BASZORKÁNYOK

Gulisio Tímea

Publio Kiadó

2014

Minden jog fenntartva!

Borítóterv, szerkesztés: Komor Zoltán

A kötet támogatója:

Katapult Kortárs Alkotói Oldal (www.katapult.tk)

Ébredezés

Egy állatvédőnek, egy humánusság-prófétának sem hiszem el, hogy nem kínzott gyerekkorábanlábuk egyenkénti kitépésével bogarakat, nem vágott félbe gilisztákat, nem rúgott szét hangyabolyt,nem vágta le ollóval gyíkok farkát várva, hogy visszanőjön, nem gyújtott fel egyetlen lótetűt semgyufás skatulyában, nem tekert körbe macskát farkánál fogva, hogy majd jó legyen neki, ha leteszi.Anyám mesélte, hogy alsó tagozatos fiú osztálytársai verebet fogtak, csőrét a csapra húzták és addigtöltötték vízzel, amíg fel nem fújódott és ki nem durrant. Egy nap azzal szaladt kedvenc szomszédbácsijához, hogy utálja a Ferit, mert láncánál fogva felemelte a kutyát és rúgta. Apám olyan jólcélzott, hogy csúzlival még a veréb szemét is ki tudta lőni.

Mindig szerettem volna egy légpuskát, de valahogy nem került rá sor, talán mert féltettemfülemet a dörrenéstől, vállamat a megdobástól. Folyton vadászkönyveket bújtam, többek közöttKittenbergert, Széchenyi Zsigmondot és Fekete Istvánt. De nem a szelíd cserkelések erdőzúgásaérdekelt, – ezeket az unalmasnak ítélt részeket átlapoztam – még csak nem is Afrika varázsa, egyedülaz ölés, a sebzés, a leterítés. Ezt a mozzanatot sokszor újraolvastam, a vad haláltusájával,sérüléseinek pontos leírásával együtt. Hús-vér vadászokkal felnőttként találkoztam csak,barátságunk akkor sem tartott tovább pár – vadászatilag totálisan eseménytelen – hónapnál. Ugyanisa három öreg férfiből kettő nyíltan kikezdett velem és mai napig zaklat telefonon. Nem baj, úgyisköltséges hobbi ez, nincs rá keretem és kényesebb vagyok annál, minthogy hajnalban keljek és a télihidegben fél éjszakán át üljek mozdulatlanul egy magaslesen. Jobbat kellett kitalálnom, de errőlmajd később.

Körülbelül tizenkét éves lehettem teli gátlással, kíváncsisággal ás agresszióval, ez utóbbibólkívülállók nem vettek észre semmit. A hosszú barna hajú, ovális szemüveges, sovány kislány nemtűnt fel senkinek, ha csak nem társaságkerülése okán, de ezt is letudták annyival, hogyelkényeztetett egyke vagyok, ráadásul tanárgyerek. Szüleim üdvözlésén túl maximum annyitkérdeztek, jól érzem-e magam, olyan sápadt az arcom. "Mindig ilyen", feleltem. Hát persze, apszichopata prototípus: szürkés szem, vértelen, hideg bőr, simulékonyság, túlontúl kedvességmindenkivel – egy határig, amit nem léphet át se ember, se állat, se érzelem.

Akkoriban sok hörcsögöt tartottam. Mikor még nem a nőket gyűjtöttem, vadászatra, trófeára éshatalmi fölényre már akkor is szükségem volt. Az alap, hogy a szüleimet manipuláltam és nem volt,amit el ne néztek volna nekem. Semmi tiszteletet nem tanúsítottam irántuk soha. Velük takaríttattamaz állataimat, mind a tíz akváriumot teli rágcsálókkal, halakkal, teknősökkel, békával, gőtével. Én aTULAJ voltam, és ez éppen kielégített. Élettelen tárgyként kezeltem őket, nem másképp, mint aműanyag farm lovait vagy a plüssöket. Először akkor vágtam falhoz egy törpehörcsögöt, mikor azmegharapott. Aztán már csak úgy, ha kedvem tartotta játszani kicsit.

Egy kövér zsemleszínű aranyhörcsögöt hideg vízben fürdettem, úsztattam, és olyan undorítónak,alacsonyrendűnek találtam ázott szőrrel, hogy aztán végképp elvesztette kevéske becsületét aszememben. Két hátsó lábánál fogva megpörgettem, ezt megúszta, majd számtalanszor ledobáltam aszőnyegre és figyeltem lesz-e baja, lesántul-e vagy netán nyakát töri. Arra vigyáztam, hogy el nepusztuljon, hogy számoltam volna el vele anyámnak, akitől semmi nem áll távolabb, mint azállatbántalmazás, és jobban egy embert sem vet meg, mint az állatkínzót. Nem volt kész fedősztorimegy kicsavart tagú, esetleg véres orrú hörcsire. Az első és utolsó baj Mogyival – így hívtuk azsemleszín anyajószágot – akkor esett, mikor egy lábánál fogva vetettem a szőnyegre. Szemmelláthatóan kificamodott vagy eltört a tömzsi husis combja. Pár percig vártam, hogy nyújtózkodással,mosakodással helyreigazítsa, mint máskor, de továbbra is természetellenes pózban állt neki éskezdett dagadni, lilulni. Mintha mi sem történt volna, visszatettem a helyére és rá se néztemmásnapig. A végtag elfeketedett. Több hétbe telt, amíg végre helyrejött, arra már nem emlékszem

mivel magyaráztam az esetet, leginkább semmivel.

Volt egy Mikado-készletem, ez egy ősi távol-keleti játék, az a lényege, hogy fapálcikákat kellhalomra rakni, és úgy kell egyesével kihúzni a pálcikákat, hogy a többi ne mozduljon el. Mondanomis fölösleges, hogy ezt sem rendeltetésszerűen használtam. Afrikai bennszülöttnek képzeltem magamés fél méterről céloztam a kis dárdákkal a szobámban elengedett, vígan futkározó rágcsálóimra. Haeltaláltam se a hegyes végével, hanem lapjával, így nem volt tovább érdekes szórakozás.

