Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 22 - Sötét Ragadozó (Zacarias de La Cruz & Marguarita Fernandez)

8/17/2019 Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 22 - Sötét Ragadozó (Zacarias de La Cruz & Marguarita Fernandez)

1/244


2/244


3/244

Sötét ragadozó Christine Feehan

Dark sorozat

(Kárpátok vámpírjai)

22. könyv

rajongói fordítás

A sorozat eddig lefordított kötetei:

1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak

3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói)

6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella

8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói)

10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella

12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói)

14. Sötét éhség (rajongói) novella15. Sötét titok (rajongói)

16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói)

19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói)

21. Sötét veszedelem (rajongói)

Következik: 23. Sötét vihar


4/244

1.

A füst a tüdejét marta. Sűrű hullámokban szállt fel körülötte, számos tűz táplálta szerte

körülötte a dzsungelben.Kemény és hosszú csata volt, de már vége volt. A fő ház legnagyobb része eltűnt, de a nekikdolgozó emberek otthonait sikerült megmenteniük. Kevés élet veszett oda, de mindetgyászolták, csak ő nem. Üres szemekkel meredt a lángokba.

Nem érzett semmit.Ránézett azoknak a tiszteletreméltó, becsületes férfiaknak az arcára, akik a családjavédelmében haltak meg, látta síró gyerekeiket és özvegyeiket, és nem érzett semmit.Zacarias De La Cruz csak állt egy percig és felmérte a csatateret. Ahol ezelőtt buja őserdővolt, felhőkig magasodó fák, vadon élő állatok sokaságának otthona, most lángok emelkedteka mennyországig, fekete füstfelhők csúfították az eget.

A vér illata mindent elborított, halott, összevagdosott testekből, világtalan szemek bámultakfel a sötét égre.

Nem indította meg a látvány. Úgy nézett végig az egészen, mintha messziről, teljesen kívülrőlfigyelné könyörtelen tekintettel.

Nem számított hol van, vagy melyik évszázadban, a színhely mindig ugyanolyan volt, hosszúsötét évei alatt számtalan csatateret látott, annyit, hogy már nem is tartotta őket számon.Olyan sok halált. Annyi brutalitást. Annyi pusztítást.És ő, akár egy irgalmatlan, könyörtelen és engesztelhetetlen, sötét ragadozó, mindig ott volt aközepén a halálörvénynek.A vér és a halál a csontjaiba vésődött. Népe annyi ellenségét pusztította el évszázadok alatt,hogy már képtelen lett volna vadászat, gyilkolás nélkül élni. Nem létezett a számára más

életforma. Vérbeli ragadozó volt, réges-rég felismerte már ezt a tényt, ahogy mindenki más is,aki csak a közelébe került.Legendás hírű Kárpáti vadász volt, egy szinte kihalt nép tagja, akik a modern világban éltek,de ragaszkodtak a becsület és a kötelesség ősrégi értékeihez. Fajuk uralta az éjszakát, nappalaludtak és vérre volt szükségük az életben maradáshoz.Szinte halhatatlanok voltak, nagyon sokáig éltek, magányosan, a színek és az érzelmekelhalványodása után kizárólag a becsületük tudta megtartani őket a kiválasztott útjukon, mígkeresték azt az egyetlen nőt, aki ki tudta egészíteni őket, aki visszaadhatta a színeket és azérzelmeket.Sokan feladták, öltek táplálkozás közben, hogy érezzék azt a csúcspontot, igazából hogyérezzenek bármit, és vámpírokká váltak, minden létező lény legaljasabbikává,legveszélyesebbikévé. Zacarias De La Cruz pedig minden ízében ugyanolyan brutális ésagresszív volt, mint az élőholtak, akikre mesteri módon vadászott. Több sebből is vérzett, a mérgező sav egészen csontig marta a húsát, de úgy érezte, minthamég ez is nyugalmat lopna belé, amikor megfordult és csendben elsétált.A tüzek ugyan tombolnak, de a testvérei majd elintézik őket. A vámpírtámadásból származósavas vér beszívódott a sóhajtó, tiltakozó földbe, de a testvérei meg fogják keresni az undorítómérget is, és el fogják tüntetni.Sivár, terméketlen útja véget ér. Végre. Több, mint ezer évet élt egy szürke, üres világban,mindent véghezvitt már, amit meg akart tenni, elrendezett mindent, amit el kellett rendezni.Megvédte a testvéreit is.

Mindannyiuk mellett ott volt a nő, aki kiegészítette őket. Boldogok voltak és egészségesek, ésmost elhárították a legrosszabb fenyegetést is.


5/244

Mire az ellenfeleik száma újra felszaporodik, az öccsei is még erősebbekké válnak. Nincs márszükségük sem a védelmére, sem pedig az irányítására. Szabad volt.

– Zacarias! Gyógyításra van szükséged. És vérre is. Női hang szólította meg. Solange volt az, Dominicnak, legrégebbi barátjának életpárja, akitiszta, királyi vérével megváltoztatta az életüket örökre.

De ő már átkozottul öreg volt, túlságosan belecsontosodott az elveibe, és iszonyatosan fáradtvolt ahhoz, hogy végigcsinálja ezt a fajta változást, megpróbáljon ebben az évszázadban élni.Idejétmúlttá vált, mint annak idején a középkori harcosok. A szabadság íze fémes és rezesvolt, vérével együtt az élete lényege folyt el.

– Zacarias, kérlek. Volt a hangjában valami, aminek hatnia kellett volna rá, meg kellett volna érintenie, de semmiilyesmi nem történt. Neki nem voltak érzelmei, mint a többieknek. Nem imbolygott aszánalom, a szeretet, vagy a szelídség érzései között. Nem volt kedvesebb oldala. Gyilkosvolt.

És az ideje véget ért.Solange vére hihetetlen adomány volt a fajtájuknak, pontosan tudta, amikor visszautasította.

Inni belőle, lehetővé tette a Kárpátiaknak, hogy a napfényben sétáljanak. Mert napvilágnál aKárpátiak sebezhetőek voltak, ő pedig különösen. Minél erőteljesebb ragadozó volt, minél többször gyilkolt, annál nagyobb ellenségévé vált anap. Úgy tartották számon a népe körében, mint azt a Kárpáti harcost, aki a sötétség

pengeélén táncol, és ő tudta, hogy ez igaz. Éppen Solange vére adta meg neki azt a végső,utolsó okot, amiért meg kellett szabadulnia sötét életétől.Teleszívta a tüdejét a füstös levegővel, és megállás nélkül távolodott tőlük, anélkül, hogyhátranézett volna, vagy bármi jelét adta volna, hogy egyáltalán meghallotta Solangefelajánlását.Hallotta a testvéreit, ahogy ijedten kiabálnak utána, de egyenletes, hosszú léptekkeltovábbment.A szabadság messze volt, és neki oda kellett érnie. Már akkor tudta, hogy mi az az egyetlenhely, ahová menni akar, amikor kitépte a családjára támadó utolsó vámpír szívét. A világonsemmi értelme nem volt ugyan, de nem számított. Ment.

– Zacarias, állj meg! Végignézett a testvérein, akik az égből ereszkedtek alá, és szilárd falat alkotva megálltakelőtte. Mind a négyen ott voltak. Riordan a legfiatalabbik, Manolito, Nicolas és Rafael.

Nagyszerű férfiak voltak valamennyien, szinte érezte is a szeretetét irántuk, megfoghatatlanul,elérhetetlenül. Elállták az útját, hogy megakadályozzák, hogy elérje a célját, pedig tudták,hogy soha nem állhat senki és semmi közéje és aközé, amit akar.Morgás morajlott elő a mellkasából. A föld megmozdult a lábuk alatt.

Vetettek egymásra egy pillantást, félelem villant a tekintetükben. Hogy a saját testvéreiszemében félelmet lát, akik ott állnak vele szemben, annak meg kellett volna ráznia, de semminem történt. Nem érzett semmit. Megtanította ennek a négy férfinak a támadási és a túlélésikészségeket is. Évszázadok at harcolt az oldalukon. Gondoskodott róluk. Vezette őket.Valahol homályosan, még az irántuk érzett szeretetre is emlékezett. De most, hogy lerázta a válláról a felelősség köpenyének súlyát, alatta nem maradt semmi.Azok a halovány emlékek már nem voltak elegendőek ahhoz, hogy fenntartsák. Szinteegyáltalán nem volt képes felidézni a szeretetet, vagy a nevetést. Csak a halált és a gyilkolást.

– Mozduljatok.Egy szó. Egy parancs. Számított rá, hogy engedelmeskednek neki, hiszen mindenkiengedelmeskedett neki. Minden képzeletet felülmúló gazdagságot szerzett életének végtelenül

hosszú évei alatt, és az utóbbi néhány száz évben már egyszer sem fordult elő, hogy valaki,vagy valami miatt meg kellett volna változtatnia egy elképzelését.


6/244

Elég volt egyetlen szó, és a világ beleremegett és félreállt, hogy helyt adjon a kívánságainak.Vonakodva, meglátása szerint túlságosan lassan álltak félre, hogy utat adjanak neki.

– Ne csináld ezt, Zacarias – mondta Nicolas – , ne menj el. – Vagy legalább gyógyítsd be a sebeidet – tette hozzá Rafael. – És táplálkozz – próbált nyomást gyakorolni rá Manolito.

Feléjük pördült, mire mindannyian hátrahőköltek, a szemükben ismét megjelent a rémület, ésZacarias tudta, hogy minden okuk meg is van a félelemre.A századok alakították, élesítették brutális ragadozóvá, egy gyilkológéppé. Kevesen voltak avilágon hozzá mérhetőek. És az őrület peremén állt. A testvérei pedig bár nagyszerűvadászok, az elpusztításához nemcsak a készségeikre lenne szükségük, hanem habozás nélkülielhatározásra is. Valamennyiüknek életpárja van. Mindegyiküknek visszatértek az érzelmei.És mindannyian szerették őt. Ő viszont nem érzett semmit , és ez óriási előnyt jelentene aszámára.Már elengedte őket, elhagyta a világukat abban a pillanatban, ahogy hátat fordított nekik, ésmegengedte magának azt a szabadságot, hogy ledobja magáról a felelősséget. Mégis, azarcukra vésődött mély bánat maradásra bírta egy pillanatra.

Milyen lenne, ennyire mély szomorúságot érezni? Szeretetet érezni? Régebben olykormegérintette az elméiket, hogy megossza velük az érzéseket, de mivel nem volt életpárja, egyidő után már nem merte vállalni a kockázatot, hogy megfertőzi valamelyiküket a sötétségével.A lelke pusztán foszlányokból állt. Túl gyakran ölt, elhatárolódott mindattól, ami kedves voltneki, hogy minél hatékonyabban védhesse azokat, akiket úgy szeretett valaha. Mikor érte elazt a pontot, amikor már nem érezte biztonságosnak megérinteni az elméjüket, megosztozniaz emlékeiken? Olyan régen volt, hogy már nem is emlékezett rá.

– Zacarias, ne csináld ezt – könyörgött legfiatalabb öccse, Riordan arcát is ugyanaz afeneketlen bánat sötétítette el, mint a többi öccséét.Túlságosan sokáig volt ő a felelős értük, most nem sétálhat el csak úgy, anélkül, hogymondana nekik valamit.

Állt ott egy pillanatig, teljesen magányosan, magasra emelt fejjel, a szeme lángolt, hosszúhaja lobogott a válla körül, a vér folyamatosan csöpögött a mellkasából csakúgy, mint acombjából.

