Az Európai Unió gazdasági joga I. · Az Európai Unió gazdasági joga I. A belső piac és a közös kereskedelempolitika Dienes-Oehm, Egon Erdős, István Király, Miklós Martonyi,

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az Európai Unió gazdasági joga I.

A belső piac és a közös kereskedelempolitika

Dienes-Oehm, Egon Erdős, István

Király, Miklós Martonyi, János

Somssich, Réka Szabados, Tamás

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az Európai Unió gazdasági joga I.: A belső piac és a közös kereskedelempolitika írta Dienes-Oehm, Egon, Erdős, István, Király, Miklós, Martonyi, János, Somssich, Réka, és Szabados, Tamás

Publication date 2014 Szerzői jog © 2014 ELTE Eötvös Kiadó

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. I. rész. Áttekintés ............................................................................................................................ 1 1. 1. Az Európai Unió alapjául szolgáló gazdasági együttműködés céljai ................................ 1 2. 2. Az államok közötti többoldalú gazdasági együttműködés formái ..................................... 2 3. 3. A belső piacra vonatkozó jogforrások ............................................................................... 2

3.1. a) Az Európai Unió működéséről szóló szerződés .................................................... 2 3.2. b) Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés módosításai ................... 2 3.3. c) Másodlagos jogforrások és a belső piaci szabályozás természete ........................ 4 3.4. d) A belső piaci jogalap ............................................................................................ 4 3.5. e) A Bíróság és a tagállami bíróságok szerepe ......................................................... 9

4. 4. Négy gazdasági szabadság, közös piac, belső piac, egységes piac ................................. 10 2. II. rész. Az áruk szabad mozgása .................................................................................................. 11

1. 1. Az áru fogalma ................................................................................................................ 11 2. 2. Vámunió .......................................................................................................................... 11

2.1. a) A vámunió fogalma ............................................................................................ 11 2.2. b) A vámok és a vámmal azonos hatású díjak eltörlése .......................................... 12

2.2.1. A vámok eltörlése ...................................................................................... 12 2.2.2. A nyugalmi záradék értelmezése ................................................................ 12 2.2.3. Vámmal azonos hatású díjak ...................................................................... 13

2.3. c) A közös vámtarifa bevezetése ............................................................................ 13 3. 3. A szabad árumozgást gátló belső adók ............................................................................ 14

3.1. a) A 110. cikk közvetlen hatálya ............................................................................ 14 3.2. b) A 110. cikk tárgyi hatálya .................................................................................. 15 3.3. c) A megkülönböztető belső adók tilalma .............................................................. 15

3.3.1. A termékre kivetett adó jellege .................................................................. 15 3.3.2. A hasonló termék meghatározása ............................................................... 16 3.3.3. A diszkrimináció tilalma ............................................................................ 16 3.3.4. A megengedhető diszkriminatív adók ........................................................ 16 3.3.5. A magyar regisztrációs adó problémája ..................................................... 16

3.4. d) A piacvédő belső adók ....................................................................................... 17 4. 4. A mennyiségi korlátozások eltörlése ............................................................................... 18

4.1. a) Az elsődleges jogforrások szabályai ................................................................... 18 4.2. b) A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések fogalmának értelmezése 18

4.2.1. A 70/50/EGK irányelv rendelkezései ......................................................... 18 4.2.2. A mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések értelmezése a Bíróság

joggyakorlatában .................................................................................................. 19 4.3. c) A kölcsönös elismerés elve ................................................................................. 25 4.4. d) A kölcsönös elismerés elve és a közösségi jogalkotás ....................................... 27 4.5. e) A kölcsönös tájékoztatás és előzetes megelőzés elve ......................................... 28 4.6. f) Kivételek a mennyiségi korlátozások tilalma alól ............................................... 28

4.6.1. A kivételekről általában ............................................................................. 28 4.6.2. Az EUMSz. 36. cikk szerinti kivételek ...................................................... 28 4.6.3. A kényszerítő követelmények .................................................................... 30

5. 5. Kereskedelmi monopóliumok és a mennyiségi korlátozások tilalma .............................. 31 6. 6. Jogközelítés ..................................................................................................................... 31 7. 7. További intézkedések a belső piac megteremtése érdekében .......................................... 32

7.1. a) A vámpapírok eltörlése ....................................................................................... 32 7.2. b) Új szabályok az áruforgalomban ........................................................................ 32 7.3. c) A külső (uniós) határok megerősítése ................................................................. 33 7.4. d) A tagállamok közigazgatásai közötti együttműködés megerősítése ................... 33

3. III. rész. A személyek szabad mozgása ........................................................................................ 34 1. 1. A szabadság tagozódása .................................................................................................. 34 2. 2. A munkavállalók szabad áramlása .................................................................................. 34

2.1. a) Az EUMSz. rendelkezései .................................................................................. 34 2.2. b) A diszkrimináció tilalma .................................................................................... 35

2.2.1. A közvetlen diszkrimináció tilalma ............................................................ 35 2.2.2. A közvetett diszkrimináció tilalma ............................................................ 36


iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2.3. c) Személyi hatály .................................................................................................. 37 2.3.1. A munkavállaló fogalma ............................................................................ 37 2.3.2. A vallási közösség számára végzett munka és a szociális foglalkoztatás megítélése

.............................................................................................................................. 38 2.3.3. Nemzetközi elem szükségessége ................................................................ 39 2.3.4. Részlegesen nemzetközi tényállások és a személyek szabad mozgása ...... 39 2.3.5. Munkáltatók ............................................................................................... 42

2.4. d) Területi hatály .................................................................................................... 42 2.5. e) Másodlagos jogforrások ..................................................................................... 42

2.5.1. Az 1612/68/EGK rendelet és a hozzá kapcsolódó joggyakorlat ................ 42 2.5.2. A harmadik országok állampolgáraira vonatkozó szabályozás .................. 44

2.6. f) Nyelvismeret követelménye ................................................................................ 45 2.7. g) Túl a diszkrimináció tilalmán – a munkavállalók szabad mozgásának akadályai 46 2.8. h) Kivételek ............................................................................................................ 47

2.8.1. Általában .................................................................................................... 47 2.8.2. Kivételek az EUMSz. alapján .................................................................... 47 2.8.3. A Bíróság esetjogán alapuló kivételek ....................................................... 50

2.9. i) Társadalombiztosítási szabályok ......................................................................... 51 2.10. j) A személyek szabad mozgása és a belső határok .............................................. 52

3. 3. A letelepedés (vállalkozás) szabadsága ........................................................................... 52 3.1. a) Az EUMSz. rendelkezései .................................................................................. 52 3.2. b) Általános program .............................................................................................. 53 3.3. c) Másodlagos jogforrások ..................................................................................... 53 3.4. d) Magánszemélyek és a letelepedés szabadsága ................................................... 54 3.5. e) Diplomák és szakmai képesítések elismerése ..................................................... 56 3.6. f) Az ügyvédi hivatás gyakorlása ............................................................................ 58

3.6.1. Az ügyvédi hivatás gyakorlása a hazai szakmai cím égisze alatt ............... 58 3.6.2. Integráció a fogadó ország ügyvédei sorába .............................................. 60

3.7. g) Ingatlantulajdon szerzése ................................................................................... 60 3.8. h) Nem megkülönböztető korlátozások .................................................................. 61 3.9. i) Kivételek a letelepedés szabadsága alól .............................................................. 63

3.9.1. Kivételek az EUMSz. alapján .................................................................... 63 3.9.2. Kivételek a Bíróság esetjoga alapján ......................................................... 63

3.10. j) A letelepedés szabadsága és a gazdasági társaságok ......................................... 64 3.10.1. A társaság fogalma ................................................................................... 64 3.10.2. A Factortame (II) ügy ............................................................................... 64 3.10.3. A társaságok elsődleges letelepedése ....................................................... 65 3.10.4. A társaságok másodlagos letelepedése ..................................................... 68

3.11. k) Társasági jogi szabályok közelítése .................................................................. 69 4. 4. Az Európai Unió polgársága ........................................................................................... 70

4.1. a) Az uniós polgárok jogai ...................................................................................... 70 4.2. b) A Bíróság gyakorlata .......................................................................................... 70 4.3. c) Az uniós polgárok és családtagjaik szabad mozgása és tartózkodása az Európai

Unióban – A 2004/38/EK irányelv ................................................................................ 72 4.3.1. Az irányelv személyi hatálya ..................................................................... 72 4.3.2. A kiutazás és beutazás joga ........................................................................ 73 4.3.3. A tartózkodás joga ..................................................................................... 73 4.3.4. A huzamos tartózkodás joga ...................................................................... 75 4.3.5. A beutazási és tartózkodási jog korlátozása az irányelv alapján ................ 77

4. IV. rész. A szolgáltatásnyújtás szabadsága ................................................................................... 80 1. 1. Az EUMSz. rendelkezései ............................................................................................... 80 2. 2. A szolgáltatás fogalma .................................................................................................... 80

2.1. a) Gazdasági tevékenység ....................................................................................... 80 2.2. b) Határon átnyúló elem ......................................................................................... 81 2.3. c) Ideiglenes jelleg .................................................................................................. 82 2.4. d) Másodlagos alkalmazás ...................................................................................... 82 2.5. e) Sajátos szolgáltatások ......................................................................................... 82

3. 3. Általános program ........................................................................................................... 82 4. 4. Másodlagos jogforrások .................................................................................................. 82

4.1. a) A kezdeti jogalkotás: a szektorspecifikus másodlagos jogforrások .................... 83


v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4.2. b) Horizontális szabályozás: a szolgáltatási irányelv .............................................. 83 4.2.1. Az irányelv alkalmazási köre ..................................................................... 84 4.2.2. Az ügyintézés egyszerűsítése ..................................................................... 84 4.2.3. A szolgáltatók letelepedésének a szabadsága ............................................. 85 4.2.4. A szolgáltatásnyújtás szabadsága ............................................................... 85 4.2.5. A szolgáltatás igénybe vevőinek jogai ....................................................... 85 4.2.6. A szolgáltatások minősége ......................................................................... 85

5. 5. A Bíróság joggyakorlata ................................................................................................. 86 5.1. a) Az ügyvédi hivatás ............................................................................................. 86 5.2. b) Biztosítás ............................................................................................................ 87 5.3. c) Sport ................................................................................................................... 88 5.4. d) Túl a diszkrimináció tilalmán ............................................................................. 89

6. 6. A szolgáltatás fogyasztóinak jogai .................................................................................. 90 7. 7. Kivételek ......................................................................................................................... 91

5. V. rész. A tőke szabad mozgása ................................................................................................... 93 1. 1. Az EUMSz. rendelkezései ............................................................................................... 93 2. 2. A 88/361/EGK irányelv .................................................................................................. 93 3. 3. A Bíróság korai joggyakorlata ........................................................................................ 94 4. 4. A 88/361/EGK irányelv értelmezése és a tőke szabad mozgásának megvalósulása a Bíróság

gyakorlatában .......................................................................................................................... 95 5. 5. Az Európai Bizottság közleménye .................................................................................. 97 6. 6. Az államnak, illetve állami hatóságoknak biztosított speciális jogok – az aranyrészvényügyek

97 7. 7. Ingatlannal kapcsolatos ügyletek és a tőke szabad mozgása ........................................... 99 8. 8. Kivételek ....................................................................................................................... 100

8.1. a) A tőke szabad mozgása alóli kivételekről általában ......................................... 100 8.2. b) Kivételek az EUMSz. alapján ........................................................................... 100 8.3. c) Kivételek a Bíróság esetjoga alapján ................................................................ 102

6. VI. rész. A belső piac jövője ....................................................................................................... 103 1. 1. A Bizottság „Cselekvési terv az egységes piacért” című közleménye .......................... 103 2. 2. A cselekvési terv főbb célkitűzései ............................................................................... 103

2.1. a) A szabályozás hatékonyabbá tétele .................................................................. 103 2.2. b) Fő piactorzító tényezők és az integráció ágazati akadályainak felszámolása ... 103 2.3. c) Egységes piac a polgárokért ............................................................................. 104 2.4. d) Éves jelentések a belső piaci stratégiáról ......................................................... 106

3. 3. A belső piac működését segítő, határon átnyúló hálózatok és információs rendszerek 106 3.1. a) A belső piaci információs rendszer: IMI (Internal Market Information System) 107 3.2. b) RAPEX ............................................................................................................. 107

4. 4. Belső piaci vitarendezés ................................................................................................ 107 4.1. a) SOLVIT ............................................................................................................ 107 4.2. b) Az Európai Fogyasztói Központok Hálózata (ECC-Net) ................................. 108 4.3. c) FIN-Net ............................................................................................................ 108

7. VII. rész. Közös kereskedelempolitika ....................................................................................... 109 1. 1. A közös vámtarifával és közös kereskedelempolitikával rendelkező vámunió mint a közös piac

külső oldala ........................................................................................................................... 109 2. 2. A közös kereskedelempolitika jogi alapjai, alkalmazási köre és jogi természete, főbb elemei

109 2.1. a) Jogi alapok az elsődleges jogban ...................................................................... 109

2.1.1. A közös kereskedelempolitika alapjai ...................................................... 110 2.1.2. A közös kereskedelempolitikát érintő módosítások ................................. 111

2.2. b) A közös kereskedelempolitika alkalmazási köre és jogi természete ................ 112 2.2.1. Kizárólagos hatáskör a közös kereskedelempolitika terén ....................... 112 2.2.2. A közös kereskedelempolitika tartalma ................................................... 113 2.2.3. Kizárólagos közösségi hatáskör az ESZAK és az Euratom tekintetében . 115

2.3. c) A közös kereskedelempolitika főbb elemei ...................................................... 115 3. 3. A Közösség (Unió) szerződéses és autonóm kereskedelempolitikája általában ............ 116 4. 4. Vámok és vámjogszabályok .......................................................................................... 117

4.1. a) A Közösség (Unió) behozatali vámjai .............................................................. 117 4.2. b) A közösségi (uniós) vámjogszabályok ............................................................. 118

5. 5. A behozatal mennyiségi szabályozása: az importrendszer és a védintézkedések .......... 119


vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5.1. a) A behozatalra alkalmazott mennyiségi szabályozás általános jellemzői .......... 119 5.2. b) A Közösség (Unió) autonóm importrendszere és védintézkedései .................. 120

5.2.1. Az autonóm importrendszerek ................................................................. 121 5.2.2. A kereskedelmi védintézkedések ............................................................. 121

6. 6. A kivitel szabályozása és ösztönzése ............................................................................ 122 8. VIII. rész. A Lisszaboni Szerződés és a közös kereskedelempolitika ........................................ 123

1. 1. A Lisszaboni Szerződésről dióhéjban ........................................................................... 123 1.1. a) A Lisszaboni Szerződés jelentősége ................................................................. 123 1.2. b) A Lisszaboni Szerződéssel bevezetett fontosabb változások ........................... 124 1.3. c) A közösségi módszer ........................................................................................ 125

2. 2. A Lisszaboni Szerződés külkapcsolatokra vonatkozó rendelkezései ............................ 126 3. 3. A közös kereskedelempolitika szabályozásának rövid története ................................... 127 4. 4. A közös kereskedelempolitika szabályozása a Lisszaboni Szerződésben ..................... 129

4.1. a) A közös kereskedelempolitika fogalma és alapjai a Lisszaboni Szerződésben 129 4.2. b) Nemzetközi megállapodások a közös kereskedelempolitika területén ............. 130 4.3. c) A közös kereskedelempolitikával összefüggő hatásköri problémák ................. 131 4.4. d) A külföldi közvetlen befektetések kérdése ....................................................... 132

5. 5. A közös kereskedelempolitika és a GATT/WTO-szabályok ......................................... 133 5.1. a) A szabályozási szintek jelentősége a nemzetközi kereskedelem szabályozásában 133 5.2. b) Az uniós jog és a GATT/WTO-megállapodások viszonya .............................. 133 5.3. c) Új kihívások a nemzetközi kereskedelem szabályozásában ............................. 136

A. Rövidítések jegyzéke ................................................................................................................. 138 Irodalom ......................................................................................................................................... 139

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - I. rész. Áttekintés

1. 1. Az Európai Unió alapjául szolgáló gazdasági együttműködés céljai

Az európai földrész gazdasági, esetleg politikai egyesítésének gondolata sok száz éves múltra tekinthet vissza.

Így például a vámok eltörlésének igénye már évszázadokkal ezelőtt megfogalmazódott, igaz, csak a

megvalósulás esélyével sem rendelkező elméleti értekezésekben.1 Ezek a korai elképzelések jóval határozottabb

formát öltöttek a 20. században,2 különösen a második világháború után.3 Az egységes gazdasági térség

kialakítását az integráció alapító atyái a politikai unió felé tett első lépésnek tekintették.4

A hatályos uniós jog szerint az Európai Unión (Unió) belüli gazdasági együttműködés céljait és kereteit

elsősorban az Európai Unióról szóló szerződés (EUSz.) és az Európai Unió működéséről szóló szerződés

(EUMSz.) jelöli ki.5

Az Európai Unióról szóló szerződés 3. cikke szerint az Unió belső piacot (Internal Market) hoz létre. Az Unió

Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen,

árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző

szociális piacgazdaságon alapul, amely a környezet minőségének magas fokú védelmével és javításával párosul.

Az Unió elősegíti a tudományos és műszaki haladást. Az Unió küzd a társadalmi kirekesztés és

megkülönböztetés ellen, és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nők és férfiak közötti

egyenlőséget, a nemzedékek közötti szolidaritást és a gyermekek jogainak védelmét. Előmozdítja a gazdasági, a

társadalmi és a területi kohéziót, valamint a tagállamok közötti szolidaritást. Az Unió tiszteletben tartja saját

kulturális és nyelvi sokféleségét, továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének megőrzését és további

gyarapítását. Az Unió gazdasági és monetáris uniót hoz létre, amelynek fizetőeszköze az euró. Az Európai Unió

működéséről szóló szerződés 8–10. cikkei szerint pedig az Unió tevékenysége keretében törekszik az

egyenlőtlenségek kiküszöbölésére, valamint a férfiak és nők közötti egyenlőség előmozdítására. Politikái és

tevékenységei meghatározása és végrehajtása során az Unió figyelembe veszi a foglalkoztatás magas szintjének

előmozdítására, a megfelelő szociális biztonság biztosítására, a társadalmi kirekesztés elleni küzdelemre,

valamint az oktatás, a képzés és az emberi egészség védelmének magas szintjére vonatkozó követelményeket.

Politikái és tevékenységei meghatározása és végrehajtása során az Unió küzd mindenfajta nemen, faji vagy

etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon

alapuló megkülönböztetés ellen. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés célkitűzéseinek középpontjában

elsősorban a tagállamok magas szintű gazdasági együttműködésének biztosítása áll. Ezt tükrözte a már az

Európai Közösséget (EK, Közösség) létrehozó szerződés 2. cikke is, amely szerint a Közösség feladata, hogy

közös piac, valamint gazdasági és pénzügyi unió létrehozásával, továbbá külön meghatározott közös politikák,

illetve intézkedések végrehajtásával a Közösség egész területén előmozdítsa a gazdasági tevékenységek

harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődését, a foglalkoztatottság és szociális védelem magas

szintjét, a férfiak és nők egyenlőségét, a fenntartható és inflációt nem gerjesztő növekedést, a gazdasági

teljesítmények nagyfokú versenyképességét és konvergenciáját, a környezet minőségének magas szintű

védelmét és javítását, az életszínvonal és életminőség emelését, valamint a tagállamok közötti gazdasági és

társadalmi kohéziót és szolidaritást. A hatályos uniós jog szerint az EUMSz. 3. cikkének és részben az EUMSz.

8–10. cikkének szövege veszi át a korábban az EKSz. 2. cikkben szereplő feladatok megjelölését.

1 Lásd Emeric Crucé 1623-ban Nouveau Cynée címmel megjelentetett értekezését. Crucé munkásságát értékeli: Bóka Éva: Az európai

egységgondolat fejlődéstörténete. Budapest, 2002. 39–41. o. 2 Az első világháború után látott napvilágot a páneurópa-terv, illetve a Briand-terv; mindkét elképzelés részletesen foglalkozik az európai integráció gazdasági alapjaival. 3 Az európai integráció történetéhez lásd Boytha György – Papp Mónika: Az Európai Unió létrejötte, intézményrendszere és jogforrásai.

Budapest, 2001.; Kecskés László: EK jog és jogharmonizáció. Budapest, 1995.; Kende Tamás (szerk.): Európai közjog és politika. Budapest, 1998., illetve 2002.; Martonyi János: Az Európai Közösségek intézményrendszere és jogforrásai: Az Európai Közösség

kereskedelmi joga. Budapest, 1998. 15–42. o. 4 Lásd Schuman, Robert: A Szén- és Acélközösség eredete, célja és kimunkálása. In Schuman, Robert: Európáért. Pécs, 1991. 5 Az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata, Hivatalos Lap

C 83, 2010. március 30. E Szerződések az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról

szóló Lisszaboni Szerződés elfogadásával jöttek létre. Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról, Hivatalos Lap C 306, 2007. december 17. (Az EUSz. és az EUMSz. együttesen: Szerződések.) Az

EUMSz. „elődje” a Rómában 1957. március 25-én kelt Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés (EGKSz.) volt, amelynek

elnevezése a Maastrichti Szerződés hatálybalépését követően Európai Közösséget létrehozó szerződésre változott. Az EGKSz.-re, illetve az EKSz.-re az aláírás helye alapján gyakran Római Szerződésként utalnak.

I. rész. Áttekintés


2. 2. Az államok közötti többoldalú gazdasági együttműködés formái

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga az országok közötti többoldalú gazdasági kapcsolatoknak különböző

szintjeit ismeri. Az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé haladva ezek a következők: szabadkereskedelmi övezet,

vámunió,közös piac, belső vagy egységes piac, illetve gazdasági és monetáris unió. A szabadkereskedelmi

övezetben részt vevő államok az egymás közötti kereskedelem tekintetében nem alkalmaznak vámokat, illetve

kereskedelemi korlátozásokat. A vámunió annyiban több, mint a szabadkereskedelmi övezet, hogy itt az abban

részt vevő államok a külső, harmadik országokkal szemben közös külső vámpolitikát alkalmaznak. A közös

piac, illetve a belső piac – mely fogalmakat később részletesen tárgyalunk – pedig a vámunión túlmutatóan már

nemcsak az árukereskedelem tekintetében bontja le a kereskedelmet korlátozó akadályokat, hanem más

gazdasági tényezőkre vonatkozóan is kiterjeszti az együttműködést (közös agrárpolitika, közös versenypolitika,

letelepedés szabadsága stb.). Mindezeken túl a gazdasági és monetáris unió tagállamai már egységes pénzt

használnak. Az együttműködés magasabb foka nyilvánvalóan a kooperáció egyszerűbb formáira épülhet. Bár

nincs olyan történelmi meghatározottság, amely biztosítaná, hogy az együttműködés egyszerűbb formái mindig

szükségképpen elvezessenek az egységesülés magasabb fokához, tény, hogy az európai integráció napjainkra

részben eljutott a gazdasági és monetáris unió szintjére, amelyhez éppen a közös piac, illetve belső piac

megteremtése szolgáltatta a megfelelő alapot. A gazdasági és monetáris unió pedig további lehetőséget kínál a

belső piac kiteljesedése és egy új, politikai unió számára is. Továbbá az is egyértelműen következik a 3. cikk

rendelkezéseiből, hogy mára a gazdasági célokon túlmenő, olyan összetett integrációs törekvések is

megfogalmazódtak, mint a szociális védelem vagy a társadalmi kohézió és szolidaritás biztosítása. Az európai

egységesüléshez kapcsolódó bővülő társadalmi célokat jelzi, hogy az egykori Európai Gazdasági Közösség neve

Európai Közösségre változott,6 majd a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével az Európai Unió az Európai

Közösség helyébe lépett annak jogutódjaként (EUMSz. 1. cikk).

3. 3. A belső piacra vonatkozó jogforrások

3.1. a) Az Európai Unió működéséről szóló szerződés

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés átfogóan szabályozza az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a

tőke szabad forgalmát gátló akadályok megszüntetését. Mindez a négy gazdasági szabadság – tehát az áruk, a

személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásának – elvi alapvetését jelenti. Ami a részletes

rendelkezéseket illeti, ezek eredendően az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés 9–73. cikkeiben

voltak találhatók, később az EKSz. 9–73h. cikkeiben nyertek megfogalmazást. Az Amszterdami Szerződés

hatálybalépése nyomán az EKSz. 23–68. cikkei szabályozták ugyanezt a területet.7 Jelenleg a Lisszaboni

Szerződés hatálybalépését követően az EUMSz. 26–81. cikkei tartalmazzák a belső piaccal összefüggő egyes

rendelkezéseket.

Az integráció és az uniós jog egészére, de mindenekelőtt éppen a tárgyalt gazdasági szabadságokra irányadó az

az EUMSz. 18. cikkében megfogalmazott általános elv, amely szerint a Szerződések alkalmazási körében s az

abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül tilos az állampolgárságon alapuló bármely

megkülönböztetés. Az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében az állampolgárságon

alapuló bármely megkülönböztetés tilalmára vonatkozó szabályokat fogadhat el. Megjegyzendő, hogy bár

magába a normaszövegbe foglalt szűkítő kikötés szerint ugyan e tilalom nem érinti a Szerződésekbe foglalt

különös rendelkezéseket, az Európai Unió Bírósága (Bíróság) olyan általános és feltétlen érvényesülést kívánó

alapelvnek tekinti az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalmát, melyre gyakran hivatkozik a

Szerződések egyes konkrét szabályainak értelmezésénél.8

3.2. b) Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés módosításai

6 Ezt a módosítást az 1993. november 1-jén hatályba lépett Európai Unióról szóló szerződés G. cikkének 1. pontja hozta magával. 7 Ideértve az Amszterdami Szerződés által bevezetett új címet: „Vízumok, menekültügy, bevándorlás és a személyek szabad mozgására

vonatkozó egyéb politikák”. 8 Az EUMSz. 19. cikke azonban nemcsak az állampolgárságon alapuló diszkrimináció üldözésére kínál lehetőséget, ugyanis felhatalmazza a Tanácsot, hogy az Unióra átruházott hatáskörök keretén belül az Európai Parlament egyetértését követően, különleges jogalkotási eljárás

keretében, egyhangúlag, megfelelő intézkedéseket hozzon a nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen,

fogyatékosságon, koron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés leküzdésére. Ezen alkotmányos jelentőségű felhatalmazás azonban nem csupán a belső piac szabályozása, hanem az egész uniós jog szempontjából jelentőséggel bír.



Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés aláírói a közös piac működését alapvetően az EGKSz.-

ben foglalt tilalmi rendelkezések megvalósulásán keresztül képzelték el, ahol a másodlagos jogalkotásnak

csupán kiegészítő szerep jut. Ez az úgynevezett negatív integráció, ahol a fő cél a már meglévő kereskedelmi

akadályok lebontása, eltörlése. Ennek a legfontosabb eszköze pedig a dereguláció. Ebben a rendszerben a közös

piac működését az volt hivatott biztosítani, hogy a tagállamok a szerződéses rendelkezéseknek megfelelően

tilalmaznak minden olyan korlátozást, mely a négy szabadságot érinti vagy érintheti.

Az integráció előrehaladtával azonban világossá vált, hogy a tilalmi rendelkezések önmagukban nem

elégségesek a közös piac megfelelő működésének biztosítására, ezért bizonyos területeken a közösségi

intézmények által elfogadott közös, harmonizált szabályokra van szükség. A növekvő jogharmonizációs kihívást

egyértelműen jelezte az 1985-ben elfogadott Belső piaci fehér könyv9 intézkedési terve, amikor szigorú

programot és menetrendet vázolt fel a tagállamok közötti kereskedelmet gátló mindenfajta fizikai, technikai és

pénzügyi akadály eltörlésére, nemkülönben a szükséges jogharmonizációs lépések megtételére. A „Belső piaci

fehér könyv”-ben előirányzott mintegy 287 intézkedés elfogadásához azonban szükséges volt az EGKSz.

vonatkozó rendelkezéseinek módosítására annak érdekében, hogy a szükséges irányelveket, rendeleteket egy

egyszerűbb eljárási rend keretében lehessen elfogadni.

Az EGKSz. hatálybelépése után három évtizeddel, 1986-ban az Egységes Európai Okmány10 alkotta meg és

vezette be az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés rendelkezései közé a „belső piac” fogalmát. A

ma hatályos EUMSz. 26. (2.) cikke11 értelmében a belső piac olyan belső határok nélküli térségetjelent, amelyen

belül megvalósul az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása. A belső piacon tehát a

termelési tényezők áramlása szempontjából a tagállamok határai jórészt elvesztik jelentőségüket. E szabad

forgalom természetesen már sokkal többet feltételez a kezdetben érvényesülő negatív integrációnál, azaz a

hagyományos kereskedelmi akadályok és korlátozások eltörlésénél. Számos területen pozitív integrációra, azaz

egységes közösségi szabályokra, illetve a nemzeti jogok erőteljes közelítésére van szükség.

Az Egységes Európai Okmány a belső piac fogalmának megteremtése mellett lefektette azokat a jogi alapokat,

amely a szükséges jogharmonizációs intézkedések elfogadását lehetővé tették. A belső piac meghatározásával

egy időben beiktatott EGKSz. 100a. (a későbbi EKSz. 95.) cikke feljogosította a Tanácsot, hogy a korábban

alkalmazott egyhangúság helyett minősített többséggel fogadja el a tagállamok jogszabályi és közigazgatási

rendelkezéseinek összehangolásáról szóló azon intézkedéseket, amelyek tárgya a belső piac létrehozása és

működése. Bár e felhatalmazás nem terjed ki az adózásra, a személyek szabad mozgására, valamint a

munkavállalók jogaira és érdekeire vonatkozó rendelkezések megalkotására, így is széles mezőben nyitott utat a

többségi döntéshozatalnak. Az egyhangúság követelményének meghaladása a korábbi gyakorlathoz12 képest

rendkívüli mértékben felgyorsította a belső piac megvalósítását célzó közösségi jogalkotást. Ennek köszönhető,

hogy 1993 elejére a „Belső piaci fehér könyv” által előirányzott intézkedések 95 százalékát elfogadta a Tanács,

ráadásul a program időközben új elemekkel is gazdagodott. A „Belső piaci fehér könyv” végrehajtásának

jegyében fogant rendeletek és irányelvek sora az élelmiszerekre vonatkozó előírásoktól a társasági jogi

harmonizációig, a fogyasztói szerződésekre vagy a diplomák kölcsönös elismerésére vonatkozó szabályokig

terjed.

A belső piac szabályozása szempontjából komoly jelentőséggel bír az 1993 novemberében hatályba lépett

Maastrichti Szerződés,13 amely az Európai Unióról szóló szerződéssel létrehozta a pillérrendszeren alapuló

Európai Uniót, másrészt pedig módosította az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződést, egyúttal a

„Gazdasági” jelző elhagyásával átnevezve azt Európai Közösséget létrehozó szerződésre. A Maastrichti

Szerződés hatálybalépése nyomán új elemekkel gazdagodott – egyebek között – a tőke szabad áramlására

vonatkozó közösségi szabályozás is. Ennek bemutatására a fejezet megfelelő részében kerül majd sor.

Hasonlóképpen ismételten szólni kell e részben az 1999-ben hatályba lépett Amszterdami Szerződésről.14 A nagy

jelentőségű dokumentum egyik legszembeötlőbb következménye, hogy – 40 év után először – teljesen új számot

kaptak az Európai Közösséget létrehozó szerződés cikkei, továbbá elmaradtak a már csak történeti jelentőséggel

bíró, úgynevezett átmeneti rendelkezések. S bár az Amszterdami Szerződés nem hozott alapvető változást a

négy gazdasági szabadságra vonatkozó szabályozásban, nagyon fontosak a személyek szabad mozgását szolgáló

újabb intézkedései. Külön címben foglalkozik ugyanis a vízumok, a menekültügy, a bevándorlás és a személyek

9 COM (85) 310 final. 10 Egységes Európai Okmány OJ L 169. szám, 1987.06.29. 1. o. 11 Eredendően az EGKSz. 8a. cikke, majd a Maastrichti Szerződés módosítása nyomán az EKSz. 7a. cikke volt. 12 Lásd a közös piaci jogszabályok megalkotásánál az egyhangúság követelményét támasztó 94. (100.) cikket. 13 Szerződés az Európai Unióról, aláírták 1992. február 7-én, HL C 191. szám, 1992.07.29. 1. o. 14 Amszterdami Szerződés, kelt Amszterdamban, 1997. október 2-án, HL C 340. szám, 1997.11.10., 1. o.



szabad mozgására vonatkozó politikák szabályozásával.15 Az Európai Közösséget létrehozó szerződés átfogó

módosítását eredményezte a Nizzai Szerződés is,16 ez azonban nem érintette a belső piaci szabályozás érdemét.

Az Alkotmányszerződés ratifikálásának kudarca után a 2007-ben aláírt Lisszaboni Szerződés mind strukturális,

mind tartalmi szempontból jelentős módosítást hozott az alapszerződések rendszerében. Az Európai Közösséget

létrehozó szerződés elnevezése az Európai Unió működéséről szóló szerződésre változott. Az Európai Unióról

szóló szerződés szövegébe került át a belső piacot megteremtő rendelkezés. A szerződések rendszerén belül a

Lisszaboni Szerződés általános jelleggel megszüntette a „közös piac” kifejezést, melyet mindenhol a „belső

piac” váltott fel. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés jelentős újítása volt, hogy tételesen

megállapította, egyes tárgykörök milyen típusú uniós hatáskörbe tartoznak. Az EUMSz. 3. cikk (1) bekezdés b)

pontja a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítását az Unió kizárólagos hatáskörébe,

míg a 4. cikk (2) bekezdés b) pontja a belső piacot általában az Unió megosztott hatáskörébe sorolta. A négy

szabadságra, illetve a jogszabályok közelítésére vonatkozó rendelkezések – azon felül, hogy új számot kaptak,

illetve a jogszabályok közelítése tekintetében a korábbi EKSz. 94. és 95. cikkeinek sorrendje megváltozott –

érdemben nem módosultak.

3.3. c) Másodlagos jogforrások és a belső piaci szabályozás természete

Az alapszerződések ismertetése mellett ki kell térnünk a legfontosabb másodlagos jogforrások – mindenekelőtt

a rendeletek és irányelvek – jelzésére is, hiszen ezek a négy szabadság megvalósulásához szükséges összetett

kereskedelmi jogi eszköztár tömegének hordozói. Valójában azonban nem csupán kereskedelmi jogi

intézkedésekről van szó, hanem számos más jogág szabályairól is, amelyek funkcionális egységben szolgálják a

tagállamok piacainak egybekapcsolását. Így elemzésünk időről időre adójogi, közigazgatási, munkajogi,

társasági jogi, pénzügyi jogi vagy éppen vámjogi szabályokra is utalni fog, követve az uniós jognak a

hagyományos jogági határokat elmosó vagy azokat legalábbis átlépő jellegét. A másodlagos jogforrások

áttekintése esetenként alapos vizsgálódást igényel, ez azonban nehezen elkerülhető, hiszen egy világtörténelmi

léptékben új integráció születését igazolják. Ugyanakkor nem célja e résznek a belső piacra vonatkozó

jogszabályok teljes körű bemutatása. Inkább az alapvető rendelkezések ismertetésére, és ezen keresztül a belső

piac öszszetett lényegének ábrázolására törekszik.

A belső piaci szabályozás természetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy egyrészt a termelési tényezők szabad

áramlását akadályozó nemzeti szabályozások hatályon kívül helyezését, megszüntetését kívánja elérni. Tehát

felszámolja a tagállamok közötti vámokat vagy a különböző fizetőeszközök kivitelére irányadó tagállami

rendelkezéseket.

Másrészt az utóbbi évtizedekben nagyon jellemzővé vált a jogközelítési törekvés, a közösségi szinten egységes

vagy összehangolt szabályok alkotása. Ezen belül a közösségi jogi normák egy része közvetlen módon segíti a

belső piac működését. Ide sorolhatóak például a diplomák kölcsönös elismerését biztosító irányelvek. Más

esetekben – így a társaságok működésének vagy a fogyasztói ügyleteknek a közösségi szabályozásánál – viszont

már jóval áttételesebb a kapcsolat a belső piac fejlődése és a célzott jogközelítés között, ráadásul az uniós jog itt

olyan évszázados nemzeti hagyományokkal rendelkező jogágak területére lép, mint a kötelmi jog vagy a

társasági jog.

3.4. d) A belső piaci jogalap

A másodlagos jogforrások kapcsán szólni kell a belső piaci jogalkotásra felhatalmazó úgynevezett belső piaci

jogalapról. Az EUMSz. önálló fejezetben (VII. cím 3. fejezet) rendelkezik a belső piac megteremtését és

működését érintő uniós jogi aktusok elfogadásának lehetőségéről „Jogszabályok közelítése” cím alatt. Az

EUMSz. 114. cikk (1) bekezdése arra ad lehetőséget, hogy az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási

eljárás keretében és a Gazdasági és Szociális Bizottsággal folytatott konzultációt követően elfogadja azokat a

tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítésére vonatkozó intézkedéseket,

amelyek tárgya a belső piac megteremtése és működése. E rendelkezés jogelődjét, illetve a 10 bekezdésből álló

jelenlegi 114. cikk egészét – mint ahogy arról már fentebb szó volt – még az Egységes Európai Okmány iktatta

be az EGKSz.-be annak érdekében, hogy a belső piac létrehozásához szükséges másodlagos jogalkotást és

elsősorban a „Belső piaci fehér könyv” jogalkotási programjának végrehajtását ne akadályozza a Tanácsban az

egyhangú döntéshozatal.

15 Lásd az EKSz. IV címét. 16 Nizzai Szerződés, HL C 80. szám, 2001. március 10.



A „Jogszabályok közelítése” cím alatt ugyanis az Egységes Európai Okmány hatálybalépése előtt csupán az

akkori EGKSz. 100. cikke nyújtott lehetőséget a „közös piac megteremtése és működése” érdekében irányelvek

(és csak irányelvek) elfogadására olyan eljárás keretében, amely az Európai Parlamentnek csak konzultációs

jogkört biztosított, a Tanácsban azonban egyhangú döntéshozatali követelményt támasztott. Érdekes módon ez a

rendelkezés az EGKSz. kiegészítése után is tovább élt, az Amszterdami Szerződés általi átszámozást követően

EKSz. 94. cikként, mindvégig megőrizve a közös piacra történő utalást, szemben a 95. (100a.) cikkel, mely a

belső piacot határozta meg szabályozási célként. A 94. cikk valójában okafogyottá vált, a gyakorlatban csak a

95. cikk hatálya alól annak (2) bekezdése értelmében kivett nevesített területek – az adózásra, a személyek

szabad mozgására, valamint a munkavállalók jogaira és érdekeire vonatkozó rendelkezések – esetén került

alkalmazásra, amennyiben megállapítható volt a közös piaci vonatkozás. Talán ez indokolta, hogy a Lisszaboni

Szerződést követően is tovább éljen (az EUMSz. 115. cikkeként), bár szövegében már ez is a belső piacra utal és

sorrendiségben már nem előzi meg, hanem követi a 114. cikké változott, elsődleges belső piaci jogalapot.

Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az Egységes Európai Okmány hatálybalépése (1987) óta csak 13 irányelvnek

képezte alapját a 115. cikk jogelődje, míg a 114. cikk jogelődje alapján 265 irányelv látott napvilágot. A 115.

cikkel szemben a 114. cikk egyébként nemcsak irányelvek, hanem rendeletek elfogadását is lehetővé teszi, a

gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a közösségi jogalkotó kevéssé élt a közvetlen alkalmazandó jogforrás

lehetőségével, a cikk jogelődjének hatálybalépése óta ugyanis összesen 35 olyan rendelet született, melyet ennek

alapján fogadtak el.

Szükséges leszögezni, hogy a fejezetcím által sugalltak ellenére az uniós szintű jogközelítés nem csupán az

EUMSz. 114. és 115. cikkei alapján elfogadott jogi aktusok által valósulhat meg. Az EUMSz. ugyanis számos

speciális, meghatározott területekre vonatkozó jogalkotási jogalapot tartalmaz (például környezetvédelem,

fogyasztóvédelem, közlekedés, versenyjog, mezőgazdaság, adózás), amelyek szintén hivatkozásul szolgálhatnak

jogközelítésű célú irányelvek, rendeletek elfogadásához. Ezek a speciális jogalapok a belső piaci jogalapokhoz

képest egyrészről különlegesek, hiszen nevesített területekre vonatkoznak, másrészről azonban szubszidiáriusak

is azokhoz képest, mert csak akkor képezhetik alapját uniós jogi intézkedésnek, ha az nem bír meghatározó

belső piaci vonatkozással. Ez utóbbi esetben ugyanis a főszabály szerint a 114. cikket (és kivételesen a 115.

cikket) kell alkalmazni. Ennek következtében számos, az EKSz.-ben egyébként nevesített területre vonatkozó

uniós jogi aktus került már a 114. cikk (illetve annak jogelődjei, az EKSz. 95. cikke, illetve 100a. cikke) alapján

elfogadásra, mert az meghatározó belső piaci vonatkozással bírt. Figyelemre méltó e tekintetben, hogy az

úgynevezett fogyasztóvédelmi irányelveket – egyetlen kivétellel – mind a belső piaci és nem a

fogyasztóvédelmi jogalap alapján fogadták el.17 Azt, hogy egy adott jogi aktus mely jogalap alapján kerül

elfogadásra, alapvetően az dönti el, hogy szabályozási tárgya szempontjából mely jogalaphoz kötődik

meghatározó mértékben.18 A belső piaci jogalap, valamint a speciális jogalapok között azonban az EUMSz.

tételez egyfajta átjárhatóságot is, amikor a 114. cikk (3) bekezdése mintegy elvárásként fogalmazza meg, hogy a

114. cikken alapuló és az egészségügyre, a biztonságra, a környezetvédelemre és a fogyasztóvédelemre

vonatkozó jogalkotási javaslatokban a védelem magas szintjét kell alapul venni. Ez azt jelenti, hogy a speciális

jogalapok célkitűzései a belső piaci jogalkotás során sem maradhatnak figyelmen kívül, sőt kifejezett

kötelezettség áll fenn megjelenítésükre. Különös hangsúlyt kapott ez a rendelkezés az utóbbi időben a különféle

dohánytermékeket érintő irányelvek esetében alkalmazott megfelelő jogalapok megválasztása tekintetében. A

dohánytermékek forgalmazásának különböző aspektusaival – így reklámozásának, kiszerelésének, árusításának

szabályaival – foglalkozó irányelvek érvényességének vitatására mind közvetlen keresetek, mind előzetes

döntéshozatali eljárások tekintetében általában arra hivatkozással került sor, hogy azok nem belső piaci, hanem

mindenekelőtt közegészségügyi célokat szolgálnak, ahol a közösségi jogalkotónak egyébként nem lenne

biztosított a harmonizációs hatáskör. A C-491/01. számú British American Tobacco ügyben19 a tagállamoknak a

dohánytermékek gyártására, kiszerelésére és árusítására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási

rendelkezései közelítéséről szóló 2001/37/EK irányelv érvényessége merült fel az akkori 95. cikk

szempontjából. A Bíróság az EKSz. 95. cikk jogalapként történő megválasztásának helyességét alátámasztva

megállapította, hogy a Közösségben a dohánytermékek, és különösen a cigaretták piaca olyan, amelyen a

tagállamok közötti kereskedelmi forgalom viszonylag jelentős, másrészt az azon – különösen a nevükre,

összetételükre és címkézésükre vonatkozó – feltételekkel kapcsolatos nemzeti szabályok, amelyeknek eleget

kell tenniük a termékeknek, közösségi szintű harmonizálás hiányában természetüknél fogva akadályát

képezhetik az áruk szabad mozgásának. Kifejtette továbbá, hogy az a tény, hogy az irányelv komoly

közegészségügyi megfontolásokat is követ, nem érinti azt, hogy az irányelv tényleges célja az EKSz. 95. cikk

rendszerébe illeszkedően a belső piac működési feltételeinek javítása. Sőt az EKSz. 95. cikk (3) bekezdése

17 Király Miklós: Az Európai Közösség jogának hatása a magánjogra. Budapest, 2002. 27., 63. o. 18 A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján a jogalap megválasztásának olyan objektív, bírósági eljárás alá vonható tényeken kell

alapulnia, mint az intézkedés célja és tartalma. Lásd e tekintetben például a C-300/89. sz. Bizottság kontra Tanács ügy, EBHT [1991] I-

2867., illetve a C-338/01. sz. Bizottság kontra Tanács ügy, EBHT [2004] I-829. 19 C-491/01. sz. British American Tobacco (Investments) és az Imperial Tobacco ügy, EBHT [2002] I-11453.



alapján a közösségi jogalkotónak kötelessége a közegészségügyi védelem magas szintjének megvalósítása. A C-

210/03. számú Swedish Match ügyben20 ugyanezen irányelv azon rendelkezésének érvényessége merült fel,

amelyik megtiltotta a szájon át fogyasztható dohány forgalmazását. Az előírás érvénytelensége tekintetében az

alapügy felperesei arra is hivatkoztak, hogy a közösségi jogalkotó túllépte a közegészségügyi szempontok

tekintetében az EKSz. 95. cikk (3) bekezdésében előírt célok megvalósítása során az arányos mértéket. A

Bíróság ítéletében megállapította, hogy a közösségi jogalkotó nem sértette meg az arányosság elvét, amikor a

belső piaci jogalkotás keretében a közegészségügyi szempontokra tekintettel teljes forgalmazási tilalmat rendelt

el, mivel – hasonló módon hatékony vagylagos intézkedés hiányában – a szájon át fogyasztható

dohánytermékek forgalmazását betiltó intézkedés az egyetlen, mely alkalmas válasz lehetett arra a valós

veszélyre, hogy ezeket az új termékeket a fiatalok használják, és így a fent említett termékek

nikotinfüggőséghez vezetnek, amelynek mérgező hatása nem vonható kétségbe.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy belső piaci harmonizációs intézkedések meghozatalát nem igazolhatja

csupán a nemzeti szabályozások közötti eltérések egyszerű megállapítása,21 érvényességükhöz szükséges, hogy a

tagállamok jogszabályi rendelkezései közötti olyan eltérések legyenek, melyek természetüknél fogva

akadályozhatják az alapvető szabadságokat, és így közvetlen hatással lehetnek a belső piac működésére.22

Ugyanakkor a Bíróság joggyakorlata szerint az EUMSz. 114. cikkére mint jogalapra való hivatkozás lehetséges

a kereskedelmi forgalom azon jövőbeli akadályainak megelőzése esetén is, melyek a nemzeti törvényhozások

heterogén fejlődésének következményei. Ezeknek az akadályoknak azonban valószínűeknek kell lenniük, és a

szóban forgó intézkedés tárgya ezek megelőzése kell hogy legyen.23

A jelenlegi 114. cikk újítása nemcsak abban állt, hogy a minősített többségi döntéshozatal útján egyszerűbbé

tette a jogi aktusok elfogadását, hanem abban is, hogy – ugyan szigorú feltételek mellett – az elfogadott jogi

aktustól eltérésekre ad lehetőséget a tagállamok számára. Ezeket az eltérési lehetőségeket a cikk (4), illetve (5)

bekezdése tartalmazza. Természetesen a belső piaci jogalap alapján elfogadott irányelvek szerződéses

felhatalmazás nélkül, az uniós jogalkotó akaratából maguk is biztosíthatnak eltéréseket a tagállamok számára:

ezek a hagyományos értelemben vett minimum harmonizációs, illetve opcionális harmonizációs rendelkezések.

A 114. cikk (4), illetve (5) bekezdésében biztosított eltérések alkalmazására akkor kerülhet sor, amikor az

érintett, 114. cikken alapuló irányelvnek ilyen jellegű előírása nincs. Az eltérési lehetőségek bevezetésének

alapvetően történeti okai voltak. Beiktatásuknak részbeni oka az volt, hogy a 114. cikk értelmében minősített

többséggel meghozott intézkedésekhez való kötelező alkalmazkodás következtében ne csökkenjen az egyes

tagállamokban a védelem szintje a környezetvédelem, a munkavállalók védelme és a fogyasztók meghatározott

szempontú – például közegészségügyi, közrendi – védelme terén. Vagyis az a tény, hogy a harmonizáció nem

követi az egyes tagállamoknak a harmonizációval célzottnál magasabb védelmi szintet biztosító megoldásait, ne

kényszerítse ezeket védelmi szintjük csökkentésére, és lehetővé váljon számukra a harmonizációs intézkedéstől

való eltérés. A belső piaci joganyag egységességének igénye azonban azt is megkövetelte, hogy ezek az eltérési

lehetőségek ne legyenek parttalanok, mi több, azok alkalmazására csak feltétlenül indokolt esetben kerülhessen

sor.

A 114. cikk (4) és az (5) bekezdése közötti alapvető különbség abban áll, hogy az előbbi esetében csak akkor

kérheti a tagállam az eltérést, ha a magasabb védelmi szintet biztosító nemzeti jogszabálya már az érintett uniós

jogi aktus elfogadásakor hatályban volt, míg az utóbbira akkor hivatkozhat, ha az uniós jogi aktus elfogadását

követően kíván szigorúbb intézkedéseket bevezetni. A (4) bekezdés ezért több hivatkozási okot fogad el, mint az

(5) bekezdés. A (4) bekezdés értelmében a tagállam kérheti már meglévő intézkedései fenntartását, ha azok az

EUMSz. 36. cikkének árumozgásra vonatkozó kivételei – közerkölcs, közrend, közbiztonság, az emberek, az

állatok és növények egészségének védelme, a művészi, történelmi vagy régészeti értéket képviselő nemzeti

kincsek védelme vagy az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme –, valamint ezeken felül a környezet és a

munkakörnyezet védelme alapján indokolhatók. A kivételek közé azonban nem tartoznak a Bíróság által

megfogalmazott, a 36. cikket kiegészítő kényszerítő követelmények (mandatory requirements),24 mint például a

fogyasztóvédelem vagy a kereskedelmi ügyletek tisztasága, csupán a 36. cikk taxatív felsorolása. Az eltérés

alkalmazásának feltétele, hogy a fenntartani kívánt nemzeti intézkedésnek az eltéréssel érintett uniós jogi

aktusnál mindenképpen magasabb védelmi szintet kell biztosítania.

A 114. cikk (4) bekezdésével szemben az (5) bekezdés nem az érintett harmonizációs intézkedésben foglaltaknál

szigorúbb korábbi nemzeti jogszabályok fenntartásának, hanem ilyen új jogszabályok elfogadásának lehetőségét

20 C-210/03. sz. The Queen, on the application of: Swedish Match AB and Swedish Match UK Ltd. kontra Secretary of State for Health ügy,

EBHT [2004] I-11893. 21 Lásd a C-376/98. sz. Németország kontra Parlament és Tanács ügy, EBHT [2000] I-8419. 22 Lásd a C-491/01. sz. British American Tobacco (Investments) és az Imperial Tobacco ügy, EBHT [2002] I-11453. 23 Lásd a C-350/92. sz. Spanyolország kontra Tanács ügy, EBHT [1995] I-1985. 24 Dougan, Michael: Minimum Harmonization and the Internal Market. Common Market Law Review, Vol. 37. No. 4. 2000. 879. o.



rendezi. Az uniós jog értelemszerűen jobban tolerálja azt a helyzetet, amikor egy tagállam nem szeretné korábbi

védelmi szintjét csökkenteni, mint amikor a harmonizációs intézkedést követően kívánná növelni azt. Ezért az

ilyen nemzeti intézkedések elfogadásának lehetséges indokai között már nem szerepelnek az EUMSz. 36.

cikkének kivételei, csupán a környezet és a munkakörnyezet védelme. Ezen felül a tagállamot bizonyítási

kötelezettség terheli arra nézve, hogy kérése a tagállamban speciálisan jelentkező, arra jellemző okokra25

vezethető vissza, valamint azt új tudományos bizonyítékon alapuló – a harmonizációs intézkedés

meghozatalakor még feltehetően nem ismert – tények támasztják alá. A fenti feltételek közül mindegyiknek fenn

kell állnia ahhoz, hogy a Bizottság az (5) bekezdés alapján engedélyezze az eltérést.26 A tekintetben, hogy a

kérelmezett eltérés új tudományos bizonyítékon alapul-e, illetve hogy valóban a tagállamban speciálisan

jelentkező, arra jellemző okokra vezethető-e vissza, a Bizottság széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, de

értékelésének átfogó, pártatlan technikai vizsgálaton kell alapulnia.27

Mindkét bekezdés szerinti eljárás igényli a Bizottság engedélyét, vagyis azok alkalmazása nem automatikus, a

tagállam csak akkor tarthatja fenn szigorúbb nemzeti jogszabályait vagy fogadhat el újakat, ha azt a Bizottság

engedélyezi. A 114. cikk (4) és az (5) bekezdése tekintetében azonos eljárást kell követni. Az engedélyezést a

(6) bekezdés szabályozza. Az eltérési lehetőségekre hivatkozni kívánó tagállamnak értesítenie kell a

Bizottságot, amelynek a (6) bekezdés szerint hat hónap áll rendelkezésre, hogy megvizsgálja, a tagállami

intézkedés megfelel-e az érintett bekezdésben foglaltaknak, és nem jelent-e önkényes megkülönböztetést vagy a

tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozását, illetve, hogy nem eredményez-e akadályt a belső piac

működésében. Ha a Bizottság e hat hónap alatt nem dönt és a határidőt sem hosszabbítja meg további legfeljebb

hat hónappal, az intézkedést úgy kell tekinteni, mint amit a Bizottság jóváhagyott. A Bizottság jóváhagyó

döntéséig a tagállam nem élhet az eltéréssel. A Bizottság eljárása során szigorúan mérlegel, ráadásul a (6)

bekezdésben felsorolt, mérlegelendő szempontok is igen tágak, képlékenyek. A (4) vagy (5) bekezdés

lehetőségeivel a tagállamok egyébként a várakozásokhoz képest igen ritkán próbálnak meg élni, a Bizottság

pedig még ritkábban engedélyezi azt.28 A tagállamok legtöbbször különböző élelmiszer-adalékok, veszélyes

anyagok, gépjárművek általi károsanyag-kibocsátások29 kapcsán megállapított uniós határértékek, illetve a

genetikailag módosított szervezetekkel kapcsolatos uniós előírások vonatkozásában próbálnak élni az eltérés

lehetőségével. 2003-ban például Ausztria sikertelenül hivatkozott az EKSz. 95. cikk alapján elfogadott, a

géntechnológiával módosított szervezeteknek a környezetbe történő szándékos kibocsátásáról szóló 2001/18/EK

tanácsi irányelvtől új tudományos bizonyítékra hivatkozva eltérést kérni, hogy tilthassa a géntechnológiával

módosított szervezetekből álló vagy azt tartalmazó vetőmagok és szaporítóanyagok termesztését, valamint a

transzgénikus állatok tenyésztését és azoknak vadászat vagy halászat céljából a környezetbe történő szabadon

engedését, mivel a Bizottság megalapozatlannak tartotta az osztrák kormány által hivatkozott tudományos

bizonyítékot, és ezt az értékelését később az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága, majd a Bíróság is

jóváhagyta.30

A belső piaci szabályozás logikájának megértéséhez hozzátartozik, hogy az árumozgásra vonatkozóan az

EUMSz. 36. cikkének kivételei a 114. cikk (4) bekezdésében biztosított szűk lehetőségen felül a tagállamok

által nem hívhatók segítségül olyan esetekben, ahol az érintett áru tekintetében már uniós szintű harmonizációs

intézkedés született. Vagyis, amennyiben egy tagállam harmonizált területen árumozgást korlátozó intézkedést

kívánna fenntartani és azt indokolni, arra csak akkor van lehetősége, ha 1. azt maga a harmonizációs intézkedés

teszi lehetővé a tagállamok számára, vagy ha 2. az adott harmonizációs intézkedés jogalapja a 114. cikk volt, és

tagállam képes teljesíteni a (4) bekezdés szigorú követelményeit. Egyebekben ilyen esetben a tagállamnak nincs

mozgástere. E tekintetben a Bíróság esetjoga egyértelmű: a 36. cikkre történő hivatkozás eleve nem jöhet szóba,

ha az Unió maga már végleges jogi szabályozást alkotott az érintett jogilag védett érdekek védelmére, például

25 Népességügyi, földrajzi, járványügyi okok lehetnek ilyenek. 26 Lásd a C-512/99. sz. Németországi Szövetségi Köztársaság kontra Bizottság ügy, EBHT [2003] I-00845, a C-439/05. sz. Land

Oberösterreich kontra Bizottság, valamint a C-545/05. sz. Osztrák Köztársaság kontra Bizottság egyesített ügyek, EBHT [2007] I-07141. 27 Lásd a C-326/05. sz. P Industrias Químicas del Vallés kontra Bizottság ügy, EBHT [2007] I-6557, 75. pont, a C-127/95. sz. Norbrook

Laboratories ügy, EBHT [1998] I-1531, 90. pont, a C-269/90. sz. Technische Universität München ügy, EBHT [1991] I-5469, 14. pont, a C-

258/90. sz. Pesquerias De Bermeo és C-259/90. sz. Naviera Laida kontra Bizottság egyesített ügyek, EBHT [1992] I-2901, 26. pont, valamint a T-374/04. sz. Németországi Szövetségi Köztársaság kontra Bizottság ügy, EBHT [2007] II-0000, 81. pont. 28 1987 és 2002 között például a (4) bekezdésre alapítottan a Bizottság összesen 10 alkalommal engedett eltérést. 29 Lásd a T-182/06. sz. Holland Királyság kontra Bizottság ügy, EBHT [2007]-II-01983, illetve az ebben az ügyben meghozott határozattal szemben benyújtott fellebbezés okán a C-405/07. sz. ügy, EBHT [2008]. 30 Lásd fentebb a C-439/05. sz., valamint a C-545/05. sz. egyesített ügyek. Az osztrák kormány mindenekelőtt arra hivatkozott, hogy Felső-

Ausztria tartomány olyan különleges vagy kivételes ökoszisztémával rendelkezik, amely egész Ausztria vagy Európa más hasonló régiói esetében lefolytatottól eltérő kockázatértékelést tesz szükségessé.



egy irányelv vagy rendelet által.31 Ilyen esetekben bárminemű védelmi intézkedést, eltérést csak az érintett

irányelv alapján és az általa megengedett mértékben lehet kérelmezni vagy végrehajtani.32

Jól példázza ezt a C-5/94. számú Hedley Lomas ügy. Az ügy hátterében az húzódott, hogy az angol

mezőgazdasági minisztérium 1990 és 1993 között módszeresen elutasította az élőállatok levágás céljából

Spanyolországba történő exportálásának engedélyezése iránti kérelmeket azon az alapon, hogy információi

szerint a spanyol vágóhidakon az állatok levágás előtti kábításáról szóló 74/577/EGK tanácsi irányelvvel

ellentétesen kezelik az állatokat. A Hedley Lomas meghatározott számú, egy bizonyos spanyol vágóhídon

levágásra szánt juh exportjának engedélyezését kérte. Az engedélyt nem adták ki mindazok ellenére, hogy a

Hedley Lomas által megszerzett információk szerint a kérdéses vágóhíd 1986 óta engedéllyel rendelkezett, és

megfelelt az állatok védelméről szóló irányelveknek, továbbá az Egyesült Királyság hatóságai nem tudták ennek

ellenkezőjét bizonyítani. A Hedley Lomas keresetet nyújtott be a High Court of Justice-hoz, amelyben egyrészt

azt kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az exportengedély részére történő kiadásának megtagadása

ellentétes az EKSz. áruk szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseivel, másrészt kártérítést követelt. A

minisztérium nem vonta kétségbe, hogy az exportengedély kiadásának megtagadása az export mennyiségi

korlátozásának minősült, de azt az EKSz. kivételekre vonatkozó, akkori 36. cikke (amely az EUMSz. ugyanezen

számú cikkének felelt meg) alapján igazolhatónak tartotta. A High Court az előtte folyó eljárást felfüggesztette,

és előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett a Bíróságnál, melyben többek között arra kérdezett rá, hogy a

közösségi jog kizárja-e annak a lehetőségét, hogy egy tagállam a 36. cikkre hivatkozzon abból a célból, hogy az

áruk egy másik tagállamba történő exportjának korlátozását igazolja kizárólag azon az alapon, hogy az előbbi

állam szerint a másik állam nem tesz eleget egy közösségi harmonizációs irányelv követelményeinek, amely

egy, a 36. cikk által védett cél érvényesítésére irányul anélkül, hogy előírna a követelmények alkalmazását

ellenőrző bármilyen eljárást, vagy a megsértésük esetére szankciót helyezne kilátásba.

A Bíróság megerősítette, hogy az exportengedély kiadásának valamely tagállam részéről történő megtagadása az

export mennyiségi korlátozásának minősül, amely az EKSz. akkori 34. cikkébe ütközött. Utalt ugyanakkor arra

is, hogy a 36. cikk lehetővé teszi, hogy az áruk szabad mozgását akadályozó korlátozásokat tartsanak fenn az

állatok egészségének és életének védelme érdekében, amely a közösségi jog által elismert alapvető

követelmény. A 36. cikkre azonban nem lehet hivatkozni, amennyiben közösségi irányelvek rendelkeznek azon

speciális cél eléréséhez szükséges intézkedések harmonizálásáról, amelyeket e rendelkezés alapján kívánnak

érvényesíteni. Kimondta azt is, hogy a 36. cikkre történő hivatkozás tilalmát nem érinti az a tény, hogy az

irányelv nem rendelkezik a szabályok betartásának ellenőrzésére szolgáló közösségi eljárásról, és szankciót sem

ír elő a rendelkezések megsértésének esetére.

Hasonló tényállás valósult meg – ellenkező előjellel – a szintén angol vonatkozású C-1/96. számú Compassion

in World Farming ügyben. Angol állatvédő szervezetek azt kérték az agrárminisztertől, hogy tiltsa meg vagy

legalábbis korlátozza a tenyésztésre szánt borjúnak az exportját azon az alapon, hogy azok tenyésztését egyes

tagállamokban az állatokkal szemben kíméletlen módon végzik. Az agrárminiszter elutasító döntését az érintett

szervezetek megtámadták a High Courtof Justice előtt, amely előzetes döntéshozatali kérelmet terjesztett elő a

Bírósághoz. A Bíróság e tekintetben megerősítette, hogy mivel állat-egészségügyi célzattal már irányelvi szinten

kimerítően szabályozásra került a tenyésztésre és hízlalásra tartott borjak védelmének minimumszintje, az

EKSz. 36. cikk állat-egészségügyi kivétele nem hivatkozható, és ennek értelmében az Egyesült Királyság

valóban nem hozhatott olyan szabályozást vagy döntést, mint az érintett szervezetek által igényelt tilalom.

31 Lásd az 5/77. sz. Denkavit ügy, EBHT [1977] 1555., a C-5/94. sz. The Queen v MAFF ex parte Hedley Lomas ügy, EBHT [1996] I-2553,

a C-1/96. sz. Compassion in World Farming ügy, EBHT [1998] I-1251, valamint a C-211/03., C-299/03. és C-316/03–C-318/03. sz. HLH

Warenvertrieb és Orthica egyesített ügyek, EBHT [2005] I-5141. 32 Lásd a C-323/93. sz. Centre d’Insémination de la Crespelle v Coopérative de la Mayenne ügy, EBHT [1994] I-5077.



3.5. e) A Bíróság és a tagállami bíróságok szerepe

A releváns elsődleges és másodlagos jogforrások bemutatásán túlmenően hangsúlyozni kell a bírói gyakorlat –

mindenekelőtt a Bíróság döntéseinek – jelentőségét az értelmezési kérdések megvilágításában, gyakran a négy

gazdasági szabadság tartalmának kiterjesztő érvényű megfogalmazásában. Az elmúlt évtizedek során a Bíróság

ismételten foglalkozott olyan kérdésekkel, mint az áru és szolgáltatás, az áru és tőke vagy a szolgáltatás és

letelepedés elhatárolása vagy a közrend fogalmának értelmezése. Tekintettel arra, hogy ezek a döntések,

szorosan értelmezett tárgyukon túlmutatóan, a közösségi jog egészének fejlődésére befolyással vannak,

bőségesen fogunk meríteni belőlük az érintett tárgykörök bemutatása során.

Elsősorban az úgynevezett előzetes döntések jogformáló szerepére utalnánk itt, amelyek meghozatalára az

EUMSz. 267. cikke ad felhatalmazást. Az előzetes döntéshozatali eljárás, amely a tagállami bíróságok, valamint

a Bíróság együttműködésén alapul, arra ad lehetőséget, hogy a tagállami bíróságok, amennyiben úgy ítélik meg,

hogy az előttük folyamatban lévő ügy eldöntéséhez szükséges az uniós jog értelmezése vagy érvényességének

megállapítása, kérdéssel forduljanak a Bírósághoz (előzetes döntéshozatali eljárás). A jogfejlődés szempontjából

az uniós jog értelmezésére irányuló kérdések bírnak jelentőséggel, hiszen ezek által kristályosodik ki egy-egy,

az alapszerződésekben vagy másodlagos jogforrásokban található előírás tartalma. Tekintettel arra, hogy a

Bíróság döntései nemcsak az érintett tagállami ügyben eljáró bíróságot kötik, hanem erga omnes hatályúak, az

Unió egészére nézve meghatározzák egy-egy rendelkezés értelmét. E döntések figyelembevétele tehát jelentős

felelősséget keletkeztet mind az uniós jogot elsődlegesen alkalmazó és kikényszerítő nemzeti bíróságok, mind a

tagállami jogalkotó szervek oldalán, ez utóbbiak tekintetében úgy, hogy azok hozzáigazítják nemzeti

jogszabályaikat az uniós jognak megfelelő értelmezéshez. Fontos kiemelni, hogy az előzetes döntéshozatali

eljárások tárgykörüket tekintve legnagyobb számban a négy alapszabadságot, illetve a belső piachoz szorosan

kapcsolódó egyéb olyan területeket érintenek, mint például az adózás vagy a fogyasztók védelme.33 Ahhoz

azonban, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás megfelelően működjön, az is hozzátartozik, hogy a tagállami

bírók felkészültek legyenek az uniós jog értelmezését igénylő kérdéseik megfogalmazására és arra, hogy

előzetes döntésért forduljanak a Bírósághoz.34 Hasonlóképpen, a tagállami bíróságok előtt folyamatban lévő

eljárások felei, illetve ezek jogi képviselői vonatkozásában is fontos, hogy azok merjenek és tudjanak az uniós

jogból fakadó jogosultságaikra hivatkozni a nemzeti bíró előtt.

Az előzetes döntéseken felül meghatározó szereppel bírnak a Bíróság azon döntései is, melyeket a Bíróság egy

tagállammal szemben, az uniós jog megsértése okán indított kötelezettségszegési eljárás keretében hozott. Ezek

33 Az adatok tekintetében lásd a Bíróság éves jelentéseit. 34 Mortelmans, K.: The Common Market, the Internal Market and the Single Market? What’s in a Market. CMLR, 35. 1998. 126–127. o.



az ítéletek sok esetben egyértelműen rávilágítanak arra, hogy milyen tagállami szabályozás vagy joggyakorlat

tekinthető az uniós jogba, adott esetbe a négy alapszabadság érvényesülését előíró szabályokba ütközőnek.

4. 4. Négy gazdasági szabadság, közös piac, belső piac, egységes piac

Végül elkerülhetetlen néhány egymással versengő, s ezért sokszor pontatlanul használt fogalom összevetése és

elhatárolása. A legátfogóbb közülük a közös piac, ami tulajdonképpen felölelte az európai integráció gazdasági

célkitűzéseinek teljességét, azaz ide tartozik az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását

biztosító négy gazdasági szabadság, továbbá az integráció gazdaságpolitikái, a közös kereskedelempolitika,

mezőgazdasági politika vagy versenypolitika.35

Míg a „közös piac” kifejezést a kezdetektől fogva fellelhettük az EGKSz., majd az EKSz. szövegében, addig a

belső piac fogalma harminc évvel később, az Egységes Európai Okmány nyomán jelent meg. Mint arról fentebb

már volt szó, olyan belső határok nélküli térségre utal, amelyen belül megvalósul az áruk, a személyek, a

szolgáltatások és a tőke szabad mozgása. E meghatározásból egyrészt az következik, hogy szűkebb fogalom a

közös piacnál, mert nem öleli fel a gazdaságpolitikákat. Ugyanakkor továbbfejleszti a négy gazdasági szabadság

célkitűzéseit, amikor már egy belső határok nélküli térséget tart kívánatosnak. Azaz a korábbiakhoz képest

mélyrehatóbb eszközökkel – lehetőleg nem engedve kivételeket – törekszik biztosítani a termelési tényezők

szabad áramlását. Számos közösségi dokumentum használja még az egységes vagy egyetlen piac minősítést

ugyanezen gazdasági és jogi jelenségvilág érzékeltetésére, itt azonban olyan hasonszó alkalmazásáról van szó,

amelynek jelentése nem különíthető el a belső piac tartalmától.

35 Lásd uo. 107. o.


2. fejezet - II. rész. Az áruk szabad mozgása

Az európai gazdasági integráció során a tagállamok a legtöbb sikert és legnagyobb eredményeket az áruk szabad

mozgása területén érték el. Az Unión belüli, határon átnyúló kereskedelem 85%-át kitevő szegmens volt az, ahol

talán a leghamarabb került sor az azt gátló különböző akadályok megszüntetésére. Az áruk szabad mozgásának

gátját jelenthetik egyrészt a pénzügyi jellegű akadályok, másrészt a mennyiségi jellegű korlátozások, illetve a

technikai akadályok.

Pénzügyi jellegű akadályok az árumozgáshoz kapcsolódóan állapítanak meg bizonyos mértékű fizetési

kötelezettséget. Ilyennek minősülhetnek tipikusan a vámok, illetve a különböző adójellegű fizetési

kötelezettségek. Már most megjegyzendő, hogy e két fizetési kötelezettség alapvetően eltérő, mind a nemzeti,

mind pedig az uniós jogban. Míg az elsőre általános tilalom vonatkozik, addig a második csak bizonyos

feltételek fennállta esetén minősül uniós jogba ütközőnek.

A mennyiségi jellegű korlátozások köre is meglehetősen széles skálán mozog: ide tartozik a nyílt és közvetlen

kvótarendszer alkalmazása, de ugyanúgy a prima facie mennyiségi korlátozásnak nem tekinthető tagállami

intézkedés, vagy éppen az intézkedés elmaradása is.

Az akadályok harmadik csoportja, a technikai akadályok köre pedig az árumozgáshoz kapcsolódó, tipikusan az

olyan adminisztratív jellegű korlátozásokat jelenti, mint például a határellenőrzések. Természetesen akár már

most lehet sejteni, hogy az utóbbi két korlátozási mód között nagyon vékony – sok esetben nem is észrevehető –

a határvonal. Tekintettel a korlátozási lehetőségekre, az uniós jog összetett eszközrendszerrel törekszik

biztosítani az áruk szabad mozgását. Ide sorolandó a belső vámok és a mennyiségi korlátozások eltörlése, a

kölcsönös elismerés elvének érvényesítése, a megkülönböztető, illetve a piacvédő belső adók tilalma, valamint a

jogközelítés és a közösségi szintű szabványosítás.

1. 1. Az áru fogalma

A Szerződések nem határozzák meg az áru fogalmát. Ami az áru mint gyűjtőfogalom kérdéskörét illeti, a

Bíróság megállapította, hogy a vámok és vámmal egyenértékű díjak, valamint a mennyiségi korlátozások és a

mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések eltörlése és tilalma a tagállamok között a közös piac

alapelvét képezi, amely minden termék és áru vonatkozásában alkalmazandó, következésképpen bármely

lehetséges kivételt megszorítóan kell értelmezni, és egyértelműen kell meghatározni. Összhangban a fentiekkel

a Bíróság úgy döntött, hogy árunak minősül minden olyan dolog, amelynek értékét pénzben ki lehet fejezni és

kereskedelmi ügylet tárgya lehet.1 Így a gyakorlatban árunak minősülnek a műkincsek, a hangfelvételek vagy az

energiahordozók (elektromos áram, földgáz) is. Érdekesség, hogy lényegét tekintve akár a hulladék – még ha

nem is lehet újra felhasználni, de kereskedelmi tranzakció tárgyát képezi – is árunak tekinthető a közösségi jog

alkalmazása szempontjából.2 Azonban míg például a halak árunak minősülnek, nem minősülnek árunak a

horgászati jogok, akkor sem, ha horgászengedély formájában öltenek testet. Hasonló a helyzet a televíziós

jelekkel kapcsolatban. Ezekben az esetekben az EUMSz. szolgáltatásokra vonatkozó rendelkezéseit kell

alkalmazni.3

2. 2. Vámunió

2.1. a) A vámunió fogalma

Az EUMSz. 28. cikke (korábban az EKSz. 23. cikke) kimondja, hogy „az Unió vámuniót alkot, amely a teljes

árukereskedelemre kiterjed, és magában foglalja a behozatali és kiviteli vámok, valamint az azokkal azonos

hatású díjak tilalmát a tagállamok között, továbbá közös vámtarifa bevezetését harmadik országokkal fenntartott

kapcsolataikban”.

1 7/68. sz. Bizottság kontra Olasz Köztársaság ügy, EBHT [1968] 617. o. Részletesebben lásd Király Miklós: A diszkrimináció tilalma a Bíróság joggyakorlatában. Budapest, 1998. 93–95. o. 2 C-2/90. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [1990] I-4431. o. 3 C-97/98. sz. Peter Jägerskiöld kontra Torolf Gustafsson ügy, EBHT [1999] I-7319. o. Az engedély mögött tulajdonképpen egy ellenszolgáltatás fejében nyújtott szolgáltatás, a halászati vizek rendelkezésre bocsátása áll.

II. rész. Az áruk szabad mozgása


Az ismertetett rendelkezés mintegy meghatározás pontossággal ragadja meg nemcsak az uniós, de minden

vámunió lényegét, azaz egyrészről a belső vámok eltörlését – mely a vámunió belső oldalát jelenti –, másrészről

pedig a vámunió külső oldalát jelentő egységes (közös) külső vámtarifa kiépítését. További fontos eleme a

meghatározásnak, hogy a vámunió a teljes árukereskedelemre kiterjed, azaz nemcsak a tagállamokban előállított

árukat érinti, hanem bizonyos feltételekkel harmadik országokban létrehozott árukat is.

A harmadik – azaz nem EU-tag – államban előállított áru forgalmazhatóságával kapcsolatban az uniós jog

meglehetősen egyértelműen fogalmaz. Az EUMSz. 29. cikke értelmében a harmadik országból – például

Kínából – származó áruk három konjunktív feltétel teljesülése esetében forgalmazhatóak szabadon az Unión

belül. E feltételek pedig: a belépés szerinti tagállamban eleget tettek a behozatal alaki követelményeinek, a

fizetendő vámot vagy az azzal azonos hatású díjakat az adott tagállamban e termékre beszedték, és azt sem teljes

egészében, sem részlegesen nem térítették vissza. Amennyiben e feltételek teljesülnek, az érintett áruk Unión

belüli szabad mozgása vonatkozásában az erre jogosult harmadik országbeli termékek a tagállami termékekkel

esnek egy tekintet alá.4 Az uniós jog nem tesz különbséget a harmadik országból behozott termékek között abból

a szempontból sem, hogy közvetlenül az importáló tagországban kerülnek forgalomba, vagy egy másik

tagállamban, feltéve hogy a behozatal alaki követelményeinek eleget tettek, és a vámokat megfizették, amikor

beléptek az Unió területére.5

2.2. b) A vámok és a vámmal azonos hatású díjak eltörlése

2.2.1. A vámok eltörlése

A vámunió megteremtése – így a belső (behozatali és kiviteli) vámok eltörlése – fokozatosan történt, s 1968.

július 1-jére fejeződött be. A vámunióhoz vezető, úgynevezett átmeneti időszak alatt meghozandó

intézkedéseket az EGKSz. rendelkezései részletesen szabályozták. E rendelkezések – bár már nincsenek

hatályban – történeti jelentőségükön túlmenően ma is példaértékűek, kifinomult rendszerük, ésszerű

fokozatosságuk s a gazdaság tényleges lehetőségeire épülő célkitűzéseik következtében.

A kiindulópontot a belső vámokat az 1957. évi szinten befagyasztó vagy nyugalmi záradék, az ún. „standstill”

klauzula jelentette. A záradék lényege, hogy ezzel a tagállamok vállalták, hogy „egymás között sem új beviteli

vagy kiviteli vámokat, illetve velük azonos hatású díjakat nem vezetnek be, sem az egymás közötti kereskedelmi

kapcsolataikban már alkalmazottakat nem emelik”.6 Mivel a nyugalmi záradék csak az újabb vámok és

vámokkal azonos hatású díjak bevezetését, illetve a már meglévők mértékének emelését tiltotta, a vámunió

megteremtése érdekében szükséges volt még a már meglévő vámok fokozatos eltörlése. A belső vámok

fokozatos eltörlése három „lépcsőben”, az eredetileg tervezettnél egy évvel korábban, mintegy 11 év alatt

valósult meg. A vámok eltörlése különösen a 20. század második felében minősült meghatározó jelentőségű

gazdaságpolitikai lépésnek. Megjegyzendő, hogy mára a nemzetközi kereskedelemben alkalmazott vámok

mértéke egyébként is csökkent, ezért az államok más, összetettebb kereskedelemszabályozó, illetve -korlátozó

eszközöket alkalmaznak.

2.2.2. A nyugalmi záradék értelmezése

Az európai gazdasági együttműködés viszonylag korai szakaszában, már 1963-ban megjelentek az első

problémák a nyugalmi záradék értelmezésével kapcsolatban. 1963-ban egy holland importőr a nyugalmi

záradékra hivatkozva azt állította, hogy bár Hollandia nem emelte az általa importálni szándékozott áruféleségre

vonatkozó vámot azáltal, hogy azt egy másik – magasabb mértékű fizetési kötelezettséget teremtő – vámtarifa

alá sorolta, mégiscsak vámot emelt. A társaság érvélése szerint bár Hollandia így vámot emelt, a magasabb

vámtétel nem alkalmazható a társasággal szemben. A holland hatóságok természetesen vitatatták ezt az érvelést,

és az EGKSz. érintett cikkének betű szerinti olvasatára hivatkoztak. Úgy vélték, hogy a rendelkezés címzettjei

kizárólag a tagállamok, ezért az következésképpen csak és kizárólag a tagállamok vonatkozásában keletkeztet

kötelezettségeket. E kötelezettségekre, illetve rendelkezésekre pedig a magánjogi jogalanyok (például

állampolgárok, gazdasági társaságok) – kifejezett meghatalmazás hiányában – nem hivatkozhatnak. A Bíróság

azonban nem osztotta ezt az álláspontot. Kimondta ugyanis, hogy a nyugalmi záradékot tartalmazó cikk

közvetlen hatállyal bír, függetlenül a tagállamok jogalkotásától a közösségi jog nem csupán kötelezettségeket

4 Mengozzi, P.: European Community Law: from Common Market to European Union. London–Dordrecht–Boston, 1992. 206. o. 5 C-83/89. sz. Openbaar Ministerie et Minister van Financien kontra Vincent Houben ügy, EBHT [1990] I-1161. o., idézi Arnull, A. M. – Dashwood, A. A. – Ross, M. G. – Wyatt, D. A.: European Union Law. 4. kiad. London, 2000. 288. o. 6 Lásd az EGKSz. korábbi 12. cikkét. Eredeti szövegezése okafogyottá vált, így a rendelkezés régi tartalmával nincs többé hatályban.

Helyette található az EUMSz. 30. cikk, amely – lényegében megismételve a 28. cikkben leírtakat – kimondja, hogy a tagállamok között tilos bármilyen behozatali vagy kiviteli vám és azzal azonos hatású díj. Ezt a tilalmat a pénzügyi vámokra is alkalmazni kell.



támaszt a személyekkel szemben, hanem jogokat is biztosít számukra. Sőt nemcsak ott beszélhetünk e jogokról,

ahol az EGKSz. ezeket kifejezetten biztosítja, hanem olyan kötelezettségek következményeiként, illetve

ellenpontjaiként is, amelyeket az EGKSz. világosan meghatározott módon a tagállamokkal, egyénekkel vagy

közösségi intézményekkel szemben megfogalmaz.7 A döntés meghatározó jelentőséggel bírt az EGKSz.

egészének megítélése s a közösségi jog fejlődése szempontjából, mert nyilvánvalóvá tette, hogy nem egy

bizonytalan és elvont fogalomrendszerről van szó, amelyet a tagállamok belátásuk szerint alkalmaznak vagy

éppen nem vesznek figyelembe. Olyan alapszerződés született, amely közvetlenül jogokat keletkeztet a polgárok

számára, melyekre a tagállami bíróságok előtt hivatkozhatnak, s e jogokat a Bíróság is kész védelemben

részesíteni. A Bíróság ezt követően pedig megállapította, hogy Hollandia megszegte a nyugalmi záradékból

eredő kötelezettségét, amikor a vitatott szabályozást bevezette.

2.2.3. Vámmal azonos hatású díjak

A vámunió – mint láttuk – nemcsak a vámok eltörlését jelenti, hanem az úgynevezett vámmal azonos hatású

díjak eltörlését és bevezetésének a tilalmát is. Ha megnézzük akár az 1957-es, akár a ma hatályos

szerződésszöveget, láthatjuk, hogy az bár utal a vámmal azonos hatású díjak tagállamok közötti

megszüntetésének a kötelezettségére, de pontosabban nem határozza meg, hogy mit is kell ez alatt érteni. Ezért

már meglehetősen hamar komoly értelmezési kérdéseket vetett fel e fogalom értelmezése. A Bíróság állandó

joggyakorlata szerint bármilyen díj – légyen bármilyen szerény, függetlenül rendeltetésétől s alkalmazásának

módjától –, amelyet belföldi és hazai árukra egyoldalúan, a határ átlépésének tényénél fogva vetnek ki, és nem

minősül a szó szoros értelmében vett vámnak, vámmal azonos hatású díjnak minősül. Ez akkor is így van, ha a

díj nem megkülönböztető vagy piacvédő természetű, és a termék, amelyre a díjat kivetik, nem áll versenyben

hazai termékkel.8 A fentiekkel összhangban a Bíróság megalapozatlannak találta az olyan díjakat is, amelyeket

behozatali engedély megadásáért, statisztikai adatok gyűjtéséért vagy egészségügyi ellenőrzésért vetettek ki.

Kivételt képez e szigorú álláspont alól, ha a díjat olyan, kereskedelmi értékkel bíró szolgáltatás teljesítéséért

szedték be, amelyből a díj fizetőjének közvetlen előnye származott, vagy közösségi, illetve nemzetközi jogi

szabály írta elő annak teljesítését. Ugyanez a szemlélet érvényesül az áruk kivitele vonatkozásában is. Például az

olyan növény-egészségügyi vizsgálatért kért díjak, amelyeket hazai forgalomba hozatalnál nem, csak a

növények kivitele esetén számítanak fel, szintén vámmal azonos hatású díjaknak tekintendők.9

Az utóbbi időszakban ismételten felvetődött a kérdés, hogy a tagállamokon belül, pontosabban azok

meghatározott területi egységeinek határán szedett díjak egyáltalán az uniós jog hatókörébe tartoznak-e. A viták

általában a francia tengerentúli megyékbe Franciaországból bevitt termékekre kivetett dokkhasználati illetékkel

összefüggésben támadtak. Többek álláspontja szerint ebben az esetben tisztán belföldi, azaz egyetlen országra

korlátozódó tényállásról volt szó, ezért nem alkalmazhatóak a tagállamok közötti vámok és vámmal azonos

hatású díjak eltörlésére irányadó cikkek. Ezzel szemben a Bíróság megállapította, hogy az Unió vámterületének

egységét alááshatják a tagállamok különböző régiói között szedett díjak is: ezek korlátozzák az áruk szabad

mozgását, és vámmal azonos hatású díjnak minősülnek.10

2.3. c) A közös vámtarifa bevezetése

A vámunió másik lényegi eleme a közös vámtarifa. A közös vámtarifa célja az Unió határain a harmadik

országokból behozott termékekre kivetett vámterhek kiegyenlítése annak érdekében, hogy az ezen országokkal

fennálló kapcsolatokban a kereskedelem mindennemű eltérítését és a belső szabad forgalom vagy a

versenyfeltételek bármely torzulását elkerüljék.11 Súlyosan sértené ugyanis mind az uniós vámterület

egységességét, mind a közös kereskedelmi politika egységét, ha a tagállamok jogosultak lennének arra, hogy

egyoldalúan vessenek ki vámokat vagy vámmal azonos hatású díjakat a harmadik országokból származó

importra.12

A közös vámtarifa kialakításáról korábban részletesen rendelkezett az EGKSz. Ezek szerint a közös vámtarifa

egyes tételeit annak idején az alakuló Közösség négy vámterületén alkalmazott vámtételek számtani

középarányosának alapulvételével számították ki. Az egyes árukat – a hozzájuk kapcsolódó vámtarifatételek

7 26/62. sz. Van Gend en Loos kontra Nederlandse Administratie der Belastigen ügy, EBHT [1963] 1. o. 8 2/69. és 3/69. sz. Dimantarbeiders kontra Brachfeld egyesített ügyek, EBHT [1969] 211. o.; 95/81. sz. Bizottság kontra Olasz Köztársaság

ügy, EBHT [1982] 2187. o.; 77/72. sz. Carmine Capolongo kontra Azienda Maya ügy, EBHT [1973] 611. o. 9 Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law. 295. o. 10 C-163/90. sz. Administration des Duanes et Droits Indirects kontra Legros és mások ügy, EBHT [1992] I-4625. o., továbbá C-363/93. sz.

René Lancry SA kontra Direction Générale des Douanes és további egyesített ügyek, EBHT [1994] I-3978. o. 11 Lásd például C-126/94. sz. Cadi Surgelés és társai ügy, EBHT [1996] I-5647. o., 14. pont. 12 Lásd C-125/94. sz. Aprile ügy, EBHT [1995] I-2919. o., 34. pont.



mértéke szerint – A-tól G-ig terjedő listákba sorolták. Ezen túlmenően az EGKSz. előirányozta a tagállamok

vámügyre vonatkozó jogi és igazgatási előírásainak összehangolását.

A kérdéskört jelenleg az EUMSz. 31. és 32. cikke szabályozza. Ezek szerint a közös vámtarifa vámtételeit a

Tanács a Bizottság javaslata alapján állapítja meg. A vámunióval kapcsolatos feladatok ellátása során a

Bizottságnak figyelemmel kell lennie a tagállamok és harmadik országok közötti kereskedelem előmozdításának

szükségességére, az Unión belüli verseny feltételeinek fejlesztésére, az Unió megfelelő nyersanyag- és

félkésztermék-ellátására, továbbá a nemzetgazdaságok komoly működési zavarainak elkerülésére.

A közös vámtarifa bevezetése egyrészt lényegi előfeltétele az áruk szabad mozgásának, általában a gazdasági

integráció elmélyítésének. Ennek hiányában aligha lehetne megvalósítani például a harmadik országból

származó áruk szabad áramlását az Unión belül, hiszen az ugyanazon importtermékekre rakódó, országonként

eltérő mértékű vámterhek bizonyosan torzítanák a tagállamok közötti kereskedelmet, az integráción belüli

versenyt. Másrészt azonban a közös vámtarifa alakítása, egyes tételeinek módosítása lényegi eleme az Unió

kereskedelempolitikájának, ezért ezzel öszszefüggésben tárgyaljuk részletesen a VII. részben.

3. 3. A szabad árumozgást gátló belső adók

A szabad árumozgás pénzügyi jellegű akadályainak másik csoportját az adójellegű fizetési kötelezettségek

jelentik. A szabad árumozgás gátját jelentő belső adók (például értéknövekmény-adó, fogyasztási adó) tilalmát

külön fejezetben, a 110. cikkben szabályozza az EUMSz.

A 110. cikknek összességében az a célja, hogy szabályos versenyfeltételek mellett biztosítsa az áruk szabad

mozgását a tagállamok között a hazai áruk számára biztosított védelem minden olyan formájának tiltásával,

amely a más tagállamból származó termékekre vonatkozó, hátrányosan megkülönböztető belső adó

alkalmazásából eredhet, és hogy biztosítsa a belső adók teljes semlegességét a nemzeti és az importált termékek

közötti verseny területén. Ennek érdekében a 110. cikk első bekezdése a diszkriminatív, míg a második

bekezdése a protekcionista belső adók tilalmát fogalmazza meg. Tehát láthatjuk, hogy bár az érintett cikk nem

teremt egységes adójogi rezsimet az Unión belül, a nemzeti bánásmód követelményét támasztja a tagállamokkal

szemben.13

3.1. a) A 110. cikk közvetlen hatálya

A jelenlegi 110. cikknek megfelelő EKSz. 90. (95.) cikk közvetlen hatályának a kérdése rövid időn belül, már az

1960-as években megjelent a Bíróság gyakorlatában. Az akkoriban az EKSz. említett cikkeit értelmező döntések

irányadóak az EUMSz. 110. cikkére nézve is. A 110. cikk első bekezdésének közvetlen hatályát az Lütticke

ügyben14 mondta ki a Bíróság. A mára már klasszikus példa szerint egy német kft. tejport szállított

Luxemburgból Németországba. A hatályos szabályok szerint a hazai tejpor és tej mentes volt a forgalmi adó alól

Németországban, azonban a külföldről behozott termékre forgalomkiegyenlítő adót vetettek ki. A német cég

vitatta ennek jogosságát, a Szerződés ismertetett rendelkezéseire hivatkozva. A fellebbviteli fórumként eljáró

Finanzgericht des Saarlandes előzetes döntést kért a Bíróságtól az alábbiakban: van-e közvetlen hatálya az

EKSz. 90. (95.) cikkének, illetve a 90. (95.) és a vámok eltörlésével foglalkozó 25–26. (12–13.) cikkeknek

együttesen?

A Bíróság álláspontja szerint a 110. cikk a közösségi jog általános és állandó szabálya, amely világos és

feltételtől nem függő kötelezettséget fogalmaz meg, ezért közvetlen hatállyal bír a tagállamok és személyek

egymás közötti kapcsolatára, ugyanakkor az EUMSz. 110. és 30. cikkek nem alkalmazhatók együttesen. A

Bíróság itt anynyiban lépett tovább, hogy immáron nem csupán egy tilalmat tartalmazó rendelkezéssel

összefüggésben (lásd a tagállamok közötti vámokat tiltó EKSz. 25. cikket) állapította meg a közvetlen hatály

tényét, hanem tényleges kötelezettségvállalással kapcsolatban is, nevezetesen, hogy a tagállamoknak hatályon

kívül kell helyezniük a diszkriminatív természetű belső adókat (110. cikk).

Hasonló érvek mentén a 110. cikk második bekezdésének a közvetlen hatályát a Fink-Frucht ügyben15 állapította

meg a Bíróság.

13 Az EKSz. belső adókkal kapcsolatos szabályait részletesen elemzi Erdős Gabriella – Földes Gábor – Őry Tamás – Véghelyi Mária: Az

Európai Közösség adójoga. Budapest, 1999. 38–51. o. 14 57/65. sz. Alfons Lütticke kontra Hauptzollamt Saarluis ügy, EBHT [1966] 293. o. 15 27/67. sz. Fink-Frucht kontra Hauptzollamt München ügy, EBHT [1968] 327. o.



3.2. b) A 110. cikk tárgyi hatálya

A 110. cikk tárgyi hatályát tekintve az árukra vonatkozó belső adókra terjed ki. Ebből egyértelműen következik,

hogy az nem terjed ki az olyan adókra, melyek nem az áruhoz kapcsolódnak, mint például a vállalkozásokra

vonatkozó társasági adók. Azt azonban nem határozza meg az EUMSz., hogy mit kell adónak vagy belső

adónak tekinteni. A Bíróság vonatkozó joggyakorlata szerint az adó fogalma, tekintettel az EUMSz. vonatkozó

rendelkezéseinek felépítésére és céljára, tágan értelmezendő.16 Lényegtelen, hogy milyen szerv vagy szervezet

veti ki a fizetési kötelezettséget, illetve az sem bír relevanciával, hogy kivételesen kivetett adóról, vagy

általánosan és rendszeresen fizetendő adóról van-e szó.17 Nagyon fontos, hogy nem csak az állam javára kivetett

adófajták minősülhetnek belső adónak a 110. cikk értelmében.18

Természetesen a 110. cikk tárgya hatálya kiterjed a tagállamokban előállított árukra az alkalmazandó belső adók

vonatkozásában. Az EUMSz. rendelkezésének a hiányában a Bíróság terjesztette ki a 110. cikk tárgyi hatályát a

harmadik országokból származó termékekre. A 110. cikk szövegével elméletileg nem volna ellentétes a

harmadik országokból érkező – s egyébként szabad forgalomban lévő19 – árukra hátrányos belső adók kivetése.

E termékeknél ugyanis nem egészül ki a vámok eltörlése a diszkriminatív adók üldözésével. A szabályozásban

jelentkező nyilvánvaló egyensúlyhiányt a Bíróság orvosolta a Co-Frutta ügyben20 hozott ítéletében, kijelentve,

hogy az EUMSz. 110. cikkébe foglalt rendelkezéseket minden tagállamokból érkező termékre alkalmazni kell,

ideértve azokat az árukat is, amelyek nem tagállamokból származnak, de szabad forgalomban vannak a

Közösség területén. A 110. cikk kiterjesztő értelmezését hozó döntés kétségkívül logikus, hiszen egyébként a

tagállamok a vámokat megkülönböztető adókkal válthatták volna fel harmadik országokból érkező termékek

esetében, s így mind a vámunió, mind a közös kereskedelempolitika elvei sérültek volna. Érdekes viszont, hogy

az EGKSz. szabályait a Bíróság döntése után sem módosították, bár erre alkalmat kínáltak a kilencvenes évek

sorozatos kormányközi konferenciái, valamint a Lisszaboni Szerződés is.

3.3. c) A megkülönböztető belső adók tilalma

Az EUMSz. 110. cikkének első bekezdése kimondja, hogy „a tagállamok más tagállamból származó termékekre

sem közvetlenül, sem közvetve nem vetnek ki olyan belső adókat, amelyek magasabbak, mint amelyeket a

hasonló jellegű hazai termékre közvetlenül vagy közvetve szabnak ki”.

A 110. cikk (1) bekezdésének ismertetett szabálya tiltja a más tagállamból származó termékek hátrányos

megkülönböztetését a hasonló hazai termékekhez képest. A cikk gyakorlati alkalmazása szempontjából

értelmezendő kérdésként merül fel, hogy mit kell hasonló terméknek tekinteni, illetve hogy mit jelent a

megkülönböztető adóztatás.

3.3.1. A termékre kivetett adó jellege

A 110. cikk kizárólag termékek adóztatására, a termékekre közvetlenül vagy közvetve kivetett adókra

alkalmazandó. E kifejezéseket azonban tágan kell érteni. A Bíróság így e feltételt úgy értelmezte, hogy az

túlmutat az árukra közvetlenül kivetett klasszikus adókon, és magában foglalja az állat- és közegészségügyi

vizsgálat díját,21 a gyógyszerkészítmények törzskönyvezési díját,22 vagy például a gépjárművek időszakos

műszaki vizsgálatának díját is.23 A Bíróság ezenkívül olyan értelemben is kiterjesztette a termékre kivetett adó

fogalmát, hogy az magában foglalja a termékek használatára vagy szállítására, illetve a berendezések

használatára kivetett adókat is. A Bergandi ügyben a Bíróság megállapította, hogy a 110. cikket alkalmazni kell

az olyan behozott termékek használatára kivetett belső adóra is, amelyeket lényegében e használatra szánnak és

kizárólag e célból importálnak.24 Mint láthatjuk tehát, pusztán az a tény, hogy az adót az árukkal összefüggő

valamely szolgáltatásra vetik ki, nem elegendő ahhoz, hogy az adó kikerüljön a 110. cikk hatálya alól, és az sem

elég hozzá, hogy az adót először az árut kezelő személytől eltérő személy fizeti meg. Jelentősége annak van,

hogy az adó közvetlenül kihat-e a hazai és a behozott termékek költségére.

16 20/76. sz. Schöttle kontra Finanzamt Freudenstadt ügy, EBH [1977] 247. o., 13. pont. 17 74/76. sz. Iannelli kontra Meroni ügy, EBH [1977] 557. o., 19. pont. 18 Ehhez kapcsolódóan lásd 77/72. sz. Capolongo kontra Azienda Agricola Maya ügy, EBH [1973] 611. o. vagy a 142/77. sz. Statens Kontrol Med Aedle Metaller kontra Preben Larsen ügy, EBH [1978] 1543. o. 19 Lásd az EUMSz. 29. cikkét. 20 193/85. sz. Cooperativa Co-Frutta Srl kontra Amministrazione delle Finanze dello Stato ügy, EBH [1985] 2085. o. 21 35/76. sz. Simmenthal SpA kontra Ministero delle Finanze italiano ügy, EBHT [1976] 1871. o. 22 32/80. sz. Ügyészség kontra J.A.W.M.J. Kortmann ügy, EBHT [1981] 251. o. 23 50/85. sz. Bernhard Schloh kontra SPRL Auto contrôle technique ügy, EBHT [1986] 1855. o. 24 252/86. sz. Gabriel Bergandi kontra Directeur général des impôts ügy, EBHT [1988] 1343. o., 27. pont.



3.3.2. A hasonló termék meghatározása

Az importált és a hazai termékek hasonlóságának megítélésével kapcsolatban az EUMSz. nem tartalmaz

rendelkezéseket. Mivel másodlagos jogforrás sem szabályozza ezt a kérdést, ezért a Bíróságra hárult a feladat,

hogy meghatározza, mikor tekinthetők egyes termékek hasonlónak. Kezdetben azt mondhatjuk, hogy a Bíróság

meglehetősen formalista módon értelmezte a hasonlóságot. Például a Fink-Frucht ügyben a Bíróság azt mondta

ki, hogy ha az adott két termék adójogilag, vámjogilag vagy statisztikailag ugyanazon besorolás alá esik, akkor

azokat hasonlónak kell tekinteni. Láthatjuk, hogy e formalista megközelítés – tekintettel az érintett besorolások

meglehetősen szigorú és kötött rendszerére – nem képes megfelelően kezelni a piaci folyamatokat, illetve ezen

belül a fogyasztói szokások esetleges változásait. Hiszen sejthetjük, hogy az EUMSz.-ben meghatározott elv

inkább kapcsolódik a tényleges piaci folyamtokhoz, mintsem a tagállami jogszabályokban felállított különböző

rendszerekhez. Éppen ezért talán nem meglepő, hogy a Bíróság is igen hamar szakított a formalista

megközelítéssel, és inkább érdemben, az adott piaci helyzetre figyelemmel kezdte el értelmezni a hasonlóságot.

A későbbi ítélkezési gyakorlatban ugyanis egyre inkább hangsúlyt kaptak a szubjektív megfontolások, így a

korábbi objektív tesztből fokozatosan alakult ki a ma is alkalmazott, a tényleges piaci folyamatokat és

viszonyokat figyelembe vevő szubjektív vizsgálat.25 Ahogy korábban láttuk, az adójellegű fizetési kötelezettség

fogalmát tágan kell értelmezni. Hasonló tág, kiterjesztő értelmezést kell követni akkor is, amikor arról döntünk,

hogy két termék hasonlónak tekinthető-e, vagy sem. A Bíróság joggyakorlata alapján azokat az árukat kell

hasonlónak tekinteni, melyek a fogyasztók értékelése és vásárlási szokásai szerint hasonló tulajdonságokkal

rendelkeznek, illetőleg ugyanazon igényeket, szükségleteket elégítik ki.