A nevenincs fekete hörcsög – egyike egy alomnak, amely nálunk született – nehezen fulladt meg.Vékony fekete gumi nyaklánczsinórból ártatlan pórázt készítettem, úgy vezetgettem a kiskedvenceket. Valahogy véletlenül sikerült a fojtónyakörv, ami az állatkát a levegőbe emelveakasztófává vált. Megbűvölten néztem kétségbeesett kapálózását, tátogását, reménytelenszabadulási kísérleteit. Nem akartam megölni, bele se gondoltam, hogy ez megtörténhet. Percekigtartottam lógva, egyre gyorsabban kotort a lábaival, majd lelassult, kiguvadtak a szemei és egyásítás után szó szerint kinyúlt, pár reflexes lábemelés után mozdulatlan maradt. Ekkor ijedtem meg,reméltem, hogy még menthető a helyzet, gyorsan megszabadítottam a zsinórtól, masszíroztam, dehamar rájöttem, már nincs mit tenni. Visszatettem a helyére az alomtestvére mellé. Mikor anyámfelkelt délutáni pihenéséből, már bőgve talált. Nem sajnáltam, csak megijedtem, hogy most mi lesz,hogy magyarázom ki. Végül is azt mondtam, hogy azért sírok, mert az egyik fekete hörit ki akartamvenni simogatni és halottan találtam. Anyám a tenyerére fektette, még meleg volt, de a szemeüveges. Valami mély megrendülést éreztem, nem sajnálatot, ezt onnan tudom, hogy minden negatívhangulatom elszállt, mikor rájöttem, hogy fel sem merülök, mint tettes, e tekintetben felhőtlenüléltem tovább, csak egy ideig arra vigyáztam, hogy a játékok ne legyenek végzetesek, nem is lettek.

A szürke hörcsögöt azért vágtam ki az erkélyről, mert csontig harapott. Egy kőre esett épp, ahátán feküdt, még több óra múlva is úgy meg-megeredtek a pici lábai, mint

a futópadon a Duracell nyuszinak.

Felnőttként nem értem, hogy juthattam idáig, ám lehet, hogy tíz év múlva a mostaniéletformámra sem gondolok büszkén. Mert a mozgatórugók közösek, csak a díszlet más.

Nem véletlenül Csáth Géza a kedvenc novellistám. Dr. G. bűnügyi orvosszakértő késő estiműsorát sosem mulasztottam volna el. Ted Bundy kannibál sorozatgyilkos nevét versbe foglaltam.Untam a horrorfilmeket és az Amerikai pszichót – nem találtam elég félelmetesnek, nekem ennéltöbb kellett. Nem vér, akkor elmentem volna szakácsnak. Nem hullák, akkor boncmesternek.

Bár apróságokban sosem voltam épp törvénytisztelő, életfogyti dutyiba azért mégse szívesenkerülnék a további kalandok lehetőségének elvesztése miatt.

Igen, én élményekre vadászom. Megélni és nyilvánosságra hozni, exhibicionista önmutogatásból,mazochista önmegszégyenítésből és szadista olvasókínzásból.

Ott kezdem, – vagy folytatom – hogy a többi "vadásztól" eltérően én nem a nehezenmegszerezhető zsákmány dicsőségére hajtok, sokkal inkább a könnyű, ám valamiért különlegespréda pikantériájára.

Még mutatós hatvan feletti dámák, idős művészek, kövér papok, szigorú tanár nénik,beszámíthatatlan elmebetegek, tönkrement alkoholisták, ápolt és intelligens rokkantak,doki nénik,halálmadarak, vasorrú bábák, bibircsókos boszorkányok, fekete csuklyás varázslók, még jobb, hatöbb efféle tulajdonsággal rendelkezik az illető egy személyben. És hát sose elég egyszerre egyember, még akkor se, ha netalán kettős személyiség. Tévedés ne essék, nem a mennyiség számít! A

botránykeltés is másodlagos. Abból a korból már kinőttem, hogy a lázadást tartsam az egyetlenértelmes hozzáállásnak. Lázadni nem éri meg, csak egyszerűen kell. Önmagunk ellen és maga alázadás ellen is.

Egy barátnőm kérdezte nem zavar-e, hogy olyan olcsón megkapom, akit akarok, és hogy olyankönnyen megkaphatnak. Miért kell a pénz képzetét belekeverni? A látszat ellenére nem vagyok olyan,mint Laure Charpentier Gigolája!

Ketrecben

Újabban legkedvesebb dokumentum-tévésorozatom az Animal Worldön megy, a címe: Végzetestalálkozások. Arról szól, hogy amerikai cirkuszi showmanek, vagy megszállott civilek áldozatul esneksaját fogságban tartott vadállataiknak, tigriseknek, leopárdoknak, farkasoknak, vízilovaknak,mérgeskígyóknak és így tovább. Ezek az emberek antiszociálisak, fajtársaik helyett a négylábúakat(vagy épp csúszómászókat) részesítik előnyben. Azt hiszik, ha kölyökkoruktól szoptatják, dédelgetikőket, azok a kontrollja alatt maradnak és eszükbe se jut, hogy veszélyt jelenthetnek gazdájukra, agondozószemélyzetre, látogatókra, akár gyerekekre is. Egy víziló előbb megtámadta gazdája fiát, azapát pedig sikerült is megölnie. Egy pompás fehér tigris két idomárnak harapta el a torkát, mirelelőtték. Egy amerikai milliomos is tigrist tartott szobájában. A férfi valahogy véletlenül megsebeztea kezét, a nagymacska pedig nyalni kezdte róla vért. Egyre vadabbul őrizte mancsaival, szeme zöldreváltozott és fenyegetően morgott. A gazda szerencsére tudta mit kell tennie – lassan éjjeliszekrényfiókjához araszolt és kivette mindig készenlétben tartott kézifegyverét és fejbe lőtte a tigrist.Szüleim egy magyar kisvárosbeli cirkusz előadásán szemtanúi lettek annak, hogy egynőstényoroszlán földre döntötte és életveszélyesen összekarmolta-harapta a csinos idomárnőt,akinek fél melle kilátszott a leszaggatott csillogó ruhából. A vízágyú mentette meg, amitől az összesporondon levő oroszlán kitalált az alig egy méter átmérőjű kerek ajtólyukon. A közönség nagy részeeközben igyekezett minél messzebb kerülni a cirkusztól, – szüleim is közéjük tartoztak – csak páranmaradtak, akik kíváncsian várták a fejleményeket. Én ezek közé tartoztam volna, de akkor még nemszülettem meg, talán még meg sem fogantam.

