1

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

ALAPSZAKOS SZAKDOLGOZAT

Az Árpád-kori társadalom az 1945 utáni magyar történetírásban

KÉSZÍTETTE:

GÁL JUDIT

Történelem alapszak

Történelem szakirány

TÉMAVEZETİ:

DR. THOROCZKAY GÁBOR

Adjunktus

2010

2

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés .......................................................................................................................... 3

A polgári történetírás az Árpád–kor társadalmáról ................................................... 3

Az Árpád–kori társadalom marxista megközelítése ................................................. 10

Az Árpád–kori társadalom Heckenast Gusztáv és Györffy György tollán ............. 17

Kristó Gyula kritikája Györffy Györggyel és Heckenast Gusztávval szemben...... 27

Bolla Ilona változást hozó nézetei ............................................................................... 35

Szőcs Jenı kutatásai ..................................................................................................... 42

Solymosi László kutatásai ............................................................................................ 49

Zsoldos Attila és a várjobbágyság, nemesség kutatása ............................................. 53

Engel Pál társadalomtörténeti kutatásai .................................................................... 61

Borosy András és a hadakozó népek .......................................................................... 63

Zárszó ............................................................................................................................ 64

Bibliográfia…………………………………………………………………………….66

Mellékletek……………………………………………………………………………..70

3

Bevezetés

Az Árpád-kor és az azt megelızı magyar ıstörténet, elsısorban a kevés

forrásanyag miatt, mindig is a magyar történelem kevésbé jól feltárható korszakai

tartozott. Véleményem szerint nagyon sok, ezzel az idıszakkal kapcsolatban felmerülı

kérdésre sohasem fogunk biztos választ kapni, hiszen igen csekély annak a lehetısége,

hogy új források kerülnek elı. Írásbeliség híján nagyon kevés anyag áll rendelkezésre a

honfoglalás elıtti idıszakról, a késıbbi korok regisztrumai, okleveleinek jó része és

számos más forrás pedig a magyar történelem viharainak az áldozatává vált. Ezek a

bizonytalanságok kiváló lehetıséget nyújtanak a történészek számára, hogy a

rendelkezésre álló kevés adat felhasználásával alkotott különbözı elméletekkel

próbálják meg kitölteni a történelmünk fehér foltjait. Az Árpád-kor megítélése azonban

nemcsak a felhasznált forrásoktól és azok értelmezésétıl függött, hanem attól is, hogy

az adott történész milyen világnézető volt. Szakdolgozatom során az Árpád-kori

társadalommal kapcsolatos különbözı nézeteket kívánom megvilágítani 1945-tıl

egészen napjainkig, röviden kitérve a tárgyalt intervallum elıtti polgári történetírásra is.

A dolgozatomban igyekszem a különbözı témakörökben kialakult nézetkülönbségeket

és a jelentıs történészek között kialakult vitákat is bemutatni.

A polgári történetírás az Árpád–kor társadalmáról

A polgári történetírást természetesen nem lehet áttekinteni anélkül, hogy

elsıként Erdélyi László és Tagányi Károly vitájával ne foglalkoznánk. Erdélyi László a

középkori magyar társadalommal kapcsolatban úgy vélte, hogy szinte csak a

pannonhalmi bencés levéltár anyagára támaszkodva képes arra, hogy a társadalom

szerkezetét felrajzolja. Ezzel szemben Tagányi Károly, jogosan, azt gondolta, hogy a

teljes forrásanyag ismerete nélkül pontos munkát nem lehet végezni. Erdélyi magát az

„új rendszerő” történetírás képviselıjeként jellemezte, míg a régiek között sorakoztatta

fel a kor legnagyobb történetíróit, mint Pauler Gyulát, Hóman Bálintot és Tagányi

Károlyt is. Erdélyi és Tagányi vitája során utóbbi helyzeti elınyben volt, nemcsak azért

mert a külföldi szakirodalmat jobban ismerte, hanem azért is, mert stílusával képes volt

megnyerni magának a közönséget.

4

Vitájuk egyik marginális pontja a határırkérdés volt: Tagányi Károly úgy vélte,

hogy a várszolgák mindannyian szlávok voltak, míg a határvédelem feladatát a

magyarokkal rokon székelyek és besenyık látták el. Erdélyi ezzel szemben úgy

gondolta, hogy a határırök a határszéli ispánok felügyelete alatt szolgáltak, és a királyi

vármegye népei között foglaltak helyet, az elfogott szláv nemzetiségő határırök pedig

etnikailag gyorsan azonosultak a magyarsággal, elsısorban a vegyes házasságok révén.

Erdélyi szerint, ha a nagyszámú szláv vagy német etnikum között élt volna a kisebb

létszámú székely vagy besenyı határırség, hamar asszimilálódott volna. A vármegye

eredetének kérdésében szintén szembekerült egymással a két történész, míg Tagányi a

német hatásra kialakuló vármegyerendszer elmélete mellett állt, addig a hazai kutatók

közül elsıként Erdélyi volt az, aki a magyar vármegyerendszer szláv eredetét vetette fel,

illetve rámutatott arra, hogy a vármegye kettıs funkcióval bírt és milyen fontos

gazdasági jelentısége volt.

Erdélyi elsıként használta az úgynevezett „tizenkét kritikus kérdés” kifejezést,

ezeket az Árpád-kori magyar társadalom különbözı csoportjaival kapcsolatban tette fel.

Ennek a legfıbb pontjai a következık voltak: a liberek, libertinusok és servusok

kérdése, illetve a nemesek, milesek, köznemesek, serviensek helyzetének

problematikája, valamint a várnépekkel és várjobbágyokkal kapcsolatban felvetıdı

vitás pontok. A libertinusokkal kapcsolatban az volt Erdélyi véleménye, hogy a szolgák

közé tartoztak, míg Tagányi még az Erdélyi által a bizonyításhoz felhasznált

törvénycikk szöveghőségét is megkérdıjelezte. A szabad költözésben Erdélyi a jogi és

gazdasági felemelkedés lehetıségét látta, míg Tagányi úgy vélte, hogy az nem

tekinthetı szabadnak, aki más földjén volt kénytelen dolgozni. A két tudós a XI. századi

társadalmi osztályok beosztásáról is eltérı nézeteket vallott, Erdélyi szerint ugyanis a

társadalom alapvetıen szabadokra és servusokra oszlott, és a szabadokon belül

alakultak ki különbözı alcsoportok, Tagányi pedig kihasználva vitapartnere

terminológiai tévedéseit, megcáfolta Erdélyi nézeteit, mint ahogyan azt is, hogy

várjobbágyok, civisek és milesek valamennyien tisztek lettek volna. 1 Bolla Ilona a két

1 Rottler Ferenc: Erdélyi László társadalomtörténeti „új rendszere”. (Az Erdélyi–Tagányi vita). In:

Összehasonlító jogtörténet. Bolgár Elek emlékkönyv. Szerk.: Horváth Pál – Révész T. Mihály. Bp. 1983.

235–250.

5

vitázó fél liber fogalommal kapcsolatos nézeteit emelte ki, amelybıl kiderült, hogy

Erdélyi szerint a liber átfogó jogi jellegő elnevezés, amely a nemestıl a földesúri

szolgálatot teljesítı, de libertasszal rendelkezı közszabadokra egyaránt használatos volt

és a libertas egyik legfontosabb része a szabad költözés joga volt. Tagányi Károly ezzel

szemben úgy gondolta, hogy a XII. századtól kezdve a liber elnevezés már nem az

aranyszabadsággal rendelkezı személyek, hanem az erısen függı helyzető félszabadok

titulusa lett, a század végére pedig egymástól elkülönülve kialakultak az egyes

társadalmi osztályok, mint a nemesek, szolgák és félszabadok rétege.2

A két világháború közötti magyar történetírás egyik legnagyobb alakja, Mályusz

Elemér (1898–1989) Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Századok

szerkesztıje, majd hosszú éveken keresztül, 1945-ös kényszernyugdíjazásáig a Pázmány

Péter Tudományegyetem professzora volt. A neves történész az Árpád–kori magyar

társadalommal kapcsolatos, legvitatottabb történeti kérdések egyikével, a köznemesség

kialakulásával, a Századokban, 1942-ben megjelent tanulmányában foglalkozott.

Mályusz a köznemesi réteg létrejöttének vizsgálatával kapcsolatban kiindulópontként az

Aranybullát határozta meg, elsısorban azért, mert a nemesi és serviensi réteg ekkor még

két különbözı csoportot képviselt jogi és társadalmi szempontból is. Az Aranybulla

megszületésének korában a nobilis réteg jelentette a király környezetében élı szők

elıkelı réteget, míg az udvari politikától magukat távoltartó, birtokos magyarok

alkották a királyi servienseket. Mályusz Elemér véleménye szerint az Aranybulla

kiadását követı idıszakban kezdıdött meg a nobilis és a serviens elnevezés

azonosulása, egyrészt a rokoni kapcsolatok révén, másrészt a nobilisek és serviensek

egymás mellett élése miatt a nobilis jelzı, a hasonló életkörülmények között élı, de más

státusú személyekre szinonim fogalommá változott, a XIII. századra a nobilis

elvesztette eredeti kizárólagosságát. Ezt a folyamatot erısítette, hogy nagyjából a

serviensekkel egy idıpontban a várjobbágyok is elkezdték társadalmi elnevezésükhöz

csatolva használni a nemes jelzıt.

2 Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a történeti

tudományok körébıl. Új Sorozat 100. Bp. 1998. 13–14.

6

A nobilis titulus elterjedése összefüggésbe hozható a fentebb leírtakon túl a

tatárjárást követı, IV. Béla nevéhez köthetı hadszervezeti reformmal, amelynek célja

egy modernebb hadsereg kialakítása volt, és emiatt a nemes jelzı kapcsolódhatott a

nehéz fegyverzető, páncélos katona megjelöléséhez is. A hadsereg átalakításának

elızményeivel kapcsolatban Mályusz a XI–XII. századtól kezdve vizsgálta a magyar

haderı jellegét, és a harcosok társadalmi összetételét: a kezdeti szabad harcosok által

alkotott magyar hadsereg a letelepült életmódnak köszönhetıen mind összetételében,

mind jellegében megváltozott. Ennek a változásnak az oka az volt, hogy a függı

viszonyba került, lesüllyedt szabad magyarok már nem tartoztak a haderı kötelékébe,

így a szolgálataikat a nyolc dénáros hadiadóval kellett megváltaniuk. Az új társadalmi

szerkezethez hasonlóan a vezetı szerepet a katonák között a nagybirtokosok tartották a

kezükben, akik anyagi helyzetükbıl fakadóan a páncélos hadviselés elsı képviselıi

lettek. A sereg nagyobb hányadát képezték a földesurak, vagy a király szolgálatában

álló milesek, akiket Mályusz a harcos serviensi réteg elıdjeiként aposztrofált, és akik

szerinte könnyőfegyverzető harcosok voltak. A nehézfegyverzető alakulatok sorát az

uralkodók már egészen korán igyekeztek bıvíteni, azonban a serviensek és a nemes

várjobbágyok között csak a tatárjárás után jelent meg a páncélos fegyverzet, és akkor

sem terjedt el széles körben, elsısorban anyagi nehézségek miatt.

A tatárjárás után könnyebbé vált az út az egységes nobilis réteg kialakulásához,

ugyanis az új birtokadományok révén a serviensek már képesek voltak az elıkelıbb,

páncélos fegyverzet elıteremtésére, és hasonló lehetıségek elıtt álltak a várjobbágyság

vagyonosabb képviselıi is, akik a hadi érdemeik miatt szintén elnyerhették a nemes

jelzıt. A katonai reformok és az új társadalmi viszonyok hatására Mályusz Elemér

szerint azonos fegyverzető és megközelítıleg hasonló életmódú rétegek éltek együtt,

akik közül az alacsonyabb státuszúak arra törekedtek, hogy a magasabb jogállásúak

helyzetét elérjék. A királynak azonban nem volt érdeke a túl széles körő nemesítés,

hiszen nem tudott volna megfelelı ellenırzést gyakorolni az új tömegek felett, így végül

nemessé csak a serviensek és a várjobbágyok válhattak. Az összeolvadás

eredményeként, területenként eltérı idıben megszületett a nemesi vármegye, amelynek

elsı lépéseként a serviensek az önálló kormányzat és a saját bíráskodási jog

megszerzésére törekedtek. Az 1232-ben kelt kehidai oklevél már tájékoztatott a

bíráskodási jog kiváltságának megszerzésérıl, azonban ekkor még nem állt megfelelı

7

hatalom a serviensek rendelkezésére, hogy az ítéleteiknek érvényt szerezzenek. Ehhez a

király segítségére volt szükségük, így alakult ki végül ispán bírótársakkal való

ítélkezése. A köznemesség létrejöttéhez vezetı úton Mályusz szerint a szórt nemesi

birtokrendszer és az új nemesi vármegye szervezete jelentette a különbözı, nobilis–

réteg felé törekvı, hasonló életmódú társadalmi csoportok számára az olvasztótégelyt. 3

A polgári történetírás nagy alakjai közül Bónis György (1914–1985)

jogtörténész 1936-ban szerzett jogi diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen,

majd a Kolozsvári Egyetem jogi karának tanára volt, levéltári kutatásokkal foglalkozott.

A Hőbériség és rendiség a középkori magyar jogban címő munkájával hiánypótló, ám a

saját korában csak kis példányszámban megjelenı mővet hozott létre. Mővében a

középkori magyar társadalom struktúráit, a feudalizmus és hőbériség kialakulását,

valamint a magyar rendiség különbözı rétegeit vizsgálta törzsi–nemzetiségi

viszonyoktól kezdve a teljes középkoron át, és az elemzésében a felsı társadalmi

rétegektıl kezdve eljutott egészen a helyi nemesi csoportokig. Az államalapítás elıtti

idıszakban a társadalom alapvetı összekötı elemének a nemzetiségi és nagycsaládi

keretek vérségi kötelékét tekintette, ezek a vér szövetségén túl jogi közösséget is

jelentettek. Ezek a körülmények a közös, osztatlan földtulajdonlásban jelentek meg

leginkább: az egyenes ági rokonságon túl, még az úgynevezett osztályos atyafiak is

jogot formálhattak a közös birtokra, ugyanis a birtokok eladása vagy elzálogosítása elıtt

kötelezı volt kikérni a véleményüket. A társadalmi szervezet magasabb fokának a törzsi

tagozódást tartotta Bónis, amelyet véleménye szerint a honfoglalás elıtti török etnikai

hatás alakított ki, a vérrokonság tudata pedig az évszázados együttélés során jött létre,

és ezt főzte szorosabbra a vérszerzıdés. 4

A modern, európai állam kialakulására rátérve a királyi hatalom vizsgálatát

végezte el a szerzı, az uralkodó hatalmát nemcsak világi, hanem egyházi szempontból

is áttekintette, amelybıl az derült ki számára, hogy a király a defensor christianitatis

szerepét is magára öltötte. Ebbıl fakadóan a fıpapi kinevezéseknél jelölı, korlátozó és

tisztségrıl letevı hatáskörrel is rendelkezett a király, és az állam kezdeti idıszakában az

3 Mályusz Elemér: A magyar köznemesség kialakulása. In: Századok 76 (1942) 275–305., 407–434. 4 Bónis György: Hőbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár 1947. 63–87.

(Továbbiakban: Bónis 1947.)

8

egyház bírája is maga az uralkodó volt. A király volt az egyedüli törvényhozó hatalom,

a legfıbb bíró és egyben az ország kormányzója is, a tisztviselık csak a királyi bírói

hatalom részesei lehettek. Az ország fıtisztviselıi a királyi udvarból kerültek ki, a

fıpapi és fınemesi réteg pedig csak itt volt megtalálható, az elıkelı hívek bírája így

személyesen az uralkodó lehetett. A királyi vármegyével együtt kialakult az adott vár

köré szervezett királyi tisztviselık és várnépek alárendelt közössége. Az új

államberendezkedést a neves történész véleménye szerint nem hőbéri, hanem

patrimoniális jellegő rendszernek tekinthetjük, amely megırizte pogány karizmatikus

vonásait, ugyanis a szolgálat nem a birtokhoz, hanem a személyhez kötıdött, és nem

öltött szerzıdéses formát sem.

Bónis György az országos rendek közül elsıként a fıpapi–papi renddel

foglalkozott, úgy vélte, hogy az új rend megjelenése a kereszténység terjedésével állt

összefüggésben, így már az államalapítás elsı évtizedeiben jelen volt Magyarországon.

A fıpapi rend kialakulása szoros kapcsolatban volt a királyi invesztitúra elleni

küzdelemmel, úgy vélte, hogy a királyi familia bomlását a fıpapok indították meg,

azzal, hogy a király bíráskodása helyett egyre inkább a pápai bírói jogkör

kizárólagosságára törekedtek. A papság felsı rétegeit követıen rövid idın belül

megindult az alsópapság renddé szervezıdése is. A királyi udvar másik fontos

csoportját a fıurak alkották, akik az államiság elsı századaiban a születési és hivatali

fınemesség összeolvadásából jöttek létre. Elnevezésük az idık során sokszor változott,

kezdetben gyakran használták nobilis jelzıt, azonban ennek megjelölésnek az alsóbb

néprétegek közötti elterjedése után, a baro titulus használata vált általánossá a

fınemesek között. A királyi környezet elıkelıinek számítottak a király tanácsosainak,

ık viselték a legfontosabb tisztségeket, és azt a törekvésüket is siker koronázta, amely a

méltóságok és a fınemesi rang örökölhetıvé tételét célozta meg. A fınemeseknek nem

alakult ki egységes chartájuk, ellentétben a társadalmi ranglétrán utánuk következı

köznemesekkel, akik Bónis véleménye szerint úgy tettek szert a királyi szolga

megnevezésre, hogy csak a király volt az uruk, a királyi kegy pedig szolgálatra kötelezte

ıket. Az idık során egyre több liber került kapcsolatba a királlyal, akik az udvarba való

bejárásuk miatt a király személyes bírói jogköre alá tartoztak. Ezek a viszonylag elıkelı

rétegek jogi kiváltságok megszerzését és rögzítését tőzték ki célul. A szerzı szerint ezek

a következık voltak: külön bíráskodás, személyes szabadság, pénzügyi és hadi terhek

9

csökkentése, a descensus szabályozása, a különbözı kötelezettségek alóli

kedvezmények, illetve a tulajdon és ehhez kapcsolódóan az öröklés biztosítása volt.

A serviensi réteg kapcsolatát az uralkodóval a királytól kapott birtokadományok

ellenére sem tekintette hőbéres viszonynak Bónis, aki úgy vélte, hogy az adomány a

hőség eredménye volt, és ezen kívül nem vártak el az adományozottól mást az

uralkodók. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a hőtlenség nagyon súlyos

következményekkel járt, ilyen esetekben a vagyoni elkobzás minden ingó vagy ingatlan

jószágra kiterjedt. A szerzı véleménye szerint a köznemesség az 1267. évi decretumtól

kezdve tekinthetı rendnek, az ezt megelızı idıszakban csak a nobilis réteg

egységesülése ment végbe, a hasonló életmódot folytató és gazdasági helyzető

társadalmi csoportok között. A XIII. század végén a nemesi megye létrejöttével egy új

közösségi tudat is kialakult, amely magában foglalta a felelısségérzetet a megye, a

király és az állam iránt is, az úri egzisztencia, valamint a közös hívatás pedig egy

egységes rendi gondolat létrejöttéhez vezetett.5

Bónis György ezt követıen az állam hőbéri viszonyait tekintette át, amelynek

keretein belül megvizsgálta az egyházi nemesek helyzetét mind a világi nemesek, mind

pedig a hőbéri viszonyok vonatkozásában. Az egyházi nemesek nem tartoztak az

országos nemesek közé, személyes szolgálataikon túl pénzbeli és terménybeli

szolgáltatásokra is kötelezte ıket az egyházi földesuruk. Bónis úgy fogalmazott, hogy

az egyházi nemesek egyfajta hőbéri csökevényt képeztek, akik az egyházi birtokokon

rendet alkottak és ott volt beleszólásuk az ügyekbe, saját környezetükben pedig

utánozták a világi nemesi intézményeket. A nemesítı okleveleik hasonlítottak a hőbéri

szerzıdésekre, amelyekben a dominus a megélhetést biztosító földadományt adta, a

nemes szolgálataiért és a hőségéért cserébe.

A hőbéri viszonyokkal kapcsolatban a familiaritás intézményét is vizsgálta

Bónis, amelyet patrimoniális rendszerként határozott meg. Úgy gondolta, hogy a XIII.

században már megfogalmazódott a szabad szolgálatvállalás joga, amelynek

eredményeként minden földesúr dominus lehetett. Bónis szerint már az 1298. évi 33.

törvénycikk is megjelent ez a jog, amely eskü letevéséhez kötötte ezt az új viszonyt. A

familiáris kapcsolatok kialakulására jellemzı volt, hogy az esküt ritkán erısítették meg

5 Bónis 1947. 93–142.

10

írásban, erre ugyanis nem volt szükség, hiszen a megállapodást felbontani közös

megegyezéssel lehetett, a familiáris eltávozását pedig nem volt megtiltható. A létrejövı

kapcsolatrendszerben a familiaritás személyhez kötıdött, így az ilyen viszonyban álló

családok között szoros, bensıséges kapcsolat és szolidaritás alakulhatott ki. A

familiaritás mindkét félre kötelezettségeket rótt: egyrészt a familiáris hőséget és

szolgálatot fogadott, amely állhatott birtokkezelésbıl, fegyveres szolgálatból, erkölcsi

és anyagi károk viselésébıl, udvari szolgálatokból, vagy akár az úrért való

önfeláldozásból is. A dominus ezekért cserébe vállalta a familiáris védelmét és kegybe

fogadását, kiváltását egy esetleges fogságból, képviselte a bíróságon, adományt adhatott

neki vagy örököseinek. A familiaris egyúttal a dominus joghatósága alá került, amely

mind helyi, mind országos ügyekben kötelezettségeket rótt rá, ezenfelül a katonáskodási

feladatait is az ura zászlaja alatt kellett teljesítenie. Bónis a helyi nemesség körei közül a

horvát–szlavón prediálisokat függésbıl kiemelkedı kondicionális, de nem országos

nemesekként írta le, akik szerinte szintén patrimoniális viszonyrendszerben

helyezkedtek el. 6

Az Árpád–kori társadalom marxista megközelítése

A marxista történelemszemlélet fénykorát hazánkban, az ötvenes években érte,

ebbıl az idıszakból Molnár Erik és Lederer Emma egy–egy fontos mővén keresztül

kívánom bemutatni az ekkor uralkodó nézeteket a középkori magyar társadalomról.

