Chitra Banerjee Divakaruni

A fűszermesternő

Tilo

Mestere vagyok a fűszereknek. Tudok bánni mással is. Ásványokkal, fémekkel, földdel, homokkal és kővel. Hideg, tiszta

fényű drágakövekkel. Folyadékokkal, amelyek árnyalataikkal rabul ejtik a tekintetet. Mindezt a szigeten tanultam.De a fűszerek a legkedvesebbek a szívemnek.Ismerem eredetüket, színük jelentését és illatukat. Szólíthatom valamennyit ősi nevén is,

amely még azokból az időkből való, amikor a föld kérge fölhasadt, mint a sebzett bőr, és fölajánlotta kincsét az égnek. Tüzük szétárad az ereimben. Az amchurtól a zafranig mind meghajolnak akaratom előtt. Már suttogó szavamra is fölfedik előttem rejtett titkaikat, varázslatos erejüket.

Igen, mindannyian varázserővel bírnak, még az olyan hétköznapi amerikai fűszerek is, amelyeket gondolkodás nélkül szórunk főzőedényeinkbe.

Kételkedsz? Ó, akkor elfeledted már a múlt titkait, melyeket nagyanyáink még jól ismertek.Itt van mindjárt egy: a kecsketejben puhára áztatott vaníliabab csuklódra kenve megvéd a

szemmel veréstől. És egy másik: egy mérő bors az ágy lábánál félhold alakban kirakva elmulasztja a rémálmokat.

De az igazán hatásos fűszerek otthona az én szülőföldem, a tüzes költészet és akvamarin madártollak földje. Ahol naplementekor az ég a vér színében pompázik.

Én ezeket a fűszereket használom.Ha szobám közepén megállva lassan körbefordulsz, boltom polcain fölhalmozva a valaha

létezett összes indiai fűszert láthatod, még a mára már feledésbe merülteket is. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy nincs a világon még egy ehhez hasonlatos hely.

A bolt még csak egy éve nyílt. De így is sokan úgy tekintenek rá, mintha az idők kezdetétől fogva itt állt volna.

Én értem, hogy miért. Ha befordulsz az Esperanza utca ütött-kopott sarkán, ott, ahol az oaklandi buszok szuszogva fékeznek le a megállóban, mindjárt megakad rajta a szemed. Tökéletesen illeszkedik Rosa Hetes Szállójának a tavalyi tűztől még mindig feketéllő keskeny, eltorlaszolt bejárata és Lee Ying varrógép és porszívójavító üzlete közé, melynek üvegportálján éppen a j és az a betűk között szalad a repedés. A kirakat ujjlenyomatokkal teli, maszatos. A FŰSZERBAZÁR felirat hurkolt betűi napszítta, szárított sárszínűek. Bent, a pókháló erezte falakon színehagyott képek lógnak, szomorú, karikás szemű istenek képeivel. Fémedények, melyek csillogásai már rég a múlté, színültig töltve attával, basmati rizzsel és masoor dallal. Polc polc hátán videóktól roskadozva, köztük még fekete-fehér filmek is. Kelmekötegek ősrégi színekben, újévi sárga, szüreti zöld, arának szerencsét hozó vörös.

És a sarkokban a porcicák között sorakoznak a vágyak, melyek a betérők sóhajain szüremkedtek át. Mind közül, ami a boltomban található, ezek a legrégibbek. Hiszen még itt, az amerikai Újvilágban is, ahol ez a város büszke arra, hogy kortalanabb, mint egy szívdobbanás, vágyaink újra és újra a régiek.

Én is egy vagyok az okok közül. Úgy nézek ki jómagam is, mintha öröktől fogva itt lettem volna. Ezt látják a vásárlók, amikor belépnek, meghajtva fejüket a szerencsehozónak az ajtó fölé függesztett műanyag, zöld mangólevelek alatt: hajlott hátú öregasszony, vén, homokszínű bőrrel az üvegfalú pult mögött, melyben gyermekkoruk édes csemegéje, a mithai lapul. Anyjuk konyhájából. Smaragdzöld burfík, hajnali fehérségű rasogollahok és lencselisztből készült, aranyröghöz hasonlatos ladduk. Bizony lehet, hogy mindig itt kellett volna lennem, hiszen szavak nélkül is értenem kell vágyódásukat szokásaik után, amelyeket hátrahagytak, amikor Amerikát választották. Szégyenüket eme vágyódás miatt, mely, mint kesernyés utóíz a szájban, amikor valaki lehelete frissítésére amlakit rág.

Természetesen nem tudnak semmiről. Hogy nem vagyok öreg, hogy ez a látszattest, melyet Shampati tüzében nyertem el, amikor Mesternőnek fölesküdtem, nem a sajátom. Ráncai és bütykei nem jobban enyémek, mint ahogy a vízhez tartozik a fodor, amely összegyűri a felszínét. Nem látják, hogy a táskás szemhéjak alatt a szemek fölvillanó csillogása nem kell hozzá tükör, hogy lássam (mivel a mesternőknek tilos a tükör) olyan, mint a sötét tűz.

A szemek, amelyek egyedül a sajátjaim.Nem. Még egy dolog az enyém. A nevem, Tilo, a Tilottamából rövidítve, melyet a napbarnította szezámmag, a tápláló fűszer

után kaptam. Ők, a vásárlóim mindezt nem tudják, mint ahogy azt sem, hogy korábban más neveken is szólítottak már.

Néha, mint fekete jegű tó, telepszik rám a szorongás, ha arra gondolok, hogy e hatalmas kontinens széltében-hosszában sehol egy lélek, aki tudná, hogy ki vagyok valójában.

De ilyenkor így szólok magamhoz; Nem baj. Jobb ez így.– Emlékezzetek! – mondta az Öreg Hölgy, az Első Anya, amikor tanított minket a szigeten. –

Ti nem vagytok fontosak. Egyetlen mesternő sem az. Ami fontos, az a bolt. És a fűszerek.A bolt. Még azok számára is, akik semmit sem tudnak a belső szobáról szent és titkos

polcaival, a bolt kirándulás a mi-lehetett-volna földjére. Veszélyes önkényeztetés ez távolról jött, barna bőrű emberek számára, akiknek a tősgyökeres amerikaiak föltehetik a kérdést: miért?

Ó, a veszély vonzása.Azért szeretnek engem, mert érzik, hogy én megértem őket. Ugyanezért gyűlölnek is egy

csöppet.És azután a kérdések, amelyeket fölteszek. A kövér asszonynak a poliészternadrágban és

Safeway tunikában, szoros kontyba csavart hajjal, ahogy egy kis kupac zöld csili fölé hajolva komolyan válogat:

– Talált a férje másik munkát az elbocsátás óta? A fiatal nőnek, aki csípőjén csecsemőjével besiet dhania jeera port venni:– A vérzés még mindig erős, adna rá valamit?Látom a villámszerű rándulást, ahogy mindegyikük testén végigszalad, mindig ugyanúgy.

Még nevethetnékem is támadna ettől, ha a sajnálat nem kerekedne felül. Meglepődés tükröződik minden tekintetben, mintha kezemet az állkapocs és az arccsont finom, ovális ívére fektetve magam felé fordítottam volna arcukat. Pedig nem tettem. A mesternőknek nem szabad megérinteniük azt, aki hozzájuk fordul. Fölborítaná az adni és kapni kényes egyensúlyát, amely életűnk ingatag alapjául szolgál.

Egy pillanatra elkapom tekintetüket, és a levegő körülöttünk megáll, és súlyos lesz. Néhány csili a földre hullik, szétszóródva, mint kopogós zöld eső. A gyermek nyafogva fészkelődik anyja szorosabbá váló ölelésében.

Repdeső tekintetük félelemmel és kívánással teli.Boszorkány, mondják ezek a szemek. Leeresztett pilláik mögött fölidézik a falusi éjszakai

tüzek mellett elsuttogott történeteket.– Csak ezt kérem – mondja az egyik asszony, letörölve kezét durva műszálas nadrágba

bújtatott combján, miközben egy zacskó csilit csúsztat felém.– Csitt, kicsi baba rani – búgja a másik a gyerek összekuszálódott fürtjei között matatva, amíg

beütöm a gépbe, amit vett.Gyanakvó orcájukat félrefordítják, miközben elhagyják a boltot.De később visszajönnek. Sötétedés után. Kopogtatnak a vágyaik illatát árasztó bolt zárt

ajtaján, és kérnek.Bevezetem őket az ablaktalan belső szobába, ahol a legnagyobb tisztaságú fűszereket őrzöm,

azokat, amiket a szigeten gyűjtöttem különleges szükség esetére. Meggyújtom a készenlétben tartott gyertyát, és a koromcsíkozta félhomályban keresni kezdem a lótuszgyökeret, a methi port,

az édeskömény1 krémet és a napbarnította asafoetidát2. Kántálok. Beadom a szert. Imádkozom, hogy elűzzem a szomorúságot és a szenvedést úgy, ahogy az Öreg Hölgy tanította. Figyelmeztetem őket.

Hiszen ezért hagytam el a szigetet, ahol most is minden nap, mint a cseppentett méz és fahéj, és ahol gyémánttorkú madarak énekelnek, és a beálló csönd könnyű, mint a hegyi pára.

Ezért az üzletért jöttem el, ahová mindent összegyűjtöttem, ami a boldogsághoz szükséges.

De az üzletet megelőzően volt a sziget és a szigetet megelőzően a falu, ahol születtem.Milyen régen volt az a száraz évszak, az a nap, amikor hőség aszalta a repedezett rizsföldeket,

és anyám a szülőgyékényen kimerülten vízért esdekelt.Aztán volt az acélszín mennydörgés és a csorba élű villámlás, amely kettéhasította az öreg

fügefát a falu piacterén. A bába fölkiáltott, amikor meglátta a vörös csuklyaforma bevérzést az arcomon, és ezen az esőáztatta éjszakán a jövendőmondó szomorúan csóválta fejét apám felé.

A Nayan Tara, azaz Csillagszemű nevet kaptam, de szüleim arcát a reményvesztettség felhőzte be egy újabb leánygyermek születése miatt, akinek a bőre ráadásul olyan színű, mint a sár.

Csavarjuk régi rongyokba, és fektessük a földre arccal lefelé. Mi mást hozhat ez a leány a családnak, mint egy újabb hozomány kötelezettségét.

A falubelieknek három napba tellett, mire eloltották a tüzet a falu piacterén. És anyám ez idő alatt lázban égve fekszik, a tehenek teje elapad, és én addig sivítok, amíg egy fehér szamár tejével meg nem itatnak.

Talán ezért jöttek hozzám a szavak olyan hamar. És a látás képessége.Vagy talán a magány okán, a faluban felügyelet nélkül kószáló, sötét bőrű leányból haraggal

feltörő szükség miatt, hiszen vele még annyit sem törődött senki, hogy megmondja, mit szabad és mit nem.

Én tudtam, hogy ki lopta el Bankut, a vízhordó ember bivalyát, és azt is, hogy melyik szolgálólány hál a ház urával. Megéreztem, hogy hol búvik meg arany a föld mélyén, és a szövő lánya miért nem beszél az utolsó holdtölte óta. Megmondtam a zamindarnak, hogy hol találhatja meg elveszett gyűrűjét. Figyelmeztettem a falu vezetőjét a közelgő áradásra.

Én, Nayan Tara, akinek a neve Csillaglátnokot is jelent. Hírem szertefutott. A környező falvakból és azon túlról is, a hegy másik felén fekvő városokból jöttek hozzám az emberek, hogy érintésemmel hozzak rájuk szerencsét. A mi falunkban korábban sosem látott ajándékokkal kedveskedtek nekem, olyan pazar darabokkal, hogy a falubeliek napokig beszéltek róluk.

Aranyszállal szőtt párnákon ültem, drágakövekkel ékesített ezüsttányérokból ettem, és azon tűnődtem, milyen könnyű a bőséghez hozzászokni, és mennyire jól van így, hogy ez nekem osztályrészemül jut. Meggyógyítottam egy uralkodó lányát, megjósoltam egy zsarnok halálát, jeleket rajzoltam a földre, hogy jó szelek tartsák mozgásban a kereskedők hajóit. Pillantásomtól felnőtt embereken lett úrrá a reszketés, és vetették magukat a lábam elé, és ez mind nagyon egyszerűnek és rendben levőnek tűnt.

Így történhetett meg, hogy büszkévé és önfejűvé váltam. Olyan finom muszlinokban jártam, amelyeket át lehetett húzni a tű fokán. Hajamat az Andamán-szigetek3 óriási teknőceinek páncéljából faragott kefével fésültem. Hosszasan és csodálattal nézegettem magam a gyöngyház keretes tükörben, pedig nagyon jól tudtam, hogy nem vagyok különösképpen szép. Fölpofoztam a szolgálólányokat, ha nem teljesítettek tüstént kívánságaimat. Étkezéskor a legjobb falatok nekem jutottak, és a földre szórtam a maradékokat testvéreimnek. Anyám és apám nem mertek felháborodásuknak hangot adni, mert féltek hatalmamtól. De ugyanakkor élvezték azt a jólétet, amelyet én biztosítottam számukra.

1 Az édeskömény (Foeniculum vulgare) Európában őshonos gumós növény, melynek levélnyele az ánizshoz hasonló ízű. (A szerk.)2 Az asafoetida (vagy aszatgyanta) hagymát, illetve fokhagymát helyettesítő, jellegzetes indiai fűszernövény. (A szerk.)3 Az Andamán-szigetek Indiától délkeletre, Thaiföld közelben találhatóak. (A szerk.)

És amikor ezt kiolvastam a tekintetükből, megvetést éreztem, gyomorforgató, epeszínű diadalt, hogy én, aki utolsó voltam a sorban, íme első lettem. Volt ott még más is, mély, kimondhatatlan bánat, de félretoltam, és nem vettem róla tudomást.

Én, Nayan Tara, aki rég elfeledtem már nevem másik jelentését: a Virág, mely a poros út mentén nő. Aki nem tudhattam, hogy ez a név már csak rövid ideig lesz az enyém.

Mindeközben vándor énekesek zengték dicséretemet, aranyművesek vésték képmásomat medalionokra, melyeket ezrek viseltek szerencsehozónak, és a megzabolázott tengereken hajózó kereskedők vitték csodás képességeim hírét messzi földekre.

Így szerezhettek tudomást rólam a kalózok.

Kurkuma4

Ha fölnyitja valaki a bejárat mellett kuporgó tartály fedelét, azonnal érződik az illata, bár az mégiscsak eltart egy darabig, amíg az agyunkban tudatosul ez a finom aroma, amely enyhén kesernyés, ugyanakkor hasonlóan ismerős, mint a bőrünk szaga.

Simítsd meg felszínét a kezeddel, és a selymes, sárga por rátapad tenyered puha párnáira és az ujjaid hegyére. Hímpor a pillangó szárnyáról.

Emeld az arcodhoz! Dörzsöld az orcádra, homlokodra, álladra! Ne tétovázz! Már évezredekkel a történelem kezdete előtt menyasszonyok és eladósorban levő lányok tették ugyanezt. Eltünteti a szépséghibákat, ráncokat, fölszippantja a kor és a zsírlerakódások nyomait. Bőröd napokig sápadt aranyfényben fog ragyogni.

Minden fűszernek van saját különleges napja. A kurkumánál ez a vasárnap, amikor olaj és vajszínű fény hullik a tartályokba, mely ragyogásban teljesedik ki, amikor a kilenc bolygóhoz imádkozol szerelemért és szerencséért.

Kurkuma, melynek másik neve halud, azaz sárga, hajnalhasadás színe és a kagylóhéj hangja. Kurkuma, a tartósító, amely a hőség és éhezés hazájában megőrzi az élelmiszerek frissességét. Kurkuma, a siker záloga, amelyet az újszülöttek fejére helyeznek szerencsehozónak, kókuszdióra hintenek púdzsá5 ünnepek idején, és az esküvői szárik szegélyébe dörzsölnek.

De van még más is. Ezért szedem azokat a gumós, göcsörtös-barna ujjakhoz hasonlatos gyökereket éppen a megfelelő pillanatban, amikor az éjszaka nappalba siklik át, és ezért őrlöm meg kizárólag akkor, amikor Swati, a sorscsillag izzó fénnyel világít fönt északon.

Ha kezemben tartom, a fűszer beszél hozzám. Hangja olyan, mint az est, mint a világ kezdete.Én vagyok a kurkuma, aki a tejóceánból emelkedett ki, melyet az istenek és démonok a

világegyetem kincseiért folytatott harcukban vadul köpültek. Én vagyok a kurkuma, aki a nektár után és a méreg előtt érkezett, így a kettő között helyezkedik el.

Igen, suttogom, és ritmusára ringatódzom. Igen, Te vagy a kurkuma, pajzs a szívünket tépő fájdalom ellen, a halál balzsama, az újjászületés reménysége.

Együtt énekeljük ezt a dallamot, mint ahogy már annyiszor megtettük.Így aztán nyomban a kurkuma jut az eszembe, amikor reggel Ahudzsa felesége sötét

szemüvegben belép a boltomba.

Ahudzsa felesége fiatal, de még koránál is ifjabbnak látszik. Nem pimasz és vidám fiatal, hanem egyszerű és visszahúzódó, mint akinek az utóbbi időben sűrűn adták tudtára, hogy nem elég jó.

Minden héten, fizetésnap után tér be, és alapvető cikkeket vásárol: olcsó, durva szemű rizst, leszállított árú dalokat, egy kis üveg olajat és néha egy kevés attát, hogy csapátikat6 készíthessen. Néha látom, hogy tétova kívánással fölemel egy üveg mangó achart, vagy egy zacskó papadot. De mindig visszateszi.

Gulah-jamunt ajánlok neki a mithaijal teli pultból, de ő égőn és fájón elvörösödik, majd tagadólag megrázza a fejét.

Persze Ahudzsa feleségének van saját neve, Lalitának hívják. La-li-ta, három daloló szótag, mely tökéletesen illeszkedik lágy szépségéhez. Szeretném nevén szólítani, de hogyan tehetném, ha ő magára csak, mint feleségre gondol.

Ezt nem ő mondta nekem. Ő szinte alig szólt hozzám eddigi látogatásai során, kivéve, hogy „Namaste” és „Ez nincs leárazva?” meg „Hol találom meg?”. De én tudom, ahogy más dolgokat is tudok.

4 A kurkuma (vagy kurkuma gyökér) a kurkuma sárga színű, gyömbérre emlékeztető gyökértörzse és gumója. Indiai sáfránynak is nevezik. (A szerk.)5 A púdzsá hindu áldozati fonna, fölajánlás valamely istenség képmása előtt, (A szerk.)6 A csapati ázsiai kenyérféle. (A szerk.)

Tudom például, hogy: Ahudzsa őr a kikötőben, és szeret legurítani egy-két pohárral. Vagy újabban inkább néggyel-öttel.

Meg azt is, hogy az asszonynak is van egy különleges adottsága, tehetsége, bár ő nem hisz benne. Minden, amelyet tűjével megérint, szinte kivirágzik.

Egy alkalommal a méterárukkal megrakott pult fölé hajolva találtam, amint egy szári palloo részét csodálta, amely zari fonallal volt kihímezve.

Kivettem.– Tessék – mondtam, miközben a válla köré kerítettem. – Ez a mangószín annyira jól áll.– Jaj, nem – húzódott el azonnal, szinte bocsánatkérően. – Csak az öltéseket néztem.– Ó, szóval varrni szokott.– Régebben gyakran foglalatoskodtam ilyesmivel. Nagyon szerettem. Kanpurba7

varróiskolába jártam, volt saját Singer varrógépem, és sok előkelő hölgy bízott meg ruhájának az elkészítésével.

Lehajtotta a fejét. Nyakának bánatos íve megsúgta nekem, hogy kimondatlan maradt az álom, amelyben titokban reménykedett: egy napon, talán nem is olyan sokára, miért is ne lehetne saját üzlete: Lalita varrodája.

De négy évvel ezelőtt egy jó szándékú szomszéd fölkereste az anyját, és azt mondta:– Bahendzsi, itt egy fölöttébb rátermett fiú, külhonban lakik, amerikai dollárban kapja a

fizetését – és az anyja igent mondott.– Miért nem dolgozik ebben az országban is? – kérdeztem. Biztos vagyok benne, hogy itt is

sok nő akar varratni magának. Nem szeretne…Vágyakozó tekintettel nézett rám:– Ó, de igen.– Majd elhallgatott.El akarta mondani nekem… de hiszen, hogyan is tehetné, egy nő nem mondhat ilyeneket az

uráról. Egész nap magányosan otthon, a csönd mint futóhomok megbéklyózva szippant magába. Könnyei megállíthatatlanok, engedetlen könnyek, melyek, mint a gránátalma magjai szóródnak széjjel, és Ahudzsa hazatérve kiabálni kezd kisírt szeme láttán.

Az ő asszonya nem dolgozhat. Nem vagyok én eléggé férfi, eléggé férfi, eléggé férfi. A szavak csörömpölnek, mint az asztalról lesöpört tányérok.

Bepakolom, amit vásárolt, csekély mennyiség, mint mindig: masoor dal, két font atta és egy kevés jeera. Aztán észreveszem, hogy az üvegpultban egy ezüst babacsörgőt nézeget, szeme sötét, mint a kút fojtogató mélysége.

Hiszen ez az, amire Ahudzsa felesége a legjobban vágyik. Egy gyermek. Egy gyermek mindent rendbe hozna, még a zihálást és nyögéseket is a soha véget érni nem akaró éjszakákban, amikor testét a súly az ágyhoz szegezi, és forró, állatiasan savanyú lehelet fújtat a nyakába. A férfi hangja olyan, mint az éjszaka sötétjéből kinyúló kérges tenyér.

Egy csecsemő mindezt elviselhetővé tenné, ahogy pici szájával anyjára tapad.A gyermek utáni sóvárgás mélyebb, mint a gazdagság, szerelem vagy halál utáni vágyakozás.

Súlyossá válik tőle a bolt levegője, és bíborra vált, mint az ég vihar előtt. Villámlás szaga tölti be a teret. Perzsel.

Ó, Lalita, ki még nem is vagy Lalita, van gyógyírom égő fájdalmadat enyhítendő.De hogyan, ha te még nem állsz készen, hogy szembe nézz a viharral? Hogyan, ha nem kérsz?Addig is adok neked kurkumát.Egy maréknyi kurkumát, régi újságpapírba csavarva, gyógyító szavakat susogva a csomagba

és becsúsztatva bevásárlószatyrodba, amikor nem figyelsz. A zsineg virág alakú csomóba van kötve, és benne selymes tapintású kurkuma, ugyanolyan színű, mint a szemüveged sötét keretének széle alól az arcod felé húzódó zúzódás.

Néha eltűnődöm azon, hogy van-e olyan, hogy realitás, objektív és befolyásolatlan létezés.

7 Kanpur nagyváros Észak-Indiában. (A szerk.)

Vagy talán mindaz, amivel találkozunk életünk során, már korábban átváltozott azzá, amivé képzeletünk tette. Mintha mi álmodtuk volna a dolgokat a világra.

Legtöbbször akkor fordul meg ez a fejemben, ha a kalózok tolakodnak elő az emlékeim közül.A kalózok foga olyan volt, mint a fényes kő, görbe kardjaik pedig vaddisznó agyarából

készültek. Ujjaikat gyűrűk borították ametisztből, berillből és gránátkőből, a nyakukban pedig zafírok lógtak kabalának a tenger szeszélyei ellen. Bálnazsírral fényesített bőrük sötéten ragyogott, mint a mahagóni, vagy sápadtan, mint a nyírfakéreg, merthogy a kalózok is sokfélék voltak, különböző földrészekről.

Gyermekkorom esti meséiből szereztem tudomást róluk. Rajtaütéssel támadtak, fosztogattak, gyújtogattak, és amikor távoztak, magukkal vitték a gyermekeket. A fiúkat azért, hogy további kalózokat neveljenek belőlük, a lányokat pedig azért, suttogta kéjes borzongással a cselédlány, amint elfújta az éjjeliszekrényen álló gyertyát, hogy kielégítsék bűnös vágyaikat.

Ő sem tudott többet a kalózokról, mint mi, gyerekek. Egyetlen kalózt sem látott senki kicsiny, folyóparti falunk tájékán az elmúlt száz évben. Még azt is kétlem, hogy talán hitt a létezésükben.

Én viszont hittem. A történetek elhangzása után még hosszasan feküdtem ébren, és sóvárogva gondoltam rájuk. Valahol a távolban, a végtelen óceánon ott álltak magasan eltökélten a hajóorrban, keresztbe font karral, gránitkeménységű tekintetüket a mi kicsiny falunk felé fordítva, miközben hajukat a sós tengeri fuvallat borzolta.

Ugyanaz a sós szellő borzongat végig engem is időről időre. A nyughatatlanság. Hogy mennyire nyűggé vált az életem, a végtelen dicséretek, a tömjénező énekek, a hegyekké nőtt ajándékok, szüleim rettegő alázata mellett! És azok a végeérhetetlen éjszakák álmatlanul fekve egy csapat cserfes leány között, akik álmukban fiúk neveit motyogták öntudatlanul.

Arcomat ilyenkor a párnámba fúrtam, hogy elmeneküljek a mellkasomban fekete marokként kitáruló üresség elől. Figyelmemet elégedetlenségemre összpontosítottam mindaddig, míg az csillogó horoggá nem változott, melyet kivethettem az óceánba a kalózok keresésére.

A hívó sugallatot alkalmaztam, bár nevét csak később, már a szigeten tanultam meg. A hívó sugallat, amely – mint az Öreg Hölgy elmagyarázta – odacsalogatja hozzád azt, akire vágysz: szeretőt az oldaladra, ellenséget a lábaidhoz. Amely képes kiemelni a szellemet az emberi testből, és odahelyezni lüktetőn és csupaszon a tenyeredbe. Amelyet ha helytelenül és korlátlanul alkalmaznak, elképzelhetetlen méretű pusztításra képes.

Hát így. Mások vádolhatják a kalózok megjelenéséért a hajózó kereskedőket, akik híremet vitték messzi földekre.

De én jobban tudom.Sötétedéskor érkeztek. Utólag ezt jó időzítésnek tartottam, azt a pillanatot, amikor a nappal

összemosódik az éjszakával, akárcsak a valóság a vágyakkal. Egy fekete árboc, amint keresztülhasít az esti párán, egy sor fáklya, melynek mohó vörös lángja villódzik a kunyhók, kazlak és marhaistállók nyújtotta háttér előtt, máris az elszenesedett hús bűzét árasztva. És később a falubeliek rémült tekintetében: a föllobbanó tüzek fénye, amint szájukat kiáltásra nyitják, de csak füst kígyózik ki rajta.

Éppen ettünk, amikor a kalózok széthasították apám házának bambuszból épült falait, és ránk törtek. Zsír csöpögött kormos arcukról, és gúnyosan vigyorgó ajkaik között a fogak valóban olyanok voltak, mint a fényes kövek. És a szemük is. Fényes és vaksi, ahogy közeledtek felém, húzta őket a hívó sugallat ereje, az aranyhorog, amelyet oly meggondolatlanul vetettem ki értük a távoli vizekre. Egy láb félrerúgta az útból a tálakat és korsókat, kiborítva a rizst, halat és pálmamézet, egy kar hanyagul ívelt keresztül a levegőn, és egy kard apám mellébe fúródott. Más kezek szőtteseket téptek le a falakról, asszonyokat rángattak be a sarokba, nyakláncokat, fülbevalókat, ékszerekkel díszített öveket púpoztak fel egy zöld szoknyára, amelyet korábban az egyik testvérem viselt.

Anyám, sose gondoltam volna, hogy ez ilyen lesz. Megpróbáltam megállítani őket. Rekedtre kiabáltam a torkomat, amíg végigmondtam az

általam ismert összes varázsigét, és remegő kézzel rajzoltam az erő jelét a levegőbe. Ráfújtam egy

cserépdarabra, hogy puskává változzék és egyenesen a kalózkapitány szívére irányítottam. De ő egyetlen ujjal félrepöccintette, és intett az embereinek, hogy kötözzenek meg.

Hívó sugallatom útjára indított egy gyilkos görgeteget, melynek pusztító lendületét még én sem tudtam megállítani.

Végigvonszoltak az égő falun, kábultan a megrázkódtatástól és a szégyentől, amelyet ez az újfajta tehetetlenségérzés váltott ki belőlem. Parázsló törmelékek. Félelemtől bőgő állatok. És a kalózkapitány dörgő hangja a haldoklók jajkiáltását túlharsogva, a sors keserű fintoraként kihirdette új nevemet: Bhagyavati, azaz Szerencsehozó, amivé lettem számukra.

Apám, nővéreim, bocsássatok meg nekem, Nayan Tarának, aki a szeretetetekre vágytam, de csak a félelmeteket nyertem el. Falum, bocsáss meg nekem, aki unalomból és csalódottságból rátok hoztam a bajt.

Fájdalmuk parázsként égette szívemet, ahogy a kalózok felhajítottak hajójuk fedélzetére, ahogy vitorlát bontottunk, és ahogy szülőfalum lángoló csíkja eggyé vált a horizonttal. Hosszú idővel aztán, hogy a hívó sugallat ereje kimerült, és erőim ismét visszatértek, már ahogy az lenni szokott, a gyűlölet által megkétszerezve, és hosszú idővel azután, hogy a kapitány hatalmát megdöntve én lettem a kalózok királynője (mert fogalmam sem volt, mi más lehettem volna), az a fájdalom még mindig mardosott. A bosszú nem csillapította, ahogy azt korábban reméltem.

És nem ez volt az utolsó alkalom, hogy rosszul ítéltem meg szívem dolgait.Úgy gondoltam, hogy örökké égni fogok, bár a sebek behegednek, majd minden var lehullik,

de én csak égek tovább, így örömmel fogadtam a büntetést.Egy esztendeig, vagy volt az kettő is, netán három? Elbeszélésemben helyenként az idő

összemosódik – királynőként éltem, hírnevet és dicsőséget szerezve kalózaimnak, így a dalnokok éneke most rettenthetetlen tetteikről zengett. Cipeltem titkos fájdalmamat, amely szívemnek minden kamrájába beleégett. A fájdalmat, amelynek másik arca az oly keservesen megtapasztalt igazság volt: a varázslat hatalmasabb a varázslónál: ha egyszer elszabadul, nem lehet megállítani többé.

Éjszakákon át járkáltam álmatlanul a fedélzeten, én, Bhagyavati, a varázsló, a kalózok királynője, szerencse és halálhozó, miközben köpenyemet, mint törött szárnyat húztam magam után a sós porban.

Nevettem volna, de nem maradt mosolyom. Sem könnyeim.Sosem fogom elfeledni ezeket, ezt a fájdalmat és ezt az igazságot, mondogattam magamban.

Soha.Akkor még nem tudtam, hogy minden feledésbe merül. Egyszer.

De most beszélnem kell a kígyókról.A kígyók mindenütt ott vannak, igen, még az otthonodban, a kedvenc szobádban is. Talán a

tűzhely kövei alatt, vagy összetekeredve a szigetelés egyik üregében, vagy éppen álcázva a szőnyeg rojtjai között. A szemed sarkából észlelt finom rebbenés azonnal mozdulatlanságba dermed, ha odafordulsz.

És a bolt? A boltban nagyon sok van.Meglepődtél? Soha nem láttál ott egyet sem, mondod. Ez azért van, mert tökélyre vitték a

láthatatlanság művészetét. Ha nem akarják, sosem pillanthatod meg őket.Nem, én sem látom őket. Már nem.De tudom, hogy jelen vannak. Ezért minden reggel, mielőtt a vásárlók megérkeznek, a bolt

távoli sarkaiba tejjel töltött agyagedényeket helyezek el. A tartalék basmati rizzsel teli zsákok mögé, a dalokkal megrakott polcok alatti keskeny résbe, az üveges szekrény közelébe, amely cifra indiai ajándéktárgyakkal van megrakva, amilyeneket csak indiaiak vásárolnak, ha amerikaiakat akarnak megajándékozni. Tökéletesen kell csinálni, ezért kezemmel végigsimítom a padlót, hogy megtaláljam a megfelelő helyet, amely langyos, mint a tenyerem, és lüktető. Megfelelő irányba

kell néznem, észak-északnyugat felé, amelyet az ősi nyelvben ishannak neveznek. Hívó szavakat kell suttognom.

Kígyók. A legősibb teremtmények, legközelebb a földanyához, rugalmas testükkel siklanak a keblére. Mindig szerettem őket.

Valaha ők is szerettek engem.Apám háza mögött, a napszítta, repedezett talajú földeken a mezei kígyók megvédtek a nap

sugaraitól, amikor elfáradtam játék közben. Csuklyájukat szélesre tárták, leheletük pedig hűvös volt, mint a nedves talaj a banánliget tövében. A patakokban, melyek pántlikaként szelték keresztül-kasul a falunkat, a vízi kígyók együtt úsztak velem, aranyló nyílvesszőként hasítva a napsugártól csillámló vizeket, és történeteket meséltek nekem. Hogyan változik évezredek múltával a vízbe fúlt emberek csontja fehér korallá, szemük fekete gyönggyé. Hogyan ül a víz alatti barlangok mélyén a kígyókirály, Nagraj, kincsek halmait vigyázva.

És az óceánok csúszómászói, a tengeri kígyók?Megmentették az életemet.Figyelj csak, elmesélem neked.Már egy ideje a kalózok királynője voltam, amikor egy éjjel kimásztam a hajóorrba. Szélcsend

volt. Körülöttem az óceán vize sötét és sűrű volt, mint a megdermedt vas. Hangulata nyomasztóan telepedett rám, csakúgy, mint egész korábbi életem. Visszagondoltam az eltelt évekre, a rajtaütésekre, amelyeket vezettem, a hajókra, amelyeket kifosztottam, a kincsekre, amelyeket céltalanul fölhalmoztam és értelmetlenül elherdáltam. Előretekintettem, és az elkövetkező években is csak ezt láttam, tintafekete dermedt hullámok egymásutánját.

– Akarom, akarom – suttogtam. De, hogy mire vágytam, azt nem tudtam volna megmondani, csak azt, hogy erre nem.

A halál lett volna az? Lehetséges.Így aztán egy újabb hívó sugallatot bocsátottam útjára a vizek hátán.Az ég fakóvá vált, mint a homokpadon rekedt hilsa hal pikkelye, szikrázott és szúrt a levegő,

szél fütyült az árbocokon, és belekapott a vitorlákba. Aztán megjelent a horizonton a nagy tájfun, amelyet álmából ébresztettem föl az óceán keleti hullámvölgyeiből. Egyenesen felém tartott, és a víz fortyogott alatta.

A kalózok a hajó gyomrában rettegésüket sikolyba öntötték, de a hang eltompult, mint afféle visszhang a múltamból. Ha szívedet a bánat megkérgesítette, könnyű érzéketlennek maradni mások baja iránt. Egy kérdés merült föl bennem, mint törött árboc hegye a vihar korbácsolta tengeren. Voltak-e már más hangok is, egyszer régen, amelyek ilyen kétségbeesetten kiáltottak felém? De hagytam, hogy a kérdést megválaszolatlanul nyelje el a vihar üvöltése.

Ó, végtelen öröm, gondoltam. Fölrepülni az örvénylő káosz tölcsérében, lélegzetvisszafojtva egyensúlyozni a semmi peremén. És a zuhanás, amely ezt követi, törékeny testem apró forgácsokra zúzódása, amikor a csontok piheként repülnek szerte, és a szív végre szabaddá válik.

De amikor megpillantottam a tölcsér száját fölém tornyosulni és benne a szürke villanásokat, melyek, mint őrülten forgó kések közeledtek, végtagjaimat jeges rémület járta át. Tudtam, hogy nem állok még készen. A világ olyan kedves lett hirtelen, mint soha azelőtt.

– Kérem – esdekeltem. De hogy kinek, azt nem tudom.Már késő, Bhagyavati, a halálhozó.De akkor meghallottam őket.Egy gyönge hangot, amely nem volt több, mint halk moraj az üvöltő orkánban. De valamiféle

mély és nyugalmas helyről jött, talán az óceán közepéből, és a hajó vibrált tőle, csakúgy, mint a szívem. Fejük rezzenetlenül emelkedett ki a kavargó vizekből, és a fejdíszként viselt ékszer hidegen csillogott rajta. Vagy talán szemük fénye volt az, amely rabul ejtette tekintetemet.

Nem tudom, mikor kapott fel a tájfun a magasba, és mikor csitultak el a hullámok. Testem súlytalan volt és fényes, betöltötte az énekük hangja.

A tengeri kígyók, melyek egész nap korallzátonyok üregeiben alszanak, melyek csak akkor emelkednek a felszínre, amikor Dhruva, az északi csillag tejszínű fénnyel borítja be az óceánt.

Bőrük, mint a folyékony gyöngyház, nyelvük, mint fényes ezüstfodor. Akiket halandó szeme ritkán pillanthat meg.

Később gyakran kérdeztem: – Miért mentettetek meg?A kígyók soha nem válaszoltak. Létezik magyarázat a szeretetre?

A tengeri kígyók beszéltek nekem először a szigettől. És ezzel még egyszer megmentettek engem.

Biztosan igaz ez? Néha nem is vagyok róla meggyőződve.– Meséljetek még!– A sziget a kezdetektől fogva ott volt – mondták a kígyók –, és az Öreg Hölgy is. Mi, akik

láttuk, ahogy a hegyek sziklakezdeményekből nőni kezdenek a tenger mélyén, akik ott voltunk, amikor Samudra Puri, a tökéletes város elsüllyed az özönvíz következtében, még mi sem ismerjük a keletkezését.

– És a fűszerek?– Öröktől fogva. Aromájuk, mint a shehnai hosszan zengő, hajlított hangjai, mint a madol,

melynek vad pergése fölpezsdíti a vért még a végeláthatatlan óceán túlsó felén is.– És maga a sziget hogy néz ki? És az Öreg Hölgy?– Csak messziről láttuk: szunnyadó, zöld vulkán, vörös homokkal borított tengerpart,

gránitkiszögellések, mint szürke fogak, Éjszaka, amikor az Öreg Hölgy fölkapaszkodik a legmagasabb pontra, olyan, mint egy égő oszlop, Az ő kezei küldik a villámok rajzolatát az égboltra.

– Még sosem akartatok odamenni?– Veszélyes. A szigeten és a partjait mosó vizeken egyedül az ő hatalma érvényesül. Volt

egyszer egy bátyánk, Ratnanag, ő volt az opálszemű, a kíváncsi. Hallotta az éneket, közelebb merészkedett, bár mi figyelmeztettük.

– És aztán?– A bőrét sodorta vissza hozzánk a víz napokkal később, a tökéletes bőrét, amely még akkor is

ruganyos volt, mint a frissen nőtt hínár, és áradt belőle a fűszerek illata. Fölötte, vadul sikoltozva, napnyugtáig körözött egy opálszemű madár.

– A fűszerek szigete – mondtam, és úgy tűnt, hogy végre-valahára nevet találtam vágyaimnak,– Ne menj oda! – könyörögtek a kígyók. – Gyere inkább velünk. Új nevet adunk neked, új

életet. Sarpa-kanya leszel, a kígyóleány. Hátunkon lovagolva átszelheted velünk a hét tengereket. Megmutatjuk neked, hol fekszik az óceán melyén Samudra Puri, várva, hogy elérkezzen az ő ideje. Talán te leszel az, aki fölébreszti álmaiból

Bárcsak korábban kértetek volna erre!A hajnal első, gyönge sugarai csillogtak a vízen. A kígyók bőre áttetszővé vált, fölvette a

hullámok színét. A fűszerek hívó szava föltüzelte a véremet, megállíthatatlanul.Elfordítottam az arcomat a kígyókról abba az irányba, amerre a szigetet képzeltem, ahogy vár

rám.Sziszegésük azonnal szomorú-mérgesre vált. Farkuk fehérhabosra korbácsolja a vizet.– Mindent el fog veszíteni, a bolondja. Látását, hangját, nevét. Talán még saját magát is.– Soha nem kellett volna beszélnünk neki erről. De közülük a legidősebb így szólt:– Így is, úgy is tudomására jutott volna. Nézzétek a fűszerek ragyogását a bőre alatt, ez a

végzete.És mielőtt az óceán vize átláthatatlanul bezáródott volna a feje fölött, megmutatta az utat.Nem láttam többet a tengeri kígyókat.Ők voltak az elsők azoknak a sorában, akiket a fűszerek elvettek tőlem.

Azt hallottam, hogy itt, Amerikában, a vörös-arany híd alatt fodrozódó óceánban is vannak kígyók.

Nem mentem el megnézni őket. Nem szabad elhagynom a boltot. Mégsem ezért. El kell mondanom a valódi okot.

Attól félek, hogy nekem nem fognak előjönni. Hogy nem bocsátották meg soha, amikor a fűszereket választottam helyettük.

Helyére csúsztatom az utolsó edénykét is az ajándéktárgyakat tartalmazó pult alá, és kezemet a derekamra szorítva fölegyenesedem. Időnként próbára tesz ez az öreg test, amelyet Amerikába jövetelemkor öltöttem magamra minden nyűgével együtt. Az Első Anya előre figyelmeztetett minderre.

Egy pillanat alatt végigfut agyamon a többi figyelmeztetése, amelyekben szintén nem hittem.Holnap üresen és fényesre nyalva fogom elővenni az edényt, és még egy darabka levedlett bőr

sem marad mellette, hogy láthassam.Mégis, néha úgy hiszem, hogy megpróbálom: az esti párában kiállok a földnyelv végére, a

kanyargó törzsű ciprusok ligetébe, és a ködkürtök hangja, valamint a fekete fókák kaffogása közepette énekelek nekik. Nyelvemre shalparnit helyezek, amely az emlékezet és a meggyőzés gyógyfüve, és ősi szavakat kántálok. És, még ha nem jönnek is el, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam.

Lehet, hogy megkérem Harount, aki Mrs. Kapadia Rollsát vezeti, Harount, akinek a lépései könnyűek, mint a nevetés, és épp most hangzanak fel az ajtóm előtt, megkérem, hogy vigyen el oda a szabadnapján.

– Kedves asszonyom – mondja, ahogy besiet, magával hozva a fenyőkön átszaladó szél és az akhot illatát, amely utóbbi ráncos, fehér dió, szülőhelye, Kasmír8 hegyeiből. – Ó, kedves asszonyom, vannak híreim a maga számára.

Lába szinte repül a kopott linóleum fölött, alig érintve a talajt. Szája mohó lázban ég.Mindig ilyen volt. Már a legelső alkalommal is, amikor bejött az üzletbe a dölyfös tartású

Mrs. K. mögött, keresett, begyűjtött, cipekedett és hajlongott, de folyton ott tükröződött valamiféle szomorkás vidámság a szemében, amely azt sugallta: nem fogom én ezt sokáig csinálni. És azon az estén visszatért egyedül, és azt mondta:

– Kedves asszonyom, legyen jó, olvasson tenyeremből – és odakínálta nekem fölfelé fordított, kérges kezeit.

– Én nem tudok jósolni – mondtam neki. És valóban nem tudok. Az Öreg Hölgy nem tanította meg erre a mesternőket.– Elveszi a reményt – szokta mondani. – A kedvet, hogy megpróbáld kihozni magadból a

legjobbat. A feltétel nélküli bizalmat a fűszerekben.– Ó, hiszen Ahmad elmondta, hogyan segít neki zöld kártyát kapni, nem, nem, ne rázza fejét,

és Nadzsib Mokhtar, akit épp ki akartak rúgni, és harmadik napon, miután itt járt, és különleges teát adott neki, amelyet föl kellett forralni és meginni, hogy Allah neve legyen áldott (subhanallah), a főnökét áthelyezték messze Clevelandbe, és Nadzsib kerül helyére.

– Nem én segítettem. Az a dashmul volt, a tízgyökerű gyógyfű.De kezeit továbbra is elém tartotta, azokat a megkérgesedett, bizakodó kezeket, amíg végül is

kénytelen voltam rámutatni a bőrkeményedéses párnákra, mondván:– Hogy szerezte?– Ó, azokat? Szenet lapátoltam hajón, amikor idejöttem, és aztán az autójavítóban.Csavarkulcsok, kerékvasak és közben útépítéseken a légkalapácsok és szuroköntés.– És azelőtt?Gyönge reszketés a kezekben. Csönd.

8 Dzsammu és Kasmír szövetségi állam Észak-lndiában. (A szerk.)

– Igen, azelőtt is. A Dal-tavon hajóztunk, nagyapám, apám és én, shikarával szállítjuk az amerikai, európai turistákat. Egyik évben a pénz olyan jó volt, hogy piros selyemmel borítjuk az üléseket.

Nem akartam többet hallani. Már elém tárult a múltja a tenyeréből felém ágaskodó, barázdált és viharsötét vonalakból.

A pult alól kivettem egy doboz chandant, azaz szantálfaport, amely enyhíti az emlékezés fájdalmát. Bársonyos illatát Haroun kezeire hintettem, óvatosan, nehogy megérintsem. Pont az életvonalak fölé.

– Dörzsölje be!Szót fogadott, de úgy, mint aki lélekben nincs is jelen. És amíg dörzsölgette, elmesélte

történetét.– Egy nap elkezdődtek a harcok, és a turisták nem jöttek többet. A felhők, szemük mint fekete

üregek, gépfegyverekkel fölszerelkezve lovagoltak le a hegyekből az ösvényeken, igen, egyenesen Srinagarba, aminek neve sikeres város. Mondom apámnak, Abbadzsannak, hogy el kell mennünk, de nagyapám így szólt:

– Toba, toba, hová is mehetnénk, ez őseink földje.– Csitt – szóltam, eltörölni akarván a vén vonalakat a tenyerében, és szabadon engedni bánatát

a bolt félhomályos légterébe. Fájdalmai ott köröztek a fejük fölött szüntelen, hogy új otthont találjanak maguknak, ahogy azt minden szabadon engedett bánatnak tennie kell.

Még mindig mesélt, akadozó szavai, mint a kicsorbult kő.– Egy éjszaka megjelentek a felhők a tóparti falunkban. Jöttek, hogy elvigyék a fiatal

férfiakat. Abbadzsan próbálta megállítani őket. Lövések. Visszhangoztak a víz fölött. Vér és vér és vér. Még nagyapa is, aki aludt. A shikarán a piros selyem még pirosabb lett. Kívántam, hogy én is, én is…

Ahogy a chandan utolsó szemcséje is beleolvadt a tenyerébe, megrázkódott és elhallgatott. Kábán pislogott, mint aki ébredezik.

– Mit is mondtam?– A jövőt akarta tudni.– Ó, igen. – Olyan szívtépő lassúsággal húzta mosolyra a száját, mintha újra kellene tanulnia a

mikéntjét. – Jók a kilátások, nagyon jók. Nagy dolgok fognak történni magával itt az új hazában,

amerikai földön. Gazdagság és boldogság és talán még szerelem is, egy gyönyörű asszony sötét, lótuszvirág szemmel.

– Ó – mondta egy finom sóhajjal. És még mielőtt megakadályozhattam volna, lehajolt, és megcsókolta a kezemet.– Kedves asszonyom, én köszönöm önnek. – Fürtjei puhán és feketén fénylettek, mint a nyári éjszakai égbolt. Szája érintése, mint a tűz, égette bőrömet, és föllángoló öröme csóvaként futott tova ereimben.

Nem szabad lett volna megengednem neki. De hogyan húzódhattam volna el?Mindent, amitől óvtál engem, Első Anya, mindazt akartam. Hálás ajkait ártatlanul és tüzesen a

tenyeremben, bánatát, mint világító szentjánosbogarakat pislákolva a hajamban.Ugyanakkor a bensőmet ismeretlen félelem markolászta. Egy csöppet magam miatt, de inkább

őmiatta. Igaz, nem látok a jövőbe. De az a kétségbeesett dobolás a csuklójában, a vér sietős áramlása az erekben, mintha tudná, hogy már fogytán az idő…

Hetykén lépett ki a boltból az ijesztő sötétségbe, Haroun, aki nem fél, hiszen én megígértem. Én, aki mindent el tudok intézni, zöld kártyát, előléptetést és lótuszszemű lányokat.

Én, Tilo, a bevándorlók álmainak építőmestere.Ó, Haroun, fölküldtem érted egy könyörgést a távozásod után hátramaradt, recsegő-ropogó

levegőbe. A szantálfa tartsa meg épségben a ragyogást a szemedben. De kintről hirtelen robbanás zaja hallatszott, egy busz kipufogójának hangja vagy tán egy lövés.

Kioltotta az imámat.

Ma boldogan bevallhatom, hogy tévedtem. Már három hónap eltelt, és Haroun napsugár fogait kivillantva mosolyog, és újonnan fölszedett amerikai szóhasználattal közli:

– Kedves asszonyom, nem fogja elhinni nekem. Fölmondtam az állásomat a Kapadia memsaabnál.

Várom, hogy megmagyarázza.– Ezek a gazdag emberek még mindig azt hiszik, Indiában vannak. Úgy bánnak az emberrel,

mint janwaarral, mint állatokkal. Csináld ezt, csináld azt, sosincs vége, aztán ha lekopott cipőd talpa a szolgálatukban, még egy fejbiccentésnyi köszönet sincs.

– Most akkor mi lesz?– Hallgasson ide! Tegnap este a McDonald's-ban ülök, tudja, a Negyedik utcában a Thrifty

Mosoda mellett, amikor valaki vállamra teszi kezét. Fölugrom, emlékszik biztosan, hogy múlt hónapban lövöldözés volt ott, valaki pénzt kért, és nem kap eleget. Allahhoz könyörgök, miközben megfordulok, de csak Mudzsibar az, nagybátyám falujából, Pahalgon közelében. Nem is tudtam, hogy Mudzsibar Amerikában van. Jól megy neki, van néhány taxija, és sofőrt keres. Jó pénz, mondja nekem, különleges ajánlat kasmíri földinek, később talán meg is lehet venni. Azt hiszem, semmi nem olyan jó, mint ha magad ura lehetsz. Így igent mondok, és megyek memsaabhoz elmondani, hogy kilépek. Kedves asszonyom, elhiheti nekem, az arca lila lett, mint a padlizsán. Szóval holnaptól taxit vezetek, feketesárgát, mint a napraforgó.

– Taxit – ismétlem balgán. Jeges szorítást érzek a gyomromban, de vajon miért? – Kedves asszonyom, magának kell megköszönjem, ez a maga csodatévő ereje, de most

jöjjön, nézze meg taximat, itt áll kint. Jöjjön, jöjjön, meglesz a bolt maga nélkül is pár percig.Ó, Haroun, könyörgő szemedben látom, hogy az öröm nem is valódi, ha nem lehet megosztani

valakivel, aki kedves a szívednek, és ebben a távoli országban ki másra számíthatnál. Ezért aztán kénytelen vagyok tilosban járni és kilépni a betonjárdára itt amerikai földön, elhagyni a boltot, amit soha nem szabadna megtennem.

Mögöttem finom felháborodott szisszenés, vagy talán csak a gőz csap föl a föld alól a rácsokon keresztül?

A taxi ott áll, ahogy Haroun megígérte, formás karosszériájával sima és behízelgő, de átjár a hideg tőle, még mielőtt Haroun így szólna:

– Érintse meg! – És én kinyújtom a kezem feléje.Látomás villan föl a szemem előtt, mint valamiféle elrontott tűzijáték. Esti sötétség, az autó

ajtajai nyitva tátonganak, a kesztyűtartó is föltépve, és valaki a kormányra borulva ül. Férfi vagy nő? Vajon a hajfürtjei feketék és izzadt-fényesek, mint a rettegés, ez lenne az az egykoron napsugarasan mosolygó száj, és a bőr valóban zúzódott, sebes, vagy csak az árnyékok játszanak a képzeletemmel? A kép eltűnik.

– Kedves asszonyom, jól van? Az arca szürke, mint régi újságpapír, egyedül vezetni ezt a nagy boltot, túl sok az magának. Hányszor mondtam már, adjon föl hirdetést az India Westben, hogy segédet keres.

– Jól vagyok, Haroun. Gyönyörű ez az autó. De legyen óvatos! – Ó, asszonyom, túl sokat aggódik, mint öreganyám otthon, Indiában. Na jó, tudja mit? Készít

nekem varázscsomagocskát, és legközelebb, ha jövök, beteszem az autóba kabalának. Most mennem kell. Megígértem fiúknak, hogy Akbar kocsmájában találkozunk, és fizetek nekik egy finom khannát.

Mire is volna szüksége…De még mielőtt bármilyen fűszer neve eszembe juthatna, már el is ment. Csak a kocsiajtó

puskalövésszerű csattanása, a motor vidám zümmögése és az enyhe kipufogógázszag a levegőben hordozza a kaland ígéretet.

Tilo, ne ábrándozz!A boltban a fűszerek neheztelése vár rám. Bocsánatukat kell kérjem. De még mindig Haroun

jár a fejemben. Az égettbarna levegőben a nyelvemen rezes utóíz, mint a rémálom, amelyből

kiszabadulsz egy pillanatra, küszködve, nehogy újra elaludj, és ismét visszahullj bele, mégis a pilláid túl nehezek és lecsukódnak.

Talán most is tévedek. Miért nem tudok hinni benne?– Kalo jire – ötlik fel bennem, épp mielőtt a látomás visszatérne megint, vér és összezúzott

csontok, egy elhaló kiáltás, mint vörös fonál fojtogatja az éjszakát. Szereznem kell kalo jirét, a sötét bolygó, Ketu fűszerét, amely megvéd a szemmel veréstől. A fűszert, amely kékesfekete és csillogó, mint a sundarbaní erdő, ahol megtalálták. Kalo jirét, melynek alakja, mint a könnycsepp, szaga nyers és vad, mint a tigrisé, hogy elfedje, ami a sors könyvében van megírva Haroun számára.

Már talán ki is találtad. A kezek azok, amelyek előcsalogatják a bűvös erőt a fűszerekből. Hater gun, úgy nevezik.

Ezért az első dolog, amelyet az Öreg Hölgy megvizsgál, amikor a lányok a szigetre érkeznek, az a kezűk. Ezt szokta mondani:

– A jó kéz nem túl könnyű, de nem is túl nehéz. A könnyű kezek a szél gyermekei, erre-arra repdesnek azok szeszélyei szerint. A nehéz kezekben, amelyeket a saját súlyuk húz lefelé, nincs lélek. Azok csak húsdarabok a kukacok számára, melyek a föld alatt várakoznak.

A jó kéz mentes a barna foltoktól, mert az a rossz termeszét jele. Ha tölcsért csinálsz a kezedből, és fölemeled a nap felé, az ujjak között nincsen rés, amelyen a varázslat vagy a fűszerek kihullhatnának.

Nem hideg és száraz, mint a kígyó hasa, mert a mesternőnek éreznie kell mások fájdalmát. Nem meleg és nedves, mint a várakozó szerető lehelete az ablaküvegen, mert a mesternőnek el kell feledkeznie saját szenvedélyéről.

A jó kéz közepére láthatatlan liliom jele pecsételődött, amely a hűvös erény virága, ragyogó gyémánt az éjszakában.

A te kezeid megfelelnek ennek a litániának? Az enyémek sem.Hogyan lettem akkor mester nő, kérdezheted. Várj, elmesélem.

Attól a perctől kezdve, hogy a legidősebb kígyó megmutatta az utat, fáradhatatlanul, éjt nappallá téve hajtani kezdtem a kalózaimat, amíg a kimerültségtől félholtan össze nem rogytak a fedélzeten, s még arra sem volt bátorságuk, hogy megkérdenék, hova tartunk. Aztán egy este megláttuk a horizonton – füstfoltra vagy tengeri felhőre emlékeztetett. De én tudtam, hogy mi az. Horgonyt vettettem, de többet nem mondtam. És amíg a fáradt legénység szinte önkívületben aludt, belevetettem magam az éjszakai óceánba.

A sziget messze volt, de én bíztam önmagamban. Súlytalanságért esdekelve elénekeltem egy dalt, és oly könnyedséggel szeltem a hullámokat, mintha levegő lettem volna. De a sziget még aprónak látszott, mint az ég felé törő ököl, amikor a dallam elhalt a torkomban. Karom és lábam elnehezült, és nem akartak engedelmeskedni.

Ezeken a vizeken, ahol nálam hatalmasabb varázsló volt az úr, az én erőm semmivé foszlott. Küszködtem és vergődtem, mígnem végre kivonszoltam magam a homokra, összeestem, és őrült, örvénylő álomba zuhantam.

Az álmokra nem emlékszem, de a hangot, amely fölébresztett soha nem fogom elfeledni. Hűvös és érdes volt, egy csipet gunyoros mosollyal fűszerezve, mégis mély, igen mély hang, amelybe szívestül-lelkestül belemerülhetsz.

– Nocsak, mit böffentett fel nekünk a partra a tenger istene ma reggel?Az Öreg Hölgy tanítványai körében, amint a nap glóriát von a feje köré, és ezer színben

csillámlik a pilláin. Így amikor fölkapaszkodtam a térdemre, úgy éreztem, le kell eresztenem homoktól nehéz szempilláimat.

Akkor vettem észre, hogy mezítelen vagyok. A tenger mindent lecsupaszított rólam, ruhákat, varázserőt és egyelőre még az önteltséget is. Lába elé hajított mindentől megfosztva, kivéve ezt az undok barna testet.

Szégyenemben magam elé húztam sótól merev hajamat, hogy elfedjen, összefontam karomat a mellem előtt, és lehajtottam a fejemet.

De ő már vette is le a kendőjét, hogy a vállam köré kerítse. Puha és szürke volt, mint galamb mellén a toll, és áradt belőle a csodás fűszerillat, melynek titkát kívántam itt megismerni. És a kezei. Lágyak, de a bőr rajtuk rózsásfehéres és hólyagos egészen könyökig, mintha régmúlt lángokba merítette volna őket.

– Ki vagy te, gyermek?Ki vagyok én? Nem tudtam megmondani. Nevem már belemosódott a sziget fölött felkelő nap

fényébe, mint csillag a letűnő éjszakába. Csak sokkal később, amikor az emlékezetjavító gyógyfüvekről tanultunk, akkor jött vissza nevem és múltam emléke ismét.

– Mit akarsz tőlem?Bambán bámultam rá, aki ezüstös ráncaival egyszerre tűnt a legidősebb és a legszebb

asszonynak, és csak később jöttem rá, hogy nem abban az értelemben szép, ahogy a férfiak használják ezt a szót. Hangja, amelynek aztán már minden árnyalatát ismertem, édes volt, mint a háta mögött magasodó fahéjfák felől fúvó szél. A hozzátartozás vágya arcul csapott, mint a hullámok, amelyekkel egész éjjel viaskodtam.

Azt hiszem, hogy olvasott a szívemben, ő, az Öreg Hölgy. De az is lehet, hogy mindenkit, aki hozzá jött, ugyanaz a vágy vonzotta ide.

Halkan sóhajtott. A csodálat súlya nehéz tud lenni, most már tudom.– Nézzük csak! – Kezeimet az övéibe fogta, azokba a kezekbe, amelyek – ki tudja, hol – már

megtapasztalták a tűz erejét.Túl könnyű, túl meleg, túl nedves. A kezeim szeplősek, mint az arany lile háta. A tenyerem

olyan, mint amelyben éjfélkor virágba borul a vörös tüskéjű sárkányvér.Az Öreg Hölgy hátralépett, és elengedte a kezem.– Nem.Évről évre lányok ezreit küldik haza a szigetről azért, mert a kezük nem megfelelő. Nem

számít az sem, ha látnoki képességekkel bírnak, vagy ki tudnak lépni a testükből, hogy égi utazásra indulhassanak. Az Öreg Hölgy hajthatatlan.

Évről évre lányok ezrei, akiket cserbenhagyott a kezük, vetik magukat a tengerbe a hazafelé vezető úton. A halak még mindig könnyebb elfogadni, mint az átlagember életét: a főzést, mosást, fürdést az asszonyok tavában és gyermekek világra hozatalát, akik egy napon kirepülnek, miközben szüntelenül az Első Anya emléke kísérti őket, hiszen nála hagyták a szívüket.

Vízi kísértetekké válnak, holt lel kekké ködből és sóból, akik a sirályok hangján sírnak.Én is egy lettem volna közülük, ha nem lettek volna a csontok.Miattuk nem tudott ellenállni az Öreg Hölgy annak, hogy a kezemet ismét az övébe ne emelje.

Miattuk engedte meg, hogy a szigeten maradjak, pedig minden bölcsesség ellene szólt.A jó kezek esetében legfontosabbak a csontok. Simának kell lenniük, mint amilyen a víz

csiszolta kő, és simulékonynak az érintésre, amikor az Öreg Hölgy a tenyeredet a kezei közt tartja, és a fűszereket a közepére helyezi. Tudniuk kell énekelni a fűszereknek.

– El kellett volna küldenem téged – mondogatta később az Öreg Hölgy bánatosan ingatva a fejét. – Tűzhányó kezek voltak azok, füstölgött belőlük a veszély, készen a robbanásra. De nem tudtam megtenni.

– Miért nem, Első Anya?– Te voltál az egyetlen, akinek a kezében a fűszerek visszaénekeltek.

Fahéj

Hadd meséljek most neked a csiliről!A száraz csili, a lanka a legerősebb fűszer. Pattanásvörös héjával a legszebb is egyben. A

másik neve a veszély.A csili a sólyom hangján énekel, mely napszítta, kopár hegyek fölött köröz: én, lanka, a tűz

istenétől, Agnitól születtem. Ujjhegyeiből csöpögtem, hogy megízesítsem ezt az egyhangú földet.Lanka, azt hiszem, hogy leginkább beléd vagyok szerelmes.A csili a sziget kellős közepén terem, egy szunnyadó vulkán belsejében. Amíg el nem érünk

tanoncidőnk harmadik szintjére, nem szabad a közelébe se mennünk.Csili a vörös csütörtök fűszere, a csütörtöké, amely a leszámolás napja. Ez a nap arra késztet

minket, hogy fölemeljük életünk batyuját, és kifordítsuk a tartalmát. Az öngyilkosság és a gyilkosságok napja.

Lanka, lanka. Sokszor görgetem nevedet a nyelvemen. Kóstolgatom csábító csípősségedet.Olyan sokszor óvott minket az Öreg Hölgy hatalmadtól.– Lányaim, csak végső szükségben használjátok. Nagyon könnyű föllobbantani a tüzet. De

kioltani?Ezért állok ellen, lanka, amelynek nevét a tízfejű Ravana vette kölcsön birodalma számára.

Millió ékszer városa, mely a végén porrá égett. Pedig nem is egyszer találkoztam a kísértéssel.Úgy, mint amikor Jagdzsit belép a boltomba.A bolt belső helyiségében, a legfelső polcon terpeszkedik egy lepecsételt üveg, telve vörös

fénycsóvákkal. Egy napon kinyitom majd azt a tartályt, és a csilik pislákolva hullanak a földre. Aztán föllobbannak.

Lanka, tűz gyermeke, a gonosz méltó ellenfele. Azokra az esetekre, amikor nincs más megoldás.

Jagdzsit jön be a boltba anyjával együtt. Félig-meddig anyja mögé húzódik, ujjai annak dupattájához érnek, pedig már tíz és fél éves, és magas, mint a vadon növő bambusz.

– Ó, Jaggi, ne csimpaszkodj rám, mint egy lány, menj, hozzál nekem egy zacskó sabu papadot.

Jagdzsit, a vékony, félős fiú, akinek gondjai vannak az iskolában, mert még csak a pandzsábi9

nyelvet beszéli. Jagdzsit, akit a tanár a leghátsó sorba ültetett a csöpögő nyálú, vizeskék szemű fiú mellé. Jagdzsit, aki megtanulta élete első angol szavát. Idióta. Idióta. Idióta.

Hátramegyek, oda, ahol a fiú zavartan bámulja a papadokkal megrakott polcot, a zacskókon hindi és angol nyelvű hieroglifákkal.

Kezébe nyomom a sabu papadokat, mondván: – A fehér rücskösek azok, látod? Legközelebb már tudni fogod.Félénk szemű Jagdzsit a zöld turbánban, amelyet a gyerekek kigúnyolnak az iskolában, tudod-

e, hogy a neved világhódítót jelent?De az anyja már kiabál:– Mi tart ilyen sokáig, Jaggi, nem találod a papadokat, vak vagy, megőszülök itt, mire

visszaérsz.A játszótéren megpróbálják lecibálni fejéről a zöld turbánt, melynek színe a papagáj

mellényéhez hasonlatos. Ujjaik közé csippentve libegtetik az anyagot, és nevetnek hosszú, nyíratlan haján. És feltaszítják.

Seggfej, ez a második angol szava. És a térde vérzik a salaktól.

9 A pandzsábi a modern indoárja nyelvek északnyugati csoportjába tartozik. Beszélőinek száma 40 és 70 millió között van; India Pandzsáb nevű államának hivatalos nyelve. (A szerk.)

Jagdzsit, aki összeharapja ajkait, hogy a sírás ne törjön ki belőle. Aki fölemeli sáros turbánját, lassan felköti, és bemegy.

– Jaggi, hogy lehet az, hogy te mindig összepiszkítod az iskolai ruháidat, innen egy gomb hiányzik, ott az ingeden meg nézd, mekkora szakadás van, te csibész, azt hiszed, hogy a bőröm alatt is pénz van?

Éjszakánként nyitott szemmel fekszik, és addig bámulja a csillagokat, amíg el nem kezdenek pislákolni, mint a szentjánosbogarak nagyanyja khetijében. Dzsálandhár mellett. Az öregasszony énekelget, miközben saag kötegeket gyűjtöget vacsorára, amelyek olyan zöldek, mint a fiú turbánja. Pandzsábi szavak, kopogósak, mint az eső.

Jagdzsit, visszatérnek-e a képek, amikor végül is kénytelen vagy becsukni a szemedet, mert mi mást tehetnél. A gúnyolódó hangok, a köpködő szájak, a kezek. A kezek, amelyek lerángatják a nadrágodat a játszótéren, miközben a lányok bámulnak.

– Chhodo mainu.– Beszélj angolul, tetű! Hangosabban, nigger jöttment seggfej!– Jaggi, mit nem mondasz, hogy nem akarsz iskolába menni, akkor apád miért dolgozza magát

agyon a gyárban? Két pofon jobb belátásra fog téríteni.– Chhodo.A kasszánál azt mondom neki:– Itt van egy kis burfi, csak neked, nem, nem, asszonyom, gyerekeknek ingyen van. – Nézem,

ahogy mohón beleharap a szegfűszeggel, kardamommal10 és fahéjjal ízesített barna édességbe. Erőtlen mosoly jelenik meg a száján az enyémre válaszul.

Őrölt szegfűszeg és kardamom, Jagdzsit, a leheletedet illatossá teszi. Kardamom, amit ma este szétszórok a szélben teérted. Északi szél röpíti majd, hogy fölnyissa tanárod szemét. És még a pikáns, édes szegfűszeget, a lavangot is, a szánalom fűszerét. Hogy anyád, amikor váratlanul fölpillant a mosóteknő mellől, és haját fáradt arcából félresöpri, mondván „Jaggi, beta, mesélj, mi történt", szappantól habos karjaiba ölel majd.

És a fahéj, üreges sötét kéreg, amelyet észrevétlenül a turbánodba dugok, még mielőtt elindulsz. Fahéj a barátszerző, fahéj, mely melegbarna, mint a bor, találjon neked valakit, aki kézen fog, együtt futkározik és nevet veled, és azt mondja:

– Nézd, ez Amerika, nem is olyan rossz.És a többiek, a kegyetlen kavicsszeműek ellen, fahéj, az ellenségek megsemmisítője, adjon

neked erőt, töltse karjaidba, lábaidba és főleg a torkodba, hogy egy napon elég hangosan tudj nemet kiáltani ahhoz, hogy megütközvén, békén hagyjanak a jövőben.

Amikor túlestünk a megtisztulási szertartáson, és készen álltunk a sziget elhagyására, egyben egyéni sorsunk beteljesítésére, az Öreg Hölgy így szólt:

– Lányaim, itt az idő, hogy új nevet adjak nektek. Hiszen amikor erre a szigetre jöttetek, régi neveteket hátrahagytátok, és mindvégig névtelenek maradtatok. De hadd kérdezzek meg titeket még egyszer utoljára. Egészen biztosak vagytok abban, hogy mesternők akartok lenni? Még nem késő, hogy a könnyebb életet válasszátok. Készek vagytok arra, hogy föladjátok fiatal testeteket, magatokra vegyétek az öregség, a csúfság és véget nem érő szolgálat terheit? Nem bánjátok, hogy soha nem hagyhatjátok el a helyet, ahová a sors vet benneteket, legyen az bolt, iskola vagy gyógyítóhely? Készek vagytok arra, hogy a fűszereken kívül soha senkit ne szeressetek többet?

Körülöttem tanonctestvéreim, még vizesen az Öreg Hölgy által rájuk öntött tengervíztől, csöndben álltak, finoman reszketve. És úgy tűnt nekem, hogy közülük a legszebbek sütötték le a szemüket a leghosszabb ideig.

Ó, most láttam csak igazán, hogy a hiúság milyen mélyen van beágyazódva az emberi szívbe, a hiúság, amely a szeretetlenségtől való félelem másik arca.

10 A kardamom Dél-Indiában őshonos fűszer, egy évelő gyömbérféle illatos termése, mely hatásos hányinger, fejfájás ellen. Fekete, fehér és zöld színe is lehet. (A szerk.)

De azon a napon én, aki az Öreg Hölgy legjobb tanítványa voltam – gyors a varázslatok és énekek elsajátításában, a fűszerekkel való társalgás megkezdésében, beleértve még a legveszélyesebbeket is, gyakran hajlamos az önteltségre és türelmetlenségre, – félig sajnálkozva, félig pedig gúnyosan végigmértem társaimat.

Bátran az öreg Hölgy szemébe néztem, és azt mondtam: – Én készen állok.Én, aki nem voltam szép, úgy gondoltam, hogy nincs sok vesztenivalóm.Az Öreg Hölgy pillantása szúrt, mint a tövis. De csak annyit mondott: – Rendben van. – Majd egyenként magához szólított minket.A tengeri párán keresztül a sziget körénk terítette gyöngyházfényét. Az égen szivárvány ívelt

keresztül. Minden lány letérdelt, és lehajolva hozzá, az Öreg Hölgy a homlokára írta új nevét. Ahogy beszélt, a lányok vonásai elmosódtak, és valami új jelent meg az arcukon.

– Ezentúl téged Aparadzsitának hívjanak, mint a virágot, melynek nedve a szemhéjra kenve győzelemre vezeti az embert.

– Te Pia leszel a pial fa után, amelynek a hamuja a végtagokra simítva életerőt kölcsönöz. – És te…De én már választottam. – Első Anya, az én nevem Tilo lesz. –Tilo?– Bosszúság sugárzott a hangjából, és a többi tanítvány riadtan kapta föl a fejét.– Igen – mondtam, és bár én is rémült voltam, megkeményítettem a hangomat, nehogy

eláruljon:– Tilo, a Tilottama rövidítése.Ó, mennyire naiv voltam, amikor azt hittem, hogy szívem titkait elrejthetem az Öreg Hölgy

elől, éppen előle, aki később megtanított belelátni mások szívébe. – Az első perctől fogva, hogy idejöttél, nem voltál más, csak bajkeverő, a szabályok

felrúgója. Már az első találkozásunkkor el kellett volna zavarnom téged innen.Azóta sem értem, hogy aznap miért nem volt mérgesebb az Első Anya. Talán a saját

leánykorát látta visszatükröződni az én konok személyemben?A fügefa ágairól összetapadt haj csomóként lecsüngő gyökerek zizegtek a könnyű szélben.

Vagy talán csak ő sóhajtott?– Tudod, mit jelent ez a név?Vártam ezt a kérdést. Készen álltam a válasszal.– Igen, Első Anya. Til a Vénusz bolygó hatalma alatt álló szezámmag, aranyló barna, mintha

éppen csak megérintette volna a láng. A virágja olyan kicsi, egyenes és hegyes, hogy az édesanyák azért imádkoznak, bárcsak leányuknak ilyen formájú orra lenne. Til, amely megőrölve és szantálfával krémmé keverve szív és máj betegségeket gyógyít, til, mely saját olajában megpirítva visszahozza a fényt annak, aki elvesztette érdeklődését az élet iránt. Én leszek Tilottama, a til esszenciája, életadó, az egészség és remény helyreállítója.

Nevetése olyan, mint a lépések súlya alatt ropogó száraz levél hangja.– Az biztos, hogy önbizalomban nincs hiány nálad, lányom. Fölvenni a legszebb apsara nevét

az Esőisten, Indra udvarából! Tilottama a legkecsesebb táncos, asszonyok éke. Vagy talán nem tudtad?

Lehajtom a fejemet. Egy percre megint az a tudatlan ifjonc vagyok, mint az első napomon itt a szigeten, tengervíztől nedves, csupasz, az éles és csúszós köveken bukdácsoló, Mindig meg tud szégyeníteni. Ezért képes lennék gyűlölni, ha nem szeretném annyira őt, aki valóban az első anya volt számomra, aki már föladtam minden reményt az anyai szeretet iránt.

Ujjai, leheletkönnyűek, a hajamban. – Ó, gyermekem, te már eldöntötted, igaz? De ne feledd, amikor Brahma megtette Tilottamát

Indra udvarának legfőbb táncosává, figyelmeztette rá, hogy szerelmét ettől kezdve férfinak nem, csak a táncnak adhatja.

– Igen, Anyám – nevetek a sikeren fölbuzdulva, a megkönnyebbüléstől meg a megvívott és megnyert csata miatt érzett diadal okán, miközben számat az Öreg Hölgy papírszerű tenyerére tapasztom:

– Hát én ne ismerném a szabályokat? Nem tettem le én is a fogadalmakat?És most a homlokomra írja az új nevemet. A mesternőnevemet, végre és örökre, hiszen annyi

mindenki voltam én már. Az igazi nevemet, amelyet senki más nem tudhat meg, csak tanonctestvéreim. Az ujja hűvös, és olajozott simasággal siklik. A levegő megtelik a tilszemek tiszta, fanyar illatával.

