AZ ALKONY KIRÁLYAI(fantasy antológia)

TartalomRobert Knight: Az Alkony KirályaiRobert E. Howard & Sprague de Camp: Holtak CsarnokaKevin Brain: EtetésEric Muldoom: Fekete LápColin J. Fayard: Csillagokat az égr lGábriel Sandstone: Háromra berontunkSzendrei László: Az áldozatWilliam MacGregor: A díszOszlánszky Zsolt: A Pokol kutyáiSzélesi Sándor: CsillagnézRóbert E. Howard & Lin Carter: Nergal kezeKevin Brain: A hegyDániel Duncan Parker: A sámánColin J. Fayard: Az örökösAlec Norwood: A lila gömb szigeteAllén Newman: A halálnál er sebbKevin Brain: TériszonyLin Carter & Sprague de Camp: Koponyák városaSzántó Tibor: A vér nem válik vízzéEric D. Wise: Xylaxok

Robert Knight:Az Alkony KirályaiA vidéket magába olvasztó vörös mindennek volt nevezhet , csak elviselhet nek nem.Egyhangúsága megkeserítette az utazók életét, a mindenhová befurakodó vörös por pedigvalósággal pokollá tette azt. Még a növények és a lassan poroszkáló lovasok láttán elrejtállatok is vörösnek bizonyultak. Amikor a karaván vezet je egy mesteri lövéssel leterített egyhomoki nyulat, az utazók némi megdöbbenéssel vették tudomásul, hogy a más földekenszürke állat is vörös bundát visel.

- Gy lölöm a vöröset! – sziszegte Ayh-Marh Brat, miközben megigazította az orrát és a szájáttakaró szövetdarabot, melyet a vezet jük, a Kriggon Királyságtól keletre elterül Systhossansivatagból származó, kiejthetetlen nev Grghangrah adott nekik. Ha a sivatagi vezet nemgondoskodik a nemesenszületettekr l, alighanem már a legels napon visszafordulnak. Ezpersze minden bizonnyal egyet jelentett volna a kegyvesztéssel – s szám zetéssel vagy f -vesztéssel, esetleg valami egzotikusabb halálnemmel –, ugyanis az Uralkodó aligha néztevolna jó szemmel burkolt parancsa megtagadását. Még egy nemesenszületett sem engedhetimeg magának, hogy semmibe vegye királya kérését.- Sivatag, sivatag, sivatag! – mormogta Nohmir Tredabar, a kis különítmény katonaiparancsnoka. Tizenkét lovas tartozott a keze alá, s névleg parancsolt a sivatagi vezet nek is,ámbár Grghangrah azt csinált, amit akart, hiszen az egész csapat élete a kezében volt. Akatonák vigyáztak a csoport nemesenszületetteire, Ayh-Marh Bratra és Nork-Thras Vaymirra.Ayh-Marh fiatal férfi volt, aki korához képest máris tekintélyes politikai hatalommalrendelkezett már, jóllehet Nork-Thras még felette állt a piramisszer en építkez hatalmiszinteken. Azonban utóbbi már elérte pályája fels csúcsát, s hacsak nem hajt végre valamirendkívüli tettet, innen aligha emelkedik tovább. Ayh-Marh Brat azonban a születése folytánakár alkirály is lehet. Ha sikerül túlélnie az udvari intrikákkal teli elkövetkez egy-kétévtizedet.- Ez nem sivatag... még nem az – jegyezte meg Grghangrah, kicsit megkésve reagálvaTredabar szavaira. – Alig néhány száz évvel ezel tt ezen a területen ékes birodalom virágzott,s csak az istenek a megmondhatói, miféle gonosz er sorvasztotta el a vidéket, szipolyozta kia földet, s kergette messzire a felh ket... Igaz, mára mindent por borít, ám helyenként méglátszanak a romok, s néhol fellelhet k azok az si települések, ahol az egykori birodalomelkorcsosult lakói élnek.- Mesebeszéd – mondta volna még egy héttel ezel tt a csoport bármelyik tagja, s bár a szívükmég mindig telve volt kétkedéssel, uralkodójuk akarata folytán mégis meg kellett kísérelniüka lehetetlent: megtalálni a vörös sivatag mélyén megbúvó várost, a mítoszok ködébeburkolózó Redbone-t.

Voltaképp a nemesenszületettek egyfajta kényszerb l indultak erre az útra. Mint utóbbkiderült, összeesküvés készült az Uralkodó ellen – és kudarcot vallott, mint el tte a többihasonló próbálkozás -, s bár mindkett jüknek sikerült tisztázni magukat – való igaz, a vádcsupán a nevük bemocskolására irányult –, jobbnak látták, ha egy id re elhagyják a f várost.Alig egy héttel a Parádé után ez nem okozott különösebb megrázkódtatást, azonbanmindketten ragaszkodtak ahhoz, hogy a saját embereiket vigyék magukkal, s csupán akülönítmény kapitányát biztosította az Uralkodó. Hiszen annyi minden megtörténhet a távolividékeken...

A barbár leányról el ször egy keresked beszélt a ceremóniamesternek, aki továbbította ahíreket a fels bb fórumokra. A hír furcsának és hihetetlennek t nt, különösen a Parádé után,ahol nem csupán az ország legjobbjai mutatták be a tudományukat, hanem messzi földekr lérkeztek a legkülönfélébb szakmák kiválóságai, hogy vetélkedésen bizonyítsák, k alegjobbak abban, amit képviselnek. Kovácsok, fegyverm vesek, ékszerészek, b vészek,csep rágók, táncosok és száznál is több hivatás képvisel i voltak jelen a Parádén;valamennyien legkiválóbbak a kiválók között, a mesterek mesterei. Éppen ezért nehéz voltelhinni, hogy egy hétköznapi barbár leány képes olyasmit mutatni a tánc terén, ami említésreméltó. Ám az els hírt hamarosan újabbak követték, és végül sikerült felkelteni az Uralkodókíváncsiságát. S bár nem küldött külön osztagot a barbár leány nyomába, egy elejtettfélmondat, egy majdnem-kérés elegend nek bizonyult; a megvádolt nemesenszületettekrögvest tudták, mit kell tenniük, ha ismét meg szeretnék er síteni a pozíciójukat az udvarban.

A kutatás a vártnál nehezebbnek bizonyult. Igazság szerint mindannyian bíztak benne, hogyegy-két hétnél aligha fog tovább tartani a kiruccanás, azonban hamarosan rá kellettdöbbenniük, kemény fába vágták a fejszéjüket. Ugyan számos helyen sikerült a táncos barbárleány nyomára bukkanniuk, ám valahányszor úgy érezték, a következ városban utolérik,mindannyiszor kiderült, hogy fantomot kergetnek. Már tudták a nevét – Téltáncosnak hívták,és az északi törzsek tagja volt –, s azt is, hogy egy Thoran Sentinel nev keresked vel utazikegyütt. A legtöbb településen csupán egyetlen napot töltöttek, s a nemesenszületettek minéltovább beszélgettek azokkal, akik láthatták a leányt táncolni, annál inkább meggy désükkévált, ritka kincsre bukkantak. Senki nem tudta pontosan megmondani, milyen volt a tánc, deéppen ez a bizonytalanság keltette fel Ayh-Marh Brat figyelmét. Id sebb társa ugyan néhamorózusan megjegyezte, hogy talán jobb lenne visszafordulni, azonban Ayh-Marh érezte, atáncosn segítségével nem csupán visszanyerheti az Uralkodó jóindulatát, hanem esetlegújabb kegyeket is kicsikarhat t le, ha ügyesen tálalja a zsákmányt.

S ennek érdekében sok mindenre hajlandó volt. Redbone neve is Ayh-Marh Brat fejéb lpattant ki. A fiatalember ügyesen kombinálta a nehezen összegy jtött információkat, aprómozaikokként pakolva egymás mellé a darabokat, mígnem körvonalazódni kezdett a tervébenvalami, ami magyarázatot adhatott a keresked és a táncosn hirtelen elt nésére. Mert ugyanelindultak Apradorból – a város a Kriggon királyság nyugati határának közelében terület el –,s úgy t nt, maguk is Urthanba, a f városba igyekeztek, azonban oda sohasem érkeztek meg.Nyilvánvalónak t nt, hogy a Parádé lehetett a céljuk, s talán ennek érdekében megkíséreltekátvágni a Vérföldekként ismert sivatagos területen, mely a Csontkirályság keleti csücskébenhelyezkedett el. Igazság szerint Thranvil Rograst, a Koponyák Ura, a Csontkirályságkéntismert birodalom uralkodója sem ragaszkodott hozzá különösebben; ahhoz túl keveset ért,ugyanakkor aránytalanul sok problémát jelentett.

Talán le akarták rövidíteni az utat, morfondírozott Ayh-Marh Brat, a kutatás kilencediknapjának estéjén. S ámbár Nork-Thras Vaymir nem értett teljesen egyet ifjabb társával, nekiötlete sem volt, merre folytassák a keresést, így aztán Ayh-Marh akarata érvényesült. Mint olysokszor az út során, s ezt Nork-Thras kimondatlanul is nehezményezte. Ayh-Marhéjszakánként hosszasan gondolkozott azon, miként távolíthatná ezt a fecseg vénembert acsapatból. Az er viszonyok kiegyenlítettnek t ntek, s Grghangrah és Nohmir Tredabarbillenthették egyik vagy másik irányba a mérleg nyelvét. Persze, az ö h ségük meglehet senbizonytalan volt Ayh-Marh számára, hiszen a parancsnok az Uralkodónak fogadott h séget,míg a sivatagi vezet t csak a kialkudott bér érdekelte.

Nem, egyel re várnunk kell, szögezte le magában a fiatalabb nemesenszületett. Az udvari életsorán volt elég ideje elsajátítani az intrika mesterfogásait, s igazán abból válhatott jó intrikus,aki megtalálta a megfelel pillanatot. Se korábban, se kés bb!

Redbone nevét egy szakadt rongyokban kéreget , világtalan alaktól hallották el ször. Aszerencsétlen megátkozta azokat, akik nem adtak neki alamizsnát, s megáldott mindenkit,akinek megkönyörült a szíve rajta. Nork-Thras Vaymir utálkozva elfordult, amikor meglátta akoldust, ám Ayh-Marh Brat valami megmagyarázhatatlan megérzést l vezérelve nem restelltleszállni a nyeregb l, hogy saját kez leg nyújtson át a vaknak néhány hatostallért. S a koldusnem csupán megáldotta jótev jét, hanem jóslatot is mondott neki, megemlítve benneRedbone-t, mint a helyet, melyet messzire kerüljön el, ha hosszú életet szeretne.

S bár Ayh-Marh sohasem hitt az efféle ostobaságokban, most – életében el ször egy jóslatmiatt – megborzongott. Még az a képtelen gondolat is felmerült az elméjében, hogy hagyja abarbár leány utáni kutatást, s inkább visszatér a f városba. Végül is szinte mindent megtetteka leány felkutatása érdekében...

Ám éppen ez volt a lényeg. Szinte mindent.Máris hallani vélte az Uralkodó hangját:“Aki nem járja végig az összes utat, az honnan tudja, melyik hova vezet?" Az pedig magalenne a kudarc. A kudarc azonos a kegyvesztettséggel. A kegyvesztettek

pedig ritkán élnek hosszú ideig. Legjobb esetben is számolnia kellene a szám zetéssel,márpedig annál még a gyors halál is ezerszer jobb.

Ha nincs Grghangrah, valószín leg sohasem veszik a bátorságot, hogy nekivágjanak aVérföldeknek, vagy ha igen, az els napon visszafordulnak. Vezet nélkül továbbmenni ezena vidéken egyet jelentett volna az öngyilkossággal. Igaz, akadtak olyan karavánok, melyekezen a vörös porral borított vidéken átvágva akarták lerövidíteni a f városba vezet utat,azonban tízb l ha egy célba ért. Hogy a többivel mi lett, arról nem szóltak históriák, ám hidegéjszakákon, a t z mellett rémiszt történetek keltek szárnyra a Vérföldek mélyén lévCsontok Faláról, melyet már évszázadok óta épít valami istentelen szekta. Hogy mennyi voltezekben a történetekben az igazság, lehetetlen megállapítani, hiszen egyetlen mesél semszemélyesen látta ezt az iszonytató helyet, csupán hallották azokat a históriákat, melyekcsontvázakról és az éjszaka egyéb gyermekeir l meséltek.

Nem volt olcsó a sivatagi vezet , ám ez idáig úgy t nt, megérte kifizetni el legként a tízkriggoni aranydukátot. Az alku úgy szólt, ha megtalálják a Redbone nev várost, akkortovábbi tízet kap, s összesen újabb húsz üti a markát, ha valamennyien épségben magukmögött hagyják a Vérföldeket. Negyven dukát pedig már kisebb vagyon, elég nagy összegahhoz, hogy Grghangrah ne forgasson ostoba gondolatokat a fejében. Ayh-Marh Brat arról isgondoskodott, hogy a náluk lév pénz ne hozza kísértésbe a sivatag egyszer , ám gyakorlatiasgyermekét, ezért Trúnathban minden vagyonát – a legszükségesebb felszereléseket és afegyvereit kivéve – letétbe helyezte az egyik legnevesebb királyi bankházban, mi több, errerábeszélte Nork-Thras Vaymirt is.

Ostobaság, mondta Nork-Thras, ám miután a társa hajthatatlannak bizonyult, így hagytamagát meggy zni. Igazság szerint az id sebb nemesenszületett is jónak találta az ötletet,csupán az bosszantotta, hogy nem az fejéb l pattant ki.

Grghangrah négy napi lovaglásra becsülte a távolságot, melyet le kellett küzdeniük Redbone-ig, s ebb l hármat már maguk mögött hagytak. Közben megtanulták tisztelni és ugyanakkorgy lölni a sivatagot, pontosabban a Vérföldeket, mely még csupán a sivatagosodás jeleitmutatta, ám a mindent elborító vörös por máris csaknem az rületbe kergette az egészcsapatot. Ez alól Grghangrahon kívül talán csak Nohmir Tredabar volt kivétel; a kapitánysokat megélt katona volt, aki eseménydús élete során már meglehet sen sokfelé eljutott.

Leginkább a nemesenszületettek szenvedték meg a Vérföldeket. Mindketten különbkörülményekhez voltak szokva, a f város kellemes éghajlatához képest itt gyilkos meleguralkodott, a száraz leveg l meg a mindenhova befurakodó porszemcsékr l nem isbeszélve. Nork-Thras Vaymir a végs kig ragaszkodott díszes ruházatához, mely mára márcsupán halványan emlékeztetett az eredeti pompára. Ayh-Marh Brat már az els napmegfogadta a sivatagi vezet tanácsát, s pompás öltözékét iszákjába rejtette, s hálásan fogadtaGrghangrah tartalék burnuszát.

- Még egy óra és ott vagyunk Redbone-ban – szólalt meg váratlanul a sivatagi vezet . Ámbársemmilyen jel nem mutatott arra, hogy településhez közelednének, a vezet olyanmagabiztosnak t nt, mintha már ott állnának a falak tövében.

Senki nem kérd jelezte meg állítását. Grghangrah az elmúlt napok során nem egyszerbizonyította különleges képességeit. Vizet talált egy árnyékosnak semmiképp nem nevezhetszikla alatt, friss hússal látta el a csapatot jól lehet, a környéken rovarokon és növényekenkívül semmilyen él lényt nem láttak.

Egy fertályórával kés bb Ayh-Marh Brat és Nohmir Tredabar csaknem egyszerre pillantottákmeg egy homokdomb tetejér l a távolban meghúzódó fehérséget. Innen leginkább egyhatalmasra n tt szörnyeteg csontvázára emlékeztetett, melyeket mintha vörös erek hálóznánakbe. Volt benne valami irtóztató.

Ám csak közelebb érve döbbentek rá, mi az.Ahogy a kis csapat közeledett a városhoz, valamennyiük torka elszorult, s érezték, ahogy ahalál jeges ujjai gyengéden végigcirógatják a torkukat. A rettegés mélyen befészkelte magát aszívükbe, s bár ideig-óráig ellen tudtak állni neki, a borzadály lassan kiteljesedett bennük,ahogy lépés-lépést követett. A falak legalább hat méter magasságig emelkedtek, s ha az embereltekintett a felszínét borító díszítésekt l, akár még normálisnak is lehetett volna mondani. Abels oldalon gyilokjáró segítette a közlekedést, rtornyok sorakoztak egymástól mintegyötven méter távolságban, s még l rések kialakításáról sem feledkeztek meg az épít k. Báraligha akad olyan elborult elméj sereg, amelyik ezt a várost veszi ostrom alá. Ahhoztúlságosan rémiszt ez a hely.A falak felszínét ezernyi faragott koponya borította, a mesterek a legapróbb részletekigkidolgozták alkotásukat. Nem csupán embereket örökítettek meg így, hanem állatokat,humanoidokat, s legkülönfélébb szörnyetegeket. Hihetetlenül életh nek t nt.- A Csontok Fala – jegyezte meg csendesen Grghangrah.Ayh-Marh Brat nagyot nyelt.- Szörny alkotás – válaszolta nyugtalanul. – Mintha ezernyi lélek halálkiáltását hallanám,valahányszor a falra pillantok.A sivatagi vezet megvonta a vállát.- Meglehet – felelte sztoikus nyugalommal. – Amit látunk, az ugyanis nem m alkotás. Acsontok egyt l-egyik valódiak...Ayh-Marh Brat elsápadt, de maradék önuralmát összeszedve ismét a falakra pillantott. Most,

hogy tudta az igazságot, rádöbbent, hogy amit faragásnak hitt, az valójában koponyáksokasága. Ráadásul jobban megszemlélve a falat, nem csupán koponyákat figyelhetett meg aszemlél , hanem mindenféle csontot, melyek mesteri módon egymásba er sítve alkották afalat. Valami vörös habarcs tartotta össze a csontokat, s az eredmény egy olyan félelmetesalkotás lett, melyre nincs emberi szó, mely képes lenne h en visszaadni a valóságot. Ayh-Marh Brat szinte fizikailag érezte a falakból sugárzó gonoszságot, mely a csontjáig hatolt.Mintha csak azt suttogta volna: hamarosan te is idekerülsz.A falak mögött megbúvó város nem sokban különbözött a szokványostól. Alapját évszázadosépületek alkották, ám a foghíjakat alacsony, lapos tet s házakkal töltötték fel, melyekenkeskeny ablak és ajtónyílásokat alakítottak ki, nyilván a mindenhova beszivárgó por ellenivédekezésül. Érdekes módon az utcák tiszták voltak, s az itt él k többsége is lemondott aburnusz viselésér l. Mintha a por számukra nem jelentene problémát...Senki nem foglalkozott velük. Látszólag. Ám valamennyien magukon érezték azokat akényelmetlen pillantásokat, melyeknek forrását akkor sem tudták volna meghatározni, hafolyamatosan forgolódva haladnak. Így hát jobbnak látták, ha igyekeznek semlegesekmaradni, amíg nem ismerik meg a helyi szokásokat.- Ha el akarom kezdeni a keresést, kihez a legcélszer bb fordulnom? – kérdezte Ayh-Marh acsoport vezet jét. Grghangrah pontosan tudta, kiért jöttek Redbone-ba, s bár személy szerintnem f zött sok reményt a kutatáshoz, a vállalt feladat els részét maradéktalanul teljesítette.A sivatag gyermeke megvonta a vállát.- Minden városban akadnak, akik némi fizetségért cserébe hasznos információkkal tudnakszolgálni... – válaszolta kitér en, s mintegy mellékesen a városkapu tövében kuporgónyomorékra pillantott, akinek csupán az egyik lába és karja volt meg. sz haja és ráncos b rearra utalt, hogy túl van már élete delel jén.Ayh-Marh Brat bólintással köszönte meg az útmutatást, majd kezét felemelve megállásrakésztette a többieket. A lovát kicsit visszatáncoltatva megállt a koldus mellett, és egyhatostallért dobott elé az út porába.- Egy leányt keresek... Északról jött közétek, a neve Téltáncos.A koldus az ég felé fordította arcát, s Ayh-Marh ekkor vette észre, hogy ismét egy vakkalhozta össze a sors. Úgy t nik, ezen a hosszú utazáson világtalan emberek fogják útbaigazítani.Valamiféle el jel lenne?- Hallottam róla... – mormogta a nyomorék, miközben megpróbált a kezére támaszkodvakiegyenesedni. – Éreztem a hópelyhek csiklandozását az arcomon... Évváltás Napján jártnálunk, hogy Garbash tiszteletére táncoljon...Ayh-Marh Brat homlokát ráncolva nézett maga elé. Bár nem volt túlzottan járatos apanteonok világában, azt biztosan tudta, hogy Garbash egy elfelejtett Halálisten, akinek máraigencsak megkopott a hatalma. Ugyan akadnak hívei, ám számuk oly csekély, hogy senki nemfoglalkozik velük. Arra viszont eddig nem volt példa, hogy egy barbárt is sikerült volnamegtéríteniük, hiszen az északi tundrák gyermekei saját természetisteneiken kívül senkimáshoz nem hajlandóak imádkozni.Persze, annyi furcsaság megesett már ezen a világon...- S mondd csak, öreg – kérdezte a fiatalabb nemesenszületett -, arról nem tudsz, hol lehetmost?A vénség elvigyorodott, kivillantva pudvás, fekete fogait.- A várost aligha hagyta el – felelte titokzatosan, s rekedt nevetésben tört ki, mely leginkábbegy varjú károgására emlékeztetett. Ayh-Marh Brat egy pillanatra elgondolkozott azon, hogyhátasával ne tiportassa-e halálra a pimaszt, azonban nem akarta bemocskoltatni nemesvérlovának patáját egy ilyen senki vérével. Arról nem is beszélve, hogy egyel re jobb kerülni abékességet, bár aligha emelne bárki szót egy koldus életéért.

- A barbár leányt keresed, jó uram? – A hang fiatal volt, mint ahogy a gazdája is alig látszottki a földb l. A kölyök Ayh-Marh Brat lova el tt állt, talán az egyik közeli sikátorból érkezettnesztelenül, s félelem nélkül tekintett fel a nemesenszületettre. – Jó pénzért elvezetlek hozzá...Volt valami a lurkó hangjában, amit l megmagyarázhatatlan módon Ayh-Marhot kirázta ahideg. Nem az ajánlat szemtelensége, még csak nem is a kölyök kora zavarta anemesenszületettet, hiszen aki az utcán él, annak korán meg kell tanulnia gondoskodniamagáról, különben egy szép reggel nem ébred fel többé. Nem, a kölyök hangjában volt valamipimasz magabiztosság, mint aki biztosan tudja, hogy kett jük közül jár jobban.Halott... Téltáncos nincs többé...Ayh-Marh Brat agyába jégt rként hasított a gondolat. Egész úton ett l rettegett a legjobban,hiszen ez a küldetésük kudarcát jelentette. Igaz, az Uralkodó alighanem megbocsát majd, hafeltárják el tte és az Igazlátók el tt a tényeket, ám Ayh-Marh tudta, ez esetben lemondhatazokról az el nyökr l, melyeket a különleges ajándékért remélhetne.Ám amíg nincs bizonyíték, addig bármi megeshet.- Vezess! – hagyta el a nemesenszületett torkát a parancs, ám a kölyök nem mozdult, csupánüres tenyerét mutatta a férfi felé, miközben cinkosan elmosolyodott.- És az el leg? – kérdezte idegesít hangsúllyal.- Ne foglalkozz azzal az utcakölyökkel! – szólalt meg hátulról Nork-Thras Vaymir, shangjában érezni lehetett a hatalomszó felhangjait. Azonban egyetlen nemesenszületett sincs,aki ne lenne képes ellene szegülni a kényszernek, de legalábbis tompítani annak hatását. Az atény, hogy Nork-Thras hatalomszót használt vele szemben, azt engedte sejtetni AyhMarhnak,hogy az id sebb férfi nehezményezi a kutatás során kivívott vezet szerepét, s a közeljöv benszámolnia kell nyílt konfliktusokkal is. Mindketten tisztában voltak vele, hogy bár NohmirTredabar az Uralkodó érdekeit képviseli, kritikus helyzetben valószín leg a politikairangsorhoz fog ragaszkodni, márpedig ez aligha kedvez Ayh-Marhnak.- Elég? – kérdezte Ayh-Marh Brat nyugodtan az utcakölyökt l, nem tör dve id sebb társával,miközben maroknyi hatostallért szórt elé a földre.A lurkó pillanatok alatt összekapkodta a pénzérméket, némelyiket még akkor, amikor azok aleveg ben voltak. Káprázatos kézügyessége azonban nem aratott maradéktalan csodálatot azidegenek körében, többen ösztönösen ellen rizték a pénzes zacskójuk meglétét. Egy ilyenboszorkányos ügyesség tolvaj közelében senki és semmi nincs biztonságban.- Kövess, jó uram! – intett az el leg bezsebelése után a gyermek, s kocogó tempóban elindulta falak mentén.Ayh-Marh Brat hátra sem nézett, követik-e a társai, neki mindenképp bizonyosságra voltszüksége. Gyengéden megsarkantyúzta hátasát, mely könnyedén tartotta az iramot akölyökkel. A falak bels oldalán jó tizenöt méteres sávban néhány rtornyon és vámkapunkívül egyetlen épület sem emelkedett, így akadálytalanul juthattak el re. Igaz, alig egy utcávalodébb keresztül kellett gázolniuk a portékájukat kínálgató árusokon, ám a lovas felt nésetisztes ösvényt nyitott, s a nemesenszületett pillanatnyi id veszteség nélkül ügethetett tovább.A kölyök végül egy alacsony, zsúpfedeles épület el tt állapodott meg, melyet alabárdosok

riztek. A fejével bólintott, majd a következ pillanatban eliramodott a legközelebbi sikátorirányába. A katonák unatkozó arccal néztek utána, majd hasonló arckifejezéssel az idegentkezdték vizslatni. Miután megállapították, hogy aligha van félnivalójuk t le, a testtartásukismét melankolikus, vagy inkább unatkozó lett, s ezzel párhuzamosan a tekintetükb l iskihunyt az értelem. Mintha nem is rök lettek volna, hanem szolgálatra iderendelt zombik.- Talán betarthatnánk bizonyos formaságokat! – szólalt meg Nork-Thras Vaymir, hangjábólérz dött a neheztelés. A csoport többi tagjai alig néhány másodperccel lemaradva érkeztek.Minthogy ugyanaz a cél vezérelte ket, így nem volt értelme a szétválásnak. – Utasítalak,hogy ett l a pillanattól kezdve tartózkodj az önálló megmozdulásoktól, s hagyatkozzkizárólag azon utasítások végrehajtására, melyet én, mint tapasztaltabb és rangban el tted álló

felettesed adok neked...A fiatalabb nemesenszületett összeszorította a fogait, s legy rte a szájára kívánkozó választ. Anyílt szembeszegüléssel csak annyit érne el, hogy Nork-Thras gyanakodóvá válna. Fejethajtani nem azonos a megalázkodással, gondolta Ayh-Marh, miközben fejében máris egy nemoly távoli terv kezdett körvonalazódni.- Úgy lesz, ahogy kívánod! – felelte érzéketlen hangon, s kicsit oldalra táncoltatva lovát, ezzelis jelezve az id sebb férfinak, hogy átengedi neki a kezdeményezés jogát. – A barbár leányodabent van...Nork-Thras Vaymir elégedetten elmosolyodott. Már napok óta várt erre a pillanatra, amikorifjabb társa fejet hajt a hatalom el tt. Igaz, Nork-Thras nem volt annyira ostoba, hogy aztgondolja, Ayh-Marh ennyiben hagyja a dolgot, azonban ez a pillanatnyi gy zelem aztmutatta, tart id sebb társától, s nem provokál nyílt vitát. Innent l kezdve az egyik szememetmindig rajta kell tartanom, gondolta Nork-Thras, miközben felmérte az épületet rzkatonákat.- Egy leányt keresek – léptetett az id sebb férfi a katonák elé. Ügyelt rá, hogy kívül maradjonaz alabárdok veszélyzónáján, ám szándékosan nem szállt le a lováról, ezzel is éreztetve azel tte állókkal, felettük áll, nem csupán rangban, de hatalomban is. – Azt beszélik, északrólérkezett erre a vidékre, s táncának messzi földön nincsen párja. A neve Téltáncos.Az egyik alabárdos megszívta a fogát, majd valami sárgás váladékot köpött Nork-Thras elé aföldre, ezzel is jelezve, mennyire nem érdekli a téma. A nemesenszületettnek mindenönuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne rántson kardot, s végezzen az alávaló pórral.Sikerült nyugalmat er ltetni magára, ám egy életre megjegyezte magának a fickó vonásait.Talán kegyes lesz hozzá a sors, és lesz alkalma megfizetnie ezért az elvetemült arcátlanságért.A háttérb l Ayh-Marh mosolyogva figyelte a történteket. Nagyjából erre számított, s igazábólhálás volt id sebb társának, amiért az el térbe tolakodva vállalta ezt a szerepet. Idegenekvoltak ebben a városban, s ennek megfelel en is bántak velük.- Odabent van – érkezett kicsit megkésve a felelet, s az alabárdos hüvelykujjával a deszkaajtófelé bökött. Egy pillanatra feltámadt a szél, s nem csupán port kavart, hanem valamisavanykás szagot is sodort a jövevények felé, akik utálkozva h költek hátra. A b zelviselhetetlennek t nt, ráadásul legyek tucatjai rebbentek fel, hogy aztán idegesítzümmögéssel körbedongják a lovakat.Nork-Thras er t vett utálatán, s lemászott lováról.- Engedj! Meg akarom nézni! – A megfelel pillanatban alkalmazott hatalomszavakelegend nek bizonyultak ahhoz, hogy az r vonásai kisimuljanak, s gúnyos mosolya zavartudvariasságba forduljon.Az alabárdos félrelépett, és miközben meghajolt, kinyitotta Nork-Thras Vaymir el tt adeszkaajtót. Dögletes b z csapta meg valamennyiük orrát. Ayh-Marh undorodva állapítottameg, hogy amit eddig büdösnek vélt, az valójában üdít en friss leveg a most érzett szaghozképest. Egy szempillantás alatt felfordult a gyomra, s kevesen múlott, hogy az utoljáraelfogyasztott hideg sültet nem okádta vissza a földre.Az id sebb nemesenszületett belépett az épületbe, hogy aztán pár másodperc elteltévelelsápadó arccal, kezét a gyomrára szorítva forduljon ki onnan. Ayh-Marh lecsusszant anyeregb l, és a rosszulléttel küszköd Nork-Thras mellett belépett az épületbe. Minthogy voltideje felkészülni arra, ami odabent várja, kevésbé lepte meg, amit talált. Igyekezett a száján átlélegezni, mely elé id ben felhúzta azt a szövetdarabot, melyet odakint a por ellen használtak,s ez némileg megsz rte a leveg t.Téltáncos egy alacsony deszkapriccsen feküdt. Els pillantásra akár azt is gondolhatta volnaaz ember, hogy alszik, azonban az ifjabb nemesenszületett mozdulataira felreppen legyekelárulták, ez a leány többé nem fog táncolni. Az ajtón elég fény szivárgott be ahhoz, hogymegvilágítsa a testet, mely meglep en jó állapotban maradt, nyilván a száraz, sivatagi

leveg nek köszönhet en. Ayh-Marh biztosra vette, hogy ilyen körülmények közötthamarosan mumifikálódni fog. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy megvásárolja atestet a várostól, mert amennyire tudta, Thranvil Rograst, a Koponyák Ura kedveli az effélehátborzongató relikviákat. Bizonyára kedvez üzletet köthetnénk, gondolta Ayh-Marh, ámamikor tekintete ismét a leány nyugodt arcára siklott, elvetette az ötletet. Valahogy nemszívesen zavarta volna meg Téltáncos nyugalmát.- Mi legyen most? – kérdezte Nork-Thras, amikor fiatalabb társa kilépett az épületb l.Alaposan megviselte a látvány, még mindig környékezte a rosszullét. Látszott rajta, hogytragikusan fogja fel a dolgot, hiszen a leány nélkül kudarcnak tekinthetik küldetésüket.Ayh-Marh Brat illend en fejet hajtva válaszolt.- Sohasem vetemednék arra, emblish1, hogy szavaimmal befolyásoljam a döntésedet!1Jelentése körülbelül tiszteletreméltó úr. Els sorban a fiatalabb nemesenszületettek használjáka rangban felettük állókra, különösen abban az esetben, amikor feltételezhet , hogy ez ahelyzet (értsd: hatalmi pozíció) még változni fog.Hiszem, hogy bölcs szavaid megvilágítják az el ttünk álló utat, s megoldást adnak aproblémákra...Nork-Thras tekintete megvillant. Némi szín költözött az arcába, ám még a düh miatt fejébetoluló vér sem tudta eltüntetni sápadtságát. Apró pengeváltás volt ez csupán, afféle er próba.Az együtt töltött napok határozottan rontották a kettejük között fennálló, korántsem felh tlenkapcsolatot.- Nos, ez esetben halld szavamat, aproah2– válaszolta Nork-Thras, s tekintete nem sok jótígért Ayh-Marh számára. – A barbár leányra szükségünk van, hogy szavaink ne csupán ürescsészék legyenek, melyekb l hasztalan kínálgatnánk Uralkodónkat... így neked jut a feladat,hogy megtudd, milyen feltételek mellett vihetjük magunkkal a testét, van-e lehet ség abalzsamozására, esetleg egy hordó szesz lesz az, mibe elrejtjük a legyek és a nap perzselheve el l...2Nemesenszületettek használják egymás között a rangban alattuk állók megszólítására.Ayh-Marh Brat tudta, hogy ha nyíltan ellentmond Nork-Thrasnak, akkor az haladéktalanulfegyvert fog rántani. Márpedig idegen városban tartózkodnak, s a gy zelem nem feltétlenüljelent dics séget. Itt mások a törvények, el fordulhat, hogy tilos a párbaj, a gyilkosságotpedig keményen megbüntetik. A Csontok Fala int jelként magasodott a nemesenszületettekfölé.- Úgy lesz, ahogy óhajtod! – Ayh-Marh ügyesen palástolta érzelmeit. – Talán addig célszerlenne egy fogadóban megpihenned... Bizonyára megviselt a halott leány látványa.Nork-Thras szikrázó szemmel fogadta a célzást, mely sápadtságára vonatkozott. Kétségtelen,még mindig nem érezte jól magát, s alig várta, hogy miel tt maguk mögött hagyják ezt aszörny helyet. Élete során ritkán kellett halottakat megbámulnia, rangja lehet vé tette, hogykerülje a háborúkat, s ha nincs az a hamis vád az összeesküvésr l, most otthon lehetne apalotájában, és élhetné megszokott, intrikákkal teli életét.Ayh-Marh Brat intett az embereinek.- Kövessetek! – mondta, majd a sivatagi vezet höz, Grghangrahhoz fordult. – Szeretném, havelem tartanál! Bizonyára jobban kiismered magad ebben a városban, mint bármelyikünk.Nem várt választ. Megszokta, hogy parancsait gondolkozás nélkül teljesítik. Nem foglalkozottid sebb társával, s igazság szerint örült, hogy végre kettéváltak útjaik. Így legalább lehet ségenyílik átgondolni, miként szabadulhatna meg t le. Mert azt Ayh-Marh már az út legelejéneldöntötte, csupán egyikük térhet vissza a f városba, s ez a valaki lesz az.Eggyel kevesebb politikai ellenfél.Újabb lépcs fok a hatalom felé.Redbone a maga tizenöt-húszezer lakosával eltörpült a Kriggon Királyság f városa, Urthanmellett, ám elég nagy volt ahhoz, hogy tiszteletet ébresszen a sivatag közepén. Grghangrah

igyekezett elkerülni a sikátorokat, s olyan utcákat választani a haladásra, melyek elégszélesnek t ntek ahhoz, hogy kényes helyzetekben ne szoríthassák meg ket. Ez feleslegesóvatosságnak t nt, mivel az emberek nem foglalkoztak velük, annak ellenére, hogynyilvánvaló volt, idegenek vajmi ritkán jutnak el a városba.Ayh-Marh érdekl dve figyelte az itt él embereket, miközben magában utálkozva jegyeztemeg, hogy vöröses b rük és hajszínük tökéletesen elrejtené ket a sivatagban. Meglehet, márrégóta figyelték érkezésüket, s k semmit sem sejtettek abból, hogy néhány tucat lépésnyire

lük felderít k lapulnak. Ayh-Marh és emberei valóságos színfoltoknak t ntek az itt él kközött, lévén, a ruhájuk nem nélkülözte a díszítéseket, melyek nem csupán nemesfémekbennyilvánult meg, hanem a különféle színek ízléses használatában is. Redbone-ban az emberektöbbsége vörös posztóruhát viselt, s ha valaki esetleg valamilyen más szín ruhadarabot ismagára öltött, az már valósággal felfrissítette Ayh-Marh Brat szemét.- Azt hiszem, az az elöljáró háza! – szólalt meg Grghangrah, s a központi tér keleti oldalánmagasodó épületre mutatott. Tény és való, a ház valóban kiemelkedett a többi közül a magahárom szintjével, furcsán kereked , kupolaszer tet zetével és azzal a pazar, a nap el lvászontet vel védett erkélyével, mely egyszerre kínált kellemes h vösséget, s pazar kilátást.Ha ugyan annak lehet nevezni egy sivatagi város f terét.Ayh-Marh bólintott, és intett két katonájának, hogy kövessék. Leszállt a lováról, s miközben aköt féket egy másik emberének dobta, Grghangrahra pillantott.- Szeretném, ha te is ott állnál mellettem, amikor az elöljáróval beszélek! Figyelmeztess, haolyat mondok, amit nem kellett volna, s talán jó lenne, ha a bemutatás procedúráját ismegejtenéd!A férfi bólintott, miközben az arca kifürkészhetetlen maradt.- Úgy lesz, ahogy kívánod!Ayh-Marh Brat az ajtó felé indult, amikor apró szúrást érzett a bokáján. Lenézett, ésiszonyattal tapasztalta, hogy egy apró, vörös szín kígyó marta meg, melyet észre sem lehetettvenni a porban. Hihetetlen önuralomról téve tanúbizonyságot nem rúgta el magától aveszedelmes állatot, hanem t rt rántva lehajolt, és egyetlen mozdulattal elmetszette a kígyónyakát. Az arasznyi jószág nem t nt valami félelmetesnek, ám Ayh-Marh éppen eleget hallotta sivatagi kígyókról ahhoz, hogy a szíve elteljen rémülettel.- Vágd ki a sebet! – parancsolt rá a sivatagi vezet re. Grghangrah megrázta a fejét.- Felesleges – válaszolta sztoikus nyugalommal. – Ismerem ezt a kígyót, nem mérgez amarása. Az arcodon persze hamarosan vörös foltok fognak megjelenni, s a tested egyébrészein is, azonban ez néhány napnál nem tart tovább.Ayh-Marh mélyet sóhajtott. Nem volt könny elhinni, hogy ilyen könnyen megúszta akellemetlen kalandot. Mindenesetre, amikor a sivatagi vezet belépett a házba, anemesenszületett magához intette egyik katonáját, s csendesen a fülébe súgta:- Ha mégis végezne velem a méreg, vágjátok el a torkát! Néma bólintás érkezett feleletül.Az elöljáró háza kellemes h vöset árasztott magából, s amikor Ayh-Marh Brat belépett azel térbe, valósággal megborzongott. A kinti forróság utáni hideg miatt a férfi lelki szemeiel tt megmagyarázhatatlan módon egy kripta jelent meg.- Legyenek üdvözölve a házamban! Már számítottam az érkezésükre! – Az elöljáró alacsony,szikár ember volt. Bár neki is vöröses árnyalatú ruhadarabok takarták a testét, a különféledíszítések miatt ez kevésbé volt szembeötl . – Minek köszönhetjük a látogatásukat?Ayh-Marh a szemével intett a sivatagi vezet felé, hogy ejtse meg a bemutatást. Rangjánalulinak érezte volna, ha személyesen kell bemutatkoznia. Amikor túljutottak a szokásosüdvözl formulákon, Ayh-Marh magához ragadta a szót. Szeretett volna minél kevesebb id teltölteni a városban, minden porcikája azt kívánta, hogy mihamarabb térjen vissza a

városba.- Nem véletlenül tévedtünk Redbone-ba – kezdte a nemesenszületett. – Egy barbár táncosn

nyomait követtük, hogy tolmácsoljuk neki Uralkodónk, a Fényességes Zharitmaggormeghívását a kriggon f városba, Urthanba. Hosszú id t töltöttünk a kutatással, ám most mártudjuk, hiába fáradtunk el idáig. A Téltáncos nev leány halott...A név említésére az elöljáró szája széles mosolyra húzódott.- Ó, igen... Csodálatos perceket köszönhetünk neki... Az ifjú nemesenszületett tapintatosannem kérdezte meg, mire gondol az elöljáró, ám Redbone vezet je láthatóan szívesen osztottameg a felejthetetlen élmény emlékét látogatóival.- A leány az istenek kegyeltje volt, s Garbash bizonyára magához emelte a lelkét, hogy a világvégezetéig örömét lelhesse a táncában... Téltáncos méltó volt a nevére, hópelyheket varázsolta városunkra utolsó táncával...Ayh-Marh Brat a homlokát ráncolta. Nem igazán értette, hogy mir l beszél az elöljáró.Hóesés a sivatagban? Badarság, gondolta magában megvet en. Valószín leg hipnózisáldozatai lettetek valamennyien...- Meg akarom vásárolni a holttestét – tért rá a nemesenszületett voltaképpeni céljára. –Hajlandó vagyok jelent s összeget fizetni érte... Bizonyára akad a városban valaki, aki ért abalzsamozáshoz, ha pedig mégsem, nos, egy hordó szesz is megteszi...Az elöljárónak végtelennek tetsz másodpercekbe került, amíg felfogta az ajánlatot. Aztán aszeme elkerekedett a döbbenett l, miközben rontás jeleket rajzolt maga elé a leveg be.Ayh-Marh ugyan nem tudta, mit mondott rosszul, ám arra rájött, hogy nagyot hibázott. Talánnem pénzt kellett volna kínálnia érte...- Nézd el nekem, uram – szabadkozott a nemesenszületett –, ha esetleg szavaimmalmegsértettelek volna téged, a városodat vagy hitedet! Idegen vagyok, aki nincs tisztában azitteni szokásokkal, ám hidd el, nem rossz szándék vezérelt, csupán egy rám rótt kötelezettségteljesítése lebegett a szemem el tt.Az elöljáró komoran meredt a vendégeire.- A leány lelkét az isteneknek ajánlottuk – válaszolta olyan hangnemben, mellyel kifejezésrejuttatta, az el tte álló idegeneket többé nem tekinti a ház vendégeinek, csupán apróbbkényelmetlenségnek, mely remélhet leg mihamarabb elmúlik. – Csontjai hamarosan avárosfalat fogják er síteni. Tudd meg, idegen, aki ebben a városban meghal, légyen bár öreg,avagy fiatal, férfi vagy n , utolsó tolvaj, esetleg nemesenszületett, Garbash akarata szerintcsontjai a falat er sítik, különben... – Hangja fokozatosan elhalkult, mintha rettegne még akimondásuktól is, így az utolsó szavakat Ayh-Marh Brat már nem hallhatta. Ám az elöljáróarcán megjelen szinte rettegés mindennél ékesebben beszélt.A nemesenszületett bólintott.- Megértem és elfogadom – válaszolta nyugodtan, miközben nem kis er feszítésébe teltbeismerni a tévedését. – Ismétlem, nem állt szándékunkban megsérteni sem téged, sem aszokásaitokat, s megkérlek, ne neheztelj ránk emiatt! Most pedig, engedelmeddel,megköszönve értékes id det, búcsúzom. Még hosszú út vár ránk hazáig, s szeretnénkmihamarabb elindulni.Az elöljáró elbocsátóan intett.Ayh-Marh Brat nagyot nyelt. Egy ilyen mozdulatért otthon már végzett volna az el tte állóférfival. A kudarc azonban nem keserítette el, hiszen igazság szerint nem akarta magávalvinni Téltáncos testét, az ötlet Nork-Thras fejéb l pattant ki. A kényelmetlenségeket is nekikellett volna viselnie, mérgel dött magában az ifjú.A ház el tt nem kis meglepetésre ott találta a társaság többi tagját is, Nork-Thras Vaymirvezetésével. Mint kiderült, egyetlen fogadót sem találtak, amely megfelelt volna anemesenszületett kényes ízlésének, s amikor megpillantották a f téren várakozó társaikat,inkább úgy döntöttek, várakoznak egy kicsit. Ayh-Marh szintén sajnálta, hogy err l nemszerzett hamarabb tudomást, mert akkor mindent megtett volna azért, hogy még várakoztassaegy kicsit id sebb társát.

- Nos, sikerrel jártál? – kérdezte Nork-Thras. Ayh-Marh megrázta a fejét.- A test nem eladó – válaszolta közömbösen. – A csontjait beépítik a falba... Azt hiszem, attóltartanak, ha nem így cselekednek, akkor valami szörny vészt idéznek a fejükre...- Barbár szokás – rázkódott meg Nork-Thras. – Ami azt illeti, már gondolkoztam azon, vajonhány szerencsétlennek kellett pusztulnia azért, hogy ez a fal megépülhessen. Bizonyára nagyháborúk dúltak errefelé, mert ennyi csontot összeszedni évszázadok alatt is figyelemre méltókitartást jelez.- Az alapjai valószín leg még az Óid kben épültek -jegyezte meg Ayh-Marh, és gyorsanrontás jelet rajzolt maga elé. – Azóta pedig az évenkénti néhány száz halott elegend leheta kisebb felszíni hibák javítására. Minthogy nem láttam nyomát a terjeszkedésnek, így afalakat sem kell folyamatosan b vítgetni.Grghangrah megrázta a fejét.- Komolyabb dolgokról van itt szó... Egyszer már jártam ebben a városban, s akkor azthallottam, valamikor az Óid k vége felé néhány nagyhatalmú pap ezen a helyen zárta id tlenbörtönbe Thyffarg Grondabar-t, a lícsek hercegét, akit az Alkony Királyaként is emlegettek, svele együtt leger sebb halálontúli lovagjait. A Csontok Fala nem más, mint egy mágikusvéd kör, melynek er ssége a beépített csontok számától, s az így megkötött lelkek számátólfügg. Minél er sebb a fal, annál kisebb az esélye a lícsek kiszabadulásának.Nork-Thras Vaymir rekedten felkacagott.- Ugyan, mit tudhat egy sivatagi vándor a mágiáról és a halálontúli teremtményekr l? –kérdezte gúnyosan. – Néhány patinás pénzdarab, pár korhadt csont elegend ahhoz, hogybabonás meséket agyaljatok ki a homokd nék tövében... Még hogy Thyffarg Grondabar lennea város alatt bebörtönözve!Grghangrah nem válaszolt, de tekintetén látszott, hogy meglehet, az id sebb nemesenszületettsohasem fog visszatérni az otthonába. A Vérföldek számtalan veszélyt rejtenek magukban...Ayh-Marh Brat elégedetten mosolygott magában. Most, hogy ez az ostoba vénembervalamennyiük el tt megszégyenítette a vezet jüket, egy esetleges nyílt viszály esetén alighakétséges, melyik oldalra állna.- Neked meg mi történt a b röddel? – kérdezte Nork-Thras, amikor visszafordult a másiknemesenszületett felé. Tekintete szinte csodálkozásról, s némi tartózkodó félelemr lárulkodott. – Elkaptál valami fert zést, vagy nem bírod a port, esetleg a napsugarakat?Ayh-Marh zavartan megrázta a fejét. Óvatosan megérintette az arcát, azonban semmit nemérzett, sem viszketést, sem forróságot. Ruhája egyik zsebéb l egy tenyérnyi ezüsttükröt húzottel , s maga elé tartotta. A visszatükröz képmás láttán eszébe jutott a kígyó, s az a néhányszó, amivel Grghangrah megnyugtatta.- Megmart egy kígyó – válaszolta végül. – Nem vészes, de beletelik néhány napba, mire ezeka foltok elt nnek rólam.Ayh-Marh Brat nem láthatta, hogy a sivatagi vezet arcán szánakozó mosoly jelenik meg.Mintha már tudna valamit...Nork-Thras bólintott. Látszott rajta, örül, hogy legalább ezzel sem lesz gondja. Ennek ellenérekicsit eltávolodott a társától, mintha attól tartana, hogy mégis valamiféle fert zésr l van szó,mely esetleg átterjedhet rá.- Akkor nincs több dolgunk itt – jelentette ki az id sebb nemesenszületett. – Már így is többid t töltöttünk ezen undorító falak között, mint kellett volna... Vásároljunk vizet és élelmet, sinduljunk mihamarabb!Grghangrah megrázta a fejét, és az égboltra mutatott.- Hamarosan itt az éjszaka. A kapukat minden bizonnyal már bezárták, s a kedvünkért nemfogják kinyitni, még baksis ellenében sem. Azt javaslom, keressünk szállást magunknak, sholnap hajnalban próbálkozzunk a kijutással...Volt valami furcsa a hangjában, de senki nem foglalkozott vele. A katonák örültek, hogy

végre nem a puszta földön kell ma éjjel aludniuk, s talán némi szórakozást is találnakmaguknak. Az aranypénz mindenhol értéket képvisel, s olyan városról még sohasemhallottak, ahol nem akadna étel, ital és szajhák azoknak a fickóknak, akik szeretnének egykicsit kirúgni a hámból.Nork-Thras Vaymir dühösen nézett a sivatag gyermekére, mintha az tehetne arról, hogyid közben bealkonyodott. Az égbolt ijeszt gyorsasággal sötétedett, mintha egy hatalmastenyér borulna a városra, eltakarva el lük a napot. Tiszta volt az égbolt, s keletr l már felt nta Vörös Rheron, csillagoktól övezve.- Mutass valami fogadót! – utasította végül a vezet jüket, magába nyelve a dühét, melyetigazából maga sem tudott megmagyarázni. Talán azért nem, mert a lelke mélyén lassan szárbaszökken félelemb l táplálkozott.A fogadónak nem volt neve, igazából Ayh-Marh Brat még azon is csodálkozott, hogyegyáltalán létezik. Egy olyan városban, melyet ritkán látogatnak idegenek, egy ilyen helyhosszú id szakon keresztül csak viszi a pénzt, melyet azon a néhány vendégen, aki esetlegmégis betéved, lehetetlen megkeresni, hacsak nem kérnek szemtelenül sok pénzt az ellátásértés a szobákért. Tizenhat ember egy kisebb fogadót teljesen megtölt, így valóságos áldásnakbizonyult, hogy a kis csapaton kívül egyetlen vendég sem lakott a szobákban. A kétnemesenszületettnek így is engedményeket kellett tennie egymásnak, amikor kiderült, csupánegyetlen olyan helyiség van az épületben, mely hellyel-közel megüti azt a szintet, melyelvárható egy nemesúr számára.Bár udvariasságban nem volt hiány, Ayh-Marh Brat mégis úgy érezte, mintha a fogadós és acselédlányok minduntalan rá meresztgetnék a szemüket, s ez határozottan idegesítette. Azzalvigasztalta magát, hogy a b rpír néhány nap alatt elmúlik majd, s miután semmilyenkellemetlensége nem adódott bel le, férfiasán elviselte a kényelmetlenséget. Hisz' voltaképpmég érthet is a kíváncsiság – vagy inkább szánalom? –, mert a városban valószín leg nincsrajta kívül ilyen tarka b ember.A gondok vacsoránál kezd dtek.Nork-Thras Vaymir egy darabig csendben t rte, hogy fiatalabb társa kapja meg mindenalkalommal els ként az ételt vagy az italt, s legfinomabb falatokat is neki szolgálják fel,azonban eljött a perc, amikor elkapta a tüsténked fogadós egyik karját, és dühösen kifakadt:- Azt akarom, hogy hozz egy üveg bort, s ezúttal elém tedd le!A szerencsétlen férfi riadtan nézett a feldühödött nemesenszületettre, majd lassan megrázta afejét, s így válaszolt:- Nem tehetem... Az istenek megjelölték, s az a legkevesebb, ha megkönnyíteni a távozását.Ezen szavak hallatán Ayh-Marh szájában megkeseredett az étel. Miféle távozásról beszél ezaz ostoba, tette fel magának a kérdést, miközben érezte, ahogy a lelkét lassan kifacsarja egyjeges kéz. Nem félelem volt ez, hanem olyasféle rettegés, mely régmúlt id k emlékeib ltáplálkozik, s képes elemészteni a józan gondolatokat.Nork-Thras döbbenten nézett a fogadósra, majd ellökte magától, mintha csak most döbbennerá, hogy olyan alantasságra vetemedett, hogy önként megérintett egy közembert.- Mit beszélsz?A fogadós nem felelt, hanem szemét lesütve a konyha felé sündörgött, megpróbálván kitérni aválaszadás el l. Néma csend telepedett a helyiségre. Ayh-Marh felpattant a helyér l, s azzalsem tör dve, hogy kapkodó mozdulatával felborított egy széket, megragadta a fogadós vállát,s maga felé fordította.- Miféle jelölésr l beszélsz?- Téged a wiogbaran mart meg, jó uram, a város és Garbash szent állata – felelte a fogadósmegrettenve. – Márpedig ez csupán egyet jelent: az istenek kiválasztottak.- Igen, de mire? – Ayh-Marh szinte üvöltött. A fogadós jelent ségteljesen az ablak felépillantott, melyen át még a sötétben is látni lehetett a Csontok Falának gyilokjáróin

szolgálatot teljesít rök fáklyáinak fényét.- Engem is a csontfalba szántok? – rikoltotta a nemesenszületett, s ujjai szinte maguktólfonódtak rá faragásokkal díszített, csontnyel t rére. – Soha!Csupán egy villanás volt az egész, ám a t r sohasem ért célba.Grghangrah az utolsó pillanatban elkapta a magáról teljesen megfeledkezett ifjú csuklóját, segy ügyes csavarással elvette t le a fegyvert. Ayh-Marh épp olyan gyorsan lehiggadt,ahogyan a harag feltámadt benne. Tekintetében azonban apró lángok keltek önálló életre,figyelmeztet jeleként a bens jében tomboló, elfojtott dühnek, mely nem is annyira a sorsszeszélyéb l, mint inkább az rületéb l fakadt. Amikor belépett a városkapun, a félelem mégcsupán apró mag volt a lelkében, melyet a fal látványa ültetett el benne. És a mag mostanraszárba szökkent.- Még nem vagy halott, uram – súgta Grghangrah a nemesenszületett fülébe, szinte az ajkaitsem mozdítva. – Ám ha ostobán viselkedsz, könnyen odajuthatsz, amit l olyannyira rettegsz.Használd az eszed!Ayh-Marh igyekezett nyugodtan lélegezni. A mellkasa gyors emelkedése azonban elárulta,mekkora még benne az indulat. A vadállat is akkor a legveszélyesebb, amikor sarokbaszorítják, s most a férfi úgy érezte, nincs számára kiút. A vörös foltokat nem tüntetheti el atestér l, bár...Ki képes átlátni a fátylon? Vagy bármilyen szövetdarabon, mely csaknem teljesen elfedi azarcot? Csak az istenek, a halandók semmiképp. Igen, ez lesz a megoldási- Bocsáss meg – mondta Ayh-Marh Brat a fogadósnak, és egy teljes kriggoni aranydukátotcsúsztatott a gyorsan eszmél fickó kezébe –, de egy magamfajta idegennek nehezére esikelfogadni egy ilyen kegyet. Hozz sültet és bort a barátaimnak, illend en meg kellvendégelnem valamennyiüket...Nork-Thras kérd pillantást vetett a társára, ám nem szólt egy szót sem. Látta AyhMarhon,hogy valamit forgat a fejében. Biztos volt benne, hogy a fiatalabb nemesenszületett nem fogjaelfogadni a sorsot, melyet neki szántak. Ami azt illeti, Nork-Thrast kirázta a hideg, ha arragondolt, hogy akár is lehetett volna a Kiválasztott. A kígyó alighanem azért marta megAyh-Marhot, mert rossz helyen járt rossz id ben. Nem kell itt semmiféle misztikumragondolni, az istenek aligha befolyásolják a kígyókat, hogy kiket marjanak meg. Mindenesetreaz események alakulása kifejezetten Nork-Thras kezére játszott. Hiszen ki vethetné a szemére,ha a társával végezne a felb szült tömeg, s aztán húsát lef zvén a csontokról, utóbbiakat egyszentségtelen szertartás keretében beépítenék a Csontok Falába? A túler vel szembentehetetlen voltam, mondhatja majd, s ebbe még egy Igazlátó sem köthet bele, hiszen valóbannem tehet semmit ifjabb társáért. Meg aztán mindenkinek egyedül kell megoldani személyesproblémáit.Miközben a fogadós sorra hordta az ételt és az italt az asztalra, Ayh-Marh igyekezettátgondolni a lehet ségeket. Az nyilvánvaló, hogy a városban maradni számára egyet jelent azelkerülhetetlen halállal. Az, hogy gyorsan, avagy lassan érkezik, voltaképp mindegy, mintahogy az is, az itt él k végeznek vele, vagy egyszer en belepusztul a kígyómarásbaGrghangrah optimizmusa ellenére. A kapukat bezárták, a falakon rök teljesítenek szolgálatot.Kijutni lehetetlennek t nik, bár Ayh-Marh tapasztalatból tudta, hogy mindig akad valaki, akijó pénzért cserébe hajlandó engedményeket tenni. A kérdés csupán az: mennyi ideje vanhátra, s ha kijut a városból, akkor számíthat-e üldöz kre?Grghangrahra mindenképp szükségem van, szögezte le magában az ifjú nemesenszületett. Asivatagi vezet volt a kulcs a túléléshez, hiszen egyedül nem boldogulna a sivatagban, még hasikerülne is kijutnia valahogy. Az, hogy a többiekkel mi lesz, a legkevésbé sem érdekelteAyh-Marh Bratot.

k sem foglalkoznának velem hasonló esetben, gondolta cinikusan. Mértékkel szedettmagának a húsból, s telitöltötte a kupáját borral, azonban egy apró kortyon kívül nem

engedett többet magának. Az elkövetkez órákban tiszta fejre lesz szüksége, ha ép b rrel megakarja úszni ezt a kalandot.Grghangrah a szeme sarkából figyelte az ifjú nemesenszületettet. Szinte hallani vélte agondolatait, ahogy sorra veszi magában a lehetséges menekülési módokat. A sivataggyermeke biztos volt benne, Ayh-Marh elég bölcs ahhoz, hogy tudja, csak akkor van esélye atúlélésre, ha megfizeti az szolgálatait. Grghangrah felmérte az esélyeket, s minthogy ö magais irtózott a halott csontoktól, ezért úgy döntött, ill fizetség ellenében próbát tehetnek. Amaga módján Grghangrahnak nem volt kifogása a Csontok Fala ellen, sem az emberi és állatimaradványok felhasználását illet en. Ám az már homlokegyenest ellenkezett azéletszemléletével, hogy valakit kijelöljenek erre a szerepre. Ráadásul úgy, hogy az illet mégéletben van, és semmi jel nem mutat arra, miszerint távozni akarna ebb l az árnyékvilágból. Svolt még valami, amiért szívesen megpróbálkozott volna a nemesenszületett kijuttatásával,valami sötét, amire Grghangrah csak úgy gondolt: az Egyezség.- S mondd, barátom – fordult Ayh-Marh a fogadóshoz, aki szolgálatkészen, szemében kapzsifényekkel leste vendégei minden mozdulatát –, mi lészen a sorsom? Ne kímélj, mondd bátran,hogy méltóképp felkészülhessek az elmúlásra... vagy az eggyé válásra, ha neked úgy jobbantetszik!A férfi tétován megrázta a fejét, ám miután úgy ítélte, a vendég éppen eleget ivott, belekezdettegy kis történetbe. Nem a halálról és az elmúlásról mesélt, hanem a Csontok Faláról. Szavainehezen kapcsolódtak egymásba, de gyorsan belejött a mesébe.- Ez a történet a messzi múltba nyúlik vissza, ahogy a fák is mélyen a föld alá nyúlnaktáplálékért. S mint ahogy a fákat sem lehet könnyedén kitépni a földb l, melybe gyökereikkelkapaszkodnak, úgy a történet is régvolt személyekhez köt dik... – A fogadós egy pillanatralehunyta a szemét, s rontás jelet rajzolt a leveg be, majd a biztonság kedvéért a mellkasárais. – Évszázadokkal ezel tt virágzó birodalom terpeszkedett ezen a helyen, melyet mindenkicsak Vérföldekként ismer. Arothiart, ahogy akkor a birodalmat ismerték, egy papi tanácsirányította, melynek élén három f pátriárka állt. Dics és békés évszázadok voltak azok, ám asemmittevés megrontotta az itt él k elméjét, s ostobaságukban úgy vélték, nincs szükségük azistenekre a boldoguláshoz. A papi tanács legtöbb tagját lemészárolták, s véres háborúkezd dött, mely évtizedeken átnyúlva szinte a semmivel tette egyenl vé az ArothiarBirodalmat. Utóbb kiderült, ahogy a Krónikák megemlékeznek róla, hogy a háború egy, ahalál béklyóit maga mögött hagyó máguspap, Thyffarg Grondabar mesterkedései miattrobbant ki, volt, aki elültette a szentségtelen gondolatokat az emberek fejében, s mágiájasegítségével végzett a f pátriárkák közül kett vel. Ám felemelkedésének színhelye egyben abukás helye is lett, amikor a háború negyedik évtizedének végén Protheus, Summeon ésUrthus-Aurelius pátriárkák id tlen börtönbe zárták az Alkony Királyaként ismert lícshercegetés annak halállovagjait. A Krónikák úgy írják, a háborúban elesett harcosok és halálon-túliteremtmények testéb l épült a Redbone-t körülvev város, mely egykoron nem volt több egyapró kunyhónál, melyben a Vigyázó lakott. Az feladata volt felügyelni a megköt mágiát, sgondoskodni azokról, akik a falon belül lehelték ki lelküket...A fogadós hangja elhalkult, s néhány végtelennek tetsz szívdobbanásig csak a kandallóbanlobogó t z pattogása hallatszott. A mese komor árnyékként telepedett a vendégek lelkére, stovább táplálta bennük a félelem magvait.Ayh-Marh Brat szabadult ki el ször a történet varázsa alól.- S a kígyó, az a wiograbarabara, vagy mi a pokol... – kérdezte összehúzott szemmel -, hogyankapcsolódik a történethez? Hiszen, ha jól értettem szavaidat, akkor ez régen nem volt így.A fogadós gyorsan körbenézett, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja szavait, s hangjátegészen lehalkította, alig lehetett érteni.- A Vigyázók szerint hamarosan közeleg az ezredik évforduló, amikor a bebörtönzött halálúrmegkísérel kiszabadulni – suttogta a férfi, miközben a tekintete jobbra-balra cikázott. –

Tizenhárom esztend vel ezel tt megjósolták a visszatérését, s azóta minden évben egyre többés több csonttal er sítik meg a falakat. A wiogbarant is a vigyázók hozták a városba, s máraszent állatunkká vált. Bár a marása néhány kellemetlen folton kívül nem okoz komolyabbproblémát, s ez is elmúlik három-négy hónap alatt, a kiválasztás tisztségét remekül ellátják. Avárosban él k megérzik, merre jár a wiogbaran, ám az idegenek gyakorta áldozatául esnek amarásának. szintén csodálkozom, hogy bár közel másfél tucatnyian vagytok, mégis csupántéged mart meg eddig.A bejelentésre többen is akaratlanul a földre és az asztal alá pillantottak, mintha attóltartanának, az épület belsejében is félniük kell a szent állattól.Ayh-Marh Brat elkomorodott.- Szóval, akit megmar a kígyó, azt megölik, s csontjaival a falat er sítik? – kérdezteösszefoglalva a gondolatait.A fogadós nem merte tekintetét vendége arcára emelni.- Valahogy úgy... – válaszolta nyugtalanul. – Ám el tte még jár mindenkinek három nap,hogy számot vethessen az életével, lezárhassa ügyeit, elkészthesse végrendeletét ésügyesbajos dolgai végeztével megtisztulva, térhessen meg istenéhez.A nemesenszületett bólintott. Bár az imént valami olyasmit hallott, hogy tulajdonképpen alelkek azok, amelyek a véd varázslat stabilitását biztosítják... Következésképpen alighatérnek meg istenükhöz. A kérdés csupán az, vajon minden lépését figyelik, most, hogy akígyó marása nyomán megjelentek a foltok a b rén, vagy csupán a falaknál szolgálatotteljesít rök ügyelnek rá, hogy ne juthasson ki.- S ha valaki elhagyja a várost, akkor üldöz be veszitek? – kérdezte Ayh-Marh Bratközömbösen, de tudta, hogy a választól akár az élete is függhet.- Még soha senki nem jutott ki – érkezett némi gondolkozás után a felelet, és anemesenszületett érezte, hogy veszélyes vizekre tévedt. – Ha pediglen mégis bekövetkezneezen szörny esemény, aligha eredhetne bárki is a szökevény nyomába, mert úgy szól a jóslat,hogy amennyiben valamely Kiválasztott elhagyná a várost, a falak leomlanak, s visszatér amúlt, s vele együtt mindaz, amit l vagy akikt l rettegnünk kell.Ayh-Marh Brat idegesen felnevetett. Mindössze egy ártatlan kígyómarás, s neki mégis azéletével kellene fizetnie balszerencséjéért. Vagyis inkább mások elvakultságáért. A magarészér l Ayh-Marh meg volt gy dve arról, hogy a Vigyázók rendje az évszázadok alattegyre inkább a saját szájíze szerint alakította át az si parancsokat, s apránként talán elméjükis elborult. A szent kígyók talán azért kellettek, mert nincsenek háborúk, nincs utánpótlás afalak építéséhez, avagy javításához. Idegen vajmi kevés vet dik erre, a város lakói közültermészetes úton elhalálozottak száma pedig ugyancsak kevésnek bizonyulhatott. Innen márcsupán egy lépés az összes idegen lemészárlása, esetleg kisebb portyák indítása, végül hamásként nem megy, akkor Redbone lakói közül fogják áldozataikat szedni, nem válogatva alehet ségekben.Ám ez legyen az itt él k és a Vigyázók gondja.Ayh-Marh Brat a maga részér l semmit nem kívánt jobban, mint örökre maga mögött hagynia várost, s biztonságos vidékre jutni. A foltok nyomtalanul elt nnek majd a testér l, a fogadóslegalábbis ezt állította, bár még mindig jobb foltosan élni, mint sehogy. A nemesenszületettúgy vélte, egyel re csak a falnál rséget állókkal kell számolnia. Persze, ha találna valakit, akijó pénzért hajlandó lenne néhány szívdobbanásnyi id re kinyitni a kaput, akkor megoldódnaminden problémája.S miért ne tenne próbát?Sötét van, talán a foltokat sem fedezik fel, különösen ha valami porral vagy ken ccselleplezni próbálja. Ayh-Marh most sokat megadott volna egy kis ym-porért, amivel szeret iközül némelyek kifehérítik a b rüket, ám ez most nem állt a rendelkezésére.Jobb híján kénytelen leszek némi korommal megelégedni.

A másik kérdés az volt, miként távozzon észrevétlenül a fogadóból. Egyedül nem lenneesélye, szüksége van néhány társra, akik egyengetik az útját. Katonái vérh séggel tartoztakneki, a sivatagi vezet , Grghangrah pedig olyan embernek t nt az eddig együtt töltött napokalapján, aki megfelel fizetség fejében akár egy halálúrral is lepaktálna.- Azt hiszem, valamennyiünkre ráfér egy kis pihenés -jegyezte meg Ayh-Marh Brat egy kisid vel kés bb, miután az asztalon már jócskán megfogyatkozott az enni– és innivaló. Anemesenszületett még a lakoma elején jelezte az embereinek, hogy életével fizet, aki részegreissza magát, s a katonák tudták a dolgukat. Gyakran töltöttek a kupáikba a jobbnál jobbborokból, ám ennek csupán egy része csúszott le a torkukon, jelent s része az asztal alálöttyent titokban.- Részemr l megyek, alszom egy kicsit... S minthogy nekem már úgyis mindegy,megelégszem egy olyan szobával, amilyenben az embereim alszanak. Fogadós, fogd, afizetséged! – A nemesenszületett néhány kriggoni aranydukátot dobott hanyag mozdulattal azasztalra. – Bízom benne, hogy azt a fogyasztást is fedezi, amelyeket ezután szolgálsz fel atársaimnak! Ne fukarkodj, telik rá b ven!Nork-Thras Vaymir egy pillanatra felemelte a fejét, tekintete azonban elárulta, elméje azelfogyasztott bor miatt már meglehet sen tompa, így nem sejtette meg a tett mögött megbúvószándékot. Lassan bólintott, majd némi összpontosítás után újabb pohárral töltött magának,nem tör dvén a maradékkal, mely kifolyt az asztalra. Szemlátomást nem állt messze a teljesrészegségt l.Ayh-Marh félig lehunyt szeme alól figyelte a fogadóst. Bízott benne, hogy az úgy gondoljamajd, vendége reggelig alszik részeg bódulatában. Hajnalig van még néhány óra, s a szobákablakán át a bels udvarra, onnan pedig egy alacsony kerítésen keresztül egy sikátorrajuthatnak. Ha ügyesek, reggelre már messze járhatnak Redbone-tól. A fiatalabbnemesenszületett megállt az asztal mellett, s láthatólag er sen koncentrálva beirányozta magáta hátsó folyosó felé, melyb l a szobáik nyíltak. Lassú, bizonytalan léptekkel indult meg,többször is eljátszva, hogy nyomban összeesik, ám az utolsó pillanatokban mindigmegkapaszkodott valamiben.Grghangrah percekkel kés bb követte. Jól számított, a nemesenszületett nem reteszelte el azajtót. A sivatagi vezet nesztelenül beosont, majd csendesen behajtotta maga mögött az ajtót.Ayh-Marh Brat az ágyán feküdt, de a szeme nyitva volt, a Vörös Rheon fénye megcsillantrajta.- Száz aranydukátot kínálok – suttogta a fiatal férfi. – Ez az összeg elegend ahhoz, hogy egyteljes éven át fejedelmi módon megélj bel le.Grghangrah megfontoltan bólintott. Az ajánlat kétségkívül nagylelk nek bizonyult, arról nemis beszélve, hogy mindenben egybevágott az Egyezség részleteivel. S bár Redbone-t jól

rizték, nem látszott lehetetlennek a feladat.- Segítek a kijutásban... A katonáid velünk tartanak?Ayh-Marh Brat felült az ágyon, s hátát a fehérre meszelt falnak döntötte. Amikor az embertudja, hogy veszélyben az élete, nem foglalkozik az olyan apróságokkal, mint kényelem,szokások vagy etikett. Korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen sz kpatkánylyukban töltse az éjszakát, most mégis rákényszerült.- Megpróbálunk megalkudni, vagy inkább tolvajok módjára kíséreljük meg elhagyni a várost?– kérdezett vissza. – El bbinél szükségünk lehet rájuk, utóbbi esetben azonban csakhátráltatnának. Persze, ha van valami használható ötleted, szívesen meghallgatom.- Gondolom, a barbár leánnyal immáron nincsenek további terveid? – érdekl döttGrghangrah.Ayh-Marh legyintett.- Ez legyen Nork-Thras gondja, mint ahogy az, miként fogadja elt nésem hírét. Azt hiszem,titokban örül balszerencsémnek, s talán még áldozni is hajlandó arra, nehogy kijussak a

városból. Bízom benne, komoly gondjai lesznek amiatt, hogy az egyik társa az éjszakafolyamán kámforrá vált.- Próbálkozzunk vesztegetéssel, s ha cs döt mondunk, akkor még mindig megkísérelhetünkmásként kijutni... – javasolta a sivatagi vezet .A nemesenszületett bólintott. Egy hatalomszó talán a segítségére lehet, s bár igazábólsohasem jeleskedett az elsajátításában, az alapvet technikákat ismerte. Nem okozhatproblémát egy hétköznapi r befolyásolása, gondolta, jól lehet, Nork-Thras-szal már nempróbálkozott volna.Halk kopogtatás hallatszott. A Marh család si jelzése.- Indulhatunk! – súgta a nemesenszületett, miközben az emberei nesztelenül beosontak aszobába. Nem egyszerre hagyták ott a mulatozókat, s valamennyien el ször a saját szobáikbamentek be, s csak azután jöttek urukhoz, miután a folyosón egyetlen hang sem törte meg acsendet.A Kriggon királyságban a névalkotás a következ k szerint alakul: Ayh-Marh Brat esetenpéldául a Marh a családnév, az Ayh valamely dics el dre utal, míg a Brat a keresztnév.Például Ayh-Marh édesapja Ebron-Marh Drodhal néven ismeretes.Az ablaknyílás elég keskenynek t nt, ám egy sem akadt a társaságban, aki ne lett volna képesátpréselni magát rajta. Grghangrah mászott ki els ként, majd néhány perccel kés bb, mid nmeggy dött a környék biztonságosságáról, Ayh-Marh és a katonái követték. Anemesenszületett indulás el tt ruhát váltott, az arca elé pedig feler sítette a homoksz t,melyet a sivatagi vezet l kapott. Az arcát korommal festette sötétre, melyb l csak aszemfehérje villogása látszott, némileg rémiszt vé téve a megjelenését.Grghangrah tanácsára rövidebb út helyett inkább keresztülvágtak néhány sikátorokon – acsapat létszáma elegend nek t nt ahhoz, hogy minden rossz szándékkal közeled t elriasszon,ha ugyan akad ilyesvalaki Redbone-ban -, s inkább egy távolabbi kapuval próbálkoztak. Haesetleg valaki figyelte ket, akkor így közben kiszúrhatják, arról nem is beszélve, talán nemmindenki tud a városba érkezett idegen “balesetér l". Bár a b re úgyis elárulja.A kapu el tt mintegy tizenöt méter széles sávot szándékosan üresen hagytak. így az röknyomban észrevették, ha valaki a város fel l közelít feléjük, s egy esetleges támadásnál abetör ellenséget is hatékonyabban lehet nyilazni az épületek közül.Egy nyolcf s társaság már elég felt ahhoz, hogy az rség veszélyt sejtsen bennük. Ennekmegfelel en felhúzott íjpuskákkal fogadták Ayh-Marh Bratot és csapatát. A kapunál négyenteljesítettek szolgálatot, s közülük ketten a falak biztonságosnak vélt tetejér l, a gyilokjárópalánkja mögül figyelték az éjszaka leple alatt érkez ket.- A kapu hajnalig zárva marad – mondta röviden az els r, mintegy megsejtve az érkez kszándékát.Az el zetes megbeszélés szerint Grghangrah próbálkozott az alkuval, a nemesenszületettpedig a háttérben maradt. Bár ez a szerep távol állt t le, ám az életéért cserébe kénytelen voltgyáván a háttérbe húzódni. A korom nem volt felt , hacsak nem világítanak fáklyával Ayh-Marh arcába, akkor azt hihetik, csupán a csuklya vet árnyékot az arcara.- Ötven aranydukátot ajánlok, ha csak egyetlen percre kinyitjátok a cselédkaput, sfélrefordultok erre az id re – mondta a sivatagi vezet rezzenéstelen arccal. Tekintetét asemmibe fúrta, az r döntse el, hogy neki tesz javaslatot, vagy csak magában beszél.- A kapu zárva marad... – Az r rendíthetetlennek t nt, ráadásul mintha a nyílpuskája egykicsit feljebb emelkedett volna, és az el tte álló férfi gyomra helyett a mellkasát vette célba.- Huszonöt. Fejenként – felelte Grghangrah udvariasan.- Nem!A sivatagi vezet egy pillanatnyi elbizonytalanodást érzett, ezért úgy vélte, talán érdemes mégegyszer próbálkoznia. Bár Ayh-Marh Brat nem hozott magával ennyi készpénzt, anemesenszületettnél akadt két kisebb igazgyöngy, melyek a legrosszabb napi áron értékesítve

is fedezték volna b ven az összeget.- Fejenként ötven, ez az utolsó ajánlatom...Az r már félig rábólintott, amikor a gyilokjáróról fekete tollú nyílvessz fúródott a földbeGrghangrah lábától alig néhány centiméternyire.- Megmondtuk, a kapu zárva marad. Gyertek vissza hajnalban! – Az rök közül ez a fickó

nt a leghatározottabbnak, s jól lehet, semmilyen jelzés nem mutatta, de valószín leg lehetett a vezet jük, de mindenképpen a hangadójuk.Ayh-Marh Brat elérkezettnek látta az id t arra, hogy a hatalomszót használja, s a javukrafordítsa a helyzetet.- Nyittasd ki a kaput! – A nemesenszületett alig emelte fel a hangját, ám a szavaiból áradó ermég egy er sebb akaratot is képes lett volna befolyásolni, ha annak nincs használhatóvédelme vele szemben. Erezte, ahogy a hatalomszavak elbizonytalanítják a vele szemben állóelmét, s ett l elégedettség töltötte el. Sikerült.- Nyissa... – kezdte a férfi, ám ebben a pillanatban éles hang csattant a házak irányából.- Ne nyittasd ki a kaput!A mágikus béklyó egy szempillantás alatt szertefoszlott, ráadásul Ayh-Marh Brat azt is tudta,hogy immáron nem próbálkozhat még egyszer. A hatalomszónak megvolt az a kényelmetlenhátulüt je, hogy azonos személynek ellentétes parancsokat kiadva id legesen semlegesít dötta hatás. Innent l kezdve képtelen hatni erre az rre, s általa a többiekre. A hangot azonbanezer közül is felismerte volna, arról nem is beszélve, hogy csupán ketten voltak az egészvárosban, akik képesek voltak a hatalomszó használatára. Átkozott légy Nork-Thras Vaymir!- Nem szép dolog leitatni a barátainkat, hogy aztán a sötétség leple alatt megszökjünk, stársainkat ott hagyjuk a bajban! – Az id sebb nemesen-született gyalogosan közeledett, kezesötét köpenye alatt nyugodott, amennyire Ayh-Marh meg tudta állapítani, a kardmarkolaton.– Mégis, mit gondolsz, ha reggel téged nem találnak, velünk mit tettek volna? Végül is azegyik csontváz éppen olyan, mint a másik. Nyilván megelégedtek volna velem...Ayh-Marh Brat gúnyosan elfintorodott.- Ez nem a te dolgod! – válaszolta, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy ha nyíltösszecsapásra kerülne sor, akkor nyomban Nork-Thras-szal kerüljön szemben. Jócskán voltelszámolni valójuk egymással.- Óh, persze, hogyan is felejthettem el! – nevetett az id sebb férfi. – Hiszen nem engem jelöltmeg a wiogbaran, s nem nekem borítják a testemet azok a lemoshatatlan, vörös foltok.A kijelentés hallatán az rök egyszerre fordították nyílpuskájukat Ayh-Marh Brat felé. AKiválasztott semmiképp nem hagyhatja el a város területét, err l kora délután érkezett azértesítés. A szent kígyó megjelölte az egyik idegent. S bár a három nap még nem járt le,végtére úgyis ugyanoda jut: a Csontok Falába, hogy lelke tovább er sítse azt, smegakadályozzák a Vigyázók által megjósolt Nagy Visszatérést.- Fordulj vissza, vagy itt és most bevégzed! – szólalt meg az egyik r olyan hangsúllyal,amit l Ayh-Marh Bratot kirázta a hideg. Az elkerülhetetlen végzetet érezte ki bel le, melyt lhasztalan próbál szabadulni, újra és újra visszatér, s megcsúfolása jeléül az arcába nevet.Grghangrah kérd pillantást vetett megbízójára.Ayh-Marh Brat tudta, eljött a pillanat, amikor még megpróbálhat fordítani a sorsán. A kardszinte magától ugrott a kezébe, s a következ pillanatban az ifjú nemesenszületett eltorzultarccal – melyet a rákent korom csak még félelmetesebbé tett – Nork-Thras Vaymir felé indult.A másik nemesenszületett kivont karddal várta ellenfelét, s arcán olyan öröm jelent meg,amilyet ember csak a régóta áhított ajándék megkapásakor képes érezni.A pengék összecsókolóztak, s velük egyszerre még pontosan egy tucatnyi, ahogy a katonák iskardot rántottak urak érdekében. Csupán Grghangrah és Nohmir Tredabar nem vette el afegyverét. El bbit hidegen hagyta megbízói személyes küzdelme – ráadásul ügyelnie kellettaz Egyezségben foglaltak betartására -, utóbbi pedig az Uralkodó érdekeit tartotta szem el tt,

s persze a sajátját is. Nem volt olyan ostoba, hogy az életét kockáztassa egy olyan ügyben,melyre utasítása nem terjed ki.Az örök úgyszintén nem mozdultak. A parancsuk úgy szólt, hogy a Kiválasztott nemhagyhatja el a várost, ám ha az idegenek lemészárolják egymást, akkor voltaképp Redboneérdekei szerint cselekednek, hiszen minden halott csontja a falat fogja er síteni.Halk hördülés hallatszott, ahogy az egyik katona összerogyott, miközben a testével fogta felaz urának, Nork-Thras Vaymirnak szánt csapást. A fegyvercsörgésre több irányból isfáklyások indultak, s minden eltelt pillanattal csökkent az esélye, hogy egy elkeseredettrohammal Ayh-Marh Brat és emberei esetleg kijuthatnak. Ám a nemesenszületett tudta, hogyez az utolsó esélye, s nem akarta elszalasztani.Kiáltására katonái ott hagyták ellenfeleiket, s nem tör dvén azzal, hogy így egy id revédtelenné válnak, a félig leeresztett nyílpuskákkal ácsorgó város rök ellen fordultak, akiknémileg megfeledkezve a dolgukról a váratlan látványosságot bámulták. Három r azonnalmeghalt, a negyedik azonban elkerülte a felé hajított dobót rt, s nyílpuskáját a Kiválasztottellen fordította.Grghangrah az utolsó pillanatban avatkozott közbe. Megragadta a mellette ácsorgó NohmirTredabar karját, és egy er teljes mozdulattal Nork-Thras Vaymirnak taszította. A parancsnokkétségbeesetten próbált félrelépni, azonban beleszaladt az id sebb nemesenszületettpengéjébe, s teljesen felnyársalódott rá. Ayh-Marh kihasználta a pillanatot, és egy szépenkivitelezett, egyenes szúrással megmerítette pengéjét ellensége mellkasában, miközbenéletben maradt katonái már a kulcsokat próbálgatták a cselédkapu zárjában.A fáklyahordozók sebesen közeledtek, s lépteik dobbanásába fegyvercsörgés, íjpendülés isvegyült. Az egyik katona felhördült, és az oldalához kapott, ahonnan egy fekete tollú vesszmeredezett. A társa nem foglalkozott vele, csupán kiragadta a sebesült kezéb l a maradékkulcsokat, és folytatta a próbálkozást.Ayh-Marh Brat és Grghangrah behúzódtak az rbódé takarásába, s miközben aszívdobbanásaikat számolták, mindketten azokhoz a hatalmakhoz fohászkodtak, melyt lsegítséget reméltek.A kulcs elfordult a zárban, s a cselédkapu kitárult. Grghangrah valósággal áttaszította anemesenszületettet a kapun, miközben nyílvessz k kopogtak körülöttük. A város rökazonban túl messze voltak ahhoz, hogy pontosan célozzanak; az iménti találat is inkább aszerencsének volt köszönhet . Nork-Thras Vaymir halálával a katonái elbizonytalanodtak.Bár folytatniuk kellett volna a harcot, mégsem akadályozták meg néhai uruk ellenségének akijutását. Hiszen k is idegenek voltak ebben a városban, s ha vissza akartak jutni a KriggonKirályságba, akkor csatlakozniuk kellett a másik nemesen-születetthez, így kívánta a szokás.Három lépésnyire voltak a faltól, amikor tompa morajlás hallatszott, mely leginkább gonosz,elégedett kacajra emlékeztetett. Egy vérszín villám szabdalta ezer darabra az éjszaka sötétleplét, s fúródott bele egyenesen a város közepébe. A föld megremegett a szökevények lábaalatt, miközben hátborzongató neszezés kezd dött a hátuk mögött. Mintha ezernyi csontvázpróbálna talpra kecmeregni... Ayh-Marh Brat még rohant vagy ötven lépést, majd megtorpant,s nem tör dve a lelkében sikoltó félelemmel, lassan hátrafordult. A látvány hangtalan üvöltéstcsalt ajkára, miközben kimeredt szemét egyszer en képtelen volt levenni a hátborzongatólátványról.A város égni látszott, mintha mindenütt fáklyákat dobtak volna a tet kre, ám sem füst, sempernye nem szállt az ég felé. Az épületek többsége besüppedt a talajba, némelyik pedigösszeroskadt, maga alá temetve lakóit. Áttetsz ködfoltok kerget ztek a város felett, némelyikmeglep en emberinek t nt, s a nemesenszületett csakhamar rádöbbent, hogy a falbólapránként kiszabaduló lelkeket látja. Ám nem ez volt a legszörny bb. A Csontok Falahullámozni látszott, ahogy sorra váltak ki bel le az egykoron beépített csontvázak – aszétszedett csontokat valami láthatatlan er illesztette egymáshoz -, miközben a vörös habarcs

vérré változott, s lucskossá tette a földet.Csontvázak indultak lassan, hogy az egész világon terjesszék a káoszt és a pusztulást, a múltdics ségét a jelenkor felett. Redbone közepén egy legalább tíz méter átmér vérvöröslángcsóva tört az ég felé, melynek közepén néhány alak lebegett lassan felfelé. A lángokvalahogy természetellenesen felnagyították ket, így Ayh-Marh Brat még ebb l a távolságbólis tisztán ki tudta venni ket.Hárman voltak. Három árnyék a múltból.Az Alkony Királyai visszatértek, hogy hatalmukat ismét kiterjesszék a világra. Bebörtönz ikévszázadokkal ezel tt elenyésztek, s a Vigyázók nem voltak elég er sek ahhoz, hogyfenntartsák a védelmi mágiát.Három halálúr jött el a föld alól. A legels démonkoponyából készült, szarvas sisakot viselt,melynek közepén egy zöld drágak ragyogott. Jobb csontkezében egy csatabárdot markolt,tekintete ég vörös fénye halált és pusztulást hirdetett. Díszes páncélzata hatalmat sugallt,mint ahogy a nyakában lógó medalion is. Hosszú, sz haja a válláig ért, s egyetlen cafatnyihús sem volt csontvázkoponyáján. Társai legalább ennyire rémiszt ek voltak, jól lehet, nekiknem markoltak csontujjaik fegyvereket. Ám a haláluraknak nincs szüksége fegyverekre.Thyffarg Grondabar, az egykori máguspap, az Arothiar Birodalom leigázója visszatért.- A legenda igaz – suttogta hitetlenkedve Ayh-Marh Brat, akinek valósággal földbegyökerezett a lába, s azzal sem foglalkozott, hogy csontvázak és oszladozó holttestek – amikmég nem jutottak el oda, hogy részei lehessenek a Csontok Falának – araszolnak lassan felé.Oldalról kétségbeesett sikoly harsant. Ayh-Marh a szeme sarkából látta, ahogy életben maradtkatonáit csontvázak, zombik, lidércek és egyéb halálon-túli teremtmények veszik körül, sutána már csak undorító cuppogás hallatszott. Ám a nemesenszületett képtelen volt levenniszemét egy félig elrohadt test leányról, aki mintha egyenesen felé tartott volna. S bárkétségkívül halott volt, mozdulataiból mégis báj és kecsesség sugárzott.Téltáncos, jutott hirtelen Ayh-Marh eszébe a leány neve.Grghangrah hirtelen megrázkódott, mint aki hosszú álomból ébred, s a következ pillanatban

re hasadozni kezdett egész testén, vérpatakok fakadtak a kitüremked izmok felületén,melyek azonban nem vörösek voltak, hanem undorítóan zöldek és pikkelyesek. Ayh-MarhBrat döbbenten bámulta, hogy a sivatagi vezet , aki hosszú napokon keresztül a társa volt,miféle démoni átalakuláson megy át. Az emberi testet levéve egy alsóbb létsíkokbeliszörnyeteg egyenesedett ki mellette, s a nemesenszületett jobbnak látta, ha tekintetét inkább aföldre irányítja, miel tt elméje végképp megbomlik.Bár meglehet, az lenne az igazi áldás ezek után.- Megtettem, amit kértél! – rikoltotta a szörnyeteg, aki néhány szívdobbanással ezel tt mégGrghangrah b rét viselte ocsmány testén. – Add hát meg te is, ami jár!Visszataszító kacaj érkezett válaszul.- Megkapod... A Kapu nyitva áll... elbocsátalak, s feloldom a kötést, mely ehhez amedalionhoz köt! – A lángoszlop közepén álló démonsisakos alak kiemelte nyakából azékszert, s mintha csak homokkövet morzsolt volna szét, könnyedén porrá zúzta a közepénpompázó drágakövet.A szörnyeteg egy éles villanás kíséretében elt nt.- Te pedig, halandó – folytatta a hang, s Ayh-Marh Brat gyorsan megértette, hogy immáronhozzá beszél -, bár nem szabad akaratodból cselekedtél, szintén jutalmat érdemelsz...Meghagyom életed, s neked adom a leányt, akiért a városba érkeztél...A nemesenszületett kiszáradt szájjal meredt a halálúrra.Ám az nem szólt többet, csak gúnyosan-kegyetlenül felnevetett. S miközben Ayh-Marh Bratmellett több ezer csontváz araszolt el, a férfi hirtelen egy könny érintést érzett a karján,melyt l lelke mélyéig megborzongott, az orrát pedig oszló hús b ze csapta meg, miközben

egy értelem nélküli hang azt suttogta a fülébe:- Táncolj velem! Mindörökké!

ROBERT E. HOWARD & SPRAGUE DECAMP:HOLTAK CSARNOKAMiután elege lett a Tolvajok Városából, Conan nyugatnak vándorolt tovább Zamora

városának irányába; a B nös Shadizarba. Arra számított, itt gazdagabb zsákmányra teszszert. Kincset remélve az si Larsha közeli romjai felé vette az irányt az t üldöz zsoldososztag el l, amelyet letartóztatására küldtek ki.

A völgyszoros sötét volt, bár a lemen nap sugarai egy narancssárga és egy zöld fénysávotfestettek a nyugati horizontra. Szembenézve ezzel a sávval, egy éles szem még meg tudtakülönböztetni B nös Shadizar tornyainak és kupoláinak fekete sziluettjét, sötéthajú lányok éspókszellemjárta tornyok titkainak városát – Zamora f városát.

Alkonyodva fölt nt az els néhány csillag. Mintha jelzésekre válaszoltak volna, a fények úgyhunyorogtak a távoli kupolák magaslatain. Amíg a csillagok fényei sápadtan és gyengénver dtek vissza, addig Shadizar ablakai fojtó, sárgás színben figyelmeztettek förtelmestetteikre.

A völgy elég biztonságosnak t nt, oly annyira, hogy csak az éjszakai rovarok zümmögésehallatszott. Pillanatnyilag azonban ezt a csendet megtörte az arra haladó emberek zaja. Avölgyszoroshoz ért egy acélsisakos, b rvértezet zamorai zsoldosokból álló osztag, melynekvezet je bronzpáncélt és lófarkas sisakot viselt. Bronz lábszárvéd ik suhogtak a hosszú, buja

ben, mely a szorost borította. Lószerszámaik csattogtak, fegyvereik zörögtek, csilingeltek.Hárman közülük nyilat, a másik kett lándzsát hordott; rövid kard lógott mindegyik oldalán éspajzsukat hátukon átvetve vitték. A tiszt hosszú karddal és t rrel volt felfegyverkezve.

Az egyik zsoldos dohogva megszólalt:- Ha élve kapjuk el ezt a Conan nev fickót, mi lesz a sorsa?- Lefogadom, elküldik Yezudnak, hogy a pókistent táplálja vele – felelte egy másik.- Csupán az a kérdés, hogy életben leszünk-e akkor, amikor a nekünk ígért jutalmat átvesszük.

- Csak nem félsz t le? – vetette közbe a harmadik.- Én? – horkant fel az els . – Semmit l sem félek, a halált is beleértve. Csupán az a kérdés,kinek a haláláról van szó. Ez a tolvaj nem civilizált ember, hanem vad barbár, aki felér tízember erejével. Ezért mentem a magisztrátusra, hogy önként jelentkezzem az akcióra.- Milyen üdvözít érzés lehet, hogy az örököseid megkapják a kit zött jutalmat – jegyeztemeg egy újabb zsoldos. – Bárcsak tudtam volna err l.- Ó – folytatta az els -, biztos találnak valami kifogást, hogy elcsalják t lünk a jutalmat, mégakkor is, ha elkapjuk a bitangot.- A prefektus személyesen ígérte meg – vetette közbe a másik. – Azok a gazdag keresked k ésnemesek, akiket Conan kirabolt, vérdíjat t ztek ki. Láttam a pénzt... nagy zsák arany, amelyoly nehéz, hogy egy ember alig tudná felemelni... és annyi ember el tt nem merészelnékmegszegni adott szavukat.

- De tegyük fel, hogy nem kapjuk el – mondta a második -, és valami olyasmi volt azegészben, hogy a fejünkkel fogunk érte fizetni. – Felemelte hangját – Nestor kapitány! Mi isvolt a fejünkkel kapcsolatban?- Mindenki fogja be a száját! – vágott vissza a tiszt.- Arenjun messzeségéb l is hallanak benneteket. Ha Conan egy mérföldön belül van,felriadhat. Fejezzétek be a csevegést, és próbáljatok kevesebb csörömpöléssel mozogni!

A tiszt, egy széles vállú, közepes testalkatú, er s felépítés ember volt; a nappali fény szemétszürkének, haját sz szálakkal t zdelt világosbarnának mutatta volna. Egy gunderman voltAquilónia legészakibb tartományából, ezerötszáz mérföldre nyugatra. Küldetése – elkapniConant élve vagy halva – nyugtalanította. A prefektus felhívta a figyelmét arra, hogy kudarcesetén szigorú büntetésre számíthat – talán még a hóhér tönkjére is kerülhet.

A király személyesen kérte fel a törvényen-kívüli elfogására, és Zamora uralkodójának az volta szokása, hogy rövid úton végzett azokkal, akik elhibázták küldetésüket. A tiszt egy azalvilágból kapott információ alapján megtudta, hogy egy nappal azel tt látták Conant aszóban forgó völgyszoros felé tartani, és Nestor parancsnoka sietve adta mellé az épp abarakkokban fellehet emberek közül a kis csapatot.

Nestor nem bízott a mögötte kullogó zsoldosokban. Henceg anyámasszony katonáinaktartotta ket, akik megfutamodnak, ha veszélybe kerülnek, és magára hagyják a barbárralszembeni küzdelemben. Ámbár a gunderman bátor ember volt, nem becsülte túl az esélyeitezzel a fiatal, hatalmas termet , fékezhetetlen barbárral szemben. A páncélja miattnehézkesebb lesz, mint ellenfele.

Ahogy a nyugati láthatáron a pír elhalványult, a sötétség egyre mélyült, és a szoros falaisz kebbé, meredekebbé és kövesebbé váltak. Nestor mögött az egyik zsoldos újra rákezdett amormogásra:

- Nem tetszik ez nekem. Ez az út Larsha romjaihoz vezet, ahol az sök szellemei az arrajárókra leselkednek, hogy felfalják ket. És ebben a városban, azt mondják, itt található aHoltak Csarnoka.- Pofa be! – förmedt rá Nestor, hátrafordítva fejét. – Ha még egyszer...

E pillanatban a tiszt megbotlott egy az úton keresztbe kifeszített b rkötélben, és elterült aben. Egy elhajlított faág csattanása hallatszott, amint kiszabadul, és a kötél ellazult.

Zúgó robajjal nagy tömeg szikla és por zúdult le a bal oldali lejt n. Miközben Nestormegpróbált felkelni, egy emberfej nagyságú k darab a mellvértjének ütközött, és újraleterítette. Egy másik leütötte róla sisakját, s közben egyfolytában kisebb-nagyobb kövekzáporoztak végtagjaira. Mögötte sikolyok és fém k vel való ütközése hallatszott. Aztánleszállt a csend.Nestor feltápászkodott, kiköhögte tüdejéb l a port, és megfordult, hogy megnézze, mi történt.Pár lépéssel mögötte egy k omlás faltól-falig elborította a völgyszorost. Közelebb érveészrevett egy emberi kezet és egy lábat, ami a k törmelék alól meredt ki. Szólongatta, deválaszt nem kapott. Megérintve a kiálló végtagokat, életjelet nem tapasztalt. A k omlás,amelyet a kötél szabadított el, teljes egészében maga alá temette az osztagát.Nestor meghajlítgatta a csuklóját, hogy ellen rizze, hol fáj. Törött csontja, úgy t nt, nemakadt, bár a mellvértje kicsipkéz dött és több zúzódást is elszenvedett. Haragtól égvemegkereste a sisakját, és egyedül folytatta tovább útját az ösvényen. Ha a tolvaj kicsúszik akezéb l, az még csak hagyján, de ha emberei elvesztését is be kell ismernie, igen

hosszadalmas és kínokkal teli halálnak nézhet elébe. Most már egyetlen reménye maradt, az,hogy Conant visszavigye – vagy legalább a fejét.Nestor karddal a kézben felfelé bicegett a völgy kanyargó ösvényein. Csekélyke fény kísérteútján, s ebb l az következett, hogy a Hold – már nem teli – feljött. A katona meresztetteszemét, várva, hogy a barbár a szakadék bármelyik kanyarulatában ráveti magát.A szurdok egyre jobban kiszélesedett, falai nem voltak már olyan meredekek. Mindkétoldalról vízmosások nyíltak, míg az alja kövessé és hepehupássá vált. Nestor az egyenetlentalajon megkínlódott minden egyes mozdulatért, miközben átugrott az alacsonyabb bokrokonés a kisebb nagyobb szikladarabokon. Végül a szurdok teljesen megsz nt. Egy alacsonyemelked re felmászva Nestor egy lankás domboldal szélén találta magát, amely mindenirányból hegyekkel volt körülvéve. Nyíllövésnyire el tte a csont fehér holdfényben felt ntekLarsha hatalmas falai. Gigászi, masszív kapu állta útját. Az id nagy darabokat harapott ki avastag faiból, s e töredezett falakon túl félig lerombolt háztet k és tornyok éktelenkedtek.Nestor megmerevedett egy pillanatra. Larsha a szóbeszéd szerint elképzelhetetlenül si volt.A keletkezése a mondák szerint a Kataklizma idejére vezethet vissza, amikor a zamoraiak

sei, a zemrik megformálták a civilizáció szigetét a barbarizmus tengerében.A történetek a romos falak között lopakodó halálról mindennapossá váltak Shadizarbazárjaiban. Ahogyan azt Nestor tudta, az elmúlt történelmi id kben azok, akik könnykincsszerzés reményében hatoltak be a romos városba, sohasem találtak kiutat, nem tértekvissza. Senki sem tudta, miféle veszély fenyegeti az ide ellátogatót, mivel még nem akadtegyetlen egy túlél sem, aki elmesélhette volna.Néhány évtizeddel ezel tt Tiridates király fényes nappal beküldött egy sereget, melyet alegbátrabb katonáiból válogatott össze, hogy fényt derítsen a homályos titokra, miközben akíséretével odakint a város falainál várakozott. Ordítások és csatazaj hangja hallatszott, majdsíri csend. Az emberek, akik kívül várakoztak, hanyatt homlok menekültek, Tiridates pedigvelük együtt. Ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy er vel tárják fel Larsha rejtélyeit.Habár Nestorban megvolt, mint minden más hétköznapi zsoldosban, az a vágyakozás, hogykönnyen és gyorsan meggazdagodjon, de azért távol állt t le a könnyelm ség. Zamora ésszül földje közti királyságokban eltöltött évei az óvatosságra is megtanították.Ahogyan most megmerevedett, mérlegelve a veszély mértékét és az esélyeit a túlélésre, halkzörejre lett figyelmes. Közel a falhoz egy ember alakja bontakozott ki, amint az a kapuhozlopódzik. Bár a fickó elég messze volt ahhoz, hogy arca a holdfényben felismerhet legyen,semmi kétsége nem volt afel l, hogy az a párducmozgású valaki Conan lesz.Nestor dühvel feltölt dve indult az alak felé. Sebesen mozgott, kezébe vette szablyáját, hogyaz nehogy véletlenül egy sziklához üt djön. Akármennyire is csendesen mozgott, a barbártkifinomult hallása figyelmeztette a veszélyre. Conan abban a pillanatban megperdült, ésacélpengéje suhanva röppent ki hüvelyéb l. Majd amikor meglátta, hogy csak egyetlenellenséggel áll szemben, megvetette lábát a köves talajon.Amint Nestor közelebb ért, megfélemlítette a barbár külseje. Conan jóval hat láb fölémagasodott, kopott tunikája hatalmas, er s felépítés testére feszült. Válláról szíjjalodaer sített b rzsák lógott le. Arcvonásai fiatalosak, de egyben kemények is voltak,furcsamód szögletesre nyírt fekete haja csak fokozta a látványt.Nestor egy pillanatig szóhoz sem jutott, megmerevedve leveg után kapkodott, majdköpönyegét maga mellé hajította. Conan abban a pillanatban megrohamozta az öregebbharcost.A két kard szikrákat hányt a holdfényben, amint pengéik összeérve éles csendüléssel törtékmeg a temet i csendet. Nestor gyakorlottabb harcos volt, de a másik gyorsasága és erejekiegyenlítette ezt az el nyt. Conan támadása elementáris erej volt, akár egy hurrikán.Okosan védekezve Nestor minden alkalommal válaszolt ellenfele csapásaira. Figyelte akimmériai minden mozdulatát, várakozva arra hogy az elfáradjon, és valamiféle hibát

kövessen el. Ám úgy t nt, Conan nem ismeri a fáradtság fogalmát.Egy visszakezes vágással Nestor felhasította Conan tunikáját, de a barbár b rét nem sértettefel. Conan gyors visszavágása Nestor bronz mellpáncélját találta el, s mély nyomot hagyottazon.Amint Nestor visszah költ egy újabb er teljes támadás el l, hirtelen kicsúszott a talaj a lábaalól. Abban a pillanatban Conan hatalmas csapást mért a Gunderman nyakára, s hagyta, hogya penge súlya és lendülete fejezze be a harcot. Nestor feje minden bizonnyal levált volnatestér l, de mivel megcsúszott, a hatalmas kardcsapás a tarajos sisakját találta el. Súlyoscsattanás hallatszott, amint az acélpenge találkozott a vassal, s Nestor letaglózva d lt a földre.Conan mélyet lélegezve el relépett, kardja készen az újabb csapásra. Támadója mozdulatlanulfeküdt a köves talajon, behorpasztott sisakja alól vér csordogált a szikes felszínre. A fiatalbarbár túlságosan is biztos volt csapásának erejében, így nem is gondolt arra, hogy egy utolsóvágással bebiztosítsa magát. Kardját visszadugta hüvelyébe, és visszafordult, hogymeglátogassa az si várost.A kimmériai a kapuhoz érkezett. Az két masszív kapuszárnyból állt, kétszer olyan magasakvoltak, mint egy ember, lábnyi vastag bronzveretes fából készültek. Conan nekifeszült azegyik szárnynak, a kapu megreccsent, de nem nyílt ki. El rántotta kardját, és akardmarkolattal ütni kezdte a bronz csapszegeket. A kapu állapotából Conan úgy ítélte meg,hogy a fa már elkorhadt kissé, azonban a bronz részek annyira szorosak, hogy még a kardjahegyét sem tudná átdugni rajtuk. Azonban kínálkozott egyszer bb út is.Úgy harminc lépésre északra a fal annyira leomlott, hogy a legalacsonyabb pontja még ahatméteres magasságot sem érte el. Ugyanakkor a fal mellett jókora k rakás magasodott, amimajdnem elérte a nyílást.Conan megközelítette a k halmot, hátrált néhány lépést, és nekiiramodott. Felugrott a

halom tetejére, majd elrugaszkodva onnan megkapaszkodott a nyílás szélében.Horzsolásokra és karcolásokra ügyet sem vetve felhúzódzkodott, átlendült, és máris a falonvolt. Lenézett a városra.A falon belül egy letisztított terület helyezkedett el, ahol az évszázados növényzet vívtahosszú harcát az si kövezettel. A k lapok sok helyen töröttek voltak, néhány helyen pedigkifordultak helyükb l. Köztük f , gyomnövények és néhány túlél típusú fa törte az útját.A letisztított területen túl terültek el az egyik szegénynegyed romos falai. Itt az egyemberölt re épített sárkunyhókat teljesen tönkretette az id , belepte a mocsok. Mögöttük afehér holdfényben Conan jobb állapotú épületeket, templomokat, palotákat, nemesek ésgazdag keresked k házait fedezte fel. Mint sok más si romnál, úgy ennek a sivár városnak azépületeire is a gonoszság aurája nehezedett.Conan a fülét hegyezve jobbra és balra is hallgatózott. Semmi sem mozdult. Csupán a tücskökciripelése törte meg a néma csendet.Conan is hallotta a szörny séges történeteket Larsha városáról. Habár barbár lelkébe félelemköltözött, amikor természetfeletti dolgokról hallott, azzal a gondolattal biztatta magát, hogyamikor a természetfeletti lény anyagi formát önt, akkor hagyományos fegyverekkelsebezhet vé vagy akár elpusztíthatóvá válik, úgy mint bármely földi ember és szörnyeteg.Nem azért jött ilyen messzir l, hogy bármiféle ember, szörny vagy démon megakadályozzaabban, hogy megtalálja a gazdagságot ígér kincset.A történetek szerint Larsha mesés kincse a királyi palotában található. Hüvelyébe dugottkardját a bal kezében szorítva a fiatal tolvaj leugrott a beszakadt falról, s egy pillanattalkés bb már utat is vágott magának a kanyargós utcákon a város szíve felé. Nesztelenülmozgott, akár egy árnyalak.Minden oldalról romok vették körül. Itt is, amott is néhány ház elüls fala az utcára zuhant, sConan kénytelen volt kikerülni azokat vagy megmászni a széttöredezett tégla– és márványhalmokat. A fényes telihold most már magasan úszott az égen, és hátborzongató fénnyel

terítette be a romokat.A kimmériai jobbján emelkedett a templom, jó pár része leomlott, de a négy hatalmasmárványoszloppal alátámasztott oszlopcsarnok még mindig állt. A teteje szélének mentén egysor vízköp meredt a mélységbe, régmúlt id k démonjainak szobrai, félig démonok, féligszörnyetegek.Conan megpróbált visszaemlékezni azokra a legendákra, amelyeket Mául borkimér ibenhallott, és amelyek aggodalommal szóltak az elhagyatott városról. Rémlett neki valami egyátokról, melyet egy haragos isten bocsátott a városra évszázadokkal ezel tt, büntetésül agonosz cselekedeteikért, a b nözésért és Shadizar b neiért meg egyebekért...Conan a város központjánál kezdte, de valami különös dologra figyelt fel. Szandálja úgyragadt a repedezett kövezethez, mintha az valami meleg, szurokszer anyaggal lennebevonva. A szandáltalpak cuppanó hangot hallattak, amikor felemelte lábát. Conan megállt,és lehajolt, hogy megvizsgálja a talajt. Azt vékony rétegben egy színtelen, ragadós anyagborította, amely mostanra fél szárazzá vált.Kezét a kardjának markolatán tartva körbetekintett a holdfény által megvilágított téren. Ámsemmi különöset nem észlelt. Újra elindult, és szandálja ismét cuppanó hangot hallatott,amint felemelte lábát. Conan megmerevedett, és újra körültekintett. Megesküdött volna rá,hogy a cuppogó hang távolról ütötte meg fülét. Eleinte azt hitte, saját lépteinek visszhangjatréfálja meg, de mostanra már elhagyta a félig lerombolt templomot, és sehol nem volt olyanfal, amely visszaverhette volna a hangot.Rövid gondolkodás után elindult, majd rögtön meg is torpant. Újra hallotta a cuppogó hangot,de most már nem mosolyodott el, amikor mozdulatlanságba merevedett. A zaj er sebb lett.Kiváló hallása beazonosította, hogy a hang forrása el tte van. Azonban nem látott semmitmozogni maga el tt az utcán, így hát a hang forrásának egy mellékutcában vagy az egyikromos épületben kell lennie.A hang leírhatatlan csoszogó és gurgulázó pisszegéssé er södött fel. Még Conan vasidegzeteis megrázkódott a várakozás feszültségében, amint figyelte, hogy mikor t nik fel azismeretlen és hátborzongató zaj okozója.Végül a legközelebbi saroknál el csusszant egy hatalmas, síkos massza, amely halottszürkének t nt a holdfényben. A valami a Conan el tti utca irányába siklott, majd sebesenközelített a kimmériai felé. Elüls végéb l egy pár szarvszer képz dmény emelkedett kilegalább tíz láb hosszan, és egy rövidebb pár helyezkedett el lentebb. A hosszú szarvakjobbra-balra hajoltak, és Conan látta, hogy mindkett végén egy-egy szem található.A teremtmény egy meztelen csiga volt, olyan, mint egy ártalmatlan, kerti meztelen csiga,amely éjjelente nyálkás nyomot hagy maga után. Ez a csiga azonban ötven láb hosszú volt ésolyan vastag, hogy a kimmériai állva elfért volna benne. Ráadásul olyan gyorsan mozgott,mint ahogyan egy ember rohanni bír. A teremtmény undorító b ze néhány lábnyira megel ztea hatalmas testet. Conan pillanatnyi megrökönyödésében a gumiszer masszára meredt, amelygyorsan közeledett felé. A meztelen csiga köpésszer hangokat hallatott.Conan elvet dött oldalirányba. Jól tette, mert a következ pillanatban folyadéksugár csillogófénye hasított bele az éjszakába, és pontosan oda csapódott, ahol azel tt állt. Egy cseppnyifolyadék a vállára csöppent, és úgy perzselte a b rét, mintha izzó széndarabot szorítottakvolna hozzá.Conan megfordult, és visszafelé rohant, amerr l az imént érkezett, a holdfénybenmegmegvillant gyorsan mozgó, hosszú lába. Újra át kellett másznia az utcára zuhantromokon. Hallása tudatta vele, hogy a csiga szorosan a nyomában van. Talán még utol is éri.Nem mert hátratekinteni, nehogy elvágódjon az útjába kerül törmelékekben, mert bizonyosravette, hogy a szörny abban a pillanatban elkapná, miel tt még mozdulhatna egyet.Újra felhangzott a köpésszer hang. Conan vadul oldalra vetette magát, s a marófolyadéksugár ismét elvétette. Még ha valahogy el is tudna jutni a város falaihoz, biztos volt

benne, hogy a következ köpet el fogja találni.Conan befordult az egyik sarkon, hogy tudja tartani a csiga és a közte lév távolságot.Versenyt futott a keskeny, cikcakkos utcán, majd befordult a következ sarkon. Tudta, hogyelvesztette tájékozódó képességét az utcák rengetegében, de csak így tudta valamelyestmegtartani az egyre csökken távolságot, és így tudta elkerülni, hogy a lény újabb köpete netalálja telibe. A cuppogó hang és a fertelmes b z tudatta a kimmériaival, hogy üldöz je anyomában maradt. Egyszer, amikor megállt, hogy szétrobbanó tüdejét megtöltse frissleveg vel, válla fölött visszatekintve megpillantotta a szörnyet, ami az általa imént elhagyottsarkon felbukkan.Conan tovább folytatta megtéveszt rohanását keresztül az si város útveszt in. Ha nem istudja lefutni a meztelen csigát, azért még megpróbálhatja. Az ember, ahogyan tudta, hosszútávon képes majdnem minden állatot maga mögött hagyni. A csiga azonban fáradhatatlannak

nt.Valami ismer st fedezett fel a mellette elsuhanó épületben. Majd észrevette, hogy ahhoz afélig lerombolt templomhoz érkezett vissza, amelyet a csigával való találkozása el tt hagyottel. Gyors mosoly futott végig az arcán, amikor megállapította, hogy az épület legalacsonyabbrésze egy gyors törmelékmászással elérhet .Conan felkapaszkodott egy szeméthalomra, hogy elérhesse az omladozó falat. K darabról

darabra mászott egyre fentebb cakkos oldalnézet falon, hogy elérje a templom jóállapotban lév , utcára néz felét. Végül az épület tetején találta magát, a vízköp szoborsormögött. Lassan megközelítette azokat, ügyelve minden lépésére, ugyanis attól félt, hogy aromos tet beszakad alatta. Megborzongott a gondolatra, hogy lezuhanhat a terembe.A szörny és a b z egyszerre érkezett meg az utca fel l. Conan észrevette, hogy a lénybizonytalanul keresi az elveszett nyomot. A teremtmény pontosan a templom ép falánál álltmeg. Conan nagyon óvatosan, ugyanis biztos volt benne, hogy a lény tökéletesen lát asötétben, az egyik szobor mögé somfordált, és lenézett az utcára.Teljes hosszában látta a hatalmas, szürke masszát, amelynek nyálkás testén megcsillant a holdfénye. A csiga tekintete megállás nélkül kereste áldozatát. Szeme alatt a rövidebb szarvaknéhány centire a kövezett l vizslatta friss nyom után kutatva a földet.Conan úgy érezte, hogy üldöz je hamarosan megtalálja, és felfedi rejtekhelyét. Semmikétsége sem volt afel l, hogy ez a szörnyeteg könnyedén fel tud csusszanni az épület falán,olyan könnyedén, ahogyan megmászta azt.Conan hirtelen elhatározásból tenyerével ránehezedett a vízköp re – emberszer re formázott,denevérszárnyas és hüll fej szörnyeteget ábrázolt -, és taszított rajta egy jókorát. A szoborhalk roppanással kissé kilendült.A hang hatására a szörny szarvai a templom tetejének irányába mozdultak. A csiga fejrészévelmegtett egy körkörös mozdulatot, a teste éles szögben meghajlott. A lény megközelítette atemplom falát, és elkezdett felfelé mászni az egyik tartópilléren, pontosan az összezárt szájjal,csendben gubbasztó kimmériai alatt.A kard, gondolta némán Conan, a legkevésbé hatékony az ilyen teremtménnyel szemben.Mint más egyéb egyszer bb létformák esetében, a kisebb tud olyan kárt tenni a nagyobban,hogy az azonnal elpusztul.A szörny er teljesen haladt felfelé az oszlopon, szarvakon ül szeme vadul tekintgetettminden irányba. Ugyanabban az id pillanatban a szörny feje megérinthette volna a templomtetejét, míg az alsótestének nagy része a földön maradt.Conan ekkor döbbent rá, hogy mit is kell tennie. Er teljesebben nekifeszült a szobornak. Egyhatalmas taszításra a szobor átbukott a tet szélén, és a mélybe zuhant. Ahelyett a megszokottrobbanásszer zörej helyett, amit márvány okoz, amikor az becsapódik az utca kövezetébe,el ször nedves cuppanás hallatszott, melyet hatalmas tompa puffanás hangjai követtek, aminta massza visszazuhant az utca kövezetére.