Molnár Erik (1894–1966) ügyvéd végzettségő, kétszeres Kossuth-díjas, politikus–

történész volt, aki a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének az

igazgatói posztját is betöltötte. A honfoglalás elıtti magyar társadalmat

vadászkorszakra, illetve pásztorkorszakra bontotta, ez utóbbiban úgy vélte, hogy

megjelent a nemzetségi szervezet, amelyhez a nagycsaládi kötelékek meggyengülése

vezetett. A nemzetségfı tekintélyét vallásos hiedelmekhez is kötötte, és úgy gondolta,

hogy ık a vagyonszerzés miatt folyamatosan háborúztak egymással. A magasabb szintő

törzsi szervezıdést haszonszerzési, alkalmi szövetségnek tekintette. A társadalmi

szervezet következı lépcsıfokának a nomád birodalmat tartotta, amelyet kezdetleges

6 Bónis 1947. 143–275.

11

osztályállamként és kizsákmányoló szervezetként aposztrofált, és úgy gondolta, hogy

ennek az államnak az élén álló vezetı réteg nem török etnikumú csoport volt.

Az államalapítással kapcsolatban Molnár Erik az osztályrendszer és a

kizsákmányolás kialakulását és megerısödését vizsgálta a királyság kezdeti

szakaszában. Az új rendben Molnár szerint a „dolgozó szabadok” a földbirtokokkal

együtt más tulajdonába kerültek, ott dolgozhattak, ahol akartak. Szent Istvánt egyenesen

azzal vádolta a marxista történész, hogy a magyar embereket szolgaság alatt hagyta, és

hozzá hasonlóan a késıbbi királyok a saját vagyoni jogaikat védték, nem pedig a

szabadok jogait. A szabadok a király felé hadkötelezettséggel tartoztak, akik pedig nem

tudták ezt végrehajtani adót kellett, hogy fizessenek. Az osztályrend megszilárdulásához

vezetı tényezık között nagyon fontosnak tartotta az örökletes adománybirtokokat,

ugyanis véleménye szerint így a nép, a szabad magyarok alávetett osztállyá váltak, a

munka kényszerített kötelességük lett. Fölöttük állt a társadalmi hierarchiában egy

elkülönült vezetı réteg, amely a királyi kíséret tagjaiból és a megyei szláv vitézekbıl

állt, a királyhoz pedig személyes hőség kötötte ıket. Az állam, Molnár Erik

értelmezésében, megteremtette a büntetıjogot, azért, hogy az alávetett szabadokat

meggyalázza büntetéseivel, úgy vélte, hogy az ugor korszakban a bőnözés sem volt

olyan mértékő, mint az államalapítás idején. Az államhatalom létrehozta maga számára,

a dolgozóktól elkülönült fegyveres erejét.

Az új társadalmi rétegek közül a jobbágyságot birtokos, de teljesen jogtalan

osztályként jellemezte, akik személyükben az uruk függésében helyezkedtek el, egyedül

a szabad költözködés jogát tarthatták meg. A jobbágyság egy csoportját a felszabadított

rabszolgákban látta, akiknek a többsége szerinte idegen eredető elem volt, számuk a

XII. századra csökkent Magyarországon. Felszabadításuk elsısorban az egyház érdeke

volt, mivel a földesuraktól ajándékként kívánták megszerezni a szolgákat, ugyanis

rabszolgaként összeférhetetlen lett volna az eredeti státuszuk az új helyzetükkel. Az

alávetett jobbágyság terhei rögzültek, a kialakult az örökös jobbágyság intézménye, ezt

a réteget többségében a meghódított ıslakók alkották, és több állandó csoportjuk volt,

amelyeket az uruk különbözı igényeinek kielégítésére rendeltek, és szolgálati típus

szerint hoztak létre. Nem ragaszkodhattak a korábban teljesített szolgálataikhoz a

jobbágyok, hiszen az uruk személyéhez voltak kötve, földjeiket nem, de ingóságaikat

birtokolhatták és hasonló státuszú személlyel szabadon házasságot köthettek.

12

Az örökös jobbágyoktól különbözı csoportot alkottak a szabad jobbágyok

Molnár szerint, úgy vélte, hogy közéjük tartoztak az urak függésébe került szabad

magyar „dolgozók”, a szolgálatba lépett külföldiek, akik szabad munkavállalóként,

felbontható szerzıdéses viszonyban álltak uraikkal, és szabad földbirtokot is

szerezhettek. A jobbágyokat gyakran kötelezték fuvarozásra, illetve ipari, elsısorban

kézmőves szolgálatra is. A lesüllyedı rétegek hadi kötelezettsége nem szőnt meg,

hiszen ezentúl uruk alá rendelve, megyei csapatokban kellett, hogy hadba vonuljanak.

Molnár szerint az elnyomott osztályok feletti uralkodó rétegek két csoportból tevıdtek

össze, akiket aszerint különböztetett meg, hogy milyen fegyverzetben teljesítették hadi

kötelezettségüket: a költséges páncélos harcmodort folytatók alkották a felsı, míg a

könnyőfegyverzető, lovas íjászok az alsó rétegeket. A kizsákmányoló osztályhoz

tartozott még az egyház is, amely a történész megfogalmazása szerint folyamatos

birtokgyarapodásra törekedett, és a kereskedelem, illetve a pénzügyek terén is egyre

nagyobb hasznot kívánt húzni, és ezzel kapcsolatban végül sikerült megszerezniük a só

kereskedelmének monopóliumát is.

Molnár Erik eszmerendszerében különösen fontos pontként jelent meg a szláv

befolyás kérdése, amelyhez véleményem szerint egészen egyoldalúan viszonyult. Erre

példaként azt hoznám fel, hogy az általa egyébként elítélt osztályviszonyok

kialakulásához úgy gondolta, hogy elengedhetetlen volt a szláv befolyás, mégis negatív

hangnemet még itt sem ütött meg a szlávokkal kapcsolatban. A marxista történész

véleménye szerint a társadalom és az állam valamennyi szegmensét áthatotta a

honfoglalás idején itt talált szláv népesség hatása. Egyrészt felülmúlták a magyarságot

tudásban a gazdálkodás terén is, Molnár ugyanis a X. századi a magyarokról, mint

pásztorkodó néprıl gondolkodott. Szerinte a magyarság csak a XII. századra jutott el

ekés földmővelés szintjére, és ehhez, ahogy Molnár nevezi a barbárság felsı fokához, a

magasabb rendő termelési módhoz Szent István és Géza erıszakos politikája vezetett el.

A földmőveléshez hasonlóan a kézmőves ipart is idegen eredető elemekhez, elsısorban

a szlávokhoz kötötte Molnár Erik, és véleménye szerint az általuk okozott

termelıerıbeli fejlıdés hozta létre az ipari tevékenységet folytató, faluközösségbıl

kiszakadt, fıleg szlávok által lakott mezıváros alapját is.

A magyar–szláv kapcsolatokat már a honfoglalás elıtti idıktıl követte, a

magyarokkal kapcsolatban leírta, hogy rátörtek a szlávokra, és egyrészt rabszolgaként

13

elhurcolták, másrészt súlyos terményjáradékra kényszerítették ıket, utóbbiak közé azok

tartoztak, akik hajlandóak voltak behódolni. A honfoglalást követıen hasonló módon

jártak el az itt talált szlávokkal is, akik Molnár szerint megtartották önkormányzatukat,

így a szláv vármegye a dunántúli területeken megmaradt, a társadalom alsó szerkezetét

pedig érintetlenül hagyták. Mivel a magyarok elsısorban ezen a területen telepedtek le,

ezért Molnár egyértelmőnek tartotta, hogy a vármegye szervezetét egy az egyben a

szláv népességtıl vette át a magyarság. A vármegyét vezetı ispán szintén szláv maradt,

de beilleszkedett a magyar vezetı rétegbe, a fıúri osztály tagjává vált, és ı

gondoskodott a szláv népek adóinak behajtásáról. Molnár szerint a szlávok nemcsak a

vezetı rétegben játszottak fontos szerepet, hanem a haderı jelentıs részét is ık adták. A

magyarokkal szemben nagy mőveltségi fölényben álltak, és ezen csak fegyverrel tudtak

úrrá lenni a honfoglalók. Az országban található várakhoz sem kötött magyar befolyást

a szerzı, úgy gondolta, hogy az itt található várak szláv építésőek voltak, mivel a

magyar népesség nem értett ehhez a foglalkozáshoz. Az ilyen központokba bekerült

vezetık szláv környezetben éltek, és maguk is elindultak az elszlávosodás útján. Az

alsóbb társadalmi rétegekkel kapcsolatban Molnár Erik úgy vélte, hogy már a X. század

végétıl elindult a két etnikum közötti egybeolvadás folyamata, mivel a hazai szlávok

vették át a magyar nyelvet, ezért a magyarságnak jelentısen felül kellett múlni ıket

létszámban. Molnár Erik gondolatmenetében végül eljutott odáig, hogy a törzs- és

nemzetségfık hatalma az itt talált szlávokon alapult, és az uralkodó osztályok

kizsákmányolása ellenük irányult.7

A marxista történetírók közül az államalapítást követı idıkkel foglalkozott

Lederer Emma (1897–1977), aki a Budapesti Tudományegyetemen szerzett történelem-

latin szakos diplomát, majd 1923-ban doktorált gazdaságtörténetbıl, 1950 és 1969

között az egyetem tanszékvezetı egyetemi tanára volt. Lederer a feudalizmus

magyarországi kialakulását vizsgálva, úgy gondolta, hogy már a Géza fejedelem

kíséretében lévık birtoka is feudális jellegő volt, de ekkor léteztek még a feudális

rendbe nem illeszkedı közös legelık is. A tulajdonviszonyokat és a hőbéri

berendezkedést vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a földtulajdon sohasem volt

7 Molnár Erik: A magyar társadalom története az ıskortól az Árpád-korig. Bp. 1945., 1949. 41–87., 96–

174., 184–193., 248–306.

14

állami monopólium, noha a területek többsége a központi hatalom kezére jutott, de az

egyház és a világi urak is jelentıs adományokra tettek szert, az ısi szállásbirtokok

egybeolvadtak a hőbéri birtokokkal. A milesek földjeivel kapcsolatban szintén azon az

állásponton helyezkedett el, hogy hőbéri jellegőek voltak, hiszen tulajdonosaik függı

viszonyban álltak világi urakkal vagy a királlyal. Lederer szerint a feudális földtulajdon

monopóliumához több lépcsın keresztül vezetett az út, szerinte egyrészt a királyi

birtokok gyarapodtak a levert törzsfık területeinek megszerzésével, másrészt az ısi

foglalók birtokai feudális jellegőek lettek, végül pedig kialakultak az egyházi és világi

adománybirtokok. A feudális birtokok térhódításával párhuzamosan folyt az uralkodó

csoportok harca az hatalomért, Lederer úgy fogalmazott, hogy egyrészt a királyok

törvényekkel igyekeztek szabályozni a szolgák viszonyait, másrészt az uralkodó osztály

kiharcolta saját jogaik írásba foglalását. 8

A szerzı leginkább egyházellenes szemszögbıl tekintett a társadalmi

változásokra, úgy vélte, hogy a szabadok alávetésének az egyház állt az élén, azáltal,

hogy igyekezett írásba foglaltatni birtokadományait, és legfejlettebb gazdálkodóként

megállapította a nép kötelezettségeit, ezzel szemben a „szegény paraszt” nem

állapíthatta meg jogait. Az egyház mellett, Lederer szóhasználatával élve, az

arisztokrácia is kisajátította a legelıket, így szorítva vissza a szabad pásztorokat,

akiknek egy része birtokos lett, egy másik csoportja a pogány lázadások tömegét adta,

végül egy harmadik részük maga is áttért a földmővelésre. A különbözı jogállások

kapcsán a liber fogalom változását szemléltette a szerzı, véleménye szerint már a

kezdetektıl fogva a szabadok is lesüllyedhettek a servusok szintjére, ráadásul a miles

kategória alatti szabadok jogállása, elsısorban gazdasági helyzetük miatt bizonytalanná

vált, Könyves Kálmán idejében már a katonáskodásra anyagilag képtelen rétegek

dénáradót fizettek, a XII. századra a liberek az uruktól függı, szolgáltató rétegek lettek.

A szolgák és a libertinusok között alig talált különbséget Lederer Emma, mindkettıt a

földhöz kötött jobbágyok csoportjába sorolta, és úgy vélte, hogy egyedül a szabad

költözés joga különböztette meg a két réteget egymástól. 9

8 Lederer Emma: A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Bp. 1959. 13–30. (Továbbiakban: Lederer

1959.) 9 Lederer 1959. 31–93.

15

A vármegyékkel kapcsolatban úgy vélte, hogy a frank–szláv egységbe

illeszkedtek, központjaik nem voltak szilárdak, mint ahogyan birtokszervezetük sem.

Közigazgatási szempontból a megyével kapcsolatban megkülönböztette a castrum,

vagyis a közvetlen vár és földjei, illetve a tágabb értelmő comitatus fogalmát. A XIII.

századra az uralkodói földek eladományozása miatt a királyi birtokszervezet felbomlott,

a százados–tizedes beosztás is háttérbe szorult, elsısorban azért, mert a régi, ehhez

kötıdı katonai szolgálat is hasonló utat járt be. Véleménye szerint a XIII. századi

királyi népek teljesen összekeveredtek, a várjobbágyok alá akarták vetni a várnépeket,

az udvarnokok vezetıi szintén el akartak különülni a többiektıl, a földközösség

továbbélése mellett általánossá vált az együttes adományozás. Lederer leginkább az

egyházi birtokosok viselkedését tekintette kizsákmányolónak, úgy gondolta, hogy a

nagybirtokok kiépítésében vezetı helyet foglalt el a klérus, akik összefogták a

kóborlókat, a lesüllyedni nem akarókat elüldözték földjeikrıl, a földnélküliek pedig

szolgálatra kényszerültek. Az egyház túlszárnyalta az elnyomásban a többi birtokost,

rabszolgák helyett ugyanis birtokjáradékkal adózó alávetett réteg megszerzésére

törekedett, elıírták a szolgáltatásokat és a járadékok mértékét, és ha ez utóbbiakat nem

sikerült megtermelni, akkor a szolgáltatásra kötelezetteknek meg kellett ezeket

vásárolni. 10

A korszak történészei közül fontos megemlíteni Molnár Józsefet (1930–1974),

az ELTE egykori tanársegédjét is, aki a királyi megyeszervezet felbomlását vizsgálva

elızményként a XIII. században betetızı féktelen királyi birtokadományozásokat jelölte

meg. A tényleges felbomlási folyamatot két fı tényezıre vezette vissza: az egyik ok

szerinte a „feudális anarchia”, vagyis a birtokviszonyok kuszasága volt, amely egyfajta

külsı hatásként jelent meg, a másik, belsı bomlasztó oknak pedig a megyén belüli

ellentmondások kiélezıdését tartotta. Ennek a folyamatnak a részeként a tehetısebb

várjobbágyok igyekeztek a várföldjeiket kisajátítani, nemessé tenni, illetve földjeiket a

várnép többi tagjától elhatárolták. A megyerendszer bomlásának felgyorsulását az 1250-

es évek végére 1260-as évek elejére helyezte. Véleménye szerint a vármegye a XIII.

10 Lederer 1959. 93–208.

16

század hetvenes éveire szinte teljesen eltőnt, amelyre bizonyítékként többek között a

várjobbágyok familiáris viszonyba állását hozta fel.11

Az ötvenes évek magyar történetírásán nem lehet azonban úgy túllépni, hogy ne

tennénk említést a nem marxista irányvonalat képviselı Váczy Péterrıl (1904–1994), a

Budapesti Tudományegyetem egykori tanáráról, aki a Századokban megjelent

tanulmányában elsısorban a középkori társadalom életmódját vizsgálta meg, mintegy

kritikaként válaszolva Bónis György István király címő könyvére. Váczy az anyagi

kultúrával kapcsolatban az ısi lakhatási viszonyokat, öltözködést, közlekedési

lehetıségeket vizsgálta a régészet, a történeti források és a nyelvészet segítségével. Úgy

vélte, hogy a társadalmi rend a XII. századig csak kisebb változásokon esett át, az ısi

foglalkozások továbbéltek a megtelepedés keretein belül is, a magyar társadalom pedig

pásztorjellegő nép maradt, ám a magyarok nem idegenkedtek a földmőveléstıl és nem

tekintették lenézıen erre a foglalkozási ágra, az itt talált szlávokat pedig nem vetették

egytıl egyig szolgaságra, hanem csak azokat, akik fegyveresen ellenálltak nekik. Váczy

szerint a nomád pásztorkodás még Könyves Kálmán korában is fennállt, ugyanis az

ország, ha nem is a sztyeppei méretekben, de legelıkben gazdag terület volt, ez pedig

kedvezett a rideg állattartásnak. Váczy úgy gondolta, hogy a földbıség nyújtotta

lehetıségek, és az ország kiváló adottságai miatt alakulhatott úgy, hogy a nomád, harcos

pásztorok a zsákmányért, és nem a megélhetésért harcoltak. Véleménye szerint a

vezérek nem tehették rá a kezüket a teljes zsákmányra, hanem annak csak egy jelentıs

részét vehették birtokukba, de a zsákmányból minden résztvevınek jutott, a

kalandozásokban pedig elsısorban a déli és nyugati határ mentén élı törzsek vehettek

részt.

Váczy szerint a Szent István állama egy olyan válságból született, ami a törzsi

szervezet felbomlásából indult ki és több központja is volt, ezek közé tartozott Gyula és

Ajtony területe is. A várispáni szervezet kiépülése kapcsán azt az álláspontot képviselte,

hogy nemcsak az Árpádok területén ment végbe ez a folyamat, hanem az ország

egészére kiterjedt. A vármegye eredetével kapcsolatos szláv elméletet ingatagnak

tartotta a szerzı, úgy gondolta, hogy a magyarság már a honfoglalás elıtt

11 Molnár József: A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korában. In: Hadtörténelmi

Közlemények 6. (1959) 236–252.

17

megismerkedhetett a várépítés technikájával a Fekete-tenger közelében, de

megjegyezte, hogy ez a tény nem lehetett akadálya, hogy a Kárpát-medencében

valamilyen idegen hatás is közrejátsszon az új közigazgatási szervezet kialakulásában.

A megye általános közigazgatási jellege mellett foglalt állást, és úgy gondolta, hogy

Szent István az egész országra kiterjedı megyeszervezetet hozott létre, amelyhez a

püspökségek már a kezdetektıl igazodtak.

A törzsi szervezet mellett a nemzetségi kapcsolatok bomlása is megindult, a

jogban nem elsısorban nemzetségi elvek, hanem új szempontok érvényesültek. A

nemzetségi szervezet felbomlásával együtt megszőnt az a rendszer, amely a

gyengébbeknek viszonylagos védelmet nyújtott, ezt az új kiszolgáltatottságot pedig csak

tovább erısítette az egyházi térítés hatása. Az új államszervezetben azonban nem

minden szabad vesztette el a függetlenségét, a liberek megtarthatták jogállásukból

fakadó kiváltságaikat akkor is, ha egy földesúr szolgálatába álltak. Váczy úgy vélte,

hogy a liberek, libertinusok és a servusok helyzete földesuranként eltérı lehetett, és

mivel a servus–liber terminusok közötti ellentét még a XII. században is fennállt, ezért

nem fordulhatott elı, hogy ekkorra már kialakult volna egy egységes jobbágyosztály.

Váczy véleménye szerint a nemesek, már a honfoglalás elıtt is a társadalom élén álltak,

a társadalmi ranglétrán alattuk elhelyezkedı milesek szabadon szerzıdı állapotú réteget

alkottak, míg a várjobbágyok, a magánbirtok vitézei a földesurak alá tartoztak, adták,

vették ıket. 12

Az Árpád–kori társadalom Heckenast Gusztáv és Györffy György tollán

Az Árpád–kori társadalom kutatásának, az eddig tárgyalt történészekhez képest,

másfajta megközelítését képviselte Györffy György és Heckenast Gusztáv, akik

történeti vizsgálataik során a helynevekre támaszkodva kívánták rekonstruálni a

középkori magyar társadalom és a magyarság történetét. Heckenast Gusztáv (1922–

1999) Kossuth-díjas történész, az MTA Történettudományi Intézetének kutatója 1970-

ben megjelent Fejedelmi szolgálónépek a korai Árpád-korban címő könyvében a

foglalkozást jelölı helynevek felhasználásával kívánta bemutatni a magyar történelem

alakulását és a középkori társadalom szerkezetének változásait.

12 Váczy Péter: A korai magyar történelem néhány kérdése. In: Századok 92 (1958) 265–345.

18

Heckenast a munkája elsı részében különbözı birtoktípusokon és szervezeti

egységeken keresztül kívánta a foglalkozást jelentı helynevek keletkezését és kezdeteit

megvilágítani. Az erdıispánságokkal kapcsolatban megjegyezte, hogy a

foglalkozásnevek településnévként itt fordultak elı a legsőrőbben a XII. században,

olyanok, mint a daróc, a halász, a hódász vagy az ardó, vagyis ez erdıóvó. Heckenast

megjegyezte, hogy a foglalkozás csak akkor vált egy adott település elnevezésévé is, ha

a terület elsı megszervezésével egy idıben jött létre, tehát a település magával a

szervezési központtal azonos korú. A vizsgálatát tovább folytatva a szerzı a Szent

István kori megyék számát negyvenötben határozta meg, és a településneveket

áttekintve arra a következtetésre jutott, hogy a foglalkozások neve megyénként eltérıen,

egyenetlenül oszlott meg. Ott fordultak elı sőrőbben, ahol az Árpádok már a X.

századtól jelen voltak, és az elterjedésük István uralkodása idején ugrott meg leginkább,

ugyanis a központi hatalom fokozatos kiépülésével együtt a szolgálattípusokról

elnevezett települések száma is növekedett. Az ilyen helynevek többsége a királyi

magánbirtokok közelében helyezkedett el, illetve a várispánsági székhelyek mellett is

növekedett az elıfordulási arányuk, ezek közül is kiemelkedtek a csitár, valamint a

daróc elnevezéső falvak.13

A X. századi magyar történelem írott forrásokból ránk nem hagyományozódott

részét Heckenast szintén a helynevekbıl próbálta kikövetkeztetni. Úgy gondolta, hogy

Kurszán a IX. század végén szerezte meg a mai Óbuda környékét, Géza fejedelem

korában pedig Esztergom lett a központ, míg Székesfehérvár fontos szerepkörét csak a

X. század utolsó harmadában nyerte el. A fejedelmi központot, a nomád népekre

jellemzı tulajdonságként, nem tekintette állandónak, és a fejedelmek, valamint a

hercegek nevének településnévként való elıfordulásából igyekezett fényt deríteni a

magyar történelem e homályos idıszakára. Heckenast a tulajdonnevek és a foglalkozást

jelentı településnevek vizsgálatával igyekezte kikövetkeztetni, hogy hogyan nézhetett

ki a fejedelmek névsora, kik voltak a hercegek és hol feküdtek az uralkodói székhelyek,

illetve a hercegi központok. Heckenast két dukátusi területben gondolkodott, amelyek

Biharban és Nyitrában helyezkedtek el, a fejedelmi központ pedig többször is

13 Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálónépek a korai Árpád-korban. Értekezések a történeti

tudományok körébıl. Új Sorozat 53. Bp. 1970. 15–32. (Továbbiakban: Heckenast 1970.)

