sem állíthatnak meg.

– És szükségesnek tartottad, hogy ezt elmondd nekem? Efelől

egyszer már megegyeztünk, és biztos vagyok benne, hogy egy idő

után úgyis észrevenném, hogy nem vagytok itt. Ha attól tartasz, hogy

meg akarnám akadályozni, akkor pedig nektek lenne hasznotokra, ha

nem szólnál nekem előre.

A fiú nem mosolyodott el az okfejtésen.

– Nem, úgy érzem, a fegyverszüneti egyezségünk értelmében el

kellett mondanom.

A varázsló legyintett.

– Rendben. Nem állíthatom, hogy örülök neki, hogy elmentek.

Kezdtem komolyan értékelni az erkölcsi tulajdonságaidat, ami most

is megmutatkozik például abban a következetes becsületességben,

amely arra késztetett, hogy értesíts a tervezett akciótokról. És

Kaméleon is egy remek lány, hozzád hasonlóan tisztességes, ráadásul

napról napra szebb. Sokkal jobban szeretném, ha a saját oldalamon

tudhatnálak titeket, de mivel ez nem lehetséges, kívánok nektek sok

szerencsét ott, ahová tartotok!

Bink egyre kínosabbnak érezte a helyzetet.

– Sajnálom, de ez nem éppen egy közönséges búcsúzás. – Most

már azt kívánta, bárcsak ne látta volna meg Trent feleségét és fiát,

vagy legalább ne tudta volna meg róluk, hogy kicsodák. Ezek

nyilvánvalóan rendes emberek voltak, akik nem érdemelték meg

balszerencsés sorsukat, és ő mélységesen együtt érzett a varázsló

bánatával. – A kastély nem enged el bennünket önként. Rá kell

kényszerítenünk. Ezért bombákat helyeztünk el benne, és…

– Bombákat! – kiáltott fel Trent. – Hiszen azok mundániai

találmányok! Xanthben nincsenek bombák, és nem is lesznek. Soha,

amíg én vagyok a király…

– Azt hiszem, a régi időkben mégis voltak – makacsolta meg

magát a fiú. – Az udvaron van egy gránátcseresznyefa. A

cseresznyéje ütődésre felrobban, és igen nagy erejű.

– Gránátcseresznyék? – ismételte meg a varázsló. – Úgy. És mit

tettetek ezekkel a cseresznyékkel?

– Aláaknáztuk velük a kastély tartóoszlopait. Ha a Roogna-

kastély megpróbál feltartóztatni bennünket, leromboljuk. Ezért jobb

lesz, ha… békén hagy bennünket. Ezt meg kellett mondanom neked,

hogy miután elmentünk, le tudd szerelni a bombákat.

– De miért mondod el mindezt nekem? Hiszen ti szemben álltok

az én terveimmel is, meg a kastély szándékával is. Ha a kastéllyal

együtt a gonosz varázsló is elpusztul, az számotokra egyértelmű

győzelem lenne.

– Ez nem lenne tiszta győzelem, én nem így akarlak legyőzni –

felelte Bink. – Nézd csak… te annyi jót tudnál tenni Xanth

érdekében, hogy ha… – De máris tudta, hogy az effajta rábeszélés

teljesen reménytelen. Egyszerűen nincs benne a gonosz varázsló

természetében, hogy a jó ügyének szentelje magát. – Itt van a lista a

bombák elhelyezéséről – folytatta, egy darab papírt helyezve az

asztalra. – Csak annyit kell tenned, hogy óvatosan összeszeded a

zsákokat, és kiviszed őket a kastélyból.

Trent a fejét rázta.

– Nem hiszem, Bink, hogy a bombafenyegetésed hozzásegíthetne

a szökéshez. A kastélynak önmagában nincs saját értelme, csupán

bizonyos ingerekre reagál. Lehet, hogy Kaméleont elengedné, de

téged semmiképp sem. Számára te is varázsló vagy, ezért maradnod

kell. Cselt vethetsz a Roogna-kastélynak, de nem fogja megérteni a

ravaszkodást. A zombik ugyanúgy az utadba fognak állni, mint

eddig.

– Akkor robbantanunk kell.

– Pontosan. Felrobbantod a cseresznyéket, és mind együtt

pusztulunk el.

– Nem. Először kimegyünk a kastélyból, és visszadobunk rá egy

cseresznyét. Ha a kastélyt nem lehet megzsarolni…

– Nem lehet. A kastély nem gondolkodik. Csak reagál.

Kényszerítve leszel rá, hogy elpusztítsd – és tudod jól, hogy ezt nem

engedhetem meg. Szükségem van a Roogna-kastélyra.

Na, innentől keménnyé vált a helyzet. De a fiú erre is felkészült.

– Ha átváltoztatsz engem, Kaméleon fel fogja robbantani a

bombákat – jelentette be, és varázslóhoz intézett nyílt kihívástól

végigfutott a hátán a hideg. Egyáltalán nem szerette az efféle

erőfitogtatást, de sejtette, hogy a dolgok el fognak fajulni idáig. – Ha

bármilyen módon közbeavatkozol…

– Ó, én nem szegem meg a fegyverszünetünket. De…

– Nem is szegheted. Vagy egyedül megyek vissza Kaméleonhoz,

vagy az egyik cseresznyével felrobbantja a bombákat. Már túl buta

ahhoz, hogy magától bármi mást is megtegyen, mint hogy teljesíti,

amire utasítottam.

– Ide figyelj, Bink! Az adott szavam gátol meg benne, hogy

megszegjem a fegyverszünetet, nem a te taktikai fogásaid. Most

azonnal átváltoztathatnálak bolhává, aztán egy csótányt a te képedre

változtatnék, és azt küldeném le Kaméleonhoz. Aztán, amikor már

letette a cseresznyét…

A fiú arcára kiült a dühös csalódottság. A gonosz varázsló mégis

meg tudja akadályozni a tervét. Kaméleon buta, nem fog rájönni a

cserére, mielőtt még túl késő lenne. A lány értelmi képességeinek

hanyatlása épp annyira kárára lehetett neki, mint amekkora hasznára.

– De nem fogom megtenni – folytatta Trent. – Csak azért

említettem meg neked ezt a lehetőséget, hogy bizonyítsam, nekem is

van erkölcsi érzékem. A cél nem szentesíti az eszközt. Úgy érzem, te

viszont átmenetileg figyelmen kívül hagytad ezt az elvet, de ha adsz

egy kis időt, és meghallgatsz, hamarosan rájössz, hogy hibáztál, és ki

is fogod javítani. Nem engedhetem, hogy ezt a nagyszerű és

történelmi jelentőségű épületet ok nélkül elpusztítsd.

Bink már most is bűntudatot érzett. Le akarják beszélni valamiről,

amiről tudja, hogy helyes?

– Nyilván rájöttél már – folytatta a gonosz varázsló nagy

meggyőzőerővel a hangjában –, hogy ha megtennéd, amit tervezel, az

egész környék bosszúálló dühvel törne rátok. A kastélyt elhagyhatod,

de attól még a környezetében maradsz, és szörnyűséges halál vár rád.

És Kaméleonra is.

Kaméleonra is… ez fájt. Hogy azt a gyönyörű lányt egy gubancfa

falja fel… hogy zombik tépjék szét…

– Ezt a kockázatot muszáj vállalnom – felelte a fiú eltökélten, bár

tisztában volt vele, hogy a varázslónak igaza van. A mód, ahogy a

környezet idehajtotta őket… ennek az erdőnek a vad haragjától nem

tudnának elmenekülni. – Talán te rá tudod venni a kastélyt, hogy

engedjen el bennünket. Válassza inkább ezt, mint az egyébként

elkerülhetetlen katasztrófát.

– Makacs egy alak vagy te, hallod-e.

– Igen.

– Először legalább hallgass meg! Ha nem tudlak meggyőzni,

akkor legyen, aminek lennie kell, bár iszonyodom még a

gondolatától is.

– Csak röviden. – Bink maga is meglepődött a saját

vakmerőségén, de úgy érezte, azt teszi, amit tennie kell. Ha Trent két

méterre megközelíti, akkor el fog futni, hogy elkerülje az

átváltoztatást. Talán képes gyorsabban cselekedni a varázslónál. De

akármi is lesz, már nem maradhat sokáig. Attól félt, hogy Kaméleon

belefárad a várakozásba, és unalmában csinál valami nagy butaságot.

– Csakugyan nem szeretnélek holtan látni sem téged, sem

Kaméleont. És persze a saját életben maradásom sem teljesen

közömbös a számomra – mondta a varázsló. – És bár ma már senki

élő embert nem szeretek, ti ketten olyan közel kerültetek hozzám,

amennyire csak lehet. Szinte mintha a sors rendelte volna úgy, hogy

a hasonlókat kivesse Xanth hagyományos társadalma. Mi…

– Hasonlókat? – tiltakozott a fiú méltatlankodva.

– Bocsánatot kérek a bántó összehasonlításért! Rövid idő alatt sok

mindenen mentünk keresztül együtt, és azt hiszem, jogosan

állíthatom, hogy több alkalommal egymás életét is megmentettük.

Talán éppen azért kellett visszatérnem Xanthbe, hogy veled és a

hozzád hasonlókkal szövetségre léphessek.

– Lehet – felelte Bink komoran, elnyomva magában a vegyes

érzéseket, amelyek felkavarodtak benne –, de ez nem jogosít fel arra,

hogy leigázd Xanthet, aminek a során esetleg egész családokat

pusztítasz el.

Trent arcán fájdalmas kifejezés jelent meg, de megőrizte

összeszedettségét.

– Én sem állítom, hogy feljogosít. A mundániai családom

tragédiája indíték volt arra, hogy visszatérjek, és nem jogalap.

Számomra semmi nem maradt Mundániában, amiért érdemes lett

volna élnem, nagyon természetes, hogy a szívem Xanthbe húz vissza,

a szülőhazámba. Nem szándékozom ártani Xanthnek. Remélem,

hogy hasznára tudok lenni azzal, hogy feltárom előtte napjaink

valóságát, mielőtt még túl késő lenne. Még ha történne is közben pár

haláleset: csekély ár lenne az egész Xanth megmentése érdekében.

– Azt hiszed, Xanth elpusztul, ha te nem hódítod meg? – Bink

igyekezett minél több gúnyt vinni a hangjába, de nem túlságosan

hallatszott ki belőle. Bárcsak úgy tudna bánni a szavakkal és

hangsúlyokkal, mint a gonosz varázsló!

– Igen, azt hiszem. Xanth réges-régen megérett már egy új

telepes-hullámra, és ugyanúgy hasznot húzhatna belőle, mint a

korábbi Hullámokból.

– A Hullámok csak gyilkosságot, erőszakot és rombolást szültek.

Átkot hoztak Xanthre.

A férfi megrázta a fejét.

– Igen, volt, amelyik valóban. De mások nagyon is jó hatással

jártak, mint például a Negyedik Hullám, aminek az idejében ez a

kastély is épült. Nem maguk a Hullámok okozták a bajt, hanem a

helytelen kezelésük. Egészében véve alapvető fontosságú szerepet

töltöttek be Xanth fejlődésében. Persze most még nem várom tőled,

hogy ezt el is hidd. Egyelőre csak arról szeretnélek meggyőzni, hogy

kíméld meg ezt a kastélyt… és önmagadat. Nem akarlak megtéríteni

a saját ügyemnek.

Ebben a szóváltásban valami egyre inkább zavarta Binket. A

gonosz varázsló túl érettnek, túl bölcsnek, túl meggyőzőnek, túl

elkötelezettnek hangzott. Trentnek nincs igaza – nem lehet igaza –,

de olyan belső meggyőződéssel beszélt, hogy ő nem igazán tudott

rátapintani, hol tévedhet.

– Próbálj megtéríteni! – mondta.

– Örülök, hogy ezt mondtad. Szeretném, ha megértenéd az

okfejtésemet. Talán még valami építő kritikával is segíthetsz nekem.

Ez nagyon úgy hangzott, mint valami bonyolult intellektuális

csapda. A fiú próbálta gúnyként értelmezni ezt az utóbbi

megjegyzést, de biztos volt benne, hogy nem az. Tartott tőle, hogy a

varázsló sokkal okosabb nála, de valahol mélyen azt is tudta, hogy

igazat beszél.

– Talán – felelte óvatosan. Úgy érezte, mintha a vadonban járna,

megpróbálva megkeresni a legbiztonságosabbnak tűnő ösvényeket,

mégis elkerülhetetlenül csapdába sétálva a végén. Roogna-kastélyba,

fizikai és átvitt értelemben is. A kastélynak nem volt hangja az

elmúlt pár évszázad során, de most megtalálta. Bink képtelen volt

megvívni ezzel a meggyőző hanggal éppúgy, ahogy nem tudott volna

megvívni a varázsló villámgyors kardjával sem… És mégis meg

kellett próbálnia.

– Az érveim két oldalról erednek. Egy részük Mundániával

kapcsolatos, más részük Xanthtel. Tudod, bizonyos erkölcsi és

politikai hibái ellenére Mundánia figyelemre méltó fejlődésen ment

keresztül a legutóbbi évszázadokban, hála a sok embernek, akik

különféle felfedezéseket tettek, és elterjesztették az információkat.

Mundánia sok szempontból jóval civilizáltabb világ, mint Xanth.

Sajnos a mundániaiak katonai ereje is sokat fejlődött. Ezt el kell

hinned a szavam alapján, mivel itt nem tudom bebizonyítani.

Mundániának vannak olyan fegyverei, amelyek könnyűszerrel ki

tudnának irtani minden életet Xanthben, a Pajzstól függetlenül.

– Ez hazugság! – kiáltott fel Bink. – A Pajzson senki sem képes

áthatolni.

– Kivéve esetleg minket, hármunkat – mormogta Trent. – A Pajzs

elsősorban az élők ellen nyújt védelmet. Át tudnál rohanni a Pajzson,

a tested könnyen áthatolna rajta… csak éppen halott lennél, mire a

tested a túloldalra ér.

– Ez ugyanaz. Áthatolhatatlan.

– Nem ugyanaz, Bink. Tudod, Mundániában vannak óriási

fegyverek, amelyek lövedékeket hajítanak ki magukból. Például nagy

erejű bombákat, olyasmiket, mint a cseresznyéid, amelyek

becsapódásra robbannak, csak sokkal pusztítóbbakat. Mundániához

viszonyítva Xanth csak egy kis terület. Ha a mundánok elhatároznák

magukat, egész Xanthet el tudnák árasztani a bombáikkal. Egy ilyen

támadásban még a Pajzskő is megsemmisülne. Xanth népe nem

engedheti meg többé magának, hogy ne vegyen tudomást a

mundánokról. Túl sokan vannak, előbb-utóbb mindenképp fel fognak

fedezni bennünket. Egy nap el fognak törölni minket a föld színéről.

Hacsak meg nem előzzük azzal, hogy már most felvesszük velük a

hivatalos kapcsolatokat.

Bink hitetlenkedve és értetlenül rázta meg a fejét.

A férfi indulatok nélkül folytatta:

– Na most Xanth belső viszonyai, az egy egészen más dolog.

Xanth nem fenyegeti Mundániát, mert a mágia ott nem működik.

Viszont alattomos, lappangó, de nagyon nagy veszélyt jelent

önmagára nézve.

– Xanth jelent veszélyt Xanthre nézve? Ez már első hallásra is

képtelenség!

Trent mosolya most egy kissé leereszkedő volt.

– Látom, gondod lenne napjaink mundániai tudományos

logikájával. – De máris kijavította magát, még mielőtt a fiú

rákérdezhetett volna, mit akar ezzel mondani. – De nem, igazságtalan

vagyok hozzád. Ez a Xanthet fenyegető belső veszély olyasmi,

amiről én is csak az utóbbi pár napban szereztem tudomást a

könyvtárban folytatott kutatásaim során. Már csak a könyvtár miatt is

megéri, hogy épségben megőrizzük ezt a kastélyt, annyi ősi

bölcsesség gyűlt össze benne, ami létfontosságú Xanth társadalma

számára.

Bink továbbra is kétkedő maradt.

– Nyolc évszázadig megvoltunk e nélkül a könyvtár nélkül:

megleszünk ezután is.

– Na igen, de hogyan? Miféle élet lesz az? – Trent megrázta a

fejét, mintha valami olyasmi jutott volna az eszébe, ami túl nagy

formátumú ahhoz, hogy szavakba lehessen foglalni. Felállt, és egy

mögötte lévő polchoz lépett. Leemelt egy könyvet, és óvatosan

forgatni kezdte a törékeny, öreg lapokat. Aztán letette Bink elé, az

egyik oldalon kinyitva.

– Mit ábrázol ez a kép?

– Sárkányt – vágta rá a fiú azonnal.

A férfi lapozott egyet.

– És ez?

– Mantikór. – Ez vajon mire jó? A képek nagyon jók voltak, bár

nem egyeztek meg teljesen a mostani lényekkel. Az arányokban és

apró részletekben voltak eltérések.

– Na és ez?

Egy emberfejű négylábú képe volt az, patákkal, lófarokkal és

macskaszerű mellső lábakkal.

– Egy lámiau.

– Hát ez?

– Kentaur. Figyelj, nézegethetünk képeket akár egész nap, de…

– Mi a közös ezekben a lényekben? – kérdezett tovább a varázsló.

– Emberi fejük vagy felsőtestük van, kivéve a sárkányt, ámbár

ennek itt a képen majdnem emberien rövid az orra. Van, amelyik

emberi értelemmel rendelkezik. De…

– Pontosan. Folytasd a gondolatmenetet! Kövesd a nyomot a

sárkánytól a hozzá hasonló fajokon át, és azt fogod látni, hogy

fokozatosan egyre emberszerűbbek. Nem sugall ez neked valamit?

– Csak azt, hogy egyes lények jobban hasonlítanak az emberre,

mint mások. De ez semmilyen veszélyt nem jelent Xanthre.

Különben is, ezeknek a képeknek a legtöbbje már elavult. A mai

lények már nem pontosan így néznek ki.

– Tanultál a kentauroktól az evolúcióelméletről?

– Ja, persze. Hogy a mostani teremtmények jóval primitívebb

formákból fejlődtek ki természetes kiválasztódással a túlélésért való

küzdelemben. És, hogy ha elég messzire mész vissza, bármilyen

lények között megtalálhatod a közös őst.

– Úgy van. De Mundániában a lámiau, a mantikór vagy a sárkány

sohasem fejlődött ki.

– Hát persze, hogy nem. Ezek a lények mágikusak. Mágikus

kiválasztódás útján jöttek létre. Csak Xanthben képes…

– Mégis, nyilvánvaló, hogy Xanth teremtményei mundániai

elődöktől származnak. Olyan fokú rokonság mutatható ki köztük,

hogy…

– Jó, rendben – vágott közbe Bink türelmetlenül –, mundániai

elődöktől származnak. De mi köze ennek ahhoz, hogy te le akarod

igázni Xanthet?

– A kentaurok által tanított hagyományos történelem szerint az

ember csupán ezer éve él Xanthben – mondta Trent. – Ez alatt az

ezer év alatt tíz nagyobb bevándorlási hullám érte Xanthet

Mundániából.

– Tizenkettő – helyesbítette Bink.

– Attól függ, hogy számoljuk. Mindenesetre ez folyt vagy

kilencszáz éven át, amíg a Pajzs meg nem fékezte a további

bevándorlást. Viszont van egy csomó, részben emberi lény, amelyik

már az emberek feltételezett betelepülése előtt is itt élt. Szerinted

ennek van valami jelentősége?

Bink egyre jobban aggódott, hogy Kaméleon elront valamit, vagy

a kastély valahogyan rájön, hogyan semlegesítheti a bombák

jelentette fenyegetést. Nem volt ugyanis biztos benne, hogy a kastély

nem képes az önálló gondolkodásra saját érdekében. Vajon a gonosz

varázsló nem épp emiatt húzza az időt?

– Adok neked még egy percet, hogy befejezd az érvelésed. Aztán

akármi is lesz, mi elindulunk.

– Hogyan alakulhattak ki részben emberi alakok… hacsak nem

voltak emberi elődeik? Az összetartó evolúció nem termel ki ilyen

természetellenes zagyva szörnyeket, amilyenek itt élnek Xanthben.

Az evolúció olyan lények kialakulását segíti elő, amelyek beillenek

az adott környezeti feltételek közé, márpedig az emberi vonások

igencsak kevés környezetben számítanak előnyösnek. Biztos, hogy

már sok ezer évvel ezelőtt is kellett embereknek élni Xanthben.

– Jó – szólt közbe a fiú. – Harminc másodperc.

– Ezek az ősi emberek nyilván párosodtak az itt élő állatokkal,

aminek következtében jöttek létre a kevert lények, amelyeket ma

ismerünk: a kentaurok, mantikórok, sellők, hárpiák meg a többiek. És

ezek is szaporodnak egymás között, és a kevert lények más kevert

lényekkel, olyan újabb formákat teremtve, mint például a kiméra.

Bink elfordult, hogy induljon.

– Azt hiszem, az egy perced lejárt – jelentette ki. Aztán

megtorpant. – Mit mondtál?

– Hogy a fajok párosodnak más fajokkal, és hibrideket nemzenek.

Emberfejű szörnyeket, állatfejű embereket…

– Képtelenség! Az ember csak emberrel párosodik. Már úgy

értem, férfi a nővel. Természetellenes lenne, ha…

– Xanth természetellenes világ, Bink. A mágia nagyon

figyelemreméltó dolgokra képes.

A fiú belátta, hogy érzelmekkel nem lehet vitatkozni a logikával

szemben.

– Még ha úgy is történt – ismerte el vonakodva –, ez sem jogosít

fel téged arra, hogy leigázd Xanthet. Ami történt, megtörtént, a múlt

elmúlt. Egy változás a vezetésben nem…

– Én meg azt hiszem, Bink, hogy ez a helyzet feljogosít rá, hogy

megszerezzem a hatalmat. Mivelhogy a felgyorsult evolúció, a mágia

kiváltotta mutációk és a fajok közötti keveredés megváltoztatja

Xanthet. Ha továbbra is elvágva maradunk a mundán világtól, egy

idő múlva nem marad emberi lény Xanthben: csak keverékek. Csak

az elmúlt évezred Hullámai által szállított tisztavérű utánpótlás

biztosította eddig is az emberi faj xanthi fennmaradását… és

valóban, ma már igencsak kevés ember él itt. És a népesség egyre

csökken. Nem járványok, éhínség vagy háborúk miatt, hanem a faji

kereszteződések okozta lemorzsolódás miatt. Ha egy emberférfi egy

hárpiával párosodik, nem embergyerek lesz az eredmény.

– Nem! – kiáltott fel döbbenten Bink. – Senki nem… nem…

párosodna egy mocskos hárpiával.

– Mocskos hárpiával talán nem. De mi van egy csinos, tiszta

hárpiával? – kérdezte Trent, felvonva az egyik szemöldökét. – Azok

sem mind egyformák, tudod. Mi csak a törzsük kitaszított remetéit

látjuk, nem a friss, fiatal csirkéiket…

– Nem!

– És, tegyük fel, az illető férfiember véletlen egy

szerelemforrásból ivott, és a következő, aki iszik belőle, épp egy

hárpia?

– Nem. A férfi… – De a fiú tudta, hogy nincs igaza. A

szerelemvarázs ellenállhatatlan kényszerrel jár. Visszaemlékezett a

szakadék melletti szerelemforrásnál tapasztaltakra, amiből kis híján ő

maga is ivott, mielőtt meglátta volna a griffel ölelkező egyszarvút. És

ott is volt egy hárpia. Összerázkódott az emlék hatására.

– Te sohasem éreztél kísértést egy vonzó sellő vagy kentaurkanca

láttán? – erősködött tovább Trent.

– Nem. – De lelki szemei elé alattomosan bekúszott az elegáns,

tömör sellőkeblek képe. Na meg Cherie, a kentaur, aki elvitte egy

darabon a Humfrey varázslóhoz vezető útján. Vajon amikor hozzáért

a melleihez, az tényleg teljesen véletlen volt? Cherie ugyan

megfenyegette, hogy lehajítja egy hasadékba a hátáról, de ezt ő sem

gondolta komolyan. Cherie nagyon kedves kanca volt. Vagyis inkább

személy. A tisztesség megkívánta, hogy helyesbítsen. – Lehet.

– És biztos lehetsz benne, hogy voltak így ezzel mások is, nálad

kevésbé lelkiismeretes emberek – folytatta a varázsló könyörtelenül.

– Olyanok, akik bizonyos körülmények között nem riadnának vissza

ilyesmitől. Már csak a változatosság kedvéért sem. A te faludbeli

fiúk nem szoktak a kentaurok területe körül ólálkodni, mint az én

időmben tették?

Fiúk, mint Zink, Jama és Potipher, vagányok, bajkeverők, akik

magukra haragították a kentaurokat. Bink erre is emlékezett. Csak

épp korábban nem jött rá ennek a jelentőségére. Hát persze, hogy

eljártak meglesni a pucér mellű kancákat, és ha egyedül találtak

egyet…

A fiú érezte, hogy lángol az arca.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte, már csak azért is, hogy

palástolja zavarát.

– Csak erre: Xanth bizonyosan kapcsolatban állt Mundániával

már jóval az első történelmi emlékeink előtt is. A Hullámok előtt.

Ugyanis az emberi faj csak Mundániában maradt fenn tisztán. Abban

a pillanatban, amint egy ember Xanth földjére lép, elkezd változni.

Mágiát fejleszt ki magában, a gyerekeiben még több mágia lesz,

mígnem egyik-másik leszármazottjából teljhatalmú varázsló nem

válik… és előbb utóbb nem elég, hogy mágiájuk lesz, de maguk is

mágikusakká válnak. Vagy, ha ők nem, akkor az ő leszármazottaik.

Vagy a fajok közötti természetes korlátok áthágása útján – bár itt ez a

kifejezés talán kissé túl célzatos –, vagy úgy, hogy lassan

átformálódnak manókká, tündérekké, goblinokká, óriásokká…

Megnézted te alaposan Humfreyt?

– Ő gnóm – vágta rá Bink gondolkodás nélkül. Aztán: – Ó, nem!

– Ember. Ráadásul jó ember, csak éppen alaposan előrehaladt a

valami mássá válás útján. Ő most mágikus hatalma teljében van, de a

gyerekei – ha lesznek egyáltalán gyerekei valaha – már lehet, hogy

valódi gnómok lesznek. Merem állítani, hogy ezt ő is pontosan tudja,

éppen ezért nem is hajlandó megházasodni. Aztán gondolj csak

Kaméleonra! Neki nincs mágiája, mert ő maga mágikus. És Xanth

egész emberi népessége elkerülhetetlenül errefelé tart: hacsak nem

jut folyamatos vérfrissítéshez Mundániából. A Pajzsot meg kell

szüntetni! Xanth mágikus lényeit hagynunk kell szabadon

kivándorolni, és ott lassan visszaalakulni eredeti fajtájukká. Új

állatokat kell betelepíteni.