3.3.3. A diszkrimináció tilalma

A direkt megkülönböztetés mellett a közvetett diszkrimináció is tiltott. Közvetett diszkriminációról beszélünk,

ha az adózás ugyan egy látszólag semleges ismérven alapul, azonban hatását tekintve mégis egy másik

tagállamból behozott terméket érint hátrányosan. Erre lehet példa az olyan nemzeti adórendszer, mely a

gépjárművek teljesítményén nyugszik, azonban a magasabb adó alá kizárólag másik tagállamból behozott

gépkocsik tartoznak, s a progresszív adó mértéke hirtelen, indokolatlanul és jelentős mértékben emelkedik meg

az érintett termékcsoportnál, megtörve az adótábla fokozatosságát.26 A történet teljességéhez tartozik, hogy a

francia adóhatóságok és a külföldi gépjárműveket vásárlók birkózása, s ennek nyomán a Bíróság elé kerülő

ügyek sora napjainkig húzódik. Az adóhatóságok mind kifinomultabb adótáblákat készítenek, amelyekben

azonban újra és újra tetten érhető a rejtett megkülönböztetés.

3.3.4. A megengedhető diszkriminatív adók

Bár mint láttuk, nemcsak az EUMSz., de a Bíróság is meglehetős szigorral lép fel a megkülönböztető belső

adókkal szemben, a Bíróság joggyakorlatában mégis kialakult egy vékony mezsgye, ahol bizonyos – szigorúan

vizsgálandó és megszorítóan értelmezendő feltételek esetén – a tagállamoknak lehetőségük van arra, hogy eltérő

mértékben adóztassanak egyébként hasonló hazai és importtermékeket. Abban az esetben, ha gazdasági,

szociális okból a tagállamok egyes termékek esetén megkülönböztető adókat alkalmaznak, ez megengedhető,

amennyiben ezek bevezetése és alkalmazása objektív kritériumokon alapszik, céljuk összhangban van az Unió

célkitűzéseivel és nem ellentétes a belső piac érdekeivel, valamint nem valósít meg közvetlen diszkriminációt,

illetve nem piacvédő.

3.3.5. A magyar regisztrációs adó problémája

A diszkriminatív adókkal kapcsolatban magyar vonatkozású ügy is került a Bíróság elé. A C-290/05. sz.

Nádasdi és a C-333/05. sz. Németh ügyekben a gépjárművekre kivetett regisztrációs adó 2004. május 1. és 2005.

december 31. között hatályos változatának uniós joggal való összeegyeztethetősége képezte az alapügy tárgyát,

és ehhez kérte a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság, illetve a Bács-Kiskun Megyei Bíróság az EKSz. értelmezését.27

Az ügyek felperesei használt gépjárművet importáltak Németországból, amelyek tekintetében a forgalomba

helyezés feltételeként meg kell fizetniük a regisztrációs adót. Az érintett időszakban a magyar regisztrációs adót

a gépjármű műszaki tulajdonságai (a motor típusa és hengerűrtartalma) és környezetvédelmi besorolása alapján

számították ki, azonos adómértéket megállapítva az új és a használt gépjárművek esetében, figyelmen kívül

hagyva a gépjárművek értékcsökkenését. A Bíróság mindenekelőtt leszögezte, hogy az olyan adót, amely nem

25 Lásd 45/75. sz. Rewe-Zentrale kontra Hauptzollamt Landau-Pfalz ügy, EBHT [1976] 181. o., 12. pont; 168/78. sz. Bizottság kontra Franciaország ügy, EBHT [1980] 347. o. és 106/87. sz. Asteris kontra Görögország ügy, EBHT [1988] 5515. o. 26 112/84. sz. Humblot kontra Directeur des Services Fiscaux ügy, EBHT [1985] 1367. o. 27 C-290/05. és C-333/05. sz. Ákos Nádasdi kontra Vám- és Pénzügyőrség Észak-Alföldi Regionális Parancsnoksága (C-290/05.) és Ilona Németh kontra Vám- és Pénzügyőrség Dél-Alföldi Regionális Parancsnoksága (C-333/05.) egyesített ügy, EBHT [2006] I-10115.



az ezen adót alkalmazó tagállam határának átlépéséhez, hanem a személygépkocsinak e tagállamban a

forgalomba helyezés céljából történő nyilvántartásba vételéhez kapcsolódik, nem vámnak, hanem adónak kell

tekinteni, ezért azt az EKSz. 90. cikke alapján kell vizsgálni. Ugyanakkor a Bíróság már korábbi ítéleteiben

megállapította, hogy az olyan adó, amelynek összege meghaladja a belföldön már nyilvántartásba vett hasonló

használt személygépkocsik maradványértékében foglalt adó összegét, beleütközik a diszkriminatív adók

tilalmába.28 A Bíróság a magyar ügyben tehát abból indult ki, hogy a belső adók teljes semlegességének a már a

belföldi piacon található és a hasonló behozott termékek közötti verseny területén történő biztosítása érdekében

össze kell hasonlítani a Magyar Köztársaságtól eltérő tagállamból újabban behozott használt

személygépkocsikat terhelő regisztrációs adó hatását a Magyarországon már nyilvántartásba vett, és ennek

folytán már adózott, hasonló használt személygépkocsikat terhelő regisztrációsadó-maradvány hatásával.

Logikája e tekintetben arra épült, hogy az újonnan behozott gépjárművek esetében megfizetett adó értéke az

idők során a gépjármű értékével együtt avul, ezért ahhoz, hogy ne álljon fenn a belföldön forgalomban lévő

használt gépjárművek előnyös megkülönböztetése, a más tagállamból behozott használt gépjármű esetében a

gépjármű értékcsökkenésének megfelelő mértékben kell csökkenteni a regisztrációs adó összegét. Ennek

fényében a magyar regisztrációs adó vizsgált változata egyértelműen sértette az EKSz. 90. cikkét.

Az ítéletnek fontos következménye volt, hogy a magyar államnak a Bíróság állandó joggyakorlata értelmében29

vissza kellett térítenie az arra jogosultak részére az uniós jogba ütköző adót. A Bíróság joggyakorlata e

tekintetben azt követeli meg, hogy a visszatérítés az egyenértékűség (a közösségi jogon alapuló igények

érvényesítésére nem vonatkozhatnak hátrányosabb feltételek, mint a belső jogon alapuló igények

érvényesítésére) és a hatékonyság (a belső szabályok nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül

nehézzé a közösségi jogon alapuló igények érvényesítését) elvén alapuljon. Ezen felül a bírósági joggyakorlat

nem követeli meg annak az adónak a visszatérítését, melyet az érintett már harmadik személyre áthárított, ezért

a visszatérítés által jogalap nélkül gazdagodna. Az áthárítás megtörténtének bizonyítását azonban a tagállami

hatóságokra terheli.30 Ezen elvek figyelembevételével született meg a regisztrációs adó részleges

visszatérítéséről szóló 2006. évi CXXX. törvény, amely részletesen szabályozza a visszatérítés rendjét, a

jogosultak körét és a visszatérítendő adó mértékének meghatározását.

3.4. d) A piacvédő belső adók

A 110. cikk (2) bekezdése a protekcionista hatású adók ellen lép fel, amikor tiltja, hogy más tagállamok

termékeire olyan természetű adót vessenek ki, amely más termékek közvetett védelmét szolgálhatja. E

rendelkezés alkalmazása nem feltételezi a vitatott adóval érintett belföldi, illetve külföldi termékek

hasonlóságát, elegendő, ha versenyhelyzet áll fenn, amely lehet akár részleges, közvetett, illetve potenciális is,

feltéve hogy ez a kapcsolat nem esetleges, hanem tartós és egyedi sajátossággal jellemezhető. A versenytársi

viszony fennállásának megállapítása érdekében nemcsak a piac adott állapotát kell vizsgálni, hanem az uniós

szinten az áruk szabad mozgásában rejlő fejlődési lehetőségeket is, valamint a termékek egymással való

helyettesíthetőségének azon új lehetőségeit, amelyeket a kereskedelmi forgalom növekedése jelenthet, melynek

során teljes körűen figyelembe kell venni a tagállamok gazdaságainak egymást kiegészítő jellegét.

A Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben31 pontosan a verseny, mégpedig a sör és bor versenyének

kérdésében kellett a Bíróságnak állást foglalnia. Az Egyesült Királyságban ugyanis a bort, amelyből elenyésző

mennyiséget termelnek, a sörhöz képest többszörös fogyasztási adóval sújtották. Annak megválaszolása, hogy a

fogyasztási adó mértékében megnyilvánuló különbség vajon a fejlett brit sörgyártás közvetett védelmét

szolgálta-e, feltételezte a két termék egymáshoz viszonyított piaci helyzetének értékelését. Ezzel összefüggésben

a Bíróság megállapította, hogy a sör és a könnyű, olcsó borok versenyeznek egymással, bár nem minősülnek

hasonló terméknek. A versenyhelyzet tagadásaként pedig nem lehet a fogyasztói szokásokra hivatkozni, ezek

ugyanis nem megváltoztathatatlanok, sőt bizonyos mértékig függnek a termékek adóval befolyásolt árától is. A

bort terhelő „luxusadó” tehát a vele versenyben álló sör áttételes védelmét eredményezte.

Tovább finomította elemzését a Bíróság a John Walker ügyben,32 amikor a külföldről behozott skót whisky és a

hazai likőrborok kapcsolatában vetődött fel a piacvédelem gyanúja, tekintettel arra, hogy a whiskyt sújtó

adóteher sokkal jelentősebb volt a likőrborokénál. A Bíróság ítéletének első elemeként megállapította, hogy a

két említett alkoholos ital nem tekinthető hasonló terméknek. A továbbiakban azonban nem vizsgálta az italok

28 C-387/01. sz. Harald Weigel és Ingrid Weigel kontra Finanzlandesdirektion für Vorarlberg ügy, EBHT [2004] I-4981. o. 29 A C-231/96. sz. Edilizia Industriale Siderurgica Srl (Edis) kontra Ministero delle Finanze ügyben hozott ítélet, EBHT [1998] I-4951. o.,

valamint a C-30/02. sz. Recheio – Cash & Carry SA kontra Fazenda Pública/Registo Nacional de Pessoas Colectivas ügyben hozott ítélet, EBHT [2004] I-6051. o. 30 C-129/00. sz. Bizottság kontra Olaszország ügy, EBHT [2003] I-14637. o. 31 170/78. sz. Bizottság kontra Egyesült Királyság ügy, EBHT [1980] 417. o. 32 243/84. sz. John Walker and Sons Ltd. kontra Ministeriet for Skatter og Afgifter ügy, EBHT [1986] 875. o.



helyettesíthetőségét és a verseny fennállását, ami előfeltétele a 110. cikk (2) bekezdése alkalmazásának, mert

megállapította, hogy a skót whisky mellett a legmagasabb adókategóriába tartozott számos hazai előállítású

magas alkoholtartalmú ital is. Az uniós jog pedig nem tiltja olyan adórendszer kialakítását, amely tárgyilagos

ismérvek alapján különbséget tesz a különböző italok között. E rendszer nyilvánvalóan nem védelmezi a hazai

gyártókat, ha a hazai italok jelentős része esik mindegyik adótétel alá.33

Nagyon fontos azonban, hogy – mint azt korábban is láttuk – a Bíróság a protekcionista jelleg megítélésekor

mindig figyelembe veszi a tényleges piaci viszonyokat. Így a Bíróság a sör és a bor viszonyát vizsgálva a

Bizottság kontra Svédország ügyben34 megállapította, hogy az olyan nemzeti adórendszer, amely az alapvetően

más tagországokból importált bort magasabb jövedéki adókkal sújtja, mint a nemzeti terméknek számító sört, és

amely a bor és a sör alkoholtartalmának adóztatásán alapul, nem eredményezi a nemzeti sör közvetett védelmét,

tehát nem összeegyeztethetetlen a Szerződés 110. cikk (2) bekezdésével, mivel egyfelől az ászoksör, valamint a

vele versenyben álló középkategóriás bor eladási ára közötti különbség olyan mértékű, hogy e két termék

adóztatása közötti eltérés nem alkalmas arra, hogy befolyásolja a fogyasztó magatartását a vizsgált ágazatban,

másfelől pedig az érintett termékek eladásaival kapcsolatosan bemutatott statisztikai adatokból sem következik,

hogy valóban védőhatás áll fenn.

4. 4. A mennyiségi korlátozások eltörlése

4.1. a) Az elsődleges jogforrások szabályai

Az áruk szabad mozgásának további előfeltétele a mennyiségi korlátozások eltörlése és a mennyiségi

korlátozással azonos hatású intézkedések tilalma az Unión belül. Az EUMSz. 34. cikke szerint tilos a behozatal

mennyiségi korlátozása, valamint az ezzel egyenértékű bármilyen intézkedés a tagállamok között, kivéve ha

maga az EUMSz. másképp rendelkezik. A 35. cikk az előbbivel egyenértékű tilalmat állít a kivitel mennyiségi

korlátozásával szemben is. Az EUMSz. azonban nem értelmezi a menynyiségi korlátozással azonos hatású

intézkedés fogalmát, így ez a feladat az uniós intézményekre hárul. A másodlagos jogforrások közül ehelyütt a

Bizottság 70/50/EGK irányelvét kell megemlítenünk. Az irányelv ismertetésére alább visszatérünk. A

menynyiségi korlátozások eltörlése, hasonlóan a vámokhoz, az EGKSz. által megállapított lépcsőkben történt.

Így a behozatali korlátozások kapcsán is megtalálható a vámokkal összefüggésben már megismert „nyugalmi

záradék”. A nyugalmi záradék megtiltotta új kontingensek életbe léptetését, illetve a már létező kvóták további

szigorítását.35 Továbbá az EGKSz. részletesen szabályozta a korlátozások egyre fokozódó mértékben történő

leépítését.36

Azonban mégsem beszélhetünk – a vámok eltörlésének mintájára – a tagállamok közötti mennyiségi

korlátozások teljes tilalmáról. Ennek oka az EUMSz. 36. cikkében található zárt kivételi lista, amely szerint nem

zárható ki a behozatalra, kivitelre vagy az átmenő forgalomra vonatkozó olyan tilalom vagy korlátozás, amelyet

a közerkölcs, a közrend vagy a közbiztonság érdekei, az emberek, állatok vagy növények egészségének és

életének védelme, a művészeti, történelmi vagy régészeti értékű nemzeti kincsek megóvása, illetve az ipari és

kereskedelmi tulajdon védelme indokol. Az ilyen korlátozások azonban nem válhatnak önkényes

megkülönböztetés vagy álcázott kereskedelmi korlátozás eszközeivé a tagállamok között.

4.2. b) A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések fogalmának értelmezése

4.2.1. A 70/50/EGK irányelv rendelkezései

A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés fogalmának értelmezésére a közösségi jogalkotó az

integráció meglehetősen korai szakaszában kísérletet tett. A ma már csak értelmezési segédletként alkalmazott

70/50/EK irányelv mindenekelőtt az „intézkedés” kifejezés lényegét törekedett megragadni, megállapítván,

hogy a jogszabályok mellett az felöleli a közigazgatási gyakorlatot, illetve a hatóságok ajánlásait is.

Közigazgatási gyakorlaton egy hatóság állandó és rendszeresen folytatott tevékenysége értendő, míg ajánlásnak

minősül minden olyan cselekmény, amely bár nem kötelezi a címzetteket, azt eredményezi, hogy egy

meghatározott magatartást folytassanak. Ezek után az irányelv kimondja, hogy eltörlendőek a diszkriminatív

33 Lásd Erdős–Földes–Őry–Véghelyi: Az Európai Közösség adójoga. 48. o. 34 C-167/05. sz. Bizottság kontra Svédország ügy, EBHT [2008] 2127. o. 35 Korábbi EGKSz., illetve EKSz. 31–32. cikkek. Mivel rendelkezéseiket teljesítették a tagállamok, az Amszterdami Szerződés hatályon

kívül helyezte e cikkeket. 36 Korábbi EGKSz., illetve EKSz. 33. cikk. Az Amszterdami Szerződés hatályon kívül helyezte az okafogyottá vált rendelkezést.



intézkedések, azaz azon intézkedések, amelyek nem egyformán alkalmazandóak a belföldi és a külföldről

behozott termékekre, és akadályozzák a behozatalt, ideértve azon intézkedéseket is, amelyek az importot

nehezebbé és költségesebbé teszik a hazai termék felhasználásához képest.

Bizonyos esetekben azonban tiltottak lehetnek a nem diszkriminatív, azaz az olyan intézkedések is, amelyek

belföldi és külföldről behozott termékekre egyformán vonatkoznak. Ilyen lehet például az olyan rendelkezés,

mely egyebek között az értékesítendő áruk formájára, méretére, súlyára, összetételére és csomagolására

vonatkozik. Az ilyen intézkedések akkor minősülnek mennyiségi korlátozásnak, ha az áruk szabad mozgását

korlátozó hatásuk meghaladja a kereskedelmi szabályok lényegéből adódó mértéket. Azaz

kereskedelemkorlátozó hatásuk aránytalan az elérendő célhoz képest, illetve a kívánt célt más, kisebb akadályt

jelentő eszközzel is el lehet érni. E fogalommeghatározás elemei – különös tekintettel a nem diszkriminatív

intézkedésekre – később nagy jelentőséget nyertek a Bíróság joggyakorlatában.

4.2.2. A mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések értelmezése a Bíróság joggyakorlatában

A fentebb bemutatott irányelv rendelkezésein túlmenően a Bíróság is jelentős szerepet játszott és játszik a

mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések fogalmának – és így az EUMSz. 34. és 35. cikkének

tárgyi hatályának – meghatározása és értelmezése kapcsán. Különösen gazdag a mennyiségi korlátozással

azonos hatású intézkedések tartalmával és a kivételek értelmezésével kapcsolatos gyakorlat.

4.2.2.1. A Dassonville-formula

A Bíróság az úgynevezett Dassonville-formulában határozta meg a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású

intézkedések fogalmát. A Bíróságnak az ügyben azt a kérdést kellett megvizsgálnia, hogy mennyiségi

korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősül-e, ha egy nemzeti rendelkezés az exportáló ország kormánya

által kiállított, az eredetmegjelöléshez való jogot igazoló hivatalos dokumentum hiányában megtiltja az

eredetmegjelöléssel rendelkező áruk importját. Az alapügyben ugyanis belga kereskedők, megsértve a

vonatkozó belga szabályokat, úgy vásároltak Franciaországban skót whiskyt és forgalmazták azokat

Belgiumban, hogy nem rendelkeztek a brit vámhivatal származási bizonyítványával. A kereskedők ellen ezért

eljárás indult. A tényállásból kiderül, hogy az a kereskedő, aki Franciaországból, ott már szabad forgalomban

lévő whiskyt kíván Belgiumba importálni, a terméket közvetlenül az előállító országból, azaz az Egyesült

Királyságból behozó importőrtől eltérően csak komoly nehézségek árán juthat ilyen bizonyítványhoz. A Bíróság

megállapította, hogy egy tagállam által megkövetelt olyan eredetiségbizonyítvány, amely nehezebben

hozzáférhető egy másik tagállamban szabad kereskedelmi forgalomban lévő, eredeti terméket importáló

számára, mint az ugyanezen, közvetlenül az előállító országból érkező terméket importáló számára, mennyiségi

korlátozásokkal azonos hatású intézkedést képez. A Bíróság ítélete szerint ugyanis mennyiségi korlátozással

azonos hatású intézkedésnek minősül minden olyan, tagállamok által alkotott, kereskedelemre vonatkozó

szabály, amely alkalmas arra, hogy közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy eshetőlegesen akadályozza a

Közösségen belüli kereskedelmet.37 Már első pillantásra is nyilvánvaló, hogy az idézett meghatározás – a

tagállamok időről időre megnyilvánuló piacvédő hajlamainak kivédése érdekében – a lehetséges állami

intézkedések igen széles körét fogja át. További nagyon fontos eleme a meghatározásnak, hogy az nem annyira

ezen intézkedések formájára, hanem sokkal inkább kereskedelmet torzító, korlátozó hatásukra összpontosít.

Ennek értelmében egy árat rögzítő intézkedés is beleütközhet az EUMSz. vonatkozó cikkeibe, amennyiben

olyan alacsonyan határozza meg egy termék árát, hogy az importőr csak veszteséggel tudná azt külföldről

behozni. De a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések tilalmára hivatkozott a Bíróság olyan

kifinomultabb befolyásolási eszköz alkalmazásával szemben is, mint egy államilag támogatott hirdetési hadjárat,

amelyet a hazai áruk fogyasztásának növelése érdekében indítottak.38

4.2.2.2. Az áruk szabad mozgását elősegítő intézkedés megtételének elmulasztása

A Bíróság újabb gyakorlata szerint nem csupán állami intézkedések, de azok elmulasztása vagy nem kellő

mértékben történő gyakorlása is eredményezheti az EUMSz. 34. cikkének alkalmazását. Az 1990-es években az

úgynevezett eper ügyben39 a Bizottság azért indított eljárást Franciaország ellen, mert a francia rendőrség éveken

át meglehetős tétlenséggel szemlélte a francia gazdák erőszakos cselekményeit, amelyekkel megsemmisítették a

spanyol eper-, illetve belga paradicsomszállítmányokat. A Bíróság kimondta, hogy a belső határok nélküli piac

megvalósításához elengedhetetlen eszközként az EKSz. 30. cikke (amely az EUMSz. jelenlegi 34. cikkének

37 8/74. sz. Procureur du Roi kontra Benoit kontra Gustave Dassonville ügy, EBHT [1974] 837. o. 38 249/81. sz. Bizottság kontra Írország ügy, EBHT [1982] 4005. o. 39 C-265/95. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1997] I-6959. o.



felel meg) nemcsak a tagállamok közötti kereskedelmet önmagukban korlátozó állami intézkedéseket tiltja,

hanem akkor is alkalmazható, amikor valamely tagállam nem hozta meg az áruk szabad mozgása nem állami

eredetű akadályainak elhárításához szükséges intézkedéseket. Ugyanis az, ha valamely tagállam tartózkodik a

cselekvéstől vagy adott esetben továbbra sem hozza meg az áruk szabad mozgását gátló – többek között a

területén a más tagállamokból származó termékek ellen fellépő magánszemélyek tevékenységeiből eredő –

akadályok elhárítására alkalmas intézkedéseket, ugyanúgy akadályozza a Közösségen belüli kereskedelmet,

mint bármely tevőleges magatartás. Az EKSz. következésképpen nemcsak azt írja elő a tagállamok számára,

hogy ők maguk ne tegyenek olyan lépéseket vagy ne tanúsítsanak olyan magatartást, amelyek akadályozhatják a

kereskedelmet, hanem azt is, hogy hozzanak meg minden megfelelő és szükséges intézkedést annak érdekében,

hogy a területükön biztosítsák az áruk szabad mozgását jelentő alapvető szabadság tiszteletben tartását. A

tagállamok pedig kötelesek az EKSz.-ből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megtenni a

megfelelő általános vagy különös intézkedéseket, és tartózkodni minden olyan intézkedéstől, amely

veszélyeztetheti az EKSz. célkitűzéseinek megvalósítását. A Bíróság mindezek alapján kimondta, hogy a

Francia Köztársaság elmulasztotta teljesíteni az EKSz. 30. cikke szerint rá háruló kötelezettségeket azáltal, hogy

nem tett meg minden szükséges és arányos intézkedést annak érdekében, hogy megakadályozza az adott

árucikkek szabad forgalmának magánszemélyek cselekedeteiből fakadó korlátozását.

A döntés egyben újabb közösségi jogszabály kibocsátásához is vezetett. A Tanács 2679/98/EK rendelete40

meghatározta az áruk szabad mozgását gátló akadályok fogalmát, amelyek a tagállamok tevése vagy éppen nem

tevése, azaz mulasztása következtében jönnek létre, és a jelenlegi számozás szerint az EUMSz. 34., illetve 36.

cikkébe ütköznek. A fogalom alá tartozik az áruk szabad mozgásának súlyos veszélyeztetése azáltal, hogy

behozatalukat, országon keresztül haladó szállításukat akadályozzák, késleltetik, az áruforgalmat eltérítik,

ezáltal komoly károkat okoznak az érintett magánszemélyeknek, s éppen ezért haladéktalan intézkedés szükséges

a szabad árumozgás helyreállítása érdekében. A rendelet szabályozza a tagállamok és a Bizottság közötti

tájékoztatás rendjét, a tagállamok adatközlési kötelezettségét. Továbbá előírja, hogy az érintett tagállam minden

szükséges és arányos intézkedést köteles megtenni annak érdekében, hogy biztosítsa az áruk szabad áramlását a

területén.

Az eper ügy esetében bemutatott tényállástól kicsit eltérő, de alapjában ugyanazon kérdés kapcsán ismételten

döntenie kellett a Bíróságnak 2003-ban az Eugen Schmidberger ügyben, ahol a Bíróság kimondta, hogy az

illetékes nemzeti hatóságoknak, amennyiben az EKSz. által kimondott olyan alapvető szabadság, mint amilyen

az áruk szabad mozgása, tényleges gyakorlásának magánszemélyek tevékenységéből fakadó akadályozásával

szembesülnek, kötelességük meghozni az e szabadságnak az érintett tagállamban való biztosítása céljából

megfelelő intézkedéseket, még abban az esetben is, amikor az áruk csak átmenő forgalomban találhatóak az

adott tagállam területén. Ezért – mint az adott ügyben – ha a tagállam illetékes hatóságai nem tiltanak be egy

olyan rendezvényt, amely megszakítás nélkül közel 30 órán keresztül teljesen lezár egy olyan fontos közlekedési

útvonalat, mint amilyen a Brenner-autópálya, korlátozhatja a Közösségen belüli árukereskedelmet, ennélfogva

mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedésnek minősül.41 Azonban – mint azt később látni fogjuk –

kimentést jelenthet a tagállam számára, ha a tilalom e hiánya objektív módon igazolható.

4.2.2.3. A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések és az értékesítésre, forgalmazásra vonatkozó előírások kapcsolata

A Bíróság joggyakorlata a nyolcvanas évek folyamán lényegében a Dassonville és Dijon ügyek csapásán haladt.

Az évtized végére azonban az egyre parttalanabb igények nyomán sürgetővé vált annak megválaszolása is, hogy

hol húzódnak a 36. cikk (EKSz. 28. cikk) alkalmazásának határai.

Az úgynevezett vasárnapi kereskedelemmel kapcsolatos ügyekben egy 1950-ben született angol törvény

létjogosultságát vitatták. A vitatott szabályozás aprólékos módon előírta, hogy milyen árucikkeket szabad és

melyeket tilos vasárnap árusítani. Így például a repülőgép-, motor- és kerékpáralkatrészek értékesítését

megengedte, de a kerti szerszámok eladását tiltotta. A hátrányosan érintett árucikkek forgalmazói szerint a

jogszabály mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés volt, hiszen mivel vasárnap nem árusíthattak, a

többi tagállamból érkező termékekből is kevesebbet értékesíthettek, következésképpen kevesebbet

importálhattak. Mindez pedig a közös piacon belüli áruforgalom korlátozását jelentette.

Első pillantásra egyértelmű, hogy olyan nemzeti intézkedésről van szó, amely egyformán alkalmazandó belföldi

és importált termékekre, s ráadásul nem is az árucikkek minőségét, tulajdonságait, hanem csak forgalmazásuk

módját, pontosabban időpontját szabályozza. Következésképpen csupán rendkívül áttételesen kapcsolódik az

40 HL L 337. szám, 1998.12.12., 8. o. 41 C-112/00. sz. Eugen Schmidberger, Internationale Transporte und Planzüge kontra Ausztria ügy, EBHT [2003] 5659. o.



integráción belüli kereskedelem kérdésköréhez, ha egyáltalán bizonyítható, hogy a vasárnapi értékesítés kiesése

valóban csökkenti az eladott importáruk mennyiségét. Ugyanakkor, ha felidézzük a Dassonville-formula átfogó

meghatározását („minden kereskedelmi intézkedés, amely közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy

potenciálisan akadályozhatja a Közösségen belüli kereskedelmet”), el kell ismernünk, hogy a kereskedők

kifogása legalábbis nem volt teljesen alaptalan.

A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés fogalma mindenesetre kezdte szétfeszíteni a kereteit: amíg

a Procureur du Roi kontra Dassonville ügyben még kifejezetten importált termékekre vonatkozó előírásra

alkalmazták, addig a Rewe kontra Bundesmonopolverwaltung für Branntwein esetben egy olyan szabályra,

amely egyforma minőségi követelményt támasztott belföldi és külföldi termékekkel szemben, a vasárnapi

kereskedelemmel kapcsolatos vitákban pedig már az üzletek nyitvatartására vonatkozó belföldi normák

jogszerűségét is megkérdőjelezték az akkori EGKSz. 30. cikkére, illetve az EKSz. 30. (28.) cikkére (jelenleg

EUMSz. 34. cikk) hivatkozva.

A Bíróság, amely az új és új jogesetek hátszelével mind messzebb került a hagyományos közösségi

kereskedelmi jogtól, a mind bizonytalanabb vizeken hajózva először némiképp dodonai választ adott 1989-ben a

Torfaen Borough Council kontra B. & Q plc ügyben.42Megállapította, hogy az EGKSz. 30. cikkébe foglalt

tilalmat nem kell alkalmazni azon nemzeti szabályokra, amelyek megtiltják a kereskedőknek üzleteik nyitva

tartását vasárnaponként, feltéve hogy a közösségi kereskedelemre gyakorolt korlátozó hatás, amely ebből

származhat, nem lépi túl azt a mértéket, amely e szabályok lényegéből adódik. Döntésének indokolásában

hangsúlyozta továbbá, hogy e szabályok bizonyos nemzeti, illetve regionális társadalmi és kulturális

sajátosságokból következnek, illetőleg hogy az üzletek nyitva tartásának szabályozása a tagállamok hatáskörébe

tartozik, annál is inkább, mert e normáknak nem célja a tagállamok közötti kereskedelem szabályozása.

A Bíróság előzetes döntése tulajdonképpen a már korábban tárgyalt 70/50/EGK irányelv kínálta definícióhoz

nyúlt vissza, akkor tartván megengedhetőnek az integráción belüli kereskedelem korlátozását, ha az nem lépi túl

a szabályok természetéből szükségképpen következő mértéket. Az angol bíróságok tehát meglehetősen rugalmas

mércét kaptak a jogviták elbírálásához, következésképpen szélsőségesen eltérő döntésekre is jutottak.

A kaotikus joggyakorlat határozottabb állásfoglalásra kényszerítette a Bíróságot 1992-ben a Stoke-on-Trent és

Norwich City Council kontra B & Q plc ügyben.43 A Bíróság ekkor viszont már megszüntette a nemzeti fórumok

mérlegelési lehetőségét, kategorikusan kijelentve, hogy a vitatott szabályozás nem ellentétes az EGKSz. 30.

cikkének tilalmával. A Dassonville-formula tehát érvényben maradt, csupán a vasárnapi kereskedelem jogi

szabályozása – mint csepp a tengerből – mentesült az EGKSz. 30. cikk alkalmazásának következményei alól. Ez

azonban csak ideig-óráig enyhítette a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés széles fogalmából

eredő kihívásokat, mert nem kínált általános megoldást a problémára.

A fenti döntések adta megoldás elégtelenségét mutatta a veszteségre történő viszonteladás bizonytalan

közösségi jogi megítélése, illetve az ezzel kapcsolatos ügyek felbukkanása. A mérföldkőnek számító esetek

„névadói”, Keck és Mithouard ugyanis azért kerültek a vádlottak padjára, mert egyes árukat a francia jog tilalma

ellenére olcsóbban értékesítettek, mint amennyiért vásárolták.44 A kereskedők védekezésükben a fentebb már

megismert stratégia szerint vitatták a tilalom jogszerűségét, egyebek között arra hivatkozva, hogy a francia

jogszabály – mivel kizárja az olcsó értékesítés egyik módját, tehát csökkenti az eladott áruk, beleértve az

importált áruk mennyiségét – ellentétes az EGKSz. 30. cikkével, az áruk szabad mozgásával. Éppen ezért a

büntetőeljárás eredménye döntően a közösségi jog értelmezésétől, azaz a Bíróság előzetes döntésében

foglaltaktól függött.

Ami a francia bíróság kérdésére adott rövid választ illeti, a Bíróság egyetlen tömör mondatban kijelentette, hogy

az EGKSz. 30. cikke nem alkalmazható a tagállamok azon jogszabályaira, amelyek a veszteséges viszonteladás

általános tilalmát fogalmazzák meg, azaz az áru értékesítésére, forgalmazására vonatkoznak. Más szóval e

rendelkezések nem tartoznak a jelenlegi EUMSz. 34. cikkének tárgyi hatálya alá, mert nem minősülnek

mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek. Ezért nem ellentétesek a közösségi (uniós) joggal.

Sokkal lényegesebb azonban az ítélet indokolása: i) Ebben a Bíróság némi elégedetlenséggel utal arra a

kereskedők körében erősödő irányzatra, amely az EGKSz. 30. cikke alapján bármely olyan rendelkezést

megkérdőjelez, amely korlátozza gazdasági szabadságukat, jóllehet azok nem az importált termékek

szabályozására irányulnak. Éppen e nemkívánatos jelenség miatt szükséges a korábbi esetjog felülvizsgálata és

tisztázása. ii) Majd megismételte joggyakorlatának sarkalatos „dijoni tételét”, amely szerint az EGKSz. 30.

42 C-145/88. sz. Torfaen Borough Council kontra B. & Q plc ügy, EBHT [1989] 3851. o. 43 C-169/91. sz. Stoke-on-Trent és Norwich City Council kontra B & Q plc ügy, EBHT [1992] 6635. o. 44 C-267. és C-268/91. sz. Keck és Mithouard egyesített ügyek, EBHT [1993] I-6097. o.



cikkébe ütköznek az áruk jelölésére, formájára, méretére, súlyára, összetételére stb. vonatkozó szabályok,

amennyiben azok gátolják a tagállamok közötti kereskedelmet – tehát az ilyen intézkedések mennyiségi

korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősülnek. iii) Viszont a „korábbi döntésekkel ellentétben”

világosan elhatárolta az árukra vonatkozó minőségi és technikai előírásoktól azon nemzeti jogszabályokat,

amelyek csak az értékesítés bizonyos formáit tilalmazzák, s amelyek nem akadályozzák a tagállamok közötti

kereskedelmet, tehát nem ütköznek az EGKSz. 30., illetve a jelenlegi EUMSz. 34. cikkének tilalmába. Azaz ez

azt jelenti, hogy egyértelműen különbséget kell tenni az áru piacra jutásával kapcsolatos előírások és az áru

értékesítésére vonatkozó előírások között. Míg az előbbi kategóriába tartózó előírások mennyiségi korlátozással

azonos hatású intézkedésnek minősülnek, addig az utóbbi kategóriába tartozó intézkedések nem tartoznak az

EUMSz. 34. és 35. cikkének hatálya alá. E különbségtétel maradandó öröksége a Keck ügyben hozott ítéletnek,

annak ellenére, hogy bizonyos esetekben, így például a termékek reklámozásának szabályozásánál, egyáltalán

nem könnyű eldönteni, hogy egy árura vagy értékesítésére vonatkoznak-e a vitatott rendelkezések.45

Az 1990-es évek derekán újra visszatért a vasárnapi kereskedelem szabályozásának kérdése. Azonban a Bíróság

az Olaszországhoz kapcsolódó Punta Casa ügyekben46 megerősítette korábbi álláspontját, immáron a Keck

esetben kifejtett elvi álláspontjára is támaszkodva. Ugyanakkor a dijoni tételek is érvényben vannak. Ennek

jegyében például a német hatóságok hiába hivatkoztak arra, hogy a szépségápolási cikkek jelölésére használt

„Clinique” kifejezés vészesen hasonlít a kórházat jelölő német „Klinik” szóra, s így a megtévesztett fogyasztók

gyógyhatást tulajdoníthatnak e kozmetikumnak. A „Clinique” név használatának tiltását olyan termékekre

vonatkozó előírásnak tekintette, amely ugyan nem megkülönböztető, de akadályozza a tagállamok közötti

kereskedelmet. A tilalom fenntartását pedig a fogyasztóvédelem szempontjai sem indokolják.47 Hasonlóképpen

magabiztos és jól tájékozott fogyasztót tételezett a Bíróság a Mars ügyben48 hozott ítéletében is. Ebben az

esetben a német hatóságok egyebek között arra hivatkozva ítélték el a Mars cég „+10%” jelszóval folytatott

reklámkampányát, hogy a csokoládék csomagolásán a „+10%” felirat ennél az aránynál lényegesen nagyobb

felületet fed le, s így megtévesztheti a fogyasztókat a csokoládérudacskák méretnövekedése felől. A Bíróság

döntése azonban túlzóan gondoskodónak értékelte ezt a megközelítést, s nem találta összeegyeztethetőnek az

EKSz. 30. cikk (EUMSz. 34. cikk) helyes értelmezésével.

A későbbi tényállások újabb, korábban nem mérlegelt szempontokat vetnek fel. Itt említendő a Familiapress

eset,49 amelyben arra kellett választ adni, hogy az EKSz. 30. cikk (EUMsz. 34. cikk) megakadályozhatja-e azon

osztrák versenyszabály alkalmazását, amely tiltja a sajtótermékek támogatását nyereményjátékokkal. A vita

közösségi léptékét az adta, hogy a szabály alkalmazása a német magazinok ausztriai forgalmazásának

korlátozásához vezethetett. A Bíróságnak mindenekelőtt abban kellett állást foglalnia, hogy a nyereményjátékok

tilalma magára a sajtótermékre vagy csak annak értékesítésére vonatkozik. A Bíróság az utóbbit választotta,

annak ellenére, hogy a nyeremények kitűzése, illetve azok tiltása nyilvánvalóan szoros kapcsolatban volt a lapok

értékesítésének támogatásával s az újságok közötti versennyel. Ugyanakkor a korlátozó szabály az újságok, azaz

az áruk tartalmára is befolyással volt, hiszen nem lehetett díjakat kisorsolni például a keresztrejtvények sikeres

megfejtői között. A Bíróság tehát egy finom metszéssel elválasztotta az esetet a Keck ügyben hozott döntéstől,

leszögezvén, hogy egy olyan előírás, ami a más tagállamokban nyomtatott újságok tartalmának megváltoztatását

igényli, akadályozza az áruk szabad áramlását. Azonban a Bíróság újabb elemmel gazdagította a szabad

árumozgás korlátozását indokló „kényszerítő követelmények” sorát. Ugyanis – figyelemmel az osztrák sajtópiac

rendkívül összpontosított jellegére s a kisebb lapok fennmaradásához fűződő érdekekre – mégis lehetőséget

látott arra, hogy a szólásszabadság, ezen belül is a sajtó sokszínűségének védelme jegyében, alkalmazást nyerjen

a nemzeti jogszabály. Azonban csak abban az esetben, ha ezt az eljáró tagállami bíróság a lapok közötti verseny

helyzetére figyelemmel, az arányosság követelményének érvényesítése mellett szükségesnek tartja.

A Bíróság időről időre szembesül az áruk értékesítésére vonatkozó előírások megítélésének a kérdésével. Az

Dynamic Medien ügyben a kiskorúak védelméről szóló német törvényről kellett döntenie, amely tiltja az olyan

képhordozók csomagküldő kereskedés útján történő értékesítését és átruházását, amelyeket az illetékes hatóság

nem ellenőrzött és nem sorolt be a kiskorúak védelme céljából, és amelyeken nincs feltüntetve az e hatóság által

45 Piet, Eeckhout: Recent case-law on Free Movement of Goods: Refining Keck and Mithouard. European Business Law Review, 1998. 267. o., illetve 270–271. o. 46 C-69/93. és C-258/93. sz. Punta Casa kontra Sindaco del Commune di Capena egyesített ügyek, EBHT [1994] I-2355. o., továbbá C-

418/93. sz. és számos ezzel egyesített ügy, C-418/93. sz. Semerano Casa Uno Srl kontra Sindaco del Comune di Erbusco (Punta Casa II) és számos egyesített ügy, EBHT [1996] I-2975. o. Elemzi Steyger, Elies: National Traditions and European Community Law. Dartmouth,

1997. 47 C-315/92. sz. Verband Sozialer Wettbeverb eV kontra Clinique Laboratories SNC ügy, EBHT [1994] I-317. o. 48 C-470/93. sz. Verein gegen Unwesen in Handel und Gewerbe Köln eV kontra Mars GmbH ügy, EBHT [1995] I-1923. o. Elemzi

Weatherill, S.: Recent Case Law Concerning the Free Movement of Goods: Mapping the Frontiers of Market Deregulation. CMLR, 36.

1999. 56–57. o. 49 C-368/95. sz. Vereinigte Familiapress Zeitungsverlags- und vertiebs GmbH kontra Heinrich Bauer Verlag ügy, EBHT [1997] I-3689. o.



kibocsátott, arra vonatkozó megjelölés, hogy megtekintésük milyen korhatárhoz kötött.50 A Bíróság kimondta,

hogy az érintett előírás mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősül. Az ilyen szabályozás

azonban a gyermekek jogainak védelmével igazolható, így az EKSz. 28. cikkével (EUMSz. 34. cikk) nem

ellentétes, kivéve ha úgy tűnik, hogy az e szabályozás által előírt ellenőrzési, besorolási és megjelölési eljárás

nem könnyen hozzáférhető, vagy ésszerű időn belül nem lefolytatható, vagy az elutasító határozat bíróság előtt

nem megtámadható.

4.2.2.4. A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések és az áru használatára vonatkozó előírások kapcsolata

A Bíróság előtt felmerülő újabb esetekben az volt a kérdés, hogy valamely áru használatának korlátozása

összeegyeztethető-e a közösségi joggal, továbbá hogy a Keck ügyben foglaltak továbbra is irányadók-e, vagy a

mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésekkel összefüggésben kizárólag az intézkedésnek az áru

piacra jutására gyakorolt hatását kell-e vizsgálni (market access test).

Az első jelentős, a jogirodalomban és szakmai körökben is vitát kiváltó ügy, melyben a Bíróság lehetőséget

kapott annak tisztázására, hogy a termékek használatát korlátozó tagállami rendelkezések mennyiben

vizsgálandók az EKSz. 28., illetve az EUMSz. 34. cikkben foglalt mérce szerint, a Bizottság kontra Olasz

Köztársaság ügy51 volt. Az ügy tárgya a Bizottság által az Olasz Köztársaság ellen indított kötelezettségszegés

megállapítása iránti eljárás volt. A Bizottság szerint az Olasz Köztársaság, mivel a segédmotoros kerékpárokra,

a motorkerékpárokra, valamint a motoros triciklikre és a négykerekű motorkerékpárokra vonatkozóan a

KRESZ-ben pótkocsi vontatását tiltó szabályozást írt elő, nem teljesítette az EKSz. 28. (EUMSz. 34.) cikkéből

eredő kötelezettségeit. Az ügyben felmerülő alapvető kérdés tehát az volt, hogy milyen mértékben és milyen

feltételek mellett kell az EKSz. 28. cikke értelmében vett, behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozással

azonos hatású intézkedésnek tekinteni az olyan nemzeti rendelkezéseket, amelyek egy árunak nem a

tulajdonságait, hanem a használatát szabályozzák, és amelyek a nemzeti árukra és a más tagállamokból behozott

árukra megkülönböztetés nélkül alkalmazandók. Tekintve az ügy jelentőségét, számos tagállam nyújtott be

észrevételt az eljárás során. A Bizottság álláspontja szerint a termékek használatára vonatkozó

szabályozásoknak két kategóriáját lehet elkülöníteni, nevezetesen egyrészt az olyan jellegűeket, amelyek e

termék használatát a termékre jellemző egyes feltételekhez kötik, illetve amelyek a termék használatát térben

vagy időben korlátozzák, másrészt pedig az olyanokat, amelyek az említett termék használatának abszolút vagy

szinte abszolút tilalmát írják elő. A Bizottság okfejtése szerint az első kategóriára a Dassonville-formulában

megismert kritériumokat kell alkalmazni. Az abszolút vagy szinte abszolút tilalmat megfogalmazó korlátozások

viszont fogalmilag az EKSz. 28. cikk értelmében vett, a behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozással azonos

hatású intézkedéseknek minősülnek. A Bizottság álláspontja szerint nem helyes és nem is szükségszerű a Keck

ügyben kimondottakat a termékek felhasználási módozataira kiterjeszteni, és ezáltal olyan intézkedések további

kiegészítő kategóriáját létrehozni, amelyek nem tartoznak az EKSz. 28. cikk hatálya alá. Ezt az álláspontot

egyébként Csehország támogatta, s lényegében Olaszország is egyetértett vele. Álláspontja szerint a használati

előírások csak abban az esetben tartoznak az EKSz. 28. cikk hatálya alá, ha a termék mindenfajta használati

formáját, vagy egyféleképpen használható termékek esetében az egyetlen használati formát tiltják. Ezzel

szemben abban az esetben, ha e termék használati lehetőségei tekintetében mérlegelési mozgástér van, a helyzet

már nem tartozik az EKSz. 28. cikk hatálya alá. A kérdés cseppet sem egyszerű megítélését nagyszerűen

mutatja, hogy a fentiekkel szemben Dánia, Németország, Görögország, Franciaország, Ciprus és Svédország is

úgy vélte, hogy a Keck ügyben hozott ítélet által fémjelzett ítélkezési gyakorlatban kialakult kritériumokat

analógia útján az olyan nemzeti rendelkezésre is alkalmazni kell, amely a termék egyes használati módozatait

korlátozza vagy tiltja. E tagállamok tehát azt az álláspontot javasolták, hogy a nemzeti rendelkezés nem tartozik

az EKSz. 28. cikk hatálya alá abban az esetben, ha nem kapcsolódik a termékhez, ha a belföldön tevékenykedő

valamennyi érintett piaci szereplőre vonatkozik és jogi és ténybeli szempontból is ugyanúgy érinti a nemzeti

termékeket, mint a más tagállamból származókat.

A Bíróság a kérdés vizsgálata kapcsán előzetesen megállapította, hogy a nemzeti rendelkezést különösen annak

a korlátozásnak a szempontjából kell vizsgálni, amelyet e tilalom a pótkocsik szabad mozgására vonatkozóan

képezhet, hiszen bár a motorkerékpárok könnyen használhatók pótkocsi nélkül, a pótkocsit ritkán használják az

azt vontatni képes jármű nélkül. Tekintve, hogy a Bizottság nem részletezte, hogy a keresete kizárólag a

kifejezetten a motorkerékpárokhoz gyártott pótkocsikra vonatkozik-e vagy más típusú pótkocsikra is kiterjed, a

Bíróság mindkét esetet megvizsgálta. A nem kifejezetten a motorkerékpárokhoz gyártott, hanem gépjárművek

vagy más járművek általi vontatásra szánt pótkocsikat illetően a keresetet elutasította, mert a Bizottság nem

bizonyította, hogy a KRESZ 56. cikkében előírt tilalom akadályt képez az ilyen pótkocsik piacra jutása

50 C-244/06. sz. Dynamic Medien Vertriebs GmbH kontra Avides Media AG ügy, EBHT [2008] I-505. o. 51 C-110/05. sz. Európai Közösségek Bizottsága kontra Olasz Köztársaság ügy, EBHT [2009] 519. o.



tekintetében. A kifejezetten a motorkerékpárok általi vontatás céljából a más tagállamokban jogszerűen gyártott

és forgalmazott pótkocsik vonatkozásában azonban arra az álláspontra helyezkedett a Bíróság, hogy miután a

termék valamely tagállam területén való használatára vonatkozó tilalom van hatályban, az jelentős hatással van

a fogyasztók magatartására, amely ugyanakkor kihat e terméknek az adott tagállamban való piacra jutására. A

fogyasztók ugyanis annak ismeretében, hogy tilos számukra a motorkerékpárjuknak a kifejezetten ahhoz

tervezett pótkocsival való használata, gyakorlatilag semmilyen módon nem érdekeltek abban, hogy ilyen

pótkocsit vegyenek. A KRESZ 56. cikke ezért akadályozza a kereslet kialakulását az ilyen pótkocsik iránt a

kérdéses piacon, és ezáltal akadályozza azok behozatalát. Következésképpen a KRESZ 56. cikkében előírt

tilalom – mivel azzal a hatással jár, hogy akadályozza a kifejezetten a motorkerékpárokhoz tervezett, más

tagállamokban jogszerűen gyártott és forgalmazott pótkocsiknak az olasz piacra jutását – az EKSz. 28. cikke

által tiltott, a behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedésnek minősül.

Néhány hónappal később született meg a Bíróság ítélete a szintén használati korlátozásokkal kapcsolatos

Aklagaren kontra Mickelsson and Roos ügyben.52Az alapeljárás tárgya Mickelsson és Roos urak büntetőjogi

felelősségének a kérdése, akikkel szemben a vád a motoros vízi sporteszközökről szóló svéd rendelet megsértése

volt. E rendelet szerint tilos és pénzbírsággal büntetendő a motoros vízi sporteszközök használata a hajózható

vízi utakon és az olyan vizeken kívül, amelyeken a tartományi kormányzat a motoros vízi sporteszközök

használatát engedélyezte. A Bírósághoz eljutatott előzetes döntéshozatal iránti kérelem arra a kérdésre irányult,

hogy az EKSz. 28. és 30. cikkek (EUMsz. 34. és 36. cikkek) vagy a kedvtelési célú vízi járművekre vonatkozó

tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló, 1994. június 16-i 94/25/EK

európai parlamenti és a tanácsi irányelvvel ellentétes-e a motoros vízi sporteszközökre vonatkozó svéd

szabályozás. Az ügy kiindulópontja az volt, hogy az egyik svéd államügyészség vádat emelt az említett urakkal

szemben, arra hivatkozva, hogy a vádlottak motoros vízi sporteszközöket vezettek olyan vizeken, amelyeken a

motoros vízi sporteszközök használata a svéd rendelet értelmében nem volt megengedett. Ez önmagában még

nem jelentene okot előzetes döntéshozatali eljárásra, de a csavart az ügyben az jelentette, hogy a vádlottak

védekezésükben megtámadva az érintett svéd szabályozást arra hivatkoztak, hogy a svéd rendelet, mivel sérti az

EKSz. 28. és 30. cikkét (EUMsz. 34. és 36. cikk), valamint a kedvtelési célú vízi járművekről szóló irányelvet,

ellentétes a közösségi joggal.

Ezért az eljáró svéd bíróság az eljárást felfüggesztette, és a következő két kérdést terjesztette a Bíróság elé

előzetes döntéshozatalra:

„1. a) Ellentétesek-e az EKSz. 28–30. cikkekkel a nemzeti jog olyan rendelkezései, mint amilyenek a [nemzeti]

rendeletben találhatók, amelyek megtiltják a motoros vízi sporteszközök használatát a hajózható vízi utakon

vagy az olyan vizeken kívül, amelyekre az illetékes helyi hatóság engedélyt adott?

b) Máskülönben ellentétes-e az EKSz. 28. és 30. cikkekkel, hogy egy tagállam ilyen rendelkezéseket úgy

alkalmazzon, hogy a motoros vízi sporteszközök használatát olyan felszíni vizeken is megtiltja, amelyekre

nézve az illetékes helyi hatóság még nem hozott arra vonatkozó döntést, hogy azok használatára szóló engedély

kiadható-e, vagy sem?

2. Ellentétesek-e a 94/25/EK irányelvvel a nemzeti jog olyan rendelkezései, mint a fent említettek, amelyek a

motoros vízi sporteszközök használatát megtiltják?”

Ahogy látjuk, a különbséget a fentebb tárgyalt ügyhöz képest az jelenti, hogy itt nem abszolút, az ország egész

területére kiterjedő használati korlátozásról van szó.

Az együttesen vizsgálandó kérdéseivel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra várt választ, hogy a

94/25/EK irányelvet vagy adott esetben az EKSz. 28. és az EKSz. 30. cikkeket úgy kell értelmezni, hogy

azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amilyen az alapügyben szerepel, amely a kijelölt vízi

utakon kívül megtiltja a motoros vízi sporteszközök használatát. A nemzeti bíróság kérdéseit a Bíróság fordított

sorrendben vizsgálta, ugyanis ha az irányelv a motoros vízi sporteszközök használatára vonatkozóan kimerítő

szabályozást tartalmaz, a hatálya alá tartozó esetekben az EKSz. 28. cikk vizsgálata keretében az egyoldalú

tagállami intézkedésnek az EKSz. 30. cikk szerinti igazolása kizárt lenne. Ennek kapcsán a Bíróság

megállapította, hogy a 94/25/EK irányelv nem érinti a tagállamok jogosultságát arra, hogy – az EKSz.-t

tiszteletben tartva – bizonyos vizeken történő hajózást illetően rendelkezéseket hozzanak a környezetvédelem,

továbbá a vízi utak védelme és biztonsága érdekében, feltéve hogy ez nem teszi szükségessé az irányelvnek

megfelelő vízi járművek módosítását. Ennek megfelelően az irányelvvel nem ellentétesek az olyan nemzeti

rendelkezések, amelyek a környezetvédelem érdekében megtiltják a motoros vízi sporteszközök használatát

52 C-142/05. sz. Åklagaren kontra Percy Mickelsson és Joakim Roos ügy, EBHT [2009] I-4273. o.



bizonyos vizeken, feltéve hogy e rendelkezések nem sértik az EKSz.-ben foglalt szabályokat. A Bíróság

megállapítása szerint az alapügyben vitatott nemzeti rendelet a 94/25/EK irányelv említett rendelkezése által

érintett nemzeti intézkedések csoportjába tartozik. E rendelet ugyanis a motoros vízi sporteszközök

használatának általános tilalmát írja elő a hajózható vízi utak kivételével. A nemzeti szabályozás szerint az

érintett hatóság kijelölheti, hogy a hajózható vízi utakon kívül a tartomány mely vizein megengedett az ilyen

sporteszközök használata. Következésképpen a Bíróság továbblépett, és azt kezdte el vizsgálni, hogy az EKSz.

28. és az EKSz. 30. cikk akadályozza-e az olyan nemzeti szabályok elfogadását, mint amilyenek az alapügyben

szerepelnek.

A Bíróság először is emlékeztetett a kialakult joggyakorlatra, mely szerint az EKSz. 28. cikke értelmében a

„behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedéseknek” kell tekinteni a valamely

tagállam által meghozott olyan intézkedéseket, amelyeknek a célja vagy a hatása a más tagállamokból származó

termékekkel szembeni kedvezőtlenebb bánásmód nyújtása, valamint a nemzeti jogszabályok harmonizációjának

hiányában az áruk szabad mozgásának olyan akadályait, amelyek az árukra vonatkozó feltételekkel kapcsolatos

szabályok más tagállamból származó olyan árukra történő alkalmazásából erednek, amelyeket jogszerűen

állítanak elő és forgalmaznak az adott tagállamban, akkor is, ha ezek a szabályok különbségtétel nélkül minden

termékre vonatkoznak. Ugyanebbe a fogalomba tartozik minden más olyan intézkedés, amely valamely

tagállamban akadályozza a más tagállamokból származó termékek piacra jutását. A Bírósághoz benyújtott

iratokból következett, hogy az alapügyben szereplő tényállás idején nem volt egyetlen, a motoros vízi

sporteszközök számára kijelölt víz sem, így az ilyen sporteszközök használata csak a hajózható vízi utakon volt

engedélyezett.

Mindazonáltal az alapügyben szereplő vádlottak, valamint a Bizottság is úgy érvelt, hogy e vízi utakon súlyos

kereskedelmi hajók közlekednek, ami a sporteszközök használatát veszélyessé teszi, és hogy a svéd hajózható

vizek legnagyobb része az említett hajóutakon kívül található. A motoros vízi sporteszközök Svédországban

való tényleges használatának lehetősége következésképpen nagyon korlátozott volt. Ebből a Bíróság azt a

következtetést vonta le, hogy még ha a vitatott nemzeti szabályozásnak nem is célja, sem pedig hatása, hogy

kedvezőtlenebb bánásmódban részesítse a más tagállamokból származó termékeket, a termék valamely tagállam

területén való használatára vonatkozóan előírt korlátozás a terjedelmétől függően jelentős hatással lehet a

fogyasztók magatartására, amely ugyanakkor hat e terméknek az adott tagállamban való piacra jutására, hiszen a

fogyasztók annak ismeretében, hogy az adott termék használata jelentősen korlátozott, gyakorlatilag alig

érdekeltek abban, hogy megvegyék a terméket.

Ezért a Bíróság kimondta, hogy amennyiben a vizek és hajózható vízi utak kijelölésére vonatkozó nemzeti

szabályok azzal a hatással járnak, hogy megakadályozzák a motoros vízi járművek használóit abban, hogy e

termékeket rendeltetésszerűen és megfelelően használják, vagy jelentősen csökkentik használatukat, az ilyen

szabályok azzal a hatással járhatnak, hogy akadályozzák e termékeknek az érintett nemzeti piacra való jutását,

így azokat a behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedéseknek kell tekinteni.

4.3. c) A kölcsönös elismerés elve

Az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlatából eredő kölcsönös elismerés elve a belső piacon belül az

áruk szabad mozgását biztosító egyik eszköz. A kölcsönös elismerés azokra a termékekre vonatkozik, amelyek

nem tartoznak a közösségi harmonizációs jogszabályok hatálya alá, illetve a termékek olyan vonatkozásaira,

amelyek e jogszabályok hatályán kívül esnek. Ezen elv értelmében egy tagállam nem tilthatja meg a saját

területén egy másik tagállamban jogszerűen forgalmazott termékek értékesítését, még akkor sem, ha azokat a

hazai termékek esetében betartandó műszaki szabályoktól eltérő műszaki szabályoknak megfelelően gyártották.

Az ezen elv alóli egyedüli kivételt az EUMSz. 36. cikkében meghatározott vagy egyéb közérdeken alapuló,

kényszerítő követelmények alapján igazolt és az elérni kívánt céllal arányos korlátozások képezik.

A kölcsönös elismerés elvét a Bíróság az EGKSz. 30. cikk (EKSz. 28. cikk, EUMSz. 34. cikk) értelmezése,

illetve érvényesülési korlátainak megvonása kapcsán a híressé vált Cassis de Dijon ügyben mondta ki. A jogvita

kiindulópontja a kis alkoholtartalmú Cassis de Dijon likőr németországi behozatalának tilalma volt, lévén, hogy

a nemes ital alkoholtartalma nem érte el a német törvények által – az árusítás feltételeként – előírt minimumot.

A német Finanzgericht abban a kérdésben kérte a Bíróság állásfoglalását, hogy joga van-e egy nemzeti

bíróságnak figyelmen kívül hagynia a nemzeti előírásokat, tekintettel az EGKSz. 30. cikk közvetlen hatályára. A

német közigazgatás álláspontja szerint ugyanis közösségi szabályozás hiányában alkalmazható a nemzeti

szabályozás, azaz megtiltható az érintett ital németországi behozatala. A német szabályozás célja a

fogyasztóvédelem általános érdekeinek kielégítése, s a meghatározott alkoholtartalom a fogyasztói bizalom

lényegi eleme. A perbe beavatkozó német kormány képviselője azt is kifejtette, hogy a kis alkoholtartalmú



likőrök forgalmazását tiltó előírás valójában a közegészséget szolgálja, mert ezekre sokkal könnyebb rászokni,

mint az erősebb párlatokra.

A Bíróság az ítéletében arra a következtetésre jutott, hogy „nincs elfogadható indok arra, hogy az egyik

államban jogszerűen előállított, illetőleg forgalomba hozott alkoholtartalmú italokat miért ne lehetne egy másik

tagállam piacára bevezetni”,53 kimondva így az ún.kölcsönös elismerés elvét. A kölcsönös elismerés elve a

nemzeti szabályok kölcsönös elismerését jelenti, azaz azt, hogy az egyik tagállam által valamely áru

termelésére, illetőleg értékesítésére megállapított szabályait a többi tagállamnak el kell ismernie.

A Bíróság a későbbi ítélkezési gyakorlatában következetesen alkalmazta a kölcsönös elismerés elvét. Így

ugyanilyen szellemű döntés született egyebek között a középkori német sörtisztasági törvény rigorózus

előírásainak tarthatatlanságáról az importált sörök körében.54 Az élelmiszerek vonatkozásában kialakult elv

fokozatosan alkalmazást nyert minden ipari termékre. Mengozzi szerint a kölcsönös elismerés elvével a Bíróság

a nemzeti szabályozások egyenértékűségének vélelmét fogalmazta meg az áruk szabad mozgását megszigorító

nemzeti szabályozásokkal szemben. Ez azt is jelenti, hogy a bizonyítási teher a tagállamokon van, ha a vélelem

ellenére állítják, hogy szükség van a korlátozó nemzeti szabályozásra.

A kölcsönös elismerés elvének megfogalmazása kizárólag a Bíróság szellemi termékenységének köszönhető,

nem található előképe az Európai Unió működéséről szóló szerződésben. Az elv kimondása azért is rendkívüli

jelentőségű, mert drámaian csökkenti az Unió szabályozási terhét. Ahol ugyanis érvényesíthető a kölcsönös

elismerés elve, ott nincs szükség többé fáradságos jogegységesítésre vagy jogközelítésre. Nem kell megalkotni

például az „eurosajt” fogalmát, elegendő, ha a tagországok biztosítják a francia, dán, holland és egyéb sajtok

forgalmazását, megbízva az előállítás országának szabályaiban és hatóságaiban.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedek megmutatták, hogy a kölcsönös elismerés elve sem mindenható megoldás az

áruk szabad áramlásának biztosítására, vannak területek, ahol a tagországok vonakodnak ennek alkalmazásától.

Továbbá a jogirodalomban ismételten felmerül, hogy a Bíróság egyrészt talán túlértékeli a kölcsönös elismerés

elvének alkalmazásából eredő gazdasági előnyöket, és egyúttal lebecsüli az ismeretlen termékekkel találkozó,

ezért nem kellőképpen tájékozott fogyasztók kockázatait.55 Ezt uniós szabályzatok és európai szabványok

alkotása általában orvosolhatja. Azonban bizonyos nagy kockázatokat hordozó termékek (például a rovarirtók)

esetében néha a közösségi jog is előírja, hogy az adott árufajtát minden egyes tagországban engedélyeztetni kell

a forgalomba bocsátás előtt, s csak az engedélyezési eljárás menetének egységesítésére törekszik.56

Jól mutatja az áruk szabad áramlása és a fogyasztóvédelem érdekei közötti egyensúlyozást az arany ékszerek

fémjelzése körüli vita.57 A Barbara Houtwipper ügy tényállása alapjául szolgáló holland jogszabály szerint

bűncselekményt követett el az a kereskedő, aki olyan nemesfém tárgyakat birtokolt vagy forgalmazott, amelyek

nem voltak a holland jogszabály szerinti fémjellel (hallmark) ellátva. Ebből következően a más tagállamokban

fémjelzett tárgyakat újra meg kellett vizsgálni, és finomságukat jelzéssel bizonyítani, ami egyértelműen

nehezítette az ékszerek szabad forgalmát a belső piacon, nem szólva arról, hogy büntetőeljárást indítottak a

szabály megszegői ellen.

A tagállamok fémjelekre vonatkozó szabályozása ugyanakkor jelentősen eltért egymástól. Egyes országokban

független hivatalok foglalkoztak ezzel, máshol a piaci forgalom szereplőire, a gyártókra és kereskedőkre bízták

az ékszerek megfelelő tanúsítvánnyal történő ellátását. A Bíróságnak ilyen összetett szabályozási környezetben

kellett arról döntenie, hogy az EGKSz. 30. cikke (EUMSz. 34. cikk) megakadályozza-e a holland szabályozás

alkalmazását.

A Bíróság ítéletében megállapította, hogy ha a fogadó ország saját független hatóságának fémjelzését követeli

meg, akkor sem lehet megtiltani a másik tagország független hatósága által minősített ékszerek forgalmazását.

Itt tehát érvényesül a kölcsönös elismerés, a független testületek közötti bizalom elve. Ugyanakkor –

53 120/78. sz. Rewe Zentral AG kontra Bundesmonopolverwaltung für Brantwein ügy, EBHT [l979] 649. o.; Mengozzi: European

Community Law: from Common Market to European Union. 209. o. 54 178/84. sz. Bizottság kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [1987] 1227. o. A Bíróság nem találta alkalmazhatónak a más tagállamokból behozott termékekre azon olasz előírást sem, amely csak durumlisztből készült tésztákat engedett „pasta” néven

forgalmazni: 407/85. sz. Drei Glocken kontra USL Centro Sud ügy, EBHT [1988] 4223. o. 55 Weatherill: Recent Case Law Concerning the Free Movement of Goods. 54. o. 56 A Tanács 91/414/EGK irányelve a növényvédő szerek forgalomba hozataláról. OJ 1991. L 230. szám, 1991.08.19., 1. o. A 91/414/EGK

irányelvet hatályon kívül helyezte az Európai Parlament és a Tanács 1107/2009/EK rendelete (2009. október 21.) a növényvédő szerek

forgalomba hozataláról, valamint a 79/117/EGK és a 91/414/EGK tanácsi irányelvek hatályon kívül helyezéséről. HL L 309., 2009.11.24., 1–50. o. A rendelet is fenntartja azonban azt az előírást, hogy „a növényvédő szert forgalomba hozni kívánó kérelmező személyesen vagy

képviselőjén keresztül engedélykérelmet vagy engedélymódosítási kérelmet nyújt be minden olyan tagállamban, ahol a növényvédő szert

forgalmazni szándékozik”. Továbbá vö. C-400/96. sz. Büntetőeljárás Jean Harpegnies ellen ügy, EBHT [1998] I-5128. o. 57 C-293/93. sz. Büntetőeljárás Barbara Houtwipper ellen ügy, EBHT [1994] I-4249. o.



figyelemmel a csalások kockázatára – ez nem érvényes a piaci szereplők által fémjelzett termékekre, mert ebben

az esetben meg lehet követelni a fogadó ország hatóságainak ismételt vizsgálatát és tanúsítványát. Így viszont

egy több sebességű piac jön létre a nemesfémek európai forgalmában, ahol csak bizonyos országok termékei

vonatkozásában érvényesül a kölcsönös elismerés elve.58

4.4. d) A kölcsönös elismerés elve és a közösségi jogalkotás

Az egyenértékűség vélelmétől a teljes egyenértékűség felé vezető fejlődés jegyében a bírói esetjog szemlélete

megjelent és tovább finomodott a jogalkotásban is, mivel az Egységes Európai Okmány előírta, hogy 1992

folyamán a Bizottság az egyes tagállamokkal közösen jelölje meg azokat az EUMSz. jelenlegi 114. cikkének

megfelelő EGKSz. 100a. cikke alá eső jogi és igazgatási előírásokat, amelyekre nézve nem történt meg az

összehangolás. Ennek nyomán a Tanács határozhatott úgy, hogy az egyik tagállamban érvényes előírásokat

kifejezetten egyenértékűnek kell elismerni egy másik tagállamban.59 Ez természetesen azt jelenti, hogy a Tanács

határozata nyomán az érintett nemzeti jogszabályok tekintetében az egyenértékűség vélelmén túlmutató teljes

egyenértékűség(full equivalence) jön létre.

A fentiek ellenére ismételten felbukkannak olyan tagállami jogszabályok, amelyek egy-egy termék esetében

megtagadják a kölcsönös elismerés elvének érvényesítését, nemegyszer megsértve az EUMSz. 34. cikkébe

foglaltakat. Ezen intézkedések azonosítására, nyilvántartására dolgozott ki eljárást a Tanács 3052/95/EK

határozata. Ennek értelmében a tagállamoknak jelezniük kellett a Bizottságnak, amennyiben lépéseket tettek egy

másik tagállamban jogszerűen előállított vagy forgalmazott termék szabad áramlása vagy értékesítése ellen,

például tilalmazták behozatalát vagy forgalomba bocsátását, vagy különböző módosításokat kellett végrehajtani

rajta. Nem vonatkozott a jelentési kötelezettség azon korlátozásokra, amelyek kizárólagos indoka a közerkölcs,

illetve közrend védelme, továbbá nem terjedt ki a határozat hatálya a használt cikkek kereskedelmével

kapcsolatos előírásokra. A határozat célja az volt, hogy biztosítsa az áruk szabad áramlását gátló nemzeti

intézkedések megismerését, áttekinthetőségét, s ezáltal jelezze, hol van szükség esetleg közösségi szintű

jogalkotásra. A határozat sem oldott meg minden, a kölcsönös elismerés elvének alkalmazása során felmerülő

problémát. A Bizottság álláspontja szerint ugyanis, a „kölcsönös elismerés elvének” végrehajtását több

gyakorlati probléma továbbra is akadályozta. Ilyen volt például az, hogy a vállalkozások és a nemzeti hatóságok

nem voltak tisztában a kölcsönös elismerés elvének létezésével, az elv alkalmazási köre és a bizonyítási teher

körül jogbizonytalanság alakult ki, gyakran nem volt világos, hogy mely termékkategóriákra érvényes a

kölcsönös elismerés, illetve hiányzott a különböző tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságai közötti

rendszeres párbeszéd.

A 3052/95/EK határozatot később az áruk szabad mozgására vonatkozó csomag keretében hatályon kívül

helyezte az Európai Parlament és a Tanács 764/2008/EK rendelete.

A 764/2008/EK rendelet egyrészt a kölcsönös elismerés elvéhez kapcsolódó eljárási szabályokat állapítja meg,

másrészt létrehozza az ún. termékinformációs kapcsolattartó pontok rendszerét. Az eljárási szabályokkal

kapcsolatban a rendelet részletes rendelkezéseket tartalmaz az érintett gazdasági szereplők tájékoztatásával, a

határidőkkel és a határozathozatallal kapcsolatban. A rendelet szerint az eljáró tagállami hatóságnak kell

bizonyítani, hogy adott esetben jogszerűen korlátozza vagy tiltja valamely más tagállamban jogszerűen

forgalomba hozott termék forgalmazását. Abban az esetben pedig, ha a hatóság a határozat meghozatalára

megállapított határidőn belül nem értesíti a gazdasági szereplőt határozata meghozataláról, a terméket az adott

tagállamban jogszerűen forgalmazottnak kell tekinteni. A termék forgalmazása az eljárás alatt csak kivételesen

függeszthető fel, és akkor is csak ideiglenesen. Ez a kivételes eset akkor állhat fenn, ha a termék a rendes és

ésszerűen előrelátható használati feltételek mellett súlyos veszélyt jelent a felhasználók biztonságára és

egészségére nézve, vagy forgalmazása a közerkölcsbe vagy a közbiztonság védelmébe ütközik. Az ún.

termékinformációs kapcsolattartó pontok feladata a gazdasági szereplők, illetve a más tagállamok hatóságainak

a tájékoztatása többek között például az adott terméktípusra vonatkozó műszaki szabályokról, a terméktípusra

vonatkozó esetleges előzetes engedélyezési kötelezettségről, a kölcsönös elismerés elvéről, valamint a

764/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet alkalmazásáról, a tagállam területén található hatóságok

elérhetőségi adatairól, vagy akár az általánosan rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekről. A tájékoztatás

ingyenes, és a megkereséstől számított 15 munkanapon belül meg kell adni. Végezetül megemlítendő, hogy a

rendelet még bizonyos jelentéstételi kötelezettséget is előír a tagállamok számára, mely a fentebb tárgyalt

3052/95/EK határozattal létrehozott ellenőrző rendszert váltja fel.

58 Gormley, L.: Quantitative restrictions and measures having equivalent effect. All that glitters is not gold? ELRev., 21. 1996. 48. o. 59 Lásd az EGKSz. korábbi 100b. cikkét. A cikket az Amszterdami Szerződés hatályon kívül helyezte.



4.5. e) A kölcsönös tájékoztatás és előzetes megelőzés elve

A kölcsönös elismerés elve mellett megjelent a kölcsönös tájékoztatás és előzetes megelőzés elve is. A Tanács

83/189/EGK irányelve, amely a műszaki szabványok és szabályzatok területén rendelkezik a kölcsönös

tájékoztatásról, a következő rendszert építi ki az újabb kereskedelemkorlátozó előírások születése ellen: a

Bizottságot és a tagállamokat tájékoztatni kell a nemzeti szabvány- és előírás-tervezetekről, amelyek erről

véleményt mondhatnak, s a nemzeti szabályozás kiadását el kell halasztani, amennyiben a fentiek

• annak módosítását kérik, hogy megszüntessenek vagy csökkentsenek az áruk szabad mozgásában bármely

olyan akadályt, amit éppen az új szabályozás teremtene;

• európai szabvány, illetőleg irányelv kibocsátását látják indokoltnak az átfogó közösségi harmonizáció

érdekében.

A kölcsönös tájékoztatási kötelezettség érvényesítésének nagy jelentőséget tulajdonít a Bíróság is. Különösen

jól mutatja ezt a CIA Security ügyben hozott ítélete, amelyben egyrészt megállapította a tárgyalt irányelv

közvetlen hatályát, másrészt kimondta, hogy az irányelv megsértésével, azaz a tájékoztatási kötelezettség

megszegésével alkotott műszaki szabályzatokat nem lehet alkalmazni.60 A döntés különösen komoly

következménnyel járt Hollandiában, ahol kiderült, hogy számos szabályzat vonatkozásában nem tettek eleget a

83/189/EK irányelv rendelkezéseinek, így azoknak nem szabad érvényt szerezni.61

Az irányelvet időközben felváltotta a 98/34/EK irányelv,62 amely újra szabályozta a műszaki szabványokkal és

szabályokkal kapcsolatos tájékoztatási eljárást. Az új irányelv kibocsátását elsősorban az áttekinthetőség

követelménye indokolta, lévén, hogy elődjét számos alkalommal módosították, továbbá több, addig nem

rendezett kérdés merült fel az idők folyamán. A rendkívül részletes szabályozás bemutatása túlmutatna

tankönyvünk keretein, így csak néhány jellemzőjére hívjuk fel a figyelmet. Az 1998-ban elfogadott irányelv

lényegében megőrzi a korábbi rendelkezéseket, olyannyira, hogy egy külön táblázat jelzi a régi és új normák

közötti megfelelést, kölcsönösségi viszonyt. Az újdonságok között említendő, hogy az Európai Bizottság

munkáját egy állandó bizottság támogatja ezen a területen. Továbbá az új irányelv a korábbinál aprólékosabban

szól a tájékoztatási eljárás fokozatairól és határidőiről, a műszaki szabályzat fogalmáról, s lehetőséget nyújt a

gazdasági szereplőknek arra, hogy megismerjék a más tagországokban kibocsátani tervezett műszaki előírások

kereskedelemre gyakorolt hatását és arról véleményt alkothassanak.

4.6. f) Kivételek a mennyiségi korlátozások tilalma alól

4.6.1. A kivételekről általában

A mennyiségi korlátozások tilalma alóli kivételek köre alapvetően két csoportba sorolható: egyrészt az EUMSz.

36. cikkében meghatározott esetekről, másrészt a Bíróság joggyakorlatában kimunkált ún. kényszerítő

követelményekről kell szólnunk.

4.6.2. Az EUMSz. 36. cikk szerinti kivételek

Az EUMSz. 36. cikke kivételeket teremtett a mennyiségi korlátozások eltörlésének parancsa alól. A Bíróság

általában rendkívül szigorúan vizsgálja, hogy fennállnak-e a mennyiségi korlátozásokat, illetve azzal azonos

hatású intézkedéseket igazoló 36. cikk alkalmazásának feltételei. Így a tagállami intézkedések csak akkor

menthetőek, ha szorosan kötődnek az uniós jog által méltányolt célokat tartalmazó felsorolás egyik vagy másik

eleméhez, és lényegesek ennek eléréséhez, ugyanakkor nem sértik az arányosság elvét. Tehát ha ugyanazon cél

kevésbé korlátozó intézkedéssel is elérhető, úgy azt kell alkalmazni.63 További nagyon fontos szabály, hogy nem

lehet hivatkozni a 36. cikkben nevesített kivételekre, ha az adott kérdéskört már közösségi (uniós) irányelv

rendezi.64 Sőt a közösségi (uniós) irányelvet szabályosan átültető tagországgal szemben akkor sem lehet a 36.

60 C-194/94. sz. CIA Security International SA kontra Signalson SA és Securitel SPRL ügy, EBHT [1996] I-2201. o. 61 Mortelmans: The Common Market, the Internal Market and the Single Market? 124. o. 62 A 98/34/EK irányelvet még megjelenésének évében módosította a 98/48/EK irányelv, annak érdekében, hogy azt kiegészítse az információs társadalom szolgáltatásaival összefüggő szabályokkal. 63 Vö. Kapteyn, P. J. G. – Verloren van Themaat, P.: Introduction to the Law of the European Communities. London, 1998. 655–657. o. 64 C-5/94. sz. The Queen kontra Ministry of Agriculture, Fisheries and Food ex parte Hedley Lomas (Ireland) Ltd. ügy, EBHT [1996] I-2604. o.



cikkre hivatkozni, ha az irányelv mellett létezik olyan európai egyezmény és ajánlás, amelyik szigorúbb

követelményt fogalmaz meg, mint az irányelv.65

4.6.2.1. Közerkölcs

A közrend holdudvarához tartozik az EUMSz. 36. cikke által külön is nevesített közerkölcs kivétele. A Regina

kontra Henn and Darby ügyben66 egyebek között ennek értelmezését kérte a House of Lords a Bíróságtól egy

büntető-fellebbviteli eljárással öszszefüggésben. A büntetőeljárás dán eredetű szeméremsértő újságok és filmek

angliai behozatala ellen indult, és az elkövetőket 18, illetve 30 havi börtönbüntetéssel sújtotta az első fokon

eljáró angol bíróság. A Bíróságnak lényegében a következő logikai lépcsőkön kellett végighaladnia előzetes

döntése meghozatalakor: i) Mennyiségi korlátozásnak minősül-e a mondott termékek importjának tilalma? ii)

Lehet-e a közerkölcsre hivatkozni e tilalom fenntartása érdekében? iii) Nem minősül-e az EGKSz. 36. cikk

(EUMSz. 36. cikk) második mondata szerinti önkényes megkülönböztetésnek az a körülmény, hogy ugyanazon

termékek belföldi forgalmazása kevésbé szigorú megítélés alá esik, lévén hogy puszta birtokolásuk nem jelent

bűncselekményt, és forgalmazásuk is megengedett, ha az tudományos, oktatási, művészeti érdekeket szolgál.

Továbbá az Egyesült Királyság egyes alkotórészei is – Anglia és Wales, Skócia, Észak-Írország, valamint Man-

sziget – némiképp eltérően vagy legalábbis különböző jogforrásokra támaszkodva szabályozzák ezt a kérdést.

i) A mennyiségi korlátozás fogalmának értelmezésével csak az angol Court of Appeal kivételesen szigorú és

betű szerinti – bár az angol jogi hagyományok szempontjából érthető – interpretációja miatt érdemes

foglalkozni. Döntésében ugyanis úgy találta, hogy mivel az angol szabályozás tilalmat tartalmaz, ezzel szemben

az EGKSz. 30. cikke (EUMSz. 34. cikk) korlátozásokról rendelkezik, a mondott tilalom nem esik az EGKSz.

30. cikk hatálya alá. Ez azt jelentené, hogy az EGKSz. csak a kereskedelmi forgalom korlátozását üldözné, de az

abszolút tilalmat elfogadhatónak tartaná, ami nyilvánvalóan megengedhetetlen. A Bíróság ezért mindenekelőtt

kifejtette, hogy az áruforgalom teljes tilalma a korlátozások legszélsőségesebb formája, tehát az EGKSz. 30.

cikk ezen intézkedéseket is üldözi.

ii) Ugyanakkor indokoltnak tartotta a közerkölcsre hivatkozást, megerősítvén, hogy a közerkölcs fogalma és

védelme minden tagállam önálló értékítéletén alapul, ami természetesen azt is jelenti, hogy a tagállamok

egymástól eltérő mérce szerint ítélhetnek e területen, azaz koronként és területenként eltérő tartalmú

kategóriáról van szó.

iii) A legérdekesebb kérdés azonban valószínűleg az önkényes megkülönböztetés léte vagy nem léte volt,

figyelemmel a tilalmat megállapító brit külkereskedelmi szabályozás és az önmagában is összetett belföldi

szabályozás eltérésére. Nos, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy bár a különböző belföldi jogszabályok bizonyos

kivételeket engednek a szeméremsértő újságok és filmek forgalmazása alól, fő céljuk mégis a tilalom vagy

legalábbis a publikációk forgalmazásának és előállításának korlátozása. Ezért a belföldi és a külkereskedelmi

szabályozás közötti különbség nem éri el azt a szintet, hogy a hazai termékek védelmét célzó rejtett

diszkriminációról vagy önkényes megkülönböztetésről lehetne beszélni.

Azonban távolról sem mindig engedékeny a Bíróság a közerkölcsöt védő importtilalmak esetében. Erre ismét

egy angol per67 szolgálhat jó példával, amely néhány évvel később újra felidézte az előbb tárgyalt eset

tényállását. A különbség mindössze annyi volt, hogy a tilalom pornográf sajtótermékek helyett más hasonló

természetű árukra vonatkozott. A Bíróság előzetes döntése egészen az önkényes megkülönböztetés kérdésének

értékeléséig világosan a Regina kontra Henn and Darby ügyben hozott ítélet nyomvonalán haladt. Ezzel

összefüggésben viszont kimondta, hogy nem hivatkozhat egy tagállam a közerkölcs védelmére valamely áru

behozatalának tilalmazása érdekében, ha ugyanazon termék szabadon előállítható az adott országban, és csak

postai kézbesítése tiltott, illetve az ország egyes részein külön engedélyhez kötött forgalmazásuk és kiállításuk.

Tette mindezt annak ellenére, hogy a brit kormány szerint az egységes külkereskedelmi szabályozásnak, adott

esetben a tilalomnak, a legszigorúbb „tartományi” szabályozáshoz kell igazodnia, továbbá hogy az elméleti

lehetőség ellenére nem állítottak elő a külföldről behozott termékekhez hasonló árukat az Egyesült

Királyságban.

Tény, hogy a szeméremsértő kiadványok szigorúbb szabályozás alá estek belföldön is, mint a rokon természetű

áruk, tehát ésszerű volt a Bíróság elhatárolódása korábbi döntésétől. Ugyanakkor nem adott egységes

65 C-1/96. sz. The Queen kontra Minister of Agriculture, Fisheries and Food ex parte Compassion in World Farming Ltd. ügy, EBHT [1998] I-1281. o. Az ítélet, csakúgy, mint az előző lábjegyzetben hivatkozott döntés, az állategészségügy, ezen belül is az állattartás körülményeivel

összefüggésben fogalmazta meg az idézett tételt. 66 34/79. sz. Regina kontra Henn and Darby ügy, EBHT [1979] 3795. o. 67 121/85. sz. Conegate kontra HM Customs & Excise ügy, EBHT [1986] 1007. o.



iránymutatást annak eldöntéséhez, hogy a belföldi és külkereskedelmi szabályozás közötti különbség melyik

ponton csap át a közösségi jog által tiltott önkényes megkülönböztetésbe.

4.6.2.2. Közbiztonság

Az EUMSz. 36. cikkében nevesített közbiztonság kivételére hivatkozott a Bíróság a Campus Oil ügyben, amikor

nem találta a közösségi jogba ütközőnek az ír ipari és energiaügyi miniszter rendeletét, miszerint az

olajtermékek forgalmazóinak beszerzéseik 35%-át az ír nemzeti kőolaj-finomítótól kell vásárolniuk annak

érdekében, hogy megrendeléseikkel biztosítsák annak fennmaradását. Tekintettel arra, hogy egy esetleges

háborús vagy politikai válság esetén a minimális nemzeti olajfinomító-kapacitás léte elemi fontosságú az ország

és a lakosság szempontjából, a Bíróság a nyilvánvalóan fennálló közbiztonsági megfontolásokra figyelemmel

elfogadhatónak ítélte az idézett rendelkezést annak ellenére, hogy az aligha volt összeegyeztethető az áruk

szabad mozgásának elvével.68

4.6.2.3. Közegészség

Előfordulhat, hogy egy tilalom fenntartása a közegészség védelmével igazolható. A Bíróság 2005-ben kimondta,

hogy az az osztrák szabály, mely megtiltja, hogy cukorból vagy cukorpótlóból készült édességet csomagolás

nélkül, automatából árusítsanak, mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősül és akadályozza

az áruk szabad mozgását a tagállamok között. Hiszen azon importőrök, akik édességet kívántak Ausztriában

árusítani, kötelesek voltak azt becsomagolni, ami költségesebbé tette számukra a forgalmazást, továbbá a

csomagolás nélküli áruk árusítására kialakított automatákat nem lehetett becsomagolt áruk árusítására használni.

Azonban a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az osztrák tilalom igazolható, mivel a közegészség védelmét célzó

megfelelő és arányos intézkedésnek minősül, ugyanis már korábban megállapították, hogy a csomagolás nélküli

édességek a fogyasztóról átkerült patogén organizmusokkal, valamint nedvességgel és rovarokkal

érintkezhetnek az automatákban.69 Hasonlóképpen igazoltnak találta a Bíróság a közegészségügyre mint

kivételre vonatkozó hivatkozást a Bizottság kontra Németország ügyben70 azon német jogszabály kapcsán, mely

meghatározott földrajzi közelséget követelt meg a gyógyszereket szállító gyógyszertár és azon kórház között,

amelynek részére azokat szállítják.

4.6.3. A kényszerítő követelmények

A Bíróság a már korábban bemutatott Casis de Dijon ügyben kimondta, hogy „közösségi szabályok hiányában

jogában áll a tagállamoknak, hogy szabályozzanak minden az alkohol, illetőleg alkoholos italok előállításával és

forgalomba hozatalával kapcsolatos kérdést a saját területükön”.

Elméletileg és általánosságban azt is elismerte, hogy a nemzeti korlátozó szabályok az áruk szabad mozgására

nézve elfogadhatóak lehetnek, feltéve hogy azok „olyannak tekinthetők, mint amelyek a pénzügyi ellenőrzéssel,

a közegészségügygyel, a kereskedelmi ügyletek tisztaságával, illetőleg a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos

kényszerítő követelmények érvényesítésére hivatottak”.

E jellemzők azonban – véleménye szerint – nem voltak fellelhetőek a német döntésben. Így például a

közegészségre való hivatkozást szellemesen azzal vetette el a Bíróság, hogy sok más fajtájú, de hasonlóan kis

alkoholtartalmú ital van forgalomban a német piacon, illetőleg több, egyébként erős rövid italt amúgy is hígítva

fogyasztanak. A legkisebb alkoholtartalomra vonatkozó előírás tehát nem sorolható a kivételek ernyője alá,

hanem éppen ellenkezőleg, az EGKSz. 30. (EUMSz. 34.) cikkébe ütközik mint mennyiségi korlátozással azonos

hatású intézkedés.

A kényszerítő követelményekre történő hivatkozást mindenképp érdemes elhatárolni az EUMSz. 36. cikkében

található, fentebb említett kivételektől. E lehetőséget ugyanis a Bíróság teremtette. Továbbá a kényszerítő

követelmények köre – szemben a 36. cikkel – nem zárt, hanem bővíthető. Ezt jelzi, hogy újabb ítéletek tanúsága

szerint például a környezetvédelemre történő hivatkozás is ilyennek minősülhet. Nem fogadta el azonban a

Bíróság az ilyen hivatkozást a Bizottság kontra Ausztria ügyben,71 ahol kimondta, hogy az az osztrák jogszabály,

amely a levegőminőség védelmének céljából megtiltotta a bizonyos árukat fuvarozó, 7,5 tonnát meghaladó

megengedett legnagyobb össztömegű tehergépjárművek közlekedését az A 12-es autópályán, akadályozva az

áruk szabad mozgását és különösen az áruk szabad átmenő forgalmát, mennyiségi korlátozásokkal azonos

hatású intézkedésnek minősül. Az ilyen szabályozás a feltétlenül érvényesítendő környezetvédelmi

68 72/83. sz. Campus Oil Limited és mások kontra Minister for Industry and Energy és mások ügy, EBHT [1984] 2727. o. 69 C-366/04. sz. Schwarz kontra Bürgermeister der Landeshauptstadt Salzburg ügy, EBHT [2005] I-10139. o. 70 C-141/07. sz. Bizottsága kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [2008] 6935. o. 71 C-320/03. sz. Európai Közösségek Bizottsága kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [2005] I-9871. o.



követelményekkel nem volt indokolható, mivel nem bizonyították, hogy a kitűzött cél elérhető lett volna a

közlekedés szabadságát kevésbé korlátozó egyéb eszközök révén.

Végül kényszerítő követelmények nem indokolhatják a belföldi és a más tagállamból származó áruk

megkülönböztetését, míg a 36. cikk csak az önkényes megkülönböztetést tiltja.72

5. 5. Kereskedelmi monopóliumok és a mennyiségi korlátozások tilalma

Az EUMSz. 37. cikk (a korábbi EKSz. 31. cikk) (1) bekezdése szerint a tagállamok minden kereskedelmi jellegű

állami monopóliumot kiigazítanak oly módon, hogy az áruk beszerzési és értékesítési feltételeire vonatkozóan a

tagállamok állampolgárai között neálljon fenn megkülönböztetés. E cikk rendelkezései minden olyan szervre

vonatkoznak, amelyen keresztül valamely tagállam jogilag vagy ténylegesen, közvetlenül vagy közvetve

ellenőrzi, irányítja vagy érzékelhetően befolyásolja a tagállamok közötti behozatalt vagy kivitelt. Ezeket a

rendelkezéseket az állam által másokra átruházott monopóliumokra ugyanúgy alkalmazni kell.Továbbá

ugyanezen cikk (2) bekezdése előírja, hogy a tagállamok tartózkodjanak minden olyan új intézkedés

bevezetésétől, amely ellentétes az (1) bekezdésben megállapított elvekkel, vagy amely korlátozza a tagállamok

közötti vámok és mennyiségi korlátozások tilalmára vonatkozó cikkek hatályát.

A mennyiségi korlátozásokat tiltó EKSz. 28. (EUMSz. 34.) cikk, valamint a kereskedelmi monopóliumok

kiigazítását előíró EKSz. 31. (EUMSz. 37.) cikk együttesen volt a tárgya a Rosengren ügynek.73 A svéd állami

alkoholmonopólium értelmében alkoholos italok forgalmazásával, sőt importjával csak erre külön feljogosított

kereskedők foglalkozhatnak. A Bíróság elé terjesztett tényállás szerint svéd állampolgárok postai úton,

közvetlenül rendeltek Spanyolországból borokat, a szállítmányt azonban elkobozták a hatóságok, jogellenes

behozatalra hivatkozva. A Bíróság megállapította, hogy az eset nem a kereskedelmi monopóliumra vonatkozó

EKSz. 31. cikk szerint, hanem a mennyiségi korlátozásokat tiltó EKSz. 28. cikk alapján ítélendő meg, lévén

hogy az import szabályozása nem eredhet közvetlenül a kereskedelmi monopóliumból, s nem érinti annak létét.

A magánszemély közvetlen importját kizáró szabály pedig mennyiségi korlátozásnak minősül, melyet nem lehet

az EKSz. 30. cikkére, ezen belül az emberek egészségének védelmére hivatkozva legitimálni, lévén hogy nem

alkalmas az alkoholfogyasztás általános korlátozására. A fiatalokat ugyan megakadályozhatja az

alkoholvásárlásban, de ehhez a másodlagos célhoz képest aránytalan mértékű kereskedelemkorlátozó

intézkedésről van szó. A Bíróság tehát szűken értelmezte az állami kereskedelmi monopóliumokra vonatkozó

EKSz. 31. cikket, s inkább az áruk szabad mozgását biztosító rendelkezések következetes alkalmazását

erősítette meg.

6. 6. Jogközelítés

Ami a bizonyos árucikkeket érintő jogharmonizációt illeti, a Közösség a technikai mélységű termékspecifikációt

követte 1985-ig. Mindez azt eredményezte, hogy rendkívül részletes közösségi szabályozások születtek annak

érdekében, hogy megfelelő alapossággal írjanak le egy-egy termékkategóriát. Ez a szabályozási módszer

azonban egyre bonyolultabbá vált, s csak nehézkesen tudott megbirkózni a gazdag termékválaszték és a gyors

innováció támasztotta követelményekkel. Éppen ezért a Tanács 1985-ben állásfoglalást hozott az új szemléletű

harmonizációról(new approach in harmonization).74 Ennek lényege, hogy az irányelvekben csak az elérendő

célt és az alapvető követelményeket rögzítik, ennek elérését, a termékek nagy részletességű leírását pedig

rábízzák a szabványosításért felelős európai intézetekre. Ez az úgynevezett visszautalás a

szabványokra(reference back to standards), ami ugyanakkor nagyobb rugalmasságot és áttekinthetőséget

biztosít a közösségi jogalkotás szintjén. Az első új megközelítésű harmonizációs célkitűzéseket tartalmazó

irányelv a gyermekjátékok biztonságára vonatkozó 1988-as szabályozás volt (lásd alább részletesen), azóta

további számos új szemléletű irányelvet fogadtak el. Ugyanakkor az irányelvek által feltételezett szabványok

megalkotása is komoly erőfeszítéseket igényel. Az Európai Bizottság szerint a valós belső piac kialakulását

hátráltatják az irányelvekben a közösségi normák átvételére engedett hosszú átmeneti időszakok is, amelyek

tompítják az új szemléletű irányelvek kereskedelemre gyakorolt hatását.75

72 Weatherill: Recent Case Law Concerning the Free Movement of Goods. 82. o. 73 C-170/04. sz. Rosengren és társai kontra Riksaklagaren ügy, EBHT [2007] 4071. o. 74 OJ C 136. szám, 1985.06.04., 1. o. 75 Report from the Commission. Economic Reform: Report on the Functioning of Community Product and Capital Markets. COM (2000)

881 final. A kérdés átfogó értékeléséhez lásd továbbá Monti, M.: Az egységes piac és a holnap Európája. Budapest, 1998., illetve Gordos Árpád: A magyar jojó Európában. (Alapkérdések, belső piac, távlatok.) Szombathely, 2002.



Jó példa lehet az említett új szemléletű harmonizációraa Tanács 88/378/EGK irányelve,76 amely a tagállamok

jogszabályainak közelítését célozza a gyermekjátékok biztonsága tekintetében. Éppen mintaértéke miatt érdemes

részletesebben is szólni róla. A jogszabály bevezető részében megállapítja, hogy a tagállamokban különböző

rendelkezések vannak hatályban a játékok biztonsági előírásait illetően, amelyek részint akadályt jelentenek a

közösségen belüli kereskedelemben és torzítják a versenyfeltételeket, részint pedig nem szükségképpen

biztosítják kielégítően a fogyasztók védelmét, ezért indokolt a közösségi szintű szabályozás.

Az irányelv mindenekelőtt a játék fogalmát határozza meg, meglehetősen átfogóan. Majd kijelenti, hogy játékok

akkor forgalmazhatók, ha nem veszélyeztetik használóik, illetve harmadik személyek biztonságát – figyelembe

véve célzott vagy lehetséges használatukat, illetve a gyermekek viselkedését. A lényegi biztonsági

követelményeket az irányelv II. melléklete tartalmazza, az általános elvek mellett külön szólva a szükséges

fizikai és mechanikai állékonyságról, valamint a gyúlékonyságból, vegyszerek alkalmazásából, villamosenergia

alkalmazásából eredő kockázatok csökkentéséről. A sort a higiéniai és tisztasági követelmények rögzítése,

továbbá a veszélyes radioaktív elemek felhasználásának tilalma zárja. Ezt kiegészíti a IV. melléklet, amely

játéktípusonként rögzíti az egyes kockázatokkal kapcsolatos figyelmeztetéseket, amelyek kötelezően

feltüntetendők a játékokon. A játékok szabad áramlását biztosítja a belső piacon, hogy a tagállamok

kötelezettséget vállalnak arra, hogy nem akadályozzák az irányelv rendelkezéseinek megfelelő termékek

forgalmazását. A megfelelést az EK minőségtanúsító jegy, a CE conformity marking bizonyítja. Ennek

használatára akkor jogosult a játék előállítója vagy forgalmazója, ha a termék megfelel az irányelv nyomán a

közösségi szabványosító testületek (CEN – European Committee for Standardization, CENELEC – European

Committee for Electrotechnical Standardization) által az irányelv nyomán elfogadott harmonizált

szabványoknak, pontosabban az azokat kihirdető nemzeti szabványoknak, vagy az erre feljogosított

minőségtanúsító intézetek valamelyike megállapítja, hogy az általa megvizsgált játék kielégíti az irányelv

lényegi előírásait. Mutatis mutandis ugyanezt a szemléletet, szabályozási rendszert tükrözi a gépek

biztonságával foglalkozó, tíz évvel később elfogadott irányelv is.77

Végezetül megemlítendő, hogy annak érdekében, hogy a kis- és közepes méretű vállalkozások könnyebben

vehessenek részt a tagállamok közötti kereskedelemben, 2008-ban jogalkotási csomagot fogadott el a Tanács.

Az új szabályozási keret elemei: az egyes nemzeti műszaki szabályoknak a valamely másik tagállamban

jogszerűen forgalmazott termékekre történő alkalmazására vonatkozó eljárások megállapításáról és a

3052/95/EK határozat hatályon kívül helyezéséről szóló 764/2008/EK rendelet, a termékek forgalmazása

tekintetében az akkreditálás és piacfelügyelet előírásainak megállapításáról és a 339/93/EGK rendelet hatályon

kívül helyezéséről szóló 765/2008/EK rendelet, valamint a termékek forgalomba hozatalának közös

keretrendszeréről, valamint a 93/465/EGK tanácsi határozat hatályon kívül helyezéséről szóló 768/2008/EK

határozat.

7. 7. További intézkedések a belső piac megteremtése érdekében

Már a fentiekből nyilvánvaló volt, hogy az áruk szabad mozgásának megvalósulása nem csupán a vámok és

mennyiségi korlátozások eltörlését feltételezi, hanem a termékekre vonatkozó nemzeti szabályozások kölcsönös

elismerését, illetve közelítését, valamint a tagállamok közötti kereskedelemre vonatkozó jogi szabályozás

könnyítését, egyszerűsítését s a túlszabályozás felszámolását is. Ily módon külön kell szólni az árumozgással

kapcsolatos határellenőrzés megszüntetésére irányuló számtalan intézkedésről. E szabályok, amelyeket az

egységes piac megalkotása jegyében fogadtak el, négy „csomagban” gyűjthetők össze.

7.1. a) A vámpapírok eltörlése

Ennek megfelelően 1993. január 1-jétől a tagállamok közötti kereskedelem vonatkozásában még az egységes

nyilatkozat (Common Administrative Document) alkalmazását is eltörölték.

7.2. b) Új szabályok az áruforgalomban

76 A Tanács 1988. május 3-i 88/378/EGK irányelve a játékok biztonságosságára vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről. OJ L 187. szám, 1987.07.16., 1. o. 77 Az Európai Parlament és a Tanács 1998. június 22-i 98/37/EK irányelve a gépekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről. Ezt

hatályon kívül helyezte és újraszabályozta az Európai Parlament és a Tanács 2006/42/EK irányelve (2006. május 17.) a gépekről és a 95/16/EK irányelv módosításáról.



A határellenőrzés nem csekély mértékben statisztikai adatgyűjtési, illetőleg adó-ellenőrzési célokat szolgált.

Ezért a határellenőrzés megszüntetésével párhuzamosan új rendszert építettek ki mindkét területen.