– Ne feledd el azt sem, hogy Tilottama, aki engedetlenné válik, végül bűnbe esik. Arra van kárhoztatva, hogy a földön kell leélnie hét halandó életet. Hét halandó életet betegséggel és öregséggel, amikor is az emberek iszonyattal fordulnak el tőle, látván kifacsarodott, leprás végtagjait.

– De én nem fogok megbotlani, Anyám.Nyoma sincs bizonytalanságnak a hangomban. A szív telve van szenvedéllyel a fűszerek iránt,

a fülembe cseng közös táncunk muzsikája. A vérem pezseg együttes erőinktől.Nincs szükségem egyetlen szánalmas halandó férfi szerelmére sem,Hiszek ebben. Teljes szívemmel.

Görögszéna11

Add a kezed! Nyisd ki, majd csukd össze! Érezd! Kavicskeménységű görögszéna szorosan zárva a tenyeredben, színe, mint a homok az öreg patak medrében. De ha vízbe teszed, szabadon kivirágzik.

Harapj rá a duzzadt magokra, és érezni fogod keserédességét. A vadon növő hínár íze, szürke libák gágogása. A görögszéna napja a kedd, amikor a levegő zöld, mint a moha eső után. Fűszer azon napokra, amikor peepul levelekből font takaróba akar burkolódzni és történeteket mesélni, mint a szigeten. Ez a hely persze kivétel, mert nincs kinek mesélni.

Görögszéna, a te segítségedet kértem, amikor Ratna jött hozzám égő fájdalommal a méhében, mely férje kalandozásainak öröksége. És amikor Ramaswamy elfordult húsz éve vele élő asszonyától új gyönyörök után kutatva.

Hallgasd a görögszéna dalát: friss vagyok, mint a folyami szél a nyelveden, vágyakat ültetek a terméketlenné vált talajba.

Igen, téged hívtalak, amikor Alok, aki a férfiakat szereti, megmutatta nekem a bőrén mohó, éhes szájként fölnyíló sebeket, és azt mondta:

– Azt hiszem, ez már az.És amikor Binita fölemelte hozzám megperzselt virághoz hasonlatos arcát. Binita, ólomgolyó

méretű csomóval a mellében, amely miatt a doktorok szerint vágni kell, és a férje riadt tekintete, ahogy föl s alá járt a boltban mondogatva:

– Mit tegyek most, kérem?Én, a görögszéna, amely ismét édessé teszi a testet, készen a szerelemre.Görögszéna methi, foltos magok, amelyeket először a világ legöregebb asszonya, Shabari

vetett el. A fiatalok szidalmaznak téged, azt hiszik, soha nem lesz rád szükségük.Ám egy napon… Hamarabb, mint hinnék.Igen, mindenkinek. Még a bougainvillea12 -lányoknak is.

A bougainvillea-lányok csapatban jönnek, mint a szitakötők délben. Váratlan nevetésük végigmorajlik a testemen. Meleg, sós hullámok, melyek beléd fojtják a lélegzetet, és lehúznak a mélybe. A lányok keresztüllibbennek a bolt dohos sötétjén, mint csillogó porszemek a fénykévében. Most először önt el a szégyen, és azt kívánom, bárcsak minden ragyogó új lenne.

A bougainvillea-lányok haja fényes, mint az ébenfa, sietős fonatokba tekerve. Vagy hegyi patak vizeként fodrozódik büszkén magasba emelt arcuk körül, mely olyan magabiztos, hogy rögtön tudod, soha semmi rossz nem történt még velük.

Zörgős karpereceket viselnek a szivárvány minden színében, és fülbevalókat, melyek finom nyakukhoz verődve hintáznak. Lábuk fényes, keskeny sarkú cipőkben boltosodik. Ó, azok a hosszú léptű lábak! Festett körmeik vörösek, mint a bougainvillea virágai. És ajkuk is.

Nem nekik való a rizs-liszt-bab-kömény-koriander unalma. Ők pisztáciát akarnak a pulaóhoz és mákot a rogan joshhoz, melyet majd szakácskönyv segítségével készítenek el.

A bougainvillea-lányok nem látnak engem, még akkor sem, amikor fölemelik a hangjukat, hogy megkérdezzék:

– Hol van az amchur? – És: – Friss a rasmalai, biztos benne? – Feketerigó-hangocskák, élesek, mintha csak süketekhez vagy gyengeelméjűekhez szólnának.

Egy pillanatra elönt a méreg. Ostobák, gondolom. Vak, rebegő, kifestett szemek. Kezem ökölbe szorul a babérlevél körül, melyet olyan hanyagul a pultra dobtak.

11 A görögszéna (vagy lepkeszeg) erős illatú fűszernövény (Trigonella foenum graecum) a pillangósok (Papillonaceae) családjából. (A szerk.)12 A bougainvillea /ejtsd bugenvillea/ Brazíliából származó, rózsaszín, üvegházi dísznövény azonos nevű francia utazóról (A szerk.)

Császárnét csinálhatnék belőlük. Tengernyi olaj és méz, hogy fürödjenek benne, fényes cukorsüveg-paloták. Ha a vízijácint levelét a tenyerükre fektetném, hatására érintésük arannyá változtatna mindent. A lótusz gyökeréből készült kenőcs a mellbimbóra kenve mindent férfit a lábuk előtt heverő rabszolgává tenne. Ha akarnám.

Vagy megtehetném, hogy…Olyan különlegesnek hiszik magukat. A szerencse leányai, akiket ő magasra emel, hogy a baj

közelükbe se férkőzhessen. De egyetlen csöpp diónedv mandragórába csöppentve, miközben nevüket suttogod fölötte, és…

Összetört babérlevél pora, mint a füst hullik ki az öklömből. Bensőm rejtekéből kieresztett karmú tigrisként bújik elő a kívánság.

Rózsaszirmot és kámfort forralok majd, és pávatollat őrlök bele. Varázsszavakat mormolok, és egyszeriben megszabadulok ettől az álarctól, amelyet a sziget elhagyásakor vettem magamra. Ez az álca, mint levedlett kígyóbőr hullik majd a lábamhoz, és én rózsaszínűen, újként és nedves-fényesen emelkedem ki. Gyémántos lepelbe burkolva. Tilottama, a legeslegszebb, aki számára ezek a lányok olyanok lesznek, mint a sár, amelyet a lábunkról kaparunk le, mielőtt átlépjük a küszöböt.

Körmeimet a tenyerembe mélyesztem. A vérrel együtt jön a fájdalom is. És a szégyen– Ki leszel téve a kísértésnek – mondta az Öreg Hölgy, mielőtt eljöttem. – Különösen te

azokkal a lávakezeiddel, amelyek olyan sokat akarnak az élettől. Lávaszívedet olyan könnyen tölti be a gyűlölet, irigység és a szenvedélyes szerelem. Emlékezz rá, hogy mire kaptad a hatalmadat!

Bocsáss meg, Első Anya!Bűnbánó kezeimet a szárimba törlőm. Szárim öreg, pecsétes és foltozott, hogy megvédjen a

hiúság bűnétől, amely belülről feszíti a koponyám falát, forrón, mint a gőz. Kilélegzem, vörös köd. És amikor beszívom a levegőt, belekapaszkodom a fűszerek illatába. Tiszta, erős, józan. Megint látni enged.

Ezért megáldom őket, az én bougainvillea-lányaimat. Megáldom gömbölyű könyöküket, csípőjük ringását selyem salwaarjaik alatt, Calvin Klein farmerjaikat. A megbánás hevével megáldom nedves tenyerük vonalát, ahogy a citromos savanyúsággal teli üveget a fény felé tartják, és a patra levéllel teli konzerveket, amelyet ma este fognak megsütni vőlegényük vagy szeretőjük számára, mivel ők, a bougainvillea-lányok, mindig ifjú házasok, vagy talán sohasem lesznek azok.

Hunyorítok a szememmel, és látom őket este: a fények letompítva, éjszínű selyempárnák parányi tükrökkel kihímezve. Talán finom zene is szól a távolból, szitár vagy szaxofon.

Emberüknek vajtól illatozó biriyanit szolgálnak fel, hűvös tálakban raitát, görögszénával ízesített patrát. Desszertnek aranyló méztől csöpögő gulab-jamunt, színe, mint a sötét rózsa.

A férfiak szeme is sötét árnyalatúra vált, mint a rózsáké a viharos égbolt alatt.Később a nők szája nedves, vörös O formára nyílik, mint amikor a jamunt ették, a férfiak

légzése forró és szabálytalan lesz, emelkedik, süllyed, és emelkedik ismét, kiáltásba torkollva.Mindent látok. Olyan gyönyörű, olyan rövid, és ezért szomorú.Hagyom, hogy az irigység elpárologjon belőlem. Ők csak követik természetük parancsát, a

bougainvillea-lányok. Ahogy én is, minden jó tanács ellenére követtem az enyémet.Az undok, zöld irigység már a múlté. Mind. Majdnem.Minden tétel után, amelyet beütök a gépbe, egy jóakaró gondolatot küldök. A babérleveleket –

új csomagot, barna széleik ropogósak és épek – ingyen adom.Az én bougainvillea-lányaimnak, akiknek a teste az ágyban sáfrányfényű, akiknek a szája az

én görögszénámtól, elachomtól, paanomtól illatos. Akiket én alakítottam. Pézsmaillatúra. Termékenyre. Ellenállhatatlanra.

Késsel a matracom alatt alszom. Már olyan régóta így van ez, hogy az a kis púp, amely a nyele miatt éppen a bal vállam alatt kitüremkedik, ismerős és megszokott, mint szerető kezének nyomása.

Tilo, mondhatom, szép, hogy szeretőkről beszélsz.

Szeretem azt a kést (nem nevezhetem sajátomnak), az Öreg Hölgytől kaptam.Emlékszem arra a napra: pillangószárnyak fojtott narancsszínben és szomorúsággal teli

levegő. Ő minden mesternőnek adott búcsúajándékot. Egyesek furulyát kaptak, mások füstölőtartót, megint mások szövőszéket. Néhányuknak tollat adott.

Csak én kaptam kést. – Hogy tiszta és csiszolt maradj – mondta csak az én fülem számára hallhatóan, amikor a

tenyerembe csúsztatta. A kés hideg volt, mint a tengervíz, ruganyos élű, mint a vulkán oldalán magasan növő jukka levele. Amikor lehajoltam megcsókolni az élét, a kés ajkaimra zümmögte fémes késénekét.

– Hogy visszatartson az álmodozástól.Kés, amely elvágja a múlt és jövő horgonyköteleit. Amely mindig a jelen tengerén

ringatódzva tart. Minden éjjel a kigöngyölített ágyneműm alá csúsztatom, minden reggel kiveszem, és hálával

teli gondolattal beburkolom. A csípőmön viselt erszénybe teszem, mert a kés másra is használható.Mindegyik veszélyes.Tűnődhetsz azon, hogyan is néz ki egy ilyen kés.Egészen hétköznapi, mert a legnagyobb varázslatnak ilyen a természete. A legnagyobb

varázslat mindennapi életűnk magja, pislákoló tűz, bárcsak lenne rá szeműnk, hogy lássuk. Hát így. Az én késem akármelyik olcsó áruk boltjában megvásárolható, legyen az a Thrifty, Pay Less vagy Safeway, fanyele simára kopott az izzadságtól, lapos és sötét pengéje már nem fényes többé.

De milyen jól vág.

Ha azt kérdezed tőlem, hogy mennyi ideig éltem a szigeten, nem tudok rá válaszolni, mert azon a helyen az idő jelentése megváltozott. Napjaink sietség nélkül teltek, mégis minden perc sürgető volt, mint ahogy a sebes folyóban pörgő-forgó virágszirom halad a tenger felé. Ha nem ragadtuk meg a percet, nem tanultunk a fölkínált leckéből, akkor örökre elveszett a számunkra.

A lecke, amelyet a szigeten elsajátítottunk, meglepő lehet számodra, mert bizonyára azt hiszed, hogy mesternőéletünk tele volt egzotikummal, titokkal, drámával és veszéllyel. Ezek persze jelen voltak, hiszen a fűszerek hatalma, miközben annak elsajátításán fáradoztunk, hogy miként lehetne saját szolgálatunkba állítani azt, egyetlen szempillantás alatt elpusztíthatott volna minket is, ha rosszul alkalmazzuk.

De időnk nagy része hétköznapi tevékenységgel telt, söpörtünk, varrtunk, lámpabelet sodortunk világításhoz, vad spenótot gyűjtöttünk, csapátikat sütöttünk, és egymás haját fontuk. Megtanultuk, hogyan lehetünk tiszták és szorgalmasak, és miként tudunk együtt dolgozni, megvédeni egymást, ha lehet, az Öreg Hölgy haragjától, akinek a nyelve olyan csípős volt, mint a csalán. (De ha most visszagondolok, elbizonytalanodom. Vajon igazi volt-e az a harag, vagy csak álca annak érdekében, hogy közösséggé formáljon minket?) Mindenekelőtt megtanultuk szavak nélkül is megérezni testvéreink bánatit, és szavak nélkül megvigasztalni őket. Ilyen módon életünk nem sokban különbözött azoknak a lányoknak az életétől, akiket otthon hagytunk a szülőfalunkban. Bár akkoriban sokat dohogtam, mert ezt a fajta munkát időpocsékolásnak gondoltam (én, aki lenéztem mindent, ami hétköznapi, és úgy éreztem, hogy többre születtem), manapság néha eltűnődöm rajta, hogy nem ez a képesség volt-e a leghasznosabb azoknak a sorában, amelyeket a szigeten elsajátítottam.

Egy napon, amikor már régóta a szigeten voltunk, az Öreg Hölgy fölvitt minket a szunnyadó vulkán kráteréhez, és azt mondta:

– Mesternők, megtanítottalak benneteket mindenre, amit tudok. Egyesek közületek sokat tanultak, mások keveset. És néhányan keveset tanultak, de úgy gondolják, hogy sokat tudnak.

Ennél a pontnál a pillantása rajtam állapodott meg. De én csak mosolyogtam, és ezt csupán csipkelődő viccei egyikének tudtam be. Hiszen nem én voltam-e a legügyesebb az összes mesternő közül?

– Többet nem tehetek értetek – mondta, és figyelte, ahogy mosolygok. – Most el kell döntenetek, hogy hová fogtok menni.

Az éjszakai szél beburkolt minket a sötétség sejtelmes illataival. Fekete láva pora szűrődött át a lábujjaink között. A vulkán pereme csigavonalban emelkedett a magasba körülöttünk. Csöndben üldögéltünk, és a jövőről elmélkedtünk.

Az Öreg Hölgy átvette tőlünk az ágakat, amelyeket korábban adott nekünk, hogy hozzuk magunkkal, és rácsos legyezőt font belőlük. Hogy milyen ágak voltak ezek, azt nem tudtuk. Még mindig sok olyan ismeret volt, amelyet nem adott tovább nekünk. Addig lengette a legyezőt a levegőben, míg annak örvénye kődbe burkolt minket.

– Nézzétek! – mondta.Keresztülhasítva a tejfehér ködön, a képek egymást követve sorjáztak, a kontúrok élesek és

fényesek voltak.Ezüstszínű üveggel borított felhőkarcolók egy óceánszélességű tó partján, férfiak és nők

bundában, amely fehér, mint a járdákat borító hó, kelnek át az úttesten, elkerülve minden sötét bőrűt. Barna cukor lányok vékony, élénk színű ruhákban, rúzsosan, lerobbant külvárosi verandáknak támaszkodva, kuncsaftokra várnak. Márványpalota, falaiba üvegszilánkok ágyazva, amelyek egy ember tenyerét csíkokra szaggathatják. Kátyús út mellett sorakozó koldusok, lötyögő bőrük nem képes szúrós csontjaikat összetartani. Egy asszony berácsozott ablakon keresztül bámul egy számára elérhetetlen világot, miközben homlokán házassági sindur nyomasztó pecsétje, mint véres érme. Keskeny macskaköves utcák, csukott zsalus házak, férfiak fezben13 medjool datolyát esznek, és dühösen sziszegnek hitetlen kutyát, valahányszor egy indiai arra halad.

Körülöttünk mindenfelé a gyűlölet szaga, amely megegyezik a félelemével, és mindent uraló, mint a megperzselődött hús bűze.

– Toronto – mondta az Öreg Hölgy. – Kalkutta, Rawalpindi, Kuala Lumpur, Dar es-Salaam.Kiégett utcai lámpák, berácsozott kirakatok, fekete betűkkel telemázolt téglafalak szegte

sikátorok. Esküvői baldachin, a shehnai síró hangja, gyereklány menyasszony shararába öltözve először pillantja meg a hajlott hátú, ráncos embert, akinek az apja eladta. Turbános kulik darut isznak, és a fedetlen kanális mellett kártyajátékot játszanak. Textilüzemek, melyek keményítőtől, izzadságtól és bevándorlórazziáktól bűzlenek, és ahol asszonyokat megbilincselve és sírva zsuppolnak teherautókra. Gyerekek köhögve és vakon küszködve ébredeznek a tüdejüket perzselő gázszagra. Mocskos gazember hindusztáni. Nyomorult hülye. Pakisztániak haza. Fekete emberek poros dashikiban peckesen lépdelnek a forró utcákon, bebámulnak a légkondicionált indiai üzletek síküveg ablakain, Lökdösődő, éneklő tömegek elefántfejű istent cipelnek a szennyező anyagoktól síkos óceánhoz.

– London, Dhaka, Hasnapur, Bhopal, Bombay, Lagos.Kétségbeesett barna arcok tekintenek ki ránk anélkül, hogy látnának, vagy tudnának rólunk, és

hívnak minket. Visszanézünk, némán, sokkolva.Mindig is tudtuk, hogy nehéz lesz elhagyni ezt az asszonyok szigetét, ahol a langyos eső úgy

hullott ránk, mint a gránátalma magja, ahol madárdalra ébredtünk, és az Első Anya énekére aludtunk, és ahol a kék lótusz színében pompázó tóban szégyenérzet nélkül úszhattunk ruhátlanul. Fölcserélni az emberek világára, amelynek kíméletlen voltára még emlékeztünk. De ennyire nehéz?

– Los Angeles, New Jersey, Hongkongi. – Colombo, Szingapúr, Johannesburg. A jelenések továbbra is ott derengtek füstölgő kontúrjaikkal, beleégetve lenyomatukat a

szemünkbe.Végül is a mesternők, fojtott és kétségekkel teli hangon, elkezdtek választani a látomások

közül, melyek a keserűséggel átszőtt levegőben lebegtek, Mi mást teltettek volna?– Talán én elmegyek ide, Első Anya.

13 A fez (Fez marokkói város nevéből) elsősorban mohamedánok viselet: többnyire vörös posztóból készült, csonka kúp alakú bojtos fejfedő. (A szerk.)

– Én meg ide.– Első Anya, én túlságosan félek, válasszon helyettem! És ő odafordítva a fejét kijelölt minden mesternőnek egy helyet, ahová vágyakozott vagy

vágyakoznia kellett volna: a helyet, ahol élete hátralévő részét tölteni fogja, mely felé a természete hajtotta.

– Dubai, Asansol, Vancouver, Iszlámábád. – Patna, Detroit, Port of Spain.Már csak néhány kép maradt az éjvégi levegőben, amelyek közül választani lehetett.Én még nem szóltam egy szót sem. Vártam, de hogy mire, azt nem tudtam.Ám akkor megpillantottam. Eukaliptusz és sárga fenyősorok, oroszlánszőr színűre szikkadt fű,

csillogó üvegek, csiszolt vörös fenyő, a kaliforniai gazdagok villái bizonytalanul egyensúlyozva a nyughatatlan hegyeken. Miközben figyeltem, a képek átváltottak összenyomott gabonapelyhes dobozokként egymásra halmozott, kormos bérlakásokra, ahol a közelben szutykos gyerekek kergetőztek betontörmelék és szögesdróthalmok között. Majd az éjszaka hálóként ereszkedett alá, és szakadt felöltős férfiak gyülekeztek fémhordóban gyújtott tüzek körül. A távolban víz emelkedett és apadt gúnyos sötéten, és a hidak csúcsán égtek a pazar, elérhetetlen fények.

És alant az ólommal mérgezett erezetű anyaföld várakozott türelmetlenül, hogy végre lerázhasson magáról minden mocskot.

Még mielőtt az Öreg Hölgy megszólalhatott volna, már tudtam a hely nevét. Oakland, a másik öböl szegélyezte város. Az enyém.

– Ó, Tilo, – mondta. – Meg kell, adjam neked, amit kérsz, de gondold meg, fontold meg! Jobb lenne, ha egy indiai települést választanál, vagy egy afrikai piacvárost. Bármely más helyet a földön: Katar, Párizs, Sydney, Kingstown, Chaguaramas.

– Miért, Első Anya?Sóhajtott, majd elfordította a tekintetét, most először nem nézve a szemembe. De vártam,

amíg megszólal:– Rossz előérzetem van.– Többet látván, mint amennyit kimondott, az Öreg Hölgy háta fáradtan görnyedt meg a tudás

súlya alatt. Én viszont a fiatalság makacsságával a sziklaperem szélén kívántam egyensúlyozni, ott, ahol a gyermekláncfű ver gyökeret.

– Ez az egyetlen hely számomra, Első Anya – mondtam neki, és pillantásom fogva tartotta a tekintetét mindaddig, amíg meg nem szólalt:

– Menj hát, úgysem tudlak visszatartani. Én, Tilo, akinek vad öröm hulláma borította el a gondolatait, győztem, győztem.

Az éjszaka utolsó óráiban farakást készítettünk a vulkán közepébe, hogy készenlétben álljunk. Körbetáncoltuk, és Shampatiról, a mítosz és emlékezés madaráról énekeltünk, aki belevetette magát a tűzbe, és újjászületett hamvaiból, ahogy mi is tenni fogjuk. Én voltam a sorban az utolsó, és ahogy körbejártuk a máglyát, mesternő testvéreim arcát figyeltem, Alig rebbent meg a szemük, amikor az Öreg Hölgy egyetlen szavára a farakás lángra kapott.

Shampati tüze, Az első pillanattól kezdve, hogy a szigetre betettük a lábunkat, hallottuk a pletykákat, láttuk az Első Anya házának szemöldökfájába és ajtófélfájába pecsételt bűvös jeleket a madár föltámadásáról, ahogy tűzcsőrét meredeken az ég felé szegezve fölfelé tart. Csak egyetlen, a mesternők számára tiltott helyen, az Öreg Hölgy alvókamrájának ajtaján szerepeltek a jelek megfordítva, a madár örökre beleveti magát a kegyetlen lángok közepébe. Nem mertük megtudakolni, hogy ez mit jelent.

De egy nap elmondta nekünk.– Figyeljetek jól, mesternők. Nagy ritkán egy-egy mesternő föllázad, és önteltté válik, nem

látja el a feladatát, ezért vissza kell hívni. Figyelmeztetést kap, amely után három napja marad, hogy az ügyeit elrendezze. Akkor Shampati tüze ismét föllángol miatta. De ezúttal mindent teljes

valójában átél, a perzselődést, az aszalódást, a lángok pengenyelveit, ahogy testét darabokra vágják. Sikoltozva érzi a csontjai összeroppanását, bőrének fölhólyagosodását és fölrepedését kísérő szagokat a levegőben.

– És aztán?Az Öreg Hölgy megvonta a vállát, széttárta kezeit, amelyen a tenyér vonalai összeolvadtak,

aminek a látványa ismét elgondolkodtatott, hogy vajon miért?– A fűszerek döntenek. Néhány mesternő visszatérhet a szigetre tanulni és dolgozni megint.

Másoknak ez jelenti a véget, a porladó szén, az utolsó kiáltás, mint szakadt pókháló lengedezik a levegőben.

Eszembe idéztem mindezt, ahogy figyeltem mesternő társaimat. Egyik a másik után sétált be a tűzbe, és amikor elérték a közepét, eltűntek. Ahogy figyeltem a megüresedett levegő vibrálását ott, ahol még egy perccel ezelőtt volt valaki, olyan mély bánat tört rám, amelyet sose gondoltam volna, hogy érezni tudok. Mindig tartottam a távolságot a szigeten töltött évek alatt, tudván, hogy ez a nap egyszer el fog következni. És mégis, amikor belopództak szívembe ezek az áttetszően izzó asszonyok-lányok, tiszták, mint az alabástrom, az utolsók ezen a földön, akik megtudhatták, hogy ki vagyok én, és ez milyen érzéssel tölt el.

Amikor rám került a sor, behunytam a szememet. Hogy féltem-e? Elhittem, amit az Öreg Hölgy mondott nekünk:

– Nem fogtok égni, nem éreztek majd fájdalmat. Fölébredtek az új testetekben, mintha az mindig is a tietek lett volna.

Nem tükröződött fájdalom testvéreim arcán, mielőtt eltűntek volna. Mégis nehéz volt rövid létezésem során immár harmadszor szembenézni mindannak a teljes elvesztésével, ami számomra addig az életet jelentette.

És olyan messzire kerülni. Olyan messzire. Erre eddig nem is gondoltam. A sziget és Amerika között egy világmindenség húzódott.

A könyökömön leheletfinom érintés.– Várj, Tilo!A füst fátyolán keresztül, az a csillogás a szemében. Vajon könnyek voltak? És a szúró

fájdalom a szívemben, mi volt ez?Majdnem kimondtam: Anyám, vedd vissza a hatalmamat. Hagyd, hogy itt maradjak veled. Mi

jelenthet nagyobb boldogságot, mint szolgálni azt, akit szeretek.De az évek és napok, a pillanatok, amelyek kérlelhetetlenül erre g helyre hajtottak, és azzá

tettek, aki vagyok, nem engedték.– Tilo, leányom – mondta az Öreg Hölgy, és az arca elárulta, hogy saját szívében éli át az én

vívódásomat –, a legtehetségesebb, a legnagyobb bajkeverő, a legjobban szeretett Tilo, akiben lángol a lelkesedés, hogy Amerikába utazzon, hadd adjak neked valamit!

És ruhájának redői közül kiemelve a nyelvemre helyezett egy szelet gyömbérgyökeret, a buja sziget gyömbérét, hogy szívemet állhatatossá, fogadalmaimat szilárddá tegye.

A gyömbér átható csípése volt az utolsó íz a nyelvemen, amikor Shampati tüzének magjába besétáltam. Lángnyelvek nyaldosták álomszerűén olvadó bőrömet, lángujjak zárták le szemhéjamat.

És amikor egy örökkévalóság vagy talán csak egy lélegzetvételnyi idő múltával Amerikában egy hamuágyon fölébredtem, a bolt körvonalai, mint valamiféle védőburok lassan szilárdultak körülöttem, és a fűszerek a polcokon pedáns rendben sorakozva vártak rám, akkor te voltál az első karakán és aranyló íz a torkomban, gyömbér.

Amikor az ég arzénvörösre vált a napnyugtától és a szmogtól, valamint a buszmegálló közelében álló ványadt pálmafa szakadt árnyéka a bejárati ajtómra vetül, tudom, hogy itt az idő bezárni.

Kihajtogatom a zsalukat, és helyükre csúsztatom őket, eltakarva a himlőhelyes sápadt hold karéjának tükörképét. A szürke kirakati üvegen, amely a bolt egyetlen tükre, arcom árnyéka ott lebeg még egy pillanatig. Becsukom a szemem, és arrébb megyek.

Amint a mesternő fölveszi mágikus mesternőtestét, többé nem szabad megpillantania tükörképét. Ez a szabály nem okoz fájdalmat nekem, hiszen anélkül is, hogy látnám, tudom, mennyire nem vagyok szép. De ezt is elfogadtam.

Eltűnődhetsz rajta, hogy ez vajon mindig így volt-e.Nem.Ó, az az első ébredés a néma boltban, a nedves cement szaga, ahogy folyt le a falakon, a

testemen. És amikor fölemeltem a karomat, nehezen a lötyögő bőrtől, éreztem, ahogy formálódik bennem a rémült kiáltás, mint sötét üreg a mellemben. Ó, csak ezt ne, csak ezt ne! Térdem remegést, amint föltápászkodtam, a fájdalom, ahogy belehasított kezem eldeformálódott csontjaiba.

Az én gyönyörű kezem.A harag, melynek másik neve a megbánás, mint a bozóttűz futott szét bennem.De hiszen nincs, akinek szemrehányást tehetnék Az Öreg Hölgy százszor is figyelmeztetett

bennünket.Ó, ostoba Tilo, mindig elsietve véled azt, hogy mindenkinél okosabb vagy.Egy idő múlva alábbhagyott a harag és a fájdalom. Lehet, hogy hozzászoktam.Vagy a fűszerek éneke segített? Mert amikor deformálódott kezemben tartottam őket, a

fűszerek tisztábban énekeltek, mint valaha, hangjuk igaz és fenséges volt, akár az eksztázis, mintha csak tudták volna, hogy én már testestül-lelkestül az övék vagyok.

És az is voltam. Igazán. Boldogan.

Becsukom a bolt bejárati ajtaját. Ráfordítom a zárat. Beakasztom a kampót. Helyére emelem a nehéz vasrudat. Minden bejáratnál összecsapom a tenyerem, és elmormogom a szavakat, melyek távol tartják a patkányokat, egereket és rossz szellemeket, amelyek a penész által bolyhos zöldre változtatják a lencsét, és a lezárt üvegekben megrohasztják a chutneykat.

Hogy távol tartsam a fiúkat, akik az éjszakai utcákon kóborolnak. Selymes bőrű, pelyhedző állú fiúk ők, akiknek a teste megkeményedett a nélkülözéstől. Kívánnak, de nem jutnak hozzá, és a fejükben egy hang azt kiáltja, miért. Miért, amikor neked van.

A bolt falai egyre jobban elmosódnak, mígnem láthatatlanná válnak az idegenek számára. Még a külső szemlélő is úgy találja, hogy csak árnyképeket lát lebegni egy üres telek fölött.

Itt az ideje, hogy elkészítsem az ágyamat pontosan középre, ahol a padló épp egy csöppet behorpad. Fölöttem egy csupasz izzó vet boltozatos árnyakat, a tető beleolvad füstszínű környezetébe. Körülöttem tartályokban bajra liszt, guggoló hordókban repceolaj, megnyugtatóan valóságosak. Zsákokba zárt csillogó tengeri só a társaságom. A fűszerek titkaikat susogják, örömeiket sóhajtják a világba.

Én is sóhajtok megelégedésemben. Amikor lefekszem, minden irányból lüktetve áramlik hozzám a város fajdalma, félelme és türelmetlen szeretete. Ha úgy akarom, a belém költöző gondolatokon keresztül egész éjjel élhetem a hétköznapok életét, amelyet a fűszerek miatt feladtam.

Tilo számára, akinek az élete olyan nyugodt, szabályozott és mindig egyforma, hát nem különleges, mint a bor bukéja, a halandók bánatának és reményének az íze.

Minden gondolat egy hőtérkép, amely szavakká, arccá, majd az azt körülvevő szobává formálódik, ha elég erősen akarom.

Először jönnek az éjszaka kóborló fiúk gondolatai, mint erős zümmögés az elektromos vezetékekben vihar előtt.

Ó, az az erő és öröm, amely feldob minket, amikor az éjszakai utcákon fütyörészve, láncokat lóbálva kóborolunk, és az emberek bepucolnak a lyukaikba, menekülnek és szétszaladnak, mint a csótányok. Mi vagyunk a királyok. És a lángnyelvek narancsszínben lövellnek ki szeretőink

szájából, a mi fémszeretőink a szeretőink, akik halált osztanak, halált, amely annyival jobb, mint a szerelem, és annyiszor sújt le, ahányszor csak akarjuk.

Az éjszakai fiúk albínószemekkel, amelyek színtelenek, mint a sav. Jéggé dermesztik a szívemet. Visszagyömöszölöm gondolataikat a sötétbe, oda, ahonnan jöttek, bár tudom, hogy láthatatlanságuk által még nem szűnnek meg létezni.

De mindjárt itt egy másik vízió. Egy asszony valahol egy konyhában a tőlem vett rizst főzi. Ő is éppoly illatos, mint a szemek, amelyeket az ujjai között elmorzsol, hogy lássa, megfőtt-e már. A rizs gőze puhította a bőrét, és lazította ki napközben szorosan hátrakötött haját, Elmázolta a festéket a szeme alatt. Ma fizetésnap van, így nekiláthat a sütésnek, mustármagok pattognak a serpenyőben, brinjal és keserű tök sárgás-pirosasra sül. A fehér öklökhöz hasonlatos currys karfiolba garam masalát vegyít, hogy az türelmet és reményt fialjon. Vajon ő csak egy, vagy egy a sok nő közül, vagy talán nem ő-e az asszony akár száz indiai otthonban is, aki a egész délután párolt édes kheerre az én boltomból való kardamommagokat hint az álmokért, hiszen az álmok segítenek megőrizni elménk épségét?

A fejemben az ő gondolatai zakatolnak, koccannak össze és dőlnek fel.Egész este oda-vissza cikázok a konyha és az utcai ablak kötött, mint valami őrült, amíg a

gyerekek haza nem érnek. Azóta vagyok ilyen, mióta a Gupta lánnyal a baj történt a múlt héten, ráadásul fényes nappal, az istenek védelmezzenek minket. De az apjuk miatt is aggódom, elbocsátások a munkahelyen, vita a munkavezetővel, a hitelezővel. Vagy megint a Bailey’s-ben van a többi férfival, és elfeledkezett az időről. Amikor az esküvői virágfüzért a nyakába tettem, hát tudtam én, hogy mi az, feleségnek és anyának lenni, a kés élén táncolni rettegve, hiszen mindkét oldalon a farkas leselkedik. És a legrosszabb az a sok száj, a szájak, amelyek még akkor is megtalálnak, ha végre elaludtam, az éhségtől legörbülő szájak, annyiszor már ebben a hónapban, sírva: „Drága jó Mamó, adj nekünk még egy fél kanállal többet, kérlek, Mamó, kérlek", és én megkínzott és megkövesedett tekintettel elfordulok.

A férfiak, ők hol vannak? Az ő gondolataik, melyek olyan szagot árasztanak, mint a megperzselt föld a kimaradt monszun évében, régi naptárakból való képekkel teleaggatott szobákba vezetnek. Juhu Beach, az Arany Templom, Zeenat, flitteres nyári ruhában. Na most látom őket, lerúgott csizmával, dagadt lábuk kiszabadítva és nehézkesen rozoga asztalokra polcolva. Beszívják a régi, megnyugtató illatokat. Őrölt koriander, pirított saunf, egy asszony bokapántjainak finom csilingelése. Majdnem, mint otthon. Ujjaikat a nálam vásárolt izzadó barna üveges Taj Mahal sörrel teli üveg köré fonják, és az ajkukat harapdálják. A számban érzem a vér sós ízét, ahogy a gondolataik megrohannak.

Ó, az a sör olyan habos-édesen és simán gördül le, de a torokban a keserűség, mint egy régvolt, de befejezetlen álom. Senki nem mondta nekünk, hogy ilyen nehéz lesz itt Amerikában, egész nap zsíros padlókat súrolni, fekete olajtól csöpögő gépek alatt feküdni, pöfögő, hatalmas teherautókat vezetni, melyek kátránnyal telítik a tüdőnket. Félhomályos motelek recepciós pultja mögött álldogálni, ahol mosolyogni kell, miközben kulcsot nyújtunk át a kurváknak. Igen, mindig mosolyogni kell, még akkor is, ha az emberek azt mondják: „Nyavalyás külföldi, elfoglaljátok az országot, ellopjátok az állásainkat” Még akkor is, ha a rendőr leinti autónkat, mert a városban rossz helyre, a gazdag negyedbe tévedtünk. Azt hittük, hogy mostanra már hazaérünk, Trichybe, Kharagpurba, Bareillybe. A mennyezeti ventilátor kellemes zümmögése mellett egy mozaikkal borított szobába, ahol a padló tengerzöld, szaténpárnáknak dőlünk, miközben a szolgáló jéghideg lassit szolgál fel, amelynek a tetején rózsaszirmok úsznak. De a háziúr folyton emeli a lakbért, múlt héten nem indult az autó, és a gyerekek olyan hamar kinövik a ruháikat. Phir bhi, sebaj. A héten fölruccanunk busszal Tahoe-ba, Dilip bhaiya és én, játszunk egy keveset a kaszinóban, és hátha szerencsénk lesz, mint Arjun Singhnek, aki nyert a lottón, és másnap bement a 7-Eleven-be és azt mondta főnökének: „Köpök rád és az állásra, az állásra, az állásra.”

De most vacsoraidő van. Az édesanyák kiáltanak, és a gyerekek futva jönnek a leckék mellől, a székeiket odahúzzák, a gőzölgő ételek megérkeznek. Rizs. Rajma. Karela sabji. Kheer.

Egy lány. Haja olajosan és engedelmesen két feszes copfba fonva, lábai szorosan összezárva, ahogy az anyja tanította, miként ülnek a jól nevelt lányok. Fölemel egy tál kheert, és repdeső gondolatai, mint szürke verebek egy barna, eldugott sikátorban, hirtelen jégmadárkékre váltanak.

Kheer annyi idő után ma végre megint, és maradt elég, miután Apám és Idősebbik Bátyám már kaptak, még Anyának is jut, aki mindig utolsónak eszik. Kheer mandulával és mazsolával és ropogós elaichidarabkákkal, mert az öregasszony a boltban, amikor meglátta, hogy nézegetjük, azt mondta, hogy most olcsóbb. Habzsolom édességét, fehér bajusz keretezi ajkaimat, és olyan érzés ez, mintha újév lenne, újév, amikor kívánhatok akármit. Hát akkor kívánok, egy házat, egy nagy kétemeletes házat előtte virágokkal, ahol nem lógnak száradó ruhák az ablakok előtt, és elég szoba van ahhoz, hogy ne kelljen ketten aludni egy ágyban és elég fürdőszoba, így hosszasan lehet fürödni, és persze hozzá melegvíz is. Szeretnék egy csillogó új autót arany dísztárcsákkal és puha szőr fehér üléshuzattal, és talán még egy motorbiciklit is, egy piros motort, amelyet Idősebbik Báty, ha nagy lendülettel beindít, és én mögötte kapaszkodom, elakad a lélegzetem. Anyának egy pár új cipőt a régi helyett, melyet újságpapírral bélel ki, és fényes fülbevalókat, mint amilyen a nőnek van a tv-ben. És nekem, nekem sok-sok Barbie babát, Barbie-t hálóingben, Barbie-t ballagóruhában és Barbie-t fürdőruhában, ezüst, magas sarkú cipővel, rúzzsal és igazi mellekkel. Barbie-t, akinek olyan vékony a dereka, olyan világos aranyszínű a haja és főképpen olyan fehér a bőre, igen, még akkor is, ha tudom, hogy nem szabadna. Büszkének kellene lennem Anyám szerint arra, hogy indiai vagyok, de én mégis azt az amerikai bőrt, azt az amerikai hajat és azokat az amerikai kék szemeket kívánom, hogy senki ne bámuljon rám, legfeljebb azért, hogy azt mondhassa, ez már döfi.

Ördöggyökér14

A boltban minden napnak megvan a maga színe és illata. Ám ha rááll a füled, akkor a dallama is. És a péntek, a péntek, amikor a legnyugtalanabb vagyok, duruzsol, mint az autó motorja bemelegedés közben. Duruzsol és vibrál, készen arra, hogy elszáguldjon lefelé a kivilágított autópályán a messzeségbe, ahol bizonyosan hatalmas, indigókék, nyílt terek tárulnak föl. Mély levegőt veszel, mert ki tudja, mikor jutsz ismét lélegzethez. Aztán észreveszed, hogy beragadt a fék.

Így talán stílszerű, hogy a magányos amerikai éppen péntek este jön be a boltba, amikor a telihold már az autópálya melletti hirdetőtáblán látható nő válla fölött dereng, aki fekete estélyiben csivasszal töltött poharat emel a magasba.

A közeledő autók fénye megcsillan strasszal kirakott vállpántjain, melyek fényesek, mint a várakozás. Szeme füstszínű, szája, mint a gránátalma. Sértik a szemem. És ha jobban fülelek, a robogó autók hangja gyászos, akár a bambuszok között cikázó szélé a szigeten.

Már éppen mondanám neki, hogy zárok, de aztán rápillantok, és nem tudok megszólalni.Nem mintha eddig nem láttam volna amerikaiakat. Sokan járnak ide, a tanárfélék

gyapjúöltönyben, folttal a kabát könyökén vagy hosszú, natúr színű szoknyában, a Krisna-hívők gyűrt fehér leplekben, kopaszra borotvált fejjel, hátizsákos diákok ritkán mosott farmerben, régről itt ragadt hippik lógó hajjal, benne gyöngyökkel. Friss koriandermagot kérnek, biotermesztésűt, persze, vagy tiszta bivalytejből készült vajat karmamentes étrendhez, vagy előző napról maradt burfíkat féláron. Halk, reszelős hangon szólnak:

– Mondja, asszonyság, hasis van? Adok nekik, amit kérnek. Aztán elfelejtem őket. Néha kísértésbe esem. Így például. Amikor Kwesi jön sötét, borszín bőrével, éji felhő

árnyalatú sűrű, csigás hajával. Kwesi, aki úgy jár-kel, mint egy harcos, hangtalanul, testét méltóságteljesen tartja, és sosem fél, így kedvem lenne megkérdezni, hogy mivel foglalkozik.

És az a villámvonalú forradás a homlokán meg az a dudor a bal kezén, amely egy törött és összeforrt ujjperc nyoma.

De nem teszem. Nem szabad.– Emlékezz, hogy miért mész! – mondta az Öreg Hölgy. – Hogy gyámolítsd a magadfajtákat,

és csak őket. A többieknek máshová kell fordulniuk segítségért.Így hagyom, hogy az üzlet lármája elnyomja a Kwesi élettörténetét közvetítő férfiszív

dobolását. Elfordítom a fejem vágyaitól, melyek olyan egyszerűen színezettek, mint a rétek gyerekkorunkban. Megmérem és becsomagolom, amit vett, csicseriborsóport, őrölt köményt, két csomag korianderzöldet.

– Nagyszerű – mondom neki, amikor elmeséli, hogy pakorát készül főzni egy különleges barátnak, és minden további szó nélkül búcsút intek neki. És elmém kapuit egész idő alatt szorosan zárva tartom.

De a magányos amerikai más, úgy tűnik, hogy vele nem fogom tudni megtenni ugyanezt. Nem amiatt, amit visel. Jól szabott fekete nadrág, fekete cipő, egyszerű, fekete bőrdzseki, de még az én oly tapasztalatlan szememnek is azonnal föltűnik, hogy drága holmik. Még csak nem is amiatt, ahogy áll, karcsún és laza csípővel, egyik keze hanyagul a zsebébe dugva, a sarkain finoman hintázva. Az arca miatt sem, bár az elég megkapó, éles állkapocsvonalával, makacsságot sugárzó, magasan ülő arccsontjával, laza eleganciával a homlokába hulló kékesfekete, sűrű hajával. És a szeme nagyon sötét, és a mélyén apró fénypontok villódznak. Semmi sem mutat arra, hogy magányos lenne, kivéve azt a pókhálófinom megérzést az elmém sarkában, és semmi sem magyarázza, hogy mi vonz engem benne.

De aztán bevillan. A többiek esetében mindig tudtam, hogy mit akarnak. Azonnal.

14 Az ördöggyökér a Ferula asafoetida nevű növény gyökeréből nyert gyanta. Por alakjában árusítják, nagyon kevés kell belőle. Halételekhez és az indiai konyhában sópótlékként használják (A szerk.)

– Ó, csak nézelődöm – válaszolja, amikor öreges hangomon megszólítom, bár hirtelen azt kívánom, bárcsak ne lenne annyira reszketős.

Csak nézelődöm, és meglepő félszegséggel elmosolyodik, miközben egyenes szemöldöke alól bámul rám, mintha valóban engem látna, engem megbújva ebben a testben, és tetszene neki, amit lát. De hát az lehetetlen.

Tovább bámul, egyenesen a szemembe néz, úgy, ahogy eddig még csak az Öreg Hölgy tette.Érzem, hogy megingok, mintha az, amit összefoltoztam volna, ismét szakadozni kezdene.Vigyázat, veszély!És most egyáltalán nem tudok olvasni a gondolataiban. Kutatok a bensőjében, és furcsa,

selymes köd burkol be. Így pusztán szemöldökének rándulásából próbálok következtetni: mintha ezt az egészet szórakoztatónak találná, de bizonyára ostoba vagyok, amikor azt képzelem, hogy tudja, mivel foglalkozom.

Ennek ellenére akarom, azt akarom, hogy tudja. És akarom, hogy megtudván, mulatságosnak találja. Már milyen régóta nem fordult elő velem, hogy valaki érdeklődéssel tekintett rám! Vagy félelemmel. Ahogy ezt végiggondolom, magányérzés árasztja el a szívemet, újonnan megtapasztalt, tompa és fájdalmas nyomás ez, mint a víz, mely fojtón vesz körül. Ez meglep. Nem is tudtam, hogy a mesternők képesek ilyen magányosnak érezni magukat.

Amerikai, én is nézlek. Azt hittem, hogy az összes nézelődésemnek vége szakadt, amikor rátaláltam a fűszerekre, de aztán megláttalak, és most elbizonytalanodtam.

El szeretném mondani ezt neked. Hinni akarok benne, hogy megérti majd.A fejemben visszhang szólal, mint a kövek éneke. A mesternőnek ki kell tépnie szívéből saját

vágyait, és a visszamaradó üreget azoknak az igényeivel kell kitöltenie, akiknek a szolgálatában állt.

Ezt a saját hangom olyan távolinak tűnő időkből és helyekről, hogy szeretném meg nem történtnek hinni. Hátat fordítani neki. Igen ám, de.

– Nyugodtan nézzen körül – mondom az amerikainak, és a hangom tüsténkedő, hivatalos. – A záráshoz kell készülődnöm. – Azért, hogy valamivel elfoglaljam magam, újrarendezem a papados csomagokat, papírzacskókba rawát töltök, és gondosan fölcímkézem őket, aztán egy attával teli edényt áthelyezek az ajtó másik oldalára.

– Jaj, hadd segítsek.És mielőtt végiggondolhatnám, hogy a hangja olyan, mint az aranybarnára pirított besam

cukorral keverve, keze már az edény peremén az enyémhez ér.Milyen szavak volnának képesek leírni ezt az érintést, amely úgy cikázik végig rajtam, mint

valami lángnyelv, és mégis oly édes, hogy szeretném, ha ez a fájdalom soha nem érne véget.A mesternőkre vonatkozó szabályoknak engedelmeskedve elkapom a kezemet, de az érintés

velem marad.És a gondolat, hogy eddig még senki nem akart segíteni nekem.– Nagyon kellemes ez a hely. Olyan hangulatos – mondja az én amerikaim.Persze tudom, hogy túlzott bátorság részemről az enyémnek nevezni. Mosollyal válaszolni,

amikor azt kellene mondanom: Kérem, menjen, mert már nagyon késő van, viszlát, jó éjszakát.Ehelyett fölemelek egy csomagocskát.– Ez itt dhania – mondom. – Koriandermag, bolygó formájú, mint a Föld, élesíti a látásunkat.Ha beáztatja és megissza, a vize megtisztít a régi bűnöktől.Miért mondom én ezeket neki? Tilo, megállj!De az a selymes köd kicsalogatja belőlem a szavakat. Egyenesen belé.Ő bólint, és megérinti a piciny gömböket a nejlonzacskón keresztül, előzékeny, és még csak

meg sincs lepve, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, amit mondok.– És ez – fölemelek egy fedőt, és átfolyatom a finom port az ujjaim között – az amchur.

Fekete sóból és szárított, apróra zúzott mangóból készült, meggyógyítja az ízlelőbimbókat, visszahozza az élet szeretetét.

Tilo, ne fecsegj, mint egy kamasz lány!– Ó! – Lehajtja a fejét, hogy megszagolja, majd fölemeli a tekintetét, és egyetértően

mosolyog. – Soha ehhez hasonlót még nem éreztem, de tetszikAztán továbblép.És formálissá hűvösödő hangon megszólal:– Már így is túl sokáig feltartottam. Biztosan zárnia kellene.Tilottama. Te bolond, igazán tudhatnád már. Hogy is gondolhattad, hogy érdekelheti.Az ajtóban fölemeli a kezét, üdvözlésként vagy búcsút intve, de az is lehet, hogy csak

elhessenteni az arra rebbenő molyokat. Nagy szomorúság tölt el amiatt, hogy üres kézzel távozik, mert nem tudtam rájönni, hogy mit keres. És mert valami összefacsarodik bennem, azt sugallva, hogy elveszítem őt, az egyetlen embert, akinek nem tudtam olvasni a szívében.

És akkor.– Még látjuk egymást – mondja a magányos amerikai, és kivillantja csillogó fogait, ahogy

mosolyog. Mint aki komolyan gondolja. Mint aki szintén várni fogja a pillanatot.

A magányos amerikai távozása után céltalanul, szomorún bolyongok a boltban.Az elégedetlenség, az a régi méreg, amelyből hitem szerint kigyógyultam már, újra előtör

belőlem ragacsosan és gonoszul. Nem visz rá a lélek, hogy bezárjak. Az ajtó elreteszelése annak bevallását jelentené, hogy ő tényleg elment. Kint fölpislákolnak az utcai lámpák. Férfiak és nők fölhajtják kabátgallérjaikat, és eltűnnek a föld alatt a félhomályos, csörömpölő, kattogó metróban. Sárgás köd üli meg a kihalt utcákat, és valahol a távolban fölvisítanak a szirénák, emlékeztetve arra, hogy milyen tünékeny is a boldogság. De persze senki nem figyel a hangra.

Nekilátok fűszert keresni neki.– A különböző fűszerek különféle bajokban segítenek minket – mondta az Öreg Hölgy,

miután megtanított minket a leggyakoribb problémák kezelésére. – De minden embernek van egy saját, különleges fűszere. Nem, nektek nincs – a mesternők soha nem használhatják a fűszereket saját céljaikra –, de mások számára létezik ilyen. Ezt mahamulnak, alapfűszernek hívják, és mindenkinél más. A mahamul vonzza a szerencsét, sikert és örömöt hoz, elhárítja a közelgő bajokat. Ha már semmi egyéb módon nem tudsz segíteni valakinek, mélyen le kell ásnod magadban, és föl kell kutatnod a mahamult.

Magányos amerikai, hogy is kezdjek hozzá, én, aki mindig büszke voltam arra, hogy gyorsan rátalálok a megfelelő gyógyírra?

Végigpásztázom a polcokat. Kalo jire? Ajwain? Mangó és gyömbérgyökér pora? Choon, a bétellevélbe csavart égető fehér mész? Egyik sem felel meg. Egyik sem tűnik jónak. Talán bennem van a hiba, zavart lelkemben. Bennem, Tilóban, aki másra sem tud gondolni, mint azokra a trópusi éj sötétségű szemekre, melyeknek mélye ezer veszélyt rejt.

És miért ragaszkodom ahhoz, hogy magányosnak nevezzem? Lehet, hogy ebben a pillanatban, amikor én elégedetlenül föl s alá járok a lencsével megrakott polcok között, könyékig merítve nyughatatlan karomat a rajmával teli tartályba, és hagyom, hogy a hűvös, vörös gubók a bőrömet cirógassák, ő éppen elfordítja a kulcsot a zárban. Az ajtó föltárni, és egy asszony, haja, mint az aranyszín pára, fölemelkedik a kanapéról, hogy köré fonódjon…

Nem. Ez nem így van. Nem fogom hagyni, hogy így legyen.Belép, fölkapcsolja a lámpát, megnyom egy gombot, és a sarod hangja betölti az üres szobát.

Nekidől a jaipuri párnának – hiszen mindent szeret, ami indiai –, és azon mereng, amit ma délután látott, a világ számtalan illatát hordozó bolt és az az asszony jár a fejében, akinek kortalan szeme vonzza őt, mint…

Haszontalan kívánságok. Haszontalan, veszélyeket hordozó óhajok.– Amint megkísérled belefonni saját vágyaidat látomásaidba – mondta nekünk az Öreg Hölgy

–, elveszíted a látás képességét. Összezavarodsz, és a fűszerek többé nem engedelmeskednek neked.

Hátrálj, Tilo, mielőtt túl késő lenne.

Erőszakkal kiürítem az agyamat. Csak a kezemben bízom ezentúl, kezemben az éneklő csontokkal, hogy kiderítsem, mire van szüksége a magányos amerikainak.

A bolt ajtaja nincs elreteszelve, fénylő üvegfiola a fenyegetőn emelkedő csizmasarok éjszakában. Az ajtónyílás szürkéllik a hemzsegő muslicaszárnyaktól. De most nem tudok tenni ez ellen.

Belépek a belső szobába, és behunyom a szemem. A sötétben kezem ragyog, mint a lámpás. Végighúzom az ujjaim a poros polcokon.

Foszforeszkáló ujjak, korallujjak, várom, hogy megmondják nekem, mitévő legyek.Hálószobájában a magányos amerikai lerúgja cipőit, fölhajtja a selyem ágytakarót. Kibújik az

ingéből, és engedi, hogy a földre hulljon. Gyertyaláng fénye villódzik a vállain, a hátán, izmos domborodó hátsóján, ahogy hagyja, hogy nadrágja is a földre essen, és egyenesen, ruganyosan áll, mint akit elefántcsontból faragtak. Egy pillanat, és megfordul…

Forró édesség hulláma önt el, és a számban összefut a nyál. Összes eddigi életemben, mint jövendőmondó, kalózok királynője és fűszermester-tanonc, soha nem láttam meztelen férfit, és soha nem is akartam látni egyet sem.

Ebben a pillanatban kezeim reszketve megállnak. Ne most, kezek, ne most. Adjatok nekem még egy percet! De azok mozdíthatatlanok, hajthatatlanok. Enyémek, és mégsem az enyémek. Ökölbe

szorulnak valami kemény és szemcsés tárgy körül, amely mint lüktető göb, fanyar illatával áthatol a látomás falán.

A képek szétporladnak, akár por, akár látomás, eltűnnek a semmibe.Sóhajtva kinyitom vonakodó szemem.A kezemben ördöggyökér-rög lapul.Csattanást hallok a másik szobából, mintha valami összetört volna, Vagy talán csak az éjszaka

veselkedik neki a bolt kirakati üvegének?Szikrát hányó, kemény kőzet a Marsról, mely Vénusz csábításától távol tartja, és dicsőség

meg hírnév szerzésére bíztatja azt, akihez kerül. Baljóslatú, sárga ördöggyökér, amely megszünteti a lágyságot, és inas-csontossá változtatja a fiatalembert.

Egy hirtelen szélroham nedves kabátok szagát hozza felém. A padló ellenséges jegét botladozó lábaim alatt.

Kényszerítem magam, hogy eljussak az ajtóig. Kezemet a keresztvas ólomsúllyal húzza lefelé. Kis híján nem tudom fölemelni. Minden erőmet latba vetem, hogy remegve, a helyére toljam, mielőtt túl késő lenne.

Ördöggyökér hing, amely a szerelem ellenszere.Fáradtan nekitámaszkodom az ajtónak, és tisztában vagyok vele, hogy mik az elvárások velem

szemben, aki a fűszereknek nemcsak mesternője, hanem egyben szolgálója is vagyok.Érzem, hogy figyelnek, visszafojtott lélegzettel. Még a levegő is ólomból van.Amikor ismét képes vagyok megmozdulni, odamegyek a kézműves termékek vitrinjéhez.

Arrébb lököm a batikolt sálakat, tükröcskékkel díszített párnahuzatokat, réz papírvágó késeket és terrakotta istennőket, hagyom, hogy a földre hulljanak, amíg meg nem találom azt az apró, sima felszínű elefántcsont dobozkát, amelynek bársonybélése a feketerigó szárnyához hasonlatos. Kinyitom, és beleteszem az ördöggyökér-darabot, majd precíz, döntött folyóírással, ahogy az Öreg Hölgy tanította nekünk, leírom: A magányos amerikainak.

Körülöttem halk, megkönnyebbült mormogás támad. Könnyű szél simítja végig az arcomat, finom sóhajtás, egyetértéstől párás. Csak nem könnyek ezek? De hiszen sosem sírtam azelőtt.

Elfordítom az arcomat a bolttól, a mindenütt jelen lévő, milliónyi pici és fényes fűszerszemtől. Számomra ezek acélhegyek, szögek, amelyekre rá kell lépnem. Amióta mesternő lettem, először fedem el legbensőbb gondolataimat.

Nem vagyok benne biztos, hogy a megtévesztés működni fog,De úgy tűnik, hogy mégis. Vagy csak a fűszerek akarnak a kedvemben járni?

Becsúsztatom a dobozt a pénztárgép alatti polc poros mélyére, hogy ott várjon, amíg ő ismét eljön. Lefekszem. Körben a fűszerek elcsöndesednek, fölveszik az éjszaka ritmusát. Szeretetük olyan súllyal fonódik körém, mint a hétszeresen aranyozott benarasi szári, amelyet az asszonyoknak kell viselniük esküvőjük napján.

Ennyit szeretet! Hogyan fogok levegőt kapni?Amikor a bolt már álomba ringatódzott, kinyitom lényem legbensőbb kamráit, és bepillantok.

És nem csodálkozom azon, amit ott találok.Nem fogom odaadni neki, a magányos amerikainak, a szívet keményítő ördöggyökeret.Nem érdekel, hogy a fűszerek mit akarnak.Még nem vagy soha?Erre nem tudom a választ.De mélyen legbelül érzem az első remegéseket, amelyik a földrengés közeledtére

figyelmeztetnek.

A gazdag indiaiak fényesen pislákoló domboldalakról ereszkednek alá, melyeknek a ragyogása elfeledteti az emberrel, hogy az csak elektromos áram. Autóik csillognak, mint a viaszok alma, és hattyúként siklanak át a bolt előtt található kátyúkon.

Az autó megáll, és egyenruhás sofőr ugrik ki belőle, hogy aranyozott kilincsénél fogva kitárja az ajtót, és egy aranyszín szandálba bújtatott láb lép a járdára. Puha, ívelt és kis híján fehér. Rózsaszirom lábujjak viszolyogva húzódnak el attól, ami az utcát borítja, gyűrött papír, rohadó gyümölcshéjak, kutyaürülék, az autók hátsó ablakán kihajított használt óvszerek.

A gazdag indiaiak alig szólnak, mintha a túl sok pénz eldugította volna a torkukat. A boltban, ahová kizárólag azért jöttek el, mert barátaik mondták, hogy „Ó, az annyira eredeti, meg kell nézned legalább egyszer”, csak mutogatnak. És a sofőr ugrik, hogy odahozza. Basmati rizs, különlegesen hosszú szemű, jutazsákokban érlelve, hogy édesebb legyen. A legfinomabb liszt, eredeti Elephant márkájú. Mustárolaj drága üvegcsében, bár mellette ott állnak a gazdaságos konzervcsomagolásúak. A sofőr roskadozik a súly alatt. De ez még nem minden. Friss lauki, repülővel érkezett a Fülöp-szigetekről, smaragdlevelű methi saag, melyet a hátsó ablak párkányán egy dobozban neveltem. Egy teljes doboz sáfrány, amely mint a parázs, és apró, tisztított pisztácia, félkilós zacskókban – a legdrágább fajtából –, zöld, mint a mangórügy.

– Ha vár még egy hetet – mondom –, akkor le lesz árazva. A gazdag indiaiak súlyos tekintettel merednek rám, szemműk majdhogynem színtelen. Biccentenek a sofőrnek, és az fölemel még kétzacskónyit belőle.

Palástolom mosolyomat.A gazdag indiaiak kinyújtják nyakukat, és magasra emelik az állukat, mert mindig többnek

akarnak látszani másoknál, magasabbnak, jóképübbnek, elegánsabbnak. De legalábbis gazdagabbnak. Mint pénzeszsákot vonszolják ki testüket az ajtón, egyenesen fényes autóikba, gyűrött, régi bankjegyek szagát hagyva hátra maguk után.

Más gazdag emberek csak listákat küldenek maguk helyett, mert gazdagnak lenni sok munkával jár. Golf, hajóutak, jótékonysági ebédek a Cornelian Roomban, új Lamborghini és lapis lazulival15 kirakott cigarettatárcák vásárlása.

Megint mások már elfelejtettek indiainak lenni, és csak kaviárt esznek.Este mindannyiukért tulsit égetek, a bazsalikom az alázatosság fűszere, az ego megzabolázója.

A bazsalikom illata édes, ízét ismerem a nyelvemen, mert az Öreg Hölgy sokszor gyújtotta meg értem is. Sri Ramnak szentelt bazsalikom, amely kioltja a hatalomvágyat, és befelé irányítja a gondolatokat, hátat fordítva a világi dolgoknak.

Hiszen legbelül még a gazdagok is csak emberek.Újra és újra el kell ismételnem ezt magamban. És azt is, amit az Öreg Hölgy tanított nekünk:– Nem a ti dolgotok, hogy eldöntsétek, ki szorul a könyörületetekre. Éppen azokhoz kell

lehajolnotok segíteni, akik a legjobban ingerelnek benneteket.15 A lapis lazuli, azaz lazurit kékes színű lazúrkő, amelyet ékkőnek használnak. (A szerk.)

Van még valami, ami említésre méltó.Ha belepillantok a gazdagok életének mélységeibe, gyakran meghunyászkodom, és azt kell

hogy mondjam: Ki gondolta volna? Például Ananat Soni, aki egész napos vállalati videokonferenciák után odaül anyja ágyának a szelére, hogy simogassa annak reumás kezeit.

És dr. Lalchandani felesége, aki üveges tekintettel bámul ki különös gonddal épített házuk ablakán, hiszen a város másik felén férje éppen egy másik asszonnyal hál. És Prameela Vijh, aki milliós értékű házakat ad el, miközben pénzt küld nővérének a bántalmazott asszonyok menedékhelyére. És Rajesh, akinek a cége aznap lépett ki a tőzsdére, amikor az orvos orra alá tolta a biopszia eredményét, és kemoterápiát rendelt.

És most éppen előttem áll egy asszony, túlméretezett Bill Blas farmerben és Gucci cipőben, aki tucatjával veszi a Naan csomagokat az esti partihoz, idegesen dobol rubinfényű körmeivel a pulton, amíg beütöm a lapos, barna kenyér árát a pénztárgépbe, és éles, metsző hangon megszólal:

– Mi lesz már, sietek. – De közben kamasz fia jár az eszében. Mostanában olyan furcsán viselkedik, rémisztő külsejű fiúkkal csavarog, akiknek pengéből van a fülbevalója, motoros dzsekiben és nehéz csizmában járnak, mint akik háborúba készülnek, szemük jeges hideg, szájuk csak egy vonás, és mintha már az ő szeme és szája is ilyenné kezdene válni. Talán szed valamilyen…? Elméje elborzad a szótól, amelyet még összeszorított szájjal sem képes kiejteni, és a sokrétegnyi alapozó, púder, rúzs és vastag lila szemfesték alatt az arca a szeretet sebeiből vérzik.

Gazdag asszonyok, köszönöm nektek, hogy emlékeztettek engem. Még a legfényesebb vértezet alatt is, legyen az aranyozott vagy gyémántos, sebezhető test lüktet védtelenül.

A cipőjéhez illő Gucci táska egyik zugába hartukit csempészek, a szárított mag alakja olyan, mint az anyaméh és nincs amerikai neve. A hartuki segíti az anyákat legyőzni a fájdalmat, amely a szüléssel kezdődik, és vég nélkül folytatódik, a fájdalmat és örömöt egyszerre, melyek sötéten és kéken fonódnak össze, mint a köldökzsinór a csecsemő nyaka körül.

A szombat úgy köszönt rám, mint a váratlanul fölvillanó szivárvány a madár fekete szárnya alatt, vagy mint kathak táncos szétterülő, pörgős szoknyája, gyorsan és még gyorsabban. A szombat a doboló ritmusok áradása a fiatalok magnóiból, akik veszélyesen lassan hajtanak el az ember mellett, és fürkészik az utcát, vajon mit keresnek. A szombattól elakad a lélegzetem. Szombaton táblákat akasztok ki: NAGYON FRISS A METHI, HÁZI TERMESZTÉS; LEÉRTÉKELT DIWALI, ALACSONY ÁRAK, LEGÚJABB FILMEK A LEGJOBB SZÍNÉSZEKKEL, JUHI CHAWLA – AMIR KHAN, KÖLCSÖNZÉS KÉT NAPRA EGY NAP ÁRÁÉRT. És még nagy bátran azt is, KÉRDEZZ, HA NEM TALÁLSZ VALAMIT.

Olyan sokan jönnek szombaton, hogy úgy tűnik, a falaknak jó nagy levegőt kell venniük, hogy mindannyian beférjenek. Az a sokféle beszéd, hindi, orija, asszam, urdu, tamil, angol, egymásra rétegződnek, mint a tanpura hangjai, és azok a hangok mind többet akarnak, mint amit szavaik közvetítenek, a boldogságra áhítoznak, de nem tudják, hol juthatnak hozzá. Ezért meg kell hallanom a szüneteket a szavak között, és korallcsontú kezemmel föl kell mérnem súlyukat. Varázsigéket suttogok csomagocskák és zacskók fölött, miközben mérek, és beütöm az árakat a pénztárgépbe, meg akkor is, amikor tettetett szigorúsággal fölemelem a hangomat:

– Kérem, ne nyúljanak mithaihoz! És: – Ha üveg eltörik, ki kell fizetni.Azokat, akik szombaton térnek be a boltomba, mind szeretem.

Nehogy azt hidd, hogy csak a boldogtalanok látogatnak el az üzletembe. A többiek is jönnek, és ők is sokan vannak. Egy apa, nyakában a lányával, az állatkertbe menet laddust vásárol. Nyugdíjas házaspár, az asszony a férfi könyökét fogja, amint az a botjára támaszkodik. Két feleség összejön beszélgetni és vásárolni egy szabad délutánon. Fiatal számítástechnikai szakértő újonnan szerzett főzési tudományával akarja elkápráztatni látogatóba érkező szüleit. Ők könnyedén lépik át a küszöbömet, és ahogy járkálnak a polcok között, válogatva, körülöttük finom sugárzás villódzik.

Nézd, podina levélkötegek, zöldek, mint az erdők gyerekkorunkban. Vedd a kezedbe, és szagold meg, milyen friss és átható az illata, hát nem elég ok ez a boldogságra.

Nyiss fel egy csomag csilis kesudiót, és tömj be belőle egy marékra valót a szádba! Rágd! Ó, az a tűzet íz, amely a fogak alatt ropogva olvad szét a szádban, és a jóleső könnyek, amelyeket a szemedbe csalogat. Itt a kurkumapor, piros, mint a hibiszkuszvirág közepe, a homlokra téve szerencsét hoz a házasságra. És nézd, nyugodt, fénylő illatú Mysore szantálfaszappan, mindig ezt a markát vetted nekem régen, évekkel ezelőtt Indiában, amikor még fiatal házasok voltunk. Ó, milyen szép az élet.

Megáldom őket távoztukban, amikor már nem látják, ó halk köszönetet susogok, amiért megosztották velem boldogságukat. De már halványul is az emlékük, már fordulok is el tőlük mások felé. Azok felé, akikre szükségem van, mert nekik is szükségük van rám.

Manu, aki most tizenhét éves, kiáltóan fényes és piros, 49-es dzsekiben robog be türelmetlenül, hogy vegyen egy zacskó bajra attát az anyjának, mielőtt az iskolába menne kosárra dobálni. Manu, aki végzős a Richfield gimiben, dühösen morgolódik magában:

– Nem igazság, nem igazság. – Mert amikor az érettségi bankettet említette, az apja kiabálni kezdett:

– Az a sok ivás, whisky meg sör és táncolás, összetapadva a miniszoknyás, olcsó, amerikai lányokkal, mit képzelsz. – Manu, aki lábujjhegyen egyensúlyozik ádázul fluoreszkáló Nike cipőjében, amelyet a nagybátyja moteljében fürdőszobák takarításával keresett pénzén vett, menekülésre fogná a dolgot, ha lenne fogalma arról, hol kéne kikötni.

Manu, adok neked egy tábla édes melasszal, gurral készült szezámmagos édességet, hogy kicsit lelassulj tőle, éppen csak annyira, hogy meghalld apád hangjában a féltő szeretetet, hogy elveszít téged Amerika ellenében.

És Daksha, aki fehér nővérruhában tér be, mely keményített és fényes, csakúgy, mint a cipője és a mosolya.

– Daksha, mire van ma szükséged?– Nénike, ma ekadasi nap van, tudja, a hold tizenegyedik napja, és az anyósom

özvegyasszony lévén nem ehet rizst. Egy kevés tört búzára gondoltam, amiből dalia pudingot készíthetek neki, és ha már itt vagyok, akkor vinnék a methiből is, az uram annyira szereti a methi parathast.

Elnézem az arcát, ahogy válogat a mérgeszöld levelek között. A szájszéleken, ahol a rákent fény már lekopott, a mosolya legörbül. Minden este hazajönni a kórházból főzni, tüzes csapátikat nyújtani bivalytejből készült vajjal, mert az anyósa szerint a hűtőből kivett, állott étel csak a szolgálóknak és a kutyáknak való. Főzni, sütni, fűszerezni, merni, tálalni, feltörölni, miközben mindenki ül, és így szól: – Jó. Vagy: – Igen, kérek még – a férje is, mert hát nem az asszony helye a konyha.

Mintegy válaszul a kérdésemre így szól:– Igen, néném, nehéz ez így, de mit lehet itt tenni. Végül is gondoskodnunk kell az idősekről.

Túl sok bajjal jár, ha felpanaszolom otthon, hogy nem tudom elvégezni ezt a sok munkát. De néha azt kívánom…

Itt elakad. Daksha, akire senki sem figyel, így aztán elfeledte, hogyan kell kifejeznie magát. És legbelül, nyomasztóan és némán tolul fel benne az a sok borzalom, amelyet nap mint nap látni kénytelen. AIDS-es kórtermekben a sok fiatalember, ahogy súlyuk egy gyermekéhez közelít erodálódó csontjaik körül. Sérült, érzékeny bőrük, hatalmas, várakozó szemük.

Daksha, íme fekete borsszemek, amelyeket egészben kell fölforralni és meginni, hogy engedjen a szorítás a torkodban, és megtanuld, hogyan kell nemet mondani, azt a szót, amely indiai nők számára olyan nehezen kimondható: Nem és Hallgassatok meg.

És Daksha, mielőtt elmész, itt van amla, az ellenálló képesség egy másik fajtájának erősítésére. Amla, amelyet egyes napokon én is szeretnék magamhoz venni, hogy segítsen elviselni a fájdalmat, amelyen nem lehet segíteni, a fájdalmat, amely lassan hatalmasra nő, mint a monszunfelhő, és ha hagyod, leárnyékolja előled a napot is.

Most Vinod oldalog be, Vinod, aki az öböl túlfelén található India Market tulajdonosa, és néha eljön, hogy megszemlélje a konkurenciát, aki értő kézzel emel meg egy ötfontnyi dallal töltött

zacskót, hogy lássa, itt is kevesebb van-e benne egy leheletnyivel, mint az ő boltjában. Aki ostobának gondol, amiért ez nem így van. Vinod, aki ijedten szökken egyet, ha megszólítom:

– Hogy megy az üzlet, Vinod-bhai – mert mindig azt hitte, hogy nem tudom, ki ő. Adok neki egy zacskót zöld-barna-fekete levelekkel töltve, mondván: – A vezetőség ajándéka –, és kezemmel fedem el mosolyomat, amíg ő gyanakodva szagolgatja az ajándékot.

– Ah kari patti – mondja végezetül. Magában azt gondolja: – Őrült nőszemély –, és hogy ez 2, 49 dollárnyi könnyen jött pénz, amint a zsebébe csúsztatja a szárakon sötétre fonnyasztott fanyar leveleket, amely csökkenti a bizalmatlanságot és a fösvénységet.

Szombaton, amikor a bolt túlcsordul a lüktetéstől és a vágyaktól, időnként megelevenedik előttem a jövő. Nem befolyásolom. És nem is bízom meg benne teljesen.

Olyan embereket látok ilyenkor, akik belátogatnak majd a boltba, de hogy ez másnap lesz-e, illetve egy esztendő vagy tán egy emberöltő múltán, az nem derül ki. Az arcok elmosódottak és alaktalanok, mintha csak egy vastag kólásüvegen derengenének át. Csekély figyelmet szentelek nekik, Túlságosan is elfoglalt és boldog vagyok ahhoz, hogy meg akarjam tudni, mit tartogat számomra a jövő.

Ma a levegő rózsaszín árnyalatú, mint az éppen nyiladozó karabi virág, és az indiai rádióadó egy darázsderekú lányról szóló dalt röpít világgá, aki ezüst bokapántot visel, és én áhítozom a látvány után. A levegő tengeri madarak illatával terhes. Mindez arra sarkall, hogy ki kellene nyitni az ablakokat. Föl s alá járkálok az első polcsor előtt, és kifelé pislogok, de nincs kínt semmi érdekes, kivéve egy bevásárlókocsi mögött csoszogó hajléktalan asszonyt és egy csapat fiút, akik lustán támasztják a graffitivel borított falat Myisha fodrászüzleténél, ahol hajfonást is vállalnak. Egy türelmetlen hang szólít vissza a pénztárgéphez. Kint hosszú, tengerkék, fecskefarkú Cadillac suhan el. A vevő panaszkodik, mert az egyik tételt kétszer számláztam. Elnézését kérem. De közben arra próbálok vissza emlékezni, hogy a magányos amerikai autón érkezett-e.