– A szavamat adom, hogy nem kell vadásznotok rám.Ez volt minden, amit még adni tudott nekik. A szava, hogy nem fordul vámpírrá. Pihenniakart, és ezt a pihenést akarta megkeresni a maga módján. Elfordult tőlük és az arcukonmegjelenő megkönnyebbüléstől, és újra elindult. Még messzire kellett mennie, és hajnal előttel akarta érni a célját.

– Zacarias – szólt utána Nicolas – , hová mész?A kérdés meghökkentette.

Tényleg, hová megy? A kényszer erős volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Lépteilelassultak. Hová megy? Miért ennyire erős benne ez a szükség, amikor nincsenek isérzelmei? Volt valami, egy sötét erő, ami hajtotta.

– Susu (Haza) – suttogta. Suttogása szelet gerjesztett, megmozgatta alattuk a fö ldet. – Hazamegyek.

– Ez az otthonod – állította határozottan Nicolas – , ha pihenésre vágysz, tiszteletben tartjuk adöntésedet, de maradj velünk itt. A családoddal. Itt az otthonod – ismételte meg.Zacarias megrázta a fejét. Muszáj volt elhagynia Brazíliát. Valahol máshol kellett lennie, ésazonnal indulnia kellett, míg még van ideje. A szemei lángvörösek, a lelke olyan fekete, akára füst. Egy hárpia sas képéért nyúlt az elméjében, hogy alakot váltson. „ A Kárpátokba mész?” – követelt kitartóan választ Nicolas telepatikus úton. – „Veled

megyek.”„Nem. Hazamegyek, ahová tartozom. Magam. Egyedül kell ezt megtennem.”


7/244

Nicolas elküldte neki a melegét, hogy beleburkolózhasson.Zacarias hallotta a hangjában a mérhetetlen szomorúságot, ami a szívéből jött, de képtelenvolt viszonozni az érzést, még csak a legapróbb visszhangot sem keltette benne. Rafael halk hangja csendült fel az elméjében. „ Arwaarvo olen isäntä, ekäm .(Tartsd meg a becsületed , bátyám.)”

„Ku lkesz arwa- arvoval, ekäm.(Járj tisztességgel , fivérem. ) – tette hozzá Manolito. „Arwa- arvo olen gæidnod susu, ekäm . (A becsület vezessen haza , testvérem.) – mondtaRiordan.

Nagyon rég hallotta már anyanyelvét. Mindig azokat a nyelveket és dialektusokat beszélték,ahol épp voltak. Országonként változott a nevük, még a vezetéknevük is, a Kárpátiak sohanem viseltek ilyen neveket. Ahogyan változtak a századok, mindig alkalmazkodtak, mindig

beilleszkedtek, az ő világa azonban soha nem változott meg igazán, mindig a halálról szólt.De most, végre-valahára hazamegy. Ez az egyszerű kijelentés tulajdonképpen egyszerre jelentett mindent és semmit. Jóval több,mint ezer éve nem volt otthona. A legöregebbek egyike volt, és minden bizonnyal közülük isaz egyik leghalálosabb. Az olyan férfiaknak, mint ő, nincs otthona. Kevesen üdvözölték őt a

táboruk tüzénél, nem is beszélve a kandallójukéról. Akkor hát , mi is az az otthon?Egyáltalán, miért használja ezt a szót?A családja farmokat hozott létre azokban az országokban, amiket bejártak az Amazonasvidékén, és a nagyobb folyók mentén. A terület, amire felügyeltek óriási volt, és ez nagyonmegnehezítette a járőrözést, de mivel meglehetősen jó kapcsolatokat építettek ki embericsaládokkal, a különböző otthonok mindig felkészülten várták őket.Az egyik ilyen otthonhoz tartott, és hajnal előtt még rengeteg kilométert meg kellett tennie.A perui farmjuk is az őserdő szélén állt, mint általában mind, pár kilométerre onnan, ahol azegymásba ömlő folyók ipszilon torkolata beleáradt az Amazonasba. Még ez a terület ismegváltozott lassan, az évek folyamán.A családja azt a látszatot keltette, hogy a spanyolokkal együtt érkezett a területre, ehhezvették fel a nevüket, nem törődve azzal, hogy ez hogyan is hangzana a Kárpátokban, mitszólnának hozzá a többiek, hiszen jól tudták, hogy évszázadokat fognak itt eltölteni, jobbanfogják ismerni ezt a helyet, mint a szülőföldjüket.Repülés közben lenézett az őserdő egybefüggő lombkoronájára. Ez is eltűnő fél ben volt, és őnem értette a lassú, szisztematikus beavatkozást. Rengeteg dolog volt, amit a mostani, modern világból nem értett, de igazából, mit isszámított? Ez már nem az ő világa, nem az ő problémája volt. A kényszer, ami hajtotta,

jobban foglalkoztatta az eltűnő környezetnél. Kevés dolog keltette fel a kíváncsiságát, de ez anyomasztó, csillapíthatatlan űzöttség újra és újra visszatért, és ez valamilyen szinten kezdettzavaróvá válni.

Mert az űzöttség, az egy vágy valamire, és neki nem lehetnek vágyai. Mert elsöprő volt, és őtnem áraszthatta el semmi.Apró vércseppek hullottak alá a felhők közül, amerre repült, lassan szétszórta magát a fáklombjai között. Amerre járt, mindenütt érezte maga alatt az állatok félelmét.Alatta egy csapatnyi Douroucoulis, vagyis éji majom, bámulatos akrobatamutatványokathajtott végre, ágról ágra vetették magukat a lombkorona közepében, ahogy áthaladt fölöttük.

Néhányan közülük gyümölcs-rovar vacsorájukat fogyasztották, míg a többiek őrt álltak aragadozókat figyelve.

Normál esetben riasztó kiáltásokat adnának ki a hatalmas hárpia sas láttán, de most, ahogyáthaladt fölöttük, a majomcsalád ehelyett hátborzongatóan csendessé vált.Tudta, hogy az erdő nem az óriási madár fenyegető alakja miatt dermedt meg, ahogy átrepült

felette. A hárpia sasok gyakran órákat üldögéltek egy-egy ágon a megfelelő zsákmányra


8/244

várakozva. Aztán rakétasebességgel zuhantak alá, hogy elragadjanak egy majmot, vagy egylajhárt, de ő nem akart vadászni a mostani repülés közben.Az emlősök elbújtak előle, de a kígyók magasra emelték a fejüket, ahogy rájuk vetült a halálaárnyéka. Több száz levesestányér nagyságú pók araszolt ki az ágak hegyére, vándorolt abbaaz irányba, amerre elrepült. Rovarok ezrei indultak meg, hogy láthassák az elmúlását.

Zacarias már hozzászokott ezekhez a jelekhez, amik világosan mutatták a sötétség nagyságát benne. Ráadásul, ő már fiatal Kárpátiként is más volt.Már egészen fiatal korában világossá vált, hogy a harci képességek a génjeiben voltak, már aszületése előtt belevésődtek, a reflexei gyorsak voltak, az agya szélsebesen járt. A képesség,hogy villámgyorsan fel tudott mérni egy-egy helyzetet, felért jól kidolgozott haditervvel.Habozás nélkül ölt, már a legkorábbi időkben is, az illúzióit pedig szinte lehetetlenség voltfelismerni.

A sötétség mélyre ágyazódott benne, a lelkére már azelőtt árnyék borult, hogy elveszte ttevolna az érzelmeit és a színeket, pedig az is jóval hamarabb megtörtént nála, mint általában atöbbieknél.Megkérdőjelezett mindent. Mindenkit. De hűsége a népe és a hercege iránt rendíthetetlen volt,

és ezzel kiérdemelte néhai legjobb barátja olthatatlan gyűlöletét.Erőteljes szárnycsapásokkal repült az éjszakán át, figyelmen kívül hagyva a sebeit éppúgy,mint az éhségét.Ahogy átsuhant a határ fölött, leereszkedett a lombsátor magasságába, érezte, hogy a húzásegyre erőteljesebbé válik. A perui farmján kellett lennie valaminek. Amire egyszerűen…szüksége volt.Az erdő egybefüggő volt alatta, fák és virágok kusza gombolyagja, a levegő nehéz volt anedvességtől. Hosszú mohaszakállak és indák csüngtek mindenfelé az apró vízfolyások,

patakok, folyók, medencék felett. A gubancos páfrányok a térért versengtek, gyökereikmesszire kúsztak a sötét talajban.A hárpia leereszkedett a virágokkal és liánokkal borított ágak közé, a vadul burjánzó lombokzűrzavara telis-tele volt rovarokkal.Messze maga alatt egy levelibéka halk hívását hallotta, ahogy egy társat próbált magáhozcsalogatni, aztán egy sokkal csikorgóbb, közönségesebb hang is csatlakozott a szólóhoz. Egyharmadik, már -már elektronikusnak tűnő hang is csatlakozott a szimfóniához, majd több ezermásik is, a hangzavar felerősödött, majd hirtelen, mintha elvágták volna, természetellenes,hátborzongatóan rémítő némaságra váltott, ahogy a ragadozó madár átrepült az állatok fejefelett.

A sötét, éjszakai ég puha galambszürkévé vált, ahogy a hajnal egyre közelebb lopózott, ésahogy az éjszaka hatalma egyre fogyott.A hárpia aláereszkedett a lombkoronából és lassan lekörözött a tisztásra, ahol a farmház állt.

Éles látásával világosan látta a folyót, ami széles szalagként kanyarogva kettéosztotta a földet.A szelíd lankákat meredekebb szurdokok, vonulatok váltották fel az erdőben. Fák ésnövények kígyóztak a sziklás talajon, sötét magoncok valóságos gubanca növekedett odalennkonok elhatározással, hogy visszaszerzik a területet, amit eloroztak a dzsungeltől.A karbantartott kerítés kettévágta a lejtőket, és ahogy a madár átrepült a szurdokok és völgyekfölött, több száz apró pöttyöt látott odalenn, marhák tarkították a füves réteket. Ahogy a sas árnyéka átrepült felettük, nyugtalanul emelték fel a fejüket, megremegtek, majdegymásnak ütközve forgolódni kezdtek, próbálván megtalálni a veszélyt, amit szimatoltak.A sas, a hatalmas birtok mellett sokkal kisebb kertek és parcellák fölött is átrepült, ezeketZacarias kibővített, nagyobb családja művelte, akik neki szolgáltak.Minden nagyon takaros volt, a lyukak befoltozva, a munkálatok elvégezve, mindenki a

legjobb tudása szerint dolgozott.


9/244

Aztán a legelőket és a kerteket felváltották a karámok, ahol a lovak szorongva kezdtékdobálni a fejüket, megpördültek, ahogy átrepült felettük.Az alatta elterülő farm egy tökéletes képet mutatott, amit ő még csak értékelni sem tudott.Ahogy megközelítette az istállót, melegség futott át az erein.Mélyen a madár testében, ahol egyáltalán semmit sem kellett volna éreznie, a szíve furcsán

dadogni kezdett. Az a furcsa rebbenés majdnem leütötte az égből.Természetes óvatosságából fakadóan, Zacarias soha nem bízott meg abban, amit nem értett.Mi küldhet végig forróságot az ereiben? Kimerült volt a hosszú repüléstől és a hosszúcsatától, a vérvesztesége is jelentős volt. Az éhség a szíve minden egyes dobbanásánálgyomron vágta, marcangolta, a figyelmét követelte. A fájdalom azokból a sebekből isszétsugárzott benne, amiknek a gyógyítására nem vette a fáradságot, olyan érzést kelt ett

benne, mintha valaki légkalapáccsal fúrná belülről a testében a csontokat.Hetek óta közel járt a vámpírrá forduláshoz, a vágy annyira erőssé vált benne amegkönnyebbülésre az ürességből, a lelke feketeségéből, hogy ennek a reakciójának végképpnem volt semmi értelme. Most még rosszabb állapotban volt. Éhezett a vérre. A még többölés, még több foltot ejtett a lelkén.