7.3. c) A külső (uniós) határok megerősítése

A belső határok eltörlése feltételezi, hogy az Unió külső határain szolgálatot teljesítő tisztségviselők ugyan az

egyes tagállamok alkalmazottaiként, de egységes elvek szerint, az Unió egészének érdekeit is képviselve járnak

el. Ehhez nyújt egységes jogi hátteret az 1992-ben elfogadott Közösségi Vámkódex, a Tanács 2913/1992/EGK

rendelete, amely 1994 januárjában lépett hatályba.78 A kódex szándéka szerint átfogja azon általános vámeljárási

szabályokat, amelyek a Közösség áruforgalmára és a nem közösségi országok közötti áruforgalomra

vonatkoznak.

7.4. d) A tagállamok közigazgatásai közötti együttműködés megerősítése

Mivel a belső határok nélküli egységes piac nemcsak a legális, de az illegális áruforgalmat is megkönnyíti,

elkerülhetetlen a nemzeti hatóságok fokozott együttműködése, a kölcsönös ismeretáramlás, illetve a közös

adattárak megszervezése. Különösen fontos például az adóhatóságok együttműködése vagy a műkincs-

kereskedelemmel kapcsolatos összefogás, nemkülönben a közös fellépés a kábítószer-kereskedelemmel

szemben.

78 Felváltja az Európai Parlament és a Tanács 450/2008 rendelete (2008. április 23.) a Közösségi Vámkódex létrehozásáról (Modernizált Vámkódex), HL L 145., 2008.6.4., 1–64. o.


3. fejezet - III. rész. A személyek szabad mozgása

1. 1. A szabadság tagozódása

Az európai integráció fejlettségét jelzi, hogy nemcsak az áruk, de a személyek is szabadon közlekedhetnek az

Unió területén. A személyek szabad mozgása az Európai Unió működéséről szóló szerződésben két világosan

megkülönböztethető területen nyer megfogalmazást. Az egyik „jogosítványcsokorba” a munkavállalók szabad

mozgására, a másikba pedig a letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezések tartoznak. Míg az előbbi a

munkavállalókra, azaz az alkalmazottakra, addig az utóbbi az önálló vállalkozókra, a régi magyar terminológia

szerinti kereskedőkre és szabad foglalkozásúakra, illetve gazdasági társaságokra vonatkozik. Természetesen az

alanyok különbözősége mellett rengeteg a rokon vagy éppen azonos, illetve közös rendelkezés, hiszen valójában

ugyanazon szabadság érvényesül, csak éppen eltérő személyi körök tekintetében. Még összetettebbé teszi a

képet, hogy a letelepedés szabadságára vonatkozó szabályok jó része az EUMSz. 62. cikke alapján a

szolgáltatások szabad mozgására is alkalmazandó. A személyek szabad mozgása szempontjából különös

jelentőséggel bír az EUMSz. 18. cikkében megfogalmazott általános elv, amely szerint a Szerződések

alkalmazási körében, s az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárságon

alapuló bármely megkülönböztetés.

2. 2. A munkavállalók szabad áramlása

2.1. a) Az EUMSz. rendelkezései

A munkavállalók szabad mozgása az integráción belül elméletileg lehetővé teszi, hogy a munkaerő-kereslet és -

kínálat a tagállami határokon átnyúlva törekedjen egyensúlyba jutni, hiszen „irracionálisnak tűnik, hogy egyik

helyen a termelést akadályozza a munkaerőhiány, míg ugyanabban az időszakban, egy másik régióban a

munkaalkalmak hiánya munkanélküliséget okoz”.1

A munkavállalók szabad mozgásának bemutatását is szükségszerűen az Európai Unió működéséről szóló

szerződés rendelkezéseinek ismertetésével kell kezdeni, hiszen annak 45. cikke [a korábbi EKSz. 39. (48.) cikk]

részletesen leírja e szabadság tartalmát. Nevezetesen ez:

„magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok

munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek

tekintetében”.

„A közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokra is figyelemmel, a

munkavállalók szabad mozgása jogot biztosít a munkavállalónak arra, hogy:

a) tényleges állásajánlatokra jelentkezzen;

b) e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon;

c) munkavállalás céljából valamely tagállamban tartózkodjon az adott tagállam állampolgárainak

foglalkoztatására vonatkozó törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően;

d) egy tagállamban történő alkalmazását követően a Bizottság által rendeletekben meghatározott feltételek

mellett az adott tagállam területén maradjon.”

A 45. cikk fentebb idézett rendelkezései a (4) bekezdés értelmében nem nyernek alkalmazást a

közszolgálatban(public service) történő foglalkoztatásra. A Bíróság álláspontja szerint ugyanakkor ez a

rendelkezés sem alapozhat meg a fizetéssel vagy az alkalmazás más feltételeivel kapcsolatos diszkriminációt, ha

1 Sundberg-Weitman, B.: Discrimination on Grounds of Nationality. Free Movement of Workers and Freedom of Establishment under the EEC Treaty. Amsterdam – New York – Oxford, 1977. 128. o. A Megújított szociális agenda is célként tűzte ki a munkavállalók

mobilitásának elősegítését. Communication from the Commission to the European Parliament, the Council, the European Economic and

Social Committee and the Committee of the Regions „Renewed social agenda: Opportunities, access and solidarity in 21st century Europe”, Brussels, 2.7.2008 COM(2008) 412 final.

III. rész. A személyek szabad

mozgása


a dolgozót egyszer már alkalmazták közszolgálatban.2 Az EUMSz. 46–48. cikkei további intézkedéseket, illetve

jogalkotást is előirányoznak az alábbi területeken: munkaügyi igazgatás; próbaidő fokozatos megszüntetése; a

tagállamok munkavállalóit hátrányosan érintő intézkedések megszüntetése; a munkaerő-kínálat és -kereslet

közötti egyensúly biztosítása; fiatal munkaerő cseréje; szociális biztonsági intézkedések.

2.2. b) A diszkrimináció tilalma

2.2.1. A közvetlen diszkrimináció tilalma

A szabályozás tengelyében itt is a diszkrimináció tilalma, mégpedig az állampolgárságon alapuló

megkülönböztetés tilalma áll. A szabály tehát a munkavállalás helyén biztosít belföldi jogegyenlőséget a többi

tagállam állampolgárainak. Ez az első hallásra talán kézenfekvőnek tűnő intézkedés valójában határozott

változást jelent a modern nemzetállamok gazdasági kapcsolatainak történetében, hiszen a nemzetközi közjog,

illetve nemzetközi magánjog hagyományosan csak a jogképesség, cselekvőképesség tekintetében biztosítja a

külföldi természetes személyek számára a nemzeti elbánást,3 s a legkevésbé sem kíván alanyi jogot adni a

külhonból érkezőknek a szabad munkavállalásra.4 Erre általában csak a fogadó ország hatóságainak

diszkrecionális döntése alapján nyílhat lehetőség.

A Bíróság állandó joggyakorlata szerint tiltott diszkriminációnak minősül, ha hasonló vagy összehasonlítható

tényállásokat különbözőképpen, illetve különböző tényállásokat azonos módon kezelnek, illetve ítélnek meg,

hacsak ez objektív okokkal nem igazolható.5 A fenti, számos ügyben lényegében azonos tartalommal

megfogalmazott értelmezést egyetértőleg idézi az uniós jogot taglaló jogirodalom.6

A Bíróság ismételten foglalkozott a nemzeti jogrendszerek együttéléséből eredő egyenlőtlen helyzetek

értékelésével a diszkrimináció tilalma szempontjából. Miként az Oebel ügyben7 hozott ítéletében

megfogalmazta, nem ütközik a diszkrimináció tilalmába egy rendelkezés csupán azért, mert más tagállamok

állítólag kevésbé szigorú szabályokat alkalmaznak.8 Tehát a diszkrimináció tilalma csak az egyazon tagállamon,

illetve jogrendszeren belüli indokolatlan megkülönböztetés felszámolására alkalmas. Az időről időre a Bíróság

asztalára kerülő jogviták azonban azt is jelzik, hogy a vállalkozások nemcsak a diszkrimináció tilalma által

biztosított nemzeti bánásmódra tartanának igényt, mely a különböző tagállamokban értelemszerűen különböző

tartalommal bír, hanem egyfajta egységes, uniós bánásmódra is. Ennek megteremtését azonban nem a

diszkrimináció tilalmától, hanem az uniós jogharmonizációtól várhatják,9 amelyet az EUMSz. 114–118. cikkei

külön szabályoznak.

A Bíróság ugyanakkor – a mondott korlátok között – törekszik általánosítani a diszkrimináció tilalmát.

Véleménye szerint az EGKSz. egyes cikkeiben megfogalmazódó tilalom, így például az állampolgárságon

alapuló diszkrimináció tilalma csak különös megjelenése az egyenlőség általános elvének mint a közösségi jog

egyik alapvető tételének.10 A Bíróság tehát ott is hivatkozhat a diszkrimináció tilalmára, ahol a Szerződések

konkrétan nem rendelkeznek erről. Továbbá az íratlan uniós jogba foglalt (vélelmezett) egyenlőségi elv alapján

2 152/73. sz. Sotgiu kontra Deutsche Bundespost ügy, EBHT [1974] 153. o. 3 A külföldiek jogállásáról, a belföldi jogegyenlőség hagyományos tartalmáról és korlátairól lásd Mádl Ferenc – Vékás Lajos: Nemzetközi

magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. 3. kiad. Budapest, 1992. 258–265. o. és Sundberg-Weitman: Discrimination on Grounds of Nationality. 1. o. Ugyanakkor a közösségi jog által teremtett jogegyenlőségről („eine unbedingte Gleichbehandlungspflicht”)

lásd Bleckmann, A.: Europarecht. Das Recht der Europäischen Gemeinschaft. 5. kiad. Köln–Berlin–Bonn–München, 1990. 448. o. 4 Vö. Mádl–Vékás: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. 262–263. o. A külföldiek, azaz nem uniós tagállamok polgárainak munkavállalása rendkívül érzékeny terület az uniós jogban is. Jellemző példa, hogy az Európai Megállapodás sem biztosította a

magyar állampolgárok szabad munkavállalását az EK területén. Lásd Király Miklós: Magyarország érettsége az Európai Közösség

tagságára a négy szabadság területén. Magyar Jog, 1994/4. 237–247. o., 242. o. 5 „…comparable situations must not be treated differently and different situations must not be treated in the same way unless such treatment

is objectively justified”: 106/83. sz. Sermide SpA kontra Cassa Conguaglio Zucchero és mások ügy, EBHT [1984] 4209–4247. o.,

különösen 4231. o. 6 Lásd például Toth, A. G.: The Oxford Encyclopedia of European Community Law. Vol. I. Institutional Law. Oxford, 1990. 188. o.;

Schermers, H. G. – Waelbroeck, D.: Judicial Protection in the European Communities. 4. kiad. London, 1987. 62. o.; Sundberg-Weitman:

Discrimination on Grounds of Nationality. 21. o.; Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law. 96. o. és 220. o. 96. o. és 220. o. 7 155/80. sz. Summary proceedings against Sergious Oebel ügy, EBHT [1981] 1993–2020. o. 8 EBHT [1981] 2007. o.; lásd továbbá 1/78. sz. Kenny kontra Insurance Officer ügy, EBHT [1978] 1489–1511. o., különösen: 1498. o., és

185–204/78. sz. Büntetőeljárás Firma J. van Dam en Zonen és mások ellen egyesített ügyek, EBHT [1979] 2345–2371. o., különösen 2361. o.; Arnull, A.: The General Principles of EEC Law and the Individual. London–Leicester, 1990. 50. o.; Sundberg-Weitman: Discrimination

on Grounds of Nationality. 40. o.; Toth: The Oxford Encyclopedia of European Community Law. 190. o. 9 Behrens, P.: Die Konvergenz der wirtschaftlichen Freiheiten im europäischen Gemeinschaftsrecht. Europarecht, Heft 2. 1992. 148. o.; Király Miklós: A társasági jog harmonizációja az Európai Közösségben. Külgazdaság, 1990/7. 97. o. 10 Lásd például a 117/76. és 16/77. sz. Albert Ruckdeschel & Co. and Hansa-Lagerhaus Ströh & Co. v Hauptzollamt Hamburg-St. Annen;

Diamalt AG v Hauptzollamt Itzehoe ügyekben hozott döntés, EBHT [1977] 1753. o., illetve 147/79. sz. René Hochstrass kontra az Európai Közösségek Bírósága ügy, EBHT [1980] 3005–3027. o., különösen 3005. o.


mozgása


a Bíróság egységesen igyekszik értelmezni a Szerződések egyes különös rendelkezéseit, amelyek a

diszkrimináció tilalmáról szólnak.11

Az EUMSz. rendelkezéseiben következetesen tiltja a diszkriminációt. Ugyanakkor mind a Bíróság, mind a

jogirodalom, mind pedig a másodlagos jogforrások szinonimaként használják a diszkrimináció tilalmát és az

egyenlőséget, váltakozva hol egyenlőségről, hol a diszkrimináció tilalmáról szólva.12Sundberg és Weitman

szerint a diszkrimináció tilalma nem más, mint az egyenlőség követelményének negatív oldalról történő

megfogalmazása,13 bár később utalnak olyan véleményekre is, melyek szerint az alapító atyák tudatosan

ragaszkodtak a diszkrimináció tilalmához.14

A Bíróság láthatóan nem érzi szükségét a finomabb elhatárolásnak. Legfeljebb annyi jegyzendő meg, hogy a

megkülönböztető intézkedések eltörlése nem teremt szükségszerűen egyenlőséget, még jogi értelemben vett

egyenlőséget sem.15 Egyazon tagállamon belül is vonatkozhatnak különös szabályok a más tagállamból

érkezőkre,16 s jóllehet azok nem feltétlenül diszkriminatívak, mégis részben más jogi szabályozás alá helyezik az

érintett személyi kört. Jellemző példaként szolgálhat ehhez a Bíróság állásfoglalása a Watson és Belmann

ügyben,17 amikor megállapította, hogy azok a nemzeti előírások, amelyek bejelentési kötelezettséget rónak

egyebek között a más tagállamokból érkező személyekre és szállásadóikra, elméletileg nem minősülnek

diszkriminatív intézkedésnek, feltéve hogy a jelentkezésre adott határidő ésszerű, elmulasztását nem

szankcionálják aránytalanul súlyosan, és különösen nem büntetik kitoloncolással.18 Ez utóbbi ugyanis éppen a

személyek szabad mozgásának tagadásával lenne egyenértékű, amelyet az EUMSz. biztosít.19

A diszkrimináció tilalmának értelmezése mellett ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy az EUMSz.

45. cikke olyan kifejezett jogokat is biztosít a más tagországból érkezett munkavállalóknak, amelyek léte nem

függ a nemzeti bánásmódtól, azaz a belföldi munkavállalókkal való összehasonlítástól. Ilyen feltétlen jog a

munkavállalás országában való tartózkodás és szabad mozgás joga, ami csak kivételes esetekben korlátozható.20

2.2.2. A közvetett diszkrimináció tilalma

A Bíróság ismételten hangsúlyozta, hogy a diszkrimináció tilalma az úgynevezett közvetett diszkriminációt is

felöleli. „Az egyenlőség elve nem korlátozódik a közvetlen diszkriminációra, hanem kiterjed a rejtett vagy

közvetett diszkriminációra is, amely a gyakorlatban ugyanazon következményekhez vezet.”21 Így például, ha a

megkülönböztetés egy látszólag semleges ismérv alkalmazásán nyugszik, azonban ez hatását tekintve olyan,

mintha az állampolgárság kritériumára épülne a differenciálás, akkor közvetett diszkriminációról van szó.22

Az állampolgárságon alapuló megkülönböztetéssel egyenértékű rejtett diszkrimináció példájánál maradva

megállapítható, hogy erről már az 1612/68/EGK rendelet is szólt, amikor 3. cikkében megtiltotta az olyan

rendelkezések érvényesítését, „amelyek ugyan állampolgárságtól függetlenül alkalmazandók, de kizárólagos

vagy alapvető céljuk (illetve következményük), hogy elriasszák a más tagállamból érkezőket a meghirdetett

11 Toth: The Oxford Encyclopedia of European Community Law. 189. o. 12 Kontra, Louis J.: The Community Legal Order. 2. kiad. Brussels–Luxembourg, 1990. 51. o.; Shaw, J.: European Community Law. Houndmills–Basingstoke–Hampshire–London, 1993. 103. o.; Toth: The Oxford Encyclopedia of European Community Law. 188. o.;

Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law. 96–97. o. A másodlagos jogforrásokra lásd az 1612/68/EGK rendeletet. 13 Sundberg-Weitman: Discrimination on Grounds of Nationality. 21. o. 14 Uo. 47. o. 15 A jogi és tényleges egyenlőség problémájához lásd Toth: The Oxford Encyclopedia of European Community Law. 188. o., illetve

Sundberg-Weitman: Discrimination on Grounds of Nationality. 91. o. 16 Ilyenek például a külföldiek tartózkodására vagy esetleges bejelentési kötelezettségére vonatkozó rendelkezések. A kérdés tágabb

nemzetközi magánjogi összefüggéseiről lásd Mádl–Vékás: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. 262–263. o. 17 118/75. sz. Lynne Watson és Alessandro Belman ügy, EBHT [1976] 1185–1211. o. 18 118/75. sz. Lynne Watson és Alessandro Belman ügy, EBHT [1976] 1185. és 1200–1201. o., lásd még Schermers–Waelbroeck: Judicial

Protection in the European Communities. 66. o. 19 118/75. sz. Lynne Watson és Alessandro Belman ügy, EBHT [1976] 1199. o. Az adott esetben vitatott olasz szabály viszont aligha elégítette ki a mondott követelményt, mert háromhavi elzárást, illetve kitoloncolást is kilátásba helyezett szankcióként. Az eset jó példa a

közösségi jog „túlcsordulására”, azaz arra a jelenségre, amikor a gazdasági/kereskedelmi jogi szabályozás a szabálysértési joggal vagy

büntetőjoggal szemben is követelményt támaszt, jóllehet e jogágakat elméletileg nem érinti az integráció. 20 E feltétlen jogok léte néha úgynevezett fordított diszkriminációhoz, azaz a hazai munkavállalók kedvezőtlenebb helyzetéhez vezet a más

tagállamokból érkezőkhöz képest. A fordított diszkriminációról részletesen lásd Király: A diszkrimináció tilalma a Bíróság

joggyakorlatában. 173–185. o. 21 238/83. sz. ügy, idézi Arnull: The General Principles of EEC Law and the Individual. 3. o., továbbá 152/73. sz. Giovanni Maria Sotgiu

kontra Deutsche Bundespost ügy, EBHT [1974] 153–174. o. 22 Sundberg-Weitman: Discrimination on Grounds of Nationality. 107.és 153. o., hasonlóképpen Arnull: The General Principles of EEC Law and the Individual. 38. o. és Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law. 220. o.


mozgása


állástól”.23 Igaz, e szabály csak a munkába lépés feltételeit illetően tiltotta a közvetett diszkriminációt, azonban a

Bíróság a rendelet más cikkeinek értelmezésénél is megfogalmazta ezt a követelményt.

2.3. c) Személyi hatály

A munkaerő szabad mozgásából származtatott – mint látni fogjuk, meglehetősen széles – jogosítványokra

főszabályként csak az integrációban részes tagállamok állampolgárai hivatkozhatnak, azt pedig, hogy ki

tekinthető egyik vagy másik uniós tagállam állampolgárának, természetesen mindig a vonatkozó nemzeti

szabályozás dönti el.24

2.3.1. A munkavállaló fogalma

A szabadság leírásánál mindenekelőtt a munkavállaló fogalmát, valamint a számára biztosított

részjogosítványokat kell meghatározni.

A Bíróság jogformáló ereje virágjában figyelhető meg a munkavállaló mint sarkalatos uniós jogi fogalom

értelmezésénél. Az interpretáció eredménye kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen az EUMSz. és a másodlagos

jogalkotás rendkívül széles körű jogosítványokat ad azon munkavállalóknak, akik egy másik tagállamban

kívánnak dolgozni.

Mindenekelőtt a Bíróság döntései sorozatával világossá tette, hogy a munkavállaló olyan önálló tartalommal

bíró uniós jogi fogalom, amelyet nem lehet a különböző nemzeti jogok alapján értelmezni. Így például a Levin

kontra Staatsecretaris van Iustitie ügyben25a Bíróság elutasította, hogy a kedvezményekre jogosító

munkavállalói státus fennállását ahhoz kösse, hogy az illető eléri-e az érintett nemzeti jogok által megállapított

legkisebb (létfenntartáshoz szükséges) jövedelmet, avagy sem. Mint ítéletében kifejtette, ebben az esetben a

munkavállalók szabad mozgását biztosító közösségi szabályok csorbulnának, mivel az alapvető fogalmak (így a

munkavállaló) tartalmát a nemzeti jogok egyoldalúan, a közösségi intézmények ellenőrzése nélkül állapíthatnák

meg, illetve módosíthatnák. Azaz a személyek bizonyos kategóriáit önkényesen kizárhatnák az EKSz.

biztosította jogokból. A munkavállaló fogalmát tehát a közösségi jogrend alapelveinek figyelembevételével kell

meghatározni. A közösségi jog alapelvei és célkitűzései pedig a Bíróság szerint a munkavállaló fogalmának

széles értelmezését kívánják, mert lényegében egy alapvető szabadság érvényesülési körének megvonásáról van

szó. Tehát a fogalom közösségi jogi természetének megállapításával egyidejűleg a Bíróság hitet tett a fogalom

kiterjesztő interpretációja mellett.

De mi is e tág fogalom tartalma? A Lawrie-Blum kontra Land Baden-Württemberg ügyben26 hozott döntés

szerint a „munkaviszony lényege, hogy egy személy meghatározott ideig egy másik személy számára és

irányítása alapján, ellenszolgáltatás fejében tevékenységet fejt ki”. Továbbá a munkavégzésnek valóságosnak és

ténylegesnek kell lennie, megkülönböztetendő a csekély jelentőségű és mellékes tevékenységektől. E

meghatározás természetesen sem az angol, sem a kontinentális jogászok számára nem különösen újszerű, és

alkalmazása aggálytalan egy átlagos munkavállaló esetében, aki heti 40 órát dolgozik fizetés ellenében. A

munkavégzés kevésbé hagyományos formái azonban már fogas értelmezési kérdéseket vetnek fel. Ezért a

Bíróság ismételten foglalkozni kényszerült a részmunkaidőben alkalmazottak, a gyakornokok és az álláskeresők

megítélésével, sőt olyan kérdésekkel is szembesült, mint a szociális célú foglalkoztatás vagy a vallásos közösség

tagjaként végzett munka természete. E döntések fősodrát az elmúlt évtizedekben a munkavállaló fogalmának

széles, kiterjesztő értelmezése jellemezte. Ígypéldául a Kempf ügyben a Bíróság egy Hollandiában heti tizenkét

órás részmunkaidőbenoktató, német állampolgárságú zenetanárt minősített munkavállalónak.27 Az sem zárta ki a

munkavállalói státusz elismerését, hogy Kempf úr Hollandiában állami forrásokból ellátásban részesült,

munkavégzéséből származó jövedelme pedig önmagában nem lett volna elegendő szükségleteinek fedezésére.

Későbbi ítéleteiben a Bíróság ismételten megállapította, hogy a díjazás korlátozott mértékétől és a tevékenység

gyakorlásának rövid időtartamától függetlenül a tevékenység még lehet tényleges és valóságos.28

23 Vö. Sundberg-Weitman: Discrimination on Grounds of Nationality. 108. o.; Slynn, G.: Introducing a European Legal Order. London,

1992. 102. o. Ugyanígy a közvetett diszkrimináció tilalmát mondja ki a letelepedés szabadságát akadályozó korlátozások eltörléséről rendelkező általános program (General Programme for the abolition of restrictions on freedom of establishment. OJ English Spec. Ed. 1974.

január, 7–15. o.) III. címének B. pontja. Hasonlóan rendelkezik a szolgáltatásokkal kapcsolatos általános program (General Programme for

the abolition of restrictions on freedom to provide services. OJ English Spec. Ed. 1974. január, 3–6. o.) III. címének A. pontja. Vö. Craig, P. – De Búrca, G.: EC Law Text, Cases, and Materials. Oxford, 1995. 720. o. 24 Ezt külön megerősítette a Maastrichti Szerződéshez csatolt 2. sz. nyilatkozat. 25 53/81. sz. Levin kontra Staatsecretaris van Iustitie ügy, EBHT [1982] 1035. o. 26 66/85. sz. Lawrie-Blum kontra Land Baden-Württemberg ügy, EBHT [1986] 2121. o. 27 139/85. sz. H. Kempf kontra Staatssecretaris van Justitie ügy, EBHT [1986] 1741. o. 28 C-22/08. és C-23/08. sz. Athanasios Vatsouras (C-22/08.) és Josif Koupatantze (C-23/08.) kontra Arbeitsgemeinschaft (ARGE) Nürnberg 900 egyesített ügyek, EBHT [2009] nyr.


mozgása


A Trojani esetben egy olyan francia állampolgárról volt szó, aki Belgiumban az Üdvhadsereg részére egyéni

beilleszkedési terv alapján végzett munkát körülbelül heti 30 órában.29 Ellenszolgáltatásként szállást kapott,

valamint más természetbeni és készpénzben nyújtott juttatásban részesült. Az ügyben a Bíróság megismételte,

hogy valamely személy az EKSz. 39. cikke értelmében vett munkavállalóként kizárólag akkor tarthat igényt

tartózkodási jogra, ha az általa végzett munka valós és tényleges jellegű. Ennek eldöntése azonban a kérdést

előterjesztő bíróság feladata. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróságnak objektív kritériumokra kell

támaszkodnia, és az ügy valamennyi körülményét összességében kell értékelnie mind az érintett tevékenység,

mind a munkaviszony jellegére vonatkozóan. Különösen azt kell megvizsgálnia, hogy az érintett személy által

ténylegesen teljesített szolgáltatások a munkaerőpiacon szokásos szolgáltatásnak tekinthetők-e. E tekintetben

figyelembe vehető a fogadó intézmény jogállása és gyakorlata, a társadalmi beilleszkedést elősegítő program

tartalma, valamint a szolgáltatás teljesítésének jellege és módja.

E széles értelmezést tovább erősítette a Bíróság Meeusen ügyben hozott ítélete, amely megállapította, hogy egy

kis társaság igazgatójának és egyetlen részvényesének felesége is minősíthető munkavállalónak ugyanezen

cégnél, feltéve hogy érdemi tevékenységet végez valakinek az irányítása alatt. A házastársi kapcsolat

önmagában nem érinti a munkavállalói minőséget.30 A munkavállalói minőség elnyerése különösen a

tartózkodási jog megadása szempontjából fontos. E tartózkodási jog azonban nemcsak a fogadó országban

ténylegesen foglalkoztatottakat illeti meg, hanem az álláskeresőket (ésszerű ideig), azon munkanélkülieket, akik

munkaképesek és korábban dolgoztak, a nyugdíjasokat, valamint az olyan munkaképtelen személyeket, akik a

fogadó országban szerzett foglalkoztatási betegség, illetve munkahelyi baleset miatt nem tudnak többé munkát

vállalni.

A Collins ügyben azonban nem tekintette a Bíróság munkavállalónak azt az ír–amerikai kettős állampolgárt, aki

fiatal korában az Egyesült Királyságban tanult és rövid ideig ott is végzett alkalmi munkákat.31 Ezt követően

hazautazott az Egyesült Államokba, és csak tizenhét évvel később tért vissza az Egyesült Királyságba, hogy ott

ismét munkát vállaljon. Egyidejűleg munkakeresők részére biztosított támogatás iránt nyújtott be kérelmet,

amelyet a hatóságok elutasítottak. A Bíróság szerint, még ha a korábbi tízhónapos tevékenység munkavégzésnek

is minősült volna, nem volt megállapítható kapcsolat az akkori munkavégzés és a tizenhét évvel későbbi

munkakeresés között. A munkaerőpiachoz való kellően szoros kapcsolat hiányában pedig az érintett helyzetét

olyan személyek helyzetével kellett összevetni, akik először kívánnak munkát vállalni egy másik tagállamban.

Az ítélkezési gyakorlat értelmében azokat, akik először kívánnak munkaviszonyt létesíteni a fogadó

tagállamban, meg kell különböztetni azoktól, akik éppen munkanélküliek, de korábban már végeztek ott

munkát. A Bíróság az 1612/68/EGK rendelet értelmezésével arra a következtetésre jutott, hogy azok, akik

munkakeresés céljából utaznak valamely másik tagállamba, csak a munkához jutás szempontjából részesülnek

egyenlő bánásmódban, szemben azokkal, akik már beléptek a tagállami munkaerőpiacra. Utóbbiak ugyanis a

foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében, ideértve a szociális kedvezményeket is, egyenlő bánásmódot

élveznek.

2.3.2. A vallási közösség számára végzett munka és a szociális foglalkoztatás megítélése

A vallási közösség számára végzett munka értékelése azért jelentős, mert a gazdasági tevékenységnek minősítés

megnyithatja az utat a tartózkodásra jogosító munkavállalói státus elismerése felé, míg az ezzel ellentétes döntés

megakadályozná a közösségi jog felhívását az adott ügyben. A Bíróság nem zárkózott el a vallási indíttatású

tevékenység gazdasági jellegének értékelésétől, megállapítván, hogy gazdasági tevékenységnek tekintendő egy

vallásos közösség kereskedelmi tevékenységében való részvétel is, feltéve hogy a közösség által adott

viszontszolgáltatás a ténylegesen kifejtett munkavégzés egyfajta díjazása, azaz „indirect quid pro quo”.32

A szociális foglalkoztatás tekintetében a Bíróság ugyan döntésében elismerte, hogy a kérelmező egy másik

személy felügyelete alatt, ellenszolgáltatás fejében végez munkát (a munkaviszony lényegi eleme tehát jelen

volt), ehhez képest azonban nem tekintette perdöntőnek a végzett munka alacsony termelékenységét, a

tekintélyes állami támogatást, illetve azt, hogy a holland jog szerint nem szokványos munkaviszonyról, hanem a

szociális foglakoztatásról szóló jogszabály hatálya alá eső sui generis kapcsolatról van szó. Azonban nem

tekinthető a szociális foglakoztatás valóságos és tényleges (effective and genuine) munkavégzésnek, ha annak

29 C-456/02. sz. Michel Trojani kontra Centre public d’aide sociale de Bruxelles (CPAS) ügy, EBHT [2004] I-07573. o. 30 C-337/97. sz. Meeusen kontra Hoofddirectie van de Informatie Beheer Groep ügy, EBHT [1999] I-3289. o. 31 C-138/02. sz. Brian Francis Collins kontra Secretary of State for Work and Pensions ügy, EBHT [2004] I-2703. o. 32 196/87. sz. Steyman kontra Staatsecretaris van Justitie ügy, EBHT [1988] 6159–6175. o.


mozgása


kizárólagos célja a rehabilitáció, azaz a majdani normális munkavégzésre történő felkészítés.33 Mindezek alapján

a Bíróság megállapította, hogy a kérelmező nem tekinthető az EKSz. 39. (48.) cikke szerinti munkavállalónak.

2.3.3. Nemzetközi elem szükségessége

Ahhoz, hogy az uniós jog alkalmazást nyerjen a mondott körben, mindig szükséges egy további feltétel

teljesítése, mégpedig a „nemzetközi elem” jelenlétének, tehát annak bizonyítása, hogy az adott tényállás

valamilyen módon több tagállamhoz kötődik. Ennek legtipikusabb esete, amikor egyik közösségi ország

állampolgára egy másik tagállamban vállal munkát. Viszont ha az adott jogviszony nem terjeszkedik túl egy

ország határain, akkor természetesen a megfelelő tagállami szabályozást kell felhívni. Ennek jegyében a Bíróság

nem talált indokot az EKSz. szabályainak alkalmazására, amikor egy angol bíróság egy lopás miatt elmarasztalt

brit alattvalót arra kötelezett, hogy menjen Észak-Írországba, s három évig ne térjen vissza Anglia vagy Wales

földjére. Tekintettel arra, hogy Észak-Írország is az Egyesült Királyság felségterületéhez tartozik, olyan

belügyről volt szó, ami nem képezi a közösségi jog, közelebbről a munkaerő szabad mozgásának tárgyát. A

tényállásból ugyanis hiányzik az a nemzetközi, pontosabban tagállamok közötti elem, amely alapot adhatna a

közösségi jog alkalmazására.34

Hasonlóan döntött a Bíróság a Moser kontra Land Baden-Württemberg esetben.35 Itt a jogvita abból támadt,

hogy Hans Moser német állampolgárt, a német kommunista párt tagját Baden-Württemberg tartomány hatóságai

nem bocsátották be egy posztgraduális tanárképző kurzusra, tekintettel arra, hogy politikai elkötelezettsége miatt

kétségesnek tartották a Németországi Szövetségi Köztársaság alaptörvénye iránti hűségét.

Kétségtelenül tisztán belföldi tényállásról volt tehát szó, amelyben aligha vetődhetett fel komolyan a közösségi

jog alkalmazása a Bíróság korábbi döntései nyomán. Az ügyben eljáró német munkaügyi bíróság viszont

előzetes döntés iránti kérelmében úgy vélte, hogy a magasabb szintű képzettség szerzésének megtagadása végső

soron azt is megakadályozhatja, hogy Hans Moser más tagállamban tanárként dolgozzon, így a belföldi tilalom

esetleg a munkavállalók szabad áramlását biztosító közösségi jogi rendelkezésekbe ütközhet. A Bíróság azonban

nem tartotta elégséges kapcsolatnak a más tagállamban történő munkavállalás „tisztán feltételezett lehetőségét”,

és továbbra is elzárkózott az EKSz. 39. (48.) cikkének alkalmazásától.

2.3.4. Részlegesen nemzetközi tényállások és a személyek szabad mozgása

Részlegesen nemzetközi tényállásokról beszélhetünk akkor, amikor valaki saját államával szemben hivatkozik

az uniós jogra, azonban olyan személyként, aki egy másik tagállamban dolgozik, dolgozott vagy szerzett az

uniós jog által is elismert szakmai képesítést. Általánosabban fogalmazva úgy is mondhatnánk, hogy már élt a

személyek szabad mozgása kínálta lehetőségekkel. Ide sorolandók azon esetek is, amikor a fenti személyi kör

hozzátartozói remélnek kedvezményeket a közösségi jogtól.

Így a Knoors kontra Secretary of State ügyben36 egy holland állampolgárságú víz- és gázszerelőről volt szó, aki

előbb alkalmazottként, majd vállalkozóként hosszú ideje Belgiumban dolgozott. Idővel engedélyért folyamodott

a holland hatóságokhoz annak érdekében, hogy tevékenységét Hollandiára is kiterjeszthesse. A kérelmet

azonban elutasították, lévén hogy a vállalkozó nem rendelkezett a holland jog által megkívánt végzettséggel. A

negatív döntés ellen pert indító J. Knoors szerint esetében is alkalmazandó lett volna a 64/427/EGK irányelv,37

amely bizonyos iparos tevékenységek esetében, éppen a letelepedés szabadságát biztosítandó, előírta, hogy a

tagállamoknak megfelelő képzettség helyett egy másik tagországban folytatott, kellően hosszú idejű szakmai

gyakorlatot is el kell fogadniuk.38

A holland kormány erőteljesen vitatta a közösségi irányelv alkalmazhatóságát holland polgárok vonatkozásában,

mindenekelőtt az EUMSz. jelenlegi 49. cikkének megfelelő EKSz. 43. (52.) cikkére hivatkozva, amely másik

tagállamok polgárai vonatkozásában beszél a letelepedés szabadságának biztosításáról.39 Ezen értelmezés

szerint, amely kétségkívül megfelel az EKSz. betű szerinti olvasatának, a hazai polgárok iparűzésének feltételei

33 344/87. sz. Bettray kontra Staatsecretaris van Justitie ügy, EBHT [1989] 1621–1647. o. 34 175/78. sz. Regina kontra Vera Ann Saunders ügy, EBHT [1979] 1129. o. 35 180/83. sz. Moser kontra Land Baden-Württemberg ügy, EBHT [1984] 2539. o. 36 115/78. sz. J. Knoors kontra Secretary of State for Economic Affairs ügy, EBHT [1979] 399–417. o; elemzi Arnull: The General Principles of EEC Law and the Individual. 52–53. o. 37 Council Directive 64/427/EEC of 7 July 1964 laying down detailed provisions concerning transitional mesures in respect of activities of

self-employed persons in manufacturing and processing industries falling within ISIC Major Groups 23–40 (Industry and small craft industries) OJ 117. szám, 1964.07.23., 1871. o. Az irányelvet mára új szabályozás váltotta fel. 38 115/78. sz. J. Knoors kontra Secretary of State for Economic Affairs ügy, EBHT [1979] 406–408. o. 39 A letelepedés szabadságáról részletesen lásd A letelepedés (vállalkozás) szabadsága című részben írottakat. A részlegesen nemzetközi tényállások felmerülése egyformán érintheti a munkavállalókat és a vállalkozókat, ezért itt mutatjuk be.


mozgása


továbbra is a releváns nemzeti jog hatálya alatt maradnának. Ezt látszott alátámasztani az irányadó jog

kijátszásának veszélye is. Hiszen az állampolgárság szerinti jog szigorúbb követelményei könnyen

megkerülhetők, ha az az állampolgár, aki terhesnek érzi ezeket, előbb egy másik, engedékenyebb szabályozású

országban szerez szakmai gyakorlatot, majd erre hivatkozik szülőhazájába visszatérve az egyébként előírt

képzés pótlékaként.

A Bíróságot egyik ellenérv sem győzte meg. Előzetes döntésében megállapította, hogy az irányelv azon

személyek vonatkozásában is alkalmazandó, akik éppen a fogadó tagország állampolgárságával rendelkeznek.40

Más szóval a korábbi EKSz. 43. (52.) cikkét nem lehet úgy értelmezni, hogy egy adott tagállam saját

állampolgárát kizárják a közösségi jogrend által biztosított előnyökből akkor, amikor az egy másik tagállamban,

ahol jogszerűen tartózkodott, olyan képzettséget szerzett, amelyet el kell ismerni a közösségi jog rendelkezései

alapján. Ugyanis ebben az esetben a kérelmező „hasonló helyzetben van, mint a többi személy, aki a Szerződés

által biztosított jogokat és szabadságokat élvezi”.41

Az ítélet utolsóként idézett mondata döntő fontosságú: felhívja ugyanis a figyelmet arra, hogy a Bíróság

véleménye szerint nem bír feltétlen jelentőséggel az uniós jogra hivatkozó személyek állampolgársága.

Amennyiben tehát a tényállás egyébként is nemzetközi, pontosabban tagállamközi elemet hordoz, úgy a Bíróság

lehetőséget ad arra, hogy a polgárok saját országuk hatóságaival szemben is hivatkozzanak az integráció

szabályozására. Természetesen az állampolgárság kérdése e bőkezű jogértelmezés ellenére sem veszíti el

jelentőségét, hiszen ha a személyek szabad mozgására egy másik tagállam polgárai hivatkoznak a fogadó

országgal szemben, úgy a nemzetközi elem nyilvánvalóan adott, azaz nincs akadálya a jogvita érdemi

eldöntésének.

A Knoors esetben42 elfogadott értelmezés nem következik a jelenlegi EUMSz. 49. cikk zárt megfogalmazásából,

sőt szinte azzal ellentétes. A határozat védelmében mégis a következőket lehetne felhozni: i) A személyek és

szolgáltatások szabad mozgásával foglalkozó alapvető rendelkezések mindegyike eltérő módon fogalmaz.

Azonban erősen kérdéses, hogy a más és más nyelvezet mennyiben utal tényleges nézőpontbeli különbségekre.

Hiszen mivel volna magyarázható, hogy míg az EUMSz. 49. cikke kifejezetten a másik tagállam polgárának ad

jogosítványokat, addig az EUMSz. 56. cikke általában a szolgáltatások szabad áramlását akadályozó

intézkedések eltörlését írja elő? E nyelvi esetlegesség bizonyára gyengítette a szó szerinti értelmezés mellett

szóló érveket. ii) Az EKSz. tárgyalt rendelkezéseinek feladata a munkavállalók és vállalkozók tagállamok

közötti áramlásának biztosítása. E gazdaságban gyökerező célhoz képest az érintett személyek állampolgársága

nem bír meghatározó jelentőséggel.43 Az Unión belüli migráció felszabadítása, tágabb értelemben a termelési

tényezők szabad áramlásának biztosítása szempontjából a tagállamok közötti korlátozások eltörlése a

meghatározó, tekintet nélkül arra, hogy melyik tagország állampolgárságával rendelkezik a hátrányt szenvedő.

A Bíróság tehát az EKSz. lényegét, gazdasági célkitűzéseit vette alapul döntésében, azaz sokkal inkább a

célkutató, teleologikus, semmint a nyelvtani értelmezést alkalmazta. Persze joggal felvethető, hogy itt már nem

az EKSz. értelmezéséről, hanem annak átírásáról van szó.44

A Bíróság vizsgált ítélete mindenesetre kizárta, hogy a tagállamokban a saját állampolgárok terhére

érvényesített, azaz fordított diszkrimináció valódi nemzetközi tényállásokban is érvényesüljön. Az EKSz.

szigorú értelmezése ugyanis azt a furcsa eredményt vonta volna maga után, hogy csak akkor lehet hivatkozni a

másik tagállamban megszerzett szakmai gyakorlatra, ha a kérelmező nem saját országa hatóságai előtt teszi ezt,

mely különbségtétel gazdasági szempontból nyilvánvalóan értelmezhetetlen volna. Ugyanez a szemlélet nyert

40 115/78. sz. J. Knoors kontra Secretary of State for Economic Affairs ügy, EBHT [1979] 412. o. 41 „…in a situation which may be assimilated to that of any other persons enjoying the rights and liberties guaranteed by the Treaty” lásd

EBHT [1979] 399. o. Schermers–Waelbroeck még elszigeteltnek tekinti e döntést: Schermers–Waelbroeck: Judicial Protection in the

European Communities. 64–65. o. A fenti tételt ugyan megismételte a Bíróság a „Büntetőeljárás Marc Gaston Bouchoucha ellen” ügyben is – C-61/89. sz. ügy, EBHT [1990] I-3551–3569. o., különösen 3551–3552. és 3569. o. –, viszont tekintettel arra, hogy az alapügy vádlottja

olyan (osteopathy) diplomát szerzett egy másik tagállamban, amelynek elismeréséről nem rendelkezett a közösségi jog, megállapította, hogy

nem lehet a letelepedés szabadságára hivatkozni a saját államában előírt magasabb szakmai követelményekkel szemben. Lásd még C-19/92. sz. Dieter Kraus kontra Land Baden-Württemberg ügy, 1993. március 31-én hozott határozat – elemzi Roth, W. H.: Case C-19/92, Dieter

Kraus v Land Baden-Württemberg, Judgement of 31 March 1993. CMLR, 30. 1993. 1251–1258. o.; Joined Cases C-267 and 268/91,

Bernard Keck and Daniel Mithouard, Judgment of 24 November 1993, EBHT [1993] I-6097; Case C-292/92, Ruth Hünermund et al. kontra Landesapothekerkammer Baden-Württemberg, Judgment of 15 December 1993, EBHT [1993] I-6787. – elemzi Roth, W. H.: Joined Cases

C-267 and 268/91, Bernard Keck and Daniel Mithouard. CMLR, 31. 1994. 845–855 o. 42 115/78. sz. J. Knoors kontra Secretary of State for Economic Affairs ügy, EBHT [1979] 399–417. o. 43 Feltéve, hogy valamelyik tagállam állampolgárságával rendelkeznek, ami – mint láttuk – előfeltétele annak, hogy az EUMSz.

rendelkezéseire hivatkozhassanak. 44 Vö. De Cruz kételyeit a teleologikus értelmezéssel kapcsolatban lásd De Cruz, P.: Comparative Law in a Changing World. London, 1995. 266. o.


mozgása


teret a Surinder Singh ügyben45 hozott előzetes döntésben. A Bíróság elé tárt kérdés arra irányult, hogy

hivatkozhat-e a közösségi jogra az Egyesült Királyságban az a nem közösségi polgár, aki brit állampolgár

feleségével tér ide vissza Németországból, abból a célból, hogy az Egyesült Királyságban közös gazdasági

vállalkozásba kezdjenek.46 A brit hatóságok szerint a döntés ebben az esetben csakis a nemzeti jog álláspontjától

függött, hiszen a férj kizárólag brit állampolgár felesége révén – akire pedig állampolgárságának joga irányadó –

lehet jogosult feltételes47 tartózkodásra.

A Bíróság viszont éppen ellenkezőleg a korábbi EKSz. 39. (48.), illetve 43. (52.) cikkre hivatkozott, mondván a

személyek szabad mozgása nem volna elérhető, ha a jogosultaknak, illetve hozzátartozóiknak a másik

tagállamból való visszatérésükkor éppen az állampolgárságuk szerinti ország korlátozásaival kellene

szembenézniük. Konkrétan: nehezen vállalná például egy brit polgár, hogy az Egyesült Királyságból

Németországba menjen dolgozni, ha kétséges volna, hogy nem brit állampolgár hozzátartozói is majdan

hazatérhetnek vele.

Ebben az összefüggésben a Bíróság a nemzetközi, pontosabban közösségi döntési harmónia követelményét is

megfogalmazta, amikor kijelentette, hogy nem élvezhet kevesebb jogot a munkavállaló hozzátartozója a

munkavállaló állampolgársága szerinti tagországban, mint amennyit a közösségi jog biztosítana számára, ha egy

másik tagállamban kívánna tartózkodni.48

A Singh ügyben kifejtett gondolatmenet módosulni látszott a Bíróságnak az Akrich ügyben hozott ítéletével.49 A

marokkói állampolgár Akrichot több alkalommal kiutasították az Egyesült Királyságból, miután oda

rendszeresen illegálisan tért vissza. Az Egyesült Királyságban való tartózkodása idején házasságot kötött egy

brit állampolgárral. Ugyanakkor jogellenes tartózkodása miatt Írországba utasították ki, ahol aztán felesége

szintén munkát vállalt. Amikor mindketten vissza akartak térni az Egyesült Királyságba, a hatóságok

megtagadták a beutazási engedély kiadását, illetve a korábbi kiutasító határozatot fenntartották arra hivatkozva,

hogy az írországi tartózkodás kizárólagos célja az volt, hogy visszatérésükkor tartózkodási jogot szerezzenek a

Singh ügy alapján. A Bíróság kimondta, hogy az uniós polgár harmadik állam állampolgárságával rendelkező

házastársának ahhoz, hogy az 1612/68/EGK rendelet alapján valamely tagállam állampolgárságával bíró

házastársával együtt letelepedjen, feltétele, hogy jogszerűen tartózkodjon valamely tagállam területén abban az

időpontban, amikor azon másik tagállamba való beutazásra sor kerül, amelybe az uniós polgár költözik vagy

költözött. Ezen álláspontját azonban a Bíróság néhány évvel később a Metock ügyben felülvizsgálta,

megállapítva: a tagállamok nem követelhetik meg a beutazási, illetve tartózkodási jog gyakorlásához, hogy az

uniós polgár harmadik állam állampolgárságával bíró házastársa már előzőleg jogszerűen valamely másik

tagállamban tartózkodjék.50 A Ritter-Coulais ügyben egy házaspár munkavállalóként Németországban dolgozott,

de Franciaországban laktak.51 A Németországban adóköteles házaspár a jövedelemadójuk kiszámításakor kérte a

franciaországi lakóházuk vonatkozásában annak bérbeadása hiányában a saját használatából adódó elmaradt

jövedelmük figyelembevételét. A német adószabályok a külföldön szerzett jövedelmet figyelembe vették,

azonban az ingatlan bérbeadásának hiánya folytán egy másik tagállamban elmaradt jövedelem figyelmen kívül

maradt. A Bíróság az ügyet a munkavállalók szabad mozgása alapján vizsgálta, és megerősítette, hogy a

személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezésekkel ellentétes minden olyan intézkedés, amelyek a

közösségi polgárokat hátrányosan érintheti, amennyiben egy másik tagállam területén kívánnak kereső

tevékenységet folytatni. A német jövedelemadó-törvény értelmében az olyan személyek, akik Németországban

dolgoztak, miközben egy másik tagállamban laktak, nem voltak jogosultak a házuk hasznosításának

elmaradásából adódó elmaradt jövedelmük figyelembevételét kérni az általuk fizetendő jövedelemadó

meghatározásakor, ellentétben azokkal, akik Németországban dolgoztak és ott is éltek. Nyilvánvalóan a

szabályozás hátrányosabban kezelte azokat a munkavállalókat, akik Németországban nem rendelkeztek

lakóhellyel, mivel az ilyen személyek gyakrabban lehettek tulajdonosai más tagállamban levő ingatlannak, mint

45 C-370/90. sz. The Queen kontra Immigration Appeal Tribunal és Surinder Singh Ex parte: Secretary of State for the Home Department

ügy, EBHT [1992] I-4265. o. 46 Tehát a férj a felesége állampolgársága szerinti országban kívánt tartózkodni. Azaz a korábban tárgyalt esethez képest az a lényegi

különbség, hogy itt a feleség már ténylegesen gyakorolta az EKSz. 39. (48.) cikkéből eredő jogait, amikor egy másik tagországban

dolgozott. 47 A jogvita kiváltója tulajdonképpen az volt, hogy Surinder Singh ellen házasság felbontása iránti keresetet nyújtott be brit állampolgárságú

felesége, a brit hatóságok pedig rögtön kiutasították az országból a megrendült jogi pozíciójú férjet. A válás tényét mind az előzetes kérdés,

mind az arra adott válasz elhanyagolja, hacsak nem feltételezzük azt, hogy a házastárs közösségi jog alapján szerzett tartózkodási joga nem enyészik el a házassági kötelék felbontásával. 48 Lásd a határozat 23. pontját, EBHT [1992] 4294–4295. o.; lásd továbbá Johnson, E. – O’Keeffe, D.: From discrimination to obstacles to

free movement: recent developments concerning the free movement of workers 1989–1994. CMLR, 31. 1994. 1313–1346. o., különösen 1337–1338. o. 49 C-109/01. sz. Secretary of State for the Home Department kontra Hacene Akrich ügy, EBHT [2003] I-9607. o. 50 C-127/08. sz. Blaise Baheten Metock és társai kontra Minister for Justice, Equality and Law Reform ügy, EBHT [2008] I-6241. o. 51 C-152/03. sz. Hans-Jürgen Ritter-Coulais és Monique Ritter-Coulais kontra Finanzamt Germersheim ügy, EBHT [2006] I-1711. o.


mozgása


a németországi lakóhellyel rendelkező munkavállalók. A Bíróság végül úgy találta, hogy nem igazolható a más

tagállamból származó elmaradt jövedelem figyelembevételének megtagadása, ha az adórendszer a más

tagállamban található lakóház hasznosításából eredő pozitív jövedelmet egyébként figyelembe vette az adó

összegének meghatározásánál.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Bíróság világosan megkülönbözteti a tisztán belföldi, illetve a

nemzetközi elemet hordozó tényállásokat. Míg az utóbbi esetben lehetőséget lát arra, hogy az uniós jog alapján

orvosolják a fordított diszkriminációt, addig az előbbi esetben nem, azaz a nemzeti bíróságok legföljebb saját

alkotmányos rendelkezéseikre hivatkozhatnak a többi tagállam polgárához képest kevésbé kedvező elbánásban

részesített hazai polgárok védelmében. A Bíróság gyakorlata tehát nem szeszélyes e vonatkozásban, hanem épp

ellenkezőleg, kifejezetten következetesnek mutatkozik.52

2.3.5. Munkáltatók

A munkavállalók számára biztosított jogok elkerülhetetlenül érintik a munkáltatók helyzetét is, bár erről nem

szól kifejezetten az EUMSz.: részint kötelezettségeket, részint jogokat keletkeztetnek. Ami a kötelezettségeket

illeti: ma már nyilvánvaló, hogy a 45. cikk hatálya kiterjed a magánmunkáltatókra is. Tehát nemcsak a

tagállamok, nemcsak a társadalmi szervezetek, de az egyszerű magánmunkáltatók sem különböztethetik meg

alkalmazottaikat állampolgárságuk alapján. Sőt közvetett módon, például az állás betöltéséhez szükséges

nyelvtudás igazolásának indokolatlan megnehezítésével, sem okozhatnak diszkriminációt.53

Ugyanakkor a Bíróság értelmezése szerint a munkáltatóknak is joguk van arra, hogy állampolgárságtól

függetlenül válasszák ki alkalmazottaikat. Ennek megfelelően az EKSz. 39. cikke nem tette lehetővé azon

osztrák jogszabály érvényesítését, amely előírta, hogy a vállalkozások igazgatóinak Ausztriában kell lakóhellyel

rendelkezniük.54 A lakóhely követelményének támasztása ugyanis közvetett módon az osztrák állampolgárokat

hozta előnyösebb helyzetbe a munkaviszony létesítésénél.

2.4. d) Területi hatály

A munkavállalók szabad áramlására vonatkozó szabályok bizonyos sajátos esetekben az Európai Unió határain

kívül is alkalmazhatóak. A Bíróság a Boukhalfa ügyben55 alkalmazandónak tartotta e normákat egy olyan belga

állampolgárságú személy esetében is, aki Németország algériai nagykövetségének alkalmazásában állt. A

Bíróság megállapította, hogy az EKSz. területi hatályát az akkori EKSz. 227. cikke határozta meg (jelenleg a

területi hatályra vonatkozó rendelkezések az EUSz. 52. cikkében és az EUMSz. 355. cikkében találhatók), ami

azonban nem zárja ki, hogy a közösségi jog rendelkezései a Közösség területén kívül is joghatással bírjanak. A

Bíróság úgy ítélte meg, hogy szoros kapcsolat volt a munkaviszony és mindenekelőtt a német jog között,

ugyanis ennek alapján került sor a munkaszerződés megkötésére, német fórum volt jogosult dönteni a felek

közötti jogvitában, és az érintett személy a német társadalombiztosítással állt kapcsolatban. De a munkaviszony

közvetetten a közösségi joghoz is szorosan kötődött, mivel a Bíróság azt is kimondta, hogy a közösségi

szabályokat kell alkalmazni az olyan munkaviszonyra, amelyet valamely tagállam joga szabályoz.

Következésképpen a Bíróság alkalmazandónak tartotta a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó

rendelkezéseket a harmadik államban lévő nagykövetségen dolgozó, tagállami állampolgár vonatkozásában is.

2.5. e) Másodlagos jogforrások

Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés felhatalmazása alapján másodlagos jogforrások támogatják a

munkaerő szabad mozgásának tényleges megvalósulását, így mindenekelőtt a Tanács 1612/68/EGK rendelete,

illetve a Tanács és a Parlament 2004/38/EK irányelve. Az alábbiakban az 1612/68/EGK rendeletet tárgyaljuk,

míg a 2004/38/EK irányelvet majd az uniós polgársággal összefüggésben fejtjük ki bővebben. A személyek

szabad mozgásával kapcsolatban továbbá itt említhetők meg a harmadik országok állampolgárságával

rendelkező személyekre vonatkozó másodlagos uniós jogforrások.

2.5.1. Az 1612/68/EGK rendelet és a hozzá kapcsolódó joggyakorlat

52 Weatherill, S. – Beaumont, P.: EC Law. 2. kiad. London, 1995. 612. o. 53 C-281/98. sz. Roman Angonese kontra Cassa di Risparmio di Bolzano SpA ügy, EBHT [2000] I-4139. o. 54 C-350/96. sz. Clean Car Autoservice GesmbH kontra Landeshauptmann von Wien ügy, EBHT [1998] I-2521. o. Elemzi Oliveira, Á.

Castro: Workers and other persons: step-by-step from movement to citizenship – Case law 1995–2001. CMLR, 29. 2002. 39. 94–95. o. 55 C-214/94. sz. Ingrid Boukhalfa kontra Bundesrepublik Deutschland ügy, EBHT [1996] I-2253. o. Elemzi Oliveira: Workers and other persons: step-by-step from movement to citizenship. 94. o.


mozgása


Az 1612/68/EGK rendelet az EKSz.-ben foglaltakkal összhangban kimondja az állampolgárságon alapuló

megkülönböztetés tilalmát. A rendelet tiltja, hogy olyan korlátozásokat állítsanak más tagállamok

állampolgárainak alkalmazásával szemben, amelyet hazai polgárokkal szemben nem érvényesítenek. Nem

alkalmazhatók azon szabályok, amelyek vállalkozásonként, üzletáganként, régiónként vagy országos szinten

meghatározzák a külföldi foglalkoztatottak számát. A nemzeti elbánásnak az alkalmazás bármely feltétele

vonatkozásában érvényesülnie kell, különösen a bérezés, az elbocsátás és az újraalkalmazás esetében. Továbbá

tételesen rögzíti a rendelet, hogy a másik tagállamból érkezett munkavállaló ugyanazon szociális és

adókedvezményre jogosult, mint a hazai dolgozó, ugyanazokat a szakszervezeti jogokat gyakorolhatja, valamint

azonos feltételekkel vehet részt szakmai képzésben és átképzésben. Semmisnek nyilvánítja a kollektív

szerződések vagy munkaszerződések bármely olyan rendelkezését, amely hátrányos megkülönböztetésre adna

lehetőséget egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező munkavállalóval szemben. Ugyanezen rendelet

10. cikke szól a munkavállaló családtagjainak származékos jogosítványairól, mindenekelőtt a másik

tagállamban tartózkodás és munkavégzés jogáról. A munkavállaló gyermekei a fogadó ország polgáraival

azonos feltételek szerint vehetnek részt a közoktatásban és a szakmai képzésben.56

Az állampolgárságon alapuló megkülönböztetésre több, viszonylag korán felmerült ügy szolgálhat példaként.

Így a francia Tengeri Munka Törvénykönyv előírásai szerint a hajók legénységének külön rendeletben

meghatározott százaléka francia állampolgár kellett legyen, nevezetesen három franciára juthatott egy külföldi

állampolgár. A Bizottság szerint ezen előírások ellentétesek voltak a Tanács 1612/68/EGK rendeletével, illetve

az EKSz. 39. (48.) cikkével. A Bíróság megerősítette ezt az álláspontot, hivatkozva a közösségi jog

elsődlegességére a nemzeti jogrendszerekkel szemben, konkrétan az EKSz. 39. (48.) cikk közvetlen hatályára,

illetőleg a Tanács rendeletének közvetlen alkalmazandóságára. A döntés arra is kitér, hogy a munkaerő szabad

mozgását – mint a négy alapszabadság egyikét – minden gazdasági területen, így a közlekedésben is

érvényesíteni kell.57

A Bíróság ugyanakkor nem tekintette ellentétesnek a közösségi joggal azt a német előírást, amely szerint azon

más tagállamokból érkezett dolgozóknak, akik egy évet meghaladóan tartózkodnak Németországban, német

jogosítványra is szükségük van a vezetéshez, függetlenül a korábban megszerzett nemzeti engedélytől.58

Az integráció és az uniós jog fejlődésével azonban számos új és jóval összetettebb jogi kérdésre is választ kellett

adni. Ilyen problémát okozott a különböző tagországokban közszolgálatban eltöltött idő beszámítása a hivatali

előmenetel szempontjából. A Bíróság megállapította, hogy az EKSz. 39. (48.) cikke, illetve az 1612/68/EGK

rendelet megakadályozza kollektív szerződések azon rendelkezéseinek az alkalmazását, amelyek az

előmenetelnél csak a hazai foglalkoztatást veszik figyelembe, és figyelmen kívül hagyják a más tagországban

összehasonlítható állásban eltöltött időt; s kimondta, hogy e rendelkezések semmisek.59

A Köbler ügyben azt az osztrák szabályt vizsgálta a Bíróság, amely szerint az osztrák egyetemeken legalább

tizenöt éve oktató egyetemi tanárok különleges pótlékban részesülhettek, viszont valamely más tagállam

egyetemén töltött szolgálati időt nem lehetett figyelembe venni.60 A Bíróság megállapította, hogy a rendelkezés

sérti az EKSz. 39. cikkét, valamint az 1612/68/EGK rendelet 7. cikk (1) bekezdését, amely értelmében valamely

tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási és munkafeltételek

tekintetében nem kezelhetik állampolgársága miatt a hazai állampolgároktól eltérő módon, különösen ami –

többek között – a javadalmazást illeti. A vitatott előírás egyfelől hátrányosan érintette a más tagállamból érkező

munkavállalókat, másfelől pedig az osztrák oktatók számára is kevésbé vonzóvá tette azt, hogy éljenek a

munkavállalók szabad mozgásának lehetőségével.

Az uniós jog védelme s ezzel az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalma kiterjed a tagállamok

közötti határon át naponta ingázó munkavállalókra (frontier worker) is. Franciaország tehát nem tett eleget a

közösségi jogból fakadó kötelezettségének, amikor kizárta a Belgiumban élő s onnan naponta átjáró acélipari

dolgozókat egy bizonyos kiegészítő nyugdíjjal kapcsolatos kedvezményből.61

Az 1612/68/EGK rendelet egyik sarkalatos rendelkezése, hogy a más tagállamokból érkező munkavállalókat,

illetve családtagjaikat ugyanazon szociális kedvezményekben, előnyökben kell részesíteni, mint a hazai

56 A rendelet második és harmadik része külön szól a tagállamok és a Bizottság közötti együttműködésről a munkavállalók szabad mozgása és alkalmazása területén. 57 167/73. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1974] 359. o. 58 16/78. sz. Public Prosecutor kontra Michael Choquet in re driving licence ügy, EBHT [1978] 2293. o. 59 C-15/96. sz. Kalliope Schöning-Kougebetopoulou kontra Frei und Hansestadt Hamburg ügy, EBHT [1998] I-47. o. Hasonlóképpen

döntött a Bíróság a C-187/96. sz. Bizottság kontra Görög Köztársaság ügyben, EBHT [1998] I-1095. o. 60 C-224/01. sz. Gerhard Köbler kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [2003] I-10239. o. 61 C-35/97. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1998] I-5325. o.


mozgása


dolgozókat. A Bíróság több évtizedes joggyakorlata szerint a szociális előnyök fogalma felölel minden olyan

előnyt, amely – akár kapcsolatos a munkaszerződéssel, akár csak általában adják a hazai munkavállalóknak

vagy az adott ország területén lakóknak – alkalmas arra, hogy a munkavállalók szabad áramlását előmozdítsa.

Ennek jegyében Görögországnak a más tagállamokból érkezett munkavállalóknak és családtagjaiknak is

biztosítania kellett az egyébként kifejezetten görög népesedéspolitikai célokat szolgáló nagycsaládos

kedvezményt.62 Az O’Flynn ügyben szintén az irányelv értelmében vett szociális kedvezménynek minősült az

Egyesült Királyságban a szociális alapból, temetés céljára biztosított hozzájárulás is.63 A hozzájárulás csak az

Egyesült Királyságban végzett temetésekhez volt igénybe vehető. Ez ellentétesnek bizonyult a közösségi joggal,

hiszen a migráns munkavállalókat hátrányosan érintette azzal, hogy esetükben gyakrabban kerülhet sor a

hozzátartozók temetésére egy másik, általában az állampolgárságuk szerinti tagállamban.

A családtagok másik tagállamban történő munkavállalási lehetősége volt a kérdés a Mattern és Cikotic ügyben.64

Az 1612/68/EGK rendelet 11. cikke szerint ugyanis ha egy tagállam állampolgára foglalkoztatottként vagy

önálló vállalkozóként tevékenységet folytat egy másik tagállam területén, házastársa és 21 év alatti vagy eltartott

gyermekei jogosultak ugyanannak az államnak a területén foglalkoztatottként bármely tevékenységet vállalni,

abban az esetben is, ha egyik tagállamnak sem állampolgárai. E cikkre hivatkozott egy harmadik állam

állampolgárságával rendelkező férj, aki Luxemburgban kívánt volna munkát vállalni. Belga állampolgárságú

felesége azonban kizárólag Belgiumban végzett munkát, ahol egyébként éltek. A Bíróság rámutatott, hogy a férj

csak Belgiumban hivatkozhatna a rendelet 11. cikkére annak érdekében, hogy ugyanolyan feltételek között

jusson ennek a tagállamnak a munkaerőpiacára, mint amelyek a belga állampolgárok számára elő vannak írva.

Ugyanakkor az 1612/68/EGK rendelet nem biztosítja harmadik állam állampolgára számára az ahhoz való jogot,

hogy foglalkoztatottként más tagállamban vállaljon munkát, mint ahol a tagállami állampolgár házastársa szabad

mozgáshoz való jogát gyakorolva foglalkoztatottként tevékenységet folytat vagy folytatott.

2.5.2. A harmadik országok állampolgáraira vonatkozó szabályozás

A 2003/86/EK irányelv a családegyesítés tekintetében tartalmaz rendelkezéseket a harmadik országok

állampolgáraira nézve.65 Az irányelv hatálya olyan esetekre terjed ki, amikor a családegyesítő a tagállam által

megadott, egy évig vagy annál hoszszabb ideig érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkezik, és megalapozott

kilátásai vannak a letelepedési jogosultság megszerzésére, ha családtagjai harmadik országok bármilyen

jogállású állampolgárai. Az irányelv meghatározza, hogy – az ott előírt feltételek teljesítése mellett – mely

családtagok esetében kötelező a beutazás és tartózkodás engedélyezése családegyesítési célból, és hogy a

tagállamok mely családtagok tekintetében jogosultak dönteni erről. A családegyesítés feltételeként az érintett

tagállam előírhatja, hogy a kérelmező szolgáltasson bizonyítékot arra nézve, hogy a családegyesítő rendelkezik

az ugyanabban a régióban egy hasonló család számára szabványosnak tekintett, az érintett tagállamban hatályos

általános egészségügyi és biztonsági előírásoknak megfelelő szálláshellyel, saját maga és családtagjai számára

az érintett tagállamban az állampolgárok számára általában biztosított valamennyi kockázatra kiterjedő

betegségbiztosítással, illetve a saját maga és családtagjai eltartásához elégséges állandó és rendszeres

forrásokkal. A tagállamok előírhatják a harmadik országok állampolgárai számára, hogy a nemzeti jognak

megfelelően eleget tegyenek a beilleszkedéssel kapcsolatos intézkedéseknek. Amennyiben elfogadták a

családegyesítésre irányuló kérelmet, az érintett tagállam engedélyezi a családtag vagy családtagok beutazását. E

tekintetben az érintett tagállam e személyek számára minden lehetőséget biztosít a szükséges vízumok

megszerzéséhez. Az érintett tagállam legalább egy évre szóló első tartózkodási engedélyt ad a családtagok

számára. Ez a tartózkodási engedély megújítható. A családegyesítő családtagjai, ugyanolyan módon, mint a

családegyesítő, jogosultak az oktatásban való részvételre, a munkavállalásra és önálló vállalkozói

tevékenységre, valamint pályaválasztási tanácsadáson, alap- és továbbképzésen és átképzésen való részvételre.

A harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállását a 2003/109/EK

irányelv határozza meg.66 A tagállamok harmadik országok olyan állampolgárainak adják meg a „huzamos

tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállást, akik közvetlenül a jogállásra irányuló kérelem benyújtását

megelőzően jogszerűen és folyamatosan öt éven át az adott tagállam területén tartózkodtak. A „huzamos

tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállás megszerzésének feltétele, hogy a kérelmezőnek legyenek olyan

stabil és rendszeres jövedelemforrásai, amelyek elegendők önmaga és családtagjai eltartására anélkül, hogy az

62 C-185/96. sz. Bizottság kontra Görög Köztársaság ügy, EBHT [1998] I-6601. o. A korábbi döntések közül lásd például 220/78. sz. Ministčre Public kontra Even és Office National des Pensions pour Travailleurs Salariés ügy, EBHT [1979] 2019. o. és 65/81. sz. Reina

kontra Landeskreditbank Baden-Württemberg ügy, EBHT [1982] 33. o. 63 C-237/94. sz. John O’Flynn kontra Adjudication Officer ügy, EBHT [1996] I-2617. o. 64 C-10/05. sz. Cynthia Mattern és Hajrudin Cikotic kontra Ministre du Travail et de l’Emploi ügy, EBHT [2006] I-3145. o. 65 A Tanács 2003/86/EK irányelve (2003. szeptember 22.) a családegyesítési jogról OJ L 251., 2003.10.3., 12–18. o. 66 A Tanács 2003/109/EK irányelve (2003. november 25.) a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról OJ L 16., 2004.1.23., 44–53. o.


mozgása


érintett tagállam szociális segélyezési rendszerére szorulnának, illetve rendelkezzen teljes körű

egészségbiztosítással. A tagállamok továbbá megkövetelhetik a harmadik országok állampolgáraitól, hogy a

nemzeti jognak megfelelően feleljenek meg a társadalomba való beilleszkedésre vonatkozó követelményeknek.

A huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személy – bizonyos feltételek teljesítése mellett – arra is jogot

szerez, hogy a „huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező” jogállást számára megadó tagállamtól eltérő

másik tagállam területén három hónapnál hosszabb ideig tartózkodjon. A huzamos tartózkodási engedéllyel

rendelkező személyek az állampolgárokkal egyenlő bánásmódot élveznek – többek között – a munkavállalásra

és önálló vállalkozói tevékenységre való jogosultság, a munkavégzés feltételei, az oktatás és szakképzés, a

társadalombiztosítás, szociális ellátás és szociális védelem, valamint az adókedvezmények tekintetében.

A harmadik országok olyan állampolgárainak helyzetét, akik uniós polgár családtagjai, a később ismertetett

2004/38/EK irányelv határozza meg.

2.6. f) Nyelvismeret követelménye

Tulajdonképpen a közvetett diszkrimináció problémakörének részeként is lehetne tárgyalni a munkavállalással

kapcsolatos nyelvi követelmények támasztásának uniós jogi megítélését.67 Az Európai Közösség a kontinens

nyelvi és kulturális sokszínűségének megőrzése mellett törekszik integrációs céljai megvalósítására.68 Különösen

nehéz azonban az anyanyelvhasználat követelményét, mint a nemzeti önazonosság markáns kifejeződését,

összebékíteni a munkavállalók szabad mozgásával, az uniós jog fokozottan védett alapelvével. Jól példázza ezt a

Groener kontra Minister for Education ügyben69 hozott döntés.

Az előzetes döntés iránti eljáráshoz Anita Groener holland állampolgár keresete vezetett, aki sérelmesnek

tartotta, hogy az ír oktatási miniszter megtagadta kinevezését a festészet tanárává egy dublini főiskolán.

Ami a vita uniós jogi hátterét illeti, korábban már tárgyaltuk az 1612/68/EGK rendeletet, amely egyebek között

tilalmazza olyan feltételek támasztását, amelyek ugyan nem az állampolgársággal kapcsolatosak, azonban

akadályozzák a többi tagország polgárai munkavállalását. E rejtett diszkrimináció tilalmát azonban ugyanezen

jogszabályhely némiképp oldja, amikor a nyelvhasználat kérdésében igyekszik egyensúlyt találni a nemzeti és

integrációs érdekek között, mondván: „Nem alkalmazandó e rendelkezés az olyan nyelvi követelményekre,

amelyek a betöltendő állás természetéből következnek.”70 A mondott ügyben eljáró ír bíróság e rendelkezés

értelmezését kérte a Bíróságtól, különös tekintettel annak alkalmazhatóságára az adott tényállás

vonatkozásában.71

Az eset gondos mérlegelése érdekében még a következő körülmények érdemelnek figyelmet: i) Az ír alkotmány

két hivatalos nyelvet ismer, az írt mint nemzeti és első hivatalos nyelvet, valamint az angolt mint második

hivatalos nyelvet. ii) Az ír lakosság körülbelül egyharmada beszél anyanyelvi szinten ír nyelven, azonban az ír

kormány évtizedek óta erőteljesen támogatja annak használatát. iii) Az érintett dublini főiskolán senki sem

tanított ír nyelven. iv) Anita Groener festészetet kívánt oktatni.72

A Bíróság előzetes döntésében olyannak minősítette a betöltendő állást, mint amelynél – annak természetére

figyelemmel – indokoltan támasztott nyelvi követelményeket az ír szabályozás, feltéve hogy az része a nemzeti

nyelvhasználat támogatására irányuló kulturális politikának, és alkalmazásánál érvényesül a diszkrimináció

tilalma és az arányosság követelménye.

Ami a (festészet)tanári állást illeti, a Bíróság hangsúlyozta, hogy a tanári tevékenység lényege nem merül ki az

oktatásban, nagyon fontos eleme az iskola mindennapi életében való részvétel, és a hallgatókkal való kitüntetett

személyes kapcsolat. Erre figyelemmel pedig nem ésszerűtlen a nemzeti nyelv ismeretének követelménye.

De mit jelenthet a nyelvi követelmény diszkriminációmentes alkalmazása? A kérdés nem egykönnyen

megválaszolható, mert a nyelvi követelmény tulajdonképpen önmagában, lényegénél fogva erősen

megkülönböztető. Nos, a Bíróság szerint azt jelenti, hogy nem írható elő, hogy a nyelvtudást éppen a

67 A kérdés bővebb elemzéséhez lásd Király Miklós: Egység és sokféleség – Az Európai Unió jogának hatása a kultúrára. Budapest, 2007.

50–55. o. 68 Schuman, Robert: Európáért. Pécs, 1991. 51. o. 69 C-379/87. sz. Anita Groener kontra Minister for Education és City of Dublin Vocational Educational Committee ügy, EBHT [1989] 3967.

o. 70 „This provision shall not apply to conditions relating to linguistic knowledge required by reason of the nature of the post to be filled.” 71 C-379/87. sz. Anita Groener kontra Minister for Education és City of Dublin Vocational Educational Committee ügy, EBHT [1989] 3990–

3991. o. 72 Uo. 3992–3993. o.


mozgása


követelményt támasztó tagországban szerezzék meg, illetve biztosítandó a sikertelen vizsga megismétlésének

lehetősége.73

A jogirodalom többsége erősen kételkedik a Bíróság döntésének helyességében,74 különösen azért, mert a

pályázó az érintett tagállam második hivatalos nyelvét, az angolt nyilvánvalóan megfelelő szinten beszélte. Az ír

nemzet kulturális önazonossága pedig aligha került volna veszélybe azért, mert egy holland polgár csak az angol

nyelvet használta volna egy egyébként is angol nyelven oktató főiskolán. A Bíróság rendkívül kiterjesztően

értelmezte a „betöltendő állás természetéből” eredő követelményeket, az iskola mindennapi életében való

részvételt is belefoglalva abba.75 Azzal a kivételes esettel állunk tehát szemben, amikor a Bíróság szokásos

fegyverét, azaz a munkaviszony kiterjesztő értelmezését nem a személyek szabad mozgását akadályozó

megkülönböztetések felszámolása, hanem azok védelme érdekében alkalmazta. A magyarázat keresésében nem

kell különösebben messzire mennünk.

Az integrációt alkotó nemzetállamok általában érzékenyek a nyelvhasználat kérdésében. Mindez történelmi

okokból fokozottan érvényesül Írország esetében. De az ügyben Franciaország is az ír álláspont

védelmezőjeként lépett föl.

Bizonyosan nem lehet viszont a nyelvtudás igazolásánál aránytalanul terhes követelményeket támasztani. Az

Angonese ügyben76 hozott ítélet szerint az EKSz. 39. (48.) cikke kizárja, hogy a munkáltatók az álláshelyek

betöltésére kiírt versenypályázatoknál a nyelvtudás igazolására kizárólag az ország egyik tartományában

beszerezhető különleges bizonyítványt fogadjanak el. Ez a követelmény ugyanis hátrányos helyzetbe hozza más

tagállamok polgárait, akiknek kicsi az esélyük arra, hogy határidőn belül beszerezzék e különleges képesítő

levelet. A nyelvismeret tehát bármely más alkalmas módon tanúsítható, különös tekintettel a más

tagországokban beszerezhető oklevelekre.

2.7. g) Túl a diszkrimináció tilalmán – a munkavállalók szabad mozgásának akadályai

Határozottan túllépett a diszkrimináció tilalmán a Kraus kontra Land Baden-Württemberg ügyben77 hozott ítélet:

itt a tényállás a német jog azon rendelkezéséhez kapcsolódott, amely külföldön szerzett akadémiai fokozatok

használatát csak külön engedéllyel teszi lehetővé, s az engedély nélküli használatot bűncselekménynek minősíti.

Ítéletében a Bíróság leszögezte, hogy az EKSz. 39. (48.) és 43. (52.) cikkei minden olyan szabályt tiltanak,

amely – még ha csak a jogszabályt elfogadó tagállam polgárai vonatkozásában is78 – korlátozza a munkavállalás

és a letelepedés szabadságát vagy e szabadságok gyakorlását megnehezíti, kivéve ha a mondott intézkedéseket a

közérdek védelme indokolja. Rendkívül figyelemreméltó, hogy a Bíróság ebben az esetben nem a közvetett

vagy rejtett diszkrimináció tilalma alapján vizsgálta a kifogásolt intézkedést, hanem az EKSz. 39. (48.) cikk

alkalmazását kiterjesztette minden olyan intézkedésre, amely gátolja a munkavállalók szabad mozgását az

integráción belül éppúgy, ahogy azt évtizedekkel korábban a jelenlegi EUMSz. 34. cikknek megfelelő EKSz.

28. (30.) cikk alkalmazása során tette.79

A vitatott német szabályozás értékelésével összefüggésben a Bíróság először kimondta, hogy a külföldön

szerzett posztgraduális fokozat előnyt jelenthet a munkavállalásnál, a szakmai előmenetelnél, tehát a

honosításával kapcsolatos eljárás az EKSz. 39. (48.), illetve 43. (52.) cikkeinek hatálya alá tartozik. Majd a

fentebb ismertetett általános tételt alkalmazva megállapította, hogy az engedélyezési eljárás csak annyiban

indokolt, amenynyiben az kielégíti az arányosság követelményét, azaz nem követel többet, mint amit a közérdek

– a konkrét esetben a külföldi címek félrevezető használata elleni védekezés – indokol. Az engedélyezés során

tehát a német hatóságok nem vizsgálhatnak mást, mint hogy a diplomát az arra jogosult intézmény megfelelően

73 Uo. 3994–3995. o. 74 Berman, G. A. – Goebel, R. J. – Davey, W. J. – Fox, E. M.: European Community Law. St. Paul, 1993. 479–480. o.; Craig–De Búrca: EC Law Text, Cases, and Materials. 658. o. 75 Egyáltalán nem merült fel bizonyíték arra nézve, hogy az „iskola mindennapi élete” az ír nyelv tudását szükségessé tette volna. 76 C-281/98. sz. Roman Angonese kontra Casa di Risparmio di Bolzano SpA. ügy, EBHT [2000] I-4139. o. 77 C-19/92. sz. Dieter Kraus kontra Land Baden-Württemberg ügy, EBHT [1993] I-1663. o. 78 A döntés tehát a Bíróság fordított diszkriminációval kapcsolatos álláspontjához – lásd fordított diszkrimináció nemzetközi tényállás esetén

– is adalékul szolgálhat. 79 Roth, W. H.: Case C-19/92, Dieter Kraus v Land Baden-Württemberg, Judgement of 31 March 1993. CMLR, 30. 1993. 1251–1258. o.

Ugyanakkor Johnson–O’Keefe szerint még további bírói döntések szükségesek ahhoz, hogy az általa is üdvözölt ítéletben foglaltakat a

Bíróság állandó bírói gyakorlatának tekinthessük: lásd Johnson–O’Keefe: From discrimination to obstacles to free movement. 1333–1334. o.


mozgása


állította-e ki, továbbá az elismerésnek könnyen hozzáférhetőnek kell lennie, nem lehet túlzott díjazást követelni,

és garantálni kell az eljárást lezáró határozat bírói felülvizsgálatának lehetőségét.

Az erőteljesen különböző tényállás ellenére rokon szemlélet formálta az Union Royale Belge des Sociétés de

Football Association kontra Bosman ügyben80 elfogadott döntést. Itt a Bíróság egyebek között kijelentette: az

EKSz. 39. (48.) cikke kizárja, hogy alkalmazást nyerjenek a nemzeti labdarúgó szövetségek azon szabályai,

amelyek szerint a hivatásos játékosok szerződésük lejárta után sem szerződhetnek át más tagállamok klubjaihoz,

amíg ez utóbbi egyesületek nem fizetnek úgynevezett képzési díjat (transfer, training or development fee) a

labdarúgók korábbi „nevelő” klubjainak. A mondott előírások akadályozzák a játékosok szabad mozgását a

tagországok között, elrettentvén őket, hogy elhagyják korábbi klubjukat szerződésük lejárta után, ezért az sem

menti őket, hogy egyazon tagállamon belül is ilyen szabályok vannak érvényben.81 Hasonló szemlélet

érvényesült a Lehtonen esetben,82 amikor a Bíróság megállapította, hogy a 39. (48.) cikket sértik azon tagállami

sportszövetségi előírások, amelyek megtiltják a kosárlabdaklubok számára, hogy más tagállamból, egy

meghatározott naptári napot követően igazolt játékosokat bajnoki mérkőzésekre benevezzenek, ha harmadik

államból igazolt játékosokra későbbi határidő vonatkozik, és nincs valamilyen objektív körülmény, ami e

szabályt igazolja.

Ugyanakkor nem lehet bármely nemzeti munkajogi szabályt kétségbe vonni azt állítva, hogy diszkriminatív

rendelkezést tartalmaz, illetve korlátozza a munkavállalók szabad mozgását a tagállamok között. Ezt világosan

jelzi a Bíróság Graf ügyben83 hozott ítélete. Az ügyben arról az osztrák munkajogi szabályról kellett dönteni,

ami egy bizonyos mértékű kártalanítást fizetett azon munkavállalóknak, akiknek munkaviszonya a munkáltató

kezdeményezésére szűnik meg. A per egy német állampolgár és egy osztrák cég között támadt, amikor a német

munkavállaló megszüntette munkaviszonyát annak érdekében, hogy Németországban vállaljon munkát, viszont

követelte a munkáltató intézkedése esetén biztosított kártalanítást, mondván, hogy annak elmaradása

megnehezíti munkavállalását egy másik tagországban. Érdekes módon az osztrák jogirodalom jelentős része is

ezt az álláspontot támasztotta alá. Azonban a Bíróság – indokoltan – hangsúlyozta, hogy az osztrák szabályozás

teljesen független a munkavállaló állampolgárságától, hiszen minden munkavállalót egyformán érint, aki saját

elhatározásából szünteti meg munkaviszonyát. Azt sem lehet bizonyítani, hogy e szabályozás, bár nem

megkülönböztető, de alkalmas arra, hogy akadályozza a munkavállalók szabad mozgását. A kártalanítás fizetése

ugyanis nem attól függ, hogy a munkáltató marad-e addigi állásában, vagy sem, más tagállamban vállal munkát,

vagy sem, hanem egy jövőbeni, bizonytalan eseménytől, hogy a munkáltató megszünteti-e a dolgozó

munkaviszonyát. Ez pedig túlságosan bizonytalan és közvetett lehetőség ahhoz, hogy – összehasonlítást téve a

saját elhatározása, illetve a munkáltató intézkedése nyomán távozó munkavállaló helyzete között – a

munkavállalók szabad mozgásának korlátozásáról, a munkaerőpiacra történő belépés megnehezítéséről lehetne

beszélni. Az osztrák szabályozás tehát összeegyeztethető a közösségi joggal. Sőt azt is megállapíthatjuk, hogy a

közösségi jogra történő parttalan hivatkozás korlátozásában tulajdonképpen a Keck ügyben hozott ítélet köszön

vissza.

2.8. h) Kivételek

2.8.1. Általában

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 45. cikk (3) bekezdése által részletezett, a munkaerő szabad

mozgásából fakadó jogosítványok a közrend, a közbiztonság és közegészségügy által indokolt korlátozások

keretei között érvényesülhetnek. Ezzel összefüggésben főszabály a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó

szabályok alkalmazása azzal, hogy a 45. cikk (3) bekezdése alapján elfogadhatók lehetnek korlátozások.

Ugyanakkor a 45. cikk (4) bekezdése kimondja, hogy a 45. cikk rendelkezései nem vonatkoznak a

közszolgálatban történő foglalkoztatásra, azaz a közszolgálatra hivatkozás esetében a munkavállalók szabad

mozgására vonatkozó szabályok egyáltalán nem kerülnek alkalmazásra. Mindez – miként az áruk szabad

mozgásánál – ismét a rugalmas jogfogalmakkal definiált kivételek értelmezéséhez vezet. Emellett a Bíróság

gyakorlata egyes esetekben szintén igazolhatónak tartja a munkavállalók szabad mozgásának korlátozását.

2.8.2. Kivételek az EUMSz. alapján

80 C-415/93. sz. Union Royale Belge des Sociétés de Football Association ASBL és mások kontra Jean-Marc Bosman és mások ügy, EBHT

[1995] I-4921. o. 81 C-415/93. sz. Union Royale Belge des Sociétés de Football Association ASBL és mások kontra Jean-Marc Bosman és mások ügy, EBHT [1995] I-4926–4927. o., illetve 5073. és 5081. o. 82 C-176/96. sz. Lehtonen és Castors Canada Dry Namur-Braine ASBL kontra Fédération royale belge des sociétés de basket-ball ASBL

(FRBSB) ügy, EBHT [2000] I-2681. o. 83 C-190/98. sz. Volker Graf kontra Filzmoser Maschinebau GmbH ügy, EBHT [2000] I-493. o.


mozgása


2.8.2.1. Közrend

Elsőként arra a jogvitára utalnánk, amely az angol hatóságok és egy holland állampolgár között merült fel, aki

az angol szcientológiai szektánál kívánt munkát vállalni. Az angol hatóságok – jóllehet egy másik közösségi

állampolgárról volt szó – megtagadták a munkavállalás engedélyezését arra hivatkozva, hogy a szcientológiai

szekta tevékenysége bár nem jogellenes, de ellentétes a közjóval, ezért annak tevékenységét igyekeznek

visszaszorítani. A holland fél panasza nyomán eljáró angol bíróság egyebek között a következő – közrenddel

kapcsolatos – kérdésben várta a Bíróság előzetes döntését: a 64/221/EGK irányelv 3. cikke szerint „közrendre,

közbiztonságra hivatkozó intézkedést foganatosítani kizárólag az érintett egyén személyes magatartása alapján

lehet”.84 Mindennek alapján három kérdés merült fel: értelmezhető-e az irányelv által megkívánt személyes

magatartás részeként valamely szervezethez, egyházhoz való tartozás, az ottani munkavállalás; lehet-e

hivatkozni a közrendre akkor, amikor a munkáltató szervezet működése ugyan társadalomra károsnak minősül,

de nem törvényellenes; megtagadható-e egy másik tagállam polgárának a foglalkoztatása olyan szervezetnél,

ahol ez az angoloknak nem tiltott?

A Bíróság válasza némiképp meglepő módon nemcsak az első kérdésre volt igenlő, hanem a második és

harmadik felvetésre is megerősítő választ adott, lehetővé téve a konkrét ügyben a holland állampolgár

munkavállalásának megtagadását a szcientológiai szektánál.85 Az ítélet indokait keresve feltehető, hogy a

Bíróság nem kívánta a gazdasági integrációval kapcsolatos szigorú szemléletét olyan érzékeny – s a közös piac

lényegétől valójában nagyon távol álló – területekre kiterjeszteni, mint a vallási köntösben megjelenő

szervezetek jogi megítélése Angliában.

Erre az „önkorlátozásra” s egyensúlykeresésre utalnak az ítéletnek a közrendről értekező sorai is. Ezek egyrészt

hangsúlyozzák, hogy a közrend kategóriáját különösen szűken kell értelmezni, amikor erre való hivatkozással

valamely alapvető szabadság érvényesülését kívánják korlátozni, másrészt azonban elismerik, hogy a közrend

tartalma országról országra és időről időre változhat, ezért szükséges bizonyos mérlegelési jogot engedni az

illetékes nemzeti hatóságoknak. A konkrét értelmezési kérdésre adott választól függetlenül nagy jelentőségű a

Van Duyn ügyben hozott döntés, mert a Bíróság továbbfejlesztve a közvetlen hatály tételét, megállapította, hogy

a hivatkozott 64/221/EGK irányelv érintett cikke közvetlen hatállyal bír, tehát az abban foglalt jogokat a

tagállamok bíróságainak is védelemben kell részesíteniük. Ezzel tehát lehetővé vált a természetes és jogi

személyek számára, hogy bíróságaik előtt az alapító szerződések egyes cikkeinek közvetlen hatálya mellett (lásd

fentebb a Van Gend en Loos ügyet) egyes irányelvek esetében is erre hivatkozzanak.

A fentebb ismertetett Van Duyn ügyben hozott döntéssel szemben azonban ma már indokoltan lehet hivatkozni

az Adoui and Cornuaille kontra Belgium esetben hozott előzetes döntésre. A meglehetősen profán tényállás

főszereplője két francia hölgy, akiktől a belga hatóságok megtagadták a tartózkodási engedélyt, mivel egy olyan

bárban dolgoztak pincérnőként, mely nem állt minden gyanún felül a jó erkölcs szempontjából, sőt vélhetően

prostitúcióval fonódott egybe tevékenységük. Magatartásuk tehát – a belga hatóságok álláspontja szerint – a

közrendbe ütközőnek minősült.

A fogas problémát itt is a belföldiekkel és a külföldiekkel szemben érvényesített eltérő elbánás jelentette. A

belga jog ugyan távolról sem támogatta a prostitúciót, sőt különböző korlátozásokat alkalmazott a foglalkozás

visszaszorítására, de nem foganatosított abszolút tilalmat sem. Ezzel szemben a külföldieket rendszeresen

kiutasították ilyen gyanú esetén, mondván, valószínű, hogy különböző bűncselekményeket is elkövetnek, ezért

veszélyesek a közrendre. Kérdés volt tehát, hogy a hazai és a külföldi polgárok magatartásának eltérő értékelését

mennyiben ellensúlyozza a közrend említése.

A közrend fogalmának értelmezésénél a Bíróság visszautalt korábbi döntéseire, megállapítva, hogy a közrendre

hivatkozás feltételezi a társadalom valamely alapvető érdekét sértő tényleges és kellőképpen súlyos fenyegetés

létét. Továbbá megállapította, hogy a közrend segítségül hívása nem eredményezhet a többi tagállam polgárait

sértő önkényes megkülönböztetést – lényegében meghonosítva ezzel az EKSz. 30. (36.) cikkében található

tilalmat a 39. (48.) cikk alkalmazási területén is. A fenti megállapítások fényében a Bíróság nem találta valósnak

a közrend fenyegetettségét az adott esetben, hiszen a fogadó ország (Belgium) polgárai űzhették a kifogásolt

tevékenységet.86 A döntés tehát nem követte a Van Duyn ügyben a közrendről kialakított értelmezést. A Bíróság

új irányt adott a közrend értelmezésének, s ennek alapján vélelmezhető, hogy ma már a szcientológiai szektával

kapcsolatos esetben is másként döntenének.

84 A 64/221/EGK irányelvet azóta hatályon kívül helyezte a 2004/38/EK irányelv. 85 41/74. sz. Van Duyn kontra Home Office ügy, EBHT [1974] 1337. o. 86 115/81. és 116/81. sz. Rezguia Adoui kontra Belga állam és Liége város, Dominique Cornuaille kontra Belga állam egyesített ügyek, EBHT [1982] 1665. o.


mozgása


A Bíróság szerint abban az esetben is vizsgálni kell, hogy a személyek jelenléte valóságos, időszerű és kellően

komoly veszélyt jelent-e a társadalom valamely alapvető érdekére nézve, amikor olyan személyek kívánnak

belépni a schengeni térségbe, akik a Schengeni Információs Rendszerben beléptetési tilalmat elrendelő

figyelmeztető jelzés hatálya alatt álltak.87 Mivel a spanyol hatóságok ezt elmulasztották két olyan algériai

állampolgár esetében, akiknek házastársuk valamely tagállam állampolgára volt, Spanyolország megszegte a

közösségi jogból eredő kötelezettségeit. Vizsgálni kell továbbá azt is, hogy a kiutasításról szóló határozat

meghozatala óta eltelt időben bekövetkezett-e olyan pozitív változás az uniós polgár magatartásában, amely

miatt az adott személy már nem jelent valós fenyegetést a közrendre, vagy az ilyen fenyegetés lényegesen

csökkent. Megfelelően értékelni kell a kiutasítani tervezett személy családi körülményeit, különösen ha családja

abban a tagállamban marad, amelyből kiutasítanák.88 Azon tagállamból való kiutasítás, ahol az érintett közeli

hozzátartozói élnek, az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikke által védett magán- és családi élet

tiszteletben tartásához való jogba ütközhet.89

2.8.2.2. A közszolgálat kivétele

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 45. cikk (4) bekezdése szerint a munkavállalók szabad

mozgására vonatkozó rendelkezések nem vonatkoznak a közszolgálatban alkalmazásra. Ebben a körben tehát

nem érvényesül az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalma sem.

E kivétel érvényesülési körét vizsgálva a Bíróság úgy foglalt állást, hogy közszolgálatnak minősülnek azon

beosztások, amelyek magukban foglalják a közhatalom gyakorlásában való közvetett vagy közvetlen részvételt és

az állam vagy más hivatalos szerv általános érdekeinek védelmét.90

Általánosságban megállapítható, hogy a Bíróság szűken értelmezi a közszolgálat kivételét, nincs tehát szó olyan

nyitott felhatalmazásról, amellyel a tagállamok tetszés szerint élhetnének. Mindenekelőtt hangsúlyozni kell,

hogy a kivétel csak a védett közszolgálati beosztásba történő felvételre vonatkozik. Amennyiben tehát valaki

alkalmazást nyert, többé nem lehet vele szemben állampolgárságon alapuló megkülönböztetést érvényesíteni.91

Természetesen a közszolgálat felépítése, szervezetének szabályozása tagállami hatáskörbe tartozik. Azonban a

Bíróság ismételten hangsúlyozta a közszolgálat egységes értelmezésének szükségességét, kiküszöbölendő a

tagállamok jogai közötti eltéréseket és megakadályozandó, hogy olyan állásokat is kizárjanak a munkavállalók

szabad mozgásából, amelyek valójában nem sorolhatók a közszolgálat fogalma alá.

A tagországok több esetben kísérletet tettek az úgynevezett „intézményi” szemlélet érvényesítésére, amely

értelmében a közszolgálat kivételére lehetne hivatkozni minden olyan alkalmazásnál, amely egy meghatározott

közigazgatási szervezeten – például minisztériumon – belül történik. A Bíróság azonban nem értett egyet ezzel a

megközelítéssel, és az úgynevezett „funkcionális” értékelést92 támogatta. Ennek értelmében ugyanazon

szervezeten belül is minden egyes állást önállóan kell megítélni abból a szempontból, hogy a beosztással

párosuló hatáskörök olyan természetűek-e, amelyek indokoltan támasztják az állampolgárság kritériumát az

alkalmazásnál.

Amikor el kell dönteni, hogy egy munkakör besorolható-e a közszolgálat kivétele alá, a Bíróság két feltétel

jelenlétét mérlegeli, összhangban a korábban említettekkel: kapcsolódik-e a beosztáshoz a közhatalom

gyakorlása közvetlen vagy közvetett módon, illetve kapcsolódik-e a beosztáshoz az állam vagy más hivatalos

szerv érdekeinek védelmét szolgáló kötelezettség. A Bíróság újabb döntései, amelyekben mindkét szempontra

hivatkozik, arra utalnak, hogy a két feltételnek együttesen kell fennállnia ahhoz, hogy a közszolgálat kivételére

sikerrel lehessen hivatkozni.93

Ami a második feltételben szerepelő általános érdek, „general interest” kifejezést illeti, a Bíróság ez idáig nem

adott kimerítő meghatározást. Bizonyosan az általános érdekek kifejezői a hagyományos állami feladatok –

87 C-503/03. sz. Bizottság kontra Spanyol Királyság ügy, EBHT [2006] I-1097. o. 88 C-482/01. és C-493/01. sz. Georgios Orfanopoulos és társai (C-482/01. sz. ügy) és Raffaele Oliveri (C-493/01. sz. ügy) kontra Land

Baden-Württemberg egyesített ügyek, EBHT [2004] I-5257. o. 89 C-482/01. és C-493/01. sz. Georgios Orfanopoulos és társai (C-482/01. sz. ügy) és Raffaele Oliveri (C-493/01. sz. ügy) kontra Land Baden-Württemberg egyesített ügyek, EBHT [2004] I-5257. o.; C-60/00. sz. Mary Carpenter kontra Secretary of State for the Home

Department ügy, EBHT [2002] I-6279. o. 90 149/79. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [1980] 3881. o. 91 152/73. sz. Sotgiu kontra Deutsche Bundespost ügy, EBHT [1974] 153. o. 92 307/84. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1986] 1725. o., továbbá C-4/91. sz. Bleis kontra Ministére de l’Éducation

Nationale ügy, EBHT [1991] I-5627. o. 93 C-473/93. sz. Bizottság kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, EBHT [1996] I-3263.


mozgása


diplomácia, védelem, rendfenntartás, adóztatás, igazságszolgáltatás – teljesítését szolgáló hivatások. De ezen

túlmenően ide tartozhat minden lényegi állami érdeket képviselő beosztás.

A közhatalom gyakorlásában való közvetett vagy közvetlen részvétel sem csupán a klasszikus állami

feladatkörök ellátásával lehet kapcsolatos, hanem felöleli a korszerű jóléti államok köztisztviselői által gyakorolt

jogköröket is. Az irodalom szerint közhatalom közvetlen gyakorlásáról van szó, amikor az alkalmazott olyan

jogköröket gyakorol, amelyek érintik a természetes vagy jogi személyek helyzetét.94 Azonban nemcsak a

tényleges döntéshozók vonatkozásában lehet hivatkozni a közhatalom kivételére, hanem azon személyeknél is,

akik a döntések hátteréül szolgáló jogszabályi hátteret, illetve társadalompolitikát kidolgozzák.

Lényegesen több kérdést vet fel a közhatalom közvetett gyakorlásának helyes értelmezése. A Bíróság szerint

nem kívánatos a kiterjesztő értelmezés, hiszen így a korábban elvetett intézményi szemléletet lehetne

visszacsempészni: azaz mindenkit, aki egy olyan szervezetnél dolgozik, aminek vezetője közhatalmat gyakorol,

e kivétel alá lehetne sorolni. A közhatalom közvetett gyakorlására lehet hivatkozni a titkárok vagy irodai

alkalmazottak, és nem egy minisztérium fizikai dolgozói esetében is.

