AZ EL NEM KÖTELEZETT ORSZÁGOK

MOZGALMÁNAK HANYATLÁSA

A HIDEGHÁBORÚS NEMZETKÖZI

RENDSZER ALKONYÁN

2000. december

KÉSZÍTETTE: CSICSMANN LÁSZLÓ

2

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS 3 I. AZ EL NEM KÖTELEZETTEK MOZGALMÁNAK SZÜLETÉSE 6 1. A DEKOLONIZÁCIÓ FOLYAMATA 6

2. BANDUNGTÓL BELGRÁDIG 8

3. A BANDUNGI NEMZEDÉK 10

3.1. JOSZIP BROZ TITO ÉS JUGOSZLÁVIA 11

3.2. DZSAWÁHARLÁR NÉHRÚ ÉS INDIA 12

3.3. GAMAL ABDEL NASSZER ÉS EGYIPTOM 14

4. AZ EL NEM KÖTELEZETTEK ÉS A SZUPERHATALMAK 16

4.1. A SZOVJETUNIÓ ÉS A RUBELDIPLOMÁCIA 17

4.2. KÍNA ÉS AZ EL NEM KÖTELEZETTEK 19

4.3. AZ USA ÉS A HARMADIK VILÁG 21

4.4. HARMADIK TÁBOR VAGY SEMLEGESSÉG ? 22

II. A MOZGALOM EREDMÉNYEI, HATÁROZATAI 25

1. A MOZGALOM POLARIZÁLÓDÁSA A 70-ES ÉVEKBEN 28

2. LEHETŐSÉGEK ÉS PERSPEKTÍVÁK A 90-ES ÉVEKBEN 31

FELHASZNÁLT IRODALOM 35

3

“Most mégis a harmadik világ lett azoknak a reményeknek és hiteknek a kifejezője, melyek továbbra is a társadalmi forradalomban bíztak. Kitörni készülő vulkánhoz hasonlított, olyan szeizmikus területnek tűnt, melynek rezgései az eljövendő földrengések előhírnökei voltak.”

/ Eric J. Hobsbawm (1998), 416. o. /

“A tömbök számunkra sohasem voltak azonosak sem keletkezésük ideje, sem pedig más jellemzőik szerint.” / Joszip Broz Tito beszéde Havannában /

BEVEZETÉS

2

001-ben ünnepli alapításának 40 éves évfordulóját az el nem

kötelezett országok mozgalma. A mozgalom a bipoláris

világrendszer megszűnte után, habár annak sajátosságait

mindenképpen magán viselve, maga mögött hagyta a “rövid XX. századot”. A

mozgalom életképessége, vonzereje és egységessége egyaránt megkérdőjeleződött

a 90-es évek derekára, amely egyrészről a szuperhatalmak közötti versenyfutás

megszűntének, másrészről a harmadik világban végbement változások

eredményének köszönhető. Az el nem kötelezettség ideája, ugyanakkor még ma

is vonzó néhány, a nemzetközi rendszerben helyét kereső fejlődő ország számára1.

Maga a mozgalom a formálódó “globális” struktúrában, a változások szelének

kitéve még ma is számos említésre méltó konferenciát szervez, és záróokmányt

ad ki. A 40 éves évforduló alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk a mozgalom

születését, elért eredményeit, céljait és azt a képlékeny mozgást, amelyet a

nagyhatalmak közötti versengés légköre teremtett. A mozgalmat nagyon sokan,

nagyon sokféleképpen értékelték. Egyesek a Szovjetunió eszközének tekintették,

míg mások egy sajátos “harmadikutas” fejlődés kifejeződésének. Mindenesetre

egy bizonyos, a mozgalom létrejötte és fejlődése, alapvetően egy folyamat

eredménye, amelynek rugalmasságát és képlékenységét a szuperhatalmak közötti

mindenkori erőviszonyok, alkufolyamatok adták. Az “amerikai tömb” és a

1 Kézenfekvő India példáját megemlíteni, amely a 90-es években az el nem kötelezettség külpolitikáját felhasználja az amerikai és kínai féltől való egyenlő távolságtartásra.

4

szovjet befolyási övezetek rendszere még a klasszikus hidegháború

“blokkosodási” időszakában sem tudta teljesen behálózni és lefedni az egész

Földet. A két ideológián alapuló társadalmi, gazdasági, politikai rendszer

megpróbálta saját érdekszféráját kiterjeszteni a még “szabad”, ideológiáktól

mentes területekre. A harmadik világ tehát sajátos érdekütközések tárgya lett. A

90-es évek eseményeit szem előtt tartva, lehetőségünk van ennek az

alkufolyamatnak az értékelésére, abban az időszakban, amelyben az egyik

legnagyobb kihívást valójában a harmadik világ jelenti.

E tanulmány célja körvonalazni azon perspektívákat és elérhető

eredményeket, amelyekkel az el nem kötelezett országok mozgalma kecsegtet, és

azon lehetőségeket, amelyek a fejlődő országok egymás közötti párbeszédéből

származnak. Lehetőség van-e egyáltalán ilyen politikai párbeszédre, és az egymás

közötti gazdasági kapcsolatok fejlesztésére ? Számos elemző a mozgalom

létjogosultságát is megkérdőjelezi, ugyanis a Szovjetunió egyoldalú összeomlása

kihúzta a talajt az el nem kötelezettség eszmeisége alól. Mégis úgy látjuk, hogy

40 év távlatából célszerű foglalkozni a mozgalom értékelhető tapasztalataival,

ugyanis a fejlődő országokat sújtó általános társadalmi-gazdasági válságon csakis

egy széleskörű együttműködés változtathat. Ez a kooperáció napjainkban még

nem körvonalazódik, ugyanakkor egy már meglévő és viszonylag működőképes,

habár alapvetően eredménytelen struktúra kiinduló bázisa lehetne ennek.

Egyértelmű az is, hogy maga a mozgalom nem találja helyét az “átmeneti”,

formálódó nemzetközi rendszerben, és a nemzetközi szervezetek struktúrájában. A

II. világháborút követő Kelet-Nyugat alapvetően ideológiai ellentét, a 90-es

években hirtelen egy Észak-Dél gazdasági ellentétévé formálódott, amely

ellentétet a civilizációspecifikus különbségek is generáltak. Furcsa módon a Dél

országai főleg az előző komplementereként meghatározott Északkal állnak

kapcsolatban. Ez összefügg azzal a gyarmati múlttal és örökséggel, amelynek a

harmadik világ inkább elszenvedője volt, mintsem élvezője. A fejlődő országok

külön-külön is keresik helyüket a globalizáció világában, abban a világban,

5

amikor a “fejlettebbnek” ítélt nyugati civilizációt is eléri a “nagy szétbomlás”2,

vagy ha úgy tetszik ismét egy újabb “nagy átalakulás”3 vár az emberiségre,

akárcsak a modern kapitalista rendszer kiforrásának kezdetén. Azt a kérdést kell

megválaszolnunk, hogy az emberiség nagy részét kitevő, ugyanakkor rendkívül

szerény gazdasági eredményekkel büszkélkedő, de ambiciózus politikai tervekkel

előálló fejlődő országok milyen munkamegosztásban részesedhetnek a globális

hatalmi játszmában. Az egymás között kibontakozó politikai, gazdasági

kooperáció ugyanakkor kedvezően tudna hatni az európai és az amerikai

civilizációval kapcsolatos párbeszédre is. Ahhoz, hogy a kérdés részletes

elmézésébe belefogjunk, szükséges az el nem kötelezettség doktrínájának az

elemzése, értékelése.

2 lásd Francis Fukuyama legújabb könyvét, amelyben az egyes országok statisztikai adatait elemezve tárja fel azokat a vívódásokat, amelyeket az “Északnak” is meg kell vívnia a globalizáció folyamatában. Fukuyama, Francis : A nagy szétbomlás. Európa Kiadó, Budapest, 2000. 3 lásd Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei című könyvét. Mészáros Gábor kiadása, 1997.

6

I. AZ EL NEM KÖTELEZETTEK MOZGALMÁNAK SZÜLETÉSE

A II. világháború alatt egymással szövetségesi viszonyban álló

nagyhatalmak “antagonisztikus kooperációja”4 nagy mértékben meghatározta az

1945. évi német, majd japán feltétel nélküli kapituláció után kialakult

nemzetközi politikai viszonyokat. 1945 és 1947 között már a világ két részre

szakadása napirenden volt, mivel megindult a befolyási övezetek társadalmi,

gazdasági és nem utolsósorban ideológiai átalakítása a keleti és a nyugati

“frontokon” egyaránt. Az Amerikai Egyesült Államok a liberalizmus és a

szabadpiac elveivel felvértezve állt szemben azzal a Szovjetunióval, amely a

jelentős gazdasági lemaradást, illetve az általános társadalmi apátiát a cári

szellemekhez hű expanzionizmussal, és a bizánci hagyományokhoz kapcsolható

erős állami beavatkozással kívánta leküzdeni. A hidegháború formális logikája az

egymással szembeni kölcsönös bizalomra és bizalmatlanságra épült. Paradox

módon, ugyanis bizalmatlanságra volt szükség ahhoz, hogy maga a bipoláris

nemzetközi rendszer létrejöjjön, azaz a két szuperhatalom közötti egyetértés

megbomoljon, ugyanakkor egy sajátos kooperációra is szükség volt ahhoz, hogy

az emberiség elkerülje a nukleáris holocaustot, és a fegyverkezési verseny

további eszkalálódását féken tartsák. Mindkét tömb erélyesen lépett fel saját

befolyási övezetének kitágítására, a Szovjetunió először Kelet- és Közép-

Európában, míg az USA figyelme az európai kontinens nyugati felére vetődött.

Európa megosztását az tette lehetővé, hogy a XX. századra elvesztette a saját

ügyeibe való beleszólási képességet, vagyis Európa sorsa felett már más

hatalmak döntöttek. Ez a mozzanat tette lehetővé a világméretű gyarmati

rendszer gyors összeomlását is.