Amikor Conan megkockáztatott egy pillantást le az utcára, látta, hogy a szobor belecsapódotta lénybe, majdhogynem maga alá temetve azt. A nagy, szürke massza úgy vonaglott, mint ahalász horogára felt zött giliszta. A farkával akkorákat csapkodott a templom csupasz falára,hogy az beleremegett; és valahonnan belülr l néhány kilazult k hatalmas csattanással hullottaz utcára. Conan elt dött azon, hogyha az egész épület a lába alatt az összeomlás szélén áll,akkor ha így halad, könnyen a törmelékek alatt találhatja magát.- Annyi neked! – vicsorgott le a kimmériai.Gyorsan végigsietett a szoborsoron, és keresett egy másik vízköp t, amelynek talapzataszintén meg volt lazulva, és még a szörny felett helyezkedett el. Majd megtaszította. Amásodik is hatalmasat cuppanva fejezte be zuhanását. A harmadikat elvétette, így az nagyotdurranva darabokra robbant a kövezeten. A negyediket, egy kisebb szobrot a feje felé emelt,és a vonagló szörny fejére hajította.Amint a szörny vonaglása lassan alábbhagyott, Conan a biztonság kedvéért még két másikszobrot is a mélybe taszított. Amikor látta, hogy a test már nem mozdul többet, lemászott azutcára. Kardját kivonva óvatosan megközelített a hatalmas, nyálkás masszát, végülösszeszedte minden bátorságát, és belevágott a gumiszer húsba. Sötét folyadék szivárgott kia vágás mentén, és lassan folyt le a nedves, szürke b r felszínén. Attól függetlenül, hogy aszörny néhány részén az élet apróbb jelei még mutatkoztak, egészét tekintve a meztelen csigamár megdöglött.Conan még javában vagdosta az élettelen testet, amikor egy hang megperdülésre késztette.- Most elkaptalak! – csikorogta a hang.Nestor volt az; kardjával kezében közelebb lépett. Véres seb éktelenkedett a fején, a sisakjahelyén. A kapitány, amint meglátta a szörny tetemét, megdermedt.- Mitrára! Mi ez itt? – kérdezte hüledezve.- Larsha kísértete! – válaszolta Conan zamorai nyelven, barbár akcentussal. – Keresztülkergetett a fél városon, miel tt levágtam. – Míg Nestor hitetlenkedve hallgatott, Conan továbbfolytatta: – Mit keresel te itt? Hányszor kell még megöljelek, hogy ténylegesen halott maradj?– kérdezte vadul.- Mindjárt megmutatom neked, mennyire vagyok halott! – vicsorogta Nestor, miközbenkardját védekezésül felemelte.- Mi lelte a katonáidat? – kérdezte Conan kíváncsian.- Mind holtan fekszenek a k rengeteg alatt, melyet neked köszönhetnek, és amelyhez hasonlóalá te is kerülsz mindjárt! – válaszolta dühösen Nestor.- Figyelj, te bolond! – kezdte Conan. – Miért vesztegeted az er det velem, miközben mássokkal kifizet bb dolog van itt, mint amit ketten elcipelhetnénk... amennyiben a városrólszóló történetek igazak? Jó ember vagy, a szíved és a karod a helyén van; miért nemcsatlakozol inkább hozzám, hogy együtt vigyük el Larsha mesés kincsét?- El kell végeznem a rám bízott feladatot, és bosszút kell állnom az embereimért! Véddmagad, te kutya vagy barbár, egyre megy!- Cromra, megküzdök veled, ha úgy akarod! – válaszolta zordan Conan, és felemelte kardját.– De gondolkodj, ember! Ha visszatérsz Shadizarba, megbüntetnek téged, amiért elveszítetteda csapatodat, még akkor is, ha felmutatod a fejemet, amelyet egyébként kötve hiszek. Ha csaka történetek tíz százaléka igaz, akkor is nagyobb gazdagsághoz jutsz, mintha száz évig zsoldoskapitányként szolgálnál – okoskodott Conan.Nestor leengedte pengéjét, és hátrébb lépett. Némán állt, és mélyen elgondolkodott azelhangzottakon.- Azonfelül ezekb l a hitvány zamoraiakból sohasem fogsz jó katonát nevelni! – tette hozzáConan.A kapitány sóhajtott.- Igazad van. a fene vinne el! Benne vagyok akkor, ha a kaland végéig vállvetve harcolunk, és

egyenl en osztjuk szét a kincset! – mondta, miközben baráti jobbját a kimmériai felényújtotta.- Rendben! – válaszolta Conan, majd a kapitányhoz hasonlóan leeresztette kardját, és a feléjenyújtott kézbe csapott.- Ha menekülnünk kell és szétválunk, akkor találkozzunk Ninus szök kútjánál! – javasoltaConan.Larsha királyi palotája a város kell s közepén, a f téren emelkedett. Ez volt a város egyetlenépítménye, amely dacolt az id vel, egy egyszer oknál fogva. Mégpedig, hogy egy k szirtb lvagy egy kisebb dombból faragták ki, amely valaha megtörte a fennsík egyhangúságát,melyre Larsha városa épült. Az épületet nagy gondossággal és aprólékos munkával faragtákki, habár elég közelr l kellett megvizsgálni ahhoz, hogy kiderüljön, nem hétköznapi épületr lvan szó. Vésett vonalak húzódtak a fekete, bazaltszer k felszínén, imitálva azokat ahelyeket, ahol egy normális építmény épít kövei összetalálkoznak egymással.Nestor és Conan óvatosan megközelítették a palotát, és behatoltak a végtelen sötétségbe.- Fáklyára lesz szükségünk – közölte Nestor. – Nem akarok a sötétben egy másik olyanlénybe belebotlani, mint amilyennel te harcoltál.- Nem érzem egy másik csiga undorító b zét – nyugtatta meg Conan -, de a kincset mindenbizonnyal rzi még valami.Visszafordult, és lehajolt egy feny csemetéhez, amely keményen küzdött a fennmaradásért atöredezett kövezet között. Majd tövest l kitépte azt, és kisebb hosszúságú darabokra vagdostaszét. Kardjával megfarigcsálta a darabokat, majd t zk és acél segítségével egy kisebb tüzetgyújtott. A fadarabokat addig hasogatta, míg a végük teljesen ki nem rojtosodott, majd afellobbanó t zbe mártotta azokat. A gyantás fa gyorsan lángra kapott. Az egyik fáklyátátnyújtotta Nestornak, majd mindketten t ztek az övükbe további tartalékokat. Azután kivontkarddal ismét megközelítették a palotát.A palota boltíves termében a fáklyáik ficánkoló fényei visszaver dtek a csiszolt, fekete

falakról; a lábuk alatt azonban több centi vastag kosz feküdt. Néhányan az imént még afalak kiálló részein himbálózó denevérek közül haragosan, vad szárnycsapkodások közepetteaz épület sötétebb szárnyai felé távoztak.Amint haladtak el re egy folyosón, mindkét oldalról a beugrókba állított félelmetes

szobrok meredtek rájuk. Mindkét irányból sötét csarnokok nyíltak. Keresztül vágtak a trónszobán. A trón, szintén fekete kövezetb l volt kifaragva, épnek t nt. Más székek és díványok,amelyek fából készültek, mára már szétporladtak, s csak a fémrészeiket, szegeket ésdíszítéseket hagyták maguk mögött.- Már több ezer éve állhat üresen – suttogta Nestor.Átvágtak jó néhány termen, melyek minden bizonnyal valaha a király lakosztályai lehettek,bár ezt a romos állapotukból lehetetlen volt biztosra megállapítani. Egyszerre egy ajtó el tttalálták magukat. Conan közelebb tolta a fáklyáját.Vaskos ajtó volt, amelyet egy boltíves sziklába er sítettek, és kemény fából készítettek,zöldes árnyalatú vörösréz vasalással. Conan megpöckölte a termetes ajtót a kardja hegyével.A penge könnyedén hatolt az elkorhadt fába, és a sápadt fáklyafényben vékonyka porzuhatagfolyt le a vágás mentén.- Elkorhadt – dörmögte Nestor, majd el rerúgott. Csizmája majdnem olyan könnyedén hatoltát az elkorhadt fán, mint Conan kardja az imént. A rúgás erejét l a vörösréz ajtókeretmegmozdult, és tompa puffanással a padlóra zuhant.Abban a pillanatban, ahogy bedöntötték az elkorhadt ajtót, ellepte ket a zuhanástólfelkavarodott por és fatörmelék. Megtorpantak, majd fáklyájukat bedugták az ásítozónyílásba. A fény megcsillant az elképzelhetetlen mennyiség ezüstön, aranyon, drágakövekenés a csodálatosan megmunkált ékszereken.Nestor átszuszakolta testét a nyíláson, de abban a pillanatban vissza is ugrott.

— Emberek vannak odabenn! — sziszegte Conan felé.- Hadd nézzem csak! – mondta a barbár, és bedugta fejét a nyíláson, gyorsan minden iránybakörültekintett. – Azok már halottak. Gyerünk!Belül addig nézegettek ámuldozva, amíg a fáklyájuk a kezükre nem égett, és kénytelenekvoltak egy újabb párt meggyújtani. A kamra fala mentén körben hét hatalmas harcos –egyenként legalább hét láb magasak – terpeszkedett hosszú, támlás székekben. Fejük a székháttámlájához d lt, szájuk pedig nyitva volt. Régi korabeli, díszes ruhát viseltek; szilva alakúvörösréz sisakjuk és a vörösréz pánt a páncélruhájukon megzöldült az eltelt évek során. B rükbarna szín volt és viaszos kinézet , mint a múmiáké, s szürkés szakálluk a derekukig ért.Mögöttük vörösréz pengéj fegyverek voltak a falnak támasztva, vagy hevertek szerteszét aföldön.A szoba közepén emelkedett egy oltár, amelyet szintén a fekete bazaltszer k l faragtak ki.Az oltárhoz közel a földön néhány kincsesláda hevert. A ládák fa része itt is elkorhadt, ígyminden oldalról nyitottak voltak, és a csillogó kincsek halmokban hevertek mellettük.Conan közelebb lépett az egyik mozdulatlan harcoshoz, és a pengéje hegyével megérintetteannak lábát. A test mozdulatlan maradt.- A sök minden bizonnyal mumifikálták ket, mint ahogyan azt a papok teszik a halottakkalStygiában – dörmögte Conan.Nestor aggódva tekintgetett a hét alak felé. Úgy t nt, az er tlen fáklyafény nem képes arra,hogy visszaszorítsa a sötétséget a terem fekete falaihoz és tetejéhez.A terem közepén kiemelked fekete k tömb derék magasságig ért. Csiszolt, sima tetejénkeskeny elefántcsont csíkokkal körülvéve egy összef zött körökb l és háromszögekb l állótárgy hevert. Az egész egy hétágú csillagot formázott. A vonalak közötti területszimbólumokkal volt telerajzolva, melyeket Conan nem ismert fel. Tudott zamorai nyelvenolvasni és a divat szerint írni, valamennyire jártas volt a hyrkán és a korinthi nyelvekben is, deezek az si jelek felülmúlták tudását.Egyébként meg jobban érdekelte az oltáron hever tárgy. A csillag csúcsainál tyúktojásnagyságú, zöld drágakövek csillogtak a fáklyák vöröses fényében. A tárgy közepéb l egyteljesen jade-ból faragott, zöld kígyó szobor emelkedett ki.Conan közelebb tolta fáklyáját a hét hatalmas, csillogó drágak höz.- Ezek nekem kellenek! -jelentette ki. – Minden más a tiéd lehet.- Nem úgy van az! – vágott vissza Nestor. – Azok ott többet érnek, mint a teremben találhatótöbbi kincs összesen. Az enyémek lesznek.Feszültség vibrált a két harcos között, és szabad kezük hamar a kardjuk markolatára fonódott.Egy helyben álltak, és méregették egymást.- Osszuk szét ket, ahogyan megállapodtunk! – törte meg végül a feszült csendet Nestor.- Nem tudsz hetet igazságosan kétfelé osztani – vágta rá Conan. – Dobjunk fel egy pénzérmét,és aki nyer, az viheti ket. Megfelel ez neked?Conan kikapott egy érmét az egyik földön hever kupacból. Habár nagy tapasztalatokatszerzett a különböz pénzek tekintetében tolvaj élete alatt, az érme mégis idegennek t nt neki.Az egyik oldalán egy arc látszott, de az hogy emberé, démoné vagy egy bagolyé, azt nemtudta eldönteni. A másik oldal tele volt azokkal az si jelekkel, amelyeket az oltáron hevertárgyon talált.Conan megmutatta az érmét Nestornak, és rábólintott. Aztán a barbár felfricskázta apénzdarabot a leveg be, majd jobbjával elkapta, és a bal kézfejére szorította. Nestor felényújtotta kézfejét, melyen az érme még mindig el volt rejtve.- Fej – jelentette ki a kapitány.Conan leemelte kezét az érmér l. Nestor odanézett, majd felmordult:- A fene vinné el! Nyertél. Tartsd már meg a fáklyámat egy pillanatra! – kérte meg akimmériait.

Conan felkészülve minden cseles mozdulatra, elvette a fáklyát. Ám Nestor csupán csakmeglazította köpenyének csatját, és lehajította azt a koszos földre. Majd lehajolt, és kezévelelkezdte a köpenyére lapátolni a rengeteg aranyat és drágakövet.- Ne pakolj túl sokat, csak annyit, amennyivel el tudsz rohanni, ha kell! – oktatta Conan azid sebbet. – Még nem fejeztük be a kalandunkat, és még hosszú utat kell megtennünkShadizar kapuiig.- Elbírom! – válaszolta Nestor, majd a köpenye csücskeit összekötötte, a hirtelen elkészítettzsákot a hátára vetette, s baljával fáklyája után nyúlt.Conan visszaadta a fáklyát, és az oltárhoz lépett. Egymás után kiszedegette a csodálatos zölddrágaköveket, és a válláról lelógó zsákba süllyesztette mindet.Amikor mind a hetet elpakolta, megállt egy pillanatra, és a jade kígyóra tekintett.- Ezért is jó árat kapok majd – mondta, majd felemelte a kígyófejet, és azt is a tömött zsákjábagyömöszölte.- Miért nem pakolsz még el valamennyit a megmaradt aranyból és drágak l? – kérdezteNestor. – Én már nem bírok többet elvinni, de nálad még elférne jó pár...- Nagy értéket pakoltál össze – mondta Conan. – De nekem nincs szükségem több kincsre.Ember, ezekkel megvehetek egy egész királyságot! Vagy egy hercegséget, ha mást nem, ésmindazt a hatalmas mennyiség bort, amit életem végéig ihatok és n ket, akikkel...Váratlan zörej fojtotta a fosztogatókba a szót. Vadul körültekintettek. Körben a falak mentén ahét harcos megelevenedett. Felemelték széktámlához támasztott fejüket, becsukták hosszúideje nyitva tartott szájukat, és leveg t szippantottak si, elfonnyadt tüdejükbe. Csontjaik éspáncéljaik eresztékei ropogtak, nyikorogtak, amint a harcosok lehajoltak fegyvereikért, majdmaguk elé emelték dárdáikat és pajzsaikat.- Rohanj! – ordította Nestor, miközben fáklyáját a legközelebbi harcosra hajította, és kardotrántott.A fáklya mellbe találta gigászi a harcost, majd lehullott a földre, és kialudt. Conankardforgató keze szabad volt; s míg baljával tartotta a fáklyát, el rántotta széles pengéjhosszúkaraját. A fáklya vadul lobogó fénye megcsillant az óriások zöldes rézpáncélzatán,amint azok páros alakzatba fejl dve, lassan közeledtek.Conan ellépett egy feléje zúgó penge útjából, és nagyot csapott egy bökésre lendül dárdára.Közben közte és az ajtó közt Nestor rárontott arra az óriásra, aki el akarta vágni amenekülésük útját. A kapitány kikerülte a dárdát, és egy jól irányzott, visszakezes vágással azellenfél combjába hasított. A penge ugyan célba talált, de csak vagy egy centire hatolt bele azóriás testébe, s olybá t nt, mintha a kapitány fatuskót ütögetne. Mindenesetre az óriástvisszafogta az ütés ereje, így Nestor újra lesújthatott. Ugyanekkor az óriás lándzsájának hegyeelcsúszott Nestor mellvértjén.Az óriások lassan mozogtak, így a kincsvadászoknak sikerült kitérniük az els csapásaik el l.Conan oldalazva, cselezve, forogva kikerülte azokat az ütéseket, amelyek könnyedén a földreküldhették volna. Pengéje újra meg újra belevágott az ellenségei fakeménység húsába. Azütések, amelyek kettészeltek volna bármely él embert, csak kisebb sérüléseket okoztak sitámadóinak.Aztán amikor egy jól irányzott csapást mért az egyik ellenfele karjára, a levágott testrész afegyverrel együtt a földre zuhant.Conan újra támadásba lendítette kardját, és minden erejét beleadva a megcsonkított óriástérdhajlatába vágott. A penge félig hatolt be a térdkalácsba, de ez elég volt ahhoz, hogy az siél halott harcos a földre zuhanjon.- Kifelé! – ordította Conan, majd a padlón hever testet átugorva az ajtó felé rohant.Mindketten kirontottak az ajtón, s keresztülzúgtak a termeken meg a csarnokokon. Egypillanatig Conan azt hitte, hogy eltévedtek, de a távolban megpillantotta a felkel naphalovány fényét. A palota f bejáratán át távoztak. A fejük fölött a csillagos égen a hajnal els

sugarai derengtek.- Gyerünk a városfalhoz! – lihegte Nestor. – Úgy hiszem, könnyen lehagyjuk ket.Amint elérték a f tér legtávolabbi pontját, Conan a válla fölött visszatekintett.- Nézd! -ordította.Az óriások egymás után bukkantak el a palotából. És amint kiléptek az er söd napfényre,egymás után hanyatlottak le a kövezetre és porladtak szét – csupán vörösréz páncéljuk ésfegyvereik maradtak halomban helyettük.- Ezt megúsztuk – sóhajtott fel örömében Nestor. – De hogyan jutunk vissza Shadizarbaanélkül, hogy elkapnának bennünket? – kérdezte aggódva. – Egy napi járásra van innen.- Van egy bejutási lehet ség, amelyet csak a tolvajok ismernek. Az északkeleti városfalhozközel van egy nagyobb facsoport. Ha figyelmesen körülnézel a bokrok között, amelyekeltakarják a falat, találsz egy szennyvízelvezet csatornát, amely nagyobb es k esetén kivezetia vizet a városból. Valaha vasrács zárta el ezt a bejáratot, de az már régen elrozsdásodott, ésösszeroppant. Aki nem túl kövér, át tudja gyömöszölni magad a nyíláson, és felkúszhat acsatornán a városba. Ott fog felbukkanni, ahová az emberek a szemeteiket hordják és rakjákle.- Remek! – mondta Nestor. – Indulj...Mély robaj szakította félbe a kapitányt. A föld megrázkódott, és néhány helyen megrepedt.Nestor elvesztette az egyensúlyát, a földre zuhant, és döbbenten nézett a kimmériaira.- Vigyázz! – kiáltotta Conan.Miel tt még Nestor feleszmélt volna, a barbár megragadta a karját, és a város f terénekközepe felé húzta. Jól tette, mert egy pillanattal kés bb a közeli romos épület falamegrázkódott, és a kövezetre zuhant. Pontosan oda csapódott, ahol a két kincsvadász az iméntállt, s a hatalmas csattanás zaja beleveszett a földrengés dobhártyát szaggató robajába.- T njünk innen! – ordította Nestor.A nyugati horizonton lenyugvó hold irányát követve végigrohantak a cikkcakkos utcákon.Mellettük a házak falai és az oszlopok megremegtek, elrepedtek, s az utca kövezetérecsapódtak. A zaj elviselhetetlen volt. Átláthatatlan porfelh k késztették köhögésre amenekül ket.Conan megtorpant, és visszah költ, hogy az összeroskadó templom falai ne temessék magukalá. Majd pedig megtántorodott, amint friss rengés megrázta a talajt alatta. Gyorsan átvágtamagát néhány új és régi romkupacon. rülten vetette magát oldalra az egyik feléje doszlop el l. Apróbb k – és faltörmelékek csapódtak testének, s állkapcsa mentén jókora sebethasítottak. Sípcsontjának újabb adag k törmelék csapódott, Conant arra késztetve, hogyistenei el tt elátkozza az összes általa eddig meglátogatott földet.Végül elérte a városfalat. A fal már nem állt, csak egy alacsonyabb k halom jelezte, hogyvalaha ott lehetett.Conan bicegve, lihegve és köhögve felmászott a törmelék halom gerincére, majd megfordult,és visszatekintett. Nestor már nem volt mögötte. Valószín , gondolta, hogy a kapitány alezúduló kövek és faltörmelékek közé szorult. Conan egy darabig fülelt, hátha segélykiáltásthall, de hiába.A földrengés és a lezúduló falak döreje lassan elhalkult. Az égbolton alacsonyan pislákolóhold sápadt fénye néhol áthatolt a város felett lebeg porfelh n. Majd egy felélénkül hajnaliszell lassan elterelgette a port a város fel l.Conan a törmelék gerincén ült, amely jelölte, hol állt a fal valaha, és visszatekintett Larshavárosára. A város teljesen másképpen nézett ki, amikor el ször meglátta. Most mar egyetlenépület sem meredt felfelé. Még a bazaltból kifaragott palota is összeomlott, amelyben Nestorés megtalálták a mesés kincset. Conan feladta annak a lehet ségét, hogy visszamenjen apalotába, és a romok közül összeszedegesse a maradék aranyat és drágakövet. Seregnyiemberre volna szükség ahhoz, hogy a romokat eltakarítva felkutathassák a maradék értékeket.

Larsha minden része romokban hevert, mindenhol k halmok emelkedtek. Amennyire ahalovány fényben el tudott látni, semmi sem mozdult a tájékon. Az egyetlen hangot egyelkésett szikladarab lezúdulása adta.Conan a biztonság kedvéért megtapogatta zsákját, hogy meggy djön arról, benne van-emég a zsákmány, majd nyugat felé fordította arcát, és elindult Shadizar felé. Mögötte a felkelnap egy napsugarat lövellt ki széles hátára.A következ éjszakán Maulban, Conan betért kedvenc tavernájába, az Abuletes nevezet be.Az alacsony, füstös helyiség édes és savanyú bor szagától b zlött. A tömött asztaloknáltolvajok és gyilkosok itták aznapi sör– és boradagjukat. Kockáztak, okoskodtak, énekeltek,veszekedtek és hangoskodtak. Az éjszaka mindaddig hatott csupán ilyen unalmasnak, míglegalább egy vendéget le nem szúrtak verekedés közben.A helyiségen áttekintve Conan egy pillanatra felfedezte szívszerelmét, amint az magányosaniszik egy kicsiny asztalnál. Semiramis er s testfelépítés , fekete hajú n volt, néhány évvelid sebb a kimmériainál.- Hé, Semiramis! – ordított át a tömegen, miközben a n asztalához fúrta magát. – Szeretnékvalamit megmutatni! Abuletes! Egy kancsóval a legjobb kyriai borodból! Szerencsés vagyokma este!Ha Conan öregebb és tapasztaltabb lett volna, akkor érzékei figyelmeztették volna arra, hogyamikor kettesben vannak, inkább akkor mutassa meg zsákja tartalmát. De nem volt, így fejjellefelé fordította a zacskót, amelyben a drágaköveket tartotta, és kiborította Semiramisasztalára.A drágakövek kipotyogtak a zacskóból, és a boros asztallaphoz koppantak, és azonnal porráváltak, zöld szín porrá, amely megcsillant a gyertyafényben.Conan elhajította a zacskót, és tátott szájjal állt, miközben közeli asztalok fel l néhány piásrekedtes röhögése hangzott fel.- Crom és Mannanan! – vett egy mély lélegzetet a kimmériai. – Úgy t nik, ezúttal nem voltamvalami ügyes.Majd hirtelen eszébe ötlött, hogy a jade kígyó még mindig a zsákjában van.- No, azért még van valami a tarsolyomban, ami elég ahhoz, hogy jó néhány italt fizessek.Semiramis kíváncsian kapta fel a zacskót az asztalról. Majd ugyanabban a pillanatban sikítvahajította el.- Ez... ez él! -sikította.- Micsoda... – kezdte Conan, de az ajtó fel l érkez kiáltozás félbeszakította.- Ott van! Kapjátok el!Egy kövér békebíró lépett be a tavernába, nyomában az éjszakai jár rökkel, akik dárdákkalvoltak felfegyverkezve. A többi vendég mélységes csendben megdermedve ült, és úgybámultak a semmibe, mintha nem is ismernék a másik asztalnál üll Conant vagy egyáltalánmás vendéget a fogadóban.A békebíró közelebb furakodott Conan asztalához. Conan csupasz pengéjét maga elé tartva afalnak vetette hátát. Kék szeme veszedelmesen ragyogott, és megcsillant a gyertyafény akibukkanó fogain.- Fogjatok el, ha tudtok, ti kutyák! – dörrent fel. – Nem tettem semmit az ostoba törvényeitekellen! – Közben suttogva odaszólt Semiramisnak: – Vidd a zacskót, és t nj el innen! Haelkapnak, akkor a tied.- Attól tartok, így lesz! – pityeregte a n .- Hohó! – csattant fel a békebíró, miközben közelebb ment. – Semmit, he? Semmit csak éppenkiraboltál néhány módosabb városi polgárt! Elég bizonyítékom van ahhoz, hogy százszorfejedet vétessék! És aztán levágtad Nestor embereit, és rávetted a kapitányt, hogycsatlakozzon hozzád és együtt raboljátok ki Larsha városát, eh? Néhány órája találtuk megegy másik helyen, amint éppen részegen mesélte el h stettét. A gazembernek sikerült

kicsúsznia a kezünk közül, neked azonban nem fog!Amint a jár rök félkört alkottak Conan körül, és a dárdahegyek a mellének szegez dtek, abékebíró észrevette az asztalon hever zacskót.- Mi ez itt, te mocskos rabló? Mindjárt meg is nézem.A kövér ember bedugta kezét a zacskóba. Rosszul tette. Szeme kikerekedett; szája döbbentsikolyra nyílt. Gyorsan kirántotta kezét a b rzacskóból. Egy zöld kígyó sziszegett a csuklójaköré tekeredve, és méregfogait a kövér ember húsába vájta.A megdöbbenést szörny sikoly követte. Az egyik jár r korsókat összetörve, asztalokatfelborogatva hátraugrott, csakhogy minél messzebb legyenek az asztaltól. Egy másik elkaptaa földre zuhanó, kövér testet, a harmadik elhajítva dárdáját hisztérikusan ordítva az ajtó feléverekedte magát.Pánik tört ki a vendégek között. Néhányan a menekülés reményében a kijárat felé nyomultak.Páran késekkel kezdtek el harcolni egymás ellen, míg egy tolvaj rávetette magát a földrezuhant jár rre. Az egyik gyertyát felborították, majd egy másikat is, s miközben azeszeveszett tömeg kiáramlott az épületb l, sikerült felborítaniuk a pultnál lév agyagmécsest.Conan a sötétséget kihasználva átkarolta Semiramis derekát, másik kezével pedig felemelte a

lábát. Karjában Semiramissal belevettette magát a zavarodott tömegbe, és kardlapjával utattört maguknak. Amikor kitörtek, rohantak néhány sarkot, hogy lerázzák esetleges üldöz iket,majd egy lélegzetvételnyi szünetre megálltak.- Átkozottul veszélyes lenne a városban maradnom – vélte Conan. – Inkább elt nök! Viszlát,Semiramis!- Nem töltenéd még velem az utolsó éjszakádat? – kérdezte vágyakozóan a n .- Sajnos, most nem tehetem. El kell kapnom azt a disznó Nestort. Ha a bolond még nemfecsegett el mindent, akkor a törvény nem tud hamar a nyomomra akadni. Egyébként mindenkincs nála van, míg nekem egy vasam sem maradt. Talán szép szóval rá tudom venni, hogyosztozzunk, de ha nem... – szakította félbe mondandóját, és hüvelykujját végighúzta pengéjén.- Amíg élek, addig nálam mindig találsz menedéket, ha Shadizarban jársz – sóhajtottaSemiramis. – Adj egy utolsó csókot!Szorosan összeölelkeztek, majd Conan elt nt, akár egy árnyék az éjszakában.A Korinthiai Úton, amely Shadizarból nyugati irányba vezet, három nyíllövésnyire avárosfaltól található Ninus szök kútja. A történetek szerint Ninus gazdag keresked volt, akigyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Egyszer meglátogatta egy isten álmában, ésmegígérte, hogy gyógyírt talál majd a betegségre, hogyha épít Shadizarból nyugatra vezet útmentén egy szök kutat, hogy a városba érkez utazók lemoshassák az út porát magukról,miel tt belépnének a városba. Ninus felépítette a szök kutat, de történetek nem térnek ki arraa részre, hogy Ninus valaha is kigyógyult volna a bajából.Conan fél órával kés bb, hogy kimenekült az Abuletes tavernából, megtalálta Nestort, amintaz a Ninus szök kút szegélyén üldögélt.- Hogy vannak a felbecsülhetetlen érték drágaköveid? – kérdezte Nestor.Conan elmesélte, mi történt az részével.- Most – tette hozzá – köszönhet en a bortól megeredt nyelvednek, el kell menekülnömShadizarból, és most, hogy már nincs egy vasam se, arra kérnélek, osztozzunk meg a terészeden.Nestorból ugatásszer röhögés tört el .- Az én részemen? Fiú, itt a fele annak, amim van. – Erszényéb l két aranyérmét húzott el ,és az egyiket Conan felé hajította, aki elkapta azt. – Neked tartogattam, amiért elrángattál aleomló fal el l.- Mi történt veled? – kérdezte Conan.- Amikor a jár r körülvett az ivóban, felborítottam az egyik asztalt, és szúrtam néhányatmagam elé. Majd felkaptam kinccsel teli köpenyemet, a hátamra lendítettem, és az ajtó felé

vetettem magam. Az egyik jár rt, aki megpróbált megállítani, levágtam; de egy másikeltalálta a köpenyemet, és felhasította azt. A következ dolog, amir l tudok, az az volt, hogyaz összes arany és drágak lehullott a padlóra, és mindenki, jár r, békebíró és vendég vadulszedegetni kezdte a csillogó érméket és drágaköveket. – Felemelte a köpenyt, és megmutattaConannak a két láb hosszúságú vágást az anyagon. – Gondoltam, nem sokat tudok majd akinccsel kezdeni, hogyha levágott fejem a Nyugati Kapu felett fog fityegve díszelegni, ígyinkább addig léptem le, amíg lehetett. Amikor kiértem a városból, megálltam, és megnéztem aköpenyemet, s csak ezt a két érmét találtam az anyag ráncaiba beleakadva. Szívesen nekedadom az egyiket.Conan egy pillanatig mogorván maga elé bámulva állt, majd elvigyorodott. Mély kacagás törtel torkából; fejét hátravetette, miközben a kacagás mennydörg röhögésbe ment át.- Szép kis kincs rablók vagyunk, mondhatom! Cromra, az istenek jól elmókáztak velünk!Micsoda móka!- Örülök, hogy tudod a jó oldaláról is tekinteni a dolgokat – kezdte savanyú képén haloványmosollyal Nestor. – De ezek után attól tartok, hogy Shadizarban való további tartózkodás nemlesz valami biztonságos egyikünk számára sem.- Merre tovább? – kérdezte Conan.- Keletre tartok, hogy Turánban beállhassak zsoldosnak. Azt mondják, Yildiz király tapasztaltharcosokat toboroz, hogy szedett-vedett seregét kikupálja egy kissé. Miért nem tartasz velem,pajtás? Jó katona válna bel led.- Azt már nem, naphosszat el re-hátra masírozni a gyakorlótéren, miközben néhány hájfejtiszt ordítozva parancsokat osztogat: “Menet, indulj!" vagy “Lándzsákat kitartani!". Azthallottam, van egy-két jó kis mellékkeresettel kecsegtet fekete meló Nyugaton; egy darabigmajd csak megleszek.- Nos, a barbár isteneid kísérjenek, és vigyázzanak rád hosszú utadon! – búcsúzott Nestor.– Ha azonban mégis meggondolnád magad, megtalálsz Aghrapur valamelyik kaszárnyájában.Minden jót!- Minden jót! – válaszolta Conan, majd minden további szó nélkül a Korinthiai Út kövezetérelépett, és hamar beleveszett a sötét éjszakába.

KEVIN BRAIN: ETETÉSA dada egy karosszékben ülve hintáztatta magát el re-hátra, s közben egy lágyan hullámzódalocskát dúdolt.A karjában tartott csecsem nem a sajátja volt, hanem a hercegé. A csöppség lehunytszemmel a “pótmama" eml jére tapadva szopott, néha cuppantott egyet.A n valahogy bágyadtnak érezte magát, de mégis vidám és boldog volt.Az el dadát hajnalban fejezték le a hátsó vérpadon. Vajon mit tehet egy dada? Miveldühítheti fel a herceget ennyire? Talán boszorkányos volt. De talán mégsem, hiszen acsecsem nek semmi baja, nem halt meg, s t nagyon is egészséges – és az étvágya is elég jó,hisz' már majd' egy órája eszik.Mindegy mi történt. Örülhet a szerencséjének! Az eddigi havi négy ezüst cselédfizetésehelyett most már két egész aranyat kaphat.Számtalanszor végiggondolta már, mit kezd majd ezzel a vagyonnal. Most is err lálmodozott, s kezdett elalélni. Szeme nagyon lassan lecsukódott, végül a feje ishátrahanyatlott.Néhány pillanat múlva a csecsem befejezte az evést. A dada már nem láthatta a pici ínyébevisszahúzódó hosszú, hegyes szemfogakat... már sohasem fog látni semmit.

ERIC MULDOOM:FEKETE LÁPÉjszaka volt. A csillagok milliárdjaitól sziporkázó égboltról ezüstszín holdsarló vigyorgott aláa végtelen lápvidékre. A siralmas mocsári pusztaságra fátyolszer , valószín tlen ködpáratelepedett. A sástengert hideg északnyugati szél zörgette, s a baljós susogás elvegyült amindenünnen felsíró farkas-vonyítással és a fekete tó poshadt vizének csobbanásaival.

Az ingovány egyik vadcsapásán magányos férfialak tört magának utat a feje fölé borulósásrengetegben. Halálos nyugalommal küzdötte magát el re az ingatag ösvényen,lépésr llépésre, néhol térdig, néhol hasig süppedve a nyálkás, marasztaló lébe. Az arcárafagyott elszántság és a hideg szemekben tükröz kevély magabiztosságmegrendíthetetlennek látszott. Akkor sem adta tanújelét bizonytalanságnak, netángyávaságnak, amikor egy-egy óvatos lépés után vijjogó-rikoltozó madársereglet riadt felel tte, vagy váratlanul elfogyott lába alól a talaj, s csak irdatlan erejének és vak szerencsénekköszönhette, hogy újra az ösvényre talált. Ilyenkor morogva lerázta magáról a saras vizet,mint egy nagy, otromba eb, aztán némán, minden kapkodó sietség nélkül – az effélemegengedhetetlen viselkedés a láp mélyén egyenl lett volna a biztos halállal – folytatta útját.Rettenthetetlen maradt, minden halálfélelem nélkül való. De miért is félte volna a Halált,amikor halott volt már maga is? Olyannyira halott, mint a békanyálas vízben sodródó üszköshordalékfa a combja el tt. Olyannyira – és mégsem.

Két holddal ezel tt történt a borzalmas esemény, amikor Ardún – így hívták a szénfeketehajú, csapott homlokú férfit – nomád törzsét az ingoványba szorították, majd felprédálták aBran-Anah klán orkjai. Szörny éjszaka volt. Az ötszörös túler ben lév fékevesztettizomkolosszusok forgószélként rontottak el a lápi erd t megül fekete homályból.Hadiösvényen jártak, s a nomádokat tekintették egyik legf bb ellenségeiknek. Eltaposandóél sköd knek tartották ket, undorító sz rtelen férgeknek, akik amellett, hogy vadaikatprédálják, erdeiket t zifának használják, amikor megmérettetésre kerülne sor, nem átallnakcsoportokba ver dni és barlangi odúk mélyér l szúrós tüskékkel lövöldözni ahelyett, hogyszemt l szemben vennék fel a harcot a klán hímjeivel. Amit pedig végképp nemszenvedhettek, hogy a csupasz férgek közül egyesek villámoknak, lidérceknek rosszszellemeknek voltak parancsolói. Azon az éjjelen nem kegyelmeztek hát senkinek; rég vártaka leszámolásra.

Négy napig követték észrevétlen a téli táborhelyükre költöz nomád hordát, aztán alegalkalmasabb helyen, a legalkalmasabb id ben lecsaptak a szunnyadó, kell képpenelcsigázott menetre.

Mérges termeszek gyanánt özönlöttek el a bozótosból és lepték el az alvó tábort. Amegfáradt rség hevenyészve felállított sorait ordítva széttaposták, aztán az ébredez krerontottak. A megrettent n k és a gyerekek tették ugyanazt, amit az ösztön és az ezerszerbegyakorolt taktika megkívánt – igyekeztek körbe tömörülni a harcosok védfala mögött, ésíjjal ritkítani az ellent -, de már hiába volt minden igyekezet. Az ork fejszecsapások alattrendre hullottak el a barbár törzs legderekabb harcosai. A védfalat szétszórták, a fejvesztettmenekülés pedig megpecsételte a magányos küzd k sorsát is. Ott, a Fekete Láp egyikeldugott, neve nincs szegletében, a visongó, hörg forgatagban lelte halálát valahány barbárharcos, asszony és gyerek. Ardún berserkerként harcolt.

Utolsó leheletéig védelmezte a törzs sámánját, a csupa csont, csupa ránc Ruakát, aki amíg élt,test rei gy jéb l olvasott pusztító méregfelh t és sisterg villámokat az orkszörnyszülöttekre. Ardúnt a test rök közül utolsóként érte utol végzete; egy csatabárd zúztabe a mellkasát. Ekkor a megcsonkított, saját vérükben fetreng tetemek már torz, kuszahalmokban tornyosultak körülötte, az elesettek vére vörös latyakká dagasztotta lába alatt asarat. Hangtalanul csuklott össze, de még látta maga fölé tornyosulni a vérhabot nyáladzó orkkutyát, aki megfosztotta az élett l. Gerincén jeges ujjak szántottak végig egészen fel atarkójáig, orrába vér és sár tolult. Kardját markolva halt meg.

Órák múltán dögszagra eszmélt fel. Arcába t zött a nap, a reggeli fényben oszló tetemekhalmaza vette körül. Döglegyek rajzottak a feje körül; alvadt vért l szennyes kezévelelhessegette ket, majd dülöngélve lábra állt. Furcsamód teljesen üres volt a feje; nemgondolkozott, nem emlékezett. Fájdalmat sem érzékelt, sem keser séget vagy bánatot.Egyáltalán nem érzett semmit. Csak a b zt, de azt nagyon. Elfintorodott, körbejártattatekintetét a környez hullákon, majd önmagát vizsgálgatta. A színeket nem volt képesmegkülönböztetni; csupán fehér és fekete színárnyalatokban látta a világot, így viszontkülönösen élesen. A teste h vös és nyirkos volt, s teljesen érzéketlen. A mellkasánkéttenyérnyi széles nyílt seb tátongott, a sebszéleken már üszkösödésnek indult a hús.

Ekkor valami megmozdult benne, valahol mélyen, valahol legbelül. Így is jó néhány percébetelt, mire öntudata foszlányaival felfogta az irtózatos valóság súlyát. Él, holott a teste halott.Halott. Halottabb már nem is lehetne.

Nem fakadt ki, nem kezdett el rjöngeni, ordítani. Sírni próbált, de a szeme száraz maradt.Ügy t nt, képtelen erre is, mint ahogy leveg t sem bírt venni. Egy hullának minek is, kacagtafülébe valahonnan egy képzeletbeli hang, mire térdre zuhant. Hosszan rázta a száraz,könnytelen zokogás. Amikor görnyedt testtartásából felemelkedett, éles vonású arca márrezzentetlen volt. Szobormerev, mindenfajta érzelemt l mentes. Idegen akarat kezdettmunkálkodni a fejében. A gondolatai letisztultak, kikristályosodtak. Már csak annyit tudottmagáról, hogy Ardún, Ruaka legf bb test re. A törzse, akárcsak maga a sámán – nincstöbbé. S ami most a legfontosabb – az a bosszú. Bosszú!

Ez az egyetlen szó volt az, ami rendre visszhangzóit az agyában, egyre er teljesebben, egyrekonokabbul. T le pár karnyújtásnyira egy napfényben szikrázó drágak re esett a pillantása. Avén Ruaka holtteste mellett hevert, a sámán keze ügyében. Kész csoda, vélekedett Ardún,hogy a mindent felforgató ork fosztogatók nem találtak rá. Vagy mégsem a csodánakköszönhet ? Ardún sohasem tudta meg.

Ruaka minkét lába combt l hiányzott. Valami súlyos, tompa él fegyverrel zúzták le ket,alig valamivel a tetem mellett hevertek. Maga a test r is a sámán közvetlen közelségébeneszmélt fel, majdhogynem a kifordult szem , csatakos hajú fej mellett. A nomád most er skésztetést érzett arra, hogy magához vegye a gazdátlanul hever követ. Amint ujjaivalhozzáért, régi és új gondolatok, sugallatok csaptak le elméjére.

Bosszú!... Ksarúr, a Vénséges Vén... Keresd a Vénséges Vént és a Fekete Óriásokat! A FeketeÓriásokat... Az Óriások és Ksarúr. k állhatnak érettünk bosszút! Ksarúr és Urrkhú! Csakis

k! Úgy bizony...

Ardún sok dologban tudatlan volt. A k tapintása sem segíthette hozzá ahhoz, hogy a múltbapillanthasson. Nem láthatta, mi történt az orkok elvonulása után. Merthogy Ruaka nem

szenvedett ki a testét ér iszonyatos csapások alatt. Legalábbis nem azonnal. A sámánmágikus hatalma – akárcsak életereje – a csata végére elapadt. Érezte, tudta, hogy érdembenmár semmit sem tehet azért, hogy megmentse saját életét. Lábát lecsonkolták, gyomrátkardpenge hasította fel. Halálán volt; minden szívdobbanásra s patakokban lüktetett eltestéb l a karmazsin vér. Minden más halandó már kiszenvedett volna, azonban egy darabigmég dacolt a Halállal. Tehette, hisz' jó barátja volt. Azonban nagy horderej átokra vagyrontásra, ami megfoganna a törzsét pusztulásba dönt ork klánon, már nem maradt hatalma.Éppenséggel arra is csak alig, hogy egyik h csatlósát ruházza fel a bosszúállás képességével.De ez volt az egyetlen, amit megtehetett.

Amíg a mámoros ork fattyúk elkotródtak, azon volt, hogy halottnak tettesse magát. Nem esettnehezére. Az orkoknak pedig több eszük volt annál, mintsem hogy háborgassák a látszólagélettelen testet. Rettegték a barbár varázstudók hatalmát. Iszonyodtak a kísért szellemekt l,az átkos ráolvasásoktól, a sámánok számukra teljességgel érthetetlen, ismeretlen és félelmetesmágiájától. Sohasem nyúltak volna egyetlen halott sámánhoz sem, nehogy annak szelleme azoktalan halott gyalázón töltse ki bosszúját. Békén hagyták hát, még a környékét is messzeelkerülték. Magán a csatatéren sem id ztek soká. A diadalkiáltások csitulásával sietvefelmarkolták az értékesebbnek látszó ruhákat, fegyvereket, verteket, pajzsokat – az íjakhoznem nyúltak, lévén hogy nem ismerték ezek használatát -, aztán rendezett sorokba tömörültek,és elnyelte ket a sötéten ásító nádrengeteg Ruaka csak erre várt. Odavonszolta magát a halottArdún teteméhez, és utolsó leheletével mágikus rúnákat vésett a test r iszamós mellkasára,majd a leveg be. Ajka b vhatalmú igéket mormogott, kezében r t fénnyel izzott fel egyrubink . Aztán a sámán véreres szeme fennakadt, és feje élettelenül lehanyatlott. Lelke márútban volt a poklok felé.

Ardún nem ellenkezett a Sors és Ruaka akarata ellen. Azt még felfogta, hogy él halott, akiRuaka hatalma révén azért tért vissza a Túlsó Árnyakból, hogy bosszút álljon törzséért,harcostársaiért és szeretteiért. Az él halott lét azonban immár semmiféle érzelmet nem váltottki bel le. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt annak, hogy egykori énjének csakfoszlányait rizte meg. A csatát megel életéb l valamennyi emlékét elveszítette, az pedigfel sem merült benne, hogy ennek okait firtassa.

A néhai Ardúnból nem maradt meg más, csak a rothadó test és a fejében zsongó bosszúgondolata, ami sietségre ösztökélte. Élettelen báb volt, a bosszú érzéketlen angyala, egy halottsámán végs varázslatának fonnyadt gyümölcse. Nem evett, nem ivott, nem érezte a sáskarcolását, nem rezzent össze az éji vadon neszezéseire, nem pihent, nem kérdezett, nemellenkezett. Egyedüli célja az volt, hogy bevégezze küldetését, bármibe kerüljön is. Ardúntökéletes volt – a maga nemében.

Fizikai képességei és ösztönei megmaradtak, s t, még hatékonyabbá is lettek valamelyest.Ezeknek köszönhette, hogy három nap szakadatlan menetelés után nem ragadta el a láp, vagyhogy nem végezte nevenincs szörnyek eledeleként a nyúlós, feneketlen mélységben. Egynagy adag szerencse is kellett persze hozzá, no meg az, hogy Ardún egyszer már megjárta azutat a Vénséges Vénhez. Az oda vezet ösvényekre – milyen fura – jól emlékezett. Az ezernyialattomos veszéllyel teli úton a k adott neki er t és az agyában lapuló szó, ami mindig akkorbukkant a felszínre, amikor a legnagyobb szükség volt rá.

Bosszú.Mert él holt volt ugyan, fáradhatatlan és a végletekig elszánt, de képesnek t nt a lelkesedésre.És a bosszú gondolta, ha lehet, még inkább lelkesítette, még nagyobb iramra sarkallta. A

sámán drágaköve jó barátja lett. Úgy is mondhatnánk, egyetlen barátja lett. Markábandédelgette, fél arcát adta azért, hogy egy zaurhaktól – mocsári bestiától – visszaszerezze,egész úton a keblén melengette. Nem gondolkozott el rajta, miért e furcsa köt dés. Egykoriénje legmélyén a k mégis jelképezett számára valamit; talán valamiféle kitüntet ajándéknakvélte fáradozásaiért. Vagy csupán megnyugtatta az érintése? Vagy a küldetés bevégzéséheztartotta nélkülözhetetlennek? Meglehet. Talán.Amikor végre céljához ért, testén már nem volt ép folt, csontjai több helyütt fehérenviláglottak a holdfényre. Szánalmas látványt nyújtott, de t ez cseppet sem érdekelte. Amikorrothadó kezével félretolta arca el l a susogó lápi füvet, a hold éppen ezüstös derengésbe vontaa mocsár egyik apró szigetén düledez sárkunyhót, ahová igyekezett.Ardúnt észrevették. A roskatag viskó el tt gomolygó köd korlátozta a nomád látását, de mégis tisztán érezte, két szempár szegez dik rá. A farkasokat és a zaurhakokat is mindigmegérezte, meg sok egyéb más teremtményt is bolyongása során. Ardún örült ennek az újképességének. Most az idegenek szagát is felé sodorta egy b zös mocsári fuvallat.Szuszogásuk kipárolgását is hallani vélte, mi több, magát a testük melegét is érezte aleveg ben. Ardún el nyomakodott rejtekéb l.- Távozz t lem, láp mocska! El veled!A rekedt, fátyolos férfihang súlyos pörölycsapásként nehezedett Ardún mellkasára. A nomádmegingott, és csak hallatlan er feszítésének köszönhette, hogy talpon bírt maradni. Eleddignem érzett semmiféle fájdalmat, a sámán köve azonban most marni-égetni kezdte a kezét. Amellét vas-bilincsbe szorító légszomj azonban nagy hirtelenséggel megsz nt, és újfent uravolt mozdulatainak. Fegyverét maga elé vonva átdülöngélt egy roskatag fahídon, ami aszigetre vezetett, majd az éj rémiszt torzójaként megállt egy meredten rábámuló vénség el tt.A töpörödött öreg a viskó ajtajából botladozott elé, göcsörtös ágdarabra támaszkodva. Púposvolt, arca fekélyes, bal szemét hályog lepte, haja szennyes csimbókokban verdeste hátát.Ahogy az él halottra vetette tekintetét, szája mégis gúnyos mosolyra görbült, el villantvasárga fogsorának roncsait. Azonban volt ebben a mosolyban némi bizonytalan félelem is.Ardún nyomban megérezte ezt.- Érted jöttem, Ksarúr, Vénséges Vén, Láp Embere. Kérni jöttem, nem elvenni. Fogaddméltón Ruaka követét, Ardúnt, a Harmadik Ház test rei közül.Ardún fejet hajtott, mire koponyájáról arcába hullott egy fekete-véres húsdarab. Megszokásvolt ez a köszönt formula, hagyomány, ami mélyen beleivódott a harcos ösztöneibe. Most,jelenlegi állapotában, nevetségesnek hatott.A rongyos öregember meglepetten ráncolta össze homlokát, koszos kézfejével nyálköpetetmorzsolt szét lila ajkán. Szeme eleven fáklyalángként parázslott, ahogy körbebicegte amegtépázott követ tétovázó alakját.- Mi szél hozott erre? – vakkantotta, miközben az Ardún bal öklében szorongatott drágakövetméregette. – És hol van maga Ruaka? Miért egy koszos talpnyalóját küldte maga helyett, he?Válaszolj, dög, vagy meglásd, feldühítesz!Ardún számára furcsa volt az az új érzet, ami néhány röpke pillanatra felülkerekedett mindenmás gondolatán. A tarkója furcsán bizseregni kezdett, csupa csont ujjai megszorultak a kardnyálkás markolatán. Felb szítette az öreg.- Ruaka halott! És halott mindenki a Harmadik Ház törzséb l. A Bran-Anah klán orkjaivégeztek valamennyiünkkel. Én tértem meg a halálból, hogy meghozzam neked a hírt. Mostitt vagyok, hogy a segítségedet kérjem, Vénséges Öreg. Neked kell bosszút állnod atörzsünkért, ami egykor téged is befogadott. Ébreszd fel a Fekete Óriásokat! k majdelvégzik azt, amire nem képes két vagy három ember. Ébreszd fel ket, Öreg! Tartozolennyivel Ruakának! És azt is tudhatod jól, hogy Ruaka halálában sem felejt!Ardún saját, elváltozott hangján beszélt, de a szavak, amik elhagyták rothadó torkát, mindenbizonnyal csak részben voltak az gondolatai. Ruaka talán a k be börtönzött mágiát

használta fel arra, hogy a nomád nyelve annak rendje s módja szerint forogjon. Ardúnmindenesetre nemcsak hogy felfogta a szavak értelmét, de sajátjának is vélte azokat. Akezében lüktet k re meredt, majd úgy gondolta, mondandóját illik nyomatékosítania is.Váratlanul el relépett, egy kaszáló mozdulattal megragadta az öreget a nyakánál fogva, majdmegrázta, mintha amaz csak egy mocskos rongycsomó lett volna.- Felébreszted, és az orkokra uszítod az Óriásokat, vagy magad is hamarjában a sír sötétjébentalálod magad! Jól fontold meg! Ha megtagadod a segítséget, a lelkedet Ruaka legszörny bbátka emészti el!A szánalmas emberi roncsot láthatólag megrázta az elátkozás gondolata. A halált már nemvolt miért félnie, de ha valakinek a lelkét fenyegetik az örök kárhozat rémével, az mármegfontolandó.Ruaka roppant tehetséges varázstudó volt. A vén Ksarúr, aki ifjabb éveiben saját kez leg istanította, percig sem kételkedett abban, hogy ha ellenszegül, egykori tanítványának átkautoléri a poklok mélyéb l is. Ksarúr hatalma aggságára megfakult, holott a nomád törzsekhosszú évtizedekig a sámánok királyaként tartották számon. Mégis a magányosszámkivetettséget választotta. Bár még sok olyan elfeledettnek hitt varázsigét ismert, amelyetrajta kívül egy teremtett lélek sem, a szertartásokat már nem végezte olyan biztos kézzel, mintegykoron. Amikor a tompuló agy már könnyedén elvéti két varázskomponens megfelelarányát, vagy egy nagyobbacska rituálé sorait, amikor a remeg ujjak észrevétlen elhibáznak,vagy felcserélnek egy apró mozdulatot, akkor már csak örökös halálfélelemmé,önmarcangolássá válik minden próbálkozás. Az idegek szép lassan fel rl dnek, a hibák pedigcsak sokasodnak és sokasodnak. Ez már a vég...- Bolondok vagytok mind! Bolondok! Mennyiben lehet borzasztóbb a sír sötétje a Fekete Lápszörny titkainál! Én láttam még ket emberekre vadászni a mocsarakban, s Megjártam aFekete Hegyek gyomrát is minden poklával Együtt. Semmi sem lehet olyan borzasztó, mintaz Óriások átkos közelsége! – Ksarúr magába roskadva tajtékzott.Valóban akadt némi elszámolni valója Ruakával. Éppenséggel az életét köszönhette neki,amikor fél emberölt vel ezel tt saját törzsében egy aljas összeesküvés áldozataként fetrengettönnön vérében és ürülékében egy földbe vájt tömlöc mélyén. Ruaka akkor a biztosmáglyahalál el l menekítette el Bhún földalatti labirintusrendszerén át. Persze ha Ruakanéhány évvel el bb érkezik hozzá segélykérésével, amikor , a Láp Embere még biztos kézzelosztogatta a halált, arcába nevet. De most, Ksarúr a Sors ítélkez kezét látta Ardúnjövetelében. Szinte lehetetlen kéréssel fordultak hozzá és mégsem. A Fekete Óriásokatfelébreszteni szunnyadásukból vakmer cselekedetnek mutatkozott. Mi több, épesz embersoha nem is vállalkozott volna erre az rült kihívásra. Neki azonban, már nem volt mitveszítenie. Vagy Ruaka átka, vagy a gyors és könyörületes halál a Fekete Óriások Tavánál.Vagy – valami egészen más...Ksarúr hályogos szeme fennakadt, míg a másik, az ép, résnyire sz kült.- Az Óriások bosszújára éheztek, holott mit tudtok ti az sökr l, Urrkhú hatalmáról, vagy aFekete Nép borzalmas fiairól? Megmondom én. Semmit! De ám legyen! – A vénség petyhüdtvonásai gúnyos fintorba torzultak. – Ha test rként szolgálsz az úton, megkapod, amirevágysz. Elvezetlek Urrkhú Taváig, felébresztem és a Bran-Anah klán ellen uszítomvalamennyi Óriást.Ardún némán bólintott, mutatva beleegyezését. A Lápi Ember hozzá lépett, majd kuncogvamegveregette felnyitott mellkasát.- Meglásd, élvezni fogod – röhögte, aztán csak kacagott, kacagott és kacagott, önfeledten ésvérlázítón. Ardún tarkója újból bizseregni kezdett.Az Óriások Taváig négy napig tartott az út. Egy harmadik társuk is akadt, egy húszévesforma, törékeny, szénfekete hajú lány társaságában. Az ismeretlent, akinek jelenlétét Ardúnmár megérkezésekor felfedezte, a vénség a nyomorúságos viskóból rángatta el . A n

amilyen szép volt, oly megviseltnek és elgyötörtnek látszott. Mezítelen testén rúgások ésbotütések nyomai éktelenkedtek, bal combján hosszú karmolt seb varasodott. Ksarúrvigyorogva felajánlotta az él halottnak, hogy használja a lány testét. Ardún nem élt vele. Nemérzett vonzalmat a névtelen, rémült asszony iránt, inkább valami új érzés töltötte el. Talán aszánalomé.Ardún az út során igyekezett is megvédeni a mocsár kellemetlenségeit l. A lány nehezenpalástolta ugyan iszonyodását, de egy id után hajlandó volt arra, hogy ha elfáradt, a halottharcos a hátán cipelje, vagy hogy amaz megakadályozza a vénség er szakos éjszakaiközeledéseit és ütlegeléseit. Ksarúrt felettébb bosszantotta a dolog, hogy megakadályozzákmocskos játékában, amit pedig láthatólag nagyon is élvezett. Ardún csak nevetettátkozódásán.Egy alkalommal, amikor mélyen bent jártak az éjszakai láp szívében, és Ardúnt egy kétéltbestia támadása kötötte le, Ksarúr maga alá teperte a lányt, s agyba-f be verte. Talán mást is

velt volna vele, ha Ardún elriasztva a szörnyet nem siet a lány segítségére. Összeverte asámánt, de csak annyira, hogy ne essen komolyabb baja. Az aggastyán megpróbált ugyanvédekezni, de az Ardún alakját körbefonó fojtogató lidércfények és a testét elemészteni akaróvarázsszavak rendre lefoszlottak róla, hála a k erejének. Ardún most már világosan tudta,érezte, hogy a k az, ami élteti; ennek köszönheti létét, ideiglenes sebezhetetlenségét avarázslóval szemben. Új érzéssel is gazdagodott. Gy lölte a púpos sámánt – és önmagát. Mitöbb, meggy lölte magát Ruakát is, aki erre a létre kárhoztatta. Furcsamód a Ruaka iránttámadt érzelmek hamarjában elenyésztek. Ez persze nem tudatosult benne; mintha ilyengondolatai nem is léteztek volna. Maradt hát a bosszú és a k iránti elszánt ragaszkodás.Merthogy Ksarúr mindenáron magának akarta a követ. A lányról kénytelen volt lemondani,mert az nem tágított a csupa csont, csupa b r Ardún mell l, aki lassan teljesen elvesztetteemberi vonásait. A sámán belátva vereségét, ezután minden pillantásával a drágakövet leste.Lehet ségre várt, hogy elragadhassa azt az él halottól. Ardún nem figyelt fel a mohótekintetek tüzére, a sóvárgó ajakremegésekre. De ösztönösen megérezte a sámánbanszunnyadó indulatokat. A drágakövet a lány segítségével a nyaka maradványaira aggatta, ésanyatigrisként védelmezte. Tehette, figyelme állandóan éber volt, karja harcra kész.A harmadik nap éjjelére lidérces mérföldeket hagytak maguk mögött. Ardún bírta volna anagyobb iramot is, de a vén és a lány kimerültek voltak. Aludni és enni ugyan ritkán álltakmeg, az él halott mégis mérhetetlenül lassúnak találta ket. Ardúnnak persze nem számítottaz id , bár valami megfoghatatlan érzés azért nyugtalanította a szánalmas ütem haladásmiatt. Megosztotta gondolatait a lánnyal, aki közölte vele, ezt türelmetlenségnek hívják. Azéjszín hajú szépség egyébként szótlan volt – ha nagy néha mégis hallani lehetett bársonyosgyermekhangját, csak éhségét vagy fáradtságát tette szóvá. Míg egyre inkább rettegett azél halott látványától – Ardún testét már csak helyenként borította b zös, gennyes hús -, a férfiegyre er söd vonzalmat táplált a lány iránt. Egy alkalommal megpróbálta kimutatni furcsa-újérzéseit, és egy aprócska ölelés erejéig magához vonni az alabástrom testet, mire a lánysikoltozva elmenekült. Átkozott Sors!A szemmel láthatatlan ösvényeken való szakadatlan menetelés, a vadon egyre gonoszabb ésegyre nyilvánvalóbb kipárolgása, az újdonsült, félelmetes éji zörejek a vén Ksarúrt ismegviselték. Az asszonyhoz hasonlóan egyre mélyül letargiába esett. Csak az istenek amegmondhatói, hogy talált rá mégis a helyes ösvényekre. A k megszerzésér l láthatóanlemondott. Láthatóan. Ardúnnak az meg sem fordult a fejében, hogy a Vénséges Vén netánvak csapásra is vezetheti. Ksarúr nem is tette ezt. Más terveket forgatott a fejében.A negyedik nap hajnalán felt ntek a láthatáron a Fekete Hegyek komor vonulatai. Mirebealkonyodott, szilárd talajt tapintott a lábuk. A Fekete Láp szívében voltak most, a hatalmashegységrendszer mocsárral határos magaslatainak lábánál, ott, ahol ember tán csak mindenévezredben jár. Ekkorra a lány már inkább a vénség közelségét választotta. Ardún el ször

nem értette ezt, aztán belenyugodott a döntésbe. Ksarúr vigyorgott, de vigyorgásábaleplezetlen keser ség tolult. A vénség bárhogy is igyekezett palástolni, a halálán járt.Ritkás lápi erd fái borultak a fejük fölé, amikor megindultak a szokatlanul meredekdomboldalon fel, a távolinak tetsz , köd ülte hegycsúcs felé.A felfelé vezet út még a fáradhatatlan Ardún számára is hosszúnak t nt. Sziklás kaptatok,csenevész bokrokkal ben tt si vadcsapások, sziklába vésett boltívek, megkopott, végtelenbevesz lépcs sorok, mállófélben lév szobrok félelmes maradványai szegélyezték az erdeiösvényt, ami a titokzatos Óriások tavához vezetett. Ardún sohasem látott Óriásokat. Azt semtudta, valóban óriásokról van-e szó, de nem is érdekelte. Annál inkább a bosszú. Ahogyközeledtek végcéljukhoz, egyre er teljesebben lett úrrá gondolatain. Már nem érdekelte alány. A halódó vénséget nógatta inkább, a hátára vette, úgy cipelte egyre feljebb és feljebb.Az eddigi leger sebb érzet kerítette hatalmába. Rettegett attól, hogy id nek el tte pusztul el agy löletes Lápi Ember. Hátán az alélt sámánnal, baljával a lányt vonszolva maga utáncsörtetett felfelé a véget nem ér lépcs soron. Az egyre gyakrabban felbukkanó éj fekete,különös szobrokról nem akart tudomást venni. Formájukban leginkább egymásba fonódóóriáskígyók megkövült, kusza halmazához hasonlítottak, amely halmazokból néhol óriásszemgolyókhoz hasonlatos nyúlványok sarjadtak el . Ahányszor csak tekintete átsiklott atúlvilági alakzatokon, megborzongott.Mire megvetette lábát a pokolbéli fennsíkon, az er lködést l rothadó szeme kifolyt üregéb l.Nem számított, továbbra is ugyanúgy látott, mint eddig. Teste sem volt már más, csakmegsárgult csontváz, arca helyett vigyorgó koponya meredt fel a szikrázó holdra. A hold.Olyan közelinek, olyan hatalmasnak t nt, hogy úgy gondolta, a kezével akár el is érhetné. Azéji vándor tükörképe a lába alatt tátongó irdatlan szakadékban, egy fekete tó medrébencsillogott. Urrkhú, a Fekete Óriások Tava!Ardún elengedte az alélt, testén véres horzsolásokkal szabdalt lány kezét, majd ledobta hátárólterhét. A Vénséges Vén töpörödött, megviselt alakja nyomorúságos látványt nyújtott atörmelékes földön. Ardún – a néhai Ardún – felrázta, és a tóba szakadó sziklaplató szélérecipelte.- Ébreszd fel az Óriásokat! Ébreszd fel ket, vagy elkárhozol! – hangja élettelenül szólt,mégis meg rzött valamit régi hangzásából. Dacos volt és kérlelhetetlen.Ksarúrban lassan pislákolni kezdett az élet. El bb elámult a tó láttán, majd eszel sen szhajába túrt, és visongva fetrengeni kezdett a porban az él halott lábánál.Ardún belerúgott, mire a vénség felnyögött, és hihetetlen er vel nekiugrott. Kis híja volt csak,hogy nem tudta letaszítani Ardúnt a vak mélységbe. Az él halott a varázsló arcába ökleit, éseltaszította magától.- Ha a követ akarod, megkaphatod! De csakis aztán, hogy életre hívtad az Óriásokat!Ksarúr nyöszörögve tapogatta vérz orrát, aztán kelletlenül a lány felé bökött.- Hozd ide a lányt! A szertartáshoz szükségem van rá!Ardún csak egy pillanatig habozott, aztán engedelmeskedett. Felnyalábolta a mezítelen testet,és a sámán lába elé dobta. A törékeny alak magához tért, pislogva meredt a fölébe tornyosulókét szörny ségre. Ajkát halk sikoly hagyta el.A sámán mintha megrészegült volna a lány látványától. Lendületesen a sziklapárkányravonszolta, és megbabonázott tekintettel nézett alá a messzeségbe vesz fekete tó vizére. Életenem akármilyen fordulóponthoz érkezett.A szertartás leírására, amihez készült, egy megsárgult pergamentekercsen talált rá, itt ahegység mélyében megbúvó járatok egyikében. Igaz, teste megcsömörlötte a föld alattimágikus csarnokokban való bolyongást és számos követ je is odaveszett. Sokáig nem is tudtaeldönteni, vajon megérte-e a fáradozás. Nem merte ugyanis szólítani a Fekete Nép elfeledettfiait. Százszor, ezerszer is elpróbálta pedig a szertartás minden mozzanatát, de a tekercsekolyan szörny ségekr l regéltek, oly sok volt a bizonytalanság, hogy végül nem vitte rá az

idézésre a bátorság. Most, évtizedek múltán újra itt volt a kihívás, a lehet ség, hogy megtegyeazt, amit akkor nem mert. Akkor élete delén, hatalma virágában állt; most élet és halálküszöbén táncol. Akkor, ha lett volna hozzá mersze, még nagyobb hatalmat kért volna aNépt l. Ma életet akart kérni. Új életet. Új életet – egy ork testben! A négy nap kínszenvedésealatt mindent gondosan eltervezett. Ardúntól egyel re nem tudott megszabadulni, pedigmennyivel könnyebb dolga lett volna most. Az él holtat Ruaka mágikus köve segítette, anéhai sámán talizmánja, életköve. Afelett pedig nem volt hatalma. (Ha Ruaka képes voltilyenre szert tenni és használni is, sokra vihette, nagyon sokra.) Az Óriásoktól tehát el ször abosszú beteljesítését kellett kérnie.A szertartás sikerében csak egy szemernyit kételkedett. A Fekete Népr l ugyan nem tudottsemmit, csupán azt, hogy id tlen id k óta nem szólt hozzájuk senki magányukban, de aztérezte, hogy felfigyeltek rá, és várnak a hívásra. Azt is érezte, hogy börtönben vannak –milyen börtönben és mi végre, ki tudja vajon -, s azt is sugallták, elegük van már aszunnyadásból, a semmittevésb l. Akarták tehát az idézést, ami nagyban el segíthette arituálé sikerességét.És ha az Óriások megjelennek, azt fogja kérni t lük, hogy csapjanak le azonnal a BranAnahklánra. Képesek rá, tudta ezt jól. Ruaka szelleme ekkor majd megnyugszik, az átok semmissélesz, s a gy löletes Ardúnt életre hívó varázslat is hatását veszti. Ardún porrá omlik. pedigeztán nem fogja igéivel lezárni az Óriásokat megidéz szertartást, bár megtehetné; mi több,mindenki más meg is tenné a helyében. A tekercs sorai hatalmat adnak az Óriások felett,egyetlen kívánság erejéig. viszont azzal, hogy nem fejezi be a rituálét, nem zárja újramágikus bilincsbe a Fekete Nép gyermekeit. Azaz ö, Ksarúr, a sámánkirály, szabadságot ígéraz Óriásoknak. Ezért cserébe pedig mindössze csak annyit kér majd, hogy vénséges,megrokkant teste helyett adjanak neki egy újat, egy ifjabbat. Egy ork testet, amiben lelke, énjeúj életre lelhet...Nem tudhatta, a kérés teljesítése hatalmukban áll-e. De az életén kívül mit veszíthetett? Hasikerül, új testében, régi énjével és régi hatalmával t nik majd fel az ork klánok között.Százezernyi ork harcos között, akik közül egy sem ismeri a mágiát! Istenként fogjákdics íteni...Ksarúr maga sem ismerte fel tettének borzalmasságát. Olyan hatalmat kívánt a világraszabadítani, ami egykor romba döntötte azt. De nem volt sem ember, sem isten, kimeggátolhatta volna most szörny cselekedetében. Csak Ardún és a lány. k sem sokáig.A sámán karmaiban reszket n teste görcsbe rándult, amikor a Vénséges Vén Ardún számárais követhetetlen mozdulattal t rt rántott gúnyája alól, és elvágta áldozata torkát. Az él halottmegmoccant, a varázslóra rontott volna, aztán mégis helyben maradt. Szenvtelenkoponyaarccal bámulta a hófehér torokból felszök , g zölg vérfolyamot. Ksarúr maga elétartotta a még verg asszonyt, és a vérmocskos fegyvert a mélybe hajította.Ardún el tt összefolytak a további események. Látta, amint Ksarúr néhány istentelen igételharsogva a szakadékba taszítja a mozdulatlan holttestet, majd egyszerre csak a sámántöpörödött alakját ritmikus tánc himbálta. Karja hajfonat gyanánt röpködött, táncolt aleveg ben, haja nedves csimbókokban verdeste púpját. Ajkáról el ször halk, majd egyreer söd zúgással szakadtak fel a tisztátalan igék. Varázsszavak, amiket számtalanszorvartyogott el magának kunyhója áporodott homályában. Megállni látszott az id . A szavakképlékeny masszaként, szakadatlanul folytak egymásba, a tó vize tajtékos hullámokat vetett.Az égen vörös és fekete felh k száguldottak, a tó morajlása mennydörgésként visszhangzott aszurdokban. Aztán a vénség szeme váratlanul kidülledt, bal keze furcsa jelet mázolt a porosleveg re, és nyálas habot köpve elharsogta az idéz varázslat zárszavát.Ardúnt túlvilági fuvallat legyintette meg, ami messzire vetette a szakadéktól. Csak a varázslóállt ott továbbra is rendíthetetlenül, szétvetett karja a hold felé mutatott. A további eseményeka néhai Ardúnt szinte az rületbe taszították.

Éjfekete szárnyakon hatalmas lények jelentek meg a tó felett. Nem láthatta szemük sárgalobját, de tekintetük így is t zcsóvaként égette az arcát. Ijeszt en torzak voltak, korcsvégtagokkal, busa, démoni fejjel.Ardún rettegve lapult meg el lük, csontváz testét a földhöz szegezve. A Valamik, akik ahalandók körében Fekete Óriásoknak neveztettek, szörny párbeszédet folytattak a sámántébolyult alakjával. Karattyolásuk, vartyogásuk nyomán fekete köd gomolygott csapkodószárnyaik körül, szörny hangjuk hallatán az él halott csontkezébe temette koponyáját. AztánArdún rettenetes harsogást hallott, mintha maga a menny hasadt volna meg, vagy mintha a tóhullámai végtelen haragjukban máris a sziklaperemet nyaldosnák. Majd a démoniszörnyszülöttek alászálltak a mélybe. A mennydörgésszer robajlás elhallgatott, mire Ardúnmegittasulva, félelmét feledve a szakadék pereméhez botorkált. Még látta alászállni adémonokat a Fekete Tó háborítatlan víztükrére. Merthogy az irdatlan tóban hullám semmoccant. A feketén csillogó vízben viszont körvonalazódott egy hatalmas ork falu sziluettje.Viskók, harcosok, dévaj mulatozás zajai, harsogó kacagás. Aztán a szárnyas Óriásokalászálltak a vízbe – s a mozdulatlan víztükrön átsuhanva már a túlparton verdestek ahalálfélelembe fagyott ork tivornyázók közepette. Borzasztó halálsikolyok rezegtették meg azeget. A szörnyek rikoltásai nyomán valamennyi kunyhó fala recsegve összed lt, a harcosok,asszonyok és rémült ork porontyok szétrepedt dobhártyával, egymás hegyén-hátán fetrengtek.A föld több helyütt meghasadt, halálra vált orkok tucatjait nyelve el, az égb l pusztító t zeszáporozott alá. Aztán a bestiák zúgva-hörögve szétcsaptak az él k közt. Karmaikkal vértet éscsontot törtek, pofájukból fekete t z sarjadt, porrá hamvasztva az ellenszegül ket. A FeketeNép gyermekei csakhamar vérben és hamuban gázoltak ott, ahol pillanatokkal el bb mégnépes ork falu ülte gy zelmi diadalát Ardún törzse felett. A Bran-Anah klán orkjait utolérteszörny végzetük...Ruaka bosszúja beteljesedett. A drágak megfakult Ardún markában, elvesztette befolyását azél halott felett. Ardún azonban nem omlott porrá. Ó, nem. Ezek után els ként azt tette, amitaz ösztöne diktált. Eltávolította az útjából azt, aki a szörny ségek eme borzasztó formáját ráés a világra szabadította. Egyetlen csapással taglózta le a sámánt. Ksarúr fejét féligelválasztotta törzsét l, majd egy újabb csonkolás után maga a ráncos fej is a markábanmaradt. Belevicsorgott az iszonyatba merevedett arcba, aztán elhajította a véres koloncot.Elégtétel és határtalan nyugalom töltötte el. Nagyon jó érzés volt. Már szinte elfelejtetteezeket az érzeteket. Öröme azonban csak pár pillanatig tartott. Ardún lelke visszakapta azemlékezés képességét. Pillanatok alatt élte át és dolgozta fel az elmúlt napok keservestörténéseit, immár józan ésszel. Belerokkant. Ép elme nem viselhette el az él halott létszörny ségeit. Csendesen zokogva tébolyult meg, a sámán holtteste mellett.Nagy sokára eszmélt föl révületéb l. Szárnyak suhogását hallotta a szakadék fel l. Felordított,és rült menekülésbe kezdett. A rémek nem üldözték, hát egész a lápig jutott. Jó volt újra ottlenni, szót váltani barátok, harcostársak szellemeivel. Csak azt nem szerette, amikoremlékezett. Ilyenkor üvöltésére még mérföldekkel arrébb is összerezdültek a portyázó éjivadak. Sokáig kísértett itt, legf képp a csontoktól sárgálló csata színhelyén, vagy Ksarúrelhagyatott kunyhójánál, keseregve népe kegyetlen elmúlása felett. Útban a kunyhó felépusztult el egy ködös téli alkonyon. Kalandozók ölték meg. Ha tehette volna, tán megköszöninekik...Valahol a Fekete Láp legmélyén, Urrkhú sötét hegyeinek lábánál végeláthatatlan sorokbanork horda gyülekezik. Tábortüzeik, mint megannyi apró üstökös csapongnak r t lángjaikkal acsillagtalan éjben. A harcosok mormogása szakadatlan földmorajlás, a dobok tompadöbbenései égmorajlásként zengnek végig a mocsaras völgyeken. Az ork klánok els nagyszövetsége példa nélküli háborúra készül. A hegyeken túl az ismeretlen barbár világ, Tullúria.Láthatatlan határait a hegyekr l innen soha nem lépte át sem ember, sem ork fia. A Láp Népemost átkelni készül a fekete bérceken. Csak az istenek a megmondhatói, mi vár rájuk odaát.

Halál vagy mérhetetlen dics ség és zsákmány? Kit érdekel! Lelkesedésük, harci lázuk az egetostromolja. Nincs hatalom, mely megállíthatná ket. Ölni és hódítani akarnak. Szövetségeseikérkeznek most. Éjfekete szárnyakon jönnek, kénsárga szemük pillantásátólmeghunyászkodnak a legvakmer bb harcosok is. De hát szövetségesek! Örömittas zsibongáskél a seregben. A vezír érkezik az egyik szörny séges bestia hátán. Alakja öles, izmaihegyekbe szaladnak karján, hátán. Leugrik hátasáról, egy szikla-k re telepszik. Háta mögött atelihold fakó korongja. Alakját hirtelen haragoskék lidércfény övezi, így szól az egybegy lthadurakhoz. Ért nyelven intézi szavait h csatlósaihoz. Buzdít, ígérget, aztán kiadja aparancsot az indulásra. A sereg ujjongva indul meg a nyomában, lépteikhez üstdobokdörömbölése adja az ütemet.Követni fogják a vezírt, akárha a pokolba induljon is. Nagy harcos, nagy mágus . A neve,Ksarúr...

COLIN J. FAYARD:CSILLAGOKAT AZ ÉGR LA Kóbor Csillag története csupán egy a sok közül, mely nevetségessé teszi a lepkeimádóhernóiak állítását, miszerint az asherit népb l sosem születtek igaz mágikus hatalommalbírók. Régi vita ez népeink között – avagy, hogy Herno ismerte a világi mágiát, Skawyncsupán a szakrális tudományt és épp oly értelmetlen, mint amilyen hazug. Ugyan EarnTiweltor csúfos véget ért, s míg élt, csakis a maga javát kereste, ám kétségtelenül mágus volt,méghozzá a legnagyobbak közül való – és asherit. Oly hatalom birtokosaként múlt el evilágról, melyet – bízvást állíthatom -, egyetlen hernói varázsló sem tudhatott magáénak,hacsak Kövér Theoberto nem, ám az létezése a mai napig kétségek tárgya.

A történet, melyet most leírok, sokak számára ismert. Gyakorta el adják neves versel k anemesi udvarokban, hisz' tanulságos és Karvainnak tetsz . A nép közt járó ripacs-társaságokés bábos mulattatok pediglen – kidomborítva a szerelmi szálat, s aláhúzva jó vastagon a testiörömöket, hogy a póroknak vígságuk légyen – négy míves képben állítják színre. Mostanméltatlan személyem illeszti az Istorial nor Eidos lapjai közé.

A. C.

A csillagok úgy sziporkáztak az égen, ahogy csupán a legforróbb nyarakon képesek, és a kétférfi, hogy elfoglalja tekintetét, az igéz , bársony eget bámulta. Az id sebbik a mágiárólmesélt, s a kabócák mély tisztelettel hallgattak a közelben. A távolban, ahol sátrak sziluettjétrajzolta a dombhajlatba néhány tábort z, cseng kacagás született – lányok hangja, melyethallgatni felér jó pár áhítatban eltöltött órával -, s Ejub, a mesél serken bajuszú fia inkábbarra figyelt, mint apja szavaira.

- Amikor csupán annyi id s voltam, mint mostan te... vagy tán egynéhány évvel még nálad isrövidebb... s a nagyapád felrakott minket az utolsó hajóra, ugyanilyen éjszaka volt. Nekemakkor mondta el mindezt, s meghagyta, hogy adjam tovább, legjobb tudásom és emlékezetemszerint...

A férfi cseppnyi id re elhallgatott. Múltba réved gondolatai szárnyán az arany kontinensreszállt, az elhagyott Jennao tájaira, melyeket ebben az életben többé látni nem fog. Amikorismét megszólalt, hangja elmélyült, mint az emlékez ké általában, de nyoma sem volt benne a

bizonytalanságnak – hisz' önmagának már több százszor elmondta e szavakat úgy, ahogyan azapjától hallotta.

- Figyelj jól Ejub, mert csupán egyszer mondom el neked, s majdan a saját gyermekednekugyanígy kell tovább adnod! Népünk sorsa múlik ezen, kóborló tyrkeké, hisz' egyebünk sincs,csupán az emlékezetünk, s az a kis varázslat, amely a vérünkkel együtt csörgedezik bennünk!Hagyd most a lányokat!

Ejub nehéz sóhajt küldött a csillagok közé, és megpróbált elszakadni az édes hangoktól, hogyeleget tegyen si kötelességének. A nyár elején, amikor el ször rövidítették meg göndör hajáta férfiviseletre, megéledt benne a varázslat, mint karon ül ben a beszéd tudománya, s mostmeg kellett tanulnia bánni vele, nehogy megrontsa mágiáját, s azzal együtt önvérét is. Er svolt benne a késztetés, amit l Ejubot inkább az aggodalom töltötte el, hiszen úgy érezte, amibenne lakozik, az nem az övé... s talán nem is . Ha tehette volna, feledi a mágiát, legalábbnéhány szívdobbanásnyi id re – de feledheti-e a csepered férfiember a lányok nyakánakhajlatát akár egyetlen pillanatra is? Hiábavaló küzdelme a bens jében élénkül hatalmak, amágia és a férfivér szava ellen t zként emésztette Ejubot, parazsat ültetett tekintetébe,lázrózsákat homlokára, s ezzel kiérdemelte apja figyelmét. Öreg Ejub megkapta utódától ajelet: “Ideje jött a tanításnak!"

- Mi, kóborló tyrkek a legutolsók voltunk, akik elhagytuk az imádott-gy lölt kontinenst.Talán büszkeségünkben maradtunk hátra, hogy elmondhassuk az el ttünk futóknak: lám, a mihelytállásunk mentette meg a ti életeteket! Vagy talán azért maradtunk az utolsó pillanatig,mert képtelenek voltunk megválni az Aranybirodalomtól, amíg egy cseppnyi szeretni való ismaradt benne... bármi legyen is az oka, utolsóként hagytuk el Jennaót. Vakmer ségünket...akár a véreinkért érzett felel sség, akár hazánk iránti tehetetlen szeretet vezérelte... er nk ésmágiánk táplálta. A közülünk valók többet tudtak a mehd szolgálatánál, hiszen bármelytörzsünkb l született rasaj a vérében lakozó er knek is parancsolt. – Öreg Ejub tudta, mitbeszél. Az apja rasaj volt, akár a nagyapja, vagy annak az apja. Pap, aki szolgál, s nem ural.Ebben a különbségben minden benne foglaltatott; a tyrk nép történelme, vágyai és félelmei,minden, amit az istenek meghagytak egy istentelen népnek. – Amikor a darim az utolsó

szálat, az utolsó csepp vizet is megrontotta, mi is hajóra szálltunk... az utolsó rozzant bárkákvonszoltak, téptek el minket seink földjét l... az álmainktól. Azon a napon vért könnyeztünk,még mi, gyermekek is. A szívünkb l szakadt fel a könny, s azóta sem tudunk sírni, sem sósat,sem másmilyent...- A lányok tudnak! – kotyogott közbe az alig férfi Ejub, s azon nyomban el is szégyelltemagát, pedig az apja nem szakította el tekintetét a csillagoktól, hogy megrója egy összevontszemöldökkel vagy homlokráncolással.- A lányok elszáradnának, mint a gyökerét vesztett rózsa, ha nem sírhatnának -jegyezte megÖreg Ejub, mintha csak a csillagokból olvasná ki. – De vajon ismersz-e két nyárnál öregebbkóborló fiút, aki az egereket itatja?

Ejub – a fiatal -jobbnak látta, ha válasz helyett nagyokat hallgat. Lehet valami igazság az apjaszavaiban. Síró fiút még nem látott, de látott egyszer egy öregasszonyt, egy másik táborbólvalót, aki olyan ráncos és repedezett volt, mint a nyári szik – arról mondták, hogy még húszéves sincs, de elsorvadt a bánattól, melyet képtelen volt kiadni magából.

Öreg Ejub sóhajtott egyet, mint a kovács, aki újból nekiveselkedik az izzó vasnak, hogyakarata szerint formálja.- Azon az éjszakán huszonhat bárka ringatózott a tengeren, mely egyedül viseltetett

barátsággal irántunk a világnak azon a szegletén. Akkor az összes rasaj el jött a hajókgyomrából, mintha mindnek ugyanaz a hang sugdosna a fülébe, és felmásztak az árbocokcsúcsára. Mind. Az apám is. Sok rasajt adott törzsünk, minden árbocra jutott egy-kett .Azután megszólaltak és mondták, amit kellett, mind egyszerre, mintha a mehd beszélne aszájukkal, és reánk testálták a rasaj-szolgálatot, reánk, kóborló tyrkekre... pedig akkor mégnem is sejtettük, hogy kóborlók leszünk. Azt mondták, ezentúl mind rasaj leszünk, ésmindannyiunkban meglesz a varázs. Azután búcsú nélkül a tengerbe vetették magukat...mind... az apám is. Nem tudták elhagyni a földet, amely emberré tette ket. – Öreg Ejubhangja szárazon zörgött, mint a paszulyháncs. – De úgy lett, ahogy mondták.Mindannyiunkban ott a varázs.Ejub, a fiatal arra gondolt, hogy nagyapja ezt nem mesélhette el az apjának, hiszen veletörtént mindez, s utána már nem állt módjában, hogy beszéljen... hacsak nem szellemként.Ám akkora tiszteletlenségre már nem vetemedett, hogy ki is mondja a gondolatait.- Ez az én történetem volt, melyet a nagyapádé elé sz ttem – mondta Öreg Ejub, mintha nemis a csillagokat, hanem fia gondolatait fürkészné. – Egyszer majd te is elmondod a tiédet,miel tt sort kerítenél az enyémre, majd az apáméra. A véredben ébred varázslat nem csupáneszközt ad kezedbe, de lehet séget arra, hogy népünk történetét tovább sodorjuk, akár az id kvégezetéig is.A távolban elcsendesedett a kacagás, és a tábortüzek fénye vörösbe olvadt. Már nem tápláltákegyiket sem, mert bár lehet kacagva és fényben szeretni, de jobb nélkülük.- Burto fia, Ejub, az én apám a mágiáról beszélt nekem a hajón, miel tt leszállt az éj. Arról,ami a rasaj sajátja... mivel engem is rasajnak szánt, s látta is rajtam az ébred er t, ahogy mostén is látom rajtad. Biztos vagyok benne, hogy akkor még nem tudta, mit fog tenni az éjjel.Sokáig akart élni, sokáig tanítani... az a beszélgetés csupán az els lecke volt. – Öreg Ejubbólintott, csak úgy magának, és a feje alatt megzizzentek a száraz f szálak. Közben egybagoly repült el felettük, de csak a csillaghímes égen kirajzolódó sziluettet látták, hallanisemmit sem hallottak. – A rasaj és a darim egy t l fakad, mondta az apám. A rasaj szolgál, adarim uralkodik. A mehd pedig mindkett höz a megfelel módon viszonyul. A szolgát segíti,és testvérként bánik vele, az urat szolgálja, s alattomban megmérgezi a lelkét. A darim teháthatalom, kín, gazdagság, er , bánat, tündöklés és pusztulás. Apám azt mondta, hogy népünkazért kapta vérébe a mágiát a rasaj szolgálaton túl, hogy mindezeket messze elkerülje, mert mileszünk az utolsók, akiken nem foghat a darim, sem er vel, sem csábítással. Amikor anagyapád megkérdezte t lem, hogy vajon mi lehet, ami a darim hatalmán kívül áll, azonnalmegválaszoltam.Ejub várta, hogy Öreg Ejub most is válaszol a nemzedékkel ezel tt feltett kérdésre, ám aznem tette. Csupán megismételte a kérdést.- Vajon mi áll a darim hatalma felett?- A szerelem – mondta Ejub, a fiatal, aki mostanság másra sem bírt gondolni, és boldoganelmosolyodott, amikor... mintha helyesl n válaszolna... egy kiáltás verte fel a közeli táborcsendjét. Egy olyan kiáltás.- Nem féltem, hogy nem tudod a választ – suttogta Öreg Ejub, és arra gondolt, hogy ezekismét csak Burto fia, Ejub szavai voltak huszonhét nyárral ez el ttr l. – A szerelem. Most,hogy minden kóborló rasaj, és mindannyiunk vérében felébred a mágia, nagyon fontos, hogysose feledjük az Elbukott Aranybirodalom példáját. Csak a szerelem áll a darim felett. – ÖregEjub megrázta a fejét, mintha tagadná szavai igazát... pedig csak a darim létét tagadtákösztönei. Sosem volt képes elfogadni a mehd sötét oldalát. – Egyébként ennek a varázsnaknem sok köze van a mehdhez, sem a rasaj szolgálathoz. Ez csupán az, amit l utolsókéntmaradtunk a menekülésben: a mi er nk, a kóborlók mágiája. A szerelem mágiája...A percek, s utána az órák észrevétlen teltek, ahogy Öreg Ejub a kóborló tyrkek mágiájárólbeszélt. Immáron semmi sem vonta el a fiú figyelmét, mert közeledett az éjfél, s még a

természet is nyugovóra tért – igaz, Ejub figyelmét már az sem vonta volna el, ha az egésztábor körülöttük táncol. Mert apján keresztül a nagyapja egyenesen hozzá szólt, a vérébenlakozó varázs pedig válaszolt rá, s úgy átérezte minden szó fontosságát és igazát, ahogy azújszülött az els korty leveg ízét. Tudta, hogy semmi másra nem használhatja erejét, csupána szerelemre, még ha az élete is múlik rajta, különben a darim... de hát mindez a vérébe voltírva apró, pókláb bet kkel, amilyenekkel az id vési fel történeteit a halandók lelkébe. Azapja csupán felolvasta, hogy legalább egyszer el is hangozzék az szájából. Ejub tudta, hogysosem szabad egyenest a kívánt személyre irányítania, hiszen azzal megváltoztatná t, éshallott még száz fogást, melyet szintén régr l tudott... valamelyik se születése óta, akibenel ször éledt fel a varázslat.Akkor ért véget a tanítás, amikor a pacsirták fell tték magukat az égre, és boldog énekkelköszöntötték a kel napot. Ejub fia, Ejub, a rasaj Ejub unokája az utolsó mondatokat lehunytszemmel hallgatta, és amikor az apja a torkát köszörülve feltápászkodott, majd leporolta anadrágját, hogy ill n térjen vissza a táborba, elszenderedett. Arcán kihunytak a lázrózsák, éshónapok óta el ször békés mosoly telepedett szája szegletébe.Salimar egy tengerbe nyúló szirtjén, mely a titokzatos “Aleander Kalapácsa" nevet viselte,magányos ház állt. Nem is ház volt, valóságos vár; falai egyaránt védelmeztek a tengeriviharok, a kíváncsi tekintetek és a gyilkos fegyverek ellen. S t, ami nem látszott rajta – atapogatózó mágia ellen is hatásos gátat jelentett az a szürke, oromdíszes fal. A házat egyetlenférfi lakta, akit számtalan szolga vett körül – emberek Salimar népének megnyugtatása végett,és nem-emberek az igazi hatalom miatt -, valamint számtalan becses tárgy, melyek közül nemegy értékesebb volt talán a Császár koronájánál is. Volt császári Helytartója Salimarnak éskörnyékének, ám az igazi úrnak a tengerparti ház lakója számított, még ha nem is fitogtattafolyvást.Earn Tiweltor. A városban csak úgy emlegették, a Mágus. Ezzel a névvel, és ahogy a Kötéspogány jelét magukra vetették, a városiak mindent elárultak, amit Earn Tiweltorról egyközembernek tudnia egészséges.A Mágus nem volt gonosz... csupán elérte az öncélúságnak egy olyan fokát, mely nem nézmár sem istent, sem embert, hogy t zön-vízen keresztül véghez vigye akaratát. Earn Tiweltornem volt gonosz ember, mégis annak mondták, és a nevét is félték er sen, mivel tettei többbánatot okoztak, mint örömöt... ami már elegend okul szolgált Salimar népének, hogy távoltartsa magát a háztól, ha nem hívták.Akit hívtak, az félve bandukolt fel a házig – mindig gyalog, sosem lóval, hogy tovább tartsonaz út -, és futva érkezett vissza a városba. Mondják, még maga a Helytartó is így ment volna...szerencsére Earn Tiweltorba szorult annyi bölcsesség, hogy sosem vitte kenyértörésre ahatalom dolgát, és nem hívatta magához a Helytartót.Akiket parancs és szolgálat kötött a tengerparti házhoz, azok lassanként megszokták amogorva Mágus közelségét, mint a ketrecbe zárt kanári a család macskáját. Tudták, ha nemhibáznak, nagy bajuk nem eshet – a Mágus pusztán szeszélyb l sosem ölt, és nem isnyomorított meg senkit -, így eszerint dolgoztak serényen, s óvakodtak a hibáktól.Ilyen hiba lett volna Mihr, a fess szolgálólány részér l, ha egy pillanatig is késlekedikelhagyni Earn Tiweltor szobáját. Ám a lány okos volt, és a Mágus egyetlen intésére kihátrált.Ma éjjel volt szolgálatban, ami többnyire csupán egy kényelmetlen konyhaszékenátvirrasztott-átbóbiskolt éjszakát jelentett, alkalmankénti aksa-fözéssel. A vacsorátfelszolgálta, s most sokáig nem lesz rá szükség – Earn Tiweltor rideg ábrázatából arrakövetkeztetett, hogy a Mágus ma éjjel valami fontos varázslatra készül.- Senki se zavarjon! – kiáltott a távozó lány után a Mágus, miel tt az becsukhatta volna azajtót. – Megértetted? Senki!- Igenis, uram, ügyelni fogok a nyugalmára! – fogadkozott a sejtelmes pillantású Mihr, devisszanézni már nem mert. Gyorsan leszaladt a konyhába.

Earn Tiweltor elmélázva hallgatta a lány távolodó lépteit. Túl volt már azon a határon, hogyként értékelte volna Mihr fiatal testét – számára a lány nem volt több, mint némi él anyag,

melyet egyszer... talán... valamiféle varázslathoz felhasználhat. Ha megfelel lesz hozzá ahangulatom. Azután, ahogy Mihr siet s léptei elhaltak, elhessegette az efféle gondolatokat.Azok a majdani varázslatok várhatnak. Viszont amire most készül, az minden erejét igénybefogja venni, minden tudományát és mágikus hatalmát, testi-lelki erejét... és az életét.Earn Tiweltor pályafutása legnagyobb varázslatára készült. Egy emberölt vel ezel tt kezdtemeg az el készületeket; ötven hitetlen gyermek si rítusok szerinti feláldozásával iszonyatostranszcendens vihart kavart maga körül, hogy felfigyeljenek rá a pokolbéli hatalmak.Évr lévre megfizette az adót a pogány Haru istenségnek – hol legkedvesebb varázstárgyánakmegsemmisítésével, hol a Salimart pusztító dögvész terjesztésével, vagy Karvaintemplomának felgyújtásával. Mindezen tetteir l senki sem tudott – a pogányok kölykeisenkinek sem hiányoztak, a dögvészt Karvain isten büntetésének fogadták el, a templomotpedig látszólag egy villám gyújtotta fel. Több mint tíz év telt el úgy, hogy Earn Tiweltorsemmit sem tudott arról, sikerrel jár-e. Ám Haru szereti a kitartó tisztel ket: tíz év elmúltával,amikor a mágus savval kiégette a saját bal szemét, maga jött el Salimarba, s személyesenkötött paktumot Earn Tiweltorral.E paktum fogja meghozni gyümölcsét ma éjjel.A Kóbor Csillag fog felt nni azon az éjjelen, hogy végig sétáljon az ég összes házán. Háromemberölt alatt csupán egyszer történik meg ez a csodás esemény, s Earn Tiweltor számáranem adatott még egy lehet ség, hogy elérje célját. Nem is szándékozott elmulasztani azegyetlen esélyt, hogy még több hatalomra tegyen szert: az esélyt az öröklétre...Ártalmatlan kinézet folyadék csillogott pohara alján. Mint a harmat, amely meggy lik arózsák szirmán, vagy a vidámság egybegy jtött, sótlan könnyei – alig ujjnyi, kristálytisztafolyadék, sem szaga, sem íze. Egy korty víz. Haru paktumának köszönhet en Nyugatvégleghalálosabb kortya. Ha Earn Tiweltor úgy akarta volna, azzal a kortynyi folyadékkalkiirthatta volna az egész Salimart – ám csupán magát akarta megmérgezni, Haru akarataszerint.A varázslat láthatatlan kereke már megmozdult. Lassan morzsolja a perceket, a Mágusnaknincs már dolga vele. Csak magával.Earn Tiweltor tenyerébe rejtette a halálos poharat, és felsétált a tet re. Házának lapos tetejér lgyakran kémlelte a tengert, a császárváros felé vezet utat, vagy éppen a csillagokat. Csiszoltüvegei segítségével jobban látott, mint a sas, de sok idézett démoni szolgájánál is. Mostazonban nem volt szüksége ilyesfajta segédletre – a Kóbor Csillag hosszú, zöld csóvát húzvafog felt nni a láthatáron éppen a Karneolházban, s a könyvek szerint egyetlen éjszaka alattátúszik az ég összes házán, majd a Jádeházba érve lebukik az égr l.Ennyi, csupán egyetlen éjszaka és egy csillag útja szükségeltetik az örökléthez. Csupán ennyiállt Earn Tiweltor és a halhatatlanság közt.Halk kaparászás verte ki az álmot Mihr szeméb l. Máskor ez az alig hallható hang kevés lettvolna ahhoz, hogy a fáradt szolgáló felfigyeljen rá, ám a Mágus házában sosem szunnyadtolyan mélyen, hogy ne riadt volna fel a legkisebb zajra is.A zaj a konyhaajtó fel l sz dött be, ahol a szolgák közlekednek, amikor a piacra indulnak,vagy a napi szolgálat végeztével haza. Mihr elrendezte a szoknyáját, mert kissé meggy dött,ahogy az asztalra borulva elszunnyadt, és miel tt az ajtóhoz lépett volna, kis tálkába egykanálnyi tejfölt mert. A kóbor macska azóta szokott Earn Tiweltor konyhájához, amióta Mihrott dolgozott. Azért a kis kedvességért, amit a lánytól kapott és némi maradékért cserébe, jószolgálatot tett: elriasztotta az egerek javát a háztól.Ám az ajtó túloldalán nem a macska volt, hanem a fiatal kóborló, aki aznap nagy hévvelajánlkozott neki, hogy segít cipelni a nehéz kosarat, és még az sem lombozta le, amikor Mihrelárulta neki, kinek a kosarát akarja vinni. A fiú – Ejub, ahogy magát nevezte – csak tovább

er sködött, hogy segítene, s csak akkor maradt el, amikor Mihr megígérte, hogy másnap istalálkoznak a piacon. A lány persze hazudott, hiszen másnap nem fog bevásárolni, és estéremár el is felejtkezett a kóborlóról.Nem úgy Ejub róla! Mihr sápadtan szökkent hátra, mintha szellemet látott volna.- Elment a józan eszed?! Ha a Mágus megtudja...- Sssü! – tette a fiú Mihr ajkára az ujjait. – Ha vigyázunk, nem tudja meg. Honnan is tudná?Varázslat jótékony köde fedi a ma éjszakát, hogy csókot lophassunk egymástól.- Miféle varázslat, te kófic?! – háborodott fel Ejub szavain a lány, mert magát avatottabbnakérezte bárkinél a köznép közül, hogy a mágiáról beszéljen... végül is a nagy Earn Tiweltorszolgálója, nem más. Nem is vett tudomást a fiú szavainak legf bb jelentésér l; a csókról.Varázslat – válaszolta a kóborló, mintha mi sem lenne természetesebb. Közben besurrant akonyhába, s bezárta háta mögött az ajtót. – Nem számít! Csak mi...- Hé, hé, hé! Hátrébb az agarakkal!- Nincs kutyám... – Nézett a lányra döbbenten a kóborló. – Ha lenne, akkor se hoztam volnamagammal, amikor lányhoz jövök.Mihr világéletében cserfes menyecske hírében állott, ám most alul maradt az idegen fiúvalszemben. Eszébe jutott a mondás: sose kezdj kóborló tyrkkel, mert a szemed is kilopja... ésrádöbbent, hogy Ejub máris meglopta.Elcsente a nyelvér l a szavakat.Earn Tiweltor elszántan fürkészte az égnek azt a szegletét, melyet a régiek Karneolházánakneveztek. Tenyerében ott rejt zött a méregpohár. A Kóbor Csillag megjelentét várta, hogymeghaljon, s hogy halálával elnyerje az öröklétet Haru akarata szerint. Ha sikerül a varázslat– és miért ne sikerülne? -, elpusztíthatatlan él halott varázsló, lich lesz bel le. Nyugatvégbehódol el tte, a négy emberbirodalom egyesül akarata alatt... Earn Tiweltor a gerincetövében érezte, hogy embernek született ugyan, ám hamarosan az istenek sorába emelkedik.Kicsiny smaragd pont született az ég mélykék bársonyán. A jel.A Mágus abban a pillanatban felhajtotta a pohár tartalmát, melyet személyesen Haru, aGúnyosan Szemlél Isten küldött neki. Bízott benne, hogy els lépése a halál birodalmábafájdalommentes lesz, és kényelmesen végigszemlélheti a zöld csillag égi útját... de tévedett.- Istenem... – fohászkodott az els fájdalomhullámtól gyötr Mágus, ám akármelyik isten isvolt célzottja, nem segített rajta. Azután már képtelen volt megszólalni...Amint a méreg Tiweltor gyomrába érkezett, leírhatatlan fájdalom tépte rongyosra a zsigereit.Testnyílásain vér szivárgott. Ürüléke és gyomrának tartalma egymással versengve hagyta elkínoktól vonagló testét. Egyetlen szeme kidülledt a koponyájában uralkodó iszonyatosnyomástól. Nyelve beledagadt a szájába, s majd' megfulladt saját hányadékjától... csakhogy aztúlságosan könny halál lett volna.Aki az öröklétre áhítozik, az fizesse is meg az árát.Earn Tiweltor a pokoli szenvedést l vonyítva figyelte a horizont fölé kapaszkodó csillagot, sévek óta el ször elvesztette saját magába vetett hitét.Ejub alig evett, pedig azzal csalta ki a lány beleegyezését, hogy megígérte, csak eszik valamit,s azonnal tovább áll. Csakhogy az ember vagy a hasát tömi, vagy... mesél. Mivel a kóborlónem az egyébként figyelemreméltó evési tudományával akarta jobb belátásra bírni Mihrt, hátinkább mesélt.- És azt tudod-e, miért van ennek a városnak ilyen furcsa neve? – kérdezte a szempilláitakarásából még mindig gyanakodva figyel lányt. Amaz intett a fejével, hogy nem... s Ejubimmár századszor felejtette rajta a tekintetét. – Salimar... különös név e tájon, nem gondolod.A ti nyelvetek nem szereti az effajta dallamot.- Az már igaz – bólintott Mihr. Eddig... egy kappan-comb elfogyasztása közben... Ejubelmesélte a kóborló tyrkek tengeri útjáról szóló történeteket, mesélt Jennao csodásévezredeir l, s a kevésbé csodás utolsó kétszáz évr l. Esett még szó beszél rókákról,

asszonnyá változott lazacról és a daruról, aki magát királynak hitte, míg a tigris meg nemvacsorázta. Közben többször támadt áhítatos csend, mialatt a fiú Mihr vonásait csodálta... ámha ez fel is t nt a lánynak, szóvá nem tette.- Az Újföldek tyrkjei nem is sejtik az igazságot... de hisz' még ahhoz is bolondok, hogybékében éljenek egymással... csak mi, a hazátlanságot önként választó kóborló tyrkek! –szólalt meg ismét Ejub, s látszott rajta, hogy nehezen találta meg a mese fonalát. Minél többid t töltött el a salimari leány társaságában, annál inkább szerette volna félretenni ezt a sokbeszédet, hogy végre történjék is valami. Valami kedvére való... – Salimar. Ezt a nevet még anoldák adományozták annak a városnak, amelyik ezen a helyen állt... no perszeévszázadokkal ezel tt.Mihr hallott már valamit Nyugatvég noldáiról, az Els szülöttekr l – nem többet néhánygyermekmesénél. Most sem hatottak rá különösképpen Ejub szavai, csupán egy olyantörténetet várt, mint a sárkányokon lovagló mágus, Iszkár története, melyet az imént két igenapró korty bor között ismerhetett meg kimerít részletességgel: lehet igaz is, meg nem is.- Salimar a noldák utolsó városa volt ezen a földön – folytatta Ejub. – Itt gy ltek összevalamennyien, amikor elegük lett a végtelen háborúból, melyet az embernépek szabadítottakrájuk. Akkoriban ezen a tájékon olyan erd birodalom n tt, melyet emberi ész fel semfoghatott. A mohos törzsek közt néhány lépés után eltévedt az óvatlan, s ha nem pusztultéhen, mert kiváló vadász volt, akkor sem érte meg ép ésszel a szabadulást. Mondják, némelyhelyen akkora fák n ttek, hogy azokon az égig lehetett jutni... amit a noldák népe mindenbizonnyal meg is tett, hiszen hatalmuk teljében nem az istenek gyermekeinek, hanem kisebbtestvéreinek tartották magukat. Városuk, Salimar nagyobb volt bármelyik emberlaktavárosnál, még az seink által épített poliszoknál is, nemhogy a mai sárfészkeknél, s mégis úgynézett ki, mintha csupán egy darabka erd lett volna, melyet belengett az éhes gyomornakkedves illat...- Fogyassz még egy kis kását! – tolta Ejub orra elé a cseréptálat Mihr. Nem látszott rajta,hogy különösebben elb völné a nolda-mese.- Kérdezhetnéd, hogy miért hajóztak el a noldák Nyugatvégr l, ha olyan er sek voltak –próbálkozott Ejub némi érdekl dést lopni a lány szívébe... nem sok sikerrel. Mihr csakfelvonta a szemöldökét: Kérdezhetném... de minek? – Mert valóban nem volt nagyobb harcosez ég alatt az Els szülötteknél... Mégis. Egy napon felkerekedett mindahány, hattyúnyakúhajóra szálltak... mint mi is egykoron... és elhajóztak az ismeretlenbe. Miért?Mihr csak azért sem kérdezte meg, hogy miért. Egy szót sem szólt, csak elhúzta Ejub el l atálat, mintha ezzel is jelezni akarná: vége felé közeledik a számára kiszabott id .- Egy nyugatvégi legenda arról beszél, hogy a noldák megcsömörlöttek a háborútól, s azérthajóztak el innen, – nem látták végét az öldöklésnek – magyarázta mindentudó arccal a fiú. –Mi azonban tudjuk a teljes igazságot! Mi, kóborló tyrkek...Mihr a boros flaskát is eltette – alig fogyott bel le valami -, s egy tiszta kend velvisszafordult az asztalhoz, hogy eltakarítsa a vacsora morzsáit.- Nem a háború elöl menekültek a noldák, nem az emberek kardja el l, hanem...- Hanem? – kérdezte Mihr, amikor Ejub elhallgatott.- Egy szomorú szerelem el l menekültek el innen, és meg sem álltak Jennaóig, ahol addigra adarim már megrontotta a földeket. A szerelem volt az oka annak, hogy a noldák elcseréltékNyugatvég még a háborúban is csodálatos földjét Jennao megvalósult pokláért. Ha az Újföldityrkeket kérdezed, minderr l semmit sem tudnak. Számukra a noldák csupán a tengerb lszületett, hegyes-fül darim-népek... ilyenb l számtalan fajzat él már az Aranykontinensen.Csak mi tudjuk az igazat, kóborló, hazátlan tyrkek, hogy az újonnan jött démonokSal`Pesunna földjén nem mások, mint Nyugatvég noldái... és vezekelni jöttek a mi elátkozotthazánkba... – Ejub csillogó szemmel mondta mindezeket, hisz' ez egyszer olyan tudást osztottmeg a lánnyal, ami több volt, mint mese. Egy pillanatra valódi céljáról is elfeledkezett; nem

gondolt már Mihr szemére, csókra álló szájára, csupán a felemel h si múltra, amely anagyapja számára a valóság volt, számára azonban már legendává nemesült.Mihr nemtör döm arccal lesöpörte a morzsákat az asztalról, s mintegy mellékesenmegkérdezte: – Mit is mondtál arról a szomorú szerelemr l?Néhány csiszolt kristálylencse hangos csilingeléssel pattant meg a távolbanéz -szerkezetrézcsöveiben attól az iszonyatos hangtól. A démonvilág lakói, melyek mindig ott lopakodnaka való világ bársonya alatt, érdekl dve gy ltek az Aleander Kalapácsa köré. A sziklára épültvárban különleges dolgok történtek, s a hang, amely a félig él , félig holt mágusból született,jobban terjedt a démoni síkokon, mint az Er hívása. A kisebb démonok csupán egyetlenpillantást vetettek a teraszon fetreng alakra és a jelre, melyet Haru ragasztott rá, majdvinnyogva kotródtak el sötétebb bugyrokba. A nagyobbak maradtak. Széttépték volna azemberférget, ha Haru pecsétje nem védi t, mert tudták, hogy a hajnallal új, minden eddiginéler sebb halandó fogja uralni ket... bár az a szó, hogy “halandó", többé nem fogja fedni avalóságot. Így hát jobb híján maradtak, és elgyönyörködtek Earn Tiweltor emberfelettiszenvedéseiben, hogy rabságuk ezután következ évezredei idején legyen, ami vigasztalja

ket.A Mágus egyetlen szemét eszel sen függesztette az égbolton vánszorgó zöld csillagra, mialatta kín sosem tapasztalt hullámai birtokba vették a testét. Sikolya elporlasztotta a várfokgyengébb köveit.Mihr elfordult, hogy lopva kitörölje szeméb l a könnyeket. Álmában sem gondolta volna,hogy ez az átok kóborló így tud mesélni. Az emberférfi és a nolda leány története alaposanfelborzolta a kedélyét.- Látod, a szerelem világok sorsát képes megváltoztatni – mondta Ejub, s kivárt egyszívdobbanásnyi id t, miel tt hozzátette: – Ezért vagyok én itt...- Világok sorsát változtatni? – kérdezte furcsán elmélyült hangon a lány. Amikor megfordult,szemében már nem csillogott egy csepp könny se, ám a hangja elárulta.- Dehogy! Szerelmeskedni... – válaszolta könnyedén mosolyogva Ejub, és eltolta maga el l azasztalt.Earn Tiweltor mindent megtanult a fájdalomról. A fájdalomnak teste van, nagy és sötétárnyékteste, mely alaposabban elnyeli, mint magzatként az anyaöl. A fájdalom az a sosemvágyott másik világ, ahová könny bejutni... s esélye sincs arra, hogy meglelje a kivezet utat.A csillag belépett a harmadik Mesterházba, a Borostyánéba, s ezzel kezdetét vette az éjszakamásik fele.A mágus kínjai, melyeknél nagyobbat eddig elképzelni sem tudott, fokozódni kezdtek.Szerencsére már kihullottak a fogai, így nem tudta elharapni a saját nyelvét...- Csak ne olyan hevesen! – kiáltotta Mihr, és kezét a szoknyája mögé rejtve a falig hátrált.Ejub békésen mosolyogva közeledett felé, hisz' volt már dolga hasonló szerzetekkel, s tudta, alány éppen az ellenkez jét gondolja annak, mint amit mondott.- Lehozom a csillagokat is az égr l egyetlen csókodért! – mondta, csak hogy a lánynak legyenalkalma visszavágni. Ebb l könny szerrel születik majd szópárbaj, amit aztán a testek párbajakövet, ha ügyesen forgatja a szavakat.Azonban Mihr tekintetében különös fény gyúlt, s lecsapott az üres ígéretre.- Valóban? – kérdezte ártatlanul.- Válassz! – intett Ejub az ajtó irányába. Ha ez kell neked...Mihr azon nyomban kipenderült az ajtón. Mire Ejub utána ment, a lány már a fejét fogta, sgrimaszolva kérdezte:- Mi ez az iszonyú hang?Az el-elcsukló, vonításszer hang, mely néha mintha éhez csecsem k sírására emlékeztetett,valahonnan a tet irányából hallatszott.- Kandúrok – vonta meg a vállát Ejub, és elhatározta, hogy most aztán megmutatja a lánynak,

hol lakozik a kóborlók istene! – Egymással vetélkednek a n stényekért... válassz!- Macskát? – kérdezte ártatlanul Mihr, s el is felejtkezett a szörny hangról, annak örömére,hogy végre megleckéztetheti a nagyszájú kóborlót.- Dehogy! – legyintett csaknem dühösen Ejub. – Csillagot!A Kóbor Csillag lassan túlhaladt a Borostyánházon. Earn Tiweltor sírni tudott volnaörömében, hogy alig néhány óra szenvedés várakozik csak reá. Eltelt az éjszaka fele... közelega hajnal... közeleg a megváltás...Ekkor a zöld csillag elt nt az égr l. A Mágus akkorát sikoltott, hogy lezuhantak a cserepek aházról...- Átkozott kandúrja! – sziszegte Ejub a vállát dörzsölgetve, ahol a tet cserép eltalálta. – Mégaz életemet veszi! Menjünk be a házba, ott nem potyog a fejünkre semmi!Mihr zokszó nélkül követte. Odabent aztán elkerekedett a szeme a látványtól.Ejub nyitott tenyerén diónyi ékk csillogott, egy óriási smaragd, melynek fénye belülr ltáplálkozott, s nem a t zhely soha ki nem alvó lángját verte vissza.- Kit l loptad? – szaladt ki a száján akaratlanul is a kérdés.- Nem loptam – válaszolta sért döttség nélkül Ejub. – Ez a csillag, amit kértél.- Ez a pici, ez lenne a csillag? – hitetlenkedett Mihr. – A gazdám egyszer azt mondta, hogy acsillagok távoli napok, és csupán azért kicsik, mert...- A gazdád tévedett! – jelentette ki a kóborló, és maga sem sejtette, milyen igazat mondott...ha nem is a csillagok ügyében. – A csillagok égi kövek, és csupán arra várnak, hogy aszerelmesek egymásnak ajándékozzák ket!- Akkor ez most az enyém?!Ejub szótlanul átnyújtotta neki a követ. A többit az ösztönök már elrendezték...Azt hitte, megbolondul, de nem volt rá képes. Szenvednie kellett, Haru akarata szerint, hogyreggelre kelve elnyerje szenvedése jutalmát: a halhatatlanságot és az árnyékvilág felettikorlátlan hatalmat... Csakhogy a Kóbor Csillag, a borzasztó varázslat legf bb komponensenem volt többé.A Mágus szeméb l fekete könnyek csorogtak, szárazak, mint a hamu. Azt kívánta, bárcsakazonnal meghalna.Ám nem halt meg. Élt reggelig, ahogy Haru paktuma megkövetelte, és szenvedett, ahogy sohasenki nem szenvedett még. Hajnalban azután, amikor a Kóbor Csillagnak a Jádeházbólkilépve el kellett volna t nnie a horizont mögött, Earn Tiweltor, Salimar Mágusa az öröklétkapujából a feneketlen kárhozatba hullott, ahol már vártak rá a bosszúszomjas démonok.Earn Tiweltor számára ez maga volt a megváltás...A zöld ékk – a hit szerint oly csodás szín , hogy nincs smaragd, mely gazdagabbá tehetne,mint annak a k nek csupán a látása – sajnos, elveszett az évszázadok forgatagában. Armarlovagjai hiszik, hogy a k még mindig a hazátlan-házatlan kóborló nép közölt rejtezik, s ktalán nem is tudnak arról, mily kincset tartanak birtokukban. Magam inkább vélem valamelySzabad Rend tulajdonában – ám ha Karvain kegyelme folytán mégis a nyomorúságoskóborlók birtokolnák, akkor azok igenis tudomást tudnak a Kóbor Csillag hatalmáról, s azt avégletekig titokban tartják.