Még egy történet: A körmendi újság bűnügyi rovatában lehetett valamikor több évtizeddel ezelőttolvasni, hogy egy köztiszteletben álló állatorvos lelőtte lányát és farkaskutyáját. A városiak aztbeszélték, az apa haragját az váltotta ki, hogy lánya, aki feltűnően sokat hempergett az ebbel, féligkutya, félig ember gyereket szült. Ez a nagyapámtól hallott sztori ma jutott újra eszembe, mikorvéletlenül egy vérfarkasos filmrészletre bukkantam a YouTube-on…

Kisiskolásként külön rajzfüzetet vezettem a keveréklények számára. Ez volt a következő fejezet azezerszer megismételt nyilakkal teletűzdelt szarvasok és nagy falloszú lovak, bikák után. Körülbelülkétéves korom óta állandóan rajzoltam és gyurmáztam, ha megkérdezték mi akarok lenni ha nagyleszek, festőművészt feleltem, aztán jött a népszerű régész, szülésznő, tanár, pszichológus. Hát igen,bármelyikkel jobban jártam volna, mint a teológiával. Néha szörny szeretnék lenni, mint az eszement,magukat felsőbbrendű lényekként feltüntető úgynevezett Furryk, akik száz százalékig azonosulnakvalami szőrmók mesefigurával. Bár még mindig szellemesebbek és kedvesebbek, mint avilágmegváltó Batman, Superman, Spiderman, Napóleon és Krisztus imitátorok, akik ugyanolyanőrültek, mint az Elvis-hasonmások, és még pénzt se keresnek.

A Könyvjelző című kiadványban olvastam egy cikket autistákról. Lerágott csont, gondoltam,igaz,mégis fölé hasaltam. Az autizmusnak fokozatai vannak, az enyhébb esetek köztünk járnak,teszik a mindennapi dolgukat. Ők azok, akik nem szívesen néznek veled szembe, nem tudnak amindennapi kis rutinjaik nélkül élni, az érzelmek csak a felszínüket érintik, azokat valójában nemélik át. A szobájukban monoton munkájukba feledkezők, akik nem sírnak se a romantikus, se aszerelmes filmeken, csak vannak, épp ezért nem is depressziósak, tehát jól elvannak a magukvilágában. A külső körülményekben állandóan idegenek maradnak, ugyanígy emberi kapcsolataikban.Nem érdeklik sem szüleik, sem testvéreik, sem barátaik. Kis E.T.-k. Ez idáig úgy éltem, hogy nemtudtam, autista vagyok. De lehet, hogy ez a hipochondriám legújabb hajtása. Csomó képzelt betegrokonom van, akik szintén rákot, agyvérzést, szívrohamot, embóliát, elmebajt fedeznek fel folytonmagukon, igazság szerint a legutóbbinak egyik fő előjele és tünete a hipochondria. Ötéves lehettem,mikor vidéki nagyanyámnál nyaraltam, mint sokszor máskor. Mezítláb játszottam a homokozóban.Egy nap kis fekete koszt fedeztem fel a nagylábujjam sarkában. Napokig titkoltam, hogy

"elrákosodott" és hogy hamarosan nem lesz már unokájuk. Megemeltem egy vízzel teli kis vödröt,ekkor kidagadt a köldököm, azt hittem csak sérv lehet, amin menthetetlenül kidől az egész belem.Később sok hajszálat találtam a párnámon – miért épp akkor tűnt fel mikor kopasz leukémiásgyerekeket láttam a tévében? – ráadásul kattogást hallottam a tarkómban, úgy biztosra vettem, hogyagydaganatom van. Nem tudtam, hogy a rákosoknak a kezeléstől hull ki a hajuk…Felnőttem, mireanyám valóban rákos lett, enyhe, hormonális alapú petefészek problémámmal azonnal rohantamegyik nőgyógyásztól a másikig, mert nem hittem el, hogy nem ugyanaz a bajom, és hogy még jövőtanévkezdéskor is életben leszek. Ezeket csak azért osztom meg veletek, mert elvégre ez egyönéletrajzi könyv lenne, és hogy szoktassalak benneteket a bolondériáimhoz.

A gyerekkorhoz hozzátartozik még, hogy mindig fiúkhoz csapódtam, méghozzá a legrosszabbakbandavezére lettem. Roncs autókba másztunk be, garázst gyújtottunk fel, lányok alól húztuk ki aszéket, letéptük a Barbie babák fejét, követ gyúrtunk a hógolyóba és ezzel vágtuk szemen az óvónénit. Minderről nem szóltak anyámnak, aki akkor már súlyos izombeteg volt, leszázalékolták, ígyvelem már nem lett volna etikus terhelni. Ki ne hagyjam, hogy mániákusan jártam az egyikkonyhásnő után, magas volt, őszes fekete hajú, barna bőrű, kemény, de szép alföldi nő. Egy fiatalgondozónőnek fenékig érő hajába kapaszkodtam és úgy csórikáztattam magam körül. Ugyancsak ővolt hajlandó a nyakába ültetni és végigmenni velem a sötét, poros raktáron, ahol kiszuperált csonkabábok, kitömött állatok és kivehetetlen rongykupacok hevertek. Borzongva sikongattam, élveztem afélelmet. Boszorkányfétisem is idáig tudom visszavezetni, de erről majd a továbbiakban bővebbenbeszámolok. Az óvoda étel előkészítő helyiségében – ahová egy ígért csirkevágás reményébenmerészkedtem – a falon Rembrandt Rőzsevivőjének másolata lógott. Ő testesítette meg nekem azIgazi Boszorkányt, és ha ezentúl ismeretlen eredetű vinnyogást, sikítást, gurgulázó röhögésthallottam abból az irányból, megborzongtam. Élő személynek képzeltem, aki ha nincs ott senki,mozog, leteszi a faköteget a hátáról. Élethű szőrme hópárducomat sokszor hátulról cserkelveközelítettem meg, észre ne vegyen, megragadtam hátulról, hogy titkos életen kapjam. Nem vert aszíve, mégse hittem neki. Ha kidobott nyers húst vagy elhullott állatot találtam, nem mertemközelről megnézni, csak állandóan kerülgettem, foglalkoztatott. Az óvoda udvarán egy nagykocsigumiba, ami homokozó volt valaha, valahogyan egy kupac csirkebél került, ami nap, mint napváltoztatta színét, szagát, hamarosan nagy fehér, ágaskodó kukacokkal telt meg. Misztikusőskígyóknak tűntek, de az is fölmerült bennem, hogy földönkívüliek lárvái. Anyai nagyapámUFO-hívő volt, mutatott is nekem egy űrhajót – vagy valamit, ami erősen annak tűnt nagy méretével,repülőgéphez kicsit sem hasonló formájával, prizmaszerű csillogásával – ami Pécs-Újhegy fölöttlebegett éppen fényes nappal, délidőben. Ezek után nem csoda, hogy az iskolaudvart határolóbozótos árkában messziről fehérlő levágott disznócsülköknek különleges jelentőséget tulajdonítottam.Csak gyilkosság áldozata lehet az illető testrészek tulajdonosa.

