Constantin Chiriţă

A FEHÉR RUHÁSLEÁNY VÁRA

Fordította: DEÁK TAMÁS

IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ BUKAREST

A fedőlapot TIBERIU NICORESCU tervezte

Első fejezet

Nyári napok csendje borult a városkára. A fiatalok már kora reggel fürödni mentek; az udvarok, utcák és városnegyedek kihaltak. Estefelé ugyan némi mozgás támadt, de az éj első fuvalmára ez is hamarosan elhalt, és a városka utcái nyugodalmasan tárultak ki a hallgatagon andalgó szerelmespárok előtt. Nyár volt, hőség és szünidő, ami a kisvárosban egyhangúságot, tespedést, lankadtságot, egyszóval csupa olyasmit jelent, ami idegen a fiatalságtól. Leginkább tehát a fiatalok szenvedtek a városka lakói közül. A meleg, az ernyedtség pedig tovább tartott és az idő „szemhatárán” semmiféle esemény nem mutatkozott.

Egy ideig az egész ifjúság – és nemcsak az ifjúság – azzal töltötte az időt, hogy mesélgette, kommentálta a somkertiek feketebarlangi hőstetteit és kalandjait. De minél gyorsabban kap szárnyra a dicsőség, annál mulandóbb. Így van ez főként kisvárosban, ahol ha betörik egy ablak a központban, szinte ugyanabban a pillanatban a külvárosok is értesülnek róla. Tücsköt-bogarat összehordtak a somkertiek tetteiről, tudvalévő azonban, hogy a legszebb nóta is unalmassá kopik, ha túl sokat éneklik. Természetesen Tică volt az egyedüli, aki nem értett egyet az emberiség egyik nagy szellemének a dicsőségre vonatkozó hajdani kijelentésével. Az ő számára a dicsőség korántsem volt olyan, mint a vízbe dobott kőtől felkavart hullám, amely mind nagyobb gyűrűket vet a víz tükrén, s lassacskán elhal. Bízott a dicsőség tartósságában, ezért estefelé majd mindennap benézett a Higiena borbélyműhelybe, remélve, hogy ott bámulókra akad. Mivel azonban az üzletben ilyentájt kevés vendég fordult meg, Tică igyekezete többnyire hiábavalónak bizonyult. Lelke mélyén elszomorodva, a pisze, borzasfejű kölyök, távozása előtt rendszerint meghallgatta Dan édesapjának örökösen ismételt zordon kijelentését:

– Barátocskám, a mi városunkbeli embereknek két nagy hibájuk van: nem borotválkoznak, és nem szeretik a gyerekeket.

Erre Tică némileg megkönnyebbülve indult hazafelé.A somkertiek kegyetlenül szenvedtek a hőségtől, az ernyedtségtől, a semmittevéstől és főleg attól, hogy némelyik

pajtásuktól váratlanul meg kellett válniuk. Victor három hétre Bratislavába utazott, ahová a csehszlovák ifjúság hívta meg. Ionel szünideje egy részét a családjával valahol messze töltötte. Ursu különböző sportversenyeken vett részt, főleg pedig barátságos mérkőzésre készülődött az országos ifjúsági bokszbajnok ellen; a többiek, Maria, Dan, Lucia, olvasással, írással és álmodozással töltötték az időt. Rendkívüli eseményre nem volt semmi kilátás.

Ha aznap Tică nem néz be az iskolába Timofte bácsihoz, könnyen lehet, hogy a somkertiek még jó pár napig tétlenkednek. Ticănak ez a véletlen látogatása talán többet jelentett, mint egy kiáltás, mely arra hivatott, hogy a legmegátalkodottabb lustát és álomszuszékot is felrázza ernyedtségéből.

Tică egy idegen férfit látott az iskola udvarán, aki a jókedvű Timofte bácsival fel- és alá sétálgatott. A kölyökből ez persze nem váltott ki semmiféle érdeklődést (jóllehet Tică még sohse látta az illetőt a városban). De Tică mást is észrevett. Valamit, ami minden figyelmét és bámulatát fölkeltette. Aki kisvárosban töltötte gyermekkorát, ezt nagyon is értheti.

Az iskolaudvar kútja mellett egy lány állott. Rövidre nyírt, hullámos, barnahajú, vakító fehérbe öltözött lány volt. Tică még nem volt abban a korban, amikor az effajta látvány egy önkéntelen „te jó isten, be szép!” felkiáltást vált ki. Tică, mint a kézzelfogható valóság és a gyakorlatiasság megtestesítője, csupán egyetlen dologra volt kíváncsi: ki lehet?

Hogy ne lássák meg, és ne legyen kénytelen pironkodni, a somkerti fiú úgy találta, legjobb, ha felderítői minőségben (ezt a minőséget ő adományozta magának, anélkül, hogy bárki hozzájárulását kikérte volna) be– lopózik az iskola udvarára, és ott kiválasztja magának a legjobb megfigyelőállást. Ticănak, még ha olyan is lett volna az iskolaudvar, mint valami útvesztő, akkor se rejtett volna semmi titkot. Pillanat műve volt, hogy egy fatörzs fedezete mögött átugrotta a kerítést, és elbújt a kőlépcső alatti üregben, hogy a homályból kövesse nyomon tekintetével a fehér jelenséget.

A jelenség mozdulatlanul, sudáran állt a kút mellett, és a kék égre bámult. Ez a körülmény váltotta ki a kölyökből az első megjegyzést: „Akár a nővérem, alighanem ez is verseket mondogat magában”. A fehérruhás lány azonban elkezdte rázni a fejét, és hirtelen mozdulattal a levegőbe kapott, mire Tică kevésbé barátságos megjegyzést tett magában: „Úgy látszik, kótyagos egy kicsit… vagy talán darázs kerülgeti.” Amikor pedig a fehérruhás lány a kőlépcső mellett elhaladva éles hangon megszólalt: – Milyen ostobák ebben a városban a kémek –, Ticăban minden gondolat megfagyott, és hirtelenjében képtelen volt bármiféle visszavágásra. Pár pillanat múlva azonban magához tért, és hogy ne kelljen a vereségét beismernie, nyelvet öltött a kislány felé, és elégedetten utána súgta: „Hagyd csak, majd megmutatom én neked, te nagyokos.”

Nem tudható biztosan, milyen tervek forogtak ekkor Tică fejében. Tény, hogy birtokába jutott egy olyan hírnek, amellyel fel lehetett rázni elevent és holtat. Ami végül is számára diadalt jelentett.

A véletlen folytán tehát Tică abba a helyzetbe került, hogy elsőként híresztelje el a városkában a meglepő

újdonságot, amely egy barnabőrű, álmodozó, okos, vakító-fehér ruhába öltözött lány képében megjelent.

*

Dan volt az első, akivel Tică a nagy hírt közölte. Hogy miért éppen vele? Talán csak azért, mert holmi virágok miatt összeveszett a nővérével. Ugyanis Maria beleegyezése nélkül kitépte a kertből a legszebb virágokat, hogy párját ritkító herbáriumot készítsen magának, amikor pedig megszidták, irigy testvérnek nevezte Mariát. De minél inkább kiabált a lány, ő annál mélyebb hallgatásba merült, nyelvével és arcával pedig olyan kacagtató fintorokat produkált, hogy azokat maga a vasorrú bába is megirigyelhette volna tőle. Ezenkívül Ursu kora reggel valahova a folyópartra indult edzésre.

Dan már hajnaltól a ház mögötti vén diófa árnyékában olvasott. Tică, amint megpillantotta, zsebre dugott kézzel, tompán köhécselve, néhányszor elhaladt előtte. Dan azonban úgy el volt merülve az olvasásban, hogy még házigazda! kötelességéről is megfeledkezett. Tică halkan füttyentett.

Az olvasó fiú most sem zavartatta magát, és a másik oldalára fordult.Erre Tică dühében egyenest a fülébe fütyült. Dan felfortyant:– Eredj a dolgodra, te pisze!– Végre hogy felébredtél, te krumpliorrú. Tudod mit, Dan? Ne csúfolj többé piszének. Helyedben, ha egy piszébe

bele akarnék kötni, valami okosabbat találnék ki. Mondjuk: mopszli… vagy szamár…– Mióta pisze a szamár?– Te talán pisze vagy?Így aztán Dan lassacskán beleesett Tică csapdájába. Kizökkent az olvasásból, és még az orrára is koppintottak.

Ezért hát más hangot ütött meg:– Nem ok nélkül jöttél te ide, kis piszém. Valami motoszkál a fejedben.Ezúttal Tică a csúfnevet mint a rokonszenv jelét értelmezte, aminthogy az is volt. Befejezettnek tekintette a Dan

elleni bosszúhadjáratot. Hirtelen azt kérdezte:– Hogy mondanánk a Fehér Szerecsennek, ha leány lenne?Dan megrökönyödve nézett rá. Szóval, a kölyök folytatni akarja a csúfolódást.– Ha így áll a dolog – szólt sértődötten –, vedd tudomásul, hogy nem olvastam még ki a könyvet.– Szavamra, nem tréfálok. Érdekel, hogy hívnák a Fehér Szerecsent, ha leány volna?Tică hangja, beszédmódja és arckifejezése annyi komolyságot árult el, hogy Dan megnyugodott.– Micsoda? Nem tudod?– Nem tudom. Talán Fehérkének, vagy Szerecsenkének.– Igen, igen. Szerecsenkének.– Lehetetlen. Rosszul hangzik. Nem?– Akkor mondd egyszerűen Fehérkének.– Nem hiszem, hogy illik rá… Fehérke… mintha szokványos lányról volna szó. Más név nem lehetséges?– De végtére is, mi dolgod neked azzal a névvel? – kérdezte Dan türelme fogytán. – Más változatot nem tudok.– Fehérke nem megy, mert nem kicsi. Szerecsenke szintén nem megy, mert undok. Nevezzük talán fehér

leányzónak?– Bánom is én, szólítsd, ahogy akarod. Nevezheted fehér leányzónak, fehér szipirtyónak és fehér boszorkának,

tudom is én minek… Mit kérdezel engem? De megálljunk csak, kiről is van szó? Miféle fehér boszorkáról?– Nahát! Végre felébredtél. Az iskolaudvarban találkoztam vele. Illetve nem találkoztam. Hogy is mondjam csak?

Titokban észrevettük egymást. Azt hittem, hogy csak én látom őt, ő engem nem.– Mondd meg végre, kicsodát!– Ha tudnám… – És Tică nekifogott, hogy elmesélje a váratlan találkozást a kislánnyal az iskolaudvarban.Dan a közömböst színlelve hallgatta, bár mind kíváncsibban figyelt.– Biztos, hogy nem a mi városunkból való?– Olyan biztos, akár az, hogy a nővérem idevalósi, és kiállhatatlan teremtés… akárcsak a másik. Egyébként

hasonlítanak egymásra – folytatta Tică, visszagondolva a virágokra –, mindketten boszorkányok, és mind a ketten ellenségeim. Jobb lesz, ha Fehér Szerecsenkének hívom.

– Miért mondod fehérnek is?– Ha látnád, milyen fehér a ruhája! Mint a hó.– Bizonyára csak úgy tűnt neked, mert ő maga fekete.– Na és? Akkor is Fehér Szerecsenkének fogom hívni.– Mióta van a városban?– Nem tudom biztosan, de gyanítom, pár napja, – Miből gondolod?– Abból, ahogy az iskola udvarán és az utcán jött-ment. Meglátszott, hogy nem először járt arra.– Vagy úgy? Szóval már néhány napja itt van, és eszébe se jutott, hogy megismerkedjék velünk. Biztos beképzelt

– vélekedett Dan.

– Sőt, megpróbált csúfolni bennünket, mert azt mondta, hogy nálunk a kémek ostobák.– Ami azt jelenti, hogy észrevett téged, hogy hallott rólunk, és csakugyan ki akart csúfolni téged, amikor

ügyefogyott kémnek nevezett. Amit mond, kétélű. Ezek szerint nem is buta.– De buta, és én majd megmutatom neki! – dühöngött Tică.– Ugyan, mit mutatsz te meg? Egy kis diplomáciával ügyesen helyrebillentjük a fejét, és ha jóravaló lány…– Olyan felfuvalkodott, hogy nincs párja, láttam én rajta… De vajon, hogy lehetne vele kitolni?– Írjunk egy levelet – javasolta Dan. – De ki adja át neki?– Ki más? Én!– Tudod, hol lakik?– Megtudom én hamarább, mint ahogy te elkészülsz a levéllel.Dan nem kérette magát, vállalta a levél megírását, Tică pedig azonnal beugrott a detektív szerepébe.

*

Így aztán estefelé egy furcsa alak – rongyos ruhába öltözött fiú, egyik szemén fehér kötéssel, fején félrecsapott sapkával, kezében vastag bottal – bandukolt sántikálva a gimnázium körüli utcákon. Szabad szemével minden kapualjat, minden udvart, minden kertet szemügyre vett. A sebesült végül fáradtan lecsücsült a járda szélére, és tökmagot eszegetett, miközben mindkét szemével – a kötést kissé félrecsúsztatva – figyelte, mi történik az előtte lévő ház tornácán.

A tornácon barnabőrű, nagyon fehér ruhába öltözött kislány és egy magas, csúnya öregasszony beszélgetett. A nyomorék, miközben igyekezettel rágcsálta a tökmagot, úgy látta, hogy a tornácon folyó beszélgetés nem lehet éppen barátságos. Mivel azonban egyetlen szót sem hallhatott meg, újból a szemére húzta a kötést, és keservesen sántikálva átbandukolt a túloldalra. Zajtalanul a járda szélére ereszkedett. Újból elkezdte rágcsálni a tökmagot, miközben erősen hegyezte a fülét. Most már minden szót hallott.

– Mondtam már neked, Laura – érvelt az öregasszony szilárd hangon –, semmi keresnivalód az itteni csirkefogók között…

Micsoda zsémbes vénasszony – mondta magában a sebesült.– De nagymama… – ellenkezett egy csengő hang.– Sétálhatsz, ahol akarsz – hangzott tovább az öregasszony szózata (egészen mindennapi hang, melyet azonban a

nyomorék azon nyomban utálatosnak és recsegőnek minősített) –, de nem engedem meg, hogy ismeretségeket köss. Apukád az én gondjaimra bízott… én felelek érted…

– De apuka azt mondta…– Hagyd békén apukádat. Jobban tudom én, hogy kell gyereket nevelni. Belőle is én csináltam embert. Különben

is, szégyellhetné magát… Nem volt nálam, amióta ekkorka voltál…A sebesült nem látta az öregasszony mozdulatát, hallotta viszont a fehérruhás lány hangját:– De igazán, nagymama, képzeld csak el, annyi ideig egyedül… Jobb lett volna, ha apukával megyek.– Hát én mióta vagyok egyedül, és mégse jajgatok! És ne mondd még egyszer, hogy jobb lett volna apukával

menni, mert nagyon megharagszom…– Nagymamácska, bocsáss meg, nem akartalak megbántani…Ez nagymamácska? – gondolta magában a sebesült. – Jobban illene rá, hogy vén csoroszlya vagy szipirtyó.A szerencsétlen, félvak, félsánta fiú egy darabig nem hallott semmit. De nem is fordult hátra, és így nem vehette

észre a fehérruhás lány ráirányuló tekintetét. Vajon mi lehet ott? – kérdezte magában, de ideje sem volt válaszolni önmagának, mert egy tömpeorrú eb jött elő az udvarból, megállt előtte, elkezdte ugatni, és a fogát vicsorgatta, anélkül, hogy tekintettel lett volna szánalmas állapotára. A nyomorék magában szitkozódott, hogy bizonyos okból néhányszor nem sózhat oda a dögnek.

Harcias gondolataiból a fehérruhás lány hangja zökkentette ki:– Nagymama, nincs egy darabka kenyere? Egy kis koldust látok a ház előtt. Vak szegény és nyomorék…A sebesült valóban szerencsétlennek érezte magát. A kutya szüntelenül ugatta, a fehérruhás lány pedig észrevette a

jelenlétét… Így hát úgy tett, ahogyan bármelyik okos fiú cselekedett volna. Lassan feltápászkodott, két lépést sántikált, majd villámgyorsan belerúgott a kutyába, amely keserves vonításba tört ki. Aztán oly sebes futásnak eredt, hogy a kuvasz akkor se érhette volna utol, ha összeszedi minden erejét és bátorságát.

Tică olyan hamar ért el Danhoz, hogy még a kötést sem volt ideje levenni a szeméről és helyreállítani valamennyire a külsejét.

– Mit keresel itt, te csavargó? – szólt rá a kapuban Dan anyja.– Hagyd csak, mama, tudod… – vágott gyorsan a szavába Dan, mikor pár pillanatnyi álmélkodás után

megállapította a csavargó személyazonosságát.– Mi az, hogy hagyjam?! Tán csak nem álltál össze csavargókkal? Takarodj innen, csibész!Tică nem tehetett egyebet, kifarolt, de néhány pillanat múlva újra benn volt az udvarban, ámde a ház mögött.

Kötés már nem volt rajta, ellenben a nadrágján tátongó lyuk alaposan kitágult egy kiálló bog miatt, amit nem vett

észre, amikor átmászott a kerítésen. Dan meghallgatta az újabb eseményeket, és vigasztalta a pórul járt detektívet, majd lendületesen felolvasta neki a levelet, melyen egész délután dolgozott. (Majdnem egészen sötét volt már, ami azt jelentette, hogy Dan kívülről tudta a levelet.)

Tisztelt ismeretlen!Ha költő lennék, ez a levél teljes egészében versben íródott volna. Bocsásd meg tehát, hogy a természet nem áldott

meg eme tehetségekkel, viszont felajánlok neked mindent, amivel egy fiú csak rendelkezik. Szépséged egy pillanatra se hagy nyugodni…

– Te jó ég, micsoda hazug vagy! – vágott közbe Tică. – Hiszen sose láttad.– Ugyan, te ezt nem érted. Nem látod, hogy levélről van szó?! Hallgasd csak tovább…

…Álmomban fehér tündérnek látlak,…

– Nem megmondtam, hogy fekete?– Csitt…

…aki csalóka világban lebeg, és maga köré gyűjt minden rettenthetetlen tündérkirályfit, akikkel végkimerülésig harcolok, hogy én részesüljek egyedül ama boldogságban, hogy láthassalak, lépteid nyomát simogathassam, csókolgassam a virágokat, melyek orcádat és arany hajadat dédelgetik....

– Nem megmondtam, hogy olyan a haja, mint a szurok?– Igazad van, ezen változtatni kell – ismerte el Dan. – De „szurokfekete haj”, az nem megy. Nem költői; keressünk

valami mást.– Fekete, fekete, fekete… – törte a fejét Tică. – Varjú!… Nem. Ez sértő. Mi van még, ami fekete? A Bodri farka.

A tinta. A puska tusa. Fekete, mint a tus. Mit szólsz ehhez?– Nem hangzik jól – felelte Dan. – Mint a korom.– Bizony az se jobb!– Tudod mit? Tegyünk úgy, mint a költők. Ha nem találjuk a megfelelő szót, odarakunk valamit, ami mindenhez

illik. Például: csodás hajad. Remek. Folytassuk…

…De a hajnal pirkadása, mely másokat boldoggá tesz, engem szomorú világba vezet, abba a való világba, amely elrejti előlem arcodat, elveszi bátorságomat, és felerősíti bánatomat…

– Várj csak egy pillanatra. Nem találod, hogy a „felerősíti” kissé hangszórószerűen cseng?– Csitt!…

…Azt hiszem, nagylelkű, nemes teremtés vagy, akinek kebelében felemelő és meleg érzelmek lakoznak, és bármikor kész vagy a nagy szenvedéseket csillapítani. Vess tehát egy elragadó pillantást az ifjúra, aki lépteid hallatára megremeg…

– Tudod-e, hogy ezt a mondatot Eminescu inspirálta?– Nem – felelte Tică, aki a kérdést komolyan vette.

Add vissza neki jókedvét, mely azelőtt egy pillanatra sem hagyta el, főleg pedig önts belé reménységet, hogy egyszer szívecskéd fészkébe repülhet. Ha azonban úgy látod, óhajaim túl merészek, tégy legalább annyit lehetővé amaz ifjú számára, hogy megérinthesse egyszer a kezed, és meghallja, amint csilingelő hangodon elrebeged a neved.

– Honnan tudod, hogy csilingelő hangja van? Szavamra olyan.– Költői sugallat, semmi egyéb.– Tényleg? – kételkedett Tică. – Mikor a hajáról volt szó, nem volt költői sugallatod?– Ne kritizálj, inkább hallgasd tovább!

…és úgy távozzék, hogy magával vigye lényed oltárképét, és jóságos szívében örökre megőrizze bálványát, amikor búcsút vesz tőled. Ha majd egyszer úgy akarod, talán egy, tíz, vagy száz év múlva, jelenj meg ismét előttem,…

Addigra olyan lesz, mint a nagymamája – mondta Tică magában.

…és ott fogsz találni engem ama örök várakozásban, amit csak egyetlen érzelem képes kiváltani. Bűbájos ismeretlen, fogadd el, kérlek, találka-indítványomat, amelyet annyi félelemmel és reménységgel bátorkodom megtenni, és gyere el holnap délután hatkor a parkba, ahhoz a padhoz, mely a nagy költő, Eminescu szobra előtt áll, akinél szebben senki se énekelte meg a szerelmet.

– Na, mit szólsz hozzá, Tică? Evvel a levéllel még a fákat is találkára bírnám.– Na, azt már nem hiszem.– Miért nem, te pisze?– Mert a fának nincs lába. De én tudok egy lányt, akit ez a levél teljesen hidegen hagyna.– Ki az?– Lucia. Az bebizonyítaná neked, hogy a szívben nincsen fészek, hogy a szájban nem lehetnek csengettyűk,

legfeljebb a vásárban, hogy nem csókolhatna meg minden virágot, mert vannak keserűek, hogy a csalánról és egyebekről ne is beszéljünk. Ismerem őt alaposan.

– A te Fehér Szerecsenkéd biztosan eljön. Gondold csak el, egyedül van itt, és egyszerre csak kap egy levelet… de még milyen levelet! Biztos, hogy eljön! De hogy juttatjuk el neki?

– Ez az én dolgom. Mikor adod ide?– Ha megvárod, rögtön. Ha nem, akkor holnap reggel. De ügyelj, meg ne tudja, kitől van. Nagyon titokban kell

eljuttatnod hozzá.– És ha eljön?– Ha eljön?… Mi majd elbújunk a szobor mögötti nagy tölgyfa lombjai közé. És előkészítünk egy cédulát. Előbb

hagyjuk, hogy várjon egy félórát, akkor aztán ledobjuk.– És mit írjunk rá?– Valami effélét: Utálatos és pöffeszkedő ismeretlen! Mindössze lóvá akartunk tenni, hogy ne hordd olyan fent az

orrod, és a fejedből elpárologjon némi kevélység. De ha akarod, beveszünk magunk közé. Két somkerti. Mit szólsz hozzá?

– Óriási! Tudd meg, barátom, sajnálom, hogy eddig lebecsültelek. Valóban rokonszenves és okos fickó vagy. Erről most végleg meggyőződtem. Holnap reggelre itt leszek.

Attól, amit Tică mondott, Dannak tátva maradt a szája. Nem akar ez a kölyök valamiképpen csúfolódni velem? – gondolta. Ámbár olyan őszintén beszélt…

Ticănak gondja volt rá, hogy ne menjen haza, mielőtt le nem vetette a rongyokat. Így a szülei nem észleltek semmi feltűnőt a külsején. Anyukája kérdésére, hol csavargott, kurtán felelt, és mikor apja közölte, hogy Mariának vendégei vannak, reszkető szívvel tartott nénje szobája felé. De miután nem látta benn azt a fehérruhás lányt, aki egy pillanatra megjelent gondolataiban, morcos jó estét köszönt, ami Mariát és Luciát közömbösen hagyta, de egy kissé nyugtalanította Ursut.

– Mi van veled, Tică? – kérdezte. – Tán kikaptatok a futballmeccsen?Ursu kérdése magához térítette Ticăt, és felébresztette elevenségét.– Micsoda? Úgy megvertük őket, hogy csak úgy füstölt, öt perc alatt három gólt lőttünk. Hét kettőre kikaptak.– Még megérem, hogy egy lövésből két gólt rúgott – csipkelődött Lucia.– Azt nem, de csak mert sajnáltalak. A kaput az a senkiházi unokabátyád védte.– Az én senkiházi unokabátyám tegnap fürdőre utazott. Talán összetéveszted valakivel?– Hallod-e, Tică, most már aztán mondd meg, hol jártál – szólt rá kurtán Maria.– Növényekért a herbárium számára… Kakukkfű, erdei pajzsfű, gomba, tavi csalán…– És hol vannak a füvek?– Hol? – Ticănak eszébe jutott egy iskolatársa neve, de mivel nem akart úgy járni, mint imént az unokafivérrel,

mást gondolt ki.– Tudod, az utcán szembejött velem egy bárány, és mivel éhes volt szegényke, neki adtam a füveket. Láttátok

volna a kicsikét… Alighogy megszületett…– Remek juh kellett hogy legyen a mamája, ha most szülte – szólt közbe Lucia. – Úgy látszik, te nem tudod, hogy

a juhok tavasz elején ellenek.– Utóvégre mit kérdezősködtök annyit? Én ettem meg a füveket, egész jó volt az ízük, és ezzel kész – jelentette ki,

hogy vége legyen már a faggatásnak.A többiek csakugyan nem kérdezősködtek tovább, de mindhárman látták, hogy barátjuk eltitkol valamit. Tică

rájött, hogy alapvető hibát követett el, és igyekezett másra terelni a szót.– Hát ti mért gyűltetek össze?– Kaptunk Victortól Bratislavából egy levelet – felelte Ursu. – Azazhogy Maria kapta. Téged is üdvözöltet, és azt

írja, vett neked egy remek zseblámpát.Tică kikapta a levelet Maria kezéből, egy szuszra elolvasta, és mikor a lámpához ért, kedve lett volna ugrálni

örömében.

– Ejha! Majd meglátjátok! Evvel a lámpával még a te arcodat is megfehérítem – mondta Mariának, majd erről újból eszébe jutott egy másik barnára sült arc.

– Sőt… – De a szó a torkán akadt.Tică viselkedése határozottan furcsának tűnt. Ursu azonban ki akarta menteni zavarából.– Eljössz holnap délután hatkor az utolsó edzésre? Holnapután mérkőzöm.– Minek az a sok edzés? – akadékoskodott Tică. – Úgysincs komoly ellenfeled.Valóban, így trikóban, csupasz vállával, napbarnított bőrével Ursu az erő és ügyesség megtestesülésének látszott.

Ha karját mozdította, izmai kidudorodtak, mint a kötélcsomó.– Ne légy annyira derűlátó – felelte Ursu. – Ellenfelem magasabb, mint én és súlyosabb. Két éve ő az ifjúsági

bajnok.– Láttad?– Láttam tavaly. Negyvenegy másodperc alatt kiütötte ellenfelét. Irtó ökle van. És hozzá nagyon mozgékony is.– Köteles vagy kiállni vele? – kérdezte Lucia. – Ha egyszer nehezebb nálad… És mi értelme van csak úgy,

barátságosan elpüfölni egymást?– Ne féltsd őt – próbálta Tică megnyugtatni. – Ursu majd ellátja a baját. Az ő jobbkezes horga! Láttam a

homokzsákkal. Tudod, Ursukám, úgy teszel, mintha ballal ütnél, egy lépést balra, aztán egész testtel átváltasz, és a jobbal ütsz. Pontosan, ahogy a trénered is mondta. Lefogadom.

– Az ő trénere viszont azt mondja, hogy ő a jövő nehézsúlyú bajnoka – jelentette ki Ursu.– Ha látott volna téged, azt mondta volna, hogy ő a volt bajnok. Te behúzol neki egy jobbkezest, és más pályára

megy.– Nos, gyere el holnap!Tică egy pillanatig habozott, majd mintha ez volna élete első hazugsága, odavetette:– Eljövök! – Határozott hangja még nyomatékor is kölcsönzött ennek a hazugságnak.Tică Luciával és Ursuval együtt jött ki Maria szobájából, de már nem volt ereje kikísérni a vendégeket; Maria

gondjaira bízta őket. Egyenesen a szobájába ment, hanyatt feküdt az ágyon, elmélkedni kezdett aznapi csínyein és hazugságain. Mikor anyukája asztalhoz hívta, azt felelte, hogy Dannál evett valami süteményt, alig egy órája – amiért is megdorgálták, hisz nem egészséges dolog édességet enni étkezés előtt, mert tönkre teszi vele az étvágyát és elrontja a gyomrát…

– Ugyan, anyuka, úgy beszélsz, mint egy orvos. De hiszen tudod, milyenek a gyerekek…Erre az érvelésre anyja csak mosollyal és elnéző bólintással válaszolhatott, amiért Tică nagyon hálás,, volt neki;

visszanyerte nyugalmát, vagyis pontosabban szólva – bizonyos gondolatokkal kapcsolatos – nyugtalanságát. Ezután rendkívül mozgalmas álma volt, bokszolókkal, izgulással, ordítozó nézősereggel, utálatos vénasszonyokkal és egy fehér ruhás lánnyal…

Második fejezet

Ursu megint hajnalban kelt, néhányszor mélyet lélegzett, majd belépett a tornácról, ahol nyáron aludni szokott. Ágya pokrócokkal leterített kemény deszka volt. Jó erős katonaágy, amelyen remek pihenés esik. Nem messze a ház mögött Ursu eredeti zuhanyt szerkesztett. Két hatalmas karó mintegy harapófogóba szorított egy hordót, jobban mondva csebret, melynek szájára sűrűn kilyukasztott bádogfedőt szerelt. Három veder víz beöntése után a csebret egyszerű zsinórrándítással fordította lefelé, és így pár perces mesterséges esőt varázsolt elő. Lefekvés előtt és felkeléskor mindig zuhany alá állt.

A hideg víz egészen felfrissítette. Úgy ugrált a zuhany alatt, mint egy ördög; amikor aztán kiürült a cseber, jól megrázta magát, majd egyenesen a nyújtóhoz futott. Néhány lengés, óriásforgás, párszori körbefutás a ház körül, és Ursu készen állott, hogy megbirkózzon a nap előrelátott és kiszámíthatatlan nehézségeivel, öltözete egyszerű volt: rövid nadrág, trikó, teniszcipő. Édesanyja, még az este felaggatott a gerendára egy kis csomag ennivalót, ezt lekapta és erőteljes, ruganyos léptekkel indult útnak a városka még kihalt utcáin.

Néhány hét óta Ursu rendszeresen így élt. A mezei edzést találta a leghatásosabbnak. Ott nem zavarta semmi, senki, szabadon, háborítatlanul érezte magát.

Mire kiért a mezőre, a nap már néhány arasznyira a láthatár fölé emelkedett. Az elemózsiás csomagot egy faágra akasztotta, ugyanoda tette a nadrágját és trikóját, majd elkezdte a mezei futást. Ha valaki meglátta volna így, amint összevissza szaladgál, félbolondnak hiszi. Ő azonban már rég felfedezte, hogy ez a futás, mely gyakran két-három óra hosszat is eltartott, egy atléta és ökölvívó számára a legkitűnőbb edzési módszer. Különösen a bokszolónak, mert a rendszertelen futás egy gödrökkel és buckákkal teli terepen spontán, változatos mozdulatokat követel meg; hirtelen erőfeszítés, nyugalmi állapot, majd újabb erőltetés – egymást követi, és ily módon a test a legváltozatosabb és legkülönösebb mozdulatokhoz is hozzászokik. A légzés alkalmazkodik a hirtelen erőfeszítéshez, és tudott dolog, hogy ökölvívó számára a legfontosabb feladat: a mozgások rendszertelensége ellenére fenntartani a légzés egyenletességét.

Ursu ismerte ellenfelét, értékelte erejét, gyorsaságát és ellenálló képességét. Tudta, nem győzhet úgy, hogy egy hatalmas ütéstől várjon mindent (ilyesmi őt magát is érheti), hanem csak akkor, ha ellenfele minden képességével ugyanazokat a kvalitásokat állítja szembe, magasabb színvonalon.

A futás azért is tetszett Ursunak, mert úgyszólván minden méternél próbára tette. Alighogy átugrott egy árkot, máris egy bokor bogáncsba ütközött. Átugrotta; pár méternyi sík terep után egy domb bukkant elé. Felszaladt rá, és lefutott, majd egy facsoport felé vette útját, és úgy tette meg a fák között a legfurcsább mértani kacskaringókat, hogy még csak meg se karcolta magát. Olykor megkapaszkodott egy faágban, és méterekkel lendült tovább. Ez volt Ursu erejének, mozgékonyságának és rendkívüli ellenálló képességének titka.

Két órai futás után a fa árnyékába telepedett, előszedte az elemózsiás csomagot, szinte egy hajtásra kiitta a hőpalackból a teát, és buzgón falatozott. Közben folyton maga elé képzelte ellenfelét. Egy felkészületlen és tapasztalatlan bokszoló elleni mérkőzés puszta formaság lett volna. De ilyen ellenféllel szemben… Egyetlen győzelmi esélye abban állt, hogy folytonosan támadjon, és ellenfelének ne hagyjon pillanatnyi időt sem, hogy bármiféle támadási tervet végrehajtson. Kényszerítenie kell, hogy folyton védekezésben maradjon; majd a második vagy harmadik menetben megpróbálkozik saját különleges ütésével. Avval, amit Tică is említett! A jobbkezes horoggal. Ursu hosszasan gyakorolta ezt a fogást és ütést; trénere tökéletesítette, sőt az egyik edzés alkalmával az ütést a saját bőrén is megérezte: miközben Ursut arra buzdította, hogy kipróbálja a fogást, kitérni készült az ütés elől, de a villámgyors akció gyenge védelmi pozícióban találta, és alaposan megingatta, sőt néhány pillanatra térdre is kényszerítette.

De mi lesz, ha az ellenfél ugyanezt a taktikát követi? Ez esetben csakis a kitartás dönt. Ursu feltápászkodott, összeszedte magát, és elölről kezdte a futást.

*

Tică már korán reggel beállított Danhoz, elolvasták újra a levelet, megfogalmazták a válaszcédulát, pontosan ahogy Dan előző este indítványozta, majd mindketten felderítő útra indultak a parkba.

Az Eminescu-szobor mögött vagy húsz méterre hatalmas, lombos tölgyfa állt, melyet szükség esetén kitűnő megfigyelő állásnak használhattak. Dant elszontyolította, hogy a fát a saját gyatra erejéből kell megmásznia, de nem lévén más lehetőség a megfigyelésre anélkül, hogy őt is észrevegyék, meg kellett barátkoznia a gondolattal. Végig szemmel tartotta Tică sikeres kísérleteit, és elhatározta, hogy ő is felmászik. A kölyök útbaigazítása alapján, aki megmutatta, hogy előbb kapaszkodjék egy ágba, majd dugja bele a lábát egy mélyedésbe, ragadjon meg egy másik ágat, támassza meg a térdét egy göcsbe, végül is feljutott. Igaz, hogy kis horzsolások árán és nagyokat szuszogva, de

mégiscsak fenn volt.– Tudd meg, légtornász leszek. Hű, de jól látni innen!Valóban, a lombkorona védelme alatt az egész előttük elterülő parkrészletet kitűnően át lehetett tekinteni. Onnan a

magasból a szobor előtti pad mintha két lépésnyire állt volna tőlük.– Remek – mondotta Tică. – Félóráig várakoztatjuk, és aztán csúzlival odalövöm neki a cédulát, ha akarod,

egyenesen az ölébe. Ebben senki se tesz túl rajtam.Dan beleegyezett, s ekként megállapodván, mindketten leereszkedtek a fáról, és elváltak, hogy saját dolgukkal

törődjenek. Vagyis, hogy Dan folytassa kellemes olvasmányát, Tică pedig eljuttassa a nevezetes levelet rendeltetési helyére, ami viszont kevésbé kellemes feladat volt.

A fiú előbb a fehérruhás lány utcájában levő Alimentara üzletbe ment, gondolta, hogy ott megtud valami újat az ismeretlen lánynak a városnegyedben történt feltűnéséről. Pajkos kacsintással kihívta kedvenc elárusítóját, jobban mondva, akinek ő kedvenc vevője volt, s akinek, mivel történetesen kevés volt a vásárló, maradt ideje beszélgetni. Persze, Tică kerülő úton közelítette meg a kérdést. Előbb aziránt érdeklődött, miféle újabb áru van érkezőben, szóvá tette egyes vevők hálátlanságát és pimaszságát, utalt némely kiszáradt vénasszonyra, célzást tett bizonyos leányok szemtelenségére, akik méghozzá elég arcátlanok, hogy fehérbe öltözzenek, –, de ekkor, mivel megijedt, hogy talán túl messzire ment, és elárulta szándékait, elkövette azt a hibát, hogy futólag megemlítette a másnapi bokszmeccset. Azt hitte, hamarosan visszatérhet a fehér ruhás lány témájára. De az elárusító, egy tizenhat év körüli fiú, amint az ökölvívásról hallott, úgy öntötte magából a jóslatokat, becsléseket, technikai elemzéseket, mintha csak ő állana ki Ursu helyett. Tică félbeszakította a sportszakértőt, és fogadást ajánlott. Egy tábla csokoládé 5 üveg sör ellenében, hogy Ursu az első menetben kiütéssel győz. Az elárusító viszont erősítgette, hogy Ursu legjobb esetben pontozással győzhet, de meggyőződése szerint ki fog kapni. Tică, hogy ne veszélyeztesse a fogadást, egy újabb változatot is felajánlott, éspedig két tábla csokoládét tíz üveg sör ellenében, hogy Ursu győz. A másik szívesen ráállott, abban a hiszemben, hogy tönkreteszi Ticăt; eszébe sem jutott, hogy Ticănak vele szemben ugyanakkora az esélye.

– Tehát két tábla csokoládé tíz üveg sör ellenében.Fusson ki a szemem, ha nem tartom – jelentette ki az elárusító.– Hogy őszinte legyek – kapott a szón Tica –, azt sem tudom, mit kezdek majd annyi csokoládéval. Ha ismernék

valami hosszú és sovány vénasszonyt, neki adnám, mert tudom, hogy az ilyenek szeretik az édességet majszolni. Ámbár akadnak fehér ruhás lányok, akik még jobban szeretik a csokoládét.

– Megállj csak – mondta az eladó, akinek eszét Tica, nem is egészen méltánytalanul, alábecsülte –, lakik itt a mi utcánkban egy magas, sovány öregasszony, akinél pár nap óta egy fehér ruhás kislány vendégeskedik. Fusson ki a szemem, ha nem igaz.

– Igazán?– Igen, azt mondják, az öregasszonynak felnőtt fiai vannak. De rémes szipirtyó az öregasszony. Hallottam, amikor

mondta a lánynak, hogy nem szabad itt a városban barátkoznia senkivel. A lány bukaresti, Laurának hívják, azt hiszem egy-két éve van még az érettségiig. Éppen ilyenkor szokott az öregasszony idejönni bevásárolni. Fusson ki a szemem, ha nem így van. Nekik akarod adni a csokoládét?

– Miféle csokoládét?– Hát nem mondtad, hogy…– Na és te, amikor azt mondod „fusson ki a szemem”, komolyan gondolod?Az elárusítónak nem volt ideje visszavágni, mert behívták a boltba. Ugyanakkor Tica megpillantott egy

hórihorgas, kiszáradt öregasszonyt, amint kezében kosárral az Alimentara felé igyekezett. Ticănak nem szállt el a bátorsága, megvárta, amíg az öregasszony bement, és mialatt bevásárlásait végezte, ami elég soká tartott, mert a néni folytonosan zsémbelt, – azonnali cselekvés tervét forgatta fejében. Arra nem is gondolt, hogy valakit odaküldjön a házhoz a levéllel, – idegenekben nem bízott, a saját bandájából való gyerkőcökre pedig pláne nem lehetett titkot bízni. „Ezek kíváncsiabbak, mint a lányok, életem végéig sem tudnék tőlük szabadulni”. A levelet az öregasszony kosarába csúsztatni megbocsáthatatlan elővigyázatlanság lett volna, mert ha az öregasszony talál rá, ez általános katasztrófát idézhetett elő. Tehát? Tehát? Alig tudott egy felkiáltást visszafojtani, örömtől sugárzó arccal pattant fel, – végre megtalálta a megoldást. Egyenesen a boltba ment és a többi vevőt megelőzve, egy lejért gombostűt kért.

Szemtelensége és tolakodása természetesen viharos tiltakozást váltott ki a vevőkből és elárusítókból egyaránt.– Hol vagyunk, kérem, az erdőben? – hallatszott az öregasszony érdes hangja. – Hallatlan! Nekem is voltak

gyerekeim, hála istennek ma is élnek, de…Tică megpróbálta csillapítani, és sok megértéssel így szólt:– Hát nem tetszik tudni, milyenek a gyerekek…– Na, ez aztán a teteje. Hallatlan!– Takarodj ki innen! Nem az apádé a bolt!– Ha az apám boltja volna, nem is veszekedne maga most énvelem.– Nem tartunk gombostűt! Eredj a vasáru-boltba.– De minek neked gombostű, oktondi?

– Szálka ment a talpamba, és nincs mivel kipiszkáljam.– Szegény gyerek. És mi még szidjuk.– Szegényke. Ugyan, keress csak egy gombostűt.– Na, itt egy tű, kisfiam.– Kezitcsókolom, néni – köszönte meg Tică. – Éljenek soká az unokái.– A jóisten hallgasson meg! Melyik lábadban van a szálka?De közben Tică már kisomfordált az ajtón. És az öregasszonynak ekkor jutott az eszébe, hogy a gyerek lábán jól

megvasalt cipő volt.– Becsapott a semmirekellő…– Már találkoztam efféle csirkefogókkal…– Isten őrizz tőlük, van aki még az ember zsebébe is belenyúl.– Jaj, hol az erszényem!? Alighanem ellopta a tolvaj, hogy a tűz égesse meg!– Hallj csak oda, ejnye a tolvaját, hívják a milíciát!– De kérem, kié az az erszény? Az ott, a pult mellett!– Köszönöm, asszonyom, az enyém. És én ártatlanul elátkoztam szegény fiút.– Hátha tényleg igaz, hogy szálka ment a lábába.– Miért ne mehetett volna? Talán utána húzott cipőt, és csak most kezdte érezni a fájdalmat.– Szegény gyerek, nem látták, milyen tisztelettudóan viselkedett?Tică mindebből nem hallott semmit. Egy házsarok mögé bújt, nem messze attól a háztól, ahol az öregasszony és a

fehérruhás lány lakott. Leskelődött, és látta, amint a néni közeledik. Megvárta, amíg elhaladt mellette, és amint már majdnem a kapu közelébe ért, gyorsan feléje szaladt, látszólag akaratlanul meglökte, bocsánatot kért, de mindezt úgy tette, hogy futását nem lassította le.

– Bolond! – kiáltott rá a néni. – Nem tudsz másutt szaladni, csak a járdán? Mintha ugyanaz a csirkefogó volna! Még majd kiderül, hogy kilopott valamit a kosaramból.

Gyorsan megvizsgálta, és megállapította, hogy semmije se hiányzik. Arra azonban nem is gondolt, hátha valamiből többje lehet. Ez esetben ugyanis észrevette volna a szoknyájára akasztott borítékot, melyen ez a cím állt: a „fehér ruhás fogolynak”. A boríték azonban nem maradt ott soká, mert egy keskeny, finom leánykéz észrevétlenül leakasztotta, és a keblébe rejtette. A „fehér ruhás fogoly” megkapta az üzenetet.

*

Pontosan 5 órakor Ursu megérkezett a tornaterembe. Tudta, hogy edzője szereti a pontosságot. A tréner, egy valamivel ötvenen felüli, impozáns termetű, széles vállú, vastagnyakú férfi, mint mindig, most is mosolyogva fogadta kedvenc tanítványát. Noha hosszú ökölvívói múlt állt mögötte, külsejére nem látszott bokszolónak. Inkább nézhették volna disztingvált értelmiséginek, mint egykori nehézsúlyú bajnoknak. Felfogása valóban különbözött a kesztyűs ökölsport más mestereinek felfogásától, akik azt vallották, hogy a bokszolás az erő és ellenálló képesség sportja. Ursu edzője sem kicsinyelte le e képességek értékét. Ő azonban azt tanította növendékeinek, hogy legalább ugyanolyan mértékben fontos az értelem s a lélektan. Az ellenfelet mérlegelni kell, fel kell becsülni – állította –, tanulmányozni kell a stílusát éppúgy, mint veszélyes ütéseit, és csakis az elemzés eredményei után vállalkozhat az ökölvívó a küzdelemre. Nem volt híve annak, hogy a bokszoló valamiféle különleges harcmodort gyakoroljon ki a tökéletességig, hanem a sokoldalú taktikát pártolta, melyet az ellenfél harcmodorához képest változtatni kell. Előfordult, hogy arra ösztökélte tanítványait, változtassanak harcmodort nemcsak menetenként, de percről-percre: támadásból átmenni az ellenfél körültáncolásába, ezt közelharc kövesse, vagy kartávolságból lemért ütések gyors mozzanata; tettetett visszavonulást színleljen jól bevitt egyenesekkel, vagy nyílt visszavonulást, védekezést, hogy aztán alkalmas pillanatban a döntő ütést be lehessen vinni. A küzdőnek állandóan mérlegelnie kell, meg kell éreznie ellenfele lelkiállapotát: hogy izgatnia vagy csillapítania kell, szorongatni vagy jobb lehetőséget kínálnia könnyű látszatsikerekre. A döntő pillanatot tévedhetetlenül tudnia kell megválasztani, akár pontszerzésről, akár döntő csapásról legyen szó. Ennek a pillanatnak az előidézése és helyes megválasztása főleg pszichológia és értelem kérdése.

Az edző felhívta Ursu figyelmét mindezekre a dolgokra, felsorolt néhány példát saját és más bokszolok pályafutásából, akik országos hírnévre tettek szert.

– Mit tudunk ellenfeledről? Hogy erős, erősebb, mint te, ugyanolyan mozgékony és hogy több tapasztalata van, mint neked. Tehát két tekintetben fölényben van, egyben pedig egyenlőek vagytok. Ésszerűség és lélektan tekintetében ez az arány ő benne biztonságérzetet kelt. Az ellenfél tehát bízik önmagában. Az ellenfél biztosra veszi a győzelmét. Pillanatig sem kételkedik benne. Nos, azt hiszem, ebben az irányban kell akcióba lépnünk. Azaz, harcmodorunkat ehhez kell alkalmaznunk. Érted, Ursu?

Ursu felfogta a mondottak értelmét, de az volt az érzése, hogy az egész következtetés ellentétben áll saját elképzelésével, amely benne a másnapi mérkőzést illetően kialakult. Ezért jobbnak látta tagadólag fejet rázni.

– Ellenfeled bízik magában. Erősítsd meg ebben a biztonságérzetben. Adj neki lehetőséget néhány könnyű

látszatsikerre. Tégy úgy, hogy megnyugodjon, hogy alábecsüljön, csald támadásba, védekezz tétován, aztán a második menetben, amikor bizonyára megkísérli, hogy véget vessen a küzdelemnek, helyezd el a jobbkezes horgot. Biztosítlak, hogy kiütöd.

Ursu elgondolkozva figyelte mesterét. Ez a taktika határozott ellentétben állt mindazzal, amit magában kitervelt. Logikája azonban megdönthetetlennek látszott. A mester nem is hagyott neki időt a töprengésre, és utasította, hogy öltözzön be. Ursu aggályai és ellenkezése nem csillapultak. Szükségét érezte, hogy valaki előtt megnyilatkozzék. Ezért hívta Ticăt az edzésre. Úgy akart beszélni a fiúval, mint egy jó baráttal, aki előtt kiöntheti a szívét, mert hiszen mi egyéb segítséget nyújthatna a fiú neki a bokszolásban? Nem tudta megérteni, miért késik Tică.

Volt még valaki, aki előtt Ursu kiönthette volna a szívét, de erre gondolni se merészelt. Éspedig Lucia. A fekete-barlangbeli kaland óta mintha elhidegültek volna egymástól. Ha ott a hegyekben, a veszélyek közepette természetük különbözőségét sikerült is áthidalniuk, és ha drámai pillanatokban el is árulták az egymás iránt érzett vonzalmat, mégha az nem is öltött határozott körvonalat, itt, a városka csöndjében és egyhangúságában mintha eltávolodtak volna egymástól. Ursu még most is remegve emlékezett vissza azokra a pillanatokra, amikor karjaiban vitte az ájult lányt, amikor arcát a lány hajába temette, amikor kipirult és felhevült orcája a lány sápadt és hűvös arcához simult. Az az érzése, hogy szentségtörést követett el, pillanatra se hagyta el. Lucia iránti bátortalansága fokozódott, félénkséggel és szégyenérzettel párosult. Emiatt aztán gyakran hetykén, kamaszosan viselkedett vele szemben. Ez a magatartás, mely annyira különbözött a hegyek között tanúsított viselkedésétől, visszavetette Luciát a tárgyilagos tartózkodás és a hűvös közöny állapotába. Ő a fiútól a vonzalom tudatos kinyilvánítását várta, ez azonban nem következett be. A kamaszlány fájdalmát magába rejtette, és azt hitte, amit érez, ugyanaz az érzés, amit a virágok és színek keltenek benne. Nem értette meg Ursut, vagy talán egy különös érzelem borzongása okozta, hogy nem is próbálta megérteni őt.

Ursu elcsodálkozott, amikor megpillantotta Luciát a tornaterem ajtaján belépni. Lucia azért jött, mert előző este megérezte, hogy Ursunak a mérkőzés előtt szüksége van valakire, akihez bizalommal lehet. Úgy gondolta, jelenléte megerősítheti erejébe vetett hitét.

A fiúban viszont Lucia megjelenése a gondolatok és érzelmek háborgását váltotta ki. A hegyek, a barlang, a szakadék… És hirtelen nem látott egyebet maga előtt, csak a szőke fejet, a kissé ferde szemeket, a keskeny ajkat és a lány arcának enyhén sápadt hamvát. Odaszaladt Luciához, bokszkesztyűktől vaskos kezével átkarolta a vállát, és izmos mellén majd összeroppantotta. Lucia ösztönösen elhárította, és ijedten nézett Ursu szemébe. Ursu visszahúzta a kezét, egy lépést hátrált, de egy szót sem volt képes kinyögni.

*

Pontosan ugyanebben az időben az Eminescu-szobor mögötti tölgyfán kuporgó két somkerti fiú teljességgel átélte a kudarc keserveit. Fél hatkor másztak fel a fára. Miután félóráig csendben várakoztak, hovatovább érezni kezdték, hogy erőt vesz rajtuk az izgalom.

– Hat óra?– Pontosan. Úgy látszik, nem jön. Én az ő helyében hat előtt jöttem volna, ördögadta boszorkája!– Pszt. Valaki jön. Jobb felől.A fán ismét csend lett. Jobb felől arra jött egy szerelmespár, abból a fajtából, amely feltűnést kelt a bálokon.

Leültek a szobor előtti padra, és csevegésbe kezdtek.– Mi ütött ezekbe, hogy épp a mi padunkra ültek? – kérdezte dühösen Dan.– A te hibád – felelte Tică. – Egy „foglalt” cédulát kellett volna ráragasztani.– Mit képzelsz, színházban vagyunk?– Én felállítom őket.– Hogyan?– A csúzlival! Egy percen belül.Tică elővette a csúzlit, a bőrbe egy makkot tett, meghúzta, és a pad felé célzott. De nem lőtt rögtön. A pádon ülő

bretonfrizurás fiatalember tempósan szívott egy cigarettát. Széles mozdulattal nyújtotta végig karját a pad támláján. Egy pillanat múlva azonban úgy ugrott fel, mintha megperzselték volna. A cigaretta egyszerűen kirepült a kezéből.

– Mi történt, bogárkám? – kérdezte ijedten a lány.– Semmi, semmi – bátorította önmagát –, tudod, valami pillangót láttam.Tică a második lövésre készülődött. A „bogárka” igyekezett mentöl kényelmesebben elhelyezkedni. Lábait

keresztbe rakta, éspedig olyan furcsán, mintha lábbal felfelé ülne. Tică nagyon illetlennek találta ezt a testtartást, és második lövését a cipő talpára irányította. A koppanást jól lehetett hallani. A „bogárka” olyan hirtelen ugrott fel, és eredt futásnak, olyan lovagias gyorsasággal, hogy társnője alig győzte utolérni.

Néhány percre az esemény után – ezúttal bal felől – újabb pár közeledett: egy nénike és egy szemüveges, mulya fiúcska. Tică újból elővette a parittyát.

– Ha leülnek a padra, ezt a mulyát gátfutó bajnokká változtatom. Nézd csak a hülyét!A mulyácska éppen a pad előtt megbotlott, el is vágódott volna, ha meg nem kapaszkodik a padban.

– Jaj szentem! Megütötted magad? – hallatszott az öregasszony hangja.– Bárcsak leülne – fohászkodott Tică. – Bizisten madárijesztőt csinálok belőle.Tică dühös volt. Szerette volna dühét kiadni, de mivel a néni a kis mulyát kezénfogva odébbállt, kénytelen volt

kitörését elhalasztani. Még két komoly férfi ment arra, majd egy tiszt, két parasztasszony, egy pap, egy nyakigláb fiú térdig érő kezekkel és paprikajancsiszerű orral (de szerette volna Tică az orra hegyét célba venni!), egy fruska két kislánnyal, akik folyton az anyjukért bőgtek, ugyanaz a tiszt, Tică két iskolatársa (egyiket Tică valamely húsos és fájdalmas részén eltalálta), egy öregasszony, aki gyerekkocsit tolt és szünet nélkül azt motyogta: utyulu-putyulu, egy barnacopfos cseléd üveggel a kezében, majd újból a tiszt.

– Fél hét – mondta Dan. – Mit csináljunk? Azt hiszem, a levél nem jutott el rendeltetési helyére. Vagy talán az öregasszony tette rá a kezét.

– Hátha megharagudott a levél miatt, és csak félig olvasta el?– Ki van zárva! Ilyet még életében nem olvasott!– Az meglehet – mondta Tică kissé kétértelműen.– Mit akarsz ezzel mondani?– Várjunk még.– Én többet nem várok.– Én sem.Tică gyorsan leugrott, Dan pedig még hamarább, mivel elvesztette az egyensúlyát. Mindketten úgy néztek ki, mint

két csatavesztett. Jó órahosszat kuksoltak a tölgyfán hiába.– A te Fehérkéd olyan gyáva, hogy párját ritkítja – igyekezett Dan vigasztalni magát. – És egy csöpp romantika

sincs benne. Ha nem vállalja egy találka kockázatát…– Egyedül a vén banya a hibás. Tudom én. Biztosan láncraverve tartja.A két csatavesztett odaért a padhoz. Dannak eszébe jutott, hogy leüljön. De alighogy a padra ereszkedett, úgy

ugrott fel, mintha megszúrta volna egy szög.– Odanézz, Tică! Ez mi?Tică oda nézett, ahova Dan mutatott. A pad támlájára cédula volt ragasztva. Tică egy szempillantás alatt lekapta,

és hangosan olvasni kezdte:

Tisztelt gyerekek!Megkaptam üzeneteteket, amely valóban kiváltott belőlem egy érzelmet – a sajnálat érzelmét – irántatok. Még

avval is megtisztellek, hogy elragadó és bámulatteljes pillantást vetettem rátok, amidőn megfigyeltem, milyen könnyedséggel másztatok fel a fára. Mégis sajnálom, hogy nem csókolgathatjátok lábaim nyomát, és ezért azt fogjátok hinni, hogy tündér vagyok, ami tekintve életkorotokat, nem volna csodálatos. Azt tanácsolom, keressetek magatoknak korotokhoz és képességeitekhez illőbb szórakozást. Mit szólnátok például egy roller– vagy tricikli-versenyhez? Ha nem győztök, nagylelkűségem arra fog késztetni, hogy enyhítsem fájdalmaitokat.

