Börcsök Mária

SZAKADOZÓMÍTOSZOK

írtaBÖRCSÖK MÁRIA

Szerkesztette FODOR BERNADETT

ISBN 978-963-09-7176-8

Minden jog fenntartva

© Börcsök Mária 2012 © Kossuth Kiadó 2012

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja

Kiadási igazgató Szuba Jolanta Műszaki vezető Badics Ilona

Nyomdai előkészítés Vígh Zoltánná Borítót tervezte Kiss Áron

www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

Nyomtatta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető Bördős János ügyvezető igazgató

Tartalom

Mi szükség irodalmi mítoszokkal, költőkmagánéletével foglalkozni?....................... 7

Zsarnok helyett zsarnoknétKatona József Bánk b á n ja ......................... 9

Mézeshetek KöltőnPetőfi Sándor és Szendrey Jú lia ................. 19

M adách Imre Évája.......................................... 26

Túl öreg, túl fiatalJókai Mór két felesége .................................. 39

A szerencsés Gina Vajda János ..................... 55Ady Endre boldog házassága......................... 67Móricz Zsigrnond atyai szere te te ................. 79A szép és csúnya Kaffka M a rg it ................... 85

A biszexuális hitvesBabits Mihály és Tanner Ilonka ................. 93

Juhász Gyula igazi „felesége” ......................... 105Ugye ti ketten összebarátkoztok?

Kosztolányi Dezső utolsó szere lm e ........... 118Mítoszok József Attila .................................... 127Örökzöld-e a babér?........................................ 147Felhasznált iroda lom ...................................... 167

Ml SZÜKSÉG IRODALMI MÍTOSZOKKAL, KÖLTŐK MAGÁNÉLETÉVEL

FOGLALKOZNI?

A m űközpontú irodalom tanítás hívei szerint az égvilágon semmi.

Csakhogy a művek befogadásához óvatosan kell hozzásegíteni a tanulókat - számolva azzal, hogy nem Babitsok, Kosztolányik, Juhász Gyulák ülnek a padokban, m int annak idején Négyesy professzor stílusgyakorlat-óráin - , és ebben bizony szere­pet játszhat a költő személyének ismerete is. Egy Kazinczy-epigramma, egy Fodor Ákos-haiku meg­értéséhez persze nem kell ism ernünk a szerző sze­relmi életét, de például Ady Endre „Lédával a bál­ban” vagy „Héjanász az avaron” cím ű versének megközelítését feltétlenül segíti, ha ismerjük.

Tóth Árpád „Esti sugárkoszorú”-jának szépségét is gazdagíthatja az az életrajzi tény, hogy házasságá­nak hetedik évében írta a költő - amit válságosnak szoktak nevezni - , mi több, tizenhárom éves szexuá­lis viszony után. Annuska ugyanis a kor prűd erköl­csei ellenére már tizenhét évesen odaadta magát sze­relmének. Ezt a körülményt egyébként lányuk, Tóth Eszter jóvoltából tudjuk, aki maga is költő volt, tehát „műközpontú” ember. Mégis úgy érezte, hogy „azok

számára, akiket a költészet és valóság összefüggései érdekelnek, érdemes bem utatni például, hogy ez a rendkívüli vers a múzsa teljesítménye is, aki az ábrándos rajongást nem rontotta csalódássá, még csak közönnyé sem fakította a házassággal”. Ugyanakkor úgy véli, hogy- természetesen - „aköl- tői m űnek nem lehet szüksége életrajzi dokumentá­cióra, hogy megálljon a lábán. Emberi megismeré­sünket azonban feltétlenül gazdagítja, ha látjuk m in­dennapi környezetét, melyből kinőtt.”

És ha k iderü lnek az írók, költők ellenszenves tulajdonságai?

„Az a műalkotásra nem vethet árnyékot, s a köl­tő t m agát csak szeretetrem éltóbbá teszi, hogy esendő létére alkotott m aradandót” - idézem m e­gint Tóth Árpád lányát, aki, noha finom és szerény volt, szüleinek legszemélyesebb leveleit is a nagy- közönség „orrára kötötte”, hogy közelebb hozza apját az olvasókhoz.

A széplelkek persze nem csak a költőt féltik a „leleplezéstől”, hanem a leleplezett költőtől is féltik az ifjúság erkölcseit. Én azonban nem hiszem , hogy az igazság elhallgatásával lehet erkölcsöt védeni. Az igazság ugyanis m indig kiderül, és akkor nemcsak az illúzió om lik össze, de m egren­dülhet a hit is. Szerintem tehát nem az a cinikus, aki illúziót rombol, hanem aki illúziót kelt, m ert az nem hisz abban, hogy ferdítések, hazugságok nél­kül is létezhet őszinte érzés, igazi emberi nagyság.

ZSARNOK HELYETT ZSARNOKNÉTKatona József Bánk bánja

A Bánk bán a legnagyobb nem zeti drám ánk. Bevallom, nem nagyon szeretem a nem zeti d rá ­mákat. Nem nagyon szeretem a sok nemzeti színt.

Még akkor sem, ha Deák Ferenc megállapítása engem is elgondolkodtatott. A haza bölcse magya­rázta az 1860-as évek magyaros divatját teátrális- nak, idejétm últnak tartó honfitársainak, hogy ha egy képen látunk valakit asztalhoz tám asztott kéz­zel, hátrafeszített lábbal állni, azt mondjuk: term é­szetellenes póz. De ha figyelemre m éltatjuk a kép m ásik oldalát is, ahol látszik, hogy el akarják lökni az asztaltól, akkor elhelyezkedését egyszeriben ter­mészetesnek találjuk.

A magyarkodás m indig ellenreakció volt vala­milyen beolvasztó politikára. Gondoljunk például II. Józsefre, akinek halála hősi m últunkat magasz­taló hősköltemények és színművek áradatát indí­totta el. „Egyébként nem a nemzeti érzés volt, ami a nemességet leginkább II. József ellen fordította, a dolog ennél sokkal kiábrándítóbb: az adó. A nemesség nem adózott, és Bécs ezt a kiváltságot meg akarta szüntetni, sőt a paraszti áruterm elést

9

próbálta a nem esség rovására erősíteni. Ennyit a nemzeti érzékenységről” - m ondta Kosáry D o­m okos egy régi in terjúban Görgey Gábornak. Ennyit a Bánk bán cím ű drám a hőseinek hazát féltő indulatáról is - teszem hozzá én.

A darabot az Erdélyi M úzeum pályázatára kezd­te írni Katona József 1815 Jakab havának (július) 30. napján. Akkoriban Bánk bán története igen fel­kapott tém a volt, többen is írtak róla. A leghíre­sebb Kisfaludy Sándor műve volt, ami retorikai kézikönyvnek is beillik, hiszen a szereplők m in ­den helyzetben hosszan szónokolnak. Az Erdélyi M úzeum pályázatára meglehetősen gyatra írások érkeztek, az első díjat nem is ad ták ki. Katona m űvét azonban még az igen gyenge drám ák közt sem találták em lítésre m éltónak. Tokody János Bihar megyei szolgabíró kapott dicséretet, és egy polihisztor matematikus, Bolyai Farkas.

A sikertelenség ellenére Katona nem adta fel, javítgatta drámáját, és benyújtotta a kolozsvári színház m egnyitására k iírt pályázatra is. És a Bánk bán lassan m egindult a halhatatlanság felé. A Habsburg-ellenesség, m árcius 15., később a német, majd a szovjet fenyegetés m ár-m ár szakrá­lis művé tette, és a vallásos tisztelet elfedte a hibáit.

Azóta sok m inden megváltozott. A Habsburgok megítélése is. M egint Kosáry D om okost idézem: „A nem zeti rom antika szám om ra fájdalm asan

10

em észthetetlen, a nagy tévutak egyike. M agyar autonóm állam létezett, de hát a világpolitika erő­viszonyai úgy alakultak, hogy mi is, szom szé­dainkkal együtt, b irodalm i közegbe kény­szerültünk. Inkább az volt a kérdés, hogy tudunk ebbe beilleszkedni.” H ahner Péter, a Pécsi Tudo­m ányegyetem Ú jkortörténeti Tanszékének veze­tője pedig azt hangsúlyozza, hogy „ennek a kap­csolatnak [Ausztriával] óriási előnyei is voltak. A Habsburg Birodalom pénzügyi és katonai segít­sége, valam int nem zetközi kapcsolatrendszere nélkül [Magyarország] képtelen lett volna elérni, hogy az oszm ánok kivonuljanak a területéről. Hazánk ennek köszönhette, hogy nem jutott a bal­káni országok sorsára.” Én persze hozzáteszem , hogy korunk történészei a trianoni országdarabo­lás, a m ár említett szörnyű diktatúrák után köny- nyebben ju tn ak ilyen következtetésre; Zrínyiék, Wesselényiék, II. Rákóczi Ferenc, a M artinovics- féle összeesküvés résztvevői, a Szent Szövetség korának értelm isége azonban m ásként látta a dolgot. Meg akartak szabadulni a Habsburgoktól.

Katona József is.Csakhogy H absburg-király uralkodása idején

nyilván nem lehetett idegen szárm azású király meggyilkolását színpadra állítani. így aztán az igazságosztó drámai hős zsarnok helyett zsarnok- nét gyilkol: egy jó király gonosz m eráni feleségét.

11

A politikának tett engedm ény azonban a szín­m űnek igencsak ártott. Egyrészt a királyné idegen származása törvényszerű. M ár a nom ád korban is kötelezték a fejedelmeket, hogy idegen származá­sú lányokat vegyenek feleségül, így a honfoglalás korának m agyar elitje igen kevert nem zetiségű volt. Például Á rpád fejedelem Zolta (vagy Zsolt) nevű fia, aki 907-ben lépett apja örökébe, csakegy- harm incketted részben volt magyar. Az idegen uralkodóházakkal való összeházasodás gyakorla­ta, m in t a korabeli diplom ácia fontos eszköze, az Á rpádok korában is fennm aradt. Sőt a Magyar Királyság gyakorlatilag 1918-ig tartó történetében összesen egyetlenegy királyné, Sarolta - Aba Sá­muel felesége, Szent István húga - volt magyar.

Nagyobb baj, hogy a királyné nem lehetett gonosz zsarnok. Egész egyszerűen azért nem, m ert közjogi hatalom m al nem rendelkezett. Éppolyan alattvalója volt a királynak, m int bárki más, akit fogságba vethetett, m egfoszthatott a vagyonától, kikergethetett az országból - ami néhány alkalom­mal meg is történt. A királyné tehát nem hozhatott rendeletet, nem osztogathatott rangot, pozíciót, földbirtokot; legfeljebb férjét kérhette erre. Ha a király eleget te tt a kérésnek, m ár őt terheli a felelősség.

II. A ndrás ném etbarát volt, m ert igen sokat köszönhetett nekik. Bátyját, a felkent, törvényes

12

királyt m egtám adta, m ert nem b írta elviselni, hogy az elsőszülöttség jogán rá szállt a hatalom , m ajd Lellénél elvesztette a csatát ellene. Ekkor a ném etekhez m enekült, akik befogadták, és nem adták ki Im re királynak, hiába követelte. M ikor Im re váratlan, m ajd kisfiának felettébb gyanús halála után megüresedett a trón, II. András német hívekkel tért haza. Jobban bízott bennük, m int m agyar alattvalóiban, akik közül sokan nem néz­tek rá jó szem m el az általa szított testvérháború miatt. Feleséget is kintről hozott magának, a szép Gertrudist, aki öt gyerm eküknek jó anyja lett. Ezt soha senki nem vonta kétségbe, ahogy hitvesi hűségét sem. Az Á rpád-ház egyik legjobb házas­sága volt az övék

II. A ndrást nagyon megviselte felesége halála. A kor legnagyobb szobrászával csináltatott m ár­ványszarkofágot neki, amire saját magát is ráfarag- tatta. A pilisszentkereszti ciszterci tem plom ban sokszor látták őt könnyezve térdepelni a síremlék előtt. Adom ányt is bőven ju ttato tt a szerzetesek­nek, hogy a királyné lelki üdvéért im ádkozzanak

G ertrud is m eggyilkolása a valóságban egész m ásként zajlott, m in t a drám ában. M ondhatjuk, hogy a magyar történelem legaljasabb, legkegyet­lenebb merénylete volt. A királynét nemcsak „egy­szerűen” leszúrták, hanem élve feldarabolták négy kicsi gyerm ekének szeme láttára (Erzsébet m ár

13

Türingiában volt). A három éves A ndrás földre szorította arcát, m ikor látta édesanyját véres kar­csonkokkal kegyelem ért hadonászni. Az ötéves Kálmán fuldoklott. Béla, későbbi IV. Béla k irá ­lyunk sokkot kapott. Az igazi m agyar v irtusról tanúságot tevő m agyar urak ezután kikanyarítot- tak egy darabot a halott asszony testéből és a király után vitték Leleszre, ahol Szentföldre vonultában tartózkodott.

Ebben a merényletben Bánk bán nem vett részt. A drám ában általa végrehajtott gyilkosság sokkal „hum ánusabb” (Katona szerint még a tő rt is G ertrudis húzza elő), de m égsem hőstett. N em ­csak azért nem , m ert egy izmos, hatalm as férfi követi el egy asszony ellen, hanem azért sem, m ert a „felszarvazott férj” pozíciójában teszi. Katona am atőr színész korában m egtanulta, hogy nagy drám ai konfliktusokhoz elvi viták m ellett húsba vágó sérelm ek is kellenek, ezért keverte bele az idegen uralom elleni lázadásba a féltékenységet. A m eráni királyné öccse eszeveszetten megkívánja a nagyúr feleségét. Tulajdonképpen M elindának kellene megoldania ezt a nem is olyan reménytelen helyzetet. Elvégre O ttó nem ura, nem parancso- lója, nincsen kiszolgáltatva neki, m int nyom orult jobbágyasszonyok a földesuraknak. M elinda azonban tehetetlen Ottóval szemben, akinek aljas­sága nem abban áll, hogy próbálkozik a szépasz-

14

szonynál - jelesebbnél jelesebb magyar történelmi személyek m egtettek ilyesmit hanem abban, hogy kudarcot vallván nem azt mondja: „én akkor is imádlak”, hanem azt gondolja: „akkor meg fog­lak erőszakolni”.

K atonának az erőszakot úgy kellett m egol­dania, hogy azért „Ottó s M elinda egyaránt örül[jen]ek”, hisz Bánk féltékenységéhez, Melinda őrületbe kergetéséhez erre szükség volt. Ezért folyam odott a bájitalhoz, am itől az asszonynak „pokolbeli tűz égé csontjaiban”, azaz kíván Ottóval szeretkezni. Amikor a feldúlt Bánk „szikrát okádó vére éktelen dühében” a királynéhoz rohan, veszté­re találkozikTiborccal. Tiborc panasza, ami egyéb­ként egy Veit W eber nevű szerző szövege, am it Katona beapplikált a drám ájába, lehetővé teszi, hogy „szublimálja ösztönét”, azaz hazafias felhá­borodássá m agasztosítsa azt a dühöt, amely bár­melyik tahóban feltámad, ha feleségét, nőjét ágyba vonszolják.

Ez nekem nem tetszik.De Tiborc panasza sem, m ert azt sugallja, hogy

a jobbágyok csak a gonosz m erániak m iatt kiszol­gáltatottak, m iattuk élnek nyom orban, Bánkot és a többi bánt ezért nem terheli sem m i felelősség. Pedig ők sem voltak sokkal jobbak az idegeneknél. N em zeti érzelm eiket - ahogy Kosáry D om okos m egfogalm azta - egyéni érdekeik védelm ezése

15

táplálta. Sokszor bizony a Habsburgoknak kellett megvédeni a magyar jobbágyokat saját uraik ellen.

Nem rokonszenves az sem, hogy Bánk bán Ottó m erényletét nem rajta, hanem nővérén bosz- szulja meg, ráadásul elm enekül a tetthelyről. G ertrudisnak a házasságtöréshez tulajdonképpen nincs köze. Nem volt kerítő, m int Károly Róbert felesége, aki - A rany János balladája szerint - a szép Zách Klárát hazaküldte a tem plom ból a d í­ványon felejtett olvasójáért. A díványra viszont előzőleg lefektette szerelem be belebetegedett Kázmér öccsét, akiből később a lengyelek „nagy” jelzővel megtisztelt királya lett. G ertrudis viszont altatót kapott, álmos lett, így aludni m ent - kivon­ták a forgalomból. Fogalma sem volt arról, hogy mibe torkollott az esti mulatság. Utolsó erejével is ártatlanságát bizonygatja, és gyermekeit emlegeti. Az ő bűne a M elinda-ügyben valójában csak az, hogy célratörő lényét ingerelte O ttó tehetetlen siránkozása, am in ráadásul m ár az egész udvar m ulatott. így aztán inkább „módjai m iatt” szidta Ottót, m int „célját utálta volna”.

És ha azt tette volna? Ha szigorúan megtiltotta volna öccsének, hogy az asszony után koslasson, vajon az engedelm eskedik? M elinda különben sem volt gyereklány, akinek botrányba keveredé­séért m indenáron valamilyen „gardedámot” kelle­ne felelőssé tenni. Elég lenne a botrány okozóját.

16

A drám abeli kettősség, a bizonytalanság, a döntés halogatása, mely végül indulatban tö r ki, Katona lelkét tükrözi. Egyszerre volt „percegő pennájú” hivatalnok és-szenvedélyes költő. Á llam hatalm at védő főügyész és rendszert tám adó rebbelis. Egyszerre akart megházasodni és lánykérő levéllel m enekülni a házasság elől. A m atőr színészként ism erte meg Széppataki Rózát, aki végtelenül m eg­tetszett neki, de ezt közönyt színlelve palástolta. M ikor azonban 1813-ban befejezte az egyetemet és hazautazott Kecskemétre, levelet írt az ifjú szí­nésznőnek:

Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát vég- hetetlen szeretettel szeretem, s lelkembe hordom képét, mióta először színpadon láttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva hordani végleheletemig. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szala­got, ha nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja életem irá­nyát kormányozni. Ha rózsaszín lesz e jel, fé l év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni. Ha fekete lesz, akkor szívem örökre gyászolni fog. K. J.

Miféle szerelmeslevél az, amit írója nem m er aláír­ni? Miből gondolja, hogy a címzett tudja egyálta-

17

Ián, kiről van szó, hogy nincs-e még egy-két K. J. m onogram ú férfiismerőse?

Széppataki Róza, a későbbi D éryné nap ló já­ban olvashatjuk: „Én gondolkodtam , tűnődtem , ki lehet az a K. J. az ism erősök közül. Bizonyosan Kaskovics János. De soha a legkevésbé sem köze­ledett felém. Hát ki? Nem emlékszem ilyen nevű ism erősre. Katona Józsi? Ó, az még inkább nem, m ert az m ind ig olyan m ogorva, oly v isszatar- tós, aztán az hárm at sem szólt m ég velem.” így Széppataki Róza nem válaszolt a levélre, hanem a rám enős D éry István felesége lett, akitől egyéb­ként bo rsó d zo tt a háta, aki m egerőszakolta, verte, féltékenységével gyötörte, és pokollá tette az életét.

De Katona sem talált m agához m éltó párra. Értelmes nők nemigen kerültek a közelébe. Édes­anyja, Borbók Ilona, akinek 1830. április 16-i hiva­talos - élete utolsó - ebédjéről papírba csomagolt csemegéket vitt haza, egyszerű analfabéta asszony volt. Csoda-e hát, hogy G ertrudis nemcsak idegen volta m iatt volt ellenszenves számára, hanem azért is, m ert kódexeket olvasott és lázadt a világ ősi rendje ellen, amely szerint nőből sosem lehet egy Szolon vagy egy Lukorgosz?

MÉZESHETEK KOLTÓNPetőfi Sándor és Szendrey Júlia

Petőfi Sándor 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon ismerte meg Szendrey Júliát, és ponto­san egy év múlva, 1847. szeptem ber 8-án vezette az erdődi vár házi kápolnájának oltára elé. Ez alatt az egy év alatt voltak hónapok, amikor nem is ta ­lálkoztak, sőt Petőfi szerelem re lobbant Prielle Kornélia színésznő iránt, és feleségül akarta venni. Papírjaik azonban nem voltak rendben, így az esküvőt nem lehetett megtartani. De ha története­sen sikerül, valószínűleg Prielle Kornélia lett volna a „feleségek felesége”. A láng azonban ham ar ellob­bant, Petőfi visszatért Szendrey Júliához. 1847. május 16-20. között m egkérte a kezét. Szendrey Ignác jószágigazgató azonban nem et m ondott a hírnévvel igen, biztos kenyérrel azonban nem ren­delkező költőnek. Pedig ez utóbbi - m int tudjuk - a boldog házasélet egyik feltétele. A siker és a szere­lem tartósságát viszont nem látta biztosítva egy poétánál. M indenesetre az após válasza Petőfit újabb támadásra késztette, és május 26-án sikerült legyőznie ellenkezését. Augusztus elején m egtar­tották az eljegyzést, és szeptember 8-án az esküvőt.

19

A mézeshetek színhelyéül Teleki Sándor koltói kastélyát választották. Petőfi 1846. szeptem ber 8-án, a végzetes megyei bál délelőttjén találkozott először Telekivel, am ikor kijelentette, hogy még sosem beszélt eleven gróffal. „Hát döglöttel beszélt az úr?” - kérdezett vissza a koltói vad gróf. Petőfi tetszését nagyon m egnyerte a válasz, és nagylel­kűen barátjává fogadta a nemes urat.

Erdőd és Koltó között hosszú volt az út, meg kel­lett hálni közben. Első éjszakájukat a nagybányai fogadóban töltötték. Nem lehetett könnyű dolga Petőfinek, ahogyan később Koltón sem volt. A korabeli lányokat általában megijesztette a nemi érintkezés, am iről eddig csak azt hallották, hogy szörnyű nagy bűn, tisztességes lánynak óvakodnia kell tőle, és am inek hogyanjáról nem igen volt fogalmuk. Napóleon is fél éjszakán át kergette az asztal körül M ária Lujzát, m ielőtt sikerült a várat bevennie. A sikeres akció u tán az újdonsült asszonykának, ahogy Napóleon fűnek-fának eldi­csekedett vele, az volt az első szava: „még!”

Szendrey Júlia ezt biztosan nem m ondta. Noha szerelemmel szerette ifjú férjét, frigid volt. „Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb öröm eit és legkeserűbb bánatát. Bánatom szinte oly határtalan , m in t öröm em , szinte oly sötét és dúló, m in t fénylő, éltető boldogságom ” - írta naplójában. Ez a határtalan bánat visszahathatott

20

Petőfire, m ert a koltói kert m alom kőasztalánál nem csak olyan versek születtek, m in t a „Szep­tem ber végén”, hanem olyanok is, m int „A szere­lem országa”. A vers szerint a szerelem országában gyönyörű virágos réteken ifjak m ennek keresztül:

... mindegyik Lehajtott fővel, mintha tűt keresne.Kiváncsi lettem és megkédezém,Hogy m it keresnek olyan gondosan?S felelt egy, hogy mérges füvet.Mérges fü ve t? S mivégre?„Hogy kifacsarjam s megigyam levét.”

A költő, vagy elegánsabban mondva, a lírai én siet­ve továbbmegy, és leül pihenni a rózsafa alá.

Oh, borzalom! Fejem fölött Egy ifjú lógott fölakasztva.Elrohanék a másik fához,S a harmadikhoz és a negyedikhez,És így tovább, mindig tovább,De nem pihenheték sehol,M ert m indenikfán Függött egy ember.Túl a folyón, túl a folyón!Gondoltam, ott a boldog szerelem.

21

Csónakba ül hát, hogy átevezzen a boldog szere­lem országába, de a folyó habjaiban tetem ek tűn- nekfel, és a parton itt is akasztott emberek függnek a fákon.

S hátúi a sziklák ormiról Veték le mások magokat,S alant a völgynek éles kövein Kifeccsent szivökből a vér S fejőkből a velő.Kétségbeesve nyargalék Mindenfelé, mindenfelé,De mindenütt a régi látomány:Dúlt arcok és öngyilkolás!...Csupán csak a táj és az ég mosolygott.

Á rulkodó látom ás egy nászúton lévő ifjú férjtől! De árulkodó szintén a nászútján írt „Mi a szerelem” cím ű verse is:

S ha feleségünk tán szeszélyes,M agunkat szabni szeszélyéhez,Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek,M iénk legyen örömtelen...Lássátok, ez a szerelem!

22

Petőfi közös életük hajnalán ham ar rájöhetett, hogy Júliának nehéz a term észete (tanú volt rá, hogy Költőn m ár öngyilkossággal fenyegetőzött), de még ezzel együtt is vállalta, hiszen kívánta és szerette. De vajon mi történt volna, ha megéri azt az időt, m ikor a szenvedély lecsillapodik? Ha Júlián elhatalm asodik m inden házasság legna­gyobb veszedelme, a féltékenység? M ár 1848 őszén is voltak ennek jelei. Petőfi „országos küldetésbe” indulván állapotos feleségét hazavitte Erdődre, a szüleihez. Júlia fenyegetésekkel teli leveleket kül­dött neki arra az esetre, ha „csak egy pillantással” vétkezik szerelmük ellen, ha csak lépésnyit távozik a „legszigorúbb hűség útjáról”. És hogy alakul sorsuk, ha a női betegségek, amelyek H orvát Á rpáddal kötött házassága idején m egtám adták, m ár Petőfi m ellett is jelentkeznek, és fokozzák ódzkodását a szexualitástól?

A Horvát Árpáddal kötött házasság egyébként országos felháborodást okozott, jórészt Petőfi híres verssorai miatt: „Ha eldobod egykor az öz­vegyi fátyolt / Fejfámra sötét lobogóul akaszd”. A r­ra vonatkozóan azonban nem adtak tanácsot a húszéves asszonykának, aki ott m aradt egy pár hónapos babával, jövedelem nélkül, ü ldözött és halálra keresett férje m iatt kom oly veszélyben, kitéve Lichteinstein városparancsnok m olesztá- lásának, hogy hol keressen menedéket.

23

A Petőfiért rajongó Iio rvát Á rpád ezt kínált neki. E lőbb-utóbb azonban elege lett a „nem zet özvegyének” alázatos lovagjának szerepéből, no meg a nem i absztinenciából, és kijelentette: „Most m ár nőm vagy s én a te parancsolod, urad, tö r­vényhozód, és én boldog akarok lenni.”

„Soha nem akart másnak tekinteni, m int durva érzékeinek alárendelt vak eszközét - ki még ama szom orú időben, mézédes szavaival, frázisaival csak azért ámított, hogy engem aztán a legkegyet­lenebb m ódon megcsaljon... benne m egm entőm - re véltem találni, s nem m ásra, csak egy kéjenc állatra találtam ... Nem akartam annyira elaljasod- ni, m egtagadni nem em et, hogy megfeledkezve m inden női szem érem ről és finom ságról: egy, a férj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - m inden művelt szívre és nemes lélekre undorító fotográf képgyűjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni... M inden undorító iránt ösztönszerűen utálatot éreztem gyerekkorom tól fogva... Az efféle gyönyört soha nem irigyeltem azoktól, kik: »Hiszen mi férj és feleség vagyunk«- elvnél fogva magokat m inden ocsmányság elköve­tésére éppen alkalmasnak találják” - panaszkodott a halálos beteg asszony.

Mivel Horvát Árpád egyre azt hajtogatta, hogy egy „asszonynak nincs más kötelessége, m int férje kéjvágyát kielégíteni”, Júlia végül elköltözött tőle.

24

De m ár csak meghalni. Harminckilenc éves korá­ban elvitte a méhrák.

Vajon ilyen szörnyű vég várt volna rá Petőfi mellett is, vagy a betegség Horvát önzésének kö­vetkezménye, és a sok szülésnek, amitől óva intet­te az orvos? Saját lánya, Horvát Ilona excentrikus, különcködő teremtésnek jellemezte anyját. Vajon Petőfi képes lett volna az örömtelen életre Koltón tett ígéretét beváltani, vagy elmenekül?

Nincs jogunk találgatni.

MADÁCH IMRE ÉVÁJA

Az 1883. szeptem ber 21-i ősbem utató óta A z ember tragédiája uralkodik a m agyar színpado­kon. Vele nyitották meg az új Nemzeti Színházat; vele ünnepelte nyolcvan éves fennállását a Szegedi Szabadtéri Színpad. N épszerűségét legfeljebb a Bánk bán közelíti meg. Ez pedig elgondolkodtató. A z ember tragédiája ugyanis körülbelül százötven éve íródott, a Bánk bán két évszázada. Az, hogy azóta nem született hozzájuk fogható drám a, azt sejteti, hogy a tragédia m int műfaj - akár az eposz- kihalt. „Nem lehet ráhúzni mai életünkre” - ahogy Karinthy Frigyes írta.

Kérdés, hogy A z ember tragédiáját lehet-e?Örök érvényű-e például Éva figurája, vagy m ár

csak egy letűnt kor dokum entum a? A m ű persze nem „az asszony tragédiája”, de a nő szerepére nagy figyelmet fordít a költő. Még akadémiai szék­foglalóját is e tém ának szenteli. „A nő különösen esztétikai szempontból” című értekezése azonban- amit súlyos betegsége m iatt 1864. április 18-án Bérczy Károly olvas fel helyette - nem válik a gé­niusz díszére. Évszázados közhelyeket ismétel benne a nő feladatáról, ami kizárólag az otthonterem tés

26

és a férfi igényeinek kielégítése lehet. A Tragédia is ezt a mentalitást tükrözi.

Az első történelm i színben, az egyiptom iban, Éva megözvegyült rabszolganőként mentegetőzni kezd, hogy együgyűséget beszél, és szerénykedve hozzáteszi: „Hiába, ha okosabb nem vagyok”. Ádám nem csak ráhagyja, hogy butaságot m ond, m ikor pedig egyáltalán nem m ondott, de kiokta- tóan hozzáteszi: „Ne is kívánd, hogy légy, én ked­vesem [m árm int okos] / Eszem elég van nékem önm agam nak.” Ez a kijelentés bizony kétségessé teszi ezt. Az okos ember soha nem tartja, nem ta r t­hatja elégnek az eszét, és nincs szüksége arra sem, hogy lebecsülje párja képességeit.