Igen, bevallom, hogy őmiatta történik mindez. És igenis szeretném őt ismét látni. És persze csalódott vagyok, amikor látványa lázasan kísért, és én remegve kémlelem a betérők arcát, de nem pillantom meg köztük. Megígérte, mondom magamnak, és egyre mérgesebb vagyok, merthogy igazából nem is ígért semmit. E percben szeretném a tartókból a földre seperni az összes mithait, laddut és rasgollahot, hogy szerteszéjjel szóródjanak a földön a porban, aztán a szirupok és törött üvegszilánkok ragadjanak rá a cipőtalpakra. És látni a döbbenetet a vásárlók szemében, akiknek a vágyaiból már elegem lett.

Most az egyszer a saját vágyamat szeretném beteljesíteni.Olyan egyszerű lenne. Egy tola lótuszgyökeret kellene estéli órán elégetni prishniparnival

keverve, néhány szót elmormogni, és többet nem tudná távol tartani magát. Igen, és akkor ő állna most velem szemben, és nem ez a kövér ember, kerek formájú szemüvegkeretben, aki épp azt panaszolja, hogy kifogytam a chana besanból.

Ha akarnám, akkor nem ezt a vén testet látná, hanem amit elképzelnék magamnak, lágy ívű mangókebleket, amelyek belesimulnak a tenyérbe, és hosszú, egyenes eukaliptuszcombokat. Segítségül hívnám a többieket, az abhrakot és amlakit is, hogy eltűnjenek a ráncaim, ismét feketére változzék a hajam és feszesre petyhüdt bőröm. És minden fűszerek királyát, a fiatalító makaradwajt, amelyet az istenek iker orvosai, az Ashwini Kumarok ajándékoztak tanítványuknak, Dhanwantarinak, hogy első lehessen a gyógyítók között. Makaradwajt, melyet mindig a legnagyobb elővigyázatossággal kell használni, mert akárcsak egy mérővel is több belőle halált okozhat. De én nem félek, én, Tilo, aki messze a legeszesebb voltam az Öreg Hölgy tanítványai közül.

A kövér ember mond valamit, látom, amint mozog vastag, rózsaszín nyelve nyitott szájában. De nem hallom őt.

Ó, az Öreg Hölgy, az Öreg Hölgy. Vajon mit szólna ezekhez a vágyakhoz? Behunyom a szemem a feltámadó bűntudattól.

– Legjobban érted aggódom – mondta nekem távozásomkor.

A vulkán peremének legmagasabb pontján álltunk. Shampati tüze még nem lángolt fel. A máglya sötét körvonalai mögött az este lilába hajlóan szürke és lepkepuhaságú volt. Alattunk a mélyben a hullámok fehéren és némán csapódtak a partnak, mintha csak álmot láttam volna.

Mint ködindák, csüggedtsége úgy ölelt körül.Szerettem volna magamhoz húzni és vigasztaló csókot nyomni bársonyos, redőzött arcára.

Mintha csak én lettem volna az idősebb, és nem ő. De nem mertem megkockáztatni a bizalmasság ilyen fokát.

Így vádaskodáshoz folyamodtam.– Soha nem bízik bennem, Első Anya.– Mert ismerem a természetedet, Tilo, fényes, de egyben foltos is, gyémánt, amelyen hasadás

fut végig, melyet, ha Amerika nagy katlanába dobunk, darabokra eshet szét.– Miféle hasadásról beszél?– Életvágyról, a sóvárgásról, hogy mindenbe bele kell kóstolni, ami egyszerre édes és keserű

is a nyelveden.– Anyám, fölöslegesen aggódik. Még mielőtt a hold átszeli az égboltot, én átsétálok Shampati

tüzén, amely kiéget minden vágyódást belőlem.Sóhajtott.– Imádkozom érte, hogy veled is így tegyen. – És áldást küldött felém a félhomályban.– Chana besan – mondja most a kövér ember, aki fokhagymás savanyúság és túlméretezett

ebédek szagát árasztja. – Nem hallotta, hogy chana besant kértem?A koponyámban forró szárazság uralkodik. Belül erős zümmögés, mint a méhraj.Kövér ember, fölkaphatnék egy marék mustármagot, és mondhatnék hozzá egy szót, amitől

aztán egy kerek hónapig láz égne a gyomrodban, és kiokádnál mindent, amit megeszel.Tilo, hát idáig jutottál.A fejemben eső kopogása. Vagy ez a fűszerek könnyeinek a hangja. Ajkamba harapok, amíg ki nem serken a vér. A fájdalom megtisztít, elkezdi kiereszteni a

mérget összeszorított testemből.– Nagyon sajnálom - mondom a férfinak. – Van még egy nagy zsák besan a raktárban. Kimérek egy zacskóra valót, s bűvös jelet rajzolok rá az ujjammal az önuralom erősítésére.

Neki és nekem.Ó, fűszerek, még mindig a tiétek vagyok, Tilottama, a til esszenciája, élet-, szerelem- és

reményadó. Segítsetek, hogy ne veszítsem el önmagamat! Magányos amerikai, bár a testem hirtelen szárnyalni kezd, amikor rád gondolok, de ha

hozzám jössz, akkor annak a saját akaratodból kell megtörténnie.

Kora reggel fürgén siet be a boltba, hogy elintézze a heti vásárlást a családnak, bár a fia sokszor mondta már neki:

– Baba, nem kellene a te korodban. – Geeta nagypapája még mindig úgy jár, mint egy őrnagy, pedig már vagy húsz éve nem az. Hegyes galléros inge keményre vasalva, acélszürke nadrágján elöl tökéletes az él. És a cipője, az éjfekete Bata cipők fényesre suvickolva jól illenek az ónixhoz, amelyet a bal kezén hord a lelki béke megőrzése érdekében.

– De lelki békém az nincsen, egy szemernyi sem, amióta átkeltem a kalapanin, és Amerikába jöttem – mondja nekem megint. – Hát Ramu mondta, gyere, Baba, mindnyájan itt vagyunk, miért akarsz olyan messze megöregedni a saját véreidtől, az unokádtól. De mondom én magának, jobb az, ha nincs az embernek unokája, mint ez a Geeta.

– Tudom, hogy mire gondol, dada – szólok közbe, hogy megvigasztaljam. – De a maga Geetája olyan helyes lány, csinos és kedves beszédű, így bizonyára téved. Olyan sokszor jön be hozzám a boltba, és mindannyiszor az én forró mangósavanyúságomat veszi, és nagyon udvariasan dicséri az ízét. És okos is, csupa ötössel végezte a főiskolát, ugye, az édesanyja – emlékezetem szerint – így mondta, most meg egy nagy mérnöki cégnél dolgozik, igaz?

Faragott mahagónibotja egy suhintásával hárítja el bókjaimat.– Lehet, hogy ebben az országban a sok firingi nő között ő jó, de maga mondja meg nekem,

didi, milyen dolog az, ha egy fiatal lány késő estig dolgozik az irodában más férfiakkal együtt, és csak sötétedés után jön haza, ráadásul néha az ő autójukon? Chee, chee, otthon Jamshedpurban16

trágyát kentek volna a képünkre ezért. És ki fogja ezek után feleségül venni? De amikor Ramunak megemlítem a dolgot, akkor azt mondja, ne aggódj, Baba, ők csak barátok. Az én lányomnak több esze van annál, mintsem hogy valamiféle külföldivel álljon össze.

– Na de, dada, végül is ez Amerika, és ma már is dolgoznak a nők. Mit Indiában, még Jamshedpurban is!

– Hai, most éppen úgy beszél, mint Ramu és felesége, Sheela, akik túl engedékenyen nevelték föl lányukat, soha egy pofon, aztán megnézhetik, hogy mi lett belőle. Arre baap, és mi van, ha ez Amerika, attól mi még bengáliak maradunk, nem? És a fiúk meg a lányok még fiúk és lányok maradnak, éppúgy, mint az égő gyufa meg a zsír, ha közelíted őket, ott hamarosan tűz lesz.

Adok neki egy üveg brahmi olajat, hogy lehűtse.– Dada – mondom neki –, maga meg én már öregek vagyunk, ideje, hogy az imafüzéreinkkel

foglalatoskodjunk, és hagyjuk, hogy a fiatalok úgy alakítsák az életüket, ahogy jónak látják.

Azóta is Geeta nagypapája minden héten újabb és újabb méltatlankodásra okot adó történettel állít be hozzám.

– Az a lány vasárnap levágta a haját igazán rövidre, úgyhogy a nyaka is kilátszik. Mondom neki, Geeta, mit csináltál, a hajad a nőiességed jelképe. Tudja, mit válaszol nekem?

Barázdált arcából kiolvasom a választ. De, hogy megnyugtassam, megkérdem, hogy mit.– Nevet, és félresöpri arcából azt a sok összevissza hajvéget, és azt mondja, ó, nagypapa,

változtatni akartam a megjelenésemen.Vagy: – Ez a Geeta, hogy mennyi sminket ken magára folyton. Fúj, az én időmben csak az

angol nők és a prostituáltak néztek így ki. Rendes indiai lányok nem szégyellik az arcot, amelyet isten ad nekik. El se tudja képzelni, hogy még a munkahelyére is mennyi mindent cipel magával.

A hangjában annyi a felháborodás, hogy mosolyogni szeretnék rajta. De csak annyit mondok:– Talán túl elénk a fantáziája. Talán…Diadalmasan emeli föl kezét, hogy belém fojtsa a szót.– Még hogy képzelődöm! Ah. Saját szememmel láttam, hogy mi minden van a táskájában.

Szempillafesték, pirosító, alapozó, szemfesték és még csomó más, aminek nevét sem tudom, és a rúzsa olyan szégyentelenül rikító, hogy minden férfiszem a szájára tapad.

Vagy: Didi, hallgassa csak, hogy mit művelt ez a lány a múlt hétvégén! Vett egy új autót magának, sok-sok ezer dollárba került, és olyan fényes és kék, hogy bántja a szemet. Mondom Ramunak, milyen butaság ez, hiszen használhatja a te régi autódat gond nélkül, azt a pénzt félre kellene tenni a hozományára. De az a bolond csak mosolyog, és azt mondja, hogy ez az ő keresete, és különben is az én Geetámnak találunk majd egy helyes indiai fiút, akinek nem fontos a hozomány.

– Geeta – szólítom magamban, amikor az öreg már elment –, Geeta, akinek a neve édes dalt jelent, tartsd meg a türelmedet, a humorodat és az életkedvedet. Champak virágillatát árasztó füstölőt gyújtok az otthonod harmóniájáért. Geeta, aki Indiát és Amerikát ötvözöd egy új dallamban, légy megbocsátó egy öregemberrel, aki gyengülő kezei minden erejével ragaszkodik a múltjához.

Ma Geeta nagypapája a szokásos csíkos nejlon bevásárlószatyor nélkül tér be, karjai céltalanul himbálódznak, ujjai mereven szétterpesztve, esetlenül, hiszen nincs mit markolászni velük. Álldogál egy darabig a pultnál a mithaiokat bámulva, de a tekintete üveges, és amikor megkérdezem, hogy mire lenne ma szüksége, kitör belőle:

16 Jamshedpur (Dzsamsedpur) Kalkuttától északra fekvő északkelet-indiai város. (A szerk.)

– Didi, nem fogja elhinni, hogy mi történt. – A hangja balsorsról és tisztességről zeng, de mélyről a félelem nyers érdességét hallom ki.

– Ezerszer megmondtam Ramunak, így nem lehet gyereket nevelni, főleg nem egy lányt, minden alkalommal igent mondani, ha akar valamit. Emlékezz rá, hogy Indiában minden testvéred kapott egy-két kiadós verést, és azután nem volt többet gondom veletek. Kevésbé szerettelek talán titeket? Nem, de tudtam, mik az apai kötelességeim. Ezerszer is mondtam neki, házasítsd ki most, hogy befejezte a főiskolát, miért várnál arra, hogy balszerencse kopogtasson az ajtódon. Aztán most mindenki láthatja, hogy mi történt.

– Mi történt? – Türelmetlen vagyok, a szívemet rossz előérzet szorítja össze. Megpróbálok belelátni, de elméjének alagútjaiban hullott levelek és por kavarognak.

– Tegnap kapok egy levelet Jadu Bhatchajtól, aki jó barátom volt a katonaságnál. Párt keresnek az unokaöccse fiának, nagyszerű gyerek, nagyon tehetséges, még csak huszonnyolc éves, és már kerületi albíró. Azt írja, miért nem küldünk adatokat és képet Geetáról, hátha a szülők meg tudnak egyezni, Milyen jó hír, gondolom, és hálát adok Durga istennőnek, aztán amint Ramu hazajön, elmesélem neki. Nem túl lelkes, szerinte Geeta itt nőtt fel, meg tudná-e szokni vajon az indiai nagycsaládot. És persze Sheela sápítozik, ó, én nem akarom ilyen messze tudni az egyetlen lányomat.

– Asszony – mondom neki –, miket beszélsz össze? Nem kellett-e a te anyádnak is messze küldenie téged? Azt kell tekintened, ami a legjobb neki. Egy lány igazi otthona már születésétől kezdve csak a jövendőbelijének családja lehet. És milyen család lehetne jobb a mi Geetánknak, mint Jadubabu rokonsága, régi, tiszteletre méltó brahmik, akiket mindenki ismer Kalkuttában.

– Rendben van – mondja végezetül Ramu –, megkérdezzük Geetát.Megáll, hogy levegőt vegyen.Szeretném kirázni belőle a lassan gördülő történetet, de inkább a pultba mélyesztem a

körmeimet, és várok.– Hát, a kisasszony későn ér haza, mint rendesen, kilenc órakor, és azt állítja, hogy már evett:– Emlékeztek, említettem – mondja –, hogy néhány ismerőssel elmegyünk pizzázni. –

Kikívánkozna belőlem, hogy mióta tartozol te közéjük, de visszafogom magam. Az apja beszámol neki a levélről.

– Apa – szól erre –, mondd, hogy csak viccelsz. – És csak nevet és nevet. – El tudsz képzelni engem, fátyollal a fejemen egy izzasztó konyhában egész nap, amint a ház kulcscsomója fityeg a szárim oldalán?

Ramu mondja:– Ugyan már, Geeta, manapság már nem így van. De én kérdezem:– Mi baj ezzel, Pökhendi kisasszony, a te nagyanyád, isten tartsa lelkét a lótusz lábainál, egész

életében ezt csinálta.Erre ő:– Ne vedd tiszteletlenségnek, nagypapa, de ezt nem nekem találták ki. És ha már a témánál

vagyunk, akkor az előre elrendezett házasságot sem. Ha férjhez megyek, én fogom kiválasztani életem társát.

Ramu tekintete nem túl vidám, és Sheela is kezdi összevonni a szemöldökét. Nekifogok, hogy elmondjam nekik, halljátok ezt, éppen ezért mondtam nektek már régen, hogy küldjétek őt a chuchurai Ramkrishna Misszió internátusába, de ekkor Geeta közbevág, és csak úgy ömlik belőle a szó:

– Talán ez a jó alkalom arra, hogy elmondjam nektek, már van valakim, akit szeretek.– Chee, chee, még csak nem is szégyelli, hogy a szülők és nagyapja előtt szerelemről beszél.Miután az első megrökönyödésen túljutnak, Ramu megkérdezi, hát ez meg most mi, és Sheela

kérdi, ki az az ember. Aztán együtt firtatják, mivel foglalkozik és hogy ismerjük-e őt.– Ti nem ismeritek – válaszolja Geeta. Az arca lángvörös, a lélegzetet visszatartja, mintha víz

alatt lenne, így mindjárt tudom, hogy valami még kellemetlenebb dolog van a tarsolyában. – A

vállalatnál dolgozik, programigazgató. – Aztán egy egész percre elnémul. Majd újra megszólal: – A neve Juan. Juan Cordero.

– Hai bhagaban – mondom. – Egy fehér emberhez akar hozzámenni.– Apa, Anya – szól Geeta –, kérlek, ne izgassátok föl magatokat! Nagyon szimpatikus ember,

igazán, majd meglátjátok, ha elhozom látogatóba. Akkora kő esett le a szívemről, hogy végre elmondhattam. Már olyan régóta tervezem. – Nekem meg odaszól: – Nagyapa, ő nem fehér, hanem chicano17.

– Hűtlen vagy saját kasztodhoz, és a legsötétebb szégyenfolttal szennyezed be őseid arcát, ha hozzámész egy emberhez, aki még csak nem is sahib, akinek a rokonsága kültelki söpredék és illegális bevándorló, ne mondd nekem, hogy Ó, nagyapa, te ezt nem értheted, azt hiszed, én nem nézek híreket a tévében?

Sheela sír, és a kezeit tördeli:– Sose gondoltam volna, hogy ilyet teszel velünk – mondja –, hát így hálálod meg nekünk,

hogy annyi szabadságot adtunk neked, amikor minden rokonunk óva intett ettől. – De Ramu síri csöndben ül. Szeretném mondani neki, hogy amint kiengeded a tehenet az istállóból, nem tudod megakadályozni, hogy letapossa a rizsföldet. De az arcát nézem, és nincs szívem hozzá. Csak annyit mondok:

– Ramu, légy szíves, tegyél föl engem holnap egy Indiába induló gépre.– Apa – mondja Geeta –, apa. – Rázza a karját. – Mondjál már valamit!Összerándul, mintha áramütés érné. Egy izom feszes és finom rángatódzásba kezd az arcán.

Emlékszem erre gyerekkorából, ha nagyon dühbe gurult, akkor volt ilyen, mielőtt földhöz csapott volna egy vázát, vagy összevert volna egy másik fiút, vagy ilyesmi. A kezei ökölben. Az az érzésem, hogy meg akarja ütni őt, és minden koromfekete lesz a szemem előtt, és apró, sárga pontok kezdenek ugrálni, mint mustárvirágok.

– Én túl öreg vagyok már ehhez – gondolom. A fejem olyan nehéznek tűnik nyakamon. Kívánom, bárcsak elveszett volna az indiai posta útvesztőiben az a szerencsétlen levél.

De akkor leereszti az öklét:– Bíztam benned – mondja. Hangja rosszabb, ökölcsapás.Ezután be kell csuknom a szememet. Olyan, mintha fújna körülöttem, benne szavak

röpködnek, anya és lánya párbeszéde.– Menj a szobádba! Látni sem akarlak.– Nem is lesz rá szükség. Elmegyek. És vissza sem jövök többet.– Tégy, amit akarsz! Apád és én úgy tekintjük majd, hogy gyermektelenek vagyunk, és talán

jobb is lesz így. – Apa, te is ezt akarod? Apa? Csönd.– Így is jó. Akkor odaköltözöm Juanhoz. Úgyis már régóta kérlel. Nemet mondtam neki, mert

mindvégig tekintettel voltam rátok, de most akkor megteszem.És Sheela zokogva kiabálja:– Mindegy nekünk, hogy hová mész, te szégyentelen, szerencsétlen lány.Ajtók csapódnak, és akkorát dörrennek, mintha mindjárt darabokra törnének, időről időre sírás

hangja hallatszik. Talán egy autó motorja is felbőg, és mintha fékek csikorognának. Amikor kinyitom a szemem, egyedül vagyok a nappaliban, csak a tévébemondó beszél a nyílt óceánon dühöngő hatalmas viharról, amely hamarosan ideér. A szobámba megyek, de egész éjjel nem vagyok képes becsukni a szememet, hogy aludjak.

Bizonyítékul harsányvörös erek hálózta szemét mutatja.– És ma reggel? – kérdem. – Mi történt ma reggel? Tehetetlenül rándít egyet a vállán.– Eljövök otthonról, mielőtt bárki is fölébredne. Föl s alá járkálok a bolt előtt a nyitásig.

17 A chicano az USA-ban letelepült mexikói ember amerikai elnevezése a spanyol mexicanóból (A szerk.)

– De mit tehetek én?– Tudom, hogy segíthet. Hallom, hogy mit suttognak az emberek a bengáli újév tiszteletére

rendezett pikniken meg akkor is, amikor idős emberek összejönnek bridzselni. Kérem!Geeta nagyapja mélyen lehorgasztja büszke, ősz fejét, a kérlelő szavak kínlódva és idegenül

hangzanak a szájából.Mandulát és kesart török porrá neki, amelyet tejben kell majd fölforralni.– Az egész családnak innia kell belőle lefekvés előtt – mondom. – Azért, hogy szavaik és

gondolataik nyájasabbá váljanak, és hogy emlékezzenek a szeretetre, amelyet most a harag fed el. És maga, dada, aki a bonyodalmak legfőbb okozója, különösen vigyázzon arra, hogy mit mond. Egy szót se többet arról, hogy visszamegy Indiába. Ha fortyog magába a keserűség, akkor nyelje vissza egy kanál draksha sziruppal együtt.

Átveszi tőlem, alázatosan megköszöni.– Azért nem vagyok biztos benne, hogy ez elegendő lesz. Ahhoz, hogy az orvosság igazán

hasson, Geetának is el kellene jönnie hozzám.– De ő soha nem fog. – Szavai szárazon, reménytelenül csengenek. Geeta nagyapja behúzott

vállal és összetöpörödve. Egyik napról a másikra ruhái úgy fityegnek rajta, mint szélben csapkodó öltöny a madárijesztőn.

A csönd vaskosan telepszik ránk. Amíg köhintésével szét nem kergeti.– Mi lenne, ha maga menne el őhozzá? – Hangja új árnyalatokkal gazdagszik. Tétova,

bocsánatkérő. – El tudom mondani, hogyan jut oda.– Lehetetlen. Nem szabad.Nem szól többet. Csak néz rám egy sebzett állat tekintetével.És hirtelen, minden ok nélkül, az én amerikaim jut az eszembe.Geeta, hozzád hasonlóan én is most tanulom, hogy a szerelem, mint zúzott üvegből font kötél

miként tud rátekeredni az elhanyagolt kötelezettségek miatt vérző szívedre. Így hát azt mondom a nagyapádnak:

– Rendben van, csak most az egyszer. Mi baj lehet belőle?

Azon az éjszakán a szigetről álmodom.Gyakran álmodtam már a szigettel, de ez most más.Az ég fekete, és füst gomolyog. Nem. Nincs is ég, sem pedig tenger. A sziget a sötét

semmiben lebeg, életnek semmi nyoma.De közelebbről nézve látom, hogy ott ülünk a fügefa alatt, és az Öreg Hölgy a tanultakról

kérdezget minket.– Mi a mesternő elsődleges feladata? Fölemelem a kezem, de ő más felé biccent a fejével.– Hogy segítse azokat, akik a bajban hozzá fordulnak.– Hogyan kell éreznie azokkal kapcsolatosan, akik megkeresik?Ismét fölemelem a kezemet, de megint nem vesz tudomást rólam. Egy másik tanítvány adja

meg a választ:– Egyforma szeretetet mindenki iránt, kivétel nélkül.– És milyen távolságot kell tartania? Hadonászok a karommal.Valaki más szólal meg:– Sem túl közel, sem tűi távol, nyugodtan és kedvesen egyensúlyt tartva.Mérgesen térdelek föl. Vajon tényleg nem lát, vagy büntetésből hanyagol engem?– Ó, Tilo – mondja –, Tilo, aki mindig túl magabiztos, a legalkalmasabb arra, hogy

megválaszolja a most következő kérdést, mi történik akkor, ha egy mesternő engedetlenné válik, ha a saját örömét keresi?

– Shampati tüze – kezdeném mondani, de ő félbeszakít.

– Nem vele. Hanem az emberekkel körülötte. Első Anya, ezt te soha nem tanítottad nekünk.Szóra nyitnám a számat, hogy fölhívjam erre a figyelmét, de nem jön ki hang a torkomon.– Persze, mert reméltem, hogy soha nem lesz rá szükséged. De te vagy a bizonyíték arra, hogy

tévedtem. Jól figyelj, mert most megtanítlak rá.Mintha távcsövön keresztül nézném, az arca felém fordul, fölnagyítódik, és fenyegetővé válik.

Minden más körülötte elmosódik. És aztán már látom.Egészen üres. Nincs rajta se orr, se szem, száj és orca. Csak egy sötétségtől tátongó üreg ott,

ahol a szájnak kellene lennie.– Amikor egy mesternő saját céljaira használja a hatalmát, amikor megszegi az ősi

szabályokat…A hangja érdes és síri lesz, mint ahogy a börtön kövén a láncok csörgése visszhangzik.– …az egyensúlyban lévő világ finom szövetét szaggatja szét, és…– Igen, és, Első Anya?Nem válaszol. A fekete száj megnyúlik, tán a fájdalom fintora ez, vagy vigyor?A sziget rázkódni kezd, a föld felforrósodik. Aztán meghallom a morajlást. Hiszen ez a

vulkán, amely kormot és lávát okád.Az Öreg Hölgy már nem látható. A többi tanítvány sem. Csak én. Egyedül a szigeten, amely

megbillen, mint a tányér, amelyből valaki az utolsó csöppet is ki akarja nyerni. Perzselő sziklatörmelékek találnak el, mint a puskagolyó. Megpróbálok kitartani, de a talaj olyan sima, akár a tüzes üveg. Lecsúszom a sziget pereméről, bele a semmi tátott szájába.

Ez rémisztőbb mindannál, amit eddig valaha is tapasztaltam.Aztán fölébredek.És hallom magam, amint befejezem az Öreg Hölgy által félbehagyott mondatot.– …és mindazokra, akiket szeretett, bár nem lett volna szabad, a káosz köszönt rá.

Édeskömény

Ahudzsa felesége már hónapok óta nem járt bent a boltban. Korábban egy vállrándításnál több figyelmet nem szenteltem volna a dolognak.

– Történjék, aminek történnie kell – mondta nekünk az Öreg Hölgy. – A ti dolgotok abban áll, hogy odaadjátok a fűszereket, nem pedig abban, hogy aggodalmaskodtok a következmények miatt.

De valami változásnak indult bennem, amikor az amerikai betért a boltba. A gabonaszem kemény burka levált, a mag nedves lett, és fölpuhult. Az emberek reményei és fájdalmai úgy hatolnak be a bőröm alá, mint a borotva.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez jó dolog.Mostanában éjszakánként azon kapom magam, hogy nyugtalankodom Ahudzsa felesége miatt.

Talán nem is használta a kurkumát, talán nem is főzött indiai ételeket, vagy még olyan régi fűszertartalékokat él fel, amelyeket másik boltban vásárolt. Lelki szemeimmel látom, ahogy a zacskó kicsúszik a kezéből, amikor szórni akar belőle, a kihulló sárgaság megszínezi a konyha levegőjét, mint afféle finom aranypor, és elvész, elvész. A másik lehetőséget – hogy a fűszer csődöt mondott volna, mert az egyben az én életem kudarca is lenne – minden erőmmel elhárítom magamtól, mert az bizonyosan lehetetlen.

Ehelyett inkább azt idézem föl, hogy a boltból kifelé menet, az ajtóban hogyan vetődött egy napsugárkéve erőltetetten kifejezéstelen arcára, melyen egyetlen árulkodó jel a zúzódás volt.

– Isten vele – mondtam akkor neki. És ő válaszadás helyett, köszönetképpen meghajtotta a fejét, de sötét szemüvege alatt a tekintete azt sugallta, hogy egyik hónap a másik után szalad el, anélkül, hogy imáim meghallgatásra találnának, hogyan higgyek én ezek után.

Az utóbbi időben azt veszem észre, hogy látói képességemet, mint valami keresőlámpát igyekszem használni a sötét hálószobában, ahol Ahudzsa felesége a hátát fordítja alvó férje nehéz lélegzete felé, és hagyja, hogy a könnyek, mint hűvös gyöngyszemek hulljanak a párnájára. Vagy talán forrók és maróan sósak, égető patakok, amelyek fokozatosan elemésztik őt, míg semmi sem marad belőle?

Amit én most csinálok, az tilos.– Legyetek nyitottak a látomásra! – mondta nekünk az Öreg Hölgy. – Az majd megmutatja

nektek, amit tudnotok kell. De soha ne próbáljátok meg saját akaratotok szolgálatába állítani! Soha ne kutakodjatok egy adott életben, amelyet a gondnokságotok alá helyeztek! Ezzel elveszítenétek a bizalmat.

Vajon beszéd közben engem nézett a tudásból fakadó bánat felhőzte szemével?– A legfontosabb az, hogy ne kerüljetek túl közel senkihez. Pedig akartok majd. Hiába tettétek

le az esküt, miszerint mindenkit egyformán fogtok kezelni, mégis lesznek kiválasztottak, akiket a szívetek melegével szeretnétek körülvenni, és akiknek azt szeretnétek pótolni az életében, amiben a legnagyobb hiányt szenved. Anyát, barátot, szeretőt. De ez lehetetlen. Amikor a fűszereket választottátok, lemondtatok erről a jogotokról. Akárcsak egy lépéssel is közelebb kerültök a kelleténél bárkihez, a láthatatlan kötelékek, amelyek a mesternőt ahhoz láncolják, akin segíteni igyekszik, hálóvá, kátránnyá és acéllá változhatnak, befonnak, ingoványba húznak, és mindkettőtöket a pusztulásba rántanak

Hiszek neki. Hát nem mentem-e el én is a szakadék pereméig, és éreztem a földet repedezni a talpam alatt?

Ezért aztán az Öreg Hölgy szavait ismételgetem magamban éjszaka, amikor is erőnek erejével vonom el figyelmemet abból a város másik felén található lakásból, ahol egy férfi recsegős hangja töri meg csattanós hirtelenséggel a csöndet, és amely lakás fekete lyukként beomlani készül, jó eséllyel magába szippanthatva haragommal együtt engem is.

Fűszerek, tudom, hogy megóvjátok őt a veszélyektől. Csak nem kételkedést hallok ki saját szavaimból? Leheletfinom árulkodó jel, akár az égett szagot hordozó fuvallat, amelyet egy erősebb szellő azonnal elhessent. Vajon a fűszerek is hallják?

Így aztán, amikor ma reggel bejön a boltba, egy kicsit soványabban és egy árnyalattal sötétebb karikákkal a szeme körül, de végül is épen és egészségesen, sőt egy félénk, menekülésre kész mosoly még fölfelé is görbíti a szája sarkát, ahogy megszólal – Namaste –, megkönnyebbülés önt el. Megkönnyebbülés és lassan szétáradó mézédességű öröm, amely arra sarkall, hogy kilépjek a pult mögül. Muszáj hangot adnom neki:

– Hogy van, beti, úgy aggódtam, olyan sokáig nem jött. – Késztetést érzek, hogy a kezemet – Ó, Tilo, ne! – a karjára helyezzem.

Igen, fűszerek, be kell vallanom, hogy ez nem véletlen, mint az eddigi érintések.Én, Tilo, kezdeményeztem ezt az összefonódást bőrök vér és csontok között.Ahol a kezem hozzáér, lüktetés. Jeges tűz, forró jég, minden félelme száguldva árad szét az

ereimben. A fények elhalványulnak, mintha egy hatalmas tenyér szorítaná markába a napot. Sűrű, tejszerű szürkeség hályogként borítja be a szemem.

Ez a kábító fájdalom, ez mutatja hát, hogy milyen halandó embernek lenni, megfosztva a varázserőktől?

És Ahudzsa felesége? Ő mit érez?Hallom, ahogy a fűszerek riadtan kiáltoznak nekem, hangjuk, mint a fülre tapasztott forró

tenyér. Vonulj vissza, Tilo, vonulj vissza, mielőtt összeforrsz vele!Megfeszítem az izmaimat, hogy visszarángassam magam biztonságosabb terepre.Ekkor szólal meg ő, megtört hangon:– Ó, mataji, annyira boldogtalan vagyok, nem tudom, hogy mitévő legyek.Ajka halovány, mint a lepréselt rózsaszirom, szeme akár a törött üvegcserép. Kicsit

elbizonytalanodik, majd felém nyújtja a másik kezét is. Én pedig – mi mást tehetnék? – elfogadom, a padlódeszkák alól vészjóslóan felém bodrozódó égett ás füstös szagok ellenére, elfogadom és megszorítom, miközben az ősidők óta érvényes anyai szavakat susogom felé:

– Csitt, gyermekem, nyugodj meg! Minden rendben lesz.

– Mataji, talán az én hibám is.A bolt hátsó részén található konyhában üldögélve, ahová soha nem lett volna szabad

beengednem őt, Ahudzsa felesége a következőket meséli:– Az én hibám, az én hibám. – Ezt a refrént számtalan asszony tanulta meg ismételgetni a világ

minden táján.– Miért mondod ezt, beti?– Nem is nagyon törekedtem férjhez menni. Jó életem volt, a varrás, a barátnőim, akikkel

moziba jártam, és utána pani-purit ettem, aztán saját bankszámlám volt, nem kellett apámtól költőpénzt kérni. Mégis, amikor a szüleim megkérdeztek, azt válaszoltam, rendben van, ha ti így akarjátok. Mert a mi társadalmunkban szégyen az, ha egy felnőtt lány nem megy férjhez, hanem otthon ragad. És én nem akartam szégyenbe hozni őket. De az utolsó pillanatig reménykedtem. Talán közbejön valami, talán füstbe mennek az esküvői tervek. Ó, miért nem volt ilyen szerencsém?

– De amikor találkoztál a férjeddel – kérdezem, miközben átnyújtok neki egy rozsdamentes acélból készült poharat színültig töltve teával, amely forró és édes, valamint egy szeletke gyömbér ázik benne bátorítás végett – mit gondoltál?

Kortyol egyet.– Csak három nappal az esküvő előtt érkezett Amerikából. Akkor találkoztam vele. Persze

láttam róla képet…Itt megáll, és én azon tűnődöm, vajon nem valaki másnak a képét küldték-e el, mert ilyenről

már hallottam korábban.– De amikor megláttam, rájöttem, hogy a kép évekkel korábban készült. – Egy kis időre a

hangja ismét a régi dühtől szikrázik. Aztán vállai besüppednek saját súlyuk alatt. – Már túl késő volt elhalasztani az esküvőt. Az összes meghívót elküldtük, a távol élő rokonok már lassan

szállingóztak a városba, még az újságban is megjelent egy hirdetés. Ha tudná, hogy szegény apám mennyi pénzt költött rám, mivel én voltam a legidősebb. És ha nemet mondok, az lánytestvéreimre is rossz fényt vet. Mindenki azt gondolta volna, hogy ó, azok az önfejű Chowdhary lányok, jobb nem bonyolódni házassági tárgyalásokba velük.

Így aztán hozzámentem. De mélyen legbelül iszonyatosan dühös voltam. Magamban mindenféle sértésekkel illettem, hazugnak, csalónak, disznónak neveztem. Azon a bizonyos első éjszakán az ágyban nem is szóltam hozzá. Amikor hízelgő szavakkal kedveskedett nekem, elfordítottam az arcom. Megpróbált átölelni, de én ellöktem magamtól.

Sóhajt.Én is sóhajtok, és egy pillanatra szánalmat érzek a kopaszodó, pocakos és ezt tudva tudó

Ahudzsa iránt, aki bűntudattal közelít ehhez a lányhoz, aki zsenge, mint a zöld bambusz, és mégis olyan kemény legbelül. Ahudzsa, aki kétségbeesetten vágyik (és nem vagyunk-e ezzel így mindahányan) a szerelemre.

– Egy éjszaka, kettő – mondja Ahudzsa felesége – türelemmel vár. Aztán őt is elönti a méreg.El tudom képzelni, mi mehetett végbe benne. Talán a barátai viccelődni kezdtek vele, ahogy a

férfiak egymás között szoktak:– Arre yaar, mesélj, édes-e, mint a méz? –Vagy: – Nézzétek csak, micsoda fekete karikák

vannak Ahudzsa bhai szeme alatt, a felesége bizonyára jól megdolgoztatja éjszakánként– És a következő alkalommal, amikor ellököm magamtól, megragad és…Elhallgat. Talán zavarában, hogy egy idegennek elmeséli – hiszen én nem vagyok több

számára – mindazt, amit egy jó feleség soha. Talán az is meglepő, hogy egyáltalán idáig is merészkedett.

Ó, kis híján Lalita, akinek kurkumaszája kezd nyiladozni, mint a reggeli virág, hogyan mondhatnám el neked, hogy nem szégyen kitárulkozni? Hogy hozzam a tudomásodra, hogy csodállak érte?

Fejében a képek forrón és szárazon pörögnek, mint a szárítóban felejtett ruhák, Egy kemény férfikönyök, ahogy a matrachoz préseli, egy térd, amely szétfeszíti a combjait. És amikor karmolni és harapni próbál (némán, mert senki ezen a hálószobán kívül nem lehet tanúja ennek a sharamnak), egy ütést kap a fejére. Nem erős, de a sokk ernyedtté teszi, így a férfi tehet vele, amit csak akar. A legrosszabbak a csókok, miután az egésznek vége, a csókok, amelyek nyálas nyomot hagynak az ajkain, és kielégült, bűnbánó hangja, ahogy hosszasan a fülében cseng,

Pyari, meri jaan, édes szerelmetes hercegnőm. És megint, újra és újra. Minden éjjel, amíg el nem indul Amerikába.– Arra gondoltam, hogy megszököm, de hová mehetnék? Tudom, hogy mi történt azokkal a

lányokkal, akik elmentek otthonról. Az utcán végezték, vagy mint kitartottak, olyan férfiak mellett, akik nálánál sokkal rosszabbak. Mellette legalább megmaradt a tisztességem – ajkait finoman lebiggyeszti ennél a szónál –, mert feleség vagyok.

Egy kérdés tör elő belőlem, bár tudom, még mielőtt befejezném a szavak megformálását, hogy ostobaság:

– Nem szólhattál volna valakinek, talán az anyádnak? Nem kélhetted volna meg őket, hogy ne küldjed ide hozzá?

És most lehorgasztja a fejét. Ahudzsa felesége, aki korábban Chowdhary lánya volt, és a könnyei a pohárnyi teába potyognak, amelyektől az sóssá válik. Addig-addig, mígnem késztetést nem érzek rá, hogy átnyúljak a tiltott távolságon, és letöröljem a legördülő cseppeket. Chowdhary lánya, akit a szülei szeretetben és a legjobb tudásuk szerinti szigorral neveltek föl, hogy beteljesíthesse sorsát, amely a házasság volt. Akik megérezték a szomorúságát, de féltek megtudakolni, lányom, mi bánt, mert mit tehettek volna, ha megtudják. És ő, látva félelmüket, megtartotta bánatát és könnyeit magának, mert viszontszerette őket. És hát nem tettek-e meg érte mindent, amit csak tudtak, már eddig is?

Csönd és könnyek, csönd és könnyek egész úton Amerikáig. Egyre dagadó torokszorító fájdalom, amelynek a kurkuma ma végre szabad folyást engedett.

Eltelik egy óra, és Ahudzsa felesége még mindig mesél, ömlenek ajkáról a szavak, mint az átszakadt gát résén a víz.

– Tudtam jól, mi vár rám, de reménykedtem, mint általában az asszonyok. Mert hát mi más marad nekünk? Talán itt Amerikában elölről lehet kezdeni, távol a kémlelő szemektől és a szájakról, amelyek folyton figyelmeztetnek arra, hogyan kell egy férfinak viselkednie, és mi egy asszony kötelessége. Ó, de a hangokat a fejünkben mind magunkkal hoztuk ide is.

Magam előtt látom őt azokban az első napokban, Ahudzsa felesége, amint a férje kedvében igyekszik járni, új függönyöket varr, hogy a lakásból otthont varázsoljon, parathát nyújt, hogy forrón szolgálhassa föl, amikor ura hazatér a munkából. És a férjét is, ahogy új szárit vásárol asszonyának, meg egy üveg parfümöt, Intimate vagy Chantilly márkájút és egy csinos csipkés hálóinget, hogy esténként az ágyban viselje.

– Hai mataji, ha egyszer a tej megalvad, képes-e a világ összes cukra újra megédesíteni?– Főleg az ágyban voltam képtelen elfelejteni azokat az indiai éjszakákat.Még amikor gyöngéd próbált lenni, akkor is merev és visszautasító voltam. Olyankor aztán

elvesztette a türelmét, és itt fölszedett amerikai szavakat vágott a fejemhez: – Kurva! Veled kefélni olyan, mintha egy hullával kefélnék.

Aztán később meg:– Biztosan eljársz itthonról valaki máshoz.Legújabban pedig a szabályok. Nincs kijárás. Nem beszélhetek telefonon. Minden elköltött

centtel el kell számolnom. Elolvassa a leveleimet, mielőtt postára adja őket. És a telefonhívások. Egész nap. Néha húszpercenként. Hogy ellenőrizze, mit csinálok. Hogy meggyőződjön róla, otthon vagyok-e. Fölveszem a kagylót, köszönök, és a vonal túlsó végén hallom a szuszogását.

És most Ahudzsa felesége, mint aki már kifogyott a könnyekből, hátborzongató nyugalmat sugárzó hangon közli velem:

– Mataji, régen féltem a haláltól. Ha olyan asszonyokról hallottam, akik megölték magukat, azt gondoltam, hogyan is tehettek ilyet?! Most már tudom.

Ó, kis híján Lalita, nem ez a megoldás. De mit is mondhatnék tanácsképpen, én, akinek legbelül ugyanúgy patakzanak a könnyei, mint a tieid tették?

– Miért érdemes élnem? Egy időben mindennél jobban szerettem volna gyermeket. De olyan otthon ez, ahová jó lenne egy új életet világra hozni?

Könnyek felhőzte tekintetemmel nem látom a gyógyírt a fűszerek között. Pontosan úgy, ahogy az Öreg Hölgy figyelmeztetett.

– Tilo, túl közel vagy, túl közel.Mély lélegzetet veszek, bent tartva a levegőt a tüdőmben, ahogy ő tanította nekünk a szigeten,

amíg a levegő morajlása minden más hangot ki nem űz a fejemből.Addig, amíg a vörös ködön keresztül egy név sejlik föl előttem.Édeskömény, amely a szerdák fűszere, az átlagos napoké, a középkorú emberek napjaié. Az

ernyedt vonalú derekaké, az átlagos élet súlya alatt legörbülő szájaké, hiszen annak idején annyira másnak álmodták. Édeskömény, barna, mint a sár, az őszi fuvallatban táncoló fakéreg és levél, eljövendő változások illatával terhes.

– Édeskömény – mondom Ahudzsa feleségének, aki nyughatatlan ujjaival bökdösi a dupattáját – csodálatos fűszer. Végy egy csipettel belőle, nyersen és egészben, minden étkezés után, hogy fölfrissítse a leheletet, segítse az emésztést, és adjon erőt ahhoz, amit meg kell tenni.

Kétségbeesetten néz rám. Bársonvszeme azt mondja:– Ez az összes segítség, amit nyújtani tud nekem?– Adj belőle a férjednek is!Ahudzsa felesége kisimítja kurtájának az ujját, amelyet korábban föltűrt, hogy megmutasson

nekem egy másik zúzódást, és föláll.– Haza kell mennem. Már bizonyára vagy egy tucatszor keresett telefonon. Amikor ma este

hazajön…

Félelem sugárzik belőle, és vibrál, mint töredezett járda fölött a nyári hőség. Félelem, gyűlölet és kiábrándultság, hogy nem teszek érte többet.

– Az édesgyökér lehűti a haragos természetet is – mondom. Bárcsak többet is elárulhatnék neki, de az kilúgozná a fűszer erejét.

Keserűen, hitetlenkedve fölnevet. Bánja, hogy rám bízta a titkát, rám, az ostoba öregasszonyra, aki úgy tesz, mintha egy maréknyi száraz mag képes lenne egy összetört életen változtatni.

– Hát az biztosan nem fog ártani neki – mondja, amint magához veszi a táskáját. A megbánás úgy lüktet a fejében, mint ereiben a vér.

A kettőnk közé letett csomagot otthon majd az asztalra hajítja, esetleg egy fiók mélyére vagy egyenesen a szemétbe, ha szégyenkezve arra gondol, hogy mi mindent mesélt ma el nekem.

Legközelebb már egy másik fűszereshez megy, még akkor is, ha át kell szállnia miatta.Megpróbálom fogva tartani a tekintetét, de nem néz rám. Sarkon fordul, már az ajtónál jár. Így

aztán kénytelen vagyok öreges, csoszogó lépteimmel utolérni és még egyszer megérinteni a karját, bár tudom, hogy nem lenne szabad.

Égető fájdalom járja át az ujjaim hegyét. Most nyugodt, szeme színt vált, áttetsző lesz, mint a mustárolaj, ha melegítik, és fürkésző, mint aki valami rendkívüli dolgot észlel.

Nyúlok a kis csomag édesköményért, hogy a tenyerébe csúsztathassam, de nem lelem.Fűszerek, ejnye…Kétségbeesetten nézek körül, érzem, hogy Ahudzsa felesége gondolatban már messze jár. Egy

pillanatra megrettenek, hogy a fűszer nem fog engedelmeskedni nekem, hiszen én, Tilo átléptem a határokat.

De lám csak, itt a kis zacskó az India Currents magazinok kupacának a tetején, ahová én biztosan nem tettem.

Fűszerek, ez csak játék, vagy valamit mondani akartok nekem ezáltal?Nincs idő ezen mélázni. Magamhoz veszem a csomagot és a magazin egy példányát.

Mindkettőt a kezébe nyomom.– Bízz bennem! Tedd, amit mondok! Mindennap, minden étkezés után egy csipetnyi neked,

egy csipetnyi neki, és amikor mind elfogyott, akkor gyere vissza, és számolj be róla, ha nem használt. És tessék, ezt meg olvasgasd! Eltereli a figyelmedet a gondjaidról.

Sóhajt egyet, és rábólint. Egyszerűbb, mint vitatkozni.– Lányom, emlékezz rá, bármi történjék is. Nem tettél semmi rosszat azzal, hogy elmesélted

nekem. Nincs az a férfi, férj vagy senki, akinek joga volna verni téged és ágyba kényszeríteni, ha fölfordul tőle a gyomrod.

Se igent, se nemet nem válaszol erre.– Most menj! És ne félj! Ma délelőtt a férjed túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy

hazatelefonáljon.– Honnan tudja?– Mi, öregasszonyok, megérzünk dolgokat. – Az ajtóból suttogva még visszaszól:– Imádkozzon értem, hogy hamarosan meghaljak.– Nem – mondom. – Boldogságot érdemelsz. Tiszteletet érdemelsz. Azért fogok imádkozni.

– Édeskömény – szólítom, amikor Ahudzsa felesége már elment –, édeskömény, melynek alakja, mint a szépítő cseppekkel fényesített, félig csukott szem, fejtsd ki hatásodat a kedvemért! – Belenyúlok a tartályba, és kiemelek egy marokra valót. Édeskömény, amelyet a bölcs Vashistha evett, miután lenyelte Illwalt, a démont, hogy az többet ne támadhasson föl.

Várok a zengő bongó hangokra, hogy megszólaljon a dallam.De csönd van, csak a fűszer hegyes végei bökdösik a tenyerem, mint a tüskék.

– Szólj hozzám, édeskömény, mouri, aminek a színe olyan, mint a pettyes házi verébé, mely barátságot fial ott, ahol fészkel? A bánat megemésztését szolgáló fűszer, amely épp ezáltal erősít bennünket.

Amikor végre megérkezik a válasz, az nem dallam, hanem morajlás, hullámok robaja a koponyámban.

– Miért segítenénk, amikor te úgy cselekedtél, ahogy nem lett volna szabad? Amikor átlépted a határokat, amelyeket saját akaratodból húgtál magad köré?

Édeskömény, a kiegyenlítő, aki képes vagy az egyiktől elvett erőt a másiknak adni, ha két ember egy időben fogyaszt belőled, könyörgök neked, segíts Ahudzsa feleségének!

– Beismered a vétkedet, a mohóságodat, hogy megszerezz dolgokat, amelyekről ígéreted szerint korábban már lemondtál? Megbántad?

Visszagondolok az ujjaira, melyek egy madárka súlyával és bizalmával kapaszkodtak a karomba. Arra gondolok, hogyan töröltem le a könnyeit, és milyen érzés volt nedves szempilláinak és arcának érintése a kezemen. És élő, lélegző bőrére. Valamint arra, hogy az acélpánt, amely oly régóta szorítja össze mellkasomat, miként lazult meg egy kissé.

Ahudzsa felesége, aki már majdnem Lalitává változtál, én is tudom, milyen az a félelem. Szívem szerint hazudnék most, ha akármelyikünknek hasznára válna. A te életedért cserébe odaadnám az enyémet, ha bárki igényt tartana rá.

Körülöttem a fűszerek távolságtartóan és hűvös udvariassággal várnak, mintha még nem tudnák a választ.

Nem bánok semmit, mondom végül is, és érzem, hogyan fogy el körülöttem a levegő. A nyelvem a számban, mint egy darab fa. Úgy kell kipréselnem a szavakat.

Megfizetem az árát, bármi legyen is az, amit meghatároztok.Olyan csönd van, akár egyedül is lehetnék őrülten pörögve-forogva a fekete űrben. Pörögve és

égve ott, ahol senki nem lehet tanúja annak, amikor végezetül a robbanás a semmibe repít.– Rendben van – mondja végre a hang. Vajon mi lesz az?– Meg fogod tudni – A hang már vékony és távolodó. Megbékélt. – Kellő időben megtudod.

Az esti félhomályban a pultnál ülök, és varázskésem hegyével kalo jire magokat aprítok olyan picikére, hogy a zsizsik petéi nagyobbak annál.

Ez a feladat odafigyelést igényel. Bizonyos szavakat kell mondogatni, amint a kés hegye belevág a kalo jire törékeny keménységébe, még a lélegzetet is viasza kell tartani addig, amíg már biztonságban kiengedhető. Ezért aztán várnom kell vele, míg a bolt be nem zár.

Megállás nélkül dolgozom. Mire Haroun ma ideér, ahogy minden kedden benéz, amikor esti imára tart a masjidba, készen kell lennie a csomagjának.

Hogy miért, azt nem tudom, kivéve, hogy mostanság, ha Harounra gondolok, jeges kés szorítja össze a mellkasomat

A kés emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed. A kalo jire magok élénken zümmögnek, mint a méhek.

A megfelelő pillanatban kell a kést lenyomnom, hogy minden magot pontosan a közepén hasítsak ketté. Tartanom kell a szükséges ritmust.

Túl gyors, és a magok összetörnek. Túl lassú, és a kettészelt szemeket összekötő láthatatlan lánc elszakad, és sötét energiái szétszóródnak a világ légterében.

Talán ezért nem hallom, amikor belép, és ezért pördülök meg riadtan, amikor megszólal. És érzem az ujjamon a kés élét, amint belekap, mintha tűz lángja marna bele.

– Maga vérzik – szól a magányos amerikai. – Nagyon sajnálom. Kopognom kellett volna vagy valami hasonló.

– Semmi baj. Igazán semmiség, csak egy kis karcolás.

Magamban pedig azt gondolom, biztos vagyok benne, hogy bezártam az ajtót, biztos vagyok benne… És hogy ki ez az ember, aki be tud jönni annak ellenére, hogy…

Aztán a szavakat, mint fénylő csillagokat elsodorják a szétáradó boldogság hullámai.Az ujjamról vér csöpög a kalo jire halmocskára, mely már vörös és fekete, és használhatatlan.

De aranyló boldogság tölt el, így nem lelek egy csöpp helyet sem magamban, ahol a sajnálkozás megférne.

– Hadd segítsek – mondja, és mielőtt nemet mondhatnék, az ujjamat a szájához emeli. És szívja.

Fogainak gyöngysimasága, ajkának forró, nedves selymessége, a nyelve, amely lassan mozog a seb körül, a bőrömön. Az ő teste és az én testem eggyé válik.

Ó, Tilo, gondoltad volna valaha…Azt akarom, hogy ez a pillanat örökké tartson, mégis azt mondom:– Kérem, be kell kötnöm valamivel. – És visszahúzom az ujjamat, bár ehhez az összes

akaraterőmre szükség van.A konyhában találok egy csomag szárított neem levelet. Mézbe mártva és a bőrre szorítva a

legjobb sebgyógyító.De amikor odapillantok, a seb már nem vérzik, és csak egy halványpiros csík jelzi, hogy

egyáltalán történt valamiTalán ez a tűzből és bűbájból formált test nem vérzik már úgy, mint a halandóké.De magamban azt kérdem: – Vajon ő volt, vajon ő volt?

Amikor visszatérek a bolt elülső részébe, az ajándéktárgyakkal megrakott szekrény előtt térdel, és a karcos üvegen keresztül a miniatűr szantálfa elefántokat bámulja.

– Tetszenek?– Itt minden tetszik. – Széles mosolya, mint a nyíló szirmok és mélységében több, mint amit a

szavak jelentenekTilo, te csak képzeled, hogy keresztül-kasul átlát ezen az öregasszonytesten.Ujjaimat addig járatom az elefántokon, amíg meglelem a legtökéletesebben faragottat –

szemek, fülek, farok vonala, piciny elefántcsont agyarak, mint fogpiszkálóhegyek. Kiemelem.– Szeretném, ha elfogadná. Más férfi tiltakozna. Ő nem.A tenyerébe helyezem az elefántot, és látom, ahogy az ujjai összezáródnak fölötte. Körmei

áttetszően villannak föl a bolt homályában.– Az elefántok arra figyelmeztetnek, hogy ne feledjük, és tartsuk be ígéreteinket – mondom. – És maga mindig betartja a sajátjait?Ó! Miért ötlik föl benne éppen ez a kérdés?Azt felelem neki:– A szantálfa a sebek fájdalmát enyhíti, az elefántcsont a kitartást növeli.Mosolyog az én magányos amerikaim, nem lehet becsapni a kitérő válasszal. Figyelem, ahogy

szájának egyik sarka összeráncolódik és fölhúzódik, majd megjelenik egy kis gödröcske, feszes mélyedés az oly kedves arcon, amelyet vágyom megérinteni.

Hogy visszafogjam magam, megszólalok:– Miért jött?Tilo, mi lesz, ha azt feleli, hogy miattad jött?– Mindig kell lennie valamilyen oknak? – Változatlanul mosolyog, ezüst karimájú, csábító

felhőmosolyával, melynek a hátán olyan könnyen elvitorlázhatnék, hogy soha ne térjek vissza.Megkeményítem a hangom:– Mindig, de csak a bölcsek ismerik a választ.

– Talán akkor megmondhatná nekem, hogy mi az. – Az arca most komoly. – Talán ki tudja olvasni a pulzusomból, mint ahogy hallomásom szerint az indiai doktorok képesek rá. – És odanyújtja nekem vékony karját, amelyen lapis lazuli színű érfonalak hálója kígyózik a bőr alatt.

– Milyen doktorokra gondol? – Nem tudom megállni, hogy kimondjam: – A mi orvosaink ugyanúgy orvosi egyetemre járnak, mint az itteniek.

De fűszerek, bocsássatok meg érte, mégis megfogom a kezét.Ujjaimat a csuklójára helyezem, könnyedén, mint amilyen könnyű egy kimondatlan kívánság.

Bőre citrom, só és a fehér parti homokra lecsapó napsugár illatát árasztja.Csak képzelem, hogy mi ketten együtt hullámzunk akár a tenger?– Kedves hölgy, asszonyom, mi a fene történik itt?Haroun az égzengés robajával jelenik meg az ajtóban, és a cipőjével rúg egyet rajta, hogy

becsapódón. Homlokát bosszúság és gyanú gyűri ráncosra.Visszarántom a kezem, bűntudatosan, mint valamely falusi leányzó. A szavaim egymásba

gabalyodnak.– Haroun, nem is vettem észre, hogy már ilyen késő van.– Kérem, csak nyugodtan szolgálja ki őt, én nem sietek – mondja az én amerikaim, a hangja

hűvös, és egy csöppet sincs zavarban. Komótosan elvonul a legtávolabbi polcsor árnyékába, a mongbabbal, uriddal és Texas márkájú hosszúszemű rizzsel teli zsákok közé.

Haroun utána fordul, és vékony vonallá préselt ajakkal figyeli.– Asszonyság, jobban meg kellene gondolnia, hogy kit enged be a boltba sötétedés után.

Mindenféle sötét népek mászkálnak ezen a környéken…– Csitt, Haroun!De csak folytatja, angolra vált, fölemelt hangja visszaverődik a hátsó falakról. Nyelve

botladozva és ügyetlenül formálja a szavakat, amelyekhez még mindig nincs szokva. Hirtelen szégyellni kezdem fület bántó akcentusát és a nyelvtant, amelyet mind a mai napig nem sajátított el. Aztán még mélyebb szégyenérzet önt el amiatt, hogy így érzek, és égeti az arcomat, akár egy pofon helye.

– Hogy lehet az, hogy ajtaja ma nem volt bezárva? Talán csak olvasta az India Postban a múlt héten, hogy valaki betört 7-Eleven boltba? Lelőtte a tulajdonost – azt hiszem, Reddynek hívták –, három golyót eresztett mellébe. Nem túl messze innen. Jobb, ha megkéri az embert, hogy távozzon, amíg én még itt vagyok.

Majd elsüllyedek, hiszen az én amerikaim bizonyosan hallja ezt– Csak azért, mert olyan puccosan van felöltözve, még nem biztos, hogy megbízhat benne.

Valójában pont fordítva van. Hallottam én már ilyen alakokról, kicsípik magukat, úgy tesznek, mintha gazdagok lennének, és közben be akarják csapni. És ha gazdag, akkor meg mit keres itt köztünk, egy olyan sahib, mint ő? Jobb távol maradni az ilyesféléktől. Kedves hölgy, figyeljen, hagyja csak rám a dolgot! Megszabadulok én tőle.

Próbálok visszaemlékezni rá, hogy milyen ruhát visel az amerikai, és bosszús vagyok, amiért nem sikerül, nekem, Tilónak, aki mindig büszke voltam a jó megfigyelőképességemre. Mérges vagyok azért is, mert van igazság abban, amit Haroun tanácsol, hiszen az Öreg Hölgy is ezt mondaná.

– Egy ilyen gazdag úr. Nem a mieink kőzöl való. Tartsd távol magadtól, Tilo!– Haroun, nem vagyok már gyerek. Tudok magamra vigyázni. Megköszönném, ha nem

inzultálná a vevőimet.A hangom éles és csikorgó, akár a rozsdás szög. Ez a visszautasítás hangja.Haroun visszahőköl tőle. Arcát pirosság önti el. Hangja a sértődöttségtől hivatalos tónust ölt.– Csak az aggodalom beszélt belőlem. De látom, túl messzire mentem.Bőszen rázom a fejemet. – Haroun, nem úgy értenem.– Nem, nem, milyen jogon adok tanácsokat a kedves hölgynek én, a szegény ember, egy

taxisofőr.

– Ne menjen még! Percek alatt összeállítom a csomagját.Hangos nyikorgással csapja ki az ajtót maga előtt. – Miattam ne fárassza magát! Végtére is én

csak egy kala admi vagyok, nem pedig fehér ember, mint ő…Tudom, hogy nem szabadna. De.– Haroun, úgy viselkedik, mint egy gyerek – csattanok fel.Méltóságteljesen meghajol, sziluettje kirajzolódik a mögötte tátongó éjszaka

sötétjében.– Khuda hafiz. Búcsúzom. A mullah18 már bizonyára elkezdte a szertartást, és nem akarok még jobban elkésni.

Az ajtó végérvényesnek tűnő, halk koppanással záródik be mögötte, még mielőtt válaszolhatnék neki, hogy Khuda hafiz. Allah vigyázza lépteid!

Amikor ismét a pult felé fordulok, látlak téged, Harounnak szánt vöröses fekete kalo jire, véremmel szennyezetten a pulton szétterülve, mint afféle sötét folt. A vádló csönd rosszabb, mint bármilyen szó.

Bámullak egy darabig, majd a palloóm redőjébe söpörlek. Elviszlek a szemetesig.– Hulladék. Óvatlanságból keletkezett, bűnös hulladék – Ezt mondaná az Öreg Hölgy.Forró, kénes szaggal dagad bennem a szomorúság. A szomorúság és egy másik érzés, amelyet

nem merek túl közelről megvizsgálni bűntudat vagy talán kétségbeesés?Később, mondom magamnak. Majd később foglalkozom vele.De ahogy a bolt hátsó része felé irányítom lépteimet, ahol az én amerikaim vár, tudom, hogy a

később olyan, mint a fölforrósított lábasra borított fedő, amely alatt a gőz csak egyre sűrűsödik.

– Néha fájdalmat érzek – mondja az amerikai. – Itt. – Megfogja a kezemet, és a mellkasára helyezi.

Tilo, vajon tudja-e, hogy mit csinál? A tenyerem közepén érzem a szíve dobogását. Meglepően egyenletes, mint víz csöpögése a

vén kövekre. Még csak nem is hasonlít az én mellkasomban észlelhető vad vitorlázáshoz, a barlang falai közül őrülten kitörni akaró lovak patadobogásához. Készakarva a ruházatára irányítom a figyelmemet. Igen, Harounnak igaza van, ingének selyme lágy és finom az ujjaim alatt, a nadrágja sötét és elegáns, a kabát tökéletes szabásával szinte rásimul. Tompa fényű bőrcipő a lábán, öv a csípőjén. És a gyűrűsujján fehér tüzű gyémánt. De már hagyom is kihullani a képeket az elmémből, mert látom, hogy a ruháinak semmi köze ahhoz, hogy ki is ő valójában. Csak az a kép maradhat, ahol torkában forrón és fényesen lüktet az élő anyag, és amelyiken a szemébe lágyság költözik, amikor belenézek.

A pultnál vagyunk, a belső oldalon, ő hosszú lábún és az üvegnek támaszkodva, és közöttünk, mint a fal, igen, a fűszerek, és figyelnek minket.

– Úgy tűnik, hogy a szíve rendben van – préselem ki magamból a szavakat. Az inge alatt a bőre biztosan aranyszínű, mint a lámpafény, mellkasán a rövid szőrszálak erőteljesek, akár a fű.

Nem. Egy másik kép tűnik föl előttem, kontúrjai olyan élesek, hogy igaz kell legyen, tudom jól. A melle ártatlanul szőrtelen és sima, mint a napmeleggel átitatott tulipánfa, amelyből a szigeten amuletteket faragtunk. – Igen, minden orvos ezt mondja.

Magányos amerikai, mindent tudni szeretnék rólad. Miért jársz orvoshoz, mióta jelentkezik ez a fájdalom? De amikor megpróbálok befelé tekinteni, csak a saját képmásom bámul vissza rám egy higanytó tükréből.

– Biztosan azt akarják sugallni nekem, hogy talán a fájdalom a fejében lakozik. Csak hát ártana az üzletnek, ha ezt hangosan is kimondanák.

A szeme visszamosolyog rám, mondván, rendben van, megadom, amit kívánsz, csak módjával. A haja fénylik, akár egy madár fekete szárnya, ahogy rávetül a napsugár.

Én amerikaim, te játszol velem, és ezzel elbűvölsz engem. Engem, aki soha nem játszottam. Hirtelen föltámad a kislány ezekben az öreg csontokban.

18 A mullah (vagy molla) mohamedán pap. ( A szerk.)

– Talán a szerelem hiányzik a gyógyuláshoz – mondom, és mosolygok magam is. Csak ámulok azon, hogy milyen gyorsan tanulom a flört nevű játék szabályait. – Talán ettől van a fájdalom.

Ó, Tilo, te szégyentelen, most hogyan tovább?– Tényleg azt hiszi? – kérdezi elkomolyodva. – Hisz benne, hogy a szerelem meggyógyítja a

sajgó szívet?Mit mondhatnék erre én, akinek semmiféle tapasztalata sincs a szerelemben.De mielőtt még megkísérelnék válaszolni, nevetésével elhessenti a kérdés komolyságát. – Jól hangzik – mondja. – Van valamije a számomra?Egy pillanatig csalódott vagyok. De nem, jobb ez így.– Persze – válaszolom neki, a hangom máris visszahúzódó. – Mindig, mindenkinek. Csak egy

perc.Hallom, ahogy mögöttem megszólal:– Várjon, nekem nem kell az, amit mindenki másnak is szán. Szeretném… – De nem állok

meg.A belső szobában a lótuszgyökérhez lépek, egy lélegzetvételnyi ideig a tenyeremben

méregetem a kicsiny, simulékony darabot.Miért is ne, Tilo, hiszen már úgyis nekiláttál, hogy fölrúgd az összes szabályt.Sóhajtva visszateszem. Lótuszgyökér, padmamul, afrodiziákum, amelyet a szigeten a tó

közepéből húztam ki, ez nem a megfelelő pillanat a számodra.Amikor visszatérek, üres kezeimet nézi. Fölvonja a szemöldökét.Oda kellene adnom neki azt, ami az ébenfa dobozkában, a pult alatt vár rá, a hing kemény

magját, az ördöggyökeret, amely visszahozza életembe az egyensúlyt, és őt mindörökre kiűzi belőle.

Ezernyi fűszer ösztökélése nehezedik rám. Lehajolok, nyúlok érte, ujjaim közt már érzem a doboz feketeségét, a szemcsés, keserűfüstös illatú ördöggyökér keménységét.

Ó, fűszerek, adjatok nekem egy kis időt, csak egy kis időt!Fölegyenesedek, leveszek egy pici, barna üveget a polcról. A pultra állítom. – Ez itt a churan

mondom neki.– A szerelemre? – kérdezi viccesen, de egyben komolyan is. – Szívfájdalomra – mondom olyan szigorúan, ahogy csak tudom. – A túlkényeztető életre.

Erre van magának igazából szüksége. – Beütöm a pénztárgépbe az árát, beteszem egy zacskóba, és nyomatékosan az ajtóra nézek.

– Nagyon késő van – mondom.– Igazán sajnálom, hogy zavarogtam – mondja, de láthatóan nem sajnálkozik.Mint fekete víztükör a holdfényben, szeme vidáman ragyog. Előcsalogatják belőlem a

szavakat, amelyeket nem állt szándékomban kimondani.– Talán, legközelebb lesz valami más is itt a maga számára.– Legközelebb – mondja az én amerikaim, hangja, mint a fölkínált ajándék.

Már reggel van, amikor eszembe jut a kés. Ledobom magamról az összegyűrődött paplant, a pulthoz sietek, ahol este felejtettem, de attól félek, már túl késő.

– Kés, beszélj hozzám!Kezeim között a pengéje fénytelen, engesztelhetetlen szürke, halott tárgy színe van. Az éle

vértől rozsdállik. Amikor megdörzsölöm, fémforgácsok hullanak belőle a földre.A szűk konyha mosogatófülkéjében folyó víz alá tartom a kést. Meszes tamarindpasztát

készítek, és bedörzsölöm, miközben tisztító mantrákat ismételgetek.Amikor föladom, az ujjaim már ráncosak a savtól.A folt világosabb lett, körte vagy tán könnycsepp alakú. Eljövendő dolgokat formáz.

Homlokomat a hideg betonfalhoz préselem. A képek szünet nélkül, hullámokban tőrnek át a szemhéjamon. Egy marék, női vér szagát árasztó kalo jire haszontalanul a szemétbe hajítva. Haroun oly fiatal és védtelen arca, amint az éj vörös-fekete foltként terjeszkedik mögötte. Az Öreg Hölgy, akinek szomorú szeme mindent lát.

– Bocsáss meg nekem, Első Anya!– Ezek csak szavak, lányom. Hogyan bocsáthatnak meg neked, ha nem vagy hajlandó föladni

azt, ami miatt megbotlottál? Márpedig te nem vagy hajlandó.Ezt mondaná, hangja recsegne, mint a vihar szorító markában töredező ágak.Nem válaszolok a vádjaira. Helyette azt mondom:– Kés, nem fogok többé megfeledkezni rólad. Ha új vért akarsz, hogy elmossa az előzőt,

készen állok.Fölemelem a kést, és becsukom a szemem, keményen lesújtok vele az ujjaimra, várom, hogy a

fájdalom szikrát vessen a koponyámban. Semmi.Amikor ismét odapillantok, a kés a kezemtől egy hüvelyknyire a pult fájába fúródva rezeg.

Elkerült engem. Vajon valamilyen bennem élő titkos vágy vagy a saját akarata térítette el?Ó, bolond Tilo, hogy hihetted, hogy a jóvátétel olyan egyszerű lesz?

– Szeretnék kérdezni valamit – mondja Kwesi, amikor egy kartonból készült tokkal a hóna alatt bejön. – Volna ellene kifogása, hogy kitegyek valamit a boltja kirakatába?

Meglepődöm. Megengedhetem? Nem vagyok biztos benne. Az indiaiak természetesen gyakran megteszik. Csak pillants oda! A kirakatüveg tele van csillogó hirdetésekkel, például filmcsillagok közelgő látogatásáról, MADHURI DIXIT SZEMÉLYESEN. Neonszínű szórólapok, meghívó DISCO-BHANGRA PARTIRA DJ MANNYVEL, CSAK 5 DOLLÁR A BEUGRÓ. FRISS CSAPÁTIK ÉS DHOKLA ELÉRHETŐ ÁRON. TAJ MAHAL SZABÓSÁG, BLÚZVARRÁS EGY NAP ALATT, HÍVD EZT A TELEFONSZÁMOT.

De Kwesi, egy kívülálló?– Mi az? – kérdezem, hogy időt nyerjek.– Nézze csak! – Kihúzza a tokból, és óvatosan a pultra fekteti, egy poszter, amely odavonzza a

szemet arany fekete színével. Rajta férfi, övvel ellátott formaruhában és mezítláb, kezei ökölben, lába erőteljes rúgásra oldalra emelve. És alatta egyszerű betűkkel KWESI EGYSÉGES VILÁG DOJO STÚDIÓJA, és mellette a cím.

– Tudtam, hogy maga olyan harcosféle – mosolyodok el.Ő is mosolyog.– Harcos. Hát így is lehet mondani.– Régóta gyakorolja?Bólint.– Már vagy tizenöt éve. – Látja a kíváncsiságot a szememben. – Akarja hallani, hogy

kezdődött? – És még mielőtt végeznék a fejbólintással, már mesél is, könyökét kényelmesen megtámasztva a pulton, Kwesi, aki szereti a jó történeteket, és akinek a vérében van a mesélés.

– Rossz formában voltam akkoriban, mélyen belemerülve a drogokba, füvek, bogyó, hernyó, nem tud olyat mondani, amit ne próbáltam volna. Egyik lebegéstől a másikig éltem, és egy sor bolondságot csináltam, hogy fönn tudjam tartani ezt az életmódot. Így botlottam bele abba az emberbe, aki később a senseiem, azaz a mesterem lett. Kihívtam egy párviadalra – az idő tájt nagyon nagy harcosnak képzeltem magam –, de kevesebb, mint egy perc alatt kiütött. Másnap körülérdeklődtem, aztán az órák végeztével elmentem a dojójába egy pisztollyal, hogy megfizettessem mindenért. Kinyitotta az ajtót, és én a fejéhez szorítottam a fegyvert. De ő nem ijedt meg. Azt mondta:

– Miért nem jön be, éppen most főztem egy kis japán teát, utána még mindig lelőhet. – Nem tette az agyát, nem játszotta a machót, ahogy én cselekedtem volna az ő helyében.

Tényleg nem félt. Úgy meg voltam lepve, hogy eltettem a pisztolyt és követtem őt. Szó szót követett, én meg a végén ott ragadtam hat évre. Elhiszi?

– De soha nem tudtam megszokni azt a zöld löttyöt. Ezzel szemben egy csésze jó erős Darjeeling teát bármikor elfogadok.

Nevetünk, de enyhén érces felhanggal, tudván tudva, hogy ez a nevetés milyen könnyen fordulhatott volna sírásba. Egy ilyen nevetés, ha máival megosztod, könnyít a szívedet szorító béklyókon. Így aztán megtörlöm a szemem, és azt mondom Kwesinek:

– Nem bánom tegye ki azt a hirdetést. Bár őszintén szólva, nem tudom, hány embert fog érdekelni itt.

Körülpillantunk a boltban. Két testes, szárit viselő középkorú asszony vitatkozik a Patak és Bedekar típusú savanyúságok előnyös tulajdonságairól. Egy idős, fehér turbános sardarji egy üveg Nilgiris márkájú, köhögésre kiváló eukaliptuszolajat hoz a pulthoz, hogy megtudakolja az árát. Valakinek a gyerekei fogócskáznak egy nagy edény atta körül. Egy hosszú hajú, Ray Ban napszemüveget és feszes Levi’s farmert viselő, fiatalos külsejű férfi lép be, barátságtalan pillantást vet Kwesire, és eltűnik a lencsét kínáló polcok irányába.

– Már látom, hogy mire gondol – mondja Kwesi szárazon. Nekilát, hogy föltekerje a posztert. – Keresek majd valami más helyet ennek.

Sajnálom, hogy ki kellett ábrándítanom. Fölkutatom azt a nagyobbacska dobozt, amely a legfinomabb aromájú, fölvágatlan Darjeeling tealevelekkel van töltve, és becsomagolom neki.

– A bolt ajándéka – mondom. – Nem, nem, a történet bőven kárpótol érte. – Elkísérem, az ajtóig. – Jöjjön máskor is. Sok szerencsét a dojojához, valamint az életéhez is – mondom, és komolyan is gondolom.

Egyik reggel az anyja által összeállított listával és kefeszőrszerűen égnek meredő, merev tincsekkel sétál be a boltba ez a hajviseletétől még magasabbnak látszó kamasz, akit alig ismerek föl. De jobban megnézve rájövök, hogy Jagdzsit az.

– Jagdzsit, hogy vagy?Megpördül, a kezei már ökölben, Aztán meglát engem, és fölenged.– Honnan tudja a nevemet?Jagdzsit morcosan, pólóban bő Girbaud farmerban és bekötetlen cipőfűzővel, a fiatal

amerikaiak egyenöltözékében, már az ő szaggatott ritmusú beszédüket majmolva.– Voltál már a boltban három-négy alkalommal az édesanyáddal, úgy két és fél vagy három

évvel ezelőtt.Egy vállrándítással elfordul, nem emlékszik. Már nem is figyel rám.– Nem lehetett az olyan régen, még csak két éve vagyok itt.– Még csak két éve? – Hangomba csodálkozást vegyítek. – Ki gondolná, ha téged lát.Jagdzsit nem bajlódik a válaszadással. Ismeri az öregasszonyokat, nagyanyákat, nagynéniket,

anyákat, folyton csak azt mondják, nem szabad, nem szabad. Ne tölts annyi időt a barátaiddal! Ne mulassz többet az iskolában, már két figyelmeztetőt kaptál. Ne menj el itthonról ilyen késő este, nem biztonságos! Hai Jaggi, hát ezért hoztunk téged ebbe az Ámerikába.