Ez a válasza a „Fehér fogolynak”.Ui. Fogadok, hogy legalább fél hétig kuksoltok a fán, és siralmas képet vágtok majd, mikor e sorokat olvassátok.

A fehér ruhás lány ebben a feltevésében nem is csalatkozott. A két fiú ábrázata valóban siralmas volt. Somkerti még nem szenvedett el ekkora kudarcot. Egymásra bámultak, és nem tudták, mitévők legyenek. Dan dühös volt, hogy ötlete a levéllel csődöt mondott, és nevetség tárgya lett egy lány előtt, akit nem is ismert, és aki Tică elbeszélése szerint nem volt idősebb Máriánál és Luciánál. Ticăt közvetlenebb kérdések izgatták. Ki és mikor ragaszthatta a cédulát a padra? Dühében a sírás fojtogatta, hogy orránál fogva vezették, mint egy tacskót. Hogy ne is szóljunk a rollerről és a háromkerekűről.

– Csakis a vénasszony az oka – dühöngött a fiú. – Ó, ha megtehetném, hogy egeret sétáltassak a hátán! De várjatok csak, majd elintézlek én benneteket!

Dan nem értette, mi szerepe lehetett az öregasszonynak az elszenvedett kudarcban. S az igazat megvallva, Tică sem igen tudta volna megindokolni, és csak azért beszélt így, hogy haragját valakire kiöntse. A lány ravaszsága a végletekig felbőszítette, ámbár egyszersmind bizonyos tiszteletet és csodálatot ébresztett iránta, de ezt persze igyekezett a legnagyobb titokban tartani. Ezzel magyarázható, hogy mennydörgő haragjának villámhárítója az öregasszony lett.

– Dehát hogyan került ide a cédula? Ki és mikor hozta?– Semmi esetre sem ideérkezésünk előtt. Bizonyos, hogy a levél fél hat után íródott. Vagyis ahelyett, hogy mi

figyeltük volna meg őt, ő figyelt meg minket. És hogy ilyen csúfot űzött az én levelemből! Sose bocsátom meg neki.– Vegyük csak sorra, ki ment át a fasoron, és ki ült le a padra.– A „bogárka” ki van zárva!– Az öregasszony a mulya, pápaszemes gyerekkel még valószínűtlenebb.– De más le se ült a padra.

– Akkor pedig ki az ördög ragasztotta oda a cédulát?Ha akkor Ticănak eszébe jutott volna kikémlelni a házat, melyben a fehérruhás lány lakott, hamar megfejthette

volna a rejtélyt. A magas, sovány öregasszony jóideje kereste a szemüvegét a tornácon, mialatt egy barnabőrű kislány bent a szobában a tükör előtt igazgatta fehér ruhácskáját. Mellette egy széken a következő holmik hevertek: egy rövid kiránduló-nadrág, egy vastag fiús blúz, egy furcsa, színehagyott micisapka. Ezek a kellékek és az öreges pápaszem keltették egy mulya és butuska kisfiú látszatát, amely annyira valószerű volt, hogy sikerült rávennie egy nénit, akinek semmi dolga nem volt, mutassa meg, merre van a kijárat a parkból, sőt, hogy elvezesse a kapuig. De mivel Ticănak eszébe sem jutott ilyesmi, a kérdés fúrhatta tovább az oldalát, főleg pedig megmaradt benne a hallatlanul csúfos kudarc érzete.

Tudomásul kellett venni, hogy nehezen legyűrhető ellenféllel van dolguk, és a két somkerti fiú egy józan pillanatban úgy határozott, hogy a fehér ruhás lány ügyét a többi somkerti elé terjeszti. Mégpedig aznap este. El is indultak, hogy a somkertieket összehívják. Tică Ursut vállalta, már csak azért is, hogy távolmaradásáért elnézést kérjen, Dan pedig Luciát és Mariát. Jó darabig hallgatagon bandukoltak egymás mellett, de amikor abba az utcába értek, ahol a fehér ruhás lány lakott, mintha mindketten felélénkültek volna. Annál is inkább, mivel az ellenség lakása közelében, azon az utcasarkon, ahol Tică az üzenetet az öregasszony szoknyájára tűzte, éppen ott állt valaki, akivel a két fiú a legkevésbé óhajtott találkozni.

Tică Fehérkéje ugyanis vidáman társalgott az utcasarkon egy félelmetesen magas és jókötésű fiatalemberrel. Ticăt és Dant páratlan izgalom fogta el, mivel mindketten felismerték a lány kísérőjében a másik nagy ellenséget, Ursu ellenfelét, aki két év óta viselte az országos ifjúsági ökölvívó bajnok címét.

– Hallod-e, csakugyan szép az a kislány – csodálta meg ennek ellenére Dan.Tică ügyet sem vetett a megállapításra. Őt más kérdések kínozták keservesen. Honnan ismeri ez a mélák a

fehérruhás lányt? És ha kedve volt hozzá, és lehetősége is volt rá, hogy barátokat szerezzen, miért nem közeledett a fehér ruhás lány a somkertiekhez, ahelyett, hogy ezzel a ronda alakkal barátkoznék, aki méghozzá nem is az ő városukból való? És hogy engedte meg ezt a vénasszony?

– Isten bizony, most már semmit sem értek – fakadt ki Tică.– Én sem.Egyszerre torpantak meg az utca közepén. Anélkül, hogy szóltak volna egymásnak, mindketten iparkodtak

visszafordulni, nehogy ellenségeik szeme elé kerüljenek. Éppen amikor erre került volna a sor, a fehérruhás lány véletlenül arra fordította a fejét, és megpillantotta őket. Ticănak hirtelen az a szerencsés ötlete támadt, hogy megjátssza, mintha kioldódott volna a cipőfűzője. Dan nem értette meg rögtön, és megkérdezte:

– Mi van veled?– Azt akarod, hogy holmi anyámasszony katonáinak tartson bennünket? – kérdezte vissza Tică.– Csak nem akarsz…– Meglátott. Biztos, hogy most kinevet bennünket.– Ahá – értette meg Dan. – Akkor hát…– Azért is azon az oldalon menjünk!Mintha csak összebeszéltek volna, mindketten a legközömbösebb képet öltve, nyugodt tempóban közeledtek a két

ellenség felé. Mikor a közelükbe értek, Dan jól megnézte a fehérruhás lányt, és felfedezte, hogy az orra kissé pisze és hogy igen nagy szeme van. Tică pedig villámló pillantásokat vetett a vasgyúróra. A fehérruhás lány nevetve mondott valamit kísérőjének, amiből Tică legnagyobb igyekezete ellenére is csak egyetlen mondattöredéket hallott meg.

–…Valami kölykök. Szeretik a koldus, a kém, az együgyű szerepét játszani.Ez és a hórihorgas fiú röhögése és megjegyzése „micsoda agyalágyultak” – annyira dühbe hozta a fiút, hogy szinte

ordítva szólt oda Dannak:– Hüh, ha ennek Ursu pár centivel feljebb pofozná az orrát!…– Hé, fickó – szólalt meg egy vastag hang Tică mögött.Dan meglepetésére Tică sarkonfordult, és a vasgyúróhoz lépett. Kezét zsebre vágva elébe plántálta magát, tetőtől

talpig végigmérte, majd így szólt:– Mit óhajt, kérem?A kérdés és Tică fellépése elképesztette a vasgyúrót. Még a fehérruhás lány is megrökönyödött. Tică kihasználta

az általános elképedés pillanatát, és támadásba ment át:– Kérem, mondja meg a kisasszonynak, hogy ha majd olyan szereplőre lesz szükségünk, aki a szamarat játssza,

önhöz fordulunk.Ezzel sarkon fordult, pár lépést nyugodtan tovább ment, majd eszeveszett vágtába csapott át. A somkerti pontosan

számított. A vasgyúró csak akkor eszmélt rá a sértésre, amikor ő futásnak eredt. A kölyök alig tudta feltörő nevetését visszatartani. A vasgyúró öklét rázva, Tică után ordított:

– Csirkefogó!A kölyök megállt valahol az utca közepén, intett a kezével, és hangosan visszakiáltott:– Az én nevem pedig Tică. Örvendek az ismeretségnek.

Erre a fehérruhás lány kacagásban tört ki. Tică pedig igyekezett Dant meggyőzni, hogy előre számított az ellenfél sértésére, és felkészült a replikára.

– De ha kihangsúlyozta volna, ha azt mondja: „te csirkefogó? – kérdezte Dan.– Ez esetben valamelyik járókelővel ugrasztottam volna össze. Teszem azt, avval az öregemberrel. Azt mondtam

volna neki: tessék csak odahallgatni, az a tekergő csirkefogónak titulálta önt… Így még súlyosabb lett volna az eset.Ticănak azonban egy dolog elkerülte a figyelmét. Nem számolt azzal, hogy a második sértés már nem hagyja a

vasgyúrót olyan hidegen, hanem cselekvésre fogja késztetni. Ezért nem is nézett hátra, és nem vette észre, hogy a vasgyúró utána szaladt. Mire Tică felfigyelt, már késő volt: a vasgyúró alig két méterre volt tőle! Tică startja ugyan becsületére vált volna minden 100 méteres gyorsfutó bajnoknak, de ez a villámgyors kiugrás csak megszabadította a kegyetlen elnáspángolástól. Hátulja azonban már nem tudta elkerülni a találkozást a vasgyúró lábával. Vagy száz méternyi felesleges futás után – mert a vasgyúró ennyivel is beérte, és visszatért kiindulási pontjára – Tică megállt, bevárta Dant, és mikor az utolérte, bámulatos nyugalommal odavetette neki:

– Láttad, hogy belém rúgott?Dan barátja iránt érzett minden sajnálata ellenére sem tudta visszatartani a nevetést.– Egyszer azt mondtad, nem született ember, aki hátulról beléd rúghatna.Tică lekicsinylőén nézett barátjára.– Először is alig ért a rúgás; másodsorban pedig esküszöm, hogy ezért a „kísérletért” knock-outolni fogom, még ha

tíz évig is kell trenírozzak a homokzsákkal és ahelyett, hogy okos fiú lennék, az ökölvívói pályát kell választanom.A kölyök olyan nyugalommal beszélt, hogy Dant egészen elképesztette. De úgy fordult a dolog, hogy Ticănak

nem kellett sem tíz évig treníroznia, sem pályát változtatnia, hogy elkövethesse rettentő bosszúját.A tornateremben Tică egyedül találta Ursut. Az borzasztó leverten egy sarokban ácsorgott. Tică éppen

bosszúterveivel volt eltelve, és ezért elcsodálkozott. Persze fogalma se volt róla, hogy Lucia egy órával azelőtt ott járt, és hogy olyan jelenet játszódott le közte és Ursu közt, melynek láttán bizonyára másképpen ítélte volna meg a dolgokat. A fiú hirtelen érzelemkitörése ugyanis annyira meggabalyította és dühbe hozta Luciát, hogy felpofozta Ursut, és szó nélkül faképnél hagyta. A fiú le volt sújtva. Majd egy óra hosszat állt mozdulatlanul a sarokban, ott, ahol Lucia hagyta, és ahol most Tică rátalált, amint mardosó érzelmek és gondolatok közt gyötrődött.

– Mi van veled, Ursu? – kérdezte Tică. – Csak nem félsz?Ursu alig mert ránézni Ticăra. A kölyök erre határozottabban lépett fel.– Ursukám, püföld el istenesen! De úgy, hogy egész életére elmenjen a kedve a bokszolástól. Ha tudnád, mit

csinált velem…És elbeszélte, ami a fehér ruhás lány utcájában történt. De Ursu az egészből egy szót sem értett. Mikor befejezte,

Ticănak eszébe jutott, hogy megkésett, és bocsánatot kért Ursutól. Csak erre szólalt meg Ursu:– Ó, Tică, ha idejében jöttél volna! Miért késtél?– Igazán kérlek, ne haragudj… Egy súlyosabb dologért is elnézést kell kérjek, sokkal súlyosabbért… Elhallgattam

előtted valamit…– Tică drága, borzasztóan megsértettem Luciát – tört ki hirtelen Ursu.– És ezért szomorkodol?– Igen, el se képzeled…Tică hangos hahotában tört ki:– Ha-ha-ha! Lucia és a sértődés. Szamár vagy! Nem ismered őt. Bottal verheted egy teljes napig a hátát, akkor sem

sértődik meg. Csak teszi az eszét.– Nem, Tică. Ezt te nem értheted meg – másról van itt szó.Ekkor lépett be az ajtón az edző.– Na, hogy ment? Vigyázz, Ursu fiam! A taktika nyilvánvaló. Fokozd az ellenfél biztonságérzetét. Adj neki

lehetőséget néhány kisebb sikerre. Bírd rá, hogy alábecsüljön, hogy elbizakodjék, csald támadásba, és szorítkozz állandó védekezésre; higgye csak, hogy félsz tőle. Majd a második menetben, amikor megpróbálkozik a döntő ütéssel, húzz be neki a jobbhorgoddal. Semmi okod, hogy levert légy. Ha nem fogod knock-outolni, szavamra, visszavonulok az ökölvívástól, mert ez azt jelentené, hogy annyit értek hozzá, mint ló az ábécéhez. Csak fel a fejjel, ne szontyolodj el. Életemben nem voltam ennyire biztos egy győzelemben.

– Igen-igen – szólt Ursu, de hangjában kevés meggyőződés volt.– Öltözz fel hamar, mert át kell engedjük a termet ellenfelednek.Ursu szót fogadott, felöltözött, és Ticăval együtt elhagyta a termet. Néhány lépés után így szólt:– Tică, ne haragudj, de…– Ahá! – jött rá Tică. – Szeretnél magadra maradni. Éppen én is kérni akartalak, ne vedd rossznéven, de én még

egy kicsit maradnék, hogy megnézzem az ellenfeledet. Ejnye, majd elfelejtettem. Úgy határoztunk, hogy este nyolckor nálunk találkozunk, hogy valamit megbeszéljünk – valami rendkívüli dolgot. Ott lesznek az összes somkertiek.

Ursu beleegyezőleg bólintott, Tică pedig nesztelen léptekkel visszaindult a terem felé. Óvatosan belépett,

elrejtőzött az ajtó melletti padok mögött, és várakozott.Mikor a vasgyúró belépett, Ticăt aggodalom fogta el. Sportöltözetében a vasgyúró még félelmetesebbnek látszott.

Magas, széles vállú, hosszú, izmos karú volt, tarkója izmos, arca jellegzetesen ökölvívó. Mintha egész életét a szorítóban töltötte volna. Edzője vezényelte mozdulatait, úgy irányította, mint egy gyereket.

– Vagyis, ha balkezemet ökölbe szorítva felemelem, ez azt jelenti, hogy menj át közelharcba. Az ökölbe szorított jobbkéz azt jelenti, hogy hevesen támadj. A nyitott jobbtenyér ellentámadást jelent. Mindkét kéz felemelése ökölbe szorítva, azt jelenti, térj ki. Ha mindkét kezemet nyitott tenyérrel feltartom, leadod a döntő ütést. Próbáljuk csak ki.

Ily módon Ticănak alkalma volt jelen lenni egy küzdelem legtökéletesebb módon kívülről jövő irányításánál. Ilyet a fiú még soha életében nem látott. A tanítvány úgyszólván pillanatnyi pontossággal végrehajtotta mestere beintéseit. Olykor alig egy másodpercen belül kétféle utasítást is végrehajtott. Kitérést és ellentámadást, vagy heves támadást hirtelen visszavonulással. Élvezet volt nézni, hogy egy kézfelemelésre miképpen megy át közelharcba, melyben néhány másodperc leforgása alatt az ütések egész sorozata zúdult.

– Tökéletes – mondta az edző. – Olyan biztos vagyok a győzelmedben, mint abban, hogy a világon vagyok. Tudod, itt tévednek egyes trénerek. Azt hiszik, hogy a küzdelem tetőfokán az ökölvívó képes megőrizni a józanságát és ítélőképességét. Elfelejtik, hogy a ringen kívül álló sokkal jobban ítélheti meg a küzdelmet. Ő észreveszi, amit a küzdők nem látnak, és megérzi, amit azok nem éreznek. Minden azon múlik, hogy képes légy tanítványodat irányítani. Most menj a homokzsákhoz. Ellenfeled erős. Nagyon el kell találni, hogy lefeküdjön.

Az edző megelégedéstől sugárzó mosollyal hagyta el a termet, tanítványa pedig hozzáfogott a homokzsák püföléséhez. Tică ereiben megfagyott a vér, amikor látta, micsoda erővel üti a vasgyúró a zsákot. Egy ilyen ütést senki se tud elviselni – gondolta a fiú. Egy-egy ütésre a homokzsák 180 fokot is kilengett. Úgy mozgott, mint egy megkergült inga, vagy mintha pehellyel lett volna kitömve. „Úristen, szavamra, kezdem félteni Ursut!” A vasgyúró továbbra is nagy igyekezettel püfölte a homokzsákot. A kilengések nagysága még jobban fokozódott. Ticănak hirtelen óriási ötlete támadt. Alig tudott egy örömrivalgást visszafojtani. Óvatosan kibújt a padok mögül, nesztelen léptekkel az ajtóhoz lopózott, pár pillanatig várt…

A vasgyúró hatalmas ütést mért a homokzsákra. Ebben a szempillantásban Tică akcióba lépett. Rövid kiáltást hallatott: – Ááá! – A bokszoló meglepetve fordította fejét a hang irányába. De már nem láthatta, kitől ered a zaj, mert a visszapattanó homokzsák irtózatosan állon vágta. A vasgyúró úgy elterült, mint egy rongy, életének első knock-outját szenvedte el. Tică pontosan beváltotta szavát.

*

Maria közben Dant faggatta a szobájában.– Mondd meg végre, te kiállhatatlan. Olyan kíváncsivá tettél.– Majd, ha Tică és Ursu is megjönnek.– Ha tudnád, milyen utálatosak vagytok ti fiúk, mikor a diszkrétet játsszátok. Férfinek akartok látszani. Mondok

neked valamit. A lányok előtt jobb, ha nem vagy titoktartó. Férfiak között inkább megy a dolog…– És miért nem jó?– Mert a végén mégse tudsz az unszolásnak ellenállni, és ezáltal még inkább komikussá válsz, mert a lányok

többnyire úgyis tudják, mi van a nagy titokzatosság mögött.– Én például biztos vagyok benne, hogy a jelen esetben fogalmad sincs semmiről.– Megpróbáljuk? Én majd kérdezek, te pedig csak. felelj igennel vagy nemmel.Dan egy pillanatig húzódozott, de aztán ő is mulatságosnak találta a játékot.– Rajta!– Jól van, kezdjük… Egy lányról van szó.– Kitűnő! Honnan tudod! Tică mondta?Maria a kérdést csak tapogatózás végett tette fel. Ha csupán igen vagy nem lett volna a felelet, megzavarodik. Dan

kérdező válasza azonban bizonyosságot szolgáltatott. Victor módszerét követve hamar következtetett. Tehát más lányról van szó, nem Luciáról. Olyan lányról, akivel nem lehet kapcsolatba jutni. Dan csodálkozását csakis így lehetett értelmezni. Nem lehet kapcsolatba kerülni olyan lánnyal, akit nem ismerünk. Ez kell hogy legyen a további kérdések kiinduló pontja.

– Tică? Egy szót sem szólt nekem. De folytassuk. – Maria olyan hangon beszélt, melyből biztonság és meggyőződés csengett ki: – Ugye, nem ismerem?

Dan nagy szemeket meresztett.– Te, ne hazudj! Tică elmondta neked. De majd adok én neki!Maria mosolygott, s magában folytatta az okoskodást… „Nincs tehát szó barátnőről, sem iskolatársról, nincs szó

továbbá… de van-e lány a városban, akit én ne ismernék? Tehát a lány nem ebből a városból való. Ez biztos!”– Mondtam már, hogy Ticătól semmit sem hallottam. – (így felelt, hogy felkeltse a gyanút, hátha más valakitől

hallhatta.) – Nemde, nem idevaló?– Ugyan, Maria, te csak csúfolódsz velem.

Szóval, nem idevaló – gondolta Maria. – De hogy lehet, hogy nem hallottam róla? Csakis úgy, hogy rövid ideje érkezett a városba. Bizonyos!

– Ugye, csak pár napja érkezett ide?Dan már csak szárazon felelt:– Igen!Maria mindentudó mosollyal leplezte elégedetlenségét afelett, hogy Dan olyan szűkszavúan felelt. „Ha pár napja

csak, hogy ideérkezett, és nekem nincs róla tudomásom, akkor ez azt jelenti, hogy először is a város más részében lakik, másodszor, hogy egész nap odahaza van, harmadszor, hogy nincsenek barátai, negyedszer, hogy a család, amelynél lakik, nem lehet nagyon népes, mert egyébként a városka lányai közt már elterjedt volna egy idegen lány ideérkezésének a híre.” Fürkészően nézett Danra, és határozott hangon így szólt:

– Felelj nekem igennel vagy nemmel, úgy, ahogy megegyeztünk, de gyorsan és habozás nélkül. A város másik részében lakik?

– Igen!– Egész nap otthon ül?– Igen! – felelt Dan mindinkább csodálkozva.– S ugye, nincsenek barátai a városban?– Nincsenek!– Mivelhogy megtiltják neki a barátkozást, ugye?– Igen.Maria erre feltette a legveszélyesebb kérdést, azt, amelytől a „játék” egész sikere függött:– Gondolod, hogy folytassuk még a kérdéseket? – És azon nyomban bizonyos célzatossággal hozzátette: – Azt

hiszem, meggyőződhettél róla, hogy…– De honnan az ördögből tudod mindezeket? – ugrott be Dan. – Ki beszélhetett neked a fehérruhás lányról? Ki

más, mint Tică?– Te magad!– Én? Csúfolódsz? Nem szokásom álmomban beszélni, és ha így is volna, nem hinném, hogy kihallgatod az

álmaimat.– Te magad mondtad meg!– Mikor?– Most!– Tudod, Maria… – Egy sejtelem fogta el, és nem folytatta a mondatot. – Azt állítod tehát, hogy én magam

mondtam meg?– Igen! És én már az elején figyelmeztettelek, hogy nem leszel képes a titkot megtartani. Nem úgy tettem, mint

más lányok szoktak, nem hízelegtem, ígérgettem, nem cirógattalak, nem is fenyegetőztem. Becsületesen játszottam. Te meg hagytad magad megfogni. Még most sem érted?

– Légy szíves, beszélj világosabban.Maria erre elmagyarázta egész okoskodását.Dan eleinte mérgelődött, de azután megragadta őt, a játék szellemessége, és gratulált Mariának. Persze, a maga

módján:– Másfél ördög lakik benned, és – Tică szokta így mondani – sajnálom, hogy eddig lebecsültelek. Ha én ezt

tudom… már rég borzasztóan beléd habarodom.Így történt, hogy midőn Tică duzzogva belépett, Maria már minden részletében ismerte a fehérruhás lány körüli

titkot. Tică, miután némileg felvidult, és leadta a knock-out történetét, bejelentette, hogy Ursu nem jön el a megbeszélésre, és hogy nagyon levert, valószínűleg a mérkőzés miatt – jóllehet ő egyéb okát igyekszik adni.

– Beszóltam hozzá, hogy magammal hozzam, de az istennek sem akart jönni – mondta Tică nem kevés sajnálkozással.

– Lucia sem akar eljönni – közölte Dan –, tudjátok, ha ő valamit kimond….– Lucia sem? – csodálkozott Tică. – Mi az ördög ütött belé is? Meglátjátok, őmiatta marad a fehérruhás kisasszony

büntetlen. De én mégse hagyom magam.– És miért akarjátok megbüntetni? – kérdezte Maria.– Utálatos! Mintha nem tudnád, mit csinált? – pattant fel Tică. – Kibabrált velünk…– És ezt akarjátok megbüntetni? És ti miért nem tudtatok vele kibabrálni? Pedig, úgy látom, eleget próbáltátok.– Csak nem kelsz a védelmére? – szólt közbe Dan. – Te Maria, nekem az a gyanúm, hogy te mégiscsak

megismerkedtél vele.– Egyáltalán nem ismerem. Csupán a ti előadásotokból tudok róla, és bármennyire is szeretnétek őt befeketíteni,

mindinkább az ártatlanságát bizonyítjátok. Tudjátok, hogy tesztek ti? Mint a diák, aki valahogy így beszél a tanulótársáról: „Hallod-e, micsoda egy hülye: ismeri az összes folyókat a földrajzból, mintha csak a saját földjén volnának. A történelemből ismeri az ipse az összes évszámokat és uralkodókat, és – halld csak azt a marhát, a

növénytanban, ahol mindenki puskázik, úgy bemagolja az anyagot dolgozatírásra, hogy a szeme majd kiugrik. Na, mondjátok, hát nem tökfilkó?” Nos, végül is ki a tökfilkó?

– Szóval, te azt akarod mondani, hogy mi tökfilkók vagyunk? – förmedt rá Tică.– No, csak ne használj ilyen erős kifejezéseket. De hogy egy kicsit szamarak voltatok, az biztos.Tică nővérére, majd Danra nézett. Nem volt már értelme alakoskodnia. Ő is jobbnak látta, ha véget vetnek a

játéknak.– Dan talán valóban kissé csacsi volt. De én – én hülye voltam. Hogy engem az orromnál fogva vezessen egy lány! De még kibabrálok egyszer avval a vénasszonnyal! Találkozunk mi még az utcán, megállítom, és azt mondom majd neki: „Kezit csókolom, ne tessék haragudni, de az a benyomásom, hogy kissé süketnek tetszik lenni”…

Dan és Maria jót nevettek Tică gondolatmenetén. Megvárta, míg a nevetés lecsillapul, majd ártatlan képpel kérdezte:

– És miben maradunk a fehérruhás lánnyal? Egyáltalán ne büntessük meg?– Én amondó vagyok, a tettei alapján megérdemli, hogy bevegyük magunk közé – vélte Mária. – Ursu is

helyeselné. Lucia…– Lucia? – sóhajtott fel Tică. – Az, amíg végig nem vizsgálja minden porcikáját, amíg nem tudja, hogy minden

osztályban, minden tantárgyból milyen osztályzatai voltak, hallani sem akar majd róla. Hagyjátok, ismerem.Tică éppen abban a hangulatban volt, amikor hajlamos a túlzásokra. Dühös volt Luciára, mert gyanította, hogy

Ursu őmiatta bánkódik pontosan a mérkőzés előtt. Nem a fogadásra gondolt – „egye fene azt a pár lejt” –, de Ursu veresége romba döntötte volna az ő egész sport-tekintélyét. Pedig amióta valami málészájú alak, akit lóvá akart tenni, a véleményét kérte egy Pronosport-szelvény kitöltéséhez, és ő a legképtelenebb tippeket javasolta, amiből az egyetlen 12 találatos szelvény született, Tică valóságos kiskirálya lett a városbeli tippelőknek.

Ha tudni akarjátok, mi lett avval a tizenkét találatos szelvénnyel, menjetek el a városka főterére a Szt. Illés templom mellé, van ott egy rövidáru-kereskedő, kérjetek tőle 1 lejért gombot – az illető alacsony, kövér ember, az elefántéhoz hasonló, lelógó nagy fülekkel –, bizonyára azt mondja majd: „Adok kettőért, ki tudja, hátha el tetszik veszíteni az egyiket. Adhatok egy lejért biztosító tűt is? Hátha leszakad egy gombja az utcán, és hirtelen nem lesz mivel összefogja a nadrágját, hogy le ne essen – hacsak nem fogja meg kézzel. Adhatok talán cipőfűzőt is? Sosem tudhatni, talán éppen egy lánnyal lesz, és elszakad a cipőfűzője… Ajánlanék egy töltőtollat is – szerény, de garantált, csak tizennyolc lej az ára. Nem!!!? Kár! Én egy töltőtoll miatt lettem szerencsétlen. Ne nevessen ki, uram, ez így van. Istenem… ha aznap találkoztam volna egy kereskedővel, aki töltőtollat kínál nekem, úgy, ahogyan most én kínálom önnek! Hajaj! Tudja, játszottam a Pronosporton! Idenézzen! 1–1–x–2–1–x–2–2–2– x–x–2… A huszonhetedik játékhéten, nézze csak meg jól… Egy szombat délután történt. Elmentem az ügynökséghez, – igen, a főutcán, ahol régen a bodega volt. Annyian voltak, akár a cirkuszban. És sehol egy szabad toll… Mitévő legyek? Nézem a szelvényt. Mondom magamban: Egye fene, bár túlságosan képtelen. Egy fiúcska diktálta. Tica, a Florescu mérnök fia, párját ritkítja, olyan nagy lókötő! Zsebre vágtam a szelvényt. Tíz szelvényt amúgy is megtettem már. Aszontam: eggyel több már se nem oszt, se nem szoroz. Úristen! Ha töltőtollam lett volna! Gyorsan kiállítom, és beadom. Két lej. – hát mi az! Este hallom a rádióban: 1–1–x–2–1–x–2–2–2–x–x–2. Tessék, itt az újság is. Látja? Huszonhetes játékhét. Egyetlen tizenkét találatos szelvény sincs. Megvertem a feleségemet. Addig ütöttem, amíg folyton-folyvást azt motyogta: egy-egy-iksz-kettő-egy-iksz-kettő-kettő… – Elmentem Jacobhoz, a töltőtoll-árushoz, ahhoz a gazemberhez, bevertem a kirakatát, eltörtem egy bordáját, és nem hagytam neki békét, míg azt nem mondta: Marha vagyok, nem értek az üzlethez, marha vagyok, nem értek az üzlethez!… Elmentem az ügynökségre, összetörtem minden tintatartót, és ráüvöltöttem azokra a tökfejűekre, hogy ha egy órán belül nem hoznak száz tollat és tintatartót, mindet megölöm. Hazamentem, az ágy alá bújtam, hogy ott haljak meg. De a mentők kórházba vittek – s két hétig benntartottak. Képzelje! Egyetlen tizenkét találatos sem! Úristen! Legkevesebb kétszázezer lej. Egy töltőtoll miatt. Érti!… Töltőtollat… Töltőtollat… Igazán vegyen egy töltőtollat. Tizennyolc lej. Úgy! Tessék. Nem parancsol egy pár papucsot is? Olcsó, jó, – mintha rendelésre készült volna.”

Mivel nem volt ember a városkában, sem a környéken, akinek az elefántfülű szatócs el ne mondta volna esetét, könnyen elképzelhető, milyen közismertségre és tekintélyre tett szert Tică a sportfogadás terén. És éppen ezt a tekintélyt nem szerette volna elveszíteni. De ettől eltekintve is, Ursu veresége olyan bánatot okozott volna Ticănak, amit talán sohasem hever ki.

– Nos, ez esetben – összegezte Maria a kérdést –, ha Lucia ellene volna, akkor is szótöbbségben lennénk. Legrosszabb esetben három szavazat mellette, kettő ellene, bár azt hiszem, Ursu…

– És mi módon gondolod, hogy bevonjuk magunk közé? – kérdezte Dan.– A legegyszerűbb módon – felelte Maria. – Beszélünk vele.– Kicsoda? – ijedezett Tică.– Semmi esetre sem ti. Ti már lejárattátok magatokat előtte. Majd én magam próbálom meg.– Hogyan?– Holnap reggel meglátogatom.

Harmadik fejezet

Másnap reggel Maria csakugyan elment a fehérruhás lányhoz. Szép nyári reggel volt, hűsítő szellő fújdogált. Maria néhányszor kopogott a kapun, néhány „kucu-kucu”-val lecsendesítette a kutyát, amely még nem ismerte fel a jövevényben annak a fiúnak édestestvérét, aki a hátára sózott. Rövid várakozás után felbukkant a tornácon egy magas, sovány öregasszony. Váratlan megjelenése kissé szorult helyzetbe hozta Mariát.

– Maga kit keres itt? – kérdezte a néni sértődött hangon. Azért haragudott, mert a lány egyetlen szóval sem köszöntötte.

Maria rögtön rájött, hogy hibát követett el, és igyekezett jóvátenni:– Jónapot, ne tessék haragudni, hogy zavarok. Szeretnék egy könyvet kölcsönkérni… Laurától…– Honnan ismeri maga Laurát?E pillanatban a ház ajtaja kinyílt, és az árnyas tornác felragyogott a fehérbe öltözött lány megjelenésére, aki

érdeklődéssel nézte Mariát, de arca a kíváncsiságon kívül nem fejezett ki egyebet.– Ismerjük egymást… Bukarestből… eee… egy versenyről – hazudta elpirulva Maria.Az öregasszony kutató pillantást vetett Laurára, ő pedig megkérdezte Mariát:– Miféle versenyen találkoztunk?Maria legyűrte izgalmát, és szilárd hangon felelte:– A tavalyi irodalmi versenyen.A fehérruhás lány újból Mariára nézett. Eddig közönyös arckifejezése megváltozott. Halványan emlékezni

kezdett… Egy pirossal letakart asztal… a teremben fiúk és lányok… szinte újra hallotta a mély hangot, amely kihirdette: „Első díj fogalmazásból..Hirtelen megjelent előtte a terem, melyből kiválik egy barnabőrű, copfos, pirospozsgás arcú lány.

– Maga Maria Florescu? – kérdezte izgatottan.– Igen – felelte csodálkozva Maria.A fehérruhás lány megint úgy érezte, hogy emlékek törnek rá. Jön ki a kórházból pár nappal a verseny előtt,

agyhártyagyulladás kötötte ágyhoz majdnem egy teljes hónapon át… le van gyengülve… a feje olykor még fáj. Mégis elmegy a versenyre… egy év óta vár rá… nagy terem… a padok telve lányokkal és fiúkkal… egyikben ő ül, és ír… Ír. Erdőkről és várakról, nagy homályos termekről, egy fehérbe öltözött lányról, aki büszkén sétálgat a márványkockákon… Mintha hallaná a csengő berregését… hallja a becsukódó füzetek zizegését… öreg, őszhajú tanárnő kéri a füzetét. Ő csak ír tovább. A tanárnő ismét kéri. Reszkető kézzel átnyújtja… Újból a díszterem… egy mély hang folytatja: „Második díj egy igen sikerült, de sajnos befejezetlen dolgozatért”. A teremben senki sem mozdul… A mély hang újból felhangzik… Ő pedig keservesen, hangtalanul sír a terem végében… Ez élete első kudarca…

– Maga tehát Maria Florescu? De hiszen mi sohase ismertük egymást!Maria ijedten szorította kezét a szívére. Az öregasszony kilépett eddigi némaságából és várakozásából:– Akkor mit keres itt? És hogy képes így hazudni?! Kérem, távozzék rögtön!Az öregasszony kemény szavai nem érintették Mariát. Minden gondolatát a fehérruhás lányra összpontosította, aki

ijedten bámult rá. Maria egyenesen a szemébe nézett, és éles hangon szólt:– Komisz vagy! Vagy pedig gyáva!Maria vissza se nézett. Gyorsan, szinte futva távozott, közben majdnem elsírta magát.

*

A fehérruhás lány mégis elment a mérkőzésre. Közel ült a szorítóhoz, a harmadik padsorban. Körülnézett a teremben, mintha keresne valakit. Felfedezte Mariát, és rászegezte tekintetét. Egyszer fel is akart kelni, hogy hozzá siessen. De Maria nagyon is megvető pillantást vetett rá. Erre hirtelen megtorpant. Még egyszer Mariára nézett, majd megrázta a fejét, mintha egy gondolatot akarna elhessegetni.

Maria elbeszélte Dannak és Ticănak a reggel történteket. De ők mindketten Ursuért izgultak, és nem értek rá mással törődni. A fehérruhás lány ügyét másnapra halasztották.

Tică nagyon nyugtalan volt Ursu miatt; ez a nyugtalanság az edzőt is elfogta, aki észrevette, hogy tanítványa különös hangulatban van. Ezért folyton bátorította:

– Ne félj, Ursu fiam. Mindig csak azt tartsd eszedben, amit mondtam. A győzelem a kezedben: a taktikádban és a horogütésben rejlik.

Ursu csak bólogatott, de a legcsekélyebb meggyőződés nélkül.Tică megérezte, hogy Ursuval valami szokatlan dolog történhetett. Jól ismerte őt. Tudta, milyen türelmetlenül

várta a fiú ezt a mérkőzést (amelytől talán a jövője függ). Mégis, a mérkőzés előtt egy órával olyan volt az arca, mint aki temetésre készül, nem pedig olyan küzdelemre, amely végleges elismerést hozhat a számára.

Ticănak egy pillanatra átfutott agyán a gondolat, hogy elárulja Ursunak, amit a vasgyúró edzésekor megtudott. Vagyis hogy ismerteti vele az edző beintéseit, és ezáltal lehetőséget ad Ursunak, hogy minden pillanatban felismerje ellenfele szándékait. Tică mindent pontosan megjegyzett. De hamar letett erről a gondolatról. Minden huncutsága mellett egyenesen, sportszerűen gondolkozott. Lealacsonyítónak találta volna, hogy a küzdőfelek egyikét tisztességtelenül egyenlőtlen előnyhöz juttassa. Mi a különbség a titok elárulása és aközött, hogy egy ólomdarabot csempész Ursu kesztyűjébe? Ezenkívül biztosra vette, hogy ha ilyesmit elkövetne, örökre elvesztené Ursu becsülését.

Tică még egyszer bement a fülkébe, ahol az edző masszírozta Ursut. A fiú változatlanul siralmas állapotban volt. Tică tréfálkozni próbált, azt mondta, az ellenfél dicsekszik, hogy még a mérkőzés kezdete előtt knock-outolja Ursut –, de ő el sem mosolyodott. Csak amikor a tréner befejezte a masszázst, és kiment a fülkéből, fordult oda Ticăhoz.

– Lucia eljött?Tică persze tréfával felelt, hogy barátját felvidítsa:– Hogy ő eljöjjön? Most biztosan azt számolgatja, milyen tempóban torzulnak el egy ökölvívónak az arccsontjai,

aki húsz mérkőzést vív évente. Mintha nem ismernéd?– Tényleg nem jött el?– Mit gondolsz folyton rá! Ha valami rosszat tett neked, esküszöm, kényszeríteni fogom, hogy megtanuljon

bokszolni, és védekezzék az ütéseim ellen.– Drága Ticăm, hidd el, nagyon komoly dologról van szó.– Komoly dologról, Luciánál? Szavamra, te nem vagy komoly…– Nem, Tică… megsértettem őt… nagyon súlyosan…– Ejnye…Ticănak már nem volt ideje barátját megnyugtatni, mert belépett az edző, és jelezte, hogy a mérkőzés pár perc

múlva megkezdődik.– Tehát megértettük egymást, Ursu! Fokozd a másik önbizalmát, hadd higgye el magát, adj neki alkalmat könnyű

sikerekre, csald tőrbe…A többit már Tică nem hallotta. Kiment, hogy elfoglalja helyét a fehér ruhás lány háta mögött. Előzetesen gondja

volt rá, hogy a széken hagyjon egy cédulát, melyre nagy betűkkel ráírta: TICĂ. Mielőtt helyét elfoglalta, bátorítóan odaintett Ursunak. Az csak hallgatta az edző szavait, igyekezett értelmüket felfogni. Következtetésről, logikáról, taktikáról, lélektanról beszélt… Ursu összeszedte magát, és így gondolkodott:

„Ez a taktika nagyon logikus, de mégse vezethet másra, mint kudarcra.” Evvel a gondolattal indult Ursu a ring felé.

A két ökölvívó megjelenése leírhatatlan zajongást váltott ki a főleg fiatalokból, kis- és nagydiákokból álló közönségből. Tică körül vagy húsz fiúból álló kórus helyezkedett el, melyet nagy szakavatottsággal vezényelt a pisze, borzashajú somkerti. Mindenkit túlharsogtak:

„Ur-su, Ur-su, Ur-su!”Tică persze hangosabban kiabált valamennyiüknél, és minden kiáltásnál – mintha csak véletlen volna –

beleordított a fehérruhás lány fülébe. Ez azonban nem árult el sem haragot, sem csodálkozást. A kezében egy zacskó bonbont szorongatott, de még hozzá sem nyúlt. Ez a nyugalom kihozta a sodrából Ticăt. Könnyedén megérintette a lány vállát, s amikor hátrafordult, kihívó hangon, szinte maga is csodálkozva saját bátorságán, így szólt:

– Megnyert egy fogadást – tudja – a tölgyfával. Nem adna alkalmat, hogy revansot vegyek?– Nem fogadok, csak roller-versenyen – vágott vissza a lány.Tică, nem törődve a sértéssel, így folytatta:– Kár, hogy nem fogad a szépségversenyre, biztosra veszem, hogy a tisztelt barátja a mérkőzés után még szebb

lesz…De a fehérruhás lány rá se hederített Tică szavaira, aki ezen annyira felbőszült, hogy egyenesen a lány fülébe

ordított: – Ur-su! Ur-su! Ur-su!A fiúk kórusa ezt jeladásnak vette, és szintén rázendített:– Ur-su! Ur-su! Ur-su!Ursu a szorítóból egy kézmozdulattal intett a fiúknak, és kényszeredetten rájuk mosolygott. Boldogságukban, hogy

észrevette őket, büszkén düllesztették ki a mellüket, és vitatkozni kezdtek, mert mindegyik magának vindikálta Ursu köszönését és mosolyát. Ursu pedig körülhordozta pillantását a termen, mint aki kétségbeesetten keres valamit, valamit, amit nem talált meg. Végül Ticăn nyugodott meg a tekintete. Arca szomorú volt. Tică észrevette ezt, és rettentő nyugtalanság fogta el. Aggodalma csöndbe borította a termet, a fiúk úgy egyeztek meg, hogy a kórus csak Tică beintésére harsanjon fel. Pedig ezek a fiúk voltak a hangadók a teremben, ők csapták a lármát.

Csönd… A hangosanbeszélő bemondta az ökölvívók nevét, súlycsoportját, súlyát, a menetek számát, és Ursu ellenfelének a címét: „országos ifjúsági bajnok”.

Csönd támadt, majd megszólalt a gong.

A vasgyúró villámgyors támadásba kezdett. Ursu hátrált, mesterien kivédte az első ütéseket, ami arra indította Ticăt, hogy felélénküljön, és jelt adjon. A kórus hangja átzúgott a terem falain. Tică a vasgyúró edzőjére pillantott. Ez felnyújtotta ökölbe szorított balkezét. Közelharc – suttogta magában Tică. Ez a hirtelen átmenet mintha előkészületlenül találta volna Ursut. Ellenfelének ökle már nem a levegőbe csapkodott. Ursu megpróbált a szorongatásból kikerülni, hátra szökött, majd támadásba lendült. A vasgyúró trénere kitalálta szándékát. Felnyújtotta ökölbe szorított jobbkezét. Tanítványa hátrált. Erre nyitott jobbját nyújtotta. A vasgyúró, mint egy automata, egy balegyenenest mért le, mely Ursu állát telibe találta.

Tică fogcsikorgatva hunyta be szemét. Mire felnyitotta, látta, hogy a tréner nyitott tenyerű balkezét nyújtja fel. „Heves támadás”.

– Most vigyázz, Ursu! – kiáltott Tică, nem tudva uralkodni magán.De még mielőtt kiáltása elhangzott volna, a vasgyúró kirobbantotta heves támadását, úgy, amint trénere beintette.

Ursu folyton hátrált, kitért, zárt, parírozott, nem könnyen hagyta magát eltalálni, de ellenfele folyton rajta volt.A vörös sarokban Ursu edzője egyáltalán nem látszott nyugtalankodni. Tanítványa pontosan követte utasításait.

Erősítette ellenfele hitét győzelmében, olcsó sikerekhez juttatta, hogy az megnyugtassa önmagát.Ursu védekezése során mind világosabban érezte, hogy ez a taktika kudarchoz vezet. Azonban semmi se

lázadozott benne ez ellen. Ő csak hárított, parírozott, kitért, keményen védte magát… Olykor megpróbált néhány bal- vagy jobbkezes ütést szimulálni, de azokat ellenfele mindannyiszor ki tudta védeni.

Tică látta a tréner beintését, és rémület szorította össze a torkát. A tréner mindkét karját nyitott tenyérrel nyújtotta fel. Ebben a pillanatban a vasgyúró állon találta Ursut. Kegyetlen ütés volt, a terem elnémult, Ursu megtántorodott, meggörnyedt, térdre esett. A bíró számolni kezdett. A vasgyúró trénere állandóan magasra tartotta mindkét nyitott tenyerét. Tanítványa a sarokban feszülő karral készült, hogy a második csapást is lemérje. Megértette mesterének beintését: csapást csapás után. Amikor a bíró a számolásban nyolcig ért, Ursu felállt. A vasgyúró, mint a kilőtt nyíl, úgy ugrott neki, és jobbról vetette rá magát. Ursunak még kábultan is volt annyi ereje, hogy röviden kitérjen. Az ellenfél ökle súrolta az arcát. Az ütés ereje azonban elsodorta a vasgyúrót, egy pillanatra megijesztette, néhány másodperctől megfosztotta. A tréner szakadatlanul feltartotta nyitott tenyerét.

Ursu még nem tért magához. A kapott ütés szörnyű volt. Mást az ő helyében a ring túlsó oldalára röpített volna. Kétségbeesetten igyekezett közelharcot kierőszakolni, de az ellenfél edzője kitalálván szándékát, felnyújtotta ökölbe szorított jobbját, azaz visszavonulást intett. A visszavonulás alatt hirtelen új utasítást adott. Nyitott tenyerű balját nyújtotta fel, és majdnem ugyanabban a pillanatban jobb öklét is felemelte: viharos támadás és döntő ütés!

Ursu jobbkezes lengőt kapott, mely a kötélig vetette. A vasgyúró edzője megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ez volt a vég. Nem tételezte fel Ursuról, hogy egy ilyen ütést is kibírjon. De már itt volt a gong, amely erőteljesen szólalt meg a terem csöndjében, abban a pillanatban, amikor Ursu másodszor is térdre esett. Meghallván a gongot, még volt ereje felállni, és székéig botorkálni. Leroskadt rá, és behunyta a szemét.

A szorító sarkában edzője nagyon izgatottnak látszott. Érezte, hogy bizonyos dolgok készületlenül érték, de nem tudott rögtön intézkedni. A menet alatt elemezte a küzdő felek képességeit, lélektani megalapozottságukat, taktikájukat és harcképességüket, de nem talált semmilyen gyenge pontot.

Ursu a hideg víz hatására pár pillanat alatt magához tért. Körülnézett a teremben, és mindenütt szomorú arcokat látott. Észrevette Ticăt, és bágyadtan odaintett a szemével. A két csapás kegyetlen volt… sose hitte volna, hogy ember képes ekkorákat ütni. Még egyszer a teremre pillantott.

Tică az órára nézett. Még 30 másodperc a menet kezdetéig. Ursu második körbepillantására végleg tisztába jött a helyzettel. Hamar elővette noteszét és ceruzáját, egypár szót írt, és összehajtotta a papírt. Még 20 másodperc. Nem volt már ideje, hogy Ursu helyéig érjen. Elővette csúzliját. Még 15 másodperc. Rettentő probléma fojtogatta. Mivel lőjön? Előtte ült a fehérruhás lány, kezében az érintetlen bonbonnal, és a ringet bámulta. Megvan! Felé hajolt, belenyúlt a zacskóba, és így szólt:

– Ne haragudjon, szükségem van egy bonbonra…– Szívesen, tejkaramella – felelte a lány csodálkozva, de bizonyos gúnnyal a hangjában.Tică begöngyölte a bonbont a papírba, lövésre állította be a csúzlit, beletette a galacsint a bőrbe, és meghúzta. Még

7 másodperc. Sok nehéz pontot célzott meg életében Tică, verebektől a szájban égő cigarettákig. Egy ízben tíz barátjával fogadott, hogy szétzúz egy villanykörtét a szobában, anélkül, hogy akár az ablakot betörné. Az ablakon fél gyufaskatulya nagyságú lyuk volt. Egy pár futballcipő és két labda volt a fogadás tétje. És megnyerte. De életében még sose kívánta annyira, hogy célba találjon, mint most. Még 6 másodperc. Tică célzott… Visszafojtotta a lélegzetét, és lőtt.

A gombolyag Ursut mellen találta. Felrezzent. A gombolyag lába elé hullott. A terem felé nézett, és észrevette Tică kétségbeesett integetését. Meglátta kezében a parittyát, és megértette. Még 3 másodperc… Kinyitotta a papírt, kisimította, és elolvasta: „Győznöd kell! Lucia”.

Még egy másodperc volt hátra.Épp ebben a pillanatban az edző hirtelen Ursuboz fordult, vissza akarta tartani, hogy megmondja neki, okoskodása

alapos tévedésre épült, meg kell változtatni mindent, de a gong felrántotta tanítványát a székről. Ursu elhatározta,

hogy a második menetben új taktikát fog alkalmazni, olyan taktikát, melyet már régóta kitervezett.Ursu a gong megszólalásakor azonnal támadásba kezdett, szintúgy, mint ellenfele, aki még kábultnak hitte. Az

összecsapás páratlanul szép mozzanatokban bővelkedett. Egy ideig a vasgyúró trénere képes volt tanítványát irányítani. A küzdelem gyorsasága azonban nagyon megnehezítette ezt a feladatát. Ursu támadása meglepte a vasgyúrót. Ursu körültáncolta, erős ütései csak úgy zuhantak a másik arcára és testére, kitért minden ellentámadás elől, kemény lengőket adott le, és minden közelharcra irányuló kísérletet visszavert. A terem magához tért. Szünet nélkül harsogott a fiúk kórusa. Tică a haját borzolta örömében. Egy adott pillanatban észrevette, hogy Ursu baloldali támadásra készül. Látta testének forgását, balfelé hajlását, teste megfeszülését, látta a megfeszített jobbot. A vasgyúró védekezésül mindkét kezét jobb arca elé tartotta. De nem ezen az oldalon érte az ütés. Mikor Tică meglátta Ursu lendülő jobbját, behunyta szemét. Az ütés csattanása elhatolt hozzá. Mire szemét újból felnyitotta, Tică már csak egy embert látott lábon: Ursut. A másik mozdulatlanul hevert a padlón.

A bíró felemelte karját. Az országos ifjúsági bajnok legyőzője a terem örömrivalgása közepette lépett ki a szorítóból. Ellenfele még nem tért magához, de egyébként a zuhanás nem okozott neki nagyobb bajt. Az edző bűntudatos arccal jött Ursu felé…

– Ursu fiam, hogyan érthetted meg szándékomat? Hiszen időm sem volt rá, hogy megmondjam: változtass taktikát.

Ursu tisztelettudóan felelt:– Ön mondotta, hogy a pszichológia rendkívül sokat számít az ökölvívóknál. Ebből indultam ki. Az ön

elgondolása az ellenfélnek arra a biztos meggyőződésére épül, hogy győzni fog. Az én kiinduló pontom is ez volt. De ön azt mondta, engedjek neki néhány könnyű sikert, hogy megerősítsem a biztonságérzetét, hogy elhiggye magát. De mi történik, ha ez a taktika elbizakodás helyett arra az elhatározásra vezeti őt, hogy gyorsan végezzen velem, látván, hogy a dolog könnyen megy? Én magamban biztos voltam benne, hogy az ön okoskodásának ez lesz a következménye, nem pedig az elbizakodás.

– És mi volt a te elgondolásod?– Ugyancsak az ellenfél győzelembiztonságából indult ki. Csupán más úton haladt. Az elejétől kezdve támadni,

összezúzni a biztonságérzetét, félelmet kelteni benne, hogy elvesztheti a mérkőzést. Ezek az ellentétek – a biztonságérzet és a félelem –, magában véve előidéztek az ellenfélben bizonyos ingadozást. Így ki volt nekem szolgáltatva. Pontosan, ahogy a második menetben történt. Mégis az ön módszerének köszönhetem a győzelmet. Megtanított rá, hogy gondolkozzam. Ezt tettem. És volt még egy tényező, ami hozzásegített a győzelemhez.

Ez a másik tényező éppen ebben a pillanatban lépett be Tică képében az öltözőbe. A fiú Ursu nyakába ugrott.– Bocsáss meg, Ursukám, de behunytam a szemem, amikor megláttam, hogy a jobbkezesre készülsz. Sajnáltam

másodízben is knock-outolva látni őt.– Hol van Lucia?– Miféle Lucia?– Nos, hát… a cédula?– Ahá. A cédulát én írtam. Azt hiszed, bolond voltam hagyni, hogy miatta elveszítsd a mérkőzést? De mi van

veled?Ursu leroskadt a kanapéra. Teljes szívéből azt kívánta, inkább a vasgyúró sújtson le rá harmadszor is teljes erővel,

de Lucia ott legyen.

*

A fehérruhás lány az ablakban kuporgott. A gyengén világított utcán kevés volt a járókelő. Bent a házban már régóta csend volt. A lány gondolatai szabadon röpködhettek. Egyedül, nagyon egyedül volt, és úgy érezte, nem szolgált rá erre az egyedüllétre.

Amikor édesapja közölte, hogy a szünidőt a városkában, nagyanyjánál fogja tölteni, Laurát nagy öröm fogta el, amit nem is titkolt. A városka mágnesként vonzotta vidám gyermekkori emlékek, nagyanyja arca, a nagy, tornácos ház, a végtelen gyümölcsöskert bársonyos fűvel, mely csak úgy cirógatja a talpát (ha nagymama megengedi, hogy mezítláb járjon), régmúlt, napsugaras idők minden varázsa zsongott a fülébe, mint egy vidám dallam. De mindezek mellett maga a városka is csábította, hívta, mert ott éltek a híres somkerti ifjak, akiknek viselt dolgairól már sok történetet hallott, sőt a fekete-barlangbeli kalandról közvetlenül a somkertiek egyikének eleven elbeszéléséből értesült.

Eleinte eszébe se jutott, hogy az a sovány és esetlen fiúcska, akivel pár hét előtt apja dolgozószobájában találkozott, egyike lehetne a somkerti ifjaknak. A fiú zavartan nézegette a könyvtár polcain sorakozó sok ezer könyvet, mialatt Laura apja hevesen vitatkozott egy magas, szőke férfivel, aki valaha iskolatársa volt. Amikor végre bemutatták őket egymásnak, a fiú a füle tövéig elpirult. Ez a körülmény fölényes mosolyt csalt Laura arcára.