Az elvi kérdések fogalmi tisztázásán túlmenően indokolt annak áttekintése, hogy miként alakul egy-egy

foglalkozás, illetve beosztás megítélése az esetjog szerint. A Bíróság korábbi döntéseiben megállapította, hogy

nem vonhatók a közhatalom kivétele alá az önkormányzatok által alkalmazott kertészek és festők, a

közkórházakban dolgozó nővérek, valamint a nyelvtanárok és középiskolai tanárok. Ugyancsak nem lehet

hivatkozni a közszolgálatra a vasutasok esetében, leszámítva azt a sajátos esetet, amikor háború esetén

különleges jogosítványokat gyakorolnak. Elfogadta viszont, hogy az önkormányzatok által alkalmazott

éjjeliőrök és felügyelők a vizsgált kivétel hatálya alá vonhatók.95 A hajóskapitányok ugyan bizonyos esetekben

gyakorolnak közhatalmat (a fedélzeten jelentkező veszélyhelyzetben, születési, házassági, valamint halotti

anyakönyvvezetéskor), azonban tevékenységük csak akkor tartozhat a közszolgálat kivétele alá, ha közhatalmi

jogosítványaikat rendszeresen gyakorolják, és az tevékenységük egészének nem csupán nagyon jelentéktelen

részét képezi.96 Ugyan a letelepedés szabadságával összefüggésben vizsgálta a Bíróság, de Belgiumban a

biztosító társaságoknál kötelezően kinevezett biztosítási megbízottak tevékenysége (akiknek jelentéstételi

kötelezettsége áll fenn a biztosítási felügyelet irányában, illetve átmeneti időre felfüggesztő hatályú vétójogot

gyakorolhatnak a nem jogszerű társasági döntésekkel szemben) nem minősült a közhatalom gyakorlásának még

akkor sem, ha az őket felügyelő szerv, a biztosítási felügyelet közhatalmat gyakorolt.97

A Bizottság 1993-ban és 1994-ben eljárást kezdeményezett több tagállam, nevezetesen Belgium, Görögország

és Luxemburg ellen, kifogásolva, hogy túlságosan átfogóan alkalmazzák az állampolgárság követelményét. A

Bíróság ítéleteiben megállapította, hogy a munkavállalók szabad mozgásának sérelmét jelenti, ha általánosan az

állampolgárság feltételét támasztják a közoktatásban és kutatásban, közegészségügyben, közlekedésben, a

postánál, a tömegtájékoztatásban, továbbá a víz-, gáz- és elektromosáram-szolgáltatásról gondoskodó közüzemi

vállalatoknál történő alkalmazásnál, nem vizsgálva, hogy a beosztások mennyiben kapcsolódnak közhatalom

gyakorlásához, illetve az állam általános érdekeinek védelméhez.98 Tehát elengedhetetlen a munkakörök szerinti

megkülönböztetés, nem lehet egész ágazatokat a közszolgálat kivétele alá sorolni, az állampolgárság

követelményét támasztva az alkalmazásnál.

Több ítéletében lényegében a tagállami közszolgálatok egyenértékűségét fogalmazta meg a Bíróság, amikor

megállapította, hogy a közszolgálatban adandó besorolás és fizetési fokozat megállapításánál figyelembe kell

venni a másik tagország közszolgálatában eltöltött időt is.99

2.8.3. A Bíróság esetjogán alapuló kivételek

Amint az áruk szabad mozgásánál a kényszerítő követelményeknél, úgy a munkavállalók szabad mozgásával

kapcsolatban is bizonyos indokokra tekintettel igazolható lehet a munkavállalók szabad mozgásának korlátozása

a Bíróság esetjoga alapján. Bár a Bíróság ítéleteinek fogalomhasználata – egyebek között – a korlátozás

„objektív igazolhatóságára” (objectively justified)100 vagy „nyomós közérdeken alapuló indokokra” (pressing

94 Handoll, J.: Free movement of Persons in the EU. Chichester – New York, 1995. 238. o. 95 149/79. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [1982] 1845. o. 96 C-405/01. sz. Colegio de Oficiales de la Marina Mercante Española kontra Administración del Estado ügy, EBHT [2003] I-10391. o.; C-47/02. sz. Albert Anker, Klaas Ras és Albertus Snoek kontra Német Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [2003] I-10447. o. 97 C-42/92. sz. Adrianus Thijssen kontra Controledienst voor de verzekeringen ügy, EBHT [1993] I-4047. o. 98 C-473/93. sz. Bizottság kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, EBHT [1996] I-3207. o., C-290/94. sz. Bizottság kontra Görög Köztársaság ügy, EBHT [1996] I-3285. o., C-173/94. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [1996] I-3265. o. 99 C-187/96. sz. Bizottság kontra Görög Köztársaság ügy, EBHT [1998] I-1095. o., továbbá C-15/96. sz. Kalliope Schöning-

Kougebetopoulou kontra Frei und Hansestadt Hamburg ügy, EBHT [1998] I-47. o. 100 C-237/94. sz. John O’Flynn kontra Adjudication Officer ügy, EBHT [1996] I-2617. o.


mozgása


reasons of public interest,101illetve overriding reasons of public interest)102 utal, ezek mégis megfeleltethetők az

áruk szabad mozgásával kapcsolatban kialakított kényszerítő követelmények csoportjával.

A már említett Köbler ügyben a Bíróság ugyan elismerte, hogy a munkavállalók munkáltató iránti hűségének

jutalmazása a kutatás vagy egyetemi oktatás területén nyomós közérdeken alapuló indokra hivatkozva nem

zárható ki, az adott esetben ezt nem fogadta el.103 Ugyancsak nem fogadta el a Bíróság a tagállam hatóságainál

keletkező megengedhetetlenül magas költségeket és a szervezés nehézségét mint a személyek szabad

mozgásának korlátozását igazoló indokot, amikor valamely szociális kedvezmény nyújtásánál a vitatott

tagállami intézkedés közvetett módon hátrányosabb helyzetbe hozta a más tagállamok állampolgárait.104

2.9. i) Társadalombiztosítási szabályok

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés ismertetett rendelkezései ellenére a munkavállalók szabad

mozgása egyik tagállamból a másikba valószínűtlen volna, ha a dolgozók elvesztenék emiatt korábban

megszerzett társadalombiztosítási jogosítványaikat. Az EUMSz. 48. cikke ezért olyan rendszert teremtett, ami a

munkavállalóknak és ezek igényjogosult hozzátartozóinak biztosítja

• a különböző államokon belüli előírások szerint figyelembe vett minden olyan idő összeadását, amely az

igényjogosultság megszerzése és megtartása, valamint a teljesítmények beszámítása szempontjából fontos;

illetve

• a pénzbeli járandóságok kifizetését a tagállam területén lakó személynek.

Mindezen jogosítványok érvényesülése érdekében két alapvető EGK-rendeletet alkotott a Tanács (1408/71/EGK

és 574/72/EGK),105 amelyek nyomán gazdag bírói gyakorlat bontakozott ki. Egy súlyos fogyatékosságban

szenvedő német állampolgár gyermektől, akinek apja Salzburg tartományban tanárként dolgozott, megtagadták

az ápolási díjat Ausztriában arra hivatkozva, hogy Salzburg tartomány ápolási díjról szóló törvénye az ellátásra

való jogosultsághoz Salzburg tartományban lévő fő lakóhelyet követel meg.106 A Bíróság értelmezése szerint az

1408/71/EGK rendelet célja többek között az, hogy közösségi munkavállalónak a szabad mozgáshoz való jog

gyakorlása ne legyen kevésbé vonzó amiatt, hogy a betegségbiztosítási ellátások nyújtásának feltétele, hogy a

munkavállaló családtagjai az illetékes tagállamban lakjanak. Következésképpen az 1408/71/EGK rendelettel

ellentétes lenne valamely munkavállaló gyermekét olyan ellátástól megfosztani, amelyre jogosult lenne akkor,

ha az illetékes államban lakna. Egy másik ügy alapja az volt, hogy az 1408/71/EGK rendelet alapján, ha az adott

kezeléshez rendszerint szükséges időn belül a lakóhely szerinti tagállamban az ellátás nem biztosítható, az

illetékes intézménynek meg kell adni a külföldi ellátások megtérítésére vonatkozó előzetes engedélyt.107 A

betegbiztosítási pénztár ilyen esetben köteles megtéríteni a beteg ellátásának költségeit. A Bíróság kimondta,

hogy ahhoz, hogy egy betegtől a lakóhely szerinti tagállamban való ellátáshoz szükséges hosszú várakozási

időre vonatkozó indokok alapján meg lehessen tagadni a külföldi kezelés igénybevételét, a brit egészségügyi

szolgáltató, a National Health Service köteles volt megállapítani, hogy ez a várakozási idő nem haladja meg az

érdekelt egészségi állapotának és kórházi kezelési szükségleteinek figyelembevételével megállapított, orvosilag

elfogadható időtartamot. A kérdést előterjesztő bíróság feladata volt megvizsgálni, hogy az National Health

Servive illetékes szerve által meghatározott várakozási idő – az érdekelt állapotára és egyéni kórházi kezelési

szükségleteire tekintettel – túllépte-e az orvosilag indokolt határidőt. Az, hogy a valamely másik tagállamban

igénybe veendő kórházi ellátás költsége meghaladhatja azt az összeget, amennyibe az ellátás a szóban forgó

nemzeti rendszerhez tartozó intézményben kerülne, ilyen esetben nem lehet az engedély megtagadásának jogos

indoka.

Azonban – miként arra a Bíróság rámutatott – a közösségi jog nem teremtette meg a társadalombiztosítás

egységes rendszerét, hanem megengedte a különböző rendszerek továbbélését, de előírva azok

együttműködését, és biztosította, hogy a jogosultak önálló igényekkel lépjenek fel a különböző intézmények

101 C-224/01. sz. Gerhard Köbler kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [2003] I-10239. o. 102 C-195/98. sz. Österreichischer Gewerkschaftsbund, Gewerkschaft öffentlicher Dienst kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [2000] I-

10497. o. 103 C-224/01. sz. Gerhard Köbler kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [2003] I-10239. o. 104 C-237/94. sz. John O’Flynn kontra Adjudication Officer ügy, EBHT [1996] I-2617. o. 105 Az 574/72/EGK rendelet a 987/2009/EK rendelet 96. cikke értelmében – bizonyos kivételektől eltekintve – 2010. május 1-jétől nem hatályos. 106 C-286/03. sz. Silvia Hosse kontra Land Salzburg ügy, EBHT [2006] I-1771. o. 107 C-372/04. sz. The Queen, Yvonne Watts kérelme alapján kontra Bedford Primary Care Trust és Secretary of State for Health ügy, EBHT [2006] I-4325. o.


mozgása


ellen akár az egyes nemzeti jogszabályok, akár a közösségi jog erejénél fogva.108 A közösségi jog tehát nem

vonta meg a tagállamoktól a társadalombiztosítási rendszer megszervezésének jogát, közösségi jogi szabályozás

hiányában a nemzeti jog határozza meg, hogy milyen feltételekkel lehet valaki biztosított és milyen ellátásokra

jogosult.109

2.10. j) A személyek szabad mozgása és a belső határok

Az EUMSz. 26. cikk (2) bekezdése szerint a belső piac olyan belső határok nélküli térség, amelyben egyebek

között biztosított a személyek szabad mozgása. Erre hivatkozva110 egy Strasbourgból Rotterdamba repülővel

érkező holland állampolgár megtagadta útlevelének bemutatását és állampolgárságának igazolását 1992

decemberében.111 Az időpont megválasztása feltehetően nem volt véletlen, hiszen a hivatkozott rendelkezés

szerint 1992 decemberéig kellett a belső piacot fokozatosan létrehozni. Az ügy lényegében azt a kérdést vetette

fel, hogy van-e az EUMSz. 26. cikk (2) bekezdésének megfelelő EKSz. 14. cikkének közvetlen hatálya, azaz

keletkeztet-e olyan jogokat az állampolgárok számára, amelyekre a nemzeti hatóságok és bíróságok előtt

hivatkozhatnak. A Bíróság ítéletében a belső piac megvalósításának fokozatosságára utalt. Ennek jegyében

pedig elutasította azt az igényt, hogy a tagállamoknak akkor is fel kellene számolniuk a határellenőrzést, ha a

Tanács nem alkotta meg az ehhez szükséges intézkedéseket 1992. december 31. előtt. Tehát közös szabályok

hiányában a tagországok megtartották azt a jogukat, hogy ellenőrizzék, az Unió polgára vagy harmadik ország

állampolgára lép be az ország területére. Ugyanakkor a szabály megsértése miatt kiszabható büntetésnek

igazodnia kell a hasonló belföldi jogsértések jogkövetkezményeihez, s nem lehet annyira aránytalan, hogy

akadályt képezzen a személyek szabad mozgásával szemben. Az Európai Bíróság nem mellőzhette döntése

politikai következményeinek mérlegelését sem. A belső határok ellenőrzése általános tilalmának kimondása

nyilvánvalóan drámai, s a tagállamok többsége által nem óhajtott változásokat hozott volna. Ezért bár komoly

érvek szóltak a közvetlen hatály megállapítása mellett, a Bíróság inkább a bírói realizmust tükröző óvatos

döntést hozott.112

A személyek szabad mozgásának régen óhajtott kiteljesedése vonatkozásában az EKSz. 62. cikke előirányozta,

hogy az Amszterdami Szerződés hatálybalépésétől113 számított öt éven belül intézkedéseket fogadjanak el azzal

a céllal, hogy mind az Unió polgárai, mind a harmadik országok polgárai esetében megszűnjön az ellenőrzés a

belső határok átlépésekor. Ez természetesen csak akkor érhető el, ha közös külső határok ellenőrzésénél magas

szintű együttműködés valósul meg a tagországok között. Ezt célozta az Amszterdami Szerződés által bevezetett

új IV. cím, ami közös intézkedéseket irányzott elő egyebek között a vízumok, a menekültügy, illetve a

bevándorlási politika területén.114 A Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével a korábbi IV. címét az EUMSz. „A

szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség” elnevezést viselő V. címe váltotta fel. Az

EUMSz. 77. cikk (1) bekezdés a) pontja szerint az Unió olyan politikát alakít ki, amelynek célja, többek között,

annak biztosítása, hogy a belső határok átlépésekor a személyek, állampolgárságuktól függetlenül,

mentesüljenek mindenfajta ellenőrzés alól. Ennek céljából pedig az Európai Parlament és a Tanács rendes

jogalkotási eljárás keretében intézkedéseket állapíthat meg.

3. 3. A letelepedés (vállalkozás) szabadsága

3.1. a) Az EUMSz. rendelkezései

A személyek szabad mozgása nemcsak a munkavállalókra vonatkozik, hanem az önálló vállalkozók és

társaságok gazdasági tevékenységét is biztosítja az Unió bármelyik tagállamában. Az EUMSz. letelepedés

szabadságáról szóló 49. cikke értelmében minden olyan korlátozás tilos, ami egy tagállam polgárainak egy

másik tagállam területén való letelepedésére, azaz vállalkozására vonatkozik. Ugyanez a tilalom érvényes az

ügynökségek,fióktelepek vagy leányvállalatok alapítására vonatkozó korlátozásokra, feltéve hogy e

vállalkozásokat egy másik közösségi tagállam polgárai kívánják létrehozni.

108 2/67. sz. De Moor kontra Caisse de pension des employés privés ügy, EBHT [1967] 255. o. A társadalombiztosítással kapcsolatos

robusztus uniós szabályozás és esetjog részletes bemutatása szétfeszítené a tankönyv kereteit. A további vizsgálódást megkönnyítendő

utalunk a jogirodalomra: Hajdú József – Lukács Éva: Népességmozgások és szociális védelem az Európai Unióban. In Lukács Éva – Király Miklós (szerk.): Migráció és Európai Unió. Budapest, 2001. 271–305. o. 109 Lásd egyebek között C-120/95. sz. Nicolas Decker kontra Caisse de maladie des employés privés ügy, EBHT [1998] I-1831. o. 110 Továbbá az Unió polgárságára vonatkozó EKSz. 18. (8a.) cikkre is hivatkozott. 111 C-378/97. sz. Büntetőeljárás Florus Ariël Wijsenbeek ellen ügy, EBHT [1999] I-6207. o. 112 Oliveira, Á. Castro: Workers and other persons: step-by-step from movement to citizenship. 101–103. o. 113 Az Amszterdami Szerződés 1999. május 1-jén lépett hatályba. 114 Részletesen lásd Kovács Péter: A schengeni kérdés. Budapest, 2000.


mozgása


Sőt, a Bíróság döntései szerint a letelepedés szabadsága az Unión belül működő vállalkozásokat abban az

esetben is megilleti, ha ügynökségek, illetve fióktelepek helyett csupán egyszerű irodákat kívánnak létrehozni

egy másik tagállamban, feltéve hogy azt saját személyzetük irányítja, vagy olyan személy, aki bár független, de

állandó felhatalmazással bír arra, hogy a megbízója javára tevékenykedjék.115 A letelepedés szabadsága felöleli

az önálló keresőtevékenység megkezdését és gyakorlását, valamint vállalkozások alapítását és irányítását –

ideértve különösen a gazdasági társaságokat – a fogadó állam polgáraira vonatkozó rendelkezések szerint. Más

szóval a letelepedés szabadsága – legalábbis az EUMSz. megfogalmazásában – nem korlátlan jogosítvány,

hanem nemzeti elbánást biztosít a tagállamok azon polgárainak, akik egy másik tagországban kívánnak

gazdasági tevékenységet folytatni. Mint alább látni fogjuk, a Bíróság ezen a területen is többször meghaladta az

EUMSz. elvárásait, és úgy találta, hogy az uniós jog kizárja a letelepedést korlátozó, de nem megkülönböztető

szabályok alkalmazását is.

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés kifejezetten lehetővé teszi az „átjárást” a munkaerő szabad

mozgása és a letelepedés szabadsága között azzal, hogy jogalkotási felhatalmazást ad, hogy az Európai

Parlament, a Tanács és a Bizottság biztosítsa, hogy a másik tagállamból származó munkavállalók alkalmazásuk

országában egyéni vállalkozásba fogjanak, s evégből továbbra is a fogadó országban maradhassanak.

3.2. b) Általános program

Külön kell szólni az EUMSz. 50. cikkének megfelelő EKSz. 44. (54.) cikk alapján 1962-ben elfogadott

általános progr amról, amely részletezte az eltörlendő diszkriminatív intézkedések fajtáit, és ágazatonként

menetrendet állított fel a liberalizálás megvalósítására. A megkülönböztetést tartalmazó intézkedések leltára

mintegy kéttucatnyira rúgott. Egyebek között tilalom alá kerültek az olyan szabályok, amelyek hátrányos

adórendelkezéseket alkalmaztak, akadályozták a letelepedés szabadságára jogosultak szakmai képzésben való

részvételét, vagy éppen tulajdonszerzési képességét korlátozták.

Az általános program továbbá tiltott bármely olyan jogszabály vagy szakmai gyakorlat által támasztott

követelményt, amelyet ugyan állampolgárságtól függetlenül alkalmaznak, azonban kizárólagos vagy fő

következménye, hogy akadályozza valamely tevékenység folytatását más tagállamok polgárai által. Ezzel a

közvetett vagy indirekt diszkrimináció tilalma is megjelent a programban.

3.3. c) Másodlagos jogforrások

A hatvanas évek elejétől számos irányelv született annak érdekében, hogy a mezőgazdaság és erdőgazdaság, a

bányászat, a nagy- és kiskereskedelem ágazataiban biztosítsák a letelepedés szabadságát. Külön figyelmet

érdemel a Tanács 73/148/EGK irányelve, ami a munkavállalók szabad mozgását biztosító jogszabályok

mintájára biztosította a tagállamok polgárainak és családtagjaiknak, hogy egyéni vállalkozóként vagy

szolgáltatások nyújtása, illetve igénybevétele érdekében elhagyják a tagállamok területét, illetve belépjenek egy

másik tagországba, s ott állandó jelleggel tartózkodjanak. Kiegészítette e szabályozást a Tanács 75/34/EGK

irányelve, ami lehetővé tette, hogy tevékenysége megszűnése után is a vállalkozás országában maradjanak a

letelepedés jogát gyakorló polgárok. Azóta a 73/148/EGK irányelvet, valamint a 75/34/EGK irányelvet a

2004/38/EK irányelv hatályon kívül helyezte. A 2004/38/EK irányelv 7. cikk (1) bekezdés a) pontja szerint

valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga valamely másik tagállam területén három hónapot

meghaladó időtartamon túl is, ha a személy önálló vállalkozóként tevékenykedik a fogadó tagállamban.

Bizonyos feltételek mellett ugyanez a jog megilleti az önálló vállalkozó uniós polgárt kísérő vagy hozzá

csatlakozó családtagot is. A 2004/38/EK irányelv 17. cikke alapján pedig a fogadó tagállamban meghatározott

okból (például nyugdíjazás vagy tartós munkaképtelenség) már nem dolgozó önálló vállalkozókat az egyébként

szükséges ötéves tartózkodási idő eltelte előtt megilleti a huzamos tartózkodás joga.

Az általános program végrehajtása jegyében született meg a Tanács 64/224/EGK irányelve is a letelepedés és a

szolgáltatás szabadságának biztosításáról a kereskedelmi képviselők tevékenysége vonatkozásában, amely

jelenleg már nincs hatályban. Az irányelv értelmében a tagállamoknak el kellett törölniük azon korlátozásokat,

amelyek akadályozták, hogy a más tagországokból érkező kereskedelmi képviselők ugyanolyan feltételek

szerint kezdjenek vállalkozást vagy nyújtsanak szolgáltatást, mint a fogadó ország saját állampolgárai. A

biztonság kedvéért az irányelv tagországonként megjelölt néhányat az egyes országokban akkoriban létező

megkülönböztető s ezért felszámolandó intézkedések közül, amelyek például külön engedélyek beszerzését írták

elő vagy egyenesen az állampolgárság követelményét támasztották. Az irányelv biztosította, hogy a más

tagállamokból érkező ügynökök is tagjai lehessenek szakmai szervezeteknek. Továbbá arról is rendelkezett,

115 205/84. sz. Bizottság kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [1986] 3755. o.


mozgása


hogy amennyiben az ügynököktől megkövetelik szakmai jó hírnevük bizonyítását, úgy ezt az eredeti

honosságuk szerinti tagország hatóságai által kiállított igazolással is megtehessék.

Mintegy két évtizeddel később jelent meg a Tanács 86/653/EGK irányelve szintén a kereskedelmi képviselőkkel

kapcsolatban, azonban már a szabályozás újabb nemzedékét – a pozitív integrációt – képviselve. Ez az irányelv

ugyanis már nem egyszerűen a fentebb leírt korlátozó intézkedések felszámolására törekszik, hanem a

kereskedelmi képviselők helyzetére irányadó tagállami anyagi jogi szabályok közelítésére. E célkitűzés alapja az

a felismerés, hogy a kereskedelmi képviselőkre vonatkozó eltérő tartalmú nemzeti jogszabályok jelentős

hatással vannak a versenyre, és végső soron mind a képviselő, mind a megbízó számára hátrányosak,

amennyiben különböző tagállamokban honosak. Illusztrációképpen érdemes megemlíteni, hogy az irányelv

milyen területeken rendelkezik a nemzeti jogszabályok tartalmának közelítéséről az egységes piac

megvalósítása jegyében: a képviselő, illetve a megbízó jogai és kötelezettségei, a képviselő díjazása, a

képviseletre vonatkozó szerződés megkötése, valamint megszüntetése, a kereskedelmi képviselőnek fizetendő

kártalanítás, illetve kártérítés mértéke.

3.4. d) Magánszemélyek és a letelepedés szabadsága

A letelepedés szabadsága rendkívül összetett és átfogó fogalom. A Bíróság szerint az a célja, hogy biztosítsa a

tagállamok polgárainak, hogy állandó és tartós jelenlétükre támaszkodva részt vehessenek a fogadó tagország

gazdasági életében, ebből nyereségük származzék, s ezáltal egyéni vállalkozóként hozzájáruljanak a gazdasági

és társadalmi kölcsönhatásokhoz.116

A letelepedés szabadságának lényegét szemléletesen mutatja annak az angol építésznek az esete, aki engedélyért

folyamodott az illetékes francia hatóságokhoz, hogy hivatását Franciaországban gyakorolhassa. A francia

hatóságok ezen engedélyt ismételten megtagadták tőle arra hivatkozva, hogy Nagy-Britannia és Franciaország

között csak az építészdiplomák kölcsönös elismeréséről van egyezmény, de a hivatás gyakorlásának és

engedélyezésének feltételeiről nincs.

Az ügy elvi részét illetően végül a Bíróság hozott előzetes döntést. Az ítélet kiindulópontja itt is az Unió

jogának egyik sarkalatos tétele volt, nevezetesen, hogy a tagállamok polgárainak egyenlő elbánást kell

élvezniük, azaz nem szabad állampolgárságuk alapján megkülönböztetni őket.117 A Bíróság megerősítette, hogy

a letelepedés szabadságáról szóló fejezet alaprendelkezése, a már hivatkozott EKSz. 43. (52.) cikk, közvetlen

hatállyal bír az átmeneti szakasz lezárulása óta, illetve hogy e rendelkezések az – utóbb csatlakozó – Egyesült

Királyság polgárai vonatkozásában is alkalmazhatók 1973. január 1-jétől. Elégtelennek találta azt a kifogást is,

hogy az EKSz. 43. (52.) cikk rendelkezéseire ne lehetne addig hivatkozni, amíg nem születtek meg a

végrehajtásához szükséges irányelvek. Mindebből következik, hogy biztosítani kell az angol építésznek hivatása

gyakorlását Franciaországban, ugyanolyan feltételek mellett, mint francia kollégáinak.118 Nyilvánvaló, hogy a

Bíróság nem hozhatott volna ilyen határozott döntést, ha az angol és francia építészdiplomák egyenértékűsége

nem állt volna vitán felül a fentebb említett egyezmény alapján.

A diplomák egyenértékűsége tette lehetővé a letelepedés szabadságának tényleges érvényesítését a Thieffry

ügyben is.119 Ebben az esetben egy belga ügyvédről volt szó, aki eredendően Brüsszelben gyakorolta hivatását.

Utóbb belga jogi diplomáját a Párizsi Egyetem is egyenértékűnek ismerte el kérésére, ami viszont már lehetővé

tette számára, hogy letegye a francia ügyvédi vizsgát is. Mindezen bizonyítványok birtokában pedig felvételét

kérte a Párizsi Ügyvédi Kamarába. A párizsi testület viszont elutasította kérelmét, arra hivatkozva, hogy nem

rendelkezik francia jogi diplomával. Az eljáró francia bíróság ebben az esetben is a Bírósághoz fordult előzetes

döntésért, amely megállapította, hogy a letelepedés szabadságának igazságtalan korlátozását jelenti, ha valakitől

megtagadják egy bizonyos hivatás gyakorlását, jóllehet rendelkezik a nemzeti diplomával ekvivalensnek

elismert képesítéssel, és a szükséges szakmai vizsgát is letette.

A Klopp esetben egy Düsseldorfban már irodával rendelkező ügyvéd kívánt egy másik ügyvédi irodát nyitni

Párizsban.120 Klopp úr eleget tett a felvételhez szükséges képesítési és más követelményeknek. A Párizsi

Ügyvédi Kamara azonban mégis elutasította felvételi kérelmét arra hivatkozva, hogy a kamaránál

nyilvántartásba vett ügyvédek nem rendelkezhetnek Párizson és azt övező meghatározott megyéken kívüli

második irodával. A Bíróság rámutatott arra, hogy a francia szabályozás azt eredményezi, hogy valamely

116 C-3/95. sz. Reisebüro Broede kontra Sandker ügy, EBHT [1996] I-6531. o. 117 A jelenlegi EUMSz. 18. cikknek megfelelő EKSz. 12. (6.) cikk. 118 11/77. sz. Richard Hugh Patrick kontra Ministre des Affaires Culturelles ügy, EBHT [1977] 1199. o. 119 71/76. sz. Thieffry kontra Conseil de le’Ordre des Avocats á la Cour de Paris ügy, EBHT [1977] 765. o. 120 107/83. sz. Ordre des avocats au Barreau de Paris v Onno Klopp ügy, EBHT [1984] 2971. o.


mozgása


tagállamban már letelepedett ügyvéd kizárólag akkor élhetne a szabad letelepedés jogával, ha korábbi irodáját

felszámolja. A letelepedés szabadsága tehát nem korlátozódik egyetlen vállalkozás létrehozására, hanem

magában foglalja annak lehetőségét is, hogy valaki – az etikai szabályok megtartása mellett – több irodát hozzon

létre a Közösség területén. A Klopp eset megvilágítja a letelepedés szabadságának két formáját. A letelepedés

szabadsága gyakorolható egyfelől úgy, hogy valaki elhagyja az egyik tagállamot annak érdekében, hogy egy

másik tagállamban kezdjen vállalkozásba (elsődleges letelepedés). Másfelől gyakorolható úgy is, hogy a fogadó

tagállamban úgy kezd valaki vállalkozásba, hogy emellett folytatja az első tagállamban gyakorolt vállalkozói

tevékenységét is (másodlagos letelepedés).

Szintén ellentétes volt a letelepedés szabadságával az az olasz előírás, amely az ügyvédektől megkövetelte, hogy

azon bíróság illetékességi területén lakjanak, amelyhez ügyvédi kamarájuk tartozik.121A lakhelyre vonatkozó

előírás azért ütközött a letelepedés szabadságába, mivel kizárta annak lehetőségét, hogy a más tagállamokban

letelepedett ügyvédek egyúttal Olaszországban is letelepedjenek.

A diplomák és képesítések elismerésének kérdésében fontos állomás volt a Vlassopoulou ügy, amelyben egy

görög ügyvéd Németországban kívánt ügyvédi praxist folytatni.122 Bár Vlassopoulou Németországban szerzett

doktori fokozatot és mint jogi tanácsadó öt éven keresztül tevékenykedett ott egy ügyvédi irodában, a hatóságok

mégis elutasították, mert szerintük nem tett eleget a németországi képesítésre vonatkozó követelményeknek. Ha

a fogadó tagállam szabályai nem veszik figyelembe a másik tagállamban megszerzett tudást és képesítést, az a

letelepedés szabadságának gyakorlására korlátozó hatással járhat akkor is, ha e szabályok nem diszkriminatívak.

A tagállami hatóságoknak össze kell hasonlítani a fogadó államban megkövetelt tudást és képesítést azzal a

tudással és képesítéssel, amelyet a másik tagállamban szerzett diploma vagy valamilyen más oklevél igazol.

Amennyiben ezek csak részlegesen feleltethetők meg egymásnak, akkor a fogadó állam megkövetelheti: az

érintett személy igazolja, hogy rendelkezik a többletként megkívánt ismeretekkel. A Bíróság kimondta, hogy a

fogadó állam hatóságainak a hiányzó tudás bizonyításához mérlegelniük kell a fogadó tagállamban akár

tanulmányok, akár gyakorlati tevékenység útján szerzett tudást. Ha pedig valamely szakma gyakorlásához

szükséges gyakorlati időről van szó, a hatóságoknak kell meghatározniuk, hogy akár a fogadó, akár az eredeti

tagállamban megszerzett gyakorlati idővel részben vagy egészben eleget lehet-e tenni az ilyen követelménynek.

A Bíróság továbbá megállapította, hogy a hatóságnak a döntését indokolni kell, illetve az érintett számára jogot

kell biztosítani, hogy a hatósági döntéssel szemben bírósági eljárás keretében jogorvoslattal éljen.

A Vlassopoulou-elvet alkalmazta a Bíróság az ügyvédjelöltekre is. A francia állampolgárságú Morgenbesser

kisasszony Franciaországban szerzett egyetemi diplomát.123 Ezt követően egy ideig egy párizsi, majd egy

genovai ügyvédi irodában dolgozott. Mikor felvételét kérte a Genovai Ügyvédi Kamara ügyvédjelöltjei közé,

kérelmét az ügyvédi kamara elutasította arra hivatkozva, hogy csak olasz egyetem által kibocsátott vagy elismert

diploma birtokosa lehet ügyvédjelölt. A Bíróság megállapította, hogy az ügyvédjelöltekre nem alkalmazható a

később tárgyalandó 98/5/EK irányelv, sem a 89/48/EGK irányelv, mert az ügyvédjelölti munka mint a

jogászképzés gyakorlati szakasza nem minősül az irányelv szerinti hivatásgyakorlásnak. A gyakorlati idő

teljesítése, amely során az ügyvédjelölt fizetést kap, olyan hivatás gyakorlásának megkezdéséhez szükséges,

amelyre az EKSz. 43. cikke irányadó. Az ügyben a Bíróság visszautalt a Vlassopoulou döntésre és kimondta: a

nemzeti hatóságnak kötelessége megvizsgálni, hogy a másik tagállamban szerzett diplomával igazolt tudás,

illetve az ott szerzett képesítés és szakmai tapasztalat a fogadó tagállamban szerzett ismeretekkel együtt akár

részlegesen is megfelel-e a fogadó tagállam által megkövetelteknek. Azaz a tagállami hatóságok nem

utasíthatják el a más tagállamban diplomát szerzett személy ügyvédjelölti felvételét kizárólag azon az alapon,

hogy a fogadó állam egyeteme által kibocsátott, megerősített vagy egyenértékűnek elismert diplomával a

kérelmező nem rendelkezik. A szakmai képzettség kölcsönös elismerése igen nagy jelentőségű a vállalkozás

szabadságának gyakorlása szempontjából, ezért e kérdésre alább még visszatérünk.

Sajátos összefüggésben merült fel a letelepedés szabadságának kérdése a Konstantinidis ügyben.124 Egy

Konstantinidis nevű görög állampolgár Németországban önálló vállalkozói minőségben masszőrként és

hidroterapeutaként dolgozott. Miután Németországban megházasodott, a házassági anyakönyvbe Konstadinidis

néven jegyezték be a görög betűk fonetikus átírásával. A görög állampolgár kérte neve latin betűs

helyesírásának kijavítását. Bár a Bíróság elsőként megállapította, hogy a tagállamok dönthetnek a görög nevek

átírásának szabályairól, amennyiben e szabályok nem állnak ellentétben a letelepedés szabadságával, a

121 C-145/99. sz. Bizottság kontra Olasz Köztársaság ügy, EBHT [2002] I-2235. o. 122 C-340/89. sz. Irène Vlassopoulou kontra Ministerium für Justiz, Bundes- und Europaangelegenheiten Baden-Württemberg ügy, EBHT [1991] I-2357. o. 123 C-313/01. sz. Christine Morgenbesser kontra Consiglio dell’Ordine degli avvocati di Genova ügy, EBHT [2003] I-13467. o. 124 C-168/91. sz. Christos Konstantinidis kontra Stadt Altensteig – Standesamt and Landratsamt Calw – Ordnungsamt ügy, EBHT [1993] I-1191. o.


mozgása


kérelmező sikerrel hivatkozhatott a közösségi jogra azzal érvelve, hogy a nevének téves átírása miatt lehetséges

ügyfelei összetéveszthetik más személyekkel foglalkozásának gyakorlása során.

3.5. e) Diplomák és szakmai képesítések elismerése

A fentebb vizsgált ügyekből is nyilvánvaló, hogy az egyéni vállalkozók, szabadfoglalkozásúak letelepedése

szempontjából rendkívül fontos a diplomák és szakmaiképesítések elismerésének biztosítása. Ezért – mintegy az

egyenértékűség kellékeként – a hetvenes évektől kezdődően számos szakma képzésének és gyakorlásának

feltételeit harmonizálták a Közösségeken belül. Így külön irányelvek születtek – esetenként évtizedes

előkészítés után – az építészekről, állatorvosokról, fogorvosokról, gyógyszerészekről, orvosokról stb.

Nyilvánvaló azonban, hogy ez a módszer, nevezetesen az egyes szakmákra vonatkozó szabályozás külön-külön

történő összehangolása, csak igen vontatott előrehaladást kínál. Az egységes belső piac 1992-ig előirányzott

megteremtése általánosabb érvényű módszert igényelt. Ennek jegyében születtek meg a felsőoktatási diplomák,

illetve a három évnél rövidebb képzést igénylő végzettségek általános elismeréséről szóló irányelvek, immáron

a szakmai képzés előzetes közelítése, illetve egységesítése nélkül.

A Tanács 1988 decemberében fogadta el a 89/48/EGK irányelvet a felsőoktatásban szerzett diplomák

elismerésének általános rendszeréről. Az irányelv minden olyan szakmára kiterjed, ami legalább hároméves

szakmai képzést igényel, és nem esik a korábban alkotott, egyes szakmákra vonatkozó speciális irányelvek (lásd

fent) hatálya alá. Az irányelv főszabálya az automatikus elismerés. Kivételképpen az elismerés feltételeként elő

lehet írni úgynevezett „adaptációs időszakot” vagy alkalmassági vizsgát, ha a diplomát honosító tagállam

bizonyítja, hogy lényegi különbségek vannak a képzésben. Ha a képzés időtartama rövidebb, mint amit az

elismerő tagország megkíván, úgy megengedett a szakmai gyakorlat előírása. Lényegében ugyanilyen szemlélet

és eszköztár jegyében született meg a fentebb ismertetett irányelv „testvére”, a Tanács 92/51/EGK irányelve a

kevésbé magas szintű oktatást igénylő képesítések elismeréséről.125

A további fejlődés irányát mutatják az 1999/42/EK,126 illetve a 2001/19/EK irányelvek. Korszerűsíti a közösségi

szabályozást az 1999/42/EK irányelv, ami tucatnyi hatvanas, hetvenes években született, részben átmeneti

előírásokat tartalmazó irányelvet felváltva, rendelkezik bizonyos szakmai képesítések és tapasztalatok

elismerésének rendszeréről. Külön értéke a szabályozásnak, hogy nemcsak a formális képesítések elismeréséről

szól, hanem bizonyos ipari, kézműipari, kereskedelmi tevékenységek esetében lehetővé teszi a szakmai

tapasztalatok figyelembevételét, illetve ezt egységesen szabályozza. Az irányelv attól függően, hogy valaki

milyen minőségben, beosztásban dolgozott, meghatározza, hogy hány év gyakorlat jogosít fel a korábban űzött

tevékenység folytatására, szakmai képesítés hiányában is egy másik tagállamban. Az irányelv a tudás, a

képesség bizonyításán túl azzal is foglalkozik, hogy miként tanúsítható, hogy egy másik tagországból érkezett

személy rendelkezik az adott szakma gyakorlásához szükséges jellemzőkkel, nem folyt ellene csődeljárás és

rendelkezik felelősségbiztosítással.

A 2001/19/EK irányelv kiegészíti mind a diplomák elismerésének általános rendszerére, mind a fentebb említett,

egyes felsőfokú végzettséget igénylő hivatásokra (építészek, orvosok stb.) irányadó irányelveket. A módosítás

lényege, hogy lehetőséget teremt az egyetemi, illetve főiskolai bizonyítvány megszerzése után szerzett szakmai

tapasztalat figyelembevételére egy másik tagországban történő működés engedélyezésénél, továbbá szabályozza

a diplomák elismerésénél alkalmazott eljárást, előírva az elutasító döntés indokolásának kötelezettségét és

biztosítva a fellebbezés lehetőségét. Ez az irányelv is túlmegy a másik tagországban szerzett tudás elismerésén,

amikor külön szól a vagyoni helyzet igazolásáról, illetve a más tagországokban kötött felelősségbiztosítás

elfogadásáról, lévén hogy ez lényegi feltétele lehet a letelepedés szabadsága gyakorlásának. Az uniós

szabályozás „finomhangolása” lendületet adhat a más az országhatárokon átlépő vállalkozási tevékenységnek,

azonban a nemzeti kultúrák és nyelvek127 különbségei a jövőben is határt szabnak a személyek szabad

mozgásának.

125 A tagállamok hatóságainak a 89/48/EGK és a 92/51/EGK irányelvek alkalmazhatóságának hiányában is alaposan meg kell vizsgálniuk,

hogy egy másik tagállamban szerzett diploma milyen mértékben felel meg azon elvárásoknak, amelyeket az adott tagállam joga a szakma gyakorlásával szemben támaszt. Részleges megfelelés esetén a hatóságok mérlegelhetik, hogy a szükséges tudást nem szerezte-e meg

szakmai gyakorlata nyomán. Lásd C-234/97. sz. Bobadilla kontra Museo Nacional del Prado, Comité de Empresa del Museo Nacional del

Prado kontra Ministerio Fiscal ügy, EBHT [1999] I-4773. o. A 89/48/EGK és a 92/51/EGK irányelveket azóta hatályon kívül helyezte a 2005/36/EK irányelv. 126 A 1999/42/EK irányelvet azóta hatályon kívül helyezte a 2005/36/EK irányelv. 127 A hivatás műveléséhez szükséges nyelvi követelmények előírhatóságáról lásd C-424/97. sz. Salamone Haim kontra Kassenzahnartzliche Vereinigung Nordrhein ügy, EBHT [2000] I-5123. o.


mozgása


A 2005/36/EK irányelv128 ugyan hatályon kívül helyezte az egyes szakmákra vonatkozó szektorális irányelveket,

valamint a diplomák általános elismerésére vonatkozó irányelveket, azonban alapvető célkitűzéseiket és elveiket

– a szabályozás aktualizálása és egységes szerkezetbe foglalása mellett – megtartotta. Az új irányelv az általános

rendelkezések mellett, külön címben szól a szabad szolgáltatásnyújtás elvéről, a letelepedés szabadságáról, a

szakma gyakorlásának részletes szabályairól, valamint a közigazgatási együttműködésről és végrehajtási

felelősségről. A rendkívül összetett szabályozás sok tekintetben már az európai közigazgatási jog területére

tartozik. Részletes bemutatása túlmutatna a tankönyv keretein, ezért csak az irányelv leglényegesebb elemeit

emeljük ki.

Az irányelvet a tagállamok minden olyan állampolgárára alkalmazni kell, aki önálló vállalkozóként vagy

munkavállalóként, beleértve a szabadfoglalkozásúakat, egy másik tagállamban kíván egy szabályozott szakmát

gyakorolni, mint amelyben szakmai képesítését szerezte. Ugyanakkor az irányelv úgy rendelkezik, hogy ha egy

adott szabályozott szakma tekintetében valamely önálló közösségi jogi aktus a szakmai képesítések

elismerésével közvetlenül összefüggő egyéb, különös rendelkezést állapít meg, akkor a 2005/36/EK irányelv

vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók. A szabályozott szakma definíció szerint olyan szakmai

tevékenység vagy szakmai tevékenységek csoportját jelenti, amely gyakorlásának a megkezdése, gyakorlása

vagy gyakorlásának valamelyik módja, közvetlenül vagy közvetve, törvényi, rendeleti vagy közigazgatási

rendelkezések által meghatározott szakmai képesítéssel való rendelkezéshez kötött. A letelepedés szabadságával

összefüggésben a diploma, illetve szakmai képesítés elismerése három módon történhet. Először is a képzés

elvégzését tanúsító okiratok elismerésének általános rendszerében. Ez érvényesül minden olyan szakma

vonatkozásában, amely nem tartozik az alább ismertetett, másik két elismerési rendszer hatálya alá, továbbá

bizonyos esetekben, amikor a kérelmező nem felel meg a két másik elismerési rendszerben megállapított

feltételeknek. Ha egy szabályozott szakma gyakorlásának megkezdését vagy gyakorlását a fogadó tagállam

meghatározott szakmai képesítés megszerzéséhez köti, ennek a tagállamnak az illetékes hatósága a tagállam

saját állampolgáraira alkalmazottakkal azonos feltételek mellett köteles engedélyezni az adott szakma

gyakorlásának megkezdését és gyakorlását olyan kérelmezők számára, akik olyan képzettségi tanúsítvánnyal

vagy előírt képesítés megszerzését tanúsító okirattal rendelkeznek, amelyet egy másik tagállam követel meg

ahhoz, hogy területén az adott szakma gyakorlását megkezdhessék, illetve az adott szakmát gyakorolhassák.

Ennyiben a kölcsönös elismerés elve érvényesül. Továbbá a szakma gyakorlásának megkezdését és gyakorlását

azon kérelmező számára is engedélyezni kell, aki az adott szakmát a megelőző tíz év folyamán két éven

keresztül teljes munkaidőben gyakorolta egy, az adott szakmát nem szabályozó másik tagállamban, feltéve hogy

egy vagy több képzettségi tanúsítvánnyal vagy előírt képesítés megszerzését tanúsító okirattal rendelkezik.

Ugyanakkor a tagállamok jogosultak kompenzációs intézkedéseket tenni. Így nem kizárt, hogy a fogadó

tagállam az irányelvben meghatározott esetekben megkövetelje a kérelmezőtől maximum 3 éves alkalmazkodási

időszak letöltését vagy alkalmassági vizsga letételét. Ez különösen akkor történhet, ha a kérelmező által

elvégzett képzés a fogadó tagállam által megkövetelt, az előírt képesítés megszerzését tanúsító okirat tárgyát

képező tantárgyaktól lényegesen eltérő tantárgyakat foglal magában. Azonban ilyen esetben fel kell ajánlania a

kérelmezőnek az alkalmazkodási időszak és az alkalmassági vizsga közötti választás lehetőségét. Másodszor, az

elismerés történhet a szakmai tapasztalat elismerésével. Ha egy tagállamban az irányelvben erre vonatkozóan

külön meghatározott valamely tevékenység megkezdését vagy végzését általános, kereskedelmi vagy szakmai

ismeretek és alkalmasság esetén engedélyezik, az érintett tagállam az ilyen ismeretek és alkalmasság elegendő

bizonyítékaként fogadja el a tevékenységnek egy másik tagállamban való korábbi végzését, amennyiben a

tevékenység végzésére az irányelvben előírt időtartam már eltelt.

Harmadszor pedig a tagállamok kötelesek elismerni bizonyos szakmák (orvosok, fogorvosok, ápolók,

állatorvosok, szülésznők, gyógyszerészek, valamint építészmérnökök) esetében a képesítés megszerzését

tanúsító okiratokat a képzési minimumkövetelmények összehangolására figyelemmel.

Feltétlenül érdemes megemlíteni a nyelvismeretre vonatkozó rendelkezést, illetve az úgynevezett eltérési

záradékot. Az irányelv 53. cikke szerint a szakmai képesítések elismerésének hatálya alá tartozó személyeknek

a szakmának a fogadó tagállamban való gyakorlásához szükséges nyelvismerettel kell rendelkezniük. Míg a 61.

cikk szerint amennyiben egy tagállam az irányelv valamely rendelkezésének alkalmazása tekintetében, egy

meghatározott területen jelentős nehézségekbe ütközik, akkor a Bizottság az érintett tagállamnak korlátozott

időtartamra engedélyt adhat a szóban forgó rendelkezéstől való eltérésre. A nyelvi kompetencia

szükségességének elismerése, illetve a derogációk elvi lehetőségének elfogadása jelzi, hogy az európai

integráció jelen állapotában nem mindig lehetséges a kölcsönös elismerés mechanikus érvényesítése. Ezt

megakadályozhatja az Unió nyelvi, kulturális, társadalmi sokszínűsége.

128 Az Európai Parlament és a Tanács 2005/36/EK irányelve (2005. szeptember 7.) a szakmai képesítések elismeréséről.


mozgása


Amennyiben olyan kérdés merül fel, amelyet nem rendez valamely diplomák és szakmai képesítések

elismeréséről rendelkező másodlagos jogforrás, az adott szakma vonatkozásában a tagállamok megtartják

hatáskörüket arra, hogy meghatározzák a tevékenység gyakorlásának feltételeit. Ugyanakkor az ilyen tagállami

előírásoknak is mindenkor tiszteletben kell tartani az EUMSz. letelepedés szabadságára vonatkozó

rendelkezéseit, és a Bíróság vonatkozó esetjoga irányadó marad.

3.6. f) Az ügyvédi hivatás gyakorlása

Visszatérve a jogászi hivatás gyakorlásához és a letelepedés szabadságához, megállapíthatjuk, hogy ezt a

kérdést a 89/48/EGK irányelv, majd a 2005/36/EK irányelv sem oldotta meg megnyugtatóan, hiszen éppen a

jogászok esetében viszonylag könnyű bizonyítani a képzésben mutatkozó jelentős különbségeket, s így

megtagadni a külföldi jogi diploma elismerését. A Bíróság e jelentős nehézséget annyiban enyhítette, hogy

megállapította: a fogadó ország nemzeti hatóságainak részletesen kell vizsgálniuk az ügyvédségre pályázó

jogász képzettségét és tudását, érdemben át kell tekinteniük a külföldi jogi diploma által nyújtott ismereteket,

nem elégséges tehát a fogadó országban megkövetelt diploma hiányára hivatkozni, s erre alapozva elutasító

döntést hozni.129

Mindemellett régóta egyértelmű volt, hogy az ügyvédek letelepedése tekintetében igazi áttörést csak a közösségi

jogalkotás hozhat. Éppen ezért bír rendkívül nagy jelentőséggel az Európai Parlament és a Tanács 1998

februárjában elfogadott 98/5/EK irányelve.130

Az irányelv preambuluma lényegében három szemponttal indokolja a jogszabály megalkotásának

szükségességét: i) Az egységes piac olyan belső határok nélküli térséget jelent, ahol egyebek mellett eltörlik a

személyek és szolgáltatások szabad mozgása útjában álló akadályokat. Ez pedig annak biztosítását is magában

foglalja, hogy valaki másik tagországban gyakorolja hivatását, mint ahol a képzettségét szerezte. ii) Az irányelv

kibocsátása a jogi szolgáltatásokat igénybe vevő fogyasztók érdekeit is szolgálja, akik a növekvő kereskedelmi

forgalom következtében egyre gyakrabban kérnek tanácsot olyan határon átlépő ügyletekhez, amelyben

találkoznak a nemzeti jogok, a nemzetközi jog131 és a közösségi jog. iii) Végül a nemzeti jogrendszerek jelentős

eltérései is a közösségi normaalkotás mellett szólnak, lévén hogy a különbségek egyenlőtlenségekhez vezetnek,

azaz torzítják a tagállamok ügyvédjei közötti versenyt.

Az irányelv – hasonlóan az ügyvédi szolgáltatásokra vonatkozó társához132 – a bevezető rendelkezések között

felsorolja azon szakmai címeket, amelyek a különböző tagországokban ügyvédi tevékenység ellátására

jogosítanak, majd számos értelmező rendelkezést tartalmaz. Az irányelv két módon teszi lehetővé az ügyvédi

hivatás állandó gyakorlását egy másik tagállamban, mint ahol a jogász diplomáját szerezte: i) ügyvédi hivatás

gyakorlása a hazai szakmai cím (home country professional title) égisze alatt,133ii) integráció a fogadó ország

ügyvédei sorába, ami feljogosít az ügyvédeket itt megillető szakmai cím használatára is.134

3.6.1. Az ügyvédi hivatás gyakorlása a hazai szakmai cím égisze alatt

Bármely ügyvéd állandó jelleggel gyakorolhatja hivatását a hazai szakmai címét használva egy másik

tagországban, az irányelv által meghatározott területeken.135 Így például egy olasz ügyvéd mint „avvocato”

dolgozhat Ausztriában. Ehhez csak az szükséges, hogy a fogadó ország illetékes hatóságánál megfelelően

nyilvántartásba vegyék, aminek pedig nem lehet akadálya akkor, ha az ügyvéd igazolást ad arról, hogy

hazájában már nyilvántartásba vették.136 Az ügyvéd hazai címét a fogadó ország nyelvére is le kell fordítani,

azonban oly módon, hogy ne lehessen összekeverni a fogadó ország diplomájával rendelkező ügyvédekkel.137

Fontos – belföldi jogegyenlőséget biztosító – rendelkezés, hogy a hazai címe alatt működő ügyvéd

129 C-340/89. sz. Vlassopoulou kontra Ministerium für Justiz Baden-Württemberg ügy, EBHT [1991] I-2357. o. 130 Az Európai Parlament és a Tanács 1998. február 16-i 98/5/EK irányelve az ügyvédi hivatásnak a képesítés megszerzése országától eltérő tagállamokban történő folyamatos gyakorlásának elősegítéséről. OJ L 77. szám, 1998.03.14., 36–43. o. A Luxemburgi Nagyhercegség

három indok alapján kezdeményezte a Bíróság előtt az irányelv megsemmisítését. Lásd a C-168/98. sz. Luxemburgi Nagyhercegség kontra

Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa ügy, EBHT [2000] I-9131. o. Elemzi Várnay Ernő – Papp Mónika: Az Európai Unió joga. Budapest, 2001. 356–357. o. 131 Az irányelv a nemzetközi jogra (international law) utal, de az esetek többségében bizonyára a nemzetközi kereskedelmi jog és nemzetközi

magánjog nyer jelentőséget. 132 A Tanács 77/249/EGK irányelve, ismertetését lásd alább a IV. részben. 133 2–9. cikk. 134 10. cikk. 135 „Any lawyer shall be entitled to pursue on a permanent basis, in any other Member State under his home-country professional title, the

activities specified in Article 5.” 136 3. cikk. 137 4. cikk.


mozgása


munkaviszonyban is elláthatja tevékenységét, azaz egy másik ügyvéd, ügyvédi iroda vagy vállalkozás

alkalmazottja lehet, amennyiben ezt a fogadó ország az ott honos ügyvédeknek megengedi.138

A hazai szakmai címének égisze alatt működő ügyvéd egyebek között tanácsokat adhat hazai jogáról, a

közösségi jogról, a nemzetközi jogról és a fogadó ország jogáról, természetesen mindig betartva a fogadó ország

bíróságai által alkalmazott eljárási szabályokat. Mindenesetre a fogadó ország jogával kapcsolatos munka sincs

kizárva a másik tagországból érkezett ügyvédek lehetséges működési területei közül, bár az irányelv talán nem

véletlenül hagyta utolsó helyre a felsorolásban. Hangsúlyozandó azonban, hogy a fogadó ország jogának

művelése nem függ előzetes vizsgától vagy a szakmai jártasság igazolásától. Viszont az a körülmény, hogy a

másik tagországból érkezett ügyvéd egyelőre csak saját szakmai címét használja, jelzi az ügyfeleknek, hogy az

ügyvéd nem rendelkezik a fogadó országban elnyerhető (vagy azzal egyenértékű) diplomával, azaz a hazai

szakmai cím feltüntetésének mintegy „fogyasztóvédelmi” jelentősége van.139

Ugyanakkor a tagállamok néhány korlátozást is tehetnek. Egyrészt azon tagállamok, amelyek a végrendeletek

készítését vagy ingatlantulajdon keletkezésével, átruházásával kapcsolatos okiratok készítését az ügyvédek

meghatározott köre számára tartják fenn, kizárhatják e tevékenységből a hazai szakmai cím alatt praktizáló

ügyvédeket, amennyiben azok hazájában az említett tevékenységet nem e privilegizált ügyvédek végzik.

Amennyiben a fogadó ország a hazai ügyvédekre korlátozza a peres képviseletet és védelmet, úgy előírhatja,

hogy a másik tagországból érkezett, hazai szakmai címe alatt tevékenykedő ügyvéd csak egy, az illetékes

bíróság előtt eljárni jogosult hazai kollégával együtt folytathasson ilyen munkát. Viszont az irányelv

preambuluma külön utal arra, hogy ezen együttműködési kötelezettség értelmezésénél a Bíróság Bizottság

kontra Németország ügyben140 hozott ítéletébe foglaltak irányadóak, azaz a megkívánt kooperáció nem lehet

aránytalanul széles körű és terhes a külföldi ügyvédek számára.

Végül az igazságszolgáltatás megfelelő működése érdekében a legfelsőbb bíróságok előtti képviselet joga is az

erre külön feljogosított ügyvédekre korlátozható.141

A hazai szakmai címe alatt működő ügyvéd ugyanazon szakmai-etikai szabályoknak van alávetve, mint a

fogadó ország ügyvédjei.142 E szabály tehát eltér az eseti jellegű ügyvédi szolgáltatásokra vonatkozó irányelvtől,

amely mint láttuk, bizonyos ügyvédi tevékenységek vonatkozásában még az ügyvéd eredeti honossága szerinti

szakmai szabályokat rendelte alkalmazni. A különbség indoka nyilvánvalóan az, hogy a letelepedés szabadságát

gyakorló ügyvéd tevékenységének súlypontja már egyértelműen a fogadó országban van, annak ellenére, hogy

még hazai szakmai címe alatt működik. E súlypont-áthelyeződéssel magyarázható, hogy az irányelv hatálya alá

eső ügyvédeknek megfelelő képviseletet kell biztosítani a különböző szakmai testületekben, amelynek

minimálisan magában kell foglalnia az aktív választójogot a szakmai testületek irányító szerveinek

megválasztásánál.143

Ugyanakkor számos tekintetben megmarad a hazai szakmai címét másik tagországban használó ügyvéd kettős

kötődése. Ezt leginkább a fegyelmi eljárás szabályozása mutatja, amely végig az ügyvéd eredeti honossága

szerinti felügyelő szervek és a fogadó ország hatóságainak együttműködésére épül: így a fegyelmi eljárás

megindítása előtt az érintett országok hatóságai kölcsönösen tájékoztatják egymást, a fogadó ország

hatóságainak biztosítaniuk kell, hogy a külföldi társhatóság kifejthesse álláspontját a fegyelmi eljárás alatt. Ha a

fogadó ország hatóságai elmarasztalják a külföldi ügyvédet, a honossága szerinti felügyelő szervek önállóan,

saját eljárási és anyagi joguk szerint döntenek arról, hogy szükséges-e intézkedést hozniuk. Nem így történik a

fordított esetben, lévén ha az ügyvéd eredeti honossága szerinti szakmai szervek átmenetileg vagy véglegesen

bevonják az ügyvéd működési engedélyét, úgy ugyanezt az intézkedést a fogadó ország hatóságai is

megteszik.144 E szigorú egyirányú meghatározottság azzal magyarázható, hogy a másik tagországban való

működésre a honosság szerinti országban élvezett ügyvédi státus keletkeztet jogot. Ha pedig a jogot keletkeztető

helyzet nem áll többé fenn, úgy a jog is elenyészik.

Kérdésként merült fel, hogy támaszthatók-e nyelvi követelmények a fogadó tagállamban a saját szakmai címe

alatt tevékenykedő ügyvédekkel szemben, előfeltétele lehet-e a nyelvismeret ellenőrzése a kamarai

bejegyzésnek. A 98/5/EK irányelv értelmezése során a Bíróság figyelembe vette, hogy az irányelv

138 8. cikk. 139 Lonbay, J.: Lawyers bounding over the borders: the Draft Directive on lawyer’s establishment. ELRev., 21. 1996. 50–58. o., 53. o. 140 427/85. sz. Bizottság kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [1988] 1123. o., bemutatását lásd fentebb az ügyvédi

szolgáltatásokkal összefüggésben. 141 5. cikk. 142 6. cikk. 143 6. cikk. 144 7. cikk.


mozgása


megalkotásával a közösségi jogalkotó elsősorban éppen a hatósági bejegyzés nemzeti szabályainak olyan

eltéréseit kívánta megszüntetni, amelyek egyenlőtlenségeknek és a szabad mozgás akadályainak a forrását

képezték. A Bíróság megállapította, hogy a saját tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságánál történt bejegyzés

igazolásának a fogadó tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságánál történő bemutatása az egyetlen olyan

feltétel, amelyhez a fogadó tagállam az érdekelt bejegyzését kötheti, és amely szerint ő ez utóbbi tagállamban

saját tagállamának szakmai címét viselve gyakorolhatja tevékenységét. Következésképpen, a 98/5/EK irányelv

alapján nem volt megengedhető, hogy az ügyvéd nyilvántartásának bejegyzése nyelvismereti követelményekhez

legyen köthető. Különösen igaz ez akkor, amikor az ügyfelek igényei, különösen a belső piac következtében

folyamatosan gyarapodó kereskedelmi kapcsolatok miatt, egyre inkább a határokon átnyúló ügyletek

lebonyolítására irányulnak, amelyekben a nemzetközi, a közösségi és a nemzeti jogszabályok gyakran fedik

egymást. Az ilyen nemzetközi ügyekben, akárcsak az olyan esetekben, amelyek a fogadó tagállamtól eltérő más

tagállam jogával kapcsolatosak, nincs feltétlenül szükség a fogadó tagállam nyelveinek olyan szintű ismeretére,

mint amely annak az ügynek a viteléhez szükséges, amelyben e másik tagállam joga alkalmazandó.145

3.6.2. Integráció a fogadó ország ügyvédei sorába

Az 98/5/EK irányelv felkínál egy másik lehetőséget is, a teljes betagolódást a fogadó ország ügyvédjeinek

sorába, ideértve az itt szokásos szakmai cím használatát is. A korábbi példánál maradva: ebben az esetben a

Bécsben működő olasz „avvocato” immáron a „Rechtsanwalt” táblát is kiteheti irodájának kapuja fölé. E

kedvező helyzet eléréséhez három út vezet.146 Az egyik lehetőség korábban is adott volt, nevezetesen a már

tárgyalt 89/48/EGK irányelv felhívása, hivatkozás a másik tagországban szerzett diploma egyenértékűségére. Ez

azonban a legtöbb jogász számára kevés sikerrel kecsegtet.147 Annál fontosabb a másik két módozat, amely

szervesen épül a hazai szakmai cím alatt történő működés jogára. Ugyanis, ha az ügyvéd három éven keresztül

hatékonyan és rendszeresen148 a fogadó ország jogával és a közösségi joggal kapcsolatos gyakorlatot folytat,

akkor mentesülnie kell a 89/48/EGK irányelv alapján megkövetelhető feltételek alól. Tehát nem írható elő

számára különbözeti vizsga vagy további alkalmazkodási időszak a fogadó ország ügyvédeivel azonos jogi

helyzet elnyerésének feltételeként. A pályázó ügyvédnek azonban megfelelő dokumentumokkal kell

alátámasztani igényét, különös tekintettel az ügyvédi gyakorlat időtartamára, az ellátott ügyek számára és

természetére. Végül adott egy további eshetőség is: amennyiben az ügyvéd megfelel minden kikötésnek, de a

megkívánt hároméves időtartam még nem telt le, akkor hivatkozhat arra, hogy egyéb szakmai tevékenysége

vagy tanfolyamok és szemináriumok látogatásának eredményeképpen már megfelelő szakmai jártassággal

rendelkezik ahhoz, hogy a fogadó ország ügyvédjeit megillető szakmai címet is használhassa. Ebben az esetben

azonban az érintett hatóságok szabadon mérlegelik az eléjük tárt szempontokat, és ennek alapján döntenek arról,

hogy a jelölt bebocsátható-e a helyi ügyvédek közösségébe.

Az irányelv ezen túlmenően számos kérdést szabályoz még, így az ügyvédek együttes tevékenységének (joint

practice) különböző formáit149 és lehetőségeit egy másik tagállamban, továbbá a tagországok hatóságainak

együttműködését.150 Az irányelv érvényesítéséhez szükséges nemzeti szabályokat 2000 márciusáig kellett a

tagállamoknak megalkotniuk. Végső soron e nemzeti honosító szabályokon és a Bíróság értelmező döntésein

múlik, hogy mennyire válhat gyakori jelenséggé a másik tagországban folytatott állandó ügyvédi munka, azaz a

letelepedés szabadságának tényleges érvényesítése az Európai Unión belül. Mindenesetre az irányelv figyelemre

méltó kísérlet arra, hogy megnyissanak egy hagyományosan zárt – mert nemzeti szakmai-etikai szabályokkal

körülbástyázott – hivatást más tagországok polgárai előtt úgy, hogy egyensúly marad a nemzetközi gazdasági,

kereskedelmi folyamatok igényei követelte szabad hivatásgyakorlás és a külföldi ügyvédeket fogadó tagállamok

érdekei között.

3.7. g) Ingatlantulajdon szerzése

A tagállamokban űzött gazdasági tevékenység egyik alapvető feltétele az ehhez szükséges terület, ingatlan

megszerzésének biztosítása. Ugyanakkor számos tagország törekszik különböző feltételekhez kötni az

ingatlanok tulajdonának megszerzését. A nemzeti érdekek védelme érdekében fogant jogszabályoknak azonban

145 C-506/04. sz. Graham J. Wilson kontra Ordre des avocats du barreau de Luxembourg ügy, EBHT [2006] I-8613. o.; C-193/05. sz.

Bizottság kontra Luxemburgi Nagyhercegség ügy, EBHT [2006] I-8673. o. 146 Lásd ehhez az irányelv 10. cikkét. 147 A 89/48/EGK irányelvre hivatkozás mintegy „emlékeztetőként” szerepel az elemzett jogszabályban, hiszen az általa megnyitott lehetőség

– a diploma egyenértékűségének elismerése – ezen ismétlő rendelkezés nélkül is létezik. Ezért van, aki fölöslegesnek és zavarónak tartja e

szabályt. Lásd Lonbay: Lawyers bounding over the borders. 56. o. 148 „Effectively and regularly”: az irányelv maga értelmezi e kifejezéseket, kijelentve, hogy ez tényleges, folyamatos joggyakorlatot jelent,

amelyet más nem szakíthat meg, mint a mindennapi élet bizonyos eseményei [10. cikk (1) bek.]. 149 11–12. cikkek. 150 13. cikk.


mozgása


időről időre ki kell állniuk az uniós jog ítéletét. Annál is inkább, mert az ingatlanszerzés korlátozása nemcsak a

letelepedés, a vállalkozás jogát érinti, hanem a tőkemozgások szabadságát is. Éppen ezért az ingatlanszerzés

szabályozásával kapcsolatos uniós jogi álláspontról csak akkor kaphatunk átfogó képet, ha figyelembe vesszük a

Bíróságnak azon döntéseit, melyben e kérdést a tőkemozgások szabadságával s különösen az EUMSz. 63.

cikkével összefüggésben értelmezi.151

A Fearon kontra Irish Land Commission esetben152 a lakóhely mint feltétel alkalmazását indokoltnak tartotta a

Bíróság. Az ügy az ír földtörvény azon rendelkezésének értékelését igényelte a közösségi jog szempontjából,

amely mentesítette az Irish Land Commission kisajátításai alól azon személyek vagy társaságaik földjeit, akik

több mint egy éve a földterület három mérföldes körzetén belül éltek. A kisajátítások egyébként a gazdaságosan

hasznosítható földbirtokok megteremtését, a spekuláció megakadályozását, továbbá azt a célt szolgálták, hogy a

föld azé legyen, aki műveli. Az adott esetben érintett angol társaság egyik részvényese sem tudta viszont a

fentebb írt, lakóhelyre vonatkozó követelményt teljesíteni. Bízhatott viszont az EKSz. 44. (54.) cikkében, ami

(3) bekezdésének e) pontjában különösen fontosnak tartotta a másik tagállamban történő föld- és épület-

tulajdonszerzés biztosítását, illetve a letelepedéssel kapcsolatos korlátozások eltörléséről rendelkező általános

programban, amely kifejezetten tilalmazza a többi tagállam polgárára terhesebb kisajátítási szabályok

alkalmazását.153

A Bíróság viszont nem ítélte megkülönböztető természetűnek előzetes döntésében az ír szabályozást, feltéve

hogy a három mérföldes szabály mind az írekre, mind a többi tagállam polgáraira vonatkozott.154 Továbbá

döntésében figyelemmel volt a törvény sajátos céljaira is. Sajátos módon azon kérdés elemzése, hogy az ír

állampolgárok talán mégis könnyebben teljesíthetik e szabályt, mint a Közösség többi polgára, nem jelent meg

az ítélet indokolásában.

A közvetlenül állampolgárságon alapuló megkülönböztetés azonban ritkán védhető. Így az Albore ügyben155 úgy

foglalt állást a Bíróság, hogy az EKSz. nem teszi lehetővé,156 hogy az olasz jog az ország területének védelmére

hivatkozva, katonai fontosságú területeken csak a saját állampolgároknak biztosítsa az engedély nélküli

ingatlanvásárlást, míg más tagországok polgárainak külön jóváhagyást kell beszerezniük ügyletükhöz a

tartomány prefektusától. Az ország biztonsága sem indokolhat önkényes megkülönböztetést. Más döntés csak

akkor lenne hozható, ha bizonyítanák, hogy a belföldi jogegyenlőség biztosítása a többi tagállam polgárának

„valós, különleges és komoly” kockázatot jelent az érintett tagország katonai érdekei szempontjából, amelyek

kevésbé korlátozó intézkedéssel nem ellensúlyozhatók.

3.8. h) Nem megkülönböztető korlátozások

A Bíróság már egy viszonylag korai döntésében, a Watson és Belmann ügyben157 hozott előzetes döntésében

általános érvénnyel megállapította, hogy az EKSz. 39–60. (48–66.) cikkei és a kapcsolódó jogforrások az EKSz.

alapvető elvének végrehajtását célozzák. Következésképpen e rendelkezések olyan jogokat teremtenek,

melyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük, és amelyek elsőbbséget élveznek a tagállamok

ütköző szabályaival szemben.158 A Bíróság az „alapvető elvek tételének” felállításával tulajdonképpen azt is

hangsúlyozta, hogy a személyek szabad mozgásához nem feltétlenül elegendő a diszkrimináció tilalma, a

nemzeti elbánás biztosítása.

Ezt sejteti a Bizottság kontra Franciaország ügyben159 hozott állásfoglalás szövegezése is, amely időről időre

túlszalad a diszkrimináció tilalmán, és azzal párhuzamosan általánosságban utal a személyek szabad

mozgásának útjában álló rendelkezések igazolásának szükségességére: így megállapítja, hogy azon személyek,

akik egy másik tagállamban gyakorolják hivatásukat,160 kötelesek betartani a fogadó tagállam szakmai előírásait,

azonban hozzáteszi azt is, hogy e rendelkezések korlátozzák a munkavállalók szabad mozgását a Közösségen

belül, illetve a letelepedés és a szolgáltatások nyújtásának szabadságát, ezért csak annyiban összeegyeztethetők

az EKSz.-szel, amenynyiben az általános szakmai követelmények ténylegesen igazolják azokat, és nem

151 Lásd alább az V. rész 7. pontját, különös tekintettel a Konle és a Festersen ügyekben hozott döntések elemzésére. 152 182/83. sz. Robert Fearon and Company Limited kontra The Irish Land Commission ügy, EBHT [1984] 3677–3691. o. 153 182/83. sz. Robert Fearon and Company Limited kontra The Irish Land Commission ügy, EBHT [1984] 3684–3685. o. 154 182/83. sz. Robert Fearon and Company Limited kontra The Irish Land Commission ügy, EBHT [1984] 3677–3678. o. és 3686–3687. o.

továbbá Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law. 290. o. 155 C-423/98. sz. Alfredo Albore ügy, EBHT [2000] I-5965. o. 156 Az olasz bíróság az EKSz. 12. (6.), 43. (52.), illetve 46. (56.) cikkeinek értelmezését kérte a Bíróságtól. A Bíróság azonban a

tőkemozgások szabadságát biztosító 56. (73b.) cikkre alapította ítéletét. 157 118/75. sz. Lynne Watson és Alessandro Belmann ügy, EBHT [1976] 1185–1211. o. 158 118/75. sz. Lynne Watson és Alessandro Belmann ügy, EBHT [1976] 1185., 1198. és 1200. o.; továbbá Bleckmann: Europarecht. 472. o. 159 96/85. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1986] 1475–1498. o. 160 A konkrét ügy orvosokat és fogorvosokat érintett.


mozgása


megkülönböztetőek. Majd a Bíróság ismét egybeszövi a diszkrimináció tilalmát az azon túlmutató

követelményekkel, amikor így folytatja: nem indokolt a nemzeti szabályozás, amikor az eredendően egy másik

tagállamban tevékenykedőket hátrányosan megkülönböztet vagy (!) olyan akadályokat emel a szakma

gyakorlásával szemben, amelyek túlmennek a szándékolt célok eléréséhez szükséges mértéken.161

A joggyakorlat ingadozását jelzi ugyanakkor, hogy a Bíróság egy évvel később a Bizottság kontra Belgium

ügyben162 hozott határozatában – a Bizottság álláspontjával szemben – kizárólag a diszkrimináció tilalmát

vezette le az EKSz. 43. (52.) cikkének rendelkezéseiből anélkül, hogy a letelepedés szabadságának biztosítása

érdekében további korlátot támasztott volna a tagállami szabályozás tartalmát illetően.163 Ebben az ügyben az

volt a kérdés, hogy összeegyeztethető-e a letelepedés szabadságával az a belga rendelkezés, mely csak azon

klinikai biológiai laboratóriumok által nyújtott szolgáltatások esetében biztosította a társadalombiztosítási

térítést, ahol valamennyi tag, tulajdonos és vezető tisztségviselő orvos vagy gyógyszerész volt. Arra

figyelemmel, hogy a szabály nem volt diszkriminatív, a Bíróság megállapította, hogy az nem ellentétes a

letelepedés szabadságával.

Ugyanakkor, mint fentebb láttuk,164 jóval egyértelműbbé tette a Watson és Belmann döntésben rejlő

jogértelmezés elfogadását a Kraus kontra Land Baden-Württemberg ügyben165 hozott ítélet.

A diszkrimináció tilalmának meghaladása egyértelműen megjelenik a Gebhard ügyben166 hozott ítéletben, ami

szerint azon nemzeti intézkedéseknek, amelyek korlátozzák vagy kevésbé vonzóvá teszik valamelyik alapvető

szabadság – így például a letelepedés – gyakorlását, négy feltételnek kell eleget tenniük: i) nem szabad

diszkriminatív módon alkalmazni őket, ii) a közérdek (general interest) feltétlen érvényesülést kívánó,

parancsoló követelményeinek kell igazolni létüket, iii) alkalmasnak kell lenniük a kitűzött cél elérésére, iv) végül

nem mehetnek túl a szabályozási cél eléréséhez szükséges mértéken.

E konjunktív, egymáshoz kapcsolódó feltételek két szempontból is nagy jelentőségűek. Részint a Bíróság

összefoglalóan szól az alapvető szabadságok korlátozásának előfeltételeiről, tehát a jövőben megpróbálja

egységes szempontok szerint megítélni az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgásával

kapcsolatos korlátozások létjogosultságát. Másrészt pedig jelzi, hogy a nem diszkriminatív, de a termelési

tényezők szabad forgalmát korlátozó nemzeti intézkedések is tiltottak, amennyiben a közérdek védelmének

parancsoló követelménye nem indokolta meghozatalukat. Ezzel tulajdonképpen a Cassis de Dijon ügyben

megfogalmazott álláspontját kísérli meg általánosítani, azaz a többi gazdasági szabadságra is vonatkoztatni a

Bíróság. Minden bizonnyal ez a Gebhard ügyben hozott döntés legmaradandóbb üzenete. Annál is inkább, mert

a Kraus és a Gebhard ügyekben kidolgozott szemlélet – bár nem töretlenül – érvényesül a gazdasági társaságok

letelepedésével foglalkozó bírósági gyakorlatban is.167

A Bizottság kontra Görögország ügy is világosan jelzi annak meghaladását, hogy csak a diszkriminatív

intézkedések ütköznének a letelepedés szabadságába.168 Az ítélet kimondta, hogy az EKSz. 43. cikkével

ellentétes valamennyi nemzeti intézkedés, amely – legyen bár állampolgárságon alapuló megkülönböztetés

nélkül alkalmazandó – alkalmas arra, hogy korlátozza vagy kevésbé vonzóvá tegye a letelepedés szabadságát.

Az adott ügyben pedig az a görög tilalom, hogy az okleveles látszerészek nem üzemeltethettek egynél több

optikai üzletet, ellentétes volt az EKSz. 43. cikkével. Hasonlóképpen értékelte a Bíróság a jogi személyekre

vonatkozó, kapcsolódó előírásokat is. Jogi személy csak azzal a feltétellel létesíthetett optikai üzletet, ha –

többek között – a látszerészeti üzlet létesítésére és működtetésére vonatkozó engedély egy elismert látszerész

természetes személy nevére volt kiállítva, és e látszerésznek a társaság tőkéjének, valamint nyereségének és

veszteségének legalább 50%-ából részesednie kellett. A Bíróság visszautalt arra, hogy a letelepedés

szabadságának gyakorlása szempontjából a jogi személyek az EKSz. 48. cikke szerint a természetes

személyekkel azonos elbánásban részesülnek. A Bíróság nem fogadta el a Görög Köztársaság közegészségre

161 96/85. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1986] 1475. o., illetve 1485–1486. o., elemzi Behrens: Die Konvergenz der wirtschaftlichen Freiheiten im europäischen Gemeinschaftsrecht. 150–151. o. 162 221/85. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [1987] 719–738. o. 163 221/85. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [1987] 719. és 737. o., továbbá Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law. 287. o. 164 Lásd e rész „Túl a diszkrimináció tilalmán – a munkavállalók szabad mozgásának akadályai” című pontjában írottakat. 165 C-19/92. sz. Dieter Kraus kontra Land Baden-Württemberg ügy, EBHT [1993] I-6381. o., 1993. március 31-i ítélet, ismerteti Roth: Case C-19/92, Dieter Kraus v Land Baden-Württemberg, Judgement of 31 March 1993. 166 C-55/94. sz. Gebhard kontra Consaglio dell’Ordine degli Avvocati e Procuratori di Milano ügy, EBHT [1995] I-4165. o. 167 Lásd ehhez a C-255/97. sz. Pfeiffer Grosshandel GmbH kontra Löwa Warenhandel GmbH ügy, EBHT [1999] I-2835. o. A diszkrimináció tilalmát helyezte előtérbe viszont a Bíróság a C-311/97. sz. Royal Bank of Scotland plc kontra Elliniko Dimosio (Görög Állam) ügy, EBHT

[1999] I-2651. o. tárgyában hozott döntésében. A kérdéskört részletesen elemzi Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law.

456–460. o. 168 C-140/03. sz. Bizottság kontra Görög Köztársaság ügy, EBHT [2005] I-03177. o.


mozgása


történő hivatkozását, mivel e cél kevésbé korlátozó intézkedések útján is elérhető lett volna, így például

látszerész munkavállaló vagy társasági tag jelenlétének megkövetelésével az üzlethelyiségekben, más

személyért való polgári jogi felelősség, valamint kötelező szakmai felelősségbiztosítás útján.

3.9. i) Kivételek a letelepedés szabadsága alól

3.9.1. Kivételek az EUMSz. alapján

Ami a kivételeket illeti: miként a dolgozók szabad mozgásához fűződő jogosítványok nem terjednek ki a

közszolgálatban való alkalmazásra, úgy az EUMSz. 51. cikke is kizárja a letelepedés szabadságára vonatkozó

rendelkezések érvényesítését az olyan tevékenységek gyakorlásával kapcsolatban, amelyek az adott tagállamban

– tartósan vagy időlegesen – a közhatalom gyakorlásával kapcsolatosak. Emellett az EUMSz. itt is megadja a

közrendre,közbiztonságra és közegészségügyre történő „szokásos” hivatkozás lehetőségét a külföldiekkel

kapcsolatos jogszabályi és közigazgatási előírások esetében (52. cikk).

Az 51. cikk értelmezésével kapcsolatban vetődött fel az a kérdés, hogy vajon az ügyvédi tevékenység

közhatalom gyakorlásának minősíthető-e. Néhány tagországban – így Belgiumban és Luxemburgban – erre

igenlő választ adtak, míg például Németországban csak az ügyvédi tevékenység bizonyos területeit – például

büntetőügyekben a képviselet ellátását – tekintették olyannak, ami szorosan kötődik a közhatalom

gyakorlásához. A Bíróság általánosságban megállapította, hogy mivel alapvető szabadságról van szó, ezért a

korlátozó kivételeket szigorúan kell értelmezni. Az 51. cikknek tehát nem szabad annál szélesebb hatókört

tulajdonítani, mint ami e kivétel létrehozásának eredeti célja volt. Az ügyvédi hivatásról szólva pedig úgy

találta, hogy nem minősül közhatalom gyakorlásának, mert ehhez nem elégséges, hogy tevékenységük ellátása

során rendszeresen kapcsolatba kerülnek bíróságokkal. E független szakma lényegét sokkal inkább a jogi

tanácsadás és képviselet adja.169

A közegészségre hivatkozás jelent meg az Apothekerkammer des Saarlandes és társai ügyben.170 Itt a Bíróság a

gyógyszertárak tulajdonjogát és üzemeltetését kizárólag gyógyszerészi képesítéssel rendelkező személyek

részére fenntartó és engedélyezést előíró német szabályozást vizsgálta. A 2005/36/EK irányelv tagállami

hatáskörben hagyta, hogy a gyógyszerészeti tevékenységek cégek általi gyakorlását megtiltsák, illetve hogy az

ilyen tevékenységek végzését bizonyos feltételekhez kössék. A Bíróság megállapította, hogy az ilyen

szabályozás korlátozhatja más tagállamok gazdasági szereplőit abban, hogy tevékenységeiket állandó

telephelyen keresztül a fogadó tagállam területén gyakorolják. A Bíróság azonban elismerte, hogy a

közegészség védelme, konkrétabban az a cél, hogy a lakosság gyógyszerekkel való ellátása megbízható és

színvonalas legyen, azon nyomós közérdekek közé tartozik, amelyek igazolhatják a letelepedés szabadságának

korlátozását. A Bíróság figyelemmel volt a gyógyszerek sajátos jellegére is, vagyis arra, hogy a gyógyszerek

gyógyhatásai, illetve a nem megfelelő alkalmazásból eredő ártalmak élesen elkülöníthetővé teszik őket a többi

terméktől. A túlzott gyógyszerfogyasztás vagy a gyógyszerek nem megfelelő alkalmazása ezen felül az anyagi

erőforrások pazarlásával jár, ami még ennél is több kárt okoz, mivel a gyógyszerágazat jelentős költségeket

emészt fel, és egyre növekvő igényeknek kell megfelelnie, miközben az egészségügyi ellátásra fordítható anyagi

erőforrások végesek. Tekintettel a közegészségügyi és a társadalombiztosítási rendszerek pénzügyi egyensúlyára

gyakorolt kockázatokra, a tagállamoknak joguk van szigorú követelményeket támasztani a gyógyszer-

kiskereskedelmi tevékenység végzésére feljogosított személyekkel szemben, különösen a gyógyszerek

értékesítési módjait és a nyereségre való törekvést illetően. A Bíróság megerősítette, hogy a tagállamok maguk

határozzák meg a közegészség védelmének szintjét, és el kell fogadni azt is, hogy esetlegesen előírják, hogy a

gyógyszereket olyan gyógyszerészek értékesítsék, akik tényleges szakmai függetlenséggel rendelkeznek. A

gyógyszerészi képesítéssel nem rendelkezőknek értelemszerűen nincs a gyógyszerészekével egyenértékű

képzettsége, tapasztalata és felelőssége, azaz kevésbé érvényesülhetnek a nyereségre való törekvést fékező azon

elemek, melyek a gyógyszerészek tevékenységét jellemzik.

3.9.2. Kivételek a Bíróság esetjoga alapján

Miként a többi szabadságnál is lehetőség van az esetjogon alapuló igazolásra, a letelepedés szabadságánál is

igazolhatják közérdeken alapuló nyomós indokok (overriding reason of general interest) a korlátozást a Bíróság

esetjoga alapján. Így a fogorvosok megfelelő kommunikációja a betegekkel, a közigazgatási hatóságokkal és

szakmai testületekkel ilyen közérdeken alapuló kényszerítő indokot képezhet. Ez a Haim II ügyben igazolta a

169 2/74. sz. Reyners kontra Belga állam ügy, EBHT [1974] 631. o. 170 C-171/07. és C-172/07. sz. Apothekerkammer des Saarlandes and Others (C-171/07.) and Helga Neumann-Seiwert (C-172/07.) kontra Saarland and Ministerium für Justiz, Gesundheit und Soziales egyesített ügyek, EBHT [2009] I-4171.


mozgása


nyelvi követelmények támasztását a társadalombiztosítási rendszerben részt vevő fogorvosokkal szemben.171

Ugyanakkor azt is megállapította a Bíróság, hogy a fogadó állam nyelvét nem beszélő betegek érdeke

megkívánja, hogy legyen bizonyos számú fogorvos, aki saját nyelvükön képes kommunikálni a betegekkel.

3.10. j) A letelepedés szabadsága és a gazdasági társaságok

3.10.1. A társaság fogalma

Az EUMSz. tárgyalt fejezete külön rendelkezik a gazdasági társaságokról, kiterjesztve rájuk a letelepedés jogát.

Így az 54. cikk kimondja, hogy azon gazdasági társaságok, amelyeket valamely tagállam rendelkezései szerint

alapítottak, és amelyek létesítő okirat szerinti székhelye, központi ügyvezetése vagy üzleti tevékenységének fő

helye az Unión belül van, a természetes személyekkel esnek egy tekintet alá.

Társaságnak a polgári vagy kereskedelmi jog szerinti társaságok tekintendők, beleértve a szövetkezeteket, a köz-

és magánjog egyéb jogi személyeit a nonprofit szervezetek kivételével, amelyeknek nincs jövedelemszerzési

céljuk.

A társaság fogalma tehát a lehető legszélesebb jogosulti kört kívánja megragadni. A szakirodalom álláspontja

szerint a letelepedés szabadsága az államilag támogatott vállalatokra is kiterjed. Kizárja ugyanakkor az 54. cikk

a nonprofit szervezeteket, tehát azon politikai, kulturális, vallási és jótékonysági intézményeket, amelyek nem

kapcsolódnak az Unió gazdasági célkitűzéseihez. Ha azonban egy vallási szervezet gazdasági tevékenységet

folytat, ez már az EUMSz. hatálya alá eshet.

Ráadásul az utóbbi időszakban a Bíróság már a nem kifejezetten gazdasági célú szervezetek esetében is hajlandó

érvényesíteni a letelepedés jogát, s ennek jegyében az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalmát. A

Bizottság kontra Belgium ügyben172 hozott ítélet ugyanis megállapítja, hogy a Belga Királyság elmulasztotta

teljesíteni az EKSz. 12. (6.) cikkéből eredő kötelezettségét, amikor jogi személyiséggel rendelkező jótékony,

vallási vagy tudományos egyesületek létrehozásánál megkövetelte, hogy a tagok háromötöde belga legyen, s

hogy az irányításában is legalább egy belga személy részt vegyen. A rendkívül szűkszavú indokolás egy

mondatban utal arra, hogy a hivatkozott belga szabály az EKSz.-ben biztosított egyik alapvető szabadság

gyakorlását érinti, tehát alkalmazhatóak az EKSz. rendelkezései. Eltekint viszont annak a kérdésnek a

megválaszolásától, hogy nem gazdasági célú egyesületekre miért irányadó az EKSz. 48. (58.), illetve 43. (52.)

cikke, azaz az EUMSz. jelenlegi 54. és 49. cikke. A Bíróság a diszkrimináció tilalmába ütközőnek találta azt is,

ha más tagállamban bejegyzett, jótékony célú alapítványokat adójogi szempontból hátrányosabb elbírálásban

részesítenek, mint a velük összehasonlítható helyzetben lévő hazai alapítványokat.173 Igaz, az ítélet itt elsősorban

a tőkemozgás szabadsága oldaláról vizsgálta a korlátozások megengedhetőségét.

3.10.2. A Factortame (II) ügy

Az állampolgárságon alapuló diszkrimináció vezetett a Factortame (II) esethez174 is. A jogvita gyökere itt a brit

lobogó alatt hajózó halászhajók regisztrálási feltételeinek radikális megváltoztatása volt. Az Egyesült Királyság

ugyanis úgy találta, hogy a számára biztosított halászati kvótát „lerabolják” a spanyol versenytársak oly módon,

hogy a spanyol halászhajókat az Egyesült Királyságban bejegyzett, de spanyol irányítás alatt álló társaságok

tulajdonolják. Következésképpen a spanyolok a brit kvóta terhére halásznak. Ezt kivédendő egyebek között

előírták, hogy egy halászhajó csak akkor vehető fel a nemzeti regiszterbe, ha a tulajdonos kereskedelmi társaság

részvényeseinek vagy igazgatóinak 75%-a brit állampolgár. Az eset érdekessége, hogy a perben álló brit

kormányt nem számítva, további hat tagállam nyilvánított véleményt, zömükben a brit álláspont mellett, jelezve

a Közösségen belül dúló halászati háború élességét. A Bíróság azonban ennek ellenére megállapította, hogy a

vitatott szabály nyilvánvalóan diszkriminatív, és ellentétes az EKSz.-nek a letelepedés szabadságát biztosító 43.

(52.) cikkével.175 Azonban továbbra sem könnyű a nemzeti érdekeket összebékíteni az integráció szempontjaival:

ezt példázza, hogy a Bizottság kontra Görögország ügynek176 az utóbbi időkben a Bíróság elé került tényállása

171 C-424/97. sz. Salomone Haim kontra Kassenzahnärztliche Vereinigung Nordrhein ügy, [2000] I-5123. o. 172 C-172/98. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [1999] I-3999. o. 173 C-386/04. sz. Centro di Musicologia Walter Stauffer kontra Finanzamt München für Körperschaften ügy, EBHT [2006] I-8203. o. 174 C-221/89. sz. The Queen kontra Secretary of State for Transfort, ex parte Factortame Ltd. és mások – Factortame (II) ügy, EBHT [1991]

I-3905. o. 175 Az angol álláspont védelmében megjegyzendő, hogy itt egy olyan sajátos helyzet jött létre, amikor a letelepedés szabadságára, s ezen

belül az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalmára vonatkozó közösségi normák találkoztak a halászati kvóták rendszerével,

amely eltérően a közösségi jog alapelveitől, kifejezetten nemzetállami alapon szervezett. 176 C-62/96. sz. Bizottság kontra Görög Köztársaság ügy, EBHT [1997] I-6725. o.


mozgása


szinte szó szerint megismételte az előbb vizsgált Factortame problémát, következésképpen a Bíróságnak is meg

kellett ismételnie korábbi döntését.

3.10.3. A társaságok elsődleges letelepedése

Az elsődleges letelepedési szabadság annak lehetőségét jelenti, hogy az eredeti társaság jogi személyiségének

megtartása mellett áthelyezze székhelyét az egyik tagállamból a másikba. A letelepedés szabadságának

biztosítása nemcsak a fogadó országra ró kötelmeket, hanem azon tagállamra is, amelyet éppen elhagyni

kívánnak, hogy máshol kezdjenek vállalkozásba. Ezen államnak ugyanis nem szabad akadályokat gördíteni az

elé, hogy a területén lévő természetes személyek, illetve társaságok lakóhelyüket, illetve székhelyüket

áthelyezzék, s az Unió egy más pontján folytassák gazdasági tevékenységüket. A természetes személyek

vonatkozásában a 2004/38/EK irányelv kifejezetten biztosítja ezt a jogot, míg a társaságok esetében a Bíróság

döntései határozzák meg ugyanezen részjogosítvány tartalmát.

A Daily Mail ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint az Egyesült Királyságban bejegyzett Daily Mail nevű

társaság adózási megfontolásokból Hollandiába kívánta áthelyezni tényleges székhelyét.177 Az adójogi illetőség

megváltoztatásához azonban szükséges volt a kincstár jóváhagyására. A társaság a jelenlegi EUMSz. 49. és 54.

cikkének megfelelő EGKSz. 52. és 58. cikkére hivatkozott, úgy érvelve, hogy a letelepedés szabadságával

ellentétes az, ha előzetes hozzájárulás szükséges a székhelyáthelyezéshez. A Daily Mail ügyben hozott ítélet

tanúsága szerint nem lehet teljes mértékben egyenlőséget tenni az egyéni vállalkozók és a gazdasági társaságok

között a letelepedés szabadságának gyakorlása szempontjából, lévén hogy a társaságok, szemben a természetes

személyekkel, a jog, pontosabban a nemzeti jogrendszerek teremtményei. Tehát csak a különböző nemzeti

jogszabályok erejénél fogva léteznek, melyek meghatározzák bejegyzésüket, szervezeti felépítésüket, illetve

működésüket. A tagállamok jogrendszerei közötti eltérések feloldására viszont nem alkalmas a letelepedés

szabadságát biztosító közösségi szabályozás. Éppen ezért az EKSz. 43. (52.), illetve 48. (58.) cikkei nem adnak

feltétlen jogot az úgynevezett elsődleges letelepedésre, tehát arra, hogy az egyik tagállam szabályai szerint

alakult és ott bejegyzett társaság, eredeti jogi személyiségének és honosságának megtartása mellett helyezze át

központi igazgatását egy másik tagállamba akkor, amikor az engedélyezésre jogosult hatóság ezt nem hagyja

jóvá.

Másfél évtized múltán, az Überseering ügyben178 a Bíróság részben újraértelmezte korábbi állásfoglalását.

Ugyanis kifejtette, hogy a Daily Mail ítéletben található, általános jellegű megfogalmazásoktól függetlenül, az

eset tényállása, s ennek következtében az ítélet is kizárólag egy adott társaság és a társaság bejegyzésének helye

szerinti állam jogviszonyára vonatkozik. Tehát – legalábbis az utólagos magyarázat szerint – a Bíróságnak a

Daily Mail ügyben nem volt szándékában annak elismerése, hogy a tagállamok felhatalmazással bírnak hazai

társasági joguk érvényesítésére olyan más tagállamban bejegyzett társaságokkal szemben, amelyek a letelepedés

szabadságát gyakorolva áthelyezték székhelyüket a területükre. Azaz az Überseering esetben adott értelmezés

már megcsillantja az elsődleges letelepedés tényleges érvényesítésének lehetőségét, bár bizonyára nem minden

korlátozástól mentesen. A döntést feltételezhetően befolyásolta az elmúlt évtizedek európai társasági jogának,

illetve különösen a belső piaci joganyagnak a fejlődése, bővülése, aminek tükrében mind kevésbé volt vállalható

az elsődleges letelepedés teljes elvetése. Bizonyára ebbe az irányba hatottak a Daily Mail ügyben hozott ítéletről

folytatott hosszas és alapvetően bíráló hangvételű viták is a közösségi jogirodalomban. Ugyanakkor a Bíróság

nem kívánta nyíltan felülírni korábbi állásfoglalását, hanem megpróbálta elhatárolni egymástól a korábbi és az

újabban felmerült tényállásokat, ezáltal teremtve alapot értelmezésének továbbfejlesztéséhez.179

Az Überseering ügy180 lényegében lehetőséget kínált a Bíróságnak a társaságok elsődleges letelepedésével

összefüggő álláspontjának finomítására, árnyaltabbá tételére, különös tekintettel a más tagállamokban bejegyzett

társaságok jogképességének és perképességének elismerésére a fogadó tagországokban. Az ügy jelentőségét

mutatja, hogy az előzetes döntés meghozatalánál a Bíróság tizenhárom fős tanácsban járt el, és az eljárás során

véleményt nyilvánított a holland, a német, az olasz, a spanyol kormány, valamint az Egyesült Királyság

kormánya.181

177 81/87. sz. The Queen kontra H. M. Treasury és Commissioners of Inland Revenue ex parte Daily Mail ügy, EBHT [1988] 5483. o. 178 C-208/00. sz. Überseering BV kontra Nordic Construction Baumanagement GmbH (NCC) ügy, EBHT [2002] I-9919. o. 179 Baudenbacher, C. – Buschle, D.: Niederlassungsfreiheit für EWR-Gesellschaften nach Überseering. IPRax, 2004. Heft 1. 26–31. o., lásd továbbá az Überseering ügyben hozott ítélet 62., illetve 70–72. pontját. 180 C-208/00. sz. Überseering BV kontra Nordic Construction Baumanagement GmbH (NCC) ügy, EBHT [2002] I-9919. o. 181 Az esetet s az ítéletet egyértelműen a Bíróság sarkalatos döntéseként tartja számon a jogirodalom. Így például Hopt, K. J. – Wymeersch, E.: European Company and Financial Law, Texts and Leading Cases. 3. kiad. Oxford, 2004. 287. o.


mozgása


Ami a részleteket illeti, a megválaszolandó kérdések két cég közötti, Németországban folyó bírósági eljárásban

merültek fel. Az Überseeringtársaság a holland jog szerint jött létre és Hollandiában, Amszterdamban jegyezték

be. Az általa perelt korlátolt felelősségű társaság182 pedig Németországban rendelkezett székhellyel.

A német polgári eljárásjog szerint el kell utasítani azon fél keresetét, aki nem rendelkezik perképességgel. A

német joggyakorlat és a jogirodalom többsége szerint egy társaság jogképességét és perképességét az a jog

határozza meg, ahol székhelye, igazgatásának tényleges központja van (Sitztheorie), szemben az inkorporáció

(Gründungstheorie) elvét követő országokkal, ahol ugyanezt a kérdést a bejegyzés államának joga dönti el.183

Fontos körülmény, hogy e szabályt akkor is alkalmazni kell, ha egy társaságot ugyan érvényesen bejegyeztek

egy másik államban, azonban igazgatásának tényleges központját (actual centre of administration) utóbb

áthelyezte Németországba. Ebben az esetben – mivel a jogképességre, a társaság székhelyének a jogaként, a

német jog irányadó – a másik államban bejegyzett társaság nem lehet jogok és kötelezettségek alanya, és nem

rendelkezik perképességgel sem, hacsak nem alakul újjá, s nem jegyezteti be magát Németországban.

A holland Überseering társaság a németországi Düsseldorfban vásárolt ingatlant, amelyet üzleti célokra használt

és szerződést kötött az ott található épületek felújítására egy német céggel. A megrendelő azonban úgy találta,

hogy a vállalkozó a kivitelezési munkákat hibásan teljesítette. Utóbb két Düsseldorfban élő német állampolgár

megvásárolta az Überseering társaság üzletrészeit is. Miután pedig az Überseering cég sikertelenül követelt

kártérítést a hibás teljesítésért, igényét a német bíróságok előtt kívánta érvényesíteni. A német alsóbb fokú

bíróságok nem ismerték el a Hollandiában bejegyzett, de német tulajdonban álló társaság perképességét, arra

hivatkozva, hogy olyan külföldi társaságról van szó, amely igazgatásának tényleges központját ugyan áthelyezte

Németországba, de nem jegyeztette be magát ott.

Látható, hogy a jogvita szinte egy tankönyvi példa élességével idézte fel a székhely elvének és a letelepedés

szabadságának az ütközéséből eredő nehézségeket. Végül a harmadfokon eljáró német Bundesgerichtshof a

Bírósághoz fordult a közösségi jogot értelmező előzetes döntésért.

A Bíróság három alapvető kérdést vizsgált: a) A közösségi jog hatálya alá tartozó tényállásról van-e szó? b) A

letelepedés szabadságának korlátozását jelenti-e a német szabályozás? c) Ha fennáll a letelepedés

szabadságának korlátozása, igazolható-e a korlátozás?

Ami a tagállamok kormányainak álláspontját illeti, a vélemények tökéletesen kifejezték, hogy az érintett

tagállam a székhely vagy a bejegyzés elvét képviseli a társaságok személyes joga tekintetében. Azaz

Németország, Olaszország és Spanyolország kormányai indokoltnak és a közösségi joggal összeegyeztethetőnek

tartották a korlátozó német szabályozást, szemben az ellentétes álláspontot képviselő Hollandia vagy az

Egyesült Királyság kormányával, illetve az Európai Bizottsággal.

A Bíróság ítéletében megállapította, hogy közösségi jogi kérdésről van szó, tehát a más tagállamokban

bejegyzett társaságok elismerése nem esik kívül a közösségi jog hatókörén. Ennek jegyében elutasította azt az

érvelést, amely szerint, amíg a tagállamok nem kötnek nemzetközi egyezményt az EKSz. 293. (220.) cikke

alapján, addig tagállami hatáskörről van szó. Ez az álláspont annál is érdekesebb, mert a Daily Mail ügyben

hozott ítéletében a Bíróság még éppen erre a cikkre hivatkozva utalt arra, hogy csak nemzetközi egyezmény

segítségével biztosítható a jogi személyiség megtartása a székhely egyik országból a másikba történő

áthelyezésekor.184 Ezzel szemben a Bíróság kifejtette, hogy a letelepedés szabadsága – mint alapvető gazdasági

szabadság – nem tehető függővé nemzetközi egyezmény kötésétől. Továbbá megállapította, hogy bár az

Überseering társaság érvényesen bejegyzett vállalkozás volt Hollandiában, követeléseit – jogképesség

hiányában – mégsem tudta érvényesíteni a német bíróságok előtt. Ezt csak akkor tehette volna meg, ha

Németországban újraalakulva itt jegyeztette volna be magát, ami viszont a letelepedés szabadságának egyenes

tagadását („outright negation of the freedom of establishment”) jelenti. Végül vizsgálni kellett, hogy igazolt-e a

korlátozás. Ez lényegében olyan szempontok, mint a jogbiztonság, hitelezővédelem, társaságok tőkéjének

védelme, illetve – a konkrét tényálláson túlmutató összefüggésben – a munkavállalók, illetve kisebbségi

részvényesek védelme ismételt mérlegelését jelentette. A Bíróság ugyan nem vitatta, hogy bizonyos esetekben a

fentebb felsorolt általános érdekek indokolhatják a letelepedés szabadságának korlátozását, azonban álláspontja

182 Nordic Construction Company Baumanagement GmbH. 183 A bejegyzés és székhely elvének különbségeiről, alkalmazásának következményeiről lásd Sandberger, G.: A társaságokra irányadó jog az

Európai Közösségben. A székhely és a bejegyzés elvének kritikai értékelése az Európai Közösség jogának tükrében. (Fordította Király M.) Magyar Jog, 1997/9. 550–558. o. 184 „Moreover, Article 220 of the Treaty provides for the conclusion, so far as is necessary of agreements between the Member States with a

view to securing inter alia the retention of legal personality in the event of transfer of the registered office of companies from one country to another. No convention in this area has yet come into force.” Lásd a Daily Mail ügyben hozott ítélet 21. pontját.


mozgása


szerint ez nem eredményezheti a jogképesség s ennek jegyében a perképesség megtagadását egy külföldön

bejegyzett társaságtól.