A M adáchcsal egyidős Petőfi koltói nászút- jukon gyöngybetűivel szorgalm asan m ásolta Szendrey Júlia írásait, hogy az Életképeket szer­kesztő Jókainak küldhesse őket, m ert „kiválóak”. A M adáchnál tíz évvel idősebb nagy angol költő, Róbert Browing is a m űvei alapján figyelt fel Elisabeth Barett kisasszonyra. „Tiszta szívemből szeretem verseit, kedves Miss Barett” - írta neki, és ham arosan m egszöktette a szigorú apja uralm a alól a m ár nem is fiatal, harm inckilenc éves nőt, hogy feleségül vegye. Huszonegy éves házasságuk alatt - Barett 1861-ben halt meg - csak egy nézet- különbség volt köztük: m ind a kettő a másikat ta r­to tta nagyobb költőnek. A XIX. század vége felé

27

pedig már megjelentek partnerfeleségek a tudósok oldalán is. 1894-ben a fiatal Pierre Curie boldogan dedikálta az elektrom os m ágneses m ezők szim ­m etriájáról szóló tanulm ányát a szőke M arié Sklodowskának, aki lelkesen olvasta, majd mellé szegődött kollégának Együtt kaptak Nobel-díjat is. Egy m ásik fiatalem ber így ír a kedvesének: „Olyan szerencsés vagyok, hogy rád találtam! Egy teremtésre, aki egyenrangú velem, és olyan erős és független, m int én.” Ő t Albert Einsteinnek hívták.

A Tragédia Ádám-fáraója azonban így udvarol Évájának: „Beszélj, beszélj, hogy halljam hangodat, / Rezgése szűmön végig árjadozzon. / Akármit m on­dasz, m indegy...” Ez az udvarlásnak szánt vallo­más voltaképpen nagy pimaszság.

És ráadásul nem is igaz. Vagy legfeljebb addig igaz, amíg bódítóan hat a férfire a nő közelsége. De nagyon sokan m ár az elején sem tudják egy csinos hölgytől se elviselni, ha számukra érdektelen dol­gokról fecserészik. Móricz Zsigrnond például így emlékszik vissza első feleségével, Holics Jankával való megismerkedésére: „Akkor jö tt egy lány, az egyetlen lány, aki életem ben im ponált nekem , m ert eszes volt, pontosan olyan eszes, m in t egy korom beli fiú. Ugyanannyi iskolát végzett, m int én, ugyanúgy lehetett vele beszélnem bárm ilyen elméleti kérdésről, m in t egyetem i társaim m al, holott m inden lány, akit megismertem, üres, hiú,

28

bögyösködő, nevetgélő, szellemileg jelentéktelen nőcske volt, akit csak gúnyosan, viccesen és m eg­vetően tudtam kezelni.”

M iért van az, hogy Madách nem tudott elviselni maga közelében értelm es asszonyokat? Talán anyja személyisége nyomasztotta? Igaz, kesseleő- keői Majthényi Anna nem volt igazán „értelmiségi nő”, inkább a tekintély megszállottja. M ondták, még M ária Teréziához is könnyebb volt bejutni, m int hozzá. Unokáit csak előzetes bejelentkezés után fogadta. Alsósztregovai kastélyában, akár a bécsi Burgban, csak ném et társalgási nyelven lehe­tett beszélni. Primitív parasztokkal egyáltalán nem érintkezett.

Lehet, hogy Madách ezért vágyott „ártatlan, ját­szi, gyerm eteg” szeretőkre? Olyanokra, m in t M arovnyik Jánosné volt, Borbála, a szép paraszt­menyecske, akit saját felesége elűzése után hatszáz forintért - egy tehén áráért - vett meg a hites u rá­tól? Azaz csak a használatát vette meg. Egy vadász­lakot akart építeni, hogy odaköltözzön vele. De személyzetként a férjet is alkalmazta volna, hogy a nép azt higgye, a nő M arovnyik Jánossal a fö ld­szinten alszik, és nem a felső szinten ővele. Ez a viselkedés egy falusi kényúrra vall - tegyük hozzá, egy gyáva kényúrra - , aki a látszat előtt alázatosan meghajol. És kisebbségi érzéssel küszködik. Kézírása, am it nem rég m utatott írásanalízissel is

29

foglalkozó barátnőm , ilyesmit sejtet. „A kis sortáv, a hurok helyetti kampók, az egyre rövidülő, majd fonalasodó végvonalak, a gyakorta összeakadó sorok, az igen nagym éretű alsó zóna gyenge fizi­kum ú és bizonytalanságokkal küzdő em bert m utatnak, aki kom penzálásként túlhangsúlyozza férfias, irányító szerepét” - m agyarázta Podonyi Hedvig. Madách - bár édesanyjának nem nagyon m ert ellentm ondani - valóban irányító szerepre vágyott, m agát férjének teljesen alárendelő fele­ségre, aki az ágyban azonban nem konzervatív, és rafinált élvezetekben részesíti.

Fráter Erzsi ilyen asszonynak ígérkezett. Az életvidám, táncoslábú, szexi feleség azonban nagy veszélyt jelent egy olyan férfire, akinek az egészsé­ge nagyon labilis. M ikor M adách világra jött, az orvosok közölték anyjával, hogy a csecsemő nagyon gyengécske, jó, ha a kam aszkort megéri. Igaz, erre rácáfolt, m ert negyvenegy éves korában halt meg. Ám ez nem számított matuzsálemi élet­kornak még a XIX. században sem, am ikor az ötvennyolc éves férfiakat m ár vénnek, aggastyán­nak tekintették, m int Petőfi az apját. Az azonban tény, hogy fiatal korától kezdve sokat betegeske­dett. Néha olyan erőtlen volt, hogy nem bírt felkel­ni az ágyból, de még a tollat sem tudta a kezében tartani. M ár-m ár úgy volt, hogy 1845. július 20- ára, Erzsiké tizennyolcadik születésnapjára terve­

30

zett esküvőjüket is el kell halasztani, m ert az ágyat nyomta. De végül összeszedte magát, és az esküvőt mégis megtartották.

A fiatal pár eleinte nagyon boldog volt. D élutánonként egymás kezét fogva üldögéltek a csesztvei kert terebélyes fájának árnyékában. Madách betegsége azonban vissza-visszatért, és ez nyilván hatott férfiúi képességeire, amitől m ogor­va és ideges lett, gorom bán kiabált a feleségével. Aztán megint lábra kapott, de egyre ritkábban lob­bant fel benne a vágy, és ham ar el is m úlott, ami egyáltalán nem tett jót szerelmi életüknek. Ahogy a sorozatos családi tragédiák sem: M adách öccse meghalt, nővérét román parasztok lemészárolták.

De 1852-ben következett be a kapcsolatukra m ért legnagyobb csapás: csendőrök törtek rájuk, hogy M adáchot elvigyék. Fráter Erzsébet meg volt győződve, hogy félreértés történt. Ha valakinek, hát neki tudnia kellett volna férje „bűneiről”. Nem tudott. Nem tudta, hogy Reitner János, akit férje cseh vadászként hozott Csesztvére, valójában Rákóczi János, Kossuth titkára, akinek bújtatása hazaárulásnak számít. A csőszkunyhóban felhal­mozott tem érdek fegyver rejtegetése szintén. A fia­talasszony m egalázottnak érezte magát, hogy a férje holm i locsi-fecsi, ostoba terem tésnek nézte őt. Nem méltatta arra, hogy egy ilyen, az egész csa­lád sorsára kiható döntést megbeszéljen vele, és

31

magára hagyta két kisgyerekkel és egy harm adik­kal a hasában.

Elkeseredését fokozta, hogy az anyós visszaren­delte őket Alsósztregovára, m ert a csesztvei kúriát, ahol házasságuk első éveit leélték, nősülő m ásodik fiának adta. Könyörgő levelet írt az Új épületben raboskodó urának: „Agy valami biztos helyzetet tsak hogy én m inden érintkezésben m ent legyek Anyád irányában ővele és soha egy faluban nem fogok lakni ez eltökélt szándékom és én igy Sztregovai lakos soha nem leszek.” M adách m eg­engedte magának, hogy ne is reagáljon a kétségbe­esett levélre.

Azt hiszem, házasságuk sorsa ekkor pecsételő­dött meg.

A Hanzely-ügy m ár ennek következménye lehe­tett. Ha ugyan volt egyáltalán „ügy”. Hanzely Ferenc, M adách egykori iskolatársa meglátogatta családját, m ialatt a költő börtönben ült. Fráter Erzsi, aki unalm as magányában nyilván megörült a vendégnek, beinvitálta őt. E nnek híre persze futótűzként terjedt a faluban, és eljutott az anyós fülébe is. Hogy Erzsi ételen-italon kívül kínálta-e mással is vendégét, azt épp úgy nem tudjuk, aho­gyan azt sem, hogy m eddig m ent el kalandjai során a máig nagy becsben tarto tt Erzsébet király­né. Azt azonban tudjuk, hogy a konzervatív király­férj m indig m egértőnek bizonyult. Egyetlen le-

32

veiében sem tett szem rehányást a feleségének. Nem szidta, nem rendelte haza. Ellenkezőleg: szerelméről biztosította. Ezért írhatta neki Erzsé­bet: „Tudom,-hogy szeretsz, nem kell azt külön dem onstrálnod... Mi azért élünk ilyen boldogan, m ert nem szólunk bele egymás dolgába.”

Nos, a költőférj nem volt ilyen megértő. Ő úgy viselkedett, m int egy kiskirály. Ezt bizonyítja sza­kításuk is. A napjait gyermekápolással, háztartási gondokkal töltő Erzsi alig várta, hogy férje szaba­dulása után , 1845 telén együtt m enjenek be Losoncra a farsangi bálba. A m ég m indig fiatal, huszonhét éves asszony ruhát csináltatott az alka­lomra, besütötte vöröses haját, de M adách az utol­só p illanatban m egm akacsolta magát: neki még sincs kedve bálba m enni. Az elkeseredett Fráter Erzsi erre belekarolt az épp jelen lévő Meskó Miklósba, és vele hajtatott el.

Visszatérve lelakatolt kaput talált. Egy ism erő­sük, aki tanúja volt a jelenetnek, sok év múlva így nyilatkozott erről: „Erzsiké tragédiáját az okozta, hogy vétett a látszat ellen. Az hogy a forradalom után a nők egyrésze éppúgy flörtölt a betelepített osztrák tisztekkel vagy más gavallérokkal, mialatt a férj börtönben ült, vagy emigrált, rég feledésbe m ent. De hogy M adách Im re neje bem egy férje nélkül a losonci bálba, ez a szőrszálhasogatásig puritán gondolkodású anyós s az ő befolyása

33

következtében a férj előtt is annyi, m int a halálos ítélet megfellebezhetetlensége.”

M adáchné hiába boru lt férje lábához, a költő nem volt hajlandó megbocsátani a hiúságán esett sérelm et, am it az ő érzéketlensége idézett elő. Hogy ebben nagy szerepe van M adách anyjának, ezt az unoka, Fabriczy Pálné M adách Jolán sem vonta kétségbe: „Az életrajzírók tévednek és ferde világításban helyezik az egészet, am ikor a válás egyedüli okául édesanyám viselkedését hozzák fel... Szüleim szerették egymást, ellentétes term é­szetük miatt sem lett volna [házasságuknak] válás a vége, ha nagyanyám, néhai Majthényi Anna nem lett volna olyan egyéniség és olyan term észetű. Erősen befolyása alatt tarto tta nem csak az egész M adách-kúriát, de a fiát is.”

Ez bizony nem vet túlságosan jó fényt a költőre. De az sem, amilyen felháborodással fogadta Veres Pálné Beniczky Herm in a nők gimnáziumi képzé­sére vonatkozó elképzeléseit. Veres Pálnét is felhá­boríto tta a m ár em lített akadém iai székfoglaló beszéd, am elyben M adách kifejti, hogy a nő „teremtő géniusz hiányával az em berek irányadó szellemei közé nem emelkedik, a művészetet és a tudom ányt előre nem viszi”. „A férfi huszonkét éves koráig tanul, ha hajlam a van a tudom ányt tovább fejleszteni, ott áll előtte m inden akadémia, m inden könyvtár, tudós társaságok, elmehet más

34

országokba... Csodálom, hogy m indezen előnyök mellett a tudományosan művelt férfi aránylag oly kevés, s aki ezután mégis azzá lesz, m agát egész más lénynek, félistennek képzeli” - írta neki Veres Pálné. M adách halála u tán nem sokkal pedig „Felhívás a nőkhöz” címmel cikket jelentetett meg Jókai lapjában, amelyben ezt írta: „M indig bántot­tak értelm es férfiak kijelentései, hogy a nőknek nincs szükségük tudományos műveltségre, holott sem a jövő nem zedékek, sem a házastárs férfi szempontjából nem lehet közömbös a nő művelt­sége.” Veres Pálné igazát - ami mellett egy másik géniusz, M ikszáth Kálmán nagyon is kiállt - , p a­radox m ódon M adách bizonyítja leginkább a Tragédia Kepler-jelenetében. Ebben transzponálja ugyanis saját házasságának konfliktusát - nyilván a zseni férj és a butácska, léha feleség okán.

Igaz, a történelm i K eplernének, akit a tudós 1497-ben vett feleségül, és akit M üchleck Bar­barának hívtak, nem sok köze van a drám a hősnő­jéhez. Egy jóm ódú m olnár megözvegyült lánya­ként m ent Keplerhez, és az előző házasságából torzszülött gyerekeket hozott magával. Sohasem ő könyörgött férjének, hogy „János nékem szüksé­gem volna pénzre”, ahogy darabbeli mása, hanem Kepler neki. De hozom ányából egy garast sem adott. Még magától is sajnálta a pénzt. Szappanra például egyáltalán nem költött. Elhanyagolt, tes­

35

tes, zsémbes asszonyság volt, imádságos könyvön kívül más könyvet nem vett a kezébe. De azt se sokáig, m ert szellemileg fokozatosan leépült, és teljesen elborult elmével halt meg több m int tíz éves házasság után.

A történelm i hitelesség persze nem feltétele a drám a hitelességének, itt azonban baj van azzal is. A költő végig arra biztatja Évát, hogy „Te csak virág légy, drága csecsebecs, / Haszontalan, de szép...” A Kepler-jelenetben viszont azt fájlalja, hogy az. Hogy lelke nem rokon vele. Mert akkor, panaszolja,

Te büszke lennél bennem s nem keresnéd Kívül a boldogságot körömön,Nem hordanál mindent, m i benned édes,Világ elé s mindent, mi keserű,Nem tartanál fel házi tűzhelyednek.

Nem veszi észre, hogy ő is azt teszi. Élete értel­mét, legmagasabbrendű örömét hivatásában talál­ja meg, és csak azt, m i benne keserű, tartja fenn házi tűzhelyének. M int Madách, akiről saját lánya állapította meg, hogy „komoly, zárkózott egyéni­ség volt. Kedélyvilága sötétnek mondható. Életfel­fogása pesszimizmusra hajlott.” Még arra sem volt képes, hogy néhány órára erőt vegyen magán, és elvigye nejét a farsangi bálba, amire „játszi, gyer­

36

meteg” leikével annyira vágyott. Elment hát m ás­sal, m int Keplerné az udvaronccal.

Végül Madách mégis a nőt teszi meg győztesnek Lucifer emberVeszejtő árm ánykodása ellen. Igaz, csak biológiai tényezőként. Azzal, hogy anyának érzi magát. Ezt a közlést M adách a legújabb kutatá­sok szerint utoljára a Tragédia írásának idején a Schönbauer Karolina nevű szeretőjétől hallotta, aki 1859. július 9-én hozott világra egy törvényte­len lánycsecsemőt, akit A nna névre kereszteltek. A látszatra sokat adó költő nem ismerte el az apa­ságot, és nincs adatunk arra sem, hogy anyagilag tám ogatta volna, ami apaságát is megkérdőjelez­heti. Azt m indenesetre sokan állították, hogy Schönbauer A nna nagyon hasonlít M ajthényi Annára. Az is érdekes, hogy pontosan annyit élt, mint állítólagos nagyanyja: kilencvenöt és fél évet.

Az olvasó kérdezheti, hogy M adách halála után az anya m iért nem állt elő titkával, ha tényleg a költő volt gyerm eke apja. Nyilván azért, m ert akkor más világ volt, a „megesett” nők nem nagyon hencegtek, inkább szégyellték magukat. Ráadásul szülése után Karolina talált egy férfit, aki hajlandó volt elvenni és adoptálni a gyereket, és akitől „ren­des” gyerekei is születtek. M iattuk is hallgatott. Es hosszú élete végéig hallgatott Schönbauer Anna is. Ha tudott is származása titkáról, nem akarhatott sem anyja emlékének, sem apja nimbuszának ártani.

37

Feleségétől, Fráter Erzsébettől született gyerme­keinek apaságát azonban soha senki, term észete­sen maga Madách sem vonta kétségbe. Az anyjuk­kal való kegyetlen leszámolás azonban azt b izo­nyítja, hogy az anyaság heroizálását csupán a köl­tészetre korlátozta. Az „örök” női tulajdonságokat pedig annak az asszonynak a személyiségéből álla­pítja meg, akit saját ízlése és igénye szerint ő választott magának.

M adách Évája tehát korántsem „ezerarcú”, ahogy sokan állították. A fölkínálkozás és az elér­hetetlen tisztaság két végpontja közt tologatja Éva figuráját, és aszerint minősíti, melyikhez áll köze­lebb. Ez azonban érthető, hiszen Éva nem hús-vér alak, hanem Ádám álm ának szereplője. Igaz, ő is úgy tér nyugovóra, hogy m eglátja az emberiség jövőjét, am iből - M adách szerint - kizárólag az érdekli, hogy „ ...e sok újulásban / Nem lankad-é el, nem veszít-e bája [ ...]”. Ha Éva álm odná ezt az álm ot, Ádám alakja is egészen m ás lenne: Évát nem a férfi rajta kívüli céljai, eredményei, sikerei érdekelnék, hanem az, hogy m ilyen szerető, milyen élettárs.

És ezt ő is Ádámhoz hasonló önzéssel ítélné meg.

TÚL ÖREG, TÚL FIATALJókai M ór két felesége

Jókai M ór 1848. március 15. eufórikus estéjén sze­retett bele az ünnepelt színésznőbe, művésznevén Laborfalvi Rózába. A szerelem óriási riadalm at okozott a családban. A színésznőség nem volt elfo­gadott polgári foglalkozás akkortájt. Sőt elfogadott polgári foglalkozás a nők számára nem is nagyon létezett. Nemcsak az egyetemek voltak zárva előt­tük, de még a mai g im názium oknak megfelelő, magasszintű középiskolák is. A híres színésznők, prim adonnák hintói előtt rajongó fiatalem berek ugyan kifogták a lovakat, de tisztes családok nem ­igen hívták vendégségbe őket, ugyanis szabadab­ban éltek, m int az otthonok falai közé zárt kisasz- szonyok és úri dámák.

Szerelmi partnerek is forgolódtak körülöttük. Laborfalvi Rózáról is k iderü lt, hogy van egy kislánya, akit vidéken rejteget. Ez a h ír a nagy forradalm árt, a huszonöt éves Petőfi Sándort háboríto tta fel a legjobban. M inden követ m eg­m ozgatott, hogy ettő l a hozzá m éltatlan nőtől megóvja Jókait. Nem sikerült. Ő írta meg a Jókai családnak K om árom ba a szom orú h írt: egy kis

39

faluban m egvolt az esküvőjük, N yáry Pál volt a tanú. A család összeroppant. Nem is voltak haj­landók tudom ásu l venni, Jókay Károly, az író bátyja u tazo tt fel Pestre, hogy utánanézzen a dolognak. Harm adnap, am ikor visszatért, ki sem kellett nyitnia a száját, kétségbeesett arcáról leol­vasható volt a tragédia.

„Soha nem fogok neki megbocsátani! Átkozom azt a percet, melyben neki életet adtam! Átkozom a szívemet, am iért olyan igen szeretni tudtam . M iért nem bír m egszakadni m ost, am ikor olyan szégyen áram lik öreg fejemre? Á ldottam eddig a nap m inden órájában! Ezentúl átkozom!... Ne legyen neki olyan napja, melyben eszébe ne jusson: milyen nagyot vétett tisztességben m egőszült özvegy anyja ellen” - zokogta Jókai édesanyja az unokahúg, Váli M ari visszaemlékezése szerint. Petőfi így vigasztalta:

Tisztelt Asszonynéném!

Laborfalvi Móricról nem sokat tudok, a régi barátság tökéletesen kettészakadt köztünk és örök időkre.

Szomorú vigasztalás, de én egyébbel nem vigasztalhatom Asszonynénémet, m int azzal, hogy elvesztette ugyan a fiát, de igen-igen rossz f iú t veszített, ki után nem méltó bánkódni.

40

Jókayné azonnal ki is tagadta anyai jussából a fiát. A színésznőség meg a törvénytelen gyerek m ellett a felháborodást az is okozta, hogy Laborfalvi Róza 1817-ben született, tehát nyolc évvel idősebb volt a férjénél. Jókai persze nevetsé­gesnek tartotta a korkülönbség emlegetését, hiszen Róza királynői pompájában tündökölt. De az idő, m int tudjuk, még ma, a fejlett kozm etikai ipar, botoxinjekciók, plasztikai m űtétek korában is könyörtelen a női vonzerőhöz: ötvenéves korra gyakorlatilag lenullázódik.

Emlékszem rá, fiatal lány korom ban szembejött az u tcán az ötvenéves színészkirálynő, Tolnay Klári, akit a sajtó még m indig vonzó nőként, kor­talan szépségként magasztalt. Én megrángattam a velem lévő negyven-egynéhány éves férfi kollé­gám karját, hogy „Nézze, nézze!” A férfi rápillan­tott, m ajd csodálkozva kérdezte: „M it nézzek rajta? Ez egy öregasszony.” És m a is sok „kortalan szépségről” hallom férfiszájból ugyanezt.

A XIX. században pedig a nők virágkora még rövidebb volt. Az 1793-ban született, tehát a Nemzeti Színház 1837-es megnyitásakor negyven­négy éves Dérynéről lesújtó kritikát írt a harm inc­hét éves Vörösm arty Mihály. N em csak színházi manírjait tartotta idejétmúltnak, de fidres-fodros ruháit is, amik - úgymond - sehogysem illenek egy idős asszonyhoz. És 1843-ban, m ikor ö tven­

41

éves lett, a közönség is kifütyülte. Bizony ötvenes éveire Laborfalvi Róza is megereszkedett állú, elde- réktalanodott asszonyság lett, aki egy régi fotográ­fián úgy áll a férje mellett, m intha a nénikéje volna.

És ahogy M ikszáth Kálmán Jókai M ór élete és kora cím ű könyvében olvashatjuk, egyre rigolyá- sabb, házsártosabb lett, egyre többet betegeske­dett: „Majd m indig be volt kötözgetve kámforos flastrom okkal, lenm agfőzetes rongyokkal; m in ­denféle flanelokba bebugyolálva, m in t valami sebesült káplár járt fel s alá a nagy lakásban, vagy az udvaron, és betegsége feletti bosszankodását azon töltötte ki, akit éppen megpillantott.” Bizony, M ikszáth megállapította, „ami fölött vígan elsik- lottak egykor, a korkülönbség, m ost kezdte magát m egbosszulni.” A hatvan felé járó Laborfalvi Rózáról pedig azt mondta: „m úm ia volt, szerelem­mel szeretni többé nem lehetett”.

Nem csoda, hogy Jókai m enekült előle. Még télen is a kihalt Balatonfüreden tartózkodott. „M ikor dolgozom, nem akarok emberi arcot látni m agam körü l” - m agyarázta, m ikor szalonnát, kolbászt, szárazbabot összecsomagolva leutazott. Persze ebben szerepe volt szerelm ének, a szelíd, szőke, tizennyolc éves Lukanics Ottiliának is, akit Arácson rejtegetett. Róla m intázta A z aranyember N oém iét, és talán el is m enekül vele egy boldog Senki szigetére, ha a kislányt nem viszi el a tüdőbaj.

42

1886-ban aztán Laborfalvi Róza is m eghalt. Jókai egyedül maradt. Fogadott lánya, Jókai Róza, aki Laborfalvi Róza törvénytelen lányának tö r­vénytelen lányaként született - a pletyka szerint Andrássy Gyula volt az apja - , sem m i áron nem akarta, hogy a Pápi újra megnősüljön. Szívóssága eredményeként belehajszolta az írót egy házasság­ba, mely m ost m ár nem pusztán családi, de orszá­gos vihart kavart.

Persze azért volt családi drám a is. Jókai - ahogy őt az anyja - kitagadta fogadott lányát, m ert két­ségbe merte vonni ép elméjét, hogy aggastyánként húszéves színésznőt akar elvenni, és elhiszi, hogy a fiatal érdek és számítás nélkül őszintén szereti.

De a nemzet is felzúdult. Az utcán, a színházban fújolva tüntettek az új Jókainé ellen. „Bőgtem, mikor házasodott” - vallotta be Móricz Zsigrnond is. Csak egy-két író állt mellé. Például Émile Zola vagy nálunk Ady Endre: „mert volt bátorsága szeretni és az a boldogság érte, hogy viszontszerelemre talált”.

A viszontszerelemről Jókai „költészete” igyeke­zett meggyőzni a világot.

Egy boldog esztendő fordult meg az égen: Örültem életemnek mint valaha régen.

Míg mások kincsért, rangért oltároznak,Szívet érzelmeket áldozatul hoznak,

43

Nekem csak egy vágyam, egy imádságom van,A z jön ajkamra ébren és álmomban:

Nekem ne hozzanak kincset a koboldok,A z enyém itthon van: te, te légy boldog.

- olvashatták 1900-ban a Pesti Hírlap és az Ország- Világ olvasói. Az Est hármaskönyvében jelent meg ez a gyermekded klapancia:

Szálljon őreá a két kezed áldása,S mindazt, akit szeret, hogy boldognak lássa.Ó én uram Isten, ki a szívembe lát,Őrizd meg egednek legjobbik angyalát.

Az ism erősök, a család szem élyzete azonban az ellenkezőjéről kezdett suttogni. 1904 jún iusá­ban, Jókai halála u tán m egjelent egy könyv Fé­nyes László tollából, am elyben összegyűjtö tte a Jókaiéknál alkalm azásban lévő szem élyek tapasztalatait:

Boldogságról zengtek Jókai Mórnak, s minden­ki ellenkezőjét tudta és beszélte. Gyöngéd ápo­lásról, s körülötte volt szeretetet ájuldozásról odáztak, holott az ellenkezőjét tapasztaltam, s az ellenkezőjéről suttogott mindenki.

44

Részvétük hazug kifejezésével fordultak ahhoz, akinek egy jó szava sem volt az ősz poé­tához, még idegenek előtt sem.

Önfeláldozását hirdették annak, aki m in­denjóban részesült, aki mindent megengedhe­tett magának annak révén, hogy ő Jókai Mór utolsó éveit tette mártíromsággá.

Ekkor tám adt bennem a vágy: megtudni a való igazságot. Ha nem igazak a hírek: hiva­tásomnál fogva ... szembeszállni a tovább­terjedő rágalmakkal...

Két hét alatt szorgalmasan és merem állíta­ni: lelkiismeretesen vizsgáltam a valót. Senki olyannak a nyilatkozatát, akinek nyilatkozata akár jogilag, akár pszichológice aggályosnak tűnt: nem használtam föl.

...M ég csak azt kell megjegyeznem, hogy e fü z e t esetleges és krajcárig elszámolandó jövedelmét: jótékony célra adom.Budapest, 1904. június 7.

Idéznék néhányat a m egszólaltatott tanúk vallo­másaiból.

Csendes József inas 1901 m árciusában lépett Jókaiék szolgálatába, de fél év m úlva otthagyta őket. így nyilatkozott:

45

Tudom a saját tapasztalatomból, hogy nagyon felháborítóan bántak Jókai Mórral. M ikor m ár nagyon megszerettem s ö is en­gem, szóltam neki, hogy méltóságos uram, nem mehet ez így tovább...

- Tudom, fiam , m indent tudok, érzek, de nem tudok segíteni rajta. A leányomat k ita ­gadtam, most tőlük is elmenjek!

Azt is Csendes József m esélte el, hogy egyszer „nagyon összevesztek. Azaz: a méltóságos asszony rontott neki a méltóságos úrnak. A botot verdes- ték előtte a földre, azt is tudom , dacára, hogy úgy volt: együtt m együnk ki a Svábhegyre lakni, a vihar u tán csak a Grosz familia m ent ki, az öreg m éltóságos u rat pedig o tthagy ták a lakás egyik szobájában, mely szintén egészen be volt naftali- nozva. Iszonyú nehéz szag volt a szobában, ahol együtt aludtunk. A többi szoba le volt csukva.” Az inas hallotta, hogy Jókai egyszer m egkérdezte Eötvös Károlytól: „M ár m egöregedtem . M ost lőjem agyon magamat?”

Krén Károly jóm ódú gazdálkodó, aki fenn lakott a Svábhegyen Jókai szom szédságában, és gyakran fuvarozta őt, azt m ondta el, hogy Jókai 1901-ben egyszer késő este megkérte, hogy vigye be a városba. De alighogy elindultak, jött utánuk a Grosz család, és „szidalm ak közt visszavitték a

46

méltóságos urat, aki könnyezett”. Krén felesége annak volt tanúja az Erzsébet körú ti lakásban, hogy az inas tíz óra tájban kérte a szakácsnét, hogy adjon m ár egy kis kávét a méltóságos úrnak, m ert reggel hat óra óta fenn van, és nagyon könyörög érte. A szakácsné azt válaszolta, hogy nagyon jól tudja: a m éltóságos asszony m egtiltotta: addig, amíg ő fel nem kél, sem m it sem kaphat. Krénné nagyon felháborodott ezen, de a szakácsnő legyin­tett: „Cifrább dolgok is folynak odabenn.”