Inkább udvariasságból és talán a sok könyv hatására is, a fiú élénken megkérdezte, szereti-e az utazásokat. A lány igenlőleg bólintott, és kissé elevenebben ugyanazt kérdezte a fiútól. Ő szintén csak fejbólintással válaszolt, majd visszahúzódott kezdeti szótlanságába. Szüleik kimentek, és ők egyedül maradtak a könyvtárban. Laura hirtelen azt

kérdezte:– Félsz tőlem?A kérdés nyersesége megszüntette a fiú gátlásait. A lány szemébe nézett, és dorgáló tekintettel, kertelés nélkül

vágott vissza:– Úgy látszik, szereted megjátszani az emancipált nőt. Vedd tudomásul, nem illik hozzád.– Hozzád sem a pszichológus álarca. Alapjában véve félénk vagy. Én a te helyedben már rég megtudtam volna,

kivel állok szemben.– Ha helyedben olyan lány volna itt, aki…Nem találta a megfelelő szót, csak a száját csücsörítette.– Én Laura vagyok.– Én pedig Ionel.– Szeretek utazni, egyedül lenni, szeretem a hegyeket, várakat, erdőket, szeretek a forrásokból inni, és szeretek

okosabb lenni mindenkinél. És írni, írni, folyton csak írni mindenféléről… Erdőkről, várkastélyokról…– Hű. Hát csodálatos teremtés vagy – adta Ionel a csodálkozót, hogy Laurát álmodozásából felriassza.– Hát a barlangok nem tetszenek?– Barlangok? Miért kérded?– Mert elmesélhetnék neked egy igaz történetet, mely egy barlangban játszódott le.– Ahá! A somkertiekről? Már hallottam, nem is tudom hányszor. Ismerem… Victor, Ursu, Lucia, Tică, Maria,

Ionel, Dan… Miért pirulsz el?– Semmi, semmi… azaz, hát igen… az a Ionel én vagyok. Hát te miért pirultál el?– Te volnál Ionel!? Te somkerti vagy? Miért nem mondtad mindjárt? Nem azért mondod, mert hencegni akarsz?Ionel csak mosolygott. Aztán a tarkójára mutatott, és így szólt:– Ha meg akarsz győződni róla, tedd csak ide a kezedet. Ide sújtott Petráchescu a pisztoly agyával. Hű, de fájt…

Ha Maria nem lett volna…– Tudod mit, menjünk ki a kertbe, heverjünk le a fűbe, és meséld el az egészet. De ha kifelejtesz valamit, én is

fejbe váglak…Leszaladtak a kertbe, és egy birsalmafa árnyékában Ionel elejétől végig elmesélte Laurának a somkertiek különös

kalandját a Fekete-barlangban. Ionel mindegyikükről hű képet festett, beszélt Ursu rendkívüli erejéről és bátorságáról, Victor szívósságáról és éleslátásáról, különösen az utóbbit, akivel szemben még mindig hibásnak érezte magát, emelte ki Ionel aprólékos részletességgel, s ettől Laura szívében bámulat és csodálat csírázott ki Victor iránt.

Estére úgy búcsúztak el egymástól, mint két jóbarát. Megígérték, hogy írni fognak, meglátogatják és megismertetik egymást barátaikkal. Laura nagy vonzalmat érzett a somkertiek iránt, és tízszer is kérlelte apját, engedje szünidejének egy részét nagymamánál, a somkertiek városában tölteni. Apja eleinte vonakodott, magával akarta vinni, mint az elmúlt nyarakon, de végül is engedett a sok kérésnek.

Erre gondolt vissza Laura az ablakban kuporogva. Avval a szándékkal jött, hogy új barátokra tesz szert… De a nagymama féltette mindenkitől, otthon ülésre kényszerítette, vagy arra, hogy csak vele sétálgasson… Laura pedig magányosnak, nagyon egyedülvalónak, igazságtalanul bezártnak érezte magát.

Léptek zaja riasztotta fel álmodozásából. A kihalt utcán egy fiú alakja tűnt fel. Mikor a lámpához ért, Laura felismerte. Ursu volt. Laura szükségét érezte, hogy kiöntse neki a gondjait, hogy bocsánatot kérjen azért, ahogyan Mariával viselkedett, és kertelés nélkül megmondja, hogy szeretne a somkertiekkel összebarátkozni, sőt, hogy szeretné őket egy nagy kalandra rávenni… Kiugrott az ablakon, és éppen a kapuba ért, mikor Ursu ott elhaladt. Suttogva odahívta.

Ursu kábultan állt meg a kapu előtt. Anélkül, hogy megértené, mi történik, csak rábámult a váratlan jelenségre.– Ne haragudj – suttogta Laura –, valami nagyon fontosat…Ebben a pillanatban hirtelen felgyulladt a lámpa a tornácon, hallatszott, amint a zárban megfordul a kulcs, és az

ajtónyílásban megjelent az öregasszony ijedt arca. Meglátta a kapu két oldalán álló fiatalokat. Megkapaszkodott az ajtóban, hogy el ne essen, és alig tudta kinyögni:

– Befelé!Laura engedelmeskedett, mint egy hipnotizált.Ursu hallotta még, amint az ajtó becsapódik, és a kulcs megfordul a zárban, aztán – még mindig csodálkozva –

folytatta útját hazafelé.Az öregasszonynak viszont elmúlt a csodálkozása. Szörnyű dühös lett:– Hallatlan! A te korodban! Kiugrani az ablakon!Laura nem tudott kimagyarázkodni, mert az öregasszony minden mondatát félbeszakította.– Holnaptól fogva nem mehetsz ki a házból. Értetted!?– Majd megszököm… – makacskodott Laura, és keserves sírásra fakadt.– Holnaptól fogva nem mehetsz ki a házból!– Nagymamácska, kérlek, hallgass meg, miért nem akarod…

Az öregasszony azonban kiment a szobából, hátra sem nézett. Laura az ágyra vetette magát, és csillapító sírdogálás közben vakmerő tervet gondolt ki.

Negyedik fejezet

Nem akadt senki az egész városkában, akit a ruha annyira megváltoztatott volna, mint Ticăt, amikor felöltötte pionír-egyenruháját. A fehér ing, a piros nyakkendő, a rövid nadrág, melyeket csakis anyukája vasalt ki számára, ezt a messze vidéken legpajkosabbnak ismert fiúcskát angyali külsejűvé változtatta. Tică jól tudta ezt, és amilyen alaposan csak lehetett, ki is használta. (Igaz, hogy amikor pionír egyenruháját felvette, magaviselete is előírásossá változott.) Valahányszor nagyobb csínyt követett el, és utána meg kellett jelennie egy fontosabb személyiség előtt, első dolga volt ruhát váltani.

Egy napon a földrajzórára egy helyettes tanár jött be, aki – miután keservesen eldadogta a következő lecke anyagát – kihívott néhány tanulót felelni. Köztük volt Tică is. A kölyök eleinte rendesen felelt, de midőn a helyettes azt kérdezte: „Hol van a Popokatapelt tűzhányó?” – már nem tudta türtőztetni magát. A helyettes előbb az Aconcaguát Peruba helyezte át, de Tică nem szólt egy szót se. Megváltoztatta a Mississippi folyását, hogy az Colorádón folyik keresztül, de Tică abban a hiszemben, hogy talán az utóbbi időkben valami csatornát építettek, melyről neki nincs tudomása, megint csak nem szólt semmit; némileg kételkedett, mikor a helyettes a Huron-tavat a Michigan-tó elébe helyezte, de azt hitte, talán valami új szisztéma, hogy a vizeket a torkolatuknál kezdve forrásuk felé sorolják fel, és erre sem tett semmi észrevételt; mikor azonban azt hallotta, hogy a tanár a föld egyik legmagasabb tűzhányójának a nevét rosszul mondja, mar nem tudta magát türtőztetni:

– Talán Popokatepetl-et akart mondani?A helyettes nem értette.– Felelj tehát, hol van a Popokatepelt?– Talán Popokatepetl-t akart mondani?– Azonnal menj ki az osztályból, te szemtelen! – szólt rá dühösen a tanár.Tică engedelmeskedett, de az ajtóban megállt, és nagyon komolyan így szólt:– Ha valami jelentéktelen vulkánról lenne szó, nem mondtam volna ellent. De gondolja csak el a tanár elvtárs, a

világ egyik legmagasabb tűzhányója!– Egyes – jelentette ki a helyettes.Eme hallatlan igazságtalanságra Tică elvesztette hidegvérét.– Még csak azt szeretném közölni önnel, hogy az Aconcagua Chilében van, hogy a Mississippi nem folyik át

Colorádón, hogy a Michigan-tó a Huron előtt fekszik és hogy Amerikában oroszlánok csak a cirkuszban találhatók… Párizs pedig Franciaország fővárosa és nem Japáné!

Ez utóbbi megjegyzés persze már jellemző volt Ticára. Rögtön behívatták az igazgatói irodába, de Tică közel egy órát késett – ennyi időbe tellett, amíg hazament, felvette pionír-egyenruháját, és visszatért az iskolába. Az igazgató és a helyettes tanár az irodában várták. Mindketten dühösek voltak a késés miatt. Tică megjelenése az angyali külsővel azonban nagy zavarba ejtette őket. A helyettes tátott szájjal bámult rá, és megpróbált valamit dadogni:

– Tudod, nem szép dolog, egy pionír…– Tanár elvtárs, csupán a Popokatepetl miatt – igazán –, ha nem volna egyike a legnagyobb tűzhányóknak…Az igazgató hamar tisztába jött az üggyel, és élesen megdorgálta Ticăt…– Ha nem a Popokatepetl lett volna – dünnyögte a kölyök.– És mi van Párizzsal? – förmedt rá az igazgató.– Az az én bűnöm! De tessék elhinni, az is csak…Az igazgató atyai mozdulattal küldte ki Ticăt. De a kölyök egy pillanatig még hallgatózott az ajtónál, és így

hallotta, amikor az igazgató így szólt a helyetteshez:– Nahát, uram, éppen a Popokatepetl-et kellett torzítva kiejtenie? Valami más, kisebb vulkánt nem talált egész

Amerikában?

*

Tică ezen a napon is a pionír-egyenruháját vette fel, annak jeléül, hogy valami különösebb dologra készül. Valójában megint csak a fehérruhás lány okozta a váratlan átalakulást.

Nyomban Ursu győzelme után Maria feleszmélt, és belátta, hogy Laurával szemben helytelenül viselkedett. Az a kijelentés, amely annyira dühbe hozta: „De hiszen mi sohasem ismertük egymást”, inkább csodálkozást fejezett ki, és nem hangzott semmiképp se szemrehányásnak vagy leleplezésnek… Maria egész éjszaka rágódott ezen, belátta hibáját, és már hajnalban felköltötte Ticăt, hogy könnyítsen a lelkén. Tică megértette – nyomban fel is ruházta az „undok” díszítőjelzővel –, és vonakodás nélkül elfogadta a lány megbízását: menjen el a fehér ruhás lányhoz, valami ürüggyel csalja ki a házból, hozza tudomására a bocsánatkérést, és javasoljon újabb találkozást. Ezúttal – hogy

kudarcot ne valljon – Tică felvette a pionír-egyenruhát.Mielőtt a fehérruhás lány lakására ment volna, a kölyök még néhány helyre benézett. Legelőbb a barátaihoz, hogy

gratuláljon nekik a drukkolásért, és csak úgy mellékesen hozzáfűzzön egy „na mit mondtam”-ot; beszólt az Alimentara-beli segédhez, és hamar elfogyasztotta a fogadás díját, benézett Timofte bácsihoz is, ahol megtudta, hogy az öreg egy időre falura utazott. Ilyenformán csak délfelé érkezett a fehér ruhás lány lakásához.

Tică megjelenése annyira előkelő volt, hogy még a kuvasz sem ismerte fel benne a pár nap előtti csavargót. De Tică sem vesztette el hidegvérét, amikor meglátta a tornácon az öregasszonyt. Behízelgő hangon kezdte el az ostromot, ami nagyon egyezett megjelenésével:

– Kezitcsókolom. Beszélni szeretnék a kislánnyal…Ticănak itt torkán akadt a szó. A néni sírt. A fiú vissza akart vonulni, de megjelenése alighanem olyan jó

benyomást gyakorolt az öregasszonyra, hogy visszatartotta:– Gyere be! Kit keresel?Tică felment a tornácra, kezet csókolt, és csak ezután válaszolt:– A kislányt… Laurát…A név hallatára a néni újból elővette zsebkendőjét, és a szemét törölgette.– Őt is elvesztettem… Elment… Megszökött… Megint magamra maradtam…Ticănak megállt a szívverése. De nem akart hinni az öregasszony szavainak.– A nővérem szeretett volna…– Elment, kedvesem. Megszökött. Nekem levelet hagyott hátra.Ticăt lassacskán ijedelem fogta el, hogy amit az öregasszony mond, igaz is lehet.– Mintha csak átok lenne ezen a famílián… Nem találja másutt a helyét, mint a hegyek, romok közt… Úristen…

Az ő korában elmenni egyedül… Pedig úgy szerettem volna valaki fiatalt magam mellett… Azért is őriztem folyton a házban, hogy mindig körülöttem legyen…

A néni túlságosan szerencsétlennek érezte magát, semhogy észrevegye, ki előtt siránkozik. Tică angyali külseje megszelídítette, és megnyitotta a szívét. Kihajtogatott egy ív papírt, és lassan, suttogón, inkább sajátmagának olvasni kezdte:

„Bocsáss meg nekem, nagymamácska… higgyél bennem… Nem akarom, hogy egymást kínozzuk… Elmegyek a hegyeim közé, elmegyek a magas hegyormok között rejtőző váraimhoz… Azok szólítanak engem, nagymama, ott minden engem hív… És elmegyek, mert szeretlek téged.”

A sírás újból megrázta az elhagyott nagymama szikkadt testét, Tică pedig lassan, nesztelenül, telve a lelkét marcangoló gyötrelmekkel és kérdésekkel, kisomfordált.

*

Gyönge, keskeny csermely-ásta, vadregényes szorosban kapaszkodik felfelé az erdei kisvasút. A nyitott vagonok deszkáin fáradt emberek nyújtóztatják ki tagjaikat. Öreg emberek tömött átalvetőkkel, asszonyok, karjukon apró porontyokkal, férfiak hosszúnyelű baltákkal, kurjongatni vágyó fiatalok, fürkésző szemű leánykák, közöttük pedig ott ült egy barnára sült, kicsit pisze kislány, olyan ruhában, mely tegnap még nagyon fehér lehetett. A mozdony füstjétől megfeketült hátizsákban volt minden holmija. A lányka hallgatott. Tekintetét az égre szegezte, melyen egyetlen kicsi felhő sem törte meg a tiszta kékséget. A fehérruhás lány várait és kastélyait kereste a felhőtlen égen, amelyen se színek, se alakzatok nem zavarták a képzelet szárnyalását.

Körülötte az emberek beszélgettek. Hegyvidéki emberek voltak, minden furcsaságot megszoktak, az idegenre rá se hederítettek. Mindenféléről szó esett.

– Maga is Brádra megy?– Igen.– Az erdőbe vagy a kombináthoz?– Majd meglátom. Ahol jobban fizetnek, és ahol jobb dolga van az embernek.– Hallottad? Azt mondják, megint folyik az arany. Három-négy hónappal ezelőtt olvadáskor valaki hálóval fogott

ki néhány pénzdarabot.– Ugyan! Ezek csak olyan gyerekmesék.– Ha én mondom… Itt arany van, öcsém, sok arany… Valahol kincs van… Azt mondják, meg van írva a régi

könyvekben.– Maga hány éves, bácsikám?– No, maga mennyinek néz? – hadd halljam?– Hetvennek!– Több…– Hetvenöt.

– Még.– Nohát nyolcvan?– Meg négy.– Ejnye, de jól tartja magát; akárcsak egy legény. Alighanem azért kerülgetik a lányok.– Hát tudja, van minálunk a faluban egy vénember – Costache Titireazának hívják. Ha azt látná, hogy szalad a

majorság után! Pedig száznyolc éves.– Na de ilyet! Melyik faluból való maga?– Túlnanról, Tărtăcuţából. Titireaza a megmondhatója, mit szenvedett ő az itteni arany miatt. Mert ő ezen a

vidéken töltötte az egész életét. Csősz volt. Nem múlt el éjszaka, hogy ne jöttek volna fel emberek oda a várhoz. Az erdő egész éjjel hangos volt a kopogtatásuktól. De ő mit tehetett? Darabokra vágták volna.

– És találtak valamit?– Titireaza azt mondja, hogy a kincs titkára senki se jöhet rá. Ha isten úgy akarja, néhányat útnak ereszt a

kincsekből a tavaszi áradással. De az emberek… csak keresgéltek. Áttörték a falakat, a díszítések legjavát széttördelték… Voltak, akik találtak valamicskét. Vagy 5-6 évvel ezelőtt egyik elvitt Bukarestbe – oda a múzeumba – holmi fémből való furcsaságokat. Kapott értük, nem tudom mennyi ezer lejt. És azóta megint nyüzsögnek itt a rablók.

– Ugyan ne mondja!– Bizony, úgy hemzsegnek, mint ősszel a nyulak. Tavaly a milícia elfogott egy bandát, vagy négy gazfickót, akik a

falvakban is megtámadták az embereket, és útonállásokat is elkövettek. Azt beszélik, alaposan megbüntették őket. De én azt mondom, nyilvánosan fel kéne mindet akasztani. Így járjon minden gazember. Hát ők, ha megfognak, azt hiszed, könyörülnek rajtad?

– Hallja, öreg, azt hiszem, maga elveti a sulykot.– No, ha kételkedik benne, amit egy öregember beszél… Nem mondom, ha asszonyokról vagy más efféle

zagyvaságról beszélnék, megérteném. De megkérdezhet minden suttyó gyereket, az is csak ugyanazt fogja mondani.Az emberek tovább beszélgettek. De a fehérruhás lány folyton csak várakra, kastélyokra és a kék égben lebegő

álmaira gondolt. A félelemgerjesztő mesékből egy szót se hallott. Ő csak ragyogó álmait követte, és biztosra vette, hogy hamarosan, igen, nagyon hamarosan éppoly valósággá válnak, mint azok a merész felhők, melyek rohamra indultak, hogy elfoglalják az ég kékjét.

*

A légben érezhetővé vált a közelgő alkonyat. Danék háza mögött a lombos diófa alatt némán, mozdulatlanul üldögélt három somkerti, Tică, Dan és Maria. A váratlan eseményekkel szemben mindhárman tehetetlennek érezték magukat. Ursu, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, hátára vette sátrát, és valahol a mezőn táborozott. Lucia nem akart hazulról kimozdulni, nehogy felvilágosítást kelljen adnia Mariának viselkedéséről. A fehérruhás lány pedig eltűnt, anélkül, hogy valaki is tudta volna, hová.

Mindnyájuk között Tică volt leginkább elszontyolodva. A fehérruhás lány eltűnése állandó izgalomban tartotta. Ezenfelül nagyon bánta, hogy illetlenségeket gondolt a magas, pápaszemes néniről, akit sírva talált, és sírva hagyott ott a tornácon. Ursu búcsú nélküli távozása szintén fájt neki. Tudatában volt, hogy olyan eseményekben vesz részt, melyeket megérteni és mélyükbe hatolni nem könnyű dolog. Folyton azon járt az esze, milyen jó lenne nekivágni, és megkeresni a fehérruhás lányt. De ki vette volna komolyan őt? Maria? Ő csupán azt sajnálta, hogy nem barátkozhatott össze egy okos lánnyal, aki méltó lett volna rá, hogy a bandájukba bevegyék. Nem tudta, ki a lány, bár az mintha ismerte volna őt. Maria nem adott hitelt a levélnek, melyet Tică betűről betűre megjegyzett. És Dan? Dan rögtön kijelentette, hogy a fehérruhás lány egy újabb csínyjéről van szó.

– Biztos, hogy megint egy csapda – mondotta. – Feltételezte, hogy megint elmegyünk hozzá, és kieszelte a levelet.– Hát az öregasszony? – vetette ellen Tică.– A néni? Nem volna csoda, ha az a kópé rávette volna, hogy részt vegyen a turpisságban. Ne felejtsd el, hogy

félrevezetett bennünket…– Megőrültél? – gyúlt haragra Tică. – Ha így folytatod, azt se csodálnám, ha kijelentenéd, a vasgyúrót is ő vette rá,

hogy hagyja magát Ursutól megveretni.– Na és, azt hiszed, hogy ez kizárt dolog?Tică alaposan dühbe jött. Oldalba sózta volna Dant, de biztos volt, hogy az lenyeli a kihívást, és nem akaszkodik

össze vele.– Az az érzésem, hogy egészen elhülyültél – szólt bosszúsan.– Mióta veled barátkozom – vágott vissza Dan.– Persze, mert azelőtt csak bamba voltál…– Tică! – szólt rá Maria. – Hogy beszélhetsz ilyen hangon Dannal.– Hát te velem! Miért nem engem védesz?– Mert kiállhatatlan vagy. Mikor jön meg már az eszed?– Majd, ha kinyírom azt a három virágot is, ami a kertedben még megmaradt…

Ezúttal Dan látta szükségét, hogy közbevesse magát:– Nyughassatok már! Mi ütött belétek?– Nem látod? Miatta szökött meg a lány a városból, és még ő merészel…– Áhá! Ez fáj neked? – jött rá Maria. – A fiatalúr netán…Tică megérezte, mit akar Maria mondani, és elébe vágott:– Olyan egyformák vagytok, mint két tojás. Egyforma komiszak és utálatosak. Mit is törődöm veletek? Bár te is

elbujdosnál valami várkastélyba…– Azt szeretnéd, tudom én… De tudd meg, Ticăcska drága…– Szólíts csak inkább kis csacsinak!– Miért? – kérdezte meglepetve Maria.– Mert testvérek vagyunk, s te vagy a nagyobb!– Szemtelen! Kitépem a füled.– Megpróbáltad te azt már egyszer… de akkor egy kicsikét lement a máz az arcocskádról…– Hé – kiáltott Dan. – Verekedjetek össze bárhol, csak ne itt. Megálltatok! Megvan! Számoljatok háromig. Egy,

kettő…A „három” helyett Tică szólalt meg:– Marha.Most már nyilvánvaló! Ticănak van kötekedő kedve.– Lehetnél te is finomabb… Az efféle sértegetések…– Amikor az voltam, nem értettél meg, és ha tudni akarjátok, mind a ketten…Tică „gyávát” akart mondani, de félt, hogy leleplezi magát. Ezért a szót csak egy kézmozdulattal jelezte, ami

mégis valami nagyon lenézőt fejezett ki. Azután fogta magát, és kedvetlenül, duzzogva, de főként elkeseredve távozott.

A somkertiek határozottan balszerencsés szakaszban voltak. Semmi sem sikerült nekik. Minden fordítva sült el. Már veszekedtek is… Eszükbe se jutott, hogy ezalatt valahol a hegyek közt olyasmi történik, ami jelentékenyen befolyásolja majd életüket.

*

A nép „Vödör”-nek nevezte azt a hegyet – és nem is ok nélkül. Egy körbefutó hegylánc sok-sok kilométer hosszúságban, meredek falakkal, óriási szakadékot zárt körül, amit szinte lehetetlen volt felkutatni. A szakadék közepén néhány merész szikla ágaskodott, de senkinek sem sikerült odáig eljutni. A Vödör felé vezető egyetlen járható utat Kisvár útjának nevezték. Sziklás hegygerinc kapaszkodott merészen a Vödör felé; az ember számára is járható volt. Azon a helyen, ahol a hegygerinc a Vödörrel találkozott, ősrégi vár romjai álltak. A történészek eleinte úgy mondták, hogy egy III. századból való római vár romjai. Később azonban e romok alatt más, régibb romokat találtak, melyek kétséget kizáró módon bizonyították, hogy azon a helyen az I. évszázadban dák erőd állt. A habarcs nélkül épített falak legjobb bizonyságul szolgáltak a tudósok e feltevésének igazolására.

A vidék vad volt, nehezen lehetett átvergődni rajta, az utakon lépten-nyomon veszély fenyegetett. Legalábbis, ami a viperákat illeti, egészen ritka példányok akadtak itt. Voltak köztük olyanok, amelyeknek a harapása két órán belül megölhette a felnőtt embert is. Az odavaló nép, főként a pásztorok, akik néha felmerészkedtek a várig, egyéb veszedelmekről is rebesgettek. A medvék sem riadtak vissza, hogy megtámadják az embert, hiúzok vetették rá magukat minden élőlényre. Azt is mesélték, hogy bizonyos, romok között rejtőző kincsekről szóló mendemondák mindenféle népséget, gyakorta rablóbandákat vonzottak oda. A legközelebbi falu, melyet Strîmbának hívtak, vagy 12 kilométerre feküdt a hegygerinc túlsó oldalán. Egy másik falu, Şoimeni, pontosan az ellenkező oldalon volt, a Vödör lábánál.

A környéken oly mélységes volt a csend, mintha ebben az évben egyetlen idegen sem merészkedett volna arrafelé. Mégis, nem messzire Kisvártól, alig egy kőhajtásnyira a borongós romoktól, néhány ember állt, és beszélgetett. Az a hely, amelyet megbeszélésük céljára kiválasztottak, alkalmas volt, hogy a Kisvár felé vezető egyetlen utat nagy távolságra áttekintsék. Négyen voltak, közülük hárman városiaknak látszottak, egyforma, erős vászonruhát viseltek, lábukon csizma, fejükön vászonsapka. Mindegyikük éles, csillogó, hosszúnyelű baltát hordott az övére csatolva. Egyikük, egy idősebb, magas, kissé hajlott hátú, széles vállú, izmos karú férfi, a főnöküknek látszott. Mélyen barázdált arca sok élettapasztalatról tanúskodott. Nyugodtan állítható, hogy ezen az arcon csak nagyritkán jelenik meg a mosoly. Balszemétől a szája sarkáig mély sebhely húzódott. Ez a sebhely bizonyos szigorúságot kölcsönzött egész megjelenésének.

Tőle balra, egy fához támaszkodva, fiatal és alacsony, sovány alak lóbálta a karját, arca oly sápadt és beesett volt, hogy szinte halálfejnek látszott. Szokatlanul hosszú karjai a térdéig csüngtek, és nem mindennapi izomerőt sejtettek. A városi csoport harmadik tagja inkább kövér volt, mint izmos; ugyancsak fiatal ember, mélyen bennülő borz-szemekkel, vastag, húsos, előreugró ajakkal, ami megjelenését rendkívül furcsává tette.

A három férfi mellett, görcsös fütykösre támaszkodva, egy juhász állt. Alakra a sebhelyes férfinél is

megtermettebb volt. Rendkívül hosszú, hegyes orra azonban elrontotta arca szimmetriáját. Olyan embernek látszott, aki, ha kell, elég erős és bátor, hogy a medvével is birokra keljen. Egyébként ama kevesek egyike volt, akik évente néhányszor megjárják az utat a vár felé. A hely titkait úgy ismerte, mint senki más, és ki tudta kerülni azokat a veszedelmeket, amik másokat elriasztottak.

A sebhelyes ember a Vödör egyik kopár ormára mutatott, és mély, átható hangján megkérdezte a csobántól:– Hát ott járt-e már?– Hohó! Oda csak a zergék jutnak fel. Voltak, akik egyszer megpróbálták, valami legények, mert az a szóbeszéd

járja, hogy ott vannak elásva a kincsek, de még a fele utat se tették meg, az egyiket megmarta a vipera, és vége lett, a másik legurult egy szakadékba, és törött lábbal húzták ki.

A sebhelyes ember fejét csóválta, majd folytatta a kérdezősködést. Magabiztos embernek látszott, aki szabatos kérdésekhez és azonnali válaszhoz szokott.

– A nyár folyamán feljár-e ide valaki?– Hát idáig még fel szoktak jönni emberek. Úgy csoportosan. Olykor a milicisták is…A borzszemű megszólította sipító hangján a pásztort:– Mikor jártak erre legutóbb milicisták?– Alig tíz napja. Azazhogy pontosan két vasárnap és két nap múlt el azóta.– Igen, jól van – jegyezte meg a hosszúkarú. Zsebéből egy pakli Carpaţi cigarettát vett elő, kivett magának egyet,

és megkínálta a pásztort is. – Vegyen csak, néha jól jön egy cigaretta… És mit keresnek itt a milicisták? – kérdezte csak úgy, mellékesen.

– Hát – azt mondják, ez a parancsuk. Úgy beszélik, az a céljuk, hogy megvédjék a területet a rablóktól. Mert hát sok rablót vonzottak ide a kincsek… És jobb búvóhelyet rablók számára el se lehet képzelni, mint ez a vár.

A borzszemű a pásztorhoz lépett. Az feléje fordult, és a szemébe nézett.– Maga most lemegy a faluba? – kérdezte a borzszemű.– Miért kérdezi?– Kellene valamit hozni – szólt közbe a sebhelyes.– Igazán sajnálom, hogy nem lehetek szolgálatukra, mert épp az ellenkező irányba tartok.– Visszafelé is erre jön?– Más utat még a vadállatok se ismernek, de ha volna is, az ember nem képes…– És körülbelül mikor tér vissza? – kérdezte a hosszúkarú.– Úgy háromszor megy le addig a nap. De azt hiszem, túl sokáig elbeszélgettünk… És akárhogy is ismerem az

utat, nem jó, ha az éjszaka itt fog.A pásztor kihúzta magát, és vállára vette bunkósbotját. A sebhelyes ember figyelte mozdulatait, és hozzálépve

elismerő hangon mondta:– Jó furkósbot. Ezzel nekivághat az útnak éjjel is.– Eddig nyolc farkast ütöttem agyon vele, valamint egy anyamedvét és egy hímet is. Kígyót nem is tudom, hányat.

Nézze meg csak maga is.A pásztor odanyújtotta a sebhelyes embernek a furkósbotot. Az elvette, megemelte, és párszor megforgatta a feje

körül.– Hát, tudja, nem is képzeltem volna magát ilyen erősnek – mondta bámulattal a pásztor. – Ezt a fütyköst nem

akárki tudja forgatni. Úgy látszik, maga is pásztor lehetett valamikor… Fogadni mernék.A sebhelyes ember visszaadta a furkósbotot, és a fogadási ajánlatot füle mellett eleresztve így szólt:– Hát, bátyám, ha visszafelé jön, ne mulasszon el megkeresni bennünket. Vagy az is lehet, hogy útközben

találkozunk. Szerencsés utat.Illő búcsúvétel után a pásztor hosszú léptekkel az ösvény felé indult, amely mintha megkerülné a hegyeket.– Hátha mégis a falunak ment… – sipogott a borzszemű.– Amint láthatod, nem arra indult – felelte a sebhelyes. – A szerszámok elő vannak készítve?A borzszemű igenlő válaszára a másik felé fordult:– Ügyelj az elemkészletre! Nehogy megjárjuk, és világítás nélkül maradjunk…– Ne féljen – felelte a kérdezett. – Biztos helyen vannak.A sebhelyes a völgy felé pillantott, összerezzent.– Hol a távcső?Felelet helyett a borzszemű már elő is hozta valahonnan, egy szikla mögül. A sebhelyes ember szeméhez

illesztette, és egy bizonyos irányba nézett. A másik kettő türelmetlenül és csodálkozva követte mozdulatait. Érezték, hogy a főnök meglátott valamit. Valóban, a távcső lencséjén mozgó alak jelent meg… Jól ki lehetett venni. A gyalogösvényen egy fehér ruhába öltözött lány közeledett, hátizsákkal a vállán. A sebhelyes embernek hirtelen ráncba futott az arca. Odanyújtotta a távcsövet a mellette állóknak, és olyan hangon, amely nem árult el éppen örömet, így szólt:

– Elő kell készülnünk az éjszakára. Különös vendégünk lesz.

Ezután bement az erdőbe, de nem az ösvényen, hanem vele párhuzamosan, a sűrűbe, a fenyők közt, ügyelvén, hogy ne üssön semmi zajt.

*

A pásztor megállt egy facsemetékkel körülvett halmon, és éles szemmel fürkészte az utat. Látta, amint a sebhelyes ember az ösvénnyel párhuzamosan bemegy az erdőbe, észrevett egy fehérruhás kislányt is, aki az ösvényen a vár irányába kapaszkodott felfelé. A pásztor tudta, hogy a férfi és a leány egymás felé haladnak, és valahol találkozniok kell. A leány beért a sűrűbe. A sebhelyes nem volt látható. A pásztornak úgy tűnt, hogy kiáltást hall. Megrezzent, és feszülten figyelt. Meglátta a hatalmas férfit, amint kiért egy tisztásra, és karjaiban vitte a lányt.

A pásztor hatalmas fütykösére támaszkodva azon töprengett, mitévő legyen. Pár pillanat alatt döntött. Kényelmesen folytatta útját. A vár előtti tisztáson megjelent a borzszemű ember… A pásztor nyugodtan tovább ment a hegy vadonában. De egy ponton hirtelen jobbra kanyarodott. Hatalmas léptekkel, sietve haladt az erdőben, olyan úton, melyet csak ő ismert. Veszélyes út volt, de így jóval hamarabb lehetett a faluba érni.

*

A sebhelyes ember lámpával bevilágított a romok sötétjébe. Előtte két lépéssel haladt a fehérruhás lány. A férfi hangja szigorú volt, és nem tűrt ellentmondást:

– Egy lépést se térj el a lámpa sugaraitól!A lány megpróbált valamit visszafelelni:– Szeretnék...– Egy szót se! – parancsolta kísérője.Az út a hegyoldal irányába vezetett. Ott álltak a régi vár romjai. Néhány szikla megkerülése után elkeskenyedett

az ösvény, összekuszálódott, mintha véget ért volna. De egyszerre csak előbukkant egy nyílás a hegyen, melyet mintha emberi kéz alkotott volna. A körötte látható nyomok arról vallottak, hogy csak nagyon rövid ideje fedezhették fel. A fehérruhás lány a mögötte haladó férfire pillantott.

– Hajolj le, és bújj be! – parancsolta amaz.A lány engedelmeskedett, és egy márványlapokkal kirakott hosszú folyosón találta magát. Nem tudott

visszafojtani egy csodálkozó felkiáltást. A lámpa fényében a márvány csodálatos ragyogással tündökölt. A mély hang megint ráparancsolt:

– Egyenesen előre!A fehérruhás lány feleszmélt. Nem régi várrom, hanem kastély volt, amelybe, ki tudja, mióta nem hatolt be senki.

Ez a váratlan találkozás jobban felizgatta, mint minden más érzés, amely erőt kezdett venni rajta. Helyenkint régi, márványburkolatú gránitoszlopok tartották a fénylő mennyezetet.

– Jobbra!A folyosó egy kereszteződéshez ért, és háromfelé ágazott. A lány a kijelölt irányba fordult. A folyosó jobb- és

baloldalán egy-egy nagy vasajtó volt látható. A fehérruhás lány emlékezetébe véste az út minden részletét, minden oszlopot, minden lépcsőt, amely fel- vagy lefelé vezetett, minden ajtót, amelyet látott.

– Megérkeztünk!Megálltak a jobboldali vasajtónál. A hatalmas ajtót rozsda borította. A sebhelyes ember összeszedte minden erejét,

és vállával betaszította. Az ajtó kinyílt. A fehérruhás lány észrevette, hogy a nehéz ajtón egyszerű szerkezet van, amelyet kívülről be lehet zárni. Ugyanilyen szerkezete volt belülről is. Hatalmas kiterjedésű szobába léptek. Az utolsó alkonyati sugarak valahonnan felülről hatoltak be, és szivárványos ragyogással árasztották el a falakat. Felnézett. A boltozatos mennyezet távolinak látszott. Mintha magas katedrális kupolája lett volna. Hatalmas oszlop emelkedett a magasba a mennyezet felé. A terem óriási volt, rideg, egyenes falaival. A márványpadló megőrizte eredeti simaságát. A falakat itt-ott fülkék szakították meg. Az egyikben lámpa volt, a másikban korsó meg egy kés. A sebhelyes ember figyelte a lány pillantását, aki folytatta nézelődését. Egy sarokban ágy állott. Egyszerű tábori ágy. Ez volt a helyiség egyetlen bútorzata. Az alkonyati világításban a rideg falak közt, a kevély oszlop árnyékában az ágy szinte profánnak tűnt. Amikor a lány újból a falmélyedés irányába nézett, már nem látta a kés csillogását.

A sebhelyes ember az ajtó felé indult. A fehérruhás lány riadtan ismerte fel szándékát. Hirtelen feléje és a nyíló ajtó felé szaladt, de a parancsoló hangra megtorpant.

– Nem szeretem a sírást meg a jajveszékelést. Végeztünk. Egyelőre itt maradsz!Az ajtó bezárult mögötte. A fehérruhás lány hallotta, hogy csikorog a vasretesz, amely megakadályozta az ajtó

kinyitását. Kétségbeesve szaladt az ajtóhoz, és öklöcskéivel dörömbölt a hideg vason. Az ütések okozta fájdalom magához térítette. Be volt zárva egy ismeretlen várkastélyba! Szinte önkéntelenül helyére rakta az ajtó mellett álló vasdorongot. Kimenni nem tudott… De be se juthatott hozzá senki. Fáradtan és az izgalomtól megviselten végignyújtózott a tábori ágyon… Hirtelen reszkető félelem fogta el. Valami mozgást érzett a dereka körül… A rémület megbénította. Zörejt is hallott. Kicsiny, sötét alakot pillantott meg… Aztán megnyugodva behunyta szemét…

Nem volt már egyedül a hatalmas helyiségben… A sötét kis élőlény hozzásimult, az ágy végébe húzódott, és fejével kényeskedőn a lány vállához dörgölőzött. A fehérruhás lány megsimogatta a barátságos kandúrt, melyet mintha századok óta itt felejtettek volna, és ahogy éppen eszébe jutott, szólítgatni kezdte.

– Philippe! Kedvesem. Be vagyunk zárva, tudod? Ne ijedj meg. Hiszen még szerencsénk van. Legyünk okosak, várjunk, és… titokban kovácsoljunk tervet a szökésre.

A kicsiny és hízelgő élőlény megjelenése visszahozta a fehérruhás lány minden reményét. Pihilippe, mintha csak megértené, halkan, egyhangúan régi mesét dorombolt a lány fülébe, aki elszunnyadt: a rátörő álmok fényében mesealakokat látott megelevenedni.

Ötödik fejezet

Valamennyi somkerti közt Dan volt a legkevésbé ingerlékeny és haragtartó. Úgy is lehetne mondani, hogy mindig magával hordta a békepipát. Ha valahol egyenetlenség tört ki, rögtön kész volt a békítésre, és – amint az ilyenfajtákkal gyakran megesik – sokszor villámhárítója volt mások kitöréseinek. Dan cseppet sem bánta ezt a szerepet, sőt nagyon tetszett neki, és szorosan hozzánőtt az életéhez. Victor egyszer azt mondta, hogy nélküle a somkertiek csoportja el se volna képzelhető. Dan nem vette túl komolyan ezt a megjegyzést. Ő ügy vélte, hogy a somkertiek nélküle is jól meglennének, míg Victor, Lucia, Ursu vagy bármelyik másik tag nélkül csakugyan nem volna elképzelhető a somkertiek csoportjának fennállása. Dan őszinte volt, amikor így vélekedett. Tudta, hogy nem járul hozzá a csoport működéséhez se túl sok hozzáértéssel, se túl sok energiával, még nagy bátorsággal sem. Ő csak a jelentéktelen kis súlyocska volt, amely a mérleg kiegyensúlyozásához kell. Rendeltetése az volt tehát a somkertiek csoportjában, hogy igyekezzék fenntartani az egyensúlyt.

Ezért, amikor észrevette a csoportot fenyegető veszedelmet, a viszályokat, a mások meghallgatása nélküli egyéni döntéseket, sértődéseket, úgy vélte, ideje, hogy akcióba lépjen. Szövetségesre volt szüksége. Ez pedig Tică személyében állandóan rendelkezésére állt. Így aztán kettesben sorra járták a többi somkertit, hogy a csoport egységét és összhangját helyreállítsák.

Tică a nővérével kezdte. Nehezen meghatározható eszközökkel sikerült néhány palántát beszereznie; egy reggel korábban kelt fel, előhívta Fickót, és megparancsolta neki, költse fel Mariát. A kutyus örömmel fogadta a parancsot, ő pedig szemmel tartva az ablakot várta, hogy amikor nővére megjelenik, hozzákezdjen az ültetéshez, és ezzel kiengesztelje a lány szívét.

Fickó nagy igyekezettel ugrált fel Maria ablakára, felmászott egy székre, de az alvó, barnaarcú lány annyira elbűvölte, hogy megfeledkezett a költögetésről, Tică, abban a hiszemben, hogy Maria a függöny mögül figyeli őt – eszébe se jutott, hogy Fickó nem teljesíti feladatát –, nekilátott a palántázásnak. Feltételezve, hogy minden mozdulatát figyelik, Tică tettette, hogy minden irányban körülnéz, önelégülten düllesztette ki a mellét, mint aki érzi, hogy jó cselekedetet visz véghez, de nincs szándékában azt világgá kürtölni, majd elindult valamerre a kertbe.

Maria közben megmozdította álmában a karját, Fickónak pedig eszébe jutott a megbízatása. Megijedvén a következményektől, olyan ribilliót csapott, hogy Maria nemcsak hogy felébredt, de papucsát is utána hajította, néhány jelző kíséretében, melyek közül az „utálatos szörnyeteg” bántotta leginkább a kutyát. Maria gyanította, kinek köszönhető a kíméletlen felköltés, ezért hamar felöltözött, és dühösen Tică nyomába eredt. Az a legvidámabb és legártatlanabb képpel fogadta, ami csak fokozta Maria dühét.

– Te kiállhatatlan! Szégyelld magad! Csak kerüljön még egyszer a kezem ügyébe az a szörnyeteg, levágom a farkát, és a hátadra kötöm.

Maria kitörése túlságosan erős volt, és annyi replikára adott alkalmat, hogy Tică nem volt képes hű maradni a Dannak tett ígéretéhez. Ritka nyugalmat mímelve így szólt Fickóhoz:

– Volt egyszer, hol nem volt, volt nekem egy nővérem… De nagyon hamar elvitte az ördög! Gyerünk, kutyusom!– Gazember!– Ronda!– Hálátlan!– Kotnyeles szarka!– Közönséges!– Szipirtyó!– Mit mondtál?– Semmi közöd hozzá. Nem azt mondtad, közönséges vagyok? Én is azt mondhatom neked, ami éppen eszembe

jut. Gyerünk, Fickó!Így történt, hogy alig pár percre rá, hogy szobájába visszatért, Mariának egy csomó földdel teli palánta röpült a

fejéhez, kívülről pedig Tică hangja hallatszott:– Ha korábban kezdted volna a veszekedést, akkor is a fejedhez vágtam volna őket, de föld nélkül. Így kénytelen

voltam kihúzni őket, mert előzőleg elültettem.Fickó vígan ugrándozott, hogy minden jól végződött – már ami őt illeti. Szinte túlságosan is jó kedve volt. Ami

viszont arra késztette Ticăt, hogy erélyesen oldalba rúgja.Dannak Ursuval sem volt több szerencséje. Először is nem találta otthon. Így kénytelen volt nekivágni a mezőnek,

hogy előkerítse barátját. Van rá eset, hogy az ember elrejt egy darab papírt (esetleg szerelmes levelet) egy könyvbe, és aztán nem tudja, melyikbe tette. Keresgélni kell. Egyenként előveszi a könyveket, lapról-lapra átnézi őket, míg végül megtalálja a levelet… a zsebében. Valahogy így járt most Dan. Kereste Ursut minden zugban, körüljárta a várost, tócsákon gázolt keresztül, mindenfelé kérdezősködéssel háborgatta az embereket, és mire fáradtan, piszkosan,

porosan és kimerülten hazaérkezett, ott találta Ursut a kert végében, ama bizonyos lombos diófa alatt. Szinte megpukkadt mérgében.

– Mióta vársz rám?– Reggeltől. Minden félóra elteltével azt gondoltam, hogy a következőben biztosan megjössz. Végül csakugyan

megjöttél. De hol a csudába jártál?– Téged kerestelek!– Hol?– Tán inkább azt kérdeznéd, hol nem. Az egész városban és a környéken…– És miért fáradtál annyit? – kérdezte szorongva Ursu.– Hát te miért vársz rám olyan régóta?Mind a ketten elhallgattak… Ursu szólt valamit, mert bántotta a hallgatás:– Írt-e még Victor? Mikor jön haza?– Nem láttad Luciát?Ursu érezte, hogy fülig pirul:– Miért kérded?– Mert keres téged! – hazudta Dan.A hatalmas fiú felugrott, és akkora erővel szorította meg Dan kezét, hogy az fájdalmában felordított.– Tényleg? Keresett engem? Igaz ez?– Nem keresett! De mi a fene történt köztetek? Megkergültetek? Mintha nem volna elég, hogy Tică és Maria

folyton marakodnak? Ma is ahelyett, hogy kibékültek volna, megint hajbakaptak. De ők legalább emberi módon veszekszenek. De ti… ti csak kódorogtok, nem néztek se jobbra, se balra. Ha el nem mégy most rögtön Luciához…

Ebben a pillanatban fordult be a sarkon Maria… és Lucia. Lucia hirtelen megjelenése váratlan hatást váltott ki Ursuból. Otthagyta Dant, és a kerítés irányában futásnak eredt. Dan a fejéhez kapott, és legszívesebben ordítani szeretett volna. Ursu azonban átugrott a kerítésen, anélkül, hogy hozzáért vagy valamiben megkapaszkodott volna. Dan még utána szaladt a kerítésig, és megpróbálta megállásra bírni:

– Jól van, Ursukám! Megnyerted a fogadást. Érintés nélkül átugrottad.A kerítés olyan magas volt, mint maga Dan. Ursu azonban eltűnt a szeme elől.Ursu megpillantásakor Lucia is megpróbált visszavonulni. De mire a kapuig ért, szinte összeütközött Ursuval, aki

futva kerülte meg az utca sarkát. Megtorpantak, mintha a villám csapott volna beléjük. Lucia erőt vett izgalmán, Ursu felé fordult és a kétségbeesés bátorságával így szólt:

– Végül is mit szamárkodunk? Tessék!Avval arcon csókolta Ursut, ott, a kapu előtt.Szerencsére a jelenetnek egyetlen tanúja volt csak: Tică. Éppen akkor ért Danékhoz, és így lett tanúja az első

csóknak, melyet Lucia egy fiúnak adott. A kölyök szégyenlősen elfordította a fejét, és valamerre a hegyek felé nézett. Gondolatai egy barnahajú, kissé pisze, tiszta fehérbe öltözött lány felé szálltak.

Hatodik fejezet

A hatalmas kupolát kis ablakmélyedés szakította meg, ezért mind erősebben ömlött be a nappali fény. Hamarosan az egész termet elárasztotta. A fehérruhás lány felnyitotta szemét, és első, még bódult pillantása az óriási kupolára esett. Talán álmodom? – gondolta. Emlékezete lassan működni kezdett, közel hozta és világossá tette a valóságot. Várkastélyban volt… Olyan kastélyban, ahol még álmaiban se járt… Világosan emlékezett minden átélt pillanatra, minden apróságra. Felriadt, és tekintetével a kandúrt kereste, amely egész éjjel társa volt.

– Philippe! Philippe! – szólította halkan.A fehérszőrű, szürkefoltos kandúr nagy ugrással mellette termett, és nyúlánk testét a lány lábához dörgölte. A

fehérruhás lány összerezzent. Az ablakmélyedésben, ahonnan az állat előugrott, nagy kartondoboz volt. Elalvás előtt – erre pontosan emlékezett – az ablakmélyedés üres volt. Az ajtó vasretesze változatlanul ott volt a helyén. Onnan tehát senki sem hatolhatott a terembe…

Sebtében hozzáfogott a helyiség átvizsgálásához. Hatalmas, pontosan négyszögletes, becslése szerint hosszában-széltében tíz méteres helyiség volt, a magassága ugyanannyi lehetett. Egy kockaalakú helyiségben volt tehát, melynek mennyezete boltívet alkotott, telve kicsi ablakokkal. A középen álló oszlop vastag volt, mint egy százados tölgy, és pontosan a boltív közepébe nyúlt. A boltív az oszloppal együtt óriási gombához hasonlított. A falakat és az oszlopot a nagy márványlapok teljesen beborították. Második ajtó sehol sem volt látható. És mégis, amíg aludt, valaki bent járt a teremben. A kartondoboz ezt minden kétséget kizárólag igazolta.

A dobozban ennivaló volt. Száraz elemózsia, kenyér, túró, tojás. A fogoly megosztotta az ételt Philippe-pel, és a maga részét hatalmas étvággyal habzsolta be. Pár kortyot ivott a korsóból, és akkor tűnt fel neki, hogy a korsót is elmozdították a helyéről. Hátizsákja nyitva volt… Valaki kotorászott benne. Nem hiányzik semmi? Nem! De mégis! A füzetéből kitéptek néhány lapot. Meglátszott a kitépett lapok helye a füzet közepén.

Elhatározta, hogy méterről-méterre rendszeresen átvizsgálja a szobát. A padlónál kezdte, ami egyméteres márványkockákkal volt borítva, tehát száz ilyen kockából állott. Minden egyes kockára rátoppantott a lábával, de egyik se adott kongó hangot, amiből alatta lévő üregre lehetett volna következtetni. Levetette a cipőjét, és avval az elérhető magasságig kopogtatta a középen álló oszlopot, de az ugyancsak tömören visszhangzott. Hirtelen arra gondolt, hogy a titkos ajtó valamelyik ablakmélyedésben lehet, de ott se talált semmit. Áttért a falak vizsgálatára. Éppen úgy voltak építve, mint a padló, ugyanabból az anyagból, és ugyanannyi márványlappal voltak beborítva. A helyiség tehát valóságos börtönnek látszott, melyből lehetetlen volt kijutni.

Az ajtótól jobbra lévő falon sem talált semmit. Tapogatta a márványlapokat, megkopogtatta őket. Ugyanaz a reménytelen visszhang. Az ajtó előtti falon folytatta a kutatást. Első, második, harmadik kockasor… Sehol egy ajtó. Az utolsót is megkopogtatta, és akkor összerezzent. Újból megkopogtatta. A kopogás egész másképp visszhangzott. Kongott. Nem a lenti, hanem a fölötte lévő kocka. Egy pillanatig gondolkozott, majd folytatta a kutatást; ujjaival végigtapogatta a kockák peremét. Nem ért fölig. Odahúzta az ágyat, és felállt rá. Folytatta a márványtáblák tapogatását. Philippe egy sarokból kíváncsian, kitágult pupillákkal figyelte. Fent a harmadik tömb érintkezésénél a lány ujjai szűk nyílásba hatoltak, melyet a márvány tükrözése miatt nem lehetett látni. Benyomta ujjait, megfogta a lemez szélét, és húzni kezdte. A lemez megmozdult, kivált a falból, és úgy nyílott ki, mint egy közönséges ajtó. A mindjobban szélesedő nyílásban láthatóvá vált az ég, a szabadság.

Philippe a lányt megelőzve ugrott ki. Laura óvatosan, zajtalanul követte. Lassan behúzta maga mögött a titkos ajtót, majd megfordult, és körülnézett a világban, ahová kiszökött. Hamarosan meggyőződött róla, hogy a hely, ahova kimenekült, ugyancsak börtön!

Egy tágas belső udvarban találta magát, melyet magas, apró mohacsomókkal tarkított falak zártak körül. A falak egyenesen a hegybe épültek, de olyan gondosan és leleményesen simították le és illesztették hozzá őket, hogy századokon keresztül megőrizték megmászhatatlanságukat. A jobboldali falon nagy vasajtót vett észre. Mintha arra a bizonyos ajtóra emlékeztette volna!… Most már biztos volt benne… Tegnap látta, de a másik oldalát, a folyosóról, amikor idehozták. Az ajtóhoz szaladt, de első pillantásra belátta, hogy ha nem is lenne bezárva, akkor se lenne ereje hozzá, hogy megmozdítsa. A leghelyesebb, amit tehetett, hogy átvizsgálja az udvart.

Sietség nélkül, figyelmesen nézelődve felsétált az udvar közepéig, de üressége és ridegsége egyáltalán nem vonzotta. A szemben lévő fal peremén lőréshez hasonlatos nyílások voltak. De hogy lehet oda feljutni, 10 méternél is magasabbra? A baloldali falon néhány bemélyedést vett észre, olyanok voltak, mint kis barlangocskák, a fal vége felé pedig forrás csörgedezett, melyet mintha emberkéz fakasztott volna. A hideg, kristálytiszta forrásvíz felüdítette, és kisimította arcát. Újból a lőréses fal felé nézett. Hirtelen ötlete támadt. Ha csipkézett valóban lőrésekből áll, akkor kell hogy valami feljáró vezessen odáig. Nem vesztegette az időt, odament a falhoz, és nekilátott, hogy aprólékosan megvizsgálja.

A fal tövében egy helyen csakugyan alig észrevehető mélyedés volt. A nagyon szűk bemélyedést moha borította.

A lány benyomta ujjait a mohába, és nem ütközött semmilyen akadályba. A mélyedés oly szélesnek bizonyult, hogy emberi láb könnyen elfért benne. Lázasan folytatta a vizsgálódást. A fal tele volt elszórt mohaszigetecskékkel. Figyelmesen szemügyre vette őket, latolgatott, és hamarosan világos képet alkotott magának. A moha-szigetecskék egy falba vésett létra fokai voltak, kettős fokok, külön a lábaknak és külön a kezeknek. Habozás nélkül hozzákezdett a fal megmászásához. Az a vágya, hogy mielőbb felérjen a peremig, a lőrésekhez, legyőzte félelmét, és megnövelte bátorságát. Bámulatos biztonsággal kapaszkodott felfelé. Ahogy feljebb ért, a lábmélyedések bővültek, a kézmélyedésekben pedig vasgyűrűket fedezett fel. Ezekbe kapaszkodva a felmászás gyerekjáték volt. Még egy lépcső… még egy… az utolsó.

A fehérruhás lány pontosan a perem közepén lévő jókora nyíláshoz jutott. Igazi lőrés volt. Belsejéből át lehetett tekinteni a vár környékének nagy részét. Amikor lenézett, alig tudta az egyensúlyát megtartani. Félelmetes, szédítő szakadék tátongott előtte. Élő teremtmény nem mászhatott ott se le, se fel. Szédülését leküzdve, rövid gondolkodás után még egyszer áttekintette az elébe táruló látványt, majd nagy elővigyázattal lefelé indult. Leérve ölébe vette a kandúrt, és puha bundáját simogatva, így szólt hozzá:

– Drága Philippe-em, nincs mit tenni! Foglyok maradunk, és okosan kell viselkednünk. De jó volna szabadnak lenni!

Philippe olyan szomorúan nézett rá, hogy kötelességének tartotta megnyugtatni:– Ne essél kétségbe, kis butuskám, végül mégiscsak megszökünk. Jó, hogy nem történt nagyobb bajunk.