19

elköltözött. Úgy vélte, hogy Árpád után Jutas lett a fejedelem, Jutast Fajsz követte, a

hercegi címet pedig az uralkodása idején Tas és Taksony birtokolta. Taksony

fejedelemként Veszprém környéke helyett a Duna bal partja mellé helyezte át a

székhelyét, amelyet a szerzı Pestben jelölt meg. Géza vette át Taksonytól a hatalmat, és

székhelyét 970 körül Esztergomba helyezte át. Géza korában az egyik törvényes

örököst, Koppányt háttérbe szorították, és a bihari dukátus helyett a somogyi területeket

kapta meg, míg Géza fia, István a nyitrai dukátusban töltötte az örökösi éveit.14

A szerzı a foglalkozásokon alapuló települések kialakulásával, vagyis a

szolgálat szerinti letelepítéssel kapcsolatban megvizsgálta a szervezet eredetét is.

Heckenast az általános vélekedéssel szemben nem szláv eredetőnek tartotta ezt az

intézményt. Azt biztosnak gondolta, hogy nem Szerbiából származott a szolgálat

szerinti letelepítés mintája, a cseh példát viszont már közelebbinek érezte a magyarhoz,

hiszen mindkét rendszer a X. században alakult ki. Ugyanakkor véleménye szerint nem

nagymorva eredető intézményrıl volt szó a magyaroknál, mégpedig azért, mert a

magyar foglalkozásnevek leginkább déli szláv eredetőek, míg a cseh elnevezésekkel

kevés volt az egyezés. Heckenast azon a véleményen volt, hogy a szláv hatás a

mindennapi életben játszhatott fontos szerepet, de várszervezetük nem maradt fenn, így

a nagyobb struktúrák létrehozásában már nem volt jelentıs a hatásuk. Mind a cseh, a

lengyel, mind a magyar szolgáltatói rendszer hasonló szinten állt, és sajátos igényekhez

kellett, hogy igazodjanak, az államot a kizsákmányolás kényszere hozta létre, amely

gyakran társult erıszakos telepítésekkel is. Heckenast véleménye szerint a magyarság

hagyományaiban már korábban is létezett a szolgáltatásra kötelezett települések

rendszere, amelyet az új körülményekhez igazodva alkalmaztak a Kárpát-medencében.

Heckenast a foglalkozásnevekbıl a szláv-magyar együttélésre vonatkozóan is

megpróbált következtetéseket levonni, véleménye szerint a szláv eredető szavaknál

nehéz meghatározni, hogy már korábban, a honfoglalás elıtt honosodott szóról, vagy

azután átvett kifejezésekrıl volt-e szó. A szolgáltató csoportok elnevezését vizsgálva azt

a következtetést vonta le, hogy a szolgák között nem volt etnikai megkülönböztetés, és

jogilag azonos helyzetben voltak. A szolgáltatók tizedes, százas rendszerbe kerültek

beosztásra, általában az adott királyi szervezetnek alárendelve, földhöz kötésük örökös

14Heckenast 1970. 32–51.

20

volt. A rendszer egészen addig maradt fenn, amíg fennállt a királyi birtokszervezet

viszonylagos egysége, ám miután a XIII. században a birtokadományozások a

tetıfokukra hágtak, a szolgáltató falvaknak már nem látták hasznát, vagy egészében az

egyház szolgálatába kerültek át, illetve a tevékenységi körük is megváltozhatott,

ugyanis speciális szolgálataikra már nem volt szükség.15

Györffy György (1917–2000), az MTA Történettudományi Intézetének egykori

vezetı kutatója a helynevekbıl kiindulva nemcsak a szolgálószervezet jellegére és

történetére, hanem középkori magyar társadalom történetének alakulására is megpróbált

következtetéseket levonni. Györffy úgy vélte, hogy a magyar nép egy finnugor és egy

török eredető népelembıl jött létre, ennek emlékét ırizte meg a totemizmus is,

amelynek jellemzıje, hogy a nemzetség egy totemtıl származtatta magát, amely egyben

az ısként tisztelt állatfajta vadászatának tilalmát is jelentette. A szerzı úgy vélte, hogy

ezek az ısi totemállatok átkerültek a késıbbi nemzetségi címerekbe, amelyek leginkább

ragadozók, azon belül is madarak voltak. Györffy véleménye szerint a magyar törzsi

szervezet lazulása a besenyıktıl elszenvedett súlyos vereség hatására következett be. A

társadalom egyik alapvetı elemét a nemzetségek képviselték, amelyekre az elsı hiteles

forrást Györffy számára Anonymus nyújtotta, és a XIII–XIV. században az

oklevelekben közel 180 nemesi nemzetség neve maradt fenn, míg Kézai Simon pedig

108 „tiszta” nemrıl tett említést. A honfoglalást követıen megtörtént a nemzetségi

szállásterületek elhatárolás, ott ahol ennek nem voltak meg a természetes lehetıségei,

szükség volt a mesterséges határok létrehozására.

A XI. századi birtokviszonyokkal kapcsolatban Györffy úgy gondolta, hogy a

nemzetségi birtokok kétharmadát sajátította ki a királyi hatalom, és az ısfoglaló

nemzetségek is csak abban az esetben tarthatták meg szállásterületeik egy részét, ha

nem álltak ellen a kisajátításnak. Györffy úgy vélte, hogy vármegyerendszer alapja nem

szláv, és nem frank intézmény volt, hanem a nemzetségek szállásterületei jelentették az

új közigazgatási egység alapját. Az új rendszer terminológiájában a nemzetségfıket, a

királyi tisztviselıkhöz hasonlóan ispánoknak nevezték, amelynek a magyar megfelelıje

a bı volt. Györffy véleménye szerint az a tény, hogy a megyék nemzetségi területekbıl

alakultak ki minden olyan megyében kimutatható, ahol fennmaradtak adatok a korabeli

15 Heckenast 1970. 52–88.

21

birtokviszonyokról. A törzsek emlékét az ország területén különbözı helynevek ırizték

meg, amelyek névadói a szerzı véleménye szerint a jobbágynak nevezett katonáskodó

rétegek voltak, akikkel Szent István, illetve elıdei a lázadó nemzetségfıket

megfékezték, és akiket az elkobzott szállásterületekre telepítettek le. Szent István

törvényeiben, miles néven, már egységes társadalmi csoportot képviseltek, és vezetıik a

nyögérek voltak.16

Györffy hosszan foglalkozott a magyarokhoz csatlakozott segédnépek

kérdésével is, és ezt a problémát az írott források mellett a helynevekbıl vett

utalásokból próbálta megfejteni. Elsıként a magyarsághoz csatlakozott kabarokkal

foglalkozott, akiket a honfoglalás után a bihari dukátus területéhez kapcsolt, a kabar és

székely népek azonosságát nem fogadta el. Györffy vizsgálata kiterjedt a kazár

fennhatóság alatt a magyarsághoz csatlakozott népekre is, azzal a céllal, hogy a kabarok

etnikai összetételét meghatározza. Véleménye szerint egy kisebb csoportjukat a

mohamedán vallású kálizok alkották, akik iráni nyelven beszéltek, és a kereskedelmi

tevékenységükrıl voltak ismertek, Györffy helyneveken alapuló elgondolása szerint

Nyitrában, Szerémben és a Vág mentén is éltek csoportjaik. A kazárok soraiból

származó népek közül az alán szintén iráni nyelvő, részben mohamedán nép volt,

akiknek a magyar neve Györffy szerint varsány lehetett. A hódolt, csatlakozott népek

vezetıjeként, uraként a herceget nevezte meg, akinek a feladata nem volt egyenlı a

határvédelemmel, amely a segédnépek tevékenységének köréhez tartozott. Úgy

gondolta Györffy, hogy ez a rendszer már a honfoglalás idején is fennállt, és így a

nyitrai és bihari dukátusi területek és az ezeken élı kabar lakosság fölött is a fejedelem

fia rendelkezett. A hercegek az idegen elemekbıl álló testırség parancsnokságát is

magukénak tudták, amely szervezet kezdetben etnikai összetételét tekintve oroszokból

állt, de részt vettek benne bizánci, sıt angol és német elemek is.17

Györffy György a középkori szolgálónépek rendszerét is megvizsgálta, és

véleménye szerint a szervezet legkésıbb Szent István idején már létezett. Györffy

szerint a rendszer kialakulásához három gazdasági és társadalmi tényezı együttes

16 Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetérıl. A Magyar Néprajzi Társaság Könyvtára.

Bp. 1959. 11–42. (Továbbiakban: Györffy 1959.) 17 Györffy 1959. 43–76.

22

meglétére volt szükség, egyrészt egy uralkodói igényre, amely nem a zsákmányolást

tekintette egyetlen jövedelemforrásának, másrészt az alávetett népesség és annak

szolgálati gyakorlatának kialakulására, illetve a szolgálói szervezet életre hívására és

folyamatos mőködtetésére. A szolgálati gyakorlat nem alakulhatott ki azonos termelési

módot folytató törzsek között, csak az alávetett társadalmi rétegek differenciált

termelése, illetve az etnikai munkamegosztás alapján. Az uralkodói igények

kielégítésére erıszakszervezet létrehozására volt szükség, amely a vezetı és a

szolgarétegek között elhelyezkedı csoport volt. Ezen kívül az új rendszer

kialakulásához elengedhetetlen volt, hogy mesterségesen etnikai megosztást hozzanak

létre, az ilyen, nemzetiségileg vegyes ipari települések a szálláshelyek központjai körül

alakultak ki. Györffy úgy vélte, hogy a lengyel és a cseh területeken párhuzamosan

alakult ez a rendszer, tehát nem átvételrıl van szó, hanem az etnikus együttélés, a

munkamegosztás, valamint a kézmővesség fejlıdése hozta magával a szolgálat szerinti

letelepítést. A morva, bolgár, illetve a frank minta átvételét szintén kizárta, ugyanis a

magyar állam ezeknek a területeknek a végvidékein jött létre. Györffy a magyar

berendezkedés párhuzamát a XIII. századi mongoloknál találta meg, úgy gondolta, hogy

ott a magyarhoz hasonló keleti szervezet épült ki.

Györffy tehát a magyar szolgálónépi rendszer keleti, barbár eredete mellett

foglalt állást, és véleménye szerint a szolgálónépek barbár berendezkedésének

elıfeltétele az etnikai alapú munkamegosztás volt. Györffy szerint a honfoglaló vezérek

és a mongol vezetık berendezkedése között akkora volt a hasonlóság, hogy a

szolgálónépi rendszer is ugyanúgy épülhetett fel. Etnikailag magyar-szláv vegyes

lakosságú területeken létesültek elsısorban ilyen szolgáltató települések, míg olyan

helyeken, ahol csak magyarok éltek nem fordultak elı. Az Árpádok barbár szolgálónépi

rendszerét véleménye szerint az államalapítás után új szervezet váltotta fel, korábban a

X. században a téli és nyári szállásterületek mentén alakítottak ki ilyen településeket,

addig Szent István munkásságának hatására, az államszervezés után az egész ország

területén szolgáltató falvak jöttek létre. Györffy véleménye szerint a két réteg

településeinek elválasztása csak akkor lenne lehetséges, ha rendelkezésre állna egy

részletes összeírás.

Györffy szerint az elsı szolgáltató népek a solymárok, a méhészek, akik

elsısorban a fejedelmi központ köré kerültek letelepítésre, és a különbözı

23

vasmővességgel foglalkozó csoportok lehettek, olyanok, mint a kovácsok. Az

államalapítást követıen az új igazgatási egységeknek új szolgáltató falvakra volt

szüksége, új foglalkozásokat jelölı helynevek alakultak ki, amelyeket, nehéz feladat

volt elkülöníteni a törzsi berendezkedés településeitıl. Az új rendszer István nevéhez

főzıdött, aki az addig személyes tulajdonban álló kézmőveseket és törzsfıknek adózó

félszabad termelıket különbözı, királyi, egyházi, vagy világi udvarokhoz kötötte, az

adott földrajzi környezetben pedig a foglalkozások apáról fiúra öröklıdtek. Györffy

szerint a szolgálónépek megszervezése történhetett az uradalmon belül élık speciális

szolgálatra fogása által, vagy a hiányzó szakmák telepítéssel való pótlásával. A

települések nevével kapcsolatban Györffy úgy gondolta, hogy nemcsak új telepítés

miatt jöhettek létre, de az által is, ha új szolgálati viszony alakult ki, a várak körül

megjelenı településeket tekintette összetelepítéssel létrehozott egységeknek.18

Györffy a magyar társadalom szerkezetének alakulását is vizsgálta, a X.

századtól kezdıdıen, és úgy gondolta, hogy a magyarság néppé válása ebben az

idıszakban indult meg, és ennek az összetartó erıi a közös eredetmítoszok és a katonai

kíséret voltak. Györffy véleménye szerint a két fejedelmi nemzetség, tehát Levedié és

Álmosé, eltérı mítoszokkal rendelkeztek, ugyanis Levedi nemzetsége finnugor eredető,

míg Álmos és Árpád nemzetsége türk származású volt. A társadalomra a hetes

tagolódás volt jellemzı, erre utalt a hét törzs is, amelyek letelepedésének rendjérıl nem

áll rendelkezésre forrás. Az azonban valószínő, hogy folyópartok mentén foglaltak

maguknak területet, és az is lehetséges, hogy nem Megyer, hanem a Tarján törzs volt a

vezértörzs, és ez állt Árpád uralma alatt. A betelepülı magyarságról biztosnak vélte,

hogy a Kárpát-medencében talált más etnikumokat gyorsan asszimilálták.

A honfoglalást követıen, a kalandozások idıszakában Györffy szerint a

hadvezetés centrális volt, a fejedelmi tanács döntött a hadjáratokról és a vezérekrıl is, a

kabarokat pedig a trónörökös vezette a harcba. A hadjáratok zsákmányszerzı céllal

indultak, amelyben a fıemberek és a középrétegek vettek részt, azért, hogy igényeiket

kielégítsék, ezek a harcos csoportok a honfoglalás elıtt csak hívásra vonultak hadba,

egyfajta adószedı vállalkozást folytattak. A X. század kezdeti sikereit követı a nyugati

vereségek hatására a fejedelmi hatalom új területek felé volt kénytelen fordulni, így

18 Györffy György: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. In: Történelmi Szemle 15 (1972) 261–320.

24

sőrősödtek meg a Bizánc és a Balkán felé irányuló hadjáratok. A kiesı jövedelmeket

úgy igyekeztek pótolni, hogy a hadjáratok irányát megváltoztatták és a belsı

erıforrások felé, amit az agrárszolgáltatás kényszerítésével értek el. Másrészt a

kezdetben töretlenül sikeres hadjáratokat követı nehézségek arra is rákényszerítették a

törzsfıket, hogy megkeresztelkedjenek, egy részük a nyugati, míg egy másik csoportjuk

a bizánci egyház felé fordult. A bizánci térítés egészen 958-ig tartott, míg római

keresztény térítés elsı nyoma a 961. évbıl maradt ránk, amikor Taksony Rómától kért

püspököt Magyarországra, aki azonban nem érte el célját, ugyanis még az országba

érkezés elıtt feltartóztatták.

A magyar társadalom gyökeres átalakulására, Györffy véleménye szerint, Szent

István korában került sor, amelyen egy ekkor még félnomád nép ment keresztül.

Györffy ugyanis úgy vélte, hogy a magyarság már a honfoglalás elıtt is ismerte a

földmővelést, téli szállásaikon folyhatott gabonatermesztés, amellett, hogy a fı

gazdasági ág a nagyállattartó állattenyészés maradt, a félnomád életmód kialakulásának

pedig kedvezhetett a megfelelı éghajlat is. A lakókörnyezetre az egyszerő földházak, és

az ezekhez közelfekvı legelıterület volt a jellemzı, az ilyen letelepült életmóddal pedig

együtt járt az állattenyésztés háttérbe szorulása is, hiszen a foglalkozási ágak is az új

környezethez idomultak. Györffy úgy vélte, hogy a félnomád életmód a honfoglalás

után is megmaradhatott, mivel elegendı legelıterület állt rendelkezésre az új hazában, a

takarmányozás módszereit pedig már korábban is ismerték a magyarok. A földmővelés

módjára és a korábban szerzett ismeretekre a különbözı növényneveket hozta fel

példaként Györffy, aki úgy gondolta, hogy a szlávok kisállattartó és földmővelı

etnikum voltak, és a magyarokhoz hasonlóan ık sem rendelkeztek „mozdulatlan”

településekkel, irtásos földmővelést folytattak. A XI. századra Györffy szerint kialakult

az állandó települések által jellemzett földmővelés rendszere, ezzel párhuzamosan pedig

a fejlett kertgazdálkodás is létrejött, az új uradalmakban pedig szolgákkal és

félszabadokkal végeztették a munkát az urak.19

19 Györffy György: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet 1242-ig. Fıszerk.

Székely György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története tíz kötetben I/1-2. Bp. 1984. 748–815.,

966–1001.

25

Az államszervezet kialakulásakor a korábbi társadalmi szervezet és felosztás

helyét új rendszer vette át, amelynek alapjait már keletrıl magukkal hozták a magyarok.

A tízes és százas szervezet Györffy véleménye szerint iráni eredető képzıdmény volt,

amelynek hagyományai a székelyeknél is fennmaradtak. Az új beosztás már Szent

László és Könyves Kálmán törvényeiben is nyomot hagyott, de már korai idıszakból

származó oklevelekben is ennek a szervezetnek a jeleire lehetett bukkanni. A szláv

országok hasonló intézményeivel kapcsolatban úgy vélte a szerzı, hogy ık is iráni

átvétel alapján alakították ki saját beosztásukat, és nem hatottak a magyarokra, akik egy

régi, pusztai intézményt alkalmaztak az új életkörülményekhez. A köznép ilyen

felosztása nem területi alapú volt, hanem jogi szempontokat vett figyelembe, a királyi

udvar és a vár alá tartozó népeket osztották be ebbe a régi–új intézménybe, amelynek fı

oka az adóztatás volt, és miután a szabad dénárok is jelentıségüket vesztették, úgy ez a

beosztás is megszőnt létezni. 20

Györffy az ország társadalmát demográfiai szempontból is vizsgálta és arra a

következtetésre jutott, hogy a lakott és lakatlan területek intézményesen is elkülönültek.

A XII. század elsı feléig az ország területe 200 ezer km2, a lakossága pedig 1,2 millió

fı lehetett, akik olyan állandó falvakban éltek, amelyeket 15-65 család alkotott. A XI.

századra pedig megjelent körükben az ekés földmővelés. A korai magyar társadalmat

Györffy négy rétegre osztotta fel: egyrészt az urakat alkotó törzsfıkre, a bıséget jelentı

nemzetségfıkre, a harcos jobbágyokra, illetve az ínségre. Györffy véleménye szerint

Szent István a korábbi törzsi beosztás helyett a megyerendszert kívánta meghonosítani,

míg a társadalomra a servus–liber felosztást alkalmazta, a függıség fenntartásának

eszköze pedig a szolgálathoz kötött földbirtok volt. Az új államrend keretei között a

társadalmi rétegek alkotói is megváltoztak, a vezetı csoportba kerültek az ispánok, az

udvari fıtisztviselık és a fıpapság. Az elıkelıket követı középréteget a milesek

alkották, akik a vagyoni helyzetüket tekintve ugyan közelebb álltak a szegényekhez, de

ık jelentették a vezetık katonai kíséretét, szolgálatuk fejében uruktól földet kaptak. A

várjobbágyok úgy tartották, hogy kiváltságaikat Szent Istvántól nyerték el, azonban

múltjuk, Györffy szerint még az elsı király elıtti idıkre is vissza volt vezethetı, ez a

20 Györffy György: A tízes és a százas szervezet. In: Az MTA II. Osztályának Közleményei 22 (1973)

57–64.

26

katonáskodással foglalkozó csoport élhetett egyházi, királyi és földesúri birtokokon is, a

vár elıkelıjét értették rajtuk, a szó elértéktelenedése pedig a XIII. századtól kezdıdött.

Az új istváni állam urai jelentették az ország legfıbb katonai erejét, ık viselték a királyi

udvar és az ország legfontosabb méltóságait, megélhetésüket a földjükön élık

munkájából nyerték el. Eredetüket tekintve nem voltak egységesek, közéjük tartoztak az

egykori törzs- és nemzetségfık, a behódolt idegen elıkelık, az egyházi fıméltóságok,

illetve a bevándorolt külföldi lovagok is. 21

Az ínség jelentése nem volt egyenlı a szolgáéval, azonban az idık folyamán a

servusok is bekerültek ebbe a csoportba, mint ahogy a köznép alávetett tagjai, a

félszabadok is, sıt még az elszegényedett nemzetségtagok is lesüllyedhettek a soraik

közé. A X. században egyet jelentett ez a réteg az idegen szolgák és a harcos

középrétegek között húzódó társadalmi csoporttal, ezen belül a libertas késıbb kiterjedt

a szabadabb rétegekre, nem alakultak ki merev határok az ínségen belüli csoportok

között. Az alávetett közszabad rétegeket munkaeszközként használták, éles

választóvonalat egyedül az jelentett közöttük, hogy birtokolták-e a munkaeszközeiket,

vagy sem, az elıbbiek lehettek a félszabadok, mint az udvarnokok, a szolgáltatásuk

pedig általában kollektív robot vagy közös beszolgáltatás útján folyt.

A libertinus állapot viszonylagos szabadságot jelentett, amely nem volt teljes,

ebbe a csoportba kerülhettek be késıbb a felszabadított rabszolgák is. Györffy

véleménye szerint Szent István I. törvénykönyvének 18. cikkelye arról tanúskodott,

hogy létezett Szent István korában egy átmeneti állapot a szabadság és a szolgaság

között, amely állapotban a felszabadított „szabadosok” az uruk lelki üdvéért szolgáltak

annak halála után, vagyis ık voltak a torlók. A felszabadítottakat olyan személyeknek

tartotta Györffy, akik önállóan gazdálkodtak, de urukhoz voltak kötve, és valamilyen

formában szolgáltatásokat nyújtottak számára. 22

Györffy a külföldrıl Magyarországra érkezett személyeket több csoportba

osztotta, egyrészt külön kezelte a 970-ig a Kárpát-medencébe kerülteket, akiket

leginkább különféle szakembereknek tartott. Késıbbi idıszakra vonatkozóan úgy vélte,

hogy a kereszténység terjesztésével párhuzamosan megnıtt a bevándorló papok és

21 Györffy György: István király és mőve. Bp. 1977. 397–526. 22 Györffy 1977. 463–464., 489–493.

27

fegyveresek száma is. A külföldi jövevények, más néven advenák elsısorban katonai

szolgálatot teljesítettek, amelyért bıséges jutalomban részesültek, késıbb beépültek az

ország vezetı rétegébe, míg kíséretük a milesek közé került be. Az országba érkezı más

vendégeknek mindig valamilyen úrhoz kellett csatlakozniuk, akit ok nélkül nem

hagyhattak el. I. András idején fıleg kereskedelemmel és kézmővességgel foglalkozó

latinok települtek az országba, az agrártelepes mozgalmak a XI. század végétıl

élénkültek meg, ezek a csoportok kezdetben nem a pusztaságokba települtek le, ugyanis

az ekkor fennálló félnomád életmódot folytatóknak szüksége volt ezekre a területekre.