Szüleim. Amennyire apás voltam kicsiként, annyira nem vettem később emberszámba.Átlagember, akit mindennapos munkáján túl csak a zabálás és a foci meg a súlyemelés érdekelt.Mindenféle filozofikusságnak és művészi érzéknek a híján van, de még az sem mondható el róla,hogy akkor legalább gyakorlatias. Mindenhez ügyetlen, amiért anyám folyton szemére veti, hogy tőleörököltem életre nem valóságomat. Apámnak van egy vallásos, dagadt húga, aki az anyja nyugdíjábólél a gyerekeiért kapott családi pótlékon túl, tudatosan erre van berendezkedve. Állítólag sokbanhasonlítok hozzá, ami nagy sértés, mivel irtó randa és semmirekellő. Anyám nem hagyná ki, hogy neemlegesse fel, ha púposan hajolok le, vagy "teszetoszáskodok". Valójában az a baja velem, hogy nemviszem tovább a zenei pályát a családban. Szándékosan nem, minden adottságom megvan hozzá.Hat-hét éves kori emlékem, hogy Mama – így hívom anyámat – az egyik szobában zongora magánóráttart, én pedig a másikban irtóra elhagyatva érzem magam. Állandó nem evésemmel idegesítettem,egészen bepánikolt, hogy éhen fogok halni.

Ilyenkor jött Papa – apám – aki gyors tojáslevesével mindent megoldott. Mint már az elején

mondtam, semmi tisztelettel nem voltam, vagyok a szüleim iránt, pedig nem vertek, valójában nem ishanyagoltak, sőt inkább túlgondoskodtak, betegesen aggódtak jólétemért. Anyám gyengeidegrendszerét megviselte apám este tízig tartó kollégiumi ügyelete és a kazán, ami rendszerintakkor állt le mikor egyedül volt velem. Ilyenkor átmentünk aludni a szerencsére nagyon közel levőkoleszba. Máskor is szívesen időztem itt nagylányokkal, nevelők fiaival. Az egyik nálam idősebbkissráccal szurkot ettünk a járdarésekből, egy másikkal kommandósdiztunk, az egész üres kollégiumcsatatérré vált. Sose voltam benne lányos játékokban se egyedül, se másokkal. Dinoszauruszokkalharaptattam le a babák fejét, levágtam a karácsonyra kapott csengős bárányokat és hozzánk látogatóvendégeinket arra biztattam hogy jelképesen engem vágjanak le. Egyetlen nememnek megfelelőelfoglaltság a szülés volt, ami abból állt, hogy bebújtam a takaró alá, ruhámba dugtam egy kékplüsskutyát, és órákig imitáltam szülési fájdalmakat (ez volt a lényeg) és kitolást. Ezzel örökre le iszárult minden szaporodás iránti vágyam. Volt egy "barátom", Bubi, egy Kinder tojásban talált motorzöld, ülő emberkéje, akit mindenhová magammal vittem sok éven át, aztán mikor

elveszett, eszembe se jutott többet. Jellemző. Számottevő gyűjtőszenvedélyem ekkor kis műanyagfarm-és vadállatok halmozásában nyilvánult meg. Mezőgazdasági szakkönyveket tanulmányoztam,hogy élethűen vezethessem a "farmot". Ha véletlenül takarításkor valaki fellökött egyet,megbocsáthatatlan bűnt követett el, soha semmi másban nem voltam még ilyen rendezett, mindenállat egyfelé nézett a kartondoboz-istállóban, időben "etettem" őket. Ugyanekkor – és azóta sem –nem voltam hajlandó rendet tenni a szobámban és semmiféle házimunkára. Már tudom, hogy akkoris a hatalomvágy vezetett. Létrehozni és működtetni egy rendszert, saját ízlésem szerint éskérlelhetetlenül. Saját rendem rabja lettem, mint egy alacsony önértékelésű mérgeskígyó-tartó sajátalárendeltjeinek. Délutánjaimat rajzolással, gyurmázással, fantáziálással és bodobácsokkettévagdosásával töltöttem. Alkalmakra könyvet kértem. Természettudománnyal kezdtem,kamaszként a pszichológiát faltam, leginkább Freudot, Adlert és Frommot. A szépirodalmat későbbfedeztem fel és meglehetősen nehezen jutottam túl a sokszor újranyálazott Victor Hugo Párizsi NotreDame-ján és Jókai Mór Arany emberén.

Ekkor már átestem az első reménytelen szerelmeken, melyek tudatosították bennem másságomat.Mindig és mindenütt idegen voltam eddig is, de a szexualitás új dimenziókat nyitott sötétségimádóaberrált különc életembe. Nem csodálkoztam semmin, nem volt akkor sem és később sembűntudatom, az eddigiek törvényszerű és logikus folytatását mutatta. Csak veszekedés árán lehetettszoknyát és rózsaszínt adni rám, nem voltak korombeli lánypajtásaim, ellenben Ibolyának, a felnőttcsaládi barátnak nemegyszer felhajtottam a szoknyáját mikor az ölébe ültetett.

Hatodikos voltam, mikor – még nem szexuálisan – beleszerettem egy gyakorló ének tanár nénibe.Huszonkét éves, vékony derekú, babás arcú, kerek kék szemű, hosszú, hullámos barna hajú lány volt,kis aranykeresztekkel a fülében. Írattam vele az emlékkönyvembe, se előtte, se utána senki mással.Készítettem róla egy rajzot fejből, amit műanyag borítóba tettem, hogy ne ázzon szét a nyálascsókoktól.

A következő bálványképmás egy évvel később, egy nem éppen közkedvelt negyvenévestörténelem tanárnőről készült. V.-nek kleopátrás barna haja, szomorú őzszeme, apró vékonycigarettaszagú szája volt. Boszorkánysággal, jóslással is foglalkozott. Odáig még beillett tipikusrajongásnak, míg nem kezdtem magánélete, lakhelye után kutakodni és megtervezni, elképzelninászéjszakánkat, ahol én a vőlegény szerepét töltöttem be. Megtudtam róla, hogy elvált, egy fia van,a férje roma származású volt, és azért olyan búvalbélelt, mert kislánykorában meg akartákerőszakolni. Azzal gyötörtem magam, hogy elképzeltem amint a barna bőrű kegyetlen fazon szexelvele, ráizzad, meg fojtogatja, üti-veri. Ám ha nem jelentett volna számomra valahol szexuálisizgalmat a jelenet belső látása, nem ismételtem volna meg annyiszor ágyamban fetrengve. Visszatérőmotívumom a beteg, sérült, elesett nők kívánása, ha nem ilyenek, akkor szeretném, hogy ilyenek

lennének és ápolhassam őket. Ne tévesszen meg senkit, ennek gyökere nem valószínű, hogy aszeretetteljes gondoskodás vágya!