Figyelem, ahogy nagy sietősen megtölti a kosarát, és a pultra zöttyenti, pedig még a lista feléig sem jutott. Látom, ahogy dobol a lábával, mert annyi helyre akar még menni.

– Jobban mennek mostanában a dolgok az iskolában? – Ki beszélt erről magának?Nem válaszolok. Jagdzsit, téged, akit úgy lefoglal a csatározás, és a keménységet mint álarcot

viseled folyton, nézz a szemembe! Velem nem kell harcolnod.Félénkséghez hasonlatos, régen látott kifejezés bujkál a szája körül, de eltűnik hamarost.– Ja, a suli klassz.– Szeretsz tanulni? Vállat von.

– Jól megy.– És a többi fiú nem piszkál? Fölvillanó mosoly, kimutatja éles fogait.– Senki nem kezd ki velem most már. Barátaim vannak.– Barátaid?De még mielőtt bólinthatna, látom őket a szemében, a fiúkat sajátos jelekkel hímzett, éj kék

szaténdzsekikben, fekete svájcisapkában, százdolláros Karl Kani csízmákban. Vastag, fényes aranyláncokkal és karláncokkal, amelyekbe belevésették a nevűket, és gyémántgyűrűvel a kisujjukon.

– Persze, a nagyfiúk – olvasok Jagdzsit gondolataiban. – Még csak tizenhat évesek, és már nyitható tetejű Beamert, 72es évjáratú Cuttyt, Lotus Turbót vezetnek. Feneketlen zsebeikben halott elnökök képmásait cipelik kötegekben – pont azt, ami kell, komám –, százasokkal, sőt néha még ezresekkel is dobálóznak – nem gond, van ott még, ahonnan ez is jött, jó családba születtek. És tágra nyílt, fényes szemmel csüngenek rajtuk a lányok, annyi lány.

Fiúk, akik sodornak, és nagyot szippantanak, majd röhögve lepasszolják egy közelben álldogáló kölyöknek. Akinek a szája tátva marad a csodálkozástól.

Nekem?Barátaim.A nagyfiúk, akik az iskolaudvar másik felén és álldogáltak és figyeltek, csak figyeltek, aztán

egy nap odajöttek, arrébb lökték a többieket, és azt mondták, kopjatok le.Leporoltak, és vettek nekem egy jéghideg kólát azon a lángoló, bozóttűz forróságú délutánon,

és azt mondták, mi majd vigyázunk rád.És azóta egyszer sem kerültem bajba. Olyanok, mint a testvéreim, sőt jobbak, mint a

testvéreim.Látom, hogy a szemében hála csillog, magányos Jagdzsit, akinek a szülei túlságosan

megfáradtak a munkában és az idegen ország miatti gondjaikban ahhoz, hogy meghallják őt, Jagdzsitot, aki minden áldott nap hazament az amerikai iskolából a mélyen Pandzsábba ágyazott otthonába, hogyan is tudtak volna ők segíteni rajta. Rajta, aki magába fojtotta a sírást mindaddig, amíg vérző csillagok vöröse nem úszott csukott szemhéjai mögé.

Jagdzsit emlékezik: Elvittek magukkal egy csomó helyre. Vettek nekem cuccokat, ruhát, cipőt, ennivalót, órákat, Nintendo játékokat, hifit akkora hangszórókkal, hogy a falak is beleremegnek, sőt olyan dolgokat is, amelyekről még nem is tudtam, hogy akarom. Meghallgattak, és nem nevettek ki

Megtanítottak rá, hogyan kell verekedni. Fölhívták a figyelmemet azokra az érzékeny lágy részekre, ahol a legjobban fáj. Megmutatták, hogyan kell használni a könyököt, térdet, öklöt, csizmát, kulcsokat és igen, a kést is.

És cserébe oly keveset kértek Vidd ezt a csomagot ide, add be ezt a dobozt oda!Tedd ezt az öltözőszekrényedbe egy napra! Állj ki a sarokra, és tartsd nyitva a szemed!Kinek kell apa, anya, iskola? Ha nagyobb leszek, talán tizennégy, akkor mindig velük leszek.

Ugyanolyan dzsekim lesz, a zsebem mélyén ugyanolyan rugós bicska lapul majd kígyónyelv sebességű pengéjével, én is látni fogom a félelem vonzását a lányok fénylő szemében és a fiúk menekülését.

Bensőmben a gondolatok ördögi, port kavaró táncot járnak. Nem kapok levegőt. Ó, erőt adó fahéj, barátszerző fahéj, mit tettünk. És egy napon odaadják nekem, hűvös, fekete fényű és nehéz hatalom lesz a kezemben,

felvillanyozó lüktetése, mint élet s halál, ez lesz az én útlevelem az igazi Amerikába.Összeszorítom az ujjaimat, hogy megállítsam a reszketést. Szegfűszeg és kardamom, amelyet

együttérzésből szétszórtam a szélben, hogyan történhetett ez meg?– Jagdzsit – mondom neki repedezett ajkaimmal, hangomból kilúgozódott az összes

önbizalom.Szeme álmodozó, még akkor is a semmibe réved, amikor felém fordul.

– Te olyan jóképű fiú vagy, egyre nagyobbra nősz, igazi öröm egy idős asszonynak téged látni. Van itt neked egy kis tonikom, hogy attól még erősebb és ügyesebb legyél, ingyen adom, csak várj egy kurta pillanatot, amíg idehozom.

Gúnyosan fölnevet, hangja annyira felnőttes akar lenni, hogy elfacsarodik a szívem tőle.– A fenébe is, semmi szükségem valamilyen pacsuliszagú indiai tonikra.Jagdzsit kicsúszik a kezeim közül, az ajtó felé tart, hogy eltűnjön a forgatagban, és soha ne

térjen vissza, így aztán le kell gyorsan ásnom a múltjába, hogy valami kapaszkodót találjak.– Jaggi, mera raja beta.Összerázkódik a gyerekkorára emlékeztető név hallatán, felötlik anyja hajának illata azokban

az egyszerűbb időkben, a keze, ahogy a hátát simogatta, hogy kidörzsölje belőle a rémálmokat a langyos jullunderi éjszakában, és egy pillanatra azt kívánja, bárcsak…

– Rendben, de akkor siessen vele, már így is késésben vagyok.A belső szobában megtöltők egy üveget a manjistha elixírjével, hogy lehűtse és tisztítsa a

vérét. Elhadarok egy imát fölötte, még szavakat is kihagyva, mert a fiú már az ajtónál van és kiabál: – Egy perc, pajtás – valakinek, aki kint vár rá. Odanyújtom neki, és figyelem, hogyan hajítja a táskájába, és oda sem figyelve int búcsút nekem, mondván, viszlát.

Fölberreg egy motorkerékpár, és már se híre, se hamva.És én magamra maradva, merev tagokkal visszasétálok a pulthoz, hogy sajgó fejemet a

kezembe temessem, és csüggedten tanakodjak azon, hol romlott el a dolog. Hogy újra és újra megkérdezzem magamtól, vajon ő, a szülei vagy talán Amerika a hibás? Vagy azt a másik kérdést, amely oly pusztító, hogy csak töredezett mondatfoszlányokban tudom megfogalmazni.

Fűszerek, hát ez az. A mód. Ahogy meg akartok büntetni engem.

Gyömbér

Ma reggel, amikor Geeta nagyapja, akinek lépteiből elröppent a tavasz, bejött a boltba, nem hozta szóba az unokáját. De az arca minden szeglete azt kérdezte: – Már megtette? – És: – Mikor fogja?

Ezért ma este gyömbérrel készítem fel magam első behatolásomra Amerika földjére.Mert hiszen tudvalevő, hogy amikor ebben az országban fölébredtem, a bolt már körülvett

kemény, védő burkával. A fűszerek is körbefogtak, mint illatokból és hangokból rétegződő kéreg. És az a másik kéreg, az öreg test, ráncainak lenyomatát hagyta rajtam. Burok alatt burok és még egy, mélyen legbelül, pedig a szívem ver, mint a madár.

A mai napon úgy tervezem, hogy kiterjesztem szárnyaimat, talán össze is zúzom vele ezeket a burkokat, és kimerészkedem a külvilág végtelen tereibe. Ez némi rémülettel tölt el. Be kell ismernem.

Ezért hívom segítségül a gyömbért.Göcsörtös bölcsesség gyökere, szalagos barna bőrbe bújt friss gyömbér, segíts engem ebben a

szándékomban. Tenyerem üregében méregetem foltos tömörséged súlyát. Háromszor moslak meg meszes vízben. Áttetsző vékonyságúra szeletellek, mint amilyen a függöny az álom és ébrenlét között.

Adrak, gyömbér, légy velem!Bedobom a szeleteket egy forrásban lévő vízzel teli edénybe, figyelem, ahogy emelkednek és

süllyednek lassú forgás közepette. Mint a karma kerekeibe akadt életek. A gőz betölti a konyhámat, párasúllyal tapad a szempilláimra, így alig látok. A gőz és ez a leszakított és megrágott bambuszfűhöz hasonlatos vad illat a szárimba ivódva még sokáig velem marad.

Aranyló gyömbér, melyet Charak, a gyógyító a gyomorban parázsló tűz föllobbantására használt, ragyogó lángolásoddal fölgyorsíthatod lomha vérkeringésemet.

Kint Amerika nekiveti magát a boltom falainak, és soknyelvű hangján szólongat. Adj erőt hozzá, hogy válaszoljak!

Sokáig várok a fűszerek énekére, de az nem érkezik meg.Ó, Tilo, rugalmasan értelmezed a szabályokat, átsiklasz fölöttük. Ezek után mit vársz?Egy pohárba öntöm a leghaloványabb méz színében játszó folyadékot. A számhoz emelem.

Átható íze torkon ragad. Levegőért kapkodok, és köhögök. Amikor leerőltetem a torkomon, háborogni kezd a beleimben, lázadozva. Keresi az utat kifelé. De minden erőmet összeszedve bent tartom.

Korábban soha nem fordítottam erőimet a fűszerek ellen. Korábban soha nem összpontosítottam vágyaimat a kötelességgel szemben.

Lassanként az ellenállás gyöngül, majd megszűnikTilo most, hogy minden akaratod szerint alakult, miért ez a szomorúság, ez a bolond kívánság,

hogy bárcsak győztél volna?Bizsergés támad a torkomban, a nyelvem forró, fürge mozgásba lendül, és félretolja a

megbánást.Később, Tilo. Később lesz még erre idő.Az edényből kiemelem a forróság fehérítette szeleteket. Egyikre a másik után harapok rá,

érzem, ahogy a rostok beszorulnak a fogaim közé. A koponyám teteje fölemelkedik.Amikor az égető érzés alábbhagy, új szavak kezdenek formálódni bennem, új mozdulatok,

melyek lehetővé teszik majd, hogy észrevétlenül haladjak az utcákon, amelyek szövevényesen kígyóznak a bolt körül. A fejemben tervek és ígéretek lüktetnek.

Geeta, várj reám! Készen állok, jövök.

De legelébb is ott a ruhák kérdése.

Amikor Amerikába jöttem, nem kaptam utcai használatra való darabokat, csak a kopott, foltos, elefántcsontszínű szárikat, amelyekben fogadom a vásárlóimat.

Nem hibáztatom érte az Öreg Hölgyet. Csak a kísértést akarta csökkenteni ezáltal.Hogy biztonságban tudjon.De most föl kell ruházkodnom Amerikára.Így ma brahma muhurta19 idején, Brahman istenség szent percében, amikor az éj fölfedi

nappal arcát, mákot és az ujjam hegyéhez vizes homokként kéretlenül tapadó kuszkuszt20 veszek magamhoz, összepréselem, és nádcukorral vegyítve föltekerem, hogy áfimmá álljon össze. Ópium, látszat fűszere.

Azután meggyújtom.Rögtön látom, hogy a fűszerek nincsenek velem. A kuszkuszgolyó háromszor is sercegni kezd,

és kialszik, háromszor kántálom vissza a lángokat a lobogásba. Azután szeszélyesen ég, a szaga fanyar és nehéz, vonakodó. A fölszálló füst a torkomra szalad, köhögésre késztet, annyira, hogy a könnyem is kicsordul.

De egyre jobban csinálom, a fűszerek akaratát mindinkább az enyémnek rendelem alá. Ezúttal a szívfájdalom enyhébb. És a bűntudat is, melynek nem fogok a szemébe nézni.

Ez rendszerint így van, amikor tiltott területre merészkedünk, mely egyesek szerint tán bűn volna. Az első lépes megrenget csontot és vért, elállítja a lélegzetet. A második is megrázó, de már nem olyan mélyrehatóan. A harmadiknál a fájdalom úgy vonul át a testünkön, mint az esőfelhő. Hamarosan már nem is fogunk megtorpanni és fájdalmat érezni sem.

Legalábbis azt reméled, Tilo.A füst körém tekeredik, hálóvá fonódik a bőrömön. A ruhák testet öltenek.Összes ismeretem az amerikai ruhaneműkről annyi, amennyit a vevők viseletéből látok, vagy

a járókelőkön megpillantok. Összeszövöm e képeket egy olyan szürke kabáttá, mint amilyen az égbolt odakint. Egy leheletfinomságú blúz, amely szabadon hagyja a nyakat. Szürke nadrágos lábak És egy esernyő, mivel a reggeli fények beköszönte előtti hajnali szürkületben látom kint a hulló eső egyhangú ezüstös csíkjait.

De már most tudom, hogy nem viselhetem ezeket az öltözékeket Geetához menet.A látszatvarázslattal nehéz dolgozni, még akkor is, ha minden rendben van. És ma a fűszer

ellenem dolgozik. Érzem, hogyan folyik el belőlem az erő, amíg az agyam egészen ki nem szikkad. És háttérben a fűszer várja, hogy a figyelmem ellankadjon. Hogy a varázslat megtörjön, és ő szabad lehessen.

Afim, miért harcolsz ellenem, amikor mindezt nem magamért teszem?A fűszer hallgatása kődarabként ül a szívemen, hamuként a nyelvemen.A csöndön keresztül régvolt időkből hallok hangokat, az Öreg Hölgy nevet keserűen, mint az

epe. Tudom, hogy mit mondana, ha most itt volna.– Hát nem ez volt mindig a bajod, Tilo, hogy te, aki mindent jobban tudsz, úgy döntöttél,

elfeleded azt, hogy a legindokoltabb célok taszítanak a leggyorsabban a végzet felé. És valóban olyan indokoltak-e ezek a célok, vagy tán azért segítesz Geetának, mert tiltott szerelmében saját érzéseid tükörképét véled fölfedezni?

A ködfátyol finomságú ruha máris szakadozik, ahogy kezeimet az arcomhoz emelem. Tudom, hogy nem fognak segíteni nekem a továbbiakban, ők, a fűszerek.

Ezért kénytelen vagyok a soron következő tervemhez folyamodni.

Kint az eső hideg és kopogós. Csöppjei tűként szurkálnak, ahogy visszafordulok bezárni a bolt ajtaját. Az ajtókilincs a tenyeremben síkos és konok. A vasalás beragad, ellenáll. A bolt izomzata az enyémmel viaskodik. Le kell tegyem az ajándékot, amelyet Geetának viszek, hogy húzhassam és rúghassam, mígnem végre sikerül becsapnom az ajtót. A hang éles, mint a puskalövés, és végleges. Dideregve maradok magamra a lépcsőn. – A rossz oldalon – mondja egy hang a 19 Hajnalhasadás előtt (A ford.)20 A kuszkusz az arab népek eledele: hántolt gabonalisztből (főleg búzalisztből) készült kása. (A szerk.)

fejemben. A nedvesség csontjaimig hatol, és leülepszik, mint az iszap. Végigfuttatom kezemet az ajtón, amely olya idegennek látszik a kinti fényben, és hirtelen megfordul vele a világ a hajléktalanság érzése nyomán.

Visszajövök, amilyen hamar csak tudok.Az ajtó rovátkolt zöld arca néma és rideg, mint egy pajzs, ígéretem nem békítette meg.Lehet, hogy nem fog beengedni, amikor visszatérek?Megállj, Tilo, ne gyárts kötelekből kígyókat! Van elég más dolog, amin aggódhatsz.A levegőnek vizes állatszőr szaga van. Belélegzem, dideregve húzom össze magam a kabát

oltalmában. Nem fogok félni, mondom magamnak. Kinyitom az ernyőmet, alakja olyan, mint egy hatalmas békazsámoly, a fejem fölött.

Eltökélten indulok lefelé a kihalt utcán, keresztülhatol a tejüveghez hasonlatos esőn, amíg megpillantom a SEARS feliratot, amíg egy ajtó magától szétnyílik előttem, akár egy mesebarlang szája, invitálva a belépésre.

Te, aki lustán őgyelegsz a Saks és Nordstrom áruházakban, unottan rovod napi köreidet a Neiman Marcusban, el tudod-e képzelni, hogy mennyire élvezem az én első amerikai áruházam névtelenségét, hiszen annyira különbözik a fűszerüzletemtől? A neonfények nyájasságát, ahogy árnyék nélkül, egyformán vetülnek a csillogó, padlófénnyel bekent burkolatra, a fényes bevásárlókocsikra, melyek ámuldozó vásárlókat vontatva gurulnak tova. Mennyire elbűvölnek a magasa föltornyozott, összehajtogatott, fölakasztgatott áruk folyosói, és hogy senki nem figyelmeztet – Nem szabad hozzányúlni – vagy kérdezi meg: – Igen, mit szeretne? – Aloe vera testápolók a fiatalságért és hamis ezüsttálak, melyek fényesebbek, mint az igazi, horgászbotok és műselyem hálóingek, áttetszők, akár a vágy. Corning Ware edények és Japánból származó videojátékok; új, továbbfejlesztett Cuisinart konyhai eszközök és Neet szőrtelenítő krémmel teli tubusok; egy egész falnyi televízió, mely számtalan arccal beszél hozzánk. A mámorító tudat, hogy csak ki kell nyújtanod a kezedet és venni, venni, még ha nincs is rá szükséged.

Megrészegedem tőle. Én, aki egy pillanatra hétköznapi öregasszonnyá válhatok, ahogy megtapogatok egy szövetet, megbámulok egy címkét, hozzápróbálok egy színt barázdált, foltos bőrömhöz.

Még mielőtt észrevenném, a bevásárlókocsim megtelik.Egy tükör. Egy színes tévé, hogy Amerika szívébe pillanthassak, és reményeim szerint az én

magányos amerikaim szívébe is. Egy sminkkészlet, amelyben minden megtalálható. Rózsa- és levendulaillatú parfüm. Cipők, több pár, különféle színekben, az utolsó pár piros, mint a fényesre dörzsölt csili, magas, szögletes sarokkal. Ruhanemű és még több ruhanemű – ruhák, nadrágkosztümök, pulóverek, az amerikai női fehérneműk bonyolult és leheletfinom rejtelmei. És végül egy fehér csipkeköntös, mely, mint a pókhálóban fönnakadt esőcseppek.

Tilo megbolondultál, hát ezért szegted meg a határokra vonatkozó szabályokat, és léptél Amerika földiére? Ezért?

Az a hang, maró és savakat permetező. Égeti az arcomat. Első Anya, gondolom bűntudatosan, aztán fölismerem, hogy ez az én hangom. Így aztán még jobban szégyenkezek saját könnyelműségem miatt.

Otthagyom a kocsit a hajfestékekkel megrakott polcnál, csak azt véve magamhoz belőle, amiről biztosan tudom, hogy szükségem lesz rá. Ruhaneműk, amelyeket Geetához menet ma fölvehetek. És a tükör, de hogy erre mi szükségem lesz, még nem tudom megmondani.

Nem, Tilo, ne pont a legveszélyesebbet a tiltott dolgok közül!De ezúttal nem hallgatok a szóra. A pénztárosnőket nézem helyette, szomorú, megereszkedett felkarjukat, festett hajukat a lenőtt

hajtővel. Amint az érdeklődés szikráját is nélkülöző tekintetük az arcokat vizsgálja, mint ahogy a kasszánál a piros elektromos szem ellenőrzi az árukat, amelyeket áthúznak fölötte.

A pénztárosnőket, akik arról álmodnak, hogy a Macy's áruházban nercbundákat vásárolnak, hogy középiskolai szerelmeik visszatérnek, és ezúttal velük maradnak, sőt arról, hogy Acapulco

felé tartanak egy luxushajó fedélzetén. Akik már akkor rég elfeledkeztek rólam, amikor ajkukat elhagyják a szavak: készpénzzel vagy kártyával, vagy húsz dollár a házhoz szállítás, vagy Viszontlátásra. Hiszen gondolatban a Szerencsekerékben pörgetnek, szépek, mint Vanna a csillagflitteres miniben, és még nála is karcsúbbak.

Ó, az ebben rejlő szabadság. Majdhogynem irigylem őket

Egy ammóniától bűzlő nyilvános mellékhelyiségben fölhúzom képtelen kinézetű nadrágomat és a poliészterfelsőt, begombolom a leírhatatlan barna kabátot egészen a vádlimig. Befűzöm a robusztus barna cipőt, megragadom, és készenlétben tartom barna esernyőmet. Ez az új ruhás énem, aki én is vagyok, meg nem is, csupa barnaságból szövődött, és csak fiatal szemével és fehérített jutahajával szolgál meglepetésül. Megpróbálkozik egy tétova mosollyal, amely újraigazítja ráncait. Ellazítja izmait, elengedőn, és az afimból meg akaratból készült látszatruhák elillannak a bőréről, akár a füst, kipárolognak új kabátujján, hogy számára olvashatatlan hieroglifákként vegyék körül.

Egy pillanatra eltűnődik azon, hogy nem figyelmeztetést jelentenek-e.– Köszönöm – mondja az asszony a fűszernek, és meg sem lepődik azon, hogy nem érkezik

válasz. Beteszi kabátja zsebébe a nyugtát a tükörről, amelyet később szállítanak majd ki a boltba. Egy pillanat erejéig látomás dereng föl a szeme sarkában: a tükörfoncsor jeges-hideg szélei a tenyerébe simulva, a matt ezüst pillanat villanása, amikor ő majd… De elhessenti a képet. Geeta vár, és a nagyapja úgyszintén. Óvatosan fölemeli a csomagot, amelyet a boltból cipelt idáig. Olyan erősen koncentrál a tennivalójára, hogy észre sem veszi, amikor az automata ajtók kitárják üveg állkapcsaikat, hogy kiengedjék.

Kint az utcán, ahol más barna, fehér és fekete fonalakból szőtt sokaság zsúfolódik össze a buszmegállóban, be fog állni a sorba, elcsodálkozik majd azon, hogy senki még csak föl sem emeli furcsálló tekintetét látván, milyen esetlen-újan mozog ő Amerika levegőjében. Jóleső csodálkozással tapogatja majd meg a kabátja gallérját, mely még a láthatatlanná tévő köpenynél is jobb. És amikor a busz megérkezik, ő is neki fog lódulni felé az ott lévőkkel együtt, és olyan sikeresen olvad majd be a tömegbe, hogy te, aki az utca túlfelén állsz, már nem tudod megkülönböztetni őt a többiektől.

Nagy füstfelhőt pöffentve, a busz kitesz Geeta munkahelye előtt, és tovarobog. Egy darabig egy helyben álldogálok, és a nyakamat nyújtogatva csodálom a fekete üvegből épült csillogó tornyot. Az alacsonyabban fekvő téglalapokban fölfedezek egy tükröződő arcot.

Az enyém?Közelebb lépek, hogy lássam, de tovagyűrűzik, ez az arc, amelyet soha nem tanulmányoztam.

Egészen mostanáig nem is éreztem a szívemben doboló igényt erre. Ahogy hátrálok, az arc visszaúszik, a vonások távoliak és valószerűtlenek, titokzatosságot sugallóan megnyúltak.

Bölcs asszony, sámán, füvekkel gyógyító, gyere, tégy rendet!

A recepciós hölgy másként gondolja. – Kicsoda? – bíborvörös ajkai összeráncolódnak, amint a szót formálja. – Előzetesen

bejelentkezett? Nem? – A szemfesték páncélzata alól szeme végigpásztázza olcsó kabátomat és bakancsomat, valamint a csomagot, amelyet öreg újságpapírba burkolva cipeltem idáig a fűszerüzletből. Ernyőmet, mely vizeletet utánzó, sötét és nedves foltot hagy a szőnyegén. Háta peckes-egyenes a rosszallástól.

– Akkor attól tartok, hogy nem segíthetek önnek. – Bíborvörös ujjvégeivel kisimítja a szoknyát takaros csípőjén, és a beszélgetést a maga részéről végleg lezárva visszafordul gépeléséhez.

De én, Tilo nem azért léptem át a tiltott Amerikába vezető küszöböt, nem azért kockáztattam meg a fűszerek bosszúját, hogy ilyen könnyűszerrel küldjenek el dolgomvégezetlenül.

Előbbre lépek, mígnem már egészen az asztala előtt állok, míg abba nem hagyja a gépelést, és föl nem tekint bosszúsággal és igen, szúrós szempillái alatt fölvillanó félelemmel a tekintetében.

– Szólnia kell Geetának, hogy itt vagyok. Fontos.Szeme azt mondja, bolond turkálós asszony, aztán azt, hogy talán hívnom kellene a

biztonságiakat, és végül: Fenébe is, miért avatkozzak bele. Erélyesen leüti a gombokat az asztalán álló készüléken, és polírozott hangon beleszól.

– Banerjee kisasszony, van itt valaki, aki látni kívánja. Egy asszony. Igen, azt hiszem, hogy indiai. Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem képvisel senkit. Őőő… másként néz ki. Nem, nem mondta meg a nevét. Rendben, ha úgy látja jónak. – Aztán hozzám fordul:

– Negyedik emelet, érdeklődjön valakitől, amikor felér, a lift balra van. – A szeme azt üzeni: – Menjen már.

– Nem is kérdezte – mondom neki lágyan, ahogy összenyalábolom a holmijaimat.– Mit? – buggyan ki belőle riadtan a szó. – A nevemet. És én igenis képviselek valakit. Különben mit gondol, miért vagyok itt?

Geeta irodája csöppnyi, négyszögletes, ablaktalan helyiség, éppen olyan, amilyet az újoncoknak szoktak juttatni, akiktől olyan serény buzgalmat várnak el, hogy amúgy se jutna idejük a bámészkodásra. Az egész szobát betölti egy iratokkal és fénymásolatokkal púpozott fém íróasztal.

Az asztalnál ülő Geeta üzleti jelentést ír, de csak úgy tessék-lássék, mert a jegyzettömb firkákkal van tele. Onnan, ahol én állok, a rajzok úgy néznek ki, mint óriási tüskékkel borított rózsák. Soványabbnak látszik. Vagy csak a rajta lévő sötét nadrágkosztüm miatt tűnik úgy, a hajtókák szigorúan ívelnek keresztbe a mellkasán, a tintakék szövet pedig kiszippantja a színt az arcából. Felnőttes vonásai csak még fiatalabbnak mutatják.

Legutóbb, amikor a boltomban járt, farmert hordott. Piros pólót !Uxmal! felirattal. Haja a hátán, tömött copfban, hullámzott akar a víz, ahogy nevetett valamin, amit az anyja mondott. Együtt válogatták a mazsolát, mandulát és az édes, fehér elachdanát a bengáli újévre készülő süteményhez.

Most a szeme enyhe zavarról tanúskodik, ahogy megpróbál elhelyezni engem. És elsötétedik a csalódástól. Valaki mást várt, talán az anyját, aki csodálatos módon megjelenik, és azt mondja, megbocsátok, összepréseli az ajkait, megkísérli elfojtani a remegésüket. Egy piciny anyajegy van az állán, még az is reszket… Azt kívánom, bárcsak elmondhatnám neki, milyen szép is az… vagyis ő.

– Kérem, foglaljon helyet! – mondja végül, küszködve az udvariassággal. – Ez aztán a meglepetés. Valahogy máshogy néz ki.

És aztán, mivel nem tudja magát türtőztetni tovább: – Honnan tudta, hogy hol dolgozom? Megkérte rá valaki, hogy keressen föl?Bólintok.– Az anyám.Amint tagadólag megrázom a fejemet, azt mondja:– csak nem az apám? – Hangja csordultig van reménységgel.Ó Geeta, énekes madárkám, mennyre szeretném, ha igent mondhatnék, bárcsak kihúzhatnám a

vérző tüskét rózsaszívedből. De ismét meg kell ráznom a fejemet. Vállai besüppednek. – Gondoltam, hogy nem.– Valójában a nagyapád volt.– Szóval ő. – Hangja most keserű. Hallom a gondolatait, gyötrik és mardossák az elméjét. Ő

az, aki ellenem fordította őket azzal a sok maszlaggal a tisztességes asszonyokról és a családi szégyenről. Különben soha nem viselkedtek volna ilyen maradian. Különösen apa. Bárcsak Indiában maradt volna, akkor mindez nem következik be…

– A nagyapád nagyon szeret téged – mondom, hogy megálljt parancsoljak a szívét mérgező indulatoknak.

– Szeretet, ah. – Úgy szakad fel belőle a hang, mint egy beteg sóhajtás. – Azt sem tudja, hogy ez a szó mit jelent. Számára egyenlő az irányítással. Irányítani a szüleimet, irányítani engem. És ahányszor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elképzelte, akkor jön az Ó, Ramu, küldj vissza, jobb nekem egyedül halni meg Indiában.

Az öregúr erős akcentusának utánzása az ő előadásában tökéletesen pontos és gyűlölettel teli. Megdöbbenek rajta. Mégis, jobb a kimondott gyűlölet az elhallgatottnál.

– Ha nem lettek volna az ő középkori elképzelései az előre elrendezett házasságról, akkor nem kellett volna anyának és apának ilyen módon beszámolnom Juanról. Akkor apródonként mutattam volna be nekik, lehetőségük lett volna megismerni őt, az embert, nem pedig mint…

Megbicsaklik a hangja. Tudom, hogy mit kellene mondanom. Az öreg Hölgy számtalanszor megtanította ezt nekünk.A sorsod veled születik, meg van írva a csillagokban. Kit vádolhatsz emiatt?De nem ezekre a mondatokra van most szüksége Geetának, akinek a régi szólamok már nem

illenek élete dallamába.Fűszerek, tudom, hogy nincs jogom kérni benneteket, de fűszerek, adjatok útmutatást!Forró sivatagi szél csiszolja szavaimat, erodálva jelentésüket. A percek ólomcsöppekként

hullanak körénk.Mitévő legyek most?Aztán Geeta megszólal:– Mégis, mi a fenét hitt a nagyapám, mit tehet maga értünk? – Bámul rám, a szemöldökét

ráncolja, mintha emlékezni próbálna. De szemét már nem árnyékolja be a gyűlölet– Igazándiból semmit – mondom sietve. – Csak azt akarta, hogy tudd, a dühös szavak

olyanok, mint a zúgó méhek, elfedik az alattuk található mézet. És azt, hogy lássalak, és visszatérve elmondhassam nekik: – Ne aggódjatok annyira, Geeta jól van.

– Hát azt nem hiszem. – Sóhajtásába az egész teste remeg. – Minden este gyógyszert veszek be, de még úgy sem tudok aludni. Diana már igazán aggódik értem. Úgy gondolja, hogy segítségre lenne szükségem, talán föl kellene keresnem egy pszichológust.

– Diana?– Ó, nem költöztem oda Juanhoz. Nem tehettem meg apával és anyával. De hát azt is tudtam,

hogy nagyon rossz hatással lenne a kapcsolatunkra, merthogy olyan ideges vagyok meg minden. Ezért fölhívtam Dianát, aki a legjobb barátnőm a főiskoláról, és ő azt mondta, persze, nálam ellehetsz, ameddig csak szükséged van rá.

Hálaérzet oldja föl a mellkasomon ülő szorítást, újra tudok levegőt venni.– Geeta – mondom – te nagyon intelligens lány vagy. Megpróbálja palástolni a mosolyát, de látom rajta, hogy örül a dicséretnek. – Szeretni látni a fényképét? – mondja, és óvatosan kék kabátujjába dörzsöli az asztalán álló

ón fényképkeretet. Odanyújtja nekem.Őszinte tekintet, gondosan fésült, kettéválasztott haj és a száj, amely kedvességet tanult a

nélkülözésből, amely felnövekedését kísérte. Geeta köré font karja kissé esetlen, mint aki még nem szokott hozzá ennyi szerencséhez.

– Ő is nagyon intelligensnek látszik – mondom. Most már nyíltan mosolyog. – Sokkal okosabb, mint én. Képzelje, a barrióból emelkedett ki, ösztöndíjjal ment a

főiskolára, és kitűnő eredménnyel végzett. És olyan szerény, hogy ezeket a tényeket sosem hallhatja tőle. Tudom, hogy ha apa beszélne vele, rögtön látná, hogy milyen remek ember.

– Behoznád egyszer magaddal a boltba, hogy megismerkedhessek vele?– Persze. Tetszene neki, Igazán érdekli az indiai kultúra és főleg az ételeink. Néha-néha főzök

neki ilyesmit a lakásán. Tudja, a mexikóiak nagyok sok hasonló fűszert használnak.

Hirtelen elhallgat. Geeta, akit nem lehet rászedni. Egyenesen rám néz, szeme sötét, mint a tó, és benne az arcom tükörképe lebeg.

– Már emlékezem. Nagypapa egyszer azt mondta, hogy maga ért a varázsláshoz.– Az öreg emberek sok mindent összebeszélnek – vágom rá sebesen.– Ó, azt én nem tudhatom – mondja ő. – Nagypapa bizonyos dolgokhoz nagyon jól ért. –

Tovább vizslat engem. – Rendben van, nem bánom. Jó érzéseim vannak magával kapcsolatban. Hamarosan elviszem önhöz Juant, talán már a jövő héten. Náluk is vannak ilyesfajta asszonyok, azt hiszem curanderáknak nevezik őket.

– Akkor a jövő héten – mondom, ahogy felállok, a küldetésem javát már elvégezve, bár előttem még bizonyosan áll néhány buktató. – Nézd csak, hoztam neked valamit.

Kicsomagolom, egy üveg mangósavanyúság, mustárolajban eltéve, amihez methit kevertem a sebek gyógyításáért, és adát a bátorság megerősítésére, hogy tudjuk, mikor kell nemet mondani, és amchurt a helyes döntésekért.

Fölemeli a fény felé, sűrű, áttetsző, vörös-arany árnyalata van. – Köszönöm. Ez a kedvencem. De maga ezt biztosan nagyon jól tudja. – Szeme huncutul

megcsillan. – Elmondott fölötte valamiféle varázsigét?– A varázslat a szívedben lakozik – felelem.– Őszintén mondom, köszönöm, hogy eljött. Sokkal jobban érzem most magam. Tudja mit,

lekísérem.Az előcsarnokban megölel Geeta, aki leereszkedett a csillogó fekete toronyból, karja

pihekönnyű, ahogy körém fonódik. Valamit a kezembe csúsztat.– Talán megmutathatná nekik ezt, már ha betérnek a boltba, vagy ilyesmi, és talán azt is

elmondhatná nekik, hogy nem élünk együtt. – Ajka forró, nyíló rózsa egy pillanat erejéig az arcomon. – És itt a telefonszámom, ha… tudja, szükség esetére.

Egy terv kavarodik föl bennem halkan, mint a szárnysuhogás. Odaadom mindkettőt a nagyapjának, amikor legközelebb benéz hozzám, a telefonszámot és a fotót is, és megmondom neki, mitévő legyen.

Egész úton hazafelé a buszon a vállam parázslik és ég ott, ahol megérintette. Az arcomon a bőr megperzselődött, ahogy rálehelte ki nem mondott kívánsága szavait. Kérlek, add, hogy az emberek, akiket a legjobban szeretek, szívükbe zárják egymást. Az én szemem is ég, ahogy a fényképet bámulom, rajta a két fiatal szerelmest, amint szívfacsaró bizalommal mosolyognak rám, mintha én mindenre tudnám a megoldást, én, Tilo, aki magam akkora bajban vagyok, amekkora velük soha nem eshet meg.

A fejemnél ül, amikor felébredek, a bolt sötét, leszámítva a rádiumzöld ragyogást, amely nem tudom, honnan jön, és a hibiszkuszolaj illatát, melyet időnként az engedélyével a hajába dörzsölhettünk. Az Öreg Hölgy keresztbe tett lábbal ül, gerince meghajlik, mintha valami nehéz teher nem engedné kiegyenesedni, akár az én életem az, akár az övé. Nem tudom, hogy melyik. A sebhelyek a kezén világítanak, mint tüzes vonalak a háttérül szolgáló fonnyadt-fehér bőrön. Kezdenék meghátrálni, de aztán mégsem teszem, mert az arcán nem az általam odaképzelt harag, hanem szomorúság ül. Olyan mély szomorúság, mint a monszunfelhő vagy a tenger mélye. És a bensőmben valaki egy vizes rongyot csavar és csavar, egészen addig, míg az utolsó csöpp nedvesség is el nem távozik belőle.

– Első Anya – mondom, és kinyújtom a kezemet, de nincs mit megfognom Csak lélekutazást folytat, hiszen tudhattam volna, sajnálkozom ismét, mert emlékszem, hogy egy-egy ilyen út után hogyan feküdt a szalmazsákon, a gyógysátorban, mindig egy kicsit tovább és tovább, a légzése felszínes volt, a szeme alatt a bőr petyhüdt és lila, mintha sérülés érte volna.

– Első Anya, valóban olyan rossz, amit tettem?– Tilo. – A hangja gyenge és visszhangos, mintha víz alatti barlangban rekedt volna. – Tilo,

leányom, nem kellett volna.

– De Anyám, másként hogyan tudtam volna segíteni Geetának, vagy segíteni a nagyapjának, aki életében most először jött hozzám kérni?

– Lányom, a segítség, melyet ezen védett falakon kívül próbálsz meg adni, visszaüt, hát nem tudod? Még itt a falakon belül is láthattad, hogy mennyire nem működik minden úgy, ahogy szeretnéd.

– Jagdzsit – suttogom, a hangom megbicsaklik a sikertelenség súlya alatt.– Igen. És lesznek mások is. Nem emlékszel az utolsó leckére?Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, de a fejemben csak foszlányok összevisszasága

van, gondolatcserepek, melyeknek darabjai nem illeszkednek egymáshoz.– Végtére is a mesternőknek nincs hatalma, csak nádszálak ők az üreges belsejükön

keresztüldaloló szélben. A döntést a fűszer hozza meg és az a személy, aki kapja. El kell fogadnod, amit ők ketten együtt választanak, és még a sikertelenséggel is békét kell kötnöd.

– Első Anya, én…– De amikor tovább terjeszkedsz annál, ami megengedett, és olyanokhoz nyúlsz, ami tilos,

akkor a kudarc esélyéi százszorosára növeled. Az ősi szabályok, melyek fenntartják a világ kényes egyensúlyát, a kezdetektől ott voltak, már énelőttem és a korábbi Öreg Hölgyek előtt, sőt már a Nagyanyát megelőzően is.

A hangja elhalkul, majd felerősödik, mintha tengeri vihar zaja nyomná el.Oly sok mindent szeretnék kérdezni. Én, aki naivan azt hittem, hogy ő a kezdetektől fogva

volt. Kik voltak a korábbi Öreg Hölgyek és ki volt a Nagyanya?És ez a mardosó kíváncsiságból és sötét vágyakból formálódó kérdés az, ami némaságra

késztet.Ki, amikor ő már nem lesz.Aztán mindenről elfeledkezem, mert megszólal. – Ne engedd, hogy Amerika olyan bajokba sodorjon, amit el sem tudsz képzelni. Szerelemről

álmodsz, ne vond magadra a fűszerek haragját.Hangom döbbenettel teli suttogás.– Tudja?Nem válaszol. A képmása már kezd elmosódottá válni, a foszforeszkáló ragyogás halványul a

bolt falain. – Várjon, Első Anya…– Gyermekem, minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ezt a figyelmeztetést

elhozhassam neked – mondja elhaló hangon, levegőszín kék ajkakkal. – Legközelebb nem leszek rá képes.

– Anyám, mivel ismered a szívemet, válaszolj erre a kérdésre, mielőtt elmész. Mi van akkor, ha egy mesternő vissza akarja kapni az életét? Mit fognak a fűszerek…

De már hűlt helye. A falak hidegek, és pók szőtte homályba borulnak ismét, még egy röpke fuvallat sem árulkodik arról, hogy itt járt. Nincs egy sóhajtásnyi hang. Csak a fűszerek figyelnek, a fűszerek, melyek hatalmasabbak, mint azt valaha is hittem, sötét erejük belső magjukba zárul. A fűszerek magukba szívják a bolt összes levegőjét, eladdig, hogy nekem nem marad semmi, s ezáltal tudomásomra hozzák, hogy mindez nem álom volt.

Tudomásomra hozzák, hogy mindent hallottak.

Az idő telik, múlik. A nap a kurkuma színében kél, és a sindur cinóbervörösét szétszórva hanyatlik alá. Kint, a csupasz fán édesköményt mintázó csőrű madarak rikoltják a világba bánatukat. Az égbolt leereszkedik, így a kalo jire feketeségű fellegek egy belvárosi toronyház tetejét súrolják, azét az épületét, amit egyszer felkerestem. Harounra gondolok, Ahudzsa feleségére gondolok, Geetára és az ő Juanjára gondolok. Leporolom a polcokat, a zacskókat katonás rendbe rakom, és azon tűnődöm, hogy miért nem jönnek. Autók motorja bőg föl, ahogy tovarobognak, lövések zaja, sikoltások hangzanak, majd a mentő szirénája visít, és végül a vérfoltokat locsolócsővel távolítják el a járdáról.

Jagdzsit, Jagdzsit, a szívem sír érted. De előttem van az Öreg Hölgy arca, emlékszem a figyelmeztetésére, és még csak oda sem lépek az ablakhoz, hogy kitekintsek.

De lehet, hogy mindezt csak álmodtam, vágyás és nemvágyás kőzött ringatódzva az éjszakában. Lehet, hogy most még csak másnap reggel van, mert egy teherautó áll meg zörögve az ajtó előtt, és két kék overallos férfi, a zsebük fölött pirossal hímzett „REY és JOSE” felirattal, dörömbölni kezdenek az ajtón, azt kiabálva:

– Házhoz szállítás! – Vagy ez a karma volna, a hatalmas, halálszín fekete kerék, mely, ha egyszer nekilódul, senki sem képes megállítani?

A szállítók így szólnak:– Hova tegyük? – Majd: – Írja alá a vonalon, tud angolul, ugye? – Homlokukat törölgetve így

folytatják: – Hé, asszonyság, kemény munka ez. Van kólája vagy hideg cervezája?Mangólevet adok nekik jéggel, a tetején mentalevél úszik hűsítőül és erőt adóan az egész

hosszú napra. A szájam szélét rágva várom, hogy graciast és viszlátot intsenek, majd elhajtsanak a teherautójukon, amely billegve és zötykölődve veszi a kátyúakadályokat. Végre a lámpa zöld szeme kacsint feléjük, és én magamra maradok a Searsből érkezett csomaggal.

Megpróbálom átvágni a zsinegeket, miközben egy belső hang noszogat, siess, siess, de a kés nem akar engedelmeskedni. Késem mintha vádló könnyekkel volna szennyezett. Tekereg a kezemben, menekülni akar. Két-háromszor is kis híján megvágom magam vele, amíg végül félreteszem, és az ujjaimmal kezdem el tépdesni a kartonpapírt. Szivacsos hószerű műanyag golyókon tapodok négykézláb, és egy tengeri só törékenységű hungarocell lemezt emelek ki. Milyen sokáig tart, a szívem közben ketrecbe zárt vadként a rácsai miatt aggódik, míg végül a tárgy csúszós keménysége a kezembe akad, húzom, és csillogva kiemelkedik.

Az én tükröm.Az összes fűszer engem figyel, szemük egyetlen szem, lélegzetük egyetlen lélegzet,

rosszallásban egyesülve, csöndesen kérdezte, miért.Ó, bárcsak tudnám. Olyan érzésem van, mint amikor valaki igen vékony jégen sétál azzal a

bizonyossággal, hogy bármelyik percben beszakadhat, és mégis képtelen megállni.Íme egy kérdés, amit soha nem jutott eszembe megkérdezni a szigeten: Első Anya, miért nem

szabad, mi lehet a rossz abban, ha az ember megpillantja saját magát? A délutáni napsugár megvillan a tükrömön, és ettől a bolt olyan vakítóan fényes lesz, hogy

még a fűszereknek is hunyorogniuk kell.Mielőtt újra kinyithatnák a szemüket, leemelem Krisna és a gopik képét a falról, és dupattával

gondosan betakargatva az üresen várakozó szögre akasztom.Tükör, tiltott üveg, mely reményeim szerint felfedi előttem saját énem titkát.De nem ma. Még nem jött el az ideje.Miért nem, Tilo, te bolond mesternő, akkor miért vetted meg?A csöndet megtörő hangjuktól összerezzenek. Egy kérdés villan be, mint a hirtelen

megvilágosodás. Miért beszélnek? – aztán bezárul saját sötét gyanakvó mivoltába.De egy pillanat alatt el is feledkezem róla az egész lényemet átjáró öröm hatására.Gunyorosan, igen, mérgesen, rendben van, de ismét beszélnek hozzám az én fűszereim.Óh, kedveseim, oly sok idő telt el azóta. Ki tudja, hogy mikor és hogyan tehet egy tükör jó szolgálatot, mondom nekik a hangom

könnyed, mint a szél csókja a szálldosó bogáncson.Érzem kíváncsi és komoly figyelmüket, miként a nap sugarát a bőrömön. Ahogy visszafogják

hatalmukat, mely porrá égethet. És ahogy várnak az ítélkezéssel.Talán az Öreg Hölgy tévedett? Talán még mindig nem túl késő számunkra semmi?Zabolátlan, ketrecbe zárt szívemben újra és újra ismételgetem: fűszerek, bízzatok bennem,

adjatok még egy esélyt. Amerika dacára, a szerelem dacára, a ti Tilótok nem hagy cserben titeket.

Szemes bors

– Ez az – mondja az amerikai. – Ezt kérném.– Biztos benne? – kérdezem kételkedve.– Teljesen.Mosolygok, a helyzet iróniájának tudatában. Tilo, ő pont olyan magabiztos, mint amilyen te

voltál a szigeten, és pont olyan kevés tudás birtokában. Így most az Öreg Hölgy helyett neked kell átvenned az elővigyázatra intő szerepét.

A nassolnivalókkal megrakott polcsor mellett állunk.Az amerikai egy zacskó chanachurt tart a kezében, amire az van írva: „LIJJAT CSEMEGE

MIX, NAGYON CSÍPŐS”– Ez valóban az – mondom. – Miért nem próbálkozik meg kevésbé erős fajtával? Mit akar

ezzel bizonyítani?Nevet.– Természetesen a kemény férfiasságomat.Hétfő van. A bolt hivatalosan zárva tart. Mert a hétfő a csönd napja, teljes egészében, a fehér

mungóbabé, mely a holdnak szenteltetett. Hétfőnként bemegyek a belső szobába, és lótuszülésben helyezkedek el. Amikor behunyom szemem, fölsejlik előttem a sziget, kókuszpálmák hajlongnak, lágy napfény úszik az esti tenger felett, vad lonc súlyos illata tölti meg az édes levegőt, és mindez annyira valóságosnak tűnik, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Hallani vélem a halászsasok vékony hangú rikoltását, ahogy alábuknak a halért. Hangjuk, mint a hegedűé.

Az Öreg Hölgy is megjelenik előttem, körülötte az új lányok, akiket én nem ismerek. De a ragyogás az arcukon szívettépően ismerős. A fény, amely azt mondja, meg fogjuk változtatni a világot.

Hétfőnként beszélek az Öreg Hölggyel. Mert a hétfő anyák napja, amikor meg kell ismerniük lányaik ügyes-bajos dolgait. De újabban nem mesélek el mindent.

Ahogy ma sem fogok.

A következő történt ma: a magányos amerikai bejött a boltba. Fényes nappal. Most először.Miért van ennek jelentősége, kérdezheted. A csillagpettyes varázskendőbe burkolódzó éjszaka gyakran megtévesztő – főképpen, ha épp

erre vágyunk. Csak az elfogulatlan napvilágnál vagyunk kénytelenek megtapasztalni a férfiakat saját valójukban.

Jóval előbb megéreztem a jövetelét, mint ahogy ténylegesen megállt a bolt csukott ajtaja előtt és a szamárfüles "ZÁRVA" táblára bámult. Teste olyan volt, mint valami kőoszlop, amely a forgalmas utcán halad előre, tartása erőteljes és mégis gyöngéd, mintha nem is beton, hanem a föld bőre volna az, amin lépdel.

Óh, az én amerikaim, félig-meddig félve, de egyben vágyódással is telve várakozik, mondtam magamnak. Talán majd most megtapasztalom, hogy végtére ő is csak egy hétköznapi ember.

Vajon ő szintén érezte a jelenlétemet, miközben nyugodtan álldogált kint? Jégoszlop az ajtó túlsó oldalára fagyva, a bensőmben pedig sok-sok régi hang morajlik – Ne nyiss ajtót! – és zajong – Elfelejtetted volna, hogy a mai napot az Első Anyának kell szentelned, amikor nem beszélhetsz senki mással?

Azt hiszem, hallotta őket. Merthogy nem kopogott. Visszafordult az én amerikaim, átadva nekem a lehetőséget. De az első lépésnél, amit visszafelé megtett, kinyitottam az ajtót.

Csak hogy kinézzek. Legalábbis ezt mondtam magamnak.Nem szólt semmit. Szavakkal nem. Csak az öröm a szemében mesélt arról, hogy a ráncaimnál

valami fontosabbat látott.Mit látsz valójában?

Amerikai, gyűjtöm a bátorságot, hogy ezt megkérdezzem tőled. Egy napon, nem is olyan sokára.

És most először észleltem a fejében némi hullámzást, ahogy a hínár ring a tenger mélységében, alig láthatóan a só vetette árnyak között.

Egy vágy. Még nem tudtam kiolvasni. Csak azt láttam, hogy én is szerepelek benne.Én, Tilo, aki mindig kívánságokat teljesítettem, és sosem voltam az, akit megkívántak.A boldogság a szám sarkát is csiklandozta, bár nekünk, mesternőknek nem sok okunk akad a

mosolygásra.Magányos amerikai, kiálltad napvilágnál is a próbát. Nem süllyedtél közönségességbe. De

hogyan tudnék megnyugodni, amíg meg nem ismerem ezt a te vágyadat.Ellenállásra készülve gyürkőztem neki az ajtónak, hogy nagyobbra nyissam. De az könnyedén

szélesre tárult, akár egy üdvözlésre nyíló kar.– Jöjjön be. – Még a szavak sem akadtak el a maguk nyers és érdes valójukban a torkomban,

mint ahogy attól tartottam.– Nem akartam zavarni – mondta. Mögöttünk az ajtó surranva becsukódott. A bolt elnémuló, fülelő levegőjében hangom úgy

bongott, akár az üvegharang,– Hogyan is zavarhatna valaki, akit örülünk látni?De bennem egy kérdés, csikorgó, mint a pillantásom által befogott homokszemek:Fűszerek, igazán mellettem vagytok, vagy ez csak egy újabb játék, amit velem játszotok?

– Van valami, amire figyelmeztetnem kell – mondom, amikor átadom az én amerikaimnak a chanachurt.

A fejemben: ne, Tilo, ne tedd, miért nem hagyod a dolgokat menni a maguk útján? Végül is ő maga választotta.

A kísértés puha, mint a selyemágy. Olyan egyszerű volna hagyni belesüppedni a testem.Nem. Magányos amerikai, később sohasem mondhatod, hogy visszaéltem a tudatlanságoddal.Ezért folytatom. – A legmeghatározóbb fűszer ebben a kalo marich, a szemes bors.– Igen? – De a figyelme leginkább a zacskóra összpontosul, amelyet szagolgat. A fűszerek

tüsszentére ingerlik. A fejét rázva fölnevet, szája hangtalan füttyentésre csücsörítve.– Szemes bors, ami rendelkezik azzal a képességgel, hogy kiizzassza belőlünk a titkokat –

fejezem be.– Szóval úgy gondolja, hogy vannak titkaim. – Látszólagos nyugalommal fölszed egy esetlen

csippentésnyit a csemegéből, ujjai közül hullanak a darabkák. A szájába teszi.– Tudom, hogy vannak – mondom. – Mert nekem is vannak. Mindenkinek, kivétel nélkül.Figyelem őt, nem tudván, hogy a fűszer hatni fog-e most, hogy beszámoltam a hatalmáról.

Ezúttal új úton járok, előttem minden tüskés bokorral és sötét köddel borított.– Nem jól csinálom, igaz? – mondja, ahogy egyre több chana szóródik ki az ujjai közül, sárga

és barna maszatokkal dekorálva az inge elejét.Nevetnem kell. – Lássuk csak – szólok –, készítek magának egy olyan tölcsért, amit mi

használunk Indiában. – A pult alól, ahol a régi indiai újságokat tartom, kihúzok egy lapot. Föltekerem és megtöltöm.

– Öntsön belőle a tenyerébe. Majd ha már jól belejött, akkor feldobhatja és elkaphatja a szájával, de most inkább emelje a kezét az ajkához.

– Igenis, asszonyom – mondja tettetett alázatossággal, így most az én amerikaim a pult tetején üldögél, lábát lógázza, és papírtölcsérből csípős rágcsálnivalókat eszik, mintha világéletében ezt csinálta volna. Mezítláb van. Levetette a cipőjét az ajtónál. (Cipője a legpuhább bőrből kézzel varrott, fénye nem is a felszínéről, hanem valahonnan mélyebbről jön. Cipő, melyet Haroun egyszerre szeretett és gyűlölt volna.)

– Tiszteletből – intett a lábbeli felé. – Ahogy az indiaiak is teszik.– De nem akkor, amikor a boltban vannak.– Magán sincs.Megannyi tovafutó hónap, megannyi jövő-menő vásárló, és csak ő vette észre.Bolondság a részemről örülni a poros talpamat finom áramként csiklandó érzésnek?– Én más vagyok – mondom neki.– Miből gondolja, hogy én nem? – Mosolyog, azzal a mosollyal, amire lassan megtanulok

odafigyelni.Úgy döntök, hogy az én amerikaim lába gyönyörű. (És az arca? Ó, már elvesztettem a kellő

távolságot ahhoz, hogy megállapíthassam.) De a lába, az ujjak keskenyek és szőrtelenek, a boltozat éppen megfelelő, a talp halvány elefántcsont színű, de nem túl puha. El tudom képzelni, ahogy a kezemben tartom, az egyik ujjam hegyével masszírozva a mélyedéseket…

Megállj, Tilo!Élvezettel eszik. Erős, fehér fogaival a zavar legcsekélyebb jele nélkül ropogtatja a sült

csicseriborsót, a sárga sev rudakat, a fűszeres mogyorót, vörös burkában.– Hmm, isteni. – De nyeldekli a levegőt, apró, hűvös szippantásokban, hogy enyhítse az égő

érzést a nyelvén.– A fehér ember ízlésének ez túl erős. Ezért javasoltam magának, hogy próbáljon valami mást.

Talán jobb lenne, ha hoznék magának egy pohár vizet.– Hogy elvegye az ízt – mondja. – Viccel velem? – És beszippant még egy kis levegőt,

szórakozottan. Valami elvonja a figyelmét.Egy perccel később megszólal.– Szóval azt hiszi, hogy fehér vagyok.– Nekem annak tűnik, a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül.– Félig-meddig – elmosolyodik ezen, de látom, hogy valami máson töri a fejét. Nem próbálok

meg olvasni a gondolataiban. Még ha menne is, azt akarom, hogy inkább ő tárja elém őket.– Ha netán megmondaná a nevét – javaslom –, akkor tudnám, hogy kivel állok szemben.– Ilyen egyszerű volna megtudni, hogy ki kicsoda?– Sosem állítottam, hogy könnyű.Csöndben eszik, amíg a chana el nem fogy, fejét rázza, amikor továbbiakkal kínálom.

Kihajtogatja a tölcsért, és kisimítja a papírt a pulton, mint aki valamely más, fontos célra tervezi felhasználni. Elégedetlenségre vagy fájdalomra utaló éles redő húzódik a két szemöldöke között. Sólyomszemhéjjal fedett szeme mellettem elnézve egy csak általa látott távoli pontra fókuszál.

Talán túl bizalmas volt a kérdésem, túl korán tettem fel? Feláll, fürgén leporolja a nadrágját, mint aki siet valahová, és késesben van.– Nagyon köszönöm a csemegét. De most már jobb, ha megyek. Mennyivel tartozom?– Ajándékvolt. – Remélem, hogy a hangom nem árulja el megbántottságomat.– Nem hagyhatom, hogy folyton megvendégeljen – válaszolja, és a szavak kemény falként

állnak közénk. Egy húszdolláros bankjegyet tesz a pultra, és a kijárathoz sétál. Tilo, még várnod kellett volna. Most elveszítetted őt.A keze a kilincsen van. Úgy érzem, mintha a szívem körül zárulna ökölbe a tenyere.Szemes bors, hol vagy most, amikor szükségem van rád? Elfordítja a kilincsgombot. Az ajtó

könnyedén nyílik, áruló simulékonysággal, hangtalanul.Azt gondolom, ne menjen el, kérem. Nem kell semmit mondania, amit nem akar. Csak

maradjon velem egy darabig. De nem tudom kimondani őket, a kérlelő szavakat, melyek meztelenre vetkőztetnék szükséget szenvedő szívemet. Én, aki eddig az ajándékok adója voltam, a vágyak mesternője.

Egy hosszú pillanatig a küszöbön állva marad. Hogy min habozik, nem tudom. Visszatartott lélegzetem kaparja belülről a mellkasomat, szárazon, mint a karmok.

Egyetlen dühödt mozdulattal becsapja az ajtót. A döngő zajtól összerázkódom.

Én amerikaim, mi ingerel téged ennyire.– Milyen nevet mondjak én magának? Már annyi volt. Hangja nyers és bántó, mint ahogy két kő súrlódik egy máshoz. Nem néz rám.Mégis, megkönnyebbülés fut át rajtam, akár a folyóvize. Amikor belélegzek, a levegő a

torkomba érve édes, minta méz. Nem ment el, nem ment el.– Egynél nekem is több volt – mondom. – De csak az egyik az igazi nevem.– Igazi név. – Egy percig az ajkát rágja. Hátraseper egy fekete, szaténfényű hajfürtöt. – Nem

vagyok biztos benne, hogy tudom, melyik az. Talán maga tudni fogja.És ekkor kezd bele.

– Nem vagyok meglepve rajta, hogy fehérnek hitt – mondja az amerikai. – Gyerekkoromban sokáig én is így gondoltam. Vagyis hogy nem is gondoltam rá egyáltalán, akárcsak a többi gyerek. Csak elfogadtam.

– Az apám csöndes ember volt, nagydarab, lassú mozgású. Az a fajta, akivel ha együtt van az ember, maga is lelassul, a nyugalom úgy borítja be, akár egy hűs takaró, még a szívverését is. Később sokat töprengtem rajta, hogy vajon ezért ment-e hozzá az anyám, és reméltem, hogy így van.

– Mindenek közül a kezére emlékszem a legjobban. Hatalmas volt és kérges a munkától, amit a richmondi finomítóban végzett, az ujjperceknél a bőr lenyúzva. Olajos kosz holdsarlója díszelgett a körmei alatt, függetlenül attól, hogy mennyit sikálta őket a kefével, amit az anyám vett neki. Zavarban volt miattuk, azt hiszem. Hogy miként mutatnak az anyám élénk, manikűrözött ujjai mellett, melyeken a körömlakk mindig tökéletes fénnyel csillogott, mindegy, milyen munkát végzett is a házban vagy a ház körül. Azon ritka alkalmakkor, amikor vendégek jöttek, többnyire olyanok, akikkel az anyám a templomban találkozott, besüllyesztette a kezét a zsebébe, ahol gyökeret vertek, míg a látogatók el nem mentek.

– De énvelem a keze gyöngéd volt. Egyiket gyakorta a fejemen nyugtatta, amikor az iskoláról meséltem vagy egy új játékról, amit én találtam ki, és ez volt a legbékésebb dolog, amit valaha is ismertem. Éreztem benne az odafigyelést. Ha fájt valamim vagy nyugtalan voltam, vagy néha minden ok nélkül késő éjszaka odajött, leült az ágyamra, és simogatta a hátamat, kérges nagyujja apró köröket írt le a lapockáim körül, amíg el nem aludtam. Szerettem az illatot, amit a keze hagyott hátra a testemen, a hajamban, ősi, vad, türelmes szag, mint az erdei ingoványé.

Az én amerikaim hangja fényes és nehéz, mint az orvosi méz, a szavak keserédesen ragadják meg az elveszett dolgok emlékét. Olyan kamrákat nyitnak föl bennem, melyeket hitem szerint már őrökre bezártam.

– Azt hiszem, bálványoztam őt – folytatja – ahogyan a gyerekek szokták a szüleiket, tudja.Nem, amerikai. Nem tudom. Ahogy beszélsz, egy emlék tolakszik elő a gyerekkoromból, a

szüleim szidnak, próbálnak szidni valamiért, amit tettem. Talán egy étel miatt, amit földhöz vágtam, mert nem ízlett, vagy az egyik nővéremmel való veszekedés miatt, amikor is megkarmoltam az arcát vagy megtéptem a haját. Látom magam apám ujját, amint vádlón rám mutat, az anyámat, amint a fejét rázza, javíthatatlanságom okán. És magamat – hogy milyen mérges voltam amiatt, mert kritizálni merészeltek engem, aki felelős voltam a jólétükért, azért, hogy az emberi olyan tisztelettel néznek rájuk a piacon. Azt, ahogy rájuk függesztettem vádló tekintetemet, míg le nem sütötték a szemüket és meg nem hátráltak.

De ma, ahogy az én amerikaim hangját hallgatom, misként látom őket. Zavart és félelmet fedezek föl válluk meghajló vonalában. Lesütött szemükben vágy, hogy jó szülők legyenek, vágy még a szeretetadásra is. De nem ismertek a hogyanját. Elveszett gyermekek szemében látom őket visszatükröződni most, és ezen sírni volna kedvem.

Talán, egy napon, amerikai, képes leszek rá, hogy elmeséljem est neked. Én, Tilo, aki mostanáig a türelmes hallgató voltam, mások problémáinak orvoslója.

De ő tovább mesél, vissza kell hát szorítanom saját bánatomat, hogy a figyelmem szavai felé fordulhasson, mely szavak az est bőrét karmoljak hirtelen keménységükkel. És innen tudom, hogy fájdalmas részhez érkeztem.

– Az anyám, ő… más volt.Testem mozdulatlan, akár a fa, a föld, a kő, még a lélegzetemet is visszatartom, amíg újra bele

nem kezd. Észlelem, hogy a hangja kisimul, a mondatai kikerekednek, hivatalos formát öltenek, mintha ez valaki más története lenne a régmúltból. Talán ez az egyetlen módja annak, hogy rá tudja venni magát az elmesélésére.

– Amire a leginkább emlékszem belőle, az az, ahogy valamiféle dühödt energikussággal folyton takarított. A piszkot akármin – beleértve apámat és engem is – személyes sérelemként élte meg. Órákat töltött a mosóteknő mellett apa szutykos overalljaival csatázva, és minden este, amikor apám fürdött, addig dörzsölte a hátát, amíg vörös nem lett. Kicsiny házban éltünk egy elszegényedett negyed szélén, ahol többnyire gyári és kikötői munkások laktak, férfiak, akik esténként kiültek atlétában a verandára, és sörösüvegeket babusgatva bámulták az elsárgult füvet. De a mi otthonunkban ez soha nem látszódott. Minden csillogott, villogott, a citromszínű konyhai linóleum, a tv a diófa utánzatú borítással, a tiszta függönyök, melyek édes illatot árasztottak valamitől, amelyet anyám a mosóvízbe tett. Összeillő étkészlet az asztalon, és a figyelme, hogy helyesen használom-e a darabjait.

– Anyám nem szerette a környékbeli gyerekeket, hangos nevetésük, káromkodásuk és kinőtt ingujjaik miatt, amibe az orrukat törölték. De ezzel együtt jó anya volt, tudta, hogy egy fiúnak szüksége van barátokra. Hagyta, hogy játsszak velük és alkalomadtán a házunkba invitáljam őket. Gyümölcslével és keksszel kínálta őket, amit feszengve fogyasztottak el a bútorfénytől csillogó székek peremén üldögélve. De amikor elmentek, újra és újra megmosatta velem az arcomat, karomat, lábamat, mindent, hogy biztos legyen benne, minden nyomukat eltüntettem magamról. Ott üldögélt velem az ebédlőasztalnál, amikor a házi feladatomat írtam, és amikor felpillantottam, az arcán egyfajta elszánt, fájdalmas szeretet ült, amit nem igazán tudtam mire vélni.

– Anyámnak volt egy esti lefekvés előtti rituáléja. Amikor belebújtam a pizsamámba, lesimította a hajaira vízzel és szépen hátrafésülte. Hogy jól nézzek ki, amikor álmaimmal találkozom, mondta, és egy csókot nyomott a homlokom közepére végezetül. Más fiúk talán türelmetlenül fogadták volna ezt, de én nem. Szerettem, ahogy epresen és ruganyosan mozgatta a kefét a hajamban, és ahogy halkan mormogott hozzá az orra alatt. Néha fésülés közben azt mondogatta, hogy jobban szeretné, ha a hajam inkább az apáméra hasonlítana, és nem lenne annyira merev és szénfekete, homlokomba hulló, akármennyit is ápolgatja. Én azonban titokban elégedett voltam.

Szerettem az apámat, de a haja ritkás és vörös volt, helyenként már kopaszodó foltokkal tarkítva. Örültem, hogy az én hajam az anyáméra hasonlít, kivéve, hogy ahol az enyém szálegyenes volt, ott az övé csinosan az arca köré bodorodott.

A bolt homályos esti levegőjében a dolgok formát öltenek. Régi vágyak. Egy asszony, teste megfeszül, hogy kiemelje magát a saját életéből, egy fiú, aki az egész világot hordozza a tekintetében, amikor az anyjára néz.

Beszél-e még az én amerikaim, vagy csak én álmodom tovább a szívemben az ő álmát?Értsd meg, mondja a fiúalak. Ne hessegesd el, mint valamiféle kamaszkori képzelgést. Úgy gondoltam, hogy az anyám a teremtés legszebb asszonya. Mert az is volt.Egy villanásra látom a többi nőt, akik az élete határmezsgyéin léteznek, és a szomszéd házak

hátsó kertjeiben ruhákat teregetnek. A szájuk tele van csipeszekkel, hasuk püffedt, löttyedt a bőr a karjukon, a tokájukon és a mellükön. Az izzadtságtól alsóneműjük a hátukra tapad. Vagy az iskolában a tanárok, keskeny vonal szájukkal, fáradt, vörösség keretezte szemükkel, ahogy ujjaik görcsösen görbülnek a mutatópálca, béta, táblatörlő köré. Csupa száraz, holt tárgy.

Na de ő. A hálóinge csipkés mandzsettái, a szokott reggeli felülések, pont megfelelő hajlású gerinccel, a parfümje illata, melyet nagyvonalúan locsolt a nyakára. Kevés ruhája volt, de mindig jó helyeken vásárolta őket. És tűsarkú cipői, amitől a ruhája úgy ringott a lábai körül, amikor

járkált a házban, mintha a mozivászonról lépett volna le. Még a neve is, nem Sue vagy Molly vagy Edith, mint a szomszédasszonyoké, hanem Celestina, amit énekelve ejtett ki, és senkinek sem engedte meg, hogy becézze.

Haja mindig frissen mosva, hullámos fekete koszorú, mely olyan sugárzóvá tette, hogy a fiú hasonlatosnak látta őt a szentekhez, akiknek a képeit az apácák adták a kezébe a vasárnapi iskolában. Időnként hátratűzte fürtjeit egy csattal. Arany, ezüst, gyöngy. Egy pici, faragott fadobozban tartotta őket, megengedte neki, hogy játsszon velük és kiválasszon közülük egy párat, amit anyja a hajába tűz majd.

– Olyan gondosan ügyelt rájuk, hogy csak évekkel később jöttem rá, hogy nem valódiak –mondja az amerikai. A szó kemény, kopogós hangként hagyja el a száját.

– Vagy arra, hogy a haja nem volt természettől fogva hullámos. Aznap, amikor rábukkantam a dauervízre a garázsban a régi újságok kupaca mögött, még ahhoz is túl dühös voltam, hogy szóljak az anyámhoz. – Hangja ismét megremeg az emlékezéstől, aztán éles nevetésbe csap át.– Igaz, hogy akkor valójában már nem számított, mert amúgy sem igen beszéltünk egymással.

– Várjon – szakítom félbe, megütközve a hevességétől. – Miért zaklatta föl ez annyira? Amerikában megszokott dolog, hogy a nők göndörítik a hajukat. Ezt még én is tudom.

– Mert addigra rájöttem, hogy miért csinálta. Hogy miért tett mindent, amit csodáltam benne. Hogy az egész hazugság.

– Gyerekkoromban – mondja az amerikai – úgy tekinti az apámra, mint egy sziklára. És az anyámra, mint egy folyóra, amely nagy magasságokból zubog rá. De lehet, hogy az már később volt, amikor így emlékeztem rájuk. Az apám csendes erejére és az anyám nyugtalan szépségére. És én, én voltam a víz hangja a sziklán, ami semmire sem hasonlít, ami semmi mással nem rokon. Így soha nem töprengtem el azon, hogy kik a felmenőim és hogy honnan jövök.

– Az apám árva volt, rideg rokonoknál nevelkedett, akiknek a terhére volt. Talán ezért hitt olyan könnyen az anyámnak, a pincérnőnek az út menti étkezdében, ahová reggelizni járt, amikor azt mondta neki, hogy a szülei meghaltak. A gyökértelenség természetes és egyben szörnyű állapotnak tűnt számára. Talán ez adta neki a bátorságot ahhoz, hogy megkérje ennek a lenyűgöző fiatal nőnek a kezét, akinek a haja a vadlovak sörényéhez volt hasonlatos, és a pillantása szintén a vadlovakra emlékeztetett. És miután már egy ideig a felesége volt, az asszony maga is hinni kezdte saját történetét.

– De talán már előbb is elhitte a dolgot. Talán, már amikor elhagyta őket, amikor elszökött otthonról, még egy sor írást sem hagyva hátra, Ne keressetek!, amikor levágatta és fazoníroztatta a haját, amikor megváltoztatta a szemöldöke formáját egy csipesz segítségével, és új ajkat rajzolt magának, amikor olyan jó hangzású, rendes nevet vett föl, amelyet mindig is kívánt magának, ez már fölért a halállal.

A boltban most sötét van. Teljes sötétség. Holdtalan az éjszaka, és mivel valaki kiverte az utcai lámpát, nem szűrődnek be poros fénycsíkok a csukott zsalu rései között. Hallgatom az én amerikaim szavait, és eltűnődöm, hogy a sötétség miként változtatja meg a hangok színezetét; elmélyíti őket, kiszakítja a test határaiból, hogy szabadon lebegjenek.

Amerikai, milyen mintázatba szőjem szabadon lebegő szavaidat, milyen fűszer színére fessem be őket?

– Egy napon, amikor úgy tízéves lehettem vagy talán még annyi sem – meséli – jött hozzánk egy ember. Hétköznap volt, Apu dolgozott. A férfi szakadt kabátot viselt és állatoktól szagló farmernadrágot. A haja, mely egyenes volt és fekete, a vállára omlott, és egészében véve halványan ismerősnek tűnt.

– Amikor az anyám kinyitotta az ajtót és meglátta őt, az arca hamuszürkére váltott. Aztán olyan kemény kifejezést öltött, mint a betonlépcső, amelyen a férfi állt rászáradt sárral és trágyával borított csizmájában. Be akarta csukni az ajtót az orra előtt, de az megszólalt, Evvie, Evvie, és amikor megpillantottam anyám szemét, rádöbbentem, hogy a férfi az igazi nevén szólítja.

Az amerikai hangja révedező színezetű lett, mint aki egy régmúlt, gyermekkori álmot álmodik újra.

– Beküldött a másik szobába, de onnan is hallottam a hangját, mely olyan volt, mint a villa hegye, amint az óntányér alját karistolja. Minek jöttél ide tönkretenni az életemet? Az én anyám, aki mindig tökéletes angolsággal beszélt, aki kimosta szappannal a számat, ha pongyola szavakat használtam. A férfi hangja egyre hangosabban dübörgött.

– Szégyelld magad, Evvie, hátat fordítasz saját népednek. Csak rád kell nézni, fehér embernek akarsz látszani, olyan finomnak és felsőbbségesnek gondolod magad, és a kisfiad még azt sem tudja, ki is ő valójában.

Anyám magából kikelve sziszegte, hogy halkabban te semmirekellő.– Utána már csak foszlányokat tudtam kivenni. Ő haldoklik. És mi van, ha haldoklik. Nem

tartozom, neki semmivel. Szavak, egy számomra érthetetlen nyelven.– És végül: a fenébe is, Evvie, megígértem neki, hogy megkereslek és megmondom neked. Én

elvégeztem a magam dolgát. És most csinálj, amit akarsz. A bejárati ajtó becsapódott, és minden elcsöndesedett. Jóval később hallottam, amint lassan és reszketősen mozogva ebédkészítésbe fog, öregasszony módján botladozva magas sarkú cipőjében. Kimentem a konyhába, és ő megengedte, hogy megpucoljam a krumplit. Időről időre óvatos pillantást vetettem rá, megkísérelve megfejteni az arckifejezését, és remélve, hogy előbb-utóbb mond majd valamit az emberről, aki megjelent nálunk. De ő nem szólt. És mielőtt apa hazaért volna, kiment, hogy megmossa az arcát, kirúzsozza a száját, és friss mosolyt erőltessen magára.