– Na, de… – Binknek gondot okozott befogadni a varázsló

eszmefuttatásának szörnyű következtetéseit. – De ha korábban is

mindig volt… kölcsönhatás, akkor mi történt azokkal az emberekkel,

akik évezredekkel ezelőtt jöttek ide?

– Egy ideig valószínűleg fennállt valami akadály, ami meggátolta

az átvándorlást: Xanth valódi sziget is lehetett vagy ezer évig, így a

történelem előtti emberi telepesek itt rekedtek, és teljességgel

összekeveredtek az itt élő többi fajokkal, létrehozva a kentaurokat

meg a többi hibridet. És a Pajzs védelme alatt most ugyanez történik.

Az embereknek meg kell…

– Elég! – suttogta a mélységesen megdöbbent Bink. – Nem bírom

tovább hallgatni.

– Akkor ártalmatlanítod a cseresznyéket?

A fiú józansága villámcsapásszerűen tért vissza.

– Nem. Beszélek Kaméleonnal, és azonnal elindulunk.

– De értsd meg, hogy…

– Nem. – Bink most már kezdte érteni a gonosz varázsló

taktikáját. Ha tovább hallgat rá, képes, és meggyőzi a saját ügyéről…

és akkor Xanth elveszett. – Amiket mondasz, az undorító. Nem lehet

igaz. Nem tudom elfogadni.

A varázsló láthatóan őszinte sajnálkozással sóhajtott fel.

– Hát, egy próbálkozást megért, bár tartottam tőle, hogy

elutasítasz. Mindemellett akkor sem engedhetem, hogy lerombold ezt

a kastélyt…

Bink megfeszült, minden pillanatban készen a menekülésre, hogy

szükség esetén kiugorhasson az átváltoztatási távolságból. Két

méter…

Trent megrázta a fejét.

– Nem kell menekülnöd. Nem szegem meg a fegyverszünetünket.

Megtehettem volna, amikor a képeket mutattam neked, de én állom

az adott szavamat. Tehát nekem kell engednem. Ha te nem akarsz

csatlakozni hozzám, nekem kell csatlakoznom hozzátok.

– Tessék? – Binket, aki már teljesen bezárta a füleit a gonosz

varázsló csalókán meggyőző logikája előtt, teljesen felkészületlenül

érte ez a fordulat.

– Ne bántsd a kastélyt! Ártalmatlanítsd a bombákat! Én

biztonságban átviszlek benneteket a környéken.

Ez így túl könnyű.

– Szavadra?

– Szavamra – felelte a varázsló teljes komolysággal.

– El tudod érni, hogy a kastély elengedjen bennünket?

– Igen. Ez is része annak, amit itt a könyvtárban tanultam meg.

Csak ki kell mondanom a megfelelő szavakat neki, és még segít is a

távozásunkban.

– Szavadra – ismételte a fiú gyanakvóan. Eddig Trent nem szegte

meg a szavát… de ez ugyan mire garancia? – Semmi trükk, semmi

„meggondoltam magam”!

– Becsületszavamra, Bink!

Mit tehetne? Ha a varázsló meg akarja szegni a szavát, akár most

rögtön ebihallá változtatja őt, aztán odalopózik Kaméleonhoz, és őt is

átváltoztatja. És aztán… de hajlott rá, hogy higgyen Trentnek.

– Rendben.

– Menj, és ártalmatlanítsd a bombákat! Én elintézem ezt a dolgot

a Roogna-kastéllyal.

És Bink ment.

Kaméleon boldog kis sikkantással üdvözölte… és ezúttal ő is

örömmel fogadta a lány ölelését.

– Trent beleegyezett, hogy kivisz minket innen – újságolta.

– Ó, Bink, annyira örülök! – És megcsókolta a fiút, hogy örömét

be is bizonyítsa. Binknek el kellett kapnia Kaméleon kezét, nehogy a

lány közben véletlenül elejtse a gránátcseresznyét, ami még mindig

nála volt.

Kaméleon most már óráról órára szépült. A személyisége nem

változott semmit, kivéve talán, hogy ahogy az értelmi képességei

csökkentek, kevésbé bonyolulttá és kevésbé gyanakvóvá vált.

Binknek tetszett ez a személyiség, és mi tagadás, most már a

szépsége is vonzotta. Xanthi lány volt, mágikus volt, nem akarta a

fiút manipulálni a saját önző céljai érdekében… Ilyen lány kell neki.

De azt is tudta, hogy az ostobasága ugyanúgy ki fogja ábrándítani,

ahogy a külseje kiábrándította a másik szélső fázisában. Nem tudna

együtt élni sem egy gyönyörű hülyével, sem egy rusnya zsenivel.

Csak most találta vonzónak, amikor az éles eszére még frissen

emlékezett, ugyanakkor a szépsége elérhető volt a szeme és a keze

számára egyaránt. Butaság lenne azt hinni, hogy ez mindig így

marad.

Elhúzódott a lánytól.

– Le kell szerelnünk a bombákat – mondta neki. – Csak óvatosan!

De mi lesz az érzelmi bombákkal, amelyek robbanásra készen

lapultak a lelkében?

14. FEJEZET

RISZÁK

Minden gond nélkül kisétáltak a Roogna-kastélyból. A kapurácsot

felhúzták: Trent megtalálta a felvonócsörlőt, megolajozta, és a

szerkezet mechanizmusába beépített mágia segítségével felvonta. A

kísértetek mind előjöttek, hogy szívélyes búcsút intsenek nekik.

Kaméleon megsiratta az elválást, és még Bink is szomorú volt egy

kicsit. Tudta, milyen magányosak lesznek ismét a kísértetek most,

hogy ilyen hosszú ideig élvezhették az élő emberek társaság át, és

még a makacs kastély iránt is érzett valami nosztalgikus tiszteletet. A

kastély azt tette, amit tennie kellett, mint ahogy ő is.

Gyümölcsöket csomagoltak maguknak a kertből, praktikus, de

elegáns útiruhákat választottak maguknak a kastély ruhatárából,

amelyeken nyolcszáz éven át sem fogott az idő. Ebben persze erős,

ősi varázslatok működtek közre. Öltözékükben királyian néztek ki, és

úgy is érezték magukat. A Roogna-kastély rendesen gondjukat

viselte, és csakugyan segített is nekik a távozásban.

A kastélykertek csodálatosan virultak. Ezúttal nem volt semmiféle

vihar. Az erdő fái sem viselkedtek fenyegetően, inkább ágaikat

lágyan lengetve, simogató érintésekkel búcsúztak a távozóktól. A

rossz szándékú ragadozók is távol tartották magukat a környékről, és

most a zombik sem jelentek meg.

A kastély meglepően hamar eltűnt a szemük elől.

– Most már túljutottunk a kastély által ellenőrzött területen –

jelentette be Trent. – Innen ismét nagyon kell figyelnünk, mert az

igazi vadonnal nincs békeszerződésünk.

– Figyelnünk? – hökkent meg Bink. – Hát te nem mész vissza a

kastélyba?

– Most nem – felelte a varázsló.

A fiú gyanakvása újraéledt.

– Egészen pontosan mit mondtál a kastélynak?

– Azt mondtam: visszatérek. Királyként. Xanth felett újra Roogna

fog uralkodni.

– És a kastély elhitte?

Trent rezzenetlen nyugalommal nézett Binkre.

– Miért kételkedne az igazságban? Aligha tudnám megszerezni a

koronát, amíg itt csücsülök a vadonban.

A fiú erre nem válaszolt. A gonosz varázsló végtére is arra nem

adta a szavát, hogy feladja a Xanth meghódítására vonatkozó terveit.

Csupán abba egyezett bele, hogy őt és Kaméleont biztonságban

kijuttatja a kastélyból. Ezt pedig meg is tette. Most hát megint ott

vannak, ahol eddig voltak: fegyverszünet mellett igyekeznek együtt

épségben kijutni a vadonból. És azután? Teljes sötétség: Bink agya

egyszerűen nem tudta befogadni ezt a kérdést.

Nem telt sok időbe, hogy az ellenséges vadon jelenlétét

megérezzék. Egy sárga virágokkal behintett, békés kis tisztáson

haladtak át éppen, amikor a virágok közül hirtelen egy méhraj

röppent fel. A méhek dühösen körbedöngték a három embert. Nem

szúrták meg őket, fizikailag nem értek hozzájuk, de a közvetlen

közelükben köröztek.

Kaméleon tüsszentett. Majd még egyet, hevesen, erősen. Aztán

Bink is tüsszentett, végül Trent is elkezdte.

– Tüsszítőméhek! – nyögte a varázsló a tüsszögési rohamok

között.

– Válto… hap… ztasd át őke… hep… ccszit! – tüsszögte Bink.

– Nem… hapci… tudok koncentrálni… acshooo… rájuk.

Különben is, ők csak ártatlan hap… lények achhííí…!

– Fussatok, bolondok! – kiáltott rájuk Kaméleon.

Futottak. Ahogy átjutottak a tisztáson, a méhek elmaradtak tőlük,

és a tüsszögési inger megszűnt.

– Még szerencse, hogy nem fojtóméhek voltak – jegyezte meg a

varázsló, könnyező szemét törölgetve.

Bink mélységesen egyetértett vele. Egy-két tüsszentés még

rendben lenne, de tucatjával egymás után, az már komolyabb dolog.

Alig kap az ember levegőt két tüsszentés között.

A zaj más dzsungellakók figyelmét is felkeltette. Ez mindig

alapvető veszélyforrás itt, a vadonban. Harcias bömbölés zengett fel,

és roppant mancsok léptei döngették meg az erdő talaját.

Pillanatokon belül felbukkant előttük a zaj forrása is: egy hatalmas

tűzokádó sárkány. Egyenesen a tüsszögőtisztáson át csörtetett

feléjük, de a méhek őt békén hagyták. Tisztában voltak vele, hogy ha

a sárkány eltüsszenti magát, leég az egész tisztásuk.

– Változtasd át, változtasd át! – sikoltott Kaméleon, mivel a

sárkány egyenesen feléje indult. Valami okból a sárkányok mindig is

különös előszeretettel viseltettek a legszebb szűzlányok iránt.

– Nem tudom – morogta Trent dühösen, összeszorított fogakkal. –

Mire kétméteres közelségbe ér, addigra a leheletétől grillhússá

sülünk. Vagy hatméteres lángot lehel.

– Nem vagy valami nagy segítség – nyafogott Kaméleon.

– Változtass át engem! – kiáltott fel Bink hirtelen ötlettel.

– Remek gondolat! – A fiú hirtelen szfinxszé változott. A feje

megmaradt olyannak, amilyen volt, de bikateste lett sasszárnyakkal

és oroszlánmancsokkal. És óriási lett: jóval a sárkány fölé tornyosult.

– Fogalmam sem volt, hogy a szfinxek ilyen nagyra nőnek –

mennydörögte.

– Bocsánat, már megint megfeledkeztem magamról! – mondta

Trent. – A legendás mundániai Szfinx járt az eszemben.

– De a mundánoknak nincs mágiájuk.

– Ez a szfinx nyilván Xanthből vándorolt át réges-régen.

Négyezer éve áll ott kőszoborként. Megkövült.

– Megkövült? Vajon egy ekkora méretű szfinxet mi képes annyira

megijeszteni, hogy megkövüljön? – csodálkozott Kaméleon,

felkandikálva Bink óriási arcára.

De a fiúnak most más dolga volt.

– Tűnj innen, szörnyecske! – bődült rá a sárkányra.

A sárkány felfogása kissé lassúnak bizonyult. Narancsszín

lángcsóvát fújt Binkre, és megperzselte vele a szárnytollait. A láng

nem fájt, de bosszantó volt. A fiú kinyúlt egyik oroszlánmancsával,

és könnyedén meglegyintette vele a sárkányt. Könnyed kis mozdulat

volt, de a sárkány jó pár métert repült tőle, és oldalával egy fának

csapódott. A dühös fa valóságos szikladiózáport zúdított rá. A

sárkány felordított a fájdalomtól, a tüze kialudt, és farkát behúzva

elinalt.

Bink nagyon óvatosan megfordult, közben folyton azon aggódva,

nehogy rátaposson valakire.

– Miért is nem jutott ez eddig az eszünkbe? – harsogta

elgondolkodva. – Könnyedén elvihetlek benneteket a hátamon a

dzsungel széléig. Senki sem fog felismerni bennünket, és senki nem

mer megtámadni sem.

Lekuporodott, amennyire tudott, Kaméleon és Trent pedig

felkapaszkodtak a hátára. Bink kényelmes, sétáló léptekkel indult

meg, amivel mindemellett sokkal gyorsabban haladtak, mint ahogy

egy ember futni tud. Ismét úton voltak.

Ámbár nem sokáig. Kaméleon a szfinx vastag szaruréteggel

borított hátán zötykölődve hamarosan úgy érezte, félre kell vonulnia.

Nem volt mit tenni, megálltak. Bink lehasalt, hogy a lány

biztonságban lecsusszanhasson a hátáról a földre.

Trent is kihasználta a kényszerszünetet, hogy kinyújtóztassa a

lábait. Körbejárta a fiú hatalmas fejét.

– Visszaváltoztatnálak, de tényleg jobb lenne, ha ebben a

formában maradnál, amíg ezen a vidéken át nem jutunk – mondta. –

Egyértelmű bizonyítékom ugyan nincs arra, hogy a túl gyakori

átváltozás káros lenne az alanyra, de úgy vélem, legjobb, ha ezúttal

nem kockáztatunk. Mivel a szfinx értelmes lény, a szellemi

képességeid nem károsodnak ebben az alakodban sem.

– Nem, teljesen rendben vagyok – értett egyet Bink

földrengésszerű hangon. – Tulajdonképpen jobban érzem magam,

mint valaha. Meg tudsz felelni erre a találós kérdésre? Mi az, ami

reggel négy lábon jár, délben két lábon, este három lábon?

– Nem fogok válaszolni rá – mondta Trent meglepetten. – A

legendákban, amiket Mundániában hallottam, néhány szfinx

öngyilkosságot követett el, amikor a találós kérdéseikre helyes

választ kaptak. Azok ugyan kisebb fajta szfinxek voltak – egy másik

faj –, de úgy látszik, egy kicsit összekevertem a dolgokat, amikor

sebtében átváltoztattalak, és nem akarom megkockáztatni, hogy

esetleg te is úgy reagálj, mint a kicsik.

– Jaj, dehogy! – mennydörögte Bink bosszúsan. – Azt hiszem, a

találós kérdés a szfinx tudatából került elő, nem az enyémből.

Biztosan az összes szfinxfaj egy közös őstől származik, ámbár én

meg nem tudnám mondani, mi a különbség az egyes fajaik között.

– Azért ez furcsa – tűnődött Trent. – Nem a mundániai

legendákkal kapcsolatos tudatlanságod, persze, hanem a találós

kérdés emlékeid. Úgy tűnik, te magad vagy a szfinx. Pedig nem egy

létező testbe juttattam át a tudatodat, hiszen az eredeti szfinxek

évezredekkel ezelőtt kihaltak vagy megkövültek. Csak egy hasonló

szörnyeteggé változtattalak, egy Bink-szfinxszé. De ha ezzel együtt

szfinxemlékeid is lettek, igazi szfinxemlékeid…

– A mágiádnak nyilván olyan leágazásai is vannak, amiket te

magad sem értesz egészen – mondta Bink. – Én azt szeretném, ha

képes lennék megismerni a mágia valódi természetét. Akármilyen

mágiáét.

– Igen, az egész egy nagy rejtély. A mágia csak Xanthben létezik,

sehol másutt. Miért? Hogyan működik? Miért tűnik úgy, mintha

Xanth szomszédja lenne valamennyi mundániai országnak,

földrajzilag, nyelvileg és kultúrában is? És hogyan adódik át a mágia

valamennyi szintjén és formájában a földrajzi környezetből a terület

lakóiba?

– Én is gondolkodtam ezen – dörmögte-dörögte Bink. – Talán a

sziklák valamiféle kisugárzása, vagy a talajból felszívódó tápanyag…

– Amikor én leszek a király, kutatási programot fogok indítani,

hogy kiderítsük Xanth különleges jellegének valódi okát.

Amikor Trent lesz a király. A terv csakugyan jónak hangzott –

tulajdonképpen nagyon is izgalmasnak, de nem ezen az áron. Bink

egy pillanatra kísértésbe esett. Hatalmas mellső mancsának egyetlen

csapásával péppé tudná zúzni a gonosz varázslót, mindörökre

megszabadítva Xanthet a fenyegetéstől, amit Trent jelent a számára.

De nem. Még ha a férfi nem is volt igazán barátja, nem szeghette

meg ilyen gálád módon a fegyverszüneti egyezségüket. Amellett nem

akart egész hátralévő életében szörnyeteg maradni. Sem testileg, sem

erkölcsileg.

– A hölgy nem kapkodja el a dolgát – mormogta a varázsló.

Bink körbeforgatta iszonyatos méretű fejét, Kaméleon után

kutakodva.

– Pedig az ilyesmit általában nagyon gyorsan szokta intézni. Nem

szeret egyedül maradni. – Aztán eszébe jutott valami. – Hacsak nem

kezdte el a varázslatát keresni… tudod, amelyiktől átlagos lenne.

Azért hagyta el Xanthet, hogy megszabaduljon a mágikus

átalakulásaitól, és most, hogy visszakerült, valami ellenmágiát

szeretne találni. Most éppen nem túl okos, úgyhogy…

Trent megdörzsölte az állát.

– Ez itt a dzsungel. Nem akarom az elvonultságát megzavarni,

de…

– Talán meg kellene néznünk, hol marad.

– Aha. Hát, azt hiszem, még egy átváltoztatást ki fog bírni a

szervezeted. Vérebbé foglak változtatni. Ez egy mundániai állat,

egyfajta kutya, amelyik kitűnően ért a nyomkövetéshez szag után. Ha

éppen úgy találsz rá, hogy valami diszkrét dolgot végez… nos, úgyis

csak egy állat leszel, nem egy emberi kukkoló.

És Bink máris kifinomult orrú, lebegő fülű, ráncos arcú állattá

vált, amelyik azonnal szimatolni kezdett. Bárminek és bárkinek

képes felismerni a régen otthagyott szagnyomát: ebben biztos volt.

Eddig nem jött rá, mennyire alapvető fontosságú a szaglóérzék.

Furcsa, hogy valaha is egyáltalán a jelentéktelenebb, gyengébb

érzékeire hagyatkozott.

Trent elrejtette az úticsomagjaikat egy álgubancfa védelmében, és

a vérebhez fordult.

– Jól van, szimatold ki Kaméleont!

Bink tökéletesen értette a varázslót, de válaszolni nem tudott,

mivel jelenlegi formája nem beszélő állatfajta volt.

Kaméleon szagnyoma annyira erős volt, hogy Bink azon

csodálkozott, hogy nem tudja a varázsló maga is kiszimatolni.

Lehajtotta a fejét, hogy minél közelebb legyen az orra a talajhoz –

mennyire magától értetődően természetes, hogy a fej ilyen közel

legyen az információ fő forrásához, ahelyett hogy olyan ostoba mód

magasan hordaná, mint Trent, és magabiztosan elindult előre.

A nyom egy bokor mögé vezetett, onnan egyenesen befelé a

vadonba. Kaméleont elcsalták. Mostani alacsony értelmi képességei

mellett szinte bármi bolonddá tudja tenni. Ugyanakkor nem volt a

nyomon semmi más következetes szag – állaté, növényé, emberé

amit vagy akit a lány esetleg követhetett volna. Ez azt sugallta, hogy

a dolog mögött mágia rejlik. Bink aggodalmasan felvakkantott, és

szimatolva továbbsietett a varázslóval a nyomában. A mágikus

csalogatás szinte biztosan bajt jelent.

A nyom azonban nem vezetett sem gubancfához, sem rágvanyelő

mocsárba, sem óriássárkány fészkéhez. Bonyolult cikcakkban

elkerülve mindezeket az akadályokat déli irányba haladt, egyenest a

legmélyebb dzsungelbe. Valami nyilvánvalóan úgy csalogatta maga

után, hogy minden útba eső veszélytől biztos távolban maradjon. De

vajon mi? És hová vezette? És miért?

Bink a lényeget azért tudta, ha a részleteket nem is: valami

lidércfény ejthette csapdába Kaméleont, a sűrűbe csalta ott lebegve

előtte mindig alig kartávolságon kívül, de soha el nem érhetően.

Talán valami elixírrel kecsegtette, valami normalizáló varázslattal,

ezért követte a lány. A lidércláng aztán elcsalja járatlan utakon a

legvadabb dzsungelbe, ahonnan magától soha ki nem talál, és ott

magára hagyja. Kaméleon egy olyan helyen nem sokáig marad

életben.

Habozott. Nem, nem vesztette el a nyomot: ez elképzelhetetlen.

Valami más zavarta.

– Mi az, Bink? – kérdezte Trent. – Tudom, hogy Kaméleon az

ignis fatuust követte. De mivel szorosan a nyomában vagyunk, még

idejében oda fogunk érni ahhoz, hogy… – Elhallgatott, mert ő is

észrevett valamit. A talpuk alatt enyhén remegett a föld, mintha

valahol messze egy súlyos tárggyal ütemesen püfölnék. Valami olyan

tárggyal, ami sok-sok tonnát nyom.

A varázsló körülnézett.

– Nem látom, mi az. Te érzed a szagát?

Bink csendben maradt. A szél rossz irányból fújt. Ekkora

távolságból nem érezte meg a szagát annak, ami a zajt okozta.

– Akarod, hogy átváltoztassalak valami erősebb lénnyé? –

kérdezte Trent. – Nem igazán tetszik nekem a helyzet. Először a

mocsárgáz a lidércfénnyel, most meg ez a fura valami mögöttünk…

Ha átváltozik, többé nem lesz képes kiszagolni Kaméleon

nyomát. Így hát ismét csendben maradt.

– Hát jó. De maradj a közelemben! Át tudlak változtatni olyan

lénnyé, ami képes szembeszállni akármilyen fenyegetéssel is, de

ehhez a hatótávolságomon belül kell maradnod. Attól tartok,

rendkívüli veszélyhez közeledünk. Illetve az közeledik hozzánk. –

Ezzel megérintette a kardja markolatát.

Tovább haladtak, de a talaj reszketése egyre erősebbé vált, és

ütemes pufogássá hangosodott, mint valami elképesztő méretű állat

léptei. Látni azonban még mindig nem láttak semmit. A hang most

egyenesen a hátuk mögül jött, és egyre közeledett.

– Szerintem jobb lenne, ha elrejtőznénk – javasolta Trent

komoran. – Azt mondják, a bátorság nagyobbik része a

megfontoltság.

Jó ötlet. Megkerültek egy ártalmatlan sörhordó fát, és mögéje

húzódva csendben figyeltek.

A pufogás hangossá vált. Rendkívül hangossá. Az egész fa

rázkódott az ütemes vibrálás erejétől. BUMM! BUMM! BUMM!

Kisebb ágak töredeztek le a fáról, és a törzsén megjelent egy repedés.

A résből keskeny sugárban sör spriccelt elő, és tócsává gyűlt Bink

érzékeny orra előtt. Ő visszahőkölt: ezt az italféleséget emberi

formájában sem kedvelte túlzottan. Kikukucskált a fa mögül: még

mindig semmi.

Aztán végül mégiscsak láthatóvá vált valami. Egy ág törött le

szilánkosra hasadozva egy tüsketoronyfáról. A bokrok vad

lendülettel hajladoztak. A talaj egy helyen mélyen behorpadt.

Búvóhelyük törzsén egyre több repedés jelent meg, és a levegőt

betöltötte a maláta édeskés illata. De a felfordulás okozóját még

mindig nem látták meg.

– Láthatatlan – suttogta Trent, miközben a ráfröccsent sört

törölgette az egyik kézfejéről. – Egy láthatatlan óriás.

Láthatatlan! Ez azt jelenti, hogy a varázsló nem lesz képes

átváltoztatni, mert a varázslatához látnia kell a célpontját.

A tömény sörszagtól egyre jobban átitatva, csendben figyelték,

ahogy az óriás elhalad mellettük. Hatalmas lábnyomok jelentek meg

az erdő talajában, három méter hosszúak, legalább tíz centire

benyomódva a földbe. BUMM! – és a fák szinte kiugrottak a földből,

rázkódtak, ágak, levelek, gyümölcsök peregtek róluk. BUMM! – és

egy fagylaltbokor egyszerűen eltűnt: csupán édes ízű, színes pacni

maradt belőle a lábnyom alján. BUMM! – és egy gubancfa félelemtől

remegve ölelte maga köré behúzott tapogatóit. BUMM! – és egy

kitörött fatörzs zuhant át a másfél méter széles lábnyomon.

A nyomok felől fojtóan sűrű bűzfelhő áradt: mintha valaki egy

bűzpöfékre lépett volna, vagy mint egy színültig telt latrina szaga a

nyári hőségben, de leginkább mint a kettő együtt. Bink érzékeny orra

belefájdult.

– Nem vagyok egy gyáva ember – motyogta Trent –, de most

kezdek félni. Mikor az ellenséget sem varázslattal, sem karddal nem

lehet legyőzni… – Az orra furcsán megvonaglott. – Már magában a

szaga is halálos. Nyilván tehénlepényt reggelizett.

Bink nem ismerte ezt a süteményt, de ha a mundániai fákon

ilyesmi terem, ő köszöni, nem kér belőle. Érezte, hogy a nyakán

felmered a szőr. Hallott már erről a teremtményről, de mindig valami

legendának vagy gyerekeket ugrató tréfának tartotta. Óriás, amelyik

láthatatlan… ámbár egyáltalán nem szagtalan.

– Ha jól számolom az arányokat – jegyezte meg Trent –, akkor az

óriás megvan vagy húsz méter magas. Mundániában ez lehetetlen

lenne, pusztán fizikai okokból is: felület-tömeg arány, négyzet-köb

szabály és hasonlók miatt. De itt… ki mondhatná meg, mire képes a

mágia? Ez az alak a dzsungel nagy részét felülről nézi, nem alulról. –

Elgondolkozott egy pillanatig. – Nyilvánvaló, hogy nem minket

követett. De vajon hová megy?

Oda, ahová Kaméleon is, gondolta Bink. Morgott egyet.

– Igazad van, Bink. Jobb lesz, ha gyorsan megtaláljuk a hölgyet,

mielőtt rálépnének.

Továbbindultak az immár jól kitaposott ösvényen. Ahol az óriás

nyomai keresztezték Kaméleonét, a bűz teljesen elfedte a lány

nyomát, és Bink finom orra fellázadt. Jókora ívben megkerülte a

hatalmas nyomokat, és a másik oldalon sikerült újra felvennie

Kaméleon sokkal gyengébb szagnyomát.

Most süvítő hangot hallottak, jobbra az általuk követett

útvonaltól. Bink idegesen pillantott fel, és azt látta, hogy egy griff

ereszkedik lefelé, óvatosan kerülgetve a fák lombjait.