A fenti megfontolások alapján a Bíróság ítéletének rendelkező részében megállapította, hogy: „Amennyiben egy

társaságot »A« tagállam joga szerint hoztak létre, és itt van a bejegyzett székhelye, ugyanakkor »B« tagállam

joga szerint igazgatásának tényleges központját áthelyezte »B« tagállamba, az EK Szerződés 43., illetve 48.

cikkei kizárják, hogy »B« tagállam megtagadja a társaságtól a jogképességet, következésképpen azt a

lehetőséget, hogy a tagállam bíróságai előtt eljárást indítson azzal a céllal, hogy szerződésből eredő jogait

érvényesítse egy »B« tagállamban letelepedett társasággal szemben.” Továbbá „Amennyiben egy társaság,

amelyet »A« tagállam joga szerint hoztak létre, és itt van bejegyzett székhelye, és a letelepedés szabadságát

gyakorolja egy másik »B« tagállamban, az EK Szerződés 43. és 48. cikkei megkövetelik »B« tagállamtól, hogy

ismerje el jogképességét, következésképpen perképességét, amelyet e társaság a bejegyzés állama (»A«) joga

alapján élvez.”

Az ítélet több szempontból is nagy jelentőségű: a) Korábban már bemutattuk, hogy a Bíróság jelentősen

korlátozta a Daily Mail ügyben hozott döntés és jogértelmezés hatókörét, a bejegyzett társaság és a bejegyzés

állama jogviszonyára szorítva azt, komoly fordulatot hozva a joggyakorlatban. b) Továbbá részben pótolja a

nem ratifikált közösségi egyezményt a társaságok és jogi személyek kölcsönös elismeréséről,185 legalábbis olyan

mértékben, amilyen mértékben egy adott tényálláshoz kötődő bírósági ítélet egy átfogó, rendszeres szabályozást

adó nemzetközi egyezményt pótolni képes. A Bíróság jogértelmezése világos a külföldi társaságok jogképessége

biztosításának szükségességéről, azonban a tagállamok jogalkotóin és jogalkalmazóin is múlik, hogy miként

fogadják el és vonják le e jogértelmezés következményeit. c) Ugyanakkor továbbra sem állítható, hogy a

társaságok elsődleges letelepedése, azaz székhelyük áthelyezése jogi személyiségük megtartásával, minden

korlátozástól mentesen biztosított volna az Unión belül. A Bíróság ugyanis csak a jogképesség biztosításáról

szólt, de nem zárta el egészen a lehetőséget, hogy a másik tagállamban bejegyzett társaságot fogadó ország –

olyan általános érdekek védelmében, mint a hitelezők vagy munkavállalók érdekei – más vonatkozásban mégis

korlátozza a letelepedés szabadságát. Természetesen egy esetleges korlátozásnak nem szabad

megkülönböztetőnek lennie, valóban a köz érdekét kell szolgálnia, alkalmasnak kell lennie a kitűzött cél

elérésére, és nem vezethet aránytalan megszorításhoz. Továbbá az is gyanítható, hogy, mint minden alapvető

gazdasági szabadság érvényesülését korlátozó intézkedés jogosultságát, a Bíróság ezt is szigorúan fogja

vizsgálni. Erre utalnak a társaságok másodlagos letelepedésével kapcsolatos döntései is.

A Bíróság szemléletének folyamatosságáról tanúskodik a SEVIC Systems ügyben hozott ítélet is.186 Itt arról volt

szó, hogy a német hatóságok megtagadták egy Luxemburgban bejegyzett társaság beolvadását a SEVIC

Systems nevű német társaságba arra hivatkozva, hogy az egyesülésekre vonatkozó német törvény hatálya

kizárólag a Németországban honos társaságokra terjed ki. A Bíróság megállapította, hogy nem

összeegyeztethető a letelepedés szabadságával, s ezen belül az EKSz. 43. (52.), illetve 48. (58.) cikkével, ha két

– különböző tagállamokban székhellyel rendelkező – társaság egyesülésének bejegyzését megtagadják egy

tagállamban akkor, amikor ugyanitt a belföldi társaságok egyesülésére mód van. A belföldi és a más

tagállambeli társaságok tehát egyenlő bánásmódot élveznek az egyesülés szempontjából is. Ez természetesen

feltételezi a más tagállamban bejegyzett társaságok jogi személyiségének elismerését. A Bíróság nagytanácsa

egyben elutasította a holland és a német kormány azon érvelését, hogy a több tagállamot érintő fúzió csak

közösségi szintű szabályozás alapján volna megengedhető,187 s a jogharmonizáció megvalósulásáig a hitelezők, a

kisrészvényesek és a munkavállalók érdekeinek védelme érdekében indokolt az elutasítás.188

A Daily Mail ügyben hozott döntés ismételt megfontolását kínálta fel a Bíróságnak a szegedi ítélőtábla előzetes

döntés iránti kérelme. A CARTESIO ügy tényállása egy változásbejegyzési kérelem elutasításához fűződik: az

illetékes magyar cégbíróság megtagadta a CARTESIO Betéti Társaság kérelmét, hogy székhelyét Bajáról egy

olaszországi városba helyezze át.189 A Bíróság, több fontos eljárási kérdés megválaszolása után,190 eljutott az

185 Übereinkommen über die gegenseitige Anerkennung von Gesellschaften und juristischen Personen (Bundesgesetzblatt II. Nr. 28 vom 25. 5. 1972. 370. o.). Az Egyezményt ismerteti Mádl Ferenc: Az Európai Gazdasági Közösség joga. Budapest, 1974. 118–121. o. 186 C-411/03. sz. SEVIC Systems AG ügy, EBHT [2005] I-10805. o. 187 Lásd az ítélet 26. pontját: „E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a közösségi harmonizációs rendelkezések fennállása, még ha a határokon átnyúló egyesülések megkönnyítése szempontjából kétségkívül hasznos is lenne, nem képezheti az EK 43. és 48. cikkben

rögzített letelepedés szabadsága végrehajtásának előfeltételeit [lásd e tekintetben a C-204/90. sz. Bachmann ügyben 1992. január 28-án

hozott ítélet (EBHT 1992. I-249. o.) 11. pontját].” 188 Lásd az ítélet 26. pontját. 189 C-210/06. sz. CARTESIO Oktató és Szolgáltató Betéti Társaság ügy, EBHT [2008] I-09641. Sajátos, hogy a társaságok határon átlépő

mozgásával kapcsolatos kérdés nem a tőkeegyesítő társasági formák valamelyikével, hanem egy betéti társasággal összefüggésben merült fel.


mozgása


érdemi társasági jogi problémához, azaz, hogy összeegyeztethető-e az EKSz. 43. (52.), illetve 48. (58.) cikkeivel

az a belső jogi szabályozás vagy gyakorlat, amely megakadályozza, hogy egy magyar honosságú társaság az

Európai Unió másik tagállamába helyezze át székhelyét. Itt tehát nem a külföldi társaságot fogadó ország

álláspontját kellett értékelni, mint az Überseering ügyben, hanem kifejezetten az eredeti székhely államában

hozott döntés jogszerűségét. A Bíróság azonban nem ragadta meg a kínálkozó lehetőséget, hogy új irányt

szabjon korábbi joggyakorlatának. 2008 decemberében hozott ítéletében megerősítette, hogy az EKSz. 43. és

48. cikkeit úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem összeegyeztethetetlen az a tagállami szabályozás, amely

megakadályozza az e tagállam joga szerint létrejött társaságot abban, hogy székhelyét úgy helyezze át másik

tagállamba, hogy eközben megtartja azon tagállambeli honosságát, amelynek szabályozása alapján létrehozták.

3.10.4. A társaságok másodlagos letelepedése

Nem lehet viszont akadályokat támasztani a letelepedés szabadságának gyakorlásával szemben az úgynevezett

másodlagos letelepedés esetén, azaz amikor gazdasági társaságok leányvállalatot vagy fióktelepet kívánnak

létesíteni egy másik tagországban. Ezt példázza a Centros Ltd. ügyben191 hozott döntés. Ebben az esetben dán

polgárok hoztak létre az Egyesült Királyságban egy korlátolt felelősségű társaságot (private limited company).

Ez annál is inkább előnyös volt számukra, mert az angol jog nem támaszt követelményeket a törzstőke

mértékével, illetve annak befizetésével kapcsolatban e társasági forma esetében. A társaság törzstőkéje 100 font

volt, azonban ezt sem bocsátották a társaság rendelkezésére, s a vállalkozás nem folytatott gazdasági

tevékenységet sem az Egyesült Királyságban. Amikor viszont alapítói létre kívánták hozni az Egyesült

Királyságban bejegyzett társaság dániai fióktelepét, az illetékes dán hatóság nem járult hozzá a fióktelep

nyilvántartásba vételéhez, arra hivatkozva, hogy a brit „anyatársaság” létrehozatalának célja valójában a dán

jogszabályok, mindenekelőtt az azokba foglalt tőkekövetelmények megkerülése volt. A letelepedés

szabadságának ilyen módon történő gyakorlása pedig rendkívül aggályos a hitelezők védelme szempontjából,

hiszen a fióktelep mögött csak egy olyan gazdasági társaság áll, amely semmilyen tőkefedezettel nem

rendelkezik. A Bíróság nem fogadta el a dán hatóságok érvelését, kifejtvén, hogy a fióktelep regisztrációjának

megtagadása az EKSz.-ben kifejezetten biztosított jog megsértését jelenti, ami nem megengedhető. Ezért más –

kevésbé korlátozó – eszközöket kell találni a hitelezők védelmének biztosítására. Az ítélet azt is jelenti, hogy a

tagországok állampolgárai tetszésük szerint eldönthetik, hogy vállalkozásuk hazai gazdasági társaság vagy

külföldi gazdasági társaság (és annak fióktelepe) keretében működjön.

Az elemzett tényállás és az ítélet jól szemlélteti azt a feszültséget, amit a letelepedés szabadságának

következetes érvényesítése eredményezhet akkor, amikor lényeges eltérések vannak a nemzeti társasági jogok

között. A más tagállami jogok szerint alakult társaságok fióktelepeinek megjelenése ugyanis veszélybe

sodorhatja a fogadó ország társasági joga mögött meghúzódó értékválasztást és jogpolitikai megfontolásokat. E

feszültségek oldására megoldást kínálhat a jogközelítés. Erre utalt a Bíróság is, amikor döntésében megjegyezte,

hogy az EKSz. felhatalmazást ad a társasági jog akár teljes harmonizációjára.

A letelepedés szabadságából következik, hogy a társaság megválaszthatja, hogy leányvállalaton (azaz társasági

formában) vagy fióktelepen keresztül kívánja tevékenységét gyakorolni. Ez azt jelenti, hogy a fogadó ország

nem kényszeríthet vagy ösztönözhet egy másik tagországban honos társaságot arra, hogy gazdasági

tevékenységének kereteként egy másik jogi személyt (társaságot) hozzon létre. Ez a Bizottság kontra

Franciaország ügyből192 vezethető le, ahol bizonyos adó-visszatérítési jogosultságokról volt szó, amelyek a

kettős adóztatás elkerülését célozták. A vitatott francia szabályozás azonban csak a természetes személyeket és

azon társaságokat illette meg, amelyek hivatalos vagy tényleges címe Franciaországban volt. Ennek viszont az

volt a következménye, hogy azon külföldi társaságok, amelyek fióktelepen keresztül folytatták üzleti

tevékenységüket, nem részesültek adó-visszatérítésben, következésképpen kétszeresen adóztak. Franciaország

ugyan azzal érvelt, hogy e nem kívánt jelenség elkerülhető lett volna, ha az érintett külföldi cégek is társasági

formában működő leányvállalatokat hoztak volna létre Franciaországban, fióktelepek helyett. A Bíróság

azonban nem fogadta el ezt a védekezést, arra hivatkozva, hogy az EKSz. 43. (52.) cikke egyként biztosítja a

letelepedést akár fióktelep, akár társaság formájában. Jóllehet a tagállamok adójoga ebben a vonatkozásban nem

harmonizált, azonban a letelepedés szabadsága – s ennek keretében a letelepedés formájának megválasztása –

nem tehető látszólagossá az egyes tagállamok megkülönböztető adórendelkezéseivel.193 Hasonlóképpen

elutasította a Bíróság az eltérő adójogi bánásmód alkalmazását belföldi, illetve külföldi illetőségű

190 Például, hogy jogosult-e a cégbíróság változásbejegyzési eljárásban hozott határozatával szembeni fellebbezést elbíráló másodfokú

bíróság az EKSz. 234. cikke szerinti előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni, ha a cégbírósági határozat meghozatalára és a fellebbezési eljárás elbírálására nem kontradiktórius eljárásban került sor. 191 C-212/97. sz. Centros Ltd. és Erhvervs- og Selskabsstyrelsen ügy, EBHT [1999] I-1459. o. 192 270/83. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1986] 273. o. 193 Werlauff, E.: EC Company Law (The common denominator for business undertakings in 12 states). Copenhagen, 1993. 19. o.


mozgása


leányvállalatok veszteségeinek elszámolásánál a Marks & Spencer ügyben hozott ítéletében.194 Ilyen korlátozás

csak akkor volna elfogadható, ha az jogos célt szolgál és nyomós közérdek igazolja. Azonban ebben az esetben

is szükséges, hogy alkalmas legyen az elérni kívánt cél megvalósítására, és hogy ne lépje túl az e cél eléréséhez

indokolt mértéket. Továbbá a Cadbury Schweppes ügyben195 adott értelmezés tanúsága szerint nem tekinthető a

letelepedés szabadságával való visszaélésnek, ha egy társaság kizárólag azért alapít társaságot egy másik

tagállamban, hogy ezáltal a kedvezőbb adószabályozás előnyeit élvezze. Az időről időre felbukkanó ügyek

továbbra is jelzik a kérdéskör érzékenységét. Az újabb joggyakorlatból még a Bizottság kontra Olaszország

esetre196 érdemes röviden felhívni a figyelmet, amelynek értékelésekor a Bíróság megállapította, hogy nem

egyeztethető össze a letelepedés szabadságával, ha az értékpapír-kereskedelem bizonyos formáit csak

Olaszországban honos társaságok és cégek végezhetik, hiszen ez a másodlagos letelepedés bizonyos formáit

kizárja a tevékenység gyakorlásából.197

3.11. k) Társasági jogi szabályok közelítése

A Tanácsnak és a Bizottságnak tevékenysége során – egyebek között – kitüntetett figyelmet kell fordítania arra,

hogy minden gazdasági ágazatban fokozatosan feloldják a letelepedési szabadság korlátozását az ügynökségek,

fióktelepek, leányvállalatok valamely másik tagállam területén történő alapításával kapcsolatban, valamint hogy

szükség szerint összehangolják a tagállamok társasági jogának azon biztosítékait, amelyek a társaságok

tagjainak, illetve harmadik személyeknek a védelmét célozzák. Erről az EUMSz. 50. cikk (2) bekezdés f)–g)

pontjai szólnak.

E rendelkezés, ami tehát a társasági jog bizonyos elemeinek harmonizációját irányozza elő, az EUMSz. 114.

cikke198 mellett kiindulópontja lett az úgynevezett társasági jogi irányelvek megalkotásának.199 Nyilvánvaló,

hogy nem elegendő a letelepedés szabadságát gátló korlátozások s az olyan diszkriminatív intézkedések

eltörlése, mint például a más tagállamban bejegyzett társaságok érdekeltségeit hátrányosan megkülönböztető

adózás,200 hanem szükséges a gazdasági vállalkozásokra irányadó joganyag minimális közelítése is. Ellenkező

esetben a különböző nemzeti jogszabályok elbátortalanítják azokat, akik élni kívánnak a letelepedés

szabadságával. Lényegét tekintve itt ugyanaz a jogközelítési igény fogalmazódik meg, mint amit az áruk szabad

mozgása esetében már áttekintettünk. A társasági jogi irányelvek azonban több okból nem teremtenek egységes

európai társasági jogot. Részint nem minden társasági jogi formára vonatkoznak, hanem elsősorban a

részvénytársaságokra, esetenként a korlátolt felelősségű társaságokra. Másrészt az érintett gazdasági társaságok

esetében is csak bizonyos kérdéseket szabályoznak, mint például a társaságokat terhelő nyilvánossági

követelményeket, a társaságok érvénytelenségét, bizonyos tőkevédelmi követelmények vagy a társaságok

egyesülését, illetve szétválását. A társasági jogi irányelvek közül a társaságok határokon átnyúló

restruktúrálódása szempontjából kiemelhető a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről szóló

2005/56/EK irányelv,201 valamint a nyilvános vételi ajánlatról szóló 2004/25/EK irányelv.202 Említésre érdemes,

hogy tervezet formájában létezik a társaságok székhelyáthelyezéséről szóló irányelv is.

Külön figyelmet érdemel viszont, hogy az Európai Unió nem csupán az egyes tagországok társasági jogának

közelítésére törekszik, hanem önálló, az integráció jogában gyökerező társasági formák kialakítására is. Ide

sorolandó az európai gazdasági érdekcsoport, illetve az európai részvénytársaság rendeletekben testet öltő

szabályozása.203 Nyilvánvaló előnyük az uniós jogon alapuló társasági formáknak, hogy a tagországok között

könnyebben mozognak, azaz áthelyezhetik székhelyüket egyik tagországból a másikba (elsődleges letelepedés).

194 C-446/03. sz. Marks & Spencer plc kontra David Halsey (Her Majesty’s Inspector of Taxes) ügy, EBHT [2005] I-10837. o. 195 C-196/04. sz. Cadbury Schweppes plc and Cadbury Schweppes Overseas Ltd. kontra Commissioners of Inland Revenue ügy, EBHT

[2006] I-07995. o. 196 C-101/94. sz. Bizottság kontra Olasz Köztársaság ügy, EBHT [1996] I-2691–2729. o. 197 Uo. I-2724–2729. o. 198 Mint arról korábban már szó volt, a 114. cikk a belső piac megteremtése és működése érdekében ad jogalkotási felhatalmazást. 199 A társasági jogi irányelvekről részletesen lásd Berke Barna: Az Európai Közösség társasági jogi jogalkotása. In Miskolczi Bodnár Péter (szerk.): Európai társasági jog. Budapest, 2000. 77–134. o., továbbá Kisfaludi András: Jogharmonizáció a kereskedelmi társaságok jogában.

In Vékás Lajos (szerk.): Európai közösségi jogi elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban. Budapest, 2001. 99–180. o. A társasági

jogi harmonizáció előtt álló kihívásokról lásd Wouters, J.: European Company Law: Quo Vadis. CMLR, 37. 2000. 257–307. o. 200 Az újabb joggyakorlathoz lásd például C-311/97. sz. Royal Bank of Scotland plc kontra Elliniko Dimosio (Görög Állam) ügy, EBHT

[1999] I-2651. o., továbbá C-307/97. sz. Compagnie de Saint-Gobain, Zweigniederlassung Deutschland kontra Finanzamt Aachen-

Innenstadt ügy, EBHT [1999] I-6161. o. és C-200/98. sz. X AB és Y AB kontra Riksskateverket ügy, EBHT [1999] I-8261. o. 201 Az Európai Parlament és a Tanács 2005/56/EK irányelve (2005. október 26. ) a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről

OJ L 310., 2005.11.25., 1–9. o. 202 Az Európai Parlament és a Tanács 2004/25/EK irányelve (2004. április 21.) a nyilvános vételi ajánlatról OJ L 142., 2004.4.30., 12–23. o. 203 Lásd a Miniszterek Tanácsa 2137/85/EGK rendeletét az európai gazdasági érdekcsoportról (European economic interest grouping),

illetve 2157/2001/EK rendeletét az európai részvénytársaság (European company) statútumáról. A magyar jogban az európai gazdasági

egyesülésről, az európai gazdasági egyesülésről, valamint a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény és a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági cégeljárásról szóló 1997. évi CXLV. törvény jogharmonizációs célú módosításáról


mozgása


4. 4. Az Európai Unió polgársága

4.1. a) Az uniós polgárok jogai

Ugyancsak jól dokumentálja a jogfejlődés jelzett irányát a Maastrichti Szerződés, amely módosította az EKSz.-t.

Az EUMSz. megfelelő 20. cikke meghatározza az Unió polgárságának jogi alapját, ami szerint a tagállamok

polgárai egyben az Unió polgárai is. A 20. cikk (2) bekezdés a) pontja szerint pedig az Unió minden polgárának

joga, hogy szabadon mozogjon, illetve tartózkodjon a tagállamok területén, a Szerződésekben és a

végrehajtásukra elfogadott intézkedésekben megállapított korlátok között.

Megjegyzendő, hogy az Unió polgárai néhány komoly alkotmányos jogot is kaptak: az Unió minden polgára,

akinek lakóhelye olyan tagállamban van, amelynek nem állampolgára, a lakóhelye szerinti tagállam

helyhatósági választásain, illetve az európai parlamenti választásokon választójoggal rendelkezik és választható,

ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai. Az Unió polgára olyan harmadik ország

területén, ahol az állampolgársága szerinti tagállam nem rendelkezik képviselettel, bármely tagállam

diplomáciai vagy konzuli hatóságainak védelmét igénybe veheti, ugyanolyan feltételekkel, mint az adott

tagállam saját állampolgárai. Az Unió minden polgárának joga van petíciót benyújtani az Európai Parlamenthez,

illetve az Európai Parlament által kinevezett ombudsmanhoz fordulni.204

A tagállamok érzékenységét megnyugtatandó az Amszterdami Szerződés az EKSz. vonatkozó rendelkezésének

eredeti szövegét úgy pontosította, hogy az Unió polgársága csak kiegészíti, de nem váltja fel az

állampolgárságot.

4.2. b) A Bíróság gyakorlata

Ugyanakkor az elmúlt években a Bíróságnak is módja volt értelmezni az Unió polgárságával kapcsolatos

rendelkezéseket. A Martínez Sala ügyben hozott döntésében megállapította, hogy egy tagállamnak a polgára,

aki jogszerűen tartózkodik egy másik tagállamban, az Unió polgárságára vonatkozó rendelkezések személyi

hatálya alá tartozik.205 Ennek jegyében pedig nem szabad vele szemben állampolgárságon alapuló

megkülönböztetését érvényesíteni, akkor sem, ha az illetőre egyébként nem alkalmazhatók a személyek szabad

mozgására vonatkozó rendelkezések. Azaz megilleti a kért gyermeknevelési támogatás, akkor is, ha nem

munkavállaló.

A D’Hoop esetben a Bíróság a közvetett diszkrimináció problémájával szembesült.206 A tényállás szerint

Belgiumban azon fiatalok, akik tanulmányaik befejeztével első állásukat keresték, bizonyos feltételek teljesítése

esetén áthidaló járuléknak nevezett munkanélküli járadékban részesülhettek. Így a belga szabályozás az áthidaló

járulék nyújtásának egyik feltételéül azt szabta, hogy a jogosultnak Belgiumban kellett megszereznie a

középfokú tanulmányokat igazoló oklevelet. Az ügyben egy belga állampolgárságú diák középfokú

tanulmányait Franciaországban végezte, és az ott szerzett érettségijét Belgiumban egyenértékűnek ismerték el.

Később az érintett már Belgiumban folytatott egyetemi tanulmányokat. Amikor azonban kérelmet nyújtott be,

hogy áthidaló járulékot kaphasson, e kérelmét a belga hatóságok elutasították arra hivatkozva, hogy középfokú

tanulmányait nem Belgiumban végezte. Ítéletében a Bíróság kimondta, hogy valamely uniós polgárt jogilag

ugyanolyan bánásmódban kell részesíteni valamennyi tagállamban, mint amelyet e tagállamok az ugyanolyan

helyzetben lévő állampolgáraik részére biztosítanak. Ebből következik az is, hogy öszszeegyeztethetetlen a

szabad mozgáshoz való joggal, ha az uniós polgárt az állampolgársága szerinti tagállamban kedvezőtlenebb

bánásmódban részesítik, mint amely akkor illetné meg, ha nem vette volna igénybe az EKSz. által biztosított

szabad mozgás lehetőségét. Az áthidaló járulék célja az volt, hogy megkönnyítse a fiatalok belépését a

munkaerőpiacra. E célra figyelemmel jogszerűen követelhető meg annak igazolása, hogy valós kapcsolat áll

fenn a kérelmező és az érintett, földrajzilag körülhatárolható munkaerőpiac között. A középfokú tanulmányok

befejezését tanúsító oklevél megszerzésének helyére vonatkozó előírás azonban a Bíróság szerint túlment a cél

eléréséhez szükséges mértéken.

Hasonló jelentőségű a közösségi jog fejlődése szempontjából a Grzelczyk esetben született ítélet.207 Az ügy

részben az Unió polgárságát, részben pedig a más tagországban tanuló egyetemisták helyzetét érinti. Az ügyben

szóló 2003. évi XLIX. törvény rendelkezik, míg az európai részvénytársaságokkal kapcsolatos egyes szabályokat az európai

részvénytársaságról szóló 2004. évi XLV. törvény határozza meg. 204 Lásd az EUMSz. 20. cikk (2) bekezdését. 205 C-85/96. sz. María Martinez Sala kontra Freistaat Bayern ügy, EBHT [1998] I-2691. o. 206 C-224/98. sz. Marie-Nathalie D’Hoop kontra Office national de l’Emploi ügy, EBHT [2002] I-6191. o. 207 C-184/99. sz. Rudy Grzelczyk kontra Centre public d’aide sociale d’Ottignies-Louvain-la-Neuve ügy, EBHT [2001] I-6193. o.


mozgása


egy francia állampolgárságú, de Belgiumban tanuló egyetemista kérte, hogy tanulmányainak utolsó évére

megkaphassa a „minimex” nevű alapvető létfenntartást szolgáló támogatást a belga kormánytól. E támogatás

belga állampolgároknak, illetve az 1612/68/EGK rendelet hatálya alá tartozó munkavállalóknak járt. Ráadásul

az egyetemisták tartózkodására vonatkozó 93/96/EGK irányelv előírása szerint az egyetemistának megfelelő

pénzügyi fedezettel kell rendelkeznie, s nem jelenthet terhet a fogadó tagország társadalombiztosítása számára.

Ezzel nehezen tűnt összhangba hozhatónak a segélykérelem méltánylása. A Bíróság döntésében megállapította,

hogy az Unió polgárságának az a célja, hogy a tagállamok állampolgárainak alapvető jogi helyzetét

meghatározza,208biztosítva, hogy akik ugyanolyan helyzetben vannak, azonos elbánást élvezzenek, függetlenül

állampolgárságuktól. Majd arra az álláspontra helyezkedett, hogy az EKSz. 12. (6.), illetve 17. (8.) cikkei nem

teszik lehetővé, hogy a vitatott támogatás kifizetését más tagállamokból érkezett polgárok esetében a

munkavállalói minőség elnyerésétől tegyék függővé akkor, amikor ilyen feltételt hazai polgárok vonatkozásában

nem támasztanak. Továbbá indokolásában utalt rá, hogy az egyetemisták pénzügyi helyzete az idők folyamán

hátrányosan megváltozhat, és bár a fogadó tagállamoknak a vonatkozó irányelv preambuluma szerint nem kell

ésszerűtlen pénzügyi terhet vállalni támogatásukra, egy bizonyos mértékű pénzügyi szolidaritás mégis elvárható

tőlük. A Bíróság tehát itt is elkezdte felöltöztetni az EKSz. rendelkezéseinek szikár vázát.

A Bidar ügyben arról volt szó, hogy egy francia állampolgárságú egyetemi hallgató diákhitel formájában a

megélhetési költségek fedezésére nyújtott támogatást kért.209 Az Egyesült Királyság joga szerint csak olyan diák

kaphatott a megélhetési költségek fedezésére nyújtott diákhitelt, aki letelepedettnek minősült. A Bíróság

elismerte, hogy elvárható bizonyos pénzügyi szolidaritás a tagállamoktól, azonban ez nem eredményezheti a

más tagállambeli hallgatók olyan támogatását, amely indokolatlan terhet jelentene a fogadó állam

költségvetésére, befolyásolva az adott tagállam által nyújtható támogatások általános szintjét. Az is jogszerűnek

minősül, ha egy tagállam a támogatás feltételeként megköveteli a diákok részéről annak igazolását, hogy

bizonyos fokig beilleszkedtek a fogadó állam társadalmába. Ilyen követelmény lehet, hogy a diák meghatározott

ideig a fogadó államban tartózkodjon. Mivel azonban az angol szabályozás teljes mértékben kizárta annak

lehetőségét, hogy más tagállam állampolgára diákként letelepedett jogállást szerezzen, a Bíróság megállapította,

hogy az ilyen szabályozás ellentétes az EKSz. 12. cikkében megfogalmazott állampolgárságon alapuló

diszkrimináció tilalmával. A kérdéses esetben ez különösen így volt, mivel a diákhitelt igénylő hallgató

jogszerűen tartózkodott az Egyesült Királyságban, és már középfokú tanulmányainak jelentős részét is ott

végezte, azaz valós kapcsolatot alakított ki a fogadó állam társadalmával. A döntés tehát egyértelművé tette,

hogy egy gazdaságilag inaktív uniós polgár is hivatkozhat az EKSz. 12. cikkére.

A Förster ügyben (C-158/07.) a Bíróság megállapította, hogy nem ellentétes az EKSz. 12. cikkével a holland

jog azon előírása, amely ötéves előzetes tartózkodást követelt meg más tagállamok állampolgáraitól a

megélhetési költségek fedezésére szükséges ösztöndíj folyósításához.210 Az ilyen feltétel ugyanis nem haladja

meg a külföldi állampolgársággal rendelkező diákok fogadó tagállamban való bizonyos szintű beilleszkedésének

biztosítására irányuló cél eléréséhez szükséges mértéket, továbbá ezt az előírást a holland hatóságok egyértelmű

és előre meghatározott követelmények alapján alkalmazták.

A munkanélküli-járadék megvonásának jogszerűsége volt a tárgya a De Cuyper ügynek.211 De Cuyper belga

állampolgár Belgiumban munkanélküli-járadékban részesült. Mivel betöltötte az 50. életévét, a belga szabályok

értelmében mentesült a munkanélküliek számára rendesen előírt ellenőrzésen való részvétel kötelezettsége alól.

A munkanélküli-járadékot folyósító szervhez benyújtott nyilatkozatában azt közölte, hogy Belgiumban

rendelkezik lakóhellyel. Egy későbbi rutinvizsgálat során kiderült, hogy De Cuyper ténylegesen már nem lakik

Belgiumban, hanem Franciaországban él, továbbá, hogy Belgiumba csak negyedévente tér vissza, ahol egy

belga községben továbbra is fenntartott egy berendezett szobát. A munkanélküli-járadékot folyósító szervnek

azonban nem jelezte lakóhelyének a megváltozását. Emiatt ez megvonta a további munkanélküli-járadékot, és a

juttatások visszafizetését követelte. Az előzetes döntéshozatali eljárás keretében a Bíróságnak lényegében azt

kellett vizsgálnia, hogy összeegyeztethető-e a lakóhely vonatkozásában támasztott követelmény az EKSz. 18.

cikkével, vagyis az uniós polgárok szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogával. Nem kétséges, hogy a

belga előírás az EKSz. 18. cikkének korlátozását jelentette, hiszen az egyes belga állampolgárokat pusztán azért

hozta hátrányos helyzetbe, mert éltek a más tagállamban való szabad mozgás és tartózkodás jogával.

Ugyanakkor a Bíróság úgy találta, hogy a lakóhellyel kapcsolatos kikötés előírása szükséges a munkanélküli

szakmai és családi helyzetének ellenőrzéséhez. Az említett szabály ugyanis lehetővé teszi, hogy a

foglalkoztatási hivatal ellenőrei követhessék, a kedvezményezettek helyzetében történt-e olyan változás, amely

208 „Union citizenship is destined to be the fundamental status of nationals of the Member States…” 209 C-209/03. sz. The Queen, on the application of Dany Bidar kontra London Borough of Ealing and Secretary of State for Education and

Skills ügy, EBHT [2005] I-2119. o. 210 C-158/07. sz. Jacqueline Förster kontra Hoofddirectie van de Informatie Beheer Groep ügy, EBHT [2008] I-8507. o. 211 C-406/04. sz. Gérald De Cuyper kontra Office national de l’emploi ügy, EBHT [2006] I-6947. o.


mozgása


kihat a biztosított ellátásra. Ez az indokolás tehát az érintettek állampolgárságától független, közérdekű objektív

szempontokon alapul. Azaz nem volt ellentétes az EKSz. 18. cikkével a lakóhellyel kapcsolatos kikötés.

Az EKSz. 18. cikkével ellentétesnek minősült viszont az a holland szabályozás, amely alapján a háború polgári

áldozatainak járó juttatásból kizárólag a Hollandiában élők részesültek, kizárva azokat a holland

állampolgárokat, akik a juttatásra vonatkozó kérelem benyújtásának időpontjában valamely másik tagállam

területén laktak.212 A lakóhelyre vonatkozó követelmény a Bíróság szerint kevésbé vonzóvá teheti az érintett

holland állampolgárok számára, hogy Hollandián kívül gyakorolják a szabad mozgás és tartózkodás jogát. A

lakóhelyre vonatkozó feltétel célja az volt, hogy a háború polgári áldozataival szembeni szolidaritási

kötelezettséget azon személyekre korlátozza, akiknek a háború alatt és után kapcsolata volt a holland néppel. A

lakóhelyre vonatkozó feltétel tehát az e társadalomhoz való kötődés mértékének megnyilvánulása. A Bíróság

elismerte, hogy a szolidaritás célja olyan közérdekű objektív szempontnak minősülhet, amely igazolhatja az

uniós polgárokat megillető szabad mozgás és tartózkodás jogának korlátozását. Azonban az adott ügyben a

Bíróság szerint a lakóhelyre vonatkozó követelmény nem volt arányos, mivel nem tükrözte megfelelően az

igénylőknek a juttatást nyújtó tagállamhoz való kötődését olyan külföldön letelepedett holland állampolgárok

esetében, akiknek a társadalomba való beilleszkedésének szintje egyébként mindenben összehasonlítható volt.

A más tagállamok állampolgárainak nyújtandó támogatások mellett az uniós polgári státusz értelmezése és a

megkülönböztetés tilalmának érvényesítése más ügyekkel összefüggésben is szükségesnek bizonyult. Így

például egy spanyol állampolgárságú férj és belga felesége kettős állampolgárságú gyermekeinek névviselése

kapcsán merült fel a Garcia Avello ügyben.213 A szülők a gyermekeik nevének megváltoztatását kérték a belga

hatóságoktól úgy, hogy a gyermekeik vezetékneve a Garcia Avello névről az apa és az anya vezetéknevéből

Garcia Weber vezetéknévként álljon össze. A belga hatóságok megtagadták a névváltoztatás iránti kérelmet arra

hivatkozva, hogy a belga előírások szerint a gyermekek főszabályként az apa vezetéknevét viselik. A névviselés

szabályozása tagállami hatáskör, de a Bíróság leszögezte, hogy e hatáskör kizárólag a közösségi joggal

összhangban gyakorolható. A belga szabályozás azonosan kezelte a belga és más tagállamok állampolgárainak

névviselését. Azonban a Bíróság úgy találta, hogy a kettős állampolgárok nem voltak a belga állampolgárokkal

összehasonlítható helyzetben. Ezért a belga rendelkezés az EKSz. 12. cikkébe ütközött.

4.3. c) Az uniós polgárok és családtagjaik szabad mozgása és tartózkodása az Európai Unióban – A 2004/38/EK irányelv

Kezdetben kizárólag a munkavállalókat illette meg a szabad mozgás joga, összhangban a jelenlegi EUMSz. 45.

cikkel. Idővel ezt a jogot fokozatosan kiterjesztették oly módon, hogy az EUMSz. jelenlegi 20. cikk (2)

bekezdés a) pontja alapján az Unió minden polgárának joga, hogy szabadon mozogjon, illetve tartózkodjon a

tagállamok területén, a Szerződésekben és a végrehajtásukra elfogadott intézkedésekben megállapított korlátok

között. E korlátokat mindenekelőtt az Unió polgárainak és családtagjainak a tagállamok területén történő szabad

mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló 2004/38/EK irányelv határozza meg, amely felváltotta a

korábbi fragmentált szabályozást. 2008-ban a Bizottság jelentésben számolt be a Parlamentnek és a Tanácsnak

az irányelv tagállami implementációjáról, majd 2009-ben a Bizottság az irányelv megfelelő átültetése és

alkalmazása végett közleményt adott ki.214 Az alábbiakban az irányelv szabályait e dokumentumokra is

tekintettel tárgyaljuk.

4.3.1. Az irányelv személyi hatálya

Az irányelv szabályozásának középpontjában az uniós polgár áll függetlenül attól, hogy gazdaságilag aktív vagy

inaktív-e. Az uniós polgár egy tagállam állampolgárságával rendelkező bármely személy. Az irányelv személyi

hatálya azon uniós polgárokra terjed ki, akik olyan tagállamba költöznek, vagy olyan tagállamban tartózkodnak,

amelynek nem állampolgárai, valamint az őket kísérő vagy hozzájuk csatlakozó, az irányelv 2. cikk 2. pontjában

meghatározott családtagokra.

A 2. cikk 2. pontja szerinti családtag

212 C-192/05. sz. Tas-Hagen és R. A. Tas kontra Raadskamer WUBO van de Pensioen- en Uitkeringsraad ügy, EBHT [2006] I-10451. o. 213 C-148/02. sz. Carlos Garcia Avello kontra Belgium ügy, EBHT [2003] I-11613. o. 214 Report from the Commission to the European Parliament and the Council on the application of Directive 2004/38/EC on the right of citizens of the Union and their family members to move and reside freely within the territory of the Member States. Brussels COM (2008)

840; Communication from the Commission to the European Parliament and the Council on guidance for better transposition and application

of Directive 2004/38/EC on the right of citizens of the Union and their family members to move and reside freely within the territory of the Member States. Brussels, 2.7.2009, COM (2009) 313 final.


mozgása


a) a házastárs;

b) az uniós polgár élettársa, akivel egy tagállam jogszabályai alapján létrejött regisztrált élettársi kapcsolatban

él, ha a fogadó tagállam jogszabályai a regisztrált élettársi kapcsolatot a házassággal egyenértékűnek tekintik,

és a fogadó tagállam vonatkozó jogszabályaiban megállapított feltételekkel összhangban;

c) az uniós polgár, házastársa vagy a b) pontban meghatározott élettársa egyenesági leszármazottai, akik 21.

életévüket nem töltötték be vagy eltartottak; valamint

d) az uniós polgár, házastársa vagy a b) pontban meghatározott élettársa eltartott egyenesági felmenői.

Nem terjed ki azonban az irányelv hatálya az uniós polgárra, ha nem hagyja el az állampolgársága szerinti

tagállamot. Amennyiben egy harmadik állambeli házastársa csatlakozna hozzá, akkor ilyen esetben nem

részesülhetnek az irányelvben garantált jogokból, és az adott tagállam hatásköre marad a bevándorlási szabályok

megállapítása.

A Bíróság kimondta, hogy az uniós polgárt kísérő vagy hozzá csatlakozó családtag megfogalmazás nem követeli

meg, hogy az uniós polgár a fogadó tagállamba való beutazását megelőzően családot alapítson, hanem erre

lehetősége van azt követően is, hogy a szabad mozgáshoz való jogát gyakorolta.215 Ezen kívül az irányelvben

biztosított jogok megilletik a kísérő vagy csatlakozó családtagot abban az esetben, ha az uniós polgárral együtt

utazott be a fogadó tagállamba, de akkor is, ha az uniós polgár beutazását megelőzően vagy azt követően utazott

oda. Végül pedig nem bír jelentőséggel az sem, hogy hol történt a házasságkötés az uniós polgár és a harmadik

állam állampolgárságával rendelkező személy között.

A fentieken kívül az irányelv értelmében a fogadó tagállamnak a nemzeti jogszabályaival összhangban meg kell

könnyítenie a fenti családtag definíciójának hatálya alá nem tartozó olyan más családtagok beutazását és

tartózkodását is, állampolgárságukra tekintet nélkül, akik abban az országban, amelyből érkeznek, az elsődleges

tartózkodási joggal rendelkező uniós polgár eltartottjai vagy vele egy háztartásban élnek, vagy akik súlyos

egészségügyi okokból kifejezetten az uniós polgár személyes gondoskodását igénylik, valamint az uniós polgár

olyan élettársának beutazását és tartózkodását is, akivel tartós, megfelelően igazolt kapcsolatot tart fenn. Ez

utóbbi kedvezményezetti kör vonatkozásában a fogadó tagállam köteles a személyes körülmények alapos

vizsgálatára, és köteles megindokolni az ilyen személyek beutazásának vagy tartózkodásának megtagadását. A

„más családtagok” körébe tartozókat, az ehhez szükséges rokonsági fokot az irányelv nem határozza meg. Az

eltartotti jogállás valamilyen anyagi támogatást feltételez, azt azonban nem kell vizsgálni, hogy az eltartott

személy egyébként elméletben képes lenne-e önmaga ellátására például munkavállalással. Azt sem határozza

meg az irányelv, hogy az eltartottság milyen mértékű és idejű anyagi támogatással valósul meg.

4.3.2. A kiutazás és beutazás joga

Valamennyi uniós polgár jogosult érvényes személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel egy tagállam

területét elhagyni vagy valamely tagállam területére belépni. Ugyanezen jog kiterjed az uniós polgárok azon

családtagjaikra is, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai és érvényes útlevéllel rendelkeznek. E

személyektől nem követelhető kiutazási vízum, és csak az uniós vagy adott esetben a nemzeti joggal

összhangban kérhető beutazási vízum, illetve ezekkel egyenértékű formai követelmény. Ha egy uniós polgár

vagy olyan családtagja, aki nem valamelyik tagállam állampolgára, nem rendelkezik a szükséges úti okmánnyal

vagy ha szükséges, az előírt vízummal, az érintett tagállamnak a visszairányítását megelőzően minden ésszerű

lehetőséget biztosítania kell számára a szükséges dokumentumok beszerzéséhez, vagy azokat ésszerű időn belül

be kell szereznie részére, vagy igazolnia vagy más módon bizonyítania kell, hogy rendelkezik a szabad mozgás

és tartózkodás jogával. A tagállam megkövetelheti az érintett személytől, hogy ésszerű és

megkülönböztetésmentes határidőn belül jelentse be a területén való jelenlétét. E követelménynek való meg nem

felelés esetén az érintett személy arányos és megkülönböztetésmentes szankcióval sújtható.

4.3.3. A tartózkodás joga

Kezdetben az uniós jog kizárólag a munkavállalók számára biztosította a más tagállamban való tartózkodás

jogát. A munkaerő szabad mozgásának egyik részjogosítványaként induló tartózkodási jog(right of residence)

mára meglehetősen kiterjedt és önállósodott. A másodlagos jogforrások megjelenésével a jogosultak köre

fokozatosan bővült, míg a 2004/38/EK irányelv valamennyi uniós polgár számára megnyitotta a más

tagállamban való tartózkodás lehetőségét. A tartózkodási jog munkavállalói minőségtől független garantálását

215 C-127/08. sz. Blaise Baheten Metock és társai kontra Minister for Justice, Equality and Law Reform ügy, EBHT [2008] I-6241. o.


mozgása


jól szemlélteti a Bíróságnak a Baumbast ügyben hozott ítélete.216 Ez alapján nem szükséges az, hogy az uniós

polgár munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként szakmai vagy kereskedelmi tevékenységet végezzen ahhoz,

hogy megillessék az EKSz.-ben az uniós polgárságra vonatkozóan biztosított jogok. Az uniós polgárokat, akik

munkavállalás céljából telepednek le egy másik tagállamban, tevékenységük befejezését követően megilletik a

számukra az uniós polgárságuk alapján biztosított jogok. Vagyis az az európai uniós polgár, akit a fogadó

tagállamban migráns munkavállalóként már nem illet meg a tartózkodási jog, ugyanott az EKSz. 18. cikk (1)

bekezdésének közvetlen alkalmazásával uniós polgárként rendelkezhet tartózkodási joggal.

Az uniós polgár személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel külön feltételek és más követelmények nélkül

jogosult három hónapig más tagállam területén tartózkodni. Az irányelv 7. cikk (1) bekezdése alapján a három

hónapon túli tartózkodás joga csak abban az esetben illeti meg az uniós polgárt, ha

a) munkavállalók vagy önálló vállalkozók a fogadó tagállamban; vagy

b) elegendő forrásokkal rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára ahhoz, hogy ne jelentsenek

indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk időtartama alatt, és

a fogadó tagállamban teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek; vagy

c) – tanulmányok folytatásának fő céljából, ideértve a szakképzést is, beiratkoztak egy magán- vagy közoktatási

intézménybe, amelyet a fogadó tagállam akkreditált vagy tart fenn jogszabályai vagy közigazgatási gyakorlata

alapján, és

– teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek a fogadó tagállamban, és nyilatkozattal vagy választásuk

szerint más, azzal egyenértékű eszközzel bizonyítják a megfelelő nemzeti hatóságnál, hogy elegendő forrással

rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára ahhoz, hogy a tartózkodásuk időtartama alatt ne jelentsenek

terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére; vagy

d) az a), b) vagy c) pontban meghatározott feltételeket teljesítő uniós polgárt kísérő vagy hozzá csatlakozó

családtagok.

A tartózkodás joga megilleti azon családtagokat is, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, és a fenti 7.

cikk (1) bekezdés alapján tartózkodásra jogosult uniós polgárt kísérik vagy hozzá csatlakoznak a fogadó

tagállamban.

A 7. cikk (1) bekezdés c) pontjával összefüggésben az irányelv kimondja, hogy a tagállamok nem határozhatnak

meg olyan konkrét összeget, amelyet „elegendő forrásnak” tekintenek, hanem figyelembe kell venniük az

érintett személy személyes körülményeit. Egyetlen esetben sem lehet ez az összeg magasabb, mint az a küszöb,

amely alatt a fogadó tagállam állampolgárai szociális segítségnyújtásra lesznek jogosultak, vagy amennyiben ez

a kritérium nem alkalmazható, magasabb, mint a fogadó tagállam által fizetett társadalombiztosítási

nyugdíjminimum.

Az az uniós polgár, aki a továbbiakban már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, megtartja a

munkavállalói, illetve önálló vállalkozói jogállását, ha

a) baleset vagy betegség következtében ideiglenesen munkaképtelenné vált;

b) kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy egy évnél hosszabb ideig alkalmazásban állt, és

a megfelelő munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként;

c) kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött

munkaszerződése lejárt, vagy kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban, és a megfelelő

munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként. Ebben az esetben a munkavállalói jogállás legalább

hat hónapig fennmarad;

d) szakképzésben vesz részt.

A három hónapnál hosszabb tartózkodási idő esetében az irányelv adminisztratív követelményeket ír elő, így –

többek között – a fogadó tagállam megkövetelheti az uniós polgártól a megfelelő hatóságoknál történő

bejelentkezést. Három hónaposnál hosszabb tartózkodás esetében a tagállamok – az irányelvben előírt

dokumentumok bemutatása után – tartózkodási kártyát állítanak ki az uniós polgár azon családtagjai számára,

216 C-413/99. sz. Baumbast és R kontra Secretary of State for the Home Department ügy, EBHT [2002] I-7091. o.


mozgása


akik nem valamely tagállam állampolgárai. A tartózkodási kártyát a kérelem benyújtásának napjától számított

legfeljebb hat hónapon belül kell kiadni. Sem az uniós polgár, sem a tagállami állampolgársággal nem

rendelkező családtag vonatkozásában a bejelentkezés, illetve a tartózkodási kártya iránti kérelem benyújtásának

határideje a megérkezés időpontjától számított három hónapnál nem lehet rövidebb. A bejelentkezési, illetve

tartózkodási kártya iránti kérelem benyújtására vonatkozó kötelezettségnek meg nem felelő személy arányos és

megkülönböztetésmentes szankcióval sújtható. A tartózkodási kártya a kiállítás napjától számított öt évig vagy –

ha az öt évnél rövidebb – az uniós polgár tartózkodásának előrelátható időtartamáig érvényes. A tartózkodási

kártya érvényességét nem érinti az évi hat hónapot meg nem haladó ideiglenes távollét, sem a kötelező katonai

szolgálat miatti hosszabb távollét, sem a legfeljebb 12 egymást követő hónapig tartó egyszeri távollét, amelyre

olyan fontos okokból kerül sor, mint terhesség és szülés, súlyos betegség, tanulmányok folytatása vagy

szakképzés, illetve másik tagállamba vagy harmadik országba történő kiküldetés.

Az uniós polgár halála vagy a fogadó államból történő távozása nem érinti azon családtagjainak tartózkodási

jogát, akik valamelyik tagállam állampolgárai, és – bizonyos feltételek teljesítése esetén – az uniós polgár halála

azon családtagjai tartózkodási jogának elvesztését sem eredményezi, akik nem valamelyik tagállam

állampolgárai, és akik a fogadó tagállamban az uniós polgár halálát megelőzően legalább egy évig

családtagokként tartózkodtak. A válás, a házasság érvénytelenítése vagy a regisztrált élettársi kapcsolat

megszüntetése nem érinti az uniós polgár azon családtagjainak tartózkodási jogát, akik nem valamelyik tagállam

állampolgárai, ha

a) a válásnak, a házasság érvénytelenítésének vagy a regisztrált élettársi kapcsolat megszüntetésének

kezdeményezését megelőzően a házasság vagy a regisztrált élettársi kapcsolat legalább három évig fennállt,

ebből egy évig a fogadó tagállamban; vagy

b) a házastársak vagy a regisztrált élettársak közötti megegyezés vagy bírósági végzés alapján az a házastárs

vagy élettárs gyakorol szülői felügyeleti jogot, aki nem valamelyik tagállam állampolgára; vagy

c) ezt olyan különlegesen bonyolult körülmények indokolják, mint a házasság vagy regisztrált élettársi kapcsolat

fennállása alatti családon belüli erőszak áldozatává válás; vagy

d) a házastársak vagy a regisztrált élettársak közötti megegyezés vagy bírósági végzés alapján az a házastárs

vagy élettárs rendelkezik a kiskorú gyermek láthatásának jogával, aki nem valamelyik tagállam állampolgára,

feltéve hogy a bíróság úgy rendelkezett, a láthatásnak a fogadó tagállamban kell történnie; s mindaddig, amíg

ezt előírták.

Az uniós polgárok és családtagjaik mindaddig rendelkeznek a tartózkodási joggal, amíg nem jelentenek

indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére. A kiutasítási intézkedés nem lehet

automatikus következménye annak, hogy az uniós polgár vagy családtagjai igénybe veszik a fogadó tagállam

szociális segítségnyújtási rendszerét.

Nem hozható kiutasítási intézkedés az uniós polgárral vagy családtagjaival szemben, ha az uniós polgár

munkavállaló, önálló vállalkozó vagy álláskeresés végett utazott be a fogadó tagállam területére. Ebben az

esetben az uniós polgár és családtagjai mindaddig nem utasíthatók ki, amíg az uniós polgár bizonyítani tudja,

hogy állást keres, és tényleges esélye van a foglalkoztatásra. A személyazonosító igazolvány vagy útlevél

lejárta, amellyel az érintett személy a fogadó tagállamba beutazott és amely alapján bejelentkezésről szóló

igazolással látták el, nem teremt alapot a fogadó tagállam területéről való kiutasításra.

4.3.4. A huzamos tartózkodás joga

Azok az uniós polgárok, akik jogszerűen öt éven át folyamatosan tartózkodtak a fogadó tagállamban, huzamos

tartózkodási jogot nyernek el. Az ilyen jogosultság azokra a családtagokra is kiterjed, akik nem valamelyik

tagállam állampolgárai, és az uniós polgárral jogszerűen öt éven át folyamatosan tartózkodtak a fogadó

tagállamban. A tartózkodás folyamatosságát nem érinti az évi hat hónapot meg nem haladó ideiglenes távollét,

sem a kötelező katonai szolgálat miatti hosszabb távollét, sem a legfeljebb 12 egymást követő hónapig tartó

egyszeri távollét, amelyre olyan fontos okokból kerül sor, mint terhesség és szülés, súlyos betegség,

tanulmányok folytatása, szakképzés vagy másik tagállamba, illetve harmadik országba történő kiküldetés. A már

megszerzett huzamos tartózkodási jog csak a fogadó tagállamtól való két egymást követő éven át tartó távollét

esetén veszik el.

Az irányelv 17. cikke értelmében a huzamos tartózkodás jogát a folyamatos ötéves tartózkodási idő letelte előtt

is elnyerik:


mozgása


a) a munkavállalók vagy önálló vállalkozók, akik munkájuk befejezésekor elérték a tagállam joga szerint az

öregségi nyugdíjjogosultságra megállapított életkort, vagy azok a munkavállalók, akik munkaviszonyukat azért

szüntették meg, hogy korengedményes nyugdíjba vonuljanak, feltéve hogy legalább a megelőző tizenkét

hónapban abban a tagállamban dolgoztak, és három évig folyamatosan ott tartózkodtak;

b) a munkavállalók vagy önálló vállalkozók, akik több mint két éven át a fogadó tagállamban tartózkodtak, és

tartós munkaképtelenség következtében felhagytak a munkavégzéssel;

c) a munkavállalók vagy önálló vállalkozók, akik a fogadó tagállamban való hároméves folyamatos

foglalkoztatottságot vagy tartózkodást követően munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként egy másik

tagállamban dolgoznak, de megtartják a fogadó tagállamban a tartózkodási helyüket, és oda naponta vagy

legalább hetente rendszeresen visszatérnek.

Az állampolgárságra tekintet nélkül, a munkavállaló vagy önálló vállalkozó családtagjai, akik vele együtt a

fogadó tagállam területén tartózkodnak, huzamos tartózkodási joggal rendelkeznek, ha a munkavállaló vagy

önálló vállalkozó a fentiek szerint öt évnél korábban megszerezte a huzamos tartózkodási jogot abban a

tagállamban. Ha azonban a munkavállaló vagy önálló vállalkozó munkavégzésének időtartama alatt meghal, de

még mielőtt a huzamos tartózkodási jogállást megszerezné a fentiek alapján öt év előtt, a fogadó tagállamban

vele együtt tartózkodó családtagjai megszerzik a huzamos tartózkodási jogot, amennyiben a munkavállaló vagy

önálló vállalkozó halála időpontjában két éve folyamatosan annak a tagállamnak a területén tartózkodott, vagy

ha halála munkahelyi baleset vagy foglalkozási megbetegedés következménye, vagy ha a túlélő házastárs annak

a tagállamnak az állampolgárságát a munkavállalóval vagy önálló vállalkozóval kötött házassága miatt vesztette

el.

A tagállamok kérelemre huzamos tartózkodást igazoló dokumentumot állítanak ki a huzamos tartózkodásra

jogosult uniós polgár számára, miután ellenőrizték a tartózkodás időtartamát. A tagállamok huzamos

tartózkodási kártyát állítanak ki azon családtagok számára, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, de

huzamos tartózkodásra jogosultak, a kérelem benyújtásától számított hat hónapon belül. A huzamos tartózkodási

kártyát tízévente automatikusan megújítják. A 22. cikk értelmében a tartózkodási jog és a huzamos tartózkodási

jog a fogadó tagállam területének egészére kiterjed. A tagállamok csak akkor állapíthatnak meg területi

korlátozásokat a tartózkodási jogra és a huzamos tartózkodási jogra vonatkozóan, ha ugyanezeket a

korlátozásokat állampolgáraikra is alkalmazzák.

Tanulságos összehasonlítani a fenti rendelkezést az Olazabal ügyben hozott ítélettel.217 Oteiza Olazabal baszk

származású spanyol állampolgárt Franciaországban elítélték az ETA által vállalt, egy gyáros sérelmére a

spanyolországi Bilbaóban elkövetett emberrablás nyomán indult eljárás keretében a közrendet félelem- és

riadalomkeltéssel megzavarni szándékozó bűnszervezethez való tartozása miatt. Az elítélését követően

Franciaországban olyan különleges felügyelet alatt állt, amelynek értelmében kilenc megyében tilos volt

számára a tartózkodás. Mikor Olazabal úgy határozott, hogy Pyrénées-Atlantiques megyében telepedik le, amely

Spanyolországgal, pontosabban a Baszkföldi Autonóm Közösséggel határos, ezt nem engedélyezték neki, és

lakóhelyének, Hauts-de-Seine megyének a prefektusa határozatával megtiltotta számára, hogy a megyét

engedély nélkül elhagyja. Mivel Olazabal munkavállalóként dolgozott Franciaországban, a munkavállalók

szabad mozgására vonatkozó rendelkezések hatálya alá tartozott. Ekkor az a kérdés merült fel, hogy ellentétes-e

az EKSz. munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseivel az, hogy Franciaország egy másik

tagállam állampolgárságával rendelkező migráns munkavállalóval szemben olyan rendészeti intézkedést

hozzon, amely korlátozza e migráns munkavállalónak az államterület egy részén való tartózkodását, különös

tekintettel arra, hogy ilyen intézkedést a francia állampolgárokkal szemben nem lehetett hozni. A Bíróság

megengedhetőnek tartotta – különösen a közrendre való hivatkozással – a többi tagállam polgáraival szemben

olyan intézkedések meghozatalát, amelyeket saját állampolgáraikkal szemben nem alkalmazhatnának a

tagállamok, mivel ez utóbbiakat nem utasíthatják ki, és nem tagadhatják meg tőlük a területükre való belépés és

az ott-tartózkodás jogát. Azokban az esetekben, amelyekben a többi tagállam állampolgárai vonatkozásában

kiutasítás vagy beutazási tilalom alkalmazható, velük szemben enyhébb intézkedések is elrendelhetőek, úgymint

a tartózkodási joguknak a közrendi érdekek által indokolt részleges korlátozásai, és ehhez nem szükséges, hogy

az adott tagállam ezzel azonos intézkedéseket tegyen alkalmazhatóvá saját állampolgárai tekintetében. A

Bíróság végül arra a következtetésre jutott, hogy a vitatott intézkedés nem ellentétes a közösségi joggal,

amennyiben azt az érintett személy egyéni magatartásán alapuló közrendi vagy közbiztonsági indokok igazolják,

és ha ilyen lehetőség hiányában a fenti indokok, súlyosságuk miatt, az ország területének egészére vonatkozó

tartózkodási tilalmat, illetve az ország területének egészéről való kiutasítást eredményeznének. Azonban nem

alkalmazható intézkedés egy másik tagállam állampolgárával szemben olyan magatartás miatt, amely az első

217 C-100/01. sz. Ministre de l’Intérieur kontra Aitor Oteiza Olazabal ügy, EBHT [2002] I-10981. o.


mozgása


tagállam állampolgárai esetében nem eredményez joghátrányt kiszabó, illetve az adott magatartás leküzdésére

irányuló tényleges és hatékony intézkedést.

Az irányelv alapján kapcsolódó jog, hogy – állampolgárságra tekintet nélkül – az uniós polgár azon családtagjai,

akik tartózkodási joggal vagy huzamos tartózkodási joggal rendelkeznek egy tagállamban, jogosultak ott

munkaviszonyt létesíteni vagy önálló vállalkozói tevékenységet folytatni. Az irányelv mind a tartózkodási, mind

a huzamos tartózkodási jog tekintetében kimondja, hogy a fogadó tagállam területén tartózkodó valamennyi

uniós polgárt a Szerződés alkalmazási körébe tartozó területeken a fogadó tagállam állampolgáraival egyenlő

bánásmód illet meg. E jog kedvezménye kiterjed azokra a családtagokra is, akik nem valamelyik tagállam

állampolgárai, és tartózkodási joggal vagy huzamos tartózkodási joggal rendelkeznek. A fogadó tagállam

azonban nem köteles szociális segítségnyújtásra való jogosultságot biztosítani a tartózkodás első három

hónapjában vagy az álláskeresés időszakában, továbbá nem köteles a huzamos tartózkodási jog megszerzését

megelőzően szociális segítséget nyújtani tanulmányok folytatásához, beleértve a szakképzést, amely segítség

tanulmányi ösztöndíjat vagy diákhitelt biztosít a munkavállalókon, önálló vállalkozókon, e jogállásukat

megtartó személyeken és családtagjaikon kívüli személyeknek.

Érdekes összevetni a 2004/38/EK irányelv tartózkodási jogra vonatkozó rendelkezéseit a Zhués Chen esettel,

amely az EKSz. 18. cikke és a kapcsolódó, ma már nem hatályos másodlagos jog értelmezésén alapul.218 Egy

kínai állampolgár csak azért utazott Észak-Írországba, hogy ott a nemsokára megszületendő gyermeke

megszerezze valamelyik uniós tagállam állampolgárságát és mindenekelőtt, hogy az anya gyermekével együtt az

Egyesült Királyság területén tartózkodhasson. Később Írország jogszabályai alapján a gyermek ír

állampolgárságot szerzett, mivel az ír sziget területén született. Amikor anya és gyermeke állandó tartózkodási

engedélyt kért az Egyesült Királyság hatóságaitól, azt elutasították arra hivatkozva, hogy a néhány hónapos

gyermek nem gyakorolja az EKSz. alapján biztosított jogait, anyja pedig nem minősül az Egyesült Királyság

területén tartózkodásra jogosult személynek. A gyermek esetében a Bíróság kimondta, hogy nem fosztható meg

a szabad mozgásra és tartózkodásra vonatkozó jogától az olyan személy, aki korábban még soha nem hagyta el

az adott tagállamot, valamint e jogok gyakorlása nem köthető életkorhoz. Mivel a gyermek megfelelő

betegbiztosítással és anyja révén elegendő anyagi fedezettel rendelkezett ahhoz, hogy ne jelentsen terhet a

fogadó tagállam költségvetése számára, jogosult volt élni a tartózkodási jogával. Emellett a fogadó államban az

anyát is tartózkodásra jogosultnak minősítette a Bíróság arra tekintettel, hogy a gyermek tartózkodási jogának

gyakorlása szükségszerűen maga után vonja a gyermek azon jogát, hogy a ténylegesen gondját viselő személy

elkísérje és az vele együtt tartózkodhasson a fogadó tagállamban.

4.3.5. A beutazási és tartózkodási jog korlátozása az irányelv alapján

A tagállamok korlátozhatják az uniós polgárok és családtagjaik szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát,

állampolgárságra tekintet nélkül, közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokból. Ezek az okok nem

szolgálhatnak gazdasági célokat. A tagállamok maguk határozhatják meg a közrenddel, illetve a

közbiztonsággal kapcsolatos követelményeiket, amelyek így térben és időben is változóak lehetnek, azonban

azokat a 2004/38/EK irányelvre tekintettel kötelesek alkalmazni és megszorítóan kell értelmezni. Mindig

világosan meg kell jelölni az intézkedések által védett társadalmi érdeket, és nem lehet összemosni a közrendre

és a közbiztonságra vonatkozó hivatkozást. A közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott intézkedéseknek meg

kell felelniük az arányosság elvének, és kizárólag az érintett egyén személyes magatartásán alapulhatnak.

Korábbi büntetőítéletek önmagukban nem képezhetik ezen intézkedések meghozatalának az alapját. Ezek

annyiban vehetők figyelembe, amennyiben közvetlen veszélyt jelentenének a tagállami közrendre, különös

tekintettel az érintett jövőbeli magatartásának értékelésére és az elkövetett bűncselekmények súlyára, esetleges

megismétlődésére, valamint az okozott kárra. A jövőbeli elkövetés távoli lehetősége önmagában nem elegendő.

A kis súlyú bűncselekmények tartósan ismétlődő elkövetése is jelenthet veszélyt a közrendre, akkor is, ha a

bűncselekmények önmagukban véve még nem lennének elégségesek ahhoz, hogy kellőképpen komoly

fenyegetést jelentsenek. Az érintett egyén személyes magatartásának valódi, közvetlen és kellően súlyos

veszélyt kell jelentenie a társadalom valamely alapvető érdekére. Az adott ügyhöz közvetlenül nem kapcsolódó

vagy az általános megelőzési megfontolásokon alapuló indokolások nem elfogadhatóak. A közrendi vagy

közbiztonsági okokból hozott kiutasítási határozat meghozatala előtt a fogadó tagállam figyelembe vesz olyan

megfontolásokat, mint hogy az érintett személy menynyi ideje tartózkodott a területén, valamint az érintett

személy életkorát, egészségi állapotát, családi és gazdasági helyzetét, társadalmi és kulturális integrációját a

fogadó tagállamban, illetve a származási országgal fennálló kapcsolatainak mértékét.

218 C-200/02. sz. Kunqian Catherine Zhu és Man Lavette Chen kontra Secretary of State for the Home Department ügy, EBHT [2004] I-9925. o.


mozgása


Az uniós polgárok kiutasíthatók a fogadó államból. Azonban a 28. cikk (2) bekezdése alapján a fogadó tagállam

nem hozhat kiutasítási határozatot uniós polgárokkal és családtagjaikkal szemben, állampolgárságukra tekintet

nélkül, ha azok huzamos tartózkodási joggal rendelkeznek a területén, kivéve súlyos közrendi vagy

közbiztonsági okokból. Többletkövetelményt tartalmaz a 28. cikk (3) bekezdése, amely szerint uniós polgárral

szemben nem hozható kiutasítási határozat, kivéve ha a közbiztonság tagállamok által meghatározott nyomós

okán alapul, ha a fogadó tagállam területén tartózkodtak az elmúlt tíz évben, valamint kiskorúak esetén, kivéve

ha a kiutasítás a gyermek legjobb érdekében történik.

A 29. cikk külön rendelkezik a beutazási és tartózkodási jog közegészségügyre hivatkozással történő

korlátozásáról. A mozgás szabadságát korlátozó intézkedéseket egyedül olyan, esetlegesen járványt okozó

betegségek indokolják, amelyeket az Egészségügyi Világszervezet megfelelő jogi eszközei határoznak meg,

valamint más fertőző betegségek vagy ragályos parazitás megbetegedések, ha a fogadó tagállam állampolgáraira

vonatkozó védelmi rendelkezések hatálya alá tartoznak. A megérkezés napjától számított három hónap elteltével

jelentkező betegségek nem teremtenek alapot a fogadó állam területéről való kiutasításra. Ha annak

szükségességére komoly jelek utalnak, a tagállamok a megérkezés napjától számított három hónapon belül

megkövetelhetik a tartózkodási joggal rendelkező személyektől, hogy magukat ingyenes orvosi

felülvizsgálatnak vessék alá annak igazolására, hogy nem szenvednek a fent említett betegségekben. Az ilyen

orvosi felülvizsgálatok azonban nem válhatnak rendszeressé.

Az érintett személyeket írásban értesítik a beutazási és tartózkodási jogot közrendi, közbiztonsági vagy

közegészségügyi okból korlátozó határozatokról oly módon, hogy megérthessék annak tartalmát és a rájuk

vonatkozó következtetéseket. Az érintett személyeket teljes mértékben tájékoztatják azokról a közrendi,

közbiztonsági és közegészségügyi okokról, amelyeken az ügyükben hozott határozat alapult, kivéve ha ez

ellentétes a nemzetbiztonsági érdekekkel. A határozatnak meg kell határoznia azt a bíróságot vagy közigazgatási

hatóságot, amelyhez az érintett személy fellebbezést nyújthat be, valamint a fellebbezésre nyitva álló határidőt,

és adott esetben azt az időt, amelyen belül az érintett személynek el kell hagynia a tagállam területét. Kellően

megalapozott sürgős eseteket kivéve, a terület elhagyására nyitva álló határidő nem lehet kevesebb, mint az

értesítés napjától számított három hónap.

A 31. cikk eljárási biztosítékokat nyújt az érintetteknek. Az érintett személyek a fogadó tagállamban a velük

szemben közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokból hozott határozattal szemben bírósági vagy

adott esetben közigazgatási úton jogorvoslattal élhetnek. Ha a kiutasítási határozattal kapcsolatos fellebbezéshez

vagy felülvizsgálati kérelemhez a határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló ideiglenes intézkedés

iránti kérelem kapcsolódik, a területről való tényleges kitoloncolásnak mindaddig nincs helye, amíg az

ideiglenes intézkedésről nem születik döntés, kivéve ha a kiutasítási határozat korábbi bírósági határozaton

alapul, vagy ha az érintett személy korábban bírósági felülvizsgálatot kért, vagy ha a kiutasítási határozat a

közbiztonság 28. cikk (3) bekezdése szerinti nyomós okon alapult. A jogorvoslati eljárásokban lehetővé kell

tenni a határozatok jogszerűségének, valamint azon tényeknek és körülményeknek a vizsgálatát, amelyeken a

tervezett intézkedés alapult. Biztosítani kell, hogy a határozat ne legyen aránytalan, különösen a kiutasítással

szembeni védelemre megállapított követelményekre tekintettel. A tagállamok a jogorvoslati eljárás alatt is

megtilthatják, hogy az érintett személy a területükön tartózkodjon, de nem akadályozhatják meg, hogy

védekezését személyesen adja elő, kivéve ha jelenléte súlyos közrendi vagy közbiztonsági nehézségeket okozna,

vagy ha a fellebbezés vagy felülvizsgálat a beutazás megtagadására vonatkozik.

A közrendi vagy közbiztonsági okokból beutazási és tartózkodási tilalom hatálya alatt álló személyek ésszerű

idő elteltével kérelmezhetik a beutazási és tartózkodási tilalom megszüntetését, a körülményektől függően, és

bármely esetben a közösségi joggal összhangban érvényesen elfogadott, beutazási és tartózkodási tilalomra

vonatkozó végső határozat végrehajtásától számított három év elteltével, olyan érvek bemutatásával, amelyek

segítségével megállapítható, hogy jelentős változások álltak be azokban a körülményekben, amelyek a beutazási

és tartózkodási tilalmat elrendelő határozat alapjául szolgáltak. A tagállam e kérelemről a benyújtásától

számított hat hónapon belül köteles határozni, és az érintett személyek nem utazhatnak be az érintett tagállam

területére mindaddig, amíg kérelmüket vizsgálják.

A tagállamok elfogadhatják a szükséges intézkedéseket, hogy megtagadják, megszüntessék vagy visszavonják

az ezen irányelv által juttatott bármely jogot joggal való visszaélés vagy csalás – például érdekházasság –

esetében. A joggal való visszaélés olyan mesterségesen létrehozott tényállás, amelynek kizárólagos célja a

szabad mozgás és tartózkodás jogának megszerzése az uniós rendelkezések formális megtartásával, de azok

céljával ellentétben. A csalás szándékos megtévesztés vagy félrevezetés az irányelvben biztosított szabad

mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog megszerzése érdekében. Ilyen lehet az okiratok meghamisítása vagy

valamilyen lényeges tény valótlan állítása. Az érdekházasság olyan házasság, amelynek kizárólagos célja az

irányelvben biztosított szabad mozgás és tartózkodás jogának elnyerése. Azonban önmagában az, hogy a


mozgása


házasság valamilyen bevándorlással kapcsolatos vagy más előnnyel jár, még nem minősül érdekházasságnak.

Fontos, hogy a tagállami hatóságokat terheli a bizonyítási teher a korlátozó intézkedések meghozatalához.

Bármely korlátozó intézkedésnek arányosnak kell lennie és összhangban kell állnia az irányelvben

meghatározott eljárási biztosítékokkal. Végül meg kell jegyezni, hogy az irányelv rendelkezései nem érintik

azokat a tagállami törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseket, amelyek kedvezőbbek az irányelv

hatálya alá tartozó személyekre.


4. fejezet - IV. rész. A szolgáltatásnyújtás szabadsága

1. 1. Az EUMSz. rendelkezései

A szolgáltatások szabad mozgását, legalábbis főbb vonalaiban, az EUMSz. 56–62. cikkei szabályozzák,

ugyanakkor a 62. cikk a letelepedés szabadságára vonatkozó rendelkezések egy részét is alkalmazni rendeli.

Az 56. cikk alapján az Unión belül a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás tilos a

tagállamok azon állampolgárai tekintetében, akik az Unió másik tagállamában laknak, mint az a személy,

akinek a szolgáltatást nyújtják. A rendelkezés világosan jelzi a letelepedés és szolgáltatás szabadsága közötti

különbséget: míg az első esetben azt kell biztosítani, hogy a magán- és jogi személyek egy másik tagállamban

tartósan letelepedhessenek avégből, hogy ott gazdasági, vállalkozási tevékenységet folytassanak, addig a

szolgáltatások szabadsága annak a lehetőségét teremti meg, hogy az egyik tagállamban lakóhellyel, székhellyel

bíró személy egy másik tagállamban honosnak szolgáltatást nyújthasson. A két szabadság érvényesülési köre

közötti különbség tehát nem csak, illetve nem elsősorban a gazdasági tevékenység jellege szempontjából

ragadható meg, hanem a szolgáltatások „határon átnyúló” jellegében érhető tetten. Jellemzőnek tekinthető ez a

biztosítási ügyletnél, amikor például francia biztosítótársaságok német állampolgárokkal kötnek szerződést.

Továbbá különös fontossága van az időtényezőnek. Míg letelepedés esetén tartós, állandó gazdasági célú

jelenlétről van szó, addig a szolgáltatások nyújtása esetében ez a jelenlét eseti, rövid, illetve átmeneti jellegű.1

De ez alól is van kivétel, mert az 57. cikk szerint a szolgáltatást teljesítő átmenetileg folytathatja tevékenységét

abban az államban is, amelyben a szolgáltatás teljesítése történik, mégpedig azokkal a feltételekkel, melyeket ez

az állam saját állampolgárainak előír. Ezen a ponton tehát a szolgáltatás és a letelepedés szabadsága szinte

találkozik, az egyedüli különbség, hogy a szolgáltatást nyújtó időlegesen tartózkodik egy másik tagállamban,

szemben az ott tartósan letelepedett vállalkozóval. Az ideiglenes tartózkodás jogát a Bíróság kiterjesztően

értelmezi annyiban, hogy nemcsak a más tagállamból érkező, szolgáltatást nyújtó személy, illetve vállalkozás,

de ezek alkalmazottai is időzhetnek átmenetileg a szolgáltatás teljesítésének államában. Ebben az esetben nem

lehet hivatkozni a fogadó ország külföldiek munkavállalására vonatkozó jogszabályaira.2 A technika fejlődése

nyomán mind gyakoribb az az eset is, hogy a szolgáltatás nyújtója és fogadója saját tagállamában marad, csak a

szolgáltatás áramlik közöttük levél, távmásolat, telefonbeszélgetés vagy éppen televízióadás formájában.3

Ugyanakkor világosan következik az EUMSz. 56. cikkéből, hogy a szolgáltatások szabad áramlására vonatkozó

rendelkezések felhívásához is szükséges valamilyen nemzetközi, pontosabban tagállamközi elem léte. Nem

lehet tehát e rendelkezéseket alkalmazni, ha a jogvita alapjául szolgáló tényállás összes eleme egyetlen

tagországra korlátozódik, tehát hiányzik a közösségi joghoz elvezető kapcsoló tényező.4 Végül már most

megjegyzendő, hogy bár az EUMSz. hivatkozott rendelkezései csak a szolgáltatásnyújtás szabadságáról

rendelkeznek, a Bíróság később részletesen tárgyalandó joggyakorlatában azonban ezt kiterjesztette, és ide

sorolta a szolgáltatások igénybevételének szabadságát is mint a szolgáltatásnyújtás szabadságának logikus

kiegészítőjét.

2. 2. A szolgáltatás fogalma

Az EUMSz. 57. cikke értelmében szolgáltatásnak az olyan önálló gazdasági tevékenységek tekinthetők,

amelyeket rendszerint ellenszolgáltatás fejében nyújtanak, de nem vonatkoznak rájuk az áru, a tőke és a

személyek szabad mozgásának előírásai. Így szolgáltatásnak minősülnek különösen: az ipari tevékenységek, a

kereskedelmi tevékenységek, a kézműipari tevékenységek és a szabadfoglalkozású tevékenységek. Az EUMSz.

rendelkezései alapján a szolgáltatásnak négy fogalmi eleme van: gazdasági tevékenység, határon átnyúló elem,

ideiglenes jelleg, valamint a másodlagos alkalmazás.

2.1. a) Gazdasági tevékenység

1 C-55/94. sz. Gebhard kontra Consiglio dell’Ordine degli Avvocati e Procuratori di Milano ügy, EBHT [1995] I-4165. o. 2 C-113/89. sz. Rush Portuguesa Lda kontra Office National d’immigration ügy, EBHT [1990] I-1417. o. 3 Lásd ehhez 155/73. sz. Sacchi ügy, EBHT [1974] 490. o., illetve C-384/93. sz. Alpine Investments BV kontra Minister van Financiën ügy,

EBHT [1995] I-1141. o. 4 C-3/95. sz. Reisebüro Broede kontra Sandker ügy, EBHT [1996] I-6531. o., továbbá C-108/98. sz. RI.SAN. Srl kontra Comune di Ischia ügy, EBHT [1999] I-5219. o.

IV. rész. A szolgáltatásnyújtás

szabadsága


Az EUMSz. alapján az olyan tevékenység minősül gazdasági tevékenységnek, melyet rendszerint díjazás

ellenében nyújtanak. Ennek megállapítása mindig eseti alapon történik az egyes tevékenységek tekintetében,

annak függvényében, hogy az ellenszolgáltatás ellenében történik, vagy sem. Ez jelenti azt ugyanis, hogy a

tevékenység gazdasági jellegű. A puszta tény, hogy a tevékenységet az állam, egy állami szerv vagy egy

nonprofit szervezet nyújtja, nem jelenti azt, hogy a tevékenység nem minősülhet az EUMSz. szerinti

szolgáltatásnak. A tevékenység gazdasági jellegére vonatkozó követelmény ugyanis tágan értelmezendő és

alkalmazandó.

Ami a díjazást,ellenszolgáltatást illeti, meglehetősen szélesen értelmezett fogalomról van szó. Az

ellenszolgáltatás lényeges jellemzője, hogy a szolgáltatás ellenértékeként jelenik meg, és hogy rendszerint a

szolgáltatás nyújtója és igénybe vevője közötti megállapodás tárgya.5 Azonban a bírói gyakorlat alapján nem

lényegi feltétel, hogy csak a szolgáltatás jogosultja fizetheti az ellenszolgáltatást. Így például a televízió

műsorának sugárzása szolgáltatásnak minősül, akár előfizetési díjakból, akár hirdetésekből finanszírozzák azt,

jóllehet az utóbbi esetben nem a programot élvező nézők fizetik az „ellenszolgáltatást”. Viszont nem minősül

szolgáltatásnak a közösségi jog szempontjából a tagállamok szociális, kulturális és oktatási területen kifejtett

tevékenysége, amennyiben ezt nem gazdasági természetű ellenszolgáltatás fejében teszik.6 Tehát ami az

ellenszolgáltatás fogalmi elemének jelenlétét illeti, egy tevékenység akkor minősül szolgáltatásnak, ha annak

folytatása ellenérték fejében történik, azaz a szolgáltató a végzett tevékenység fejében ellenértéket kap. Az

viszont közömbös, hogy ezt az ellenértéket konkrétan ki fizeti meg a szolgáltatónak. Végezetül fontos

megjegyezni, hogy az adott gazdasági tevékenységnek önálló vállalkozói tevékenységnek kell lennie. Ez azt

jelenti, hogy olyan szolgáltatónak kell nyújtania, aki – lehet természetes vagy jogi személy – nem rendelkezik

munkaszerződéssel, tevékenységét nem munkaviszony jellegű foglalkoztatás keretében végzi.7

2.2. b) Határon átnyúló elem

Az EUMSz. 56. cikke kimondja, hogy „tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó

minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek,

mint a szolgáltatást igénybe vevő személy”. A cikk szövegének első olvasata alapján azt mondhatjuk, hogy a

szolgáltatást nyújtó félnek és a szolgáltatás igénybe vevőjének két különböző tagállamban kell letelepedettnek

lennie. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a konkrét szolgáltatásnak is határon átívelőnek kell lennie. Azaz a cikk

alapján előfordulhat, hogy valamely tagországban letelepedett szolgáltató átmegy a szolgáltatást igénybe vevő

tagállamában és ott nyújtja a szolgáltatást,8 de az is, hogy a szolgáltatást igénybe vevő személy utazik a

szolgáltatás igénybevétele céljából a szolgáltató letelepedése szerinti tagállam területére, és végezetül az is,

hogy a szolgáltatás nyújtója a saját tagállamából nyújtja a szolgáltatást, melyet az igénybe vevő úgy vesz

igénybe, hogy nem hagyja el a saját tagállamának területét. Mi több, a Bíróság joggyakorlata alapján az 56. cikk

szabálya már a szolgáltatási tevékenység megkezdését megelőzően is alkalmazandó az olyan tevékenységre,

melynek célja, hogy a lehetséges igénybe vevőket felhívják a szolgáltatás igénybevételének a lehetőségére.9 Sőt

az a tevékenység is megfelel az 56. cikk követelményének, melyet a valamely tagállamban letelepedett

szolgáltató egy másik tagállamban végez, függetlenül attól, hogy az adott szolgáltatás igénybe vevője mely

tagállamban letelepedett.10 Azaz abban az esetben is alkalmazható a cikk, ha a szolgáltató és az igénybe vevő

egyazon tagállamban tekinthetőek letelepedettnek, de a szolgáltatás nyújtására egy másik tagállamban kerül sor.

Tehát ha a határon átnyúló elem követelményét vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy nem az a fontos, hogy a

szolgáltatás legyen határon átívelő, hanem hogy a szolgáltatási tevékenységhez kapcsolódjék határon átnyúló

elem. Ahogy a Debauve ügyben a Bíróság megállapította, az 56. cikk nem alkalmazható olyan esetekben,

amikor az eset releváns elemei egy tagállamon belül valósulnak meg.11 Ezt az álláspontot a Bíróság később meg

is erősítette a görög idegenvezetőkkel kapcsolatos ítéletében, amikor úgy érvelt, hogy csak abban az esetben

nem alkalmazható az 56. cikk rendelkezése, ha a szolgáltatási tevékenység minden releváns eleme egy

tagállamon belül valósul meg.12 Később azonban a Bíróság ezen a megállapításon finomított, és kiterjesztette a

cikk alkalmazási lehetőségét, mert már nem a releváns elemeket vizsgálta, hanem azt mondta, hogy akkor nem

5 263/86. sz. Belga állam kontra René Humbel és Marie-Thérèse Edel ügy, EBHT [1988] 5365. o. 6 A Tanács és az Európai Parlament 1998. július 20-i 98/48/EK irányelve a műszaki szabványok és előírások terén történő

információszolgáltatási eljárás megállapításáról szóló 98/34/EK irányelv módosításáról, OJ L 217. szám, 1998.08.05., 18. o. (19)

preambulumbekezdés. 7 Ehhez lásd a munkavállaló fogalmáról írottakat a III. részben. 8 C-275/92. sz. Her Majesty’s Customs and Excise kontra Gerhart Schindler és Jörg Schindler ügy, EBHT [1994] I-1039. o. 9 263/86. sz. Belga állam kontra René Humbel és Marie-Thérèse Edel ügy, EBHT [1988] 5365. o. 10 C-198/89. sz. Európai Közösségek Bizottsága kontra Görög Köztársaság ügy, EBHT [1991] 727. o.; C-55/98. sz. Skatteministeriet kontra

Bent Vestergaard ügy, EBHT [1999] I-7641. o. 11 52/79. sz. Procureur du Roi kontra Marc J.V.C. Debauve és társai ügy, EBHT [1980] 833. o. 12 C-198/89. sz. Európai Közösségek Bizottsága kontra Görög Köztársaság ügy, EBHT [1991] I-727. o.


szabadsága


alkalmazható az 56. cikk, ha az eset minden eleme egy tagállamon belül valósul meg,13 azaz tisztán belföldi

tényállásról van szó.14

2.3. c) Ideiglenes jelleg

Ahogy azt korábban láttuk, az 56. cikk alapján a szolgáltatások szabadsága annak a lehetőségét teremti meg,

hogy az egyik tagállamban lakóhellyel, székhellyel bíró személy egy másik tagállamban honosnak ideiglenesen

szolgáltatást nyújthasson, mely – megkülönböztetve a letelepedés szabadságától – eseti, rövid, illetve átmeneti

jellegű.15 Azonban ahogy erre korábban utaltunk, ez alól is van kivétel, mert az 57. cikk szerint a szolgáltatást

teljesítő átmenetileg folytathatja tevékenységét abban az államban is, amelyben a szolgáltatás teljesítése

történik.

2.4. d) Másodlagos alkalmazás

Az EUMSz. 57. cikke kimondja, hogy az 56. cikk rendelkezését abban az esetben lehet alkalmazni egy

gazdasági tevékenységre, ha az nem tartozik az áruk, a tőke és a személyek szabad mozgására vonatkozó

rendelkezések hatálya alá. Ez jelenti a szolgáltatások szabadságának úgynevezett másodlagos alkalmazását, azaz

minden esetben először meg kell vizsgálni, hogy az adott tevékenység a másik három szabadságra vonatkozó

rendelkezések hatálya alá tartozik-e, vagy sem, és amennyiben nem, akkor alkalmazhatók a szolgáltatásra

vonatkozó rendelkezések. A cikk ily módon való értelmezését a Bíróság is megerősítette, amikor kimondta,

hogy „a szolgáltatásnyújtásra vonatkozó fejezet rendelkezései másodlagosak”, és csak akkor alkalmazhatóak, ha

a másik három szabadságra vonatkozó rendelkezések nem.16

2.5. e) Sajátos szolgáltatások

Az EUMSz. 58. cikke szerint sajátos szolgáltatásnak minősül a közlekedés, illetőleg a pénzintézetek

tevékenységének egyes elemei. A közlekedés területén a szolgáltatások szabad forgalmára az EUMSz.

közlekedésről szóló címének rendelkezései érvényesek, míg a bankok és biztosítók tőkeforgalommal

összekapcsolt szolgáltatásainak liberalizálását a tőkeforgalom fokozatos felszabadításával összhangban kell

végrehajtani.

3. 3. Általános program

Az 56–57. cikkek közvetlen hatályának problémájánál hivatkozni kell a l961. december 18-án elfogadott

Általános (jogalkotási) programra.17 A program nyomán alkotott irányelvek célja egyrészt a szolgáltatások

szabadságát korlátozó rendelkezések eltörlése, másrészt e szabadság hatékony gyakorlásának lehetővé tétele,

részint a szakmai képesítések kölcsönös elismerésével, részint az önálló vállalkozókra vonatkozó jogszabályok

közelítésével. Ezen irányelvek – például az alább bemutatandó, jogászokra vonatkozó 77/249/EGK irányelv –

hivatottak megoldani azt a sajátos problémát, hogy amennyiben a szolgáltatást nyújtó személy nem rendelkezik

állandó, illetve szokásos tartózkodási hellyel a szolgáltatás teljesítésének államában, úgy nem teljesen

vonatkoznak rá az ebben az államban hatályos szakmai szabályok, viszont mégis biztosítani kell tevékenységük

felügyeletét.

Ugyanakkor az 56–57. cikkek rendelkezései önmagukban is világos, egyértelmű és feltételtől nem függő

kötelezettségeket fogalmaznak meg a szolgáltatások szabad áramlását gátló korlátozások eltörlésével

kapcsolatban, amelyek teljesítését a tagállamok nem akadályozhatják, illetve veszélyeztethetik arra hivatkozva,

hogy nem születtek meg az előirányzott jogszabályok. Éppen ezért az 56. cikk első bekezdése és az 57. cikk

utolsó bekezdése a Bíróság álláspontja szerint közvetlen hatállyal bír, azaz nemzeti bíróságok előtt hivatkozni

lehet rájuk.

4. 4. Másodlagos jogforrások

13 C-41/90. sz. Giuseppe Barassi kontra az Európai Közösségek Bizottsága ügy, EBHT [1992] II-159. o. 14 C-17/94. sz. Denis Gervais, Jean-Louis Nougaillon, Christian Carrard és Bernard Horgue elleni büntetőeljárás ügy, EBHT [1995] I-4353. o. 15 C-55/94. sz. Gebhard kontra Consiglio dell’Ordine degli Avvocati e Procuratori di Milano ügy, EBHT [1995] I-4165. o. 16 Uo. 17 HL L 2. szám, 1962.01.15., 32. o.


szabadsága


Az esetjog mellett a szolgáltatások területén is igen jelentősek a másodlagos jogforrások, amelyek kettős cél

jegyében születtek: részint a szolgáltatások szabadságát korlátozó akadályok lebontását kívánják elérni, részint

bizonyos területen harmonizált szabályozást teremtenek. A számos másodlagos jogforrás közül is kiemelkedő

jelentőségű az úgynevezett szolgáltatási irányelv, mely horizontális szabályozásként igyekszik megteremteni a

belső piacot a szolgáltatások területén is.

Természetesen nemcsak a letelepedés szabadságának biztosításával kapcsolatban, hanem a szolgáltatások

kapcsán is jelentőséghez jut az egyes szakmák képzésére, illetve gyakorlására vonatkozó előírások egységesítése

(fogorvosok, ápolónők, építészek stb.), nemkülönben a felsőfokú diplomák elismerésének rendszerére irányadó

szabályozás, amit már korábban taglaltunk.

4.1. a) A kezdeti jogalkotás: a szektorspecifikus másodlagos jogforrások

A korai másodlagos jogalkotás a szélesebb értelemben vett szolgáltatási ágazatot törekszik átfogni, így kiterjed a

banktevékenység,a biztosítási tevékenység, az értékpapírügyletek, a közlekedés (például polgári légi közlekedés

szabályainak harmonizálása), valamint az új technológiák (például műholdas televíziózás, elektronikus

kereskedelem) közösségi szabályozására.

A fontosabb uniós, szektorspecifikus jogszabályok akárcsak vázlatos bemutatása is messze meghaladná jelen

rész célját és terjedelmi korlátait. Ezért csak kettőt emelünk ki. Az első a Tanács 89/646/EGK irányelve – az

úgynevezett bankokról szóló második irányelv –, amely szemlélteti a jogharmonizáció főbb törekvéseit a

szolgáltatások területén. Az irányelv által közelíteni kívánt tagállami normák tulajdonképpen három gazdasági

szabadságot is érintenek: a letelepedés, a szolgáltatás és a tőke szabad áramlását. Továbbá a határon átnyúló

banki tevékenység azért is különösen érzékeny terület, mert a betétesek nagy számának biztonsága függ a másik

tagországban honos bank tisztességes és megbízható üzletvitelétől. A fentiek tükrében tehát különösen jelentős

az irányelv által végrehajtott liberalizálás, a banki tevékenység egységes piacának megteremtése érdekében.18 Az

uniós szabályozás lényege elsősorban az alábbi rendelkezésekben ragadható meg:

Az irányelv egységesíti a pénzintézetek minimális alaptőkéjére vonatkozó szabályozást. Általában érvényesíti a

kölcsönös elismerés elvét, amelynek értelmében az egyik tagállamban a bankoknak adott egyetlen működési

engedély – single licence – az egész Közösség területén elismerést élvez és működésre jogosít az előírt

bejelentési kötelezettségek teljesítése után. Ennek megfelelően megszünteti a tagállamoknak azt a jogát, hogy

más tagállamokban honos bankok fióknyitásának feltételeként engedélyeztetési kötelezettséget vagy fiókokra

vonatkozó tőkekövetelményeket állapítsanak meg. Szabályozza, hogy milyen módon létesíthető fiók, illetve

nyújtható banki szolgáltatás egy másik tagállamban. Megállapítja, hogy a bankok működését elsősorban a

honosságuk szerinti ország hatóságai felügyelik, de természetesen a fogadó ország hatóságai is hozhatnak

intézkedéseket a betétesek és a közjó védelme érdekében. Az irányelvet a 2000/12/EK irányelv 67. cikke

hatályon kívül helyezte, majd a 2000/12/EK irányelvet is felváltotta a 2006/48/EK irányelv a hitelintézetek

tevékenységének megkezdéséről és folytatásáról.

Hasonlóan példa lehet az Európai Parlament és a Tanács 2010/13/EU irányelve a tagállamok audiovizuális

médiaszolgáltatások nyújtására vonatkozó egyes törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek

összehangolásáról. Az irányelv kimondja, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell a más tagállamokból

származó audiovizuális médiaszolgáltatások vételének szabadságát, és főszabály szerint nem korlátozhatják a

területükön azok továbbközvetítését. Az irányelv ezen túlmenően meghatározza, hogy milyen esetekben

kerülhet sor mégis a szolgáltatás korlátozására (például közrend, közbiztonság, közegészségügy védelme,

bűncselekmények megelőzése, nyomozása, felderítése és üldözése, a kiskorúak védelme, faji, nemi, vallási vagy

nemzeti alapú bármilyen gyűlöletre uszítás és az egyének emberi méltóságának megsértése). Az irányelv ezen

túlmenően tartalmaz még szabályokat a televíziós reklámmal, televíziós vásárlással, a hírműsorokkal, valamint a

kiskorúk védelmével kapcsolatban is.

4.2. b) Horizontális szabályozás: a szolgáltatási irányelv

A versenyképes szolgáltatási piac nélkülözhetetlen a gazdasági növekedés ösztönzéséhez és a

munkahelyteremtéshez az Európai Unióban. A szolgáltatások a gazdasági növekedés motorját képezik, és a

tagállamok többségében a GDP és a foglalkoztatás majd’ 70%-át teszik ki. A belső piacon a fentebb bemutatott

szabályozás ellenére azonban számos akadály gátolja a szolgáltatókat, különösen a kis- és középvállalkozásokat

18 Cranston, R. (szerk.): The Single Market and the Law of Banking. London, 1995. 26. o.


szabadsága


a határon átnyúló szolgáltatások területén. Ez a fajta jogi bizonytalanság viszont gyengíti, gyengítheti az

Európai Unió szolgáltatóinak világpiaci versenyképességét. A fogyasztók számára szélesebb körű választási

lehetőséget, valamint jobb és olcsóbb szolgáltatásokat biztosíthatna egy olyan szabad piac, amely a tagállamokat

arra késztetné, hogy megszüntessék a határokon átnyúló szolgáltatásnyújtás korlátozásait, ugyanakkor növeljék

az átláthatóságot és bővítsék a fogyasztók számára nyújtott tájékoztatást. Ezért született meg az a gondolat, hogy

egységes, horizontális szabályozás keretében kellene rendezni a szolgáltatásnyújtással, a szolgáltatásokkal

kapcsolatos problémákat. Ezt a célt hivatott szolgálni a 2006-ban elfogadott, a belső piaci szolgáltatásokról

szóló 2006/123/EK irányelv.19 Az irányelv részletes szabályokat tartalmaz az ügyintézés egyszerűsítésével, a

letelepedés szabadságával, a szolgáltatások szabadságával, a szolgáltatások igénybe vevőinek jogaival, valamint

a szolgáltatások minőségével kapcsolatban.

4.2.1. Az irányelv alkalmazási köre

4.2.1.1. Az irányelv tárgyi hatálya

A főszabály az, hogy a szolgáltatási irányelv minden olyan, valamely tagállamban letelepedett szolgáltató által

nyújtott szolgáltatásra vonatkozik, amelyek nincsenek egyértelműen kizárva az irányelv hatálya alól. Az

irányelv szempontjából szolgáltatás alatt az uniós jogban már korábban kialakult fogalmat kell értenünk. Az

irányelv 2. cikk (2) bekezdése számos szolgáltatást egyértelműen kizár a hatálya alól. Ezek a kizárások

opcionálisak abban az értelemben, hogy a tagállamoknak lehetőségük nyílik az irányelv egyes rendelkezéseinek

eseti alkalmazására az ilyen szolgáltatásoknál is. Az irányelv hatálya alól kizárt szolgáltatások körébe tartoznak

például az általános érdekű nem gazdasági szolgáltatások, a pénzügyi szolgáltatások, az elektronikus hírközlési

szolgáltatások, az egészségügyi szolgáltatások, az audiovizuális szolgáltatások, vagy akár a szerencsejáték

szolgáltatások. Az ilyen, az irányelv hatálya alá nem tartozó szolgáltatások esetében a vonatkozó specifikus

szabályozást, illetve az uniós jog szolgáltatásokra vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

4.2.1.2. Az irányelv személyi hatálya

E tekintetben két alanyi körről, a szolgáltatóról és a szolgáltatást igénybe vevőről kell szólnunk.

Az irányelv egyértelműen kimondja, hogy szolgáltatónak minősül bármely természetes személy, aki valamely

tagállam állampolgára vagy bármely, a Szerződésben említett jogi személy, amely valamely tagállamban

letelepedett, és aki vagy amely szolgáltatást kínál vagy nyújt. A „jogi személy” fogalma alatt – a tényleges jogi

személyiségüktől függetlenül – a valamely tagállam joga alapján létrehozott jogalanyokat kell érteni. A

szolgáltatás igénybe vevője pedig az a természetes személy, aki valamely tagállam állampolgára vagy a

közösségi jogi aktusok által ráruházott jogokkal rendelkezik, illetve bármely, a Szerződésben említett jogi

személy, amely valamely tagállamban letelepedett, és aki vagy amely szakmai vagy nem szakmai célokra

igénybe vesz vagy igénybe kíván venni valamely szolgáltatást.

4.2.1.3. Az irányelv által szabályozott terület

A szolgáltatási irányelv csak azon nemzeti jogban – akár nemzeti, akár regionális, akár helyi szinten –

meghatározott követelményekre, előírásokra, tilalmakra, korlátozásokra, kötelezettségekre vonatkozik, amelyek

szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságot, illetve annak gyakorlását érintik, függetlenül attól, hogy

annak címzettje a szolgáltató vagy a szolgáltatást igénybe vevő. Ilyen lehet például az engedélyezési vagy akár

egy nyilatkozattételre vonatkozó előírás is.

4.2.2. Az ügyintézés egyszerűsítése

A szolgáltatási irányelv II. fejezete az ügyintézés egyszerűsítésére és korszerűsítésére vonatkozó szabályokat

tartalmazza. Rendelkezik többek között az adminisztrációs terhek és az ügyintézés egyszerűsítéséről, az

úgynevezett egyablakos ügyintézési pontok létrehozásáról, az elektronikus úton történő ügyintézés

lehetőségének a megteremtéséről.

4.2.2.1. Az eljárások egyszerűsítése

Az irányelv 5. cikk (1) bekezdése alapján a tagállamoknak meg kellett vizsgálni a szolgáltatási tevékenység

nyújtására való jogosultságra és annak gyakorlására alkalmazandó tagállami eljárásokat és alaki

követelményeket, s amennyiben ezen eljárások nem eléggé egyszerűek, egyszerűsíteniük kell azokat. Az

19 HL L 376., 2006.12.27., 36–68. o.


szabadsága


eljárások és az alakiságok fogalma meglehetősen tág, ide tartozik a szolgáltatók számára előírt minden

ügyintézési kötelezettség, mint például bizonyos dokumentumok benyújtása vagy nyilvántartásba vételi

kötelezettség előírása. Továbbá nemcsak a szolgáltatási tevékenység megkezdéséhez kapcsolódó

kötelezettségek tartoznak ide, hanem minden olyan adminisztratív előírás is, mely a szolgáltatási tevékenység

nyújtása során merül fel. Az irányelv ehelyütt külön rendelkezik a valamely más tagállamban kiállított

dokumentumok elfogadásáról is.