– És ez volt az első, amikor rádöbbentem, hogy anyámnak létezik egy olyan oldala, ami a többiek elől rejtve marad, még előlem is, akit pedig mindenkinél jobban szeret.

– Másnap korán reggel, miután apám elment, bevonult a hálószobába, és amikor kijött, láttam, hogy a legszebb ruháját viseli, tengerészkék színben, hozzá való kabátkával és apró gyöngyház gombokkal egész hosszában az elején, gyöngysor lógott a nyakában, amelyet egy bársonytokban tartott, és nem szerette, ha hozzányúlok. Gyere, mondta, elmegyünk valahová. És mi lesz az iskolával, kérdezem, és az anyám, aki korábban soha nem engedte meg, hogy mulasszak, azt felelte, hogy nem gond, menjünk. A kocsiban egész úton csöndben volt, nem szidott, amiért a rádiót babráltam vagy túl hangosan hallgattam a zenét. Egyszer vagy kétszer belefogtam, hogy megkérdezzem, hová megyünk, de befelé forduló tekintete és enyhén összevont szemöldöke arról árulkodott, hogy valamiféle belső hangra ügyel, így nem folytattam a próbálkozást. Néhány órán keresztül egy irányba haladtunk. És amikor befordultunk egy keskeny utcába, amely mentén málladozó vakolatú házak álltak, kertjeikben roncsautókkal, elszórt gyermekláncfűcsomókkal és a kukásautóból kiszóródott szemétkupacokkal, halk hangot hallatott, mint akinek valami beszorult a mellkasába, talán a kapocs, ami húzta egész úton vissza, arra a helyre.

– Hírtelen fékezve megállt, szálegyenes tartással kihúzva magát kiszállt, olyan erősen szorítva a kezemet, hogy még napokkal később is fájt. Odasétált egy apró, deszkákból eszkábált házhoz, amely dohos szagot árasztott, akár a mosógépben túlontúl sokáig bent felejtett vizes ruhadarabok, egyenesen a konyhába tartott, mint aki jól ismeri a járást. A konyha tele volt férfiakkal és nőkkel, egyesek barna üvegből ittak, és amikor megpillantottam darabos, széles arcukat, erőtlenül és feketén homlokukba lógó hajukat, olyan volt, mintha torzító tükörbe tekintenék. Anyám elhaladt mellettük, mintha ott sem lettek volna. Cipősarkának kopogása a sebhelyes műanyag padlón ütemesen és magabiztosan hangzott. De az ujjai izzadságtól voltak nedvesek, ahogy a kezemet szorította, és én tudtam, hogy érzi a tekinteteket ruhája gyöngyház gombjain, hallja a sustorgást, amely végigsöpört a szobán, miként a jeges szél, mely elpusztítja a korai gyümölcsöt

Az amerikai megáll, mint aki falhoz érkezett, és nem tudja eldönteni, merre forduljon.Kutatón újólag végigfuttatom rajta a tekintetemet, a haján, bőre színén, csontozatán,

megpróbálva meglátni benne a népet, akit lefest nekem. De ő még mindig az én amerikaim, csak ő maga, senkihez sem hasonlítható.

– Végül egy keskeny szobába értünk, ahol túl sok ember volt és kevés fény. A sarokban, az ágyon egy pálcikavékony alak feküdt, takaróval borítva. Amikor a szemem hozzászokott a

félhomályhoz, kivettem, hogy egy férfi az. Számomra egészen hihetetlenül öregnek tűnt. Valaki egy csörgőt rázogatott és énekelt. Nem értettem a szavait, de éreztem, ahogy könnyedén, kígyóként körénk fonódnak, mindnyájunkat összekötve.

– Amint megpillantották az anyámat, hirtelen mindenki elnémult. A csönd olyan volt, mint egy váratlan arculcsapás. Föltámogatták az öregembert az ágyban, és megtartották, hogy ne billenjen el.

– Az öreg akkora erőfeszítéssel emelte föl a fejét, hogy hallani véltem a rozsdás nyakizmok csikorgó küszködését. Kinyitotta a szemét, mely abban a sötét szobában úgy csillogott, mint egy barlang falában a csillámpala morzsái. Evvie, szólt. A szavak élesen és pontosan hangzottak, akár a nyílvessző, nem úgy, ahogy egy öregembertől elvártam volna. Aztán azt mondta, Evvie fia. Hívó hangja úgy szólt hozzám, mintha a karja körém fonódott volna. Azon nyomban oda akartam menni hozzá, pedig az idegenekkel mindig szégyenlős voltam. De az anyám keze a vállamon volt, ujjai szorosan, egy csöppnyi madár rémült szorításával kapaszkodtak belém.

Az amerikai borzongva vesz mély lélegzetet, mint aki épp most bukkant föl egy hosszú, levegőtlen alagútból. Aztán a fejét csóválja… – El sem hiszem, hogy mindezt a badarságot elmondtam magának – mondja, amolyan férfi módra oltalmat találva a kemény szavak mögött.– Hű, ez a borsos micsoda elég ütős.

Én amerikaim, mondd, amit mondanod kell. Ezt nem csak a fűszer teszi, hanem az, hogy akarod, hogy halljam. Ez az én hitem és reményem.

Hangosan annyit mondok:– Ez nem – hogy is mondta? – badarság. Maga is tudja. De látom, hogy sokáig kell várnom, talán örökké, hogy megtudjam, mi is történt a haldokló

szobájában.Csak félig-meddig sajnálom, hogy elakadt. A szavai már így is megtöltötték a boltot, miként a

medréből kitörő vadvíz, mely egész átlátszatlan súlyával rám nehezedik. Időbe fog telni, míg keresztülúszom rajta, hogy megfejtsem, milyen határokat mosott el közöttünk ez az áradás.

Eközben szeretném elmondani neki: szikraként magammal viszem az életednek ezt a pillanatát a szívemben. De hírtelen félénkség kap el, engem, Tilót, aki valaha oly hetyke és bátor voltam. Hogy nevetett volna ezen az Öreg Hölgy.

Összesen annyit tudok kinyögni, hogy:– Akármikor beszélgetni szeretne, az ajtómat nyitva találja. Nevetése újra a régi, könnyed és gunyoros. Karja széles mozdulattal végigint a

polcokon.– Ennyi minden és még ingyenes tanácsadás is. Milyen jó üzlet. – De a tekintete fogva tartja az enyémet, és a mélyén ülő fény, azt súgja, boldog vagyok.

Egy napon el kell majd mondanod nekem, hogy mit látsz ebben az alakban, mely gyűrött öregasszonybőrbe van burkolva. Ez valamiféle igazság velem kapcsolatosan, melyről még magam sem tudok, vagy csupán a saját képzeletem vetülete?

Az ajtónál megszólal. – Akarja tudni a nevemet?Majdnem elnevetem magam a kérdésén. Magány amerikai, nem hallod a szívem vörös

ritmussal doboló énekét, hogy igenigenigen.De addig győzködöm magam, mígnem megosztom vele, amit az Öreg Hölgy mondott nekem

figyelmeztetésül, amikor elhagytam a szigetet.– Csak ha maga akarja. Mert az igazi névnek hatalma van, és amikor kimondja, ezt a hatalmat

a hallgatója kezébe helyezi.Miért osztom ezt meg veled, amikor úgysem fogod megérteni.– Az igazi nevemet, azt akarja hallani? Rendben. Talán ki tudom okoskodni, hogy melyik az.– Hogyan? – kérdezem. És magamban: biztosan nem fogja tudni.– Az összes többit adták nekem, de ezt én választottam. Amerikai, ismét lenyűgöztél. Engem, aki azt gondoltam, hogy a Nyugat szülötteként és

megszokva, hogy mindig a saját utadat járod, természetesnek találnál egy ilyen választást.Vacillál, majd megszólal.

– A nevem Holló. – És a lábujjával mintát rajzol a padlóra. Nem nézne rám. Szívet melengető derűvel látom, hogy az én amerikaim zavarban van egy csöppet a nem amerikai neve miatt.

– De hát ez gyönyörű – mondom, ízlelgetve hosszú szárnycsapásszerű dallamát az ajkamon, a forró égbolt emelkedését és süllyedését, a sötét fát az estében, a fényes szemet, a faszén és füst keveredéséből összeálló farktollat.

– És illik magához.– Úgy gondolja? – Az öröm hirtelen villanása ugyanolyan hirtelen rejtőzik el a szemében.

Hollónak, aki úgy érzi, hogy a mai napra éppen eléggé sebezhetővé tette már magát.– Hogy miként jutottam hozzá – kezdi. – Ó. Majd egy másik alkalommal elmesélem a

történetét. Talán.Egyetértően bólintok, én, Tilo, most az egyszer nem vagyok türelmetlen a megismerésben,

megbízom az el nem mesélt történetekben, melyek úgy terjeszkednek köztünk, mint a vert arany szálai. Az ő történetei és az enyémek. Nem vesznek el, még akkor sem, ha nem kerülnek kimondásra.

– Holló, most rajtam a sor, hogy eláruljam a nevemet. Elhiszi nekem, hogyha azt mondom, hogy maga az egyetlen ember Amerikában, sőt az egész világon, aki megtudja?

Valahol megremeg a föld a láb alatt, és borzongva kettéhasad. Valahol egy vulkán felriad, és füstöt köhög. A szél hamuvá porlad.

Igen, mondja a szeme, az én amerikaim hagyja, hogy magányának köntöse lehulljon róla. Kinyújtja fénylő, arany barna kezét (valahol egy asszony zokog), és én belehelyezem a nevemet.

Fekete kömény

Holló elment, és a bolt túl nagynak tűnik. Csöndje távoli búgás fülemben. Mint a régi neoncsövek, vélem, és magam is meglepődöm a gondolattól. Már egy ideje látok dolgokat, elmém olyan benyomásokat idéz fel, amelyeket nem tapasztaltam meg. Azok hagyták tán hátra ezeket, akik korábban itt jártak? Vagy az ő emlékei volnának, amelyek az enyémekbe olvadnak?

Bóklászom a sorok között, rendet téve ott, ahol minden a helyén van, hogy lefoglaljam a kezem. Valójában azt szeretném, ha mindent megérinthetnék, amihez ő hozzáért. Szomjazom valamennyi apróságra, amihez hozzájuthatok. Bőrének enyhe szappanillatára. Az ujjai érintése nyomán még itt ólálkodó langyosságra.

Így akadok rá az újságpapírra, amelyet kisimítva a pulton felejtett. Ráborítom a tenyerem, és behunyom a szemem, várok egy látomásra, mely elárulja, merre jár most, talán az éjszakai autópályán halad lehúzott ablakokkal, doboló ritmus a rádióból és a láthatatlan óceán éles, tiszta illata, a hajában. Mire gondolhat? De semmi sem történik. Egy idő után nem marad más, mint kinyitni a szemem, és fölvenni a papírlapot, hogy elraktározzam a doboz mélyén, ahol a régi újságokat tárolom.

Ekkor pillantom meg a szalagcímet. „INDIAIAKAT BÁNTALMAZÓK SZABADLÁBON”. És alatta két fehér bőrű kamasz képmása, foguk kivillan a győzedelmes mosoly mögül. Még a homályos fotó sem képes elfedni fejük pimasz biccentését.

Egy pillanatra erős késztetést érzek bensőm legmélyéről feltörni, onnan, ahol a félelem lakozik. Tilo, tudd meg, minek örülnek annyira. Tilo, meg kell tenned. Mégis inkább enyhén reszkető ujjakkal összehajtogatom a papírlapot.

Soha nem olvastam még újságot, még indiait sem, pedig azokat hetente kiszállítják a boltba. Nem akarod? – kérdezem magamtól.

Dehogynem. Én, Tilo, akit a kíváncsiság annyiszor hajtott a bölcsesség szabta határok áthágásáig. Időnként ráfektetem az arcom a nyomtatott szövegre. Égő fém szaga árad az apró, fekete betűkből.

Aztán meghátrálok. Hát nem szegtem-e már meg így is elég szabályt.Ezt mondta nekünk az Öreg Hölgy: – A külvilág eseményei nem számítanak a mesternőknek.

Ha teletömöd a fejed értéktelen dolgokkal, az igazi tudás elvész, mint az aranypor a homokszemcsék között. Csak arra koncentrálj, ami eléd kerül, arra keresd a gyógyírt.

– De Első Anya, nem segít az, ha tudom, mi történik máshol, hogy lássam, a gondjaimra bízott sors hogyan illeszkedik be az élet szövedékébe?

Sóhaja türelmetlen, de nem elutasító. – Gyermekem, az a szövedék sokkal kiterjedtebb annál, amit te vagy én beláthatunk. Fordulj befelé, hogy fölfedd, amit tudnod kell. Halld meg, amikor a megfelelő fűszer néven nevezi magát.

– Igen, anyám.De ma szeretném megkérdezni, Első Anya, érezted-e valaha, hogy a gondolatok úgy

nyaldosnak körbe, mint a só hullámú óceán, és egy hang, az övé, úgy hívogat, mint a sirály, melytől minden más elmosódottá és távolivá válik, akár a hangok a tenger mélyén.

Anyám, mitévő legyek? Életem biztos pontjai úgy rendülnek meg, mint a sziklák a tengeren tomboló szélviharban, daraszerű por égeti a szemem.

A fejem oly nehéz, meg kell pihentetnem a pulton, ahol az újság még mindig…A látomás áramütésként ér, akár egy ostorcsapás a szemhéjamon. Egy fiatalember az ágyban,

orrából, karjából csövek kígyóznak. Kötéseinek fehérsége egybeolvad a kórházi párna fehérségével. Csak bőrének szabadon maradt foltjai emelkednek ki az enyémhez hasonlatos barnaságukkal. Mint az enyém, indiai bőr. Rádiumos csipogás cikázik a monitoron. A szobában minden más mozdulatlan.

Kivéve a fejében.Tilo, mit…

Már be is szippantott. Ahogy mennydörgő fájdalom közepette alámerülök, tudom, hogy annak a történetnek az elején vagyok, amelynek a végét olvastam a szalagcímben.

Gondolataiban esteledik, a sápadt nap utolsó sugarait elnyelik a fák, a városközpontban lévő park sötét és csaknem teljesen kihalt, csak néhány megkésett, munkából hazatérő tömörül a buszmegálló körül, az otthon és vacsora gondolatával a fejében. Behúzza a piros napvédő tetőt, a rikító sárga betűk, melyek a „MOHAN INDIAI ÉTELEK” címet hirdetik, magukba gyűrődve roskadnak össze. Egy kicsit megkésett, de ez a mai jó nap volt, szinte minden, amit Veena főzött, elfogyott, sokan mondták, hogy „Nagyon finom!”, és jöttek vissza barátaikkal együtt. Talán ideje volna fölvenni egy segédet, felállítani egy másik kocsit a város másik felében, az új irodaházak közelében. Biztos benne, hogy Veenának lenne olyan barátnője, aki besegítene a főzésbe.

Aztán meghallja a lépteket, őszi levelek roppannak a csizmatalpak alatt, s ez a hang olyan, mint az összemorzsolódó üvegé. Miért tűnik annyira hangosnak?

Amikor megfordul, a két fiatalember már nagyon közel van. Orrát megcsapja mosdatlanságuk fáradt fokhagymaszaga. Átfut az agyán, hogy az amerikaiaknak mindig más szaga van, mint az indiaiaknak, még a hivatalnok bábuknak is, a parfüm és dezodor illatának fedésében. Aztán rádöbben, hogy a saját izzadságát érzi, saját hirtelen fölbizsergő félelmét szagolja.

A fiatalemberek haja szigorú rövidre van nyírva. Borostás fejbőrük csontszínű és fényes, fehér, akár a csillogás a szemükben. Úgy véli, hogy kamaszkoruk vége felé járhatnak, alig nőttek ki a gyerekkorból. Szűkre szabott terepszínű dzsekijeik szorongással töltik el.

– Sajnálom, már zárva vagyunk – mondja, és a nyomaték kedvéért szorgosan törölgeti a kocsi fedőlapját egy papírtörővel, és kirúgja a köveket, amikkel a kerekeket ékelte ki. Udvariatlanság volna elindulni, amíg még itt állnak? Próbaképpen taszít egyet a kocsin.

A fiatalemberek fürgén mozdulnak, elállják az útját. – Miből gondolod, hogy nekünk bármi kellene ebből a rakás undormányból? – mondja az

egyik. A másik előredől.Mellékesen, még akár elegánsnak is mondhatóan, fölborít egy gondosan halomba rakott

papírtányér-kupacot. Az indiai automatikusan utánakap, és közben egyszerre két gondolat is szöget üt a fejébe.

Milyen lapos a szemük, akár a tócsa. Már rég el kellett volna kezdenem futni.A tompa csizmaorr kinyújtott karja alatt, a hónalján éri, a forró löketszerű fájdalom olvasztott

fémként zúdul le az oldalán, és ennek ködén keresztül hallja fröcsögni egyik támadóját.– Kurva indiai, maradtál volna otthon a saját rohadt országodban. – De a fájdalom nem olyan

szörnyű, ahogy első rémületében gondolta, nem olyan szörnyű, hogy ne tudná fölvenni a követ és a fiatalember felé hajítani, aki a kocsit rugdossa, mígnem az a földre borul, és a Veena által gondosan felgöngyölt és megtöltött kababok és samosák szerteszét szóródnak a porban. Hallja a találat elégtételt adó puffanását, látja, ahogy a fiatalember hátratántorodik az ütés erejétől, az arca szinte komikusan hat a meglepetéstől. Az indiait jó érzés tölti el, és bár fáj a lélegzetvétel, egy apró, éle vesztett gondolat – bordák? – tör be egy pillanatra agyának világos részébe. (Nem tudja, hogy később egy ügyvéd a fiatalember kő zúzta sebét fogja mutogatni a bírónak annak bizonyítására, hogy az indiai kezdte az egészet, és ügyfelei csak védekeztek.) Egy pillanatra elhiszi, hogy el tud menekülni, talán odafuthat a buszmegállóhoz az utcai lámpa biztonságot adó fénykörébe, a maroknyi utashoz (nem látják, nem hallják, hogy mi folyik itt?). És aztán a másik fiú már rajta van.

Még most is, amikor az indiai nem sok egyébre emlékszik vissza (fej hátrabicsaklik, fémbe burkolt ujjpercek lesújtanak), a fájdalom emléke tisztán él benne. Az állandósult fájdalom mindvégig, akármi is történt a továbbiakban. (Rúgás az ágyékra, arc végighúzva a sóderon.) Olyan sokféle fájdalom – égető tűz, szurkáló tű, lüktető kalapácsütés. De mégsem. Fájdalom, ami végül mégiscsak önmagára hasonlít. („Mocskos gané, köcsög, szarházi, ez majd móresre tanít.”) Azt gondolja, hogy kiáltott segítségért, csakhogy a szavak az ősi nyelven jöttek ki a száján, bachao, bachao. Úgy gondolja, hogy vörös tetoválást látott egy alkaron, ugyanaz a szvasztika21, amelyet

21 Horogkereszt, mely eredetileg ősi keleti vallási jelkép, illetve díszítőelem volt. (A szerk.)

otthon a falvakban a házak falára festettek szerencsehozónak. De hisz ez nem lehet (egy ütés a fejére olyan keményen, hogy a gondolatai sárga csillagszilánkokká hullnak szét), ezt biztosan csak a szemébe folyó vér vagy a szakadó idegek játéka láttatták vele.

A kórházi szobában nagy a nyugalom, a fájdalom jön-megy, hullámzó rendszerességgel. Mostanra már egészen hozzászokott. Egyetlen kívánsága, bárcsak Veena itt lehetne, jó lenne valakinek a kezét fogni, amikor az égbolt kékesvörösre vált, mint azon az éjszakán, de a nőt hazavitették, hogy lepihenhessen.

– Ne aggódjon – mondták nekem. – Az aggódás megakadályozza abban, hogy jobban legyen. Mi mindenről gondoskodunk. Próbáljon meg pihenni. – De mitévő legyek a kérdésekkel, melyek a koponyámban csörömpölnek, fogok tudni ismét járni, hogyan keressem meg ezután a kenyérrevalót, a jobb szemem teljesen használhatatlanná vált, Veena olyan fiatal és csinos, és mostantól egy sebhelyekkel borított nyomorék a férje. És újra, és újra. Az a két haramia, vajon elkapták-e őket a rendőrök, hogy rohadnának börtönben.

Hónapokkal később, amikor lakása magányában tudomást szerez a felmentésről, üvölteni fog, ismétlődő, magas, panaszos, állati hangon, hozzávágja majd a mankóját mindenhez, amit csak ér, olyan erővel, hogy beleremeg, amit eltalál. Edényekhez, bútorokhoz, a falakon lógó bekeretezett esküvői fényképekhez. Lecsap, újra és újra, meg sem hallva Veena kérlelését, hogy hagyja abba, lerázza magáról az asszonyt. Az ablaküveg kéjesen csörömpöl, a hifitorony, amire oly sok hónapon keresztül spórolt, könnyedén horpad be csapásai súlya alatt, akár egy koponya. Mígnem a zokogó Veena átfut a szomszédos lakásba, hogy segítségül hívja Ramcharant és a bátyját. Higgadj le, bhaiya, higgadj le. De ő ráveti magát a két emberre, karmol és üvölt, azon az embertől elrugaszkodott hangon, amely mintha valahonnan a szeme mögül jönne, a bal mögül, amely vörösen erezett és kidülled, és a jobb mögül, mely most már csak egy sötét, süppedt üreg. Míg végül hátulról megragadják, és leszorítják az ágyra, ahol Veena néhány szárijának segítségével megkötözik. Akkor abbahagyja a kiabálást. Nem szól egy szót se többet. Sem akkor, sem a rákövetkező héten, sem pedig az Air India egyik járatán, mert a szomszédság összeadta neki és Veenának a repülőjegyre valót, hogy hazajuthassanak, mert minek maradnának ők ebben az országban.

Ó, Amerika által testben és lélekben megtört Mohan, darabokra hullva jövök vissza a történetedből, és végül a bolt hűvös padlóján tudom csak magam ismét összerakni. A végtagjaim sajognak, mintha hosszú betegségből lábadoznék, a szárim nedves a borzongás verejtékétől, és nem tudom megmondani, hogy a szívemben hol végződik a te bánatod, és hol kezdődik az enyém. Mert a te történeted mindazoknak története is, akiket megtanultam szeretni, és akikért megtanultam aggódni ebben az országban.

Amikor ismét föl tudok állni, bizonytalan léptekkel indulok el az újságosdoboz felé.Tudnom kell.Igen, a történetek ott vannak. Oldalról oldalra haladva és napokat, hónapokat, éveket lépve

vissza az időben, lépésről lépétre fedezem fel őket. A férfit, aki bezúzva találja fűszeresboltja kirakatát, és amikor fölemeli az egyik behajított követ, gyűlölettől fröcsögő üzenetet talál köréje csavarva. A biztonságos, külvárosi otthonaik előterében, megmérgezett kutyájuk teteme felett zokogó gyermekeket. Az asszonyt, aki válláról letépett dupattában gyalogol a járdán, a kamaszok visító nevetéssel száguldanak tova autójukban. A férfit, aki elszenesedett szállodáját bámulja, egy egész életnyi megtakarítás eredményét, a kanyargó füst gyújtogatás jelét rajzolja az égre.

Tudom, hogy más történetek is vannak, se szeri, se száma a hasonlóknak, bejelentetlenül, megíratlanul, keserűn és megbarnulva, szmogként lebegnek Amerika levegőjében.

Ma este ismét kalo jire magokat fogok aprítani mindazokért, akiknek Amerika szenvedést hozott. Mindannyiukért, de különösképpen Harounért, aki fáj bennem, akinek ha kiejtem a nevét, kettéhasad a szívem. Bezárom majd az ajtót, és egész éjjel fennmaradok, hogy végezzek vele, a félhomályban a kés emelkedése és süllyedése, mint megszentelt lélegzet. Hogy amikor holnap este jön (mert holnap kedd lesz), átadhassam neki a csomagot, mondván? „Allah ho Akbar, légy biztonságban ebben az életben és mindig.” Vezeklésképpen munka közben egyetlenegyszer sem

fogok Hollóra gondolni, én, Tilo, aki már annyit kényeztettem magam. Helyette egész éjjel megtisztító imákat fogok suttogni a levegőbe a megcsonkítottakért, minden elvesztett végtagért, minden bezúzott arcért. Minden elnémított szívért.

A nap oly lassan telik, mintha víz alatt lennék, minden mozdulat nehézséget okoz. A fény sápadt, zöld, és szűrt érzetet kelt. Rajta keresztül a néhány vásárló lustán úszik a polcokhoz, aztán vissza, hogy ernyedt könyökkel támaszkodjon a pultra. Kérdéseik apró buborékok, melyek a fülemnél pattannak szét. Az én végtagjaim is megadják magukat, hínársíkosságúvá válnak, valamiféle tenger alatti adagio dallamára lebegnek, amit csak ők hallhatnak.

Csak az elmém lüktet, dühödtebben és gyámoltalanabbul, mint valaha.Ez vár egy mesternőre élete során, tétlenség. Ki gondolta volna? Nem én, aki minden választ

mindjárt akartam, aki azonnali uralomra vágytam, mint valami drogra, amely szétszalad az erekben.

Egyszer régen az Öreg Hölgy azt mondta: „A hatalom gyengeség. Gondoljatok erre, mesternők.”

Gyakran mondott hasonló dolgokat. „A legnagyobb boldogság szüli a legnagyobb bánatot.” „Ha a napba bámulsz, elsötétedik a világ a szemed előtt.” És ehhez hasonlókat, amiket már elfeledtem. Az egész délelőttöt meghagyta nekünk, hogy mérlegeljük a hallottakat.

Mesternő társaim felmásztak a gránitsziklákra, hogy találjanak maguknak egy csöndes zugot. Néhányan a fügefa alá kuporodtak, vagy kerestek maguknak egy barlangbejáratot. Csöndben befelé fordították a figyelmüket, hogy megpróbálják megérteni.

De én, akit nem érdekeltek a nagy bölcsességek, a tengerparton töltöttem az időmet, szivárványszínű halakat kergetve. Ha egy pillanatra elnémultam, ha megtorpantam, hogy fölpillantsak a csillámló látóhatárra, az csak azért volt, hogy a kígyókat kémleljem, reménykedve.

Délután az Öreg Hölgy megkérdezte:– Mesternők, megértettétek?Én voltam mindig az első, aki tagadólag rázta meg a fejét.– Tilo, te meg sem próbáltad.– De, Anyám – válaszoltam neki a zavar legkisebb jele nélkül – a többiek megkísérelték, de

ők sem értik.– Ó, gyermekem.De túlzott mohóságomban, hogy megismerjem a soron következő fűszer mágikus hatását, nem

tulajdonítottam nagy jelentőséget a hangjában levő csalódottságnak.De ma, Anyám, már legalább kezdem érteni a dolgot. Homályosan, ezen a kátrány- és

koromszagú levegőn keresztül. A hatalom gyengeség.Aztán belép Kwesi, és én megmenekülök a gondolataimtól.

Úgy vélem, hogy öröm nézni, ahogy Kwesi vásárol.A mozgása pontos, nincs egyetlen fölösleges mozdulata sem. A szög, ahogy a karját nyújtja

egy csomag vagy doboz felé. A hátizmai, ahogy megnyúlnak, majd megfeszülnek, amint lehajol, hogy fölemeljen egy zsákot. Az ujjai, ahogy a lencseszemeket rostálják, pontosan ismerve, hogy mit keresnek, a csontok eltörtek, majd összeforrtak, erősen és pontosan egyesülve ismét.

Nem siet, nem veszteget időt, a teste kényelmesen érzi magát saját burkában.Látom, hogy jó tanár válna belőle, hiszen megtapasztalta már, milyen az, sérülniEgy ötlet pattan ki belőlem, akár egy nyíló levél.Kwesi a pultra rakja a kiválasztott árukat. Ma egész mungóbabokat vásárol, melyek zöldek,

mint a moha. Egy darab szárított tamarindot. Egy kókuszdiót, melyet képzeletem szerint kézéle egyetlen csapásával tör ketté, tenyere elmosódott barna ívet húz konyhája levegőjébe.

– Kókusz-mung dalt készít – mondom. – Fölbátorodott, igaz?

Bólint. Mosolya lassan fakad, ez az ember csak akkor mosolyog, ha komolyan gondolja, de utána már nem fogja vissza magát.

Hollóra emlékeztet, ahogy mostanság minden szép dolog. A bennem feltörő boldogság mélyén ott rejtőzködik a félelem, hogy vajon látom-e még valaha, és ha igen, mikor. Sosem vagyok biztos benne. Ideláncolva ehhez a bolthoz, csak várhatok és reménykedhetek.

– A barátnőmnek – mondja Kwesi. – Szeretek néha készíteni neki valami újat, amelynek bizonytalan a végeredménye. Gondolja, hogy túl bonyolult lesz?

– Nem, nem – mondom. – Csak figyeljen rá, hogy a mungót kellő ideig áztassa, és a tamarind krémet csak a végén tegye bele. – Milyen nagyszerű ötlet ez, új és bizonytalan kimenetelű, bárcsak a saját életemben is meg tudnám valósítani.

Ahogy beütöm a gépbe a tételeket, a siker szavait susogom a babok fölött, és fölhívom a figyelmét, hogy ne felejtsen el egy kevés cukrot szórni az ételre. – Így egyszerre lesz édes és sós, savanyú és csípős, a szeretet minden ízét hordozó, nem igaz? – Szeme sarka ráncolódik a nevető egyetértésben.

Bárcsak minden hozzám fordulót ilyen könnyen boldoggá tudnék tenni.Tilo, légy őszinte. Ő már akkor boldog volt, amikor idejött. Azokkal, akik igazán szűkében

vannak a boldogságnak, nem érsz el ilyen sikereket, igaz?Így szólok:– Emlékszik, hogy mennyire szeretett volna kitenni egy plakátot a boltomban a

karateiskolájáról? Gondolkoztam a dolgon.– Igen?– Nem rossz ötlet. Sose lehet tudni, hogy ki tér be és pillantja meg, aki esetleg tanulni

szeretne. Nincs magánál véletlenül egy az autóban?Segítek neki kiragasztani közvetlenül az ajtó mellé, az a poszter olyan szűkszavú és elegáns

fekete és arany színével, hogy egyetlen betérő sem mehet el mellette anélkül, hogy észre ne venné.Akad néhány ősz hajszála, mint felhúzott ezüstszín rugó.– Mondja meg nekik, hogy jó vagyok, de kemény. Nincs lustálkodás Kwesi Egységes Világ

Dojo-jában.– Keménység az, amire szükségük van – mondom. És amit nem mondok: de te kedves is vagy

egyben. Megismerted az utcák kegyetlenségét és vonzását. Te is hallottad a halál szirénadalát, melyet főként a fiataloknak énekel. Talán neked lesz erőd kirántani őket a karjaiból, megláttatni, hogy milyen szép is a napsütés, egy szárny íve repülés közben, a szitáló eső cseppjei annak hajában, akit szeretsz.

Ahogy búcsút intek neki, hívó sugallatot indítok útjára, hogy kutasson a sebhelyes, málló vakolatú sikátorokban, az elhagyott raktárépületekben, a vízparti diszkókban, melyekben már indul a dübörgő élet a lángszínű estben. Hogy keressen és hozzon.

De ehelyett Geeta nagyapja az, aki belöki az ajtót, aki kudarcról árulkodó kezével helyezi a pultra az ónkeretes képet, amit én adtam neki.

– Didi– Igen? – De a hangja elrettent a további kérdezősködéstől. – Nincs sikerem azzal, amit tanácsolt nekem. Ahogy mondta, előkészítem terepet, vacsora

alatt megemlítem, hogy milyen csöndes is a ház, hogy csak mi, idősebbek vagyunk itthon, de Ramu nem szól. Aztán mondom neki, hogy talán elsiettük a dolgot, hiszen ő a mi egyetlen húsunk és vérünk. Akkor is hallgat. Miért nem hívod fel, csak egyszer, mondom, vagy talán még Sheela is megtehetné. Nézd, itt a száma, barátoktól kaptam. Nem, szól ő, hangja kőként ül mellén. És amikor azt mondom, miért nem, hallgass rám, az idősebb emberek feladata megbocsátani a fiatalabbaknak, és akkor egyszerűen eltolja magától tányérját, és felkel az asztaltól.

– Említette neki, hogy egy barátnőjénél lakik, és nem Juannál?– Igen. Következő este belecsúsztattam a telefonszámot kezébe, és így szóltam: az én

kedvemért, Ramu, simítsd el viszályt. A gyerek vigyázott, hogy semmi erkölcstelent ne tegyen, amivel bánthat téged. Miért nem kéred meg, hogy jöjjön haza? Jeges hideg pillantást vet rám.

Mindent megadtunk neki, amit csak akart. Ez volt egyetlen dolog, amire megkértük, hogy ne tegye, mégis megtette.

– Azt válaszolom neki, hogy azon gondolkodtam, mi van, ha tényleg hozzámegy ehhez a mexikói fiúhoz, nem is olyan nagy baj, változnak az idők, más emberek gyerekei is csináltak már ilyet. Gondolj Jayantára, elvette a fehér ápolónőt, vagy nézd Mitra lányát, milyen világos bőre van a gyermekeinek.

– Erre ő azt mondja, Baba, mi ez az új lemez, most, amikor egész eddig csak sóhajtoztál, fejedet fogtad, és azt mondogattad: Hai, szégyenfolttal szennyezi be ez a lány őseink arcát. Ki látott el rossz tanácsokkal? Mire azt felelem: mi az, azt hiszed, én nem tudok érvelni a véleményem mellett? A bölcs embert jellemzi, hogy megváltoztatja döntését, ha rájön, hogy tévedett. De az arca kemény, akár téglafal. Azt mondja, elégszer hallgattam már rád. Amikor a lányom kisétált ebből a házból, öntudatosan becsapva maga mögött az ajtót, akkor kirekesztette magát az életemből.

– Egész éjjel, ez után a beszélgetés után, nem tudok aludni. Látom, hogy könnyű tüskét verni a szívbe, de nehéz kihúzni onnan. Azt kívánom, bárcsak soha ne nyitottam volna ki a számat apa és lánya ügyében.

– Az éjszaka közepén felkelek, és lemegyek földszintre. Odaállítom fényképet a kisasztalra, ahová reggelenként szokott ülni chait inni és újságot olvasni. Azt gondolom, hogy, talán, ha ránéz, amikor egyedül ül ott, eszébe jutnak majd azok az idők, amikor még kislány volt, és hogy mi mindent meg nem tett ő akkor érte. Talán kicsit könnyebb lesz neki levenni a büszke férfi álarcát, és apának lenni.

– De amikor később lejövök, miután ő már elment dolgozni, látom a képkeretet arccal lefelé feküdni a kövön. És nézze.

Reszkető ujjal mutat valamire.Borzadva veszek észre egy repedést, pengeéleset, akár az eldobott lándzsa, ami kétfelé vágja a

képet, elválasztva Geetát az ő Juanjától.Föl s alá járok a belső szobában, s útmutatást várva futtatom végig a kezemet a polcokon,

amelyeken az erőt adó fűszereket tárolom. De a fűszerek némák, és én kénytelen vagyok beérni saját női eszem zavarosan kavargó gondolataival.

Tilo, mit kellene tenni?Az elrepülő percek kihűlve gyülekeznek a lábaim körül. Nem érkeznek válaszok.A falakon át hallom, ahogy Geeta nagyapja, akire rábíztam a boltot, vevőket igazít el. Hangja

visszaszerzett valamicskét elveszett magabiztosságából. – Mondom magának, a chana dal felfújja, jobban jár, ha turt vesz helyette. Mi az, hogy férje nem kér belőle? Főzze puhára, és tegyen bele nagyon sok sült hagymát és dhanialevelet, mást nem is fog kívánni utána.

Álcázás, gondolom. Mellébeszélés. Kétségbeesett cselek kétségbeejtő helyzetekben.Átkutatom a polcokat, amíg meg nem találom a szorosan fakéregbe tekert csomagot és

mellette az ezüsthegyű csipeszt. Óvatosan kigöngyölöm, vigyázva, hogy ne érjek hozzá. És figyelem, amint életre kel, kantakari, a tüskés fűszernövény, hajszálvékony töviseivel, melyeknek a szúrása mérgező lehet.

A csipesz segítségével letörök három tüskét, és az őrlőkőre helyezem. Hozzámérek bivalytejből készült vajat és mézet, hogy elvegye a csípősségét, összezúzom, és betöltöm a keveréket egy piciny üvegcsébe.

Amikor visszatérek, Geeta nagyapja katonás egyenesen áll a pultnál, ujjaival dobol az üvegen.– Ó didi, sok időt volt el. Nem, nem bánom, még kicsit sem vagyok türelmetlen, pont

ellenkezőleg. Azt gondolom magamban, hogy ez jó jel, talán talál valami éppen nekünk való segítséget.

– Azt mondta, kész bármit megtenni Geetáért, hogy visszakerüljön a családba. Bizonyos benne?

Bólint

– Ez esetben keverje ezt bele a rizsébe vacsora közben, és lassan fogyassza el. Égetni fogja a torkát, ahogy halad lefelé, és később görcsöket fog okozni, talán több napig is. De egy órán keresztül a nyelve aranyból lesz.

– Az mit jelent? – kérdezi Geeta nagyapja, de a szemében, ahol remény és félelem keveredik, már látom, hogy hallom az ősi történeteket.

– Mondjon bármit is ez alatt az óra alatt, az embereknek hinniük kell benne. Kérjen akármit, teljesíteniük kell. Most figyeljen rám.

És elsorolom neki, hogy mit kell tennie.Az ajtónál hozzáteszem: – Óvatosan bánjon az ajándékkal. Csak egyszer használhatja fel. És

ne feledje, a görcsök erősek lesznek.Geeta nagyapja kihúzza a vállát, fölszegi a fejét, és én megállapítom, hogy kistermetű ember

ő, mindig is az volt, hetvenkedő szavak mögé bújtatva. De ma nagyság tükröződik a szemében.– Boldogan vállalom a legerősebb görcsöket is – szól nagyon egyszerűen, és finoman behúzza

maga mögött az ajtót.

Várok, amíg a vásárlók elmennek, amíg már a lepkék az ajtó fénysávjában lebegnek körbe-körbe és hallom testük halk koppanását a felforrósodott üvegen. Amikor már a papírmasé hold láthatatlan zsinegénél fogva az ablakom közepén himbálódzik, a csúcsforgalom zajait felfalja a borzongató éjszakai nyugalom, és a záróra már rég elmúlt. És akkor már nem tudok elrejtőzni előle többet, a félelem elől, amely hidegen és tekergőzve ül a mellemen: Haroun nem fog eljönni. Most nem. Talán sosem.

Hogyan hozzam akkor helyre a dolgokat? Hogyan segítsem át a sötétségen, mely kinyújtotta felé mohó kezét?

A felelet olyan gyorsan érkezik és olyan bizonyossággal, hogy magam is meglepődöm rajta, és azt bizonyítja számomra, hogy már nem vagyok az a Tilo, aki elhagyta a szigetet.

El kell menned hozzá. Igen, még egyszer, ki, Amerika földjére.De az Öreg Hölgy?A hang ismeri gyönge pontjaimat. Itt fogsz ülni, ölbe tett kézzel, és hagyod, hogy elveszejtsék

őt, mondja. Ez lenne az, amit az Öreg Hölgy a te helyedben tenne, akarna? Látom az Első Anya arcát, mély ráncok szabdalják a homlokát, szája sarkában egyszerre ül

mosoly és rosszallás. A szeme néha sötét és nyugodt, néha ironikusan villog. Egyszerre kedves és szigorú. – Szempár, mely ha haragos, égeti a bőröd – mondták az idősebb mesternők, amikor beszámolót tartottak nekünk.

Nem tudom megmondani, hogy mit akarna, de azt tudom, hogy mit tenne. Hogy nekem mit kell tennem.

Egy hosszá pillanatig elgondolkodom, mielőtt a másik utat választom, amely az egész testemben fáj, akár a helyükről kifordult csontok.

Ha megkérdeznéd, hogy miért cselekszem így, nem tudnám megmondani. Csak annyit: én, aki kezemben tartottam Haroun kezét, és éreztem a reményt vadul lüktetni benne, nem nézhetem tétlenül, hogy az éjszaka tintakék hálójával befonja. Vajon ez lázadás vagy könyörület? Talán te jobban tudod, mert számomra ez a kettő egymás mellett létezik, széleik egymásba folynak, mígnem minden egyszínűvé válik.

De most egy sokkal égetőbb kérdéssel állok szemben: meg kell találnom Harount. Nem tudom a címét, és amikor hívó sugallatot indítok útjára, az visszapattan az agyamba, mintha csak átjárhatatlan, kőfalú kút ölelne körül. A fejem lüktet az ütközéstől, és a kérdéstől, melyet nem tolhatok félre.

Tilo, csak nem hagy el az erőd? De a lüktetésből lassan kiválik egy szó: telefon. Kép formálódik csukott szemhéjam mögött, és

bár sosem láttam egyet sem a valóságban, mégis tudom, hogy mi az: utcai telefon kicsiny üvegkabinban, a szögletes doboz erőtlenül veri vissza a rapszodikus esti fényeket, a fém

telefonzsinór fényesen tekereg, akár egy őshüllő keskeny tarajos háta, a kemény fekete fej gömböc alakú. Kinek az emléke ez? Fogalmam sincs róla. De ki tudom választani a megfelelő pénzérméket, amely a szerkezet hasított szájába tömhető.

Átkutatom a „Sears” feliratú műanyag zacskót, és kihúzok belőle egy papirost, amelyen telefonszám van (mert Geetát is fel kell hívnom). Mivel a fűszerek bámulnak, kisompolygok, és bezárom az ajtót magam mögött. (De miért nincsenek megrovó pillantások, miért nem makacsolja meg magát az ajtó a kezem között?) Meg sem lepődöm, hogy a lábaim botladozás nélkül haladnak a tekergő, kanyargó sikátorokban, amelyek elvezetnek a telefonhíváshoz.

A könnyebbik hívással kezdem. Geeta számát tárcsázom, amelyet azon a reménnyel teli napon adott nekem fénye fekete tornya magasában. És amikor hangja replikáját hallom vékonyan és fémesen gömbölyödni a készülékből, tudom, hogy mivel állok szemben. Tudom, hogy várni kell a sípoló hangra, és aztán elmondani neki érthetően, lassan, hogy jöjjön a boltba, egyedül, holnapután hét órára, azon az esti órán, amikor a nap és a hold fénye összevegyülve hullik a vágyainkra, és talán minden lehetséges.

Most Haroun következik. De az ő száma nincs meg, sejtelmem sincs róla, hogy hol lakik. Valaha könnyen kitaláltam volna. De ma, amikor belekezdek a keresés dalába, dadogok, elakadok. Én, Tilo, akiről az Öreg Hölgy egyszer azt mondta, hogy bizonyosan az emlékezőtehetség madara, egy papagáj lakik a torkomban. Megkésve kezdem látni az árat, amelyet minden, Amerika földjén tett lépésért tudatlanul fizettem. Bensőmben egy hang kiált: mi más veszett még el?

Nincs most arra idő, hogy rágódjak a gondolaton, nincs idő rá, hogy búslakodjak.Meg kell ragadnom a vaskos fémborítású könyvet, mely a fülke oldalán lóg, és át kell futnom

a lapjait, imádkozva.Ő nincs benne.A fülke telve van széthullott vágyakkal, azoknak a mérhetetlen kétségbeesésével, akik

fölemelték ezt a kagylót, hogy a zúgó vonalakon keresztül mérföldeken átívelve teremtsenek kapcsolatot. A falához fektetem a fejem. Sírnék, ha tudnám, hogy a sírás segít.

Tilo, akaratosságod révén meggyöngült varázserődért ki mást vádolhatsz, mint önmagadat.Bűnbakkeresésre sincs most idő. Bensőmben a percek vadul peregnek, nekicsapódva a

mellkasom falának, kábultan esve hanyatt.Azzal kell élned, amid van, saját gyarló és halandó elméddel, tökéletlen

emlékezőtehetségeddel. Szíved fájdalmával. Az első estére koncentrálok, ott a boltban, amikor Haroun elsorolta azoknak a barátoknak a

történetét, akiken segítettem. Lepréselem a szemhéjam, mígnem tisztán kiveszem a tenyerében lévő szantálfapor illatát. Érzem éppen érett ajkának érintését a kezem zugában. Ó, fáj az arcába néznem, látni, hogyan tüzel a bizalomtól. Haroun, aki álmokból épített színpadon áll, kialvóban lévő reflektor fénykörében.

A fájdalomból végre egy név bukkan elő. Najib Mokhtar. Megragadom, mintha tutaj lenne a fojtó vízben, vagy lehet, hogy ez csak egy fűszál. Remélem, hogy nem a kétségbeesett akarás varázsoltatta elő velem.

De lám csak, itt van a telefonkönyvben, a betűk picik és feketék, akár a papírba préselődött hangyatetemek, de egyértelműek. Visszanyelem a feltoluló kérdéseket, mi van, ha ez nem az a Najib, mi van, ha nem tudja, hogy hol lakik Haroun, mi van, ha nem mondja el nekem, mi van, ha, mi van, ha, mi van, ha, és beütöm a számokat.

Csöngés, csöngés, csöngő hullámok visszhangoznak, amelyeknek én vagyok a középpontjában, és amikor már majdnem feladok minden reményt, egy női hang.

– Halló! – Az indiai kiejtéssel fölhangzó szó a levegőben lebegve marad, bizonytalanul, kérdőn.

– Harount keresem. Nem tudja, hol találom meg? – Amint kimondom a mondatokat, már felismerem a hibájukat. Érzem a gyanúját elektromos áramként száguldani a vezetéken keresztül.

A félelemét. Bevándorlási hivatal? Hitelezők? Otthonról jött haragosok követve az útját az óceánon át? Ujjai összeszorulnak a kagyló körül, készen arra, hogy lecsapják.

– A barátja vagyok – mondom sebesen. Nem győztem meg, hallom a rövidre zárt mondataiból.

– Én nem ismerni semmilyen Harount, vagy kit. Ilyen nevű nem lakik itt.– Várjon, ne tegye le. Én az indiai fűszeres boltból vagyok, tudja, a Fűszerbazárból, az

Esperanza utcán, a leégett szálloda mellett. Egyszer régen segítettem a férjének.Csak a figyelés nesze, visszatartott, félig hívő lélegzete.– Most magának kell segítenie. Van valami, amit át kell adnom Harounnak, valami, ami

megvédi a… – Egy számára is érthető kifejezést keresek, egy történetet, amelyet gyermekként hallhatott – a dzsinn leheletétől.

– A dzsinn leheletétől – suttogja. Ismeri, fekete jég, amely képes beszippantani a nevedet és az életedet.

– Igen. Ezért kell megmondania, hogy hol találom.Mérlegel. A fejében hallom a férje figyelmeztetését: „Asszony, ha kinyitod a szád, és akárcsak

egyetlen szót is szólsz erről, gondom lesz rá, hogy még azt is megbánd, hogy megszülettél.”– Legyen szíves. Én sosem fogom őt bántani. Mindketten várunk. Közöttünk a perc acélmereven feszül.Aztán megszólal.– Megmondom magának. Nincs telefonja, de elmondom, hogy jut el házához, és mikor találja

ott.Utcák és parkok neveit említi, amit lejegyzek a kicsi négyszögletes lap hátuljára, melyen

Geeta munkaadójának neve szerepel. Környékbeli iskolák, benzinkutak, Quick-Stop boltok, rendőrőrsök. Szálljon fel erre a buszra, aztán arra, forduljon itt jobbra, aztán kétszer balra, menjen túl a masszázsszalonon, a roncsautótelepen, mássza meg a rozoga lépcsőket a legfelső emeleten lévő lakáshoz. Menjen korán.

Legkésőbb reggel nyolcig. Mindjárt a reggeli namaaz után elmegy hazulról, és csak tíz percre ugrik haza ugyanezért naplementekor. Aztán vissza a taxiba, néha egész éjszakára, mert akkor a legmagasabbak a borravalók.

– Shukriyah – mondom –, szívből jövő hálám. Mindjárt holnap odamegyek, nagyon korán, még mielőtt a bolt kinyitna.

Hazafelé menet a füstös levegőben kerülgetem az árnyakat és mindazt, ami még az árnyaknál is rosszabb, a szemem a holdra függesztem, amely olyan fehér, mint a tisztára csiszolt álkapocs-csont. Elsorolom magamban, hogy mi mindent fogok Haroun tudomására hozni, bocsánatkérést és szeretetet, és figyelmeztetem majd a rémképre, amely bevándorlóálmának árnyoldala. Ó, vitatkozni fogunk, jól tudom. Dübörögve fel s alá fog járni, hadonászó keze dühös spirálokat ír le, de a végén azt mondja majd:

– Rendben, asszonyság, csak hogy boldog legyen, úgy teszek, ahogy mondja.Már most mosolygok a gondolattól, miközben odahajolok, hogy kinyissam a bolt ajtajának a

zárját.De ekkor megpillantom, egy kicsi négyszögletes fehérséget, akár egy özvegy vagy aszkéta

szárijából is lehetne, beakadva a repedésbe, mintha valaki túl sietősen csukta volna be az ajtót.A torkom összeszorul, nem kapok levegőt. Első Anya? Feltör belőlem a kiáltás.De aztán látom, hogy az csak egy cédula.Kihajtogatom, és amikor a kezem remegése alábbhagy, elolvasom a nagy, hurkolt betűket.Abban a reményben jöttem, hogy láthatom, de nem találtam itt. Nem tudtam, hogy el szokta

hagyni a boltot, de most, hogy megtudtam, könnyebben kérdezem meg.Eljönne velem holnap a városba, megosztani velem amelyeket, melyeket szeretek? Kora

reggel magáért jövök, és estére visszahozom. Kérem, hogy mondjon igent.

Az én Hollóm, gondolom, és mint megannyi más szerelmes nő, ráfektetem az arcomat a papírra, ahol a keze pihent.

– Igen – suttogom –, igen. A holnap a mi ünnepnapunk lesz. – Már érzem is az orromban a város üdítő, rég elképzelt sós levegőjének illatát, hegyeinek hullámzását a talpam alatt.

De aztán elkezdenek sorjázni a gondolatok. Mit sugallnak majd a kritikus pillantások, amikor megpillantják az én jóképű amerikaimat ezzel a megereszkedett barna bőrű asszonnyal?

És (ó, ostoba asszonyi gondolat) nincs mit fölvennem.– Mi lesz Harounnal? – kérdezi egy szúrós hang. Biztonság kedvéért beleteszem az útmutató sorokat egy piciny bőrzacskóba, amelyet az

ajándékokat rejtő szekrényből kölcsönzök. – Nem fogom elhanyagolni őt – válaszolom. Ha kételyek bujkálnak is bennem valahol legbelül, akarattal nem dédelgetem őket a figyelmemmel. – Hát nem vagyok tisztában a kötelességemmel legalább annyira, mint a szórakozással? Első dolgom lesz holnap reggel megkérni Hollót, hogy vigyen el hozzá.

Nim növény

Egész este képtelen vagyok nyugton ülni. Járkálnom kell a boltban, föl és le, föl és le, azon tűnődve, mitől tudnék jobban kinézni. Nem szebben, azt nem várom, de talán egy csöppet fiatalosabban, hogy a rám vetődő tekintetek ne legyenek annyira rosszallóak.

Tilo, mióta érdekel, hogy az emberek mit suttognak?Nem miattam. De őt meg szeretném védeni attól, hogy nevetség tárgya legyen.Összekeverek egy edényben forralt tejet és nim növény leveléből készült port, amely

elpusztítja a betegségeket. Elsimítom a krémet a nyakamon, az orcámon, és a szemem alatti árkokban. A hajamba áztatott ritha pépet kenek, a szürke tömeget kupacba rakom a fejem tetején. Az egyetlen amerikai ruhámat vegyszerszagú Sunlight szappannal tisztára súrolom a mosogatóban. Az éjszaka pereg, minden perce úgy csöppen le, akár a mosóvíz a száradásra kiakasztott ruhából. A nimpor megszikkad és húzódik a bőrömön. A fejbőröm viszket. A rithával átitatott hajtüskék böködik az arcomat.

Mégis, amikor lefürdöm és megszárítkozom, ugyanazt a gyűrött bőrt tapintom az arcomon, és ugyanazok a szürke tincseket a vállam körül, amelyhez hasonlóból a jutaszövő asszonyok készítik a zsákokat.

Ó, mester nő, hogyan is képzelted. A fűszerek hangja, mint a szökellő patak vize, hűvös nevetés, mely csalódott bánatomon illegeti magát. Ha igazi változásra vágysz, másként kell használnod minket, segítségül kell hívnod az erőnket. Ismered a szavakat.

Fűszerek, mit nem mondtok. Varázserőmet nem arra kaptam, hogy saját érdekemben használjam.

Neked, neki, hol húzod meg a határt a vágyak között – hangjuk félvállról jön, mintha ez csak jelentéktelen dolog volna.

Én tudom, hogy nem, gondolom meglepetten. Miért mondják ezt pont ők, akik nálam sokkal jobban ismerik a különbséget jó és rossz között.

Az éneklés a másik szobában fölerősödik. Gyere, Tilo, használj minket, szívesen ajánljuk föl magunkat neked, aki olyan hűségesen viselted gondunkat. Lótuszgyökér és abhrak, amlaki és mindenekelőtt makaradwaj, a fűszerek királya, a parancsodra várunk. Használj minket szerelemhez, szépséghez és a saját örömödre, mert ezért jöttünk erre a világra.

Az ének horogként kapaszkodik a zsigereimbe, húz maga felé. Gyere, Tilo, gyere. A fejem képekkel telik meg, arról a Tilóról, aki lehetnék, és Holló arcával, amikor engem olyannak lát. Testünk együtt, ruganyosan, összefonódva az eksztázisban.

Megteszem az első lépéseket a belső szoba irányába. Az ének szakadozott, és viszketést okozó szótagokban hatol be a testembe.

Kezem most az ajtón, tenyerem lüktetése a fán, amely olyan lágynak tűnik, mint a víz. A világegyetem minden molekulája föloszlik és új formákban egyesül. Hirtelen villámként hasít belém a felismerés, miként csalogatnak engem. Hogy megszegjem a legszentebb ígéretet, és visszavonhatatlan pusztulásba döntsem önmagam.

Ó, fűszerek, akik évek hosszú során át életem értelmét adtátok, ne büntessetek a kísértéssel. Engem, Tilót, akinek a szívében még most is előkelő helyet foglaltok el. Ne harcoljatok velem és lökjetek olyan mélyre, hogy később utálattal forduljak mindkettőnk felé. Csönd

Aztán: Legyen, ahogy akarod. Türelmesek vagyunk. Tudjuk, hogy hamarosan hozzánk fordulsz. Ha már egyszer meghallottad énekünket, roptad már a vágy ritmusára, melynek helye a test legmélyén bújik meg, nem állhatsz ellen.

Ó, fűszerek, mondom, ahogy merev testtel leereszkedem a kemény padlóra, ahol egész éjjel álmatlanul forgolódom majd. Hangom fáradt a győzködésüktől. Nem szerethetlek benneteket és őt egyszerre? Miért kell választanom?

A fűszerek nem válaszolnak.

Az ablakból a reggel olyan, mint egy felszelt narancs, lágy és mézédes. De a bőrömön a vonalakat mélyebbre vési, kihangsúlyozza a kanyargó ereket. Barna ruhámban álldogálok, bánatosan, mint a száraz levél, és szinte azt kívánom, bárcsak Holló ne jönne.

De már itt is van, és ismét az az örömmel teli pillantás ragyog a szemében, mintha lehántotta volna a bőrömet, mint egy kabátot, és alálátna. Megfogja a kezemet, és meglepett orcámon ajka egyszerre feszes és lágy.

– Eljön? Nem voltam biztos benne. Az éjszaka nagy részét ébren töltöttem, ezen tépelődve.– Én is – mosolygok. A szívem betölti a testemet, mígnem az egész egyetlen örömteli

dobbanássá válik. Holló nem tudja, és soha nem is akarom, hogy megtudja, mennyit kell majd fizetnem ezért a kirándulásért. Hogy mily örömmel fogom számolni a költségeket.

Ez volna a szerelem?– Nézze. – Kinyit egy csomagot. – Hoztam magának valamit.Szétterül a pulton, ökörnyál és pókháló, pikkelyesen csillogva, akár a harmat. Amikor

felemelem, hosszú és bő a lábam körül, és fehér, akár a hajnalhasadás. A legszebb ruha, amit valaha láttam.

Leteszem.Első Anya, aki figyelmeztettél minket, és aki szomorú szemmel figyelted, ahogy testünk

Shampati tüzének lángjainál a kortól meggörbül, láttad-e előre ezt a pillanatot. Ezt a megbánást, ami kívül-belül átjár.

– Nem viselhetem – mondom.– Miért nem?– Túlontúl hivalkodó. Fiatal nőknek való ruha.– Nem – mondja. – Gyönyörű asszonyoknak való ruha. És maga ilyen asszony. – Szárnytoll

könnyűségű ujját végigfuttatja az arcomon.A fűszerek feszülten figyelnek, gondolataikat fátyol borítja. Ráhangolódnak minden egyes

remegéssel teli lélegzetemre.– Hogy mondhat ilyet, Holló. – Hangom könnyként hagyja el testemet. Kitörlöm a haragot a

szememből, és az ablakhoz húzom, a kegyetlen fénybe.Belül egy hang kérlel: – Legyen, ahogy lennie kell.Nem. Ha el kell veszítenem őt, akkor az legyen meg most. Mielőtt az ármányos szerelem

tüskéje mélyebbre fúródik szívemben.– Nem látja – kiáltom kétségbeesve. – Csúf vagyok. Csúf és öreg. Az a ruha rajtam nevetség

tárgya lenne. És maga meg én együtt, az is nevetséges.– Csitt – mondja. – Csitt. – Aztán a karjai körém fonódnak, ajkával biztatóan érinti meg a

hajam. Az arcom a melléhez simul, a puha fehér inghez, melynek tiszta illata friss szellő. A ruhán keresztül a bőre meleg, akár a fényezett selyemfa.

Hogyan mondhatnám el, hogy mit érzek, neked, aki köré annyi férfi kanyarította könnyedén a karját, hogy szinte vissza sem tudsz emlékezni rá, hogy mikorra datálódik az első alkalom.

Ezzel szemben engem sosem szorított magához senki. Sem az apám, sem az anyám. Mesternő testvéreim sem. Még az Öreg Hölgy sem, így nem, hogy szívem egy másik kalapáló szívhez simul. Engem, Tilót, a gyermeket, aki sosem tudott sírni, az asszonyt, aki soha nem is tenné. Mosoly tör át nedves szempillámon. Ahogy a bőre illata betölti testemet, lélegzetének langyos hullámai a pilláimat rezegtetik. Csontjaim elolvadnak a vágytól, hogy mindig így öleljenek, engem, aki sose gondoltam volna, hogy kívánni fogom egy férfi védő karját.

Hüvelykujjai gyengéden masszírozzák vállcsontom kiemelkedő vonulatait.– Tilo, drága Tilo.Még a nevemnek is más lesz a szövete a szájában, a szavak rövidebbek és keményebbek, a

mássalhangzók nagyobb hangsúlyt kapnak. Én amerikaim, te minden szempontból újjáformálsz engem.

– Vegye fel a ruhát – mondja. Tenyerét gyöngéden a szájamra tapasztja, hogy elnémítsa tiltakozásomat. – Tudom, hogy ez a test valójában nem maga.

Ajkaim szeretnének némán pihenni ujjai határozott görbületein, a gyűrű hűvös platinasávján, a tenyér vonalain, melyek elárulják az ő jövőjét és az enyémet, bárcsak tudnék olvasni belőlük.

De elhúzódom, kérdeznem kell. – Honnan tudja? Maga, aki korábban azt állította, hogy nem könnyű felismerni az igazi ént.

Mosolyog.– Talán egymást tisztábban látjuk, mint ahogy magunkat. – A ruhát a karomba fekteti, és

noszogat, hogy induljak a belső szoba felé. – De…– Kedves gyanakvó, makacs hölgy. Elmondom én magának. Elmondok én ma mindent. De ezt

a megfelelő helyen kell megtennem, ott, ahol a pára és a levegő óceánná egyesül. Ahol könnyebb vallomást tenni, és talán könnyebb megbocsátani is. Ahová elindulunk, mihelyst elkészült.

Az én amerikaim olyan autót vezet, amely hosszú és alacsony és rubinszíne van, a felszíne annyira csillogó-sima, hogy még a szél sem képes megzabolázni. A belseje gardénia és jázmin illatú, drága és csábító, nőket idéző, amitől féltékeny tépelődésbe kezdek. Kicsoda. Az ülés olyan puhán simul körém, akár a begörbített tenyér (vajon hány másik asszonyt ölelt már körül korábban), és amikor hátradőlök, az üvegtetőn keresztül sajnálkozó mosoly alakú felhőket látok lebegni az égen.

Tilo, elfelejtetted talán, hogy neked nincs jogod ehhez az emberhez, sem a múltjához, sem a jelenéhez.

De nem tudok ragaszkodni egyikhez sem, legyen az kétely, harag vagy bánat. A ruhám fehér lótuszsziromként ölel körül, és az ablakon keresztül a nap keze meleg engedékenységgel simít végig az arcomon. Az autó puhán suhan, akár egy őserdei vad, ugyanolyan csendesen és gyorsan. Az óra számlapja a bank tornyában 7: 30-at mutat. Időben vagyunk ahhoz, hogy még otthon érjük Harount.

– Nos – mondja ő. – Hol van az a hely, ahova először be szeretne ugrani?A legtöbb utcanévre emlékszem, és fejből sorolom neki. Ellis és Ventura, és egy, amelyet

Malcolm X köznek neveznek. Az autó sikátorokon gördül keresztül, ahol a szemét a kövezetre hullik, és összefilcesedett hajú férfiak és nők bámulnak ránk az éjszakai szállásul szolgáló kapualjakból. A lábuk előtt sorban, mintegy védőfalat alkotva, műanyag zacskók állnak, melyekbe az egész életüket belegyömöszölték.

– Biztos benne, hogy jó helyen járunk?– Igen. – Aztán hirtelenjében elbizonytalanodom. – Várjon – mondom. – Itt van az útvonal

leírása a táskámban.De a papírdarab, amire írtam, eltűnt. Kiveszem a kalo jirével töltött zacskót, fölfordítom a

táskámat, és kirázom. Csak egyetlen magányos pihe hull ki belőle gúnyos fintorként vitorlázva a levegőben.

– Tudom, hogy ide tettem. – A szavak töredezett darabokban hullnak ki a számból.– Nézze meg még egyszer. Hová tűnhetett volna?Tűszúrásként döf belém egy gondolat, amely összegörnyeszt, és a kezemet is kénytelen

vagyok a szememre tapasztani.Fűszerek, csak nem…– Talán a boltban felejtette – jegyzi meg Holló. – Nem akar visszamenni, megnézni?Megrázom a fejemet. Csalárd fűszerek, hát azért voltatok olyan kedvesek, hogy elaltassatok a

gyanakvásomat, és aztán ott büntessetek, ahol a legkevésbé vártam.– Jaj, nagyon fölzaklatta a dolog. Ennyire fontos ez?– Egy ember életéről van szó – mondom. – Felelősséget vállaltam érte.– Hadd nézzem meg én is! – Megállítja az autót, áthajol a lábamon, fölemeli a szőnyeget.

Gondosan körülnéz. Hosszúnak tűnik az idő, mely közben eltelik. Túlságosan is hosszúnak. Szeretném megmondani neki, hogy semmi értelme, de nincs szívem megszólalni.

– Várjon csak, nem ez az?

Az én papírlapom, gombóccá gyűrve, szakadozott szélekkel. De még olvasható.Fűszerek, milyen kegyetlen macska-egér játékot játszotok velem.– Kíváncsi lennék, hogyan kerülhetett oda alá – mondja Holló.Megtartom az ismeretet magamnak, és felolvasom neki, hogy hová kell mennünk. Ujjaim

hegyével erősen szorítom a műszerfalat, mintha ezzel gyorsabb haladásra ösztökélhetném az autót.Holló rám pillant, aztán egyetlen könnyed mozdulattal padlóig nyomja a gázpedált. Az autó

beszökken a sikátorba, a sarkokat halk, egyenletes bugással veszi, mintha maga is érezné a kezeimben és lábaimban lüktető sietséget. Előbb odaérünk, mint ahogy remélni mertem volna. Kipattanok, a nyitva hagyott ajtó lengedezik mögöttem, a sötét, piszkos lépcsőkön felkapaszkodom a legfelső emeletre. Kopogok a lakás ajtaján, a nevét kiáltom, kopogok és dörömbölök, míg meg nem fájdul a tenyerem, be nem rekedek, és reszketni nem kezdek, egészen a csontjaimig hatolóan.

Megszólal egy hang mögöttem. Olyan sebesen fordulok meg, hogy beleszédülök. Egy repedés a szemközti lakás ajtaján, két fekete gyertyához hasonlatos szem, egy asszony lágy, akcentussal színezett hangjai

– Woh admi – már öt-hat perccel ezelőtt elment.Tilo, bárcsak ne vesztegetted volna az időt fecsegéssel és ennek a bolond ruhának a

felvételével.Lerogyok a homorúra kopott legfelső lépcsőfokra, megragadom a korlátot, hogy erőt merítsek.Az asszony közelebb jön, aggódik.– Jól van? Kér vizet?– Kérem, hagyjon magamra, csak szeretnék egyedül üldögélni néhány percig – mondom, és

elfordulok tőle a dobhártyámon és csukott szemhéjamon doboló vér megbánó éneke felé. Ó, Haroun, Haroun.

A lelassult idő megnyúlt percei rám telepszenek. Ott ülök – nem tudom, meddig. Aztán az amerikai keze az enyémre fonódik, hogy fölhúzzon.

– Tilo, most semmit nem tehet. De ígérem, hogy megint beugrunk ide visszafelé jövet, akkor, amikor óhajtja.

Belebámulok az arcába. Apró, komoly ránc húzódik a két szemöldöke között. A szemei sötétebbnek tűnnek, mintha épp tanulnák, amitől egészen eddig húzódott: hogy miként érezhetjük át mások fájdalmát, hogyan vágyhatunk minden izmunkkal, minden egyes csontunkkal és lüktető agy minden pulzálásával egy lélegzetvételnyi lehetőségre (ó, de az az egy elegendő ahhoz, hogy örökre megváltoztasson minket), amelyben megszabadíthatjuk fájdalmától.

Ebben az arcban, fut át rajtam a megbizonyosodás, meg lehet bízni.Mégis, föl kell tennem a kérdést, Naplemente előtt?– Ígérem. Most ön is megtenne valamit értem? Az én igenem reflexszerűen bukik ki belőlem, Tilóból, aki olyan jól kitanulta a kívánságok

teljesítésének tudományát. Aztán újólag támadt óvatossággal hozzáteszem. – Ha tudok.– Legyen vidám, rendben? Legalább addig, amíg visszatérünk.Nem szólok semmit. Rápillantok Haroun ajtajára, eszembe jut a kifejezés, amit utoljára láttam

elzárkózó arcán.– Kérem, az én kedvemért, legyen vidám – mondja Holló, és kezének szorítása erősödik az

enyém körül.Ó, amerikai, jól tudod, hogyan pengesd lelkem húrjait. Tudod, hogy neked megadom azt, amit

magamnak bűntudattal nyújtanék. Vajon minden nő ilyen?– Rendben – mondom neki, és érzem, ahogy a nyomás a bensőmben fölenged.Lesétálunk a lépcsőn. Mögöttünk, a félhomályos lépcsőfordulóban a szívemet megülő súly a

visszatérésemre várva estig a levegőben lebegve marad, de most nem gondolok rá.

Önt egy pohárravalót az italból, amely halovány sárga, akár az égbolt fölöttünk, majd odanyújtja nekem. Egy pillanatra azzal is megelégszem, hogy nézhetem őt. Miért van az, hogy némelyeknek még a legegyszerűbb, öntudatlanul tett mozdulatai is eleganciát sugároznak? Ez csodálattal tölt el engem, aki sosem voltam elegáns, még akkoriban sem, amikor fiatal testben éltem napjaimat.

Amikor iszom (egy újabb, mesternőkre vonatkozó szabály, amelyet megszegek), a bor először hűvösen, majd tüzesen árad szét bennem, az apró fénypontok, melyek a szemem mögötti üregben gyülekeznek, villódzásba kezdenek. Elveszi a poharat, megfordítja és iszik, így ajkai ott érintik, ahova egy perccel ezelőtt az enyémek tapadtak. A szemem figyeli. Szám fanyar édességgel, félelemmel és várakozással telik meg. A fejem könnyű, láncait vesztett. Vajon ezt a bor vagy ő teszi velem?

Ma szabadságon vagyok, határozom el magamban, nem kevésbé, mint a körülöttünk minden megállónknál pille vidámsággal rajzó turisták. Halászkikötő, Iker Csúcsok, Golden Gate híd. Szabadságoltam magam önmagam elől. Ma, amikor az óceán aranyló fóliaként nyújtózik ki a látóhatár széléig, könnyeket hozva.

Nem értesz vele egyet, hogy egyszer az életben még nekem is jogom van egy ilyen naphoz?És ez a hely, ahol Holló, Bill Blass nadrágjára való tekintet nélkül, letérdelt a földre és

kiterített elénk ebédre egy karhosszúságú kenyeret, vastag, fehér kéreggel bontott sajtdarabokat és egy fatálat, telehalmozva csók alakú eprekkel. Mindegyik nagyon egzotikus számomra, de amikor megemlítem neki, csak nevet és azt mondja, nem, itt minden igazán hétköznapi. Tudom, hogy igazat mond. Mégis, amikor fölemelek egy eperszemet, olyannak látom, mint egy tökéletes vörös drágakövet, fénylő domborulatokkal, és amikor bele harapok, lenyűgöz ártatlan, édent idéző illata. És akkor felötlik bennem, hogy Holló bizonyára ugyanígy látja az én életem hétköznapi tárgyait – köményt, koriandert, szegfűszeget, chana dalt –, és futó bánat suhan át rajtam, mely finom és megmagyarázhatatlan, akár a köd.

Hagyd abba, Tilo, mára szabadságoltad magad gondolataidtól is.Így a figyelmemet erre a helyre összpontosítom, ahol a Csendes-óceán hullámai valahol

alattunk, tekintetünk elől elzárva mossák a partot, ahol a sirályok rikoltó hangja kering felettünk, erre a helyre, melyre mindennél tisztábban fogok emlékezni. Ahol hátradőlök, és néhány pillanatig én is elegáns vagyok, mint egy hercegnő (igen, én), a hátamat egy száz év szeleitől meggörbült ciprus törzsének támasztom, és egy fürdőház sómarta romjait bámulom, melyek délibábként tükröződnek a vízen.

– Egy őrült álmodozó építtette – meséli nekem Holló.– Amilyen én is vagyok – mosolyodom el.– És én. – Ő is mosolyog.– Miről álmodik, Holló?Lélegzetvételnyi ideig tétovázik. Szemérmesség suhan át az arcán, mint a madárszárny

árnyéka, és ez olyan különösen hat egy férfi esetében. Aztán egy másik kifejezés jelenik meg az arcán, és amikor fölfogom az értelmét, belülről remegni kezdek. Mert azt sugallja, nem lesznek többet titkaim előtted.

Erre vártam, mióta csak megismertem őt azon a gyémántporral átitatott estén. És mégis.Holló, hát nem bolondság a részemről, hogy félek, én, Tilo, aki annyi férfi és nő titkának

őrzője vagyok. De attól tartok, hogy amikor megismerem a vágyaidat, te sem leszel már különb a többieknél, akik betérnek a boltomba. Megadom neked, amire vágyódsz, és közben kitéplek a szívemből.

Talán ez lesz a legjobb. A szívemből, mely ismét teljesen a fűszereké lesz.Amíg ezt végiggondolom, elmém őrülten, kapkodva kutat egy terv után, mellyel

megállíthatom szavaid folyását. De te már beszélsz, a hangok aranyporrá változnak a sóval permetezett levegőben.

– A földi paradicsomról álmodom.

A földi paradicsomról. A szavak visszarepítenek az én vulkáni szigetemre, a tenger zöld karéjába zárva, a bólogató kókuszpálmalevelekkel. A lábujjaim között a meleg homokszemcsék, az éles, ezüstös csillogás a szememben könnyeket csalogatna elő, ha hagynám. Holló, honnan is tudhatnál róla… De ő már mondja.

– Magasan a hegyekben, fenyő és eukaliptusz, kaliforniai vörös fenyő nyirkos illata, kéreg és toboz, egy patak, olyan hűvös és friss a szádban, mintha sosem ízleltél volna még vizet korábban.

Én amerikaim, ismét meg kell tapasztalnom, hogy egy világ választ el bennünket, még az álmainkban is. Folytatja.