Az új jövevényeket szórt telepítéssel helyezték el az országban, és az általuk alapított

települések nevében megjelent az adott etnikumra utaló jelzı is. Ezek a csoportok a

szolgáltatónépek közé kerültek be, Szent István halálát követıen elterjedt volt szökés

jelensége közöttük.

Az új intézményrendszerek közül a vármegye alapjait a nemzetségi szervezetben

találta meg Györffy, és úgy gondolta, hogy a magyarság, már a honfoglalás elıtt ismerte

a várépítést, és nem az itt talált birodalmi végek valamelyikétıl vette az új rendszer

alapjait. A neves történész szerint a megye összefüggı territóriumot alkotott, az élére

került ispán pedig bírói, katonai és végrehajtói feladatokat látott el. A várak ırzése a

várjobbágyok feladata volt, a szolgáltató népeket pedig alárendelték a váraknak. A

határvédelem ellátására külön megyetípus jött létre, amelynek területe csak félig volt

lakott, a megye apparátusát speciális feladatokat ellátó népek jelentették, mint az ırök

és a lövık. A megyék mellett kiépültek a királyi, királynéi és hercegi udvarházak és a

királyi udvarszervezet is, amelyeken belül különbözı hivatalok specializálódtak,

létrejött a többek között a nádor, fıpohárnok, fıtárnok hivatala is. Az udvarhelyekre

jellemzı volt, hogy személynévvel jelölték ıket, a megyétıl függetlenül léteztek és

ellátásukról pedig a szolgálónépek gondoskodtak.23

Kristó Gyula kritikája Györffy Györggyel és Heckenast Gusztávval szemben

A Györffy György és Heckenast Gusztáv által kifejtett helynevekkel és

foglalkozásnevekkel összefüggı nézetekkel kapcsolatban Kristó Gyula (1939–2004), a

szegedi József Attila Tudományegyetem korábbi professzora és az MTA tagja

23 Györffy György: In: Magyarország története tíz kötetben I/1-2. Bp. 1984. 748–815., 966–1001.

28

fogalmazott meg kritikát. A foglalkozásnevekbıl levont következtetések kapcsán bírálta

nemcsak Heckenast nézeteit, de kutatásának módszertanát is. Kritikaként rótta fel

Heckenastnak, hogy elmosta a határvonalat a foglalkozásnévi és az -i képzıvel kialakult

helynevek között. 24 Az erdıispánságokkal kapcsolatban úgy gondolta, hogy Heckenast

véleménye ezzel kapcsolatban is hibás volt, abban a tekintetben, hogy az ispánságok

területén, akár a XV. században talált foglalkozást jelentı településneveket úgy

tekintette, hogy azok már az ispánság szervezésekor létrejöttek. Elhibázottnak vélte

Kristó azt a megállapítást is, amely szerint a foglalkozásból eredı helynevek akkor

jöhettek létre, amikor az adott terület elsıként megszervezésre került, és azt sem fogadta

el, hogy Heckenast földrajzi viszonyok kapcsán próbált meg idıbeli következtetéseket

levonni. Nem tartotta helyesnek Kristó, hogy Heckenast minden olyan foglalkozást

jelölı helynevet X. századinak minısített, amely valamely Árpád leszármazott nevét

viselı település közelében feküdt. Kristó szerint Heckenast hibásan állította fel azt a

tézist is, miszerint az uralmi és függési viszonyok rendszere már a X. század elsı

harmadában kialakult, és ebbıl olyan következtetést vont le, hogy az államszervezés és

a feudális alávetés már ekkor megkezdıdött, és István idején csak befejezıdött ez a

folyamat. 25

Heckenastot követıen Györffy György nézeteivel szemben sem nélkülözte a

kritikát Kristó Gyula, akivel kapcsolatban ugyan megjegyezte, hogy Heckenasthoz

képest kevésbé volt elrugaszkodott, feltevéseivel azonban szembehelyezkedett. Ugyan,

véleménye szerint, Györffy óvatosabban fogalmazott a helynevek datálásával

kapcsolatban, és nem kívánta a többségüket visszavezetni a X. századra, de Kristó

elhamarkodottnak tartotta azt a következtetést, hogy a magyar szolgálónépi rendszer

kialakulására nem hatott a cseh vagy a lengyel berendezkedés. Kristó véleménye szerint

elhibázott döntésnek bizonyult, hogy a X. századi magyar viszonyokat a XIII. századi

mongol elıkelık szokásainak analógiája alapján tárta fel. Kristó szerint, noha Györffy

helyesen állapította meg, hogy az államszervezés elıtti és azt követı helynevek

24 Kristó Gyula: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. In: Acta Universitatis

Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 55. Szeged 1976. 65–84. (Továbbiakban: Kristó

1976.) 25 Kristó Gyula: Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálónépek az Árpád-korban. Bp. 1970.

(könyvismertetés) In: Századok 107 (1973) 742–746.

29

szétválasztása nehéz feladat, mégis önkényesen és megalapozatlanul, hibás módszer

alapján ítélte meg az egyes helynevek kialakulásának idejét. Kristó úgy gondolta, hogy

a szolgálónépi szervezet létrehozása Szent István államszervezı tevékenységéhez

kötıdött, így Györffy rosszul vonta le XI. századi források alapján azt a következtetést,

hogy a foglalkozást jelölı helynevek legkésıbb István korára kialakultak, de

keletkezésük már jóval elıtte elkezdıdött. Kristó szerint, ha igazak lettek volna azok a

nézetek, miszerint a X. századi hercegi birtokokon már nagy számban fordultak elı

ilyen helynevek, akkor a késıbbi összeírásokban ezeknek nyomuk kellett volna, hogy

maradjon. Ezek alapján Kristó arra a következtetésre jutott, hogy a foglalkozásnévbıl

létrejött helynevek kialakulása nem zárult le a XI. századra, hanem tovább húzódott,

egészen a XV. századig. Kristó kritikusan viszonyult ahhoz, hogy Györffy a

helynévadás indítékait nem vizsgálta meg elég alaposan, mivel nem volt szoros

társadalmi determináltsága annak, hogy egy adott település foglalkozásnév alapján

nyerte-e el az elnevezését. Azt sem tartotta teljesen igaznak, hogy az elsı

szolgálótelepülések a foglalkozásnévvel elnevezett falvak lettek volna. Nem volt

elképzelhetı, hogy egy adott településen csak a helynévnek megfelelı foglalkozást őzı

személyek élhettek volna, sıt az is elıfordulhatott, hogy a foglalkozásnév csak

melléktagként járult az eredeti településnévhez. A települések névadásához egyébként is

számos probléma társult, egyrészt ugyanis egy adott személynevet koronként mások is

viselhettek, a falu nevét általában kívülrıl kapta, és ami talán a legfontosabb, szilárd

helynevet, csak állandó települések kaphattak.

Kristó Gyula a törzsi helynevek korábbi történeti felhasználásával kapcsolatban

szintén kifejtette ellenérzéseit, úgy gondolta, hogy az ilyen névvel illetett települések

javarészt a XI. században jöttek létre, és nem bizonyítható, hogy ezen az idıponton túl

már nem is keletkezhettek. Kristó szerint a törzsnevekkel illetett település csak akkor

nyerte el a törzsrıl a nevét, ha az adott szervezetbıl kiszakadt töredék egy másik törzs

területén telepedett le. A törzsneves települések közül csak azokat lehet bevonni a

kutatásba, amelyek már a középkori és nem a kora újkori forrásokban szerepelnek csak.

Kristó vitatkozott Györffyvel és egyben a szakirodalom által elfogadott azon tézissel is,

hogy az ilyen nevő települések lakói katonáskodással foglalkoztak. Külön problémaként

fogalmazta meg, hogy Györffy XIII–XIV. századi források alapján próbálta meg a XI–

XII. századi helynevek kérdését és az akkori állapotok problémáját megfejteni. Ezzel

30

szemben Kristó úgy gondolta, hogy a középkor kezdeti idıszakában biztosan nem

katonai rétegek lakták ezeket a településeket, hanem ugyanolyan termelımunkát végzı

népek, mint akik bármely más településen éltek. Kristó azzal a magyarázattal sem értett

egyet, hogy ott sőrősödtek össze az ilyen helynevek, ahol a fejedelmi hatalom

erıszakosan sajátította ki más vezérek földjeit, és oda törzsi töredékekbıl szervezett

katonai csoportokkal oldotta meg a rend fenntartását. Györffy véleményébıl kiindulva

Kristó úgy gondolta, hogy ha katonai alapon történt volna falvak létrehozása, akkor

Gyula, Koppány, Vata és Ajtony egykori területén is a szokásosnál sőrőbben kellett

volna, hogy elıforduljanak az ilyen települések, de ez nem így történt. Emiatt Kristó azt

a következtetést vonta le, hogy a létrejött településeknek nem volt köze az Árpádok

erıszakos terjeszkedı politikájához. Ezek a helyek ugyanis elsısorban szabad pásztorok

és szabad parasztok vándormozgalmai révén keletkezhettek, és az adott törzsbıl kikerült

népesség megırizte származásának emlékét az új település névadásán keresztül. A

törzsneves helynevekkel kapcsolatban úgy gondolta, hogy létrejöttük nem lehetett

korábbi a 940-es éveknél, ugyanis állandó településekkel a magyarság korábban nem

rendelkezett. 26

Kristó a helynevek felhasználásán túl is számos kérdésben vitába keveredett

Györffy Györggyel, amelyek közé tartozott a honfoglalás elıtti és az Árpád-kori

társadalom megítélése is. Kristó elvetette azt a nézetet, hogy a magyarság félnomád

életmódot folytatott volna a Kárpát-medencébe érkezést megelızı idıszakban, úgy

gondolta, hogy a magyarokat említı források egyértelmő bizonyítékai annak, hogy a

társadalom a nomád életformát követte. Nem fogadta el azt a nézetet sem, hogy a

többség már a X. században is falvakban élte mindennapjait. Kristó úgy gondolta, hogy

a földmővelı életmód bizonyítására Györffy által bemutatott szavak átvételének ideje

nem azt jelentette, hogy a magyarság az adott növények termelésével foglalkozott volna

abban a korszakban, hanem azt, hogy ismerte ezeket a növényeket, akár úgy i, hogy a

szlávoktól adó formájában megszerezte azokat. Kristó véleménye szerint a magyar

törzsszövetséget Levedi hozta létre a 830-as években, és ekkor csatlakoztak a finnugor

törzsekhez az etnikailag török Tarján, Jenı, Kér és Keszi törzsek. A kettıs fejedelemség

26 Kristó 1976. 65–84.; Kristó Gyula: Törzsek és törzsnévi helynevek. In: Magyar ıstörténeti

tanulmányok. Szerk. Bartha Antal– Czeglédy Károly – Róna-Tas András. Bp. 1975. 211–223.

31

intézményének megszilárdulását a 870-es évekre tette, és úgy gondolta ekkora történt

meg a szomszédos szláv népek alávetése is. A honfoglalás korában a magyarsággal

kapcsolatos korábbi tudományos nézetekkel ellentétben Kristó úgy vélte, hogy a

honfoglalók nem múlhatták felül létszámban a Kárpát-medencében talált más etnikumú

népeket. A honfoglalók létszámát százezer fınél nem becsülte nagyobbra, míg az

ıslakosok számát nagyjából kétszázezer fıben állapította meg, és úgy gondolta, hogy a

kétnyelvő avar-szláv lakosság megélhette a honfoglalást. A magyarság nyelvi

asszimilációjára azért nem került sor, véleménye szerint, mivel a szláv etnikum nem egy

tömbben került a magyarság sorai közé, és a vezetı nemzetiség nyelvekén keresztül a

számbeli fölény ellenére is fent tudott maradni a magyar nyelv. 27

Kristó úgy gondolta, hogy a magyar állam alapegységét a törzsek jelentették, a

letelepedés is törzsek szerint zajlott, bár az nyitott kérdés maradt, hogy melyik volt a

vezetı törzs, és hol foglalta el szállásterületét. Nem értett egyet azokkal a

véleményekkel sem, amelyek a törzseket a X. század utolsó harmadára jelentéktelen

politikai tényezınek minısítették, Kristó a honfoglalást követı új államot is a törzsi

nomádállam jelzıvel illette. Véleményét arra alapozta, hogy a 870-es és 940-es évek

közti források egyértelmően nomádként írták le a magyarságot, amely fölött szerinte

egy törzsszövetség vagy egy törzsfı hatalma érvényesült. Szerinte ez az állam kazár

hatásra jött létre, miután a magyarok vereséget szenvedtek a besenyıktıl, és a

kazároknak valahogy a birodalom keretein belül kellett ıket tartani. A hetumoger

fogalomra és Konsztantinosz tudósítására alapozva egyértelmőnek tartotta, hogy a

letelepedés is törzsenként történt. 28 Kristó azt is vitatta, hogy a kabarok, ahogy Györffy

fogalmazott, az ország területén több csoportban telepedtek volna le, véleménye szerint

ugyanis a kabarok három törzse egységesen foglalta el szállásterületét a Mátraalján.

Úgy gondolta, hogy a Kárpát-medencében továbbra is fennállt a nomadizálás éghajlati

és környezeti feltétele, így a magyarság nem volt rákényszerítve, hogy a társadalmát

nagy kihívások elé állítsa.29

27 Kristó Gyula: A magyar állam születése. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 8. Szeged 1995. 97–167.

(Továbbiakban: Kristó 1995.) 28 Kristó 1995. 104–127. 29 Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétıl Szent István Államáig. Elvek és utak. Bp. 1980. 457.

(Továbbiakban: Kristó 1980.)

32

Az elsı problémák a 910-es évek elején keletkeztek, de azok az egységes

hadvezetés elbomlásából adódtak, a hadjáratokat nem az egész törzsszövetség, hanem

egymással társuló törzsek hajtották végre. A 950-es évek során egy új törzsszövetségi

szervezıdés kezdett kialakulni, amelynek az élén Bulcsú állt, a kharkhasz cím betöltıje,

ı volt az egyetlen vezér, akinek nyugati és déli hadjáratáról is fennmaradt forrás ebbıl

az idıszakból, tervét azonban az augsburgi csatavesztés keresztülhúzta. Az igazi

kihívással csak a kalandozások leállása után kellett, hogy szembesüljön a magyarság,

ugyanis a belsı problémákat ekkor már nem lehetett hadjáratokkal levezetni, Kristó

szerint a törzsek között megbomló egységre utalt a kereszténység felvételével

kapcsolatos tapogatózások sora. 30 Kristó úgy vélte, hogy Szent István késıbbi állama a

belsı problémákkal küzdı nomád törzsi államból alakult ki, az elsı adó bevezetésére is

az ı uralkodása alatt került sor, a szabadok pedig gazdaságilag alávetett helyzetbe

kerültek.

Kristó Gyula szigorú kritikát fogalmazott meg Györffy nemzetségekkel

kapcsolatos nézeteivel szemben is. Úgy gondolta, hogy megalapozatlan kiindulópont,

ha XIII–XIV. századi forrásokból próbál valaki következtetni a X–XI. századi

állapotokra, ugyanis X. századi nemzetségek nem ismertek forrásokból. Úgy gondolta,

hogy nem a honfoglalás kori nagyjából 30-50 nemzetség totemei jelentek meg a késıbbi

címereken, és Kristó szerint a korábbi nemzetségi szervezet már a munkamegosztás

hatására, az államalapítást követıen felbomlottak. Aggályosnak tartotta a Györffy által

felvetett háromszor egyharmados területi felosztás is, és ezzel kapcsolatban Anonymust

nem tekintette megbízható forrásnak. Nem fogadta el azt sem, hogy a megye egykori

viszonyaira a törzsnévi helynevek alapján vonjanak le messzemenı következtetéseket.

Györffynek azzal a nézetével is vitába szállt, amely szerint a megyei

várközpontok a nemzetségfık egykori váraiból alakultak ki, Kristó szerint ezt

régészetileg nem lehetett alátámasztani, az ispán tisztsége pedig nem a zsupánból

alakult ki. Kristó úgy vélte, hogy a megyerendszer kialakulásához a társadalomnak el

kellett jutni a fejlıdés egy bizonyos fokára, hogy területi alapokra tudták helyezni az

addigi felosztást. A megyerendszer feltétele volt, hogy létrejöjjön egy megfelelı szintő

településhálózat, illetve kialakuljon az ehhez kapcsolódó népesség. Szükség volt még

30Kristó 1980. 472.

33

egy központi várra is, amely általában megfelelı védelmet nyújtó helyen feküdt, tehát

folyóknál, vagy nagyobb hegyek és síkságok találkozásánál. A vármegyék területével

kapcsolatban fontos kérdés volt a megye határa, amellyel kapcsolatban Kristó úgy

vélekedett, hogy a határ az adott várközponthoz illeszkedett, és együtt haladt a

meghúzása a püspökségek megszervezésével, a vármegyék alapjául pedig a törzsek

szállásterületei szolgáltak. Úgy gondolta, hogy a várak alá beosztott várnépek a XII.

század végén termelı és szolgáltató tevékenységet is folytattak, de a többségük még

ekkor is elsısorban a hadakozással foglalkozott. A várak voltak az utak kiindulópontjai,

a várnépek pedig olyan birtokot kaptak, ahonnan könnyen és gyorsan el tudtak jutni az

adott központba, szükség esetén. A XI. századra azonban a várnép egy része elvesztette

katonai jelentıségét és ezzel párhuzamosan erısödött szolgáltatási kötelezettségük. 31

A magyar társadalom korai szakaszáról szintén Györffyvel ellentétes véleményt

fogalmazott meg, amikor azt az álláspontot képviselte, hogy a magyarság letelepedésére

akkor került csak sor, amikor már nem voltak képesek a külsı hadjáratokkal kielégíteni

a belsı igényeiket. Györffy úgy vélte, hogy a kalandozásokban a fıemberek, kíséretük,

a bıség fiataljai, valamint a katonai segédnépek vettek részt, Kristó szerint azonban

effajta katonai elit nem létezett a korai magyar társadalomban. A X. századi kísérettel

kapcsolatban több szempontból is kritikát fogalmazott meg Györffyvel szemben,

egyrészt a jobbágyságot nem tartotta vazallus csoportnak, sem pedig Szent István

korában egységes társadalmi osztálynak, véleménye szerint elnevezésük nem

történetileg kialakult, magyar sajátosság volt, és az sem volt igaz, hogy már az

államiság kialakulása elıtt léteztek volna.

Az Árpád-kori társadalom szerkezetét kutatva Kristó megvizsgálta a birtokok

népességének jogi helyzetét, és arra a következtetésre jutott, hogy a forrásokban

hozzáférhetı 106 villa lakóinak mintegy 63,5 %-a szolga, vagy a szolgaságból éppen

csak kiemelkedett személy volt. Ebbıl azt a konzekvenciát vonta le, hogy a szolgák

szerepe a praediumokon volt a legnagyobb, de a villakon is fontos szerepet játszottak. A

szolgák jogi helyzete nagyon kedvezıtlen volt, ugyanis esetükben még a házasság

érvényességének figyelembevétele is kérdéses volt. A szolgákon kívül a szabadok is

szoros függésben éltek az urukkal, de szabadságjoguk miatt nem terjedt ki rájuk teljesen

31 Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Nemzet és emlékezet. Bp. 1988. 100–208.

34

a földesuruk hatalma, voltak olyanok is közöttük, akik még gazdasági függetlenséggel is

rendelkeztek. A libertinusokkal kapcsolatban úgy vélekedett, hogy vagyonuk lehetett,

és nem voltak ekéhez sem kötve, de jogi értelemben ık is a szolgák sorát gyarapították,

áruk azonban még ezeknél is kevesebb volt. Kristó szerint XIII. századra a társadalom

alávetett csoportjainak általános megnevezéseként a jobbágy kifejezés jelent meg, és

ebben a korszakban terjedt el a szabad költözési jog alkalmazásának széleskörő

gyakorlata is.

A közszabadokról úgy gondolta, hogy ık voltak az ısi szabadság ırzıi, amely

magában foglalta a szabad költözést, a közéletben való részvétel jogát, valamint a

törvényes házassághoz való jogot is. Ezt a jogállást felszabadítással is el lehetett érni, és

a felszabadítás módjai közül legmagasabb szinten állt a király által adományozott teljes

szabadság. A felszabadított személyek szoros kapcsolatba kerültek az uralkodóval,

mivel szolgálattal egyedül neki tartoztak, így ez az állapot kiváltságos helyzetté alakult

át. A királyi serviens kifejezés az 1210-es évek években jelent meg, de elterjedésére

csak a század ezt követı évtizedeiben került sor. A liberek között külön csoportot

alkottak a kötött szabadok, akik jogi, és nem gazdasági függésben éltek, ık voltak a

királyi birtokszervezet vezetıi, felsı rétegük maga is birtokossá vált, földjeiket

kihasították a közös várföldekbıl. 32

A magyar társadalom jellegébıl adódóan Kristó külön figyelmet szentelt a

hadakozással foglalkozó társadalmi csoportok elemzésének. A kalandozások okát az

életmódváltás miatti krízisben és a félnomád életmódban találta meg, úgy gondolta,

hogy noha a hadjáratok résztvevıi döntıen magyarok voltak, de más etnikumú

csoportok is beállhattak egy–egy kalandozó megmozdulás haderejébe. A hadjáratok

pedig jelentıs szerepet játszottak abban, hogy egy új fejedelmi kíséret jöjjön létre. A XI.

század hetvenes éveivel kapcsolatban azon az állásponton volt Kristó, hogy a királyi

hadsereg gerincét a vármegyei csapatok alkották, a seregszervezet alapegysége pedig a

várcsapat volt. A XI. század eleji hadakozók között a német lovagoknak és

kíséretüknek, a várszervezet által nyújtott katonaságnak, a várnépeknek tulajdonított

fontos szerepet, és úgy gondolta, hogy a várnépek alkották a hadsereg gerincét. Kristó

32 Kristó Gyula: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet 1242-ig. Fıszerk. Székely

György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története tíz kötetben. I/2. Bp. 1984. 1131–1161.

35

véleménye szerint a várszervezeten belül elkülönült a katonáskodó és termelı várnép,

valamint az ıket irányító várjobbágyság. A Szent István korabeli katonáskodó

társadalmi réteget, a mileseket az ispán és a várnépek közé helyezte, akik az ispán

szolgálatában is állhattak. Szabadságuk ekkor még teljes volt, csak társadalmi

helyzetüket tekintve voltak függı viszonyban, késıbb belılük alakult ki az úri kíséret.

A köznép közül a milesek katonai szolgálataik révén tudtak kiemelkedni, és azok,

akiknek ez gazdasági alapon sem sikerült, nem kerülhették el a szolgai állapotba

süllyedést. A szolgasor elıl menekülı szabadok képezték vándormozgalmak és a

pogánylázadások társadalmi magját is.