Mégis ott volt az a furcsa reakció, mintha a szíve környéke felmelegedett volna, a vérevárakozóan pulzált a vénáiban. Egy trükk lenne? Egy vámpír által felkínált csali? Mit nemvett észre?A hárpia sas előrenyújtotta hatalmas, a grizzly medvéével azonos nagyságú karmait, amikmélyen beleástak az istálló tetőszerkezetébe, ahogy leereszkedett rá, majd akkurátusanösszecsukta hatalmas fesztávolságú szárnyait, és felborzolta a fején a hosszú, koronaszerűtollakat.

A nagytermetű ragadozó madár mozdulatlanná dermedt, csak éles pillantása járta be magaalatt a terepet. Fantasztikus látása volt a hárpia testén belül, hallását pedig csak továbberősítették az arca körül felborzolható, hangokat terelő tollak.A lovak a karámban azonnal reagáltak a közelségére, a fejüket dobálták, nyugtalanulmozgolódtak, szorosan egymáshoz préselődtek. Több fel is nyerített félelmében.Egy nő lépett ki alatta az istállóból, egy hatalmas ló pedig követte.A tekintete azonnal rátapadt.A haja a derekáig hullott alá egy olyan vastag fonatban, mint a csuklója. Az a hosszú hajfonatmágnesként vonzotta a tekintetét. Amikor mozgott, az egymásba font fürtökselyemszövetként ragyogtak.Századok óta kizárólag a szürke árnyalataiban látott. Az a fonat már csak azért is lenyűgözővolt a számára, mert valódi fekete volt. Szinte megbabonázta az a sötét haj, a fürtök, amiknapfény nélkül is csillogtak.Valahol lenn a hasában, ahol semmi keresnivalója nem lett volna, a gyomra vete tt egy furcsa,

lassú bukfencet. Az ő világában, ahol mindig minden ugyanolyan volt, semmi sem változott,ez az aprócska szenzáció egy bomba erejével hatott.Egy pillanatra eltévesztette a ki- és belégzést, úgy megrázta a jelenség.A ló, ami a nőt követte, nem viselt sem nyerget, sem kantárt, és ahogy kilépett az épületből,nyugtalanul táncolni kezdett, a fejét dobálta, a szemei forogtak, ahogy megkerülte a nőt.Fajtiszta, perui paso lovakat tartottak itt, egy olyan fajtát, ami természetes járásmódjáról volthíres, valamint higgadt temperamentumáról.A nő a lovak irányába pillantott, amik a karám mentén futottak körbe-körbe, szokatlan volt aszámára, hogy ennyire idegesek, majd megnyugtatóan felemelte a kezét a felé ágaskodó állatfejéhez. A nyakára tette a kezét, majd felnézett a tetőn mozdulatlanul ülő hárpia sasra.Azok az étcsokoládé színű szemek egyenesen keresztülhatoltak a sas tollain és csontjain,

egészen Zacariasig. Olyan hatással volt rá, mintha nyíl ütötte volna át a szívét. Marguarita.


10/244

Még ekkora távolságból is látta a sebhelyeket a nyakán, ahol a vámpír kitépte ahangszalagjait, mert megtagadta, hogy elárulja az élőholtnak Zacarias pihenőhelyét. Valahagondtalan, fiatal nő volt, vagy legalábbis annak képzelte, de most valaki arra használta, hogyneki csapdát állítson.Így már az egésznek hirtelen értelme lett. A késztetésnek, hogy idejöjjön erre a helyre, hogy

az otthonának gondolja.Megszállta a lányt egy vámpír? Csak egy mester volt képes áttörni azt a pajzsot, amit ő szőtt,csak egy olyan idős mester, mint régi ellenségei, a Malinov fivérek. Az öt testvér, akivelfelnőtt.Majdnem ötszáz évig harcoltak egymás oldalán. Aztán a barátai a vámpír létet választották,annyira szomjúhozták a hatalmat, hogy a lelküket is feladták érte. Úgy döntöttek, hogyegyetlen seregbe fogják össze az élőholtakat, összeesküvést szőnek a herceg és a Kárpátiakellen.

Dominic fedte fel a legújabb terveiket, és maradt is, hogy segítsen megvédeni a brazíliai DeLa Cruz birtokokat. Kikémlelte, hogy a vámpírok tesztelni akarják a stratégiájukat afarmjukon, mielőtt a hercegen ütnének rajta, de Zacarias már várt rájuk.

Egy vámpír sem szökött el élve. Nem maradt egyetlenegy sem, aki visszatérhetett volna, hogyelmondja a Malinovoknak, hogy a tervük rosszul sült el.Zacarias ismerte a Malinovok haragját és epekeserűségét, hajthatatlan gyűlöletüket maga és atestvérei iránt.Igen, ez nagyon is jó visszavágás lehet a Malinov sereg vereségéért, de hogyan érhettek ideelőtte? Ennek így megint nem volt semmi értelme.A hárpia megrázta a fejét, hogy megszabadítsa magát a zavaros gondolatoktól.

Nem, az képtelenség, hogy ennyi idő alatt összegyűjtöttek volna egy újabb sereget, hogy itttámadjanak ismét. Mindenesetre, ha a lovak az ő jelenlétét is alig képesek elviselni, agonoszságnak soha nem engednék, hogy megérintse őket, márpedig Marguarita határozottansimogatta azt az erőteljes nyakat. Nem uralkodott az állaton.Zacarias újabb furcsaságra csodálkozhatott rá, ezúttal a mellkasában. Leginkábbmegkönnyebbülésként tudta volna meghatározni. Nem akarta megölni őt, nem, amikormajdnem miatta áldozta fel az életét. Az érzés maga egy abszolút képtelenség volt, hiszensemmit sem érezhetett érzelmek nélkül.De akkor mik ezek a rendkívüli mocorgások a testében és az elméjében, amióta visszatért ide?Az egésznek nem volt semmi értelme.Megkettőzte az éberségét, nem bízott semmi ismeretlen dologban.Melegség szivárgott be a madár agyába, megnyugtató benyomások, egy barátságos üdvözlés.A hárpia reagált, féloldalra billentette a fejét, a szemeit a nőre szegezte. Zacarias érezte,

hogyan nyúl a madárért. Hihetetlenül finom volt az érintése, szinte nem is létezett, pedigerőteljes hatalmat birtokolt. Még az esőerdő nagyragadozója is a varázslata hatása alá került.Zacarias a saját elméje és teste reakcióját is érezte, megnyugodott, a feszültsége elillant. Alány túlnyúlt a madáron, elérte az ő legállatiasabb, legvadabb természetét. Megdöbbenve húzódott vissza előle, a sas testének legmélyére, és egész idő alatt őt nézte,hogyan csendesíti le nagy odafigyeléssel a lovakat.

Nem kellett neki sok idő, hogy annyira megnyugtassa őket, hogy csendesen álljanak, de mégmindig a hatalmas madarat figyelték, hiszen tisztában voltak vele, hogy a sas bensőjében egysokkal rosszabb ragadozó rejtőzködik. Marguarita átkarolta a hatalmas ló nyakát és felugrott rá. Könnyed, jól begyakorolt mozdulatvolt ez, úgy tűnt, mintha repülne a levegőben, ahogy kecsesen felugrott az állat hátára.

A ló azonnal felágaskodott, inkább az ő jelenléte miatt, mint azért, mert a lány lovagolni akartrajta.


11/244

Zacarias torka összeszorult. A szívverése viharos dobszólóvá gyorsult, ami egy újabb különös jelenség volt.A nagy sas már azelőtt széttárta a szárnyait, hogy Zacarias egyáltalán parancsot adott volnaneki. A mozdulat sok kal inkább volt ösztönös, mint átgondolt, egy ellenállhatatlan igény,hogy biztonságba ragadja a nőt.

Marguarita odahajolt a ló nyakához, néma parancsot adott neki, mire a ló és lovasa tökéletesösszhangban meglódult.Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs veszélyben, Zacarias visszahajtogatta a szárnyait,és csak a karmai mélyedtek erősebben a megnyikorduló tetőbe, amikor a ló szép ívű ugrássalátvetette magát a kerítésen, és elnyúló léptekkel kocogni kezdett.A lány felegyenesedett rajta, az állat elegáns, jellegzetes, nemes járásmódja lehetővé tette,hogy Marguarita tökéletes egyensúlyi helyzetben, szinte mozdulatlanul üljön a hátán.A kíváncsivá tett Zacarias megérintette a ló elméjét. Tudni akarta, uralja-e az állatot, de nemtette. A ló egyszerűen elfogadta őt, szeretett volna a kedvében járni, élvezte kettejük lelkénekösszeolvadását.Marguarita könnyedén szőtte varázslatát az állat köré, a képességével irányította őt, mély

kapcsolatot teremtett kettejük között. Nem úgy tűnt, hogy egyáltalán tisztában van vele, hogyvalami nagyon különlegeset csinál, egyszerűen csak élvezte a kora hajnali testmozgást,csakúgy, mint a ló.Ez volt hát az oka a furcsa mocorgásoknak a testében és az elméjében. A lány képessége.Mindent megérintett, ami vad volt, és ő nagyon vad volt. Nem volt élőholt veszély, csak egyfiatal nő, akiből az ártatlanság fénye sugárzott.Folyamatosan figyelnie kellett a pasot, mert az állat állandóan váltogatta a jármódokat,kecses, folyékony mozdulatokkal hajlította kifelé a lábait vállból, és közben nagyokat lépettelőre. Magasan tartotta, büszkén emelte a fejét, a sörénye röppent, a szemei csillogtak,minden mozdulatából áradt az energikusság.Ez egy tökéletes pillanat volt, tökéletes arra, hogy itt fejezze be az életét. A lány gyönyörűvolt. Szabad. Szinte folyt a föld felett, akár egy folyó hűvös vize. Minden volt, amiért harcolt,és ami soha nem volt az övé.A hárpia kiterjesztette a szárnyait, és a magasban körözve figyelte tovább a lovat és a lovasát,hogy milyen gyorsan, mégis milyen hihetetlenül sima mozdulatokkal falták a távolságot.Soha életében nem volt képes rávenni egyetlen lovat sem, hogy a hátára vegye, akkor sem,amikor a katonák még lovakon harcoltak, ehhez már ifjúkorában is túl sok volt benne aragadozó. Akkoriban mindent kipróbált, kivéve a gondolati irányítást, hogy valahogyan képeslegyen lovagolni, de egyetlen ló sem tudta elviselni. Folyamatosan borzongtak és remegtek alatta, akkor is, amikor minden tudását latba vetveigyekezett megnyugtatni őket.

Marguarita sorra ugratott át a kerítések felett, kantár és nyereg nélkül, a ló és a lovasa isárasztotta magából az örömöt.Követte a párost, a ló sima mozgása az egyenetlen talajon azt a benyomást keltette, minthalebegnének.Marguarita a magasba emelte a karjait, ahogy túljutottak a kerítéseken, kizárólag csak atérdeivel és az elméjével mutatta az utat az állatnak.A paso zökkenőmentesen váltogatta a jármódokat, ahogy keresztülmentek egy mezőn, majdleírtak egy széles kört. Marguarita újra egy barátságos hullámot küldött a sasnak, Zacariast még egyszer elöntötte amelegsége és az öröme.Adott neki a véréből, de ő soha nem vette a lányét.