Visszanyerjük mi hamarosan a szabadságot… Tudom is már, mit kell tennem.A fehérruhás lány egy ötletet forgatott a fejében. De mielőtt kivihette volna, meg kellett oldania még egy

problémát. Elővette füzetét és töltőtollát, leült egy kőre, és hozzáfogott a kastély tervrajzának átgondolásához. Meglepte szobájának tökéletes szimmetriája. A kastély építészének nyilván ez lehetett az építészeti felfogása. Minden egyes fal négyzet alakú kockákból tevődött össze, ajtók, oszlopok pontosan beleillettek a terem szimmetriájába. Kiinduló pontul vette az alapnégyzet oldalainak méretét, amelyre a többi, körülbelül egy négyzetméteres kockák épültek. Hozzávetőleges számítással dolgozott, mert tudta, hogy annak idején még nem használták a méterrendszert. Eszerint, ha a kiinduló pont az alapnégyzet, amelyből kockák alakultak, lehetséges, hogy az egész kastélynak négyzetformája van, amely négy nagy helyiségből áll, és kereszt alakú folyosó köti össze őket. Lerajzolta a papírra a kastély alaprajzát, s a másik három szobára is alkalmazta a szobájában megfigyelt részleteket. Az előtte fekvő rajz bámulatosan egyszerűnek tűnt. A négy szoba, a folyosó kereszt alakú… kereszt alakú… kereszt alakú…

– Philippe! – kiáltott fel lelkesülten. – Philippe! Butuskám! Tudod-e, hol vagyunk? Te kis csacsi, ha tudnád! Az én kastélyom, bizony, Philippe! Tíz éve álmodom róla… Egyszer voltam benne – amikor a kórházban feküdtem –, de akkor csak álmodtam… És voltam itt még egyszer…. Le is írtam… De az másképpen nézett ki…

A fehérruhás lány szinte lázban égett. Szeme ragyogott, mint a kristály.– Ez az én kastélyom, Philippe! Álmaim kastélya. A legszebb fehér ruhámat fogom magamra ölteni, hogy

fogadjam vendégeimet.A fehérruhás lány kinyitotta füzetét. Rajongásában nem vette észre a sebhelyes embert és arckifejezését, amellyel

végighallgatta beszélgetését Philippe-pel. A sebhelyes ember a vasajtó nyílásán át figyelte. Mikor látta, hogy a lány írni kezd, visszahúzódott, és zajtalanul betette az ajtót.

A fehérruhás lány megállás nélkül írt. Lábainál Philippe egyhangúan dorombolt.

*

A kastélynak egy másik termében, mely úgy hasonlított ahhoz, amelyben a fehérruhás lány lakott, mint egyik vízcsepp a másikhoz, a sebhelyes ember és a hosszúkarú különös módon szórakoztak. Mind a ketten egy-egy létra tetején kuporogtak, és kalapáccsal kopogtatták a márványlapokat. Minden sorozat után szünetet tartottak, és közölték egymással észrevételeiket.

– Semmi.– Nálam is.– Jelöld meg jól a helyet.– Nyugodt lehetsz.Majd újból hozzáfogtak a kopogtatáshoz. Mind a ketten ugyanazt a falat vizsgálgatták. De minden vesződségük

eredménytelennek látszott. Egyidejűleg, fáradtan és dühösen másztak le a létrákról.– Lehetetlen, hogy ne találjunk többet! – szólt a sebhelyes. – Vizsgáljuk meg a fülkéket még egyszer.Megálltak egy fülke előtt, beledugták ujjukat egy hasadékba, és kinyitottak egy titkos ajtót. A szűk, márvánnyal

bélelt nyílásban kis agyagedény volt. Kiborították az edény tartalmát a márványpadlóra. Az éles, erőteljes hang, mely áthatotta a szobát, úgy látszik, kellemesen hatott a két férfire. A márványlapon aranybronz színű érmék sokasága gurult szét. A rávetődő sugarak tüzében a pénzek megcsillogtatták értéküket.

– Arany, tiszta arany! Egy vagyon… egész kincs – szólt a sovány.A sebhelyes ember közbeszólt:– Hagyjuk őket a helyükön. A legbiztosabb rejtek. Vizsgáljuk meg a másik fülkét is… Ámbár már egyszer

átkutattuk. Vajon hova rejthettek el még?Örökösen ráncba borult arcán egy ötlet villant át:– Várj csak! Hátha…A másik visszafordult, és csodálkozva követte. A sebhelyes ember megállt az otthagyott fülke előtt, újból

kinyitotta a titkos ajtócskát, és kivette az aranypénzeket tartalmazó edényt. Belenézett az üregbe. Lassan előhúzott a zsebéből egy kis kalapácsot, és elkezdte a titkos fülke falait kopogtatni. A fenekéről, az oldalfalakról egyformán tompa hang verődött vissza.

– No, most! – szólt. Szinte félve kopogtatta meg a felső falat. A sovány nagy szemeket meresztve figyelte, és a kérdés az ajkára volt írva:

– Üres? Vajon?A másik a széleket tapogatta ujjaival. A felső lap úgy nyílt ki, mint a csapóajtó. Könyökig belenyúlt, és remegő

ujjakkal húzott ki egy cserépedényt. Még egyszer belenyúlt, és egy második edényt is kihúzott. Harmadszorra már nem talált semmit. Kiszórta az edények tartalmát a márványra, mintha hallani akarná a pénz csengését.

– Ugyancsak húsz-húsz darab?– Igen!– Vagyis összesen hatvan.Mindketten leguggoltak az aranyak mellé, mindegyikük kezébe vett néhány érmét, és vizsgálgatta:– Egyformák!– Pontosan! Egyetlen darab kivételével.– Lehetséges volna?… – De a soványnak már nem volt ideje a mondatot befejezni.A szoba végében lévő titkos ajtó kinyílt, és a borzszemű ember lépett be rajta.– Találtatok még valamit? Mit gondoltok, kit láttam felfelé jönni? A pásztort.A sebhelyes ember hirtelen odafordult.– A falu felől jön?– Igen! Annak ellenére, hogy tegnap azt mondta, az ellenkező irányba megy.– Maradj itt. Találtunk még két pénzes edényt…– A soványt magával hívta.Alighogy azok ketten kimentek, a borzszemű odaszaladt a fülkéhez. A pénzek a márványpadlón hevertek

Darabonként megszámlálta őket, és hangosan mondta: „hatvan”. Három húszas csoportra osztotta az érméket és elégedetten simogatta az arcát. Hosszan nézegette a cserépedényeket, majd a szoba egyik sarkába rakta őket. Mintha nem akart volna megválni a pénzektől. Megint kezébe vett néhányat, élvetegen tapogatta, simogatta őket. Szeméből mérhetetlen öröm volt kiolvasható. Azután helyükre rakta az aranyakat. De nem mindet. Egy darab a kezében maradt. Zsebrevágta, köhintett, majd a vasajtón át elhagyta a szobát. Biztos lépésekkel ment végig a folyosón, nem kellett lámpát gyújtania.

Mielőtt egész testével kibújt volna a hegyoldalból, előbb óvatosan kidugta a fejét, és minden irányba alaposan körülnézett. Egy darabig sziklák és kanyargók útvesztőjén át haladt, majd kilépett a tisztásra. Barátai egy dombocskán állva a pásztorral beszélgettek.

A pásztor éppen indulóban volt. A furkósbotot a vállára, tarisznyáját a hátára vette. A sebhelyes ember ujjával fenyegette:

– Visszafelé okvetlen erre kell jönnie. Remélem, megegyeztünk!– Kell, kell, de sok időbe telik, mert csak vagy tíz nap múlva kerülök vissza… No, Isten velük!– Jó utat!A pásztorral egyidőben a három férfi is elindult a hegy irányában, de nem siettek. A borzszemű érdeklődött:– Mit mondott a móc?– Kicsit nehézfejűnek látszik – jellemezte a sebhelyes. – Mégis azt hiszem, meg tudunk egyezni vele.– Én inkább okosnak vélem – szólt a sovány. – De azon csodálkozom, hogy tudott ilyesmiket képzelni…– Vajon vannak-e még pénzek? – váltott át más témára a borzszemű. – Átmegyünk a másik terembe, vagy…?– Ne siessük el a dolgot – javasolta a főnök. – Amíg nem nézünk át tízszer is minden helyet, nem hagyjuk abba.A másik kettő hallgatólagosan beleegyezett. A borzszemű egy intésre megfordult, és a domb felé indult. A másik

kettő folytatta útját. Pár pillanatnyi hallgatás után a sovány megkérdezte:. – Mi történjék a lánnyal?– Egyelőre biztonságban van itt. Boros vigyáz rá. Neki eszébe sem jut, hogy az felügyel rá. És ez nagyon jól van

így!– Én is ugyanezt mondtam. Ha Boros körülötte van, nincs semmi veszély.– Látni még a pásztort? – kérdezte a főnök a visszatérő borzszeműtől.Az még egy pillantást vetett a völgybe, és határozott hangon felelte:– Ő semmi esetre se láthat bennünket.– Akkor hát gyerünk befelé – szólította fel társait a sebhelyes.

És mindhárman zajtalanul eltűntek a hegy belsejében.

*

A fehérruhás lány még mindig felhevült állapotban, hangosan olvasta, amit nagy, kerek betűivel a füzetébe beleírt. Lábánál hasonfekve Philippe úgy fordította feléje a fejét, szinte tüntetően odafigyelve, mintha a levelet hallgatná.

Kedves somkertiek – kezdődött a levél –, olyan boldog vagyok, hogy szeretném, ha ti is elfelejtenétek minden félreértést és sértődést, ami köztünk történt. Nem akarok már gondolni se rájuk, ti se törődjetek vele. Első naptól fogva szerettem volna veletek megismerkedni, de… Bocsássatok meg, ma, most, nem vagyok képes senkiről se rosszat mondani, és nem akarok senkit se megbántani.

Röviddel, mielőtt a levél megírásához hozzáfogtam, felfedeztem azt a kastélyt, amelyet évek óta kerestem; a kastélyt, amely lázban tartotta gyermekkoromat, és amely elkísért a serdülő korba. A Két kereszt kastélya… Szerettem volna beszélni veletek róla, szerettelek volna belevonni benneteket a felfedezésbe, hogy együtt vonuljunk be a fehér márvánnyal borított termekbe. Szerettem volna veletek együtt átkutatni, együtt tárni fel titkait és kincseit, hogy egy időre vidám és büszke urai lehessünk a várnak.

Őszintén megvallom, sohasem vettem biztosra létezését. Még most is, amikor lépteim a márványkockákon kopognak, amikor ragyogó hideg márványfalait ujjaimmal tapintom, amikor meglelem a titkos ajtókat, és bámulom merev és szimmetrikus szépségét, még most is olykor elfog a félelem, hogy az egész csak álom. A kastély üressége és csöndje mintha századok óta a ti hangotokra és lépteitekre várna.

Ti sose hallottatok a Két kereszt kastélyáról, amely a Sasok várában van? Annyi szó esik róla! Annyi régi írás emlegeti, mint az uralkodó családfők menedékhelyét az ellenségekkel való háborúk idején; mint a fejedelmi kincsek rejtekhelyét… De a legtöbbjükben nem említik a titkos vár nevét. Egyetlenegy öreg krónikás tesz említést a Sasok váráról és a Két kereszt kastélyáról, de ez az okmány elveszett, és csak más krónikások beszámolói maradtak fenn róla. Az emberek ezeket az elbeszéléseket legendává alakították át, és a legenda sokáig ellenáll a századoknak.

Én is hittem a legendának, s bár olykor kételkedtem benne, vajon igaz-e, de a kastély képzete sose ment ki a fejemből. Lehet, hogy ez a makacsság, ez a hit irányította ide lépteimet, erre a vad és félelmetes helyre, amely kastélyom bejáratát rejti. Noha nem vagyok szabad, noha egyelőre bezárva kell lennem a kastély egyik szárnyában, anélkül, hogy kiszabadulhatnék, és bár nincs mellettem más élőlény, mint egy hallgatag, nagyon csendes kandúr, akit Philippe-nek kereszteltem el, mégis boldognak érzem magam, hogy eljutottam álmaim birodalmába. Csak azt az egyet sajnálom, hogy ti hiányoztok.

Meghívlak mindnyájatokat ide a kastélyomba, hogy együtt örüljünk szépségeinek, és gazdagságának. Nem írhatok meg mindent. Meg akarlak lepni benneteket. De majd csak akkor, ha megérkeztek. Addig is tekintsetek engem rabságban ülő fogolynak.

Mindent el fogok követni, hogy ez a levél városotokba, a kezetekbe jusson. Abban a reményben és abban a hitben élek, hogy biztosan eljöttök. Addig is – a viszontlátásra!

Igaz hívetek:A fehér ruhás fogoly

Mikor befejezte a levél felolvasását, simogatni kezdte Philippe-et, és halk hangon, szelíden beszélt hozzá:– Ne szomorkodj, butuskám! Nemsokára vendégeink lesznek… És szabadok leszünk… És dalolni fogunk, kis

csacsikám, hallod-e? Most egyéb dolgunk van… Ennek a levélnek el kell jutnia messzire, a barátaimhoz.A kandúr hirtelen felrezzent bágyadtságából. Mozdulata a fehérruhás lányt is felrázta álmodozásából. Cselekednie

kellett. A kandúr mozdulata nélkül, ki tudja, hogyan végződött volna ez a történet. A fogoly felnézett a fal csipkézetére. Abban volt minden reménye. Kitépett két füzetlapot, felvett a földről egy fehér márványdarabkát, mely ki tudja, mikor törhetett le a kastély egyik kőlapjáról, a papírral körülgöngyölte, olyanformán, mint egy kis csomagot. A csomagocskát aztán még két – a füzetből kitépett – fehér lappal átkötötte. A csomagra kívül nagy betűkkel ráírta a rendeltetési helyet, utána pedig kisebb betűkkel a következőket: Higiénia fodrászüzlet – a Somkertiek részére. Az egészet egy vékony spárgával jól összekötözte. A levél tehát készen volt. Keblébe rejtette, majd felmászott a kőfalra a középső lőrés irányában. Éppen akkor ért fel, mikor a szakadék másik partján futó ösvényen gyors és szilárd léptekkel haladt arra a pásztor. Szerencséje volt.

– Hahó! – kiáltott utána, kezeiből tölcsért formálva. – Hahó! – A fehérruhás lány integetett. Csak akkor látta meg fent a szakadék meredek falának peremén a látomásszerű, fehérruhás alakot, amely nem tűnt számára ismeretlennek. Kezével barátságosan intett. Felbátorodva, a lány cselekvésre határozta el magát. Ajkához emelt ujjával csendet intett. Attól félt, hogy a kastély többi lakói felfedezik, és meghiúsítják a tervét. Aztán előhúzta kebléből az értékes csomagot, és felbecsülte a távolságot. Megijedt, hogy lesz-e vajon elég ereje a szakadék túlsó oldaláig hajítani. Lendületet kellett vennie, és minden erejét összeszednie a dobáshoz.

A pásztor eleinte nem nagyon értette, mit akar a lány. Tekintetével figyelmesen követte, és megértette, hogy valamit oda akar dobni neki. Földre dobta furkósbotját, és erős karjait kitárva, várakozó állásba helyezkedett.

A fehérruhás lány eldobta a csomagot, akkora lendülettel, hogy megingott a szakadék szélén. De nem a szakadék ijesztette meg, hanem a félelem, hogy a csomag nem jut el a pásztorhoz.

De a pásztor is tartott tőle. Egy ugrással a szakadék szélénél termett, előre nyújtotta kezét az űr felé… Az egész egy pillanat alatt játszódott le. Kezében tartotta a fehérruhás fogolynak a somkertiekhez címzett üzenetét. Egy kézmozdulattal értésére adta a lánynak, hogy nyugodt lehet, majd búcsút intett.

A lány fürgén, vidáman kúszott le a kőbevájt létrán, odament a kandúrhoz, és megint csak neki mondta el titkát:– Meg vagyunk mentve, Philippe! De nehogy egy mukkot is szólj… Hamarosan itt lesznek a somkertiek… és

szabadok leszünk.A kandúr csendesen ránézett, mintha megértené a szavakat, de értelme nem tudta felfogni, mi történt; hogy

gazdája elsápad, újból a létrafokokhoz szalad, és oly hirtelen mászik fel, hogy maga a macska is megirigyelhette volna.

De mire felért, már nyomát se látta a pásztornak. Lassan lejött, és letörten ült le Philippe mellé:– Te jó isten, hogy feledkezhettem meg róla! – sóhajtott. – Az egyetlen dolog, amiről nem lett volna szabad

megfeledkeznem, Philippe.Szeméből nehéz könnyek potyogtak. A somkertieknek szóló üzenetben minden benne volt, egyetlen apróság

hiányzott csak: nem jelölte meg a helyet, ahol a kastély van. És ez a mulasztás annál is helyrehozhatatlanabb volt, mert a lányt ugyanaznap éjjel másik helyiségbe költöztették, mely ugyan hajszálra egyforma volt az övével, ugyanolyan volt a belső udvara is, rideg, szilárd falak vették körül, de ezeknek nem volt kapcsolatuk a külvilághoz, hanem a hegy belsejéhez simultak. A falakon itt nem voltak lőrések, és nem volt létra, amely az oromra vezetett volna.

A három férfi teremről-teremre vizsgálódott, éjjel-nappal kopogtatta a falakat.A fehérruhás lány mégse adta fel a reményt.

Hetedik fejezet

A fehérruhás lány leveléből szinte stafétabot lett. A pásztor találkozott egy Strímbából való favágóval, és megkérte, hogy adja oda valakinek, aki a városkába utazik.

– Majdcsak talál valakit, aki lemegy a vonattal.– De mi van benne, öreg?– Tudja isten, nem szoktam idegen holmihoz hozzányúlni. Csak asszonyoknak van ilyen ronda szokásuk. Ismered

a gyűrű meg a béka meséjét?– Ki ne ismerné? – hazudott a favágó, aki úgy látszik sietett.– Ugyan már, honnan ismernéd, hiszen ez a dolog velem esett meg?A favágó nagyot nyelt, de a pásztor megbocsájtóan szólt:– Jól van no, csak legyen gondod rá, hogy el ne vesszen.A favágó továbbadta a csomagot egy forradásos ajkú öregembernek, aki a menyéhez igyekezett Şoimenibe. Az

öreg éppen a falu szélén találkozott egy agglegény tanítóval, aki a völgy felé a harmadik faluba tartott, és megkérte, adja tovább a csomagot. A tanító, aki valami mulatságba igyekezett, egy darabig meg is feledkezett a csomagról. Lehajtott már néhány pohár bort, amikor összetalálkozott egy barátjával, akit idestova tíz esztendeje nem látott. Amikor megtudta, hogy a barát a közeli városkába utazik, eszébe jutott a csomag.

– Add csak ide, éppen indulok! – mondta a másik.Később azonban eszébe jutott, hogy csak hétfőn kell a városba mennie. Megkérdezett egy magastermetű parasztot,

aki még nyár derekán is báránybőr süveget viselt, szombat van-e vagy vasárnap. Mikor megtudta, hogy még csak szombat van, elhatározta, visszamegy a mulatságba. Szerencsére, mielőtt visszaindult volna, a paraszt megkérdezte tőle:

– Tulajdonképpen hová igyekezett?– A városba. Maga nem oda megy véletlenül?– Nem én.– De akárhová is megy, csak talál tán valakit útközben, akinek odaadhatná ezt a csomagot, mert én még maradok.A paraszt átvette a csomagot, és pár kilométerrel odébb átadta egy bábaasszonynak, akit sürgősen szüléshez

hívtak. Miután egy darabig bricskán utazott, a csomag egy kofaasszony keblébe került, aki egy szomszéd faluba ment megtudni, nem ment-e le a tyúkok ára. Itt egy pópa vette át, aki halottvirrasztóra jött fel a hegyre; utána egy levélhordó táskájába került, aki, úgy látszik, nem volt tisztában a posta törvényeivel; tőle egy kamaszfiú vette át, aki nemrég vásárolt biciklit, és szokása volt naponta átkarikázni a szomszéd faluba, hogy elhencegjen egy ismerőse előtt, akivel valami lányért versengett; utána egy sofőr kabinjába került, aki elvitte egy darabig, de pár kilométerre a várostól súlyos motordefektet kapott. A sofőr a küldeményt egy magas, görnyedt hátú öregembernek adta át, és dühösen csak annyit mondott neki:

– Vigye, apuskám, ezt a csomagot… a szentjit annak a hűtőnek…Az öreg csak tátotta a száját:– De kinek adjam, hallja-e?– A mágnessel is baj van… Adja csak oda… ezer ördög és pokol… hogy állna bele, aki csinálta!– Hát én Vultureşti-be megyek, és ki tudja, mikor érek oda.– És a karburátor is – a hétszentségit neki…– Én elviszem a Néptanácshoz…A sofőr már rá se hederített az öregre, csak káromkodott…Így történt, hogy a csomag ahelyett, hogy végre elért volna a városba, ahonnan már csak néhány kilométerre volt,

újabb húsz kilométert utazott a vultureşti-i néptanácsig. Onnan azonban minden további kerülő nélkül, egyetlen személy vitte el hétfőn délben egyenest a Higiena fodrászüzletbe. Így tehát összesen két napig volt úton!

Egy órával később a csomag már Dan kezében pihent. Apja nem tudott mást mondani, minthogy egy vultureşti-i paraszt adta le.

– És nem szólt semmit?– De, annyit mondott, ő se tudja, honnan származik.Ez a válasz még inkább megzavarta Dant. Mivel a csomag a somkertieknek volt címezve, és nem határozottan

valamelyiküknek, s ráadásul ilyen titokzatos úton jutott hozzájuk, indokoltnak látta összehívni a barátait.A somkertiek ezúttal Danék kertjében, a diófa alatt gyűltek össze. Victoron és Ionelen kívül senki se hiányzott.

Még Fickó is meghúzódott szerényen a gyűlés közelében (hogy jóvá tegye be nem vallott hibáját, amit nemrég követett el gazdájával szemben, és ezért árnyékként követte Ticăt).

A csomag láttára mindenki meg volt lepve. Bár égtek a kíváncsiságtól, halogatták még a titok megfejtését.

– Vajon mi lehet benne? – kérdezte Ursu, aki igyekezett Luciától távol ülni, és kerülte a pillantását.– Ha Victor itt volna – szólt Dan –, máris tudnánk, mi van a csomagban, ki küldte, milyen célból, és hogy került

hozzánk…–…valamint a küldő cipőjének márkáját – folytatta Lucia gúnyosan.Volt azonban valaki, a somkertiek közt, aki határozottan meg tudta volna mondani, ki a csomagküldő, de annyira

izgult, hogy inkább egy szót se szólt. Mikor Dan hozzáfogott a kicsomagoláshoz, mindnyájan köréje gyűltek.– Egy darab fehér márvány – suttogta Tică.– És egy levél! – egészítette ki Dan. – Felolvasom.Dan, anélkül, hogy megnézte volna az aláírást – rögtön felismerte a kézírást, de ébren akarta tartani a somkertiek

kíváncsiságát – azonnal hozzáfogott a fehér ruhás lány levelének felolvasásához… Némán hallgatták végig, de amint Dan befejezte, a megjegyzések özönével álltak elő.

– Valami tréfa lehet! – állította Lucia.– Meglepnek egyes részletek, különösen a levél hangja – vélte Maria.– Nekem azért valami mégsem világos – mondta Dan. – Te Ursu, mit gondolsz?– Mit gondoljak? Ha akkor éjjel nem jött volna ki az öregasszony a kapuhoz, talán tudnék valamit…– És a márvány? – merészkedett Tică hozzászólni.– Egy kálcium-karbonát darab – igaz, hogy jó minőségű, de egy ilyen darabkát én is szerezhetek.– De hátha mégis van benne valami igazság! – borzongott meg Maria. – Gondoljátok csak el…– Nem látod, hogy lóvá akar tenni bennünket? – ellenkezett Lucia. – „Az én kastélyom”, „az én oszlopaim.”– Éppen ez ejt engem is gondolkodóba – szólt közbe Dan. – De éppen ellenkező irányban, mint a te feltételezésed.

Ha félre akarna vezetni bennünket, megtehette volna titokzatosabb módon; a lánynak, ismerjük el, van stílusa…– Dannak igaza van! – erősítgette Maria.– Tudod, szereztem nagyon szép palántákat – súgta Tică Maria fülébe.Lucia nem hagyta magát:– Olyanok vagytok, mint a kisgyerekek! Gondolkozzatok csak alaposabban! Két kereszt kastélya… A Sasok

vára… Jól gondolta ki… Olyan nevek, melyek érdekelnek bennünket. Van egy legenda is…Maria igyekezett visszaemlékezni… Hirtelen a homlokára bökött, és fájdalmasan felkiáltott:– Aha! Lucia! Fiúk! Végre tudom, ki ez a lány… Hogy is lehettem olyan feledékeny. Mindenre emlékszem. De

látni őt sose láttam. A Két kereszt kastélya! Ő az! Ő! Laura! Hogy is felejthettem el.Nagy szemeket meresztettek Mariára. Egy szót sem értettek abból, amit mondott.– Sose bocsájtom meg magamnak. De hogy is nem jutott eszembe, amikor szinte ijedten és meglepetve azt mondta

nekem: „De nem ismerkedtünk meg sose.” így is van.– Bökd már ki végre! Mi az? – kiáltotta Lucia.Maria magához tért. Kifújta magát, mielőtt újból beszélni kezdett.– Találkoztunk, azazhogy nem is találkoztunk… Hanem mindketten részt vettünk egy irodalmi versenyen. Azon a

napon, amikor kihirdették az eredményt, és kiosztották a díjakat, nagyon izgatott voltam. Se láttam, se hallottam. Ha nem történt volna ez a dolog, nem is emlékeznék rá… Amikor a második díjat nyert nevét szólították, senki se jelentkezett a zsűri előtt. Ez meglepett. Valószínű, hogy megismételték a felhívást, mert emlékezetemben maradt ez a kezdet nélküli mondat: „…Laura, a Két kereszt kastélya című kitűnő irodalmi kompozíciójáért, amely eredetisége és stílusa miatt jócskán megérdemelte volna az első díjat, de sajnos befejezetlen maradt.” Most már tökéletesen emlékszem. Senki se jelentkezett a zsűri előtt. Egy hang, valószínűleg egy osztálytársáé hallatszott a terem csöndjéből; „Agyhártyagyulladása volt, alig egy hete jött ki a kórházból. Lehet, hogy még beteg…” Hogy is felejthettem el mindezt? Igazságtalanul elnyertem előle az első díjat. Ő…

Maria elbeszélése mély benyomást gyakorolt mindnyájukra. Még Lucia is mérsékelte magát kissé az ellenzékiségben.

– És te hiszed, hogy mindaz, amit itt ír, igaz? – kérdezte szelíden. – Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy olyan, mint egy dolgozat.

– Ebben mélységesen tévedsz! – szólt Dan. – Az egész levélben nyoma sincs semmiféle kigondolt és leírt történetnek. Inkább úgy hangzik, mint egy vallomás.

– Igazán, Lucia – avatkozott bele izgatottan Tică, mert felfedezte a legfőbb akadályt –, gondold csak el, ha te volnál az ő helyében, nem fájna neked, hogy barátaid vitatkoznak, ahelyett, hogy cselekednének…

– Én? – csodálkozott Lucia. – Én lennék az ő helyében? Miért? Nem szeretek távoli mezőkön kószálni… Mit keressek ott? És a dolog azzal a meglepetéssel… Ki tudja, micsoda gúnyos meglepetés maga a levél…

Ursu is bele akart szólni, de ez azt jelentette volna, hogy vagy Luciát, vagy Ticăt és Mariát haragítja meg, mert szíve szerint Ticăval tartott, de eszével Luciának adott igazat.

– Én azt mondom, ne siessünk semmiféle elhatározással – mondta Dan, és magán érezte Tică kérlelő pillantását. – Gondolkozzunk még…

– Igen ám, de ő ott fogságban van – érzékenyült el Tică.

– Ezt, Tică drága, nem hiszem. Lehet, hogy valami romra akadt, vagy talán valami kastélyra is, de az ügy a fogsággal és Philippe-pel kissé, hogy is mondjam… „Tekintsetek fogolynak…” De miért és hogy tekintsük fogolynak? És tényleg, miféle meglepetést akar nekünk szerezni?

– Vigyázz, nehogy ellentmondj saját magadnak… – toldotta meg Tică. – Miért ne lehetne igaz? Hát mi nem estünk át olyan pillanatokon?… Mintha elfelejtetted volna a Fekete-barlangot.

– Mégis, ne hamarkodjuk el… Mi lenne, ha…?Dan nem fejezte be javaslatát, mert Lucia, aki ezideig úgy látszik félig-meddig hitt a levélnek, határozott hangon

így szólt:– Lehetetlen! Tréfa az egész! Sasok vára… A Két kereszt kastélya… Ha eljutott oda, ha be van zárva, és azt

akarja, hogy menjünk hozzá, megmondta volna… hol találhatjuk meg!Lucia megjegyzése szenzációt keltett a somkertiek körében. Az egyedüli, aki nem engedett, Tică volt. A többieket

nyomós kétségek fogták el.– Mikor jön haza Victor? – kérdezte, mintegy az utolsó szalmaszálba kapaszkodva.– A hét vége felé – felelte Lucia.– Miért?… Vagyis… – dadogott Tică. – És ha a lány megfeledkezett róla?– Ez is lehetséges, Tică, de látod, Luciának is igaza van… Képzeld el, hogy sürgönyt kapsz: „Tică, gyere! Ments

meg, Pompilică”. Mit tennél, ha nem közli, hova menj?– Egyszerűen megnézném, hol adták fel a sürgönyt – felelt rá nyomban Tică.Tică észrevétele majdnem olyan zűrzavart keltett, mint a Luciáé. Sőt, maga Lucia volt, aki nyomatékot adott a

megjegyzésnek:– Nagyon is logikus, Tică! Mi itt csak komplikáljuk a dolgokat, holott az igazság itt van a kezünkben. Honnan jött

a levél?– Valaki hozta Vultureşti-ből – felelte Dan. – De apám nem tudott belőle többet kiszedni.– Nyomozzuk ki a levél hozóját – javasolta Lucia. Még ha több kézen is ment át, nem lesz nehéz megtalálni.

Akkor pedig az egész rejtély könnyen megoldható. Tică megérdemel minden elismerést. Ki indul az üzenethozó megkeresésére? Egy vagy két személy elegendő.

Mindegyik menni akart… De abban egyeztek meg, hogy Tică és Dan menjenek… Továbbá Ursu, aki nem akarta barátait magukra hagyni.

– Ne felejtsétek el – hangsúlyozta Lucia –, hogy bennünket az eredeti levélhordó érdekel.Tică fölényes mosollyal pillantott rá:– Még ha a levél négy-öt kézen is ment át, elég lesz egy nap, hogy az első kézre, aki átvette, rábukkanjunk.Ki hitte volna, hogy a levél annyi rengeteg ember kezén ment keresztül?! A pásztortól a favágóhoz, tőle a hasadt

ajkú öreghez, attól az agglegény tanítóhoz, a tanítótól egy emberhez, aki azt se tudta, milyen nap van, ettől a magastermetű süveges paraszthoz, aztán egy bábához, tőle egy kofához, majd egy pópához, utána egy levélhordóhoz; keresztülment még egy biciklista sihedernek, utána egy sofőrnek, egy aggastyánnak, a vultureşti néptanácsi titkárnak és végül az illető parasztnak a kezén, aki behozta a fodrászüzletbe!

Elhatározták, hogy másnap hajnalban indulnak. Tică, Dan és Ursu megállapodtak, hogy délután összejönnek Ursunál megtenni az előkészületeket, és megbeszélni a tennivalókat.

Tică Dant megelőzve érkezett Ursuhoz, aki elnyúlva a füvön egy híres kalandregény olvasásába mélyedt.Éppen ott tartott, ahol a főhős – rendkívül erős ember – egymaga küzd meg, egy szál késsel a kezében, egy

Grizzly-medvével. Tică, még mindig leverten, Ursu mellé ereszkedett a fűre. Ursu, akit a regény és különösen a szóbanforgó fejezet nagyon lebilincselt, Tica arckifejezését látva mégis félretette a könyvet, és megkérdezte:

– Hát teveled mi van?– Ursukám, hiszel te benne, hogy megtaláljuk azt az embert, aki elsőnek vette át a levelet?– Talán félsz, hogy nem bírod az utat?– Nem erről van szó, de hátha valaki csak úgy találta?– Akkor is csak találta valahol. És akkor majd gondolkozunk rajta, hogy került oda. Lehet, hogy odadobták, és ez

azt jelenti, hogy a kastély nincs messze. Ha egyáltalán van kastély. Hogy őszinte legyek, Tică, az egész dolog nagyon kigondoltnak tűnik… Ezt csak úgy magunk között mondom.

– Igazán, Ursukám, ti nagyon is összekavarjátok a dolgokat. Akárcsak édesanyám. Ha elmesélem neki, hogy meghúztam egy csavargó fülét, mert az megverte a húgát, amiért bőgött, pedig szegény azért bőgött, mert éppen ő vágta szájon, akkor anyám a szemöldöke alól rám néz, és így adja értésemre, hogy nem hiszi. Ha azt mondom, hogy elpáholtam, mert követ hajított utánam, azt elhiszi. A dolog így egyszerűbbnek látszik, pedig a második esetben hazudtam neki. Te el tudod képzelni, hogy létezik olyan csavargó, aki én utánam követ mer hajítani?

– Mit akarsz evvel mondani? – kérdezte Dan, aki észrevétlenül odajött hozzájuk.– Te hiszed azt, hogy „Ő”, ha lóvá akart volna tenni bennünket, ilyen levelet írt volna nekünk? Ez esetben nyilván

egy meghatározott helyre hívott volna minket, hogy aztán kinevessen.– Hát ez a Lucia véleménye is, te csacsi – bátorította Dan. – Feléjük jártam, és nagy töprengésben találtam. Arra a

következtetésre jutott, hogy a cím hiánya 50 százalékkal erősíti azt a feltevést, hogy a levélben megírt dolgok igazak. Kidolgozott egy egyensúly-tételt…

Ticănak visszatért az arcszíne.– És még mit mond Lucia? Mindig is tudtam, hogy éles esze van…– Azt mondja, nem érti, mit törődsz te annyit avval a levéllel? Olyan feltevése is van, hogy valami módon te se

állsz távol a levél meséjétől…–…de azt nem értem – folytatta mondókáját Tică, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna, miket mondott Dan –,

hogy lehet néha olyan kiállhatatlan?… és hogy…– Ugyan, eridj már, és ne dühöngj miatta. Csak próbára akartalak tenni. Nem szólt ő egy kukkot se rólad, csak

annyit, hogy okos fiú vagy…– Rólad nem mondott semmit?– Mit mondott volna? – csodálkozott Dan.– Nem mondta, hogy utálatos vagy, és… várj csak, majd megmutatom én neked…Tică fenyegetése csak úgy találomra hangzott el. Dan se vette komolyan. Ursu felhasználta a két fiú közti

szóváltást, és befejezte a lenyűgöző fejezet olvasását. A kalandvágy kigyulladt benne.– Óriási! Én se hagytam volna magam. Egy villámgyors mozdulat…A másik kettő értetlenül bámult rá.– Mi történt? – ijedezett Dan, aki kapcsolatba hozta Ursu mondását Tică fenyegetésével. – Micsoda villámgyors

mozdulat? Ne felejtsd, hogy kétszer olyan súlyos vagy, mint én… Vagy talán Ticăt tanítgatod, hogy kell csinálni?– Csak dicsőség volna neked, ha Ursu rád gondolt volna – vágott oda gyorsan Tică. – Ha egyszer megfenyegetne,

anélkül, hogy végrehajtaná a fenyegetést, az legalább egy hétre olyan respektust és tiszteletet biztosítana számodra a városban, amiben még életedben nem volt részed…

Aki a legjobban mulatott Tică tréfáján, maga Dan volt.– Idehallgass, esküszöm, hogy mától egy hétig minden összeütközést kerülni fogok veled. Mindig elevenembe

találsz!– És egy hét múlva?– Addig lesz időm, hogy összeszedjem magam. Már holnap hozzáfogok. Vultureştiig van vagy húsz kilométer.

Hű, ha rágondolok!…– Azt hiszem, jobb volna vonaton menni – szólt közbe Ursu. – Brínceni-in kiszállunk, onnan még hét kilométer.

Annál is inkább, mert Brînceni-től Vultureşti-ig csupa erdőn megyünk keresztül. Mit szóltok hozzá?Dan és Tică fenntartás nélkül hozzájárultak.– Azt hiszem, semmi értelme, hogy hosszabb táborozásra felkészüljünk. Egy-két nap alatt rábukkanunk a szál

végére. Zsebretett kézzel mehetünk.Ezt az újabb javaslatot is jóváhagyták. Hátizsák, bakancs, vagy más teher nélkül sokkal kellemesebb az út. De

sajnos, hamarosan le kellett tenniük erről a gondolatról. A kapuban lihegve megjelent Lucia. Ő nem szokott ok nélkül izgulni. Mikor Tică így felhevülve meglátta, inába szállt az ereje.

– Mi bajod van? – kérdezte Dan.– Volt már valaki közületek Vultureşti-in?– Én voltam egyszer – felelte Ursu. – De csak a falu szélén haladtam el. Az utat azért jól ismerem, vagyis azt,

amelyik Brînceni-től vezet Vultureşti-ig.– Eszerint nem láttad a romokat?Mindnyájan felugrottak:– Miféle romokat?– Én is hallottam róluk – mondotta Lucia. – Épp a múzeumból jövök. Valamire emlékeztem a Két kereszt kastélya

és a Sasok vára legendájával kapcsolatban, és elmentem a múzeumba…– Vultureşti! – kiáltotta Tică. – És egyikünk se gondolt rá.– Várj csak, ne siess úgy! A múzeumban egy csomó dolgot tudtam meg.Lucia elbeszélte a fiúknak, hogy a múzeumban egész iratgyűjtemény van a vultureşti-ek múltjáról. Sok száz évvel

ezelőtt a falutól északra vár emelkedett, melynek ma már csak a romjai látszanak. Néhány történész megpróbálta a névhasonlóság alapján azonosítani ezekkel a romokkal a titokzatos Sasok várát, vagy a Két kereszt kastélyát, ahol a legenda szerint az uralkodó családok menedéke és az ország kincseinek rejtekhelye volt. De minden kutatás hiábavaló volt, a tudósok nem találtak semmit. Sőt a romok szerkezetük és alapzatuk szerint azt bizonyították, hogy a vultureşti-i vár a maga idején inkább valami kisebb erődítmény, afféle kaszárnya lehetett a környék ura, a dvornyik zsoldosai számára. A térképen se szerepelt, iratokban is alig említették meg mint jelentősebb objektumot. Alighanem emiatt is vált az idők folyamán elhagyatottá.

– Éppen ez a körülmény – folytatta Lucia – ejt gondolkodóba. Az egész nagyon titokzatosnak látszik. Lehet, hogy a várat szándékosan adták át a feledésnek, és az irományok azért tüntették fel jelentéktelennek, nehogy gyanút keltsen. Mi a véleményetek?

– Az, hogy a dolgok mind érdekfeszítőbbek – mondta Dan.– De ugyanoly mértékben nő annak a lehetősége is, hogy a levél csak móka.Lucia bizonytalankodása idegesítette Ticăt. Egyik percről a másikra változtatta a véleményét. Nyíltan

megkérdezte:– És mi indít arra, hogy így vélekedjél?– Így magyarázható, miért nem írta meg a lány a „címet”, ahol most van. Valószínűleg úgy képzelte, hogy azonnal

Vultureşti-re fogunk gondolni. Tehát nem kellett a címet megadni. Aztán meg, aki az üzenetet hozta, nem volt-e ugyancsak Vultureşti-ből való? Egyszerre két utasítás, amely oda vezethet bennünket az általa kívánt helyre.

– Vajon nem lehetséges-e, hogy Vultureşti környékén van a Két kereszt kastélya? – kérdezte Dan. – Valahol a hegyek között.

– Nincsenek ott hegyek, csupán holmi dombocskák. És erdőség, amíg csak a szem ellát. – nyugtatta meg Ursu.– A kastély az erdőben is lehet – vélte Tică.– Semmi se lehetetlen, de kétlem. A történelmi romokat átkutatták, azok nem csalnak. És kastély az erdőben?

Hogyan maradhatott volna felfedezetlen annyi sok száz éven át. A föld alatt? Akkor az már nem kastély, hanem katakomba. Az uralkodó családok nem bújtak katakombába. Ahogy gondoljátok. A romokat mindenesetre meg kellene nézni.

– Gyere te is velünk – csapott le Tică, hogy Luciát határozott állásfoglalásra késztesse, és hogy ne szalassza el a szerinte kedvezőnek látszó pillanatot.

– Semmi értelme, hogy annyian menjünk. Ti hárman elegen vagytok. De nehogy hiába töltsétek ott az időt. Ha azt látjátok, hogy nincs semmi… ne hagyjátok, hogy a „fehér ruhás fogoly” az orrotoknál fogva vezessen. Forduljatok vissza. Ha találtok valamit, van rá elég lehetőség, hogy hírt adjatok.

Ámbár Ticănak nem tetszett Lucia parancsoló hangja, mégsem ellenkezett, nehogy a lány újabb elmélettel álljon elő. Csak éppen megkérdezte:

– És mi legyen a levélhozóval?– Azt hiszem, a dolog nagyon egyszerű lesz. Úgy gondolom, nem is kell keresni, de legrosszabb esetben ott a

faluban megtaláljátok. Majdnem biztosra veszem…– Azaz, te továbbra is úgy hiszed, hogy a dologban valami…Dan nem volt képes a mondatot befejezni, mert Tică gyilkos tekintetet vetett rá.– Azt hiszem, kötelességünk meggyőződni az igazságról – hangsúlyozta Lucia.– Nagyon helyes! – mondta Ursu, aki eddig jobbnak látta hallgatni. – Holnap hajnalban indulunk. Amint

megtudunk valamit, értesítést küldünk.Tică megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most már nyugodt volt. Az indulásig nem sok idő volt hátra. Azon

tanakodott, magával vigye-e Fickót, vagy nem. Egyelőre… nem! De…– Nem mehetünk zsebredugott kézzel! – jutott hirtelen eszébe.– Miért? – kérdezte Dan.– Hogy kutassunk át romokat? A tenyerünkkel?Ursu megnyugtatta:– Sok holmi nem kell. Két kis ásó elegendő. Egy rövid csákány. Balta, kötelek, néhány cövek, amit majd útközben

vágunk. És ha úgy adódik, hogy a romoknál maradjunk, vinnünk kell a sátrat is. Meg elemózsiát…– Valamint elsősegély készletet – szorgalmazta Lucia.– És kiránduló felszerelést! – folytatta Ursu. – Nem tudom, kell-e bakancs, de azt sem vállalhatjuk, hogy

teniszcipővel vágjunk neki.– És zseblámpákat! – tette hozzá jókedvűen a kölyök, aki nagy események lehetőségét kezdte megsejteni.

Nyolcadik fejezet

Azon a reggelen négyen szálltak ki a vonatból, a brînceni-i megállónál. A három somkerti és egy tizenhét év körüli kislány, akinek a copfja csípőjét verdeste. A megállótól két út vezetett: egyik a falu felé, a másik megkerülte a falut, és a környező dombokat borító sűrű erdőbe torkollott. A leány rámosolygott a fiúkra, majd sietős léptekkel a falu felé indult. A somkertiek a másik útnak vágtak neki. Az erdő szélén meglepetésükre megint összetalálkoztak a lánnyal, aki mintha csak rájuk várt volna:

– Ugyan miért nem mondták, hogy az erdőnek mennek? Együtt mehettünk volna.– Szintén Vultureşti-be tart? – kérdezte Dan.– Igen. Látom, maguk is. De nem láttam még magukat errefelé.Együtt mentek a széles erdei úton.– Nem is voltunk itt soha – felelte Ursu, akit meglepett a lány bőbeszédűsége.– Ugyan mit keresnek minálunk ennyi poggyásszal? Csak nem a romokhoz indulnak? Vagy három éve nem járt ott

még a kutya sem.– Miért ne mennénk? – tettette a csodálkozást Dan. – Talán nem szabad?– Dehogy nem, de nem tudom, mi látnivaló akad még ott. Mert amit az emberek meghagytak, azt széttúrták a

tudósok. Nem tudom, mit kerestek, mert szavukat se lehetett venni. A nép azt beszélte, valami csontok után kutatnak – bár hiszi a piszi…

– És találtak csontokat?– Úgy beszéli a nép. De az már régebben volt. Amikor téglát és követ hordtak onnan a házak építéséhez.– Hogyan? – kiáltotta Tică csodálkozva. – Tönkretették a romokat?– Az egész falu azokból épült. És ha úgy vesszük, mi másra lehetett volna őket felhasználni? A mi embereink

jóravalók, okosak. Csodálom, hogy nem hallottak még a falunkról. A rossz nyelvek kitaláltak rá egy szólás-mondást is: ha valaki Vultureşti-in szilvát ad neked, ott marad a nyomodban, míg a magját ki nem köpöd, hogy visszavegye! Persze, ez csak csúfolódás. Sőt, egyszer, amikor tolvajok jártak a környéken – mert a mi falunkba óvakodtak bejönni –, a mieink elhíresztelték, hogy egy elhagyott udvarban, amit még kutyák se őriznek, szabadon engedtek néhány tehenet. Csak három nap múlva bátorodtak neki a tolvajok. A mi embereink pedig elfogták őket, felfedezték búvóhelyüket, és mindent, amit ott találtak, elosztottak maguk között. De ez már rég történt, még anyám idejében.

– Látom, van mivel dicsekedjenek – jegyezte meg ékelődő hangon Dan.– Ha csak ennyi volna! – folytatta a lányka. – Ugyancsak anyám idejében elterjedt a faluban, hogy városiak

jönnek, akik régi holmik után kutatnak. Edényt, díszes cserepet, török kardokat és mindenféle furcsaságot kerestek… Csak régi legyen. Úgy hírlett, jól megfizetik ezeket az ócskaságokat. A nép hozzáfogott a házban keresgélni, holmikat rozsdásítani és összekarcolni; anyám azt mesélte, hogy az összes házi fazekak úgy néztek ki, mintha Noé idejéből valók volnának, a dédapám pedig úgy elkoptatta az 1877-ből való kardokat, mintha maga Decebál hányta volna el őket. Egyesek még különb dolgokat is műveltek. Levettek a háztetőről cserepeket, megfőzték szenes lében, és jeleket karcoltak rájuk, csak úgy találomra. Jól ment a dolog… Aszongyák, főleg valami magasrangú úri hölgyek vásároltak. De volt valaki, aki túl akart tenni a többin, és három cserépre felírt három nevet: Decebál, Traian és Măraru. Eleinte a hölgyek visítottak örömükben. Egyikük megkérdezte – így mesélte anyám –, mert ő is ott lebzselt körülöttük: „Vajon ki lehet Măraru?” De az illető, aki a cserepeket csinálta, a buta, nem tudta befogni a száját. Azt mondta, az alighanem Măraru pópa nagyapja kell hogy legyen, a kolostorból. Erre a vevők majd elszédültek. Kiabálni kezdtek, hogy csalók vagyunk… De a mieink sem afféle anyámasszony katonái: „Ha egyszer megvették – kész! Na nézd csak, hát mondtuk mi, hogy Noé idejéből valók? Maguk idejöttek mihozzánk, és majd kitépték a kezünkből. És ne rablózzanak le minket, mert elővesszük a bunkósbotot…” Erre úgy elmentek, vissza se néztek.

Tică, bár elfogódottá tette a közeledés, a romok felé, mégis jókat kacagott a lány történetein.– Te jó isten, micsoda ravasz kópék!– Voltak még más esetek is – kezdte újra a copfos kislány. – Ugyancsak anyám idejében. Jött egyszer egy

kucséber, olyanféle, aki vásárokra jár, az „itt a piros, hol a piros” játékkal. Vagy nyolc falut már kifosztott mire ideért, ötödmagával jött, mindegyik más-más csalafintasággal. A nép nem akart nekik bedűlni, tudták, hogy csupa csirkefogó. Azok meg csak folyton biztatták őket: „Próbálja csak meg, bácsi, nem kerül semmibe.” De a bácsi nem hederített rájuk. „Gyerünk, öreg, ingyen megy.” Az illető öreg csak nézte, de nem volt mersze belefogni. Az egyiket az ördög mégis rávette, hogy játsszon. „Itt a piros, ott a piros, hol a piros.” Három kártyával. És kihúzta az egész kasszát. De a csirkefogók nem hagyták annyiba. „Tegyél még két húszast.” Az ember, mitévő legyen, odaadta a két húszast. És elkezdett nyerni. Kihúzta a pénzt. A csaló csak tovább unszolta: „Próbáld meg még egyszer, bácsi.” „De az egész pénzzel” – felelte az öreg. Újból nyert. A csalók is megdühödtek. Tovább erőltették, hogy játsszon. És ő folyton nyert. Maguk is tudják, milyen a zsivány, az folyton remél, az utolsó pillanatig. „Na még!” – unszolták.

„Most, hogy annyit nyert!” Az ember, mit tegyen, tovább játszott. Nyert. A csalók reszkettek a méregtől. De nem tehettek semmit. Az egész falu ott nyüzsgött körülöttük. És ők – lám – mégis tovább unszolták, hogy játsszon. „Itt a piros, hol a piros.” Láttam én is a vásárban, de nem voltam bolond, hogy belemásszak. És a zsiványok csak folytatták: „Ugyan, játsszál még, hova sietsz úgy?” Végül a körülállókhoz fordultak: „Ki ad két húszast egy rend ruháért?” Az emberek potom pénzért megvették a ruhát, aztán még cipőt, meg tudom is én, mi mindent. A végén az öregtől kértek egy húszast, hogy legalább legyen miből néhány kancsó bort igyanak. Az ember adott, de azt is eljátszották. A csirkefogók végül is egy szál ingben-gatyában mentek el a faluból, a kutyák pedig ott ugattak a sarkukban. Az illető ember megszedte magát. Utólag kitudódott, hogy csak félig. Mert az úgy volt, hogy a mi emberünk a csalók egyikével előre megegyezett, hogy az megjelölje a kártyákat. Evvel megosztozott, de még így is tömérdek pénze maradt….

– Hát így áll a dolog a mi falunk népével – fejezte be a szemrevaló kislány. – Nem tanácsos rossz lábon lenni velük.

A lány megmutatta a fiúknak a romok felé vezető legrövidebb utat, és aztán búcsút vett tőlük.

*

A romok valóban szánalmas látványt nyújtottak. A vár meredek hegyoldalon épült. Az erőd hátulsó fala valaha a hegyhez támaszkodott. Ez a fal csaknem teljesen eltűnt. Alig néhány időrágta és emberi kéz feltörte maradvány látszott itt-ott. Az oldalfalakból nagyobb darabok maradtak meg belesüllyedve a földbe, árkok és gödrök közé. A homokfalból semmi. A nép alapzatáig lebontotta, a köveket elszállította a faluba, és a házak alapzatául használta fel. Helyében mély árok maradt, egyes helyeken úgy fel volt túrva, mint valami pince. Ezek a gödrök mocsarasak, büdösek és sötétek voltak. Ennyi maradt tehát az egykori Sasok várából.

A három somkerti fiú felállította sátrát a fal fölé, jobban mondva arra a helyre, ahol egykor a vár hátulsó fala állt. Ez a hely magasabban feküdt, és beláthatták onnan a vár egész környékét. Szabad volt a kilátás, hátukat pedig a meredek, sziklás hegy védte.

Az első nézdelődés során szomorúságot éreztek. Dan először le akarta rajzolni füzetébe a vár alaprajzát, de aztán letett róla. Cseppet sem bízott benne, hogy ezek a szánalmas romok, melyeket mások keresztül-kasul átkutattak, bármiféle, akárcsak parányi nyomát is rejtenék egy fehér márványból épült kastélynak, melyet valaha az uralkodó családok menedékéül emeltek.

A legszemfülesebb felfedező Tică volt, de még őt is elfogta a kishitűség. A vultureşti-ek – gondolta –, ha olyan ördögadta fickók, mint ahogy a copfos lány lefestette őket, nem hagyták volna a romokat ilyen rettentő állapotban, ha nem biztosak benne, hogy nem használhatók másra, mint nyersanyagul házaik építésére. Biztosra vette, hogy átkutatták, és módszeresen, a várfalakon kívül is vizsgálódtak. Mégis, ki tudja… Annyit olvasott titkos folyosókról és bejáratokról, földalatti szállásokról… A romok közt most is voltak pincék és gödrök, amelyek…

– Dan – szólt Ursu –, azt hiszem, mégse ártana, ha a vár alaprajzát elkészítenénk. Képzeljük bele magunkat, milyen lehetett három-négy évszázad előtt. Nehéz dolog ez?

– Az a benyomásom, trapéz alakú volt, nagy hátsó fallal, mely a hegyhez támaszkodott. Mit gondolsz, Ursu?– Trapéz, azt mondod? Én inkább azt hiszem, háromszög, melynek alapja a hegy.– Háromszög? És a nagy homlokfal?– A homlokfal tulajdonképpen nem is része a várnak. Azt csak azért építették, hogy félkör alakban legyezőként

védje a várat. Biztos vagyok benne, hogy az elülső falat semmilyen építmény se köti össze a romokkal, amelyeken mi állunk. Lehet, hogy ezek a romok nem is egy vár, hanem kastély romjai.

– Miből következtetsz erre? – kérdezte Tică.– Világosan felismerhető különbségből, mely a kettő között fennáll. Láttam néhány követ és téglát, melyek az

elülső falból maradtak, ti is láthattátok…– Úgy van – mondta Dan –, de nem értem.– Más anyagból valók. Innen magyarázható, miért használták kőbányának, amelyből semmi sem maradt meg.

Jobb, ellenállóbb anyagból való volt.– És mire következtetsz ebből? – kérdezte Dan.– Tudom is én! Nem vagyok építőanyag-szakértő, bár évekkel ezelőtt egy kőműves nagybátyámnak segítettem a

munkában nyár idején. Valami megragadt bennem… Lehet, hogy az elülső fal régibb volt…– Én éppen az ellenkezőjét hittem – csodálkozott Tică.– Az is lehet, bár, ha gondolkodunk…– Én azt hiszem, igazad lehet – szólt közbe Dan. – A védőfal, vagyis a homlokfal fogta fel egy támadás minden

erejét, tehát erősebbnek kellett lennie, mint az, amelyből a belső lakások és tornyok épültek.– Erre gondoltam én is – mondta Ursu. – Mindebből azonban arra is következtethetünk, hogy ami itt van előttünk,

egy várkastély romja.– Lehetetlen – ellenkezett Tică hevesen. – Hogy is lehetne ez egy kastély? És méghozzá milyen kastély! Ha a

fejemet levágod sem hiszem.

– Várj csak, Tică, ne siess – csitította Dan. – Azt hiszed, okvetlen itt kell legyen a Két kereszt kastélya? Igaz, hogy sok minden egyezik. Az elnevezése és az egész felépítése.

– De akkor miért nem találtak semmit a történészek? – kérdezte Ursu. – Bizonyára valamilyen következtetésre jutottak. De mi volt az?

– Ezt mindenki tudja – mondta Dan. – Mivel senki se beszél a Sasok vára és a Két kereszt kastély felfedezéséről, ez azt jelenti, hogy azok nincsenek itt, ezek közt a romok közt.

– Mégis jó volna, ha kissé megnéznénk a föld alatti részeket – javasolta Ursu. – Nem szabad, hogy ilyen helyeket csak úgy figyelmen kívül hagyjunk, anélkül, hogy megvizsgálnánk őket. Mit szólsz hozzá, Tică?