Star Alice, aki francia társalkodónő volt 1903- ban Jókaiéknál, megerősítette ezt.

[Jókai] korán kelt, rendesen már hatkor fen t volt, a házbeliek csak kilenc-tíz óra tájban. Addig nem volt szabad neki sem ennie. Pedig ő úgyis csak kávét kapott, am it a cselédek... Nagyon szerette a teát. Egyszer a méltóságos asszony megengedte, hogy adjanak neki vajas­kenyérrel. Három-négy napig kapta, de a követ­kező napon megint csak a kávét hozták a részé­re. Holott az asztalon tea és villásreggeli volt. Szegény ember olyan szépen kérte a feleségét, hogy adjon neki is egy csésze teát s egy szendvi­cset. A z volt reá a felelet:

- Nem muszáj neked mindig azt zabálni, amit nekünk.

47

Volt, amikor az volt a baj, hogy Jókai valami­ért nem kért enni.

- Vagy eszel disznó, vagy mars be a szobába, mert fejedhez vágom ezt a poharat - ordított afelesége.

Star kisasszony felháborító dolgokról számolt be abbáziai üdülésükről is.

Külön sétáltak mindig, mégpedig, hogy Grosz Bella Öméltóságát ne zavarja Jókai Mór: meg­hagyták, hogy Jókai csak az Abbázia-Ika közt vonuló úton sétálhat. Groszék pedig leginkább Voloscafelé mentek. Egy délelőtt Jókainé meg­

jegyzést tett, hogy ma nem megy sétálni. Élve az alkalommal Jókai ment Volosca felé.

M ikor Groszék a társalkodónővel mégis sétálni mentek, és meglátták Jókait „az ő útju­kon”, nagy botrány lett otthon.

- Hol voltál te gazember?... Hogy mertél te arrafelé menni? Hát nem kikértem magamnak?

- Délelőtt azt mondtad, hogy nem fogsz arra menni...

- Kuss. Mars be a szobádba, vén trotli. Hallgass, mert leköplek.

Starr Alice szerint le is köpte: „Rémes volt nézni, am int az a szegény nagy em ber elővette zsebken­

48

dőjét, s letörölte arcáról a szennyet.” Nem sokkal ezután revolverrel a kezében találtak rá. „Ide azt a pisztolyt - kiabált rá az anyósa. Egyúttal nekiron­tott Jókainak; s ledobva őt a pamlagra, kicsavarta kezéből a fegyvert.”

Augustine Róbert szintén francia társalkodónő volt, Starr Alice-t követte, és utána nem is volt több társalkodónő Grosz Bella mellett. Ő mesélte Fehér Lászlónak: „Megvallom, nagyon csodálkoztam, amikor az önök költőjének halálakor azt olvastam az újságokban, hogy micsoda szeretet és gyöngéd­ség vette körül azt az embert, akiről csak én tudom, hogy mit szenvedett.” 1903. június 5.-augusztus 28. között Siófokon volt a családdal. O tt hallotta, hogy m egtiltották Jókainak, hogy a szobáját elhagyja. „Nagyobbrészt csukva volt az. Másfél hónapig volt így bezárva. Némelykor panaszkodott, hogy friss levegőt szeretne szívni, engedjék ki. - M inek neked friss levegő? Nyisd ki az ablakot, kapsz annyi friss levegőt, hogy akár bele is fulladhatsz.”

Augustine Róbert azt is elmondta, hogy a külvi­lággal való érintkezéssel még írásban is korlátozva volt Jókai: „Egyetlen levelét sem ő bonto tta fel, hanem felesége vagy az anyósa. Ha nem tetszett nekik a levél: egyszerűen eltépték, s meg sem mutatták Jókainak. Viszont neki sem volt szabad semmit írnia, anélkül, hogy meg ne m utatta volna ( iroszéknak. Ha pénzküldem ény jött, azt is egy­

49

szerűen ők vettek fel. Az Ilonka, a legfiatalabb Grosz leány, írta alá Jókai nevét.”

Bár a személyzet szigorú hallgatásra volt kötelez­ve, azért a kívülállók közül néhányan észrevették, hogy rosszul bánhatnak a nemzet nagy írójával.

Tóthfalussy Béla erzsébetvárosi plébános, ahogy Fényes László írja, a fiumei Európa Szálló teraszán ülve hallotta, hogy felesége „levénszama- razza” a férjét valamiért, amiben nem is volt hibás.

Dr. Zalai Sámuel siófoki társaságban beszélte el, hogy mikor Jókaiék villájában járt, az író rosszullét- ről panaszkodott neki, és kihasználva ottlétét, kérte, vizsgálja meg. De a felesége nem engedte: „vén sza­már, mit fecsegsz itt össze-vissza, menj dolgozni!”

Hasonló megaláztatásokról számolt be írótársai közül Herczeg Ferenc, a Petőfi Társaság elnöke és Márkus József is. Utóbbi, akinek Jókai felesége kije­lentette, hogy a férje „alávaló gazember”, több író- társával próbált valami akciót indítani az aggastyán megmentése érdekében, de terve kudarcba fulladt, m ert Jókai nem akarta, hogy poklára fény derüljön.

Fényes László könyve hatalmas botrányt okozott. Az illúziórombolás m indig nagyobb felháboro­

dást okoz, m int az igazság elhallgatása. Azok, akik nemrég vén m arhának tartották Jókait, am iért ötvennégy évvel fiatalabb nőt m ert feleségül venni, most vad dühvei támadtak arra, aki kiderítette: tény­leg az volt, és ezért szörnyű penitenciát rótt magára.

50

Vészi József szerint a régi cselédek előrángatása „csak elő, lelkem, szakácsném a vallomásokkal.

Sose féljen szentem szobalány, valljon csak meg mindent. És maga, tubicám, mindenes, ne hímez- zen-hám ozzon, istenes dolgot cselekszik, ha jól befeketíti vele a gazdáját” - aljas dolog volt.

Igen, de azt feltételezni, hogy ez nem így történt, szintén az. A vádban egyébként sem az van megfo­galmazva, hogy hazugságra bírta rá a szerző a volt személyzetet.

Az „elő a vallom ásokkal”, „valljon csak”, „ne hímezzen-hámozzon” csupán azt jelenti, ne tegyen lakatot a szájára. De m iért kellett volna lakatot ten­niük? Egy illúzió, a Jókai boldog öregkoráról gyár­tott legenda védelmében?

Nem tisztességes Vészi Józseftől az sem, hogy a tanúk hitelességét azzal próbálja kétségbe vonni, hogy nem úri emberek. Lefizetett, hitvány senkik. „Cselédcsőcselék” - ahogy nevezte őket. Az írók­nak viszont, m eg a papnak, orvosnak - akiket mégsem m inősíthet csőcseléknek - a szerző meg­hamisította a nyilatkozatát.

Fényes László felbőszült. „Jókai M ór utolsó évei körül” cím ű írásában keményen visszaverte Vészi József vádjait. A személyzet nem volt megfizetve. Nem hazudtak, hisz akkor mindegyik mást mesélt volna, m ert nem tudtak egymás nyilatkozatáról. „A m egham isított írók közül M árkus József kije­

51

lentette, hogy tanúságtételét kész m egism ételni. Iierczegh Ferenc is írásban adta: »Amit én önnek m ondtam , azt teljesen hűen írta meg.«”

„Egy hiéna felelete Vészi József úrnak” címmel Augustine Róbert kisasszony, az egyik francia tár­salkodónő személyesen válaszolt az őt ért vádakra. Különösen a szívére vette, hogy a cselédcsőcselék közé sorolták, de visszautasította a megvesztegetés vádját is. „Én a családba nem kémkedni jöttem, de m indezen dolgokról tudom ást kellett szereznem, mivel szemeim előtt, körülöttem történtek. Azon dolgokat, amiket leírtam, és amit Fényes ú r kérdé­seire vallottam , bárm ikor Isten és em ber előtt megismétlem.”

Új tanú is jelentkezett, aki 1899. szeptember 1. és 1902. november 30. között állt Jókaiék szolgála­tában. Pók János m űkertész elmesélte, hogy egy­szer valam iért m egharagudtak az íróra, és bezár­ták egy szobába. „M egparancsolták nekem, hogy senkit ne bocsássák be hozzá. Estefelé a m éltósá­gos ú r az ablaknál állva m agához in tett, pénzt ado tt át, hogy hoznék neki sajtot és egy üveg konyakot. Hoztam is, de m ikor visszajöttem a bolt­ból, a kisasszonyok észrevették. A méltóságos asszony elvette tőlem. M ind a ketten jól kikaptunk. A méltóságos úr nagyon kért, ezentúl, ha valamiért a boltba küld, a szomszédos Em m er villa felől jöj­jek az ablak alá, akkor nem látnak meg. Tényleg,

52

így sokszor vittem neki egyet mást. Leginkább ennivalót, m ert némelykor, kávét kivéve, napokig üres káposztán tartották.”

Fényes László m egm utatta Pók Jánosnak Vészi József „Hiénák Jókai sírjánál” cím ű írását, amely­ben védelm ébe vette a feleségét. „[A zért vette védelmébe, m ert] vagy szépszerével vették reá, vagy kényszeríttették rá. Néha önmagát is megcá- loltatták vele” - válaszolta Pók János. E lm ondott továbbá egy esetet, amikor az asszony jött, hogy a lavágásért-behordásért járó huszonhat koronát elkérje tőlük. Jókai kivette ezt a pénzt az asztalon álló fatányérból, és adott még egy koronát „borra­valónak”. Erre a felesége ordítani kezdett: „M ár megint gavallérkodsz, te vén szamár”, és a fatányért pénzestül a fejéhez vágta, aztán még neki is rohant, cs két kezével jól megrázta. M ikor Pók János meg­kérdezte Jókaitól, m iért tűri mindezt, azt válaszol­ni: „Nagy bajt csináltam én, János, aláírtam vala­mit, amit nem kellett volna.”

Több más tanút idéz még Fényes László, de ami .1 legfontosabb: idézi magát Vészi Józsefet is. Vészi ugyanis egy évvel Jókai halála előtt azt ajánlotta báró Podm anczky Frigyes bárónak, hogy hívják l'ártértekezletre az írót, hogy „ez ü rügy alatt beszélni lehessen vele, m ert különben nem lehet hozzáférni”. Állítólag még azt is hozzátette: „ezt a

le kell leplezni, nem lehet tovább tű rn i”.

53

Azt hiszem tehát, az igazság az, hogy Jókai rette­netesen csalódott, de ezt röstellte ország-világ előtt bevallani. Sok idős férfi szeret bele egész fiatal lányba, hisz ők is friss gyümölcsre vágynak, nem lottyadtra-fonnyadtra. A viharos szerelmi múlttal rendelkező Kisfaludy Sándor, a „Himfy” költője is tizennyolc esztendős lányt akart elvenni het- venesztendős korában. M egkérdezte barátját, D eák Ferencet, szerinte remélhet-e még gyereket. A haza bölcse ezt a sokat idézett választ adta: „rem ényleni nem rem élhetsz, de félni félhetsz tőle”. Kisfaludy elállt a házasságtól.

Jókainak azonban nem volt ilyen barátja. A konc­féltő rokonok, irigy vénasszonyok, sápító erénycső­szök belehajszolták a frigybe. De ez nem Grosz Bella bűne, akiről Hatvany Lajos azt írta: „kövér volt, izmos, durva vonású, inkább taszító, m int vonzó jelenség. Mellette csak a fiatalság szól, mely­nek viszont hátránya, hogy kínosan különbözteti aggastyán urától. Ez ugyan korántsem azt jelenti, hogy ez a Jókainak legkevésbé való nőszemély, ne lett volna leginkább neki kellő.”

A SZERENCSÉS GINAVajda János

A reménytelen szerelem egyik leghíresebb m úzsá­ját, G inát azért ítélte el az utókor, m ert ahelyett, hogy a kiváló, ám szegény költőt, Vajda Jánost választotta volna, elzüllött, és egy gazdag férfi kitartott nője lett.

Az fel sem m erült senkiben, hogy tán megérzett valamit Vajda nehéz term észetéből, am it nyilván még az udvarlás ideje alatt sem tudo tt egészen palástolni. Természetesem a szegénység is közre­játszhatott Vajda elutasításában, hisz Gina tapasz­talatból tudta, hogy a nyomor m ennyi lehetőségtől fosztja meg az em bert. Találkozott is egy gazdag férfivel, aki halálosan beleszeretett. Hogy kapcso­latukból nem lett házasság, az nem a férfi léhasá­gán múlott. Arisztokrata volt, aki nem vehetett el alacsony szárm azású nőt. Egyébként úgy éltek ( iinával, m int férj és feleség. A főúr barátai is nejé­nek tekintették a szépasszonyt, és akként viselked- i rk vele, ha palotájukban meglátogatták vagy szín- házi páholyukban üdvözölték őket.

Olyan társaságba persze nem járhato tt a pár, ahol előkelő hölgyek is voltak, hiszen azok nem

55

szívtak volna közös levegőt olyan züllött nősze­méllyel, aki házasságon kívül él házaséletet. Mert akkor ez bizony züllöttséget jelentett, és a társaság­ból való kiközösítést vonta maga után.

Ma viszont vallásos fiatalok és királyi sarjak is - például Viktória svéd királylány és konditerem - tulajdonos barátja, Vilmos angol herceg és Kate M iddleton - évekig élnek együtt választottjukkal, m ielőtt oltár elé vonulnak. Sokan nem is vonulnak. Az idősebb korosztályban is elfogadott az élettársi viszony, olyannyira, hogy még özvegyi nyugdíjra is jogosulttá teszi a tíz évnél hosszabb ideje közös háztartásban élő párok egyedül m aradó tagját.

Gina élettársa egyébként - akit az irodalomtörté­net sokáig Esterházy Lajosnak vélt - , újabb feltevé­sek szerint, gróf Esterházy Miklós császári és királyi kam arás lehetett, kitűnő ember, aki Széchenyi István köréhez tartozott. Az országgyűlésen szót emelt a liberális nevelés érdekében, amiért el kellett hagynia a katonai pályát. Tízezer forinttal támogat­ta a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását. Sokat tett a lótenyésztésért - innen Gina lóimádata, lovarnői ambíciója. Kapcsolatuknak Esterházy halála vetett véget. Ekkor indult el Gina a „lejtőn”. Ami azt jelenti, hogy dolgoznia kellett. Az élettársa által ráhagyott pénz ugyanis - bár nem volt kevés - arra nem volt elég, hogy főúri életet folytasson. Mivel egyetlen dologhoz értett, a műlovagláshoz,

56

elhatározta, hogy cirkuszt alapít. Ez ésszerű dolog lett volna, ha rendelkezik elég üzleti érzékkel, vagy ilyen emberre bízza a cirkusz vezetését. De nem így történt. A cirkusz csődbe jutott, és a tönkrem ent asszony végül M ünstedt impresszárió házának gondnoka lett. Ez származásához, fiatalkori helyze­téhez képest korántsem volt akkora lecsúszás, amekkorának beállítják.

Bartos Rózsának viszont társadalm i felemelke­dést jelentett, hogy igent m ondott a híres költőnek. Vajda János ötvenhárom éves agglegény volt, mikor a korzón m egism erte a tündöklő, tizenki­lenc éves szépséget, akit 1880. novem ber 27-én a Bakáts téri templomban oltár elé vezetett. A há­zasság azonban m ár a kezdet kezdetén meglepetést okozott az új életébe nagy reményekkel induló fia­talasszonynak. Emlékeim - Egy sokat emlegetett házasság meztelen igazsága cím ű könyvében beszámol arról, hogy m iután a templomból haza­tértek Vajda János Tompa utca 13. szám alatti laká­sába, férje ráparancsolt: a hálószobában lévő két ágy közül az egyiket tegye át a másik szobába, m ert úgy vélte: „nincs kizárva, hogy én m egbolondulok hirtelen éjjel, és akkor ő nagy veszedelembe van, ha alszik és én neki rontok.”

Elképesztő indok egy újdonsült férjtől, aki egészséges, fiatal lányt vett feleségül. Lehet, hogy az egészet csak Róza találta ki, hogy befeketítse lérje emlékét?

De akkor m iért állította Vajda is, hogy külön szobában aludtak, sőt ő kulccsal is bezárta az ajta­ját mondván: teljes nyugalmat akar, m ert dolgozik. M inden éjszaka? Egy gyönyörű fiatal terem tés mellett? Nem lehet az, hogy potenciaproblémával küszködött?

D. Szemző Piroska Vajdáné emlékiratához írott bevezetőjében azzal zárta ki ennek feltételezését, hogy „nem i zavarok m iatt soha nem keresett fel orvost”. Lehet, hogy emiatt nem keresett fel. Még m a is sok férfi restell ilyen problémával orvoshoz fordulni. Hát még a XIX. században! Hát még egy olyan hiú férfi, m int Vajda János!

Emésztőszervi betegségekkel, vastagbélbántal- makkal azonban járt belgyógyászoknál, köztük a híres Korányi Frigyesnél is. Talán ezeknek a bajok­nak is köze lehetett nem i passzivitásához, sőt rossz idegállapotához is. Vagy többről is lehetett szó, m in t egyszerűen csak rossz idegállapotról? „Jaj volt annak az em bernek, aki előtte azt a szót - bolond - kim onta, pláne ő reá vonatkoztatva. Megérezte Vajda Jánosnak az öklit világos nappal az a pesti hordár a ki a vácci uccában a többi ho r­dárhoz azt monta, m ikor láta Vajdát jöni, no m ár megint jön a bolond szél, fuj a bolond szél. Vajda, a ki ezt m ár többször m eghalotta, és m egyöződött arról, hogy ez ő reá van célozva, m ind a szél ott ter­m et a hordár melet, és öklével úgy a nyakába ütőt

58

hátulról, hogy a hordár az arcával a földre bukót” - írta Bartos Róza. Vajdát nem a hordár szemtelen­sége sértette, hanem az a szó: bolond.

Talán nem véletlen félt a bolond szótól, félt a megbolondulástól, hiszen érezhette: nem viselke­dik ép ember módjára, ha elborul az agya. És gyak­ran elborult. Egyszer például azért, m ert felesége is bezárta a saját szobája ajtaját. Neki ugyanis nem volt szabad. M ikor véletlenül megtette, m ajdnem az életével fizetett. Vajda ugyanis be akart m enni hozzá valamiért. „Kopogott, én felugortam, kinyi­tottam az ajtóm at abban a p illanatban az uram meg akart fogni, én láttam rajta az iszonyú dühös- séget ham ar az ajtó mögé ugortam az uram u tá ­nam és elő akart huzni, de a varrógépem előttem ált, igy ez volt az én sáncom, és csak a hálóingemet tutta rólam lehúzni, én anyaszüzmesztelen össze- tet kezekel kértem, János az Istenre kérlek ne hata- gudj, én m egfeledkeztem nem zárom be töbé, ne izgasd magad neked árt, nem tutc dolgozni, és az a szégyen az em berek m indent k ihalnak - ez nem használt, elrohant, és jött vissza a Revolverrel, rám célozva, én gyorsan átöleltem, az arcomat a nyaká­ba ástam, férjem a Revolvert hátam mögé a fejem fölött a falba kilőtte” - emlékezett a felesége.

Hasonlóan abnorm ális reakciói voltak szinte mindenre. M ikor hazajövet a létra tetején találta takarító feleségét, megbotozta, am iért veszélynek

59

tette ki - nem saját magát, hanem őt, a férjét, m ert ha leesik, orvosra, gyógyszerre, kórházra pénzt kell kiadni. Ezt írta Róza: „Nem töröt keté a bot, csak kék és zöld foltokat hagyot a bőröm ön és pár hét múlva eltűntek de eléb eltűnt az én édes jó uram, m ert vadászatra utazót.” Előfordult azonban, hogy ütlegelés közben a bot is eltört, és a szerencsétlen asszony látleletet vetetett föl, és a bírósághoz fordult. A bíróság azonban elutasította keresetét: „A férj neje irányában jogosan használt fegyelmezési jogát gyakorolta s ennek jogos gyakorlatában elkövetett testi sértés miatt eljárás alá nem vonható.”

Voltak azért békés napjaik is. Szép időben pél­dául kijárogattak az állatkertbe. Vajda vitt papirost, plajbászt, hogy dolgozni tudjon. Felesége varrniva- lót. Egyszer a medvék előtti pádon találtak helyet. A hogy ülnek, dolgozgatnak, egyszerre szokatlan m orgást hallanak. Odanéznek, hát elhűl bennük a vér. így írt róla az emlékiratban: „Az az csak én bennem, az uramban nem, mert a medvéket kiszol­gáló em ber bent volt a ketrecben, egyik kezében söprü a másikban lapát, és alig tette be maga után az ajtót, az egyik medve iszonyú morogással rávetette magát arra a szerencsétlen emberre, én, Vajda is fel- ugortam, és én az össze szedett kavicsokai m egdo­báltam a medvét a ki m ár a földön heverő embert össze tépte. Kiáltottam segítség, a férjem csak egész nyugotan ált és egész hidegen mosolyogva nézte.”

60

Vajda a ligeti sétákon jól érezte magát, pipázott, dolgozott, felesége pedig örült a békességnek.

De férje egyre többet biztatta, hogy menjen, utaz­zon el: „én félek, hogy baj lesz, m ert szerencsétlen a természetem”. Végül m ár ordított, hogy mutassa meg, hogy szereti és tűnjön el, hagyja őt magára. Bartos Róza végül Bécsbe utazott, m unkát vállalt, de állítólag levelezett urával. Vajda ki-kiment megláto­gatni őt. 1883. január 20-án is arra jött haza Róza a munkából, hogy Vajda a szobájában ül - kivételesen jókedvűen. Elvitte vacsorázni egy közeli vendéglőbe, ettek, nevetgéltek, m int egy szerelmes pár. Vajda udvarolt is, azt hajtogatta, hogy m ajdnem olyan szép, mint lánykorában. Ha meggondoljuk, hogy két év két hónapja vette el az akkor tizenkilenc éves lányt, ez nem is volt olyan nagy csoda. Emlékirata szerint ezen az éjszakán lett Bartos Rozália Vajda |ánosnak„cánonjog szerint is törvényes felesége”.

Teherbe esett.Mikor Vajda ezt m egtudta, őrjöngött a dühtől.

Verte öklével az asztalt. K árom kodott. Üvöltött. Mikor aztán eljött a szülés ideje, egész nap m ozdu­latlanul állt az ablaknál, és merev tekintettel bámul- ta az utcát. Csak akkor ült le rogyadozó térddel, mikor az ikerfiúk m ár megérkeztek. Sötét tekinte­téi látva, az orvos azt tanácsolta neki, hogy sürgő­sön utazzon vissza Pestre. „Mielőtt elutazott m eg­nézte a két gyereket, nekem meztelenre kellet a két

61

gyereket vetkőzni, és Vajda azt monta, meg kel jól vizsgálni nincs e testi bajuk, m ert ha van, akor úgy kell velük cselekedni m ind az ó görögök eljártak a hibás gyerekei, elkel emészteni, én férjemet elker­gettem a két gyerektől, rezkettem értük és ez m ár előérzet volt a bekövetkező gyilkosságra” - emlék­szik vissza az asszony.

Nem soká a gyilkosság meg is történt. „Én egy nagy öreg karosszékben ültem, az ikreim a két kar­jaim ban m ind a kettő alut; az orvost [az uram ] direkt felkérte, hogy távozon, m ert a feleségével egyedül akar leni. Az orvos elm ent... Felugrót, hol leült, az asztalt ütötte, és m indig közeleb jött hozám, párszor lükdösöt, én m ár majdnem össze- rogyoktam a félelemtől, de hívtam a szálásadomnét de Vajda kikülte azt is, és az ajtót lezárta, nekem rohant, és össze rugdosot, én kiáltottam sírtam, a karosszékel össze estem az eltöröt, én a székre estem, a székalá a két gyermekem; kizártam az ajtót kiáltottam orvost orvost, a cseléd hívta az orvost, az asszonyai felemeltük a két gyereket m ind a kettő eszméletlen volt, én nem tuttam mi bajom nekem, a job oldalmon olyan volt m ind ha elvágták volna tőlem; jö tt az orvos, m egnézte a gyerekeket, és monta, nem m aradnak életben - én kiáltottam, sír­tam, az uram nak neki mentem, feljelentéssel fenye­gettem, - az egyik gyerek élt másik nap estik,... a másik gyerek a kire én rá estem, agyvelő rászkodást

62

szenvedet és öt óra hoszat feküt eszméletlenül, haj­nalban meghalt; az én job oldalamon a csípőm és com bom olyan volt m ind a fekete korom , olyan fekete, hogy hányszor rugót meg az uram azt nem tuttam , m ikor én lárm ázni kezdtem, m ert a két gyerek a karos szék roncsai alat feküttek; az uram clszalat és nemjött töbé vissza, pestre utazót, onan írt hogy küldjem m indent a m it ott hagyot utána.”

Ezek után a nyomorult asszony - számomra ért- 11 etetlenül - összetett kézzel könyörgött az orvosnak, akinek természetesen jelentést kellett írnia a halál­esetekről, hogy ne említse meg az urát, mondja, liogy őalatta törött el a nehéz karosszék, úgy szen­vedtek halálos balesetet a szerencsétlen kisbabák.

Vajda Jánosné em lékiratát term észetesen nem tekinthetjük szentírásnak, ahogyan egyetlen emlékiratot, naplót, vallomást sem. Vannak benne jóhiszemű tévedések, hisz az em lékezet csalóka. Vannak tudatlanságból adódóak, például, hogy férjének, akit a Rókus kórház boncasztalán, m ez­telenül, szétdarabolt, de m ár összeillesztett, véres koponyával látott utoljára, ötszázhuszonöt gram m ­nyi agyveleje volt. Emberi lénynek nem lehet ilyen kis agya, valószínűleg a szám előtt volt még egy egyes, amit elhagyott. Az emlékirat egy-két bizarr története Vajdától származhatott. Nyilván ő hen­cegett el azzal, hogy hadnagy korában megerősza­kolta a mellette lévő szobában lakó feljebbvalójá­

ig

nak szép, fiatal feleségét, míg a magas rangú tiszt az irodában tartózkodott. „Hogy az asszony nem kiabált segítségért” - kérdezte Róza. „Tőlem ugyan kiabálhatott volna, akit egyszer én megfogok, az nem menekül” - válaszolta Vajda.

A Gina-szerelem elbagatellizálása is Vajdától eredhet. „Sokszor nevetve m ondta, fenét volt Gina az én szerelmem, és pláne az első, az öreg anyám volt az én első szerelmem, a m arha anyám volt az oka, m ért fektetett meléje az ágyba én akkor olyan voltam, m ind egy tizennyolc éves.”

Van azonban szándékos hazugság is Vajda Jánosné könyvében. Például az, hogy két orvos is szűznek találta őt. Rózának ugyanis volt egy gyer­meke, akit nem vallott be Vajdának. Rövid ideig háztartási alkalm azottként dolgozott, itt esett teherbe m unkáltatójától, akit m in t „édesanna”, nem m ert visszautasítani. Amikor ez kiderült, nők megerőszakolásával dicsekvő férje a sátáni rom ­lottság bizonyítékát látta benne. A szüzesség han­goztatása annyiban igaz volt, hogy férje valóban érintetlenül hagyta, ami még válóokként emlege­tett hűtlenségét is indokolta volna. Vajda viszont azt nem emlegette senkinek, hogy a házasságot mégiscsak elhálták, m ert a gyermek-témát - rejté­lyes haláluk miatt - igyekezett messze elkerülni.

De volt-e egyáltalán ilyen halál? Sokak szerint az egészet csak Róza találta ki. De miért? Bartos

64

Róza büszke volt, hogy Vajda Jánosné nagyságos asszony lett. Tisztelte férjét, és költőként is nagyon nagyra tartotta. A híres Vajda-versekről - „A vir­rasztók”, „Az'üstökös”, „A vaáli erdőben” - szinte áhítattal beszélt. Ha Vajda normális kapcsolatban él vele, m iért talált volna ki olyan borzalm akat, melyeknek tizedrészéért „távoltartást” rendelne el egy mai bíróság?

Senki, még rajongói sem vonták kétségbe, hogy .1 költőnek kibírhatatlan természete van. Ez nem rosszindulatú pletyka, hiszen Vajda maga írta meg, liogy féltékeny term észetű apját m indig azzal nyugtatta, hogy anyja lánykorában sem kellett lajta kívül senkinek, m ost meg pláne nem kell. Nos, m int tudjuk, szívével lát az ember. Aki ilyen ellenségesen tudja szemlélni az édesanyját, annak szívtelen, gonosz terem tm énynek kell lennie. Az képes feleségét a legelvetemültebb lénynek beállí- I.mi, a legördögibbnek, aki valaha a földön járt.

1885. december 24-én kelt levelében kérte a her- i egprímást, hogy sürgősen bontsa fel a házasságát, mert sikerült tanúkat találnia arra, hogy Bartos Róza férjhezm enetele előtt „szégyenipart” űzött, és ezt házasságkötésük után is folytatta.

Ács Klára, a híres és igen megbízható pszicho- grafológus, aki sok irodalm i, tö rténelm i rejtély megoldásához adott m ár segítséget, kézírása alap- j.'m megállapította, hogy Róza értelmes, ám műve-

65

leden - arai helyesírásából is látszik makacs, sokat beszélő nő volt, de a konzervatív nevelés hatott rá - az angolkisasszonyokhoz járt iskolába - , és semmiképp sem volt utcalány.

Kik azok a tanúk, akiket állításának bizonyításá­ra Vajdának sikerült összeszednie? Egy züllött újságíró és egy „madame”, aki magánbordélyházat m űködtetett, ahová olyan előkelő u rak jártak, m int gróf Apponyi Albert. E kuplerájosnőről tulaj­don rokona állította, hogy nem m ond igazat. Az újságírónak Vajda rendezte a kocsm aszám láját. Ezt azonban senki nem vette figyelembe.