A XII–XIII. század változó birtokpolitikájával kapcsolatban a haderı összetétele

is átalakult, elterjedt a magánhadseregek intézménye. A tatárjárás után IV. Béla a

birtokadományok feltételéül a katonaállítást kötötte, és szabályozta más társadalmi

csoportok hadi kötelezettségeit is. A király elsı számú célja volt a tatár pusztítás után,

hogy a gyenge hadsereg helyett páncélosokból álló haderıt állítson fel, ez azonban nem

lehetett maradéktalanul sikeres, mivel az ezzel a reformmal járó anyagi terheket nem

tudta mindenki elviselni. A magánseregek térnyerése késıbb a királyi hatalom számára

is teherré vált, és a megerısödı hatalmasságokat igyekeztek visszaszorítani, saját

hadseregüket pedig erısíteni.33

Bolla Ilona változást hozó nézetei

Bolla Ilona (1927–1980) jogtörténész, az ELTE egykori docense a

történettudomány számára új fejezetet nyitott az Árpád-kori társadalom kutatásának

történetében, úgy is mondhatnánk, hogy korai halála ellenére iskolateremtı alak lett a

magyar történettudományban, az ıt követı történészek pár ritka kivételtıl eltekintve,

mint Engel Pál, az ı nézeteit vették alapul a kutatásuk során. Bolla a különbözı

szolgáltató csoportok sorsát birtoktípusonként elemezte, kitérve azok gazdasági és

társadalmi helyzetében történt változásokra, valamint jogi viszonyaik alakulására. Bolla

a liber és a libertas fogalom alakulását is vizsgálta, és Szent Istvántól kezdve egészen az

Árpád-ház kihalásáig. A neves jogtörténész véleménye szerint a Szent István kori

társadalom fı választóvonala a szolgák és a szabadok között húzódott, de a szabadokon

33 Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Bp. 1986. 178–215.

36

belül már ekkor is nagy vagyoni és társadalmi különbségek alakultak ki. A libereken

belül több csoportot is megkülönböztettek az Szent István törvényei, egyrészt vagyoni,

másrészt státuszbeli eltérések alapján. A szegény és gazdag megnevezés a vagyoni

differenciálódást jelezte, míg az ispán, vitéz és népbıl való felosztás a társadalmi

különbségeket mutatta meg. A törvények a szabadokra a rokonságon keresztül is

érvényesek voltak, ezt jelezte az a jogszabály miszerint a 110 pensát kitevı vérdíjat

nekik kellett kifizetni. A miles kategóriát a hadakozással foglalkozó speciális csoportot

alkottak, de jogilag azonos helyzetben voltak mind a fölöttük lévı elıkelıbb rétegekkel,

mind a szegényebb liberekkel, tehát senkinek nem képezték a tulajdonát.

A szolgák ellenben már más jogi kategóriába tartoztak, a szabadok törvényei

rájuk nem vonatkoztak, vagyontárgyként kezelték ıket, liberekkel nem házasodhattak

össze. A szabadok is lesüllyedhettek a soraik közé, mégpedig azáltal, hogy szolgával

házasodtak össze, vagy többszörös visszaesık voltak lopás tekintetében. A társadalmi

mobilitás a másik irányban is létezett, ugyanis élt a rabszolga felszabadítás intézménye,

a felszabadított szolgát pedig tilos volt visszavetni régi jogállapotába. Ezek alapján

Bolla arra a megállapításra jutott, hogy a libertas lehetett egy adott személy születési

vagy szerzett joga is. Az államalapítást követı elsı évtizedekben megindult egy új

tisztviselıi csoport kialakulása is, amely az uralkodó környezetében jött létre, az

uralkodó kíséretének tagjaiból. A régi elıkelı réteget elkezdte felváltani egy új nobilis

réteg, amely a régi elit egy részébıl, valamint az új államszervezethez kapcsolódó hazai

és bevándorolt vezetıkbıl jött létre. Az új társadalmi rendben akadtak szép számmal

olyanok is, akik nem akarták alávetni magukat az új viszonyoknak, ık képezték a

lázadások és a kóbormozgalmak magját.34

Könyves Kálmántól kezdıdıen a libertas fogalma átalakuláson ment keresztül,

amely a társadalmi viszonyok differenciálódásának volt köszönhetı, így az addigi igazi

szabadság jelölésére a plena libertas kifejezést kezdték használni. A korábban a

szabadok alsó rétegébe tartozó nép értelmezése is átalakult, az ezzel a jelzıvel illetett

csoport már nem nemes, közszabad jogállást jelentett. A közszabadok rétegén belül is

differenciálódás ment végbe, azok a személyek, akik már anyagi okok miatt nem tudták

34 Bolla Ilona: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon. Értekezések a történeti

tudományok körébıl. Új Sorozat 100. Bp. 15–27. (Továbbiakban: Bolla 1983.)

37

személyesen teljesíteni a katonai szolgálatot, nyolcdénáros adó fizetésére voltak

kötelezve. A plena libertas tagjai azok lehettek az adófizetık közül, akik királyi birtokra

telepedett közszabadok voltak, illetve a más földjén élık, valamint a várnépek közé

települt hospesek is ide tartoztak. A társadalmi viszonyokban egy új elem is megjelent

Bolla véleménye szerint, ugyanis a szabadokat aszerint is kategóriákba lehetett sorolni,

hogy saját földjükön éltek-e.

A korábban már kialakult csoportokon túl speciális állapotú liberek is

megjelentek a XI–XII. században, akik nem távozhattak el földjükrıl, a király

rendelkezett velük. Közéjük tartoztak a kiemelt helyzető szolgálónépek, akik nem

rendelkeztek a közszabadok jogaival, rajtuk kívül ide kerültek besorolásra a

castellanusok, akik libertas és munka fejében adóztak. Rajtuk kívül speciális helyzető

szabadnak tekintette Bolla a szolgálatra kötelezett libereket, valamint az ispánok

szabadjait is. Összefoglalva Bolla úgy értelmezte, hogy a társadalom a szabadság

természete és az adózás szempontjából három csoportra volt osztható: az elsı réteget az

adómentes, saját vagyonú egyének képviselték, a második csoportba tartoztak a más

földjén élı közszabadok, akik nyolcdénáros adót fizettek, míg a harmadik réteget a

királyi, egyházi, vagy földesúri liberek alkották.

Bolla véleménye szerint a XII–XIII. században tovább éltek ezek a kategóriák,

de kevés forrás áll a kutatók rendelkezésére, és az is csak az alsóbb rétegekrıl, ahhoz,

hogy pontos leírást lehessen róluk adni. A kötött liberek közé sorolta ebben az

idıszakban az egyházi szabadokat, az udvarnokokat, illetve a várjobbágyokat is. Külön

jogállást képviseltek azok a személyek, akik nem saját birtokaikon éltek, de nem

tartoztak egy földesúr tulajdonába sem, és szabadon élhettek költözési jogukkal,

ellenben anyagi helyzetük nehézsége miatt kénytelenek voltak más szolgálatába állni.

Ebben a korban általánossá vált a felszabadítás intézménye, amelynek több formája is

volt, ezek közül ez egyik a szolgálásra történı, a második a szabad szolgálatra való, míg

a harmadik az adománnyal együtt végrehajtott felszabadítás voltak. A XIII. század

végéig Bolla szerint elırehaladt a szabadok vagyoni tagolódása, egyre kevesebb lett a

plena libertast birtokló, valódi közszabad.35

35 Bolla 1983. 27–41.

38

Az Aranybulla mérföldkövet jelentett a liber fogalom alakulásában is, ugyanis a

vagyonos szabadok elváltak a többiektıl, és az uralkodó elit tagjai lettek, ezen kívül egy

új társadalmi réteg, a királyi serviensek is megjelentek. A serviensek jogi helyzetébe

három feltétel teljesülésén keresztül vezetett az út, mégpedig a közszabadság

megadásán, földadomány juttatásán, és végül a serviens személyének a királyi házba

fogadásán át. A servienseket egyre több szál kötötte a nobilisekhez, többek között a

páncélos harcmodor is ilyen kapcsot jelentett, a királyi család harcaiban pedig szerepük

felértékelıdött. A nemes megjelölést nemcsak a közszabadok viselték ebben az

idıszakban, ugyanis ez a jelzı más jogállású népeknél a belsı hierarchiában elfoglalt

helyet mutatta meg. Bolla szerint a nemesi rétegbe beférkızött közszabadok alatti

társadalmi csoportok szerepe csökkent, ezzel összefüggésben hadi kötelezettségük

tekintetében is háttérbe szorultak, egyes csoportok az anyagi nehézségek miatt

szolgálatba voltak kénytelenek állni, így ık ignobilisekké váltak, bár személyes

szabadságuk megmaradt, végül a jobbágyok sorai közé kerültek be.

A szabadok rétegének differenciálódása miatt a megmaradt libertas külön

elnevezése következett be, mégpedig az aurea jelzıvel párban. Az ilyen szabadság

korábbi jellemzıje volt, hogy az adott személy szabad költözési joggal rendelkezett,

szabad volt számára a részvétel a közéletben, törvényes házasság, valamint a része volt

az öröklési jog is. A jobbágyi rétegek kialakulásával, az új státusszal össze nem

egyeztethetı jogok kiestek a libertas körébıl, az adóztatás földesúri kézbe kerültével

pedig megszőnt a személyes kapcsolat a királlyal is. A nem nemesi szabadságot birtokló

rétegek jogi egységesülése már a XIII. században kezdetét vette, a liber jelzı a szabad

helyett egyre inkább felvette a valami alól való mentesség értelmét. Az aurea libertas

tartalma megváltozott, és paraszti szabadsággá alakult át, a szolgáltató osztályok belsı

különbségei pedig fokozatosan eltőntek, ennek az átalakuló szabadságnak a részesei

lettek a XIII. században az alacsonyabb állapotból felemelkedı szolgáltatónépek is. A

XIV. századra a liber egyszerően azt jelentette, hogy a jobbágyságon belül, az adott

egyén mentes volt bizonyos földesúri adóktól, az új paraszti szabadság legfıbb

jellemzıje pedig a szabad költözés joga volt. A mentességre utaló jelentést erısítette

39

továbbá az is, hogy a liber jelzıt egyre gyakrabban használták közösségek és

települések neve mellett is. 36

Bolla Ilona birtoktípusonként megvizsgálta az adott egységen élı személyek

státuszának és jogi helyzetének alakulását. A világi birtokokon véleménye szerint ritka

volt a fejlett gazdálkodás, az új tulajdonviszonyok kisebb egységeihez nem illeszkedtek

a nagycsaládi, nemzetségi viszonyok, illetve ezek jogközössége. A közös tulajdon

ugyanis megkötötte a gazdasági fejlıdést, mivel állattartáson alapult, míg az egyre

inkább elıtérbe kerülı kiscsaládi tulajdon során könnyebb volt rendelkezni az adott

területtel, az öröklési jog pedig szintén e mellett a tulajdonforma mellett tette le voksát.

A magánbirtokokon élı legalsóbb réteget képviselték a szolgák, akik már a honfoglalás

elıtt is fontos szereplıi voltak a magyarság életének, a velük való kereskedés által.

Szolgák nagyjából a XIV. századig szerepelnek a magyar forrásokban, de ezek a

személyek közel sem voltak azonos jogállásúak azokkal, akik Szent István törvényeiben

elıfordultak. Akárcsak a szabadok, a szolgák belsı tagolódása is sokszínő volt, a

házigazdaságon belül ugyanis létezett bizonyos fokú mobilizáció. A szolgák

felemelkedésük egyik lépcsıfokaként elérték a szabad költözés jogát, végül pedig a

jobbágyság soraiba olvadtak be.

Bolla Ilona a libertinusokkal kapcsolatban szembement Györffy György azon

véleményével, hogy ez a réteg már Szent István I. törvénykönyvének 18. cikkelyében is

megjelent, és azt sem fogadta el, hogy az elsı királyunk korában létezett egy átmeneti

szabadságfogalom. Bolla úgy gondolta, hogy ekkor Magyarországon azt a VII-IX.

századi, a XI. században már elavult nyugati felszabadítási formulát alkalmazták, amely

a felszabadított egykori szolgának a teljes szabadságot biztosította. A teljes

szabadságnak a bizonyítékát látta Szent István I. törvénykönyvének 22. cikkelyében,

ahol arról volt szó, hogy a szabadokat nem lehet újra szolgaságra kényszeríteni, Bolla

pedig úgy gondolta, hogy ez a törvény csak olyanokra vonatkozhatott, akik már a teljes

szabadság birtokosai voltak. A libertus megjelölés ekkor még csak arra utalt, hogy az

adott személy felszabadított volt, de ez nem jelentett semmiféle jogi különbséget a

szabadságot születési elıjogon birtoklókkal szemben.37

36 Bolla 1983. 41–66. 37 Bolla 1983. 17–19.

40

A királyi és egyházi birtokokon élı személyek a világi urak alá

tartozókhoz képest más helyzetben voltak. Az itt élı népeket szolgálatuk szerint

nevezték el, és a királyi birtokok esetén élhettek a várszervezetben, vagy az

udvarszervezetben is. Bolla Ilona szerint az udvari birtokok kisajátítás útján jöttek létre,

és az uralkodó így nemcsak területet szerzett, hanem az ott élı népek is a tulajdonába

jutottak, az új területeket pedig százas rendszerbe osztották be. Az egyházi birtokok

szerkezete hasonlított a királyi területekéhez, ugyanis ezeket elsısorban adományokból

nyerték el, így azok megırizték eredeti birtokstruktúrájukat. Ez a két birtokszervezet

több ponton is eltért a világitól, ugyanis hosszú ideig változatlanul fennálltak, és a föld

tulajdonosa jogi személy volt. Ezenkívül ilyen területeken a rabszolgamunka

alkalmazása meglehetısen ritkán fordult elı már az államiság kezdeti idıszakában is,

szolgákkal való munkavégzésre az udvarszervezet egyes részein és az egyházi

központokon kerülhetett sor, ahol a szolgák dolga a belsı feladatok elvégzése volt.

Ezeken a birtokokon a szolgáltató népeket településenként helyezték el, amelyet Bolla a

kényszerközösség jelzıjével illetett. Bolla úgy vélte, hogy a gazdaság terén egyenetlen

fejlıdést jelentett, hogy a legelıváltó gazdálkodás ezeken a területeken sokáig

fennmaradt. Voltak olyan királyi földek, amelyeknek csak a tulajdonosa volt az

uralkodó, mivel az adományként más földesúr mővelése alá került.

Bolla szerint a feudalizáció korai szakaszában a különbözı, itt élı népek

helyzete a nyugat-európaiakéhoz hasonlított, el kellett fogadniuk az uruk hatalmát,

legyen az akár a király, akár az egyház. Ezek a királyi vagy egyházi népek azonban nem

voltak egységesek, a közös terheken túl eltérések mutatkoztak a kötelezettségeik terén,

kialakult egy belsı hierarchia közöttük is. Az egyházi birtokokon a rangsor elején a

liberek álltak, akikrıl úgy vélte Bolla, hogy nem azonosak a iobagiokkal, a liber

iobagio réteg csak a szabadok közötti legelıkelıbb csoport megnevezése volt. A

szolganép kiemelkedése gyors volt, amelyhez az önálló gazdasághoz jutáson keresztül

vezetett az út, a köztük kialakult viszonyokat a szolgálatuk jellege határozta meg.

A királyi földeken a liber-servus viszony relativizálódott, a kötött szabadság

jogállapota elterjedt a kisajátításokon keresztül. A liberek nem alkottak zárt csoportot,

magukat a király szabadjának tartották, de rangjuk csak a várnépen belül jelentett

elıkelıséget, ık voltak a várjobbágyok. A szolgálónépek közül kiemelkedtek az

udvarnokok, de ez a csoport a várjobbágyokénál rosszabb anyagi helyzetben élt. A

41

királyi birtokon is szolgálat szerint csoportosították a szolgákat, és a szolgáltatónépek

általában önálló parasztok voltak, akik termékjáradékot fizettek, így lehetıségük nyílt a

javak felhalmozására. A viszonylagos jó helyzetnek is volt egy határa, ugyanis

bármennyire is volt kedvezı a helyi körülmények között egy királyi vagy egyházi

birtokon élı személy élete, a birtok kötelékei közül nem szabadulhatott fel. A birtokokra

betelepülı hospesek már kedvezményekben és védelemben is részesültek, csoportosan

telepedtek le, nyitottá vált számukra a paraszttá válás útja.38

A királyi földek sorsa Bolla szerint a XIII. században vett fordulatot,

megkezdıdött az uralkodói birtokszervezet felbomlása. Az eladományozások hatására

egyrészt gyengült a hatalom, másrészt idegen kézre kerültek az addig az uralkodó

tulajdonában álló szolgálónépek. A királyi népeket jogi helyzet szerint két csoportra

osztotta Bolla, egyrészt az aurea libertast birtoklókra, akik a lakott föld

eladományozása után szabadságukkal, hacsak nem tartoztak abba a vékony rétegbe,

amely nemessé vált, nem tudtak mit kezdeni, más földesúr hatalmába kerültek. A másik

királyi népréteget képezték a függı helyzetben lévık, akik többnyire élelmet

szolgáltattak be, felettük álltak a hierarchiában az udvarnokok, akik az új birtokpolitika

hatására még a földjeiket is elveszthették. A megmaradt birtokokon élık a XIV. század

során emelkedtek ki, és a jobbágyok közé kerültek. Érdekes problémát jelentett a nemes

jelzı megjelenése a királyi népek egyes csoportjaival összefüggésben a forrásokban,

amelyek okaként Bolla a belsı hierarchia kiépülését határozta meg. A valódi nemesség

közé azonban csak a várjobbágyok egy vékony szelete juthatott be, a többiek szintén a

késıbb kialakuló paraszti rétegbe olvadtak be.

Az érett feudalizmusban az egyházi birtokok növekedése megállt, a régi

intézmények, társadalmi struktúrák érintetlenek maradtak, csak a szolgáltatók kaptak új

elnevezést egyes esetekben. A járadékokkal szemben egyre inkább elterjedt a

szolgáltatások pénzben való fizetésre, a népek helyzete csak a belsı viszonyokhoz

képest javult, de szabad költözködési joggal nem rendelkeztek az egyházi birtokokon

élık. Az egyház jobbágyai csak nevükben voltak elıkelık, tanácsadó funkciót töltöttek

38 Bolla 1983. 144–168.

42

be, a nobilis jelzı a belsı hierarchiára utalt esetükben is, a többségük paraszti sorba

süllyedt.39

Szőcs Jenı kutatásai

Szőcs Jenı (1928–1988), a Magyar Országos Levéltár, és a Magyar

Tudományos Akadémia egykori vezetı munkatársa az Árpád-kori társadalom XIII–

XIV. századi átalakulása során létrejött társadalmi csoportok kapcsán az egységes

nemesség létrejöttét kutatta. Az új nemesi réteg egyik alapját képezı serviensekre az

elsı utalás az 1210-es évekbıl maradt fenn, a servienseket Szőcs a régi jellegő királyi

kíséret megfelelıjeként aposztrofált, úgy gondolta, hogy ennek a csoportnak nem voltak

hőbéri vonásai. Nemesi jelzıvel rendelkeztek a XIII. században azok is, akik a király

szolgái voltak a megyei kereteken belül, nekik a nobilis titulus nem országos

elismertséget jelentett, hanem a helyi hierarchiából emelkedtek csak ki általa. A nobilis

jelzı, amelynek a használata ilyen széles körben elterjedt, már nem volt elég speciális

ahhoz, hogy a fınemesség társadalmi megkülönböztetettségét megmutassa, így a vezetı

réteg a baro kifejezést használta önmagával kapcsolatban. A nobilis jelzı terjedésének,

a viszonylagos hierarchia kifejezése mellett, a legfıbb oka az új hadi programban rejlett,

Szőcs véleménye szerint elsısorban a páncélos szolgálatot vállaló serviensekrıl szállt át

a megnevezés más társadalmi csoportokra.

A páncélos harcmodor elıtérbe kerülése a király birtokpolitikájában is

megjelent, ugyanis IV. Béla az adományokat páncélos állításhoz kötötte. Szőcs

véleménye szerint az elit szolgálati érdeme sugározhatott le a többi személyre, és ez a

fogalomtágulás a tatárjárás idején vette kezdetét. Az eredetileg csak vérségi alapon

tulajdonolható nemesség mellett így megjelent a fegyverzet által kialakult státusz is. A

király az új társadalmi csoportot egy testületként fogta fel, a nemesítés gyakorlata

mégsem vált tömegessé, a legfelsı arisztokrata körökbe pedig nem tudott bekerülni

szinte senki a nemesi rétegbıl. A király a nemesek számára lehetıvé tette a saját

bíráskodási rendszer alkalmazását, amely eltérı idıben, de az egész országra elterjedt.

Szőcs úgy vélte, hogy a nemességgel kapcsolatban IV. Béla két általános tervet

szándékozott megvalósítani, egyrészt egy kondicionális nemesi réteg létrehozását az

39 Bolla 1983. 169–207.

43

ország peremterületein, másrészt az országos prediális nemesség kialakítását is

megcélozta, és a két terv közös nevezıje a páncélos fegyverzet lett volna.

A nemesség értékét az uralkodó elit számára az 1260-as években felerısödı

belharcok megnövelték, a nemesítések aránya ebben az idıszakban jelentısen

megugrott, a nemesek a királyi oklevelek terminológiájában is elıkelıbb helyre

kerültek. Így kerülhetett sor az 1267. évi dekrétum kiadására, amelyben a nemesség

kifejezte akaratát, abban az irányban, hogy kerüljön rendezésre a helyzete. Az 1267. évi

dekrétum sorsfordító hatását vizsgálva, Szőcs arra a következtetésre jutott, hogy a

nemesség igényeinek ezen kinyilvánítása nem az elsı országgyőlésen történt meg. Ezt a

véleményét arra alapozta, hogy a dekrétum létrejöttét megelızı győlésen nem vettek

részt sem a bárók, sem a fıpapok, egyedül a nemesek, magát az eseményt pedig nem a

király hívta össze. Szőcs szerint II. András korában a serviensek érdekképviselete

meglehetısen gyenge lehetett, és a törvények által biztosított jogaikat sem adták meg

nekik, így az évtizedek során felhalmozódott, valamint a közelmúltbeli sérelmek

orvoslása végett, valószínőleg királyi engedéllyel 1267. szeptember 7-e elıtt győlést

hívtak össze Esztergomba. Itt összeállították kérelmi listájukat, amelyek végül a

dekrétumban nyertek törvényi fokozatot.