Karvain isten és a Császár dics ségére lejegyezte: Magister HItistorici Aitmien Colcmill

GABRIEL SANDSTONE:HÁROMRA BERONTUNK

– Háromra berontunk! – sutyorogta Gór, a félork. Már az els mondatából kiderült, hogyegyértelm en a csoport vezet je, s a széles arcán díszelg hegek arra utaltak, hogy bizonynem ez lesz az els küldetés az életében. – Aztán én szétlapítok mindenkit, te megvarázsizéket lövöldözöl a tenyeredb l.- Jó – egyezett bele Arina, a Zöld. Igaz, eredetileg Zöldfül nek hívták, s nem csupán a

rszíne miatt, mely valóban zöldes árnyalatban pompázott, hanem mert eddig még sohasemvett részt igazi kalandokban. A tudást ódon falak között sajátította el, s a való világról csupánelképzelései voltak.- Akkor kezdem. Egy, kett , há...- Várj, várj, várj! – sziszegte kétségbeesetten a társa. -Miért pont háromra? Miért nem ötre,

t, inkább tízre, akkor több id nk lenne felkészülni.- Mert így szokás... A mesteremnek volt egy igazán halálos fegyvere, csinálta mindig így,én pedig t le tanultam. Ráadásul, ha most elszámolnék százig, akkor jobb lenne? Háromrarontunk be, és punktum!- Jó – bólintott ismét Arina.- Na, szóval, kezdem! Egy, kett ...- Egy pillanat! – érkezett az újabb közbeszólás.- Mi van?! – csattant fel Gór, aztán ijedten visszafogta hangját.- Miket l dözök én?- Azokat a világító bogyókat.- Milyen világító bogyókat?- Mit tudom én! Én vagyok a varázsló?- Miért, én az vagyok? – Arinát még sohasem szólították így. Az évek során az adeptustólkezdve a mocskos pergamenzabálón át sokféleképpen szólították, azonban a mágus vagyvarázsló címmel eddig senki nem tüntette ki. Érthet volt tehát az elbizonytalanodása.- Az vagy!- Ó, köszönöm! – Arina szeme felragyogott.- Rendben. Szóval, egy, kett ...- Ez az! Megvan!- Mi van meg?! – Górnak határozottan kezdett elege lennie zöldb társából. Ha vanlehet sége választani, biztos, hogy nem t választja, mert valahol mélyen már akkor érezte,hogy melléfog. Meg egyébként is utálta a zöldet. Bárhogy is, az id mindenesetre t igazolta,de akkor sajnos Arina volt az egyetlen varázsló Rúthar városában, aki hajlandó volt elvállalniezt a feladatot az egyébiránt igen nevetséges összegért cserébe. Meglehet, Arina mestere azöreg Szalejmon, vagy ahogy a helyiek ismerték, a ,Vén Hígagyú" biztosította a félorkot afel l,hogy Arina a legjobb, akit megkaphat, de Gór már akkor sejtette, hogy az öreg csupánszabadulni akar a tanítványától.- A varázslövedékekre gondoltál?- Arra! – hagyta rá Gór. – Még valami megjegyzés?- És te, mit is mondtál, mit csinálsz majd?- Ha bemegyünk, szétlapítok mindenkit.- Hah, eszedbe ne jusson, mert megbánod! – pattant fel a varázslón .- Most meg mi a bajod? – fakadt ki ismét Gór, és ezúttal az sem érdekelte, hogy megint egykicsit hangosabb volt a kelleténél. Legalább kijönnek, agyoncsap mindenkit, és vége leszennek az egésznek.- Miért, szerinted hagyjam, hogy csak úgy szétlapíts?- Téged nem akarlak.- Azt mondtad, mindenkit.- De te nem vagy benne a mindenkiben.- Senkinek tartasz? – húzta fel az orrát önérzetesen Arina.

- Mondtam én ilyet?- Aki nincs benne a mindenkiben, az senki!- Nem úgy értettem. Amikor azt mondtam, mindenkit, a célpontjainkról beszéltem.- Akkor tessék precízen fogalmazni! – kuporodott vissza a fal mellé Arina.- Jó! – vakkantotta oda Gór, és lélekben elhatározta, hogy miután megbízójuk kifizette amunkáért járó aranyakat, t is agyonveri, amiért ezzel az istencsapásával hozta össze.- Most már tényleg rontsuk be! Számolok: egy, kett , hááárom! – Aztán Gór felpattant, ésvadul az ajtónak rontott, ám még az utolsó pillanatban sikerült lefékeznie lendületét, miel tt afának vágódott volna. Döbbenten nézett vissza a kis könyvecskét lapozgató és még mindig afa| mellett kuporgó Arinára.- Te meg mi a jó fészkes fenét csinálsz? – hitetlenkedett, és érezte, ahogy a fejfájás lassan, debiztosan befészkeli magát koponyájába.- Nem memorizáltam varázslövedéket.

Gór megrogyott, s mivel haja nem volt, a karján kezdte nézegetni a sz rt, hogy szül-e már.- Hát mit memorizáltál, te istenbarma?- Ne sértegess, jó? – nyafogott Arina. – Különben nem m ködök együtt veled!Górt csak egy hajszálnyira hibázta el els gutaütése. Mit nem fog ez csinálni?Együttm ködni? Hát m ködik ez egyáltalán?- Máshogy kérdezem – váltott negédes hangra a harcos, miközben szeme vérben forgott ésökle kifehéredett buzogánya nyelén. – Melyek azok a varázslatok, amikkel felvértezted magadaz akcióra?- Na, így mindjárt más! Szóval memorizáltam négy “Színes Pillangó", két “Üdít Teremtése",két “Szép Álmok" és egy “Túlvilági Lények Lebegtetése" varázslatot.- Ezek mit csinálnak? Például a “Színes Pillangó" lepkéket idéz, amelyek rászállnak azellenfélre, aztán felrobbannak? És az üdít ? Vicces neve van. Turpisság, mi? – Gór dévajulvigyorgott. – Sav, mi? – Csillogó szeme elárulta, már el re élvezi a szétolvadó testeklátványát.– Hehe, a “szép álmokat" is értem én! Szép örök álmok! Nagyon jó! S látom, készültél arra azeshet ségre is, ha netán démonszolgálójuk lenne. Ügyes! Azt kell, hogy mondjam, hogykellemesen csalódtam benned. Bocsáss meg az el bbi türelmetlenségemért és durvaságomért!- Rendben – intett nagyvonalúan Arina -, elnézem neked. De el bb még helyre kell, hogytegyek néhány dolgot. El ször is a “Színes Pillangók" nem lepkéket idéz, mint ahogy te, mármegbocsáss, helytelenül következtettél, hanem nevéhez h en pillangókat. És nem, nemrobbannak, ellenben nagyon szépek, és amikor elsütöm mind a négyet, rengeteg pillangórepdes körbe-körbe. – Álmodozó pillantása megrebbent, aztán kioktató hangon folytatta,ahogy csak egy anya magyaráz kicsit fogyatékos gyerekének... – Másodszor az “ÜdítTeremtése" igenis üdít t teremt, és nem savat. – Egy pici sértett büszkeség is keveredett ahangjába. – Lehet választani, hogy narancs, alma, sz vagy a pikáns pisztácia ízesítésbenszeretnéd. Egyetlen hibája, hogy poharat nem teremt mellé, és véletlenszer en jelenik meg avarázsló két méteres körzetében, így elég nehéz kiszámolni, hogy a saját poharad hová tedd,hogy ne a földre loccsanjon. Én mindenesetre már némi gyakorlatot szereztem benne. – Arinaegészen belezöldült a magyarázásba. – Sokat számít a szélirány, a talaj mágnesessége...- Befognád? – türelmetlenkedett a félvér ork. – Inkább folytasd a többivel!- ...de ha úgy csinálod, hogy a nap t led északkeletre van, és a poharadat ekkor az árnyékodbarakod...- A többit magyarázd! – Gór kezdett egyre inkább kijönni a sodrából.- ...nem mindegy továbbá...- Elég! – kiáltotta Gór, és közben megmarkolta buzogányát, hátha el jön a zajra valaki, decsalatkoznia kellett.

- Jól van, na, folytatom! – szipogta sértetten Arina. – Még egy ilyen bunkót! Na, szóvalharmadsorban a “Szép Álmok" varázslatot alvás el tt kell elmondani, minek hatására, haelalszol, biztos, hogy szépet fogsz álmodni. Azért mondtam, hogy “ha", mert a varázslat mégkísérleti stádiumban van, és mellékhatásként álmatlanságot okoz... A “Túlvilági LényekLebegtetését" meg véletlenül memorizáltam be a “Tulipánes " helyett. Tudniillik egymásalatt vannak a varázskönyvemben – fejezte be, és Górra pillantott. – Most meg mi bajod?Ezt azért kérdezte, mert Gór a földön epilepsziás rohamhoz hasonló tüneteket produkált azidegt l. Majd hirtelen megdermedt.- Tudott mit? – ült fel céklavörös fejjel, mely még az utóbbi produkció utóhatásaként maradtmeg emlékeztet ül. – Berontunk, én agyoncsapok mindenkit, akartam mondani az ellenséget,te meg majd jól megbombázod ket pillangókkal, teremtesz üdít t a fejükre. Végszükségesetén, ha esetleg mégis kikészítenek minket, elmondod azt az “álmos" varázslatodat, hogylegalább dögöljenek meg az álmatlanságtól, jó?- Nem is olyan rossz terv egy ilyen értetlen fickótól, mint te! – bólintott elismer en Arina,mire Górnak ismét mélyülni kezdett a vörös árnyalat a képén. Aztán mégiscsak visszafogtamagát.- Most, hogy ezt megbeszéltük – Górnak még mindig reszketett kicsit a hangja -, talán el iskezdhetnénk.- Mit kezdhetnének el? – A mély dörmög hangra mind a ketten meglepetten pillantottak föl.Egy magas férfi tornyosult feléjük. A város rök vörös-kék uniformisát viselte, ám a vállánkeresztülvetett sárga vállpánt minden kétséget kizáróan mutatta rangját: a városi rségkapitánya. Mögötte pedig még további négy gárdista feszített.- Semmit! – vágta rá Gór, talán egy kicsit túl gyorsan is, mindeközben kapkodvafeltápászkodott.- Csak viccel! – mosolygott Arina, mit sem tör dve Gór rémült ábrázatával. – Valójában beakarjuk törni az ajtót, csak akadtak kisebb problémáink.- Miféle problémáik? – dörögte a harcsabajszos kapitány, és szigorúan összehúzta dússzemöldökét.- Nem tudtuk még eldönteni, hogyan törjük be – válaszolta szintén a varázslón . EközbenGór b rszíne három árnyalatnyit sápadt, és az ájulás el szele már meg is csapta.- Szóval nem?! – A fenyeget bömbölés megrázta a környez házak falait. – Tizedes!Jókötés , szép szál katona termett el szinte a semmib l, haptákba vágta magát, majd akapitány arcába üvöltötte.- A tizedes jelentkezik, uram!A kapitány szembefordult vele, és ugyanúgy üvöltve, ahogy az el bb a tizedes, adta ki azutasítást.- Katona! Mutassa meg ezeknek a balfácán civileknek, hogy kell betörni az ajtót!- Uram! Igen, uram!Majd a tizedes az ajtó irányába fordult, aztán lendületet véve vállal nekizúdult és átszakítottaazt. Bentr l még egy darabig csörgések és csattanások sora hallatszott, végül csend.- Végzett, katona? – kiáltotta a kapitány. Valahonnan mélyr l bentr l érkezett a fojtott válasz.- Uram! Igen, uram! – Újból zaj kélt, aztán az ajtónyílásban felbukkant a tizedes, kicsitnyúzottan.- Jó munka volt, tizedes! – tisztelgett a kapitány, majd Górékra fordította a figyelmét –Látják? Ha nem olvasgatásra pazarolnák az idejüket – bökött Arina varázskönyve felé, amitmég mindig az ölében szorongatott -, akkor be tudnának törni egy nyomorult ajtót!A bölcs tanács után a kapitány rendkívül elégedetten adta ki a parancsot a továbbvonulásra, ésszabályos menetelésük zaja lassan elhalt az éjszakában.Gór döbbenten meredt a távolodó gárdisták után, s talán így is marad, ha Arina hangja fel nemrázza dermedtségéb l.

- Most mi lesz? Hogy törünk be a házba?Gór dühösen fordult felé, de újból megzavarták. Álmos szem , kicsit kövérkés figura lépettközéjük, és hunyorogva bámulta meg ket a kezében pislákoló mécses fényénél. Aztánamikor rádöbbent, hogy vendégei érkeztek eme kés i órán, bocsánatkér mosoly kíséretébenmegigazgatta hálóingét, hálósipkáját illedelmesen megemelte a páros felé, és bemutatkozott.- A nevem Jónás! Segíthetek valamiben?- Jónás? – értetlenkedett Gór. – Itt nem Kaktrug lakik?- Tudniillik minket azzal bíztak meg, hogy törjünk be ide, s irtsuk ki Kaktrugot és bandáját– vágott közbe vidáman Arina, amit Gór egy gyilkos pillantással jutalmazott.- 0, Kaktrug! Nem, már három hete elköltözött.Két nappal kés bb, az egykori megbízó háza el tt- Na figyelj! Háromra berontunk! – mondta Gór halkan, miközben apró szemebosszúszomjasan csillogott. – Jó – biccentett rá Arina, a Zöld...

SZENDREI LÁSZLÓ:AZ ÁLDOZATÖsszefont ágakkal övezett, szent berek lapul az erd mélyén, berek, mely kirekeszti árnyaiközül a napisten tekintetét. E megszentelt berek tágas belseje k l épített oltárt, s frissenszedett fagyöngyfüzérekkel feldíszített fácskákat takar. A fenyeget en hideg, szürke dolmentmég az e tájékon élt, rég let nt nép tagjai faragták tökéletes munkával és nagy hozzáértéssel.Azt, hogy a vércsatornát ki vésette a neki legmegfelel bb helyre, azt talán már a bölcsek semtudják, vagy ha igen, akkor is hallgatnak róla. Az éjszakai állatok messze elkerülik az áldozásszigorú színhelyét. Üresen tátongnak a közeli barlangok. A pusztító szél is másfelé süvít, s akomor fellegekb l kicsapó villám is illend en távol tartja magát a rettegett isteneknek szántengesztel áldozatot bemutató liturgiától.

A fiatalabb eubagész homlokán gyöngyöz izzadtságcsepp jelent meg. Az ifjú pap méger sebben szorította fáklyájának nyelét; ujjat szinte elfehéredtek, de ezt most senki sem vetteészre. És még ha észre is vette volna valamelyik öreg druida sas szeme az alsó papságtapasztalatlan tagjának zavarát, akkor sem foglalkozott volna most azzal, mert sokkalfontosabb dolgok történtek a természet er i által is védett szent berekben.

Emberáldozáshoz készül dtek. A f druida könyörtelen arcán fáklya lángjainak fényenyugtalanul táncolt. Együttérzésnek nyoma sem látszott rajta.- Engedjetek el! – üvöltötte a sörtehajú, karvalyorrú férfi. – A Köztársaság teljes jogú polgáravagyok! Nemsokára lovag leszek! Nincs jogotok kezet emelni rám!A tiltakozó szavak apró homokként peregtek le a hosszú b fehér ruhát visel druidákról.Egyfajta érzelem volt most leolvasható az állandó tanulással töltött évek súlya által barázdáltarcukról: az undor.A f druida intett az id sebb eubagésznak, hogy lépjen közelebb, majd leoldotta az oldaláraer sített aranysarlót, és a jobbján lév társának nyújtotta a szent szerszámot. Az lassanodament a feldíszített fácskához, s egy határozott mozdulattal lemetszette róla az egyikfagyöngyfüzért. Közben a f druida a lekötözött áldozat mögé magasodott, mint az óriás, akiéppen el akar taposni egy törpét.- Megbecstelenítetted szent berkünket! – szavalta mély dörg hangon. – Büntetésed: halál!Ez nem igaz! – kiabált vörösl arccal a férfi. – Egy színes szárnyú pillangót követtem. Ámamint észleltem, miféle hely felé röpül, azonnal megtorpantam.

- Nem éppen azonnal! Három szentségtelen lépést tettél legszentebb területünkön.- Három lépés miatt akartok megölni? – siránkozott a férfi hitetlenkedve. – Három nyavalyáslépés miatt, amikor én azok közé tartozom, akik tiszteletben tartják a vallásotokat?! Mindenévben adakozom, rendben tartom a kertemet, jól bánok az állataimmal. Véletlen volt csupán...- És ezért a véletlenért az életeddel fizetsz! Otromba három lépéseddel letiportál egy értékes,szent mohát és megszentségtelenítetted egy ritka páfrányt.- De azonnal láttam, mit tettem, és sietve visszafordultam. Azért kerestelek fel benneteket,hogy helyre tegyem a hibámat! Ha kell, messze földr l hozatok ide szent mohákat éspáfrányokat! Ha kell, megfizetem a kárt...Súlyos csend. Csak a fagyöngyöt hozó druida puha lépteinek halk nesze hallatszottmásodpercekig. A sörtehajú férfi hirtelen megértette, hogy nagyon hamar Dis Páterbirodalmába kerül, ha nem talál ki valamit pillanatok alatt.- Fizetek nektek ezer aranyat – suttogta. – Ötezer? Tízezer? Százezer? Mennyit érhet egymoha és egy páfrány?A f druida gyémántokkal díszített, cizellált markolatú arasznyi pengehosszú ezüsttört húzottel , s az átnyújtott fagyöngyöt si rituális szavakat mormolva hozzádörzsölte.- Nem akarok meghalni! – visította a férfi.- A halál csak rövid, átmeneti állapot. Utána új életet kezdesz új testben. Remélem,hasznosabb tagja leszek majd a világnak, mint a mostani életedben voltál, s nem ismétled megarcátlan b nödet!Az áldozati t r lecsapott. A vércsatorna mohón fogadta el jussát. Az áldozat sikolyánakfoszlányai halkan lebegtek ki a berekb l, de a hangvibráció hamar szétfolyt hangtalanul az éjsötét masszájában.- És most... keressünk újabb áldozatot!Az erdei futrinka ijedten iramodott tova. Az ormótlan sz rös tappancs retkes sarka még így ismajdnem a földbe gyalulta a mit sem sejt , ártatlan bogarat. A nyugodt erd szokásos halk,neszrengetegébe disszonáns hang vegyült.- Hrööögrááágr! – ásított az idegen, nem tör dve lecsurgó nyálával. – Hol a francban vagyok?Gomurr, az ork bandita vaksin hunyorgott apró malacszemeivel. Lassacskán visszakúsztaktömör koponyájába a szétgurult emlékképek.Az a korhadt faág! Hát nem letört alatta, amikor már majdnem elérte azt a riadtan csipogómadárfiókát! Gomurr nagyot nyögve tápászkodott fel. Hirtelen belehasított a fájdalom akobakjába és a derekába. Ám a mardosó éhség er sebbnek bizonyult minden fájdalomnál.Gomurr homályos tekintete a mellette lév fa lombját pásztázta. Hamar kiszúrta a csonkot, srövid töprengés után már azt is sikerült betájolnia, hol lapulhat a madárfészek. Morogvanézett körül a földön, majd dühös káromkodásban tört ki. Sehol egy marokba simuló, méretes

! Már pedig fel nem mászik még egyszer erre a rohadt fára!Csorba pengéj , rövid kardjával nyiszálni kezdte a törzset, de az életlen holmi még akéregben is alig tett némi kárt. Gomurr hamar feladta. Egy darabig összevissza kóvályogott;valami alkalmas kavics után nézel dött, amivel lehajíthatná a madárfészket, de még egyvacak gallyat se talált. Végül a vízcsobogás felé indult, remélve, hogy ott majd foghat valamiehet halat vagy békát...A remélt kavicsok és éhcsillapító zsákmányok helyett azonban csak egy nyamvadt kis forrásrabukkant, amelyben nem látszottak él lények. A víz olyan hideg volt, hogy amikor az ork ivottbel le, utána csak harákolni tudott.- Gruumsh félvak szemére! – káromkodott hangosan Gomurr, s dühében ócska kardjávalcsépelni kezdte a közeli magyal bokrokat. – Micsoda elátkozott hely ez! Itt éhen dögölhet egytisztességes ork?Néhány perc múlva lehiggadt. Morogva elrakta kardját, majd tekintetét a földb l el tör ,csilingel , tiszta forrásra meresztette. Letolta foltozott, seszín gatyáját, s elégedett, halk

göcögéssel adta ki magából a tegnapi olcsó l rét.Gyomra azonban ismét vadul megkordult. Ismer s illatot hozott most egyszeriben feléje egymeleg szell . Gomba!Gomurr folyamatosan szaglászva iramodott el, s letiporta az útjába kerül , látszatra kaotikusösszevisszaságban növ , tarka színekben pompázó virágokat. Hatalmas, talán két karnyivastagságot is elér , dús lombú tölgyfa tövében pompáztak a gombák kövérre hízva.Egyikegyik akkorára n tt, akár egy összeszorított ököl. Gomurr mohón tépte ki az elsgombát, s siet s mozdulatokkal leseperte mancsával a zsíros földet a tönkér l, majd hirtelenmegmerevedett.Hohó! Mi van, ha mérges a gomba?Tüzetesen megforgatta leend lakomáját, s jó alaposan megszemlélte minden irányból. Nemmintha értett volna a gombákhoz, de emlékezett rá, hogy valaki így csinálta. Izmos barnanyelvével végignyalta a gomba rozsdaszín kalapját. Zavarba ejt , szokatlan íz. De nemmérges! És még ha az lenne, az bivalyer s szervezete egykönnyen legy ri majd a mérget.Vadul marcangolni kezdte az erdei csemegét. Rövid id n belül befalta az összes gombát,majd ledöglött a vén tölgyfa alá, jóles en simogatta meg terjedelmes pocakját, s percekigritmikusan böfögött. Már majdnem elszunnyadt, amikor furcsa csikarás kezdte kínozni.Aztán......még er sebb csikarás.Gomurr felült, majd felnyögött. Artikulátlanul felüvöltött, és a gyomrát szorongatta.- Jaj, ork anyám...Sietve letolta a gatyáját, lekuporodott, és hangos nyögésekkel, átkozódva igyekezettkönnyíteni magán. Távolról szokatlan meditálónak is t nhetett volna az összegombolyodóork, aki sz rös mancsába temette rászáradt gombamaradékokkal díszített arcát.Amikor a várva várt megkönnyebbülés viharos fröcsögéssel bekövetkezett, Gomurrdiadalmasan felhördült, majd a biztonság kedvéért még kuporgott egy keveset.Hirtelen megzörrentek körülötte a bokrok, és a döbbenten pislogó ork körül hosszú, fehérköntösbe öltözött, komor tekintet férfiak jelent meg. Az egyikük egy lépéssel közelebb lépetta tátott szájú Gomurrhoz.- Te átkozott, hitvány féreg! – kiáltotta vádlón. – Tudod te mit m velsz?- Láthatod magadtól is – nyögte az ork. – Vagy tán elmagyarázzam, milyen rohadt dolog egyhascsikarás?!- Belerondítasz szent erd nk közepére, miután befalod szent gombánkat?- Szent gomba? – öklendezett Gomurr. – Hát csoda, hogy úgy fosok t le, mint egy sápkórosbirka?!A f druida ösztönösen megmarkolta kését.- B neid irtózatosak. Nemcsak hogy engedély nélkül léptél be a Smaragd-erd be, deszentségtelenségek egész sorát követted el rövid id alatt! Letörtél egy korhadt faágat,mocskos pengéddel belefaragtál a fatörzsbe, szétvertél egy magyalbokrot, belevizeltél az Életforrásába, letapostad kedvenc virágaimat, bezabáltad az erd ben csak itt növ , igen ritka ésértékes rozsdagombát, körberondítottad e szent tölgyfát, s az azt körülvev szent mohát ésszent páfrányokat használtad mocskos üleped törlésére! Ezekért a tetteidért egyenként is halállenne a büntetésed, de így ezerszeres halált halsz! – szavalta a f druida miközben el húzta akékes színben izzó, gyémántokkal kirakott áldozótört. – Van valami, amit felhozhatnálmentségedre?- Há' persze, hogy van! – dörmögte az ork, és dühösen felcibálta magára a gatyáját. – Ezt azerd t a mi falunktól bérelték az el deitek, ti átkozott fagyöngyzabálók, és hatvankét éve már,hogy nem fizetitek a bérleti díjat!- Mit beszélsz? Honnan veszed ezt a sületlenséget?- A nagyapám mesélt el mindent, még a Nagy Könyvben is megmutatta... úgyhogy engem

Félfül Grok, a törzs f nöke azért küldött, hogy megkérdezzem, fizettek-e.- Ez képtelenség! Nincs ilyen szerz dés!- Már pedig mi úgy tudjuk, hogy van! És persze... akár van, akár nincs, ha nem fizettek,idejövünk, és visszavesszük az erd nket. Gondold csak el, itt hemzseg majd az egész falu,valami négyszáz ork, és letiporjuk a virágaitokat, telehugyozzuk a forrásotokat, és felzabáljukaz összes gombát. Aztán meg... a többit magadtól is kitalálhatod.A f druida megremegett már a puszta gondolatra is.- És ha fizetnénk visszamen leg? – kérdezte remeg hangon. – Esetleg elfogadnád el legkénte gyönyör t rt?

WILLIAM MACGREG0R:A DÍSZA sötét utca kövezetén patakoppanások zavarták meg az éjszaka csendjét. A vastagtölgyfaajtón hangos kopogtatással zavarták fel a háziakat mogorva arcú emberek. A városi

rség tagjai voltak k.

- A herceg nevében kinyitni! – harsant fel egy hang. Néhány percnyi türelmetlen várakozásután egy szolga jelent meg az ajtóban. Hevenyészetten felkapott ruháit igazgatva, zavartanpislogott.- Miben segíthetek az uraknak? – érdekl dött.- Az asszonyoddal kell beszélnünk! – válaszolt ellentmondást nem t hangon a csapathadnagya.- De ily kés i órában hogyan gondolhatják ezt, tisztelt uraim? – méltatlankodott a szolga. –Mi lenne az a nagyon fontos dolog és kinek az utasítására?- Az enyémre! – lépett el a fegyveresek közül egy középkorú, díszesen öltözött férfi.- Lord Mergforr, tudhattam volna! – csattant fel egy n i hang a folyosó sötétjéb l. – A herceglegh ségesebb talpnyalója. Miben sántikál már megint?- És az ön néhai férjének legjobb barátja, aki tudja, hogy ön ölette meg! – lépett oda aharmincas éveiben járó, hosszú, vörös hajú n elé a férfi.- Soha nem tudta bizonyítani! — sziszegte a n .- Most végre eljött az id ! Írásos parancsom van arra, hogy elvigyem féltve rzöttteremdíszét, ami bizonyítani fogja b nösségét. – A lord egy pecsétes pergament lobogtatva abels terem felé indult.

A városi rök döng léptekkel követték.- Vegyék ki abból a vitrinb l! – utasította az röket Lord Mergforr, és egy üvegburában állóférfi csontvázra mutatott. Az rök szó nélkül engedelmeskedtek. Nem bajlódtak a zárral,hanem egyszer en betörték az üveget, és kiemelték a néhai férfit.- Miféle eljárás ez?! Nagyon meg fogják még bánni! -fenyeget zött a lady.- Én az ön helyében a végrendeletemen gondolkodnék. Mert a b nössége bebizonyosodik amai estén – mosolygott elégedetten a lord. – Végre a városba érkezett Onnwalból egylélek rz , aki megidézi a barátom lelkét... ám ehhez szükségünk van a maradványaira –mutatott Lord Mergforr a csontváz felé, amit a katonák már a kijárat felé cipeltek egyhordágyon. – És mid n kapcsolatba tudunk lépni a lelkével, kardja segítségével, amibirtokomban van és a halála óta senki nem érintette, bebizonyosodik, hogy test, lélek ésfegyver egységet alkot. És ezáltal a síron túlról megnevezi a gyilkosát! Önt asszonyom!!! –kiáltotta magáról megfeledkezve Lord Mergforr a n arcába.

- Takarodjanak innen! – mutatott az ajtó felé a bárón . A lord és a városi rök távoztak aházból. A ház csendjét csak egy távolodó n i kacaj törte meg.Másnap es s, h vös délután volt. Az utca kövezetére rátelepedett a nyirkos köd. Hintók ésszekerek zörögtek végig a házak el tt dolguk után sietvén. Aki tehette, inkább otthon maradt amenedéket nyújtó falak között.A ház nyugalmát ismét kopogtatás zavarta meg.- A herceg nevében kinyitni! – harsant fel ismét.Az ajtó szinte azonnal kitárult, és az elegáns szolgáló fogadta a hívatlan látogatókat. Kimértmozdulattal végignézett a két rön, akik b rig ázva toporogtak az ajtó el tt.- Miben segíthetek az uraknak? – kérdezte kimért udvariassággal.- Fengdon hadnagy vagyok, és kegyelmességét, Góric Do Gonwar herceget kísértük idáig.Menjen, jelentse be kegyelmességét a bárón nek!Mély meghajlás után a szolgáló eltávozott a bels termek felé, majd néhány perc múlvavisszatért.- A bárón a nagyteremben fogadja a herceg úr kegyelmességét – szólt, majd oldalra lépvevárakozott.A katonák a közelben várakozó hintához léptek, és kinyitva az ajtaját kisegítették a herceget.

kegyelmessége már a hatvanas éveiben járt, és meglehet sen testes volt. Díszes ruhájatöbbet érhetett, mint az utcában némelyik ház. Lassú léptekkel elhaladt a mélyen meghajlószemélyzet el tt, és kis id re megállt az el térben, miközben bejelentették. Belépve anagyterembe a ház asszonya térdet hajtott el tte, és türelmesen várta, hogy a hercegmegszólítsa. A vitrin üvegdarabjai még mindig a sz nyeget borították, és néhamegcsikordultak kegyelmessége súlya alatt.- Bárón ! – szólította meg Góric Do Gonwar herceg a hölgyet, miközben kezével intett, hogyemelkedjen fel. – Az elnézését jöttem kérni, szolgám, a Lord viselkedéséért. Nincs mentségtettére. A lélek r elvégezte éjjel a rítust melyhez engedélyemet adtam, hogy az igazságra fényderüljön. Bebizonyosodott, hogy a test, a lélek és a fegyver nem egyek. A vád, mely súlyosvolt, igaztalannak bizonyult... Hallja hát mindenki szavam! – emelte föl hangját a herceg. –Az alaptalan vádaskodás büntetést von maga után. A bárón ártatlansága bebizonyosodott, éssenki ne merészelje többet háborgatni!... A kárát természetesen meg fogjuk téríteni, és atulajdona is visszakerül a helyére! – biztosította Góric Do Gonwar herceg a hölgyet, majdszinte észrevehetetlen f hajtás után sarkon fordult, és az rökkel együtt távozott.Miután mindenki eltávozott, a bárón egyedül maradt a teremben. A vitrin mellettikönyvespolchoz lépett, és egyetlen mozdulattal elfordította. Mögötte egy díszes tükör állt,keretébe si rúnákat faragtak. Kezét végighúzta a tükör felszíne felett, majd a lassankibontakozó képre koncentrált.A tükörb l egy megtéveszt én hasonló n nézett vele szembe. Ugyanaz a vörös haj ésugyanazok a szemek. Csak a ruházata volt más és a szoba berendezése. Egy teljesen máskultúra jegyeit viselték magukon, valahol egy távoli országban.- Mik a fejlemények? – érdekl dött a hasonmás.- Az ártatlanságom végleg bebizonyosodott, testvér! – válaszolt a bárón .- Nos, ezt örömmel hallom – nyugodott meg a tükörkép.- Apropó, mi a helyzet a férjemmel? – kérdezte a bárón .- Ne aggódj, vigyázok rá! – mosolyodott el a testvére, és kezét végigsimította együvegvitrinen, melyben egy férfi csontváz állt.- És az enyémmel? – kérdezett vissza.- t is visszakapjuk, a herceg ígérete szerint – válaszolta a Lady.- Remélem is... Tudod, a legkedvesebb teremdíszét l nem szívesen válik meg az ember! –kacagtak fel mind a ketten.

OSZLÁNSZKI ZSOLT:A POKOL KUTYÁI“Age quod agis" “Hajtsd végre, ami a kötelességed" (latin mondás)

A parasztok fázósan kucorogtak a fenyves mélyén. Fürtös gubáikba burkolózva, vaskossz rmekeszty kben, prémes csuklyákban is vacogtak. Hiába, november elején márcsontrepeszt en hidegek az éjszakák.

Alkonyat óta várakoztak már a kusza aljnövényzetben, a deres lapulevelek és rókapáfrányokközött. Ültek és vacogtak. Lehettek vagy harmincan. Ennyi ember órákon át képtelenpisszenés nélkül meglenni. k mégis hallgattak. Gustavus atya megmondta, hogy nemmukkanhatnak. Ha csak egyikük is megszólal, mindannyiukat elviszi az ördög.

Kushadtak hát. Ha valamelyikük megnyikkan, annak a többiek csapját szét a fejét. A hosszúnyel favágófejsze különösen alkalmas erre. Gyorsan föl lehet vele darabolni akár egy embertis. Földet és avart rá, a többit meg majd elintézik a borzok meg a rókák. Hallgattak hát, ésvacogtak.Eleinte ugyancsak viszketett a markuk. Szívesen odacsaptak volna bárkinek. Gustavusatyának sikerült feltüzelnie ket. Igaz, hónapok óta mondta már, hogy a környéken átok ül.Niederau, Oberau, Mühltal mind megszenvedték a hideg, es s nyarat. A termést elvitte ajéges , az állatokat meg az éhezés és a kólika. Most k is éheztek. Alig maradt tavalyról rozsés sajt. Se gyümölcs, se zöldféle. A sör is fogytán. A kutak vize megposhadt, a patak vizezavaros lett.Az emberek mogorván tették a dolgukat. Azután egy napon medve ragadott el egy kislányt. Anégyéves, tejfelsz ke, kis Julckent.Éppen a templomba tartottak, el reszaladt, és... Hallották a sikolyát, megtalálták amedvenyomokat, de semmi többet. Az anyja meg rült a fájdalomtól, az apja köteked ,lézeng , naplopó lett...“Nem tüzet, íme, Bajt küldöm, hogy lenne a részük. S k majd élvezik ízét balsorsukgyönyörének”4

4Zeusz – Tandori Dezs fordításaEgyvalaki felel s érte! De szerették volna agyoncsapni! De hogy ez a Sátán kölyke legyen...Azután Gustavus atya elkezdett beszélni a bajról.Persze csak azokkal, akiket érdemesnek talált rá. Az oberaui fatemplomban gy lt összeminden vasárnap a környék apraja-nagyja, így volt módja kiválogatni a rátermetteket.A híveknek a szeretetr l és a türelemr l beszélt. Az Úr Jézus is némán, mosolyogva t rte akínzatásokat. Most nekik kell t rniük.Csak a kiválogatott kevesekhez szólt másként. Miszerint úgy látszik, gonosz praktikákáldozataivá váltak. És maga a Sátán próbálja megrontani ket. Ellene a hit a fegyver. Viszontelküldte a fattyát erre a vidékre, s azt bizony fogja az acél is...Mind markos, kemény emberek voltak, szénéget k, favágók, pásztorok, de erre elsápadtak.Az atya olyat mondott nekik, amit l megrémültek. Miszerint itt a pokolbéli ördög-fattya, akitföl kellene aprítani! Hiszen tudták – érezték – k legbelül, hogy ez a sok csapás nem lehetmind véletlen!Az atya rájuk ripakodott. Megmondta a szemükbe, hogy félnek a hitükért kiállni, pedig mostcsak k védhetnék meg asszonyaikat és gyermekeiket! Mind gyáva nyulak, és nem Krisztuskatonái! Az ilyenek sem a feloldozást, sem az utolsó kenetet nem érdemlik meg!...

Ez hatott. Aki b nben él és hal meg, az mind a Pokolra jut! Ha ezt megtagadja t lük az atya...Ültek hát, és vártak némán. Sz rös gubájukon fürtökben lógott a dér, és zsírral kikent-kifentbajszuk most dermedten kunkorodott. A fejszéik nyelét szorongatták, és villogó szemmel aJoelspitze felé kanyargó csapást lesték.Az atya megmondta nekik, hogy a gonosz lélek erre fog jönni. Neki pedig az Úr mutattameg...Így most k a Szentháromság katonáiként kuporogtak a fák között. Néha óvatosanmegdörgölték a liluló és elgémbered orrukat, s a csapást figyelték.Ott fog megjelenni a gonosz. A csúcs felé siet majd, hogy a régi romoknál b nös praktikáitgyakorolja. Át fog vágni a tisztáson, hogy a zerge járta ösvényekre feljusson. Akkor majdlecsapnak rá, hogy Wörglben a vizitor atyák kezére adják.Wendelin, a bárgyú, de buzgó és tagbaszakadt ács értetlenkedett legtovább. Még ha apokolbéli ördögök kölke is, akkor is csak egyedül van. Minek k mind a harmincan egyellen?!Gustavus atya erre még jobban lehalkította a hangját, és közelebb intette ket magához. Azeklézsia termésk pincéjében ültek, és forralt bort kortyolgattak, úgy hallgatták a papot. Jópáran ezt a borivást élvezték a legjobban. Az atya nem sajnálta a misebort sem, hiszencsodatétel küszöbén álltak, ahogy ö mondta. De azokat hamar kipenderítette, akik csak innijártak oda. Azok pedig megszégyenülten hallgattak. Csak k negyvenen az egészWildschönauról bizonyultak méltónak a feladatra.Az atya végül elmondta. Az a fickó, a szörnyeteg, aki ember alakot öltött... egyboszorkánymester...Eddig csak boszorkányokról hallottak, s most itt az újabb baj! A mesterük! Aki már nem csakszemmel ver, átkoz és csábít...Uraik egyikébe költözött bele. A von Wörglök vaskez urak voltak, akikr l már régótarebesgették, hogy a Pokollal cimboráinak.Most be is bizonyosodott! Itt az id megfizetni a sok robotért, adóért, megaláztatásért... Smindezt Krisztus nevében! Az atya megáldotta ket, feloldozta mindannyiukat, fegyvereiketpedig szenteltvízzel hintette meg. Hátha csak így fognak a fegyvereik az átkozotton!Csak ültek mogorván a deres fatörzseken, és a csapást lesték. Napnyugta óta egyre hidegebblett, az árnyékok megnyúltak, és önálló életre keltek a deres füvön. A csorba vigyorú holdel tt sötét felh k tornyosultak, és a szél jajongva kezdett bújócskázni a fák között. A jóötvenlábnyi fák susogva hajladoztak a szélben, és fagyott t levelek záporoztak szerteszét.A parasztok érezték, ahogy föláll a hátukon a sz r. Lúdb röztek, és kékül ajkakkalszuszogtak, kapkodták a leveg t.Jön! Itt van a Pokol kutyája, a gonosz, elkárhozott, a...Jól látták és hallották Gustavus atyát a pincében. Azokéi a beszédeib l mintha csak a bor ízeés a pap nagy, lángoló szemei maradtak volna meg. A sápadt, kerek arcból kivilágló, izzószemei. Se a gesztenyebarna tonzúrája, se a kövek h vössége vagy az enyhe dohszag.Csak a szemei. És a hangja.“Amikor eljön az ideje, azt fogjátok tenni, gyermekeim, amit kell! Ami a kötelességetek!... "A ló idegesen prüszkölt. A fák között lépked k szaga még a hidegnél is jobban ingerelte.Emerrich von Wörgl nem is csodálkozott ezen. A dércsípte rókapáfrányon átcsörtet csatlósaidohszagot árasztottak. Az elmúlás b zét...Hullák voltak mind a hatan. Dögök. Ám a szikár, csontos arcú férfi nem félt t lük. Pedig a jónegyven éve fölállított Inkvizíció a halott idézést a fekete mágiához sorolta. Boszorkányság.Istentelen praktika. Amikor a kiugrott, iszákos Ignatius atya annak idején err l motyogottvalamit, akkor a vén Konrád von Wörgl, Emerrich tagbaszakadt apja csak csúfondárosanelvigyorodott, és Jézus csodatételeir l kezdett beszélni. “Kelj fel és járj!..."Persze igaz, hogy az hatalmuk valóban nem a csodatételre alkalmas. A sötétség adta er ,

amit k használtak, nem csoda volt, hanem örökség.Örökség... Az egyetlen, amit a családja a rossz hírnéven és a komor szirtek mellett megbúvókastélyon kívül ráhagyott.Családi örökség... seik közül nem egy pokolbéli lények szeret ivé lett. Emerrich bátyja isazon kapta a húgukat, a sz ke, sápadt Reserlt, hogy az egyik vendéggel, atyjuk régifegyvertársával enyeleg. Gerhard ott helyben fegyverrel rontott a férfira, de a sötét,mosolygós vendégen kicsorbult a kard.Kicsorbult... Emerrich emlékezett. Mintha csak tegnap történt volna. Látta a félig nyitottcinterem ajtaját, rajta a vicsorgó medvefejes rézgy t. A medve szemei mozogtak, 'scsúfondárosan meredtek rá. Bentr l gyertyák fénye szüremlett ki. Zihálás. Gerhard elsápadt,és belökte az ajtót. A terem falairól rült m vészek és beteges képzelet k faragó mestereklázálmai bámultak le rájuk. Némán vicsorgó, vonagló, hullámzó szörnyek és embernek látszóalakok, amik mintha eltorzult arccal próbálnának el bújni k börtönükb l. Emerrichgyermekként gy lölte ezeket a faragványokat. Ha er sen rájuk figyel, akkor csaknyugtalanítóak voltak, de a szem sarkából mindig úgy látta, hogy mozognak. Igenismozognak. És egyre több ismer s arc eltorzult változatát látta viszont az egész várat elborítófaragványáradatban. A farkasszem bestia Vidóra, csámpás kutyájára emlékeztette.Legalábbis a szemei. És a guggoló, üvölt alak Brúnóra, a halastóba fulladt inasra. Egy kicsitmindenképpen....Err l csak Augustinnak, a pap fattyú fiának mert mesélni, aki az egyetlen, korban hozzáilljátszótárs volt. A fiú csak pislogott, és idegesen végigsimította gesztenyebarna tincseit. Amáskor szinte lángoló tekintete zavaros volt. Szinte állati félelem sz költ a pillantásában.Emerrich értette, de ett l még nem lett neki sem könnyebb. Meghallgatta Ignatius atyaakadozó nyelvvel el adott zsolozsmázását a Bibliáról, de nem értette, hogy ebbe az általalátott alakok hogyan illenek bele. Hiszen akkor nekik, az egész családjának gonosznak kellenelennie. De hát k nem gonoszak!... Az nem lehet...Ott állt, öles termet bátyja mögött fél lépéssel. El ször a falakon táncoló árnyékokat láttacsak, majd ahogy a bátyja megtorpant, az asztalt is.A kecskelábú asztal nagy része a sötétségbe veszett, de a feléjük es sarkába valaki egy rézkandelábert állított. A gyertyák félig már leégtek, a méhviasz tócsákba gy lt a drága diófaasztalon.És az asztalon...Ott feküdt a húguk, rajta pedig a vendég. A ruháik a hideg padlóra szórva. A falakból szintesütött a hideg, és a gyertyák egy kivételével, kénes b zzel lobbantak el. Az az egy pediglassan vérszín vé vált.A vendég mosolyogva tápászkodott föl, és kérd n nézett rájuk. Húguk riadtan próbáltatakargatni p reségét.A lélegzetük párállott a terem hidegében. Aztán a vendég – Emerrich a nevét sem tudta márfelidézni – rájuk kacsintott.Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Gerhard kardot rántott, és a férfira csapott.Annak azonban esze ágában sem volt meghalni. A penge még csak meg sem karcolta. Csakállt, félrebillent fejjel, mosolyogva, és kérd n nézett rájuk. Nem lélegzett.Azután egy villámgyors mozdulat, egy borzalmas reccsenés, és Gerhard szíve már ottvöröslött az ujjai között.Emerrich összerezzent, és a néma erd t nézte.Felesleges az elmúlt dolgokon rágódni! A bátyja meghalt, mert uraik ellen mert lázadni.Kezet emelt valakire, aki démoni magvát adta, hogy a családjuk ereje megmaradjon. Ezértlakolnia kellett...Atyjuk is megmondta, hogy Gerhard si egyezségeket szegett meg. Miközben ezt mondta, azarca rezzenéstelen maradt. Csak a szemei sírtak.

Reserl megszülte a gyermekét, és leugrott az egyik bástyáról. A kis Wilhelm anya és apanélkül maradt. Bár, ahogy a vénséges vén családf egy részeg hajnalon megjegyezte:- Neki mindig is lesz apja, amíg a világ, világ. Lesz, aki szemmel kövesse a sorsát...Odaátról...Emerrich fázósan húzta össze magán a köpenyét. Olyan árat adnak a hatalomért, amit az talánnem is ér meg. S mindezt azért, hogy a családjuk és a népük boldoguljon ezen a sovány,átkozott vidéken.És mi ezért a hála?! A parasztok boszorkányságról pusmognak. A papok lázítják ket, mintrendesen. A régi ellentét a pápák és a Birodalom császárai között kezdett újra elmérgesedni.Úgy acsarognak újfent egymásra, mint a rühes kutyák a konc felett.Mert most a világ fölötti uralom a tét, a keresztény világé Hiberniától a JeruzsálemiKirályságig. Ezért a zsákmányért ölni is érdemes!Ölni...Elege volt a pusztításból. A mágia kiszívta az erejét. Pedig másra sem használta, mint a földés az id járás megjavítására. Igaz, talán éppen ez volt a hiba...A hangok, amik álmában a fülébe súgtak, hogy hogyan is használja a vérében, húsában éscsontjaiban lakó er t, másra buzdították. Ölni és rombolni küldték, szétzúzni mindent lelkeketjuttatni Nekik...És mit tett a hatalmával?! Zsírossá b völte a sovány term földet, hogy a parasztokvethessenek és ne forduljanak föl télen az éhségt l! Azok persze sátáni dolgokról pusmogtak.Talán nem is jártak messze az igazságtól. Nem értették t. Féltek t le.Azt könnyebben elfogadták volna, ha korbáccsal hajtja ket dolgozni. Ha heti öt nap robototrendel el, és a legszebb lányaikat kupecként adja-veszi. Akkor nem különbözött volna seit l.Talán éppen a kegyetlenséget várták t le. A megértéssel nem tudtak mit kezdeni. Féltek t le,mint a csalántól! Pedig csak azt tette, amit a feladatának ítélt...S a papok ezt használták ki, hogy lázítsanak ellene. Még szerencse, hogy Augustin belépett abenedekrendiek sorába. ravasz, és talán tud valami békés megoldást a dolgok rendezésére!Ezért is találkoznak most és itt. Nem lenne szerencsés, ha a sok ostoba rendtársa meglátnáAugustint, hogy a rossz hír földesúrral beszél.Domonkosrendiek... Diomoni Canes... Isten ebei, az Inkvizíció f védnökei. Akit csak lehet,perbe fognak és az Inkvizíció kezére adják. Elítélik. Megkínoztatják. Elkobozzák a vagyonát.Ám ahhoz, hogy bárkit is kivégeztethessenek, világi segítség kell, mert a mondén dolgok márnem az fennhatóságuk alá tartoznak. k csak a lélekkel foglalkoznak...A boszorkánymester t dve nézett végig fáradhatatlan test rein. Lélek... Arról még ezek afélholtak is többet tudnak!

pedig nem volt hajlandó az Inkvizíció kezére játszani a birtokokat, vagyonokat,szépasszonyokat... Gy lölték ezért, de nem tehettek ellene semmit. Ennek a vidéknek volt a

bérura. Volt saját papja, gyónt, áldozott. Azt azonban senki sem tudta kiszedni Udoatyából, hogy mit szokott gyónni. Még megsértené a gyónási titkot!És szegény, púpos Udo tudta, hogy azért a Pokolra jutna a lelke. Emerrich von Wörglgondoskodna róla...Hideg szél söpört végig a fák között, és zúzmarát kavart.A lovas megrántotta a gyepl t. Hol lehet Augustin?! Már itt kellene lennie! A Sarkcsillagfényesen ragyog, és jól benne járnak a Boszorkány Órájában!A szél tébolyult kacajjal iramodott a havas csúcsok felé.Negyven torokból fölharsanó ordítás felelt rá.A hóbuckák, a deres bokrok és a fák takarásában üvöltöz parasztok rohantak rájuk. Balta,cséphadaró a kézben, rült fény a szemekben.Von Wörgl hátasa berzenkedve hányta-vetette magát, és Emerrich is alig bírta féken tartani.Mindenhol zsíros, füstös gubájú, ordító parasztok, hidegen csillogó fejszék, és bolondul

nyüszít szél a fekete fák között.Test rei mozdulatlanul álltak, és hideg, üres szemekkel néztek maguk elé. Várták aparancsait.- Kergessétek el ket! – rikoltotta a nemesember, és kardot rántott.A hidegen villanó normann kard érintése megnyugtatta. Parasztok! Mi ez? Parasztlázadás?Egy felhergelt csürhe!A lova fölágaskodott, és idegesen fölnyerített. Emerrich kapkodva rántotta el a fejét egyalacsony ág elöl.Parasztok! Csapda lenne? Megölték Augustint?Az él holt katonák kimért mozdulattal húzták el kardjaikat. A parasztokon nem látszott,hogy elbizonytalanodtak volna. Mocskos léh k! Kezet emelni az urukra! No, majd afegyveresek elkergetik ket!

z! Lángoló kócdarabokat, hevenyészett fáklyákat lengetve zúdult rájuk egy másik csapat, ahátuk mögül. Most már vagy húszan lehettek mögöttük is.Ki kell törni! Nincs id töprengeni! Ha lerántják a lováról, neki vége! Agyonverik!A reményét, hogy szétkergetheti a parasztokat, egy baltacsapás zúzta szét. A fenyeget enüvöltöz parasztok nekirohantak a katonáinak. Baltacsapások, alvadt vér és oszlásnak indultvégtagok mindenfelé.- Öljétek meg ket! – bömbölte von Wörgl, és a rémülten nyihogó ló véknyába vágtasarkantyúját.Az eddig lomha félholtak hirtelen megelevenedtek. Kitértek az esetlen fejszecsapások el l, ésa karjuk járt, mint a motolla.Egy parasztot gyomron szúrtak, hármat megcsonkítottak a kardcsapások. Már-már úgy t nt,megtörik a roham, amikor fáklyát nyomtak az egyik test r képébe.A sápadt, hullafoltos b r azonnal lángra lobbant, és az él holt egy szempillantás alatt járkálófáklyává vált. Sercegve, orrfacsaró b zzel égett, de ez nem tudta megakadályozni, hogy tegyea dolgát: Annyi ellenséget magával rántani, amennyit csak lehet.Átnyalábolt egy cséphadaróval hadonászó alakot, és legurult vele a köves lejt n.Közben a többi félhalott is meggyulladt, és némán, lángolva irtották tovább az üvöltparasztokat. Lángra kaptak a fák, a dermedt páfránylevelek, és a lapu kesernyés szaggalkezdett égni.Már vagy tíz holttest feküdt a havas tisztáson, és a lángoló harcosok roskadozva küzdöttektovább. Emerrich tudta, hogy addig nem is pihenhetnek meg, amíg ezt nem engedi, vagyamíg szénné nem égnek. A fájdalmat már nem érzik, de ezt pótolja a kín, hogy nem tudnakeleget tenni a parancsának.Körbetáncoltatta a lovát, és lemetszett egy hosszú kést szorongató kezet. Vér fröcsköltszerteszét, és valaki felsikoltott. Körben már a fák is lángoltak, lassan eleven t zfallalkörülvéve a harcolókat.Valakit orrba rúgott a kengyelbe akasztott lábával, egy tagbaszakadt parasztnak pedig azarcába sújtott a kardjával. A normann penge már iszamós volt a vért l, és alig bírta tartani azormótlan, sz rmével bélelt keszty jében.Ütést érzett a bal combján, és a szöges cséphadaró tépte sebbe ezer foggal mart a hideg.Könny szökött a szemébe, és be kellett harapnia az alsó ajkát, nehogy felüvöltsön afájdalomtól.— Innen élve nem kerülsz ki — vonyították a fülébe az álmában hallott hangok -, hacsak nemnyúlsz az er dhöz!Nem! Nem akarta!Felemelked balták és mészárosbárdok...Használd az er det!Nem... Az mindig megöli a lelke egy részét!... A hold csorbán vigyorog, és szutykos

fellegekkel takarózik Füst száll az égre. A szolgái égnek. Az harcosai... !Neeem!...A semmiért adták a félholt létüket is oda?! Eldobnád magadtól az életet?! Használd! Veszettüvöltözés és véres kezek nyúlnak utána...- Használd!!Az üvöltés nagyon mélyr l szakadt föl, és teljesen elütött a parasztok kiáltásától. Alig akadtbenne valami emberi. A csürhe elhalkulva hátrált.- Ti itt mind – nézett végig izzó szemekkel a lovas a fáklyákat markoló, véres cs cseléken– a szolgáim lesztek a másvilágon!A szemei vörös fénnyel izzottak, a köpenyét denevérszárnyként emelte meg a vonító szél. Apengéjér l elt nt az utolsó vérfolt is. Maga az acél itta be azt.- Nektek adom ket! – hörögte von Wörgl, és vágott.A csapás alig talált célba, jött a következ , majd jobbra vágott, szúrt. A bénultan ácsorgóparasztok úgy hullottak, mint a barom. Akit a fekete kard megérintett, az nyomban porráomlott szét.A fegyveresek habzó szájjal, iszonyodó tekintettel ugrottak félre el le. Kitört közülük,futtában leterített még vagy hármat, s fölrúgtatott az ösvény kanyarulatáig. Innen már sokszáz öles mélység riasztotta az utazókat. Oda sem nézett, ahogy szembefordította a lovát agyülevész támadókkal.A szíve olyan hevesen vert, hogy úgy érezte, menten kiugrik a mellkasából. A gyomra fájt, atüdeje lángolt és vér csorgott a szája sarkából. Hiába, a csodákat és a mágiát nem azembereknek találták ki!...Felemelte a kezét, és elbocsátó mozdulatot tett.- Elengedlek benneteket! – üvöltette véres nyálat köpködve. – Elvégeztétek a dolgotokat!Menjetek!Lángoló harcosai – némelyik alig több már egy kupacnyi kormos csontnál – meghallották aparancsát. Sóhajukat elnyelte az üvöltözés, hamvaikat elfújta a szél. A parasztok szájtátvabámultak.Elvégezték, ami a dolguk volt. Elmehetnek. Talán meg is pihenhetnek. Talán...Az ütés ekkor érte. A homlokát találták el egy k vel, s ezzel megtört a kábult varázs. Kéttucatmegvadult sz rbundás vad ugrott neki. Ledöntötték a lovával együtt a sziklás ösvényre. Ahátasa a jobb lábát maga alá temette. Még hallotta a csont reccsenését, azután már csak azütések záporoztak.Vég nélkül.“Halandó, ki itt belépsz, Hagyj föl minden reménnyel" Dante: Comedia II.- Nem! – üvöltötte, ahogy a torkán kifért. – Nem! Nem kell! Nem akarom!- Akkor meghalsz! – dorombolták a hangok. – Akkor véged, és hozzánk kerülsz! Hahasználod az er det, akkor lassan, ha nem, akkor gyorsan!... Választhatsz!- Neee! – ordította. – Hagyjatok! A családom miattatok pusztul el! Takarodjatokpokolfajzatok!- Te is az vagy, Emerrich von Wörgl! – csikorogták ellenségesen a hangok. – Te is csak egyvagy közülünk. Vér a vérünkb l! Azt pedig nem tudod kivetni magadból! Hasztalan kínlódsz!Ha élni akarsz, hát ne ellenkezz! Halálod most értelmetlen lenne! A családod, nemzedékeksora, álmai és munkája mind semmivé lenne, ha most odadobnád magad a halálnak!- Ne kínozzatok! – nyöszörögte a férfi.- Magadat kínzod! Az ostoba, emberi önérzeted, kötelességtudásod és vágyaid az oka! Hamost valamihez ragaszkodnod kell, az nem holmi álomkép a megváltásról, hanem az életed!Akarj élni!Hosszú hallgatás. Fájó rekedt sóhaj. – Akarom!... Akarom az életet...Lánccsörgés. Fény és füst. Valaki egy fáklyával világított arcába. Duzzadt szemhéjai

megrebbentek, ahogy hunyorogni próbált. Fázott, és csörgött a nyála. És valami szörnyhiányérzet kínozta. Nagy nehezen fölemelte a fejét, és reszketve, hunyorogva körülnézett.A fény késként hasított a szemébe, és riadt hördüléssel kellett azonnal behunynia. Úgy érezte,ha még egy pillanatig nézi azt az ördögi lángot, kiég a szeme. A könnyei kanyargós árkokathúztak kormos arcára.Gyantaszag és füst birizgálta az orrát, kaparta a torkát. Egészen addig, amíg tüsszögni nemkezdett.Fájdalom mart az orrába, a garatjába, lecsorgott a torkán át, le a gyomrába és a tüdejébe, ségette az egész belsejét. Görcsösen felköhögött, de ett l még csak rosszabb lett. Köhögött ésköhögött. Tudta, hogy abba kellene hagynia, mert minden pillanattal csak ront a helyzetén, dea köhögés legalább pillanatnyi enyhülést hozott. Csak azért, hogy utána még émelyít bblegyen a fájdalom.Végül hörögve bicsaklott félre a feje, és habos, véres nyálat öklendezett ki.- A Pokolba!... – krákogta remegve.- Oda bizony! – mondta valaki barátságosan. – Te bizony odakerülsz, barátom!Von Wörgl iszonyú er feszítéssel résnyire nyitotta a szemét. Könnyein át is látta a férfit, akimegszólította.Középmagas volt, barnahajú, tonzúrás. A domonkosrendiek fekete csuháját viselte, övénrózsafüzér, nyakában ezüst feszület. Keskeny, csontos arcából csak úgy sütöttek a nagy,lángoló szemei. Mosolyogva figyelte a boszorkány-mester verg dését.- Isten hozott a Szent Inkvizíció kérdez termében! – intett kecsesen a pap, és maga mögémutatott.A terem – valaha pince lehetett – füstös volt és büdös. A falai belevesztek a homályba,boltozatos tetejét faragványok díszítették. Az elszórtan felállított parázstartók és a fáklyákbágyadtan próbálták szétkergetni a sötétséget.Nem voltak egyedül. Hét vagy nyolc csuklyás, tagbaszakadt férfi bajlódott éppen egycsigákból és tüskés karokból álló szerkezettel. A falak mentén izzó rostélyok, fogók kampósvasak, bárdok, billogok, jókora csontf részek, kötélcsomók és láncok pihentek. Odébb egyacéltüskékkel kivert, f részbakra emlékeztet eszköz, egy szöges pad bilincsekkel, egy jókorakocsikerék...Von Wörgl elfordította a fejét, és szörcsögve szívta be mélyen a leveg t. Eleget látott.- Látom, jól megnéztél magadnak mindent! – mondta ünnepélyesen a pap. – De kárreménykedned, ezeket már nem fogjuk használni. Az, hogy ördögi er d kifogott ezeken azeszközökön, már magában elegend , hogy elítéljünk!A boszorkánymester szótlanul nézte a papot. Lassan megkeményedett a pillantása, és arcáramély barázdákat rótt a keser ség.- Látom, ti túltettetek rajtam is! Még nekem sincsenek efféle kínzóeszközeim! Miért,Augustin! Mond, miért!?- Az én nevem itt és most Gustavus testvér – mormolta a pap, és közelebb lépett. – Úgyhogyígy szólíts! Sajnálom Emerrich, de ezt f leg magadnak köszönheted! A Sátánnal cimboráltál!Ezért el kell, hogy ítéljünk!- Elítélni?! – krákogta von Wörgl. – Ti nem büntethettek! Az a h bérúr joga! Ti mindig isrühelltetek az én famíliámat, mert nem nyújtott segítséget a ti kisded játékaitokhoz! De te?!Apádat és téged ki fogadott be, ha nem az én családom?! Ez a hála?! A fellázított parasztok, agyújtogatás, a kínzás?! A saját földemen?!- Ez már nem a te földed! – csóválta meg a fejét az inkvizítor. – Többé már nem! Új földesúrélesz, aki nem akadályozza a mi munkánkat! Így mindenki jól jár! Mi pedig kigyomláljuk azÚr vetéséb l a konkolyt!Von Wörgl szemei elkerekedtek.- Meg akartok ölni?! Ezt még ti sem meritek megtenni! Gustavus vicsorogva ragadta meg a

boszorkánymester állat, és az arcába köpött. A méltóságteljes máz egy szempillantás alattlefoszlott róla.- Térj már észre, te bolond! – sziszegte lángoló szemekkel. – Máshol azért megégetnekvalakit, mert szombaton tiszta inget vesz! A te famíliád id tlen id k óta a Sátánnal cimborái!Ti egy régi kor itt maradt üszke vagytok, amit el kell tüntetni! A ti id tök lejárt. Ne is reméld,hogy föltámad! Már nincs remény! Apád-anyád halott, bátyád szívét valami pokolbéli incubuszabálta föl. Húgotoknak volt még némi lelkiismerete, így... önkezével végzett magával!...Igaz, eldobta magától az életet, és b nei fertelmesek voltak, de , egyedül talán a Pokolhelyett a Purgatóriumba kerül! Lásd be, Emerrich, hogy vége! A te fajtádnak te vagy az utolsósarja! Veled az írmagját is kiírtjuk a fertelemnek err l a tájékról!Von Wörgl arca sem rezdült. Szóval nem tudnak húga gyermekér l! Augustin még azel ttöltötte magára a csuhát, miel tt a kisfiú megszületett volna...Nem tudnak róla! Remek!...- És te?! – mordult egyet. – Te, a cölibátus szégyene?!- B neim megbocsátattak! – öltött magára g gös arckifejezést Gustavus atya. – És a tehalálod szerezte dics ség perjellé tesz majd! Egy napon akár püspök is lehetek!- Valaha barátok voltunk! – vetette oda Emerrich.- Fekete mágiát használtok! – sziszegte a pap.- Ti pedig isteni csodákat! És az ember lelkét! És a szeretet szavát, hogy öljetek vele éselérhessétek a magatok céljait! Csak míg ti harácsoltatok, én termékennyé tettem ezt avidéket! S most az is kell! Minden kell! Vedd el! Az a megoldás mindenre! Ezért hát a háborúis! Invesztitúraharc! Csak az a kérdés, hogy melyik ebé lesz a konc!- Istenkáromló! – üvöltötte Gustavus, és a fogoly arcába vágott ököllel.Von Wörgl alól kiszaladt a talaj, de a láncok, amivel a falhoz er sítették a karjait,megtartották. A feje majd' szétrobbant, de nem félt. A félsz, a sajnálkozás és a belenyugvásmár hiányzott bel le.Elmosolyodott, bár az ajka dagadt volt és véres.- Csak az er nk származik máshonnan, de ti semmivel nem vagytok jobbak nálunk! Csaktöbben vagytok... barátom!...Gustavus dühösen fújtatott.- Mindenképpen sort kerítettek volna rád! – morogta. – Sokaknál szemet szúrt, hogy nemvagytok keresztények! – Apámat a te apád gyóntatta, engem pedig Udo Fuchs atya! Volt sajátkis kápolnánk, temet nk...- Az apám – csikorgatta táguló orrlukkal a pap – egy félig hitehagyott, iszákos barom volt!Udo atya pedig ugyanezen a láncokon lógott, alig egy hete. Ellent mert mondani a vizitoratyának és a bíboros úrnak! Pedig világosan az értésére adták, hogy hallani akarják, amit nekigyóntál! Még akkor is, ha ezzel a titoktartási szentségét sérti meg. Isten kegyelme végtelen,egy ilyen apró b nt megbocsát!... De az a nyakas pap még a nyújtón és a körmei kitépése alattis folyton csak azt hajtogatta, hogy nem teheti, mert akkor a lelke biztosan a Pokolra jut!Pedig tizenhétszer ismételték meg a kínzást. A vizitor atyának nagy türelme van, nekemelhiheted! Végül nem bírta tovább Udo atya, így...- Miért?! – kérdezte hirtelen a boszorkánymester. – Boszorkányokat, eretnekeket,bogumilokat, szodomitákat és haramiákat tucatszám kínoztok, de senkit ennyire! Miért?!- A hatalmatok! – nézett keményen a szemébe a pap. -A hatalmatokat akarjuk! Én is akarom,

k is akarják! De én tudom, hogy nem fogod ideadni...Emerrich elcsodálkozott a szókimondáson. Újfent hallgattak egy sort.- Akkor majd most jönnek a kínzások... – motyogta.- Kínzások! – csattant föl Gustavus, majd elhessegette az ügybuzgón odasereglett hóhérokat.– Három álló napig kínoztak megállás nélkül! A parasztok jó fertályóráig csépeltek, itt megétlen-szomjan álltad a legválogatottabb kínzatásokat! Nem hagytak aludni! A sebeidre izzó

parazsat tettek, a b rödet lenyúzták! Kitépték a nyelved, a beleidet, a heréidet, kitolták aszemed! Soroljam még?! – Fújt egyet, és lemondóan legyintett. – De te nem tudtad egyfikarcnyit se megkönnyíteni a dolgot! Neked meg kellett gyógyulnod a sötét praktikáidsegedelmével! Neked nem volt még elég...

SZÉLESI SÁNDOR: CSILLAGNÉZ– Sötét van ott, és hideg – mondtam.- Mint ahogy itt is hajnali kett és három között – felelte a mackótermet varázsló, és kiintettaz ablakon a párás-ködös hegycsúcsok és sziklák felé.- De ott sokkal hidegebb van – bizonygattam, és nem értettem, hogyan kerültem ebbe ahelyzetbe. Nekem el kellene küldenem Monas apót arra a létsíkra, nem pedig visszatartanom.Erre rendületlenül ijesztgetem.

Monas apó is hasonlón törhette a fejét, mert egyszerre kijelentette:- Na jó, ha hideg van, el se megyek!- Kapsz ruhát! – tértünk vissza a saját szerepeinkhez. – Megálmodtam, hogy kapsz ruhát.- Te és az álmaid!- Miért? – kérdeztem vissza, és a nyakam reflex-szer en oldalra mozdította a fejemet. Dekivételesen semmi nem sújtott le rám. Lehet, hogy Monas apó öregszik?- És mi van még? Utáltam ezt a kérdését. meg a válaszaimat.- Semmi különös...- Mint általában.-...csak... szóval rengeteg por... emberek, meg törpék – nem tudom, hogy mit akarnak,

hogy milyen szándékúak, és hogy honnan kerültek oda... Meg kéne halniuk...- Miért?- Nem tudom. De úgy érzem, összefüggésben van a sötétséggel.- Mint a halál úgy általában – bólintott helyesl én Monas apó. – És mit csináljak?- Hát, fogalmam sincs. Fényt és meleget gondolom.- Rakjak tüzet? – töprengett el álszent arckifejezéssel Monas apó. Ilyet még egyszer sem

láttam az arcán, és azt hiszem akkor komolyan kétségbeestem.No, nem t féltettem, hanem magamat.- Van még valami? – kérdezte a mackótermet varázsló, amikor a csend már kezdett hosszúranyúlni.

- Sötét és hideg.Monas apó rövid szakállát borzolgatva meredt rám egy végtelennek t pillanatig.- Mentsd meg azt a világot is, Monas apó! – mondtam. – Nélküled elpusztulna. Ez biztos!- Tudod, én hogy szeretnék meghalni? – kérdezett vissza a varázsló.- Hogyan?- Ha megölne az unalom...

Monas apó egy sz k, fehér falú helyiségben találta magát a világok közötti térb l kilépve.Körülnézett, és két ajtót látott meg két oldalán. Mivel nem szerette a sz k helyeket, gyorsandöntött: akármi várja ott kint, bizony kimegy.

Villámgyorsan cselekedett, de jobb oldalt csak egy másik, még kisebb helyiségbe jutott. Együl alkalmatosságot látott bent, semmi mást. Monas apó félrefordította a fejét, és hallgatózott.Csend volt.

Ez még nem töltötte el kétségbeeséssel, mert ha nincs ember a közelben, akkor feltehet enkellemesebb lesz a napja. Viszont rettenetes hiányérzete támadt – más miatt. Mintha... minthaezen a világon...

...hiányozna a mágia?

Visszatért az el térbe. Végigsimított a helyiség fényes oldalfalán, és módfelett csodálkozott.Furcsa volt, nagyon furcsa. Túl tiszta, túl elegáns.Egyszer el kellett jönnie ennek a napnak. Itt ért földet a világok közötti átjáróból kilépve,kicsit megalázva, életében el ször, és remélhet leg utoljára ilyen helyen. Mert akármilyenszép és tiszta, ez mégis csak egy... félrees mellékhelyiség... És annak ellenére, hogy amackótermet varázslónak módfelett tetszett a hely kialakítása, mégsem érezte magáttökéletesen.Miért kellett pont itt kilépnie a létsíkok közötti semmib l?Monas apó rosszat sejtett. Ki az, aki ennyi energiát fordít egy budi megépítésére? Milyenvilág ez? A mackótermet varázsló másik ajtó felé fordította a figyelmét. Rátapasztotta afülét, de semmit nem hallott a túloldalról.Talán megússza, és nem találkozik jó ideig még senkivel – Jobb lenne el bb felderíteni aterepet. Mert ha nem is kézzelfoghatóan, vagy inkább orral érezhet en, de itt valami b zlik.Kinyitotta az ajtót, és rögtön belevágta valakinek az oldalába. Az illet följajdult, és kívülr lvisszalökte az ajtót, ami lendületesen becsapódott, és Monas apó ismét csak az el térbenkötött ki.- A mindenit! – morogta dühösen. Elforgatta a nyitógombot, er t gy jtött, és a vállávalsegített a kijutásnál. Mert a retyójuk tiszta, de az itt él k ugyancsak modortalanok...Most három ember jajdult fel, viszont Monas apó kitáncolhatott középre.Legalább harmincan voltak kint, és ebb l a harmincból legalább öten méregették sötétszemekkel. De, ahogy a mackótermet varázsló egyetlen pillantásával felmérte, egyiknél semvolt kard.- Nem igaz, hogy nem tud normálisan kijönni a mosdóból – morogta az egyikük. – Még akkoris, ha egy kisebbfajta hegyre hasonlít...Ez a terem, ha lehet még furcsább volt, mint a mosdó. Sehol egyetlen természetes anyagbólkészült tárgy, sehol egyetlen ablak. Fémfalak és fényes üvegkalitkák alkották a terem oldalaités mennyezetét, világító szemek kacsingattak mindenünnen, és különböz szín csíkokvillantak fel a fal mentén. A mennyezet nagyon magasan volt, és rácsos lépcs k vezettek felegy keskeny galériára.- Mindenki öltse magára a szkafanderét! – ordította valaki elöl.A tömeg kissé széthúzódott, az emberek a falak melletti szekrényekhez léptek. Monas apó ottmaradt középen.- Maga nem tudja, hol van? – lépett hozzá egy férfi kissé idegesen.- Micsoda?- A ruhája!- Rajtam.-Istenem! – Az idegen egy pillanatra a tenyerébe temette arcát. – Kiket küldtél a nyakamra?- Nem isten küldött – morogta Monas apó. – Csak egy...A férfi közbeszólt: – Melyik negyedbe tartozik? Mi a neve?- Monas apó – válaszolta a mackótermet varázsló, és örült, hogy megértette az egyik kérdést.

- Monas... Monas... Monas... – böngészett végig egy listát a férfi. – Nem is szerepel a neve azönkéntesek között!- Önkéntesek? Én? Önként?- Akkor nem hoztuk el a szkafanderét sem... – A férfi láthatóan gondban volt, amikor olyanszavakat használt, amiket a mackótermet varázsló sem ismert.- Nem? Valóban?- Másik neve van? – Van.A férfi rámeredt és várt.- Na, hagyjuk! – mondta aztán. – Mindenkire szükségünk van. Menjen oda ahhoz a kis kopaszalakhoz, mondja be a méretét, és pár percen belül kap egy ruhát! Különben is! Honnan szedteezt a göncöt? Ez a divat mostanában az öregek között? Én is ide jutok, ha megöregszem?- Ennyi id sen valószín leg a föld alá – morogta Monas apó.- Ne humorizáljon itt nekem! – A férfi még idegesebb lett. – Tegye a dolgát!- Egy kis kitér t sem tehetek? – kérdezte a hidegvér varázsló. – Mulathatnékom van...- Most? Mulathatnékja?- Szívesen szétpasszíroznám a fejét valakinek.- Na, menjen a dolgára! – Azt teszem.Ezzel a hellyel semmi sem volt rendben. Monas apó mindenesetre megpillantotta az említettkis kopasz figurát, aki ad neki egy új öltözéket, amire egyébként semmi szüksége nincs.- Hé! – szólította meg mogorván Monas apó a kopaszt, és mivel amaz nem figyelt fel rá,barátságosan megveregette a vállát. Csak annyira, hogy a férfi kicsit megroggyanjon, de acsontjai egészben maradjanak.- He? – kérdezett vissza a kopasz, és tekintete ide-oda ugrált. A kiutat kereste.- Azt mondták, adjam meg a méretemet...- Nincs szkafandere? – kérdezte a kopasz, immáron minden figyelmével Monas apórakoncentrálva. Közben kissé remegtek a térdei.- Hát... az nincs.- Mi a mérete?A mackótermet varázslóban eddig is akadoztak a szavak, de most végképp leragadtakvalahol a hangszálak el tt.- Maga szerint? – kérdezte Monas apó a kínos csend után halkan.- Nyolcas. Tuti nyolcas.- Pontosan!- Egy nyolcas szkafandert – kiabálta a tenyerébe a kopasz. Felnézett. – Az jó lesz. Beleférneka vállai...“Megálmodtam, hogy kapsz ruhát. "- Fontos? – kérdezte Monas apó, aki örült, hogy megfejtette a szkafander szó rejtélyét. Egyruha. De milyen ruha? Amikor a varázsló körülnézett, látta, hogy csupa színes, testre simulóvacak kerül el a fali tárolókból, amelyekhez hozzá varrták a cip ket. – Ez nem jó? –meglebbentette a köpenyének szárát.- Tréfál? Ebben akar kimenni a bolygó felszínére? – A kopasz felnevetett, de belesajdult aválla, és gyorsan elhallgatott.- Máshol is megfelelt...- Például a holdon? – A kopasz nem volt tanulékony alkat, mert ez esetben némi gúnykeveredett a szavai közé.De Monas apó tudott úgy nézni, hogy attól a nap is megállt az égen.- Nem – rázta meg a mackótermet varázsló a fejét lassan, kimérten. – A holdon nem jártambenne...- Gondoltam... – köhögte el a szót zavarában a kis kopasz.- ...mert még nem volt semmi okom rá, hogy a holdra teleportáljak.

- Hacsak az nem, hogy még fasorba sincs a teleportáció – veregette meg Monas apó vállát egyhasonlóan tagbaszakadt, de jóval fiatalabb férfi. Amikor a varázsló hátrafordult, egykörszakállas alakot látott, széles vigyort, és apró, gesztenyebarna, gyöngyszemeket. Ésfeliratot egy igazán különös sapkán: technikus.Az érdekes az volt, hogy Monas apó el tudta olvasni a szöveget, amely nagyon si nyelveníródott. Magát a szót azonban nem értette.- Kit érdekel, maguknál hol a fasor? – rántotta meg a vállát Monas apó, és ett l csodálkozottel a legjobban. Ilyet nem szokott csinálni.Csak ritkán.Gyilkolás el tt.Aztán elszállt a rossz kedve. Mindig igyekezett meg rizni hidegvérét, és az most sem hagytael hosszú id re. A mackótermet varázsló gyanította, hogy ide ment csak, a mellékhelyiségbe,hogy kihányja magát a narancssárga szkafander láttán, amit a technikus a karján tartott.- Na végre. Innent l egyedül is elboldogul... – jegyezte meg a kis kopasz, és elszelelt.A szakállas nyújtotta a ruhát.- Adja ide a köpenyét! – mondta. – Ráfér egy mosás. Beadom, aztán ha megadja a lakásaszámát, elküldetem oda.- Megtenné? – kérdezte Monas apó.- Természetesen – mondta a másik mosolyogva.- Ne tegye!A technikus arcáról nem t nt el a mosoly.- A nagyapám is ilyen – mondta. – Hatalmas szíve van az öregnek, és a mogorvaságávalleplezi. Én is ilyen leszek, ha megöregszem.- Ha megöregszik...Monas apó átvette a szkafandert. Beletör dött a sorsába. Megforgatta a kezében, és már látta,hogy egyrészes ruháról van szó, éppen olyanról, amelyben a lozdungi hentesek a démonisíkról átszökött szörnyeket darabolják fel, hogy hozzájussanak az ehet , és természetesencsemegének számító bels részekhez. Nem mintha ezek a bels részek finomak, vagyízletesek, vagy egyáltalán omlósak lennének, de hát veszettül drágák, és ezért csemegék...Monas apó úgy érezte, amíg a démonhúst csapdosó, epében és egyéb levekben fürdhentesekre gondol, addig sem öltözködik, és ez már egy kis gy zelem...- Húzza le a cipzárt! – ajánlotta a szakállas.- Cipzár – morogta a mackótermet varázsló. Mi az, ami ezen a ruhán teljességgel idegen? Azlehet a cipzár.- Segítsek?Monas apó er sen töprengett, elfogadja-e az ajánlkozást. Mert akkor nem ölheti meg azidegent. Furdalná a lelkiismeret.- Na, tartsa a ruhát!Monas apó kinyújtotta. Látta, hogy ebbe tényleg nem fér be a köpenyével együtt, és fél kézzelkénytelen kelletlen kicsatolta azt a fémkapcsot, ami a nyakánál összefogta a köpenye szárait.Aztán a padlóra hajította kedves ruhadarabját.- Fordítsa meg!- Miért mindig én? – kérdezte a varázsló elkeseredetten, mialatt töretlen éberséggel figyelte,ahogy egy nyílás tárul fel halk surrogó hang kíséretében a ruha oldalán, és a szakállastechnikus keze nyomán.- Kérdezett valamit?- Nem érdekes – vont vállat ismét Monas apó. – A ruhákra emlékezem, amiket felvetettekvelem... Nem is tudom...A technikus oldalvást a köpenyre pillantott.- Szó, mi szó... – tette hozzá sokat sejtet en. Monas apó elkapta a tekintetét, és megsért dött.

- Az a kedvenc köpenyem... – emelte fel a hangját. – Nem arról beszéltem. Úgyhogyvigyázzon rá, mert ölök érte!- Ja! Ugorjon bele! De el bb vegye le a cip jét!Amikor Monas apó lehúzta a csizmáit, a szakállas illedelmesen elfordította a fejét, és azarcizmai felett igyekezett megtartani az uralmát.Aztán jött a megaláztatás második... sokadik szakasza. A varázsló nehézkesen megemelte alábait, és belecsúsztatta a technikus által tartott ruha lyukába.- Mintha sosem hordott volna szkafandert – tréfálkozott a szakállas.- Tényleg...?A szkafandernek olyan súlya volt, mint egy átázott köpenynek. Amikor a technikusráigazította Monas apó kezeire és lábaira, és felhúzta oldalt a cipzárt, a ruha egy szisszenésután rászorult a mackótermet varázsló testére.Többek között ez is gyanús volt.Akárcsak az valami, ami még hozzátartozott.Beterelték az embereket a “zsilipbe”, majd négyesével sorba állították ket egy ajtó el tt.Egyesek a kezükben tartották, mások a hónuk alatt azt a sisaknak becézett különleges,kever tálhoz hasonlító félgömböt, amelyre Monas apó oly hatalmas gyanakvással tekintett.- Zsilipnyitás kilencven másodperc múlva – szólalt meg fent a magasban egy hangszóró.Monas apó feltekintett. Nem isteni szózat...Mellette az emberek a kever tálba dugták a fejüket, majd a kever tál szélére rásimították agallérjukat. Balról az egyikük hevesen integetni kezdett Monas apónak.- Hát hülyét mégse engedek magamból csinálni – morogta a mackótermet varázsló, aztáneszébe jutott, hogy narancssárgában van – ...még egyszer.- Zsilipnyitás hetven másodperc múlva.- Vegye már fel a sisakot! – ütögette meg jobbról Monas apót egy beöltözött alak.- Át tudok ám nyúlni azon a vacakon... – perdült meg Monas apó.- Állítsa le valaki a zsilip kinyitását! – kiabáltak el re.- Mi a baj? – kiabáltak elölr l vissza.- Probléma van egy ruhával...- Inkább a visel jével!- Zsilipnyitás hatvan másodperc múlva.- Vegye fel, mert megfullad! – Forduljon vissza... – jött a javaslat elölr l.A kever tálak helyesl bólogatással fogadták a javaslatot, és elhallgattak. Monas apó ezeneltöprengett. Lehet, hogy mennie kellene? Azért került ide, és... ebbe a helyzetbe, hogysegítsen... Kin is? Ezek meg itt akarják hagyni!- Zsilipnyitás ötven másodperc múlva.- Megyek – jelentette ki hangosan a mackótermet varázsló.- Ember – mondta tompán az egyik kever tálat hordó fickó -, akkor igyekezzen! Amíg nyitvaa hátsó ajtó...- Kifelé megyek.- Meg rült? Akkor vegye már fel a sisakot!- Így megyek!Zsilipnyitás negyven másodperc múlva.- Ne szórakozzon! Inkább írjon egy kérvényt az orvosához eutanázia ügyben, és kérjen egyfelcímkézett injekciós t t. Csinálja itt a problémát...- Tulajdonképpen hova megyünk? – váltott társalgó hangsúlyra Monas apó, és belenézett egyközeli kever tál tükröz felületén önmaga szenvtelen arcába.- Maga biztosan a diliházba. Lökete van, az száz százalék.Monas apó szemügyre vette narancssárgába bújtatott ökleit. Kissé zavarta, hogy nem érzi azelemi mágia háttérhullámzását maga körül, de úgy gondolta, hogy puszta kézzel is be tudja

szakítani a kever tál oldalát, tetejét... de rosszabb esetben a szkafander nyakrészét iselszoríthatná.- Zsilipnyitás harminc másodperc múlva.A helyzet er sen hasonlított Monas apó egy rongybáli élményére, ahol a varázslót megannyikitömött rongybaba vette körül, a megkülönböztetés leghalványabb reménye nélkül. És arongybabáknak legalább a háromnegyede meg akarta verni Monas apót. Persze akkor mégnem volt “apó", így válogatás, és legf képpen kifulladás nélkül rendet teremtett, elverve azösszes rongybabát, és utólag aztán kiválogatva a vétleneket.- A remeteélet teszi – sóhajtotta Monas apó, és leeresztette öklét.- Van elég bajunk maga nélkül is – tört el re a többiek közül egy élénkzöld szkafanderesvalaki.- Segíteni akarok – mondta Monas apó nem túl nagy meggy déssel.- Akkor ne szórakozzon!- Zsilipnyitás húsz másodperc múlva. A bels ajtók záródnak. A helyiségben véd ruha nélkültartózkodni életveszélyes!Ekkor meglep dolog történt. Egy alak kikapta Monas apó kezéb l a kever tálat, és egymozdulattal belehúzta a mackótermet varázsló fejébe. Monas apó fel sem eszmélt, de márismegtette a megfelel ellenlépéseket: a tekintetnél is gyorsabban kinyúlt a fickó keze után, ésakkorát rántott rajta, hogy a megperdül test öt-hat szkafanderest elsodorva nekipattant afalnak. Visszapattanva aztán újabb öt-hat ember került a földre.- Mi történik itt, ember? – kérdezte a zöld alak a kever tála mögül tompán. Monas apó, akiátmenetileg megvakult a sisak alatt, a hang után tájékozódva válaszképpen megcsapta kissé amásik kever tálát.A fickó átrepült fekv társai fölött, és a küls ajtó bels felén koppant.A mackótermet varázsló körül megritkultak az emberek. Monas apó akkor fedezte fel, hogykilát a tál belsejéb l. És ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen egy lovagi sisakhoz hasonló dologvan a fején, nem pedig egy bronz üst. Ett l a felismerést l rettenetesen kényelmetlenül éreztemagát.A remeteélet – jutott eszébe másodszor is. – Fel kellene hagynom vele...Teljesen elszokott a külvilág furcsaságaitól. Emellett persze hatalmas pozitívum, hogy amíg barátságos és ismer s hegycsúcsai között tölti békés mindennapjait, addig a világnak sincsgondja vele.Monas apó meglehet sen önkritikus alkat volt, és ezt tudta is.- Elnézést – mondta, és lehajolt, hogy felsegítse a lábai el tt hever alakot.- Ne érjen hozzám! – sikította a szkafanderes. – Zsilipnyitás tíz másodperc múlva. Mindenkiellen rizze öltözékét!- A sisak! – mutatott Monas apó gallérjára a földön fekv .Monas apó rájött, hogy be kellene t rnie, úgy, mint a többiek. Mivel ez rettent fontosnak

nt a gyorsan fogyó id miatt, a varázsló elnéz mosollyal megtette. Csak azt sajnálta, hogysenki nem látja a mosolyát, amit amúgy ritkán szokott megcsillantani a külvilág felé.Talán éppen ezért sikerült.- Öt másodperc.Valaki még segített is neki. Most Monas apó nem ütött.- Leveg elszívás. Zsilipnyitás.Az ajtó meglehet sen különösen nyílt ki. El tte Monas apó érezte a többiek várakozás teliizgalmát, majd aztán, ahogy egy pupilla tágul, az ajtó úgy tárult fel, és elt nt a falban.Mesés – gondolta Monas apó. Ez tetszett neki, de be nem vallotta volna senkinek.... és megpillantotta a beígért sötétséget.Lassan szokott csak hozzá a ruhához. Meg ahhoz, hogy minden szót egyformán jól hallott.El bb azt hitte, hogy a telepátia egy különös, irányított formájával áll szemben, de aztán

emlékeztette magát arra, hogy látott pár olyan dolgot, amelyet feltehet en gépek hajtanak,nem pedig varázslat, amit ugye eleddig itt nem érzett. Volt már ilyen világban, perszerégesrégen, és nem nagyon szerette, mert szerinte lélektelenné tette az emberi kapcsolatokat.Mert hiszen mennyivel szebb és közvetlenebb egy tömegverekedés, mint annak vízágyúvaltörtén szétoszlatása.Gépek. Ez a létsík úgy látszik erre specializálódott. Persze, hiszen ha nincs például

zvarázslat, akkor mennyivel nehezebb meggyújtani a tábortüzet. Csak pörgethet,pattintgathat az ember, meg imádkozhat, hogy ne legyen vizes a tapló, a szalma, a fa. Utánameg oltogathatja az elfogyasztott bor átdolgozott elegyével, vagy hagyhatja leégni az erd t...Mindenképpen strapásabb.Egyszóval Monas apó hamar kiderítette, hogy az emberi lelemény egy újabb találmánya segítmeghallani a távoli beszélgetéseket, ezért hát nem lep dött meg az irányítható fénysugarakon,zöldes képeken, meg a kis, tömzsi járm veken, amelyre kettesével felültették ket.Csak az zavarta, hogy az ültetés úgy zajlott le, mint egy társasági összejövetelen a széktánc.Amikor kimondták a parancsszót (elhallgatott a zene), mindenki felpattant egy járm re (leültegy székre), lehet ség szerint minél messzebb és minél távolabb attól, amelyik mellett Monasapó állt.Csupán egy alacsony, vézna alak maradt pár és autó nélkül. Széttárt karokkal forgolódottkörbe, és mozdulatai olyan kétségbeesett tanácstalanságot sugalltak, mintha most húztákvolna ki alóla a világegyetemet.Monas apó intett neki, de a kis alak csak nehezen mozdult meg. Addigra a mackótermetvarázsló bepréselte magát a járm bakjának jobb oldalára. Azért nem baloldalra, mert azonnan kiálló kerek kormánym határt szabott a térbeli kiterjedésének, és ezen határok közé avarázsló nem fért volna be.Az apró termet fickó kissé megnyugodott, amikor látta, hogy átengedték neki a vezetszerepet. Bemászott a helyére bekötötte magát, és pár gyors mozdulattal életre keltette a

szerfalat, illetve elindította a járm vet.- Yackson vagyok – vetette oda Monas apónak mintegy mellékesen, és igyekezett hangjába

ríteni némi nyegleséget.- Monas apó – dobta vissza a varázsló a labdát, mire Yackson annyit mondott:- Érdekes...De nem fejtette ki b vebben.Követték a többieket. Az autók egyesével haladtak, és úgy kavarogtak a szürkés-vörös szikláktövében, mint egy karaván a homokd nék között. Fent valóban sütött a nap, de érdekesmódon emellett fekete volt az égbolt, és Monas apó hatodik érzékével megérezte, hogy aruháján túl fagyos hideg uralkodik. A varázsló jobb híján nézel dött, el bb a sziklákat, majd ahegyeket a távolban, végül messze, a távoli horizont is a szeme elé tárult, amikor egyviszonylag sík, akadály nélküli terepre kiértek.Mindent értett. Ezen a létsíkon nincs leveg , és nincs mágia. Hogy az emberek életbentudjanak maradni, olyan eszközöket találtak ki, amelyekkel meghosszabbítják kezüket,lábukat, hangjukat, helyettesíthetik az állatokat, és olyan ruhákat, amelyek meg rzik a leveg tszámukra. Hogy ameddig ezek nem voltak, hogyan éltek errefelé, az továbbra is kérdésmaradt, de Monas apó most nem ezen töprengett el, mert ugyebár az istenek sok lehetetlendologra képesek, és a maguk kegyetlenül humoros módján sok aljasságra is, de...- Hol vannak az istenek?A mackótermet varázsló bajban volt. Ki szerette volna próbálni, hogy m ködik-e személyesmágiája? Ha nem m ködik, hogyan jut majd haza? Ha m ködik, vajon mit fog okozni vele?Úgy döntött, hogy vár.- Hova megyünk? – kérdezte a sisakban önmagától. Furcsa volt így társalogni, de remélte,hogy beleszokik. Mert ugyebár hitte, hogy még képes a fejl désre...

- Nem tudja? – kérdezte Yackson. – Nem.- Akkor mit keres itt?Miért teszik fel nekem oly sokszor ezt a kérdést? – elmélkedett el Monas apó magában.- Belerángattak – felelte nyeglén.- Van ez így – sóhajtott fel Yackson. – Engem is a sógorom... Nekem eszembe se jutottvolna...- Rokon? – kérdezte Monas apó, és ekkor kezdte el idegesíteni az a momentum, hogy nemborzolgathatja a szakállát. Ez utóbb végzetes lépésre sarkallta, de most egyel re csakidegesítette.- Rokon.- Leánytestvér útján? – Jobb híján.- Jobb híján...Monas apó megállapíthatta, hogy mégsem olyan különös ez a világ.- Szóval, hova tartunk?- Megkeresünk két elt nt embert. A Deron-völgyben veszett nyomuk, ahol az er smágnesesség miatt nem m ködnek a keres müszerek, és túl sok a barlang ahhoz, hogy a

holdak vizuálisan száz százalékosan felderítsék a terepet.- Most ugyanezt emberi nyelven – jegyezte meg Monas apó.Yackson hallgatott.- Fura ember maga – mondta aztán. – A fél csapatot nyomorékká veri, aztán meg nem tudom,tréfál-e, vagy egy másik bolygóról pottyant ide... meg aztán ott van a neve is...- Mi baj a nevemmel?- Monas.A beszélgetés azonban félbeszakadt, mert utasítás érkezett, hogy állítsák meg a kocsikat. Akonvoj megtorpant, és pár pillanat múlva az is kiderült, hogy miért: egy lapos, kiterítettkutyára hasonlító járm jelent meg a magasban, és leereszkedett melléjük.Újabb járm vek érkeztek a repül fedélzetén: legalább tíz gördült le a kinyújtózó rámpáról.- Az er sítés a szomszédos várostól. – Yackson hangjában öröm bujkált. – Mennyi id tnyerünk! Bár, igaz, hogy törpék...Monas apó keze a sisakon csattant. El bb az áll magasságában, aztán amikor a varázsló rájött,hogy nem éri el a szakállát, a homlokára csapott – volna. Így másodszor homlok tájékonkoppant a keze.Az újonnan jöttek besoroltak a meginduló konvoj mögé.-Törpék?- Aha. Szerintem legalább annyira ellen rizni vannak itt, mint keresni, de oly mindegy.- Mennyi id t?- Sokat.Monas apó bólintott, de nem volt biztos benne, hogy a másik látta a bólintást. Mindenesetrecsendben maradt egy ideig, és a járm elüls falán lév rengeteg számot, bet t, futkározóvonalat bámulta. Látott két üveglapot is, amin a saját konvojukat tarthatta szemmel, az egyikfelülr l mutatta ket, a másik elölr l.És a törpék ittlétén merengett.- Miért fontos az a két ember? – kérdezte egyszer csak.- Miért legyenek fontosak? – kérdezett vissza Yackson. – Hát mert ekkora felhajtást csapnakértük... Nem mindenütt szokás.- Hol van az a hely, ahol nem keresik meg a nem fontos embereket? – Yackson ismét csakkérdezett. – Honnan jött maga?- Szóval semmi különös ok nincs, ami miatt kellenének – szögezte le elgondolkodva Monasapó.- Együtt élnek velünk. Monas apó legyintett.

- Az ember általában attól szeretne leginkább megszabadulni, akivel együtt él.- Ez nem igaz – mondta Yackson.- Még nem élt eleget – mondta Monas apó. A mackótermet varázsló szeretett volna egycsomó megkérdezni, de azzal feltehet leg elárulta volna, hogy nem err l a világról származik.És nem tudta, ez itt mit okozna. Ha nincs mágia, még védekezni is csupán a két öklével tudna,ami elég hatásos, amíg a gépeket be nem vetik ellene.A konvoj hamarosan sziklás, kanyonos vidékre jutott, amely mélyebben helyezkedett el annála magasföldnél, ahol eddig a járm vek haladtak. Egy férfi kiállt el re, és világító botokkaleltérítette az autókat különböz irányokba. Yackson láthatóan tudta, merre kell menniük, mertbiztos kézzel fordult le az egyik sziklaárok mélybe vezet oldalára.- Kísérteties – jegyezte meg Monas apó. Nála ez nem sok jót jelentett.- Kicsit nekem is borsózik a hátam, ha erre járok – felelte Yackson. – Van valami errefelé,ami nem tetszik a tudatalattimnak...A járm ekkor kezdett el igazán rázni. Monas apó ide-oda ugrált az ülésen.- Kösse be a biztonsági övet! – tanácsolta Yackson remeg hangon. – Mert még kiesik...- Hol van?- Nyúljon jobbra fel! És húzza át a hasán! Ha sz k, engedjen rajta.Sz k volt, ami újabb problémákhoz vezetett.- Hogyan engedjek rajta? – kérdezte Monas apó.- Nyomja meg a fekete-kék gombot az ülés jobb oldalán lent!A mackótermet varázsló megpróbált letekinteni a mondott helyre, de a sisakban nem ment.Csak a hasát látta, gombokat nem. És a hasa veszettül ugrált, nem bírt megmaradni a helyén.- Hogyan hízhatott meg ennyire a napi fejadagon? – kérdezte Yackson. – Én már hónapok ótapróbálok magamra szedni valamit, de nem megy.- Szerencsés ember!Monas apót zavarta a beszélgetés iránya, és zavarta a járm iránya is. De sajnos egyiket semtudta megváltoztatni. Egy kavicsos ösvényen autóztak lefelé, és amikor egy-egy kavicsnálnagyobb k megdobta ket, a mackótermet varázsló mindig mondott egy röpke átkotmagában.- Összesen négy gomb van lenn. Tapogassa ki, és a hátsó kett t nyomja meg!Ez már használhatóbb akcióterv volt.Meg lettek a mondott gombok, és Monas apó benyomta ket. A szíj automatikusanátcsapódott a hasán, oldalt pörgött egy orsó, és bef dött az öv. Már csak a kocsi ugrált,Monas apó nem.Pár perc múlva leértek a hasadék aljára, és Yackson leállította a járm vet.- Most az els t nyomja meg! – segített Monas apónak. – Nem sokat utazott felszínjárón, mi?- És nem is fogok sokat utazni rajta – biztosította a varázsló.A hasadék reménytelenül hosszú és lyukacsos volt. A járm vek látótávolságban parkoltak le,és mindegyik megkapta a saját, átvizsgálandó szakaszát. A kocsi m szerfalán megjelent egykis térkép is. Yackson odamutatott.- Itt vagyunk, ez a piros pont a kocsi helye. Szerintem csináljuk úgy, hogy az egyik oldal amagáé, a másik az enyém. Jó lesz?- Jó.Monas apó legalább olyan nehézkesen kászálódott ki az ülésb l, mint amilyen nehezenbepréselte magát oda. A fürge kis Yackson akkor már a szikláinál járt.- Hé! – kiabálta Monas apó.- Halkabban! – szólalt meg a füle mellett Yackson hangja. – Mi a baj?- Milyen mélyek ezek a sziklaüregek?- Van amelyikbe nem férnék el én se... – érdekes felhangja volt ennek a mondatnak. – Vanamelyik viszont egész a bolygó szívéig lenyúl...

Monas apó nyelt egyet. Most menjen le annak az aljára? Világéletében utálta a föld alattihelyeket, a sz k, föld alatti helyeket pedig kiváltképp. És akkor még nem is vette bele ajelenlegi helyzetet, amikor egy sisakkal a fején, keszty ben mászkál teljesen egyedül egysötét és rideg világon. Nem félt, csak nem szerette az ilyen szituációkat...- És hogyan fogom felismerni azokat, akiket keresünk?- Emberek...- Az más...Ilyen sziklabarlangokról álmodnak az aszkéták – ez volt a mackótermet varázsló elsképzelettársítása, amikor végre a barlangokkal is tudott tör dni, a saját lelkivilágán túl. maga egyszer remete volt csak, nem aszkéta: err l a boroshordói árulkodhattak a legjobban,illetve a szemetesgödörként használt barlang lakhelyének közelében, amelyben az évek soránrengeteg szárnyas– és disznócsont kötött ki.Rengeteg barlang volt, egymás mellett, és egymás alatt is. Monas apó feltette magának akérdést, hogy melyikkel kezdje, a föls ket nyilván kihagyhatja, hiszen azokhoz felmásznirettenetesen nehéz lenne neki... és bizonyosan az elt nt két férfinak is. Azon felül azoktermészetszer leg nem lehetnek olyan mélyek...Egy-kett kivételével.Úgy döntött, el ször a talajszint magasában található lyukakba kukkant be. Aztán, ha addigsem találja meg senki a keresetteket, talán feljebb is fog mászni. Persze mértékkel.- Nem látok be! – mondta ki a legnagyobb problémát okozó tényt az els barlang el tt.- Kapcsolja be a kézi lámpát! Ott kell legyen a csuklóinál.Monas apó megvizsgálta a csuklóit. Volt rajtuk egy-egy lapos tárgy, ami fehér csíkbanvégz dött. Meg egy kék gomb.Ha kék, hát megnyomhatja!Fénysugár törte át a sötétet az érintése nyomán. Monas apó rájött, hogy el re kell tartania akezeit, és mindent látni fog. Azért remélte, hogy melegszik úgy át, mint egy fáklya.- Nos, mit lát? – kérdezte Yackson.- Egy üreget.Az els vel gyorsan végzett: három lépésnél nem volt mélyebb a lyuk. Ha mindegyik csakilyen...A negyediknél azonban nem volt más választása: be kellett mennie. Monas apó keze remegettkissé, mert a mackótermet varázsló elengedhetetlen kísértést érzett, hogy megdörzsölje azállat, amit nem tehetett meg a sisaktól. Tipródott egy kicsit, aztán amikor végre eldöntötte,hogy a mélyére fog nézni a lyuknak, képtelen érzése támadt: mintha valaki várná pár lépésselarrébb, egy barlanggá táguló üreg mélyén.Monas apó hitt ennek az érzésnek több okból is. El ször: nem kell bemennie ebbe a lyukba;másodszor: el fordult már, hogy ezek az el érzetek pontosak voltak, hiszen ha néhanéha nemlettek volna azok, senki sem hallgat rájuk; harmadszor: tudta, hogyha halogatja, akkor ez azérzés kísérteni fogja, Monas apó pedig nem szerette sem a kísérteteket, sem a kísértéseket.Hagyta tehát a negyedik üreget a fenébe, és szép lassan elindult a sziklafal mentén.Visszanézett Yacksonra, akinek csak a hátát látta, aztán az is elt nt egy barlang sötétjében.Némi derengés és fény jelezte, hogy ott van.A mackótermet varázsló id közben pontosította, mit érez. Nem egy várakozó lélekgondolatait fogta, hanem inkább egy álmodó lelkét. S t, nem is egy álmodó lelkét, hanemtárgyakét, és... valami mágiát?Persze, lehet hogy téved. A mágiában nem volt biztos. Az lehetett egy rettenetesen er smentális energia rezzenése is.Megtalálta a rést, ahonnan mindez el hullámzott. Még itt is csak szakaszosan és csupán asejtés szintjén érezte, de arra megesküdött volna, hogy innen jön. Csak a rés! A rés ne lettvolna olyan sz k.

- Le kell fogynod! – mondta önmagának.- Lényegi meglátás – felelte Yackson. – Muszáj hallgatózni?- Kapcsolja ki a gégemikrofont!- Majd keresgélem!Beoldalazott a résen, és mögötte tényleg egy barlang tárult a szeme elé.A barlang fala csupán a természet er inek nyomát viselte magán, emberi kéz nem nyúlthozzá. Talán nem is járt erre még ember, de miért is járt volna, ez a rés egy volt a sziklafalonsorakozók közül, és még csak nem is a felt , Vagy könnyen elérhet . Ha erre sétál valaki...- Sétál? – kérdezte magától a mackótermet varázsló. – elmegy mellette.Hacsak nem rendelkezik az érzékelés ama kézzel foghatatlan képességével.Monas apó körültekintett a csuklólámpák fényénél. Kicsit zavarta ugyan, hogy ez nem szórtfényt ad, mint egy fáklya, vagy mint egy gyertya, hanem irányított sugarak lépnek ki akészülékb l, de hamar hozzá lehetett szokni annál inkább, hogy nem füstölt, nem kormozottés nem volt büdös.A barlang kövei fehér-vörös erezett volt, sehol, semmi különös minta vagy forma. Csupán egykis lyuk a hátsó falon.- Menjek, ne menjek? – morfondírozott Monas apó. Feldobott volna egy aranytallért, hahozzájut a b rtarsolyához. Vagy: elszívott volna egy pipát, ha hozzájut a szájához.Így csak megnyalta az ajkait.- Nyavalyások! – tapogatta mag a sisak nyakrészét.- Nem... gesz...ért... – hallatszott Yackson beszéde.- Reccs... – mondta hasonló stílusban Monas apó. Átbotorkált a barlangon a lyukig. Ahogysejtette, az még mélyebbre vezetett. Belevilágítva sem látta az üreg végét.Ám megint csak megcsapta valami lassú hullámzás. És onnan jött.- Nem akarok a föld alá menni – mondta Monas apó, és mivel nem vakarhatta az állat, nemcsíphetett magába, nem téphette meg a haját, hát csak toppantott.Lehajtotta sisakját, és ment. A merev cip talp most zavarta csak igazán, viszont kapaszkodnijól tudott. Ám akárhányszor kapaszkodott, a csuklólámpák a falra világítottak, nem a lába elé.Ezért aztán gyakran megcsúszott, és gyakran kapaszkodhatott.Maga sem tudta, milyen mélyre ereszkedett le, és meddig kell mennie még, hogy találjonvalamit, amiért elindult, így hát, amikor ismét egy barlangba ért, ahol semmi különöset nemlátott, er sen gondolkodóba esett, hogy folytassa-e az utat. Mert a tovább vezet lyuktermészetesen ott terpeszkedett ennek a barlangnak is a túlsó falán.Aztán határozott: ha belevilágít a lyukba, és ott újabb lejt van, aminek nem látni a végét,akkor visszafordul.Belevilágított, és visszafordult.Most szidta csak magát igazán, hogy eddig lejött teljesen feleslegesen. Mert ott lent, amásodik barlangban nem érezte újból azt a gyenge hullámzást, ami miatt nekivágott ennek aföld alatti túrának.Ez a halovány érzés pedig kevés ahhoz, hogy bemászassa t a felszín alá.Monas apó nagyon megörült a csillagos égboltnak. Amikor kiért, látta Yacksont is. A véznaférfi integetett neki szemb l.- Semmi eredmény? – kérdezte.- Mit nevezünk eredménynek? – kérdezett vissza Monas apó. – A maguk embereibarlangmászók?- Nem – felelte Yackson.- Akkor nincs okuk lemenni a mélybe, ugye?- Azt nem tudom – felelte Yackson. – Azt teszik, ami tetszik nekik. Szabad világban élünk...- Ott könnyebb vagy nehezebb meghalni? – Monas apó nagyon mogorva hangulatba került.- Is-is – felelte Yackson.