– Érintetlen természet, egyszerre gyönyörű és zordon. Ahol ismét ősi egyszerűséggel élhetsz, melletted a medve a berkenye bogyójára nyitja a száját, az antilop rezzenéstelenül áll a magasban, és a neszeket figyeli. A puma a menekülő áldozatra veti magát. A fehér égbolt előtt fekete madarak köröznek. És nincs ott se asszony, se ember. Kivéve…

Kiül a kérdés az arcomra.– Elmesélem majd ezt is – mondja Holló, hátrasimítva szivárványosan csillogó haja

függönyét. – De ott kell kezdenem, ahonnan minden elindult, az álmomnál és a harcomnál.Te a háborúban, Holló? A biztos, de gyöngéd kezeddel és az adni mindig kész ajkaddal? Ezt

nem tudom elképzelni.Ahogy mindezt végiggondolom, sötétség pettyezi be a napot. Egy csapat varjú húz el

fölöttünk, csapdosó szárnyuk színe a nimlevélé. Gyászos kiáltásuk rossz előérzetként telepszik ránk.

Holló összeszorított szája sarkában sötét árnyak gyülekeznek. Arca csupa szöglet és üreg, a lágyság elszállt belőle. Ez az arc, egy pillanat erejéig, mindenre képesnek tűnik.

Tilo, milyen kevéssé ismered te ezt az embert. És mégis érte mindent kockára teszel. Ez nem a butaság csimborasszója?

A fejemben erős dübörgés, akár a bombázó gépek robaja. Kioltja Holló szavait. De már tudom a hely nevét, amire céloz.

A haldokló szobája.

– Lát minket azon a félhomályos helyen – kérdezi Holló –, anyám óvó kezét a vállamon, az öregember hanyatló testét, izzó szívét? És engem, a vasárnapi öltönybe bújtatott kisfiút, aki az ellenségesség élő ívet húzó szikrái közé szorult.

– Az öregember így szólt: Evvie, hagyd itt velem a fiúi. És amikor az anyám egész teste egyetlen „nem”-mé merevedett, hozzátette: kérlek, már csak kis időm van hátra. Erő duzzadt abban a kérlelő hangban, olyan sok, hogy nem is tudom, anyám hogyan tudott ellenállni neki. És szívszorító tehetetlenség egy szívesség kéréséhez nem szokott ember megtört hangjában.

– De az anyám a sötétbe bámult, mintha semmit se hallott volna. Nem. Mintha már túlságosan is sokszor hallotta volna ezt korábban. És most, eletében először, az arca keménynek és bizalmatlannak, sőt visszataszítónak látszott.

– Azt hiszem, az öregember is észlelte ezt. A hangja megváltozott, megkeményedett és hivatalos színezetet öltött. És bár nem volt hangos, mégis úgy bongott a szoba falai közt, akár a vízesés. Unokám, mondta, reméltem, hogy nem kell kimondanom, de most mégis megteszem. Fizetségként kérem tőled ezt, mindazokért, az évekért, amíg velem éltél, mindazért, amit adtam neked, és ami után te elhajítottál magadtól, amikor elmentél.

– Így tudtam meg, hogy kije ő az anyámnak és nekem.– Összesen annyit szeretnék, folytatta, hogy a fiúnak legyen választása a további életét

illetően. Mint ahogy neked is volt.– Túl fiatal még ahhoz, hogy választani kényszerüljön, mondta fojtott hangon az anyám.

Éreztem, miként szorítja össze a torkát a félelem. Az anyám fél, gondoltam meglepetten, mert korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyesmi megeshet.

– Amikor azt választottad, hogy nem követed őseid útját, erősködtem én teveled? – kérdezte az öreg, szünetet tartva a szavak között, mintha mindegyik egy hegy lenne, amire föl kell

kapaszkodnia. – Nem, hagytalak elmenni, pedig olyan érzés volt, mintha a mellkasomat tépték volna föl. Tudod, hogy sosem bántanám a fiút.

– A csöndben éreztem az engem körülvevő emberek szavakra emlékeztető légzését. A szoba megtelt, majd kiürült tőle, akár a tüdő.

– Rendben van, mondta végül az anyám, levéve kezét a vállamról. Beszélhetsz vele, de én a szobában maradok.

– Amikor az anyám levette rólam a kezét és hátralépett – meséli Holló –, az olyan volt, mintha az összes fényt magával vitte volna.

– Nem. Hadd mondjam ezt újra. Ami vele ment, az a mindennapok fénye volt, melyben a napi feladatainkat végezzük, és a nappali énünket ismerjük. De nem sötétség töltötte be a helyét, hanem egy másmilyen fény, villódzó vörösség, amelyen csak akkor látna át az ember, ha másfajta szemmel is rendelkezne. És szavak. A szoba tele volt szavakkal, csakhogy az enyémtől eltérő fül szükségeltetett a meghallásukhoz.

– Az öregember nem mozdult, és nem is szólalt meg. De éreztem a vonzását a karomban és a lábamban, valamint a mellkasom közepén. Egy melegséget sugárzó vonzerőt, mintha ő és én ugyanabból az anyagból gyúrattunk volna, földből vagy vízből, vagy ércsziklából, és most egymáshoz közel kerülve az azonosság egymásért kiáltana.

– Elindultam az irányába, mindvégig érzékelve, hogy egy másik akarat visszafelé húz. Az anyámé. Kétségbeesetten szerette volna, ha elfordulok életének attól a részétől, amit ő a fényes bútorokkal, takaros, virágos függönyökkel helyettesített, bár már akkor ráéreztem, hogy nem ezekre a tárgyakra volt igénye, hanem csupán a lehetőségre, hogy átlagos és amerikai lehessen.

– Meg tudja ezt érteni?Holló, szemedben látom anyád vágyainak kétségbeesett emlékét, többet értek, mint amennyit

valaha is megsejthetsz ebből. Én, Tilo, aki annyira szeretett volna gyerekkorában más lenni, aki felnőttként oly nagyon vágyik a konyha és a hálószoba, a frissen sült kenyér, a ketrecben ülő, nevemet kiáltó papagáj, szerelmes civódások és a csókkal pecsételt kibékülések hétköznapi valóságára.

Ó, a vágyak iróniája, a folytonos kémlelődés a legtávolabbi dűnék mögött felsejlő megfoghatatlan reménysugár után. Néha csak azért, hogy rádöbbenjünk, az nem különbözik a szikkadt homoktól, amin napokkal, hónapokkal, évekkel korábban álltunk, sóvárogva.

Tilo, íme egy megválaszolandó kérdés számodra, még ha Holló története magába is szippant, akár a bűvös kút, melybe az óvatlan utazó belefullad: tisztában lehet-e valaha is az ember azzal, hogy valójában mit akar? Holló anyja tudta? És te? Te, aki könyörögtél egykoron, hogy mesternővé válhass, lehetsz-e valaha is boldog egyszerű asszonyként?

– Lépésről lépésre haladtam előre – mondja Holló –, anélküli hogy észrevettem volna, és minden lépéssel erősebb lett az öreg vonzása és gyengült az anyámé. Egészen addigi hogy mér előtte álltam és végre hallottam őket, a szavakat, egymásba fonódva egy dalban, amely körülvett a melegével, akár egy élő állat bőre a testem körül. Nem értettem a nyelvet, de az értelme elég egyértelműnek tűnt. Isten hozott, közvetítették a szavak, isten hozott végre. Olyan sokáig vártunk erre.

– Az öregember kinyújtotta felém mindkét karját, és amikor belehelyeztem a kezem a tenyerébe, éreztem a lágyságot a kérgek alatt. Az apám kezére emlékeztetett. Csak ez a kéz öreg volt, csontos, a szeplős bőr redőkbe gyűrődött a csuklójánál, semmi szép nem volt benne, semmi, ami megmagyarázhatta volna, hogy miért éreztem hirtelen annyira boldognak magam.

– Váratlan erővel ragadtak meg, aztán a szoba képektől lett világos: egy sereg férfi és nő a folyó partján, amint gumókat ásnak ki az izzasztó napsütésben, ágakat vágnak, hogy kosarakat fonhassanak belőlük. Beteg testek fölé alakzatokat formázva hadonászó karjaikkal, melyek apró fénycsíkokat húznak maguk után a levegőben. Éjszakai tüzek körül ülve monoton gyógyító dallamokat énekelnek, és kukoricakorpát szórnak, mely szikrát vet, ahogy föllobban.

– Lassan fölfogtam, hogy az életét mutatja be nekem, úgy, ahogy az régen volt, és azokét, akik őelőtte éltek és továbbhagyományozták a hatalmukat. Éreztem a sajgást a derekukban, a lelkesedést lódobogásként lüktetni a mellükben, amikor egy haldoklónak hitt ember felnyitotta a szemét. Megértettem, hogy ha akarnám ezt az életet, az enyém lehetne.

A lélegzetem fölgyorsul, ahogy hallgatom. Félelmetes és egyben üdítő megpillantani sorsunkban a párhuzamokat, a különbözőségeket. Arra gondolni, hogy Holló is kapott hatalmat örökül. Azon tűnődni, hogy akkor miért jött hozzám.

És remélni.Ó, én amerikaim, talán végre találtam valakit, akivel megoszthatom, milyen is egy mesternő

élete, ez a gyönyörű, szörnyű teher.– Ott álltam, rémülten, azon tépelődve, hogy mitévő legyek – folytatja Holló. – De lassacskán

feltűnt, hogy a bőr a szeme körül milyen barna, ráncos és barátságos, akár a fakéreg, hogy a szeme úgy ragyog, mintha a mélyén apró tüzek parázslanának. A dédapám, gondoltam, és a szavak úgy hatottak, mint a hűvös balzsam a láztól égő bőrre.

– Aztán megpillantottam őket a feje mögött, a többi arcot egészen a falig terjeszkedően, mint amikor két tükör között állsz. Az arcok elmozdultak, a vonásaik összemosódtak így azok egyszerre voltak a dédapám vonásai, és mégsem az övék, az enyémek és mégsem az enyémek. Most a melléhez emelte a kezét és valamit kivett onnan. A szíve, gondoltam egyetlen dermesztő pillanatig elképzeltem, ahogy átnyújtja nekem, vörösen és véresen, még mindig őrülten kalapálva.

– De egy madár volt, nagy és gyönyörű, szénfekete, olajosan fénylő, mely nyugodtan ült vénséges kezei között, és vörös gyöngyszemével engem bámult.

Bólint a ki nem mondott kérdésemre. – Igen, egy holló. – Dobok peregtek körülöttem mindenütt, és egy síp levegővel telített hangjai szóltak. A

dédapám nekem nyújtotta a madarat, és én is kinyúltam feléje. Aztán újabb, keretbe zárt képek gördültek a szemem elé: amint a sarki telken baseballt játszom a barátaimmal, ülök az asztalnál az apámmal, és a házi feladatomat írom, a boltban vagyok az anyámmal, segítek tolni a bevásárlókocsit, amíg ő a fizetéshez készülődik, mosolya harmatcsepp ragyogása a napsütésben. Tudtam, hogy az életemet látom magam előtt, azt, amit fel kellene adnom, mielőtt a másikat felvállalnám. Orromban éreztem ismét anyám leheletének nedves virágillatát, amint homlokon csókol. Éreztem a félelmet az ujjai hegyében, mielőtt elengedett, és tudtam, hogy ha dédapám népének az útját választanám, a dolgok sosem lennének már a régiek többet közte és köztem. A szívem összeszorult a hatalmas bánat súlya alatt, amit anyámnak okoznék, és hirtelen már nem voltam biztos magamban.

– Mit választottam volna? Nem tudom. Újra és újra felidéztem a jelenetet magamban, hogy tovább láthassak annál, ami megesett, és megtudjam, hogy i történhetett volna.

Szünetet tart, hogy hirtelen támadt reménnyel a szemében rám pillantson. De én nem tudom, hogyan tekinthetnék az elveszett lehetőségek birodalmába, így sajnálattal kell megráznom a fejemet.

A lehelete közénk hullik, nehéz és áthatolhatatlan. – Mondogatom magamnak, ez a múlt, engedd el. De tudja, hogy van ez. Sokkal könnyebb okosnak lenni itt fent – a fejére mutat –, mint itt belül – A kezét a mellkasára helyezi, és szórakozottan dörzsölgetni kezdi, mintha csak enyhíteni akarna egy régi sérülés fájdalmán.

Holló, ma este az ablakpárkányomra amritanjan kencét helyezek majd, mely, mint a hideg tűz és a forró jég. Kiizzasztja belőled a fájdalmat és azt, ami sokszor még rosszabb, a fájdalom emlékét, melyet mi emberek úgy tűnik, nem vagyunk képesek elengedni.

– A döntés pillanatában – mondja ő – a következő történt: A szoba hátsó részéből megszólalt az anyám lágy, ámde sürgető hangja, amit akkorra tartogatott, ha valami igazán veszélyes dologra készültem adni a fejem. Nem. Lehetséges, hogy nem állt szándékában megszólalni, mert amikor hátranéztem, a kezét a szájára tapasztotta. De a baj már megesett.

– Meghallván a hangját, azonnal visszahúzódtam. Csak egy apró mozdulat volt, de elegendő. A madár hangosan fölrikoltott, és fölemelkedett a levegőbe. Éreztem a szárnycsapásainak szélét.

Egyenesen fölfelé tartott Megrémültem, hogy neki fog ütközni a mennyezetnek és megsérül, de áthatolt rajta, akár a víz és eltűnt, csupán egyetlen toll hullott viasza vitorlázva, és a kezemben kötött ki. Megérintettem, hihetetlenül selymes volt. Aztán beleolvadt a tenyerembe és már sehol nem volt.

– Amikor fölpillantottam, a dédapám előrebillent. Néhány férfi odaugrott, aztán megrázták a fejüket és visszafektették a hátára. Jajveszékelés hangzott fel a többiek szájából, akik az ágy körül csoportosultak, de engem elnémított a bűntudat. És a veszteség, ahogy visszagondoltam az arcát betöltő késségre, és a tollra, mely selymes volt, akár a szempillák a tenyeremben.

– Az anyám az ajtó felé húzott, mondván, gyere, menjünk, mennünk kell. Én húztam visszafelé. Amilyen rémült voltam – mert bizonyosan én öltem meg –, úgy éreztem, hogy oda kell mennem az öregember ágyához, és rá kell fektetnem a kezemet az övére, még egyszer utoljára. De esélyem sem volt anyám felnőtt erejével szemben.

Holló üveges szemmel néz rám. – Ez volt az első alkalom – teszi hozzá –, hogy igazán gyűlöltem az anyámat.

Látom ennek emlékét a szemében. Furcsa érzés, nem az a vad viharos utálat, amit egy gyermektől várna az ember, hanem mintha jeges tóba lökték volna, és kiemelkedve mindent más szemmel, megfontolt, fagyos hidegséggel látott volna.

– Nem erősködtem tovább – láttam, hogy semmi értelme. Ehelyett kinyújtottam a kezemet és megrántottam a nyakláncát. Olyan hangos roppanással szakadt szét, hogy azt vártam, az emberek hátranéznek, de persze a zaj csak az én fejemben tűnt olyan erősnek. Az anyám éles, döbbent lélegzetet vett, és a kezét a nyakához kapta. Gyöngyök hullottak minden irányba, kicsiny, kemény koppanásokkal ütődve a padlónak és a falaknak.

– Miattad bántottam a dédapámat, mondtam Meghalt attól, amit tettünk. Aztán megfordultam és az ajtóhoz mentem. Gyöngyök voltak a cipőm talpa alatt, sima, síkos rögök. Talpamat a földhöz csapkodva lépdeltem, össze akartam taposni őket, de szétspricceltek, és amikor visszanéztem, a sötét padló mintha jeges könnycseppekkel lett volna telehintve.

– Szavaim hatására anyám arcán remegés futott végig, és amikor rendeződtek a vonásai, láttam, hogy megváltozott, ernyedtebb lett, mintha az izmok egyszeriben elfáradtak volna a próbálkozásban. Egyik részem rémülten meg akart torpanni, de az új, gyűlölettel teli részem hajtott tovább.

– Valami igazán különlegeset akart adni nekem, mondtam, és te megakadályoztad.– Néha eltűnődöm. Ha magamban tartottam volna azokat a szavakat, lehetséges, hogy az

anyám akkor valami mást mondott volna. Nem akartam így felkiáltani, gyermekem, csak úgy kitört belőlem. De talán nem. A harag mindig könnyebben jön, mint a bocsánatkérés, nem igaz?

– De – erősítem meg. – Ezzel mind így vagyunk. – Ezt mondta, olyan tisztán és józanul, hogy csak én, aki oly jól ismertem, hallottam meg a

rejtett harag élét a hangjában: mindenképpen meghalt volna. Nekünk semmi közünk nem volt ehhez. Csak azt sajnálom, hogy épp ott voltál, amikor megtörtént. Ez pedig az én hibám. Soha nem kellett volna engednem, hogy az az őrült rábeszéljen a hazajövetelre. És semmiképpen ne hagyd, hogy az a sok hókuszpókusz abban a szobában megtévesszen. Addigra már kint voltunk a verandán, ahol még több ember gyűlt össze. Vastag nyakú férfiak, kosztól merev farmerben, egyesek üvegből ittak, néhányan sült tésztadarabokat ettek, amit előzőleg papírtálcán lévő szószba mártogattak. Az asszonyok oszlopként ültek, széles csípővel és combokkal. Ha volt is véleményük rólunk, a karcsú, gyöngyház gombos asszonyról és az öltönybe bújtatott fiúról, ha hallották is a szavakat, amiket egymás fejéhez vágtunk, elrejtették kifejezéstelen arcuk mögé. Ahogy elhaladtunk mellettük, az egyik asszony fölemelte a ruhája szegélyét, hogy megtörölje egy gyermek orrát.

- Az anyám megtorpant. Ez, ez az, ahonnan én elviszlek, mondta, és én nem tudtam, hogy vajon az egész életképre utal, vagy arra az óvatlanul kivillanó, borotválatlan női lábra, amin a hús és a háj olyan visszataszítóan redőződött.

– Nézd meg jól, mondta az anyám jól hallható undorral a hangjában. Ne felejtsd el. Ilyen lenne a te életed is, ha te – vagy én azt tettük volna, amit ő akart.

– És aztán már az autóban voltunk.

A nap már alacsonyan ül a Csendes-óceán fölött, hatalmas égett narancsszínű gulabjamun, a hullámok nyaldosó közelségében. Holló és én összeszedjük a piknik maradványait. Figyelem a hátát, ahogy odaveti a kenyér utolsó darabjait a sirályoknak, a vállában és a csípőjében rekedt merevséget, hiszen nem volt könnyű számára előásni ezt a történetet onnan, ahova eltemette, majd a szavak által ismét életet és erőt lehelni bele. Annyira szeretném elmondani neki, hogyan töltött el a története bánattal és csodálkozással, hogy mennyire megtisztelve érzem magam, amiét továbbadta nekem, és miközben hallgattam, hogyan vette át az én szívem az ő bánatának egy részét, azért, hogy megőrizhessem és megérthessem, és reményeim szerint meggyógyíthassam. De érzem, nem áll készen arra, hogy mindezt megosszam vele.

Különben is, a történetnek még nincs vége.Holló most felém fordul, eltökélt mosollyal. – Elég volt a múltból – mondja, mintha csak

visszatuszkolta volna azt az őt megillető helyre, távol a jelentől. Mintha ez lehetséges volna. – Lemenjünk a partra? Pont annyi időnk maradt, hogy sétáljunk egyet az óceán partján, mielőtt visszaindulunk. Ha van kedve.

– Igen – válaszolom.– Szeretném. – És mélyen legbelül, a szomorúság és a vigasznyújtás vágya alatt – mert ilyen a szív ellentmondásossága – önző remény, félig-meddig szégyellem is, hogy fölvetette a fejét: talán, ha erősen figyelek. Ha hívogatom őket. A kígyók.

A remény, mely megalapozatlanságra épül, csak csalódást okoz. Ezt mondaná az Első Anya.De nem tudok ellenállni. Van valami a levegőben, áldás érzése, meg nem érdemelt ajándékeső

a széles, aranyporos napsugarak útján. Ha a kígyók valaha is visszatérnek hozzám az ma lesz.A legvégén. Akkor fogom hívni őket, mielőtt visszaindulunk.Sétálunk a hideg szemcséjű homokon, érezzük, hogyan adja meg magát a súlyunk alatt,

miként emelkedik és simul a bokánk koré.Ó, óceán, olyan rég volt már. Minden lépés egy emlék, mintha törött csontokon sétálnánk.

Akárcsak abban a régi mesében, a lány, aki a világ legjobb táncosa szeretett volna lenni. Rendben, mondta a varázslónő, de minden alkalommal, amikor a lábad a földet érinti, az olyan lesz, mintha éles kések hasogatnának. Ha el tudod viselni a fájdalmat, a vágyad teljesülni fog.

Első Anya, ki gondolta volna, hogy a mellett a férfi mellett sétálva, akit nem szabad szeretnem, a sós permet íze az ajkamon előcsalogatja belőlem a vágyakozást azon egyszerűbb napok után, midőn minden döntést te hoztál meg helyettem.

– Vannak bizonyos pillanatok az életünkben – szólal meg Holló –, ha valaki, akkor maga bizonyosan ismeri őket. Néhány ritka pillanat, amikor lehetőségünk nyílik arra, hogy helyrehozzuk, amit meggondolatlan haragunkban elrontottunk. Nekem megadatott egyszer egy ilyen pillanat, és én nem éltem vele.

Visszafelé sétálunk az óceán partján, saját lábnyomainkat követve. A tengeri levegő drogként izzítja fel az érzékeimet. Éles pontossággal jut el minden a tudatomig: ahogy a vízcseppek a pillanat tört részéig a levegőben lebegnek, amint a hullám a kövekhez csapódik, az apró rózsaszín virágok, melyek a tengeri sziklák hasadékaiban nőnek, ahol senki nem várná az élet megjelenését, és legfőképpen a megbánás reszelőssége Holló hangjában, ahogy engedi az emlékek örvénye által beszippantani magát.

– Néhány perccel azután, hogy elindultunk haza azon a bizonyos napon, az autó megállt egy piros lámpánál. Anyám levette a kezét a kormányról, hogy fáradtan megdörzsölje a szemét. Figyeltem nyaka és torka hosszú, hajlott vonalát, mely annyira meztelen és törékeny volt, és közben szöget ütött a fejemben egy gondolat: Öleld át, nevezd azon a varázserejű gyermekkori néven, Mama, ami egykoron mindent rendbe hozott. Nem lesz akkor szükség több szóra,

bocsánatkérésre vagy vádakra. Hagyd, hogy a bőr beszéljen a bőrhöz, ahogy az arcodat a nyakához nyomod, az illatához, amit öröktől fogva ismertél.

De valami a helyemen tartott, sziklaszilárdan, makacsul. Talán annak a felismerése volt, mely mindenkinél bekövetkezik egyszer a felnövekedés során, hogy nem vagyunk összenőve a szüleinkkel, és hogy saját bánatunkkal a saját életünket kell megszenvednünk. Vagy ez talán ennél is sokkal egyszerűbb volt, gyerekes bosszú, neki is fájjon, miként nekem fáj. És aztán a lámpa színt váltott, és ő ismét vezetni kezdett.

Látom őket az autóban, anyát és fiát, a vér kötelékével összeláncolva, amely a legszorosabb és talán a legkínzóbb is egyben. A torkomban érzem az ő torkukba rekedt szavak fájdalmas erejét. Tudom, hogy minden megtett mérfölddel nehezebb lesz kimondani őket. Mert minden mérfölddel messzebb kerülnek egymástól, távolabb attól a megbocsátó pillanattól, amit a sors egy röpke percre felajánlott nekik. Még akkor is, ha a leheletük egybevegyül, és az anya könyöke súrolja a fiúét, amint kinyúl, hogy sebességet váltson. Eladdig, hogy a köztük elnyúló távolság túl hatalmassá nő ahhoz, hogy ember áthidalhassa.

– Az után a nap után – mondja Holló – más ember lettem. Az én világom olyan lett, mint egy felfordított táska, az összes biztos pont kihullott belőle.

– Tettük a dolgunkat – anyám elvitt a fogorvoshoz, vagy bementünk a boltba ruhákat venni az iskolára. De ahányszor fölpillantottam rá, hogy valamilyen megjegyzést tegyek, hirtelen annak a sötét szobának az emléke vetült a szemem elé, megváltoztatva mindent, amire néztem. Bambán bámultam a Levi’s farmert, amire hónapok óta vágytam vagy a feliratot a fogorvosnál, miszerint NEM KELL AZ ÖSSZES FOGADAT MOSNI – CSAK AZOKAT, AMELYEKET MEG AKARSZ TARTANI, melyet a legutóbb ott járva nagyon mókásnak találtam. De most semmit sem jelentettek számomra.

Sötét hullámként borít el a félelem, ahogy Hollót hallgatom. Ha a hatalom egyetlen érintése ennyire kifoszthatta őt, mi történne velem. Hogyan tudnám elviselni, ha a fűszerek egyszer elhagynának engem.

És Tilo, a mai viselkedéseddel nem éppen arra ösztökéled őket, hogy magadra hagyjanak?Meg akarom állítani Hollót. Mondván, elég, vigyél vissza a boltomba. De már túl mélyen

merültem bele az ő történetébe. És különben is, Haroun vár.– Holnap – mondom a fűszereknek, és megpróbálok hinni az ígéretemben. – Holnaptól

engedelmes leszek. Fölöttünk a sirályok kiáltása érdes hangú kacaj.

– Az anyám is más ember lett. Valami eltűnt belőle azon a napon, ott az autóban, egyfajta belső meggyőződés, valamiféle hajtóerő, amit talán akkor használt el, amikor azt a sorsdöntő nemet kimondta. Továbbra is ugyanúgy tevékenykedett – az otthonunk ezután is makulátlanul tiszta és rendezett volt –, de nem a régi erős hittel tette. Amíg korábban szerette a zajt maga körül – a rádió mindig szólt a házunkban –, attól kezdve gyakran értem arra haza az iskolából, hogy csöndben üldögél az ablaknál, és a szemközti üres telket bámulja, melyet magasra nőtt, imbolygó gazok nőttek be. Talán az utazás vissza oda, ahol az élete kezdődött, rádöbbentette, hogy nem menekült el onnan igazán, a szívében biztosan nem, pedig csak az az egy számít.

– De mindezt csak sokkal később gondoltam végig. Akkoriban gyakran észrevettem, hogy rövid időre elréved a tekintete, mielőtt elsietne, hogy ismét háziasszonnyá és anyává visszaváltozva uzsonnát készítsen nekem, és azt gondoltam, bűntudat. Majd azzal a kegyetlenséggel, amit tatán csak a gyermekek képesek érezni a szüleikkel szemben, azt gondoltam, jól van. Megérdemli. És újabb módozatokat eszeltem ki, amivel még jobban megbüntethetem.

– Egyike volt ezeknek, hogy néztem őt. Csak ültem és bámultam, ahogy a teendőit végzi – felmossa a padlót, letörli a port a bútorról –, de míg korábban a mozdulatai természetes eleganciát láttam, amit annyira szerettem benne, addig most a kínlódó erőfeszítés ötlött a szemembe. Az erőlködés, hogy minél inkább különbözzék azoktól az asszonyoktól, akiket hátrahagyott, a zsíros

hajú asszonyoktól, a fakult ruhájukba csimpaszkodó számtalan, bömbölő gyermekkel. Asszonyoktól, akik elvesztették a kontrollt a testük, valamint az életük felett, ahogyan ő sohasem akarta. Sokszor úgy tettem, mintha a házi feladatomat írnám, miközben figyeltem, amint apámnak segít a számlákkal, ujjai fürgén mozognak a számológép billentyűi felett. Vagy a szoba egyik sarkában üldögéltem egy könyvvel, és néztem, hogyan önt az egyforma csészékbe teát a barátainak a templomból, és kínálja körbe a házi készítésű teasüteményt, mintha egész életében ezt csinálta volna. És mindvégig arra vártam, hogy lecsússzon róla az álarc, ellazuljanak az izmok, unalom üljön ki az arcára. Persze ez sosem következett be.

– De azt láttam, hogy kényelmetlenül érinti a dolog. Ha magunk voltunk, gyakran megjegyezte, mi bajod, nincs semmi más dolgod? És amikor megráztam a fejemet, a szeme elsötétedett – a bűntudattól, gondoltam ismét, bár ma már úgy tűnik, hogy talán inkább a tehetetlenségtől –, és többnyire kiment a szobából. Ha mások is jelen voltak, néma, kérlelő pillantást küldött felém, kérlek, menj el, és amikor üres tekintettel átnéztem rajta, zavarba jött, s időnként rosszul adott össze vagy kilöttyintette a teát.

– A barátai gyakran megjegyezték, milyen csöndes, udvarias fiad van, Celestina, mennyire szerencsés vagy, bárcsak az enyémek lennének ilyenek. És én mosolyogtam, de a szempilláim sátra alól feltekintettem rá. Biztos voltam benne, hogy szavak nélkül is tudja, mit kérdezek tőle: Mit mondanának a barátaid, ha tudnák, hogy honnan jöttél, és ki is vagy valójában? Apa mit gondolna?

Holló bánatosan rám mosolyog. – Indiai tradíciók közt felnőve bizonyára el sem tudja képzelni, hogy így viselkedjen a szüleivel.

Mosolygok a dolog kettős iróniáján. Én amerikaim, mennyire romantikusak az elképzeléseid a hazámról és népemről. És elsősorban is rólam, aki sosem voltam kötelességtudó gyermeke sem a szüleimnek, sem pedig az Öreg Hölgynek. Rólam, aki mindenütt csak bajt okoztam, ahol megfordultam. Eljön-e vajon az a nap, amikor elmondhatom ezt neked.

– Az indiai kultúra nem egészen olyan, mint amilyennek képzeli – mondom kényszeredetten.– De vallja be, nem az jár a fejében, hogy milyen elviselhetetlen, szánalmas és gonosz

gyermek lehettem? És igaza van, az voltam.Azt akarom mondani, nem tisztem és szándékom megítélni magát. Fűszermesternőként nem is

cselekedhetek így. Asszonyként, aki magához hasonlatosan tökéletlen, szintén nem tehetem. Különben is, maga már ítélkezett, évről évre, évről évre.

De csak a kezemet tehetem rá a karjára, és annyit mondhatok:– Holló, túlságosan is szigorú önmagával szemben.Megrántja a vállát, és látom, hogy ő már meggyőzte magát az ellenkezőjéről.– Az anyám fegyelmezett asszony volt – folytatja –, nem rendezetett jeleneteket, de

néhanapján sikerült kihoznom a sodrából. Keserű elégtételt éreztem olyankor, amikor nekem esett, csendesen indítva, aztán egyre emeltebb hangon, ahogy az arcomra kiült a nemtörődömség, míg a végén már kiabált, nem tudom, hogy miért viselkedsz így, nem tudom, hogy mitévő legyek veled! Mindig megtorpant, mielőtt valami igazán kemény dolgot mondott volna – ez még akkoriban is dühös csodálatot váltott ki belőlem. De később aztán rendszerint bementem a fürdőszobába, és közelről belebámultam a tükörbe, végigfuttattam az ujjaimat a hajamon, mely napról napra erősebb szálúnak tűnt. Megérintettem a lapos csontokat az arcomon. Kiadtam magamból azokat a szavakat, melyek kétségkívül állandóan anyám hátsó gondolatai közt ólálkodtak. Mi mást várhatok tőled, te semmirevaló indián.

Annyi év után még most is hallom Holló hangjában annak a keserűségnek az üledékét, az önutálatot, mely bizonyosan az összes gyűlöletek legrosszabbika.

– De miért hitte azt, hogy így gondolja? – kérdezem. – Abból, amit nekem mondott, nem ilyennek tűnt…

– Nos, néha én is máshogy láttam. Egy régi emlék ötlött fel olyankor, egy esős napon összebújva a paplan alatt, amint olvasott nekem, vagy amikor beteg voltam, és egész éjszaka virrasztott mellettem és jeges borogatásokat szorított a homlokomra. Ilyenkor azt mondogattam

magamnak, hogy nincs igazam, túlreagálom a dolgokat. Aztán eszembe jutott az a nap a deszkaház előtt, amelynek mosatlan lepedő és piszkos pelenka szaga volt. Fölrémlik a viszolygás a hangjában, ahogy fölszólított, hogy alaposan nézzek körül. Az undor a férfiaktól, akik sült kenyértésztát ettek az állukról csöpögő szósszal, és az asszonyoktól, akik a megszokás könnyed mozdulatával billentették hátra a fejüket, hogy üvegből igyanak. De saját magától is, azon részétől, amely közéjük tartozik és mindig is tartozni fog, nem számít, mennyire jól palástolja.

– És ha ennyire utálja saját magát, gondoltam, nekem milyen esélyeim vannak?– Ha képesek lettünk volna akár csak egyszer is beszélni arról a napról, ha nyíltan

veszekedtünk volna rajta, a dolgok jóra fordulhattak volna. De neki nem ment. A múltja túl mélyen ült benne. Akár egy törött nyílhegy, amelyet óvatosan hordoz magában az ember egész élete alatt, de soha nem nyúl hozzá, mert akkor ismét mozgásba jöhet, ezúttal egyenesen a szíve felé tartva.

– Ma már látom ezt, de akkor fiatal voltam, és ő volt a felnőtt, az, akitől mindig is függtem. Így rá vártam, hogy megtegye az első lépést. Vártam és vártam, sajgón, zavarodottan és dühösen, és aztán már túl késő volt.

Figyelem öt a kihunyó fényben, ahogy megáll nézni az óceánt, szemeit hunyorítja az aranyszínű ragyogásban. Nagy utat tett meg attól a fürdőszobai tükörtől az óceánig, mely határtalanul olvad össze az égbolttal. Olyan magabiztos a tartása, hogy őt nézve senkinek nem jutnának eszébe azok a régi szavak. Sajgó, zavarodott és dühös. Ám valahol mélyen ott lapulnak beágyazódva, és nekem meg kell találnom őket, és ki kell tépnem onnan.

De addig nem fog menni, amíg teljes egészében be nem számol a fájdalmáról. És így, ha kétkedve is, de tovább kell kutakodnom.

– Mi más, Holló, mi más mérgesítette fel annyira?Egy pillanatig csöndben van, és azt gondolom, hogy nem fog válaszolni. Aztán kimondja,

olyan lágyan, hogy nagyon kell fülelnem, hogy meghalljam. – A madár.– Igen, az a gyönyörű fekete madár, amitől visszariadtam, amikor az anyám nemje

felhangzott, amely szomorú rubinszínű szemével és több mint emberi rikoltásával eltűnt a levegőben. Időnként álmodtam róla, és amikor felébredtem, a tenyerem viszketett ott, ahol a toll beleolvadt. És még a nagyapám kezének érintése is gyakorta felrémlett.

– Ilyenkor voltam a legmérgesebb az anyámra, bár gyermeki módon saját személyemet is belefoglaltam abba a haragba. Azt mondogattam magamnak, hogy miatta veszítettem el azt a madarat és mindent, amit adhatott volna nekem. A következő pillanatban magamat ostoroztam azért, mert nem voltam elég gyors, hogy közbelépjek. Miért nem ragadtam meg, miért nem kiáltottam igent az ő nemje ellenében? Aztán arra az energiára gondoltam, amit egy pillanatra a mellett az ágy mellett éreztem, arra a bámulatos hőenergiára, ami megcsapott, és amihez hasonlót akkor tapasztalhat az ember, ha hirtelen, óvatlanul kinyitja a kazán ajtaját. Valahogy úgy éreztem – bár nem tudtam volna szavakba öntve elmagyarázni senkinek, még saját magamnak sem –, hogy az az energia ellentételezte mindazt, amire az anyám olyan undorral mutatott rá. Ez egy valódibb igazság volt, mint a rendetlenség és a piszok, a szegénység és az alkohol. Anyám tudta ezt, mondtam magamnak, és mégis eltaszította magától, így számomra is mindörökre elveszett.

– Ilyenkor voltam a legbolondabb.– Lógni kezdtem az órákról, és rosszfélékhez csapódtam. Verekedésekbe keveredtem, és

rájöttem, hogy élvezem – az érzést, hogy az összes erőmet az öklömbe koncentrálom, a húst felhasító puffanást, a vér szagát, mely semmihez sem hasonlítható, a fájdalmat a kezeimben, ami egy kis időre feledtette velem azt a másik fájdalmat a mélyben.

– Az anyámat behívták az igazgatói irodába. Csöndben hallgatott, és később az autóban, az iskola parkolójában az arcát a kezébe temette, és azt mondta – egy ideje nem kiabált, mert rájött, hogy pont arra várok –, nem tudok már mit kezdeni veled. El kell mondanom az apádnak. De sosem tette meg.

– Az apja – vetem föl, visszaemlékezve a csöndes férfira az erdőszagú kezével – mit vett észre mindebből?

Már majdnem a partszakasz végén járunk, az aranyló víz körülöleli a kibukkanó fekete sziklákat. A fókák gyászos ködkürt kiáltása megtölti a levegőt. Holló sóhajt, és újra belefog.

– Apám volt az anyám és köztem dúló néma háború igazi áldozata. Amikor otthon volt, mindig vigyáztunk, hogy kedvesen bánjunk egymással – ez volt a mi ki nem mondott egyezségünk, az egyetlen dolog, ami még közös volt köztünk, az iránta érzett szeretetünk. Így normális hangon beszéltünk, mosolyogtunk, együtt végeztük a feladatainkat, még civódtunk is rajtuk, ahogy annak előtte. De nem tévesztettük meg. Úgy tűnt, mintha hallotta volna a ki nem mondott gyűlölködő szavakat, amiket az anyám fejéhez vágtam, minden egyes darabot. A szívébe hatoltak, mígnem többszörösen átszúrták azt, hogy már csak lyukakból állt. Folytatta mindennapi munkáját, a szitaember, az életerő lassan szivárgott el belőle az utolsó cseppig.

– A legszomorúbb az egészben az volt, hogy annyira igyekezett bennünket boldoggá tenni. Különleges helyekre vitt minket a hétvégéken, csónakázni a tóra, rodeóra a Cow Palace-ba. Moziba. Kis teherautójában utaztunk, összepréselődve, így hárman, anyám csinosan felöltözve, az ő két embere között, ahogy minket nevezett. Az emberek, akik mellett elhaladtunk az úton, bizonyára ideális családnak gondoltak bennünket. Apám viccet mesélt, gyengécskét – a viccmesélés nem volt az ő világa –, és mi mindketten nagyot nevettünk rajta, nagyobbat, mint amennyit a vicc megért, nagyobbat, mint ahogy régen tettük volna. Ott voltunk a teherautóban, a fülke visszhangzott hamis nevetésünktől. Apa ilyenkor ránk nézett, és oly sok bizonyossággal teli szomorúság volt a szemében. Úgy éreztem, bele tudnék fulladni. De hogyan mondhattam volna el neki, mi rág engem belülről, anélkül, hogy elárultam volna az anyámat? Hiszen függetlenül attól, hogy mennyi haragot éreztem az anyám iránt, ezt képtelen voltam megtenni vele.

– Aztán az időnk elfogyott– Emlékszem arra a délutánra, mintha ma is látnám magam előtt. Hazajöttem az iskolából,

anyám csokis süteményt sütött. Imádtam a csokis süteményt. Sokat könyörögtem érte, amikor kicsi voltam. De azon a napon csak felmérgesített. Mit gondol az anyám, kárpótolhat engem egy rakás csokis süteménnyel azért, hogy földúlta az életemet? Nem nyúltam hozzá egyhez sem, pedig majd kilyukadt a gyomrom. Készítettem helyette magamnak egy szendvicset, kitöltöttem egy pohár tejet, és felmentem a szobámba. Befaltam a szendvicset, megittam a tejet, és lefeküdtem az ágyamra sajnálni magam. Az egész házat belengte a csokoládé illata, és a gyomromat zúgolódásra késztette. Nem érdekelt, hogy csöng a telefon. Azon járt az eszem, hogy jó lenne elszökni itthonról, és hogy akkor anyám mennyire aggódna. A következő dolog, ami eljutott a tudatomig, az ő kopogása volt az ajtón. Kinyitottam, készen arra, hogy valami undokságot vágjak a fejéhez.

– Ott állt, a slusszkulcs már a kezében volt.– Be kell mennünk a kórházba, mondta, az arca hamuszürke volt. Valami felrobbant a

finomítóban.– Akkor átöleltük egymást, mindketten finoman remegtünk. Még az ereimben végigvágtázó,

kótyagossá tévő félelem dacára is emlékszem a bennem feszülő várakozásra, hogy megtörténik az, ami a filmekben is szokott. Hogy a tragédia összehoz minket. De nem tette. Sem akkor, sem pedig később, amikor az ágy mellett ültünk, ahol apám kötésekbe pólyálva, csöndesen feküdt, teljesen elkábulva a fájdalomcsillapítóktól, mert ez volt minden, amit az orvosok tehettek érte. Bizonyára fájdalmai voltak, mert minden lélegzetvételnél enyhén összerándult. De amikor néhány óra múlva meghalt, csöndben ment el, megállt a lélegzete – ahogy az áldott lelkek halnak meg, ezt olvastam később egy buddhista szövegben. A halála olyan volt, akár az élete, még a hozzá legközelebb állók sem tudták, mennyit szenvedett.

– Amikor anya fölfedezte, hogy meghalt, sírni kezdett, visszatetsző, elcsukló zokogással, amely az egész testét összerándította. Úgy sírt, mintha az ő élete ért volna véget, és bizonyos szempontból ez így is volt. Mert az egyetlen hozzá közel álló ember, aki hitt abban az énjében, amit oly nagy gonddal teremtett meg, már nem volt többé.

– Én félretoltam saját megdöbbenésemet – valahogy nem hittem, hogy tényleg meg fog halni és azt mondtam magamnak, hogy majd később, ha egyedül leszek, akkor foglalkozom vele. Pillanatnyilag az anyámmal kell törődnöm. Átöleltem és próbáltam átérezni, hogy min megy

keresztül, azért, hogy megtudjam, mivel tudnék a leginkább vigaszt nyújtani neki. És tudja, mi történt?

Félek belenézni vihar felhőzte szemébe. – Nem éreztem semmit. Semmit. Ott álltam, támogattam síró, megözvegyült anyámat, tudva,

hogy mi mindent kellene éreznem, sajnálatot, bűntudatot, féltést, szeretetet – igen, leginkább azt, és én egyiket sem éreztem. Átöleltem, mert ez volt a kötelességem, de legbelül távolinak, teljesen elkülönültnek éreztem magam, mintha csak valaki fogott volna egy hatalmas bárdot, és elvágott volna minden köteléket és közte – nem, köztem és az egész emberiség között.

– Ez csak a sokkhatás miatt volt – mondom. A hangom nem tűnik meggyőzőnek még a saját fülem számára sem.

– Ha az volt, akkor nem múlt el, sem a következő hetekben, hónapokban, sem pedig amikor főiskolára mentem. Néha még most is érzem. – És megint megdörzsöli a mellkasát, az én amerikaim, szemei üresek, mint az éjszakai égboltba fúrt lyukak. – Tudja, Tilo, hogy mi a világon a legszomorúbb dolog? Az, amikor átölel valakit, akit egykoron annyira szeretett, hogy ha csak rágondolt, erős fények gyúltak ki a fejében, és amit most érez – nem, az nem gyűlölet, mert még az is több a semminél, hanem mérhetetlen hidegség, mely egyre dagad ott legbelül, és tudja, hogy akár köré fonja, akár leereszti a karját és odébbáll, mindkettő egyre megy.

– Ó, Holló – mondom, és ösztönösen odafordulok a fiúhoz, aki egykoron volt, hogy együtt érző csókot nyomjak a homlokára. Mert nekem úgy tűnik, hogy igaza van, minden közül bizonyára ez a legrosszabb. Bár valójában én nem tudhatom, én, aki oly sokszor hagytam ott a régit az újért, keveset törődve azzal, ami mögöttem maradt. Én, aki elhittem, hogy a szív visszhangzóan üres kamrái ugyanolyan részei az emberi létnek, mint a vágyakozás, hogy megtöltsük őket.

Egészen mostanáig.Ahogy ezt végiggondolom, olyan érzés fog el, mintha a mellkasomat a mosónők

mángorlórúdjai préselnék össze, akár a nedves ruhát, Most először vallom be, hogy megadtam magam a szerelemnek. Ez nem az az imádat, amivel az öreg Hölgyet halmoztam el, és nem is az a tisztelet, amit a fűszerek iránt éreztem. Hanem emberi szerelem, egészen összegubancolódott, egyszerre adakozó és követelő, fanyalgó és heves. Rémülettel tölt el, mit okozhat.

És látom, hogy a veszélye nem abban áll, amitől mindig féltem, a fűszerek haragjában és elpártolásában. Az igazi kockázat az, hogy valamiképpen elveszítem ezt a szerelmet. És hogy miként leszek képes ezt elviselni, én, Tilo, aki most tanulom, hogy nem vagyok olyan sérthetetlen, amilyennek egykoron hittem magam.

El akarok húzódni Hollótól, hogy átgondoljam mindezt, de meglepetésemre nem az arca, hanem az ajka ér a számhoz, és nem a fiúé, hanem a férfié, a karja átölel, és ez nem a szánalom csókja, hanem a kölcsönös vágyé. Az éjszaka hamarosan ránk boruló sötétsége és az óceán utolsó fényei mellett csókolózunk, az első csókom, csábító nyelve édes és kemény meglepetés a számban (ezt csinálják az emberek?), a gyomrom a torkomban dobog, majd lesüllyed, mint aki sebes száguldás közepette egy bukkanóhoz ér az úton. Eladdig, hogy elfelejtek szégyenkezni a testem miatt, és azt kívánom, igen, pont úgy, ahogy minden más nő, hogy soha ne érjen véget.

Aztán nevetés üti meg a fülemet. Tisztán és hamisítatlanul csendül, gúnyos csengettyű, mely visszarángat a valóságba.

És anélkül, hogy odapillantanék, tudom, hogy kitől származik.

Igen, ketten vannak, az egyikük könnyedén kísérője karjára támaszkodik, a másik áramvonalas, alacsony építésű, fényes fekete autóból kászálódik ki, melynek aranyfény csillan meg a dísztárcsáján, valamint a kocsiból kiszálló lány napbarnított, selyemharisnyába bújtatott hosszú lábán. Csupa ezüst és csillogó dísz, ezek a bougainvillea-lányok, hajfürtjeiket dobálva, illatokat árasztva, melyeknek neve a sötétedő levegőben úszik el hozzám. Obsession. Poison. Giorgio Red. Hátul kivágott ruhájukat mintha varázslat tartaná össze, hosszú hasíték enged rálátást a combjukra. A ruha sötétlő bársony és krémszín. Aranybarna testük meleg és duruzsoló, mint az

autó motorja, készen a kalandra, a távolságokra. Mit csinálnak itt ezek a lányok, akiket utoljára a boltomban láttam, amikor sáfrányt és pisztáciát vásároltak?

– A konyhájuk nem valami jó – mondja az egyik nő –, de imádom a kilátást.Most veszem észre először a sziklába vájt, színével a környezetébe olvadó éttermet, a

hivalkodástól mentes faragott cégtáblát; csupa csillogó üveg mindenütt, és a távolban az óceán úgy kínálkozik föl, akár egy aranytányér.

– Aha, a kilátás – mondja a másik asszony, és egy pillanatra egyenesen rám bámul füstös pillái alól. Az ajka áfonya és ragyogás. Mosolyfélére görbül.

Rádöbbenek, hogy még mindig Holló karjaiban vagyok, és küszködve kibontakozom.A nő kísérője, egy fehér férfi, valamit suttog. Az asszony nem ilyen tapintatos. – Micsoda alakok… – háborog. – Azt hiszem, az ízlésre

nincs magyarázat. – Pillantásával most Hollót méri végig.Forróság kezd lüktetni a szemem mögött. A másik asszony ismét nevet, a barátjára

támaszkodik, akinek a karja a nő keskeny, laméba burkolt csípője köré fonódik. Nyaka és melle bájos ívének látványa feldühít. – Tudod, hogy van ez, egyes embereket a perverz dolgok hoznak izgalomba.

– És az a ruha! – mondja a barátnője. – Láttad azt a ruhát? – Siralmas, nem? – válaszolja a másik. – Némely nő mi mindenre képes azért, hogy fiatalnak

látsszon.A férfi tekintetével végigpásztázik rajtunk, unottan, mint aki már látott rosszabbat is. Mint

akinek nem éri meg erre fecsérelnie az idejét. – Jobb lesz sietni – szól –, ha időben oda akarunk érni a színházba.A vendéglő ajtaja suhogva csapódik be mögöttük.Lüktetést érzek magamban, amely a talpamból indul. Hullámokban halad fölfelé a testemben.

A színe fortyogó sár.Örömmel fogadom. Egy pillanaton belül ősi szavak formájában zúdul ki a számon (hol

tanultam őket?), a felismerhetetlenségig átkozva a bougainvillea-lányokat.De…– Ne figyelj rájuk – mondja Holló. – Ők nem fontosak. – Szorosan megragad a könyökömnél,

mintha ismerné szándékaimat. – Kedvesem – mondja, a hangja győzködő. – Ők nem ismernek téged, hogy ki is vagy valójában. Ők nem értenek semmit belőlünk. Ne hagyd, hogy elrontsák az esténket. – És fogva tart, amíg a lüktetés alább nem hagy.

De az este már elromlott. Csöndesen haladunk az autó irányába, és amikor Holló megkísérli a karjával átölelni a vállam, elhúzódom. Nem próbálkozik többször. A történetére sem tér vissza. Némán indulunk vissza a hídon át, és ahogy hátrapillantok, látom, hogy a köd eltompította a város fényeit, így azok halódó szentjánosbogarak módjára hunyorognak.

Holló megállítja az autót Haroun háza előtt, néhány kurta percig üldögél, miközben a motor üresben jár. Amikor csak egy rövid „köszönöm" erejéig szólalok meg, azt válaszolja:

– Holnap majd benézek.– Sok dolgom lesz – mereven és ügyetlenül szállok ki, melynek mindvégig dühösen a

tudatában is vagyok, míg emlékezetemben a fiatal, harisnyába bujtatott lábak aranyló íve kísért.– Akkor holnapután.– Akkor is el leszek foglalva. – Barátságtalan Tilo, szól egy hang a fejemben örvénylő

szélvihar moraján keresztül. Mi az ő bűne?– Mindenképpen eljövök – mondja. – Add a kezed.Amikor nem mozdulok, megragadja és egy csókot nyom a tenyerembe. Behajtja rá az

ujjaimat.– Kedves Tilo. – Gyöngédség bujkál a hangjában egy csöppnyi vidámsággal is fűszerezve. –

És én még azt gondoltam, hogy te vagy a bölcsebb.

A lépcsőn fölfelé menet mindvégig a kezemben tartom ajka meleg rajzolatát. Mosoly bujkál a szám szögletében.

Majd eszembe jut a másik dolog, amit a bougainvillea-lányok vettek el tőlem, és ismét tetőtől talpig harag jár át.

A kígyók. És az egyetlen esélyem, hogy láthassam őket.

Vörös csili

Haroun lakásának ajtaja törékenynek látszik, ahogy a kezemmel megérintem. Üres, akár a hátrahagyott kagylóhéj. Még mielőtt végeznék a kopogtatással, tudom, hogy nincs itthon senki,

Vajon hol lehet? Megint elkerültem? De most nem késtem el. Talán imádkozik, és nem nyitja ki addig.

Várok egy kicsit, és újra próbálom. Eleinte udvariasan és visszafogottan, gondolva a szomszédokra. Később már a tenyeremmel dörömbölök az ajtón, érezve a fa kemény ellenállását a kézcsontjaimon, a nevét kiáltva.

Mögöttem a nő a nyitott ajtóban áll, a bentről érkező fények glóriájával keretezve, csendesen szól.

– Ma még nem jött haza. Miért nem jön be, és iszik egy jó forró chait, amíg megérkezik?A szeme hatalmas és világít, akár a tó a holdfényben, arccsontjait a leglágyabb szappankőből

faragták. Hogy nem vettem eddig észre.De a testemben egy kérdés lüktet, amit később sem elűzni. Miért késik, miért késik, annyi nap

közül éppen ma.– Jöjjön, khala, én vagyok csak itthon.– Köszönöm a kedvességet – mondom fűrészporszáraz ajkammal– de itt kint kell várnom.– Akkor bocsásson meg egy percre – mondja a gőzölgő, rozsdamentes acél pohárral tér vissza,

melyet hímzett konyharuhába csavart. Lila szőlőszemek, selymes zöld levelek. Még aggodalmaim közepette is észreveszem az apró, szabályos öltéseket.

Megiszom a teát. Erős és szegfűszeggel fűszerezett. Megacélozza a szívemet, kissé megkönnyíti a várakozást.

Az asszony – Hameeda a neve – megkérdi, hogy üldögélhet-e velem. Van egy kis ideje. Shamsur elvitte Latifát születésnapi ajándékot vásárolni. Őt is hívták, de neki házi feladatot kell írnia. Különben is jobb, hogy nélküle mentek, ö többnyire úgy gondolja, hogy Shamsur túl drága dolgokat vesz a kislánynak, és ezen már ott a boltban összevesznek.

Örülök a társaságának, mesterkéletlen beszédének, bájos kézmozdulatainak, melyekkel szavait kíséri és egymáshoz koccanó karkötői zenéjének. Holnapután lesz Latifa hatodik születésnapja, kis ünnepséget rendeznek neki, két-három gyerek Latifa osztályából és néhány indiai szomszéd. És Haroun, de ő nagyon pedáns, nagyon félénk, feltehetően csak bekopog majd az ünnepség előtt valamilyen ajándékkal. Később Latifával át kell küldenie neki egy tál ételt.

– Annyira félénk a nőkkel, hogy alig szól hozzám. Ha találkozunk a lépcsőn, csak annyit mond, Salaam Alekum, és lesiet, nem is néz a szemembe, még a válaszomat sem várja meg.

Az a Haroun, akit most látok, új nekem.– Azt hiszem, nincs tisztában vele, hogy milyen jóképű. Kitudja, lehet, hogy nem érdekli. A

haja mindig a homlokába hullik! Ha csak egy kicsit is odafigyelne magára, hááát…Veszélyes felhangokat hallok ki Hameeda hangjából, amik ellenőrzés híján házasságtöréshez

vezethetnek.– És a férje?– kérdezem kemény hangon. – Ő is kedveli Harount?– Khala! – Forróság színezi ki az orcáját feltételezésem hallatán, de egyben mosoly is bujkál a

hangjában. – Shamsur nem a férjem, hanem a testvérem.– Akkor hol van a férje?Lesüti a szemét. Fájdalom fátyolozza el az arcát.Megbánom a szavaimat, én, Tilo, akinek okosabbnak illene lennie, mintsem hogy falusi

pletykafészek módjára kutakodjon.– Sajnálom, hogy megkérdeztem – mondom neki sietve. – Ez a chai nagyon finom. Milyen

fűszereket tett bele?– Nem, nem – mondja Hameeda. – Semmi gond. Magában megbízok, nem tudom, miért. A

férfi, aki a férjem volt, másfél évvel ezelőtt talaqot adott nekem Indiában. Mert nem születtek

fiúgyermekeim. És különben is udvarolt egy másik lánynak, fiatalabbnak, csinosabbnak. És az ő apjának nagy cipőkészítő üzeme volt a városunkban. Van-e ennél jobb párosítás? Rövid időre a hangja keserűségbe süpped.

– De én valójában szerencsésebb vagyok, mint sok más asszony, aki hasonló cipőben jár, mert olyan jó ember a bátyám. Shamsur, meghallva, hogy mi történt velem, családi krízisre hivatkozva kivesz egy hónap szabadságot a munkahelyén. Akkoriban főszakács volt a Mutmtaj Palace-ban. Nagyon előkelő étterem, már vagy három-négy alkalommal elvitt minket oda Latifával enni. Szóval, eljön Indiába nagy balhét csap, mígnem előnyös válási feltételeket sikerül kiharcolnia, a pénzt megtakarítási kötvényekbe fekteti a nevemben, és látogatóvízumot szerez nekem ide. Amikor megérkezek, azt mondja, Bahen, miért nem maradsz velem és mész főiskolára, szerzel egy jó állást, megállsz a saját lábadon. Különben is itt senki nem fogja a te Latifádat csúfolni amiatt, hogy az apja kitette a házából, és senki sem fogja szerencsétlenséget hozó leánygyermeknek tekinteni.

– Kicsit féltem ettől az új országtól, de a végén igent mondtam. És most ingyenes Angrezi-órára járok felnőtteknek, hogy megtanuljak írni és olvasni amerikai nyelven. Talán legközelebb komputerprogramozást fogok tanulni a szakképző iskolában, miért is ne?

– Miért is ne – mondom, és csillagarcát figyelve szívem kissé megkönnyebbül.– Tudja, khala, a mondás igaz. Allah megsegíti azokat, akik másokkal jót cselekszenek.

Shamsur főnöke nyit egy új, nagyobb éttermet, ezért megtette Shamsurt a mostani vezetőjének, így most van pénzünk jobb lakásba költözni, de én azt mondtam neki, Bhaijaan, minek még több puccos dolog, itt a kedves szomszédok között pont jó nekünk.

Látom, hogyan kúszik fölfelé a pirosság a nyakától, amint ezt mondja. Tekintete akaratlanul Haroun ajtajára téved. És én egész szívemmel kívánom nekik, hogy teljesüljön a reménye.

Most késő van és hideg, olyannyira, hogy elvesztettem az időérzékem. A lábam elzsibbadt az üldögéléstől a csupasz falépcsőn. Samsur és Latifa már régén hazaértek, és Hameeda bement, hogy föltálalja a vacsorát. Visszatért és hozott nekem is ennivalót, de a torkomon akadt a falat a szorongató félelem miatt.

Haroun, merre vagy?– Kérem, khala, jöjjön be a díványra üldögélni. Ott kint jukhamot kap. Nyitva hagyom az

ajtót, így azonnal észreveszi, ha megérkezik.– Nem, Hameeda, ez így helyes.Nem mondtam el neki, hogy reményeim szerint az én fájdalmam jóvátétel lesz, védelem

Harounnak. De talán megértette, mert nem erősködött tovább. Csak annyit mondott:– Kopogjon, ha valamire szüksége van. Nem alszom mélyen.

Az éj láthatatlan neszei nem ismeretlenek számomra. De ma este idegenséggel telítettek, baljósan tisztán hangzanak. Lépések csendülése, akár a tüzes üllőn, szálkákra hasogatja a padozatot. Szirénák visítása hatol át dugóhúzómozgással a koponyám csontjain. Egy kiáltás (állati vagy emberi?) ível át a levegőn hozzám, mint az elhajított kés. Még a csillagok is egyenetlenül pulzálnak, ahogyan a kalapáló szívek.

Így a lépcsőn esetlenül fölfelé kapaszkodó lépések zaja robaj a fülemnek, mintha egy megkergült elefánt kőrakásnak rontana neki. Nem. Ezek a hangok azt az embert kísérték, akit egyszer a falumban láttam, abban a régen volt életben, és aki nekiment a falnak és az üveg kihullott a kezéből. Barna üvegszilánkokra tört, hab pezsgett, az erjesztett sárga szag szétterült az utcán, sötétre színezve a földet.

Haroun. Berúgott.Szédülök a megkönnyebbülés haragjától, máris fogalmazva a korholó szavakat. Tudja, hogy

mennyire aggódtam? Nézzen az órára, szégyen, ezért vesztegettem az időmet itt ülve a hidegben? Sohasem gondoltam volna ezt magáról, aki ráadásul jó muzulmán. Képzeletben már keserű kávét készítek neki, benne hagyva a zaccot, mandulával lefőzve, hogy kitisztítsa a fejét és a szívét.

Aztán megjelenik a lépcsőfordulóban, és én meglátom. Rákérgesedve a homlokára, az arcára. Mélyvörös, akár a karbunkulus.

A vére.

Kopogásomra Hameeda olyan gyorsan nyitja ki az ajtót, hogy feltehetően ő is várakozott. Az arcomra pillant, aztán azon túl, a lépcsőre, ahol Haroun olyan gyűrötten esett össze, mint egy eldobott kabát, és elfojt egy kiáltást. Allah, nem, szalad törlőkendőért és tiszta vízért. Fölébreszti a bátyját. Jobban feltalálja magát, mint én, kifeszíti a kulcsot Haroun ökléből. Kinyitja az ajtaját, hogy becipelhessük őt rendezett legénylakásának hálószobájába, ahol a meszelt falak üresek, két képet leszámítva, amelyekre először fog a tekintete esni, amikor magához tér. Fejezet a Koránból, egy gazdagon díszített urdu kéziratból, valamint egy Lamborghini.

Ó, én Harounom.– Khala, nincs most idő a sírásra – mondja Hameeda, ez a vékony leány, aki sokkal erősebb,

mint amennyit kinéztem belőle. – Így tartsa a fejét. És bhaijaan, menj, telefonálj segítségért.– A kórházba? – kérdezi Shamsur, az enyhén görnyedt férfi, szelíd szemekkel, melyek még az

álomtól és az ijedtségtől homályosak.– Nem, dehogy, ki tudja, ki mindenkinek elmesélnék, rendőrség-csendőrség, mindenféle

jhamela. Lehet, hogy ő ezt nem akarja. Hívd inkább Rahman-saab-ot.Mintha az idő kerekének forgásából kimaradt volna néhány fogaskerék, vagy mindez csak az

én fejemben történik, mert már itt van Rahman-saab, egy ápolt, bajszos férfi, barna köntösben és hozzá illő papucsban, kinyitja kopott fekete orvosi táskáját, és azt magyarázza nekem, hogy mielőtt idejött volna, sebész volt Lahore-ban, a katonai kórházban. – Gondoltam, nagy orvos leszek phorenben – mondja, miközben fürgén megvizsgálja a fejsebet, amit Hameeda kitisztított – De hatóságok mondják, tegye le ezt a vizsgát, meg emezt, és szóbeli vizsgát is. A vizsgateremben nem érteni az övék taan taan toon toon amerikai akcentus, így most saját benzinkút vezetem. Ki tudja, jobban jártam vagy rosszabbul?

Injekciót ad Harounnak, várja, hogy hasson a fájdalomcsillapító, és nyögdécselése elcsendesedjen.

– De doktorkodni még mindig szeretek, így segítem barátaimat mellékesben. Mit-mindent látok, mit-mindent kell csinálnom! Szerencsére nincs probléma feketén venni felszerelés.– Vigyorog, miközben összeölti a sebet, ad még néhány injekciót, kioktatja Hameedát a kikészített tabletták használatáról, és diszkréten zsebre vágja a bankókat, melyeket Shamsur nyújt át neki. – Nekik is jó, nekem is jó, nem? Nem aggódni túl sokat nagyszerű fiatalember miatt. Most végzet jó volt hozzá. Legközelebb, ki tudja, Úgy látni, vasrudat használtak. Koponya úgy törhetett volna össze, mint csigaház. Hívnak engem, ha láz megy 39 fok fölé. – Hallom a hangját, ahogy a lépcsőn lefelé menet egész úton tőzsdei tanácsokat ad Shamsurnak.

Most csak ketten vagyunk a szobában, Hameeda nem akart elmenni, de elküldtem, hogy aludjon egyet.– Nagyobb szüksége lesz magára holnap, amikor én már nem leszek itt – mondtam.

Bólintott, és csöndesen távozott, ez az őzike őzikeszemű, intelligens lány, aki nem tesz föl kérdéseket, pedig bizonyára kíváncsi rá, hogy ki vagyok, és miért vagyok itt. Hameeda, aki reményeim szerint ölelő karja balzsamával gyógyítja majd be Haroun sebzett életét.

De hogyan fogja megóvni a veszélyektől? Tenyeremet Haroun homlokára fektetem, azt akarom, hogy a fájdalom elhagyja a testét, és a

bőrén keresztül az enyémbe távozzon. A szeme csukva van, alszik, vagy nincs magánál, nem tudom, melyik az igaz. A mellkasa alig észlelhetően mozdul, így időről időre az orra elé kell tartanom a kezemet, hogy ellenőrizzem a légzését. Az arca sápadt és komor a kötés ellenében. Megbuktál, mondják szorosra zárt, csöndes ajkai.

Igen, Haroun, megbuktam veled kapcsolatban. Én, Tilo, félénk tilalmaktól akadályoztatva, saját vágyaim által eltérítve.

Megragadom a kezét, minden figyelmemet oda összpontosítom.

Perzselő forróság, gyere.Ehelyett a szemhéja rebbenve fölnyílik. Tekintete rövid ideig vad rémülettel fut körbe az

idegennek tetsző szobán. A szájam hamu, a testem forró és megfeszül a bőrömben. Aztán „kedves hölgy”, mondja olyan elégedett mosollyal, hogy a szívem gránátalmaként hasad és tárul fel. Mielőtt válaszolhatnék, elalszik megint.

Az ablakhoz lépek, ahol a hajnalhasadás előtt Dhruva, a fogadalmak csillaga hunyorgás nélküli fényességgel bámul rám.

Dhruva csillag, fogadom neked, hogy nem fogok megbukni többet. Elhozom Harounnak azt, ami megvédi a bajtól, kerüljön bármibe is.

Előveszem a kalo jire magokkal teli zacskót, melyet egész nap olyan gondosan magamnál tartottam. Kiszórom őket a tenyerembe. Egy pillanatig figyelem, hogyan ragyognak a nedves holdfényben, majd szétszórom őket az alvó város fölött.

Újfent elvesztegetett kalo jire, milyen bocsánatkéréssel szolgálhatok neked?Csak azt mondhatom, amit úgyis tudsz. Már túl késő, hogy kifejtsd a hatalmad. Egyetlen

fűszer maradt, ami Harounon most segíteni tud.

Mit láttál volna, ha ma reggel a bolt előtt várakozol? Az első szürkületi fényben egy szürke sálba csavart, hajlott hátú asszonyt, aki az eddigiekhez újonnan adódó fogadalmának súlyát cipeli a hátán, bűntudatával és bánatával megtetézve. Fáradtan. Mérhetetlenül fáradt az az asszony. Ujjai a kilincs körül matatnak, nem jár sikerrel. A félelem úgy mar belé, akár a mérges csalán: csak nem fordult ellene a bolt, megakadályozva, hogy még egyszer betegye oda a lábát? Teste egész súlyát beleadva ismét elcsavarja a gombot. Nekifeszül. És lám csak, az ajtó kitárul, hirtelen, akár egy gúnyos fintor vagy tréfa, majd hanyatt nem esik tőle.

Valami megváltozott a szobában, azonnal észreveszi. Valami több lett vagy kevesebb, felborítva ezáltal az egyensúlyt. Nyugtalanság kaparja hátul a torkát.

Ki járt itt és miért.Aztán meglátja a lábánál – hogy is nem vette észre azon nyomban – a hűvös fluoreszkáló

fényt. A timsót. Felemeli a jégkockaformát, és eltűnődik, hogyan olyan aprón és ártatlanul megülni a

tenyerében, timsó, a tisztító. De tudja, hogy helytelenül használva halált hozhat. Vagy még rosszabbat, tetszhalált, amely bezárja és vágyakat egy kővé vált testbe.

Timsó phiatkiri, milyen üzenetet hozol ma nekem. Miközben ezek a gondolatok foglalkoztatják, lazán végigfuttatja ujjait sima felületén. Aztán megérzi az éles kontúrú alakot kiemelkedni a keze alatt. Felvéve a kérlelhetetlen formát. És hirtelen. Nincs levegő. Amit belélegezhetne. A szoba beszűkül körülötte, mint a behúzott háló, vörösen és kéken erezett, akármerre fordul, vagy ez csak az ő szeme lenne?

Újra végigfuttatja kezét a kockaformán. Egyszer, kétszer. Nincs tévedés. Ott van a tűzmadár körvonala, ahogy százszor is látta a szigeten, csak most fordítva, nem a kiemelkedve. Hanem fejjel előre, egyenesen belerepülve.

– Shampati tüze hív engem vissza – suttogja az asszony, felidézve az Első Anya házában tanultakat. Hangja öreges, és nélkülözi a reményt. Tudja, hogy ez nem alku tárgya. Nincs helye a visszautasításnak. Csak három éjszakája maradt.

Bezárom a bolt ajtaját magam mögött, a kezem biztos, mintha az elmémet nem kavarná, nyűné a homokvihar. Kint hagyom a „ZÁRVA” táblát az ajtón.

Gondolkodj, Tilo, gondolkodj.Csupán hetvenkét óra, a percek ezüstös vízcseppekként hullnak ki csészévé formált tenyereim

közül, gyorsan, egyre gyorsabban.No, ezt nem. Gondold végig egyesével, hogy mit kell még bevégezned, kinek kell segítened,

mielőtt…

Mielőtt megteszem azt, amiről nem hittem volna, hogy még egyszer az életben megtörténik – meggyújtom Shampati tüzét és belelépek. De ezúttal az Öreg Hölgy oltalmazó pillantása nélkül. Én, Tilo, aki annyi sok szabályt szegtem meg, hogy nem tudom, mit fognak a fűszerek…

Elég legyen, Tilo. Egyszerre csak egy dolog foglalkoztasson, és te magad légy az utolsó a sorban. Gondolj Harounra.

Behunyom a szemem, lassuljon a lélegzet, idézzék a szánk a múltat. És ott van ő.Haroun olyan környéken jár, amit nem ismer jól, egy távoli környéken, ahol a házak

meglapulnak a homályban, és az esti köd sűrűjében egy hang a hátsó ülésről utasítja, hogy forduljon balra, majd ismét balra. Haroun napraforgósárga taxiját vezeti, mely oly esendően sárga ezen a raktárépületekkel szegélyezett utcán, ahol elmosódott fények ömlenek barnán a szennyfoltokra és a kátyúkra. Harounnak átfut az agyán, de senki nem lakik itt, azt gondolja, vissza kellett volna utasításom ezt a fuvart, csak hát adott előre 20 dollár borravalót.

– Álljon meg – szól az ember a hátsó ülésen, és Haroun fölfigyel valamire a hangjában, hátrafordul, és meglátja a felemelt kart és egy fekete rudat. Kiáltana, nem, ne, ne, magáé lehet a pénz. De csillageső hullik, forró ezüstként égeti belül a szemét, száját, orrát. Rajta keresztül hallja a zsebeit kutató, a kesztyűtartót feltépő kezeket, a kiabáló hangot, „Gyere haver, ideje lelépni” Egy autó motorja indul a közelben, nem, ez egy motorkerékpár, aminek a bőgésébe zuhan, zuhan, mélyen bele.

És én is zuhanok, a haragba, amit eddig a lélegzetvételnyi szünetig nem engedhettem meg magamnak. A haragba, mely égeti a torkot, a haragba, mely vörös, mint a lassan izzó szén, mint a vulkán kilövellő magja, mint a megperzselt csili könnyfakasztó szaga, mely megmondja, mit tegyek.

A belső szobában nem kell fölkapcsolnom a lámpát. Sem kinyitnom a szemem. A kezem elvezet oda, ahová mennem kell.

A vörös csilivel telt tartály meglepően könnyű. A kezemben tartom, és egy pillanatig vacillálok.

Tilo, tudod, hogy innen már nincs visszatérés. Kétely és még több kétely tolul mellem szűk ketrecébe, mardos, és szabadon bocsátásért esdekel. De Haroun arcára gondolok és a mögötte felderengő, megvakított Mohan képére, valamint az utána sorjázó többiekre, az örökkévalóságon is túlhúzódó igazságtalanságok hosszú sorára.

A pecsétet egyszerűbb feltörni, mint azt valaha is gondoltam volna. Benyúlok, érzem a hüvelyek papírszerű érintését a bőrömön, a magok türelmetlen zörgését.

Ó, lanka, ki oly sokáig vártál egy ilyen pillanatra, kiöntelek egy négyzet alakú fehér selyemdarabra, mindet, kivéve egyet, amit az üveg alján hagyok. Magamnak, mert hamarosan nekem is szükségem lesz rád. Az anyag sarkait csomóba kötőm, amit nem lehet kioldani, ollóval kell majd szétvágni. A csomagot a kezemben tartva leülök, és keletnek fordulok, arra, amerre a viharok kélnek. Belekezdek az átváltozás dalába.

A dal eleinte lassan jön, a föld fölött, aztán sebessé ét erőteljesebbé válik. Magasba emel, odafent már a nap döfködi a bőrömet háromágú szigonyával. Körülöttem felhők, eső suhogása. Leejt az óceán fenekére, ahol sárszínű, vaksi halak bámulnak rám némán.

A dal alagút, melyben suhanok, és a kijáratnál hirtelen egy nem várt arc bukkan elém. Az Öreg Hölgy.A dal füstkánt kígyózik, mozdulatlanul lebeg egy percig időt hagyva nekem a kérdezésre.– Első Anya, mit…– Tilo, nem lett volna szabad fölbontanod a vörös tartályt…– Első Anya, eljött az ideje…– … és kieresztened az energiáját a városba, mely már így is túl sok haragot rejt magában.– De Anyám, a csili haragja tiszta, személytelen. Rombolása tisztító erejű, akárcsak Shiva

tánca. Hát nem éppen maga mondta ezt nekünk? Csak annyit válaszol:– Vannak megfelelőbb eszközök is azoknak a megsegítése, akik hozzád fordulnak.

– Nem volt más út – mondom elkeseredetten. – Higgyen nekem. Ez a föld, ezek az emberek, amivé lettek, amit tettek másokkal… Ó, a sziget biztonságos bölcsőjében ringatódzva hogyan is érthetné meg?

Aztán észreveszem, hogy nem hall engem. És meglátom az arcát barázdáló új ráncokat is, a kor és aggódás jeleit. A betegségtől duzzadt bőrt a szeme alatt.