4.2.2.2. Az egyablakos ügyintézési pontok, eljárások elektronikus úton

A 6. cikk rendelkezése alapján minden tagállamban létre kell hozni olyan ügyintézési pontokat, ahol a

szolgáltatók minden, a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultsághoz és a szolgáltatási tevékenység

gyakorlásához szükséges eljárást és alaki követelményt teljesíteni tudnak, azaz nem kell több hatóságot,

szervezetet stb. ehhez felkeresniük. Tekintettel az információs társadalom fejlettségére, a tagállamoknak arra is

lehetőségük volt, hogy kizárólag elektronikus alapon hozzák létre e pontokat. További könnyítést jelent az

ügyintézéssel kapcsolatban, hogy az irányelv előírja, a tagállamoknak lehetővé kell tenniük, hogy a szolgáltatók

ügyeiket akár kizárólag elektronikus úton is el tudják intézni.

4.2.3. A szolgáltatók letelepedésének a szabadsága

Az irányelv következő nagyobb egysége a szolgáltatók letelepedésével – e tekintetben is elsősorban az

engedélyezéssel – kapcsolatban tartalmaz szabályokat annak érdekében, hogy az esetleg még meglévő

korlátozások és akadályok is teljes mértékben felszámolásra kerüljenek. Megjegyzendő, hogy ebben a

tekintetben az irányelv a már kialakult bírósági joggyakorlat kodifikációjának tekinthető. Részletesen szól a

fenntartható engedélyezési rendszerekkel szemben állított követelményekről, az engedély megadására

vonatkozó feltételekről, az engedélyek időtartamáról, az engedélyezési eljárásokról, valamint meghatározza,

hogy mely esetekben nem lehet egyáltalán, illetve mely esetekben lehet kivételesen korlátozni a szolgáltatók

letelepedését, valamint tevékenységük gyakorlását.

4.2.4. A szolgáltatásnyújtás szabadsága

Az irányelv 16. cikke előírja, hogy a szolgáltatásnyújtás helye szerinti tagállam saját területén köteles biztosítani

a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságot, illetve annak szabad gyakorlását. Ez alól csak nagyon

szűk körben enged az irányelv kivételt, és ebben az esetben is az ilyen korlátozásnak meg kell felelnie a

diszkriminációmentesség, a szükségesség és az arányosság követelményének. Az irányelv részletesen

meghatározza, hogy milyen követelményeket (például telephely-létesítési kötelezettség) nem alkalmazhatnak a

tagállamok a szolgáltatókkal szemben. Két esetben van lehetőség e szigorú szabályoktól való eltérésre. Ebből az

első nem is igazán kivétel. A 17. cikk ugyanis meghatározza azon szolgáltatásokat, melyekre a 16. cikk által

biztosított szabadság nem terjed ki. Azaz e szolgáltatások tekintetében nem alkalmazandó a 16. cikk. A 17. cikk

szabálya azonban nem keverendő össze az irányelv tárgyi hatálya kapcsán tárgyalt, az irányelv hatálya alól

kivett szolgáltatásokkal. Míg utóbbiakra egyáltalán nem vonatkozik az irányelv, addig a 17. cikkben

meghatározott szolgáltatásokra csak a 16. cikk nem alkalmazandó, az irányelv többi szabálya továbbra is

irányadó marad. A kivételek közül a második a 18. cikkben meghatározott egyedi mentesség köre. A 18. cikk

ugyanis lehetőséget biztosít a tagállamok számára, hogy a 16. cikktől eltérve és kizárólag rendkívüli

körülmények esetén, valamely tagállam a másik tagállamban letelepedett szolgáltató tekintetében a

szolgáltatások biztonságára vonatkozó intézkedéseket hozzon.

4.2.5. A szolgáltatás igénybe vevőinek jogai

Ahogy korábban, az elsődleges joganyag tárgyalása kapcsán láttuk, a szolgáltatások szabadsága nemcsak a

szolgáltatásnyújtás szabadságát fogalja magában, hanem a szolgáltatás igénybevételének a szabadságát is. A

szolgáltatási irányelv ezen túlmegy, és kifejezetten rendelkezik a szolgáltatás igénybe vevőinek e jogáról. Ennek

kapcsán kimondja, hogy a tagállamok nem támaszthatnak a szolgáltatás igénybe vevőjével szemben olyan

követelményeket, amelyek egy másik tagállamban letelepedett szolgáltató által nyújtott szolgáltatás

igénybevételét korlátoznák. Az irányelv ezen túlmenően biztosítja a szolgáltatást igénybe vevők számára a

megkülönböztetéstől mentes elbánást mind a tagállamok, mind pedig a szolgáltatók tekintetében. Végezetül szól

a tagállamok által a szolgáltatást igénybe vevők számára nyújtandó segítségről, melynek keretében például a

tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a területükön lakóhellyel rendelkező igénybe vevők megfelelő

tájékoztatást kapjanak a szolgáltatóval esetlegesen felmerülő jogvitájuk esetén elérhető vitarendezési

módozatokról.

4.2.6. A szolgáltatások minősége


szabadsága


A határon átnyúló szolgáltatások igénybevételével kapcsolatban egyik leggyakrabban felmerülő kétely a

szolgáltatások minőségével volt kapcsolatos. E probléma megszüntetése érdekében az irányelv részletes

szabályokat tartalmaz a szolgáltatások minőségének biztosításával kapcsolatban. Ennek keretében részletesen

rendezi a szolgáltatók tájékoztatási kötelezettségét, a szakmai felelősségbiztosítás kérdését, valamint többek

között a kereskedelmi tájékoztatás szabályait.

5. 5. A Bíróság joggyakorlata

Az EUMSz. idézett rendelkezéseihez kapcsolódó esetjog egyebek között az egyes tevékenységek gyakorlásához

– ügyvédi képviselet, biztosítás, sport – fűződő értelmezési kérdésekhez, az 56–57. cikkek közvetlen hatályának

problémájához, valamint a szolgáltatásban való részesülés elvének kimunkálásához kötődik. A Bíróság

szolgáltatásokkal kapcsolatos joggyakorlata rohamos bővülést, gazdagodást mutat a kilencvenes évek során,

bizonyára nem függetlenül a szolgáltatások gazdasági jelentőségének rohamos növekedésétől.20

5.1. a) Az ügyvédi hivatás

Ami az ügyvédihivatás gyakorlását és az 56. cikk értelmezését illeti, szemléletes példával szolgálhat a Van

Binsbergen eset.

A tényállás szerint Van Binsbergen úr egy Hollandiában élő holland állampolgárt bízott meg ügyének

képviseletével egy fellebbviteli bíróság előtt. Később viszont a holland fellebbviteli bíróság illetékese arról

értesítette a meghatalmazott jogi képviselőt, hogy az nem jogosult a továbbiakban tevékenysége ellátására,

tekintettel arra, hogy időközben Belgiumban telepedett le. A holland jog szerint pedig csak Hollandiában élő

személyek lehettek jogi képviselők, illetőleg tanácsadók. A megbízó az EGKSz. 49. (59.) cikkére hivatkozott,

ami a szolgáltatások szabadságát korlátozó rendelkezések fokozatos eltörléséről rendelkezett a Közösségen

belül. A Bíróságnak elsősorban abban kellett állást foglalnia, hogy a holland jog fentebb idézett tétele

összeegyeztethetô-e a közösségi joggal, nevezetesen a szolgáltatásokat érintő korlátozások eltörlésének

követelményével.

A Bíróság általánosságban – mintegy főszabályként – megállapította, hogy az EGKSz. 49–50. (59–60.) cikkei

alapján eltörlendő korlátozások magukban foglalják azon előírásokat is, amelyek követelményeket támasztanak

a szolgáltatást nyújtó állampolgársága, szokásos tartózkodási helye vonatkozásában, s amelyek

megakadályozhatják vagy korlátozhatják a szolgáltatást nyújtó személy tevékenységét. Különösen így van ez –

szól az ítélet –, ha azt írják elő, hogy a szolgáltatást nyújtó személy szokásos tartózkodási helyének abban az

államban kell lennie, ahol a szolgáltatást teljesítik. Ez azt eredményezné, hogy az EGKSz. 49. (59.) cikkét

minden gyakorlati hatásától megfosztanánk.

A Bíróság azonban egy fontos, de mára már elavult kivételt is megállapított a szigorú értelmezés alól, mondván,

hogy vannak olyan sajátos tevékenységek, ahol a szolgáltatást nyújtóval szemben támasztott különleges

követelmények nem összeegyeztethetetlenek az EGKSz.-szel. Ide sorolandók azok a szakmai szabályok,

amelyeket a közjó indokol, így bizonyos szervezeti, képesítési, szakmai, etikai, valamint felügyeleti és

felelősségi szabályok. Ezek a normák minden, az adott tagállamban letelepedett személyre vonatkoznak. Ezért

nem szabad megtagadni a tagállamoktól azt a lehetőséget, hogy intézkedéseket hozzanak annak megelőzésére,

hogy az államban az EGKSz. 49. (59.) cikke alapján szolgáltatást nyújtó személy kivonja magát e szabályok

alól, amelyek egyébként alkalmazandóak lennének rá.

Mindezek alapján azon előírás, amely szerint az igazságszolgáltatásban közreműködő személynek – szakmai

okokból – bizonyos bíróság illetékességi területén kell állandó lakhellyel bírnia (permanently established), nem

tekinthető az EGKSz. 49. (59.) cikk megsértésének, feltéve hogy az előírás célja valóban az

igazságszolgáltatással kapcsolatos szakmai és etikai szabályok tiszteletben tartása. Ugyanakkor ez a kivétel nem

megengedhető azon esetekben, amikor olyan szolgáltatások nyújtásánál támasztanak követelményeket a

lakóhely vonatkozásában, amelyekre az alkalmazandó nemzeti jog szerint egyébként semmilyen előfeltétel,

sajátos szakmai előírás nem érvényesül.21

Az idézett ítélet azonban hamarosan meghaladottá vált – legalábbis az ügyvédek vonatkozásában – a Tanács

77/249/EGK irányelvének megjelenése következtében, amelynek célja éppen a szolgáltatások szabadságának

biztosítása volt az ügyvédek számára. Az irányelv célja tehát nem a jogi diplomák egyenértékűségének

20 A Bíróság szolgáltatásokkal kapcsolatos újabb joggyakorlatáról lásd Hatzopoulos, V.: Recent Developments of the Case Law of the ECJ

in the Field of Services. CMLR, 37. 2000. 42–82. o. 21 33/74. sz. J. H. M. van Binsbergen kontra Bestuur van Bedrijfsvereniging voor de Metaalnijverheid ügy, EBHT [1974] 1299. o.


szabadsága


biztosítása volt, hanem az ügyvédi működés biztosítása a Közösség területén. Az irányelv mindenekelőtt

meghatározta, hogy milyen – a különböző tagországokban elnyerhető – címek jogosítanak fel egy másik

tagállamban ügyvédi tevékenység ellátására. Ide sorolandó egyebek között az angol „advocate, barrister,

solicitor”, a francia „avocat” és a német „Rechtsanwalt”. Az irányelv ugyan előírta, hogy a másik

tagországban „szolgáltatást nyújtó” jogászok képviseleti tevékenységük ellátása során a fogadó országban a

hazai jogászokra előírt feltételek teljesítése esetén tevékenykednek, azonban egyik legfontosabb

rendelkezésében kimondta, hogy nem alkalmazhatók azon nemzeti szabályok, amelyek állandó lakóhelyhez

vagy valamilyen szakmai szervezetben (ügyvédi kamara) élvezett tagsághoz kötik az ügyvédi hivatás

gyakorlását.

Az elmúlt évtizedek során a Bíróság ismételten foglalkozott a jogászi hivatás gyakorlásának közösségi jogi

vonatkozásaival. Az újabb döntések közül különös figyelmet érdemel a Gebhard kontra Consiglio dell’ Ordine

degli Avvocati e Procuratori di Milano ügyben22 hozott előzetes döntés. Az ügy tényállása a letelepedés és a

szolgáltatás szabadságához, illetve a jogászi hivatás gyakorlásához kapcsolódott, azonban a Bíróság egyben

tágabb összefüggésrendszerbe ágyazta döntését. A jogászok esetében is nagy jelentőségű annak mérlegelése,

hogy a letelepedés vagy a szolgáltatás szabadságára lehet hivatkozni az adott tényállással kapcsolatban. Ez

egyebek között azért is lehet perdöntő, mert mint fentebb láttuk, a 77/249/EGK irányelv csak a határon átlépő

jogászi szolgáltatásokra vonatkozik, a letelepedésre nem. Az elhatárolás érdekében a Bíróság megerősítette,

hogy aki szakmai tevékenységét állandóan és folyamatosan egy másik tagállamban gyakorolja, arra a

letelepedés szabályai vonatkoznak, míg aki csak időlegesen gyakorolja hivatását külföldön, arra a szolgáltatások

szabad áramlására vonatkozó szabályok irányadók. A tevékenység időlegessége annak tartamától,

rendszerességétől, ismétlődésétől, illetve folyamatosságától függ.23 Ugyanakkor – és ez fontos lehet az ügyvédek

szempontjából – a Bíróság azt is rögzítette, hogy a szolgáltatások nyújtója is kiépíthet magának bizonyos

infrastruktúrát, azaz irodát tarthat fenn anélkül, hogy a letelepedéssel kapcsolatban támasztott szigorúbb

előírásoknak eleget kellene tennie. A letelepedéssel összefüggésben egyebek között indokolt lehet

meghatározott diploma – vagy azzal egyenértékű bizonyítvány –, továbbá bizonyos szakmai testülethez tartozás

előírása.

5.2. b) Biztosítás

A jelenlegi EUMSz. 56–57. cikk értelmezése ismételten felvetődött a biztosítási szolgáltatások nyújtásával

kapcsolatban is. Így 1984-ben az Európai Közösségek Bizottsága az EKSz. 226. (169.) cikkére hivatkozva

keresetet indított a Bíróság előtt a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen, egyebek mellett azt állítva, hogy

a német biztosításfelügyeleti törvénnyel, illetve annak módosításával a Szövetségi Köztársaság elmulasztotta az

EKSz. 49–50. (59–60.) cikkeiből fakadó kötelezettségei teljesítését. E jogszabályok ugyanis úgy rendelkeztek,

hogy amennyiben közösségbeli biztosítótársaság képviselőkön, ügynökökön keresztül szolgáltatásokat kíván

nyújtani a Németországi Szövetségi Köztársaságban a közvetlen biztosítás területén – a közlekedési

biztosításokat kivéve –, az ilyen személyeknek a Szövetségi Köztársaságban kell állandó lakóhellyel

rendelkezniük (must be established) és megfelelő engedélylyel kell bírniuk. Ezen túlmenően előírja, hogy német

biztosítási ügynökök nem hozhatnak létre biztosítási szerződéseket Németországban lakó személyek és más

tagállamban honos (established) biztosítótársaságok között.

A Bíróság rendkívül részletes és kifinomult elemzésében az alábbi szempontokat vizsgálta:

i) Az általános megfontolások között rögzítette, hogy az EKSz. 49. (59.) cikk, ami a szolgáltatások szabadságát

gátló korlátozások eltörléséről rendelkezik, minden szolgáltatásra kiterjed. Ugyanakkor az előzőekben

ismertetett Van Binsbergen esettel összhangban nyilatkozott az EKSz. 49. (59.) cikk közvetlen hatályáról, a

megszorító hatású szakmai szabályok korlátozott lehetőségéről, mintegy megerősítve korábbi gyakorlatát.

ii) A biztosítási jogviszony természetének vizsgálata során megállapította, hogy ez különösen érzékeny jogi

kapcsolat, mert hosszú időtartamra szól, a káresemény bekövetkezésének időpontja bizonytalan, a biztosított

pedig rendkívül kedvezőtlen helyzetbe kerül, ha a biztosítási esemény bekövetkeztekor derül ki, hogy a biztosító

nem képes helytállni. Ráadásul a biztosítás tömegjelenséggé vált, gyakorlatilag az egész lakosságot érinti.

Éppen ezért hoztak létre kógens szabályozást ezen a területen, megállapítva a biztosítók tőke- és

fedezetkövetelményeit, a biztosítási szerződés feltételeit.

iii) A Bíróság mindezek alapján elfogadta, hogy vannak olyan feltétlen méltánylást érdemlő okok, amelyek

indokolttá tehetnek korlátozásokat a szolgáltatások szabadságával kapcsolatban, feltéve hogy a székhely

22 C-55/94. sz. Gebhard kontra Consiglio dell’Ordine degli Avvocati e Procuratori di Milano ügy, EBHT [1995] I-4165. o. 23 Lásd még C-3/95. sz. Reisebüro Broede kontra Sandker ügy, EBHT [1996] I-6531. o.


szabadsága


államának szabályai nem nyújtanak elégséges garanciát a védelem megfelelő szintjének eléréséhez, és a

szolgáltatás helye szerinti állam által támasztott követelmények nem lépik túl a védelemhez szükséges mértéket.

iv) A fentiekből logikusan következik a további vizsgálandó szempont, nevezetesen annak elemzése, hogy a

közérdek védelme megfelelően biztosított-e a székhely államában, azaz a biztosítási jog közösségi

harmonizációja eddigi eredményei garantálják-e a védelem azonos szintjét a tagállamokban. A bírósági döntés

időpontjában hatályban volt közösségi biztosítási irányelvek (73/239/EGK, 79/267/EGK) rendelkeztek a

biztosító társaságokkal szemben támasztott tőkekövetelményekről, ugyanakkor nem szóltak a biztosítási

szerződés kötelező tartalmáról. Ennek alapján indokoltnak találtatott a nemzeti szabályozás léte a biztosított

személyek és kötvénytulajdonosok (policy holders) érdekeinek védelme érdekében, feltéve hogy az nem lépi túl

a szükséges mértéket, miként ez a követelmény már az előző pontban megjelent. A Németországi Szövetségi

Köztársaság jogszabályai által támasztott kettős követelmény – székhely (letelepedés), továbbá külön

engedélyezés – megengedhetőségét pontosan ezen „indokoltsági követelmény” függvényében kell vizsgálnunk.

Nos, az ellenőrzés fentebb kibontott szükségességére hivatkozva, mintegy annak hatékony eszközeként, a

Bíróság elfogadta, hogy a biztosítási szolgáltatás nyújtásának államában külön engedélyhez kössék e

tevékenységet, feltéve hogy az engedélyt minden olyan vállalkozásnak megadják, amely kielégíti az adott

tagállam törvényhozása által támasztott feltételeket, és az engedélyezési eljárás nem eredményezheti olyan

törvényi előírások ismételt teljesítését, mintegy „megkettőzését”, amelyek a biztosító székhelyén egyenértékűek

az engedélyezés helye szerinti államban hatályos normákkal.

A letelepedés előírása tekintetében viszont gyökeresen más volt a Bíróság véleménye. Álláspontja szerint míg az

engedélyezés a szolgáltatás szabadságának korlátozását jelenti, addig a letelepedés előírása e szabadság teljes

tagadását rejti magában, amit a biztosítás hatékony felügyeletéhez kapcsolódó közigazgatási jellegű

megfontolások sem indokolnak. Éppen ezért a biztosítás felügyeletéről rendelkező német jogszabály azon

rendelkezése, amely szerint a biztosítótársaságok ügynökeinek lakóhellyel kell rendelkezniük Németországban,

ellentétes az EK Szerződés 49. és 50. (59. és 60.) cikkeinek rendelkezéseivel.24

Egy további biztosítási ügyben, a Skandia esetben25 a Bíróság megállapította több, a fentebb említett irányelvek

és néhány újabb biztosítással foglalkozó irányelv egyes rendelkezéseinek közvetlen hatályát.26 Kimondta

továbbá azt is, hogy e normák nem teszik lehetővé, hogy előzetes hatósági engedélyhez kössék, ha egy biztosító

egy hazai vagy külföldi részvénytársaság részvényeinek több mint öt százalékát kívánja megszerezni. A Bíróság

úgy ítélte meg, hogy a közösségi szabályozás kellő biztosítékot nyújt a társaságok felelős működésére, ezért

nem fogadta el azt az érvelést, hogy a vitatott tagállami szabályozás célja, hogy a biztosítótársaságok ne

gyakoroljanak túlzott befolyást a többi gazdasági terület vállalkozásai fölött, illetve hogy a biztosítottak védve

legyenek e cégek pénzügyi kockázataitól.

5.3. c) Sport

Egészen sajátos kérdéseket vet fel a sport mint szolgáltatás megítélése, tekintettel arra, hogy a sportban sokszor

elválaszthatatlanul keverednek a verseny- és játékszabályok a gazdasági tevékenység elemeivel. Ilyen fogas

kérdés elé állította a Kerékpárosok Világszövetségének egyik döntése a Bíróságot. A Világszövetség ugyanis

úgy rendelkezett, hogy 1973-tól a kerékpárosokat kísérő motorosoknak a versenyzőkkel azonos

állampolgárságúnak kell lenniük.27

A felperes holland állampolgárok – Walrave és Koch – szerint ez a rendelkezés nem volt összeegyeztethető az

EKSz.-szel, mert megakadályozta az egyik tagállamból származó motorosokat abban, hogy szolgáltatásaikat

felajánlják egy másik tagállambeli versenyző számára. Ezért keresetet indítottak a nemzetközi szövetség,

valamint a spanyol és holland kerékpárszövetség ellen.

Az előzetes döntésre felkért Európai Bíróság különösen az alábbi kérdéseket vizsgálta:

i) Kiterjed-e a sportra a közösségi jog hatálya? Értékelése szerint amennyiben gazdasági-szórakoztató,

ellenszolgáltatás fejében nyújtott tevékenységről van szó, úgy kiterjed rá a közösségi jog, azaz az EKSz. 39–42.

24 205/84. sz. Bizottság kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [1986] 3755. o. 25 C-241/97. sz. Skandia (publ.) ügy, EBHT [1999] I-1879. o. Az ügy idézhető volna a letelepedés szabadságához, illetve a szabad

tőkemozgáshoz kapcsolódó joggyakorlatnál is. 26 Az ítélet a Tanács 73/239/EGK, 79/267/EGK, illetve 92/49/EGK és 92/96/EGK irányelveit érinti. A 79/267/EGK és a 92/96/EGK

irányelvet időközben hatályon kívül helyezték. 27 A középtávú kerékpárversenyeken a versenyzők az iramot diktáló motoros „nyulak” (pacemaker) szélárnyékában hajtanak. A motorosok e szolgáltatásaikat a versenyzőkkel, a kerékpáros egyesülettel, illetve a támogatókkal kötött szerződés alapján nyújtják.


szabadsága


(48–51.) vagy 49–55. (59–66.) cikkeinek a hatálya, amelyek területükön az állampolgársági alapon történő

megkülönböztetést tiltó EKSz. 12. (6.) cikk végrehajtását célozzák.

ii) Lehet-e a sportszövetség mint autonóm szervezet döntése ellen a közösségi jogra hivatkozni, hiszen az EKSz.

releváns cikkei – az előirányzott intézkedések természetéből következően – tagállamokra, illetve hatóságokra

nézve állapítanak meg kötelezettségeket? Nos, az ítélet szerint igen, mert a Közösség céljai csorbát

szenvednének, ha a nemzeti akadályok lebontására irányuló, tagállamok által hozott intézkedéseket

függetlenségükre hivatkozva semlegesíthetnék a különböző szövetségek, amelyek nem tartoznak a közjog

hatálya alá. Mindez azt is jelenti, hogy a Bíróság szerint a közösségi jog a magánszemélyek egymás közötti

vitáiban is jelentőséghez juthat, hiszen a sportszövetség is a magánszemélyek gyűjtőfogalmába tartozik.

A döntést a dolgozók munkaszerződéseivel kapcsolatban felállított párhuzam is indokolja: a munkaviszony

tartalmát ugyanis esetenként itt sem csak jogszabályok, hanem például kollektív megállapodások határozzák

meg, amelyekre azonban kiterjed a közösségi jog hatálya, amennyiben a munkavállalók szabad mozgását

érintik. Méltatlan lenne, ha egy ilyen rendkívül hasonló, rokon jogviszonynál más elveket alkalmaznának.

iii) Hozható-e közösségi szervek által döntés a Világszövetségre – azaz a Közösségek határain túllépő

szervezetre – nézve? A Bíróság álláspontja szerint a diszkrimináció tilalma olyan feltétlen alkalmazást kívánó

imperatív szabály, ami mindig alkalmazandó, amennyiben az adott kötelem keletkezésének vagy teljesítésének

helye a Közösségen belül van. Erre természetesen az eljáró nemzeti bíróságoknak kell válaszolniuk.

iv) Végül csapatot (team) alkot-e a versenyző és az iramot biztosító motoros „nyúl” a sport kategóriái szerint,

avagy sem – a nemzeti csapatok ugyanis fogalmilag feltételezik az azonos állampolgárságot, s ez esetben nem

lehet nemzeti alapon történő, a közösségi jog által tiltott megkülönböztetésről beszélni. Ennek eldöntése

azonban szintén az eljáró nemzeti, azaz tagállami bíróságra vár, a Bíróság csupán a követendő értelmezési

elveket határozta meg döntésében.28 Azonban a sport világának sajátos szempontjaira is csak korlátozottan lehet

hivatkozni. Ezt már a Bosman esetben29 hozott előzetes döntés jelzi, amely szerint az EKSz. 39. (48.) cikke

egyebek között kizárja a nemzeti labdarúgó szövetségek által előírt állampolgársági záradékok (nationality

clauses) alkalmazását. E klauzulák ugyanis korlátozták, hogy a szövetségek által szervezett mérkőzéseken az

egyes klubok milyen számú, más tagország állampolgárságával bíró játékost küldhetnek pályára. A Bíróság

szerint az egyes labdarúgó-egyesületek tagállamokhoz fűződő kapcsolata – szemben a nemzeti válogatottakkal –

nem olyan lényegi, hogy e megkülönböztető szabályozást indokolná.

5.4. d) Túl a diszkrimináció tilalmán

Mára egyértelműen bizonyítható a nemzeti elbánástól független jogok érvényesítése a Bíróság judikatúrájában.

Különösen jó példa erre a Säger kontra Dennemeyer ügyben30 hozott döntés: ennek értelmében az EKSz.-nek a

szolgáltatások szabadságára vonatkozó 49. (59.) cikke elsőbbséget élvez egy tagállam azon rendelkezéseivel

szemben, amelyek megtiltják, hogy egy másik tagállamban székhellyel bíró társaság a

szabadalomtulajdonosoknak olyan szolgáltatásokat nyújtson, amelyek lényege a szabadalmak figyelése és a

megújításukra való figyelmeztetés.31

Sőt az ítélet általános érvénnyel megfogalmazza, hogy az 56. cikk nem csupán a szolgáltatások nyújtóival

szemben alkalmazott állampolgárságon alapuló megkülönböztetés felszámolását igényli, hanem minden olyan

korlátozás eltörlését is, amely tilalmazza vagy akadályozza, hogy egy olyan személy nyújtson szolgáltatást, aki

egy másik tagállamban rendelkezik székhellyel és ott jogszerűen hasonló tevékenységet folytat.32

Ugyanez a tétel felbukkan az Alpine Investments BV kontra Minister van Financien ügyben33 hozott előzetes

döntésben is, amelyben a Bíróság megerősítette, hogy az 56. cikk azokat az intézkedéseket is tilalmazza,

amelyek általánosan alkalmazott szabályok lévén nem megkülönböztetőek, de korlátozzák a határon átnyúló

szolgáltatásokat. A döntés abból a szempontból is érdekes, hogy az alapul fekvő jogvita ezúttal a szolgáltatások

kivitelével volt kapcsolatos, azaz a szolgáltatást nyújtó fél honossága szerinti állam támasztott korlátozásokat,

pontosabban tilalmakat.

28 36/74. sz. Bruno Walrave és Norbert Koch kontra Association Union Cycliste Internationale ügy, EBHT [1974] 1405. o. 29 C-415/93. sz. Union Royale Belge des Sociétés de Football Association kontra Bosman és mások ügy, EBHT [1995] I-4921. o. 30 C-76/90. sz. Manfred Säger kontra Dennemeyer & Co. Ltd. ügy, EBHT [1991] 4221. o. 31 C-76/90. sz. Manfred Säger kontra Dennemeyer & Co. Ltd. ügy, EBHT [1991] 4222. és 4246. o. 32 Uo. 4222. és 4243. o., lásd továbbá Arnull–Dashwood–Ross–Wyatt: European Union Law. 309. o. 33 C-384/93. sz. Alpine Invetsments BV kontra Minister van Financien ügy, EBHT [1995] I-114. o., lásd különösen 1142., illetve 1177. o.


szabadsága


A szolgáltatások szabad áramlását korlátozó intézkedések tilalmát a Bíróság ismételten megerősítette az utóbbi

években. Az ítéletek tanúsága szerint akadályozta a szabad szolgáltatásnyújtást az a görög szabály, hogy az

idegenvezetőnek és az utazási irodának munkaviszonyt kellett létesítenie egymással,34 vagy az az olasz

rendelkezés, amely szerint bizonyos tevékenységet folytató, más tagállamokban honos vállalkozásoknak fel

kellett vetetni magukat a cégjegyzékbe ahhoz, hogy Olaszországban is működhessenek.35

6. 6. A szolgáltatás fogyasztóinak jogai

A Bíróság a szolgáltatások szabadságát idővel a szolgáltatásban való részesülés szabadságaként is értelmezni

kezdte. Az új részjogosítványt megadó klasszikus jogeset,36 a Luisi és Carbone egyesített ügyek tényállása

szerint két olasz állampolgár ellen büntetőeljárás indult azzal a váddal, hogy megszegték az olasz

devizaszabályokat, mert az akkoriban megengedettnél nagyobb mennyiségű külföldi fizetőeszközt vittek

magukkal Franciaországba, illetve Németországba. Védekezésükben arra hivatkoztak, hogy a külföldi

pénzeszközöket turizmus és gyógykezelés – azaz szolgáltatások igénybevétele – céljából tartották maguknál. Az

eljáró olasz bíróság a Bírósághoz fordult előzetes döntés kérése érdekében.

A Bíróság határozatában megállapította, hogy a turizmus, illetve orvosi ellátás az EKSz. 49. (59.) cikke szerinti

szolgáltatásnak minősül. Majd – egyebek között a 73/148/EGK irányelvre37 hivatkozva – kimondta, hogy a

szolgáltatások nyújtása magában foglalja szükségszerű következményként a szolgáltatásban való részesülés

szabadságát is. Azaz a tagországok polgárai egy másik tagállamba utazhatnak, hogy ott valamilyen szolgáltatást

vegyenek igénybe, mégpedig minden korlátozástól mentesen, ideértve a fizetőeszközökre vonatkozó

megszorításokat is. Azt is mondhatnánk, hogy a Bíróság döntésével megduplázta a szolgáltatás szabadságából

jogokra jogosult személyek körét, hiszen kiterjesztő értelmezése nyomán nemcsak a szolgáltatás nyújtói, hanem

fogadói is élvezhetik a korlátozások eltörléséből származó előnyöket. Viszont az időbeli korlátok ezekben az

esetekben is érvényesülnek. Nem alkalmazható tehát az 56. cikk, amikor egyik tagország polgára áthelyezi

állandó lakóhelyét egy másik tagországba, hogy ott korlátlan ideig vegyen igénybe szolgáltatásokat.38

Külön jelentősége a döntésnek, hogy a fizetőeszközök kivitelét nem tőkemozgásnak minősítette a Bíróság, ami

távolról sem volt korlátozásoktól mentes ebben az időszakban,39 hanem a szolgáltatások ellentételezését célzó díj

fedezetének tekintette.

A Bíróság továbbfejlesztette a szolgáltatásban való részesülés szabadságáról kialakított értelmezését a Gravier

ügyben, ahol megállapította, hogy a másik tagországbeli főiskolai hallgatók számára előírt külön tandíj

diszkriminációt jelent, akadályt gördít a szolgáltatásban – ebben az esetben a felsőoktatásban – való részesülés

szabadsága elé. Döntését még azzal is alátámasztotta, hogy a szakképzés az EKSz. célkitűzéseinek körébe

tartozik, így erre is kiterjed az állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalma. Ehhez kapcsolódóan a

szakképzés fogalmát is meghatározták, amely az értelmezés szerint felölel minden olyan oktatási formát, amely

egy bizonyos mesterségre, szellemi foglalkozásra, alkalmazotti pályára készít fel és vezet el közvetlenül, vagy

amely ilyen szellemi foglalkozás, mesterség vagy alkalmazotti pálya folytatásához szükséges ismereteket

biztosítja, még akkor is, ha a program általános oktatási elemeket is tartalmaz.40

Az ítélet természetesen rendkívül érzékeny területet érint, hiszen az oktatást, illetve szakképzést a

tagállamokban is közpénzekből finanszírozzák, illetve támogatják, a szolgáltatások szabadságának ilyetén való

kiterjesztő értelmezése pedig közvetlen hatással lehet a nemzeti költségvetések terheire.

Mindenesetre a szolgáltatásban való részesülés szabadsága továbbra is markánsan jelen van a Bíróság

gyakorlatában. Ennek egyik szép példája a Bíróság Cowan ügyben41 hozott döntése is. Az előtörténet szerint egy

angol polgár rövid látogatást tett Párizsban, azonban a földalatti kijáratánál bántalmazták. A támadókat nem

sikerült kézre keríteni. A francia jog szerint ilyen esetekben kártérítés igényelhető az államtól, azonban a sértett

hiába jelentkezett igényével a francia hatóságoknál, azok elutasították, arra hivatkozva, hogy csak francia

állampolgároknak jár kártérítés. A Bíróság előzetes döntésében ezt olyan jogellenes megkülönböztetésnek

34 C-398/95. sz. Syndesmos ton en Elladi Touristikon kai Taxidiotikon Grafeion kontra Ypourgos Ergasias ügy, EBHT [1997] I-3113. o. 35 C-358/98. sz. Bizottság kontra Olasz Köztársaság ügy, EBHT [2000] I-1255. o. 36 26/83. sz. Luisi kontra Carbone kontra Ministero del Tesoro ügy, EBHT [1984] 377. o. 37 Az irányelvet a letelepedés szabadságával összefüggésben tárgyalja a tankönyv. 38 Lásd a C-70/95. sz. Sodemare ügy, EBHT [1997] I-3395. o., amikor a Bíróság egy nyugdíjasotthon lakói vonatkozásában foglalt állást a fentiek szerint. Elemzi Hatzopoulos: Recent Developments of the Case Law of the ECJ in the Field of Services. 46. o. 39 Lásd az V. rész 3. pontját. 40 293/83. sz. Françoise Gravier kontra Ličge város ügy, EBHT [1985] 593. o. 41 186/87. sz. Cowan kontra Trésor Public ügy, EBHT [1989] 195. o.


szabadsága


találta, ami ellentétes a szolgáltatásban való részesülés szabadságával, mert nem biztosítja a tagországba

látogatóknak a saját állampolgárokkal azonos szintű védelmét.42

A kiterjesztő értelmezésnek azonban mindig ára van: nevezetesen az, hogy a Bíróság a „széles merítés” nyomán

előbb-utóbb olyan jelenséggel találja szembe magát, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a gazdasági integráció

problémaköréhez, viszont súlyos erkölcsi és társadalompolitikai kérdésekkel terhes. A legmarkánsabban a

Grogan eset43 példázza azt a sajátos helyzetet, amikor égető társadalmi konfliktusok eldöntéséhez a közösségi

jogot is megpróbálják segítségül hívni. Már az eset címe is beszédes: „Társaság a meg nem született gyermekek

védelmében, Stephen Grogan és társai ellenében”. A tényállás az abortusz évszázados írországi tilalmához

kötődik, amelyet tovább erősít, hogy a méhmagzat élethez való jogát 1983-ban az alkotmányba iktatták. E

tilalmat megkerülendő az alperesek, különböző egyetemista szervezetek képviselői, kiadványaikban

rendszeresen közzétették a terhességek megszakítására vállalkozó angol klinikák listáját, címükkel egyetemben.

A felperes társaság, miután figyelmeztette a diákszervezeteket, keresetet indított az ír High Court előtt az

alperesek jogellenesnek tartott tevékenysége ellen. E fórum pedig a következő kérdésekben kérte a Bíróság

előzetes döntését: i) Szolgáltatásnak tekintendő-e az EKSz. 50. (60.) cikke szerint a terhesség megszakítása? ii)

Megtilthatja-e egy tagállam, ahol mind az alkotmány, mind a büntetőjog üldözi az abortuszt, hogy információt

tegyenek közzé egy másik tagállam abortusszal foglalkozó intézményeiről, ahol ez a beavatkozás megengedett?

i) Ami az első kérdést illeti, az EuB válasza nem lehetett más, mint igenlő, legalábbis amennyiben hű akart

maradni a Luisi és Carbone ügyben kialakított álláspontjához. Ennek megfelelően kimondta, hogy a terhesség

orvosi megszakítása, amennyiben azt az abortusz helye szerinti állam jogával összhangban viszik véghez,

szolgáltatásnak minősül. Döntésében figyelemmel volt arra, hogy a terhességek megszakítását – ott, ahol ez

legális – az orvosi hivatás gyakorlása keretében, ellenszolgáltatás fejében végzik. Érdemi elemzés nélkül

elutasította viszont a felperes társaság érvelését, amely szerint az abortuszt, súlyosan immorális jellege folytán,

nem lehet szolgáltatásnak tekinteni. Itt arra hivatkozott, hogy nem lehet a Bíróság feladata, hogy erkölcsi

szempontból értékelje azon tagállamok jogrendszerét, ahol a kérdéses tevékenység megengedett és jogszerű.

ii) Jóval összetettebb válasz született az abortuszra vonatkozó tájékoztatási tilalom értékelése tárgyában.

Látszólag egyenes út vezetett volna a közösségi jog olyan értelmezéséhez, amellyel összeférhetetlen a mondott

korlátozás. Ezt részint alátámasztotta volna a Luisi and Carbone ügyben hozott állásfoglalás a szolgáltatások

szabadságának értelmezéséről, amellyel nem fértek össze a szolgáltatás jogosultjait érintő devizajogi

korlátozások sem. Nyilvánvaló, hogy a szolgáltatásban részesülés szabadságát az információtól való megfosztás

is erőteljesen korlátozza. Ezt az áruk szabad áramlásával kapcsolatban korábban már megállapította a Bíróság, s

ugyanezt a tételt könnyedén ki lehetne terjeszteni a szolgáltatásokra is. A Bíróság ettől ugyan nem zárkózott el

véglegesen, ám a konkrét esetet egy finom, de vitatható distinkcióval leszakította a fentebb vázolt kínálkozó

érvelés fonaláról. Döntő jelentőséget tulajdonított ugyanis annak a körülménynek, hogy a szolgáltatásra

vonatkozó információt nem a szolgáltatást nyújtó gazdasági szereplő – azaz a klinikák – javára terjesztették,

hanem tőlük függetlenül. Ezért nem tekintette ellentétesnek a közösségi joggal az abortuszra vonatkozó

információ terjesztésének tilalmát.

A Bíróság véleménye szerint ugyanis a diákszervezetek által a terhesség megszakításának lehetséges

helyszíneiről terjesztett tájékoztatás nem a klinikák által, illetve azok javára történt, tehát nem a szolgáltatáshoz

kapcsolódó tevékenység, hanem mintegy a szólásszabadság kifejeződése volt. Ezen alapvető emberi jogi kérdést

viszont, szemben más korábbi esetekkel, azért nem vizsgálta a Bíróság, mert a fentiek alapján a tilalmat

kimondó nemzeti szabályozást olyannak tekintette, mint ami egészében kívül esik a közösségi jog hatókörén.44

7. 7. Kivételek

A szolgáltatások szabad áramlásának korlátozásánál ugyanazon kivételekre lehet hivatkozni, mint amelyeket a

letelepedés szabadságával összefüggésben már tárgyaltunk. Ennek az az oka, hogy az EUMSz. 62. cikke

egyebek között alkalmazandónak rendeli az 51–54. cikkeket is, azaz visszautal azon körülményekre –

közhatalom, közrend, közbiztonság, közegészségügy –, melyek a letelepedés jogát korlátozhatják. Ilyen szoros

megfelelés esetén érthető, ha a Bíróság gyakorlata is egybecseng a személyek szabad mozgását korlátozó

42 Az Unióból érkezett látogatók védelmére lásd még: C-348/96. sz. Büntetőeljárás Donatella Calfa ellen ügy, EBHT [1999] I-11. o. Rokon

szemléletet tükröz a Ciola ügyben hozott döntés is. Itt a Bíróság megállapította, hogy az EKSz. 49. (59.) cikke nem teszi lehetővé azon

osztrák szabályok alkalmazását, amelyek korlátozzák a külföldi polgárok számára bérbe adható hajókikötési helyek számát, és a tilalmat megsértő hajókikötő parancsnokát bírsággal fenyegetik. (C-224/97. sz. Erich Ciola kontra Land Voralberg ügy, EBHT [1999] I-2517. o.) 43 C-159/90. sz. Society for the Protection of Unborn Children Ireland Ltd. kontra Grogan ügy, EBHT [1991] 4865. o. 44 Az eset emberi jogi vonatkozásairól, illetve bonyolult utóéletéről lásd Steyger: National Traditions and European Community Law. 118–121. o.


szabadsága


intézkedéseket értékelő esetjoggal. Így a Calfa ügyhöz45 az vezetett, hogy az illetékes görög bíróság egy olasz

turistát, akinél kábítószert találtak, egész életére kitiltott Görögország területéről. A Bíróság úgy találta, hogy ez

a teljes tilalom a szolgáltatásban való részesülés szabadságának egyenes tagadása, s a közrend védelméhez

képest aránytalannak ítélte.

A Bíróság azonban a szolgáltatások esetében is teremtett egy sajátos, esetjogon nyugvó kivételt, lehetőséget

adva arra, hogy nyomós közérdekre(overriding reasons of general interest) hivatkozva, esetenként mégis

jogszerűen korlátozzák a szolgáltatások szabadságát, feltéve hogy nem diszkriminatív intézkedésről van szó. Sőt

a nyomós közérdekre történő hivatkozás lassan feltűnik a személyek szabad áramlásával foglalkozó esetekben

is. A nyomós közérdek fogalma alá sorolható tényállások köre folyamatosan bővül, a Bíróság ilyennek

minősítette a pénzügyi ágazat jó hírnevének védelmét, az egyes sportklubok közötti esélyegyenlőség fenntartását,

az építőipari dolgozók szociális védelmét, kultúrpolitikát, csalás és bűncselekmények elleni küzdelmet vagy a

társaságok hitelezőinek védelmét a vállalkozás csődje ellen. Ugyanakkor a Bíróság mindig szigorúan vizsgálja

azt, hogy az intézkedés alkalmas-e a kívánt cél elérésére, és hogy teljesül-e az arányosság követelménye.

Továbbá nem fogadhatók el tisztán gazdasági vagy közigazgatási indokok nyomos közérdekként.46

Végső soron a kivételek értelmezését igényelte, de egyben a szolgáltatások szabad mozgásával kapcsolatos

kérdések szinte teljes palettáját felvonultatta a Schindler ügy.47 Az ítéletben a Bíróság megállapította, hogy a

szerencsejátékok, így a lottó szervezése gazdasági tevékenységeknek minősül, azaz az EGKSz. hatálya alá

tartozik. Sem a játékban rejlő szerencseelem, sem a bevételek egy részének esetleges közérdekű célra fordítása

nem írja felül a gazdasági karaktert. Amennyiben másik tagállamban szervezett lottójátékban való részvételre

hívnak fel a szervezők, a lottójáték szervezésére, egyben a szelvények értékesítésére nem az áruk, hanem a

határon átlépő szolgáltatások szabad mozgására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Az a tagállami

szabályozás, mely – néhány kivételt engedve – tiltja a lottójáték szervezését, akadályozza a tagállamok közötti

szolgáltatások áramlását, ugyanakkor a csalások megelőzése és egyéb társadalompolitikai célok indokolják a

korlátozó szabályozást. Ehhez annak elfogadására is szükség volt, hogy a szabályozás megfelelő, azaz alkalmas

a kívánt cél elérésére, továbbá kiállja az arányosság próbáját. A Bíróság tehát a következő logikai lépéseken át

jutott el döntéséig: i) az EGKSz. alkalmazhatóságának kérdése (gazdasági tevékenység), ii) az EGKSz. releváns

részének kiválasztása (áru vagy szolgáltatás), iii) a szolgáltatáskereskedelem akadályozásának megállapítása, iv)

a kivételek értelmezése (közérdek, megfelelőség, arányosság).

45 C-348/96. sz. Büntetőeljárás Donatella Calfa ellen ügy, EBHT [1999] I-11. o. Elemzi Hatzopoulos: Recent Developments of the Case

Law of the ECJ in the Field of Services. 47. o. 46 Hatzopoulos: Recent Developments of the Case Law of the ECJ in the Field of Services. 47–77. o. 47 C-275/92. sz. Her Majesty’s Customs and Excise kontra Gerhart Schindler, Jörg Schindler ügy. EBHT [1994] I-1078. o.


5. fejezet - V. rész. A tőke szabad mozgása

1. 1. Az EUMSz. rendelkezései

A teljes körű liberalizáció követelményét a fehér könyvben lefektetett jogalkotási program fogalmazta meg

1985-ben.1 Az újabb jogi szabályozás nyitányát kétségkívül ez a dokumentum jelentette, célul tűzve a

tőkemozgások teljes felszabadítását, tekintettel arra, hogy csak akkor valósulhat meg az egységes piac, ha az

áruk, a szolgáltatások és a személyek szabadon mozognak, és ha a hozzájuk kapcsolódó fizetések és

tőkemozgások elé sem gördülnek akadályok. Ennek jegyében új irányelvek születtek l985-ben és 1986-ban,

majd – a korábbiakat felváltva – 1988-ban.

Nagyon jelentős változásokat hozott a tőkemozgások szabályozásában az Európai Unióról szóló Maastrichti

Szerződés hatálybalépése, ami a fehér könyv elfogadása óta született irányelvekre építve, új cikkekkel váltotta

fel az EKSz. addigi rendelkezéseit. Az EUMSz. 63. cikk rögtön a fejezet elején általános szabályként rögzíti,

hogy tilos minden olyan korlátozás,amely a tagállamok közötti tőkemozgásokra, illetve fizetésekre vonatkozik.

Megjegyzendő, hogy ugyanezen szabály érvényes a tagországok és a harmadik, azaz nem uniós tagállamok

közötti tőkemozgásokra, illetve fizetésekre nézve is, igaz, hogy sokkal több – itt nem részletezett –

derogációval.

Néhány kivétellel vagy legalábbis az eltérő szabályozás lehetőségével azonban még az Unión belüli ügyletek

vonatkozásában is találkozunk. Ebben az összefüggésben főként a 65. cikkre kell utalni, ami felhatalmazást ad a

tagállamoknak, hogy adójogukban különbséget tegyenek az adóalanyok lakóhelye vagy a tőkebefektetés helye

szerint, illetve hogy megfelelő intézkedésekkel biztosítsák a nemzeti szabályozás érvényesülését az adózás s a

pénzintézetek felügyelete terén. Megengedettek a tőkemozgásokfigyelemmel kísérése, valamint a közrend és

közbiztonság érdekében hozott előírások is. Mindezen intézkedések azonban – amelyek sok esetben csak

érintőlegesen kapcsolódnak a tőkemozgások szabályozásához – nem válhatnak az önkényes diszkrimináció vagy

a burkolt korlátozások eszközeivé. Ez utóbbi, nagyon is indokolt megszorítás értelmezésére nyilvánvalóan a

Bíróság gyakorlata az irányadó.

Különös jelentőséggel bír a Sanz de Lera ügyben hozott határozat, amelyben a Bíróság egyebek között

megállapítja a jelenlegi EUMSz. 63. cikk közvetlen hatályát. E sarkalatos döntés egyébként a később elemzett

Bordessa ügyhöz rendkívül hasonló tényállás mérlegelése nyomán született.2

2. 2. A 88/361/EGK irányelv

A Tanács 88/361/EGK irányelve általánosságban előírta a tagállamok számára a tőkemozgások teljes

felszabadítását, a még meglévő korlátozások eltörlését a tagállamokban letelepedett személyek vonatkozásában.

A tagállamoknak biztosítaniuk kellett, hogy a tőketranszfert a folyó fizetésekre alkalmazott árfolyamon

teljesítik, továbbá kötelesek voltak a Bizottságot értesíteni a bankok likviditása érdekében hozott

intézkedésekről.

Az irányelv I. melléklete tucatnyi csoportját különböztette meg a liberalizált tőkemozgásoknak. Egyebek között

ide sorolandók az alábbiak:

• közvetlen befektetések (direct investments): vállalkozások és fióktelepek létesítése vagy azokban való

részesedésszerzés tartós gazdasági kapcsolat létesítése céljából;

• ingatlanbefektetések – ideértve a haszonélvezeti, szolgalmi és építési jogokat;

• értékpapírügyletek, megkülönböztetve a tőkepiacon és a pénzpiacon eszközölt ügyleteket;

• kollektív befektetési vállalkozások;

• folyó- és takarékszámla-műveletek;

1 COM (85) 310 final. 2 C-163/94., C-165/94. és C-250/94. sz. Büntetőeljárás Lucas Emilio Sanz de Lera és mások ellen egyesített ügyek, EBHT [1995] I-4821. o.

V. rész. A tőke szabad mozgása


• kereskedelmi ügyletekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos hitelek;

• pénzügyi kölcsönök és hitelek;

• kezesség és más biztosítékok, zálogjog;

• biztosítási szerződés teljesítésével kapcsolatos átutalások;

• személyhez kapcsolódó tőkemozgások (például kölcsön, ajándék, hozomány, örökség);

• pénzeszközök (értékpapírok, mindenféle fizetőeszköz) tényleges (fizikai) exportja és importja; illetve

• egyéb tőkemozgások – például kártérítés, szerződés megszüntetéséből visszajáró összegek, szerzői jogdíjak.

Védelmi intézkedések (protective measures) hozatalára csak bizonyos tőkemozgások esetében voltak jogosultak

a tagállamok, amennyiben rövid időtávon belül olyan kivételes mértékű tőkemozgások jelentkeztek, amelyek

súlyos zavarokat idéztek elő a monetáris és árfolyam-politikában. A védelmi intézkedések maximum hat

hónapig lehettek hatályban. Védelmi intézkedéseket általában a Bizottság előzetes felhatalmazása alapján

lehetett hozni. Sürgősség esetén a tagállam saját hatáskörében is eljárhatott, ekkor a Bizottság utólag döntött a

védelmi intézkedések indokoltságáról és fenntarthatóságáról.

Az irányelv nem érintette a tagállamok jogait az adóztatás, a pénzintézetek felügyelete területén, illetve azt a

jogukat, hogy megfelelő eljárásban nyilatkozatot kérjenek a tőkemozgásokról a közigazgatási, illetve a

statisztikai adatgyűjtés érdekében.

A tagállamok vállalták, hogy főszabályként harmadik országokkal szemben is olyan mértékben felszabadítják a

tőkemozgásokat, mint az a Közösségen belül megvalósul. Ez azonban nem terjed ki a pénzügyi szolgáltatásokat

nyújtó intézményekkel kapcsolatos letelepedési szabályokra, valamint azon rendelkezésekre, amelyek az

értékpapíroknak a tőkepiacokra való bebocsátását szabályozzák.

Az EKSz. korábbi 67. cikkének végrehajtására kiadott irányelve a Maastrichti Szerződés hatálybalépésével

elveszítette jogalapját, azonban a Bíróság gyakran támaszkodik döntéseiben az irányelv I. mellékletében

meghatározott tőkefogalomra.

3. 3. A Bíróság korai joggyakorlata

A Bíróság számtalanszor foglalkozott a tőkemozgásokhoz kapcsolódó értelmezési feladatokkal, így például az

áru és tőke megkülönböztetésének kérdésével, különös tekintettel az aranyból és ezüstből készült pénzérmékre

vagy az értékpapírügyletek sajátos problémáira.

Azon kérdés megválaszolása, hogy milyen esetben alkalmazandó az EUMSz.-nek az áruk szabad mozgására

vonatkozó szabályozása, és mikor a tőkemozgásra vonatkozó fejezete, érthető módon a tőke fogalmának

tisztázását feltételezi. Ugyanezt a követelményt támasztja a tőkemozgás és a folyó fizetések (current payments)

megkülönböztetése. A Bíróság rendszerezése nyomán létezik továbbá egy harmadik probléma is, nevezetesen a

fizetőeszköz (means of payment), illetve áru fogalmának meghatározása.

A Regina kontra Thomson ügyben eredendően az elsőként említett kérdésre – tőke vagy áru – keresték a

megoldást, de a Bíróság végül a fizetőeszköz vagy áru dilemmát tekintette a jogvita igazi tárgyának. E kérdések

három brit állampolgár elleni büntetőeljárásban vetődtek fel, akik az angol hatóságok szerint jogellenesen

hoztak be dél-afrikai „Krugerrand” aranyérméket az Egyesült Királyságba, illetve megszegték az 1947 előtt vert

brit ezüst(ötvözet)érmék kivitelének tilalmára vonatkozó előírásokat. Az importált érmék az NSZK-ból – ahol

szabad forgalomban voltak – érkeztek az Egyesült Királyságba.

Az előzetes döntés tétje lényegében az volt, hogy a mondott tilalmak jogszerűségét vajon az EKSz. 28–30. (30–

36.) vagy 67–73. cikkeinek fényében kell-e értékelni. Az első esetben az érmék árunak tekintendők a közösségi

jog szerint, míg a második esetben tőkének, amely tekintetében az EKSz. akkoriban lényegesebben enyhébb

liberalizálási követelményt támasztott a tagállamokkal szemben. A brit kormány természetesen ez utóbbi

rendelkezést támogatta.

A Bíróság azonban erőteljesen átfogalmazta az elébe terjesztett kérdéseket, mondván azok valóságos tartalma

inkább a fizetőeszköz vagy áru minősítés eldöntése, amelyet pedig az EKSz. átfogó rendszerére figyelemmel

kell elemezni. Éppen ezért az EKSz. árukra vonatkozó cikkeit nemcsak a tőkére vonatkozó fejezettel, hanem a



fizetésekre és általában a pénzátutalásokra (monetary transfers) vonatkozó rendelkezésekkel is ütköztette, majd

e logikai, rendszertani értelmezés nyomán elvi éllel kimondta, hogy a fizetőeszközök nem tartoznak az árukra

vonatkozó szabályozás hatálya alá. A fizetőeszköz lényegi ismérvének pedig azt tekintette, hogy az a jog erejénél

fogva, azaz mint „legal tender” töltse be funkcióját.

A fentiek nyomán a Bíróság megállapította, hogy a még forgalomban lévő ezüstérmék, illetve némi fenntartással

a Krugerrand aranyérmék fizetőeszköznek tekintendők, tehát nem alkalmazhatók vonatkozásukban az EKSz.

áruk szabad mozgására vonatkozó rendelkezései. Nem így a már nem használatos ezüstérmék, amelyek viszont

árunak minősülnek.3 Azonban a kérdések átfogalmazása miatt a Bíróság adós maradt a tőke fogalmának

értelmezésével vagy legalábbis körülírásával. Erre csak jóval később, a fizetések és tőketranszferek

megkülönböztetése jegyében került sor, a szolgáltatások esetében már tárgyalt Luisi and Carbone kontra

Ministero del Tesoro ügyben. Az ítélet szerint fizetésnek minősülnek az olyan valutaátutalások, amelyek

valamilyen alapul fekvő ügylet ellenszolgáltatását testesítik meg. Ezzel szemben a tőkemozgás önálló pénzügyi

művelet, amelynek célja a források befektetése.

Az olasz nemzeti devizaszabályozás és a közösségi jog viszonya merült fel a más tagállamban kibocsátott

részvények vételével kapcsolatban is. A jogvita alapjául az alábbi tényállás szolgált: egy olasz polgár ügynökén

keresztül megbízást adott bankjának, hogy vásároljon számára az Európai Szén- és Acélközösség által

kibocsátott részvényekből, amiket külföldi értékpapírtőzsdén jegyeztek. Az olasz bank ugyan teljesítette a

megbízást, de a vonatkozó olasz jogi szabályozásra hivatkozva egy német banknál letétbe helyezte a

részvényeket, megterhelve azokat a letéti költségekkel, valamint a papírok értékének 30 százalékát kitevő

további letéti összeggel, ami után ráadásul nem fizettek kamatot. A vevő keresetet indított a részvények kiadása

és a letét visszafizetése iránt. A felperes nem vitatta, hogy bankja az olasz jogszabályok szerint járt el,

ugyanakkor úgy találta, hogy ezek ellentétesek az EKSz. 67. cikkének végrehajtását célzó – akkoriban hatályos

–, l960-ban, illetve 1962-ben kibocsátott irányelvekkel, illetve azok mellékleteivel. Ugyanis amint arról már volt

szó jelen részben, ezen irányelvek, illetve mellékleteik a külföldi részvények megszerzését a feltétlenül

felszabadítandó ügyletek közé sorolták. Az olasz bank arra hivatkozott, hogy az olasz jogi szabályozást

megalapozta a Közösségek Bizottságának döntése, ami Olaszországot, fizetési egyensúlyának védelme

érdekében, az EGKSz. akkori 108. cikkébe foglalt felhatalmazással élve feljogosította bizonyos védelmi

intézkedések megtételére. A Bíróság szerint másként kellett megítélni a külföldi részvények kötelező letétbe

helyezésére vonatkozó szabályt, és másként a külön letéti összeg képzésére vonatkozó előírást: a részvények

kötelező depositióját ellentétesnek találta az EKSz. 67. cikkével és a végrehajtására szolgáló irányelvekkel,

hiszen ez utóbbiak kifejezetten rendelkeznek a részvényforgalom felszabadításáról, s az olasz bankok eljárása

közvetett módon ugyan, hiszen nem engedélyezési eljárásról volt szó, de kétségkívül akadályozta e cél

megvalósulását. Ezzel szemben elfogadta, hogy a Bizottság felhatalmazása biztosítja az összhangot a közösségi

jog és a pénzösszegek kötelező letétbe helyezését foganatosító intézkedések között.4

4. 4. A 88/361/EGK irányelv értelmezése és a tőke szabad mozgásának megvalósulása a Bíróság gyakorlatában

A Bíróság számos nagy jelentőségű döntést hozott a 88/361/EGK irányelv értelmezését illetően.

Így a Bordessa ügyben5 kijelentette, hogy ellentétes az irányelvvel az a spanyol jogszabály, amely

meghatározott összeg felett a spanyol peseta kivitelét engedélyhez kötötte, lévén, hogy az engedélyezési

kötelezettség mérlegelési jogot ad a nemzeti hatóságoknak, ami akadályozza a tőkemozgásokat, és ellehetetleníti

a tőke szabad mozgásának érvényesülését. Megengedhetőnek ítélte viszont a bejelentési kötelezettség

fenntartását, tekintettel arra, hogy ez nem jelenti a készpénzmozgás felfüggesztését, és egyben lehetőséget ad a

hatékony felügyeletre. Kiemelkedő jelentőségű, hogy a Bíróság megállapította az irányelv 1. és 4. cikkének

közvetlen hatályát, tehát e rendelkezésekre a nemzeti bíróságok előtt is lehet hivatkozni, és megakadályozható a

velük ütköző nemzeti jogszabályok alkalmazása. A Bíróság – figyelemmel a másodlagos jogforrások jelentős

változására – védelemben részesítette a készpénzmozgások teljes felszabadítását.

3 7/78. sz. Regina kontra Thompson, Johnson és Woodiwiss ügy, EBHT [1978] 2247. o. 4 157/85. sz. Luisi Brugnoni és Roberto Ruffinengo kontra Cassa di risparnió di Genova e Imperia ügy, EBHT [l986] 2013. o. 5 C-358/93. és C-416/93. sz. Büntetőeljárás Aldo Bordessa és mások ellen egyesített ügyek, EBHT [1995] I-361. o.



Szintén a 88/361/EGK irányelv érvényesítéséhez kapcsolódik a Svensson és Gustavsson ügyben hozott döntés.6

A tényállás szerint egy Luxemburgban élő házaspár bankkölcsönt vett fel azzal a céllal, hogy gyermekeiknek

lakást építsenek. A kölcsön kamatterheit enyhítendő pedig támogatásért fordultak a Lakásügyi Minisztériumhoz.

A minisztérium a kérelmet elutasította, lényegében arra hivatkozva, hogy egy rendelet értelmében csak olyan

kölcsönök kamataihoz lehet segélyt kapni, amelyet Luxemburgban letelepedett banktól vettek fel. Az elutasító

határozatot bíróság előtt megtámadták. Az eljáró luxemburgi fellebbviteli fórum pedig előzetes döntésért fordult

a Bírósághoz annak eldöntése érdekében, hogy vajon az EKSz. 67–71. cikkei korlátozhatnak-e egy tagállamot

abban, hogy a fentebb ismertetett feltételt támaszsza egy kölcsöntámogatás megadásához.

Az ítélet szerint a 67. cikk önmagában nem követelné meg az összes tőkemozgásokra vonatkozó korlátozás

eltörlését – ezek felszámolása a 69. cikk alapján alkotandó irányelvektől függ. A 88/361/EGK irányelv viszont

előírta a tőkemozgásokra vonatkozó korlátozások eltörlését. Ráadásul az irányelv kifejezetten említi a rövid,

közép- és hosszú távú hiteleket a tőkemozgások között. Ehhez képest az a feltétel, hogy csak luxemburgi

banktól felvett kölcsön kamataihoz lehet törlesztési támogatást nyerni, ellentétes az irányelvvel, hiszen

„lebeszélheti” az ügyfeleket arról, hogy más tagállamban honos banktól vegyenek fel építési kölcsönt.

Továbbá a kölcsönnyújtás pénzügyi szolgáltatásnak minősül, és mivel a rendelet a letelepedés feltételét

támasztja a kölcsönhöz kapcsolódó kedvezmények igénybevételével kapcsolatban, az EKSz. 59. cikkével sem

egyeztethető össze, amely a szolgáltatások szabad mozgásáról rendelkezik.

Végül a Bíróság nem találta elégségesnek a luxemburgi kormány által védekezésként felhozott azon gazdasági

megfontolást, amely szerint az ott honos bankok nyereségadóján keresztül a kölcsöntámogatásra fordított összeg

felét visszanyeri, tehát ezért korlátozza a kedvezményeket a luxemburgi bankok által nyújtott kölcsönökre. Az

ügy utóéletéhez tartozik, hogy a Bíróság ítélete nyomán a vitatott luxemburgi rendeletet módosították.

A Verkooijen ügyben a Bíróság a holland jövedelemadó-törvény azon rendelkezéseit vizsgálta, amelyek

meghatározott mértékig az osztalékot terhelő jövedelemadó alóli mentességet biztosítottak azon természetes

személy részvényeseknek, akik holland székhelyű társaságtól kaptak osztalékot.7 Ezzel szemben azon

személyek, akik más tagállamban székhellyel rendelkező gazdasági társaságtól kaptak osztalékot, ilyen

mentességben nem részesülhettek. A Bíróság először is megállapította, hogy bár a 88/361/EGK irányelv az

osztalékfizetést kifejezetten nem említi, az mégis az irányelv hatálya alá tartozik, mivel feltételezi az irányelv I.

számú mellékletében nevesített valamely új vagy meglevő vállalkozásban történő részvételt, illetve értéktőzsdei

kereskedésben részt vevő külföldi értékpapírok megszerzését. A holland szabályozás egyrészt azzal a hatással

járt, hogy elriaszthatta a Közösség Hollandiában lakó állampolgárait attól, hogy tőkéjüket más tagállamban

székhellyel rendelkező társaságokba fektessék, másrészt pedig akadályozta az ilyen társaságok tőkegyűjtését

Hollandiában, hiszen részvényeik vagy üzletrészeik megszerzése nyilvánvalóan kevésbé volt vonzó a

Hollandiában lakó befektetők számára. Erre figyelemmel a Bíróság kimondta, hogy a holland szabályozás

ellentétes a 88/361/EGK irányelvvel, mivel az a tagállamokban honos személyek közötti tőkemozgásokra

vonatkozó korlátozások eltörlésére kötelezte a tagállamokat.

Hasonló szellemű döntés született a Manninen ügyben is.8 A tőke szabad mozgásával ellentétesnek bizonyult az

a finn szabályozás, amelynek értelmében a Finnországban teljes körű adókötelezettség alá tartozó személy csak

akkor volt jogosult a részvénytársaságok által kifizetett osztalék utáni adójóváírásra, ha az érintett társaságok

székhelye Finnországban volt, de ez a jog nem volt gyakorolható más tagállamban székhellyel rendelkező

társaságoktól kapott osztalék esetében.

A Bíróságnak örökléssel kapcsolatos ügyekben is döntést kellett hozni, miután a 88/361/EGK irányelv I. számú

mellékletének értelmében az örökség, illetve a hagyaték személyes tőkemozgásnak minősül, ha a tőkemozgás

nem kizárólag egy tagállamon belülre korlátozódik. Az Eckelkamp ügyben a Bíróság megállapította, hogy az

EKSz. 56. és 58. cikkével ellentétes az a belga szabályozás, amely csak akkor biztosította a Belgiumban fekvő

ingatlanok után esedékes öröklési illeték kiszámítása során az ingatlant terhelő tartozások levonhatóságának

lehetőségét, ha az örökhagyó halálának időpontjában Belgiumban rendelkezett illetőséggel.9 A tőkemozgások

korlátozását jelentette azonban, hogy a tartozásokat nem lehetett levonni a külföldi illetőségű örökhagyó

esetében. Ugyanis ha valamely nemzeti szabályozás az adott tagállamban fekvő, öröklés útján szerzett ingatlan

adóztatása szempontjából ugyanúgy kezeli a belföldi és külföldi illetőségű személy örököseit, az ingatlant

terhelő tartozások levonhatósága tekintetében sem kezelheti ezeket másként. A Bíróság szerint a tartozások

6 C-484/93. sz. Svensson és Gustavsson kontra Ministre du Logement et de l’Urbanisme ügy, EBHT [1995] I-3955. o. 7 C-35/98. sz. Staatssecretaris van Financiën kontra B.G.M. Verkooijen ügy, EBHT [2000] I-4071. o. 8 C-319/02. sz. Petri Manninen ügy, EBHT [2004] I-7477. o. 9 C-11/07. sz. Hans Eckelkamp, Natalie Eckelkamp, Monica Eckelkamp, Saskia Eckelkamp, Thomas Eckelkamp, Jessica Eckelkamp, Joris Eckelkamp kontra Belgium ügy, EBHT [2008] I-06845. o.



levonásának korlátozása kevésbé vonzóvá teszi az ingatlanvásárlást az adott tagállamban, továbbá csökkentheti

az olyan személy hagyatékának értékét, aki más tagállamban rendelkezik illetőséggel, mint ahol a hagyaték

fekszik.

Végül egy másik ügyben a Bíróság megállapította, hogy nem volt ellentétes az EKSz. 56. és 58. cikkeivel az a

holland szabályozás, amely megtagadja a belföldi illetőségű adózók részére járó vagyonadó-kedvezményt az

olyan külföldi illetőségű adózóktól, akik vagyonának meghatározó része az illetőségük szerinti tagállamban

található.10 Adott esetben egy német állampolgár nem tudta igénybe venni vagyonának 10%-át képező hollandiai

ingatlanok után azt a vagyonadó-kedvezményt, amelyet Hollandiában illetékes személyek külföldi vagyonuk

vonatkozásában igénybe vehettek. A Bíróság szerint az a kedvezmény, amelynek célja annak biztosítása, hogy

az érintett adóalany vagyonának egy meghatározott hányada mentes legyen a vagyonadó alól, kizárólag akkor

képes teljesen elérni a célját, ha az adó kiszabása az érintett teljes vagyonára vonatkozik. Következésképpen

általában nem kérhetik alappal a kedvezmény igénybevételét a külföldi illetőségű személyek, akik csupán

vagyonuk egy része után adóznak a másik tagállamban. A külföldi illetőségű személy helyzete különbözik a

belföldiétől, ha ez utóbbi esetében nemcsak a jövedelmének, hanem vagyonának meghatározó része is az

illetősége szerinti tagállamban koncentrálódik. Következésképpen az illetőség szerinti tagállam van előnyösebb

helyzetben arra, hogy az érintett befizetőképességét felmérje, és adott esetben alkalmazza rá nézve a

szabályozása által előírt kedvezményeket.

5. 5. Az Európai Bizottság közleménye

A Bizottságnak ismételten fel kellett lépnie bizonyos meg nem engedett tagállami korlátozó intézkedések ellen.

Erre utal a Bizottság 1997-ben kiadott közleménye az Európai Unión belüli befektetések egyes jogi

vonatkozásairól.11 A közlemény hangsúlyozza, hogy minden tőkemozgással kapcsolatos korlátozás tiltott, mind

a diszkriminatív, mind a nem diszkriminatív intézkedések. Megkülönböztető intézkedésnek minősülnek például

azon szabályok, amelyek rögzítik a gazdasági társaságokban más tagállamok polgárai által megszerezhető

szavazati joggal bíró részvények menynyiségét, vagy azt engedélyhez kötik. Ilyen korlátozásokat csak olyan

kivételek igazolhatnak, mint a közrend vagy a közbiztonság. Ezek azonban gazdasági megfontolásokat nem

foglalhatnak magukban. Továbbá – bár nem diszkriminatív intézkedésről van szó, de a tőkemozgásokat

akadályozó természete miatt – a közösségi joggal ellentétesnek minősülhet az általános engedélyezési eljárás

bevezetése arra az esetre, amikor egy hazai vagy külföldi befektető egy társaságban meghatározott küszöb felett

kíván részesedést szerezni.

6. 6. Az államnak, illetve állami hatóságoknak biztosított speciális jogok – az aranyrészvényügyek

A tagállamokban végrehajtott privatizációk egyik közös jellemzője, hogy számos tagállam speciális jogokat

kívánt magának megőrizni a már privatizált társaságokban. E speciális jogok – többek között – átfogják a

részesedésszerzés engedélyezését a kérdéses társaságban, a kormánynak biztosított vétójogot egyes, stratégiai

jellegű társasági döntéseknél csakúgy, mint a vezető tisztségviselők kijelölésének a jogát. A különleges jogok

biztosításával a tagállamok az újonnan privatizált társaságok (elsősorban más tagállamban honos társaságok

által történő) felvásárlását kívánták megelőzni, és a menedzsment azon döntéseit, amelyek ellentétesek lehettek

volna a kormány adott ágazatra vonatkozó politikájával. Az aranyrészvény a különleges jogok egyik formája:

olyan, a kormány tulajdonában álló részvény, amely határozott vagy határozatlan időre vétójogot biztosít az

állam részére bizonyos társasággal kapcsolatos eseményekkel és a társaság struktúrájában bekövetkező

változásokkal összefüggésben.12 Az így biztosított különleges jogosítványok korlátozhatják a potenciális

befektetők részesedésszerzését a társaságban, részvételüket a társasági döntések meghozatalában és ellenőrzési

jogaik gyakorlását. Valamely vállalkozásban történő részesedésszerzés és a részvényesi joggyakorlás a

tőkemozgásnak minősülő portfólióhoz, illetve a közvetlen befektetésekhez kapcsolódik.

A különleges jogok juttatása kedvezőtlen gazdasági következményekkel járhat. A kormánynak biztosított jogok

gyakorlásának lehetősége bizonytalanságot hordoz magában, ami befolyásolja a társaság piaci értékelését, és

részvényeinek alulértékeléséhez vezethet. A felvásárlások elleni védettség – teljesítményére tekintet nélkül –

10 C-376/03. sz. D. kontra Inspecteur van de Belastingdienst/Particulieren/Ondernemingen buitenland te Heerlen ügy, EBHT [2005] I-05821. o. 11 A Bizottság közleménye az EU-n belüli befektetések egyes jogi vonatkozásairól – OJ C 220. szám, 1997.07.19., 15. o. 12 A Bizottság 2005-ben kiadott working document definícióját követve. Commission Staff Working Document – Special rights in privatised companies in the enlarged Union – a decade full of developments. Brussels, 22.7.2005. 6. o.



óvja a menedzsmentet a piaci folyamatoktól. A felvásárlás lehetőségének korlátozása pedig egyébként is

akadályozza a források határokon átnyúló hatékony allokációját.13

A Bizottság már 1997-ben született jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy az államnak vagy valamely

nemzeti hatóságnak juttatott különleges jogok ellentétesek lehetnek a tőke szabad mozgásával.14 Ezt követően a

Bizottság számos tagállammal folytatott egyeztetést, amelynek folytán a tagállamok egy része önkéntesen

eltörölte vagy megfelelően módosította az ilyen különleges jogokra vonatkozó szabályozást. A 2004-ben

csatlakozott tagállamok esetében a tagjelölt országok többsége már a csatlakozást megelőzően kiiktatta

jogrendszeréből a hasonló korlátozásokat. Más esetekben a Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított.

A Bizottság kontra Portugália ügyben a tőke szabad mozgásával ellentétesnek minősült az a nemzeti

szabályozás, amely külföldi befektetők valamilyen meghatározott szint feletti részesedésszerzését tiltotta.15 Ez

ugyanis a más tagállamok állampolgárainak hátrányos megkülönböztetéséhez vezetett. A Bíróság ugyanakkor

leszögezte, hogy a korábbi EKSz. 73b. cikke a tagállamok közötti tőkemozgások korlátozásának általános

tilalmát mondja ki, és nem csupán az állampolgárságon alapuló megkülönböztetést tiltja. A nem

megkülönböztető nemzeti intézkedések is ellentétesek a tőke szabad mozgásával, amennyiben azok korlátozzák

a vállalkozásban történő részesedésszerzést és elriaszthatják más tagállamok befektetőit. A portugál kormány

azon hivatkozását sem fogadta el a Bíróság, hogy az ilyen rendelkezést ténylegesen nem alkalmazzák, illetőleg

hogy azt a közvetlen hatály és a közösségi jog elsőbbségének elvére tekintettel kizárólag nem tagállami

állampolgárok vonatkozásában kell értelmezni.

A Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben a British Airports Authority (BAA) privatizációja során az állam

részére juttatott különleges részvény vizsgálatára került sor. A BAA alapszabálya előírta, hogy hatósági

hozzájárulás kellett bizonyos eszközök átruházásához, egyes leányvállalatok feletti irányítás gyakorlásához,

valamint a társaság megszűnésének elhatározásához.16 Ez és az alapszabály azon előírása, amely megtiltotta a

szavazati jogokat megtestesítő részvények 15%-ának megszerzését, a Bíróság szerint ellentétes volt a tőke

szabad mozgásának alapelvével.

A Bíróság a német Volkswagen-törvény vonatkozásában is megállapította, hogy bizonyos rendelkezései

gátolják a tőke szabad mozgását.17 A Volkswagen cég privatizációját követően a német szövetségi állam és

Alsó-Szászország tartomány vált a társaság két legfőbb részvényesévé 20-20%-os részesedéssel. Később a

szövetségi állam megvált részesedésétől, de Alsó-Szászország továbbra is a társaság részvényese maradt.

Jóllehet a Volkswagen-törvényt 1960-ban fogadták el, a Bizottság évtizedekkel később, 2003-ban

kezdeményezett eljárást Németországgal szemben azt követően, hogy a szabad tőkemozgásra vonatkozó

rendelkezések közvetlen hatálya megállapítást nyert, és hogy az első aranyrészvényügyek a Bizottság számára

kedvezően dőltek el.18 A Volkswagen-törvény a részvényesek szavazati jogát a társaság tőkéjében való

részesedésre tekintet nélkül 20%-ban maximálta, 80%-os többséget követelt meg bizonyos közgyűlési

határozatokhoz, eltérve az általános szabálytól, amely csupán háromnegyedes többséget írt elő, továbbá lehetővé

tette a szövetségi állam és Alsó-Szászország tartomány részére, hogy két-két tagot delegáljanak a Volkswagen

felügyelőbizottságába mindaddig, amíg a társaságban részvénnyel rendelkeznek.

A Bíróság ugyan elismerte, hogy a szavazati jogok felső határának meghatározása elismert szabályozási eszköz

a társasági jogban, ugyanakkor rámutatott arra, hogy különbség van aközött, hogy a szavazati jogok

maximálásával kapcsolatban a részvényesek számára biztosított lehetőségről, vagy pedig törvény által rögzített,

eltérést nem engedő kötelezettségről van-e szó. Hasonlóképpen a részvénytársaságokról szóló német törvény

megengedte, hogy bizonyos lényeges társasági döntések vonatkozásában az alapszabály a szükséges szavazati

arányt az alaptőke 75%-ánál magasabb mértékben rögzítse, azonban a Volkswagen-törvény által megkövetelt

80% nem a részvényesek akaratát tükrözte. Következésképpen a német jogszabály lehetővé tette a közjogi

jogalanyok számára, hogy az általános társasági jogi szabályoktól eltérően, kisebb mértékű befektetéssel

fenntartsák maguknak a blokkoló kisebbséget, megakadályozva egyes közgyűlési határozatok elfogadását. A

Bíróság megjegyezte azt is, hogy a német szabályozás visszatarthatja más tagállamok közvetlen befektetőit attól,

hogy részesedést szerezzenek a Volkswagenben, mivel az korlátozza a társaság irányításában való tényleges

részvételüket, valamint ellenőrzési jogaikat.

13 Uo. 9–10. o. 14Communication of the Commission on certain legal aspects concerning intra-EU investment, C/2005/4080. Brussels, 21.10.2005. 15 C-367/98. sz. Bizottság kontra Portugál Köztársaság ügy, EBHT [2002] I-4731. o. 16 C-98/01. sz. Bizottság kontra Egyesült Királyság ügy, EBHT [2003] I-464. o. 17 C-112/05. sz. Bizottság kontra Német Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [2007] I-8995. o. 18 Ringe, W.-G.: The Volkswagen case and the European Court of Justice. CMLR, 45. 2008. 537. o.



A szövetségi állam és Alsó-Szászország felügyelőbizottságba való delegálási joga a Bíróság szerint azért

korlátozta az EKSz. 56. cikkét, mert e közjogi jogalanyok a felügyelőbizottságban befektetésük mértékét

meghaladó befolyással rendelkezhettek úgy, hogy a többi részvényes befolyása a saját befektetéseik mértéke

alatt maradt. A Bíróság leszögezte azt is, hogy nem bír semmilyen jelentőséggel, hogy a szövetségi állam vagy a

tartomány élt-e a részükre biztosított joggal. A rendelkezés azzal a hatással járhatott, hogy elriaszthatta más

tagállamok közvetlen befektetőit a részesedésszerzéstől.

A Bíróság eddigi gyakorlatában csupán egyetlen alkalommal fogadta el speciális jogok fennállását. A Bizottság

kontra Belgium esetben a belga államnak biztosított vétójogot a Bíróság nem minősítette a közösségi joggal

ellentétesnek.19 Az ügyben a belga államnak a nemzeti csővezeték-szállítási társaság, illetve a földgázelosztást

végző társaság vonatkozásában fennálló különleges jogait vizsgálta a Bíróság. Fontos azonban megjegyezni,

hogy a korábbi ügyektől eltérően itt a vétójog nem a részvények tulajdonlására, hanem a közszolgáltatási

kötelezettség ellátásához szükséges eszközök felhasználására vonatkozott, így egy esetleges energiakrízis idején

szükséges energiaellátás biztosításával függött össze.

7. 7. Ingatlannal kapcsolatos ügyletek és a tőke szabad mozgása

A más tagállamok területén található ingatlanok megszerzése, hasznosítása, valamint elidegenítése tőkemozgást

idéz elő. Ezt erősíti meg a 88/361/EGK irányelv I. számú mellékletében szereplő nómenklatúra, amelynek II.

pontja külön nevesíti az ingatlanbefektetéseket. A Bíróság rámutatott, hogy bár a tulajdonjog szabályozása –

jelenleg az EUMSz. 345. cikk alapján – tagállami hatáskörbe tartozik, az mégsem hagyhatja figyelmen kívül az

EKSz. alapvető szabályait.20 A Konle ügyben a Bíróság ismételten megerősítette, hogy a tagállamok

ingatlanszerzésre vonatkozó rendelkezéseinek nem szabad sérteniük sem a letelepedés, sem a tőkemozgások

szabadságát.21 Ezzel összhangban úgy találta, hogy az EKSz. megakadályozza azon osztrák rendelkezések

alkalmazását, amelyek külön engedélyhez kötik a külföldiek ingatlanszerzését, hacsak ezek érvényesítésére a

tagország csatlakozási szerződése nem kínál átmeneti mentességet. Sőt az ingatlanvásárlásra vonatkozó

általános, azaz mindenkire kiterjedő engedélyezési rendszer sem állta ki a közösségi jog próbáját, mert

korlátozta a tőkemozgások szabadságát, továbbá a tagállami hatóságok mérlegelési joga folytán az

állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés lehetőségét is magában hordozta. A nemzeti földvagyon

védelme más eszközökkel is biztosítható, mint például nyilatkozattétellel a földvásárlás céljáról, a nyilatkozatba

foglaltak teljesítésének hatósági ellenőrzésével és szükség esetén megfelelő jogkövetkezmények

alkalmazásával. Ahogy erre a Bíróság a Burtscher ügyben rámutatott, a nyilatkozattételre vonatkozó

követelményeknek is arányosnak kell lenniük.22 Az osztrák Vorarlberg tartomány ingatlanszerzési rendszerében

az építési telkekre vonatkozó jogügyletek érvényessége nyilatkozattételtől függött. A nyilatkozat megtételének

elmulasztása esetén a jogügylet visszamenőleges hatállyal semmissé válik. Egy ilyen nyilatkozattételi rendszer

így tehát már csak a tárgya miatt is, hatásaiban korlátozza a tőkemozgás szabadságát. Az ilyen szankció

aránytalan, mivel egy nyilatkozat késedelmes megtételéhez automatikusan jogkövetkezményeket fűz, miközben

megtiltja e hatóságnak annak érdemi vizsgálatát, hogy az ingatlanszerzési szándék összhangban van-e az

alkalmazandó városfejlesztési jogszabályokkal. A nyilatkozat késedelmes megtételét más, enyhébb hatású

intézkedésekkel, például pénzbírsággal is lehet szankcionálni. A kérelmező számára biztosítani kellett volna

annak lehetőségét, hogy a késedelem okaira magyarázatot adjon, az illetékes hatóság számára pedig azt, hogy –

különösen ha ez harmadik személyek jogait nem érinti – bizonyos feltételek mellett a késedelmes nyilatkozatot

is elfogadhassa, illetve bizonyos feltételek mellett fenntarthassa a megállapodás érvényességét. Ugyanez a

szigorú szemlélet jelenik meg a Festersen ügyben23 hozott jelentős döntésben, mely szerint az EKsz. 56.

cikkével ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, mely a mezőgazdasági földterület megszerzését ahhoz a

feltételhez köti, hogy a szerző fél állandó lakóhelyet létesítsen ezen a földterületen. Annál is inkább, mert

nemcsak a tőke szabad mozgását korlátozza, hanem a lakóhely szabad megválasztásának jogát is, melyet pedig

Az emberi jogok és más alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Egyezmény negyedik kiegészítő

jegyzőkönyve biztosít. A vitatott dán szabály közérdekű célját ugyan elismerte a Bíróság, de kétségei voltak

annak megfelelőségét és arányosságát illetően. A Servatius ügyben a Servatius elnevezésű királyi rendelettel

jóváhagyott, a lakásügy területén működő holland szervezet Belgiumban kívánt megvalósítani egy

ingatlanprojektet.24 Alapító okirata szerint azonban tevékenységi területe kizárólag bizonyos holland

19 C-503/99. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [2002] I-4809. o. 20 C-178/99. sz. Doris Salzmann ügy, EBHT [2001] I-4421. o. 21 C-302/97. sz. Klaus Konle kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [1999] I-3099. o. 22 C-213/04. sz. Ewald Burtscher kontra Josef Stauderer ügy, EBHT [2005] I-10309. o. 23 C-370/05. sz. Uwe Kay Festersen ügy, EBHT [2007] I-1129. o. 24 C-567/07. sz. Minister voor Woonen, Wijken en Integratie kontra Woningstichting Sint Servatius ügy, EBHT nyr.



településekre korlátozódott. Az eltérés miatt a holland jogszabályok alapján a Servatius a hatáskörrel rendelkező

holland minisztertől kért engedélyt, aki a belgiumi építési helyszín miatt elutasította ezt a kérelmet. Az ügyben a

Bíróság megállapította, hogy a tőke szabad mozgásának korlátozását jelenti az olyan kötelezettség, amely

valamely szervezet más tagállamban megvalósítandó ingatlanberuházását előzetes engedélyhez köti. A Bíróság

úgy találta, hogy a holland engedélyezési rendszer nem objektív, megkülönböztetésmentes és előzetesen ismert,

a mérlegelési jogkör elégséges körülhatárolására alkalmas kritériumokon alapult. A nemzeti hatóságok szabad

mérlegelési joga nem foszthatja meg az alapvető szabadságokra vonatkozó közösségi rendelkezéseket azok

hatékony érvényesülésétől.

Nem lehetett érvényesíteni azt az osztrák előírást sem, ami szerint az ingatlanra terhelt zálogjogot csak osztrák

schillingben vagy finomaranyértékben lehet kifejezni, ha az ingatlan-nyilvántartásba be kívánják jegyeztetni. Ez

ugyanis a Trummer–Mayer esetben azt eredményezte, hogy egy német márkában kötött ügyletet nem lehetett

ugyancsak német márkában kifejezett zálogjoggal megerősíteni, jóllehet ez hozzájárult volna a biztosíték

értékállóságához.25 A szabály tehát akadályozta a tagállamok közötti ingatlanforgalmat, s ezáltal a

tőkemozgások szabadságát. Időközben mind Ausztria, mind Németország áttért az euró használatára, azonban a

döntés annyiban továbbra is fontos, hogy világosan jelzi, az ingatlanokkal kapcsolatos szabályozás egésze, azaz

az ingatlanügyletekhez használható biztosítékok kérdése is, a közösségi jog ellenőrzése alá került.26

8. 8. Kivételek

8.1. a) A tőke szabad mozgása alóli kivételekről általában

A tőke szabad mozgása kivételesen korlátozásnak vethető alá, ha az ilyen korlátozás igazolható. A korlátozás

indokolható lehet az EUMSz.-ben kifejezetten megnevezett kivételre hivatkozással, de a korlátozást

megalapozhatja a Bíróság esetjogában meghatározott valamely közérdeken alapuló nyomós indok is,

amennyiben nincs olyan uniós szintű harmonizációs intézkedés, amely előírná az ezen érdekek védelméhez

szükséges intézkedéseket. Uniós szintű harmonizáció hiányában a tagállamok határozhatják meg a jogos

érdekek biztosítani kívánt védelmi szintjét. Ugyanakkor ezt a tagállamok kizárólag az EUMSz. által kijelölt

korlátok között és különösen az arányosság elvének tiszteletben tartása mellett tehetik meg azzal, hogy az

intézkedéseknek alkalmasnak kell lenniük az elérni kívánt célkitűzés megvalósítására, és nem léphetnek túl az

eléréshez szükséges mértéken.27 Fontos hangsúlyozni, hogy miként a többi alapszabadságnál, a tőke szabad

mozgása esetében sem zárt a Bíróság esetjogában kialakított kivételek köre.

8.2. b) Kivételek az EUMSz. alapján

A 65. cikk szerint a tőkemozgásra és fizetési műveletekre vonatkozó korlátozások tilalma nem érinti a

tagállamoknak azt a jogát, hogy alkalmazzák adójoguk azon vonatkozó rendelkezéseit, amelyek a lakóhely vagy

a tőkebefektetés helye alapján az adózók között különbséget tesznek. A tagállamok nemzeti törvények és

rendeletek megsértésének megakadályozására intézkedéseket fogadhatnak el, különösen az adózás és a pénzügyi

szervezetek prudenciális felügyelete terén, illetve eljárásokat alakíthatnak ki a tőkemozgások igazgatási vagy

statisztikai célú bejelentésére. Emellett a tagállamok a közrendre vagy a közbiztonságra hivatkozással is

hozhatnak a 63. cikkben foglaltakat korlátozó intézkedéseket. Az EUMSz. 65. cikk (3) bekezdése ugyanakkor

kiemeli, hogy a fentiek nem szolgálhatnak önkényes megkülönböztetés vagy rejtett korlátozás eszközéül.

Az EUMSz. ugyan a tagállamok számára lehetővé teszi a lakóhely vagy a tőkebefektetés helye közötti

különbségtételt az adózók között, azonban ez nem jelenti azt, hogy minden olyan szabályozás, amely az adózók

között a lakóhely vagy a tőkebefektetés helye közötti különbséget tesz, automatikusan összeegyeztethető volna

az EUMSz.-szel. Ugyanis e kivétel is csak oly módon érvényesülhet, hogy a 65. cikk (3) bekezdése értelmében

nem szolgálhat egyidejűleg önkényes megkülönböztetés vagy rejtett korlátozás eszközéül. Valamely, az adózók

között különbséget tevő nemzeti szabályozás csak akkor lehet összeegyeztethető a tőke szabad mozgásával, ha

olyan helyzetekre vonatkozik, amelyek egymással nem hasonlíthatóak össze.28 Ennek hiányában azt kell

vizsgálni, van-e olyan közérdeken alapuló kényszerítő indok, amely mégis igazolhatja az ilyen korlátozást.29 A

25 C-222/97. sz. Manfred Trummer és Peter Mayer ügy, EBHT [1999] I-1661. o. 26 E kérdéskörhöz lásd még a letelepedés szabadságával összefüggésben tárgyalt Albore ügyet: C-423/98. sz. Alfredo Albore ügy, EBHT

[2000] I-5965. o. 27 C-282/04. és C-283/04. sz. egyesített Bizottság kontra Holland Királyság ügy, EBHT [2006] I-9141. o. 28 C-11/07. sz. Hans Eckelkamp, Natalie Eckelkamp, Monica Eckelkamp, Saskia Eckelkamp, Thomas Eckelkamp, Jessica Eckelkamp, Joris

Eckelkamp kontra Belgium ügy, EBHT [2008] I-6845. o. 29 C-35/98. sz. Staatssecretaris van Financiën kontra B.G.M. Verkooijen ügy, EBHT [2000] I-4071. o.



Bizottság kontra Belgium ügyben30 pedig a Bíróság megállapította, hogy nem lehet hivatkozni az EKSz. 58.

(73d.) cikkében foglalt, adózókkal kapcsolatos kivételre annak érdekében, hogy a Belgiumban lakóhellyel bíró

természetes személyeket eltiltsanak egy külföldön kibocsátott kötvény jegyzésétől. A hivatkozott szabály

ugyanis csak arra hatalmaz föl, hogy különbséget tegyenek az adózók között a lakóhely vagy a tőkebefektetés

helye alapján, de arra nem, hogy teljes mértékben eltiltsák őket egy bizonyos ügylettől. Az adóelkerülés,

adócsalás ellen más, szelídebb és arányosabb eszközökkel kell fellépni.

Az adózás területén a nemzeti törvények és rendeletek megsértésének megakadályozása indokolta a Sandoz

ügyben azt, hogy a Bíróság elfogadta, az osztrák jog szerint okirati illetéket kellett fizetni az Ausztriában

illetékességgel rendelkező adós és ott illetékességgel nem rendelkező hitelező között megkötött

kölcsönszerződésekre.31 A szabályt a felek állampolgárságára vagy a szerződéskötés helyére tekintet nélkül

minden Ausztriában illetékességgel rendelkező, kölcsönszerződést kötő természetes, illetve jogi személyre

alkalmazni kellett. A Bíróság elismerte, hogy a szabály célja az ilyen személyek egyenlőségének adójogi

szempontból történő biztosítása, és a rendelkezés alkalmazása a nemzeti adójogszabályok kikerülésének

kizárásához járult hozzá.

Különös figyelmet érdemel a szcientológiai szektának a francia miniszterelnök ellen kezdeményezett pere,

illetve annak közösségi jogi megítélése.32 Az eljárás azért indult, mert a közösség ellentétesnek tartotta a

tőkemozgások szabadságával azt a francia előírást, ami előzetes engedélyezést írt elő a befektetések számára

arra az esetre, ha a külföldi beruházás a közrendet, közbiztonságot, közegészségügyet fenyegetheti. A Bíróság

elméletileg elismerte, hogy bizonyos közvetlen külföldi befektetések esetében szükség lehet e beruházások

előzetes ellenőrzésére és jóváhagyására a közrend védelme érdekében. Azonban részletezőbb, pontosabb

szabályozást tartott szükségesnek, azaz túlságosan elnagyoltnak és bizonytalannak tartotta a közrendre történő

általános hivatkozást. Nem lehet a közrendre hivatkozni csupán annak veszélye miatt, hogy valamely szervezet

a részére biztosított pénzeszközöket nem az előre meghatározott társadalmi jellegű tevékenységre fordítja.33

A Bíróság elfogadta a közbiztonságra hivatkozást a Bizottság kontra Belgium esetben, elismerve, hogy az

energiaellátás biztonságának válság esetén való garantálása jogos közérdekből fakad.34 A Bíróság ítéletében

kifejezetten visszanyúlt a Campus Oil ügyhöz, párhuzamot vonva az áruk szabad mozgásának korlátozásával.35

További kivételeket teremt az EUMSz. a tagállamok és harmadik államok közötti tőkemozgások

vonatkozásában. A 64. cikk (3) bekezdése alapján a Tanács az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt

követően, különleges jogalkotási eljárás keretében, egyhangúlag eljárva olyan intézkedéseket fogadhat el,

amelyek az uniós jogban visszalépést jelentenek a harmadik országokba irányuló vagy onnan származó

tőkemozgás liberalizációja tekintetében. A 64. cikk (3) bekezdése szerinti intézkedés hiányában a Bizottság,

illetve – amennyiben az érintett tagállam kérelmétől számított három hónapon belül a Bizottság nem fogad el

határozatot – a Tanács határozatban megállapíthatja, hogy a tagállamok valamelyike által elfogadott, egy vagy

több harmadik országot érintő korlátozó adóügyi intézkedéseket a Szerződésekkel öszszeegyeztethetőnek kell

tekinteni, amennyiben azokat valamely uniós célkitűzés indokolja, és a belső piac megfelelő működésével

összeegyeztethetőek. Erről a Tanács, a tagállamok valamelyikének kérelmére, egyhangúlag határoz.

A 66. cikk értelmében, amennyiben rendkívüli körülmények fennállása esetén a harmadik országokba irányuló

vagy onnan származó tőkemozgás a gazdasági és monetáris unió működésében súlyos nehézségeket okoz vagy

azzal fenyeget, a Tanács a Bizottság javaslata alapján, az Európai Központi Bankkal folytatott konzultációt

követően védintézkedéseket hozhat harmadik országokkal szemben hat hónapot meg nem haladó időszakra,

amennyiben ezek az intézkedések feltétlenül szükségesek. Végül az EUMSz. 75. cikke úgy rendelkezik, hogy

„A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség” címhez kapcsolódó egyes célkitűzések

elérése, a terrorizmus és az ahhoz kapcsolódó tevékenységek megelőzése és az azok elleni küzdelem érdekében

szükséges, az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében, rendeletekben meghatározza a

tőkemozgások és a fizetési műveletek terén meghozott közigazgatási intézkedések, így például a természetes és

jogi személyek, csoportok vagy nem állami, illetve államisággal nem rendelkező entitások birtokában vagy

tulajdonában lévő, illetve őket illető pénzkészletek, pénzügyi eszközök és gazdasági jövedelmek

befagyasztásának kereteit.

30 C-478/98. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [2000] I-7587. o. 31 C-439/97. sz. Sandoz GmbH kontra Finanzlandesdirektion für Wien, Niederösterreich und Burgenland ügy, EBHT [1999] I-7041. o. 32 C-54/99. sz. Association Église de scientologie de Paris és Scientology International Reserves Trust kontra the Premier ministre ügy, EBHT [2000] I-1335. o. 33 C-567/07. sz. Minister voor Woonen, Wijken en Integratie kontra Woningstichting Sint Servatius ügy, EBHT nyr. 34 C-503/99. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [2002] I-4809. o. 35 Lásd az áruk szabad mozgásánál a II. rész 4. pontjában.



8.3. c) Kivételek a Bíróság esetjoga alapján

Szemben az EUMSz.-ben meghatározott kivételekkel, a nyomós közérdeken alapuló indokok (overriding reason

in the public interest) csupán akkor igazolhatják a korlátozást, ha nem diszkriminatív jellegűek.

Az ingatlanszerzés engedélyhez kötésével kapcsolatban a Bíróság többször megállapította, hogy az előzetes

engedély követelménye korlátozza a tőke szabad mozgását. Ugyanakkor az ilyen esetekben a Bíróság azt is

vizsgálta, hogy van-e lehetőség a korlátozás igazolására.

A Konle ügyben a Bíróság kifejtette, hogy a másodlagos lakóhely megszerzésének korlátozása indokolható lehet

azzal, hogy vidékfejlesztési célból meghatározott földrajzi területen a turizmustól független állandó lakosság és

gazdasági tevékenység maradjon fenn.36 A Reisch ügyben ez még kiegészült azzal is, hogy az ilyen korlátozást a

környezet védelme is indokolhatja.37 Az előzetes engedélyezést továbbá igazolhatja a tagállami lakáspolitika és

az annak finanszírozhatóságával kapcsolatos követelmények. A Bíróság ugyancsak elfogadhatónak tartotta a

szociálpolitika pénzügyi egyensúlyában okozott súlyos kár veszélyére való hivatkozást.38 Az Ospelt ügyben arról

volt szó, hogy az osztrák hatóságok megtiltották, hogy a liechtensteini állampolgárságú Ospelt asszony

Ausztriában fekvő ingatlanát átruházza egy liechtensteini alapítványra, amelynek kedvezményezettje egyébként

saját maga volt.39 Az ausztriai ingatlan olyan mezőgazdasági területekből állt, amelyeket mezőgazdasági célra

adtak bérbe, illetve ezen állt az a kastély is, amelyben Ospelt asszony lakott. A hatóságok arra a jogszabályra

hivatkozva tagadták meg az ingatlanátruházás engedélyezését, amely szerint a mezőgazdasági földterület

megszerzése kizárólag akkor engedélyezhető, ha ez összhangban van valamely mezőgazdaságból élő közösség

fenntartásával és a szerző fél maga műveli a földterületet, vagy amennyiben ez nem állna fenn, az

ingatlanszerzés nem ellentétes a gazdaságilag hatékony, közepes és kisméretű birtokstruktúra fennmaradásával,

illetve annak kialakításával. A Bíróság az ingatlanszerzés korlátozását igazolhatónak tartotta a mezőgazdaságból

élő közösségek megtartásának, illetve olyan tulajdonosi struktúra fenntartásának céljával, amely lehetővé teszi

az életképes birtokok létrejöttét, illetve zöldfelületek és a vidék megfelelő alakítását, miként a rendelkezésre álló

földterületek ésszerű hasznosításának elősegítését, továbbá igazolt cél lehetett a természeti csapások megelőzése

is. A Bíróság elfogadta azt is, hogy e célok a közös mezőgazdasági politika céljaival is összhangban vannak,

amely a mezőgazdasági népesség megfelelő életszínvonalának biztosítását célozza, és ezzel összefüggésben

figyelemmel van a mezőgazdasági tevékenységnek a mezőgazdaság társadalmi szerkezetéből, illetve a

különböző mezőgazdasági régiók közötti szerkezeti és természeti egyenlőtlenségekből adódó sajátos

természetére. Bár a fenti célokkal igazolható lett volna a szabályozás, az végül ellentétesnek minősült a tőke

szabad mozgásával, mivel nem tett eleget az arányosság követelményének. A szabályozás ugyanis korlátozta

annak lehetőségét is, hogy a mezőgazdasági földterületeket olyan személyeknek adják bérbe, akik nem

rendelkeznek a szükséges forrásokkal az ingatlan tulajdonjogának megszerzéséhez, valamint kizárta a

mezőgazdasággal foglalkozó jogi személyek ingatlanszerzését is.