1. A DEKOLONIZÁCIÓ FOLYAMATA

A dekolonizációs folyamat nagyarányú felgyorsulását éppen a II. világháború

vége tette lehetővé. Egyrészt azért, mert már a XX. század elejére, és különösen

4 A kifejezést Fischer Ferenc (1993) használja.

7

az 1917. évi oroszországi forradalmi hullám szétterjedése révén érett volt a

nemzeti felszabadító mozgalmak helyzete a gyarmati világ nagy részén. A II.

világháború azonban késleltette a függetlenség kivívásának folyamatát, már csak

azért is, mivel a gyarmati sorban lévő országok bekapcsolódtak az anyaországok

révén a világméretű konfliktusba. A II. világháború azonban úgy legyengítette

Európát, hogy kénytelenek voltak megadni a függetlenséget a legtöbb országnak.5

Így például Szíria, Transzjordánia és a Fülöp-szigetek 1946-ban vált függetlenné,

India, Pakisztán, Indonézia 1947-ben, Burma és Srí Lanka 1948-ban stb.6 A

gyarmati rendszer felszámolása szempontjából vízválasztó volt a két

szuperhatalom gyarmatosítás-ellenessége. Ez vezetett el 1960-ban, az ENSZ

keretében “A gyarmati rendszer megszüntetéséről szóló határozat”

elfogadásához, amely olyan kijelentést tesz, amely szerint “szükséges a gyarmati

rendszer minden formájának és megnyilvánulásának mielőbbi és feltétel nélküli

megszüntetése”7. Az újonnan függetlenné vált államok, megtapasztalván a

gyarmati örökség keserűségeit, nacionalista vezetőikkel az élen, a két tömbbel

szembeni távolságtartásra rendezkedtek be. Téves azonban azt állítani, hogy ezek

az országok semmilyen kapcsolatot sem tartottak fenn a két tömbbel, ugyanis a

volt anyaországok rögtön megszervezték a volt gyarmatok egybefogására

szolgáló szervezeteiket, gondoljunk csak a Brit Nemzetközösségre vagy a Francia

Unióra. Erős gazdasági, politikai és kulturális szálak kötötték össze a fejlett és a

feljődő országokat. Így az 1940-es évek végére a hidegháború kialakulásának

perceiben megszületik a harmadik világ fogalma, amely az első világtól /a

Nyugattól/ és a második világtól /a Kelettől/ való elkülönülésre utal. Ez nem

jelent azonban egyenlő távolságtartást a két tömbbel szemben, hanem egy

sajátos, harmadikutas fejlődés lehetőségének a kinyilvánítását, amellyel a

nemzetközi rendszerbe való önálló szereplőkénti betagozódásukat erősítik meg.8

5 A gyarmati rendszer felszámolásában természetesen nagy volt a különbség az angol és a francia eset között. Franciaország kevésbé volt engedékeny a gyarmatainak feláldozásával szemben /lásd az algériai háborút, amely 8 éven át tartott/. 6 a felsorolást lásd Halmosy Dénes (1985): 349-350. o. 7 u.o. 351. o. 8 Balogh András (1979): 4. o.

8

2. BANDUNGTÓL BELGRÁDIG Alapvetően tehát két fő tényező játszott szerepet az el nem kötelezettség

eszméjének kialakulásában: egyrészt a dekolonizáció folyamata, másrészt a

hidegháború létrejötte.9 A mozgalom létrejöttében rendkívüli mérföldkő az az

aktív diplomácia, amellyel az újonnan függetlenné vált államok megjelentek a

nemzetközi porondon. Mindenekelőtt az indiai, az indonéz és a kínai külpolitika

sajátosságait kell megemlíteni, tudatában léve annak, hogy Kína 1949-től kezdve

a szocialista világrendszer részét képezi. Kína és India egymás közötti viszonyát

az 1954-ben kiadott közös nyilatkozat alapján a következő öt elv /Pancsa Sila/

határozza meg:

1. területi épség és szuverenitás tiszteletben tartása;

2. meg nem támadás;

3. be nem avatkozás egymás belügyeibe;

4. egyenlőség és kölcsönös előnyök;

5. békés egymás mellett élés.10

Mint ismeretes a kínai-indiai jószomszédi viszony komoly határháborúkba

torkollott. Az el nem kötelezett országok mozgalmának közvetlen előzménye a 29

ország részvételével, 1955. áprilisában megrendezett bandungi konferencia volt.

Az indonéz városban 29 olyan ország képviselői találkoztak, amelyek az újonnan

elnyert függetlenségükkel léptek a nemzetközi porondra. A külső szuverenitás

legfőbb letéteményeseként a cselekvő diplomácia demonstrálja leginkább az adott

ország önállóságát a nagyhatalmi küzdőtéren. Bandungban tehát a résztvevő

országok látván a hidegháború első helyettesítő háborúit, lokális konfliktusait, arra

a meggyőződésre jutottak, hogy célszerű kimaradni ezekből a könnyen

világméretűvé válható ellentétből. “Bandung volt a helyszíne a volt gyarmati

területek globális politikai erőként való jelentkezésének.”11 Már itt jól látszott,

hogy nem arról van szó, hogy az újonnan függetlenné vált országok

összefognak az amerikai vagy a szovjet blokk ellen, és létrehoznak egy

9 u.o. : 3. o. 10 Halmosy Dénes (1985), 224. o. 11 Barbi Balázs (1985), 83. o.

9

harmadik tömböt, hanem pusztán a szabad cselekvőképesség fennmaradásának

ígérete jelentette a közös nevezőt számukra. “Mi több... ,akinek a legcsekélyebb

lehetősége is maradt a szabad cselekvésre, el akarta kerülni, hogy akár az egyik,

akár a másik táborhoz csatlakozzon, mert ki akart maradni a közelgő, fenyegető

harmadik világháborúból.”12 A bandungi nyilatkozat 10 elve13 jól szemlélteti a

függetlenség megtartásának az igényét. A megkésett nemzetfejlődés

viszontagságaival küzdő államok ezen köre, az eltérő álláspontok ellenére is egy

olyan közös politikai nyilatkozatot adtak ki, amely elutasítja a hidegháború és a

nukleáris fegyverkezési verseny légkörét. Bandung szelleme azonban érzékenyen

érintette az Egyesült Államokat. A klasszikus hidegháború azon szakaszában,

amikor az amerikai védőbástyákon Koreától és Indokínától kezdve Izraelig

bezáróan lángokban áll az egész világ, a tömeges megtorlás és a regionális

katonai szövetségek rendszerébe (SEATO, CENTO) nem fér bele a már

kialkudott nemzetközi rendszert bomlasztó államok serege. Az amerikai

külpolitikát éppen az ejtette kétségbe Bandungban, hogy az könnyen a

világméretű kommunizmus eszközévé válhat, ugyanis számos ázsiai ország

egyszerre volt tagja valamely lokális katonai védelmi szövetségnek, és egyszerre

vett részt az ezt támadó bandungi konferencián (lásd Irán, Pakisztán stb.). Az

Egyesült Államok a XX. századra olyan világot képzelt el, amelyben ő az

irányítást szimbolizáló karmesteri pálca tulajdonosa. 1947 történései, majd a

Varsói Szerződés és a NATO megalakulása, a dekolonizáció irányíthatatlansága

jelentős fejtörést okoztak az amerikai külpolitika számára, mivel Bandung “a

monolitikus nyugati (amerikai) szövetségi rendszer egységét veszélyeztette”14. A

Szovjetunió számára viszont a külpolitikai mozgástér egy új lehetőségét, területét

jelentette, amely megmutatkozik a nemzeti felszabadító mozgalmak természetes

szövetségesként való aposztrofálásában is. A kép azonban nem ennyire egyszerű,

ugyanis a Sztálin közvetlen halála utáni hruscsovi éra kezdetének külpolitikáját

12 E. J. Hobsbawm (1998): 342. o. 13 lásd Halmosy Dénes(1985): 280-281. o. 14 Barbi Balázs (1985): 86. o.

10

a belső hatalmi harcok erőteljesen megbénították.15 A rubeldiplomácia igazából

csak a 60-as évekre válik a harmadik világ aktív szereplőjévé.

Bandungból az út egyenesen Belgrádig vezetett, ahol 1961. szeptember 6-

án 25 ország képviselője létrehozta az el nem kötelezett országok mozgalmát. A

mozgalom alapító értekezletének nyilatkozata hűen tükrözi a résztvevők

hidegháborús politikáját, ugyanis a tagállamok “erélyesen elvetik és kishitűnek,

távlattalannak, a világfejlődés érdekeivel ellentétesnek minősítik azt a tételt, hogy

a háború – a hidegháború is – elkerülhetetlen”16. A mozgalom létrejöttében olyan

kulcsemberek játszottak szerepet, mint az indiai Néhrú, vagy az indonéz

Szukarno, vagy a jugoszláv Tito, vagy mint az egyiptomi Gamal Abdel Nasszer.

A négy nagy vezető olyan karizmatikus személyeknek minősültek korukban,

hogy hatásuk minden egyes harmadik világbeli országban érződött.

3. A BANDUNGI NEMZEDÉK17

India, Egyiptom és Jugoszlávia kormányfői kezdetben csak bilaterális

alapon tárgyaltak egymással, majd 1956. júliusától, a híres brioni találkozótól

kezdődően a háromoldalú eszmecsere jelentősége kerekedett felül. Ennek

kétségkívül az egyik kiváltó oka a nemzetközi légkör fokozatos romlása volt,

konkrétan pedig a szuezi válság, amely Nasszer számára katonai vereséget,

ugyanakkor politikai sikereket tartogatott. A folyamatos háromoldalú találkozók

hatására 1961-ben érik el mozgalom létrehozásának igényét, amelynek

kezdeményezője a jugoszláv vezető volt.

Kétségtelen tény, hogy a mozgalom létrehozásában elévülhetetlen érdeme

van az indonéz Szukarnonak is. A független Indonézia volt a helyszíne

(Bandung) az első afroázsiai értekezletnek, amelyen 29 ország képviselői vettek

részt. Szukarno csak annyiban különbözött el nem kötelezett társaitól, hogy nem

az egyiptomi, nem a jugoszláv és nem az indiai érdekeket képviselte, hanem az

indonéz nép ügyében lépett fel. Szukarno már viszonylag korán 1965-ben

15 Heller, Mihail – Nyekrics, Alekszandr (1996) : 410-413. o. 16 A tömbönkívüli országok állam- és kormányfői értekezletének nyilatkozata, 355. o. 17 A fejezet címét Paul Johnson: A modern kor című könyvének egy fejezetének címéből vettem kölcsön.