A nemesség közelmúltbeli sérelmének érezte a pártharcokban elszenvedett

veszteségeket, és a jóvátétel megszerzését tőzték ki célul, ezenfelül a tatárjárás után

semmibe vett adómentességüknek is újra érvényt kívántak szerezni. Az egységesülı

nemesség a tatárok pusztítása után IV. Béla hadipolitikájának is elszenvedte a

hátrányait, ugyanis a serviensek nemcsak belsı, hanem külsı hadjáratokban is

kénytelenek voltak részt venni, az öröklési és háramlási jog szigorítása miatt viszont a

csatában elhunyt javai nem szálltak a királyra. Az Aranybulla által biztosított jogok

mellett a nemesség kérte, hogy a hospesek földjeit sorolják be a várföldek közé, így a

szabad hospeseket a régi állapotba tudták volna visszaszorítani. Szőcs szerint a

köznemesség az Aranybullától eltérıen magára szabta ezt a chartát, amely ugyan

megırizte alkalmi jellegét, és arany pecsét sem függött rajta, de a királyi hatalom

jogszerőnek ismerte el, és az egyház szankciója alá helyezte a törvény védelmét. A

nemesi charta létrejöttével párhuzamosan haladt a nemesi megye szervezıdése is, Szőcs

szerint a bírói szervezet kialakulása összefüggésben állt a törvény általi

birtokrendezések végrehajtásával, és az új megye alapja az a modell lehetett, amely a

44

somogyi rendezés során alakult ki. Szőcs úgy gondolta, hogy az új megye jelzıjének a

nemesi helyett, a nemesi–királyi lett volna jó megoldás, hiszen a régi megyét jelképezı

ispán és az új, nemesi testület alkotta a magját. Ez az új megyei vezetı réteg már nem a

régi módon, a régi hőségfelfogással viszonyult a királyhoz, és az uralkodó is inkább

támaszt várt tılük, mint hálát.40

Szőcs Jenı a Megosztott parasztság-egységesülı jobbágyság címő, alapvetı

tanulmányában Bolla Ilona iskolateremtı nézeteit követve többek között a jobbágytelek

kialakulását vizsgálta, és úgy tartotta, hogy parasztgazdaságról paraszti gazdálkodás

helyett csak akkor lehet beszélni, amikor már a jobbágytelek létrejött, ez az új egység

tette érdekeltté a parasztságot a termelésben és a technikai újításokban. Erre az

eseményre csak akkor kerülhetett sor, ha jogi és társadalmi változások mentek végbe az

országban. A jobbágytelek kialakulásának egyik alapvetı feltétele volt, hogy a földet

mővelı szolgákból és szolgarendő csoportokból létrejöjjön egy egységes jobbágyi

osztály. Szőcs úgy gondolta, hogy a magyar korai feudalizmus XI–XII. századi, de még

a XIII. században is meglévı üzemegysége a szolgai munkaerıre és saját

munkaeszközeire építı földesúri birtok volt. A szolgákra úgy tekintettek ebben a

korszakban, mint adható–vehetı vagyontárgyakra, a birtok tartozékaira, bár

házasodásukat nem tiltották, de nem is fogadták el a szabadokéval egyenértékőnek.

A földesúri gazdaságok legnagyobbjai három vagy négy ekével gazdálkodtak, de

általánosabb volt az egy–két ekefogattal történı földmővelés. A nagyobb birtokosoknak

több ilyen gazdasága volt, amelyek központja a földesúr udvarhelye és háza volt, ahol a

házi szolgák is dolgoztak. Az ilyen gazdaságokat Magyarországon prediális

gazdaságoknak nevezték, amelyek mellett léteztek más típusok is, ellenpólusa pedig

már kezdetektıl a paraszti gazdálkodás volt. Az ilyen tevékenységet folytató réteg csak

a társadalom kis hányadát tehette ki, míg prediális gazdálkodás Szőcs szerint a

mezıgazdasági struktúra 90 százalékát jelentette. A nagyüzemi termelésre nem volt

szükség, és a kor nem is teremtette meg ennek a feltételeit, így ez a tény, a paraszti

gazdálkodás kínálta modell, valamint a tömeges szolgai munkaerı alkalmazása együtt

tette lehetıvé, hogy a földesúr szolgái egy részének megengedje, hogy házat

40 Szőcs Jenı: Az 1267. évi dekrétum és háttere. In: Társadalom- és mővelıdéstörténeti tanulmányok.

Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva–Fügedi Erik–Maksai Ferenc. Bp. 1984. 341–394.

45

birtokoljanak, családot alapítsanak, és önálló gazdálkodása által

terményszolgáltatásokat nyújtsanak neki a korábbi kötelességei helyett. Szőcs

véleménye szerint a szolgák birtokát nem lehet a késıbbi parasztgazdaság csiráinak

tekinteni, hiszen a föld, a ház az úr tulajdona maradt továbbra is, és a családi

kapcsolatok fölött is ott állt a földesúr befolyása, a mansio jelentése ekkor még nem a

földhöz, hanem a családi keretekhez kapcsolódott.

Szőcs Bolla Ilonát követve úgy gondolta, hogy a prediális gazdálkodás keretei

közül az elsı kiszakadó réteg a libertinusok voltak a XII. században, akik az uruk

tulajdonai maradtak ugyan, de a szolgaságon belül jelentıs szabadsághoz jutottak. İket

is mansio szerint adták-vették, de családi kereteiket már nem szakíthatták szét, és

rendelkezhettek ingó, illetve ingatlan vagyonnal is. Szőcs véleménye szerint a

libertinusok voltak azok, akik igazi földes, házzal rendelkezı szolgává váltak,

földbirtoklásuk lett az a tényezı, amely a többi szolgai néptıl elválasztotta ıket,

jogaikhoz hozzátartozott, hogy megválthatták magukat. A libertinusok külön jogi

kategóriát alkottak, és szinte kizárólag világi birtokokon éltek, a réteg törzsét

felszabadított szolgák tették ki. Az egyházi birtokokon azokra alkalmazták ezt a jelzıt,

akik világi adományból jutottak az egyház tulajdonába, a királyi földeken viszont

ismeretlen volt ez a réteg. Az egyház számára kevésbé voltak fontosak a jogi

kategóriák, ugyanis a termelés szempontjából a funkciók szerinti megnevezés számított

praktikusabbnak. Az ilyen szolgálat szerint csoportosított, libertinus jogállású rétegek

helyzete a világi birtokokon élı, hasonló státuszú társaikhoz képest kedvezıbb volt,

mivel az egyházi, vagy a királyi birtokok stabilitása az ı életkörülményeiket is

meghatározta.

Szőcs úgy vélte, hogy az üzemi gazdálkodásnak öt fokozata alakult ki az Árpád-

korban, ezek közül az egyik a szolgai munkaerıre építı prediális viszonyrendszer volt,

az átmeneti típusokat képezték földes szolgai, szabados és kondicionárius gazdaságok,

illetve a sor, és a fejlıdés végén álltak jobbágyi–paraszti üzemek. Szőcs szerint ezekhez

a birtokokhoz más-más társadalmi rétegek kötıdtek, és a világi birtokokon még a XIII.

század során csak elvétve akadt a paraszti gazdálkodásra példa, még ekkor is

fennmaradtak a prediális vagy az ahhoz hasonló gazdasági üzemek. A prediális rendszer

felszámolása birtoktípusonként eltérı idıben ment végbe, a folyamat élén a nagy

birtokszervezetek álltak, elsısorban az uralkodói birtokok, ahol már a XI. században

46

önálló termelıknek számítottak a várnépek. Az egyházi birtokokon a változás a XIII.

század elejétıl következett be, a királyi szervezethez képest mintegy fél évszázados

késéssel, amikor felismerték a terményjáradékok által kínált nagyobb hasznot, és ezt az

átalakulást segítették elı az ekkori népmozgalmak.

A XIII. század során maga a mővelés is átalakult, és Szőcs véleménye szerint ez

volt az a tényezı, amely a prediális gazdálkodás eltőnésének a végsı lökést adta,

elterjedt ugyanis az osztásos határhasználat, és ennek hatására a mansio és a megmővelt

földterület között terminológiai összefüggés is kialakult. A paraszt házhelye állandósult,

a földesúr szabályozói jogkörét pedig a faluközösség vette át. A XIII. század folyamán

megnyílt az út a szabad telkes jobbágyi lét felé, amely elsısorban két okra volt

visszavezethetı, egyrészt felerısödött a királyi birtokadományozás, másrészt

bekövetkezett a tatárjárás. A jobbágyi helyzetet a korábban hátrányt jelentı mobilabb

életmód miatt a világi birtokok szabadosai hamarabb érték el. A XIII. században

prediális birtokok felszámolása is az egyházi földtulajdont érte el késıbb, de az új

gazdálkodási rend mindenhol kifejtette a hatását, és létrejött a jobbágytelek alapja.

A tatárjárást követıen az alsóbb társadalmi rétegek mobilizációja még inkább

megnıtt, köszönhetıen a munkaerı felértékelıdésének, és ezzel párhuzamosan

megszőnt mind a prediális gazdálkodás meghatározó szerepe, mind pedig a

szolgakínálat. A jobbágytelek elıretörését három tényezı segítette elı: egyrészt az új

agrártechnológia térnyerése, a servilis állapotú személyek felemelkedése, valamint a

szabad hospesek által kínált modell megléte. Az elhagyott földek újratelepítése Szőcs

szerint a régi minta szerint zajlott, de a letelepített személyek már nem szolgai, hanem

szabad állapotú emberek voltak. A régi szerkezet elemei csak a földesúri központokban,

valamint a periférián maradtak fenn, de az új jobbágyi gazdálkodás tette ki a birtokok

magját. A prediális struktúra a XIII. század végére csak elszórtan maradt fenn, de még

nem szőnt meg teljesen, vezetı helyét a jobbágytelek vette át. A jobbágytelek Szőcs

véleménye szerint az ország nyugati felében még a XIII. század utolsó harmadára

kialakult, majd ezt követıen keleten is elterjedt. A telek szőkebb értelemben a

házhelyet, tágabb értelemben pedig magát a gazdasági üzemet jelentette. A jobbágytelek

gazdáinak mintaként a hospesek szolgáltak, ugyanis földesúri joghatóság alá kerültek,

de földet kaptak és házat építhettek rá. A jobbágy a faluközösség tagja lett, így kettıs

47

jogi helyzetbe került, az urától függött ugyan, de járadékhátralékát és a távozási illetéket

kiegyenlítve élhetett szabad költözési jogával.

Szőcs magának a faluközösség létrejöttét is egy hosszú folyamat eredményének

tartotta, amelyet nem lehetett levezetni helyi elızményekbıl, hanem egy országos

eseménysor része volt, amelyben a parasztok bizonyos egyéni és közösségi jogokhoz

jutottak. A földesúr joghatósága elsısorban a nagyobb ügyekben maradt érvényes a

jobbágy fölött, de a kisebb ügyek intézése már a közösség, a falu feladata lett. A

faluközösség rendelkezett a földelosztás, a földrészesedés meghatározása, a vagyoni

kérdésekben való döntés felett is, a házhely kimérése pedig már a kezdetektıl a falu

joga volt. Szőcs véleménye szerint a jobbágy jogi helyzetébıl adódóan nem a

földesúrral, hanem többnyire a faluközösséggel állt kapcsolatban, hiszen a mindennapi

életéhez kapcsolódó ügyek ennek a joghatósága alá tartoztak.

A parasztságot a létrejötte után is nagy belsı megosztottság jellemezte, hiszen a

szolga-szabad felosztás berögzülése nehezen változott meg, és a feudális maradványok

is késleltették az átalakulást. Szőcs három fı csoportot különített el a parasztságon

belül: a libereket, a kondicionáriusokat és a szolgákat. Utóbbi kettı között véleménye

szerint nagy státuszharc vette kezdetét a XIII. század során, ugyanis a már adózó

csoportok érdeke az volt, hogy számuk minél jobban gyarapodjon, így csökkentve az

egy fıre jutó járadék mennyiségét. A társadalmi rétegnek a felépítését piramis-

jellegőnek tartotta, amelynek a csúcsán a legkisebb számú csoport, a szabadok

helyezkedtek el. Szőcs úgy vélte, hogy a szolgák és a kondicionáriusok között gyakran

még a korabeli források is nehezen tudtak különbséget tenni, elıfordult olyan eset,

amikor a két jogállást azonosnak ismerték el. Szőcs úgy gondolta, hogy a szolgaság

felsı fokát képviselı kondicionáriusok, és a szabadok alsó szintjét jelentı libertinusok

egy társadalmi kategóriát alkottak, és véleménye szerint ez a servilis helyzető csoport

tette ki az alakuló jobbágyság közel 40 százalékát. Szőcs szerint a megosztott

parasztságon belüli társadalmi helyzet meghatározója a termelıeszközökhöz való

viszony volt, az egység létrejöttét pedig a fenti tényezıkön túl gátolta az is, hogy a

birtokszervezet hatalmi apparátusa is a jobbágyság köreibıl került ki.

Az egységes jobbágyi réteg kialakulásához vezetı út egyik fontos állomása volt

a királyi földek adományozása, amelynek során a nemes várjobbágyokon kivételével

minden volt várnép világi földesúri befolyás alá került, a keltjobbágyfiúk pedig

48

választhattak, hogy szabadként elhagyják a földjeiket, vagy beállnak szolgálni az adott

földesúrhoz. Szőcs úgy gondolta, hogy a jobbágy kifejezés nem vesztett értékébıl az

évszázadok során, hiszen a kifejezés magja eleve paraszti tartalmakkal rendelkezett, a

jobbágyság sorába került várnépek pedig nem lesüllyedtek, csak a kondicionárius réteg

széthullása után lett feltőnı a nemesekkel szembeni különbség. Azt elismerte Szőcs,

hogy társadalmi értelemben lesüllyedést jelentett egyes csoportoknak ez az új státusz, de

a korábbi szolgai állapotú rétegeknek a felemelkedést hordozta magában. A jobbágyok

jogai és kötelességei leginkább a hospesekéhez álltak közel, de a helyi szokásjog is

beleszólt ezek kialakulásába, így területenként eltérı jogi helyzető csoportok jöhettek

létre, akiket az új viszony megállapodásos jellege is összekötött. Szőcs úgy vélte, hogy

az adózás, és maga a terményadó egyfajta hierarchiát állított fel a jobbágyok között, a

szolgáltatások közül pedig a legproblémásabb a munkajáradék volt, amely alól csak

kevés kiváltságos réteg került ki még a XIII. század közepén is. Ennek a kötelességnek

késıbb csak a kondicionáriusok alatti rétegeknek kellett eleget tenniük, míg a

szabadosokat és a lovas szolgálatra kötelezetteket már korábban sem terhelte.

Szőcs Jenı szerint az 1240-es évek társadalmát négy részre lehetett osztani, a

legalsó szintet az örök szolgaság alatt állók alkották, ık voltak a királyi és egyházi

birtokok valódi szolgái, valamint a világi birtokok föld nélküli szolgái. A szolgák fölött

Szőcs szerint a kondicionáriusok helyezkedtek el, akiknek a sorai közé tartoztak a

királyi várszervezetbıl várnépek, a királyi udvarszervezetbıl az udvarnokok, az egyház

szolgálónépei, valamit a világi birtokok földdel rendelkezı szolgái és a hierarchiában

fölöttük elhelyezkedı libertinusok. Ehhez a társadalmi csoporthoz sorolta be Szőcs az

egyház jobbágyait, valamint királyi várnépek közül a várjobbágyokat, és a várnépek

közül kiemelteket, akik a saját hierarchiájuk magas fokán helyezkedtek el. A harmadik

társadalmi réteg véleménye szerint a perpetua libertas birtokosai voltak, közéjük

tartoztak mindhárom birtoktípusról egységesen a tizedet vagy a szabadok dénárjait

fizetık, és azok, akik valamilyen szolgáltatástól mentesített szabadok voltak, illetve

Szőcs ide sorolta a hospeseket is. A paraszti társadalom csúcsán a libertas conditionalist

birtokló csoportokat a királyi várföldek valódi jobbágyai, a szent király szabadjai, az

udvarszervezet jobbágyai, az egyházi birtokok szabadjai és lovas jobbágyai, valamint a

világi birtokok jobbágyai alkották.

49

Szőcs szerint ez a társadalmi felosztás a XIV. század elejére jelentıs

változásokon ment keresztül, a társadalom alján helyezkedtek el a szolgák és a

szolganık, a következı nagy réteget alkották a kötött jogállású személyek, akik közé

tartoztak a várnépek, az udvarnokok, valamint az egyház kondicionáriusai. Szőcs

föléjük helyezte a jobbágyi szabadsággal rendelkezı egyházi jobbágyokat, a világi

birtokok nemes jobbágyait, a várak hospeseit, és a kondicionális nemeseket. A

szabadság magasabb fokát birtokolták a hospesek, a paraszti társadalom csúcsán pedig a

nemes várjobbágyok, a nemes egyházi jobbágyok, valamint a világi birtokok officialisai

és a familiarisok álltak.41

Solymosi László kutatásai

Solymosi László (1944–), az ELTE és a Debreceni Egyetem professzora, az

Árpád-kori társadalom vizsgálatát a járadékok szemszögébıl folytatta le, és sorba vette

a különbözı járadék- és illetéktípusokat, valamint a hozzájuk kapcsolódó kiváltságokat.

Privilégiumok több csoportra is vonatkozhattak az Árpád-korban, egyrészt a

hospesekre, másrészt a polgárokra, illetve a sajátos helyzető királyi népekre. Hospesek

kezdetben csak a királyi birtokokra telepedhettek le, más tulajdonú területre való

befogadásukhoz uralkodói engedélyre volt szükség. Solymosi a hospesek kiváltsága

kapcsán úgy gondolta, hogy ezek a privilégiumok hatással voltak a tatárjárás utáni

földesúri kiváltságolásokra, és ezek olyan kontraktusok voltak, amelyekben a

hospeseknek a földesúr meghatározott terheket írt elı, illetve belefoglalták a szabad

költözés jogát is. A XIII. században a király mellett már világi és egyházi birtokosok is

adhattak ilyen kiváltságokat, de még ekkor is csak uralkodói engedéllyel. A hospesekre

rótt adó kiszabása két féle lehetett, egyrészt kivethették a gazdaságra, másrészt a

közösségre is. A másik sarkalatos pont a hospesekkel kapcsolatban, a költözési joguk

volt, amelynek a feltételei közé tartozott, hogy a költözésnek nappal kellett történnie, és

elıtte ki kellett egyenlíteni minden tartozást a szabad távozásért cserébe. A hospesek

speciális joga volt a bíróválasztás, és a választott tisztviselıt el is mozdíthatták helyérıl,

41 Szőcs Jenı: Megosztott parasztság – egységesülı jobbágyság. In: Századok 115 (1981) 3–65., 263–

314. (Rövidebben: Szőcs Jenı: Az utolsó Árpádok. História Könyvtár – Monográfiák 1. Bp. 1993. 125–

136., 208–222.)

50

a bíró jövedelme pedig a bírságokból eredt, amelynek földesuranként változó részét

tarthatta meg.42

Solymosi a járadékokon belül a pénzbeli szolgáltatásokról úgy vélte, hogy csak a

XII. században terjedt el ez a forma, de már a XI. században is volt olyan adat torlókról,

hogy szolgáltatásaikat így rótták le. A pénzjáradék valamilyen korábbi naturális

szolgáltatás pénzben történı lerovását jelentette, és az önállóan gazdálkodó, tehát

jobban terhelhetı alávetett rétegek körében is nagy tért hódított ez a fizetési forma.

Solymosi úgy vélte, hogy a pénzjáradékok elterjedése pedig hozzájárult ahhoz, hogy

létrejöjjön egy új jobbágyi réteg, amelybe a terhek elıl menekülık, és a libertinusok egy

része is beolvadt. A pénzjáradék, más néven tributum az ország nyugati régióiban jelent

meg elıször, valószínőleg a betelepedett hospesek hatására. A terragium, vagyis a

földbér a XIII. század elején rohamosan elterjedt, általánossá pedig a XIV. században

vált, mértéke 12 dénártól egészen fél márkáig is terjedhetett. A járadékok egy másik

fontos csoportját alkotta a szállásadó, vagyis a descensus, amelynek alapjául a királyi,

vagy a fıpapi vizitációk szolgáltak, ekkor az uralkodó vagy fıpap végigjárta az általa

birtokolt területeket, és a neki járó adományokat ott felélte. A XIII. században ez az

adózási mód meghatározott terményjáradékká alakult át, amely a királyi hospeseket

nem érintette, sıt rajtuk kívül is akadtak még olyan népelemek, akik nem tartoztak ilyen

adó fizetésével. Az egyházi területeken a szállásadó évi egyszeri adóvá alakult át, és

vagy megırizte eredeti jellegét, vagy rendszeres terményadó jött létre belıle.

Az járadékok között fontos szerepet töltött be az ajándék, amely a kereszténység

évet tagoló ünnepeihez kapcsolódott, vagy a plébániaegyház védıszentjéhez, esetleg

ritkán a földesúr névnapjához kötıdött. Az ajándék esetében egy adott ünnepen, vagy

kijelölt napon adandó naturális szolgáltatásról volt szó, amelyet minden birtoktípuson

követeltek. A XIII. században a bérleti szerzıdésekbe is bekerült ez az adóforma,

amelynek pénzzel való megváltására már a század végén sor került. Speciális

szolgáltatást jelentett a költözési illeték, amely a szabad költözés jogához kapcsolódott,

és kiegyenlítése által a földesúr személye leváltható volt. Az illeték pénzben való

kifizetése a tatárjárás után terjedt el, párhuzamosan a hospesszabadság és szabad

42 Solymosi László: Hospeskiváltságok 1275-bıl. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából. Szerk.

Kredics László. Veszprém 1984. 17–70.

51

költözés jogának expanziójával. A kifizetett járadék után szabadon el lehetett hagyni az

urat, de ennek is volt egy meghatározott ideje, amely a mezıgazdasági munkákhoz

igazodott, engedélyt a helység bírájától lehetett kérni, amelynek díját gyakran átengedte

a földesúr a bíró számára. Az illetékek között jelentıs helyet foglalt el az örökösödési és

a végrendelkezési illeték, amely latin elnevezése mortuarium volt. A hospesektıl a

királyi birtokokon a végrendelkezés hiánya esetén szedték be ezt az illetéke, amelynek

hatására a végrendeletek nıtt elterjedése. A mortuarium egységes volt, minden

birtoktípuson megjelent a XIII–XIV. században, és általános formája szerint csak az

örökös nélkül elhunytak után kellett fizetni ilyen illetéket, amely a vagyon egy darabját

képezte legtöbbször. A földesurak gyakran engedélyezték a szabad végrendelkezést,

ezzel is megtartva a munkaerıt, nem volt céljuk a teljes vagyon megszerzése.

A szılıvel kapcsolatos járadék, a csöböradó a tributum mellett jelent meg, és

jellegét tekintve eredendıen állami típusú szolgáltatás volt. A szılıföld a

telekrendszeren kívül esett, birtokolható volt lakhelyen és azon kívül is. A XII–XIII.

században sajátos hospesjogú birtoklás jött létre, amely szilárd birtokjogot és szabad

költözést jelentett a szılı tulajdonosának. A bor növekvı szerepét jelezte, hogy a

bortized az egyház érdeklıdését is felkeltette, a tatárjárás elıtt pedig már kialakult a

pénzjáradékok rendszere ezen a területen is. Az adókivetés a századok során átalakult,

és a XIV. századra az egyszerőbb beszedés miatt egész közösségre vetettek ki adót, az

adózás általában a szüret idején történt, és ez volt az a termelési mód, amelynek kapcsán

a földesúrnak is költségei voltak, mégpedig a szılıvel kapcsolatos adminisztrációhoz

kapcsolódóan.43

Solymosi a szolgálónépek vizsgálatára nagy hangsúlyt fektetett, közülük is

leginkább a szakrális rendeltetéső népekre. Úgy gondolta, hogy az ilyen szolgálónépek

rendszere a XIII. századra kristályosodott ki, ekkor jött létre egy speciálisan liturgikus

feladatokat ellátó réteg. A szakrális rendeltetéső népek szoros kapcsolatban álltak az

egyház intézményeivel, az egyház szolgái vagy az egyháznak felszabadított személyek

voltak. Ezek a szolgálónépek is addig maradtak fenn, amíg a szolgálónépi rendszer élt,

vagyis egészen a XIV. század derekáig. Közéjük tartoztak a dusnok–torlók, a

harangozók, a kápolnavivık és más egyedi tisztet ellátó személyek is. A harangozókkal

43 Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. században. Bp. 1998. 10–210.