A Bizottság kontra Hollandia „aranyrészvényüggyel” összefüggésben megállapították, hogy az olyan közérdekű

szolgáltatás, mint az egyetemes postai szolgáltatás biztosítása bizonyos feltételek mellett igazolhatja a nemzeti

korlátozó intézkedéseket. A kérdéses ügyben azonban, mivel a holland állam által a postai szolgáltató

vonatkozásában gyakorolható különleges jogok nem korlátozódtak a postai szolgáltató egyetemes

szolgáltatásnyújtás keretében ellátott tevékenységeire, nem tettek eleget az arányosság követelményének.40

Közérdeken alapuló kényszerítő okként ismerte el továbbá a Bíróság az adórendszer összhangját.41 A bírósági

gyakorlat szerint pusztán gazdasági jellegű célkitűzés azonban nem igazolhatja a korlátozásokat, ahogy

valamely piac versenystruktúrájának erősítésében álló érdek sem.42

36 C-302/97. sz. Klaus Konle kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [1999] I-3099. o. 37 C-515/99., C-519/99-C-524/99. és C-526/99-C-540/99. sz. Hans Reisch és társai (C-515/99. és C-527/99-C-540/99. sz. egyesített ügyek)

kontra Bürgermeister der Landeshauptstadt Salzburg és Grundverkehrsbeauftragter des Landes Salzburg és Anton Lassacher és társai (C-519/99-C-524/99. és C-526/99. sz. egyesített ügyek) kontra Grundverkehrsbeauftragter des Landes Salzburg és

Grundverkehrslandeskommission des Landes Salzburg egyesített ügyek, EBHT [2002] I-2157. o. 38 C-567/07. sz. Minister voor Wonen, Wijken en Integratie kontra Woningstichting Sint Servatius ügy, EBHT [2009] I-09021. 39 C-452/01. sz. Margarethe Ospelt kontra Schlössle Weissenberg Familienstiftung ügy, EBHT [2003] I-9743. o. 40 C-282/04. és C-283/04. sz. egyesített Bizottság kontra Holland Királyság ügy, EBHT [2006] I-9141. o. 41 C-35/98. sz. Staatssecretaris van Financiën kontra B.G.M. Verkooijen ügy, EBHT [2000] I-4071. o 42 C-174/04. sz. Bizottság kontra Belga Királyság ügy, EBHT [2005] I-4933. o.


6. fejezet - VI. rész. A belső piac jövője

1. 1. A Bizottság „Cselekvési terv az egységes piacért” című közleménye

A négy gazdasági szabadság érvényesülése, a belső piac megfelelő működése továbbra is a Bizottság

érdeklődésének homlokterében áll. Annál is inkább, mert az egységes piac a közös pénzzel, az euróval együtt

biztosítja azt a kritikus tömeget, ami lehetővé teszi, hogy az Európai Unió önálló szereplőként, hatékonyan

léphessen fel a világkereskedelemben.1 A Bizottság átfogó jelentést készíttetett a belső piac helyzetéről 1996-

ban, amelynek rövidített változata könyv formájában is megjelent „Az egységes piac és a holnap Európája”

címmel. Ez az átfogó kutatáson nyugvó jelentés szolgált alapul a Bizottság Cselekvési terv az egységes piacért

című 1997-ben megjelent közleménye2 megalkotásához, amelyben javaslatot tett a Tanácsnak az egységes

gazdasági térség megvalósítását még akadályozó tényezők felszámolására.

Elöljáróban a Bizottság megállapítja, hogy az egységes európai piac jelentősen hozzájárult a térség gazdasági

növekedéséhez, a versenyképesség javulásához és a foglalkoztatottság emelkedéséhez. Ugyanakkor négy nagy

stratégiai célkitűzést is megfogalmaz annak érdekében, hogy a belső piac teljes értékűvé váljon. E célkitűzések

mintegy 40 intézkedéscsomagra bonthatók, amelyek eltérő sorrendiséget élveznek a Bizottság által felállított

sürgősségi rangsor szerint. Az alábbiakban a dokumentum néhány, jogi szempontból is jelentős elemére

szeretnénk a figyelmet felhívni, a teljesség igénye nélkül.

2. 2. A cselekvési terv főbb célkitűzései

2.1. a) A szabályozás hatékonyabbá tétele

Miként a dokumentum megállapítja, az egységes piacra vonatkozó irányelveknek csak mintegy 65%-a van

hatályban minden tagállamban. Azaz hiába alkotta meg a fehér könyvben előirányzott irányelveket a Tanács,

viszonylag jelentős részüket még nem ültették át az összes tagállamban. A belső piac ilyen körülmények között

nyilvánvalóan nem tud tökéletesen működni. Ezért a Bizottság felhívja a tagállamokat, hogy erősítsék meg

elkötelezettségüket a szükséges jogharmonizációt célzó intézkedések megtételére, és állítsanak fel menetrendet

a jogszabályok megalkotására.

Ismeretes, hogy a közösségi jog kikényszerítése a tagállamokon múlik. A Bizottság szerint minden tagállamban

indokolt egy koordinációs központot létrehozni, amely felelős a többi tagállam és a Bizottság által felvetett

kifogások megoldásáért.

Indokolt a nemzeti és közösségi szabályok tökéletesítése, egyszerűsítése. Ennek érdekében a már létező SLIM

programot (SLIM = Simpler Legislation for the Internal Market) ki kell terjeszteni az alábbi területek

újraszabályozására: értéknövekmény-adó, bankok működése, biztosítás, értékpapírok, fogyasztói szolgáltatások,

telekommunikáció, vámszabályok, társasági jog, műtrágyákra vonatkozó előírások.3

2.2. b) Fő piactorzító tényezők és az integráció ágazati akadályainak felszámolása

Különösen fontos ebben a vonatkozásban a társasági adók eltérő mértékének csökkentése, az értéknövekmény-

adó közös rendszerének megteremtése, az energiahordozók adóztatásánál alkalmazott adókulcsok fokozatos

közelítése, valamint a versenyjog szigorú érvényesítése.

1 Lásd ehhez „Shaping the New Europe”, Strategic Objectives 2000–2005. COM (2000) 154 final, 9. o. 2 CSE (97) 1 final. 3 Jelenleg már az ötödik SLIM program teljesítése a cél, ami a nukleáris hulladékra, a növényvédőszerekre és a kozmetikumokra vonatkozó

szabályokra terjed ki. Lásd Working together to maintain the momentum. 2001 Review of the Internal Market Strategy. COM (2001) 198 final, 29. o.

VI. rész. A belső piac jövője


Külön szól a Bizottság programja a piaci integráció ágazati akadályainak megszüntetéséről. Ide tartozik a

szolgáltatásokkal kapcsolatos akadályok felszámolása, tekintettel arra, hogy a szolgáltatások 70%-át adják az

Unió GDP-jének, de a szolgáltatási piacok viszonylag kevéssé integráltak. Ez az elgondolás vezetett később a

szolgáltatások horizontális jellegű átfogó szabályozásához, amelynek alapján napvilágot látott a belső piaci

szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK irányelv. A cselekvési terv szerint új közösségi jogszabályok kibocsátása

szükséges egyes pénzügyi szolgáltatások, illetve a biztosítási szektor vonatkozásában, kívánatos a piac

fokozatos megnyitása a gáz- és villamos energia szolgáltatása, illetve a telekommunikáció területén.

A jelenlegi közösségi szabályozás esetenként hézagos vagy nem hatékony a fogyasztóvédelem, illetve a

tisztességes verseny biztosításában. Ezért közös szabályok szükségesek a piac- és áruellenőrzés vonatkozásában.

Ez a javaslat vezetett 2008-ban a kölcsönös elismerés elvének rendeleti szintű szabályozásához.

A stratégia napirenden tartja a határon átnyúló vállalkozások számára kedvezőbb jogszabályi környezet

megteremtését. Intézkedéseket irányoz elő továbbá a határon átnyúló fizetések késedelmeinek felszámolására,

illetve az európai részvénytársaság statútumának elfogadása érdekében.4

Felhív az olyan új eljárások és módszerek kihívásához való alkalmazkodásra, mint például az elektronikus

kereskedelem, amely hatalmas lehetőségeket kínál a határon átnyúló szolgáltatások fejlődésére. Ez azonban

feltételezi olyan kérdések szabályozását, mint a pénzügyi szolgáltatások nyújtása távollévők között vagy a

digitális aláírások elismerése az egységes piacon.

2.3. c) Egységes piac a polgárokért

Az egységes piac előnyeit biztosítani kell minden polgár számára. Ez a Bizottság szerint különösen a

következőket jelenti.

Egyrészt gondoskodni kell a személyekre vonatkozó határellenőrzések megszüntetéséről minden tagállam

tekintetében, lévén hogy ez idáig csak azon országok között valósult meg, amelyek részesei az úgynevezett

Schengeni Megállapodásnak. E cél megvalósítását szolgálná egyebek között az Amszterdami Szerződés által

megfogalmazott 62. cikk, amely szerint a Tanács az Amszterdami Szerződés hatálybalépését követő öt éven

belül intézkedéseket fogad el annak érdekében, hogy biztosítsa az ellenőrzések megszüntetését a belső

határokon, mind a tagállamok, mind harmadik országok állampolgárai vonatkozásában.

Másrészt indokolt a tartózkodásra vonatkozó szabályok felfrissítése, s általában a munkavállalók könnyebb

mozgásának támogatása az Unión belül.

Harmadrészt közösségi szinten kellene szabályozni az egyes fogyasztási cikkek vásárlásához kapcsolódó

biztosítékokat, mert az egyes tagállamok polgárai esetenként azért vonakodnak külföldön vásárolni, mert

bizonytalanságban vannak jogaikat (például jótállás, szavatosság) illetően.5

A fenti felsorolás jelzi, hogy a belső piac megfelelő működésének biztosítása rendkívül sokirányú jogközelítést

tesz szükségessé, ami egyben a közösségi jog behatolását vagy további terjeszkedését jelenti olyan területeken,

mint az adójog vagy a magánjog. Ez utóbbit példázza az Amszterdami Szerződés is, amely egyebek között

támogatja a tagállamok nemzetközi magánjogi és polgári eljárásjogi szabályainak összeegyeztethetőségét a

polgári ügyekben megvalósuló bírói együttműködés elősegítése érdekében.6

A Bizottság Cselekvési terv az egységes piacért című dokumentuma 1997-ig határozta meg a belső piaci

stratégiát. Értékelésére 1999-ben került sor. A Bizottság megállapította, hogy a cselekvési terv alapján

jelentősen csökkent az át nem ültetett irányelvek számaránya. Vívmánynak tekintette továbbá, hogy kialakultak

a belső piac működésének hatékonyságát előmozdítani kívánó, a tagállami hatóságokat összekapcsoló

informatikai rendszerek csírái (lásd alább). A versenyjog szabályozása területén az állami támogatásokra,

valamint a vállalkozások összefonódására vonatkozó, a Bizottság által előirányzott szabályokat sikerült

elfogadni. Az érintett időszakban továbbá a Bizottság benyújtotta a távollévők közötti pénzügyi szolgáltatásokra

vonatkozó javaslatát. A személyek szabad mozgása területén megkezdődött a szociális biztonsági rendszerek

koordinációjának reformja, valamint elfogadásra került a Közösségen belül mozgó munkavállalók és önálló

vállalkozók kiegészítő nyugdíjra való jogosultságának védelméről szóló 98/49/EK irányelv. A Bizottság

4 A terv megvalósult: lásd a Tanács 2157/2001/EK rendeletét az európai részvénytársaság (European company) statútumáról. 5 Lásd az 1999/44/EK irányelvet. A fogyasztóvédelmi ügyleteket érintő közösségi jogközelítésről lásd Vékás Lajos: Európai közösségi

fogyasztóvédelmi magánjog. In Vékás: Európai közösségi jogi elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban. 27–96. o., továbbá Király:

Az Európai Közösség jogának hatása a magánjogra. 6 Lásd EKSz. 65. cikk.



ugyanakkor kitért azokra a területekre is, melyeken nem sikerült a cselekvési terv célkitűzéseit maradéktalanul

megvalósítani. Az építési termékek, szabadalmak, valamint megfelelőségi jelzések szabályozása tekintetében

nem volt előrelépés. Ezen felül, mint ahogyan azt több elemző a tagállamok feltételezhető ellenállására

tekintettel előre kifejtette, a nemzeti adószabályok miatti akadályok felszámolása is jóval lassabb ütemben

zajlott, mint ahogy várták.7

1999-ben a Bizottság új, öt évre szóló stratégiát fogadott el Európa belső piacának stratégiája címmel,8melynek

első lépcsője egy közel kétéves jogalkotási programot is magában foglalt, mintegy 30 új jogszabálytervezet

elfogadásával. A stratégiának kifejezett célja volt, hogy olyan intézkedésekre tegyen javaslatot, melyek

vonzóbbá teszik az Uniót a polgárok számára akár a munkáltatói, akár a munkavállalói, fogyasztói vagy

adófizetői pozícióban helyezkednek el. E stratégiának részét képezte a fogyasztóvédelmi szabályozás magjának

reformja (az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések, távollévők között kötött szerződések, fogyasztói hitel

tekintetében), valamint a diplomák és szakmai képesítések kölcsönös elismerése szabályozásának

újragondolása. A stratégiában hangsúlyos szerepet kap továbbá a más tagállamban való tartózkodás jogára

vonatkozó szabályozás átalakítása is. Az Unió versenyképesebbé tételének meghatározó elemeként kezeli a

stratégia az áru-, szolgáltatás- és tőkepiacok hatékonyabbá tételét. Ez a kérdéskör tekinthető a stratégia második

elemének. A stratégia harmadik lényegi célkitűzése a vállalkozási környezet javítása, amely tekintetében ismét

előtérbe kerül az adójogszabályok különbözőségéből fakadó akadályok felszámolása mind a jövedéki adók,

mind a hozzáadottérték-adók területén. A stratégia alapvetően tehát a polgárok, vállalkozások és uniós termékek

háromszögében fogalmaz meg célkitűzéseket.

Jóllehet az 1999. évi stratégia ötéves időtávlatban fogalmazott meg feladatokat, 2003-ban újabb, 2006-ig tartó

stratégiát fogadott el a Bizottság,9 mindenekelőtt az Unió 2004. évi, 10 tagállammal való bővülésére tekintettel.

A stratégia fő célkitűzése a kibővült Unió versenyképességének jelentős mértékű javítása. Új elemként jelenik

meg ugyanakkor, hogy a Bizottság stratégiájának kialakításánál figyelembe veszi az európai társadalmak

elöregedő jellegét. A belső piaci jogszabályok tagállami kikényszerítésének fontossága mellett a négy gazdasági

szabadság közül kiemelt szerep jut az áruk és szolgáltatások szabad mozgása zavartalan biztosításának. Mindkét

területen erre az időszakra esett a horizontális jellegű másodlagos joganyag megjelenése, illetve előkészítése.

Külön nevesíti a stratégia a közbeszerzések reformját, mivel ezt olyan területnek tekinti, ahol lényegesen sérül

az Európa-szintű verseny. Előtérbe kerül a belső piaci joganyag helytelen tagállami alkalmazásával kapcsolatos

panaszok tagállamközi, hatósági szintű rendezése iránti igény, ami a lentebb ismertetésre kerülő SOLVIT

rendszer létrehozásában és működtetésében öltött testet. A stratégia kiemeli az olyan kulcságazatok

szabályozásának/újraszabályozásának szükségességét, mint a gáz-, távközlési, közlekedési szektor.

A soron következő, 2007. évi stratégia előkészítését tekintve különbözött a korábbiaktól, mivel azt hosszas

egyeztetés előzte meg a civil szférával, a gazdasági élet szereplőivel. Ennek nyomán látott napvilágot Az

egységes piac a 21. századi Európa számára című közlemény.10 A közlemény négy célfeladatot határozott meg.

Első helyen továbbra is a fogyasztók, kis- és középvállalkozások érdekeinek erősítése áll, ám a korábbiaknál

hangsúlyosabban. Megjelenik azonban három újabb célkitűzés: a globalizáció előnyeinek kihasználása, a tudás

és innováció ösztönzése, valamint a piacnyitás szociális és környezetvédelmi hatásainak kezelése. A nevezett

intézkedések között olyanok találhatók többek között, mint a fogyasztói jogérvényesítés elősegítése,

egységesebb európai szerződési jog kialakítása, biztonságosabb pénzügyi eszközök (bankszámlák, beruházások)

megteremtése vagy a vállalkozásokat érintő adminisztratív terhek csökkentése.

A 2007. évi stratégia mentén a Bizottság 2009-ben ajánlást fogadott el Az egységes piac működésének javítását

célzó intézkedésekről.11 Az ajánlás alapvető célja, hogy nagyobb felelősséget helyezzen a tagállamokra a belső

piac megfelelő működése, működtetése tekintetében, ezért egyfajta együttműködési rendet irányoz elő a

tagállamok és a Bizottság között. Ezt az aspektust – a 2007. évi közleményt előkészítő széles körű konzultáció

során szerzett tapasztalatokra alapozva – azért helyezi a Bizottság előtérbe, mert meglátása szerint a polgárok,

illetve vállalkozások gyakran azért nem képesek az egységes piac előnyeit kihasználni, mert a vonatkozó uniós

szabályok megfelelő tagállami végrehajtása nem történt meg, illetve nem jutnak kielégítő információkhoz a

tagállami szabályozásokról. A Bizottság ajánlása ezért – amely nagymértékben merít a követendőnek tartott

tagállami gyakorlatból (best practices) – mindenekelőtt a tagállami közigazgatások belső piaci koordinációs

mechanizmusának erősítésére és központosítására hív fel, ösztönözve egyúttal a tagállami koordinációs

központok egymás közötti, valamint a Bizottsággal való együttműködését. Kulcseleme továbbá az ajánlásnak a

belső piac megfelelő működtetése érdekében uniós szinten kialakított, határon átnyúló hálózatok, információs

7 Mortelmans: The Common Market, the Internal Market and the Single Market? 8 The Strategy for Europe’s Internal Market COM (1999) 624 final. 9 Commission Communication COM (2003) 238 final: „Internal Market Strategy – Priorities 2003–2006”. 10 COM (2007) 725 final. 11 2009/524/EK, HL L 176/17.



rendszerek (mint az IMI, a Rapex, valamint a Fogyasztóvédelmi Együttműködési Hálózat) tényleges

igénybevétele és működtetése, valamint a belső piaccal összefüggő tényleges jogsérelmeknek az ilyen

panaszoknak a bírósági utat megkerülő vagy megelőző kezelésére létrehozott, tagállamközi hatósági

együttműködésen alapuló SOLVIT rendszerbe történő terelése. Ezen felül az ajánlás kiemeli: a belső piaci

szabályozás hatékony érvényesülésének feltétele, hogy a hatósági, bírósági jogalkalmazók megfelelő

ismeretekkel rendelkezzenek az Európai Unióról, ezért rendszeres képzésükre ösztönzi a tagállamokat.

Együttműködést javasol továbbá a Bizottság a tagállamoknak az egyes piacok megfigyelése tekintetében, hogy

pontosabban azonosíthatók legyenek azok az ágazatok, amelyek vonatkozásában a belső piac nem működik

kielégítően.

2.4. d) Éves jelentések a belső piaci stratégiáról

A lendület fenntartását célozzák a Bizottság évenként kiadott értékelő közleményei a belső piaci stratégiáról.12

Az értékelések alapján megállapítható, hogy sok esetben ismétlődnek a még megvalósításra váró feladatok, így

az uniós szintű közbeszerzési szabályok hatékony érvényesülése, a tagállami adójogszabályok

különbözőségében rejlő akadályok felszámolása, valamint általában véve a belső piaci szabályok megfelelő

tagállami alkalmazása.

A belső piaci stratégiák és ezek értékelései szinte maradéktalanul előtérbe helyezik a belső piaci irányelvek

tagállami átültetését. Az 1999. évi stratégia 1,5%-os úgynevezett átültetési deficitet engedett meg minimális

célkitűzésként a tagállamok számára, vagyis a tagállamoknak a belső piaci irányelvek tekintetében átültetési

elmaradásukat az irányelvek számának 1,5%-a alatt kellett tartaniuk. 2007-ben a Bizottság – az Európai Tanács

által meghatározott célkitűzések fényében – már azt várta el a tagállamoktól, hogy ezt az arányt 1% alá

csökkentsék.13 Az irányelvi átültetések ellenőrzését a Bizottság félévente táblázatos formában közzéteszi

(Internal Market Scoreboard), egyúttal megjelölve a küszöbértéket el nem érő tagállamokat. A Bizottság

mintegy 1600 irányelvet és 270 rendeletet sorol a belső piaci szabályozás hatálya alá tartozónak. A korábbi évek

adataihoz képest a tagállamok javuló tendenciát mutatnak az irányelvek átültetése tekintetében, a 2009 nyarán

készült jelentés szerint például a 27 tagállamból 18 alatta tudott maradni az 1%-os átültetési hiánynak.14

Általában magas azonban az át nem ültetett irányelvek között azoknak az aránya, melyek esetében az átültetési

határidő több mint 2 éve eltelt, ezek 2009-ben az át nem vett irányelvek 22%-át jelentették és 12 tagállam

esetében voltak kimutathatók. A hosszú késedelem sok esetben stratégiailag érzékeny kérdéseket érintő vagy

összetett szabályozást tartalmazó irányelveket érint. A több mint kétéves átültetési késedelmet szenvedő

irányelvek tekintetében egyébként a Bizottság az úgynevezett „zéró tolerancia” elvét hirdette meg, vagyis ezek

átültetése esetében nem érvényesül az 1%-os toleranciaküszöb sem. Az újabb jelentések a tagállamokkal

szemben indított kötelezettségszegési eljárások fényében nem csupán a formális átültetés megtörténtét

ellenőrzik, hanem a tartalmilag megfelelő átültetést is. Ezt figyelembe véve azonban az átültetési deficit átlaga

általában már korántsem szorul a célkitűzésként meghatározott 1% alá (2009 nyarán 1,8%-os deficitet mutatott).

Figyelemre méltó az is, hogy a tagállamokkal szemben indított kötelezettségszegési eljárások a belső piaccal

összefüggő szabályozás tekintetében zömében a vámunió, adózás (23%), a környezetvédelem (21%), valamint a

szolgáltatásnyújtás szabadsága, közbeszerzés (18%) területére esnek. A Bizottság a belső piaci irányelvek

átültetését nem csupán számszerűen ellenőrzi, hanem az átültetési arányszámok tekintetében élen járó

tagállamok koordinációs mechanizmusainak működése alapján (best practices) ajánlást is megfogalmazott a

belső piaci irányelvek átvételére nézve.15

3. 3. A belső piac működését segítő, határon átnyúló hálózatok és információs rendszerek

A Bizottság belső piaci stratégiáinak meghatározó eleme a belső piaci jogszabályok hatékonyabb érvényesülését

elősegítő olyan információs hálózatok kialakítása, melyeken keresztül lehetőség van az illetékes tagállami

12 Lásd „2000 Review of the Internal Market Strategy” COM (2000) 257 final, Working together to maintain the momentum. 2001 Review of the Internal Market Strategy. COM (2001) 198 final, „2002 Review of the Internal Market Strategy – Delivering the Promise” COM

(2002) 171 final, First Implementation Report of the Internal Market Strategy (2003–2006), Second Implementation Report of the Internal

Market Strategy 2003–2006. Újabbak: A citizens’ agenda – Delivering results for Europe COM (2006) 211 final; A single market for 21st century Europe [COM (2007) 725 final], amely a fogyasztókat, valamint a kis- és közepes méretű vállalkozásokat helyezi a belső piaci

jogalkotás középpontjába. 13 Az Európai Tanács 2007. március 8–9-i következtetései. 14 A legjobb teljesítményt Dánia és Málta nyújtotta, melyek csupán 3 irányelv átültetésével maradtak el, míg Görögország, Lengyelország,

Csehország, Észtország, Luxemburg és Olaszország a rosszabbul teljesítő tagállamok közé tartozik. Magyarország teljesítménye általában a

középmezőny első felébe sorolható. 15 SEC 2004 (918) final.



hatóságok, illetve a Bizottság közvetlen összekapcsolására. Ezeknek a hálózatoknak a további fejlesztése,

támogatása erősen illeszkedik a Bizottság 2007. évi stratégiájának irányvonalába, amely a tagállamok és a

Bizottság közötti együttműködés elmélyítésével kívánja a belső piac működését javítani. Ennek érdekében az

utóbbi években számos, különböző funkciókat ellátó hatóságközi hálózat jött létre.

3.1. a) A belső piaci információs rendszer: IMI (Internal Market Information System)

Az IMI egy olyan informatikai rendszer, amely a tagállami közigazgatások hatékony együttműködését célozza,

mindenekelőtt a belső piaci szabályozás hatékony érvényesülésének elősegítése érdekében történő, a tagállami

jogra vonatkozó információcsere révén. A 2009 decemberétől operatív rendszer elsődleges feladata a belső piaci

szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK irányelv következtében nélkülözhetetlen tagállami hatósági együttműködés

informatikai hátterének biztosítása,16 de a 2005/36/EK irányelv tekintetében a szakmai képesítések kölcsönös

elismerése tárgykörében felmerülő kérdésekben is segítséget nyújt, sőt tesztüzemmódban először csak erre

terjedt ki. A gyakorlat szempontjából ilyen együttműködés keretében kérhet be például egy tagállami hatóság

egy másik tagállamban honos társaságra vonatkozó cégadatokat, amennyiben arra szüksége van egy, a területén

történő szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódó tevékenység folytatásának engedélyezéséhez vagy regisztrálásához,

vagy egy vállalkozó tekintetében a rendszeren keresztül ellenőrizheti, hogy az rendelkezik-e egy másik

tagállamban megfelelően kiállított képesítést igazoló okirattal. Az IMI többnyelvű informatikai hálózat, vagyis a

különböző nyelvű hatóságok között automatikus fordítóprogram segítségével történik a kommunikáció. Az IMI

egyszerű eszközt kínál a különböző tagországokban működő illetékes hatóságoknak ahhoz, hogy más

tagállamokban megtalálják a céljaiknak megfelelő hatóságokat, és tájékoztatásra irányuló kérést küldjenek nekik

az uniós jogszabályok meghatározott jogterületeire vonatkozóan szerkesztett kérdéscsoportok segítségével.17 A

rendszer előnye, hogy a hatóságok közvetlen kapcsolatba tudnak lépni egymással.

3.2. b) RAPEX

A RAPEX az Unió élelmiszernek, gyógyszernek vagy orvosi eszköznek nem minősülő fogyasztói javakat érintő

gyors riasztási hálózata. Azt segíti elő, hogy a tagállamok a kapcsolattartó pontjaikon keresztül gyorsan tudják

tájékoztatni egymást és a Bizottságot minden olyan megelőző vagy biztonsági intézkedésről, melyet az egyes

fogyasztói cikkek tekintetében a fogyasztók egészsége és biztonsága érdekében hoztak. Ilyen lehet egy termék

visszahívása, visszavonása a piacról vagy figyelemfelhívás kibocsátása egy termékhez kapcsolódó kockázatról.

4. 4. Belső piaci vitarendezés

A belső piaci stratégiák az utóbbi években egyértelműen központi célkitűzésként fogalmazták meg a belső piaci

szabályozással kapcsolatban felmerült problémák, jogsértések bíróságon kívüli rendezésének elősegítését.

Ennek érdekében több – a tagállami hatóságok együttműködésén alapuló – uniós rendszer jött létre, mint a

SOLVIT, az ECC-Net vagy a FIN-Net.

4.1. a) SOLVIT

A Bizottság 2001. november 27-i, a belső piaci hatékony problémamegoldásról szóló közleménye18 javaslatot

tesz egy olyan on-line adatbázis létrehozására, amelynek célja, hogy megkönnyítse a hatóságok helytelen belső

piaci jogszabály-alkalmazásából adódó problémák feltárását és megoldását, és felhív a SOLVIT létrehozatalára.

A SOLVIT a belső piaci jogalkalmazással kapcsolatos problémamegoldás elsődleges eszköze, a tagállamokban

felmerülő helytelen hatósági jogalkalmazás megszüntetésére 2002-ben létrehozott tagállamközi on-line

rendszer. A tagállamokban felállított SOLVIT-központok a tagállami közigazgatás részeként működnek, és

feladatuk, hogy a hozzájuk forduló panaszosoknak a belső piaci szabályok helytelen hatósági jogalkalmazásával

összefüggő ügyeit tíz héten belül megoldják. Tehát a SOLVIT kizárólag azokkal a több tagállamot érintő

ügyekkel foglalkozik, amelyekben valamely tagállami hatóság egy uniós jogszabályt helytelenül alkalmazott. Ez

a gyakorlatban csak akkor lehetséges, ha a probléma nem a tagállami jogszabály elégtelenségére vezethető

16 E tekintetben lásd a Bizottság 2009/739/EK határozatát a belső piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK európai parlamenti és tanácsi

irányelv VI. fejezete alapján a tagállamok közötti, elektronikus úton történő információcserével kapcsolatos gyakorlati intézkedések

megállapításáról. 17 A Bizottság közleménye az egységes piacban rejlő előnyök kamatoztatása az igazgatási együttműködés továbbfejlesztése révén – A belső

piaci információs rendszer (IMI) kiépítésének előrehaladásáról szóló jelentés, COM (2008) 703 final. 18 Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the Economic and Social Committee and the Committee of the Regions – Effective Problem Solving in the Internal Market („SOLVIT”) COM/2001/0702 final.



vissza, ez esetben ugyanis értelemszerűen több időt vesz igénybe a jogszabály módosítása. A problémamegoldó

rendszer lényege, hogy igénybevétele útján elkerülhető lehet a hivatalos vitarendezési út (közigazgatási, bírósági

eljárás). Amennyiben már ilyen eljárások vannak az adott ügyben folyamatban, a SOLVIT-központ nem tud

közbeavatkozni. A SOLVIT-ot gyakran veszik igénybe tartózkodási engedélyekkel, diplomák elismerésével,

termékek kölcsönös elismerésével, munkavállalói jogokkal, adózással, letelepedéssel, szolgáltatások piacra

jutásával kapcsolatban.

4.2. b) Az Európai Fogyasztói Központok Hálózata (ECC-Net)

Az ECC-Net célja, hogy segítséget nyújtson az európai fogyasztók számára azáltal, hogy tájékoztatást ad

európai fogyasztóvédelmi kérdésekben, illetve arról, hogy milyen jogorvoslati lehetőségeket vehetnek igénybe

fogyasztói jogaik sérelme esetén. A hálózat célja a fogyasztói bizalom megteremtése, illetve növelése a más

tagállamban való vásárlás esetén. Amennyiben egy fogyasztót hátrány ér egy másik tagállamban történő

vásárlással kapcsolatban, saját tagállama vagy a másik tagállam fogyasztói központjához fordulhat a probléma

megoldása érdekében. Nagyon fontos azonban, hogy a központok kizárólag a határon átnyúló fogyasztói

panaszokkal foglalkoznak, a belföldi fogyasztói panaszok nem tartoznak a hatáskörükbe. A központok a konkrét

ügy vonatkozásában eljárnak a jogsértő vállalkozásnál. Amennyiben békés úton nem tudják a jogsértőt rávenni a

helyzet orvoslására, igyekeznek bíróságon kívüli vitarendezés útjára terelni a kérdést. 2008-ban a közlekedési és

a vendéglátóipari szektorban tapasztalt jogsértések kapcsán érkezett a legtöbb panasz. A panaszok fele pedig on-

line vásárlással összefüggésben merült fel. A SOLVIT-tal szemben az ECC-Net nem a hatósági, hanem a

vállalkozások által elkövetett jogsértések rendezésének elősegítését szolgálja.

4.3. c) FIN-Net

A FIN-Net egy olyan alternatív vitarendezési fórum, amely fogyasztók és pénzügyi szolgáltatók (bankok,

biztosító társaságok, befektetési alapok) közötti, határon átlépő ügyletekkel kapcsolatos viták rendezésére

jogosult. A hálózatot a Bizottság 2001-ben hozta létre. A fogyasztók által benyújtott panaszokat általában a

pénzügyi szolgáltató telephelye szerinti panasztestület kezeli.


7. fejezet - VII. rész. Közös kereskedelempolitika

1. 1. A közös vámtarifával és közös kereskedelempolitikával rendelkező vámunió mint a közös piac külső oldala

Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés 2. cikkéből egyértelműen kitűnik, hogy a

Közösség megteremtésével a tagállamok időben elsődleges célkitűzése a közös piac létrehozása volt.

Az EGKSz. egyéb rendelkezései, így különösen 3. cikke, valamint rendszere alapján rögzíthető az is, hogy az

alapítók eredeti szándéka szerint a tizenkét éves átmeneti időszak alatt létrehozandó közös piac fő tartalmának

egyrészt az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke tagállamok közötti szabad mozgását gátló nemzeti

akadályok felszámolását, illetőleg a vámunió létrehozását tekintették úgy és olyan mértékben, ahogyan azt

tankönyvünk korábbi részei ismertetik. Mindezek a tagállamok fokozatos integrációjának, ezen belül a közös

piac létrehozásának belső oldalán eltervezett intézkedései és – többé-kevésbé határidőre – bekövetkezett

fejleményei voltak. Természetesen a közös piac megteremtéséhez a belső oldalon számos közös politika és

egyéb kísérő intézkedés előre látására és előirányzására volt szükség. Ennek megfelelően az EGKSz.

rendelkezett a Közösség alapjaihoz tartozó közös politikák létrehozásáról a mezőgazdasági és a közlekedési

ágazatban, valamint megalkotta a közösségi versenypolitika alapvető eszköztárát.1 Ugyancsak ebből a célból írta

elő eredeti formájában az EGKSz. a tagállami gazdaságpolitikák összehangolását, valamint az adószabályok és a

nemzeti jogok fokozatos közelítését a közös piac által megkívánt mértékben, illetőleg jelölt meg követendő

lépéseket a gazdasági és szociális különbségek kiküszöbölésére.

Az alapítók gondoltak a közös piac külső oldalára is. Általánosan elismert, hogy olyan Közösséget akartak,

amelyet – amellett, hogy meghatározott területeken a tagállamokétól elkülönült, saját hatáskörrel és

jogrendszerrel rendelkezik – az jellemez, hogy a nemzetközi jogviszonyokban, hatásköre keretei között önálló

jogalanyként lép fel. A nemzetközi gazdasági együttműködési kapcsolatokat történelmileg elemezve

megállapítható, hogy mindenkor az árucsere-forgalom, a kereskedelem volt az a terület, ahol először merült fel

igény az államok eltérő szabályainak és rendszereinek harmonizálására, sőt lazább vagy szorosabb integrációk

létrehozására. Elegendő e tekintetben a – 3. pontban tárgyalandó – világkereskedelem multilaterális

szabályozására, a GATT-ra2 (a WTO3 jogelődjére), illetőleg a Benelux-országok vámuniójára, valamint az

EFTA-tagállamok szabadkereskedelmi övezetére utalni. Kézenfekvő volt tehát, hogy az EGKSz. 3. cikkének b)

pontja eredeti megfogalmazásában célként határozta meg a kívülálló harmadik országokkal szembeni közös

vámtarifa és közös kereskedelempolitika bevezetését. Az EGK-t alapító szerződésnek az Amszterdami Szerződés

alapján történt egyszerűsítése után e 3. cikk már egyszerűen csak a közös kereskedelempolitikáról szólt,

bevezetésének kötelezettsége és a közös vámtarifa említése nélkül, kifejezésre juttatva azt, hogy a közös

kereskedelempolitika létrejött és működik.

Az EKSz. 23. (9.) cikk (1) bekezdése értelmében vett vámunió mint a Közösség (és az átmeneti időszak

befejezésétől előirányzott közös piac) alapja kifelé, a harmadik országokkal való kapcsolatokban alkalmazandó

egységes külső vámtarifát jelent.4 Létrejötte tehát elengedhetetlen előfeltétele, egyúttal alapvető gyökere, belső

jogi alapja a tagállamok közös külső kereskedelempolitikájának is.

2. 2. A közös kereskedelempolitika jogi alapjai, alkalmazási köre és jogi természete, főbb elemei

2.1. a) Jogi alapok az elsődleges jogban

1 Az említett ágazatokban a Közösség intézményeinek és jogi eszközeinek segítségével megvalósuló közös politika kialakítására és

működtetésére elsősorban azért volt szükség, mert a tagállamokban a gazdasági verseny ezekben a stratégiai fontosságú szektorokban nem vagy csak jelentős korlátozásokkal érvényesült. 2 General Agreement on Tariffs and Trade (Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény, GATT). 3 World Trade Organisation (Kereskedelmi Világszervezet, WTO). 4 Lásd az EUMSz. jelenlegi 28. cikk (1) bekezdését.

VII. rész. Közös

kereskedelempolitika


A tagállamok egymás közötti vámjainak és mennyiségi korlátozásainak lebontásával és a vámuniónak mint a

közös piac központi elemének megteremtésével valójában a nemzeti külkereskedelmi rendszerek létjogosultsága

is megszűnik. Következésképpen a tagállamok 1970. január 1-je után értelemszerűen nem tarthatták fenn tovább

saját rendszereiket a Közösségen kívüli országokkal folytatott kereskedelemben.

Az alapszerződés alkotói azonban szükségesnek látták kinyilvánítani a közös külső kereskedelempolitika

létrehozásának kötelezettségét és – a Közösség ez irányú hatásköre kizárólagosságának megalapozása érdekében

– meghatározni annak legfőbb tartalmi elemeit. A közös kereskedelempolitika elsődleges jogban történő

szabályozása történelmileg nézve az alábbiak szerint foglalható össze.

2.1.1. A közös kereskedelempolitika alapjai

A közös külső kereskedelempolitika alapszabályai a „Kereskedelempolitika” elnevezésű önálló fejezetben, az

EGKSz. 110–115. cikkeiben jelentek meg. A kereskedelempolitikára vonatkozó fejezet az EGKSz.-nek a

Közösség politikáival foglalkozó harmadik részében a „Gazdaságpolitika” elnevezésű II. cím alá tartozott mint

annak 3. fejezete és – a konjunktúrapolitika és fizetésimérleg-politika mellett – egyik alkotóeleme.

Ez a rendszertani elhelyezés sajátos. Mint láttuk, a közös külső kereskedelempolitika bevezetése egy átmeneti

időszak után valójában az alapítók egyik fő célkitűzése volt, a közös piac létrehozására irányuló szándék külső

oldalán. Következésképpen ezzel a célkitűzéssel az lett volna teljes összhangban, ha a kívülálló országokkal

folytatott kereskedelemre vonatkozó rendelkezések az EGKSz.-nek a Közösség alapjaival foglalkozó második

részében szerepelnek önálló fejezetben, hasonlóan a mezőgazdasághoz és a közlekedéshez. A választott

megoldás valószínű magyarázata az, hogy a vámunió létrejöttéig közös külső kereskedelempolitika nem volt

megcélozható, legfeljebb a tagállamok harmadik országokkal kapcsolatos kereskedelempolitikáinak fokozatos

összehangolását, illetőleg egységes elvek szerinti folytatását lehetett az átmeneti időszakra szólóan

meghatározni. Jogilag persze ez a magyarázat sem mentes bizonyos ellentmondásoktól, hiszen a Közösség

alapjaihoz rendelt és a kereskedelemhez számos szállal kapcsolódó közlekedés esetében a közös politika az

átmeneti időszak végére nem jött létre, sőt a később kialakított közös közlekedéspolitika terjedelme ma is

politikai és jogi viták tárgya. Az európai integráció mégis képes volt a közös piac kívánalmainak megfelelően

működni és fellépni a harmadik országokkal való árucsere-kapcsolatokban.

Az EGKSz. egyes rendelkezései az alábbiakat tartalmazták.

A 110. cikk a vámunió létrejöttének külső célját – a GATT célkitűzéseivel egybehangzóan – a

világkereskedelem harmonikus fejlesztéséhez, a nemzetközi árucsere-forgalom korlátozásainak fokozatos

felszámolásához és a vámakadályok csökkentéséhez való hozzájárulásban látta. A szóban forgó cikk rögzítette

azt is, hogy a közös kereskedelempolitika számol azzal a kedvező hatással, amelyet a tagállamok közötti vámok

eltörlése ezekben az országokban a vállalkozások versenyképességének növekedésére gyakorol.

A 111. cikk az átmeneti időszakra szóló szabályokat tartalmazta, és előírta a tagállamok – ekkor még nemzeti

hatáskörben lévő – kereskedelempolitikái egyeztetésének és fokozatos egymáshoz közelítésének kötelezettségét,

továbbá rögzítette e folyamatban a közösségi szervek jogosítványait.

A 112. cikk az exporttámogatási rendszerek összehangolására irányzott elő intézkedéseket.

A majdani közös külső kereskedelempolitika jogi alapját a 113. cikk (1) bekezdése szolgáltatta. Eszerint: „Az

átmeneti időszak lejárta után egységes alapelvek szerint kell a közös kereskedelempolitikát kialakítani; ez

különösen a vámtarifák módosítására, a vámtarifa- és kereskedelmi megállapodások megkötésére, a

liberalizációs intézkedések egységesítésére, az exportpolitikára, valamint a kereskedelmi védintézkedésekre,

köztük a dömping és szubvenciók esetén alkalmazandó intézkedésekre terjed ki.” A (2) bekezdés értelmében a

közös kereskedelempolitika megvalósítója – mindenkor a Bizottság javaslatára – a Tanács, amely a (4) bekezdés

alapján minősített többséggel hozza döntéseit. Az Európai Parlament eredetileg nem kapott közreműködői

szerepet a közös kereskedelempolitika napi döntéshozatalában. Így abban az esetben, ha harmadik országgal

való, kizárólag kereskedelmi tárgyú szerződéskötésről volt szó, tehát az adott megállapodásban szabályozott

kérdések nem haladták meg a Közösségnek a közös kereskedelempolitikára vonatkozó hatáskörét, még

konzultálni sem kellett a Parlamenttel.

A 113. cikk (3) bekezdése, továbbá a 114. és a 116. cikk a Közösség külső fellépésére és a nevében történő

szerződéskötésre vonatkozó belső döntéshozatali, illetőleg eljárási rendelkezéseket foglalta magában.

VII. rész. Közös



A 115. cikk korlátozott körben, bizottsági javaslat alapján lehetőséget adott a tagállamok számára az önálló

védintézkedések megtételére. E szabályozás szerint az átmeneti időszakban gazdasági nehézséggel küzdő

tagállam sürgősség esetén, ideiglenes jelleggel – a többi tagállam és Bizottság egyidejű tájékoztatása mellett –

bizottsági javaslat nélkül is hozhatott ilyen intézkedést.

2.1.2. A közös kereskedelempolitikát érintő módosítások

A Római Szerződés módosításai az évezredfordulóig valójában csak kevéssé érintették az eredeti rendelkezések

lényegi tartalmát. Az elsődleges közösségi jog módosításai jobbára egyszerűsítések voltak, illetőleg

megkísérelték tükrözni a közös kereskedelempolitika kialakításának, valamint a Közösség ez irányú hatásköre

létrehozásának befejezettségét. Az Amszterdami, illetőleg a Nizzai Szerződés és – az Európai Uniót az Európai

Közösség egyetemes jogutódjává tevő – Lisszaboni Szerződés viszont a kereskedelempolitika hatókörének

kiterjesztését eredményezte, az utóbb említett új alapszerződés ráadásul további érdeminek tekinthető

változásokat is hozott.

2.1.2.1. Az Egységes Európai Okmány

Az Egységes Európai Okmány érdemben egyáltalán nem módosított az eredeti rendelkezések tartalmán. Mindez

érthető, mivel a közös piac fogalomkörének továbbfejlesztésére és az egységes belső piacban való kiteljesítésére

a legkevésbé a tagállamok közötti, illetőleg harmadik országokkal folytatott áruforgalomra létrehozott jogi

szabályozást érintően volt szükség, az lényegében az EGKSz. előírásainak megfelelő módon és időben valósult

meg.

Mindössze egy, a kereskedelempolitikára nézve jelentéktelen következménye volt csak az alapszerződés első

nagyobb szabású módosításának. Az Egységes Európai Okmány a gazdaságpolitika elnevezésű címbe egy új I.

fejezetet iktatott „Gazdaság- és monetáris politikai együttműködés – Gazdasági és Monetáris Unió” alcímmel,

így a „Kereskedelempolitika”, amely korábban a III. fejezetet alkotta, a IV. fejezetté vált.

2.1.2.2. A Maastrichti Szerződés

A Maastrichti Szerződés kisebb érdemi módosításokat, továbbá eljárási jellegű változtatásokat hozott az EGKSz.

kereskedelempolitikára vonatkozó rendelkezéseibe.

Az érdemi módosítások célja az volt, hogy egyértelművé váljék: az egységes belső piac létrejöttével a Közösség

kizárólagos kereskedelmi hatáskörének kialakítása is befejezettnek tekintendő az árucsere-forgalomban.

E cél érdekében a Maastrichti Szerződés mindenekelőtt önálló, VII. címmé tette az EGKSz.-ben a korábbi

fejezetet, és elnevezését kibővítette „Közös kereskedelempolitiká”-ra. Ezen túlmenően hatályon kívül helyezte a

döntően az átmeneti időszakra vonatkozó korábbi 111., 114. és 116. cikket; a 113. cikk azon megfogalmazását

pedig, hogy „egységes elvek szerint alakítják” a közös kereskedelempolitikát, oly módon változtatta meg, mely

szerint az „egységes elveken alapul”; végezetül a korábbi 115. cikk megfelelő módosításával megszüntette a

Bizottság felhatalmazása nélküli önálló nemzeti védintézkedések meghozatalának a jogalapját. A hatályon kívül

helyezett cikkek időtálló elemei beépültek a szerződésnek a Közösség külső fellépésének általános kereteit és

részletes szabályait tartalmazó EKSz. 228. (az amszterdami módosítások után 300.) cikkébe.

2.1.2.3. Az Amszterdami Szerződés

Az Amszterdami Szerződés egy érdemi szerződésmódosítást és – a tankönyv I. része által már említett –

egyszerűsítéseket eredményezett, valamint ez utóbbi következtében átszámozták az EKSz. rendelkezéseit. Így VII.

címből IX. címmé vált a „Közös kereskedelempolitika”, mivel új integrációs politikák (IV. címként a vízumok,

menekültügy, bevándorlás és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb politikák, illetőleg VIII. címként

a foglalkoztatáspolitika) jelentek meg közösségi hatáskörben. Az átszámozás után a X. cím rendelkezései a

következők voltak: 131. (korábbi 110.) cikk; 132. (korábbi 112.) cikk; 133. (korábbi 113.) cikk és 134. (korábbi

115.) cikk.

A tartalmi módosulás alapján a 133. cikk egy új, (5) bekezdéssel egészült ki, amely szerint a Tanács – a

Bizottság javaslatára és a Parlamenttel való konzultáció után – egyhangú döntéssel kiterjesztheti a 133. cikk

alkalmazási körét a szolgáltatásokkal és a szellemi tulajdonjogokkal kapcsolatos nemzetközi tárgyalásokra és

megállapodásokra.

2.1.2.4. A Nizzai Szerződés

VII. rész. Közös



A Nizzai Szerződés módosította az EKSz. 133. cikk (3) és (5) bekezdését. Az újabb szerződésmódosítás – a

szubszidiaritás elvének érvényesítésével – a szolgáltatások és a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi

vonatkozásai terén a Közösséget, illetőleg a tagállamokat megillető nemzetközi szerződéskötési hatáskörök

pontosabb elhatárolását kívánta elősegíteni.

Az új szabályozás szerint csak akkor adható a 133. cikk alapján felhatalmazás nemzetközi megállapodás

megkötésére a Közösségnek, ha a mandátum belső hatáskörét nem haladja meg, nevezetesen nem lép túl

jogharmonizációs lehetőségein.5 Ugyanakkor az uniós intézmények, a Tanács és a Bizottság feladata az arról

való gondoskodás, hogy a létrehozandó megállapodás összhangban legyen a Közösség politikáival és belső

szabályaival. Az új szöveg szerint minden esetben szükséges a tagállamok részvétele a szerződés létrehozásában

és megkötésében, ha az a kulturális és audiovizuális, az oktatási, valamint a szociális és közegészségügyi

szolgáltatásokra vonatkozik, mert ezek a Közösség és a tagállamok párhuzamos (megosztott) hatáskörébe

tartoznak. Végezetül az itt hivatkozott rendelkezés új szövege azt is rögzítette, hogy a közlekedési

szolgáltatások területén a külső fellépésre a közös közlekedéspolitikára vonatkozó V. fejezet és a

szerződéskötést szabályozó 300. cikk szabályai az irányadók.

2.1.2.5. A Lisszaboni Szerződés

A kereskedelempolitikát illetően az EKSz.-nek a Lisszaboni Szerződéssel történt módosulásai a Nizza után

2009. december 1-jéig hatályos rendelkezések rendszerbeli változását, korszerűsítését (egyes rendelkezések új

formákban való megerősítését, mások elhagyását), illetőleg – most már az Európai Unió működéséről szóló

Szerződésben való – újbóli átszámozását, valamint tartalmi továbbfejlesztését eredményezték. Ezen túlmenően

Lisszabon következtében a korábbi „közösségi” politikát a jövőben „uniós” névvel, illetőleg jelzővel kell illetni.

A Lisszaboni Szerződés jelentősége miatt a közös kereskedelempolitika Lisszabon utáni alakulását részletesen a

következő részben tárgyaljuk.

2.2. b) A közös kereskedelempolitika alkalmazási köre és jogi természete

A nemzetközi kereskedelem – ugyanúgy, mint egy adott ország belső piacán belüli árucsere-forgalom – a

magánjog alkalmazási körébe tartozó vagyonjogi ügyletek segítségével valósul meg, amelynek lehetséges

tárgyai az áruk (más néven termékek vagy árucikkek), a szolgáltatások és az anyagi értéket képviselő jogok

(elsősorban szellemi alkotásokkal összefüggő jogosultságok).

Az országhatárokon keresztül lebonyolódó magánjogi szerződések létrejöttét és teljesítését az egyes államok –

nyilvánvaló gazdasági, pénzügyi és egyéb megfontolásokból – jóval inkább törekszenek közjogi eszközökkel

szabályozni, illetőleg közvetve befolyásolni, mint a termékek, a szolgáltatások és az anyagi értéket képviselő

jogok belföldi forgalmazását. A sajátos külkereskedelmi, valamint a széles értelemben vett külgazdasági

eszközök részben normatív jellegűek (vámok, valamint a behozatallal, illetőleg kivitellel kapcsolatos adók és

illetékek), részben adminisztratívak. Ez utóbbiak igen változatos formákban léteznek, leggyakrabban

külkereskedelmi vagy egyéb, az áru, a szolgáltatás vagy az anyagi értéket képviselő jog külföldi eredetéhez

vagy nemzetközi forgalmazásához kapcsolódó külön engedély megadását igénylik.

A szűk értelemben vett nemzetközi kereskedelem tárgykörébe a termékek határon átnyúló forgalma tartozik.

Ennek megfelelően az államok hagyományos külkereskedelem-politikája is az árucikkek nemzetközi

forgalmának szabályozására és befolyásolására alakult ki. Közvetlen eszköztárának ugyancsak hagyományos

eszközei belső oldalon a vámok és a forgalom mennyiségi szabályozása, külső oldalon a kereskedelmi és

vámtárgyú nemzetközi szerződések megkötése. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődésének és

bővülésének eredményeképpen a szerződéses eszközök használata egyre inkább meghatározóvá vált.

A fentieket az EKSz. eredeti 113. cikk (1) bekezdésének fogalommeghatározásával, annak későbbi

módosításaival, továbbá e rendelkezésnek a gyakorlatban való érvényesülésével, valamint az ESZAK Szerződés

és az Euratom Szerződés ide vonatkozó szabályaival összevetve az Európai Közösség (a hatályos jog szerint

Európai Unió) közös kereskedelempolitikájának alkalmazási köre és jogi természete a következőkben leírtak

szerint határozható meg.

2.2.1. Kizárólagos hatáskör a közös kereskedelempolitika terén

5 A szellemi tulajdonra vonatkozó megállapodások tárgyalására és létrehozására azonban ez utóbbi esetben is adható kizárólagos szerződéskötési felhatalmazás, természetesen egyhangú tanácsi döntéssel és a Parlamenttel való konzultáció után.

VII. rész. Közös



Az EGKSz.-ben a tagállamok kötelezettséget vállaltak arra, hogy az átmeneti időszak lejártával a termékek, azaz

az áruk nemzetközi forgalmára vonatkozó alapvető külkereskedelem-politikai eszközeiket a közös

kereskedelempolitika keretében, az európai integráció intézményei útján gyakorolják. Következésképpen a

vámunió létrejötte után a közös kereskedelempolitika folytatása harmadik országokkal – legalábbis a

termékkereskedelemre vonatkozóan – az Európai Gazdasági Közösség (majd Európai Közösség, ma Európai

Unió) kizárólagos hatáskörévé vált.

Az EGKSz. eredeti 113. cikk (1) bekezdésének – hangsúlyozottan nem kimerítő jellegű – felsorolása

valamennyi, a termékek nemzetközi forgalmára vonatkozó, hagyományosan alkalmazott közvetlen

külkereskedelem-politikai eszközt nevesítette. Ezeknek az átmeneti időszak lejárta utáni közösségi hatáskörbe

utalása tehát azt jelentette, hogy az egységes közös vámtarifával rendelkező Közösség kizárólagos jogot kapott

az alapító szerződéssel a tagállamok helyett a külső kereskedelempolitikai kapcsolatokban való fellépésre, és

ugyancsak kizárólagosan vált jogosulttá a közös vámok meghatározására és megváltoztatására. A másik

alapvető importpolitikai eszköznek, a forgalom mennyiségi szabályozásának az alkalmazására és működtetésére

szintén a hivatkozott rendelkezés jogosította fel a Közösséget.

A közös kereskedelempolitika jogalapját jelentő 113. cikk az EKSz. talán leggyakrabban használt és hivatkozott

rendelkezésévé vált.6 A Közösséget megillető kizárólagos hatáskör, annak pontos tartalma és terjedelme igen

gyakori viták tárgya volt a tagállamok, a Tanács, a Bizottság, illetve a Parlament között, és számos bírósági

döntés értelmezte azt.

Kezdetben még a termékek harmadik országokkal folytatott kereskedelmére vonatkozó hatáskör

kizárólagossága sem tűnt egyértelműnek. Az EGKSz. 115. cikke, illetőleg a ténylegesen követett gyakorlat

ugyanis olyan következtetést is lehetővé tett, mintha a tagállamok bizonyos hatásköröket megőriztek volna a

vámunió létrejötte után a Közösség hátrányára. Erre a lehetőségre a következő tények és körülmények

utalhattak: a 115. cikk biztosította – sürgősség esetén és meghatározott feltételekkel – a nemzeti védintézkedés

lehetőségét, ráadásul a Maastrichti Szerződés megszületéséig a Bizottság jóváhagyása nélkül; az 1970–1975

közötti időszakra szólóan a tagállamok létrehozhattak kétoldalú, az ipari termékek árucsere-forgalmára

vonatkozó kereskedelmi megállapodásokat a volt KGST-országokkal.

Az esetleges korlátozó értelmezések a gyakorlatban nem érvényesültek; a Bíróság kellő időben per se

értelmezést adott a közös kereskedelempolitika fogalmának és ezáltal annak, hogy azt a Közösség kizárólagos

hatáskörben gyakorolja.

Az egyik legkorábbi állásfoglalásában, az OECD ún. Local Cost Standard megállapodásának ügyében a Bíróság

az 1/75. sz. véleményében elvi éllel mutatott rá, hogy a kereskedelempolitika fogalma azonos, akár a Közösség,

akár egy állam nemzetközi cselekedetének összefüggésében alkalmazzák. Ezen is túlmenve kimondta, hogy az

alapszerződés kereskedelemre vonatkozó rendelkezései „arra utalnak, hogy ebben a tárgykörben – a Közösség,

illetőleg a tagállamok részéről – a párhuzamosan folytatott közösségi politika kizárt”.7

A nemzeti hatáskörök korlátozott és átmeneti túlélését biztosító 115. cikk kapcsán a Bíróság az ún.

Donckerwolcke ügyben ugyancsak elvi tartalmú megállapítást tett: „A 115. cikk alapján megengedett átmeneti

mentességeket szigorúan kell értelmezni és alkalmazni, mivel azok nemcsak a közös piac működése

szempontjából alapvető rendelkezések, a Szerződés 9. és 30. cikkei alól képeznek kivételt, hanem akadályozzák a

113. cikk által előirányzott közös kereskedelempolitikát is.”8

Általánosságban és elviekben ma már egyetemesen elismert és ténylegesen érvényesül a Közösséget (Uniót)

megillető hatáskör kizárólagossága; mindezt a Lisszaboni Szerződéssel módosított Európai Unió működéséről

szóló szerződés 3. cikke kifejezetten kimondja. Egyetértés van a tagállamok között abban, hogy belső piac

működése elképzelhetetlen anélkül, hogy a nemzetközi árukereskedelmi kapcsolatokban az integráció „egyetlen

hangon szólaljon meg”.9 A vita jelenleg inkább a közös kereskedelempolitika terjedelméről és főleg annak a

szélesebb értelemben vett külkereskedelmi (külgazdasági) kapcsolatokra való kiterjesztéséről, valamint – egyre

inkább – annak mikéntjéről folyik.

2.2.2. A közös kereskedelempolitika tartalma

6 Macleod, I. – Henry, I. D. – Hyatt, S: The external relations of the European Communities. Oxford, 1998. 266. o. 7 1/75. sz. vélemény, EBHT [1975] 1355. o. 8 41/76. sz. Suzanne Donckerwolcke, férjezett neve: Criel és Henri Schou kontra Procureur de la République au tribunal de grande instance

de Lille és Directeur général des douanes et droits indirects ügy, EBHT [1976] 1921. o. 9 Rosas, Allan: Les relations internationales de l’Union Européenne – Un aperçu juridique et développements actuels. In Tupamäki, Matti (szerk.): Liber Amicorum Bengt Broms. Helsinki, 1999. 401. o.

VII. rész. Közös



A közös kereskedelempolitika tartalmának és terjedelmének bővülése folyamatosan igazodott a nemzetközi

kereskedelem tárgykörének és a nemzetközi szerződésekben szabályozott kereskedelempolitikai eszközök

fogalomkörének kibővüléséhez. Az Európai Unió kizárólagos kereskedelempolitikai hatásköre azonban jelenleg

sem terjed ki a szélesebb értelemben vett külkereskedelmi, külgazdasági kapcsolatoknak az e fogalomkörhöz

tartozó valamennyi területére. A szolgáltatásoknak, az anyagi értékkel rendelkező jogoknak és a közvetlen

külföldi befektetéseknek alapvetően a forgalmi vetületei kerültek az itt tárgyalt uniós hatáskör alkalmazási

körébe, ami a tagállamok szorosabb, közvetlen (a Tanácsban megvalósuló), illetőleg közvetett (az Európai

Parlament által történő) ellenőrzésével jár együtt.

A Bíróság már viszonylag korán gyakorlati útmutatást adott a közös kereskedelempolitikai hatáskör konkrét

tartalmának, illetve terjedelmi korlátainak meghatározásához. Alapvetően két – egymással is összefüggő –

kérdésre kellett választ adnia.

Mindenekelőtt állást kellett foglalnia abban, hogy a közös kereskedelempolitika tartalma kiterjed-e azokra az

elsődlegesen pénzügyi, technikai, versenyjogi jellegű eszközökre, amelyekkel a tagállamok közvetlenül vagy

közvetve szabályozzák, illetőleg befolyásolják saját termékkivitelüket, illetőleg behozatalukat (az árucseréhez

kapcsolódó fizetések vagy az exporthitelek szabályozása, fegyverzetkiviteli ellenőrzés, illetőleg csak behozatal

esetén való minőségellenőrzés; állami támogatások és ösztönzők stb.). Miután egyes konkrét kérdésekben

(például az exporthitel szabályozásában) a Bíróság már a hivatkozott 1/75. sz. véleményében kedvezően foglalt

állást, az 1/78. sz. véleményében általánosságban is tág értelmezést adott a közös kereskedelempolitika belső

tartalmának.10 Álláspontja szerint egy korlátozó értelmezés „azzal a kockázattal járna, hogy a tagállamok közötti

kereskedelemben zavarok keletkeznének azok miatt a különbségek miatt, amelyek egyes ágazatokban a

harmadik országokkal való kapcsolatokban továbbélnek”. Összességében a Bíróság a szóban forgó

véleményében állást foglalt amellett, hogy az akkori, csak a termékkereskedelemmel foglalkozó GATT-ban

szabályozott valamennyi kérdésre alkalmazandó a Közösség kizárólagos kereskedelempolitikai hatásköre, sőt –

a 113. cikk nyitott jellege folytán – az kiterjedhet a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlődésének, illetőleg a

nemzetközi kereskedelmi szabályozások módosulásainak eredményeképpen létrejövő új mechanizmusokra és

jogintézményekre is.

A Bíróság 1/94. sz. véleménye azonban már egy – az 1/78. sz. vélemény tényállásával is összefüggő – másik

kérdéskörre, a közös kereskedelempolitikának az árukereskedelmen túlmenő területekre való

kiterjeszthetőségére kereste a választ.11 Ez a kérdés az utóbbi évtizedekben ugyanis egyre többször vetődött fel.

A szolgáltatások és a szellemi alkotásokkal kapcsolatos tulajdonjogok széles körben váltak tárgyává a határokat

átlépő kereskedelemnek, nagyságrendjük a nyolcvanas évekre elérte, sőt meghaladta a termékek nemzetközi

forgalmát. Ennek köszönhetően a nemzeti külkereskedelmi politikák egyre inkább „külgazdaság-politikává”

alakultak át, és a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban is előtérbe került a szerződéses szabályozásuk.

Értelemszerűen a Közösség külső jogviszonyaiban fellépő és a szűk értelemben vett nemzetközi kereskedelmi

kapcsolatokban kizárólagos hatáskört gyakorló Európai Bizottság egyedül, de mindenképpen a tagállamokat

megelőzve kívánt részt venni a széles értelemben vett kereskedelmi, azaz a külgazdasági kapcsolatokban is. A

Bizottságnak ez a törekvése mind a kétoldalú kapcsolatokban, mind a nemzetközi szervezetekben való

tárgyalásokra és szerződéskötésekre kiterjedt. Ennek az igénynek az indokoltságát alátámasztani látszott az,

hogy a szolgáltatások szabad áramlása a négy alapszabadság egyike, és az, hogy mind a szolgáltatások, mind a

szellemi alkotások területe meghatározó alkotóeleme az 1992 végére jogi értelemben létrejött egységes belső

piacnak: mindkettőre kiterjedt belső, közösségi jogi szabályozás vonatkozott.

Ilyen háttér mellett az 1/94. sz. vélemény alapjául szolgáló, a WTO-megállapodásokat vizsgáló ügyben a

Bíróság előtt lévő kérdés lényege az volt: kiterjeszthető-e a 113. cikk alapján a Közösség kizárólagos

nemzetközi szerződéskötési hatásköre a GATT keretei között létrejött, majd a Kereskedelmi Világszervezet

(WTO) alapító szerződéséhez csatolt szolgáltatáskereskedelmi megállapodásra (General Agreement on Trade in

Services, GATS), illetőleg a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásait szabályozó megállapodásra

(Agreement on Trade-Related Aspects of Intellectual Property Rights, TRIPS). A Bizottság álláspontját a

Bíróság csak részben osztotta, és a Bizottság és a tagállamok együttes, osztott hatáskörét állapította meg.

Figyelemre méltó, hogy az Amszterdami Szerződés előkészítése során sem sikerült az Európai Bizottságnak

többet elérnie, mint azt, hogy az esetenkénti egyhangú döntés megteremtheti számára a kizárólagos fellépés

lehetőségét. Ezen az alaphelyzeten a Nizzai Szerződés sem változtatott, de a korábbi bírósági állásfoglalásokat,

különösen az 1/94. sz. ítéletben kifejtett véleményben, valamint az AERT ügyben már 1971-ben a fuvarozási

10 1/78. sz. vélemény, EBHT [1979] 2871. o. 11 1/94. sz. vélemény, EBHT [1994] I-5267. o.

VII. rész. Közös



szolgáltatásokat illetően hozott bírósági döntésben12 foglaltakat az itt vizsgált tekintetben kodifikáló Nizzai

Szerződés új szövegű 133. cikke kellően kiegyensúlyozott, talán túlságosan is cizellált kompromisszumot hozott

létre a tagállamok, illetőleg a Bizottság esetenként ellentétes céljai elérésére. Az Európai Bizottság

megerősíthette ugyanis azt, hogy ő a közösségi kompetenciák igazi letéteményese, továbbá biztosította egyedüli

képviseletét a GATS és a TRIPS működése során. Ugyanakkor a tagállamok a humán szolgáltatások területén

egyértelművé tették, hogy hatásköreikről a későbbiekben sem kívánnak lemondani a Közösség javára.

A Lisszaboni Szerződésnek a kereskedelempolitikai hatáskör továbbfejlesztését, benne az uniós és tagállami

hatáskörök még tisztább elhatárolását célzó rendelkezésének, valamint az Európai Parlament hatáskörének

kiterjesztését megalapozó szabályainak hatását és jogkövetkezményeit – a végrehajtási keretek meghatározása

hiányában – ma még nem lehet egyértelműen látni és meghatározni. E keretekről rendes jogalkotási eljárásban

elfogadott rendeletek útján a Tanács és az Európai Parlament jogosult határozni, összhangban az Európai Unió

működéséről szóló Szerződés 207. cikk (2) bekezdésében szereplő felhatalmazással.

2.2.3. Kizárólagos közösségi hatáskör az ESZAK és az Euratom tekintetében

A közös kereskedelempolitika területén a kizárólagos közösségi hatáskör ténylegesen az Európai Szén- és

Acélközösség (ESZAK) és az Európai Atomenergia-közösség (Euratom) alkalmazási körébe tartozó termékek

nemzetközi forgalmára vonatkozóan is érvényesült, illetőleg érvényesül.

Az Európai Közösségeket az EGK (EK) mellett alkotó másik két közösség megszületése és léte jól ismert

különleges történelmi és jogi körülményekre vezethető vissza. Különböző, az ESZAK-ot, illetőleg az Euratomot

létrehozó szerződésekben lefektetett célkitűzésekből eredő okokból a harmadik országokkal folytatott

kereskedelemre irányadó rendelkezések számos tekintetben eltértek az EGKSz. közös kereskedelempolitika

jogalapját biztosító 113. cikkének tartalmától (ESZAK), vagy egyáltalán nem szabályozták ezt a kérdést

(Euratom).

Az 1951. április 18-án aláírt és 2002-ig létező Párizsi Szerződés a szén- és acéltermékek külkereskedelmére nem

irányzott elő vámuniót. Következésképpen 71. cikke kimondta, hogy – a Bizottságnak juttatott számos, a

termelésbe történő beavatkozási, versenyjogi, belső forgalmazási és külkereskedelmi jogosítvány ellenére – a

szerződés nem érinti a tagállamok kereskedelempolitikai hatáskörét. A vámszintek általános koordináltsága

azonban már a vámunió létrejöttének időpontjára megvalósult a szén- és acéltermékek esetén is, így a közös

kereskedelmi hatáskör gyakorlásának feltételei a belső oldalon már évtizedekkel korábban létrejöttek. Ennek

eredményeként az ESZAK előbb lényegében „beleolvadt” az Európai Közösségbe, majd az eredetileg

előirányzott 50 év után lényegi jogkövetkezmény nélkül megszűnt. A Bíróságnak a már hivatkozott 1/94. sz.

véleménye egyébként egyértelművé tette, hogy az EKSz. 113. cikke megfelelő jogalapot képez az acél- és

széntermékek külpiaci forgalmazásának nemzetközi szabályozásához, hiszen a Közösség ezirányú hatásköre

kizárólagos a harmadik országokkal való általános természetű, valamennyi árucikk kereskedelmére kiterjedő

nemzetközi szerződések esetén.

A Bíróság kimondta továbbá, hogy a nukleáris közös piac, az Euratom keretébe tartozó termékek tekintetében

ezt az elvet annál is inkább alkalmazni kell, mivel annak alapszerződése a külkereskedelmet egyetlen

rendelkezésével sem érinti.

2.3. c) A közös kereskedelempolitika főbb elemei

Az előző pontokban kifejtettek alapján az eredetileg csak a termékek nemzetközi forgalmára vonatkozó, az

EGKSz. 113. cikkén alapuló (a hatályos jog szerint már a szolgáltatások kereskedelmét szabályozó

megállapodásokra, a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásaira, valamint a külföldi befektetések

nemzetközi fellépésére is irányadó) kizárólagos közös kereskedelempolitika főbb elemei – a vámunió

létrehozását követő gyakorlat alapulvételével – az alábbiak szerint csoportosíthatók:

a) a közössé vált vámtételek módosítása a közös vámtarifa segítségével; valamint a vámpolitikai intézkedések

alapjául szolgáló közös vámrendszer, illetőleg vámjogszabályok;

b) egységes külső importrendszer fokozatos kialakítása, különös tekintettel a menynyiségi szabályozások

liberalizálására és a védintézkedésekre, ideértve a dömping- és szubvencióellenes intézkedéseket;

12 22/70. sz. Európai Közösségek Bizottsága kontra az Európai Közösségek Tanácsa ügy, EBHT [1971] 263. o.

VII. rész. Közös



c) az exporttal kapcsolatos egységes intézkedések kidolgozása, elsősorban az exporttámogatás és -ösztönzés

nemzetközileg megengedett formái tekintetében;

d) vám- és kereskedelmi tárgyú nemzetközi szerződések létrehozása és megkötése, valamint e célból, illetőleg a

szerződések végrehajtása érdekében a nemzetközi szervezetekben való fellépés a Közösség, illetőleg ma már az

Unió nevében.

A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy az Unió fenti jogainak gyakorlását egy másik, ugyancsak – ha nem

is kizárólagosan, de meghatározó módon és mértékben – az integráció hatáskörében lévő közös politika segíti és

erősíti, továbbá sajátos eszközökkel egészíti ki. Ez a közös mezőgazdasági politika, amely az agrártermékek

termelését, belső forgalmazását és külkereskedelmét egyaránt integrálja. A közös mezőgazdasági politika

megvalósításának eszközei a közösségi (uniós) rendeletekben testet öltő, termékszintű agrárpiaci rendtartások,

amelyek valamennyi mezőgazdasági árucikk esetében tartalmazzák a harmadik országokkal való közvetlen

kapcsolatokra irányadó rendelkezéseket.

3. 3. A Közösség (Unió) szerződéses és autonóm kereskedelempolitikája általában

Valamely ország külső kereskedelempolitikája szerződéses vagy autonóm jellegű, illetve ezek keveréke lehet.

Szerződéses kereskedelempolitika esetén az adott állam rendelkezésére álló közvetlen kereskedelmi eszközök, a

vámok és a mennyiségi korlátozások különböző fajtáinak használatát behatárolják a harmadik országokkal

létrehozott korábbi megegyezések; a kereskedelempolitika csak a nemzetközi szerződések által megengedett

keretekben, azokkal összhangban folytatható. Ezzel szemben az autonóm kereskedelempolitika azt jelenti, hogy

az ország egyoldalúan és – legalábbis jogi szempontból – szabadon hozza meg, illetőleg hajtja végre a

kereskedelmének szabályozására és befolyásolására szolgáló döntéseket.

A kétféle szabályozási módszer csak elméletileg választható szét ilyen egyértelműen. A szerződések nem

feltétlenül szabályoznak minden részletkérdést kimerítően, és a nem szabályozott területeken az autonóm

kereskedelempolitika lesz az irányadó. Ezért a legtöbb ország olyan önálló külkereskedelmi szabályozást tart

fenn, amely egyaránt tartalmaz szerződéses és autonóm elemeket. A formailag autonóm kereskedelmi rendszer,

illetőleg az önálló külkereskedelmi szabályozás léte nem szerződésszegés, ha azt a nemzetközi szerződésekben

vállalt kötelezettségeknek alárendelten, azokkal összhangban alkalmazzák.

Napjainkra a világ országainak gazdasági együttműködésében a szerződéses kereskedelempolitikák kerültek

túlsúlyba. A nemzetközi kereskedelem feltételeit számos sok- és kétoldalú nemzetközi szerződés alakította ki.

Közöttük meghatározó szerepe volt és van az 1947-ben létrejött Általános Vám- és Kereskedelmi

Egyezménynek, illetőleg az 1995. január 1-jén létrejött Kereskedelmi Világszervezetnek, amelybe beépültek a

csak termékkereskedelemmel foglalkozó GATT szabályai, több más, eredetileg ugyancsak a GATT mint

nemzetközi szervezet keretei között létrejött, a széles értelemben vett kereskedelemre (a szolgáltatások és a

szellemi tulajdonjogok kereskedelmi kérdéseire) vonatkozó szerződéssel együtt.13

A GATT, illetőleg a WTO egyrészt multilaterális nemzetközi szabályozórendszer, másrészt a szerződés

rendelkezéseit végrehajtó, illetve a vállalt nemzeti kötelezettségek betartását felügyelő nemzetközi szervezet.

Bár a GATT csak a WTO létrejöttéig volt a világkereskedelem nemzetközi szervezete, a továbbiakban is ezt a

megjelölést használjuk, egyrészt azért, mert a nemzetközi kereskedelem szabályai – „Az 1994. évi Általános

Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT 1994)” elnevezéssel – jórészt ma is az 1947. október 30-án létrejött

GATT rendelkezései, másrészt azért, mert azok széles körben GATT néven váltak ismertté.

A GATT alapvető célkitűzése a nemzetközi kereskedelem útjában álló vámok és egyéb akadályok fokozatos

csökkentése, végül teljes felszámolása. E végső cél eléréséig a GATT szabályozza a kereskedelempolitikai

eszközök felhasználhatóságát. A vámokat a kereskedelem alapvető szabályozó eszközének tekinti, mellettük a

mennyiségi korlátozások különböző fajtáinak használatát mintegy kivételként ismeri el. Egyebekben a GATT

tartalmazza a nemzetközi kereskedelemben felvetődő, a kereskedelmet gátló, illetve befolyásoló legfontosabb

kérdések (például dömping, szubvenció, vámérték-meghatározás, állami kereskedelmi monopóliumok,

piaczavarás esetén hozható védintézkedések, az áruforgalommal összefüggő fizetések) alapvető szabályait.

Számos idetartozó kérdés végrehajtására további nemzetközi szerződések, ún. GATT-kódexek jöttek létre a

nemzetközi szervezet keretei között.

13 Az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretében kialakított, a Kereskedelmi Világszervezetet létrehozó Marrakeshi Egyezmény és mellékleteinek kihirdetéséről Magyarországon az 1998. évi IX. törvény rendelkezett.

VII. rész. Közös



A GATT fő szabályozási elve a diszkriminációmentes legnagyobb kedvezményes – meghatározott kérdésekben

a nemzeti – elbánás, ami azt jelenti, hogy mindazt az előnyt, amelyet a behozatal és a kivitel terén egyik

szerződő fél egy harmadik országnak (illetve a saját vállalkozásainak) megad, azonnal és feltétel nélkül meg kell

adnia a többi szerződő félnek is. Az egyezmény részletesen meghatározza a legnagyobb kedvezményes, illetve a

nemzeti elbánás alóli kivételek körét. Ezek közül általános jellegű kivételek vonatkoznak a szabadkereskedelmi

övezetekre és a vámuniókra, valamint a fejlődő országoknak nyújtott előnyökre és kedvezményekre. Az elsőnek

említett körben keletkező kölcsönös vám- és egyéb kereskedelmi koncessziókat, illetve a fejlődőknek adott

preferenciákat – amennyiben azok megfelelnek az egyezményben szabályozott részletes feltételeknek – az

azokból kimaradó harmadik országok nem igényelhetik. Számos egyedi, meghatározott országra szóló kivétel is

létezik a GATT szövevényes, nehezen áttekinthető rendszerében: ezek az alapítástól kezdve folyamatosan jöttek

létre. Ezért nevezik sokan a GATT-ot mint jogi instrumentumot a „kivételek kivétele” gyűjteményének.

Az Európai Unió és tagállamai természetesen számos szerződéssel vesznek részt a világ országainak gazdasági

együttműködésében, ezen belül az árucsere-kapcsolatokban és azok szabályozásában. A közös vámtarifával

rendelkező Európai Gazdasági Közösség a vámunió létrejöttétől tagjává vált a GATT-nak, majd azok

megszületésétől a GATT kódexeknek, illetőleg – már Európai Közösség név alatt – a Kereskedelmi

Világszervezetnek. Ezen túlmenően a Közösség, illetőleg az Unió mint jogutódja nagyszámú két- és többoldalú

– közvetlen kereskedelempolitikai kérdéseket szabályozó – társulási szerződés, valamint vám- és kereskedelmi

megállapodás alanya: részben egyedül, részben a tagállamokkal együttesen, attól függően, hogy kizárólagos

hatásköre valamennyi, a szerződésben szabályozott jog szerzésére, illetőleg kötelezettség vállalására kiterjed-e,

vagy sem. Ez a megállapítás természetesen a korábbi GATT, illetőleg a jelenlegi Kereskedelmi Világszervezet

működése során létrejött, illetőleg létrejövő megállapodástervezetek és egyéb jogi dokumentumok tárgyalásaira

és azok elfogadására, majd végrehajtásukra nézve is irányadó. A szóban forgó tárgyalásokon az Európai

Bizottság képviseli az integrációt, a tagállamok részt vesznek azokon, de nem szólalhatnak fel, velük a Bizottság

folyamatosan egyeztet, természetesen a harmadik országok jelenléte nélkül. A nemzetközi szerződések között

kiemelkedő szerepük van az európai integráció közös kereskedelempolitikájára nézve a szabadkereskedelmi

övezetet létrehozó megállapodásoknak, amelyek a kereskedelem vám- és mennyiségi korlátozások formájában

alkalmazott akadályainak – a GATT szabályozásához képest gyorsabb ütemű – felszámolását irányozzák elő a

szerződő felek egymás közti viszonylatában.

Az elmondottak alapján nem kétséges, hogy az Európai Unió kereskedelempolitikáját alapvetően nemzetközi

szerződéses kapcsolatai, az azok keretében vállalt kötelezettségek határozzák meg. Mindez nem jelenti azt, hogy

az autonóm jellegű, folyamatosan továbbfejlesztett közösségi (uniós) kereskedelempolitikai eszköztárnak ne

lenne jelentősége, különösen a forgalom mennyiségi szabályozása terén.

4. 4. Vámok és vámjogszabályok

4.1. a) A Közösség (Unió) behozatali vámjai

A nemzetközi kereskedelemben részt vevő országok a területükre irányuló áruszállításokat közismerten a vámok

segítségével kísérlik meg befolyásolni. A behozatalra kivetendő, az importált áru saját piacon való értékesítési

viszonyait megváltoztató vám alkalmazásával egy adott ország lényegében gazdálkodói versenyhelyzetét, a

hazai termelés és fogyasztás szerkezetét, a lakosság életszínvonalát és foglalkoztatottságát s még számos egyéb

társadalmi és gazdasági körülményt befolyásol.

Ilyenformán a vám az egyes államok gazdaságpolitikájának közvetett, a gazdaságpolitika egyik fő

alkotóelemének, a kereskedelempolitikának – és ezen belül a vámpolitikának – pedig normatív, közgazdasági

jellegű, közvetlen eszköze.

A vámok szintjének, mértékének, azaz a vámtételeknek a meghatározásával és változtatásaival egy adott ország

érvényesíteni tudja a behozatal növeléséhez, illetve csökkentéséhez fűződő érdekeit. Ettől független kérdés,

hogy ezt az elvi lehetőséget a GATT szerződő feleinek egymás közötti viszonylatában közömbösíti az a

kölcsönös kötelezettség, hogy a résztvevőknek folyamatosan csökkenteniük kell vámjaikat, vámemelésre pedig

csak kivételesen, védintézkedésként van mód.

A tagországok közötti kereskedelmi akadályok megszüntetésével, az egységes közös külső vámrendszer

létrejöttével, az EGK vámunióvá válásával az importvámnak mint kereskedelempolitikai eszköznek a használata

a Közösséget illette meg. Következésképpen a vámpolitikai hatáskör, a vámtételek meghatározásának és

csökkentésének joga – történjék az autonóm módon vagy szerződéses alapon – átszállt az integráció

VII. rész. Közös



intézményeire. Ettől kezdve a Közösség egységes külső vámterülettel rendelkezett, bármely tagországába

importált vámárura ugyanazon mértékű vámokat és a közösségi vámjogszabályokat alkalmazták.

Az egyes termékekre alkalmazandó vámtételeket – hasonlóan az integráción kívüli, harmadik országok, illetve a

tagállamok korábbi gyakorlatához – a Közösség vámtarifába foglalta. A közös vámtarifa hatálybalépésére 1968.

július 1-jén került sor a Tanács 950/68/EGK rendeletével. Az ez idő szerint hatályos szabályokat a Tanács

2658/87/EGK rendelete és annak későbbi, az alkalmazandó vámtételek változásaira vonatkozó módosításai

tartalmazzák.

A közös vámtarifa kéthasábos: autonóm és szerződéses vámtételeket tartalmaz. Az európai integráció azonban

lényegében mindig a szerződéses, tehát a GATT-ban általa lekötött vámtételeket alkalmazta valamennyi

országgal szemben. Az autonóm vámtételeknek csak vámfelfüggesztés vagy vámkontingens esetén van

szerepük, amennyiben az autonóm vámtételek a szerződéses vámoknál alacsonyabbak.

A szerződéses és autonóm vámpreferenciákat külön jogszabályokkal alkalmazzák. Szerződések esetében ennek

jogalapja a Közösség által létrehozott megállapodásnak a közzététele, illetve – ha ez szükséges az

alkalmazáshoz – a végrehajtásról rendelkező közösségi jogszabály. Ez volt a helyzet az Európai Közösségek,

illetve tagállamai és Magyarország között létrejött Európai Megállapodás kereskedelmi és kereskedelemmel

összefüggő rendelkezéseinek alkalmazásáról szóló – a társulási szerződés hatálybalépéséig fennállott – ún.

Ideiglenes Megállapodás esetében is.14 A Magyarországról származó ipari termékek közösségi behozatalára

vonatkozó, a megállapodásban szereplő vámmegszüntetések, vámlebontások, illetőleg vámfelfüggesztések

közvetlen alkalmazása ennek a szerződésnek az 1992. április 30-i hivatalos közzétételéből fakad.

Önálló jogszabály rendelkezik a fejlődő országoknak nyújtott vámpreferenciákról, a Kedvezmények

Általánosított Rendszeréről (GSP). Jóllehet a rendszer az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezete

(UNCTAD) munkálatain és a fejlett ipari országok ottani elvi megállapodásán alapul, a fejlődő országoknak

nyújtott GSP-kedvezményeket formai jogi szempontból autonóm jelleggel biztosítja az Unió, hasonlóan a többi

OECD-országhoz.

Említésre méltó, hogy egy rövid átmeneti időszakban, 1990 elejétől 1992 márciusáig, az említett Ideiglenes

Megállapodás megkötéséig Magyarország is élvezte a GSP előnyeit. A Közösség a közép- és kelet-európai

változások elismeréseképpen – elsőként hazánknak és Lengyelországnak, később Csehszlovákiának, majd

másoknak is – egyebek között ily módon kívánta elősegíteni a politikai és gazdasági irányváltást. A GSP

keretében adott kedvezményeket az Ideiglenes Megállapodás szerződésessé tette, és további, a Közösség által

nyújtott vámelőnyökkel egészítette ki, biztosítván ezzel Magyarország javára a jogok és kötelezettségek

aszimmetriáját.

Jelenleg a vámok már nem tekinthetők az Európai Unió legfontosabb kereskedelempolitikai eszközeinek, noha

szerepük változatlanul nem elhanyagolható. A jelenség legfőbb magyarázata az, hogy a GATT keretében a felek

folyamatos vámcsökkentésre kötelezettek, és az európai integráció tagállamainak már a vámunió létrejötte előtti,

induló vámszintje sem volt magas a többi ipari országéhoz viszonyítva.15 A vámok kereskedelempolitikai

szerepének további csökkenéséhez természetesen hozzájárultak az európai integráció által szerződéses, illetve

autonóm módon nyújtott vámkedvezmények és vámelőnyök.

Kétségtelen ugyanakkor egy másik történelmi megközelítésből, hogy a Közösség vámcsökkentéseinek jó része

kölcsönösségen alapult. Ennek következtében az integráció a számára fontos árucikkek tekintetében külső

piacokhoz juthatott, mivel a vele szerződő felek vámcsökkentései megnövelték a közösségi exportőrök

versenyképességét saját termelőikhez képest. Összességében nézve tehát kijelenthető, hogy az export és import

összevetésében a vámok a Közösség szerződéses viszonyaiban az árucsere-forgalmat terelő és befolyásoló, a

kereskedelem egészét növelő szabályozó hatással jártak.

4.2. b) A közösségi (uniós) vámjogszabályok

Valamely állam vámrendszere vámtarifából, valamint egyéb vámjogi, vámtechnikai, illetve vámeljárási

szabályokból áll. Utóbbiakat a legtöbb országban ún. vámkódexbe foglalják.

14 A Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-

án aláírt Európa Megállapodás kihirdetéséről Magyarországon az 1994. évi I. törvény rendelkezett, az ún. Ideiglenes Megállapodást a

Magyar Közlöny 1992. február 29-i száma tette közzé a nemzetközi szerződések között 1992/2. szám alatt. 15 Jelenleg az ipari termékekre vonatkozó közösségi vámtételek átlagos szintje mindössze 3–4%, a mezőgazdasági árucikkeké pedig 4–5%.

VII. rész. Közös



A Közösség egységes vámkódexét, több év munkájának eredményeként s a jogegységesítési törekvések kiemelt

tárgyaként, 1992-ben fogadták el a Tanács 2913/1992/EGK rendeleteként. A kódex 1994 januárjában lépett

hatályba. E rendelet korszerűsített változata a 450/2008/EK rendelet.

5. 5. A behozatal mennyiségi szabályozása: az importrendszer és a védintézkedések

5.1. a) A behozatalra alkalmazott mennyiségi szabályozás általános jellemzői

A nemzetközi kereskedelemben egy állam a vámok mellett a behozatal mennyiségi szabályozásának különböző

módjaival tudja közvetlenül befolyásolni a területére irányuló forgalmat.

Az importforgalom mennyiségi szabályozásának megjelenési formái igen változatosak, taxatív felsorolásukra

még a GATT sem vállalkozik. A legjelentősebbek és leggyakoribbak: a behozatali kontingensek és a

diszkrecionális jogkörű döntésen alapuló importengedélyezési rend.

Az itt tárgyalt szabályozási eszközök adminisztratív jellegűek. A normatív és öszszességében a nemzetközi

kereskedelem növelésére alkalmas vámokkal összevetve, a behozatal mennyiségi szabályozása elsősorban

védelmi funkciót hordoz. Erre adminisztratív jellege teszi alkalmassá, ami által változatos formákban,

diszkrecionális jogkörben és szelektíven, sőt egyedileg alkalmazható.

Az import mennyiségi szabályozását természetesen nemcsak a hazai termelés vagy piac védelme iránti igény,

hanem egy adott ország gazdasági erőforrásainak szűkössége, pénzügyi helyzete, illetve fizetésimérleg-

nehézségei is indokolhatják. Ebből eredően a GATT – miközben a mennyiségi szabályozást a

világkereskedelem útjában álló, kivételes importpolitikai eszköznek tekinti – kénytelen elismerni annak legitim

használatát és megelégedni a diszkriminatív alkalmazás tilalmával.

Elméleti szempontból az import mennyiségi szabályozása és az ún. védintézkedések meghozatala eltérő

alaphelyzetekre épül. Utóbbiak alkalmazásának előfeltétele, hogy az importőr ország piacán valamely termék

tekintetében – akár előre nem látható körülmények, illetőleg az importőr által megvalósított importliberalizálás

eredményeképpen, akár a dömpingelő exportőrök, illetőleg az exportot szubvencionáló ország versenyt torzító

magatartása következtében – kárt okozó vagy azzal fenyegető rendellenes helyzet alakuljon ki. Gyakorlati

hatásukban és – amennyiben a védintézkedés nem vámok emelésével, illetőleg visszaállításával történik – az

alkalmazott intézkedések formáit tekintve azonban az előzetes behozatali korlátozások és az utólagos

védintézkedések a legtöbb fejlett országban ugyanazt a célt szolgálják: az import mennyiségi úton történő

szabályozását a hazai piac vagy termelés védelmében.

A fenti vázlatos alapvetésre azért volt szükség, mert az európai integráció bonyolult vámon kívüli

importpolitikájában szinte valamennyi elméletileg szóba jöhető eszköz szerephez jutott.

A közös kereskedelempolitika fejlődésében az import mennyiségi szabályozásának a szerepe – ideértve a

piaczavarás esetén alkalmazható és a kereskedelmi (dömping-, illetve szubvencióellenes) védintézkedéseket is –

több szempontból eltérően alakult a vámokhoz képest.

Az első és legfontosabb különbség az EGKSz. tárgyalt 113. cikkéből következik. Ez az a kizárólagos hatáskör,

ami a Közösséget a vámok terén az átmeneti időszak végeztével megillette, de a mennyiségi szabályozás

eszközének használatát illetően nem vált teljes körűvé ekkor. A hivatkozott rendelkezés a közös külső vámhatár

létrejöttének időpontjára csak azzal számolt, hogy a nemzeti alapú mennyiségi korlátozások – a közös

kereskedelempolitikára vonatkozó hatáskör segítségével és keretei között – egységesíthetők lesznek, de nem

várta el azok „közösségivé” alakítását. Sőt abból indult ki, hogy a tagállamok harmadik országokkal szemben

alkalmazott eltérő mértékű és jellegű behozatali korlátozásai és a közös piacon belüli szabad forgalom egyes

tagországokra – főleg kezdetben – hátrányos következményekkel járhatnak, meghiúsíthatják a tagállamokban

nemzeti keretek között érvényesülő közös kereskedelempolitikát. Ezért a 115. cikk lehetővé tette a nemzeti

védintézkedések meghozatalát a helyzet orvoslására. Ennek feltételei: a tagállamok közötti forgalmat az ilyen

intézkedést alkalmazó ország rovására térítették el, és a hozott intézkedés súlya arányban áll az elszenvedett

gazdasági nehézséggel.

VII. rész. Közös



A valóságban 1968-ban befejeződött a közös külső vámtarifa kiépítése, és létrejött a vámunió. Ennek

eredményeképpen 1975 után a külső kapcsolatokban kizárólagosan a Közösség vált jogosulttá fellépni, már

nemcsak a GATT-ban, illetőleg az UNCTAD-ban, hanem kétoldalú nemzetközi szerződések jogalanyaként is,

ha az adott szerződés kereskedelmen túli kérdésre nem terjedt ki. A tagállamok által hagyományosan

alkalmazott importkorlátozások viszont – a folyamatos közösségi szintű liberalizálás ellenére – fennmaradtak,

igaz, 1968 után előbb „közös kezelésbe” kerültek, később pedig a Közösség autonóm importrendszerének

részévé váltak.

A mennyiségi szabályozásnak és ezen belül az autonóm importrendszernek a közösségi kereskedelempolitikai

eszköztárban betöltött viszonylag jelentős súlya adja a további jelentős eltérést a vámok és a mennyiségi

szabályozások közösségi szabályozásban játszott szerepe között.

A vámok esetében, mint láttuk, a szerződéses kereskedelempolitika vált uralkodóvá. Ezzel szemben a forgalom

mennyiségi szabályozására a Közösség autonóm importrendszert, általános, illetőleg különleges

importrendszereket hozott létre, és ezeket tartja fenn jelenleg is az Unió. Az általános rendszer egyre inkább

csak formailag autonóm, egészében a GATT idevonatkozó szabályaival összhangban és kialakult

mechanizmusának megfelelően működik.16 Ugyanakkor az állami kereskedelmű országokra alkalmazott

különleges közösségi importrendszer kezdettől fogva számos többletkorlátozást, diszkriminációt eredményezett

az általános rezsimhez képest, még olyan országokkal szemben is, mint például Magyarország, amelyek részesei

voltak a GATT-nak. Mindennek elsősorban jórészt politikai okai voltak: a hajdani KGST országai, élükön a

Szovjetunióval, annak nyomására 1974 után a tagállamokkal kötött bilaterális kereskedelmi megállapodásaik

megszűntével sem kívánták politikai és „de jure” elismerésben részesíteni az EGK-t mint a nemzetközi jog

különleges alanyát, amely erre a szóban forgó specifikus autonóm rendszer létrehozásával válaszolt.

Természetesen összességében a gazdasági megfontolások játszották a főszerepet, mind a nemzeti alapú –

elsősorban Japánnal, illetőleg a távol-keleti fejlődő országokkal, valamint meghatározott termékek esetében a

nagy exportvolumennel rendelkező egyéb fejlődő országokkal szemben alkalmazott – mennyiségi korlátozások

fenntartásában, mind az állami kereskedelmű országok irányában érvényesített különleges importrendszer

megalkotásában. Az azonos, illetőleg hasonló gazdasági struktúrájú és életviszonyok között lévő észak-amerikai

és nyugat-európai OECD-országok a hatvanas évekre az egymással szembeni korlátozásaikat lényegében

felszámolták. Azok fenntartását ugyanakkor a piac és termelésvédelmi érdekeiktől vezérelve fontosnak ítélték

(és ítélik ma is) a más berendezkedésű vagy eltérő hagyományaik, kultúráik, illetőleg életkörülményeik folytán

olcsó és nagy mennyiségű árucikkek szállítására képes országok exportőreivel szemben.

Az utóbb említett gazdaságpolitikai érdekek érvényesítése és a nemzetközi szerződésekkel való összhang

biztosításából fakadó követelmények, valamint mindezek összeegyeztetése vezetett arra is, hogy a hetvenes

évektől kezdve a Közösség új adminisztratív jellegű eszközöket keressen, vagy ritkán használt jogi eszközöket

menynyiségi szabályozási célokkal és jelleggel alkalmazzon.

A kereskedelmileg érzékeny termékek tekintetében, ahol a közösségi ipar versenyképessége más módon a

Közösség területére exportálókkal szemben nem volt biztosítható, mindez azt eredményezte, hogy az EGK

Japánnal, a fejlődő országokkal és az állami kereskedelmű országokkal szektorális önkorlátozási

megállapodásokat hozott létre. Ezekben az exportáló országok vállalták, hogy a részükre a Közösségek által a

szerződésben biztosított kontingenseken felül nem szállítanak. Az itt tárgyalt kétoldalú megállapodások

különösen gyakoriak a textiltermékek kereskedelmére a GATT sokoldalú textilkereskedelmi megállapodásának

jogi bázisán, de nem ritkák az acélszektorban sem. Említésre méltó, hogy korábban Japán is vállalt

önkorlátozást autóipari exportjára.

A védelmi célok biztosítására hasonlóan alkalmasnak bizonyultak azok a kereskedelempolitikai célokra csak

kevés országban – elsősorban az Egyesült Államokban – használt jogi eszközök, amelyeknek elsődleges

feladatuk a tisztességes és méltányos kereskedelem oltalmazása. A GATT dömpinget, illetve szubvenciót elítélő

és tiltó rendelkezéseiből, valamint az azok alkalmazására létrehozott GATT-kódexekből kiindulva megalkotott

közösségi jogszabályok alapján az európai integráció intézményei számos eljárást indítottak harmadik országok

exportőreivel szemben, és több száz alkalommal hoztak mennyiségi jellegű importvédelmi intézkedést.

5.2. b) A Közösség (Unió) autonóm importrendszere és védintézkedései

16 Az ettől független kérdés, hogy mennyiben történt meg a GATT-ban, illetve mennyiben nem a már említett, máig fennmaradt nemzeti jellegű mennyiségi korlátozások „legalizálása”.

VII. rész. Közös



Az előző pont alapján jobbára már látható volt, melyek azok az adminisztratív jellegű autonóm

importszabályozási eszközök, amelyeket a Közösség érdekei védelmében alkalmaz. Az egyes hatályos

jogszabályokhoz igazodóan az eszköztár tartalma a következők szerint foglalható össze.

5.2.1. Az autonóm importrendszerek

A kívülálló országokkal szemben alkalmazandó autonóm importrendszerre vonatkozó (a közelmúltig a

textiltermékek behozatalára főszabályként, illetőleg az ESZAK hatáskörébe tartozó acél- és széntermékek

importjára egyáltalán nem érvényesült, s a – e rész 2. pontjában foglaltak folytán – mezőgazdasági árucikkekre

ma sem érvényesülő) közösségi jogszabályok alapvetően két ágra oszlanak.

a) A GATT-tag és azokkal egy tekintet alá eső piacgazdaságú országokból származó behozatalra a Tanács

3286/94/EK rendelete az irányadó. (Ugyanakkor a Tanács 517/94/EK rendelete külön szabályozást adott egyes

textiláruk – mint különlegesen érzékeny termékek – harmadik országokból történő importjára nézve; az ennek

alapjául szolgáló kétoldalú megállapodások 2005-ben lejártak.)

b) Az állami kereskedelmet folytató országokkal szembeni különleges importrendszer szabályait a Tanács

625/2009/EK rendelete tartalmazza.

Az általános és a specifikus (az állami kereskedelmet folytató országokkal szemben alkalmazandó)

importrendszerek között az a fő különbség, hogy a különleges rezsim esetében – a GATT nemzetközi fegyelme

nélkül – új mennyiségi kontingensek állapíthatók meg, számos termék behozatalára ún. felügyeleti rend

érvényesül, és piaczavarás esetén könnyebben és egyszerűbb eljárás keretében hozható közösségi védintézkedés.

A társulási szerződés alapján 1992. február 1-jétől a taggá válásáig Magyarországra a Közösség általános

autonóm importrendszere volt alkalmazandó, az Európai Megállapodás végrehajtását szolgáló, a Tanács

3491/93/EK rendeletében foglalt néhány, a védelmi eljárások belső eljárási rendjére vonatkozó speciális előírás

kiegészítésével.

5.2.2. A kereskedelmi védintézkedések

A kereskedelmi védintézkedések, a harmadik országokkal szembeni antidömping, illetőleg – szubvenció esetén –

értékkiegyenlítő vámok vagy azokkal azonos hatású és értékű mennyiségi szabályozások alkalmazásának jogi

alapját a Tanács 1225/2009/EK és 597/2009/EK rendeletei képezik. Előbbi a dömpingellenes fellépést

szabályozza, utóbbi a kívülálló országokban államilag támogatott termékeknek a Közösségbe irányuló

szállításával szembeni eljárás anyagi és eljárási szabályait tartalmazza.

A szóban forgó és az Unió intézményei által kereskedelempolitikai érdekből és célokra jelenleg is gyakran

alkalmazott jogszabályok rendelkezései egészében véve a GATT és kódexei (az antidömping-megállapodás,

illetve a szubvencióról és a kiegyenlítő vámokról szóló megállapodás) szabályrendszerén alapulnak. Ennek

ellenére számos ország nemcsak ezeknek a jogszabályoknak a protekcionista alkalmazását kifogásolja gyakran,

hanem azok egyes anyagi és eljárási tartalmú rendelkezéseinek megváltoztatását is igényli, mondván, hogy azok

a kivételekből alkotnak főszabályt.