– Tilo, az idő rövid, hadd mondjam el, amit már korábban kellett volna. Hogy ki is voltam én, mielőtt Első Anya lettem. Akárcsak te, mesternő. Akárcsak te, lázadozó…

A dal nyughatatlan, ismét emelkedő, és nekem, aki hozzáláncoltam magam, követnem kell.– Akárcsak te, visszahívott. Én is rákényszerültem, hogy másodszor is belevessem magam

Shampati tüzébe. – Felemeli égett fehér kezét, hogy megmutassa nekem. – De én nem haltam meg.Gyorsan, egyre gyorsabban ránt magával, a szél jajgat a fülembe.– Állj! – kiáltok. Olyan sok mindent szeretnék még kérdezni tőle. De most a dal az úr.Nagyon távolról és elhalóan hallom, ahogy azt mondja:– Talán te is átjuthatsz rajta, legvégső hatalmamat is latba vetem majd, hogy közbeavatkozzak

az érdekedben. Hogy visszahúzzalak a szigetre. Tilót, aki az eljövendő mesternők anyja lesz.

Kinyitom a szemem, és egy pillanatig nem vagyok tisztába vele, hogy térben és időben hol vagyok. Körülöttem minden csöndes, nincsenek formák és színek, a dal elhalt, lég a légbe. Az egyetlen dolog, amire emlékszem, az Öreg Hölgy hangja, benne az ígéret és egyben a kétség is.

A kérdések bögöly módjára szurkálnak. Én, Tilo, mint az új Öreg Hölgy, lehetséges volna, akarom-e, el tudom-e egyáltalán képzelni? Ekkora hatalom, ekkora végső hatalom, az enyém.

Aztán a kezemet lehúzó súly visszahoz a jelenbe. A csomag most más, nehezebb. Szilárd és zömök. Fénye halványan átsüt az anyagon. Akármivé is változtak a csilik, biztosan ülnek meg a kezemben, mintha csak oda termettek volna. Az anyagon keresztül érzem a sima, hengeres alakot, a vessző alakú hajlított fémet, ami köré oly könnyedén fonódik szorosan az ujj. A légzésem felgyorsul.

Egy pillanatra kísértésbe esem. De nem. Kizárólag Haroun vághatja fel a csomagot.Különben is. Kalimpáló szívemmel már tudom (ó, lelkesedés, ó sajnálat és rémület), hogy a

fűszerek mit szántak Harounnak végső gyógyírként.

Kábultan ücsörgök, hallgatom a szívemet, sürgető, egyenetlen megy-megáll hangját, aztán ráébredek. Ez nem az én szívem egyedül, ami kopog, hanem valaki van az ajtónál. Merev végtagokkal feltápászkodom, hogy kinyissam, és csodálkozva veszem észre, hogy már este van.

Tilo egy nap elment.Kint Geeta vár, az aggodalom fekete nyomokat hagy a szeme sarkában, akárcsak az elkent

szemfesték.– Kopogtam, majd ismét kopogtam, de nem jött válasz. Aztán megláttam a feliratot, és azt

gondoltam, hogy talán eltévesztettem a dátumot. Éppen el akartam menni.Megfogom a kezét. Tüzes vasaló égetése, méregbe mártott tű döfése, semmit sem érzek. Ilyen

messzire kerültem attól az első alkalomtól Ahudzsa felesége, milyen régen láttam őt utoljára – ó, de rá még nem gondolhatok.

Hogy ez a változás vajon jó-e vagy rossz, többé már nem tudom megítélni.– Annyira örülök, hogy nem ment el – mondom. Behúzom magammal a belső szobába.

Mielőtt elmondhatnám neki a tervemet, hallom, hogy valaki kopogtat az ajtón, türelmetlenül.– Légy önmagad – suttogom, ahogy becsukom az ajtót. – Ez minden, amit tehetsz, és én is.De magamban a fűszerekhez fohászkodom. A kiszámíthatatlan emberi szívhez.

– Nagyon rosszul van – mondja Geeta apja. Teljes súlyával a pultra támaszkodik, kezét tördeli, mintha a fájdalom benne is volna, a vaskos férfiban, akit más alkalommal kellemes arcúnak találnék, kanyargó, jó kedélyről árulkodó vonalakkal kedves szája körül. Egy férfi, aki

mindössze boldog szeretett volna lenni az otthonában az apjával és a lányával, olyan sokat kért volna a sorstól?

– Baba, tudja. Hány, hétrét görnyed a görcsös fájdalomtól. És makacs, mint mindig. – Fejét csóválja. – Nem hagyja, hogy elvigyem az ügyeletre. Azt mondja, Ramu, halott anyád emlékére kérlek, ne vigyél engem azokhoz a firingi doktorokhoz, ki tudja, miféle orvosságokat adnak, összezavarják testemet, lelkemet egyszerre. Menj inkább az öreg hölgyhöz a Fűszerbazár, ő ért ezekhez a dolgokhoz, tudni fogja, mit kell tenni. Nem is tudom, miért hallgattam rá egyáltalán. Már a kórházban lenne a helye. – Úgy bámul rám, mintha az egész az én hibám volna.

Nem tudja, hogy bizonyos értelemben az is.– Tudok magának segíteni – mondom, több önbizalommal a szavaimban, mint a lelkemben.Feszülten, mereven tartja magát, még nem jutott odáig, hogy higgyen nekem. – Sose

gondoltam volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de az élet nem más, mint egymást követő bajok sorozata. Ha tudná, mi minden történt ebben az utolsó hónapban.

Ó, Ramu, hiszen tudom.Sóhajt.– Elárulom magának, hogy elegem van belőle.– Nem csodálom. Időnként magam is hasonlóképpen érzek – válaszolom. Én, aki saját

beavatkozásaimon keresztül ismertem meg a halandók gondjainak természetét.Nyugtalanul fészkelődik. Elege van az üres szavakból. – Nos, mit tud nekem adni?– A raktárban van – közlöm. – Segítenie kell nekem kihozni.– Aha, rendben. – Gondolatban a fejét rázza, és így szól, mekkora őrültség, a gyógyszertárban

kéne inkább lennem.– Sajnálom, ide nincs bevezetve az áram. Menjen előre ezzel a zseblámpával – magyarázom. –

Keresse a sarokban.– Hogy néz ki?– Tudni fogja, amikor megpillantja. Biztos vagyok benne.Az ovális fénycsóva fel s alá szökken, megnyúlik, összetömörödik, a padlóról a falra ugrik.

Megáll.Hallom a hökkent lélegzetvételt, mely éles, mint a jégszilánk, az övét és a lányáét.Becsukom az ajtót.A pultnál szorosan behunyom a szemem. Tilo, koncentrálj. Remélem, hogy otthon az ágyából

az öregember is elküldi lelke erejét az enyém megsegítésére.Kantakari tüske, mely eltávolítja a korábbi tüskéket, mi lesz most? A gyűlölet bugyrával,

melyben olyan könnyű bennrekedni? Az igazságosság álarcával, amely annyira könnyen idomul az archoz?

Remegő ujjakkal meggyújtok egy pálcát, a legritkább fajta kusturi füstölőt, melynek illatát a vad szarvas őrülten kergeti az erdőn át, nem ismerve fel, hogy saját köldökében hordozza.

Kemény dolog kimondani azt a szót, hibáztam. Néha majdnem olyan kemény, mint azt, hogy szeretlek.

Apa és lánya oly sokáig ott bent, mit csináltok, vajon képesek vagytok tanulni a fájdalomból, melyet a kettőtök élete között húzódó szakadékba véstetek, és megérinteni egymás lélegzetét?

A kicsapódó ajtó hangja pofonként hat. Ramu jön ki rajta. Egyedül. Visszatartom a lélegzetemet, és megpróbálok mögé nézni.

Mit csinált Geetával?Vörös szegélyű szeme résnyi. A szája. A hangja vékony és éles, akár a késpenge.– Öregasszony, miért hitte, hogy egy ilyen olcsó trükk működni fog? Ennyire egyszerű lenne

felépíteni a ház falait, amit egy hálátlan gyermek összedöntött?A füstölő illata túl édes, a mellemet fojtogatja. Félretolva őt megpróbálok benyomulni a belső

szobába, de megragad.Egy gondolat suhan át az agyamon, könnyű, akár magok. Bántani is fog? Szinte kívánom.

Aztán megölel, nevetve, és mögötte az ajtónyílásban megjelenik Geeta mosolygó arca is, könnyektől nedvesen.

– Bocsásson meg, nagyanyó! – mondja Ramu. – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne viszonozzam a tréfát, amit velem űzött, maga és Baba együtt. De örülök.

És Geeta: szó nem hagyja el a száját, de nedves orcája az enyémhez simulva többet mond, mint jó néhány oldalnyi szöveg.

A kezem még mindig reszketős, akárcsak a nevetésem amint azt mondom:– Ne tegye ezt egy idős asszony szívével, még egy perc, és engem kellett volna kórházba

szállítania.– Babáról sose gondoltam volna, hogy ilyen jó színész.– A fájdalom valódi – mondom, és megtöltők egy üveget édesköménnyel átitatott folyadékkal.

Leszámolok és beleszórok görögszéna- és vadkapormagokat, és jól összerázom. – Adjon ebből neki óránként, amíg a görcsök alább nem hagynak.

Az ajtónál így szólok Ramunak. – Magáért tette, ugye tudja?– Igen – válaszolja Geeta apja, karja az elveszett és meglelt leányt öleli. Lesüti a szemét.– Emlékezzen erre, ha legközelebb felbosszantja a mondanivalójával, mert bizonyos vagyok

benne, hogy ez hamar bekövetkezik.Apa és lánya mosolyognak. – Emlékezni fogunk – mondja Geeta. Egy pillanatra hátramarad,

és azt suttogja: – Nem beszéltünk Juanról, nem akartam mérgezni a pillanatot, de a jövő héten előhozom a dolgot. Visszajövök majd, elmesélem, hogy ment.

A füstölő fátyolán át búcsút intek neki az ajtóból. Nem említem, hogy én akkor már nem leszek itt.

Ma reggel, mely utolsó előtti a reggelek sorában, sok a dolgom. Tartályokat helyezek át, polcokat ürítek ki, zsákokat és dobozokat vonszolok az előtérbe. Feliratokat gyártok. Mégis, újra és újra az ablaknál találom magam. Állok, és csak bámulok. A portól fuldokló magányos fa, a színehagyott égbolt keskeny csíkja. A graffitivel tarkított épületek, a füstöt okádó buszok, a gazoktól szagló sikátorok. A sarkon álldogáló vagy lassan körbeautózó fiatalemberek, akiknek zene bömböl a járművéből. Miért kap hirtelen minden olyan éles színezetet. Miért rándulok össze a gondolattól, hogy minden itt marad, csak én nem leszek már. Miért, amikor talán több hatalmam is van, mint amiről álmodni mertem, az egész sziget, mesternők egymást követő generációi a kezem alatt. És a fűszerek, még inkább az enyémek, mint korábban bármikor.

Mi ez a gondolat, mely a tudatom mélyéből evickél elő. Ahogy figyelem, rádöbbenek, hogy már régóta tűnődöm ezen anélkül, hogy szavakba öntöttem volna.

Tilo, mi van akkor, ha megtagadod.Megtagadod. Megtagadod. A szavak szétáradó hullámokként visszhangzanak az elmémben. A

lehetőségek egyre táguló gyűrűje.Aztán visszaemlékszem az Öreg Hölgy szavaira. – Nincs választás. A visszahívott mesternőt,

amennyiben nem jön saját akaratából, erőszakkal hozzák vissza. Shampati tüze kitátja száját, és mindent bekebelez, ami a mesternőt körülveszi.

A poros ablakon keresztül egy piros kameezbe öltözött asszonyt bámulok, amint kiszáll egy öreg Chevyből, az autóülésről kiemel egy gyermeket, és a lányának kiabál: – Siess, mert millió dolgom van. – A válla felett a kicsi pislogás nélkül bámul rám, göndör fürtjein átsüt a reggeli nap. A kislány olajos copfjai csillognak, ahogy átszökken a küszöbön, és foghíjas szájával rám mosolyog.

Olyan, mint a mellbevágás, a szeretet, amit irántuk érzek, még az anya iránt is, aki elég hangosan zsörtölődik ahhoz, hogy meghalljam, hogy az én daljaim túl drágák, miért nem tudok ugyanannyit felszámolni értük, mint a Mangal zöldséges?

Különös, hogy hányfajta szeretetet vagyunk képesek érezni. Különös, hogyan alakul ki bennünk minden ok nélkül. Még én is, aki kezdő vagyok ezen a téren, megtapasztaltam már ezt.

Mint fényes buborékok vonulnak el előttem a nevek, azoké, akiket más-más módon szeretek. Holló és az Első Anya, Haroun és Geeta, és még a nagyapja is. Kwesi, Jagdzsit. Ahudzsa felesége.

Óh, Lalita, aki leszel, hogyan is mehetnék el anélkül, hogy még egyszer lássalak. És Jagdzsit, Amerika arany állkapcsai közé szorulva, hogyan…

De az ő érdekükben el kell mennem.– Kérem – mondom az asszonynak a piros kameezben. – Annyi dalt vihet ma ingyen,

amennyit csak akar.Gyanakodva rám bámul, bizonyos benne, hogy ez valamiféle trükk. – Miért?– Hát, csak úgy.– Senki sem ad csak úgy. – Akkor vigyen azért, mert a nap olyan fényesen süt, vigyen, mert a gyermekeinek kedves

arca van, vigyen, mert feladom az üzletet, és holnap be kell zárnom ezt a boltot.Jóval azután, hogy szatyraival együtt eltávozott, kibámulok. A levegő benyomásokat hordoz,

mint amikor valaki lehunyja a szemét, miután a napba nézett. Fényes és lüktető, az emberek körvonalát adja, akik valaha erre jártak.

Levegő, megtartod-e az én alakomat is, miután már nem leszek?

– Mi történik itt? – kérdezi Holló, amikor besétál. Feliratokkal ragasztottam tele a kirakatüveget, mint „AZ ÉV LEGNAGYOBB

ÁRLESZÁLLÍTÁSA!”, „A VÁROS LEGALACSONYABB ÁRAI”, „VÉGKIÁRUSÍTÁS”, – Ó, ez csak afféle indiai hagyomány, év vége.– Nem tudtam, hogy Indiában most van vége az évnek.– Néhányunk számára – mondom, és nyeldesem a torkomat fojtogató könnyeket. Mielőtt

meglátná, a pult alá rejtem a feliratot, amit éppen most írtam meg, és amit holnap készülök kitenni.AZ ÜZLET BEZÁR, UTOLSÓ NAP.Vajon megjelenik-e itt egy másik mesternő hamarosan, másik feliratot gyártva, „ÚJ

VEZETÉS”. Ki lesz az? Vajon Holló hozzá is eljön-e majd, és…Elég ebből, bolond Tilo. Ahová te mész (de hol is van az?), ott ezek a dolgok nem számítanak.Holló türelmesen várja, hogy rá figyeljek. Észreveszem, hogy farmert visel. Dísztelen

pamutinget, mely fehér, mint a nap délidőben. Egyszerűségével elbűvöl.– Azén jöttem, hogy elmeséljem magának a végét. Ha van ideje.– A legjobbkor jött – mondom, és ő belekezd.

– Apám halála minden kötődésemtől, szerető odafordulástól megfosztott. Olyanná váltam, mint egy hajó, amely elszabadult a kikötőből, fel s alá bukdácsol az óceánban gazdátlan kincsekkel, viharokkal és tengeri szörnyekkel megrakva, és ki tudja, hol lyukad ki.

– Élt már át ehhez hasonlót, Tilo? Mert akkor tudhatja, hogy ez milyen magányos érzés, és mennyire veszélyes. Az embereket éppúgy változtathatja gyilkossá, mint szentté.

– Nem volt senkim, akit szeressek, mert más módon ugyan, de mind az apám, mind pedig az anyám elvesztek a számomra – és persze a dédapám is, bár arra vigyáztam, hogy ne gondoljak rá. Ezért úgy tűnt, hogy a világ tőrvényei már nem vonatkoznak rám. Mások véleménye semmit sem jelentett. Könnyűnek és porózusnak éreztem magam, mintha csak rajtam múlna, hogy mivé leszek – ha találok valamit, amivé érdemes válni –, vagy beleolvadok a semmibe.

Sok időt töltöttem egyedül az ágyban, a plafont bámulva, lehetséges életeket elképzelve. Az akkori létezésem – átvergődés a tanórákon, verekedésekbe keveredés, bulizás a haverokkal, üldögélés az anyámmal a vacsoraasztalnál, együtt kanalazva a csendet – elégedetlenséggel töltött el. Nem volt irányzék, sem pedig intenzitás. Semmi hatalom.

– Lassan ébredtem rá, ahogy a szobámban feküdtem, miközben a világ elszáguldott mellettem, hogy csak egy dolog van az életben, aminek értelme van. A hatalom. Ez volt az, amit a dédapám felajánlott nekem haldoklása közben abban a szobában. Ez volt az, amit az anyám elragadott

tőlem. És bár soha nem térhettem vissza ahhoz a pillanathoz, ahhoz a hatalomhoz, voltak másfélék is a világban. Meg kellett találnom azt, amelyik megfelel nekem.

– Eljátszottam a legkülönfélébb gondolatokkal – egy banda tagjává válni, csatlakozni a Békehadtesthez, belépni a hadseregbe. Még az is fölmerült bennem, hogy visszamegyek ahhoz a deszkához, hátha találok valakit, aki ismeri a dédapám által járt utat. Ám egyiket sem tettem. A végén üzleti tanulmányokba kezdtem.

– Nevet? Tudtam, hogy így fogadja majd. De az a gondolat ütött szöget a fejemben, ahogy töprengve feküdtem: a pénz a világ mozgató rugója – legalábbis azé a világé, amiben én éltem. A pénz hatalom. Pénzzel teljesen átalakulhatok – nem úgy, ahogy szegény anyám erőlködött rajta, hanem teljesen, fájdalommentesen, egyszer és mindenkorra.

– A legtöbb dologban igazam volt.– Az anyagiak nem jelentettek problémát – az apámnak volt életbiztosítása –, de tudtam,

keményen meg kell küzdenem, hogy megváltoztassam a rossz beidegződéseket, fel kell javítanom a jegyeimet, abba kell hagynom a csavargást a haverokkal, meg hasonlók. De nem is volt ez annyira nehéz feladat, mint ahogy gondoltam. Váratlanul fölidéztem magamban egy adag keménységet, hajtóerőt, valamit, ami segített lerázni minden visszahúzó koloncot, valamit, ami nem habozott áthatolni az utamban álló dolgokon. Talán az anyámtól örököltem ezt a tulajdonságot, de ahogy továbbadta, kikristályosodott, már semmi nem állíthatta meg.

– A napjaim csöndes, felszín alatt formálódó jelleget öltöttek, miközben felkészítettem magam a jövőmre. Az emberek elhúzódtak tőlem, és én boldogan hagytam őket elmenni.

A barátokat, akik gúnyolódtak vagy verekedésekre sarkalltak, a tanárokat, akik csodálkozva suttogtak rólam a tanáriban, még az anyámat is, aki hálásan, de értetlenül figyelt engem. Szerepük figyelemelterelésre zsugorodott csupán, mintha csak fodrok lettek volna egy távoli felületen, melynek vajmi kevés köze volt az én életemhez. Ugyanígy éreztem később a továbbtanulás során az évfolyamtársaim iránt.

A következőkre jöttem rá önmagammal kapcsolatban a főiskolán: Erőfeszítés nélkül megértem a pénz világát, annak különös logikáját. Hogyan jön, miként gyarapszik, apadó áramlik. Örömömet lelem titkos nyelvében. Van érzéken a befektetésekhez, és még abban a kezdeti időszakban is, még diákként, amikor elkezdtem a tőzsdével kacérkodni, pontosan tudtam, hogy mit vegyek, és mikor kell eladnom.

– És megszerezted általa azt a hatalmat, amiről álmodtál?Az én amerikaim a kezén lévő redőkre bámul, aztán a szemembe. – Elhozta nekem a hatalmat,

igen. És a… biztonságot. Már láttam, hogy a mesékben az óriások miért számolják folyton az aranyaikat. Biztosítja őket a valódiságukról. A pénz hatalmában van valami mámorító, az érzés, hogy a világon minden a tiéd lehet, fölveheted, megvizsgálhatod, kiválaszthatod vagy eldobhatod, ahogy a piacon a zöldséges standnál a gyümölcsökkel teheted. És el sem hinnéd, hogy mennyi mindent megvehetsz, még az embereket is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem.

– Már az elején eldöntöttem, hogy jól fogom érezni magam a pénzem segítségével. Mindent magam köré gyűjtöttem, amitől azt gondoltam, hogy szórakoztatni fog. Gondolom, hogy te gyerekesnek tartanád ezeket a javakat, mivel olyan társadalomból származol, ahol az anyagiaknak nincs akkora értéke.

Elengedem a fülem mellett. Majd máskor, Holló, gondolom, megvitatjuk ezt (De Tilo, aki már csak néhány óráig leszel mesternő, mikor lesz az?)

– Ma már tudom, hogy ezek egy szegénységben felnőtt fiú színes magazinokból és tévéshow-kból összeszedett elképzelései voltak a gazdagságról. Jachtok, tetőteraszos luxuslakások, Porschék, Gucci alsóneműk, vakációk a Riviérán vagy Las Vegasban. Csupa közhely. Azok az emberek, akik egész életükben gazdagok voltak, bizonyára egészen másra költik a pénzüket. De ezzel nem törődtem, és a körém gyűlő új barátokat (már amennyire annak lehet őket nevezni) sem tűnt úgy, hogy bántja.

– És az anyád?

Éles csönd, mint egy közénk ékelődő üvegszilánk. Aztán Holló megszólal. – Amikor megszereztem az első milliómat, küldtem az anyámnak egy százezer dollárról szóló csekket. Ez volt az első alkalom, hogy írtam neki azóta, hogy eljöttem otthonról. Ó, ő írt nekem, nem gyakran, de rendszeresen, elmesélve, hogy mivel foglalatoskodik. Semmi különös – templomi vásárok, petúniaültetés tavasszal, a ház kifestésé és hasonlók. Egy idő után, ha levél jött, már ki se bontottam. Néha el is kallódtak, mielőtt elolvashattam volna őket. Soha nem válaszoltam.

– Miért is írjak, mondogattam. Nincs már köztünk semmi. De azt hiszem, hogy nem voltam igazán őszinte magammal. Valahol mélyen legbelül meg szerettem volna mutatni neki, hogy én elértem azt, amit ő tűzött ki célul maga elé, és még különbül is sikerült. Olyan körökbe jutottam, melyekről ő álmodni sem mert. Ezért küldtem neki a csekket, és mellékeltem hozzá egy fényképet rólam és egy pár barátomról – köztük a legújabb barátnőmről –, ahogy egy általam frissiben vásárolt tengerparti ház előtt állunk Malibuban. Ez lett volna az utolsó büntetés.

Élesen felnevet. – Nos, a levél visszajött, rajta egy piros pecséttel, hogy a címzett ismeretlen. És amikor visszagondoltam, nem tudtam felidézni, hogy mikor érkezett tőle levél utoljára.

– Néhány évvel később, miután történt egy s más, visszamentem a régi lakóhelyemre – pedig sose gondoltam volna, hogy még egyszer az életben sort kerítek erre. Egy chicano család lakott a házunkban. Azt mondták, hogy már jó ideje itt vannak. Nem, nem tudják, hogy az asszony, aki eladta nekik a házat, hová költözött.

– Soha nem bukkantam a nyomára, pedig próbáltam. Körbetelefonáltam, megkérdeztem a hölgyeket a templomban, még egy nyomozót is felbéreltem egy időre. Arra gondoltam, hogy fölkeresem a rokonait, nem mintha biztosan tudtam volna, hogy hol találom meg őket, bár kideríthettem volna. De képtelen voltam rávenni magam. Tudja, hogy van ez, egyes gyerekkori rögeszmék uralni tudják az ember életét, így meggyőztem magam, hogy amúgy sem tudnának ők se többet, mint én.

Ó, Holló, azon tűnődöm, hogy vajon még most is minden nőben őt keresed-e, az elveszett anyát, örökké gyönyörűn, örökké fiatalon.

– Olyan sok mindent el kellett volna mondanom neki – mondja Holló. – Hogy megbántam a korábbi elutasító viselkedésemet, és megértettem, legalábbis részben, miért ment el otthonról és tagadta meg azt, aki volt. – Sóhajt. – Azt akartam mondani, próbáljunk meg megbocsátani egymásnak, és elölről kezdeni. És mindenekelőtt az álmomról szerettem volna mesélni neki. Mert ő talán tudta volna, hogy mit jelent. Hiszen a nagyapja okította, és ezeket a dolgokat nem lehet elfelejteni, akármennyire is próbálja az ember.

– Milyen álomról? – kérdezem. A szám kiszáradt. Tilo, súgja kalapáló szívem, ez lesz az.De Holló folytatja, mint aki nem hallotta. – A dolgok valahogy megváltoztak, miután az a

levél visszajött hozzám. Az anyám nélkül, akinek bizonyítani szerettem volna, aranyéletem veszített csillogásából. Reggelente, ahogy alvó barátnőm mellett feküdtem az ágyban, időnként unalom tört rám, csak belém szúrt, akár az öregedés első jelei az izmokba. Megrémisztett.

– Hogy elűzzem az unalmat, kockázatokat kezdtem vállalni. Először a tőzsdén, de úgy tűnt, hogy ott nem tudok veszíteni. Mindennek, amihez nyúltam, csak nőtt az értéke, nem okozott semmi izgalmat. Aztán a fizikális kihívások felé fordultam – vadvízi evezés, ejtőernyőzés, még egy amazonasi túrára is elmentem. De ezek sem elégítettek ki. Volt néhány perc, amikor az adrenalinszintem megemelkedett, aztán bosszús fáradság tört rám, amelyen keresztülnyomakodott egy kérdés: Mi a fenét keretek én itt?

– Aztán az egyik barátom meghozta a gombát.– Sose drogoztam korábban. Nem akarok erényesnek látszani – nem volt ellenemre, hogy a

bulikra beszerezzek. De lenéztem azokat az embereket, akik éltek vele. Gyengének gondoltam őket. Visszataszító volt látni, ahogy visszatérnek a repülésből, és végignyűglődik az életüket a következőig. Ahogy viselkedtek, amikor rájuk tört a kínzó sóvárgás. És függetlenül attól, hogy mit állítottak, egyetlenegyet sem ismertem, aki ne lett volna függő az általa választott anyagtól. Most, hogy én megszabadultam (vagy legalábbis azt hittem magamról) mindattól, amire egykoron

támaszkodtam, nem volt szándékomban egy másik fajta függőséget a nyakamba venni néhány percnyi kétes értékű örömért.

– De a gomba, állította a barátom, más. Erős és szent egyáltalán nem olyan, mint a kereskedelmi forgalomban levő drogok. Nem lehet neppertől beszerezni, se pénzért, se szerelemért. Csak azért jutott hozzá, mert ő olyan szerencsés, hogy van egy indián barátja Guatemalából, ahol ezt különleges ünnepségekhez használják, transz előidézésére.

– El sem tudod képzelni a látomásokat, mondta a barátom. Olyan lesz, mintha meghaltál, és mennybe mentél volna, csak jobb. Bogyó, eki, egyik sem érhet fel hozzá. És biztonságos. Biztonságos, akár az anyatej.

– Kíváncsivá tett. Nem mintha túlságosan bíztam volna ennek a bizonyos barátomnak a képességeiben, akár szellemi, akár erkölcsi téren. Mégis, az a sok beszéd a látomásokról és indiánokról olyan érzékeny pontomon érintett, melyről megpróbáltam elhinni, hogy már nem is létezik.

Főiskolai éveim alatt mindvégig fennmaradt titkos érdeklődésem az indiánok iránt. Valahányszor valamilyen őket érintő esemény volt az egyetem területén, beültem a hátsó sorba és figyeltem. Komoly, rendesen öltözött fiatal férfiak és nők beszéltek nekünk a Bennszülött Amerikaiak Jogait Képviselő Alap fontosságáról, vagy meséltek az Egyesült Amerikai Törzsi Ifjúság által végzett munkáról. Értékeltem a küzdelmüket, és csodáltam az energiájukat, de akárhogy is próbáltam, nem éreztem magam közéjük tartozónak, legalábbis nem azon a torokszorító módon, ahogyan azt a dédapám verandáján átéltem. És minden, a hagyományaikra és történelmükre vonatkozó tudásuk ellenére az életük ugyanolyan unalmasnak és titokzatosságot nélkülözőnek tűnt, mint az enyém.

– Így aztán fölébredt bennem a kíváncsiság, amikor a barátom meghozta a gombát.– Természetesen nem mutattam ki. Mostanra már tökéletesen megtanultam palástolni az

érzelmeimet. Rájöttem, hogy ez fontos eleme a hatalomnak. Behajítottam a zacskónyi gombát egy fiókba, hanyagul megköszöntem, adtam neki némi pénzt, ami miatt ő hevesen tiltakozott, és vártam, hogy elmenjen. De amint az ajtó becsukódott mögötte, újra elővettem. Feketék és aszottak voltak a darabjai a tenyeremben, és tapintásra régi gumihoz hasonlítottak. Furcsa izgalom vett erőt rajtam, ahogy néztem őket, egy érzés, hogy talán végre visszajutottam ahhoz a kapuhoz, amely két világot köt össze, és amely előtt akkor álltam, amikor a dédapám meghalt.

Légzése az emlékezéstől szaporábbá, felszínesebbé válik. És az enyém is, attól való félelmemben, hogy mi következik. Ismerem ezeket az anyagokat. Az Öreg Hölgy sokszor beszélt nekünk róluk. Lányaim, ezek megmutatják nektek a tiltott dolgokat, és eközben darabokra hullik a tudatotok.

– A barátom mondta, hogy jobb este kipróbálni, de nem tudtam visszafogni magam. Bevettem az első darabot a számba, és rágni kezdtem. Ennél rosszabbat még soha nem kóstoltam. Figyelmeztetett rá korábban – fájdalom nélkül nincs nyereség, mondta –, de erre nem számítottam – a keserű nem jó szó erre –, erre a borzalomra. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne köpjem ki.

– Aztán vártam.– Maximum tizenöt perc, és szállni fogsz, mondta a srác, de semmi nem történt. – Fél óra múlva elrágtam még egy gombát – most már kevésbé tűnt undorítónak. Gondolom,

ez az ismételt próbálkozások természete. A következő fél óra elteltével bevettem még kettőt. – Semmi.– Ádáz düh izzott bennem amiatt, hogy becsaptak. Kimentem a fürdőszobába, hogy kimossam

a számat. Azután fel akartam hívni a barátomat – mondjuk úgy, hogy exbarátomat – néhány keresetlen szó erejéig. Ha nem mutatott volna hajlandóságot a pénz visszafizetésére, felkészültem rá, hogy telefonálok bizonyos uraknak, akik felajánlották nekem a segítségüket hasonlóan kínos esetekre. Meg vagy lepve? Mondtam, hogy nem fogok semmit sem eltitkolni. Ez volt az én hatalommal bíró életem sötét oldala. Nagyon rossz véleményed lesz rólam, ha elmondom, hogy ezt legalább annyira vonzónak találtam, mint a másikat?

Megrázom a fejemet, én, Tilo, aki a kelleténél többet tudok a sötétség vonzásáról.– Vizet fröcsköltem az arcomra, és belepillantottam a tükörbe. És megláttam – nem, semmi

olyan borzalmasat, amire számítanál, mint például egy szörnyfej, vagy valaki, akinek kígyók másznak ki a szájából. És mégis rémisztő volt.

– Mi volt az?– Csak saját magam, de amikor a szemembe néztem, nem láttam benne semmi életet. Halott

szemek tekintettek vissza rám. Akkor döbbentem rá, hogy elfecséreltem az egész addigi életem.– Miért fecsérelte el, Holló?– Mert egész felnőtt emlékezetemben nem találtam olyat, hogy valakit boldoggá tettem volna,

vagy akárcsak magam boldog lettem volna egy pillanatra.Amerikai, az általad kimondott igazság fájdalmas pontokat közelítve csap le rám. Villanó

fénye mellett újra meg kell vizsgálnom a saját életem. Én, aki azzal büszkélkedem, hogy annyi ember vágyát teljesítettem, mennyire tettem őket boldoggá? Mennyire tettem boldoggá saját magamat?

Holló folytatja. – A szememben tükröződött a szívem is, és az is halott volt. Mi értelme akkor ezt a testet, ezt az űrt lékkel teli zacskót életben tartani? Körülpillantottam, hátha találok valamit, amivel véget vethetek mindennek. Semmi nem volt a fürdőszobában, így elindultam a konyha felé egy késért.

– Útközben törtek rám a görcsök. Összegörnyedtem a fájdalomtól, a hányástól.– Addig hánytam, amíg már nem volt mit, amíg már úgy ereztem, hogy a belem fog kijönni.

Emlékszem, hogy az öklendezés hullámai közt azt gondoltam, legalább nem kell megölnöm magam, ez megteszi helyettem. Még az is felötlött bennem egy pillanatra, hogy a „barátom” tudta-e, hogy mi fog történni, és szántszándékkal tette-e velem. Aztán elájultam.

– A kórházban tértem magamhoz. A bejárónőm talált rám másnap reggel, és kihívta a mentőket. Kimosták a gyomromat, de túl késő volt minden más segítséghez. A méreg egy részét kihánytam, de a másik része felszívódott a szervezetemben. Szerencsés voltam, hogy életben maradtam, mondták. Mosolyognom kellett a dolog iróniáján. Szoros megfigyelés alatt tartottak.

– Hullámokban jött rám a láz és a hideglelés, és közben hevesen reszkettem. A tenyerem nyirkos volt, és a torkom száraz, akár a sivatag. Ez volt a legrosszabb. Nem ihattam semmit, mert az orvosok attól tartottak, hogy az öklendezés újrakezdődik. Infúziót kötöttek be, de az nem enyhített a szomjúságon. Nem tudtam nem a vízre gondolni, vízre magas, hűvös poharakban, vízre kancsókban és csöbröt tele dézsa vízre, melyet tenyeremmel kimerhetek és ihatok, ihatok.

– Valamikor azon a szomjas éjszakán lepett meg az álom.– Hamuhegy tetején álltam, egy tűztó ölelésében, miközben perzselő szél fújta testemet. Hamu

lepte be számat, orromat, fojtogatta a torkomat. Mindenhol megperzselt hús szaga terjengett. A szomjúság rosszabb volt, mint valaha. Szó szerint égtem tőle, mert amikor lepillantottam, a testem hólyagos és pikkelyes volt, amilyen az apámé lehetett a kötések alatt. A fájdalom olyan borzasztó volt, hogy nem tudtam elviselni. Segítsenek, kiáltottam cserzett ajkaimmal. Valaki segítsen. De senki sem jött oda hozzám, aki elvágtam magam az emberiségtől, és még büszkélkedtem is vele. Tudtam akkor, hogy csak egy megoldás maradt számomra. A halál, így levetettem magam a hegytetőről, bele az égő tóba, és még zuhanás közben is azon tűnődtem, mi lesz, ha nem halok meg, ha csak égek tovább?

– Ekkor jelent meg a holló.– Nem tudom, hogy honnan jött, de lecsapott, hogy elérjen a szárnyával. Szebb volt, mint

valaha, és a tollai telt, kékesfekete fénnyel ragyogtak minden szárnycsapásnál. Ahogy felrepült, az arcomat érő légmozgás elhessentette az égett hús szagát. Óh, ez volt a legcsodálatosabb érzés életemben. A fülemben ének csengett, nyers volt, de nem keserű, erőtől duzzadó, a madár hangján szólt. Rájöttem, hogy a nevét tolmácsolja nekem. Behunytam a szememet, ittam belőle, és a szomjam csillapodott.

– Amikor ismét kinyitottam, a holló már nem volt sehol, és én azon a helyen találtam magam, amiről már meséltem neked, az eukaliptuszok és fenyők, kaliforniai fürjek, szarvasok között. Sziklák és édesvízzel telt vízmosások közt, melyből sóvárgás nélkül ihattam. Vad és vizes hely, ahol dolgozni és ismét fölerősödni, megtisztulni lehet. Egy hely, ami érintetlen. Aztán fölébredtem.

– Nem vagyok biztos az álom jelentésében. Talán az anyám megmondhatta volna nekem. Te nem sejted?

De én nem tudom.– A hely létezik – mondja Holló. – Bizonyos vagyok benne. Ez a hely az, ahol a boldogságot

megtalálhatom. Azt hiszem, hogy a madár ezt jött megmutatni nekem. Hogy ne fecséreljem többet az életemet hiábavalóságokra, hanem keressem meg. Hogy térjek vissza az ősi utakra, amikor a föld még érintetlen volt. A földi paradicsomba.

– Csak azt nem tudtam, hogyan lehet odajutni. Számtalanszor bemerészkedtem a vadonba vezetőkkel és később egyedül. Egy sor csodás, érintetlen helyet találtam, de egyik sem hatott rám úgy, mint az, amely az álmaimban kísértett.

– Lassanként föladtam a reményt, és meggyőztem magam, hogy mindez csak lázálom volt. Belenyugodtam az életbe – már amennyiben ezt annak lehet nevezni – egy olyan világban, amiből elszivárgott a varázslat.

Átnyúl a pulton, hogy a kezét az enyémre fektesse. Megváltozott ritmusú légzésén érzem, hogy most jött el, áthatolhatatlanul és ijesztő-ragyogón, a történet magja, a válasz a miértre.

– De mostanában ismét álmodom róla. Minden alkalommal tisztábban. A hollóról is. Ott kering az égbolton. Amikor felébredek, melegséget érzek, mintha az a ragyogó napsütés a mellkasomban lakozna, és egyre növekedne. Mintha végre lehetőségem adódna meglelni, odaköltözni és kideríteni, hogy ki is vagyok valójában.

– Tudod, hogy mikor kezdődtek újra az álmok? – teszi hozzá Holló.– Nem – a szó suttogásként tör fel a torkomból. De tisztában vagyok vele, hogy milyen választ

szeretnék hallani.– Igen – mondja ő, Holló, aki olvas a szívemben. – Amikor valaki említette nekem, hogy:

„van egy asszony Oaklandben, menj el hozzá. Ő nem az, akinek látszik. Képes bizonyos dolgokra.” A gombák után nem engedhettem meg magamnak, hogy higgyek neki. De hirtelen támadt ötlettel eljöttem ide egy péntek estén. És itt találtalak téged.

– A legutóbbi álmaimban már ott voltál velem, te és én, azon a tökéletes helyen. Csak te másképp néztél ki, olyannak, amilyen tudom, hogy ténylegesen vagy ez alatt a bőr alatt.

Tüzes érintésű ujjkörmét lentről felfelé végigfuttatja a karomon.Hagyom, hogy a szavai beburkoljanak csillogásukkal Miért is ne, mondom makacsul

magamnak. Miért is volna lehetetlen.– Még egyszer meg szeretném próbálni, ezúttal egy olyan társsal, aki tisztábban lát, mint én

valaha is láthatok. – Szemei mélyek és kérlelőek, de egyben merészség is lakozik bennük.– Eljössz velem, Tilo? Segítesz nekem megtalálni a földi paradicsomot?

Még mindig a válaszon gondolkodom, hogy mit szeretnék, és mit kellene mondanom, amikor megszólal a csengettyű az ajtónál. Fölnézek, és ott vannak, három bougainvillea-lány, minden eddigi közül a legfiatalabbak és legcsinosabbak, csupa pezsgő nevetés és rebbenő pillák. Miniszoknyás lábuk hosszú és napbarnított, kakaóvaj-simaságú. Ajkuk sötét duzzogó. Hátravetik tépettre vágott hajukat, körbepillantanak, majd ismét nevetnek, mintha el se hinnék, hogy tényleg itt vannak, és tényleg ezt csinálják.

Olybá tűnnek, mint akik még soha életükben nem főztek egyetlen tál ételt sem – indiait biztosan nem.

Egyikük elszakad a barátnőitől, és közelebb jön. Vékony selyemblúzt visel, amin keresztüldereng csipkés melltartója. Bézs szemfestéke csillogó. Rózsaillata van. Apró, szív alakú

arany és gyémánt a fülbevalója, hozzá illő medállal, mely nyaka mélyedésével együtt emelkedik és süllyed.

Az összhatás elbűvölő, még nekem is el kell ismernem. A pillantásából ítélve Holló egyetérteni látszik.

– Elnézést, beszél angolul? Az irodánkban vacsorát rendezünk svédasztalos jelleggel, mindannyiunknak vinnie kell valami hazait, tudja, a saját kultúránkból, házi készítésűt. Nincs semmilyen ötletünk. – Őszintén elmosolyodik. – Tudna nekünk esetleg segíteni?

Ez a szó, segíteni. Nem tudom megacélozni magam ellenében. Félreteszem a bosszúságomat, hogy gondolkodhassak. Nem kis feladat kitalálni olyan ünnepi ételt, ami elég egyszerű ahhoz, hogy ne tudják elrontani, amikor elkészítik.

– Talán főzhetnének zöldséges pulaót – mondom végezetül. Elmesélem neki, hogyan készül, a vizet kimerjük, felforraljuk, a basmatit éppen megfelelő ideig áztatjuk, a kesart rászórjuk, a borsót, pirított kesudiót és sült hagymát körítésként tálaljuk. Felsorolom a fűszereket: kömény, kardamom, fahéj, egy csipet cukor. Vaj. Talán egy hintésnyi a feketeborsból.

Kicsit kétkedőnek látszik, de kemény fából faragták. Egy apró, aranyszegélyes jegyzettömbbe, hozzá illő tollal terjengős jegyzeteket készít. Barátnői fojtottan vihognak, ahogy válla fölött figyelik.

Eligazítom őket, hogy merre találják a hozzávalókat. Figyelem, ahogy ringó, hullámzó járásukkal a bolt hátsó része felé haladnak. Holló is figyel. Elismerően, ha jól sejtem. Szúró fájdalmat érzek a mellemben.

– Egészen lenyűgöző – mondja –, ahogy a nők ilyen ceruzahegy-vékonyságú sarkakon képesek egyensúlyozni.

– Nem minden nő – válaszolom kényszeredetten.Elmosolyodik, megszorítja a kezemet. – Ejnye. Hiszen te olyan dolgokat tudsz, amit ezek a

lányok száz év alatt se volnának képesek elsajátítani.A szúró fájdalom kezd alábbhagyni– Te oly módon vagy eredeti, ahogy ők sohasem lesznek – teszi hozzá.Eredeti. Különös a szó, amit használ. – Mit értesz eredeti alatt? – kérdezem.– Tudod, igazi. Igazi indiai.Tudom, hogy bóknak szánja. Mégis zavar. Holló, a bougainvillea-lányok, pezsgő nevetésük,

rúzsos szájuk és fodraik ellenére, a maguk módján éppen annyira indiaiak, amennyire én vagyok. És ki volna a megmondhatója annak, hogy melyikünk eredetibb a másiknál.

Épp azon vagyok, hogy ezt a tudomására hozzam, amikor egyikük odakiált: – Segítsen, nem találjuk a kardamomot.

– Csak azért nem, mert nem tudjuk, hogy néz ki – mondja egy másik. Nevetnek a dolog jóízű komikumán, hogy ilyen titokzatos tudás volna elvárható tőlük.

Éppen indulnék hátra, de „hadd segítsek én”, mondja Holló. Eltűnik a polcok takarásában – hosszú időre, legalábbis nekem úgy tűnik. Még több nevetés szálldos a bolt levegőjében, akár a fecskeraj. Bemélyesztem nagyujjam körmét a pult felszínébe, kényszerítem magam, hogy ne menjek utánuk.

Végre visszaérnek, Holló csomagokat és zacskókat cipel. Konzerveket. Annyit vásárolnak mindenből, hogy akár tízszer is jóllakathatnák vele az egész munkatárssereget.

– Igazán sokat segített – mondja az egyikük. Szempillái alól felpillant Hollóra. – A ropogós papadok és a mangólé jól illenek majd a pulaóhoz.

– Igen, és jó ötlet volt, hogy eleget vásároljunk ahhoz, hogy otthon gyakorolhassunk a parti előtt – mondja egy másik, és villogó mosollyal próbálkozik Hollónál.

A harmadik bougainvillea-lány, a selyemblúzos, az egyik kezét a férfi karjára helyezi. Fényes feketerigószeme fölméri magasan fekvő arccsontjait, keskeny csípőjét, erőteljes karizmait és combját. – Van egy ötletem – szól –, eljöhetne velünk, és maga lehetne az előkóstolónk. Megállapíthatná, hogy jól csináltuk-e.

– Nem, nem. – De vigyorog, és egészen természetesnek veszi a figyelmet. Viselkedéséből látom, hogy számtalan gyönyörű asszony hívhatta már meg ilyen módon, és bizonyára sokat el is fogadhatott ezekből az invitálásokból.

Mivel nincs tudatában a koponyámban egyre növekvő forró göbnek, felém int a fejével. – Ő a szakértő, őt kellene meghívniuk.

A csipke melltartós szempillája rebbenésével hessenti el a javaslatot. – Itt a névjegyem – mosolyog, miközben valamit ír a hátoldalán és a kezébe nyomja. Látom, amint az ujjai szándékosan, gyöngéd lustasággal hozzáérnek a férfiéhez. – Hívjon, ha meggondolja magát.

A forró göb szétpukkad. Amikor a gőz örvénylése alábbhagy, világosan látom, hogy mit fogok tenni.

Holló kisegíti őket bevásárlószatyrukkal. Gondosan becsukja mögöttük a kocsiajtót, és egy utolsó, baráti intéssel búcsúzik.

Holló, te semmiben sem különbözöl a többi férfitól, akiket vonz a magas rüszt, a szép vonalú csípő és a gyémánt nedves ragyogása egy asszony selymes bőrű nyakán.

Ismét a pultra támaszkodik, mintha nem szakított volna félbe minket senki, és a kezemért nyúl.– Tilo, kedvesem, mit válaszolsz?

Visszahúzom a kezem, számára elérhetetlen messzeségbe. Elfoglalom őket serénykedéssel, hajtogatok, rendezgetek, port törölgetek, takarítok.

– Tilo, válaszolj nekem!– Gyere vissza holnap este! – szólalok meg. – Miután a bolt bezárt. Akkor majd megadom

neked a választ.Szememmel követem az útját az ajtóig. Egyenletes, ruganyos léptek, lágy fényű haj, ruhája

alatt a teste aranyló folyam ringása. Összefacsarodik a szívem.Ó, én amerikaim, ha fiatalságot és szépséget keresel, az örömöt, hogy azt érinted, amit a

szemeddel látsz, beteljesítem vágyadat. Egyesítem a fűszerek minden hatalmát, hogy az én földemről alkotott legvadabb elképzeléseidnek is eleget tegyek.

És aztán elhagylak.Amikor lepillantok formátlan kezemre, rádöbbenek, hogy apró darabokra szaggattam a

névjegyet, amit a lány adott Hollónak. Amit ő szándékosan (vajon miért?) itt felejtett.

Makaradwaj

A belső szobában, saját külön bejáratú polcán trónol makaradwaj, a fűszerek királya. Egészen eddig ott várakozott abban a biztos tudatban, hogy egy napon eljövök érte. Előbb vagy utóbb. Napok, hónapok, évek. Makaradwajnak ez nem számít, mert ő felette áll az időnek.

Kezembe veszem a hosszú, keskeny fiolát, és addig szorongatom, amíg át nem melegszik.Makaradwaj, itt vagyok, ahogy egyszer régen megjósoltad, én, Tilo, akinek fogytán az ideje.

Én, Tilo, aki a végső, legszentebb szabály megszegésére készülök.Mi legyen, kérdezi makaradwaj.Makaradwaj, aki ismered válaszom, miért kényszerítesz rá, hogy kimondjam.De a fűszer csöndben várakozik, mindaddig… Tégy engem gyönyörűvé, makaradwaj, amilyen szépség ezen a földön még nem létezett.

Széppé, mely százszorta különb annál, amit Holló elképzelni képes. Egyetlen éjszakára, hogy a bőrét elkápráztassa, az ujjbegyeibe letörölhetetlenül beleégjen. Hogy soha többet ne lehessen asszonnyal emlékezés és sajnálat nélkül.

A fűszer nevetése halk és mély, de nem barátságtalan. Óh, Tilo.Tudom, hogy bűnös módon kérem ezt a magam számára. Nem tettetem a bűnbánatot, nem

mímelem a szégyenkezést. Emelt fővel mutatom ki neked a vágyamat, amit kedved szerint beteljesíthetsz, vagy megtagadhatsz.

Jobban kívánod-e, mint ahogy minket kívántál a szigeten, azon a napon, amikor levetetted volna magad n gránitszikláról, ha az Első Anya nemet mond?

Fűszerek, miért kell folyton összehasonlítgatnotok. A világon minden egyes vágy más, ahogyan minden szerelem is. Te, aki a világ keletkezésének hajnalán születtél, sokkal jobban tudod ezt, mint én.

Válaszolj!Mérlegeld te magad: Neki egyetlen éjszakát adok, neked viszont az életem hátralévő részét,

bármilyen sorsot szánsz is nekem, száz évet a szigeten vagy egyetlen percet, lángnyelveket és enyészetet Shampati tüzében.

Miközben beszélek, az utolsó kételyeim és utolsó reményeim is elszállnak.Világosan látom a jövőmet a fiola ragyogásában. Hogy mit nem kaphatok meg. És elfogadom.Tilo, ezt nem neked találták ki, a hétköznapi ember szerelmét, az átlagember életét.Válaszom kielégítette. A fűszer nem szól többet. A fiola most forró a kezemben, a tartalma

olvadozik. Az ajkamhoz emelem.És hallom az Öreg Hölgy hangját a régi időkből:– Makaradwaj a legerősebb a változást előidéző fűszerek között, fölöttébb nagy tisztelettel

kell bánni vele. Ha másként cselekszel, az elmebajt vagy halált vonhat maga után. Mérd ki belőle az ezredrészét annak a súlynak, amennyit az ember nyom, keverd bele tejbe és amla gyümölcsbe. Lassan kell fogyasztani, egy kanállal óránkénti három napon és éjen át.

Megiszom egy hajtásra, én, aki három éj és nap múltán már ki tudja, hol leszek.Átütő ereje először torkon ragad, akár a golyó, oly égető, hogy ehhez hasonlót még soha nem

tapasztaltam. Majd szétveti a torkomat, a nyelőcsövemet egészen a gyomromig. És a fejem egyre tágul, mint egy hatalmas luftballon, aztán apró vasmaggá töpörödik össze. A padlón fekszem. A hányinger löketszerűen jön, akár a vér a sérült artériából. Ujjaim merevek és szétterpeszkednek, a testem akaratom ellenére meghajlik és összegörnyed.

Tilo, önbizalomtól duzzadó, aki azt hitted, hogy kék nyakú Shivaként fölszippanthatod a mérget, aki mindent egy lapra tettél fel, halj meg most.

Semmiért. Ezt a gondolatot a legnehezebb elfogadni.

De váriunk csak, a fájdalom csökkent, legalábbis annyira, hogy zihálva levegőhöz jutok. Ezért tudok egy másik érzésre felfigyelni, átrendeződésre, feszülésre, mélyen a testemben. A csontok újrakötődésére. Makaradwaj teszi a dolgát.

És egy hang: Holnap, Tilo, szépséged tetőpontjára jutsz. Élvezd ki! Mert következő reggelre mindez semmivé foszlik.

Ó, fűszerek, miért kellene nekem a következő reggel miatt aggódnom? Nem fogok-e már magam is eltűnni addigra?

És vajon boldogan mész-e el, vagy a megbánás színére festett szívvel térsz-e majd meg hozzánk?

Magamat nem sajnálom, mondom. És kis híján elhiszi a saját szavaimat.Azonban, teszem hozzá. Ketten vannak még, akiről gondoskodnom kell, és még nem jutottam

el hozzájuk. Képtelen vagyok békében távozni anélkül, hogy ismerném a történetük végét.Ó, a fiú, az asszony. De az ő történetük még csak elkezdődött. A tied az, amely a végéhez

közeledik.Megértem. És bár nincs jogom ezt kérni, mégis szeretném őket még egyszer utoljára látni.Még több kívánság, Tilo? Hát nem hozakodtál-e már elő a végső óhajoddal?Kérem.Meglátjuk, mondják a fűszerek, a hangjuk engedékeny, hiszen tudják, hogy győztek.

Utolsó napom szívtépő fényességgel hajnalodik rám, az égboltnak halovány indigókék színe van, a levegő rózsaillatú, bár fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez ebben a városban. Egy darabig még fekszem a vékony matracon, félek a látványtól, de aztán fölemelem a kezem. A göcsörtös ízületek eltűntek, az ujjak hosszúak és elvékonyodtak. Még nem teljesen fiatalok, de jó úton járnak afelé.

Mély sóhajjal engedem ki a levegőt. Fűszerek, bocsánatot kell kérnem, hogy egész mostanáig nem mertem reménykedni.

Ó, te, aki fiatal vagy, sosem fogod megismerni az örömöt, ami eltölt, amikor felkelek az ágyból, és azt a szédítő, tiltott élvezetet, mely azon egyszerű mozdulattal jár, ahogy ezeket az újonnan középkorúvá fiatalodott karokat az ég felé nyújtóztatom.

Lezuhanyozok, és amint végigfuttatom kezemet a testemen, érzem, miként válik még érintésem közben is egyre ruganyosabbá. Hagyom, hogy vizes hajam az arcomba hulljon, fél sötétség, fel világosság.

Már most is. Estére még mi minden. Türelmetlen Tilo, tedd félre az esthez kötődő gondolatokat. Még előtted állnak egy egész nap

elvégzendő feladatai.Idétlen fonatba fogom össze hátul a hajamat, felveszem a Searsben vásárolt amerikai ruhámat.

Kinyitom a bejárati ajtót, hogy kiragasszam az „UTOLSÓ NAP” feliratot.A küszöbömön egy csokorra való, szétömlő vörös bársony, rózsák a szűz vér színében. Ma

estig, olvasható a kártyán.Szorosan magamhoz szorítom őket. Még a tüskék is örömöt okoznak. A pult tetejére fogom

tenni őket egy vázába. Egész nap egymást fogjuk nézni, és közös titkunkon mosolygunk.

A leárazás híre elterjedt. A boltban soha nem volt még ilyen élénk a forgalom, a pénztárgép megállás nélkül csilingel, ujjaim (percről percre fiatalabbak) már fáradtak a gombok nyomogatásától. A gép fiókja megtelik. Amikor már nem fér bele több, begyömöszölöm a pénzt egy bevásárlószatyorba, és nevetek a dolog komikumán, én, Tilo, akinek ezek a bankók már annyi hasznára sincsenek, mint a lehullott őszi levelek.

Szívem szerint mindent ingyen adtam volna, puszta szeretetből. De ez tilos.– Mi történik itt?– kérdezik a vevők újra és újra, pletykára éhesen.

Csupán annyit mondok nekik, hogy az idős hölgy egészségi okok miatt bezárja a boltot. Igen, valami váratlan dolog.

Nem, nem súlyos, ne aggódjanak. Az unokahúga vagyok, besegítek ezen az utolsó napon.– Búcsúzzon el tőle a nevünkben. Mondjon köszönetet minden segítségéért. Mondja meg neki,

hogy nem felejtjük el!Meghat a hangjukból áradó melegség. Még úgy is, hogy tudom, amit mondanak, amiben

hisznek, illúzió csupán. Mert idővel minden feledésbe merül. Mégis, elképzelem őket, ahogy ezen az utcán sétálnak a következő hónapban, a következő évben, ide mutatva:

– Volt ott egyszer egy asszony. Mágneses tekintete kicsalogatta belőled legmélyebb titkaidat is – mesélik a gyerekeiknek. – Ó, mennyi mindent tudott a fűszerekkel művelni. Figyelj ide, elmondom.

És elregélik az én történetemet.

Késő délután érkezik lassú járással Geeta nagyapja, meg-megállva, fújtatva.– Még mindig fáj kicsit, didi, de el kellett jönnöm, megköszönni, elmondani, milyen bol…A szó közepén megáll, összevonja a szemöldökét, ahogy rám néz. Még magyarázó szavaim

után is haragos a tekintete.– Hogy hagyhat minket így itt? Ez nem helyes.– Nem mindig ura a helyzetnek. Néha azt kell tennie, amit mondanak neki.– De akkora hatalma, talán tudott volna…– Nem – mondom. – A hatalmat nem erre kapta. A korához illő bölcsességgel ezt már

tudhatná.– Bölcsesség – kényszeredetten elmosolyodik, aztán komolyra vált. – De el kell mondanom

neki pár dolgot.– Gondoskodom róla, hogy értesüljön mindenről.Bizalmatlanul ráncolja a homlokát, megigazítja a szemüvegét. Geeta nagyapja, akiből a

mesélés összes öröme elpárolgott.– Hazatért Geeta tegnap este? Fölkapja a fejét. – Ezt honnan tudja?– A nagynéném mesélte nekem. Mondta, hogy tartsam nyitva a szemem, mert lehet, hogy

maga betér. Egy egész hosszú percig bámul. Végül azt mondja:– Igen. Visszajött Ramuval. Az anyja olyan boldog, hogy késő éjjel újra főzni kezdett,

mustáros halat és cholar dalt kókusszal, mind Geeta kedvencei. Mindnyájan asztal körül ülünk és beszélgetünk, még én is, mert bevettem gyógyszert s jobban vagyok, bár sajnos még enni nem tudok. – Csettint a nyelvével, ahogy eszébe jut, hogy az a sok jó étel veszendőbe ment.– Szóval, a lényeg, hogy mindenki nagyon boldog és nagyon óvatos, munkáról beszél és filmekről és unokatestvérről, aki visszament Indiába, hogy ne indítson útjára újabb haragot, kiváltképpen én. A nagynénje büszke lesz, hogy tartom nyelvemet, nem kérdezek se ezt, se azt, csak az amerikai politikai hírekre teszek megjegyzést.

– Aztán mielőtt elindulnánk megmosni a kezünket, Ramu azt mondja, azt hiszem, meg kellene hívnod a barátodat látogatóba. És Geeta nagyon csöndesen válaszol: ha úgy gondolod, apa. Mire Ramu így szól: ne feledd, hogy ez nem beleegyezést jelent, és Geeta azt feleli: tudom. Hát ennyi. Mindenki megy lefeküdni, de közben mosolyog.

Föltekint, az a mosoly még mindig ott bujkál az arca redői között.– Annyira örülök a boldogságuknak – szólok. – És a magáénak is.– Apa-lánya, olyan egyforma, olyan büszke. Biztos vagyok benne, még sokat vitáznak majd.– Addig rendben van, amíg nem feledkeznek meg a szeretetről – teszem hozzá.– Majd én emlékeztetem őket. – Büszkén veri meg a mellét.

– De kevés szóval, ezt üzente magának a nagynéném. És még azt is mondta, hogy magáé a bolt összes brahmi olajkészlete. Maradjon mindig hideg fejű, mondta. Nem, nem, ez búcsúajándék tőle.

Figyeli, ahogy újságpapírba göngyölöm, és zacskóba helyezem az üvegcséket. – Szóval tényleg nem fog többet visszajönni.

– Nem hiszem. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő. – Küszködök, hogy a hangom könnyed maradjon, pedig növekvő szomorúság fojtogatja a torkomat.

– Az ő szemét örökölte – mondja, ahogy indulni készül. – Egész mostanáig nem tűnt föl, milyen gyönyörű ez a szempár.

Nem kérdez többet, ez a szemüveges öregúr, aki mélyebbre lát, mint sok éles szemű másik. Én sem szólok. Ez mi kimondatlan egyezségünk.

– Mondja, meg neki – szól –, hogy sok boldogságot kívánok. Elmondok egy imát érte.– Köszönöm – felelem. – Nagy szüksége van az imádságokra.

De nézzenek oda, ki lép most be a boltomba, egy fiatal nő, nem láttam korábban még soha, bőre tiszta, sötét szilva, göndör haja számtalan apró fonatban, mosolya, mint a frissen sült kenyér.

– Hűha, ez nagyon klassz. Még sose voltam itt benn.Valamit átnyújt nekem, egy boríték az. Tétovázok, majd égszín egyenruhájáról, válltáskájáról

és a karszalagján lévő görbe csőrű madárról már tudom. Ő a postás.– Életem első levele – jegyzem meg, ahogy tűnődve átveszem. A kézírásra pillantok, de nem

tűnik ismerősnek.– Maga itt új?– Nem. Valójában éppen költözni készülők. – Szeretnék többet is elárulni ennek a barátságos

arcú asszonynak, de mit mondhatnék neki, amit ő – vagy akárki más – megértene.– Ma van az utolsó napom – mondom végül. – Örülök, hogy az utolsó napomon kaptam egy

levelet.– Én is örülök. Eltartott egy darab ideig, mert a küldő nem írt irányítószámot. Nincsen rajta a

feladó címe se, különben már visszaküldték volna. Nézzen ide.Odapillantok, ahol az ujja van, de a szemem a levélen szereplő névre téved.Mataji.Eddig csak egyvalaki hívott engem így.A tüdőm hirtelen elfeledte, hogyan is kell lélegzetet venni A szívem úgy kalapál, hogy

bizonyosan darabokra töri a testemet. A nappal szélei égett barnára pöndörödnek.– Ez a levél nagyon sokat jelent nekem – mondom. – Köszönöm, hogy elhozta nekem.Vakon tapogatódzom a barnult levegőben, hogy találjak valamit, amit neki adhatok.

Visszatérek egy zacskó aranyszínű mazsolával, kismisszel, mely kitartást és energiát ad.– Az én hazámból. Ajándék.– Köszönöm, maga nagyon kedves.A táskájában kotorászik. Mit keres? Mi tart ennyi ideig? Mikor megy végre el, hogy

felbonthassam a levelet?Ekkor ötlik föl bennem, hogy ő is akar adni valamit.Megtalálja, és átnyújtja nekem.Ezüstszínű téglalapok zöld papírral összefogva, az érintésük lágy. Mentol édes, friss illata

terjeng.– Rágógumi – mondja kérdő pillantásomra válaszolva. – Gondoltam, tetszik majd. Valami

Amerikából, tudja, az útra.Remélem, látja a szememben, mielőtt távozik, hogy értékelem a kéretlen ajándékot, én, Tilo,

akinek most az egyszer nem jut eszébe semmi, amit mondhatna.Az ajtónál a napfény az arcára vetül, ahogy jóval korábban ez Ahudzsa feleségével is

megesett.

Bezárom mögötte az ajtót. Minden figyelmemet a levélre kell összpontosítanom, a szavakra, és ami a sorok között van.

Kibontok egy rágógumit, behajtogatom a számba. Áradó édessége a nyelvemen erőt ad az olvasáshoz.

Mataji.Namaste.Nincs meg nekem a pontos címe, így nem tudom, hogy ez a levél eljut-e valaha magához, de

azt hallottam, hogy az amerikai posta megbízható, így reménykedni fogok. Mert annyira szeretném, hogy megtudja.

Már nem vagyok otthon. Másik városban vagyok, de biztonsági okokból nem szabad megmondanom, hogy hol.

Mindez egy héttel ezelőtt történt, de hosszú hónapokig gondolkodtam rajta.Emlékszik arra a képes újságra, amit adott nekem? A végén közlemények voltak. Az egyikben

ez állt: „Ha bántalmazott asszony vagy, hívd ezt a számot segítségért”. Sokáig nézegettem. Egyik percben azt gondoltam, miért is ne? A következőben pedig úgy véltem, Chee, chee, micsoda sharam idegeneknek beszámolni róla, hogy a férjed ver. A végén bedobtam az újságot a használt papírkupacba, amit a férjem minden hónap végén némi pénz ellenében elvisz a telepre.

Úgy döntöttem, hogy még egyszer megpróbálom. Elfelejtem a múltat.Mi mást tehetnék. Azt mondtam neki, mi lenne, ha elmennék az orvoshoz, hogy megtudjuk, mi

a baj, miért nem esek teherbe.Nem volt ellenvetése. Még a pénzt sem sajnálta rá. Lehet, hogy ő is úgy gondolta, egy gyerek

javítana a helyzeten, összekötne a közös szeretet. Rendben, mondta, ha az orvos nő, de még jobb, ha indiai.

Nem találtam indiai orvost, de az amerikai hölgy azt mondta, hogy minden rendben van velem. Elképzelhető, hogy a férjével van a gond, tette hozzá. Lehet, hogy alacsony a spermaszáma. Küldje el őt is ellenőrzésre. Mondja meg neki, hogy nem kell izgulni. Manapság rengeteg dolgot lehet tenni, könnyűszerrel.

De amikor mindezt elmeséltem neki, az arca elsötétült, mint az égbolt monszun idején. Az erek a homlokán kék göböknek látszottak. Mit nem mondasz, szólt, hogy én nem vagyok férfi? Szeretnél valakit találni, aki különb nálam? Olyan erővel kezdett el rázni, hogy hallottam a nyakamban a csontok ropogását.

Kérlek, szóltam, sajnálom, az én hibám, felejtsük el, nem kell menned sehova.Nagy erővel kétszer, háromszor is megütött. Ez is a terved része, igaz?A saját oldaladra állítani az amerikai doktort? Beráncigált a hálószobába, ez ágyra lökött. Vedd le a ruháidat, követelte. Megmutatom

neked, hogy férfi vagyok-e vagy sem.Mataji, olyan rémült voltam, hogy kezem a szokott módon a szárim blúzának gombjaihoz

vándorolt. Aztán eszedbe jutott, amit maga mondott nekem. Egyetlen férfinak, még a férjemnek sincs joga erőszakkal az ágyába hurcolni.

Felültem. Elmém egyik fele azt súgta, meg fog ölni ezért. A másik fele azt kérdezte, lehet ez még rosszabb? Úgy préseltem ki magamból a szavakat, hogy megmondjam neki, nem fekszem le olyan emberrel, aki ver engem.

Egy pillanatig megkövülten állt a meglepetéstől. Aztán így szólt, ó, igen?Majd meglátjuk. Rám rontott, megragadta a blúzom elejét és elszakította. Még most is a

fülembe cseng a hasadás hangja, mintha az életem lett volna.Nem tudom leírni, hogy mi minden mást tett velem. Túlságosan szégyellem.De bizonyos szempontból úgy volt jó, ahogy volt. Elsöpörte az utolsó dilemmámat, a félelmet

attól, hogy megbántom a szüleimet. Ott feküdtem utána, hallgattam a sírását, bocsánatomért való esdeklését, ahogy az arcomra jeges borogatást tett, mondván, miért kényszerítesz arra, hogy ezt tegyem veled. Amikor elaludt, kimentem zuhanyozni, és a forró víz alatt állva dörzsöltem magam,

még a zúzódásokat is, amíg úgy nem éreztem, hogy már a bőröm is lejön. Figyeltem, ahogy a piszkos vizet a lefolyó beszippantja, és tudtam, hogy el kell mennem. Ha a szüleim nem szeretnek annyira, hogy megértsék a helyzetemet, gondoltam, akkor ám legyen.

Másnap reggel azt mondta nekem, hogy ne menjek el sehova, kivesz egy fél napot, és ebédre hazajön valamilyen meglepetéssel. Ismertem már a meglepetéseit, ékszerek, szárik, olyan dolgok, amiket nem engedhetünk meg magunknak.

És a meggyőződését, hogy általuk felejteni tudok. Beteg voltam a gondolatától is, hogy viselnem kell őket a kedvéért. Amint az autója befordult a sarkon, odamentem a régi újságok halmához. Először nem találtam a lapot. Annyira megrémültem. Azt hittem, hogy valahogy megláthatta és kidobta, és most már életem végéig élhetek majd vele.

Még egyszer átnéztem a kupacot. Szédelegtem az idegességtől, hogy esetleg korábban hazaállít. Amikor megleltem, kitört belőlem a sírás. Alig tudtam beleszólni a telefonba.

A nő a vonal túlsó végén nagyon kedves volt. Hozzám hasonlóan ő is indiai volt, szavak nélkül is sokat megértett. Azt mondta, hogy igazam van, amiért telefonálok, ők segítenek nekem, ha a döntésem végleges.

Berakodtam egy táskába a holmijaimat, magamhoz vettem az útlevelem, néhány, a lakásban fellelhető esküvői ékszert és az összes pénzt. Nem akartam semmihez se hozzányúlni, ami az övé, de tudtam, hogy valamiből meg kell majd élnem.

Két nő vett fel a buszmegállóban. Ide hoztak kocsival ebbe a házba, egy másik városba.Nem tudom, hogyan lesz tovább, Mataji. Rengeteg könyvet adtak nekem olvasni. A jogaimról.

Hozzám hasonló asszonyokról, akiknek jobb lett az élete. Asszonyokról, akik hazatértek, és akiket agyonvertek. Elmondták, hogy amennyiben bejelentést szeretnék tenni a rendőrségen, segítenek nekem. Abban is tudnak segíteni, ha nyitni akarok egy kis varrodát. Figyelmeztettek, hogy semmi nem lesz egyszerű. Több asszony is van itt. Egyesek egész nap sírnak. Mások nem beszélnek egyáltalán. Félnek feljelentést tenni, félnek elhagyni a házat Az egyik asszonynak franciakulccsal törték be a fejét. Néha hallom, ahogy imádkozik. He Ram, bocsáss meg, amiért elhagytam az uramat. Én még imádkozni sem tudok. Kinek kérjem az áldását? Ramnak, aki kiűzte szegény terhes Sitát az erdőbe, mert hogy mit gondolnak majd az emberek? Még az isteneink is kegyetlenek a feleségeikkel.

Néha én is félek. És olyan rosszkedvű vagyok. Nézem a másik két asszonyt, akivel a szobán osztozom, ahol bőröndökből élünk. Nincs hol magamban lennem. Egy fürdőszoba van a házban hatunkra, mindenütt alsóneműk száradnak. A levegőben havi vérzés szaga. Az én tiszta otthonomra gondolok. És olykor az elmém tréfát űz velem, a boldog perceket idézi vissza, amikor néha kedves is tudott lenni, amikor videókat és pizzát hozott haza péntek esténként, és ahogy ültünk a kanapén Dev Anandot nézve, nevetve.

Hangok szólalnak a fejemben nap mint nap. Azt suttogják, megtanulta már a leckét, a dolgok most másként lesznek, tényleg olyan rossz lenne hazamenni?

Megpróbálom elnémítani őket. Visszaemlékszem, hogy maga mivel eresztett utamra engem az utolsó alkalommal. Mondogatom magamnak, hogy megérdemlem a méltóságot, megérdemlem a boldogságot.

Mataji, imádkozzon érte, hogy legyen elég erőm megtalálni.

Üdvözlettel, Lalita

A levél elmosódik, ahogy a kezemben szorongatom. Vajon ezek a bánat vagy az öröm könnyei? Igen, én Lalitám, végre önmagad lehetsz, imádkozom érted. Ó, fűszerek, ó a világ minden hatalma, ne engedjétek, hogy feladja. Lányom, a szülőcsatorna mindig szűk, fojtogató. De az első szippantás a szabad levegőből, amely betölti a tüdőt, ah. Imádkozom, hogy megtapasztald.

Addig is mandulát és chyavanprasht török össze a szellemi és fizikai energiákért, majd kiteszem az ajtó elé, hogy szél elrepíthesse ahhoz az asszonyházhoz, ahol várakozol. Megteszem még most, amíg hátralévő időm vékony ezüstje el nem vásik teljesen.

Kinyitom az ajtót, hogy kitegyem a chyavanprasht, és ott áll a lépcsőn, az arca meghökkentő közelségben az enyémhez, Jagdzsit, igazi bőrdzsekiben, ahogy a Kwesi Egységes Világ Dojóját reklámozó plakátnál a tejüvegen bámul keresztül. Jagdzsit, akit a haverjai Jagnek becéznek.

Köszönöm nektek, fűszerek, hiszen már szélnek eresztettem a reményt.Hátrahőköl, Jag, a Jaguarból rövidítve, keze a zsebe felé mozdul, aztán megáll.– Hé, asszonyom, nem okos dolog a frászt hozni egy olyan fickóra, mint én. Még baja esik.Elmosolyodok, ahogy gondolatban közlöm vele, hogy végül is ez az én küszöböm. De igaz-e

ez még.– Te is megijesztettél – mondom helyette.– Ijedtség, ki beszélt itt ijedtségről? – Ezüst fülbevaló csillan, amint hátraveti a fejét. Aztán

alaposabban végigmér az alkonyi szürkületben. – Várjon csak. Maga nem az az öregasszony, akié a bolt. – Szemében új érdeklődés csillan, Jagdzsitnak, aki még nincs tizennégy, de olyan gyorsan nő föl Amerikában.

Elmondom neki az unokahúgról szóló történetet. Aztán hozzáteszem:– De én tudom, hogy te ki vagy.– Az hogy lehet?– A nagynéném szólt, hogy tartsam nyitva a szememet, hátha meglátlak. Így mondta: Jagdzsit

remek fickó, nagyon sok tehetség rejlik benne. Mindent elérhet az életben, amit csak akar.– Ő mondta? – Egy pillanatra kisfiús elégedettség ül ki az arcára, aztán az árnyak ismét

rátelepednek. A gondolatai erőszakos hangoktól hemzsegnek.Jagdzsit, világhódító, mi rosszban sántikáltál mostanában, kivel, mit tettél…Haroun kötésekbe bugyolált sápadt arca ugrik be, de nem, az nem lehet, nem fogok erre

gondolni.Tilo, előbb vagy utóbb megtörténik, az útja arra visz.– Szeretnél venni valamit? – kérdezem. Jó lenne, ha bejönne a boltba. A leárazást hirdető

feliratokra mutatok. – A mai nap erre a legjobb alkalom. Talán anyukádnak kell valami? De rögtön tudom, hogy ő nem vásárol már az anyja helyett.

– Dehogy. Csak erre jártam, nem is tudom, minek álltam meg. Talán a plakát miatt. – Állával arra bök.