Tică hajlandó volt, Dan szintén. Élükön Ursuval mindhárman óvatosan leereszkedtek az egyik mélyedésbe, amely a legfurcsábbnak tűnt. Tényleg, alig pár lépést mentek a puha földön, nemsokára kemény anyagot éreztek a talpuk alatt, amely mintha kő lett volna. A somkertiek kíváncsian gyújtották meg lámpájukat. Egy kővel borított földalatti folyosó bejáratánál voltak. A felfedezés jelentősnek látszott. Óvatosan nyomultak előre, megvilágítván az utat. A földalatti folyosó jobb- és bal oldalán sötét üreg tátongott. A lámpafénynél kiderült, hogy valamikor terem formájuk lehetett.

Sorjában megvizsgálták az összes falakat, a padlózatot, de nem találtak semmilyen nyílást vagy titkos átjárót. Elhatározták, hogy visszatérnek. Dannak hirtelen jó ötlete támadt:

– Nem vizsgáltuk meg a plafont!És csakugyan, a jobboldali szobában, a mennyezet egyik sarkában, négyszög alakú nyílást találtak. A fiúk

meglepetten bámultak egymásra. A vár kezdett érdekes lenni. Tică már látni vélte a titokzatos fehér márványtermeket, és bennük, vakító fehér, uszályos ruhában… Megkérte Ursut, engedje, hogy ő bújhasson át elsőnek a felső csapóajtón…

*

A fehérruhás lányt visszavitték abba a terembe, melyben először ismerkedett a kastéllyal. A teremben most ismét a márvány csöndje és csillogása uralkodott, miután napokon át szorgos kutatás és durva zaj verte fel. A három férfi azonban nem talált itt semmit, és a többi helyiségben folytatta a kutatást.

A fehérruhás lány Philippe kíséretében a nagy belső udvarra menekült. Lelkét új érzések töltötték be. Reggel a titkos ajtó közelében egy darab papírt talált, melybe valaki egy nagy aranypénzt göngyölt. Az erős nappali fénynél újból megnézte. Régi, római pénz volt. Olyan jó állapotban, mintha nemrég verték volna. Nagy értéke lehetett. Mindkét oldala egy római császárt ábrázolt. A lány megremegett, mikor kibetűzte a császár nevét… Caligula… A kegyetlen uralkodó, aki Incitátust – a lovát – konzullá nevezte ki. A pénz tehát tizenkilenc évszázad előttről származott.

A fehérruhás lány kisimította a papírt, melyben a pénz volt, és újból átolvasta a rövid üzenetet: „Ne félj! Tekintsd a pénzt a barátság jelének. Ne veszítsd el! Egy jó barát.” Ki rejtőzhet az elnevezés mögött? Miért adtak neki ilyen értékes aranypénzt „a barátság jeléül”?

Egyben biztos volt. A somkertiek, ha meg is kapták üzenetét, még nem érhettek el a várhoz. De ideérhetnek-e valaha? Új levelet írt, melyben minden útmutatást megadott, egy tervrajzot is készített a vár felé vezető útról és egy másikat, amely megmutatta, hogyan lehet a kastélyba bejutni. Emlékezett minden pontra, amely kiismerhetővé tette a sziklás-köves labirintus útvesztőit. Csukott szemmel is idetalált volna. A tervek tehát megvoltak… De eljutnak-e valaha a somkertiek kezébe?

– Philippe, butuskám! Tudod-e, milyen egyedül vagyunk! Nem kívánom már az egyedüllétet. Szabad akarok lenni! Kívánom a sokaságot! Barátokat szeretnék, Philippe!

A fehérruhás lány elhatározta, hogy újból felmászik a lépcsős falon. Felért a szakadék szélére, és feszülten figyelte az ösvényt, amelyen a pásztor elindult, mikor a levelét vitte. De az ösvény most üres volt. Szomorú szívvel jött le.

– Mit gondolsz, Philippe, bízzuk levelünket arra, aki barátunknak mondja magát? Nem fogja „neki” megmutatni?A fehérruhás lány már jó ideje foglalkozott evvel a gondolattal, de attól tartott, hogy a levél illetéktelen kezekbe

kerül.– Mit gondolsz, Philippe? – ismételte.Philippe azonban izgatottnak látszott. Nagyot ugrott a levegőbe, majd elbújt egy kő alatt. A fehérruhás lány kutatta

Philippe izgalmának okát. A kőpadon, melyet ülőhelyül választott, megpillantott valamit, s az ijedtségtől megdermedt… feketés-kékesszürke hüllő készült támadásra. Olyan volt, mint a vont íj. Felpattant a levegőbe, mint egy fekete villám… Ebben a pillanatban a fehérruhás lány baljáról egy másik teremtmény ugrott elő villámgyorsan. A két test a levegőben találkozott, a lány combja mellett. A vipera farka estében súrolta a ruháját.

A hüllőnek már nem volt ideje védekezni. Philippe fogai pillanat alatt lefejezték. A kandúr ismét elfoglalta helyét a lány mellett, és bundájával lábszárához dörgölőzött. Lassacskán elpárolgott a lány félelme, megpróbálta összeszedni gondolatait. Uralkodnia kellett magán, le kellett győznie izgalmát, cselekednie kellett. Philippe szelíd hízelkedése visszaadta nyugalmát.

A kígyót egy bottal bedobta egy gödörbe. Ugyanezt tette az állat kicsi, veszélyes fejével is. Akkor látta meg a „V”

alakzatot a fej háromszögén. Hideg futott át rajta. Philippe szelíd nyugalommal nézte. A lány lehajolt, és lágyan, kényeztetően megsimogatta. A kandúr mint egy gyermek fogadta a kényeztetést, és szemét behunyva dorombolni kezdett.

– Megmentetted az életemet, Philippe – suttogta a lány.A kastélyra leszállt az alkony. A fehérruhás lány szobájába indult. Szeméből nagy, súlyos könnyek potyogtak.– Ugyan mit akar tőlem? Miért olyan kegyetlen?Gondolatban megjelent előtte a sebhelyes ember.

*

A lakóhelyül választott szobában, egy tábori ágyon két árnyalak ült. A gyér világítás miatt arcuk homályban maradt.

– A főnök ma haragos – hallatszott a soványabbik hangja.– Én is úgy találom, alighanem valami nem egyezik a számításában…– Gondolod, a pásztor az oka?– Alighanem, az is egyik ok… Mindenütt eljár a szája.– Nekem úgy tűnt, végül is megegyeztek…– Egy dologban igen… De ne felejtsd el… ha elszólta magát?…– A tökfilkó! Nem tudott volna előbb velünk beszélni?– Ő mégis esküszik rá, hogy sehol egy szót sem szólt…– Mintha ellenőrizni tudnánk! Mi jöhet ki ebből…– Gondolod, találunk még valamit? – fordított a szón a borzszemű.– Biztosra veszem! A főnök azt mondja, hogy nem itt van a vége az egésznek. Van neki egy rögeszméje…– Félek, nehogy hibát kövessen el. Nem gondolod, hogy a lány dolgában…?– Nekem teljes bizalmam van hozzá. Jusson eszedbe, nem most dolgozunk első ízben együtt. Nem emlékszel?

Mindig sikerrel jártunk. Nem találsz sok hozzá hasonlót.– Itt azonban nagyon veszélyesnek látszik a helyzet. És méghozzá ez a lány…– Pszt! Azt hiszem, jön – mondta a borzszemű.– Csak úgy rémlett neked…– Most se hallod?– De.A titkos ajtó kinyílt, és előtűnt a sebhelyes ember erőteljes alakja.– Valamelyikőtök hozzon egy lámpát! De hamar!A sovány leugrott az ágyról, egy fülkéből lámpát vett elő, és a sebhelyes után szaladt. A másik egy pillanatig várt,

aztán halk léptekkel a titkos rekeszhez ment. Kinyitotta a titkos ajtót, és belenyúlt. Kivett egy marék csillogó aranypénzt. Az aranyak érintése szinte fizikai gyönyört keltett benne. Éles hallása távoli zajt jelzett. Sietve helyére tette a pénzeket, becsukta a rejtekhely ajtaját, és hanyatt vetette magát a tábori ágyon.

A másik kettő visszatért. A sovány egykedvűen közölte:– Semmi.A szobára a hallgatás csöndje borult.

*

A kastély túlsó szárnyán a fehérruhás lány álmodott… Tágas, fehérmárvány fogadóteremben volt; közepéről hatalmas oszlop emelkedett a magasba… Fehér ruhájának uszálya a márványkockákat söpörte. A nagy vasajtó szélesre volt tárva. Egy aranyos mentéjű apród alázatosan pillantott rá kis borzszemeivel. Az egyik sarokban magas termetű férfi, arcán a bal szemétől szája sarkáig húzódó sebhellyel, lehajtott fővel, legyőzve állott. Fürge léptek kopogása és csengő beszédhang hallatszott a nyitott ajtó felől. A borzszemű apród mélyen meghajolt, és halkan jelentette:

– Kegyelmes úrnőm, a somkertiek érkeznek!A fehérruhás várúrnő egy pillantást vetett köntösére és rangjelzésére, majd az ajtó felé sietett, hogy vendégeit

fogadja… Vidám csoportban vonultak be a somkertiek… Egy barnabőrű, copfos lány, egy magas, erőteljes ifjú, valóságos Herkules… Egy alacsony, zömök fiú, akire sehogy se illett a sarkát verdeső kék frakk… Egy lány, akit nem ismert… Egy sovány, elegáns fiú, díszruha viselésére termett alakkal, aztán Victor… Victor, aki többé le se vette szemét a kastély úrnőjéről… Aztán egy piszeorrú, borzashajú fiú, félszemén fekete selyemkötés…

– Megengedi, kegyelmes úrnőm? – kérdezte az apród a sebhelyes ember felé pillantva.A boldog várúrnő széles mozdulattal intett, hogy visszaadja a sarokban meghúzódó legyőzött férfi szabadságát.

Azután vendégeire nézett… De a szíve hirtelen hevesen kezdett dobogni. A márványpadlón fekete szalag közeledett zajtalanul… A várúrnő felsikoltott…

A borzszemű a sikoly hallatára megállt. A tábori ágyból a kandúr égő szemekkel meredt rá. A borzszemű elbújt egy oszlop mögé, és várt, majd néhány pillanat múlva ismét elindult. Lámpájának fénye bevilágított egy üres falmélyedésbe. A sarokban meglátott egy papírcsomagocskát. Elolvasta rajta a nagybetűs írást… „…Higiena fodrászüzlet: a somkertiek számára”. A férfi magához vette a csomagocskát, megtapogatta, és összerezzent. A csomagban egy aranypénz volt. Eloltotta lámpáját, és zsebre tette a csomagot. Aztán a tábori ágy felé tartott. A kandúr egy pillanatra se vette le róla a szemét. Megállott egy lépésre az állattól, amely mozdulatlanul, feszülten figyelte. A fehérruhás lányra nézett. Kinyújtotta kezét… Philippe felugrott, és karmait a kinyúló kézbe mélyesztette, amely ijedten húzódott vissza.

A borzszemű ember a titkos ajtón keresztül sietve, zajtalanul távozott.A fehérruhás lány tovább álmodott… Philippe-et látta, amint rávetette magát a fekete, mérges szalagra, és

leharapta a fejét…– Philippe! – suttogta álmában, és a kandúr boldogan kuporodott a lábához.

*

Éjfél lehetett. A romok feletti sátorban a három somkerti közül egyik se tudott elaludni, de nem merték egymás nyugalmát zavarni. Mindegyik a nap eseményein gondolkodott. A plafonon talált titkos csapóajtó nem vezetett a remélt, szenzációs felfedezésre. Szűk, piszkos kamrácskába, afféle padlásra jutottak, melynek falain mindenféle felirat és aláírás volt, köztük néhány egészen újkeletű. A falubeli gyerekek nyilván bújócskát szoktak ott játszani vasárnaponként. Más gödröket és pincéket is megvizsgáltak, de mindegyik piszkos volt, besüppedt; első pillantásra nyilvánvalónak látszott, hogy nem rejt titkos ajtót, vagy ki tudja, miféle más rejteket, ami a fiúkat érdekelhetné. Úgy határoztak, hogy másnap figyelmesebben folytatják a vizsgálódást.

Ursu érezte, hogy barátai nem alszanak. Egy gondolat motoszkált a fejében. Amilyen halkan csak tudta, suttogva megkérdezte:

– Alusztok?Ugyanolyan halkan jött a felelet:– Nem!– Én azt hiszem, gyorsabban kéne cselekednünk. Ne vesztegessük az időt azzal, hogy a romok közt kotorászunk.

Te mit szólsz, Tică?A kölyök felfogta Ursu szavainak értelmét. Túl soká tartana, ha folytatnák a romok közötti vizsgálódást. Nincs

kizárva, hogy végül mégis találnának valami jelet. De ha nem? Akkor valóban hiába fecsérelték az időt. Így tehát habozás nélkül felelt:

– Igazad van!– Akarod, hogy nyomon kövessük a levélhozót? – kérdezte Dan.– Azt Tică egyedül is megtalálja – szólt Ursu. – Nem hiszem, hogy túl nehéz dolga lenne. De tisztázni kell a

kastély és a lány históriáját. Holnap délig biztos véleményt kell alkotnunk. Mit gondoltok?– Én, ha akarjátok, akár rögtön is útnak indulok – felelte Tică. – Holnap délig megtalálom az első embert, aki a

levelet átvette, még ha minden egyes házba be kell is nyitnom.– Nos, ha a dolog rendben van, próbáljunk elaludni – javasolta Dan. – Mindegyikünknek elég fejtörése lesz

holnap. Jó éjszakát!A sátorra ismét csend borult. Súlyos, mély csend. De a fiúk nem voltak annyira fáradtak, hogy mélyen

elaludjanak…Nem tudni, mennyi idő telt el. De mindhárman meghallották a füttyszót. Hosszú, tompa füttyöt, amelyet

mozdulatlan nyelvvel kell csinálni. Pár pillanat múlva újra fütty hangzott. Mintha valamivel közelebbről jött volna. Úgy hallatszott, mint valami jeladás. Aztán egy harmadik is.

Mindhárman talpon termettek.– Pszt – vezényelt Ursu, és intett, hogy kukucskáljanak ki a sátor egy hasadékán.Az éjszaka sötét volt. A holdat és a csillagokat fekete felhők takarták. Eleinte nem láttak semmit. Egy idő múlva

azonban három árny tűnt fel a fal mellett. Újabb fütty hangzott. Az árnyak roppant óvatosan nyomultak előre a sátor irányában. Ursu egy mozdulattal megnyugtatta társait.

– Pszt… – suttogta alig hallhatóan. – Maradjatok itt…Zajtalanul belebújt tornacipőjébe, és a másik oldalon kilépett a sátorból.Az árnyak nesztelenül közeledtek, halk, majd hangosabb füttyöket hallatva. Eltávolodtak egymástól, mintha három

oldalról akarnák a sátrat bekeríteni. Egyszerre csak a jobboldali árny hirtelen összeroskadt, anélkül, hogy megmukkant volna. Izmos kar fogta át a derekát, és egy tenyér befogta a száját. Mindez egy villámgyors pillanat alatt játszódott le. Az árny próbált ellenszegülni, de a vaskarok olyan erővel szorították, hogy elállt a lélegzete. Az alak ekkor felemelkedett… E pillanatban a középen mozgó árny, amely megérezte, hogy valami nincs rendben, éles hangon odakiáltott:

– Hé, mi van ott? – Odanézett, ahonnan a zajt hallotta. Egy alakot látott, aki úgy vergődött, mintha a hideg rázná;

gyorsan odaszaladt.Mire észrevette, mi történik, már késő volt. Karjait ismeretlen kéz ragadta meg, és úgy kicsavarta, hogy felkiáltott.

Mindkét éjszakai rém ki volt szolgáltatva Ursunak. Karjaik hátra voltak csavarva, és nyikkanás nélkül megadták magukat.

– Nem moccanjatok! – parancsolta Ursu –, különben kitöröm a karotokat. Hívjátok ide a harmadikat is… Dan, Tică, jertek ki! – hívta Ursu a barátait. – Furcsa vendégeket kaptunk.

A két ipse a fájdalom hatására meg se tudott moccanni. Egyik a másik után kiabált:– Hé, Catrina! Gyere ide!– Gyere csak, hogy az ördög vigyen el. Csúffá akartál tenni bennünket…Majd kérlelték Ursut:– Jujujuj, ne szorítsd úgy, holnap kaszálni kell mennünk.Tică és Dan égő lámpával a kezükben kibújt a sátorból. A lámpavilágnál láthatóvá vált az egész jelenet. Két erős

legény volt, egyikük – fájdalomtól eltorzult, de félig még mindig nevető arccal – úgy állt ott mozdulatlanul, mint valami szobor. Félkarjuk hátra volt csavarva.

– Gyere már, hogy szakadna le rólad a menyasszonyi ruha. Gyere, mert már zsibbad a karunk!Az egyik fal mögül karcsú alak bukkant elő, és egy nagyon ismerős hang ütötte meg a somkertiek fülét:– Fúj, szégyellnétek magatokat! És még ti kérkedtek, hogy ti vagytok a legerősebb és legbátrabb legények a

faluban!? Biza nem táncolok többé veletek a hórán, ha akármeddig éltek is…Tică és Dan olyan nevetésbe tört ki, hogy a hasuk is belefájdult…– Nem jöttünk mi rossz szándékkal – szólt a copfos lány –, csak meg akartuk egy kicsit ijeszteni magukat, aztán

meg el akartam mesélni egy esetet, amit elfelejtettem elmondani, – ugyancsak anyám idejéből… Na! engedjék már el őket, a bátorság úgyis az inukba szállt.

Ursu szabadon engedte a két legényt, akik karjukat dörzsölgették. Egyikük így siránkozott:– Jajaj, de megnyomorított, fiatalúr! Ugyan hol tanult meg így szorítani? Van nálunk egy pásztor, Chişleag a neve,

avval henceg, hogy kettővel is elbánik. Meg is teszi, de velünk sose sikerül neki… Ha mi ezt tudtuk volna… régóta aludnánk… jajaj…

– Majd elmúlik – mondta Ursu. – Ez egy olyan módja a karkicsavarásnak, ami csak fájdalmat okoz; amint elengedem, el is múlik.

– Tényleg így van – állította a másik legény. – No lám, már nem is érzek semmit. Maga, úgy látszik, nagyon érti ezt a dolgot…

– Ti meg nagy málészájúak vagytok – hergelte őket a copfos lány.– Eridj már a fenébe, mert ellátjuk a bajodat. És mutassa csak, fiatalúr, hogyan fogja meg az ellenfél karját?Ursu megmutatta. Amaz rájött a fogásra.– Ahá. Lássam csak, meg tudom-e csinálni magával?A legény tényleg jókötésű volt. Mégsem sikerült neki Ursu karját behajtani. Erre dühös lett, és két kézzel

próbálkozott. Minden erejét beleadta.– Nahát, maga nem ember, vasból van, vagy tudom is én miből. Ilyesmi sem történt még vele soha. Te, Ioan, azt

hiszem, ketten sem bírnánk vele… Na én is láttam legalább csodát. De miért nem áll be maga a cirkuszhoz? Ott biztosan sok pénzt keresne.

– Tudják, mi történt egyszer anyám idejében egy cirkusszal? – kezdte rá Catrina. – Úgy beszélik, volt nálunk a faluban egy ember, már nem tudom, hogy hívták, talán Cristofornak, vagy így valahogy. Azt mondják, páratlan tréfacsináló volt. Folyton mókán járt az esze. Egyszer, amikor az uraság éppen az embereket fizette, ő hogy, hogy nem – mert nagyon ügyes volt – valamit beledugott az uraság kabátja zsebébe, amely ott lógott egy ágon. Mikor az uraság befejezte a fizetést, és felvette a kabátot, kezét zsebredugta, és majd kővé meredt. Az emberek odaugrottak, ő pedig majdnem összecsinálta magát, mint a gyerekek. Az a bolond Cristofor kígyót dugott a kabátzsebébe, de előbb kitömte a fogait. Más alkalommal pópának öltözött, ördög tudja, honnan szerezte a csuhát. Szakállt és bajuszt ragasztott, – az anyja se ismert volna rá. És így, az orrán keresztül dünnyögve, házról-házra járt, és azt mondta, a mitropolita küldte, hogy megnézze, hogy bánik az uraság a hívőkkel. Az emberek panaszkodtak neki, mintha égi küldött lenne. Ő pedig csak mondogatta: „De nemsokára elérkezik számotokra a békesség és az áldás”. Tudott ő rendesen beszélni, de – amint mondom – most tettette, hogy orrhangja van. A hír eljutott az urasághoz, és beszélték, hogy volt az uraságnak valami baja a püspökséggel. A bojár egyik bikája felöklelt egy pópát; a pópáné dühében, hogy megnyomorították a férjét, megleste a bikát, a két hátsó lába közé kátrányba áztatott égő szalmacsutakot tett, mire az állat egyenest az uraság udvarába rohant, tört és zúzott; erre a bojár mérgében ráeresztette az egész csordát a templomudvarra, s egy bivaly még a templomba is bement, éppen amikor a pópa a sebesüléstől görnyedt háttal misézett. Abban a hiszemben, hogy a bika üldözi, futásnak eredt, és a szószékig meg sem állt. A nép pedig, abban a hiszemben, hogy a pópa az evangéliumot hirdeti, térdre borult, hogy hallgassa. Nagy volt a kavarodás. Mikor a bojár értesült róla, hogy a püspökségtől pópa jött a faluba, nagy előkészületeket tett, és meghívta magához. A pópa elment; mit is tehetett volna? Ott voltak a falu összes fejesei, és egymást túllicitálva bizonygatták, hogy nincs jobb szívű

ember a világon, mint az uraság. A hamis pópa folyton így dünnyögött: „Hamarosan eljön a békesség és az áldás”. Aztán mulatozásba kezdtek. A pópa jókat ivott, majd sorra vette őket: „Uram, nemsokára eljön hozzád is a békesség s az áldás, a keresztelő szent kelyhe és kalácsa annak, aki a világra hozott. Neked is, csendőr, hogy szakadna rád minden istenség és az ég összes szentje. Neked is, ténsasszony, szent Paraschiva köldökére és minden ereklyéjére mondom…” Így folytatta az áldásosztást, hogy mindenki megborzongott. De a pópa, mikor az uraság feleségét megáldotta, azt mondják, ott né, szemtől-szemben elkezdett vele tudom is én mit csinálni. A bojárné folytonosan a fülébe súgta: „Atyám, vigyázz, mindent a maga idejében”. Azt mondják, olyan muri volt ott, hogy csak… Egyszerre csak látják az ott lévők, hogy a pópa arca átváltozik… De hittek, ők vannak berúgva… Később látják, hogy a pópa még inkább átváltozik. Csak nem tudták, mitől. Az egyik, aki mégis kicsit józanabb volt, így szólt hozzá: „Tisztelendő atyám, mintha az előbb bajuszod lett volna? A pópa ráfelelt: „De nemsokára eljön a békesség és az áldás… és a bajuszok az égbe szállnak”. A másik csak makacskodott: „Tisztelendő atyám, mintha az elején szakállad is lett volna…” A pópa ráfelelt: „De hamarosan eljön a békesség és áldás… és a szakállak az írás szerint harmadnapra feltámadnak”. Így mondta az a bolond Cristofor, az emberek esküsznek rá. A végén az ablakon kellett kiugornia, mert felismerték, és ő is egy kicsit kijózanodott. De a faluban nem maradhatott tovább. Azt beszélik, egy cirkuszhoz szegődött, és… izé lett belőle; nem is tudom, hogy mondják ezekre… De nem hívták többé Cristofornak… Tudom is én, valami Trió Ben Kódisnak hívták, és piros fezt viselt. De hogy miért mondták kódisnak, nem tudom.

Mindnyájan jóízűt nevettek, az egyik legény pedig így szólt:– Te Catrina, be jól kifundálod ezeket a dolgokat, az ördög se tesz túl rajtad!– Hát nem igazak ezek a történetek? – kérdezte Dan csodálkozva.– Talán maga elhitte? – folytatta a legény. – Egész nap egyebet se tesz, mint ilyen adomákon töri a fejét. Látná

csak, milyen jól ösztökéli vele a munka idején azokat, akik mellette dolgoznak. Az ő történeteit hallgatva, észre se veszi az ember, hogy telik az idő… Lesz mit kacagnia odahaza annak, aki elveszi.

– Akihez én majd hozzámegyek – így akartad mondani!– Hosszúra nyúlt a beszélgetés, pedig dolgunk van a földeken. Catrinka, te merrefele dolgozol holnap?– Még nem tudom, holnap merre küldenek, ma a kertbe megyek…A levitézlett kísértetek belátták, hogy eljárt az idő, és nagy barátsággal vettek búcsút a mi ifjainktól.– Ha netalán bemutatót akarna rendezni a faluban – mondta a lány Ursunak –, mi segítenénk. Egy halom pénzt

lehetne keresni, mert a nálunk való nép kíváncsi természetű…Mikor magukra maradtak, nevetve gondoltak vissza a somkertiek az esetre. Tică nem állta meg, hogy ki ne

jelentse:– Ördögadta lány… Evvel sose szomorkodna az ember.Visszabújtak a sátorba, de Ticăt hamar elfogta a búbánat.

*

Lehet, hogy Tică szépeket álmodott, mert a hajnal lelkes hangulatban, frissen találta. Kész volt rögtön útra kelni. Egy ideig még Dan és Ursu mellett bíbelődött a romok vizsgálatával, de mire úgy találta, a nap már elég magasan áll, hogy a falut ébren találja, elbúcsúzott barátaitól, akik éppen egy nedves pincében kajtattak.

Tică a falut mégis néptelennek találta, mert az emberek még hajnal előtt kimentek a földekre. A néptanácsnál sem volt csak egy öregember, aki hol éjjeliőri, hol kihordói szolgálatot teljesített, aszerint, hogy volt-e valaki más is kéznél.

– Jó reggelt – köszönt Tică. – Nincs itt senki?Az öreg jól megnézte őt magának a szemöldöke alól:– Hogyne volna, hát én ki vagyok?Tică nyelt egyet. Próbálta helyreigazítani a dolgot:– Azt akartam kérdezni, hogy nincs-e itt senki a néptanácstól? – de mindjárt rájött, hogy ezzel még jobban

összezavarta.– Hallod-e, te prücsök, azt hiszed, nélkülem megy valami is a néptanácsnál? Hallottál már Plăcintáról?– Hogyne hallottam volna – hazudta Tică. – Az egész járás ismeri…– És kitől hallottál, ha szabad kérdeznem? – kérdezte az öreg hitetlenkedve.– A… a… Catrinától! – vágta ki magát Tică ötletesen. – Ő mondotta, hogy olyan ember, mint Plăcintá, nincs még

egy a faluban.– Így mondta az a huncut?– Biz’ az így.– Véletlenül nem csak úgy mondta, de fordítva gondolta, mi?– Nem! – állította határozottan a kölyök. – Azt mondta: Látnád csak Plăcintá apót, ahhoz képest, hogy milyen

öreg, jól tartja magát, és ha szóba ereszkedel vele, két álló napig fogod a hasad nevettedben… Mondta, hogy az anyja idejében remek tréfákat mívelt…

– Pont így mondta, tökmag?

– Pontosan így!– Nahát, akkor tudd meg, hogy Plăcinta az én vöm. Ő a néptanácsi titkár.Tică olyan képet vágott, hogy az öreg nem állhatta meg szó nélkül:– Látod, hogy megfogtalak! Én vagyok a Plácintá. A titkárt pedig Iliének hívják. Ilié Dalbának. Nem lett volna

jobb elejitől fogva igazat mondani?– Hát, ha maga is így kezdte velem! Én igazán csak örömet akartam magának szerezni. Tudom én, hogy az

öregeknek tetszik, ha jókat mondanak róluk. Magán pedig meglátszik, hogy rendes öregember. Látom én azt.Az új taktika hamarosan megtörte az öreg ellenállását.– Tudd meg, hogy tetszel nekem. Eleven eszű fiú vagy, és úgy tudtad utánozni Catrinát, mint senki a faluban. Az a

huncut az én lányom. Tudod-e, te öcskös, hogy járnak utána a legények? Magunk közt szólva, az ő érdeme, hogy egyetlen legény se hiányzik sose a kollektívából. Épp az este vitt el kettőt a romokhoz is, hogy ráijesszenek valami hívatlan vendégekre…

Tică egy mukkot se szólt. Az öreg megkérdezte:– De mi dolgod van neked Ilié Dalbával?– Csak kérdezni akarok tőle valamit.– És nem mondhatod meg nekem is? Mert ha őt magát kérded, általam fogod a válaszát megtudni. Na, mondjad

már!– Megmondanám, de…– Mit kéreted magad, mint a menyasszony? A titkár úgyis elment a vásárba.– Az imént mintha azt mondta volna, hogy mindenképp magát kérdezi meg…– Mondd, kisöcsém! Hogyan is kételkedhetsz egy öregember szavában! Tudd meg, megharagszom.Tică nem akart még egyszer összeröffenni az öreggel.– Nem hozott-e néhány nappal ezelőtt valaki egy zsineggel átkötött csomagocskát ide a néptanácshoz?– Dehogy nem! Egy bizonyos Grigore Betealá. A nép vén Salabakternek hívja… Mi dolgod van vele?– Szeretnék valamit kérdezni tőle.– Salabaktertől? Hacsak el nem utazott, mert nem idevaló, hanem Zogrenibe. Az este még itt volt. Azt mondta, ma

reggel indul.– Talán még nem ment el – mondta Tică kissé nyugtalanul, tudván, hogy Zogreni vagy hat kilométerre van a

várostól, éppen az ellenkező oldalon.– Lehet. Ha meg akarod próbálni, megmondom én, hol keressed. Menj csak egyenesen itt az úton; a kúton túl

kérdezz meg egy kölyköt – ott hancúroznak egész nap –, melyik a Bolgînda háza. Majd megmutatják, kicsit feljebb van. Ott szállt meg a Salabakter.

Tică köszönetét mondott az öregnek, és szinte futva igyekezett a kút irányába, amely oda látszott a völgyből. Ha hamarább indul, és nem diskurál annyit az öreg Plăcintával…

– Hallod-e, öcskös – kérdezett meg egy kút mellett játszadozó piros nadrágos kisfiút. – Melyik a Bolgînda háza?– Mi dolgod vele?– Csak mondjad, kisöcsém, mit bámulsz úgy?– Nem akarom!– És ha adok egy gombot?– Uúúgy… – puhult a kölyök.Tică le kellett szakítson egy gombot, amelyet odaadott a fiúcskának. A copfos lánynak igaza volt. Ebben a faluban

még a gyerekek is kihasználják az alkalmat.– Oda nézz, ott ahol az az eperfa áll. Épp a ház előtt. De nincs odahaza senki.Tică nem törődött az utóbbi szavakkal, és a mutatott ház felé szaladt. Kopogott a kapun, de úgy, hogy felzavarta az

összes környékbeli kutyákat, mégsem mutatkozott senki. Egy idő múlva a szomszéd házból egy öregasszony dugta ki a fejét:

– Kit keresel, hé, fellármázod az egész falut. Nincs otthon senki Bolgîndáéknál.– Hanem hol vannak? – kérdezte Tică hetykén.– Mit képzelsz te, hogy semmi dolguk az embereknek? Vagy azt hiszed, lusták falujában vagy? Szedd a sátorfádat,

mert rád eresztem a kutyákat.– De nénikém, kézit csókolom – mondta Tică kétségbeesetten –, szeretnék valakivel beszélni Bolgîndáéktól. Nem

akartam megbántani, komolyan mondom…– Hát miért nem mindjárt így mondtad? Nézd meg csak, a kisfiú idehaza maradt. Ott kell legyen a kút körül. Egy

kis csenevész gyerek, piros nadrágban…– Kézit csókolom – szakította félbe a kölyök olyan mérgesen, hogy az öregasszony már-már azon volt, ráuszítja a

kutyákat.Mikor a kúthoz ért, félrevonta a piros nadrágos kisfiút:– Akarsz még egy gombot? Egy még szebbet…

– I-igen.– De csak ha nem hazudsz.– Nem hazudok.– Hol van Betealá bácsi?– Miféle Betealá bácsi?– A Salabakter? Hol van?– Ahá, Salabakter? Még kakasszó előtt elment…– Hová ment?– Haza, Zogrenibe. Nem jön ő hozzánk, csak egyszer egy évben.– Tényleg elment?– Úgy éljek.– Mutasd csak azt a gombot, hadd lássam. Úgy! És most mehetsz!– Azt ígérted, adsz még egy gombot, és most ezt az egyet is elveszed?…– Eridj, hordd el magad!– Add ide a gombomat! Mit gondolsz? Megállj csak, megmondom apámnak.– Miért hagytad elmenni Salabaktert? Tíz gombot kaptál volna. Na, itt van egy lej, és ne nyafogj már.Mikor a lejről hallott, a kölyök úgy ugrott fel, mint egy kis veréb. Elvette a lejt, és azt mondta Ticănak:– Salabakter nem ment egyenesen Zogrenibe. Azt mondta, egy napi dolga van Papurán.Tică erre a hírre persze a két gombot is odaadta. Mikor a néptanács elé ért, megkérdezte Plăcintá apót:– Merre van Papura?– Papura? Hát Zogrenitől vagy öt kilométerre lefelé, Văleni felé. De ha egyenest az ösvényen vágsz át, csak négy.

Mi dolgod van ott?Tică jókedve hirtelen elpárolgott. Úgy képzelte, hogy Papura valahol Vultureşti mellett van.– Csak tudni akartam – felelte elszontyolodva.Tică balszerencsével kezdte a nyomozást.

*

Ursu és Dan nem találtak semmit abban a nedves pincében. Mindössze jól bepiszkították a ruhájukat, a cipőjük megtelt vízzel. Elmentek egy forráshoz, ahol szinte meztelenre vetkőztek, és kimosták a ruhájukat. Tică éppen akkor talált rájuk, mikor a napon szárítkoztak.

– Mindinkább meggyőződöm róla, hogy ezeknél a romoknál semmit sem találunk – fogadta Ursu a sokszor hallott mondattal.

Sorjában elmondták egymásnak, hogy jártak.– Még csak a jobboldali falat kell megvizsgáljuk – mondta Dan. – Van ott néhány verem. Azt hiszem, estig

befejezzük. Van egy kőkapu, amely, ki tudja, talán vezet valahová. Valami előérzetem támadt…– Oda jutottunk, hogy előérzetek után indulunk el? – szólt közbe Ursu. – És te, kicsi Tică, mit szándékszol tenni?– Elmegyek Salabakter után!– Mivel?– Talán találok valami alkalmatosságot.– Nem várnál meg minket is? Együtt is mehetünk.– Miért veszítsünk időt – mondta Tică eltökélten. – Megyek magam. Estig előtalálom Salabaktert. Onnan

Papurától a városig vagy tíz kilométer az út.– Akkor hát egyenest hazamegy. Mi, ha találunk valamit, sürgönyözünk. De nem hiszem.– Ne vigyem magammal a kis hátizsákot? – kérdezte Tică.– Nem ártana. Mikor indulsz?– Most!– Ugyan, maradj legalább még egy fél órát.– Egy percet se!Tică felvette a hátizsákot, és útrakész volt. Ursu és Dan kezet fogtak vele, és sikert kívántak a nyomozáshoz.– Ha estig megtudsz valamit – szólt utána Ursu –, sürgönyözz a néptanács címére, ki tudja, mi a fenét találunk

még itt, és csak hiába töltjük az időt.– Legyetek nyugodtak – felelte Tică.A fiút nagyon elővette a mehetnék. Rövid lépései mintha szomjasan itták volna a nagy távolságot. Nem is sejtette,

mennyi járnivaló, mennyi vesződség, mennyi mérgelődés vár még rá. Azt sem sejtette, milyen bonyolult és milyen nehezen kibogozható az az út, amelyen a fehérruhás lány levele vándorolt, amíg eljutott a somkertiek kezébe.

Kilencedik fejezet

Tică jó órája mendegélt már a város felé vezető úton. Ezalatt egyetlen alkalmi jármű se haladt el mellette. De még csak egy utána jövő gyalogvándort se látott. Szívesen megvárta és mellészegődött volna, mert kettesben rövidebbnek tűnik az út. Csupán néhány öregasszony jött vele szemben. Az ebéd ideje közeledett, ételt vittek a földekre. „Jónapot”-tal köszöntötte őket, azok pedig előbb fürkészően végignézték, majd a vidék szokása szerint viszonozták: „Magának is jó napja legyék”.

A nap a fáradhatatlan fiúnak egyenesen a feje búbjára sütött. Roppant meleg volt. És még csak egy nyomorult szekér se zörgött a nyomában. Nem volt mit tennie. Megállt egy nagy tölgyfa alatt a kútnál, felhúzott egy veder vizet, ivott pár kortyot belőle, a többit pedig a fejére öntötte. Hideg bizsergés szaladt le a fejétől a derekáig. Azt hitte, hogy ezzel a hidegporcióval könnyebben bírja majd. Meggyorsította lépteit. Az útszéli árkon túl puha ösvényt talált. Hogy teljen az idő, számolgatni kezdte, hány lépésre van egyik távíróoszlop a másiktól. Egy-kettő-három-négy-öt-hat… Hirtelen abbahagyta a számolást, és ő maga is megállt. Hátulról motorzúgás hallatszott, sőt, messziről a porfelhő is látszott. Teherautó!

Mikor a porfelhő közel jött, Tică elszontyolodott. Nem teherautó volt, hanem egy kis Skoda. Nem is gondolt rá, hogy megállítsa. Teherautóval más lett volna a helyzet. A kis Skoda teljes sebességgel száguldott el mellette. A sofőrön kívül csak egy ember ült az autóban: egy férfi, nyári ingben, fehér sapkával. A sapkás visszanézett Ticăra. De ő is ugyanakkor nézett hátra, mert kocsizörgést hallott. Így észre se vette, hogy a kis Skoda vagy száz méterre tőle az akácfák alatt az útkereszteződésnél megállt.

– Hé, kislegény! – kiáltott egy hang.A sapkás ember kiszállt az autóból, és integetett.Ez bizonyára nem tudja az utat a város felé, és tőlem akarja megkérdezni – gondolta magában a „kislegény”,

mégis sietve igyekezett az autó felé.– A város felé tartasz? – kérdezte a sapkás.– Hogy is mondjam… nem éppen a városba, hanem a közelébe, Zogreni-be. Vagyis pontosabban Papurára.– Szerencséd van, mi is Zogreni-be megyünk. Szállj fel.Tică olyan örömmel fogadta a meghívást, hogy két lépéssel egyenest a sofőr mellé ugrott.– Nem akarsz mellém ülni? – kérdezte a sapkás. – Hadd beszélgessünk egy kicsit.Tică meglepetten költözött mellé. Az autó jó sebességgel indított. A sapkás ember elővett egy pakli cigarettát,

rágyújtott, majd megkérdezte az ifjú utast:– Dohányzol? – és odakínálta a csomagot.Tică zavartan nézett rá. A sapkás felkacagott:– Hahaha. Elfelejtettem, hogy még fiatalka vagy. De tényleg, sose szívtál még egy szippantást sem?… Szünetben,

az iskolában, a vécén, vagy nyáron a fürdésnél? Nem hiszem én azt!…– De egyszer szívtam, éppen a fürdésnél; honnan tudja?– Mélyet szívtál tüdőre, és úgy tanítottak, hogy ugyanakkor mondjad: „A pópa”. Nem?Tică bámulattal nézett a mellette ülő férfire. Honnan tudja ez olyan jól?– Pont így történt. De hogy köhögtem tőle!… De maga honnan tudja?– Az a foglalkozásom, hogy tudjam. De mondd csak, a történelmet szereted jobban vagy a földrajzot? Vagy mind

a kettőt?– Mind a kettőt.– És tudod-e, melyik a világ második legmagasabb csúcsa? A Dhanlagiri, vagy a Kincsincsinga?– A Godwin Austen! – vágta rá rögtön Tică. – 8611 méter.– És az Everest?– Azt mindenki tudja! – hárította el Tică. – 8845 méter.– Na látod, mégse tudja mindenki. 8882 méter.– Nem igaz!– Fogadjunk?– Akár az ingemben! És bármiben, amiben akarja– 8845!– 8882! Figyelj ide. Hagyjuk a fogadást. Pontosan 8882 méter a legújabb mérések szerint. Most nemrég mérték –

nem is tudom pontosan, mikor, mindenesetre nagyon rövid ideje.Tică eléggé fájlalta, hogy lefőzték. De ő is szerette volna egyszer két vállra fektetni a győztest.– Ha olyan sokat tud, mondja meg, melyik tűzhányó 5442 méter magas?– Ejnye, de csalafinta vagy. Ha én is így kezdem: melyik hegy 6310 méter, mit felelsz? Jó lesz így?

– Jó! A Csimborasszo! Helyes? Most feleljen maga is…Tică azért tette fel az 5442 méteres vulkánról a kérdést, mert két esélye is volt. Vagy egyáltalában nem tudja, vagy

rosszul ejti ki a nevét. Ezért nagyon hegyezte fülét a válaszra.– A Popokatepetl!A fiúnak tátva maradt a szája. Aztán jobban megnézte útitársát. Az mosolygott a bajusza alatt, és úgy tett, mintha

nem venné észre a fiú vizsgálódó tekintetét.– Maga tanár, nem igaz? – kérdezte Tică.– Nem, nem – szabadkozott a sapkás ember.– Uúúgy!? – dünnyögte jelentőségteljesen Tică. – Akarja, hogy feltegyek egy találós kérdést?– Csak úgy, ha elmés…– De tessék jól ügyelni, mert nem könnyű. Tessék megmondani, melyik az az ország, ahol a következő dolog

megtörténhet. Ezt kell eltalálni. Kezdem! Melyik az az ország, ahol a metrológiai jelentés esőt jelez, és mégis szárazság van, a burmamogyoró télen többet terem, és a boa-bab száz méter magasra is megnő? Hogy megkönnyítsem, az első, aki ott partra szállt, Magellán volt 1540-ben, III. Fülöp spanyol király parancsára.

A sapkás fürkészően nézte Ticăt:– Ki csinálta ezt a találós kérdést? De igazat mondj!– Én…– Mikor?– Épp most.– És az utalást Magellánra szintén te, és most gondoltad ki?– Igen.– Hol tanulsz?– A városi középiskolában. De miért nem felel a találós kérdésre? Segítek, és megismétlem. Akarja?– Vagyis, ha nem állunk meg az autóval, sose tudtam volna meg, hogy a ti líceumotokban így tanulnak…– Ha így tetszik érteni… Én csak egy találós kérdést adtam fel.– Hibásan ejtetted ki meteorológiát, burmamogyoró– nak mondtad a búrmogyorót, összecserélted a bao-bab

magánhangzóit, és olyan magasra növesztetted, mint az Eucalyptust vagy a Secovia Giganticát. És a végén még könnyítő útmutatást is adsz. Meghosszabbítod Magellán életét vagy száz évvel, és spanyollá avatod. Harmadik Fülöppel pedig, őszintén szólva, nem tudom, hogy áll a dolog. Előbb uralkodott, vagy később?

– Pontosan száz évvel Magellán halála után halt meg – felelte Tică szomorúan, hogy az egész terve kudarcot vallott.

– Első tanuló vagy?– Olykor – felelte Tică kitérően.– A többi tárgyakat nem szereted, vagy miért?– Nem, nem, az osztályban senki sem jobb nálam egyetlen tárgyból sem…– Ahá! Azt hiszem, értem. Szeretsz a grundon focizni, hébe-hóba betörsz egy-egy ablakot, meghúzod egy-egy

társad fülét, persze, csak ha sérteget…– Nem! Mert egyik se mer engem sértegetni!– Mi a csuda? És mindezek után még csak első tanuló sem vagy! Ejnye…– Hát néha a tanárok is hibáznak… Egyesek azt mondják, szemtelen vagyok…– Ezt mondják? Kicsodák? Az öregek vagy a fiatalok? Ugye, a fiatalok?– Azok. De honnan tudja?– Mert az öregek közelebb állnak a gyerekekhez, mint a fiatalok. Őszintén megmondom: én állandóan téged

tennélek meg elsőnek, két feltétellel. Az egyik, hogy továbbra is így tanulj. A másik, hogy ne változtass a magaviseleteden.

– Úgy tetszik gondolni, maradjak szemtelen?– Pontosan úgy! Vagyis, hogy ne lássalak négy fal között kuksoló könyvmolynak. Inkább törj be néha egy-egy

ablakot, mintsem hogy otthon senyvedj. Nem mondom, még jobb volna, ha nem vernél be egyetlen ablakot sem, de…– Miért nem foglalkozik tanítással, ha olyan sokat tud? Azt hiszem, magánál senki se lógna. És összebarátkozna

velünk!… Ismerjük mi a portékát…– Tudd meg, hogy az idén evvel foglalkozom majd!– Talán épp a mi gimnáziumunkhoz jön? – kérdezte Tică. – Tudja meg, hogy remek igazgatónk van!– Tudom, hogy jó az igazgatótok, de én más módon foglalkozom evvel a dologgal. Azt mondtad, Papurára akarsz

menni – ugye? – változtatott témát a sapkás ember, amikor az autó Zogreni-be befutott.– Igen – felelte Tică. – Éppen itt szállok le.– Soká maradsz ott?– Keresek valakit. Ha megtalálom, tíz perc alatt végzek.– Mit szólsz hozzá, Sandu? – fordult a sapkás a sofőrhöz. – Nézzünk be Papurára, úgyis rég nem voltunk ott.

– Éppen én is javasolni akartam – felelte a sofőr, aki egész idő alatt odafülelt utasai beszélgetésére, és tetszett neki Tică eszessége.

Az autó pár perc alatt Papurára ért. Tică a falu elején kiszállt, és nagyon udvariasan köszönetet mondott a sapkás férfinek, aki mielőtt az autó továbbindult volna, odavetette:

– Ha egy órán belül végzel, megtalálsz bennünket a néptanács előtt.Hogy az autót el ne szalassza, Tică sietve akcióba lépett. Az első embert, akivel találkozott, megkérdezte:– Nem látta véletlenül Grigorie Betealá bácsit?– Salabakter apót gondolod? Épp most érkezett a faluba. Ott van az unokafivérénél, Kolontosnál. Nézd csak, az a

háza ott, a ferde kéményű.Tică odanyargalt. A tornácon két öregembert pillantott meg. Az egyik olyan sovány és rokkant volt, hogy azt

hihetnéd, a világ végéig se tud felkelni a tornácról. A fiú egyenesen hozzá fordult:– Jónapot, Grigorie bácsi!Az öreg ránézett, és így mordult rá:– Hi? Te kit keresel?– Grigorie Betealá bácsit.– Mondd csak, te pisze, hogy Salabaktert, ne szemérmeskedj. Én vagyok. És te mit kívánsz?– Egy csomagról van szó, amit maga adott le a vultureşti-i néptanácsnál…– Igen! És?…– Nem tudja, kitől kapta?– Dehogy nem. Egy sofőrtől – egy káromkodóstól… Akkora tragacson ült, mint ez a ház…– Ismeri?– Nem, nem ismerhetek mindenkit az egész világon. Tudom is én, ki az ördög lehetett… Akkor láttam életemben

először. Pont az út közepén bajlódott, ott hagyta cserben a masinája, úgy nézett ki, mint a kanca, ha leszopja a csikaja. Folyvást káromkodott, és csak úgy uk-muk-fuk a kezembe nyomta a csomagot. Eleinte azt hittem, megzavarodott. De mit érdekel téged ez a dolog? Tán a tied a csomag?

– Igen! És azt szeretném tudni, ki adta neki.– Többet nem tudok én se.– Nem figyelte meg véletlenül az autó számát?– Na, azt nem igen hinném – szólt bele a másik öreg.– Ugyan hova gondolsz! – erősítette meg a közbeszólást a Salabakter.– És nem volt semmi az autóra írva?– Várj csak… De, valami rá volt írva nagy betűkkel.Tică megnyugodott, gondolta, meg van mentve:– Emlékszik rá, mi volt ráírva?– Nem igen hinném – szólt közbe ismét a másik öreg. – Hogy is emlékezne?Tică feldühödött ezen a közbeszóláson. Mintha őt akarná hergelni.– Hátha mégis emlékszik…– Emlékeznék én, ha elolvastam volna – felelte Salabakter. – De látod, nem tudok én olvasni. Ugyan mi is lehetett

oda ráírva?Tică kétségbe volt esve. Még egy kísérletet tett:– Nem mondta, a városból való-e vagy, hogy hol dolgozik?– Dehogy mondta, hisz folyton káromkodott. De én azt hiszem, a városból való volt. Úgy nézett ki.Ticănak mégis támadt egy ötlete:– Emlékszik, milyen szavakkal káromkodott?– Csak a szentségit… az áldóját… A miseostyáját… a szenteltvíztartóját… a napot… a hitvány gebét…

mondogatta.Tică jól eszébe véste a szidalmakat. Ez volt az egyetlen támpont, amit a Salabaktertől meg lehetett tudni. Vajon

sikerülni fog-e ezeknek segítségével kinyomozni a sofőrt?Elköszönt a két öregtől, és a néptanácshoz ment. Az autó ott állt üresen. Beszállt, és várt.

*

Dan és Ursu a jobboldali fal alatt lévő veremben sem talált semmit. Világosan látható volt, hogy kotorásztak ott már mások is.

– Hiába vesztegettük az időt – mondta Dan. – Már majd két napja, hogy itt vagyunk. Hazamenjünk?– Nem hinném, hogy maradt valami, amit át nem vizsgáltunk volna – szólt Ursu. – Mit gondolsz, elkerülte valami

a figyelmünket?– Kizárt dolog.– Akkor induljunk. Estig beérünk a városba. Esetleg felkapaszkodunk egy tehervonatra. Jó lesz?

– Még kérded? Torkig vagyok ezekkel a pocsolyákkal és a büdösséggel.Ursu még egyszer körüljártatta tekintetét a hajdani váron. Véletlenül felpillantott a hegyoldalra is. A lejtő meredek

volt. Itt-ott egy-egy fa kapaszkodott bele. Néhány bokor is megkapaszkodott a fák tövében. Ursu sasszeme észrevett valamit egy bozótban.

– Dan! Nézz csak oda a két fa közé. Látod azt a bokrot?– Hol? Igen, látom.– És nem látsz semmi egyebet?– Azt a követ gondolod?– Azt hiszed, csak kő?– Mi más lehetne? Nem látod, hogy az egész domb teli van kiálló kövekkel?– Nekem úgy tűnik, az nem kőszikla, hanem mintha valami ember faragta dolog volna.Ursu még figyelmesebben nézett oda. Pár pillanatig le nem vette szemét a bokorról.– Biztos, hogy valami téglák vannak ott. Felmászok, és megnézem.– Megkergültél? Mit keresnének odafent téglák?– Éppen ez az, ami izgat. Ha biztosan tudnád, hogy téglák, mit tennél?– Mit, hát megvizsgálnám! Mindenesetre furcsa volna.– Tűzbe teszem a kezem, hogy ott téglák vannak.– És fel tudsz oda kapaszkodni?Noha a meredek domb nem kínált könnyű kapaszkodót, Ursu habozás nélkül nekivágott, hogy feljusson a

bokorhoz. A fű között, valószínűleg újabbkori esőzések és földcsuszamlások következtében, kőfok vált láthatóvá. Ursu párszor megforgatta ásóját, hogy a követ jobban feltárja. Az pedig nem kiugró szikla volt, hanem egy fal csücske, amelyet emberkéz alkotott. Ursu megkapaszkodott egy kiálló gyökérben, és szorgosan ásni kezdett. Dan a völgyből tehetetlenül szemlélte.

– Mi az? – kérdezte Ursut.– Egy fal, mégpedig furcsa egy fal.Félóra alatt Ursunak sikerült a hegyoldalba lépcsőt ásni, és azon lábát megvetve folytathatta az ásást a fal körül.

Lemászott, kötelet vett magához, és hívta Dant, hogy jöjjön utána. A kötél végét Dan derekára erősítette, és előre kúszva segített neki, hogy kövesse. A kapaszkodás mindkettőjüket kimerítette. Dan elcsodálkozott, hogy került oda fel a hegyoldalra a fal.

– Vajon mi lehet? Világosan látható, hogy emberi kéz építette.A bokor eltakarta őket a kíváncsi tekintetek elől. Lázasan nekiláttak az ásásnak a kősarok körül. Dan keze hamar

feltört. De kíváncsisága annyira fel volt csigázva, hogy nem tette le ásóját, míg Ursu meg nem látta felhólyagzott tenyerét, és megtiltotta, hogy tovább ásson. A fal mélyen benyomult a hegyoldalba.

Mindketten csodálkoztak felfedezésükön. Éppen, mikor már elhatározták volt, hogy mennek…– Dan – suttogta Ursu –, gyere csak ide!Dan odakúszott Ursu mellé, aki újabb felfedezésére mutatott. A fal egy fémlapban folytatódott.– Ajtó kell hogy legyen – vélte Dan.Valóban úgy volt, hogy Ursu ásása nyomán egy ajtó tűnt elő mind világosabban. Megegyeztek, hogy folytatják az

ásást, és gödröt csinálnak, hogy szabaddá tegyék a bejáratot. Nehéz munka volt, főleg a rengeteg kő miatt. Habár mindketten szerették volna a rejtett építmény titkát mielőbb megfejteni, tisztában voltak vele, hogy jó időbe beletelik, amíg feltárják az ajtót. Úgy találták, jobb lesz, ha takarékoskodnak az erejükkel, és másnap reggelre halasztják az ásás folytatását.

Miután lementek a hegyoldalról, elsősorban felhevült arcukat és testüket hűsítették le. A forrás hideg, frissítő vizében alaposan kilubickolták magukat. Mindketten a felfedezés lázában éltek. Az az előérzetük volt, hogy ott fent, a gondosan elrejtett építményben valamilyen jelentős titok megfejtését fogják meglelni.

Mialatt Ursu a vacsorát készítette, Dan elszaladt a postahivatalhoz, és a következő sürgönyt fogalmazta:

„Egy napot késünk stop nagyon érdekes felfedezés stopUrsu, Dan”.

De látva az ablak mögötti lány kíváncsi tekintetét, Dan újabb űrlapot kért, és csak annyit írt rá: „Még egy napot késünk stop Dan Ursu”. Így adta fel a sürgönyt.

*

Mire Tică hazaért, Lucia éppen kézhez kapta a sürgönyt, és átfutott vele Mariához, hogy megmutassa. A sürgöny tartalma hidegen hagyta a kölyköt.

– Megint valami szerencsétlen veremre bukkantak… El se képzelitek, micsoda piszok van ott!És hozzáfogott elmesélni a lányoknak minden viszontagságát. Ami vele magával történt, arról kevesebb részletet

mesélt, mert nagyon sietett. Csak annyit mondott, hogy egy sofőr kell hogy legyen az első, akinek a kezében volt a levél, és akit még ma estig fel fog kutatni.