Trent kirántotta a kardját, és a szörnyeteggel szembefordulva

hátát egy olajhordófa vaskos, kigömbölyödő törzsének vetette. Bink,

aki nem volt olyan formában, hogy megküzdhessen a hatalmas

ellenféllel, rávicsorgott, és a varázsló felé hátrált, ugyanahhoz a

menedékhez. Örült, hogy nem sárkánnyal akad dolguk, mert egy jól

irányzott tűznyelv képes lenne felrobbantani a fát, és mindkettőjüket

eltörölni a föld színéről. A fa lehajló ágai gátolnák a rémmadár

röptét, ezért csak a földre leszállva tudja megtámadni őket. Még

mindig veszélyes helyzet, de a harcteret mégiscsak kétdimenziósra

korlátozza, ami nagy általánosságban Bink és Trent esélyeit javítja.

Talán, ha ő el tudja vonni az óriás madár figyelmét, a férfi elég közel

tud lopózni hozzá, hogy átváltoztassa.

A griff földet ért, és behúzta hatalmas, fényes szárnyait.

Oroszlánfarka idegesen kígyózott, és túlméretezett saskarmai árkokat

szántottak a talajba. A madár sasfejét Trent felé fordította.

– Krhaargh? – kérdezte.

Bink szinte már érezte is, ahogy a halálos erejű csőr belevág a

húsába. Egy egészséges, ereje teljében lévő griff szemtől szemben

könnyedén elbánik egy közepes méretű sárkánnyal… és ez a példány

itt kifejezetten egészségesnek látszik. Átváltoztatási közelségbe

húzódott a varázslóhoz.

– Kövesd az óriás nyomait arrafelé – mutatta Trent a

szörnymadárnak. – El sem tudod téveszteni.

– Groááhr! – felelte a griff. Elfordult, megszemlélte az

óriásnyomokat, oroszlánizmait megfeszítette, kibontotta a szárnyait,

és újra a levegőbe emelkedett. Alacsonyan repült, az óriás elhaladása

közben az erdőbe vágott nyiladékot követve.

Trent és Bink meglepett pillantást váltottak egymással. Hajszálon

múlott a megmenekülésük: a griffek nagyon gyorsak a harcban, és

lehet, hogy Trent varázslata nem hatott volna elég gyorsan.

– Csak az irányt akarta tudni – mondta Trent. – Arra előttünk

valami nagyon furcsa dolog folyhat. Jobb, ha odasietünk. Nem lenne

szerencsés, ha valami primitív félemberi törzs rituális áldozatra

készülne.

Rituális áldozat? Bink értetlenül morgott.

– Tudod! – magyarázta Trent komoran. – Véres oltár, szépséges

szűzlány…

– Hrrr! – Bink futva indult tovább a nyomon.

Hamarosan nagy hangzavart hallottak maguk előtt: puffanások,

reccsenések, bömbölések, vijjogások, dobbanások és üvöltések

meghökkentő keverékét.

– Inkább csatának hangzik, mint törzsi ünnepnek – jegyezte meg

Trent. – Igazán el nem tudom képzelni, mi lehet…

Végül a szemük elé tárult a hangzavar forrása. Meghökkenve

torpantak meg.

Különféle teremtmények elképesztő gyülekezete állt előttük

hatalmas sugarú, laza körben, arccal mind a kör belseje felé fordulva:

sárkányok, griffek, mantikórok, hárpiák, óriáskígyók, trollok,

goblinok, manók és annyi minden más, hogy egyszerre fel sem

lehetne sorolni. Még egypár ember is volt köztük. Nem szabadfogású

harc volt, mindenki mindenki ellen. Inkább egyéni

formagyakorlatoknak tűnt, amit műveltek: toppantottak a lábaikkal,

összecsapták a patáikat, harapdálták a levegőt, csapkodták a

sziklákat. A kör belsejében számos halott vagy haldokló lény hevert,

akikkel a többiek egyáltalán nem törődtek. Bink vért látott és szagolt,

és hallotta a szenvedők nyögéseit és hörgését. Tényleg csata volt itt,

ez nyilvánvaló. Na de, hol az ellenség? Nem a láthatatlan óriás volt

az: az ő lábnyomai csak egy viszonylag kis térségre korlátozódtak,

nem tértek át a szomszédai által elfoglalt területekre.

– Azt hittem, tudok egyet-mást a mágiáról – mondta fejcsóválva

Trent –, de ez itt meghaladja a felfogóképességemet. Ezek a lények

itt mind természetes ellenségei egymásnak, mégsem törődnek

egyáltalán a többiekkel, és az elesett áldozatokat sem falják fel. Talán

mind bolondbogyót faltak?

– Vau! – kiáltott fel Bink. Észrevette Kaméleont.

A lány két lapos követ tartott a két kezében, egymástól úgy

harminc centire, és feszülten figyelte köztük a levegőt. Hirtelen

összecsapta a köveket, olyan erővel, hogy mindkettő kiesett a

kezéből. A levegőt nézte maga előtt, sejtelmesen elmosolyodott,

felkapta a köveket, és megismételte az egészet elölről.

Trent követte Bink tekintetét.

– Bolondbogyó! – ismételte. Bink azonban nem érezte a

bolondbogyó szagát. – Kaméleon is. Valami területi mágia lehet.

Jobb, ha visszavonulunk innen, mielőtt mi is áldozatul esünk a

varázslatnak.

Hátrálni kezdtek, bár Binknek nagyon nem akarózott magára

hagyni Kaméleont. Egy őszes, öreg kentaur ügetett oda hozzájuk.

– Ne kóvályogjatok itt összevissza! – kiáltott rájuk. – Menjetek át

az északi arcvonalra! – Mutatta az irányt. – Ott súlyos veszteségeink

vannak, és Nagylábú nem győzi az egészet egyedül. Még csak nem is

látja az ellenséget. Bármelyik pillanatban áttörhetnek. Fogj egypár

követ, ne használd a kardodat, te bolond!

– Mi ellen ne használjam a kardomat? – kérdezte Trent érthető

ingerültséggel.

– Hát a riszák ellen, természetesen. Kettévágod, és máris két risza

lesz belőle. Te…

– A riszák! – hördült fel Trent, és Bink is hozzámorogta a maga

bosszúságát.

A kentaur a levegőbe szimatolt.

– Ti ittatok?

– Amikor Nagylábú elment mellettünk, a rengéstől kilyukadt a

sörhordófa, ami mögé elbújtunk – magyarázkodott Trent. – Én azt

hittem, a riszákat már mind kiirtották!

– Mindnyájan azt hittük – felelte a kentaur. – De itt épp egy

jókora fészek rajzik. Szét kell zúznotok őket, vagy szétrágni vagy

elégetni vagy vízbe fojtani! Egyetlenegy sem menekülhet! Na,

indulás!

Trent körülnézett.

– Hol vannak a kövek?

– Ott ni – mutatta a kentaur. – Összegyűjtöttem egy rakásra valót.

Tudtam, hogy egyedül nem boldogulhatok a riszákkal, ezért

lidérclángokat küldtem szét, hogy segítséget hozzanak.

Bink hirtelen felismerte a kentaurt: Herman, a remete. Pár évvel

ezelőtt szemérmetlenség miatt száműzték a méneséből.

Megdöbbentő, hogy életben tudott maradni itt, a vadon legmélyén…

de hát a kentaurok szívós népség.

Trent nem jött rá, hogy kivel állnak szemben, hiszen Herman

száműzetése jóval az övé után történt. A riszák jelentette borzalmas

veszélyt viszont pontosan ismerte. Felkapott két kézre álló darabot

Herman kőrakásából, és határozott léptekkel az északi arcvonal felé

indult.

Bink követte. Neki is segítenie kell. Ha egyetlen risza is átjut,

később, valamikor újabb rajzás lesz, amit esetleg nem sikerül időben

megállítani. Utolérte a varázslót.

– Vau, vau! – ugatta sürgetően.

Trent nem nézett rá.

– Bink, ha most visszaváltoztatlak, a többiek meglátják, és

azonnal tudni fogják, ki vagyok. Lehet, hogy ellenem fordulnak, és a

riszák elleni arcvonal megszakad. Azt hiszem, a jelenlegi

lényállománnyal meg tudjuk állítani a rajzást. A kentaur remekül

szervezte meg az akciót. A természetes alakodban sem tudnál

hatékonyabban harcolni ebben a csatában, mint a mostaniban. Várd

ki, amíg ez a csata véget ér!

Binket nem elégítette ki a varázsló érvelése, de úgy tűnt, nincs

sok választása. Ezért eldöntötte, hogy úgy teszi magát hasznossá,

ahogy tudja. Talán ki tudja szagolni a riszákat.

Ahogy a számukra kijelölt helyre értek, mellettük egy griff

felvijjogott, és összerogyott. Arra a szörnyre emlékeztetett, amelyiket

ők irányítottak ide: nyilván szem elől veszítette a kalauzlidércét.

Ámbár Binknek az összes griff egyformának látszott – és szaglott.

Nem mintha ez bármit is számított volna: az összes itt lévő lény

ugyanazért a célért jött ide. Bink mégis úgy érezte, mintha ez a griff

ismerősebb lenne a többinél. Odafutott hozzá, remélte, hogy a

sérülése nem végzetes. A lény halálos sebből vérzett: egy risza

keresztülfúrta az oroszlánszívét.

A riszák hirtelen hussanásokkal közlekedtek risza méretű, saját

maguk által elővarázsolt alagutakon át. Aztán megálltak erőt

gyűjteni, vagy talán csak filozófiai témákon elmerengeni: ugyan ki

látott volna bele, mi megy végbe egy risza agyában? Vagyis a

gyilkos riszának, amelyik elkapta a griffet, itt kell lennie valahol, a

közelben. Bink szimatolt, és hirtelen gyenge rothadásszag ütötte meg

az orrát. Megkereste a szag forrását, és meglátta élete első élő

riszáját.

Öt centi hosszú, laza spirálban felcsavarodott féreg volt, ami

tökéletes mozdulatlanságban lebegett a levegőben. Egyáltalán nem

látszott annak a rettentő veszedelemnek, ami valójában volt. Bink

orrával rámutatva felugatott.

Trent meghallotta, és odasietett két harci kövével a kezében.

– Szép munka! – szólt oda. Összecsapta a riszára a két követ.

Ahogy szétvette őket, az apró szörnyeteg szétzúzott, élettelen teste

kihullott közülük. Eggyel kevesebb!

Huss!

– Ott egy másik! – kiáltotta Trent. – A járatukat bármin átfúrják,

még a levegőn is. Ezért halljuk a vákuum összeomlását mögöttük.

Ennek valahol itt kell lennie… ott van, ni!

Összecsapta a két kövét, szétzúzva egy újabb férget.

Innentől aztán felgyorsultak az események. A riszák eltökélten

hussogtak kifelé, mindegyik saját egyéni mintázata szerint.

Lehetetlen volt előre megjósolni, mennyi ideig maradnak

megmerevedve egy helyben – másodpercekig vagy percekig –, vagy

hogy milyen messzire hussannak tovább – centiméterekre vagy

méterekre. Viszont minden risza hajszálpontosan abba az irányba

haladt előre, amerre indult, szemernyit sem térve el tőle, ezért

viszonylag gyorsan be lehetett mérni a mozgásuk vonalát. Ha valaki

pontosan egy risza útvonalában állt, a féreg áthussant rajta, és ha a

lyuk épp egy létfontosságú szervet fúrt át, az illető meghalt. De

pontosan egy risza mögé beállni sem volt célszerű, mert minél

közelebb került valaki a rajzás kiindulópontjához, annál több risza

közelébe került. A riszák annyian voltak, hogy ha valaki éppen

szétmorzsolt egyet, közben egy másik könnyen lyukat fúrhatott belé.

Csak úgy lehetett bármit is tenni ellenük, hogy nagy sugárban

körbeállták a fészket, és a rajzást vezető férgeket pusztították el

először.

A riszák látszatra tényleg nem voltak értelmes lények, bár lehet,

hogy csak a külvilág iránt voltak tökéletesen közömbösek. Előre

meghatározott pályájukon átfúrtak mindent – de szó szerint mindent

–, ami útjukba került. Ha az ember nem talált meg egy riszát

idejében, akkor elkésett, mert a féreg újra hussant. Viszont a

mozdulatlan riszát észrevenni sem volt egyszerű, mert oldalról úgy

nézett ki, mint egy meghajlítgatott ágdarabka, szemből meg, mint

egy felcsavarodott ágacska. Meg kellett mozdulnia, hogy magára

vonja a figyelmet, akkor pedig már túl késő volt ahhoz, hogy

szétzúzzák.

– Ez olyasmi, mint a lőtéren állva elkapkodni a melletted elrepülő

golyókat – mormogta maga elé Trent. Ez megint valami mundániai

vonatkozású dolog volt: a mundániai riszákat nyilván golyónak

hívták.

A láthatatlan óriás a jobb oldalukon tevékenykedett, ahogy ezt

Bink érzékeny orra pontosan jelezte. BUMM! – és egy risza

széttiporva kihussant a létezésből. Lehet, hogy egyszerre száz is.

Valamint minden más, ami a talpa alá került. Bink nem merte

megmutogatni az óriásnak, hol lát riszát: ez a saját halálos ítéletével

lett volna egyenlő. Úgy látta, mintha az óriás csak úgy

véletlenszerűen tapodna ide-oda. Végtére is, ez is volt olyan jó

módszer, mint bármi más.

Binktől balra egy egyszarvú küzdött. Amikor megtalált egy riszát,

vagy a szarva és a patája között morzsolta össze, vagy összeharapta,

és jókora lófogaival rágta szét. Bink szerint ez ízléstelen módszer

volt, és veszélyes is, mert ha rosszul időzíti, hogy mikor harapjon

rá…

Huss! Az egyszarvú állkapcsán egy lyuk jelent meg. Vér

csepegett belőle. Az állat dühösen felnyerített, aztán elindult a risza

után a hussanás röppályája mentén. Megtalálta a riszát, és újra

ráharapott az állkapcsa ép felével.

Bink bámulta az egyszarvú bátorságát, de neki is végeznie kellett

a munkáját. Két risza épp most hussant az ő területére. A közelebbit

megmutatta Trentnek, aztán odarohant a másikhoz, mert attól tartott,

hogy a varázsló ahhoz már nem ér oda idejében. Kutyafogai tépésre

és szakításra valók voltak, nem rágásra, de ez alkalommal talán

mégis megteszik. Ráharapott a riszára.

Kellemetlen freccsenést érzett a szájában. A risza teste feszes

volt, de nem igazán kemény, és a belsejéből kibuggyantak a nedvei.

Az íze kimondottan borzalmas volt. Volt benne valami maró sav is…

aúúú! De azért még egy párszor ráharapott a biztonság kedvéért:

tudta, hogy minden nem eléggé szétrágott darabka új apró kis

riszaként továbbhussan és ugyanolyan veszélyes, mint az eredeti. A

szétrágott maradványokat gondosan kiköpte. A szájíze biztosan soha

nem lesz már ugyanaz, mint előtte…

Huss! Huss! Két újabb risza jelent meg a közelükben. Trent

meghallotta az egyiket, és kezelésbe vette. Bink megkereste a

másikat. De amíg ezzel a kettővel foglalkoztak, egy harmadik huss is

felhangzott közöttük. A tempó felgyorsult, ahogy a fészekből kirajzó

riszák fő tömege elérte a védők körét. Egyszerűen túl sok volt a risza

ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani a kirajzással. A teljes raj akár

egymillió egyedből is állhatott.

Magasan a fejük fölül fülsiketítő ordítás hallatszott.

– OOAAAÁÁÁ!

Herman, a kentaur odaügetett.

– Nagylábút eltalálták! – kiáltotta. – Tűnjetek az útból!

– De a riszák kitörnek! – kiáltott vissza Trent.

– Tudom! Súlyos veszteségeink vannak az egész körön. Nagyobb

a raj, mint gondoltuk, sokkal sűrűbb a középpontban. Sehogy se

tudnánk visszatartani őket. Új, jóval nagyobb védelmi kört kell

formálnunk, és reménykedni, hogy időben érkezik segítség.

Meneküljetek, mielőtt az óriás elesik!

Ez jó tanács volt. Bink területén egy hatalmas lábnyom jelent

meg, ahogy az óriás feléjük tántorodott. Gyorsan elhúzódtak onnan.

– ÁÁÁÁH! – bődült el ismét az óriás. Újabb lábnyom jelent meg,

ezúttal befelé. A kör közepe irányában. Amint elesett, egy szélroham

söpört végig a közelben állókon, ami telítve volt óriásaromával.

– ÓÓÁÁ-ÁÁÁ-AAÍÍÍ! – A hang lefelé ívelt húsz méter

magasságból a talajig, a riszarajzás középpontja felé. A becsapódás

akkora volt, mintha egy megkövesedett óriási fenyő dőlt volna ki

favágómágiától. BUUUUUMM!

Herman, aki ugyancsak a mögé a zseléfa mögé húzódott, mint

Trent és Bink, kitörölte a szeméből a belefröccsent zselét, és

szomorúan megrázta a fejét.

– Egy nagy-nagy embert vesztettünk el. Nemigen marad többé

remény, hogy megfékezzük a rajzást. Szétesett a védelem, kevés a

harci erő, és az ellenség fő ereje kifelé támad. Csak egy hurrikán

lenne képes mind elsöpörni, de az ég felhőtlen. – Trentre nézett. – Te

olyan ismerősnek tűnsz nekem. Nem te vagy a… Dehogynem. Húsz

évvel ezelőtt…

Trent felemelte a kezét.

– Sajnálom, hogy ezt kell…

– Ne, várj, varázsló! – kiáltotta Herman. – Ne változtass át! Nem

árulom el a titkodat. Ha rosszat akartam volna neked, egyszerűen

berúgom a koponyádat a patámmal, mielőtt szóltam volna. Nem

tudod, hogy engem is száműztek az enyéim maguk közül?

A varázsló habozott.

– Nem tudom, mert azt sem tudom, ki vagy.

– Herman vagyok, a remete, akit szemérmetlenségért száműztek a

kentaurok, mivel varázsoltam. Lidérclángokat idéztem meg. Egy

kentaurnak tilos…

– Úgy érted, a kentaurok képesek varázsolni?

– Képesek… ha akarnak. Mi, kentaurok olyan régóta élünk itt

Xanthben, hogy természetes fajjá váltunk. De a mágiáról az a

felfogásunk, hogy…

– Szemérmetlen dolog – fejezte be helyette Trent. A varázsló

pontosan kifejezte Bink gondolatait is. Tehát a mágikus lények is

képesek lehetnek a varázslásra: az, hogy nem teszik, kulturális, és

nem öröklött korlát. – Tehát remete lettél a vadonban.

– Úgy van. Osztozom veled a száműzetés szégyenében. De most

sokkal fontosabb gondunk is van, mint a rejtőzködés. Használd a

képességedet, hogy elhárítsd a riszák jelentette veszedelmet!

– Nem tudom az összest átváltoztatni. Egyszerre mindig egyre

kell koncentrálnom, és túl sokan vannak, hogy…

– Nem erről van szó. Fel kell égetnünk a fészküket meg az egész

környezetét. Én abban reménykedtem, hogy a lidérclángjaim egyike

idecsal egy szalamandrát is…

– Szalamandra! – kiáltotta Trent izgatottan. – Hát persze! De a tűz

még így sem fog elég gyorsan elterjedni ahhoz, hogy az összes riszát

felégessük, és ha még sikerülne is, akkor maga a tűz válna

megfékezhetetlenné, ami nagyobb veszedelem lenne, mint a riszák.

Csak egyik katasztrófát a másikra cserélnénk.

– Nem úgy van az! A szalamandráknak is vannak bizonyos

korlátaik, és megfelelő ügyességgel kordában lehet tartani őket. Arra

gondoltam, hogy…

Huss! A fa törzsében egy lyuk jelent meg. A zselé bíborszín

vérként buggyant elő a fából. Bink előrerontott, hogy szétrágja a

riszát, ami szerencsére közöttük hussant el. És egyiküket sem

sebesítette meg. Uf! Az a borzalmas íz!

– Bent vannak a fákban is – mondta Trent. – Egyik-másik

elkerülhetetlenül különféle dolgok belsejében áll meg. Ezeket

lehetetlen elkapni.

Herman az egyik jelentéktelen bokorhoz léptetett. Letépett róla

néhány indát.

– Szalamandraszár – magyarázta. – Visszavonultságom éveiben

meglehetősen jó természetbúvár lett belőlem. Ez a növény az

egyetlen dolog, amit a szalamandra nem képes elégetni. Természetes

korlátot jelent a szalamandrák tüze számára: a tüzüket előbb-utóbb

megállítja egy szalamandraszár-bozót. Ha ebből hámot készítünk,

abban körbe tudom vinni a szalamandrát egy jókora sugarú, az egész

riszafertőzött területet befoglaló kör mentén.

– De hogyan fékezzük meg a tüzet, mielőtt egész Xanthet

elemészti? – kérdezte Trent. – A szalamandraszár természetes

hatására nem bízhatjuk magunkat: akár a fél vadon áldozatul eshet.

Megfelelő tisztást pedig, ami megállítja a tűz terjedését, nem tudunk

kivágni idejében. – Kis időre elhallgatott. – Tudod, ez lehetett az oka,

miért nem sikerült a lidércfényeidnek szalamandrát idecsalni. Ez a

sűrű rengeteget természetesen szalamandrataszító varázslat kell,

hogy védje, mert ha nem tudná távol tartani a szalamandrákat,

leéghetne, ami komoly környezeti válságot okozna. Ha mégis

bevetnénk a szalamandratüzet…

Herman megállító mozdulattal emelte fel egyik karját. Öreg

kentaur volt, de még kiváló erőben: karján kápráztatóan feszültek az

izmok.

– Tudod, hogy a szalamandratűz mindig csak egy irányba halad:

amerre elindult. Ha befelé égő mágikus tűzből kört gyújtunk…

– Most értettem meg! – kiáltott fel Trent. – A középpontban kiég.

– Körülnézett. – Bink?

Na, ugyan ki más? Bink nem rajongott az ötletért, hogy

szalamandra legyen, de akármi jobb volt, mint a riszák áldozatául

engedni Xanthet. Egyetlen teremtmény sem lehet biztonságban, ha a

rajzást nem tudják megállítani.

Hirtelen apró, fényes testű kétéltűvé vált; úgy tizenkét-tizenhárom

centi volt az orrától a farka hegyéig. Megint eszébe jutott a jósjel,

amit mostani kalandjai kezdetén látott: a kis kaméleon szintén

szalamandraalakot vett fel… mielőtt a foltos sólyom elkapta. Azt

jelentené ez, hogy most eljött az ő végzete is?

A talaj, amelyen állt, hirtelen lángba borult. A homok ugyan nem

égett, de minden egyéb, ami borította, táplálta a szalamandratüzet.

– Mássz be ide! – mondta Herman, és elé tartott egy

szalamandraszárból ügyesen megfont, hálószerű zacskót. –

Végigmegyek veled egy jókora balra tartó körön. Ne felejtsd el, csak

befelé irányítsd a tüzedet! Balra! – Hogy Bink bizonyosan megértse,

bal kezével befelé, a rajzás irányába mutatott.

Hát, ilyen korlátozással nem lesz igazi jó móka, de…

Bink bemászott a hálóba. A kentaur felemelte, és kinyújtott karral

eltartotta magától, mivel Bink forró volt. Csak a bosszantó

szalamandraszár tartotta vissza tőle, hogy igazán szabadjára tudja

engedni magát.

Herman galoppban haladt a kör vonalán.

– Félre az útból! Félre az útból! – kiabálta meglepően erős hangon

a szétzilált arcvonalon még mindig a riszákat megállítani próbáló

sebesült lényeknek. – Felégetjük őket! Szalamandra! – Binkhez

pedig: – Balra! Balra!

Bink reménykedett benne, hogy a kentaur talán elfeledkezik erről

a szigorú korlátozásról. Á, mindegy, fél égetés még mindig jobb,

mint a semmi. Körülötte lángfüggönybe borult a dzsungel. Bármi,

amihez hozzáért, azonnal fellobbant, és vadul lobogott. Ágak,

levelek, zöldellő, egész fák, még az elesett szörnyek tetemei is. A

láng mindent felfalt. Ez volt a szalamandratűz sajátsága: mágikusan

égett, függetlenül a külső körülményektől. Még egy felhőszakadás

sem oltotta ki, mert a szalamandratűzben a víz is égett.

Minden, kivéve a földet, a köveket… és a szalamandraszárat.

Hogy a franc enné meg a nyavalyás gazt!

Sietős visszavonulás kezdődött. Sárkányok, griffek, hárpiák,

goblinok és emberek mind kapkodva tágultak a rettenetes tűz útjából.

Minden, ami mozgott, menekült, kivéve a riszákat, amelyek

ugyanolyan esztelenül folytatták a rajzásukat, mint eddig.

A lángok mohón kúsztak fel a hatalmas fák törzsén. Egy gubancfa

vadul rángatózott haláltusájában, ahogy kigyulladt, és a levegőben

égett zselé és sör szaga terjengett. Máris kiégett földsáv formálódott

mögöttük, csupasz homok és hamu jelezte, amerre elhaladtak.

Káprázatos!

Huss! Bink a földre esett. Egy risza, az esztelenek szerencséjével

keresztül hussant Herman jobb kezén. Helyes. Bink most végre

kimászhat az átkozott hálóból, és komolyan munkához láthat,

megalkotva a legnagyobb és legdicsőbb tűzvészt a

szalamandratörténelemben.

Ám a kentaur lehajolt, és bal kezével felmarkolta a hálót. A

lángok egy pillanatra hozzáértek az ujjaihoz, és az ujjbegyei azonnal

hamuvá égtek, de a megmaradt csonkokkal így is keményen

megtartotta a szalamandraszár zacskót. A fene egye meg a remete

hősiességét!

– Rajta! – kiáltotta Herman, és újra ügetni kezdett. – Balra!

Binknek muszáj volt engedelmeskednie. Dühösen kilövellt egy

minden eddiginél erősebb lángot, reménykedve, hogy a kentaur hátha

ismét elejti, de csalódnia kellett. A remete tovább ügetett, egy kissé

tágítva a kört, mivel a rajzás sugara is megnőtt közben. Nem sok

értelme volna kiégetni azt a területet, ahol a riszák voltak, vagy azt,

ahol ezután lesznek: oda kellett irányítani a lángot, ahol most

vannak.

Bármelyik, amelyik szerencsésen áthussan a lángfüggönyön, és

egy már felégetett részen pihen meg, megmenekül. Ez gyors

számítást és időnkénti helyesbítést igényelt, és még így is kockázatos

volt – de ez volt az egyetlen esélyük.

Már majdnem teljesen befejezték a kört. A kentaur tényleg gyors

tudott lenni, ha kellett. Kiindulópontjuk egyre szélesedő kiégett

sávjához közeledtek, közben megálltak, hogy utat engedjenek

néhány, még a tűzkörön belül rekedt szörnynek a menekülésre. Az

utolsó közülük egy óriási kígyó volt: vagy harmincöt méteres,

hullámzó húsoszlop.