11

távozott a hatalomból, ugyanis rendszerét a harmadik világban megszokott

államcsínnyel döntötték meg. Ennek fő oka az indonéz gazdaság összeomlása

volt. “Bármi volt is egyébként Szukarno, annyi bizonyos, hogy ő volt kora nagy

frázisgyártója. Problémával szembesülve egy frázissal oldotta meg azt. Majd a

frázist betűszóvá változtatta, amelyet a fegyelmezett és írástudatlan tömegek

skandáltak. Fogalmak segítségével uralkodott.” – véli Paul Johnson18 a XX.

századot leleplező monográfiájában.

3.1. JOSZIP BROZ TITO ÉS JUGOSZLÁVIA

A jugoszláv politikaformálás egyik legmeghatározóbb egyénisége a XX.

században Joszip Broz Tito volt. Jugoszláviában, amely alapvetően a szovjet

érdekszférába tartozott, a II. világháború után egy olyan társadalmi-politikai

kísérlet vette kezdetét, amely a keleti tömbbe való erőszakos beolvasztás ellen

lépett fel. Tito Jugoszláviája, amely a szocializmus egy külön modelljét kívánta

képviselni Belgrád központtal, a szovjet rendszer számára komoly kihívásokat

jelentett, és alternatív példaként szolgált a csatlós államok számára. 1948-ban

Jugoszláviát kizárták a Kominform soraiból, Tito innentől kezdve “persona non

grata” a keleti blokkban19. A formálódó hidegháborús légkörben a nyugati

blokk elemi érdeke volt kapcsolatainak fenntartása és kiszélesítése

Jugoszláviával, egy esetleges későbbi betagozódás reményében. Ennek

előmozdítására 1951-ben gazdasági segélyegyezményt kötnek Jugoszláviával, majd

1953-ra már a jugoszláv külkereskedelmi forgalom 90 %-a bonyolódik a nyugati

tömbbel.20 Tito azonban nem akart egyesülni Nyugat-Európával, ezért fordult az

el nem kötelezettség felé. Mellesleg Hruscsov 1955-ös kanossza-járása után

1957-ben ismét a szovjet-jugoszláv hűvös viszonynak lehetünk szemtanúi. Tito

számára így a Belgrádban alakuló mozgalom elképzelhetetlen eredményekkel

kecsegtetett. A titoista Jugoszlávia mindvégig mérsékelt, egyfajta középutat

képviselő állam lett a mozgalmon belül, és rendkívül nagy szerepe volt a

18 Johnson, Paul (2000) : 543. o. 19 lásd a Tito-ellenes kirakatpereket a csatlós országokban. 20 Juhász József (1999) : 181. o.

12

harmadik világbeli szolidaritás-érzés fenntartásában. Tito a következőképpen

vélekedik az el nem kötelezettség eredményeiről: “...az el nem kötelezettség

politikája világméretekben, mint a leghaladóbb erő igazolódott. Megdönti azokat

az alapokat, amelyeken a fennálló igazságtalan nemzetközi viszonyok nyugszanak,

és biztosítja a feltételeket az igazság, az egyenjogúság és az egyetemes haladás

világának kifejlődéséhez”21. A jugoszláv vezető retorikája egyértelmű bizonyítéka

annak a lavírozó külpolitikának, amely a két tömbtől való távolmaradás mellett

döntött, anélkül hogy bármelyiknek is hátat fordítana. “Jugoszlávia igyekezett

gazdaságilag is hasznot húzni a mindkét oldal számára fontossá vált köztes

státusából, ezért akart előnyös gazdasági kapcsolatokra lépni mindkét

tömörüléssel.”22 Tito személye, az elérhető gazdasági sikerek és a látszólagos

semlegesség érzete fenntartotta a társadalom külpolitikai konszenzusát a

bandungi szellemhez való ragaszkodásban. Az 1980-as években azonban

Jugoszlávia számára is elhalványult a mozgalom jelentősége, és új problémák

merültek fel, amelyeket más aspektusból kellett kezelni. Jugoszlávia mégis, a

maga nemében egyedülálló szerepet töltött be a szuperhatalmi konfliktusban,

hiszen a csatlós államok által körülvett földrajzi övezetben nemzeti érdekeinek

és függetlenségének biztosított prioritást.

3.2. DZSAWÁHARLÁR NEHRU ÉS INDIA

Néhrú politikája közvetlen folytatása volt annak a szellemi örökségnek,

amit Mohandász Karamcsand Gandhi Indiára hagyott. Indiában “az el nem

kötelezettség megkülönböztetve a “kapitalista”, “demokratikus” és a “szocialista”

világoktól az önmeghatározás egy elengedhetetlen eszköze volt”.23 A függetlenné

vált ország számára, amely súlyos gazdasági problémákkal és véres vallási és

etnikai villongásokkal nézett szembe, ugyanakkor elindult a demokratikus fejlődés

útján, szüksége volt egy a társadalmi kohéziót erősítő külpolitikai

21 Joszip Broz Tito beszéde a havannai értekezleten; In: Az el nem kötelezett országok csúcsértekezlete: Havanna 1979. 09. 03-09. : 67. o. 22 Juhász József (1999): 185. o. 23 Damodoran, A. K. (1997) : 262. o.

13

mozgásszabadságra. Néhrú, India első miniszterelnökeként felvállalta ezt a

szerepet. India azonban rá volt utalva a szovjet fegyverekre, hiszen az országot

körülvevő térség hatalmaival többször is háborút vívott. Pakisztán és Kína szoros

katonai együttműködése nyomán, India a Szovjetunióval szerződéses viszonyra

lépett 1970-ben, Ez a lépés is azt mutatja, hogy az el nem kötelezettség nem

jelent a szó hagyományos értelmében vett passzív semlegességet. India,

Jugoszláviához hasonlóan saját nemzeti érdekeinek biztosított prioritást. Számos

szerző szerint az el nem kötelezettség eszméje az indiai külpolitikából

eredeztethető24. Néhrú börtönben töltött évei alatt a következőképpen vélekedett

India sorsáról: “India ismét önmagára talál, ... önbizalommal halad majd előre,

saját gyökereibe kapaszkodva, s mégis készen rá, hogy tanuljon másoktól, és

együttműködjék másokkal”.25 Néhrú szavaiban az aktív semlegességi politika

mozzanatai fedezhetők fel. Néhrú akárcsak Tito rendkívüli népszerűségnek

örvendett országában, ahogy Johnson fogalmaz: “Népszerű, bár nem túl hatékony

vezető volt,... uralma egyszemélyes mutatvány. Az 1950-es években ő vált a

magasröptű halandzsázás vezető képviselőjévé”26. Néhrú személyisége, egy a

világban helyét kereső ország próbálkozásait, vívódásait testesítette meg, amely a

nemzetközi rendszer önálló, független politikát folytató tagja kívánt lenni. Külön

fontos ezt hangsúlyozni, hiszen olyan országról van szó, amely éppen hogy

kikerült egy nagyhatalom “védőszárnya” alól, ebből kifolyólag a fő cél a

gyarmati örökség és a több ezer éves kulturális örökség összeegyeztetése volt. A

Szovjetunióval való szerződéses kapcsolat korántsem jelentette az el nem

kötelezettség feladását. Pusztán arról volt szó, hogy a regionális katonai és

politikai egyensúly kibillenését akarta a szovjet kapcsolattal ellensúlyozni,

ugyanakkor globális viszonylatban görcsösen ragaszkodott az aktív semlegesség

külpolitikájához. Az indiai Kongresszus Párt, amely alapvetően a függetlenségi

törekvések fő bázisát jelentette, elkötelezte magát a bandungi elvek mellett:

“kijelenti, hogy a kollektív béke alternatívája a készülődés a kollektív háborúra.

Az Összindiai Kongresszus Bizottság megismétli, hogy a nemzetközi kapcsolatokat

24 lásd Damodoran, A.K. (1997) 25 Néhrú, D. (1981) : 773. o. 26 Johnson, Paul (2000) : 540. o.

14

alapvetően ezeknek az elveknek kell szabályozniuk...”27. Néhrú külpolitikájával

azonban sohasem tudott olyan eredményeket kicsikarni a nyugati hatalmaktól,

mint Tito. Kína felé például rendkívül óvatos és túlzottan támogató külpolitikát

folytatott Tibet ügyében, majd a kínai-indiai határincidens kapcsán is. India

függetlenségének első néhány évtizedében igazából a nemzetközi élet

hétköznapjait “kóstolgatta”, és a nemzeti érdekek pontos körülhatárolása is ekkor

folyt. Ebből a szempontból az 50-es, 60-as évek elveszett évtizedek az aktív

politikaformálás szempontjából. A 90-es években viszont a másik irányba fordult

a kocka, és egy viszonylag agresszív külpolitika vette kezdetét, amely az ország

nagyhatalmi rangra emelését tűzte ki célul. Néhrú személyisége viszont

mindenképpen rányomta a bélyegét ezekre az évekre.

3.3. GAMAL ABDEL NASSZER ÉS EGYIPTOM

Gamal Abdel Nasszer a többi vezetőhöz képest viszonylag későn, csupán

1952-ben kerül a hatalom közelébe a Szabad Tisztek forradalma révén, majd

1954-től kezdve országának első számú vezetője. Nasszer politikai doktrínája a

nasszerizmus volt, amely az arab nép egy nemzetként való kezelését, és az arab

országok Kairó központtal való egyesítését tűzte napirendre. Egyiptom mindig is

az arab világ politikai, kulturális és szellemi központja volt, és ennek különös

jelentőséget adott az izraeli-arab konfliktus elmélyülése, különös tekintettel az

1956-os második arab-izraeli háborúra. A szuezi válság Nasszer Egyiptomát nyíl

egyenesen az el nem kötelezettek belgrádi alapító ülésére vezette, hiszen ebben a

konfliktusban Izrael mellett fő kezdeményezőként, Nagy-Britannia és

Franciaország is részt vett. Az utóbbi két ország vezetői egyébként mániákusan

meg voltak győződve arról, hogy Nasszer egy “második” Hitler, aki az expanzió

és egyéb politikai manőverektől sem visszariadva fenyegeti a nyugati érdekeket.