Hogy ezt a feladatot véghezvihesse, Ticănak a bandájához tartozó legmegbízhatóbb fiúkat kellett mozgósítania. A legtitokzatosabb módon magához hívatta őket a kert végébe, néhány jól átgondolt szóval még fokozta a titokzatosságot, és bizalmasan közölte velük, miszerint „ma estig” ki kell nyomozni, ki az a teherautósofőr, aki, mikor káromkodik „a hét szentségit, az áldóját, a miseostyáját, a szenteltvíztartóját, a gebét, a napsugarat” emlegeti. Minden fiúnak megmondotta, melyik városrészben tevékenykedjék, ünnepélyes eskü alatti titoktartást követelt, ami a végletekig fokozta a fiúk megilletődését.

– Este hétkor raport! – fejezte be Tică. – Ugyanitt. Jelszó: „Fickó”.Ez volt az oka, hogy aznap délután furcsa jelenetek játszódtak le a város ama utcáin, ahol teherautók jártak vagy

álldogáltak.

Egy mellékutcában egy sofőr éppen beindította a motort.– Elvisz engem is, bácsi?– Mit adsz?– Mit adjak?– Tán csak nem akarod, hogy én fizessek neked? – fortyant fel a sofőr.– Evvel a tragaccsal… – szólt a kölyök, és odébb állt.Magától értetődik, hogy a sofőr utána küldött egy „a hétszentségit neki”, és a kölyök boldogan jegyezte fel az autó

számát.

Egy másik utcán egy teherautó haladt csökkentett sebességgel. Egy kölyök a járdáról megállást intett, és a sofőr odaszólt:

– Mi kell, hékás?– Forog a kerék…– Forog az eszed tokja, te tökfilkó, az áldódat…A kölyök rögtön felírta a számát.

Egy másik utcán kocsma előtt vesztegelt egy teherkocsi. Egy kölyök bement a kocsmába, és egyenesen a sofőrhöz fordult:

– Bácsi kérem, szidjon össze!– Mit akarsz, hé – a napsugarát…A bátor fiú rögtön futásnak iramodott.

Egy másik kölyök éppen akkor ballagott át kényelmesen a főutcán, mikor egy teherautó nagy sebességgel arra haladt. A sofőr alaposan lefékezett, hogy odakiálthasson egyet a kölyöknek, amiben valami „keresztvíz”-ről is szó volt. Csak amikor látta, hogy a fiúcska beírja a noteszébe a kocsi számát, ütött szeget a fejébe, hogy hátha valami milicista fia lehet.

Egy másik utcán egy kölyöknek nem is kellett provokálnia a sofőrt, aki éppen azon igyekezett, hogy egy kipukkadt gumiabroncsot kicseréljen. Persze, olykor-olykor egy-egy káromkodással buzdította magát, amelyben valami „hitvány gebét” és közben egy-egy „pemzlit” emlegetett. A fiú rögtön feljegyezte a „gebét” és a teherautó számát, örömmel gondolva a dicséretre, amit majd Ticătól kapni fog.

A hatodik fiú csinálta a legegyszerűbben. Apukája sofőr volt, és sűrűn emlegette az „áldóját”, ő tehát nem kellett mást tegyen, minthogy felírja a kocsi számát, hiszen csupán ez volt, amit Tică kívánt.

Pontban 7 órakor hat izgalomtól kipirult arcú kölyök találkozott Ticăék kapuja előtt; Tică mindegyiktől megkérdezte a jelszót, és egy szemhunyorítással sorba leküldte őket a kert végébe. Amíg Tică is le nem ment, egyik se szólt egy szót se. Mikor azonban közéjük ért, és parancsoló hangon megkérdezte:

– Nos?… – mindegyik odatartotta a noteszét és kiabálni kezdett:– Én, én, én!A kölyök boldogan vette át a hat detektív írásbeli jelentését. Mindegyiken más-más teherautó száma volt

feljegyezve, valamint ama káromkodások egyike, amelyeket Tică felsorolt.Tică eleinte zavartan nézegette a jelentéseket, majd annyira elszontyolodott, hogy a körülötte álló gyerekek is

észrevették. Hogy találhatja meg mégis azt a bizonyos sofőrt?A kölyök belátta, hogy nem vallatta ki elég jól Salabaktert. Nem marad más hátra, még egyszer fel kell hogy

keresse. És úgy határozott, hogy ezt mindjárt másnap reggel meg is teszi.

*

Talán éppen abban a percben, amikor Tică kutyájával, Fickóval elindult Zogreni felé, Ursu és Dan újból nekifogtak az ásásnak, hogy a különös építményt feltárják. Az éjjel mind a ketten olyan mélyen aludtak, ahogy csak munkától kimerültén lehet aludni. Sajnos, Dan tenyere tele volt hólyaggal, és az ásóval végzett minden mozdulat rettentő fájdalmat okozott neki. Ursu meg is tiltotta hogy tovább ásson. Dan azonban elővett a mentődobozból egy géz-pólyát, bekötötte vele a tenyerét, és folytatta az ásást, amíg csak Ursu észre nem vette, hogy a kötésen átütött a vér. Erre úgy ráförmedt Danra, hogy annak kihullott az ásó a kezéből.

– Ha le nem teszed rögtön azt az ásót, legurítlak innen. Jobb lenne inkább körülnézni, nem les-e ki bennünket valami kíváncsiskodó.

Dan örült, hogy mégis csinálhat valamit. Hozzá is látott új feladatához, és azt egészen komolyan vette. Szerencséjükre, a környék mocsaras, megműveletlen, a falutól távol eső terület volt; nemigen járt arra senki. A falubeliek kora reggel kimentek a gazdaság földjeire, a falu másik végébe. Nem háborgatta senki a fiúk munkáját.

Ahogy az ásás haladt, Ursu dolga mind fárasztóbb lett. Egy puha és eléggé vékony földréteg után az ásó nehezen áttörhető, palás, kövecses rétegbe ütközött. Ursu kénytelen volt csákánnyal dolgozni, hogy a vermet kimélyítse; az ásót csak a föld kihányására használhatta. A csákány kicsi volt, és a munka szaporátlan; Ursu kénytelen volt mindig nagyobbakat ütni vele. Alig fél méter látszott ki az ajtóból, amikor Ursu szerszáma elégtelennek bizonyult. Amit eleinte palás, kövecses rétegnek hitt, az valójában fal volt, melyet a vasajtó befödésére építettek. Képtelenség volt a kis csákánnyal a régi fal ellenállását legyőzni.

– Csak dinamittal boldogulhatunk – panaszkodott Dannak.– Még csak az kéne! – ijedezett Dan.– Az egész feneség roppant dühösít.– Én, őszintén szólva, örülök neki.Ursu nem valami barátságosan nézett Danra. Dan látta, hogy barátja másképp értelmezi a dolgot, mint ő, és

igyekezett csillapítani.– Nem erről a nyomorult páncélzatról, hanem magáról a felfedezésről van szó. Mentöl bonyolultabbá válik a

dolog, annál nagyobb az esély, hogy valami fontos dologra bukkanunk.– Ahá… – értette meg Ursu –, persze hogy így van, csak azt nem tudom, hogy esünk túl ezen az előre nem látott

akadályon. Nincsenek szerszámaink, és nem üthetünk túl nagy zajt sem. Arra gondoltam, hogy ha rávernénk a csákánnyal az ajtóra, ki tudja, hátha sikerülne keresztüllyukasztani. De képzeld el, mekkora zajjal járhat ez!… Az egész falu összecsődülne. Hacsak…

– Van egy ötletem! Mi volna, ha néhány erőset ütnél, majd abbahagynád vagy egy félórára, aztán újból ütnél egypárat?

– És mi lenne harmadszor? Ne képzeld, hogy a falubeliek közömbösek maradnak.– Tică azt mondta, hogy tegnap néhány öregasszonyon és kisgyereken kívül egy árva lélek se volt a faluban.– Megpróbáljuk így is, más lehetőségünk úgy sincs. Ha volna egy kevés karbidunk!Dan nem értette, mit akar Ursu a karbiddal.– Karbid? Mit akarsz vele?– Sose játszottál még karbiddal és konzervdobozzal? Beleteszed a dobozt egy pocsolyába, és aláteszel egy darabka

karbidot. A karbid felrobban, és feldobja a dobozt.– Tudom, csak azt nem értem, mit akarsz ezzel. Azt hiszed, légberöpítheted ezt az ajtót pár szem karbiddal?– A levegőbe nem röpítem, de kinyithatnám anélkül, hogy a falubeliek kíváncsiskodjanak.– Nem értem. Légy szíves, magyarázd meg.– Egyszerű! Elmennél a faluba, és a gyerekek előtt néhány kísérletet végeznél a karbiddal. Konzervdobozunk van.

Összeigazítjuk az óránkat, és pontosan megállapodunk az időpontban…– Ahá – vágott közbe Dan, miután megértette. – Egybe akarod hangolni a mozdulatainkat, hogy a zaj körülbelül

ugyanabban az időben keletkezzék. Óriási ötlet! De mit érünk vele, ha nincs karbidunk?…– Hátha lehet kapni a szövetkezetben?– Megpróbálom. Ha kapok… Magammal viszem a konzervdobozokat is.Ursu és Dan összeigazították óráikat. Csak miután a másodpercmutatók is egyeztek, voltak megnyugodva. Majd

megállapodtak az első robbantás időpontjában. Ez lesz a jeladás is, hogy megvan a karbid. Két percre rá lesz a második robbantás. Azután 3–3 percenként a következők. Ursu ugyanabban a másodpercben ver majd rá a vasajtóra.

– Ügyelj! – mondta Ursu. – Vigyél több dobozt, mert, ki tudja, nem vész-e el valamelyik. Mindegyik robbantás után szólj a gyerekeknek, keressék meg a dobozt, hogy el legyél látva.

– Ne félj, három percenként robbantani fogok.– És még valamit – tette hozzá Ursu. – A vizes gödör kicsi legyen. És a karbidot hirtelen tedd a doboz alá, majd

valamivel odébb feküdj hasra. Láttam egyszer, hogy valakinek a doboz majdnem elvitte a fejbőrét. A gyerekek álljanak távolabb.

Dan futva indult a falu felé, mialatt Ursu nekilátott, hogy kiszélesítse az ajtó melletti talajfelületet, és így teljes lendülettel tudjon az ajtóra sújtani. Egy részletkérdésről azonban megfeledkezett. Nagyonis csak a talaj

kiszélesítésével törődött, és amikor befejezte, kitervezte a csapások módját. Felmegy a fal tetejére, két kézzel meglendíti a csákányt, óráját láthatóan maga mellé teszi, és pontosan az adott pillanatban teljes erővel lesújt. Lehet, hogy a rozsdás vas nem tanúsít túl nagy ellenállást. Aztán lehevert a fűbe, és alaposan kinyújtózkodott, hogy erőt gyűjtsön. Az idő lassan telt. Közben aggódott Dan miatt. Vajon kap-e karbidot? Meg tudja-e csinálni a kísérleteket? Egyformán járnak-e az órák? Épp abban a pillanatban, amikor rájött, hogy egy fontos részletkérdésről megfeledkezett, meghallotta az első durranást. Tehát Dan kapott karbidot, és megállapodásszerűen jelezte a „játék” kezdetét.

Ursu felmászott a fal peremére, szétvetette lábát, megragadta a csákányt, és lengetni kezdte, miközben az órát figyelte, még három… két… egy másodperc.

A tagbaszakadt vasgyúró hatalmas erővel sújtott le. Csak egyetlen hangot hallott, a saját ütésének döngését, aminthogy Dan is, a gyerekekkel körülvéve, a kút mellett csak a saját robbantását hallotta. Ursu feszülten várakozott, ugyanabban az állásban, szinte megmerevedve. Mikor a megállapodásszerű három percből csak néhány pillanat hiányzott, meglendítette a karját. A másodpercmutató közelgett a pillanathoz… és mielőtt a csákány elérte az ajtót… eszébe jutott, hogy az újabb ütés erősebb lesz, mint az előző…

Olyan erős volt, hogy a csákány nyele kettétört. Evvel nem számolt Ursu. De nem volt veszteni való idő. A hibát három perc alatt helyre kell hozni… Nem hagyhatott ki egyetlen durranást se, mert nem lehetett tudni, meddig űzheti Dan a „játékot”.

Ursu szokott stílusában, mozdulatainak biztonságát a végletekig kihasználva, leszállt a hegyoldalról. Annak ellenére, hogy a vasajtótól 30 méternyi utat tett meg, sarkaival alig párszor kapaszkodott a hegyoldalba. Aztán lehajolt egy kőért, amelynek megmozdítása egy erőteljes férfinek is becsületére vált volna. Mindkét kezével megragadta, és mellmagasságba emelte. Ezzel a teherrel karjában kezdett felfelé kapaszkodni. Eltökélte, hogy idejében feljut, de amikor az út egyharmadát már megtette, a gyökér, melyhez térdét támasztotta, meglazult, ő pedig karjában a kővel legurult.

Esés közben Ursu nagy lélekjelenléttel eleresztette a követ. Egyensúlyát sikerült helyreállítania, mielőtt még leért volna. Amikor másodszor is ölbevette a követ, elhatározta, hogy jobban ügyel a felmászásnál, de rájött, hogy így nagyonis hamar kimeríti erejét. Ezért apró szüneteket tartva folytatta a felmászást. Mindig egy-egy célt tűzött ki: egy fát, egy fűcsomót, egy követ; egy pillanatig pihent, és folytatta az utat. Többnyire oldalvást, fejét egészen a földre hajtva haladt, és az állával kapaszkodott a hegyoldalba. A kő lefelé húzta, térdeit kétségbeesett erővel feszítette meg, nyakán az erek pattanásig kidagadtak. Egy darabig azt hitte, könnyebben halad, ha hátával a hegyoldalnak támaszkodik. A kő súlya azonban hamarosan lehúzta. Ha a hegy csak néhány fokkal kevésbé meredek, a felmászás gyerekjáték.

Az utolsó kitűzött célpont éppen az ajtó előterének szélén heverő csákánynyél volt. Csak mire odaért, jutott eszébe, hogy a feszültség, mellyel minden érzékét egyetlen célra, éspedig a fal elérésére összpontosította, elterelte figyelmét Dan robbantásairól. Az órára nézett – csak a másodperc mutató érdekelte. A másik két mutatót figyelembe se vette; idegzete annyira fel volt csigázva, hogy szinte félt a mutatókra nézni, mert csak egy esélye volt, hogy időközben csak egyetlen robbantás történhetett, és azóta a három perces időközből csak kettő múlhatott el. Még öt másodperc hiányzott a mutató körfutásának újabb fordulójához. Mellmagasságban kinyújtotta mindkét karját, a követ még kissé megemelte, és teljes erővel lezúdította.

*

Dan éppen a negyedik robbantást készült végrehajtani, mikor meglátta, hogy egy sereg vénasszony szalad a kút felé. Sajnos, nem siethetett – még néhány másodperc hiányzott. Odakiáltott az öregasszonyoknak, akik dühösen közeledtek:

– Vigyázzanak! Vissza!Majd a karbidot a doboz alá csúsztatta. A robbanás ezúttal is a megbeszélt pillanatban következett be. A körülálló

kisfiúk csak úgy visítottak örömükben. Ugrándoztak, mint az ördögök, és folyvást kiabálták:– Még egyszer, bácsi! Egy durrantást! Remek!Az öregasszonyok azonban odaértek Danhoz, és csak úgy áradt belőlük a szitkozódás:– Hogy a hóhér fogjon nyakon! Romba akarod dűteni az egész falut?– Hagyja, nagyanyó…– Hallgass, te tökfilkó, hogy a kutyák falnának fel! Tán már a gazok kénye-kedvére jutottunk?– Leano néne, add csak ide azt a pálcát, majd megmutatjuk mi neki!A nénik körülfogták Dant. Csak úgy szikráztak a dühtől. A derék somkerti fiú nem látott a sok szoknya közt

egyetlen rést se, ahol ép bőrrel kimenekülhetett volna.– Karóval kéne elnáspángolni!– Mire vársz még, Floarea? Üsd a gazfickót, hogy elmenjen a kedve a falut ijesztgetni.Dan behúzta a nyakát, hogy a hátát érje az ütés, de egy vastag hang, melyre Tică rögtön ráismert volna,

megtorpantotta az öregasszonyt.

– Hohó, vénasszonyok! Mit akartok avval a fiúval? Mulattatja az unokáitokat, ti meg rátámadtok?– Te meg mit avatkozol bele, te vén madárijesztő? – kiáltott mérgesen az egyik anyóka. – Ha tőled függne,

szerződtetnéd a néptanácshoz, hogy egész nap itt dörgesse a falut.– Én madárijesztő? Halljatok csak ide, jóemberek! – tettette a sértődöttet az öreg, miközben odakacsintott Dannak,

hogy iszkoljon… Jobb lenne, ha megnéznéd magad a tükörben. Nem látod, csupa csont és bőr vagy?– Inkább befognád a szádat – szólt közbe egy másik öregasszony.– És szedd ráncba a lányodat, mert nagyon cicázik a legényekkel – tette hozzá egy harmadik.Dan már nem várta meg a konfliktus befejezését, hanem két Plăcintá bácsival veszekedő öregasszony közt

kiugrott, és mielőtt a többiek észrevehették volna, vad futással menekült. Meg se állt a romokig. Ott végső erőfeszítéssel megragadta az Ursu által ledobott kötelet. Ursu észrevette kimerültségét, és a kötélnél fogva felhúzta; így a karbidos dobozok derék kezelője holtfáradtan roskadt a fűre, és elpanaszolta barátjának:

– Majd megöltek azok a vénasszonyok. Ha nem lép közbe egy bácsi, a csontjaimat a kútból szedtétek volna ki. Jó anyám, ha láttad volna, hogy körülfogtak, és acsarkodtak rám!

– Hallatszott az ütés zaja?– Micsoda ütés? – kérdezte végső szusszal Dan.– Hányszor robbantottál?– Hát… – négyszer.– Hogyan? Hiszen akkor nem hallatszott semmi, nem mulasztottam egyetlen robbantást se!– Nem is hallottam mást, csak a saját robbantásaimat. Ha láttad volna, hogy nekikészülődtek, hogy elpáholjanak!– Hagyd már a vénasszonyokat! Az a fő…Dan meglátta a csákányt, és felpattant, nem hagyta Ursut beszélni:– Micsoda! Eltört a csákány? Mikor?– A második csapásnál!– És mit csináltál?Ursu a kőre mutatott. Dan csodálkozva kérdezte:– Hol lelted?– Itt. Gyere, hadd mutassam meg.Mindketten a vasajtó fölé hajoltak. A kő szétzúzta az ajtó felső részét, és akkora rést ütött, amelyen egy emberi

ököl benyúlhatott.– Ha még egy robbanás jött volna, biztos, hogy teljesen keresztültöröm. De szinte megéreztem, hogy valami baj

van. Az utolsó pillanatban megtorpantam.– Nem próbálhatnád meg most? A vénasszonyok azt fogják hinni, hogy megálltam valahol a falu végén, és

folytatom a mókát. Mit gondolsz?Nem volt már szükség a kockázatra. A falu irányából durranás zaját hallották. A kisfiúk rájöttek a játék

furfangjára, és Plăcintá bácsi védnöksége alatt maguk folytatták. A két somkerti megértette, hogy nyitva az út a további cselekvésre. Ursu felemelte a követ, lendületet vett, és újból belevágta az ajtóba. Dan diadalordításban tört ki:

– Megvan! Hurrá!A kő áttörte az ajtót, és akkora rést ütött, hogy azon egy emberi test is könnyen keresztülfért.

*

Tică kora reggel Fickóval útnak indult, és aránylag hamar Zogreni-be ért. Útközben találkozott egy szekérrel, és a paraszt nem vonakodott a barátkozástól. Egy jóravaló kisfiú elkísérte Beteala bácsi házáig. Salabakter a majorságtól körülvéve, éppen az udvar közepén állt, és időnként egy-egy marék kukoricát hintett. Ha Tică jobban megnézi, rögtön rájöhetett volna, mitől kapta az öreg a csúfnevét. Lábon állva, Grigorie Beteala apó végtelen hosszú botnak látszott, amely mintha két S-betűből tevődött volna össze. A feje előrelógott, hátán a púp mintha hátra akarta volna húzni, előredűlő hasa viszont azon igyekezett, hogy a test egyensúlyát helyreállítsa; a hátulsója visszahúzta, és megint visszafordította a furcsa tartásba, hogy aztán a térdek végső erőfeszítéssel ismét egyensúlyba hozták a testet. Ez a testrészek közti egyenetlenség hozta létre a két S-ből összetett vonalat, melyek egyike a másikban folytatódott, és Salabakternek olyanszerű külsőt kölcsönzött, mintha minden pillanatban összeroskadni készülne.

Az öreg az első „jónapot”-ra felismerte Ticăt, és fürkésző pillantást vetett rá.– Á, megint te vagy itt? Hát mi hozott ismét ide?.– Megint csak az a sofőr, Salabakter apó.– Kutyafáját annak a káromkodásnak, nézd csak, hogy megszalajtja ezt a gyereket.– Hátha még eszébe jutott valami! Kövér volt?– Nem láttam kövérnek…– Sovány volt vagy magas?– Olyan átlagos.– Nem sántított, vagy nem volt az arcán valami heg?

– Heg… Hát az micsoda?– Valami sebesülés nyoma, ha valaki megvágja magát…– Ahá! Azt akarod kérdezni, nem volt-e valami jel rajta? Nem vettem észre. Hopp, várj csak!… De mégse. Csak

piszkos volt a koromtól, attól, ami az autóból kigyün, nem is tudom, hogy mondják…– Nem emlékszik a ruhájára?– Dehogy nem! Olyan volt, amilyet a traktoristák hordanak. Ők úgy híjják: „kezeslábancs”. De levetette volt a

ruháját, egy vékony ujj nélküli ing maradt csak rajta. Látszott, hogy jó erős karjai vannak.– Nem volt a karján valami tetoválás?– Hogy? Hát az mi?– Tudja, ahogy a tengerészeknél szokás. A karjukra írnak, mintha kék tintával rajzolnának rá.– Ühüm – értette meg az öreg. – Nem volt semmiféle furcsaság a karján. Csak a dagadt erei látszottak.Tică kétségbe volt esve. Micsoda buta sofőr! Nem csinálhatott volna ő is valamit, valami sebhelyet, valami

tetoválást, vagy hogy kitörte volna a lábát…– Szóval semmi, de semmi különös nem volt rajta?– Ha látnám, megismerném, de valami szembetűnő dologra nem emlékszem. De neked mi dolgod van vele, hogy

mindenáron látni szeretnéd?Tică már nem válaszolhatott az öreg kérdésére. Fickó megsejthette, hogy gazdája belebonyolódott valamibe,

hirtelen összekapott egy borzas kuvasszal, amely az udvar egyik sarkából nézte ijedten. Annak viszont egy szomszéd kuvasz sietett a segítségére, és ezáltal a harc az erőviszonyok kiegyenlítődése felé tendált, hacsak nem tekintjük Fickó jártasságát és furfangjait. Megfelelő fogással harcképtelenné tette a borzast, és mintha azt mondta volna a szomszéd kuvasznak, amely nála valamivel nagyobb és félelmetesebb volt, hogy ugyanaz a sors vár rá is, ha nem megy a dolgára. Salabakter nem ismervén a harc állását, felragadott egy tuskót, és egyenesen az önzetlen kuvasz fejéhez vágta.

– Eridj innen az udvarból, te pemzli, te dög!… – Majd Tică felé fordulva, mintha bocsánatot kérne: – Az a káromkodós sofőr… annyit szitkozódott, hogy még engem, öregembert is megfertőzött vele. De mit is jelent az, hogy „pemzli”?

– Valami borotváló-ecsetet, amit a borbélyok használnak.– Ahá! És mi baja volt a sofőrnek a borotva pemzlivel, hogy azt szidta?– A pemzlit szidta?– Úgy ahogy mondtam. Életembe se hallottam, hogy valaki a pemzlit káromolta, pedig hálistennek nem kevés

káromkodást hallottam.Tehát Tică nem tette meg az utat hiába, mégiscsak megtudott valamit. Talán megtalálja a sofőrt ennek a

csekélységnek a segítségével! Ezúttal „kezitcsókolom”– mal köszönt el az öregtől, és a kapu felé indult.– Gyerünk, Fickó – hívta a kutyát –, meg kell keresnünk a városban egy olyan embert, aki a pemzlit szidja, amikor

káromkodik. Annyit tudunk, hogy sofőr…Úgy látszik, a szerencse kezdett Tică mellé szegődni. Alighogy kiért a faluból, utolérte egy bricska. A kocsis

megengedte, hogy felszálljon, és Fickónak alaposan szedni kellett a lábát, hogy lépést tartson a ló ügetésével.Mihelyt beért a városba, Tică sürgősen összehívta a kölyökbandát. Még titokzatosabb módon előadta nekik, hogy

meg kell ismételni előző küldetésüket, de egyik se ugyanannál a sofőrnél provokálja a káromkodást és ne ugyanazzal a módszerrel.

– A jelszó is megváltozik – mondotta: – „Kófic”.Miután elismételtette velük a jelszót, és meggyőződött róla, hogy egyik se dadog, előadta a küldetés célját:– Meg kell tudni, melyik az a sofőr, aki káromkodás közben „pemzlit” emleget. Jól ügyeljetek: pemzli! Tudjátok,

mi az? Borotvapamacs.A bandából egy félénk hang szólalt meg:– Hiszen én tudom, ki káromkodik így. Először a „beteg gebét” szidta. Utána hallottam azt is, hogy „pemzli”, de

azt hittem, hogy az valami alkatrész vagy csavar.– Micsoda? – ugrott fel Tică. – Felírtad a számát?– Odaadtam volt neked.Tica reszkető kézzel kotorászott a zsebeiben, megtalálta a fiúk jelentéseit, és kikeresett közülük egyet.– Ez az?– Igen.– Brávó, öcskös! Ezért megérdemled, hogy somkertinek nevezzenek.A többi kölyök szomorúan vette tudomásul, hogy a küldetés be is fejeződött, mielőtt még megkezdődött volna. A

vice-somkerti viszont a hetedik mennyországban érezte magát. Tică védelmét élvezve, tudta, hogy ezentúl a kerületből egyetlen fiú se meri többé csúfolni, vagy elpüfölni. Az izgalom úgy felkavarta, hogy javaslatot mert megkockáztatni:

– Mi volna, ha megkeresnénk azt az autót?

Az indítványt Tică fenntartás nélkül magáévá tette, a többiek pedig nagy lelkesedéssel fogadták. Egyiküknek ismét alkalma lesz, hogy a főnök kegyeit elnyerje. Valamennyien futásnak eredtek, magukban ismételgetve az autó számát, és a különös jelszót.

Egy óra múlva egyikük visszatért, és lihegve mondta a jelszót:– Kófic… h-h-h… Kófic… h-h-h…– Kó… – egészítette ki Tică. – Mi történt?– A Dóm… a Domneascán… az autó, a sofőr… defektje van.– Tyűh! – kiáltott fel Tică. – Biztos vagy benne?– Ha már engem is „pemzlinek” szidott! „Mit bámulsz, hé – mondta –, a pemzlijét a naplopójának..– Hol történt ez?– A Domneasca utcán.Habár Tică sietett, mégsem akarta, hogy bandájának szertartásos formáin sérelem essék. Vigyázzba állt, és kezét

nyújtotta a kölyöknek. Amazt nagy zavarában reszketés fogta el.– Megvárod a többieket, és megmondod nekik, hogy parancsod van tőlem a jelentéseket átvenni. De ne felejtsd el

a jelszót követelni.Tică futva távozott, a kölyköt pedig súlyos problémák foglalkoztatták: milyen hangon szóljon a többiekhez? Nem

volna-e helyénvaló írásbeli jelentést kérni, néhány észrevétellel ellátni őket… különösen azt, akit az a szerencse ért, hogy elsőnek akadt a sofőrre.

A pisze és borzas somkerti azonban nem törődött vele, hogy kölyök-bandája az események folytán milyen izgalmakon esik át. Ő csak szaladt a Domneasca utca felé, és a járókelők csodálkozva fordultak utána. Attól félt, hogy a sofőr közben rendbehozza a motort, és továbbhajt.

Tică aggálya azonban alaptalannak bizonyult. A sofőrnek, mint mindig, most is sokáig kellett kínlódnia, míg a motort üzemképes állapotba hozta. Tică ugyanott találta, talán még dühösebben, ahol a kisfiú hagyta. Mielőtt odaért, máris meghallotta a „pemzli” szót, amit a sofőr fogcsikorgatva mondogatott. Nehogy a haragját magára vonja, a fiú egy kevésbé megszokott módot választott, hogy szóba ereszkedjék vele. Észrevétlenül odalopakodott, és mikor a sofőr egy csavarocskát leejtett, hirtelen lehajolt, felkapta, és hamar odanyújtotta neki:

– Tessék! Majd hogy bele nem esett a csatornába.A mozdulat és az udvarias hang meglepte a sofőrt, észre sem vette, hogy a közelben nincs is csatornanyílás.– Köszönöm – felelte még mindig morózus hangon. – Ha megint elvesztem, újabb félórát kések.A sofőrnek kezdett helyreállni a nyugalma. A defektet sikerült kijavítania… Megindította a motort, és odaintett

Ticănak:– Nem akarsz, egyet autózni?Tică nem is remélte, hogy ilyen sikere lesz. Beszállt a sofőr mellé a kabinba, és nagy művészettel fogott a

beszélgetéshez:– Szokott a városon kívül is járni?– Úgyszólván mindig. Azért is ment tönkre a kocsim. A pemzlijét neki, micsoda utak! Folyton csak defekt. Egyik

a másik után. Ha megy a motor, durrdefektet kap a kerék. Ha jó a gumi, bedöglik a motor…– És senkit nem talál, aki segítene? Épp ma láttam egy kis Skodát, Zogreni-in, amelyik defektben volt. De akadt

egy öreg Salabakter, hosszú, hórihorgas ember, aki segített a sofőrnek.– Egy olyan magas, vézna öregember?– Igen, olyan a formája, mint egy dupla S betű.– Hallj oda! Én is találkoztam vele vagy két napja. Átadtam neki egy csomagocskát.– A magáé volt a csomag? – tette fel Tică a kulcskérdést.– Nem! Nekem egy biciklista parasztlegény adta, Bozieni-ben. Megkért, vigyem el a városig.– Nem ismeri a legényt?– Nem. Láttam párszor, mikor Bozieni és Movila közt haladtam. Egész nap a biciklijén mászkál. De miért érdekel

ez téged?Tică éppen a válaszon gondolkozott, mikor hatalmas durranás remegtette meg az autót. A sofőr fékezett, és a

fejéhez kapott:– A pemzlijét ennek a rohadt gebének. Na tessék! A gumi!Tică már nem várta meg a második „pemzlit”, leugrott, és teljes sebességgel hazafelé indult. Még aznap Bozieni-

be akart érni, hogy megtalálja a levél átadóját. Röviden tájékoztatta Mariát nyomozása eredményéről, és megkérte, szóljon a szüleinek, hogy egy iskolatársához ment Bozieni-be. Majd füttyentett Fickónak, és aznap immár másodízben, nekivágott a jólismert útnak.

*

Ursu a kőütötte nyíláson előbb a karját, majd a fejét dugta be. Meggyújtotta a kezében készentartott lámpát. A kő egy szűk helyiségbe zuhant, ahonnan erős penészszag áradt. A helyiség négyszög alakú volt, széltében-hosszában

vagy három méter. Ursu bevilágította a falakat, de nem talált se ajtót, se más nyílást. Óvatosan visszahúzódott, és közölte Dannal észleleteit.

– Nehogy valami kútnyílás legyen – vélte Dan.– Megvizsgáljuk a padlózatot is. Egyelőre nem látok semmi veszélyt.– Láttad, hogy van padló?– Ha a kő bent fekszik, akkor nyilván padlózatnak is lennie kell – felelte Ursu. – Előbb bemegyek én. Te csak

dugd be a fejed, aztán ereszkedj utánam. Végy magadhoz lámpát.Ursu ügyesen bekúszott a nyíláson, előbb lábait dugta be, majd ruganyos, csavart mozdulatokkal a testét is

utánapréselte, és leugrott. Talpa alatt kemény padlózatot érzett, melyet vékony földréteg borított. Besegítette Dant is. Meggyújtották lámpájukat, és hozzáfogtak, hogy tüzetesen átvizsgálják a helyiséget.

A szoba egyszerű, de erős, vastag falú építmény volt. A két fiú rendszeres vizsgálatba fogott, titkos kijáratot keresett, melynek – ezt biztosra vették – léteznie kell. Ursu végigkopogtatott csákányával minden falat, kivéve azt, amelyikből az ajtó nyílt, és amely kívülről volt eltömve. Egyetlen tenyérnyi felületet se hagyott megvizsgálatlanul, de nem jutott semmilyen eredményre.

– Lehetetlen! – szólt Dan. – A helyiségnek kell hogy valamilyen értelmes célja legyen. Ez pedig nem lehet más, csak az, hogy valamilyen titkos bejáratot takar. Tudsz más lehetőséget is elképzelni?

– Tudom is én már, mit gondoljak? Minden felfedezés teli van ígéretekkel. Láthattad ott a romoknál is, a vermeket… És még ki se fújhattad magad a nagy erőfeszítéstől, máris azt láttad, hogy sehol semmi, vagy pedig, hogy már mások is jártak ott.

– Ne feledd, Ursukám, hogy itt, amióta ezt a helyiséget elásták, tudjisten hány száz éve, rajtunk kívül senki se lépte át a küszöböt.

– Ez igaz.– Na látod. Én azt hiszem, hogy valamit takar.– Vizsgáljuk meg a padlózatot! Azért is hagytam utoljára. A titkos bejáratok mindig a padlózatból nyílnak.– Gyerünk!Ursu helyes érzékkel még a bemászás előtt előre dobta a szerszámokat. A csákány segítségével két átlót karcolt,

majd a helyiség padlózatát négy egyforma részre osztotta, olyképpen, hogy a csákány hegyével vonalakat húzott. Azután vizsgálgatni kezdte a padlózat minden darabját. Az ásóval lekaparta a földréteget, míg csak az alapfal elő nem bukkant. Az így megtisztított padló minden zugát gondosan végigvilágította. A hátsó fal felé egy helyen féltenyérnyi kör alakú földet vett észre. Rögtön tudta, hogy ott valami nyílásnak kell lennie.

Dan figyelemmel kísérte Ursu minden mozdulatát, Látta, amint a csákány vaséke behatol a kis földszigetecskébe. A szerszám hegye fémes csengést hallatott.

– Csapóajtó – szólt Dan. – Látod?Felelet helyett Ursu beleakasztotta a csákány hegyét a gyűrűbe, és a csonka nyelet megragadva, minden erejével

húzni kezdte.– Nem enged? – kérdezte Dan. – Csináljunk emeltyűt az ásó nyeléből!– Nem fogja bírni, de nem tehetünk egyebet.Valóban, az ásónyél kettétört, de Ursunak úgy tűnt, hogy a csapóajtó megmozdult. Újból bedugta a csákányt a

gyűrűbe, és húzta, amíg csak érezte, hogy halántékán az erek majd megpattannak. A csapóajtó ismét mozdult egyet. Megint húzni kezdte. A csapóajtó egyik oldala egészen kijött. Kihúzta a csákányt, és néhány mozdulattal felforgatta a gyűrű körüli egész padlórészt.

Szemük előtt üreg vált láthatóvá. Benne fémláda. Kihúzták a ládát. Az üreg közel a felülethez végződött. Ursu a csákánnyal kopogtatta, de tompa visszhangot adott. Kétségtelen, a mélyedés semmilyen titkos folyosóban nem folytatódott.

Nem maradt más hátra, mint megvizsgálni a ládát. Nem volt bezárva. Fedele és maga az egész láda rozsdás volt. Felnyitották, és meglepetésükre, egy másik elkorhadt ládát találtak fából. Ez a láda ismét más fémládát rejtett magában, amelyet kevésbé támadott meg a rozsda, és zárva volt.

– Láda, csupa láda – csodálkozott Ursu. – Hát ebben meg miféle titok lehet?– Talán valami kincs. Más egyéb, nem is tudom, mi lehetne.– Nyissuk ki!– Ki tudod nyitni?Ursu az ásóval feszítette. A fémfedél könnyen engedett, kiugrott a helyéből, de belül megint csak egy sokkal jobb

állapotban lévő faládikó volt.– Ez már aztán sok – ámuldozott Dan. – Ugyan miféle kincsek lehetnek benne?Óvatosan kivették a ládikát. A fedele le volt szögezve.– Menjünk ki – javasolta Ursu –, úgyse hiszem, hogy ebben a szobában más valami is volna.– Gyerünk!Előbb kihajították a szerszámokat, majd Ursu mászott ki. Dan odanyújtotta a ládát, és ő is kidugta fejét a lyukon.

Ursu könnyedén kisegítette.– Jobb így a napvilágnál – szólt Dan, és szomjasan szívta be a tiszta, hűvös levegőt. – Nagyon kíváncsi vagyok,

mit rejt ez a láda. Nyissuk ki.Ursunak a csákány segítségével gyerekjáték volt felfeszíteni a ládika fedelét. Amint azt eltávolították, a két fiú

belenézett. Kincsek ragyogását várták, pénzeket, ékszereket. De mind ebből nem volt semmi. Holmi szétmállott rongyok és néhány régi könyvfedél. Ez volt a láda minden tartalma. Felborították, forgatták jobbra-balra, de hiába. A ládában nem volt más. Dan éppen azon volt, hogy egyet káromkodjon, mikor Ursu hirtelen kibontotta a könyvfedeleket. Bennük néhány ív papír volt, azaz pontosabban kettő. Dan lecsapott rájuk.

– Vajon mi lehet?Vastag, elsárgult lapok, apró cyrillbetűs kézírással teleróva.Dan kérdően nézett Ursura, aki így szólt:– Fogalmam sincs! Te ismered a cyrill írást?– Nem, csak a számjegyeket… Várj, talán kibetűzök valamit… Ejnye, de bánom, hogy nem ismerem a cyrill

ábécét. Jegyezd csak, Ursukám… 7… 1… 4… 1. Mit jelenthet ez? Nézd csak, itt a lap alján: 7141!– Nem az évszám? – vélekedett Ursu.– Igazad van! A 7141 – ik év. Vonj le belőle 5508-at.– 1633… Az 1633-as év. Onnan ered az írás.– Nagy felfedezés ez, Ursukám! Gondold csak meg, milyen régi! És főleg, milyen gonddal őrizték meg.

Alighanem az egész építmény miatta létesült!– Tudom is én, mit mondjak. Már félek. Hányszor hittük, hogy ráakadtunk valamire…– Ugyan, ne légy ilyen borúlátó. Meg vagyok győződve, hogy valami nagyszabású dolog. Minden érdem a tied,

Ursu. Ha nem vetted volna észre azt a kiálló épületsarkot, üres kézzel tértünk volna haza.– Lassan a testtel! Legalább ugyanannyi érdemed van neked is. És most mitévők legyünk?– Rögtön hazamegyünk. Maria és Lucia ismerik egy kissé a cyrill ábécét. És különben is, szavamat adom, hogy

holnap délig én magam is kisilabizálnám, feltéve, ha románul írták.– Erre én is vállalkozom – mondta Ursu eltökélten.– Hagyjuk a nyílást így, ahogy van? – kérdezte Dan.– Ne törődj vele. Sok hét eltelik, amíg észreveszik. Ki az ördög jár errefelé? Hacsak véletlenül nem.– Egyébként én se hiszem, hogy volna itt még valami keresnivalónk – tette hozzá Dan.Ebben Dan alaposan tévedett.Ursu gyorsan összerakta a sátrat, és mindent belerakott a nagy hátizsákba. Indulhattak. Némi szomorúsággal a

hangjában, Dan így szólt barátjához:– De sajnálom, hogy Tică nem lehetett jelen a felfedezésünknél! Hogy örült volna!Ursu és Dan még egyszer visszanézett a romokra, és vidám szívvel indult az állomás felé. Néhány óra volt

napnyugtáig.

*

A három somkerti fiú egyike sem érte el aznapra kitűzött célját. Dan és Ursu olyan későn érkeztek vissza a városba, hogy már nem merték barátjaikat fellármázni; másnap reggelre halasztották. Ticănak pedig gyalog kellett megtenni az utat Bozieni-ig, és csak alkonyatkor ért a faluba. Mivel pedig nem hazudott, amikor Mariának azt mondta, hogy lakik ott egy iskolatársa, egyenesen hozzá ment. Nagyjából közölte vele jövetele célját, és megtudta, hogy van egy legény, aki naponta néhányszor megteszi az utat kerékpárján Bozieni és Movila közt, de az illető nem Bozieni-in, hanem Movilán lakik.

– Majd meglátod, milyen gangosan ül a biciklin – tette hozzá. – A pukkadásig fogsz röhögni. Mintha egy paripán lovagolna. Ha jókor reggel felkelünk, látni fogjuk.

Tică elismeréssel adózott osztálytársának jó megfigyelőképességéért, és megdicsérte, mondván, hogy tehetsége volna irodalmi karcolatok írásához („Tudd meg, hogy a román tanár pikkel rád.”), és úgy mutatta, nagyon kíváncsi a biciklistára, hogy meggyőződjön, vajon a róla adott leírás valóban találó-e. Ennyi dicsérettől elkábítva, az osztálytárs ünnepélyesen megesküdött Ticănak, hogy másnap reggel megmutatja neki a biciklistát, ha emiatt akár egész éjjel virrasztania kéne is.

Tizedik fejezet

Lucia, Maria, Ursu és Dan az egész délelőttöt az irat megfejtésének szentelte. Fáradozásuk sok bíbelődéssel járt, főleg, mert a rejtekhelyen fellelt irat a régies jellegű cyrill betűkkel íródott. Munkájuk során a két felfedező szavának állott. Délig mind a ketten megtanulták a cyrill ábécé betűit. A fiúknak délig sikerült az egész okmányt átírni latin betűkre. Az elébük táruló szöveg egyenesen elképesztőnek bizonyult.

Íme, mit is tartalmaztak a régi, jó háromszáz évvel ezelőtt kelt lapok:ÉN, CRISTACHE ZOGREANU SZEKRETÁRIUS, AZ ŞOIMENI-I VÁRBAN LAKOZÓ NAGYSÁGOS FEJEDELEM ALÁZATOS

SZOLGÁJA, MAGASSÁGOS PARANCSOT FOGADVÁN URUNK ENNEN AJAKÁRÓL, KI NEM MINT AZ FERDE, DE MINT AZ TEREBÉLYES TÖLGY ÁRNYÉKA, KEGYELMÉVEL BORÍTJA ORSZÁGUNKNAK VIRÁGOS KERTJIT, TISZTES FÁRADALOMMAL TÖREKEDVÉN IMHOL AZ FEJEDELMI HÁZBAN, AZ MUSAT-VAJDÁK SZÁMTALAN ESZTENDŐ ÓTA ÁLDÁST HOZÓ URALKODÁSA ÉS IMMÁR NYOLCADIK NEMZETSÉGE IDEJÉN, AZ NYÁRI LOMB SUSOGÁSAKOR, VALAMINT TÉL HAVÁNAK DERMEDÉSEKOR, REGGELTŐL NAPSZÁLLTÁIG, ESTVE ÉS VIRRADAT IDEJÉN IS, ELMÉM VEZÉRLŐ ÁLLHATATOSSÁGÁVAL HAJOLTAM VALA AZ KITUDHATATLAN BETŰK FÖLIBE, MIK A SASOK VÁRÁNAK SETÉTSÉGES TITKÁT ZÁRJÁK MAGUKBA, MELYET NÉMELY LELKEK AZ KÉT KERESZT VÁRÁNAK IS NEVEZNI SZOKTAK. AZ TERMÉSZETNEK EREJÉVEL IS ŐRIZTETVÉN ERŐSEN, EME VÁRRUL MONDOGATJÁK VALA AZ EMBEREK, HOGY HOLD VILÁGÁNÁL, EMELTETVÉN, SENKI FIA NEM GYANÍTHATÁ, HOL TALÁLHATNI AMAZ ÖSVÉNYRE, MELYEN A VÁRBA LEHETNE ÉRKEZNI. AZ RÉGI VÁRBAN, MONDJÁK, ELSŐ DOLOG, DICSŐSÉGÜNK TELJÉBEN IS, AZ ORSZÁG KINCSEINEK STRÁZSÁLÁSA, MIVELHOGY CSENDES NAPOKNAK UTÁNA VIHARRAL TERHES IDŐ KÖZELÍTHET KINCSEINKRE, MIK AZ NEMZETÜNK HÍRÉT ÖREGBÍTENI ŐRIZTETNEK, VALAMINT AZ FEJEDELMI SARJAK ÉPSÉGÉT, KIKNEK ELŐTTE TÉRDEN LEBORULUNK MIND, MERT AMIKÉNT A TŰZKŐSZIKLÁNAK LÁBÁTÓL OLTALMAZVA ÓVAKODUNK, ÉS ÉLETÜNK AZ DIADALMAS NAP FELÉ REMÉNYLŐN MENTJÜK A REÁ HAJÍTOTT NYÍLVESSZŐ ELLENSÉGES ÁRTALMÁTUL, – ÉPPEN ÚGY ŐRIZE MINKET KESERVES IDŐKBEN NYÁJAS NAPSUGÁRKÉNT AZ FÖLDI HON URA. NEM VALA HÍVSÁGOS PEDIG FÁRADALMAM, MIVELHOGY SEHOLSE MUTATKOZIK AMAZ FONDORLATOS ELME, MELY KITUDHATNÁ AZ TITKOT, HOGY MEGTALÁLANDJA BEJÁRATÁT AZ VÁRNAK. CSUPÁN AZON EMBERNEK, AKI ELŐSZÖR IS FEJEDELMI IVADÉKOK VÉRIVEL EREIBEN KÉSZÜL TRÓNUSÁRA ALÁBOCSÁTKOZNI, CSAK ANNAK KELL SZERENCSÉSNEK LEENDENI, HOGY MAJD RÁBUKKANJON A SASOK VÁRÁNAK TITKÁRÁ, HELYIRE, VALAMINT ÚTJÁRA. MAGAM IS, KINEK NEM ADATOTT PÁLYÁMON FÖLFELÉ KAPASZKODNI, ÖSMÉRÉM AMA TITKOT, DE AZTÁN FELEDNEM KELLETT, MIVELHOGY EGYENESEN AZT MONDÁ AZ NAGYSÁGOS FEJEDELEM, HOGY CSAK FELEDÉSEM ÁRÁN ADATIK NÉKEM BÉKESSÉGES ÖREGEDÉS ÚTJÁN BÁNTATLANUL MENNI AZ TÚLSÓ VILÁGRA, ÉS HOGY FELEDÉSEMMEL NEMCSAK NEKEM, HANEM AZ VÉREMBŐL VALÓ VALAMENNYI UTÓDOMNAK SEM, KINEK MEGNYILADOZNAK MAJDAN AZ IFJÚI KAPUK, ANNAK SEM KELL SZÜLETÉSE PERCE ÁTALLÉPÉSEKOR ŐRIZKEDNI AZ FEJEDELMEK HARAGJÁTUL ÉS A VESZEDELMEKTÜL, MIK MINDEN VÉTKEST ÉLTE FOGYTÁIG SÚJTANAK.

ÍRTAM VALA ÉN, CRISTACHE ZOGREANU HARMADSORSÚ SZEKRETÁRIUS EMEZ FENTEBBI REJTVÉLYES OKMÁNYT MOISE MOVILA FEJEDELEM MÁSODIK URALKODÁSÁNAK IDEJÉN, VALAMINT ÉLETEMNEK NEGYVENEGYEDIK ESZTENDEJÉBEN, AMELY ISTEN SEGEDELMÉVEL NEM LEEND AZ VÉGSŐ.

Az egy oldalas bevezetés után következett egy második lap, melynek ugyancsak egyik oldala volt teleírva, és a következő szöveget tartalmazta. Ez volt a tulajdonképpeni okmány:

ELŐSZÖR IS, AKÁRHONNAN INDULSZ EL, AZ ÖTÖDIK ÉS HATODIK ÖL UTÁN NÉZZ KÖRÜL; AZTÁN UTAD AZ SASOK ÓDON VÁRÁBA VEZET, DE ANNAK HAMAR VÉGÉRE JÁRJ; AZTÁN GONDOLJ AZ ÖTÖDIK ÉS HATODIK PARANCSOLATRA; AZTÁN FÚJD KI MAGAD, ÉS TARTS PIHENŐT; AZTÁN SIESS TOVÁBB, ÉS AZ ÚT VÉGE ELŐTT EGY LÉPÉSSEL ÁLLJ MEG; AZTÁN NE ÖTÖLJ-HATOLJ, HANEM VÁGJ NEKI; AZTÁN TORPANJ MEG AZ UTOLSÓ ELŐTTI SZIKLÁNÁL; AZTÁN A TÍZ LÉPCSŐBŐL A KÉT KÖZÉPSŐIG LASSAN MENJ, ONNAN UGORJ HÁRMAT; AZTÁN A FÁRADSÁGTÓL LEROSKADSZ, MERT UTADON SOK AZ VESZEDELEM; AZTÁN MEGVETED LÁBAD AZ ÚT KISZÖGELLÉSÉBEN; AZTÁN SZÉJJELNÉZZÉL ÉS MEGLÁTOD A BODZAERDŐT; AZTÁN AZT IS MEGTUDOD, AMIT NEM AKARSZ; AZTÁN IMÁDSÁGOD EMELD AZ ÚRHOZ; AZTÁN ISMÉTELD EL AZ UTOLSÓ KÉT PARANCSOLATOT; AZTÁN HÚSVÉT ELSŐ HÁROM NAPJÁT ÜNNEPELD, ÁTUGORD A NEGYEDIKET, ÉS AZ ÖTÖDIKTŐL MEG SE ÁLLJ CSAK A VÉGE ELŐTT; AZTÁN A HARMADIK SZIKLA JELENT FORDULÓT; AZTÁN ÉPPEN A KÖZEPÉN MEGLELED A FORRÁST; AZTÁN BELENÉZEL, DE NEM LÁTOD, HOL KERESSÉL ENGEM; AZTÁN MEGTUDOD, HOGY HIÁBA MINDEN SIETSÉG; AZTÁN MÉG ÖT NAPIG GYÖNYÖRKÖDHETSZ A MENNYEI SZIVÁRVÁNYBAN, MIVEL A HATODIKON SEM FAKUL; AZTÁN HÁROM NAPIG ÖTÖLSZ-HATOLSZ, MERT FÉLSZ AZ ÍTÉLET UTOLSÓ ÓRÁJÁTÓL, DE. AZ ELŐTTE VALÓTÓL IS; AZTÁN NEM A PARADICSOMI TELJESSÉG VÁR RÁD; AZTÁN MEGISMERKEDSZ A POKOL TÜZÉVEL; AZTÁN AZ ÖRDÖG VIGYORÁVAL; AZTÁN ELÉRTÉL A NEGYEDIK AKADÁLYHOZ, AHONNAN MÉG KETTŐT LÉPSZ ELŐRE; AZTÁN KÉT-HÁROM ZÖKKENŐ JÖN, HONNAN EGYENESEN SZALADHATSZ AZ ALAGÚT VÉGÉIG; AZTÁN ELŐTTED A HARMADIK KAPU, MELY HÉT LAKATTAL VAN LEZÁRVA; AZTÁN JÓL KIFÚJOD MAGAD, ÉS ÚJBÓL ELMONDOD AZ IMÁDSÁGOT; AZTÁN PÉNTEKTŐL SZOMBATIG IS MEGISMER AZ ISTEN; AZTÁN KETTŐ ÉS HAT A

SZERENCSÉS SZÁMOD; AZTÁN AZT HISZED, HOGY NINCS MÁR SEMMI; AZTÁN A VÉGÉRŐL NÉGY ÖLET HÁTRÁLJ; AZTÁN ELSŐ DOLGOD A HÉT SZENTSÉGET ÉS AZ UTOLSÓ KINYILATKOZTATÁST KÖVETNI; AZTÁN ELÉRKEZEL AZ VÉGÉRE; AZTÁN HAT HÉTIG MARADSZ OTT; AZTÁN KETTŐ A JÓ MEG A GONOSZ; DE HÁROM AZ ELEMEK SZÁMA: A TŰZ, VÍZ, LEVEGŐ; UTÁNA NEM JÖN MÁR SEMMI… SEMMI… SEMMI…

Az irat végén más kézírással, más tollal és más színű tintával a következő toldat volt olvasható:AZ TÚLSÓ VILÁGRA KÖLTÖZE TITKÁT KIMONDATLANUL CRISTACHE ZOGREANU SZEKRETÁRIUS A VILÁG

TEREMTÉSÉNEK 7141-DIK ESZTENDEJE HATODIK HAVÁBAN.Ezzel befejeződött a két somkerti fiú által felfedezett titkos irat.Lucia másodszor is felolvasta az okmányt. A szobában halálos csend volt; jó ideig a somkertiek egyike se merte

megtörni a hallgatást. Gondolataik kuszán kergetőztek. Mindnyájuk előtt világossá vált, hogy a fehérruhás lány levele nem tréfa. De túl ezen a levelen, a somkertiek bepillantást nyertek egy háromszáz évvel ezelőtt lejátszódott nagy drámába. Szegény fejedelmi kancellista, aki titkos iratban foglalta a Sasok várának rejtélyét, és meghalt, hogy azt az ő szájából soha senki meg ne tudhassa!

Lucia törte meg a hallgatást:– Az okmány sok kétséget eloszlat, először is a legnagyobbat. Azt jelenti, hogy létezett valaha egy menedékhely,

melyet Sasok várának neveztek. És lehetséges, hogy a fehérruhás lány rábukkant.– Eszerint hiszel a levél valódiságában? – kérdezte Dan.– Nem tudom, hol végződik benne a valóság, és hol kezdődik a képzelet. Például, a fogságról szóló mese

kitaláltnak tűnik. De az a tény, hogy a fehérruhás lány, ahogy ti nevezitek, és ahogy ő is szívesen mondja magát, rátalálhatott a kastélyra, kezd komolyan vehető lehetőséggé válni.

– Engem meggyőzött – mondta Maria. – Túl sok tény egybevágó. És emlékszem a levél hangjára is. Azt hiszem, neked se tűnik már úgy, mintha nem volna őszinte.

– Nem! – ismerte el habozás nélkül Lucia.– Én abban a lehetőségben is hiszek, hogy foglyul ejtették…– Ki és milyen célból ejtette foglyul? – tette fel a kérdést Lucia. – És ha ez valóban megtörtént, feltételezed, hogy

azok, akik őt fogva tartják, és akiknek csakis rossz szándékaik lehetnek, megengedték volna, hogy megírjon, és elküldjön egy ilyen levelet? Ilyesmit nem lehet egykönnyen megcsinálni. Gondold csak el te is.

– De hátha azok egyike, akik fogságban tartják, segít neki?– Ezt nagyon bonyolultnak vélem. Vegyük a dolgot komolyan. Ha az ő meséje igaz, akkor azok, akik foglyul

ejtették, nem lehetnek mások, mint rablók, kincskeresők vagy egyéb törvényszegők. Azt hiszed, olyan könnyen elinalhat előlük? Én azt mondom, tegyük félre ezt a feltevést. Foglalkozzunk inkább a kastély titkával!

– Egyetértek Luciával – szólt Dan. – A fehérruhás lány rejtélyét csak a kastély vagy a vár titkával együtt lehet megfejteni.