Az ezerjót termő kert

Nyolcadik osztály. K. évfolyamtársam volt, nem szép, de sármos lány rövid hajjal, kihívó ruhákban,tizennégy éves korára több fiúval is kavart. Sarit Hadadot, akkori kedvenc izraeli énekesnőmetláttam komisz vörösbarna szemeiben, hajlott húsos orrában. Egy sulidiszkó elszállt hangulatábankövettem a mosdóra és minden kertelés nélkül megkérdeztem, adhatok-e egy csókot neki fogadásból.Az indokot ott helyben rögtönöztem. Már nem emlékszem pontosan a reakciójára, csak a szégyenre,ami ezután végigkísérte utolsó általános iskolai évemet. Mindenki arról beszélt, hogy leszbi vagyok,osztályfőnöknőm is rákérdezett, tagadtam. Ő úgy hitte, legjobb barátnőmmel, H.-val buzizzukegymást, pedig ő heteró, és már akkor is volt barátja. Mikor rájött, hogy a nőkhöz vonzódom, kiakarta próbálni a csókot egy lánnyal, és bár ilyen téren undorodtam tőle, – nem szerettem például atestszagát és a dohos ruháit – mégis váltottunk pár egyikünknek sem jóleső szájra puszit a vécébenés a közeli arborétumban. Néha elhívtam a lakásunkra beszélgetni, egy ilyen alkalommal ledöntött afranciaágyra, finoman, érzékkel csókolgatott egyre lejjebb. Teljes közönnyel fogadtam, de egydarabig bénultam tűrtem. Próbáltam elképzelni valakit, aki tetszik, de ennek a cseppet sem vonzólánynak a jelenlétében nem ment. Azt lihegte, hogy ki akar elégíteni és nyíltan rákérdezett,borotválom-e alul. Ezt már nem tűrtem tovább, felugrottam és hagytuk a fenébe az egészet. Jobb is,mert épp akkor jött meg a menzeszem.

Még abban az évben toppant be osztálytermünkbe Andi, a harmincöt éves kozmetikusnő.Pattanásokról, mitesszerekről beszélt, mindez nem érdekelt, vártam az előadás végét, hátha mégismeggondolja magát az osztfő, és én adhatom oda neki a köszönőcsokrot, nem egy pösze, szőke fiú.Sajnos nem így történt.

Néhány héttel később kutyát sétáltattam a parkban, mikor összefutottam az ugyanilyen célbóllökötten kocogó Andival. Kis ideig együtt mentünk, majd zavartan elbúcsúzott, és olyat tett, mintamit még senki: megköszönte a sétát. Tudtam, hogy nem hétköznapi lány, hanem egy csodabogár,mint én. Férje van, gyereke nem lehet egy kiskori, csodával határos módon túlélt vérbetegség miatt.Vegetáriánus, kizárólag bio alapanyagokat használ, és megsértődik, mikor Rubint Rékáhozhasonlítják, pedig tényleg. Sokáig nem találkoztam vele. Egy szeles, de napfényes tavaszi naponlehuppantam mellé az arborétumi fapadra. Levegő után kapkodott,

de ülve maradt. Körülbelül fél órán át hol köznapi dolgokról beszélgettünk, hol csak hallgattunk.Hihetetlen, hogy szóba állt velem: tizennégy voltam, de tizenegy-kettőnél nem néztem ki többnek.Felnőttes témák is szóba kerültek – rossz, üres kapcsolata a férjével, aki nem veszi nőszámba, mertnem szül neki utódot. Ha előre tudja, hogy terméketlen, férjhez se ment volna, nincs oda a férfiakért.Van esélyem, gondoltam és a vakmerőségem egy lapra tett fel mindent. Nagy, zöld poloska mászottlassan a széldzsekijéről a blúza nyakára, és elindult befelé. Mintha ettől szerettem volna megmenteni,ügyesen besepregettem a blúza nyakába és nagy jajveszékeléssel lehúztam a kabát cipzárját, sietvederékig gomboltam a blúzt. Ekkor eszmélt rá szegény naiv lány a turpisságra. Álcázottfelháborodással, tüntetőleg elfordulva rendbe tette öltözékét és lebuzizott. Nyáron, mikor ismét avéletlen hozott össze bennünket, nyoma sem volt haragnak. Tudatosan igyekeztem komolynak,érettnek és magabiztosnak látszani. A vetkőztetés témáját tapintatból kerülte, de adott egynévjegykártyát, ha felfrissülni vágynék, látogassam meg szalonját, ahol arcpakolásokon kívülillatmasszázst is végez. Kapcsoltam, hogy itt nem üzletről lesz szó. Még aznap este leborotváltam alábamat. Nem vártam sokáig a látogatással, másnap délután, zárás előtt fél órával csengettem. Aszalon egy, a mi városrészünkhöz tartozó négyemeletes ház legalsó szintjén volt. Parfümök,gyógynövények aromája és bágyasztó gőz fogadott. Andi úgy tett, mintha észre se venne, de a félfalat elfoglaló tükörben láttam zavart mosolyát, majd a magára erőltetett tárgyilagos kifejezést.Félvállról odaköszönt nekem, majd tovább trécselt az épp kezelés alatt álló klienssel. Közben egynem létező forgatókönyvet próbáltam felidézni magamban. Semmit se tudtam, csak hogy itt ma

valaminek történnie kell.

Ötkor bezárta az ajtót és dudorászva nekifogott a fóliák, kenőcsök elpakolásához, ráérősen fel ismosta a helyiséget. Esetlenül és dinkán billegett a Slágerrádióra. Mikor végzett, keresztbe dobottlábbal elhelyezkedett a vendégek kényelmes várakozását szolgáló sarokülőn és megkérdezte, mitkérek, pudingot, vagy rostos baracklevet. Bár az előbbi több játszadozási lehetőséget ígért, mégis azutóbbit választottam, mert kiszáradt a szám. Kiszolgáltam magam a csupa drága jughurttal ésegzotikus gyümölccsel teli hűtőszekrényből. Láttam a rózsaszín pudingot is, szívnyelű piros kanállalbenne, ezt kivettem Andinak.

– Megetethetlek? – kérdeztem.

– Már megint kerülgeted a forró kását? Bökd már ki mit akarsz, ne húzd az időt, fáradt vagyok!

Nem tudom, meglepődésemben hogyan sikerült egy értelmes mondatot kinyögnöm:

– Szeretlek, és nem akarok semmi egyebet, mint ami ezzel jár. Csak hogy hagyd magadszeretgetni!

– Engem ezért börtönbe zárnának, az jó lenne?!

– Nem tudja meg senki.

– Persze, csak anyuciék meg a fél város! Hány éves vagy, tizenhárom?

– Már tizennégy leszek jövő hónapban!

A csaphoz ment és hideg vízzel megmosta az arcát. Visszaült.

– Gyere ide mellém, beszéljük meg! – intett lemondóan, mégis jó jelnek vettem, hogy nem dob ki,méghozzá maga mellé hív.