- Nehezebb – bólintott Monas apó.- Miért?- Mert egy ilyen válaszért egy szolgaibb helyen már elvágták volna a torkát.Folytatták a terület átvizsgálását. Monas apó csak kés bb kérdezte meg:- Mit keres ilyen helyen az a két fickó?- Nem tudom – válaszolt könnyedén Yackson.- Csak úgy egyedül...Monas apó azt tartotta, hogy mindennek oka van. Kijön két ember ilyen embertelen helyre.De miért? Hiszen még csak köpni sem tudnak az egészre, mert az is a sisakban marad...Kisebb üregek következtek, a varázsló legnagyobb örömére. Gyorsan haladt, gyorsabban,mint Yackson.A másik kérdés, ami megfogalmazódott benne, hogy ugyan miért keresi azt a két alakot,amikor nem ezért jött ide. Ismeretlen és idegen ez a világ, és nem tud róla semmit.Veszélyben kell legyen, de ezek az emberek itt két társuk után kutatnak, ahelyett, hogypánikba esnének valamilyen katasztrófa miatt, vagy legalább valamiféle nagy változásraszámítanának. Itt minden békés, bár az ördög vinné az ilyen békét!Keresnie kellene egy kisebb istent, és megkérdezni err l-arról... Szívesebben beszélne vele,mint az emberekkel Az istenek valahogy megért bbek és jobban átlátják a dolgokat.Persze nem mindegyik világon.- Tényleg nem mondták meg, mit keres itt kint az a két ember – szólalt meg egyszerreYackson. Úgy látszik eddig ezen töprengett.- Na – mondta Monas apó, maga sem tudva, mire mondja.- Mindenesetre furcsa, mert itt nincs se bánya, se telepet nem akarnak ide tenni... A törpékelkezdtek errefelé ásni, de abbahagyták. Gyalog, járm nélkül...A mackótermet varázsló hallgatott egy kis ideig.- Párbajozni szokás itt? – kérdezte kés bb.- Mit párbajozni? – értetlenkedett Yackson.- Karddal, nyíllal, vagy ezek valamilyen modernebb változatával. Szokás itt? – de a varázslómár tudta, hogy nem.- Kijönni karddal és leszúrni egymást? – kérdezte Yackson kissé bután. – Minek?- N miatt.- N miatt végképp nem. – Aztán Yackson kapcsolt. – Feltalálták volna a tudtom nélkül azid gépet? A múltból jött?Most Monas apó kapcsolt.- Ezek szerint karddal már nem szokás errefelé hadakozni.- Nem – felelte Yackson. Nem bírta tovább folytatni a keresést. Annyira feldúlta Monas apó,hogy átment mellé.- Akkor mivel?- Pisztolyok, rakéták, plazmafegyverek...- Ezek l fegyverek – jegyezte meg Monas apó.- Igen.- Közelharc nincs?- Egy jó tökön rúgás? – kérdezte Yackson.- Semmi lovagság? Lovagiasság?- Amióta az üzletemberek vezetik a világot...Monas apó leült egy k tömbre. Gondterheltnek látszott a szkafanderen át is. Yackson leültmellé, hátha könnyebb lesz.- Feltehetek egy kérdést? – kérdezte Monas apó. – Egy komolyat.- Hogyne – készségeskedett Yackson.- Istenek vannak?

- Hát... – a kicsi megköszörülte a torkát. – Hát... tulajdonképpen vannak.- Ez nem hangzott valami biztosan – morogta a mackótermet varázsló.- Mennyire lehet biztos egy isten létezése?- Mint az enyém... Vagy bárki másé, aki lélegzik és mozog – mondta Monas apó.Yackson a tenyerébe fektette a buráját. Gondban volt, ez most már rajta is látszott. Ott ültekegymás mellett egy k sziklán rettent gondot sugalló testtartásban.- Elfogadhatom – mondta hirtelen Yackson. – Sokan így is vélik...- Akik beszéltek velük?- Akik beszéltek hozzájuk. Az istenek nem szólnak vissza!- Csak csúnyát kell mondani, és még vissza is ütnek – legyintett Monas apó.- Errefelé nem.- Azt mondta, vannak!-Több is. Ahány földön kívüli faj, annyi isten. És annyi templom, ahol imádkozni lehethozzájuk. De persze nem mindenki hisz bennük.- Földönkívüli – ragadta meg a szót Monas apó. – Démonok?- Rondának rondák, de nem démonok...- Fajok más létsíkról? Megnyílt térkapukon át elárasztották a világot? – A mackótermetvarázsló úgy érezte, most nyomára akadt a problémának. Csak meg kell csípni a szálat...- Térkapuk?! – szakította félbe Monas apó éledez ujjongását Yackson. – Párhuzamos világokcsak a fantasztikus filmekben vannak! Ezek komoly idegenek más bolygókról, komolycivilizációs ártalmakkal és pszichotikus zavarokkal!- Ez valami fegyver? Támadnak?- Csak kereskedünk, de az is elég!Lehangoló volt megint egy olyan pontján tartani a társalgásnak, ahonnan nem lehetett továbblépni.- Varázslók csak vannak? – tette fel óvatosan a kérdést Monas apó.- Mióta kiirtottuk az indiánok nagy részét, a maradékot pedig civilizáltuk, egy szál se –vallotta be Yackson.- De voltak!- Nagyon régen. Még otthon... Es tánc, meg ilyenek. Nem komoly. Szerintem nekik sem szóltvissza az istenük. Legalább figyelmeztethette volna ket, hogy pár sarokkal odébb kellköltözni...- Mágia sincs. – Monas apó tagadólag kaszált a kezeivel.- Nincs – felelte Yackson hasonló mozdulat kíséretében.- Értem – folytatta Monas apó. – Nincs mágia. Strapás a t zgyújtás, és ezért fel kell találniaz...- ...öngyújtót – segítette ki Yackson.- Akármit. Gépeket, amelyek helyettesítik a mágia erejét. Kényelmetlen egy világ!- Nekem mondja? – sóhajtotta Yackson.Ennél a pontnál közölték mindenkivel rádión, hogy megtalálták a két keresett személyt.Visszafelé Yackson megtudta, hogy Monas apónak nincs hol aludnia, így meghívta magához.A kis emberkének furdalta az oldalát a ki nem elégített kíváncsiság.Monas apó jobb híján beleegyezett.Az út visszafelé valamivel unalmasabb volt, mint a idefelé. Yackson vezetett és gondolkodott.Monas apó ült mellette és gondolkodott.Viszont az út végéhez közeledve Monas apó szemügyre vehette a várost, ahova visszatértek.Csupa-fém, gigantikus épületegyüttes tárult elé, amely mint egy túlméretezett, ablak nélkülibörtön nézett ki. Két hegy közé ékelték be, és tornyai legalább olyan szélesek voltak, mintamilyen magasak. Nem jellemezte semmilyen kecsesség, vagy tündöklés, orv gonoszság.Jellegtelen, szürke fémtömeg volt, és kinézetre mint egy halom troll-ürülék, ha az a troll

páncélos vitézt kapott el reggelire...A kocsikat kint hagyták a bolygó felszínén, aztán bezsilipeltek. Yackson intett Monas apónak,mikor veheti le sisakot, aztán segített, mert látta, hogy ismét verekedés lesz bel le, ha nemteszi meg.Ezután Monas apó legalább öt percig dörzsölgette jóles en rövid szakállát, és tucatnyiszorelmondta, hogy soha többé fel nem veszi azt a sisakot. Közben szemügyre vette a kis embert:Yackson kreol b , göndör hajú, hegyes orrú emberke volt, kis fülekkel és kis szemekkel.Homloka magas, szemöldöke vékony, szeme sarkában ráncok.Bent leadták a szkafandereket, és felvették a ruháikat. Mind meglett, kivéve Monas apóköpenyét. Kereshették, de nem akadtak rá, még azután sem, hogy Monas apó elkezdte atechnikusokat hajtani, de azokból is annyi volt, mint darázs a szüreti dézsák körül.A mackótermet varázsló már azon volt, hogy addig üt valakit, míg a nyomára nem vezetik,amikor valami megakasztotta. Látott egy...- Egy ork? – kérdezte Yacksont, és a fekete b rruhás alakra mutatott, aki a folyosónközeledett.Az persze észrevette.Yackson megdermedt, elvörösödött, és csak hápogott.- Mit mondtál? – kérdezte az ork. Közelr l már pontosan lehetett tudni, micsoda, kétség semférhetett hozzá. Még a szaga is orkos volt: hányadék.- Ork – bólintott Monas apó.Yackson a falhoz simult, és majdnem keresztet vetett. Hogy mégsem tette, az azért volt, merteszébe jutott, hogy kint a bolygó felszínén lényegében kétségbe vonta az istenek létezését.Az ork közelebb tolta Monas apóhoz ocsmány pofáját, és mély, gurgulázó hangon megszólalt.- Mondd még egyszer!Monas apó rettent udvariasan viselkedett.- Ork. – Úgy vélte teljesítenie kell a másik utolsó akaratát.- Jól hallottam – bólintott sötéten az ork. – És talán azt is, hogy ezt rám mondtad.- Így igaz – felelte a mackótermet varázsló. – Mert te egy ork vagy.A folyosón megállt az élet. Sapkások és sapka nélküliek egyaránt a falhoz simultak. Nemakarták elmulasztani az eseményeket, de ki szerettek volna maradni bel le.- Nem ork? – kérdezte Yacksont Monas apó. Yackson er tlenül megrázta a fejét.Az ork az oldalához nyúlt.- Azon gondolkodom, hogy kulturált legyek-e, vagy sem. Fegyverrel végezzek veled, vagypuszta kézzel? Monas apó vállat vont.- Hiszen ork vagy. Ne légy kulturált!Az ork felüvöltött, és Monas apó nyaka után kapott. A mackótermet varázsló méreteitmeghazudtolva lépett oldalra, és kihasználva az ork karjának lendületét, elkapva azt, annálfogva a falhoz penderítette a dühöng vadállatot. Az ork orra betört, vér fröccsent a falra.Monas apó nem várta meg, míg megfordul, ehelyett megragadta a koponyáját, és még kétszersebtében a falhoz verte, hátha használ a düh lecsillapításában.De nem használt. Az ork kitámasztotta magát a falnál, és hátradobta egész testét. Monas apókifordult, de a lába véletlen ott maradt, és mivel az orknak ezzel egy id ben a vállára is tette akezét, az ork átesve a kilógó lábon, olyan er vel zuhant a fémpadlóra, hogy a dörrenés azegész folyosórendszert megremegtette, visszhangja pedig eljutott a rendfenntartókig.Míg az ork összeszedte magát, Monas apó megfenyegette a mutatóujjával.- Vállaljuk a származásunkat. Én sem sért döm meg, ha azt mondják rám, hogy embervagyok. Pedig megtehetném, mert nem valami felemel állapot.- Egy ugrunt orknak nevezni sértés – nyelt nagyot Yackson.- Sértés? – fordult felé Monas apó.- Nálunk sértés. Az ugrunok nem szeretik.

- Ugrun... – Monas apó megköszörülte a torkát, és az ork felé fordult, aki éppen felemelteöklét. – Akkor elnézést kérek.Az ököl megállt a fül magasságában.- Elnézést... mi? – kérdezte értetlenül az ork.- Nem tudtam, hogy az ork sért . Idegen vagyok itt. Az ork orrából d lt a vér, akönyökhajlatában a b r a padlórács mintázatának mentén felhasadozott.- Most nem üthetek? – kérdezte az ork. – Ez bocsánatkérés volt?- Az – bólintott Yackson. – Messzir l jött, és csak töri a nyelvet.- Töröm – bólintott Monas apó, és az ork orrát nézte.A beállott pillanatnyi szünetben, a folyosó kanyarulatában felt , fütyörész törpe magáravonta mindenkinek a tekintetét.-A törpéket szólíthatom törpének? – kérdezte halkan Monas apó Yacksont.Yackson értetlenül nézett rá.- Hiszen az a nevük. Miért ne? – Persze...A törpe közelebb ért, és ráérzett Monas apó és az ork közötti feszült hangulatra. Óriási,hegyes vég fémfúrót hozott a vállán, mint valami nyílpuskát, lazán tartva az alsó végén,miközben a másik kezével csak azért fogta, le ne csússzon. Ezüstös véd ruhát hordott.- Mi van, ork? – kérdezte az orkot. – Már megint parasztkodunk?Az orknak leesett az ökle.A törpe fütyörészve tovább ment, és elt nt a sarkon.Lassan felengedett a folyosón a feszültség, és az emberek a dolguk után indultak. Yacksonmegragadta a nála két fejjel magasabb mackótermet varázsló karját, és megpróbáltaelvonszolni a helyszínr l. Sikerrel.Csak az ork maradt ott középen, és nem tudta, kinek is kéne meghalnia, hogy végre jól érezzemagát.- Milyen fajok vannak még itt? – kérdezte Monas apó Yackson otthonában. – És honnan?- Sok, nagyon sok! – legyintett a másik. – Inni?- Sokat, nagyon sokat – morogta Monas apó, és megkönnyebbült. Valami azért itt isugyanolyan.- Narancsjuicét, kivit vagy barackot? Monas apó mereven nézett.- Van szóda is – készségeskedett Yackson.- Próbáljuk ki! – Az volt az egyetlen, amir l Monas apó még nem hallott. Reménykedett,hogy er sebb, mint a korábban felsoroltak.Yackson lakása három szobából állt, amelyeket fém és üveg alkotta cs bútorokkal rendeztekbe. A falak sárgák voltak, a díszfüggönyök zöldek. A padló parketta-utánzatú, a fotelokkockás szövettel bevontak. Monas apó képtelen volt meghatározni a hangulatát. Parasztilakásnak túl elegáns és díszes, vártermekhez képest meleg és otthonos. A kastélyoknáldísztelenebb, egy keresked otthonánál egyszer bb és tisztább. Megfoghatatlan, akár ez avilág.Yackson kihozta a szódat, amely furcsán pezsgett az üvegpohárban. Monas apó gyanakodvaméregette. Ennyire nyíltan csak nem tesznek mérget az italába...Megkóstolta, és csípte a száját, de csupán víz volt, semmi más. Gyorsan lekerült azüvegasztalra.- Szóval mindent meg akar tudni a fajokról? – kérdezte Yackson.- És err l a helyr l is... Meséljen!- Túl hosszú ideig tartana – ingatta a fejét Yackson. – De használja csak a számítógépemet!- Szívesebben bejárnék inkább egy könyvtárat – mondta Monas apó óvatosan. Ki tudja, háthaerrefelé nem is ismerik a könyveket...- Ott a számítógép – mutatott a sarokba Yackson, de a sarokban éppen nem volt semmi.Monas apó eltöprengett. Vagy nem érti meg a kis göndör a könyvtár szó jelentését, vagy itt az

emberek helyett a gépek olvasnak.- Itt a telepen csak ez van – vont vállat Yackson. – A legközelebbi bolygó a Denzik, ahololyan szépen mutató, díszes könyvtárat talál. Azt hiszem legalább harminc kötetük van.Megfoghatatlan, honnan szedték össze, de kijutott nekik a jóból...- És mit csináljak abban az üres sarokban? – kérdezte kissé idegesen Monas apó. Afülcimpáját masszírozta.- Lépjen be a rendszerbe! – ajánlotta Yackson.Monas apó a földre pillantott. Mibe lépjen bele?- Azt hiszem, segítség kell – bólintott Yackson jóindulattal.Monas apó tétova mozdulattal kört írt le a csuklójával.- Hát... – felelte. – Segítség éppen nem... de... Yackson a sarokba lépett. Szinte abban apillanatban megelevenedett körülötte a fal, alatta a padló. A lába körül kört képezett valamifurcsa, átlátszó fém, mintha démonkör lett volna, amely távol tartja a rossz szellemeket, ártólényeket. A fal egy rejtett szekrénye kitárulva egy keszty t és egy szemüveget fedett fel,amely ha nem is hasonlított Monas apó drótkeretes szemüvegéhez, azért felismerhet en azorrnyeregre, és a fülre került. Volt ott két könyökvéd , meg egy öv is, és egy el csúszó szék.Meg emellett valami kürt szer nyílt meg a fej fölött.- Ide kell leülni – mutatta Yackson. – Én felcsatolom mindezeket a karjára, meg a fejére, ésbekapcsolom a számítógépet. Megjelenik a virtuális világ, és a kibertérben választhat, melyikszektor felé indul... Hamar meg lehet tanulni...- Most inkább nem – hárította el a mackótermet varázsló, és sarkon fordult. – Inkább sétálokegyet a folyosókon. Mondjuk, ismerkedem...Kimenekült Yackson otthonából. Az ajtó el tt ácsorgott egy keveset, hogy tájékozódjon alakás elhelyezkedésér l, nem szeretett volna eltévedni. De ebben a fémrengetegben ez nemment könnyen: a szell eltüntette a jellegzetes illatokat, nem voltak árulkodó növények,égtájakat mutató napsütés, és még a föld mágneses tere is fedésben volt.Monas apó végül elindult, és tudta, hogy az utat kell memorizálnia, hogy visszataláljon. Bárazt sem sejtette, hova kéne mennie, hova mehet egyáltalán...A folyosón sétálgatva egyszerre csak nagy szükségét érezte a pipájának. Oldaltáskájáhoznyúlt, és kihalászta. Talált egy padot, amely egy kisebb, fedett téren állt, és e fémösvényekvezettek úttól útig, terasztól teraszig. Az egész felépítmény olyan arculatot mutatott, minthaegy boszorkánybarlang, egy természetes szentély közepe lenne. Monas apó otthon éreztemagát. Lezökkent a padra, és hozzálátott, hogy megtömje a pipát.- Nem szerencsés ötlet – szólalt meg egy mély hang Monas apó fölött. A mackótermetvarázslóra halovány árnyék vetült: az a nagydarab fiatal fickó állt el tte, aki elvitte aköpenyét.- Hol a köpenyem? – kérdezte a t le megszokott hidegvérrel Monas apó. Ennek nyomán aszakállas technikus gerince mentén jégkristályoknak kellett volna kicsapódni.- Mossák – legyintett a férfi, és lezökkent a mackótermet varázsló mellé. – Már legalábbharmadszor. És ha készen lesz, akkor legalább fele olyan könny lesz, mint mosás el tt.- Abba a köpenybe több világ pora ivódott bele, mint amennyit az itt él k összesen láttak –morogta Monas apó, és tömte tovább a pipát.- Csak a kijelölt helyeken szabad dohányozni – mutatott a technikus vidoran a pipára.- Kit érdekel?- Hamarosan vagy tízen is a nyakán lesznek, ha rágyújt.- Majd elintézem ket. Most százan sem tudnának visszatartani.- Hallottam, mit okozott a zsilipben – bólintott a szakállas. – De higgye el, hogy egy kábítólövedéknek képtelen lenne kitérni az útjából!- Kábító lövedék, mi? – tekintett a férfira Monas apó. -Jobb esetben...Monas apó eltöprengett. Körbevillantotta tekintetét a téren, és látta, hogy legalább kétszázan

sétálgatnak a keskenyebb-szélesebb ösvényeken, és a kétszáz sétálgatóból legalábbszázötvenen el is érhetik, ha akarják.- Százötven – ízlelgette a számot Monas apó. Megrágta, körbeforgatta a szájában, ésmindeközben meghatározta, hogy ebb l mennyi az ember. Csupán kétharmada volt ember, ésakadt egy szárnyas, leginkább wyvernre emlékeztet lény is, amint egy fölüljárón szépenlassan elballagott.Mágiának nyoma sem volt.Monas apó az ölébe eresztette a kezét, és a kezében a pipát.- Elmehetnénk egy olyan helyre, ahol lehet füstölni – ajánlotta.- Golf Gerenar vagyok – mutatkozott be a technikus. – Meghívom egy kávéra... Persze, ha avérnyomása engedi, hogy kávét igyon.- Ha inni kell, jöhet!Átvágtak a téren, amelynek közepén egy furcsa üvegpiramis terpeszkedett. Az ablakai sötétekvoltak, és visszaverték a fényt, ám árnyékok mozdultak az üveg mögött, és ebb l lehetettsejteni, hogy bent élet folyik.- Mi ez? – kérdezte Monas apó.- A kórházunk – mondta Gerenar.Monas apó magában helyesbített: élet is lehet ott.Megkerülték a kórházat, és egy szemközt nyújtózó toronyház aljához mentek, egy kisteraszrészhez, amelynek négy sarkán négy m virágot virágzó m bokor állt, föléje erny nyúltki teljesen feleslegesen: sárga kék csíkozással téve még nyálasabbá a helyet.- Undorító – mondta Monas apó, és leült a sárgaréz székre a márványerezetes asztal mellé.- De lehet dohányozni – intett felfelé Gerenar.Az erny szélénél ezüst csillogású rács futott végig.- Két kávét – mutatta a pincérn felé két ujját a technikus, aztán Monas apóhoz fordult –Tejszínt?A varázsló biccentett.- ...mindkett t tejszínnel.A vörös ruhás, fehér kötényes pincérn elsuhogott a kávézó bels helyisége felé.Monas apó végre a szájához emelte a pipát, és megrengett a keze. Mivel fog rágyújtani?Most érezte csak meg a mágia hiányát!Amint ott töprengett, megjelent a pincérn , és a szája elé tartott egy porcelánelefántot.Megpöckölte az ormányát, és az elefánt feje tetején kékes lángocska lobbant fel. Monas apócsak egy pillanatig nézett hökkenten, aztán kihasználta az alkalmat, és rágyújtott.Kett thármat pöfékelt gyorsan, majd köszönetképpen morrantott egyet.Hamarosan füstfelh be borította az asztaluk környékét.Gerenar mosolyogva nézte a mackótermet varázslót, és hagyta, hadd élvezze a dohányaromáját. Monas apó arca továbbra is szenvtelen maradt, de a belsejét elégedettség öntötte el:kedves volt neki a pipázás, nagyon kedves.Akkor zökkent csak ki nyugodt hangulatából, amikor egy csészében forró fekete folyadékottettek le eléje az asztalra. Gerenar cserébe átadott egy kártyát, amelyet a pincérlánybecsúsztatott két fémlap közé, majd visszaadta Mindeközben mosolygott, mint aki tudja mitcsinál.Végül a fenekét riszálva távozott.- Azok az... ugrunok is kávét isznak? – kérdezte Monas apó, és a kávézó sarkában röfögorkok felé biccentett.Gerenar fél szemmel odalesett.- Gint.- Akármi legyen is, jobban hangzik – mormogta Monas apó, és a g zölg csészére meredt.– És ha ebbe belecsorgatom a tejszínt, akkor jobb lesz?

- Egyesek szerint nem. A nagyapám keser en issza.- Akkor talán nekem is úgy kéne megkóstolnom... Aztán a kávé meglep en kellemesnekbizonyult – keser n.- Egy varázslót keresek – mondta Monas apó a második korty után. – Vagy egy papot, aki értvalamit a mágiához.Gerenar az öklébe helyezte állat.- Egy papot ismerek... – mondta. – Az talán segíthet...- Ért a mágiához?- Szerintem nem, de ki tudja!Monas apó aprókat koppantott a csésze aljával az asztalon.- Már egy boszorkánynak is örülnék.- Azt viszont talál errefelé nem egyet, de százat – vigyorodott el Gerenar. – Csak ahaverjaimat kell megkérdeznie.Monas apó átrágta a választ. Nem olyan volt a felhangja, mint amit komolyan vehet.- Boszorkányok, akik f zeteket kotyvasztanak, bájolnak...- Mint a nagyanyám. Elbájolta a nagyapámat, de amit ebéd és vacsora címén elé rakott, azttényleg kotyvaléknak lehetett nevezni. Nem csoda, ha az öreg rászokott a kínai kajára.Mivel nem akadt más szál, amin elindulhat, csak a technikus által ajánlott pap, Monas apómegkérte Gerenart, hogy vezesse el az ismer séhez. Gyorsan felhörpintették a kávéjukat,Monas apó szívott még egypárat a pipán, és távoztak a kávézóból. Ideje is volt már, mert azorkok egyre hangosabbak lettek, és a pincérlány formás testrészei után kezdtek nyúlkálni.Csak akkor csitultak el egy kis id re, amikor az egyikük húszezer voltot kapott a füle alá –csak hogy tudja, hol az illemhatár.Monas apónak tetszett a sokkoló.- Szerezzek egyet? – kérdezte Gerenar.A pap a templomban fogadta ket, amely templom Monas apónak újabb csalódást okozott. Seereklyék, se szent tárgyak, még egy aprócska lábszárcsont vagy hajtincsgyür , amit az ilyenhelyen szinte elvár az ember. A templom egy hosszú teremb l állt, és rengeteg díszes, fénylgömb világította meg. Az oltár helyén egy kép forgott, egy kereszt, és rajta egy ember, dekissé elmosódottan és remeg szélekkel, mintha illúzió-varázslat következménye lenne amegjelenése. De csupán a modern tudományé volt.Cs vázas padsorok között jutottak el a papig, aki összef zött ujjakkal várta ket az oltár el tt.Monas apó nem érezte a hely fölött lebeg isteni szellemet, és a szikár, kecskeszakállt visel ,rövidre nyírt hajú, birkaszem papban sem találta meg a felszentelt, fels bb hatalmaktólszármazó túlvilági er t.- Golf – örvendezett a pap. – Régen láttalak!- Én is, atyám – bólintott Gerenar. – De nem b nözöm, nem vétkezem, s t az orvos tanácsáramég a rossz szokásaimról is le kellett mondanom. Aztán lehet, hogy a jó istennel konzultált adoki, mert nagyon csúnya dolgokat mondott a legutóbb...- Ide nem csak akkor kellene jönnöd, ha problémád van...- Most sem azért jöttem – bólintott Gerenar. – Neki van problémája! – és Monas apóramutatott.Monas apó már ott tartott, hogy megkérdezi, minek forog az a férfi a kereszttel együtt, deletett róla. Oly sok értetlen vallást látott már, és oly sokról oly sokat tudott meg ....többnyirefeleslegesen. Minek terhelje magát vele?Ha forognia kell, hát forogjon. Kereszttel vagy kereszt nélkül, nem mindegy?Annak, aki a kereszten van, már abszolúte.- Fiam? – kérdezte a pap várakozón.Monas apó felvonta a szemöldökét – jobb kezének gy sujjával, egészen a hajáig. Kinézetrelegalább kétszer olyan id s volt, mint a pap, tehát valójában legalább nyolcszor annyi kellett,

hogy legyen.- Nem értem ezt a világot – vallotta be végül.- Sokan vannak így – hangzott kenetteljesen a semmitmondó válasz.- De nekem meg kell találnom valamit. Ez a világ a végveszély szélén áll.- Honnan veszed ezt, fiam? – mosolygott tovább töretlen lelkesedéssel a pap.- Mert én itt vagyok.Ez elég kétértelm én hangzott.- Itt vagyok – folytatta Monas apó -, tehát baj van.- Ha nem lennél itt, nem lenne baj? – kérdezett vissza a pap.- Én is így érzem – bólintott Monas apó. – De helyesen úgy hangzik, hogy ha nem lenne baj,nem lennék itt. És ami felettébb zavar, és általában a megérzéseim pontosak szoktak lenni, azaz, hogy nem érzem a mágia jelenlétét. És az istenekét sem – ezt kés bb tette hozzá.- Pedig az isten jelen van mindenütt – válaszolta a pap, és széttárta a karját.- Hol? – kérdezte a mackótermet varázsló.- Mindenütt.- Pontosabban?- Ennél pontosabban nem fogja megmondani – súgta Gerenar Monas apó fülébe.- A mágiát pedig ne keresd, mert nincs! Minden, minden az istenb l származik. Azok aboszorkánykodások, amelyek más fajokra jellemz k, és átszivárogtak az emberek körébe,csupán illúziók. Szemfényvesztés és csalás minden olyan, amely a hatalmat másnaktulajdonítja.- És a szellemidézés? – kottyantotta közbe Gerenar.- Golf! Ne végy a szádra olyat, amir l nem tudhatsz.- Csak azért, mert láttam.- Az emberi agy sok mindenre képes – felelte kimérten a pap. – Legf képpen arra, hogybecsapjon egy másik emberi lényt.- Ez így igaz – er sítette meg ezt Monas apó. – Csak azt nehéz eldönteni, hogy ki hazudik.- Nem segíthetek – jelentette ki a pap. – De ismerek valakit, aki segíthet. Almo Juttsan, egykörnyékbeli pszichiáter. Azt hiszem, neked arra van szükséged, fiam. És némi pirulára, hogyjobban erezd magad.- Pirulát tudok szerezni – ajánlotta fel Gerenar. – Drága, de jó min ség .Monas apó azonban már vissza akart jutni Yacksonhoz. Gerenar elkísérte, és közbenmegmutatta, másnap hol találhatja meg Almo Juttsan rendel jét. És persze meghagyta acímét, ha pirulák kellenének.- Beszerzési áron – ígérte meg Gerenar. – A köpeny pedig holnapra tiszta lesz.Így váltak el, de miel tt vége lett volna az els napnak, még elkövetkezett a fénypont:Yackson íztelen, de laktató vacsorával várta a mackótermet varázslót.- Dr. Almo Juttsan – mutatkozott be a negyvenes éveinek derekán járó fekete hajú, fehér b

Monas apónak. – Miben segíthetek?Monas apó körülnézett a rendel ben, és megint csak ott tartott, hogy nem tudta, hova helyezniaz egészet. Egyszer , de karbantartott és újnak t b rfotelek alkották a berendezést, és egyhatalmas szekrénysor illetve asztal fához hasonló anyagból, de nem fából. A padlót vastagsz nyeg borította be, az ablakra a függöny viszont könnyed tüll-anyagból készült. Mindenegyszer volt, komoly, de nem komor, s t barátságos.- Néhány probléma foglalkoztat, amire itt megtalálhatom a választ – mondta Monas apó.- Aki keres, az talál – felelte a n , és intett a mackótermet varázslónak, hogy foglaljonhelyet.- Persze csak találgatok – Monas apó eleget tett az invitálásnak. – A megérzéseimrehagyatkozom. De úgy t nik, hogy elt nt valami itt az életb l... Valami, ami máshol megvan.És mintha ez egyedül engem zavarna csak...

A mackótermet varázsló el éjjel sokat töprengett ezen. Aludni amúgy sem tudott, akkoravolt a csönd. Nem történt semmi a falakon túl, nem üvöltöttek farkasok, nem fütyült a szél, ésnem remegtette meg az üvegtáblákat és a spalettát, mivel Yackson lakásán sem ablak, semspaletta nem volt. Elmaradtak az egyéb neszek is: a ház recsegése az egerek kaparászása, a t zropogása a kandallóban. Ahogy megnyikordul a padló, vagy a gyertya sercen...- Ez tévedés – felelte Almo Juttsan. – Az emberek nagy részét gyötri az a probléma, amir lbeszél. Üresnek érzik az életet, és nem találják a helyüket.- Ez az! – kapott a szón Monas apó a maga szenvtelen modorával, és a füléig húzta a balpofazacskóját rövidke szakállánál fogva. – De mégsem találok senkit, aki mesélne róla.- Azért vagyok én – mosolygott a n .- Furcsa – jegyezte meg erre Monas apó. – N t ilyen szerepben még nem láttam.- Zavarja? Pedig már évszázadok óta elfogadott dolog az emancipáció. Tudja,esélyegyenl ség. N k a családból kilépnek a karrierépítés színpadára... Ahol gyerekkoráttöltötte, ott nem volt erre példa?Monas apó nem tudta, hogyan jön ide a gyerekkora, de engedelmesen válaszolt.- Ahol a gyerekkoromat töltöttem, ott általában megégették azt a n t, aki egy nap kett néltöbb kérdést tett fel.- Miért vártak kett ig?- Tulajdonképpen már az els után gy jteni kezdték a fát...- Egy bolygó a periférián? Egy kis közösség? Monas apó biccentett.- Értem. Mióta él itt?- Tegnap érkeztem – felelte Monas apó.- Az aggodalmai ezek szerint nem itt születtek...- Dehogynem.- Tegnap óta? – csodálkozott dr. Juttsan.- Tegnap óta. Végül is ebb l a világból hiányzik a mágia és nem másikból!Dr. Juttsan elértette.- Ennyire zavarja a n k világunkban betöltött szerepe? Monas apó némán gy rögette az arcát,és közben megpróbált rájönni, mire célzott a n .- Megkérdeztem egy papot – mondta aztán. – ajánlotta. A névb l képtelenség eldönteni,hogy férfi vagy n .- Ez igaz – bólintott a n . – De édesapám ragaszkodott az Almóhoz.- Hallottam már cifrábbat is – közölte Monas apó, de nem hozott fel példákat.- Visszatérve a máglyához...- Zavar – morogta Monas apó. – Nem csak azért, mert nehezebb lesz hazajutnom, hanem azértis, mert ugyanakkor itt van ez a rengeteg lény: orkok, törpék, tegnap délután láttamgyalogolni egy wyvernt is, és azt hiszem egy goblint, de azt nem tudtam megfigyelni mi isvolt valójában, mert elveszett a lábak rengetegében...- Náluk teljesen más a társadalom felépítése...- Tudom – bólintott Monas apó. – De akkor sem tudom elképzelni, az orkok hogy élhetnekígy. Vagy az elfek... Vannak elfek?- Vannak. Itt a bázison nagyon kevés. Nem szeretik ezt a környezetet...- Megértem. És náluk, náluk sincs mágia?- Ahogy az elf társadalmat ismerem, nem szokás...- Hihetetlen -jelentette ki Monas apó komoran.- Azért érdekes a probléma – mondta dr. Juttsan -, mert nem csupán az erkölcs és a józan észtiltakozik ama barbár világ ellen, hanem a törvények sem engedik meg.- Törvényen kívül helyezték?- Természetesen.- Akkor valaha ismerték – Monas apót elöntötte a felismerés heve, és ez a fotel karfáján

történ dobolásra késztette ujjait. – Persze, Yackson említette az indiánokat...- Nos, nem annyira az indiánok, hanem inkább a fehérek alkalmazták a középkor folyamán– felelte a n . – Zavaros id szakok voltak, az emberi szellem sötétben tapogatózott, hittek aboszorkányságban, alkímiában, babonákban...- Ez jól hangzik – felelte Monas apó. – Máris nem annyira rideg ez a világ.Almo Juttsan közben azon töprengett hova kellene jelentenie az esetet. Az öreg nem tartozotthivatalosan a betegei közé, csupán meg akart ismerkedni vele, de amit megtudott t le, az alegnagyobb b nr l árulkodott: gyilkosságokról. A rend rség aztán kideríti honnan jött.- De ennek vége.- Kár. Az okot kutatom. Rá kell jönnöm, miért van vége.- A technikai fejl dés útjára léptünk. Az ember feln tt. Okosodott.- Igen, volt egy ilyen ügyem – mondta a mackótermet varázsló. – Ott is egy találmánytkellett elpusztítanom, amely megváltoztatta volna a létsík arculatát.- A létsík arculatát?- Azét a másikét.A n bólintott. Lehet, hogy most derül fény egy másik bázison történt b ncselekményre?Pedig az öreg nem t nt veszélyes embernek. Kicsit talán embergy löl , és nehezen fogjavissza érzelmeit, de tud parancsolni magának. Az utolsó pillanatban gy z nála a józan ész.- Lediktálta a titkárn mnek az adatait? – kérdezte dr. Juttsan.- Milyen adataimat?- Lakóhely, születési id ... a szokásosak.- Mi szükség van erre? – kérdezte Monas apó. – Bejöttem.- A regisztráció miatt. Formalitás.- Ha mond valamit az évszám és a hely – vont vállat lassan Monas apó. – De semmi értelme.Ámbátor bizonyos én sem lehetek benne... De a középkorban mi lett azokkal avarázslatokkal?- Varázslók nincsenek és nem is voltak – felelte a n . – Csupán az emberek találták ki.Mindig vonzotta az emberi lelket a misztikum, a rejtély, a fels bb és alsóbb hatalmak.- A fels bb és alsóbb hatalmak csakugyan az emberi lelkekre pályáznak – hagyta annyibanMonas apó. – De ha ezeket ismerjük, és beleavatkoznak a történelembe, akkor el kell ismernia mágia létezését.- A mágia az a mágia... – akadt el Almo Juttsan lélegzete. Mir l is beszéltek eddig?- Mert k eleve annál fogva szólnak bele a világ forgásába – folytatta a mackótermetvarázsló. – És ahol nekik szabad, ott az embernek is.- Hát ezt én nem tudhatom – szólalt meg a n . Zavarában csupán egy javaslattal állhatott el .– De ismerek egy kollégát, aki többet ért hozzá... Lévén elf maga is, és nem csupán az emberipszichével foglalkozik, de más fajok pszichológiájával is. Dr. Langh.- Merre találom? – kérdezte Monas apó, és látta, hogy a kutatás, kérdez sködés még jobbanelhúzódik. Itt senki sem tud semmit.- Elmagyarázom – mondta a n .Monas apó nem sokkal kés bb az elektromágneses vasúton utazott a megadott cím felé. Máregész jól eligazodott a városban: a pszichiátert l kapott egy térképet, amin szintekre bontvabe voltak jelölve a f bb épületek, és kék csíkok alkották a gyalogutakat. Az üveglap, amelyena térkép megjelent, amikor Monas apó a kezébe vette, megjelenítette azt a pontot, ahol éppenjárt, és ki is nagyította. A mackótermet varázsló felismerte magát, amint éppen a vasút feléballag.A vasútra felsodorta a tömeg, és mire észbe kaphatott volna, már utazott is. Szokatlan volt,hogy gépen repül, és nem saját magától, illetve valamilyen fürge állat hátán, de ezt sem voltnehezebb megszokni, mint bármi mást. Egy hang mindig közölte, éppen hol állnak meg, ésMonas apónak még kérdez sködnie sem kellett, hol szálljon ki, ha a Simorjan Múzeum felé

tart.- Dr. Juttsan felhívott, hogy hozzám jön, és a mágikus hatalmakról szeretne társalogni –fogadta a halk szavú elf Monas apót. nem nyújtott kezet, csak félreállt, hogy amackótermet varázsló beférjen az ajtó résén át a szobába.- Gépek, csak gépek – mondta Monas apó, és sem erezte szükségét a kézfogásnak. Igazábóleszébe sem jutott, így hát nem is sérelmezte, hogy elmaradt.- Tudok ajánlani egy remek olvasmányt – felelte dr. Langh. – “Parapszichológiái jelenségekés a fels bb agym ködés."Az elf lakhelye tele volt zöld és igazi növényekkel. Cserépedényekben, hordókban, jólmegvilágított helyen álltak a növények, és gyönyör kertté változtatták a szoba sivárságát.Illatorgia vette körül Monas apót a belépése utáni pillanatában azonnal: minden lépéssel másés más virág bódító vagy éppen kesernyés illatát érezhette, s t a b rén érezte, ahogy azillatanyagok kavarognak a leveg ben. Az elf letelepedett egy rododendron tövében a földre,és várakozón nézett.Monas apó szemben ült le.- Nem olvasni akarok róla – mondta. – Hanem tudni akarom, mi van vele.Az elf megkopogtatta a koponyáját.- Ez a titok nyitja, és amit ajánlottam, ezt fedi fel. Az aggyal folytatott kísérletek...- Mindketten tudjuk, hogy a titok nyitja nem ott van – mutatott az elf koponyájára Monas apó.Kezdett kijönni a béket réséb l.Az elf el red lt.- Akkor miért keresett fel?- Nem arra vagyok kíváncsi, hogy ki-milyen ördöngösnek mondott kóklerséget z – formáltaMonas apó higgadtan a szavakat. – Engem az a mágia érdekel, ami akkor is van, ha senki nemzi. Ami belengi az eget és földet. Vagy, hogy még szebben fogalmazzak: ott van a növények

gyökerét l a szárnyaló sólyomig mindenütt.- A druidáink érdekelnék? – nézett mer n a mackótermet varázsló szemébe az elf.- Elf druidák? – vonta föl egy kissé a szemöldökét Monas apó.Az elf nekid lt a rododendron dézsájának, és hosszúhosszú ideig hallgatott. Monas apó állta apillantását, és csak egy kicsit eresztette meg szemhéját, éppen hogy azt ne higgyék, alszik.- Azt hiszem, nem segíthetek – mondta aztán az elf. – A problémája nem igényel olyanszakembert, mint én. Egyebekben pedig nem tudok semmit mondani.- Ki tud?- Itt senki. De máshol sem, fölösleges keresni. Az elf felállt, ám Monas apó mozdulatlanmaradt.- Az elfek ezek szerint nem mondanak el semmit a druidáikról. Ezt megértem, én semmesélek magamról. De a mágiáról tudnom kell!- A kett elválaszthatatlan – felelte az elf. – Sajnálom, de hamarosan egy klausztrofóbiástörpe érkezik hozzám, és át kell olvasnom a bányatársaság átküldött anyagát...- Miért? Miért elválaszthatatlan?- Mert saját.- Saját – Monas apó végre szándékát mutatta a felkelésnek. Letette a kezét a földre. – Van ittvalahol egy elf druida?- Sajnálom, de nincs. – A “sajnálom" egészen úgy hangzott, mintha az elf örömünnepre hívnáa társait, amint Monas apó végre távozik a lakásából, és két napig mulatnának afelett valóörömükben, hogy egyetlen druida sincs a közelben.- Talán azért nincs, mert nincs a közelben mágikus hatalom?Az elf a karját nyújtotta Monas apónak.- Mágikus hatalom? – kérdezte. – A hatalom a druidákban lakozik. Ott van, ahol a druida van.Segíthetek?

- Nem – felelte Monas apó, és legalább annyira könnyedén állt fel, mint az el bb maga az elf.- Ne feledje a címet, amit mondtam. Megtalálja a mi mátrixunkban is, és az emberekében is.Ha a téma továbbra is foglalkoztatja, kezdje ott.- Nincs annyi id m – morogta a mackótermet varázsló, és az ajtó felé indult.Az elf el zékenyen kinyitotta el tte.- Viszontlátásra – mondta mosolyogva.Este Monas apó fáradtan zökkent le Yackson mellé a kockás díványra.- Egész délután druida után kérdez sködtem – morogta. – De mindenki letagadta, hogylétezik.Yackson külön kérésre gint hozott be egy pohárban. maga nem ivott, de Monas apókedvéért vett egy üveggel a Geodéziai Intézetb l hazafelé jövet.- Tonikot? – kérdezte.- El bb megkóstolom – fogta kézbe az alacsony, metszett üvegpoharat a mackótermetvarázsló.- Szerintem nem kér – nézett rá Yackson. maga tonikkal itta.Monas apó kortyolt, és letette.- Jó, jó, de bornak jobban örülnék – mondta. – Kár az orkokba az ilyen ital.- Mi van azokkal a druidákkal? – kérdezte Yackson. – Hallottam valamit az elfek praktikáiról,de nem tudok sokat róluk.- Mit hallott? – érdekl dött Monas apó.- Már elfelejtettem. De kérdezze meg a számítógépet! Monas apó a sarok felé sandított.El bb-utóbb csak ráfanyalodik a gépekre!- Tudom majd kezelni? – kérdezte Monas apó.- Könny . Kap kísér t, és az mindent megmagyaráz. Hacsak nem akar tiltott adatmez ketfeltárni, nem lesz baja! – Yackson felkaccantott. – De ahhoz szakember kellene. Ezt azértmondom, mert nem biztos, hogy az elf mátrixban hozzájuthat a druidák anyagához.- Akkor mire jó? – kérdezte Monas apó.- Ismerkedni – intett Yackson. – Tegnap még azt akart.- Az sem ártana — morogta a varázsló. — De ma már nem érzek hozzá kedvet. Nincs errefeléegy jó kocsma?- Egy bár a sarkon – bólintott Yackson, és kényelmes házi-papucsát levetve máris a cip jéthúzta. – De ígérje meg, hogy nem köt bele senkibe, csak nézel dik!- Lesz, akibe beleköthetnék?Yackson megvakarta a fejét göndör fürtjeinek takarásában.- Az ugrunokat nem engedik be, a törpék nem szeretik a vegyes bárokat, az elfek pedig nemisznak. Talán néhány troll és pár goblin...- Kerüljük ki ket! – mondta Monas apó.- Kikerüljük – jelentette ki határtalan bizakodással Yackson. – Mehetünk!Reggel Monas apó fáradtabban ébredt, mint ahogy lefeküdt. Emlékezett némi szóváltásra abárban, amit aztán elcsitított a kidobóember úgy, hogy eltanácsolta ket. Végül akidobóember kapott párat, és Yacksont is megharapta egy goblin akit aztán felrúgott valaki...És hogy a trollt öten sem tudták lefogni.Sok kárt azonban nem okoztak.A mackótermet varázsló amúgy is csak néz je volt az eseményeknek, nem avatkozott közbe,és utána váltig tagadta, hogy az kérdez sködése váltotta volna ki a szerencsétlen incidenst.A reggeli pirítós, tojás és kávé volt, ebédig elvette Monas apó étvágyát. Aztán reggeli utánYackson a sarok felé mutatott.- Még van pár percem, szálljon be, és bekötöm!Monas apó tett a sarok felé két lépést, aztán egy harmadikat... egy negyediket, mire a fal újbólátalakulásnak indult: alul a kör, felül a kürt , megjelent a szék, kinyílt a szekrényecske.

Monas apó visszatáncolt, és mindezek beolvadtak a falba.Csend lett és dermedt mozdulatlanság.Majd a mackótermet varázsló ismét el re merészkedett, és ismét feltárult a plafon alatt akürt , kört képezett a padlón az az ismeretlen fém, és a kiegészít k is újból el bújtakrejtekhelyükr l.Így is volt egészen addig, míg Monas apó, meg nem hátrált.- Érdekes – jegyezte meg szárazon Yackson. – De nekem ketyeg az órám!- Peregnek a homokszemek?- Úgy is lehet mondani...Nem volt mit tenni: Monas apó most már azzal a szándékkal lépett a sarokba, hogy beáll akörbe, leül a székre, és hagyja, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie.A szék kényelmes volt annak ellenére, hogy kinézete alapján még egy k priccs is puhábbnak

nt. Finoman rugózott Monas apó alatt, és amerre hajlott a mackótermet varázsló, arrahajlott a szék is.Yackson a keszty it Monas apó ölébe dobta, és felszólításának eleget téve, Monas apó fel ishúzta azokat. Aztán Yackson feltette a szemüveget, és ráillesztette a tartópántot Monas apófejére. Ráhajtott valamit a fülére, majd két szalagot a könyökére és egy övet a derekára kötött,amely öv mintha hozzáragasztotta volna a székhez Monas apót.- Bekapcsol – adta ki aztán a parancsot Yackson. Monas apó szemei el l szinte abban apillanatban elt nt a szoba, és egy színes világban találta magát, mintha csak teleportált volna.- Yackson? – kérdezte Monas apó körülnézve.- Itt vagyok – hallatszott távolról az aprócska férfi hangja. – Itt állok maga mellett. Amit lát,az csupán illúzió.Monas apó érezte, hogy nem reális, szilárd világban van. Ülve lebegett, és a gigantikusoszlopok tartotta kastély, meredek falaival, ívelt kupolájával mintha egy tükör mögöttivilágban lett volna: furcsa perspektívája megcsúfolta a valóságot.Emellett persze kellemes látványt nyújtott: a békés évszázadok nyomán megvalósult jólét hozlétre ilyen építészeti csodákat....egy normális világban, ahol mágia a mágia, és közelharcból áll a csata, és az ember nemveti alá magát mindenféle törvényeknek, mert nincsenek körülhatárolt törvények.- Üdvözöljük a Temprin-5200 mátrixában – csendült meg egy n i hang, mint valami angyaliharangjáték. – Kér kísér t?- Nem – válaszolta torkát megköszörülve Monas apó.- Szerintem kérjen – ajánlotta Yackson szellem-hangja.- Kérek – mondta Monas apó.Egy lebeg hajú, fekete szépség jelent meg jobb oldalt. Fehér ruhája ugyanúgy lebegett, minta haja, akárha lágy szell emelte volna, mint egy tollpihét. A lány mindkét kezével a kastélyfelé invitálta Monas apót.- Lépjen beljebb!- D ljön el re egy kicsit a székkel! – fordított Yackson.Monas apó el re d lt, és szinte kirobbant lebeg helyzetéb l, hogy beleolvadjon a tükörvilágába. Besiklott a kastély ajtaján, és akkor minden reálisabbá vált, tökéletessé lett azillúzió: a sarkok a helyükre kerültek, megsz nt az élek hullámzása, és az oszlopok, kövek is amindennapi világ perspektívája szerint fordultak a szemközti végtelen felé.- Mit óhajt? – fordult körbe lábujjain a leány. – Szórakozni, kutatni vagy dolgozni?- Kutatni. – Monas apó elnézett kísér je mellett, és szemügyre vette a kastély belsejét. Minthaóriásokra méretezték volna.- Kérem, jelezze, hogy helyi információkra kíváncsi, általánosakra, faj specifikusakra, vagymás világokra vonatkozókra!- Helyiekre.

- Akkor menjünk a helyi könyvtárba! Elvezetem...A lépcs ház mindjárt el ttük nyílt. Monas apót könny borzongás járta át a mélység láttán,ugyanis a lépcs sor elágazott fölfelé és lefelé is, ám míg a föls emeleteket nem láthatta be,mert a lépcs k a feje fölé fordultak, az alsók egyenesen vezettek le a homályba, akárha apokolba vezetnének.A lány elindult a jobb oldali ágon fölfelé. Monas apónak csak nem akarózott arra mennie.Nézte a mélységet és a homályt, és hagyta, hogy a gerince mentén futkározó hideg elárasszaaz egész testét Több volt az, mint borzongás. A mackótermet varázsló ismét megérzettvalamit, ami......ami akár mágia is lehetett.- Arra akarok menni! – mutatott lefelé.- Sajnálom, uram – jegyezte meg a lány, aki megállt a lépcs kön, mivel látta, hogy Monas apónem mozdul. – Arra azok az adatmez k vannak, amelyekhez hozzáférési kódokszükségeltetnek. A nyilvános könyvtár erre található.A mackótermet varázsló nagyon nem szerette ezeket a finoman, szinte leheletkönny enkiejtett “sajnálom”-okat.- És ha mégis erre mennék?- Kérjük a kódot.- Nincs kódom. – Monas apó közel sejtette a szó jelentését.- Akkor kénytelen lennék lefagyasztani – mosolygott a leányzó, és úgy röpdösött a haja, mintegy csapatnyi vidám fecske.- Engem? – kérdezte Monas apó.- És a programot. Utána értesítenem kellene a cyber-rend rséget. Tette a CTK 245-ösparagrafusának negyedik bekezdésében leírtakat meríti ki, amiért is hat hónaptól ötven évigterjed szabadságvesztéssel büntethetik.Monas apó kicsit el red lt, és az els lépcs fok fölé siklott. A leányzó alálibegettpadlószintig, és zöld szemébe hideg fény csillant.- Kérem, jelölje meg milyen felhasználói néven, melyik szektorba, kíván eljutni!- Monas és... – a varázsló töprengett, hova is akar eljutni – istenek.- Nem ismert felhasználó és nem ismert szektor. Kérem, forduljon vissza!- Majd ha fagy – bólintott a varázsló és kétlépésnyit el re repült. A széke automatikusansüllyedt a padlószint alá.Mögötte a mosolygós kislány kecses, fehér karjai egyszerre karmokká formálódtak át, és alány négykézlábra zuhant. Lábai megvastagodtak, hátából taraj sor szaggatott íve emelkedettki. Testét seszín pikkelyek borították el, az arca megnyúlt, haja kifakult, és üvegszálassáváltozott át. Még hosszú, pikkelyes farka is n tt. Kitátotta pofáját, megvillantotta vakítófogait, és fehér ínyét. Amikor megszólalt párafelh tört el torkából.- Utolsó figyelmeztetés! Kérem, forduljon vissza!Monas apó nem akart verekedést, mert nem tudta, hogyan intézhetné el ezen a helyen. Er sengondolkodóba esett hát, hogy most mi legyen. Aztán bólintott, és visszafordult. Jobbanszerette a kísér jét, ha lány.A szörny visszaváltozott.- Jobban áll a mosoly, nekem hihet – morogta a mackótermet varázsló fölfelé lebegve alépcs n.- Köszönöm – felelte a lány.- De legközelebb nem kérek kísér t – folytatta Monas apó. – Nem szeretem, ha csak úgyátváltoznak szíre-szóra.- Most is megteheti, hogy egyedül megy tovább, ha kiadja a parancsot a távozásra. Távozzak?- Maradjon – legyintett a varázsló. – Már láttam a rossz oldalát!Felértek az els emeletre – mehettek volna följebb is – amely valóban egy könyvtár jellegét

viselte magán, azzal a különbséggel, hogy a falak mentén, a b rkötéses könyvek barna színfapolcok el tt rengeteg egycsöves talpon álló forgatható fej néz ke állt. Maguk a polcoklegalább kétembernyi magasak voltak, és négy galéria futott körbe a termen úgy, hogymindegyik-mindegyikhez kapcsolódott. Emberek és formátlan árnyak repdestek a terembenide-oda és mindenféle könyv lebegett el ttük, amib l hol ez, hol amaz mászott el . NéhányanMonas apó felé pillantottak, hogy szemügyre vegyék az újonnan érkez t.- Mik azok a foltok? – kérdezte Monas apó a lányt.- Azok a felhasználók, akik nem akarják, hogy zavarják ket kutatás közben, vagy azt nemakarják, hogy bárki lássa mivel foglalkoznak. Ezért levédik önmagukat és a tevékenységüket.- Ha el akarnék rejt zni, mit tegyek?- Kérjen vizuális és audio védelmet!Egy zakós, csokornyakkend s, szemüveges férfi bomlott ki a semmib l, és mosolygott ráMonas apóra.- A rendszervezérl program vagyok – mutatkozott be. – Szólítson Randynek! Ön helyiinformációkra kíváncsi. Pontosítson, és segítségére leszek.Elindult Monas apó el tt, és az asztalához vezette, amelyen a templomi kereszthez hasonlóanegy illúzió forgott, de ez az illúzió egy sündisznóhoz hasonlított inkább, azzal a különbséggel,hogy mindegyik tüske hátán egy-egy táblácska volt.- Nevezze meg a témát! – mondta Randy, és a tüskés valami fölé helyezte a kezét.- Erre a világra vagyok kíváncsi – mondta Monas apó, és az illúzió forgását figyelte.- Kérem, pontosítson! A téma így körülhatárolhatatlan. Monas apó biccentett.- Miért van itt az ember?- Filozofikus megközelítést kíván, vagy a probléma konkrét oldala érdekli?- Konkrétan – morrant Monas apó. – Miért állunk itt, ahol állunk?- Ez egy másik kérdés! Óhajtja sorrendben a válaszokat? Monas apó a lányt kereste atekintetével, de az elt nt. Pedig jobban szeretett volna vele társalogni.A csokornyakkend s félrebillent fejjel várakozott mosolygott.- A bolygóról akarok megtudni sok mindent – bökte ki végre Monas apó. – Err l, ni! – ésdobbantott.A dobbantása nyomán megnyílt alatta a padló, és egy emelettel visszazuhant. Egy pillanatramegdermedt a látványtól, és az érzést l a gyomra a nyakába ugrott. De a zuhanásmérsékl dött, majd lágyan földet ért. Döbbenten meredt a csizmájára, és amikor felemelte afejét, a lány aggódó tekintetével találkozott.- Jól van?- Hogyne! – morogta a varázsló. – Mi a fene volt ez?- Kilépett a könyvtárból. Vissza óhajt térni?- Nem, illetve... – A mackótermet varázsló fejében körvonalazódott egy ötlet. – Hogyantudnék gyorsan visszajutni oda?- Emelkedjen meg egy kicsit ültében! – ajánlotta a lány. Monas apó megtette, és felrepült amagasba, át a plafonon, egyenesen a türelmesen várakozó Randy elé.- Miért nincs ezen a bolygón leveg ? – kérdezte, dobbantott, és zuhant.A lány ugyanott állt, ahol az el bb.- Hogyan alakult át az el bb szörnnyé? – kérdezte Monas apó t le.- Átvette a helyem a kapu r – mondta a lány.- És a kapu r mit csinál?- rzi a kaput, és az illetéktelen behatolókat lefagyasztja.Monas apó ismét a lépcs sor széléhez lebegett. Amit a belépése utáni percekben érzett, aborzongás, id közben fokozódott. Fent a könyvtárban sem sz nt meg, csak megszokottá vált.Monas apó a kezét nézte, és úgy döntött ideje kipróbálnia, m ködik-e itt a mágiája.A mackótermet varázsló számtalan létsíkot bejárt már, és tudta, hogy ereje nem mindenütt

ugyanolyan. A világok jellegét l függ en változott a varázslatok felidézésének a módja, ésvolt amikor maga a varázslat is. De mindenütt m ködött valamiféle er , amely ezt lehet vétette. Ezen a sivár létsíkon nyoma sem volt ilyen er nek, és Monas apó oda jutott eltöprengésében, hogy akkor ezt az er t meg kellett csinálniuk az embereknek. És most bennevan egy gép agyában, ahol meg van a reménye, hogy m ködjék. Csupán egyet nem tudott.Mivel ez a látvány, ez a kastély – az átváltozós lánnyal, a könyvtárossal és a lépcs sorokkalcsupán az tudatában létezik, a mágia, ha itt m ködik és vajon kiszabadítható-e innen?Monas apó ujjai között kékes derengés játszott. A mackótermet varázsló érezte a hatalmat,ami a tenyerén összpontosult, és tudta, hogy alkalmazhatná is.Megemelkedett, és ismét a könyvtárban találta magát. Id közben a könyvtáros megkereste aválaszt a kérdésére, és hat kötet lebegett Monas apó el tt a leveg ben.- Mutasson rá, melyikb l óhajtja a választ! – ajánlotta Randy.A kiválasztott könyvb l kimászott egy elegáns öregúr, mögötte tábla anyagiasult a leveg ben,amelyen színes ábrák és képek jelentek meg. Aztán az öregúr magyarázni kezdett.- A Szelén a rendszer második bolygója. A naptól való távolsága közel két csillagászatiegység, átlags sége 3,1 gramm per köbcenti. Van légköre, f képp szén-dioxidból áll,illet leg öt százaléknyi nitrogénb l, emellett nyomokban kimutatható, de számszer sítésrenem érdemes az oxigén, a hidrogén, és a vízg z jelenléte. A nyomás nem éri el a 4 millibart.Felszíni h mérséklete ezért nagy eltéréseket mutat...- Elég – intett Monas apó. Sok mindent megtudhatott volna, ha értette volna a szöveget. –Hogyan kerültek ide az emberek?A könyv beszívta az öregurat, aztán nagy csattanással becsukódott. A kötetek engedelmesenvisszarepültek a polcaikra, ahol besiklottak a helyükre. De id közben megérkeztek az újak, ésfelsorakoztak Monas apó elé.A varázsló rábökött az egyikükre.A könyv kifordult önmagából, és széthajtogatódott, mint egy hatalmas ágynem takaró. Afelszíne azonban sötét volt, mint egy bánya mélye, csupán néhol csillant meg egy-egyaprócska pötty.- Menjen be! – intett a könyvtáros.Monas apó óvatosan el red lt, és becsusszant az ágynem takaróba. Csillagok között találtamagát, alatta egy hatalmas bolygónyi gömbbel. Aztán megtudott mindent az rutazáselméletér l és a Szelén felfedezésér l.Teljesen elfeledkezett a lefelé viv lépcs l. A válaszok újabb kérdéseket vetettek fel, s azújabb válaszok még újabb kérdéseket. Aztán amikor nagyjából körvonalazódott a teljestörténet, jött az újabb téma. Órák teltek el, és Monas apó megtudta, hogy az a bolygó,ahonnan az emberek származnak, egyedül csak az embereké. Az összes többi fajjal a kozmoszfelfedezésekor találkoztak, akik általában egyedül éltek a bolygójukon, illetve amikor nem,akkor nagyon hamar kiirtották a másik fajt, hogy egyedül éljenek. rutazásuk egyedül atörpéknek volt: birodalmuk egy tizenhat fényévnyi körben alakult ki. Az elfek rendelkeztek azelméleti alapokkal és számításokkal, és benépesítettek két bolygót, de nem léptek túl aháromdimenziós tér alkotta korlátokon, és nem gy zték le az id dimenzióját sem: nekiktökéletesen megfeleltek a hosszú távú rutazások. Bírták élettel.Az orkok azonban még ennyire sem jutottak. Az els rhajót er szakos úton szerezték: egyemberi kutatóexpedíciótól lopták, hogy aztán felszálljanak, és elvesszenek a világ rben. Nemnagyon kereste ket senki, viszont felhívták magukra a figyelmet, és fel lettek fedezve.Amikor pedig rájöttek, hogy egyéni arculatot felmutató kultúrájukat ezáltal másfelé iselterjeszthetik, mégis csak rákaptak az rutazás ízére – de kizárólag mint felhasználók. Ezzellehetett békére kényszeríteni ket.- Micsoda világ! – csóválta a fejét Monas apó. A Szelénen egyébként az emberek és a törpékalapítottak kolóniát. A törpék megszerezték a bolygófelszín hatvan százalékára a bányászati

jogot. Aztán megérkeztek az orkok, és legvégül az elfek: nekik mindössze egy konzulátusukködött itt pár f vel. A wyvernek most tervezik a konzulátus megalapítását, a goblinok és

trollok esetében azonban szó sem lehetett ilyesmir l: ezek békétlen népség voltak, és seholnem vették hasznukat. Ezek a fajok, és még az átutazó vendégek, turisták, kíváncsiskodók,esetleg ipari kémek lehettek errefelé.Monas apó sok mindent megtudott, csak egyr l nem esett szó: mi van a mágikus hatalmakkal.Az elfek vallása természeti vallás, abban az értelemben, hogy istenségeik a természetb lkerülnek ki – magyarázta el egy félelf, miközben egy erd ben sétálgattak, egy ágytakarómélyén. – Meg van az istene a fáknak, a folyóknak, a szikláknak, a köveknek... A druidák ésdriádok vezetik azt a kultuszt, amelynek során áldoznak isteneiknek, de k egyben a néptanítói is.- Mib l áll a hatalmuk? – kérdezte Monas apó. A félelf elnéz en csóválta a fejét.- Ezek mendemondák – felelte. – Jellemz ek az emberekre.- Ezek szerint nem árulhatja el?- Ami nincs, azt nem lehet elárulni.- Akkor mi jogon vezetik a kultuszokat?- A hagyomány – felelte a félelf.Monas apó ennél a pontnál elégelte meg az egész napi egy helyben topogást.-T nés a helyedre! – morogta, és végignézte, amint a félelf és az erd pontjaira bomlik szét,hogy aztán visszabukjon a megfelel könyv mélyére. Ismét ott állt a könyvtárteremben.Az ablakokon keresztül besz nap már hosszabb árnyékokat festett a kövezetre: a gép ígyjelezte az id múlását.Mivel a mackótermet varázsló nem tett semmit, megjelent Randy.- Gondolkodom – közölte vele Monas apó, mert id közben rájött, hogy ha ezt mondja, akönyvtáros csöndben marad. De a mosolya továbbra is zavarta. – Forduljon el! Úgy vélte, ittaz ideje megnézni azokat az elzárt szinteket. – Valamiféle mágiát képes felidézni. Talánmegúszhatja az ígért fagyasztást. De lehet, hogyha elég gyors, akkor el is kerülheti a lánytarajos-agyaras halmazállapotú megjelenését.Kett t dobbantott. Az els a földszintre vitte vissza, a második pedig lejjebb taszította, át aföldszint padlóján egy hatalmas méret , boltíves pincerendszerbe, amelynek tetején, Monasapó alatt – amíg a varázsló az átlátszóvá vált falon siklott át -, vörös lámpák égtek, azok adtákaz összes fényt.Monas apó amint kikerült a falból, és egyetlen járatot fogott át tekintete a labirintusszerhálózat helyett, már zuhanás közben látta, hogy kinyúl érte egy óriási, alaktalan szörnyetegheztartozó fej.Gyorsan oldalt siklott, és egy gigantikus pörölycsapást küldött el elemi szél képében a szörnyfelé, amely nem számított ilyen ellentámadásra, és bár a fejét elhúzta a varázslat útjából, atestét összelapította az er , és rákente a pince padlójára. A csontok, a hús és a vérmasszájában jelent meg az a hófehér szörny, ami egy szinttel feljebb lánynak álcázza magát.Kitátotta a pofáját, és jéghideg lehelet tört onnan el , amely jégkristályokba fogta a pincét,ajtókat, falakat, lámpákat.Monas apó t zgömböt hozott létre maga körül, amelyen megtört a támadás lendülete, és ismétcsak a pörölycsapással próbálkozott, ám a pikkelyes állat gyorsabb volt, és egy ugrással afolyosó másik oldalán termett. A varázsló erre egyet tett: kitágította a t zkört, amelynekmelegénél a szörny pikkelyei olvadásnak indultak.A t z egy forduló sarkába szorította be a lényt, amely kellemetlen visítás kíséretében lassanelolvadt.Pár pinceajtóról ugyancsak leolvadt a jég. Monas apó betörte az egyiket.Három lovag állt el tte az ajtón túl. A háttérben füst kavargott, és eltakarta a helyiség falait.A pillanat tört része állt csupán Monas apó rendelkezésére, hogy a háttérre figyeljen, mert a

lovagok gondolkodás nélkül támadtak. Egykezes buzogányt és kardot lobogtatva ugrattakközelebb, és lesújtottak a varázslóra.Monas apónak jól jött a szék, amelyben ült, mert minden er feszítés nélkül oldaltrebbenhetett. Kitért az els csapás útjából, és feljebb szállt, a lovagok feje fölé, hogy aztánlángoló olajat freccsentsen rájuk. Egyszerre kezdett el mindhárom páncélos égni, és hulltakszét vasalkatrészeikre, amint a t z beette magát a páncélok illesztésébe. A lovaik háromfelészaladtak szét: az egyik kijutott a folyosóra. Ám három újabb lovas jelent meg a füstb lel léptetve, fegyvereik valamivel jobbak voltak: fénysugár szökött el és robbant szét Monasapó mögött a falon. A falon lyuk támadt, amely lyuknál azonnal megjelent egy hernyószerlény, ami k darát hányt a sérült részbe, és a k dara azonnal megszilárdult.Monas apó ide-oda táncolt a sugarak el l, és mögötte a falon egyre több hernyó jelent meg.Aztán amikor a mackótermet varázsló a lovagok hátába került, és azok belel ttek a füstbe, afegyverek egy szempillantás alatt elt ntek a kezükb l, és pallosok jelentek meg helyettük.Monas apó végre támadhatott.Mivel tudta, hogy az ég olajos varázslat hatékony, újból azzal próbálkozott. Ám az olaj égetta páncélon, de nem hatolt be alá. Monas apónak rá kellett döbbennie, hogy aki a lovagokatküldi, tanult az el esetb l.Iszonyú h t támasztott tehát, és egyetlen vastömbbé olvasztotta össze ellenfeleit. Alattuk alovak is összezsugorodtak, akár a törökméz a napon. És miel tt újabb ellenfelei támadtakvolna, Monas apó elhatározta, hogy kideríti, milyen szobába csöppent: szétzavarta a füstötegyetlen fújással.Nem szoba volt, hanem kijárat. A füst egy rácsot takart, amelyen túl végeláthatatlan prérihúzódott.Több lovag nem jött.Monas apó kifordította a rácsot a helyéb l – megtehette ujjának egyetlen mozdulatával -, éskilépett a szabadba.Három faházat pillantott meg oldalt, feléjük indult el. Amikor tizenöt lépésnyi közeibe ért,egy vézna alak lépett ki az egyik faház ajtaján.- Üdvözlöm, uram! – hajolt meg. – Láthatnám a személyi kártyáját?Monas apó egy illúzióval elvakította.- Köszönöm, uram – mondta az alak. – Mit akar tanulmányozni? A kiadásokat és bevételeket,a személyi anyagokat, vagy a Termex jelenlegi állapotát és terveit?- A Termex terveit? – kérdezett vissza Monas apó.- A cég kutatási programja, illetve a kib vül marketing– és reklámstratégia érdekli?- A kutatási program?- A polideril hasznosítására vonatkozó anyag még teljes, de kérem, kövessen!- Druidák? – kérdezte Monas apó. – Mágia?- Nem ismerem ezeket a fogalmakat – mondta udvariasan az alak. – Kérem, írja körül, miregondol!Monas apó megfordult, és visszalebegett a pinceterembe, majd a folyosóra. A halovány vörösfénynél szemügyre vette az ajtókat, amelyeket csupán bet k és számok különböztettek megegymástól. Melyik mögött találhat valamit is?Visszaemlékezett, hogy amikor belezuhant a földszinti padlóba, mekkora járat-együttes t nt aszeme elé. És az feltehet en csak egy része volt az egésznek. Mi igazíthatná útba? A kísér jétkinyírta, más meg nincs.Mozgás kélt oldalt: katonák jelentek meg, és felé tartottak.- Vizuális és audio védelmet kérek – mondta gyorsan Monas apó. Csak remélhette, hogy alány nélkül is m ködik a dolog, és kap védelmet.Az egyik katona megállt mellette.- Igazolja magát! – mondta.

Monas apó felemelkedett a székb l, és két emeletet suhant fölfelé. Egyenesen akönyvtárszobába. A katona látta. Nyilván mit sem ér a védelem. A könyvtáros el lépett asemmib l, és meghajolt.- A rendszervezérl program vagyok – mutatkozott be. – Szólítson Randynek! Kívánja, hogya segítségére legyek, vagy egyedül óhajt kutatni?Monas apó végigfutott a lehetséges megoldásokon, és közben a szemügyre vette akönyvtárban kutakodókat. Aztán rájött a megoldásra: a szürke alakokat látni lehet, defelismerni nem!A kastélyon riadójel futott végig, és megszólalt egy er teljes basszus a magasban.- Biztonsági intézkedés, figyelem! Ne kísérletezzenek közvetlen kilépéssel, mert letiltottuk!Kérjük a mátrixban tartózkodókat, hogy a kapuban elhelyezett biztonsági röknek kilépéskorhagyják meg személyi adataikat. Amennyiben ezt nem teszik, államellenes b ncselekménytkövetnek el, ami felhatalmazza a cyber-rend rséget az azonnali letartóztatásra, ésmindennem eljárás nélkül egy éves börtönben letöltend szabadságvesztést von maga után.- Mi ez? – kérdezte Monas apó.- Kérem, pontosítson!Egy szakasz katona lépett be a könyvtárterembe.A mackótermet varázsló megemelkedett a székben, és feljutott a második szintre. Rájött,hogyha arra akar kijutni, amerr l bejött, akkor elkaphatják. De csak van másik kiút is!A második szint lényegesen különbözött az els l: olyan volt, mint egy, a végtelenségigkinyújtott elegáns fogadó, természetesen helyi jellegzetességgel: azaz fémbútorokkal és olyangépekkel, amelyek össze-vissza villogtak. Kör alakú pultok álltak a gépek között, és mögöttüknagydarab pultosok, ám ott, ahol az italoknak kellett volna lenniük, kis dobozkák sorakoztak.A világítás elég némi kivetnivalót hagyott maga után, fénycsóvák forogtak körbekörbe, és apadló illetve a mennyezet alapszíne a fekete volt.A terem tele volt fiatal fiúkkal és lányokkal, illet leg szürke foltokkal.Monas apó odarebbent az egyik pulthoz, és a dobozkákat kezdte nézegetni.- Próba lesz, vagy játék? – kérdezte a pultos. A termetéhez képest el zékeny volt, és rendkívüludvarias.- A kijáratot keresem – mondta Monas apó, ráj ve, hogy hol is van.- A Kijárat – ismételte meg a pultos. – Kérem a számlachipet, vagy a konzol azonosító kódját!Azzal leemelt egy sárgás-vörös dobozkát a mögötte megforduló henger alakú falról, ésmiközben egyik kezével tartotta, a másikat kinyújtotta Monas apó felé.- Én nem akarok játszani – jelentette ki ellentmondást nem t hangon Monas apó.- A Kijárat a Cybervid két évvel ezel tti kalandjátéka. – Ha kéri a modult, akkor fizetnie kell.Monas apó egy szó nélkül otthagyta. Átsiklott egy másik pulthoz, hátha szerencsével jár. –Soft vagy hard? – kérdezte a pultos. Mi hard? – kérdezett vissza Monas apó.- Szadisztikus vagy animál? De ez esetben kérnem kell, hogy igazolja a születési évét.- Játékok – mondta Monas apó, és elhúzott onnan. Máshol ez maga az élet.Itt nem kap segítséget. Ismét megemelkedett, hogy feljusson a harmadik szintre, amelytulajdonképpen egy nyitott tet volt.Tiszta és rendezett városkép fogadta. Felh k úsztak az égen, és normálisan sütött a nap.Bérházak álltak szorosan egymás mellett, legalább is azt hitte el ször, hogy bérházak, egészenaddig, míg meg nem kérdezett egy járókel t, aki közölte, hogy irodákat lát, nem pediglakásokat.Monas apó találomra belépett az egyikbe. Kis üvegezett el térben találta magát, el tte abezárt ajtón hosszú sorokban jelölték meg, kik kaptak helyet az épületben. Nem sok értelmevolt erre menni tovább.Néhány házat újonnan építettek, és befejezetlenül állt. Néhánynak éppen megkezd dött azalapozása, és a munkások letakarták valamivel, hogy titokban dolgozhassanak.

- Irodát akar kivenni? – lépett Monas apóhoz egy fehér inges, nyakkend s, fekete nadrágos északós úriember. – Ted Zakker vagyok, és segíthetek önnek.Monas apó alig tudta lerázni. Aztán céltalanul kanyarogni kezdett a mértanilag tökéletesenszimmetrikus utcák rendszerében. Mindeközben végigfutott a lehet ségeken. Ha az arcáhoznyúlt, érezte a szemüveget. Nyilvánvalóan levehetne, de biztos rosszat tenne vele, mert nemtudja milyen folyamatot szakít meg. Nem célszer varázslás közben sem kilépni magából avarázslatból, mert beláthatatlan következményei lennének. Vagy a varázslatra, vagy amágusra. Keresik a nyomát, és megpróbálnak ráakadni, ezzel is tisztában volt: látott itt iskatonákat, akik meg-megállítottak embereket és kérdez sködtek, illetve valami furcsa, szarvatformázó eszközzel nyomok után vizslattak. Teleportáljon ki? Hiszen itt m ködik a mágiája.De kint nem. És mi van, ha a tudatát kiteleportálja? Hova is?Nem jutott semmire, de közben kétszer is elhaladt a lépcs mellett. Kereste a kastélypárkányát is, hogy lenézzen a mélybe, de a tér errefelé más szabályok szerint formálódott, és akastély tetejének sehol nem lett vége.Végül a véletlen segítette ki. Egy félig elkészült ház mellett, a ponyva takarásában orkhangokat hallott meg. Semmivel össze nem téveszthet az a kapitális böfögés, ami egy orkszáján kibukhat. Monas apónak ekkor ötlött fel, hogy orkokat még nem is látott itt. Viszonttudta, hogy az orkok ugyanúgy kiépítették a virtuális világukat, és a hálózatukat, mint azemberek. S t, annak mintájára. Ha oda átjutna, onnan talán kikeveredhetne.És ez a kibertér valóban más síkokból épül fel.Monas apó tehát megfogta a ponyvát, és felszakította. Amikor azonban belépett, és veleegyütt a kinti napsütés is bevágott a ponyva alá, megreccsent valami alatta, és Monas apó amélybe hullt úgy, hogy a széke nem reagált mozdulataira.- Mi a hányás, haver? – kérdezte az ork r Monas apó fölé magasodva. – Én leszek a haverod.- Nem kérek kísér t – közölte Monas apó.- Ki nem szarja le? – kérdezte az ork. – Azt hiszed, majd hagyunk egy embert felügyeletnélkül császkálni a mátrixunkban?A tiszta, barátságos városból egy mocskos, sáros faluba csöppent Monas apó. Jobbról egykovácsm helyt látott, aztán egy istállót, pár ótvaros, agyagfalú házacskát, és persze kocsmát.Kocsmából kett volt.A mackótermet varázsló megérezte, hogy végre reagál a szék a mozgására. Eddig az oldalára

lve feküdt a sárban, azaz a sár illúziójában, úgyhogy nem lett se vizes, se mocskos, denagyon kényelmetlen volt innen felmérni a világot. Végre azonban oldalra húzódva fellibbentaz ork szemével egy magasságba.A védelmét elvesztette, amikor átlépett ide. Látta magát az ork szembogarában.- Na, böffents ki, mit akarsz! – mondta az ork. – És majd közlöm veled, mehetsz, vagy nemmehetsz.Monas apó végig pillantott magán, és látta, hogy mégiscsak sáros lett.- És ha olyan helyre akarok menni, ahova nem lehet? Kérdezte rögtön azok után ahatárvonalak után tapogatózva, amelyek mentén levezetheti a feszültségét.- Ne légy barom! Akkor meg kell verekedned velem meg a haverjaimmal.A falucska meglehet sen üres volt, nem sok ork id zött éppen a mátrixban.- Ott vannak a haverjaim – mutatott az ork Monas apó mögé.Egy apró kis sufni állt ott a kovácsm hely mellett. A kovács kinyitotta a sufni ajtaját, ésbelépett. Az ajtókereten át látni lehetett a bódé három oldalán három tükröt, amelyb lszámolatlanul léptek ki a kovács tükörképei. Amikor már vagy tucatnyian böfögtek,csámcsogtak, horkantgattak a falucska terén, Monas apó állj mondott.- Csak érdekl dtem – tette aztán hozzá. – Akkor azt mondd meg, melyik házat kerüljem el, hanem akarok bajt?Az ork a lepukkantabb kocsmára mutatott.

- Sejthettem volna – mondta Monas apó. – Hogy jutok ki a faluból? – kérdezte aztán.- Az a kérdés – felelte az ork -, hogy hogyan jutottál be. Már legalább három tucat ork vettekörül ket, és a sufni csak ontotta magából a többit. Monas apó megsejtette, hogy mi vár rá,ha nem távozik azonnal.Fölfelé nem volt út, azt látta. Tehát dobbantott. Semmi sem történt. Az ork kibertér mindösszeebb l a falucskából állt.Monas apó megpördült, és egy energia-kisüléssel darabjaira szakította szét a kovácsm helyt,a sufnit, és a kovácsot. Aztán a rikoltva támadásba lendül orkok el l egyenesen a tiltottkocsma felé vette az irányt. Csak remélte, hogy az is hasonlóan m ködik, mint a kastélypincéje: kijut egy másik világba, amit lezárhat maga mögött.Ám a kocsma, miel tt elérhette volna, megbillent, és mint egy sérült hajó, csak annál kicsitgyorsabban, elmerült a sártengerben. Mire Monas apó odaért, már csak a kéménye látszott kia föld alól.A mackótermet varázslónak az is elég volt. Egy röpke fohász kíséretében, ami arravonatkozott nehogy beszoruljon a kéménybe, belevetette magát. A feje felett összecsapódott asár. Pont a kandallóban jelent meg, hamut vert fel, és kormos lett.Felállt és leporolta a ruháját. Az ork kocsmárosn és két kidobólegénye azonnal elindultfeléje.Monas apó remélte, hogy elbánhat velük, de menet közben átalakultak egyetlen démoniszeméllyé, amely él láncként fogta körbe a varázslót. Több feje lett, mint három, ésmindegyik éhesen vicsorgott. Túl kicsi volt a hely egy elementáris támadáshoz, amellyel ez atöbbes lény egyszerre elpusztítható lett volna.Monas apó átrebbent a fejük felett a pult mögötti lépcs re, és az emeletre jutott. Ezzel kikerülta gy l, de az üldöz it nem rázhatta le, szétbomlottak, és mint a patkányok követték, hogyközvetlen el tte újból eggyé olvadjanak.- Fel akarnak falni – jegyezte meg Monas apó.De ha esetleg benyitna egy szobába... ...akkor onnan is támadnák.Alakot váltott: szakállat növesztett, és fele méret re zsugorodott. Törpe lett bel le. Az ötleteegyszer volt: ha átjöhetett az emberi kibertérb l az ork kibertérbe, megtalálhatja a törpékvilágába vezet utat is.Ehhez azonban ásnia kell, ha persze rájön, merrefelé ásson.Monas apó kiterjesztette a tudatát, és megpróbált áthatolni mentális erejével a vastag éstömött földrétegen. Egyszerre keresett sziklát, és él lényeket, és szinte egyszerre találta meg

ket jobb oldali irányban a háta mögött: amint sziklás talajra bukkant, nyomban megérezte azott mozgó, vibráló életenergiát.A karjából t zgolyó csapott ki, és szétrobbantotta a kocsma rothadó gerendáit. Sártömegcsúszott be a résen, és Monas apó oda koncentrálta a következ robbanást, majd sorra atöbbit. A rések szélén a robbanások után, a hatalmas h következtében kiszáradt, ésmegkeményedett a föld, így a lyuk megtartotta formáját. Közben egyszer megakasztották apatkányok, illetve a lény, de t zgáttal állta útjukat.Amikor a rés már elég széles és hosszú volt, akkor a fele méret re zsugorodott varázslóbuborékba ült, és a gömb belsejében védve a földt l, vízt l, omlástól, becsusszant a magakészítette lyukba. Sorozatos robbanásokkal haladt cél felé, miközben maga mögött nem vágtael az útvonalat – egyrészt mert olyan magányosnak érezte volna magát és annyira sötét lettvolna, másrészt azonban azt se bánta volna, ha az orkok utána jönnek.Valóban egy törpe barlangrendszerben kötött ki. Egy sz k járatban, egy felfüggesztett mécsesmellett. Mint törpe gyorsan elszelelt a lyuktól, amit nyitott meg, és a következgyülekez helyen elkeveredett a többi törpe közé Ahogy els pillanatban felmérte,valószín leg munkaterületre jutott, mert a körülötte lev törpék épp a járatokterjeszkedésének irányát vitatták meg, miközben a barlang falán egy hatalmas vetített térkép

mutatta a felvázolt lehet ségeket.A riasztás nem sokat váratott magára, és a hangosbemondó ork betörésr l számolt be.Monas apó megtudhatta hamarosan, hogy egy hasonló eset már történt, akkor azonban azemberek részér l.- Mit akarhatnak az orkok? – kérdezte egy vöröses törpe oldalt a társát.- Biztos a bányászati jogokat...A medvebocs termet varázslónak szöget ütött a fejébe a megjegyzés. Már csupán azért is,mert ott volt az a barlang, amire a kereséskor rábukkant, de aminek nem hatolt le az aljára...Mit rejt a Szelén mélye?A hangosbemondó felszólította a törpéket, hogy segítsenek a tolakodók felderítésében éski zésében. Bárdokat és csákányokat osztottak szét: a fegyverek kézr l-kézre jártak, ésmindenkinek jutott bel lük. Emellett a rendszer felvonultatta a saját védelmét is: gigászivakondokhoz hasonlítottak a szörnyetegek, karnyi karmokkal és gyilkos, fekete szemekkel,amelyek elnyelték a fényt a járatokban, és teljes sötétséget idéztek el , ha a gazdájukfelnyitotta szemhéjait. Monas apó is kapott egy csákányt. Amikor a kezébe nyomták, elkaptaa törpét, és megkérdezte:- Melyik bányászati jog érdekelheti az orkokat?- Melyik, melyik... – zsörtöl dött a törpe. – Amelyik az embereket. A Deron-völgy és akörnyéke...Az ellenkez oldalról közbeszólt egy pallos-osztogató, sisakos törpe.- Én úgy tudom az az emberi betörés magán akció volt, nem állami.Ezen kitört a vita.- Leplezik. El akarják tussolni.- Nem csak, hogy bizonyíték nincs, de a cyber-rend rség sem tud semmit. Ez belsinformáció!- Miért? – kérdezte gyorsan Monas apó, mert nem akart belekeveredni a történetbe. – Miértérdekel bárkit is a völgy?Az els törpe furcsán nézett.- Ne légy ork! – mondta. – Vajon miért?Monas apó megengedett magának egy kis agyszondázást. De csupán azt látta, hogy a törpékvalamire rábukkantak az említett völgyben, ami közöttük is csak a találgatások tárgyát képezi,mert a lényeges információt a nagy részük el tt titkolják.A varázsló megnézte azt is, hogy hol. A törpéknek is megvoltak a tilos szektoraik, ahová nemmindenki juthatott be. Ezeket a szektorokat most, a veszély miatt különösen meger sítették.Meg kell tudnom – határozta el Monas apó. Félrevonult, hogy senki se lássa.Mert újból alakot kellett váltania, ha a tiltott adatok közelébe akart kerülni.A hatalmas vakondok felkotorta a nem sokkal korábban kiásott lyuk elé a k törmelékeket,hogy eltakarja velük a rést, amin keresztül bejutott a tiltott járatok egyikébe. Majdnekiiramodott, és végigfutott a folyosón azokig a kis, k falba vájt üregekig, amelyek szájátfatáblák takarták, és amelyek mélye feltehet en fontos igazságot rejt.A legfels , nyitott szájú üregb l egy vénséges vén manó bújt el .- Mit akarsz? – kérdezte.A vakondok felnézett rá, majd tép fogait megvillantva ügyetlenül megválaszolta a kérdést.- A Deron-völgyre vonatkozó információk... Második sor, ötös ajtó.A vakondok bekopogott a második sor ötödik fatáblájába. Onnan is egy manó nézett ki.Hallhatta, mire kíváncsi a vakondok, mert mindjárt hadarni kezdte a szövegét.- A Deron-völgyben a múlt évben k morzsoló havának negyedik napján kezd dtek meg amunkálatok két szakképzett csoport vezetése alatt. Az els tárnát a Virr'd Barlangból nyitottákmeg, és...- Mi van most ott, amit nem tudhat meg az egyszer törpe? – kérdezte töredezetten a

vakondok körbe-körbe lesve. Láthatóan várt valakit, vagyis hogy nem várta, csak tudta hogyel bb-utóbb felbukkan, és szerette volna addig is megkapni a kért információt.A manó mindenesetre sért dötten elhallgatott, és visszamászott az üregbe.- Harmadik sor második ajtó – szólalt meg fölülr l az öregebbik manó. A lábát lógázvafigyelte, mi történik.A vakondok kiszámolta melyik ajtóról van szó.- A vájat legvége egy barlangba nyílik, amelynek a talaján vastag portakaró alatt egycivilizáció romjai nyugszanak – felelte az el bújó kis lény. – Egy egész város, utcákkal,terekkel, házakkal. Ismeretlen az ok, ami a barlang mélyére szám zte az itt lakókat, ésismeretlen kihalásuk oka is. De a házakban, és mindenütt kiszáradt testek hevernek, minthavalami járvány pusztított volna. Mivel sem szkafanderek, sem technikai berendezések nemkerültek el egyel re, feltételezhet , hogy a Szelén hajdanán légkörrel bíró égitest volt,amely...- Képeket láthatnék? – kaffogta a vakondok, mert egyébként tudta, hogy errefelé aszövegekhez vizuális információk is járnak. – És térjünk át a lényegre!- Természetesen – felelte fölülr l a manó. – Csupán a mellette lév üregbe kell bekopogni.A vakondok azt is megtette. Az ott lakó manó pipázott, A füstjét kifújta a leveg be, és amintaz fodrozódott, keringett, képek bontakoztak ki bel le.Közben megszólalt a mesél is.- Valószín leg az elf konzulátus idetelepítése is a felfedezett várossal függ össze, akárcsak amátrixba való emberi betörés...Ekkor törtek be a járatba a többi vakondok. Kinyitották a szemüket, és azonnal elszivárgottminden fénysugár. A falakon csupán a karmok karcos hangja hallatszott, az viszont egyreközelebbr l.A sötétség leple alatt a kérdez sköd vakondok visszanyerte eredeti formáját. Aztánfelemelkedett az ültében, és mint valami vulkanikus magma, vagy óriási nyomás alatt állóvízsugár, áttörve a barlang tetejét, felröppent a magasba.- Jó estét, idegen – köszönt rá Monas apóra egy elf. A varázsló odafordult, és megismerte apszichiátert.- Jó estét, dr. Langh.- Érdekes találkozás, nemde?Az elf egy faháncsdarabot tartott a kezében, azt olvasgatta egy forrás partján, egy kövönüldögélve. A csillogó kis csermely halk locsogással futott mell le világgá.- Mindenesetre kínos – mondta egykedv en Monas apó, és a lábával abba a gödörbe rugdostaaz erd talaját borító elszáradt leveleket, amelyb l az el bb felbukkant.- Gördítsük oda a követ! – ajánlotta az elf. Letette a háncsdarabot, és fölállt. A háncs egypillanat alatt szétbomlott, elkorhadt, mintha csak évek szaladtak volna el fölötte egy pillanatalatt, és a talaj alkotórészévé vált.Aztán közös er vel eltorlaszolták a lyukat, amelyb l már fekete fénycsíkok, mint lebegökörnyál szállingóztak felfelé, és tisztán lehetett hallani a felszínre igyekv lények zihálását.- Mi járatban erre? – kérdezte az elf. – Talán csak nem a mágia érdekel még mindigbennünket?- De, még mindig.- Azt hallottam, hogy ehhez – az elf a lyukra mutatott – els rangú tudás és a legfejlettebbprogramok kellenek. Nem árt egy beültetett biochip, egy személyre konfigurált deck... Demaga nem néz ki sem rendszertör nek, sem konzollovagnak.- Ez a mágia – felelte nyugodtan Monas apó.- Mágia a kibertérben! – mosolyodott el finoman az elf — Ez sem rossz megoldása aproblémának. Ezzel tehát a keresés befejez dött?- Nem – intett Monas apó. – Nekem kint is kell mágia. Biztos akarok lenni benne, hogy

hazajutok...- Haza – bólintott az elf, és felemelte egy ujját. – Utánanéztem az elmúlt id szakban aSzelénre érkez utasoknak, illetve ellen riztem a lakosság adatállományát. Ön sehol nemszerepel. Módfelett érdekes.- Itt vagyok, ez elég meggy lehet!- De kérdéseket vet fel. És azt hiszem, tartozik nekem a válasszal!- Tartozom a válasszal, ha cserébe teljesíti egy kérésemet, ami miatt tartozhatok – mondtaMonas apó.- Mi lenne az?- A mátrixból kivezet útvonal. Az elf megsimogatta hegyes fülét.- Nem tudom, hogy megtehetem-e. Nálunk ugyan még nem fújt a rendszer riadót, és nemszabadította rá a nyomra a kopókat, de nem sok híja van. Érezni a törpe barlangok büdös,áporodott leveg jét. S t, igazság szerint nekem kellene riasztanom mindenkit.- Miért nem tette?- Mert érdekel, hogy ki áll velem szemben. Nem mondom, ha esetleg a növénytermesztés utánérdekl dött volna, talán nem szegném meg a szabályokat... de a mágia és egy titokzatosfelt nés... Nekem mindent megér.- A kiutat? – nyomott el Monas apó egy ásítást.- A kiutat is.Az elf ráállt egy ösvényre, és gyors léptekkel átvágott egy kis erd soron.- Egyet hadd kérdezzek – mondta. – Ha véletlenül nem vagyok itt, hogyan jut ki a mátrixból?- Ha véletlenül nincs itt – mondta Monas apó. – Akkor talán kiteleportálok innen.Az elf csendben volt pár másodpercig.- Nem lett volna szerencsés – mondta. – Lehet, hogy az idegosztályon találkozunk, aminttudat nélkül bolyong, én pedig megpróbálom megfejteni, mi is történt valójában.- Lehet – bólintott Monas apó.Az erd sor után egy tisztás következett, majd még egy erd sor, amelynek fái sokkalhatalmasabbak voltak, mint az el ek. A koronájuk a magasban összeért, és liánok lógtakróluk serdei összevisszaságban. De itt is volt egy csapás, amin gyorsan lehetett haladni.- De nem biztos – tette hozzá. Monas apó. – Egyet azonban én is kérdezek még. Miért kellide, erre a csupasz bolygóra egy maroknyi elf?- Érdekképviselet – felelte a másik. Monas apó fölhorkant.- Langh!- Mert van itt valami, ami érdekelhet minket – mondta az elf, és az arca elkomorult. – Ezek abarbár törpék találtak valamit, amit elpusztíthatnak, ha nem a megfelel en közelednek hozzá.Az erd n túl egy kisebb folyó folyt, amin egy ívelt, korlát nélküli k híd vezetett át. Az elfmegtorpant, és a hídra mutatott.- Az a kivezet út. Mikor kapom meg a válaszokat?- Tartozom vele – felelte Monas apó.- Meddig?A mackótermet varázsló utálta, ha sürgették, és nagyon ki akart már jutni. De válaszolt.- Már nem sokáig. Én is azok után kutatok.A híd irányába siklott. Dr. Langh csak állt, és nézett utána, egészen addig, míg amackótermet idegen át nem lebegett a hídon, és azon túl, mintha csak egy láthatatlan falonlépne át, bele nem veszett a tejfehér ködbe.Monas apó tekintete elöl elt nt minden képzett világ és megrajzolt kép. A szemüvegátlátszóvá vált, és csupán Yackson falának egy részét látta, amely üres volt, és semmitmondó,de valahogy mégis megkönnyebbülést hozott.- Milyen volt? – érdekl dött Yackson, és segített kibújni az övb l, könyökvéd kb l, ésegyebekb l Monas apónak.

- Itt volt végig?- Nem. Csak nem régen jöttem haza. Ismét eltelt egy nap!A mackótermet varázsló felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Módjávalnyújtózkodott, nehogy egy végzetes reccsenést halljon deréktájékról.- Sikerült kideríteni valamit? – érdekl dött Yackson.Monas apónak nem volt ideje válaszolni, mert élénk sípolás töltötte be a lakást, és azajtótelefon magától megszólalt, anélkül, hogy bekapcsolták volna.- Cyber-rend rség – dörögte kint egy katona. – Engedjenek be, különben felfeszítjük az ajtót.- Mit csinált? – nézett rémülten Yackson Monas apóra.- Kiderítettem valamit.- Le fognak csukni minket? Az én gépemen csinálta! Úristen!- Most van? – kérdezte Monas apó.- Miket beszélek! – siránkozott Yackson. – És nem is menekülhetünk!- Semerre? – Monas apó már egészen belejött a menekülésbe. Igaz a nap folyamán siklott ésvarázsolt, most pedig csak a lábát és az ökleit használhatja.- Hát van a szemétledobó és a szell ztet – sorolta Yackson. – Melyik legyen?- Szemétledobó és szell ztet ?- Az egyik a szeméttárolóba visz, és talán van onnan kijárat...- Talán?- A másik onnan nyílik – Yackson felmutatott a plafonra.- Tíz másodpercet kapnak, hogy a bent tartózkodók megadják magukat. Érzékeljük ahangjukat.- Szeméttárolóba nem megyek – döntötte el Monas apó. – És mászni sem mászom.- Akkor...?- Marad az ajtó.- De legalább harminc évet a nyakunkba sóznak! Hallottam, hogy dr. Langh-gal beszélget.Mit keresett az elf mátrixban?- Véletlenül odakeveredtem.- Nem akarok börtönbe kerülni!- Nem is mondtam, hogy megadjuk magunkat – veregette meg a kis ember vállát a varázsló.- De mit teszünk? – Kitörünk.A mackótermet varázsló odaállt az ajtó bal oldalára, míg Yacksont a jobbra irányította.- Utolsó figyelmeztetés – jegyezték meg kint.Az ajtó megcsikordult, és megremegett. A közepén ujjnyi rés jelent meg, majd hirtelenfeltárult. Három katona ugrott be.Monas apó a hátuk mögött lépett ki a folyosóra, és egyszerre használta mindkét öklét, amikorleütötte kétoldalt a kint várakozó három katonát. Aztán megfordult, és egyenesen a szemébenézett annak a meglepett háromnak, akik Yackson otthonába léptek. Gyorsan kiosztott hárompofont, aminek három újabb eszméletvesztés lett az eredménye.Kirántotta a lakásból Yacksont, aki rögtön mozdult is.- Futás! – mondta.- Micsoda? – kérdezte Monas apó. De nem volt mit tennie: futott.Yackson megnézte a regiszterben, hogy pontosan merre is lakik Golf Gerenar, és elvezette alakótömbig Monas apót.Gerenar ajtót nyitott, és örömmel üdvözölte Monas apót.- Elvittem volna magam is – mondta, és beljebb invitálta váratlan látogatóit. – Nem kellettvolna idefáradni.Azzal átadta Monas apónak a köpenyét.A mackótermet varázsló rögtön kibontotta, és a magasba tartotta. Gyanús volt, mert a súlyaután ítélve mintha csak a köpeny felét tartotta volna a kezében. De az egész köpeny ott volt.

Csak könnyebb lett.- Vagy a pirulák miatt jött?Yackson fintorgott, de nem szólalt meg. Monas apó még az utcán a lelkére kötötte, hogy megne merjen szólalni. Monas apó a vállára terítette a köpenyt.- Egyébként mire jutott a pszichiáterrel? – kérdezte Gerenar.- Kellene két szkafander – kezdte Monas apó a felsorolást. – Meg egy járgány. És egy térkép aDeron-völgy felderített járatairól.- A nyavalya – tátotta el a száját Gerenar.- Mindez nagyon gyorsan, mert a nyomunkban a cyber-rend rség.Yackson csendben ájuldozott a fal mellett.- A nyakamra hozzák ket? – kérdezte Gerenar a fejét csóválva. – Tisztára, mint a nagyapám!De az öregért is t zbe mennék!- Mikorra lesz meg?- Pár óra szükséges a beszerzéshez.- Nekünk is el kell mennünk – közölte Monas apó. – Az ispotályba. Visszajövünk ide.- Ne ide – intett Gerenar. – Az rkiköt keleti blokkjában a reptér kerítésén kívül van néhányúgymond “vámszabad" raktár. A D-jel ben találkozzunk. Oda viszek mindent. Onnan ki lehetjutni a felszínre, mert van egy rakodózsilip, elméletileg használaton kívül...- Hova nyílik? – kérdezte Yackson.- Egyenesen az rhajók közé...- Ha jönni akar, három szkafandert hozzon! – Monas apó ezzel jelezte, hogy szerinte mindentsikerült megbeszélniük.- Hova mennénk?- Városnézésre. – Monas apó Yacksonhoz fordult. – Megjegyezte, hova kell mennünk? Énnem igazodom ki errefelé.Yackson er tlenül bólintott. Márványfehér arca szinte világított göndör fürtjeihez képest.Gerenar megveregette a vállát.- Tényleg orvoshoz kéne vinni...Monas apó és Yackson távoztak, és egyenesen az üvegpiramis, a központi kórház felétartottak.- Mit akarunk ott? – idegeskedett Yackson. – Nem szabadna itt mászkálnunk! A köztérikamerák lefilmezhetnek, azonosíthatnak, aztán máris a nyakunkon a katonaság.- Besúgók minden nagyobb városban akadnak – jegyezte meg Monas apó. – Ha t lük félnénk,akár ne is mozduljunk ki a házunkból.- Ezek jobbak, mint a besúgók. Ezek gépszemekb l és számítógépagyból állnak.

Egy lépcs n felkaptattak egy magas járdára, amely egy csarnok fölött vezetett át. Csupa acélés üvegszál alkotta mind az utat, mind a felfüggesztéseket, és díszít elemnek nyolcszögcsavarfejeket dolgoztak bele az anyagba, meg lánckarikákat. Monas apónak egyáltalán nemtetszett. Túlságosan személytelennek találta. Akkor már inkább azok a kis fahidak a patakokfelett, vagy a szakadékokon átível függ hidak.

- Milyen itt a bírósági gyakorlat? – kérdezte egyszer csak Yacksont.- Köszönjük szépen, tökéletes – felelte Yackson, és majdnem elsírta magát.- Nyugalom – morogta Monas apó, mert kezdte idegesíteni a nyavalygás. – Ha kijutunk ittmár semmi sem lesz a régi.- Én is ett l félek – szakadt ki Yacksonból, aztán ezzel el is szállt a maradék ereje.- Az elfek milyen bírósági gyakorlat alá esnek? – kérdezte Monas apó, de még kétszer felkellett tennie a kérdést, hogy a másik megválaszolhassa.- Elf bíróság ítélkezhet felettük. Ez megegyezés. Minden fajnál így van. Más nép nem

jogosult. Legföljebb közös bíróság...- Ha elkövetne valamit itt egy elf, mi történne? — Monas apó a szakállát húzogatva próbáltameg gyorsabb gondolkodásra serkenteni önmagát. A környezet hatott rá: a házak között ésfölött kis fantáziával még kedves hegyei közé is képzelhette magát.- Hazatoloncolnák, és többé nem léphetne idegen földre. És az elfeknek kártérítést kellenefizetniük, ami függ az elfet sújtó bírósági ítélet mértékét l. Két hónapja volt egy hasonlóbotrány. Egy törpe megölte emberi feleségét, és mivel a törpebíróság felmentette, akártérítésen egy egész várost meg lehetett volna venni.- Kik ítéltek a kártérítés összege fel l?- Gépek. Szabályok szerint.- És ha – most jött a lényeg – emberek tartanak az elffel, annak utasítására?- Az elfek ez esetben kérhetnek közös bíróságot.

Monas apót nem érintette különösebben a dolog, mert a történtek után azonnal távozni akart.Elege volt itt mindenb l, de legf képpen a rohangálásból. Ezen a napon aztán megkivételesen sok minden történt vele: átszáguldott néhány világon, felderített félig egy rejtélyt,és magára szabadított egy fél várost.

Úgy vélte, mire felderíti az egész rejtélyt, az egész város a nyakában lesz. Viszont, ha Langhvelük menne a felszínre, az megnyugtatná Yacksont, akinek autóvezet i tudására szükségvolt. Elhitethetné Yacksonnal, aki még nem tudta, mire megy ki a játék, hogy bebiztosította anyugalmát. Ugyanakkor Langh segíthetne is, és bár Monas apó a mátrixból kifelé jövet nemhitte volna, hogy betarthatja ígéretét, most mégis alkalom kínálkozott rá.Emellett pedig rettenetesen vágyott már arra, hogy Yackson sirámainak vége szakadjon.- Ha elértünk a kórházba, hívja fel dr. Langh-ot, és említse neki, hogy ha kíváncsi aválaszaimra, egy szkafanderrel jöjjön a...- Egy elfet? – kérdezte Yackson.- Miért? – nézett rá Monas apó. – Legrosszabb esetben k tárgyalnak felettünk. És az elfekelnéz en lesznek, mert megtudnak valamit, ami nagyon is érdekli ket.- Kémkedés! – jajdult fel Yackson. – Úristen! Ötven év!- Menedéket kérhet.- Menedéket! Ha eljutunk a konzulátusig.Monas apó bólintott. Ha az fog történni, amire számít, akkor eljuttathatja ket a konzulátusig.Bár, ha az fog történni, amire számít, már teljesen mindegy lesz, hogy milyen b nöketkövettek el ez ellen a világ ellen.És az fog történni. A kórházba már csak meger sítésért megy.- Itt van elhelyezve az a két ember, akit behoztunk kintr l? – kérdezte Yacksont, mert mostjutott eszébe az a lehet ség, hogy rossz helyre tartanak.- Ez az egy kórházunk van – bólintott Yackson. – Kis bolygó ez, kevés emberrel. A többi fajmeg a kutyát nem érdekli. De hogyan akar bejutni? Honnan szerzünk kórházi ruhát, megorvosi belép kártyát?- Látogatóként nem lehet?Yackson összehúzta szemöldökét.-– De igen – vallotta be kelletlenül. – De miért megyünk oda?- Mert kérdezni akarok valamit.Átértek a függ út végére, ahol az elkanyarodott, illetve lépcs n le lehetett menni a talajszintjére. Monas apó most felülr l láthatta az üvegpiramist, és a kávézót, ahol két nappalkorábban Gerenarral ücsörögtek, és elszívott egy pipát.Egy pillantást vetett a kupolamennyezetre, mert érdekelte, hogy az emberek milyen égboltotvarázsolnak maguk fölé, és most alaposabban megnézhette, mert közel jártak hozzá. Csúnya

volt, mint a b n: hatalmas szürke m anyag-buborék, amelynek pórusaiból fény sugárzott.Amíg jöttek ez a fény fokozatosan csökkent, így keltette az esteledés hangulatát. Ezért lehetettegyébként látni a kupolát.A lépcs hosszú volt, de lefelé vezetett. Még egy kaptatót nem is bírt volna ki a varázsló.Egyszer en besétálhattak a kórház fotocellás bejáratán. Yackson az információs pultnálmegkérdezte, merre van a két Deron-völgyb l behozott beteg, és a munkatársainak vallottamagukat. Aztán betuszkolta Monas apót a liftbe, pedig elment, hogy felhívja az elfet.Monas apó a liftben megint rájött, hogy mennyire utálja a sz k helyeket. De nyugodt maradt.A két férfi egy szobában feküdt. Amikor Monas apó megjelent, egyszerre pillantottak feléje.- Nem orvos – mondta az egyikük. Apró, mokány fickó volt, vastag bikanyakkal, de értelmesarckifejezéssel.- Nem is rend r – állapította meg a másik, akinek csak hegyes orra ütött el az átlagtól,különben olyan szürke volt, mint egy veréb a rajban. – De nem is biztosítási nyomozó...- Lehetne még ügyvéd, vagy riporter?- Ebben a ruhában?Monas apó szótlanul az ágyak lábához ballagott, és kivárt, hogy azok ketten végreelhallgassanak. A hatásszünet meg is hozta a kívánt eredményt, azok abbahagyták agúnyolódást.- Melyikük ért a számítógéphez? Biochip, személyre szabott deck, meg ilyesmi? – idézte felMonas apó.- Én – mondta meglepetten a mokány.A mackótermet varázsló egészen közel hajolt a másikhoz.- És akkor maga miért kellett oda le, le a kihalt városhoz?A szavainak a hatása felért egy frontális támadással. Odalett a férfiak jókedve, és aszemükben a döbbenet fényén túl félelem is villant.- Én most lemegyek oda – tagolta Monas apó. – Mit kell tudnom?- Az törpe terület – jegyezte meg a kisebbik.- Tudom, de kit érdekel?A két férfi egymásra pillantott. Csupán a tekintetek beszéltek, szemvillanások, és egy apróbólintás. Aztán a nagy orrú megszólalt halkan, nagyon halkan.- Én... – kezdte a vallomást. – Parafenomén vagyok...Ezzel nem sokat mondott Monas apónak, aki ezt egyáltalán nem találta különlegesnek.

képpen azért, mert nem tudta, mit jelent, de ha tudta volna is: ahonnan jött mindenharmadik emberben volt valami ebb l a tehetségb l.Némelyekben túl is tengett...- Sok mindent megérzek...Aztán Monas apó köpenyét nézte, amelyben a varázsló nem eviláginak t nt. Idegen volt, mintaz ott lent, a barlang mélyén.- Lementünk, mert tudtuk, hogy ott van. És megéreztem...- Mit? – kérdezte mereven a mackótermet öreg.- Hogy az nem egy halott város. Csak alszik.Már az elf és Gerenar is ott voltak a raktárépületben, amikor Monas apó és Yacksonmegérkezett. Pedig a mágnesvasúton jöttek, hogy ne veszítsenek több id t. Már beesteledett,és ez a nap végtelen hosszúnak t nt amúgy is, és még nem jutottak a végére.Gerenar állt a raktárépület egyik sarkában, Langh a másikban. És Gerenarral még valaki.- Minek kellett ide egy elf? – kérdezte fojtott hangon Gerenar Monas apó elé sietve. Az elf isközelebb lépett.- Mert jól jöhet egy druida – válaszolta Monas apó.Gerenar az elfre nézett, aztán megvonta a vállát.- És az ki? – kérdezte a sarok felé mutatva Monas apó.

- A nagyapám – felelte Gerenar. – Elcitáltam az öreget, bár nem akart jönni.- Minden megvan?- Igen.Monas apó gy lölte kimondani.- Akkor öltözzünk be!Gerenar nagyapja komótosan közelebb ballagott, és figyelte, amint az unokája szétosztja aszkafandereket. Közben szenvtelen nyugalommal végigmérte Monas apót.- Ezzel hasonlítottál össze? – morogta. Az unokájának célozta a megjegyzést.Gerenar nyilván err l az ágról örökölte a termetét, mert az öreg is hasonlóan nagydarab volt,még így nyolcvan felé is. Egyenesen, mondhatni peckesen járt, dús sz hajkorona és szakállövezte arcából kutatóan meredt el tekintete. A kezét hátul összefonta.- Mogorva, de arany szíve van – legyintett a nagyapjára Gerenar.- Fogd be, mert leszakítom a fejed!Monas apó a szkafanderre koncentrált, ám még mindig a cipzárral bíbel dött, amikorYackson már végzett.- Menjek én is? – kérdezte Gerenar.- Ha csodát akar látni – morogta a mackótermet varázsló, és úgy, hogy a többiek ne lássák,megtépte egy kicsit a ruhát.Végül Gerenarnak nem maradt más választása, mert egy hangosbemondó – Monas apó márkezdte megszokni ket – közölte, hogy körbevették a raktárt- Akartam mondani – érintette meg Monas apó vállát az elf -, hogy már nem csupán azemberek, de a törpék és az orkok is magukat hajkurásszák. Ez a város kész méhkaptár lett,egy csomó feldühödött méhvel. Összenyitotta a mátrixokat, kiiktatott három védelmirendszert, és feltört néhány titkos ajtót.Az elf szkafandere ezüstösen csillogott, a sisakja üvege kékesen. Monas apó nem értette, nekimiért narancssárga jut mindig.- A zsiliprendszer nyitását letiltottuk. Nem menekülhetnek! – dörrent a hangosbemondó.Yackson Monas apónak segített, Gerenar pedig el hozta a raktárban álló dobozhalom mögül anégyszemélyes járgányt.- Csavarja fel a köpenyt! – mondta Monas apó. – Le nem veszem! Tekerje fel a nyakamba!Yackson feltekerte.- Frissen mosott – mondta Gerenar, és is segített. Tartotta a szkafandert, míg amackótermet varázsló belelépett a ruha száraiba.- Tíz másodpercük van, hogy felemelt kézzel el jöjjenek!- Ezek ragaszkodnak a tíz másodperchez – morogta a varázsló, de a hangját elnyomta a cipzársikkantása, és a ruha automatikus zárrendszerének felfújódása.-Tíz...- Majd én elkapom ket – ajánlotta Gerenar nagyapja.- Ugyan, api! Puszta kézzel? – Már Gerenar hangja is a sisak mögül jött. Éppen összehúzta agallérrészt.- Van nekem fegyverem! Az öreg el vett egy pisztolyt.- Kilenc...- Szó sem lehet róla, hogy megadjuk magunkat? – kérdezte Yackson.Monas apó a fejét ingatta.- Menjünk! – sürgette ket Gerenar. – Majd a kocsin felveszi a sisakot.Az elf a hátsó ülésre telepedett. – Nyolc...- Nyolc másodperc alatt? – hüledezett Yackson.- Lassabban számol – mondta az elf. Yackson a volán mögé pattant.Gerenar belehúzta Monas apó fejébe a sisakot. – Hét...Amikor már mind a négyen felszálltak a kocsira, Yackson megkérdezte.