– Én is ezen a nézeten vagyok – hangsúlyozta Maria.– Én is! – mondta nyugodt hangon Ursu.Mindnyájan tudatában voltak e kijelentés jelentőségének.– Első dolog, amit nézetem szerint tennünk kell, az, hogy megfejtsük az okiratot – javasolta Maria.– Miféle megfejtésről beszélsz? – kérdezte naivan Dan.– Csak nem akarod azt mondani, hogy az okmányt nem szükséges értelmezni? – pattant fel Lucia.– Lehet, hogy abban az időben nehéz volt megfejteni – mondta Dan. – Nekem azonban nagyon is egyszerűnek

tűnik. Figyelj csak ide, Ursukám!… Lucia, add csak ide az átírt okmányt. Így ni: először is átugrom azokon a mondatokon, amiknek semmi jelentősége.

– Honnan tudod, hogy minek nincs jelentősége? – kérdezte Lucia.– Mi jelentősége van például az első mondatnak? – folytatta Dan. – „Először is, akárhonnan indulsz el, az ötödik

és hatodik öl után nézz körül.” Nem látod, milyen egyszerű? Vagyis, azt látod majd, amit a második mondat közöl: „Aztán utad a Sasok ódon várába vezet.” Majd azt mondja, hogy „Annak hamar végére járj.” – vagyis ne maradj ott sokáig, mert semmi értelme, hanem rák módjára négy ölet visszamész… De mondd csak, Lucia, mennyi egy öl?

– Vagy két méter.– Mondd pontosan!– 1, 996 méter.– Jó, jó, vagyis az első tíz és a tizenkét méter után kell lennie valaminek, ami észrevehető.– De miért kell máris kifújni magad, és pihenőt tartani? – kérdezte Maria, aki szintén a kezében tartott egy

példányt.– Majd ha te is odamégy, meglátod, hogy szuszogsz majd! Még mindig nem értitek? Az okmány elég gyerekes.

Aztán következik a tíz lépcső és a fáradságról és a veszedelmekről szóló intés, jaj, mamám, mennyire igaz lehet! Azután még pár lépés, és alighanem rábukkansz a bejáratra. Az okmány azt mondja: „Szaladj végig az alagúton, és előtted a harmadik kapu”, de még azelőtt valami nyaktörő akadály is lehet, mert nagyon nyomatékosan óv tőle. Utána következik a hetedik lakat meséje, ami azt jelenti, hogy a kastély tulajdonképpeni kapujánál vagy…

– Mégis átugrottál egy csomó mondatot – szakította félbe Lucia Dant. – Mi értelmük van ezeknek, miért íródtak?– Azt hiszem, hogy a kérdésed maga a legjobb felelet – válaszolta Dan. – Azért, hogy összezavarja az olvasót,

hogy megszédítse, és ebben a tekintetben az íródeák nagyonis találékony volt. Ezt legjobban a stíluson venni észre: misztikus, vallásos stílus. Ne feledd, Lucia, hogy abban az időben az emberek nagyon istenfélők voltak. Ha valaki akkor bukkant volna rá az iratra, nagyon megilletődött volna a vallásos dolgokon, a parancsolatokon, érted? „Ne lopj; felebarátod jószágát ne kívánd”, vagy például a „szent húsvét”. Annyira megilletődött volna, hogy az igazságot észre se veszi. Képzeljétek bele magatokat abba a korszakba… Az akkori időkhöz képest az okmány valóban nagyon leleményes, de nem a mi számunkra…

– Más szóval – mondta Maria. –, te azt hiszed, hogy a megfejtés…– Mégis Vultureşti-in van!– De hol? – kérdezte Ursu. – Hiszen minden zegzugot bejártunk.– Én is azt hittem, Ursukám, de az irat egyik mondata felnyitotta a szememet: „Az ötödik és hatodik öl után nézz

körül.”– Mi az ördögöt láthatnál még ott? – mondta Ursu dühösen. – Hegyek mindenfelé.– Hát mi hol találtuk az iratot?– Vagy úgy! – kiáltott fel Ursu. – Tehát azt mondod, hogy a hegy belsejében?– Igen! Azt hiszem, hogy a vár magában a hegyben van. Lehet, hogy van más bejárata is, de az, amelyet az

okmány megjelöl, a hegyben van. Vajon hogyan és mikor építhették?– Hát nem megmondja az előiratban, hogy csak holdfénynél dolgoztak? És úgy, mint Zogreanu íródeákkal,

másokkal is elbánhattak. Vajon nem mesterségesen vágták-e le a hegyoldal földrétegét, hogy meredek legyen? A hegy alakja nagyon furcsának tűnik… Most már sok mindent világosan látok, Ursukám. Ha tudtuk volna! A hegyet kellett volna megvizsgálni, nem a romokat.

– Akkor hát mik azok a romok? – kérdezte Lucia.– Mi lehetne más, mint a kastélyt védelmező erősség maradványai. A kastély ugyan rejtve volt, de adott esetben

mégis védelmezni kellett. De nem túl szemetszúrón. Egy nagy vár magára vonja a figyelmet. Egy kicsi könnyebben észrevétlen marad. A kastély a hegy gyomrában van. Ha láttátok volna a romokat, a hegyet és azt a helyet, ahol az okmányt találtuk, ti sem kételkednétek.

– Azt hiszem, hogy Dannak sok mindenben igaza van – helyeselt Lucia. – Vultureşti-it lépésről – lépésre át kell kutatni. Ámbár a lány márványkastélyról beszél, nem tesz említést sötét szobákról, a napfény hiányáról… Ezt mivel lehet megmagyarázni? A lány levele mégis ugratás volna?

– Lehet, hogy a hegyben a kastélynak csupán a bejárata van – mondta Dan.– Hát a kastély maga hol lehet? – kérdezte Maria.– Valahol a hegy mögött, az erdőben, valami járatlan meredélyen vagy esetleg még távolabb. Léteznek több

kilométer hosszúságú földalatti folyosók… Ha az okmány alapján indulunk el, Vultureşti-in, de nem a romok közt, hanem mögöttük van valami, ami a kastéllyal összefügg. Azt hiszem, bejárat vagy földalatti folyosó.

– Tehát, nem volna-e jobb, ha két csoportra oszlanánk? – javasolta Ursu. – Az egyik a hegyet kutatná át, a másik pedig a környéket. Hamarább haladnánk előre.

A többiek helyeseltek.– És Ticăval mit csinálunk? – kérdezte Ursu.A felfedezés lázában megfeledkeztek Ticăról.– Sürgönyözzünk neki, hogy jöjjön rögtön Vultureşti-ibe! – ajánlotta Dan.– Miért? – kérdezte Lucia. – Bizonyos szempontból az ő akciója nagyon hasznos, és segíthet a kastély és a

fehérruhás lány titkának megfejtésében. Főleg az utóbbiban. Tică már úgyse késhet sokáig. Maria, hagyj számára üzenetet odahaza, hogy Vultureşti-be mentünk.

– Mikor indulunk? – kérdezte Ursu.– Holnap hajnalban! Akkor indul egy vonat – mondta Dan. – Az állomás hét kilométerre van a falutól.– Jobb volna autóbusszal menni – vélte Ursu. – Ma tudtam meg, hogy autóbusz jár abba az irányba. Hajnalban

együtt indulunk.– Annál jobb! Közelebb visz a romokhoz. Tehát gyülekezés holnap a megállónál, a központban. Mindenkinek azt

mondjuk, hogy kirándulunk. Csak a szüleinknek áruljuk el, hogy a romokhoz megyünk. Tică– nak pedig üzenetet hagyunk, hogy jöjjön utánunk…

– És ha több napig távol maradunk? – aggódott Maria.– Na és? – csodálkozott Dan.– Két nap múlva meg kell jönnie Victornak…– Ejha! Róla egészen megfeledkeztünk… Hagyunk neki is egy cédulát… Én magam írok neki. Te Maria, írd meg

a Ticăét – mondta Dan.

*

A somkertiek szétoszlottak, hogy idejében megtegyék az előkészületeket.Tică osztálytársa betartotta szavát. Még sötét éjszaka volt, mikor felkelt, és a hajnal közeledtére felköltötte Ticăt.

Tica az igazak álmát aludta, abban a biztos tudatban, hogy mesterkedéseinek hatására a fiú nem fogja elmulasztani, hogy felébressze.

– Mindjárt meglátod, milyen gangosan biciklizik erre. Borzasztó, hogy henceg.Tică gyorsan felöltözött, és kiállt a kapu elé. A nap felkelőben volt. Az emberek csoportosan indultak a földekre.

Messze, az országúton egy biciklista közeledett– Ő az! A hencegős – örvendezett az osztálytárs.– Majd meglátod, milyen gangos. (Tetszett neki az a szó, hogy „gangos”.)Tică kiszaladt az út közepére a kerékpáros elé, aki meglepetten állt meg.„Jóreggelt” helyett Tică így szólította meg: – Ejnye, de szép kerékpárja van! Mondja, nem adott maga pár nappal

ezelőtt egy sofőrnek egy csomagocskát! Nem emlékszik, kitől kapta?A biciklista végigmérte Ticăt, de elkövette azt a hibát, hogy előbb felelt, csak azután tudakozódott:– A brusturi-i postás adta nekem. De miért érdekli?– Fogadtam azzal a fiúval, aki a kapu előtt áll.– Ahá! – mondta a biciklista helyeslőleg, de pár pillanat múlva észbekapott: – Mibe és mire fogadtak?– Az a mi dolgunk!Szerencsére az egyik ház kapujában egy karcsú leányzó jelent meg, ami arra késztette a biciklistát, hogy gyorsan

felpattanjon a nyeregre. Nem állotta meg azonban, hogy oda ne szóljon Ticănak:– Azt mondja, ugye, hogy remek kerékpár? Nagyon jó bizony. – Azzal pedálozni kezdett, és feltartott fejjel

elhajtott a lány előtt.– Hát tényleg nagyon gangos – mondta Tică az osztálytársának. – Azt mondtad, hogy movilai? Brusturi merrefele

van?– Brusturi? Movila után, onnan nem messze, vagy öt kilométerre.– És innen Moviláig?– Csak három! Miért kérded?– Azt gondoltam, nem ártana, ha elmennék Brusturiba; lakik ott a nővéremnek, Mariának egy barátnője.– Tudod mit: én is veled megyek.– Ne… nem vagyok benne biztos… Komolyan…– Tényleg el akarsz menni? Maradj még! Mindjárt jönnek a fiúk a futballpályára…– Igazán? – tettette Tică az érdeklődést. – Egész biztos, hogy visszajövök. Csak elszaladok Moviláig, van ott egy

kis dolgom. Míg visszajövök, állítsd össze a csapatokat… Őszre beteszlek az osztálycsapatba.Tică most már biztos volt benne, hogy egyedül mehet. El is indult, miután Fickóval is közölte elhatározását.A bozieni-i fiúk Tică ígérete miatt aznap reggel nem futballoztak. Várták őt, csak várták, határtalan türelemmel,

amíg meg nem éheztek; akkor dühösen, lehangoltan hazaballagtak. De Tică se volt nagyon jókedvű. A brusturi-i postás azt mondta neki, hogy a csomagocskát Gîrbaciutól, a stancuţai paptól kapta. Stancuţa pedig vagy öt kilométerre volt Brusturi-tól.

Ámbár Tică nagyon szedte a lábát, hogy délelőtt Stancuiţára érjen, mégse sikerült neki a levél útjának fonalát mindjárt megtalálni. Gîrbaciu, a pópa, nagy barátja volt a földi örömöknek, és előző este a falu végén mulatságban vett részt, onnan pedig csak hajnalban tért haza. Tică ott találta a tornácon egy széles ágyon, amint nagyokat horkolva aludt. Egy öreg, ráncosképű, vaksi gazdasszony nagy örömmel fogadta Ticăt a kapubejáratnál.

– Isten hozta, úrficska! Hát a nagysága mit csinál? Egészséges, jól van?– A tisztelendő urat keresem – nyögte ki Tică.– Ne beszélj! – csodálkozott a gazdasszony, aki, úgy látszik, kissé süket is volt. – És mikor érkezik? Főzök neki

egy fazék töltött káposztát, azt nagyon szereti… Ej, ezek az unokák, ezek az unokák…– Nem vagyok unoka…– Szombaton? Nagyon jó lesz… De magácska nem akar enni valamit? Biztosan éhes… Bătrînától idáig hosszú az

út, nem tréfa… És a főtisztelendő alszik szegény! Dolga volt az éjjel. Csak hajnalban jött haza… Szerencse, hogy abbahagyta a borivást. Most már csak a pálinkát szereti. De abban is csak az emberek a hibásak, ők szoktatták rá. Szeretik a papjukat, és folyton italt hoznak neki.

Tică már azon volt, hogy ismét ellentmondjon, és felvilágosítsa a nénit, hogy ő nem a pópa unokája, és nem Bătrînáról való. Éppen meg akart szólalni, mikor a pap álmában megmozdult.

– Tisztelendő úr! Ugyan keljen fel egy kicsit, itt van az unokája Bătrînáról!A pap kinyitotta a szemét, és megpróbált feltápászkodni, de félúton meggondolta magát.– Hát mit akarsz, Ioneluş? – kérdezte.– Kezitcsókolom… Azt szeretném megtudni, kitől tetszett kapni azt a papirosba burkolt kis csomagot?A pópa csak meresztette a szemét:– Miféle csomagot, te semmirekellő? Azt hiszed, be vagyok rúgva? Vigyázz, mert…

– Dehogy, kezitcsókolom. Azt a csomagot, amit vagy két nappal ezelőtt egy postásnak tetszett odaadni…– Micsoda postás, miféle csomag?– Egy kis kemény csomagocska, spárgával átkötve, a Higiena borbélyüzlet címére…– Hogy? Higiena? – A pópa felkönyökölt, és megpróbált visszaemlékezni. – Borbélyüzlet… borbélyüzlet…

Valami sommal… Nem?– Igen, igen! – helyeselt Tică, megörvendve, hogy a pap emlékezni kezd.– És mi dolgod neked avval? Mert én tudom, hogy odaadtam valami tökfilkónak…– Kitől tetszett kapni?– Hogy kitől? Hát az eszemben tartom én azt? Azt hiszem, hogy Pletykafészektől…– Pletykafészektől?– Attól a céda kofaasszonytól, Prisacáról, hogy a tűz égesse meg, és Belzebúb venné feleségül. Hát nem hatvan lejt

adott öt tyúkomért, és amint hallom, a piacon harmincért árulják darabját. Méghozzá ki se fizette az a tolvaj, hogy hulljon ki minden foga. Ideállított nekem négy üveg felvizezett cujkával. De nem nyúlok én hozzá! Azt mondta, húsz lejébe van üvegje, de nekem tizenötért ideadja. És ha láttad volna, hogy képmutatóskodott, Uram, istenem, tizenkét lejért adtam oda a tyúkok darabját! De megállj csak, majd elkapom még egyszer… Először elpáholom, aztán kiátkozom.

Tică azonban hagyván a pópát, hogy csak korholja tovább önmagát, és kovácsoljon különféle bosszúterveket, elpárolgott. Okvetlenül el kellett érnie Prisacába, hogy előtalálja a kofaasszonyt. Fáradt volt már, de erőt adott neki a remény, hogy az új láncszem talán az utolsó, vagyis az első a levélhozók sorában. Ó, ha a fehér ruhás lány sejtette volna, mit szenved ő, csakhogy bebizonyítsa barátainak, hogy a levél nem koholmány, azaz a kastély valóban létezik, és főleg, hogy ő a kastélyban fogoly… Ha sejtette volna!…

Ilyen gondolatoktól űzve, Tică szinte gyorsabban tette meg az öt kilométeres utat Prisacáig…A falu mintha teljesen kihalt lett volna. Déltájt lehetett, a tikkasztó hőség égette a tüdejét; nem lebbent hűvös

szellő, hogy az igyekvő kis utast felüdítse. A főutcán meglátta a szövetkezet cégtábláját, és egyenesen oda tartott. Szerény hangon „jónapot”-ot köszönt. Vagy három férfi és egy magastermetű, még fiatal, tüzesszemű nő volt jelen. Rögtön sejtette, melyik közülük az eladó, és udvariasan megkérdezte:

Ne tessék haragudni, hol találhatnám meg Pletykafészek nénit?Olyan harsány nevetést idézett elő, hogy szegény Tică egészen zavarba jött.– Miféle nénit, te kölyök, miféle pletykafészket?A harcias hang a nőtől származott. Tică ijedten nézett rá. Tán csak nem a lánya annak a Pletykafészek néninek –

gondolta magában.– Ne tessék haragudni, de…– Már hogyne haragudnék, te fattyú, ha csak úgy nekiállsz csúfolkodni…– Nem tudtam, hogy rokona tetszik lenni…– Még hogy rokona, te tekergő! Kapsz egyet az orrodra…Ezt a sértést Tică már nem tudta lenyelni. Különösen, amikor az eladó titokban integetett neki, hogy Pletykafészek

éppen az a nő, aki őt fenyegeti. Csak egy esélye volt, hogy bosszút álljon, de egyben azt is megtudja, amit akart…– Iiigen!?… – mondta sértődötten. – Akkor hát, jónapot!És azzal kifordult az üzletből, de közben sértődött és bosszúvágyó képet vágott. Hegyezte a fülét. Izgatottan várta,

hogy utána kiáltsanak. Nem is kellett soká várnia.– Hé, fiú, várj már egy kicsit! Mért lettél olyan mérges?Tică meglassította lépteit, de nem állt meg. A nő utolérte.– Állj meg hát, mert csak szót értünk valahogy mi, hisz emberek vagyunk. Ha valaki hirtelen betoppanna az

anyukádhoz, és azt kérdezné, nem tudja-e, hol lakik annak a félkótya izének – hogy is hívnak téged – a mamája? Mondd csak, hogy tetszene az neked?

A kölyök már nem látszott olyan morcosnak, de egyelőre még nem adta meg magát.– No-no, majd veszek neked valamit a városban – füllentette Pletykafészek. – Ne tettesd már a haragost, és mondd

meg, miért keresel te engem?– Nem mondom!– Ugyan, úrficska, az ember már ilyen, veszekszik, aztán kibékül, ha mond is egy rossz szót, nem rosszakaratból

mondja; csak tréfálni akartam, ilyen a természetem; mert ha a tréfát komolyan vennénk, nem tudom, hova is jutnánk. Mit akartál tőlem?

– Akartam valamit mondani, azazhogy nem én, hanem valaki megkért, hogy keressem meg magát, adjak át egy üzenetet. Valami tyúkokkal kapcsolatban.

Pletykafészek erre még jóindulatúbbá vált, a hangja pedig mézédesre fordult…– Láttam én mindjárt, hogy okos és derék fiú vagy. És milyen szép kutyád van! Hogy hívják?– Fickónak!– Fickónak? – csodálkozott az asszony. – Be szép egy név! És milyen jól illik rá! Milyen jól hangzik! Ugye, te

adtad neki? Rögtön meglátszik. Ha meg nem sértelek, mit akartál mondani a tyúkokkal kapcsolatban?– Gîrbaciu tisztelendő úr izeni, hogy vigyen neki még ugyanabból a pálinkából.– Jaj, hogy a jóisten adjon neked egészséget, tudd meg, nem felejtkezem el rólad, kapsz tőlem valami szép

vásárfiát. Azonnal indulok a cujkával a tisztelendő úrhoz. Te meg légy nyugodt, nem feledkezek meg rólad. Ha én megígérek valamit, az aztán meg van ígérve.

Persze, nem kérdezte meg Ticătól sem azt, hogy hívják, se pedig, hogy hol adhatja oda azt a valamit, amit majd a vásárban vesz neki.

– Még azt is izeni a tisztelendő úr, ne tessék elfelejteni megüzenni neki, kitől kapta azt a csomagocskát…– Csomagocskát? Miféle csomagocskát? Vagy úgy! Igen, igen! Hogyne mondanám meg. Hiszen azt a bátrînai

bábaasszony, az a kövér Păruşoaica adta nekem. Na én most rögtön indulok, hogy beszerezzem a cujkát ugyanabból a fajtából. Ha tudná a tisztelendő úr, mit fáradok, amíg megszerzem!… Te tán rokona vagy a tisztelendő úrnak?

– Nem! De ott jártam, és hallottam. (Tica már azon volt, hogy megmondja Pletykafészek néninek, hogy az egész csak mese, és a pópa alig várja, hogy leszámoljon vele.)

– Szóval nem vagy rokon?– Nem!– Akkor hogy merészeltél engem Pletykafészek néninek hívni, te csavargó, hogy a varjak faljanak fel! Várj csak,

ki is osztok neked mindjárt egypár nyaklevest.Fickó, mintha kitalálta volna az asszony szándékát, hirtelen felugrott, és olyan fenyegető morgásba csapott, hogy

Pletykafészek néni ijedten hátrált. Tică pedig csak éppen egy „jónapot”-ot vetett oda. Magában még sajnálkozott rajta, mert eszébe jutott, milyen dühös volt a pópa, amikor otthagyta, és pláne, milyen dühös lesz, ha az asszony beállít hozzá, és újabb négy üveg cujkát fog kínálni öt tyúkért. Azt persze nem is sejtette, hogy Pletykafészek néni fejébe vette: hat tyúkot kér majd a pópától öt helyett.

*

Vultureşti-in a somkertiek két csoportra oszlottak. Dan és Lucia a romoknál maradt, Ursu és Maria pedig az erdő felé vette útját. Az erdő sűrű volt és terjedelmes, se eleje, se vége. Maria nem is hitte, hogy bejárhatják vagy pláne hogy nyomozni tudnak benne. Ursu derűlátóbb volt. Felkapaszkodott egy dombtetőre, és kiszemelt onnan egy óriás bükkfát, mely valahol az erdő mélyén meredt az égre, és jóval kimagaslott az összes környező fák közül. Ezt az óriási fát jelölte ki első célpontul.

Maria elővette az iránytűt, és betájolta a bükkfa irányába. Ursu csak nevette, és fogadkozott, hogy iránytű nélkül is odavezeti a bükkhöz.

– Lehetetlen! – vitatkozott Maria. – Az erdőben nem bízhatod magad kulcspontokra. Még majd eltévedünk… egyéb se hiányozna.

– Akkor másképp csináljuk – ajánlotta Ursu. – Te nyomon követsz engem, és ha egyetlenegyszer letérek az iránytű jelezte útvonaltól, átengedem neked a vezetést.

Elindultak. Ursu elöl ment, és igyekezett Maria számára az utat mentöl jobban megkönnyíteni. Egyetlen pillantással ki tudta választani a járható helyeket, el tudta kerülni a sűrű bozótot, szakadékokat, meredek lejtőket. Tájékozódó képessége az iránytű biztonságával vezette a bükkfa irányába. Egyes kanyarulatoknál Maria már-már azon volt, hogy figyelmeztesse: eltér a helyes iránytól, de hamar rájött, hogy ezek az eltérések a terepviszonyok miatt szükségesek. Bizalma annyira megerősödött, hogy nem is fáradt tovább az iránytű nézegetésével.

Minden erőfeszítés ellenére, hosszabb időt vett igénybe amire elérték a célt, mint eleinte gondolták. Megkönnyebbülten lélegzettek fel, amikor megpillantották a fa magas, fehér törzsét.

– Most áruld el nekem is, miért akartál idáig eljutni? – kérdezte Maria. – Nem gondolod, hogy túl mélyen nyomultunk be az erdőbe?

– Mit tehettünk volna, ha nem jutunk el ide? Így legalább van egy megfigyelő állásunk, ami nagyon megkönnyíti a kutatást.

– Fel akarsz mászni?– Muszáj!Ursu levetette bakancsát, újból szemügyre vette a fa törzsét, mely egyenes volt, mint a gyertya, majd hozzáfogott a

felmászáshoz. Biztos mozdulatokkal a csúcs közeléig kúszott. Maria rémüldözött, mikor látta, hogy Ursu mókusügyességgel a legfelső ágakig kapaszkodik. Ursu addig mászott, amíg megállapította, hogy a szabad kilátásnak már semmi akadálya, és másrészt, hogy minden további mozdulat végzetes következményekkel járhat.

A fa tetejéről az erdőt Vultureşti irányában úgy áttekintette, mint a tenyerét. Úgy látszott, sima fennsíkon terül el, melyet körülbelül a közepén patak szel ketté. Onnan, felülről keskeny ezüst szalagnak látszott. A választóvonal nem volt egyenes, hanem félkör alakú, de olyan mélyen nyúlt be, hogy szinte elszigetelte az erdő egyik részét a másiktól. Ursu látott mindent, amit látni akart. Úgy volt, ahogy elképzelte. Hamar lemászott, és türelmetlenségében már vagy hat méterről egyenesen Maria elé ugrott, annak nagy ijedelmére.

– Meg vagyunk mentve! – mondta. – Enélkül a bükkfa nélkül nem tudom, mit kezdtünk volna.

– Megtaláltad a kastélyt?– Még nem, de ha itt van ezen a környéken, minden esélyünk megvan rá, hogy estig, de legkésőbb holnap délig

megtaláljuk. Csak tőled függ. Ha kibírod…– Nem értelek…Ursu megmagyarázta Mariának, hogy az erdő fennsíkon terül el, mely abban a meredek hegyben végződik, ahol a

romok vannak. Szerencsére, a hegygerinctől nem messze patak folyik, amely mélyen átszeli a fennsíkot.– Hogy is mondjam csak – magyarázta Ursu –, képzeld el, hogy az erdő kör alakú, mint a telihold. Igen, igen,

pontosan olyan. Jön egy holdfogyatkozás, és levág belőle egy darabot. Érted? Így tesz ez a patak is. Kiszakít az erdőből egy részt. Éspedig éppen azt, ahol kezdődik.

– Most már értem. Azt akarod mondani, hogy csak ezt a részt kell átkutatnunk.– Pontosan! Ha a kastély az erdőben van, csakis azon a részen lehet. És azt hiszem, nem is lehetett volna

alkalmasabb helyet találni.– Eszerint a patak mellett kell haladnunk – szögezte le Maria.– Ez az első feladatunk! Ha létezik kijárat, vagy valami titkos bejárat, az nyilván csak a víz mellett lehet.

Szerencsére, a part elég kopár. Ha pedig nem találjuk a parton, és átkutatjuk az erdő hajlatát…– Mást nem láttál? Valamit, ami épületre, lakóhelyre enged következtetni?– Úgy tűnik, mintha láttam volna valamit egy tisztáson… valami háztetőt, de nem vagyok biztos benne…– Nem kéne először odamenni?– Ha nem lenne tisztáson… Nem, menjünk előbb a víz mentén, és ha nem találunk semmit…– Ha mégis láttál valamit ott a tisztáson…– Gondolkozz csak, Maria, ha volna a tisztáson egy menedékház, vagy valamiféle lakás, ez azt jelentené, hogy

errefelé nincs semmiféle kastély…Ursu és Maria elindultak a mély, kopár völgy felé, amely szinte megkönnyíteni látszott a vizsgálódást. Ursu elöl

ment, mögötte Maria.

*

A hegy lábánál, a romok felett Dan és Lucia – de főleg Dan – szüntelenül izgult, és töprengett. Dan felkapaszkodott a hegyre, és onnan kiabált.

– Ördög bújjon az okmányba. Mennék én hátra négy ölet, de honnan induljak?– Te állítottad, hogy az irat megfejtése gyerekjáték. Én viszont azt hiszem, hogy minden mondatnak jelentősége

van.Dan előhúzta zsebéből az irat másolatát, és elolvasta a négy ölről szóló passzus után következő harmadik

mondatot:– ”Aztán gondolj az ötödik és hatodik parancsolatra.” Melyik az ötödik parancsolat?– Ne ölj!– És a hatodik?– Ne paráználkodjál!– Óriási! Mi kapcsolatban állhat ez a romokkal és a Sasok várával? Nem, nem! Én továbbra is azt hiszem, hogy

csak félrevezetés miatt írta.– Már én sem tudom, hogy hányadán áll a dolog…– Hátha mégis összefügg?… Várj csak! Az a lány, az a huncut, mondta, hogy itt csontokat találtak. Hátha el volt

itt temetve valaki, aki vétkezett a tízparancsolat ellen, és emiatt megölték?– Megbolondultál?– Miért? Hátha annak a sírjától kell megtennünk négy ölet hátrafelé…– Elsősorban is, sose fogjuk megtudni, hol van a sír, ha egyáltalán hitelt is adnánk annak, amit te mondasz, aztán

pedig, úgy vélem, a legokosabb, amit tehetsz, hogy gondolatban elképzeled a négy öl távolságot, húzol egy képzelt vonalat a hegy hosszában, és ezen a vonalon kutatsz.

– Belepusztulok ebbe az okiratba – sóhajtott Dan, miközben arra gondolt, mennyi akrobatikus mutatványt kellene végrehajtania, ha a Lucia javasolta képzelt vonal mentén akarná a kutatást elkezdeni.

– Felezzük meg a hegyet. Jobb felé te, bal felé én.– Inkább menj te jobb felé, én már jártam ott.Lucia ráállott, anélkül, hogy sejtette volna, Dan azért javasolta így, mert a baloldali szakasz könnyebben

járhatónak látszott. Mindketten nekiindultak, egyik erre, a másik amarra, és szemügyre vettek minden talpalatnyi helyet. Mintha minden el lett volna rendezve. Nyolc méternyi magasságban a hegy teljesen csupasz volt, sehol egy bokor, sehol egy kő vagy gödör. Mindketten visszatértek. Észrevették, hogy túlhaladták a romok határát. Ezúttal a képzelt vonal feletti és alatti részt vették vizsgálat alá. De semmi, egyáltalán semmi se vonta magára a figyelmüket.

– Tulajdonképpen mit is keresünk? – kérdezte Lucia.– Hogyhogy mit? A kastély bejáratát.

– De itt, a négy öles magasságban, mit kellene találnunk?Dannak tátva maradt a szája. Erre ő se gondolt.– Ha tudnánk, honnan kell kiindulnunk – folytatta Lucia –, felhasználhatnánk a te kombinációdat. Megállnánk egy

elképzelt pontnál, onnan tíz métert mennénk és még kettőt. De ha nem tudjuk, honnan induljunk…– Nekem még nem ment ki a fejemből az ötlet avval a sírral…– Sőt, talán hiszel is ebben a következtetésedben?– Miért ne? Zseniális gondolat. Nem magamra, hanem a kancellistára értem…– Ez azt jelentené, hogy itt Vultureşti-in nincs mit keresnünk.– Hát ezt honnan veszed?– A te következtetéseidből. Nem te magad mondtad, hogy nem kell minden mondatnak hitelt adni? Látom már,

hogy megváltoztattad a véleményedet…– Na és! Ezzel még távolról sem mondtam azt, hogy nem kellett volna Vultureşti-be jönni…– Ugyan, olvasd csak fel az okmány második mondatát!– Tessék! „Aztán utad a Sasok ódon várához vezet, de annak hamar a végére jársz.” Vagyis azt akarod

mondani…– Igen! Ha tehát minden mondatnak hitelt adunk, nem Vultureşti-in leledzik a titok.– Helyes, de mégis képtelenség – tiltakozott Dan.– Valóban képtelenség. Mert ha így volna, ez azt jelentené, hogy a titkos okmány már az elején megmondja: nem

Vultureşti-in van a Sasok várának titka. Nem hiszem, hogy egy titoknok ekkora hibát követhet el.– Nekem is ez az elgondolásom.– Tehát, tisztelt logikus barátom, a „Vultureşti” szó jelenléte pozitív értelemben nagyon értékes útmutatást

tartalmaz. Lásd be!– Belátom… Miért is ne látnám be? De hol a rejtély?– Ott, hogy az okmány megfejtése sokkal nehezebb…– Jól van, fogadjuk el ezt is – mondta Dan. – Nézzük meg még egyszer az okmányt. Az egyedül kézenfekvő dolog

benne a „Vultureşti” szó. Belátod?– Be! De éppen ezért sok fenntartásom van. Mégiscsak lehetetlen, hogy egy ilyen okmányból kifelejtsék a

legfontosabbat, vagyis azt a helyet, ahol a vár van. Azért hittem már kezdettől fogva, és hiszem most is, hogy innen kell kiindulnia a talány megfejtésének.

– Te, Lucia, lehet itt még valami – ismerte be Dan bizonyos megbánással. – Ha a kancellista egy másik Vultureşti-re gondolt? Úgy értem, hogy talán létezik egy másik Vultureşti, hogy is mondjam, amelyik igazibb, mint ez.

– Lehetetlen!– Miért? Az országban határozottan több Vultureşti is van. Lehet, hogy a mi tartományunkban is.– Nem hiszem, hogy szó lehet más Vultureşti-ről. Két okból. Mindkettő egyformán alapos. Éspedig, hogy mégis

van itt egy várrom, továbbá, hogy itt találtátok meg az okmányt.– Ez bizony igaz – volt kénytelen Dan is elismerni. – A teremburáját neki! De hol a titok nyitja?– Hátha Ursu és Maria megfejtették, látom, éppen jönnek.Azok ketten holtfáradtan közeledtek.– Találtatok valamit? – kérdezte Maria.– Úgy is kérdezhetnéd, hogy: ugye ti se találtatok semmit? – állapította meg Lucia.– Tehát tisztában vagyunk egymással – mondta Maria. – Mi azért mégis megállapítottunk valamit.– Mit? – pattant fel Dan.– Egy igazságot, egy bizonyosságot – mondta nyomatékkal Ursu.– Éspedig?– Hogy errefelé szó se lehet semmilyen kastélyról, vagy bármiféle bejáratról – folytatta Ursu.– Miért nem?– Mert ott, ahol lehetett volna, nincsen, ahol pedig kevésbé valószínű, ott van valami, ami viszont arra mutat, hogy

ott semmi esetre sincs.– Hagyjuk a szójátékot, Maria. Fejezd ki magad világosabban – makacskodott Dan.– A völgy kopár, és úgy látszik, semmilyen titkot sem takar. Az erdőrészlegben pedig egy régi kunyhó áll, friss

nyomok mutatják, hogy nemrég még laktak benne. Ez viszont azt jelenti, hogy arrafele gyakran járnak emberek, akik rég felfedezik, ha lett volna ott valami felfedeznivaló. Vagyis, a dolog világos.

– Még volna valami – tette hozzá Ursu. – Ha arra a következtetésre jutunk, hogy a föld alatt van a vár, akkor létezhet az valahol itt is, de fel kell forgatnunk az egész hegyet.

– Vagy pedig ne higgyünk a fehérruhás lánynak – szólt bele Maria. – Ti mit találtatok?– Ugyanazt, amit ti.– Azaz, ti is szereztetek valami bizonyosságot? – kérdezte Maria.– Sajnos, nem – felelte Lucia. – Az egyedüli konklúzió, amihez mindketten eljutottunk, az, hogy az okirat eléggé

misztikus, rejtélyes, és éppenséggel nem olyan gyerekes, mint ahogy azt eleinte hittük.– Ahogy én eleinte hittem – mondta nyomatékkal Dan.– No, és most mi a teendő? – kérdezte Ursu.– Semmi egyéb, mint hogy alaposabban áttanulmányozzuk az okiratot. Egyelőre.Mindegyikük kezébe vett egy-egy másolatot, és hozzáfogtak, hogy a Cristache Zogreanu fejedelmi íródeák

rejtélyes iratát elejétől végig és a végitől visszafelé áttanulmányozzák. De mentöl többször elolvasták, annál inkább voltak kénytelenek elismerni, hogy a megboldogult kancellista cyril betűs irományába úgy belerejtette a Sasok várának titkát, hogy azt lehetetlenség kibogozni.

Szerencséjükre, Tică bámulatos kitartással haladt a levél nyomában, és egy másik esemény is közelgett, amely később rendkívül lényeges módon befolyásolta a somkertiek helyzetét.

*

Tică nem találta otthon a bábaasszonyt. Azt mondták, a szülőotthonban van. A szülőotthon a falu közepén állt. Új, tiszta épület volt, gyermeksírás egész hangversenye áradt belőle… Ifjú utasunk, akit a levegőben lógó alkonyat ott lepett, kérdezősködött a bába után, de szinte félórát kellett várnia, amíg kijött a várószobába egy fehérköpenyes, magas, erős asszony.

Mielőtt Ticăhoz ért volna, elébe ugrott egy 40 év körüli férfi:– Mi van, mi van? – kérdezte izgatottan.– Nocsak! Mintha első gyerek volna! Mit izgulsz annyira? A feleséged azt mondja, hívják Aurorának.– Megint csak lány?– Hát azt akartad, hogy öt lánnyal maradj? Most már hat van, a hetedik pedig még fiú is lehet.– Ezt már a múlt alkalommal is mondtad.– Remélem, nem haragudtál meg?– Nem hát, mert ami a kelengyét illeti, attól – hálistennek – nem félek. De hát tudod, mint minden férfi…– Sose csüggedj. Lesz majd fiú is.A bába megpillantotta Ticăt, és odament hozzá.– Sürgős, vagy még várhatunk?– Sürgős – vágta rá Tică gondolkodás nélkül, csak a saját bajával törődve.– Anica! – kiáltott a bába. – Készülődj. Tehát ez lesz ma az ötödik. Nem tesz semmit. Nagyra nőjenek! És mit

szeretnél, húgot vagy öcsikét?Tică csak most jött rá a bába tévedésére.– Nem, nem szülés – hebegett. – Másról van szó.– Na nézd, nem volt szerencsém. Mikor már én is majdnem rekordot döntöttem… Hát miről van szó?– Személyes ügy.– Személyes? Ugyan miféle személyes ügyed lehet neked, te kis tökmag?– Egy csomag.– Miféle csomag?– Amit Pletykafészek néninek tetszett átadni.– No nézd csak! És mit akarsz azzal a csomaggal?– Tessék megmondani, kitől kapta!– De kíváncsi vagy, te prücsök. És ha én kérdeznék tőled valamit?Tică megszeppent. A bába hangja parancsolóan szólt:– Honnan jössz, és hová mégy?– A városból, és oda megyek vissza – felelte hetykén a kölyök.– És mikor indulsz?– Rögtön.– Úgy! És nagyon érdekel, kitől kaptam a csomagot?– Nagyon… – fogta kérlelőre Tică.A bába végigmérte:– Nagyon fontos kell hogy legyen, te prücsök, ha idáig fáradtál érte. Nos, idefigyelj! Megmondom, kitől kaptam,

de előbb én kérdezek valamit. Hogy akarsz éjnek idején a városba visszajutni?– Találok én valami alkalmatosságot…– És ha nem találsz?– Hát…– Van valakid a faluban?– Van egy unokafivérem – hazudta Tică.– Hogy hívják?Tică habozott egy pillanatig, majd rávágta: – Iliuţá.

– Iliuţá? – csodálkozott a bába. – Na nézd csak! Hisz az épp a szomszédomban lakik. Anica! Hagyd abba a készülődést, egyelőre nincs újabb szülés. Ha történik valami, otthon találsz. Te pedig – fordult Ticăhoz – menj el Iliuţához, pihend ki magad, aludj jól, és holnap reggel megmondom.

– De kérem szépen, én azt hiszem…– Mit hiszel?!… Mehetünk? Vigyázz, nehogy meggondoljam magam.Ticănak nem volt mit tennie. A bába nyomába szegődött és közben mindenképpen igyekezett kitalálni valamit,

hogy kényes helyzetéből szabaduljon. A bába azonban egy szép nagy ház előtt megállt.– Menj te be előre, kis prücsök.– Tetszik tudni, nem biztos, hogy az Iliuţa ismer engem…– Hogyne ismerne, ha unokatestvéred!A bába szinte betaszította a szerencsétlen Ticăt. Fickó kint maradt a tornácon. Tică megpillantott egy hozzá

hasonló korú fiút, akit azonban életében sose látott.– Na, itt a te Iliuţád. Mi Petricănak hívjuk.– Hogy őszinte legyek – ismerte be végre Tică, – nem mondtam igazat…– Na nézd csak! Hát azt hiszed, hogy bevettem a hazugságodat? Hohó, de okosnak képzeled magad! Ha tudtad

volna, hogy ebben a völgyben legalább ezer hozzád hasonló gyerek van, akinek én hallottam a legelső nyivákolását, nem lett volna bátorságod… Nagyanyó! nézd csak, vendégünk lesz éjszakára… Na így! Játsszál Petricăval, barátkozzatok össze, egyetek, és feküdjetek le. Holnap reggel megtudod, amit akarsz. Sose félj, mert nem szeretek idegenek dolgába beleavatkozni. Meg vagy elégedve?

Tică nem tudta, mit feleljen. A bába meghallotta a kapu nyikorgását. Hamar az ajtóhoz sietett.– Mi az, Anica?– A hegyen túl, Turturelében. Most jött bricskával egy fiatal férj. Azt mondta, meghal az asszony a fájdalomtól.

Úgy zokogott, mint egy fehérnép.– Hahaha – nevetett a bába… – Látszik, hogy nincs még tapasztalata. Tehát mégiscsak rekordnapunk lesz. Nanó!

Készíts már valamit ennek a fiúnak, mert éhes. Ti pedig mit bámultok egymásra, mintha nem is fiúk volnátok mind a ketten. Na, fogjatok szépen kezet… Aztán majd csak meglátjátok, mit csináltok.

Alighogy kimondta ezeket a szavakat a legderekabb asszony, akit Tică valaha látott, hihetetlenül fürge léptekkel sietett a lépcsőn lefelé.

– Hát remek anyád van, te Petrică! – mondta Tică elragadtatással.– Várj csak, ez még semmi! – felelt a másik, azzal nekifogott, hogy a váratlan vendégnek egy csomó történetet

elmeséljen az édesanyjáról.

Tizenegyedik fejezet

A márványkastélyban látszólag semmi se változott. Ez azonban csak első pillantásra tűnt így, mert az utóbbi napokban mégis történtek olyan események, melyeknek jelentőségük volt. A három férfi izgatottabbnak, idegenebbnek látszott. Különösen a sebhelyes arcú. Egy csomó dologban nem vált be a számítása. A legnagyobb alapossággal kutatták át az egész kastélyt, de semmi figyelemre méltót nem fedeztek fel. Ennek ellenére sem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a kastélyban már semmi se található. Egy jól felfegyverzett milicista járőr felbukkanása is idegesítette őket.

Mindhárman elnyúlva hevertek a tábori ágyakon, és egymásra bámultak. A sovány nekibátorodott, és a főnökhöz fordult:

– Úgy látszik, a milicisták ezután mindennap feljönnek ide...A másik kettő mintha fürkésző tekintettel nézett volna rá. A borzszemű hunyorított egyet:– Az eset súlyosbodik. Helyénvaló volna, ha mi is tennénk valami intézkedést.A főnök nem sietett felelni. Más gondolatok foglalkoztatták. Eddig még sose ütközött ennyi nehézségbe.– Tényleg, nem volna-e jó, ha mi is intézkedéseket tennénk – ismételte meg kérdését a borzszemű.A főnök most már ránézett:– Már intézkedtem! – Hangja ismét hidegen csengett. – Holnap eltorlaszoljuk a bejáratot, és senki se mehet ki a

tudtom nélkül.A másik kettő szó nélkül tudomásul vette. Régóta ismerték a főnököt, tudták, hogy elhatározásait mindig jól

megfontolja. Az, akire a pénzérmék voltak bízva, pár pillanatnyi habozás után megkérdezte:– Vajon nincs-e más kijárat is? Veszély esetére… Nem gondolt-e ilyesmire senki?– Lehetetlen, hogy ne volna! – hangsúlyozta a főnök. – Csupán nekünk nem sikerült megtalálnunk, mint ahogy

egyéb dolgokkal se boldogulunk. Az idő nem kedvez nekünk. Sietnünk kell, nem szabad egy percet se elvesztegetnünk!

– Hol kutassunk még? – kérdezte a másik. – Melyik szobában?– Mindenütt! Újból és újból!A főnök hangja határozott volt.– Mindegyikünk kutasson át egy-egy szobát – folytatta.– És a lány? – kérdezte félénken a borzszemű.A sebhelyes szigorú pillantást vetett rá. A kérdés mintha dühösítette volna. Eszébe juttatott egy dolgot, amire

véletlenül jött rá, és amit az utóbbi események miatt még nem tett szóvá. A pillanat alkalmasnak látszott. Kivett a zsebéből egy tárgyat, és hatalmas markába szorította:

– Mintha egyszer már határoztunk volna a lányra vonatkozólag. Mintha mindketten beleegyeztetek volna, hogy bezárva, biztos őrizet alatt tartjuk… Megígértétek, hogy nem szegitek meg ezt az elhatározást, és tudtom nélkül nem tesztek semmit.

A másik kettő rábólintott, de egyikük nem állta a főnök tekintetét.– Akkor pedig mit jelent ez?!A sebhelyes hirtelen kinyitotta az öklét. Tenyerében kis csomag volt: egy papírba göngyölt aranypénz. A csomag

láttán a borzszemű zavarba jött. Tudta, hogy elvesztette a csomagocskát, de nem sejtette, kinek a kezébe jutott.– Nem… de… – dadogott.A főnök szándékosan kemény hangon szólt:– Elhatároztunk-e valamit? Igen, vagy nem? – ismételte élesen.– Igen!A borzszemű szinte alázatos viselkedése kissé megengesztelte.– Uralkodjatok magatokon! Mindent a maga idejében! Egyszer már megállapodtunk. Bármi közbejön, csak

bonyolítja a dolgokat. Lehet, hogy már holnap újabb elhatározásra jutunk a lány dolgában.Ezután odahajította a csomagocskát a borzszemű ágyára.– Nehogy még egyszer előforduljon!A metsző szavak újabb ijedelmet keltettek a fiatalemberben. Lesütötte szemét, hasztalan keresett néhány szót,

amivel mentegethetné magát, vagy kimagyarázkodhatna. Nem tudhatta, hogy a főnök mily mértékben ismeri a csomag tartalmát. Elolvasta talán…

– Nem érdekel, kié a csomag – folytatta a főnök, kissé csillapultabban. – Azt sem tudom, mi van benne. Nem szokásom gyanúsítgatni. Ezt jól tudhatjátok. Nem, nem, azért még nincs okotok megnyugodni. Mindennek van határa… Ha azt látom, hogy a dolgok elfajulnak… Remélem, eléggé ismertek…

A befejezetlen fenyegetés megszeppentette a másik kettőt. Valójában ez is volt a főnök szándéka. A pillanat

nagyon is alkalmasnak látszott, hogy gátat vessen minden anarchiának.A borzszeműt leginkább a főnök utolsó szavai nyugtalanították.– Remélem, az aranyak a helyükön vannak! Hány is volt összesen? Számoljuk csak meg még egyszer…Odasietett a fülkéhez, kiemelte a pénztekercseket, és az érméket odavitte a főnökhöz. Az átvette, megemelgette, és

csak úgy odaszólt:– Egész vagyon. És ki tudja, mennyi hever még itt körülöttünk. Ahelyett, hogy vesztegetnénk az időt, jobb lenne

tovább kutatni.Pár pillanat múlva mindhárman kalapácsokkal, vasbotokkal, késekkel és baltákkal felszerelve felkerekedtek.

*

Ezalatt a fehérruhás lány nagy izgalmakat élt át. Most már nem is gondolt a somkertiek késedelmeskedésére. Kezdett beletörődni, hogy azok már sose érkeznek ide az ő kastélyába, vagy pedig akkor jönnek, amikor már késő lesz. A sebhelyes emberrel történt utolsó találkozása meggyőzte a veszélyről. A fehérruhás lány nagyon szomorkodott.

Hogy bánatát legyőzze, igyekezett valami elfoglaltsággal elütni az időt. Naplót írt. Attól a naptól fogva, amikor Philippe megmentette az életét, az állathoz a sebhelyes ember könyörtelenségéről beszélt. Órák hosszat foglalkozott a naplóval, ezzel a belső baráttal, amely engedelmesen magába fogadta minden gondolatát és érzését. A lapok lassan megteltek. A fehérruhás lánynak már nem voltak álmai. És amiről nem álmodik az ember, azt nagyon nehéz papírra vetni!

A fogoly tudott a három férfi kutatásairól. Ismerte céljukat. A kastély ebből a szempontból nem volt már titok számára. Tudott az aranyak felfedezéséről. Sejtette, hogy a kastély szobáiban rejtekhelyek vannak, és a három férfi ezeket kutatja. Így újabb elfoglaltságot talált a maga számára, szobájában ő is kutatott rejtekhelyek után.

A falmélyedéshez vezető úton, a márványfalhoz tapadó porban kéznyomok voltak láthatók. A három férfi nem törődött vele, hogy a nyomokat eltörölje. A lány leguggolt, és kopogtatni kezdte a fülke falait borító kis márványkockákat. Az egyik kocka kongó hangot adott, így felfedezett egy kis titkos rekeszt, de nem talált benne semmit. A kutatást folytatta, de minden igyekezete ellenére se talált semmit. Újból és újból a fülkéhez ment, és végül is rátalált egy második titkos rekeszre. Ez is üres volt, akár az előbbi.

A fehérruhás lányt a képzelet fűtötte, és nemcsak aranypénz és titkos járatok után kutatott. Régi írásokat is keresett, amelyek tanúságot tehetnének a Két kereszt kastélya koráról és történetéről. Kutatásainak ez a gondolat volt a kiinduló pontja. Ideje jó részét ama falmélyedés előtt töltötte, melyben a két titkos rekeszt felfedezte. Mindkét üreg üres volt… De vajon az ajtócskák, melyek az üregeket elzárták…? Feltűnt neki a második ajtó vastagsága; megsárgult pergamenlapot fedezett fel, két lap közé beágyazva. Az ajtó hasítéka nagyon finom munka volt. A pergamenlapok éppen csak elzárták a nyílást. A középső lap nagybetűs cyrill írással volt teleírva. A fogoly jól ismerte a cyrill ábécét.

Kezében a papírlapokkal leszökött a fülkéből, és szinte ugrándozott örömében. Philippe-nek is elmondta a titkot.– Philippe, drágaságom, ki tudja, milyen kincsre akadtunk itt! Lássunk okosan munkához, szépen, módjával!… –

És hozzáfogott az értékes kézirat lefordításához. Lázasan dolgozott. Aki írta, valószínűleg nem tudott helyesen románul, vagy pedig… A fehérruhás lány rájött, hogy az iratot titkosírással szerkesztették meg. Szóról-szóra fordította, de a fordítás homályosnak és érthetetlennek tűnt.

– Philippe, butuskám… Milyen titok rejtőzik ezen a papíron? De jó lenne, ha segíteni tudnál nekem! Philippe, Philippe…

A fehérruhás lány később rájött, hogy a szöveg alapszavak és értelem nélküli töltelékszavak keveréke. Minden igyekezete arra irányult, hogy egyiket a másiktól megkülönböztesse. Az okmány úgy, ahogy volt, abszurdumnak látszott. Vallásos mondatok kusza vegyüléke.

Íme, a fehérruhás lány pontos átírása:Fejünkre szakadtak az súlyos bajok, és eljőve annak ideje, hogy a Sasok várának csuda titka s a kincs is mind az

temérdek, veszendő lelkünk gondjait bétöltse. Mert az, ki ott marad őrizetére hagyatva a várnak, magát bétemettetve hever a keresztben, a nagyban, és arra vár, míg elmondhatja a jogos úrnak, mi ott van, ahonnan rejtett út vezet el csak az egy, a kicsinyke keresztig. Pedig az veszedelem még nagyobb lészen, ám e kicsinyke kereszt sem sejtheti, honnan az útja, míg int felénk a szabadulás. Az útját jól elrejtvék az ősök, százszor-ezerszer keresgélték az gonoszok ide s oda, égen és földön, de nem lelé senki se. Mert az égi birodalomba sem juthat be, annak a nyílását, valamint a rejtek helyét nem leli senki se, hiába, minden hiábavaló, nem leli, csak ha kifürkészné ama titkot, mit cseles írásába szedett leleménnyel a jámbor, de nagytudományú Cristache Zogreanu, a mi bölcs elméjű deákunk; de csak a hitben erősen bízónak adatik meg, hogy az imádságos könyvben meglelje a bölcsességet, mert csak ez írásban lelhet vezetőre halandó, aki a titkos jelek sokaságában eligazodni képes; fürge agyával a rejtelmet kibogozni ha tudja, megtalálja mindnyájunk boldogságának az kulcsát.

Mentöl többször olvasta át a fehérruhás lány az írást, annál inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a szöveg képtelenség. Mindenképpen próbálkozott, egyes szavakat kirekesztett, másokat hozzátett, változtatta a sorok és szavak

elrendezését, de nem jutott semmi eredményre. Akkor hát mi lehet a kulcsa az okiratnak? Kell, hogy valami nyitja legyen. Reményvesztetten elkezdte Philippe-nek hangos szóval felolvasni.

– Segíts, butuskám, nem tudom, hogy igazodjak el.Fejünkre szakadtak az súlyos bajok, és eljőve annak ideje, hogy az Sasok várának csuda titka s a kincs is mind az

temérdek…A fehérruhás lány nagy türelemmel, hangosan olvasta fel a szöveget Philippe-nek, mintha ő maga is hallani akarta

volna saját hangját. Philippe jámboran, figyelmesen hallgatta. Az első néhány sor után a fogoly összerezzent… Elölről kezdte, és örömrepesve ugrott fel:

– Philippe, drágám, megtaláltam! Milyen egyszerű, milyen gyerekes!De Philippe csak a macskák nyelvén értett, és így nem szerzett rögtön tudomást a fehérruhás lány titkáról. Az

egyedüli, ami neki is feltűnt, hogy a lány nem a megszokott módon, hanem valahogy másképpen beszélt. A lány beszédje valamiképpen hasonlatos volt az ő ütemes és egyhangú dorombolásához.

*

Tică jókedvűen, kipihenten kelt fel. A reggel szép, derült napot ígért, hűs szellő fújdogált, ami csak növelte a fiú elhatározását, hogy tüstént útnak indul a soron következő levélvivő keresésére. Petricăt aludni hagyta, és kiment; úgy tett, mintha látni akarta volna, hol alszik Fickó. A szülésznő megértette szándékát, és elébe jött:

– Kissé korán keltél, prücsök. Ugyan, hogy hagyhattad „Iliuţát” aludni?– Az este jó sokáig eldiskuráltunk…– Úgy? És most mi a szándékod? Tényleg el akarsz indulni Călţunu felé?– Călţunu?– Igen! Hát nem oda igyekszel?– Vagy úgy! – kiáltott fel Tică. – Ott tetszett kapni a csomagot?– Nem ott, de olyasvalaki adta, aki odavalósi.– És nem tetszik megmondani, hogy hívják?…– Ha nagyon ragaszkodol hozzá, megmondom. De előbb enned kell valamit, aztán…Tică ijedten nézett az asszonyra. Ki tudja, mi ütött még a fejébe – gondolta magában.– Azután meg kell ígérned valamit. Ha megint rád esteledik itt, ne keresd többé Iliuţát, hanem gyere egyenes

Petrişorhoz. Jó?– Igen! – lélegzett fel Tică megkönnyebbülten. – Most megmondja?– Egy kis türelem. Nanó, kész a tej? Mert a vendégünk menni akar, és nem szeretném éhesen elengedni.– Kész! – hallatszott a házból egy hang. – Csak tessék…– Akkor hát gyerünk, együnk! – invitálta a bábaasszony.Tică csendesen, jó étvággyal evett. A reggeli után az öregasszony egy darabka sajtot, egy csomó zöldhagymát,

vagy hat tojást és öt akkora paradicsomot hozott, amilyet még a városi kiállításon se lehetett látni, továbbá egy jókora darab kenyeret, amivel a fél falut jól lehetett volna lakatni.