Kétségtelen, hogy Nasszer fő céljának tekintette, hogy elégtételt vegyen Izrael

1948-as megalakulásával szemben, amely egyébként földrajzilag is elvágta az

arab világ két részét egymástól. Nasszer ügyesen lavírozott a két tömb között: a

27 Tenigl-Takács László (1997): 413. o.

15

szovjetektől fegyvereket vásárol Csehszlovákián keresztül, miközben hitelkérelmet

nyújt be az USA-nak és a Világbanknak az asszuáni duzzasztógát finanszírozása

érdekében. Emellett támogatja az algériai felszabadító mozgalmat Franciaország

ellen, majd az angol érdekeket sértve államosítja 1956-ban a Szuezi-csatornát, és

tengeri blokádot hirdet Izrael ellen. Ez az aktív külpolitika egy nagyhatalom

becsületére válhatna, de Egyiptom nem volt nagyhatalom. Ezt leginkább az 1967-

es totális vereség bizonyította be. Egyiptom tehát sikeresen vizsgázott a nemzeti

érdekeket képviselő külpolitika formálásából, hiszen valójában sem a

Szovjetuniót, sem az Egyesült Államokat nem engedte túl közel magához. Nasszer

retorikája pedig egész Afrikát és Ázsiát lázba hozta, és katonai kudarcai ellenére

a harmadik világ legnépszerűbb politikusává vált, bálvánnyá, amely lenyűgözte a

nyomorú sorsban élő tömegeket, amelyek emlékezetében a gyarmati múlt élő és

eleven volt. “A “bandungi nemzedék” őstípusa volt : járatos a szavakban, de ez

minden. Különösen értett a tömegek manipulálásához. Fellengzős retorikája

különösen a diákok körében érvényesült, s a kairói csőcseléket rá tudta venni,

hogy mindig az általa megkívánt jelszót kántálják...”28 Egyiptom grandiózus terve

még regionális viszonylatban is kudarcra volt ítélve, ugyanis magát az arab

világot a hidegháborúban létrejött katonai tömörülések (Bagdadi Paktum, Egyesült

Arab Köztársaság) mellett más tényezők is megosztották. Nasszer alakja viszont

hűen mutatja az európai értelemben is nemzetállamként definiálható, többé-

kevésbé folytonos, megszakításokkal nélküli múlttal rendelkező Egyiptom

önbizalommal teli külpolitikáját. A pánarabizmus képviselője mégis a többiekhez

képest csak később ismerte fel a harmadik világban folytatott semleges

külpolitika előnyeit. Guy Mollet, francia miniszterelnök, A forradalom filozófiáját

egyenesen a Mein Kampfhoz hasonlította, és a nyugati vezetők szentül meg

voltak győződve arról, hogy Egyiptom az olajtársaságok államosítására készül,

amely aláaknázná a nyugati tábor kőolaj-ellátását.29 A geopolitikailag fontos

Közel-Kelet elvesztése, Nasszert a Nyugat ellenségeként tűntette fel. Valójában

arról volt szó, hogy az Egyesült Államok attól félt, nehogy a kommunizmus

kiterjedjen az egész Közel-Keletre, amely beváltaná a dominó-effektussal 28 Johnson, Paul (2000): 554. o.

16

szembeni félelmeket. Erre vonatkozott az 1957-es Eisenhower-doktrína. A

Szovjetunió pedig ügyesen élt az alkalommal, és felajánlotta a duzzasztógát

finanszírozását. Végül sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok nem tudott

pozíciót szerezni Egyiptomban, mivel a külpolitika amolyan sajátos nemzeti, arab

változatát fejlesztették ki, amely nem engedett teret az “idegen” befolyásnak. Az

egyiptomi vezető szavai mögött azonban nem volt ütőképes katonai erő, és

egyetértés sem övezte a többi arab állam részéről. Szavai puszta üres

szónoklatnak tűnnek: “Oh, polgártársaim! Íme, elérkezett az imperializmussal vívott

csata, melyet tovább kell folytatnunk. Ez az imperializmus, az imperialista

módszerek és taktika, valamint Izrael, az imperializmus élcsapata elleni küzdelmet

jelenti.”30 1967-ben Nasszer és Egyiptom számára ez a harc véget ért.

4. AZ EL NEM KÖTELEZETTEK ÉS A SZUPERHATALMAK A mozgalom igazi jellemvonásait csak a két szuperhatalomhoz való

viszony alapján mutathatjuk be pontosan. Az el nem kötelezett országok ugyanis

a két táborhoz való viszony alapján definiálták saját magukat. A Szovjetunióval

és az Egyesült Államokkal folytatott párbeszédük egy sajátos alkufolyamat volt,

amelyben az újonnan függetlenné vált államok az egyoldalú előnyszerzésre

törekedtek a kelet-nyugati kapcsolataikban. Paul Johnson szerint “Az elgondolás

az volt, hogy a Nyugatot és a Keletet egymás ellen játsszák ki.”31. A

megszerezhető gazdasági előnyök és a militáris téren való segítségnyújtás nagy

mértékben hozzájárult ahhoz az államépítő folyamathoz, amely az első években

társadalmi és politikai átrendeződéssel fenyegetett. A mozgalom egyfajta

egyensúlyozó erőt képviselt a két blokk között. Valójában mindkét szuperhatalom

érdekelt volt abban, hogy az el nem kötelezettek befolyását és hatalmát

csökkentsék, ugyanis a fegyverkezési verseny dimenzióját a harmadik világbeli

országok egyfajta szolidaritásversennyel egészítettek ki, amely gazdasági és

29 Lefebvre, Denis (1999): 37. o. 30 Kissinger, Henry (1998) : 517-518. o. 31 Paul Johnson (2000) : 555. o.

17

katonai téren jelentős áldozatokat igényelt a szovjet és amerikai vezetéstől.32

Másrészt az is igaz, hogy a szuperhatalmak számára hihetetlen lehetőséget

jelentett az el nem kötelezettek egy esetleges bevonása saját szövetségi

rendszerükbe. A hidegháború egyes szakaszaiban, azonban másképp vélekedtek a

szuperhatalmak a mozgalomról.

4.1. A SZOVJETUNIÓ ÉS A RUBELDIPLOMÁCIA A Szovjetunió az ortodox sztálinizmus időszakában tulajdonképpen

egyáltalán nem fordított figyelmet a harmadik világ országai felé. A szovjet

vezetés a II. világháború után a csatlós államok “megszelídítésével” volt

elfoglalva, amelybe nem fért bele a távoli országokkal való kapcsolattartás és

anyagi segítségnyújtás, annál is inkább nem, mivel az ország jelentősen

meggyengült a világháborúban. Sztálin a két szövetségi rendszeren való

kívülmaradást egyébként maga ajánlotta fel olyan európai államok esetében,

amelyek alapvetően megbontották a Kelet-Nyugat egyensúlyát. A német kérdés

születése és Németország megosztása 1949-ben azt eredményezte, hogy a

Szovjetunió tartott egy újrafelfegyverzett és NATO-tag NSZK-tól. Ennél sokkal

jobban szolgált volna a szovjet érdekeknek egy semleges, de egységes

Németország. Sztálin és Molotov többször is felvetették a semlegességet

Németország kapcsán, de egyidejűleg támogatták a skandináv típusú

semlegességet is. A harmadik világ ekkor még távoli horizontnak tűnt a szovjet

külpolitika számára, az antikolonialista harc pusztán az ideológiai alapon való

szövetség hangsúlyozását jelentette. Sztálin halála után a német kérdés

ideiglenesen bár, de megoldódni látszott, ugyanis küszöbön állt az NSZK

NATO-tagsága, amelyről az 1954-es párizsi szerződések döntöttek. A Szovjetunió

számára egy olyan példát kellett statuálni, amely alapul szolgálhat a német

semlegességhez, és ez az osztrák államszerződés megkötése volt 1955-ben,

amelyet egy örökös semlegességi törvény egészített ki. A precedens megvolt

32 Jackson, Richard L. (1986) : 191. o.

18

tehát a szovjet külpolitika számára, de az NSZK-t 1955-ben felvették a NATO-

ba, amelyre válaszul létrejön a Varsói Szerződés.

Az 1955-ben megrendezett bandungi konferenciát a Szovjetunió már

lelkesen üdvözölte, és az 50-es, 60-as években már rendszeressé vált a mozgalom

egyes országainak anyagi és katonai eszközökkel való támogatása. A szovjet

külpolitika a harmadik világ “haladó” mozgalmát “természetes” szövetségesnek

tekintette, elsősorban olyan homályos ideológiai megfontolásokból, mint az

antiimperialista vagy antikolonialista harc. Az el nem kötelezettek mozgalmát a

szovjet vezetés egyfajta átmeneti képződményként kezelte a nemzetközi

kapcsolatokban, amely csak a külpolitikára vonatkoztatható, és nem vonatkozik a

belső társadalmi átalakulásra, amely szükségképpen a szocializmushoz fog

vezetni.33 Tulajdonképpen Moszkvát az az elgondolás vezérelte az el nem

kötelezettek kapcsán, hogy néhány év elteltével, a társadalmi transzformáció

eredményeként, ezek az országok önként csatlakoznak a szovjet szövetségi

rendszerhez, ami persze nem következett be. Ebből viszont azt a következtetést

vonhatjuk le, hogy a Szovjetunió nem ismerte el a mozgalom létjogosultságát és

egyensúlyozó szerepét. A gyakorlatban viszont mégis elismerte, sőt úgy tekintett

rá, mint az antikolonializmus élharcosára.

A szovjet vezetés az 50-es években kézzel fogható támogatást nyújtott a

mozgalom prominens országainak, mint például a nasszeri Egyiptomnak, a

függetlenségi harcot vívó Algériának, Indiának stb... A dekolonizáció folyamata,

amely egy bizonyos Nyugat-ellenes töltetet biztosított a mozgalomnak, úgy tűnt,

hogy a Szovjetunió eszközévé degradálja a mozgalmat. A katonai, gazdasági

támogatás és a politikai befolyás növelése ellenére sem tudott a Szovjetunió

átformálni és irányítani olyan államokat, mint India, Egyiptom vagy Jugoszlávia.

Inkább a kisebb országokon keresztül éreztette politikai befolyását. Ilyen ország

Kuba és Vietnam. Az 1979-es Havannában megrendezett csúcstalálkozó, azonban

mutatja a limitált lehetőségeket, sőt a szovjet befolyás növekedése majdnem a

mozgalom szakadásához vezetett, és bizonyos szovjet-ellenes nézetek is

megfogalmazódtak. Fidel Castro sohasem tagadta az országára nehezedő szovjet

33 Allison, Roy (1988) : 22. o.

19

befolyást: “Mit lehet Kubának a szemére hányni ? Azt, hogy szocialista ország ?