- Hogyan jutunk ki a lezárt ajtón?- Hat...Gerenar bet rte Monas apó gallérját, és az utolsó szkafander is zárt. Gerenar csak akkorválaszolt. – Alá van aknázva. – Úristen!- Öt...- Api, menjen ki, és adja meg magát! Azzal is húzza az id t. Magához nem nyúlnak, hiszenazt se tudja, mibe keveredett. Csak adja ide a fegyvert!- Nem.- Négy...- Mintha kissé felgyorsult volna a számolás – idegeskedett Yackson, és beindította a motort.- Lehet – felelte az elf.- Ha fegyverrel megy ki, még lel hetik. Gerenar nagyapja végre átadta a fegyvert.– Három...- Siessen, api, mert a nyomáskülönbség kiviszi!Az öreg elindult az ajtó felé. Csupán annyit szólt vissza:- Csak még egyszer lássalak, hát lekaplak a két lábadról.- Kett ...- Csak húzza be maga mögött az ajtót!Yackson gázt adott, és a kocsi meglendült. Az öreg közel járt a kapuhoz, de még nem érte el.Gerenar el vett egy aprócska távirányító szerkezetet.- Két éve ültettük be végszükség esetére – mondta. – És úgy érzem, most fontos dolgokvannak készül ben.- Egy...- Itt vagyok már – kiabálta az öreg hátul, és megdöngette a kaput. – Várjanak, megyek.Vissza sem tekintve lépett ki a kisebbik ajtón.- Mi lesz itt? – kérdezte Yackson.- Hermetikusan lezár az épület – mondta Gerenar. – Na, lendüljünk neki!A kocsi a zsilip felé száguldott. Gerenar lenyomta a távirányító gombját.A robbanás hangja er sen tompítva ért el a szkafandersisakok által védett fülig, de alökéshullám két kerékre emelte a járm vet. Yackson er sen tartotta a kormányt, és sikerültmegfognia a kocsit, mindazonáltal Monas apó majdnem kizuhant az elf mell l.A bolygó másodpercek alatt kiszippantotta a raktárból a leveg t. A légnyomásváltozásmegbillentette a ládákat és dobozokat is: a nehezebbeket pár métert, a könnyebbeket a félraktáron keresztülhúzta. Az ajtók csakugyan zártak annyira er sen, hogy a behatolásra készkatonák a robbanás után képtelenek voltak behatolni.Mindannyiuk szerencséjére.A lángnyelvek leveg híján gyorsan a semmibe t ntek, és a kocsi, a négy utasával nemsokárarhajótörzsek mellett, mint mamut mellett a hangya, száguldott a kiszemelt völgy felé.

Yackson pontosan ott állította le a járm vet, ahol néhány nappal korábban. Monas apó pedigegyenesen ahhoz a lejárathoz vitte a társaságot, ahol az a különös érzés hatalmába kerítette.Mindannyian tisztában voltak azzal, hogy nem sok idejük van. A kocsi kommunikációscsatornáinak mindegyikéb l az a riasztás szólt, amit az kézre-kerítésük miatt küldtek szétkatonai és rend ri egységekhez, illetve állami alkalmazottakhoz. Yackson és Gerenar nemlátták a kiutat, ennek ellenére Gerenar egész jól viselte, hogy felégetett maga mögött mindenhidat. Az elf pedig szenvtelen egykedv séggel adta magát át az események sodrának.Aztán az is kiderült, hogy Gerenar miért csapódott ilyen könnyen hozzájuk.Akkor már a barlangban jártak, túl a második csarnokon, ameddig Monas apó is leereszkedett.Libasorban haladtak a járat sz kössége miatt, és keveset beszéltek, mert nem volt igazán mitmegbeszélniük. Monas apó amúgy is a hatodik érzékére figyelt, és jobbnak látta nem szólni,mert harapós hangulatba került, amit megint a föld alatti botladozás okozott.

- Én nem jöttem volna magamtól – szólalt meg egyszerre Yackson. – Egyre kevésbé tetszik.De már pár órája sem tetszett.Gerenar úgy vélte neki szól a megjegyzés, mint ahogy valóban neki szólt.- Aki mer, az nyer – közölte álláspontját lakonikus tömörséggel.- Nem mindig.- Jól kell megválasztani a csapattársakat.Yackson nem tudta mire vélni ezt a megjegyzést. Rájött, hogy valójában mit sem tud Monasapóról, és mégis itt barangol egy sz k résben több méterrel a föld alatt. És azt sem tudja hovamennek.- Én nem vagyok jó csapattárs -jelentette ki Yackson.- Nem – hagyta annyiban Gerenar. Hátrafordult, és csuklólámpájával Yackson sisakjábavilágított. Persze semmit nem látott, de csupán csak a hatás kedvéért csinálta. – De bízzon!Szólhatott volna, és hozok némi ajzószert.- Nem élek vele.- Ez a baja.Monas apó megcsúszott el l, és felmordult. Idegesítette a beszélgetés is. Benne ugyan nebízzon meg senki!Nem szerette, ha rá építettek. Az felel sség. És akkor megint nem csinálhat az, amit akar.Gerenar a mordulás hallatán azt hitte, magyarázattal tartozik.- Emlékszik, amikor levetette a köpenyét? Késve jött a válasz.- Én? – kérdezte Monas apó. A sisakmikrofon olyan személytelen volt, el ször rá sem jött,hogy t szólították meg.- Igen. És én elvittem kitisztíttatni.- Emlékszem. – Tömör “emlékszem" volt.- Megvizsgáltattam a nyakrészénél a csatot – mondta Gerenar. – És tudja, mit? Semmit nemtudtak róla mondani! Minden mér szer bedöglött. A díszítése pedig nem egyezett egyetlenlakott bolygó, egyetlen kultúra díszít -motívumaival sem.Monas apó elmondhatta volna, milyen ereklye is az. Volna.- És azt mondtam magamnak – folytatta Gerenar. – Jobban oda kell figyelnem. Ez olyandolgot sejtet, amiért érdemes kockáztatni!Gerenar felzárkózott Monas apó mellé. Megtehette: ismét egy barlangcsarnokot szeltek át. Azelf elgondolkodva lépkedett mögöttük, figyelemmel kísért minden szót és hangsúlyt.- Térkapuk – mondta ekkor Yackson. – Egyszer a térkapukról beszéltük.Erre aztán csönd lett.A barlang túloldalán Monas apó koponyájába fájdalom nyilalt. Nem érzett ilyet azóta, hogyeltalálta a halántékát egy mágikus nyílvessz pár évtizeddel korábban.Megmasszírozta volna a fejét, ahogy akkor is tette, de nem fért hozzá. Erre a szakállát akartamegtépni, de ahhoz sem.- Ideje lesz – mondta, de nem magyarázta meg. Belépett az újabb járatba, ahol a sziklátmintha már megdolgozták volna. A talajban fokok sorakoztak: egyenetlen és d fokok, akára természet m ve is lehetett, de...A fejfájás szaggatottan jelentkezett, de legy rte. Aztán érezte, hogy a szíve gyorsabbandobog, oda tette a kezét, és megzabolázta. Ilyen id s korban vajon mi izgatta fel ennyire?Tudat alatt persze.- Baj van? – kérdezte az elf.- Érzi? – kérdezett vissza mogorván Monas apó. Nem a bajra kérdezett rá.- Igen. Tisztábban gondolkodom. És képeket is látok, ha koncentrálok.- Milyen képeket?- Nem tudom.Monas apó vérkeringése felgyorsult. Érezte, hogy körbenyalja valami ismer s mentális

energia.A mackótermet varázsló megtorpant a járat közepén. Er t vett magán, és nyugalmatkényszerített porhüvelyére. Emellett nagyon szerette volna megdörzsölni az állat, csak hogyezzel a megszokott mozdulattal serkentse a gondolkodását.Tett pár lépést el re, és ismét megállt.Aztán a szkafander sisakjához nyúlt.- Mit csinál? – kérdezte kétségbeesetten Yackson.Monas apó kicsatolta a sisakot, és levette. Nem történt semmi. – Ott állt a légüres térben, éslélegzett.- Magának nem ajánlom, hogy megtegye – mondta az elf halkan, és Yackson felé fordult, akiaz elf hóna alatt leste, hogyan történhetett meg a csoda.És ekkor Monas apó megdörzsölte az állat.Érezte a lépcs n az emberi kezek nyomát, és a falon túlról a város vibráló álomképeit is látta.Érezte az istenek befagyott jelenlétét, és a mágiagócot, amely egy pontba s rítette az egészbolygó mágikus energiáit. Ami pedig lefojtotta mindezt, az valami sötét és rideg gondolatvolt, egy önpusztító, rült isten utolsó átka, a leghatalmasabb bosszú, amit Monas apó valahais látott.Huszonhárom lépcs fok vitt le az utolsó barlangba.Leérve felsorakoztak egymás mellé, és a gyengécske fénynél, amit a csuklóreflektorokbocsátottak a végtelennek t föld alatti térbe, egy olyan város tárult a szemük elé, amelyetmintha vulkáni hamu temetett volna maga alá. A széls házakon csákánynyomok látszottak: atörpék durva beavatkozása, és a porban lábnyomok, párhuzamos csíkok, nyílván elszállítottakinnen néhány testet. Amúgy pedig az örök változatlanság, a dermedt id ült a romok felett, ésvasmarokkal kapaszkodott beléjük.- Látom az él várost – mondta az elf, és a sisakot fogta, mintha a fejét akarná fogni. – Egy-egy villanás...- Micsoda felfedezés – csóválta a fejét Gerenar. – Ha ezt el bb tudom, most én vagyok alegnagyobb feketekeresked az egész rendszerben...- Most mi lesz? – kérdezte Yackson.- Fény és világosság – felelte Monas apó.Kilépett a sorból, és felemelte a kezét. A tenyeréb l fénysugár tört el , hogy megküzdjön asötétséggel. A fény elérte a sziklafalakat, és átmelegítette ket. Elérte a város falait, ésátforrósította a köveket. A fényt l hízni kezdtek az utcán hever kiszáradt testek, és er rekaptak a növények. A fakószürke színek el bb pasztellbe, majd az élet színeinek élénkségébeváltottak át, ahogy a fekete átok lassan visszaszorult a fény el l.Monas apó fényártól ölelve úgy nézett ki, mint egy isten.Az elf fejet hajtott.Sziszeg hang kíséretében szabadult fel a leveg a sziklákból, és kiderült, hogy mindensziklatömb, ami a város fölé nehezedett, illékony leveg tulajdonképpen, amit szinténbörtönbe zártak, akár a mágiát. Bolygószerte váltak átlátszóvá sziklák és hegységek, alattukvárosok rejteztek faluk, villák, udvarházak, tanyák.Az égbolton gomolyfelh k képz dtek, és eltakarták a csillagokat. A por alól f sarjadt, ésfriss hajtások.Aztán dörgés és villámlás követte mindezt, nem csak egy helyen, hanem mindenütt. A felh kmegereszkedtek, és a földre bocsátották terhüket. Zuhogni kezdett az es , mintha negyvennapig el sem akarna állni. Átáztatta a kiszikkadt talajt, poros síkságokat, kietlen sziklákat, alezárt emberi telephelyeket, és azokat, akik szkafanderben, rjárm vekben épp a bolygófelszínén tartózkodtak, és most csak forogtak körbe és körbe, nem értve mi történik, milyenvilág ébred fel körülöttük évmilliós álmából.Monas apóéket is végigverte az es , kopogott a szkafander fejrészén, amíg másodjára az elf,

aztán Gerenar, végül Yackson meg nem szabadult a fölöslegessé vált sisaktól, és el nemdobták messzire. A leveg nek langyos, áporodott, de kellemes illata volt.El ttük a városban talpra álltak az emberek, támolyogtak, támaszokat kerestek, feléledtek kis. Friss leveg t szippantottak, de szédültek még t le, els lépéseiket tették a hosszú alvás, arájuk bocsátott, öröknek t haláltól való megszabadulás után. Támaszt kerestek, majd azégre néztek, a gyorsan elszáguldó felh kre, és élvezték az es meleg cseppjeit.Aztán amikor Monas apó kezének sugárzása megsz nt, vibrálni kezdett a talaj, amely vibrálásegyre er södött, és mint börtönéb l szabaduló oroszlán, a mágia egy egetver zengés, üvöltéskíséretében felszökött a magasba. Mintha a hangot látná az ember: a látvány az égen gyorsanszétoszló, körkörös, megfoghatatlan, táguló gy kb l állt.Végül minden elcsendesedett, csupán a tisztító tavaszi zápor maradt, amely lágyan lemosta azúj világról a régi porát.- Rohantam, menekültem, verekedtem... – sorolta Monas apó. Már a nyolcadik ujjánál tartott.– Nem élvezted? – kérdeztem.- Nem. Megnézném, te mennyire élvezed a rohanást, menekülést, verekedést.- Igaz – siettem egyet érteni a mackótermet varázslóval – Nem élvezném.- Micsoda világ! Mindenre kitaláltak valamit.Miért éreztem úgy, hogy Monas apó megint kitalált számomra valamit? Esetleg hozott valamikedves apróságot.Ebben csupán az volt a baj, hogy ami számára kedves apróság volt, az nekem többnyire nemtetszett.Monas apó az egyik cserép mögül el húzott egy fémtárgyat.- Ez egy pisztoly – mondta. – Baráti ajándék. Ott többé úgy sem veszik hasznát, ha megjelenikaz els mágusnemzedék... Megmutatnám, mire való.- Mire? – kérdeztem nagyot nyelve.- Javítja a tánctudást...

ROBERT E. HOWARD & LIN CARTER:NERGAL KEZEConan a saját lován, és egy kevéske elemózsiával ismét útra kelt, hogy bekalandozza acivilizált világot. A hybóriai királyságokat keresztülszel Királyok Útján addig ment keletfelé, amíg eljutott Turánig, ahol beállt Yildiz király seregébe. Eleinte nem nagyon ízlett neki akatonai szolgálat, lévén túlságosan önfej és heves vérmérséklet ahhoz, hogy másokparancsainak engedelmeskedve pattogjon. Ráadásul, mivel ekkoriban még nem volt túl jártasaz íjászatban és a lovaglásban, egy olyan seregben, ahol a f hader t a lovas íjászok jelentik,nem sok dics ség termett számára. Alacsony beosztásban, kevéske zsoldért szolgált egyalantasabb egységben. Azonban a vakszerencse folytán hamarosan bebizonyíthatta igaziképességeit.

1. Fekete árnyak– Cromra!

A fohász a fiatal harcos megfáradt ajkáról tört el . Hátrarántotta fejét, s hagyta, hogy zilált,dús, fekete haja kövesse feje mozdulatát. Lángoló tekintetét az ég felé emelte. Szemekikerekedett a megdöbbenést l. Babonás tiszteletb l fakadó borzongás futott végig magas,er teljes felépítés testén, mely barnára égett a kietlen pusztaság tüzes napsugaraitól.

Hatalmas harcos volt, kidolgozott fels testét nem fedte semmi, ágyékköt t és sípcsontközépig szíjazott szandált viselt.

A csatába még lovasként kezdett bele, ám paripája, melyet egy Murillo nev f nemest lkapott Korinthiában, már az összecsapás legelején nyílvessz l átjárt szüggyel elbukott, ésígy a fiatal barbár gyalogosan kényszerült tovább harcolni. Pajzsa az ellenség csapásai alattösszetört, így a hasznavehetetlen tárgyat a földre hajította, és egy szál h séges kardjávalverekedett tovább.

Valamivel távolabb, a napnyugta vörösében izzó, kietlen, viharvert turáni sztyeppén, ahol akét sereg elszántan küzdött, aratott a halál.A földet emberi vér áztatta, és a napnyugta vörös fénye még jobban kiemelte a pusztulást.Túrán királyának, Yildiznek hatalmas serege, melyben a fiatal barbár szolgált, már öt hosszúórája csatázott Munthassem kán vasalt légióival. A lázadó kán a Turán nyugati részéntalálható Zamorai Mocsárvidék teljhatalmú ura volt.A karmazsinszín égb l lassan lefelé körözve megnevezhetetlen teremtmények közeledtek,amelyekhez hasonlót a barbár még sohasem látott, melyek fel l még sohasem hallott hosszúutazásai során. Feketék voltak, árnyas szörnyek, széles, bordázott szárnyaik segítségévellebegtek, mint óriási denevérek.A két sereg tovább harcolt, tudomást sem véve a jövevényekr l. Csak Conan, itt ebben azalacsony völgyben, emberi testrészekkel és testekkel körülvéve, melyeket kardja juttatott amásvilágra, látta, amint a közeled szörnyetegek a küzd felek felé siklanak a vörös égbolton.Vért l csöpög kardjára támaszkodott, és egy pillanatra megpihentette fáradt karját. Bámultaa hátborzongató szörnyeket. Természetfölöttien árnyszer nek t ntek, szinte átlátszónak,mintha gigantikus vámpírdenevérek árnyékszellemei lennének. Gonosz, hasított szemükbenméregzöld t z lobogott, mely átvilágított ködös formájukon.Tarkójában bizsergést érzett, mely a barbárok természetfelettit l való félelméb l fakadt.Figyelte, amint a kísértetek lecsapnak a csatatérre, mint keselyük a vér mezejére – lecsaptak,és félelmetes öldöklésbe kezdtek.Fájdalomüvöltések harsantak, és retteg ordítások, sikolyok röppentek fel Yildiz király seregefel l, amikor a fekete árnyak lecsaptak a soraikra. Minden egyes támadás után véreshúscafatokat hagytak maguk mögött. Amikorra a kegyetlen támadók már vagy százanlehettek, a kimerült turáni katonák meghátráltak, és pánikjukban kétségbeesetten hajították ela fegyvereiket.- Harcoljatok, kutyák! Álljatok meg, és harcoljatok! – hallatszottak a szigorú parancsok.Egy magas, parancsoló termet tiszt, nagyszer fekete paripán, dörg parancsokkal próbáltaösszefogni a szétrázódó sorokat. Conan futó pillantást vetett a csillogó ezüsttel és arannyalkivert láncingre, a gazdag kék palást alatt, és a sólyomorrú, fekete szakállas arcra, melyetcsúcsos acélsisak fedett. A lenyugvó nap vörösen izzó sugarai visszatükröz dtek atükörsimára csiszolt sisakról. Conan tudta, hogy ez az ember Yildiz király tábornoka, az AkifBakra. A parancsnok zeng torokkal el rántotta szablyáját, és ütlegelni kezdte a menekül keta penge lapjával. Talán képes lett volna rendet teremteni a felszakadozó sorok között, ámekkor az egyik ördögfajzat hátulról rá is lecsapott. A szörny beborította szárnyaival atábornokot, és gusztustalan karjai közé zárta. Az áldozat megmerevedett. Conan még látta aférfi arcát, amint hirtelen elsápadt, és kimeredt, fagyos szemébe félelem költözött. Úgyláthatta a haldokló vonásait a beburkoló szárnyakon keresztül, mintha egy fehér álarc lenneegy vékony, fekete függöny mögött.A tábornok lova megvadult, és rémületében vágtába kezdett. Ám a fantom kitépte atábornokot a nyeregb l. Egy pillanatra néhány szárnycsapással még a leveg ben tartottaáldozatát, majd hagyta azt lezuhanni. A földre már csak egy szétmarcangolt, véres rongyokba

csomagolt hulla érkezett. Az arc, amely az árnyszer szárnyak közül Conanra meredt,szemében a megüvegesedett rettegéssel, maga volt a vérvörös kárhozat. Ilyenformánfejez dött be Bakara de Akif pályafutása ezen a létsíkon. És ekképpen fejez dött be a csata.Amint a parancsnok eltávozott az él k sorából, a hadsereg megháborodott. Conan látta aharcedzett, tapasztalt katonákat, akik számos véres csatából gy ztesen kerültek ki, fejvesztvemenekülni a csatatérr l, mintha zöldfül újoncok volnának. Látott büszke nemeseket úgyordítani, mintha gyáva rabszolgák lennének. És mögöttük, a repül fantomok által békénhagyott, gy zelemt l vigyorgó, áruló kán seregei kihasználták hátborzongató módon nyertel nyüket. A csata elveszett, hacsak egy er s férfi szilárdan meg nem áll, hogypéldamutatással összefogja a megtört sereget. A legelöl menekül katonák el tt hirtelenfelbukkanó, vérmocskos, félelmetes, barbár alak megállásra késztette a hevesen, pánikszer enmenekül ket.- Megálljatok, fattyú patkányok, vagy Crom legyen a tanúm, hogy kitölt m hitvány bels töketegy lábnyi acéllal! – mennydörögte a kimmériai zsoldos, akinek sötét arca olyan volt, akáregy zord k álarc és hideg, mint a halál. Perzsel szeme összevont szemöldöke alattvulkánikus rjöngéssel lángolt. Tet l talpig csupaszon és vért l mocskosán állt el ttük,félelmet kelt , hosszú kardot tartott hatalmas sebhelyes öklében. Mély hangja olyan volt, akára villámlás dörg moraja.- Vissza, ha értékelitek valamire is a nyavalyás életeteket, ti fehérmájú kutyák... Vissza vagy alábatok elé ontom gyáva beleteket! Emeld azt a handzsárt ellenem, te hyrkán disznó, és pusztakézzel tépem ki a szívedet, majd megetetem veled, miel tt megdöglenél! Micsoda!? Tánanyámasszony katonái vagytok, hogy árnyékok el l menekültök? Az ellenségszembeszálltatok, és harcoltatok meztelen kardotokkal szemt l szembe velük. És most ijedtgyermekként menekültök az éjszaka árnyaitól, pfuj! Büszkének érzem magam, hogybarbárnak születtem, és nem olyan hajbókoló, városi nyápicoknak, mint ti!Egy pillanatra sikerült megállítania a menekül tömeget, de csak egy pillanatra. Ám ekkor azegyik fekete szárnyú lidérc lecsapott rá. Még Conan is visszah költ egy lépést a félelmetes,árnyszer szárnyaktól és a szörny büdös, hullaszagú lehelete el l.A katonák megfutamodtak, hagyták, hogy Conan egyedül szálljon szembe a döggel.Harcoljon, ahogy tud. A kimmériai támadóállásba helyezkedett, lábát er sen megvetette asziklás talajon, karcsú csíp jét kifordította, és izmos fels testének teljes erejévelmeglendítette pompás kardját.A penge süvítve szelte a leveg t, majd mint a kés a vajat, kettészelte a fantomot. De mintsejteni lehetett, az a rémség teljesen anyagtalan volt, így a kard leveg n kívül semmilyenakadályba nem ütközött. A csapás irtózatos ereje kimozdította Conant az egyensúlyából, és hosszában elvágódott a köves talajon.Az árnyékdémon ott lebegett fölötte. A kardcsapás olyasmi szakadást eredményezett áttetsztestében, mint amikor az ember kézzel hasítja ketté a felfelé kanyargó füstöt. Conanmegremegett, amikor a ködös test újra összeállt. A pokoli t zben ég , csillogó, zöld szempárConanra szegez dött, hátborzongató jókedv és embertelen étvágy sugárzott bel le.- Crom! – fohászkodott Conan. Átkozódásnak szánta, de szinte könyörgésnek hatott.Ismét megpróbálta felemelni kardját, de az kiesett er tlen kezéb l. Onnan, ahol a kardkorábban kettészelte a fekete árnyat, most irtózatos hideg áradt szerteszét, fájdalmas, csontigható fagyosság, mint a tejút örvényei, melyek a távoli csillagok mögött ásítanak.Az árnyékdenevér lassú szárnycsapásokkal lebegett, úgy t nt, mintha mohón tekinteneáldozatára, vagy mintha kiélvezné annak babonás rettegését.Conan er tlen kézzel, ügyetlenül keresgélni kezdett a dereka körül, ahol ágyékköt jét egyrejtett zsinór tartotta. Ott lógott egy kicsiny erszény, és az erszény mellett ott pihent egyvékony pengéj tör. Remeg keze az erszényt találta meg a t r markolata helyett, s azerszényben valami lágy és meleg tárgyat tapintott ki.

Conan hirtelen kirántotta kezét az erszényb l, amikor a bizserget , elektromos forróságvégigszaladt fáradt testén. Ujjai aköré az érdekes amulett köré fonódtak, melyet el naptalált, amikor Baharinál táboroztak. Ahogy a finom követ megérintette, különös er szabadultfel és áradt szét testében.A denevér-rémség hirtelen irányváltoztatással távolodni kezdett t le. Egy pillanattal ezel ttmég olyan közel lebegett, hogy Conan érezte a földöntúli hideget, melyet a szellemalakárasztott magából. És most a szörny kétségbeesett szárnycsapásokkal rülten menekült el le.Conan térdre ereszkedve küzdött a gyengeséggel, mely szétáradt végtagjaiban. El ször azárnyalak érintésének kísérteties hidege, most pedig a bizserget meleg terjedt szét fedetlentestében. A két ellentétes er viaskodása közepette érezte, hogy ereje szép lassan elfolyik.Látása elhomályosodott; tudata a sötétség szélén imbolygott. Vadul megrázta a fejét, hogyelméjét kitisztítsa, és mereven maga elé bámult.- Mitra! – ordította. – Crom és Mitra! Az egész világ meg rült volna?A hátborzongató, repül rémsereg el zte Bakara tábornok seregét a csatatérr l, vagyelpusztította azokat, akik nem menekültek el idejében. Ám Munthassem kán vigyorgó seregétez idáig nem bántalmazták, egyszer en kikerülték, mintha Yaralet serege és a szárnyas rémekegymás szövetségesei lennének valamiféle szentségtelen sötét varázslatban. Azonban mostYaralet harcosai következtek, akik ordítva menekültek az árnyékvámpírok el l. Mindkét seregsorai felbomlottak, és a katonák menekültek, megfutamodtak, hagyták, hogy elszabaduljon apokol. Conan vadul a naplementét l vörösen izzó égboltra pillantott, majd az er és azöntudat hirtelen elszállt a testéb l. El rezuhant a sötét feledésbe.

2. VérmezA nap úgy lángolt a láthatáron, mint egy izzó széndarab. Haragosan keresztül tekintett acsendes csatamez n, akár egy ormótlan, vad, vörös szem küklopsz. Síri csend, a háborúokozta pusztulás nyomai mindenütt, a csatamez zordan terült el és nyugodt maradt a lángolónapsütésben. Mindenhol mozdulatlan testek hevertek, a sötétvörös, alvadt vérrel átitatott talajúgy nézett ki, mint ahogy a szelíd viz tavak visszaverik a lenyugvó égbolt vörös árnyalatait.

Sötét, rejt zköd alakok mozogtak a magas f ben, szuszogva és nyüszítve az oszlásnak indulthulla-halom között. Jellegzetes görnyedt válluk és undorító kutyaszer orruk jelezte, hogy ka sztyeppék hiénái. Számukra a csatatér maga volt az ünnepi terített asztal.

A lángoló égb l idomtalan, fekete szárnyú keselyük ereszkedtek alá, hogy megvendégeljékmagukat az elesettek húsából. A rémes él sköd k leszálltak a szétroncsolt testekre. Adögev k számára minden csendes és mozdulatlan volt a véres csatamez n. Síri csend és ahalál lehelete mindenütt. Sem szekérkerekek zörgése, sem pedig réztrombiták harsogása nemtörte meg az ijeszt csendet. A halálos nyugalom hamar követte a csata z rzavarát.

Mint a hátborzongató végzet el hírnökei, egy csapat gém lassan, ingadozva lebegett azégbolton a Nezvaya folyó náddal ben tt partjai felé, melyek között vörösen megduzzadtáradat hullámzott tegnap éjszaka. A túlsó parton túl, Yaralet fallal körülvett városánakkörvonala úgy emelkedett ki, mint egy ébenfekete hegy a félhomályban.

Csak egyvalaki vágott keresztül a pusztulás e szélesen mezején, eltörpülve a nap izzókorongja alatt. A fiatal kimmériai volt az, a megvadult fekete ménnel maga mellett és lobogó

zzel gleccserkék szemében. A fekete szárnyú dermeszt hideg végigsöpört testén, de nagysérülést nem okozott; az élet lángjai újra fellobbantak benne, és öntudata is lassacskánvisszatért. Bebarangolta keresztül-kasul a gyászos mez t, kicsit ugyan sántítva, mert combja

csúnyán megsérült. A sebet még a harcban szerezte, de csak akkor vette észre és látta el,amikor öntudata újra visszatért, s megpróbált felállni.

Óvatosan, de türelmetlenül járkált a halottak között, s a mez véres volt körülötte, amerrecsak nézett. Tet l talpig alvadt vér szennyezte testét, és a nagy kard is, melyet jobb kezébentartott, markolatáig vérrel színezett. Conan teljesen kimerült volt, és torka is kiszáradt. Sebeifájdalmasan lüktettek – számtalan vágás és horzsolás borította testét, melyeket észre sem vetta kínzó combsérülés miatt. Egy töml borra és egy tál marhasültre vágyott.

Ahogyan haragosan szitkozódva kószált az élettelen testek között, imbolygóit tetemt l-tetemig, úgy mozgott, mint egy kiéhezett farkas. Zsoldosként került a turáni belviszályba, alován – mely elpusztult a harcban – és a kardján kívül mással nem rendelkezett. Most, hogy acsatát elvesztették, a háború befejez dött, és itt maradt egy szál magában az ellenségesterület kell s közepén. Legalább abban reménykedhetett, hogy össze tud gy jteni néhányértékes, jól megmunkált felszerelési tárgyat az elesettekt l, mivel azoknak már úgy sincsszüksége rájuk. Egy drágakövekkel kirakott t r, egy arany karköt , egy ezüst mellvért és mégegynéhány csecsebecse talán elég lesz ahhoz, hogy minél távolabb kerüljön Munthassem kánmesszire terjed hatalma el l, és visszatérhessen Zamorába.

Ám mások már megel zték; vagy a ködös város néhány lopakodó tolvaja, vagy pedig azok akatonák, akik visszatértek a csatamez re, melyet oly fejvesztve hagytak el. A mez t teljesenkifosztották, csak törött kardok, darabokra zúzott ékszerek, behorpadt sisakok és pajzsokhevertek szerteszét. Conan ellenséges tekintettel bámulta a szeméttel teleszórt pusztát, ésdühösen szitkozódni kezdett. Túl sokáig hevert eszméletlenül, éppen addig, hogy afosztogatóknak sikerült meglépniük. Úgy érezte magát, mint az a farkas, aki túl kés n érkezikvérz áldozatához, és a sakálok már addigra csontig csupaszították a zsákmányt; jelen esetbenemberi sakálok.

Eredménytelen keresgéléséb l felegyenesedve abbahagyta igazi barbár fatalizmussalfolytatott kutatását. Itt az id , hogy kiterveljen valamit. Szemöldökét haragosan összevontatöprengésében, majd bizonytalanul a sötéted mez messzeségébe tekintett. Yaraletnégyszögletes, lapos tetej tornyai emelkedtek sötéten a napnyugta elhaló fényében. Nincsremény arra, hogy menedéket találjon egy olyan, aki Yildiz király seregében harcolt. Sehol aközelben egy másik város, sem baráti, sem ellenséges, és Yildiz f városa, Aghrapur több százmérföldnyire délre van...

Gondolataiba merülve nem vette észre a közeled , hatalmas, fekete alakot mindaddig, míg azer tlen, remeg nyerítés meg nem érintette fülét. Gyorsan megfordult, vigyázva sérült lábán,és maga elé emelte hosszú kardját, majd elernyedve mosolyogni kezdett.

- Cromra! Jól megijesztettél! Szóval nem én vagyok az egyetlen túlél , mi? – kuncogta.

A termetes kanca remegve állt el tte, szélesre nyitott, ijedt szemmel, kíváncsian tekintett acsupasz barbárra. Ugyanazon ló volt, melyet a hajdani Bakra tábornok lovagolt meg, aki mostvérbe fagyva fekszik valahol a csendes harcmez n.

A kanca vidáman nyerített a barátságos emberi hang hallatán. Habár Conan nem értetttúlzottan a lovakhoz, azért észlelte, hogy a paripa elég rossz állapotban van. A kanca oldalaizgatottan emelkedett, süllyedt, és a félelemt l teljesen megizzadt, hosszú lábai kimerülténremegtek. A gonosz denevérek félelmet vertek az szívébe is, gondolta elkeseredetten Conan.

Csillapítóan beszélt a lóhoz, és óvatosan közeledett mindaddig, míg keze el nem érte a lelógókantárt. Gyengéden engedelmességre késztette új útitársát.

Távol északi hazájában a lovak ritkának számítottak. A szegény kimmériai törzsek barbárjaiközül csak a nagy tisztességben álló vezér vagy az a bátor harcos, aki csatában tudott szerezniegyet, tarthatott ilyen kit harci paripát.

Annak ellenére, hogy járatlan volt a lovaglás m vészetében, sikerült lecsendesítenie atermetes, fekete kancát, majd felpattant a nyeregbe. Lovagló ülésben ülte meg a lovat,ügyetlenül és kissé fájdalmasan, majd lassú léptekkel elhagyták a halál mezejét, sbelemerültek az éjszaka tintafekete sötétségébe. Most már sokkal jobban érezte magát. Némiélelmiszer-ellátmányt talált az oldaltáskában, és így az er s kancát meglovagolva jó esélyevolt arra, hogy keresztülvágjon a sivár, terméketlen tundrákon egészen Zamora határáig.

3. HildicoMély, meggyötört hang ütötte meg Conan fülét. Megrántotta a gyepl t, hogy megállásrakényszerítse a fekete paripát, és gyanakodva körültekintett a mély sötétségben. Ahátborzongató hang hallatán fejb re bizseregni kezdett. Megrándította vállát, és káromkodottegyet. A hang nem egy éjszakai fantomtól, sem pedig a kietlen pusztaság vadászó vámpírjátólszármazott; fájdalomüvöltés volt. Ez azt jelentette, hogy megvan a harmadik túlél je aszörny séges csatának, és hogy az illet életben van, azt mutatja, feltehet leg még nemfosztották ki.

Conan kilendült a nyeregb l, s a gyepl t egy törött szekérkerék küll jéhez kötötte. A nyögésbalról hallatszott; itt a csatatér legszélén egy sebesült túlél nagy esélyekkel menekülhet mega fosztogatók éles szeme el l. Így most már talán drágakövekkel teli erszénnyel lovagolhatZamora felé. A kimmériai az elcsukló nyögés irányába bicegett, mely a mez szélér lhallatszott. Utat tört a rendezetlenül elterül sásban, mely gubancos halmokban n tt a lassanhömpölyg folyó partján. Majd megpillantotta a sápadt alakot, aki er tlenül kínlódott a lábael tt. Egy lány volt az.

Ott feküdt félmeztelenül, fehér combján vágások és zúzódások nyomai éktelenkedtek. Fekete,hullámzó hajfürtjei alvadt vért l csomósodtak össze, úgy nézett ki, mint megannyirubinfügg . Világtalan agónia ült sötéten fényl szemében, és a lány tovább nyögdécseltönkívületében.

A kimmériai a lányra szegezte tekintetét, figyelmét nem kerülte el a ruganyos combok és agömböly , buja mellek szépsége. Találgatta, vajon mit kereshetett itt, ezen a vérengzharcmez n ez a lány, aki még majdhogynem gyereknek számított? A lány barátságosnak t nt,és nem volt rikítóan kiöltözve, mint a tábori szajhák. A karcsú és kecses test jómódrólárulkodott, tán még nemességr l is. Conan értetlenül megrázta a fejét, s közben a fekete hátasnekidörgölte fejét izmos vállának. A kínlódó lány megmozdult.

- A Szív... a Tammuz Szíve... Ó, Mester! – zokogott alig hallhatóan a lány. Fejétfáradhatatlanul egyik oldalról a másikra forgatta, úgy verg dött, mint aki lázas.Conan megrántotta vállát, és elgondolkodott egy pillanatra azon, vajon más ember hogyancselekedne könyörületesen egy ilyen helyzetben. Meg kell adni a kegyelemdöfést, állapítottameg zordan, és feje fölé emelte kardját, hogy véget vessen a lány szenvedésének.Amint a penge a mellkas fölé magasodott, a lány újra felnyögött, mint egy kisgyerek, akinek

nagy fájdalmai vannak. A hatalmas kard megállt a leveg ben, és a kimmériai fenyeget enmozdulatlanná merevedett, mint egy bronzszobor.Majd hirtelen elhatározással visszadugta kardját hüvelyébe, leguggolt, és könnyedén karjaközé emelte a kis testet. A lány félig eszméletlenül nyöszörögve, elvakultan és er tlenülverg dött karja közt.Vigyázó gondossággal elbicegett a sással ben tt folyópartra, és finoman lehelyezte a lánytegy nagyobb nádcsomóra. Folyóvízzel töltötte meg tölcsérnek formált tenyerét, majdmegmosta a lány fehér arcát, olyan lágyan tisztítva ki sebeit, mint ahogy az anya gondoskodikgyermekér l.A lány sebei felületes sérüléseknek bizonyultak, csupa zúzódás, eltekintve egy csúnyavágástól, mely a homlokán húzódott végig. Bár er sen vérzett, ez sem lehetett halálos. Conanmegkönnyebbülten sóhajtott fel, s tovább mosta a lány arcát és sérült homlokát a hideg, tisztavízzel. Aztán bal karját párnaként használva óvatosan mellkasához emelte a lány fejét, ésjobbjából vizet csorgatott a félig nyitott szájba. A lány egy darabig leveg után kapkodott,majd magához tért – mereven tekintett Conanra. Sötét szemében zavarodottság és félelemárnyai keveredtek.- Ki... mi... a denevérek! – zilálta összezavarodottan.- Már elmentek – felelte Conan mogorván. – Nincs mit l félned. Yaraletb l jöttél?- Igen... igen... de ki vagy te?- Conan vagyok, a kimmériai. De mond csak, mit keres a magadfajta lányka egy csatamez n?– tudakolta hevesen.Ám úgy t nt, a lány meg sem hallotta kérdését. Szemöldökét összeráncolta, mint akigondolkodik, és fogai között ismételgetni kezdte a barbár nevét.- Conan... Conan... igen, ez volt az a név! – Csodálkozva emelte tekintetét a barbár sebhelyes,barna arcára. – Te vagy az, akit meg kellett keresnem. Milyen érdekes, hogy mégis te találtálénrám!- És ki küldött, hogy keress meg, te lány? – dörrent fel gyanakodva a kimmériai.- Hildico vagyok, brythun. Atalis szolgálatában állok, aki híres látnok Yaralet városában.Mesterem titokban küldött, hogy beépüljek Yildiz király katonái közé, és megkeressem aConan nev kimmériai zsoldost, majd titokban vigyem t a mesterem házához. Te vagy az,akit keresek!- Naná! És vajon mi jót akar t lem a mestered?- Azt én nem tudhatom! – rázta meg a fejét a lány. – De azt közölte velem, hogy mondjam el:nem ártani akar, és sok-sok arany ütheti a markodat, ha eljössz.- Arany, mi? – Töprengett elgondolkodva, miközben kecses derekat átölelve lábra segítette alányt, és megtartotta, ahogy az esetlenül botladozni kezdett.- Igen. De nem jó id ben érkeztem, mert még a csata el tt kellett volna megtalálnom téged.Így hát elrejt ztem a folyóparti nádasban, hogy minél távolabb legyek a katonáktól. És aztánjöttek a denevérek! Pillanatok alatt elárasztották az egész harcmez t, lecsaptak és gyilkoltak...és egy lovas a nádasba menekült el lük, s váratlanul eltaposott a lovával.- Hol van most az a lovas?- Halott – felelte a lány iszonyodva. – Egy denevér ragadta ki t a nyergéb l, majd véreshulláját a folyóba hajította. Elájultam, és a pánikba esett ló megtaposott – emelte fel egyikkicsiny kezét összeráncolt homlokához.- Szerencsére nem sérültél meg komolyabban – dörmögte Conan. – Nos, kislány, idejemeglátogatnunk a mesteredet, hogy megtudjuk, mit akar Conantól, és honnan tudja anevemet!- Hát eljössz? – kérdezte a lány leveg után kapkodva. Conan nevetett, majd felpattanthatalmas hátasára, és izmos karjával maga elé emelte a karcsú lányt a nyeregbe.- Naná! Egyedül vagyok, ellenségekkel körülvéve egy idegen földön. Szolgálatom lejárt,

amikor Bakra serege elpusztult. Miért félnék hát találkozni azzal az emberrel, aki több ezerharcos közül engem választott ki és aki aranyat ajánl fel?A folyó egyik sekélyes részénél átgázoltak, majd nekivágtak a sötét pusztának Yaralet városafelé. És Conan szíve, amely sohasem dobog elégedettebben, mint amikor izgalom és kalandeshet sége felmerül, vidáman dalolt.

4. Atalis házaKülönös konklávé foglalt helyet a kicsiny, bársonyfüggönyös, gyengén megvilágítottszobában. Néhányan filozófusnak, mások látnoknak és megint mások szélhámosnak tartottákAtalist.

Ez a rejtélyes alak közepes magasságú, karcsú férfi volt. Nagyszer képességekkel és azelismert tudós aszkéta jellemvonásaival rendelkezett. Szelíd arcában és éles szemébenrejtezett valami az agyafúrt keresked re emlékeztet jellegzetességb l. Tiszta, díszes ruhábaöltözött, fejét kopaszra borotválta, ezáltal jelezve elhivatottságát a tanulás és a m vészetekiránt. Ahogyan mély tónusú hangján beszélt társával, egy harmadik szemlél észrevehetettvalami különlegeset és érdekeset rajta. Mégpedig azt, hogy Atalis csak bal karját mozgatta,amint társalgott és gesztikulált. Jobb karja természetellenes pozícióban pihent ruhája általeltakarva. És id l id re csendes és okos arcvonásai a felismerhetetlenségig eltorzultak egyhirtelen bekövetkez görcsös fájdalomtól, amikor is jobb lába a bokájánál keserves kínokközött kicsavarodott.

Atalis vendége az a valaki volt, akit Yaralet városa Than herceg néven ismert és tisztelt. Thanaz si Turán-ház leszármazottja volt. A herceg magas volt, karcsú és tagadhatatlanul jókép .Kemény, katonás domborodó végtagjai és h vös, acél szürke szeme meghazudtoltákpiperk cen illatosított hajfürtjeit és az ékszerekkel kirakott palástot, amit viselt.

Atalis mellett, aki egy magas támlájú székben pihent, melyet ügyesen faragott vízköp k ésvicsorító arcok díszítettek, állt egy kicsiny ébenfa asztal, melyet sárga elefántcsont berakásdíszített. Az asztalkán pihent egy termetes zöld kristálydarab, mely akkora volt, akár egyemberfej. A kristályból természetfeletti fény pislákolt. Atalis id l id re megszakítottaelmélyült társalgását, hogy mélyen belepillantson a fényl k be.

- Vajon megtalálja a kimmériait? És vajon elfogadja-e a meghívásunkat? – tette fel akérdéseket izgatottan a herceg.- Jönni fog – felelte nyugodtan Atalis.- Minden egyes pillanat, melyet együtt töltünk, veszélyes lehet, f leg, ha Munthassem kánfigyeltet bennünket...- Munthassem kábultan fekszik az álomlótusz hatása alatt, és Nergal Árnyai is visszaérkeztekmár a napnyugta órájában – válaszolta a filozófus. – Valamennyit kockáztatnunk kell, mégakkor is, ha az egész város ennek a véreskez veszedelemnek az uralma alatt nyög.Atalis alakja hirtelen meggörnyedt, és csúf grimasz rajzolódott ki arcára az elviselhetetlenfájdalomtól, majd rövid id múlva vonásai újra kisimultak.- És tudod, kedves herceg, milyen kevés id áll rendelkezésünkre. Reménytelen vállalkozásreményvesztett embereknek – állapította meg Atalis zordan.A herceg jóvágású arcára hirtelen pánik rajzolódott ki, és jéghideg üveggolyóvá vált szemévelAtalisra tekintett. Amint az élet visszatért tekintetébe, sápadt arccal, verítékt l kivertenvisszasüppedt a karosszékébe.- Nagyon kevés id ! – nyögte leveg után kapkodva.

Egy rejtett gong hangja csendült fel finoman valahol Atalis sötét és csendes házában. Afilozófus felemelte bal karját, azzal akadályozva meg a herceget, hogy az hirtelen felugorjon.Egy pillanattal kés bb az egyik bársony drapéria szétvált, felfedve az egyik titkos ajtóhollétét. És az ajtóban, akár egy véres kísértet, ott magasodott Conan termetes alakja, karjábana félig eszméletlen lánnyal.A filozófus fájdalmas arccal bicegett oda a zord kimmériaihoz.- Légy üdvözölve, Conan! – kezdte ünnepélyesen. – Kerülj beljebb! Van bor és ennivalószámodra b ven...Atalis egy fal mellé támasztott székhez tuszkolta a barbár meggyötört testét, és kiemelte azeszméletlen lányt a karjai közül. A kimmériai orrlyukai kitágultak, mint a kiéhezett farkasnak,amint megérezte az ennivaló már majdnem elfeledett illatát. Ám ugyanakkor, mint az óvatosfarkas, felkészülve a csapdára, perzsel kék szemével megvizsgálta a mosolygó filozófust ésaz elsápadt herceget, valamint a kis szoba összes sarkát és beugróját.- Nézd ezt a lányt! Megtaposta egy ló a csatamez n, de még így is át tudta adni az üzenetedet– dörmögte Conan. Majd minden ceremónia nélkül átvágott a szobán, megragadta és kiürítettea felajánlott vörösborral teli serleget. Kitépett egy gömböly combot a tálnyi sült szárnyasból,és hangosan csámcsogni kezdett. Atalis meghúzta az egyik csengetty zsinórját, majd a lánytarra a csendesen érkez szolgára bízta, aki mint egy varázsütésre, egy szempillantás alatt t ntfel egy másik drapéria mögül.- Nos, miért ez a nagy vendégszeretet? – kérdezte csámcsogva a kimmériai, miközben leültegy alacsony vánkosra, a combjában érzett fájdalomtól megrezdült kemény arca. – Ki vagy?Honnan ismersz? És mit akarsz t lem? – árasztotta el kérdésekkel a látnokot.- Lesz még id nk tárgyalni, de majd kés bb – válaszolta Atalis. – Most igyál, egyél, és pihendki magad, hiszen sérült vagy!- Cromra, ne várakoztass! – csattant fel Conan. – Beszélhetünk most is.- Nos, legyen. De engedned kell, hogy kitisztítsam és ellássam a sebeidet, amíg beszélgetünk.A kimmériai türelmetlenül megrándította vállát, és rezzenéstelen arccal t rte a filozófuskezelését. Atalis lemosta a sérült combot, majd illatos gyógyken ccsel bekente a tátongósebet, aztán körültekerte a barbár combját tiszta ruhával. Közben Conan farkasétvágyátcsillapította hideg, f szerezett hússal, és nagyokat kortyolt a vörösborból.- Attól függetlenül, hogy még sohasem találkoztunk, én ismerlek téged – kezdte Atalis lágyhangon. – Ugyanis van egy kristályom, amott, azon az asztalon, és annak segítségévelelláthatok és elhallhatok több száz mérföldnyire.- Mágia? – köpte ki a szót a barbár azzal a megvetéssel, amelyet mindig is tanúsított, hamágiáról esett szó.- Ahogy tetszik – válaszolta Atalis nevetve. – De nem vagyok varázsló, csak éppen a tudásután kutatok. A filozófus, ahogyan néhány ember nevez engem.Nevetése szörny séges agóniába csavarodott át, és Conan megborzongva nézte a filozófust,amint annak lába természetellenes pózban kicsavarodik.- Cromra! Ember, te beteg vagy?- Nem beteg, hanem elátkozott! – nyögte leveg után kapkodva a filozófus, és belezuhantmagas támlás karosszékébe. – Az által a gonosz személy által, aki istenverte mágiájávaluralkodik felettünk, és rettegésben tartja az egész környéket...- Munthassem kán? – kérdezte Conan. Atalis ernyedten bólintott.- Az, hogy nem vagyok varázsló, mentette meg az életemet... egyel re. Az áruló begy jtetettés megöletett minden varázslót Yaraletben. Mivel én filozófus vagyok, így életben hagyott.Azonban sejtette, hogy értek valamit a Fekete M vészetekhez, ezért megátkozott ezzel ahalálos büntetéssel. Ez elsorvasztja a testem és kikészíti az idegeimet, majd pedig jön afájdalmas halál nemsokára! – gesztikulálta természetellenesen kicsavarodott karjával, melyélettelenül lógott ki ruhája alól.

Than herceg vad szemmel tekintett Conanra.- Engem is elátkozott az a pokol szülöttje, mert én vagyok a következ utána a rangsorban,és úgy gondolta, hogy az trónjára vágyom. Engem más úton kínzott meg: az agybetegségével. Görcsös, rohamszer vakság, amely hirtelen tör rám és hirtelen távozik, s végülelpusztítja az agyamat, s lélektelen, gondolatok nélküli, síró valamivé változtat.- Crom! – dörmögte Conan.- Te vagy az egyetlen reménységünk – gesztikulálta a filozófus. – Te egyedül képes vagy arra,hogy megszabadítsd városunkat ett l a feketeszív gonosztól, aki meggyötör bennünket ésdögvészt hoz ránk.Conan kifejezéstelen arccal meredt Atalisra.- Én? De hát nem vagyok varázsló. Amit egy harcos meg tud tenni hideg acéllal, aztmegteszem, de hogyan vegyem fel a harcot ezzel a gonosz mágiával szemben?- Jól figyelj rám, kimmériai Conan! Most elmesélek neked egy különös és rettenetestörténetet...

5. Nergal KezeYaralet városában (kezdte Atalis), amikor elj az éjszaka, az emberek bereteszelik ablakaikat,eltorlaszolják ajtajaikat, és félelemt l reszketve megbújnak ezen menedéket nyújtó barikádokmögé. A gyertyák lángjainál imádkoznak házi isteneikhez mindaddig, míg a megváltó hajnalfénye meg nem törik a város négyszögletes bástyáján.

Egyetlen íjász sem áll a város kapuinál. Egyetlen rszem sem cirkál a kihalt utcákon.Egyetlen tolvaj sem dolgozik fürgén a széles sikátorokban, és egyetlen kifestett örömlány semszólít le kuncsaftokat a sötét árkádokból. Gazfickók és becsületes emberek egyarántmenekülnek az éjszaka árnyai elöl: tolvaj, koldus, orgyilkos és kicicomázott örömlány keresmenedéket a rossz szagú odúkban vagy a homályos tavernákban. Szürkülett l hajnalhasadtáigYaralet a néma csend városa, sötét utcái üresek és elhagyatottak.

Ez nem volt mindig így. Valaha fényesen virágzó város volt, vidáman zajlott az üzleti élet. Aboltok és bazárok mind-mind teli voltak boldog emberekkel, akik Munthassem kánnak, aváros kényurának er s, de bölcs és igazságos hatalma alatt éltek. A népnek kedvez adótvetett ki, igazságosan és irgalmasan ítélkezett, kormányzott. Er sen hódolt szenvedélyének, arégiségek gy jtésének, és szorgalmasan b vítette gy jteményét. Tanulmányozta az srégitárgyakat, hogy kielégítse állandóan éhes tudásvágyát. A lassan menetel tevék karavánjaiközött, melyek a Sivatag Kapuja felé kanyarogtak, mindig akadtak beépített ügynökei, akikritka és érdekes különlegességekkel egészítették ki a mester múzeumát.

Aztán az uralkodó megváltozott, és szörny séges árnyék telepedett Yaraletre. Úgy t nt,mintha a kényúr egy gonosz varázslat hatása alatt állna. Ahol annak el tte kedves és szívélyesvolt, most átkozottá vált. Ahol valaha nagylelk en viseltetett, most kapzsin. Ahol igazságos ésirgalmas volt, most kegyetlen és vad.

A város rségével elfogatta azokat az embereket, nemeseket, vagyonos keresked ket, papokatés mágusokat, akik megpróbáltak parancsainak ellentmondani, s az uralkodói palota alatthúzódó katakombákba zárta ket. Többé senki sem látta élve egyiküket sem.

Az a szóbeszéd járta, hogy egy messzi délr l érkez karaván hozott az uralkodónak valamit,ami az elátkozott Stygia mélyér l került el . Néhányan látták a tárgyat, és elmesélésükalapján tele volt olyan különös, durva hieroglifákkal, melyeket a poros stygiai síremlékeken

lehet látni. Úgy t nt, a gonosz b báj elhatalmasodott az uralkodón, majd pedig elképeszt ,sötét varázslói hatalmat adott neki. Természetfeletti erejével pusztította el azokat a h söket,akik azért keresték fel, hogy levághassák. Különös, vörös fény áradt palotája magas tornyánakablakaiból, s az emberek azt suttogták, hogy valamiféle sötét és véres istennek adott otthontüresen álló, zord templomában.

Az iszonyat járkált Yaralet utcáin éjszaka, mintha a halál birodalmából idézte volnavalamiféle félelmetes, gonosz tudomány.Az emberek nem tudták pontosan, hogy mit l is félnek éjszakánként. De ez nem csak egyrossz álom volt, olyannyira, hogy hamarosan kénytelenek voltak eltorlaszolni ajtajaikat. Azemberek lebeg , denevérforma lényeket láttak felt nni, ködös, árnyas, iszonyatos lényeket,amelyek árasztották magukból a halál fagyos leheletét. Történetek kaptak szárnyra arról, hogyéjszakánként ajtók szakadtak szilánkokra, s a robbanást emberi torokból feltör sikoly ésvisítás, majd pedig halálos csend követte. És az emberek nem mertek beszélni azokról afelkel nap fényében felt ajtókról, melyek a hirtelen üressé vált házak bejáratainálhimbálóztak... Az a valami Stygiából a Nergal Keze volt.- Úgy néz ki – folytatta Atalis -, mint egy elefántcsontból faragott, karmos kéz, melyet régelfelejtett, hátborzongató írásjelek borítanak. A karmok egy golyó alakú, homályos, komorkristályt fognak körül. Tudom, hogy ez a valami a kényúrnál van. Láttam a kristályomban –gesztikulálta Atalis. – Habár nem vagyok varázsló, azért megtanultam egyet s mást a SötétTudományokból.- És te ismered ezt a holmit? – kérdezte Conan türelmetlenül.- Hogy ismerem-e? – mosolyodott el Atalis. – Igen. Régi könyvek beszélnek róla, és felfedikvéres történetének sötét legendáját. Egy vak látnok, aki megírta a Szkelosz Könyvét, ismertenagyon jól... Nergal Keze, ahogyan k borzongva nevezték. Azt állítják, hogy a csillagokbólzuhant a napnyugta áztatta nyugati szigetek közé, korokkal Kuli király uralkodása el tt, akisaját egyszer követelményei szerint megalapította a Hét Birodalmat. Évszázadokon éskorokon keresztül pihent a tenger fenekén, mígnem az els szakállas pikt halászok ki nemhúzták csuromvizesen a mélységb l, és csodálkozva bele nem meredtek a lángoló sötétségbe!Majd a halászok eladták mohó Atlanti keresked knek, így a k a fél világon keresztül keletrekerült. Kés bb az si Thull és sötét Grondar aszott, sz szakállú mágusai bíborvörös és ezüsttornyaikban kipróbálták, és megismerték a k misztériumát. A kísértetjárta Valúziakígyóemberei is belemélyedtek a k pislákoló mélységébe. A k segítségével Kom-Yazothelfoglalta a Harmincak Királyi trónját, aztán a Kéz egyszer en ellene fordult, és kegyetlenülfelkoncolta. Szkelosz Könyve azt írja, hogy a Kéz két ajándékot adományoz a használójának;az els egy határtalan er , a másik pedig kegyetlen és könyörtelen halál.Csupán a filozófus nyugodt hangja árasztotta el a csendes szobát, de a fekete hajú harcosnakúgy t nt, mintha álomban hallaná a harci szekerek dörgéseinek elhalkuló hangját, azacélpengék csendülését, a megkínzott királyok fájdalomordításait, amint azok hangjabelefullad az összeomló birodalom zajába...- Amikor az si föld minden darabkája elpusztult a Kataklizmában, és a zöld tenger hullámaia mélységbe rántották az elveszett Atlantisz büszke tornyait, valamint amikor a nagynemzetek egymás után süllyedtek a vörös habokba, a Kéz kitörl dött az emberi tudatból. AKéz majd' háromezer évig pihent, de amikor Koth és Ophir fiatal királyságai feléledtek, slassan kiemelkedtek a sötét barbárságból, a talizmánt újra megtalálták. A zord Acheron sötétvarázslókirályai megfejtették titkait. Aztán amikor az er s hybórok elpusztították az átkozottkirályságot, a Kéz délre, a poros Stygiába került, ahol a fekete tudomány véreskez papjaiszörny séges szertartások szolgálatába állították. Ezekr l most jobb nem beszélnem. Majdújra feledésbe merült, amikor egynéhány füstös kép varázslót felkoncoltak és elhantoltákvelük együtt, hogy újra átaludjon néhány évszázadot... de a sírrablóknak ismét sikerült

kikaparniuk a Nergal Kezét, és eljuttatniuk a m gy jt Munthassem kán keze közé. Avégtelen és abszolút hatalom kísértése, melyet a Kéz magában hordoz, behálózta t is, mint amegszámlálhatatlan többit, akik mágikus és végzetes csapdájába kerültek. Attól tartok,kimmériai barátom, hogy a Démon Keze feléledt, és újra a sötét er k fognak elhatalmasodni aföldön...Atalis hangja elhalt a síri csendben, és Conan nyugtalanul megborzongott.- Cromra, áruld el, ember, hogy mit tehetek én itt? – csattant fel a hangja.- Egyedül te tudod megtörni a kényúr elméjét behálózó talizmán erejét – vágta rá Atalis.- Hogyan? – kérdezte Conan kikerekedett szemmel.- Úgy, hogy te birtoklód az ellentalizmánt.- Én? Te meg vagy rülve... én nem viselek amuletteket és ilyesféle mágikus szemetet! –válaszolta dühösen a barbár.Atalis felemelt kézfejével csitította le a feldühödött kimmériait.- Nem találtál véletlenül egy érdekes arany tárgyat a csata el tt? – kérdezte Atalis nyugodtan.Conan elgondolkozott.- Ja, arra a tárgyra gondolsz, amelyet a csatát megel este találtam Baharinál. – El kotortaerszényéb l a lágyan csillogó követ. A filozófus és a herceg lélegzetvisszafojtva bámulta akimmériai markában pihen csodát.- A Tammuz Szíve! Igen, az ellentalizmán a maga él valóságában!Valóban szív alakú volt és akkora, mint egy kisgyermek ökle, aranyszín borostyánnal vagytalán ritka sárgajádéval volt megmunkálva. Ott feküdt a kimmériai tenyerében, lágy t zzellángolt, Conant visszaemlékeztetve arra, hogyan gyógyított bizserget forróságával, amikoraz árnyékdenevérb l kiáramló, rjít hideg elárasztotta testét.- Jöjj, Conan! Van egy titkos járat, mely a szobámból az uralkodó halljába vezet, ugyanazonföld alatti alagút része, melyen keresztül Hildico, a szolgám eljuttatott hozzám. A szívvédelme alatt állsz, a feladatod az, hogy levágd Munthassemet vagy elpusztítsd Nergal Kezét.Nem vagy veszélyben, mert a kán jelenleg mágikus nyugalomban fekszik, kénytelen ezt tenniminden egyes alkalommal, amikor igénybe veszi Nergal Árnyainak erejét, mint ahogyan azttette a múlt éjszaka, amikor is legy zte a turáni Yildiz Király seregét. Jöjj hát! Elkísérünk!Conan hosszú léptekkel az asztalhoz lépett, és felhajtotta maradék borát. Majd félvállrólelmormogott egy fohászt Cromhoz, s követte az imbolygó látnokot és a karcsú herceget adrapéria mögötti tátongó sötétségbe.Abban a pillanatban, amikor elhagyták a szobát, az olyan üressé és csendessé vált, akár egysírkamra. Csak egyetlen mozgás, a szék mellett lév kristálydarab mélyéb l felpislogó fény,volt észrevehet . A zöld mélységben Munthassem kán kicsiny alakja látszott, amint kábultanfekszik hatalmas termében.

6. Tammuz SzíveEr teljesen haladtak a végtelennek t sötétségben. Poshadt víz csepegett a sziklába vájtcsatorna tetejér l. A csatorna padlójáról patkányok vörös tekintete meredt rájuk, majd dühödtcincogással menekültek a különc idegenek léptei el l, akik megzavarták föld alattinyugalmukat.

Atalis haladt el l, jobb karjával tapogatózva a nedves egyenetlen fal mentén.- Nem bíztam volna rád ezt a nehéz feladatot, fiatal barátom – kezdte Atalis. – De a TammuzSzíve a te kezedbe hullott, és úgy éreztem, ez az végs választása. Azért van valamikapcsolat az ellentétes er k között, ahogyan mi elképzeljük. A Sötét Er t Nergalszimbolizálja, míg a Világosság Erejét Tammuz képviseli. A Szív feléledt, és néhánymegmagyarázhatatlan tényez hatására felfedeztetett; a Kéz szintén feléledt, és munkálkodni

kezdett iszonyatos céljainak elérése érdekében. Úgy t nik, hogy az er k választottak ki téged,kimmériai, és éppen ezért bátran rád mertem bízni ezt a feladatot. Psszt! A célállomás alattvagyunk.Atalis használható kezével végigpásztázta az utat elzáró hatalmas szikla egyenetlen felszínét.A nagydarab szikla hangtalanul egy titkos oldalvájatba csusszant. A hirtelen rájuk törvilágosság elvakította szemüket.Egy hatalmas terem egyik árnyékos végében álltak. A terem mennyezete beleveszett avégtelen sötétségbe. A terem közepén, amely egyébként mentes volt a masszívtartóoszlopoktól, kiemelkedett egy négyzet alapú emelvény, és az emelvényen Munthassemkán trónja díszelgett.Középkorú ember volt, de vékony, sorvadt teste kísértetiesen soványnak t nt. Papírfehér,egészségtelen b r fedte koponya kinézet fejét, beesett szeme köré fekete karikák rajzolódtakki. Ahogyan elterülve hevert a trónján, mellkasán faragott elefántcsont pálca pihent, amelyúgy nézett ki, mint egy királyi jogar. A pálca végét egy démon karmos mancsára formázták,melyben ott pulzált, mint egy él szív, a kormos kristály. A trón melletti sárgaréz edényb lnarkotikus füst szállingózott: az álomlótusz, melynek füstje képessé tette a varázslót, hogyszabadon bocsáthassa Nergal Árnyékdémonait.Atalis megrántotta Conan karját.- Nézd, még mindig alszik! A Szív megvédelmez. Ragadd el az elefántcsont Kezet t le, ésminden ereje elvész! – suttogta Atalis.Conan vonakodva beleegyezett, és csupasz kardját jobb kezébe véve maga elé tartotta.Azonban volt valami, ami nem tetszett neki ebben az ügyben, mégpedig az, hogy túlegyszer nek t nt...- Á, uraim. Már vártam önöket.Az emelvényr l Munthassem kán mosolygott le rájuk, mire a behatolók meglepetésükbenteljesen megmerevedtek. Hangja udvariasan szólt, de beteg szemében az rült dühöngéslángja lobogott. Felemelte a hatalmat képvisel pálcát, majd gyanús mozdulatokat végzett...Hátborzongató fény lobbant, majd a sánta látnok hirtelen felordított fájdalmában. Izmaikicsavarodtak a görcs elviselhetetlen agóniájában, majd magatehetetlen teste fájdalmasancsapódott a kemény márványkövezetnek.- Crom!Than herceg el rántotta rapírját, de a Kéz mágikus ereje visszatartotta. Szemgolyóivilágtalanná és halottá váltak. Jéghideg izzadságcseppek gördültek le sápadt homlokáról.Megrázkódott, majd térdére esett, és rjöngve szorította kezét homlokához, amint abelényilalló vak fájdalom átterjedt az agyára is.- És most te, fiatal barbárom!Conan nekilódult. Úgy mozgott, akár egy vadászó párduc, ruganyos lábbal, gyorsmozdulatokkal. Miel tt Munthassem kán mozdulhatott volna, már az emelvény elslépcs fokánál termett. Kardja megvillant, majd megingott, és kihullott a kimmériai ernyedt,er tlen keze közül. Végtagját az elefántcsont karomba ágyazott, sötét drágak l kiáramlójeges hullám dermesztette meg. Conan leveg után kapkodott.Munthassem izzó szeme Conanra meredt. A koponyaszer fej sátáni kacajban tört ki.- A Szív védelmet nyújt, az igaz, de csak annak, aki tudja, hogyan kell felébreszteni a bennerejl er t! – kacagta a kényúr, miközben Conan megpróbálta megmozgatni elernyedt tagjait.Conan vicsorogva próbált harcba szállni a démoni er vel, amely fekete hullámokban tört el amágikus kristályból. Az er szép lassan kifolyt tagjaiból, mint bor az átmetszettborostöml l; térdére esett, majd elterült az emelvény talapzatánál. Érezte, amint öntudatakicsinyke, halovány ponttá zsugorodik, majd elvész a sötétség szakadékában; a tudat utolsószeletének lángja úgy libbent meg, mint gyertyaláng az er s szélben. Reményvesztve, debarbár származásához híven, eltökélten harcolt tovább...

7. A Szív és a Kézi sikoltás törte meg a démoni csendet. Munthassem ijedten rázkódott össze a nem várt hang

hallatán. Figyelme elterel dött Conanról – fókusza megtört -, és hamarosan egy meztelen nkarcsú alakját pillantotta meg. A szikrázó szem , fekete, göndör hajú n gyorsan átcikázott akövezett termen a magatehetetlen kimmériaihoz.

Conan a kábultságán keresztül a n re meredt. Hildico?A lány a gondolat gyorsaságával Conan mellé térdelt, majd egyik kezével Conan erszényébenyúlt, és markába szorítva el rántotta Tammuz Szívét. Azután könnyedén felpattant, és azellentalizmánt a meglepett Munthassem felé hajította.A pontos dobás jól kivehet tompa puffanással a két szeme között találta el a kényúrt.Munthassem szeme elvékonyodott, és maga fekete trónjának kipárnázott karjába zuhant.Nergal Keze kicsusszant er tlen ujjai közül, és éles csattanással a márványlépcs re zuhant.Amint a talizmán kihullott a kán kezéb l, a mágikus átok, amely bíborvörös agóniába zártaAtalist és a herceget, azonnal megsz nt. Mindannyian sápadtak és kimerültek voltak. Conanhatalmas állóképességének köszönhette, hogy az er szinte azonnal elkezdett szétáradnitestében. Káromkodva felegyenesedett. Egyik kezével megragadta Hildico gömböly vállát,és maga mögé rántotta, el a veszély útjából, a másik kezével felkapta kardját amárványkövezetr l. Ugrásra készen, feszült testtel készen állt a támadásra.Ám azonnal megdermedt döbbenetében. A kényúr fekv testének egyik oldalán ott hevertmindkét talizmán, és mindkett l természetfeletti er tört el .Nergal Kezéb l sötéten csillámló, gonosz fényesség áradt – a sötétség lángja, mely olyan volt,mint az ébenfán megtör fény ragyogása. Maga a Pokol volt, a gonosz leheletének és acsillagokkal teli r csontig ható fagyosságának üszkös érintése. Miel tt a sötétség egyhajszálnyit is mozdult volna, a fáklyák narancssárga fényei elhalványultak. Egyre nagyobbra

t, és szélein a feketeség halálos csápjai nyújtózkodtak.Ellenben a Tammuz Szíve körül aranyszín fénykoszorú rajzolódott ki, majd növekedésnekindult, és aranyszín , vakító felh formát öltött. Mézillatú tavasz kellemes forrósága áradtbel le, semlegesítve a sarkvidéki hideget, majd az aranyszín ragyogás belehasított Nergalsötét szövedékébe. A két kozmikus er összetalálkozott, és harcolni kezdett. Conanvonakodva, de visszavonult az istenek küzdelméb l, csatlakozva zavart társaihoz.Biztonságos távolból, kikerekedett szemmel bámulták az elképzelhetetlen konfliktust. Hildicomeztelen alakja remegve bújt Conan védelmet nyújtó karja közé.- Hogy kerülsz te ide? – szegezte neki Conan a kérdést.- Amikor ájult állapotomból felébredtem, és a Mester szobájába igyekeztem, üresen találtamazt – kezdte Hildico halovány mosollyal. – De a Mester távolbalátó kristályába beletekintveláttam, amint beléptek a kényúr termébe, és láttam, amint az felébredve álmából felétekfordul. Azonnal elindultam, követtelek benneteket, és itt találtalak a kán szörny erejénekfogságában. Egyetlen megoldásnak a Szívvel való próbálkozást láttam...- Szerencséd volt – állapította meg Conan zordan.- Nézd! – mondta Atalis, miközben megragadta Conan karját.Tammuz aranyszín alakja mostanra óriásira n tt, elviselhetetlen izzással ragyogott.Emberszer formája volt, de olyan hatalmas, mint azok a Kolosszusok, melyeket régelfelejtett kezek faragtak Shem szikláiból.Nergal sötét alakja szintén hatalmas volt. Óriási, ében-szer , brutális, nehezen mozgó,idomtalan alak, ami jobban hasonlított egy hatalmas majomra, mint emberre. A ködös púpból,mely a szörny feje volt, vágott, rosszindulatú szeme tüzes tekintettel, akár két smaragd csillag,meredt el re.A két er mennydörgésszer robajjal csapott össze. A környez falak megremegtek dühödt

találkozásukkor. Néhány bennük rejl , félig elfelejtett tudás elárulta, hogy itt vad, titániméret , kozmikus er k harcolnak egymással. A leveg megtelt az ózon kesernyés illatával.Lábhosszúságú villámok cikáztak és pattogtak dühöngve, amint az arany isten és azárnydémon összecsapott.Elviselhetetlenül ragyogó fénynyalábok csaptak bele az er lköd árnyalakba. A fénylvillámok felszaggatták a hömpölyg sötétséget. Egy pillanatra a sötét köd beborította éselhomályosította a ragyogó arany alakot – de csak egy pillanatra. Újabb eget renget villámlásrázta meg az épületet, és a fekete démon szétolvadt, még miel tt a villámlás elviselhetetlenrobaja elhalt volna. A fekete harcos eltávozott. Egy pillanatra a fényes alak a k emelvény felétornyosult befedve azt, mint egy halotti máglya, majd az is elenyészett.Csend uralkodott Munthassem kán termének megrepedt falai között. Mindkét talizmánelenyészett az elátkozott emelvény tetején – vajon atomjaikra hullottak-e szét az idemegidézett er k dühöngését l, vagy talán egy messzi helyre kerültek, várakozva egy új világfeléledésére, melyet szimbolizálnak és önmagukban tartalmaznak, nem tudhatjuk.És a test az emelvény tetején? Semmi más nem maradt bel le, mint egy maréknyi hamu.- A Szív mindig er sebb, mint a Kéz! – állapította meg bölcsen Atalis, hangja mélyen zengetta terem csöndjében.Conan nyers, de mesteri mozdulattal késztette megállásra hatalmas, fekete hátasát. A lómegremegett, amint megálltak, és patáival türelmetlenül kopogtatta az utca kövezetét. Conanelvigyorodott, barbár vére pezsegni kezdett, ahogy megérezte a csatamén türelmetlenségét.Széles vállára er sített, hatalmas, karmazsinszín , selyem palástját meglengette a szél, utatengedve a napfénynek, hogy megcsillanhasson ezüstözött láncingén.Elhatároztad hát, hogy itt hagysz bennünket, Conan? – kérdezte Than herceg, aki Yaralet újszatrapájaként pompázott díszes öltözetében.- Igen! Katonáid csak a parancsaidra várnak, és amúgy is vágyom már arra az új háborúra,melyet Yildiz király a völgybéli törzsek ellen indít. Elég volt ez az egy hét tétlenség, kivettemmár a részem a békéb l! Isten veletek, Than, Atalis!Conan élesen megrántotta a gyepl t, és kivezette hátasát a látnok házának udvarából,miközben Atalis és Than jóérzéssel telten figyelték távozását.- Mond, hogy lehet az, hogy olyan zsoldos, mint Conan kevesebb fizetséget fogad el, mintami kijár neki? – jegyezte meg az új kényúr. – Felajánlottam neki egy láda aranyat, mely eléglett volna egész életére. De csak egy kicsiny darabkát kért bel le, valamint az a lovat,amelyet a csatamez n talált, páncélt és ruhát. Túl sok arany, mondta, csak lelassítaná.Atalis elmosolyodott, és a távolba mutatott az udvar végébe. A karcsú, fekete fürtös, brythunlány t nt fel hirtelen. Gyorsan Conan elé vágott, aki abban a pillanatban megállította a lovát;beszélni akart a lánnyal. Váltottak néhány szót; majd a kimmériai lehajolt, átkarolta a lánykecses derekát, és maga elé emelte a nyeregbe. Hildico oldalsó helyzetbe ült, mindkét karjávalbelecsimpaszkodott Conan izmos nyakába, és boldogságtól kipirult arcát a férfi mellénekszorította.Conan hátrafordult a nyeregben, vigyorogva még egyet intett búcsúzóul hatalmas karjával, ésa beléje csimpaszkodó lánnyal maga el tt elvágtatott.- Van még néhány ember, aki nem csak aranyért harcol – állapította meg Atalis kuncogva.

KEVIN BRAIN:A HEGY

Imádta a hegyeket, már kisgyermekkorától az élete részét képezték. Csodálatos vándorokat,söket kalauzolt, kincseket kutatott fel, s mostanra eljött számára a gazdagság is. Az apja és

a nagyapja is hegymászómester volt.

Mégis, fel kellett hagynia hivatásával és szenvedélyével, mert egy boszorkány megjósolta,hogy egy hegy lesz a végzete. Egy hegy pecsételi majd meg sorsát.És most élete eddigi legfurcsább és legszokatlanabb hegyét szemlélte, mely a legnagyobbkihívást jelentette számára. Mégis szomorúságot, csalódottságot érzett és némi szorítást aszíve tájékán.Az alkonyi, gyér napfényben a hegy szürkének, már-már ezüstösnek látszott, s minthahalványzölden csillogott volna, eltekintve azoktól a bizarr mélyvörös patakoktól, melyeklomhán csordogáltak a hegy oldalán. Némelyik teljesen lelassult, vagy megállt: ezek teljesenbesötétedtek. A hegy aljától s söd pára szállt fel az ég felé.Mi történt? Hogyan? Lassan bontakoztak ki a gondolatok a fejében, és ezzel együtt sötétfoltok kezdtek megjelenni a szeme el tt.Már majdnem rájött...Még utoljára lenézett a melléb l kiálló mérgezett nyílhegyre, aztán meghalt.

DÁNIEL DUNCAN PARKER:A SÁMÁNGroa-Saan végigpillantott a t r véres pengéjén. Bátyja, a K szilánk ork törzs f nöke azutolsókat rúgta a lába el tt. Groa-Saan egyszer sem tekintett le a haldoklóra, csupán a pengevért l vörösl színjátékát figyelte. Sosem lett volna Groa-Saané a nemes t r, ha bátyja tízévvel ezel tt nem csapja be, s nem kínálja fel t csalétkül az rszemnek. Talán maga a t rkívánta ezt a vért.

Groa-Saan körül a K szilánk törzs orkjai ünnepeltek. Meghalt az eddigi f nök, éljen az újnök! Van kit ünnepelni. Nekik csak ez számított. Ugyan még nem mertek hozzáérni, még

nem merték a leveg be dobálni, de a törzs harcosai oda se hederítettek ilyen apróságokra.Csak az számított, hogy újra volt miért megcsapolni a hordókat.

Groa-Saan körbepillantott a körülötte hurrázó sokaságon. Mostantól újra k voltak a törzse;újra k voltak a vére, újra k voltak a népe, mint oly sok évvel ezel tt, miel tt a bátyja orvul

rbe nem csalta.

Groa-Saan megtörölte kedvenc hullócsillag markolatú t rét, és visszahelyezte az övébe.Szeretett volna örülni gy zelmének, de mégsem tudott. Pedig hogy várta ezt a pillanatot azelmúlt hónapokban, amióta megszületett elméjében a terv, miként álljon bosszút az elfeken.Most mégis némán, mosoly nélkül figyelte a körülötte tivornyázó orkokat, akik rült harcitamtamokban adták hírül a környéken kószáló társaiknak: gyertek ti is, ünnep van! Denemcsak a dobok szóltak csattogó hangon, de a sátrakból el került sörös kupák is, ahogysorra egymásnak ver dtek. Groa-Saan csak a fejét csóválta. Csupán nagyon halványan éltekbenne gyermekkori emlékek az ork ünnepekr l. Egyben azonban bizonyos volt: sok voltbel lük. Az orkok minden lehet séget megragadtak egy kis mulatozásra.

Groa-Saan szeretett volna elvonulni egy csöndes, nyugodt helyre, hogy átadja magátgondolatainak. De erre most nem nyílt lehet sége. volt a K szilánk törzs f nöke, nem más.

Azonban ez még nem tudatosult benne. Olyan rég elhagyta az övéit, hogy most nem is tudtapontosan, mit kellene tennie. Ahogy Groa-Saan elnézte a népét, lassan kezdett rájönni, hogy adolog korántsem olyan egyszer , mint gondolta. Sosem irányított még egyetlen embert sem,nem hogy egy egész falka orkot. S bár bizonyos fokon tisztában volt a hadvezetésrejtelmeivel, itt korántsem arra volt szükség.

Egy fiatal ork lány lépett oda hozzá az öregek unszolására egy kupa sörrel. Remeg kézzelnyújtotta Groa-Saan felé a sört, amit minden bizonnyal az egész törzs legjobb hordójábólcsapoltak. Groa-Saan elvette a lánytól az innivalót, és hatalmasat kortyolt bel le. Kiszáradttorkának kifejezetten jól esett a sör. Amikor kiürült a kupa, visszaadta azt a lánynak, éselmosolyodott. Az ork lány bátortalanul vissza-mosolygott rá, azután szégyenl senfölajánlkozott neki, ahogy azt várták t le az öregek. Ha Groa-Saan ork szemmel nézi a lányt,gyönyör nek találta volna. Minden bizonnyal a legszebbnek a törzsb l. Azonban Groa-Saanoly sokáig élt már emberek között, hogy nem tudott eltekinteni az emberi szépségideától.Csöppet sem kívánta ezt az ork n stényt.

Groa-Saan mindig is koszos ork kutyának érezte magát az emberek között, amit szívb lgy lölt. De most rá kellett döbbennie: legalább annyira ember az orkok között, mintamennyire ork az emberek között. Ám az ork lányt sem utasíthatta csak úgy el. Erezte, ahogyegyre több várakozó szempár szegez dik rá. Még a dobok is elcsöndesedtek.

nökségem els próbatétele, gondolta fejét csóválva Groa-Saan, azután egy hirtelenmozdulattal megragadta, és magához rántotta a lányt. Jobbjával megmarkolta a lány mellét,baljával pedig beletépett kócos hajába, azután pedig olyan durva csókot nyomott a lányajkára, hogy fogai nyomán vér fakadt a lány szájából. Végül durván eltaszította magától, segy vel trázó harci üvöltéssel jelezte fens bbségét a körülötte állóknak.

Tettét örült hangzavar követte. Groa-Saan elégedett mosollyal vette tudomásul újabbgy zelmét. És ez valahogy sokkal többet ért, mint fegyverrel legy zni a bátyját. Az nem voltmás, mint kegyetlen gyilkosság. Bátyjának csöppnyi esélye sem volt.

Hirtelen néhány fiatal ork legény lépett oda Groa-Saanhoz, és a vállukra vették meglepettnöküket. Körbehordozták a f nöki sátor körül, mintha csak most kellene megszemlélnie

jövend birodalmának székhelyét. Groa-Saan kezdte magát nyeregben érezni. A dolgok egyrejobban és jobban alakultak.

De a dobok egyszer csak elhallgattak. Groa-Saan értetlenül pillantott körül az t cipelvállakról. Vajon most mi történt, kérdezte magában, de csak egy fekete varjút látott keringenia f nöki sátor fölött. A megnémult orkok tekintete azonban mindent elárult. Mind ugyanabbaaz irányba fordult. Groa-Saan is abba az irányba fordította a fejét. Az ork sereg hamarosanszétnyílt egy hatalmas fekete kutya el tt, ami morogva, vicsorítva állt meg az így született térközepén. Mögötte egy szarvasb rbe bújt, hatalmas termet alak lépdelt. Egyik kezében kétméteres, vastag botot tartott, aminek a végére egy minden bizonnyal elf koponya voltillesztve, fején pedig szarvas koponyát viselt, aminek óriás agancsait nem lehetett könnymegtartani.

Amikor a sámán megállt a fekete kutya mögött, az elhallgatott, s a leveg l a varjú isalászállt a sámán vállára, akit még vagy fél tucat fegyveres vett sietve körbe. Groa-Saanvégigpillantott rajtuk, s aggódva vette tudomásul, hogy egyikük sem tiszta vér ork. S t, kettkifejezetten embernek nézett ki.

A Groa-Saant tartó ork legények óvatosan leengedték f nöküket a földre. Groa-Saan kétlépéssel közelebb lépett az idegenekhez, azután ahogy még apjától tanulta, határozottan asámán vöröses szemébe nézett.

Hosszasan fürkészték egymás tekintetét. Groa-Saan agyában vadul dübörgött a gondolat,hogy harcra fog sor kerülni. Ám a pillanat még várt magára. A sámán meg akarta ismerniGroa-Saan erejét. És Groa-Saannak is ez volt a szándéka. A sámán már els pillantásra isrettent veszélyesnek t nt. Nem egyszer törzsi sámán volt, hanem egy félvér idegen, akinekmegvan a maga akarata. És Groa-Saanhoz hasonlóan emberi gondolatok bújtak meg atekintete mögött. Márpedig az emberi gondolatok sokkal veszélyesebbek voltak, mint az orkgondolatok.

Egy pillanatra Groa-Saan mintha fölényes, apró fél mosolyt fedezett volna föl a sámánvonásaiban. Már-már mozdult volna a fegyverért, de akkor a sámán a botjára támaszkodva féltérdre ereszkedett. A varjú károgva a magasba emelkedett. A sámán még hosszasan GroaSaanszemét figyelte, azután a fejét is lehajtotta.

A törzs egy emberként sóhajtott föl. Alig mozdította meg a jobbját Groa-Saan, hogy jelezze asámánnak: fölállhat, az máris fölegyenesedett. Groa-Saan a másik felé bólintott, mire a sámánmég egyszer meghajtotta a fejét, és távozott.

A kutya várt még egy kicsit, morgott és vicsorgott a Groa-Saanhoz közelít kre, azután is agazdája után ment. A kutya távozta után, Groa-Saan körül újra összezárult az önfeledtenünnepl tömeg, de Groa-Saan most nem engedte magához ket. Föltekintett az égre, ahol avarjú keringett körbe-körbe. Egy pillanatra mintha a varjú letekintett volna vörösmadárszemével Groa-Saanra, de azután csak megfordult a leveg ben, és a távolban, ahol márnem láthatták, leereszkedett gazdája vállára.

Az éjszaka leple alatt fél tucat ork és ember harcos közelítette meg a f nöki sátrat. El ttük egynagy, sötét kutya settenkedett, fölöttük egy fekete varjú körözött. Azokat az orkokat, akik azútjukba kerültek, egyszer en leütötték. De ha mégis észrevette volna ket valaki, akkor semmert volna senki sem szembeszállni a sámán akaratával.

Odabenn a f nöki sátorban még tartott a mulatozás. Groa-Saan három-négy ork lány karjábanvedelte a kissé posványos ork sört. Egyre jobban és jobban érezte magát, minél többet ivott.Érzékei úgy eltompultak, hogy már a sör pocsék íze se hatolt keresztül ízlel bimbóin.

A sátorban még legalább húsz-huszonöt fiatal ork lány és fiú élvezte a f nöki orgiát. Pontosanúgy, ahogy az lenni szokott.Groa-Saan sokáig próbálta kivonni magát a forgatagból, még akkor is, amikor márreménytelennek t nt a dolog, de végül be kellett adnia a derekát si vérének. Jól esett neki asör nyújtotta tompa kábulat, így már az ork lányokat is vonzónak találta, bár még mindig nemvolt dolga életében ork n sténnyel.Groa-Saan gondolataiban fekete szellemként azonban végig ott kísértett a sámán szürkealakja, hatalmas agancsa, koponyafej botja. Ez a sámán egy ember volt, akit megfert zött azork vér; s nem egy ork, akit ember vér nemesített. Ez szinte sütött bel le. És ezért rettentveszélyesnek t nt. Föl akarta valamire használni a K szilánk törzset. De mire, tette fölmagának már ezerszer is a kérdést Groa-Saan. Válasz azonban egyel re nem jött. Azt mársikerült kiderítenie, hogy a sámán fél évvel ezel tt érkezett ide, két nappal az után, hogy atörzs el sámánja, akit még Groa-Saan is ismert, váratlanul elhalálozott. Nem is volt felt

ez a “véletlen" egybeesés, nevetett föl kényszeredetten Groa-Saan. A sámán az elmúlt félévben nagyon sokszor próbált szót érteni Groa-Saan bátyjával a szomszédos elf falu, Anfalonkérdésében. A sámán szerette volna meggy zni arról Groa-Saan bátyját, hogy az mágiájával, s kiváló harcosaival, akik a többieket megtanítanák az emberi harcmodorra,legy zhetik az elfeket. Azonban valami okból kifolyólag Groa-Saan bátyja hajthatatlan volt.Groa-Saan sem értette, miért. Bár állítólag egyszer, még f nöksége els évében, amikor mégGroa-Saan javában Anfalonban raboskodott, is megpróbálta elfoglalni Anfalont, azonbankudarcot vallott. Ebben azonban Groa-Saan er sen kételkedett, hiszen ott, Anfalonbansemmi hírét sem hallotta ork támadásnak. Az imént azután Groa-Saan azt is megtudta, hogytöbben már számítottak arra, hogy fogyóban a sámán türelme, s átveszi a hatalmat a törzsfelett, amikor megjelent . A sámán egyébként csupán két harcossal, a két ember harcossalérkezett ide. Ám azóta mind a négy félvér ifjút maga mellé állította. Még szerencse, hogy nemvolt több félvér a törzsben, gondolta Groa-Saan.Vajon mi lehet a sámán célja? Miért akarja elpusztítani Anfalont? Egyel re azonbanGroaSaannak még nem voltak válaszai. Csak nem is...A félrecsapódó sátorfüggöny mögül a sámán fegyveresei rontottak be. A sátorban körülbelülharminc értetlen szempár szegez dött rájuk. A sámán egyik félvér test re lépett be utolsónak,majd gy lölködve Groa-Saanra mutatott.- t akarom! – kiáltotta érdes ork nyelven. – A többiek kifelé!Groa-Saan megpróbálta összeszedni kába gondolatait, de egyel re csak a szemétmeresztgette. Mi ez? Hiszen a sámán behódolt neki! Vele nem akar egyezkedni, mint abátyjával? Pedig vele eleddig megegyezhetett volna. De ezek után! És ki ez a fickó, hogy parancsol?Ahogy a sámán test rei el retörtek, az ork n stények sikoltozva menekültek Groa-Saanöléb l. Pár félrészeg ifjú harcos, akik szívb l gy lölték a sámánt, s bíztak Groa-Saanban,megpróbálták a támadók útját állni, de mindhiába. Az egyik félvér máris Groa-Saan tarkoponyája felé sújtott kétél kardjával. De nem találhatta el, mert egy részeg ork n stényönfeláldozóan Groa-Saan elé vetette magát.A fölcsattanó sikoly egy vasököl erejével vágta pofon Groa-Saan tudatát. Gondolkozás nélkülátfordult a vállán, majd a medveb rt, amin feküdt, a támadója arcába dobta. Ez adott némiel nyt Groa-Saannak, hogy elérje a karnyújtásnyira fekv meztelen kardját. A következcsapást már ezzel hárította, majd egy gyors ellentámadással véget vetett kettejükküzdelmének. A félvér korántsem jelentett komoly veszélyt Groa-Saan számára, ha fegyverrelszállhatott vele szembe.A sátorban addigra mindenkit lemészároltak a sámán test rei, aki ellenállni próbált. CsakGroa-Saan állt talpon, szemben öt támadójával és a sámán hatalmas, fekete kutyájával, ami ottvicsorgott a félvér test r lábánál.- Akkor most élve fogjátok el! – intett el re a kardjával a félvér. Szavára négy harcos vetetteel re magát.Groa-Saan azonban nehezebb helyzetekb l is kivágta már magát, nem esett kétségbe, bárkarja megremegett a vérében lév túl nagy alkoholmennyiség miatt.A két ember test r támadott balról, ket el akarta kerülni Groa-Saan, hogy el bb a kétgyakorlatlanabb kardforgatóval végezzen. Jobbra lépett hát, hogy legyen másodpercnyi ideje,majd kardjával egy medveb rt emelt az egyik félvér elé, aki óvatlanul fölszúrta azt a kardjára.A másik támadását blokkolta, majd a medveb rt keresztül hasítva ártalmatlanná tette elstámadóját. Azután Groa-Saan a sátor ruganyos nemezfalának vetette magát, hogy elkerülje azember test rök rohamát.A másik félork óvatlanul próbált újabb támadást kezdeményezni, aminek nyomán GroaSaankönnyedén lefegyverezte. Azután kardja lapjával úgy csuklón vágta a félorkot, hogy azvonítva menekült el le.

Groa-Saan els ütésváltása kiválóan sikerült az ember test rökkel. Már ennyi is meger sítettea véleményét, hogy jelen helyzetben jobb lenne menekülni. Teljes erejével balra sújtottkardjával, minek nyomán vagy egy méteres vágás keletkezett a sátor falán. Hárította az egyikember test r suta támadását, majd egy keresztvágással duplájára tágította a rést.Groa-Saan egy vel trázó csataordítással kísérve rontott el re két lépésnyit, de csak azért,hogy lendületet tudjon venni, miel tt nekivetné magát a sátor falának. Úgy számította, hogymost már ki fog szakadni a sátor fala, ha teljes lendülettel nekiütközik.- Barmok! – kiáltotta a félvér, majd is el re rontott. – Nem menekülhet!A fekete kutya h ségesen követte, mintha csak most lenne a sámán.Ám alig tett el re egy lépést Groa-Saan, a beszakadt sátorfalon át fél tucat éles karom robbantbe sz kre szabott látókörébe. Alig tudta lekapni a fejét, hogy a karmok ne vájják ki a szemét.Groa-Saan nekivágódott a sátor falának, ami recsegve-ropogva szakadt tovább, egyensúlyátvesztette, majd elvágódott a kinti hideg talajon.Groa-Saan, amilyen gyorsan csak tudott megpróbált volna föltápászkodni, de akkor valamirettent er vel dobbant a hátán, és egész teste a földnek csapódott. A sámán sötét kutyájamáris fordult vissza, s még miel tt Groa-Saan maga elé emelhette volna a kardját, vicsorgóagyaraival Groa-Saan csuklójába mart. A kard kifordult Groa-Saan markából.A következ pillanatban egy varjú karmai téptek tar koponyájába, Groa-Saan máris verthelyzetbe került. Utána már csak annyit érzékelt, miel tt elvesztette volna az eszméletét, hogyvalami kegyetlen er vel a tarkójának csapódik.A fekete madár vastag cs rét fogak tarkították, s hosszú villa alakú kígyúnyelve, mint méregmarta a b rét, ahogy a fogak a húsába mélyedtek. Megpróbálta eltaszítani magától a hatalmasfekete madarat, de hiába ragadta meg a lábát, annak még a szárnya végén is karom n tt. Jómélyen Groa

Saan húsába vájta, mire elzuhant a posványba. Ott küszködött tovább reménytelenül aszörnyeteggel.

Aztán valahogy mégis kiszabadult az állat halálos öleléséb l. De még föl se tudott állni, márisott volt rajta a bárány nagyságú fekete kutya. Groa-Saan megpróbált belerúgni, de a kutya acombjába mart. A fájdalom szinte megbénította Groa-Saant. De nem volt megállás, a kutyamáris Groa-Saan hasán termett, és az arca felé kapott. Groa-Saan csak az utolsó pillanatbantudta két vasmarkával megragadni az állat nyakát. A sötét kutya ott vicsorított az arcába,hatalmas fehér agyarai szinte kibökték Groa-Saan szemét, a nyála pedig az ork arcábacsörgött, ahogy fogai egyre közelebb és közelebb kerültek Groa-Saan nyakához.

És akkor újra lecsapott az égb l a fekete madár, karmait mélyen áldozata szemébe vájta.Groa-Saan el tt elsötétült a világ, ahogy fölsikoltott.Ám ugyanabban a pillanatban er s, kora reggeli fény vágott Groa-Saan szemébe. Szíve vadulzakatolt, rémálma pedig még mindig nappali valóságként égett a szemében. De hamarosanelenyészett, szíve megnyugodott, s végre érzékelni tudta a valóságot. Nem sok öröme lettbenne.Egy cölöphöz volt kikötve a semmi közepén. Lábát a bokájánál kötötték a cölöphöz, karjátpedig a cölöp háta mögött kötötték össze. Teste el red lt, amennyire a karja engedte, úgylógott le a cölöpr l. Minden tagja fájt, amikor megpróbált kiegyenesedni. Megkötözöttvégtagjai miatt ez nehezen ment.Amikor végre fölnézett, a kora reggeli nap élesen a szemébe világított. Keleti irányba kötöttékki. Groa-Saan lelki szemei el tt megjelent a távoli Fennsíkon fekv Nesturia, melynek gazdaghercege, V. Nestor a leghatalmasabb volt a világon.Egy fekete alak lépett a nap elé, s árnyékot vetett Groa-Saanra. Groa-Saan hiába hunyorgott,

csak az idegen testének sziluettjét tudta kivenni. De a hatalmas agancsokról, koponyafejesbotról azonnal megismerte a sámánt. A varjú valahol ott körözött a feje fölött, míg kutyája abokája mellett vicsorgott Groa-Saanra. Két ember test re persze ott állt mellette, csak amegmaradt félvér lépett oda Groa-Saanhoz.- Sorsod megpecsétel dött – köpte oda Groa-Saannak érdes ork nyelven.Groa-Saan lassú mozdulattal feléje fordította fejét. A félvér még rettent fiatal volt. Talán hatizenegy-tizenkét tavaszt láthatott.- Azt nem te dönt d el, kölyök! – vetette neki oda a szavakat Groa-Saan.A félvér persze azonnal kijött a sodrából. Két lépéssel Groa-Saanhoz ugrott, és durván arculcsapta.- Ezt a pimaszságodért, kutya! – kiáltotta dühödten. – Ezt meg apámért! – csapott a félvérököllel Groa-Saan arcába.A sámán a nap árnyékában csak nevetett. És csak még jobban nevetett, ahogy Groa-Saanvégre megértette, hogy saját unokaöcsét l kapta a pofonokat.- Bizony-bizony – mondta a sámán a távolból, de nem lépett közelebb, csak a félvért intetteodébb az útból, miközben rá mutatott. – A te véred, Groa-Saan.Groa-Saan újra kihúzta magát, vérrel keveredett, megsavanyodott nyálát pedig kiköpte asámán felé a földre. Aztán egyenesen a szemébe nézett. – Mit akarsz?A sámán azonban nem válaszolt, csak kedélyesen mosolygott. Talán nyilvánvaló fölényétakarta még inkább éreztetni. Groa-Saan pedig ezt nem volt hajlandó tudomásul venni.- Én csak választási lehet ségeket kínálok neked – mondta végül a sámán. – S te eldönt d,hogy élsz-e velük vagy sem. Én veled megegyezni akarok, nem legy zni téged. Azt mármegtettem.- Egyezkedni velem? – nevetett fel Groa-Saan, majd fejével az unokaöccse felé bökött. – És mit szól ehhez?- Mit szólna? – kérdezett vissza a sámán.- Nem akar mindenképpen lenni a törzsf az apja után?A sámánt azonban nem lehetett egykönnyen összezavarni.- Még lehet, hogy ebben a hármasórában törzsf vé lesz – felelte gúnyos mosoly kíséretében.- Csak rajtam múlik, mi? – kérdezte kínjában Groa-Saan. – He?!A sámán hallgatott. Megvárta, míg elmúlik Groa-Saan hirtelen jött érzelmi fölindulása.- És miért akarsz megegyezni velem?- Mert te kiváló harcos vagy. Okos vagy és er s, szinte egyedül többet érsz, mint ez az egésztörzs. Veled együtt képesek lennénk legy zhetetlen er t kovácsolni ebb l a törzsb l. Néhányév alatt miénk lehetne egész Khabr. S talán még több.- De te nem ezt akarod – szólt közbe Groa-Saan. – Te ember vagy, te nem akarhatszbirodalmat csinálni egy ork törzsb l.- Te is ember vagy – közölte a sámán.Groa-Saant egy pillanatra újra elöntötte a düh.- Én ork vagyok, és soha nem adnám egy magadfajta kezére a törzsemet, mint ez aszerencsétlen fattyú! – bökött fejével az unokaöccsére Groa-Saan. – Akinek emberringyó voltaz anyja!De a sámán csak nevetett.- Ork az anyja, elhiheted – mondta a sámán. – Nem kevésbé, mint neked. Anyjábanugyanannyi volt az embervér, mint a tiédben vagy az apátokban. Több, mint elég. Csupánrajta jobban meglátszik. Rajtad szinte alig, els pillantásra. De minden mozdulatod, mindenpillantásod arról árulkodik, hogy emberi léthez, emberi gondolatokhoz vagy szokva. Még azork n stényt is büdösnek találod. Bizony-bizony, ember vagy Groa-Saan. És te ezt épp oly jóltudod, mint én. Els sorban az embert és az orkot nem a test, hanem az ész különbözteti meg.Az ork csak egy állatfajta, míg az ember már félig isten. S ha te is ork lennél, már rég

meghaltál volna.- Dögölj meg! – vicsorogta Groa-Saan, bár lelke mélyén tudta, hogy a sámánnak igaza van. –Dögölj meg!A sámán megvárta, míg Groa-Saan megnyugszik.- S hogy valóban mit akarok? – mosolyodott el a sámán. – Azt neked nem kell tudni. Elég leszannyi, hogy olyan er s hadsereget akarok faragni ebb l a törzsb l, ami elsöpri Anfalont.Erre a névre Groa-Saan fölkapta a fejét.- Anfalont?- Igen, Anfalont – bólintott vigyorogva a sámán. – Van ott valami, ami kell nekem.Van ott valami, ami kell nekem, visszhangzott Groa-Saan elméjében a sámán szava.Önkéntelenül is Folane jutott az eszébe. Mintha a sámán nem akarhatna mást Anfalontól, mintFolane-t. Groa-Saan vérbe borult tudatáig nem jutott el a fölismerés, hogy Folane csupán az számára képvisel, s képviselhet értéket Anfalonból. Groa-Saan számára ott minden gonoszvolt és rossz, csak Folane volt jó.- Ha mellém állsz, akkor te lehetsz a valaha élt leghatalmasabb ork törzsf – hízelgett továbba sámán. – Te lehetsz az egyetlen, akinek sikerült meghódítani egy elf falut. S ha mindezmegtörtént, engem nem látsz többé, ezt megígérhetem, így is tovább kell maradnom ezen akoszos félszigeten, mint terveztem.Azonban mindez Groa-Saant már csöppet sem érdekelte. Ezt az ork sámánb rbe bújtemberfattyút legalább annyira gy lölte azért, ami, mint amennyire Folane-t szerette. Eszébese jutott, hogy a sámán segítségével közelebb kerülhet bosszújához. Groa-Saan csak atúlvilági er k démonát látta benne. De mit tehet mást, mint megalázkodik?A sámán kéjes élvezettel követte nyomon Groa-Saan kínszenvedését, ahogy megpróbáljaeltépni köteleit, miközben azon rágódik, mit kellene tennie.- Te is el akarod pusztítani Anfalont – jelentette ki a sámán. – Látom a gy löletet aszemedben, amit az elfek iránt érzel. Látom egészséges ork gy löletedet. Add át magadgy löleted erejének, s állj mellém! Ketten könnyen elérhetjük célunkat.- És ha nem?! – köpte vissza a szavakat Groa-Saan.A sámánt azonban nem lehetett kizökkenteni a szerepéb l. Fölemelte eleddig elrejtettbalkezét, amiben ott volt Groa-Saan hullócsillag markolatú elf t re, amit még Folane-tólkapott Anfalonban. Groa-Saan megpróbált volna a t r után kapni, de a kezét tartó kötél mégmindig nem engedett. De ha engedett is volna a kötél, a sámán akkor is méterekre állt Groa-Saantól.- Látom, fontos neked – mondta a sámán a t rre pillantva. – Szép fegyver, elf fegyver.Egy pillanatig mind a ketten a sámán kezében táncoló elf t rt bámulták.- Ha nem... – emelte föl hirtelen a tekintetét a sámán – ...akkor meghalsz.A sámán oly könnyedén hajította el baljával a t rt, hogy a válla már szinte meg se mozdult. A

r villámsebességgel szelte keresztül a távolságot a sámán és Groa-Saan között. Groa-Saanalig tudta félrekapni a fejét. A t r méla remegéssel állt bele a cölöpbe Groa-Saan jobb vállafölött. Groa-Saan nem érzett fájdalmat, de a t r éle véres volt, mint ahogy koszos ingén islassan terjedni kezdett a sötét folt, a vér jele.- Válassz! – parancsolta a sámán. Ám Groa-Saan akkor már döntött.Teljes erejével megveszítette az izmait, lábát b szen fölfelé húzta, és elfordította balra,amennyire csak tudta a kötél szorításában. Azután jó er sen hozzászorította a cölöphöz, ésmost a törzsével fordult balra. A többiek még nem értették, mit akar. Groa-Saan megismételtea mozdulatot, mire félvér unokaöccse a kardjához kapott, és felé lépett. De már elkésett.Groa-Saan még egyszer megfeszítette magát, és teljes erejéb l el red lt, miközben továbbfordult balra, a cölöp mögött összekötött karja pedig fölfelé csapódott oda, ahol az el bb méga feje volt. Az elf t r durván Groa-Saan csuklójába mart, de a kötelet is elvágta. Groa-Saanmég ugyanazzal a mozdulattal megragadta a t r markolatát, s ahogy a teste el rezuhant,

magával rántotta a cölöpb l a fegyvert.Groa-Saan térdre esett, feje a kemény földnek csapódott, de vasmarka benne a t rrel azonmódelvágta lábának köteleit.A sámán gúnyosan fölnevetett, s intett test reinek, hogy kapják el. Ekkor sújtott le a félvérkardja. De csak a cölöpöt találta telibe, mert Groa-Saan már át is fordult sérült vállán.Hatalmasat ordított a belé nyilalló fájdalomtól, de egy pillanatra sem torpant meg. Kirúgtaunokaöccse lábát, aki hangos puffanással elvágódott el tte. Miközben Groa-Saan fölállt,kiragadta a cölöpbe ragadt kétél kardot, s ahogy egykori mesterét l tanulta, er senmegszorította a keresztvas el tt, hol még nem vág oly annyira a kard, azután a sámán feléhajította. A sámán gúnyos kacaja halálhörgéssé változott, ahogy a kard átjárta mellkasát.A sámán pusztulása azonban nem állította meg a test röket. A félvér is újra Groa-Saanravetette magát, s a hatalmas fekete kutya is Groa-Saan felé közeledett vicsorgó pofájával.Groa-Saan könnyedén lépett félre eszét vesztett unokaöccse el l, megragadta a grabancát, ésvasöklével úgy tarkón csapta, hogy az nyomban szörnyet halt. Groa-Saan egy pillanatig semsajnálta, hulláját ork csataordítás közepette emelte feje fölé, s vágta neki az egyik test rnek,akit ezzel le is vert a lábáról.Groa-Saan ezután a cölöp mögé ugrott, hogy a másik ember test r ne érje el. A test róvatlanul Groa-Saan után szúrt a kardjával, mire az alkarjával a kard lapjára sújtva úgy acölöphöz vágta a kard pengéjét, hogy az kifordult a férfi kezéb l. Ahogy a kard megpördült aleveg ben, a markolata Groa-Saan felkarjának vágódott. Megvágta ugyan, de nem vészesen.Groa-Saan nem engedte a földre esni a kardot, máris elkapta a markolatát, kilépett a cölöpmögül, és támadásba lendült. A fegyvertelen test r nem tehetett ellene semmit. Saját kardjaegy pillanat alatt végzett vele.Ekkor ugrott Groa-Saannak a kutya. Ugyanúgy ledöntötte a lábáról, mint lázálmában;ugyanúgy a nyakát kereste, mint lázálmában. De most kard is volt Groa-Saannál, és a pengemegtalálta az utat az állat testébe. Groa-Saan félrelökte magáról a fölvonító sebzett kutyát, ésmáris fölpattant.Miközben a második test r rárontott, mintha valaki fennhangon mágikus szavakat kiáltottvolna. Groa-Saan védte az ember harcos támadását, majd egy nagyon régi trükkel félreütötte afegyverét, és bevégezte a test r sorsát. Ahogy a test elzuhant a porba, Groa-Saanmegpillantotta a mágikus szavakat kántáló sámánt.Egy pillanatig döbbenten állt a látvány el tt. A szarvasb rruha véresen feküdt a porban. Azagancsok kettétörve hevertek rajta keresztbe, mint az elf koponyás bot, és ott állt el ttük asámán igazi valójában. Persze nem sámán volt, hanem valami más, amit Groa-Saan még sohaéletében nem látott. A sámán mellkasán tátongó hatalmas seb pillanatok alatt forrt össze asámán testéb l áradó rettent mágia hatására. Groa-Saan azt várta, hogy a sámán teste óriásiraduzzad, fogai helyén agyarak n nek, ujjai végén karmok, és azután neki ront, hogy eltapossaöt, mint egy e világi alantas férget. De nem történt semmi ilyesmi. Csupán a sámán hatalmas,vörösen világító szeme árulta el, hogy hatalma e világon túli szférákig is elér.És akkor a sámán hangosan fölnevetett. Hangja újra emberinek t nt.- Kis piszok vagy te ahhoz, hogy szembeszállj velem, Groa-Saan! – kiáltotta. –Ostobaságodért pusztulni fogsz! Öljétek meg!A vel trázó farkasüvöltés hatására Groa-Saan végre el bírta vonni tekintetét a sámán vöröslszemér l.A következ pillanatban a sámán fekete kutyája újra rárontott Groa-Saanra. Testén nyoma selátszott már az el bbi sérülésnek, de az el bbi kutya álarcnak sem. Mintha a duplájára duzzadtvolna a dög, s hatalmas szeme legalább oly vörösen izzott, mint gazdájáé.Groa-Saan hiába döfte keresztül kardjával az állatot, az ledöntötte a lábáról. Groa-Saan mintegy sószsák elzuhant, neki a cölöpnek. És a dög egy pillanatig se hátrált. A kard, amit estébenGroa-Saan elengedett, szinte kilök dött a dög testéb l. Halálos sebe pedig rült tempóban

forrt össze.Aztán az állat máris Groa-Saan hasán termett. Az ork megragadta a szörnyeteg nyakát, hogyelodázza a pillanatot, amikor az véres agyaraival keresztülharapja a torkát. De nem volt mársok ideje hátra. Hallotta a sámán közelg lépteit is.- Véged, ork kutya! – nevetett a sámán. – A sorsod nem kerülheted el.Groa-Saannak minden ereje kevés volt, hogy visszatartsa az állat pofáját. Lázálma valóraválni látszott, amikor az égb l lecsapott a másik szörnyeteg. A fekete madár vastag cs rétfogak tarkították, s hosszú, villa alakú kígyónyelve mint méreg marta Groa-Saan b rét, ahogya jobbjába kapott. És Groa-Saan még csak védekezni se tudott. Er ltetetten vetette félre afejét, hogy a fekete madár ne tudja kikaparni a szemét szárnya végén növ karmával.Ebben a pillanatban Groa-Saan is úgy érezte, hogy eljött a vég.És akkor meglátta az elf t r hullócsillagos markolatát kiállni a cölöp tövéb l. Azóta volt ott,hogy elvágta vele a lábat fogva tartó kötelet. Groa-Saan még egyszer megfeszítette mindenerejét, baljával elengedte a kutya nyakát, és a t rért nyúlt. Érezte, ahogy a rettent nyomásalatt összecsuklik a jobbja, ahogy a kitátott, agyarakkal kirakott száj a torka köré fonódik,ahogy a madár egyik karma végighasítja az arcát a szeme alatt, de azt is érezte, ahogy a baljaa t rre fonódik, ahogy a hullócsillag forma újra a markát égeti, és akkor a szörnyeteg nyakábadöfte a tör pengéjét.Groa-Saan nem hitte volna, hogy elkerüli a vég, hogy az állat agyarai nem mélyednek atorkába, de a szörnyeteg egyetlen pillanat alatt újra visszavedlett nagydarab, sötét kutyává, sélettelenül terült el Groa-Saan mellkasán.Groa-Saan nem értette, mi történik, de ösztönösen megragadta a fekete madár egyik lábát, és a

rt abba is beledöfte. A következ pillanatban már csak egy döglött varjút tartott a kezében aszörnyeteg helyett.Lelökte magáról a döglött a kutyát, és föltápászkodott. A sámán ott állt döbbenten alig párlépésnyire el tte. Már csöppet sem volt kedve nevetni. Meredten bámulta az elf t rt.- A t r... – suttogta a sámán. Hangja csöppet sem volt már túlvilági, tekintete sem izzott mároly élesen.Groa-Saan azonban nem tör dött a sámán döbbenetével. El relépett tehetetlen ellenfele felé,és a gyomrába döfte Maleon t rét.A sámán tekintete most már teljesen emberi volt, ahogy Groa-Saan arcába meredt.- A t r... – suttogta újra a sámán. – Ezt ke... Groa-Saan már nem értette, mit akar mondani asámán.De nem is érdekelte. Hagyta összecsuklani az élettelen testet.Groa-Saan megint csak a t rnek köszönhette az életét. Vagy talán a t r neki? Ki tudja, mitakart a sámán. De ha arra gondolt, hogy ezzel megmentette Anfalont... Groa-Saan úgy érezte,a sors mindig ellene cselekszik. Azonban jól tudta, Anfalon nem kerülheti el bosszúját.