Trent is ott volt, a megmaradt harcosokat szervezte tisztogató

egységbe, hogy elkapják a maradék néhány riszát, amelyik egy-egy

szerencsés hussanással esetleg túléli a tűzvészt. Ezeket egyenként

kellett megtalálni és elpusztítani. Minddel végezni kellett, az utolsó

példányig.

A tűzkör bezárult az eredeti riszafészek körül. Hirtelen fültépő

nyögés hangzott fel.

– ÁÁÁÁHH!

Valami láthatatlanul megmozdult.

– Nagylábú! – kiáltotta Trent. – Még él odabent!

– Azt hittem, meghalt! – mondta Herman elszörnyedve. – A kört

már lezártuk. Nem tudjuk kihozni onnan.

– A lábát találták el, ezért elesett, de nem halt meg – vélte Trent. –

Az eséstől egy időre nyilván elvesztette az eszméletét. – A lángokat

nézte, amelyek most kirajzoltak egy óriási fekvő emberalakot,

amelyik rángatózva meg-megmozdult a körvonalak mellett. A kísérő

szag olyan volt, mintha szemetet égetnének. – Már túl késő.

A halálra ítélt óriás vergődött a lángok között. Haláltusájától égő

ágak röppentek szerte: némelyik a körön kívülre esett, a dzsungelbe.

– Oltsátok el azokat a lángokat! – kiáltotta a kentaur. – Még

erdőtüzet okoznak!

De a lángokat senki sem tudta eloltani, vagy akár csak féken

tartani is. Senki, kivéve magát Hermant, a szalamandraszár hálójával.

A kentaur kifordította Binket a hálóból, és a legközelebbi tűzfészek

felé vágtatott, ami veszélyesen közel égett egy olajhordófához.

Trent kapkodva gesztikulált – és Bink ismét emberi önmaga volt.

Sietve félreugrott a füstölgő talajról, amit szalamandra-énje érintett.

Micsoda hatalom van a gonosz varázsló kezében: bármikor porrá

égethetné egész Xanthet, pusztán annyival, hogy létrehoz pár tucat

szalamandrát!

Bink pislogott egyet, hogy szemei alkalmazkodjanak

megváltozott testtartásához – és meglátta Kaméleont, aki egy riszát

üldözött két, kirepült ágakból keletkezett, egymás felé haladó

lángnyelv között. A lányt vagy túlságosan lekötötte az üldözés, vagy

túl buta volt hozzá, hogy felfogja, mekkora veszélyben van.

A fiú utána rohant.

– Kaméleon! Fordulj vissza! – A lány oda sem figyelt, csak a

feladatára koncentrált. Bink utolérte, és a karjánál fogva

visszafordította. – A riszákat majd elégeti a tűz. Ki kell innen

jutnunk.

– Ó! – mondta a lány halkan. Egykor elegáns ruhája most

szakadozottan lógott róla, arca mocskos volt… de szívszaggatóan

gyönyörű.

– Gyere! – A fiú kézen fogta Kaméleont, és maga után húzta.

Ám egy lelkes lángnyelv addigra átcsapott mögöttük és elvágta az

útjukat. Csapdába estek egy lángoktól körülzárt szigeten.

Az előjel! Most lecsapott a végzet: rá is, Kaméleonra is.

Herman átugratott az utat elzáró lángnyelv fölött. Lenyűgöző

kentauralak.

– Fel a hátamra! – kiáltotta.

Bink átkarolta a lány derekát, és felsegítette a remete hátára. A

lány teste csodálatosan rugalmas volt, dereka karcsú, combja telt.

Nem mintha a fiúnak e pillanatban bármi joga is lett volna ilyesmit

észrevenni egyáltalán, de a kettőjük egymáshoz viszonyított

testhelyzete, mialatt a lány hasra fekve igyekezett felevickélni

Herman hátára, elkerülhetetlenül felhívta rá a figyelmét. A fiú emelt

egy utolsót Kaméleon csinos hátsóján egy kifejezetten esetlen

mozdulattal, majd maga is felkapaszkodott. Herman előbb lépésben

indult el, majd vágtába csapott, hogy kellő lendületet nyerjen a tűz

átugrásához kettős terhével a hátán.

Huss! Egy risza a közelben. A kentaur megtántorodott.

– Eltalált! – kiáltotta. Aztán összeszedte magát, és az óriási

erőfeszítéstől görcsbe ránduló izmokkal ugrott.

Az ugrás rövidre sikerült. Mellső lábai megrogytak alatta, és a

hátsók lángba borultak. Bink és Kaméleon előreestek, és a kentaur

emberi felsőteste mellé zuhantak a földre. Herman mindkettejüket

megragadta egy-egy karjuknál fogva, és újra fellobbanó erejével

előretaszította őket, ki a veszélyzónából.

Trent futott oda hozzájuk.

– Remete, te égsz! – kiáltotta. – Átváltoztatlak…

– Ne! – szakította félbe Herman. – A májamat lyukasztotta át.

Nekem végem. Hadd égjek el a tűz megtisztító lángjaiban! –

elfintorodott. – Csak a kínszenvedést rövidítsd meg gyorsan! A

kardodat, uram! – És a saját nyakára mutatott.

Bink habozott volna. Úgy tett volna, mint aki nem érti,

megpróbálta volna elodázni az elkerülhetetlent. A gonosz varázsló

sokkal határozottabb volt.

– Ahogy kívánod – válaszolta. A kardja hirtelen a kezében

termett. A fegyver pengéje ívben megvillant – és a kentaur nemes

vonású feje leröppent a testéről, hogy kicsivel távolabb, közvetlenül

a tűz körén kívül egyenesen állva érjen földet.

Bink döbbenten meredt a jelenetre. Soha életében nem látott még

senkit ilyen hidegvérrel ölni.

– Köszönöm! – mondta a fej. – Nagyon hatékonyan rövidítetted le

a szenvedésemet. A titkod velem száll a sírba. – Ezzel a kentaur

szemei lezáródtak.

Herman, a remete tényleg ezt akarta. A varázsló helyesen ítélte

meg a helyzetet, és azonnal cselekedett. Ő ezt is elfuserálta volna.

– Olyan lény volt, akit büszkén neveztem volna barátomnak –

mondta Trent szomorúan. – Megmentettem volna, ha a hatalmamban

áll.

Apró lángocskák táncolták körbe a halott fejet. Bink először azt

hitte, a szalamandratűz szikrái, de ezek valójában egyáltalán nem

égettek.

– A lidércfények – mormolta a varázsló. – Eljöttek végső búcsút

venni.

A fények aztán szétszéledtek, magukkal víve alig megpillantott,

leírhatatlan csodák, soha nem tapasztalt gyönyörök futó benyomását.

A lángok bekebelezték a testet, aztán a fejet is, és végül elérték a már

felégetett területet. A tűz most már szinte kizárólag a kör közepén

égett, ahol a láthatatlan óriás sem vergődött többé.

Trent felemelte a hangját.

– Minden teremtmény hallgasson el tiszteletünk jeléül Herman, a

remete iránt, akit saját fajtája kitaszított, és aki Xanth védelmében

áldozta életét! Tisztelegjünk Nagylábú emléke előtt is, és az összes

többi nemes lelkű teremtmény előtt, akik hasonló sorsra jutottak!

A felégetett tisztásra mélységes csend borult. Tökéletes csend.

Még csak egy rovar zümmögése sem hallatszott. Egy perc… két

perc… semmi hang. Fantasztikus lények fantasztikus gyülekezete

volt ez, amely lehajtott fejjel tisztelgett azok emlékének, akik olyan

hősiesen harcoltak velük együtt a közös ellenséggel szemben. Bink

mélyen meghatódott. Soha nem fog többé úgy gondolni a vadon

mágikus szörnyetegeire, mint egyszerű állatokra.

Trent végül felemelte a tekintetét.

– Xanth megmenekült, hála Hermannak… és mindnyájatoknak! –

jelentette be. – A riszákat kiirtottuk. Menjetek utatokra, vigyétek

magatokkal a köszönetünket, és legyetek büszkék magatokra! Ennél

fontosabb szolgálatot nem is tehettetek volna a hazátoknak.

Meghajolok előttetek! – És úgy is tett.

– De egy-két risza esetleg megszökhetett – tiltakozott suttogva

Bink.

– Nem. Nem szökött meg egyetlenegy sem. Jól végeztük a

dolgunkat.

– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?

– A csend alatt nem hallottam egyetlen hussanást sem. Egy risza

sem lebeg mozdulatlanul három percnél hosszabb ideig.

Binknek leesett az álla. A tisztelet és gyász csendje, bár teljesen

szívből jövő volt, arra is szolgált, hogy megbizonyosodjanak róla, a

veszedelem valóban teljesen megszűnt.

Ő magától sosem gondolt volna erre. Milyen könnyen és magától

értetődően vette át Trent a vezetés nehéz és összetett feladatát a

kentaur halála után! Ráadásul anélkül, hogy a titkát fel kellett volna

fednie.

A szörnyek gyülekezete békésen oszlott szét, még mindig a közös

erőfeszítés kimondatlan békeegyezménye szerint viselkedve. Sok

volt a sebesült köztük, de sérüléseiket ugyanazzal a bátor

méltósággal viselték, mint Herman, és nem kapdostak egymás felé.

Az óriáskígyó siklott el mellettük, és a fiú fél tucat lyukat számolt

meg a testén, de a hüllő mintha fel sem vette volna. A kígyó,

akárcsak a többiek, megtette, amit kellett… de a jövőbeli

találkozásoknál ugyanolyan veszedelmes lesz, mint eddig.

– Nem kellene folytatnunk az utunkat? – vetette fel Trent, utolsó

pillantást vetve a lapos, csupasz hamukörre.

– Nem ártana – helyeselt Bink. – Azt hiszem, a tűz itt most már

kialszik.

Hirtelen ismét szfinxszé változott: feleolyan magassá, mint a

láthatatlan óriás, és jóval nagyobb tömegűvé. Trent nyilvánvalóan

úgy döntött, hogy a többszörös átváltozás nem ártalmas a

szervezetre. A varázsló és Kaméleon felszálltak Bink hátára, ő pedig

visszatért az elrejtett útipoggyászukhoz.

– De aztán nincs több egészségügyi pihenő! – bömbölte

mennydörgő hangján. Valaki felkuncogott.

15. FEJEZET

PÁRBAJ

Átkeltek egy erdős hegygerincen – és a vadon hirtelen véget ért.

Előttük egy nadrágültetvény kék mezője terült el: a civilizáció.

Trent és Kaméleon leszálltak a szfinx hátáról. Bink egész éjjel

fáradhatatlanul menetelt velük, ő maga is aludt közben, amíg

hatalmas lábai maguktól dolgoztak. Semmi nem zaklatta a társaságot:

még a vadon legveszedelmesebb lényeiben is volt némi természetes

óvatosság. Délelőttre járt, szép, tiszta, napos idő volt. A fiú kitűnően

érezte magát.

Hirtelen újra emberré vált – és még mindig jól érezte magát.

– Azt hiszem, ez az a hely, ahol végül elválnak az útjaink –

mondta.

– Sajnálom, hogy sok mindenben nem értünk egyet – mondta

Trent, kézfogásra nyújtva a kezét. – De azt hiszem, az elválásunkkal

ezek a nézeteltérések lényegtelenné válnak. Örülök, hogy

megismerhettelek mindkettőtöket.

Bink elfogadta a varázsló kinyújtott kezét, és megrázta.

– Azt hiszem, hogy a képességed alapján és a dolog lényegénél

fogva te vagy a gonosz varázsló, de segítettél Xanthet megmenteni a

riszáktól, és magánemberként a barátom lettél. Nem tudom elfogadni

a terveidet, de… – megrántotta a vállát. – Minden jót, varázsló!

– Részemről is! – mondta Kaméleon, és olyan lélegzetelállító

mosolyt villantott a férfi felé, ami bőségesen kárpótolta Trentet

szavai szegényes stílusáért.

– Nahát, micsoda meghitt búcsú! – jegyezte meg egy hang.

Védekezően perdültek hátra mindhárman – de nem volt sehol

senki és semmi a közelükben. Semmi, kivéve a félérett nadrágokat,

amelyek ártatlan békével lógtak le zöld indáikról… na meg a

dzsungel félelmetes szegélyét a hátuk mögött.

Aztán örvénylő füstgomoly jelent meg előttük, és gyorsan

sűrűsödni kezdett.

– Egy dzsinn! – állapította meg Kaméleon.

De Bink most már felismerte a formálódó alakot.

– Nincs olyan szerencsénk – mondta. – Ez itt Iris varázslónő, az

illúziók úrnője.

– Köszönöm a választékos bemutatást, Bink – biccentette meg a

fejét az immár szilárdnak látszó nőalak. Elbűvölően nézett ki a kék

nadrágok között mélyen kivágott ruhájában – de a fiú most semmi

kísértést nem érzett. Kaméleon szépsége tökéletes teljében olyan

természetes – habár mágikus – vonzerőt jelentett a számára, amellyel

képtelen volt versenyezni a varázslónő művi szépsége.

– Tehát ő Iris – állapította meg Trent. – Halottam már róla,

mielőtt elhagytam Xanthet, hiszen ő az én korosztályomhoz tartozik,

de személyesen még nem találkoztunk. Határozottan gyakorlott a

mágiájában.

– Igazság szerint nem nagyon vágyódtam rá, hogy

átváltoztassanak – villantott Iris a férfira egy incselkedő mosolyt. –

Elég komoly nyomot hagytál magad után varangyokból, fákból,

rovarokból meg effélékből. Úgy tudtam, téged száműztek.

– Változnak az idők, Iris. Nem láttál bennünket a vadonban?

– Az a helyzet, hogy nem. Az a dzsungel kietlen vidék, jó sok

ellenillúzió varázslattal, no meg fogalmam sem volt róla, hogy

visszajöttetek Xanthbe. De azt hiszem, más sem tudja, még maga

Humfrey sem. Valójában az óriási szfinxre figyeltem fel, de nem

tudhattam, hogy te állsz a dolog mögött, amíg meg nem láttam, hogy

Binkké változtattad. Tudtam, hogy őt nemrégiben száműzték, tehát

valami határozottan nem volt rendben e körül a dolog körül. Hogy

jutottatok át a Pajzson?

– Az idők változnak – ismételte Trent rejtélyesen.

– Na igen – válaszolta Iris kitérően és kissé ingerülten. Egyenként

szemügyre vette mindhármukat. Binknek fogalma sem volt róla,

hogy a varázslónő ilyen hatékonyan, vagy ilyen nagy távolságra ki

tudja vetíteni az illúzióit, vagy hogy ilyen távolságból is képes

érzékelni dolgokat. A varázslók és varázslónők képességeinek

szövevényes kiterjedése elképesztő volt a számára. – És most

rátérhetnénk az üzletre?

– Üzletre? – kérdezett vissza a fiú értetlenül.

– Ne légy naiv! – morogta oda neki Trent. – A szuka zsarolni

akar.

Tehát itt erős mágia fog szembeszállni erős mágiával. Talán

közömbösítik majd egymást, és Xanth végül is biztonságban lesz. De

Bink azért nem igazán bízott ebben.

Iris a fiúra nézett.

– Biztos vagy benne, hogy nem akarod újra átgondolni a korábbi

ajánlatomat, Bink? – kérdezte. – El tudom rendezni a dolgokat úgy,

hogy a száműzetésedet visszavonják. Még mindig lehetnél király. Az

idő éppen megérett rá. És ha tényleg az ártatlan kinézetet kedveled a

nőkben… – Hirtelen egy másik Kaméleon állt a fiú előtt, épp olyan

gyönyörű, mint az igazi. – Ahogy csak óhajtod. Ráadásul még esze is

van.

Ez az apró, rosszindulatú célzás a lány ostoba állapotára

felbosszantotta Binket.

– Eredj, ugorj a szakadékba! – felelte.

Az alak visszaváltozott Iris-szépséggé. Most Kaméleonhoz

fordult.

– Nem ismerlek téged, kedvesem, de nagy kár volna, ha

sárkányeledel lenne belőled.

– Sárkányeledel? – kiáltott fel a lány rémülten.

– Ez a szokásos büntetés a száműzetés megsértéséért. Ha

értesítem a hatóságokat, és ők rátok küldik a mágiakeresőiket, akik

igazolják a polgárjogi helyzeteteket…

– Őt hagyd békén! – szólt a varázslónőre Bink élesen.

De Iris rá sem hederített.

– Na most, ha rá tudnád beszélni a barátodat az együttműködésre

– folytatta Kaméleon meggyőzését –, akkor elkerülhetnéd ezt a

rettenetes sorsot – azok a sárkányok imádják rágcsálni a formás

végtagokat –, ráadásul állandóan gyönyörű lehetnél. – A nő azt

állította, nem ismeri Kaméleont, de akkor nyilvánvalóan sok mindent

kikövetkeztetett róla. – Meg tudom tenni, hogy a csúf fázisodban is

olyan szépségesnek látsszál, mint most.

– Tényleg? – kérdezte Kaméleon izgatottan.

– A varázslónő nagyon ügyesen tudja megtéveszteni az embereket

– súgta oda Trent Binknek, nyilvánvalóan kettős értelemben értve a

megjegyzést.

– Semmi valódi nincs benne – súgta vissza a fiú –, csak illúzió.

– Egy nő az, akinek látszik – győzködte Iris Kaméleont. – Ha a

szem szépnek látja, a kéz szépnek tapintja, akkor szép is. A férfiakat

úgyis csak ez érdekli.

– Ne hallgass rá! – szólt oda Bink. – Csak ki akar használni téged.

– Helyesbítek – szólt közbe Iris –, én téged akarlak kihasználni,

Bink. Semmi rossz szándék nincs bennem a barátnőd iránt… amíg

együttműködsz velem. Nem vagyok féltékeny természetű. Én

kizárólag csak a hatalmat akarom.

– Nem! – kiáltotta a fiú.

Kaméleon követve a példáját, tétován visszhangozta:

– Nem.

– És most te jössz, Trent varázsló – mondta Iris. – Nem régóta

figyellek, de az eddigiekből úgy tűnik nekem, olyan ember vagy, aki

állja a szavát. Legalábbis amíg az érdekeid nem kívánják másként.

Nagy királynő lehetnék az oldaladon… vagy öt percen belül

riaszthatom a királyi gárdát, hogy jöjjenek, és öljenek meg.

– Átváltoztatom a gárdistákat.

– A számszeríjaik lőtávolából? Lehet – vonta fel formás

szemöldökét kétkedően Iris. – Azt viszont nagyon kétlem, hogy egy

ilyen közjáték után király lehetnél. Egész Xanth a nyomodban lenne,

hogy megöljön. Sokakat átváltoztathatsz… de mikor fogsz aludni?

Ez telitalálat volt. A gonosz varázslót álmában fogták el. Ha

leleplezik, mielőtt hű követőket sikerül szerveznie maga köré, nem

lenne képes életben maradni.

De miért zavarná ez Binket? Ha a varázslónő elárulja a gonosz

varázslót, Xanth biztonságban lesz, és ez még csak nem is az ő műve

lenne. Az ő keze tiszta maradna. Sem a hazáját nem kell elárulnia,

sem a bajtársát. Egyszerűen csak ki kell maradnia ebből az egészből.

– Nos, átváltoztathatok egy csomó embert vagy állatot a saját

hasonlóságomra – vitatkozott Trent. – Igencsak nehéz dolguk lenne a

hazafiaknak, amíg eldöntik, melyiket kell megölniük.

– Nem jönne be! – vágott vissza Iris. – Semmilyen utánzat nem

téveszt meg egy mágiakeresőt, ha egyszer ráhangolódott a

célpontjára.

A férfi elgondolkodott.

– Hát igen, ilyen körülmények között rendkívül nehéz lenne

győzelmet aratnom. Mindezt figyelembe véve, azt hiszem, el kell

fogadnom az ajánlatodat, varázslónő. Persze vannak még bizonyos

részletek, amelyekben meg kell egyeznünk…

– Ezt nem teheted! – kiáltotta Bink.

Trent enyhe meghökkenést színlelve nézett a fiúra.

– Szerintem ez ésszerű döntés, Bink. Én király akarok lenni, Iris

királynő. A hatalmon meg fogunk tudni osztozni. Esetleg előre

meghatározzuk, ki miben dönthet majd. Persze ez tisztán

érdekházasság lenne… na de jelenleg úgysincs kedvem semmilyen

egyéb kapcsolathoz.

– Na látod! – mondta a nő a fiúnak, diadalmas mosollyal az arcán.

– Semmi „na látod”! – kiáltotta Bink, teljes tudatában, hogy

korábbi döntése, miszerint távol tartja magát az egésztől, immár

tarthatatlanná vált. – Ti mindketten eláruljátok Xanthet! Ezt nem

fogom megengedni!

– Te nem fogod megengedni!? – nevetett fel durván Iris. – Mit

képzelsz, ki a fene vagy te, te varázsolni képtelen kis senkiházi!

Hát végre kiderült a nő valódi véleménye róla, most, hogy

nagyratörő vágyai megvalósítására sikerült más lehetőséget találnia.

– Ne becsüld őt alá! – figyelmeztette Trent Irist. – Bink a maga

módján szintén varázsló!

A fiú hirtelen szinte megsemmisítő erejű hálát érzett a férfi

támogató szavai miatt. Küzdött ezzel az érzéssel, mert tudta, hogy

nem engedheti meg magának, hogy bármiféle hízelgés vagy

sértegetés eltérítse attól, amit helyesnek tart. A gonosz varázsló

pusztán a szavaival képes olyan illúziókat teremteni, ami

versenyezhet bármivel, amit Iris csak el tud érni a mágiájával.

– Én nem vagyok varázsló, csupán hűséges vagyok Xanthhez. Az

igazi királyhoz.

– Ahhoz a szenilis, levitézlett roncshoz, aki száműzött téged? –

kérdezte Iris. – Hiszen már egy apró kis portölcsért sem képes többé

megidézni! Nagyon beteg. Hamarosan úgyis meg fog halni. Ezért

van itt most a cselekvés ideje. A trónra varázslónak kell ülnie.

– Jó varázslónak! – vágott vissza Bink. – Nem egy gonosz

átváltoztatónak vagy egy hataloméhes, kicsapongó… – ide egy igen

becsmérlő jelzőt szánt még, de tudta, hogy az azért nem lenne

teljesen tisztességes – illuzionistának.

– Ennek mersz nevezni? – visította Iris, és a hangja most nem

sokban különbözött egy hárpiáétól. Olyan dühös volt, hogy a

képmása kezdett füstté oszlani. – Trent, változtasd azonnal

bűzbogárrá, és taposd el!

A férfi megrázta a fejét, és elfojtott egy apró mosolyt. Egyértelmű

volt, hogy semmi érzelmi kötődés nem fűzi a varázslónőhöz, sőt

némi férfiszolidaritással még értékelte is a sértő kis szünetet, amit

Bink az utolsó szava előtt tartott.

Iris éppen most bizonyította be mindannyiuknak, mennyire

hajlandó illúzió szépítette testét eladni a hatalomért.

– Fegyverszünet van köztünk.

– Fegyverszünet? Hülyeség! – Iris füstképmása most lobogó

tűzoszloppá vált jogos haragja kifejezéseként. – Nincs már többé

szükséged rá. Szabadulj meg tőle!

Bink most újra megláthatta, hogyan bánt volna vele a varázslónő,

miután hatalomra segíti, és többé már nem vette volna hasznát.

De a férfi hajthatatlan maradt.

– Ha megszegném a Binknek adott szavam, akkor te, Iris, hogy

bízhatnál a neked adott szavamban?

Ez kijózanította a varázslónőt… és nagy hatással volt a fiúra. Íme,

az apró, de nagyon is jelentőségteljes különbség a két rossz szándékú

varázstudó között. Trent férfi volt, a szó romantikus értelmében is:

férfi, aki állja a szavát.

Irisnek nem igazán tetszett a dolog.

– Azt hittem, a fegyverszünet csak addig tart köztetek, amíg ki

nem juttok a vadonból.

– A vadon nem föltétlenül azonos a dzsungellel – morogta maga

elé Trent.

– Tessék? – kérdezett rá a varázslónő.

– A fegyverszüneti egyezségünk értékét veszítené, ha ilyen

hirtelen leértékelnénk a lényegi tartalmát – mondta a férfi. – Bink,

Kaméleon meg én békében elválunk, és egy kis szerencsével soha

többé nem látjuk egymást.

A varázsló hozzáállása több mint tisztességes volt, és a fiú tudta,

hogy bele kellene törődnie a helyzetbe, és elválni. Most. De a

makacssága ehelyett a katasztrófa felé sodorta.

– Nem – mondta. – Nem mehetek el csak úgy innen, amikor ti

ketten Xanth leigázására szőtök összeesküvést.

– Figyelj, Bink! – mondta Trent higgadt tárgyilagossággal. – Én

soha nem vezettelek félre téged a végső célomat illetően. Mindig is

tudtuk, hogy a szándékaink eltérőek. A fegyverszünetünk csak a

személyek közötti kapcsolatra vonatkozott addig, amíg közös

veszélyek fenyegetnek, nem a hosszú távú terveinkre. Egy csomó

ígéretemet kell teljesítenem: amit a mundániai katonáimnak tettem,

amit a Roogna-kastélynak, és most, amit Iris varázslónőnek.

Sajnálom, hogy nem értesz egyet velem, mert nagyon is szeretném,

ha mellettem állnál, de a legfőbb küldetésem mindig is Xanth

meghódítása volt, és ma is az. Most pedig arra kérlek, olyan

méltósággal váljunk el egymástól, amilyet csak képes vagy kihozni

magadból, mivelhogy én mélyen tiszteletben tartom a te indítékaidat,

még akkor is, ha úgy érzem, hogy magasabb szempontból szemlélve

a dolgokat, te vagy tévedésben.

Bink megint érezte a férfi ékesszólásának lehengerlő vonzerejét.

Sehol nem talált hibát a varázsló gondolatmenetében. Mágiában nem

kelhet versenyre Trenttel, szellemi képességeiket tekintve pedig

alighanem jócskán alulmarad vele szemben. Erkölcsileg azonban…

muszáj, hogy neki legyen igaza.

– A tiszteleted mit sem ér, ha Xanth hagyományait és törvényeit

nem tartod tiszteletben.

– Sokatmondó válasz. Tisztelem én őket, de úgy látom, hogy

maga a rendszer rossz irányba halad, és helyre kell igazítanunk,

mielőtt beüt a katasztrófa.

– Te a Mundánia felől fenyegető katasztrófáról beszélsz – én attól

a katasztrófától félek, amit a kultúránk és hagyományaink eltorzítása

okozna. Nem tehetek mást, szembe kell szállnom veled mindenféle

módon és eszközzel, ami csak rendelkezésemre áll.

Trent csak hüledezett.

– Nem hiszem, hogy szembe tudnál szállni velem, Bink.

Bármiben is áll a te erős mágiád, nyíltan eddig még sohasem

mutatkozott meg. Abban a pillanatban, mikor aktívan szembeszállsz

velem, át kell, hogy változtassalak. Nem szeretném, ha meg kellene

tennem.