Igen, szocialista ország vagyunk... . Mélységesen hálásak vagyunk a szovjet

népnek, mert nagylelkű segítségével, támogatásával éltük túl a nehéz perceket, és

győzedelmeskedtünk a népünk élete szempontjából oly meghatározó időszakban,

amikor teljes pusztulásunk kockázatával is számolnunk kellett”34. A kubai vezető

szónoklata világossá teszi számunkra, hogy a szovjet külpolitika Havannát

eszközként használta befolyása növelésére.

A 70-es évek végén a brezsnyevi külpolitika egyik fő pillére a harmadik

világ támogatása, a rubeldiplomácia volt. Ennek az volt a célja, hogy olyan

káoszt teremtsen a harmadik világban, amely megakadályozza az amerikai

érdekek érvényesülését, és így a hidegháború ismét felforrósodó légkörében a

“béke szigeteit” hozza létre. Az 1979-es afganisztáni intervenció, az iraki-iráni

háború, majd Angola és Mozambik, az Afrika szarván zajló események mind

abban az irányban mutattak, hogy a Szovjetunió igyekszik elvágni a Nyugat-

Európába irányuló természetes kőolaj-szállítási útvonalat. A 80-as évek közepe

azonban gyorsan rávilágítottak a rubeldiplomácia kudarcára, és az aktív szovjet

külpolitika passzívvá válására. A Szovjetunió harmadik világbeli politikáját nagy

mértékben befolyásolták a szovjet-kínai kapcsolatok alakulása is.

4.2. KÍNA ÉS AZ EL NEM KÖTELEZETTEK

A kínai-szovjet kapcsolatokat alapvetően két periódusra lehet osztani. Az

első időszakban a Kínai Népköztársaság megalakulásától kezdve a kínai és a

szovjet fél egy táborba tartoztak. A Szovjetunió kezdetben a kínai politikát nem

egy rivalizálásra törekvő eszköznek tekintette, amely a szocialista tábor egységét

fenyegetné, hanem egy olyan eszköznek, amellyel a szovjet külpolitika a

harmadik világ közelébe képes férkőzni. Kína ugyanis részt vett a bandungi

ázsiai-afrikai értekezleten, azonban az el nem kötelezettek belgrádi találkozójára

már nem hívták meg. Bandung azt a lehetőséget adta a szovjet fél kezébe, hogy

a kínai külpolitikán keresztül saját ideológiájával is jelen legyen az értekezleten.

34 Fidel Castro Ruz megnyitóbeszéde a havannai értekezleten : 30-31. o.

20

A kínai-szovjet viszony azonban az 50-es évek végén elmérgesedett, amelyben

nagy szerepet játszott a kínai “nagy ugrás” elmélete, valamint az 1959-es kínai-

indiai határincidens, amelyben a szovjet vezetés az indiai fél pártját fogta. A 70-

es évek már végképp a szovjet-kínai szakítás jegyében zajlottak. A távol-keleti

ország öntudatra ébredése és a saját nemzeti külpolitika formálása, a Moszkva

központú szocialista tábor eszméjét cáfolták. Kína a 60-as évek végén sajátos

ideológiai vonulatot képviselt az el nem kötelezettek felé, amennyiben a szovjet

osztályharc elméletét az Észak-Dél feloldhatatlan ellentétével egészítette ki.35 A

gazdag és a szegény ellentéte, valamint a tőkés és a munkásosztály

antagonizmusa már rivalizáló befolyásszerzés felé mutatnak. A 70-es években

tehát kialakult egy Peking-központú és egy Moszkva-központú külpolitika a

mozgalom irányában. Ez nem jelentette azt, hogy a Szovjetunió ne ismerte volna

fel azt a fegyvert, amelyet a világgazdasági egyenlőtlenségek kérdése jelentett

az ENSZ-ben, ugyanis az újonnan függetlenné vált államok nagy száma

elegendőnek bizonyult egy Nyugat-ellenes egység formálására. Kína tehát a 70-es

években jelentős szerepet játszott a világpolitikában, annál is inkább, mivel az

amerikai külpolitikában ekkorra fogalmazódik meg a három geopolitikai kör

elmélete, amely a szovjet-amerikai viszonyba beemeli a “kínai kártyát” is, amely

a szovjet fél számára az amerikai-kínai viszony javulásának rémképét vetítette

előre. “Valójában a “kínai kártya” vagy saját magát játszotta ki, vagy nem is

létezett. Az amerikai politika szerepe arra korlátozódott, hogy olyan keretet

teremtsen, amely visszatükrözte a két ország készségét, hogy egymást támogassa

ott, ahol nemzeti érdekeik azonosak voltak.”36 A “kínai kártya” mindenképpen

növelte a kínai külpolitikai aktivitást, már csak azért is, mert a Kínai

Népköztársaság ismét elfoglalhatta az ENSZ-beli helyét. Ez lehetőséget nyújtott

egy saját ideológia megfogalmazására a harmadik világ felé.

35 Jackson, Richard L. (1983) : 192-194. o. 36 Kissinger, Henry (1998) : 728. o.

21

4.3. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS A HARMADIK VILÁG

Az amerikai külpolitikai gondolkodásba sokáig nem fért bele a harmadik

világ, ugyanis a nyugati világ komplementerét a szocialista blokk adta. Dulles,

amerikai külügyminiszter többször immorálisnak nevezte a tömbönkívüliség

logikáját, mivel az ő felfogásában a világ összes erőforrását egyesíteni kell a

kommunizmus elleni harcban. Valójában az amerikai külpolitika mögött az a

félelem húzódott meg, hogy a harmadik világ az ún. dominó-effektus nyomán

betagolódhat a szovjet szövetségi rendszerbe. Ebben a feltételezésben erősítette

meg Washingtont a bandungi konferencia is, amelyet mindvégig gyanakvással

szemléltek. Az újonnan függetlenné vált országok a szovjet tábor “természetes”

szövetségeseinek tűntek az USA-ban, ugyanis számos Nyugat-ellenes mondat

került bele a bandungi konferencia záróokmányába. A feltartóztatás politikájának

éppen a harmadik világ volt a fő színtere, ahol az amerikai érdekek

megfogalmazódtak. Az 1950-es évek eseményei, a koreai háború, az arab-izraeli

háborúk, a vietnami háború mind-mind megerősítették a dullesi gondolkodást. A

kommunista veszélytől való félelem a hidegháború kezdeti éveiben erősebb volt,

mint az “open door” politika, amely a világgazdaságba való integráció

fontosságát hangsúlyozta. Az Egyesült Államok fő törekvése az volt, hogy olyan

katonai szövetségi rendszereket hozzanak létre, amelyekben az érintett államok

együttműködnének a kommunizmus-ellenes harcban. Ilyen volt a SEATO és a

CENTO is. Ez viszont azt is jelentette, hogy az USA viszonylag kiszorult a

tömbönkívüliek mozgalmából, mivel annak egyik fő előfeltétele volt a katonai

paktumoktól való távolmaradás.

Az 1960-as, 70-es évekre azonban némi változás következett be az

amerikai pozíciókban, ugyanis a mozgalomnak számos olyan ország is tagja

lett, amelyik kifejezetten Amerika-barát, vagy legalább amerikai támaszpontokat

tartanak fenn a területén. Az 1979-es havannai értekezletre alapvetően egy

sajátos bipolaritás nyomta rá a bélyegét, mivel a Nyugat-ellenes retorika mellett

megjelent a szovjet fél burkolt bírálatának a gondolata. Ilyen Nyugat-barát

országok voltak az ASEAN-országok, Pakisztán, Sri Lanka és néhány afrikai,

22

főleg frankofón ország.37 Egyesek még odáig is elmentek, hogy a szocialista

Kuba kizárását követelték a mozgalomtól. Az amerikai külpolitika a rugalmas

reagálás stratégiájának megfogalmazása óta rákényszerült a harmadik világ felé

való pozitív nyitásra, amely a gazdasági segélyezés rendszerében is

megmutatkozott. Az amerikai doktrínák, mint a Truman-, az Eisenhower-, Carter-

doktrína egy-egy forrongó régió vagy ország katonai és gazdasági támogatását

helyezte előtérbe, amellyel a kommunizmus elleni harc önzetlen támogatójának

tűntette fel magát a világpolitikában. A 60-es évekre az amerikai külpolitika

tehát már dominálta a harmadik világot szemben a szovjet befolyással, amely

főleg Közép-Kelet-Európára terjedt ki. A 70-es évek vége, a “kis hidegháború”

időszaka azonban szovjet főlényt hoznak. Azt a tényt azonban sohasem szabad

elfelejteni, hogy az Egyesült Államok mindig nagyobb mértékben támogatta a

harmadik világ országait, mint a Szovjetunió. 1980-ban a Szovjetunió GNP-jének

0,14 %-át fordítja a fejlődő országok támogatására, míg az Egyesült Államok

0,27 %-át. A szovjet segélyek 75 %-át Vietnam és Kuba kapta, tehát a harmadik

világ fő támogatója az USA volt.38 A 90-es évtizedben pedig a neoliberális

gazdasági szemlélet hatja át a fejlődő országokat. A támogatásban az USA fő

eszköze a két Bretton Woods-i intézmény volt. Ideológiai síkon a harmadik

világ általános forradalmi érzülete közelebb volt a szocialista világforradalmi

modellhez, mint sem az amerikai liberalizmushoz. Mindezek után felmerül a

kérdés, hogy a mozgalom valójában nem alkot-e egy harmadik tábort.

4.4. HARMADIK TÁBOR VAGY SEMLEGESSÉG ? Az el nem kötelezettek mozgalmának létrejöttében a hidegháborús

viszonyok alapvető, meghatározó jelentőséggel bírtak. A Szovjetunió és az

Egyesült Államok közötti feszültségnövekedés vagy enyhülés a mozgalom

határozataiban nyomon követhető. A tömbönkívüliség eszméje egyfajta

egyensúlyozó szerepre determinálta a tagországokat, a “mérleg nyelveként”

funkcionáltak a sorsdöntő pillanatokban. A nagyhatalmak számára ez mindvégig 37 Balogh András (1983): 88. o.