COLLIN J. FAYARD:AZ ÖRÖKÖSAz anyagi világ majdhogynem kivetette magából azt a táncot – a kézzelfogható jelenségeksíkjának fájt a transzcendens ritmus. Csakhogy...Aki táncolt, mestere volt a mozgásnak, uralta minden porcikáját... shiallas y niya derronn,minden Egy... és ezzel uralta mindazt, mi öklendezve körbeölelte t. Parancsolt a köveknek –fekete cseppekben árnyakat sírtak magukból. Parancsolt a fülledt, asszony-illatú légnek –tétova csillámokat vajúdtak, remeg szivárványt, kínjuk zene volt a táncos fülének.Hariniann csupán játszott. Megtehette volna, hogy szabadjára engedi erejét – meghasadt volna

a föld akkor -, ám valaki figyelte. Valaki, akit nem akart megriasztani, nem akarta, hogyhatalmának megpillantásakor akaratát vesztett féregként imádja öt. Csupán szórakoztatniszerette volna.

t... a fiát.Avarro kedvenc helyén, a falra akasztott tükörszekrény alatt kucorgóit. Az anyja szerinttizenhárom nyarat látott – legyen igaza, Avarro nem tör dött a számokkal -, karcsú alakja,idegen metszés szeme, szálkás-fekete haja, er szakos szája kevert vérér l tanúskodott. Anyjaráhagyományozta hosszú élete egy részét, népének minden mozdulatban megbúvó báját,kit érzékeit, sosem látott apja pedig az emberek szívében lappangó tüzet, és némisötétséget, mely átitatta kamaszosan csillogó b rét.Mikor leszek én is ilyen ügyes? – sóhajtotta magában Avarro, miközben könny lépt anyjátcsodálta. Az er teljes, mégis kecses mozdulatait, a testével együtt táncoló, dús, napszínhaját... oly szokatlan e tájon a sz keség.Hariniann belekapaszkodott a légb l fonott szivárványba – arcvonásai fiatalabbnak mutatták aserdületlen emberlányoknál -, teste megállt, noha lelke tovább táncolt, és komoly szemmelfiára nézett.- Ne vágyj erre a tudásra, Avarro! – figyelmeztette a nolda asszony a fal tövében kuporgókamaszt. – A holnapban a magadé várakozik!- Mikor?! – ágált a fiú, s hogy a tánctól el varázsolt árnyak visszahúzódtak a kövek mélyére,otthagyta leshelyét. – Már az anyja fölé magasodott, pedig Hariniann a falu legkarcsúbbasszonya volt.- Amikor itt lesz az ideje – válaszolta az anyák megfellebbezhetetlen hangján Hariniann, ésotthagyta Avarrót, küzdjön meg egymaga hiábavaló vágyaival.A fiú gy lölte ezért, és mégis...Ó, mennyire szerette!Amióta az eszét tudta, ez a falu volt az otthona, Consa Tennan klánjának birtoka. A gyilkos-falu Drakka f szigetének egy kövekkel teliszórt fennsíkján rejt zött, mely annyira unalmasvolt, hogy még talán a pokoli istenek figyelmét sem érdemelte ki. Consa Tennan, a klánvezérvalamivel több mint egy nagy tucat fegyverforgatót adott a drakkai klánbárónak. A Tennan-gyilkosok sikerei elegend nek bizonyultak ahhoz, hogy a klánbáró évr l-évre engedélyezzelétezésüket, de ezek a sikerek sosem voltak annyira jelent sek, hogy szemet szúrjanak másklánoknak. Consa Tennan gondosan ügyelt népére, és nem engedte letérni ket a tisztesközépszer kényelmes – ám igencsak keskeny – ösvényér l.Hariniann félvér fia megfelelt ennek a követelménynek. Sem a testedzésben, sem a fegyveresgyakorlatokban nem bizonyult kiemelked tehetségnek – meg tudta védeni magát, ha azellenfele nem akarta legy zni -, sokan a nála fiatalabbak közül is túltettek rajta mind er ben,mind ügyességben. Ugyanakkor nem akadt párja, ha a mesterek ütlegei el l kellett szaladni –igaz, a többiek büszkesége nem is engedte ezt a gyávaságot, melyet kés bb úgy is kétszeresbüntetés követ. Avarro mégis szaladt, kikacagva a másnapi verést, mert erre serkentette nolda

seit l megörökölt, nemtör döm vére.Hogy mégsem pusztították el, mint a fejvadász létre alkalmatlan gyenge porontyokat, annakkét oka volt. Az egyik éppen Avarróban rejlett: ott, ahol észbeli erényekben kellettjeleskedniük a tanoncoknak, a fiú igencsak megállta helyét. Kisujjában volt a klán történelme,álmában is képesnek bizonyult intrikus terveket kidolgozni, a méregkeverés tudományátpuszta szórakozásként zte.A másik ok Consa Tennan, a vezér szívében rejtezett – a nolda Hariniann irányában érzettvonzalom formájában. És bár szenvedélye eleddig viszonzatlannak bizonyult, óvó palástkéntborult a faluszéli alacsony házikó fölé.Ám odakint borvörös vihar támadt, és leszaggatta azt a palástot Avarro élete fel l.Avarro mindebb l semmit sem sejtett. Elárvultan figyelte, mint t nnek nemlétbe a mágikus

fények, és némán átkozta tehetetlenségét. Miért nem tudja elrejteni anyja elöl a gondolatait?Miért nem tudja meggy zni arról, hogy menynyire szeretné ellesni t le a tánc tudományát?Miért nem bír a szenvedéllyel, mi a gyomrában született ezen a tavaszon, s most t rágjaszüntelen, mivel célját nem éri el sohasem? Miért?...A fiú belesápadt, amint megérezte gyomrában azt a mocorgást. Felébredt, mert rágondoltam.Egyszerre verte ki t le a hideg verejték és a forróság, er snek érezte magát t le – de csupánott, belül -, s oly gyengének, hogy sírni sem maradt ereje.Hariniann ismét megérezhette a fiában verg gondolatokat, mert egy pillanatra abbahagytaa t zrakást, és némileg ellágyult pillantással hátrafordult.- Hamarosan, Avarro, hamarosan – suttogta, és tekintete többet elárult, mint szavai... isvárja már, majd' eleped... De mire vár? – Nem is sejted, milyen hamar!Hariniann fátyolos tekintettel mosolygott, ám mosolya nem oldotta fel fia görcseit, mikéntrégen. Valami megváltozott közöttük, és Avarro nem tudott mit kezdeni az új helyzettel, semmagával.Talán ha az apja élne... Talán az öreg Avarro most tudná, hogy mit tegyen! Beszélne vele –férfi a férfival, atya fiával -, és elárulná, merre keresse a megnyugvást. De nincs, nincs apa...születése óta nincs, akire felnézhetne...Csupán a szépséges Hariniann.Ám vannak pillanatok, amikor ez kevés egy kamasz számára.Kopogtattak az ajtón – hármat hosszan, majd kett t sürget en. A klán jele. Hariniann felkaptaa fejét, el bb kifelé, a deszkák résein besz fénypászmákba nézett, majd a még mindig akunyhó közepén ácsorgó, sápadt Avarróra. Különös jelentése volt annak a tekintetnek, ámAvarro most süket és vak akart lenni, különösen, ha az anyjáról volt szó. Hariniann vidámanvállat vont, és táncos léptekkel az ajtóhoz sietett. Avarro kénytelenül is utána nézett– ennyi n iességet még sosem látott Hariniann mozdulataiban, ennyi kihívást... szégyenkezvekapta le róla tekintettét, er vel a falnak fordította tekintetét, miközben gyomrábólszerteszaladt a vágy, jutott legkisebb porcikájába is. Dörömböl szívének ritmusán keresztülalig ismerte fel a vezér hangját.- Nem! – válaszolta Hariniann, de Avarro kiérezte bel le az “igen"-t, mert felfokozottállapotában a lelkével is hallotta anyja szavait. – Mondtam már, Tennan, hogy nem!- Szarok rá, hogy mit mondtál! – kiabálta Consa Tennan, élet és halál ura a közösségben.Avarro riadtan fordult a hang irányába.Tennan részegen kapaszkodott az ajtófélfába – másik kezében kosb rb l varrott, félakóstöml . Ruházata szokatlanul kusza volt, a derekára tekert selyem végét maga után húzta asárban. Mögötte számtalan Tennan-fi, tekintetükben a h ség lángja lobogott.- Hé! Te cafat! – kiáltott be a mélyen hasaló gerendák alá Tennan. A bor és a vágy vörösfelh ket festett arcára. – Meddig akarod a bolondját járatni velem?- Neked Hariniann a nevem – felelte nyugodt hangon a nolda, s csupán befelé nevetett. Hiszenki tudná az ostoba kérész-élet ek közül, hogy mit jelent ez a név. “Az utolsó ösvény"... denem az enyém, gondolta Hariniann. Vontatott léptekkel hátrébb húzódott, a kunyhófélhomályos ölébe.Táncol! – lep dött meg Avarro, aki felismerte Hariniann mozdulatainak jelent ségét. Hiszenez a testiség tánca... de miért?- Tennan-fiak! – kiáltotta a felb szült vezér a mögötte állóknak, noha nem csupán férfiaktolongtak ott. Avarro felismerte közöttük a zsenge Ecris vonásait; a lány mostanábanzsibongó érzéseket keltett benne, talán mert nyúlánk volt, mint a nád, és melle éppen csakátsejlett a selyemujjason... akár egy noldáé. A falu többi leányát b vebb n iességgel látta el atermészet, s Avarro még a látványuktól is fulladozott...- Tennan-fiak! Kaparjátok el nekem odvából a rókát! Diputto...Az utolsó, vággyal kinyögött mélyvilági szó – kurtizán – kiszárította torkát, s mialatt kétoldalt

a fejvadászok betódultak Hariniann kunyhójába, Tennan hosszan kortyolt a kostöml l.Rövid, ám korántsem elkeseredett küzdelem kezd dött. Hariniannt meglep en gyorsangy rték maguk alá a Tennan-fiak – Avarro igencsak megdöbbent. Nem ilyen könnyprédának ismerte az anyját. Talán ez a döbbenet adott elegend er t a fiúnak az eszeveszetttámadáshoz. Ökölbe szorított kézzel rontott a láncinges férfiakra.Ütései nem sok kárt okoztak a harcedzett gyilkosokban, ehhez mérten tör dtek vele – t rték azáporozó öklöket, s csupán azzal foglalkoztak, hogy minél hamarébb teljesíthessék vezérükparancsát.Ám ekkor gonosz szisszenéssel felébredt egy vérre szomjazó penge......Ecris kezében.A lány hideg céltudatossággal lépett az rjöng Avarro mögé, baljával beletúrt a fiú hajába– mozdulata, mint a mohó szeret é -, s miközben tekintete Consa Tennan véreres szemébefúródott, hátra rántotta Avarro fejét. A végs kig feszül gége sípolva engedte szabadjára abent szorult leveg t...A t r alattomos döfésre lendült...- A fiút ne! – b dült el Tennan. Nem gyilkolni akart, csupán egy kis szerelemre vágyott.Ecris döfés közben csuklóból elfordította t rét – vonásait enyhe bosszúság felh zte -, és azAvarro torkának irányozott penge helyett a kemény markolattal ütötte halántékon a fiút...Sötét és poros helyen tért magához. Elviselhetetlenül szaggatott a feje, mert......a megéledt Tudás fagyott vízként feszítette belülr l koponyáját. Megkapta hát! Annyi évután, tengernyi hasztalan nap után! A gyomrát követel én marcangoló vágy mostelégedetten nyújtózkodott végig benne.Miközben köhögve fulladozott a múlt áradatában, Avarro mosolygott.Amazu-Urdahh fekete szirtjei közönyösen tekintettek alá a Kárhozat Ünnepének mámorábantobzódó tömegre. A mélyvilági Tartomány mindig jeleskedett Haru ünnepénekmegtartásában. “Adassék Neki minden ezer után egy...” Ráadásnak a nevenincs város ésnagyravágyó klánja er sen küzdött az igazi Névért, hogy Mélyvilág legjobbjai közéemelkedhessen.Avarro, az Áldozók vén boncmestere éber figyelemmel vegyült a tömegbe. Pontosan tudta,hogy mire van szüksége – hisz' a bannor-pálcák neki még sosem hazudtak, legyen bármilyfájdalmas az igazság. S most különösképp értékes táplálékot kapott a Sors: a Mélyvilág egydémoni vérrel fert zött, gusztustalan entitását, kinek ért módon kiterített belszerveire már apokoli istenek érintését l kisérve hullott alá a huszonnégy faragott pálcika.Nyolc csillag alakban a még remeg szívre.Nyolc a genitáliák felé.Nyolcat valami ismeretlen fuvallat felkapott, és a szoba sarkába sepert...Avarro nem várta meg, hogy a test kih ljön – csupán ekkor gy jthette volna össze az istenekérintését l mérgez vé vált jós-pálcákat -, hanem azonnal a város terein rjöng k közé sietett.Meg kellett találnia azt az asszonyt, akit a pálcák kijelöltek számára, miel tt még lejár azideje... az Áldozók klánjával együtt...A kevert vér ifjú kimászott az ágy alól, ahová eszméletlenségében Ecris hajította. Nemsietett. Tudta, hogy Hariniann rendezte így... táncolt, hogy megkívánja t Consa Tennan...táncolt, hogy eljöjjön végre Avarro ideje.A noldának nem eshet baja... aki így táncol, annak nem. Legfeljebb belekóstol a rég nemtapasztalt férfier be. Ennyit igazán megérdemel.Azok után, amit érte tett...Az áldozatok között meztelen, nyúlánk alak viaskodott kijelölt gyilkosaival. Alig fejlett kebleközt tetovált vadsz -inda tekergett – bal bokájától indult az elevennek rajzolt növény,felkúszott combján, levelei a lány kerek tomporát simogatták, némely indája a tarkójábakapaszkodott – ha gyermeki alakja nem is, e mesteri tetoválás ékesen tanúskodott az áldozatul

felajánlott lélek származásáról.Nolda volt, a vezekl k népéb l, a Karkh-kal szomszédos, veszett hír tartományból.Avarro szíve hevesen dobogott – a vén boncmester gondosan számolta -, éppen huszonnégyet.Ennyi jel nem maradhat észrevétlen!A boncmester hatalmának biztos tudatában gázolt a vérben fetreng áldozatok közé,egyenesen a tetovált test nolda lány felé. Kijelölt gyilkosai már kedvüket töltötték rajta – eza gyilkosok fizetsége a Kárhozat Ünnepén -, s készültek, hogy ért metszésekkel elvegyékéletét. Csak lassan, hogy minél nagyobb legyen a kín...Avarro közéjük lépett – úgy magasodott a földre tiport nolda felett, mintha népéneküdvözít je lett volna -, és baljával megérintette az egyik gyilkos homlokát...Az ünnep legszentebb sikolya harsant úgy, ahogy csupán az elkárhozott lelkek képesekelhagyni porhüvelyüket... a kijelölt gyilkos sikoltott, miel tt vérsárrá bomlott teste. Haruközelben álló beavatottja reszketett a gyönyör ségt l, ám kérd n nézett Avarróra.- Megváltom ezt az életet! – jelentette ki a boncmester, és a mocsokban verg tökéletestestre mutatott. Hogy szavainak nagyobb jelent séget adjon, hüvelykjét a másik, tétovánácsorgó gyilkos szemébe döfte.Újból felharsant az a Gúnyosan Szemlél nek tetsz , elátkozott hang, és a beavatottelégedetten intett:- Vidd! Megváltottad!Avarro a tükörszekrényhez lépett. A homályos arc, mely a tükör mélyér l visszatekintett rá,ugyanaz volt, mi eddig kísérte: zsíros csillogású kamasz-arc, fekete-kócos üstökkel. Csakhogya tekintetében valami srégi tudás rejtezett.Áhítattól eltelve nyújtotta ki kezét, hogy életében el ször kinyissa a tükörszekrény ajtaját.Sejtette, hogy mivel találja magát szemben... a fehérre tisztogatott koponya látványa mégisszíven ütötte.Semmibe vesz , békés emlék, egy hosszú és mozgalmas élet mementója. A koponya,melyben megfogant a halállal dacoló gondolat.Avarro hamar úrrá lett kezének reszketésén. Ismét mosolygott, amikor kézbe vette az üresszemgödr craniumot.- Itt vagy hát... Apám...Hariniann volt a neve – legalábbis ezt válaszolta Avarro kérdésére, a boncmester pedig nemtör dött vele, hogy valódi-e -, és saját népe taszította ki, mert nem volt eléggé nolda. Mertszerette a kérészélet eket szenvedélyük, gy zedelmes jöv jük miatt. Mert érz szíve volt –átkozott nyugatvégi atavizmus! -, mellyel tudott lángolni, mely ismerte a h ség fogalmát, ésel rébbvalónak tartotta azt a vezeklésnél.Amíg él volt Sal'Esunna népe számára, addig táncolt nekik – hol a gyönyör, hol a hatalomkedvéért. Mindkett t képes volt megadni a férfiaknak. Bár gyermeknek látszott, többesztend t látott megszületni és hamvába halni, mint Avarro.A vén boncmester letépte egy rjöng fajzatról annak köpenyét, és Hariniann-ra terítette.Nem szeméremb l, csupán hogy meg ne fázzon értékes zsákmánya.Nem tért vissza az Áldozok Rendje által uralt negyedbe. Hogyne! Nem kívánkozott id el ttelhalálozni.Élete fejében minden másról lemondott. Sem pénz, sem holmi mágikus csecsebecse, de méghosszú évek során létrehozott méregtára sem volt képes visszacsábítani t az Áldozókpusztulásra ítélt köreibe... pedig méregtára koronájaként tucatnyi üvegcse darim-köpetethagyott veszni.Ám a bannor-pálcikák neki még sosem hazudtak.Mire leszáll az éj, az Áldozok nagykép klánjának írmagja sem marad.Ezért indult Avarro fejvesztve a Perem irányába, oldalán frissen szerzett kincsével, mely ajöv t biztosítja majd neki...

Avarro ellágyult szeretettel cirógatta végig a bannor-pálcák fényesre kopott fáját. Ezeket apjamár útban új hazája, Drakka felé készítette. Hiszen még önkéntes szám zetése idején semnélkülözhette a pokoli istenek útmutatását – noha erejük a Mélyvilág határain túl már nemégette tisztára a boncmester gondolatait.Avarro – fejében apja tudásával, zsigereiben apja hatalmával – levett a pálcák mellettsorakozó üvegcsék közül egyet. Az üvegcse egyetlen kortyra elegend folyadékottartalmazott... egyetlen korty, de mekkora hatalom! Avarro letörte az üvegcse nyakát, ésmélyet szippantott a rég nem érzett párából.Emlékezett...Kezdetekben jobban fájt neki a darim-ital, mint maga a halál. Ám csupán ezen az útonjuthatott hozzá egyre gyarapodó erejéhez. És az Áldozóknak szüksége volt arra az er re.Kés bb már kívánta a fájdalmat. Azután – közben eltelt néhány évtized – már nem is érezte.Haru áldásával, a darim-ital ingyen adta erejét az Áldozok boncmesterének.Avarro az emlékek hatása alatt bizakodva hajtotta fel a tükörszekrényben lelt darim-italt.Nem számított ekkora kínra...Ez a test nem az a test. Ami Avarrónak, a renegát mélyvilági boncmesternek maga volt agyönyör, az Avarro, a félvér ifjú el tt a Halál csókjaként mutatkozott meg. Borzalmasgörcsök rántották ökölbe gyomrát, agyát démoni karmok markolászták, reszket lába levetettemagáról a test súlyát – a kínoktól vinnyogó Avarro zuhantában magával sodorta a koponyát, samikor a száraz csont elhasadt a köveken, Avarro a saját fejét érezte kettérepedni.Az egyik pillanatban még haldoklott, a következ ben már vérz orral vette számba a múltködéb l él törekv varázslatait. A fájdalom úgy múlt el, mintha valóban csók lett volna, azels – csupán valami megfoghatatlan terpeszkedést hagyott emlékül Avarro lelkében, s némirt a fiatal testben.

Avarro, a mélyvilági boncmester örököse ismét képes volt mosolyogni.Most látta csak igazán hasznát a gyilkos neveltetésnek, a végeérhetetlen testedzéseknek.Ruganyosán feltápászkodott a földr l, és elindult Hariniann után.A fejében olyan tudást hordozott, mely vetekedett a Perem legnagyobbboszorkánymestereinek tudományával...A tavaszi es k áztatta föld h en meg rizte a nyomokat, így a fejvadászok képzettségeibenkevésbé jártas Avarro is könnyedén eligazodott rajtuk.A fedett gyakorlótérre vezettek. Hát persze! Tennan kedvenc helye...Senki sem állt az útjába. Miért is tették volna? Ha látták is, hogy merre tart, csak legyintettekrá... mert senki sem vette észre a fiú szemében a sárga lángokat.A gyakorlótér palánkján túl a Tennan-fiak kisebb csoportja tolongott. Valahol középenlehetett a vezér és Hariniann.Avarro megszaporázta lépteit, és átvetette magát a palánkon.- Mit akartok az anyámtól?! – kiáltotta fennhangon, miközben megvetette lábát a jól ismerthomokon.A fejvadászok egy emberként fordultak hátra, majd a felcsattanó parancsnakengedelmeskedve kettévált tömegük. Consa Tennan támolygott el – mögötte Hariniannkuporgott ruhátlanul a homokban.A nolda büszkén, magabiztosan tekintett Avarróra, akiben birokra kelt a fiúi szeretet és azapai emlék. Anya... vagy szeret ?- Gyere csak ide, fiú! – parancsolt rá Tennan. A vezér elégedett volt, és megbocsátó...megkapta, amit akart, és nem csalódott benne. – Na... gyere!Avarro látszólag tétovázott, hogy engedelmeskedjen-e szavának. Holott csupán önmagávalviaskodott, tizenhárom esztend tudása versengett hét évtizedével. Néhány Tennan-fifélreértette a félvér kölyök mozdulatlanságát, kétoldalról megragadták karját, és a vezér eléállították.

- Nem haragszom, fiú... – mondta neki a quamili vért l sápadt Tennan.Avarro még mindig Hariniann-t bámulta, mintha Tennan ott sem lett volna. Tekintettevégigszaladt a n bokáján ered sz indán, fel egészen a piheg kebelig, ahová vérszín fürtötvarázsolt egykor a sal'esunnai tetováló.Hariniann táncolt – avatatlanok számára csupán reszketés -, úgy üzent Avarrónak. Olyanszavakat sodort a fiú felé a mágia, mit csupán az Áldozok egykori boncmestere érthetett.- Én sem haragszom – szólalt meg Avarro, meger södve a nolda táncától. Vakmer sége azéletébe került volna... máskor. Most azonban megváltotta.Baljának hüvelykjével megérintette a döbbent Consa Tennan homlokát...- Adassék Neki minden ezer után egy! – kiáltotta elégedetten Avarro, miközben a vezérpokoli kínoktól gyötörve sikoltotta világgá elátkozott lelkét.Eldöntetett.Nem került sok fáradtságba, hogy átverekedjék magukat a puhány Mélyszegélyen. Avarrolegnagyobb szerencséjére az Anger-hegy vadászai nem sokat pepecseltek Amazu-Urdahhsokadrangú klánjával – a nevenincs várossal egyetemben döntötték romba, az Áldozok nagyratör álmait. Ekkora pusztítás közepette pedig senkinek sem t nt fel, hogy egy vén boncmesterhiányzik az áldozatok sorából – legalábbis addig nem, míg Avarro és Hariniann el nem hagytaAmazu-Urdahh túlságosan forróvá vált földjét.Amikor úgy ítélte meg, hogy erejét nem kell már az üldöz kre tartogatnia, Avarro igénybevette nem csekély mágikus tudását, hogy mihamarabb a Menkarénak nevezett koszfészekbejusson.Maga is elámult azon, hogy mire képesek a nyomorult Kintiek. Menkare ugyan nyomába semérhetett a Mélyvilág rettenetes-szép városainak, azonban korántsem volt koszfészek, ahogykorábban hitte – mindenképp tiszteletet érdemelt.Ám Menkare minden kincse és szabadossága is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy letérítseAvarrót a hittérít k útjáról. Már érkezésük másnapja a Kapuk Terén találta ket...Így kerültek közelebb, egyre közelebb Drakkához és Consa Tennan névtelen corgájához.A Tennan-fiak – legyenek bár középszer ek – nem ismerték a meglepetés fogalmát. Aligrogyott össze a vezér, máris gyilkos kések tucatja indult gyilkos útra.Ám Avarro még nem mutatott meg mindent a mélyvilági boncmester felhalmozta tudásból.Torz kiáltására izzó hamuvá omlottak azok a fejvadászok, akik eddig lefogták. Kisebbfajtaszélvihar kavarta fel a homokot és a szomorú hamvakat.Avarro lehunyt szemmel lépett ki a hamufelh l. Egymáshoz illesztett tenyere között vakítófényesség született...A fejvadászokat csupán egy hajszál választotta el a gy zelemt l...No meg az a villám, amely Avarro tenyeréb l vágódott közéjük. Fülsiketít csattanássalrobbant bele több Tennan-fi mellkasába, égett hús b zét és görcsbe merevedett tagokathagyva maga után.Avarro következ szavait nem hallotta senki, még önmaga sem – a villám zaja kiszorítottminden hangot a fülekb l -, ám hatásuk így sem maradt el.A fiú kacagva rohangált az id legesen elvakult, megsüketült fejvadászok között. Sorraérintette meg ket – kit hol ért -, mire azok eltorzult vonásokkal kapkodtak leveg után...Mindhiába. Avarro mágiája elorozta életerejüket, hogy abból táplálja a fiú következvarázslatait.Egy t rével vakon hadonászó csitri került Avarro elé.- Ecris... – szólította meg Avarro a lányt, ám az nem hallotta t. – Menj el ttem!Hogy honnan származtak azok a kövér férgek, melyek ebben a pillanatban zabálni kezdték amég él lányt, csupán a pokoli istenek tudták. Avarrót nem is érdekelte. Használta a férgeketel teremt szót, semmi több. Nem filozófus volt, csupán boncmester – az apja után.Most már abbahagyhatta volna a gyilkolást. Aki még talpon állt a gyakorlótér homokjában, az

nem számított ellenfélnek többé, aki pedig kívül maradt a palánkon, ez id alatt rájöhetettarra, hogy Tennan gyilkos-falujában nem terem többé számára babér. Ám Avarro tetteit nemcsupán az önvédelem vezérelte. Erejére ébredt, és nem akarta, hogy bárki is fecseghessenerr l.Ecris fájdalomkiáltásaitól kísérve kiugrott a gyakorlótérr l, és nekilátott, hogy a földdel tegyeegyenl vé a falut. Lakói lelkének máris kijelölte a helyet, Ham poklában...Hat hónap sem telt el, és Avarro kivívta a klánvezet k elismerését. Tennan maga arra kérte,hogy titkolja tudását addig, míg igazán szükség nem lesz rá, nehogy fölöslegesen felhívjákmagukra mások figyelmét.Avarro mosolyogva egyezett bele. Titkolja , hogyne titkolná... hisz' éppen erre készült magais.Hariniann kigömbölyödött. Az gyermekét hordta a szíve alatt.Mire visszatért, Hariniann ismét táncolt úgy, mint régen. Nem rejtette mozdulataikecsességét...Sem a hatalmát.Azok a fejvadászok, akik túlélték Avarro varázslatait, most megb völve, mozdulatlanulbámulták a meztelen nolda táncát... a sz indák táncát... az életük táncát.A gyakorlótér palánkján túl lángot okádtak magukból a házak, fényük üveges szemekbentükröz dött az égboltra. Ám odabent minden elvesztette a jelent ségét, mert Harinianntáncolt.Avarro kedvtelve nézegette t. A gyakorlótéren maradt még néhány Tennan-fi, akikkelvégeznie kell – csakhogy most már ráért, jutott ideje b ven Hariniann csodálatára is.Egy fertályóra múltán Hariniann gyöngyöz keblekkel, hosszan sóhajtva fejezte be a táncot.Avarro nevetve csapta össze a tenyerét, ajkáról a felh tlen öröm hangja szólt, ahogy az egymajdnem-gyermekhez illik.Azután elsötétedett az arca, és kirántotta az élet sz nyegét a Tennan-fiak lába alól.A varázslat erejét l Hariniann is térdre bukott, noha t védelmezte Avarro figyelme. A fiúodarohant, letérdelt a meztelen Hariniann mellé, és arcon csókolta.- Itt vagyok, Anyám!Hariniann megcirógatta a fiú arcát – mozdulata táncolt, és... Avarro emlékezett.A varázslat nem igényelt egyebet, mint sok-sok tudást, mágikus hatalmat... és egy élmagzatot, melyet egy emberi asszony a szíve alatt hord. A halált fél boszorkánymester, akikidolgozta a különös varázslatot, nem végzett tökéletes munkát. A folyamat végeredményeenyhén szólva bizonytalan volt.Avarro, a mélyvilági boncmester nem szerette a bizonytalan dolgokat. Éveket fecsérelt el azéletéb l arra, hogy megismerje a varázslat szövedékét — anélkül, hogy egyszer is kimondaná,hisz' az a végét okozta volna -, majd újabb éveket áldozott tökéletesítésére.Munkája nyomán elvesztette a jelent ségét, hogy az asszony az emberek népéb l legyen.Jennao átkozott kontinensén ez nem elhanyagolható tényez . Ám ennél is fontosabb volt,hogy a hosszú várakozási id végeztével ne okozhasson katasztrófát holmi ostoba véletlen.Avarro erre is megtalálta az ellenszert.Kés bb, Drakkában eljött az ideje, hogy megtegye az utolsó lépést. Szerencsére bízhatottHariniann h ségében – mindenbe beavatta a nolda asszonyt -, s nem csupán az élete jogán.Hariniann szerette, azzal a szenvedéllyel, mit oly károsnak ítéltek meg Sal'Esunna vénei.Avarro a saját gyermekébe plántálta át személyiségét, összes tudásával, hatalmávalegyetemben. Nem kívánta a halált, oly keveset élt még – többet, mint amennyi fajtársainakkiszabatott, mégis... Egy újabb élet, ráadásul félvér testben, megér minden kárhozatot!Azután meghalt, miel tt a gyermek megszületett volna, így rendelkezett a varázslat.Ám a boncmester szunnyadó személyisége csupán azt az id t várta, hogy az ifjú Avarrofelcseperedvén elérje férfikora határát.

És akkor megébredt Hariniann kicsiny mesterkedésének segítségével.A két személyiség gond nélkül olvadt egybe, ahogy azt évtizedekkel korábban Avarroremélte.Mert Avarro, a félvér fiú olvadt egybe Avarróval, az Áldozók egykori boncmesterével....és Avarro ismét a tetovált test nolda asszony fölé hajolt, hogy szájon csókolja. –Megjöttem... asszony!

ALEC NORWOOD:A LILA GÖMB SZIGETEBarátaimnak, akik képesek voltak elviselni hosszú órákig tartó elbeszélésemet, lent a Tópartjánál, még július közepén. És persze mindenkinek, aki szereti a meséket.Az öregember visszavonultan él a tengerpart melletti nagyvárosban egy kid lt-bed ltkunyhóban, nem messze azoktól a szikláktól, ahol a múlt homályában a Bölcsek is laktak.Az évek, mint költöz -madarak vonultak el a feje fölött, bejárta a világot, beesett, öreg szemesok mindent látott, de élete alkonyán mégis visszatért a tengerhez. Reggelente kisántikál amólókhoz, és réveteg tekintettel mered az óceán sápadt vízébe, mintha valakit várna, akir ltudja, hogy soha többé nem jön már el...- Látta visszatérni a sárkányokat, látta meghalni a h s lovagokat, látott városokat t zben porráégni, látta a Bölcsek vereségét, majd látta az újjáépül világot. Látta és tapasztalta aszenvedést, a nyomort, a mocskot és a pompát, a világosat és a sötétet, a jót és a gonoszt. Slátta a tengert, a maga örök változatlanságában. Egyszerre imádta és gy lölte a mérhetetlenvizet; gy lölte azért, amiért kisodorta a Vén szigetre, s imádta azért, mert így eljuthatott avilág számtalan tájaira.Vannak pillanatok, amikor id s tudata megkérd jelezi, egyáltalán nem álmodja-e a csodásmúltat csupán? Ilyenkor benyúl egy viharvert öreg tengerészládába, s egy selyembe bugyoláltgömböt szed el . Finoman lerakja az asztalra, és belebámul. A szobát lilás fény tölti be, s öregszeméb l egy aprócska könnycseppet töröl ki... emlékezni kezd...

1.Yreck némán ült a sarokban, ketrecbe zárt többi társától elvonulva. Amíg a többiek vadulszitkozódtak, ráztak a rácsot, s megpróbáltak szabadulni a fogságból, Yreck szótlanulkuporgott. Tisztában volt vele, hogy emberi er nem elegend a karvastagságú rácsátszakításához.

A szekér némán zötyögött az éjszakában, körülöttük vihartépte fák vonultak el; egyreközelebb és közelebb értek Gurto városához. A raboknak nem árulták el, miért viszik avárosba ket, ám Yreck sejtette, hogy a cél a rabszolgapiac.

Nagyot sóhajtva gondolt vissza életének arra a gondtalan és békés szakaszára, amelyet afekete páncélba öltözött lovasok végérvényesen lezártak néhány napja, amikor lecsaptak rá avadászatról hazafelé vezet úton. Yreck hallott kósza híreket a ritkán arra téved utazóktól afelélénkült rabszolga-kereskedelemr l, de álmában sem gondolta, hogy békés emberekre islecsapnak a fekete ruhás banditák. Tudta, hogy Barcamoulban a király mindent megtesz, hogyelejét vegye ennek a káosznak, csapatokat állít fel, hogy elfogják és bilincsbe verjék aportyázó embervadászokat, s a keresked ket, akik ártatlan embereket adnak el Gurto és más

városok rabszolgapiacain. Mindhiába, hiszen Barcamoul annyira messze volt, a keleti végbenem ért el a király szigora.

Másnap reggelre elérték Gurto városát, a foglyokat egyenesen egy hájas, sötét b fickónakadta át a fekete ruhások vezet je. A keresked egyenként végignézte az “árut", Yreck nehezen

rte, hogy végigtapogatják és belenéznek a szájába, de szó nélkül elviselte. Tudta, ha szólnimerészelne, azt keményen megtorolnák a viasz arcú fegyveresek.

A keresked mosolyogva kifizette a fejvadászokat, s kezét dörzsölgetve bevonult a sátrábamagával ráncigálva az egyik fiatal lányt; szerencsétlen, tudva mi vár rá odabent, vadulsikoltozni kezdett. Az Yreck mellett lév megtermett, egyik láncra vert rab a földre köpött,mire a jobb oldali r szempillantás alatt ott termett, és hasba vágta. A férfi összegörnyedtfájdalmában.

Yreck rettegve várta az árverést. A kiállított rabszolgák körül emberek gy lnek,összefogdossák ket, s különféle kérdéseket tesznek fel, majd lassan szétszélednek, kivéveazokat, akik megvesznek egyet-egyet a szerencsétlenek közül. Két éve Yreck az apjávalGurtoban járt, s akkor végignézett egy ilyen árverést. Igaz, akkoriban a rabszolgákmindegyike b nöz volt vagy hadizsákmány a Királyság déli részén zajló háborúból.Mostanra azonban megváltozik a szokások, a háborúnak vége lett, a rabszolga-keresked kfejvadászokat béreltek; nem hiába: a rabszolga-kereskedelem jó üzletnek számított.

Délután volt, a nap er sen t zött, és senki sem tör dött a rabokkal. Kint álltak a naponösszeláncolva, s várták, mikor viszik ket a dobogóra, hogy eladják egyenként mindenfélejött-ment embernek. Azonban Yrecket és két társát egy Ab Deran nev férfi vásárolta meg. Amegtermett keresked boldogan adta el, Yreck nem értette pontosan mit beszélnek, ahhozmessze állt t le a keresked és az ismeretlen.

Ab Deran szekérre tette a három foglyot, és elindult velük nyugatra Barcamoul irányába.Yreck kés bb az út során tudta meg, hogy egy nagy keresked gálya a végállomásuk: AbDerannak evez sökre van szüksége.

2.Barcamoul városa leny gözte Yrecket. Ab Deran megállította a szekeret egy magaslat tetején,onnan gyalog kellett folytatniuk az útjukat, ugyanis a mélybe vezet lépcs kön a lovak nemtudtak lemenni. Yreck furcsállta, hogy ennyire keskeny és nehezen járható út vezet le avölgybe.

Yreck letekintett, s lassan szeme elé emelkedett az este félhomályából a látvány: odalent többszáz embernyi mélységben házak, utcák, terek rengetege terült el; Barcamoul az óceántólegészen a sziklafalig húzódott. A vízbe hosszú mólok nyúltak be, kisebb hajók ringatóztakhozzájuk simulva, a nagyobbak kint horgonyoztak le a távolban. Földöntúli érzés kerítetteYrecket hatalmába, amikor az öböl vízében lebeg hajótestekre és a lágyan hullámzó víz általvisszavert lámpások fényére tekintett. A mólok mögött kacskaringós utcákat fedezett fel,majd egy nagy üres tér következett. A házak hátterében állt a királyi palota, körülötte szélesennyújtózott a rendezett spark.

— Még sosem jártál itt, mi, öcskös? – szólt hátra az el tte menetel sötét b férfi. — Nem –válaszolta bátortalanul Yreck.— Érdekes város, nekem elhiheted. Hosszú évekig éltem ezek között a házak között, tudok

Barcamoulról ezt-azt Nem gondoltam volna, hogy így kell majd viszontlátnom.- A szokatlan kiejtéssel beszél rekedtes hang egy id re elhallgatott, de csak azért, hogyutána újult er vel folytathassa: – Barcamoul valaha a sárkányok városa volt. Most a sötétségmiatt nem látni a sziklába vájt üregeket, barlangokat, de ha nappal egyszer majd erre jársz,feltétlen nézd meg ket! A Bölcsek népe lakott a barcamouli sziklákon... A sárkányokról nemsokan tudják, kik is voltak valójában. Az egyszer ember hite szerint csupán vérszomjasrepül ragadózók, akik perzsel leheletükkel felégették a falvakat, városokat. Persze ebben isvan némi igazság, de azt tudni kell, hogy a sárkányok nagyhatalmú mágusok voltak, bölcsekés rendkívül hosszú élet ek. A keletr l bevándorló emberek voltak azok, akik megtámadtákés el zték barlangjaikból ezeket a csodás lényeket, a sárkányok csupán megpróbáltákmegvédeni földjeiket. A mi mágusaink legy zték a Bölcs Öregeket, elpusztítani ugyan nemtudtáka sárkányok nemzetiségét, akik elmenekültek Khazuduba, a távoli földrészre... A legendákszerint Vén Ss'rad, a sárkánykirály megígérte Asdurnak, a Sziklavidék hercegének, hogyegyszer visszatérnek, s visszafizetnek mindenért, amit t lünk, emberekt l kaptak. Asdurkinevette a sárkánykirályt, s cserébe Ss'rad megátkozta: megvakította és örök életet adott neki,majd bezáratta egy hegy gyomrába, hogy a világok végéig ott sínyl djön.- Honnan tudsz ilyen dolgokat? – kérdezte Yreck a széles vállú négert.- Sok fele jártam már, és sok mindent láttam, hallottam. Tudnék neked mesélni, de nemteszem, mert félek, hogy nem hinnél nekem. Az isteneknek volt fantáziájuk, amikor ezt avilágot megteremtették... egyesek szerint a saját szórakozásukra, mások szerint pusztaunalomból...Yreck a lépcs n lefelé vezet úton megtudta, hogy a négert Melnemoni Gawarnak hívják,de többet önmagáról nem volt hajlandó elárulni az ismeretlen tudálékos idegen. Yreck nemtudta pontosan, mit higgyen a sötét b férfiról: elkönyvelje magában mesemondóként, akimegpróbálja történetével elkábítani a hallgatóságot, vagy megpróbálja felfedezni benne a“sokat látott utazót”. Valami különleges volt a fekete férfiban, ami mégis megfogta Yrecket, sami nem engedte, hogy egyszer szélhámosként tekintsen rá.Ab Deran hajója, a Zöld Szirén közepes méret hajónak számított. Nem volt túl kicsi, denem tartozott a nagy hadihajók körébe sem – egyaránt rendelkezett nagy rakodótérrel ésszolid t zer vel. A fels fedélzetre a rabok nem mehettek ki, Yreck nem is látott az éjszakaihold nélküli sötétségben semmit sem bel le. Odabent azonban, a folyosókon és azevez állásoknál olajlámpások világítottak. A rabszolgákat két csoportra osztották, egy részüka számukra kijelölt rácsozott, semmire sem használt rakrészben pihent, más részük pedig azevez ket húzta, már amikor persze erre szükség volt. Ha er s volt a szél és jó irányból fújt,akkor a hajót a dagadó vitorlák tolták el re a végtelen óceánon, egyébként a gályaraboknakkellett evezniük. Yrecknek szerencséje volt, mert a tavaszi id járás a vitorláknak kedvezett,ritkán és akkor is csupán néhány órányi evezésre volt szükség, amikor a szél túl gyengének

nt ahhoz, hogy belekapjon a hatalmas vászonfelületbe. Ab Deran minél hamarabb akart azalyshyrai kiköt be érni; zömében könnyen romló áruféleségeket: gyümölcsöt, gabonát éssózott húst szállított a Zöld Szirénnel a furcsa népek lakta szigetre.Alyshyra földjét évszázadokkal ezel tt népesítették be szabad keresked k. Várost építettekmaguknak, s királyn t választottak. Békességben éltek, teljesen elszigetelték magukat aKirályságban zajló háborúktól, egyéb eseményekt l. Halásztak, a magasabban fekv , kövérlegel kön birkát tenyésztettek és a hegyek gyomrában nemes érceket bányásztak. A fémért, agyapotért cserébe pedig gabonát, húst, gyümölcsöt és f szereket kaptak a kontinensr l érkez

keresked kt l.Alyshyra a szabad emberek hazájának számított, s Yreck egyetlen reménye az volt, hogysikerül megszöknie a kiköt ben, ugyanis a sziget törvényei értelmében nem számítottrabszolgának, mivel Alyshyrán sosem létezett rabszolgaság. Gyanította azonban, hogy AbDeranerre az id re tartogatja a félelmetes kinézet zsoldosait, akiket a fels bb szinten látott, amikorlefelé tuszkolták a hajófenékbe.Másnap hajnalban kihajóztak. Yreck nem tudta meddig fog tartani az út, fekete Gawar egykéthétre jósolta, mások pedig több vagy kevesebb id re. Egy hét telt el, néha evezniük kellett, sez kell en kimerítette Yrecket. Az els napokban nehezen ment le a torkán az a pépesvalami, amit ebéd és vacsora gyanánt adtak nekik, a tenger miatt ráadásul gyakran rosszullett, eleinte hányt, kés bb csak halálsápadt arccal ült a sarokban, s nem tudott egyetlen szótsem kinyögni.De aztán lassacskán is, mint társai, csak-csak megszokta a vízi életet, az ötödik napotmár émelygés nélkül viselte, s szó nélkül tömte le magába a sárga szín kását; lassan érezte,hogy visszatér az ereje.

3.Az a nap örökre bevés dött Yreck tudatába. Kora reggel borongós volt az id , az egyreer söd szél hevesen dobálta a hajót. Délutánra eleredt az es , s a lassan összetömörülfelh zet alkonyati sötétséget varázsolt köréjük.

Estére már vad villámok cikáztak az égen, megvilágítva egy-egy pillanatra a víz méregzöld,tajtékos felszínét, s vad hullámok csaptak magasba, amelyek olykor átérve a fedélzetet,mindent eláztatva átvágtattak rajta. Hatalmas vihar volt készül ben...

Yreck az evez állásoknál ült, s némán bámult ki a simára dörzsölt, három ember mozgattalapátok mellett a háborgó vízrengetegre. Halk, suhogó hangot hallott, majd a pad apró,elfojtott reccsenését. Valaki leült mellé. Oldalra fordult, s megnyugodott, amikor Gawarmegtermett alakját látta a szeme sarkából.

- El fogunk süllyedni, a tengerek istene, az agg Keano így akarja – szólt idegen kiejtéssel anéger.Yreck összeszorította a fogait: itt fognak meghalni, a semmi közepén, ha igaz mindaz, amitGawar mond. Kevés egy maroknyi ember a tengerek istenének indulatával szemben.- Mit tehetünk? – kérdezte lemondóan Yreck.- Semmit. Várunk – válaszolta szenvtelen hangon a néger, aztán hozzátette: – Keano nemharagtartó isten, dühe hamar lecsillapodik. Addig kell kibírnia ennek a hajónak, utánaelsüllyedhet.- Ugyanúgy belefulladunk az óceánba, ha nyugodt, mintha viharos lenne. Semmi esélyünk atúlélésre...- De van! – vágott közbe Gawar – Ha nyugodt az óceán felkapaszkodunk egy darab fára, smegvárjuk, amíg kivet minket a közeli szigeteken valahol a víz.- A közeli szigeteken? Hát nem Alyshyra a legközelebbi szárazföld? – szakadt el a háborgótengerr l Yreck tekintete.- Nem. A térképek gyakran nem jelölik a Vén szigetet. Igaz, még fele akkora sincs, mintBarcamoul vagy Isthar, ráadásul semmi érdekes sincsen arrafelé... legalábbis semmi olyan,ami egy tengerész figyelmét magára vonná... – válaszolta sokat sejtet hangon a néger.Felállt, és elindult a raktér felé. Yreck utána kiáltott:

- S mondd, Gawar! Meg fogunk menekülni? Mit mondanak az istenek?- Fogalmam sincs, öcskös! Az istenek nem kötnek mindent a halandók orrára!Estére már Yreck biztos volt benne, hogy nem éri meg a másnap hajnalt. A hajóárbocmagasságú hullámok vadul csaptak össze a Zöld Szirén fölött, ázott fadarabként játszottak afürge hajóval. Az eresztékek minden egyes megterhelésnél nagyot roppantak, reccsentek, arabok összekuporodtak, s Gawart hallgatták. Yreck közvetlen a néger mellett ült, csendesenmeghúzta magát. Sikerült szereznie egy vastag, durva plédet, amit magára húzott. A levegnedves volt, s h vös, látni lehetett a lélegzetük páráját. Gawar törökülésben ült, s távoli forróvidékekr l beszélt, ahol nevelkedett. A sivatagról, a sátrakról és a vidám emberekr l.Elmesélt egy mulatságos történetet a kufárról és makacs tevéjér l. Yreck egy pillanatraelmosolyodott, amikor a fekete férfi az anekdota végére ért, de önfeledten nem tudottrabtársaival együtt nevetni.Elaludt, s azt álmodta, hogy a sivatagban van, egy pálmafa alatt ücsörög. Körben tevékálldogálnak mozdulatlanul egy karóhoz kötve. A távolból egy ember közelít, fekete lepeltakarja az arcát, kezében fényes tárgyat lóbál. Soha nem ért Yreck közelébe, a fiú addigrafelébredt. Gawar térdelt mellette, vízt l csatakos haja a szemébe lógott.- Gyere, öcskös, mennünk kell – fogta meg er sen, a fekv Yreck vállát. – Süllyedünk,zátonyra futottunk.- Megyek... – motyogta ijedten Yreck, de fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie. Egyetlenút maradt: követnie kell a négert.A fedélzeten embertelen káosz uralkodott, a rabok kitódultak a hajófenékb l, áttörtek arácsokon, és egy emberként megrohanták a fedélzetet. Odafent zsoldosok várták ket élespengékkel, a kapitány megparancsolta a katonáknak, hogy ameddig csak tudják, tartóztassákfel a cs rhet.A fedélzeten hullák hevertek, mindenfelé szétterjedt és vegyült az es vízzel a sötét vérpatak.A katonák hevesen védekeztek, lecsaptak mindenkire, aki megpróbált kijutni a fedélzetpereméig. Ahhoz azonban, hogy az összes rabot feltartóztassák, kevesen voltak, ezért néhányrabszolgának sikerült megmenekülnie az éles pengék el l, s a haragos vízbe ugrottak, aholszinte a biztos halál várt rájuk.Gawar látván, mi van a fedélzeten, visszafordult, s magával vonszolta Yrecket is.- A fedélzet felé nincs esélyünk -jelentette ki a fekete, amikor a folyosó végére értek, ésbehúzódtak egy árván hagyott kajütbe. – Mivel zátonyra futott ez az átkozott hajó, nem fogelsüllyedni, amíg nem ér ide a dagály. Ha szerencsénk van, az röknek és a dagadtkeresked nek ez nem jut eszébe, k a lehet legostobább megoldást választják: beugranak aviharos és jéghideg vízbe.Yreck fáradtnak és elhagyatottnak érezte magát. Félni érdekes módon nem félt, érezte, hogy anéger ott van mellette, s megvédi t mindent l. Kíváncsi lett volna rá, ki is tulajdonképpenGawar? Egyszer megkérdezte t le, de a fekete férfi rébuszokban felelt: “Az embereketszolgálom, mint sokan mások, csak egy kicsit másképp..."Gawar valószín leg szerzetesféle lehetett, de hogy mely istenséghez imádkozott, arról afiúnak sejtelme sem volt.Órák teltek el, a hajó megd lt, aztán elérte azt a pontot, amin túl már nem süllyedt tovább:fennakadt a sziklákon. A vihar és a kintr l jöv vad kiáltások lassan elhaltak, hajnalodnikezdett, a reggeli h vös szell befújt a kajüt kitört ablakán keresztül. Yreck felébredt: teljesenegyedül volt a szobában.Felvánszorgott a fedélzetre, s körbenézett. A nap arányló sugarai végigáradtak a tengeren és aközeli aprócska sziget csipkés sziklaszirtjein. A víz kékesen csillogott, halk csobbanáshallatszott, amint neki-neki szaladt egy gyenge hullám a hajó nedves fájának. Egy teremtettlelket sem látott, teljesen egyedül volt. Hova t ntek az emberek?Yreck megdermedt, valahonnan kaparászást hozott felé a hajnali szell . A hang irányába

fordult, és lassú léptekkel megindult felé. A sziklazátonyon Gawar állt, egy tutajt ácsolt, s mármajdnem készen volt. A hajóról lefejtette deszkákat csíkokra vágott vitorladarabokkaler sítette egymáshoz.- Á! Szép reggelt, öcskös! – szólt vidáman fel Yrecknek, amikor észrevette. – Mind elmentek,az istenek tudják hova.Yrecknek eszébe jutott mindaz, amit a túlélés esélyeir l el nap Gawar mondott neki:“Senki sem marad életben, hacsak meg nem várja a vihar végét. Hiába van közel a sziget, azóriáshullámok a parti sziklákhoz csapják a védtelen testeket; legyen bármilyen jó úszó azember, a végs lökést nem éli túl..."- Mit fogunk csinálni? – kérdezte Yreck, miközben leguggolva lecsusszant a domborúhajóoldalon a sziklára a fekete férfi mellé.- El ször szerzünk egy könny , hosszú és elég er s fadarabot, aztán felpattanunk erre atutajra, és kicsáklyázunk a partig. Keresnünk kell egy olyan partszakaszt ezen a szigeten, aholépségben ki is tudunk jutni a szárazföldre, mert én ilyen sziklákat nem mászok meg!

4.A sziget nem volt túl nagy, egy ember egy nap alatt kényelmesen körbejárhatta volna apartjait. Úgy emelkedett ki a tenger vízéb l, mint valami túl nagyra méretezett, vékonysárréteggel borított, k l faragott bója. A fels partszakaszt végig magasba emelked sziklákborították, Yreck sehol sem látott olyan sávot, ahol biztonságosan ki tudtak volna evickélnikezdetleges tutajukkal a szárazföldre.

A komor szirtek fölött zöldes erd sáv húzódott, majd egy lapos, kissé elnyújtott dombemelkedett ki. Ez volt a Vén sziget legmagasabb pontja, ha valamiképp jelezni szerettek volnamás, esetleg erre téved hajóknak, hát azokon a kietlen dombtet kön kellett tüzet gyújtaniuk.A fiú megkérdezte Gawart, hogy milyen s n járnak hajók errefelé, de a fekete férfimegvonta a vállát: fogalma sem volt róla. Mindenesetre Yreck reménykedett, hogy nem AbDeran keresked hajója volt az egyetlen, amelyik ezt az útvonalat választotta magának.

A hajnali narancsvörös fénnyel megvilágított szürke sziklák olyan látványt nyújtották, minthahatalmas arcnélküli kusza lények takarnák el el lük védelmez én a sziget fáit, a lankásdombokat. Yreck úgy érezte, mintha a puszta gondolatra is valami láthatatlan kéz markolnaszívébe, képtelen volt megmagyarázni félelmét, de valamit megérzett.

- Olyan furcsa érzésem van... – szólalt meg egy kis id múlva.

Gawar a csáklyával volt elfoglalva, megpróbálta egy irányban tartani sebtében összeácsolttutajukat.- Furcsa érzésed, öcskös? – kérdezte lopva hátrapillantva a néger, de egyb l visszafordult,mert a tákolmány elkezdett balra fordulni.- Igen. Mintha a sziget... mintha nem lennénk szívesen látott vendégek... – fogalmazta megnagy nehezen végre mit is érzett az el bb.A néger elgondolkozott, és megcsóválta a fejét.- Hát... biztosan igazad van. De szerencsére már jó pár évtized eltelt, és senki sem él azokközül, akik dühösek lennének azért, mert a Vén sziget homokjában hagyjuk a lábaink nyomát.- Nem élnek? Hogy-hogy nem élnek?- Hallottál már Albrechtr l és a Sienna-hív kr l?- Sienna papjairól már igen – felelte Yreck, várt egy kicsit, aztán óvatosan megkérdezte: –Sienna papjainak valaki közük van ehhez a szigethez?

- Igen. Sienna szektáját egy Albrecht nev férfi alapította... lássuk csak, mikor is? Közvetlenkét évvel azel tt, hogy III. Almond de Triacot megkoronázták.- volt Igazságos Almond?- Nem, volt félesz Almond, mert befolyást engedett Sienna papjainak a palotában. Albrechtekkor még fiatal volt, céljai voltak: hatalomra törekedett, s ehhez ideális volt felhasználnia ahalál istenn jér l kering legendákat, szóbeszédeket. Meglovagolva a nép babonás képzeletétévek alatt sikerült Barcamoulban annyi hívet szereznie, hogy templomot építetett. A régi

tért l nem messze állott, amíg III. Almond de Triaco fia, I. Yosuer le nem romboltatta.A néger elgondolkozott, aztán folytatta:- Ha jól tudom, akkor Almondot Albrecht mérgezte meg. Almond fia azonban átlátott avallási vezet n. Elkergette, és elkezdte üldözni papjait. A királyság minden részébecsapatokat küldött, szétverette és felégette a szentélyeket, bebörtönözte a makacs híveket,akik nem voltak hajlandóak otthagyni a szürke csuklyás papokat. A barcamouli és a ialipapság azonban id ben elmenekült, hajóra szálltak, s meghúzódtak a Vén szigeten.- Istenek! – motyogta Yreck. Sienna papjairól túl sok rosszat hallott ahhoz, hogy mostkell képp megijedjen.- Azonban a papok nem menekülhettek el Yosuer haragja el l, a király négy fregattot küldött,tele állig felfegyverzett katonákkal. A szigeten senki sem maradt életben, mindenkitlemészároltak a zsoldosok. De emiatt nem kell félned, Albrecht papjai már réges-rég halottak,elporladtak, s a sziget ismét a senkiföldje.A néger töprengett, aztán nem tör dve azzal, hogy a tutaj merre kanyarodik el, a fiú feléfordult. Szemében Yreck aggódást vélt felfedezni.- Te nem hallottál még ennek a szigetnek a történetér l?- Nem – rázta meg a fejét a fiú -, te mesélted el az imént el ször.- Hmm... Sienna hatalmasabb, mint gondoltam. Fiú! Még most is érzed azt a szorongatóérzést?Yreck kereste magában, de nem találta. Ami félelmet érzett, az már önmagából és Gawarel történetéb l áradt. Szótlanul megrázta a fejét.- Rendben, öcskös. Szólj, ha bármi különleges történik, az átlagnál fogékonyabb vagy amegfoghatatlannal szemben.Gawar visszafordult, és visszakormányozta a tutajt, amit az áramlat, mint valami halottasmenet, egyenesen a sziklák felé kezdett vonszolni. A kel nap irányába vették útjukat,remélték, hogy egyszer csak ráakadnak a szigetnek valamelyik részén egy olyan fövenyesrészre, ahol kényelmesen kiléphetnek a partra. Nem telt fél órájukba, s meg is találták.A partot sárga homok borította, amelyben elszórva különféle kagylóhéjak és kavicsokpihentek. A néger leugrott a tutajról, és kitolta a fövényre, nehogy a dagály elvihesse. Yreckekkor már kint állt a szárazföldön, és vidáman taposta a homokot. Két hete nem volt szilárdtalaj a lába alatt. Szinte hiányzott a folytonos imbolygó érzés, mintha nem bírna a tudataelszakadni a tengert l. Fekete Gawar még mindig a tutajjal volt elfoglalva, amikor Yreck asziget belseje felé fordulva, a fák peremét követve felfedezte a kunyhót.A kalyiba, a zöldell fák vonalánál épült, ki tudja hány évvel ezel tt. Yreck kezétszemellenz nek használva megpróbálta jobban szemügyre venni, de nem látott semmikülönlegeset. Eszébe jutott, mit mesélt Gawar a tutajon, s elkomorodott.- Gawar! Arra van egy kunyhó... – rázta meg a fekete férfi zekéjének ujját.A néger megfordult, és elnézett abba az irányba, amerre a fiú mutatta.- Valóban. Gyere, megnézzük közelebbr l!Yreck nem tiltakozott, csendben követte a négert. Félúton jártak, amikor tudatosult benne,hogy éhes. Nem evett már... mióta is? Talán egy vagy két napja? Nem... két napja még ahajón voltak. Mindenesetre gyomra figyelmeztette, s ez aggasztotta. Hol fognak találnibogyókon és különféle gyümölcsökön kívül más élelmet ezen a szigeten? Vadászni fognak?

Mivel, hiszen még egy nyamvadt késük sincsen?A kunyhó egy félig kid lt, még él fa tövében álldogált. A tetejét ágakkal és szélesenszétterül levelekkel fedték be, de már nagy részük elrothadt és emberfejnyi lyukak ásítoztak,utat engedve az es cseppeknek. A kunyhó kissé oldalra volt d lve, mintha valami nagytestállat nekirontott volna többször is egymás után. Az ablaktáblának éppen nem nevezhetnádfonat félig leszakadva lógott egymagában, társát sehol sem látták. A kunyhót vagy nagyonrégen építhették, hogy ennyire tönkrement, vagy nagyon könyörtelen id járást kellett elt rnie.Yreck azonban kételkedett ebben, hiszen oldalról a sziklák, hátulról pedig a fák állták útját adombhátról lefutó megvadult fuvallatoknak.- Ezt a kunyhót még Sienna papjai építették tíz évtizeddel ezel tt. Kész csoda, hogy ennyiéven keresztül még mindig áll és viszonylag egyben van – szólt megállva pár lépésre aviskótól Gawar.Yreck az ajtóhoz lépett, s belökte. Tompa reccsenéssel szakadtak el a tartógerendáhozkötözött fadarabok és pozdorjává estek össze. Bentr l a nedves, penészes fa kesernyés illataáradt. Gawar lépett be els nek, a fiú követte. Meg kellett várniuk, amíg szemük hozzászokik afélhomályhoz.Odabent egy beszakadt ágy hevert, el tte egy háromlábú, támlás szék, amelyre valaki réges-rég egy sötétvörös köntöst akasztott. Mára nem maradt bel le más, csupán egy lyukakkal teli,szétfoszlott, elfeketedett rongydarab.Az ággyal pontosan szemben állt a k l épített t zhely, s mellette egy fából ácsolt,összeroskadt szekrény, amelyre rád lt a vályogból épített kémény. Yreck sejtette, hogy akasznit a kémény súlya rogyasztotta meg, a polcok úgy álltak benne összevissza, mint a Worujáték pálcikái; földre szóródtak a lábosok, a poharak és az égetett agyagtányérok.Gawar az ágyhoz ment, és egy enyhén domború szövetet leemelt a fejrészr l, s benyúlt alá.Egy kisméret b rtasakot húzott el . Érdekl dve körbeforgatta, majd a földre telepedvekirakta maga elé. Yreck leguggolt elé.- Mi az? – kérdezte a fekete férfitól.- Nem tudom... az alakjáról ítélve talán egy könyv van benne – felelte. Majd óvatosanelkezdte kihajtogatni a kopott b rtarisznyát. Gawarnak igaza lett, egy repedésekkel és fehérsókristályokkal borított fedel kötet bukkant el . A fekete férfi óvatosan kinyitotta, a lapokmagukba szívták a nedves tengeri leveg t, s úgy mállottak szét kezében, mint a fövényegybetapadt homokszemei, amikor az ember tenyerébe veszi ket.- El tudod olvasni? – kérdezte Yreck a négert l.- Nem. Felföldi nyelven íródott, helyenként az si nyelv szavait használva. Azok közülnéhányat felismerek, de nem tudom összerakni, ugyanis a szavak túl sok jelentéssel bírnakönmagukban.Yreck felsóhajtott. Számára teljesen érthetetlen volt mindaz, amit Gawar mond. nemcsupán idegen nyelveket nem ismer, de olvasni, írni se tudott.Yreck kiegyenesedett, amikor hirtelen hangos csörömpölést hallott a háta mögül. Ijedtenpördült meg: de csupán egy agyagkorsó zuhant a lába elé darabokra törve. Gawar felnézett, slátva, hogy nem történt semmi különleges, tovább folytatta a szétes ben lév könyvtanulmányozását.Yreck végignézte a polcot, kisvártatva megtalálta a korsó helyét. Megvakarta a fejét, ésmegpróbálta elképzelni, amint onnan lezuhan egy gyenge fuvallat hatására. Ránézésre nemlett volna szabad ennek megtörténnie. Yrecken ismét er t vett a szorító érzés. Valami nincsenrendjén...Az egészben lév és félig törött kancsók, poharak remegni kezdtek.- Gawar! A szekrény... – kezdte Yreck, de nem tudta befejezni. – Nagy Istenek!A kettéhasadt szekrény elkezdett lassan el re d lni. Yreck elugrott, és elrántotta Gawart is.Az alkotmány hatalmas csattanással ért földet, maga alá temetve a nyirkos könyvet és Gawar

jobb lábát. A néger fájdalmasan felszisszent, Yreck félredobálta a fatörmelékeket, éskiszabadította a férfi lábát.- Mi volt ez? – kérdezte Gawar, miközben fájdalmas arckifejezéssel a lábát dörzsölte.- Fogalmam sincs. Annak a korsónak nem lett volna szabad leesnie... a legfels polconmegvolt a helye, onnan nem eshetett csak úgy le. Épp azt néztem, amikor elkezdett az egészszekrény d lni. Mintha valaki hátulról, a kunyhó falán keresztül er sen nyomta volna.- Szaladj ki, és nézz körül! Lehet, hogy mások is túlélték a hajótörést, s most itt ólálkodnak.- Nem lett semmi baja a lábadnak?- Nem... azt hiszem – szólt er t véve magán Gawar, és nagy nehezen felkecmergett. – Menj,mindjárt utánad megyek én is...Yreck kilépett a kunyhóból. Hullámzás zaját hozta a szél, de sehol egy teremtett lelket semlátott. Megkerülte a kalyibát, végigfutatta tekintetét az erd sávon, a lombok lassanringatóztak. Yreck kiszúrt egy gyorsan mozgó valamit, de amikor alaposabban megnézte:észrevette, hogy csak egy madár repül át az erd fái közt. Ekkor jutott eszébe, hogy lenézzen.A lába el tt a homokon elvileg látszódnia kellene a lábnyomoknak, de a sajátján kívül nemfedezett fel másikat.Másrészt viszont a kunyhó deszkái között sem volt akkora rés, amekkorán keresztül azállópolcot el lehetett volna dönteni. Yreck képtelen volt megmagyarázni a történteket, s erreeszébe jutott a Sienna papjairól szóló történet, amit még a tutajon hallott. A gondolatra, hogyvalamiképp a megölt papok akarnak a kárukra lenni, elszorult a szíve. Gyorsan megcsóválta afejét, és elmosolyodott saját magán: sosem szabad hinni a meséknek, a halottak nem térnekvissza...Gawar kilépett a kunyhóból, hóna alatt a b rdarabba bugyolált könyvvel.- Ezt biztos, ami biztos, elvisszük magunkkal – szólalt meg.Yreck megfordult. Valahonnan a távolból vészes madárrikoltást hozott a szél, de amilyengyorsan jött, olyan gyorsan el is hallgatott, s ismét átadta a tenger mélabús zúgásának aleveg t.- Elvisszük? – kérdezte csodálkozva a fiú. – Hova megyünk?- Átvágunk az erd n, a dombtet n tüzet kell gyújtanunk, hogy az erre járó hajókészrevegyenek minket. Bár nem biztos, hogy egyáltalán kijönnek értünk erre a nyomorultszigetre...Kis id után nekiindultak az erd nek. Érdekes volt, hogy szinte látni lehetett azt az éleshatárvonalat, amelyet a fák és a homokos partszakasz jelölt ki magának. Egyik pillanatbanmég homokban lépkedtek, aztán egyszer csak zöld növényzet között találták magukat. Yrecklenézett a lába alá, s látta minden lépéssel hogyan lesz egyre hamuszürkébb a föld. Beljebbérve már embermagasságú bokrokat kellett kerülgetniük, lassan és nehézkesen haladtak el re.Az erd a parttól egyáltalán nem látszott ennyire járhatatlannak. Yreck elgondolkozott, vajonhol járhattak a csuhások, merre van a kitaposott ösvény? Aztán rájött, hogy teljesenlényegtelen hol van, mert azóta majdnem egy évszázad telt el, s az erd ben tte az utakat.Akár kaviccsal felszórt szekérutat építhettek volna, mára az is az enyészeté lenne.Gawar egyszer csak megállt egy bokor el tt, amin zöldes szín lédús gyümölcsök függtek.Leszakított egyet, ujjával kettényomta, és az orrához emelte. Aztán lecsípett egy darabot, ésenni kezdte.- Lorea, vagy ahogy másképp nevezik: ogreorr. Nesze, öcskös! – mondta vidáman a néger, ésletépett még két gyümölcsöt, az egyiket Yreck felé dobta. A fiú elkapta, és bizalmatlanulnézett a zöld, barna hajszálerekkel tarkított óriásbogyóra. Amikor látta, hogy Gawar jóíz eneszi, bátortalanul is beleharapott. Nem volt rossz íze, de azért nem hasonlított abarackmeggyre, ami a házuk mögött termett.Jó párat megettek a furcsa gyümölcsb l, Gawar a köpenyének egyik red jébe rejtette amaradékot, aztán folytatták tovább az útjukat. Délutánra a százéves falu házai közé értek.

5.A falut egy tekn szer völgyben építették, Yreck tizenötnél nem számolt több házat. Azépületek földszintesek és kicsik voltak egy kivételével, amely a völgy fölött a dombtet n állt.A házak között széles út vezetett, amit mára alaposan ben tt a gaz, de itt-ott még fehér,meszes csont módjára kivillantak a kövek. Ahogy egyre közelebb és közelebb értek, úgyváltak egyre élesebbé a részletek. A házak ablakai meglep en sz kre szabottak voltak, aligjutott át valami kevés fény rajtuk keresztül.

Gawar megállt az egyik viskó el tt. A f között egy fekete csuha feküdt. A néger odalépett, ésmegemelte. A csuklya fejrésze alól egy vigyorgó halálfej nézett vele szemben. Yreckmegrémült, és elfordult.

- A mészárlás nyomai... amir l meséltem. I. Yosuer zsoldosai tiszta munkát végeztek a Vénszigeten, nem maradt egyetlen túlél sem. – Gawar lehajolt, és egy megkopott nyílvessz thúzott ki a csontváz bordái közül. Megnézte közelebbr l, aztán eldobta. – Igen. Yosuer...hmm...- Valami érdekeset találtál? – kérdezte Yreck, közelebb lépett, s er t véve magán, lenézett acsontvázra.- Nem, semmi fontosat. Lassan esteledik, keressünk egy házat, amiben meghúzhatjukmagunkat holnap reggelig.

Az utolsó el tti viskót választották, mivel ez volt a többihez képest a legjobb állapotban.Yreck elment fát gy jteni, Gawar pedig nyúlcsapdákat fabrikált, amelyek a legkisebbmozdulatra összecsapva elkapják a zsákmányt. Csalinak az erd ben szedett ogreorr bogyókszolgáltak. A néger szerint ezért bolondulnak az “ostoba f ev k".

Kezdett h vös lenni, Yreck több ölnyi fát összehordott már, mire Gawar visszatért. A feketeférfi kezében két megtermett nyulat tartott. A tarka állatok némán vonaglottak a végtagjaikatgúzsba köt kötél alatt. A kunyhó nem volt nagyon tágas, de viszonylag épen marad benne a

zhely és a kémény, ezért választották. Yreck tüzet akart rakni a néger zsebéb l el kerültkovak és néhány száraz levél segítségével. Csodálkozott is, amikor a fekete férfi el halászta.Amikor Yreck rákérdezett, honnan van a kova, Gawar sejtelmesen mosolyogva csupán annyitmondott: “Nyitott szemmel járok". Yreck nem értette pontosan, hogy ez azt akarja-e jelenteni,hogy az erd n átvezet útjuk során kapta fel a földr l, vagy még Ab Deran pórul járt hajójánkerült a zsebébe. Kés bb kiderült, hogy se így, se úgy nem történt: a tengerparti kunyhóbaneld lt szekrény polcáról esett le.

Azonban vagy a levelek voltak túl nedvesek, vagy a kovak nem volt megfelel , a t zlegkisebb szikrája sem akart kipattanni a gúlába rakott fahasábok alól.- Attól tartok, nem fog menni – aggodalmaskodott Yreck.- Dehogynem, csak próbáld er sebben és told minél közelebb a levelekhez! – bátorította anéger.A fiú még párszor összeütötte a követ, aztán amikor az egyiknél megcsúszott a keze és azujját találta el, dühösen dobta félre a kovát. Gawar látva a fiú szenvedését megszánta, és afarakás fölé lépett. Kezét el renyújtva a hasábok közé mutatott és egy ismeretlen, torokbóljöv hangon röviden szólt valamit, majd másik kezével tett néhány szokatlan mozdulatot. Azujja hegye vörösen felizzott, és egy lángcsóva pattant róla a t zbe. A hasábok pillanatok alattlángra kaptak. Yreck dermedten figyelt, alig hitt a szemének: Gawar ezek szerint varázsló!A t z melegénél Gawar egy kopott késsel megnyúzta a zsákmányt, amit a szomszédos

kunyhók egyikében találtak. Kibelezte az állatot, majd módszeresen feldarabolta. Nyársathántott, és rát zte a darabokat, hamarosan a sül hús serceg hangja és gyomrot korbácsolóillata töltötte be a viskót.Lassan forgatták a nyársat, hogy a nyulak egyenletesen átsüljenek, s közben beszélgettek.- Te varázsló vagy? – szólalt meg Yreck.- Mib l gondolod, öcskös? – nézett rá a fekete férfi.- Amit a t zzel m veltél, azt csak varázslók tudják. Nem igaz?- Nem. Nem vagyok varázsló, bár kétségtelen, hogy egy nagyon kicsit konyítok a mágiaelfeledett tudományához. A varázslók meghaltak a bölcsekkel vívott nagy csatában, mégBarcamoul megépítése el tt.- Ha így van, akkor kit l tanultad ezt? – mutatott a vörös lángnyelvekre, majd finomanfordított egyet a nyúlon.- Délen, a sivatagon túl, ahonnan én származom, nem ismeretlen a mágia, vannak mégemberek, akik ismerik a felszínét. A nagy mágusok kora elmúlt, már nem születnek olyanemberek, akik képesek a mágia egészét megszelídíteni, egy emberölt kevés ehhez. Asdurnagy varázsló volt, képes volt a seregével el zni és eltiporni a sárkányokat, ám abba aháborúba belepusztultak maguk a mágusok is. A varázslókkal együtt tudományuk is a föld alákerült, többé már nem fog olyan lény születni Laurin földjére, aki képes lenne újra feltárni aTitkos Tanokat. Azonban némi ismeret rámaradt az utódokra. Én is ezeket a morzsákattanultam meg a mesteremt l. Mivel nem nevezte magát varázslónak, én sem tehetem...Yreck elmélázva nézett a t zbe, annyi kérdése lett volna még, csak szégyellte feltenniGawarnak. Most értette meg a fekete b férfi szemében szikrázó megfoghatatlant. A mesék,legendák szerint a mágusok szeme ezüst, aranyszín volt, s ragyogott. Ebb l a ragyogásbólvalami kevés látszott a néger szembogaraiban is.Hirtelen ismét er t vett Yrecken a szorító érzés. Elment az étvágya, felkavarodott a gyomra.Valami s dolog úszott a leveg ben, valami olyasmi, amit l az ember a csontjaiból érzi azáradó hideget.A néger rápillantott, és bólintott.- Igen. Furcsa hely ez a sziget. Valami nincsen rendjén, fiú.Yreck megvárta, amíg a szorongató érzés abbamaradt vagy legalábbis csillapodik egy kicsit, akérdést, amely foglalkoztatta ezután tette csak fel a négernek:- Mi lett a szigettel a mészárlás után?- Nem tudom – vonta meg a vállát Gawar. – A történetíró Arobus szerint nem maradt életbenSienna egyetlen papja sem. Sem asszonyaik, sem gyermekeik, Yosuer zsoldosai alaposanátfésülték a szigetet, felkutattak mindenkit, s kardélre hánytak. A király apja halálát alaposanmegbosszulta, talán hagynia kellett volna élni a papokat ezen a szigeten.Nem szóltak többet, csendesen megvárták, amíg megpirul a két nyúl, megették, majdlefeküdtek aludni. Yreck sokáig nem bírt elaludni, álmatlanul forgolódott a csupasz földön, abehordott falevelekb l és száraz szalmából készített matracon. Többször rápillantott anégerre, aki a fal felé fordulva aludt.Lassan és nehézkesen merült el az álom fekete iszapjában, mintha valami nagy, er s, ennekellenére lassú lény húzta volna a mocsár mélye felé. Kaparászásra ébredt...Homályos, álomtól latyakos tekintetét az ajtó felé fordította: hajnalodott, kevéske fénysz dött be a sz k ablakon és a nyitva felejtett ajtón. Nehéz, túlvilági szag terjengett aleveg ben. A kaparászás, ami a félálomból felriasztotta, elmúlt, kintr l a mez f szálainaktompa susogása hallatszott. Yreck megdörzsölte a szemét, és felült. Tagjait fáradtnak éstúlontúl zsibbadtnak érezte ahhoz, hogy felkeljen és kimenjen a ház mellé.Eszébe jutott társa, ijedten vette észre, hogy a néger sehol sincsen. Felállt, leporolta a ruhájáratapadt leveleket és száradt f szálakat, majd kilépett a nyirkos hajnali leveg re.Orrát b z csapta meg, irányát viszont nem tudta megállapítani. A kunyhók és a mögöttük

elterül mez nyugodt volt, a szagot leszámítva, amely sehogy sem illett ebbe a képbe bele.Nem rothadó növények, rostok vagy állati ürülék átható szaga volt, azt Yreck ismerte.Néhány pillanatig, percig állhatott kint a ház el tt. A kaparászás nyom nélkül t nt el, s ez idalatt egyszer sem fordult el , s mintha a szag is lassan elenyészett volna. Yreck visszafordult,elhatározta, hogy nem foglalkozik a négerrel sem, amióta megtudta, hogy a Titkos Tudományismer je, kicsit félt t le. A történetekben, amiket hallott, a varázslókat mindig bogaras,bohókás figuráknak tüntették fel, vagy nagyon gonosz és hatalmas embereknek, akikszörnyeteget idéztek meg, hogy leigázzanak egy országot. Yreck feln tt fejjel már mosolygottezeken a meséken, de most, hogy találkozott Gawarral, arra rájött, hogy ha más nem is, deannyi igaz a történetekb l, hogy a varázslók furcsa, szokatlan alakok, az egyszer emberekszámára megfejthetetlen szokásokkal.Már a kunyhóban volt, amikor az elharapott, sziszeg szófoszlányokat meghallotta. Gawarhangja volt, megismerte annak ellenére, hogy a nyelv, amelyen beszélt, számára teljesenismeretlenül szólt, s a hangok inkább a torok mélyér l jöttek, mint a szájából. Aztán elérthozzá egy másik hang is, amelyet nem tudott semmi létez höz sem hasonlítani. Mintha egylassú sóhajtás lett volna, amely morgásba megy át.Gyors léptekkel kiment a szabadba, s megkerülte a kunyhót. A viskótól pár lépésre egyszakadt, foszlott ruhát visel alak lépkedett, a reggeli félhomályban nem látta tisztán arészleteket. Az alaknak nem fedte semmi a fejét, s tépett foltokban, csimbókokban lógott ahaja, b re alatt vastag erek dagadtak. Yreck nem akarta látni az arcát, ezért hátibb lépett, svisszatartotta a lélegzetét.Gawar távolabb állt, kezét a magasba emelte, és hangosan kiabálta az érthetetlen szavakat.Yreck döbbenten figyelte, amint az alak esetlen, totyogós léptekkel egyre közelebb ésközelebb ér. Gawar láthatóan nem figyelt a totyakosra, tovább kántált hangosan. A furcsa alakodaért, és egy hatalmas karlendítéssel oldalba vágta a négert. Gawar hangja megbicsaklott egypillanatra, arrébb lépett, s folytatta tovább a kántálást. Yreck ekkor értett meg mindent, shangosan felüvöltve rohanni kezdett társa támadója felé.A totyakos megfordult, és szembe nézett a fiúval, aki az arc láttán földbe gyökerezett lábbaldermedten megállt. Egy halott, eltorzult, oszlásnak indult tekintetét látta. Kezek lendültekfelé, amelyek püffedtek voltak és görcsösen markolászták a leveg t.A rettenet egyre közelebb ért hozzá, Yreck hátrálni kezdett, de megbotlott, és elterült aföldön. Az alakkal együtt iszonyatos b zfelh közeledett, a fiú agya eltompult, felgyorsultkörülötte az id . Az ájulástól Gawar kiáltása mentette meg:- Menj onnan! Gyorsan, fuss!Yreck ellökte magát a lábával, a lény azonban elkapta, és maga felé rántotta egy hörgéskíséretében.- Menj onnan! Siess! – hallotta a rémület rostélyán át a néger hangját.Er set rántott bal lábán, sikerült kiszabadítani az iszonyat kezéb l, s rák módjára hátrálnikezdett. Amikor elég messze ért, felugrott, és a kunyhók felé kezdett futni. Hirtelen h t érzett,megfordult: éppen id ben. Látta, amint a lény körül felizzik a föld, látta az apró f szálakat,amint megpörköl dve csavarodnak össze. Aztán az egész jelenség középpontjában többembernyi magas fehér t zcsóva emelkedett a magasba, s körülölelte az üvölt alakot. Nemmaradt utána más, csupán egy vonagló lángoló kupac. Yreck szíve még akkor is hevesen vert,és szaporán kapkodta tüdeje a leveg t, amikor Gawar odaért hozzá, s megfogta a karját.- Ne félj, öcskös! Ez már nem kel fel többé.- Mi... mi volt ez? – dadogta Yreck.- Sienna egyik mocskos teremtménye, Ghoula. Egy él holt.- Él holt? – nézett a varázslóra értetlenül.- Igen. Egy teremtmény, aki nem tudja átlépni az élet és a halál küszöbét, lelke bennragadthalott testében. Önmagától képtelen bármit is cselekedni, egy él erejét használva teljesíti

úrn je parancsait. Sienna számára az élet nem több, mint a halálhoz vezet átmenet.Yrecket nem nyugtatták meg Gawar szavai.- Több is van itt ilyen? – kérdezte.- Nem tudom. Remélem, hogy nincsen. Most már értem, miért ölette meg ezeket a nyomorulthalálfejes papokat Yosuer. Sötét dolgokat m velhettek ezen a szigeten, ha még ennyi év utánis jelen van Sienna hatalma.Gawar elmesélte azt is, hogyan ébredt fel, s talált rá erre a fertelemre. Yrecknek hálás volt,amiért segített neki, nélküle nem tudta volna befejezni az si mondatot, amely elpusztította ahalál istenn jének teremtményét. Látván Yreck ijedségét megnyugtatta, hogy nappal teljesbiztonságban vannak, a napfény és ezek a lények si ellenségei egymásnak, nem fognakel bújni nyirkos rejtekükr l. Yreck bólintott, s érezte, hogy lassan túlteszi magát a dolgon.Pár óra múlva, amikor a szikrázó sárga korong az ég keleti részének egy részét már elfoglalta,elindultak a dombtet felé, amelyen a romos templom állt. Gawar elhatározta, hogy mivelamúgy is arra vezet az útjuk, megnézik, mi maradt odabent. Yreck reménykedett benne, hogya napfényr l mesélt történet igaz, s ezek a förtelmes él holtak tényleg nem merészkednek el .

6.A domb, amelyen a templom állt, hasonlított egy koponya tetejéhez, mintha egy óriás halottcsontjai feküdtek volna a sziget alatt. A domb tövében ritkulni kezdett a mez lágyanhullámzó növénytakarója, elt ntek a lecsapódott üvegszer párától lekókadt f szálak, avirágukat vesztett, ég felé mered kórok és az apró level , tömzsi bokrok. A zöldet a fehérsziklák tar és megkopott felszíne váltotta fel.

A néger jó pár lépésnyire torpant meg az épülett l, alaposan megszemlélte. Yreck félútontartott, a kaptató sokkal meredekebb és nehezebben megmászhatóbb volt a gránitdarabokmiatt, mint amilyennek a széles völgy mélyér l látszott.

A templom már azzal is kiemelkedett a többi épület közül, hogy falait nem fából, nemvályogból, hanem k l, emberfejnyi méret formára tördelt szikladarabokból és közéjükrakott habarcsszer anyagból épült. Yreck el nem tudta képzelni, honnan szereztek a halálistenn jének szerzetes papjai habarcsot ezen a szigeten. A templom márpedig állt, méghozzábüszkén és csúcsosan emelkedett masszív tornya a magasba. Yreck még sosem látott olyantemplomot, amelyre tornyot emeltek; minden istenség megjelölte ugyan, hogy templomaikmiben térjenek el más istenségek templomaitól, de ezek csupán apró különbségek voltak,alakjuk, a bejáratnál épített oszlopcsarnok mindegyiknél megvolt, többnyire a hatalom és amérhetetlen gazdagság jelképeiként szolgáltak. Ez a templom azonban tömzsi volt, sz k;vastag falai védték a bent lév kicsiny állott leveg teret a külvilágtól, vagy épen fordítva: akülvilágot védték az odabent lakozó eleven rémülett l.

Yreck torkába nagydarab csomó költözött erre a gondolatra. Ekkora ért a néger férfi mellé.Gawar intett, és elindult a masszív bejárati ajtószárnyak felé, amelyek kissé bed lvetámaszkodtak neki az összehordott kövekb l épített falnak. Még így is, ennyi holt évelteltével sem volt köztük rés, amelyen keresztül a templomba be lehetett volna látni. Azoldalt vágott ablakok pedig magasan voltak ahhoz, hogy a két férfi belessen.

Lassú léptekkel megkerülték a templomot, hátul találtak egy elkorhadt faajtót. Gawaregyetlen rúgásának hatására pozdorjává vált, beléptek.A h vös falak között félhomály uralkodott, átható dohos szag áradt mindenhonnan, Yreckmegtapogatta a köveket, nyirkosak és ragacsosak voltak. Undorodva törölte nadrágjának

combrészébe a kezére tapadt nedvességet, mintha a smaragdzöld szín lilean fa mérgeznedve lenne.Egy keskeny folyosón lépdeltek, elhaladtak egy szoba mellett. Belestek, de semmi különösetsem láttak odabent a plafonról lehullott szürke vakolaton és törmeléken kívül, ezért egyenesena templomhajóba igyekeztek. Amikor átléptek az alacsonyra szabott átjáró gránitból faragottgerendája alatt, s körülnéztek a hosszúkás ablakokon át besz foltos fényben,megdöbbenve látták és érezték, hogy a templombels t valaki használta nem is olyan rég.Az oszlopokra fáklyatartók voltak er sítve, bennük leégett csonkok húzódtak meg, egyikükmég javában füstölt. A csíp s szag betöltötte a templomhajót, behatolt az orrukba, ett lköhögni kezdtek. Kellett egy kis id , amíg hozzászoktak a füsthöz.Amúgy az épületnek ezen része is ugyanolyan lerobbant volt; a terem közepén elhelyezett köralakú oltár k l készült, valami ismeretlen, opálos sziklából faragta egy rég halott kéz.Felülete egyenetlen volt, sötét karcolásokkal és zúzódásokkal telítve, amelyek különdomborulatként húzódtak végig a korong egyik szélét l a másikig. Yrecknek a Gurto f terénálló enyhén lejt napóra számlapja jutott az eszébe az áldozati k l, amelyet gyerekkéntmegcsodált, amikor apjával a városkába mentek a vásárra eladni vagy éppen venni valamit,amire szükségük volt otthon, az elhagyatott falucskában.A néger varázsló a vékony szálként felszálló füstöt bámulta, amely az egyik széls oszlopraer sített rácsos fáklyatartóból eredt.- Talán három vagy négy órája ezek a fáklyák még égtek. Valaki pontosan akkor járhatott itt,amikor nekünk támadt Sienna b zös teremtménye a faluban. Gyanítom, hogy itt végezték el aszertartást, amivel életre keltették az él holt testet.- Ezek szerint élnek még a halál papjai ezen a szigeten? – kérdezte Yreck, miközben ujjávalfinoman végigsimította a százéves áldozati kés karcolásait a k lapon. Ujjbegyére sötét portapadt, a szeme elé emelte, és döbbenten vette észre, hogy a szemcsék lassan elt nnek. Aleveg nem mozdult, a szél nem fújhatta le onnan ket; mintha belemártotta volna ujját a télihótakaróba, s azt figyelte volna, hogyan olvadnak, enyésznek el a finom jégkristályok testemelegét l.- Nem tudom, de a ma hajnalban történtek után valószín nek tartom, hogy valaki vagyvalakik folytatják a szigeten Sienna imádását, s ezt a százéves helyet használják fel mocskoscéljaikra – válaszolta hátra sem fordulva a fekete varázsló, pedig ha megtette volna, észrevettevolna a fiú háta mögött lappangó árnyat a falon. Ehelyett kisvártatva tovább folytatta, minthaönmagához beszélne: – Attól tartok, nem vagyunk szívesen látott vendégek ezen a helyen.Muszáj lesz alkut kötnünk azzal a valakivel, aki magáénak vallja a szigetet arra az id re, amíghajó nem jár erre, aki felszedne minket. Attól félek, kemény próba lesz mindannyiunkszámára...Yreck ekkor érezte meg a halvány érintést, s látta meg, amint egy alaktalan árnyék kúszik fela padlót borító mozaikról a bokáján keresztül a térde felé.- Istenek! – kiáltotta, és hátraugrott. Kibillent az egyensúlyából, tehetetlenül markolt aleveg be, nem érte el a t le egyre messzebb és messzebb kerül oltár szélét. Halk kiáltássalhátrazuhant. Várta a sajgó fájdalmat, amit majd a padlótól fog kapni, de nem következett be.Úgy érezte, mintha lágy fekete selyemre esett volna, amely súlya alatt lassan süllyednikezdett. Érezte, ahogy verg dése miatt egyre jobban beszövi, befonja egy hatalmas,láthatatlan pók a testét, mintha vékony, de er s szálak fogták volna össze karját és lábát.Végtagjai zsibbadni kezdtek, és érezte, hogy egyre fáradtabb lesz, egyre gyengül. Még eljutotta tudatáig, hogy az árny, amely a lábán keresztül kúszott fel, most a mellkasánakközéppontjában összpontosul. Légzése egyre lassabb és lassabb lett, szívdobogása, amelyvisszhangot vert fülében, egyre halkult. Aludni akart, behunyta a szemét, és átengedte magátaz árnynak, aki egyre n tt és n tt a mellkasán, amint a fiatal, s és haloványan csillámlóéleter t szívta magába. Yreck tudatára aztán egyszer csak h vös, bizserget hullámként

rázuhant a eszméletlenség árja......arc. Sötét arc, kissé talán ijeszt , de nem ellenséges. Az arc mosolyog. A fiú ólomnehéznekérezte a tagjait. Körülnézett: feje fölött morózus felh k lógtak az égr l, sebesen inaltaktovább, mintha a mögöttük jöv k hajtanák ket el re. A dombon voltak, pár lépésnyire atemplom megereszkedett köveit l. Yreck érezte, hogy biztonságban van, eszébe jutott az arettenet, amely odabent megtámadta. Megborzongott.- Hogy érzed magad, öcskös? – kérdezte a fekete férfi, aki még mindig a fiú arcát fürkészte.- Pocsékul – felelte szintén Yreck.- Ha nem kiáltasz id ben, már halott lennél. Az az izé odabent megölt volna pillanatok alatt.Így sem voltál a haláltól túl messze.- Azt mondtad, hogy nappal nem jönnek el – emlékeztette a varázslót keser en a fiú.- Nem. k csupán a napfényt l félnek. Azt reméltem, hogy a templomban lesz annyi fényünk,hogy ne kelljen tartanunk Sienna haragos lelkeit l.- Hogy pusztítottad el? – kérdezte kíváncsian Yreck, s közben megpróbált felülni. Lassankezdett visszatérni az ereje.- Sehogy. Nem öltem meg. Kihúztalak a templomból a nagy ajtón, s a napfény el lelmenekült, visszasurrant az épületbe – felelte érzéketlen hangon Gawar.Yreck a varázsló szavaiban a düh legkisebb jelét sem bírta felfedezni, szenvtelen és tényszervolt, mint oly sok minden más a fekete férfi körül. Gawar nem félt, nem nagyon mosolygott,nem mesélt vicceket. Igaz, dühösnek sem látta még eddig Yreck, a varázsló arcát mintha egyid s mester fából faragta volna ki. Ez az arc képtelen volt érzelmek kimutatására. Yreckpersze nem hibáztatta a négert ezért, hiszen a cserzett sebhelyes b r, a kopott ruházat mindarról árulkodott, hogy a varázsló sok helyen megfordult, s sok mindent tapasztalt máréletében. Gawar hányatott és talán túlontúl zavaros eddigi élete szolgált vés ül az IdMesterének, amikor az arcát kifaragta.- Fel tudsz állni? – kérdezte Yrecket a fekete férfi.- Azt hiszem igen... – Azzal kísérletet tett, de még gyenge volt.Gawar megcsóválta a fejét, és köpenyének egyik red jéb l néhány ogreorrt szedett el , s a fiúkezébe nyomta:- Nesze! Ezeket edd meg, szükséged van most rájuk. Az a gonosz lélek alaposan elbánt veled.Yreck szótlanul megette a gyümölcsöket, s még jó ideig hevert a földön a könyökéretámaszkodva. Amikor már úgy érezte, hogy visszatért az ereje, a néger karjára támaszkodvafelkelt.- Rendben. Gyere, mutatok valami érdekeset a templomban!Yreck tiltakozó kézmozdulatot tett, mire a varázsló halványan elmosolyodott.- Ne félj, szereztem a hátsó szobából két fáklyát. Ennek nem mer a közelébe jönni az árny!Az épület el tt meggyújtották a két fáklyát. Furcsa látvány lehetünk így, gondolta Yreck.Nem szoktak az emberek napfénynél fáklyát gyújtani...Odabent ismer snek t nt minden, kivéve egyetlen dolgot. Most, hogy szemb l és nemhátulról közelítették meg a templomhajót, észrevette Yreck a szemközti falra festett freskót,amely egy n t ábrázolt. Lágy, testhez simuló ruhában ábrázolta a m vész, amely h ségesenkövette visel jének domború vonalait, egyrészt kiemelve a természet adta bájokat, másrésztelrejtve ket. A n fiatal volt, karcsú, felt en magas és mindemellett csodaszép. Mezítlábállt egy festett koponyákból és más emberi csontokból összehordott kupacon, szinte lebegett azörg mészdarabok fölött, lábával éppen csak súrolva ket. Arcán különös mosoly, amelyetfest képtelen megfesteni. Yreck pár lépéssel közelebb ment, s azt vette észre, hogy afestményr l lenéz n vad tekintete éppen rá irányul. Összerezzent, és hátralépett.- Sienna – szólalt meg Gawar, belehasítva szavával a holt csendbe.Yreck ámulva nézte a képet.- Látod a kezét, fiú?

- I... igen – szólt vontatottan, nem értette, mi az, amit annyira meg kellene nézni a freskóbólszinte kinyúló fehér b , ezüstös körmökben végz sima n i kézen.Gawar látva Yreck zavart pillantását, elmagyarázta:- A lényeg nem a kézen, hanem azon van, amit tart!A n kezében egy halvány lila fénnyel ragyogó gömböt tartott, s azt nyújtotta a belép k felé,mintha odakínálná mindenkinek, aki szentélyébe a lábát beteszi. Elfogadni persze nem voltszabad, mert ezzel magára vonta az oktalan betolakodó az istenn haragját.- A falfestmény alapján biztos vagyok benne, hogy amit tart, nem más, mint egy s'husru, egyeredeti sárkánygömb. Ezt a freskót egy évszázada festették, vagy esetleg kés bb, desemmiképp sem keletkezhetett a templom építése el tt.Nem hiszem, hogy Albrecht és hívei ennyire pontosan ismerték volna, hogyan néz ki egys'husru, az északi emberek elfeledkeztek már a sárkányokról, mi déliek még emlékezünk. Haközelebbr l megnézed, még a Bölcsek Nyelvének vésett jelei is pontosan kivehet ek. Ezpedig azt jelenti, hogy ezeknek a birtokában volt egy eredeti s'husru, amit talán a Laurinföldjér l való ki zetésük után idehoztak a szigetre!Yreck tétován odalépett a képhez, és megérintette a festett gömböt. Ujjának nyomán festékpergett le a földre. A lehullott darabok mögött felt nt a csupasz, simára meszelt fal.

7.Az eddigi domboknál kétszer magasabb volt az a kiemelkedés, amely a sziget legmagasabbpontját képezte. Inkább volt a meredeken alázúgó sziklafal folytatása, mint az el legmegmászott, helyenként növényi foltokkal tarkított dombtet k mása. Hegynek nem lehetettnevezni, ahhoz túl alacsony volt.

Amikor Gawarék feljutottak a legmagasabb részre, leültek egy sziklakitüremkedésre, ésvisszanéztek abba az irányba, amerr l jöttek. A dombok lassan merültek bele a völgybe,amiben a kihalt falu házai épültek. Innen föntr l hatalmas termet lények számára készültlépcs nek néztek ki a le és fel ível hajlatok. Aztán az utolsó lépcs foknál hosszan elnyúlólankát követve nyílt a völgy. Mélyet kellett lépnie a képzeletbeli óriásnak, ha azt akarta, hogyne essen orra, átzuhanva az erd n, tenyérrel a tenger sós vizébe érkezve. A domb hosszanereszked lépcs jénél a házak szétszórt kenyérmorzsának t ntek csupán, amelyeket egytermetes kéz besöpört a völgy szegélyére.

A távolban látszott az erd imbolygó zöldjén túl az óceán kék vize, s az a határ is, ahol akorallzátonyok húzódtak. Odáig tartott a világosabb rész, s attól kezdve egészen mély,majdnem fekete víz ölelte körbe a szigetet.

Jó pár óra kellett ahhoz, hogy feljussanak a sziklameredély szélére, s most tanácstalanokvoltak: a puszta grániton kívül nem volt itt semmi, semmi, amivel fényt, tüzet lehetett volnagyújtani. Egy átkozott lámpásuk sem volt, pedig hozhattak volna a falu valamelyikkunyhójából.

Yreck a meredély széléhez lépdelt, és lenézett. Eszébe jutott az az esti pillanat, amikor láncrazve vonultak le a sziklába vájt lépcs kön Barcamoulba. Felidézte a város látképét, a sz k

utcákat, a csillogó viz tavakat a palota el tt elterül parkban, a lámpások fényét l pettyezetttengert. Hirtelen er s vágyat érzett, szeretett volna minél messzebb kerülni a Vén szigett l.Gy lölte ezt a helyet, érezte, hogy a sziget minden fája, f szála, a házak közt araszoló, oszlóGhoula, a templom falain sikló árny és a k is, amelyen eddig ült a halálát kívánja.

Aztán az is eszébe jutott, hogy innen bárki lelökhetné, nem kellene mást tennie azismeretlennek, csak mögé settenkednie, és egy er teljes taszítással kibillenteni azegyensúlyából. Yreck a gondolatra megrémült, és visszabaktatott Gawarhoz, akielgondolkozva üldögélt a grániton.

- Mi van odalent? – kérdezte a tenyeréb l felnézve a varázsló.- Semmi. Csak víz és kövek... – felelte a fiú.- Nincs más választásunk, öcskös. Vissza kell menni a faluba. Keríteni kell egy lámpást,sajtolni kell olajat, és ácsolni kell egy stabil állványt, amit nyugodtan kitehetünk erre amagaslatra úgy, hogy ne kelljen attól félni, lesodorja a szél a tengerbe.

Yreck nem szólt semmit, egy kurta bólintással jelezte, hogy tudomásul vette. Visszatértek háta faluba. Már mohón rátelepedett a tájra a sötétség, mire bebotorkáltak a fekete házak közé.Yreck rettegett attól, hogy odabent, abban a házban, amiben azt a szörny éjszakájukat istöltötték, már les rájuk Sienna egyik él holt teremtménye.

Szerencsére azonban üres volt. Igaz, az összehordott puha falevelekb l és száraz f lkészített matracaik sz rén-szálán elt ntek, de ez foglalkoztatta a legkevésbé ket. Yreck éhesvolt, Gawar az egyik fáklya er tlen fényénél elkészített négy-öt nyúlcsapdát másnap reggelre,és letette a sarokba azokat. Érdekes, figyelte meg Yreck, de mintha sokkal gyengébben égne afáklya, mint nappal...

Két-három hatalmas korhadt deszkából kipótolták az ajtót, bedeszkázták a sz k ablakot.Gawar leült a szoba közepére törökülésbe, egyre hangosabban és hangosabban pár szótkezdett ismételgetni. Yreck a sarokban húzódott meg, a nyúlcsapdákkal játszott. A varázsló jóideje nem csinált mást, csupán ezt a halandzsa mondókát ismételgette, Yrecknek fogalma semvolt róla, mit csinál, s nem is merte megkérdezni, tudta, hogy nem szabad zavarnia ilyenkor afekete férfit.

Gawar egyszer csak félbehagyta a szavakat, fürgén felpattant, és a maga mellé készítetthomokból kört formázott. Amikor a tenyeréb l vékony sugárban perg homok találkozott akör kezdetével, az egész haloványan felvillant, és sárgás füst maradt utána. A kör azonbanfehér csillogással ott maradt, zöldes fénnyel izzott, olyan volt, mintha a kelet-tukki hegyekbenél törpök által bányászott kristályszer kwebarittal lett volna felszórva.

- Megnyugodhatsz. Ez a véd gy távol tartja a mocskokat ett l a viskótól. Reggeligbékében aludhatunk.Yreck megpróbált hinni a varázslónak, még mindig élénken élt benne az árnnyal valótalálkozás, s nem felejtette el, hogy Gawar megígérte neki, nappal nem érheti bántódás. Aztáneszébe jutott az is, hogy Gawar csak annyit mondott: a napfény elkergeti a sötét lelkeket. Atemplomhajóba pedig nem sok jutott az éltet fényb l, igazi “melegágya" volt az árnyhozhasonló, nem evilági lényeknek.Éjszaka többször is felriadt, ilyenkor percekig fülelt a gyanús neszekre, a vékonykakaparászásra, a mély, lyukas mellkasból ered hörgésre, a kántálásra, amelyet a szél atemplom fel l sodort a falu felé. De ezek a hangok lehet, hogy csupán képzeleténekszüleményei voltak, s az éjszaka halotti csendje csalogatta el rossz emlékeinek szöges, sötétred ib l.Másnap meglep en frissen ébredt, csupán gyomra korgott hevesen, szinte megállás nélkül.Gawar elhelyezte a nyúlcsapdákat a mez n, és elsétált az erd ig, hogy valami olajos nedvettartalmazó növényt felkutasson. Egy rakás tépett, s sárgászöld levélbe burkolódzó ágat

húzott maga után, amikor a rozzant viskóhoz visszatért. Ledobta az ágakat a földre, azonnyomban finom por szállt fel, s err l Yrecknek egyb l az es jutott eszébe, maga sem értette,miért. Aztán rájött: a borús ég csupán látszat volt, hiszen már harmadik napja vannak a Vénszigeten, de itt még egy csepp víz sem esett. A föld poros és száraz volt, mintha a vihar,amely zátonyra futatta a hajójukat, elkerülte volna az óceán ezen szegletét; kajánulkacsintottak le a vízre áhítozó bozótosra az égen elúszó, formájukat folyamatosan változtatóködpamacsok.Yreck talált az egyik kunyhóban egy k mozsarat, eszkábált hozzá fából egy tör t, lecsipkedteaz ágról a leveleket és bedobálta egyenként azokat a félgömb alakú vájatba, majd amikor márelég összegy lt, nekiállt er vel szétmorzsolni és trancsírozni az egymáshoz tapadtfoszlányokat. A nap a felh takaró fölé emelkedett, s csupán egy halovány folt mutatta, merrejár éppen az égbolton. Yreck ekkora préselte ki az összes levelet ezzel a módszerrel, egyagyagkancsóba kikanalazta az aranysárga, kicsit zavaros olajat. Elégedetten próbálgattasúlyát: ez több napra elég lesz.Megették a három nyulat, s ebéd után lekuporodtak a lassan h hamu mellé.- Mit fogunk csinálni? – kérdezte Gawartól Yreck.- Délután keresünk valamit, amib l egyszer állványt lehet csinálni. Egy póznára vanszükségünk, a tetejére valami szövetet vagy rongyot kötünk, hogy nappal is lássák, segítségrevan szükségünk. Éjszaka pedig a lámpás fog világítani. Sajnos minden este fel kell gyalogolnia magaslatra meggyújtani a lámpást, s alaposan ki kell mérni az olajunkat, hogy hajnaligégjen.- Rendben – felelte Yreck. – Mennyi id t kell várnunk, amíg erre jár valami hajó?- Nem tudom – vonta meg a vállát a néger varázsló. Öt-hat nap vagy pár hét. Alyshyra közelvan, s a hajók a Vén szigett l nem messze haladnak el. Van esélyünk, hogy meglássák ajelzésünket. A lámpás fénye mérföldekre eljut, szakavatott tengerész az árbockosárból észrefogja venni.- Olyan messzir l? – kételkedett a fiú.- Igen. Ismertem egy kapitányt, szép nagy fregattja volt, a hajó nevére nem emlékszem, defickóéra igen... olyan különös neve volt. Hétszülki Lessának hívták, s tudtommal volt azegyetlen törp, aki nem irtózott a vízt l. – Gawar itt elmosolyodott egy pillanatra, aztánfolytatta tovább a történetet: – Annak a hajónak volt a kapitánya, amelyik a isthari kiköt lszállított kelmét a barcamouli palotákba és gazdag keresked i házakba. Lessát megfizették atextilkalmárok, mivel tudták, hogy hajója közül még egy sem süllyedt el, ügyes és szinte már-már rendkívüli képességekkel megáldott hajóslegényeket alkalmazott. Volt az árbockosárbanegy nyomorék, alacsony növés tengerésze, akinek szeme annyira éles volt, hogy észrevetteötven tengeri mérföldr l a barcamouli világítótorony fényét. Lessának volt annyi esze, hogymegtartsa az embereit, ne rohangáljon rabszolgákért, vagy keressen minden kiköt ben a náladolgozó matrózoknál olcsóbbakat. Nem is gondolná az ember, hogy hány és hány hajófekszik a tengerészek tapasztalatlansága és a hajóskapitányok kapzsisága miatt az óceánfenekén. A Zöld Szirén vitorláit is le kellett volna vonni id ben, akkor nem sodródtunk volnaennyire közel a Vén szigethez. Hétszülki Lessa tudta volna, mit és mikor kell tennie... nemhiába kedvelem t annyira.Yreck figyelmesen hallgatta a varázslót, aki távoli városokról, h sökr l, démonokról és amúlt homályában élt hercegn kr l mesélt. Gawar aztán egyszer csak elhallgatott, felkelt, ésleporolta köpenyét, jelezve: itt az ideje elkezdeni a pózna építését a sziklaszirten.Egészen kés estig dolgoztak, felvonszoltak egy lecsupaszított kisebb fatörzset, majdtámasztékokat vágtak, s késsel lyukakat faragva a gerendában, kitámasztották. A gránitsziklánkerestek egy részt, ahol jól meg lehet dúcolni, köveket görgettek oda, és nekitolták a póznátannak a négy fának, amely megtámasztotta. Amikor elkészültek, nem maradt már más hátra,mint kipróbálni, mennyire helytálló a fekete varázsló terve. A gerendát, amely szálfa módjára

mutatott az istenek irányába, nem lehetett emberi er vel elmozdítani. Meggyújtották, ésfelakasztották a lámpást az oszlopra. A fénykéve, amely beterítette a szürke sziklát, az estisötétségben sárgának és kissé betegesnek nézett ki. De világított, és ez mindennélfontosabbnak számított, hiszen más esélyük nem volt arra, hogy kijussanak a Vén szigetfogságából. Semelyik hajó sem állt meg itt, a kapitányok, akik ismerték Sienna papjainaktörténetét, messze elkerülték ezt a helyet. Akik pedig nem hallottak róla, azok a földdarab csúfábrázatától megijedve tettek ugyanígy. Évek vagy talán évtizedek óta a varázsló és fiú voltakaz els k, akik a sziget sápadt homokjába léptek.Yreck felriadt, és körbenézett. A néger nem volt sehol. A fiú szívébe félelem költözött, ezen ahelyen mindig éjjel jön a rémület, ezt már volt alkalma megtanulni.- Gawar... – szólt er tlenül és elkeseredetten. Ismét egyedül volt, mint azon a hajnalon,amikor találkoztak azzal az ocsmány lénnyel, aki egyszerre volt részese az él k és a holtakbirodalmának.Megismételte a nevet kicsit hangosabban, de csupán a szél halk sóhajjal felelt vissza,egyébként néma csend övezte a vályogból épített házat. Az ajtó be volt hajtva, a hideg akicsapódott, félig lekushadó ablaktáblák mellett hatolt be; a t z helyén sötét, kih lt parázspihent, enyhén csíp s szagot árasztva magából.Yreck felkelt, és kilépett a ház elé. Elnézett a magas dombok felé, meglátta a pislákoló fényt apózna tetején, s remény öntötte el, hátha mégis hazajuthatnak egyszer...Megkerülte a ház girbegurba falait, minden lépésnél attól félve, hogy valami olyanba botlik,amibe nem szeretne. De a ház mögötti rész is teljesen üres volt. Végighordozta tekintetét afekete tájon, nagyot szippantva közben a h vös, éjszakai leveg l. Miel tt megfordult volna,egy gyors pillantást vetett a templom felé. Az ajtók mögül fény áradt. Yreck maga sem tudvaarról miért, de elszánt léptekkel megindult a dombon álló épület felé. Úgy gondolta, hogy anéger varázsló odaindult az éj leple alatt. Yreck azt is tudta, hogy ha tényleg van ott, akkormit keres.A templom valahogy nagyobbnak és félelmetesebbnek t nt a sötétben, a fekete elmosódottkontúrok megcsalták a szemét, és majdnem másfélszer akkorának mutatták, mint amekkoravolt. Yreck benézett a félig nyitva felejtett ajtón, az oltár fölé görnyedve egy csuklyás alakotlátott, más nem volt a templomhajóban.A csuklya a fejére volt húzva, ezért nem ismerte fel a varázslót els re Yreck. Amikor azonbanrájött, hogy a köpeny, amit a neki háttal álló alak visel, ugyanaz, mint amit a varázslón látott,felbátorodott és belépett a dohos szagú terembe. Az alak megfordult, a kezében lévolajlámpástól kísértetek árnyékai villantak meg az arcán. Yreck egy pillanatra hátrah költ, deaztán felismerte Gawart.- Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte kissé morcosán a négert l.- A sárkánygömböt. Ebben a templomban rejtették el, méghozzá azt is tudom, hogy hová,ugyanis leírták, csak meg kellene fejteni. Gyere! – intett, s letette a lámpást a töredezett

lapra.Gawar megfogta a fiú karját, és lehúzta maga mellé Yrecket, másik kezével pedig elsöpörte azévek alatt lerakódott port az egyik k lapról. A fiú szeme el tt reszketeg, k be vésett jelek

ntek el . Számára ezek nem jelentettek szokatlan kunkoroknál és merész rajzolásúegyeneseknél többet, mivel nem tudott se olvasni, se írni.- Egy si nyelven van írva ez a szöveg, de semmi értelme sincsen, ha szavanként felolvasom.Mintha egy nagyon hosszú mondatot összekevertek volna, s minden k lapra felírtak volnanégy-négy szót, ide az oltár köré – mutatott körbe a földön a varázsló.Yreck némán figyelte a jeleket.- Erre a lapra, amelyen állsz, ezt a négy szót vésték: “kapuszárny, túl a mocsarakon,hegyeken, csillagok szövedékén”. Erre a lapra pedig... – állt fel és hajolt le egy másiknál: –...“öröklét, sohasem, fogyatkozó, életer ".