– Ahhoz két méternél közelebbre kell kerülnöd hozzám –

vitatkozott a fiú. – Addigra leüthetlek egy kővel.

– Figyelj, Trent! – szólalt meg Iris. – Most hatótávolságon belül

van. Kapd el!

A varázsló még mindig nem cselekedett.

– Te csakugyan meg akarsz küzdeni velem? Közvetlenül?

Fizikailag?

– Nem akarok. De muszáj.

A férfi felsóhajtott.

– Akkor az egyetlen tisztességes megoldás, hogy a

fegyverszünetünknek egy formális párbajjal vetünk véget. Azt

javaslom, beszéljük meg a párbaj helyszínét és a feltételeket. Akarsz

segédet?

– Segéd, inas, tanonc… mesterembernek való, nem nekem –

vágott vissza hetykén Bink. Így próbálta leplezni térdei remegését.

Félt, és jól tudta, hogy bolondot csinált magából – de innen már nem

volt visszaút.

– Úgy értem, egy másik személyt, aki melletted áll, és ellenőrzi,

hogy a párbaj feltételeit tiszteletben tartják. Például Kaméleon.

– Én Binkkel vagyok – vágta rá azonnal a lány. A helyzetnek

legfeljebb töredékét értette meg, de a hűségéhez kétség sem férhetett.

– Nos, talán errefelé ismeretlen a párbajsegéd fogalma – vélte

Trent. – Mondjuk, kijelölünk egy területet a vadon határa mentén,

egy mérföld mélységig az erdőben, egy mérföld hosszúságban.

Körülbelül egy négyzetmérföld. Más szóval amennyit egy ember

képes megtenni negyed óra alatt. És tartson a párbaj ma sötétedésig.

Addig egyikünk sem hagyhatja el a kijelölt területet, és ha a

határidőig nem dől el a párbaj, döntetlennek tekintjük az eredményét,

és békében elválunk. Elég tisztességes feltételek?

A gonosz varázsló feltételei ésszerűnek tűntek, ettől Bink

mindjárt ésszerűtlenül kezdett viselkedni.

– Halálig – jelentette ki… és azonnal azt kívánta, bár ne mondta

volna. Tudta, hogy a varázsló nem ölné meg őt, hacsak rá nem

kényszeríti. Átváltoztatná mondjuk egy fává, vagy más ártalmatlan

létformává, és hagyná békében élni. Először volt Justin Fa, most

lenne Bink Fa is. Talán emberek jönnének, akik ledőlnének az

árnyékába pihenni, piknikezni, ölelkezni. Csakhogy most már halálig

megy a párbaj. A fiú lelki szemei előtt egy kidőlt fa jelent meg.

– Halálig – mondta szomorúan Trent. – Vagy megadásig. – Ezzel

ügyesen elvette Bink harcias kikötése élét, anélkül hogy megsértette

volna vele a fiú hiúságát. Úgy tüntette fel, mintha magának keresne

egérutat a helyzetből, nem Binknek. Hogy tűnhet egy ennyire rossz

ember ilyen jónak?

– Rendben – egyezett bele a fiú. – Te mész délre, én megyek

északra, be az erdőbe. Öt perc múlva megállunk, visszafordulunk, és

elkezdjük.

– Elég sportszerű – értett egyet a varázsló. Kinyújtotta a kezét, és

Bink megrázta.

– El kell menned a párbajterületről – mondta aztán Kaméleonnak.

– Nem, én veled vagyok! – makacskodott a lány. Lehet, hogy

ostoba, de ragaszkodó. A fiú nem tudta jobban hibáztatni érte, mint

Trentet a hatalomvágyáért. Mégis le kellett beszélnie a szándékáról.

– Az nem lenne tisztességes – magyarázta, mert rájött, hogy az

esetleges következmények ecsetelésével úgysem tudná elriasztani a

lányt. – Ketten lennénk egy ellen. El kell menned innen.

Kaméleon hajthatatlan maradt.

– Túl buta vagyok hozzá, hogy egyedül tovább tudjak menni.

Aú! Milyen igaz.

– Menjen csak veled! – szólt közbe Trent. – Tényleg nem számít.

Ez logikusnak tűnt.

Bink és Kaméleon elindultak északnyugati irányban, befelé az

erdőbe. Trent délnyugatnak tartott. A varázsló rövidesen eltűnt a

szemük elől.

– Ki kell dolgoznunk valami támadási tervet – mondta a fiú. –

Trent eddig tökéletes úriember volt, de a fegyverszünetnek vége, és

használni fogja a hatalmát ellenünk. El kell őt kapnunk, mielőtt ő kap

el bennünket.

– Igen.

– Köveket és botokat kell gyűjtenünk, esetleg áshatnánk egy

vermet is csapdának.

– Igen.

– Meg kell akadályoznunk, hogy a közelünkbe jusson, és

használhassa ellenünk az átváltoztató képességét.

– Igen.

– Ne mondd mindig, hogy igen! – rivallt a lányra Bink. – Ez

komoly dolog! Az életünk forog kockán!

– Sajnálom. Tudom, hogy most borzasztóan buta vagyok.

A fiú azonnal elszégyellte magát. Persze, hogy most buta. Hiszen

ebben áll az átka. És az is lehet, hogy túlzás mindez. Trent

egyszerűen el is kerülheti az összecsapást azzal, hogy elmegy, és

nem veszi fel a küzdelmet egyáltalán. Így ő kiállt az ügyéért, az

erkölcsi győzelem az övé… és a dolgok állásán nem változtatott

semmit. És ha így van, akkor valójában ő az ostoba.

Visszafordult Kaméleonhoz, hogy bocsánatot kérjen… és

ismételten tudatosult benne, mennyire sugárzóan gyönyörű is a lány.

Eddig is szépséges volt, különösen Dee-vel, még inkább Fanchonnal

összehasonlítva, de most olyan volt, mint amikor először találkozott

vele, Wynne-ként. Tényleg csak egy hónappal ezelőtt történt volna?

Igaz, most már egyáltalán nem volt idegen.

– Csodás vagy olyannak, amilyen vagy, Kaméleon.

– De nem tudok segíteni neked a tervezésben. Nem tudok segíteni

semmiben. Te nem szereted az ostoba embereket.

– Szeretem a szép lányokat – felelte a fiú –, és szeretem az okos

lányokat. De a kettő együttes kombinációjában nem bízom.

Megelégednék egy hétköznapi lánnyal, kivéve, hogy egy idő után

nyilván unalmassá válna. Néha szeretnék egy értelmes lánnyal

beszélgetni, máskor meg szeretnék… – Elhallgatott. A lány agya

most olyan, akár egy kisgyereké. Helytelen dolog elméleti

fejtegetésekkel traktálni ebben az állapotában.

– Mit szeretnél? – kérdezte Kaméleon, és felnézett a fiúra. Szemei

a legutóbbi szépséges fázisában feketék voltak: most sötét

mélyzöldek. De lehetnének akármilyen színűek, akkor is gyönyörű

lenne.

Bink tudta, annak az esélye, hogy túléli ezt a napot, kisebb, mint

ötven százalék, annak pedig, hogy megmentheti Xanthet, még ennél

is sokkal kisebb. Félt – de ettől csak kiélesedtek az érzékei, és sokkal

tudatosabban élte meg a pillanatokat. Értékesebbé és fontosabbá

váltak körülötte a mindennapi dolgok. A hűség is. A szépség is. Mért

kellene titkolni tovább, ami hirtelen tudatosult benne, ámbár tudat

alatt már régen elkezdett kialakulni?

– Szeretkezni – fejezte be a félbehagyott mondatát.

– Azt tudok – felelte a lány, és a szemében megértés csillant.

Hogy mennyire értette meg és milyen belső szinten, azt a fiú nem

igazán akarta végiggondolni.

Megcsókolta a lányt. Csodálatos volt.

– De, Bink – szólalt meg Kaméleon, amikor végre hagyta

levegőhöz jutni –, én nem maradok ám szép.

– Pont ez a lényeg – felelte a fiú. – Szeretem a változatosságot.

Nem tudnék egész életemben egy buta nő mellett élni, de te nem

állandóan vagy buta. A csúfság is zavarna, ha folyton azt kellene

látnom, de te nem mindig vagy csúf. Te magad vagy a változatosság.

Én erre vágyom egy hosszú távú kapcsolatban… és ezt egyetlen más

lány sem tudná megadni nekem.

– Varázslatra lenne szükségem…

– Nem. Nem kell neked varázslat, Kaméleon. Pont úgy vagy jó,

ahogy vagy. Szeretlek.

– Ó, Bink! – sóhajtotta a lány.

Aztán elfeledkeztek a párbajról.

A valóság azonban nagyon is hamar betolakodott a világukba.

– Hát itt vagytok! – kiáltotta Iris. Lebegő alakja megjelent a

rögtönzött kis szerelmi lugas felett. – Ejnye-ejnye! Mit műveltetek ti

itt?

Kaméleon kapkodva igazgatta a ruháját.

– Valami olyasmit, amit te nem értenél meg – felelte tiszta,

ösztönös női megérzésből.

– Nem? Nem is számít. A szex lényegtelen – A varázslónő

tölcsérként illesztette a kezét a szájához. – Trent! Itt vannak!

Bink rávetette magát – és egyszerűen átzuhant az illúzióalakon.

Elvágódott az erdő talaján.

– Csacsi fiú – csúfolódott Iris –, engem nem érinthetsz meg!

Meghallották a gonosz varázsló csörtetését az erdőn át. A fiú

kapkodva valamiféle fegyver után nézett, de csak hatalmas

fatörzseket látott maga körül. Az éles köveket fel lehetett volna

használni arra, hogy a fatörzseken sérülést okozzanak vele: ezért a

környékről mágikus úton minden kő eltűnt. A dzsungel más részein

talán találhatott volna valami felhasználható fegyvert, de nem itt, a

szélén, ahol a növényzet küzdelme a létért az átlagosnál is

keményebb, hiszen a gazdák állandóan növelni szeretnék a

termőterületeiket.

– Tönkretettelek! – sírta el magát a lány. – Tudtam, hogy nem lett

volna szabad…

Nem lett volna szabad szeretkezniük? Egyféle értelemben ez

tényleg igaz volt. Létfontosságú időt veszítettek azzal, hogy

háborúzás helyett szeretkeztek. Viszont talán soha többé nem lett

volna esélyük rá.

– Megérte – felelte Bink. – De most rohanjunk!

Futásnak eredtek. A varázslónő alakja azonban ismét felbukkant

előttük.

– Ide, Trent! – kiáltotta újra. – Vágd el az útjukat, mielőtt

elmenekülnének!

Bink rájött, hogy sehová nem futhatnak el, amíg Iris kémkedik

utánuk. Nem tudnak elrejtőzni, nem tudnak csapdát állítani, nem

tudnak használható stratégiát kidolgozni. A varázsló óhatatlanul le

fogja rohanni őket.

Aztán a szeme egy tárgyra tévedt, amit Kaméleon még mindig

magával cipelt. A hipnotök volt az. Ha rá tudná venni Trentet, hogy

véletlenül belepillantson…

Ekkor a varázsló is megjelent a helyszínen. A fiú gyengéden

kivette a tököt Kaméleon kezéből.

– Próbáld meg elvonni a figyelmét, amíg elég közel tudok jutni

hozzá, hogy ezt az arca elé nyomjam! – mondta a lánynak. A háta

mögé rejtette a tököt. Iris valószínűleg nem jött rá a tök

jelentőségére, ha pedig Trent transzba esik a töktől, többé már nem

tehet semmit.

– Iris! – kiáltotta a varázsló hangosan. – Ennek itt szabályos,

tiszta eszközökkel vívott párbajnak kell lennie. Ha még egyszer

beleavatkozol, kénytelen leszek semmisnek tekinteni a

megállapodásunkat.

A varázslónő első reakciója a harag volt, de bölcsen meggondolta

magát. Eltűnt.

A férfi tízlépésnyire Binktől megállt.

– Sajnálom ezt a bonyodalmat. Ne kezdjük el újra?

– Jó – értett egyet a fiú. Ez az ember olyan átkozottul biztos

magában, hogy minden előnyét képes odavetni. Talán tiszta

lelkiismerettel akar véget vetni az egésznek… már amennyire ezt

meg lehet tenni tiszta lelkiismerettel. De ezzel a gesztusával Trent

akaratlanul is megóvta magát a lehetséges bukástól. Bink kételkedett

benne, hogy még egyszer adódna rá lehetősége, hogy használhassa a

hipnotököt.

Ismét eltávolodtak egymástól. Bink és Kaméleon mélyebbre

menekültek a dzsungelbe… és kis híján egy gubancfa reszketve

várakozó tapogatói közé rohantak.

– Ha valahogy csőbe tudnánk húzni, hogy ebbe

belecsalogassuk… – mondta a fiú, de rájött, hogy ezt nem gondolta

igazán komolyan. Valahogy belekeveredett egy párbajba, amit nem is

akart igazán megnyerni – de nem engedhette meg magának, hogy

elveszítse. Ő is olyan ostoba, mint Kaméleon, legfeljebb csak egy

kicsit bonyolultabban adja elő magát.

Megpillantottak egy fojtóhurokbokrot. A hurkok vagy hatvan

centi átmérőjűek voltak, de hirtelen a negyedükre rándultak össze, ha

valamilyen óvatlan állat vagy ember átdugta rajtuk a nyakát, vagy

valamelyik végtagját, és fokozatosan meg is keményedtek. A rostjaik

olyan erősek voltak, hogy csak késsel vagy megfelelő

ellenvarázslattal lehetett a szorításukat megszüntetni. A hurkok

néhány napig még akkor is megőrizték az összehúzódó és szorító

képességüket, ha levágták őket a bokorról. Óvatlan vagy

balszerencsés lények könnyen elveszthették valamelyik végtagjukat,

vagy akár az életüket, és nem volt az az ostoba állat, aki másodszor is

egy fojtóhurokbokor közelébe merészkedett volna.

Kaméleon félősen arrébb húzódott, de Bink megtorpant.

– Le lehet vágni és magunkkal vinni a hurkokat – tűnődött. – Az

Északi Faluban mi csomagkötözésre használtuk. Az a trükkje, hogy

csak a külsejüket szabad érinteni. Leszedhetünk egy párat, és

elrejthetjük a földön, ott, ahová Trent biztosan lépni fog. Vagy

megdobálhatjuk a hurkokkal. Kétlem, hogy át tudja változtatni őket,

ha már levágtuk az élő bokorról. Tudsz ügyesen dobni?

– Igen.

A fiú a bokor felé indult, és újabb vadonbeli veszedelmet vett

észre.

– Nézd csak! Oroszlánhangyaboly! – kiáltott fel. – Ha rá tudnánk

uszítani őket Trent szagnyomára…

Kaméleon a harminccentis, oroszlánfejű hangyákra nézett, és

összeborzongott.

– Muszáj?

– Bárcsak ne lenne muszáj! – felelte Bink. – Valójában nem

falnák fel a varázslót, Trent hamarabb átváltoztatná őket. De annyira

lekötnék a figyelmét, hogy mi közben legyűrhetnénk. Ha nem állítjuk

meg valahogy, nagy valószínűséggel meg fogja hódítani Xanthet.

– És az rossz lenne?

Ez egyike volt Kaméleon ostoba kérdéseinek. Az okos, vagy akár

csak az átlagos fázisában ilyet soha nem is kérdezett volna. Binket

mégis megzavarta. Tényleg rosszabb király lenne a gonosz varázsló,

mint a mostani? Egyelőre félretette a kérdést.

– Ezt nem a mi dolgunk eldönteni. A bölcsek tanácsának kell

megválasztani a következő királyt. Ha a korona egyszer

megszerezhetővé válik hódítás vagy összeesküvés útján, az olyan

lesz, mintha visszakerülnénk a Hullámok korába, és senki nem

lehetne többé biztonságban. A trón öröklését a xanthi törvények kell,

hogy meghatározzák.

– Igen – értett egyet Kaméleon. A fiú meglepte magát egy kiváló

érveléssel, amivel ragyogóan összefoglalta a jelenlegi helyzetet, bár

ez persze a lány számára – jelenlegi állapotában – teljesen érthetetlen

maradt.

Binket valamiért zavarta a gondolat, hogy Trentet az

oroszlánhangyák martalékául vesse, ezért tovább keresgélt. Elméje

mélyén ezzel párhuzamosan egy másik kutatás indult, ami Xanth

jelenlegi vezetésének a morális alkalmasságát kezdte elemezni.

Tegyük fel, a férfinak igaza van benne, hogy Xanthet meg kell nyitni

a kívülről érkező bevándorlók előtt. A kentaurok szerint az emberi

lakosság létszáma lassan csökkent az elmúlt évszázad során. Hová

lettek az emberek? Vajon tényleg félemberi szörnyetegek váltják fel

lassan őket, amelyek mágikus úton lehetővé tett faji kereszteződések

termékei? A gondolatmenet olyan bonyolult, szerteágazó

következmények lehetőségét vetette fel, hogy a fiú úgy érezte,

mintha az elméje egy fojtóhurokbokorba kavarodott volna bele.

Egészében véve azonban úgy tűnt, Trentnek igaza lehet. És ha a

gonosz varázslóból király lenne, ő megváltoztatná a jelenlegi

helyzetet. Vajon a Hullámok okoznának nagyobb kárt, vagy a

jelenlegi állapot fenntartása? Bink képtelen volt eldönteni.

Egy nagy folyóhoz értek. Már átgázolt ezen a folyón szfinx

alakjában, és akkor jóformán észre se vette, most azonban

áthághatatlan akadályt jelentett a számukra. A felszínen fodrozódó

apró hullámok a víz mélyén ólálkodó ragadozók jelenlétéről

árulkodtak, és a víz színe felett baljós ködpamatok gomolyogtak.

Bink egy göröngyöt dobott a vízbe, de még mielőtt belecsobbant

volna, a rögöt elkapta egy a vízből kivágódó óriási, rákollószerű

valami. A szörny többi része nem bukkant elő, így Bink nem tudta

megállapítani, vajon sellőrák lehetett, vagy valami óriáshomár,

esetleg csupán egy test nélküli, önállósodott olló. Abban azonban

teljesen biztos volt, hogy ezen a folyón nem akar átúszni.

A vízparton jó pár kerekre csiszolódott kődarab hevert. A

folyónak nem kellett úgy tartania a kövektől, mint a fáknak, tehát

nem riasztotta el őket, de azért az óvatosság sosem árthat. Bink

vigyázva megbökdöste őket a botja hegyével, hogy

megbizonyosodjon róla, nem mágikus csapdák-e csupán. Szerencsére

nem azok voltak. Kísérletképpen egy közeli szépséges vízililiomhoz

is odapiszkált a bottal, és a virág azonnal leharapott vagy nyolc centit

a bot végéből. Az óvatossága nem volt alaptalan.

– Jól van – állapította meg, amikor már kellő készletet gyűjtöttek

össze kövekből. – Megpróbálunk csapdát állítani neki. Fojtóhurkokat

rakunk ki a valószínű visszavonulási útjára, és letakarjuk levelekkel.

Te hurkokkal fogod megdobálni, én meg kövekkel. El fog hajolgatni

a kövek és az indák elől, de ehhez mindkettőnket figyelnie kell,

vagyis amíg a hajigálás elől hátrál, beleléphet egy elrejtett hurokba.

A hurok rászorul a lábára, és amíg próbálja levenni, védtelenné válik,

és esetleg lerohanhatjuk. Szerzünk takarót egy takarófáról. Ha azt a

fejére dobjuk, nem lát bennünket, és így nem is tud átváltoztatni.

Vagy az arca elé tartjuk a hipnotököt. Akkor majd meg kell adnia

magát.

– Igen – helyeselt Kaméleon.

Elkészítették a csapdájukat. Hurkokat raktak le egy éhes gubancfa

és az oroszlánhangyák bolya között. Ők maguk egy láthatatlan bokor

mögé rejtőztek, amit véletlenül fedeztek fel. Persze egy ilyen bokrot

csakis így lehetett felfedezni. Az ilyen növények teljesen

ártalmatlanok, de azért nem kis kellemetlenséget okoz, ha valaki

beléjük botlik. Amikor elbújtak a bokor mögé, maguk is

láthatatlanok maradtak mindaddig, amíg a bokor közöttük és a

szemlélő között marad. Lehúzódtak, és várakoztak.

Trent azonban meglepte őket. Amíg ők a csapda felállításával

foglalkoztak, a varázsló a hangjuk alapján tájékozódva megkerülte

őket. Most északi irányból támadt rájuk. Kaméleonnak, mint a

legtöbb lánynak, gyakran kellett félrevonulnia a természet

szólítására, különösen, ha izgatott volt. Elvonult egy ártalmatlan,

léggyökeres fügefa mögé, riadtan felsikkantott – és eltűnt. Bink

megfordult a hangra, és látta, hogy egy szépséges szárnyas

szarvasünő szökken ki a fa mögül.

A harc elkezdődött! A fiú megrohamozta a fát, kővel az egyik,

bottal a másik kezében. Azt remélte, le tudja ütni a varázslót, mielőtt

az használhatná az átváltoztató mágiáját. De Trent nem volt a fa

mögött.

Elkapkodta volna a dolgot? Lehet, hogy Kaméleon riasztott fel

egy rejtőzködő szarvast?

– Most! – kiáltotta a gonosz varázsló a magasból. Odafenn volt, a

fán. Ahogy Bink felnézett, a varázsló kinyújtotta a kezét. Nem

varázsmozdulatokat tett, csak kétméteres távon belülre akart kerülni

a fiúhoz, hogy a varázslata hatásos lehessen.

Bink hátraugrott – de már túl későn. Érezte az átváltozás

bizsergését.

Elbotlott és hanyatt esett. Pillanatokon belül négykézlábra

kapaszkodott – és rájött, hogy még mindig ember. A varázslat nem

sikerült! Nyilván mégis el tudott idejében ugrani úgy, hogy csak az

egyik karja maradt hatótávolságon belül, a feje nem.

Visszanézett a fára – és a lélegzete is elállt. A gonosz varázsló ott

ült a fa helyén, egy csíkos virágú rózsabokor tüskéi közé gabalyodva.

– Mi történt? – kérdezte Bink, saját veszedelmes helyzetéről is

megfeledkezve egy pillanatra.

– A fa egyik ága belógott az útba – felelte Trent a fejét rázva,

mintha kissé kábult lenne. Nyilván nagyot eshetett. – A varázslat a

fát változtatta át helyetted.

A fiú legszívesebben elnevette volna magát, de a varázsló szavai

saját helyzetére is ráébresztették. Tehát a férfi rózsabokorrá akarta őt

változtatni. Magasra emelte a követ.

– Sajnálom! – mondta bocsánatkérően, és a varázsló jóképű arca

felé hajította.

A kő ártalmatlanul pattant le egy bíborszín teknősbéka teknőjéről.

Trent ezzé a páncélos állattá változtatta a rózsabokrot, és megbújt

mögötte.

A fiú ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekedett. Lándzsaként

előreszegezve a botját támadásba indult, félig megkerülte a teknőst,

és a varázsló felé döfött. Trent lebukott a döfés elől, és Bink megint

érezte a varázslat bizsergetését.

A lendülete túlvitte az ellenfelén. Még mindig ember volt.

Visszavonult a láthatatlan bokor mögé, döbbenten elcsodálkozva

fantasztikus megmenekülésén. A varázslat félresiklott, és a

teknősbékát vérdarázzsá változtatta. A rovarszörnyeteg dühösen

zümmögött egypár másodpercig, de aztán támadás helyett inkább a

menekülés mellett döntött.

Trent most már szorosan a nyomában volt. A láthatatlan bokor

asszonyfejű kígyóvá változott, méltatlankodó kiáltással tovasiklott,

és Bink megint védtelenül állt ellenfele tekintete előtt. Megpróbált

elfutni… de Trent harmadszor is rásütötte az átváltoztató varázst.

A fiú mellett egy sárga színű varangyosbéka jelent meg.

– Ez meg hogy lehet? – kiáltott fel a varázsló hitetlenkedve. – Egy

előtted átrepülő rovart találtam el helyetted. A varázslatom

háromszor is elhibázott. Ennyire rosszul nem célozhatok!

Bink a botjáért kotorászott. A férfi megint célba vette, és ő tudta,

hogy ezúttal sem elmenekülni nem tud, sem a botjával idejében

lesújtani. Minden haditerve ellenére most veszít.

A szárnyas szarvas oldalról rárontott Trentre, hogy felöklelje. A

varázsló hallotta a rárontó állat zaját, és megperdült, hogy rá

figyelhessen. Mire a szarvas elért hozzá, a helyén egy gyönyörű szép

szivárványos pillangó lebegett. A pillangóból aztán egy nagyon

mutatós kis törpesárkány lett.

– Semmi gond sincs itt – állapította meg Trent. – Kaméleon szép

marad, akármilyen formára változtatom is át, és a varázslatom is

hibátlanul működik.

Az apró sárkány sziszegve fordult a varázsló ellen, és hirtelen

megint szárnyas szarvas lett belőle.

– Sicc! – csapta össze a tenyerét Trent. A meglepett állat

megugrott, és elmenekült. Nem túl okos vadnak tűnt.

Ezalatt Bink kihasználta, hogy a varázsló nem rá figyel, és

visszavonult. Sajnos a saját, gondosan lerakott csapdái felé húzódott

vissza, és most nem emlékezett pontosan, hol rejtőznek az alaposan

álcázott hurkok. Ha megpróbál átjutni a vonalukon, vagy a saját

csapdájába esik, vagy óvatoskodásával elárulja Trentnek, hogy mi

rejlik ott… mármint ha a férfi nem tudja máris.

A varázsló felé sietett. A fiú sarokba szorult, saját ügyeskedése

áldozataként. Mozdulatlanul megállt. Tudta, ha támadásba lendül,

Trent abban a pillanatban átváltoztatja. Átkozta magát, amiért nem

cselekszik határozottabban, de egyszerűen fogalma sem volt, mit

tegyen. Nyilvánvaló, hogy nem született párbajhősnek. A varázsló a

harc kezdetétől túljárt az eszén tervezésben is, mágiában is. Békén

kellett volna hagynia a gonosz varázslót… de még most sem tudta

elképzelni magáról, hogy csak úgy feladja Xanth érdekeit és eszméit

akár csak látszattiltakozás nélkül is. Hát ez a látszat most idáig

vezette.

– Ezúttal nem lesz semmi tévedés – jelentette ki Trent,

határozottan lépkedve Bink felé. – Tudom, hogy át tudlak változtatni,

mert sokszor megtettem korábban is, mindenféle nehézség nélkül.

Nyilván túlságosan kapkodtam eddig. – Hatótávolságon belülre

lépett, miközben a fiú mozdulatlanul várt, meg sem próbált még

egyszer elfutni. A férfi összpontosított… és a mágia nagy erővel újra

lecsapott Binkre.

Egy raj tölcsérmadár jelent meg körülötte. Gúnyos tülköléssel

merev szárnyaikra kaptak, és szétrebbentek.