A nyál felszaporodott a szájában. A fogai előrobbantak, az éhség feltört belőle, szétsugározvaa sóvárgást minden egyes sejtjébe.


12/244

Hirtelen megfordította a madarat és visszament az istállóhoz. Még csak esélyt sem akart adnia lehetőségnek, hogy elveszíti az önuralmát.

Nemrég, egyszer már túlságosan is közel került ahhoz, hogy feladja azt a keveset is, ami alelkéből még megmaradt.Meg fogja tartani a testvéreinek adott szavát. Nincs olyan Kárpáti, aki valaha is kockára tenné

az életét, hogy levadássza Zacarias De La Cruzt. Ő maga választotta a sorsát, és úgy döntött,hogy megmenti a becsületét. A hajnal elé megy, felemelt fejjel üdvözli a halált.Egy utolsó pillantásra visszaidézi majd még maga elé a nőt, a kis Marguaritát, hogy hogyanömlött belőle a fény, hogy hogyan siklott szinte a föld felett a gyönyörű lovon. Mintha csakéletre keltené az ő gyerekkori álmát, egyetlen lénnyé összeolvadva lovagolni egy állaton, ezt aképet fogja magával vinni a halálba.Leereszkedett a földre az istálló mellett. Figyelmen kívül hagyta a karámban ismétrémüldözni kezdő, összetömörülő lovakat, és emberi alakra váltott.

Nagydarab férfi volt, csupa izom, hosszú, áradó hajjal. Arcán a vonások mélyen faragottak. Néhányan állatiasan jóképűnek tartották. Mások a száját mondták egyszerre érzékinek éskegyetlennek. De a legtöbben egyszerűen félelmetesnek nevezték.

De ebben a pillanatban leginkább fáradtnak érezte magát, annyira fáradtnak, hogy még arra isalig sikerült rávennie magát, hogy egy helyet keressen, ahol leülhet. Legszívesebben ott terültvolna el a selymes fűben.Kényszerítenie kellett a testét, hogy mozogjon, hogy keressen egy kényelmes helyet, aholleülhet és nézheti, ahogy a nap felkel az erdő fölött.

Nagyon lassan ereszkedett le a puha földre, a ruhái pillanatok alatt átnedvesedtek a hajnaliharmattól. Már arra sem vette a fáradságot, hogy szabályozza a testhőmérsékletét, ahogyan asebeit sem gyógyította.Elégedett volt vele, hogy meghozta a döntést. Létezése folyamán , most először volt teljesenmentes minden felelősségtől. Felhúzta a térdeit, rájuk könyökölt és megtámasztotta karjain azállát, hogy így megemelkedve láthassa a lovat és a lovasát, hogyan váltogatják azt a négytökéletesen sima, zökkenőmentes jármódot, ami természetes volt ennél a lófajnál, és amivilághírűvé tette.Érezte, hogy a nap szúrja a bőrét, de nem volt olyan szörnyű az érzés, mint amit egészéletében érzett. Solange két alkalommal adott neki vért, hogy megóvja a vámpírrá fordulástól.

Nagy gondot fordított rá, hogy a továbbiakban elkerülje a vérét, miután rájött, hogykövetkezmények nélkül képes kinn tölteni a hajnali órákat miatta.Fajtája más tagjai láthatták a hajnalt, és olyanok is voltak egy páran, akik Solange segítségenélkül is képesek voltak végigsétálni reggel az utcán, de a bensőjében lévő sötétség őt márnagyon régen a vámpírokhoz kapcsolta, a kora hajnali napfény elől is rejtőzködnie kellett.Magába szívta Marguarita látványát, és olyan közel érezte magát a boldogsághoz, amennyire

ahhoz egy érzelmek nélküli férfi közel lehet.A lány elcserélte a hangját az ő életére. Megjutalmazta a hűségét, megmentette az életét, deutasítást is adott, hogy mindent adjanak meg neki a farmon, amit csak akar.

Nem voltak ékszerek sem az ujjain, sem a nyakán. Egyszerű ruhák at viselt. De élt-halt alovakért, ezt még ő is észrevette. Az életét a lány adta neki. És furcsa módon, a szabadságátis.

Oda sem figyelt az idő múlására. A lovak abbahagyták a körözést és összegyűltek a karámtőle legtávolabbra eső sarkában, szorosan egymáshoz bújtak, nyugtalanul kapkodták a fejüketés dobogtak, alig tudták elviselni a jelenlétét.A teste lassan reagálni kezdett a felkelő napra, végtagjai ólomsúlyúvá nehezedtek.Kinyújtózott a földön arccal felfelé, fejét Marguarita közeledő látványa felé fordította.

A napfény most már áthatolt a ruházatán, mintha milliónyi apró tű szurkálta volna a húsát.Keskeny füstoszlopok kezdtek felemelkedni a testéről, ahogy égni kezdett.


13/244


14/244

Nem volt joga ehhez a lánynak. Ő jobban tudta. Soha senki sem szállt vele szembe,természetesen még egy férfi sem, nemhogy egy nő . Főleg pedig nem az egyik olyan családtagja, aki az alkalmazottja volt, akik minden elképzelhetőn túl védelmet és gazdagságotkaptak tőle. Ő maga választotta a halált. Felkészítette rá magát. Elégedett volt a döntésével, magához

ölelte az elhatározást. Ez a legrosszabb fajta árulás volt.„Meg fogod bánni az engedetlenséged,” – fogadta meg.Marguarita figyelmen kívül hagyta őt, vagy nem is hallotta. Igazából nem tudta melyik, ésnem is érdekelte. Fizetni fog.Kövek mélyedtek a hátába, majd a padló puffant alatta, ahogy sikerült bevonszolnia azistállóba. A nap felhagyott a próbálkozással, hogy elevenen elégesse, bár a tűk még mindigdöfködték a bőrét.Ügyes mozdulatokkal belecsavarta egy ponyvába, de nem vette le az arcáról a dzsekit. Még akarjait is a mellkasa elé hajtogatta, mielőtt begöngyölte volna.Tehetetlen csecsemőnek érezte magát. Ez a méltatlanság, az egész tett helytelenségefelébresztett benne valami szörnyűt.

Visszahúzódott akár egy vadállat, és várta a pillanatot, mert a pillanat az mindig eljön , előbb-utóbb. Tudta, hogy fél, hiszen egy vámpír tépte ki a torkát, de ez a rettegés semmi ahhozképest, amit akkor fog érezni, amikor Zacarias De La Cruz bosszút áll rajta a bűneiért.Megpróbálta a ponyvát az egyik ló mögé kötni, elárulták a dobogó paták, na és persze az állatabban a pillanatban tiltakozni kezdett, amint elég közel került hozzá, hogy megérezze azillatát. Szólhatott volna neki, hogy a ló nem fogja elviselni a jelenlétét, de meg sem próbálta,csak várt, hadd főjön a lány feje a saját rossz döntése miatt. A lóerő hiánya sem rettentette el. Hallotta tétova lépte neszeit, majd ő maga kezdte húzni a

ponyvát. Tudta, hogy egyedül van, ziháló, erőlködő kis légvételei elárulták.Valahogy jelentőséggel bírónak érezte azt, hogy nem hívott segítséget. Egy kiáltás, jó,rendben kiáltani nem tud, de valami módot csak találhatott volna rá, hogy felhívja magára afigyelmet.

Férfiak dolgoznak mindenfelé a farmon, a segítségére sietnének, ha intene nekik, tehát alánynak tudnia kellett, hogy meg fogja parancsolni nekik, hogy hagyják meghalni, és őkengedelmeskednének is neki.A vad forróság, égéssé erősödött a gyomrában, néhány pillanatig azt hitte, hogy már leégettróla hús, és a nap a belső szerveit hamvasztja el épp. Nem látott semmit, csak a földből kiállókövek horzsolták végig a hátát, és az égető napsütést érezte, miközben a lány bevonszolta azistállóból a farmházba.A perzselő hőség elképesztően hatékony volt, kisöpört a fejéből minden épeszű gondolatot,már csak kiáltozni szeretett volna kínjában. Fokozatosan erősödött, lassan égette szénné a

bőrét, a szövetein keresztül szivárgott be a teste mélyére.Megpróbálta elzárni a fájdalmat, ebben évezredes gyakorlattal rendelkezett, de a naphajlíthatatlan égetését, és amúgyis meglévő sebeinek gyötrelmét már képtelen volt az elméjekompenzálni. Még így, ponyvába csomagolva is úgy érezte, a sugarak nyílvesszőkkéntfúródnak a húsába szerte a testen. A hőség felforralta a vérét, lángok nyaldosták a belsőszerveit.

Nem tudott sikoltani, nem tudott kiáltani, még csak megmoccanni sem, míg átvonszolták azudvaron, feltételezhetően a farmházhoz.Marguarita nagyot fújtatott, amikor felmérte a most toronymagasnak tűnő két lépcsőt, amifelvezetett a teraszra.

Abban a pillanatban, ahogy behúzta a hűvös falak közé, ledobta magáról a hámot, és

keresztülrohant a szobán. Hallotta, hogyan húzza a helyére a vastag függönyöket az ablakokelőtt.


15/244

„Úgy fogsz szenvedni az engedetlenségedért, ahogy előtted soha senki más nem szenvedett,” – ígérte meg neki, átnyomva az elméjébe a szavakat.Megint az volt a benyomása, mintha a semmibe hullanának a szavai, mintha a lány nem tudnáfelfogni őket, de ez sem számított.Várt, míg gondos kezekkel letekerte róla a ponyvát, és amikor a szélek szétnyíltak fölötte,

szemhéjai felpattantak, sötét tekintete pedig azonnal megragadta a lányét. Hosszú, lassúsziszegés szökött ki a torkából, egy brutális megtorlás ígérete, a legkisebb kétség semmaradhatott a jelentése felől.


16/244

2,

M arguarita Fernandez lélegzete a torkán akadt, és leült a sarkára. Mit művelt? Hallottamagát sikoltozni olyan mélyen a bensőjében, ahol rajta kívül senki más sem hallhatta, dehiába követelte az a kiabálás, hogy hagyja őt meghalni, ahogyan követelte, egyszerűenképtelen volt megtenni.Már nem volt visszaút, egészen biztosan megöli. Mert engedetlen volt egy De La Cruzzalszemben. És nem is valamelyik De La Cruzzal szemben. Annak nem engedelmeskedett, akirőlmég a férfiak is csak suttogva mertek beszélni. Zacariasnak, akit ha egyáltalán emlegetni mert

bárki is, azt csak a legnagyobb tisztelettel és még nagyobb félelemmel a szemeiben tette.

Már figyelmeztette. A hangja örökre bevéste a szavakat a szívébe.„Úgy fogsz szenvedni az engedetlenségedért, ahogy előtted soha senki más nem szenvedett.” Többször is figyelmeztette, hogy hagyja ott. De… egyszerűen nem tudta. És még csak meg setudta volna magyarázni neki. Még ő maga sem értette az okát. És hangja sem volt hozzá.

Nem tudja más módon megnyugtatni, mint ahogyan a körülötte lévő vadállatokat szokta.Hatalmas bátorságba és fizikai erőfeszítésbe telt, hogy elszakítsa pillantását a fogva tartószemeitől. Összeszorította a száját, figyelmen kívül hagyta dübörgő szívét, és elkezdtelerángatni a ruháit, hogy eltávolítsa a bőréről a parázsló foszlányokat.Felzihált és visszahőkölt, amikor meglátta iszonyatos sebeit. Megalvadt vér borította acsúnya, vörös égésnyomokat. Szörnyű csatát vívott, több helyen is megsebesült, és nemgyógyította meg magát, de sápadt arcszínéből ítélve , még csak nem is táplálkozott.