– Szeretsz karatézni? – Fűszerek, segítsetek, hogy megtörténjen!Megrántja a vállát.– Sose próbáltam. Túl sokba kerül. Különben is, van más dolgom is. Most mennem kell.A lába már az éjszakai sikátorok felé igazodik. Gondolataim sebesen pörögnek, nekem, aki ehhez nem igazán értek. Aztán hirtelen beugrik.– Ó, majdnem elfelejtettem. A nagynéném hagyott itt valamit a számodra.– Valóban?– Igen. Azt mondta, hogy nagyon fontos. Megkeresem, ha bejössz. Vacillál.– Nincsen nekem erre időm. – De aztán a kíváncsiság legyőzi ellenállását, Jagdzsitnak, aki

még mindig gyerek. – Csak egy percre.– Csak egy percre – mondom. Gondolataimban már a belső szobában vagyok. Összetűzöm a

pénzeszsák száját, kísérő sorokat írok hozzá.

– Gondolod, hogy jól tettem?– kérdezem majd Hollót később, amint egymás mellett fekszünk az ágyban. – Akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak, az a sok pénz úgyis veszendőbe ment volna. De most már nem vagyok biztos benne.

A kétség redői húzódnak meg az ő szemöldöke között is. De boldognak akar engem látni. Így azt fogja válaszolni: – Azt hiszem, hogy a lehető legjobban döntöttél.

Mégis, a kétely tovább rág majd belülről.– Több, mint ezer dollár volt abban a zsákban. Mi van, ha valami rosszra használja föl, tudod,

kábítószerre, fegyverekre, ahelyett, hogy elvinné Kwesihez beiratkozni.– Bizakodj – fogja mondani. – Bízzál benne, bízz a világegyetemben. Ötven-ötven százalék az

esély. Több, mint amennyi esélyünk nekünk volt arra, hogy valaha találkozzunk. – Szájához emeli majd a kezemet az ágytakaróról, és megcsókolja az összes ujjhegyemet.

Végigsimítva az állkapcsán, finom borosta böködése, tiszta citrusillat. Igaza van.– Gondolj az arcára! Milyen kifejezés tükröződött rajta, amikor kinyitotta a csomagot?

Amikor kisétált az ajtón?Emlékezni fogok Jagdzsit hitetlenkedő pillantására. – Nekem? – És arra, hogyan olvassa el

újra és újra a levélkét.– Tudja, hogy mi áll benne? – kérdezi tőlem a fiú.– Nem. Felolvasnád nekem? – mondom szégyentelenül füllentve.– Az van itt, Jagdzsitnak, az én világhódítómnak, hogy életet kezdhess. És alatta, Használd az

erőt, és ne te válj az eszközévé.– Jól hangzik. Ez az én nénémasszony okos nő. – Mosolygok. Aztán leveszem a plakátot az

ajtóról, és neki adom. Nosza, rajta, próbáld ki!– mondom.Szeme új fénnyel ragyog, lehetetlenül magas rúgásokat lát, téglát kettétörő kézélet. Az ellenfél

szívét megremegtető, vad kiai kiáltásokat, tánclépésekhez hasonló, finom kata gyakorlatokat. Hírnevet és gazdagságot, talán filmszerepeket is, Bruce Lee mintájára. Menekülést a jelenből az örökkévalóságba.

De felüti fejét az aggodalom is Jagdzsitban, aki már tudja, hogy a visszaút kétszer olyan hosszú. Acélpengék torlaszolják el ott, ahol azelőtt semmi sem volt.

– Nem tudom, hogy a haverok engednék-e.Adok neki egy csomag laddust, besant és kandiscukrot, védelmezőnek. Az eltökéltségért,

mely nem morzsolódik fel. Így szólok hozzá:– Honnan tudhatnád, ha meg sem próbálod, ezt mondaná a nagynéném.Megajándékoz a mosolyával, mely egy kicsit ijedt, de egyben nyílt és fültől fülig ér.– Mondja

meg neki, hogy köszönöm. Mondja meg neki, hogy legjobb tudásom szerint megpróbálom.– Bizakodom – suttogom majd Holló ágyából az utolsó napomon, ahogy látom Jagdzsitot

eltűnni az éjszaka tejszerű ködében, imádságom, reményem, már csak ennyi maradt énnekem.– Jagdzsit, bízom benne, hogy úgy lesz, ahogy mondod.

Lótuszgyökér

Ez a nap is véget ért, a vásárlók elmentek, mindent eladtam, vagy elajándékoztam, ami a boltban volt, kivéve, amire szükségem lesz Shampati tüzéhez.

Shampati tüze, kék lángnyelvek, zöld zsarátnok, a lobogás esőhöz hasonlatos hangja, mit tesztek majd ezzel a testtel, amit a fűszerek adtak nekem. Hová viszitek majd ezt a szívet, amit megígértem, hogy visszaadok nekik.

És fájdalom. Lesz-e vajon…Elég ebből. Akad még erre elegendő idő később is. Most megérett rá a pillanat, hogy a magot,

amit azon a bizonyos napon a Sears áruházban tudtodon kívül leszakítottál, elültesd, és a kívánságok végtelen folyójából minden éjszaka megöntözd.

Felöltöm a fehér ruhát, amit Hollótól kaptam, csupa hab és virágillat omlik le keskeny derekamon és csípőmön, csupa suttogás és suhogás meztelen lábam körül. Megtöltők egy piciny selyemtasakot a lótuszgyökér porával, a hosszú élet fűszerével.

Selyemzsinór segítségével a nyakamba kötöm úgy, hogy tasakocska érett mangó illatú kebleim között simuljon a bőrömhöz.

Elkészültem. Hátramegyek, oda, ahol lóg a falon, leveszem róla a borítást, én, Tilo, aki annyi szabályt szegte már meg, hogy eggyel több már nem számít.

Hány élettel korábban pillantottam bele utoljára. Tükör, mit mutatsz majd nekem. Elkápráztat az arc, amely visszatekint rám, egyszerre fiatal és kortalan, megelevenedett álom

az álomban, a fűszerek kiteljesedett hatalma. A homlok tökéletes, mint a frissen kibomlott shapla levél, az orr hegye akár a til virág. A száj vonala olyan, mint Madannak, a szerelem istenének üdvözlő meghajlása, az ajkak színe – nincs rá jobb szó – akár a tört csili vöröse. Csókokért, melyek égetnek és elemésztenek majd.

Ez egy olyan arc, amely nem árul el semmit, istennőarc, mely mentes a halandók hibáitól, távoli, mint egy Ajanta festmény. Csak a szemek emberiek és esendők. Látom bennük Nayan Tarát, látom Bahgyavatit, látom azt a Tilót, aki voltam. Tág, mámoros szemek, de valami olyat is sugallnak nekem, amire nem számítottam.

Lehet-e a szépség ijesztő? Látom a szememben, hogy az enyém halálra rémiszt engem.

És most kopognak az ajtón.Mintha mély vízben hatolnék előre, én, aki egész életemben – bár csak most jöttem rá – erre a

röpke pillanatig tartó virágzásra vártam, amely mint a tűzijáték az éjféli égbolton. Az egész testem reszket, a vágytól és félelemtől, mert ezt most nem egyedül Hollóért teszem, hanem saját magamért is. És mégis.

Kezem a kilincsen, de megdermedek.Ó, Tilo, mi lesz, ha a valós éjszaka nem ér fel (ahogy bizonyára nem is fog) a képzeletbelivel.

Mi van, ha ez a szerelem férfi és nő között, ajak az ajakon, test a testhez, szív a szív mellett kevesebb, mint…

– Tilo – kiált a másik oldalról.– Nyisd ki!De amikor megteszem, ő az, aki megdermed. Amíg a tenyerembe nem fogom az arcát, és

lágyan azt nem mondom:– Holló, csak én vagyok.Végül megszólal.– Nem is mertem volna ilyen szépségről álmodni. Félek hozzáérni.Fogom a karját, és magam köré kulcsolom, félig nevetve, aggodalmaskodva. – Ennyit jelent a

test? Hát nem látod, hogy én még mindig ugyanaz a Tilo vagyok?Tovább néz engem. Aztán a karja szorosabbra fonódik körülöttem. – De igen – mondja

vízesés hajamba fúrva arcát. – Látom a szemedben.

– Akkor vigyél magaddal, Holló. Szeress engem. – És a szívemben legbelül hozzáteszem, ó, ne vesztegesd az időt.

De még akad egy utolsó dolog, amit meg, kell tennem. Holló puhán lefékezi az autót. Zord szemmel figyeli a sötét lépcsőházat.

– Biztosan nem akarod, hogy én is menjek? Bólintok, közelebb szorítom a mellemhez a csomagot, amit hoztam. Elhessegetem magamtól a

szavakat, amiket mondana, ha ismerné a zacskó tartalmát.

A használt zokni szagát árasztó lépcsőházban fölfelé haladva mindvégig rozsdás szög csikorgására emlékeztető hang duruzsol a fejemben. Az Első Anyáé, vagy az enyém? Van még különbség a kettő között?

Tilo, tudod-e, hogy mit teszel?Összeszorított foggal fordulok szembe a hangfal, mert valójában nem tudom.Mert elképzelve ezt a pillanatot, időről időre szédítő erővel tört rám a félelem, hogy nincs ez

így jól. De hangosan csak ennyit mondok:– Fogat fogért. Néha ez az egyetlen út. Amikor taszítok egyet Haroun ajtaján, kinyílik. Örülök neki, de egyben haragszom is érte,

hogy miért nem elővigyázatosabb. Haroun, nem tanultad még meg.Szobája tele van mozdulatlan, sötét formákkal. Az ágya, a teste, egy kancsó víz, egy sötét

asztali lámpa, egy könyv, amiből valaki olvasott neki. Csak a kötések világítanak rajta, mint figyelmeztető jelek. Feje oválisa elfordítva. Azt hiszem, alszik.

Vonakodom attól, hogy felébresszem a fájdalomra, de nincs más választásom.– Haroun.A suttogásra megmoccan, mintha csak álmában tenné.– Asszonyság. – Nyelve megbotlik a szóban, de öröm érzik belőle.– Honnan tudja, hogy én vagyok? – kérdem csodálkozva.– Abból, ahogy a nevemen szólított – mondja fáradtan, de hallatszik, hogy mosolyog a

sötétben. – Bár a hangja ma más, édesebb, erősebb.– Jól van? Volt itt az orvos még egyszer?– Igen. Nagyon kedves velem, csakúgy, mint Shamsur-saab és a testvére. – Hanglejtése

emelkedik kissé az utolsó szó kapcsán. – Egyetlen fillért sem fogadnak el tőlem. Hameeda főz rám, cseréli a kötéseket, ül az ágyam mellett, és történeteket mesél, hogy ne legyek egyedül.

Ó, Hameeda. Minden úgy alakul, ahogy reméltem.– Haroun, nem haragszol azért, ami veled történt?– Jaj, asszonyság. – Ajka pengevékonyságúra szűkül, ahogy beszél. – Dehogynem. Ha

elkapom egyszer azokat a szemét disznókat, azokat a shaitaanokat… – Elnémul egy időre, ahogy visszaidézi a múltat, és elképzeli a jövőt. Aztán mély lélegzetet vesz. – De azért szerencsém is volt. A bal szememmel még egy kicsit homályosan látok, de a doktor-saab szerint Allah kegyelméből és az ő segítségével olyan lesz, mintha új volna. És olyan jó barátokra leltem – mintha a családom lennének. Még Hameeda Begum kislánya is, vékony seregélyhangjával. Már tervezgetjük, hogy elmegyünk a cirkuszba, ha jobban leszek.

– Haroun, azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Megpróbál feltápászkodni. – Hová megy? – Ujjai az ágy melletti lámpa kapcsolója után

kutatnak.– Ne, Haroun, nem kell.De már fel is kapcsolta. Élesen veszi a levegőt, kezét a bordái közt hirtelen támadó fájdalom

helyére tapasztja. – Asszonyom, miféle jaadu (varázslat) ez, és miért?

Elpirulok a nézésétől. Nincsenek magyarázó szavak, melyeket ne vélhetne komolytalannak. De Haroun, akinek újra nyílt a szíve, többet megért, mint hittem volna.

– Ah. – A szó szánalom és aggodalom egyben. – És aztán? Hová fog menni? Mi lesz a bolttal?– Nem tudom – mondom, és ismét a félelem sós hullámában fuldoklom. – Azt hiszem,

hazatérek, Haroun, de vajon létezik-e visszaút?Kezemet az övébe fogja, Haroun a vigasztaló, szerepeink felcserélődnek.– Nem nekem, asszonyság. De magának – ki tudja? Elmondok egy duát Allahhoz a

boldogulásáért.– Van itt valami a maga számára. Aztán mennem kell.– Csak két percet várjon, asszonyság. Hameeda rögtön jön, amint befejezi a főzést.

Különlegesség lesz ma este, currys kecske parathasszal. Olyan jól főz, mindenféle fűszereket kellemesen elegyít, biztosan ízleni fog. – Hallom a boldog büszkeséget a hangjában. – Annyira fog örülni, hogy ismét láthatja magát. Megtisztelne minket, ha velünk enne.

Aztán megkérdezi, az én kíváncsi Harounom. – Mit hozott nekem?És hirtelen rájövök, hogy mit kell tennem. Úgy örülök neki, mint az az ember, aki éjszaka a

szakadék szélén az utolsó lépés megtétele előtt a villámfény rajzolatában megpillantja a halálos peremet.

– Tulajdonképpen ez Hameedáé, illetve együtt mindkettejüké.Gyors mozdulattal magam mögé rejtem a csomagot, amit előzőleg vörös csilivel töltöttem

meg. Aztán a nyakamhoz nyúlok, és leveszem onnan a lótuszgyökeret tartalmazó tasakocskát. A kezébe helyezem.

Ha megbánás gomolyogna is ködfoszlányként a szívem felett (ó, Holló), nem veszek tudomást róla.

– Hameedának kell viselne ezt a nihak (esküvő) éjszakáján – mondom – az egész életre szóló szenvedélyes szerelemért.

Most ő az, aki elpirul.– Adja át neki üdvözletemet – szólok vissza az ajtóból. – És Haroun. Legyen óvatos.– Igenis, asszonyság. Tanultam ostobaságomból. Hameeda is korhol emiatt. Nincs több késő

éjszakai munka, nincs fuvar rossz környékre, nem veszek föl több gyanús utast. És első ülésen tartok majd egy baseballütőt. Shamsur megveszi nekem.

Khuda hafizt int nekem, Haroun, akinek annyi mindenért érdemes élni, és aki számára a bevándorlók álma oly módon teljesedett be, ahogyan soha nem várta.

– Azt hittem, sose jössz már – mondja Holló. Az utcai lámpák fojtott fényében a tekintete éppen csak egy kicsit szemrehányó. – Szinte sugárzol, mi történt?

– Holló – nevetek, ahogy eszembe jutnak a bougainvillea-lányok. – Csak nem vagy féltékeny?– Ne csodálkozz rajta. Nézz a tükörbe. – Megérinti az arcomat. Magához húz egy hosszú,

lélegzetelállító csókra, beszippantja a nyakam illatát, Holló, aki most fedezi fel testem vonulatait. Aztán elkomolyodik. – Leginkább úgy tűnik – tudom, hogy őrültségnek hangzik, de azt érzem –, hogy bármelyik pillanatban eltűnhetsz. Mintha csak kevés időnk volna. – Hátrébb húzódik, hogy a tekintetűnk összefonódhasson. – Mondd, hogy ez őrültség.

– Őrültség – mondom, miközben az ujjaimat, kagylórózsaszín ragyogásukat bámulom.– Nicsak, még mindig nálad van a csomag. Azt hittem, azért jöttél, hogy odaajándékozd a

barátodnak.– Másként döntöttem. Elvinnél engem még egy helyre? Sóhajt.– Asszony, ne tedd ezt velem.– Csak néhány perc lesz.– Ám legyen. De siess, amennyire csak lehet, jó?

Amikor leállítja a motort, megcsókolom a szemhéját, ajkamat hosszasan hagyom időzni a szemöldökén, alant a lágy mélyedéseken.

– Hogy ne feledj, amíg visszatérek – mondom. Felnyög. – Azt hiszem, hogy épp most fogyott el a türelmem.Hatalmam tudatában elnevetem magam, én, aki egész eddigi életemet tekintve először

csalogattam elő egy férfiból ilyen szavakat.

A haloványan megvilágított móló nagyon hosszúnak tűnik, a víz nagyon feketének, a csomag felettébb nehéznek. Vagy a súly talán a szívemet üli meg. A lélegzetvétel összerántja a mellemet. Félek, hogy sosem érek el a végéig

A régi vágyak kéretlenül ismét visszatérnek. Kígyók, ott vagytok…A szavak, mint hópihék bukdácsolása egy autó reflektorfényében, mely már elment. Tudom,

hogy ez nem a megfelelő alkalom.Fűszerek, sajnálom, mondom a víz tintakék partján álldogálva. De végezetül mégis úgy

gondolom, hogy helyesen cselekedtem. Az a legjobb Harounnak, ha szeretetben él, nem gyűlöletben és sérelmekben, amelyek csak önmagukat termelik újra.

Előbb kellett volna erre gondolnod, Tilo. A hang egyszerre jön sehonnan és mindenhonnan, mint a becsapós játékban. Most felajzottál minket, élnünk kell hatalmunkkal. Valamit le kell rombolnunk. Te mondd meg, hogy mi legyen az.

Fűszerek, eléneklem az engesztelés dalát. Nem tudnátok most az egyszer a megbocsátás útját választani?

A világ nem így működik, bolond mesternő, aki azt gondolod, hogy felgöngyölheted a zubogó vízesést, ráveheted erdőtüzet, hogy visszaszívja lángvörös nyelvét. Vagy ahogy az az autójában várakozó ember mondaná, újra kezedben tarthatod a már elrepült madarat.

Hagyjátok ki őt belőle, fűszerek, ez a mi ügyünk.A csomag a kezemben ragyog a hőtől. Vagy esetleg a haragtól. Tilo, nem lett volna szabad

olyan erőkkel játszanod, amiket nem érhetsz föl ésszel, a pusztítás, melyet elszabadítottál, minden élőt érinteni fog körülötted. Az egész város beleremeg majd.

Akkor hát nincs mit mondani, szólok hozzájuk, az ajkam kicserepesedik a hirtelen rám törő félelemtől, amit leráznék magamról, de nem tudok. Leeresztem a csomagot a vízbe, és útjára bocsátom. Lassan süllyed, sokáig izzik a fénye. Amikor végre eltűnik, kifújom a levegőt. És ezt mondom, mielőtt elindulnék vissza a hosszú mólón:

– Fűszerek, kezdjétek az én életemmel, ha nem tehettek mást. Vigyetek először engem. Rajtam töltsétek ki haragotokat.

Tilo, mily keveset értettél meg. A mélyből jövő hang sistergés, mint a víz a forró vasalón. Vagy sóhajtás. Akár a vízesés, a lavina, az erdőtűz, mi nem gyűlölünk. Csak tesszük a dolgunkat.

Holló egy olyan épület legfelső emeletén lakik, amely számomra a világon a legmagasabbnak tűnik. Üvegfalak ölelik körül. Ahogy a lift egyre feljebb emelkedik, egy egész fénylő város hullik alá mellettünk. Az érzés hasonlít a repüléshez.

Széles mozdulattal kitárja az ajtót.– Isten hozott az otthonomban. – Hangja alig észrevehetően remeg. Csodálkozva fedezem fel,

hogy ideges az én amerikaim. Mélyen bennem áradó érzés. Szerelem és egy új vágy, hogy megnyugtassam ezt a férfit.

– Ez gyönyörű – mondom, és valóban az. Áradó fény körülöttünk, de hogy honnan jön, azt nem tudom megmondani. Puha, fehér szőnyeg, melybe a lábaim bokáig süppednek. Alacsonyan és szélesen terpeszkedő kanapék, finom fehér bőrből.

Dohányzóasztal, mely egyszerű, ovális üveg. Egyetlen hatalmas kép az egyik falon, amin kavarognak a napfény színei, vagy talán a világ keletkezése a témája. A sarokban egy hatalmas fikusz alatt egy apsara szobra. Letérdelek, hogy megérintsem fenőkő élességű vonásait. Az érzés nem tér el sokban saját arcom érintésétől.

A hálószobában ugyanolyan visszafogott jelei a jólétnek, ugyanaz a meglepő szerénység. Az ágyon hímzett selyem ágytakaró, fehér alapon fehér. Egy lámpa. Egyeden hatalmas könyvespolc, zsúfolásig tömve könyvekkel, melyeket az éjszakába nyúlóan olvasott a tulajdonosuk. A külvilággal határos falak üvegből vannak. Átnézve rajtuk látom a fényeket, mint apró, sárga pettyeket az éjszakába lyuggatva, valamint az öböl hosszú, sötét sávját. A szoba egyetlen éke egy Buddhát ábrázoló batik, melyen lótuszkezét könyörülettel emeli a magasba.

Aranyifjú Holló, az én nagy társasági életet élő amerikaim, soha nem gondoltam volna, hogy ezt találom nálad.

Mintegy válaszképpen azt mondja. – Mostanában átalakítottam egyet s mást, a régi vacakjaim közül rengeteget kidobtam, ahogy ideképzeltelek. Tetszik?

– Igen. – A hangom mély. Alázattal hallgatom, hogy valaki az én képzetem köré építse az otthonát. És bűntudat gyötör miatta.

– Bár már nem sokat számít mindez – teszi hozzá –, hiszen hamarosan úgyis elmegyünk innen.

– Igen, hamarosan – mondom merev ajakkal.Holló lekapcsolja a lámpát. A hűvös, ezüstös holdfényben érzem a leheletét magam mögött,

mandula és barack illatú. Derekam köré fonja a karját. Ajka a fülemnél, suttogása langyos, akár a bőr.

– Tilo.Lehunyom a szemem. A vállamat csókolja, a nyakamat, apró csókokat lehel gerincem minden

kiszögellésére. Maga felé fordít, kigombolja a ruhámat, hagyja, hogy selymes suhogással a lábamhoz hulljon. Kezei galambszelídséggel siklanak a testemen.

– Tilo, nézz rám, érints meg te is.Túlságosan szégyenlős vagyok ahhoz, hogy kinyissam a szemem, de becsúsztatom a kezem az

inge alá. A bőre feszes és sima mindenütt, kivéve a kulcscsontját, ahol egy apró ráncos sebhelyre, egy régen volt verekedés lenyomatára lelek. Meglep az a gyengédség, amit ez ébreszt bennem, aki mindig a tökéletesség hatalma után sóvárogtam, és most azt találom, hogy az emberi törékenységnek is megvan a maga ereje. Megcsókolom a heget, és hallom a hirtelen, éles légvételt a torkában. Aztán az ajka vándorolni kezd, nyelve izgató, teljesen kifordít magamból. Engem, Tilót, aki sose gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eligazodok a gyönyör útjain, a gyönyörén, mely langyos mézként áramlik a testemben, az ujjaim hegyén, a lábujjaimon, bőröm minden egyes pórusán.

Már az ágyban vagyunk, a falak eltűntek, a csillagok fénye a hajunkban. Felülre emel, hagyja, hogy a hajam beborítsa az arcát, mint a víz dala. – Így szeretném, kedvesem.

De én már tudom. Makaradwaj, a fűszerek királya megsúgja nekem, mit kell tennem, így Holló mély torokhangon nevet.– Tilo! – Aztán elakad a lélegzete és megremeg.

A fűszer hangja a fülemben. Mindent vess be. Szál és kéz, igen, körmök és fogak, a szempillák simítása a bőrén, az a különleges nézés a szemedben. Adj és vedd vissza, izgasd fel. Ahogy Indra, az istenkirály udvarában a híres kurtizánok tették.

Hagyd, hogy felfedezője lehessen annak a földnek, ami te vagy, hegynek és tónak és városképnek. Hagyd, hogy utakat törjön ott, ahol senki sem járt őelőtte. Engedd, hogy belépjen oda, ahol a legmélyebb és legismeretlenebb vagy, sűrű indák, jaguárkiáltás, vad tubarózsa, a rajanigandha, a nászéjszaka virágának szédítő illata. Mert nem annak az illúziója-e a szerelem, hogy maradéktalanul feltárjátok magatokat egymásnak, és nem szenvedtek az elválasztó távolságtól?

Ó, makaradwaj, miért mondod, hogy illúzió. Én készen állok arra, hogy minden titkomat, a jelenemet és múltamat is megosszam ezzel az emberrel.

És a jövőt? Elárulod-e majd neki, ha a szerelmetek mát beteljesült, hogy az első alkalom az utolsó is egyben? Mesélsz majd neki Shampati tüzéről?

– Tilo – kiáltja Holló türelmetlenül, és maga felé húzza a csípőmet, újra és újra, csontot a csonthoz, míg a forró megkönnyebbülés mindkettőnket magával nem ragad.

Amíg a testünk egy test lesz, és sok test, és testetlen egyszerre.Ekkor tör rám a szomorúság, a forróság elpárolog a bőrömből, ahogy az utolsó színek hagyják

el az estéli égboltot, reszketésre késztetve engem. Egy részem haldoklik, elfújó dallam szól minden üreges csontomban, minden törékeny hajszálamban, minden, a régi formájába hanyatló végtagomban. Vajon Holló is érzi ezt?

Nem a fűszerek pártolnak el tőlem?Tilo, ne gondolj most erre.Hadd feküdjünk lassuló lélegzettel egymás karjában az ágytakaró alatt, amely fehér, mint a

hűség. E percben ölelő karja az idő ostromát visszaverő védőbástya. Száj a szájhoz tapadva álmosan suttogunk, apró kedvességeket, melyek csak akkor bírnak értelemmel, ha a szíveddel hallgatod őket. Szerelem verítékének illata a bőrén. Vére lüktetése, amit immár olyan közelről ismerek, mint a sajátomat. A vágy beteljesültével gyöngédsége, mi lehetne édesebb Épp mielőtt álomba merülnék, hallom, amint megjegyzi.

– Tilo, kedvesem, el sem hiszem, hogy egy egész élet áll előttünk hasonló estékkel. – De már túl messzire sodródtam az álom vizein ahhoz, hogy válaszoljak neki.

Téged kérdezlek, aki nálamnál sokszorta többet tudsz a szerelemről: ha szeretőd karjában alszol el, vajon az ő álmát álmodod-e? Mert ez az, amit én látok lehunyt pilláim mögött. Vörös törzsű óriásfenyő és ártatlan kék eukaliptusz, selymesbarna szemű mókusok. A föld, amelyben gyökeret lehet verni, amely átalakít. Ahol a telek hűvös barlangok és füstölgő tüzek, fagyos némaságba merevedett vízesések.

A nyarak kavicsos föld meztelen talpunk és csupasz hátunk alatt, amikor egymáséi leszünk a pipacs borította réteken.

Holló, most már tudom, hogy igazad van, a hely, amit földi paradicsomnak nevezel, létezik valahol. És most még fájdalmasabban sóvárgok utána, hiszen tudom, hogy soha nem jutok el oda veled. Én, Tilo, akinek fogytán az ideje.

Nyögve fordul meg álmában, mintha hallaná a gondolataimat. Egy szót motyog magában, mely úgy hangzik, mint a tűz.

Megmerevedek. Én amerikaim, csak nem álmodod te az én álmomat?Egy pillanatra felriad, hogy félálomban rám mosolyogjon, hogy az arcát a nyakamba,

vállamba fúrja. – Trópusi virágszálam – mondja. – Varázslatos indiai szépségem. – Aztán visszasüpped, és

nem ér el a tudatáig, hogy elhúzódom tőle.Amerikai, jó, hogy figyelmeztetsz, engem, Tilót, aki már majdnem elvesztem benned. A

bőröm színéért, az idegen kiejtésemért, furcsa szokásaimért szerettél meg engem, mely azon varázs ígéretével kecsegtetett, amit saját földed asszonyaiban már nem leltél meg. Vágyaidban azzá tettél, aki nem vagyok.

Nem hibáztatlak ezért túlságosan. Én talán ugyanezt tettem veled. De hogyan táplálhatja a félreértések talaja a szerelem palántáját? Még akkor is megbuktunk volna, ha a fűszerek nem állnak közénk. És ki tudja, talán meg is gyűlöltük volna egymást.

Jobb ez így.Ez a gondolat erőt ad ahhoz, hogy elszakítsam vonakodó testemet az ő teste melegétől. Hogy

megtegyem, amit meg kell tennem, mielőtt felébred.Egy konyhafiókban találok papírt és ceruzát. Belefogok. Az üzenet megírása sokáig tart. Az

ujjaim zsibbadtak. Szófogadatlan szemem sírni szeretne. Az elmém csak szerelmes szavakat képes kiötölni. De végül mégis elkészülök. Kinyitom a fürdőszobaszekrény ajtaját, a fogkrémes tubus köré csavarom az írást, ahol Holló holnap reggel rátalál majd.

Aztán felébresztem.Összekülönbözünk, az első szerelmes civódásunk. (És az utolsó is egyben, mondja a hang a

fejemben.)

Vissza kell mennem a boltba, mondom Hollónak. Bosszankodik. Miért nem maradhatunk együtt reggelig, és bújhatunk össze ismét szerelmesen a hajnal első sugarainál? Ágyba hozza majd nekem a reggelit.

Ó, Holló, ha tudnád, hogy mennyire szeretném…De hajnalra, amikor akár akarom, akár nem, Shampati tüze fellobban, messze kell legyek

őtőle.Hűvös színezetet parancsolva a hangomra azt mondom neki, hogy szükségem van az

egyedüllétre, át kell gondolnom a dolgokat.– Csak nem lett elesed belőlem máris?Holló, Holló, sírok belülről.Azt mondom neki, hogy van valami halaszthatatlan tennivalóm, amit nem tudok

elmagyarázni.Szája a megbántottság kemény, egyenes vonalába merevedik. – Azt gondoltam, hogy már nem lesznek titkaink egymás előtt. Hogy mostantól fogva

megosztjuk egymással az életünket, teljes egészében. Nem ezt ígérted nekem épp az imént a testeddel?

– Kérlek, Holló.– És mi lesz a mi csodás helyünkkel? Elmegyünk együtt megkeresni?– Minek ez a nagy sietség? – Magam is meglepődöm hangom megtévesztő nyugalmán,

miközben a gyomrom összeszorul, és háborogni kezd.– Nincs több vesztegetni való időnk – Holló hangja unszoló – most, hogy rátaláltunk

egymásra. Neked mindenkinél jobban kellene tudnod, hogy mennyire bizonytalan és törékeny minden az életben.

A fülemben a vér dobolása visszhangozza a szót, törékeny, törékeny. Holló ablakából nézve a csillagok egymást lökdösve, szédülten száguldanak a reggel felé.

– Rendben – mondom végezetül Hollónak, én, aki túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy lássam az igazság szilánkokra hullását a szemében. – Gyere vissza reggel, s akkor elmegyek veled. – Magamban hozzáteszem: ha még akkor is ott vagyok.

Tudom, hogy nem leszek.

Csöndesen ülünk az autóban. Holló, aki még mindig bosszús, szórakozottan babrál a rádió gombjával. Az állatok az oaklandi állatkertben különösen viselkedtek, egész este vonyítottak és rikoltoztak, jelenti be egy késő éjszakai hírolvasó. Egy énekes, kinek a hangja olyan, mint a szélben hajladozó nádé, arról tájékoztat minket, hogy ha a hangsebességnél gyorsabban haladunk, akkor feltehetően megégetjük magunkat.

Shampati tüze, milyen sebesen fogok haladni, mily fényesen fogok égni.Úgy látom magam előtt a búcsúüzenetet, ahogy Holló fogja látni reggel, amint bebotorkál a

fürdőszobába, álomittas szemei még őrizni fogják ajkam formájának lenyomatát. Szeme, melyet tágra nyit majd a meglepetéstől, kidörzsölve belőlük az álom szövetét.

Holló, bocsáss meg nekem, olvasható majd a papíron, nem várom el, hogy megértsd. Csak, hogy elhidd nekem, hogy nem volt más választásom. Köszönök mindent, amivel megajándékoztál. Remélem, hogy én is tudtam adni neked valami keveset. Szerelmünk nem lehetett volna tartós, mert a képzelet teremtette, a tiéd és az enyém arról, hogy mit jelent indiainak lenni. Mit jelent amerikainak lenni. De ahová megyek – legyen az élet vagy halál, nem tudom –, rövid fájdalmas édessége elkísér. Örökre.

Szezám

Nem nyitom ki a fűszerüzlet ajtaját addig, amíg Holló el nem robog. Félek, hogy milyen büntetés vár rám ezért az utolsó cselekedetért, a mesternők számára meg nem engedett módon lopott szerelemért.

De minden úgy van, ahogy volt. Kis híján cserbenhagyottnak érzem magam. Egész mostanáig ok nélkül aggodalmaskodtam. Úgy lesz, ahogy az Első Anya mondta – belépek Shampati tüzébe, s fölébredek a szigeten, hogy átvegyem az ő terhét. Ó, lesz azért büntetés, nem kételkedem benne. Talán perzselődés nyoma a bőrömbe égetve, hogy örökké emlékeztessen, talán öregebb és visszataszítóbb test (mivel máris érzem a változást, a csontok deformálódását), annak minden fájdalmasságával.

Járkálok a megüresedett polcok között, búcsúzom, egyes percekre emlékezem.Itt nyújtotta először Haroun a tenyerét, hogy olvassak belőle, emitt meg Ahudzsa felesége

hajolt csodálkozó szemekkel egy, a papaya selymes belsejéhez hasonló színű szári fölé. Itt állt Jagdzsit az anyja mögé bújva, ártatlanul, papagájzöld turbánjában. De már a nevük is egyre távolabb úszik tőlem, a hozzájuk tartozó arcokkal együtt, és még a felejtés miatti szomorúság is csöndesedik, mintha már régen megszűntem volna létezni.

Holló is el fog feledni.Csak miután már a fél boltot bejártam, akkor észlelem, hiszen finom, akár a fény mozgása

vagy az árnyék az éjszakai égbolton, amikor egy csillag kihuny. Az öreg Tilo azonnal észrevette volna.

A bolt csak egy kagylóhéj immár. Minden, ami benne addig meleget adó és lélegző volt, régen eltűnt.

Fűszerek, mit jelentsen ez.De nincsenek üres perceim ennek latolgatására. A harmadik nap a végéhez közeledik. Hallom,

amint a bolygók sebesebben forognak, az órák kövekként száguldanak keresztül az égbolton. Alig maradt némi idő Shampati tüzének elkészítésére.

Mindent, ami a boltban még fellelhető – fűszerek, dalok, attával és rizzsel megrakott zsákok, bajra –, a szoba közepére viszem, és halotti máglyát emelek. A tetejére a nevemet hordozó fűszert, szezámot szórok, az apró tilmagok hivatottak beborítani és megvédeni engem hosszú utam alatt. Hagyom, hogy a fehér ruha lehulljon rólam, finoman reszketek. Semmit sem szabad magammal vinnem ebből az életből, úgy kell távoznom Amerikából, ahogy jöttem, mezítelenül.

Készen állok. Belemerítem a kezemet a kurkumába, az újjászületés fűszerébe, mellyel ez a történet is kezdődött, és felemelem a kőtartályt, ami a csiliket tartalmazza. Lótusz ászanában leülök a fűszerekből rakott máglya tetejére (de végtagjaim már nyögve tiltakoznak), és most utoljára kinyitom a tartályt. Elmémet elvonom mindattól, amit valaha szerettem, és ahogy kiürül (ilyen volna a halál?), meglepő nyugalom száll meg.

Felemelem az egyetlen csilit, melyet a tartóban hagytam erre az alkalomra, és kimondom a megidéző szavak.

Gyere, Shampati, vigyél magaddal.Első Anya, énekeled-e vajon ebben a percben az üdvözlő éneket, a dalt, mely átsegíti lelkemet

a rétegeken, csont és acél és tiltószó, melyek elválasztják a két világot egymástól. Avagy hagytad, hogy betegséged vagy talán csalódottságod miatt kihulljak az emlékezetedből.

Félelem dobol a dobhártyámon, akár a vihartól rettenő madár. A lángok most már bármelyik percben…

De semmi sem történik.Várok, majd elismétlem a szavakat. És megint. Egyre hangosabban. Semmi.Zokogom a szavakat, más igékkel kísérletezem, a legegyszerűbb varázsszavakkal, kérlek,

kérlek.

Még mindig semmi.Fűszerek, mivel próbálkoztok, miféle beugratós tréfa ez.Semmi válasz.Fűszerek, képzeletemben már elszakadtam innen, zuhanok az űrben és az időben, bőrömet

meteorok horzsolják, hajam lángokban. Ne hosszabbítsátok meg a gyötrelmeimet, kérlek titeket, én, a végre alázatos és rettegő Tilo, olyan, amilyennek mindig is szerettetek volna látni.

Minden eddig általam hallottnál síribb a csönd, még a bolygók is megtorpannak forgásukban.És ebben a csöndben rádöbbenek a fűszerek büntetésére.Itt felejtettek, egyedül és varázserőmtől megfosztva. Nekem nem jár Shampati tüze.Shampati tüze, amelytől oly régóta rettegek. Most hirtelen jobban félek az élettől nélküle.Ó, gyönyörű test, melynek ereiben a vér már egyre sűrűbbé és lassúbbá válik, már látom. Arra

vagyok kárhoztatva, hogy ebben a sajnálatot nem ismerő világban öregasszonyként éljek, hatalom nélkül, megélhetés nélkül, egyetlen teremtmény nélkül, akihez fordulhatok.

Ó fűszerek, akik ismeritek legrejtettebb gyöngéimet, büszkeségemet, ez a legtökéletesebb ítélet számomra. Mert hogyan is közelíthetnék én ezzel a lecsupaszított, erodált lényemmel azokhoz, akiket segítettem, akik mindvégig félelemmel és csodálattal tekintettek rám, akik szerettek azért, amit adni tudtam. Hogyan tudnám elviselni a sajnálatot és egyben a visszatetszést a szemükben, amikor kinyújtom feléjük kolduló tenyerem.

Holló, kiváltképpen neked nem tudok ily módon a szemedbe nézni többet.Hát így Életem kígyózva hever előttem, akárcsak a sikátorok, melyben napjaimat fogom

tengetni, fogatlanul és ürülékszaggal átitatva, elrejtve arcomat mindazoktól, akik felismerhetnek, lopott bevásárlókocsiban tolva életem terheit, kapualjakban éjszakázva, és imádkozva, hogy az éjjel valaki…

A sajgó testem szövetét alkotó minden egyes rost kesereg.Jobb volna megmászni az aranylóan vörös híd tartóoszlopait, érezni, amit a sötét víz

összezárul a fejem felett, hínár csavarodik végtagjaim köré, hüllőszerűen, akár a kígyók.Jobb, ha mindjárt túlesem rajta.Nem.Fűszerek, én. Tilo elfogadom a döntéseteket. Rémület és szívtépő fájdalom, az elveszett

szerelem szülte magány és a hatalom hamuvá hullása ellenére felvállalom, hogy így éljek, ameddig csak kell. Örökké, ha ti úgy akarjátok.

Ez az én vezeklésem. Tudatosan felvállalom. Nem azért, mert vétkeztem, hiszen szeretetből tettem, amiben nem lakozik bűn. Ha elölről kellene kezdenem, ismét így cselekednék. Tiltott módon átlépném a bolt küszöbét, hogy csillogó toronyházba elvigyem Geetának a mangósavanyúságot és a bátorítást. Rendületlenül fognám Lalita kezét, és mondanám neki, hogy örömöt érdemel. Ismét adnék lótuszgyökeret Harounnak a szerelemért, ami értékesebb, mint az ő bevándorlóálma.

És újfent, igen, Holló kedvéért olyan elbűvölővé változtatnám magam, mint amilyen Tilottama, az istenek táncosnője volt.

De tudom, hogy a megszegett szabályokért fizetni kell. A felborult egyensúlyt helyre kell állítani. Azért, hogy valaki boldog lehessen, egy másiknak magára kell vállalnia a szenvedést.

Egy mese ötlik föl bennem elfeledett gyermekkoromból: a világ kezdetén, a halhatatlanság nektárját kutatva, az istenek és démonok a legkeserűbb mérget, halahalt kevertek fel az őstenger mélyéről. Gőzei beborították a földet, és minden élőlény haldokolva kiáltotta világgá rémületét. Akkor a nagy Shiva tenyerébe merte a halahalt és megitta. A szörnyű méreg marta a torkát, sebzett kékre színezve azt, ami a mai napig látható. Ó, ez még egy istennek is fájdalmas lehetett. De a világ megmenekült.

Én, Tilo, nem vagyok istennő, csak egy egyszerű asszony. Igen, elismerem az igazságot, ami elöl egész életemben menekültem. És bár valamikor azt hittem, hogy megválthatom a világot, már látom, hogy csak röpke boldogságot tudtam hozni néhány ember életébe.

Hát nem elég ez?

Fűszerek, az ő kedvűkért felvállalok minden terhet, amit nekem szántok. Csak adjatok egyetlen órányi alvásra időt. Egy órányi tudatkiesést, hogy ne kelljen látnom, ahogy ezt a testet ismét utoléri a végzete. Egy órányi pihenést, menekülést a tüskés ujjú világ elől, ami rám vár, mert fáradt vagyok és igen, félek.

A fűszerek nem tiltakoznak.Így lefekszem, utolsó ízben, középen, a boltban, amelynek többé már nem vagyok mesternője.

Egy távoli hangra ébredek, mely fájdalmat hordoz, miként a szél hordozza a port, és a nevemet repíti hozzám. Úgy tűnik, mintha csak percekre aludtam volna el. De már nem vagyok biztos semmiben sem.

A hang újra szólít. Tilo, Tilo, Tilo. Nem ismerem és szeretem én ezt a hangot? Talpra ugrom, olyan sebesen, hogy beleszédülök. A talaj megborul, egy óriási tenyér felszíne,

amely le akar pöckölni magáról. Recsegő-ropogó hang ölel körül, a szívem volna netán?Nem. Látom már, a fűszervarázsból épült bolt ez, amint úgy roppan össze körülöttem, akár a

tojáshéj. A falak rázkódnak, mintha papírból lennének, a mennyezet kettéhasad, a padló hullámzón fölemelkedik, térdre kényszerít.

Ó, fűszerek, nem kellett volna ilyen durván megfosztanotok utolsó menedékemtől, hiszen már amúgy is gyűjtöttem a bátorságot ahhoz, hogy elhagyjam.

Aztán egy szó tolakszik elő bennem. Földrengés.Mielőtt végiggondolhatnám, a föld ismét meglódul, és összerázkódik. Valami átrepül a szobán

– a kőtartály az, vagy egy tükördarab –, hogy a homlokomnak vágódva zúzódjon össze. Piros csillagok röppennek szét a fejemben. Vagy tán csilimagok volnának?

De még mielőtt ellepne a fájdalom, reményvesztetten veszem tudomásul, hogy nem fogok meghalni.

Maya

Ismét tévedtem. Maghaltam.Vagy túl korán ébredtem, úton a túlvilág felé. Ó, Tilo (de már nem ez az én nevem), hiszem, hogy ebben is tévedsz.Mert mi más lehetne ez a hely, meleg, mint az anyaméh, és éppoly sötét erő lüktet benne,

ahogy átáramlik az üregen.Megpróbálok megmozdulni, hogy lássam, képes vagyok-e rá. A végtagjaimat valami

selymesen puha dolog fedi – a halotti leplem volna, vagy tán a szülőlepedőm. De kissé el tudom fordítani a fejem.

A fájdalom párducteste ugrásra készen várakozik. Lecsap rám, arra késztet, hogy fölkiáltsak.Igaztalannak tűnik, hogy ily sok fájdalom legyen még a túlvilágon is.Tilo aki már nem is Tilo többé, mióta rendelkezel annyi tudással, hogy megítéld, vajon

igazságos-e az univerzum vagy sem?– Semmi óta, beismerem – mondom. Hangom használat híján berozsdásodott.– Ébren vagy? – kérdi egy hang. – Nagyon fáj?Holló.Ő is halott? Vajon mindnyájunkat megölt a földrengés, Harount és Hameedát, Geetát és

nagyapját, Kwesit, Jagdzsitot, Lalitát, aki épp most nyitott új távlatok felé egy másik városban?Ó, ne hagyd, hogy így legyen.– Tudsz mozogni? – kérdezi Holló hangja, mely valahonnan oldalról jön a duzzadt

merevséghez képest, ami a fejem volna.Kinyújtom a kezem a hang irányába, és egy szőrmével borított falba ütközöm. Egy

díszkoporsó bélése, gondolom, egy állami koporsóé, mellyel a szerelmeseket temetik el, hagyják poraikat összevegyülni az idők végezetéig.

Csakhogy ez tejútrendszereken száguld keresztút, kanyarokat vesz, hogy kikerülje a meteorviharokat, melyek hirtelen fényekkel pettyeznek minket.

Aztán hosszú, mérges dudálás üti meg a fülemet.– Nem bánnám, ha az emberek figyelmesebben vezetnének – mondja Holló. – A földrengés

óta ez megy, mindenki megbolondult.– Az autódban vagyok – szólalok meg. A szavak lapos kapcsokként hullanak a számból. Nem

fejezik ki a csodálkozást, amit érzek. Megérintem a takarót a testemen. – Ez a te ágyterítőd – mondom. Még a sötétben is ki tudom tapintani a kiemelkedő fonalakat, a bonyolult mintát, selymet a selymen.

– Így igaz. Gondolod, hogy fel tudsz ülni? Van néhány ruhadarab a fejed közelében. Fölvehetnéd. De persze, csak ha akarod.

Belekapaszkodom a hangjából hallatszó mosolyba. Úgy terjeszkedik bennem, akár a fény a víz alatt, erőt ad hozzá, hogy nehézkesen kitekerjem magam az ágytakaróból. A fejem egy vaskos betondarab, mely bizonytalanul egyensúlyoz sajgó vállamon. A nehéz selyem folyvást kisiklik ügyefogyott kezeim közül, melyek elfeledték a kezekre rótt feladatokat. Vagy talán csak késleltetni szeretném, ameddig lehet, ennek az elaggott testnek a lemeztelenítését

Óvatosan megérintem. A szépséget megtapasztalva, ezúttal mennyivel nehezebb lesz hozzászoktatni magam a csúfsághoz. És a gondolathoz, amivel egyelőre nem tudok szembenézni: amikor Holló az autójához cipelt, mert minden bizonnyal így cselekedett, vajon mit látott. Mit érzett.

De mi ez. Az ujjaim érintette hús nem aszott szilva, és a haj sem ritkás és kopaszodó. A mellek egy csöppet megereszkedtek, a derék nem karcsú, de ez nem egy minden illatától megfosztott test.

Hogyan lehetséges ez.

Újra megérintem, hogy megbizonyosodjak. A lábikra íve, az orca háromszöge, a nyak oszlopa. Nincs tévedés. Ez nem egy első virágzását élő, ragyogóan fiatal test, de nem is az utolsó virágzásából szirmait hullató kóró.

Fűszerek, ez a játék meghaladja az értelmemet. Miért nem bűntettetek meg engem. Vagy ez a te műved volna, Első Anya? De miért ez a kedvesség egy eltévelyedett lányod iránt, aki nem érdemli meg?

Kérdéseim tekeregnek, kígyóznak az ég felé az éjszakában. És úgy tűnik, hogy egy pillanat múltán levitorlázik hozzám a válasz, lágy suttogás, vagy csak ezt szeretném hallani.

Mesternő, aki voltál, amikor szívedben vita nélkül elfogadtad a büntetésünket, ennyi elég volt. Mivel felkészítetted a lelkedet a szenvedésre, szükségtelenné vált, hogy a tested is alávesd a kínnak.

Holló hangja visszatérít örvénylő gondolataimból.– Ha képesnek érzed magad rá, átmászhatsz az ülések között, és idetelepedhetsz előre mellém.Esetlenül előrecsusszanok az első ülésbe, miközben egy gyors oldalpillantást vetek Hollóra,

aki mit sem változott. Félénkség vesz erőt rajtam az új ruháimban – farmernadrág, amit övvel kell összeszorítanom a derekam körül. Egy túlméretezett flaneling, amely Holló hajának illatát hordozza. Valóban különbözik attól a holdfényből és pókhálóból szőtt ruhától, melyet az utolsó találkozásunkkor viseltem. Szerencsére sötét van az autóban, sötétebb, mint ahogy az az emlékezetemben él.

Vajon miért. Aztán észreveszem, hogy az utcai lámpák többsége, melyek mellett elhaladunk, kiégett.

– Mondd el nekem, hogy mi történt. – Ez a hang, tétovázó és rekedt – még nem tudok úgy gondolni rá, mint a sajátomra.

Mi más változott még. Tilo, aki valaha voltam.– Miután kiteltelek a boltnál, nem tudtam elaludni – mondja Holló. – Túlságosan zaklatott

voltam. Elkezdtem Csomagolni az útra. Elmegyek egyedül is, ha nem jön velem, mondtam magamban. De tudtam, hogy nem gondolom komolyan. Még a haragom tetőfokán sem tudtam elképzelni a jövőt nélküled.

Szavai mézbor édességével áramlanak keresztül a testemen, belülről melegítenek. Ám még aközben is, hogy hallgatom, szemem a visszapillantó tükörre tapad. Amikor megáll az útkereszteződésben, magam felé fordítom.

– Látnom kell – mondom. Hangom enyhén remeg, bocsánatkérőn.Holló bólint, szeme részvétet sugároz. A nő a tükörben másmilyen. Magasan ülő arccsontok, egyenes szemöldökvonalak, ráncokkal

közöttük. Néhány ősz hajszál. Nem különösképpen szép vagy csúnya, nem túlzottan fiatal vagy öreg. Egyszerűen csak átlagos.

És én, aki megannyi létezésem közepette hol visszahőköltem a középszerűségtől, hol meg éppen türelmetlenül kívántam azt, látom, hogy az sem nem olyan utálnivaló, amilyennek gondoltam, sem pedig annyira különlegesen vonzó. Természetes a maga valójában, és én elfogadom, én, aki gyönyörű Tilottama lehettem egyetlen éjszakára.

Az egyetlen, ami szívemet sajnálkozásra készteti, az az, hogy miként érezhet Holló, amikor így lát engem.

– Tudod – szól Holló, aki egész eddig ez arcomat figyelte –, most sokkal inkább olyan vagy, amilyennek korákban képzeltelek.– Ujjával gyöngéden megérinti az arcomat.

– Csak kedveskedni akarsz – mondom mereven. Nincs szükségem a sajnálatara.– Nem, igazán nem. – Hangja azt sugallja, kérlek, higgy nekem.– Nem bánod? Hogy az a sok szépség már múlté?– Először azt hittem, hogy talán igen, de mégsem. Őszintén szólva egy kicsit feszélyezett. Úgy

éreztem, hogy folyamatosan szálfaegyenesen kell tartanom magam, és be kell húznom a hasam. Meg hasonlók.

Mindketten nevetünk azzal a törékeny, könnyelmű nevetéssel, ami azoknak az embereknek a sajátja, akik nem aludtak eleget, akik kis híján meghaltak, akik a megelőző huszonnégy órában olyan dolgokat tapasztaltak, melyeknek a megértéséhez egy egész élet szükséges.

Ismét belenézek a tükörbe.És latom, hogy a szemek a régiek. Tilo-szemek. Most is kíváncsian fényesek.Még mindig lázadók. Változatlanul készek a kérdésekre, a csatákra.A búcsúlevelemre emlékeztetnek. Felidézik, hogy amit abban írtam, az mit sem változott.Elkapom a kezemet, melyet Holló éppen a szájához emel.– Most mi van, kedvesem? – egyszerre aggódó és meglepett.– Az üzenetem. Olvastad?– Igen. Azért értem oda hozzád olyan hamar. Akkor leltem rá, amikor a tisztálkodószereket

csomagoltam. Megrémültem, hogy azt írtad, elmész, de nem tudod, hogy hová. Úgy tűnt, mintha ismét a dédapám halálos ágya mellett állnék, és számomra érthetetlen, ismeretlen dolgokkal szembesülnék. Mindig tudtam, hogy van az életednek egy olyan oldala, amelyben nekem nincs helyem.

– Már nincs.Holló meghallja a szomorúságot a hangomban, és kinyújtja a kezét, hogy megérinthesse az

enyémet.– A mi paradicsomunkban nem lesz rá szükséged. Nem lesz szükséged semmire sem, csak

rám. – Megszorítja a kezemet.Nem mondok igent vagy nemet, így egy idő elteltével ismét belekezd.– Az üzeneted olvasása felidézte azt a percet is, ott az autóban az anyámmal, amit olyan

nyomorultul elrontottam. Most viszont mintha kaptam volna a sorstól még egy lehetőséget. Ezúttal elhatároztam, hogy helyesen cselekszem. Ezért elindultam. Csak félig voltam becsomagolva, de nem érdekelt. Oda kellett érnem hozzád, mielőtt végleg eltűnsz a szemem elől. És jó, hogy így tettem, mert kicsivel azután bejelentették – megkocogtatja a rádiót az ujjával –, hogy az Öböl-híd megsérült. Nem sokon múlt, hogy a másik parton ragadtam.

– Ahogy közeledtem a bolthoz, baljós érzetek telepedtek rám, és percről percre jobban nyomasztottak. Padlóig nyomtam a gázpedált – olyan volt, mintha versenyt futnék valami megfoghatatlan dologgal, el sem tudom magyarázni. Szerencsére szinte senki nem volt a gyorsforgalmi úton. És akkor – néhány mérföldnyire lehettem a bolttól, a víz közelében –megrázkódott a föld. Mintha egy hatalmas ököl a föld alól felfelé csapott volna, pont az én autóm alatt. Mintha valaki engem vett volna célba. Elég bolond gondolat, nem? Az ajtónak vágódtam. Elvesztettem a fogást a kormányon. Éreztem, hogy a kocsi megbillen. Biztos voltam benne, hogy itt a vég. Újra és újra a nevedet kiáltottam, bár ez csak később tudatosult bennem. De az utolsó pillanatban az autó valahogy visszabillent. Aztán megpillantottam egy foszforfényű hullámot, amint átcsap a rakparton. Egy áthatolhatatlan, erőtől duzzadó falat, mely még egy teherautót is képes apró darabokra zúzni. Néhány centire ment el mellettem. Centikre. Addigra a kezem már úgy reszketett, hogy alig tudtam fogni a kormányt. Le kellett húzódnom az útról. Jó tíz percig ültem ott, és hallgattam a zajokat. Mélyről jövő üvöltésnek hangzottak, mintha valamilyen állat ébredt volna föl a föld belsejében. Nem tudom, hogy ténylegesen meddig tartott, de jó sokáig visszhangzott még a fülemben. Be kell vallanom, soha életemben nem féltem még ennyire. De aztán eszembe jutottál, és rávettem magam, hogy újra útnak induljak. Nem volt könnyű. A lábam még mindig remegett, mint a távfutónak a verseny végeztével. Nem tudtam egyenletesen nyomni a gázpedált. Az autó rángatódzott, remegett, és én féltem, hogy ismét lehajtok az útról. Nagy repedések szelték keresztül-kasul az autópályát, a résekből gázok szálltak föl. Kénes szag terjengett mindenütt. Épületek álltak lángokban, és időnként gázrobbanások villantak. Még a csukott ablakon keresztül is hallottam az emberek sikoltozását. Szirénákat. Mentőket. Egy darabig attól tartottam, hogy képtelen 1eszek mindezen keresztülvergődni.

– Tudod, hogy mi járt az eszemben egész idő alatt? Édes istenem, add, hogy ő jól legyen. Ha valakinek meg kell sérülnie, hadd legyek az én. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen átható erejű gondolatok uralták volna az elmémet.

Közelebb húzódom, fejemet Holló vállára fektetem.– Hálás vagyok érte – suttogom. – Még soha senki nem akarta átvállalni a szenvedéseimet.– Nekem is új, hogy másra gondolok magam előtt, és nem látom saját személyemtől

elkülönülten. – Szempillái az arcát söprik, ahogy lesüti a szemét, az én amerikaim, aki szégyenlősen beszél ezekről a dolgokról. Végezetül hozzáteszi, nagyon lágyan:

– Azt hiszem, ez a szerelem.Szerelem. A szó eszembe juttatja a levelemet. De mielőtt megszólalhatnék, Holló folytatja.– Mellékutak felé kerültem, míg végre odaértem a bolthoz. Az épület teljesen megsemmisült,

egyetlen fal sem maradt állva. Mintha – igen, tudom, bolond gondolat – valaki különös bosszúvággyal esett volna neki De legalább nem állt lángokban.

– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy mit csináltam ezután. Tudom, hogy eszelősen a nevedet kiáltoztam. Segítségért kiabáltam, de nem volt senki a közelben. Tíz körmömmel kaparva a törmeléket jutottam előre – mit nem adtam volna egy ásóért –, káromkodva, hogy nem vagyok képes gyorsabban haladni, és hogy nem tudhatom, közeledek-e hozzád. Rettegtem, hogy megfulladsz, mire rád találok. Olvastam mar hasonló esetekről. Vagy esetleg rálépek valamire, ami alá beszorultál, és összenyomlak. Végül, amikor már kis híján feladtam, megpillantottam egy kezet. Annyi mindenféle közül éppen egy vörös csilit szorongatott. Őrülten ástam lefelé a törmelékben, és végre az egész testedet megtaláltam –csakhogy mezítelen voltál.

Elnémul, hogy rám pillantson.– Egyszer majd elmondhatnád, hogy mit csináltál.– Egyszer – mondom. – Talán.– Nem is hasonlítottál önmagádra, sem arra az énedre, akit kitettem korábban a boltnál, sem

pedig az azt megelőzőre. De én bizonyos voltam. Így betettelek az autóba. Betakargattalak. Útnak indultam északnak. Már vagy egy órája jövünk. Kellett tennünk néhány kitérőt – az autópálya egyes részei nagyon rossz állapotban vannak. De már majdnem a Richmond-hídnál vagyunk. Ez az egyetlen, ami épen maradt – mintha a sors keze volna, nem gondolod? Így átkelhetünk rajta és folytathatjuk utunkat északra, paradicsomba.

Válaszra várva szünetet tart. Nem szólok semmit, de furcsán könnyűnek érzem magam, az egész testem mosolyog, akár az akadályfutóé, aki sose gondolta volna, hogy célba ér, és mégis most repült át az utolsó gát felett. Holló, meghoztad helyettem a döntést. Talán a többit a sors határozza meg, és ideje, hogy elengedjem magam a kezében, én, aki oly hevesen küzdöttem a végzet ellen egész életemben.

De akad még egy megoldatlan dolog.Visszahúzódom az én sarkamba az autóban. – Holló, olvastad az üzenetemet?– Igen, persze. Nem mondtam, hogy…– Végigolvastad? Azt a részt, ami elmagyarázza, miért nem tudunk mi ketten…– Mondd, nem beszélhetnénk meg ezt később? Kérlek? A mi csodás helyünkön minden

megoldódik majd magától. Biztos vagyok benne.– Nem. – A hangom barátságtalan és hajthatatlan. Szeretném, ha kegyesen engedékeny tudnék

lenni, miként a nőktől – indiaiaktól és nem indiaiaktól – oly gyakran elvárják. Hogy egy csókkal simítsák el a konfliktust. De tudom, hogy igazam van, hogy nem teszem.

Holló látja az arckifejezésemet, kihúzódik az út szélére.– Rendben van – mondja. – Beszéljünk.– Nem érted, mire gondolok? Nem látod, hogy miért nem működhet ez soha? Egyikünk sem a

másikat szereti, hanem a másik képzelet szülte egzotikus képét, amit úgy gyúrtunk össze a saját hiányérzeteinkből, a saját…

– Ez nem igaz. – Hangja nyersen cseng a fájdalomtól. – Szeretlek. Hogyan állíthatod azt, hogy nem?

– Holló, nem tudsz rólam semmit.– Ismerem a szívedet, kedvesem. Tudom, hogyan szeretsz. Ez semmit sem számít?Dehogynem, szeretném kiáltani. De keményen tartom magam a vágyaim ellenében.– Minden,

amit vonzónak találtál bennem – a hatalmam, a rejtélyek – már a múlté.– De látod, én még mindig itt vagyok. – Kinyújtja a kezét az enyém felé. – Nem bizonyíték-e

ez arra, hogy tévedsz?Kezem saját útját járja, melyet a vágy vezérel, hogy az övében pihenjen. De visszahúzom.

Ökölbe zárva az ölembe fektetem.Holló egy pillanatig figyel engem, aztán sóhajt egyet.– Rendben van, lehet, hogy a rólad és népedről kialakított elképzeléseim helytelenek voltak.

És talán, ahogy mondtad, nem tudsz sokat arról, hogy ki vagyok én, vagy kik vagyunk mi. De ha elmész, hogy a magad útját járd, akkor a dolgok nem fognak jobbra fordulni, nem igaz? Mivel hallgatásba merülök, folytatja.

– Tanítsuk meg egymást arra, amit tudnunk kell. Megígérem, hogy odafigyelek majd. És te – tudom, hogy te már most is figyelmes hallgató vagy.

Összeharapom az ajkamat, vívódva. Lehet, hogy igaza van?– Kérlek – mondja Holló. – Adj esélyt nekem – nekünk. – Ismét kinyújtja a kezét. És

megpillantom azt, ami korábban nem tűnt fel: sebes tenyerét, törött körmeit.Énértem.Te, aki ostoba Tilo voltál egykoron, és aki talán még ma is ostoba vagy, hát nem ér-e ez föl

minden földi tudással?– Holló – suttogom. És az ajkamhoz emelem sebzett kezet.

Amikor már mindent elsoroltunk, amit a szerelmesek szoktak, miután kis híján elveszítették egymást, amikor már elég sokáig öleltük egymást ahhoz, hogy az ő lélegzete az enyém, az én leheletem pedig az övé legyen, Holló beindítja az autó motorját.

– Van egy térképekkel megrakott doboz a lábad közelében – mondja ő. – Különféle útvonalak északra, a hegyek közé. Nézegesd át őket, és válaszd ki a neked leginkább tetszőt.

– Én? De semmit nem tudok ezekről az utakról, hogy melyik a jó és melyik nem.– Bízom a megérzéseidben. Na és mi van, ha tévedünk, legfeljebb megpróbáljuk még egyszer.

Addig kutatunk, amíg megtaláljuk a mi paradicsomi helyünket, és élvezzük az oda vezető út minden egyes együtt megtett lépését.

Nevetése aranyos forrás, amiből szomjasan iszom. Aztán végigfuttatom az ujjaimat a térképeken, és tapintás alapja kiválasztok egyet. Reményt keltőén lüktet az ujjhegyeim között.

Igen, Holló, együtt.Még egy utolsó megálló, a díjfizető kapu, aztán már csak mi leszünk ketten és az éjszaka.

A híd fokozatosan bukkan elő, fényei nyugalmat árasztanak, és közönyösek, akárcsak a fűszerek szemei voltak annak előtte. Engedélyt adnak nekem. Igen, igen. Magamban suttogom a szavakat, és Holló térdére fektetem a kezem. Mosolyog, amint lelassít, hogy fizessen. Mosolya szárnyán lebegve csak távolról hallom, ahogy mond valamit a fülkében ülő embernek.

– Ja, igazán szörnyű – mondja a férfi. – Évek óta a legsúlyosabb. A tüzek több kárt okoztak, mint maga a földrengés. Maguk honnan jönnek? Oaklandból? Azt mondják, ott volt az epicentrum, a belváros közelében. Fura, nem? Soha senki nem gondolta, hogy ott is van egy törésvonal.

Elkapom a kezem, mintha annak érintése perzselő lehetne, rápillantok a tenyeremre. Ó, Holló, hiszen itt vannak a törésvonalak.

Az autó ismét halad, egyenletesen, gyorsan, magabiztosan. Észak felé bámulok a fodrozódó víz és a csillagok megtörő tükörképe felett. A távolban föld van, hegyek, a messzeségben valahol ott a földi paradicsom, ahol egy fekete madár lebeg mozdulatlanul az ezüstszínű égbolton.

Holló számára mindez létezik. De vajon létezik számomra is?

Amikor elérünk a híd túlsó végére, a kezemet a vállára helyezem.– Holló, állj meg.– Miért?Érzem, hogy bosszús. Nem tetszik neki a dolog, nem igazán bízik abban, amire készülök.

Egész teste megfeszül a késztetéstől, hogy folytassa az utat.De lehúzódik a kilátónak kiépített pihenőhelyre.Nagy lendülettel kinyitom az ajtót, kiszállok.– És most mit csinálsz?De már tudja. Követ a peremig, és velem együtt kitekint. Lent délen, a víz túloldalán, piszkos, vörös fények, egy égő város. Lelki füleimmel hallani

vélem a kövér lángnyelvek sziszegését, a házakat föltépő robbanásokat, a tűzoltókat, rendőrautókat, hangosbeszélőket. A bánatukat világba kiáltó embereket.

– Holló – suttogom. – Én hoztam rájuk a bajt.– Ne butáskodj. Itt gyakoriak a földrengések. Néhány évenként ismétlődnek. – A könyököm

alá szuszakolja a kezét, és megpróbál visszaterelni az autóhoz. Gondolataiban már a fenyők alatt sétálunk, és tiszta levegő illatát szippantjuk. Makkot gyűjtögetve csemegének és fát gyújtósnak. Bárcsak el tudnék szakadni ettől az esztelenségtől.

Ismerem az égett szagot. Nem felejtettem el a falum pusztulását, pedig több élettel korábban esett meg, hiszen én okoztam azt is. Füst és parázs. Zsarátnok. Minden dolognak, amibe a tűz belekap, más szaga van. Ágynemű, ökrös szekér, bölcső. Így emésztenek el egy falut a lángok. Egy város más lenne, buszok és autók, műanyag borítású ülőgarnitúrák, egy felrobbanó televízió.

De az elszenesedett hús szaga mindenhol ugyanaz.Holló rám pillant. Szája körül még sosem látott vonalak, feszültek és fáradtak. Újonnan

támadt aggodalom a szemében: a félelem attól, hogy álma füstbe megy, most, a megvalósulás küszöbén, amikor az utolsó hídon is átjutottunk.

Lávaként tör felfelé a torkomban a sajnálat. Holló, én, aki jobban szeretlek bárkinél, az összes életből, amit eddig bejártam, szenvedek attól a gondolattól, hogy én vagyok ennek a tekintetnek az okozója.

Olyan egyszerű lenne számomra hátat fordítani annak az égő városnak. Megfogni a kezed. Szinte látom az autót igazi nyílvesszőként hasítani keresztül a hajnalon, ahogy napfény csillan a tollain, és meg sem állunk, míg a boldogság révébe nem érünk.

Testem minden pórusa ezért kiált.– Holló. – A szavak girbegurba csontok, amiket erőszakkal kell vérzőn kirángatnom a

torkomból. – Nem mehetek veled.Egyik felem utál engem azért a fájdalomért, ami a szemébe szökken.Kinyújtja a kezét, mintha meg akarna ragadni. Rázni, amíg észhez térek. De egy pillanat

múlva hagyja lehanyatlani. – Mit értesz ezen?– Vissza kell mennem oda.– Micsoda?– Igen, Oaklandba.– De miért? – hangja érdes a csalódottságtól. – Hogy megpróbáljak segíteni.– Mondtam már neked, hogy őrültség azt gondolni, hogy felelős vagy valamiért is. Különben

is rengeteg ember van ott, akit az ilyen feladatokra képeztek ki. Csak az útjukban lennél.– Még akkor is, ha igazad van – mondom –, még ha nem is én vagyok mindennek az okozója.

Egyszerűen nem fordíthatok hátat ennyi szenvedésnek.– Egész életedben embereken segítettél. Nem jött még el az ideje annak, hogy valami mást

csinálj, valamit tegyél saját magadért?

Arca annyira védtelenül lemeztelenített a győzködéstől.Bárcsak beadhatnám a derekam. Mivel nem tehetem, így szólok:– Végső soron nem minden cselekedetünk önmagunkért van? Akkor is, amikor mesternő

voltam…De nincs abban a hangulatban, hogy rám figyeljen. – A francba! – mondja. – A francba! –

Öklével a korlátra csap. Ajka vékony és fehér.– És mi lesz a földi paradicsommal? – mondja végül. Szájából a mondat töredezett hangsor.– Folytasd az utat! Kérlek. Nem kell visszavinned. Majd fölvesz valaki.– Szóval megszeged az ígéretedet, igaz? Egyszerűen csak így? – Elfojtott harag felhőzi el a

szemét.A szívem annyira telve van bánattal, a korlátba kell kapaszkodnom, hogy állva tudjak

maradni. Lehetséges-e, hogy két ember, akármilyen mély szeretet legyen is közöttük, be tudják avatni egymást életük rejtelmeibe? El tudják magyarázni az őket mozgató erőket? Egyáltalán érdemes megpróbálni?

Lemondóan sóhajtani készülök. Hogy azt mondjam, hagyjuk, sosem fogod megérteni.Aztán azt gondolom, nem. Holló, mivel befogadtalak a szívembe, el kell mondanom neked,

hogy szerintem mi az igazság. Akár megérted, akár nem. Akár elhiszed, akár nem.Odafordulok hozzá, és utoljára a tenyerembe veszem az arcát. Milyen lágy rajta az éjszaka

borostája, akár a frissen bújt fenyő tüske.Először úgy tűnik, hogy el akar tolni magától. De aztán nem ellenkezik többet.– Nem fog működni, Holló. Még akkor sem, ha megleljük a te csodás helyedet. – Mély

levegőt veszek, majd kimondom. – Mert nincsen földi paradicsom. Kivéve azt, amelyet magunknak tudunk létrehozni ott, ahonnan jövünk, a koromban, a romok között, az égett hús terjengő szagában. A fegyverek és tűk között, a kábítószer fehér porfelhőjében, ott, ahol a fiatal férfiak és nők gazdagságról és hatalomról álmodva fekszenek le és börtöncellákban ébrednek. Igen, a gyűlölet és félelem közegében.

Behunyja a szemét. Nem kíván többet hallani. – Isten veled, Holló. Testem minden sejtje a maradásért kiált, de mennem kell, mert végső

soron vannak fontosabb dolgok, mint a saját örömünk.Megfordulok, hogy visszafelé vegyem utamat a hídon át, én, aki egykoron Tilo voltam, és aki

most tanulja, hogy a szerelem virága csak tüskés növényeken nő.– Várj! – Szeme nyitva, benne lemondó, távolba néző kifejezés tükröződik. – Akkor azt

hiszem, veled kell tartanom.Szívem annyira megbillen, hogy meg kell ragadnom a korlátot a talpon maradásért. Ó, fülek,

milyen kegyetlen tréfát űztök velem. Nem elég nagy teher már az a gondolat is, hogy életem hátralévő részét egyedül kell leélnem.

Válaszul a szememből sugárzó hitetlenkedésre, Holló bólint. – Így igaz. Jól hallottad.– Biztos vagy benne? Nehéz lesz. Nem akarom, hogy később megbánd.Reszelősen fölnevet. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne. Feltehetően százszor is

megbánom majd, talán már azelőtt is, hogy Oaklandba érnénk.– De?– De – mondja. És aztán erősen magamhoz szorítom, és a szájunk összeér, ahogy nevetek.Hosszan, hosszan csókoljuk egymást.– Erre gondoltál? – kérdezi, amikor levegőért kapkodunk. – Ezt akartad mondani a földi

paradicsomról?Válaszolni szeretnék. Aztán látom, hogy nincs szüksége feleletre.

Később így szolok hozzá:

– Segítened kell új nevet találni nekem. Tilo-életemnek vége, és ezáltal a megszólításom sem maradhat ugyanaz.

– Milyen nevet szeretnél?– Olyat, ami hidat jelent az én földem és a te hazád, India és Amerika között, mert hogy most

már mindkettőhöz tartozom. Van ilyen név? Fontolgatja.– Anita – mondja. – Sheila. Rita. Megrázom a fejem.Újabbakkal próbálkozik. Aztán így szól.– Mit szólnál a Mayához?Maya. Próbálom a hangzását, szeretem a külalakját. Ahogy árad, bűvösen és szélesen, a

nyelvemen.– És ennek nincs indiai jelentése, valami különleges?– Lássuk csak – mondom, az emlékeim között kotorászva. – Az ősi nyelvben több mindent is

jelenthet. Illúzió, varázslat, bűvölet, az erő, mely tökéletlen világunkat napról napra mozgásban tartja. Ilyen névre van szükségem, nekem, aki már csak saját magamra számíthatok.

– Én is itt vagyok neked, ne feledd.– Igen – mondom. – Igen – és a mellére borulok, melynek mezőillata van.– Maya, kedvesem – suttogja a fülembe.Mennyire különbözik ez a névadó az előzőtől. Nincs gyöngyházszínű fény a szigeten,

mesternő testvérek, akik körülállnák, Első Anya, aki áldását adja. És mégis, hát nem ugyanolyan igazi? Olyan szent?

Átnézek a válla fölött, miközben ezt végiggondolom. A füst lebeg a levegőben szürkés-zölden, akár a szertekúszó moha a haldokló erdőben. De az öböl vize rózsaszín gyöngyház, a hajnal dereng a felszínén.

Mozgást észlelek rajta. Nem hullámok. Valami más.– Holló, hallod ezt a hangot?– Csak a szél fütyül a tartóvasak között, szerelmem. Csak a szíved kalapál. Most menjünk.De én tisztán hallom, hangosan, egyre hangosabban, a tengeri kígyók énekét. Az a csillogás a

vízen az ő ékkő szemük, mely az én pillantásomba kapaszkodik.Ó.Téged, aki velem voltál életem fel s alá hullámzó folyamában, egy utolsó kérdéssel hagylak

magadra: légy akár a sors kegyeltje vagy üldözöttje, létezik-e erre valamiféle magyarázat?– Én, Maya – suttogom. – Én, Maya, köszönöm nektek.Az ékkő szemek jóváhagyóan pislognak. A nap sugarai áttörnek a füstfelhő hasadékán, és a

kígyók eltűnnek. De nem tűnnek el teljesen, megmaradnak a szívemben. – Gyere! – mondom Hollónak, és kéz a kézben az autóhoz megyünk.