Bartos Rózát nem csak elválasztották férjétől, de még a tartásdíjra való jogosultságát is megvonták. Egyedül férje nevének viselését hagyták meg neki. N oha a válás k im ondásakor csak huszonöt éves volt és szép, tehát a „szégyeniparban” lett volna mit keresnie, erre sem akkor, sem később nem került sor. Harm inchárom éven át varrással kereste meg a kenyerét, és becsületének visszaszerzésén fára­dozott, míg egyre fullasztóbb köhögési rohamok, vérhányások után 1933. február 26-án m eg nem halt az Irgalm asok Zsigrnond utcai kórházában.

Ginának óriási szerencséje volt, hogy házmester- né lett, és nem az országos hírű nagy költő felesége.

ADY ENDRE BOLDOG HÁZASSÁGA

A tankönyvek Ady Endre és Boncza Berta házassá­gát a költő révbejutásaként ta rto tták számon. I’edig talán nem is volt beteljesült házasság, ahogy erre Csinszka Életem könyvében céloz, és talán sze­relem sem.

Nekem legalábbis elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki úgy induljon megkérni egy lány kezét, hogy még egyetlenegyszer sem nézett a szemébe, egyetlenegyszer sem érezte zsigereiben a közelségét. Márpedig úgy indult. M indössze fotográfiákat I .it ott róla, amiket a kislány 1911 -tői egy svájci neve- lőintézetből küldözgetett neki. Meg több más híres embernek. Például a népszerű ifjú színésznek, Törzs lenőnek is. Hogy Törzs Jenő válaszolt-e, nem tudom, Ady azonban, aki gondosan ápolta népsze- lűségét, aki rajongóit m indig m egörvendeztette totóval és dedikációval, Bertukával sem tett kivételt.

Kedves, tizenhatéves, boldog kisasszony!Beteg voltam, s még ma is vagyok, ezért késett a válaszom. Kicseréltem a Maga Ady-lapját, amely valahogy bepiszkolódott a postán, egy másikkal, s ráírtam a nevem...

67

Nagyon köszönöm, hogy Maga kislány, ott Svájcban rám gondolt. B.U.É.K. kívánok Magának s boldog életet.

Ady Endre /1911. decemberi

A kis Bertuka azonban nem elégedett meg a dedikált képpel, tovább ostrom olta Adyt. Nyilván rendkívül okosnak tartott levelet küldött neki. 1912. február 5-én Ady Endre így válaszolt: „Legyen jó kislány, tanuljon, bízzon, s ne akarjon túllicitálni m indenkit az értelmességével és lelki csiszoltságá- val.” Ebben nyoma sincs annak, hogy a férfit meg­érintette volna Boncza Berta szépsége, szelleme.

De a kis kékharisnya nem adta fel. Folytatta a levelezést. Ady pedig sem m itm ondó válaszokat küldött, és udvariasan biztatta, hogy írjon újra.

írjon, kedves kis Bertuka, címezze leveleit a Nyugathoz. A Nyugattól az öcsém szokta elhozni. Svájcban is olyan szép tavasz, m int nálunk? Valószínű, hogy kúrám befejeztével a francia Svájcban fogok utazgatni egy kicsit. Szeretettel üdvözli beteg bátyja

Ady Endre H 912. március/

Közben zajlott a szerelmi élete. 1912 tavaszán sza­k ított Lédával. 1912. május 16-án jelent m eg az „Elbocsátó, szép üzenet”, a kapcsolat lezárásának

68

m onum entális verse. Lédát m úzsák egész sora követte. Először Bisztriczkyné Csutak Valéria, akit Adának nevezett. Aztán dr. M achlupp H enrikné Zwack Mict, aki az asszír szerelemistennő, Mylitta nevét kapta. Ezt a megközelíthetetlen, szép, szőke nőt szerette összes asszonya közül a legtisztábban, legrajongóbban, céloz is rá, m int Petrarca Laurát. M indenáron feleségül akarta venni, de a kétgyere­kes családanya nem akart elválni férjétől. Csak a barátságát ajánlotta Adynak, aki ezt - ahogy Mylitta később leírta - látszólag elfogadta. „Soha nem volt erőszakos, vagy követelő. Legfeljebb oly­kor deprim ált és keserű.”

M achluppné után a veszedelmes, fiatal szex­bomba, Böhm Arany, a későbbi Karinthyné követ­kezett, aki m ajdhogynem életveszélybe sodorta a beteg költőt. Majd a világlátott, m űvelt, fiatal özvegy, Dénes Zsófia került Ady látókörébe, és menyasszonyként is számba vette őt. Ekkor m ár kezdett elege lenni a hotelszobákból, a „kis női csukákból”, polgári o tthonra vágyott, és nyilván anyja is m egállapodásra ösztönözte. „Nagysze­rűen elterjedt házasságunk híre” - írta Dénes Zsófiának Ady 1913. decem ber 21-én. És azt is hozzátette: „Kár, hogy elárulom , de én jobban vágyom utánad, m int utánam te.” Két nap múlva új levelet küld neki, hogy megismételje: „Zsukám, kacagj ki, nézz le, nem vágyok, nem tudok kívánni

69

más nőt, m int te ... Ma itt volt Balázs Béla, s nem tehetek róla, egy kicsit jajgatva m ondtam , hogy baj van, m ert most m ár tudom , hogy szeretlek.”

Az egyidejűleg Csinszkának írt levélben még m indig nincs nyom a különösebb vonzalom nak: „Kedves kis Bertuka! írjon m indig a Nyugat címén. Új verseskönyvem január elején fog megje­lenni, s ezúttal én akarok küldeni könyvet m agá­nak.” Közben a Dénes Zsófiával való házasság is m eghiúsul. Zsuka szerint azért, m ert édesanyja letérdelt elé, úgy könyörgött, ne tegye tönkre az életét, ne menjen a súlyosan beteg költőhöz felesé­gül. M ások szerint Ady rájött, hogy Zsuka nem olyan gazdag, m int amennyire gondolta.

így került képbe lassan nőként is Csinszka, aki ekkor m ár visszatért Svájcból, és o tthon volt Csúcsán. De ez nem jelenti azt, hogy Ady más kislá­nyokkal nem folytatta tovább a levelezést. Pédául Baróti Marikával, aki versekkel ostromolta, b ű n ­rossz versekkel, de ezt Ady nagyon tapintatosan próbálta tudom ására hozni: „Kis verse zseniális e különc Ady-formában. A vége kissé triviális, a han­gulatból kizökkentő. Majd más verset fogunk leadni az én kis kollegámtól.” 1914. január 4-én viszont azt írja neki: „Egy rózsaszirmot küldök, megcsókoltam.” Ez m ár afféle szerelmes üzenetnek is tekinthető. Legalábbis egy szerkesztő nem szokott így válaszolni a beküldött kéziratokra. De egy atyai jóbarát sem.

70

Ugyanaznap egy Brucjner Riza nevű „nagyon kedves kislány”-tói azt kérdezte egy szenvelgő lapon: „M ikor látjuk mi egym ást valaha?” Duschitz Alice-tól, aki szintén „édes kis kolléga”, az irán t érdeklődött: „Hogy él, kislányom? Szép a telük? Kik a barátnői?” Sorra került „az édes, bolondos Zsuka” is. „Hozzon neked sok öröm et az új év, és holnap várlak. Nagyon Adyd.” És 1914. január 4-én nem m aradt ki Csinszka sem: „Kis- húgom, lelkem, nagyon köszönöm édes ötletének beváltását a karácsonyi fagallyat. Éppen Pestre visszautazóban m ár kocsin ülve hozta a posta. Szóval öröm et és bizalm at hozott nekem. E hó m ásodik felében úgyis, akárhogyan hosszabb útra megyek. Ernyeszt és őrjít egyszerre ez a mai gyáva magyar élet.” A levél aláírása - „kishúgom, kislá­nyom, nagyon kedveli m agát hűséges bátyja” - sem árulkodik forró érzelmekről. A rajongókkal való levelezés tovább folytatódott akkor is, m ikor m ár elhatározta, hogy tiszteletét teszi Csúcsán. Még a találkozás előtti napon is azon fáradozott, hogy Alice-t biztosítsa: iránta való szeretete csak növekedett.

Első találkozása jövendő feleségével olyan volt, m int egy rémálom. Az előző napi tivornyázás után borostásan, szakadtan, hullazölden támolygott be Csúcsára. Csinszka, aki kimulatott férfit még nem látott, majd elájult. Azt hiszi, m indez súlyos beteg­

71

ség, hátgerincsorvadás jele. Nem baj, gondolta, a baráti érzést nem rontja el soha szerelem. Ez bizony nem Rómeó és Júlia végzetes egymásra pil­lantása. „Változatlan szégyennel és dühvei fáj, hogy annyi készülődés u tán úgy kellett m agam at M agának m egm utatnom , ahogy tettem . Az az átkozott nagyváradi koincidens, voltaképpen annak a reakcióját érzem máig. H olott más vagyok, m int am ilyennek látott” - m entegetőzik Ady 1914. április 28-án írt levelében Csinszkának, és kéri „m aradjon meg hű, jó, bízó kishúgának”. Tehát még találkozásuk után sem volt jele, hogy a költő szíve lángot fogott volna.

Sokkal melegebben írt „édes, egyetlen kis Alice”- ának. Kijelentette, hogy ezer ism erkedni akaró levél közül is kiválasztja az ő jó ösztöne, akit érde­mes szeretetébe fogadni. Képet küldött magáról: „Talán tetszeni fog. Ha nem is, szeresse énértem, s főképpen szeressen engem egy kicsit.” A „drága, egyetlen, új zamatú asszonynak”, Dénes Zsófiának pedig azt írta szintén a látogatás után: „ nagyon sze­retlek, szépen most, talán egyszer nem ilyen szé­pen. H ű Dysod.” Ezek persze csak „dokumentált” ügyek. Adynak testi kapcsolatai is vannak, például Nyanyucival, Sándor Lászlónéval is, akivel a leré- szegedéssel végződő nagyváradi estét töltötte.

A zonban Csinszkát sem kellett félteni. Testi kapcsolatai ugyan feltehetőleg nem voltak, de

72

azért ő is több vasat ta rto tt a tűzbe. Egy jóképű kolozsvári aranyifjúnak, Lám Bélának gyűrűs menyasszonya lett. Ezt írta jövendő anyósának: „Szeretem a fiát. Tisztán. Komolyan. Nagyon.” El­jegyzésük hallatán Ady rádöbbent: ha nem akar lem aradni a jóm ódú nemeskisasszonyról, csele­kednie kell. M ásodik találkozásukkor m egkérte Csinszka kezét. Csinszka azonnal lehúzta „komo­lyan, nagyon szeretett” vőlegénye gyűrűjét, és igent m ondott Adynak.

„Jóvátehetetlen szamárságot követtem el” - szá­molt be az eseményről öccsének Ady Endre, és bár ez úgyszólván kötelező szellemeskedés nősülni készülő fiatalemberek között, de azért lehet, hogy őszintén megszimatol valami veszélyt. „A kislány szeret engem, de apja lánya, degenerált, perverz” - panaszkodott szintén az öccsének. Esküvőjük előtt pedig ezt írta Vészi M argitnak: „M aga pld. Csinszkát szeretni fogja, de az én életem m eg­akadt. Nem tudom, m eddig tudok hálás lenni egy mátkaságos, tarka évért, s m ikor tör ki belőlem a becsapott vitéz?”

A frigyet 1915. március 27-én a Szilágyi Dezső téri reform átus egyházi hivatalban megkötötték, de házasságuk m ár decemberben válságba jut. Ady nem tudo tt lem ondani az italozásról, Csinszka pedig úgy érezte, hogy feleségként ezért korholnia kell, am i Adynak az idegeire m ent. „Utállak! Ne

73

feküdj rá az életemre. El kell szakadnom tőled!” - ordította. Török nagymama eleinte pártolta Adyt, hogy bosszantsa a fivérét. A fivér ugyanis ellenezte a házasságot - noha ő is igen nagy felháborodást okozott, am ikor m ár-m ár vérfertőző házasságot kötött: saját húgának kislányát vette feleségül. A veszekedések, botrányok m iatt a nagym am a ham ar meggyűlölte Adyt, és m ár ebédet sem volt hajlandó adni neki. A költő egy közeli vendéglőből hozatott ételt magának.

El is határozta, hogy megszökik a kibírhatatlan- ná vált Csúcsáról, és jelentkezik katonának.

Meglepő, hogy a sorozáson ezt az állandóan betegeskedő em bert alkalmasnak találták, és fenn­állt a veszélye annak, hogy indítják a frontra. Ady ekkor eszmél rá, hogy a gránátbőgésnél, golyózá­pornál m égiscsak nyugalm asabb a házasság, és végtelenül hálás lett feleségének, aki m inden követ m egm ozgatott, hogy leszereljék. Ebből a hálából a magyar hitvesi líra olyan remekművei születnek, m int például az „Őrizem a szemed” című vers.

De a szélcsend rövid ideig tarto tt. 1916 őszén Ady m ár arról írt egy barátjának, hogy legszíveseb­ben agyonlőné magát.

Azonnal felhozták Pestre, szanatóriumba. A ke­zelés - vagy az, hogy kikerül Csinszka hatása alól - nagyszerű eredm ényt hozott: beleszeretett egy tizenhat éves lányba, és amit eddig sohasem tett,

74

kirándulni járt vele a budai hegyekbe. Csinszka azonban sürgősen előkerült, és hazavitte Csúcsára, ahol „bajjal, nincstelenül, betegen, küszködve” éltek tovább. Ady nem tudott lem ondani az italról, de talán a hódításról sem. A csúcsai legenda sze­rint ugyanis született egy fia falubeli m osónőjük­től, aki nagyon hasonlított rá, és állítólag hencegett is vele barátainak. Az is az ő apaságát sejteti, hogy halála után barátja, Octavian Goga rom án költő, későbbi miniszter támogatta a Csúcsai Péter nevet viselő fiút, aki irodalm i hajlandóságot nem , nők iránti hajlandóságot viszont annál inkább m uta­tott. Szóváltásra tehát volt ok Csinszka és Ady között, és a felbőszült költő állítólag egy-egy pofont is lekevert „drága, kicsi társának”.

A csúcsai fogság azonban 1917. január 5-én véget ért. Akkor ugyanis m eghalt Csinszka apja, és a házaspár megörökölte budapesti lakását. De már túl későn. A Veres Pálné utca 4. szám alatt nem leltek igazi otthonra, hisz Ady állapota napról napra rosz- szabbodott. Végül m ár szájából kidagadt nyelvvel feküdt az ágyban, fiatal felesége pedig vásárlás ü rü ­gyén menekült a közeléből - a cselédlányra hagyva betegét. Becsületére legyen mondva, hogy férjének 1919. január 27-én bekövetkezett halála után nem játszotta el a nemzet özvegyének szerepét.

1919 februárjában m ár levelet írt az Ady költői trónját megöröklő Babits Mihálynak:

75

Kedves Babits Mihály!Telefonon akartam, de nem tudok beszélni. Visszatart, mert tudom, kellemetlen magának ez az instrum entum . Szeretnék kérdezni és felelni sok mindenről magának. Hol, mikor?

Nálam nem lehet, m ert m indig jönnek, mennek nálam az emberek. Talán maga job ­ban otthon és egyedül van egy délután. Ha megjelöli az időt és napot - elmegyek.

Babits m egijedhetett a kezdem ényezéstől, Csinszka betörésétől otthonába, életébe, m ert az özvegy m egbántva magyarázkodott: „A gamine- ségem et [lányos pajkosságot], a diákos, virágos hódolatom at kacérságunk vette ... m indég pisz­kos gyerekkezemet nem akarta látni csak egy szá­m ítón puha asszonykéznek. Hát ezek bűnök, ked­vesem. Komoly bűnök. Nyűgös volt, fáradt, álmos és rideg és nem volt őszinte sem. Ez az, am i fáj. Nem volt annyi elvárt és term észetes nyíltság m agában, hogy elküldjön és azt m ondja nekem, em ber az em bernek: Rosszkor jö ttél gyerek, fáradt vagyok, aludni volna jó, tegyük el egymást jövőre.” Álságos sorok, m ert Csinszka valójában igenis nőként közeledett Babitshoz, és nem nyu­godott, míg nem sikerült m eghódítania. Néhány héttel később ugyanis m ár ilyeneket írt neki: „Nagyon szeretlek és azért nagyon kell vigyázz

76

Magadra.” Továbbá: „Királyfi - olyan gyönyörű, hogy vagy nekem.”

Az is borzasztó, ha valaki belekövesedik a gyász­ba, m int Kurátor Zsófi, Németh László regényének hősnője, de ha valaki a párja halála u tán két hónappal m ár ilyen érzelm eket táplál más iránt, kizárt, hogy szerelemmel szerette az elhunytat. Bár lehet, hisz Babitsosai is ham ar végzett.

Igaz, Babitsnak is sok volt ez a magát hol Ady- fiúnak, hol Csinszka-lyánynak, hol Babits kisfiának tituláló, kissé egzaltált asszonyka. Félt a barátok rosszallásától is. Az özvegy tehát másfelé kezdett orientálódni. 1920 m árciusában „egy új, ked­ves pajtásáról” szám olt be a drága Misnek. 1920 augusztusában pedig arról, hogy m egesküdött a pajtásával.

Hogy Márffy Ödönnel kötött házassága boldo­gabb volt-e, m in t az első, nem tudom . M inden­esetre festőférje mellett is hajszolta m ások szerel­mét, például az idős Bárczy István polgármesterét, illetve M ikes Lajos íróét. Közvetlenül 1934-ben bekövetkezett váratlan halála előtt - cigarettával kezében leborult az asztalra a nagy nevetéstől, de többet nem emelte föl a fejét - volt még egy szerel­me, aki gorombán visszautasította.

Boncza Berta m odern nőnek tartotta magát, de megmaradt - ahogy Kosztolányi Dezsőné írta róla- „leveleket, dilettáns verseket Írogató, m erész

77

m odorú, kokottokkal barátkozó, éjszakákat vé­gigivó és cigarettázó, földesúri kisasszonynak.” M inthogy sem tehetsége, sem elég akaratereje nem volt, hogy az általa lenézett, hagyom ányos asszonyszerepből tényleg kitörjön, az emancipáló- dást - bohém életmódja ellenére - a leghagyomá­nyosabb női m ódon, híres férfiak levadászásával akarta megoldani.

MÓRICZ ZSIGMOND ATYAI SZERETETE

D iákkorom ban úgy tanultuk, hogy a nagy író találkozott egy szegény kis árvalánnyal, kiemelte a nyom orból, am iben élt, felöltöztette, iskoláztatta és örökbe fogadta három saját lánya mellé negye­dik gyereknek. A kislány elmesélte neki nyom orú­ságos életét, am inek alapján m egírta a Csibe­novellákat és Árvácska cím ű regényét.

Nos, az örökbefogadáshoz vezető megismerke­dés 1936. szeptember 25-ének éjszakáján történt a Ferenc József - mai Szabadság - hídon. O tt kó­válygott szegény kis Csibe azzal a szándékkal, hogy a vízbe ugrik. Móricz felvitte őt egy olcsó szállodá­ba, ahol a kislány „azonnal és serényen levetkezett, s elém állott, m int aki orvosi vizsgálatra adja át a testét. Ezekután lelkileg kötelességemnek éreztem, hogy m agam évá tegyem. A m ikor legnem esebb szervem m el feltúrtam a testét, azonnal hatott. Űjnak, frissnek és vidám nak találtam m agam at utána” - olvashatjuk az író Naplójában.

M óricz jókedvűen hazasietett. Nős em ber volt. Nem akarta felesége tudom ására hozni a kalandot, bár ekkorra m ár m ásodik házassága is zátonyra

79

futott. Ez tulajdonképpen várható volt. Ez a pap­nak indult, puritán férfi nem nagyon illett Simo- nyi M ária, a világszép fővárosi színésznő mellé. A világszép jelzőt Thurzó Gábor használta rá, aki a házaspár lakásához közeli péküzletben gyakran megcsodálta.

Igaz, előző házasságának húsz éve alatt sokat szenvedett feleségének, Jankának rigolyás term é­szetétől, de tulajdonképpen hozzá is szokott, és a m ásodik asszony m inden megnyilvánulása, még simulékonysága is idegen, sőt zavaró lett szám á­ra. M ikor például Jankának bejelentette , hogy hétvégén előadó körútra kell utaznia, az asszony rögtön sipákolni kezdett: „Szörnyű, hogy m indig elmegy, szörnyű, hogy m indig egyedül hagy.” M ária viszont készségesen rohant az úti borotvá­ért. „Ennek teljesen m indegy, itthon vagyok, vagy sem ?” - nézett rá döbben ten a férje. Az is szokatlan volt szám ára, hogy új feleségének van egy tőle független, önálló élete: szereptanulás, próbák, előadások. Janka értelmes volt ugyan, de nem volt „emancipált”. És nem vetem edett olyan udorító dologra, m int a hónalj kiborotválása, ami egy színésznő szám ára term észetes dolog volt- egy kis rúzs, egy kis púder használatával együtt. A fő vád azonban az új asszony ellen az volt, hogy Jankával ellentétben, aki ötöt hozott világra - két Bandikájuk meghalt - , Mária nem akart gyereket.

80

Hogy ezt m iért nem a házasságkötés előtt tisz­tázták, nem tudom. Lehet, hogy M ária nem gon­dolta, hogy egy háromgyerekes apánál ez közpon­ti kérdés lesz. Nem gondolta, hogy a lányok nem szám ítanak igazi gyereknek, és M óricz m inden­áron szeretne egy fiút. Leginkább arról van itt szó, hogy a fiú utáni vágy - a gyereket nem vállaló nő negatív m egítélése m iatt - m entséget ad M óricznak az asszonyától való eltávolodásra. 1933-ra ugyanis ez az eltávolodás m egtörtént, noha hivatalosan még nem realizálódott. A szen­vedély, am iért a férfi hajlandó volt m indent felál­dozni, kihűlt.

M óricz „letört, végképp elkeseredett, szótlan em ber”, ahogy Nap/ójának bevallotta. A Csibével való ölelkezés u tán viszont újjászületett: „Olyan vagyok, m int egy ifjú házas, tele életkedvvel és önbizalommal.” Ezt rokonai, barátai is észrevették.

A zonban nem volt felhőtlen a boldogsága. Mégiscsak nős em ber volt. A kis Csibe pedig, aki egy harm incö t soros levélkében hatvankilenc hibát ejtett, és ijedten kérdezte meg tőle, m it jelent az, hogy „Habsburg”, nem volt egy vállalható part­ner számára. Aggasztotta a nagy korkülönbség is. „Milyen megható, hogy ősz fejemmel fiatal lányt leltem, aki úgy néz rám, m intha fiatal legény vol­nék” - írta, m iközben felmérte, hogy „én kielégíte­ni nem tudom. Nekem egy ölelkezés elég egy hétre,

81

őneki a teste, a vére számtalant kívánna egy éjsza­kán á t...” Szinte eufórikus állapotban hajtogatta: „ennél, csodálatosabb szerencse em bert nem érhet, m int engem ennek kis Csibének felcsípése által”, de kerüli a sűrű találkozást. „Se pénzem, se farkam nincs hozzá.”

Ebből a helyzetből adódott az apaszerep kissé álságos erőltetése nem csak a külvilág felé, de ket­tőjük számára is. A kislány is apukának szólította Móriczot, ugyanakkor leveleiben is gátlástalanul érzékeltette, hogy köztük nem apa-lány viszony van. „Szeretnék m ár apukával hemperegni” - írta egy helyen. M áskor fanszőréből kitépett szálakat tett borítékba. Móricz egészen begerjedt tőle. De lassan ebben a kapcsolatban is csalódás érte. Rájött, hogy a történetek, amiket Litkei Erzsi elcsa­csogott, és am ikből ő novellák egész sorát írta, m ind hazugságon alapultak. Sosem volt ő városi proletár, falun nevelkedett. És nem is olyan ártat­lan, hisz tiltott kéjelgésért többször elkapta a rend­őrség. Kiderült az is, hogy egy ism eretlen doktor úrtól gyereke van.

És itt jön a nem várt fordulat: kiderül, hogy az ismeretlen ú r ő maga.

Rádöbbent, hogy az om inózus éjszaka előtt, 1936 őszén m ár találkozott és lefeküdt vele. És dr. X álnéven m utatkozott be. A m ikor m eglátta Csibe kisfiának, Litkei Im ikének a fényképét, majd

82

később őt magát is, jellegzetes M óricz-vonásokat vélt felfedezni rajta. Ettől kezdve m inden ténykedé­se azt tanúsította, hogy meg van győződve róla, hogy a gyerek az övé. Csibét Leányfalura hozatta, és adoptálta. A kisfiú felnőtt korában, im m ár dr. Móricz Im reként azt állította, hogy édesanyja bizalm asan megsúgta neki, hogy ő M óricz Zsig- m ond fia, és az író várta a pillanatot ennek bevallá­sára, de váratlan halála megakadályozta ebben.

M óricz életében erről tényleg nem esett szó. Csibe sem adta semmi jelét annak, hogy „apuká­ban” felismerte volna régi vendégét, aki teherbe ejtette. Az is lehet, hogy saját magának akarta meg­szerezni a „M óricz édeslánya pozíciót”. M inden­esetre Móricz lányai - különösen Virág - nagyon utálták a Leányfaluba telepített Csibét, és úgy gonoszkodtak vele, ahogy csak tudtak. Ezt nagyon fájlalta az író. Aggódott a lány és a kisfiú j övője miatt is, hisz tudta, hogy az ő lányaitól semmi emberségre nem számíthat. Bár sokat - de egyre nehezebben - dolgozott, komoly anyagi gondjai voltak. Űzött, fáradt, kimerült lett. Egyre szembetűnőbben m utat­koztak rajta a leépülés jelei. És 1942-ben, azon a napon, amikor Budapestet az első légitámadás érte, végzetes agyvérzést kapott.

Adoptált kis Csibéje ezután vált méltó lányává. Dr. Keresztes Károllyal, akihez később feleségül ment, létrehozta a Móricz Zsigmond Könyvkiadó

83

Vállalatot. Azt tervezte, hogy sajtó alá rendezi apu­kájának összegyűjtött újságcikkeit. A kkoriban a Kelet Népénél titkárnősködött, ahol m eglehetően kiművelte magát. Ezt ugyan nem sikerült megva­lósítania, de a Móricz Zsigrnond összes állatmeséi cím ű kötet ham arosan megjelent. És megjelentek más nagyszerű m űvek is. Például Rideg Sándor Indul a bakterháza és a fiatal Weöres Sándor több könyve is.

És ami nem kevésbé jelentős teljesítm ény: dr. Keresztes Károlyné Baross utca 1. szám alatti üzlete a magyar ellenállás kicsi, de fontos helyszíne lett. A galérián m űködő illegális nyomdagépeken fáradhatatlanul nyom ták a hamis igazolványokat, nagyon sok em ber életét m entve meg a biztos haláltól.

A SZÉP ÉS CSÚNYA KAFFKA MARGIT

Kaffka M argit, „a nagyon nagy íróasszony”, am i­nek Ady titu lá lta , tú l volt m ár egy váláson, néhány m úló szerelem és egy önérzetét alaposan m egtépő csalódáson, m ikor élete igazi társá t megismerte.

Első férjével, a „végtelenül, m egindítóan jó és elég csinos” Fröchlich Brúnóval 1905 februárjában kötött házasságot. A férfi, ahogy Rolla M argit Kaffka M argitról szóló könyvében írja, „azt kép­zelte, hogy lesz majd körülötte egy fiatalasszony, aki rózsaszín pongyolába sétál, reggel szépen terí­tett asztal várja, felvarrja gom bjait, megfoltozza fehérnem űjét, neveli gyerm ekeit, és gyűjt arra, hogy m ajd egy családi házat vehessenek.” Ehhez talán nem a nagy tehetséggel m egáldott-m egvert Kaffka Margitot kellett volna választania.

Egy ism erősük így m esélte el látogatását Fröchlichéknél: „Egyszer délelő tt k im en tünk hozzájuk. Kaffka M argit a konyhában ült egy asztal mellett és írt, ott a konyhaasztalon. Olyan toalettben, mely félig estélyi ruha, félig fürdőruha volt. Lehetetlenül öltözött! Öt ujja cigányos, b o r­

85

zas hajában. Valami eszébe jutott. Felkelt, magára kapott egy ruhafélét, és leült m egírni. Vasárnap lévén, az ura is otthon volt. Ült a varrógép mellett és gépelt. így éltek.” Ezt az életet egyikük sem b írta sokáig. Az ism erősök is egyre többet k é r­dezgették tőlük: „M iért nem váltok el?” Kaffka M argit ezt válaszolta: „Hát nézzétek, ma eltört a kisbalta nyele és m egcsinálta. Én nem tudom megcsinálni.”

Nem meglepő, hogy ham arosan megjelent az új szerelem - vagy m ondjuk úgy: a szerelem - a fia­talasszony életében. Sassy Attilának hívták, festő­művész volt. Épp náluk tartózkodott, m ikor egy csillárt fel kellett akasztani a mennyezetre. A férj azonban nem m ert létrára mászni, így ő segített. Ám megcsúszott, és akkor Kaffka M argit rém ül­ten felsikoltott. „így kezdődött” - mesélte később Sassy A ttila Rolla M argitnak. Kaffka M argitot pedig így jellem ezte: „Sem m i írói nagyképűség nem volt b en n e ... Sem m i p rüdéria. Abszolút átadó, felolvadó, tiszta nőies típus iszonyú férfias energiával párosulva. Pedig tudott azért kobold is lenni.”

Kaffka M argit Sassyért elhagyta volna az urát, de am ikor el akarta kísérni a festőt Párizsba, az igen m egijedt az ötlettől. Szerelmi tö rténetük 1906-ban abbamaradt, amikor Kaffka Margit fia, a kis Fröchlich Laci megszületett, bár Pestre költő­

86

zésük után még évekig dobálta a virágokat Sassy házának kerítésén át.