Valószínűleg nem volt ideje ilyen apróságokra. Biztosan üldözték. Az élőholtak ugyannapvilágnál a földbe kényszerültek, de módjukban állt mocskos szolgákat teremteni, akikelvégezhették helyettük a piszkos munkát.Őt születésétől fogva felkészítették otthon, hogy mi a teendő egy élőholt támadáskor.Végigrohant hát az egész hatalmas farmházon, biztosított minden ajtót és ablakot,előkészítette a fegyvereket, hogy könnyen hozzáférhetővé váljanak, mielőtt a konyhábaszáguldott volna, hogy hűsítő keveréket készítsen gazdája összeégett bőrére.A kezében az edénnyel ment vissza a földön fekvő férfihoz. A tekintete mindenfelé követteőt, de nem tett több erőfeszítést, hogy félelmet erőltessen az elméjébe. De lehet, hogy csakegyszerűen már nem is fért több félelem oda. A szemeiben viszont vad, vörös lángokkal amegtorlás ígérete izzott.Elkerülte, hogy közvetlenül belenézzen azokba a szemek be, attól félt, hogy valahogyan képeslenne irányítani őt velük, márpedig ő nem tud, egyszerűen képtelen félreállni és hagyni, hogymeghaljon. A testében minden egyes sejt azt követelte, hogy mentse meg, még a saját életeárán is.A keze remegett, ahogy elkezdte a szivaccsal lemosni a testét a hűsítő folyadékkal. Tudta,hogy az biztosan csípi a tátongó sebeket, de muszáj volt leállítani az égést, mielőtt a többisérülésével foglalkozhatott volna.

Nagyon keményen próbálkozott, hogy ne vegye észre a kirajzolódó, kőkemény izmokat,lenyűgözően férfias testét.Úgy tett, mintha Zacarias egy vadállat lenne, és igazából lehet, hogy valóban az volt, de

nagyon nehéz volt nem látnia őt, miközben mosdókesztyűvel simogatta nagyon is férfiastestét.


17/244

Marguarita hozzá volt szokva a férfiak társaságához. A farmon dolgozott, amióta csak visszatudott emlékezni, de egyik munkásnak sem volt még csak hasonló teste sem, mintZacariasnak, már amennyire vissza tudott rájuk emlékezni. Csupa kőkemény izom, szélesváll, keskeny csípő. Félelmetes hírneve volt. Kevesen látták őt szemtől -szemben, de

borzalmas pletykákat suttogtak róla.

Cesaro Santos, a farm munkavezetője elmondta neki, hogy Zacarias mentette meg, amikormegtámadta a vámpír, de ő maga soha nem találkozott vele, nem beszéltek egymással, amikormég tudott sem, még csak messziről sem látta.De ettől függetlenül, teljes bizonyossággal tudta, hogy ez a férfi a De La Cruz fivérekrangidős legöregebbike, és az összes farm legfőbb ura.Gondosan megtisztított a sebeit, és közben egész végig úgy nyugtatgatta, mintha egyike lenneaz ő vad teremtményeinek, de fogalma sem volt róla, hogy ez segít-e egyáltalán valamit, vagysem. A teste teljesen halott volt, de a szemei nyitva voltak, és az arcára tapadtak.Vérre volt szüksége. Túl sápadt volt, és a sebei egészen egyértelművé tették, hogy túl sok vértvesztett.

Hallotta hogyan gyorsul fel a szívverése, túl messzire merészkedett a gondolkodással. Na de

mi számít túl messzinek? Már elítélte őt a tetteiért.Vett egy mély lélegzetet, kést húzott elő a derekán tartott tokból, és még mielőtt túl sokatgondolkodhatott volna a dolgon, megvágta keresztben a csuklóját.Ha képes lett volna hangosan sikoltani, megtette volna, még a száját is kinyitotta, de hangnem alakult ki a torkában.Odaigazította a csuklóját a gazda szájához, hogy a vére folyamatosan csöpöghessen bele.Hangtalanul kérlelte, hogy nyeljen. Biztos volt benne, hogy annyira még képes.Amikor nem érzékelt mozgást, közelebbről is megnézte és rájött, hogy a szája belsejefelszívja a vért, mintha annyira éhes lenne, hogy a teste bármiféle táplálékot elfogadna,amihez csak hozzájut. Volt ennek értelme. A férfi majdhogynem halhatatlan volt. A testét arratervezték, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, mekkora sérülés érte, mégis továbbéljen.Talán egy kicsit túlságosan is sok vért adott neki, mert szédülni kezdett, ezért elhúzta a kezéta szájától, betántorgott a fürdőszobába, hogy bekösse a sebet. Most, hogy a félelem, a rettegésnagyja elmúlt, szinte robotpilóta üzemmódban dolgozott.A házba senki sem jöhet be most, hogy az apja halott. Meghalt, mert megpróbáltamegakadályozni, hogy a vámpír őt ölje meg, még mielőtt Zacarias megérkezett volna.Viszont a munkások fel fogják ismerni a jeleket, a bezárt, elfüggönyözött ajtókat és ablakokat,tudni fogják, hogy egy De La Cruz van a házban, akit védeni kell, de ez nem zavarta.Cesaro, közvetlenül a férfi mellé állítana egy őrt és felkészítené a farmot a csatára.Kinyitogatott minden ajtót aközött a hely között, ahol a férfi feküdt és a ház fő hálószobája

között, ahol tudta, hogy az ágy alatt egy föld alatti kamra van.Megküzdött vele, hogy elmozdítsa az óriási ágyat az útból, hogy felemelje a súlyoscsapóajtót, ami a földalatti, tökéletesen sötét kamrába vezetett.Tetőtől talpig leizzadtan tért vissza Zacariashoz. A csuklója lüktetett és égett, a lábai minthagumiból lettek volna.Egy kész pokol volt a ponyvában átvonszolni az udvaron. Hálás volt azért, hogy végre aszemei is lecsukódtak, és abbamaradt a légzése. Jéghidegnek, egészen halottnak tűnt.Bár tudta a Kárpáti létezés alapvető tényeit, mégis végtelenül zavaró volt látnia, hogy úgyfekszik ott, mintha halott lenne, amikor olyan sokat kockáztatott érte, hogy megmentse. Egy

pillanatra a hiperventilláció veszélye fenyegette, mint oly sokszor, amikor éjjel rémálombólriadt fel a vámpír támadása után.

Felismerte a pánikot, kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen, míg a padlón rángatva a ponyvát, centiméterről centiméterre közelebb húzta a csapóajtóhoz.


18/244

Olyan keményen harapott bele az ajkába, hogy kicsordult egy csepp vére. Hogy azistencsudájába gondolta lejuttatni a lépcsőkön? Nem gondolt túl azon, hogy el kell juttatnia asötétségbe és a gazdag földbe, amit a De La Cruz testvérek a szülőföldjükről hoztak, hogyazzal töltsék meg pihenőhelyüket.Végül egy vállrándítással tovább indult, és lépcsőről lépcsőre kezdte lehúzni őt, azt ugyan

meg tudta akadályozni, hogy a feje ne koppanjon oda minden fokhoz, de a teste lezötyögött amélybe.Bár a szemei csukva voltak, és úgy tűnt, nem is lélegzik, egészen biztos volt benne, hogy atudatában van annak, ami történik, mert amikor melegséggel próbálta megérinteni az elméjét,mintha egy pillanatra összekapcsolódott volna azzal a vad részével, ami annyira hasonlított azállatok agyához.

Nem olyan volt ez, mint amikor beszél valakivel, bár ehhez most már nem is volt hangja, deelküldte neki a bánata érzetét, és hogy sajnálja a történteket. Hogy fél. Tudta, hogy ez közelsem elég ahhoz, hogy lecsillapítsa a dühét, de ez volt minden, amit tenni tudott.Amint végignyújtóztatta a földön, ásni kezdett. Elég mély lyukat akart vájni ahhoz, hogyegészen befedhesse, gyógyíthassa a föld.

Kimehetett volna lapátért, vagy valamilyen más eszközért, de nem mert, hátha belefutnavalakibe. Nem hazudott, még jelbeszéddel sem. Annak egyébként ő maga sem volt még nagyszakértője, azok pedig főleg nem, akikkel kommunikálni akart, így leginkább tollat és papírthasznált. Most viszont remegne a keze, és Cesaro egészen biztosan észrevenné, hogy valaminincs rendben.

Így hát a kezeivel ásott. A talaj dús volt, fekete, tele ásványi anyagokkal és tápanyagokkal.Érezte a tapintásából. A reggel legnagyobb része tovaröppent, és tetőtől talpig folyt róla azizzadság, mire megfelelőnek ítélte a gödör mélységét. A férfi testének szüksége volt rá, hogyegészen körülölelje a talaj, hogy megfelelően gyógyulhasson.Végül odahúzta a ponyvát közvetlenül a gödör mellé, bár a gyomra kavargott kissé. Úgyérezte magát, mint aki épp egy gyilkosság nyomait próbálja eltüntetni. Ma biztosan ezzel fogküzdeni rémálmában.Leguggolt mellé, szilárdan megtámasztotta a kezét a vállán és a csípőjén, és tolni kezdte. Szerencsére, a lovak gondozása gyerekkora óta erőssé tette, de még így is nagyon nehézfeladat volt, hogy legördítse a pihenőhelyére.Zacarias tehetetlenül zuttyant le az oldalára, akár egy rongybaba, vagy mint egy halott.Marguarita a szája elé kapta földes kezét, nagyon rossz hatással volt rá a látvány.Pihent néhány percet, mielőtt elkezdte befedni a sötét földdel. Amikor végül teljesen

betakarta, leereszkedett a földre, és néhány percre hagyta, hogy elöntse a teljes kétségbeesés.Mit tett? A De La Cruz család, kevés parancsot osztogatott a nekik szolgáló családoknak.

Nagyon keveset. Mindenki, aki nekik dolgozott, minden mérce szerint gazdagnak volt

mondható. Mindannyiuknak voltak saját földjeik a De La Cruz birtokok mellett, mertmindannyiuknak vásárolt a család valamelyik tagja. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik,minden hozzátartozóról gondoskodtak.És mindannyian engedelmeskedtek is nekik egészen Marguaritáig. Az engedetlenségévelszégyent hozott a családja nevére, és kétsége sem volt felőle, hogy nagyon drágán fogmegfizetni érte.Kényszerítette magát, hogy felálljon és magasra emelte az állát. Ő az apja lánya, egyFernandez. Nem fog elfutni a bűne elől, marad és szembenéz a Zacarias De La Cruz általmegfelelőnek látott büntetéssel.Megborzongott, jeges ujjak futottak végig a hátán.A férfi szinte nem is tűnt emberinek. De Kárpátinak is alig. Rémisztő volt.


19/244

Már nem változtathat azon, amit tett. Hiába hivatkozna arra, hogy látta a fájdalmát és sajnáltaőt, ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért szegült ellene a parancsának, amikor világosanazt kérte tőle, hogy hagyja meghalni.Vajon miért döntött úgy, hogy elég a napon?Ez egy borzalmas halál, hogyan gondolhatta, hogy képes lesz csak ott állni és végignézni,

ahogy elevenen elég?A férfi megmentette az életét. Megérintette szétroncsolt torkát, végigsimított rajtaföldmaszatos ujjaival.