23

világos volt, ezért próbálták a gazdasági és katonai segítségnyújtás rendszerén

keresztül a saját táboruk felé orientálni. A harmadik út hangoztatása ellenére a

mozgalom országai nem alkottak harmadik tábort. A belgrádi nyilatkozatban

kijelentették, hogy : “Az értekezleten képviselt tömbönkívüli országok nem

törekszenek új tömb alakítására és nem is alkothatnak új tömböt.”39 A harmadik

tömb alkotásának, ugyanis előfeltétele lenne a hidegháborús viszonyok közötti

aktív szerepvállalás, amit az alapító nyilatkozatban szintén elvetettek. A

tagországok a saját, nemzeti irányvonaluk képviseletének módjában értettek

egyet, de a konkrét kérdésekben gyakran összeütköztek. Az egyoldalú

előnyszerzés lehetősége, és a központi hatalom megszilárdításának igénye egybe

kovácsolta a mozgalom vezetőit. Az újonnan függetlenné vált országok vezetése

általában nyugati műveltségű, nyugati egyetemet végzett elit réteg, amely

megpróbálja a saját érdekét nemzeti érdekként beállítani, így nem kevésbé a

belső elégedetlenségtől való félelem is emeli a szolidaritásérzést. Annyit azonban

megállapíthatunk, hogy a résztvevő országok, így maga a mozgalom sem volt

semleges, legalábbis nem az ún. “svájci típusú” semlegesség alapján.

Tulajdonképpen egyetlen nagyhatalom sem ismerte el az adott viszonyok között

ezt a semlegességet, sőt ahogy korábban már említettem, Moszkva kimondottan

egy átmeneti, átalakulóban lévő konglomerátumként tekintett a mozgalomra. Ez a

semlegesség pusztán annyiban állt fenn, amennyiben a hidegháború konfliktusain

való kívül maradást fogalmazták meg. Ez sem igaz azonban, mivel a fő

összeütközések pont a harmadik világ területén zajlottak. A mozgalomra gyakran

az aktív semlegesség jelzőt használják, megkülönböztetésül a passzív

semlegességtől.40 Ezt sugallja az 1961-es állam – és kormányfői értekezlet is: “A

tömbönkívüli országok összegyűlt állam- és kormányfői nem tesznek konkrét

javaslatokat valamennyi nemzetközi viszály, legkevésbé a két tömb közötti

viszályok megoldására. Mindenekfölött korunknak azokra az égető problémáira

kívánnak rámutatni, amelyeket sürgősen meg kell oldani...”41. A mozgalom aktív

38 Jackson, Richard L. (1983) : 204-205. o. 39 A tömbönkívüli országok állam- és kormányfői értekezletének nyilatkozata; 356. o. 40 Tóthné Nagy Magdolna (1984): 151. o. 41 A tömbönkívüli országok állam- és kormányfői értekezletének nyilatkozata, 356. o.

24

semlegessége csupán átmenetinek tekinthető, ugyanis maga a hidegháborús

jelenség is átmeneti. A 90-es évekre a harmadik tábor versus semlegesség vita

idejétmúltnak, meghaladottnak tekinthető.

25

II. A MOZGALOM EREDMÉNYEI, HATÁROZATAI

Az el nem kötelezett országok mozgalma nem tekinthető egy nemzetközi

szervezetnek. Inkább egy olyan fórum, amelyen a résztvevő országok deklarálják

közös érdekeiket, és tárgyalásokat folytatnak egyes regionális kérdésekben. Ezt

támasztja alá a Belgrádban elfogadott állam- és kormányfői nyilatkozat, amely az

országok közötti egyfajta kompromisszum eredménye, és az alapszerződést

helyettesíti. A mozgalom legfőbb fóruma az állam- és kormányfők értekezlete,

amely általában 3 évente ülésezik. A csúcsértekezlet végén záródokumentumot

fogalmaznak meg, amely egy sajátos hidegháborús helyzetértékelést követően,

konkrét regionális kérdésekben foglal állást kompromisszumos alapon. A

politikailag jelentősebb súlyú országok véleménye általában erősebb befolyással

bír a záródokumentum megfogalmazásában. Minden egyes ilyen közös

nyilatkozatban konkrét regionális kérdésekkel is foglalkoznak. A záródokumentum

nem tekinthető egy kötelező érvényű nemzetközi szerződésnek, pusztán politikai

jelentősége van. A mozgalom elnöki posztját 3 évig tölti be a kiválasztott

ország állam- vagy kormányfője, és a mozgalom székhelye is ennek

megfelelően változik. A legutolsó csúcsértekezletre egyébként 1998-ban a dél-

afrikai Durban városában került sor. A 3 éves csúcsértekezletek közötti

periódusban külügyminiszteri értekezleteket tartanak. A mozgalom működését

egy Koordinációs Iroda segíti.

AZ EL NEM KÖTELEZETT ORSZÁGOK CSÚCSTALÁLKOZÓI

1961 Belgrád (Jugoszlávia) 1964 Kairó (Egyiptom) 1970 Lusaka (Zambia) 1973 Algír (Algéria) 1976 Colombo (Srí Lanka) 1979 Havanna (Kuba) 1983 Új-Delhi (India) 1986 Harare (Zimbabwe) 1989 Belgrád (Jugoszlávia) 1992 Jakarta (Indonézia) 1995 Cartagena (Kolumbia) 1998 Durban (Dél-Afrikai Köztársaság)

26

Az egyes csúcstalálkozók helyszínei azért bírnak kiemelkedő jelentőséggel,

mivel a házigazda ország készíti el, szövegezi meg a záróokmány előzetes

verzióját. Az elnöklő ország számára ez nagyobb politikai lehetőségeket jelent

érdekeinek a záróokmányba való fogalmazására. Főleg akkor válik kiélezetté a

helyzet, ha az egyik szuperhatalommal együttműködő ország kerül az elnöki

székbe. Az ilyen jellegű problémák gyakran egy egyoldalú érdekérvényesítő

fórummá változtatták a konferenciát.

Az 1961-es belgrádi csúcsértekezlet végén kiadott állam – és kormányfői

nyilatkozat a mozgalom egyfajta “alapszerződése”. Ebben rögzítették - hűen a

bandungi szellemhez - a mozgalom alapelveit és a tagországok viszonyát az

uralkodó hidegháborús helyzethez. 1961-ben a 23 tagország és a 3 megfigyelői

státusban lévő ország42 közösen hittek abban, hogy változtatni lehet a

nemzetközi kapcsolatok fő irányvonalát jelző kelet-nyugati konfliktuson. Az 50-es

évek végére, a 60-as évek elejére a szakirodalomban létjogosultságot nyert a

harmadik világ fogalma, amely azokra az országokra utalt, amelyek kimaradtak a

fejlett tőkés országok által alkotott első táborból és a szocialista táborból is. A

harmadik világ egyfajta optimista fénypont volt a XX. század történelmében,

különösképpen az 50-es évek elején. Úgy tűnt, hogy ezen országok fogják

megváltani a világot. “Ebben az időben a harmadik világ nyilvánosan még nem

sározta be magát megszállásokkal, annexiókkal, tömeggyilkosságokkal és kegyetlen

diktatúrákkal. Még az ártatlanság korát élte, amikor meggyőződéssel hitték, hogy

a számok, s még inkább a szavak elvont hatalma fogja változtatni a világot.”43

A harmadik világ országai javarészt csatlakoztak az el nem kötelezettek

mozgalmához, természetesen nem teljes számban. Már az mozgalom létrejöttekor

kinyilvánították, hogy támogatják a gyarmati sorban lévő országok felszabadító

harcát, állást foglaltak a népek önrendelkezési joga mellett, kiálltak a teljes

leszerelés mellett, és elítélték a diszkrimináció bármely formáját, különös

tekintettel a dél-afrikai apartheid rendszerre. A kezdeti optimizmus azonban

hamar elillant.

42 Bolívia, Brazília, Ecuador 43 Johnson, Paul (2000), 542. o.

27

A mozgalom második állam – és kormányfői találkozóját Kairóban

tartották, amelyen bővült a résztvevő országok száma. A csúcstalálkozó az

enyhülés első nagy hulláma jegyében zajlott, habár ez a nemzetközi politikai

viszonyokon kevésbé volt érzékelhető, ugyanis 1964-ben mélyült el az indokínai

háború. A tagországok az amerikai beavatkozást mélységesen elítélték. Ennek

ellenére 1962-ben megoldódik a kubai válság, és ugyancsak 1962-ben

Franciaország az eviani egyezményben garantálja Algéria függetlenségét, amelyet

az el nem kötelezettek vezetői a mozgalom sikerének állítottak be. A kairói

értekezlet fő kérdése továbbra is a dekolonizáció volt, és földrajzilag főleg az

afrikai kontinensre összpontosítottak. Egyiptom 1964 és 1970 között volt a

mozgalom elnöke. A kairói konferenciát követően két fő kérdés foglalkoztatta a

fejlődő világot: Vietnam és a Közel-Kelet. Az 1967-es ún. hatnapos háborúban a

mozgalom elnöki tisztjét adó Egyiptom súlyos vereséget szenvedett. Az arab

világ és a harmadik világ egésze ezt a vereséget nem csupán egy Izraellel

szembeni vereségként értékelte, hanem egy nyugati csapásmérésre. Az arab

gondolkodásban Izrael a nyugati kolonializmus egyik termékeként szerepel. 1970-

ben elhunyt Gamal Abdel Nasszer a mozgalom egyik alapítótagja. Ez az

esemény már jelezte a mozgalom egységében bekövetkezett változásokat. A 60-

as években a mozgalom tagországai felé megnőtt a kínai aktivitás. A Kínai

Népköztársaság a három világ elmélet jegyében próbálta a saját “udvarába”

hajtani az egész harmadik világot, ahol a Szovjetunió ellenlábasaként jelenik

meg. A kiéleződő szovjet-kínai ellentét igazából a 60-as évek végétől a

mozgalom állandóan napirenden lévő kérdése. 1965-ben a kommunista Kína egy

második bandungi konferencia megrendezésének szándékával állt elő, amelyet a

Szovjetunió ellenzett. A második afroázsiai értekezlet terve azonban meghiúsult,

így a távol-keleti ország politikai érdekeit gazdasági segélyekkel tudta

érvényesíteni. Így támogatta a mozgalom következő elnöki szerepét betöltő

Zambiát.