M ert Pestre költöztek, hisz Kaffka bárm ilyen nagy energiával vetette bele magát az anyaságba, azért természetesen nem m ondott le írói hivatásá­ról, és úgy gondolta, ehhez feltétlenül szükséges, hogy közel kerüljön az irodalm i centrum hoz. Pesten első dolga volt, hogy beleszeressen szer­kesztőjébe és felfedezőjébe, Osvát Ernőbe. Ez a szerelem csak egy-két hónapig tartott, m ert Osvát ham ar m egunta az asszony örökös lelkizését, és néhány szál virágot dobva be ablakába, kilépett az életéből. Kaffka ezt semmivel sem viselte bölcseb­ben, m egértőbben, m int bárm elyik ostoba kishi- vatalnokné. Asszonyi bosszút forralt, összeugrasz- totta Hatvany Lajossal volt szerelmét. Ennek heves sajtóvita és az Osvát-H atvany közti párbaj lett az eredménye.

H atvany Lajos egyébként, úgy em lékezett, hogy „szegény M argitnak csak a szeme volt szép, ünnep i fekete, akár Adyé”. (Érdekes, Ady és az ő nyomán Ady Lajosné „végtelen kék szem ekről” beszélt.) „K ülönben m in tha lom pos alakjához stilizálták volna lom pos vonásait.” Hatvany azt is megemlítette, am it szinte m inden vendége meg- jegyzett, hogy iszonyú rendetlenég u ralkodo tt a lakásban, és a Lackó gyerek böm bölése m in ­dig félbeszakította „az irodalom legm agasabb

87

röptű és az emberszólás legkajánabb m ódján való csacsogást.”

Az Osváttal való szakítás után Kaffka a jóképű Papp Viktorral próbálkozott. Először csak azt írta neki, hogy „ha hölgytársaság van nálam, szívesen látom”, később bensőséges viszony alakult ki köz­tük, bár Kaffka figyelmeztette: „Nem vagyok nagyon szórakoztató és kedélyjavító pajtás.” Rolla M argit több évvel Kaffka halála u tán felkereste Papp Viktort, hogy kapcsolatukról faggassa. A férfi, aki felesége társaságában fogadta, sajnál­kozva m ondta, hogy Kaffka leveleit m ár átadta a Nemzeti M úzeum nak, és hogy „azokból kiderül, milyen kapcsolatban voltunk”. „A barátnőd volt, m ondd csak ki nyugodtan, tudta az egész világ” - szólt bele Papp Viktorné. Papp Viktor is hosszasan ecsetelte, milyen rendetlen volt a nagy írónő. „És milyen csúnya” - tette hozzá a feleség. „Nagyon csúnya nő volt. Rendetlenül és ízléstelenül öltöz­ködött. Lyukas harisnyában járkált az utcán és ehhez hasonló” - helyeselt a férje.

Papp Viktor azt is elmesélte, hogy egy ízben záróra után Ady, Schöpflin meg ő megkérdezték a velük lévő Kaffkát, hogyha vesznek egy kis bort, felmehetnének-e hozzá még egy kicsit beszélgetni. Ez meg is történt. Hajnali két óra felé, m ikor haza­indultak, az egyik üvegben még m aradt kb. fél liter bor. „Ezt vigyék m agukkal!” - m ondta az írónő.

88

„Hacsak meg nem isszuk, különben hogy vigyük”- válaszolták, de mivel nem m arasztalta őket, elm entek a bor nélkül. M ire kiértek a házból, Kaffka utánuk hajította az utca közepére.

Kaffka harm adik szerelme Szabó Dezső volt, a híres, m ajd hírhedtté vált, azóta kissé elfelejtett, hatalm as férfi-ön tudatta l rendelkező író. Ő így festi elénk az asszonyt: „Kalapja sajátságos közép­lény volt egy afrikai bennszü lö tt falusi ház, egy tigris tan k és egy dühbe duzzadt kanpulyka között, blúza ravatalos fekete, de szoknyája rikító zöld. Míg cipői zord tan ítónő i, m ajdnem férfi­cipők. E nő nem volt szép, de megállító arca volt.” 0 is beszámol Kaffkának arról a tulajdonságáról, amivel több pa rtn e rt, köztük Osvát E rnő t is el­riasz to tta m agától: „Beszéde árjában fü rdette környezetét. S ezek a beszédek újra és újra vissza­kanyarod tak szenvedéseihez, m elyeket rossz házassága vagy szerelm i csalódásai okoztak.” M ikor életében először já r t Párizsban, „nem nézett se jobbra, se balra, beszélt, beszélt lelki élm ényeiről”. Pesten is kószáltak együtt. Egyszer az ú jpesti összekötő h íd ra vonszolta fel Szabó Dezsőt, és m utogatta a Szúnyog-szigetet, ahová Osvát Ernővel já r t ölelkezni, aki gálád m ódon elhagyta őt. Mesélt, m esélt, közben éjszaka lett, de még m indig folytatta. Végül Szabó Dezső rári- pakodott: „Te, a tehetséges írónő nem tudod látni,

89

hogy szerelm ünk vagy kívánságunk fellobbaná- sáért éppoly kevéssé vagyunk felelősek, m in t kilobbanásáért? Te em bertelenül és - bocsáss meg - ízléstelenül dühöngsz Osvátra, otthagyott egy más nőért. És nem gondolsz arra, hogy te éppen olyan önzőén és kegyetlenül vetted őt el feleségétől, ki olyan áldozatosan és m inden csaló­dáson át szereti férjét. Nagyon hálás lettem volna, ha mai arcodat nem m utatod nekem.”

Igazán nem vagyok Szabó D ezső-rajongó, de ebben tökéletesen egyetértek vele.

Kaffka valószínűleg m egbántódott, és belátta, hogy Szabó Dezső nem fogja feleségül venni, pedig szerette volna, m ert akkor úgym ond „még ötszáz év múlva is írnának rólunk m int híres sze­relmesek”. Hát bizony ebben is van egy kis túlbe­csülése saját jelentőségüknek, amiért Szabó Dezső szintén megrótta.

A sok csalódás, sok kudarc u tán nagyon nagy öröm et jelenthetett a harm incnégy éves asszony­nak, hogy végre valaki teljesen elfogadta, rajongott érte és m egkérte a kezét. Ez a valaki egy nála tíz évvel fiatalabb szigorló orvos volt, Bauer Ervin, akinek még gyámja engedélyét kellett kérnie a házassághoz - nem lévén nagykorú. A gyám nehe­zen egyezett bele a frigybe: nagyon öregnek találta a menyasszonyt. A fiatalember épp olyan felhábo­

90

rodva tiltakozott ez ellen, m int annak idején Jókai, akihez szintén öregnek találták a nyolc évvel idő­sebb Laborfalvi Rózát, akit huszonöt év m últán maga is öregnek talált. Baueréknél azonban nem volt ilyen problém a, hiszen 1914-ben m egkötött házasságuk csak 1918-ig tartott, ami „villámhábo­rúhoz” hosszú, házassághoz azonban rövid idő. Ezt az időt sem tölthették végig együtt.

A fiatal orvosférjet különböző harcterekre vitték, felesége leveleket írt, leveleket várt, csoma­gokat készített. És közben tan íto tt a Göm b utcai polgári lányiskolában, nevelte kisfiát, és persze iro­dalm i tevékenységet folytatott. 1917-ben aztán m int orvosfőhadnagyot Bauer Ervint Temesváron laboratórium i m unkára helyezték. Felesége azon­nal utánaköltözött. Ehhez azonban ott kellett hagynia tanári állását. Ezért nagy protekcióval - barátnője, a gyönyörű színésznő, Paulay Erzsi Bárczy István főpolgármesternek volt a szeretője - nyugdíj aztatta magát.

Pár hónappal a forradalom előtt a házaspár Pestre költözhetett. Ez a pár hónap volt Kaffka Margit életének legboldogabb időszaka. Telve volt tervekkel, munkakedvvel, ahogy ezt 1918 novem ­berének utolsó vasárnapján vendégei is tapasztal­hatták. Aztán hétfőn fölm ent a láza. Kedden kis­fiával együtt bevitték őket az I. Belklinikára.

91

December elsején elkékült arccal fulladozva a férje karjaiban halt meg.

Bauer Ervin megrendültén siratta. Fél év múlva újra megnősült. Egy Kaffka M argitnál majd húsz évvel fiatalabb matematikuslányt vett feleségül.

A BISZEXUÁLIS HITVESBabits Mihály és Tanner Ilonka

Tanner Ilonka volt az a költőfeleség, aki még a rám enős Csinszkánál is jobban törekedett arra, hogy költőfeleség legyen, ugyanakkor egész házas­életét m egkeserítette, hogy őt csak férje „ ta rto ­zékának” tekintik, pedig önálló jogon is igényt tartott a megbecsülésre.

1895-ben, kispolgári családból született Ilonka. Apja foglalkozásaként „irodafőnök” szerepelt az osztálykönyvben, de társai „irodaszolga” lányának csúfolták. Már kezdettől fogva karrierről álm odo­zott. M indenáron szeretett volna egyetemre kerül­ni. Az egyetemi fakultások közül hárm at éppen az ő születésének évében nyitott meg Ferenc József a lányok előtt, de nem volt hozzá elég akaratereje.1917. december 12-én m ár bevallotta: „A nagy cél­jaimból engedtem, m ár nem vágyom egyetem re... csak az érettségit szeretném megszerezni.” De ez sem sikerült neki. Inkább egy balettiskolába ira t­kozott be, remélve, hogy így talán még filmszerep­hez is juthat. De csak kis hivatalokba jutott be, ahol- állítása szerint - folyton zaklatták a férfiak. Utoljára a Külügyminisztérium Szervezési Osztá­

93

lyán molesztálta a főnöke - annyira, hogy teherbe esett. És a rosszul végzett abortusz következm é­nyeként m eddő maradt.

Ilyen előzmények után csak a költészettel való próbálkozás maradt. Ez az egyetlen művészeti ág, am elynek nincs főiskolája, nem igényel pénzbe kerülő tanulm ányokat, ezért képzetlen fiatalok m indig szívesen próbálkoznak vele. Kisebb lapok hoztak is Tanner Ilonkától verset, de az irodalm i rangot adó Nyugat válaszra sem méltatta.

Ekkor határozta el, hogy személyesen fordul Babits M ihályhoz, de nem a szerkesztőségben, hanem a lakásán keresi meg. Mivel a cím ét nem tudta, nyom ozásba kezdett. A nnyit k iderített, hogy a Mikszáth tér környékén lakik, így módsze­resen járta a környező utcákat, böngészte a lakó­névtáblákat, m íg a Reviczky utca 7. szám alatt rábukkant a költő nevére. 1920. novem ber 12-én vadonatúj, fehér kötött kabátban beállított hozzá. Feketéné, a házvezetőnő, aki férjével a Reviczky utcai lakás konyhájában lakott, közölte a hívatlan vendéggel, hogy a szerkesztő ú r későn feküdt le, még ágyban van. Tanner Ilonka erre letelepedett az előszobában, hogy nem baj, ő megvárja.

Babits, aki nem rég szabadult meg a szintén ver­seket írogató, kissé egzaltált Csinszkától, nem kapta be azonnal a horgot, bár észrevette, hogy Ilonka nagyon villogtatja rá a szemét. Lakótársa, a nála

94

jóval fiatalabb Szabó Lőrinc azonban felmérte, hogy a költőnőt nem versei sorsa aggasztja, hanem - mint annyi pályatársa - tulajdonképpen férfit akar fogni, mégpedig költőt, szerkesztőt, ha lehet. Ő ugyan szerkesztő nem, költőnek azonban költő volt, bár még nem jelent meg első kötete, de udvarolni kez­dett a nála öt évvel idősebb Ilonkának. A lány elfo­gadta az udvarlást - utólagos magyarázata szerint azért, hogy ezáltal Babits közelében maradhasson.

Szabó Lőrinc azonban másként emlékezett erre: „Mi úgy kerültünk egész közel egymáshoz, hogy a Baross kávéházból jövet valamelyik este. Én könyörögni kezdtem neki teljes szerelemért, és hív­tam fel a lakásra. Húzódozott, de eljött... Később erről az alkalomról úgy beszélt barátnőjének, M. Klárának, hogy én mintegy erőszakosan csaltam fel a harm adik em eletre... Olyasmit, hogy ő engem becsapott volna, és hogy [mint később magyarázgat- ta] kezdettől fogva M. érdekelte, én soha szikrányi jelben sem tapasztaltam. Ez határozottan későbbi konstrukció lehetett.” Ilonka azonban bizonygatta: „Nem tudtam elnyomni kicsinyes szégyenkezése­met a nemes lovag’ [ti. Szabó Lőrinc] külseje miatt: bizony én ilyen jelenséggel soha nem mutatkoztam emberek előtt.” De azért feljárt hozzá. Lefeküdt vele.

M indenesetre örült, hogyha Babits is o tthon volt. „Január 7-én M ihály m eghívott uzsonnára, Lőrincen kívül Komjáthy A ladár is jelen volt. Ez

95

a nap emlékezetes m indkettőnknek, úgy hívjuk: orgia-nap. M ert párnákat és szőnyegeket teríte t­tünk a földre, s úgy csókoltuk egymást bolond összevisszaságban. Később a fiúk m intha megne- szelték volna, hogy M ihálynak »ügye« kezdek lenni, s diszkréten átvonultak a másik szobába. De a fiúk tapintatát Mihály észrevette s eltolt magától.” Valószínű, hogy Ilona valóban „ügye” kezdett lenni Babitsnak, m ert ham arosan így szólt Szabó Lőrinchez: „Szép menyasszonyod van.” „Szeret­néd?” - kérdezte erre nemes egyszerűséggel az ifjú tanítvány. „Szeretném” - válaszolt Babits.

Az alku - a lány feje felett - ezennel megtörtént. Szabó Lőrinc felhívta Ilonkát és közölte, Babits hajlandó lenne őt szeretni, tehát „egy pár hónapra kösse le magát neki”. „Gondolkodás nélkül igennel feleltem, úgy érezve, hogy szent m isszióról van szó” - írta később Tanner Ilonka.

Bár valódi szerelemről nem nagyon lehetett szó, azt hiszem, „a szent misszió” is álságos megfogal­mazása annak, am iért igent m ondott a pár hóna­pos viszonyra. Nagyratörő tervei előtt sorra becsu­kódtak az ajtók. A harm inchét éves, az irodalm i hierarchia csúcsán álló Babits az utolsó lehetőséget jelentette még akkor is, ha egyelőre csak a szeretői státuszt ajánlották fel neki. Nem is álm odhatott arról, hogy m ikor Szabó Lőrinc telefonja után néhány nappal betévedt a C entrál kávéházba,

96

Babits M ihály megkéri a kezét. És K arinthyné, a „szép, kedves és bolondos” Aranka azonnal befo­gadta az írófeleségek közé.

M indez 1921. január 12-én, m egismerkedésük után pontosan két hónappal történt. Január 15-én összeházasodtak anélkül, hogy egyetlenegyszer ket­tesben is találkoztak volna. Ilonka hét évvel később így írta naplójában: „Nem vettem észre szédült gyö­nyöröm ben, hogy a tébolyda ajtaja csukódott be mögöttem. Szerelmes fiatal lányok... kik érzelmes sorokat olvastok arról, hogy költő nejének lenni szent és nehéz hivatás, sírjatok értem, m ert hazug­ság m inden, s az őrültek házának levegőjében semmi emberi érzés nem m arad m eg... M indenki őrült, Ady Endre őrült volt, Babits Mihály még tit­kolja bom lott agyát a külvilág előtt, de meddig? Ő rült Kosztolányi és Mikes, őrült Baumgarten - s őrült írók nyomorult feleségei egymás után nyúlnak m éreg és kötél után. Én m eddig bírom még, ki tudja? Talán azért írom le, hogy ne kelljen hango­san beszélnem, talán lecsillapul, talán, ha meghal­tam, s e segélyért sikoltó ujj m egm arad belőlem.”

Ebben a meghökkentő vallomásban bizony sok igazság rejlik

Tersánszky írta valahol: „A költő, ha költ, legér­tékesebb idegpályáit roncsolja. És ha üdülésül olvas? Azzal is, és ha színházban szövegben gyö­nyörködik? Azzal is! És ha ragyogó tudom ányos

97

értekezleteken vesz részt? Azzal is! Ismétlem, leg­értékesebb idegpályáit nyomorítja, koptatja el, és teszi végül tönkre. Csakis azzal javíthat összeros- kadásán, ha egészen más idegpályáit foglalkoztat­ja üdülésül. Zenél, fát vág, úszik, evez, labdát rúg.”

Nos, az említett írók, költők valóban nem hódol­tak az egészséges foglalatosságoknak. Még Móricz Zsigrnond is, akiben sokáig a paraszti őserő m eg­testesülését látták, az írással töltött évek alatt pety­hüdt izmú, beesett mellű, dülledt pocakú, vézna alak lett - ahogy Leányfalu strandján sokan láthat­ták. Egyébként az ő első felesége is öngyilkos lett, m in t a Nyugat h íres szerkesztőjének, Osvát Ernőnek a neje. Úgy tudjuk, Babits feleségében is megfordult ez a gondolat.

A házasság intézményéhez később is igen kriti­kusan viszonyult. Valószínűleg a Nyugat körkérdé­sére írt esszét a házasság válságáról. Ez kézirat m aradt. M egijedtek merész, őszinte hangjától. Féltek az olvasóktól, akiket nyilván felháborított volna az illúziórom bolás, kivált a nagy Babits M ihály hitvesének a szájából. Ezt olvashatjuk az esszében: „Egy biztos, a házasság békés m ódon csak úgy lehetséges, ha az egyik fél le van igázva. A házasság szörnyű bajai tényleg szociális és anya­gi term észetű bajok ... A szexualitáshoz alig van köze, azt hiszem, legfeljebb annyi, hogy m indkettő titokban polygám hajlamúnak érzi magát.”

98

Nagyon szemléletes a házastársak viszonyát bemutató hasonlata: „A házastárs m indig akadály a másik vágyai előtt, olyan ő, m int az a kellemetlen úr a villamoson, aki ülőhelyem előtt kapaszkodik a fogantyúba, s testével ide-oda h im bál... holott mögötte érdekes arcot látok. Bizony ilyen m inden házastárs a m ásik szám ára, állandóan eltakarja társa elől az élet szép és kalandos dolgait.”

Babitsék házasságának elsivárosodásában a sze­xuális vágy elcsendesülése is szerepet játszhatott. Ilonkát kezdetben sem forró kívánás vitte férje karjába, inkább a rajongás. Babits sem írt egyetlen szerelmes verset a feleségének „Az irodalom szá­m ára sokkal fontosabb nálam a kis fogarasi cuk­rászlány, akihez a legszebb szerelmes verseit írta” - ism erte el maga Ilonka is. Testi kapcsolatukat utódnem zés sem motiválta, hiszen a m ár említett abortusz m iatt meddő maradt. Gyereket azonban szeretett volna. Sokak szerint az anyaságot azért ambicionálta, amiért az írást, hogy nyomot hagy­jon maga után a földön. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a gyerek nem a szülők folytatása: „Ildikó folytassa Mihály életét? Vagy az enyémet? Polgárlelkekben talán az élet folytatásának tetszik a gyermek, de írónál? Az író annyira be van zárva saját egyéniségébe, olyan egységes egész... Hol lehet azt folytatni?” Az em lített Ildikó Babitsné öccsének, Tanner Bélának a kislánya, akit cselé­

99

dükkel, Bíró Irmával nemzett, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy a Babits házaspár örökbe fogad­hassa. A kislány előtt persze tagadni akarták való­di származását, de a Pesti Napló ham ar kikotyogta. A titok a cseperedő gyereknek is a fülébe jutott, és nagyon szégyenkezett m iatta. Felnővén azt te r­jesztette, hogy voltaképpen Babits feküdt le a cse­lédjükkel, tehát Babits az ő igazi apja. Ez viszont sértette Ilonka hitvesi renoméját, így Babits halála után nagyon megrom lott köztük a viszony, és kita­gadta a lányt m inden örökségből. A szerencsétlen Ildikó valahol Angliában halt meg ötvenöt évesen, lakókocsiban, negyven macska között.

Azt, hogy Babitsék testi kapcsolata elég ham ar masszírozássá, hátvakarássá alakult, nem utolsósor­ban befolyásolta az is, hogy Tanner Ilonka, ha nem is teljesen leszbikus, de m indenképpen biszexuális volt. Megjelenésében, ahogy többen megjegyezték, „fiút mímelt”. Nők iránti vonzalmáról több levél és vers tanúskodik. Régi kolléganője, Kristóf Irén pél­dául 1926-ban - m ikor m ár öt éve Babits felesége volt - Olaszországból ilyen sorokat küldött neki:

„Hiányzol, kedvesem , hiányzol nagyon ... Ja, a kis holland barátnőm ről hogy meg ne feledkez­zem: m ár nem érdekel. Ő is, én is legényesek lettünk. Pedig ha akarnám , érdekelne... Téged szeretnélek inkább! M ost rögtön. Nem! írj val­ami szépet nekem! Kit szeretsz? Én m ost ebben a

100

percben téged. (M ost látom , ahogy ott állunk a telefonnál nálatok. Belepirosodtam , ahogy le­írtam .) Ölellek, ölellek.” In tim viszony fűzte Hoffm ann Edithez, majd Babits válságosra fordu­ló betegségének idején Raics Olga szerzett ném i öröm et neki. Naplóbejegyzéseiből tudunk talál­kozásaik gyakoriságáról, sétákról, együttalvások- ról - amik ugyanakkor lelkifurdalást is okoztak a szerencsétlen asszonynak, am iért egy haldoklótól vonta el az időt.

A betegápolás pokláról csak az alkothat fo­galmat, aki évekig benne szenvedett. A hivatásos ápolónak van munkaideje, szabadnapja és szabad­sága is. Kibújhat fehér köpenyéből és futhat saját dolgai, saját élete után. A házastársnak nincs saját élete. Ha családtagok, segítők fel is váltják egy-két órára, nincs nyugodt éjszakája, nincs vasárnapja, nincs ünnepe. Csak folytonos szolgálat van, és m indenki lesi, hogyan végzi, hogyan látja el ezt a szolgálatot. És azok is szigorúan ítélnek, akik néhány percnél tovább nem bírnak m egm aradni gennytál és ágytál között a betegszobában. „Én itt hat hét alatt teljesen egyedül voltam vele, Ildikót Pesten intézetbe kellett adnom , s m ár nem csak ápolónői, de szinte orvosi m unkát is végzek, sebét kötözöm, injekciót adok, és majd megszakad a szí­vem, ahogy szenvedését látom tehetetlenül... Anyika, annyi év borzalma után csak azt csodálom,

101

hogy még nem tébolyodtam meg egészen! Én egész nap nyugtatom és vigasztalom, s mikor m ár én sem bírom, együtt sírunk” - írta Babits édesanyjának. Panaszkodott anyagi term észetű gondjairól is: „M inden megmozdítható fillért felemészt a beteg­ség, vagyont költők gyógyszerre, orvosra s a beteg­szoba berendezési tárgyaira.” És még: „Mennyi m in­den keserves nyűg és baj és intéznivaló van rajtam nehéz, nagy gondomon kívül, el sem mondhatom.”

Úgy érzi, m ártírságát m indenki természetesnek veszi. Senki sem próbál érdem ben segíteni.

Basch Lórántról például szem rehányóan ezt írja: „Basch, aki az egész szanatórium i dolgokat intézte, az én élelmezésemről nem gondoskodott, holott, hogy M ihály mellől nem m ozdulhatok, s nem tudok m agam nak élelmet szerezni.” Basch Lóránt, Babits kurátortársa a Baumgarten-alapít- ványban, ezen m egsértődött: „Török Sophie-nak soha nem M ihály volt fontos, hanem önm aga... ez a jegyzet m utatja sötét lelkét, nem arra gondolt, am it tettem , hanem am it elm ulasztottam - az ő személyét illetően.” íme, még az is lelke sötétségére vallott, hogy a betegápolás ideje alatt egyáltalán enni akart. Közben a jóbarátok áldozatnak tarto t­ták azt is, hogy időnként felugrottak a haldokló­hoz, „nehogy azt higgyék róluk, hogy nem közeli ismerősök”. „Egyetlen életemet szemétre dobtam, pusztán gyengeségből, nyálas érzelm ességből” -

102

írta az idegileg teljesen kikészült asszony naplójá­ban. A lapot később kitépte, de a kitépett lap vala­hol mégis megmaradt.

Aztán bekövetkezett 1941. augusztus 4. Az újsá­gok nem jelentek meg gyászkeretben, m int Arany János halálakor, de a balatoni vasútállom ásokról fekete csoportok indultak Pestre, a tem etésre, ahogy a nászútjáról szintén felutazó Devecseri G ábor m esélte nekem. Az em berek nagy részét azonban a világháború kitörése izgatta. A front még k int volt a messzi O roszországban, de kint voltak a magyar fiúk, kint voltak fiatal férjek, m int az én édesapám is. Sokan bizakodtak a ném et győ­zelemben, amivel rosszabbul jártunk volna, m int a vereséggel, m ások - épp ezt sejtve - m indenkép­pen sötéten látták a jövőt. Az ostrom közeledni kezdett, elérte a határt, aztán Budapestet is. Babits könyvei, az esztergomi ház relikviái elpusztultak. D obozokban őrzött leveleit fosztogatók taposták szét. M egsem m isült a régi világ is, az értékrend, am it Babits képviselt. Ő t m agát „elefántcsontto- rony-költőnek” titulálták, aki „nem vívódik em be­rül a népek nyomorával”, ahogy az új költőisten, az egyébként tényleg zseniális József Attila írta róla.

így aztán Tanner Ilonkának nem adatott meg, hogy m int Vörösmarty Lórikája, a „nemzet özvegye” legyen. De az sem adatott meg, hogy végre önálló alkotó, igazán Török Sophie váljon belőle. Ezt a

103

művésznevet Babits adományozta neki, azaz inkább saját magának. Az igazi gróf Török Sophie ugyanis soha nem volt költő, hanem a magyar irodalom híres vezérének, Kazinczy Ferencnek a felesége. A név­adással Babits saját vezérszerepét és a magát költő­nek tartó asszony feleség voltát hangsúlyozta.

Nem m intha tagadni lehetne, hogy tám ogatta felesége érvényesülését. író társait például sorra felkérte, méltassák írásait, amiket mindig lehozott a Nyugatban. N ém eth László például így em lék­szik egy ilyen esetre: „Amikor legközelebb átm en­tem Esztergomba, Babits hazafelé lekísért a busz­hoz, s m egkérdezte, kikről akarok még írni. Felsoroltam hét-nyolc nevet... Egy kicsit habozott, aztán kibökte: még nem bánnám , ha Ilonkáról írná l... A felszólítás, amely egyszersmind feltétel is volt, utólag sértett: ott, a kissé szégyenkezve mosolygó férj előtt, aki mégiscsak az ország egyik legnagyobb írója volt, a legjobbak eszményképe egy időben, inkább csak részvétet éreztem.” „Sokan hitték, sőt terjesztették, hogy én írom fele­ségem műveit. Pedig nem is változtatok rajta” - m ondta Babits egy interjúban.

1941 után az egyedül maradt asszonynak alkalma lett volna bizonyítani, hogy tényleg jelentős költő, tényleg Török Sophie. De teljesen összeomlott. Élete hátralévő tizennégy évében semmi jelentősei nem alkotott. Végérvényesen Babits Mihályné lett.

104

JUHÁSZ GYULA IGAZI„FELESÉGE"

Juhász Gyulát az Anna-versek költőjeként tartjuk szám on, pedig azért más nők is m egérintették a szívét, m ásokhoz is írt páratlanul szép verseket. Talán a legszebb közülük a „Szerelem?” című, ami nem nosztalgikus, m int a nagy Anna-versek, hanem egy ébredő új érzés szólal meg benne, még ha képeiben az alkonyég, a közelgő esti borongás és a temető is megjelenik.

A múzsát Zöldi Vilmának hívták, ő is szőke volt, m int a halhatatlanná tett Sárvári (Schall) A nna ő is színésznő volt, csak tehetségesebb. Legalábbis a Színházi Újság 1919. május 24-i számában Juhász Gyula azt írta róla: „[Az Árva László királyban] a férfi cím szerepet vállalta kénytelenségből és beugrásra, és Herczeg Ferenc gyönge figurájába shakespearei erőt, igazságot, szépséget öntött. A Reményben méltán kapott vastapsokat Róza sze­repében. [Alakítása] a drám aiság és artisztikum tekintetében a legszebb teljesítmények egyike volt, amit m ostanában láttunk a színen.” A színésznő örült a versnek, örült a kritikának, és örült Juhász Gyula barátságának is, amit m indenképp igyeke­zett megtartani.

105

„Nagyon szeretném látni Magát... ha teheti, keressen fel. Szükségem van m ost Magára” - írta neki például 1919 júliusában. De a rokonszenv nem forrósodott szerelemmé. És 1920-ban ezzel Juhász Gyula is leszámolt.

A régi rózsa még fonnyadva ott van A bús lapokban,És csókolják még régi nyári versek S én még mindig szeretlek.

De nem járok már éjfélen a parkon,S a régi partonNincs híd, amely a múltba elvezessen Hozzád, halott szerelmem!

A költő rajongott Étsy Em íliáért is, aki szintén szőke volt, és természetesen színésznő.

Emília, ki magyar vers zenéjét Úgy eltaláltad - szőke hegedű,Gyönyörű bánat, mélázó derű!

E vers köszönt ma, - e rímes csekélység,Mely, m int levél, bús fájáról szakadva Elvész ujjongó, zengő tapsviharba.

Juhász Gyula a Színházi Újságban őt is méltatta: „Étsy Emília vidéki színésznő, hála istennek, nekünk

játszik, mégpedig olyan lelkesen és szeretettel, m int­ha legalább is Ditrói M órnak játszanék [aki a Víg­színház első igazgatója és főrendezője]. Mint hajda­nában Déryné,-apostoli buzgalommal járja ő a nagy vidéki városokat, hirdetve az igét olyan zengéssel, amilyen csak az ő színarany orgánum ából telik. Talán nem is csak színarany, inkább puha bársony, lágy selyem és meleg, mint a gejzír és simogató, mint a szentivánéji fuvalom. Ez a nemes és tiszta hangszer arra rendeltetett, hogy a legnemesebb és legtisztább költők álmait tolmácsolja.” Étsy Emília meghívta őt, fényképet adott neki, amit Juhász Gyula saját dedi­kált képével viszonzott. De több nem történt.