Néha éjszakánként, amikor verejtékbe úszva, néma sikollyal felébredt, úgy gondolta,valahogyan ő kiáltott neki, hogy mentse meg. Halványan hallotta a neve visszhangját afejében, mintha azt kiáltotta volna álmában. De most, hogy itt volt, egyáltalán nem hasonlítot tahhoz a férfihoz, akinek a képét létrehozta a fantáziájában.Zacarias elementárisan megijesztette őt, a vére, a csontjai mélységéig. A lelkéig.Összeszorított öklét a szíve fölé szorította, ami teljesen irányíthatatlanul, összevisszadobogott.

A férfi nagyon jóképű volt, a teste szikár, izmos, a nők vágyálmának tűnt, de a szemei… És

az arca… Egyszerűen félelmetes volt, és nyomban romba döntötte az ő titkos, lányosfantáziáit róla, amint szemtől-szembe került vele.Lassan felment a kamrából a felszínre, de előtte lesöpörte a ruhájáról és a testéről a földet.

Nem hagyhat hátra nyomokat. Ha a vámpír egyik bábja átjutna a farm védelmén, nemvezethet nyom Zacarias pihenőhelyéhez.Lehajtotta a csapóajtót, felmosta a padlót, de még mindig tartott attól, hogy Zacarias vérénekillata a levegőben maradt.Rendkívül bonyolult dolog volt az ágyat ugyanoda visszaigazítani, de végül sikerült, mindengyűrődést gondosan elsimogatott a takarókon.

Nem hagyta, hogy túl sokat gondolkodjon a viselkedésén, és nem engedte felépülni azelméjében a félelmét. Dolga volt, el kellett tüntetnie a legapróbb bizonyítékát is, hogyZacarias járt volna a házban, vagy akár csak a környékén is.Mivel reménytelenül szüksége volt rá, készített magának egy csésze teát kokalevélből,amiből, mire a tea elkészült, a kokain távozott. Rászánt néhány percet, hogy kiélvezhesse atea aromáját, mielőtt ismét rengeteg dolgához fogott volna.Megtisztított az egész házat, minden szobát, és közben erős fahéjillatú tisztítószert használt,ami, mire letörölte az összes bútort, átjárta az egész házat.Aztán felfegyverezte magát, kilépett a házból és követte a ponyva nyomát az istállóig,gondosan eltávolította minden jelét, hogy ott valami nehezet vonszoltak át a nedves füvön.Az istálló mögött, ahol Zacarias leült és felkészült a halálra, megperzselődött fűszálakat talált.

Nagy odafigyeléssel eltávolított minden egyes szálat.

Kimerült, ivott még egy csésze teát, aztán lezuhanyozott és átöltözött, aprólékos gonddalkimosta a viselt ruháit, illatos szappant használt, hogy eltávolítsa, elfedje mindenhol a férfiillatát.Amikor már mindennel teljesen elégedett volt, kiment segíteni az állatok körül. Cesaroészrevette, amikor kivezette kedvenc kancáját, Sparkle-t az istállóból. Odaintett neki, zordarcvonásai megenyhültek.

– A legöregebb jött el, ugye? – kérdezte, ahogy ellovagolt mellette.Marguarita nem látott rá okot, hogy tagadja. A jelek nyilvánvalóak voltak, a csukott ablakok,a behúzott függönyök, egyik ember továbbadta a másiknak a szót, hogy valamely ik De LaCruz a farmon van. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a függönyöket behúzták. Bólintotthát.

– Biztos voltam benne. A lovak és a marhák nyugtalanok a jelenlétében. Talán meg kellenelátogatnod a nagynénédet, Brazíliában.


20/244

Kérdőn összeráncolta a szemöldökét. Cesaro habozott, nem akart ennyire nyíltan hűtlen lenni. – Ő nagyon nehéz eset Marguarita. Egészen más, mint a többiek.Az ujjával egy kérdőjelet rajzolt maguk közé. Cesaro sóhajtott.

– Nem is tudom, hogy mondjam pontosabban. Sok évvel ezelőtt találkoztam vele először,amikor még kisfiú voltam. Ő volt az egyetlen férfi, aki még apámat is megijesztette,

megijesztett minden férfit a farmon. És nemrég, amikor elvesztettük apádat… – megköszörülte a torkát – , ez csak még rosszabb lett.Újra felrajzolta a kérdőjelet. Cesaro a vállát vonogatta, nyilvánvalóan kényelmetlen volt nekia téma. Állandóan a fő ház felé tekintgetett, mintha attól félne, hogy Zacarias meghallja, amitmond, és mindabból, amit Marguarita tapasztalt, úgy gondolta, hogy talán tényleg így is van.

– Ha a tenyésztett, lovagolt lovak halálra rémülnek, amikor a közelükbe megy, annak azértsok mindent el kellene árulnia neked, Marguarita. Amikor legutóbb itt volt, megmentette azéletedet, de nagyon közel került ahhoz, hogy elvegye az enyémet. – A csend közéjüktelepedett néhány pillanatra, majd ismét megvonta a vállát. – Én ugyan az életem árán ismegvédeném az övét, de valami még sincs rendben vele. Még a barátja is aggódott miatta.Jobb lenne, ha mennél.

Marguarita újra és újra átforgatta a fejében a figyelmeztetést. Zacarias azért próbálta volnaelégetni magát a napon, nehogy olyasvalamivé váljon, ami nem akart lenni?Lehajtotta a fejét, képtelen lett volna Cesaro szemébe nézni. A gondolat, hogy elmeneküljön anagynénjéhez Brazíliába, nagyon csábító volt, de tudta, hogy nem tenné meg.Kihúzta a vállait és az állatok felé intett.Cesaro hangosan felsóhajtott.

– Nagyon makacs ifjú hölgy vagy Marguarita, én pedig nem vagyok az apád, így nem parancsolhatok rád, hogy elmenj.A lány újra a lovak felé intett, és figyelmen kívül hagyta, hogy a férfi megpróbál bűntudatotkelteni benne. Éppen eléggé bűnösnek érezte már magát így is.Azt viszont már megfigyelte, hogy mivel nem tudott beszélni, az emberek egy része úgykezdte kezelni, mintha süket is lenne. És bár ez eleinte csak bosszantó volt a számára, deaztán rájött, hogy ez előnyt is jelenthet ebben a férfiközpontú világban.

– Igen, jól jön a segítséged a lovak lecsillapításánál. Három kancánk is közel van már azelléshez, és nem szeretném, ha bármi baj történne. Menj be az istállóba és nézd meg, rá tudod-e venni őket, hogy megnyugodjanak.

Nagyon szokatlan dolog volt az, hogy a perui paso bármitől is megijedjen. Épp a nyugodtvérmérsékletük miatt tenyésztették őket. Egyetlen lovat sem vontak tenyésztésbe, ami azidegesség jeleit mutatta.A De La Cruz hacienda lovai a világ legjobbjai között voltak, Zacarias mégis halálra rémítetteőket, még a munkalovakat is.

A lány bólintott, rettegett, hogy nagyon nagy hibát követett el, mégis megpróbált egynyugtató hullámot küldeni a legtávolabbi sarokban összebújó állatok felé.Felmutatott az ég felé, majd a fogait kivillantva jelezte a vámpírok egy lehetséges támadását.Cesaro értette. Ő volt a legjobb abban az egész farmon, hogy értelmezze fu rcsa gesztusait.

– Tisztában vagyunk vele, hogy a támadás veszélye mindig megsokszorozódik, amikor azegyik gazda a farmon van. Mindenki fegyverben van, a nők és a gyerekek elrejtőztek, tégedkivéve. Ahogy végeztél a lovaknál, azonnal menj be a házba és zárd magadra.Mutatta, hogy úgy lesz, majd megérintette a puskája agyát és a kése nyelét is. Felkészült atámadásra, amennyire csak lehetett, de furcsa módon a gondolat nem volt rémítőbb a tudatnál,hogy nem engedelmeskedett Zacarias De La Cruznak.

Cesaro jóváhagyólag bólintott. Marguaritát, mint mindenki mást is a farmon, már nagyon

fiatalon megtanították lőni.A férfi hirtelen megmerevedett, és rémült tekintettel nézett valamit a lány mögött.


21/244

– Az embered megint itt van udvarolni.A lány papírt és tollat húzott elő a zsebéből. Egyáltalán nem az én emberem. Miért nem kedveled?

– Ő az apád választása, nem az enyém. Városi ember. – Némi gúny volt a hangjában. – Amodora sima, de semmit sem tud a farméletről, lenézi azt. Te jobban illenél Ricco fiamhoz,

vagy Juliohoz. – A lány lehajolt, egészen a lova nyakához, és egy kicsit felállt a kengyelben. – Jó, szóval nem tűnik egyenesnek nekem. Soha nem néz a szemünkbe. Riccoval vagyJulioval jobban járnál.Szerette Riccot, azoknak a férfiaknak egyike volt, akik a marhákat terelték, évek óta ismerte.Julioval pedig együtt nőtt fel. Képtelen volt rá másképp gondolni, mint a testvérére. Cesarot ismajdnem ugyanannyira szerette, mint ahogy az apját szerette.Nem is er

őlteti a komoly udvarlást. Apám halála ó

ta egyszer

ű

en csak kedves.

Cesaro vállat vont, az arca megrándult. – Nem hozhatod őt a haciendára. Küldd el Marguarita.Mogorván nézett Cesarora. Tudja ő a kötelességét pontosan. Megfordított a kancáját, visszaaz istálló felé, és odaintett Esteban Eldridge-nek, aki a karámokhoz közeledett a

teherautójával.Fogalma sem volt róla, hogy maradhatott a jármű annyira tisztán. Esteban lezseren viselte agazdagságát. Erőteljes, vonzó férfi volt, legalábbis míg meg nem látta Zacariast, annak tűnt.De Zacarias még sérülten, égve is olyan brutálisan kemény férfiasságot árasztott magából,hogy arra még ezek a szavak sem voltak kellően erőteljesek. Gyakorlatilag uralta azt ahelyiséget, ahol bent volt. Viszont Esteban nem ijesztette meg őt olyan mélyen, elemi szinten, mint a legidősebb De LaCruz. És pontosan tudta milyen az, amikor egy férfi komolyan érdeklődik egy lány iránt,Esteban pedig egyáltalán nem ilyen volt. A húga társaságát , azonban annál jobban élvezte.Cesaro felült a lovára és őt nézte. A pillantása szinte beleégett a hátába, egészen felzaklatta agondolat, hogy a férfi feltételezi róla, hogy elárulná a becsületkódexüket egy idegen kedvéért.

Kissé felemelte az állát. Már elárulta a becsületüket, de nem azon a módon, ahogy azt Cesarogondolná, és amely bűnéről kétségkívül hamarosan tudomást is szerez.Leszállt a kancáról és figyelte, ahogy Esteban elindul felé. Figyelme hosszú, határozottlépteire terelődött. Az apja mutatta be őket egymásnak, Esteban Eldridge egyértelműen az ő választása volt alánya számára. A vámpírtámadás előtt úgy tett, mintha udvarolna neki, de soha nem gondoltaigazán komolyan.Esteban nyilvánvalóan szeretett jól szórakozni, városi fiú volt. Cesaro jól gondolta, Estebanlenézte a farm munkásait, pedig jóformán semmit sem tudott róluk. Hogyan is szerethetne

bele egy ilyen emberbe?