52

kapcsolatban úgy vélte, hogy kötelezettségük nem korlátozódott csupán a halotti

liturgiára, hanem az egyházi élet során sokszor volt szükség a tevékenységükre. A

harangozók csak egyházi birtokokon éltek, de ott királyi és magánegyházak népei között

is elıfordultak.44 A kötelezettségük nem kötıdött földterülethez, a torlókkal szemben

ritkábban kaptak birtokadományokat, így az ı foglalkozásuk neve kevesebb település

nevében maradt fenn. A kápolnavivı réteg a templomon kívüli misézéshez szükséges

felszereléseket szállította, elnevezésük sacrifer vagy sanctifer volt, létrejöttük pedig a

XI. század végi szabolcsi zsinat azon rendelkezéséhez volt köthetı, miszerint a szent

ereklyéket az úton csak klerikusok vihették, misét pedig csak liturgikus célra készült

sátorban lehetett hallgatni utazás alatt. Egyedül ez a réteg volt az, amelyik világi

birtokokon is megjelent, még a királyné is rendelkezett kápolnavivıkkel. A vezetıjük e

kápolnaispán volt, fı tulajdonosuk pedig az egyház vagy a király. 45

Solymosi különösen nagy jelentıséget tulajdonított az Árpád-kori szolgálónépek

közül a torlóknak, vagyis a sajátos transzcendentális kötelességgel megbízott egyházi

kondicionáriusoknak. Az elhunytak lelki üdvéért folytatott cselekedetekért az

egyháznak adományozták, szabadították fel ıket, és a túlvilági boldogulást elısegítı

megvendégelés végrehajtása volt a feladatuk. Ilyen személyeket nemcsak világi

földesurak, hanem maga a király is adományozott. A torlók kötelezettsége kétrétő volt,

egyrészt halotti lakomát kellett bemutatni a halott lelki üdvéért, másrészt gyertyát vagy

viaszt, esetleg pénzt voltak kötelesek adni az egyháznak. A toradás alapfeltétele az

önálló gazdálkodás volt, amelyrıl a végrendelkezı gondoskodott, és amely birtok a

torló örökös nélküli halála esetén az egyházra szállt vissza. A torlókat a temetések

mellett meghatározott napokon terhelte kötelesség, amelyek általában évfordulók

voltak, ezek közül is kiemelkedett Szent Mihály ünnepe. A torlók, vagy másik nevük

szerint a dusnokok az egyház számára felszabadított személyek voltak, akiknek

44 Solymosi László: Harangozók és Harangozó nevő települések a középkori Magyarországon. In:

Századok 128 (1994) 335–351. 45 Solymosi László: Szakrális rendeltetéső szolgálónépek az Árpád-korban. In: Tanulmányok a 950 éves

Tihanyi alapító tiszteletére. Szerk. Érszegi Géza Tihany 2007. 13–30.

53

kötelezettségük rangot adott, de az egyházi birtokszervezeten belül konzerválta is ıket,

ugyanis nem volt költözési joguk.46

Zsoldos Attila és a várjobbágyság, nemesség kutatása

Zsoldos Attila (1962–) az MTA Történettudományi Intézetének vezetı

munkatársa, elsısorban a Bolla Ilona által megkezdett úton haladva, az Árpád-kori

magyar társadalom rétegei közül különös figyelmet szentelt a várjobbágyoknak. A szent

király szabadjai címő könyvében részletes foglalkozott várjobbágyság jogállásával, e

társadalmi réteg létszámával, anyagi jellemzıivel, birtoklásával, és történetének

alakulásával. Zsoldos véleménye szerint a várjobbágyok szabadsága lényegesen eltért a

közszabadságtól, nem felelt meg annak, és erre bizonyítékul szolgálnak a nemesítı

oklevelek. A várjobbágyok csak a királyi kiváltságolás útján érhették el, hogy nemesi

jogállásba kerüljenek, és ennek a folyamatnak a része volt a közszabadság megadása,

így kizárt, hogy a nemesítést megelızı szabadságuk ennek megfelelt volna. Zsoldos

úgy vélte, hogy a kiváltságolás elıtti státusz egyfajta szabadabb szolgai jogállásnak

felelt meg, szabadságuk csak a várnéphez viszonyítva volt jelentıs. A várjobbágyok a

várszervezetet vezetı ispán joghatósága alá tartoztak, gyakran elıfordult olyan eset is,

amikor az ispán fejezett be egy pert, ami nem nála kezdıdött.

A várjobbágyság kialakulásának kezdete, és elnevezésük körül is problémák

vetıdtek fel, ugyanis a iobagio castri elnevezés csak a XII. században jelent meg.

Zsoldos Bollával egyetértve úgy gondolta, hogy a várjobbágyokat jellemzı kötött

szabadság a XI. században nem létezett Magyarországon, így az abban a században

fennálló katonáskodó csoport, a milesek nem lehettek a várjobbágyok közvetlen elıdei.

Zsoldos szerint a várföldeken letelepedık azok közül kerültek ki, akik vagyontalan

révén gazdasági kényszer miatt kénytelenek voltak más földjére költözni. A milesek

Szent István kori jogállapotában Szent László idején változás következett be, a

társadalmi státuszuk már nem volt azonos a korabeli közszabadokéval. Az önkéntes

szolgálatuk átalakult korlátozó tényezıvé, annak a folyamatnak a részeként, amelynek

során az egységes István kori libertas egysége megszőnt, és megjelent a feltételes

46 Solymosi László: Hozott-e törvényt Szent István király a torlókról? In: Doctor et apostol. Szent István-

tanulmányok. Szerk. Török József Bp. 229–271.

54

szabadságjog. A helyzetük a várnépeken belül emelkedett ki, ık töltötték be többek

között a száznagyok szerepét is.

Zsoldos szerint a várjobbágyság nemcsak a milesek királyi földre telepedett

csoportjából alakult ki, hanem az is elıfordulhatott, hogy a közszabadok egy része

került a soraikba. Ezekbıl az emberekbıl a XI. század végére alakult ki az a

katonáskodó, függı helyzető réteg, amely a várjobbágyság magját képezte. A jobbágy

elnevezés alapja az lehetett, hogy a iobagio terminust eredetileg tisztségviselıkre

használták, és a várszervezet százas rendszerében alacsonyabb tisztséget betöltı

személyek is a soraikba kerültek. A tisztséghez nem jutó milesek sorsa elvált a

többiekétıl, elvesztették szabadságukat, és a várjobbágyi kötött libertasban sem

részesültek, hanem bekerültek a szolgarendő várnépek közé, különbség csak annyi volt

közöttük, hogy a várnépek soraiból katonai tevékenységük révén kedvezıbb helyzetbe

kerültek. 47

Zsoldos megvizsgálta a várjobbágyi jogállás sarkalatos pontjait is, elsıként a

jobbágyok hadakozását tekintette át, és úgy gondolta, hogy a hadba vonulás személy

szerint és fejenként érintette a várjobbágyokat, ık alkották a sereg alapját képezı

megyei csapatok magját, amelybe váranként vonultak be. A várjobbágyok katonai

szolgálatának fontos részét képezte a vár ırizete, és voltak olyan jobbágyok, akik nem

vonultak hadba a királyi seregbe, hanem a vár védelmére helyben maradtak, és így

teljesítették kötelességüket. A XIII. században kialakult familiáris viszony változást

jelentett a várnépek életében is, ugyanis az ilyen kapcsolat elvonta az adott személyt a

vár teendıitıl, vagy meglazította az ahhoz főzıdı viszonyát, ezzel is hozzájárulva a

várszervezet felbomlásához. A várnépbelieket terhelı kötelezettségek közé tartozott

még az adózás, amely szolgálat, ököradás, vagy a dénárfizetés útján is történhetett. A

várjobbágyok a másokat terhelt szállásadás alól mentességet élveztek.

A várjobbágyok jellemzı tulajdonsága volt a tisztségviselés, amely a vár

szolgálatához kapcsolódott, ilyenek tisztségek voltak az udvarispán, a hadnagy, a

várnagy, a hirdetınagy, a száznagy, illetve az ırnagy. Az udvarispán a megyésispán

helyetteseként funkcionált az igazságszolgáltatás terén, de az adóigazgatással

47 Zsoldos Attila: A szent király szabadjai: Fejezetek a várjobbágyság történetébıl. Társadalom- és

mővelıdéstörténeti tanulmányok 26. Bp. 1999. 9–44. (Továbbiakban Zsoldos 1999.)

55

kapcsolatban is ellátott feladatokat. A hadnagy a várispánság katonai ügyekért felelıs

helyettese volt, a várnagy a várral kapcsolatos feladatokban végezte tevékenységét. Az

ırnagyok a határmenti ispánságokban feladatukat ellátó ırök parancsnokai voltak,

azoké az ıröké, akik szabadságukat tekintve nem érték el a várjobbágyok szintjét. Az

ırnagyok bírói feladatokat is elláttak, valamint irányították a határvédelmet, amelyért

meghatározott illetéket kaptak. A századok, és az élén álló száznagyok feladata a várnép

szolgálatainak az irányítása volt, a szervezés mellett rájuk hárult az ellenırzés is. A

várnép adóinak egy része ıket illette, ezen kívül közvetlen juttatást is kaptak a tılük. A

várjobbágyságon belül kialakult hivatalviselı és nem viselı csoport nem vált el

egymástól élesen, hiszen a tisztségek nem öröklıdtek, így azokon folyamatosan

váltották egymást a jobbágyok.48

Zsoldos a várjobbágyok létszámának a kérdését nagyon bonyolult problémának

tartotta, hiszen nem maradtak fent regisztrumok, amelyek alapján biztos alapokra

lehetne helyezni a kutatást. Véleménye szerint az egyetlen biztos szám egy minimális

adat, amelyet úgy kapott meg, hogy az egy nemzedék alatt keletkezett forrásokban

elıforduló várjobbágyokat összegyőjtötte. Zsoldos szerint még így is fennállt a hiba

lehetısége, ugyanis a személyek azonosítását nem lehet száz százalékos pontossággal

elvégezni, és az így megállapított számnál többen lehettek ennek a csoportnak a

képviselıi. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a várjobbágyok sohasem voltak a

társadalom jelentıs hányadát kitevı réteg. Kialakulásukat a XI–XII. századra vezette

vissza, azokra a milesekre, akik elvesztették közszabadságukat, és eleinte nem lehetett

nagyobb a számuk várispánságonként egy tucatnál, a XIII. századra pedig

megkétszerezıdhetett a létszámuk, nagyjából 20-30 fıre.49

Zsoldos a várjobbágyok birtoklásával kapcsolatban arra megállapításra jutott,

hogy a várjobbágyok helyzetét nem lehet úgy vizsgálni, hogy a nemzetség fogalmának

problémájával ne kerülne szembe a kutató, és véleménye szerint nemzetség az, amit a

szakirodalom annak tart. A probléma forrása ugyanis ott található, hogy a genus névvel

illetett társadalmi egységeket nagycsaládként vagy annál tágabb értelmezéső

csoportként határozzák meg. Véleménye szerint egyes várjobbágy genusok esetén

48 Zsoldos 1999. 46–77. 49 Zsoldos 1999. 102–111.

56

bizonyítható, hogy nemzetséget jelöltek, de a szakirodalom egy részével ellentétben

azon a véleményen volt, hogy ezek a nemzetségek semmiképpen sem Szent István

idejébıl eredtek. A várjobbágyi nemzetségek kialakulását a XIII. századra tette, amikor

a státusz nyújtotta elınyök kihasználásához szükség volt a nemzetséggé szervezıdésre,

így ez az intézmény általánossá vált, és a nemesi genusokhoz hasonult. Zsoldos szerint a

várjobbágyok öröklési rendjére az apáról fiúra szálló birtok volt a jellemzı, és az

öröklési jog a tágabb rokonságot is megillette. Az oldalági örökléssel kapcsolatban

Zsoldos megjegyezte, hogy csak ott következhetett be, ahol örökölt volt a birtok,

ugyanis az adomány által szerzett területekre maguk a várjobbágyok is korlátozottnak

tekintették ezt a jogot. Ha a jobbágy örökös nélkül hunyt el a rokonok általában kérték

az uralkodótól, hogy adományként nekik adja át az elhunyt birtokait, és ezeket a

kéréseket legtöbbször siker koronázta.

Zsoldos úgy gondolta, hogy a várjobbágyi és a királyi serviensi birtokjog között

lévı különbséget fontos hangsúlyozni, hiszen a várjobbágyok birtokának királyra

háramlása nem volt nemesi jog, ugyanis a várnépbeliek földjeivel is történt hasonló

eset, és velük kapcsolatban fel sem merülhet a nemesi jogállás kérdése. A két réteg

birtoklása között hasonlóságok is voltak szép számmal, ezek közül az egyik a

territoriális közösség volt, amelybe különbözı jogállású, de azonos helyen és hasonló

módon birtokló személyek tartoztak, az összetartozás érzését pedig csak tovább

növelhette a közös vármegye alá tartozás. Az sem volt ritka, hogy ilyen eltérı státuszú

személyek közösen birtokoljanak földet, és mivel egymással mindennapi kapcsolatban

voltak, így ügyeik közös intézése is kézenfekvı volt. Az egy megyében élık, a

comprovincialesek közös tevékenységének egyik alapvetı eleme volt a

fogottbíráskodás, amelynek során a kiemelt tekintélyre szert tett, jó hírő jobbágyok

közül választották ki a viszályokat elsimító bírát. Az 1267. évi királyi dekrétum végül

hivatalosan is a nemesi jogállás alapjául a serviensi jogokat ismerte el, így ez a státusz

kiemelkedett az egymás mellett élık közül. Ez a társadalmi helyzet, az együttélés,

nemcsak az intézmények szintjén jelentkezett, hanem a társadalmi jogállásokat is

közelítette egymáshoz, a serviensi jog irányába.

Zsoldos szerint a várjobbágyok földjeinek alapját az a haszonélvezetre kapott

föld képezte, amely a vár tulajdonából került a kezükbe. Elıfordult sok esetben, hogy

közösen birtokoltak földet más várjobbágyokkal, amelynek a hátterében nem a

57

várjobbágyi státusz, hanem a rokoni kapcsolatok álltak. Mivel a várjobbágyok mindenki

másnál több információ birtokában álltak a várispánsággal kapcsolatban, és érdekük

volt a vár földjeinek az egysége, így alkalmasak voltak arra, hogy a vár ügyeiben

eljárjanak, így részt vettek az adományok kimérésében, a birtokhatárok

megállapításában, illetve az adásvétel lebonyolításában is. Zsoldos a várjobbágyi földek

adásvételét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a várjobbágyok a státuszukra

alapozva olyan jogot vallottak magukénak, amely alapján birtokaik adásvételében a

rokonaik ellenırzési joga korlátozhatta ıket, de nem a birtoklás jogcíme. A királyi

hatalom azonban másképp vélekedett ebben a kérdésben, mint a jobbágyok, a kiküldött

vizsgálóbizottságok pedig érvényteleníthették a szerzıdéseket. A terra hereditaria

megjelöléső földekrıl úgy tartotta Zsoldos, hogy a korábbi szakirodalom álláspontja

nem volt helyes ezekkel kapcsolatban, amely szerint a várjobbágyok szabad

rendelkezéső földjeire használták ezt a terminust, Zsoldos véleménye szerint ez a

fogalom a vár földjébıl és független birtokból örökölt földet is jelölhetett.50

Az egységes nemesi réteg kialakulásával kapcsolatban Zsoldos úgy gondolta,

hogy az uralkodói vagy nádori bíráskodás sarkalatos pont lehetett a serviensek

jogállásának, a fehérvári törvénynapon való ítélkezés, és a tömegesen történı király elé

vonulás azonban nehézkessé tette az ítélkezés gyakorlatát. A megoldást a királyi

hatalom az ítélkezésre kijelölt személyek küldésében találta meg elsıként, de a királyi

udvarispán sem láthatta el ezt a feladatot, tekintve, hogy idıben és térben korlátozva

volt, ráadásul az udvarban nem tartózkodhatott a vidéki útjai alatt. A probléma

megoldása végül helyben sikerült, és önálló igazságszolgáltatás létrejöttéhez vezetett,

amelyben az archaikus fogottbíráskodás öltött modern formát. Magának a nemesség

fogalmának a kezdete a XI. század végéhez volt köthetı, amikor az elıkelık egy szők

rétege elkülönült jogilag is a nemtelenektıl, Kálmán törvényeiben pedig már a vagyoni

elkülönülés is megtörtént az adómentességük által. 1232-ben a kehidai oklevélben

megjelenı eléggé nemes jelzı a nobilis terminus új értelmezését tárta fel elıttünk,

ugyanis a nemes megjelölés egyházi jobbágyokra, várjobbágyokra, királyi serviensekre

és nagybirtokosokra egyaránt használatos volt. A fogalom tágulásának az okát Zsoldos

egyrészt IV. Béla páncélos katonaságot preferáló hadszervezeti reformjában látta,

50 Zsoldos 1999. 112–157.

58

másrészt úgy vélte, hogy ez a közösségi jog által egységbe szervezett csoportok belsı,

relatív viszonyait is kifejezte. A régi nemesi réteggel azonosnak tartották magukat a

serviensek, és a két csoport egyesülésére az 1267. évi dekrétumban került sor.51

Zsoldos az Árpád-kor fontos kérdései között kezelte a forrásokban a XI. század

kezdetétıl megjelenı ispán és miles terminusok jelentését és fogalmi változásait. Az

ispán kapcsán úgy gondolta, hogy már Szent István törvényeiben is elsısorban

tisztségviselı értelemben fordult elı, a királyi udvar, a vármegyék, a pénzverı- és

sókamarák élén álló személyek mind ide tartoztak. Az ispán jelentése azonban ennél

árnyaltabb volt, ugyanis a tisztség mellett egy társadalmi réteget is jelöltek vele,

amelynek oka valószínőleg az lehetett, hogy a tisztség viselıi egy társadalmi rétegbıl

kerültek ki, és a címük megerısítette ıket státuszukban. Az ispán szó használata ilyen

értelemben már a XI. század végére háttérbe szorult, és a nobilis váltotta föl. A milesek

kérdése az ispánokéval szemben már sokkal összetettebb problémát jelent a

történettudomány számára, hiszen a törvények egy jelentıs részében szabadként említik

ıket, akiket letaszíthatnak szolgaságba, vagy akik házasodhattak, míg más részükben

szolgai állapotra utalnak velük kapcsolatban. A törvényekbıl az is nyilvánvaló, hogy a

milesek nem álltak az ispánok tulajdonában, és nem is adóztathatták ıket. Zsoldos

szerint a milesek megítélésében fennálló ellentétek megszőntetésére az lehet a

megoldás, ha a mileseket az ispánokhoz hasonlóan egyszerre tekinti a történettudomány

társadalmi rétegnek és tisztségnek.52

Az államalapítást követıen kialakult megyerendszer egyik fontos részét képezı

határmegyék lakosságával kapcsolatban úgy vélte, hogy a határırvidék ırei a

várszervezetbe tagozódtak be, jogállásuk pedig a várnépekének felelt meg. A határır

jelölésére, miután az ır már általánossá vált, a speculator lett, Zsoldos szerint ık

alkothatták azt a csoportot a határırzı népek között, akiknek a tényleges feladata az

ırzéshez kapcsolódott. Az ırök vezetıje az ırnagy volt, aki a határvármegyén belül

51 Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak…” A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól. In:

Zalai történeti tanulmányok. Szerk. Káli Csaba. Zalai Győjtemény 42. Zalaegerszeg 1997. 7–19. 52 Zsoldos Attila: Ispán és vitéz. In: „Múltunk építıkövei…”. Szerk. Csurgai Horváth József–Kovács

Eleonóra. Székesfehérvár 2001. 50–59.

59

egyesítette magában a más vármegyékben megszokott várispáni, száznagyi és

udvarispáni feladatokat, magának a vármegyének az élén pedig az ispán állt.53

Zsoldos Attila az Árpád-kori társadalom kapcsán a királynéi birtokok népeit is

vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy a szolgálónépek szerkezete az uralkodói

földeken élıkéhez hasonló volt, hiszen a királynék már megszervezve kapták ezeket a

birtokokat. Az itt élı népek jogi helyzete szintén a királyi területeken élı társaikhoz

hasonult, habár ıket ritkán nevezték meg jogállás szerint, és a kondicionárius elnevezés

is csak a XIII. század végén jelent meg. Zsoldos szerint az ilyen szolgálónépek a királyi

birtokénál szerényebb összetételőek voltak, hiányzott közülük az élelmiszer-elıállító és

a kézmőves réteg jelentıs része, nem voltak képesek ellátni minden szükségletet, így

azokat a királyi birtokokról kellett pótolni. A királynéi szolgálónépek közé tartoztak

többek között a szılımőveléssel foglalkozók, a mezıgazdasági termelık, néhány

kézmőves csoport, valamint a mőködésért felelıs személyek. A szolgálónépeket szintén

századokba osztották, és tisztségeikben az uralkodói tisztviselıkhöz idomultak az itteni

officialisok is, eladományozhatták a jobbágyokat, akik birtokaikat örökíthették. Az ilyen

birtoktípus létrehozásának célja az volt, hogy a királyné is tudjon adományokat tenni, és

a birtok jobbágyai katonai kötelezettséget is elláttak. 54Az udvarszervezet felépítésével

és társadalmi összetételével kapcsolatban a Szegeden doktorált Kis Péter folytatott új

kutatásokat, ám ezek még nem láttak napvilágot.

Zsoldos megvizsgálta az Árpád-kori nemzetségeket is, és azon a véleményen

volt, hogy a honfoglaló nemzetségek, amelyeket csak analógiák alapján ismerhetünk

meg különböztek a XIII–XIV. századi genusoktól. Véleménye szerint azok alapját az

államalapítás idején létrejött nemzetségek jelentették, míg a honfoglalás koriak éppen

akkor indultak bomlásnak. A két típus között számos különbség fennállt, többek között

a korai nemzetségek vertikális felépítésőek voltak, a társadalom szinte minden rétegét

felölelték, ezzel szemben a XIII–XIV. századiak horizontális jöttek létre, egy rétegen

belül. A X. században és az azt megelızı idıszakban mindenki tagja volt egy

53 Zsoldos Attila: Confinium és marchia. In: Századok 134 (2000) 99–116. 54 Zsoldos Attila: Királynéi népek az Árpád-korban. In: Magyar Évszázadok. Tanulmányok Kosáry

Domokos 90. születésnapjára. Szerk. Ormos Mária. Bp. 2003. 42–54. (Könyvrészletként: Zsoldos Attila:

Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. Társadalom- és

mővelıdéstörténeti tanulmányok 36. Bp. 2005. 62-77.)