Tetszett neki Tamás A nna is, akinek „Fiatal színésznő...” címmel küld verset:

M int karcsú pálma áll a tünde színen,És mosolyog és sír, oly kedves ő,És vágyakat költ a poétaszívben,A szerepében mindig szerető.

Elbűvölte a nagy nő, a végzetes Szamosi Elza, akiről ezt írta:

M int birkanyáj, mely fáradt és riadt, Tolongak körötte férfiak.

Hajnal Finike, aki a költő kevés beteljesült szerelmé­nek egyike volt, többek közt ezekre a sorokra ihlette:

A m it te adtál, bár elszállt az óra,Én elviszem a síri nyugovóra,S az örök éjben is hevítnifog.

A z angyalok közt nem lehet titok,S idők végéig áldott lesz neved.Mivel szerettél, és szerettelek!

Egy névtelen szerző beszám ol arról, hogy a Színházi Élet 1924. szeptem ber 13-i estélye után az étterem ben ott ült Juhász Gyula is, és Péchy Erzsit, az ünnepelt p rim adonnát látva odasúgta K arinthy Frigyesnek: „Ugye milyen gyönyörű?” A zután elővette az étlapot, am elyről tíz perccel korábban a legszerényebb ételt választotta ki magának, m egfordította, és szonettet írt az étlap fehér oldalára:

Óh, szőkeség, mely a görög regékből Feltündökölve fénylik most felénk,M int szende hold a boldog nyári égről; Varázsos és busító szőkeség:

A költő fájó ábránddal reád néz,És csöndes gyásszal rólad énekel,A z életem, m int holdas éjben árnyék,E ragyogásra bánattal felel.

108

Versailles-i kertben nyíltak ily csodák tán Dús ünnepen, míg a park cifra rácsán Szegény, borús pór vágyón betekintett.

Ragyogj soká még boldog ragyogással, Szivedbe zsongjon édes, büszke nászdal,S ne bántson a bús és fáradt tekintet.

Juhász Gyula tehát nem élt csendes, elvonult magányban. Szegeden nők vették körül, első osz­tályú nők, akik respektálták, hisz kritikus volt, emellett pedig híres költő, akinek hódolatára büsz­kék voltak, barátságát meg akarták tartani. Sze­relmére azonban nem nagyon áhítoztak.

Ladomerszky Margit talán ad erre némi m agya­rázatot. A szép színésznő, akit én m ár ezüsthajú dám aként ism ertem , húszéves korában szintén Szegeden játszott. 1926. január 18-ára m eghívót kapott egy bankettre. így em lékezett rá vissza: „Hogy milyen bankett volt, m ár nem tudom , csak arra emlékszem, hogy a város színe-java ott volt. Bevonultam a fényes terembe és szerényen leültem a bankett-asztal egyik végén. A nagy-nagy asztal közepe táján szólásra emelkedett egy szép, ősz hajú ember. Kerek, szép m ondatok gyöngyöződtek belőle, ízes szegedi tájszólással. M óra Ferenc volt, ahogy szomszédaim odasúgták. Hallgattam, hall­gattam szép, kerek m ondatait, anekdotázó báját.

109

Azaz csak hallgattam volna, szomszédom ugyanis állandóan zavart a figyelésben. M ikor is egyszer rápillantottam, látom ám. Egy torzonborz, szakál­las csúnya em ber a szomszéd; m indenképpen beszélgetést igyekezett kezdeni - egyoldalúan, de engem csak M óra szavai érdekeltek. Közben arra gondoltam : nagyobb szerencsém is lehetett vol­na, m int egy ilyen csúnya em ber mellé kerülni. S majdnem illetlenül, félig elfordulva tovább hall­gattam Móra Ferencet. Az én csúnya szomszédom volt Juhász Gyula.”

Hegedűs Nándor, a nagyváradi Szabadság című lap főszerkesztője „Váradi emlékek” cím ű írásában hasonlóan ír a költőről: „Gyula egzaltált lénynek született, és ezt az örök izgalmat táplálta külső csú­nyaságának tudata. Szabó Dezső kíméletlen ecset­tel festi le külsejét, de nem hazudik. A sötét szövet­ruha loncsosan fityegett le Gyula zömök termetén. Cúgos cipője ritkán látott kenőcsöt. Nagy, széles szájából rendezetlen, gondozatlan fogak virítottak. O rra tövében durva szemölcsök. Ha nevetett, száz éles ránc szalad végig fakó, foltos arcán. Fehérneműi elviseltek voltak, ritkán váltotta őket. A nna nyíltan m egm ondta nekem , hogy em iatt képtelen közel engedni magához.” Mások sem nyi­latkoztak elismerően a megjelenéséről.

M ikor például Mezei András riportkönyvet írt a férje, Peti Sándor halála után öngyilkossággal pró­

110

bálkozó Ligeti M agda orvosnővel - akinek apja annak idején Szegeden irodalm i to tum -factum volt megkérdezte tőle, milyen férfinek látta lány­korában Juhász Gyulát. „Az, hogy férfi, vele kap­csolatban nem ju to tt eszembe” - válaszolta az asszony.

Pedig hányán szidták, hányán ítélték el Sárvári Annát, hogy neki sem jutott eszébe! Hányán gon­dolták, hogy a viszontszerelem megválthatta volna a szenvedő poétát! Pedig ez korántsem biztos. Juhász Gyula m egválthatatlan volt, és súlyosan depressziós. (Egyébként a riportkönyv megjelené­se után, amiben bizonygatta, hogy újra megtalálta az élet értelmét, Ligeti Magda újra öngyilkosságot kísérelt meg. Ezúttal sikeresen.)

1938-ban öngyilkos lett Sárvári Nusi, Juhász Gyula Annája is, aki szintén nem volt olyan jelen­ség, am ilyennek az u tókor képzeli őt. Hegedűs N ándor ezt írta róla: „Robusztus megjelenésű nő volt, m ost utólag is elcsodálkozom rajta, m iként ju to tt eszébe, hogy ezzel a term ettel színpadra menjen. Arca m indennapi típus: alacsony hom lok és lapos orr. Szőkesége nem volt szeráfi, de nem volt olcsó sem: term észetes dús szőke hajkorona alatt szép, égszínkék, de szótlan szemek.” De nem ez volt a legnagyobb baj vele, hanem hogy „műveltség és magasabb értelem hiányában még vidéki deszkák kis szerepei sem illettek piros ajkai­

111

ra.” Juhász Gyula m egpróbált színésznőt nevelni belőle, hogy ezzel vívja ki szerelmét. „Tantaluszi vállalkozás volt. Reviczkyt és Adyt szavalta neki, m int akinek a fején fát hasítanak. Tűrte, azt hitte, Juhász Gyulán és rajta keresztül az újságírók révén szerepet kaphat.”

Nem kapott. Juhász Gyula neki, Hegedűs N ándornak könyörgött, hogy próbáljon ő Erdélyi Miklós színigazgatóval beszélni: adjon A nnának valami hálás szerepet. „M ár nem tudom , milyen főszerepet adott neki, talán Suderm annt vagy Sardout, de ez nem fontos. A darabra nem emlék­szem, csak Annára. Egyetlen szó fejezi ki: rettenetes. Ilyen darab szőke tuskó még nem állott a színpadon. Se mozdulat, se hang, és legkevésbé értelem.” M indenesetre Hegedűs N ándor biztatta Annát, hogy tartson ki Gyula mellett, akkor biztosan fog még jó szerepet kapni: „Legyen jobb hozzá. Mit veszít vele? Egy csók Mi az? Semmi.” „És mégsem megy. Nézzen rá!” - válaszolta szom orúan Anna.

Előnytelen külseje és m elankóliája ellenére akadt azért nő, aki közeledett hozzá. Például Eörsi Júlia. Janeschdik Júlia néven született, majd anyja m ásodik férjének, a Badacsonyörsről szárm azó Tóth N ándornak nevét kezdte örsi Tóth Júliaként használni, végül az Eörsi Júlia írónévnél kötött ki. Azt állította, hogy házasságot is kötött a költővel1918. május 20-án. Szabálytalan házasságot ugyan,

112

m ert az egyházi szertartást - ki tudja, mi okból - nem előzte m eg és nem is követte soha állami házasságkötés. „A frigy Isten színe előtt igenis érvényes” - állította Eörsi Júlia. A szertartásról készült jegyzőkönyvet a házasfelek, a tanúk és az eskető pap aláírásával publikálta is. Pontosabban annak m ásolatát, m ert az eredeti „az özvegy” Városmajor utcai lakását 1944-ben elpusztító tűz­vészben megsemmisült. A baj csak az, hogy Eörsi lakásában - ahogy azt D énes Zsófia 1958-ban kinyom ozta - nem pusztított semmiféle tűzvész. Ezt a tényt a Városmajor utca 3/a számú ház akkor még élő légóparancsnoka, Bodrossy Lajosné több más lakó aláírásával igazolta. A ház lakói azt is tanúsították, hogy a házban soha senki nem látta Juhász Gyulát, pedig Júlia lakásába nem lehetett észrevétlenül bejutni, hiszen a lépcsőházba az udvaron át lehetett bemenni, és a lakáshoz az em e­leten nyílt folyosó vezetett.

Ha a tűz hazugság volt, akkor a tűzben megsem­misült iratok és szerelmeslevelek sem léteztek, és természetesen a házasság is mese. Eörsi Júlia 1924- ben megjelent Áldott vidék cím ű könyvében sem beszélt házasságról. Hogy is beszélt volna, hiszen akkor m ég élt a költő. Ö nm agáról Ágnes fedőné­ven, m in t valami égi terem tm ényről írt, akinek „koszorú haján a szentek glóriája égett”, és aki elvit­te a „hárfák zenéjét a férges gyümölcsagyú tanár­

113

karikatúrához”, azaz Juhász Gyulához. Ő azon­ban méltatlannak bizonyult az éteri lényhez, és ezt búcsúlevelében be is vallotta neki: „M ost m ár ne törődj velem. Tudod te, Ágnes: gazember voltam, az is maradok.” A könyvben le akart szám olni a Tanácsköztársaságban kom prom itálódott költővel, aki ártott volna egy olyan nemeslánynak, akinek a postam esterné-távírász házasságból származó Júlia tekintette magát. De aztán megint nagy válto­zás jött, és 1957-ben m ár jól jö tt volna a kom m u­nista költőnek kikiáltott sírontúli protekciója, és persze az özvegyi nyugdíj is.

Újabb könyvet írt hát Tiéd a sírig címmel. Persze ebben is ő a mártír, hiszen családja előkelő férjet szánt neki, de ő a szegény makói tanárt választotta. Ez a nem kevésbé aljas könyv is nagy vihart kavart. Senki nem hitt neki. íróilag is silánynak m inősítet­ték. Eörsi Júlia egyre elhanyagoltabban kóborolt a Városmajor környékén, és könyvének megjelenése u tán nem sokkal meghalt.

De akármi történt köztük, azt ne felejtsük, hogy mégiscsak ő volt az, aki 1914-ben felkereste a kór­házban, ahol egy m egkísérelt öngyilkosság után feküdt, és megpróbálta az életbe visszasegíteni. Ezt idézi Juhász Gyula „Júlia” cím ű verse:

114

Fekete hídján a halálnakFehér szűz jö tt az életembe.JúliaBékéje, láza és szerelme.

M ár vártak a sötét göröngyök,Komoly tuják s a barna sírkert.JúliaFölém hajolt, s életre intett.

Örök álom helyett valóság,Köszönöm, hogy kezed nem enged,S visszaadÉletnek, vágynak, gyötrelemnek!

Juhász Gyula azonban - m int írtam - súlyos dep­resszióban szenvedett. A szakem ber - m ég ha szépasszony is, m int például Gyöm rői Edit vagy Kozmutza Flóra - pontosan tudja, hogy szerelmes csókokkal ideig-óráig talán lehet ném i öröm et szerezni a beteg em bernek, de m egm enteni nem. Eörsi Júlia azonban nagyon m egsértődött a kudarctól, és örökre leszámolt a férfival.

Soha nem hagyta el azonban az intelligens, finom, áldozatkész Kilényi Irma, akit nem tart szá­m on az irodalomtörténet. A fiatal nő 1918 októbe­rének forrongó napjaiban fordult a költőhöz, hogy lelke egész melegével köszöntse: „Hallottuk az Ön

115

te ttre gyújtó, lelkes szózatát mi is, Szeged város érettebb lányifjúsága, s tiszta örömmel láttuk Önt ott, Kossuth Lajos szobránál, m ert a csöndes idők­ben az Ö n szavai hallatára forró lángok, a lelkese­dés égreverő lángjai lobogtak fel szíveinkben, s szerettük volna m egszorítani az Ö n becsületes kezét, s m egkérni, sorozzanak be legalább tégla­hordó lányoknak bennünket is ahhoz a hatalmas építkezéshez, melyen m ost Önök dolgoznak: az új Magyarország megépítésén.” A költőt m eghatották a sorok, dedikált könyvvel, fotóval válaszolt, amit Kilényi Irm a rajongva m egköszönt. Pár hónap múlva személyesen is találkoztak, és Kilényi Irma titkárnőnek szegődött Juhász Gyula mellé. A dm inisztrált, könyvelt, kiadókkal levelezett, honorárium ok után szaladgált, elkísérte a költőt a M unkásotthon-m atinékra, Vajdáné Kárász utcai szalonjába, alkotásra bíztatta, és relikviákat gyűj­tögetett az u tókornak

Tizenhét éven keresztül szüntelen mellette volt. Az utolsó estén is a közelében tartózkodott. „Megkérdeztem az édesanyját, Gyula m ost m it csi­nál? Bevette az altatóport, m ost készül lefeküdni - feleli Juhász néni. M iért engedi, hogy m ár megint Veronáit szedjen, emlékszik, tavaly m ájusban is öngyilkos lett vele! - kiáltottam kétségbeesve. Óh, fiacskám, nem ju t hozzá, elzárva tartom , egyen­ként kapja - feleli az öreg néni. Ő elrejtve össze­

ü l

gyűjtötte m ind - s m ásnap reggel gyászkeretben jelent meg a Délmagyarország ” - emlékezett visz- sza 1937. április 6-ára Irma.

TerescsényiiGyörgyné, Juhász jó barátjának a felesége, aki sokat tudo tt Kilényi Irm a és a költő kapcsolatáról, két évvel a haláleset után szükségét érezte, hogy m egírja ezt a gyászoló asszonynak: „M aga jelentette Juhász G yulának a legtisztább, legszebb, legőszintébb szerelmet. Annyira szerette magát, hogy nem volt bátorsága életét odaláncolni az ő életéhez. Maga, kedves Irma, nem is sejthette, hogy még a legszebb A nna-dalok is valami külö­nös m enekülést jelentettek: a Maga irán t érzett tiszta, nagy szerelm ének elleplezését szolgálták. Nem véletlen az, kedves Irma, hogy maga ott volt Juhászéknál, m ikor Gyula örök álomra indult. O tt kellett lennie! Az aludni készülő erre várt, hogy elvigye - és egyedül csak azt vitte magával - a Maga iránt érzett legtisztább szerelmet.”

UGYE TI KETTEN ÖSSZEBARÁTKOZTOK?Kosztolányi Dezső utolsó szerelme

„A Vígszínházban ültem, a jobbközepén, VIII. sor­ban, első számú széken. Bemutató előadás volt. Egyszerre a jobb oldal harm adik vagy negyedik sorának szélső üléséről felállt egy férfi, nyaka köré vörös sál volt csapva, odajött ahhoz a sorhoz, amely­ben ültem, rajtam keresztül kezet fogott a mellettem ülő fiatalemberrel, és beszélgetni kezdtek. Nem figyeltem rájuk. Egyszer csak a vörös nyakbavetős férfi így szólt a szomszédomhoz hangosan: Kérem, mutasson be a húgának - s azzal m ár nyújtja is felém a kezét. Szomszédommal zavartan egymásra néz­tünk. Nem ism ertük egymást” - írta Kosztolányi Dezsőről szóló könyvében született Schleisinger, magyarosított Harmos, művésznevén Görög Ilona.

így kezdődött Kosztolányi ék szerelme, melynek 1912-ben H arm os Ilona egy levéllel vetett véget: „El kell magától búcsúznom. Nekünk nem szabad többé beszélnünk egymással. Ezt ma világosan és véglegesen érzem.”

Ezután összeházasodtak.Összeházasodtak együtt játszani. „Estefelé kraj­

cárokat dobálunk le az emeleti ablakból, és lessük,

milyen sokáig keresgélik a járókelők, hogy fordít- gatják a zsebeiket, vajon nem lyukas-e, mily izga­to ttan gyújtanak gyufát. Az utcán is örökké já t­szunk. Gyakran Frigyessel hárm asban. Hátrafelé járkáltunk az utcán, hogy m egbotránkoztassuk a nyárspolgárokat, s ezt roppant elmés és lázító játéknak éreztük. Különböző szerepeket osztunk ki egym ásnak, s azokat éljük. Olykor hazatérő iskoláslány vagyok, kit aszfaltbetyárok megszólíta­nak. M áskor utcalány, aki férfiakat megszólít, fér­jével karonfogva sétálgató polgárasszony, akit egy m ásik férfi követ, vagy kacér úriasszony, akihez udvarlója csatlakozik, míg a felszarvazott férj m el­lette kullog. M indhárm an k itűnően játszo ttuk a com m edia dell’artét. Budai utcákon néha kisebb csődület tám adt, m ert a két barát színleges vesze­kedést rögtönzött - m iattam - , és sértegette egy­mást. Az is megesett, hogy pártom ra akartak kelni idegenek, m ert tréfából, m int férj és feleség civa­kodtunk, s a végén - szerepem szerint - keserves sírásra fakadtam. Folyton folyvást játszottunk” - mesélte Ilona. Benne Kosztolányi k itűnő társra talált, noha 1913. május 8-án m egkötött házassá­guk m ásnapján, amikor m egm utatták Ilona anyjá­nak esketési levelüket, a m am a azt jósolta: „Ti sem fogtok sokáig együtt maradni.”

Kosztolányinénak volt fantáziája, ízlése, határo­zott véleménye a dolgokról. Éles szemmel figyelte

119

meg a körülötte lévő em bereket, különösen az asszonyokat: színésznőket, írófeleségeket. Egyesek szerint igyekezett rosszat m ondani róluk. Magát Kosztolányinét idézem: „De nézzük csak, mi a rossz? M inden, am i nem a legnem esebbnek, legfennköltebbnek, leghozzáférhetetlenebbnek mutatja jellemünket.” Tehát plasztikusan, valóság­hűen. Ezért állítja, hogy „biztos próbája a helyes jellemrajznak, ha harag kél nyomában”.

Márkus Emíliát, a „szőke csodát” Kosztolányiné úgy írja le, ahogy ötven felé járó nőként belibben fehér muszlin ruhájában a Nemzeti Színház szín­padára. A ruhán vörös foltok díszlenek, jelezve, hogy a „nehéz napokban van”. Tehát még fiatal. Ezt ugyanis egyre többen kétségbe vonták.

M egtudjuk tőle azt is, hogy a nála tíz évvel idő­sebb Jászai Mari, akit kollégái csak Mari bácsinak hívtak a háta m ögött, nagyon utálta. Annyira, hogy a Nem zeti Színház bérházában, ahol egy folyosón laktak, kitekerte sárga k ism adarának a nyakát. Jászai Mari egyébként fiatal színésznővel soha nem állt szóba, kivéve, ha felpofozta.

Kosztolányiné leírta, amit egykor m inden isme­rőse látott, hogy Karinthy Frigyes első feleségének, Judik Etelnek m indig retkes volt a nyaka. Akik utoljára felkeresték, azt is konstatálták, hogy huzatlan ágyneműben halt meg. Kosztolányiné - jól körülnézhetett - azt is észrevette, hogy üres

120

szekrényében csak harm inckét darab felbontatlan harisnya van.

Nagyon találó képet ad Karinthy m ásodik fele­ségéről, B öhnrA rankáról is. Ügy hordja doktori címét, m int „vadnők a strucctollat.” Ezt is ő fogal­m azta meg róla: „Ha Jézus m egjelenne, A ranka első kérdése az volna: Tetszem én magának? Ugye szebb vagyok, m int Kosztolányiné? Aztán valami rendkívül kényes kérdése lenne Magdolnával kap­csolatban.”

Móricz Zsigmondnét, Jankát „lapos mellű, bar­násszürke arcú pu ritánkén t” jellem ezte, és úgy vélte, hogy „kemény és kérlelhetetlen, m int a nő ­vére volt, aki az esküvőjét követő napon elhagyta férjét, m ert a kályha elé szórta a szivarhamut”.

A legerősebb kritikával Babitsnét illette: „Egész lénye papírszagú, olykor vécépapírszagú, használat után.” Valószínűleg azt nem szerette benne, hogy „költőnősödik”, míg ő, bár nagyon jó prózát írt, soha nem tartotta magát írónak. (Igaz, férje, Kosztolányi se.) Megelégedett az írófeleség rangjával.

Ezért érezte különösen fenyegetve magát, m ikor Radákovich M ária m egjelent a férje életében. Újságírók ilyenkor azt a sztereotip kérdést szokták feltenni magánéletükről faggatott riportalanyaik­nak, hogy m ikor romlott meg a házasságuk. Pedig sokszor az a baj, hogy nem rom lott meg. Nagyon is nyugodt, kiegyensúlyozott családi kapcsolatban

121

éltek a harm adik megjelenéséig. M int Kosztolá- nyiék. „M egszoktam őt, akár a levegőt. Ő adja nekem a lélegzetet” - írta feleségéről a költő. Lehet-e többet m ondani az asszony fontosságáról, a házassági összetartozásról?

De bárm ennyire fontos a lélegzetvétel, nem ad élményt, nem ad öröm et az embernek. (Feltéve, hogy nem fojtogatástól szabadul meg éppen.) Leg­többen nemcsak nyugalmat akarunk, de vágyunk arra a múlékony, bolydult állapotra, arra a zaklatott boldogságra, aminek szerelem a neve. Évek hosszú során im m unizálódik az ember párja jelentette kísértéssel szemben. Nem ébreszt benne testi vágyat. Pontosabban nem ő ébreszt. Kosztolányi m ár 1934- ben, a fasori szanatóriumban írt naplóban jelét adta ennek: „Minden nőbe szerelmes vagyok mellettem, m inden szobalányba, ápolónőbe, nappaliba és éjjeli­be, m inden m űtüsnővérkébe. Ó, a női karok közt alélva élni! Ki ölelget egészen, és napokig csak tétlen­kedem, kéjelgek benne.” Aztán a rák utolsó tám adá­sa előtti szünetben megjelent a katartikus szerelem is. 1935. június 24-én, a visegrádi nyaraláskor meg­pillantott egy szőke fiatalasszonyt, am int kisfiával a parti tábortűz lángjaiba réved.

Ettől kezdve, m egváltozott körü lö tte a világ. Ő, aki eddig utált sétálni, állandóan járkált a kör­nyéken, hátha találkozik a szépasszonnyal. Ő, aki még szülei kérésére sem volt hajlandó templomba

122

menni, m ost rohant misére, m ert az asszony tem p­lomba járt. Ha kint napozott a kikötőhídon, ötven­évesen úgy ugrált fejeseket a vízbe, m in t egy kamasz, hogyfelhívja magára a nő figyelmét. „Mi volt a szép az egész nyaralásban? Am int ült bele­lógatva lábát a Dunába. A m int kezet foghattam magával egyszer a folyosón” - idézte fel Radá- kovich M áriának m ár Budapesten a nyár emlékeit. Erről a váratlan boldogságról Kosztolányi nem tehetett. Rázúdult anélkül, hogy akarta volna. Rázúdult, ahogy a nagy szerelmek általában ránk zúdulnak, és mégis talán em iatt kell elszenved­nünk a legsúlyosabb erkölcsi vádakat.

Felesége eleinte próbált okosan viselkedni. De aztán elkövette azt a hibát, am it ostoba szülők szoktak elkövetni, ha el akarják m arni gyermekük mellől a választottját: leszólta férje ideálját. Azt m ondta, eleinte féltékeny volt a nőre, de aztán rájött, nincs miért, hisz halálosan unalmas terem ­tés. Ebben egyébként lehetett valami. Radákovich M ária m űveltsége is elég hiányosnak bizonyult. M ikor például Kosztolányi m egkérdezte, hogy ism eri-e barátját, Füst M ilánt, a fiatalasszony bevallotta, egy sort se olvasott tőle. Kosztolányi m eglepődött: „Hogy lehet az? Füst M ilán a leg­nagyobb költő közöttünk.” „Én nem a Nyugatot olvasom, hanem az Új időket, meg a Magyar Lányokat” - vont vállat Radákovich Mária. M in­

123

denesetre m ikor felesége leszólta szerelmét, Kosztolányi rendkívül dühös lett rá. És szeptem ­ber 12-én M ária-napi ajándékként felolvasta ked­vesének talán legnagyobb versét, a „Szeptemberi áhitat”-ot.

Szeptember 30-án pedig felesége ragadott tollat, hogy mélyen saját erkölcsi színvonala alá süllyedve levelet írjon vetélytársának: „Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglá­tom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen üzenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad, vagy jelet elfogad az én szerencsét­len, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellem ű uram tól, akkor én m agát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, m int egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, m int valami veszett kutyát.” A levél­ben megpróbálta elvenni a nőtől annak örömét is, hogy a nagy költő szereti őt: „Figyelmeztetem, hogy az uram , aki - sajnos - súlyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magá­tól. Ezt nekem - maga jól tudja nem szoktam hazudni - többször hangoztatta. Szégyellje magát, még szép em léket sem tud hagyni egy férfiben, még elmenni sem tud szépen.”

Kosztolányiné nagyon jól tud ta, hogy a férje nem fog fölépülni, pontosabban: nem egy nőért fogja elhagyni őt. Mégis könyörtelenül meg akarta

124

fosztani az utolsó örömtől, amit az élet még adott neki. Ez mutatja, hogy a hitvesi szeretet néha akkor nem ér sem m it, am ikor a legnagyobb szükség volna rá. Kosztolányiné nem szegény beteg férjét védi, hanem önzőn saját múzsa-pozícióját. Ezért parancsol rá a nőre, hogy az u ra „összes levelét, valamennyit huszonnégy órán belül jutassa el Kis tanársegéd úrhoz. Irodalm i rom antikát nem csi­nálunk kedvesem.” Közben ilyen önmagát lejárató levelet m er vetélytársának küldeni!

Radákovich Mária visszaemlékezésében azt állí­totta, hogy összetépte a levelet, és el akarta égetni. Csak az éppen akkor telefonáló Kosztolányi miatt nem tette, m ert ő azt m ondta, őrizze meg a dara­bokat, ez ugyanis „válóok” lehet. így aztán M ária a széttépett levelet elküldte szerelmi postásuknak, Füst M ilánnak. Valószínűleg ő ragasztotta össze.

Kosztolányinénak azonban végül m egjött az esze, és hajlandónak m utatkozott, vagy legalábbis úgy tett, m intha hajlandónak m utatkozna a válás­ra. Erre Kosztolányi m egtört, zokogni kezdett, (azért vigyázzunk, ezt Kosztolányiné állítja) és azt hajtogatta: „M anyikám, M anyikám , M anyikám, nem tudnék nélküled é ln i... hogy képzeltem én azt, hogy nélküled élni tudnék? El fognak ide j önni teára és beszélgetünk. Ugye Ti ketten összebarát­koztok m ajd, és én rám se fogtok nézni. Ugye jóban leszünk mindnyájan? Ugye nem lesz semmi

125

baj, M anyikám?” És tovább küldözgette M áriának a titkos leveleket, és tovább is hordta, a m űtétnél is hordani akarta a nagyanyai ajándéknak hazudott, valójában M áriától kapott láncot, m int titkos fri­gyük jelképét. És tovább reménykedett abban, ami m inden jó házasságban élő férj-feleség álma, ha beleszeret valakibe, hogy a riválisok tolerálják egy­mást, és m indhárm an jóban legyenek.

Ez tulajdonképpen lehetséges lehetne, különö­sen, ha az idősebb pár m ár kiűzetett a paradicsom ­ból, hogy Jékely Zoltán éteri hidegséget és vágyta- lanságot panaszló versét idézzem föl. A magát sér­te ttnek érző fél őrjöngése azonban legtöbbször szétveri a barátságot is, ami a vágy után m egm a­radt, és ami term észetesen több, m in t barátság.

Kosztolányinéval azonban ez nem történt meg. A férje 1936. november 3-án meghalt, és így végleg birtokba vehette őt. Ám a „Szeptem beri áhitat”- ban m indm áig él K osztolányinak M ária iránt érzett szerelme is.

MÍTOSZOKJózsef Attila

A rendszerváltás után József Attila halhatatlansá­gának újabb nehéz állomásához érkezett. A Rákosi- korszakban proletárköltőt csináltak belőle. Ez jórészt nővérének, József Jolánnak köszönhető, aki a m ásodik világháború előtt kitűnően megírt József Attila-könyve után 1950-ben - kevésbé kitűnően - m egírta A város peremén cím ű ifjúsági regényt. A politikai változásnak megfelelően kicsit átgyúrta benne öccse alakját. Most megint folyik az alakítga­tás. Újabban a baloldaliság „vádja” alól próbálják felmenteni - többek közt istenes versei okán.