– A mikrobák, amelyek a testedre voltak tapadva! – kiáltott fel

Trent. – A varázslatom már megint lepattant rólad! Most már

biztosan tudom, hogy itt valami nem stimmel.

– Talán egyszerűen csak nem akarsz megölni – mondta Bink.

– Nem akartalak megölni. Csak átváltoztatni valami ártalmatlan

alakba, hogy soha többé ne tudj szembeszállni velem. Én sohasem

ölök ok nélkül. – A varázsló elgondolkodott. – Itt valami nagyon

különös dolog rejlik. Nem hiszem, hogy a képességem

cserbenhagyott. Valami ellenáll neki. Valami ellenmágia működik

vele szemben. Tudod, te elképesztően szerencsés voltál egész eddigi

életedben. Szinte elvarázsolt életed volt. Azt hittem, ez csupán

véletlen, de most… – A férfi elhallgatott, aztán hangosan csettintett

az ujjával. – A képességed! A mágikus képességed! Ez az! Neked

nem lehet mágiával ártani!

– De hát annyiszor megsérültem már! – tiltakozott Bink.

– De le merem fogadni, soha nem mágikus úton. A képességed

eltaszít tőled minden mágikus veszélyt.

– De sok varázslat hatott már rám. Te is átváltoztattál…

– Csak azért, hogy segítsek rajtad, vagy azért, hogy

figyelmeztesselek. Lehet, hogy te nem bíztál az indítékaimban, de a

mágiád tudta, mi az igazság. Ezelőtt soha nem állt szándékomban

ártani neked, ezért megengedte nekem, hogy átváltoztassalak. Most,

hogy párbajozunk, és megpróbáltam hátrányodra megváltoztatni az

állapotodat, a varázslataim lepattantak rólad. Ebből a szempontból a

te mágiád erősebb, mint az enyém… ahogy bizonyos előzetes jelek

ezt közvetve már sugallták is.

Bink elcsodálkozott.

– Akkor… akkor én győztem! Nem tudsz ártani nekem.

– Azért ez nem feltétlenül igaz. Az én mágiám sarokba szorította

a tiédet, és rákényszerítette, hogy felfedje magát. Ettől egyszersmind

sebezhetővé is vált. – A gonosz varázsló kivonta villogó kardját. – A

mágián túl egyéb képességekkel is rendelkezem. Védd magad –

fizikailag!

A fiú maga elé rántotta a botját, ahogy Trent rátámadt. Alig tudta

idejében hárítani a lesújtó pengét.

Fizikai eszközökkel sebezhető volt. Hirtelen a régi érthetetlen

dolgok megvilágosodtak. Mágiától közvetlenül valóban soha nem

sérült meg. Összezavarták, megalázták, igen. Különösen

gyerekkorában. Egyértelmű, hogy a mágiája csak a testi sérelmektől

óvta meg. Amikor versenyt futott egy másik fiúval, és az a fiú a

mágiáját kihasználva fákon, falakon, egyéb akadályokon egyenesen

áthatolva megnyerte a versenyt, Bink ettől nem sérült meg fizikailag,

csak a büszkesége szenvedett csorbát. És amikor nem mágikus úton

lenyisszantotta a kisujját, semmi sem védte meg a sérüléstől. A

mágia meggyógyította a fizikai sérülését, de ilyen sérülést mágia

sohasem okozhatott volna neki. Számos alkalommal fenyegették

mágikus veszélyek, és ilyenkor alaposan meg is rémült tőlük – de

ezek a fenyegetések valahogyan sohasem teljesedtek be. Még amikor

Potipher mérges gázából szippantott be egy jó tüdőre valót, akkor is

időben megmentették. Tényleg elvarázsolt élete volt… a szó szoros

értelmében.

– Elképesztő vonatkozása a mágiádnak – jegyezte meg Trent

társalgási hangnemben, mialatt újabb támadáshoz helyezkedett –,

hogy nyilvánvalóan nagyon gyenge védelmet tudna nyújtani, ha a

jellege közismert lenne. Ezért elrejti magát a felfedezés elől azzal,

hogy rejtett módon működik. A megmenekülésed sokszor

véletlennek vagy szerencsésnek tűnik.

Igen, mint például ahogy a szakadék sárkányától megmenekült.

És az ellenmágia is véletlenszerűen segített rajta: mint amikor

Donald, az árny beköltözött a testébe, és lehetővé tette, hogy

biztonságban kirepülhessen a szakadékból…

– A büszkeségeddel soha nem törődött a mágiád, csak a testi

épségeddel – folytatta Trent, aki szemmel láthatóan nem siette el a

csatát, és közben – biztos, ami biztos – alaposan kielemezte a

problémát. Aprólékos egy ember volt. – Talán némi

kényelmetlenséget el kellett időnként viselned: mint például amikor

visszatértünk Xanthbe. Ennek a célja az volt, hogy álcázza azt a

tényt, hogy valójában semmi komoly bajod nem történt. A

képességed inkább hagyta, hogy száműzzenek – hiszen ez nem

mágikus, inkább jogi vagy társadalmi lépés volt –, mintsem hogy

hagyja magát leleplezni. Ugyanakkor a Pajzs nem ártott neked…

Bink érezte a Pajzs bizsergetését, amikor átvetődött rajta

Xanthből kifelé menet. Akkor azt hitte, biztonságban átjutott a nyitott

Pajzson az utolsó pillanatban. Most már tudta, hogy a Pajzs teljes

erejével lesújtott rá – és ő túlélte; Bármikor nyugodtan átsétálhatott

volna rajta. Igen ám, de ha ezt tudja, akkor esetleg meg is próbálta

volna – és ezzel el is árulta volna a képessége természetét. Ezért a

mágiája elrejtőzött – még a tulajdonosa elől is.

Most viszont kiderült a titka. Azonban volt még itt egy zavaros

pont.

– A Pajzs neked sem ártott! – kiáltotta, és keményen odavágott a

botjával.

– Közvetlen érintkezésben voltam veled, amikor visszatértünk –

felelte Trent, miközben könnyedén kivédte a csapást –, és ugyanúgy

Kaméleon is. Te eszméletlen voltál, de a képességed azért ugyanúgy

működött. Ha a mágiád hagyja, hogy mi ketten meghaljunk,

miközben te sértetlenül átjutsz, azzal felfedte volna magát. Az is

lehet, hogy egy kis sugarú mágikus mező vesz körül, ami által azok

is védelem alatt lesznek, akikhez hozzáérsz. Vagy a mágiád előre

látott az időben, és tudta, hogy ha akkor és ott a Pajzs mágiája

elpusztít minket kettőnket, akkor magadban vetődsz ki a krákmoszat

fészkében a partra, egyedül nem tudsz elmenekülni, és áldozatul esel

a ragadozó szörnyetegnek. Szükséged volt rám és az én átváltoztató

mágiámra, hogy a mágikus veszélyeket túléld: ezért én is életben

maradtam. És Kaméleon is, mivel te nem lettél volna hajlandó

összefogni velem, ha ő nem teszi meg. Tehát valamennyien életben

maradtunk, hogy a te túlélésed biztosítva legyen anélkül, hogy a

mágiád természete kiderülne… és a valódi okot még csak nem is

gyanítottuk. Ugyanígy a te mágiád védelmezett bennünket a

vadonbeli utunk alatt is. Azt hittem, neked van szükséged rám, hogy

a veszedelmektől megvédjelek, holott egész idő alatt fordítva volt.

Az én mágiám csak a tiédnek az eszköze volt. Amikor a riszák

veszélyeztették az életedet vagy a láthatatlan óriás, a mágiád az

enyémet vette igénybe, hogy semlegesítse a fenyegetést, és eközben

sem derült ki róla…

A férfi a fejét rázta, közben, mintegy mellékesen, lazán hárította

Bink újabb ügyetlen támadását.

– Hirtelen az egész sokkal kevésbé meghökkentő… és a mágiád

sokkal elképesztőbb erejű. Valódi varázsló vagy, nemcsak a

képességed összetett jellege révén, hanem annak szövevényes

leágazásai és következményei okán is. A varázslók nem pusztán

erősebb mágiával rendelkező emberek: a képességeink nemcsak

mennyiségileg, de minőségileg is mások, olyan módon, amit az

átlagemberek csak ritkán vesznek észre. Te egy szinten vagy

Humfreyval, Irissel és velem. Igazán nagyon szeretném megismerni a

mágiád teljes kiterjedését és jellemzőit!

– Én is! – vágta rá a fiú zihálva. A küzdelem kezdte kifárasztani,

bár a gonosz varázslón nyoma sem látszott komolyabb

erőfeszítésnek. Ez határozottan bosszantotta Binket.

– Sajnos, úgy látom, nem lehet belőlem király mindaddig, amíg

egy ilyen mágikus képesség ellenem dolgozik. Őszintén sajnálom,

hogy muszáj feláldoznom az életedet, és szeretném, ha tudnád, hogy

a párbaj kezdetén még egyáltalán nem ez volt a szándékom. Sokkal

szívesebben változtattalak volna át valamivé, amiből neked sem

származott volna túl sok hátrányod. A kard azonban kevésbé

sokoldalú eszköz, mint a mágia. Ez csak sebesíteni vagy ölni képes.

Binknek eszébe jutott Herman, a kentaur. Amikor Trent eldönti

magában, hogy muszáj ölnie…

A varázsló fürgén támadott. A fiú kitért oldalra. A kard hegye

elérte a kezét. Vér csordult a sebből. Bink egy fájdalomkiáltással

elejtette a botját. Teljesen egyértelmű, hogy mundániai eszközökkel

sebezhető. Trent kifejezetten a kezét célozta próbaképpen: teljesen

bizonyosra akart menni a végső csapás előtt.

Ez a felismerés végre feloldotta benne a védelmi taktikáját gátló

lelki bénultságot. Sebezhető – de egy közvetlen, ember-ember elleni

küzdelemben még lehet valami esélye. A gonosz varázsló félelmetes

hatalma eddig elbátortalanította, de lényegében véve Trent számára

nem több, csupán egy közönséges ember. Ember, akit meg lehet

lepni, akit le lehet győzni.

Ahogy Trent a végső döfésre készült, Bink ihletett ügyességgel

mozdult meg. Lebukott ellenfele karja alá, vérző kezével megragadta

a fegyvert tartó kart, befordult, térdeit megrogyasztotta, és nagyot

lendített a varázsló testén. Az a dobás volt ez, amit Crombie tanított

neki, amit fegyveres ellenfél ellen remekül lehetett használni.

A férfi azonban résen volt. Ahogy Bink megemelte, ő

gyakorlottan oldalra lépett, és talpon maradt, megőrizve az

egyensúlyát. Kitépte a fiú fogásából a fegyveres kezét, hátralökte

ellenfelét, és felemelte a kardját a halálos döfésre.

– Nagyon ügyes, Bink, csak sajnos Mundániában szintén ismerik

az efféle fogásokat.

Trent hirtelen elhatározással, gyilkos erővel a fiú felé döfött. Ő az

előző lökéstől még nem nyerte vissza az egyensúlyát, képtelen volt

kitérni a fegyver elől. Látta, ahogy a kard gyilkos hegye egyenesen

az arca felé tart. Hát ezúttal tényleg vége…

A szárnyas szarvas közéjük vágódott. A kard átfúrta a testét, és a

hegye milliméterekre állt meg a remegő Bink orra hegyétől.

– Szuka! – kiáltott fel Trent, ámbár nem éppen ez volt a pontos

nyelvi kifejezés egy nőstény szarvasra, legyen az szárnyas vagy

földön járó. Kirántotta a véres pengét a sebből. – Ezt a döfést nem

neked szántam!

A szarvas összerogyott, sebéből élénkvörös vér bugyogott elő. A

kard a hasát szúrta át.

– Medúzává változtatlak – dühöngött a varázsló és nyomorultul

pusztulsz el a szárazon!

– Így is, úgy is meghal – szólt rá Bink, akinek együttérzésből

hirtelen görcsös fájdalom nyilallt a hasába. Az efféle sebek nem

okoztak azonnali halált, de szörnyen fájdalmasak voltak, és hosszabb

távon a végeredmény ugyanaz volt. Kaméleon kínok között fog

meghalni!

A jósjel! Hát végül mégis beteljesedik. A kaméleon váratlanul

meghalt. Vagyis meg fog halni…

A fiú soha nem érzett bosszúálló dühvel vetette magát az

ellenségére. Képes lett volna puszta kézzel…

Trent fürgén oldalt lépett, és bal kezével nyakszirten csapta a

mellette elzúduló testet. Bink elvesztette az egyensúlyát, és az ütéstől

félájultan a földre zuhant. A vak düh nem pótolhatta a hidegvért és a

harci gyakorlatot. Még látta, hogy a férfi odalép hozzá, és magasra, a

végső csapásra emeli a kardját, amellyel kettévághatja az egész

testét.

Bink lehunyta a szemét. Képtelen volt védekezni többé. Megtett

mindent, amit tudott, és veszített.

– Csak öld meg őt is gyorsan! – könyörgött. – Ne hagyd

szenvedni!

Fáradt beletörődéssel várakozott. A csapás azonban nem jött.

Kinyitotta a szemét – és azt látta, hogy a varázsló éppen elteszi

szörnyűséges kardját.

– Nem tudom megtenni – jelentette ki Trent komoran.

Iris varázslónő jelent meg előttük.

– Ez meg mi? – kérdezte felelősségre vonó hangsúllyal. – Inadba

szállt a bátorságod? Intézd el mindkettőjüket, és legyen már vége!

Vár a királyságod!

– Ezen az áron nem kell a királyság – mondta a férfi a

varázslónőnek. – Valaha megtettem volna, de húsz év alatt sokat

változtam, és még többet az elmúlt két hétben. Megismertem Xanth

igazi történetét, és túlságosan is jól ismerem a fájdalmat, amit az idő

előtt érkező halál okoz. A becsületet későn tanultam meg az életem

során, de annál erősebb bennem. Nem engedi, hogy megöljem azt az

embert, aki megmentette az életemet, és aki ennyire hűséges az őt

száműző hitvány, méltatlan uralkodójához. – A haldokló

szarvasünőre nézett. – És szántszándékkal soha nem ölnék meg egy

lányt, akiből hiányzik a ravaszkodás, de együgyűségében is képes

életét áldozni ezért az emberért. Ez az igaz szerelem, az a fajta, amit

valaha én is ismerhettem. Az én szerelmemet nem tudtam

megmenteni, de nem akarom elpusztítani a másokét. A trón

egyszerűen nem éri meg ezt az árat.

– Idióta! – visította Iris. – A saját életedet dobod el magadtól!

– Igen, gondolom, igazad van – felelte Trent. – De ezt a

kockázatot már a legelején felvállaltam, amikor eldöntöttem, hogy

visszatérek Xanthbe, és ennek így kell történnie. Inkább halok meg

becsületben, mintsem hogy becstelenül éljek tovább, még ha királyi

trón lenne is a díjam érte. Talán nem is a hatalmat kerestem, hanem

önmagam tökéletesítését. – Letérdelt a szarvas mellé, megérintette,

és az ismét az emberi Kaméleonná változott. A lány hasán tátongó

szörnyű sebből vér csordogált. – Nem tudom megmenteni őt –

mondta szomorúan a varázsló –, ugyanúgy, ahogy a saját feleségemet

és fiamat sem tudtam meggyógyítani. Nem vagyok orvos. Bármilyen

lénnyé változtatnám is, az ugyanígy szenvedne tovább. Segítségre

van szüksége, mágikus segítségre.

Felnézett a varázslónőre.

– Iris, te segíthetnél. Vetítsd ki a képmásodat Humfrey, a jó

varázsló kastélyába! Mondd el neki, mi történt itt, és kérj tőle

gyógyító vizet! Azt hiszem, Xanth hatalmasságai segíteni fognak

ezen az ártatlan lányon, és megkímélik ennek a fiatalembernek az

életét, akit olyan méltatlanul és jogtalanul száműztek.

– Semmi ilyesmit nem vagyok hajlandó megtenni! – rikácsolta a

varázslónő. – Térj magadhoz, ember! A királyság a markodban van!

Trent Binkhez fordult.

– Iris nem élte át azt a lelki átalakulást, amit bennem a

tapasztalatok indítottak el. Nem fog segíteni. A hatalom csábítása

vakká tette őt minden egyébre… ahogy majdnem engem is elvakított.

Neked kell segítségért menned.

– Jó – egyezett bele a fiú. Képtelen volt rápillantani Kaméleon

sebére, vagy a vérre, ami abból folyt ki.

– Megpróbálom leszorítani a sebét, amennyire tudom – mondta

Trent. – Azt hiszem, egy óráig még életben lesz. Ne késlekedj!

– Nem fogok! – vágta rá Bink. Ha a lány meghal…

Hirtelen madárrá vált: csiricsáré tollú, tűzszárnyú főnixszé, amit

bizonyosan mindenki észre fog venni, mivel mindössze ötszáz

évenként jelenik meg nyilvánosan. Kitárta a szárnyait, és felröppent a

levegőbe. A magasba szárnyalt, körözött fent, és messze keleten

megpillantotta a jó varázsló kastélyának égre törő, mágikusan

csillogó tornyát. Egy pillanat, és máris úton volt felé.

16. FEJEZET

KIRÁLY

Egy szárnyas sárkány jelent meg előtte.

– Csini madárka, megeszlek! – rivallt rá a főnixre.

Bink félrekanyarodott, de a sárkány hirtelen megint előtte termett.

– Nem tudsz megszökni! – mennydörögte, és nagyra tátotta

ezernyi foggal teli száját.

Vajon itt kell véget érnie irgalmas küldetésének, ily közel a

sikerhez? Hősiesen verdesett a szárnyaival, egyre magasabbra

emelkedve, reménykedve benne, hogy a sárkány nem lesz képes

követni ilyen magasságba. Sérült szárnya azonban – az a keze,

amelyet Trent korábban megvágott – megakadályozta abban, hogy

teljes erővel tudjon szárnyalni, és megzavarta az egyensúlyát is,

úgyhogy jóval lassabban tudott csak emelkedni, mint szerette volna.

A ragadozó minden különösebb erőfeszítés nélkül követni tudta, és

elállta a Bink-főnix útját a kastély felé.

– Add fel, te balek! – bődült el a sárkány. – Úgysem tudod

megcsinálni!

Bink hirtelen rádöbbent a valóságra. A sárkányok nem beszélnek

így. Legalábbis nem a tűzokádók: sem a koponyatérfogatuk nem tette

alkalmassá rá őket, sem nem voltak elég hidegfejűek hozzá.

Egyszerűen túl könnyűek és túl tüzesek voltak hozzá, hogy elég

értelmesek legyenek. Ez itt nem sárkány: csak egy illúzió, amit a

varázslónő bocsátott rá. Iris még mindig megpróbálja megállítani, azt

remélve, hogy ha ő eltűnik, és Kaméleon meghal, akkor Trent újra

felveszi a harcot a trónért. A varázsló megtette, amit tehetett, de ha

kudarcot vall, amilyen realista, folytatja útját az eredeti célja felé.

Akkor pedig rajta keresztül Iris mégiscsak megvalósíthatja saját, a

hatalomról szőtt álmát. Persze soha nem fogja bevallani, neki milyen

része volt a dolgok ilyetén alakulásában.

Bink szívesebben szállt volna szembe egy igazi sárkánnyal. A

varázslónő alattomos terve még beválhat. Mivel ő főnix volt, nem

valamilyen beszélő madár, senki másnak nem tudná elmondani, mi

történt, csak a jó varázslónak. Mindenki másból hiányzik a képesség,

hogy megértse őt. Ha most visszatérne Trenthez, túl sok időt

veszítene, különben is, Iris ebben ugyanúgy megakadályozhatja. Ez

az ő saját csatája volt, a párbaja a varázslónővel: ezt neki magának

kell megvívnia és megnyernie.

Hirtelen irányt változtatott, és egyenesen a sárkány felé repült. Ha

rosszul számított, jókora tüzet fog gyújtani a tűzokádó gyomrában –

és minden elveszett. De minden ellenállás nélkül átrepült a

látszatsárkányon. Győzelem!

Iris valami hölgyhöz nagyon nem illőt kiáltott utána. Micsoda

kofaasszony szája volt, amikor valamiért csalódnia kellett! A főnix

nem törődött a szitkokkal, repült tovább.

Jókora sötét felhőtömeg gyülekezett előtte az égen. Ajjaj! Vihar?

Jó lesz sietni.

Ám a felhőzet nagyon gyorsan növekedett. Sötét páracsomók

örvénylettek ki belőle egyre alacsonyabbra, kavargó tölcsért alkotva

odalent. Pár pillanat múlva a hatalmas felhőmassza eltakarta előle a

kastélyt. A viharfelhő körül csúf, fekete felhőrongyok száguldoztak,

olyan fenyegetőek, akár a goblinfejek. Fokozatosan az egész felhőzet

forogni kezdett: kifejezetten hátborzongató látvány volt.

Arra semmi reménye nem volt, hogy a viharfelhők fölé

emelkedjen. Sérült szárnya fájt, és a vihar úgy tornyosult fel előtte,

amilyen magasra csak fellátott, akár egy gigantikus dzsinn. Rongyos

villámpászmák cikáztak a belsejében fülszaggató mennydörgéssel. A

levegőben égett fém szaga terjengett. A felhő gomolygó mélyén

összegabalyodott színek és határozatlan körvonalú, de határozottan

démoni látomások kavarogtak vészjóslóan. Egyértelműen mágikus

vihar volt: színes jégesőt hordozó, a legveszedelmesebb fajta.

Bink alacsonyabbra ereszkedett – és a felhő örvénylése egyetlen

leszálló szürke tölcsérré sűrűsödött előtte. Szupertornádó!

Egyszerűen darabokra tépi őt.

Aztán kis híján lezuhant a földre, mert a hirtelen felismeréstől

még a szárnyaival csapkodni is elfelejtett: Neki nem árthat a mágia!

Ez itt mágikus vihar – tehát nem tehet kárt benne. Megijedt egy

hamis fenyegetéstől.

Ráadásul szelet sem érzett. Ez megint csak illúzió! Csupán annyit

kell tennie, hogy egyenesen a kastély felé repül, nem törődve a

látványeffektusokkal. Nyílegyenesen berepült a felhő közepébe.

Megint igaza volt. A látvány nagyon hatásos volt, de semmiféle

vihar nem létezett ott, csupán a homály és nedvesség illúziója a

tollain. Hamarosan túljut a felhőn. Átlátott a blöffön, és most már

semmi sem akadályozhatja meg benne, hogy eljusson a jó varázsló

kastélyába.

De a szürkeség csak nem akart megszűnni. Hogy találja meg a

kastélyt, ha nem látja? Iris nem tudja bolonddá tenni, de lényegében

vakká igen. Talán ő maga, személy szerint védett a mágiával

szemben – akár valódi, akár illúzió legyen az –, de úgy látszik, a

képessége nemigen törődik mások hogylétével, függetlenül attól,

hogy Bink maga mit érez ezek iránt a mások iránt. Ő életben marad,

ha Kaméleon meghal is. Lehet, hogy nem fog örülni az életnek a lány

nélkül, de formálisan a mágiája teljesíti a feladatát.

A fene egyen meg, képesség! – gondolta dühösen Bink. Jobban

teszed, ha nem foglalkozol a formalitásokkal, és elkezdesz a

szélesebb értelemben vett hogylétemmel törődni. Ha úgy érzem, hogy

az életem már nem ér semmit, meg fogom ölni magam. Fizikai úton,

mundániai módszerekkel. Szükségem van Kaméleonra, tehát

egyáltalán nem óvsz meg engem, ha hagyod, hogy ez az ellenséges

mágia megakadályozzon Kaméleon megmentésében. Na, akkor mihez

kezdesz?

Az átláthatatlan homály továbbra sem szűnt. A képessége

nyilvánvalóan olyasmi, ami képtelen a logikus gondolkodásra. Így

végeredményben ugyanolyan használhatatlan, értéktelen dolog, mint

a színes folt a falon. Mágia, cél nélkül.

Körülnézett, és eltökélte, hogy egyedül is megküzd az akadállyal.

Idáig is leélte úgy az életét, hogy nem volt tudomása róla, hogy

bármilyen mágiája is lenne. A jövőben is hasonlóan kell tennie, csak

önmagára támaszkodva. Valahogy.

Vajon csakugyan egyenesen a kastély felé tart? Úgy gondolta,

hogy igen, de teljesen biztos azért nem lehetett benne. A látszatvihar

a kialakulásakor elvonta a figyelmét, megpróbálta kikerülni, ezalatt

el is veszíthette az irányt. Trent jobban tette volna, ha tévedhetetlen

postagalambbá varázsolja. Az a madár viszont nem lett volna elég

feltűnő hozzá, hogy magára vonja a jó varázsló figyelmét. Akárhogy

is, a „mi lett volna, ha…” fajta okoskodásoknak semmi értelme. Az

volt, ami volt, és ebben a formájában kell megoldania a feladatát. Ha

most eltévesztette az irányt, akkor képtelen lesz eljutni a kastélyba

idejében… de mindenképpen meg fogja próbálni.

Alacsonyabbra ereszkedett, hogy valami útbaigazító tereptárgyat

keressen. A felhő továbbra is körülvette. Semmit sem látott. Ha túl

alacsonyra megy le, beleütközhet egy fába. Mégiscsak Iris fog

győzni?

Aztán kijutott a felhőréteg alá. A kastély ott volt előtte. Sebesen

indult felé… majd döbbenten újra lelassított. Ez nem a jó varázsló

lakóhelye… ez a Roogna-kastély! Vakrepülése közben teljesen

megfordult, és nyugat felé repült a vadon fölött a keleti irány helyett.

A varázslónő biztosan tudta ezt, és azért tartotta fenn körülötte a

homályt, hogy észre ne vegye a tévedését, míg csak túl késő nem

lesz. Mennyi kincset érő időt vesztegethetett el ezzel? Ha

visszafordul, és egyenesen a jó varázsló kastélyához repül – feltéve,

hogy egyáltalán képes lesz megtalálni ebben a ködben –, lehetséges

vajon, hogy odaérjen idejében, úgy, hogy egy órán belül még

segítséget tudjon vinni Kaméleonnak? Vagy a lány már halott lesz, e

miatt a kitérő miatt, mire a segítség megérkezik?

Hirtelen meghallott valamit. Egy halk horkantás. A hang azonnal

visszhangot vert, és most minden irányból összevissza horkantások

hangzottak fel körülötte. A felhő alja lejjebb ereszkedett, hogy újra

elzárja előle a kilátást.

Valami itt nem stimmel. Valószínűleg fel sem figyelt volna a

hangra, ha nem követi olyan nyilvánvaló erőlködés, hogy az eredeti

irányát elrejtse. Miért akarná a varázslónő megakadályozni őt abban,

hogy leszálljon a Roogna-kastélyba?

Talán ott is van gyógyító víz, amivel a zombikat foltozzák össze

időnként? Nem valószínű.

Vagyis a horkantás valamiért fontos. De mi okozhatta a hangot?