- Ezen mi áll? – kérdezte Yreck egy másikhoz lépve.- Ezen? Hmm. Ezt még nem is néztem. Porold le a másik végét is! Szóval: “GardanaiAlbrecht, átvezeti, az él és holtak, erd n keresztül". Albrecht! Gardanai Albrecht Sienna

papja volt. vezette el erre a szigetre a menekül csuklyásokat. Ezek szerint meghalt mégYosuer zsoldosainak ideérkezése el tt.- Lehet, hogy már akkor halott volt, amikor a többiek a Szigetre értek, s a testét itt helyeztékel a templomban?Gawar láthatóan er sen gondolkozott, észre sem véve magát, harapdálta a szája szélét. Aztáneljutott hozzá a fiú mondata:- Igen. Elképzelhet . Mindenesetre nagyon kevés id t tölthetett itt élve a Vén szigeten,Yosuer nem sok id t adott Sienna papjainak.- Gawar! – szólt Yreck a varázslónak, miután eltakarította a bet rovátkákat beborító finomport a negyedik, még érintetlen k lapról. – Ezen a k lapon jóval kevesebb jel van.A varázsló összesz kült szemmel vizsgálta meg az újonnan felfedezett k lapot.- Mert ez az utolsó k lap. A szöveg valószín leg nem írható fel négy szót tartalmazó

lapokra, mivel a szavak száma nem osztható néggyel! Ez az! Ezért van ezen csupán kétszó!- Nem értem... – Nézett zavaros tekintettel a varázslóra a fiú.- Jaj, te kölyök! – méltatlankodott a fekete férfi. – Tegyük fel, hogy a teljes szövegünkhuszonkét szóból áll. Fel tudod írni úgy ezekre a lapokra, hogy mindegyik négy-négy szóttartalmazzon? Se többet, se kevesebbet!- Miért ne tudnám?- Azért nem, mert ha veszel öt k lapot, arra fel tudsz írni összesen húsz szót. A maradékkett t pedig egy új táblára kell vésned, de azon mindössze kett lesz. Na most, ha valamilyenrendbe rakva kiadják a k lapok a rájuk írt szöveget, akkor mindenképp az utolsó fogjatartalmazni a maradék két szót! Tehát feltételezhetjük, hogy ez a lap – bökött a repedésekkel

n besz tt márványk re a néger – a szöveg végét tartalmazza!Yreck még mindig nem értette kristálytisztán, hova akar kilyukadni a maradék két szóttartalmazó lappal a fekete. De nem is volt ideje végiggondolni, ugyanis a varázsló ekkor jöttrá a titok nyitjára.- Meg van a szöveg kulcsa! Tudod, aki egy kicsit is ért a mágiához, annak meg kell ismernieegy újfajta oldalát a világnak. A Titkos Tudomány könyvei sokszor nem az els laponkezd dnek, s nem is az utolsón érnek véget. A mágiával átitatott szöveg maga is furcsaformák, sokszor nehezen megfejthet rejtvények, rébuszok alakját ölti magára, s annak, akimeg akarja ismerni, meg kell tanulnia ezeknek a rejtélyeknek a kibogozását. Látszik, hogySienna papjai jól értettek a Titkos Tanokhoz, hiszen alaposan kifundálták, hogyan rejtsék elegyetlen valódi kincsüket az avatatlan kezek el l.A fekete férfi felállt, s hosszan töprengett.- A táblák – lépdelt aztán viharosan körbe az oltár körül Gawar – nyolcszöget képeznek. Kétnégyszög egymáson, az egyik elfordulva a másikhoz képest. Teljesen szimmetrikusak. Haelindulunk ebb l a sarokból, s megfelel sorrendben bejárjuk ket, akkor megkapjuk a szövegolvasásának irányát. Tehát elindulva az utolsótól, eljuthatunk az els k lapig, s elolvashatjuka teljes szöveget!Gawar lassú léptekkel többször megkerülve az oltárt, bámulta a k lapokat, miközbennéhanéha felpillantott. Ahogy Yreck a sarokból figyelte, tényleg megfigyelt valamiszabályosságot abban, ahogy a varázsló kerülgeti a k lapokat. Aztán a fekete férfi egyszercsak megállt, s az ellenkez irányba ugyanezt lejátszotta, majd a két rovátkát tartalmazómárványlapon megállva hangosan elmondta a szavakat:“Itt nyugszik az Istenn kegyéb l, Gardanai Albrecht, ki átvezeti az él ket a holtak erdején, kieljön hozzánk, ha már nem leszünk, ki megnyitja számunkra az öröklét és a soha ki nem

fogyó életer kapuszárnyát, túl a mocsarakon, túl a hegyeken, túl tengereken s túl a csillagokszövedékén.”A szavak tompán csengtek a varázsló szájából, betöltötték a teret. Yreck érezte, hogymegs södik körülötte a leveg , félve lepillantott a márványlapra, s megdöbbenve vetteészre, ahogy egymás után felizzanak abban a sorrendben, ami szerint Gawar végiglépkedettrajtuk. A falakon fellobbantak a fáklyák, Yreck úgy emlékezett, a leégett elszenesedettcsonkokon kívül nem volt a tartókban más. S most mégis égnek.A varázsló arcára zavart arckifejezés ült ki, lassan csóválta a fejét, és Yrecket maga utánhúzva hátrálni kezdett a bejárat felé. Az olaj lámpás eld lt, s a szétfolyó gyúlékony anyaglassan betömte a réseket a padlón, amint egyre nagyobb folt képz dött a padlón.Yreck tisztán látta az oltárt, amin egy alak kezdett s södni, körvonalai eleinte elmosódottakvoltak, de egyre élesebbé és élesebbé váltak. A szavak, amelyeket Gawar óvatlanulfennhangon kiejtett, el hívták Albrechtet a föld mélyér l.Az oltáron egy id s alak feküdt, arcát ezernyi hajszálvékony ránc fedte be, kézfeje szinte csakcsont, a ráfeszül b r üveges volt, látni lehetett az ujjperceit, s a sárgás vér lassú áramlását azerekben. Yreck félelemmel vegyes döbbenettel figyelte a halott és lassan éledez f papot.Az öregember felült, és leszállt a k oltárról, szeméb l ezüstös ragyogás áradt a két emberfelé. Kinyújtotta a kezét, és a fiúra mutatott, majd rekedtes hangon megszólalt. Ám Yreck egyszót sem értett abból, amit az él holt pap mondott.A mellette álló varázsló büszkén kihúzta magát, s ugyanazon ismeretlen nyelven válaszolt.Láthatóan feldühítette az öreget ezzel, mert hangos szófoszlányokat kiabálva egyre közelebbés közelebb jött.Gawar védekez én maga elé emelte kezét, és monoton hangon pár szót ismételgetett. Az öregláthatóan megtorpant, rájött, hogy aki vele szemben áll, maga is m vel je és ismer je aTitkos Tanoknak. Albrecht, csuklyáját ledobva várta a hatást, behunyta szemét, és nemmozdult egy darabig. Gawar arcán izzadságcseppek jelentek meg, nyakán kidudorodtak azerek, iszonyatos er vel állt szemben, s ez az er , afféle láthatatlan karomként tépte le fejb rét,törte be lélekben hallható recsegéssel a koponyáját, s jutott el az agyáig. A f pap a tudatáhozakart hozzáférni, a fekete varázsló minden idegszálával azon volt, hogy ez ne sikerülhessenneki.Yreck a jelenett l megdermedve állt egy darabig, aztán felfigyelt egy zsákocskára, amely azoltáron pihent némán, közömbösen. Yreck megmozdult, és odalépett az oltárhoz, megérintettea zsákot. Gömböly volt és egy kicsit meleg, mintha odabent most kezdett volna izzanivalami. Yreck tisztában volt vele, hogy nem tud segíteni a varázslónak, ezt a csatát neki,egyedül kellett megvívnia a halott, s furcsamód mégis oly eleven f pappal. Yreck csupánszemlél lehetett.Gawar nem bírta tovább, és megadta magát a parancsoló tudatnak, érezte, amint az idegenakarat sötét tintája befolyik agya legrejtettebb zugába is, elborítva mindent sötétséggel és afájdalomokozás örömteli vágyával.Yreck látva, hogy társa vesztett, hátrálni kezdett, magához szorítva a zsákocskát és a bennerejl gömböt, amely a hanyagul összecsomózott réseken keresztül lilás fénnyel borította bekézfejét és arcát. Hirtelen valami csúszósra lépett, és forróság öntötte el a lábát. Lopvalepillantott, s meglátta a nadrágszárától pár arasznyira ég olajlámpást. Ekkor támadt azötlete. Eldobta a sárkánygömböt, s ugyanabban a pillanatban már hajolt is le a lámpásért,felkapta, és elhajította az öregember felé.Albrecht nem tör dött a fiúval, t csak és kizárólag egyetlen vélt ellensége, a fekete bvarázsló érdekelte. S most a meglepetést l elengedve Gawar tudatát, megpróbálta ellöknimagától a felé repül , lángoló lámpást, de nem maradt már rá ideje. Kemény csont-mellkasának csapódott, és széttört az agyagkehely, a forró olaj végigömlött a föld általkiszárított köpenyén, és szinte azonnal meggyulladt.

- Fuss... – kiáltotta er tlenül a hirtelen tudatához jutott néger varázsló, de nem tudta folytatni,mert érezte, hogy egy gonosz és sötét agy beleáramlik az övébe, s megpróbálja átvenni azirányítást teste fölött. Albrecht menekült a lángoló testb l, Gawar megmaradt akaratánakutolsó szikrájával el revetette magát, és beleakaszkodott az ég f papba. Nem volt máslehet sége, az testében Albrecht hatalmasabb lett volna, mint abban az öreg, megviselt,oszladozó csonttömegben.Yreck a templomajtóból még egyszer visszanézett: két lángoló kupacot látott, az egyikszorosan tartotta a maga alá gy rt vékonyka testet, nem engedte el. Yreck tudta, hogy a fekete

varázsló, Melnemoni Gawar megmentette az életét, a sajátja árán...

9.A templomból még másnap reggel is halvány füstcsík emelkedett fel, Yreck elhatározta, hogysoha többé nem merészkedik az átkozott hely közelébe. Alaposan berendezkedett, megtanultaa csapdakészítést, bogyókat gy jtött, gyökereket szedett ki a földb l, vizet hordott és két-három naponta elment azért a furcsa illatú levelekért az erd be, amib l a lámpaolajat törte kikínkeserves munkával.

Egy darabig számolta az eltelt naplementéket, naponta megmászta a dombokat, s órákigmélázott a magas meredély szélén, leülve ugyanarra a k re, amelyen pár napja (vagy hete?)még Gawarral együtt ültek. Lassan elvesztette az id érzékét, felhagyott a napok számolásával,s egyre kedvtelenebb és reményvesztettebb lett.

Albrecht elpusztítása után a furcsa jelenségek is megsz ntek, a f pappal együtt enyésztek eltorz teremtményei is. Yrecknek hetek kellettek ahhoz, hogy végre nyugodtan végig tudjaaludni az éjszakákat, ne riadjon fel minden apró neszre, ami odakintr l jött.

Aztán egy napon eszébe jutott a gömb, amelyet ott felejtett a lángok között. Bizonyos voltbenne, hogy nem éghetett el, legfeljebb a zsákocska lett hamuvá, a lila ragyogással megfestettsárkánygömb, a s'husru ugyanolyan még ma is, mint akkor, amikor a falfestmény készült.

Másnap reggel emberek érkeztek, különös, szokatlan külsej emberek, élükön egy alacsony,bozontos szakállt visel figurával. Yreck nem érezte azt a várt boldogságot, örömöt ésmegkönnyebbülést, amit annyiszor elképzelt és annyiszor átélt képzeletben. Azt hitte, hogyvidáman fog eléjük rohanni, és kitárt karokkal üdvözli a hajósokat. Kimérten lepett el avályogházból, s megállt a törppel szemben.

- Melnemoni Gawart keressük – szólalt meg a törpe, er sen megnyomva az “r" bet ket.- Meghalt. Megküzdött Sienna f papjával, a néhai Albrechttel, és elpusztította – felelte Yreck,és mélyen a törp szemébe nézett. A törp elkomorodott, elfordult, levett egy medaliont anyakából, és a földre ejtette.- Gawar nagyszer ember volt, olyan, aki évezredenként egyszer születik.

Yreck most értette csak meg, hogy a törp a varázsló utolsó kétségbeesett hívására jött el a Vénszigetekre. Ezek szerint Hétszülki Lessa nem legenda, hanem létez valóság, igaz, sokkalfiatalabbnak képzelte a varázsló elmondása alapján.

Az emberek körbejárták a falut, néhányan felsétáltak a templomig, de bemerészkedni egyiküksem mert. Hiába, félénk, babonás népek laknak dél felé...Yreck elmesélte a törpnek mindazt, ami kett jükkel történt a szigeten, Lessa nem szólt

semmit, érdekl dve hallgatta a fiút, olykor a döbbenett l megcsóválva fejét és s , drótszerkifehéredett szakállát.Másnap elhajóztak, ám miel tt Yreck elhagyta volna a szigetet, visszament a templomhoz.Óvatosan belépett, és körbenézett. Mintha nem történt volna semmi sem, mintha Albrechtsírja továbbra is várná azt a betolakodót, aki képes arra, hogy ráj vén a k lapok titkárafelnyissa, s kiengedje Sienna f papját a lét és a nemlét homályos küszöbén át a való világba.A sarokban azonban meglátta a zsákot, s a bel le félig kibújt lila fénnyel izzó gömböt.Odalépett, felvette, és kihúzta. Maga elé tartva a világ egyetlen és utolsó s'husruját belenézetta mélyébe, ám távolról Lessa harsány, raccsoló hangját hozta a szél, ideje volt indulni.Egy utolsó pillantást vetett a gömbre, miel tt visszacsúsztatta volna a vászonzsákba. Odabentegy sárkány arcát vélte felfedezni; s ez a látvány megnyugtatta: a tüzes vonások békésenmosolyogtak rá.

ALLEN NEWMAN:A HALÁLNÁL ER SEBBGerry Boudreau-nak, mert övé az érdem és Walter Scott-nak, az Ivanhoe-ért.

Felrivalltak a harsonák, érces hangjuk Asgalun távoli bércéiig hatolt. A jelre a lovagok lovukvéknyába vágták sarkantyújukat, és két oszlopban, lassan ügetve belovagoltak a sorompókkalkörülzárt küzd térre. Elérkezett a lovagi torna második napja, és a babérkoszorúra áhítozóharcosok általános viadalra készültek. Két, egyenl számú csapatra oszolva férfiasküzdelemben kívánták eldönteni, hogy ki légyen az, akit bátorságáért a Szépség Királyn jemegkoronáz majd.

Az egyik csapat élén magas, nyurga férfi lovagolt, pajzsán hósipkás hegyek fölött szárnyalósasmadár; a másikat egy zömök, széles vállú lovag vezette, kinek pajzsát vicsorgó oroszlánfejdíszítette. A lovagok elvonultak a fából ácsolt, ponyvával fedett karzat el tt, és kopjávaltisztelegtek a legfels sorban ül f urak és nemes kisasszonyok el tt.

A két csoport megállt egymással szemközt, a füves térség északi és déli végében. A vezérek ahelyükön maradtak, de a mögöttük állók széthúzták az arcvonalat, és két, egymás mögöttisorban felfejl dtek vezérük jobb és bal oldalán. Aztán moccanatlan vártak, kihúzott derékkal,vasszoborként ülve paripáikon. Feledhetetlen látványt nyújtottak színpompás címerpajzsukkal, sisakjukon bólogató tolldíszeikkel. A nap fénye megcsillant kopjáik acélhegyén.

Vörös zekés, zöld nadrágos, bal kezében f zfaágat, a jobban kürtöt szorító herold lépettközépre, csendet parancsolt, és éles hangján most is, mint minden összecsapás el tt,elharsogta a szabályokat:

- Rajta, nemes lovagok, kezd djék hát a torna! A küzdelem els vérig vagy feladásig tart! Ar tilos fegyver, a karddal csak sújtani szabad! A nyergéb l kivetett lovag gyalogosan tovább

harcolhat, de csak az ellenfél szintén gyalogos lovagjaival. Lóhátról gyalogost támadni tilos!A sérülteket a marsallok utasítására az apródok eltávolítják a harc színterér l. Aki nem sérült,de fel kívánja adni a küzdelmet, gyalogosan, önként levonulhat. A kopjáját vesztett lovaskarddal tovább harcolhat. A harcot a marsallok kürtjelére be kell szüntetni. A mai napgy ztesét a legderekabban küzd k közül Waldemar herceg fogja kiválasztani. Az homlokára helyezi majd a Szépség Királyn je az arany babérkoszorút. Harcra hát, jó lovagok!

Teljesítsétek lovagi kötelességetek! Ne feledjétek, a nemes kisasszonyok és el kel ségekszeme rajtatok!

A herold hátralépett, majd nyakába szedte a lábát, hogy idejében elfoglalja üresen hagyotthelyét a karzat els sorában. A sokadszor hallott szabályok ismertetése alatt izgatottanbeszélget emberek most varázsütésre elcsendesedtek. A marsallok elléptettek a küzdelemrekész csapatok el tt, ellen rizvén a sorokat, hogy a két oldalon egyenl -e a lovagok létszáma,azután k is elhagyták a porondot, és megálltak egymással szemben, a sorompók mögött.

A lovagok lehajtották sisakrostélyaikat, és keményen megszorították lovaik kantárját. Anemes csatamének orrlikai kitágultak, fújtatva, lábukkal topogva alig várták, hogy vágtábaugrassák ket. Minden szem Waldemar hercegre szegez dött. élvezve a ráirányulófigyelmet egy pillanatig kivárt, majd teátrális mozdulattal intett pálcájával, mire a marsallok aszájukhoz emelték a kürtöt, és belefújtak.

A következ pillanatban megremegett a föld, ahogy a negyvenkét paripa nekilódult. Alovasok els sorai az eddig égnek mered kopjáikat el re szegezve rohantak egymás felé. Amásodik sorok lassan léptetve követték ket, hogy megsegítsék társaikat, vagy akár eldöntséka csatát.

A nemes kisasszonyok halk sikkantással szemük elé kapták selyem keszken jüket, eleget téveezzel az illemszabályoknak, de aztán le is engedték rögtön, nehogy lemaradjanak valamir l. Aköznép hangos kurjongatással biztatta az egymásnak rontó vasembereket.

Senki meg nem állhatta, hogy fel ne szisszenjen, amikor a két acélfal találkozott. Kopjaktörtek, jajkiáltás harsant, pajzsok döngtek, lovak nyerítettek. A por felkavarodott, még az ég iselsötétült belé, és egy pillanatra mindent eltakart az izgatott néz sereg szeme el l. Csaktalálgatni lehetett, hogy vajon Guy Obron, az Oroszlános lovag, vagy Algyn Rendon embereikerekedtek felül az els összecsapásban.

Aztán a porfelh két oldalán, az ütközet színhelyét l távolodva felbukkantak az elsnyeregben maradt lovagok. Az Oroszlános vezér vezette harcosok közül tizenegyen voltakmég nyeregben, a Sasok viszont csak kilencen maradtak. A pálya közepén páncélos férfiak éslovak hemperegtek kusza összevisszaságban. A lovagok közül néhányan kezüket-lábukatszétvetve fekve maradtak, mások talpra kecmeregtek, és karddal rontottak az ellenfélhasonlóképp cselekv embereire.

Ekkor rohantak egymásnak a második sorok, átláthatatlanná téve a z rzavart. A lovak patáimindenkit eltiportak, aki nem kotródott el idejében az útból. Voltak lovasok, kiknek lovamegbotlott, kivetve ezzel ket a nyeregb l, de társaik ket sem kímélték, nem kívánvánvisszafogni száguldó hátasaikat. A kopják az ütközéskor majdnem mind ripityára törtek, atalpon maradt lovagok kézifegyverekkel estek egymásnak. Döngtek a páncélok, csengtek apengék, harsogtak a csatakiáltások – a harcmez n teljessé vált a káosz.

Közben a marsallok parancsokat osztogatottak az apródoknak. Azok berohantak a küzd térre,és ha a csata középpontja eltolódott a porond déli vagy északi vége felé, pajzsukra hengerítvekicipelték a mozdulni képtelen, sebesült lovagokat. A lovakkal nem kellett foglalkozniuk,közülük amelyik tudott, már rémülten elvágtatott a harc színterér l, a Torna után jó id betelik, míg sikerül befogni ket. A többi paripa a lábát törte, értük már nem lehetett mit tenni.

A gyalogos lovagok, hogy ne akadályozzák társaikat, no meg hogy felhívják magukra afigyelmet, a karzat el tt estek egymásnak. A pengék csengve-bongva találkoztak az ellenfélkardjával vagy pajzsával. A néz k figyelmét azonban nemsokára ismét a fújtató lovaikon újraegymásnak rontó lovagok vonták magukra.

A harcosok valaha fényl páncélját belepte a por. Pajzsukról a csapások nyomán lepergett afesték, a sisakforgók lemetszve hevertek a földön. A nép mégis elragadtatottan buzdította acsapatokat. A f urak hanyag méltósággal bólintottak egy-egy mesteri fogás láttán, míg aközemberek kezükkel-lábukkal utánozták a mozdulatokat, a lovagok helyett adva és kapva acsapásokat. Lassan kezdett megfogyatkozni a küzd k száma, már csak öten maradtaknyeregben, és még ugyanennyien küzdöttek egymással gyalogosan.

A vezérek egymást keresték egész id alatt, de mivel mindenki velük szeretett volnamegmérk zni, nem sikerült találkozniuk. Most is, míg Rendonra ketten rontottak, azOroszlán-pajzsos vezérnek az ellenfél még megmaradt lovagjával kellett megküzdenie.

A harc két csapásváltásnál nem tartott tovább, Guy Obron pengéje ellenfele sisakrostélyáncsattant, és a férfi eszméletét vesztve zuhant ki a nyeregb l. Ezalatt a másik vezér szorulthelyzetbe került. Bár ellenfelei eleinte egymást akadályozták, egyre hátrább szorították t.Algyn pajzsa fedezékébe húzódva, sebesen cikázó kardjával jól tartotta magát, de lassanfáradni látszott, és a néz k biztosra vették, hogy el bb-utóbb legy ri a túler . Eznyilvánvalóvá vált, amikor az Oroszlán címeres lovag is megindult a három harcoló fél felé.

A véletlen azonban Algyn segítségére sietett. Egy visszavágása lecsúszott ellenfele pajzsáról,és pengéje a harci mén fejdíszét érte. A ló fájdalmában felnyerített, majd két lábra ágaskodott,levetve ezzel lovasát. A megmaradt ellenfél paripája is kifarolt zavarában, és hogy elkerüljemegbokrosodott társát, karnyújtásnyi távolságba sodródott Algyn lovához. Az Oroszlánoklovagja így hiába sújtott le, nem sikerült igazi er t vinnie a csapásba. Rendon nem tör dött ahárítással, inkább a lehet séget kihasználva, a pajzsával kitaszította ellenfelét a nyeregb l. Aközönség hangosan kurjongatott a gyönyör ségt l.

Az Oroszlánok vezére bedühödött. Határtalan dühvel, hátulról támadt ellenfelére. AlgynRendont meglepte a féktelen roham, épp csak annyi ideje maradt, hogy a nyeregbenvisszafordulva hárítsa ellenfele els csapását. A kardja azonban éles pendüléssel kettétört apengék találkozásakor!

Guy Obron fegyvere másodszor is a feje fölé emelkedett. Algyn látva, hogy már nincs mivelharcolnia, eldobta kardcsonkját, és leeresztette a pajzsát, jelezve, hogy megadja magát.Ellenfele kardja azonban újra lesújtott!

A penge a karvért és a mellvért találkozásánál megtalálta az utat, átvágta a fémkapcsot, avászon tunikát, az izmokat és az inakat, míg végül megakadt a vállcsontban.A vér vörösen spriccelt a sebb l, eláztatva Guy pengéjét A Sasok vezére kizuhant anyeregb l. Egyik lába estében beleakadt a kengyelbe, és mozdulatlan függve maradt. GuyObronnak azonban ez sem volt elég. Két kézre fogva a magasba emelte kardját. Algynelhomályosuló szemmel várta a minden bizonnyal halálos csapást. Fejét beütötte a földreérkezéskor, sebe is legyengítette, alig tudta meg rizni eszméletét.Ekkor szólalt meg a marsallok kürtje. Az Oroszlános vezér a jelre magához tért a gyilkos

rületb l. Leengedte fegyverét, de közben azt morogta: – Most megúsztad, kutya...Vita nem fért hozzá, hogy Guy Obron a nap gy ztese. Miközben átvette a legbátrabbnak járó

trófeát a Szépség Királyn jének kezéb l, valamint a cifrán fel szerszámozott lovat és ezertallért, a herceg ajándékát, a mez végén dísztelen sátrában, egy sápadt, verejtékez arcú férfifelnyögött a fájdalomtól.Algyn Rendont apródjai levetk ztették, és most meztelenül feküdt az ágyon, míg a gyógyítómegvizsgálta sebét. Az ágy lábánál tízéves-forma, törékeny termet , szalmasárga hajú fiúfigyelte apját és a körülötte sürg -forgó id s férfi tevékenységét.A zsíros csimbókokban összetapadt, sz hajú gyógyító arcán aggodalom tükröz dött, ahogyzsákjából füveket szedett el , és a sebre helyezte.- Súlyos a sérülésem? – kérdezte Rendon.- Igen – válaszolta a kortól ráncos arcú vénember egyenesen a lovag szemébe nézve. –Fölösleges lenne hazudnom: a karodat alig tudod majd mozgatni.- De a kopját...- Felejtsd el! Felemelni sem bírod majd, nemhogy irányítani...Tíz evvel kés bb, Algyn Rendon az udvarház mellé épített istállóban a lovakat figyelte, aminta szénát ropogtatják, és farkukkal legyezik magukat, amikor sokadszor jutott eszébe az a nyárinap, a sorsát megváltoztató összecsapás napja. Furcsa, de egy ideje már nem gondolt a lovagitornán történtekre, és kezdte azt hinni, hogy a kudarcát sikerült örökre elfelejtenie.A Rendon família másodszülött fiának nagy jöv t jósoltak, de a dics ség napjai túl rövidnekbizonyultak, az utolsó pillanatban mindig kicsúszott kezéb l a siker. Hevesvér fiatalembervolt, és egy botlásból kifolyólag korán meg kellett házasodnia. Döntését nem bánta meg, hatovábbi életét kereséssel tölti, akkor sem talált volna szebb és okosabb asszonyt Salmanál,Byllings urának lányánál. Lovagi hírneve, mely már kezdett szárnyra kapni, házas évei alattmegfakult, mert Salma nem szerette, ha férje b re épségét kockáztatja. Aztán megszületettCavin, és már Algyn sem gondolt vágyódva a bajvívásra.Boldogságát azonban megirigyelték az Istenek, és magukhoz szólították Salmát, fiúknyolcadik születésnapján. Felesége halála után Algyn teljes letargiába zuhant, és ha nem lettvolna egy fia, akir l gondoskodnia kellett, talán soha nem lábal ki bel le.Byllings apró uradalom volt, mindössze három faluval, így gyéren csordogáló pénzforrástjelentett. Algyn szeretett volna jobb életet biztosítani Cavinnek, ezért elhatározta, hogy újranyeregbe száll. A lovagi tornákon a gy ztes elnyerhette ellenfele fegyvereit és lovát, amit avesztes pénzért visszaválthatott. Aki ügyesnek bizonyult, kisebb vagyonra tehetett szert ezzel.Aztán ott volt az általános küzdelem, melynek tétje rendszerint hatalmas summára rúgott.Közben azonban feln tt egy új, kíméletlen nemzedék, melynek legarrogánsabb képvisel jeGuy Obron volt, és Algyn ismét kudarcot vallott. Bár szívének mélyén érezte, hogy a Sorskegyetlenül bánt vele, nem hadakozott a döntés ellen, visszatért Byllingsbe, és Cavinnevelésének szentelte az életét. Egyetlen támasza lett fiának, felesége halála után nem vettmás n t magához. Néha szolgálókkal töltötte kedvet, de soha nem gondolt rá, hogy újramegházasodjon.Cavin eszes srác lett, a nap minden percét élvezte, amit együtt töltöttek. Algyn azért nemomlott újra össze, mert tudta, hogy fiának szüksége van rá.Minden rosszban van valami jó, gondolta. Azzal, hogy megsebesült, több ideje maradt a fiára,és talán így sikerült jobb embert nevelnie bel le. Csak egy dolog aggasztotta Byllings urát:úgy t nt, mintha a fia magába szívta volna környezete gy löletét és bosszúvágyát Guy Obroniránt Mintha mindenki – magát is beleértve – azért bocsátott meg és feledkezett el azOroszlános lovag álnokságáról, mert Cavin átvette a terhet. Cavint féktelen indulat hevítette,bosszút akart állni apjáért, és addig unszolta, míg mindenre meg nem tanította, amit abajvívásról tudott.Guy a tíz évvel ezel tti gy zelem után sem hagyta el a porondot. Egymás után háromszorvehette át a legbátrabbnak járó trófeát a Szépség Királyn je kezéb l. Ezután kezd dött ahadjárat a Hitetlenek ellen, és öt éven át, míg a lovagok színe-java és a király távol volt, nem

rendeztek lovagi tornát Asgalunban.Amint a megfogyatkozott sereg hazatért, minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. Újra GuyObron nevét l visszhangzott a bajvívó porond. Sikereit kíméletlen harcstílusánakköszönhette, mely nagyon egyszer volt: Gy zni, mindegy milyen áron.Cavin alig várta, hogy megküzdhessenek. Apjának egyetlen érve maradt ellene, az, hogy nemtudott megfelel felszerelést biztosítani számára. Egy teljes lovagi páncélzat sokba került,Algyn régi vértje pedig megkopott, és egyébként is sz knek bizonyult fiának.A férfi sóhajtott egyet, majd kiegyenesítve hátát, megropogtatta gerincét.A tíz év nem múlt el nyomtalanul fölötte. Harminc felé járt, mikor megsérült a válla, mostpedig már a dereka is nyilallni kezdett.Kintr l sarkantyú pengése és súlyos léptek dobbanása hallatszott. Kisvártatva Cavin lépett beaz ajtón, egy ismeretlen férfi társaságában.- Fúj, ez a b z! – fogta be orrát finnyásán az ismeretlen, majd egy selyem keszken t vett el ,és azzal kezdte el legyezni magát. Magas, ösztövér férfi volt, kihúzott derékkal, állát magasratartva, egyenesen állt, mintha karót nyelt volna. Arca behorpadt, mintha egyáltalán nemlennének pofacsontjai, és a pillantást rögtön magára vonta hegyes orra, mely alatt tekintélyeshosszúságú, vékony, kackiás bajusz pöndörödött.- Igaza van, lord Menhill! Jobb lenne, ha inkább odakint beszélnénk meg a dolgokat – mondtaCavin, és intett apjának, hogy kövesse ket.Ahogy kiértek az istállóból, az ismeretlen rögtön a tárgyra tért.- Szóval Ön lenne Algyn Rendon, aki egyszer úgy megszorongatta annak a felkapaszkodottGuynak a nyakát?- Én lennék, uram – válaszolta Algyn udvariasan. Els pillantásra ellenszenves volt neki afelkunkorodó orrú cip t és ezüstszálakkal hímzett, buggyos nadrágot visel férfi, de nemhagyta érzéseit kiülni az arcára, mert látta, hogy fia tisztelettel viseltetik a f úr iránt, és t nemakarta megbántani.- Apa, lord Menhill kölcsönözne egy nagyobb összeget, hogy részt vehessek az osmoronilovagi tornán – vágott közbe izgatottan Cavin.Algyn szeme összesz kült, ahogy végigmérte a fia hevességén elnéz en mosolygó lordot.- Nem vagy még elég felkészült – mondta végül, amikor magához tért a megrázkódtatásból.- Már hogyne lennék, emlékszel, te tanítottál. Azt mondtad, mindent tudok, most már nincstöbb, amit átadhatnál nekem — ellenkezett a fia.- Ezt kés bb beszéljük meg – mondta kissé ingerült hangon Algyn. Nem akarta, hogy egyidegen veszekedni lássa ket.Cavin nem szólt, csak durcásan összeszorította száját. Lord Menhill ezt a pillanatot választottaa közbeszólásra.- Guy Obron nemsokára visszavonul. Talán idén utoljára vesz részt lovagi tornán. Talán sohanem lesz másik alkalom, hogy megküzdhessenek egymással.Rendon gyilkos pillantást vetett a f úrra.- Én nem akarok bosszút állni, és f leg nem akarom, hogy a fiam tegye azt meg helyettem– mondta.- Err l talán kérdezze meg t el bb... – javasolta lord Menhill.Algyn szívesen letörölte volna a pimasz vigyort a lord arcáról, de visszafogta magát. Fiátfigyelte, aki továbbra is hallgatott. Nem tudta elviselni, hogy Cavin haragudjon rá. Túllágyszív volt ahhoz, hogy ellenálljon, ezt fia korábban is rendszeresen kihasználta. FéltetteCavint, de azzal nyugtatta magát, hogy kés bb talán sikerül meggy znie. Most azonban bekellett adnia a derekát. Fáradtan sóhajtott egyet és csak annyit mondott:- Halljuk az ajánlatát, lord Menhill...Algyn Rendon súlyos gondolatoktól nehéz fejjel, egy vastag törzs vén tölgyfa alatt ült, ésgyakorlatozó fiát figyelte. Két hét telt el az alku megkötése óta, és Byllings ura kezdte belátni,

hogy fiát nem tudja eltéríteni tervét l. Cavin mindenáron meg akart küzdeni Guy Obronnal.Miután megbékélt a gondolattal, Algyn elhatározta, hogy ha megakadályozni nem tudja aharcot, akkor csak egy dolgot tehet: a legjobb lovagot kell nevelnie fiából. Lord Menhillelvárásai egyáltalán nem könnyítették meg a helyzetét, hiszen a f úr nem támogatta volna afelkészülést jelent s összeggel, ha nem számított volna arra, hogy ez kés bb busás haszonnaltérül majd meg számára. Cavin tehetséges volt, csak a tapasztalata hiányzott – ezt kellett agyakorlás során megszereznie.Cavin és lord Menhill kölcsönadott apródjai tompa, fakorongban végz kopjákkalharcoltak, nehogy sérülést okozzanak egymásnak. Ily módon a küzd felekre csupán azjelentett veszélyt, ha valamelyikük rosszul esett ki a nyeregb l.- Állj! – kiáltotta Algyn Henson, az egyik apród felé. – Ezerszer elmondtam, hogy a pajzsközepét kell megcélozni a kopja hegyével, és nem az ellenfél fejét!- De hát a tavalyi viadalon is... – ellenkezett Henson. Hirtelensz ke, széles nyakú, tenyeres-talpas parasztfiú volt. Kissé lassú felfogású, de nagyon er s.Algyn visszafojtotta a káromkodást, ami az ajkára kívánkozott, és nyugodt hangonmagyarázni kezdett.- El bb a pajzsot találd el, aztán próbálkozhatsz a fejjel. A fej sokkal kisebb célpont,könnyebb elmozdítani, ezért jóval nehezebb eltalálni. A pajzs közepére irányozd a fegyveredhegyét. A hónod alá szorított kopját szinte lehetetlen irányítani. Ha a pajzsot célzód,mindenképp eltalálod az ellenfeled.- De ha féloldalt tarja a pajzsát, akkor nem ér semmit az egész...- Csak a gyakorlott lovag tudja úgy kivédeni a döfést, hogy közben nem zuhan ki a nyeregb l.Hidd el nekem, ha elcsúszik is a találat, az ellenfél karja belesajdul. Egyébként is, alegnagyobb nevetség tárgya lészen az, aki a fej helyett a leveg t ökleli...Ez az utolsó érv hatott. Henson bólintott, és indult vissza, hogy folytassák a gyakorlást.Algyn szerette volna, ha fia komoly ellenfelekkel kerül szembe, de erre nem nyílt lehet ség,hát megpróbált az apródokból megfelel partnereket faragni. Igyekezete nem volt hiábavaló,de Cavin ennek ellenére sorra vetette ki ellenfeleit nyergükb l. Apja nem tudta eldönteni,hogy tényleg ilyen jól bánik fia a kopjával, vagy az apródok bizonyulnak túl könny falatnaka számára.- Elég! – kiáltotta elégedetten, amikor Henson a jó tanács ellenére ismételten nagyot nyekkenta földön. – Itt az ideje a gyalogos harcnak!Henson ülepét fájlalva a vén tölgyfához ballagott, és leült Algyn helyére. Az id sebb Rendonnem küldte el, látta, hogy eléggé elfáradt a kölyök. Társa, Során vette át a helyét. Cavinonnem látszott fáradság nyoma, amikor rárontott a hátráló apródra.Algyn elégedetlenül megcsóválta a fejét, majd két kezét a szájához emelve elkiáltotta magát:- Során! A pajzsod! Úgy billeg a kezedben, mint a söröskorsó! Amikor ellenfeled kardjalesújt, told el re, hogy elnyelje az ütést!A tanács kés n jött. Során megpróbálkozott egy ellentámadással, de Cavin csak erre várt, ésegy követhetetlenül gyors mozdulattal kiütötte az apród kezéb l a kardot.- Vedd fel, és folytassátok! – kiáltott ismét Algyn, és elégedetlenül dohogva visszasétált atölgyfához.- Ébreszt . Henson! – szólt rá a helyét elfoglaló fáradt apródra. – Majd ebéd után pihenhetsz.Most menj, és szólj Pendalnak, hogy váltsa fel Sorant! Ha sem bírja tovább, te jössz. Addigküzdjetek, amíg Cavin össze nem esik a fáradtságtól!Algyn bármennyire szerette volna késleltetni az id múlását, a napok gyorsan teltek, éshamarabb, semmint felkészült volna rá, elérkezett a lovagi torna napja. Osmoron mezején abirodalom minden szegletéb l összesereglettek a lovagok, hogy bizonyságot adjanakbátorságukról. A viadalt Waldemar herceg kastélya el tti mez n rendezték, és mindeneddiginél fényesebbnek ígérkezett.

Úgy hírlett, hogy a viadalt III. Edomar király is megtiszteli majd jelenlétével. az eluralkodótól eltér en – aki odaveszett a Hitetlenekkel folytatott háborúban – nem rajongotttúlságosan a bajvívásért, ny gnek tekintette és barbár szórakozásnak nevezte, de mostudvaroncai unszolására mégis részt kívánt venni néz ként a tornán.A lovagi torna három napos rendezvény volt, az els napon öt, az önként jelentkez k közülWaldemar herceg által kiválasztott lovag kihívóként megmérk zött mindenki mással, aki kiszándékozott állni ellenük. A nap gy ztese kiválaszthatta a nemes kisasszonyok közül aSzépség Királyn jét, aki majd a következ napon, az általános viadal gy ztesének homlokárahelyezi az arany babérkoszorút. A harmadik napon a köznép mulatságai következnek,úgymint íjászverseny, agárfuttatás, kakasviadal és egyéb közkedvelt játékok.Algyn, sátrának ponyváját félrehajtva, szemügyre vette a kihívókat, akik már felsorakoztak aporond déli oldalán. A tér másik végén gyülekeztek a velük megmérk zni kívánó lovagok,akik között sorshúzással döntötték el a sorrendet. Végre az öt kiválasztott beléptetett asorompók közé, ellovagoltak a karzat el tt felfüggesztett pajzsokig, majd kopjájuk nyelévelmegérintették azon lovag pajzsát, akit ellenfélnek választottak.A néz k közül többen hangot adtak csalódottságuknak, mert ez azt jelentette, hogy a viadaltgyakorló fegyverekkel – melyek hegyére kerek tárcsát er sítettek – vívják meg. Ha a kopjahegye érte volna a kihívó pajzsát, az éles fegyverekkel vívandó küzdelmet jelentett volna,mintha valódi csatába indulnának.- Nos, mikor száll nyeregbe a fiad? – bukkant fel hirtelen a látványba belefeledkez Algynmögött lord Menhill.- El ször felmérjük az er viszonyokat, aztán majd meglátjuk – válaszolta a kérdezett hátrasem pillantva.Lord Menhill kilépett a sátorból, és is szemügyre vette a viadalra készül párosokat.Kicsit legyezgette magát selyem keszken jével, majd megjegyezte:- Micsoda h ség... Én el ször gróf Bixbyt választanám, úgy látom, elég díszes a fegyverzete,sokat kérhetünk a kiváltásáért. Aztán...Algyn elhúzta a száját. Lord Menhillnek hatalmas birtoka volt, mégis, úgy méricskélt ésszámolgatott minden egyes tallért, mintha a tönk szélén állna. A f úr zsugorisága nem ismerthatárt, de Algyn egy rossz szót sem szólhatott, hisz' ez vezette rá, hogy Cavinnek pénzt ésfegyvert kölcsönözzön.- Aztán folytathatná a fiad, hmm, mondjuk Sil Mordennel, majd Coven Andynnal, BeronGedonnal és végül...- Állj! – kiáltott közbe mérgesen Algyn. – Megegyeztünk, hogy a holnapi gy zelem a célunk.Ha Cavin minden kihívóval megküzd, akkor kimerül, s t lehet, hogy meg is sérül!- Nem kell ennyire mellre szívni! – h tötte le hirtelen támadt haragját a f úr. – Én csak asorrendre tettem javaslatot... Mindannyiunk érdeke, hogy minél több pénzt keressünk,nemdebár?- Elnézést, lord Menhill. Egy kicsit elragadtattam magam. Természetesen fontolóra vesszük ajavaslatát. De most ha megengedi, ellen rzöm a fiam fegyvereit – mondta Algyn, és elt nt asátor belsejében.Lord Menhill csücsörített egyet, majd szórakozottan pödörgetve bajuszát indult, hogyelfoglalja a Waldemar herceg páholyában üresen ásító székét.Távozása után nem sokkal Algyn feje újra felbukkant, épp id ben ahhoz, hogy lássa az elsösszecsapást. A kihívók minden párharcot megnyertek, ellenfeleiknek vagy kopjájuk törött,vagy a porban fetrengtek. A gy ztesek visszaügettek a helyükre, másik, pihent lóra szálltak,és kopját cseréltek – hiszen annak fája megroppanhatott az el összecsapásban. Avesztesek, némelyikük bicegve, apródjaik segítségével levonultak a színr l.Öt újabb lovag léptetett a küzd térre, ellovagoltak a karzatig, ahol újra lejátszódott a kihíváselfogadásának ceremóniája.

A zenészek közben rázendítettek egy pattogó dallamú muzsikára, hogy szórakoztassák aközönséget, és harcra tüzeljék a sorompó túloldalán álldogálókat.A lovagok felsorakoztak egymással szemben. A zene elhallgatott. Aztán felhangzott amarsallok kürtjele, erre a vasemberek megindultak.A második összecsapás is a kihívók gy zelmével végz dött. Igaz ugyan, hogy két párviadaleldöntetlen maradt – az ellenfelek szilánkokká törték kopjáikat, de nem tudták kivetniegymást a nyeregb l -, azonban a kihívást elfogadók közül ketten elvétették a döfést, nemsikerült eltalálniuk a szemben álló lovag pajzsát vagy sisakját, míg ötödik társuk a földrezuhant.A harmadik menet következett, de a kihívók újra csak gy zedelmeskedtek.A nép elégedetlenségét füttyel jelezte, unták már a kihívók állandó sikereit. Néhányanelkezdték skandálni Guy Obron nevét. A kezdetben gyenge kiáltozás hamarosan orkánnádagadt.Guy eleinte nyugodtan ült a helyén, Waldemar herceg mellett, de most arcán kényszeredettvigyorral felállt, és két kezével csendre intette a kiáltozókat.- Emberek! – szólt mély hangján. – Tudjátok, hogy nem félek megküzdeni senkivel, hiszen énvagyok a legbátrabb a lovagok között! És ezt be is fogom bizonyítani, de nem ma, hanemholnap!Néhányan csalódottan morogtak. Guy gyorsan folytatta:- Látjátok, fel sem öltöttem páncélomat. Gondoltam, mindenki sokallja már állandógy zelmeimet. Hagytam, hogy a fiatal lovagoké legyen a dics ség. De ígérem nektek, hogyholnap ringbe szállók, és akik meg kívánnak mérk zni velem, biztos találnak helyet a másikcsapatban! Hisz' úgy hallottam, alig feleannyian vannak, mint kellene!Harsány röhögés szakadt fel a köznép soraiból. Többen hujjogtak és éljeneztek. Guy kétkezével szakadatlanul integetve visszaült a helyére.- Fiam, most te jössz – szólt Algyn, visszaengedve a ponyvát. Cavin már beöltözött, sisakjátizgatottan szorongatta a hóna alatt. Apja megölelte, és meglapogatta hátát a lapockái tájékán.- Ne gondolkozz, bízd magad az ösztöneidre! – tanácsolta Algyn. – Ne félj, a begyakoroltmozdulatok jönnek majd maguktól.- Köszönöm, apa – szólt Cavin csendesen. – Nem fogsz csalódni bennem. – Azzal kisietett asátorból.- Ne feledd! – kiáltott utána Algyn. – Csak két összecsapás! El ször Beron Gedon, majd SilMordén! Tartogasd az er d holnapra!A negyedik menetre már csak három bajvívó jelentkezett. Cavint utolsónak sorsolták, ezérttársait követve léptetett el a karzatig. Ott egyik társa kopjája nyelével megérintette Sil Mordénpajzsát, majd másikuk Beron Gedont választotta. Cavin tanácstalanul állt egy pillanatig, majdkopjája hegye gróf Bixby pajzsán koppant.A túl messze álló Algyn a fejét fogta. Fia a kihívók legjobbikát választotta, ráadásul élesfegyverekkel fognak megmérk zni. Pokolba kívánta lord Menhillt, a pénzét és saját magát is,mert hagyta, hogy meggy zzék. Baljós el érzet kínozta.- Az nem lehet, hogy a tíz évvel ezel tti események megismétl djenek! – suttogta maga elé.A lovagok elfoglalták helyüket a tér két ellentétes oldalán, majd a marsallok jelt adtak azindulásra.Minden egy pillanat alatt játszódott le, Algyn mégis egy örökkévalóságnak érezte. A lovakizmai hullámzottak b rük alatt, farkuk és sörényük repült a leveg ben, patájuk f csomókatfordított ki helyéb l, szájuk szélén fehér tajték csillogott. A kopjak nyílegyenesenel remeredtek. A lovagok igyekeztek pajzsuk mögé bújni, és térdükkel rögzíteni magukat.Aztán a sorok fémes robajjal találkoztak. Kopjak törtek, a néz k felkiáltottak agyönyör ségt l.Algyn el akarta takarni a szemét, de karja megállt félúton, és csak állt, sóbálvánnyá

meredve. A kihívást elfogadók közül ketten a porban fetrengtek. A kihívók mind a nyeregbenmaradtak. Elvágtattak a sorompókig, majd ott megálltak, és megfordultak.Algyn ekkor kifújta az önkéntelenül visszatartott leveg t. A megmaradt lovag a fia volt.Ekkor a marsallok léptek színre, és bejelentették, hogy a gróf Bixby és Cavin közöttiösszecsapást az utóbbi nyerte, mert a gróf elvesztette egyik kengyelét.Cavin visszalovagolt a helyére, és lovat, valamint kopját cserélt.Az ötödik menetre senki nem jelentkezett.A fiatal lovag pihent lován a karzatig ügetett, és az apjával megbeszélteknek megfelel enkopjája nyelével megérintette Beron Gedon pajzsát.Algyn kissé nyugodtabban figyelte, hogy fia és a leggyengébbnek vélt kihívó szembevágtattak egymással. Cavin ellenfele pajzsának közepét találta el, míg Beron Gedon fegyverecsak a leveg t hasította, így a kihívó lovag nagyot nyekkenve zuhant a földre.Jött a hatodik menet, melyet Cavin Rendon Síi Mordennel vívott. Mindkettejük kopjája célbatalált, és ripityára törött a találkozáskor. A helyükre lovagoltak új fegyverekért, majd ismétharcba szálltak. Másodszorra Cavin ellenfele sisakját vette célba, és el is találta. Sil Mordéndöfése viszont lecsúszott Cavin pajzsáról. A következ pillanatban a kihívó lovag és hátasameghempergett a bajvívó porondot borító homokban.- A kölyök kezd ráérezni a dolog ízére! – mondta büszkén Algyn a csillogó szem , harsányanéljenz apródoknak. – Remélem, a látványtól még Guy Obron keze is megremeg, ha a holnapitalálkozásra gondol...A közönség rivallása fogadta Waldemar herceg bejelentését, miszerint a nap gy ztese az alovag, kinek pajzsára hósipkás hegyek fölött szárnyaló sasmadarat festettek.A két marsall gratulált els ként a gy ztesnek, és segítettek kioldozni a sisakját. Cavin ígyfedetlen f vel járult Waldemar herceg elébe. Amikor elért a karzatig, megállt a vívóporondróla herceg trónszékéig vezet falépcs aljánál. – Fogadd elismerésünk, lovag! – szólt a herceg, skegyesen intett szarvasb r keszty be bújtatott kezével, melynek minden ujján drágakövesaranygy k csillogtak.- Mi a neved mondd? Mely család címere díszeleg a pajzsodon?A pelyhes állú, sz ke hajú lovag felszegte fejét, és keményen azt mondta:- A nevem Cavin Rendon. A byllingsi birtok urának vagyok egyszülött fia! – Majd a hercegráncba szaladt homlokát látva hozzátette: – A felséged mellett ül Guy Obron bizonyáratudja, ki vagyok.Waldemar herceg kérd tekintetére Guy értetlenül megvonta a vállát. Cavin arcát erreelöntötte a harag pírja.- Úgy, hát a dics lovag nem emlékszik a tíz évvel ezel tti napra, amikor fegyvertelen apámatbecstelen módon majdnem halálra sújtotta! – kiáltotta.Guy erre dühösen felpattant a helyér l.- Vigyázz a szádra, taknyos! Mert ha nem, a kardommal tapasztom be!- No de, uraim! – szólt közbe lord Menhill békít leg. – Holnap majd eldöntik, hogy melyiküka bátrabb. Most ennek még nincs itt az ideje, el bb meg kell választani a Szépség Királyn jét!- Jól van, lord Menhill. Köszönjük szívélyes közbeavatkozását – szólt dölyfösen Waldemarherceg. – Ha megengedi, folytatnánk a ceremóniát.Cavin és Guy vasvilla tekintettel méregették egymást, de kissé már lehiggadtak, és beértékennyivel.- Cavin Rendon lovag! – mondta a herceg. – Miután a mai napon a legbátrabbnak bizonyultál,ezzel elnyerted a jogot, hogy a megjelent szép hölgyek közül kiválaszd a legszebbet, aki aholnapi napon felséges királyunk, III. Edomar mellett ül majd, s a Torna Királyn je leend!Emeld fel a kopjádat, lovag!Cavin eleget tett a felszólításnak, Waldemar herceg pedig egy kis ezüstkoronát akasztottfegyvere hegyére. A korona valójában egy vörös bársony sapka volt, melyet ezüstabroncs

fogott körül, az ezüst abroncsot pedig apró ezüst szívek díszítették.A lovag el léptetett a karzat el tt, és szemügyre vette a páholyokban helyet foglaló hölgyeket.A nemes kisasszonyok igyekeztek kihúzni magukat, kissé el renyomni mellüket, ésmosolyogni, hogy minél kedvesebbnek, s szebbnek t njenek.A fiatalabbak közül sokan elpirultak, és minden felé tekintgettek, csak hogy a lovag tekintetételkerüljék, mások idétlenül vihogtak, nem tudván úrrá lenni izgatottságukon. Néhány id sebbhölgy fátyla mögé rejtette arcát, hátha azon keresztül nézve nem látszanak finom ráncaik.Cavin szeme ekkor megakadt egy, az árnyékba húzódva üldögél , félénk leányon. Selymes,aranypánttal lefogott fekete haj keretezte szív alakú arcát. Fekete szemöldöke alattvalószer tlenül kék szeme világítani látszott. Amikor pillantásuk találkozott, az ifjú lovag úgyérezte, mintha tengermély kútba tekintene.Cavin nagy nehezen elszakította tekintetét a leányétól, és elméjébe idézte apja tanítását.Meghajtotta a kopjáját, és kecses mozdulattal a koronát az ismeretlen lány ölébe ejtette.Az apródok közül néhányan ujjongva felkiáltottak, és kiáltásukat hamarosan mindenkiátvette:- Éljen lady Estrella, a Szépség Királyn je! Éljen a Királyn !Miután a herceg is köszöntötte a királyn t, a lovagok sorra elt ntek sátrukban. A köznép mégéltette egy ideig az els nap gy ztesét és lady Estrellát, aztán kisebb csoportokra oszolvalassan szétszéledtek az emberek.Mindenki a szállására igyekezett, a f urak az osmoroni kastélyban kaptak maguknak szobát, aközrend ek a város valamely fogadójában, vagy kiadó házában találtak helyet maguknakéjszakára.Amint kiürült a porond környéke, munkához láttak a szolgák. Néhányan a páholyokat szedtékrendbe – lecserélték a kárpitokat, s eltakarították az otthagyott étel és italmaradékot-, mások a bajvívó teret egyengették, elgereblyézve a lovak patái által kivágott rögöket és

csomókat. Távolabb kisebb kovácsm helyek álltak, ezeknek most felizzott a tüze, ésmunkához láttak a fegyverkovácsok, hogy másnapra kijavítsák a páncélruhákat, melyek azels napon behorpadtak vagy kilyukadtak.Cavin apjával és lord Menhillel beszélte meg a történteket, amikor besietett Henson, ésjelentette, hogy három férfi áll odakinn, akik felszerszámozott lovat vezetnek, és veleóhajtanak beszélni.Ezt hallva felcsillant lord Menhill szeme.- Majd én tárgyalok velük – mondta Cavinnek mohó gyorsasággal, és hozzátette az apród feléfordulva. – Egymás után vezesd be ket!A f úr kalmárt megszégyenít en alkudozott, felváltva hízelgett, fenyeget zött, vagysiránkozott, és mindegyik csatlósból sikerült kisajtolnia legalább száz tallért, közel a lovak ésa páncélok valódi értékéhez.Az egész szégyentelen kupeckedést azzal zárta, hogy egy tallér borravaló nélkül bocsátottaútjára a csatlósokat.- Még egy ember akar beszélni Cavin Rendonnal! – sietett be újra Henson.- Ki lehet az? – kérdezte kíváncsian Algyn.- Nem tudom, de a király címerét viseli...- Engedd be gyorsan!Az apród, kinek zekéjére liliomokat és kardot tartó kezet hímeztek, belépett, és rögvestkibökte jövetele okát:- Üzenetet hoztam Cavin Rendon, a Torna els napjának gy ztese, valamint apja, AlgynRendon részére.- És mi volna az? – kérdezte most már lord Menhill is kíváncsian.- III. Edomar király ma este magánkihallgatáson fogadni kívánja Önöket az osmoronikastélyban, a Waldemar herceg által rendelkezésére bocsátott szobájában...

III. Edomar, Asgalun királya szórakozott ember hírében állt, mert a csillagjósláson kívül nemsok minden érdekelte. A meghívottak ezért még a kastély kapuján belépve sem tudtaknapirendre térni a tény fölött, amit a meghívás miatt éreztek. Másrészt büszkeség dagasztottaAlgyn mellét, hogy az uralkodó, bár nem jelent meg a Torna els napján, mégis számon tartjaannak bajnokát, és látni kívánja ket.Hosszú folyosókon és lépcs kön keresztül vezette az ajtónálló lord Menhillt, Algynt és fiát.Végül egy hatalmas terembe értek, melynek kupolája az égbe nyúlt. A mennyezeten hatalmaslyuk tátongott, melyb l távcs mutatott a csillagok felé. Az uralkodó gyakran vendégeskedettOsmoronban – állítólag erre kevésbé volt felh s az ég, mint Asgalunban -, és kedvéért azudvari csillagjós útmutatása alapján Waldemar herceg különtermet rendeztetett be.A magasban leng gondola jöttükre lassan leereszkedett. Az uralkodó – pöttöm, horgas orrú,parfüm illattól illatozó ruházatú emberke – kimászott a kosárból, felsietett a trónhoz vezetlépcs kön, és helyet foglalt a fatörzsön üldögél medvét formázó székben. A túloldali ajtónekkor lépett be Guy Obron – tíz évvel id sebben, mint emlékezett rá, de Rendon így isfelismerte -, valamint Waldemar herceg.- Nos, jól van, jól van – szólt a király. – Miért is jelentek meg az urak el ttünk?A kérdezettek kínosan feszengtek, nem tudván, mit válaszoljanak a kérdésre. A helyzetet azudvarmester oldotta meg, aki ura füléhez hajolt, és belesuttogott valamit. A király arca akövetkez pillanatban felderült.- Ah, igen! Mi kérettük ide Önöket, Guy Obron és Cavin, valamint Algyn Rendon. Mondják,kié lesz a gy zelem a Torna második napján?- Természetesen az enyém — vágtak egymás szavába a kérdezettek.- Elég, uraim, elég. Látjuk, mindketten bíznak magukban. Ez így van jól, de sajnos, csatájukatcsak egyikük nyerheti meg, a másikuk veszíteni fog. Mi már azt is tudjuk, hogy kinek kedvezmajd a Sors, hiszen elárulták a csillagok.- Ki lesz az felség? – kérdezte mézes-mázos hangon Guy Obron.- Ej-ej, uram! Nem vennénk a szívünkre, hogy elrontsuk a néz k örömét. Nemsokára úgyiskiderül. De mondja igaz, hogy izé, húsz évvel ezel tt Ön lovagként megmérk zött holnapiellenfele apjával?- Felség, a kérdésére a válasz igen, valóban megmérk ztünk tíz évvel ezel tt, és gy ztem,mint ahogy most is gy zni fogok. – Gróf Guy hangja öntelten csengett.Lord Menhill keszken t vett el , és tüntet leg kifújta az orrát. Guy ennek egyáltalán nemörült, de csak szeme villogásával adta jelét nemtetszésének.- Hmm. Ön, Algyn Rendon, mint vélekedik err l? – fordult most kegyesen a másik félhez azuralkodó.- Felség, nem akarom a tíz éve történt dolgokkal untatni. Elég annyi, hogy Guy Obronmegnyerte a tornát. De a fiam felkészültebb és bátrabb lovag nálamnál. Neki sikerül majdlegy znie a legy zhetetlennek tartott Oroszlános lovagot!- Hah! – horkant fel Guy, de az udvarmester pillantására gyorsan elhallgatott. A király el ttcsak a kérdezettnek volt joga beszélnie.- Derék válasz! – mosolygott III. Edomar. – De nem túl öreg és gyenge már fiad ellenfele aharchoz? Nem jelent majd kevés dics séget a legy zése?- Felség – szólt most Cavin. – Guy Obron nem id sebb most, mint apám volt tíz évvel ezel tt.Arról, pedig hogy gyengének érzi-e magát a harchoz, t kellene megkérdezni.- Taknyos kölyök! – kiáltott fel dühösen Guy, és most már az udvarmester figyelmeztettekintete sem használt, folytatta: – Majd holnap megmutatom, hogy egymagám elbánokhárom olyan tejfelesszájú mitugrásszal, mint te vagy!A király tapsolt egyet.- Hát köszönjük, uraim. Köszönjük, hogy megjelentek el ttünk, és meggy ztek bennünket,hogy nem veszett még ki a harci szellem Asgalun lovagjaiból. Holnap meglátjuk, hogy igazat

mondtak-e a csillagok...Az udvarmester intett, és a mély meghajtások után két ajtónálló elvezette a megjelenteket.A király visszaszállt gondolájába, és elindult a rá váró csillagok felé. Az udvarmester azonbanmég sokáig hallotta a folyosón füstölg Guy szavait, melyeket Waldemar herceghez intézett:- A Sors bizonyára tréfál velem! Tíz éve, minden nagyobb tornán gy zedelmeskedem, de haholnap veszítek, rám senki nem fog emlékezni, csak a fiatal Rendonra! Úgy emlegetnek majd,hogy az a lovag, aki legy zte az apát, de bosszút állt rajta a fiú! Végeznem kellett volna akölyök apjával, tíz évvel ezel tt!...Lord Menhill az osmoroni kastélyban kapott szobát, de Algyn és Cavin visszatértek a bajvívóporondtól nem messze álló sátrukhoz. A környék csendes volt, az apródok estére kimen tkaptak, bizonyára a városba indultak, hogy a maguk módján megünnepeljék gazdájukgy zelmét. Nem volt szükség rá, hogy maradjanak, a segítségük nélkül levetk ztek,hálóruhájukba bújtak, majd Algyn elfújta a gyertyát, és nyugovóra tértek.Algynt reggel Henson rázta fel. Az apród arca eltorzult a félelemt l, szipogott, és szeméb lkövér cseppekben potyogtak a könnyek.- Jó uram, ébredjen! Baj történt! Baj történt! – kiáltotta hisztérikus hangon.- Milyen baj? – kérdezte a Byllingsi birtok ura még mindig félig kábán az álmosságtól.- Baj történt! Nagy baj! – darálta egyre az apród. Válla meggörnyedt, mintha hatalmas tehernyomná, teste visszafojtott indulattól rázkódott. Egyik kezével eltakarta arcát, de a másikkal asátor túlsó vége felé mutatott.Algyn el ször csak a széthasított ponyvát látta, aztán megkerülte a sokkos állapotba kerültHensont, és a rettenetes látvány teljes valójában feltárult szeme el tt...Cavin békésen feküdt, mintha még mindig aludna. Hálóruhája azonban csupa vér volt, ésmelléb l egy t r dísztelen markolata meredt ki. A gyilkos rést vágott magának a sátorponyvánát, aztán álmában, kíméletlenül lemészárolta a fiút.Algyn csak állt szótlanul. Akaratlanul is fia lefekvés el tt mondott szavai jutottak eszébe:- Holnap bosszút állok érted, apa. Láttam Guy szemén, hogy tudja, sem , sem más nemállíthat meg. Tíz éve várok erre a pillanatra, ígérem, nem fogsz csalódni bennem!Guy valóban érezhette a vesztét, ha ilyen aljas tettre szánta el magát. Orgyilkost uszítottCavinre, hogy hírneve csorbát ne szenvedjen. Ez lovaghoz ill cselekedet volt...A következ pillanatban félrehajtották a bejáratot fed vásznat, és felbukkant lord Menhillfeje. Mögötte Során szaporázta a lépteit, annyira, hogy hátulról bele is ütközött hirtelenmegtorpanó urába.- Micsoda veszteség! – mondta a f úr, és Algyn valódi aggodalmat érzett kicsendülni ahangjából. Bizonyára elveszett befektetését siratja...- Tudom, mit érez – folytatta lord Menhill. – De bizonyítani nem tudjuk, hogy Guy Obronparancsára követték el e gaztettet, hacsak el nem fogják a gyilkost...Algyn nem válaszolt, csak állt bénán, és nem nézett a beszél re.Lord Menhill miután látta, hogy nem reagál, gyorsan hozzátette:- Annak sincs semmi értelme, hogy személyesen vegyen revánsot a történtekért. Guy Obronbizonyára számít erre, és a test rei levágnák, miel tt a közelébe kerülhetne! Nem érne elsemmit, csak azt, hogy az utolsó Rendon is id el tt távozik err l a világról...Byllings ura most megfordult, és üveges tekintettel végigmérte a most is kifogástalanul, alegutóbbi udvari divat szerint öltözött lordot.- Sokkal könnyebb lenne nekem, ha én is követhetném a fiamat. Mit gondol, Guy orgyilkosamiért hagyott engem életben? Megölhetett volna, egy hang nélkül, ugyanúgy, mint a fiamat,de ura megparancsolhatta neki, hogy ne bántson. A szenvedést szeretné látni az arcomon, afájdalom maszkját. Örülne, ha a haragtól fél rülten tombolni látna... Ha erre számít, csalódnifog!... Felravatalozzuk a fiamat teljes lovagi felszerelésében. Aztán mindannyian elfoglaljuk ahelyünket a karzaton. Úgy viselkedünk majd, mint ha semmi nem történt volna. Az arcom

mosolyogni fog, bár belül a lelkem zokogni fog. Tudom, hogy Cavin is ezt szeretné...Guy Obron, Marsalys ura szótlanul hagyta, hogy apródjai felöltöztessék. Máskor mindigrámordult egyikükre-másikukra, ha túl szorosra húzták az övét, vagy túl lassan csatolták felvértezete valamely részét, de ma elnéz mosollyal figyelte ténykedésüket.Amint elkészültek az öltöztetéssel, két csatlósa embernyi magas ezüsttükröt cipelt elé, amibenmegtekinthette magát. Mint mindig, most is meg volt elégedve a látvánnyal. Igaz hogynéhány új sz hajszálat felfedezett a halántékánál, de úgy gondolta, ez még tovább fokozzaférfias vonzerejét, és egyébként sem látszik a sisak alatt. Pocakja is kezdett kerekedni– a mellvértet is nagyobbra kellett cserélnie emiatt – de ezt is elintézte egy kézlegyintéssel:- A harchoz kell egy kis hús és izomzat!Tudta, hogy újabb dics ségteljes nap vár rá. Talán idén és jöv re még részt vesz a lovagitornán, de aztán ideje visszavonulnia. Nem mintha öregnek vagy gyengének érezte volnamagát, de hát jobb gy ztesen távozni a porondról. A vesztesre senki nem emlékszik, jobb, hameg rzi verhetetlensé-gének nimbuszát. Tíz év alatt négyszer koronázta meg a SzépségKirályn je. Mindig akadt szeret je, feleséget mégsem választott magának. Most úgy érezte,ennek is eljött az ideje.- Annak a mocsok Cavin Rendonnak nem volt rossz ízlése, lady Estrella valóban aleggyönyör bb hölgy! Meg is kérem a kezét az apjától – döntötte el. – Nem utasíthat vissza aTorna legbátrabb lovagjának járó koszorú elnyerése után!Hiszen gy zni fog, ehhez nem férhet kétség. Egyedül a szemtelen, törtet Cavin Rendonakadályozhatta volna meg ebben, de többé már nem áll útjába.- Megérdemelte sorsát! Fiatal suhanc létére mások el tt becstelennek nevezett engem, aki aHitetlenek ellen és számtalan lovagi tornán bizonyítottam vitézségemet! Azt kapta, amitmegérdemelt! Az ilyen aljas, kígyónyelv féregnek ki kellett húzni a méregfogát... El kelletttaposni a fészket, nehogy további áspiskígyók keljenek ki bel le. Lehet, hogy már így is túlkés volt! A métely, amit az apja terjeszt már tíz éve, megmérgezte Asgalun mindenlovagját... Bármerre nézek, mindenütt pipogya fráterek teremnek, akik nem tudják, mi a harcés a háború, nem ismerik a farkastörvényeket: Ölj, vagy téged ölnek meg! Ha k indulnánakcsatába a Hitetlenek ellen, bezzeg megtudnák, hogy mekkorát tévedtek! De akkor már késlenne, elveszne a királyság!Guy Obron úgy érezte, hogy az orgyilkossággal tulajdonképpen szívességet tett azuralkodónak. Ha egy testrész üszkösödni kezd, nem segíthet más, csak ha megtisztítják asebet. A m tét fájdalmas, mert az ép húsba is bele kell hasítani a késsel, hiszen ha nemtávolítják az üszkös részt, tovább fert zi az egészségest.- A király is egy pipogya alak, nem értené meg, hogy miért tettem... Jobb, ha soha nem derülki, miért halt meg a byllingsi birtok örököse...Marsalys ura gondoskodott róla, hogy elvarrja a házzá vezet szálakat. Volt egy biztosmódszer, amir l réges-régen Muldoom grófjától hallott egy átmulatott éjszakán. A lovag sajátkez leg reszelte élesre néhány tallér élét, és kente be lassan öl méreggel, majd ezzel fizetteki Cavin Rendon gyilkosát.- Azóta már biztos felfordult a nyomorult! S t, lehet, hogy a hullarablók is kifosztották, és kis feldobták a talpukat... – Guy Obron öblös hangon felröhögött, annyira mulatságosnaktartotta a dolgok ilyetén alakulását.Ekkor odakint felharsant a marsallok kürtjele, jelezvén, hogy az általános viadalon részt vennikívánó lovagoknak ideje felsorakozniuk.Guy egy pillanat alatt el zte az elméjében kavargó gondolatokat, és ráförmedt tükröt tartóapródjaira:- Ti meg mit álltok itt sóbálvánnyá meredve? Górarn, te hozd el a sisakomat és kardomat!Közben az idióta lajhár öcséd pattanjon, és amilyen gyorsan csak lehet, vezesse el a lovamat!A lovag mondókájának egy fenékbe billentessél adott nagyobb nyomatékot.

Górarn alig tudta meg rizni egyensúlyát, és majdnem elejtette az ezüsttükröt. Jó idejefurcsállta ura szokatlan viselkedését, és kissé kényelmetlenül is érezte magát emiatt, de mostvégre megnyugodott, mert visszatért a lovag régi énje...A marsallok végiglovagoltak a felsorakozott lovagok sorfala mentén. Aztán tanácstalanulmegálltak.A zenészek kihasználva a pillanatnyi szünetet, rákezdtek egy gyors ritmusú indulóra. A kétmarsall közben ellovagolt a karzatig, hogy Waldemar herceggel is megvitassák a problémát.- Herceg uram – szólt egyikük. – Sil Mordén csapata egy f vel kevesebb, mint a Guy Obronáltal vezetett.- Kevesebb? – kérdezte értetlen arccal a f úr. Ilyen eset emberemlékezet óta nem fordult el .El nap a marsallok összeírták a nevezéseket, és egyeztették a létszámot. Ennek ellenéremégsem ugyanannyian sorakoztak fel a két oldalon. Ez csak akkor fordulhat el , ha...- Valamely lovag nem mert kiállni? Ki légyen az?- Azonnal kiderítem, felség!Az egyik marsall elvágtatott, hogy szemügyre vegye, melyik felsorakozott lovag pajzsát nemlátja a korláton körbe kirakottak közül.A köznép egyre jobban unta a várakozást, és néhány nagyhangú legény fütyölni kezdetttürelmetlenségében. A zenészek, hogy elhallgattassák ket, még hangosabban játszottak.A marsall visszavágtatott társa mellé, és jelentette:- Herceg uram, úgy látom, Cavin Rendon, Byllings örököse hiányzik.Waldemar herceg felvonta a szemöldökét.- Hiszen király urunk többek között azért jelent meg a mai viadalon, hogy tanúja legyen GuyObron és Cavin Rendon küzdelmének! Megfutamodott volna? Furcsállom...A nép zúgolódása hirtelen elhalt, és örömkiáltásoknak adta át helyét. Waldemar hercegfélbehagyta a megkezdett gondolatot, és felpillantott, hogy lássa, mi késztette az embereketviselkedésük megváltoztatására. Aztán is megkönnyebbülten sóhajtott.A füves mez n egy páncélos lovas közeledett vágtatva. Ahogy közelebb ért, már a pajzsárafestett nemesi címer ábráját is ki lehetett venni: hósipkás hegyek fölött szárnyaló sasmadár.- Egyszer túlfeszíti a húrt! -jegyezte meg fejcsóválva a herceg, és intett a marsalloknak: –Siessetek vissza a helyetekre, és kezd djék végre a viadal!Alig foglalta el helyét az újonnan jött a második sorban, a marsallok a kürtjükbe fújtak, és alovagok vágtába ugratták paripáikat.Guy Obron csapata vezéreként, els ként találkozott ellenfelével, Sil Mordennel. Guy érezte,hogy Morden urának kopjája hatalmas er vel csattan a pajzsán, és azt is hallotta, ahogy afegyver szilánkokra hasad, de sikerült nyeregben maradnia, nem úgy, mint ellenfelének, akiaz együttes találat eredményeképpen lefordult lováról.Guy sértetlenül lovagolt tova, szintén els ként bukkanva ki a porfelh l. Lovát oldalrakormányozta, igyekezvén kikerülni a tülekedésb l, mert tudta, hogy nemsokára rohamraindulnak a tartalékok.A roham nem is maradt el, fémes csattanással rohantak egymásba a csapatok második sorai.Mindenki elveszett a felkavarodó porfelh ben, kivéve egy lovagot. A Rendon család címerétvisel harcos továbbra is a korlát mellett álldogált, szemével az ellenfél vezérét kutatva.Végre meglátta, ahogy a karzat el tt tett egy kört a paripáján. Guy Obron is észrevette t.Tekintetük egy pillanatig egymásba kapcsolódott.Marsalys urának els gondolata a megdöbbenés volt.- Nem! – mondta magának – Az orgyilkos nem hazudhatott nekem, biztos, hogy elvégezte amunkát, amivel megbíztam! Cavin Rendon halott! Valaki más kellett, hogy magára öltse apáncélját!Guy következ gondolata az volt, hogy bizonyára Algyn akar rajta fiáért bosszút állni, de arramár nem jutott ideje, hogy meggy djön gyanújáról – pedig ha meglátja a karzaton, szeretett

volna diadalmasan a megtört apa szemébe nevetni. Az ismeretlen lovag azonban nem hagyottid t a nézel désre, vágtába ugratta a lovát, és megindult az ellenfél vezére felé. Guynak nemvolt más választása, mint felvenni a keszty t. is megsarkantyúzta paripáját.A bajvívó tér közepén hatalmas csata folyt, kardok és buzogányok zuhogtak, lovak ésemberek tiportak egymáson, a király, az el kel ségek és a köznép figyelme mégis a két,egymás felé vágtató lovagra tapadt. Engesztelhetetlen dühvel rontottak egymásnak, mintha elkívánnák söpörni a másikat a föld színér l. Mindketten az ellenfél pajzsát célozták, kopjáikacélhegye rezzenetlenül meredt el re. A találkozás eredménye nem is lehetett más, minthogya fegyverek megroppantak, és a lovagok kizuhantak a nyeregb l.A terhükt l megszabadult paripák nyihogva a bajvívó tér ellentétes sarkai felé iramodtak. Akét harcos gyorsan felpattant, látszólag egyikük sem szenvedett kárt, a földet éréskor. Akardpengék szikrát hányva találkoztak, aztán szétváltak.Guy rjöngve újra támadott. Ellenfele kivetette a nyeregb l, és ezzel valószín legmegfosztotta a tornagy zelemt l is. Ezt a szégyent csak vérrel lehetett lemosni...A Cavin Rendon páncéljába öltözött lovag megvetette a lábát, és egy tapodtat sem hátrált.Fáradhatatlanul hárította a zuhogó csapásokat.Marsalys ura hamarosan kifulladt, és felhagyott az esztelen támadással. Érezte, hogy keményharcossal van dolga, akit nem sikerül majd olyan gyorsan kardhegyre t znie, mint remélte.Ideje lehiggadni, és tiszta fejjel küzdeni! – gondolta. A pengék szétváltak, és az ellenfeleklassú léptekkel keringtek egymás körül. Mindketten a másikra vártak, hátha az elkövet egyhibát, amit kihasználhatnak.A néz k most nem fújoltak és dobogtak, mint más alkalommal tették volna. k is érezték,hogy élet-halálharc folyik a karzat el tt, olyan összecsapás, melyr l még az unokáknak isérdemes lesz mesélni. Egyedül III. Edomar király ásított egy hatalmasat, de ezt senki nemvette észre, mert minden szem a két lovagra tapadt.Guy Obron unta meg hamarabb a táncot. Felhördült, és sebzett bikaként rontott ellenfelére. ARendon család címerét visel lovag félrelépett az útjából, és nagyot sújtott a másik fejére. Bára sisak felfogta a csapást, úgy csengett-bongott, hogy Marsalys ura megsüketült belé.- Megdöglesz, kutya! – kiáltotta, de még a saját hangját sem hallotta.Guy új taktikát választott. Eldobta a pajzsát, és kardját két kézre fogva, széles csapásokkalrontott az ismeretlen lovagra. A támadást azonban megakasztotta ellenfele pengéje.A két harcos egymásnak feszült, megpróbálták puszta er vel maguk javára billenteni a mérlegnyelvét. Ahogy a testek összeértek, Guy bal kezével váratlanul elengedte kardja markolatát, éspáncélkeszty s markával a másik lovag arcába sújtott.Ellenfele az ütés erejét l megtántorodott, és hátralépett. Marsalys ura ezt kihasználva magasraemelte kardját, és lesújtott. Halálos csapás volt, a kard hegye a sisak pereme alatt vágott be, ésérte el a nyakat.A sasmadár-pajzsos lovag feje félrecsuklott, de ahogy Guy kirántotta a sebb l pengéjét,rögvest visszabillent a helyére. Marsalys ura megdöbbenésében leengedte fegyverét. Azismeretlen harcos kardja azonban nem pihent, alacsonyan kaszálva el re lendült, és átvágta alábinakat ellenfele térdhajlatánál, azon a részen, ahol a mozgás megkönnyítése végett réstátongott a lábszár– és combvértek között. Guy térdre rogyott, és halálra vált arccal nézett felellenfelére.Waldemar herceg emelte pálcáját, hogy jelt adjon a marsalloknak a küzdelem beszüntetésére,de hirtelen a király keze megmarkolta csuklóját. Az uralkodó megcsóválta a fejét, erre a f úrleengedte a karját.A kard lesújtott. A penge a karvért és a mellvért találkozásánál megtalálta az utat, átvágta afémkapcsot, a vászon tunikát, az izmokat és inakat, míg végül megakadt a vállcsontban.A vér vörösen spriccelt a sebb l, eláztatva Cavin pengéjét.- Ki vagy te? – kérdezte elsápadva Guy Obron.

Ellenfele válasz helyett felhajtotta a sisakrostélyát. Marsalys ura felpillantott, és...Egyenesen Cavin Rendon szürke, fájdalmas fintorba merevedett, vértelen arcába bámult.Ellenfele halott volt, ennél halottabb már nem lehetett. Nyakán tisztán látszott a Guy kardjaáltal ejtett vágás, a felszakadozott b rréteg alól el villant a rideg hús. Vér azonban egy csöppsem folyt a sebb l, hisz' a lovag szíve már rég megsz nt dobogni, és a folyadékot nemkeringette az erekben.Cavin arcb re pofacsontjára tapadt, mintha az izmok és a zsír elpárologtak volna alóla, szemekidülledve, üvegesen bámult a semmibe. Jéghideg, kék színben játszó, fagyott ajkaiszétnyíltak, mintha mondani készülne valamit. Mégsem tette.Aztán a halott lovag keze lassan felnyúlt, és visszaengedte a rostélyt. A látvány mégis örökrebelevés dött Guy Obron elméjébe, és aztán bármerre nézett, mindig megjelent el tte.Mesélik, hogy Marsalys ura e naptól kezdve makogáson kívül nem volt képes értelmes hangkiadására...A közönség az egész jelenetb l nem látott mást, csak azt, hogy Cavin Rendon ellenfele fölétornyosul, mint a végítélet angyala, és a férfiak mozdulatlan állnak egymásra nézve. A szünettúl hosszúra nyúlt, és az emberek elvesztették érdekl désüket. A bajvívó porond északi részénsokkal érdekesebb események zajlottak, hát gyorsan arra fordultak, nehogy lemaradjanakvalamir l.III. Edomar király odahajolt a jobbján ül Waldemar herceghez, és csak annyit mondott:- A tettek mérlegre tétetnek. Az egyensúly felborulása csak átmeneti lehet. Van, aki atúlvilágra addig nem nyer bebocsátást, míg le nem rendezi minden tartozását...A herceg értetlenül nézett az uralkodóra. Bosszús volt Guy veresége miatt, mivel nagypénzekben fogadott kegyeltje gy zelmére.- Mondott valamit, Felség? – kérdezte.- Kifejeztük abbéli óhajunkat, miszerint a Torna után küldess ezer tallért Algyn Rendonnak,hogy tisztességgel eltemethesse a fiát...Waldemar herceg nem szólt semmit. A király gyakran tett furcsa megjegyzéseket, és adottérthetetlen parancsokat. A legjobb volt engedelmeskedni az okok firtatása nélkül. Hacsak nemakart néhány újabb, az el eknél is homályosabb magyarázatokat kapni válaszul.Cavin Rendon megmozdult. Kardját visszacsúsztatta hüvelyébe, és Marsalys uránaktébolyultan fényl szemét l kísérve lassú léptekkel a már lecsillapodott lovához ballagott.Mintha nem is húzná súlyos páncél a vállát, könnyedén fellendítette magát nyergébe, majdátugratott a küzd teret határoló sorompón. A marsallok meg sem próbálták megállítani.A viadal még folyt középen. A néz k szeme a küzd kre tapadt, észre sem vették a lovagtávozását. Csak egyvalaki nézett hosszan a távolban fehérl sátrak között elt lovas után:Algyn Rendon.A következ pillanatban Guy Obron apródjai berohantak a porondra, és pajzsára hengerítettékurukat. Algyn figyelte valamikori ellenfele dicstelen távozását, de nem érzett sem örömet,sem elégtételt. Halk, fájdalmas hangon odaszólt embereinek:- Ahogy vége a küzdelemnek, indulunk haza, Byllingsbe. Szeretném, ha Cavin néhaifeleségem, Salma mellett nyugodna.Majd csak magában hozzátette:

– Ideje, hogy végre megpihenjen... “Nem adja meg magát az ember, vétke bármi nagy,

halálnál er sebb,azon er t vesz majd az akarat!" E. A. Poe: Ligeia

KEVIN BRAIN:TÉRISZONYKétségbeesetten próbált megkapaszkodni a szakadék falából kilógó vékony gyökérbe. Óriásiszerencséje volt! Már majd' tíz métert zuhant, amikor sikerült elkapnia ezt az utolsó fogódzót.Lassan feljebb húzta magát, jobb fogást keresve a kötélszer indán, aztán kétszer iskörbetekerte a csuklóján. Lenézett a mélybe, és összeszoruló torokkal konstatálta, hogy nemlátszik a szakadék alja. Végül is nem mindegy, hány száz méter mély? Az els pár méterenúgyis péppé zúzódna a falból kiálló sziklákon. Egy ép csontja nem maradna! Mily szörnyvég!

De ez nem következhet be, hisz' már jön a segítség. Szemét er sen lehunyta, és torkaszakadtából üvöltözni kezdett, hátha valaki meghallja.Ekkor bekövetkezett, amit l a legjobban félt. A falból homok és k darabkák kezdtekpotyogni, egyre több, majd a gyökér hirtelen egy arasznyit kicsúszott a falból. Hallotta, ahogya falba kapaszkodó szálak elpattannak, és látta, hogy nincs tovább. Végül a növényi rostokengedtek a nagy súlynak, és a gyökér teljesen kiszakadt.Ember még így nem sikoltott soha. Elképzelhetetlen, hogy a zuhanás és a hihetetlenhalálfélelem milyen szörny hangokat képes kicsalni egy torokból!Csak zuhant egyre mélyebbre, és csak üvöltött, üvöltött és üvöltött...Végül verejtékben úszva ébredt e szörny lázálomból. Hála az égnek ilyen vele soha nemtörténhet meg!...Jó er sen odaszegezték a kereszthez!

LIN CARTER SPRAGUE DE CAMP:KOPONYÁK VÁROSAConan majd' két évig maradt a turániakkal, képzett lovas és íjász vált bel le, s bekalandoztaHyrkánia óriási sivatagjait, hegyeit és dzsungeljeit egészen Khitáj határáig. Egyik ilyen útjasorán a mesés merui királyságba is elvet dött, egy viszonylag ismeretlen földre, melyet délr lVendhya, északról és nyugatról Hyrkánia, és keletr l Khitáj határolt.

1. Vörös hóÜvöltve, mint a farkasok, zömök, barna harcosok hordája özönlött a turáni csapat felé. ATalakmas-hegylánc el hegységeib l érkeztek, ahol a hegyek Hyrkánia széles, kietlensztyeppéivé laposodnak. A támadás az alkonnyal érkezett. A nyugati horizont vörösen izzott,míg délen a láthatatlan napsugarak pirosán színezték a hófedte csúcsokat.

A turániak csapata már tizenöt napja haladt a sík földeken, átgázolva a Zaporoska jeges vizén,mélyebbre és egyre mélyebbre kalandozva a Kelet beláthatatlan messzeségeibe. Ekkor érte

ket a váratlan támadás.

Conan elkapta Hormaz testét, amint az lezuhant a lováról. A hadnagy torkában feketetollúnyílvessz rezgett. Lecsúsztatta az élettelen testet a földre; majd átkot kiáltva az ifjúkimmériai el rántotta hüvelyéb l széles pengéj szablyáját, és társaival együtt az üvölt

támadók ellen fordult. Már majd' egy hónapja rótta a csapat tagjaként Hyrkánia sivár pusztáit.Az egyhangúság jó ideje ingerelte, és most barbár lelke harc után sóvárgott, mely el zifásultságát. Pengéje oly iszonyatos er vel csapott össze az élen haladó lovas arany díszítésgörbe kardjával, hogy az ellenfele kardja hangos pendüléssel a markolatnál kettétört.Tigrismosollyal az ajkán Conan a mozdulatot befejezve egy visszakezes vágással felmetszettea karikalábú harcos gyomrát. Üvöltve, mint elátkozott lélek a pokol vörösen izzó bugyrában,ellenfele rángatózva zuhant a vérrel befröcskölt hóra.

Conan visszafordult a nyeregben, hogy pajzsával felfogja egy másik kard csapását. Amintfélreütötte a támadó kardját, szablyájával a vágott szem , sárga fickó vicsorgó képébe szúrt, snézte, ahogy annak ábrázata véres masszává válik.

Most a támadók következtek. Tucatnyi ékkövekkel kivert, lakkozott b rpáncélt visel ,alacsony harcos rohamozta meg ket démoni rjöngéssel. Íjak pendültek, lándzsák suhantakés kardok csapódtak egymásnak.

A támadók gy jén túl Conan meglátta, hogy harcostársa, Juma, a hatalmas termet , feketeharcos gyalogosan küzd; hátasa az els támadásnál nyílvessz l találva felbukott. A kushitaharcos elvesztette prémes kalapját, így az elhaló fényben megcsillant egyik fülében lév aranyfülkarikája; lándzsáját viszont sikerült meg riznie. Amivel is sikerült kiütnie a nyeregb lhármat a zömök támadói közül, egyiket a másik után.

A Yildiz király válogatott harcosaiból álló oszlop élén Ardashir herceg, a különítményparancsnoka szórta utasításait hatalmas cs dörér l. El re és hátra irányította lovát, ügyelvearra, hogy mindig az ellenség és Yildiz király lánya, Zosara között maradjon. A csapat ahercegn t kísérte Kujulával, a kuigar nomádok nagy kánjával való menyegz jére.

Ahogy Conan figyelte, látta, amint Ardashir herceg sz rmebundás melléhez kap. Minthamágia hívná életre, hirtelen fekete nyílvessz sarjadt ékköves gallérjából. A herceg nyitottszájjal meredt a vessz re, aztán megmerevedett, mint egy szobor, majd led lt a lováról,drágaköves sisakja a vérrel pettyezett hóra hullott. Innen kezdve Conan túl elfoglalt lettahhoz, hogy a környezetével foglalkozzon az t körülvev ordítozó ellenségen kívül. Jóllehet,még ifjúnak számított, a kimmériai jó pár ujjnyival hat láb fölé tornyosult. A sötét képtámadók eltörpültek szép szál termete mellett. Ahogy körülötte örvénylettek vicsorgó, acsargókörben, olybá t ntek, mint egy falka vadászkutya, amely megpróbál leteríteni egy királyitigrist. A csata fel– és le-hömpölygött a lejt n, mint ahogy száraz falevelek kavarognak az

szi szélben. A lovak toporzékoltak, ágaskodtak és nyerítettek, az emberek vagdalkoztak,átkozódtak és kiabáltak. Itt is, ott is nyeregb l kivetett párok fojtatták harcukat gyalogosan.Férfiak és lovak holttestei feküdtek a felvert sárban, a letaposott hóban.

Conan, kinek a düh vörös köde összes södött a szeme el tt, rült tombolással forgattaszablyáját. Jobban szerette volna, ha inkább a nyugaton használatos, széles pengéj , egyeneskardját forgathatta volna, amihez szokott; ám a saját kardja összetört egy régebbiösszecsapásban, s csupán görbe szablyával pótolhatta. Mindamellett már a csata elspillanataiban skarlátvörös pusztítást vitt végbe a számára szokatlan fegyverrel. Lendülkezében a szikrázó acélpenge borotvaéles halál csillogó hálóját sz tte köré. Ebbe a hálóbanem kevesebb, mint kilenc kis b rvértes, sárga ember gabalyodott, hogy aztán kibelezve vagylefejezve hulljanak alá bozontos pónijaikról. Ahogy küzdött, a hatalmas termet , ifjúkimmériai primitív népének barbár harci énekét dalolta; nemsokára rá kellett jönnie azonban,hogy minden lélegzetére szüksége van, mivel a csata hevessége egyre n tt körülötte.

Alig hét hónappal ezel tt Conan volt az egyetlen harcos, aki túlélte a balsiker büntetexpedíciót, amit Yildiz király indított Észak-Turán lázadó kényura, Munthassem kán ellen.Fekete mágia segítségével a kényúr szétzúzta az ellene küldött er ket. Eltörölte – legalábbis úgy gondolta – a föld színér l az ellenséges hadsereget nemesen született tábornokától, AkifBakrától a legutolsó zsoldos közkatonáig. Egyedül az ifjú Conan élte túl. Élve eljutott Yaraletvárosáig, amely a mágiától rült kán alatt senyvedett, és elhozta Munthassem kánnak aszörny végzetét. Gy zedelmesen visszatérve a csillogó turániai f városba, Aghrapurba,Conan jutalmul helyet kapott a test rségben. Eleinte el kellett viselnie társai gúnyolódásátesetlenségéért a lovaglás terén és meglehet sen gyenge íjászképességéért. Ám agúnyolódások csakhamar elhaltak, amint a többi test r megtanulta, hogy jobb nem provokálnia pöröly-ökl Conant, s az lovagló és íjász képessége is fejl dött.

Mostanra Conan kezdett csodálkozni, hogyan hívhatták jutalomnak ezt az expedíciót. Akönny b rpajzs a bal karján, alaktalanná torzult a vágásoktól; félredobta. Egy nyílvesszcsapódott a lova farába. Fájdalmas nyerítéssel az állat leszegte fejét, el red lt, és kirúgottpatáival. Conan átröpült a feje fölött; a ló nekiiramodott, és elt nt a kavargásban.

A kimmériai a zuhanástól kéken-zölden feltápászkodott a földr l, s gyalogosan harcolttovább. Az ellenség görbe kardjai végighasították a köpenyét, és felszántották az alatta lévpáncélinget. Lyukat ütöttek az alatta lév b rmellényen, s Conan hamarosan tucatnyi könnysebb l vérzett. De tovább harcolt, örömtelen vigyorral vicsorogva, vulkáni t zzel a szemében,szögletesre nyírt lobogó fekete sörénnyel. Egyik ellenfelet a másik után vágta le; miközben és a gigászi termet Juma ott álltak egymásak vetett háttal. A kushita harsányan ordítozott, ésúgy lengette törött lándzsája nyelét, mint valami nagy botot. Aztán úgy t nt, mintha egypöröly vált volna ki a barbár szeme el tt kavargó vérvörös ködb l, a fején csattant,behorpasztva, összetörve csúcsos sisakját, és nekigy rve a fémet halántékának. Térdemegrogyott. Az utolsó dolog, amit hallott, a hercegn éles, kétségbeesett sikoltása volt, aminta vigyorgó, zömök harcosok lerángatták a lefátyolozott gyaloghintóról a vörös hóval tarkítottlejt re. Aztán, ahogy el re bukott elvesztette az eszméletét.

2. Az Istenek serlegeEzernyi vörös ördög ütögette Conan koponyáját vörösen izzó kalapáccsal, hogy mindenmozdulata megcsendült a feje, mint a kovács üll je. Ahogy lassan kikapaszkodott a feketeérzéktelenségb l, Conan arra tett magához, hogy Juma hatalmas vállán lóg. Az óriásérzékelve ébredését elmosolyodott, és lerakta a talpára. Habár a fején förtelmes seb tátongott,Conan elég er snek érezte magát, hogy megálljon a lábán. Kíváncsian körbepillantott.

Csak , Juma és a lány, Zosara élték túl a csatát. A társaság többi része – beleértve Zosaralenyilazott komornáját – a hyrkán sztyeppe sovány, szürke farkasainak martalékává vált. Ottálltak Talakmas északi lejt jén, több mérföldre a csata helyszínét l. Köpcös, barna harcosok –többen bekötözött sebekkel – vették körül ket. Conan most fedezte fel, hogy csuklóit er senösszebilincselték, s a bilincshez súlyos vaslánc kapcsolódik. A selymekbe öltözött hercegn tszintén megbéklyózták, de láncai sokkal könnyebbek voltak és úgy t nt, tömör ezüstb lkészültek. Juma szintén meg volt láncolva, és szemmel láthatólag állt foglyul ejt ikfigyelmének központjában. S n állták körül a kushita harcost, megérintették a b rét, aztánaz ujjúkat nézték, hogy lejön-e a színe. Egyikük folyton megnedvesített egy darab rongyot ahóban, és Juma kézfejéhez dörzsölte. Juma szélesen elvigyorodott, és nevetett.

- Úgy t nik, soha nem láttak még hozzám hasonló b rszín embert – mondta Conannak.

Ekkor a gy ztes csapatot irányító parancsnok utasítása csattant fel. Emberei nyeregbelendültek. A hercegn t visszatuszkolták a hordszékébe.- Ti ketten! – szólt a parancsnok Conanhoz és Jumához, törve a hyrkán nyelvet. – Ti gyalog.És k gyalogoltak, s az azweriek – így hívták foglyul ejt iket – azzal noszogatták ket, hogylándzsáikkal s n bökdösték a lapockájukat. A hercegn hordszéke két ló között hintázott azoszlop közepén. Conan felfigyelt rá, hogy az azweri csapat parancsnoka tisztelettel bánikZosarával, láthatóan semmiféle fizikai sérelem nem érte a lányt. Úgy t nt, a törzsf nök nemtáplált haragot Conan és Juma ellen sem amiatt a pusztítás miatt, amit k ketten az embereiközött vittek végbe. A halált és a sebeket az élet velejárójának tekintették.- Ti vagytok átkozott jó harcos! – mondta a vezér mosolyogva.Másrészr l viszont semmi esélyt nem adott a foglyainak a szökésre, sem arra, hogy lassítanipróbálják a csapatát. Gyors iramra késztették ket kora hajnaltól kés napnyugtáig, s mindenmegállást lándzsadöféssel akadályoztak meg. Conan összeszorította fogait, és egyel reengedelmeskedett.A következ két nap során átvezették ket a hegyláncon, egy kanyargós ösvényen. Olyanhegyszorosokat kereszteztek, ahol az el télr l megmaradt mély havon kellett átverg dniük.A magasságtól kapkodva szedték a leveg t, és váratlan viharok ostorozták megviseltruházatukat, vágtak jeges porhót az arcukba. Juma foga vacogott. A fekete férfi sokkalnehezebben viselte a hideget, mint Conan, aki északon nevelkedett. Végül feljutottakTalakmas déli lejt jén, hogy megcsodálhassák azt a mérhetetlen nagy, zöld völgyet, amelymögöttük ereszkedett le, és t nt el a távolban. Olyan volt, mintha egy elképeszt méret tálperemén álltak volna. Alattuk felh pamacsok kúsztak a s , zöld dzsungel felett. A dzsungelközepén egy hatalmas tó tükrözte vissza azúrkéken a tiszta, világos eget.A víztükör után a zöld növényzet folytatódott, míg csak el nem veszett a távolság bíborködében. S e köd fölött fehéren csipkézve, élesen elütve a kék háttért l emelkedtek a hatalmasHimelias csúcsai, több száz mérföld távolságban. A Himelias alkotta a tál másik szélét,melyet hatalmas félholdként határolt a Talakmas északról és a Himelias délr l.Conan a kapitányhoz intézte szavait:- Mi a neve ennek a völgynek?- Meru – felelte az. – Az emberek hívják, Istenek Serlege.- Le fogunk menni oda?- Le. Ti mentek nagy város, Shamballah.- És azután?- Ez az isten-király döntése.- Ki ?- Jalung Thongpa, Emberek Rettenete és a Mennyek Árnyéka. Mozgás tovább most már,fehér kutya! Nincs id beszélni!Conan mélyen a torkából felmordult, ahogy a lándzsaszúrás tovább sürgette el re. Csendesenmegfogadta, hogy egy nap majd megtanítja a jó királynak, hogy mi az igazi rettenet. Nemhitte, hogy az uralkodót az istene ellenállóvá tette volna a beleit ontó acéllal szemben... Ámezek a képzeletbeli, boldog pillanatok még a jöv be vesztek. Mentek tovább, lefelé abeláthatatlan horpadásba. A leveg fokozatosan melegedett, a növényzet egyre s bb lett. Anap végére átverg dtek egy g zölg dzsungelén, egy meleg, mocsaras erd n, amely teljesenben tte az utat s , komor, sötétzöld tömegével, amit csak itt-ott szakított meg néhányvirágjaival pompázó fa. Csillogó színekben pompázó madarak énekeltek, rikoltoztak. Majmokkarattyoltak a fákon. Rovarok döngicséltek és csíptek. Kígyók és gyíkok siklottak el atársaság útjából. Ez volt Conan els találkozása a trópusi dzsungellel, és nem igazánkedvelte. A rovarok bosszantották, és az izzadság patakokban ömlött róla. Ellenben Jumamosolyogva nyújtózkodott, és teleszívta hatalmas tüdejét.- Olyan, mint az otthonom – jelentette ki. Conant elborzasztotta ez a fantasztikus táj, a

zöldell dzsungel és a párás mocsár. Kezdte hinni, hogy e hatalmas völgy, Meru valóban azIstenek otthona, ahol az id k kezdete óta lakoznak. Soha nem látott még olyan fákat, mintazok az óriási tölgyek és feny k, melyek egészen a homályba burkolódzó mennyekigtornyosultak. Csodálkozott rajta, hogy létezhet egy ilyen trópusi dzsungel az örök hóbaöltözött hegyek között.Egyszer egy óriási tigris lépett hangtalanul eléjük az ösvényre. A bestia kilenc láb hosszú volt,akkora fogakkal, mint egy-egy t r. Zosara hercegn , amikor megpillantotta a hintájából,felsikkantott. Az azweri harcosok gyors mozgásba lendültek, felszerelésük megcsörrent,ahogy a fegyvereiket készítették. A tigris nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a társaság túl er sszámára, s éppoly halkan, ahogy érkezett, besurrant a fák közé.Kés bb súlyos léptek remegtették meg a földet. Hangos horkantással egy óriás test állatbukkant el a s rododendron bokrok közül, s nagy robajjal keresztezte útjukat. Szürkén ésgömböly én, mint egy vándork a hegyekben, kissé emlékeztetett egy hatalmas, vastag bdisznóra. Ormányából vaskos, tompa visszahajló, egy láb hosszú szarv ágaskodott.Megtorpant, tompa fény disznószemével bután meredt a felvonulókra, aztán újabbhorkantással elcsörtetett az aljnövényzet közepén.- Orrszarvú – közölte Juma. – Mifelénk is el fordul, Kushban.Az út végül lefutott annak a nagy, kék tónak vagy beltengernek a partjához, amit Conan amagasból látott. Egy ideig követték ennek az ismeretlen víztömeg partjának a görbületeit,amit az azweriek Sumerú Tso-ként emlegettek. Végül elhagyva egy öblét e tengernekmegpillantották a víz és a dzsungel közé ékel dött rózsa-vörös kövek városának falait,boltozatait és kupoláit.- Shamballah! – kiáltotta az azweriek kapitánya. Foglyul ejt ik egy emberként szálltak ki anyeregb l, letérdeltek, és homlokukat a nyirkos talajhoz érintették, míg Conan és Juma zavartpillantást váltottak.- Itt az Istenek otthona! – mondta a parancsnok. – Nektek kell sietni mostan. Ha késleltettekminket, elevenen lesztek megnyúzva. Mozgás!

3. A koponyák városaA város kortól patinás kapuja egy hatalmas, szarvval ékesített emberi koponyát formázott.Négyszögletes, rácsozott ablakok alkották a koponya szemgödreit a bejárat fölött, s alatta arostély vasai úgy vigyorogtak feléjük, mint egy sovány állkapocs. A kis harcosok vezet jemegfújta csavart bronz kürtjét, s a kapurostély felemelkedett. Beléptek az ismeretlen városba.Itt mindent rózsaszín kövekb l faragtak és véstek. Az építészetet a túldíszítettség jellemezte;mindenütt szobrok, cifra szegélyek, nyüzsögtek a faragott démonok, szörnyek és háborúzóistenek. Gigantikus vörös k arcok fixírozták ket a tornyok oldaláról, melyek fokról fokrakeskenyedtek hegyes csúcsokká.

Bárhová is nézett, Conan tekintete mindenhol emberi koponyákat mintázó faragványokkaltalálkozott. Belevésték ket az ajtók keresztfáiba, aranyláncokon ott lógtak az egy szálszoknyát visel meruviai férfiak és n k sárgásbarna nyakában. Láthatóak voltak a város rökpajzsainak díszítésein és bronzsisakjaik elején is. A különítmény ennek a fantasztikusvárosnak széles, jól megépített sugárútjain haladt a célja felé. A félmeztelen meruviaiakkitértek az útjukból, miközben rövid, félénk pillantásokat vetettek a két termetes fogoly és ahercegn hintója felé. A tet l talpig vörös ruhába öltözött, tar szerzetesek karmazsinvörösárnyékoknak t ntek az utcai járókel k között.

Az istenkirály palotája skarlátvörös, azúrkék és aranyszín virágokkal díszített facsoportokkalövezve t nt fel el ttük. Egyetlen hatalmas spirális kúpból állt, amely lapos kör alapzaton

emelkedett. A teljes egészében vörös k l kifaragott torony úgy tört spirálisan az ég felé,mint egyfajta kúpos tengeri kagyló. Az épület minden köve emberi koponyát mintázott. Ezérta palota olyan hatást keltett, mintha egy hatalmas, halálfejekb l rakott torony lenne. Zosaranem tudta elfojtani borzongását, amit e baljóslatú díszítmény váltott ki bel le, s t, a látványmég Conant is vicsorgásra késztette.

Átkeltek még egy csontkapun, majd egy tucat vastag k fal és hatalmas terem után eljutottakaz istenkirály tróntermébe. Az út porától mocskos azweriek hátra maradtak, és helyettükaranyvértet visel , alabárdos rök ragadták meg a foglyokat, és vezették ket a trón elé. Afekete márvány alapon pihen trónt egyetlen hatalmas smaragdból úgy faragták ki, minthakötelek és koponyák kusza szövevénye alkotta volna. Ezen a zöldes-fehér trónon ült azuralkodó, akinek parancsára a foglyok ebbe az ismeretlen világba kerültek. A helyzetkomolysága ellenére Conan képtelen volt elfojtani kuncogását. Ugyanis Jalung Thongpakirály alacsony, kis hájas emberke volt, vézna, görbe lába alig ért le a földre. Terebélyes hasátdrágakövekkel ékesített selyemövek mögé rejtette. Fedetlen karján lógó zsírkötegeket tucatnyikarpánt tartotta, kövér ujjait gyémántos gy k díszítették. Az ehhez a képtelen testheztartozó fej különösen csúf volt, reng tokájával, fittyedt ajkával, s kusza, elszínez döttfogaival. Fejét rubintos színarany korona fedte. Visel je láthatóan meggörnyedt a súlya alatt.

Ahogy Conan jobban szemügyre vette az istenkirályt, látta, hogy Jalung Thongpa furcsamódtorz ábrázatú. Arcának egyik fele nem illett a másikhoz. Egyik oldalon a b re petyhüdtenlógott, szemét hályog borította, míg másik szeme gonosz intelligenciával csillogott. Azuralkodó ép szeme Zosarán függött, teljesen figyelmen kívül hagyva a társaságában lév kéttermetes harcost. A trón mellett magas, sovány férfi állt, aki a meruviai papok vörös köpenyétviselte. Borotvált koponyájából hideg zöld szemével, jeges megvetéssel tekintett a társaságra.Az istenkirály vékony, sipító hangon beszélni kezdett hozzá. Az azweriekt l eltanultszegényes szókincse alapján Conan megértette, hogy a magas pap Tanzong Tengri, a király

varázslója és sámánja.

További szófoszlányokból Conan arra is rájött, hogy a sámán figyelt fel a Kuigar felé tartóZosara hercegn re és kíséretére, s fedte fel e tényt az istenkirály el tt is. A csodálatosan szépturáni lány iránt érzett alantas vágyaitól vezérelve küldte Jalung Thongpa az azweriharcosokat, hogy fogságba ejtsék és háremébe hurcolják. Conan csak ennyire volt kíváncsi.Fogságának hét napja alatt csak megalázták és állatként bántak vele. A végkimerülés szélénállt, és már-már elvesztette hidegvérét.

A mellette álló két r tisztelettel lesütött szemmel nézett a trón felé, teljes figyelmükkel akirály felé fordultak parancsra várva. Conan óvatosan megfeszítette a csuklóit szorítóvasláncokat. Ám azok még az hatalmas erejével szemben is állták a próbát, ahogy azt márkorábban is tapasztalta. Csendben összeszorította csuklóját, így lelógó lánca hurkot alkotott.Majd fordulásból a bal oldali r arcába sújtott. A lógó lánc ostorként csapott az r arcába, akihátratántorodott, miközben törött orrából patakzott a vér. Conan els er szakos mozdulatára amásik r védekezésre emelte az alabárdját. Erre Conan elkapta az alabárd fejét a lánccal, éskirántotta az r kezéb l. A lánc egy suhintásával még egy rt hátratántorított, aki szájánakvéres maradványaiból egy törött fogat köpött ki. Conan lábát is megbilincselték, hogylelassítsa a mozgásban, de béka módra, páros lábbal ugrott fel a trón talapzatára. Ormótlanbéklyói ellenére feljutott az emelvényre, s két hatalmas tenyerével megszorította akoponyahalmon kuporgó, nyáladzó kis istenkirály hájas nyakát. Az uralkodó ép szemerémülten kidülledt, arca elszínez dött, ahogy Conan ujjai elszorították légcsövét. Az rök és a

nemesek a félelemt l sikoltva rebbentek szét, vagy a rémülett l ledermedve meredtek azidegen óriásra, aki kezet mert emelni istenségükre.

- Egy rossz mozdulat, és kipréselem az életet ebb l a kicsi, kövér varangyból! – ordítottaConan.A sámán volt az egyetlen meruviai a teremben, akinek arcán nem tükröz dött félelem vagymeglepetés a feldühödött ifjú harcos szélvészszer támadásának láttán. Hyrkánul, tökéleteskiejtéssel szegezte neki a kérdést:- Mit akarsz, barbár?- Engedjétek el a lányt és a feketét! Adjatok lovakat, és itt hagyjuk az átkozott völgyeteketörökre! Ha ezt megtagadjátok, péppé zúzom a királyotokat!A sámán csontos fejével bólintott. Zöld szeme jéghidegen villant el halotti maszkszerarcából, melyre szorosan tapadt sáfrányszín arcb re. Faragott ébenfa botjával parancsolómozdulatot tett.- Engedjétek szabadon Zosara hercegn t és a fekete b foglyot! – adta ki az utasítást h vösnyugalommal.A retteg tekintet , sápadt szolgák igyekeztek végrehajtani a parancsot. Juma morogvadörzsölte fájó csuklóját. A hercegn mellette reszketett. Conan az ájult királyt maga elé tartvalelépett az emelvényr l.- Conan! – kiáltotta Juma. – Vigyázz!Conan túl kés n fordult meg. Amíg elhagyta az emelvényt, a sámán mögéje került.Ébenszín botja a támadó kobra sebességével lendült el re, és megérintette Conan vállát, aholszakadt ruhája szabadon hagyta b rét. A barbárnak nem maradt ideje a hárításra. A bénultság,mint kígyóméreg, áradt szét testében. Er tlenül zuhant el. A félelemt l félholt király kitéptemagát az izmos karok szorításából. Conan, miközben elvesztette eszméletét, még hallottaannak a viharos csatának a hangfoszlányait, amit a fekete harcos vívott a rárontó azweriekáradatával.

4. A vérhajóMindenekfölött forróság volt és b z. A börtön állott leveg je áporodott volt. Az összezsúfolt,izzadó testek kipárolgásától b zlött. Számtalan mezítelen embert zsúfoltak egy sz k, koszoshelyre, amelyet minden oldalról több tonnányi k fal vett körül. A legtöbbjük aprótermet ,barna meruviai volt, akik csak fásultan bámultak maguk elé. Akadt ott egy csapat kistermetazweri harcos is a szent völgy rz i közül. S akadt néhány sasorrú hyrkán is. És ott voltConan meg az hatalmas termet bajtársa, Juma. Amikor a sámán pálcája érzéketlenségbetaszította, és a harcosok többszörös számbeli fölénnyel legy rték a nagyszer Jumát is, az

rjöng uralkodó azt parancsolta, hogy a foglyok a kimérhet legnagyobb büntetést kapjákvétkeikért. Shamballahban nem a halál volt a legnagyobb büntetés, mert a meruviaiak hiteszerint a halál után a lélek új testben él tovább. Ezért a rabszolgaságot sokkal nagyobbrossznak tartották, hiszen megfosztja az embert a lényegét l, a cselekvés szabadságától. Ezértáltalában erre ítéltettek.

Conannak már a gondolattól is mélyr l jöv morgás szakadt fel a torkából, bozontossörényével keretezett, sötét arcában ül szemében t z parázslott. A mellé láncolt Jumakuncogott Conan dühöngésén. A kimmériai megvet en pillantott bajtársára; volt úgy, hogyJuma elny hetetlen humora kifejezetten bosszantotta. A szabad születés Conannak arabszolgaság elviselhetetlen büntetés volt. A kushita számára viszont nem volt idegenrabszolgaság. A gyermek Jumát rabszolga-keresked k szakították el családjától, és vittékKush fülledt serdeib l Shem rabszolgapiacaira.

Ezek után jó ideig a shemita földeken dolgoztatták. Amikor hatalmas izomzata kifejl dött,eladták gladiátor tanoncnak Argos arénáiba. Az argosi Milo királynak, a zingarai Ferdrugokirály felett aratott gy zelmére rendezett játékokon elért diadaláért elnyerte szabadságát. Egyideig Hybóriában élt tolvajlásból és alkalmi munkákból. Aztán keletre vándorolt Turánba,ahol hatalmas harci tudásának köszönhet en helyet kapott Yildiz király zsoldos seregében.

Itt ismerkedett meg az ifjú Conannal. és a kimmériai már els pillantásra kiríttak a társaikközül. Mindketten távoli földr l érkeztek, és büszke népeik magányos képvisel i voltak aturániak között. Barátságuk vezette ket együtt Shamballah börtönébe, s viszi rövidesen amegalázó rabszolgapiacra, hogy ott álljanak a t napon, kitéve a bámész vásárlóknak, míg akeresked hangosan magasztalja erejüket.

A napok oly lassan vánszorogtak, mint béna kígyó a porban. Conan, Juma és társaik számáraébredés után az rök által kiosztott rizsadagok elfogyasztásával kezd dtek a napok.Kényelmetlen fekhelyeiken rosszul esett az alvás, és egyre több volt az összezördülés. Conanszeretett volna többet megtudni a meruviaiakról, mert korábbi vándorlásai során még sohasemtalálkozott a fajtájukkal. Ebben a furcsa völgyben éltek, mint ahogy seik is tették az id kkezdete óta. Soha nem teremtettek kapcsolatot a küls világgal, és soha nem is akartak.

Conan megismerkedett egy Tashundang nev meruviaival, aki segített neki elsajátítanidallamos nyelvüket. Amikor megkérdezte t le, hogy miért tisztelik istenként a királyukat,akkor azt felelte, hogy a király tízezer éve él, halhatatlan szelleme mindig új testben születikújjá. Conan ezt kétkedve fogadta, hiszen is hallott már effajta mendemondákat, amiket másországok királyai terjesztettek önmagukról. Ám a véleményét bölcsen megtartotta magának.Amikor Tashundang elnéz en jellemezte a király és sámánjainak zsarnokságát, Conanmegkérdezte t le:

- Miért nem fog össze a népetek és hajítja be az egész bandát a Sumerú Tso-ba, s veszitek azirányítást a saját kezetekbe? Az én hazámban ezt tennék, ha valaki zsarnokoskodni próbálnafelettünk.