Hogy az istenes verseknek mi közük van jobb­vagy baloldalisághoz, nem tudom . József Attila istenes versei egyébként sem vallásos hittételek szellemében fogantak. Inkább egy kiszolgáltatott, fiatal lélek sóvárgását bizonyítják egy apaszerű, nem zord és hatalmas, hanem egyszerű m unkás­emberre hasonlító lény után, akinek szívesen segí­tene m indenben. És még a pipáját is odaadná egy-két szippantásra. A m esterségek, am iket az 1924-ben, tehát tizenkilenc évesen írt „Istenem ” című versében lehetséges apai-isteni foglalkozás­

ként felsorol - rikkancs, szántóvető, csősz - szegé­nyek által űzött mesterségek. Kizárt, hogy egy jobbm ódú polgári fiúnak eszébe jutnak. Kizárt az is, hogy az Isten m int segítségre szoruló lény jelen­ne meg tudatában. Inkább ő kérné tám ogatását, áldását. Az 1925-ös „Isten” versét így kezdi:

Én az Istenem úgy szeretem,Hogy a szívemet földbe vetem,Megérik, akkor learatom,Fölösét pedig másnak adom.

M ásnak adni a fölösleget, vagy a rongyoskabátú ember törekvése, hogy másokban fölébressze a segí­tés vágyát, azaz magát az Istent - szintén nem tűnik kevésbé baloldalinak, mint az „Aki szegény, az a leg­szegényebb”, a „Favágó”, a „Tömeg”, a „Szocialisták”, a „Lebukott”, a „Munkások”, a „Mondd, mit érlel...”, „A város peremén”. Ezeket éppúgy nem lehet a rend­szerváltással kiszorítani az életműből, ahogy a szo­cializmus idején az istenes verseket nem lehetett.

A szappanfőző apáról m indannyian tanultunk az iskolában. Azt tanultuk, hogy valószínűleg a fiá­ban manifesztálódott elmebaj korai jeleként egyik napról a másikra elhagyta a családot. Az eset azon­ban feltételezhetően nem így történt. A meglehe­tősen hisztérikus Pőcze Borbála valamilyen félté- kenységi csetepaté u tán maga dobhatta ki férjét.

128

Ezt a m ódszert nyilván tulajdon édesanyjától tanulta, aki szintén elűzte a háztól gyermekei apját, m ikor rájött, hogy más után jár, m ásnak hordja a padlásról a kolbászt, szalonnát. József Áron eltű­nése után még többször kóborgott házukkörül. Fél év múltán legnagyobb gyermeke, Jolán találkozott is vele. Borbála asszony ezután kerestette a Vörös Kereszttel, és m iután m egkapta a címét, Jolánnal levelet íratott neki. A levélre József Áron válaszolt.

Kedves Gyermekeim, Jolánkám a levelet meg­kaptam, nagyon örültem, hogy nem felejteni a kedves papát, de bizony nagy szomorúság van a szívemben, hogy tik milyen szegények vagy­tok, de m it tehetek én, hogy a kedves mamátok elkergette a tik kedves kenyérkereső apátok...

A „M ama”, a „Kései sirató” és a több nagy József A ttila-vers által kozm ikussá növesztett anya a valóságban felelőtlen, hisztérikus és gonosz is tudott lenni. Ha például a kezébe került egy pony­varegény, egész családjáról megfeledkezett. Vidéken m unkát vállaló férje gyakran sírt szégye­nében, hogy m inden társának hoz tiszta ruhát a felesége, csak az övé nem . Sokszor ebédet sem kapott, m ert Borbála asszonyt jobban érdekelték a szerelmes históriák, m int a főzés. Ilyenkor aztán az éhes férj hajigálta a tányérokat. Lehet, hogy asszo­

129

nyának egy pofont is lekevert. Talán ez az oka annak, hogy József Áronnénak is könnyen eljárt a keze. M it „eljárt a keze”? Ütötte-verte a gyerm e­keit, mint egy tébolyult. Jolánt egyszer majd megölte azért, m ert a karácsonyi ajándéknak szánt lovacs- kát meg babát anélkül adta fel a postán Öcsödön élő testvéreinek, hogy neki m egm utatta volna. Attilát kis híján agyonverte - a vállát orvosnak kel­lett visszatenni, m ert néhány buktát engedély nél­kül m egevett. Az is előfordult, hogy a halálra rém ült kis fiút - hasonlóan nevetséges okból - kikergette az éjszakába.

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -magamba bújtam volna, nem lehet -alattam kő és üresség fölöttem.Ó, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

- panaszolta egy szerelmes versében a húsz évvel korábbi kegyetlenséget. Gyöm rői Edit, akihez a verset írta, tulajdonképpen az egyetlen nő volt, aki visszautasította. Ha ugyan könyörtelenül vissza­utasította. Beney Zsuzsa írja: „Valószínűtlen, hogy Gyöm rői Edit képes lett volna tökéletesen elzár­kózni a szerelem m indent elsöprő szélvihara előtt. Nyilvánvaló, hogy pszichológiai, analitikus szem ­pontból szakszerűbben értelmezte az érzelmet, és úgy reagált rá, ahogyan mestersége szabályai előír­

130

ták. Am ellett feltehető, hogy betegének érzelmei benne m agában nem találtak viszonzásra. Azt azonban lehetetlennek tartom , hogy ha talán az érzelem hőfoka nem is, a zsenialitásnak és az ő rü ­letnek a tragikus lobogása érin tetlenül hagyta volna - még akkor is, ha ezt talán saját m agának sem vallotta be. Valamiképpen tehát, öntudatlan gesztusaival bizonyára reagált a hívásra, s ez a reakció légyen a retteneté, vagy az elfojtott vonza­lomé, bizonyára befolyásolta a költőt.”

A többi nő a közhittel ellentétben viszontszeret­te őt, pedig - a híres, Petőfire emlékeztető portréját kivéve - én József Attilát egyetlen fényképén sem találtam férfiasnak, jóképűnek. Vágó M árta is meg­említi visszaemlékezéseiben, hogy ha sétáltak, hajókáztak, az emberek Attila láttán mindig megle­pődtek. Nyilván azért, m ert az alacsonyabb, vékony dongájú, rosszul öltözött fiú nem illett a kisportolt, elegáns, szép arcú lányhoz. Akiről József Attila később azt írta, hogy „osztálya elragadta tőle”. A Vágó szülők mintaszerűen viselkedtek vele. Ami persze nem jelenti azt, hogy ilyen vöt álm odtak maguknak. Legfőbb kifogásuk mégsem a szegény­sége volt, hanem az, hogy „gyönge idegzetű”. Mert hogy valami nincs rendben Attilával, azt mindenki azonnal észrevette. Persze nincstelenségének sem örülhettek, hisz tudták, hogy a vagyoni különbség is megmérgezhet egy kapcsolatot.

131

Az eltartott fél ugyanis, hogy kisebbségi érzését kompenzálja, gyakran válik követelőzővé, agresz- szíw á, m iként a József testvérek a szerencsétlen Makai ügyvéddel. Ő vállalta a „rangon aluli házas­ságot” a szegény József Jolánnal, aki ráadásul saját m eséi ellenére nem volt ártatlan lány. Pászti Elemér elvált felesége volt, és m ár eltem etett egy néhány hónapos kisfiút, ifjabb Pászti Elemért, a kis Pacot, akit a diftéria vitt el. Jolán férjhezmenetele előtt járt a Rózsahegyi-féle színiiskolába, és Pászti Jocóként főszerepet játszott a M iskolci Nem zeti Színházban egy Bródy-darabban. Ez azonban nem nagyon illett a család sajátmaga által gyártott p ro­letár-mítoszához, ezért hallgatott róla. A házasság­gal testvérei is betelepedtek sógoruk lakásába, és m indennel elégedetlenkedtek. Attila például fel­háborodva panaszolta, hogy neki csak egy cseléd­szoba jut tulajdon nővére lakásában. Makai Ödön ritkán lázadozott. Legtöbbször fogta a kalapját, és m enekült hazulról, ahonnan kinézték a Józsefek.

Tehát nem előítélet csupán, hogy a nagy társa­dalm i és vagyoni különbségek előbb-utóbb konf­liktushoz vezetnek. Egyébként az előítélet nem téveszme, ahogyan sokan gondolják. Az előítélet túláltalánosítás. Ez is gondolkodási hiba, de van benne egy kis igazság. Vagy néha sok.

A Vágó szülők - ismétlem - mégis József Attila személyiségétől féltek jobban. Ugyanakkor felis­

132

m erték Attila rendkívüli tehetségét. És bíztak a lányukban: Vágó M árta intelligens volt, és okos. József Attilával való kapcsolatuk idején sem hanyagolta el^á tanulást. M agántanulóként hat hónap alatt végezte el három gimnázium i év anya­gát, és jelesen leérettségizett. Tulajdonképpen klasszika filológus akart lenni, de vonzotta a szo­ciális m unka is. Szüleivel úgy döntöttek, hogy a London School of Economic’sba megy ki egy évre a szakmát megtanulni. Egy esztendő gyorsan elrö­pül, különösen, ha télen hazajöhet egy kis vakáció­ra. A szülők megígérték, hogy u tána házasságot köthet Attilával. Erre azonban - m in t tud juk - nem került sor. És nem M árta hibájából, ahogy a tankönyvek sugallták.

Ugyanis Attila megismerkedett egy szép, szőke asszonnyal, Szántó Judittal, és M árta barátnői azonnal m egírták Londonba, hogy vőlegénye egy csinos nővel randevúzgat. József Attila osztályhar­cos alapra helyezte szakításukat. Vágó M árta egy­szerűbben mondja: megcsalt. Barátságuk nyolc év múlva mégis folytatódott. És épp a Gyömrői-sze- relem idején szexuális viszony lett belőle.

Szerelmet csak szerelemmel lehet gyógyítani - m agyarázta a beteg költő, és kikönyörögte az akkor m ár elvált asszonytól, hogy Teréz körút 48. szám alatti lakásán feküdjön le vele. Virággal várta, m int egy „norm ális” férfi. Vakítóan tiszta volt az

133

ágynem ű. Vett konyakot is. De kínálás gyanánt erőszakosan üvegből töltötte a fiatalasszony szá­jába az italt, am itől az m indig is undorodott. Szerelmeskedés u tán pedig egykedvűen elbú­csúzott tőle. Eszébe sem ju to tt, hogy lekísérje. „Vágyom koitálni. De sem m i öröm öm sincs, ha koitálok” - panaszkodott később.

Szántó Judit is m indent megtett József Attiláért. Az első intésre, az első szóra fu tott utána. Hány érettségin hallottam én m ár az „Óda” mellékdalá­val kapcsolatban, hogy a szegény, magányos költő o tthonra vágyott, de az soha nem adato tt meg neki! Ez is hazugság. Szántó Judit tisztára súrolt, fehér függönyös o tthont terem tett számára, még a semmiből is ízletes ételt tett az asztalára, mosott, vasalt rá, hált vele. És küszködött, m ert Attila néha az ágyból képtelen volt felkelni. „Körül kellett udvarolnom , hogy elérjem nála a felkelést. Kér­tem: Attila, kelj fel! Fenn vagyok - válaszolt. Mire én: Nem így. Kelj fel és járj!” - írta a naplójában. Attila végül felkelt és járt, és eljutott a lillafüredi írókongresszusra, ahol m egism erte M artin M ár­tát, aki az „Óda” megírására inspirálta. Ezt ugyan ma m ár sokan kétségbe vonják: maga Attila közöl­te Judittal, hogy nem neki írta legnagyobb szerel­mes versét, m ire Judit pofon vágta, m ajd öngyil­kosságot kísérelt meg. „Mégis neked írtam ” - súgta az életveszélyben lévő asszonynak a ném i megbá­

134

nást m utató költő. Aztán m ikor Judit m eggyó­gyult, mégis kidobta: „Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónkat ha m ár szétesett.” Ami bizonyít­ja, am it tu lajdonképpen nem kell bizonyítani, hogy az „Óda” ihletője mégsem Szántó Judit volt.

Az persze igaz, hogyha képesek volnánk réteg­felvételt csinálni ilyen versekről, biztos találnánk benne sorokat, képeket, amelyek egy más által kiváltott, de félbehagyott, elvetélődött versből p lán tálódtak át (ezt saját költői gyakorlatom ból tudom ), ezért a m úzsa szem élyében soha nem lehetünk egészen biztosak.

Én azonban úgy érzem, hogy az „Ódá”-ban egy születő érzés eufóriája van, m ár csak ezért sem lehet Szántó Judithoz kötni. Egyeseket a mellékdal téveszt meg, m ondván, hogy ez az együttélés, a közös fürdések-vacsorák, a közös fekhely örömét énekli meg, tehát valószínű, hogy nem egy „ide­gennek”, hanem élettársának írta. Csakhogy erre a köznapi idillre éppen a nagy szerelem állapotá­ban vágyik az ember. Akkor, am ikor nem létezik áhítottabb esem ény szám ára a kedvesével való zavartalan együttlétnél. Ahogy azonban torlódnak a hónapok, az évek, az együttlétekből hétköznapok lesznek, am ikor arról panaszkodunk, hogy „nem já ru n k sehova, m osakszunk, lefekszünk, ágyból nézzük a tévét és reggel tűnődünk, vajon ölelkez­tünk este, vagy elaludtunk a film alatt”.

135

Nem tudom egyébként, hogy a M artin M ár­tához fűződő szerelem nek van-e „története”. De van-e története Danténak és Beatricének, Petrarcá­nak és Laurának, Juhász Gyulának és Annának? Egy összenézés, egy mosoly és egy életet betöltő érzés, egy nagy mű, sőt életmű táplálkozhat belőle.

Az utolsó múzsának, Kozmutza Flórának több hónapig tartó kapcsolata volt Attilával. 1937. feb­ruár 27-én találkoztak először, és Flóra azonnal elfogadta Attila közeledését. Találkozni kezdtek, és Flóra megbetegedéséig, 1937 nyaráig környeze­tük számára evidens volt, hogy együtt járnak. Az együttjárás persze ebben a korban még „m odern” lányok esetében is valóban együtt járást, együtt sétálgatást, kávézást, mozizást, csókolózást jelen­tett, és nem szexuális viszonyt, m in t m anapság. Erre legtöbbször csak elvált asszonyok (például Szántó Judit, 1936-ban Vágó Márta) m ertek vállal­kozni. Flórának jólesett, hogy a férfi szám ára ő jelenti az élet értelmét, az élet egyetlen lehetőségét, és ráadásul ez a férfi egy zseni, aki m inden valószí­nűség szerint halhatatlan lesz. Következésképp m int múzsa, ő is. De lehetetlen, hogy ne vette volna észre, hogy Attila lelkileg nem egészséges, és totális, m ár-m ár elviselhetetlen szeretetigénye, kapaszkodása tulajdonképpen betegségének tüne­te. Ennek ellenére vállalta őt, és kitartott mellette akkor is, amikor a baj végképp elhatalmasodott.

136

Az tehát, hogy József Attila kapcsolatai kudarc­ba fulladtak, hogy reménytelenül magányossá vált, nem a külső körülm ényeken, hanem önm agán m úlott. Nem ákarom bagatellizálni a traum ákat, melyek gyerm ekkorában érték, de vitathatatlan, hogy tizennégy éves korától kezdve az érvényesü­lésre, a társadalmi felemelkedésre komoly lehető­séget kapott. A makói gimnázium ban tanárai elis­merték, szerették. A kor egyik legismertebb költő­je, Juhász Gyula támogatta. Tizenhét éves korában önálló kötete volt. Ettől m egmámorosodva hanya­golni kezdte tanulmányait, halogatta az érettségit. Naphosszat heverészett a Lovag utcai lakásban, talán betegségének tüneteként, ám gyámja és sógora, Makai Ödön - egyébként érthetően - szid­ta emiatt. Amikor végre rászánta magát a vizsgára, ügyetlen viselkedése miatt - előre elküldte verses­kötetét az igazgatónak - ellenszenvet kelt a vizsga- bizottságban. Amikor Arany János híres balladá­ját, a „Tengeri-hántást” Kukoricafosztásként emle­gette, m ajdnem m egbuktatták. Mégis bejutott a szegedi egyetem bölcsész karára, de tanulmányait- Horger ürügyén - félbehagyta. Horger profesz- szor ugyanis a „Tiszta szívvel” megjelenése u tán m agához kérette és két tanú, Fehér Ede és H. Kovács M ihály előtt kijelentette, hogy amíg ő él, József Attilából nem lesz középiskolai tanár, m ert olyan emberre, aki avval kérkedik, hogy se istene,

137

se hazája, és em bert akar ölni, nem lehet rábízni a jövő generáció nevelését. Valljuk be, ez ma is meg­történhetne bármelyik, de különösen a Pázmány Péter Egyetem hallgatójával.

Azt egyébként nem tudom , hogy Horger A ntalnak jogában, illetve módjában állt-e színpa­dias fenyegetését beváltani. Abban sem vagyok biztos, hogy József Attila alkalmas lett volna középiskolai tanárnak - természetesen nem a vers miatt. M indenesetre ez az affér kettétörte pályáját.

Ezzel persze nem azt akarom bizonyítani, hogy József Attila nem volt nagyon nagy költő. Csak azt, hogy az őt ért csapások jó részét maga provokálta, és ez a betegségének a következménye. Ezt a beteg­ségét manapság szintén sokan kétségbe vonják. Dr. Bak Róbert, aki a halála előtti napon sokat beszél­getett vele, még harm inc év m últán is állította, hogy József Attila skizofrén volt. Mások, akik eset­leg nem látták, nem beszéltek vele, tagadják azt. Elmegyógyászoktól tudom , hogy a skizofrénia diagnosztizálása nem könnyű, hiszen annyiféle egyéni sajátossága van, ahány em ber szenved benne. M indenesetre van a betegségnek néhány jellegzetessége, melyet még a laikus is észrevesz. Ilyen például, hogy a skizofrének bizonyos dol­goknak kóros jelentőséget tu lajdonítanak, ami m ár az érzékelésükben is megnyilvánul és ítéletha­misításhoz vezet.

138

Bak doktor írta: „József A ttila augusztus 8-án felkeresett, kissé feldúlt állapotban. É rthetetlen okból gyászszalagot tett fel, kérdésemet azzal hárí­to tta el, hogy úgyis tudom , m iért. Flóra leveleit szám olgatta, többször m aga elé m ondva, hogy hárm at kapott. Ellenségesen faggatott, hogy a szo­bám ba lévő relief m ikor és hogyan került oda. Szentháromság , a harm adik, aki M áriához tarto ­zik, éppen József - m ondta jelentőségteljesen a reliefre célozva, szaggatottan, érthető összefüggés nélkül.”

Történt olyan eset is, am ikor m egtám adta a takarítónőt, m ert három gyufaszálat talált a dobozban bizonyos elrendezésben, s a gyufadobo­zon rajta volt valami, amit Flórától kapott. Sokat hangoztatta, hogy a dolgok hosszú ideje „meg van­nak rendezve”.

Meg volt győződve, hogy nem lehet véletlen, hogy a szanatórium ban épp a kilences szobába tették. A kilenc ugyanis háromszor három, és ez összefüg­gésben van a szentháromsággal és Flóra három leve­lével. Maga Flóra is beszámol ilyen kóros jelentőség­adásról. És Jolán is. Egy alkalommal például kis unokahúga rámutatott az előtte lévő Victor Hugo- kötetben egy költeményre, és azt mondta: „Attila verse”. A vers címe „Ultima verba” volt. Attila ezt a közelgő végre utaló jelnek fogta fel. Abból pedig, hogy november 28-án Flórával egy napon egy szá­

139

m ára ismeretlen férfi is jö tt nővéréhez látogatóba, azt a következtetést vonta le, hogy az illető tulajdon­képpen Flóra férje, és m ár gyermekük is született.

Attila tehát korántsem gondolkodott m indig világosan. Ezt támasztja alá Ignotus Pál visszaem­lékezése is, aki beszámolt azokról a nyomasztóan hosszú szanatóriumi órákról, amikor kibicül sze­gődött ahhoz a kietlen színjátékhoz, am elyben a költő „lelkének szétzilált sejtjei egymással felesel­tek”: „Hideglelősen ültem az ágya perem én. Nem látod, Attila, hogy amit naphosszat összebeszélsz, a világon sem m i értelme? Van, az álom nyelvén- hajtogatta. - Bennem kívül van, am i m ásban belül.” A skizofréniára jellemző érzelmi elsivároso- dás is tagadhatatlanul jelentkezett nála. Több ver­sében maga is vall erről:

Sok ember él, ki érzéketlen, m int én,kinek szeméből mégis könny ered.

És ezzel tulajdonképpen magyarázatát adta annak, m iért akart m indenáron szerelmes lenni. Azért, hogy bizonyítsa: érez, tehát nem beteg. Néha m oti­válatlan indulatok lepik meg, melyek hirtelen b ru­tális haraggá fokozódnak. Flóra könyvében olvas­hatjuk: „Október 28-án, csütörtökön még rosszabb hangulatban találtam. Ahogy bejöttem, izgatottan jött elém. Mi van köztem és Bak doktor között? Mi

140

van köztem és Hatvany Bertalan között? Legtöbbet Illyés Gyula foglalkoztatta... Nyugtattam, haszta­lan. M ikor végül m ár el akartam m enni, utánam rohant, zokogott, visszatartott. Aztán hirtelen nagy erővel, két kézzel átfogta a nyakamat, meg akart foj­tani. Olyan erősen szorította, hogy elsötétedett m ár előttem. H angot sem tudtam adni. S ha éppen akkor az ápolónő - szólni, hogy vége a látogatásnak- nem jön be, m ire ő h irtelen elengedett, nem tudom, mi lett volna a végem.”

A költő aktivitása egészen lecsökkent, ami csa­ládtagjai szám ára egyszerűen lustaságnak tűnt. Előfordult, hogy élettársa, Szántó Judit is m egpró­bálta kifordítani az ágyból, am i igen agresszív indulatot váltott ki belőle. A testi ö röm ök nem érdekelték. Nem esett jól neki a koitálás. Az ételt csak rágta, forgatta a szájában, néha egyszerűen képtelen volt lenyelni. Betegségének tüneteként em líthetjük nagyfokú ürességélményét, amelyről szintén tanúskodnak írásai:

Űr a lelkem. A z anyához, a nagy Űrhöz szállna, fönn.M int léggömböt kosarához, a testemhez kötözöm.Nem való ez, nem is csak álom, úgy nevezik, szublimálom ösztönöm...

141

Utolsó hónapjaiban igen sokat szenvedett. Flóra szanatórium i látogatásaikor rendszerin t iszonyú k ínok közt találta. Október 6-án például ezt írja: „Félig ült, félig feküdt, sírt. A könnyek végigfolytak az állán, tudom ásul vette. Vigasztaltam, zsebken­dőm m el törülgettem az arcát, s könnytől összeta­padt szemhéját, pilláit. Újra meg újra sírva fakadt. Könyörgött, szinte féltudatban, hogy öljem meg, m ert ő öl meg engem.” Nővére, Jolán is részletesen beszám ol arról, hogyan kenték, borogatták az állandó sírástól begyulladt szemhéjait. Dr. Garam- völgyi László, az ismert kriminológus Hogyan halt meg József A ttila? cím ű könyvében mégis azt bizonygatja, hogy József Attila nem volt beteg és nem lett öngyilkos, hisz élete utolsó napján kim on­dottan jókedvűen ébredt. Tele volt tervekkel. Készült a Flórával való házasságra. József Jolán viszont arra emlékszik, hogy a kedves elutazásának másnapján Attila kijelentette, hogy Flóra meghalt. Igaz, később keresgélni kezdte iratait, hogy m eg­nősül. Nővérének arra a kérdésére viszont, hogy a menyasszony tud-e az esküvőről, abbahagyta a keresést, és rezignáltan visszafeküdt az ágyába.

Ezek a megnyilvánulások nem vallanak boldog m átkaságra. Attila ösztöneivel talán megérezte, hogy Flóra nem szerelemmel szereti. Én egyetlen levelében, egyetlen visszaemlékező sorában sem találtam nyomát a szenvedélynek. Vagy ha igen, az

142

a mélyben, föld alatti lánggal m ásért égett. Ki vet­heti szemére ennek a szép, kom oly fiatal nőnek, hogy talán m agának sem bevallva, ennek a szere­lemnek tartogatta magát, miközben majd belerop­pant annak felelősségébe, hogy elutasításával siet­teti Attila sorsának beteljesülését, akit - és ez is vitathatatlan - nagyon szeretett. Annyira szeretett, hogy még a vele való házasságot is vállalta volna, ha ezzel megmentheti. De tapasztalatai alapján egyre inkább tudta, hogy nem mentheti meg. Hogy nem fognak elm aradni a dühkitörések, melyek során m ár a torkának esett egyszer, és csak a szerencse mentette meg a megfulladástól. És vajon hogy ala­kul házaséletük, ha Attila semmi örömet nem talál a testi szerelemben? Flóra tudta, hogy Attila súlyos betegségét nem lehet simogatással, csókkal meg­gyógyítani. És nem szabad olyan vőlegényhez hoz­zám enni, akit úgy engedtek ki a szanatóriumból, hogy a főorvos m egm ondta nővérének, ne hagyja egyedül a gyerekekkel, és éjszakára zárja be a háló­szobák ajtaját.

József Attila nagyon elkeseredett volt a halála előtti napon. Költői sorsát illetően sem lehettek reményei. Igaz, a Szép szó vezérkara meglátogatta. „József Attila arca beesett volt. És bár igyekezett erőt venni levertségén és kedvesen fogadni ben ­nünket, tekintete fénytelen volt, szája körül keserű ránc húzódott, válla lecsüggött, egész magatartása

143

valami elviselhetetlen szomorúságot és reményte­lenséget fejezett ki” - em lékszik vissza az egyik vendég, Fejtő Ferenc. A vendégek, a beteglátoga­tók tisztének m egfelelően, föl akarták deríteni, ígérték versei kiadását, biztatták Baumgarten-díj- jal, beszéltek Miskolcon rendezendő költői estről, hova őt is várják. Jövedelmet biztosító munkával is kecsegtették Attila erre be akart szállni az autójuk­ba. Talán, hogy m eneküljön a m onotóniátó l, a szürke, téli Balatonszárszótól, nővéreitől, a folyton zsivajgó gyerekektől. A látogatók ijedten mutatták, hogy nincs több hely a kocsiban. Attila ottm aradt a küszöbön félrehajtott fejjel, a semmibe révedve.

Másnap, december 3-án azonban valóban derű­sen ébredt. „Meg fogok gyógyulni. Elhatároztam, hogy m eggyógyítom magam. A saját gyógysze­rem m el” - jelentette ki a nővéreinek. Nyilván m egfogant benne az öngyilkosság gondolata, és elhatározta, hogy ezt tűzön-vízen keresztülviszi. Ettől volt kiegyensúlyozott, szinte vidám. Külön­ben is Jolánt és Etust meg kellett tévesztenie, hogy kiengedjék a házból. Búcsúleveleit is gyanúkeltés nélkül kellett megírnia.

Kedves Flóra!Bocsásson meg nekem. Hiszek a csodában. Szá­momra csak egy csoda lehetséges, és ezt meg is teszem. Tudom, hogy szeretett. Tudta, hogy

144

szeretem. A többi nem rajtam múlott. „Aztán m it sírsz, ha sorsunk írva van m ár” - ezt Kosztolányi írja.Vasárnap nejöjjön!

A baleset verziójához ragaszkodó Garamvölgyi szerint ez nem tekinthető búcsúzásnak: „A szabá­lyos búcsúlevélnek tartalm aznia kell az elkövetés szándékát.” Való igaz, hogy Bak doktornak is csak ezt veti papírra: „Köszönöm, hogy megpróbálta a lehetetlent.” Ez is szabálytalan. De ha nem búcsú­zásnak, akkor m inek tekinthető? Különösen, hogy a levél írója nekiugrott a vonatnak

Nem is biztos, hogy nekiugrott - a krim inoló­gus szerint.

József Attila halálának voltak szemtanúi, egy tizenöt és egy tizenhárom éves kamasz. M indketten állították, hogy a sorompó teljes hosszában le volt eresztve, m ikor hét óra harminckét perckor megér­kezett a tehervonat. Ők a leeresztett sorompónál áll­tak és várták, hogy az út szabad legyen. Elmondták, hogy amikor a vonat megindult, egy „úriasan öltö­zött ember szaladt a községből a vendéglő felőli jár­dán, majd átbújt a leeresztett sorom pó alatt és a tehervonat kocsija alá vetette magát.” Vallomásuk alapján a község elöljárósága megállapította, hogy kétséget kizáróan öngyilkosság történt, és a bűncse­lekmény lehetősége ki van zárva. Dr. Garamvölgyi

145

László szerint egyszerű kényelmi szempontból állí­tották, hogy csak két szemtanú volt, hogy ne kelljen többet kihallgatniuk. Ez elképzelhető. De miért fel­tételezi, hogy azok a szem tanúk m ást vallottak volna? A gyerekek hamisan vallottak? Megverték, megfenyegették, lefizették őket? Ha igen, miért? Van erre valami gyanú? Valami bizonyíték?

Attila összes barátja, ismerőse, tulajdon nővérei is azonnal elfogadták az öngyilkosság tényét. U tóbbiak azonnal rohan tak utána, m ikor „va­csorára visszajövök” kiáltással sétálni indult. M indketten elkéstek. A halál bekövetkezésekor egyikük sem volt jelen. Utólag - kilencvennyolc éves korában - Etus azt vallotta, hogy lehet, hogy mégsem volt öngyilkosság, m ert öccse azt m ondta, m indjárt visszajön. M it m ondhato tt volna egye­bet? Hogy utolsó útjára indul? Derűt, nyugalmat kellett színlelnie, hogy elengedjék a nővérei. De még így is gyanút fogtak. Igaz, m ár későn.

M indenesetre 1937. decem ber 3-án Etus, aki ugyan nem volt jelen, de testvérként, szárszói lakosként mégis kihallgatták, azt vallotta: „Attila több ízben foglalkozott azzal a gondolattal, hogy öngyilkos lesz. Szerintem azért lett öngyilkos, m ert az írói pályát ideg-összeroppanás m iatt nem tudta folytatni.”

Az életmű így is megvolt, és ma is kikezdhetet­len. Nem lehet jobbra vagy balra rángatni, m ert m inden zseniális alkotás, m inden zseniális élet­mű: egyetemes érvényű.

ÖRÖKZÖLD-E A BABÉR?