60

nemzetségnek, késıbb viszont nem tartozott minden birtokos ilyen kötelékek közé. A

XIII–XIV. századi nemzetségekrıl úgy gondolta, hogy valódi rokoni szál főzte össze

tagjait, és emellett a közös kultusz, nemzetségnév és címer is összekötötte ıket.55

Zsoldos szerint a XIII–XIV. században nemcsak nobilis, várjobbágy, vagy

udvarnoknemzetségek fordultak elı, de kialakult a királyi serviensekhez kapcsolódó

nemzetségtípus is, és ennek az eredete a XI–XII. századi birtokos közszabadokra volt

visszavezethetı. Zsoldos szerint a poroszlói foglalkozás volt az, amely

megkülönböztette a közszabadokat a nemes genusoktól. Ezt a tisztséget azok tölthették

be, akik földbirtokkal is rendelkeztek, és a kisebb megyei birtokosok közül ennek

elsısorban a serviensek feleltek meg. Ezek a nemzetségek általában nem túl nagy

birtokokkal rendelkeztek, egy megyéhez, vagy még ennél is kisebb területhez kötıdtek,

nem viseltek megyésispáni vagy országos tisztségeket a tagjaik, viszont a megyei

életben tevékenyen részt vettek.56

Zsoldos Attila milesekkel kapcsolatos, kétféle státuszú társadalmi réteget

tömörítı elméletének akadtak kritikusai, köztük Ladányi Erzsébet (1937–), az Eötvös

Lóránd Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi docense, aki úgy vélekedett, hogy a

Szent István kori milesek egységes, azonos jogállású réteget alkottak. Ladányi

véleménye szerint a milesek mindannyian szabadok voltak, nem álltak egyetlen úr

tulajdonában sem, viszonylagos kötöttségük is csak annyit jelentett, hogy valakinek a

zsoldjába álltak. A zsoldosként tevékenykedı milesek szabadsága ugyanúgy

megmaradt, ha elszöktek, akkor sem azért ítélték el ıket, mert szolgarendőek lettek

volna, hanem azért mert a megállapodásukat szegték meg. A mileseket önálló

vagyonnal rendelkezı csoportnak tartotta Ladányi, és úgy vélte, hogy hőbéres viszony

ekkor még nem létezett közöttük.57

55 Zsoldos Attila: Nemzetségek halála és születése Szent István korában. In: Szent István és az

államalapítás. Szerk. Veszprémy László. Nemzet és emlékezet. Bp. 2002. 380–393. 56 Zsoldos Attila: Közszabad nemzetségek. In: Mediaevalia Transilvanica 1 (1998) 43–60. 57 Ladányi Erzsébet: A miles Magyarországon és Európában. In: Studia professoris – professor studiorum.

Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Szerk. Almási Tibor – Draskóczy István – Jancsó

Éva. Bp. 2005. 211–217.

61

Engel Pál társadalomtörténeti kutatásai

Engel Pál (1938–2001) az MTA Történelemtudományi Intézet vezetı kutatója

összefoglaló mővében különbözı társadalmi rétegeke vizsgált, és arra a következtetésre

jutott, hogy a XI. században a szabadok és szolgák között a jogképesség megléte, vagy

éppen annak hiánya volt a megkülönböztetı jel. A szolga nem mehetett bíróság elé

semmilyen formában, Engel megfogalmazása szerint csak egy dolog volt, ami nem

rendelkezett személyiséggel. A szabadok ezzel szemben jogképesek voltak, és a

fegyverviselés jelentette szabadságuk egyik jelképét. Engel véleménye szerint az

ispánok és rokonságuk kivételével mindenki rendelkezett valamilyen örökölt teherrel, a

terhei mértékét a szokásjog határozta meg. A szabadok egy különleges csoportját

képezték a hospesek, akik saját szokásaik szerint élhettek, és megtartották a szabad

költözés jogát, cserébe fizettek a földhasználatért.

Engel a szabadokat három részre osztotta fel: a nemeseknek számító ispánokon

kívül vitézekre és a közrendőekre. Ez utóbbi kettıvel kapcsolatban azt az álláspontot

képviselte, hogy társadalmi helyzetüket születési elıjog által érték el. A szabadság

jelentésének átalakulása a XIII. században következett be, noha már Könyves Kálmán

óta csak azokat tekintették csak teljesen jogképesnek, akik valamilyen vagyonnal

rendelkeztek. Ezt követıen, a XII. században a szabadok azok lettek, akik fegyveresen

vagy lovon szolgáltak, majd a század végére kialakult az a nézte, amely szerint az

tartozott közéjük, aki szabadon megválaszthatta az urát, az örökös szolgálatra

kötelezettek pedig kiestek ebbıl a kategóriából.58

A szabadok közötti közrendőekre és vitézekre való felosztást a királyi várak

XIII. századi alattvalói között találta meg a várjobbágyok és a várnépek formájában, és

úgy gondolta, hogy örökös szolgálatuk miatt nem lehetett ıket szabadoknak tekinteni,

bár a szabadság régi értelmében ık is a liberek közé tartoztak. A várnépekkel

kapcsolatban úgy gondolta, hogy földjükrıl nem lehetett ıket előzni, adminisztratív

okok miatt századokba osztották ıket, földtulajdonlásuk pedig szolgálathoz volt kötve.

Engel úgy vélte, hogy felettük uralkodó osztályként helyezkedtek el a várjobbágyok, aki

Szent Istvántól kapott jogaik szerint éltek.

58 Engel Pál: Szent István birodalma. História Könyvtár – Monográfiák 17. Bp. 2001. 59–72.

(Továbbiakban: Engel 2001)

62

Engel ellentétben Bolla Ilonával és az ı munkásságát alapul vevı történészekkel

úgy gondolta, hogy a várjobbágyok a vitézek, vagyis a milesek utódai voltak, és egy

kiváltságolt elitet alkottak. Engel szerint igen csekély számú volt ugyan a

várjobbágyság, de létezett egy olyan katonáskodási kötelességgel rendelkezı,

várjobbágyi jogi helyzetben lévı csoport, amely a földbirtoklás tekintetében tért csak el

a várjobbágyoktól, mivel nem váltak a földek tényleges tulajdonosaivá. A várral

kapcsolatban lévı személyek közül kiemelte az ispánokat, akiket a király

nagyhőbéresének tartott, és mivel szerinte tisztségük nem volt örökletes, így a

foglalkozásukat úgy definiálta, mint ideiglenes hőbért. A határvármegyékkel

kapcsolatban úgy gondolta, hogy védelmet egyrészt odatelepített idegen népcsoportok,

és az ırként tevékenykedı magyarok látták el.59

A Györffy Györgyhöz hasonlóan a szabadok és a szolgák csoportja közé sorolta

az udvarnokokat, akiknek eredeti uruk az uralkodó volt, ıseik pedig a leigázott szlávok

közül kerültek ki, ık jogi helyzetüket tekintve nem járulhattak tanúként a bíróságok elé,

és a szabadokhoz képest mindig szolgaállapotúnak számítottak. Engel szerint a

parasztság nagy részét a várnépek és az udvarnokok tették ki, de paraszti sorba tartoztak

még a speciális szolgálónépek is, akiket az adózási módjuk különböztetett meg a többi

csoporttól. A szolgálónépek sem voltak homogén réteg, terheik alapján belsı hierarchia

alakult ki köztük, amelynek az élén a tárnokok és a lovászok álltak.60

A nemességgel kapcsolatban úgy gondolta, hogy ez a réteg II. András korának

az eredménye volt. A nemesek közé tartoztak azok, akik földjeiket ısi örökségként

kapták meg, és allodiális jogon birtokolták. A nemesi rétegek alsó csoportjába sorolta az

örökletes szolgálatra kötelezetteket, úgy gondolta, hogy a nobilis jelzı elterjedése ahhoz

az elit népességhez volt köthetı, amely ugyan a király felügyelete alatt állt, de az alatta

lévı paraszti csoportoktól is elkülönült. A nemesség nagy részét a királyi serviensek

alkották. A legelıkelıbb tagjaik azok voltak, akik valamilyen nemzetséghez tartoztak,

amelyek közös jellemzıje volt, hogy a közös ıs a XIII. századra a nemzetség

névadójává vált. Az összekötı kapcsot nemcsak a közös ıs, de a közös címerhasználat,

és a közös kultusz is szimbolizálta. A nemesség rendi tudatát az 1267. évi dekrétum

59 Engel 2001 64–65. 60 Engel 2001. 66–67.

63

döntıen formálta, de Engel véleménye szerint az ahhoz folyamatot a bolognai

egyetemen tanult klerikus csoport is befolyásolta, amelynek kezdeményezı szerepe volt

a magyar nemesi mozgalomban. A nemesi önkormányzat gyökerei a kehidai oklevélig

nyúltak vissza, az elsı nemesi megye 1280-ban, Borsodban jöhetett létre.61

Borosy András és a hadakozó népek

Borosy András (1922–) történész, levéltáros munkássága középpontjában

elsısorban a hadakozó népelemek álltak. Azon az állásponton volt, hogy a megyei

katonaság leginkább lovas–íjász személyekbıl állt, akiknek alapos kiképzésen kellett

átesniük, a mesterség pedig apáról fiúra öröklıdött. Borosy szerint a megyei seregek

összefogása és a katonai igazgatás megszervezése volt az oka a századokra épülı

igazgatás megszervezésére. Úgy gondolta, hogy a haderı megyénként szervezıdött, a

harcoló elemek pedig nem hivatásos katonák voltak, hanem termelık, akik közül

gazdaságilag kiemelkedett a várjobbágyi réteg. A várjobbágyok látták el a megyei

tisztségeket és csak szolgálatukkal tartoztak az uruknak, a körükbıl kerültek ki többek

között a hadnagyok, várnagyok és az udvarnagyok is. A várnépek a vár szolgálónépei

voltak, akik igyekeztek kedvezıbb jogállású és helyzető személyeket maguk közé

vonni, közülük pedig felemelkedett egy réteg a keltjobbágyfiúk. A várak hadakozói e

két réteg közül kerültek ki, de Borosy úgy vélte, hogy míg a várjobbágyok teljes

létszámmal vettek részt a seregben, addig a várnépekre ez nem volt jellemzı, így nem

fogadta el azt a Kristó Gyulához kötıdı elméletet, amely szerint a sereg gerincét a

várnépek adták volna.62

A milesekkel kapcsolatban úgy gondolta, hogy vegyes etnikai eredető társadalmi

rétegrıl volt szó: magyarok, idegenek és segédnépbeliek is egyaránt a soraik közé

kerülhettek. Egy részük a várispán alá tartozott, tehát vegyesen alkották a réteget szabad

és nem szabad jogállapotú egyének is. A törvények alapján a társadalom középsı

osztályát képviselték, akik akár szolgákkal is rendelkezhettek, ık maguk pedig, noha

élhettek egy úr joghatósága alatt, mégsem tartoztak a szolgák közé. Vagyoni

61 Engel 2001. 104–105. 62 Borosy András: A királyi várispánságok hadakozó népei Magyarországon a tatárjárás elıtt. In:

Hadtörténelmi Közlemények 30 (1983) 3–24.

64

szempontból a társadalom felsıbb rétegeihez tartoztak, Engel a rangjukat pedig a

száznagyokéhoz hasonlította, úgy vélte, hogy késıbb ık alkották a királyi serviensek

magját.63

Borosy úgy ítélte meg, hogy a serviensek közé az egykori mileseken túl bekerült

a várjobbágyok, a várnépek, a határırök illetve a közrendőek egy része is, csak úgy

váltak teljes értékő harcossá, ha jogállásukban felemelték ıket. A hadakozók tekintélye

nagy volt, és noha az egyházi nemesek is hadakoztak, ık mégsem kerülhettek a

serviensek közé. A servienseken túl a seregben szolgálhattak még liberek is, sıt

szabadosok is harcolhattak ott, akkor, ha fel tudtak megfelelıen fegyverkezni. A

hospesek is a harcoló rétegek közé tartoztak, ık többféleképpen róhatták le

szolgálatukat: állíthattak kollektívan katonát és szerepet játszhattak a városvédelemben

is.64 A hadakozók speciális csoportját alkották a határırök, akik általában nem teljes

libertast birtokoltak és általában szegények, míg elöljáróik vagyonos csoportot alkottak.

A határırök egyénileg birtokolták földjeiket, élt köztük az oldalági öröklés rendszere, az

ispán bíráskodott felettük, ık pedig részt vehettek a király hadjárataiban.65

Zárszó

Az Árpád-kor úgy gondolom, hogy a magyar történelem egyik legizgalmasabb

idıszaka volt, amellyel kapcsolatban a viszonylag kevés forrás miatt sok-sok kérdés

merült fel. A történészek véleményét, ahogy a marxista történetíróknál jól láthattuk az is

meghatározhatta, hogy milyen világnézetet képviseltek. Az Árpád-kor társadalmát sok

szemszögbıl meg lehet közelíteni, voltak olyanok, mint Bónis György, aki

jogtörténetileg szemlélte a társadalmat, és olyanok is, mint Heckenast Gusztáv, akik a

helynevek felhasználásával kívánták bemutatni a középkori magyarságot. A

nézetkülönbségek sokszor parázs vitákhoz vezettek, ennek jó példája volt nemcsak az

Erdélyi–Tagányi diskurzus, hanem a Kristó Gyula és Györffy György között kialakult

63 Borosy András: A XI–XII. századi harcosrétegünk néhány kérdésérıl. In: Hadtörténelmi Közlemények

21 (1974) 3–24. 64 Borosy András: Közrendő és nem szabad eredető hadakozó népelemek az Árpád-korban. In:

Hadtörténelmi Közlemények 29 (1982) 3–24. 65 Borosy András: Határırség és határırök az Árpádok korában. In: Hadtörténelmi Közlemények 24

(1977) 543–557.

65

történészi konfliktus is. Úgy gondolom, hogy a magyar középkorral foglalkozó

történetírás jelenére a legnagyobb hatást Bolla Ilona fejtette ki, akinek meghatározó

mőve és nézetei számos történész gondolatainak az alapjául szolgáltak. Közéjük

tartozott Zsoldos Attila, Szőcs Jenı és Solymosi László is, akik kutatásuk során

elsısorban az ı elméleteire támaszkodtak. Kivételt jelentett a történészek között Engel

Pál személye, aki számos kérdésben nem értett egyet Bolla Ilonával. Úgy gondolom,

hogy Bolla olyan iskolateremtıvé vált, aki jelentısen átformálta az Árpád-kori

társadalommal kapcsolatban az elıtte uralkodó nézeteket, és napjaink történetírására

igen nagy hatást gyakorolt.

66

Bibliográfia

• BOLLA ILONA: A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása Magyarországon.

Értekezések a történeti tudományok körébıl. Új Sorozat 100. Bp. 1998.

• BÓNIS GYÖRGY: Hőbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Kolozsvár

1947. 63–87.

• BOROSY ANDRÁS: A „nemzetségi Magyarország”, a királyi vármegyék és a

várispánságok hadakozó népelemei. In: Szabó István Emlékkönyv. Szerk. Rácz

István. Debrecen 1998. 73-87.

• BOROSY ANDRÁS: A királyi várispánságok hadakozó népei Magyarországon a

tatárjárás elıtt. In: Hadtörténelmi Közlemények 30 (1983) 3–24.

• BOROSY ANDRÁS: A XI–XII. századi harcosrétegünk néhány kérdésérıl. In:

Hadtörténelmi Közlemények 21 (1974) 3–24.

• BOROSY ANDRÁS: Határırség és határırök az Árpádok korában. In:

Hadtörténelmi Közlemények 24 (1977) 543–557.

• BOROSY ANDRÁS: Közrendő és nem szabad eredető hadakozó népelemek az

Árpád-korban. In: Hadtörténelmi Közlemények 29 (1982) 3–24.

• ENGEL PÁL: Szent István birodalma. História Könyvtár – Monográfiák 17. Bp.

2001.

• GYÖRFFY GYÖRGY: A magyar törzsi helynevek. In: Névtudományi elıadások. II.

Névtudományi konferencia. Szerk. Kázmér Miklós–Végh József. Bp. 1970. 196–

200.

• GYÖRFFY GYÖRGY: A magyar törzsi helynevek. In: Névtudományi vizsgálatok. A

Magyar Nyelvtudományi Társaság névtudományi konferenciája 1958. Szerk. Pais

Dezsı–Mikesy Sándor. Bp. 1960. 27–34.

• GYÖRFFY GYÖRGY: A tízes és a százas szervezet. In: Az MTA II. Osztályának

Közleményei 22 (1973) 57–64.

• GYÖRFFY GYÖRGY: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. In: Történelmi

Szemle 15 (1972) 261–320

67

• GYÖRFFY GYÖRGY: Tanulmányok a magyar állam eredetérıl. A Magyar Néprajzi

Társaság Könyvtára. Bp. 1959.

• GYÖRFFY GYÖRGY: István király és mőve. Bp. 1977.

• GYÖRFFY GYÖRGY: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet

1242-ig. Fıszerk. Székely György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története

tíz kötetben I/1-2. Bp. 1984. 748–815., 966–1001.

• HECKENAST GUSZTÁV: Fejedelmi szolgálónépek a korai Árpád-korban.

Értekezések a történeti tudományok körébıl. Új Sorozat 53. Bp. 1970.

• KRISTÓ GYULA: A magyar állam születése. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár

8. Szeged 1995.

• KRISTÓ GYULA: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Nemzet és

emlékezet. Bp. 1988.

• KRISTÓ GYULA: Az Árpád-kor háborúi. Bp. 1986.

• KRISTÓ GYULA: Heckenast Gusztáv: Fejedelmi szolgálónépek az Árpád-korban.

Bp. 1970. (könyvismertetés) In: Századok 107 (1973) 742–746.

• KRISTÓ GYULA: In: Magyarország története. Elızmények és magyar történet

1242-ig. Fıszerk. Székely György. Szerk. Bartha Antal. Magyarország története

tíz kötetben. I/2. Bp. 1984. 1131–1161.

• KRISTÓ GYULA: Levedi törzsszövetségétıl Szent István Államáig. Elvek és utak.

Bp. 1980.

• KRISTÓ GYULA: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. In: Acta

Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 55. Szeged

1976. 65–84.

• KRISTÓ GYULA: Törzsek és törzsnévi helynevek. In: Magyar ıstörténeti

tanulmányok. Szerk. Bartha Antal– Czeglédy Károly – Róna-Tas András. Bp.

1975. 211–223.

• LADÁNYI ERZSÉBET: A miles Magyarországon és Európában. In: Studia

professoris – professor studiorum. Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik

születésnapjára. Szerk. Almási Tibor – Draskóczy István – Jancsó Éva. Bp.

2005. 211–217.

• LEDERER EMMA: A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Bp. 1959.

68

• MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. In: Századok 76 (1942)

275–305., 407–434.

• MOLNÁR ERIK: A magyar társadalom története az ıskortól az Árpád-korig. Bp.

1945., 1949.

• MOLNÁR JÓZSEF: A királyi megye katonai szervezete a tatárjárás korában. In:

Hadtörténelmi Közlemények 6. (1959) 222–252.

• ROTTLER FERENC: Erdélyi László társadalomtörténeti „új rendszere”. (Az

Erdélyi–Tagányi vita). In: Összehasonlító jogtörténet. Bolgár Elek emlékkönyv.

Szerk.: Horváth Pál – Révész T. Mihály. Bp. 1983. 235–250.

• SOLYMOSI LÁSZLÓ: A földesúri járadékok új rendszere a 13. században. Bp.

1998.

• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Harangozók és Harangozó nevő települések a középkori

Magyarországon. In: Századok 128 (1994) 335–351.

• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Hospeskiváltságok 1275-bıl. In: Tanulmányok Veszprém

megye múltjából. Szerk. Kredics László. Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai

3. Veszprém 1984. 17–70.

• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Hozott-e törvényt Szent István király a torlókról? In: Doctor

et apostol. Szent István-tanulmányok. Szerk. Török József Bp. 229–271.

• SOLYMOSI LÁSZLÓ: Szakrális rendeltetéső szolgálónépek az Árpád-korban. In:

Tanulmányok a 950 éves Tihanyi alapító tiszteletére. Szerk. Érszegi Géza Tihany

2007. 13–30.

• SZŐCS JENİ: Az 1267. évi dekrétum és háttere. In: Társadalom- és

mővelıdéstörténeti tanulmányok. Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H. Balázs

Éva–Fügedi Erik–Maksai Ferenc. Bp. 1984. 341–394.

• SZŐCS JENİ: Megosztott parasztság – egységesülı jobbágyság. In: Századok 115

(1981) 3–65., 263–314. (Rövidebben: Szőcs Jenı: Az utolsó Árpádok. História

Könyvtár – Monográfiák 1. Bp. 1993. 125–136., 208–222.)

• VÁCZY PÉTER: A korai magyar történelem néhány kérdése. In: Századok 92

(1958) 265–345.

69

• ZSOLDOS ATTILA: „Eléggé nemes férfiak…” A kehidai oklevél

társadalomtörténeti vonatkozásairól. In: Zalai történeti tanulmányok. Szerk. Káli

Csaba. Zalai Győjtemény 42. Zalaegerszeg 1997. 7–19.

• ZSOLDOS ATTILA: A szent király szabadjai: Fejezetek a várjobbágyság

történetébıl. Társadalom- és mővelıdéstörténeti tanulmányok 26. Bp. 1999.

• ZSOLDOS ATTILA: Confinium és marchia. (Az Árpád-kori határvédelem néhány

intézményérıl) In: Századok 134 (2000) 99–116.

• ZSOLDOS ATTILA: Ispán és vitéz. In: „Múltunk építıkövei…”. Szerk. Csurgai

Horváth József–Kovács Eleonóra. Székesfehérvár 2001. 50–59.

• ZSOLDOS ATTILA: Királynéi népek az Árpád-korban. In: Magyar Évszázadok.

Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Szerk. Ormos Mária. Bp.

2003. 42–54. (Könyvrészletként: Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A

királynéi intézmény az Árpádok korában. Társadalom- és mővelıdéstörténeti

tanulmányok 36. Bp. 2005. 62-77.)

• ZSOLDOS ATTILA: Közszabad nemzetségek. In: Mediaevalia Transilvanica 1

(1998) 43–60.

• ZSOLDOS ATTILA: Nemzetségek halála és születése Szent István korában. In:

Szent István és az államalapítás. Szerk. Veszprémy László. Nemzet és emlékezet.

Bp. 2002. 380–393.

70

A szakdolgozó nyilatkozata

Alulírott …………………………, EHA-kód: …………….. kijelentem és aláírásommal igazolom, hogy az ELTE BTK történelem alapszakra (BA) ................……............................................. címen benyújtott záródolgozatom teljes mértékben saját munkám eredménye, és korábban nem fogadták el sehol záródolgozatként. Minden forrásra és szakirodalomra pontosan hivatkoztam, ezeken kívül más forrást vagy szakirodalmat nem használtam.

Tudomásul veszem, hogy nyilatkozatom valótlansága esetén akár a záródolgozattal megszerzett BA-diploma visszavonásával is büntethetı vagyok.

Kelt: …………….., ……………..

…………………………..

aláírás