28

1. A MOZGALOM POLARIZÁLÓDÁSA A 70-ES ÉVEKBEN

A harmadik csúcstalálkozóra az előbb említett nemzetközi körülmények

közepette, a zambiai Lusakában került sor. A konferencia helyszíne már

előrevetítette, hogy az afrikai kérdéseknek a továbbiakban is meghatározó és

növekvő a szerepe, ugyanis a volt portugál gyarmatok (Angola és Mozambik)

felszabadulása érezhető közelségbe került. A lusakai konferencián a kínai

befolyás eredményeként a mozgalom tagjai a hagyományos osztályharcos

megközelítés helyett az Észak-Dél terminológiára utaltak. Az egyenlőtlen

világgazdasági helyzetet okolták a növekvő szegénységért és a gazdasági

elmaradottságért, amelyből az önerőre való támaszkodás (self-reliance) elméletét

vonták le következtetésül. Ettől a konferenciától számítva a politikai események

mellett a gazdasági kérdések is meghatározó jelentőséggel bírnak. A lusakai

konferencia eredménye egy Koordináló Bizottság létrejötte, amely 16 ország

képviselőiből áll.44

Az 1973-as csúcskonferencián már 75 ország tagjai vettek részt. A

tagországok nagy létszáma utat nyitott a politikai és gazdasági értelemben vett

polarizálódáshoz. A 70-es évek végére világossá vált, hogy a mozgalom tagjai

legalább három kör köré csoportosulnak. Az egyik csoport az alapvetően

Amerika-barát országok köre, a másik a szovjetbarát országcsoport és a

harmadik az ún. centrista vagy hagyományosan semleges országok csoportja.45 A

három csoport közötti erőviszonyok és kölcsönös kompromisszumok határozták

meg a mozgalom irányultságát és záródokumentumait. Az algíri

csúcsértekezleten is jelentkezett a kínai befolyás, amely a két szuperhatalom

közötti enyhülési hullámot a harmadik világ elárulásaként ítélte meg.46 Az

enyhülés ebben az értelemben annyit jelent, hogy a harmadik világ egyre

inkább növekvő feszültségekkel kell, hogy szembenézzen. A 70-es években

megnövekedett a harmadik világ jelentősége a Szovjetunió és az Egyesült

Államok közötti viszonylagos erőegyensúly következtében. A 70-es években a

44 Balogh András (1979) : 6. o. 45 Tóthné Nagy Magdolna (1984): 68. o. 46 u.o. 51-52. o.

29

brezsnyevi külpolitika offenzívát kezdeményezett Afrikában, ahol kubai

tanácsadók és katonák jelentek meg Angolában és Mozambikban, valamint

Afrika szarván is növekedett a szovjet befolyás. A mozgalom 1978-as

külügyminiszteri értekezlete elítéli a Szovjetuniót és Kubát az afrikai befolyás

miatt. Az amerikai külpolitika pedig az évtized egészében a vietnami traumát

emésztette, és az 1969-ben megfogalmazott Nixon-doktrína következtében

módosította nemzetközi szerepvállalását. Az offenzív szovjet és a defenzív

amerikai külpolitika rányomta a bélyegét a mozgalom fejlődésére. Mellesleg, a

70-es évek közepére a gyarmati rendszer többé-kevésbé teljesen felszámolódott, a

kolonializmus utolsó védőbástyájának tekinthető portugál gyarmatok is

függetlenné váltak.

1976-ban került sor az ötödik csúcstalálkozó megrendezésére Colombóban.

A Srí Lanka-i fővárosban már 86 ország vett részt a záródokumentum

megfogalmazásában. A találkozóra az Európai Biztonsági és Együttműködési

Értekezlet sikere után került sor. Az enyhülés ellenére élesen elítélték a nyugati

blokkot, ugyanakkor az “új időket” jelezte a “hegemónizmus” elítélése, amely a

Szovjetunió ellen irányult. A gazdasági kérdések továbbra is szerves részévé

váltak a tárgyalássorozatnak. Számos gazdasági nyilatkozatot fogadtak el a

résztvevők, amelyben az aszimmetrikus világgazdasági egyenlőtlenségeket a

gyarmatosítás új formájának, neokolonializmusnak fogják fel. A gazdasági

kérdések a későbbiekben az ENSZ keretében is napirendre kerültek.47

Az el nem kötelezettek mozgalma szempontjából a Havannában

megrendezett hatodik csúcstalálkozó sorsfordító esemény volt. Már a kubai

főváros kiválasztása körül is nagy viták folytak, ugyanis Kuba nyíltan vállalta

szocialista voltát. A 70-es évek végére a nemzetközi szituációban is komoly

változások következtek be. 1979-ben a Szovjetunió hatalmába kerítette

Afganisztánt, ezzel egy időben győzött az iráni iszlám forradalom, amely az

amerikai orientációjú Pahlawí-dinasztiát váltotta fel. 1976-ban kikiáltották a

Vietnami Szocialista Köztársaságot, amely egy évvel később megtámadta a

kambodzsai népirtó rezsimet. Egyetlen régió tűnt úgy, hogy a rendezés útjára

47 UNCTAD, G77

30

léphet: a Közel-Kelet. 1979-ben a Szadat-féle nyitási politika eredményeként

aláírták az egyiptomi-izraeli békeszerződést, amelyet a környező arab államok

nem ismertek el. Az indokínai konfliktus, az egyiptomi különbéke és Kuba

nemzetközi szerepvállalása mélyen megosztotta a résztvevő 95 országot. A

megosztottság elismerésének egyetlen nyoma sem mutatkozott meg a házigazda

Fidel Castro Ruz szavaiban: “Elmondhatjuk és kihirdethetjük, hogy mozgalmunk

egységesebb, mint valaha, szilárdabb, mint valaha, hatalmasabb és függetlenebb,

mint valaha, és minden eddiginél a miénk.”48.. Igen élesen eltértek az

álláspontok a fentebb említett kérdésekben. Kuba erőteljesen támogatta a vietnami

politikát, ezzel szemben a Nyugat-barát országok elítélték Vietnamot. Az arab

országok követelték Egyiptom kizárását a mozgalomból, az amerikai orientációjú

országok pedig az afganisztáni események elítélését. Alapvető kérdésekben

megbomlott a mozgalom egysége, amely a résztvevők nagy számával, és a

politikai érdekek sokféleségével magyarázható. A politikai sokféleség mellett a

gazdasági polarizáció is megkezdődött, elegendő a gazdag arab olajmonarchiákra

gondolni. A havannai értekezlet záródokumentuma a külvilág felé a mozgalom

egységét próbálta reprezentálni : “A jelenlevő országok gazdasági, társadalmi és

politikai rendszere sokarcú. Ez megerősíti az el nem kötelezettség politikájának

egyetemes jellegét.”49 A havannai értekezleten végül is a kambodzsai képviselet

széke üresen maradt, Egyiptom pedig külügyminiszteri szinten képviseltette

magát. Nem került sor és nem is kerülhetett sor a házigazda Kuba elítélésére. A

havannai értekezlet eredményeként a mozgalom összetartó ereje csökkent, a

tagországok annyiféle politikai platformot képviseltek, hogy azt a mozgalom már

nem tudta kiheverni. A 80-as évek egyértelműen a hanyatlás éveit jelentették,

annál is inkább, mivel a mozgalom alapítóatyjai közül ekkor már senki sem élt.

1983-ban az indiai Új-Delhiben tartottak az el nem kötelezettek

csúcstalálkozót. Az eredeti helyszín az iraki főváros, Bagdad lett volna, de az

1980-ban kitört és elhúzódó iraki-iráni háború lehetetlenné tette a konferencia

megrendezését Bagdadban. Indiára pedig azért esett a választás, mert Mahatma

Gandhi és Néhrú elveinek megfelelően a mozgalom leginkább centrista országa 48 Az el nem kötelezett országok csúcsértekezlete, Havanna (1980): 104. o.

31

volt, annak ellenére, hogy a 70-es évek elejétől barátsági és együttműködési

szerződés köti össze a Szovjetunióval. Az új-delhi csúcstalálkozón két kérdésben

kívántak előrelépni a nemzetközi viszonyok javulása terén, az egyik a

fegyverkezés, a másik a világgazdasági aszimmetrikus interdependenciák

kérdése.50 A záródokumentum a két kérdéskört összekapcsolja, ugyanis a

fegyverkezési verseny által felemésztett kiadásokat teszi felelőssé a világ 80 %-

ának szegénységéért. A leszerelés hangsúlyozása a 83-as állam – és kormányfői

találkozón azért volt különösen érdekes, mivel ekkor hirdette meg Ronald

Reagan csillagháborús tervét, a Stratégiai Védelmi Kezdeményezést, amely a

szocialista tábort új helyzet elé állította. A világgazdasági egyenlőtlenségek

kérdése pedig abba az irányba mutatott, hogy a mintegy fél évszázados Kelet-

Nyugat ellentétet fokozatosan az Észak-Dél ellentét váltja fel. Regionális síkon a

következő konfliktusok ügyében születtek határozatok: a dél-afrikai apartheid

rendszer teljes elítélése, az Indiai-óceán békeövezetté való nyilvánítása, Izrael és

az Egyesült Államok elítélése a palesztin kérdés kapcsán, és nem utolsósorban

követelték az idegen csapatok kivonását Afganisztán területéről. Új-Delhi az

utolsó olyan konferencia színhelye volt, amelyen az el nem kötelezettség eszméje

nemzetközi politikaformáló tényezőként jelent meg.

Az 1986-os Harare-i és az 1989-es belgrádi csúcsra már a mozgalom

hanyatlása nyomta rá a bélyegét. Ennek elsődleges oka a hidegháborús

nemzetközi rendszer erodálódása volt. A glasznoszty és peresztrojka olyannyira

megváltoztatta a feszültségekkel teli nemzetközi légkört, hogy ezáltal a

mozgalom létalapja, legitimációs bázisa szűnt meg. A 80-as évek második fele

egyértelműen a mozgalom mélypontjává vált. A kérdés ekkor az volt, hogy a

jövőben egyáltalán életképes lesz – e a mozgalom.

2. LEHETŐSÉGEK ÉS PERSPEKTÍVÁK A 90-ES ÉVEKBEN

A bipoláris világrend megszűntével a mozgalom teljesen elveszítette

jelentőségét, bár ennek ellenére fennmaradt, és sor került a mindenkor esedékes 49 u.o. 109. o. 50 lásd Balogh András (1983) : 90. o.