Kedves volt hozzá, miután az apja meghalt, és a húgával, Leával gyakran átjöttek, bár a baleset után, amiben elvesztette a hangját, mint sokan mások, ő is úgy kezdte kezelni, minthasüket is lenne, de még vak is. Lea viszont nagyon közvetlenül viselkedett.Elmosolyodott, és másodjára is intett neki üdvözlésképpen.

– Marguarita – Esteban könnyen görgette végig a nyelvén a nevét, miközben megfogta a kezétés a szájához emelte. – Gyönyörű vagy, mint mindig.Előhúzta a papírt és a tollat a zsebéből. Nem számítottam rád ma.

– Úgy döntöttem, hogy veszek néhány lovat, és reméltem, hogy talán eljössz velem és vetszrájuk egy pillantást.Összeráncolta a szemöldökét.

Egy elegáns házban élt, a hozzájuk legközelebb eső legnagyobb város szélén. Tudottlovagolni is, de nem volt túlságosan oda érte. Helye sem volt hozzá, hogy állatokat tartson.


22/244

Még mielőtt leírta volna a kérdését, hogy mit akar csinálni a lovakkal, Esteban körülnézett, éslátta, hogy az összes férfi fegyverrel a keze közelében végzi a munkáját.

– Valami nincs rendben? – kérdezte.Marguarita vállat vont, és bement az istállóba, ahol a három, ellés közelében járó kancanyugtalanul topogott az állásában.

Nagyon is tisztában volt vele, hogy Esteban milyen közel ment hozzá. Hallotta, érezte őt, az,hogy Zacarias sebezhetően feküdt a ház alatt a földben, rendkívül feszültté tette az érzékeit.Általában örült az Eldridge család látogatásainak, különösen Leáénak.Esteban úriember volt, bár olykor az eltúlzott flörtölési kísérletei nagyon bosszantóak tudtaklenni, hiszen tudta, hogy nem gondolja komolyan. Ő férfiak között nőtt fel, tudott lovagolni éslőni is úgy, mint ők, ha nem jobban. Esteban viszont úgy bánt vele, mintha nagyon is nőies éstörékeny lenne, tudomást sem akart venni azokról a dolgokról, amihez nagyon értett.Most viszont kizárólag arra tudott gondolni, hogy a farmot talán hamarosan megtámadja alegrosszabb, legundorítóbb ellenség, és hogy nem akarja Estebant a közelben tudni.

– Nem szoktak így viselkedni a lovaid – jegyezte meg – , jaguár járt erre ma hajnalban?Hallotta a hangjában az aggodalmat, és ez a helyzet ellenére is megmelengette.

A férfi úgy tudta, hogy egy jaguár támadt rá, az tépte fel a karmaival a torkát, és az apja akkorhalt meg, amikor megpróbálta megmenteni őt.Valójában egy vámpír támadt rá, aki Zacarias pihenőhelyét akarta megtalálni.Ismét megvonta a vállát, nem akart hazudni neki. Leírni egy hazugságot még rosszabbnaktűnt, mintha csak mondta volna.

– Lea üdvözletét küldi, reméli, hogy hamarosan láthat téged. Marguarita felvillantott egy mosolyt, miközben kinyitotta az állás ajtaját és a vemheskancához ment. Rátette a kezét a nyakára, megnyugtató, meleg hullámokat küldött felé, mígaz állat le nem csendesedett.Esteban nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy állásról állásra jár, és sorra lecsillapítja azállatokat.A jelenléte lassan kezdte nyugtalanítani. Valamiféle félelem kezdett növekedni a gyomragödrében a közelében. Nagyon oda kellett figyelnie, hogy ne adja tovább az idegességét alovaknak is.

Esteban kívül maradt az állásokon, a tekintete éberen járt. A tüskés nyugtalanság egyrefokozódott a lányban, végül már úgy érezte, mintha ezer tűvel döfködnék zsibbadtra a bőrét.Megdörzsölte a karját, ahogy kilépett az utolsó ló mellől. Az állatok békésen ettek, itt nemvolt több tennivalója.Vett egy mély lélegzetet, mielőtt szembefordult volna a férfival, és kikényszerített volnafeléje egy mosolyt magából.Esteban megfogta a kezét és magához húzta. Furcsa módon a szúró érzés csak felerősödött

ott, ahol az ujjai hozzáértek. Elhúzta tőle a kezét, és beletörölte a combján a farmerbe, próbálván eltávolítani a kellemetlen érzést. – Mindig megdöbbenek attól, hogy a lovakkal bánsz. Megbíznak benned.Általában élvezte a bókjait, de most, ennyire közel a gazdához, nagyon sebezhetőnek éreztemagát, csak azt akarta, hogy Esteban minél hamarabb eltűnjön.Soha nem tapasztalt még ezelőtt ilyen nyugtalanságot, bele is izzadt. Érezte a nyirkosságot amellei között. Az égés a kezén kezdett eltompulni, de még mindig nem szűnt meg teljesen.Megnedvesítette az ajkát, előhúzta a tollat és a papírt. Mindig is közel éreztem magamhoz az állatokat. Igen pár nap múlva majd elmegyek megnézni a

lovaidat.

Miért döntöttél úgy hogy megveszed ő

ket? Ezel

ő

tt soha nem

é

rdekeltek.

Határozottan nem szeretett volna neki egyet sem eladni , a szeretett perui pasoi közül. Soha,

még csak meg sem paskolta őket.A férfi mosolya nagyon széles volt, felvillantotta tökéletes fogait.


23/244

– Felfedeztem, hogy szeretem a pólót. Eddig a barátaimtól kaptam kölcsön a lovakat, és mostúgy döntöttem, veszek magamnak néhányat.Olyan izgatottnak hangzott, mint egy kisfiú. Azt akarta, hogy ő is vele örüljön, osztozzon alelkesedésén, de ténylegesen nem érdekelték a lovak úgy, mint őt. És ez volt az egyik fő okaannak, hogy vonakodott olyan komolyan venni a férfi udvarlását, ahogyan azt az apja szerette

volna. Ricco és Julio minden nap lovon jártak. Értették őket, gondjukat viselték, és értékeltékaz ő irántuk érzett szeretetét, az igényét, hogy a közelükben lehessen, míg Esteban soha.Esteban Eldridge egy barátságos, rokonszenves embernek tűnt, csak éppen neki egyáltalánnem felelt meg. Furcsállta, hogy az apja ezt nem vette észre.Hol akarod tartani a lovakat?

– A barátom, Simon Vargas azt mondta, hogy tarthatnám őket a birtokán.Megpróbált nem összerezzenni. Simon Vargas keresztbe-kasba utazott azokba az országokba,ahol pólóversenyeket rendeztek. Sok időt töltött azzal, hogy videón nézte magát, nőket szedettfel bárokban, de az állataira nem volt gondja. Alkalmazott ugyan lovászokat, de nemfoglalkozott vele, hogy végzik a dolgukat.

– Menjünk be a házba, igyunk valami forrót és beszéljük meg, melyik nap lenne neked

megfelelő – javasolta Esteban. – Nem tudom, hogyan engedhetik meg a többiek, hogy idekinnlegyél, amikor egy jaguár ólálkodik a közelben – csúsztatta a kezét a lány derekára.Marguarita torka fájdalmasan összeszorult, a teste összerezzent. Ellépett mellőle azt alátszatot keltve, hogy egy kanca nyakát simogatja meg, míg ismét elővette a papírt és a tollat.Odaadta a férfinak az írást.Sajnálom. Túl elfoglalt vagyok. Cesaronak szüksége van rám. Majd máskor összefutunk.

Összeráncolta a szemöldökét, az arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg, mint a húgáén, Leáén,amikor bosszús volt. Mindig nagyon bájosnak találta, de most valahogy nyomasztotta.

– Apád soha nem engedte volna meg, hogy idekint legyél, ha veszély fenyeget. Beszélnemkell azzal a Santos fickóval.A fensőbbséges hangsúly felbosszantotta. Tudta, hogy Esteban hajlamos főnökösködni a húga

fölött is, és most vele szemben is ezt az erőszakos viselkedésmódot alkalmazta. Normálhelyzetben legfeljebb a szemét forgatta volna, és nem foglalkozik vele, de most túlságosanaggódott, hogy valaki felfedezi Zacarias rejtekhelyét, vagy azt, hogy ő mit csinált.Estebannak fogalma sem volt róla, hogy arra biztatja, menjen be oda, ahol a földlegveszélyesebb ragadozója szunnyad.Mi itt mindannyian dolgozunk a megélhetésünkért Esteban. Aranyos hogy aggódsz miattam de én így

nevelkedtem fel.

– Eléggé felneveltek már Marguarita, hogy kitüntess egy férfit azzal, hogy a kezedet nyújtodneki, és akkor dolgoznod sem kellene, míg a hátad be nem szakad. – Figyelmen kívül hagyta,hogy gyorsan írni kezdett, tovább folytatta. – Mesélj arról a trükkről, amit a lovaknálhasználsz. A fejeddel befolyásolod őket? Pszichésen? Lea azt mondta, hogy nyereg és kantárnélkül is tudsz lovagolni, a ló mégis mindig pontosan tudja, mit akarsz tőle.

Nem volt felkészülve a kérdésére, ráadásul mindent le kellett húznia, amit addig írt, azt pedignagyon utálta. A beszélgetésnek oda-vissza párbeszédnek kellett volna lennie, de kevesengyőzték kivárni, hogy leírja a válaszokat. Ez pedig nagyon frusztráló volt.Próbálta megtanulni a jelnyelvet, de még egyelőre csak könyvből mutogatott, és csupánCesaro, Julio és Ricco vette a fáradságot, hogy megpróbálják megérteni.A jelenlétem valamiért lecsillapítja a lovakat.

Több volt ez, mint a puszta jelenlét, de azt képtelenség volt leírni, hogyan kommunikál egyállattal. Világéletévben képes volt lecsillapítani az állatokat azzal, hogy megosztotta velük azérzéseit, és ők egyszerűen, a maguk természetes módján válaszoltak neki.

– Egy embert is tudsz úgy befolyásolni, mint a lovakat?


24/244

A tekintete a férfiéra ugrott. Esteban feszülten figyelte az arcát. Összeráncolta a szemöldökét,míg lefirkálta a gyors választ.Hogyan befolyásolhatnék emberi elméket?

Nem szerette, hogy a beszélgetés ebbe az irányba kanyarodott. Mindig kényelmetlenül éreztemagát, ha az ajándéka került szóba. A családja egyszerűen nem beszélt a képességről, soha.

Örültek ugyan, hogy így kezelni tudja az állatokat a farmon, de az, hogy „beszélget” alovakkal, nem volt elfogadható egy olyan világban, ahol a megmagyarázhatatlan dolgokatlegtöbbször a gonosszal azonosították.Az apját is csak a közelmúltban kezdte érdekelni ez, a talán még pszichésnek sem nevezhetőképesség, de a halála után őt ismét csak nem érdekelte, hogy mi is a pontos neve azajándékának.

– Nem kell védekezned – csillapította Este ban. – Leának és nekem nemrégiben volt erről egykis vitánk. Azt mondta, kommunikálsz a lovakkal. Azt gondoltam, hogy talán valahogyegymáshoz ér velük az elmétek, és úgy tudod befolyásolni őket, hogy azt tegyék, amitszeretnél, és akkor, talán ha akarnád, az emberekkel is képes lennél ugyanerre. – Marguaritakeményen beleharapott az alsóajkába. A férfi túl közel járt a megoldáshoz. – Belebotlottam

valami családi titokba?Vidámság volt a hangjában.Rengeteg családi titkuk volt, és ez csak egy aprócska töredéknek számított közöttük. Rájött,hogy azért van rossz hangulatban, mert semmi kedve sem volt Estebannal és az idegesítő

bájoskodásával foglalkozni, amikor könnyen lehet, hogy hamarosan vámpírok, és emberi bábok támadnak rájuk.Sajnálom Esteban. Most tényleg nincs időm erre a beszélgetésre. Dolgoznom kell. Remélem megérted. Majd

máskor megbeszéljük mikor nézzem meg a lovaidat.