Több ízben írtam arról, hogy történelm i nagyjaink jelentőségét mennyivel könnyebb felism erni nekünk, késő utódoknak, m in t kortársainknak. Fokozottan áll ez az irodalmi értékek felismerésé­re. Az emberek ízlését az iskola alakítja ki. így álta­lában azokat a műveket tartják remekműveknek, melyek legjobban hasonlítanak az ott tanultakhoz. Tehát rendszerint nem remekművek.

A szokatlan, az újszerű, a megtanult poétikai sza­bályokat felrúgó alkotások viszont a kortársak nagy részét felháborítják. És nem a prim itíveket, azok ugyanis egyáltalán nem olvasnak, azokhoz nem jut el az irodalmárok torzsalkodása, hanem a képzette­ket, vájtfülűeket, sőt a nagyon tehetségeseket is. Kölcsey Ferenc például „Csokonai Vitéz Mihály kri­tikai megítélése” című munkájában ezt írja: „A köz­népé az igaz magyarság, m ondogatta Földi [János term észettudós, nyelvész, költő], Csokonai ezen em bernek a tanítványa volt. Földi által kezdette kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt nem csak kiáltozta, de cselekedte is, innen van az, hogy az alföldi provincializmust levet­kezni nem igyekezett.” Kölcsey úgy vélte, hogy

147

Csokonai legszebb dalait is elcsúfítják a közönsé­ges kifejezések. Származása m iatt az úgynevezett „nagyvilág tónusát” nem tudta megismerni.

M int lírikust a ném et Bürgerhez, illetve a m a­gyarok közül Dayka Gáborhoz hasonlítja, de hoz­záteszi: „m indenik mellett hátra m arad”.

Nézzünk bele egy jelentős versébe annak a Dayka Gábornak, aki mögött Csokonai „hátra m aradt”:

Te, a bosszúállás hatalmas istene!Kit nékünk rettegve imádni kellene;Kit szűz szent anyáddal illet a tisztelet, Választott híveid szent svadronja mellett;Te, ki a zsidóktól midőn megbántattál,Mózessel sok ezret köztök levágattál;Te, ki megbosszúlod a hitetlenséget,S nem engedsz a rossznak érni boldog véget;Ki a nem-pápistát halálra ítéled,M ert nem méltó neki mennyben lakni véled: Hatalmas istenség vond meg kézíjadat,S szegezd az Aufklarung dögére nyiladat!

Az Aufklarung (felvilágosodás) vezéralakja, Vol­taire név szerint is belekerül a nagy műbe:

Te, ki ama gonosz Voltaire-t megbüntetted S végre önnön sz ... t véle megétetted,A m int Molnár János szemmel tapasztalta,Hogy ette s ujjait utána megnyalta.

Ezek után a költő Szűz Máriához fordul:

Te tiszta szűz, hogy szenveded E tisztátalánságot?Nézd, az Aufklarung szarvat vetett Spusztítja a világot!Mostan kérj ed fiacskádat,Hogy e rút pillangó cskákat Pókhálóba kerítse,S a pokolba merítse.

Hogy mit tarthatott olyan nagynak Kölcsey ebben a költészetben, nem tudom . De tény, többször is hangsúlyozta: „Érzés és kultúra tekintetében [Csokonait] Daykához tenni nem lehet.” Azt is leírja, hogy Lilla úgy nem éri fel „Himfy”-t, Kis­faludy Sándor m űvét, „m int m essziről csillámló tűzi játéknak fénye a vulkánét”. Meg azt is, hogy Virág Benedek úgy áll Csokonai ellenében, m int „Jupiter O lym pus a bám uló előtt”. Szerencsére Csokonait ez a kritika nem döfte szíven, m ert a nyomor, a tüdőbaj m ár végzett vele.

Berzsenyi Dániel azonban m ég élt 1817-ben, m ikor Kölcsey ezeket írta róla: „Berzsenyi gyak­ran dagályos, feleslegvaló és értelem től üres exp- ressiókba téved el - és ezeket publikum elé nem kellett volna, kivált m ásodik kiadásban nem kel­lett volna bocsátani.” „Ő m inden kifejezésbeli

149

bősége mellett is a gondolatokban s érzésben sze­génynek látszatik.” „Némely darabok csak látsza­nak valamit jelenteni, de általában üresek.” „Talán elérte... azt a határt, melyet a term észet poéta és nem poéta közé vona.” Ez a némi igazságot ugyan tartalmazó, de bántóan fölényes és Berzsenyi érté­két fel nem ismerő kritika letaglózta a költőt. „Én ennek a pim asznak kam uti szeméből m ár akkor sem m i jó t nem néztem , m ikor nekem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozo tt - fakadt ki keserűen.

Ami azt illeti, Kölcseynek vannak nyekegő ver­sei is. Hallhatatlanságát elsősorban az Erkel zené­jével nem zeti h im nuszunkká vált h íres kö lte­m ény biztosítja. Én V örösm artyt erőteljesebb, nagyobb form átum ú költőnek tartom . Ez persze nem jelenti azt, hogy az ő jelentőségét szakm a és közönség egyáltalán felismerte volna. A közönség a m ára teljesen elfelejtett Zajzoni Rab István könyveit kapkodta - rövid idő alatt három kia­dásban. Vörösm artyét azonban „a könyvárusok polcain hagyta a m olynak” - ahogy Tom pa M ihály fogalm azott. 1853-ban G reguss Ágost arról panaszkodott, hogy a „Kiliánnál m ár torlasz em elkedik V örösm arty kötetének h at év alatt el nem kelt m ásodik kiadásából.” A „szakm ának” tek in thető Tóth Kálm án költő, akit nem csak az irodalm i rangot adó Kisfaludy Társaság fogadott

150

be tagjai közé, de az Akadém ia is, így nyilatkozott róla: „Szegény V örösm arty, azt hiszem m aga is elismeri a kuckóban, hogy kár volt ennyi ostoba­ságot összeírnia.”

A mai olvasó azt gondolhatja, hogy Petőfivel nem lehetett ilyen probléma, hiszen ő nem volt bonyolult költő. Nem volt meghökkentően modern.

De az volt. Az ő modernsége abban állt, hogy a „m indennapiságot” emelte be a költészetbe, és ez bizony m egbotránkoztatta a m últon borongó elé­giákhoz, emelkedett hangú ódákhoz szokott iro ­dalmárokat.

Borozgatánk apámmal;Ivott a jó öreg,S a kedvemért az egyszer - A z isten áldja meg!

Ez vers? - kérdezték ilyen sorokat olvasván a kriti­kusok. Hol van ebben esztétikai szépség? Ilyesmit m inden paraszt írhat. Petőfi azonban szerencsés alkat volt. Nem keseredett el, nem burkolózott némaságba, hanem azonnal visszavágott:

M it ugattok, m it haraptok Engemet, hitvány ebek!Torkotokba, hogy megfúltok,Oly kemény koncot vetek.

151

M ikor „A királyokhoz” cím ű versét - m elyben többször kijelenti; „nincsen többé szeretett király”- m egtámadta valaki azzal, hogy igenis van, és aki ezt tagadja, az „hongyűlölő”, „honáruló”, Petőfi így reagált: „Megnevezzem azt a fickót, aki engem ily nevekkel illet, nem fogom megnevezni. Ő belém kapaszkodott, hogy felemeljem magammal. Nem nyúlok tiszta toliammal szennyes nevéhez... lerú­gom őt, m in t férget, mely csizm ám ra m ászott!” Nekünk ez a vagányság nagyon imponál, de vajon m it szólnánk, ha m inket akarna lerúgni a lábáról, m int a férget, egy megbírált szerző vagy politikus? Az ifjú Petőfi, m int annyi sok demokrata, a szabad vélem énynyilvánítás jogát elsősorban m agának tartotta fenn, és politikai ellenfeleit legszívesebben hóhér kezére adta volna, „ha a házak ablakán foly is be az utcáról a kiáramló vér”.

Engem az utcán höm pölygő vérfolyam nem a dem okráciára emlékeztet. De az a vér sem, amit Vörösmartyra kívánt:

Sarat, sarat kell látnom rajtad!Inkább szeretnék látni vért - Nem én tépem le homlokodról,Magad tépted le a babért.

152

M indezt azért, m ert a „Szózat” költője a kéthar­m ados többséggel szavazott a nemzetgyűlésen, és nem úgy, ahogy ő elvárta volna.

Petőfi persze lángoszlop volt, saját tüzében égett. De vezérszerepét sokan nem ism erték fel. Sokan a középszerű Vahot Im rét is jobb költőnek tartották nála. Még Lisznyay Kálmánt is, aki cifra­szűrben, árvalányhajas kalapban tu rnézo tt az országban, és a közönség rajongva tapsolta verseit. M int például ezt:

Ha megcsókolnálak,Hidd el édes babám,Bajszom nőne, azt Mondta édesanyám.

Oszt még a papnak is A fülibe menne S büntetésem tán száz M iatyánk is lenne.

Akkor kérj, ha tele Lesz szám imádsággal.Akkor század adok Imádságos szájjal.

153

Mivel Petőfi csillaga egyre inkább em elkedett, Lisznyay őt is igyekezett felhasználni saját népsze­rűsítése érdekében:

Sokan kérték, hogy beszéljek Felőled:Ki vagy? M i vagy? S mi lehet még Belőled.

S elmondtam, hogy már bakkancsos Is valál.S vitézkedtél a szerelem Harcinál.Hol szép lány volt a tűzcél S ajkin átLőtted ajkid csókkal töltött Pisztolyát.

Lisznyay Kálmán a Tízek Társaságának egykori tagja, a szabadságharc tisztje, a szabadságharc után is igyekezett talpon maradni.

M ikor 1857-ben felkérték A rany Jánost, hogy ünnep i verssel köszöntse a hazánkba látogató királyt és hitvesét, elhárította a felkérést. Helyette „A walesi bárdok”-at írta meg:

Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. -

A vers persze évekkel később jelent meg, amikor nem lehetett kapcsolatba hozni a királyi látogatás­sal. Az u tókor mégis elhitte neki, hogy az egész nemzet megtagadta a „koronás gyilkos” magaszta- lását. Pedig „1857. május 4-én” cím mel Lisznyay köszöntő verse ott virított a Vasárnapi Újságban:

Kegymosolytok drága zálogul lesz Hogy fölél a dicső hon megint,S e kegyre termett nép az útra,Melyen jártok, örömkönnyet hint.S örömében áldást mond reátok,Hogy ragyogjon soká koronátok.

Az „éljen Eduárdot” egyébként nemcsak Lisznyay m ondta ki. Lassan egész kórus dicsérte a „legelső magyar embert, a királyt”.

Arany János nem csatlakozott a kórushoz, de a Szent István rend lovagkeresztjét, amelyet a koro­názás alkalmából kapott, nem volt mersze vissza­utasítani. „Én a koronás m agyar királynak lojális híve és engedelm es jobbágya kívánok lenn i” - írta kétségbeesetten Eötvös József kultuszm inisz­ternek, nyilván m aga előtt is szégyellve, hogy a király engedelm es jobbágyának nevezi magát, pedig nem rég még átkot szórt fejére. A levélben kijelentette, hogy noha a „legfenségesebb fejedel­mi kegyet” nem hárítja el, azt sem m iképp nem

155

fogja audiencián m egköszönni, és a rendjelet soha nem tűzi fel. Sok költő viselkedett hasonló­képpen a következő század ö tvenes-hatvanas- hetvenes éveiben.

Arany János egyébként azon ritka kivételek közé tartozott, akinek fogadtatása és későbbi megítélése közt nincs drám ai különbség. Pályázatra írt „Toldi”-ja annak ellenére lett első, és kapott fel­em elt ju talm at, hogy valóban nagy alkotás. Ez azért történhetett meg, m ert nincs benne semm i provokatív. Magát a m űfajt - a népies elbeszélő költeményt - Petőfi m ár legalizálta. A főhős nem e­si szárm azású, de „béresekkel gyűjt, kaszál egy sorban”. Tehát úr is, szolga is, m indenki m agáénak vallhatja. Hallatlan testi erejével, tiszta leikével, édesanyja iránti szeretetével hízelgő képet ad a magyar emberről. Egyetlen hibája van: könnyen indulatba jön, am it egyébként a m agyar v ir­tus bizonyítékának tartunk . Ilyenkor előfordul, hogy agyoncsap valakit egy elhajított m alom kő­vel. (Ö regkorában m ár csúfolódó apródfiúkat is gyilkol.)

Mivel a „Toldi”-ban nincs tiltott, de m ég nem tiltott szerelem se, nincs semmi utalás a testiségre, nincs hatalom elleni lázadás, inkább a hatalom szolgálatának vágya, megjelenése pillanatától pre­desztinált volt arra, hogy a nemzet kötelező olvas­mánya legyen. Ugyanakkor ez a konzervatív zseni

156

valóban remekműveket alkotott, amely nyelvének gazdagságával, páratlan képeivel ma is lenyűgöz minket.

Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a köl­tészet hajó ját fél évszázadra is lehorgonyozta. Első balladáival egy időben , az ötvenes évek­ben jelen t m eg A m erikában W hitm an Fűszá­lak, Franciaországban pedig Baudelaire A romlás virágai c ím ű kötete. Igaz, ezeket nem ováció, hanem közöny vagy felháborodás, gúny vagy átkozódás fogadta, de a XX. század m égiscsak velük kezdődött.

Az új költőnemzedék persze érdeklődéssel for­dult nyugat felé. Az „agg költő” (hatvanéves volt) dacos öntudattal „lekozmopolitázta” őket:

Nekem áldott az a bölcső,Mely magyarrá ringatott,

- zengte nem csak a hazafiságot védelmezve, de óhatatlanul a provincializmust is.

Áldom én is azt a bölcsőt,Mely magyarnak ringatott

- replikázott a „szent öreggel” Reviczky Gyula, és a m agyar irodalom legtiszteletteljesebb tám adó versében kifejtette:

157

Szép az ének, szent az ének,Drága kincs, ha nemzeti,De legszebb dal örökké Általános, emberi.A z igazság egy lehet csak Valamennyi nyelveken.Nagy leszen, ha lelke is nagy,Ki művész első helyen.

De Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő költői talentu­ma nem múlta felül, sőt el sem érte Aranyét, ezért nem tudták trónján megingatni.

E ndrődi Sándor sem tudta, holott az Arany halála és Ady megjelenése közötti időben sok-sok irodalom szerető em ber őt tarto tta a legnagyobb élő költőnek. Ennek talán az is oka lehetett, hogy igen rokonszenves em ber volt, és ez a kortársakat erősen befolyásolni szokta, noha az „értékesség­hez” sem m i köze nincs. A kibírhatatlan, sőt go­nosz Vajda János például sokkal nagyobb művész Endrődinél, akit m inden kritikus m agasztalt, aki soha kemény bírálatot senkitől nem kapott, és aki halála után mégis azonnal eltűnt a süllyesztőben. Ez lett a sorsa Ábrányi Em ilnek is, pedig hosszú időn keresztül nagyon tisztelt és népszerű költő volt, és nemcsak konzervatívok, hanem a fiatalok körében is. Még az ifjú Ady is hozzáfordult: tisztel­je meg azzal, hogy előszót ír a kötetéhez. Szinte ért­

158

hetetlen, hogy olyan ham ar kiesett a nemzet emlé­kezetéből. Fiatal rajongója viszont harm adik ver­seskötetével óriási detonációt okozott. Ady m ár A rany-lép tékű 'nagy tehetségként hivatott volt arra, hogy az ötvenéves késést behozza. Akkorra m ár kialakult egy jelentős nagyságú olvasótábor is.

M ikor 1869-ben Eötvös József felm érette az analfabétizmus helyzetét, kiderült, hogy a Magyar- országon élő nők hetvenegy, a férfiaknak pedig hatvanöt százaléka írástudatlan. Ami azt jelentette, hogy a közhittel ellentétben Petőfi, Arany, Jókai és a többiek műveit százból hatvanöt férfi, hetvenegy nő nem olvasta. Ami persze nem jelenti azt, hogy a többi igen. A riasztó statisztika után azonban fel­gyorsult a népiskolák szervezése. Ennek, illetve a kiegyezés u tán m egindult polgári fejlődés követ­keztében az olvasók száma is roham osan emelke­dett. Az olvasáshoz azonban - ahogy ezt Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője m ondta - tehetség kell. Tehetség pedig nem adatik, nem egy­formán adatik m indenkinek.

Az em berek igénye tehát igen különböző. Sokaknak bizony Szabolcska Mihály tetszett.

A z a mi kis kedves házunk A legszebb a világon.Faluvégen, pázsit szélen Talpig mosolygón, fehéren A z a mi kis kedves házunk.

Nem szebb ez, kérdezték, m in t szalm ástetejű kunyhóról, éhségről, rongyról, tüdejét kiköhögő nyom orult házaspárról írni?

Be szép vagy, be szép vagy Édes Hortobágyom,Nincs tenéked párod Hetedhét országon.

Nem rokonszenvesebb így ujjongani, m int fanya­logva járni a „magyar ugaron” égig nyúló gizgazok között? Vagy „bűzlehű, bús tónak” nevezni M a­gyarországot? Az Aranyon, Petőfin, Jókain nevel­kedett olvasók nem sok erotikával találkoztak eddig. így aztán sokan egyetértettek Szabolcská- val, aki így inti az új költőnemzedéket:

Fiaim csak énekeljetek,De legyen egy kis szemérmetek.A magyar ember sose volt parázna,S alkotás közben gondoljatok arra,Hogy húgotok, anyátok is olvassa.

Az intés Ady követőinek szól, akiknek tetszik bál­ványuk lepedőszagú és erkölcsromboló költészete. Az, hogy ilyen kinyilatkoztatásra vetemedik:

160

Akarom, hogy végre valaki meg merje Mondani: nem a szív a csók fejedelme S nem a csók a tető s nem a csók a minden, M int kötelezteténk hazudni azt rímben.[...]Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,De mindig az a cél, mindig az a szándék.

Nos, nekünk ezek a hallatlanul m erész sorok szelíd eufém izm usnak tűnnek, hiszen a költészet jóval messzebbre tolta a kim ondhatóság határait. Szinte szakrális versek születtek az em ber össze­olvadási vágyáról, a nemi aktusról és a nemi szer­vekről is. De persze szíve joga m indenkinek, hogy ilyesmit ne olvasson. Ahogyan szíve joga volt annak idején is, hogy Szabolcska dallamos, egy­szerű és üde verseiben ringassa lelkét, és m enekül­jön Ady vihara elől. A baj csak az volt, hogy a hata­lom az előbbi mellé állt, és m eg akarta tenni az „idegenszívű” Ady egyenrangú, m agyar ellenfelé­vé. így aztán nyom orult Költőcske Mihályt csinált belőle.

A fejlődés egyébként m indig „idegenszívűség- gel” jár. Igenis fel kell használnunk a fejlettebb nem zetek tapasztalatait és eredm ényeit. Lerom ­bolni azt, ami elavult. A konzervatívok ellenzik a rombolást, így lesznek az építés ellenzői is. Viszont az em berek jelentős része csak a védelm ezőt, az

161

értékek őrizőit látja bennük, ezért pártolja őket az új világot akarókkal szemben. Ez nyilvánult meg, amikor Szabolcskát szembeállították Adyval.

De nem Szabolcska Mihály volt az egyetlen kon­zervatív híresség. Voltak nála sokkal tehetségtele­nebb, sokkal népszerűbb írók is. Például Szo- maházy István, akinek a Pesti Hírlapban megjelent folytatásos regényei h ihetetlen töm egsikert hoz­tak. Hegyes bajuszát, jellegzetes szakállát még a nem olvasó emberek is úgy ismerték, m int Ferenc József pofaszakállas képét a bankókon. Tersánszky J. Jenő feljegyzett egy anekdotát arról, amikor ez a verhetetlen népszerűségű író megjelent a Palermo kávéház művészasztalánál, ahol épp Ady elnökölt. M ikor kezet nyújtva bemutatkozott, egy rosszmá­júságáról ismert festő megkérdezte: „szintén fest?” Szomaházy vérvörös lett, és hangosan m egism é­telte a nevét. „Értem , Szoma-izé, de én csak azt bátorkodtam megkérdezni, hogy maga... ön szin­tén festő?” - hangozz a válasz. Mivel még nem találkozott kultúrem berrel, aki ne ism erte volna a nevét, az írófejedelem hörögni kezdett a dühtől. És hol van ma már?

És hol van m a m ár világhíres írónk, akinek A csók cím ű darabját zsúfolt házak előtt játszották Európa színházai? Dóczi Lajosnak hívták. A kö­zönség kedvence volt H erczeg Ferenc is, akit a szakm a nem sokra becsült. 1933-ban ezt írta

162

Babits M ihály: „Ebben a p illanatban nekünk m agyaroknak is van Poéta laureatusunk , az A kadém ia hivatalos kijelentése szerint, éspedig Herczeg Ferenc személyében. Elérkezett az aka­dém iai nagyjutalom kiadásának ideje, s azt Herczeg Ferencnek ítélték oda. A választás ren ­desen nagy gonddal és felelősséggel szokott járni; de - ahogy az ítélet indoklása m ondja - ezt a fele­lősséget ezúttal nem érezte az Akadémia: fölm en­tette alóla a közvélemény. Ha az angol költőknek királyi kegy nyújtja a Poéta laueratus koszorúját- m ég m ind ig az A kadém ia szavait idézem a m ieinknek »értékesebb aeropag« ítélte oda: az olvasók százezrei.

Be kell vallani, hogy ennek az aeropagnak [azaz legfelsőbb bíróságnak] ily tiszteletteljes elismerése az A kadém ia részéről reám valósággal döbben- tően hat.”

Valóban döbbenetes egy bestseller-sikert iro ­dalm i díjjal honorálni, de azért be kell látnunk, hogy több százezer em berre hatni sem kis dolog. Ehhez kell bizonyos képesség éppúgy, m int jó táncdalszöveg írásához. De természetesen más jel­legű, m int az igazi irodalomhoz. „Az igazi író azt írja, ami neki tetszik, nem, ami a közönségnek. Az átlagból való eltalálja, ami az átlagnak kell... a szel­lemi sznobizm usnak azt a mértékét, amit a nagy- közönség elbír” - érvelt Babits.

163

Egyébként azt, hogy végül is mi az igazi, am int példáim is m utatják, nagyon nehéz m egállapíta­ni. Tisztában voltak ezzel a Svéd Akadém ia tagjai is, ezért aztán nem nagyon örü ltek az A lfréd Nobel végrendeletében rájuk ró tt feladatnak, hogy válasszák ki azt az írót, aki az elm últ évben a legkiem elkedőbb m űvet alkotta. 1901-ben, m ikor a Nobel-díj először került kiosztásra, még élt Zola, S trindberg , Ibsen, Csehov, Tolsztoj, Gorkij, és ki kapta a díjat? Sully Prudhom m e, aki tudom ányos tételeket próbált versben kom m en­tálni. A következő évben díjat kapo tt T heodor M om m sen. Én a h íré t sem hallo ttam . Keresni kezdtem a V ilágirodalm i Lexikonban, de - úgy látszik - a lexikon szerkesztői sem hallottak róla. 1903-ban a norvég B jornson következett. Róla legalább m egtudtam , hogy Ady „szorongato tt ügyek önkéntes fiskálisának” tarto tta, aki tám o­gatta a m agyarok által elnyom ott szlovákokat. M istral, aki 1904-ben kapta meg a díjat, két „hal­dokló t” próbált feltám asztani: a középkori pro- vanszál nyelvet és az eposz műfaját. De ham aro­san m indkettő végérvényesen kihalt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy jelentős írók nem kaptak Nobel-díjat, például 1929-ben m eg­kapta Thomas M ann is, de csalódást okozott neki, m ert hangsúlyozottan a harm inc évvel ezelőtt írt, a XIX. századi családregények hagyományát folyta­

i d

tó Buddenbrook-házért kapta, és nem a Varázs­hegyért, am it fontosabbnak érzett. A harm incas évektől aztán a Nobel-bizottság is nyitott a közízlés felé, olyannyira, hogy még M argaret Mitchell neve is felmerült a díjazandók között.

Babits M ihály azonban a nagy tekintélyű Baumgarten-díj kurátoraként is szigorúan tartotta magát elveihez: az 1929. január 18-án először sorra kerülő díjkiosztáson nem volt a ju ta lm azottak között egyetlen bestseller író, közéleti dilettáns vagy politikai szócső sem. O tt volt viszont többek közt Juhász Gyula, Osvát Ernő, Tamási Áron, Tersánszky J. Jenő és az igényes költőnek indult Erdélyi József, aki később ordas eszmék szolgálatá­ba állt. Ez a tendencia a Baumgarten-díj fennállása alatt végig megmaradt. Igaz, a névsorban van azért néhány elhalványult csillag, de a legnagyobb bűn József Attila hiánya, aki 1937. decem ber 3-ai öngyilkossága u tán 1938. január 18-án posztu ­musz kapta meg.

Ezért a késedelem ért azonban elsősorban ő maga okolható. Huszonöt évének m inden dühével nekiugrott Babitsnak. Fejéhez vágta, hogy elefánt­csonttoronyban él, nem vívódik a népek nyom orá­val, pedig írt verset a háború ellen, am iért elvesz­tette az állását. Tagja volt a Tanácsköztársaság írói direktórium ának, am iért később m eghurcolták. József Attila azt nyilatkozta Babits egyik könyvé­

i t

ről, hogy bántóan rossz versek kötege. Meg azt is, hogy szennycsatorna, amiben még szennyvíz sem folyik Rendszerint azok nem tudják megbocsáta­ni Babitsnak, hogy ezek után tartózkodó volt vele, és díj helyett csak jutalm at adott neki, azt is csak egyszer, akik a személyüket ért legkisebb kritika m iatt azonnal bosszút lihegnek. Egyébként József Attila is bosszúból esett Babitsnak, m ert Babits folyóiratában, a Nyugatban Ném eth László rosszat merészelt írni róla.

Az irodalm i m űvek fogadtatása és utóélete, sikere és értéke közt tehát nehéz összefüggést talál­ni. Am i sikertelen volt, m aradhat sikertelen az idők végéig. Ami sikeres, m aradhat sikeres. K ritikusok által felm agasztalt m űvek is kerü l­hetnek szemétre, ahogy szerzőjük által szégyellt m arhaságok, m int a Dekameron is válhatnak rem ekm űvé. A m eghökkentően m odern avant­gárd nekünk kissé avítt, öreges. A kétezer éves eklogát feltámasztó Radnóti pedig korszerű.

Felhasznált irodalom

A félrecsúszott nyakkendő. Juhász Gyula szerelmei,Holnap Kiadó, 2003

Ady Endre levelei I-II-III., Szépirodalmi Kiadó, 1983 Andor Csaba: Házasság előt t, válás után.

Madách szerelmei, Holnap Kiadó, 2003 Arany és Petőfi levelezése, Kriterion, 1973 Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen, Pesti Szalon, 1993 Bodnár György: Kaffka Margit, Balassi Kiadó, 2001 Borgos Anna: Portrék a másikról. Alkotónők

és alkotótársak a múlt századelőn, Noran Kiadó, 2007 Csányi László: Babits átváltozásai, Akadémiai Kiadó, 1990 Cséve Anna: Modell és társ. Móricz Zsigrnond szerelmei,

Holnap Kiadó, 2005 Csinszka: Életem könyve, Kelenföld Kiadó, é. n.Czeizel Endre, dr.: Költők, gének, titkok. A magyar

költőgéniuszok családfaelemzése, Galénus Kiadó, 2000 Fülöp László: Kaffka Margit, Gondolat Kiadó, 1988 Gerő András: Ferenc József, a magyarok királya,

Novotrade Kiadó, 1988 „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt.. Szendrey Júlia

naplója, levelezése barátnőjével és vallomása halottas ágyán, Ciceró Kiadó, é. n.

Hamar Péter: Móricz Zsigrnond utolsó szerelme,Kairosz Kiadó, 2007

Híres szerelmesek, Magyar Könyvklub, 1994 Illyés Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól,

Szépirodalmi Kiadó, 1987 József Attila levelezése, Osiris, 2006

167

Kedves Csinszka! Drága Mis! - Babits és Csinszka levelezése, Noran Kiadó, 2004

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem.Memoár, novellák, portrék, Noran Kiadó, 2003

Kölcsey Ferenc levelezése, Gondolat Kiadó, 1990 Kölcsey Ferenc összes művei, Franklin-Társulat, é. n. Magyar levelesláda I-II., Corvina Kiadó, é. n.Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora,

Szépirodalmi Kiadó, 1982 „Most én vagyok hang helyetted...” Török Sophie

Babits Mihályról, Palatínus Kiadó, 2000 Orosz László: Berzsenyi Dániel, Gondolat Kiadó, 1976 Péter I. Zoltán: Ady és Léda, Noran Kiadó, 2006 Péter László: Szegedi örökség, Szépirodalmi Kiadó, 1983 Rigó Béla: így élt Katona József,

Móra Ferenc Könyvkiadó, 1991 Rolla Margit: Kaffka Margit, MTA, 1983 Rózától Belláig. Jókai szerelmei, Holnap Kiadó, 2002 Soltész István: Árpád-házi királynék. Szentek és szeretők,

Gabo Kiadó, 1999 Szabó Dezső: Életeim. Születéseim, halálaim,

feltámadásaim, Fapadoskönyv.hu, 2010 Szerelmeslevelek. Irodalmi levéltitkok,

Officina ’96 Kiadó, 2001 Születtem... Magyar írók önéletrajzai, Palatínus Kiadó, 1999 Tersánszky Józsi Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan,

Holnap Kiadó, 2002 Tóth Dezső: Vörösmarty Mihály, MTA, 1957 Tóth Eszter: Családi emlékek Tóth Árpádról,

Széphalom Könyvműhely, 2007 Vágó Márta: József Attila, Szépirodalmi Kiadó, 1975 Vajda Jánosné Bartos Rosália: Emlékirataim,

Szépirodalmi Kiadó, 1983 Valachi Anna: „Amitszívedbe rejtesz...”, Noran Kiadó, 2006

168