A kereskedelmi védintézkedések meghozatala iránti eljárások – szemben a piacvédelmiekkel, amelyek

valójában a nemzetközi jog hatálya alá tartoznak és közvetlenül valamely kívülálló harmadik országra vagy

országokra vonatkoznak – az Unió „közjoga” alá eső, közigazgatási (hatósági) jellegű eljárások. Ebben a

jogviszonyban az eljárás felei egyrészről az uniós intézmények, másrészről az eljárás alá vont cégek, vállalatok

jogi szempontból egymáshoz képest fölé-, illetve alárendeltségi pozícióban vannak. A hivatalból vagy a

tagállamok termelőinek panaszára indított dömping-, illetve szubvencióellenes eljárások mindig meghatározott

országból származó termék behozatala ellen irányulnak. Az eljárásban a termelők és az exportőrök mellett az

importőrök is részt vesznek.

E jogszabályok értelmében dömpingről akkor beszélünk, ha valamely terméket rendes értékén alul importálnak

az integráció területére. Szubvencióról pedig abban az esetben van szó, ha az importált árucikk közvetlen vagy

közvetett termelési (előállítási), export- vagy szállítási támogatásban részesült a származási vagy az exportáló

országban, így exportára alacsonyabb, mint rendes értéke. A kereskedelmi védintézkedés mindkét fajtája

meghozatalának egy további közös előfeltétele az, hogy az import kárt okozzon egy közösségi iparágnak vagy

késleltesse egy ilyen iparág létrehozását. A károkozás nagyobb mennyiségű importot feltételez. Az európai

integráció intézményeinek joggyakorlata szerint azonban valamely kívülálló ország exportőre nem mentesülhet

VII. rész. Közös



a dömpingellenes intézkedés alól kizárólag azon a jogcímen, hogy szállítása önmagában nem volt jelentős, ha

vele egy időben harmadik országok exportőrei is ugyanezzel a termékkel dömpingeltek.

A dömping- és szubvencióellenes eljárás kulcskérdése a normál értékmeghatározása. Főszabályként az ár-

összehasonlítás az exportár és a hazai eladási ár között történik. Ebből a lehetőségből azonban az állami

kereskedelmű országok szállítói ki vannak zárva; velük szemben kizárólag vagy egy hasonló fejlettségű

kívülálló harmadik ország hazai vagy exportára, vagy egy, az eljáró hatóság (a Bizottság) által mesterségesen

kialakított érték jöhet számításba ár-összehasonlítási célokra. Az 1970-es és az 1980-as években magyar

vállalatok ellen folytatott számos antidömping-eljárásban a Bizottság kívülálló harmadik országok árait

hasonlította össze a magyar exportárral, mivel ekkor még Magyarország állami kereskedelmű országnak

minősült.

Az itt tárgyalt kereskedelmi védintézkedések formája az esetek túlnyomó többségében az exportőr cégeknek az

eljárás tárgyát képező termék minimális eladási árára vagy maximálisan szállítható mennyiségére vonatkozó,

meghatározott időre szóló kötelezettségvállalásával zárul. Dömpingellenes, illetve kiegyenlítő vám kiszabása

lényegesen ritkább, és ez 5 évig az exportőr országából származó adott termék valamennyi közösségi importját

sújtja. Néhányszor előfordult, hogy a Bizottság harmadik országra antidömpingvámot vetett ki, s ezzel

egyidejűleg ugyanebből az országból egyik vagy másik exportőrtől önkorlátozást fogadott el, mentesítve az

általa exportált terméket a dömpingellenes vám alól. Akár adminisztratív, akár tarifális jellegű a védintézkedés,

meghozatalát a reparáció szándéka vezérli, így a „büntető” vám, illetve mennyiségi jellegű kötelezettségvállalás

mértéke a dömpingküszöbhöz, a rendes érték és az eladási ár közötti különbözethez igazodik.

6. 6. A kivitel szabályozása és ösztönzése

Az egyes államoknak általában fontos gazdaságpolitikai célkitűzésük termékeik külpiacra jutásának állandó

javítása.

Nem volt ez másképpen a Közösség esetében sem. Ezért nem meglepő, hogy a kiviteli vámokat nem alkalmazó

integrációnak az exportrendszerről szóló autonóm, a GATT-tal összhangban lévő jogszabálya, a Tanács

2603/69/EGK rendelete főszabályként deklarálta az export szabadságát. A kivitel mennyiségi szabályozásának

– egyes termékekre (például bőr, papír, film, gyöngy) vonatkozó reziduális nemzeti korlátozásokon kívül – csak

a közismert közrendi záradék, illetve az EKSz. eredeti 308. (235.) cikkére alapított védintézkedés címén lehet

helye. Ezek elkerülése érdekében az európai integráció információs, konzultációs és felügyeleti rendszereket

működtethet, amennyiben meghatározott termékek esetében erre szükség mutatkozik.

Az említett gazdaságpolitikai célkitűzésből következik az is, hogy az integrációnak folyamatosan keresnie

kellett az exportösztönzésnek a nemzetközi szerződésekben (például GATT) nem tiltott, illetőleg az EKSz. 87.

(92.) cikkével összeegyeztethető formáit. Mint említettük, az EGKSz. kifejezetten előírta az erre irányuló

nemzeti eszközök fokozatos harmonizációját az átmeneti időszak alatt (korábbi 112. cikk), a későbbiekben

pedig a közös külső exportpolitika folytatását (korábbi 113. cikk).

Az említett érdekektől és célkitűzésektől vezérelve fejlesztette ki fokozatosan a Közösség – az 1962-ben

elfogadott közös kereskedelempolitikai cselekvési programja alapján – azokat az eszközöket, amelyek végső

célja a harmadik országok irányában alkalmazott exportpolitika és támogatási rendszerek teljes egységesítése. A

kivitelre irányadó közös szabályokat az 1061/2009/EK/ rendelet – az eredeti rendelkezések lényegi részének

érintetlenül hagyásával – korszerűsítette.


8. fejezet - VIII. rész. A Lisszaboni Szerződés és a közös kereskedelempolitika

1. 1. A Lisszaboni Szerződésről dióhéjban

1.1. a) A Lisszaboni Szerződés jelentősége

A 2009. december 1-jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés értelmében az Unió valójában két szerződésen, az

Európai Unióról szóló szerződésen, valamint az Európai Unió működéséről szóló szerződésen alapszik. Az új

elnevezés ellenére a Lisszaboni Szerződés csak módosította a meglévő szerződéseket, a Maastrichtban, 1992-

ben aláírt, majd az Amszterdami és a Nizzai Szerződés által módosított, az Európai Unióról szóló szerződést, az

1957-ben aláírt, az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról szóló Római Szerződést módosító, az Európai

Közösségről szóló Maastrichti Szerződést, amelynek új címe az Európai Unió működéséről szóló szerződés lett,

valamint a szintén 1957-ben aláírt, az Európai Atomenergia Közösség létrehozásáról szóló szerződést.1

E sajátos jogi megoldásnak politikai okai voltak. Tekintettel ugyanis arra, hogy az Alkotmányszerződés a

francia és holland népszavazások következtében elbukott, a tartalom lényegének megmentésére az látszott a

legkönnyebben elfogadtatható megoldásnak, ha új szerződés helyett „mindössze” a szerződések módosítására

kerül sor. Ezek a módosító szerződések azonban az Alkotmányszerződés eredeti tartalmának túlnyomó

többségét „megmentették”, és a módosítással beépítették a hatályos szerződések szövegébe. A módosítás

mértékét jellemzi, hogy a Lisszaboni Szerződés a korábban hatályos Európai Unióról szóló szerződést 62

esetben, az Európai Közösségről szóló szerződést pedig 295 esetben módosítja. Ugyanakkor a Lisszaboni

Szerződés tartalma körülbelül 80-90%-ban azonos az Alkotmányszerződés rendelkezéseivel. Más kérdés az,

hogy e módosításra mint jogi technikára már most is kevesen emlékeznek, hiszen a módosító szerződéseket

egységes szerkezetbe foglalták az eredeti szövegekkel, a szerződések cikkei új számozást kaptak, és így

valójában mind az uniós intézmények, mind pedig a szerződéseket tanulmányozó oktató vagy éppen diák már az

egységes szöveggel dolgozik, míg a korábbi szövegek idővel jogtörténeti érdeklődésre tarthatnak csupán igényt.

A Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével az európai integráció története vitathatatlanul új szakaszba lépett. Az

Európai Közösséget az Európai Unió váltotta fel, a jogelőd helyébe most lépett be a jogutód. Eddig ugyanis a

két intézmény egymás mellett élt, illetve az Unió tágabb keretként foglalta magában a változatlanul létező

Európai Közösséget. A jogutódlás tehát csak 2009. december 1-jén következett be: ekkor valóban megszűnt az

Európai Közösség és létrejött az Európai Unió, amely általános jogutódként örökölte tehát az Európai Közösség

jogi helyzetét. A közel 60 esztendővel ezelőtt létrejött, az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásáról szóló

Párizsi Szerződés 50 év elteltével, 2002-ben hatályát vesztette, a már említett Európai Atomenergia Közösség

létrehozásáról szóló Római Szerződés pedig változatlanul hatályos.

A Lisszaboni Szerződés létrejöttét több mint másfél évtized intézményi vitái, válságai és három lényeges

szerződés (Maastricht, 1992; Amszterdam, 1997; Nizza, 2001) megkötése előzte meg.

Az európai integráció intézményi fejlődése ugyanis az 1990-es évek elején fordulóponthoz érkezett. Az

integrációs folyamat évtizedek során egyre bővült, mélyült, nőtt a tagállamok száma, erősödtek a közösségi

hatáskörök, és kezdett kirajzolódni egy gazdaságilag valóban egységes és politikailag is egységesebb Európa

képe. Ugyanakkor a sikerek mellé kudarcok is társultak, sőt a kudarcok nem kis részben éppen a sikerekből

következtek. A hatáskörök bővülése, az integrációs folyamat mélyülése elkerülhetetlenül vezetett a rendszer

áttekinthetőségének csökkenéséhez s ezzel összefüggésben az intézményrendszer és a polgárok közötti távolság

növekedéséhez. Így jelent meg a demokrácia fokozódó hiánya, és így vált egyre erősebbé az a felismerés, hogy

a fejlődés eddig alkalmazott, szerves, „lopakodó”, egyre bonyolultabb jogi technikákat igénylő módszerei

kimerültek, és új megoldásokra, alapvetően új megközelítésekre van szükség, akként azonban, hogy az európai

építkezés már elért eredményeit és értékeit e változtatások megőrzik és továbbfejlesztik. Időközben a világ is

nagyot változott. Eltűnt a Szovjetunió, amelynek korábbi fennállása és az ebből fakadó veszély az európai

egység megteremtése iránti igény egyik meghatározó tényezője volt. Ugyanakkor megjelent a globalizáció, és

1 Részletesen lásd az I. rész 3. pontjában.

VIII. rész. A Lisszaboni Szerződés

és a közös kereskedelempolitika


Európának szembesülnie kellett a saját szerepével, a globális kihívásokkal és kockázatokkal, valamint az ezzel

kapcsolatos különleges felelősségével. Új gazdasági és politikai erők jelentek meg a világban, és egyre

nyilvánvalóbbá vált, hogy ezekkel az új kihívásokkal csak egy gazdaságilag versenyképesebb, egyben politikai

szempontból is egységesebb Európa tud megbirkózni.

A legfontosabb változás pedig az volt, hogy felszabadult Európa másik fele, s világossá tette, hogy komolyan

veszi az egységes Európa megteremtését, és Európa újraegyesítését igényli úgy, hogy az európai integrációs

folyamatból korábban akaratukon kívül, külső kényszer következtében kizárt országok az Európai Unió teljes

jogú tagjává váljanak. Egyértelművé vált, hogy az újraegyesítés intézményi-jogi megvalósítása sokáig nem

halasztható, és ez elengedhetetlenné tette az intézményi rendszer megújítását és a tagok lényegesen

megnövekedett létszámához történő igazítását.2

1.2. b) A Lisszaboni Szerződéssel bevezetett fontosabb változások

Az intézményrendszer megújítására több, egymást követő kísérlet történt, azonban sem Maastricht, sem

Amszterdam, sem Nizza nem hozott teljes és végleges megoldást. Így került sor az Alkotmányszerződés

kidolgozására, amely ugyan eredeti formájában elbukott, de a Lisszaboni Szerződés elfogadása és

hatálybalépése következtében lényegében megvalósította azt az intézményi reformot, amelyet az

Alkotmányszerződés célzott. A Lisszaboni Szerződés intézményi változtatásait itt röviden érintenünk kell, mivel

a külgazdasági hatáskörök módosulásai ezekkel az általános változtatásokkal függenek össze, illetve ezek

keretei közé illeszthetők.

A legfontosabb változások a következők:

• az Unió jogi személyiséggel történő felruházása;

• az eddigi három pillér (Közösség, kül- és biztonságpolitika, bel- és igazságügyi együttműködés) egyesítése

(azzal a kiigazítással, hogy a kül- és biztonságpolitikára vonatkozó szabályozás továbbra is lényegesen eltér

az első és a korábbi harmadik pillérre vonatkozó szabályoktól: a döntéshozatal továbbra is lényegében

egyhangúságra épül, jogalkotási aktus nem születhet és a Bíróságnak nincs hatásköre);

• az átruházott hatáskör elvének világos kimondása, az uniós hatáskörök és azok egyes kategóriáinak a

meghatározása (kizárólagos; megosztott; támogató, összehangoló vagy kiegészítő);

• az Európai Unió Alapjogi Chartájának jogi kötelező erővel történő felruházása;

• az Európai Parlament hatáskörének lényeges kibővítése az uniós jogszabályok meghozatala, a költségvetés

elfogadása, valamint a nemzetközi szerződések megkötése területén;

• a nemzeti parlamentek megjelenítése és szerepük lényeges növelése;

• az Európai Tanács szerepének és hatáskörének a korábbinál világosabb meghatározása, és ezzel az Unió

legfontosabb politikai döntéshozó szervének az intézményrendszerben történő elhelyezése;

• az új tisztségek, így az Európai Tanács elnökének és a külügyi főképviselő intézményének létrehozása;

• a polgári kezdeményezési jog megteremtése;

• a minősített többséggel hozott döntések körének lényeges bővítése, különösen a korábbi harmadik pillér, tehát

a bel- és igazságügyi együttműködés területén;

• a minősített többség számítási szabályainak módosítása (a kettős többség – tagállamok 55%-a, Unió

lakosságának 65%-a – bevezetése; e szabályok csak 2014-től, illetve teljes mértékben csak 2017-től nyernek

majd alkalmazást); valamint

2 Az utóbbi két évtizedben csatlakozott az Európai Unióhoz Ausztria, Finnország, Svédország (1995), a tíz kelet-közép-európai ország, köztük Magyarország (2004), Bulgária és Románia (2007). Az intézményrendszer megújítására, amelyet az új tagállamok csatlakozása tett

szükségessé, mindenekelőtt a Nizzai Szerződés tartalmazott rendelkezéseket. Lásd bővebben Laursen, F. (szerk.): The Treaty of Nice –

Actor Preferences, Bargaining and Institutional Choice. Leiden–Boston, 2006.; Kecskés László: EU-jog és jogharmonizáció. Budapest, 2009. 140–161. o.




• az Európai Unióból történő kilépés lehetőségének kimondása, és az erre vonatkozó szabályok megteremtése.

A Lisszaboni Szerződés egy másik nagyon fontos eleme, hogy jó néhány olyan tételt rögzít, amelyeket az

integráció fejlődésének évtizedei során döntően a Bíróság joggyakorlata alakított ki, és amelyek az intézmények

tevékenységében eddig is érvényesültek. Erre szolgál példaként, hogy az EUSz. egyértelműen rögzíti, hogy a

nemzetközi jog köti az Unió intézményeit és tagállamait,3 valamint hogy az Európai Unió külső

tevékenységének összhangban kell állnia az Unió belső politikáival.4 Bizonyos szempontból idesorolható az

Európai Unió Alapjogi Chartájának a jogilag kötelező erővel történő, már említett felruházása is.5 A 2000-ben

elfogadott Charta eddig nem rendelkezett jogilag kötelező erővel, ugyanakkor a Bíróság a legfontosabb emberi

jogi kérdések tekintetében már kialakította azokat az alapvető elveket és tételeket, amelyek mind az Európai

Közösség, illetve Unió intézményei, mind pedig a tagállamok tekintetében irányadóak voltak abban a körben,

amelyben a tagállamok közösségi jogot alkalmaztak. A változás lényege, hogy ezeket a tételeket most az

Európai Unió alapszerződése mondja ki. Más kérdés az, hogy e Charta alkalmazása tekintetében az Egyesült

Királyság, Lengyelország – valamint egyelőre az ígéretek szintjén Csehország – részleges mentesítést kapott.

1.3. c) A közösségi módszer

A Lisszaboni Szerződés által létrehozott integrációs intézményrendszerben tehát nagyon sok minden

megváltozott az eredeti alapszerződések által létrehozott, fél évszázadon keresztül fennálló rendszerhez képest.

Ami nem változott, az éppen a lényeg, a „közösségi módszer”, Jean Monnet zseniális találmánya, amelynek

gyökere az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó Párizsi Szerződésben található. Ez a módszer egy sajátos

egyensúlyt, versengést és együttműködést hozott létre a közösségi intézmények között, melyek maguk is két,

egymással részben ellentétes modellt képviselnek. A nemzetek feletti, szupranacionális, föderális elemet az

Európai Bizottság képviseli, melynek szerepe a kezdeményezés, a végrehajtás és az ellenőrzés. A döntéshozatal

ezzel szemben a Tanácsé, amelyben a tagállamok vannak jelen, és amely ezáltal a hagyományos nemzetközi

szervezetekre jellemző kormányközi együttműködés modelljét veszi alapul. Az Európai Parlament szerepe

kezdetben nagyon csekély, de az Európai Közösség intézményi fejlődésének egyik legfontosabb eleme éppen a

Parlament szerepének és hatáskörének fokozatos és folyamatos erősödése, bővülése. Ennek eredményeként már

a Lisszaboni Szerződés előtt megjelent az együttdöntési eljárás, az Európai Parlament tehát egyre erőteljesebben

vett részt a közösségi jogszabályok meghozatalára vonatkozó döntéshozatalban is. E három meghatározó

intézményt egészíti ki a Bíróság jogalkalmazó, de egyben jogfejlesztő szerepe is, amely nélkül az egész rendszer

nem lett volna képes fejlődésre, és nem tudta volna kihasználni még a szerződéses rendelkezések által nyújtott

kereteket sem. A „közösségi módszer” lényege tehát az, hogy az integráció nem tekinthető sem szupranacionális

föderációnak, sem pedig hagyományos nemzetközi (a tagállamok kormányai közötti) együttműködésnek. E két

elem együttesen van jelen az integrációban, és ezért van kudarcra ítélve minden olyan próbálkozás, amely az

európai integrációt a hagyományos nemzetközi együttműködési szerkezetek vagy akár alkotmányjogi modellek

keretei közé kívánja szorítani. A két módszer és az intézmények közötti egyensúly folyamatosan változott,

módosult, de a lényeg változatlan maradt.

Összességében az elmúlt fél évszázadra kétségtelenül a szupranacionális megközelítés lassú, megtorpanásokkal

és visszaesésekkel tarkított előrehaladása volt jellemző, elsősorban annak következtében, hogy a közösségi

módszer alkalmazási körébe, tehát az első pillérhez tartozó közösségi hatáskörök folyamatosan bővültek. Itt a

döntéshozatal túlnyomórészt minősített többséget kívánt meg. Ami viszont a második és a harmadik pillért illeti,

amelyeket az Európai Unióról szóló Maastrichti Szerződés hozott létre, a közösségi módszer ezek tekintetében

nem érvényesült, és az alkalmazott jogi technika az egyhangúságra épülő döntéshozatal, illetve egyezmények

létrehozása volt.

A közösségi módszerben megjelenő sajátos kettősség az integráció folyamatát az első pillanattól a mai napig

jellemzi. Sokan a politikailag és gazdaságilag egységes föderális Európa megteremtését tűzték ki célul, míg

mások az európai együttműködés legmegfelelőbb formájának nem a nemzetek, pontosabban az államok feletti

Európát, hanem az államok egymás közötti együttműködésére épülő „nemzetek Európáját” látták. Az alapító

atyák jól tudták ezt, ezért a jövő fejlődése számára mindkét lehetőséget nyitva hagyták annak reményében, hogy

a jövő Európáját a természetes, szerves fejlődés, a valóság alakulása fogja kihordani. Két nagyon fontos dolgot

azonban beépítettek az alapszerződésekbe, és ezek a fél évszázados fejlődés meghatározó tényezőivé váltak.

Egyrészt létrehozták a tagállamok intézményeitől részben független intézményrendszert, amelyet egyes

területeken önálló, sőt kizárólagos hatáskörrel ruháztak fel. Másrészt megnyitották az utat a létrejött közösség

saját jogának megteremtése előtt. Arról is gondoskodtak, hogy a közös jog alkalmazása egységesen történjék,

3 EUSz. 3. cikk (5) bekezdés. 4 EUSz. 21. cikk (3) bekezdés. 5 EUSz. 6. cikk (1) bekezdés.




nevezetesen a Bíróság joggyakorlata útján. Ez a két elem volt az, amely mintegy lelket lehelt egy élettelen

építménybe, s amelytől az integrációs folyamat megelevenedett, önálló életre kelt. Egyszerre, együttesen

érvényesült a nemzetek feletti jelleg és az állam-, illetve kormányközi együttműködés hagyományos elve.

Az európai integrációval kapcsolatos félreértések jelentős részben a közösségi módszer lényegének meg nem

értéséből származnak. Akik ugyanis az Európai Közösséget, illetve Uniót nemzetek feletti, föderatív

intézménynek tekintik, egyrészt nemzeti szuverenitásuk elvesztésétől tartanak, illetve ezt kifogásolják, másrészt

pedig nem értik, hogy egyes, számukra különösen fontosnak tűnő kérdésekben – például a kisebbségvédelem

területén – ez a nemzetek feletti képződmény néma és tehetetlen lesz. Akik viszont – és különösen Európán

kívül számosan vannak ilyenek – az európai integrációt valamiféle hagyományos nemzetközi szervezetnek

tekintik, nem tudják elhinni, hogy ez a közösség egyes hatáskörébe tartozó területeken – például éppen a

nemzetközi kereskedelempolitika és kereskedelmi szabályozás területén – egységesen tud fellépni, és a világ

legnagyobb gazdasági egységeként, egy ma már lényegében egységes piac megteremtése után egységesen tudja

érvényesíteni érdekeit. Ugyanerre a nemzetközi kapcsolatokban a kül- és biztonságpolitika, valamint az ahhoz

kapcsolódó védelempolitika terén még nem képes.

Mindezen a Lisszaboni Szerződés sem változatott. Tévesek azok az állítások, amelyek szerint ez az új szerződés

megfosztja a tagállamokat nemzeti szuverenitásuktól és valamiféle szuperállamot hoz létre. A kifogásoknak

egyébként ez csak az egyik része, más bírálatok éppen azt emelik ki, hogy a Lisszaboni Szerződés lényegében a

tagállamok befolyását és hatalmát növeli, végérvényesen szétveri, felszámolja a föderális küldetést, és a két erő

versengéséből Lisszabon nyomán egyértelműen a szuverén tagállam került ki győztesen. A vita és ezzel együtt a

két megközelítés versengése tehát tovább folytatódik, függetlenül attól, hogy a Lisszaboni Szerződés új

egyensúlyokat hozott létre, melyek végső elemzése – legalábbis a szövegek alapján – inkább arra mutat, hogy a

föderatív elem lassú előrenyomulása véget ért, a kompromisszum mintha valójában a tagállamoknak kedvezne,

függetlenül attól, hogy a közösségi hatáskörök kétségtelenül bővültek, a minősített többség szélesebb körben

érvényesül (ez ugyanis a nemzetek feletti elemet erősíti a tagállamok egymás közötti együttműködésével

szemben), és a korábbi harmadik pillér, tehát a bel- és igazságügyi együttműködés területén a közösségi

módszer lesz a meghatározó. A kérdést persze nem elsősorban a szerződés szövege, hanem az annak alapján

megvalósuló gyakorlat, a valóság fogja megválaszolni.

Nagyon sok elem utal arra – többek között a német Alkotmánybíróság, a Bundesverfassungsgericht által a

Lisszaboni Szerződés alkotmányosságára vonatkozó, annak ratifikációját megelőzően hozott döntés –, hogy a

nemzetek feletti, föderatív megközelítés az elkövetkező években nem fog tovább erősödni. A német

Alkotmánybíróság a 2009. június 30-án hozott ítéletében ugyan összeegyeztethetőnek ítélte a Lisszaboni

Szerződést a német alkotmánnyal, de leszögezte, hogy Németországnak a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése

után is szuverén államnak kell maradnia, amelynek védelmi mechanizmusokra van szüksége az integrációs

hatáskörök további növekedésével szemben.6 Maga a Lisszaboni Szerződés, de különösen a tagállamok és azok

közvéleményének politikai hangulata jelzi, hogy egyelőre a föderatív módszer alkalmazása elérte a határait. Ezt

egyébként a Lisszaboni Szerződés akként juttatja kifejezésre, hogy jó néhány rendelkezésében kifejezetten

rögzíti: túl azon, hogy a közösségi intézmények csak átruházott, tehát a tagállamok által rájuk ruházott hatáskör

kereteiben léphetnek fel, a tagállamok hatásköre érintetlen és nem vonható el.7

2. 2. A Lisszaboni Szerződés külkapcsolatokra vonatkozó rendelkezései

Az Európai Unióról szóló szerződés az V. címében egységes szabályokat tartalmaz az Unió külső

tevékenységének egészére vonatkozóan. E cím 1. fejezete az Unió külső tevékenységére vonatkozó általános

rendelkezéseket, 2. fejezete a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó különös rendelkezéseket tartalmazza.

A 21. cikk rögzíti a külső tevékenység, tehát a nemzetközi szintű fellépés elveit és legfőbb céljait. Ezek az

alapelvek a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és alapvető szabadságok egyetemes és oszthatatlan

volta, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az egyenlőség és a szolidaritás elve, valamint az Egyesült

Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek és a nemzetközi jog tiszteletben tartása. A célok körében pedig

mindenekelőtt megjelenik az Unió értékeinek, érdekeinek, biztonságának, függetlenségének és integritásának

védelme, a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok és a nemzetközi jog elveinek erősítése, a béke

megőrzése, a konfliktusok kialakulásának megelőzése. Szerepelnek az Unió fejlesztéspolitikájának és

6 A német Alkotmánybíróság 2009. június 30-i ítélete. BVerfG, 2 BvE 2/08 vom 30.6.2009, Absatz-Nr.

(1–421), http://www.bverfg.de/entscheidungen/es20090630_2bve000208en.html (elérés időpontja: 2010. szeptember 1.). 7 Lásd különösen az EUMSz. 2. cikk (5) bekezdését.




kereskedelempolitikájának fő céljai is. Ez is jelzi, hogy mind a fejlesztéspolitika (tehát a fejlődő országok

segítésének politikája), mind pedig a kereskedelempolitika (ma valójában külgazdaság-politika) az Unió

egységesen szabályozott külső tevékenységének a része. Az Unió külső tevékenységének célja többek között az,

hogy elősegítse a fejlődő országok fenntartható gazdasági, társadalmi és környezeti fejlődését, elsődlegesen a

szegénység felszámolása céljából [21. cikk (2) bekezdés d) pont], valamint hogy előmozdítsa valamennyi ország

bekapcsolódását a világgazdaságba, egyebek mellett a nemzetközi kereskedelemben érvényesülő korlátozások

fokozatos megszüntetése révén [21. cikk (2) bekezdés e) pont]. Szerepel még a célok között a környezet

minőségére és a világ természeti erőforrásaival való gazdálkodásra vonatkozó nemzetközi intézkedések

kidolgozásához történő hozzájárulás [21. cikk (2) bekezdés f) pont], a segítségnyújtás a természeti vagy ember

által okozott katasztrófákkal sújtott országok részére [21. cikk (2) bekezdés g) pont], valamint a világ felelős

kormányzásán alapuló nemzetközi rendszer létrejöttének előmozdítása [21. cikk (2) bekezdés h) pont].

A 21. cikk (3) bekezdése leszögezi, hogy az ebben a cikkben meghatározott alapelveket és célokat nemcsak az

Unió külső tevékenységei, hanem az egyéb uniós politikák kidolgozása és végrehajtása során is tiszteletben kell

tartani. Az Unió biztosítja, hogy a külső tevékenységeinek különböző területei (tehát a kül- és biztonságpolitika,

védelmi politika, fejlesztéspolitika, kereskedelempolitika) egymással és az egyéb uniós politikákkal

összhangban legyenek. A 22. cikk pedig az Európai Tanácsnak és a Tanácsnak a külső tevékenységgel

kapcsolatos legfőbb hatásköri szabályait tartalmazza.

A részletes szabályok az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a két szerződés azonos jogi erővel bír)

Ötödik részében találhatóak. Az Ötödik rész II. címe a közös kereskedelempolitika szabályait, a III. cím a

harmadik országokkal folytatott együttműködésre és a humanitárius segítségnyújtásra vonatkozó szabályokat, a

IV. cím a kapcsolatok megszakítására vagy korlátozására vonatkozó szabályokat, az V. cím a nemzetközi

megállapodásokra, különös tekintettel e megállapodások megkötésének eljárására vonatkozó szabályokat, a VI.

cím pedig a nemzetközi szervezetekkel és harmadik országokkal fenntartott kapcsolatokra vonatkozó

szabályokat tartalmazza. Kiegészíti a külső tevékenység egészére vonatkozó szabályozást az ugyanennek a

résznek a VII. címében szereplő szolidaritási klauzula, amely szerint ha egy tagállamot terrortámadás ér, illetve

ha természeti vagy ember okozta katasztrófa áldozatává válik, az Unió és tagállamai a szolidaritás szellemében

együttesen lépnek fel (222. cikk).

A külkapcsolatok területén tehát a Lisszaboni Szerződés által létrehozott legjelentősebb újítás az, hogy az új

(módosított) szerződések egységes rendszerbe foglalják a külkapcsolatok területét. A célok és az alapelvek

azonosak mind a kereskedelempolitika, mind a fejlesztéspolitika, mind pedig a kül- és biztonságpolitika

területén, és a nemzetközi megállapodások megkötésére is részben egységes, általános szabályok vonatkoznak.

Ez a korábbi első és második pillér ötvözéséből következő egység azonban csak formai és látszólagos; valójában

minden fontos kérdésben eltérő szabályok vonatkoznak egyrészről a mindig és most is közösségi jellegű

kereskedelem- és fejlesztéspolitikára (minősített többséggel hozott döntésekre épülő, ténylegesen közösségi

politikák), másrészről a közös kül- és biztonságpolitikára (egyhangú döntések, a jogalkotás és a Bíróság

hatáskörének kizárása).

3. 3. A közös kereskedelempolitika szabályozásának rövid története

A közös kereskedelempolitika témaköre az európai integráció fejlődési folyamatának végig meghatározó

jelentőségű és megkerülhetetlen területe, amely mintegy tükrözi, megjeleníti és jelképezi az európai építkezés

alakulásának egészét. Ismeretes, hogy az EKSz. által megteremtett közös piac létrehozásának központi eleme a

vámunió volt, és ez szolgált a közös kereskedelempolitika megteremtésének alapjául. Közös

kereskedelempolitika nélkül tehát közös piacról nem is lehetett volna beszélni.

A kereskedelempolitika a kizárólagos közösségi hatáskörök megjelenésének és gyakorlásának legmarkánsabb,

hosszú ideig lényegében egyetlen valóságos területe volt. Ezzel összefüggésben, de ezen túlmenően is, az

integrációs folyamat első évtizedeiben az Európai Közösségek külkapcsolatainak lényegében teljes körét a

közös kereskedelempolitika alkotta, és ez az a politika – ma már valójában külgazdaság-politika –, amely a

Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt is a Közösség és ezen keresztül az Európai Unió külkapcsolatainak

meghatározó részét adta. Magyarország is a közös kereskedelempolitikán keresztül találkozott először az

európai integrációval, s az Európai Közösségek és Magyarország közötti kapcsolatfelvétel is természetszerűen

ezen a területen jött létre.8

8 Lásd különösen a Magyar Népköztársaság és az Európai Gazdasági Közösség között a kereskedelemről, valamint a kereskedelmi és gazdasági együttműködésről szóló megállapodást (1989/1. Nemzetközi Szerződés), továbbá az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett a Magyar




Jogi szempontból a legfontosabb körülmény az, hogy az Európai Közösségek külső hatásköre döntően a

kereskedelempolitikával összefüggésben született bírói döntések alapján bővült, ennek következtében magának

a közösségi hatáskörnek a terjedelme is jelentős részben a Bíróság által a közös kereskedelempolitikával

összefüggésben, tehát a nemzetközi megállapodások és szerződések tárgyalásával és megkötésével kapcsolatban

hozott ítéleteiknek és véleményeiknek megfelelően alakult. A kereskedelempolitika fogalmának meghatározása,

illetve fokozatos bővítése volt például az egyik olyan jogértelmezési technika, amellyel a Bíróság hosszú időn

keresztül sikeresen erősítette, tágította a közösségi hatásköröket. E folyamat csúcspontját a Bíróság 1/78. sz.

véleménye jelentette, amely a kereskedelempolitika fogalmának rendkívül széles definícióját adta, bár

gyakorlati követelmények tekintetében – mint korábban már máskor is – nem alkalmazta a radikális

hatáskörbővítés általa megfogalmazott tételét, és a cselekvés lehetőségét meghagyta a tagállamoknak.9 A

kiindulópont természetesen az volt, hogy a Közösségeknek akkor van külső hatáskörük, ha a belső (szükség

esetén beleértelmezett) hatáskör fennáll, de a külső hatáskör tekintetében hozott kiterjesztő irányú bírói döntések

következtében nemcsak a nemzetközi megállapodások tárgyalására és megkötésére vonatkozó közösségi

hatáskör, hanem a belső hatáskör is bővült, más szóval a kereskedelempolitika fogalmának találékony tágítása

az integrációs hatáskörök egészének alakulására visszahatott. A jogilag és politikailag is összetett folyamatot

még bonyolultabbá tette, hogy a nemzetközi kereskedelempolitika és a multilaterális fórumokon történő

közösségi fellépés a tagállamok érdekütközéseinek, érdekegyeztetésének és közös érdekeinek sajátos és

érzékeny világa, amelyben a Bíróság döntései kíséreltek meg időre időre egyensúlyt teremteni és egyben az

integráció szerves, fokozatos, „lopakodó” fejlődésének teret adni.

A közös kereskedelempolitika elmúlt fél évszázadának áttekintése és a bírói döntések hosszú sorának elemezése

kívül esik e rész keretein.10 A kérdés most az, hogy a Lisszaboni Szerződés hogyan hat majd a közös

kereskedelempolitika tartalmára, valamint e politika céljainak és érdekeinek globális színtéren történő

érvényesítésére. A témának ugyanis nemcsak történeti és elméleti, hanem az integrációs folyamat, sőt ezen

túlmenően a globális folyamatok mikénti alakulására nézve kiemelkedően fontos gyakorlati jelentősége is van,

mivel az Európai Unió jelenleg a világgazdaságnak és a világkereskedelmi rendszernek, a nemzetközi

kereskedelmi rendszer alakításának és alkalmazásának egyik legfontosabb szereplője.

A kereskedelempolitika, illetve a közös kereskedelempolitika az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról

szóló Római Szerződésben és annak valamennyi módosításában a Közösség (belső) politikái között szerepel. Az

1957-es szövegben a „Gazdaságpolitika” címen belül alkotta a konjunktúrapolitika és a fizetésimérleg-politika

után a harmadik fejezetet. Önálló címet a kereskedelempolitika csak a Maastrichti Szerződésben kapott, immár

„Közös kereskedelempolitika” elnevezés alatt, ami érzékeltette, hogy az egységes belső piac megvalósult, és

megtörtént a kereskedelempolitikára vonatkozó kizárólagos közösségi hatáskör kialakítása. Az Amszterdami

Szerződés a kereskedelempolitikai hatáskör bővítésének jogalkotási útját nyitotta meg azzal, hogy felhatalmazta

a Tanácsot, hogy a Bizottság javaslatára és a Parlamenttel történő konzultáció után egyhangú döntéssel

kiterjessze a közös kereskedelempolitika fogalmát meghatározó 133. cikk alkalmazási körét a szolgáltatásokkal

és a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásaival kapcsolatos megállapodások tárgyalására és megkötésére.

Az Amszterdami Szerződésben bevezetett új hatáskör-bővítési lehetőség fontos előzménye volt a Bíróság 1/94.

sz. véleménye, amely a szolgáltatásokkal és a szellemi tulajdon védelmével kapcsolatos nemzetközi

egyezmények megkötésére vonatkozó közösségi hatáskör kérdésében foglalt állást.11 Ebben a véleményben a

Bíróság szakított a közösségi hatáskörök bővítésére irányuló, a korábbi évtizedekben vallott filozófiájával, és

megállította a hatáskörbővítésnek a kereskedelempolitika fogalmának tágítására épülő folyamatát. A

szolgáltatáskereskedelem körében a nemzetközi szolgáltatások négy csoportja (határon átnyúló szolgáltatások,

fogyasztás, kereskedelmi jelenlét és természetes személyek jelenléte külföldön) csak az első csoportot, tehát a

határon átnyúló szolgáltatásokat minősítette a kereskedelempolitika körébe tartozónak, a másik három esetében

azt állapította meg, hogy az alapszerződéseknek a természetes és jogi személyek szabad mozgására vonatkozó

speciális szabályai következtében ezek a kérdések nem tartozhatnak a közös kereskedelempolitika körébe. Ez

viszont azzal a következménnyel járt, hogy a szolgáltatáskereskedelemre vonatkozó nemzetközi egyezményt

(GATS) a Közösség nem köthette meg egyedül, hanem abban a tagállamoknak is szerződő félként kellett

Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben, 1991. december 16-án aláírt

Európai Megállapodás végrehajtására létrejött Ideiglenes Megállapodást a kereskedelemről és a kereskedelemmel kapcsolatos ügyekről

(1992/2. Nemzetközi Szerződés), valamint Losoncz Miklós: Európai uniós kihívások és magyar válaszok. Budapest, 2004. 22–26. o., illetve 35–55. o. 9 1/78. sz. vélemény, EBHT [1979] 2871. o. 10 Erre vonatkozóan áttekintést nyújt: Bermann, G. A. – Goebel, R. J. – Davey, W. J. – Fox, E. M.: Cases and Materials on European Union Law. St. Paul, 2002.; Kapteyn, P. J. G. – Verloren van Themat, P.: Introduction to the Law of the European Communities. London, 1998.

1275–1328. o.; Kuilwijk, K. J.: The European Court of Justice and the GATT Dilemma: Public Interest versus Individual Rights? Meppel,

1996. 11 1/94. sz. vélemény, EBHT [1994] I-5267. o.




szerepelniük, a külső hatáskör gyakorlása tehát együttesen, közösen történt. Hasonló volt a helyzet a szellemi

tulajdon területén is, a kereskedelmi vonatkozású szellemi tulajdonjogokra vonatkozó megállapodást (TRIPS)

tehát szintén együttesen kellett a Közösségnek és a tagállamoknak aláírniuk.

A szolgáltatásokra, valamint a szellemi tulajdonjog oltalmára vonatkozó nemzetközi egyezmények megkötésre

vonatkozó hatáskör megosztott volt a Közösség és a tagállamai között, tehát e megállapodásokban mind a

Közösség, mind pedig tagállamai szerződő félként szerepeltek.

A Nizzai Szerződés árnyalta és finomította e szabályozást és megkísérelte pontosabban elhatárolni a

szolgáltatások és a szellemi tulajdonjog kereskedelmi vonatkozásai területén a közösségi és a tagállami

hatásköröket. Az Amszterdami Szerződés által megteremtett, egyhangú döntéssel történő hatáskörbővítés

lehetőségét fenntartotta, de a Tanács erre irányuló döntését ahhoz a feltételhez fűzte, hogy a nemzetközi

megállapodás olyan rendelkezéseket tartalmazzon, amelyek túlmennek a Közösség belső hatáskörén, különösen,

ha ezek olyan területen eredményeznének jogharmonizációt, amelyen az EKSz. e harmonizációt kizárja. A

felhatalmazáshoz azonban az Amszterdami Szerződésben foglaltaktól eltérően nincs szükség egyhangúságra, az

minősített többséggel hozott döntéssel is megadható, kivéve ha a megállapodás olyan rendelkezéseket tartalmaz,

amelyek esetében a belső szabályok elfogadásához egyhangúság szükséges, vagy a megállapodás olyan

területen jönne létre, amelyre nézve a Közösség még nem gyakorolta hatáskörét belső szabályok elfogadása

útján. A kulturális és audiovizuális szolgáltatások, az oktatási, a szociális és az egészségügyi szolgáltatások

pedig a Közösség és a tagállamok megosztott hatáskörébe tartoznak, és az azokra vonatkozó tárgyalásokat csak

a tagállamok közös egyetértésével lehet folyatni, megkötésük pedig mind a Közösség, mind pedig a tagállamok

részvételét igényli.12

A Nizzai Szerződés által megteremtett, meglehetősen bonyolult és nehezen áttekinthető rendszert kívánta

egyszerűsíteni az Alkotmányszerződés, amely megerősítette és bővítette az uniós hatásköröket. A legfontosabb

változás, hogy a kereskedelempolitika nemcsak a szolgáltatások kereskedelméhez kapcsolódó

megállapodásokat, valamint a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásait foglalja magában, hanem a

közvetlen külföldi befektetéseket is. Ezért is helyesebb ma már a külgazdaság-politika elnevezés, hiszen

korántsem a klasszikus külkereskedelempolitikáról, hanem a külgazdasági kapcsolatok széles köréről –

szolgáltatások, szellemi tulajdonjogok, külföldi befektetések – van szó.

Az Alkotmányszerződésnek a közös kereskedelempolitikára (külgazdaság-politikára) vonatkozó rendelkezéseit

a Lisszaboni Szerződés lényegében változatlanul átvette. A hatályos jogi helyzetet ezért a Lisszaboni Szerződés

alapján ismertetjük.

4. 4. A közös kereskedelempolitika szabályozása a Lisszaboni Szerződésben

4.1. a) A közös kereskedelempolitika fogalma és alapjai a Lisszaboni Szerződésben

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 3. cikke sorolja fel azokat a területeket, amelyeken az Unió

kizárólagos hatáskörrel rendelkezik. A felsorolás élén szerepel a vámunió, az utolsó, e) pontban pedig a közös

kereskedelempolitika. Ez tehát az a terület, ahol az Európai Közösség, illetve az annak jogutódként helyébe lépő

Európai Unió kizárólagos hatáskörrel rendelkezik. Ennek megfelelően, amint azt a 3. cikk (2) bekezdése

kimondja, kizárólagos hatásköre van az Uniónak a nemzetközi megállapodások megkötésére vonatkozólag is, ha

annak megkötését valamely uniós jogalkotási aktus írja elő vagy ha az hatásköreinek belső gyakorlásához

szükséges, illetve annyiban, amennyiben az a közös szabályokat érintheti vagy azok alkalmazási körét

megváltoztathatja.

A közös kereskedelempolitikára vonatkozó rendelkezések – mint láttuk – az Európai Unió működéséről szóló

szerződés az Ötödik rész II. címében szerepelnek.

A 206. cikk visszautal az EUMSz. 28–32. cikkeire, amelyek a vámunióra vonatkozó rendelkezéseket

tartalmazzák és leszögezi, hogy az Unió a közös érdeknek megfelelően hozzájárul a világkereskedelem

harmonikus fejlődéséhez, a nemzetközi kereskedelemre és a külföldi közvetlen befektetésekre vonatkozó

korlátozások fokozatos megszüntetéséhez, valamint a vámok és egyéb akadályok csökkentéséhez. Itt is

12 EKSz. 133. cikk (6) bekezdés.




megjelenik tehát a nemzetközi kereskedelem fokozatos liberalizálásának, a kereskedelemben érvényesülő

korlátozások megszüntetésének célja, amelyet az Európai Unióról szóló szerződés 21. cikke az Unió külső

tevékenységének egészére vonatkozó általános rendelkezések körében is leszögez. Hasonló liberalizációs célt

tűz ki a 206. cikk a külföldi közvetlen befektetésekre vonatkozóan is, amivel már jelzi a következő cikkben

megjelenő hatáskörbővítést, azt, hogy a közös kereskedelempolitika, tehát a kizárólagos uniós hatáskör a

külföldi közvetlen befektetésekre is kiterjed.

A közös kereskedelempolitika körét és fogalmát a 207. cikk (1) bekezdése határozza meg. E rendelkezés szerint

a közös kereskedelempolitika egységes elveken alapul; ez vonatkozik különösen a vámtarifák módosításaira, az

áruk és szolgáltatások kereskedelméhez kapcsolódó vámtarifa- és kereskedelmi megállapodások megkötésére,

valamint a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásaira, továbbá a külföldi közvetlen befektetésekre, a

liberalizációs intézkedések egységesítésére, az exportpolitikára és az olyan kereskedelempolitikai

védintézkedésekre, mint a dömping vagy szubvenció esetén meghozandó intézkedések. A közös

kereskedelempolitikát az Unió külső tevékenységének elvei és célkitűzései által meghatározott keretek között

kell folytatni.

A fenti meghatározás tehát a külgazdaság területének szinte egészét átfogja. Kivételt jelent mégis a közlekedés,

amelyre nézve az Európai Unió működéséről szóló szerződés Harmadik részének VI. címében foglalt különös

rendelkezéseket kell alkalmazni.

4.2. b) Nemzetközi megállapodások a közös kereskedelempolitika területén

A kívülállókkal, akár egy vagy több országgal, akár nemzetközi szervezettel tervezett megállapodások

megtárgyalására és megkötésére vonatkozóan az Ötödik rész V. címében (nemzetközi megállapodások) foglalt

általános rendelkezéseket kell alkalmazni azokkal az eltérésekkel, amelyeket a 207. cikk a közös

kereskedelempolitika körében megkötött megállapodásokra ír elő. A 216. cikkben foglalt rendelkezések tehát az

Unió külső tevékenységének egészére, valamennyi nemzetközi megállapodás megkötésére irányadók. Ezek

szerint az Unió megállapodást köthet egy vagy több országgal, illetve nemzetközi szervezettel abban az esetben,

ha

• a Szerződések ilyen megállapodás megkötését írják elő;

• az a Szerződésekben meghatározott célkitűzések elérése érdekében szükséges;

• valamely kötelező erejű jogi aktus ilyen értelmű rendelkezést tartalmaz; vagy

• ha az a közös szabályokat érintheti, illetve azok alkalmazási körét megváltoztathatja [216. cikk (1) bekezdés].

A 216. cikk (2) bekezdése szerint pedig az Unió által megkötött megállapodások kötelezőek az Unió

intézményeire és tagállamaira. Láttuk, hogy nemzetközi jog szigorú betartásának kötelezettségét az Európai

Unióról szóló szerződés általános szinten már leszögezte a 3. cikk (5) bekezdésében.

A 218. cikk az Unió által kötött megállapodásokra vonatkozó eljárási szabályokat rögzíti. Ezek szerint a

tárgyalások megkezdésére a Tanács ad felhatalmazást, egyben elfogadja a tárgyalási irányelveket, majd

felhatalmazást ad az aláírásra és megköti a megállapodásokat. A Bizottság ajánlásokat nyújt be a Tanácsnak, s a

Tanács ennek alapján fogad el határozatot a tárgyalások megkezdéséről és egyben a főtárgyaló kijelöléséről.

A kizárólag kül- és biztonságpolitikára vonatkozó megállapodások kivételével a Tanácsnak az Európai

Parlament egyetértését kell megkapnia a következő esetekben:

• társulási megállapodások megkötése;

• az Uniónak az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Egyezményhez történő

csatlakozására irányuló megállapodás megkötése;

• együttműködési eljárások bevezetése útján külön intézményi keretet létrehozó megállapodások megkötése;

• az Unióra nézve jelentős költségvetési kihatásokkal járó megállapodások megkötése; és




• rendes jogalkotási eljárás vagy a különleges, az Európai Parlament egyetértéséhez kötött jogalkotási eljárás

alkalmazási körébe tartozó területekre vonatkozó megállapodások megkötése.

A fenti felsorolásból kitűnik, hogy a közös kereskedelempolitika körébe tartozó megállapodások megkötése

minden esetben az Európai Parlament egyetértését igényli.

A Tanács e megállapodások megkötésével kapcsolatos határozatait minősített többséggel hozza meg.

Egyhangúságra csak akkor van szükség, ha a megállapodás olyan területre vonatkozik, ahol az uniós jogi

aktusok elfogadása egyhangú döntést igényel.

A közös kereskedelempolitika körébe tartozó megállapodásokra vonatkozó 207. cikk (3) bekezdése voltaképpen

ezeket az általános rendelkezéseket ismétli meg, illetve egészíti ki. Eszerint a Bizottság ajánlásokat terjeszt a

Tanács elé, amely felhatalmazza a szükséges tárgyalások megkezdésére. A Tanács és a Bizottság feladata annak

biztosítása, hogy a megtárgyalt megállapodások a belső uniós politikákkal és szabályokkal összeegyeztethetők

legyenek.

A Bizottság e tárgyalásokat a Tanács által e feladatának támogatására kijelölt különbizottsággal konzultálva, a

Tanács által számára kibocsátható irányelvek keretei között folytatja le. A Bizottság a tárgyalások

előrehaladásáról rendszeresen jelentést tesz a különbizottságnak és az Európai Parlamentnek. A 207. cikk (4)

bekezdése külön leszögezi, hogy e megállapodások tárgyalása és megkötése tekintetében a Tanács minősített

többséggel határoz. Kivételt jelentenek mégis a következő megállapodások, ahol egyhangú döntés szükséges:

a) A szolgáltatások kereskedelme, a szellemi tulajdon kereskedelemi vonatkozásai, valamint a közvetlen

külföldi befektetések területére vonatkozó megállapodások tárgyalása és megkötése tekintetében a Tanács

egyhangúlag jár el, ha a megállapodás olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek elfogadásához a belső

szabályok esetében egyhangúságra van szükség.

b) A kulturális és audiovizuális szolgáltatások kereskedelmére vonatkozó megállapodások tárgyalása és

megkötése tekintetében, ha fennáll a veszélye annak, hogy azok korlátozzák az Unió kulturális és nyelvi

sokszínűségét.

c) A szociális, oktatási és egészségügyi szolgáltatások kereskedelmére vonatkozó megállapodások tekintetében,

ha fennáll a veszélye annak, hogy azok komoly zavarokat okoznak az ilyen szolgáltatások nemzeti

megszervezésében, illetve korlátozzák a tagállamok ezek biztosítására vonatkozó hatáskörét.

4.3. c) A közös kereskedelempolitikával összefüggő hatásköri problémák

Külön figyelmet érdemel a 207. cikk (6) bekezdése, amely szerint a közös kereskedelempolitika területén

átruházott hatáskörök gyakorlása nem sértheti az Unió és a tagállamok közötti hatáskörök elhatárolását, és nem

vezethet a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek harmonizációjához, amennyiben

a Szerződések az ilyen harmonizációt kizárják. Ez a rendelkezés tehát jó példa arra, hogy még a klasszikus

kizárólagos hatáskörbe tartozó közös kereskedelempolitika esetében is szükségesnek látták a tagállamok, hogy a

Lisszaboni Szerződés védelmet nyújtson a tagállami hatásköröknek a megállíthatatlanul bővülő uniós

hatáskörrel szemben.

A Lisszaboni Szerződés tehát több szempontból lényegesen módosította az addig hatályos szabályokat a közös

kereskedelempolitika (külgazdaság-politika) területén.

Bővült a kereskedelempolitika fogalma, ezáltal bővült az Unió kizárólagos hatásköre is. A szolgáltatásokon és a

szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásain túl idetartoznak a közvetlen külföldi befektetések is. Az

úgynevezett vegyes szerződések – tehát ahol mind az Unió, mind pedig a tagállamok megjelennek szerződő

félként – köre lényegesen leszűkült. Ugyanakkor továbbra is kívül esik a közös kereskedelempolitika körén,

annak nemzetközi vonatkozásaival együtt, a közlekedéspolitika.

Bővült a minősített többséggel hozandó döntések köre is, jóllehet – mint láttuk – bizonyos pontosan

körülhatárolható kérdésekben továbbra is fennmarad az egyhangúság.

Lényegesen bővült az Európai Parlament hatásköre. Mivel a közös kereskedelempolitika területén az összes

belső intézkedést e rendes törvényhozási eljárás keretében kell elfogadni, a nemzetközi megállapodások

megkötése minden esetben az Európai Parlament egyetértését igényli.




Annak ellenére, hogy a Lisszaboni Szerződés áttekinthetőbbé és egyszerűbbé teszi a Nizzai Szerződés bonyolult

és nehezen értelmezhető szövegét, az új szabályozás is legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megold.

Ami a szolgáltatásokat és a szellemi tulajdonjog kereskedelmi vonatkozásait illeti, az új szöveg egyértelművé

teszi, hogy a közösségi (uniós) hatáskör kizárólagos. Az EKSz.-nek a Nizzai Szerződés által módosított szövege

[133. cikk (5) bekezdés] szerint ez a hatáskör nem volt kizárólagos. Ugyanakkor a „szolgáltatáskereskedelem és

a szellemi tulajdonjog kereskedelmi vonatkozásai” fogalmak meghatározása továbbra is nyitott maradt. A

Bíróságnak a még folyamatban lévő Bizottság kontra Tanács ügyben arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy a

Lisszaboni Szerződés előtt hatályos rendelkezések értelmében a szolgáltatásokra és a szellemi tulajdonjog

kereskedelmi vonatkozásaira nézve kizárólagos-e, vagy sem a Közösség hatásköre.13 Kokott főtanácsnok alapos

elemzés után a kérdésre azt a választ adta, hogy e kizárólagos hatáskör az EKSz. 133. cikk (5) bekezdése alapján

nem állapítható meg annak ellenére, hogy az ezeken a területeken fennálló kizárólagos hatáskör kétségkívül

növelné a Közösség külső fellépésének hatékonyságát. A szóban forgó rendelkezés azonban nem alapozza meg

a kizárólagos hatáskört, mivel a szöveg a szolgáltatások és a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásai

esetében külön, önálló jogalapot teremt a közösségi fellépésre és sorolja ezeket a területeket a közös

kereskedelempolitika, tehát a kizárólagos hatáskör keretei közé. A főtanácsnok következtetéseinek különösen

azok a részei érdemelnek figyelmet, amelyek külön hivatkoznak a Lisszaboni Szerződés akkor még nem

hatályos rendelkezéseire, és kiemelik, hogy a Nizzai Szerződés nem tette meg azt a lépést, amit a Lisszaboni

Szerződés már igen, azt ugyanis, hogy a szolgáltatáskereskedelmet, valamint a szellemi tulajdonjogok

kereskedelmi vonatkozásait kifejezetten besorolta a kereskedelempolitika körébe, és ezzel – szemben a Nizzai

Szerződéssel – egyértelműen megteremtette e kizárólagos közösségi (uniós) hatáskör jogalapját.

A szolgáltatáskereskedelem és a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásai tekintetében tehát a

kizárólagos hatáskör kérdése eldőlt, ezeket a megállapodásokat a jövőben kizárólag az Európai Unió fogja

megkötni. A területek pontos határai azonban továbbra is nyitottak, és a minősített többséggel, valamint az

egyhangúlag hozandó döntések közötti határvonal pontos megvonása is nagy valószínűséggel a Bíróság

gyakorlatára vár.

4.4. d) A külföldi közvetlen befektetések kérdése

Az igazi dilemmát azonban nem ez a kérdés, hanem a közvetlen külföldi befektetésekkel kapcsolatos hatáskörre

vonatkozó rendelkezés alkalmazása jelenti majd. Az idézett 207. cikk (1) bekezdése ugyanis egyértelműen a

közös kereskedelempolitikába, tehát a kizárólagos uniós hatáskörbe sorolja a közvetlen külföldi befektetéseket.

Ez a rendelkezés számos olyan problémát vet fel, amelynek egyelőre nem látszik a megoldása, és minden

valószínűség szerint a jövőbeni jogvitákban csak a Bíróság által hozandó ítéletek teremthetnek majd valamelyest

tisztább helyzetet. Ez a besorolás alapvető változást hoz létre a tagállamok és az Unió közötti hatáskörök

megosztásában. Eddig ugyanis a külföldi beruházásokra vonatkozó szabályozás – például a külföldi ellenőrzés

alatti vállalkozások államosítása vagy kisajátítása és az ezzel összefüggő beruházási jogi kérdések – a

tagállamok hatáskörébe tartoztak. Ezzel volt összhangban, hogy az egyes tagállamok különböző kívülálló

országokkal nagyszámú kétoldalú beruházásvédelmi egyezményt kötöttek (Németországnak például több mint

100 ilyen megállapodása van). Ezeknek a kétoldalú megállapodásoknak a nagy többsége ma is hatályos, és az

sem világos, hogy mi lesz a sorsuk a Lisszaboni Szerződés által létrehozott kizárólagos uniós hatáskör fényében.

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 351. cikke szerint ezeket a szerződéseket a tagállamoknak újra

kell tárgyalniuk annyiban, amennyiben nem egyeztethetőek össze az uniós szabályokból fakadó

kötelezettségeikkel. Önmagában a „külföldi közvetlen befektetés” fogalma is tisztázatlan. Abban feltehetően

egyetértés lesz, hogy a közvetlen külföldi befektetések nem foglalják magukban az úgynevezett portfólió-

befektetéseket, mivel ezek az általános felfogás szerint nem tekinthetők közvetlennek, tehát nem esnek a FDI

(Foreign Direct Investment) körébe. A fogalommeghatározáson túl is felvethető, hogy a kizárólagos uniós

hatáskör valójában csak a letelepedés előtti (pre-establishment) szabályozásra vonatkozik és a letelepedés utáni

beruházásvédelmet már nem érinti, ez utóbbi tehát maradna a tagállamok hatáskörében. Önmagában persze az

EUMSz. szövege nem utal arra, hogy csak a letelepedés előtti, tehát a piacra jutással kapcsolatos kérdések

tartoznának uniós hatáskörbe és ez az értelmezés kétségkívül módosítaná az EUMSz. szövegét. Az uniós

hatáskör korlátozásának hívei természetesen a 207. cikk (6) bekezdésében foglalt rendelkezésre tudnak

hivatkozni, amely szerint a 207. cikkben meghatározott hatáskörök gyakorlása nem érinti az Unió és a

tagállamok közötti hatáskörök megosztását. Ugyanakkor a 207. cikk saját maga osztja újra ezeket a hatásköröket

akként, hogy – többek között – a közvetlen külföldi befektetéseket a közös kereskedelempolitikához, tehát

kizárólagos uniós hatáskörbe utalja.

13 Kokott főtanácsnok indítványa a C-13/07. sz. Bizottság kontra Tanács ügyben.




E példa azt mutatja, hogy a Lisszaboni Szerződés egyes rendelkezéseinek megfogalmazásánál sem jártak el

minden esetben teljes körültekintéssel a szerződő felek. A közvetlen külföldi befektetések sommás uniós

hatáskörbe utalása elméletileg tetszetős megoldás lehet, a gyakorlatban azonban – legalábbis korlátozás nélkül –

kivitelezhetetlen és irreális. Ez egyike azoknak a kérdéseknek, ahol a Bíróságnak kell majd józan és ésszerű

korlátokat felállítania, szükség esetén az EUMSz. rendelkezéseinek rugalmas értelmezése útján. Az európai

integráció történetében ez egyáltalán nem új jelenség. Tekintettel arra, hogy magát az integrációs folyamatot a

valóság alakítja, ugrásokon, megtorpanásokon és visszalépéseken keresztül, a Szerződések szövegét is

folyamatosan igazítani kell a valósághoz, akár úgy, hogy a Bíróság bővíti az integrációs kereteket, akár úgy –

mint várhatóan a közvetlen külföldi befektetések fogalmának értelmezése esetében –, hogy visszafogja, mérsékli

az át nem gondolt lépések hatását.

5. 5. A közös kereskedelempolitika és a GATT/WTO-szabályok

5.1. a) A szabályozási szintek jelentősége a nemzetközi kereskedelem szabályozásában

Az Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után az egyik leglényegesebb kérdés, hogy a kereskedelempolitikára

vonatkozó globális szabályozások, így a GATT/WTO szabályrendszere és az uniós jog közötti viszony fog-e

változni, és ha igen, milyen mértékben. E kérdésnek a globális szabályozási rendszerek és az Európai Unió joga

közötti kapcsolat szempontjából van döntő jelentősége. A GATT/WTO-szabályok és az európai jog közötti

kapcsolat mikénti alakulása ugyanis a globális rendszerek egészének a működését befolyásolja, és általában

kihat a globális és a regionális (integrációs) normák viszonyára, egymásra hatására és jövőbeni alakulására.

A jogi normáknak jelenleg négy különböző szintje határozható meg. Az első az univerzális vagy kvázi

univerzális szabályok csoportja, amelyek a globális rendszer szabályozását veszik célba. Felsorolásuk lehetetlen,

de e csoporton belül különlegesen fontos szerepet töltenek be például a környezetvédelmi és a témánk

szempontjából releváns nemzetközi kereskedelmi szabályozások. A második csoportot a regionális integrációk

szabályai alkotják, ezen belül a nemzetközi jog hagyományos ismérvein túllépő egyetlen valóságos

szabályrendszer, az Európai Unió joga. A harmadik csoportot a szuverén államok ún. „nemzeti” szabályozásai

alkotják, a hagyományos „belső” jog, míg a negyedik csoportba az állam alatti szintű, de jogi erővel bíró

normák tartoznak, amelyek szerepe az államokon belüli regionalizmus erősödésével, a szubszidiaritás és

decentralizáció erőteljesebb érvényesülésével feltehetően növekedni fog. E négy csoporttól elkülönülő, önálló

minőséget alkotnak azok a normák, amelyek mögött nem áll állami akarat és szankció, de amelyek egyre

erőteljesebb tényleges szerepet játszanak az emberi magatartás, ezen belül a gazdasági élet szereplőinek

magatartása befolyásolásában és irányításában, például a szakmai szövetségek, érdekképviseletek szabályozásai.

A globális jogfejlődés jövőjét döntően az említett négy csoportba sorolt normarendszer egymás közti

viszonyának alakulása és egymásra hatása határozza meg. A második és a harmadik csoport közötti viszony

mind az uniós jognak, mind pedig a tagállamok alkotmányjogának kiemelt jelentőségű területe. Elegendő itt

csupán a Bíróságnak a közösségi jog elsődlegességére vonatkozó joggyakorlatára utalni.14 Az állam alatti,

regionális szabályoknak és az állami szintű normáknak a viszonya pedig a területi önrendelkezés és autonómia

politikailag különösen fontos és érzékeny kérdéseit veti föl. Nem kevésbé meghatározó jelentőségű azonban az

első és a második csoport közötti kapcsolatrendszer mikénti alakulása sem, hiszen ez befolyásolja az európai

integrációnak a globális rendszereken belüli, tehát a világban betöltött szerepét, és nem kis részben ettől függ az

is, hogy hogyan alakulnak a globális szabályozások. Ebből a szempontból nagyon lényeges és tanulságos a

Bíróságnak a GATT/WTO-szabályrendszerrel kapcsolatos, évtizedek óta követett gyakorlata.

5.2. b) Az uniós jog és a GATT/WTO-megállapodások viszonya

Valamely közösségi jogszabály és az Európai Közösség (Unió) által elfogadott nemzetközi egyezmény ütközése

esetén a Bíróság már évtizedekkel ezelőtt leszögezte a saját jogát arra, hogy a nemzetközi egyezmény és a

közösségi jogszabály ütközéséből eredő érvénytelenséget vizsgálja, s adott esetben a közösségi jogszabály

érvénytelenségét kimondja.15 Az EKSz. 300. cikk (7) bekezdése nyomán EUMSz. 216. cikk (2) bekezdésében

ismét leszögezett tétel, hogy az Unió által megkötött megállapodások kötelezőek az Unió intézményeire és

14 6/64. sz. Flaminio Costa kontra E.N.E.L. ügy, EBHT [1964] 1141. o. 15 21-24/72. sz. International Fruit Company NV és társai kontra Produktschap voor Groenten en Fruit egyesített ügyek, EBHT [1972] 1219. o.




tagállamaira. Az Unió által kötött nemzetközi megállapodások tehát elsőbbséget élveznek a másodlagos

közösségi joggal szemben, és ha a közösségi intézmények által hozott rendeletek az Unió által elfogadott

nemzetközi szerződésbe ütköznek, akkor főszabályként a nemzetközi szerződésbe ütköző uniós jogi előírás

érvénytelen, és azt a Bíróság annak is fogja nyilvánítani.

Ez a főszabály azonban éppen a nemzetközi kereskedelemre vonatkozó multilaterális egyezmények körében,

közelebbről a GATT/WTO-megállapodások területén nem, illetve csak különleges feltételek fennállása esetén,

kivételesen érvényesül. A nemzetközi kereskedelmi szabályozás körében tehát a nemzetközi jog és a közösségi

jog kapcsolatára vonatkozó főszabály kivétellé változik, ami azt jelenti, hogy a közösségi jog és a GATT/WTO-

megállapodások ütközésének esetén a Bíróság nem állapítja meg a közösségi jogsértést, és a nemzetközi

megállapodást annak ellenére nem ruházza fel közvetlen hatállyal, hogy az adott nemzetközi szerződést a

Közösség belső rendszere, tehát a közösségi jog részévé tette.16

A Bíróság ezt a jogtételt a Léon Van Paris NV kontra Belgish Interventie en Restitutie Bureau ügyben is

megerősítette, ahol a tényállás nemcsak azt tartalmazta, hogy a közösségi rendeletek tartalma nem állt

összhangban a vonatkozó nemzetközi szerződés, sőt szerződések (a GATT 1994. XIII. cikke, valamint az

Európai Gazdasági Közösség és a Cartagena Megállapodás, illetve annak tagállamai között létrejött,

úgynevezett Keretmegállapodás) és az e megállapodásokat a közösségi jogba inkorporáló vonatkozó rendeletek

között, hanem azt is, hogy a nemzetközi megállapodások megsértésének tényét a GATT/WTO vitarendezési

eljárás keretében életre hívott panel, majd ezt követően a WTO Vitarendezési Testület (Dispute Settlement

Body, DSB) is megállapította.17

A Bíróság ebben az ügyben 2005-ben hozott ítéletében kimondta, hogy a gazdasági élet szereplői a tagállami

bíróság előtt folyó eljárásban nem hivatkozhatnak arra a tényre, hogy a közösségi jogalkotás

összeegyeztethetetlen a WTO bizonyos szabályaival, még abban az esetben sem, ha az Európai Közösség által

szintén jóváhagyott, a vitarendezési eljárásra vonatkozó megállapodás (Understanding) alapján eljáró DSB a

közösségi jogszabályról kimondta, hogy az összeegyeztethetetlen a WTO szabályaival.

Az indokolás hivatkozik arra a töretlenül alkalmazott elvre, amely szerint a WTO-megállapodások a

természetük és szerkezetük következtében főszabályként nem tartoznak azok közé a szabályok közé, amelyek

körében a Bíróság felülvizsgálja a közösségi intézmények által hozott intézkedések törvényességét. E tétel

szerint a közösségi intézkedések jogszerűségének a bírói felülvizsgálatára ebben a körben csak akkor van

lehetőség, ha a Közösség a WTO-val összefüggésben egy különleges kötelezettséget (particular obligation)

kívánt érvényesíteni, vagy pedig amikor a közösségi intézkedés a WTO-megállapodások pontosan

meghatározott rendelkezéseire kifejezetten hivatkozik. Az ítélet utal arra, hogy a WTO vitarendezési rendszere a

felek közötti tárgyalásokra különleges súlyt helyez, és a vitarendezés fő célja a sérelmes intézkedések

visszavonása. Ha pedig ez nem lehetséges, kompenzációt lehet nyújtani vagy a sérelmet szenvedő fél az

intézkedés visszavonásáig felfüggesztheti valamely általa nyújtott kedvezmény vagy más kötelezettségvállalás

végrehajtását. Ha tehát valamely tagállam nem hajtja végre ésszerű időn belül a DSB ajánlásait és határozatait, s

a kompenzációra vonatkozó tárgyalások sem járnak eredménnyel, a sérelmet szenvedő fél felhatalmazást kérhet

a DSB-től arra, hogy felfüggessze a WTO-megállapodások alapján járó koncessziónak vagy más

kötelezettségnek az alkalmazását. Abban az esetben, ha a bíróságok a WTO-megállapodásokkal össze nem

egyeztethető hazai jogszabályok alkalmazását eleve kizárnák, megfosztanák a törvényhozó és végrehajtó

hatalmat attól a lehetőségtől, hogy tárgyalásos rendezést érjen el a vitában.

Az ítélet értelmében, ha a Közösség bíróságai jogot nyernének arra, hogy felülvizsgálják a közösségi

intézkedések jogszerűségét, akkor ez hátrányosan érintené a Közösségnek azt a törekvését, hogy összhangba

hozza a WTO-megállapodásokban foglalt kötelezettségeit a vállalt kötelezettségeivel. Önmagában az a

körülmény, hogy a DSB döntésében meghatározott határidő lejárt, nem jelenti azt, hogy a Közösség kimerítette

a vita megoldásának minden lehetőségét. Mindebből az következik, hogy a vonatkozó közösségi rendeletek nem

értelmezhetők akként, mint amelyek valamely „különleges kötelezettség” végrehajtását szolgálják, és nem

tekinthetők ezek az intézkedések olyannak, amelyek „kifejezetten hivatkoznak a WTO-megállapodások

specifikus rendelkezéseire”. Külön figyelmet érdemel az indokolás utolsó érve, amely egy korábbi döntést

idézve arra hivatkozik, hogy ha a közösségi bíróságok elfogadnák a közvetlen felelősséget azért, hogy

16 C-149/96. sz. Portugál Köztársaság kontra Tanács ügy, EBHT [1999] I-8395. o.; C-307/99. sz. OGT Fruchthandelsgesellschaft mbH

kontra Hauptzollamt Hamburg-St. Annen ügy, EBHT [2001] I-3159. o.; C-27/00. és a C-122/00. sz. The Queen kontra Secretary of State for

the Environment, Transport and the Regions, ex parte Omega Air Ltd. (C-27/00. sz. ügy) és Omega Air Ltd, Aero Engines Ireland Ltd. és Omega Aviation Services Ltd. kontra Irish Aviation Authority (C-122/00. sz. ügy) ügyek, EBHT [2002] I-2569. o.; C-76/00. P. sz. Petrotub

SA és Republica SA kontra Tanács ügy, EBHT [2003] I-79. o.; C-93/02. P. sz. Biret International SA kontra Tanács ügy, EBHT [2003] I-

497. o. 17 C-377/02. sz. Léon Van Parys NV kontra Belgisch Interventie- en Restitutiebureau (BIRB) ügy, EBHT [2005] I-1465. o.




biztosítsák a közösségi jognak a WTO szabályaival való összhangját, ez megfosztaná a Közösség jogalkotó és

végrehajtó szerveit attól a mérlegelési lehetőségtől, amelyet a Közösség kereskedelmi partnereinek hasonló

szervei élveznek.18 „Az bizonyos, hogy a megállapodások szerződő felei, köztük a Bizottság kereskedelmi

szempontból legfontosabb partnerei a WTO-megállapodások tárgya és célja alapján éppen arra a következtetésre

jutottak, hogy e megállapodások nem tartoznak azon jogi normák közé, amelyek alapulvételével bíróságaik a

belső jogszabályaik jogszerűségét vizsgálják. A viszonosság ilyen hiánya – ha elfogadják – azzal a kockázattal

járna, hogy kiegyensúlyozatlanná válna a WTO-szabályok alkalmazása.”

A kérdésre a világos választ tehát ez az utolsó érv adja meg. A Bíróság nem ismerheti el a WTO-szabályok

közvetlen hatályát, azt tehát, hogy a WTO-szabályokkal ütköző közösségi jogszabályok megtámadhatók

legyenek a közösségi bíróságok előtt. Ebben az esetben ugyanis az Európai Unió hátrányba kerülne az Egyesült

Államokkal szemben, hiszen a WTO-szabályokba ütköző közösségi rendeleteket bírói felülvizsgálat útján

érvénytelennek lehetne minősíteni. Ez pedig azt jelentené, hogy elvesztené manőverezési és alkudozási

lehetőségét mindazokban az esetekben, amikor egyébként a közösségi jogszabályoknak a nemzetközi

jogszabályokkal való ütközését az erre hivatott vitarendezési fórum már megállapította.

Így érvényesült tehát a nemzetközi jog elsőbbsége és az EKSz. már hivatkozott 300. cikk (7) bekezdése, amely

szerint a Közösség által kötött nemzetközi megállapodások kötelezőek a Közösség intézményeire és a

tagállamokra. Mindez persze csak a nemzetközi kereskedelmi szabályozásokra, tehát a WTO rendszerében

létrejött megállapodásokra és az azokban foglalt jogok és kötelezettségek túlnyomó részére vonatkozik. A

GATT 1994. XIII. cikke egyébként meglehetősen egyértelmű kötelezettségeket fogalmaz meg, és ennek

fényében nehéz átlátni, hogy voltaképpen mikor van szó „különleges kötelezettség” elfogadásáról, olyan

kötelezettségről tehát, amelyre a gazdasági élet szereplői közvetlenül hivatkozhatnak és jogot alapíthatnak. Az

utolsó érv azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy a nemzetközi kereskedelempolitikai viták színtere nem az a

terület, ahol a jogdogmatikai finomságoké a meghatározó szerep, és ezekben a vitákban túlságosan nagy a tét

ahhoz, hogy a szélesebb értelemben vett reciprocitás ne érvényesüljön. Kérdés persze, hogy mennyiben felel ez

meg a jogállamiság követelményeinek, s mennyiben elégíti ki azt a megalapozott várakozást, amely a

Bíróságnak a jog uralmának a betartásával és betartatásával kapcsolatos különleges küldetéséhez és ezzel

összefüggésben az európai integrációs folyamat előrevitelében betöltött rendkívüli szerepéhez fűződik.

A WTO-megállapodások szabályai persze valóban különleges rendszert alkotnak. A GATT maga eredetileg

szinte „soft law”-ként indult, majd fokozatosan keményedett. A WTO létrehozásával kapcsolatos egyik

legfontosabb várakozás éppen az volt, hogy e szabályok „megszegésükkel szentesített” jellege megváltozik, és

ennek érdekében a vitarendezési eljárás is kvázi judiciárius eljárássá változik, ahol megfordul a korábbi

szabályozás logikája, és nem a vitarendezési fórum határozatának végrehajtásához, hanem a végrehajtás

elkerüléséhez kell egyhangúság. Ez pedig azt jelenti, hogy a DSB határozatait végre kell hajtani, hacsak a

vitarendezést kezdeményező, jogaiban megsértett fél nem tekint el a végrehajtástól. A korábbi puha normáknak

ezt a célzott keményedését és valóságos nemzetközi jogszabállyá változását – jól felfogott és érthető érdekek

következtében – a Bíróság, legalábbis az említett ügyben, nem kívánta figyelembe venni. Kérdés, hogy a

Lisszaboni Szerződésnek a nemzetközi jog különleges szerepére, a világkereskedelem harmonikus fejlődésének

biztosítására vonatkozó rendelkezései változtatnak-e majd ezen a gyakorlaton. E kérdés végső soron az

univerzális-globális szabályozások és az uniós jog közötti kapcsolat mélyebb rétegeibe vezet, s a

világkereskedelmi rendszer multilaterális szabályozásának, sőt általában az univerzális nemzetközi normák

szerepének jövőbeni alakulását érinti.

Önmagában a tételes jogi helyzet lényegesen nem módosult, hiszen az EKSz. már kimondta azt az EUMSz.-ben

is megerősített tételt, hogy a Közösség és a kívülálló államok, valamint a nemzetközi szervezetek között létrejött

megállapodások kötelezőek a Közösség intézményeire, illetve tagállamaira. Ugyanakkor a nemzetközi jog

szigorú betartásának követelménye mind az Európai Unióról szóló, mind pedig az Európai Unió működéséről

szóló szerződésben markánsan megjelenik, és a kérdés szempontjából az sem közömbös, hogy az Európai Unió

külső tevékenységének egésze azonos elvek és szabályok alá esik-e. Láttuk, hogy az Unió külkapcsolatainak

egészével kapcsolatos legfontosabb változás a Lisszaboni Szerződésben az, hogy a korábbi fragmentált,

különböző pillérekre épülő rendszer egységessé válik, és az Unió külső tevékenységének, nemzetközi

fellépésének egészére, a nemzetközi megállapodások megkötésére elvileg azonos elvek és szabályok nyernek

alkalmazást. Mindez persze nem akadályozza, hogy a Bíróság a GATT/WTO-szabályokkal kapcsolatban

fenntartsa és tovább folytassa a jelenlegi gyakorlatát, hivatkozva arra, hogy itt olyan sajátos nemzetközi jogi

normákról van szó, amelyek esetében az eddigi döntéseiben leszögezett különleges szempontoknak továbbra is

érvényesülniük kell, ennek következtében a GATT/WTO-normáknak nem adható meg a közvetlen végrehajtás

lehetősége.

18 Az idézett eset a C-149/96. sz. Portugál Köztársaság kontra Tanács ügy, EBHT [1999] I-8395. o. volt.




A nemzetközi jogi normák és az uniós jog kapcsolatának másik fontos kérdése a most formálódó univerzális

pénzügyi szabályozások és az uniós jog viszonya. Az univerzális szabályozások eddig elsősorban az

árukereskedelem, majd a szolgáltatáskereskedelem területét fogták át, és jelenleg kétségkívül a GATT/WTO

szabályrendszere és az ehhez kapcsolódó vitarendezési mechanizmus tekinthető a nemzetközi kapcsolatok

területén a legfejlettebb és leghatékonyabban érvényesülő szabályozásnak. A több mint 60 esztendős fejlődést

maga mögött tudó GATT/WTO-rendszer fokozatosan keményedett és bővült, az eredetileg lágy (soft)

szabályozás nemzetközi jogi erővel rendelkező normarendszerré alakult, megfelelő szervezeti hátteret (WTO) és

ténylegesen érvényesülő vitarendezési rendszert kapott.

5.3. c) Új kihívások a nemzetközi kereskedelem szabályozásában

Az univerzális nemzetközi szabályozás első nagy hulláma a nemzetközi gazdasági kapcsolatok területén a 19.

század végén jelentkezett, hiszen a gazdasági kapcsolatok nemzetköziesedésének ekkor történt hallatlan

előretörését a jogfejlődés sem hagyhatta válasz nélkül, sem a közjog, sem pedig a magánjog területén. Ami a

közjogi szabályozást illeti, a 19. század végére létrejött a legnagyobb kedvezmény elvén alapuló kétoldalú

kereskedelmi és hajózási egyezményeknek az egész „civilizált” világra kiterjedő rendszere, amely az egyenlő

elbánás elvét a legnagyobb kedvezmény elve jogi technikájának általános alkalmazása révén univerzálissá tette,

tartalmilag tehát hasonló eredményt hozott létre többoldalú szabályozás hiányában is, mint jó néhány évtizeddel

később a világkereskedelem multilaterális szabályozását megteremtő GATT. A magánjog területén pedig ebben

az időszakban kötettek meg a szellemi alkotások védelméről szóló egyezmények, mind a szerzői jog,19 mind

pedig a szabadalmi jog20 területén. Ekkor születtek meg a nemzetközi árufuvarozást szabályozó egyezmények

is.21 1893-ban jött létre a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia,22 döntően azért, mert a kereskedelmi és

gazdasági kapcsolatok felerősödése, a termelési tényezők egyre szabadabb áramlása a személyi kapcsolatok

lényeges bővülését és az ebből következő jogi kérdések nemzetközi szabályozásának az igényét is magával

hozta.

A nemzetközi kereskedelem és gazdaság fejlődésének első nagy hulláma, ezzel a klasszikus liberalizmus

aranykora az I. világháború kitörésével véget ért. A második nagy hullám a Bretton Woods-i rendszer

megteremtésével indult, megszületett a világkereskedelem multilaterális szabályozási kerete, és létrehozták

azokat a pénzügyi intézményeket is, amelyek eredeti funkciója a nemzetközi pénzügyi rendszer felügyelete, a

fizetési mérlegek egyensúlyának elősegítése és a rendszer egészének működését veszélyeztető

egyensúlyhiányok orvoslása lett volna. E második nagy hullám magánjogi eredményei pedig az UNCITRAL,23

az UNIDROIT24 és más nemzetközi szervezetek keretében létrejött egységes szabályok, a Bécsi Vételi

Egyezménytől25 a lízing26 és a faktoring27 szabályozásáig mind azt bizonyítják, hogy a jogfejlődés kevés késéssel

és átfogóan reagált a nemzetközi áru- és szolgáltatáskereskedelem hihetetlen mértékű fejlődésére.

Elsősorban az árukereskedelem területén tehát mind a közjogi, mind pedig a magánjogi szabályozás lépést

tartott a gazdaság internacionalizációjával. Maga a GATT, a szolgáltatáskereskedelemre vonatkozó GATS-szal,

majd az 1990-es évek elején létrehozott kódexek és szabályozások átfogó rendszerével minden későbbi bírálat

ellenére is betöltötte szerepét, hiszen az elmúlt évtizedekben a világkereskedelem végig dinamikusabban

fejlődött, mint maga a gazdaság, a világ teljes összterméke növekedésének tehát egyik meghatározó tényezője a

világkereskedelem növekedése volt. A GATT, ez az alkalmazási körében korlátozott, jogi természetében

messzemenően tökéletlen és szervezet nélküli megállapodás tehát az eredeti céljait, a gazdasági növekedés és

foglalkoztatottság előmozdítását elérte.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga a 19. és a 20. században végbement látványos fejlődés után a 21.

század elejére maga is válságba került. Ennek döntő az oka, hogy az utóbbi évtizedben nem tudott lépést tartani

a hihetetlenül felgyorsult változásokkal, a tőke- és pénzáramlás mennyiségének megsokszorozódásával és

felgyorsulásával, és korábban ritkán látott mértékben lemaradt a technológiai és gazdasági átalakulások mögött.

19 Lásd például az irodalmi és a művészeti művek védelméről szóló 1886-os Berni Uniós Egyezményt. 20 Lásd például az ipari tulajdon oltalmára létesült 1883-as Párizsi Uniós Egyezményt. 21 Lásd például a vasúti árufuvarozásról szóló 1890-es Berni Egyezményt. 22 A Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia a nemzetközi magánjog egységesítésére életre hívott nemzetközi kormányközi szervezet. 23 UNCITRAL: az ENSZ Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága. 24 UNIDROIT: a Magánjog Egységesítésének Nemzetközi Intézete. 25 Az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben, az 1980. évi április hó 11. napján kelt

Egyezménye. Magyarországon kihirdette az Egyesült Nemzeteknek az áruk nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló, Bécsben, az 1980.

évi április hó 11. napján kelt Egyezménye kihirdetéséről szóló 1987. évi 20. törvényerejű rendelet. 26 UNIDROIT Egyezmény a nemzetközi pénzügyi lízingről (Ottawa, 1988. május 28.). Magyarországon kihirdette az 1997. évi LXXXVI.

törvény a nemzetközi pénzügyi lízingről szóló, Ottawában, 1988. május 28-án kelt UNIDROIT Egyezmény kihirdetéséről. 27 UNIDROIT Egyezmény a nemzetközi faktoringról (Ottawa, 1988. május 28.). Magyarországon kihirdette az 1997. évi LXXXV. törvény a nemzetközi követelés-vételről szóló, Ottawában, 1988. május 28-án kelt UNIDROIT Egyezmény kihirdetéséről.




Mindez párosul a jogi szabályozások geometriájának, térszerkezetének alapvető átalakulásával, a különböző

szabályozási szintek versenyével és a szintek közötti határvonalak elmosódásával, a hagyományos hierarchia

felbomlásával, a nem állami szabályok erőteljes megjelenésével, helyük és szerepük tisztázatlanságával, az

egyes szabályozási területek közötti összhang hiányával és a szabályok kikényszeríthetőségének

bizonytalanságával. E destruktív káoszban kell megtalálni a kivezető utat, amely viszonylagos rendet,

egyensúlyt és átláthatóságot teremt ebben az új geometriában.

Nem ez történt a nemzetközi pénz- és tőkemozgás területén. A közjogi szabályozás kudarca ismert, a Bretton

Woods-i intézmények nem tudták betölteni eredeti funkciójukat. A Nemzetközi Valutaalap (International

Monetary Fund, IMF) képtelen volt a globális pénzügyi rendszer egyensúlyhiányainak felügyeletére és

kezelésére. Tetézte ezt egy alapvetően elhibázott hitelezési politika, mely a bajba került hitelfelvevőtől

takarékosságot követelt, és az ezzel előidézett negatív keresleti sokk a legtöbb esetben nem enyhítette, hanem

súlyosbította az érintett országok gazdasági válságát. Ennek többek között az volt a következménye, hogy egyes

közepesen fejlett országok nem költötték el megtakarításaikat, hanem inkább felhalmozták azokat, hogy baj

esetén ne kelljen az IMF-hez fordulniuk. (Így tett szert Kína több trillió dollár tartalékra, amelyből viszont

finanszírozni tudja a világ legnagyobb fizetési hiányt tartósan produkáló országát, az Egyesült Államokat.) Ez

az iszonyatos globális egyensúlyhiány ugyanúgy nem kapott nemzetközi jogi szabályozást, mint ahogy a hitel-

és pénzpiacon megjelenő új termékek sem kaptak megfelelő figyelmet, nemcsak a nemzetközi, hanem még a

nemzeti jogalkotók részéről sem. Újabb és újabb, egyre bonyolultabb és áttekinthetetlenebb pénzügyi termékek

(credit default swaps, CDS) jelentek meg, amelyek jogi struktúráját hovatovább már senki sem értette. A

szabályozásra tett halovány kísérletek éppúgy eredménytelenek maradtak, mint az új termékek és fogalmak

beépítési kísérlete az egyes polgári jogok hagyományos rendszerébe.

Nem véletlen, hogy most, amikor világossá vált az univerzális nemzetközi jogi normák megteremtésének igénye

a pénz- és tőkekapcsolatok területén is, mindenki a GATT/WTO-rendszerre, annak példájára és modelljére

hivatkozik. Ami a tőkemozgásokat illeti, a működő tőkeberuházások területét széles körben rendezik a kétoldalú

beruházásvédelmi megállapodások, és ezzel voltaképpen ezek a kétoldalú egyezmények hasonló helyzetet

hoznak létre a nemzetközi beruházások területén, mint amelyet a 19. században a nemzetközi kereskedelem és

hajózás területén a már említett, a legnagyobb kedvezményes elbánás elvére épülő kétoldalú megállapodások

teremtettek. E kétoldalú megállapodások azonban lényegében egyetlenegy célkitűzésnek vannak alárendelve,

nevezetesen a fogadó országban megjelenő külföldi tőke biztonsági szempontjának. A globális tőke- és

pénzmozgást multilaterális szabályok nem rendezik, és az IMF éppen azon a területen mondott csődöt, ahol

eredeti és fontos feladatát be kellett volna töltenie. Ugyanez a helyzet a magánjog területén is, hiszen amíg

például az áruk nemzetközi adásvételét ma egy egyre jobban működő nemzetközi egyezmény, a Bécsi Vételi

Egyezmény szabályozza, a részvényekre és üzletrészekre, tehát a vállalatok nemzetközi adásvételére nézve

nincs nemzetközi szabályozás.

Mint láttuk, az EUMSz. a közvetlen külföldi beruházásokra vonatkozóan is kizárólagos uniós hatáskört teremt.

Ha ez így van, akkor előbb-utóbb megjelenik az erre vonatkozó uniós szabályozás igénye is. Ami például a

nemzetbiztonsági szempontból lényeges, stratégiai iparágak, illetve gazdasági tevékenységek védelmét illeti, az

Unió eddig elzárkózott a közösségi szintű jogszabályok meghozatalától, és a kérdés rendezését – nyilvánvaló

ellentétben a Lisszaboni Szerződés már elkészült szövegével – a tagállamok jogalkotására bízta. Ami viszont a

pénzügyi rendszer szabályozását illeti, ez a folyamat már megindult, és a közeljövőben minden valószínűség

szerint jelentős lendületet kap. A jövő mutatja meg, hogy egyrészt lesz-e egységes, a tőkemozgásokra vonatkozó

szabályozás, hogyan alakul a pénzügyi rendszer szabályozására irányuló, már megindult folyamat, és mi lesz

ezeknek az uniós szintű szabályozásoknak és a szintén alakulóban lévő univerzális (globális) nemzetközi

szabályozásoknak a viszonya.


A. függelék - Rövidítések jegyzéke

EFTA Európai Szabadkereskedelmi Társulás (European Free Trade Association)

EGKSz. Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés

EKSz. Az Európai Közösséget létrehozó szerződés

ESZAK Európai Szén- és Acélközösség

EUMSz. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés

EURATOM Európai Atomenergia-közösség

EUSz. Az Európai Unióról szóló szerződés

GATS Szolgáltatáskereskedelemre vonatkozó nemzetközi egyezmény (General Agreement on Trade in

Services)

GATT Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade)

GSP Kedvezmények Általánosított Rendszere (Generalized System of Preferences)

IMF Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund)

KGST Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa

OECD Nemzetközi Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (Organization for Economic

Cooperation and Development)

TRIPS Szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásait szabályozó megállapodás (Agreement on Trade-Related

Aspects of Intellectual Property Rights)

WTO Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation)


Irodalom

[] Arnull, A.. The General Principles of EEC Law and the Individual. . . London–Leicester . 1990. . .

[] Arnull, A. M., Dashwood, A. A., Ross, M. G., és Wyatt, D. A.. European Union Law. 4. kiad.. . . London .

2000. . .

Baudenbacher, C. és Buschle, D.. „Niederlassungsfreiheit für EWR-Gesellschaften nach Überseering”. . IPRax.

. . 2004. . . Heft 1.

Behrens, P.. „Die Konvergenz der wirtschaftlichen Freiheiten im europäischen Gemeinschaftsrecht”. .

Europarecht. . . 1992. . . Heft 2.

Berke , Barna. „Az Európai Közösség társasági jogi jogalkotása”. 77–134. Európai társasági jog. . Budapest .

2000. . . . Miskolczi Bodnár , Péter .

[] Berman, G. A., Goebel, R. J., Davey, W. J., és Fox, E. M.. European Community Law. . . St. Paul . 1993. . .

[] Bermann, G. A., Goebel, R. J., Davey, W. J., és Fox, E. M.. Cases and Materials on European Union Law. . .

St. Paul . 2002. . .

[] Bleckmann, A.. Europarecht. Das Recht der Europäischen Gemeinschaft. 5. kiad.. . . Köln–Berlin–Bonn–

München . 1990. . .

[] Bóka , Éva. Az európai egységgondolat fejlődéstörténete. . . Budapest . 2002. . .

[] Boytha , György és Papp , Mónika. Az Európai Unió létrejötte, intézményrendszere és jogforrásai. . .

Budapest . 2001. . .

[] , . Commission Staff Working Document. Special rights in privatised companies in the enlarged Union . a

decade full of developments. . . Brussels . 22.7.2005. . .

[] , . Communication of the Commission on certain legal aspects concerning intra-EU investment. C/2005/4080.

. . Brussels . 21.10.2005. . .

[] Craig, P. és De Búrca, G.. EC Law Text, Cases, and Materials. . . Oxford . 1995. . .

[] Cranston, R.. The Single Market and the Law of Banking. . . London . 1995. . .

[] De Cruz, P.. Comparative Law in a Changing World. . . London . 1995. . .

Dougan, Michael. „Minimum Harmonization and the Internal Market”. . Common Market Law Review. . . 2000.

. 37. 4.

[] Erdős , Gabriella , Földes , Gábor , Őry , Tamás , és Véghelyi , Mária. Az Európai Közösség adójoga. . .


[] Gordos , Árpád. A magyar jojó Európában. Alapkérdések, belső piac, távlatok. . . Szombathely . 2002. . .

Gormley, L.. „Quantitative restrictions and measures having equivalent effect. All that glitters is not gold?”. .

ELRev. . . 1996. . . 21.

Hajdú, József és Lukács, Éva. „Népességmozgások és szociális védelem az Európai Unióban”. . Migráció és

Európai Unió. . Budapest . 2001. . . . Lukács, Éva. Király, Miklós.

[] Handoll, J.. Free movement of Persons in the EU. . . Chichester – New York . 1995. . .

Hatzopoulos, V.. „Recent Developments of the Case Law of the ECJ in the Field of Services”. . CMLR. . .

2000. . . 37.

[] Hopt, K. J. és Wymeersch, E.. European Company and Financial Law, Texts and Leading Cases. 3. kiad.. . .

Oxford . 2004. . .

Irodalom


Johnson, E. és O’Keeffe, D.. „From discrimination to obstacles to free movement: recent developments

concerning the free movement of workers 1989–1994”. . CMLR. . . 1994. . . 31.

[] Kapteyn, P. J. G. és Verloren van Themat, P.. Introduction to the Law of the European Communities. . .

London . 1998. . .

[] Kecskés, László. EK jog és jogharmonizáció. . . Budapest . 1995. . .

[] Kecskés, László. EU-jog és jogharmonizáció. . . Budapest . 2009. . .

[] Kende, Tamás. Európai közjog és politika. . . Budapest . 1998. . .

[] Király, Miklós. A diszkrimináció tilalma a Bíróság joggyakorlatában. . . Budapest . 1998. . .

Király, Miklós. „A társasági jog harmonizációja az Európai Közösségben”. . Külgazdaság. . . 1990. . . 7.

[] Király, Miklós. Az Európai Közösség jogának hatása a magánjogra. . . Budapest . 2002. . .

[] Király, Miklós. Egység és sokféleség – Az Európai Unió jogának hatása a kultúrára. . . Budapest . 2007. . .

Király, Miklós. „Magyarország érettsége az Európai Közösség tagságára a négy szabadság területén”. . Magyar

Jog. . . 1994. . . 4.

Kisfaludi, András. „Jogharmonizáció a kereskedelmi társaságok jogában”. 99–180. Európai közösségi jogi

elemek a magyar magán- és kereskedelmi jogban. . Budapest . 2001. . . . Vékás, Lajos.

[] Kontra, Louis J.. The Community Legal Order. 2. kiad.. . . Brussels–Luxembourg . 1990. . .

[] Kovács, Péter. A schengeni kérdés. . . Budapest . 2000. . .

[] Kuilwijk, K. J.. The European Court of Justice and the GATT Dilemma: Public Interest versus Individual

Rights? . . . Meppel . 1996. . .

[] Laursen, F.. The Treaty of Nice – Actor Preferences, Bargaining and Institutional Choice. . . Leiden–Boston .

2006. . .

Lonbay, J.. „Lawyers bounding over the borders: the Draft Directive on lawyer’s establishment”. . ELRev. . .

1996. . . 21.

[] Losoncz, Miklós. Európai uniós kihívások és magyar válaszok. . . Budapest . 2004. . .

[] Macleod, I., Henry, I. D., és Hyatt, S.. The external relations of the European Communities. . . Oxford . 1998.

. .

[] Mádl, Ferenc. Az Európai Gazdasági Közösség joga. . . Budapest . 1974. . .

[] Mádl, Ferenc és Vékás, Lajos. Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. 3. kiad.. . .


[] Martonyi, János. Az Európai Közösségek intézményrendszere és jogforrásai: Az Európai Közösség

kereskedelmi joga. . . Budapest . 1998. . .

[] Mengozzi, P.. European Community Law: from Common Market to European Union. . . London–Dordrecht–

Boston . 1992. . .

[] Monti, M.. Az egységes piac és a holnap Európája. . . Budapest . 1998. . .

Mortelmans, K.. „The Common Market, the Internal Market and the Single Market? What’s in a Market”. .

CMLR. . . 1998. . . 35.

Oliveira, Á. Castro. „Workers and other persons: step-by-step from movement to citizenship – Case law 1995–

2001”. . CMLR. . . 2002. . . 39.

Irodalom


Piet, Eeckhout. „Recent case-law on Free Movement of Goods: Refining Keck and Mithouard”. . European

Business Law Review. . . 1998. . . .

Ringe, W. G.. „The Volkswagen case and the European Court of Justice”. 537. CMLR. . . 2008. . . 45.

Rosas, Allan. „Les relations internationales de l’Union Européenne – Un aperçu juridique et développements

actuels”. . Liber Amicorum Bengt Broms. . Helsinki . 1999. . . . Tupamäki, Matti.

Roth, . „Case C-19/92, Dieter Kraus v Land Baden-Württemberg, Judgement of 31 March 1993”. . CMLR. . .

1993. . . 30.

Roth, W. H.. „Joined Cases C-267 and 268/91, Bernard Keck and Daniel Mithouard”. . CMLR. . . 1994. . . 31.

Sandberger, G.. „A társaságokra irányadó jog az Európai Közösségben. A székhely és a bejegyzés elvének

kritikai értékelése az Európai Közösség jogának tükrében. (Ford. Király M.) ”. . Magyar Jog. . . 1997.

. . 9.

[] Schermers, H. G. és Waelbroeck, D.. Judicial Protection in the European Communities. 4. kiad.. . . London .

1987. . .

[] Schuman, Robert. Európáért. . . Pécs . 1991. . .

Schuman, Robert. „A Szén- és Acélközösség eredete, célja és kimunkálása”. . Európáért. . Pécs . 1991. . . .

Schuman, Robert.

[] Shaw, J.. European Community Law. . . Houndmills–Basingstoke–Hampshire–London . 1993. . .

[] Slynn, G.. Introducing a European Legal Order. . . London . 1992. . .

[] Steyger, Elies. National Traditions and European Community Law. . . Dartmouth . 1997. . .

[] Sundberg-Weitman, B.. Discrimination on Grounds of Nationality. Free Movement of Workers and Freedom

of Establishment under the EEC Treaty. . . Amsterdam – New York – Oxford . 1977. . .

[] Toth, A. G.. The Oxford Encyclopedia of European Community Law. Vol. I.. Institutional Law. . . Oxford .

1990. . .

[] Várnay, Ernő és Papp, Mónika. Az Európai Unió joga. . . Budapest . 2001. . .

Vékás, Lajos. „Európai közösségi fogyasztóvédelmi magánjog”. . Európai közösségi jogi elemek a magyar

magán- és kereskedelmi jogban. . Budapest . 2001. . . . Vékás, Lajos.

Weatherill, S.. „Recent Case Law Concerning the Free Movement of Goods: Mapping the Frontiers of Market

Deregulation”. . CMLR. . . 1999. . . 36.

[] Weatherill, S. és Beaumont, P.. EC Law. 2. kiad.. . . London . 1995. . .

[] Werlauff, E.. EC Company Law. The common denominator for business undertakings in 12 states. . .

Copenhagen . 1993. . .

Wouters, J.. „European Company Law: Quo Vadis”. 257–307. CMLR. . . 2000. . . 37.

Documents

Az Európai Unió gazdasági joga I. · Az Európai Unió gazdasági joga I. A belső piac és a közös kereskedelempolitika Dienes-Oehm, Egon Erdős, István Király, Miklós Martonyi,