A Roogna-kastély várárkában nincs ároksárkány. Különben is, a

zombik nem valami ügyesen tudnak horkantani. Mégis egyértelmű,

hogy valami kiadta magából azt a hangot, valószínűleg valami száz

százalékig élő dolog.

Aztán rájött. Ez itt nem a Roogna-kastély: ez mégiscsak a jó

varázsló kastélya. A varázslónő csak a Roognának mutatja, hogy őt

visszafordulásra késztesse. Iris az illúziók úrnője – és újra meg újra

sikerült őt félrevezetnie a mágiája különböző fajta alkalmazásaival.

De a várárokban a hippocampus horkantása elárulta. Végül

mégiscsak a jó irányba repült, az is lehet, hogy a mágiája

segítségével. A mágiája mindig is finoman, áttételesen dolgozott:

semmi ok rá, hogy most másként viselkedjen.

Arra repült tovább, amerről emlékezete szerint az első horkantást

hallotta, és igyekezett a többi hangot teljesen kizárni a tudatából. A

köd hirtelen felszívódott. A varázslónő alighanem képtelen volt

fenntartani az illúzióját ennyire közel a rivális varázsló birtokához,

akinek a szakterülete az igazság volt.

– Még elkaplak! – hallatszott Iris rikoltása mögüle a levegőből.

Aztán a varázslónő összes illúziójával együtt végképp eltűnt, és az

égbolt teljesen tisztává vált.

Bink körberepülte a kastélyt, ami immár a valós képét mutatta.

Egész testében reszketett az átéltek utóhatásaként: milyen közel is

jutott hozzá, hogy elveszítse külön párbaját a varázslónővel! Ha

visszafordult volna…

Az egyik fiatorony tetején talált egy nyitott ajtót, és berepült rajta.

A főnix erőteljes repülő volt, jó irányérzékkel és manőverező

készséggel. Egy valódi sárkányt valószínűleg még így, sérült

szárnnyal is le tudott volna hagyni.

Beletelt pár másodpercbe, amíg kicsike madárszemei

alkalmazkodtak a félhomályhoz a kastély belsejében. Szobáról

szobára röppent, míg meg nem találta a varázslót egy vaskos könyv

fölé görnyedve. Az apró emberke egy pillanatra a Roogna-kastély

könyvtárában ülő Trentre emlékeztette Binket: mindkét varázsló

komoly érdeklődést tanúsított a könyvek iránt. Vajon tényleg barátok

lehettek ezek ketten húsz évvel ezelőtt? Vagy csak szakmai kapcsolat

volt köztük?

Humfrey felpillantott.

– Nicsak, Bink, hát te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten.

Látszólag nem vett tudomást róla, hogy a fiú milyen alakban jelent

meg előtte.

Bink próbált megszólalni, de nem tudott. A főnix hallgatag

madár: a mágiája a tűzben való újjászületéssel kapcsolatos, nem az

emberi társalgással.

– Gyere ide a tükörhöz! – mondta Humfrey, nehézkesen

felemelkedve ültéből.

Bink odament. Ahogy megközelítette, a mágikus tükörben egy

jelenet tűnt fel. A tükör nyilván a párja lehetett annak, amit ő

korábban eltört, mivel egyetlen repedés sem látszott rajta, ami arra

utalt volna, hogy javították.

A kép a vadont mutatta. Kaméleon mezítelenül, szépségesen

hevert a földön, és a hasán lévő, falevelekből és mohából

hevenyészett szorítókötés ellenére a sebe továbbra is vérzett. Előtte

Trent állt kivont karddal, és egy óvatosan közelítő farkasfejű embert

figyelt.

– Á, látom – mondta Humfrey. – A gonosz varázsló visszatért.

Micsoda ostobaság! Ezúttal nem fogják száműzni, ki fogják végezni.

Nagyon jó, hogy sikerült figyelmeztetned. Ez egy veszélyes ember.

Látom, leszúrta a lányt, téged meg átváltoztatott, de sikerült

megszöknöd tőle. Okos gondolat volt tőled, hogy idejöttél.

Bink megint próbált megszólalni, de megint nem sikerült.

Aggodalmasan ugrálta körbe a jó varázslót.

– Mást is akarsz még mondani? Ide gyere! – A gnómszerű

varázsló levett a polcról egy könyvet, kinyitotta, és az előző könyv

tetejére helyezte az asztalon. A könyv oldalai üresek voltak. –

Beszélj! – szólította fel Binket.

A főnix megint megpróbálta. Hang nem jött ki a csőrén, de látta,

hogy a könyv lapjain szabályos, rendezett kézírással szavak

formálódnak:

Kaméleon haldoklik! Meg kell mentenünk!

– Ó, hát persze – értett egyet Humfrey. – Pár csepp életvíz elég

lesz hozzá. Persze ott van még a munkadíjam. De először a gonosz

varázslóval kell elbánnunk, ami azt jelenti, hogy kitérőt kell tennünk

az Északi Faluba, hogy magunkkal vigyünk egy bénítót. Az én

mágiám nem bírna el Trenttel.

Nem! Trent meg akarja menteni Kaméleont! Ő nem…

Humfrey összevonta a szemöldökét.

– Azt mondod, a gonosz varázsló segített nektek? – kérdezte

meglepetten. – Hát ezt nem könnyű elhinni, Bink.

A fiú amilyen gyorsan csak tudta, elmondta, hogyan változott

meg Trent.

– Hát jó – mondta Humfrey beletörődően. – Elfogadom a

szavadat, hogy ez esetben a ti érdeketekben cselekszik. De azt

gyanítom, egy kissé naiv vagy, és most nem is tudom, ki fogja majd

megfizetni a munkadíjamat. A gonosz varázsló valószínűleg elszelel

onnan, amíg mi megjárjuk az Északi Falut. De meg kell próbálnunk

elfogni, hogy bíróság elé állítsuk. Megszegte Xanth törvényeit, és ez

az ügy nem tűr halasztást. Semmi hasznunk nem lenne belőle, ha

Kaméleont megmentenénk ugyan, de azon az áron, hogy Xanthet a

hataloméhes cselszövő kénye-kedvére hagyjuk.

Bink annyi mindent szeretett volna még elmagyarázni, de

Humfrey nem adott több lehetőséget neki. És persze nyilván

csakugyan naiv is volt: ha a gonosz varázslónak lesz rá ideje, hogy

alaposan átgondolja a helyzetet, valószínűleg visszatér a régi

önmagához. Trent valóban komoly veszélyt jelent Xanthre. A fiú

azonban azt is tudta, hogy Trent megnyerte a párbajt, és neki nem

szabad többé beleavatkoznia a dolgaiba. Ez a meggyőződés lassan,

lappangva, de egyre inkább erősödött benne. Remélte, hogy a

férfinak sikerül elszöknie.

Humfrey a kastély pincéjébe vezette, ahol megcsapolt egy hordót,

és valami színtelen folyadékot eresztett ki belőle. Egy cseppet Bink

szárnyára fröcskölt, és az azonnal újra egészségessé vált. A

maradékot egy kis üvegcsébe töltötte, amit aztán a mellényzsebébe

dugott.

A jó varázsló ezután egy szekrényhez lépett, és egy plüss

szőnyegtekercset rángatott elő belőle. Kigördítette a szőnyeget, és

törökülésben rátelepedett.

– Gyere már, madáreszű! – vakkantott rá Binkre. – Magadban

csak elkeverednél odakint, különösen így, hogy Iris szórakozik az

időjárás-jelentéssel.

A fiú értetlenkedve a szőnyegre lépett, és szembe állt a

varázslóval. A szőnyeg felemelkedett. Bink hökkenten tárta szét a

szárnyait, hogy megtartsa az egyensúlyát, és karmaival erősen

megkapaszkodott a szövetben. Ez egy repülő szőnyeg volt…

A mágikus holmi ügyesen kisurrant a torony ajtaján, aztán

meredeken magasba tört. Egy idő után vízszintesbe simult, és erősen

gyorsulni kezdett. A menetiránynak háttal álló Binknek szorosan

össze kellett zárnia a szárnyait, és karmaival szinte át kellett fúrnia a

szőnyeg anyagát, hogy le ne sodorja a menetszél. A kastély gyorsan

zsugorodott össze a távolban.

– Ez csak egy holmi, amit pár évvel ezelőtt fogadtam el

fizetségképpen a szolgálataimért – magyarázta Humfrey társalgási

hangnemben. – Sose vettem igazán hasznát: csak porfogónak volt jó.

De azt hiszem, ez itt most kényszerhelyzet. – Binkre nézett, és

kétkedve megcsóválta a fejét. – Azt mondod, a gonosz varázsló csak

azért változtatott át, hogy gyorsabban tudj segítséget hozni? Csak

bólints egyet a csőröddel, ha igent akarsz mondani, kétszer, ha

nemet!

Bink egyet bólintott.

– De leszúrta Kaméleont?

Újból egy bólintás. De ez a történetnek csak egy kis része!

– Nem akarta igazán leszúrni? Mert valójában téged próbált

megölni, és a lány csak közétek ugrott?

A fiú megint kénytelen volt igent bólintani. Micsoda súlyos vád

ez ilyen megfogalmazásban.

Humfrey a fejét rázta.

– Könnyű utólag sajnálkozni, mikor a hiba már megtörtént.

Viszont amikor még jobban ismertem, a száműzetése előtt, olyan

ember volt, aki képes volt az együttérzésre és a szánalomra.

Ugyanakkor kétlem, hogy valaha is megnyugodna, amíg el nem éri a

nagyravágyó céljait… és amíg életben van, és Xanth területén, soha

nem lehetünk biztosak benne, mikor próbálkozik újra. Nehéz ügy,

nehéz. Nagyon alaposan ki kell vizsgálnunk a tényeket…

Egy ilyen kivizsgálás Trent halálát fogja jelenteni. Az öreg király

nyilván körömszakadtáig ragaszkodni fog hozzá, hogy a hanyatló

hatalmát fenyegető veszélyt egyszer s mindenkorra ártalmatlanná

tegye.

– És Trent tudja, hogy mi fog történni vele, ha elfogjuk?

Biztos, hogy tudja. Bink megint csak igent bólintott.

– És te? Akarod a halálát?

A fiú hevesen megrázta a fejét, majd gyorsan kétszer bólintott.

Nem.

– Vagy, hogy újra száműzzék?

Binknek ezen egy kissé el kellett gondolkodnia. Aztán megint

nemet bólogatott.

– Na persze: szükséged van rá, hogy vissza tudjon változtatni

emberi alakba. Nos, ez talán ad neki valami alapot az alkudozásra.

Ilyen szolgálatért cserébe talán az életét is megkímélik. De azután

valószínűleg újra a száműzetés vár rá. Vagy a vakság.

Vakság! Aztán Bink megértette a dolog szörnyű, de logikus

jelentését. Vakon Trent senkit nem fog tudni átváltoztatni: ahhoz

látnia kell a célpontját. De akkor is, micsoda rettenetes sors!

– Látom, ez a megoldás sem tetszik. De a rideg tényeket sem

hagyhatjuk figyelmen kívül – elmélkedett Humfrey. – Elég nehéz

lesz már a te életedet is megmenteni, hiszen te is illegális bevándorló

vagy. De erre talán van egy ötletem. – Összeráncolta a szemöldökét.

– Igazából sajnálom, hogy Trent ilyen kalamajkába keveredett. Igazi

nagy varázsló, és mi ketten mindig jól kijöttünk egymással, nem

avatkoztunk bele egymás ügyeibe. De hát Xanth jóléte és biztonsága

az első. – Futólag elmosolyodott. – Persze az én munkadíjam után.

Bink ebben semmi humorosat nem látott.

– Nos, szerencsére hamarosan úgyis kikerül a kezünkből ez az

egész. Lesz, ami lesz.

Ezután Humfrey hallgatásba merült. A fiú a felhőket nézte:

ezúttal valódiakat. Egyre nagyobbakká és sötétebbekké váltak, ahogy

a szőnyeg mind északabbra szállt velük. Most a szakadék felett

jártak, és Bink a szárnyai ellenére elég bizonytalanul érezte magát:

mégiscsak hosszú zuhanás lenne lefelé… Ahogy a szőnyeg egy

felhőn vágott át, ijesztően megbillent. Úgy látszik, itt lefelé tartó

légáramlatok vannak. Humfrey azonban látszólag teljes

nyugalommal viselte a zötykölődést: szemeit lehunyta, mélyen a

gondolataiba merült.

A helyzet még rosszabbá vált. A szőnyeg saját, önálló tudat

nélkül repült az előre betáplált útvonalon, és meg sem próbálta

kikerülni a készülődő vihart. A felhők magasra tornyosuló hegyekké

és mély szakadékokká formálódtak körülöttük, és az áramlatok egyre

erősebbek lettek. Ez a vihar már nem illúzió volt, és bár hiányoztak

belőle Iris illúziófelhőinek örvénylő színei, a maga komor módján

legalább olyan fenyegető volt.

Aztán a szőnyeg áttörte a felhőoszlop alját. Előttük ott volt az

Északi Falu.

A királyi palota ablakait fekete posztó borította.

– Azt hiszem, bekövetkezett – jegyezte meg Humfrey, ahogy

földet értek a palota kapuja előtt.

Egy falusi elöljáró sietett elő a fogadásukra.

– Varázsló! – kiáltotta. – Már éppen küldeni akartunk érted. A

király meghalt.

– Hát akkor legjobb lesz, ha sürgősen megválasztjátok az utódját

– felelte epésen Humfrey.

– Nincs senki, aki alkalmas lenne rá… rajtad kívül.

– Ez nem ajánlkozás volt, te hígagyú! – mordult vissza dühösen a

varázsló. – Minek kéne nekem a trón? Fárasztó és unalmas munka,

ami komolyan akadályozna a kutatásaimban.

Az elöljáró nem tágított.

– Hacsak nem tudsz mutatni nekünk egy másik minősített

varázslót, a törvény előírja, hogy el kell fogadnod a trónt.

– Na, a törvény tőlem elmehet a… – Humfrey itt egy kis szünetet

tartott. – Most van ennél sokkal fontosabb dolgunk is. Ki a megbízott

ügyvezető az új király megválasztásáig?

– Roland. Most épp a temetést intézi.

Bink ugrott egyet álltó helyében. Az apja! De azonnal tudta, hogy

az apja végtelen lelkiismeretességgel kerülne el minden lehetséges

érdekütközést: jobb, ha egyelőre nem is tudja meg, hogy ő visszajött

Xanthbe.

Humfrey Binkre pillantott, és láthatóan ugyanez járt a fejében.

– Azt hiszem, én tudom, ki a megfelelő balek erre a munkára –

jegyezte meg aztán. – De még van egy bizonyos technikai probléma,

amivel meg kell birkóznunk előtte.

Binken egyre kellemetlenebbül hatalmasodott el egy baljós

előérzet.

Én nem – próbálta mondani, de továbbra sem tudott beszélni. Én

nem vagyok igazi varázsló! Semmit sem tudok a királykodásról. Én

csak Kaméleont akarom megmenteni. És azt, hogy Trent el tudjon

menekülni.

– De legelőször még pár egyéb dolgot kell elintéznünk – folytatta

Humfrey. – A gonosz varázsló, Trent, az átváltoztató visszajött

Xanthbe, és egy lány haldoklik. Ha elég gyorsak leszünk, mind a

kettőt sikerül elcsípni, mielőtt még túl késő lenne.

– Trent! – kiáltott fel az elöljáró döbbenten. – Micsoda időpontot

választott rá, hogy újból felbukkanjon!

Hamarosan összeállítottak egy harci osztagot. A falu

utazásmágusának megadták a pontos helyet, és ő elkezdte

átvarázsolni az embereket.

Legelőször maga Roland került át. Ha szerencséje lesz, meg tudja

lepni a gonosz varázslót, és megbéníthatja, semlegesítve ezzel Trent

mágiáját. Azután már a többiek is biztonságban átmehetnek. A

következő a jó varázsló volt a gyógyvizes fiolájával, hogy

meggyógyítsa Kaméleont – ha életben van még egyáltalán.

Bink rádöbbent, hogy ha ez a terv eredményes lesz, Trentnek soha

többé nem lesz alkalma rá, hogy bárkit is átváltoztasson. Ha a

helyzetet nem ismerve kivégzik a gonosz varázslót, mielőtt őt

visszaváltoztathatná, örökre főnix marad. Kaméleon meggyógyul, de

egyedül marad. És ezért az ő apja lesz a felelős. Hát nincs kiút ebből

a kutyaszorítóból?

Na igen, az is lehet, hogy a terv nem válik be. Trentnek sikerül

átváltoztatni Rolandot és Humfreyt. Akkor Bink még visszanyerheti

az emberi formáját, viszont Kaméleon meghal. Ez sem a jó

megoldás. Esetleg Trent el tud menekülni, mielőtt Roland odaér.

Akkor Kaméleon meggyógyul, és a varázsló is életben marad, de ő

továbbra is madár lesz.

Akárhogy alakul is, valaki, aki neki fontos, biztosan áldozatul

esik. Hacsak Humfrey valahogy meg nem tudja oldani úgy a

helyzetet, hogy a végén minden jól alakuljon. Na, de hogyan?

A bölcsek egymás után eltünedeztek. Aztán Bink következett. Az

utazásmágus varázsló mozdulatot tett a kezével, és…

Az első dolog, amit Bink megpillantott, a farkasfejű ember teste

volt. A lény nyilván megtámadta őket, és Trent villámgyors kardja

elintézte. A földön jó pár hernyó tekergett, amelyek korábban még

nem voltak ott. Trent maga mozdulatlanul állt, olyan testtartásban,

mintha varázslat közben merevedett volna meg. És Kaméleon…

Bink boldogan röppent oda hozzá. A szörnyű sebnek nyoma sem

volt, és a lány zavartan nézte a főnixmadarat.

– Ez itt Bink – magyarázta neki Humfrey. – Elrepült, hogy

segítséget hozzon neked. És mondhatom, épp idejében.

– Ó, Bink! – kiáltotta a lány, és igyekezett csupasz mellkasára

ölelni a madarat. Bink finom, törékeny tollaival nem fogadta annyira

szívesen ezt az ölelést, mint ahogy természetes formájában örült

volna neki. – Változz vissza!

– Attól tartok, hogy csak Trent tudná visszaváltoztatni – szólt

közbe Humfrey –, rá viszont előbb még egy tárgyalás vár.

És vajon mi lesz ennek a tárgyalásnak a kimenetele? Miért nem

menekült el Trent akkor, amikor még lett volna rá módja?

Az eljárás gyors volt és hatékony. A bölcsek kérdéseket tettek fel

Trentnek, aki persze nem tudott érvelni a saját védelmében. Humfrey

az utazásmágussal elhozatta a varázstükrét… azaz, nem is; Munly

használta fel a képességét, amivel kisebb tárgyakat képes volt

magához idézni, hogy a jó varázsló kezéhez eljuttassa a kastélyból a

tükröt. Humfrey úgy tartotta a mágikus tárgyat, hogy mindenki jól

láthassa a benne formálódó képeket.

A tükör képeket vetített a hármas xanthbeli utazásáról. A történet

fokozatosan kibontakozott, bár Bink képessége nem derült ki belőle.

Megmutatta, hogyan segítették ők hárman egymást életben maradni a

vadonban; hogyan éltek a Roogna-kastélyban – ez általános

álmélkodást váltott ki a bölcsekből, mivel senki sem tudta eddig,

hogy ez a nevezetes, öreg, már-már mitikus kastély ilyen épségben

fennmaradt –; hogyan küzdöttek meg a riszákkal – és ez újabb heves

reakciót váltott ki a tükör közönségéből. Végül, hogy hogyan

párbajoztak, hogyan ártotta bele magát az ügybe Iris varázslónő, és –

Bink óriási zavarára – hogyan szeretkeztek Kaméleonnal. A tükör

kíméletlenül őszinte és pontos volt.

Csak képek látszottak, hangok és szavak nélkül, és így az egész

egyértelműen terhelőnek tűnt fel Trentre nézve.

De hát ez nem igazán így történt! – próbált meg kiabálni Bink.

Trent rendes ember! És amit mond, az sok szempontból helytálló! Ha

nem kíméli meg az én életemet és Kaméleonét, leigázhatta volna

Xanthet!

A kép kimerevedett a párbaj végénél: Trent megsebesíti

Kaméleont, leüti Binket, felkészül a kegyelemdöfésre – és megáll.

Látjátok: megkímélte az életemet. Nem gonosz! Többé már nem! Ő

nem gonosz!!!

De senki sem hallotta meg.

Az összegyűlt bölcsek egymásra néztek, és komolyan, értőn

bólogattak. Bink apja is közöttük volt, és Munly is, a család barátja.

Ők sem szóltak semmit.

Aztán a tükör folytatta: megmutatta, mi történt azután, hogy Bink

elrepült segítségért. A vadon szörnyei megérezve a friss vér szagát,

gyülekezni kezdtek a helyszín körül. Trent alig fejezte be Kaméleon

sebének bekötözését, mire a veszedelem már rajtuk is volt. A

varázsló ott állta lány előtt kivont kardjával a kezében, próbálta

visszariasztani a szörnyeket, és hernyóvá változtatta mindazokat,

amelyek mégis támadni merészeltek. Két farkasfejű ember egyszerre

támadt rá szélesre tátott, nyáltól csepegő pofával. Az egyikből

hernyó lett, a másikat a kard vágta le. Trent csak akkor ölt, ha

feltétlenül szükséges volt.

Még ekkor is elfuthatott volna! – kiáltotta Bink hangtalanul.

Otthagyhatta volna Kaméleont a ragadozók zsákmányául.

Elmenekülhetett volna a mágikus dzsungelbe. És akkor soha el nem

kapjátok. Ő kapott volna el titeket. Ő most már jó ember!

De tudta, nincs mód rá, hogy védelmére kelhessen ennek a jó

embernek. Kaméleon persze túl buta volt hozzá, hogy megtehesse,

Humfrey pedig nem ismerte a teljes történetet.

Végül a tükör Roland megérkezését mutatta. Az apja a maga

módján ugyanolyan erős és jóképű volt, mint a gonosz varázsló,

legfeljebb idősebb pár esztendővel. Trentnek háttal érkezett meg,

közvetlenül egy épp felé tartó kétfejű kígyó elé, amelyiknek mindkét

feje egyenként volt vagy egyméteres. Roland a vadont fürkészte

maga előtt, nyugtalanul nézett egy túlságosan is közeli gubancfát, és

nem látta maga mögött sem a varázslót, sem a kígyót.

A tükörben Trent rohamozott, a farkánál fogva megragadta a

szörnyeteg kígyót, amitől az őrjöngő dühvel perdült hátra, egyszerre

csapott le mindkét fejével… és hirtelen belőle is hernyó lett. Kétfejű

hernyó.

Roland sarkon fordult. A két férfi egy végtelen pillanatig

farkasszemet nézett, veszedelmes mágiájuk egyformán erős ebből a

távolságból. A tükörben szemlélve valahogyan még erősen

hasonlítottak is egymásra. Aztán Roland hunyorított – és Trent álltó

helyében megdermedt. A bénítóvarázs előbb sújtott le, mint az

átváltoztató.

De vajon csakugyan? Trent egyáltalán meg sem próbált ellenállni

– gondolta Bink teljesen hiábavalóan. Apámat is átváltoztathatta

volna a kígyó helyett… vagy akár csak hagyhatta volna, hogy a

kígyó lecsapjon.

– Bölcsek, eleget láttatok? – kérdezte lágyan Humfrey.

Ha Trent élete árán megkaphatnám Xanth trónját, nem fogadnám

el – gondolta Bink vadul. A tárgyalás merő színjáték volt: a varázsló

egyáltalán nem védekezhetett, nem mondhatta el ékesszóló elméletét

a károkról, amit a mágia okoz Xanth emberi népességében, vagy a

jövőbeni esetleges mundániai lerohanás veszélyéről. Ugyanúgy

fognak vele elbánni, ahogy őt száműzték? Megfontolás nélkül

pusztán a törvény betűjét nézve, nem törődve a tények mögött rejlő

tartalommal?

A bölcsek súlyos pillantásokat váltottak egymással. Egyenként,

lassan, jóváhagyóan bólintottak.

Legalább hagyjátok beszélni! – kiáltotta Bink némán.

– Akkor fel kell oldanunk a bénítóvarázst – mondta Humfrey. –

Minden mágiától mentesen kell meghallgatnia a döntést, ahogy azt a

szokásaink megkívánják.

Hála istennek!

Roland csettintett az ujjaival. Trent megmozdult.

– Köszönöm nektek, Xanth tiszteletre méltó bölcsei! – mondta

illemtudóan. – Igazságos bizonyítási eljárást biztosítottatok nekem,

és én kész vagyok elfogadni az ítéleteteket.

Még csak nem is védte magát. Ez a rémesen egyoldalú, néma

bizonyítás nyilvánvalóan puszta szertartás volt csak, igazolandó a

döntést, amit magukban már régen meghoztak. Hogy igazolhatja ezt

az eljárást megadó viselkedésével a gonosz varázsló?

– Bűnösnek ítélünk a száműzetés szabályának megsértésében –

kezdte az ítélet ismertetését Roland. – Ennek a törvény szabta

büntetése halál. Most azonban különleges helyzet állt elő, mivel

lényegesen megváltoztál azóta, mióta a száműzetést kimondták rád.

A bátorságod, az értelmed és az erős mágiád korábban is megvolt,

most azonban ott van benned mellettük a becsület, a hűség és az

irgalom is. Nem felejthetem el neked, hogy megkímélted a fiam

életét, aki botor módon kihívott párbajra, és hogy megvédted a

választottját a dzsungel vadjai ellen. Nem vagy teljesen vétlen a

történtekben, de a bűneidet le is vezekelted. Ezennel tehát

felmentünk a törvény szabta büntetés alól, és engedélyezzük, hogy

Xanthben maradhass… két feltétellel.

Nem fogják kivégezni Trentet! Bink kis híján táncra perdült

örömében. De azonnal rá is döbbent, hogy azért még szigorú

korlátozások fognak következni, amelyek egyszer s mindenkorra

megakadályozzák, hogy Trent valaha is még egyszer a trónra törjön.

Humfrey említette, hogy esetleg meg fogják vakítani, hogy ne tudjon

varázsolni többé. Volt némi elképzelése róla, milyen is az élet mágia

nélkül. A férfi rá fog kényszerülni, hogy valami alantas munkával

keresse meg a kenyerét, és hátralévő életét megaláztatásban kelljen

leélnie. A bölcsek többnyire idős korúak voltak, de nem

szükségszerűen szelídek. Értelmes ember nem próbált meg egynél

többször ujjat húzni velük.

Trent meghajtotta a fejét.

– Őszinte szívemből köszönöm nektek, bölcsek. Elfogadom a

feltételeiteket. Melyek azok?

De hiszen még annyi mindent kellene elmondania! Úgy bánnak

ezzel a nagyszerű emberrel, mint egy közönséges bűnözővel,

kikényszerítik a beleegyezését a rettenetes feltételeikbe… és ő még

csak nem is tiltakozik!