Tashundang megrendült.- Nem tudod, mit beszélsz, idegen! A papok szerint évezredekkel ezel tt ez a föld sokkalmagasabban volt, mint most. A Himelias és Talakmas magasságában terült el, hóval fedett,jeges szelek által korbácsolt fennsík volt. Úgy hívták, hogy a Világ Teteje... Ekkor Yama, adémonok fejedelme elhatározta, hogy megteremti ezt a völgyet nekünk... a kiválasztottnépének... hogy itt éljünk. Hatalmas mágiájának segítségével lesüllyesztette a földet. A talajttízezer mennydörgés hangja rázta meg, a föld repedéséb l láva tört el , hegyek omlottakössze, erd k hamvadtak porrá... Amikor az egésznek vége lett, a két hegy között elterül földolyan lett, mint amilyennek most is látható. Mivel alfölddé vált, a h mérséklete felmelegedett,távoli vidékek állatai és növényei telepedtek meg. És akkor Yama megteremtette az elsmeruviait, és ide telepítette, hogy ez a völgy örökké a mienk legyen. Kinevezte a sámánokat,hogy vezessenek minket, és megvilágítsák az utunkat... Néha a sámánok elfelejtikkötelességüket, és elnyomnak minket, mintha csak a kapzsiság vezérelné ket. De ahogyYama parancsolta, engedelmeskednünk kell a sámánoknak. Ha ezt megszegnénk, Yamavarázslata megsz nne, és ez a föld újból felemelkedne a hegyekig, hogy ismét hófödtepusztasággá váljon. Ezért nem lázadhatunk sámánjaink túlkapásai ellen.- Hát tudod – mondta Conan -, ha az a kis varangy az isten-ideálotok...- Nehogy kimond! – üvöltötte Tashundang a félelemt l fehérbe fordult szemmel. – magaYama egyszülött fia, s ha az apját szólítja, akkor a démonkirály eljön! – Tashundang a

tenyerébe temette az arcát, és Conan nem tudott több szót kihúzni bel le.A meruviai különös nép volt. A lelküket megbéklyózta a félelem, ami arra késztette ket,hogy elt rjenek bármit, nehogy kivívják kegyetlen isteneik haragját. Úgy képzelték, hogy habármilyen ellenállást tanúsítanának, azért b nh dniük kellene, ha nem is azonnal, devalamelyik következ életükben.Nem volt könny információt szerezni t lük, de az ifjú kimmériai kitartónak bizonyult. Ezlegalább segített elviselni a végtelennek t napokat. Nem szerette volna az élete hátra levrészét rabszolgaságban tölteni, és minden apró információ dönt fontosságúvá válhatott, haegyszer megkísérlik a szökést Jumával. És végül azzal is tisztában volt, milyen fontos egyvándornak, hogy legalább felületesen ismerje az ország nyelvét. Bár nem volt az a könnyentanuló típus, Conan mégis kit nyelvérzékkel rendelkezett. Már sok nyelvet megismert, snémelyiken írni és olvasni is tudott.S végül eljött az a végzetes nap, amikor a fekete b rruhát visel felügyel k súlyos ostoraikkalkiterelték ket az ajtón.- Lássuk, kutyák – ordította az egyikük -, mennyit hajlandó fizetni a Szent Föld hercegn jeezért a söpredékért! – Korbácsütés hasított végig Conan széles hátán.A nap forró sugarai tüzes ostorként csaptak le Conan felsebzett b rére. A hosszú ideig tartósötétségbe zártság után a nap fénye elvakította. Ahogy a rabszolgavásár véget ért, kivezettékt Shamballah rakpartjának egyik stégére, ahol egy gálya horgonyzott. Conan a napba

hunyorgott, és mély, morgó hangon átkozódott. Ez volt hát a végzet, amit neki szántak. Hogyhalála napjáig az evez k mögött görnyedjen.- A helyedre, kutya! – köpött ki a hajó felügyel je, s visszakézb l szájon vágta Conant. –Csak Yama gyermekei léphetnek a fedélzetre.Az ifjú kimmériai gondolkodás nélkül támadásba lendült. Megbéklyózott öklét a felügyelroppant hasába mélyesztette. Ahogy a férfi tüdejéb l kiszállt a leveg , Conan jobbjapörölyként csapott le az állkapcsára, és a hajós elterült a fedélzeten. Mögötte Jumaörömkiáltása hallatszott, aki megpróbálta magát odaverekedni Conan mellé.A hajó rök kapitányának utasítására egy pillanat alatt több tucat lándzsa szegez döttConanra. Körbefogták a dühöng kimmériait. Ám visszafogta haragját, tisztában volt vele,hogy bármilyen rossz mozdulat azonnali halálához vezetne. A felügyel t egy vödör vízzelmagához térítették. Nagy nehezen feltápászkodott, fújtatva, mint egy rozmár, a víz végigfolytzúzott arcán ritkás fekete szakálláig. Szeméb l veszett düh sütött Conan felé, ami h vöskegyetlenségbe fordult. A tiszt parancsot ordított embereinek:- Végezzetek a...De a felügyel félbeszakította.- Nem, ne végezzék ki! A halál megváltás lenne a kutyának. Könyörögni fog majd, hogyvéget vessek a szenvedéseinek.- Nos, Górthangpu? – kérdezte a tiszt.A felügyel az evez padra nézett, tekintete találkozott a százegynéhány mezítelen rabszolgapillantásával. Kiéhezettek, lesoványodottak voltak, és meggörnyedt hátukon száznyiostorcsapás hegei látszottak. A hajó mindkét oldalán egyszer üléssorok húzódtak a hosszúevez k mellett. Némelyik padon ketten, a másikon hárman is ültek, az evez k méretét l és arabszolgák erejét l függ en. A felügyel egy evez re mutatott középtájban, amelyikhezhárom szürke hajú, csontvázszer öregember volt láncolva.- Láncoljátok ahhoz a lapáthoz! Azok a múmiák már bevégezték; nemigen vesszük márhasznukat. Tisztítsátok meg az evez t t lük. Az idegen legénynek szüksége van egy kistestmozgásra, adjunk neki elég helyet. És ha nem bírná tartani a tempót, akkor majd kivágoma gerincét!Conan tehetetlenül nézte, amint a tengerészek kikapcsolták a bilincseket, amelyek a háromöreget az evez n lev karikához láncolták. Az id s férfiak rémülten kiáltoztak, miközben az

izmos karok átemelték ket a hajókorlát fölött. Hatalmas csobbanással érték el a vizet, éssüllyedtek alá, hogy csak buborékok maradtak utánuk, amik egymás után emelkedtek afelszínre, s pukkantak szét.Conant a helyére vezették, s az evez höz láncolták. Három ember munkáját kellett végeznie.Amint a kosztól síkos padhoz láncolták, a felügyel kegyetlenül elvigyorodott.- Most majd meglátjuk, hogy húzod az evez t, fiú. Húzod és húzod, míg azt hiszed, széttörika hátad... és akkor még mindig húznod kell. És bármikor, ha lazítani próbálsz, vagy hibázol,majd emlékeztetlek rá, hol a helyed, mint most!Meglendítette a karját; a korbács kibomlott a feje fölött, majd sivítva vágott végig Conanhátán. A kín úgy áradt szét Conanban, mintha fehéren izzó vaspálcát érintettek volna ahúsához. Ám nem kiáltott, s arcizma sem rándult. Mintha semmit sem érzett volna, olyaner s volt vasakaratának ereje.Á felügyel felmordult, és a korbács újra lecsapott. Ekkor egy izom megrándult Conanszájának sarkában, de a szeme érzéketlenül nézett el re. Harmadik, majd negyedik csapás.Veríték t nt fel a kimmériai szemöldökén; leszivárgott a szemébe maróan, éget en, ahogy avörös vér futott végig a hátán. De semmi jelét nem adta a fájdalomnak.A háta mögül hallotta Juma suttogását:- Bátorság!Aztán jött az üzenet a fedélzetr l, a kapitány indulni akar. A felügyel vonakodva mondott leaz élvezetr l, amit a kimmériai hátának péppé verése jelentett neki.A tengerészek eloldották a kötelet, ami a parthoz rögzítette a hajót, és felhúzták a horgonyt.Hátul az evez padok mögött, de valamivel magasabb szinten, annak a keskeny párkánynak azárnyékában, mely végigfutott a fedélzeten egészen az orrig, meztelen meruviai ült egyhatalmas dob mögött. Amint a hajó eltávolodott a rakparttól, a férfi felemelt egy fakalapácsot,és elkezdte verni a dobot. Minden ütésére a rabszolgák meggörnyedve húzták az evez ket,húzták, ameddig bírták, hátra és fel, majd visszanyomták el re és le. Aztán újra. Conan hamarfelvette a ritmust, miként Juma is, akit a mögötte lév evez höz láncoltak.Conan soha nem volt azel tt hajón. Evezés közben körbevillantotta tekintetét a fásult, véresrekorbácsolt hátú rabszolgákon, akik a saját mocskuktól b zl padokon végezték dolgukat. Agálya középtájt, ahol a rabszolgák voltak, alacsony építés volt, a perem csak pár lábnyiraemelkedett a vízszint fölé. A hajóorr, ahol a matrózok barakkjai húzódtak, és a díszes tat, amia tisztek szállásául szolgált, magasabb építés volt. A hajó egyetlen árboca középüttmagasodott. A háromszöglet vitorla keresztrúdja és a felgöngyölt vitorlavászon azevez padok feletti pallóval párhuzamosan függött. Amikor a hajó kifutott a kiköt l, amatrózok kioldották a keresztrudat rögzít kötelékeket, és matrózdalt dúdolva felhúzták avitorlát. A rúd minden húzásnál csak pár hüvelyknyit mozdulva, akadozva emelkedett. Felfeléhaladtában a legöngyöl , arany-bíbor sávos vitorla robajló hangokat hallatva verdesett aszélben. Mivel a szél er sen fújt, s gyorsan hajtotta a hajót, az evez sök pihenhettek.Conan felfigyelt rá, hogy az egész hajó sötétvörös fából készült. Ahogy körbenézett, a vakítófényben hunyorogva az egész olyan hatást keltett, mintha a hajót vérbe mártották volna.Ekkor csattant fölötte az ostor, és a felügyel ráordított:- Húzzad, mocskos disznó! – Az ostorcsapás újabb árkot húzott a válla közé. Ez a hajó inkábbvérb l van, mint fából, gondolta; rabszolgavérb l.

5. Csavargók holdjaConan és Juma hét napon keresztül izzadtak az evez k felett, ahogy a hajó a Sumen-Tsopartjai mentén járta az útját, esténként megállva Meru szent városaiban: Shondakorban,Thogarában, Auzakiában, Issedonban, Throanában, s végül a beltengert körbejárva, újraShamballahban. Bár mindketten bivalyer s férfiak voltak, a szakadatlan er feszítés már a

végkimerülés szélére sodorta ket, és úgy t nt, fájó izmaik már nem bírják tovább. De aszüntelen dobszó és az ostorcsapások hajtották ket.

A kimerült rabszolgákat naponta egyszer végigöntötték sós tengervízzel. Mindig, amikor anap a zeniten állt, kaptak egy tál rizst és egy mer kanál vizet. Esténként az evez knél aludtak.A lélek rl rabszolgamunka egyhangúsága összetörte az akaratot, megölte a gondolatokat, azevez st lélektelen géppé változtatta. Bárki lélekerejét megtörhette volna, de Conanét nem! Azifjú kimmériai nem hajolt meg sorsa nyomasztó terhe alatt, mint ahogy azt a megalkuvómeruviaiak tették. A végtelen evezés, a brutális bánásmód, a megalázó élet ahelyett, hogymegtörte volna akaratát, csak táplálta benne a tüzet.

Mire a hajó visszatért Shamballahba és lehorgonyzott a kiköt ben, Conan türelme elfogyott.Csend volt és sötétség. Az újhold keskeny, ezüst szablyája alacsonyan lógott a nyugati égen,csalóka, halvány fényt sugározva. Közeledett a hajnal. Nyugaton erre mondták, hogy acsavargók holdja, mivel az ilyen gyengén megvilágított éjszakák az útonállók, tolvajok ésorgyilkosok szokásos ténykedésének ideje. Evez ikre hajolva Conan és Juma szökésükettervezgették a meruviai rabszolgákkal.

A hajókon a rabszolgák lába nem volt megbéklyózva. De viselniük kellett egy bilincset,aminek a lánca egy fémgy n keresztül csatlakozott az evez jük nyeléhez. Bár a gyszabadon csúszkált végig az evez n, a küls végén az evez nyílás, a bels n pedig egyólomperem akasztotta meg. A peremet acéltüske segítségével rögzítették az evez nyelénekvégéhez, hogy ellensúlyként szolgáljon a lapátnak. Conan százszor is próbálta a láncai, agy és a bilincsek erejét, de még az iszonyú ereje, amit a hét napi evezés csak továbbfokozott, sem tudta széttörni azokat. Halkan, feszülten suttogva vázolta a lázadás tervétrabszolgatársainak.

- Ha le tudjuk csalni Górthangpút a szintünkre – mondta -, darabokra téphetjük foggal éskörömmel is. Nála vannak a kötelékeink kulcsai. Amíg kinyitjuk a bilincseket, a tengerészekmegölhetik néhányunkat, de ha egyszer kiszabadulunk, öt-hatszoros túler ben leszünk velükszemben.

- Ne beszélj err l! – sziszegte a legközelebbi meruviai. – Még csak ne is gondolj rá!- Te nem vagy benne? – kérdezte Conan megrökönyödve.- Nem! Ha csak hallom a szavaid, végigfut a hideg a hátamon.- Akár csak nekem – szólt közbe egy másik. – A nélkülözéseket, amiket el kell szenvednünk,az istenek rótták ki ránk, el életünkben elkövetett b neink megtorlásaként. Ez ellen ágálninem csak haszontalan, de súlyos istenkáromlás is. Könyörögve kérlek, idegen, felejtsd elszentségtelen szavaidat, s fogadd alázattal a végzeted!

Úgy látszott, csak Conan és Juma nem voltak képesek, hogy ellenállás nélkül várjákfenyeget sorsukat. A meruviaiak nem figyeltek érvelésükre. S t, a meruviaiaktól szokatlanul

beszéd és barátságos Tashundang kérlelte Conant, hogy ne tegyen semmit, amivelfelb szítené Górthangpót, a munkafelügyel t, vagy az Istenek akarata ellenére cselekedne, ésmég súlyosabb büntetést rónának ki rájuk az égiek.

Conan ellenérveit röviden elvágta az ostor dala. A mormogásra felneszelve Górthangpo asötét pallón végig lopózva a közelükbe került. A suttogásból kivett néhány szóból megsejtettea lázadás készül dését. Az ostora felszisszent, és lecsapott Conan hátára.

A kimmériainak végképp elege lett. Hirtelen mozdulattal felugrott, elkapta az ostort a lecsapóvégénél, és kirántotta Górthangpo markából. A felügyel a matrózokért kiáltott. Conannakmár nem volt lehet sége kiszabadítani a vasgy t az evez je nyelér l. Végskétségbeesésében egy ötlete támadt. Az evez nyílás a nyél függ leges mozgását kevesebb,mint öt lábra korlátozta a fedélzet fölé. A barbár most felnyomta a lapát vastagabb végét,ameddig csak tudta, majd a padra állva, meghajolva, bepréselte a vállát a nyél alá. Aztánizmos, hosszú lábának szörny emelésével felegyenesedett. Az evez hangos roppanássalkettétört az evez nyílásban. Conan gyorsan lecsúsztatta a gy t a törött végen. Így egyalkalmas fegyverhez jutott: egy kilenc láb hosszú bunkó vagy bot, tízfontnyi ólommal azegyik végén.

Conan els iszonyú csapása a dermedt felügyel t találta fején. Koponyája dinnyekéntzúzódott össze, véres agyvel masszát fröcskölve a padokra. Aztán Conan felmászott arámpára, hogy fogadja a matrózok rohamát. Alatta a padokon a sovány, barna meruviaiakmeglapulva, nyöszörögve imádkoztak ördögi isteneikhez. Egyedül Juma utánozta le Conant,törte szét az evez jét, s tette szabaddá a rabszolgagy t.

A matrózok is meruviaiak voltak, határozatlan, lassú fatalisták. Még soha nem kellettrabszolgalázadással szembenézniük; el sem hitték, hogy ez lehetséges. Amit legkevésbészerettek volna, az volt, hogy szemt l szembe álljanak egy hatalmas termet , kilenc lábhosszú bunkóval felfegyverzett ifjú óriással. Egyel re még elég bátran jöttek, mivel a rámpaszélessége megengedte, hogy párosával közelítsék meg a barbárt.

Conan el retört, vadul lengetve fegyverét. Els csapásával eltörte az élen haladó matrózkardtartó kezét, és lehajította a fickót a padok közé. A második csapással a következ fickófejét zúzta össze. Egy lándzsával meztelen mellkasa felé szúrtak; Conan kiütötte a fegyvert atámadó kezéb l, és a következ két embert is lehajította a párkányról.

Juma felkapaszkodott mögé a rámpára. A kushita meztelen fels teste felcsillant, mint olajosében a tompa holdfényben, s evez jével úgy csapta le az el renyomuló meruviaikat, minthakaszálna. A tengerészek nem számítva két ilyen szörnyetegre, feladták, és a tatfedélzetbiztonságába menekültek, ahonnan szendergésükb l felvert parancsnokaik rikoltozták zavarosutasításaikat.

Conan Górthangpo teteméhez hajolt, és átkutatta a zsebeit a kulcskarika után. Hamar rátalált akulcsra, amely a hajó összes bilincsébe illett, és kinyitotta a saját, majd Juma bilincsét. Egy íjpendült, nyílvessz fütyült el Conan feje mellett, és csapódott az árbocba. A két kiszabadultrabszolga nem várta be a következ lövedékeket. Leugrottak a párkányról, és elt ntek ashamballahi kiköt sötét vizében. Pár nyílvessz t kil ttek utánuk, de a lenyugvó holdsarlóhomályos fényében az íjászok csupán a szerencséjükben bízhattak.

6. A végzet csatornáiKét meztelen férfi t nt el a sötétségb l, ahogy kivonszolták vízt l csöpög testüket atengerb l. Órákig úszhattak, keresve az észrevétlen bejutás módját Shamballahba.Végül az si k város egyik szennyvízcsatornáján keresztül érkeztek. Juma még húzta magaután a törött evez t, amivel a matrózok ellen harcolt; Conan a magáét a hajón hagyta. Néhabátortalan fénysugár sz dött be a csatornába valamelyik, a fejük feletti utcán lév lefolyórácsozatán keresztül, de ez a fény túl gyenge volt – hisz' csak a keskeny holdsáv vetette -, ígya sötétség odalent áthatolhatatlan maradt, így aztán majdnem teljes sötétben, a páros átgázolt a

nyálkás vízen, keresve a csatornákból kivezet utat.Hatalmas patkányok visítoztak, s futottak szét el ttük, ahogy az utcák alatti k folyosókonhaladtak. Szemek csillogtak a sötétben. Az egyik rágcsáló belekapott Conan bokájába, de elkapta, kezének szorításával szétmorzsolta majd tetemét a még óvatos társai közé hajította.Azok hirtelenjében visítozó, surrogó marakodásba kezdtek a lakoma fölött, míg Conan ésJuma sietve haladtak a felfelé kanyargó csatornákon.Juma találta meg a titkos átjárót. Egyik kezét a nyirkos falon húzva véletlenül elmozdított egykapcsolót, és felhorkant meglepetésében, amikor a k elmozdult, s mögötte feltárult egy út.Bár sem , sem Conan nem tudta, hová viszi ket ez a járat, mégis ezen mentek tovább, mivelúgy látták, hogy felfelé vezet a város utcái felé.Végül hosszú kapaszkodás után újabb ajtóhoz értek. Tapogatózva keresgéltek a legteljesebbsötétségben, míg Conan talált egy reteszt, amit el is húzott. Az ajtó, sarokvasainaknyikorogásától kísérve, kitárult a lökésére, a két szökevény belépett, és megdermedt.Egy óriási, nyolcszöglet templom díszes balkonján álltak, mely tömve volt istenek ésdémonok szobraival. A nyolcszöglet terem falai a magasba szárnyaltak, túl a balkonon, sbefelé hajolva kupolává álltak össze. Conan emlékezett, hogy látott egy ilyen kupolátemelkedni a város kisebb épületei között, de arról nem hallott, hogy mi lenne benne.Lentebb, az oktagonális padló egyik oldalán, három szobor állt fekete márvány talapzaton,arccal a terem mértani közepén lév oltár felé fordulva. A hatalmas szobor mellett mindenmás eltörpült a teremben. Harminc láb magas lehetett, s az ágyéka volt egy magasságbanazzal az erkéllyel,amin Conan és Juma álltak. Egy óriási bálvány zöld k l faragva, ami jádénak t nt, bár sohaember még nem talált igazi jádét ekkora tömegben. Hat karja volt, s a mogorva arcbanroppant rubinszemek ragyogtak.A szoborral szemben az oltár túloldalán egy koponyákból rakott trón állt, hasonló ahhoz, amitConan a palota tróntermében látott a városba érkezésükkor, csak kisebb. A varangyszer kismerui istenkirály ült a trónon. Ahogy Conan pillantása elkóborolt a bálvány fejér l azuralkodóéra, szörny gyanúja támadt a kett hasonlósága láttán. Megborzongott, nyakánfelmeredt a sz r amiatt a kozmikus titok miatt, ami e hasonlatosság mögött húzódhatott.Épp egy szertartás folyt. Vörös köpenyben lév sámánok térdeltek sorban a trón és az oltárkörül, si imádságokat és varázslatokat kantálvá. Mögöttük a fal mellett több sor meruviai ültkeresztbe tett lábbal a márványpadlón. Ékszereik és díszes, bár hiányos öltözékükgazdagságából ítélve a királyság hivatalnokai és nemesei lehettek. A fejük fölött a balkonkörül száznyi fáklya lobogott füstölve a fali tartókban. A terem padlóján a központi oltárkörül négy fáklya állt, arányló fénnyel világítva. A négy láng hullámzott, és szikrákat vetett.Az oltáron, a trón és a kolosszus között egy meztelen, fiatal lány karcsú, fehér teste feküdt,vékony, arany láncokkal rögzítve. Zosara volt az.Conan felhördült. Szemében kék láng lobbant, ahogy Jalung Thongpa királyt és a f sámánt,Tanzong Tengri papvarázslót figyelte gy lölködve.- Elkapjuk ket, Conan? – suttogta Juma, fogai fehéren villantak a remeg félhomályban. Akimmériai felmordult.Az újhold ünnepe volt, és az istenkirály házasodott az oltáron lév turáni király leányával, adémonkirály rémséges szobra el tt. Az ünnepség a Holt Isten könyvében lejegyzett si, szentrítusok szerint történt. A kecses, hosszú nyakú turáni lánnyal hamarosan beteljesülmenyegz jér l szelíden ábrándozva ült az isteni uralkodó elnyúlt koponyákból rakott trónján,miközben a skarlát ruhás sámánok si imáikat kántálták.Aztán váratlan fordulat következett. Két meztelen óriás ugrott valahonnan a templompadlójára – az egyik egy emberfölötti él bronz alak, a másik egy hosszú végtagú rémség,akinek er l duzzadó testét ébenfából faraghatták. A sámánok megdermedtek, ahogy ez a kétüvölt ördög közéjük robbant.

Conan felragadott egy fáklyát, és a skarlát köpenyes sámánok közé vágta. Azok sikoltva afájdalomtói és a rémülett l szétrebbentek, mivel a lángoló folyékony vaj felgyújtottafátyolszer köpenyüket, él fáklyát csinálva bel lük. A másik három fáklya is követte azels t, tüzet és zavart okozva az egész teremben. Juma tovább szökellt az emelvény felé, ahol akirály ült, ép szemében félelemmel és meglep déssel bámulva. Az ösztövér f sámán Juma elélépett a márvány lépcs n, s mágikus botját sújtásra emelte. De a fekete óriásnál még mindigott volt a törött evez , és most szörny er vel csapott le vele. Az ében pálca több száz darabrahullott. A második ütés a pap-varázsló testét érte, és a fickó összetörve, félholtan zuhant alá asikoltozva rohangáló, lángoló sámánok kavalkádjába.Jalung Thongpa király volt a következ . Juma vigyorogva rontott a retteg kis istenkirályfelé. Ám Jalung Thongpa nem maradt a trónján. A szobor elé térdepelt, és karját a magasbaemelve kántálni kezdett.Conan ekkor érte el az oltárt, és a meztelen, rémülten vonagló lány fölé hajolt. A könnyaranyláncok elég er sek voltak ahhoz, hogy t tartsák, de nem állhatták ellen Conan erejének.A kimmériai megvetette a lábát, és vad mordulással megrántotta az egyiket; a lágy fém egyikláncszeme megnyúlt, szétnyílt és elroppant. A többi három lánc következett, majd Conan akarjába emelte a zokogó hercegn t. Megfordult – de ekkor árnyék vet dött rá.Megriadva felpillantott, és felrémlett neki, amit Tashundang mondott: “Amikor az apját hívja,az Isten elj !”Most teljes valóságában ráébredt a szavak mögött húzódó borzalmas igazságra. Ugyanis atáncoló fáklyafényben fölé tornyosuló, gigantikus zöld k bálvány karjai megmozdultak. Avörös rubinokban, amik a szemeként szolgáltak, intelligencia csillant.

7. A Zöld Isten ébredéseConan tarkóján felmeredt a sz r, s úgy érezte, mintha jéggé dermedne a vér az ereiben. Zosaranyöszörögve préselte arcát a férfi vállgödrébe, és a nyakához simult. A fekete emelvényen,ami a koponya-trónt tartotta, Juma szintén megdermedt, szeme fehérjén látszott, ahogy ababonás félelem – dzsungel örökségének része – er södik benne. A szobor kezdett életrekelni. Ahogy mozdulni képtelenül nézték, a zöld alak lassan, recsegve megmozdította azegyik hatalmas lábát. Harminc lábbal a fejük fölött az óriási arc rosszindulatúan nézett lerájuk. A hat kar meg-megrándulva mozgott, úgy hajolva, mint valami gigászi pók végtagjai.A rémség megindult, er lködve vonszolta rettenetes súlyát. Az egyik roppant lába rátiport azoltárra, amin nemrég még Zosara feküdt. A k tömb összetört, szétmorzsolódott az eleven ktonnányi súlya alatt.

- Cromra! – lehelte Conan. – Még a kövek is élnek és mozognak ezen az rült helyen!Gyerünk, te lány! – Felkapta Zosarát, és leugrott az emelvényr l a templom padlójára.Mögülük baljóslatú csikorgás hallatszott, ahogy k mozdult kövön. A szobor közeledett.- Juma! – ordította Conan, s tekintetével a kushitát kereste.

A fekete harcos mozdulatlanul lapult a trón mögött. A trónon a kis istenkirály a karjávalConan és a lány felé mutatott.- Öld meg, Yama! Öld... öld... öld! – sikoltozta.A sokkarú iszonyat megállt, körbepillantott rubin szemével, míg meg nem látta Conant. Akimmériai rülten félt, barbár népe primitív, az ismeretlent l való rettegésével. De ahogy alegtöbb barbárt, a félelem t is arra sarkallta, hogy elpusztítsa rettegése okozóját. Letette alányt, és felemelt egy márvány padot. Izmai pattanásig feszültek az er lködést l, egy hosszúlépést tett el re a robajló kolosszus felé.Juma ráordított:

- Conan, ne! T nj onnan! Lát téged!Conan ott állt a mozgó bálvány roppant lába mellett. A k láb úgy tornyosult fölé, mint egyhatalmas templom oszlopa. A barbár arca eltorzult az er feszítést l, ahogy a feje fölé emelte anehéz márványt, és a lábhoz vágta. A bokájánál találta el a monstrumot, iszonyú er vel. Apad márványfelületén számos pókhálószer repedés futott végig. Conan még közelebb lépett,újra felkapta a padot, és ismét megcélozta vele a bokát. Ekkor a márvány apró darabokra tört;de a lábnak, bár kisebb darabok pattantak le róla, semmi komoly baja nem esett. Conanhátratántorgott, ahogy a szobor újabb esetlen lépést tett felé. – Conan! Odanézz!Juma kiáltására felpillantott. A zöld óriás lehajolt. A rubin szemek áthatóan nézték. Különösegy eleven isten szemébe bámulni! Feneketlenül mélyek és árnyékoktól fátyolozottak eszemek, melyekben az id végtelen, vörös eonjai merülnek el egy szempillantás alatt. Ésabban a kristályos mélységben valami embertelen rosszindulat kavargott. Az isten pillantásafoglyul ejtette az övét, és az ifjú kimmériai érezte, ahogy jeges zsibbadtság terjed végig rajta.Nem tudott sem mozdulni, sem gondolkodni...Juma üvöltve félelmében és dühében, el retört. Látta, amint több hatalmas k kéz csap le atársa felé, aki úgy áll ott és bámul, mint akit elb völtek. Yama újabb lépést tett a megbénítottkimmériai felé. A fekete harcos túl messze volt t lük, hogy beavatkozhasson, de tehetetlendühében más megoldást talált. Anélkül, hogy végiggondolta volna, felkapta az istenkirályt,aki sivítozva rángatózott, és pokoli szül jéhez vágta.Jalung Thongpa átsüvített a leveg n, és tompán puffanva esett a mozaikpadlóra, a bálványdörg léptei elé. Az esést l kábultan a kis uralkodó vadul bámult fel ép szemével. Majdretteneteset ordított, ahogy az egyik titáni láb ráereszkedett.A szétroppanó csontok recsegése visszhangzott a néma csendben. Az isten lába megcsúszott amárványon, széles, karmazsin foltot hagyva a kövön. A titáni alak csikorgó derékkal lehajolt,és Conan felé nyúlt, majd váratlanul megállt.A tapogató zöld k kéz kinyújtott ujjakkal állt a leveg ben. Az ég vörös fény halványulnikezdett a rubin szemekben. A hatalmas test számos karjával és ördögi fejével, ami egypillanattal ezel tt mozgékony és tudatos volt, újra mozdulatlan k vé dermedt.Talán annak a halála, aki megidézte pokoli lelkét a névtelen dimenziók sötét mélységeib l,szakította meg a varázst, ami Yamát a bálványhoz kötötte. Vagy talán a király halálávalfelszabadult az ördög-isten akarata földi rokona uralma alól. Bármi legyen is az oka, abban apillanatban, amikor Jalung Thongpa véres péppé lapult, a szobor visszaváltozott élettelen,mozdulatlan k vé.A varázslat, ami fogva tartotta Conan akaratát, szintén megtört. Az ifjú kábán rázta a fejét.Körbenézett. Az els , akit felismert, Zosara hercegn volt, aki hisztérikusan sírva a karjábavetette magát. Ahogy bronzszín karja puhán körbefogta a lányt, s érezte, selymes feketehajának könny érintését a torkánál, újfajta t z lobbant a szemében, s mélyen felnevetett.Juma rohant feléjük a templomon keresztül.- Conan! Mindenki meghalt vagy elmenekült! A templom mögötti istállóban biztos vannaklovak. Most esélyünk lehet kijutni err l az elátkozott helyr l!- Úgy legyen! Cromra, de boldog lennék, ha lerázhatnám ennek az átkozott földnek a porát asarkamról! — dörmögte a kimmériai, majd letépte a köpenyt a f sámán testér l, s eltakartavele a hercegn meztelenségét. Felragadta a lányt, s megindult vele kifelé, miközben érezterugalmas, fiatal testének melegét és lágyságát.Egy órával kés bb, elég messze, hogy ne kelljen félniük az üldöz kt l, lazítottak a lovakzabláján, és megvizsgálták a szerteágazó utakat. Conan felnézett a csillagokra, eltöprengett,majd el re mutatott:- Erre!Juma felhúzta a szemöldökét.- Északnak?

- Igen, Hyrkániába. – Conan felnevetett. – Elfelejtetted, hogy el kell vinnünk ezt a lányt alegényének?

Juma még nagyobb zavarban húzta össze a szemöldökét, mint az el bb, látva, ahogy Zosarakarcsú, fehér karja körbekulcsolja társa nyakát, s kis fejét elégedetten hajtja annak er svállára. A v legényéhez? Megrázta a fejét; sohasem fogja megérteni a kimmériaiakat. Dekövette Conant, és paripáját a hatalmas Talakmas hegység felé fordította, ami falkéntemelkedett, elválasztva Meru hátborzongató földjét Hyrkánia szeles sztyeppéit l.Egy hónap múlva belovagoltak Kujulának, a kuigari nomádok nagy kánjának táborába.Megjelenésük teljesen más volt, mint Shamballahból való elmenekülésükkor. Talakmas délilejt jén lev falvakban becserélték az aranyláncot – ami még mindig Zosara csuklóján ésbokáján lógott – olyan ruhákra, melyek megfeleltek az elvárásoknak a havas hegyszorosokbanés a szeles lankákon. Sz rme kalapot, birkab r kabátot, viseletes durva szövésgyapjúnadrágot és vastag csizmát hordtak.Amikor bemutatták Zosarát fekete szakállú v legényének, a kán magasztalta, ünnepelte ésmegjutalmazta ket. A több napig tartó tivornya után visszaküldte ket Turánbaajándékokkal, arannyal megpakolva.Amikor már jó messze jártak Kujula kán táborától, Juma odaszólt a barátjának:- Helyes lány volt. Csodálom, hogy nem tartottad meg magadnak. is kedvelt téged.Conan grimaszolt.- Igen, kedvelt. De én még nem akarok letelepedni. Zosara boldogabb lesz Kujula ékszereivelés puha párnáival, mint ha velem maradt volna, hogy kietlen pusztákon vágtasson, izzadjon,fázzon és farkasok vagy ellenséges harcosok el l meneküljön. – Felkuncogott. –Mindamellett, bár a Nagy Kánnak err l még nincs tudomása, már úton van az örököse.- Honnan tudod?- Zosara súgta meg, amikor elváltunk. Juma csettintett a nyelvével.- Nos, soha, de soha nem fogok még egyszer alábecsülni egy kimmériait!

SZÁNTÓ TIBOR:A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉRampulla megfogadta, hogy soha többé nem fogad. Igaz, ezt már megfogadta jó néhányszor,de betartani csak rövid ideig sikerült. Bár most úgy nézett ki, hogy ezután tényleg nem fogfogadni, abból az egyszer okból kifolyólag, hogy nem lesz életben.

- Még hogy én nem merek éjszaka a temet n átmenni?! – hepciáskodott délután a kocsmában.– Ééénnn!?!?! Fogadjunk!A fogadás megtörtént, éjfél felé a társaság egyik fele a temet északi végéig kísérte, a másikfele pedig a déli végéhez ment, ahol neki ki kellett jönnie. A temet nem volt körülkerítve, dea fogadást csak akkor nyerhette meg, ha a sírok közül bukkan el a túlvégén. Rampullamagabiztossága az este leszálltával egyre apadni kezdett, majd amikor a hold feljött, biztoslett abban, hogy egetver ökörségbe fogott bele. Nem mintha bármi baja lett volna a holddal.Nem. Csak a telihold megjelenésével eszébe jutottak azok a rémmesék, amik éppen a holdilyen helyzeténél történtek. Ha nem lett volna biztos abban, hogy meghátrálásávalköznevetség – s t, közmegvetés – tárgya lesz a faluban, inkább be sem megy. De biztos voltbenne. Így sápadtan, leveg t is csak óvatosan véve besétált. A kísérteties, fehér-ezüst fénybenfürd fejfák között lépdelve fogadta meg az este folyamán százötvenhetedszer, hogy sohatöbbé nem fogad. Azt csak babonából nem tette hozzá, hogy “ha ezt túlélem”.Mindig jókat röhögött magában a rémmesék azon részén, ami a feszültségkeltés eszközeként

“félelmetes árnyékokról”, “vérfagyasztó neszekr l” és effélékr l szóltak. Erre most tapasztal ilyeneket. Képtelen volt azzal nyugtatni magát, hogy “csak a szél” vagy “biztos csakaz egerek”, meg “csak képzel döm”. Így a félelem egyre jobban elhatalmasodván rajta,futásba váltott, majd fél rülten nyüszítve rohant. El innen. El innen minél el bb!Ekkor ugrott rá a Farkasember. Rampulla kevés híján szívrohamot kapott. De most, amikor ahátán feküdt, és tágra nyílt tekintetét képtelen volt levenni a fölötte tornyosuló szörnyetegr l,az futott át az agyán, hogy akkor jobban járt volna. A fenevad nyitott szájjal lihegett, a fogainmeg-megcsillant a holdfény, szája sarkában megcsurrant a nyál. A szeme vadállati t zbenégett, mancsain a karmok az áldozata testébe vágtak. Megvan a zsákmány, most jön a....kimondhatatlan. Az iszonyú Vég. Rampulla er t vett magán, és becsukta a szemét. Ha megkell halnia, nem feltétlenül fontos, hogy még nézze is. Ráadásul az els sorból.Aztán hirtelen ismét kinyitotta a szemét. Meg mert volna esküdni rá, hogy valaki szólt! De ki?- Fiam, gyere ide! – hallotta ismét, és elképedve vette tudomásul, hogy a Farkasember szólt!Persze, nem neki, valakinek, aki vonakodva lépett el az egyik fa mögül. Egy másikFarkasember! Igaz, ez kisebb.“Ez itt a vég”, állapította meg a halálraítélt belenyugvásával Rampulla.- Én inkább valahol máshol szeretnék lenni! Rampulla azt hitte, hogy szólt! De nem.- Mit akarsz, te büdös kölök!? Akkora frászt kapsz mindjárt, hogy leesik a fejed! – fakadt ki aNagy Farkasember. – Azonnal gyere ide!!!A Kis Farkasember kelletlenül közelebb jött.- Anya azt mondta, hogy ilyenkor minden rendes embernek ágyban a helye! – jelentette kidacosan.- Ne gyere nekem anyáddal, ne gyere nekem! – mérgesedett meg a Nagy. – Mi farkasemberekvagyunk, az isten szerelmére! Nekünk ilyenkor kell vadásznunk.- De én utálok vadászni! – ny gösködött a Kicsi.- Te, ne idegesíts fel, te gyerek, mert nem állok jót magamért! Vadászunk, és punktum! –szögezte le a Nagy. – Nézd, én megfogtam, neked csak meg kell ölnöd!- Bruuáááhhhh! – utálkozott a Kicsi.- Megölöd, és a felét megeszed! – parancsolt rá a Nagy. Rampulla óvatosan megszólalt.- Talán nem kellene er ltetni a gyereket. Ha nem, hát nem. Akkor én mennék is...- Kuss! – nehézkedett rá a Nagy. – A vacsora nem pofázik! Gyere, fiam, harapd át a torkát!- Én?! Én?! – szörnyedt el a Kicsi. – Én rosszul vagyok!- Jó, jó, jó – egyezett bele a Nagy. – Akkor én átharapom, te meg kizsigereled.- Vérezni fog? – kérdezte a Kicsi félve.- Naná, hogy fog! – fakadt ki a Nagy. – Miért mit gondoltál?! Hogy lehet ekkora hülyeségetkérdezni!?- Akkor én el fogok ájulni -jelentette ki a Kicsi.- Mit?!- Elájulok. Ha vért látok, elájulok – ismételte amaz.- Álljunk meg egy szóra! – emelkedett fel a Nagy Rampulláról, de egyik hátsó lábát a melléretette. – Te eddig anyáddal jártál vadászni. Meséld el szépen, mit csináltatok?- Anya megölt egy embert, és utána odahívott – kezdte mesélni a Kicsi. – Amikor megláttama vért, elájultam.- Elájultál – ismételte ingerülten a Nagy.- Igen. Legközelebb ugyanígy élve fogta el, és mondta, hogy harapjam meg.- És erre te?- Megharaptam. Rossz íze volt.- Vérzett is?- Nem tudom. Csukva volt a szemem.- Csukva volt, remek.

- Igen. Másnapra tele lettem kiütéssel, anya azt mondta, hogy az ember ízét l kaptam.Pszichés reakció.- “Anya azt mondta” – ismételte feszülten a Nagy. Rampullát kezdte érdekelni a beszélgetés.- Aztán legközelebb állatot öltünk, de azoktól is kiütéses lettem. Anya szerint hús-allergia.Pszichésen.- Anyád egy Doktor Bubó... vagy Bubóné.- Aztán bogarakat ettem. Meg hernyót meg kukacokat.- Undorító! – kiáltott magából kikelve a Nagy.- Nekem mondod?! Úgy hánytam t lük, mint a lakodalmas kutya! – keseredett el a Kicsi. –Azóta csak ha rágondolok is okádnom kell... Broáfhü!A Nagy Farkasember hangjában leplezetlen feszültséggel szólalt meg:- Lehánytad a lábamat!- Még maga beszél! – csattant fel Rampulla. – Nekem ez a legjobb ruhám volt!- Bocs! – szeppent meg a Kicsi.- Ezzel nincs elintézve – jegyezte meg Rampulla. – Követelem, hogy tisztíttassák ki, vagyvegyenek egy újat!A Nagy Rampullára nézett.- De végül is nem baj. Úgyis ki akartam már mosni... – változtatott álláspontján Rampulla.- Magának nemigen lesz szüksége erre a ruhára... – vicsorított a Nagy. – A cafatjain úgysemállna jól...Rampulla riadtan pislogott és hallgatott, mint a hal.- Tehát – fordult ismét a Nagy a Kicsihez. – A bogaraktól meg hánysz...- Broáfli!- Semmi baj! – szólt gyorsan Rampulla. – Ez egy régi nadrág!- ...akkor mit eszel, ha átváltozol? – fejezte be visszafogottan a Nagy.- Aztán gyümölccsel próbálkoztam – folytatta a Kicsi.De teljes a kudarc...- Miért?- Szóval... izé... a gyümölcst l meg... megy a hasam... – hebegett zavartan a Kicsi.- Ne zabálj olyan sokat bel le! – oktatta a Nagy.- Nekem... egy falattól is megy... kipróbáltam... – pironkodott a Kicsi. – A legnagyobb égés azvolt, amikor egy kisfiú észrevett, és azt kiáltozta: “Anyuuuuu... egy farkasember fosik azalmafa alatt!” Lesült a képemr l a b r!- Az enyémr l is – tette hozzá enerváltan a Nagy.- De er feszítéseimet végül siker koronázta! – terelte el a szót a Kicsi.- Na! – élénkült fel a Nagy.- A tej! – vágta ki büszkén a Kicsi. – Se kiütés, se allergia, se hányás, se hasmenés!- Remek – hervadt le a Nagy.- Csak egy apróság, ami zavar – folytatta kissé nyomottan a Kicsi.- Mi az már megint? – sóhajtott a Nagy.- Ezek a rohadt tehenek összevissza rugdosnak fejés közben.A Nagy megrázta a fejét.- Ne haragudj, de úgy hallottam, mintha “fejés"-t mondtál volna...- Igen, fejés közben – bólogatott a Kicsi. – Vagy a mancsaimat nem szeretik, vagy er sfarkasszagom van...- Vagy... – mélázott a Nagy.- Képzeld el, egyszer a bika is elszabadult!- Csak nem...- De bizony! Átdöfte a fenekemet!- Te szegény... – reagált részvétlenül a Nagy.

- Egy hétig nem bírtam leülni! – dicsekedett a Kicsi. -Amikor meg nagydolgoznom kellett...- Elég! – ordított fel a Nagy.A Kicsi ijedten elhallgatott, a Nagy megpróbált nyugalmat er ltetni magára.- Szóval – kezdte h vös kimértséggel – azt akarod mondani, hogy farkasemberré válvarohansz az istállóba... fejni?!- Hát... rohanni épp nem rohanok... – tipródott a Kicsi, de a Nagy tovább kérdezett.- És tejet iszol???!!!- Nemcsak tejet!- Hála istennek! – sóhajtott amaz.- Anya mondta, hogy fehérjére is szüksége van a fejl szervezetemnek...- Anyád végre mondott valami értelmeset...- ...ezért kerestünk valamit, ami erre a célra alkalmas!- Mit???- Nem fogod kitalálni! – lelkesedett a Kicsi.- Attól félek én is... – borongott a Nagy.- Hangyatojást! – felelte büszkén a Kicsi.A Nagy megroggyant, tántorogva lépett egyet-kett t, majd leült a földre. Rampulla isóvatosan felült, majd ránézett a Nagyra, aztán érdekl dve a Kicsihez fordult.- Mondja, jóllakik hangyatojással?- Hát... – kezdte bizonytalanul a Kicsi. – Annyit még sohasem sikerült ennem bel le.Ráadásul a hangyák csípnek is, mint a vesztés, ezért néha magamtól állok odébb.- A farkasember fiam hangyatojást zabál... – remegett fájdalmasan a Nagy hangja.- Inkább csak szemezgetek... – javította ki óvatosan a Kicsi.- ...és teheneket fej...- Bikát mégse fejhet – jegyezte meg Rampulla.- ...és tejet iszik, mint egy csecsem .- Néha öntök bele egy kis pálinkát is! – próbálta meg felvidítani a Kicsi.- És? – reménykedett a Nagy.- Utána megkóstolom... és kiöntöm, olyan gusztustalan – horgasztotta le a fejét a Kicsi.- Gondoltam – hervadt le ismét a Nagy.- De anya azt mondta...- Anyád már egy órája csuklik – vágott közbe a Nagy. – Remélem, anyád anyja is...Rampulla barátian átkarolta a Nagy vállát.- Ugyan már! Fel a fejjel! Az élet szép!- Áh, hagyjon... – mondta csüggedten a Nagy. – A gyerekem egy rakás szerencsétlenség, hogyállja meg a helyét az életben?! A többi farkasembernek még a közelébe sem mehet, mertkiröhögik! Mi lesz így bel le? Okleveles fej ?! Vagy hangyászsün?! Áh...- De hát a maga gyereke!- Már ebben sem vagyok biztos...- Ejnye, no! – rótta meg Rampulla. – Ne mondjon már ilyet! Fogadja el a gyereket olyannak,amilyen, vagy...- Vagy? – kapott a szón a Nagy.- ...vagy megpróbálkozik az átneveléssel!- Átnevelés?- Igen. Türelem, kitartás, állhatatosság! Ezek kellenek hozzá. Meg persze id . Olyan id ,amikor a fiával foglalkozik és megpróbálja ezeket a természetével ellentétes pszichésrohamokat kiirtani bel le! De! – emelte fel a kezét Rampulla. – Nem fizikai kiirtásrólbeszélek! Szellemi meggy , magyarázó “kiirtás” kell és rengeteg türelem!- Gondolja, hogy?... – kérdezte reménykedve a Nagy.- Igen! Sikerül! Magának sikerül! – lelkesítette Rampulla.

- Igaza van! – állt fel életre kelve a Nagy. – Sikerülnie kell! Az én családomban évszázadoshagyománya van a farkasember-létnek! Nem szakadhat meg a sor!- Papa, mir l beszélsz? – kérdezte bizalmatlanul a Kicsi.- Köszönöm, ember! – ütött a Nagy barátságosan Rampulla vállára. – Célt adott az életemnek!– Majd a Kicsihez fordult: – Gyere, fiam! Amit anyád elrontott, apád helyrehozza!- Mit kell helyrehozni? – értetlenkedett a Kicsi.Ám a Nagy már átölelte a derekát, és húzta magával a sírok közé:- Gyere, fiam! Farkas leszel! Igazi farkasember! Lassan elt ntek a fejfák mögött, de Rampullamég hallotta a hangjukat.- Nem lesz több hangyatojás!- Pedig szeretem!- Nem lesz több fejés!- Pedig egészen megszerettem a teheneket!- Nem lesz több bogár, kukac, hernyó...- Broáfli!- ...nem baj, fiam! Ami ki akar jönni, azt ne tartsd vissza!... Most lemegyünk a folyóhoz, ésapád megmosdik...A hangok végül elhaltak. Rampulla felállt, és megtapogatta magát.- Uramisten! Élek... élek... élek!!!- De már nem sokáig! – súgta a f iébe valaki, és leteperte a földre.Rampulla elszörnyedve nézett farkasszemet egy hófehér arcú, sötét köpenyes, hegyesszemfogú vámpírral!- Szivornya! Kisfiam, hol vagy? – kiáltott hátra a Vámpír.A fejfák erdejéb l egy másik Vámpír lépett el kelletlenül. Igaz ez kisebb volt.- Itt vagyok – felelte utálkozva.- Gyere szépen ide! Itt a vacsora, még meleg! – biztatta a Nagy.- Nem kell vér! Málnaszörpöt akarok! – toppantott a Kicsi.- Mit?! – esett le az álla a Nagynak.- Anya szerint tápláló, és én szeretem!- Szóval anyád szerint, mi?! – kezdett megdühödni a Nagy. – Majd adok én nekedmálnaszörpöt! Vámpír vagy! Vért iszol, és kész!- De én neeeeeem...- De igen!- De nem!- De igen!- De...Rampulla sóhajtva vette tudomásul, hogy ez az éjszaka különösen hosszúnak ígérkezik. Ésmegfogadta, hogy soha többé nem fogad. Éppen kétszázadszor.

ERIC D. WISE:XYLAXOKA hideg vízcsepp ugyanolyan lassan, ráér sen szánkázott le a férfi orrnyergén, mint el tteszámtalan társa, s azokat utolérve, izzadtsággal keveredve kicsiny patakot alkottak a b rred iben.

A csiklandó érzésre DeMaron felocsúdott. Tudta, hogy nem engedhet meg magánaksemmiféle lazítást. T le függ a kis csapat jöv je. Ha ö hibázik, az mindjük életébe kerülhet.

Ennek ellenére rossz el érzet szállta meg, s gyanította, hogy nem bírja már sokáig. Afáradtság körülfolyta, mint méz a kanalat, és úgy húzta lefelé minden tagját, minthavaskoloncokat cipelne.

A férfi összeszedte magát, s szemét továbbra is a fényoszlopban lebeg fura alakra függesztvejobbjával a “felfejl dni”-jelet mutatta az eddigi “állj” helyett.Az intésre a háta mögötti sötétb l kibontakozott egy karcsú alak, és nesztelenül feléje surrant.Még hátrébbról halk b rnyiszogás és fémcsörgés hallatszott.DeMaron, mint a csapat felderít je idegesen körbepillantott. Sehogy sem tetszett neki ez azegész. Nem is értette, miért jött ide, mi keresnivalója van ezen a kietlen és baljós helyen. Azúti céljukat övez elfajzott növényrengetegen csak nehezen tudták átverekedni magukat, s azút alaposan megviselte ket. A nyirkosság és a hideg lassan beette magát a tudatukba, s akörnyezetb l áradó nyomás leküzdhetetlen rémálomként telepedett a gondolataikra. Azállandó talaj menti köd és a növények miazmás kipárolgása lázálommá változtatták az elmúltnapokat. A sokféle apró vagy éppen hatalmas, karmokkal, fogakkal, méreggel támadó, repül -, futó– és úszó lény után, melyek a vadonban rontottak rájuk gyakori rendszerességgel, aHuroktemplom kihaltsága szinte üdít nek t nt.Egy ideig.Aztán ahogy közelebb értek, megkezd dött a borzalom. Számítottak rá, de a válogatottrémségek fantáziadús tárháza minden képzeletet felülmúlt. A furfangos, láthatatlan, haláloscsapdák felfedezéséhez DeMaron minden tudása kevésnek bizonyult, s a földb l féregmódjára el furakodó régi, oszló hullák támadásai, a leveg l le-lecsapó vérszívóóriásdenevérek és a sok egyéb veszedelem úgy morzsolta a behatolók lelkét, mint húsdaráló acsontokat.Ám Alyd kis csapata válogatott kalandozókból állt, nem hátráltak meg egykönnyen.Fegyelmezett rendben nyomultak el re a Huroktemplom felé. Elöl DeMaron az utat kereste,mögötte Alyd folyamatosan kántálva, mágiájával a biztonságot igyekezett fenntartani, s LordFarrett alkotta a hátvédet, s egyben ö képviselte az üt er t. Szigorú rend szerint éltek ésmozogtak, s szükség is volt erre. A környezet annyira irracionális és agyromboló volt, hogykellett egy biztos pont, amibe kapaszkodhattak. Szükség volt valamire, aminek segítségéveltovább egyensúlyozhattak az rületet a kimerültségt l elválasztó vékony vonalon, s k arendet és a fegyelmet választották. A rájuk rontó fenevadak vagy él halottak szervezett,védekez csapatmunkával találták magukat szembe, s talán ez segítette el idáig a kis csapatot.

déséb l újabb vízcsepp riasztotta fel. DeMaron megborzongott, s félve vette tudomásulegyre gyakoribb apró kihagyásai tényét. Pihenniük kellett volna, de itt, bent aHuroktemplomban ez lehetetlennek t nt. A hatalmas, sötét, tárnaszer termekben járva, sajátkongó lépteik visszhangjaitól megriadva idegességük a végs kig fokozódott. Lelkiállapotukatcsöppet sem javította a kicsavart pózban fetreng -vonagló szobrok látványa, vagy afestmények üzenete, melyeken egy örült, de tehetséges m vész a legalsó poklok kínjaitakarhatta ecsetelni. A pihen id k sem voltak szívderít k. Az állandó vízcsöpögésvisszhangzó toccsanásai, a csarnokszer termek homályos mélyén támadt idegenszer zajokfelajzották az idegeket, s megkeserítették még az ájulásszer , dermedt álmokat is.Összerezzent, ahogy Alyd melléje ért. A nyúlánk, izmos lány egy ingerült fejmozdulattaltüntette el csapzott, fekete haját a szeme el l, s csodálkozva pillantott az ezüst fényoszlopbanlebeg emberre. Arckifejezése elárulta, erre nem volt felkészülve. Jobban mondva erre sem.Kincsekért, gazdagságért jöttek ide, de eddig semmit sem találtak. A végeláthatatlan termek, saz ezeket összeköt sz k, dohos folyosók nem rejtettek semmi érdemlegeset. A legérdekesebbeddig a bálvány volt. A hat méteres, fekete márványból faragott és sötéten csillogóékkövekkel díszített, torz ember hurkot tartott a kezében. Alyd nem mondta, de Lord Farrettmegemlítette, hogy egy áldozati totem el tt állnak.

- A hurokhív k – magyarázta – régi és elfeledett rend. Saját szent rituáléjuk miatt haltak ki,ugyanis embereket áldoztak minden hónap els napjának estéjén. Egy férfit és egy n t.Hurokba szorították a nyakukat, s lassan, vontatottan fullasztották meg a szerencsétleneket.Ezután jeleket karcoltak a friss halottak b rébe, s elégették ket egy oltáron.DeMaron észrevette a bálvány el tti kövön a rárakódott koromréteget. Megborzongottfeltolakvó gondolataitól, majd er szakkal nyugalmat és éberséget kényszerített magára.Csodálkozott, miért viselkedik Alyd olyan furcsán. Biztos a megrendülést l van, döntöttvégül, s tovább indultak, így vándoroltak keresztül a hideglel sen kopár, kifosztott ésenyészetnek indult szobákon, folyosókon és termeken, mint a szellemek.A hátuk mögött fém csattant fémhez, s hátrafordulás nélkül is tudták, hogy a hatalmas termetlovag zárkózott fel hozzájuk.- Mi ez? – kérdezte a Lord suttogva, mialatt hatalmas kezével letörölte arcáról a verejtékkelkeveredett vizet.Alyd csak vállat vont, jelezve, fogalma sincs.- Nem mehetünk a közelébe, amíg nem tudjuk, hogy mi ez! – hallatszott a Lord ingerültsuttogása.A lány megpördült, és sötét tekintettel meredt a lovagra. DeMaron izmai megfeszültek.Napok óta ilyen volt a hangulat. Elég egy apró sérelem, s a tehetetlen düh és félelem általel idézett ingatag lelkiállapot vörös indulattal borítja be rögtön az elmét. Ha k hármanegymásnak esnek, a Huroktemplom gy zött. Márpedig DeMaronban csak az ellenszegüléstartotta a lelket, a dac kölcsönzött neki er t. Le akarta gy zni a Huroktemplomot, bár lassanott tartott már, hogy hagyja a pénzt, s megelégszik az életével.- DeMaron megy el re – súgta jeges hangon Alyd legy rve indulatát. – Körüljárja a csóvát,míg én megpróbálom megvizsgálni. Lord Farrett rködik.DeMaron azonnal indult. Nem tudni miért, de a csapatban Alyd volt a vezér. Még a Lord isengedelmeskedett neki, ami tekintve rangját és tapasztalatát, kisebb csodának számított.DeMaron úgy gondolta, a lány varázstudása miatt van ez így.Óvatosan lépkedett a mindent elborító iszamós mocsokban, igyekezett fedezékben maradni,ha netán lenne még valaki rajtuk kívül a teremben. Fegyverét átvette a baljából a jobb kezébe,és kerülni kezdte a fényoszlopot.Bármilyen halkan is mozgott, mozdulatai, légvétele zajokat keltettek, amelyek a furfangosakusztikájú teremben az összevissza elhelyezked ébenfekete szoborförmedvények közöttide-oda ver dve, megsokszorozódva tértek vissza. A plafonról aláhulló vízcseppekmesszehangzó csobbanásai hullámokat vetve ringatóztak a férfi idegein kínt fogamzva ésfojtó haragot szülve.A fényoszlop a semmib l eredt, s a semmiben ért véget. Centiméterekre a padló fölöttkezd dött, és a magasban feszül k plafon alatt ért véget kicsivel. A benne lebeg , lassanforgó alak három méter magasságban lehetett. Felakadt szeme, elnyílt szája halottra vallottak,azonban DeMaron valahogy érezte, hogy a férfi él.Valahol a távolban zaj támadt. DeMaron megpördült, és látta......amint a sötétb l el ront egy csupa páncél, csupa karom lény, csontosan ízelt farka amocskot sepri, két rovarlába fáradhatatlanul hajtja el re, hogy olajosan csillogó páncélozottfejét el relökve belemarjon a férfi nyakába, míg méregfogként visszahajló karmaival azsigereit marcangolja......ahogy Lord Farrett lesepri összekoszolódott vértezetér l a ráhulló óriáspókot, miközbencsuklójához kötözött kardja újra és újra hozzákoccan a fémöltözethez. Alyd felszisszent, majdvisszakuporodva folytatta rejtélyes tevékenységét.A visszaálló csend most kibírhatatlan súllyal zuhant a megviselt idegzet orgyilkosra. Edzettteste tiltakozott a szokatlan megterhelés ellen, fegyelmezett elméjének eldugott zugaibanáradó folyóként duzzadt a pánik.

Er t véve magán visszafordult a lebeg férfi felé, mely most éppen arccal feléje függött afénycsóvában. Kistermet ember volt, a feje tetején kopasz, hátul gyér, piszkosszürke hajjal.Arca ráncos, tartása még így, lebegve is féloldalas.DeMaron el relépett. Mozgása egy harcos bevés dött óvatosságából és a hátulról támadógyors, sima lendületéb l tev dött össze. Ezzel a mozdulattal teljesen kikerült a társailátószögéb l, s belátta a teremnek olyan darabját is, ami eddig rejtve maradt a szeme el l. Félszemmel vizslatta a helyiséget, de csak a szobrok meredeztek szerteszét.Ahogy ismét el relépett, megtörtént a baj. Valami mozdult a terem végében, s DeMaronodakapta a fejét, de nem látta pontosan, hogy mi az. Eközben jobb lába, mely a leveg benvolt, ahogy éppen lépett, s öntudatlanul is befejezte a mozdulatot. Ha odafigyel, vagy ha egykicsivel is kipihentebb, valószín leg megakadályozhatta volna a történéseket, ám DeMaronfáradt volt és iszonyúan félt. Talán hallucinált is.Mindenesetre, ahogy a lába alól halk szisszenéssel kisiklott valami nyálkás és vak lény, azorgyilkos megtántorodott és a mocsokba vágódott. Hangosan felcsuklott, ahogy beletoccsant a

szennylébe. Még egy pillanatra látta a vékony fémszálat, ami a nyalka felszíne felett asemmib l tartott a csóva felé, majd azt is látta, hogy a becsapódásának lendületét l meglódulószennyáradat elszakítja a pókháló vékonyságú szálat.Azután már csak a hangokat hallotta jó ideig.Egy n i sikkantás és egy mély hangú átokszó után kezd dött a borzalom. DeMaron amocsokban feküdt, és képtelen volt értelmes cselekedetre. Valahol a tudata mélyénmegszakadt egy gát – talán a fémszál elpattanásával -, s a félelemmel kevert kimerültség ésiszony elönt itek elméjét. Nyüszítve fúrta a fejét a b zl mocsokba, s imát zokogottistenéhez.Halk, de idegesít zúgás kezd dött. Olyan volt, mintha kitin szárnyak csapkodnának szünetnélkül. A zúgást, mely hamar megtöltötte a termet, néha szisszenések törték meg, melyek

padlón végighúzott láncing hangjához hasonlítottak.Lord Farrett hatalmas pallosát maga elé emelve, küzd pózban várta a támadást, de csak azegyre magasabb hangú zúgást hallotta, amely lassan sivításba csapott át. A szisszenésekgyakoribbak lettek, majd fémes pendülések is csatlakoztak a zajhoz.A lovag a fényoszlop felé tekintett, és el érzete ezúttal sem csalta meg. A csóva halványulnikezdett, majd pillanatok múlva a közepén függ szerzet hangos puffanással a trágyalébezuhant.Alyd lassan hátrált mit sem tör dve már két társával. Szeme elkerekedett, szája sikolyranyílott, és er sen reménykedett, hogy nem az fog bekövetkezni, amire gondol.A Lord eközben megpillantotta a fekete fényt. A teremben sötét volt, ami a fényoszlopkihunyásával csak elmélyült, de a fekete fénykitörések tisztán látszottak a lovag hitetlenkedszeme el tt.A sivítás feler södött, majd hirtelen hangtalan, fekete robbanás töltötte be a termet. AmikorLord Farrett ismét látott, megérezte a közeli véget. Négy alakot látott el -el villanni ahomályból. Nem emberek, de hogy emberek voltak valaha, az bizonyosnak látszott.Egy csonttá fogyott test t nt el lágyan foszforeszkálva, egy teljesen sima arc fordult gépiesena Lord felé, s két kéz emelkedett föl a homályból. A látvány – bár a lovag csak részleteketlátott – elég volt ahhoz, hogy a kínkeserves napok feszültsége egyetlen vörös lobbanásbancsúcsosodjon ki. A Lord fegyelmezettebb, elvakultabb volt az orgyilkosnál, így nemmenekült, támadott.Artikulálatlan bömböléssel hozta mozgásba ormótlan testét, és a kreatúra felé vetette magát,melynek minden ízületéb l pengék meredtek el lucskosan a rájuk tapadt vért l.Alyd megsemmisülten hátrált. Sejtelme helyes volt. A semmib l kibontakozó rémségesalakok Xylaxok voltak. rz fattyak. A Penge, a Pöröly, a Parázs és a Pók. A Parázs, kinekmeggyötört testén cikázva futott át egy vékony t zcsík, Alyd felé fordította a fejét. Sziszegve

hamvadó arcában eleven lángként égtek szemei, s a lány felé indult. Mozdulatai darabosakvoltak, de több élettel teltek, mint egy él halottéi.A varázslólány sikoltva pördült meg, és berohant a homályba. Szeme sarkából még látta,amint a Xylax egyetlen suta mozdulattal fölemeli a kezét, s a csonkolt tagokból leválik egyparázsló gömb.A lány rohant, hallotta a mögötte szilánkjaira robbanó szobor sikoltását, s érezte hátában a

t.Valami megváltozott....Rémült arcú n hátrál a homályba, szemei guvadtak, fogai vért serkentenek alsó ajkából.

szült óriás indul el re fémvértben, kezeiben óriási pallos. Üvöltése megreszketteti aleveg t, s pillanatokra elnyomja az elmegyilkoló sivítást.Valami feldereng, s mozdul, a n sikkantva megpördül, s rohanni kezd. Inas, hajlékony testeszemet gyönyörködtet en mozog, izmai kecsesen dolgoznak a vékony b röltözet alatt, feketehaja a hátát csapkodja futásának ütemére. Mögötte porrá omlik egy szobor a becsapódó, izzómatéria nyomán.Pengék csapnak össze csengve, s szikrák pattognak szanaszét. A lovag ellenfelénekfekélyekt l borított, csonttá aszott teste recsegve tiltakozik a rázúduló csapások irtózatossúlya alatt. A nem evilági szörnyeteg fehéren dereng sziluettje görcsös mozgássalhajladozik, ahogy ízületeib l el mered vérmocskos pengéi hárítják a rámért csapásokat.Valami mozdul az óriás mögött. Négy, hatalmas kalapács szeli a leveg t, melyeket négy,formátlan végtag mozgat. Az átlátszó b teremtmény vért l csöpög fogakkal ront hátulróla b szen vagdalkozó lovagra. A támadó szörnyszülött el tt felcsapódik a padlót vastagonborító mocsok, s egy szép ív penge szántja végig a bels ségeket látni enged b rt. Gennyzáporoz, s az eddig a szennylében sikoltozó vékony figura most a végs rémület erejével vetimagát ellenfelére.A lovag lapos ív csapása elpattintja az ellene feszül pengét, s halk csontreccsenéssel egyrég halott testrész szeli át pörögve a leveg t, s csapódik a nyálkába.A lány elt nik a szobrok mögött, s a t zfröcsköl teremtmény új ellenség felé indul szakaszosmozgással.A harcos az ellenfele hátán lógva nyiszálja annak torkát, de egy pörölycsapás lesöpri ahidegen nyálkás b rr l.Új borzalom ébred. Hatalmas, emberb l lett pók csúszik törött végtagjain a mocsokban, spotrohából maró szálakat l a lovag felé. A szálak sisteregve, füstölve eszik a vértet, a lovagüvölt, majd hirtelen csend lesz.Egy csapásra elt ntek. Nyomukat csak szennylé hullámzása jelezte ott, ahol eddig álltak. Aharcosok megdermedtek, tekintetük értetlenül cikázott. A magasabb lassú mozdulattal fordultkörbe a fegyverét támadóan maga el tt tartva. A hatalmas test meglep csendben körözött, s alovag megpillantotta a fényoszlopból kihullott embert.Hobbié Lyngor teljesen értetlenül ült a mocsokban. Könyökére támaszkodott, s er senküzdött a rosszullét ellen, ami ellentmondást nem t en taszigálta az ájulás felé. Tehetetlenülnézte a feléje lépked emberhegy fém-b r csizmáit, s mozdulatlanul kellett t rnie a nyakánaknyomódó fegyver h vösét.- Mi volt ez? – A lovag hangjában nyoma sem volt rémületnek, avagy fáradtságnak. Beszédközben dús, hosszú bajsza önálló életet élve mozgolódott sasorra alatt.- Beszélj, vagy fölhasítlak!- Szúrjon, Lord Farrett! – Az el támolygó DeMaron szeme vérben úszott, álláról hab csurgotta ruhájára. – Ez a szerzet hozta ránk a démonokat! Pusztítsa el!A lovag másodpercekig fontolgatta a dolgot, majd hátralépett.- Nem ölöm meg. Hátha tud valami fontosat. – Pillantása, melyet alacsonyabb társa felélövellt, feleslegessé tette az ellenkezést. Az orgyilkos remeg szájjal ült le a s n folyó

váladékba, és összekucorodott. Ívelt pengéj fegyverét er sen szorította a jobbjában. Ahogyott kuporgott, girhes teste, sunyi arckifejezése, s vadul mered seszín szeme a kobolddaltették hasonlatossá. DeMaron még mindig nem értette, hogyan került vissza a lovaghoz.Emlékeiben jókora hézagok tátongtak. Az egyik pillanatban még jó nyolc méterre fetrengett amocsokban, míg pár másodperccel kés bb...DeMaron évekig tartó kegyetlen és módszeres kiképzése visszafizette a beleölt id t ésenergiát. Az orgyilkos gondolkodás nélkül indult. Ha tudta volna ezt, talán nagyobbönbizalommal indul neki az elkövetkez knek, és akkor esetleg minden másképp alakul. Denem tudta. Ült csak a földön, és próbált megnyugodni.- Beszélj! – csattant a lovag hangja.Hobbié minden erejét összeszedte, hogy meg tudjon szólalni. Kérni akarta, hogy segítsenek,de csak halk sípolásra tellett ernyedt tüdejét l. A renyhe lebenyek ki tudja, mikor szívtak beutoljára leveg t. Tátogott csupán, mint egy keszeg, majd felakadó szemmel csendben oldalra

lt, mint egy zsák krumpli.- Hihetetlen, hogy ennyire ostoba voltam! Egyszer en hagytam magam vezetni, mint egytaglózásra szánt barom! – A lovag hangja hullámokat vetve, visszhangozva szállt el asötétb l. Egy másik hang csitítgatta. A nyeszlett bérgyilkos kedveszegetten állapította meg,hogy a feje felett beszélgetnek. Arcán csíp sen sajgott a b r, valószín leg ébresztgetnipróbálták csekély eredménnyel.- Ne vegye úgy a szívére, Lord Farrett – mondta DeMaron, az orgyilkos. – Engem ismegb völt a kis szuka. Sehogyan sem értettem, mit keresek én itt valójában. Azután éreztem,hogy elpattan valami bennem. Olyan volt, mintha puha párnák szorították volna az agyam, segyszerre csak megsz nt az érzés.- Ha elkapom, kipréselem bel le a szuszt! Egy nyamvadt kis boszorkány miatt kerültem ide!Ezt nem tudom megbocsátani!Hobbié, a bérgyilkos érezte, amint visszatér az er a tagjaiba. A feje sem lüktetett már olyanelszántan. Továbbra sem tudta, hogy miképp került ide, s mi is történt valójában, de élénkenélt benne az ébredésekor látott kép. Csak annyit tudott, hogy nem akar még egyszer találkozniazokkal a teremtményekkel.Illetve megtudott még mást is. A két harcos párbeszédéb l lesz rt tanulságokon felbuzdulvacselekedni kezdett. Sejtette, szénája nem áll valami jól azon kett szemében, de kockáztatniakellett. Azonban azzal is tisztában volt, hogy ha lebukik, az egyet jelent a halálával.Gondolatban vállat vont, majd elkezdte a varázslatot. Továbbra is mozdulatlanul hevert aföldön, s hangot sem adott ki, de lehunyt pillái mögött felidézte a mágikus szavakat, smegfeszül izmokkal élvezte az esszenciát, ahogy az áthatolt a b rén. Egész valója felfrissülta zsongító er l, ami ide-oda cikázott a testében.Immáron tettre készen lesett a két beszélget felé. Azok nem sok figyelmet fordítottak rá.Feladva élesztgetését feszülten figyeltek a terem sötétjébe. Eközben halkan beszélgettek. Alovag rettent en meg volt sért dve, hogy sikerült valakinek megfosztania akaratától. Társajáratosabb lehetett az ilyesmiben, vagy jobban tetszhetett neki szépséges zsarnoka, mertkönnyebben túltette magát a dolgon.Hobbié megmozdult, majd amikor azok ketten feléje fordultak, támolyogva felült.- Magához tért a szerencsétlen. – DeMaron hangja már nyugodtan szólt.- Beszélsz végre, istentelen? – A lovag lehajolt, és fölemelte a földr l Hobbié-t a grabancánálfogva. Megrázta az ernyedt férfit, és arcához emelve fenyeget en a szemébe nézett. Abérgyilkos magában mulatott a fertelmes bajusz láttán, de kifelé bágyadt arcot mutatott.- Ha segítesz, talán nem taposlak el, de ha ellenkezni merészelsz, kifordítlak! – sziszegte alovag, s hangján tisztán érezni lehetett, hogy Hobbién fogja kitölteni tehetetlen haragját.A kistermet férfi teste rongyként lógott az óriás markában, s pupillái ismét befordultak akoponyájába. Hobbié, ahogy b re a hatalmas ember b réhez ért, elengedte az er t és

élvezettel figyelte, hogyan dolgozik.A lovag persze semmit sem vett észre. Egyik kezével elengedte Hobbiét, majd akkora pofontkevert le neki, hogy a szerencsétlen hallotta, hogyan ropognak a csontjai.- Ki vagy és hogy kerültél ide?- A nevem Hobbié Lyngor – felelte a bérgyilkos, és er sen remélte, hogy a pofon nem idézettel semmi kárt a lovagra ható mágiában. – És fogalmam sincs, miért vagyok itt.Az apró termet férfi égszín szemét olyan határozottsággal fúrta a lovag sötét tekintetébe,hogy az óriás akaratlanul is letette a földre.- Te hívtad el a démonokat?- Nem. Nem én voltam. Egyébiránt nem démonok voltak. – A nyugodt hang és a szúróstekintet megtette a magáét. A dühös behemót félreállt, ahogy Hobbié elbicegett mellette.- A démonokról nem lehet testrészeket levágni – mondta, és felemelte a mocsokból alemetszett kart. A végtag majdnem vállból vált le, ahogy a könyökb l el mered penge eltörta lovag rézsútos csapása alatt. Hobbié elgondolkodva forgatta a félelmetes tagot. Akönyökb l, a csuklóból közel azonos nagyságú, úgy kéthüvelyknyi véres acél meredt ki, míga bütykökb l és az ujjvégekb l kisebbek.- Ezzel a kacsóval aztán lehetett simogatni – nevetett, majd az elképedt óriás felé lendítette akart. A lovag elkapta, és figyelmesen megszemlélte.- Kik vagytok? – próbálta átvenni a kezdeményezést Hobbié.- Csak lassan a testtel! – csattant fel DeMaron hangja. – El bb mi kérdezünk! Mit tudszezekr l a... szóval a támadóinkról?- Nem sokat. Közel annyit, mint ti. Intelligenciájuk nem túl magas, mindenkit megtámadnakhabozás nélkül, sebezhet ek. Szóval kik vagytok?- A nevem Lord Archibald Farrett – felelte a lovag. – A társamat Verdyl DeMaronnak hívják.- És a hölgy? Szemrevaló fehérnép! – Hobbié direkt provokálta a Lordot, s hozzálátott, hogykipróbálja rajta a finom varázslat hatását. Egy szóra koncentrált: “béka".- Alyd Dwernon. Boszorkány a kis béka. Elmenekült a szerencsétlen, de jobb is így neki. Hamegtalálom, kitekerem a nyakát.- Keressük meg! – ajánlotta Hobbié, s a másik kett sehogyan sem értette, miért terül szétjégvirágként a ráncos arcon az embriószer vigyor.Hobbié elégedett volt önmagával. Jól mérte fel a viszonyokat. A lovag er sen befolyásolta azorgyilkost, alattvalójának tekintette. A varázs, amellyel hatalmába kerítette a Lordot, jól

ködött, s a bérgyilkos rögtön bele is avatkozott Lord Farrett gondolataiba. Olyan dolgokatsugalmazott neki, melyek még jól jöhetnek majd. Nem mert drasztikusabb beavatkozástelvégezni, hisz a lovag csak az imént szabadult meg egy hasonló varázstól, s mostgyanakszik. Ha lebukik, a hatalmas ember feltrancsírozza. Annyit azonban elért, hogy azidegen további egzecíroztatása helyett a nagytermet harcos beleegyez en bólintott, majdfegyverét el húzva az orgyilkosra pillantott. Amaz kissé kényelmetlenül érezte magát, hiszjóformán semmit sem tudott az esetlen figuráról, aki máris parancsokat osztogat, deengedelmeskedett.- Te mégy elöl – jelentette ki jelent ségteljesenHobbiéra pillantva, és el kapta hajlott fegyverét.Útközben a bérgyilkos a gondolataiba mélyedt. Vajon hogyan maradt életben? Homályosemlékei közül tisztán és élesen emelkedik ki egy kép. Rég halott társa rozsdás fegyvere, melykönnyedén halad át a gyomrán. A seb halálos volt. Az, hogy most él nem csak különös, deérdekes is. Valakinek szüksége volt rá itt. Talán, rként? Hobbiénak volt önkritikája. Tudta,senki sem néz ki bel le komolyabb er t vagy intelligenciát. Csak egyvalami zavarta. Ismer svolt neki a hely. Még nem tudta honnan, de valami azt súgta, hogy ne is igyekezzék megtudni.Inkább hanyatt-homlok meneküljön kifelé ebb l a halott labirintusból.Észrevétlenül bebújtatta a bal kezét a ruhái alá, és megnyugodva tapasztalta, hogy a jókora

heg – éppen akkora, amilyet egy pallos okoz – ott domborodik a gyomrán. Tehát nem csalnakaz emlékei.Hobbié elkeseredetten vette tudomásul, hogy úgy tapogatózik az ismeretlen tények között,mint egy bágyadt polip. Ha belenyúl valamibe, amibe nem kellett volna, annakkövetkezményei lesznek, s a környezetét tekintve bizony akadhatnak itt végzetes dolgok is.A hatalmas terem, amelyben lépkedtek, végeláthatatlanul nyúlt el minden irányban. Azállandó csöpögés keltette visszhangzó csobbanások, hamar megkezdték aknamunkájukatHobbié nyugalmán. Az elszórtan felmered kínlódó szobrok sugallta fenyegetés, a hidegnyirkosság és a lába alatt, a szennylében cikázó láthatatlan lények nem sok jóval biztattak.Végre valahára kiértek a teremb l. Az ajtó, amelyen kiléptek olyan hatalmas volt, hogyeltörpültek alatta. Hobbié fölnézett......s látta, amint a magasból véres inakon lógázó újszülöttek figyelik, s felhólyagzott, fehér

rükön sárgás genny csordogál lefelé, hogy nagy csepp , meleg záporként verjenek végig tarkoponyáján......de csak a sötétséget látta, a plafonnak nyoma sem volt. Maga az ajtókeret hatalmaskockakövekb l állt. Egy-egy k félembernyi magas volt. Beléjük ért kéz vésett mintákat, sHobbié remélte, hogy nem varázsjeleket lát.A folyosó, ahová kijutottak, elkeserít en sz k volt és hosszú. Ketten nehézkesen fértek volnael egymás mellett, s a leveg t annyira nedvesnek érezték, hogy csak undorodva szívták be.A Lord meggyújtott egy fáklyát, s a falakat kezdte vizsgálni. Masszív k falak voltak ezek is,pontosan illesztett kockakövekb l habarcs nélkül rakva.- Vajon ki emelhette a Huroktemplomot? – A szavakat szinte azonnal elnyelte a nedvesség.- Huroktemplom? – Hobbié megrémült. Tudta már, miért ismer s neki a hely. Életének egynagyon kellemetlen epizódja zajlott itt le e falak között. Talán a legsötétebb és alegveszedelmesebb história, ami megesett vele kalandos története során. Az, hogy itt szerezteegyedülálló képességeit, ez is csupán a véletlen m vének számított. Kincsekért indult, de túlközel került a halálhoz. Társa, aki meggyilkolta, szintén ekkor halt szörnyet, itt aHuroktemplom szorításában. Hobbié sejteni kezdte, hogy miért is került ide vissza.- Igen. Ez egy Huroktemplom – okította a lovag.- Ez a Huroktemplom – javította szomorúan Hobbié. – Lehet, hogy meghalunk.- Tudsz róla valamit? -jött hátulról a halk kérdés.- Azt híresztelik, hogy valami olyan uralja ezt a helyet, amit nem lehet sem meglátni, semmegérteni. Legy zni meg pláne. Miért jöttetek ide?- Kincsekért, gazdagságért – felelte a lovag, s hangjába elfojtott düh keveredett. – Habár nemönként jöttünk. A boszorkány hozott ide minket.- De miért pont ide? Ha a lány ide akart jönni, annak oka van – gondolkodott Hobbiéhangosan. Kérdésére nem kapott választ.- Miért szaladt el a lány? – próbálkozott tovább egy rosszindulatú sejtelmet dédelgetve.- Megijedhetett, vagy valami ilyesmi – válaszolta DeMaron. – Habár...- Habár az is el fordulhatott, hogy hátsó szándékkal hozott ide benneteket. Gondolkodjatok!A lány elszaladt. ismeri a helyet, hisz határozott céllal csábított ide titeket.- Te csak ne firtasd, hogy miért jöttünk ide! Semmivel sem tudunk többet rólad, mint err l aféregny tt helyr l! – DeMaron ingerülten pördült meg......s érezte, amint egy vékony, belekb l sodort hurok feszül meg a nyakán, éppen azádámcsutkája alatt, hogy kiszorítsa bel le az életet......de már nem látta a folyosó végét.- A bálvány! – mordult föl a lovag. – Az az istentelen boszorkány áldozatnak hozott ideminket! Gondolkodj, DeMaron! A bálvány kezében a hurok, s hogy Alyd semmit semmondott róla. Én már láttam ezt a bálványt, s nem sok jót tudok mondani vele kapcsolatban.DeMaron a torkát masszírozta, s megfeszül állkapoccsal hangosat nyelt.

- Hol láttad már? – Hobbié úgy érezte, ezzel az információval már lehet kezdeni valamit.Ám hogy Lord Farrett hol látta a bálványt, az örökre titok maradt a bérgyilkos számára.Ebben a pillanatban ugyanis kitinszárnyak halk verdesése ütötte meg a fülüket. A zaj nem egymeghatározott irányból érkezett, hanem teljesen körülvette ket. Idegesít szisszenésekhallatszottak, majd a zúgás hangmagassága és hangereje emelkedni kezdett.Lord Farrett dühös kiáltással küzd pózba helyezkedett, de most el vett egy kisebb kardot is,és a pallost a jobb, a kisebb fegyvert a bal kezébe fogva kémlelt maga köré.DeMaron dobót rt vett a jobb kezébe, míg fegyverét a baljába dobta át, s hátát a falnak vetvefeszülten várt.- Hol láttad a bálványt? – Hobbié hangja túlharsogta a sivítást, de a lovag nem méltattafigyelemre. El tte ugyanis felemelkedett egy kísérteties alak. A korábbi ellenfele volt. Acsonkolt test jól ismert görcsös mozdulataival vetette magát a lovagra.A Lord emberfeletti er vel egyszerre forgatta mindkét fegyverét, ami tekintve a pallos méretét– Hobbiéval egy magasságú volt – igencsak lélegzetelállító mutatványnak számított. Mindenbizonnyal fel is aprította volna az ellenfelét, de megjelent a pók is, és kil tte fonalait alovagra. Az elvágta ugyan a páncéljára tapadó szálakat, de fegyvere élét ez a m veletigencsak megviselte. A vékony szálak úgy ették bele magukat a fémbe, mint ahogy izzó patkósüllyed bele a fába.Eközben Hobbié el tt is megjelent egy alak. Narancsvörösen parázslott el a sötétb l abérgyilkosnak háttal, és fejét groteszkül, teljesen hátracsavarta, hogy lássa ellenfelét. Hobbiénem habozott. Néhány gyors ugrással eltávolodott a lángoló alaktól, s rémülten tapasztalta,hogy a folyosón nincsen fedezék.DeMaron irtózattal szemlélte a Lord küzdelmét ellenfeleivel. Titokban örült, hogy nem vettékészre. Szívesen segített volna a lovagnak, de valami megakadályozta ebben. Talán a félelemvolt, talán a józan meggondolás? Mindenesetre a helyén maradt, s a megkönnyebbülésvonásai jelentek meg az arcán.Azonban nem sokáig örülhetett. A fal, aminek hátával támaszkodott, hangos robajjal hasadtmeg, s k szilánkokat taszigálva nyomult el bel le az átlátszó b , négykez , kalapácsokatforgató rém. A lehulló k törmelék maga alá temette az orgyilkost, s a szörny átlépett rajta.Hobbié még a szorult helyzetében is elcsodálkozott az ellenfele célratör magatartásán. Aparázsló sziluett ugyanis nem vesztegette az idejét megfordulással, s a bérgyilkosnakhamarosan tapasztalnia kellett, hogy ugyanolyan jól mozog hátrafelé is, mint el re. A lángolószemek rámeredtek, majd a száj elnyílt, és eleven lávát okádott.Hobbié félrevet dött, sikerült elkerülnie a pusztító köpetet, de belenyilallt a felismerés, nincsnála olyan fegyver, mellyel megküzdhetne a szörnyszülöttel. Amaz tétovázás nélkül lépkedetttovább, s hátrafelé hajló térdeinek látványa a pánik felé lökdöste a bérgyilkost.A lovag eközben kilátástalan helyzetbe került. Már fél térden állt, bal lábát sav emésztette, skisebb fegyverét is benne hagyta a pók testében. Két kézre fogta hát a pallost, és a támadójafelé sújtott. A sovány és könny alakot elsöpörte a csapás, de szinte ezzel egy id ben egypöröly csapott Lord Farrett hátára. Még a harci zajban is tisztán lehetett hallani a bordákreccsenését, s a lovag szájából véres hab tört el . Nehézkesen megfordult, s így a következütést az arcába kapta. Hátratántorodott, ahogy szétzúzott arcát elöntötte a vér, s vakonel reszúrt. A pallos megakadt a pörölyös testében, s a haldokló lovagnak már nem volt erejevisszahúzni. Bal kezével t rt kapott el , de kifolyt szemeivel már nem látta a lesújtókalapácsokat. Kétszer, két ütés érte, s bugyborékoló sikoly kíséretében hanyatlott hátra egypengékkel toldott félkarú ölelésbe.Hobbié a falakat tapogatva rohant, s hallotta a háta mögött a csosszanó lépteket.Visszavisszafordult, de a fáradtságtól már alig állt a lábán. Megpróbálkozott egy varázslattalis, de a parázsló alaknak nem volt agya, melyre hatni tudott volna. Másfajta varázst pedig abérgyilkos nem ismert.

Ahogy hátranézett, borzalmas látványban volt része. A lovag éppen pörölyökt l sújtvahanyatlott hátra, s a pengéket visel lény rávetette magát.Az újabb t zbomba olyan közel robbant a bérgyilkoshoz, hogy nyomása leverte a lábáról.Hasra esett, s lehorzsolta magát a folyosó száraz padlóján.Nem küzdelem ez, vérengzés! – villant át az agyán, s fejét hátrakapva látta, amint a feléjebotorkáló t zalak hátratekeri a két csonkolt kezét. Mögötte három társa tépkedte a halottlovag végtagjait, s mohón szürcsölték a vérét. Hobbié csak egy rángatózó kupacot látott,melynek közepéb l id nként kirepült egy vértdarab.A szörny alig hat méterre volt t le, amikor elindította a következ lávaadagot. Hobbiévet dött, de ezúttal elkésett. Izzó fájdalom mart a jobb oldalába, s lángra kapott a köpenye. Arobbanás heve ezúttal is arrébb lökte. Visítva gurult oldalra, hogy eloltsa a ruháját, miközbena parázsló sziluett egészen közel ért hozzá.Hobbié könnyei eleredtek, ahogy kétségbeesetten felnézett a föléje magasodó alakra. Akifejezéstelen, lángoló szemek alatt újra elnyílt a parázsló ajkú száj, és......ebben a pillanatban a jelenés elt nt.A bérgyilkos hitetlenkedve feküdt a földön. Még érezte a lángoló lény melegét, de a

kibocsátó már eltakarodott. Hirtelen tört rá a végkimerültség. Látása elhomályosodott, skínkeserves er feszítéssel tudta csak fókuszálni szemét a társai tartózkodási helyére.Legnagyobb rémületére a három zabáló alak még ott tartózkodott. A vértezet darabjai mellettmár lerágott csontok is repkedtek.DeMaront sehol sem látta, de reménykedett, az orgyilkos még él. Percekig bámulta meredtena tobzódó alakokat, s csak akkor csúszott át az enyhít ájulatba, amikor teljesenmegmagyarázhatatlanul azok hárman is semmivé foszlottak.Az orgyilkos térítette magához. Véres volt, tör dött és poros, de élt. Lihegve ült mellette aföldön, és idegesen nézel dött összevissza.Hobbié feltápászkodott, s úgy érezte, a szerencse fia. Igaz, hogy a jobb oldala megégett, igaz,hogy olyan gyenge volt, mint egy kolibri, de élt. Szórakozottan oltogatta még parázslóruháját, s közben csendben nevetgélt.- Úgy látszik, ez a templom nem ereszt. Idejöttem, elraboltam a kincsét, hát most bosszút áll.Sajnos az er m már egy szép halálhoz is kevés. Meg fognak zabálni engem is.- Mi az, hogy idejöttél? Azt mondtad, nem tudod, hogyan kerültél ide!- Ez régen volt. Olyan régen, hogy már csak homályosan emlékszem. Annyit azonban mégtudok, hogy itt fogunk elpusztulni.- Ne mondj ilyet! Nekem élnem kell még! – DeMaron szó szerint hisztériázott. – Próbáljunkmeg gondolkodni, hátha kisütünk valamit.- Gondolkodni? Mit ér az elme az agyatlan borzalom ellen? Honnan jönnek és hová t nnek?Mikor bukkannak föl legközelebb és miért? Tudsz válaszolni a kérdéseimre?DeMaron szomorúan ingatta lehorgasztott fejét.- Nem tudom. Semmit sem tudok, de nem akarok meghalni.Hobbié tovább üldögélt kimerülve, s sehogy sem tudott elhessegetni egy tolakodó képet magael l, mely talán DeMaron buzdítására t nt föl a bérgyilkos szeme el tt. A három szörnyalakvolt az, amint Lord Farrett tetemén marakodnak. A látvány makacsul vissza-visszatért, seleinte Hobbié úgy hitte, a lovag halála a legmegrázóbb benne. Percek múlva döbbent rá ajelenet értelmére.- Nem t ntek el! – suttogta.- Micsoda? De hisz nincs itt egyik sem! – DeMaron olyan gyorsan fordult körbe, hogyellen rizze a háta mögött elterül terepet, hogy majdnem hátrabukott ültében.- A t zalak elt nt, viszont a többiek még maradták egy ideig.- Nem értem, miért fontos ez?- Nem szabad akaratukból foszlanak semmivé. Valami korlátozza ket. Egy bizonyos ideig

lehetnek csak közöttünk, aztán vissza kell térniük saját síkjukra. A t zalak viszont hamarabbnt el.

- S mit csinált a többi? – kérdezte DeMaron gyanakvó hangsúllyal.- Éppen a lovagot zabálták.- Lehet véletlen is.- Az ember azért eszik, hogy energiához jusson. Ezek is emberek voltak valaha. Haszerencsénk van, nekik is energia kell, amit itt nem tudnak megszerezni, csak ha... csak hamegzabálnak valakit. Ezért maradhattak tovább, mint a t zalak, hisz annak nem jutott akoncból.- Ne beszélj így Lord Farrettr l! Jó ember volt. Tapasztalt harcos, és biztos támaszt nyújtótárs. – DeMaron egy ideig némán üldögélt, majd visszatérve el bbi gondolatmenetükhöz,felemelte a fejét. – De akkor miért t ntek el végül?Hobbié hosszú ideig hallgatott, majd fölállt.- Nem tudom, de azt hiszem, ha erre fény derül, visszavághatunk. Menjünk, keressük meg alányt!A rémület tette talán? Valamely bels energiák szabadulnak föl az emberben, ha az életér lvan szó? Ki tudja. Igaz, ami igaz, Hobbié többször tapasztalta már, hogy a halálfélelem aljasnyomására mind a test, mind az elme többszörösen túlteljesíti önmagát.Ezért lehetett, hogy az orgyilkos eddigi viselkedését sutba dobva el reindult. Egész valójamegváltozott. Tartása feszesebb lett, léptei halkabbak, s valamilyen nyugalom sugárzottbel le. Hobbié nem gy zött csodálkozni a változáson. DeMaron rugalmas szökkenésekkelperdült egyik fedezékb l a másikba. A tapasztalt bérgyilkosnak igencsak meg kellett izzadnia,hogy lépést tartson az eddig baleknak vélt DeMaronnal.- Valahogy nem jelent túl jót a társamnak lenni – morfondírozott Hobbié magában. – Velemlenne a baj, vagy csak a véletlenek összejátszása? Megfoghatatlan.A bérgyilkos visszaemlékezett az arcokra, akik elkísérték számos útja során, és szomorúangondolt arra a tényre, hogy csaknem mind halottak már. Egynek sem volt könny halála, sHobbié tartott t le, hogy maga sem végelgyengülésben fog elhunyni.- Itt járt! – DeMaron suttogása fölrázta az elcsigázott bérgyilkost. A férfi egy Hobbié számáraláthatatlan jelet vizsgálgatott guggolva.- Erre ment, de már nem futott. Ezek a léptek nyugodtak voltak.Hobbié lehajolt, hogy megszemlélje a nyomokat, de semmit sem látott.- Innen óvatosan! Nemsokára kiérünk a folyosóról, valószín leg egy nagyobb terembe. Hatényleg áldozatnak hozott ide bennünket, leshet ránk. Enyém a jobb oldal, te figyeld a baloldalt.Az apró termet bérgyilkos bizalmatlanul pislogott. DeMaron észrevéve a másik szokatlancsendességét, felpillantott, majd halványan elmosolyodott.- A visszhangok – mondta egyszer en megválaszolva Hobbié ki nem mondott kérdését.Most, hogy jobban odafigyelt, Hobbié is érezte a nagy helyiségek apró neszeket is feler sítakusztikáját. Kijutnak hát egy nagyobb területre, s ott sok minden várhat rájuk.DeMaron ruganyos léptekkel, meggörnyedve indult el re. Szakadt ruhái, sebei ellenéreveszélyes harcosnak látszott most. Árnyékként mozogva suhant a folyosó végéig, smeglapulva kitekintett. Szabad bal kezének apró mozdulatával jelezte: tiszta a leveg .Hobbié hasonló stílusban követte, bár sejtette, távolról sem utánozta tökéletesen társamozdulatait.A terem, ahová kilátott, hatalmas volt. Hobbié fantáziált pár másodpercig a nagy termek és asz k folyosók törvényér l, majd elhessegette a gondolatot. Intett DeMaronnak, várjon mégegy kicsit, majd megnyitva a teste rejtett csatornáit, szippantott a mágikus esszenciából. Egydologra volt csak kíváncsi, s pár pillanat elteltével elégedetten állapította meg, a lány aközelükben van. Jobbra el ttük érezte aurájának pulzálását.

- Itt van a teremben. Valószín leg ott a szoborcsoport mögött. Vigyázz, lehet, hogyfölmászott a szobrokra. – A bérgyilkost kicsinyes elégedettség töltötte el DeMaron értetlenarckifejezésének láttán. – Kifinomult érzékek -mondta, majd kilépett a folyosóról.Fönntartotta az érzékelést, s igyekezett a lányra koncentrálni. Lassú, gondos és legf képpenhalk léptekkel haladt, nehogy idejekorán gyanút fogjon a boszorkány. Persze az esetlegesen ötkutató mágikus észlelés ellen semmit sem tudott tenni, de magában hálát rebegett, hogylegalább a léptei nem cuppognak a padlón. A talaj itt száraz volt. Egyébként is rühellte anyálkát.Néha megállt, hogy megkeresse a társát, de az orgyilkos szakmájának legkifinomultabbtrükkjeit vethette be, mert pillanatok alatt szem el l tévesztette. Halk volt, mint egy bagoly,gyors, mint egy sólyom és veszélyes, mint egy vérszopó denevér.Hobbié hátán verejtékcseppek indultak lefelé. A végkimerülés határán lopózott egy ismeretlenboszorkány felé, egy idegesít en homályos és gonosz templomban menekülve néhányugyancsak ismeretlen, de annál vérszomjasabb szörnyeteg el l. A helyzet kilátástalannak t nt.Hobbié semmit sem utált annyira, mint azt, ha nem ö irányítja az eseményeket. Már pedig itt atörténések játékhajó módjára dobálták a kalandok között megérett férfiút.Lassan kivehet vé vált a szobor. El ntek a kontúrok a szurokfekete formátlan idomból. Ezsem sokat segített. Öt alak keveredett a fekete alkotásban egymás húsát cibálva. Négyenemberek voltak, az ötödik pedig egy sosem látott lény. Egymás ellen harcoltak, de Hobbiéúgy vette ki, hogy az emberek nem egy csapatban küzdenek. Mintha mindenki mindenki ellenharcolt volna a k be álmodott jelenetben.Legy zve remegését, tovább araszolt, s pár lépés múlva megpillantotta a lányt. Hanyagul ült aszobor mögött egy felborult förmedvénynek támaszkodva, s éppen a bérgyilkos felé nézett.Széles mosoly ömlött szét az arcán, s kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. A szép ívajkak közül azonban nem jött ki szó. Hirtelen ugyanis éles, perceg zaj hasított a leveg be, svalami dühösen felszisszent.A boszorkány arca meglepetést tükrözött, majd hirtelen felpattant, s újfent hátrálni kezdett.Valahogy megérezhette az orgyilkos jelenlétét is, mert sikerült kibújnia a mester ív vet désel l. Elkerülte az ívelt penge halálos csapását, s feltaszította DeMaront. A férfi rugókéntpattant fel, de cselekedni már nem maradt ideje.Ismét megjelentek a szörnyalakok. Most egyszerre vált ki a feketeségb l a négy alak. Kettközülük, a kalapácsos és a pókszer az orgyilkos felé indult, míg a pengés Hobbiétválasztotta, s a parázsló fattyú a lány felé indult.Alyd – nem véletlenül – boszorkányos ügyességgel vetette be magát a szobrok közé. Azesetlenül dülöngél t zsziluett nehézkesen követte a bujkáló lányt.A pengékkel teliaggatott bestia Hobbié felé indult, s a bérgyilkos agyára jeges indulattelepedett. Két, gyönyör en kovácsolt t rt húzott el , s rávetette magát az ostobaszörnyetegre. A küzdelem egyenl tlen volt. Hobbié vágott, szúrt, de a t rök nem ejtettekkomoly sebeket ellenfelén.Ebben az iramban akár órákig elugrálhatott volna a bután forgolódó, s egyetlen megmaradtkezével otrombán csapoló figura körül, de a bérgyilkos hamar kifulladt. Talán egy kicsittúlságosan is hamar. Mozdulatai lelassultak, leveg után kapkodott, s pillanatokon belül azonkapta magát, hogy támadás helyett csapásokat hárítva hátrál a teremtmény el l. DeMaroneközben kilátástalan küzdelmét vívta a két szörnyszülött ellen. Gyors volt, rugalmas ésfáradhatatlan, de ellenfelei túler ben voltak. Percekig tartotta magát, de egyszer elkapta egysavas pókhálószál, s a férfi ritmusa megtört. A kalapácsok egyre közelebb suhogtak mellette,s DeMaron sehogy sem tudott közel férk zni az átlátszó b bestiához. Újabb szálak martakbele éget en a b rébe, s az orgyilkos ajkait elhagyta az els dühvel és fájdalommal telítettkiáltás, melyet még sokáig követett a többi. A kiáltásokban egyre kevesebb lett a düh és egyretöbb a fájdalom. Végül már az ösztönlény üvöltött végs elkeseredésében, ahogy a lehámló

r alatt füstölg izmok fájdalma rjít én korbácsolta a remeg idegeket. Hosszú id telt el,mire elhallgattak az üvöltések, s a legutolsók már vérrel vegyítve bugyogtak föl aszétmarcangolt tüd l a szétzúzott szájon keresztül.Hobbié is megkapta az els sebet, s szédülve támaszkodott neki egy szobornak. Rémültentekintett körbe, miközben egyre nehezebben hárította a rázúduló vágásokat, de csak DeMaronvéres haláltáncát látta. Utolsó reménye a boszorkány volt, de sehol sem látta a fekete hajúlányt.Az ösztövér, arctalan teremtmény a pusztítás kéjét vágyva törtetett el re mindenen keresztül,hogy fölhasíthassa áldozatát. Hobbié tudta, ez az id nemsokára elkövetkezik. Alig látott mára fáradtságtól, s a légszomj úgy gyötörte, mint felnyíló tályog az ágyba kényszerülteket. Már is legalább olyan sután mozgott, mint a körülötte cikázó pengéket mozgató halott, s azzal a

tudattal lökte el magát a szobortól, hogy vége. Bambán beleszaladt az els idétlen vágásba, shátratántorodott. Megbotlott és elzuhant, a fejét beverve igyekezett legalább könyökén-fenekén hátrafelé araszolni.A gyengén foszforeszkáló gyilkológép csak jött. A bérgyilkos fölé magasodott, majdmegtorpanás nélkül jókorát rúgott bele késekkel t zdelt lábával. Hobbié sikoltva csúszott akövön, s várta a kegyelemdöfést. A bestia mereven el rehajolt, hogy elérje fetreng áldozatát,ép kezét egy béna mozdulattal a feje fölé emelte, majd......majd sima b rrel bevont arca váratlanul meghasadt, s a repedésen, szürkén rothadthúscafatok robbantak ki hasadó hang kíséretében. A bérgyilkos látta a nyílvessz hegyét,ahogy a nyíl tollai megakadva a feltört koponyacsont szilánkjaiban, az acélhegy fadarabmegrekedt az általa ütött sebben. Aztán még látta a következ két becsapódást is, éshitetlenkedve t rte a rá záporozó, halott húscafatok borzongatóan hideg érintését. Hallottamég a boszorkány kihívó hangját: “Na, ide gyere te szemétkirály! Gyere, hogy megtanuldvégre, hogyan viselkedik egy halott!”Azután – ki tudja már hányadszor – elájult.- Gyorsan! Gyerünk! Térj már magadhoz! Nem lóghatsz a hátamon órákig! – A hang egykedves lány hangja volt. Hobbié nem is hallotta tisztán, zavarta a meleg szövet, melybeburkolta a fejét, kívül rekesztve a szenvedést.A pofon aztán széjjeltépte a könny szövedéket, s a fájdalom úgy zúdult az éled férfira, mintahogy lavina temet maga alá egy esetlenül menekül gyermeket.- Na végre! Mit gondolsz, meddig foglak cipelni? Állj szépen a lábadra! Ne félj, elbírnak már!– Most tisztábban hallatszott a hang, s a bérgyilkos ki tudta venni a belekeveredett hisztérikusfelhangokat is. Orrába izzadt, n i test ingerl szaga csapott, s érezte, amint lábra állítják.- Elmentek?- Ha még itt lennének, már halott lennél.- Elmentek.- Lépegess szépen! Ismerek egy helyet, ahol biztonságban lehetünk. Ha oda elérünk,magyarázatot találhatunk a fattyak kérdésére.- Fattyak? – Hobbié pillanatok alatt éberré vált. – Mit tudsz róluk?- Sajnos keveset. Keveset ahhoz, hogy túléljem ket. A Penge, a Pöröly, a Parázs és a Pók.Legalábbis ezt a négy nevet említette az az átkozott pergamen. Ha tudtam volna! Valakimegel zött! Valaki elnyerte már a Huroktemplom kincsét. Nem maradt itt más, csak az ürestermek, a szobrok, a festmények és a Fattyak.Hobbié semmit sem tudott volna most mondani. Az, hogy a boszorkány azért jött ide, amiértévekkel ezel tt is, annyira végzetszer volt, hogy meghaladta jelenlegi felfogóképességét.- rz fattyak. Rengeteg mágiát préselt beléjük egy pap. k rizték a Huroktemplomotmindaddig, amíg egy csapat rült be nem tört ide, és el nem pusztította a testet, amiben aFattyak laktak.- Hordozótest! Energia! – Hobbié alól kicsusszantak a lábai. – De hiszen akkor ez azt jelenti,

hogy...- Hát ezért nem találkozott velük, aki el ttem itt járt! Nem volt test, ami táplálta volna ket! –Alyd mintha csak Hobbié gondolatait folytatta volna.- Ezért nem ölt meg Dremont, a társam! Ezért hozott ide, az t meggyilkoló, s a lelkét fogvatartó gonosz épület parancsára, s ezért van az ólmos fáradtság. Ezért ájulok el folyton!– A tények új ábrába rendez dtek, s az a valami olyat formált, amit l Hobbiénak hányniakellett. – Az egyetlen magyarázat, hogy kikerültem innen élve, az, hogy nem voltaktámadóképesek az rz k. Valakik megölték a hordozójukat évekkel azel tt, s aztánbelepusztultak. Úgy sétáltunk bele ebbe a halálos csapdába, mint két ügyefogyott nyúl, ésolyan hatalmas szerencsével sikerült csak megmenekülnöm, ami már a kiválasztottsággalhatáros... A seb a gyomromon! A táplálék én vagyok! – nyögte, de meg is bánta rögtön. Utáltamagát, s a hideg rázta az undortól, de esze ágában sem volt meghalni. Márpedig ha aboszorkány megértette, amit mondott, akkor...Megpróbált felkászálódni, s a keze a t reit kereste, de a szívének oly kedves fegyvereketsehol sem találta.- Csak nyugodtan! Nem kell úgy megijedni. Mindent tudok. Legalábbis rólad. – A lányszenvtelenül beszélt. – Benned vannak. Te élteted ket, s lám téged sem kímélnek.- Miért...- Hogy miért hagylak életben? Ez nagyon egyszer . Én hatalomért jöttem ide, de valakielhappolta el lem. Hát legyen! Élvezze, amíg teheti, de ha megtalálom, visszaveszem t le,ami az enyém! De addig is ott benn, valahol a gyomrod helyén ott lapul négy, mindenreelszánt bestia piciny szobrocskája, akik segíteni fognak nekem az életer db l lakmározva ahatalom megszerzésében.- De ha pihenek egy kicsit, újra energiához jutnak, s el jönnek ismét. Mi lesz akkor velünk?A lány mintha csak most ocsúdna, talpra rántotta a kimerült bérgyilkost, és el re lökdöste.- Ha elérjük a könyvtárat, megmenekültünk. Ott van a formula, amivel kezes bárányokkátehetem ket! Engem fognak szolgálni! Eszközök lesznek a kezemben. Képzeld el, amintelszabadulnak egy forgalmas utcán. A kín és a fájdalom, amit okozni fognak, kárpótolni fogminden szenvedésemért! És végül, ha megtalálom, aki megel zött, is meg fogja ismerni azer met! Ki fogom fordítani, hogy megtudjam, ami érdekel, s utána a Fattyak gondjaira bízom.És te segíteni fogsz nekem!Hobbié üres tekintettel meredt maga elé. Szeme el tt saját bélrendszere derengett fel, és anégy, istentelen figura kicsinyített mása, ahogy marcangolják a zsigereit és várnak. Várnak,hogy er re kapjon, s ezt az er t arra használják majd, hogy kiszabadulva a börtönükb lmindenkit elpusztítanak, aki a közelükbe kerül.Aztán felfogta a lány szavait is. A lány tudtán kívül t kergette esztelen, olthatatlan dühével.Ha rájön, hogy fosztotta ki el tte a templomot, kellemetlen perceknek néz elébe. Csak kétlehet séget látott maga el tt. Az egyik az öngyilkosság, a másik......egy terv kezdett alakot ölteni benne.Hobbié percekig üldögélt a hideg kövön, magában rendezgetve gondolatait, melyek acselekedeteit fogják irányítani. Aztán amikor már úgy látszott, hogy a lány nem bírja tovább,a bérgyilkos keservesen nyögve feltápászkodott, és tovább botorkált.A könyvtár ajtajában aztán nekifogott. Óvatosan, kis adagokban szívta be a mágikus er t akörnyezetéb l. Nem tudott betelni vele, szinte rázta a kéj, amint tagjaiban cikázott abalzsamos energia.Alyd eközben odavezette egy hatalmas k táblához, melybe Hobbié számára olvashatatlanszöveg volt vésve. A lány elváltozott, idegen torokhangon kántálta a szavakat, s közbenHobbié szabadon engedte az esszenciát. Ezúttal azonban nem határozott meg semmiféle céltszámára. Így az élvezetes er céltalan feszítette belülr l egy ideig, majd Hobbié érezte, aminta sebei lassan gyógyulni kezdenek, fejfájása tompa nyomássá csitul, s érezhet en er re kap.

Tudta, hogy ez elég lesz. Hamarosan jönni fognak.A lány révületben olvasta az idegen szavakat, s tevékenységéb l a felharsanó kitinzörgés semriasztotta fel. Nem a kifosztott könyvtárteremben volt most, hanem egy ismeretlen, távolidimenzióban, ahová a különös varázs kiejtett szótagjai repítették.A bérgyilkos vegyes érzelmekkel hátrált. Terve sikerült, a belsejében lapuló szörnyetegekfelhasználták az energiát, s kitörtek bel le. Lassan öltöttek alakot a meggyalázott, teljesenkirabolt könyvtárteremben. Hobbié idegesen memorizálta a lány által kiejtett szavakat, ser sen remélte, hogy a formula megtanulható.Alyd eközben majdnem a varázs végére ért, s görcsökben remegve fordult hátra. Mély leveg tvett, hogy kiejtse a legutolsó szót, amivel uralma alá vonja a Xylaxokat, de legnagyobbmeglepetésére a nevetséges figurát sehol sem találta.Hirtelen elhatolt a tudatáig a zaj. A szisszenések és a sivítás egyértelm vé tették a helyzetet.Alyd elkiáltotta az utolsó szót, s érezte, ahogy a k táblából villámszer en belecsap valamelyismeretlen er a testébe, s onnan kisugárzódik a környezetébe.A varázslat tehát sikerült, de hol van a bérgyilkos? Hol vannak a Xylaxok? Alyd idegesentekintgetett körbe. Sehogy sem értette, mi történt. Azután megpillantotta a szörnyeket. Mind anégyen feléje tartottak.Valami nem sikerült? – villant át rajta. Feszültsége a csúcspontjára emelkedett.- Nem jöhettek felém! – sikoltotta a közönyösen lépked Xylaxok felé. – Uralkodom rajtatok!De azok csak jöttek. Értelmetlenül lépkedtek, s már csak méterek választották el a lányt t lük.Alyd agya sebesen járt. Lehet ségeket fontolgatott, és vetett el. Esélyeket mérlegelt.Amikor azonban rájött, már kés volt. Hirtelen megértette, miért közelednek felé a Xylaxok.Illetve nem is feléje jöttek, csak útban volt. Arra is rájött, hol a bérgyilkos, de belenyilallt asejtés: elkésett.Üvegesed szemmel, lomhán dobogó szívvel próbálta gyorsabb mozgásra bírnicsigalassúsággal mozduló izmait, de teste csak saját korlátai között tudott engedelmeskedni.Ez pedig kevés volt. Az ugrás energiája, az el nem szabadult lendület bennrekedt a lány fiatal,feszes izmaiban, ahogy egy ráncos b , fehér kéz megragadta az állat, míg egy másik atarkóján fogta marékra hosszúszálú, fekete haját. Egy rántás, egy reccsenés és egy piciny,gyorsan múló fájdalom.Alyd halott volt, mire a feje kicsavarodott szögben a k re koppant.Hobbié hátrálva menekült a rárontó bestiák el l, s hangosan ismételte a lány szavait. Egykukkot sem értett azon a nyelven, amelyen beszélt, de a formula szavait nem kellett értenie.Elég volt kiejtenie ket, hisz azon a nyelven íródtak, amely nyelvezet a testébe ivódott mágiátis m ködtette.A Huroktemplom ismét vereséget szenvedett.Ha nem azt hozta volna vissza rz jének, aki egyszer már legy zte, s így át volt itatva atemplom mágiájával, ha nem törekedett volna a megfakult, ódon épület a bitorlómegbüntetésére ilyen elvakult módon, most gy zedelmeskedhetett volna.Ám a templom épít i – vagy talán maga a megátalkodott épület? – igyekeztek minden szálatelvarrni. Így kerülhetett a megbüntetett rabló testébe az rz fattyak lelke, s így lehet, hogy azismeretlen nyelven íródott varázsszavak mágikusjelentéssel bírtak Hobbié ajkain.Így történhetett, hogy a törékeny, féloldalas férfi visszaparancsolta önnön belsejébe aXylaxokat.S miután az utolsó förmedvény is elt nt, Hobbié leroskadt a padlóra, s csak ült a hideg kövön,miközben a szeméb l könnyek csorogtak végig ráncos arcán.- Meddig kell még szenvednem? Mikor d l már el végre ez az elvetélt küzdelem? Azt hittem,Dremont megvált végre saját életem kínjától, de még egyszer csalódnom kellett. Ez azördöngös épület nagyobb gonoszsággal bír, mint bármi ezen a vérrel rajzolt világon, s ellenemtör az örökélet ek végtelen türelmével. Ha meg nem ölhet feltrancsírozza az életem.

Remélhetem-e, hogy gy ztem? Akad-e jel, mely biztosít, hogy az utolsó földöntúli rémség iselenyészett? A bérgyilkos vakon meredt a csupasz falakra, s lassan ismét az öntudatlanságfelé kezdett csúszni. Utoljára még képeket látott, de ez a hallucinácó más volt mint a többi…a megkínzott növények szürkébe forduló nyálkás ágaiból új hajtások törnek el , amint a régnem látott nap meleg fénye elárasztja a megdermedt vadont. Az utolsó démon torzszülött iselpusztul a vakító sugarak perzsel tüzében és hullája pezsg nyáltócsaként ivódik bele arontástól szabaduló talajba. A romok melyeket az újjáéled vadon körbefont, üszkösmaradványok csupán, s nem fenyegetik tovább csendes, kegyetlen termeikkel az erretéved ket. A gonosz uralma megtört, s az önnön törvényeit makacsul betartó természeteltakarítja lassan a földr l a felmered falcsonkokat...

VÉGE