– Nem tetszenek a fiúk? Igaz, nekem se, de ilyen idősen még…Azóta csalódtam bennük.

Panaszkodott kicsit az első barátjára, a férjére, az anyósára, a munkájára, a betegségére, véltszépséghibáira, például hogy szeplős és foltos az arcbőre, egy kiló púder kell elrejteni. Akkorkapcsoltam igazán becserkésző üzemmódba, mikor szipogni kezdett a visszatartott sírástól. Márakkor ráindultam a könnyező, szenvedő nőkre. Akcióba léptem. Ösztönösen belecsimpaszkodottvigasztalójába, egyszer már csak azt vette észre, hogy homlokát, arcát, állát, száját, majd fülét ésnyakát puszilgatom. Nem volt lelki ereje ellenkezni, ez a kedvező állapot legtöbb hódításom soránátlendítette a helyzetet a holtponton.

Ezután hetente minimum kétszer jártam "kezelésre". Anyámnak elmondtam, a múló hóbortokközé sorolta, mint az egy év után abbahagyott breaket és a gördeszkázást, nem különösebbenaggódott miatta. Bár alapvetően konzervatív szemléletű, nekem sok mindent elnézett, ahomoszexualitást különösen könnyen, mivel sose volt férfiimádó, inkább lenézte őket, dolguknakcsak a család eltartását és a házépítést tartotta. Vállalkozó szellemű, erős jellemű apjához hasonlítottmindenkit. Számára a szex nem több mint elviselendő házastársi kötelesség, teljesen frigid. Sok másleszbikusról tudok, akinek szintén a(nti)szexuális az anyja, talán a frigiditás a leszbikusságelőfokozata, ez csak az én sejtésem, tudományos alappal nem szolgálhatok. Anyámat leginkább azérdekelte, hogy kellőképpen a lelkemre kösse, nehogy valamit bedugjunk a puncimba, mert attólmeg lehet halni. Ezzel nyilvánvalóan a szüzességemet akarta védeni, de mondott hozzáalátámasztásul egy igaz történetet egy szülővárosa beli nőről, aki önkielégítés magába szúrt

kötőtőtől halt meg vérmérgezésben. Na ezért csak én dugtam A.-t a kezemen kívül mindennel, amittaláltunk a hűtőben, természetesen alapos fertőtlenítés után. És talán ezért szoroshüvelyösszehúzásommal fájdalmassá és szinte lehetetlenné teszek minden egyes nőgyógyászativizsgálatot, valamint egy kúpot is ritkán sikerül felhelyeznem a rossz beidegződés miatt – oda benem mehet semmi…

Érdekes, hogy nemi túlfűtöttségem ellenére ritkán maszturbáltam. Tizenegy évesen párszor alábam közé szorítottam egy elefántos párna keményre kitömött orrmányát, de ez semmifélekielégüléssel nem járt. A Nátika nevű mini inhalátor is időnként a bugyimban kötött ki, de semmikomolyabb. Albert Györgyi "Miért éppen ők?"– jében olvastam, hogy ő szabályos értelemben nemvesztette el a szüzességét, hanem kitágította a tamponhasználat. Iszonyúan rettegtem az elsőalkalomtól, lévén gyenge fájdalomtűrő-képességű, önkímélő kényeske. Bár kezdettől tudtam, hogy anőkhöz vonzódom, semmiképp nem hagytam volna ki, hogy fiúkkal is próbálkozzam, próbálgassamcsáberőmet és ne maradjak ki abból, amiből a többi lány. Ám mélységesen megalázónak éreztemvolna bárkit is megajándékozni az ártatlanságommal(ami hülye kifejezés, az ártatlanság moráliskérdés, lelki szinten dől el), ezért magam intézkedtem felőle apránként, minden kellemetlenségnélkül a Nátikával. Mikor először átcsusszant a hártya nyílásán, gyenge orgazmus éltem meg,

ami tudatlanságom és önmagam előtti gátlásosságom miatt nem bontakozhatott ki akkor sem ésazóta sem, így nem érzek késztetést önkielégítésre, és partnerkapcsolatban sem fogadok elviszontkényeztetést. Éppen mert nem tudok kielégülni se így se máshogy, egy apró, öröm nélkülimegkönnyebbülés a legtöbb, ami történhet, amit elmondhatatlan szomorúság követ, nem éri meg.Ezt azért írtam le, nehogy tévesen nagy kéjencnek ítéljen bárki. Sőt, az aktusok során kifejezettenhideggé válok. Miért? Talán mert képtelen vagyok átadni magamat egy másik embernek, ennyirenem bízom senkiben, ennyire nem tudok megfeledkezni magamról, ennyire feloldódni. Spiccesenkönnyebben, bátrabban és szellemesebben udvarolok és jutok el, juttatok el valakit az ágyig, de acsúcspont előtt leblokkolok, így az el is marad. Akkor miért csinálom mégis? Az ismerkedési folyamatöröméért, a kalandért, a megszerzésért, önigazolásért. Lelki okokból, én aki látszólag kizárólag atestiséggel törődöm (talán mert ez az alapvető szint nincs kipipálva?). Testközelségre szükségem vanaz ébrenlét elviseléséhez, aludni mégis egyedül szeretek, vagy legalábbis elfordulva, az ágy másikfelén. Egy passzív meleg férfi ismerősöm is beszámolt hasonlókról. Neki, és sok sorstársánakkifejezetten fájdalmas a közösülés, mégis kell.

Andit nem szerettem, csak tanulni akartam rajta, tőle. Nem értem, az emberek miért várnaktöbbet egymástól, mint ami a kapcsolat funkciója. Nem értik meg, hogy csak valamire kellenek,holott valójában ők is csak valamire használnak másokat. A használás és kihasználás nem ugyanaz,előbbi természetes, utóbbi szemétség. Kihasználásról akkor beszélünk, mikor úgy használunkvalamit, hogy mi nem adunk semmit cserébe, vagy ha abban a hiszemben tartunk valakit, hogyközösek a céljaink. A nőket naivvá teszi hiúságuk, azt hiszik önmagukban és mindenestől sokat érnekegy férfinek (kövezzenek meg a feminista leszbikusok!). Pedig magától értetődő, hogy ha valakivel jóegy helyzetben lenni, nem biztos hogy kellemes egy másikban is, mert az emberek összetett lények.Miért kell, hogy igényeink minden szempontból egymáshoz illjenek? Ez lehetetlen. Kompromisszumköthető, de ha nem tervezünk hosszabb távra, fölösleges nyűg, előbb–utóbb azt vesszük észre, hogycsupa megalkuvás az életünk és nincs benne semmi öröm. Ez a buktatója a házasságoknak, ezértnem esküdnék senkivel, ha heteró lennék se. Egy ismert körülmény hatása alatt vakon igentmondanak az ismeretlen jövőre, mikor egész más szabályok lesznek érvényesek. Tíz év múlva márnem ugyanazzal az emberrel élünk együtt, de már másnap sem. Nem szabadna ígérni. Magunknakse. Ha már nincs rajtunk "vissza" és "törlés" gomb, legalább a "lapozás" kellene működjön.