– Az első – mondta Roland –, hogy meg kell házasodnod.

Trent meglepetten kapta fel a fejét.

– Megérteném, ha azt kívánnátok, hogy vonjam vissza az összes

korábbi átváltoztatásomat, és a jövőben soha többé ne gyakoroljam a

mágikus képességemet – de mi köze ehhez az egészhez a

házasságnak?

– Túl sokat engedsz meg magadnak! – mondta Roland haragosan.

Bink pedig azt gondolta: Trent még nem jött rá. Nincs szükség

semmiféle korlátozásra, ha megvakítják. Akkor úgyis tehetetlen lesz.

– Bocsánatot kérek, ó, bölcs! Meg fogok házasodni. Mi a másik

feltétel?

Na most jön! Bink azt kívánta, bárcsak el tudná zárni a fülét a

hangok elől, mintha azzal, hogy nem hallja az ítéletet, enyhítené is a

súlyát. De hát az ő varázsképessége nem ez volt…

– Hogy elfogadod Xanth trónját.

Bink csőre tátva maradt. Kaméleon szája is. Trent mereven állt,

mintha megint bénítóvarázslat sújtotta volna.

Ekkor Roland meghajtotta a fél térdét, és lassan letérdelt Trent

előtt. A többi bölcs némán követte a példáját.

– Tudod, a király halott – magyarázta Humfrey. – Létfontosságú,

hogy egy erős varázsló, egyben jó ember foglalja el a király hivatalát.

Olyan, akiben megvan a parancsolásra való képesség, önmérséklettel

és tisztánlátással párosulva, de aki képes keménységre és erőszakra

is, ha Xanth védelmében szükség van rá. Mint például a riszarajzás,

vagy hasonló veszedelem idején. Olyan, aki reménybeli örököst is

képes nemzeni, hogy Xanth többé ne kerülhessen olyan nehéz

helyzetbe, mint most. Nem kell szeretnünk ezt az uralkodót, de

szükségünk van rá. Én teljesen nyilvánvalóan alkalmatlan vagyok rá,

mivel aligha lennék képes a figyelmemet a kormányzás aprólékos

gondjainak szentelni, Iris varázslónő akkor sem felelne meg, ha nem

nő lenne, mert hiányzik belőle az önmérséklet, az egyetlen további

varázsló szintű személynek pedig sem a mágiája, sem a személyisége

nem felel meg a felsorolt elvárásoknak. Xanthnek tehát szüksége van

rád, varázsló. Nem utasíthatod vissza! – És ezzel Humfrey is térdet

hajtott.

A gonosz varázsló pedig, aki nem volt többé gonosz, elfogadása

jeléül némán meghajtotta a fejét. Végül mégiscsak meghódította

Xanthet.

A koronázási szertartás ragyogó volt. A kentaur küldöttség

szemkápráztató összhangban masírozott, és egész Xanthből

összegyűltek az emberek és az értelmes állatok az eseményre. Trent

varázsló, mostantól az átváltoztató király egyszerre kapta meg a

koronát és a menyasszonyát, és mindkettő ragyogott.

Persze elhangzott pár alamuszi megjegyzés a bámészkodó tömeg

hátsó soraiból, de a polgárok nagy része egyetértett abban, hogy a

király jól választott.

– Ha a nő túl öreg lenne hozzá, hogy örököst szüljön, még mindig

örökbe fogadhatnak egy varázsló szintű kisfiút. – Végtére is a király

az egyetlen, aki féken tudja tartani ezt a nőt, és az biztos, hogy soha

nem lesz oka panaszkodni, hogy nem elég változatos a házasélete. –

Ráadásul ezzel semlegesítette az egyetlen valódi veszélyt, ami még a

királyságot fenyegette.

A vendégek még nem voltak tudatában a félelmetes külső és belső

fenyegetéseknek.

Bink, immár saját alakjában, magányosan álldogált pontosan ott,

ahol valaha Justin Fa helye volt. Örült Trent sikerének, és biztos volt

benne, hogy a varázslóból nagyszerű király lesz. Ugyanakkor

egyfajta szomorú ürességet is érzett. Mihez fog most ő kezdeni?

Három fiatalember haladt el mellette. Zink, Jama és Potipher.

Kellően megszégyenítették őket, most lesütötték a szemeiket, nem

néztek senkire. Tudták, hogy a vad rombolások ideje lejárt. Most,

hogy az új király a trónra került, meg kell húzniuk magukat… vagy a

király át fogja változtatni őket.

Ekkor két kentaur ügetett oda a fiúhoz.

– Úgy örülök, hogy újra látlak, Bink! – kiáltotta Cherie. – Hát

nem nagyszerű, hogy végül mégsem száműztek? – Oldalba bökte a

társát. – Nem nagyszerű, Chester?

Chester elkínzott mosolyt kényszerített az arcára.

– Igen, persze – motyogta.

– Egyszer el kell jönnöd, meglátogatni minket! – csacsogott

tovább Cherie vidáman. – Chester sokat emleget téged.

Chester apró, fojtogató mozdulatokat végzett a kezeivel, és

valamivel jobb kedvűen ismételte:

– Igen, persze.

Bink témát váltott.

– Tudjátok, találkoztam a vadonban Hermannal, a remetével –

mondta. – Hősként halt meg. A mágiájával… – A fiú elhallgatott,

mert eszébe jutott, hogy a kentaurok a kentaur mágiát szeméremsértő

dolognak tartják. Ez valószínűleg meg fog majd változni, ha egyszer

Trent közzéteszi a Roogna-kastély könyvtárában szerzett ismereteit.

– Ő szervezte meg a hadjáratot, amelyben a riszák rajzását

megállították, mielőtt azok a férgek egész Xanthet megfertőzték

volna. Remélem, a ti népetek is illő tisztelettel fogja ezután

emlegetni Herman nevét!

Meglepő módon Chester mosolygott.

– Herman a nagybátyám volt – mondta. – Nagy jellem. A csikók

mindig gúnyoltak engem a száműzetése miatt. Azt mondod, hős lett?

Cherie összeszorította a száját.

– Nem beszélünk szemérmetlen dolgokról fiatal kancák

jelenlétében! – figyelmeztette a férfiakat. – Gyere, Chester, mennünk

kell!

Chester kénytelen volt vele tartani. De egy pillanatra azért

visszafordult Binkhez.

– Igen, persze – mondta a fiúnak. – Gyere, látogass meg minket

hamar! Mindent el kell mesélned, amit Herman bácsi tett Xanthért.

Ezzel elmentek. A fiú egyszeriben nagyon jól érezte magát.

Chester volt az utolsó lény, akiről feltételezte volna, hogy valami

közös témájuk lehet, de örült neki, hogy mégis így történt. Mindent

tudott arról, milyen érzés, ha valakit a feltételezett gyengéi miatt

kigúnyolnak. És nagyon szívesen mesélt volna egy érdeklődő

közönségnek Hermanról, a mágikus kentaur remetéről.

Most Sabrina lépett oda hozzá. Olyan szép volt, mint mindig,

mint ahogy emlékezett rá.

– Bink, nagyon sajnálom, ami korábban történt! – mondta a

fiúnak. – De most, hogy végre minden tisztázódott…

A lány olyan volt, mint Kaméleon a szép fázisában, ráadásul

értelmes is. Szinte bármelyik férfinak tökéletes párja lehetett volna.

Ám Bink már túlságosan is jól ismerte. A mágikus képessége

megakadályozta, hogy elvegye Sabrinát: azzal, hogy titokban tartotta

a meglétét. Okos kis képesség!

A fiú körbepillantott, és meglátta az új testőrtisztet, akit Trent az ő

ajánlására választott maga mellé. Az embert, aki mindennek meg

tudja mutatni az irányát, beleértve a veszélyét is, még mielőtt

létrejönne. A katona ragyogóan festett vadonatúj birodalmi

testőregyenruhájában, és tökéletes katonás magatartásával.

– Crombie! – szólt oda neki.

A férfi odamasírozott hozzájuk.

– Üdv, Bink! Most szolgálatban vagyok, úgyhogy nincs időm

csevegni. Van valami gond?

– Csak be szeretnélek mutatni ennek a szépséges hölgynek,

Sabrinának – mondta a fiú. – Nagyon szép hologramokat tud a

levegőbe vetíteni. – A lányhoz fordult. – Crombie rendes ember,

remek katona, és a király kedveli őt, de ő nem igazán bízik a nőkben.

Véleményem szerint azért, mert még nem találkozott az igazival. Azt

hiszem, nektek kettőtöknek jobban meg kellene ismernetek egymást.

– De én azt hittem… – kezdte Sabrina.

Crombie bizonyos cinikus érdeklődéssel tanulmányozta a lányt,

aki viszonozta a katona pillantását. A férfi Sabrina fizikai bájait vette

szemügyre, amelyek igazán elragadóak voltak: a lány a katona

palotabeli beosztásán elmélkedett, ami ugyancsak kitűnő volt. Bink

nem volt biztos benne, hogy vajon most valami nagyszerű dolgot tett,

vagy egy köteg gránátcseresznyét hajított éppen egy latrinába. Majd

az idő választ ad egyszer.

– Viszlát, Sabrina! – intett, és otthagyta őket.

Trent király uralkodói kihallgatásra rendelte magához Binket.

– Ne haragudj a késedelemért, de eddig nem tudtam időt szánni

rád! – mondta, amikor kettesben maradtak. – Volt néhány szükséges

dolog, amit sürgősen el kellett intéznem.

– A koronázás. Az esküvő – értett egyet a fiú.

– Azok is. De érzelmileg is hozzá kellett szoknom az új

helyzethez. A korona túlságosan hirtelen hullott a fejemre, amint

tudod.

Bink tudta.

– Megkérdezhetem, felség…

– Miért nem hagytam magára Kaméleont, és menekültem el a

vadonba? Csak neked, Bink, válaszolok a kérdésre. Félretéve az

erkölcsi megfontolásokat – amit nem tettem –, elvégeztem egy

becslést, amit Mundániában úgy neveznek, valószínűségszámítás.

Mikor elrepültél a jó varázsló kastélyába, úgy becsültem, három az

egyhez az esélyed, hogy sikerrel jársz. Ha kudarcot vallasz,

mindenképpen biztonságban lettem volna, akkor tehát semmi okom

nem volt rá, hogy magára hagyjam Kaméleont. Tudtam, hogy

Xanthnek új királyra lesz szüksége, mivel a Viharkirály minden

értelemben erősen hanyatlóban van. Az esély azzal szemben, hogy a

bölcsek találnak egy nálam alkalmasabb varázslót a posztra, szintén

három volt az egyhez. És így tovább. Mindent egybevetve, annak az

esélye, hogy elnyerem a trónt azzal, hogy egyszerűen helyben

maradok Kaméleon mellett, számításaim szerint kilenc volt a héthez,

a kivégzéssel szemben. Ez pedig jobb arány volt, mint az, hogy

egyedül túlélhetek a vadonban, aminek csak egy az egyhez volt a

valószínűsége. Érted?

Bink a fejét rázta.

– Ezek a számok… nem tudom…

– Hidd el nekem, gyakorlatias döntés volt, kiszámított kockázat!

Humfrey egykor a barátom volt: biztos voltam benne, hogy nem

árulna el. Ő pontosan tudta, hogy kiszámítottam az esélyeimet, de ez

nem számít, mert pontosan ilyen fajta számítgató emberre van

szüksége Xanthnek a királyi trónon, és ezt ő is tudta, tehát annyiban

is hagyta a dolgot. Roland volt az, aki tényleg jócskán megizzasztott.

– Engem is – jegyezte meg Bink.

– De ha az esélyek fordítottak lettek volna, akkor is azt tettem

volna, amit így. – Trent szigorúan összevonta a szemöldökét. – És

megparancsolom neked, ne hozz nyilvánosan kínos helyzetbe azzal,

hogy bárkinek is elárulod ezt a gyengeségemet! Az emberek nem

akarnak olyan királyt, akit a személyes érzelmei eltántoríthatnak a

tárgyilagos döntéstől.

– Nem fogom elárulni – ígérte a fiú, bár magában egyáltalán nem

tartotta ezt gyengeségnek. Végtére is Kaméleon volt az, akit Trent

megmentett.

– És most térjünk rá a lényegre! – mondta a király élénken. –

Természetesen te és Kaméleon királyi kegyelemben részesültök a

száműzetés szabályainak megszegése alól, és engedélyezem, hogy

büntetlenül Xanthben maradhassatok. Nem, ennek semmi köze

apádhoz, még csak nem is tudtam, hogy Roland a te apád, amíg meg

nem láttam újra, húsz év után, és fel nem ismertem a családi

hasonlóságot köztetek. Ő soha egyetlen szót nem szólt az

érdekedben. Egyébként remek kis példája ez az érdekütköztetésnek:

biztosíthatlak róla, apádnak nagyon fontos feladatot szánok Xanth új

vezetésében. De ez most nem fontos. Ezentúl senkit nem fognak

száműzni, és nem lesz korlátozva a bevándorlás Mundániából,

hacsak nem erőszakos behatolókról van szó. Persze ez azt is jelenti,

hogy neked nem kell bizonyítanod a mágikus képességed meglétét.

Egész Xanthben csak te és én ismerjük a természetét. Kaméleon ott

volt, amikor kiderült, de ő nem volt abban az állapotban, hogy képes

legyen felfogni. Humfrey csak annyit tud, hogy varázsló szintű

mágiád van. Így ez a kettőnk titka marad.

– Ó, engem nem érdekel, ha…

– Azt hiszem, nem értetted meg igazán. Nagyon fontos dolog,

hogy a mágiád pontos jellege titokban maradjon. Éppen ez a lényege:

hogy titkos. Ha lelepleződik, el is veszíti az erejét. Nekem is

valószínűleg csak azért hagyta lelepleződni magát, hogy segítsek

megvédeni a titkát mások elől, és én ezt is szándékozom tenni. Senki

más nem fogja megtudni.

– Igen, de…

– Látom, még mindig nem tudsz követni. A te mágiád nagyon

figyelemreméltó, és kifinomult. Teljességében varázslói

nagyságrendű, erőben vetekedik bármely xanthi mágiával. Az összes

többi xanthi polgár, legyen folt a falon típusú képessége vagy

varázslói szintű mágiája, sebezhető minden olyan varázslat által,

amire ő maga nem képes. Irist át lehet változtatni, engem meg lehet

bénítani, Humfreyt meg lehet zavarni illúziókkal… érted, mire

gondolok. Csak te vagy alapvetően védett a mágia minden más

formájától. Téged is be lehet csapni, meg lehet szégyeníteni, lehet

komoly kényelmetlenséget okozni neked mágiával, de fizikailag nem

árthatnak neked. Ez pedig szerfelett széles körű védelmet jelent.

– Igen, de…

– Tulajdonképpen lehet, hogy soha nem is fogjuk megismerni a

végső korlátait. Gondold csak végig, hogyan jutottunk vissza

Xanthbe anélkül, hogy a mágiád felfedte volna magát bárki előtt is,

aki elmondhatta volna… Az egész történetünk talán semmi más,

mint a te képességed egyfajta megnyilvánulása. Könnyen lehet, hogy

Kaméleon és én csak puszta eszközök voltunk arra, hogy te

biztonságban visszatérhess Xanthbe. Egymagadban végleg a

Roogna-kastély foglya maradhattál volna, vagy áldozatul eshettél

volna a riszák rajzásának. Ezért kellettem én, hogy egyengessem az

utadat. Ki tudja, talán még a mundániai kardomtól is a mágiád védett

meg azzal, hogy a megfelelő pillanatban odairányította Kaméleont,

hogy felfogja a gyilkos döfést. Mert, tudod, a képességedet nagyrészt

a saját mágiám útján ismertem fel. Az én mágiám viselkedéséből.

Mivel én igazi varázsló vagyok, a te mágiád nem tudta teljesen

semlegesíteni az enyémet, ahogy egy gyengébb képességgel meg

tudta volna tenni. De még így is a te védelmedre kelt. Mivel sikerült

megsebesítenem téged – hát a te mágiád szövetségesemül szegődött.

Abba az irányba hatott, hogy megszüntesse kettőnk között a viszályt

azon az úton, hogy úgy tett királlyá engem, ahogy te is el tudtad

fogadni. Talán épp a te mágiád hatott az elmémre, és tett képtelenné

rá, hogy megöljelek. Az én elképzelésem szerint ugyanis a

képességed döntött úgy, hogy felfedi magát előttem: mivel tudnod

kell, hogy ez a felismerés nagymértékben befolyásolta a

gondolataimat és az érzéseimet irántad és a sorsod iránt.

Trent szünetet tartott, de Bink nem tett semmilyen megjegyzést.

Túl nagy falat volt ez az eszmefuttatás egy nyelésre. A fiú azt hitte, a

képessége korlátozott, és nem befolyásolja azok sorsát, akik fontosak

az ő számára, de úgy látszik, alábecsülte.

– Ezért, látod – folytatta Trent –, az én trónom talán csak a

legkézenfekvőbb eszköz a te jóléted előmozdítására. Nem kizárt,

hogy az egész száműzetésed és a Viharkirály megfelelően időzített

halála is mind ennek a mágikus tervnek a részei. A te száműzetésed

juttatott vissza engem Xanthbe a hadseregem nélkül, a te

társaságodban. Nem mernék fogadni rá, hogy merő véletlenségből

jutottam el a trónig: a te képességed a legbonyolultabb módokon

tudja felhasználni a véletlent. Semmi kedvem ellened fordulni, és

annak a következményeként megbetegedni és meghalni, ahogy az

elődömmel történt, miután a te érdekeiddel szembefordult. Nem,

Bink: nem szeretnék az ellenséged lenni, még akkor sem, ha nem

lennék a barátod. Ezért inkább tudatosan felvállalom, hogy

megőrzőm a titkodat, és mindent megteszek, hogy a jólétedet

előmozdítsam, amennyire csak módomban áll. Mivel tudom, hogyan

érzel Xanth iránt, megpróbálok az ország mindenkori legjobb királya

lenni, elhozni az új aranykort, nehogy közvetve vagy közvetlenül

bármi sérelem érhessen téged az én hibás kormányzásom miatt. Érted

most már?

Bink bólintott.

– Azt hiszem, igen, felség.

Trent felállt, és szívélyesen hátba vágta a fiút.

– Akkor jól van. És ajánlatos, hogy így is maradjon. –

Elhallgatott, valami más jutott az eszébe. – Döntöttél már, mivel

szeretnél foglalkozni? Bármilyen posztot fel tudok ajánlani neked,

magát a koronát kivéve… ámbár a jövőben még ezt sem tartom

kizártnak, ha…

– Jaj, ne! – kiáltott fel Bink. Aztán észbe kapott, látva Trent kaján

mosolyát. – Úgy értem, igen. Gondoltam már egyfajta munkára.

Én… te egyszer azt mondtad… – Habozott, és hirtelen nagyon

kényelmetlenül érezte magát.

– Szerintem nem figyeltél eléggé. Amit akarsz, megkapod…

feltéve, hogy hatalmamban áll egyáltalán megadni. De az én mágiám

az átváltoztatás, nem a jövőbelátás. Ki kell mondanod, amit akarsz.

Ki vele!

– Szóval a vadonban, amikor Kaméleonra vártunk, hogy… szóval

tudod… közvetlenül a riszák előtt. A mágiáról beszélgettünk. A

rejtélyről, hogy…

Trent felemelte uralkodói jobbját.

– Elég! Bink az Északi Faluból, ezennel kinevezlek téged Xanth

hivatásos kutatójává. A te felelősséged lesz minden, a mágiával

kapcsolatos titok és rejtély kivizsgálása. Vizsgálatokat folytathatsz,

ahol és amikor csak szükség van rá, addig, amíg az ügyet

megelégedésedre feltárod. A jelentéseidet közvetlenül nekem fogod

benyújtani, hogy elhelyezhessük azokat a királyi irattárba. A

képességed kivételesen alkalmassá tesz rá, hogy átkutathasd Xanth

legveszedelmesebb vidékeit, hiszen a titkos varázslónak még csak

testőrre sincs szüksége. Azok a veszedelmes vidékek réges-régen

megértek már a felfedezésre és az átkutatásra. Az első megbízatásod

az lesz, hogy kutasd fel Xanth mágiájának a forrását.

– Én… izé… nagyon szépen köszönöm, felség! – dadogta Bink

hálásan. – Azt hiszem, ez a munka sokkal jobban tetszik, mint

királynak lenni.

– Talán méltányolod, milyen hálás vagyok neked ezért a

kijelentésedért – mondta Trent mosolyogva. – Most pedig menjünk,

nézzük meg a lányokat!

Az utazásmágus mindkettőjüket útnak indította. Egyszeriben ott

álltak a Roogna-kastély főkapuja előtt.

A felvonóhidat megjavították, most fényesen csillogtak vadonatúj

lakkozott gerendái, és a rézveret rajtuk. A várárok tiszta volt,

színültig telve vízzel, amelyben a legkiválóbb pedigréjű szörnyek

úszkáltak. A kapurács vasfogai is fényesen villogtak. A tornyokon

mindenütt színes lobogók hullámzottak a friss szellőben. A kastély

újra teljes pompájában ragyogott.

Bink a szeme sarkából mozgást vett észre a várárok partján.

Mintha egy kis temető lenne arra… Ott mozdult valami. Csontfehér

színű, és mintha valami kötés lógna róla… Jaj, ne!

A talaj feltárult, és a zombi egy végső, vidám integetéssel

visszahanyatlott a sírjába.

– Nyugodj békében! – mormogta Trent. – Megtartottam az

ígéretemet.

Na és, ha nem tartotta volna meg? Vajon a zombik kivonultak

volna a vadonból, hogy kikényszerítsék belőle? Ez olyan titok volt,

amit Bink inkább nem akart kideríteni.

Beléptek a kastélyba. A hat kísértet az előcsarnokban fogadta

őket, valamennyi teljes emberi formájában. Milly gyorsan

szertefoszlott, elsietett, hogy értesítse a királynőt a király

megérkezéséről.

Iris és Kaméleon együtt jöttek le a lépcsőn, a kastély által

rendelkezésükre bocsátott köntöst és papucsot viselve. A varázslónő

természetes alakjában jelent meg, de olyan csinosan öltözve, és olyan

mutatós frizurával, hogy egészen vonzóan nézett ki. Kaméleon

mostanára – mind megjelenésében, mind értelmi képességeiben –

majdnem teljesen visszatért „átlagos” fázisába.

A királynő nem játszotta meg, hogy odalenne Trentért:

érdekházasság volt ez, ahogy előre eltervezték. De a rangja és a

kastély nagyszerűsége feletti öröme teljesen őszinte volt.

– Ez a hely csodálatos! – kiáltotta Iris. – Kaméleon körbevezetett,

és a kísértetek öltözködési tanácsokkal láttak el bennünket. Olyan

pompázatos minden – és minden valódi! És a kastély annyira

szeretne örömet okozni! Imádni fogom, hogy itt lakhatok!

– Az jó – felelte Trent komoran. – Most pedig vedd fel a szebbik

külsődet: vendégünk van.

A középkorú nő helyén azonnal egy káprázatosan formás,

hibátlan bőrű fiatal hölgy jelent meg, mélyen kivágott ruhában.

– Csak nem akartam zavarba hozni Kaméleont… tudod, az

„átlagos” fázisában.

– Őt semelyik fázisában sem tudnád zavarba hozni. Most pedig

kérj bocsánatot Binktől!

Iris lélegzetelállítóan kecses térdhajlással bókolt a fiú előtt. Kész

volt bármit megtenni ezért, hogy királynő maradhasson… és ember.

Trent könnyen bibircsókos varanggyá tudná változtatni… vagy

ugyanolyan könnyen állandóvá tehetné azt az alakot, amelyet épp

visel. Valószínűleg azt is meg tudná tenni, hogy megfiatalítsa

annyira, hogy képes legyen gyermeket foganni, és örököst szülni a

trónra. Trent volt a főnök, és úgy tűnt, Irisből a szándék is hiányzik

rá, hogy ez megkérdőjelezze.

– Bocsáss meg, Bink! Tényleg nagyon sajnálom. Egyszerűen

elkapott a hév a párbaj alatt, és utána. Nem tudhattam, hogy azért

mentél a bölcsekért, hogy Trentet királlyá válasszák.

Ezt akkor még a fiú sem tudta.

– Felejtsük el, felség! – felelte mélységes zavarban. Kaméleonra

nézett, aki most annyira hasonlított Dee-re, a lányra, akit első

pillantásra megkedvelt Crombie baljós intelme ellenére is. Rátört a

bátortalan szégyenlősség.

– Gyerünk, ki vele! – mormogta a fülébe Trent. – Most már elég

értelmes hozzá.

Bink arra gondolt, hogy a kalandjai mennyire Kaméleon útja köré

csoportosultak, amelyen elindult, hogy olyan varázslatot keressen

magának, ami átlagossá teszi. Holott teljesen rendben volt úgy,

ahogy volt, sőt még bizonyos fajta kihívást is jelentett egy

férfiembernek. Hányan fecsérelik arra az életüket, hogy a saját

varázslatukat keresgéljék! Valami ingyen megszerezhető előnyt, mint

például az ezüsttölgyet, politikai hatalmat, jogosulatlan elismerést –

amikor mindössze arra lenne szükségük, hogy elégedettek legyenek

azzal, amijük van. Néha az, amink megvan, többet ér, mint az, amiről

azt hisszük, szükségünk van rá. Kaméleon azt gondolta, átlagosnak

kell lennie, Trent azt gondolta, fegyverrel kell meghódítania Xanthet,

és ő maga azt gondolta, valami nyilvánosan is bizonyítható mágiára

van szüksége. Mindenki szeretett volna valamit, valami mást, mint

ami volt neki. De végül az ő igazi küldetésének az bizonyult, hogy

megőrizze Kaméleont, Trentet és önmagát olyannak, amilyenek

voltak, és elérje, hogy Xanth is elfogadja őket olyannak, amilyenek.

Nem akarta kihasználni Kaméleon buta állapotát. Meg akarta

várni, amíg képes lesz az összes következményt megérteni, mielőtt…

mielőtt…

Valami megcsiklandozta az orrát. Ő zavarba ejtően nagyot

tüsszentett.

– Hát persze, hogy hozzád megyek, Bink – vágta rá gyorsan

Kaméleon.

Trentből kipukkadt a nevetés. Aztán a fiú megcsókolta

Kaméleont, ezt a nagyon különlegesen átlagos lányt. Semmi kétség,

Kaméleon megtalálta a varázslatát: Binket varázsolta el vele.

Ugyanaz volt ez a varázslat, ami Crombie-nak az átok: a szerelem.

És Bink végre csakugyan megértette a jósjelet: ő maga volt a

foltos sólyom, aki elragadta Kaméleont. És a lány most már sohasem

szabadulhat…

Kiadja a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert

Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina

Nyomta a NestPress Kft.

Felelős vezető: Fekete Iván

Megjelent 2012-ben, Budapesten

30 ív terjedelemben

♣