Hogy egészen biztos legyen benne, a férfi megértette, hogy részéről befejezettnek tekinti a beszélgetést, miután elolvasta a sorait, visszavette a kezéből a papírt, és a tollal együtt belenyomta a farzsebébe.

Esteban mogorván nézett rá. – Nem hiszem, hogy ez megfelelő viselkedés lenne Marguarita. A baleseted nem jogosít felrá, hogy durva légy.Hirtelen túlságosan is közel került hozzá. Érezte a szinte kirobbanó haragot, ami szétáradt

belőle.Az istálló hirtelen túl kicsinek, és túl távol esőnek tűnt mindenkitől. A férfi egyre csakközeledett felé, ő pedig hátralépett, még mielőtt visszafoghatta volna magát.

– Marguarita. – A kemény férfihangra mindketten a bejárat felé kapták a fejüket. Marguaritatorkából egy megkönnyebbült sóhaj tört fel. Julio Santos ült a lován az ajtóban, metsző, sötétszemeit Estebanon tartotta, míg Marguarita felé nyújtotta a kezét. – Szükség van rád. Gyerevelem.

A lány habozás nélkül siklott el Esteban mellett, és megragadta Julio csuklóját. A férfifellendítette maga mögé. Arra számított, hogy azonnal elindulnak, de Julio mozdulatlanul ült,a kalapja karimája alól Estebant nézte. A két férfi egymásra meredt egy végtelennek tűnő,feszült pillanatig.

– Rendben vagy Marguarita? – kérdezte Julio.A dereka köré fonta a karját, a hátára fektette az arcát, hogy érezze a mozgást, ahogy bólogat.Megint az a furcsa reakció öntötte el a bőrét, ahol hozzáért Juliohoz. Elrántotta az arcát ahátától, felemelte egyik kezét Esteban felé, mintha minden a legnagyobb rendb en lenne, deközben megérintette a ló elméjét, hogy forduljon meg és tűnjenek már el végre az istállóból.Juliot felkészületlenül érte, amikor az állat megindult, de mivel kiváló lovas volt, azonnal vele

mozdult a teste.


25/244

– Legközelebb figyelmeztess. – Mar guarita szorosabbra vonta körülötte a karjait egy pillanatra, hogy így tudassa vele, hogy sajnálja. – Apám küldött. Nem szereti, ha Esteban a birtokon van. Még mindig erőlteti az elképzelését kettőnkről. Pokoli előadást kaptamMarguarita, hogy mekkora kincset hagyok kicsúszni a kezeim közül. – Kesztyűs ujjaivalmegpaskolta a kezét. – Te is valami hasonlót kaptál?

Együttérzés volt a hangjában. A lány újra odatámasztotta a fejét a hátához és bólogatott. Az aszörnyű égés most még erősebb volt, elkezdett szétterjedni a karjaiban is, bár hosszú ujjú blúzvolt rajta.

Kényelmetlen érzés volt, így meglazította a fogását Julio dereka körül, inkább a térdeiveltartotta magát a lovon. Julio hátasának olyan sima volt a járása, hogy kételkedett benne, hogyszüksége lenne ennél többre.Julio mindig megnevettette őt. Szerette őt, és kétsége sem volt felőle, hogy a férfiviszontszereti, ugyanolyan vadul és védelmezően, mint ő, vagy talán még jobban. Julio volt azegyik legjobb ember, akit csak ismert. De együtt nevelkedtek születésüktől fogva, ésahányszor csak valaki felvetette, hogy miért nem alkotnak egy párt, egymásra nézve egyszerretört ki belőlük az őrült nevetés.

De amióta Esteban megjelent a színen, Cesaro egyre nyilvánvalóbban unszolta őket egymásfelé, míg ez már kezdett kényelmetlenné válni.

– Megpróbáltam neki elmagyarázni, de most még jobban aggódik, hogy apád már nincs itt.Esteban nem tartozik a mi világunkhoz.Marguarita kihúzta a tollát és a papírját. Szerencsére az út teljesen sima volt, így a férfi hátántudott írni.Képtelen bármiféle titkot megtartani nemhogy akkorákat mint a De La Cruz családéi főleg pedig nem

hogy mik ők.

Ha a farmon kívülre menne férjhez, el kellene hagynia azt, és soha nem mondhatná el acsaládi titkokat a hitvesének. A Kárpátiak ezeket a kapcsolatokat szigorúan őrizték. Tudta,hogy semmire nem emlékezne a De La Cruz fivérekkel kapcsolatban, ezeket az emlékeit

gondosan törölnék, mielőtt elhagyná a birtokot. – Nem ehhez a világhoz tartozik. Miért jött a mi kis poros városunkba Marguarita? Ide csakazok az emberek jönnek, akik kétségbeesetten vágynak egy új életre. És általában nincssemmijük. Neki viszont van pénze, és számomra ez azt jelenti, hogy valamit rejteget.Belegondolt egy pillanatra, és már rótta is az újabb sorokat.Azt kérdezte tudnám

-

e ugyanúgy befolyásolni az embereket mint a lovakat. Vajon miért érdekli ez?

– Nem tudom. Nem kedvelem. A De La Cruz testvérek valóban képesek befolyásolni azembereket, és arra használják a képességüket, hogy még nagyobb vagyont szerezzeneknekünk és maguknak is, mint amekkora most van. Lehetséges, hogy ahhoz is van valamiközük, hogy a földjeink olyan nagy nyereségeket termelnek.Megbízott Julio ítéletében, ahogyan mindig is tette. Julio a legkevésbé sem volt bonyolult,soha nem voltak rejtett szándékai. Ha megkocogtatná az éjszaka közepén az ablakát, hogymenjen vele lovagolni, akkor tényleg azt akarná, hogy menjen vele lovagolni. Ha azt mondta,hogy meg akar neki mutatni valamit, akkor az mindig nagyon különleges volt, és általábanvalahogyan a vadvilághoz kapcsolódott. Nemegyszer settenkedtek be ők ketten a dzsungelbe,hogy kövessenek valamilyen állatot.Visszaviszlek a házhoz, amint látom, hogy elmegy – mondta Julio. – Minden nyugodtnaktűnik ugyan, de jobban szeretnélek odabenn a házban tudni. Ma este talán megtámadnak

bennünket.Az esély, hogy megtámadják őket most, hogy az egyik De La Cruz a birtokon volt, sokkalnagyobb volt, mint amikor távol voltak.

– Láttad őt? – kérdezte Julio. – A legidősebb kellett, hogy idejöjjön, másképp a lovak és amarhák nem reagálnának így. Még sosem beszéltem vele.


26/244

Nem akart hazudni, így egyszerűen csak bólintott. Julio hátranézett rá a válla fölött és felhúztaa szemöldökét. Kitartóan tanulmányozta sápadt arcát. Csak éppen a tekintetét nem tudtaelkapni, az következetesen elkerülte az övét.

– Ennyire ijesztő? – Bólintott. A férfi felsóhajtott. – Rendben leszel?Összeszorította a száját, és megfogalmazott egy rövid választ.

Észre sem fog venni. Legalábbis remélem.Megfontolta, hogy talán el kellene mondania Julionak az igazságot, de amilyen macsó, akkorragaszkodna hozzá, hogy megvédje őt Zacarias haragjától. Éppúgy megrémülne, mint ő, hogynem engedelmeskedett egy közvetlen, világos utasításnak, azt pedig nem akarta, hogy valakimás is bűnhődjön az ő bűne miatt.Egyedül kell szembenéznie Zacariassal, és megpróbálni elmagyarázni neki. Szerencsérenapnyugtáig sok ideje van még megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel leírhatná az egészet.

Nem számított rá, hogy a Kárpáti meg fogja érteni, hiszen még ő sem értette saját magát, demeg akart tenni legjobb tudása szerint mindent, hogy megérttesse vele, nem állt szándékábankihívni őt.Bólintott, és Julio ismét a lovaglásnak szentelte a figyelmét, jármódokat váltogatva vitte őket

a ló egyik karámból a másikba, a kezével és a térdével irányította az állatot.Marguaritának hiányzott a nevetés. Kinyitotta ugyan a száját, de hang nem tört belőle afelszínre, és ez elvette az öröm egy részét, amit megoszthatott Julioval.Csak akkor vitte vissza a házhoz, amikor Esteban autója eltűnt az út kanyarulatában. Julioodanyújtotta neki a kezét, hogy könnyebben leszálljon, de mikor el akart fordulni tőle, nemeresztette el. Az égető érzés felkígyózott a karjára.Felnézett a fiúra, de nem, férfi volt már, aki a társa és a bizalmasa volt amióta csak az eszéttudta.

Kitartóan nézett egyenesen a szemeibe. – Mi a baj, kishúgom? Túl jól ismerlek ahhoz, hogy elhitesd velem, hogy minden rendbenvan. Esteban mondott valamit, amivel megijesztett? Vagy ez a De La Cruz?

Hatalmasat nyelt. Szerette Juliot. Egyszerűen nem tudott volna hazudni neki. Lassanmegcsóválta a fejét és megpróbálta finoman elhúzni a kezét.Julio szorítása felerősödött, a tüzes érzés fájdalmasabbá vált, mint ez tüzes bélyeg, úgy tűnt,egyenesen a csontjaiig beleég. Meg kellett küzdenie magával, hogy ne próbáljon felkiáltani ésne rántsa el a kezét.

– Mondd el.Összeszorította a száját, és lassan elhúzódott, míg Julio kénytelen volt elengedni. Előhúzta atollát és a papírját, és írni kezdett, maga sem tudta, hogy igazat-e vagy sem.Jól megleszek Julio. Imádlak de túlságosan sokat aggodalmaskodsz.

Egy hosszú pillanatig tovább fürkészte az arcát, aztán a kalapjához emelte a kezét. – Én is szeretlek húgocskám. Ha kellek, csak csengess, és rohanok.Rámosolygott a férfira, aki melegséget lopott hideg csontjaiba. Hát persze, hogy jönne, hamegkongatná a vészharangot, amit felszereltek. Julio olyasvalaki volt, akire mindigszámíthatott, és tudta, hogy elárulná a családjuk becsületkódexét is, ha az ellentétbe kerülneazzal, hogy megvédje őt.A szívére szorította a kezét és nézte, ahogy ellovagol, a szemei égtek, könnyek fojtogatták.Lassan bement a házba, a szíve annyira dübörgött, hogy már attól félt, hogy kiugrik amellkasából. A bútorozatlan szobák csendesek voltak és vádlók, ahogy bejárta az egész házat.Kissé elveszettnek érezte magát a saját otthonában.Végül a félelem íze a szájában lassan eltompult, ezért főzött magának, hogy egyen valamit, anap hátralévő részét pedig azzal töltötte, hogy hosszú leveleket írt Zacariasnak, megpróbálta a

tőle telhető legérthetőbben elmagyarázni, miért mentette meg az akarata ellenére, de végülsorra eldobta mindet.


27/244

8/17/2019 Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 22 - Sötét Ragadozó (Zacaria

Documents

Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 22 - Sötét Ragadozó (Zacarias de La Cruz & Marguarita Fernandez)