Mérgezett alma

Hófehérke, a reáltanárnő irtóra hasonlít Gryllus Dorkára, de még nála is szebb.. Már ígylátatlanban is belezúgtam alacsony, pontyszerű termetébe, nagy fenekéig érő sima fekete hajába,kerek, jóindulatú szemeibe, fitos orrocskájába. Telefonkönyvből kinéztem a címét, és egész napokatvártam rá, de nem jött. Később kiderült, hogy ott egy névrokona lakik. Az egyik helyi fényképészkirakatában megláttuk egy tanári tablón a fotóját és másolatot kértünk belőle, bár közel olyancsinosnak nem látszott rajta, mint élőben. Beiratkozáskor derült ki, hogy én nem is az ő osztályábavagyok besorolva, hanem egy rettentően ellenszenves, flegma szőkeségébe. Egy pánikroham utánfelocsúdva átiratkoztam egy másik szakra, bármi legyen is az, pont, ami nem fekszik nekem, mertreál, csak hogy Évához tartozzak. Ezen lépésemet sosem felejtette el. Az évnyitón bordó kosztümötviselt, haját lebontotta. Hogy ezzel a hozzá nem méltó kifejezéssel éljek: "kitűztem rá a sántánciát" –ám a végkifejlet még két évet váratott magára.

Akkora stréber lettem, hogy még aranykoszorút is kaptam szorgalmamért, közösségi munkámért,versenyeredményeimért. DÖK-elnökként feszítettem, holott kicsit se érdekelt éppen mire pályázik asuli, vagy hogy kit és miért akarnak kicsapni. Lenéztem, ám titkon irigyeltem a srácokat, akikkelnem törődnek otthon, és bepiálnak, befüveznek az iskolavécében. Én a tanárok seggnyalója voltammindig és az is maradtam. A lázadás más módját választottam – pedagógusaimmal kezdtem ki.Tanárgyerekként nem éreztem áthidalhatatlan szakadékot köztem és a tantestület között, teljes jogúpartnerükként tekintettem magamra. Nem néztem ki jól, kiközösítettek nemcsak jó kislányviselkedésem, hanem sminktelenségem és visszafogott öltözködésem miatt is. Még mindigszemüveges voltam és vállig érő, lapos, könnyen zsírosodó hajú, mitesszeres. Egy vagány rocker srácazt mondta, ilyenekből lesz a legnagyobb kurva. Elengedtem a fülem mellett. Kölcsönadott egyDVD-t a Szétcsúszva című filmmel, amely egy jófiú tönkrement drogossá válását mutatja be. Nemértettem a célzást. Mindig éretlenebb voltam a koromnál, így a kamaszkor viharai a középiskolábanmég nem érintettek. A titkos kalandkeresés annál inkább.

Családi szokás nálunk a tancik megajándékozása bonbonnal és házi készítésű édességekkel,dísztárgyakkal ünnepekkor. Állítólag nem az előmenetelemért, anyám részéről el is hiszem, hogynem. Egyrészt büszke voltam magamra, másrészt szégyelltem, mert szekáltak miatta azosztálytársaim, és mert néhányan visszautasították a kipöndörített szalaggal gondosan átkötöttcsomagot. Soha egy percre nem engedtem el magam, nem nevettem hangosan a folyosón, nembeszéltem csúnyán, alkalmakkor nem ittam alkoholt, sőt legtöbb ilyen összejövetel alólbetegségindokkal kihúztam magam. Valóban gyakran elkaptam valamit, de még többször lógtamszülői és orvosi igazolással. Ha nem tudtam tökéletesen a leckét – ami naponta előfordult mivel soseszerettem tanulni, vagyis sose azt, amit kellett – egyszerűen hazamentem a dolgozatírós óra előtt. Atöbbiek persze átláttak a szitán, ám a tanárok közül sokan hittek nekem kialakult hitelemnél fogva.Akik nem kedveltek, el lettek kussoltatva. A történelem, magyar-és angoltanárok szinte éventeváltották egymást, fiatalok és szépek voltak. Akkor még a huszonévesekhez is vonzódtam. Kevéstapasztalatom Andival felbátorított a kezdeményezésre. Nem tűntem külsőleg se fiúsnak, sebevállalósnak, így kezdetben nehéznek bizonyult szándékom megértetése és a behálózás. Ám az elsőmagával hozta a többit, a tizennyolcas karika itt is, mint mindenütt, csak elméletben létezett.