32

csúcstalálkozók megtartására is. A gazdasági globalizációs hullám felgyorsulásával

éppen a fejlődő országok (a Dél) gazdasági és társadalmi helyzete jelent

potenciális veszélyforrást a fejlett országok (Észak) számára. A korábbiaktól

eltérően a harmadik világ fogalma is alkalmazhatatlanná vált. Kérdés az persze,

hogy volt – e, illetve létezik – e valamilyen közös elem, közös összetartó erő,

esetleg közös örökség a fejlődő országok meglehetősen heterogén világában.

Egyáltalán, tehetünk – e különbséget fejlettek és fejlődők között, és ha igen,

akkor milyen tényezők alapján, hiszen a fejlettség viszonylagos tartalmú.. Esetleg

ilyen közös tulajdonságokra akkor bukkanhatunk, ha a vizsgált országokat

társadalmi-kulturális sajátosságaik és nem a politikai jellemzőik alapján

hasonlítjuk össze. Ilyen szempontok a következők lehetnek:

• gyarmati örökség, a gyarmatosítás emléke;

• a tradicionális struktúrák továbbélése;

• a nemzetállami fejlődés megkésettsége;

• a vallási bázis kiemelkedő szerepe;

• gazdasági elmaradottság a Nyugathoz képest stb.

A kortárs szerzők egy része nem támasztja alá a közös elemek meglétét.

Huntington szerint a volt harmadik világ országai csupán annyiban rendelkeznek

közös sajátosságokkal, hogy nem Nyugatiak.51 A “West and the Rest”

dichotómikus gondolkodás megkérdőjelezi a fejlődő országok közötti párbeszéd

lehetőségét és jelentőségét. Mindazonáltal az el nem kötelezettek mozgalma a

90-es éveket is túlélte. Dinamikus és rugalmas fejlődését támasztja alá, hogy az

1995-ben a kolumbiai Cartagenában megrendezett csúcstalálkozón egy

akcióprogramot dolgoztak ki a mozgalom megújulása, és eszmeiségének

fenntartása érdekében. Cartagena ismét fordulópont volt, ugyanis az új világrend

kialakulása világossá tette a fejlődő országok számára a Dél-Dél párbeszéd

szükségességét. A posztmodern kor véres polgárháborús helyzetekkel állt elő,

olykor még a fennálló állami struktúrákat is veszélyeztette. Az alapító tag és

frontországnak számító Jugoszlávia tagsága kérdésessé vált a dél-szláv válság

következtében, ugyanakkor a Dél-Afrikai Köztársaság a mozgalom prominens

33

képviselőjévé vált az apartheid rendszer bukását követően. 1998. szeptember 2-án

és 3-án a dél-afrikai Durban városában tartották a legutóbbi csúcstalálkozót. A

XII. állam – és kormányfői találkozón már 113 ország képviselői voltak jelen. A

mozgalom a világ országainak több, mint a felét egyesítette. A záródokumentum

Durban-i Nyilatkozat az új évezred küszöbén52 címet viseli. A résztvevők az új

körülményekre vonatkoztatva fogalmazták meg a mozgalom eszmeiségét, és

elkötelezték magukat az alapelvek mellett. Az értekezlet fő napirendi pontjai a

globalizáció és a Dél-Dél párbeszéd voltak. A globalizáció kapcsán

meghatározzák az egyes országokra leselkedő veszélyeket, mint például a

szuverenitás elvesztése, a politikai instabilitás veszélye, gazdasági fejlődés

kérdése. Hangsúlyozzák az emberi jogok fontosságát, különös tekintettel a

harmadik generációs jogokra, mint a fejlődéshez való jog, illetve a népek

önrendelkezéséhez való jog. Durban egyfajta lehetőséget biztosított a mozgalom

számára a fennmaradáshoz.

2001-ben a mozgalom 40 éves évfordulóját ünnepli. Mit jelent valójában

az el nem kötelezettség eszméje az ezredfordulón ? Paul Kennedy, Henry

Kissinger és Zbigniew Brzezinski53 egyaránt hat olyan hatalmat jelől meg,

amelyek a következő évezred nemzetközi politikájára döntő befolyással bírnak.

Ilyen az USA, Oroszország, Japán, Kína, India és az Európai Unió. Az Egyesült

Államok számára az új évezred döntő kérdése az lesz, hogy létre tudnak –e

hozni egy transzkontinentális biztonsági rendszert, amely az előbb említett

országokat egyesítené amerikai döntőbíráskodás mellett.54 A Nyugat számára a

legfőbb kihívást a fejlődő országokból érkező veszélyforrások menedzselése

jelenti, mint például a bevándorlás, a környezetszennyezés, fundamentalista

politikai mozgalmak, terrorizmus stb. Az el nem kötelezettek mozgalma számára,

amely 113 zömében fejlődő országot képvisel, a legfőbb kihívás tehát az egymás

közötti párbeszéd fokozása, amellett hogy nem fordulnak szembe az európai és

az amerikai vezetőkkel. Gazdasági és politikai oldalról eddig kevés sikerrel járt

51 Huntington, S. P. : A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest, 1998. 52 lásd www.southcentre.org. 2000. november 12. 53 Brzezinski, Zbigniew(1999), Kissinger, Henry (1998) és Kennedy, Paul (1998): A XXI. század küszöbén Napvilág Kiadó, Budapest, 1997. 54 Brzezinski, Z. (1999) : 286. o.

34

a párbeszéd, ugyanis a fejlődő országok még a 90-es években is inkább a volt

gyarmatosító országokhoz kötődnek, mint egymáshoz. Talán a társadalmi-kulturális

alapról induló együttműködés nagyobb eredményekkel kecsegtet. Bízzunk benne !

35

FELHASZNÁLT IRODALOM

DOKUMENTUMOK, SZERZŐDÉSEK : 1., Az öt elv – Pancsa Sila (Új-Delhi, 1954. június 28.) in: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, 223-225. o. KJK, Gondolat, Budapest, 1985. 2., A bandungi nyilatkozat (Bandung, 1955. április 24.) in: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, 273-281. o. KJK, Gondolat, Budapest, 1985. 3., A gyarmati rendszer megszüntetéséről szóló ENSZ-határozat (Genf, 1960. december 14.) in: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, 349-352. o. KJK, Gondolat, Budapest, 1985. 4., A tömbönkívüli országok állam-és kormányfői értekezletének nyilatkozata (Belgrád, 1961. szeptember 6.) in: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, 353-358. o. KJK, Gondolat, Budapest, 1985. 5., Az el nem kötelezett országok csúcsértekezlete, Havanna 1979. IX. 3-9. Fordította: Boronkay T. et al. /előszó: Salgó László/ Kossuth Kiadó, Budapest, 1979. KÖNYVEK, FOLYÓIRATCIKKEK : 1., Allison, Ray (1988): The Soviet Union and the Strategy of Non- alignment in the Third World Cambridge University Press, 1988. 2., Balogh András (1987) : The Movement of the Non-aligned Countries MTA, Budapest, 1987. 3., Balogh András(1983): Az el nem kötelezett országok csúcsértekezlete Új-Delhiben in : Külpolitika, 1983/2, 86-102. o. 4., Balogh András(1979): Két évtizedes harc az el nem kötelezettek mozgalmának imperialistaellenes egységéért in: Külpolitika, 1979/2, 3-12. o.

36

5., Barbi Balázs(1985) : Emlékezés a Bandungi Konferenciára – harminc év múltán in: Külpolitika, 1985/5, 82-90. o.

6., Berend T. Iván (1999): Terelőúton Közép- és Kelet- Európa 1944-1990 Vince Kiadó, Budapest, 1999. 7., Brzezinski, Zbigniew (1999): A nagy sakktábla Európa, Budapest, 1999. 8., Damodaran, A.K. (1997): NAM: The Road Ahead in : Mansingh, L. (ed.) : Indian Foreign Policy pp.261-280. Foreign Service Institute, New Delhi, 1997. 9., Diószegi I.- Harsányi I.- Németh I. [szerk.] (1997): 20. századi egyetemes történet II-III. kötet Korona Kiadó, Budapest, 1997. 10., Fanon, Franz (1985): A föld rabjai Gondolat Kiadó, Budapest, 1985. 11., Fischer Ferenc(1993): A megosztott világ A Kelet-Nyugat, Észak-Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai IKVA, Budapest, 1993. 12., Heller,Mihail-Nyekrics,Alexander (1996): Orosz történelem. A Szovjetunió története Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 13., Hobsbawm, E. J. (1998): A szélsőségek kora A rövid 20. század története Pannonica Kiadó, Budapest, 1998. 14., Jackson, Richard L. (1986) : The Non-aligned, the UN, and the Superpowers Praeger, New York, 1983, 1986. 15., Johnson, Paul (2000) : A modern kor. A huszadik század igazi arca XX. Század Intézet, 2000. 16., Juhász József (1999): Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története Aula Kiadó, Budapest, 1999.

37

17., Kissinger, Henry (1998): Diplomácia Panem-Grafo Kiadó, Budapest, 1998. 18., Kochler, Hans (1982) : The Principles of Non-alignment: the Non- aligned Countries in the Eighties; Results and Perspectives International Progress Organization, London, 1982. 19., Lefebvre, Denis (1999): A szuezi ügy Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 20., Nasszer, Gamal Abdel(1957) : A forradalom filozófiája Kossuth Könyvkiadó, 1957. 21., Néhrú, Dzsaváharlál(1981): India fölfedezése Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981. 22., Smith, Joseph(1992): A hidegháború, 1945-1965 IKVA, Budapest, 1992. 23., Tenigl-Takács László(1997): India története Tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest, 1997. 24., Tóthné Nagy Magdolna (1981): Az el nem kötelezettek mozgalmának fejlődése, változások az 1970-es években Kossuth Kiadó, MKI, Budapest, 1981. 25., Tóth Péterné (1979) : Az el nem kötelezett mozgalom fejlődése, helyzete napjainkban TIT, Budapest, 1979. INTERNETES FORRÁSOK: 1., Az el nem kötelezett országok hivatalos honlapja: www.nonaligned.org 2., A Dél-Dél párbeszéd lehetőségeit és az el nem kötelezettség jövőjét elemző honlap (letölthető tanulmányokkal)

www.southcentre.org