A rút kiskacsa

Az egyik, szerintem legszebb tanár néni, Liza huszonhat volt és férfival egyszer akadt össze,mikor a szalagavatója utáni részeg estén egy haverja kocsijába vitte és félájultan megerőszakolta.Csendes, alacsony önértékelésű, kissé flegma mégis néha ingerlékeny lány volt, akin más ruhát nemláttam még, mint konzervatív pasztellszínű ingblúzokat, farmert és fekete trapéznadrágot. Nyakátbehúzva járt, mintha állandóan szégyenkeznie kellene valamiért. Hozzám hasonlóan ő is állandóan azanyja elnyomása alatt élt, aki híresen karakán némber, aki állandó lekicsinylésével és dirigálásávalnem engedi önálló, ép személyiséggé fejlődni a lányát. Már nem emlékszem, hogy március 15., vagydrogprevenciós előadás kapcsán mentünk kollektíve színházba. A tanárnő félreismerhetetlenparfümje úgy elkábított, hogy semmit nem tudok felidézni a műsorból. Még el sem hallgatott a végétjelző taps, én már rohantam le a színház lépcsőin be a női mosdóba lehűteni magamat, és mertmintha láttam volna az áldozatot arrafelé menni. Nem tévedtem: a csapnál állt és ajakírozás utáncsücsörítgetett. Már hónapok óta szemeztünk a folyosókon, akkor még nem tanított. Ilyen álmatagonsokatmondó pillantása, ilyen hosszú és sűrű szempillája rajta kívül csak arab nőknek lehet,gondoltam. Megigazítottam a haját, végigsimítottam a felfelé pöndörödő száján, ahogy azEsmeraldában láttam, életem első és utolsó szappanoperájában (amiben nem a főhősnő tetszett,hanem Graciela, a hisztis és gonosz hetéra). Mintha bella donnát, a középkori prostituáltakvágyakozó pillantását mesterségesen előidéző szert cseppentettek volna a szemébe. Átgondolatlan,gyors mozdulattal megragadtam az egyik kezét és a számhoz kaptam, erre ő a másikkal csúnyánmegkarmolt. Körmeit nem lakkozta, de növesztette. Megijedt a kiserkenő véremtől és behúzott avécéfülkébe, mondván ne szóljak róla senkinek, lekezeli, van nála kézfertőtlenítő és ragtapasz, mintmindig. Ráfordította a kallantyút, így kívülről foglaltat mutatott. Neki nem kellett magyarázkodnom,mint Andinak, önként felajánlotta hűséges barátságát, mint egy hosszú emésztési folyamat letisztult,végleges eredményét. Azt nem mondta, miféle barátságban van benne. Odatartottam neki akézfejemet, ám ő ahelyett, hogy azonnal ellátta volna a sebet, végighúzta rajta a nyelvét.Vérszerződésünktől kezdve jó időre elválaszthatatlanok lettünk. Vasárnaponként meghívott magáhozebédre, anyja hét fogást készített, és mire megérkeztem eltűnt otthonról. Mintha testvérek, vagylegalábbis évtizedes barátnők lettünk volna, nem létezett közöttünk tabu. Sokkal fiatalabbként éskicsit tapasztaltabbként én vittem a vezető szerepet viszonyunkban, ő feltétel nélkül helyeselt, mintegy robot, ez tetszett. Fáradhatatlanul bohóckodtunk és malackodtunk. Tizenkét évvel idősebb, ámnálam is gyerekesebb játszópajtásra akadtam. Hülyéskedtünk az ételekkel, italokkal, össze nem illődolgokat mixeltünk, mint az idétlen amerikai show műsorokban, ahol fináléként a torta a fejen landol.Én világosítottam fel szexuális téren, nem rejtett el semmit. Volt egy fétistárgya, egyiklánytestvérétől kapott kiwihámozó kés, amivel élvezettel cirógatta a saját és az én meztelen hasamat.Mikor ezt anyámnak elmondtam, megijedt, nehogy egy gyilkos elmebeteggel álljak szemben.Megnyugtattam, hogy bár tényleg nem százas, a késnek tompa a vége.

Az fel sem merült bennem, hogy nem tudja, mitől lehet terhes. Egy átlagos iskolai délelőttkétségbeesetten keresett. Fokozatosan gömbölyödő hasa se tűnt fel, mondván, aki sokat eszik azhízik is. A vécécsésze peremébe kapaszkodva leguggolt és bőrkesztyűjét harapta kínjában. Nemkétséges, szülni fog, tehát valaki felcsinálta, tehát megcsalt – futott át az agyamon, de nem törődtemmással, mint a gyors segítségnyújtással. Mentőt az istenért se akart hívni, öngyilkos lesz, ha ekkoraszégyen éri. Felsegítettem, hogy lekerüljön a nadrág. Eddigi biológiai ismereteim alapján vetélésregyanakodtam, egy kifejlett magzat nagyobb hassal járna.

– Mióta fáj? – kérdeztem.

– Hajnal óta. Mikor felkeltem úgy éreztem bepisiltem. Elmúlt a görcs, így eljöttem gyalog aziskolába. Ennyire szarul kábé egy órája vagyok.

Képesnek éreztem magam egy szülés levezetésére, a komplikációk eshetőségét számba se véve.Ott akartam lenni, mikor kiszakad belőle egy véres élőlény, vagy pici hulla. Kíváncsi voltam ésfelajzott. A feje után könnyen kicsusszant a többi része, kicsi volt, sovány és ráncos, zöld mázas,nagy fekete hajjal, a köldökzsinór egyik lábára tekeredve. Szerelmem, mint egy anyaállat, habozásnélkül elrágta a zsinórt. Ez a mozzanat sokkal rémisztőbbnek tűnt és mélyebb nyomott hagyottbennem, mint a liternyi kiloccsant, dögszagú vér, amely az ajtó alatt kifolyva a mosdóküszöbrepedésébe szivárgott. Fekete kötött kardigánba csomagoltuk a halványan lélegző, ám síráshelyett csak szörcsögő újszülöttet. Az anya bugyiját levetett trikómmal béleltem ki. A menzárólkértem egy felmosórongyot vödörrel, mintha kiborult volna a tea. Nagyjából feltöröltem a nyomokat.A kisfiú másfél hétig élt gépek segítségével, az orvos szerint hat és hét hónap között szakadt meg aterhesség toxikózis miatt, ami az anya halálát jelentette volna két napon belül. A gyerek, hakórházban születik sem maradt volna életben, a mérgezésen kívül többféle fejlődési rendellenességemiatt se.

A szerelem nem ért véget. Mindennap elismételte, ne gondoljam, hogy hűtlenkedett, nem tehet azegészről. Nem haragudtam, de nem hittem neki, a józan ész ezt diktálta.

Nagy sokára nyögte ki, mi történt. Agresszív alkoholista apja álmában mászott rá és közösült vele,nem mert se védekezni, se bepanaszolni anyjának, mert akkor az apa baltával ment volnamindkettőjüknek, ismerték annyira. Kislánykorában is molesztálta, de ennyi idő után nembizonyítható, el is évült, ráadásul az apa gazdag köztiszteletben álló személyiség, feltehetőlegmegúszta volna az ügyet.

A mostoha

Meg szerettem volna ismerni Liza anyját is. Tudtam ki ő, nem nagy ez a város. Egy nap bejött asuliba a lánya elé, akivel sürgősen elintézendő közös vásárlást beszéltek meg. Világos volt előtte,miért járok hozzájuk. Én akkor már akkora mellénnyel jártam, hogy senkitől, semmitől nem riadtamvissza. Keményen és komiszan szemközt néztem a nem túl biztató, rideg, németes küllemű anyával.Illemből nyújtotta a szeplős fehér kezét, keskeny arcán az idősebbnek kijáró tisztelet megadásánakhiánya miatti düh. Persze nem azért nem nyújtottam kezet előre, mert nem tudtam, hogy ez aszabály, hanem mert én puszival akartam üdvözölni. Ezt meg is mondtam neki. Kerek szemekkelcsodálkozott arcátlanságomon, ugyanakkor imponált is neki. Pussz jobbra, pussz balra, és nemengedtem el. Átöleltem a derekát és erőszakkal meg akartam csókolni. Egy mozdulattal úgy pofánvágott, hogy még fél óra múlva is vöröslött a helye. Első, és utolsó eset volt, hogy valaki büntetlenülmegüthetett. Nem akartam ezzel a jelentéktelenséggel mindent elrontani. És mert ezt a nemes vadatle akartam dönteni.