– Tedd a tarisznyádba, anyámé, mert Călţunuig hosszú az út, és megéhezel.Tică nagy szemeket meresztett, és megkérdezte a nénit:– Messze van Călţunu?– Hát van tán jó öt kilométer – felelte az öregasszony, szinte ijedezve a nagy távolságtól; gondosan rendezgetve az

ennivalókat Tică hátizsákjában.A szülésznő mosolygott – figyelvén a fiú arcváltozásait, és nem feszítette tovább a türelmetlenségét.– Akkor hát értsük meg jól. Călţunun érdeklődj Ghiţă Saftu után. Vigyázz, mert kissé mogorva ember. Tőle

kaptam a csomagot. Ha nem viselkedik rendesen, mondd csak, hogy én küldtelek. Mondd neki úgy, ahogy én mondom: „Saftu bácsi, Páruşoaica küldött magához”. – Így mondjad.

– És ha…?– Ha így mondod, megtudod, amit akarsz. Most tehát szerencsés utat, nekem sietnem kell a szülőotthonba. És ne

felejts el visszajövet Petricăhoz benézni. Ne, ne most… Most hagyd aludni…– Kezitcsókolom, nem is tudom, hogyan háláljam meg…– No nézd csak, a prücsök! Jóformán alig voltál a házamban, és máris a köszönetre gondolsz! Jó utat!Tică felvette hátizsákját, füttyentett Fickónak, és sietős léptekkel távozott a tágas és vendégszerető házból. Ki

tudhatta, mi vár rá ott Călţunun! A levél útjának fonala mintha sose akarna már véget érni! De a fehérruhás lány látomása olyan erőt adott neki, hogy az ifjú somkerti képes lett volna a világ végéig is elmenni, és megkeresni a kastélyt, ahol a lányt fogságban tartják.

Tică egész úton nem tudott megválni a lány képétől. Mellette volt, egész közel hozzá, olyan közel, mint akkor délután a mérkőzésen, amikor olyan gonoszul a fülébe kiabált. Milyen szomorúnak látszott akkor! Bánatos pillantást vetett rá, de Tică mintha egyebet is észrevett volna a tekintetében. Meggyorsította lépteit, és arra gondolt, hogy egy nagyon bánatos arcot megy felvidítani.

Kicsi faluba ért, mely hűvös völgyben, gyümölcsös erdők közepette húzódott meg. Valaki megmutatta a Ghiţă Saftu házát, és kíváncsian nézett utána. Kissé bátortalanul kopogott a kapun, mire a csűr mögül előkerült egy férfi, akinek a megjelenése zavarba hozta a derék fiút. Jóllehet óriási ember volt, alacsonynak tűnt roppant széles válla miatt. Ticănak az volt a benyomása, hogy az előtte álló ember legalább olyan széles, mint amilyen magas. Sose látott még ilyen erős embert. A fején hatalmas kucsmát viselt, és hozzá még a tekintete is szúrós volt.

– Hé, kis fattyú, mit keresel az ember házában? – mordult rá vastag és cseppet sem barátságos hangon. – Megijeszted a majorságomat!

– Engem…– Ki küldött, hé, énhozzám? Iszkolj csak el, mielőtt tüsszentek. Hallod?Az utolsó szót olyan hangosan mondta, hogy a ház ablakai belezördültek, és néhány úton játszadozó gyerek sietve

elbújt a kerítések mögé.– Saftu bácsi… – sietett Tică a bába szavait ismételni, de az óriás nem hagyta végigmondani.– Mi, miféle bácsi?! Hé!Ebben a pillanatban a kapuhoz ért, de Tică végre kibökte:– Păruşoaica küldött magához!– Úgy! Hát mért nem mondtad mindjárt az elején? Gyere csak be. Hát azt mondod, Păruşoaica küldött? És mit

akarsz?– Tessék megmondani, kitől kapta azt a csomagocskát, amit neki adott tovább.– Ahá! Hát én azt a részegest életembe se láttam soha. Azt se tudta, milyen nap van. Azt kérdezte tőlem, szombat

van-e, vagy vasárnap. Mikor megtudta, hogy szombat, azt mondta, hogy visszamegy az ünnepségre. Akkor adta ide a csomagot.

Saftu bácsi most már tőle telhetőleg szelíden beszélt.– És csakugyan, sose látta?– Nem, hogy vinné el az ördög a korhelyét! Hol láttam volna? Mert én a kocsmába sose jártam életembe… De

lehet, ismeri valaki, akivel együtt ivott az ünnepségen.– Hogy néz ki? – kérdezte nagyon kérlelve Tică.– Mint egy félkegyelmű. Mint akinek félreverték az állkapcsát. De lehet, hogy így szokott vicsorítani. Nem

idevaló volt, se pedig a szomszédos falvakból. Ez egészen bizonyos… Várj csak, várj, gyerek. Valami piros cipő volt a lábán, de olyan piros, mint a húsvéti tojás. Ilyet még életembe se láttam. Egyebet… mit is mondhatok. Még majd kiderül, hogy lopta a csomagot!

– Nem! – vetette ellen Tică. – Csak azt kéne tudni, hogy ő kitől kapta.– Ha csak erről van szó, megmondom én, mit csinálj. Eridj Aglaia nénihez, ott lakik a templomon túl, és kérdezd

meg tőle. Mert az azt is tudja, hányat tüsszentettem az éjszaka, és mennyi vizet ivott reggeltől mostanig a gazdaság bikája és hány csirke bújt ki a tojásból egy órával ezelőtt a mészáros kotlója alól.

– Nem gonosz?– Megpróbál majd kivallatni, de te csak mondd, hogy Saftu bácsi akarja tudni, és azután kérdezd csak meg tőle,

amit tudni akarsz…– És ha nem akarja megmondani?Saftu bácsi Ticăra nézett, aztán kelet felé fordította arcát. Tică hallotta szavait, melyek úgy döngtek, mint az égből

szabadult ágyúdörgés.– Hé, Aglaia! Küldök hozzád egy fiúcskát, egy üzenettel… No, most mehetsz.Tică köszönetet mondott Saftu bácsinak, és a templom irányába indult. De Aglaia anyó nem volt odahaza. Valahol

a falu végén volt, de meghallotta Saftu apó hangját, és sietős léptekkel igyekezett hazafelé. Tică felhasználta az anyó távollétét, elszaladt a postáig, ahol Dan címére a következő sürgönyt adta fel:

„Még nem jutottam a fonál végére, de nem hiszem, hogy sok van hátra stop további értesítést küldök Tică”.

*

Vultureşti-in a somkertiek rövid pihenőjük alatt szorongva lesték Tică felbukkanását, vagy legalábbis valamilyen hírt tőle. Közben nagyon keveset pihentek, minden idejüket és minden gondolatukat az okmány megfejtésének szentelték. Egy ideig a forrás körül folytatták a kutatást. A régi iratban egy helyen a következő mondat állt: „Aztán éppen a közepén megleled a forrást.” Mindent felkutattak a forrás körül, de nem leltek semmit, még egy véletlenül odahajított követ se. Lucia egy darabig próbálkozott, hogy a szöveget számok szerint értelmezze.

– Adjuk csak össze az összes számjegyeket, melyek a szövegben előfordulnak.– Először is van 5 és 6 öl – mondta Dan. – Számítsuk át lépésekre, méterre vagy mire.– Várj csak, várj Dan! – fékezte Maria. – Az ölek után van az ötödik és hatodik parancsolat, utána szó van egy

lépésről. Az ölek után pedig 10 lépcsőfok jön, meg az, hogy ötölsz-hatolsz, meg öt meg hat, az összesen 21 – mondta Lucia, aki már kívülről tudta az egész iratot. – De tulajdonképpen mit is kezdünk ezekkel a számokkal? Mit

jelentenek?– Hátha betűket – vélte Ursu.– Betűket? – csodálkozott Lucia. – Próbáljuk meg«– Vegyük mondatról mondatra – mondta Maria. – Az elsőben van az 5 és 6. A másodikban nincs szám. A

harmadikban van megint 5 és 6. A negyedikben semmi. Jegyezd meg, Dan: 5, 6, 5, 6, aztán 1 majd megint 5, 6.– Miféle 5, 6? – kérdezte Dan.– A hatodik mondatból az ötölj-hatolj.– Ahá! Aztán 10 meg 3 és esetleg 2. Hogyan értelmezzük, a „két középsőt” is számjegynek tekintsük?– Így is, úgy is! – javasolta Lucia. – Ha kijön belőle valami, majd meglátjuk.Pár perc alatt a fiatalok kiírták a szövegből az összes számokat. Dan nekifogott, hogy az ábécé sorrendjében

értelmezze őket.– Tehát 5 az e, 6 az f, 1 az a…– Melyik ábécében? – kérdezte Lucia.– Hogyhogy melyikben? – jajaj mamám – jött rá. Dan. – Meg kell találnunk a megfelelő sorrendet a cyrill

ábécében.– Az egész ostobaság! – vetette ellen Maria. – Csak időt vesztegetünk vele. Nem lehet leírni egy titkot az ábécé

első tíz betűjével. Hiszen egyik szám se magasabb tíznél.A többiek hamarosan igazat adtak Mariának.– Micsoda vén róka lehetett a maga idejében ez az íródeák! – mondta Dan elismeréssel. – Vajon nem akarta-e lóvá

tenni az utókort?– Azt semmi esetre! – bizonygatta Lucia. – Vajon nem volt az irat annyi gonddal elrejtve? Megálljatok csak! Jól

átvizsgáltátok a helyiséget, ahol az iratot találtátok?– A padlózatot, a falakat, a szögleteket. Minden tenyérnyi helyet – felelt Dan.– És a plafont? – kérdezte Lucia.– A plafont?! – csodálkozott Ursu. – Azt nem. És azt a falat sem, amelyben az ajtó van. De nem tudom elképzelni,

hova vezethet… A falat az ajtó egészíti ki, fal van kívül is, a plafon pedig a hegyoldallal határos… Mit tudom én? Tényleg nem ártana kotorászni még ott egy kicsit. Mégis, ha a plafonra gondolok… A hegy ott eléggé furcsa szöget alkot… Menjünk?

A somkertiek ezúttal abba a kis, sötét helyiségbe vetették reményüket. Mindnyájan bemásztak, és minden lámpát meggyújtottak. Végigkopogtatták a plafont a csákánnyal, de hiába. Azt a falat is megkopogtatták, melyben az ajtó volt. Jobbról semmi, de a baloldalon…

– Kong! – kiáltotta Dan. – Ursu! Itt a bejárat!Ursu folytatta a kopogtatást a csákány hegyével, és pontosan meghatározta a falon azt a körvonalat, amely kongó

visszhangot adott. A többiek szívdobogva lesték. A falra karcolt körvonal elég terjedelmes volt, háromnegyed méteres oldalfalú négyzetet alkotott.

– Biztos, hogy bejárat – jelezte Ursu. – Nem hinném, hogy titkos volt annak idején, mert különben miért falazták volna be?

– Áttörhetjük a falat? – kérdezte Maria.– Azt hiszem, egészen vékony falréteg – nyugtatta meg Ursu. – A kongó visszhang nagyon is erőteljes.

Húzódjatok csak félre!Ursu könnyedén ütögetni kezdte a csákány fokával. De ugyancsak meglepődött, mikor egy vékony habarcsréteg

alatt a csákány fémbe ütközött.Az új felfedezés nem nehezítette meg, sőt megkönnyítette Ursu dolgát. A fal és a fém között rést talált, ebbe

belenyomta a csákány hegyét, és erőteljesen megrántotta. A fémfedél levált a falról, de nem oldalvájat tárult fel előttük, mint ahogy várták, hanem mélyedés. Valójában kútformájú bejárat előtt álltak.

– Óriási! – kiáltotta Dan. – Látjátok? Mégis itt Vultureşti-in van a titok. Lucia! Megérdemelsz egy puszit… valakitől.

Lucia nem hederített Dan utóbbi szavaira, és Ursu pirulását se vette észre, mert az éppen lehajolt a kútba, hogy meglásson valamit a mélyben.

– Vaslépcsők vannak benne – olyan fogózkodó-féle kampók – közölte. – Én lemegyek.– Várj! – tartotta vissza Lucia a legnagyobb határozottsággal. – Hogy mehetnél le csak úgy? Ha egy lépcső… – és

erre a gondolatra megrázkódott. – Nem! Megkötünk a kötéllel.Ursu engedelmesen szót fogadott Luciának, mert a többiek is helyeselték. Megkötötték a hóna alatt, és Ursu

csomót csinált, amely nem akadályozta a mozgásban, és csak akkor feszült meg, ha teher húzta. Lámpát, kalapácsot, egy vasbotot és egy kést vett magához. A kötél vagy húsz méter hosszú volt, ami megnyugtatta Ursu barátait.

Ursu megkezdte a leszállást. A fentlévők nagy óvatossággal eresztették utána a kötelet. Az első méterek után levilágítva, Ursu megállapította, hogy a kötél nem lesz elég hosszú. A kút húsz méternél mélyebb volt. Minden lépcsőfokon megállt, megvizsgálta a kút falát, és a kalapáccsal megkopogtatta, hogy megállapítsa, nem rejt-e

valamilyen bejáratot, folyosó torkolatot, vagy ki tudja, mit. De úgy látszott, a fal nem rejt semmilyen titkot. Ursu minden lépcsőfoknál megismételte ezt a próbát. A levegő mind nehezebb lett. Elért addig a pontig, ahol számítása szerint a kötél már nem ért tovább. A lámpafény mintha azt jelezte volna, hogy a kút elfordul. Noha a vasfogantyúk egyes helyeken inogtak, még eléggé jól tartottak. Ursu lassan leoldotta a derekáról a kötelet, és egy fogantyúhoz kötötte, majd habozás nélkül keresztülvitte vakmerő elhatározását.

A legnagyobb elővigyázattal ereszkedett lefelé, megállt minden lépcsőfoknál, és tovább vizsgálta a kút falát. Semmi… Odáig ért, ahol úgy látszott, hogy a kút elkanyarodik. Csupán falmélyedés volt. Ezen a ponton véget értek a vasfogantyúk, pár méterrel lejjebb pedig a kút feneke látszott. Ursu megállapította, hogy amit ő titkos bejáratnak hitt, nem más, mint valódi kút. Azaz hogy, annak idején kút volt. Lehet, hogy titkos vízforrás, amely veszély idején a vár ellátására szolgált. A körös-körül látható nyomok és a kút fenekén heverő néhány edény minden kétséget eloszlatott.

Ursu igyekezett kihúzni egy követ a falból, és mikor ez sikerrel járt, erőteljes dobással lehajította. Meg akart győződni arról, hogy a kút feneke nem csalóka-e. A fenék azonban néhány méterrel mélyebben volt. A kő nehéz, tompa hangot adott. Miután még egyszer levilágított, hogy kiszámítsa a pontos távolságot és a helyet, ahova a kő esett, Ursu zsebretette a lámpát, elengedte a fogantyút, és a sötétben leugrott.

Számítása egész pontos volt. A földetérés és a térdhajtás egyidejűleg történt. Mikor egyensúlyba került, meggyújtotta a lámpáját, és bal lábától néhány méterre ott látta a követ. Ha csak pár milliméterrel ugrik bal felé, az elesés, minden következményével együtt, kikerülhetetlen lett volna. Ursu már leugrott egyszer sötétségben egy sokkal kisebb magasságból, és nagyon jól tudta, milyen érzés, és mik lehetnek a következményei…

De a kút semmi titkot se tartogatott azonkívül, hogy el volt rejtve. Nagyon mély kút volt, a vize teljesen kiszáradt, és határozottan nem lehetett más rendeltetése, mint a várnak vízzel való ellátása. Nem volt értelme, hogy tovább töltse az időt. A kalapáccsal a kemény kútfalba néhány üreget vájt, beléjük illesztette lábait, feljebb kapaszkodott, újabb üregeket vájt, és nemsokára elérte kezével a vasfogantyút. Ügyesen felkúszott a kötélig; megkötötte a derekán, és megkezdte a rendes felmászást. Mire felért, a friss levegő utáni szomjúság arra késztette, hogy megkérje társait, menjenek ki a szabadba. Így is történt, mielőtt még szólt volna. Miután néhány mély lélegzetet vett a friss levegőn, Ursu közölte kutatásai eredményét:

– Semmi! De abszolút semmi.– Nem hiszem! – kételkedett Dan. – Csak meglepetést akarsz nekünk szerezni.– Magam is szeretném – mondta nevetve Ursu –, de sajnos, a mi titkos bejáratunk nem más, mint egy titkos kút,

egy igazi, hamisítatlan kút.– Megvizsgáltad jól a falakat?– Igen – felelte határozottan.– A fenéket is?– Azt is.– Milyen mély?– Vagy harminc méter…– Mennyi? – pattant fel Lucia.– Har-minc… – mondta Ursu szótagolva. De csak miután felelt, jött rá, mi az oka Lucia kérdésének. – Azaz húsz

meg tíz – tréfálkozott.– Akkor hogy mondhatod, hogy a fenekét is átvizsgáltad? – esett neki Dan.– A lépcsőkön is mentem. Jó erősek, ellenállók. Mi a csudát…– Meddig értek a lépcsők? – kérdezte Lucia.– A fenékig!– Akkor nem jön ki a számításom – sajnálkozott Lucia.– Miféle számítás? – kérdezte most már Ursu.– Némely szám az okmányból…A többiek nagy szemeket meresztettek. Az irat egyik mondata így szól: „Aztán tíz lépcsőből a két középsőig

lassan menj, onnan ugorj hármat.” Lucia azonban nem erre a mondatra gondolt. Csak rajta akarta fogni Ursut.– Nem volt éppen harminc, legfeljebb huszonöt.– Milyen távolságra vannak a fokok egymástól? – kérdezte Dan.– Vagy egy méterre…– Hurrá! – tört ki Dan. – Akkor még vannak esélyeink. Ursukám, miért állítod, hogy a kút fenekét is

megvizsgáltad? Hátha ott találjuk meg a földalatti folyosó nyílását! Hosszabbítsuk meg a kötelet.– Nincs ott semmi nyílás! A fenékig lebocsátkoztam. A kút kút marad, és kész.– Hogy jutottál le odáig? – csodálkozott Maria.– Voltak… azaz hogy vágtam pár lyukat a falba…. szavamra…– Megvan! – kiáltott fel Dan. – A kút az a forrás, amiről az okirat említést tesz. Nem az következik a lépcsőkről

szóló mondat után, hogy „Aztán pont a közepén megleled a forrást– Nem! – szólt közbe Maria. – De lehet, hogy Ursu látott valami bodzaerdőt, mielőtt a kút fenekére, akarom

mondani a forráshoz ért. A lépcsők után ugyanis ez következik: „Aztán széjjelnézel, és meglátod a bodzaerdőt.” Hol az erdő?

– Lehet, hogy ezért ölték meg az íródeákot – vágott vissza Dan mérgesen –, mert túlságosan összezavarta az okiratot… Én kapitulálok, mert szétmegy a fejem, nem bírom tovább…

– Brávó!Ez a kissé korholó, kissé vidám felkiáltás nem a hegyoldalon guggoló négy somkerti egyikétől származott. Ijedten

néztek lefelé, és csodálkozó pillantásuk olyan valakire esett, akire soha nagyobb szükségük nem volt, mint éppen most.

Lent a hegy lábánál csípőre tett kézzel, nevetve egy izmos, barnára sült ifjú állott: Victor.

*

Călţunun, a templom utáni utcában, egy kis házban Tică egy ráncosképű vénasszony mondókáját figyelte. A vénasszonynak olyan orra volt, mint a bagolyé, és a szeme úgy villogott üregében, mint a higany.

– Mit akar Saftu, az a vén bivaly, gyermekem?– Hogy tessék kitudni, ki volt az a részeg fickó, akitől ő a csomagot kapta.– Az a ronda alak, aki azt se tudta, szombat van-e, vagy vasárnap?– Az, az!– Nagy dolog! Hát az a lator nem idevalósi, azaz hogy volt neki egyszer valakije itt, de most Bukarestben lakik.

Egy semmirekellő, párja sem ér két krajcárt… Păscuţă Gîtlannak híjják.– Elutazott? – kérdezte Tică ijedten.– Azóta nem látta senki. De küldött Bukarestből egy levelet a néptanácshoz, amiben valami iratokat kér.– Jaj aj aj! – sóhajtott fel kétségbeesetten Tică. – De ki adhatta neki a csomagot?– Hát lássuk csak, kivel ivott együtt. Reggel a szövetkezetnél ivott Todiriţa Dascălui fiaival. Avval a lőcslábú

Mafteijel meg azzal a dünnyögős Stăniţával. Úgy tizenkettőig. Megittak vagy hat litert. Oszt átment Iordachéhoz, ahhoz a zsugorihoz a temető mellett, ott is beszopott egy negyed pálinkát, mert többet nem ad potyára a zsugori; utána a Csámpásnál ebédelt – így hívjuk mi a Truţuék Niţáját –, ott megivott vagy három-négy liter karcost; utána átment Aniţához, a Nichifor kocsmáros özvegyéhez, hogy a föld nyelné el a búbosát, de nem találta odahaza; erre megint visszament a szövetkezetbe, ott összeült, s két óra hosszat sörözött a kaszabolt pofájú Steliánnal, Preda tanító fiával. Azt mondják, megittak vagy tizennyolc üveggel, de biztosan becsapta őket az eladó. Utána elmentek, mert megkezdődött a kerti ünnepség. Ő volt az első. Először a zenészekkel ivott, a gólyalábú Véka Stiuleţe bandájával, a hegyen túlról; úgy mondják, azért nevezték el az apját Vékának, mert egyszer egy nagyvásárban elcsent egy hatalmas nagy vékát az árus orra elől, s az észre se vette; utána együtt ivott a foimeni-i tanítóval, avval a beképzelt Papuceával, akit már tíz éve nem látott; együtt katonáskodtak ugyanannál az ezrednél. Azután el akart menni, de félúton visszafordult, miután összetalálkozott avval a behemót Saftuval, és megkérdezte tőle, szombat van-e, vagy vasárnap. Aztán élőlről kezdte az ivást…

– Akkor már nem volt nála csomag. Valaki korábban adhatta neki – szakította félbe Tică, mert megborzadt még a gondolatra is, hogy újabb történet következik.

– Jó, jó, jó! – ismerte el Aglaia néni is. – Ki adhatta neki? Azok a dünnyögő Dascăluék aligha, mert azok egész héten a vásárban voltak. A zsugori Iordache tíz éve ki se mozdul a házból. Feketén árulja a pálinkát, a rabló, de micsoda remek pálinka, te jó isten!

Csámpás nem hinném, mert másnap a vásárba ment; a kaszabolt pofájú Steliánról vagy a gólyalábú Vékáról, vagy arról a nagyorrú şoimeni-i tanítóról lehet szó. Más nem jöhet számításba. De hát nem mondhatnád meg nekem is, miért érdekel ez a dolog?

– Saftu bácsi szeretné tudni…– Ejnye na… Ne gyere nekem csalafintaságokkal. Úgy látszik, még nem hallottál Aglaia anyóról. Mintha nem

tudnám, hogy az ormányos Păruşoaica küldött téged… Nem volt tán valami lopott holmi a csomagban? Mert rebesgetnek itt mindenfélét…

Tică belátta, hogy csak egyféleképpen szabadulhat a vénasszony kérdezősködéseitől, ha beszélni hagyja.– Miféle dolgokat rebesgetnek? – adta a kíváncsiskodót.– Aszongyák, jár erre mifelénk valami tolvaj népség, akik kincsek után kutatnak, és kirabolják az embert, ha

magányosan kapják az országúton. Egy móc, akinek akkora az orra, mint egy vakolókanál, beszélte, hogy találkozott…

– Rablók járnak itt? – szólt közbe hirtelen Tică.– Nem éppen itt, de nem messze innen… A hegyen túl valami szakadékok vannak. Şoimeni-től nem messze.– Nincs ott valami fehér márványkastély?– Ilyesmiről nem hallottam! Csak régi szurdokok vannak. De távolabb, Brádon túl, emlegetik, hogy van valami,

efféle. Ősi időkből maradt itt…– És mit akarnak a rablók?

– Amit minden rabló akar… kifosztani az embereket. Csakhogy mifelénk kincsek után is járnak. Mióta én az eszemet tudom, már négy rablóbandát fogtak el a mi vidékünkön. Az egyik, a Duşan bandája, nemcsak hogy kifosztotta és meztelenre vetkeztette, de meg is gyilkolta az embereket. De idáig még nem hallottam, hogy lányokat is rabolnának…

– Mikor raboltak lányokat? – kérdezte úgy vaktában Tică.– Hát így mesélte az a vakolókanál orrú pásztor. Később aztán kiforgatta, hogy nem igaz. De eleinte nagy titokban

mesélte valakinek, hogy saját szemével látta, amint valami emberek foglyul ejtettek egy lányt fenn a hegyen.– Mikor?– Hát – nem is olyan rég. Még egy hete sincs. De miért sápadtál el?– Én? – igyekezett Tică uralkodni magán. – Lehet, a tüdőm miatt. Egy kicsit gyenge. Tényleg igaz a történet avval

a lánnyal?– Így beszélik. De később a pásztor megesküdött az illetőnek, akinek mondta, hogy nem igaz az egész, tévedett.

Az igazat megvallva, én se hiszem. Ha igaz volna a dolog a lánnyal, hamarább tudtam volna én, mint a pásztor. Ki tudja, talán úgy tűnt neki… Vagy látomása lehetett. Különösen, mert úgy mondta, hogy a lány tiszta fehér ruhában volt… De mi van teveled, anyámé? Mért sápadtál el megint? Adjak egy kis pálinkát? Jót tesz…

– Ne tessék, kezitcsókolom, árt a tüdőnek.– Akkor talán egy kis aludttejet? Várj csak egy kicsit…– Nem, kezitcsókolom, nem vagyok éhes…– No hát, most már végre mondd meg, mit akar Păruşoaica a csomaggal? Úgyis megtudom előbb-utóbb.– Nekem se akarta elárulni. Megtudta, hogy errefelé igyekszem, és azt mondta, kérdezzem meg Saftu bácsit, kitől

kapta a csomagot.– Merrefelé is mondtad, hogy mégy?– Şoimeni-be – felelte Tică arra gondolva, hogy mindenképpen beszélnie kell az ottani tanítóval.– Şoimeni-be? Éppen oda, ahonnan a szóbeszéd a rablókról kiindult? Kicsodád van neked ott, mert nem látszol

erről a vidékről valónak?Ticănak a leggyakoribb név jutott eszébe, amely Şoimeni-in előfordulhat, és így felelt:– Van ott egy iskolatársam, egy Şoimu nevű.– Şoimu? Bizonyosan a kovács fia, mert annak vannak iskolás fiai. Látod, mégiscsak megtudtam, hogy

ipariskolába jársz.Tică nem mondott ellent. Távozását megkönnyítette, hogy néhány öregasszony jelent meg a küszöbön. Nyilván

Aglaia anyó hírhozói. Futva igyekezett a postára, és a Higiena fodrászüzlet címére újabb sürgönyt adott fel, az előzőtől teljesen eltérő tartalommal: „Jertek Şoimeni-be stop A levél igaz Tica.”

Sajnos, ez a hír nem juthatott el rögtön a somkertiekhez. Ők ugyanis mind Vultureşti-in voltak. De Tica ezt nem tudhatta. Reszketett a gondolatra, hogy későn érkezik a fehérruhás lány kastélyához.

Tizenkettedik fejezet

A fehér ruhás lány kibetűzte az iratot. Világosan látta, hogy a megfejtés titka bizonyos szavak kiválasztásában és elrendezésében rejlik. Ennek kulcsa azonban hiányzott. Hangosan felolvasva érezte, hogy egyes szavaknak bizonyos kicsengésük van, ami által megkülönböztethetők a többitől. Megérezte e szavak sajátos ritmusát. Úgy találta, hogy hasonlítanak a homéroszi hősköltemények üteméhez. Homérosz daktilusaira és hexametereire gondolt: „Isten-/nő hara-/got zeng), / Pélei-/dész Akhi-/ leuszét…1

Az okmány első mondatában néhány szó hasonlóan csengett: „Az Sasok/várá-/nak csuda/titka s a/kincs is.”Ceruzájával halványan aláhúzta azokat a szavakat, melyek ebbe a ritmusba beleillettek, és a következő eredményre

jutott:

„Az Sasok várának csuda titka s a kincs isMind a temérdek, őrizetére hagyatva a várnak,Bétemettetve hever a keresztben, a nagyban, ahonnanRejtett út vezet el, csak az egy, a kicsinyke keresztig.Ám e kicsinyke kereszt sem sejtheti, honnan az útja.Annak a nyílását, valamint az rejtekhelyétNem leli senki se, csak ha kifürkészné ama titkot,Mit cseles írásába szedett leleménnyel a jámborCristache Zogreanu, a mi bölcs elméjű deákunk:Mert csak ez írásban lelhet vezetőre halandó,Fürge agyával a rejtelmét kibogozni, ha tudja.”

A fehér ruhás lány elejétől végig újból elolvasta a tizenegy hatlábas verssort. Belenézett az eredeti szövegbe, majd a papírokat szétrakta az ágyon, s elgondolkozva járt fel és alá a szobában. A régi szöveg minden szűkszavúsága ellenére rendkívül fontos dolgokat árult el. Elsősorban is tisztázta a Két kereszt kastélya titkát. A kastélynak tehát két szárnya volt, egy „nagy” és egy „kicsi”. Melyik részében van ő, és melyikben a három férfi? Melyikben van ő: a kicsiben, vagy a nagy keresztben? Ha a kicsiben, a szöveg leleplez még egy titkot, éspedig azt, hogy a kastélynak ebből a részéből sohase lehet átmenni a másikba, vagyis abba, ahol a három férfi tartózkodik. Ha ő a kastély „nagy” szárnyában van, akkor kell itt lennie egy nagyértékű kincsnek és egy titkos átjárónak a kastély másik szárnya felé, amelyen át, rejtett út vezet el csak az egy, a kicsinyke keresztig”. A harmadik titok pedig, amit az irat elárul az, hogy a bejárat rejtett: „Ennek a nyílását, valamint a rejtekhelyét nem leli senki se.” Vagyis, ki tudja, miféle akadály által és csak egy Cristache Zogreanu nevű íródeák másik írása fedi fel ezt a titkot.

A fehér ruhás lány visszaidézte emlékezetébe a kastély tervrajzát, de nem talált semmilyen útmutatást arra, hogy a nagy vagy a kicsi szárnyban van-e. „Rejtett út vezet el a kicsinyke keresztig.” Vajon nem arról a rejtett útról van-e szó, melyen át ő maga is feljutott a kastélyba? Az is el volt rejtve, méghozzá olyan jól, hogy a három férfi kivételével még senki se fedezte fel.

E gondolatok közepette a fogoly kiment a belső udvarra. Töprengései közben nem is figyelt Philippe-re, aki ismét egy vipera megölésével foglalatoskodott, melynek sikerült az udvarba bejutni. A lány arra gondolt, vajon tudja-e a három férfi, hogy a régi Sasok vára kincset és ismeretlen összekötő utat rejt? Magában igenlő választ adott erre a kérdésre. Ezért kutatgattak minden helyiségben. De nyilván ők sem tudták, melyik szárnyban vannak. Nyomozásuk irányulhat kincskeresésre, de az átjáró keresésére is. De hogyan létezhet olyan átjáró, amely csak az egyik oldalról használható?

A fehér ruhás lány a legegyszerűbb átjáróra gondolt – az ajtón keresztül. Hogy lehet az, hogy egy ajtót csak az egyik oldalról lehessen használni? Még ha egy földalatti folyosó végén van, akkor is mindkét oldalról használható kell hogy legyen. Nem tudta magának megmagyarázni, hogy létezhet titkos bejárat, mely csak egy irányban használható. Amint a nehéz vasajtó mellett elhaladt, mely a belső udvart a folyosóval kötötte össze, a fogoly hirtelen egy roppant egyszerű igazságra döbbent.

– Philippe! – szólította a kandúrt. – Milyen egyszerű! Nézz csak az ajtóra. Nem két rész közti átjáró-e? De van egy oldala, amely nem használható. Ez a ml oldalunk, mert kívülről van bezárva. Érted már, Philippe?

A fehér ruhás lány meg volt győződve, hogy csakis: ez lehet az igazság. A bejárat az egyik oldalról állandóan zárva volt, és olyan jól elrejtve, hogy senki „sem sejtheti, honnan az útja”. De ő nem kutatott-e a szobájában, a kastély másik három lakója pedig nem keresett-e mindenütt, anélkül, hogy bármi eredményre is jutottak volna? És honnan oly biztos benne, hogy amazok nem találták meg a bejáratot? Bejáratot vagy kijáratot. Ismét összegabalyodtak a gondolatai. Igyekezett rendszeresen gondolkozni. Bejáratot vagy kijáratot – okvetlen találnia kell

a kastélyban. De hol? Az udvarban? Hátha az udvarban van? Erre a lehetőségre talán valamennyien a legkevésbé gondoltak.

Nézdelődött az udvaron, a magas falak mentén. Megviselték őket az esők és viharok… Tele voltak mohával. Az oromhoz vezető lépcsőfokok kívül látszólag semmiféle titkot sem rejtegettek. A fal előtere terméskőből volt… Nem, a bejárat semmiképp se lehet az udvarban! Ez nem lett volna romantikus. Nem egyezett a kastély méltóságteljes és szigorú külsejével, hideg szimmetriájával.

Hátha épp az ő szobájában van a titkos bejárat?– Philippe! – szólította barátját, és besietett a szakájába.Amint belépett, az első dolog, ami megdöbbentette az volt, hogy az ágya üres. A papírok hiányoztak. A szöveg, a

megfejtés és a másolat, mind-mind eltűnt, mintha elnyelte volna a föld.

*

Lucia bőségesen és tárgyilagosan ismertette Victorral mindazokat az eseményeket, melyek Bratislavába történt elutazása óta bekövetkeztek. Még Dan is kénytelen volt ezt az előadás végén elismerni:

– Noha egy részletkérdésről mégis megfeledkeztél, el kell ismernem, hogy az objektív történelemírás terén zseniális vagy.

– Mit felejtettem el? – kérdezte Lucia meglepetten.– Elfelejtetted elmondani, hogy én vagyok, aki bolond lendülettel ide, erre a hamis nyomra irányítottalak

benneteket, hogy vinné el az ördög azt az íródeákot..– Azt hiszem, én is hozzád hasonlóan jártam volna el. Annyi véletlen! A falu neve, a hely, ahol az okmányt

találtátok, a romok… Nem, barátom, azt hiszem, nem vagy hibás. Inkább mondjátok meg, van-e valami híretek Ticăról?

Victor kérdése bűntudatot ébresztett a somkertiekben.– Mert – folytatta Victor –, ugyancsak Lucia elbeszélése alapján, azt hiszem, úgy indult el a levél nyomába, hogy

nem tudta pontosan, ti merre vagytok, vagy pedig, úgy hiszi, hogy a városban.– Igen – ismerte be Ursu. – Aznap, mikor elindult, azt mondtam neki, hogy estére otthon leszünk.– Vajon hol lehet? – aggódott Maria.– Hol másutt, mint a levél nyomában? De ki tudja, hová vezetik ezek a nyomok!? És ki tudja, hány sürgöny vár

bennünket odahaza!– Miért sürgönyök?– Mert ha hazatért volna, magától is idejön. Valamilyen módon tudatnia kellett volna barátait. Ezért, azt hiszem,

legalább egy sürgönyt biztosan küldött. De nem kell emiatt aggódnotok. Tică elég leleményes és ügyes.– Akkor miért késik annyit? – kérdezte Dan.– Egyetlen magyarázat lehetséges. Az, hogy a levél útjának fonala nagyon kusza.– Azaz hogy nagyon hosszú! – tette hozzá Maria.– Nem! Nagyon kusza. Ez egész más valami. Ha nagyon hosszú lett volna… Tegyük fel például, a sofőr azt

mondta, hogy valahol, egy száz kilométerre fekvő városban vette át a küldeményt. Mit tett volna Tică? Nyomban közölte volna veletek. És azt hiszem, akkor valamelyikőtöktől segítséget is kér.

– Mégsem értem – ismerte be Ursu.– Én azt hiszem, a levél sok, talán nagyok sok kézen ment át. Merném állítani, hogy a kiinduló helyről faluról-

falura vándorolt. Ez okozza Tică késedelmét. Valahányszor újabb hírhozóra akad, aki valószínűleg nincs is nagyon messze, azt hiszi, ez lesz az utolsó. És megy, és megy, anélkül, hogy észrevenné, mekkora távolságot járt be.

– Eszerint te hiszel a levél tartalmának valódiságában? – kérdezte Lucia.– Amennyire hiszek a kastély létezésében. És gondolom, ebben egyikőtök se kételkedik.– Miért ne szedett volna rá bennünket a fehér ruhás lány?! Tudja, hogy vállalkozó kedvűek, kíváncsiak vagyunk…Lucia mindinkább meg akarta győzni saját magát, hogy nem tévedett, amikor hitelt adott a levélnek.– Nagyon is sok minden szól ellene, hogy az egész csak tréfa. Először is a lány eltűnése, ami valóság, méghozzá

keserű valóság. Olyan lány, aki ilyen okos és jónevelésű, nem szökik meg a nagyanyjától, csak azért, hogy bennünket lóvá tegyen.

– Én is azt mondtam – szólt közbe Dan.– Aztán meg – folytatta Victor – egy tréfa azok ellen irányul, akiknek szól, nem pedig maga a tréfacsináló ellen.– A te elbeszélésed és a levél hangja szerint a Két kereszt kastélya az ő látomása és eszményképe volt. Vagy talán

te, Maria, képes lennél akármilyen zseniális tréfa kedvéért áldozatul dobni saját eszményedet, mint egy semmiséget?– Nem! – ismerte be Maria. – Igazad van.– És van még egy dolog, ami szintén fontos, és nagyon meggyőző. A levél útja. Túl bonyodalmas ahhoz, hogy

szándékos lehetne. Ha tréfálni akarsz, mondjuk levél formájában, első dolgod azzal törődni, hogy a levél hamar és biztosan célhoz érjen. Még azt is megkockáztatod, hogy sajátkezűleg juttasd el, s így biztos légy benne, hogy csakugyan célba ért, majd felkészülj, és megtegyed az általad jónak látott további intézkedéseket. A fonál

összekuszálódása – ami felől biztos vagyok – mutatja, hogy a levelet véletlenül találták meg, vagyis azt valahonnan kihajították, vagy eredetileg bizonyos személyre bízták, aki… hogy is mondjam csak… nem értette meg a lány helyzetét, vagy nem akarta megérteni, ami viszont igen furcsának látszik.

– Eszerint, te hiszed, hogy a lány fogoly a kastélyban? – kérdezte meglepődve Lucia.– Hogy is mondjam csak! Hinni hiszem. De mégis vannak komoly kételyeim.– Mi késztet kételkedésre? – tudakolta Maria.– A levél hangja! Túlságosan hívogató, szinte túl vidám. Hacsak a lány nem valami rajongó. Egyelőre nem lehet

teljesen kiismerni. Egyáltalán nem ismerjük őt. Az egyedüli közületek, aki beszélt vele, Maria. De ő is…– Nem tűnt egzaltáltnak – vetette közbe Maria. – Inkább romantikus, álmodozó természetű. Még akkor is, amikor

beszéltem vele – mikor összevesztünk ott a nagymamájánál –, úgy tűnt, mintha álomban volna…Ez az apró megfigyelés zavarba hozta Victort.– Akkor… akkor, ha figyelembe vesszük ezt a lélektani apróságot, az egész dolog megváltozik. Mindaz, amit a

lány mond: vagy őrület, vagy valóság. Mivel pedig az első feltevés ki van zárva… azt jelenti, hogy a levél teljes tartalma valóság. A lány valamiképpen fogságban van, de bizonyos okból mégsem borúlátó. Mi lehet ez az ok? Vagy a veszély alábecsülése, vagy pedig az álmodozás, mely sose hagyja el, miként azt Maria mondta. Azt hiszem, a fogságba esés a levél legvalódibb része… De hogy is lehet egy komoly veszélyt annyira alábecsülni?

– Akkor bizony – mondta Ursu – nagyon sokat késlekedtünk.Victor nem felelt egyenesen Ursu megjegyzésére.– Jó volna rögtön cselekedni, ámbár kezünk-lábunk meg van kötve.– Még van két esélyünk – mondta Lucia nyomatékkal. – Először az, hogy Tică talán rábukkant valamire…– És a második? – kérdezte Victor.– Hogy te megfejted az okiratot!– Első olvasásra nagyon zavarosnak tűnik.– Várj csak, majd a továbbiak során… – vigasztalta Dan.– A továbbiak még jobban összezavarják – nevetett Victor. – Mintha nem tudnád, hogy a regényekben mindig így

történik a rejtjeles üzenetekkel.– A mienk azonban valóságosan létezik.– Ami szintén megerősíti az író igazát… Még sincs jogunk eltávozni a romoktól és a környékről, amíg nem

vagyunk biztosak benne, hogy semmilyen lehetőség se maradt figyelmen kívül. Ne tévesszünk szem elől egyetlen tényezőt se.

– Nem tudom, maradt-e valami, amit ne tapogattunk volna végig – szólt sietve Dan.– Bizonyosságot csak az egész hely feltárása adhatna. Vagyis, ha az egész földet egy méter mélységig

felforgatnánk.– Te mit gondolsz, Ursu? – kérdezte Victor.Ursu gondolkozott, mérlegelt magában, és pár pillanat múlva félelmetes biztonsággal jelentette ki:– Nincs itt az égvilágon semmi!– Nem hiszed, vagy pedig meg vagy győződve róla? – makacskodott Victor.– Meggyőződésem!Victor meg volt elégedve Ursu feleletével, lélektanilag is helyesnek találta, de Lucia, aki nagyonis tudományos

módon gondolkozott, felpattant:– Hogy lehetsz meggyőződve? Talán röntgen-szemed van, hogy belelátsz a föld mélyébe?– Lucia! – avatkozott közbe idejében Victor. – Ne feledd, hogy mi mégiscsak valamennyire járt vidéken keresünk

egy kastélyt. Ha egy közönséges bejáratról vagy szimpla épületről volna szó… De a tervrajz, amit a lány küldött, grandiózus épületet ábrázol.

– Tudom, de mégis… Nos, igazad van, Victor. Bocsáss meg, Ursukám, de ezek a haszontalan kutatások annyira kihoztak a sodromból…

– Nem, Lucia! Ebben nincs igazad. Ha úgy hiszed, hogy akár a legcsekélyebb adatot is figyelmen kívül hagytuk, nemcsak jogod, de kötelességed, hogy visszatarts bennünket.

– A kút! Vajon nem rejt semmit?Ursu olyan közömbösen válaszolt, hogy mindnyájan kíváncsian fordultak felé:– Uúgy, a kút… Ne-e-em. Nem más, mint egy valódi kút.– Ugyan mondd, Ursu, nem forgott valami a fejedben? Valami halvány gondolat. Akármi legyen is, ki vele!– Azt hiszem, jó lenne, ha magad is megnéznéd a romokat. Nem mintha ott lenne a kastély. De nehogy valami

felett elsiklódjunk. Én és Dan, sőt Tică is eleinte lebecsültük. Egypár piszkos gödörnél többen nem is igen kalandoztunk.

– Benne vagyok, hogy tegyünk ott még egy fordulót, de ha nem gyanítunk valamit, nincs értelme, hogy hiába összepiszkítsuk magunkat.

Mindnyájan a romok felé indultak, körüljárták, itt-ott megálltak. Victor megkérdezte Ursut:

– Merrefelé mondod, hogy nem kószáltatok?Ursu rámutatott a baloldali fal egy helyére. Épp oda, ahol a fal alatt néhány vízzel és sárral telt gödör volt:– Azokban a tócsákban… Túlságosan undorító.– És hiszed, hogy ott lehet valami?– Nem én, de ott nem is kutattam.– Azok valami gödrök! – vélte Victor.– Tudom, de kissé a fal alá fúródnak. Nem tudom, mennyire.– Ugyan, Ursu!– Komolyan, Victor, meg vagyok győződve, hogy nincs ott semmi. De olyan módon tetted fel a kérdést, hogy

abszolút mindenre gondolnom kell. És így megállapítottam, hogy azok a helyek az egyedüliek, amiket csak felületesen vizsgáltunk meg.

– Ha így áll a dolog – vidult fel Victor –, akkor meg vagyok nyugodva, kedves barátaim. Bizonyos, hogy Vultureşti nem rejt már semmi titkot, legalábbis olyasmit, ami a mi feladatunkra – hogy a legsürgősebben cselekedjünk – vonatkozik.

A többiek is megkönnyebbülten lélegeztek fel. Érezték, hogy megjött a vezetőjük, és mostantól fogva nem pocsékolják erejüket haszontalan kísérletezéssel.

– Akkor hát induljunk rögtön! – indítványozta Maria.– Jó lenne, ha azonnal indulhatnánk. De az autóbusz – amint a sofőr mondta – csak este tér vissza. Úgyhogy, ha

azt akarjátok, hogy ne vesztegessük az időt hiába…– Akarod, hogy…? – merészkedett Lucia a kérdéssel.– Igen! Fogjunk hozzá az irat rendszeres tanulmányozásához. Ki ad egy példányt?Maria átnyújtotta az övét, és Victor elkezdte fennhangon olvasni a többiek által már jól ismert szöveget.

*

Mielőtt Tică Şoimeni-re indult volna, benézett a „kaszabolt pofájú” Steliánhoz és Vékához; mindketten egybehangzóan azt állították, hogy egy szót sem hallottak semmiféle csomagról. Tehát az egyedüli, aki Aglaia anyó logikája szerint a csomagot Pasaiba Gîtlănnak átadta, csakis a şoimeni-i tanító lehetett.

Fickó tehát újabb indulási parancsot kapott, és fáradhatatlan gazdája nyomába szegődött. Tică pihenőt tartott egy eperfa alatt, és a Păruşoaica nénitől kapott elemózsiából bőséges és rendkívül jóízű falatozást csapott.

A fiú úgy érezte, közeledik a fehérruhás lány kastélyához, és hogy a lány nagy veszedelemben forog. De mit tehet ő egyedül? Elhatározta, hogy miután beszélt az utolsó hírvivővel, a tanítóval is, újabb sürgönyt küld a somkertieknek. De hányszor hitte már, hogy az utolsó hírvivővel találkozik? Kitervelte, hogyan fogja kikérdezni a tanítót, nehogy valami gyanakvás miatt újból nyakába kelljen szedni a lábát.

A falutól vagy egy kilométerre egy vele egykorú fiút pillantott meg, aki azzal foglalatoskodott, hogy egy bozótból kizavarjon valami galambokat.

– Hé, pöttömke – kiáltott rá Tică –, mondd csak, messze van-e a Papucea tanító háza?Erre a felszólításra a kölyök otthagyta a galambokat, és egyenesen a kevély ismeretlen felé tartott. Tetőtől– talpig

végigmérte, és lenézően így szólt hozzá:– Te takonypóc, azt hiszed, hogy amiért veled van a kuvasz, megijedek tőled? Ha tudnád, hány olyat vágtam már a

földhöz, mint te…Amint a „pöttömke” a bozótból előbújt, Tică rögtön látta, hogy hibát követett el. A sértett körülbelül vele

egyforma magas volt, és nem is látszott erő híján lévőnek. De nem gyávaságból javasolta:– Gyere, kössünk békét! Akarod?– Majd, ha előbb megbirkóztunk, poronty. Vagy talán megijedtél?Tică nem volt képes a sértést és gyanúsítást lenyelni:– Ha megesküszöl, hogy nem fogsz nyafogni, és nem mondod meg az anyádnak…– Ököllel vagy birokra? – kérdezte egyenesen a másik.– Válassz te, így is, úgy is megverlek…– Hadd csak, majd meglátjuk, miután földhöz vágtalak.Vagyis birokra? – kérdezte azonnal Tică, beleegyezést várva.– Birokra!Tică levette hátizsákját, és a birkózás előtt megkérdezte:– Cselezni lehet?– Akárhogy.– Jó… Aki először két vállon fekszik, veszít.– Gyerünk!– Kezdd te!Mindketten nekilendültek. Átfogták egymás derekát, és topogtak a füvön, ami a kutyából mondhatatlan

csodálkozást váltott ki. Nem tudta megérteni, hogy lehet, hogy két ember elkezd verekedni, anélkül, hogy előbb veszekedtek volna. Tică számolt vele, hogy a fiú erős és ügyes. Csak csellel győzhette le. De a másik is ugyanazzal próbálkozott. Ursu megtanította Ticăt néhány fogásra. Megpróbálkozott az egyikkel. Térdre ereszkedett, magával rántotta ellenfelét is, majd négykézlábra állva hirtelen derékon kapta, és átbukfenceztette a feje fölött. Egy pillanat alatt ellenfele fölé került, és az elterült a füvön. Odanyomta vállát a földhöz, és talpra ugrott.

– Kész! Vesztettél!– Még egyszer! – kérte a másik, és kezet nyújtott. – Lássam, meg tudod-e ismételni a fogást?Tică nem ismételte meg, mert más trükköt használt. Hirtelen derékon kapta ellenfelét, és egy gyors mozdulattal a

vállára vette. Gyors forgásba kezdett, amíg a másik elszédült, aztán mint egy kezes bárányt, két vállal a földre fektette.

– Még akarsz? – kérdezte Tică.– Akarok! – felelt a fiú, és ismét kezet nyújtott.– De én nem akarok. Nem érek rá.– Meg kell taníts engem is, hogy csinálod. Legyőztél, de meg kell taníts rá. Apámnak úgyis megmondom.– Pedig azt ígérted…– Megmondom neki, hogyan győztél le. És ha nem szorít veled kezet… Majd meglátod.Tică nem tehetett mást, megmutatta a vesztesnek a fogásokat.– Kész! Mostantól fogva a faluban senki se győz le engem, ördögadta fickó vagy! Gyerünk, én is veled megyek a

faluba. Mi dolgod Papuceăval?Ticănak tetszett a fiú. Lovagias magatartása, az a mód, ahogy birkózott, és ahogy elviselte a vereséget, megnyerte.

De annyira mégse, hogy titkait feltárta volna előtte.– Meg akarom kérni, segítsen egy feladatot megoldani…– Ahá! De hova való vagy?– És te?Kérdeztek, feleltek, nagyon megbarátkoztak. Tică azt mondta, Şoimeni-re azért jött, hogy lássa, lehet-e innen

valami kirándulást tenni.– Miért nem jöttél az erdei vasúton?– Alkalmi autó hozott, egy kis Skoda, Călţunuig.– Értem. Majd meglátod, micsoda kirándulásokat lehet innen csinálni. Csitt! A nép nem is tudja. De vannak

helyek, ahol még sose járt senki.– Miért?– Nagy szakadékok… Elmondok egy titkot. Rablók is vannak arrafelé…– Nem hiszem – tettette Tică.– Ha én mondom! Híre jár, hogy fent a fenyvesben rablók vannak.– Nem hiszem.– Hát mit gondolsz, miért járnak a milicisták járőrbe a vár felé? Ha én mondom! Te mikor indulsz haza a városba?

A vonatot már lekésted…– Lehet, hogy találok valami alkalmatosságot.– Tudod mit? Gyere hozzánk aludni. Ha apám meghallja, hogy képes voltál legyőzni, azt sem tudja majd, mit

csináljon örömében. Mindig azt mondja nékem: „Hé, ügyelj, nehogy valaki legyőzzön, de ha legyőz, szorítsd meg a kezét.” Ő a falu agronómusa.

– Jövök! De előbb elmegyek Papuceăhoz.– Épp mellettünk lakik. Amíg ő megcsinálja a feladatot, beszélek anyámmal.Traian, az agronómus fia, megmutatta Papucea házát, és hazaszaladt. Tică kopogott a kapun, és mikor a tanító

megjelent, így szólt hozzá:– Tanító úr kérem, nem volna ideje segíteni nekem egy feladat megoldásában?A tanító, nyurga, hórihorgas, kicsit rövidlátó fiatalember, fürkészőn nézett Ticăra:– Hát neked mi bajod van nyár idején feladatokkal?Erre Tică úgy gondolta, egyenesen megkérdi, kitől kapta a csomagot.A tanító csodálkozás nélkül elmondta, hogy a csomagot pár nappal ezelőtt egy Iepure nevű brazi-i paraszt adta

neki.Miután kijött Papucea házából, Tică így szólt Traián– hoz, aki az úton várakozott rá:– Most gyere velem a postára, fel kell adjak egy sürgönyt a barátaimnak. Megüzenem nekik, hogy rögtön jöjjenek

utánam.És a két pajtás elindult a posta felé.

*

A somkertiek már régen összecsomagolva várakoztak az út szélén az autóbuszra, vagy valami más

alkalmatosságra. Mivel azonban nem mutatkozott semmi a láthatáron, leültek körbe a füvön, és Cristache Zogreanu udvari íródeák régi írásai körül jártak a gondolataik.

Victor összefoglalta az eddigieket:– Mit tudunk meg kézzelfoghatóan az okmányból? Semmit. Nem vehetünk alapul egyetlen elnevezést sem. A

bevezetés említ ugyan valamit, de maga az okirat? Minél többször olvasom át, annál inkább úgy érzem, hogy szétmegy a fejem.

– Látod – vigasztalta magát Dan. – Jön, hogy az ég felé üvöltsék. Ha tudnám, hol az íródeák sírja, bizisten felkölteném…

– A sír valószínűleg Zogreniben van – mondta Victor, csakhogy mondjon valamit.– Zogreni? – lepődött meg Maria. – Gondolod, hogy a falu az íródeáktól vette a nevét?– Sok faluval történt ilyesmi… De hagyjuk ezt, nem járul semmivel se hozzá a titok megfejtéséhez. Az a kérdés,

hogyan kell az okmány útmutatásait alkalmazni.– Azt hiszed, hogy tényleg alkalmazni kell? – kérdezte Lucia.– Különben nem lett volna értelme, hogy papírra vessek.– Akkor pedig hogyan magyarázod az útmutatások nagyon konkrét, számszerű adatai mellett azt a sok misztikus,

értelmetlen mondatot? – folytatta Lucia.– Én is úgy vélem, azok csak azért vannak ott, hogy összezavarják a dolgot. Ez a vallásos stílus…– Ha legalább volna rá mód, hogy elválasszuk a lényeges mondatokat a tölteléktől – szólt bele Maria.– De hogyan? – kérdezte Ursu. – Minden mondat ugyanavval az „aztán”-nal kezdődik. Ha egy helyen maradt

volna az „aztán”, tudhatnánk, hogy az a mondat nem lényeges, vagyis, hogy szükségtelen. Mint ahogy a végén így is van. De igaz is, miért kellett annyiszor azt mondania „semmi”? Nem lett volna elég egyszer?

Victor érdeklődéssel pillantott Ursura. Ezt a kérdést már ő is feltette magának, mert neki is feltűnt a sok „aztán” és „semmi”.

– Miért? – kérdezte ő is.– És mit akar a parancsolatokkal?– És a paradicsommal, meg a pokollal? – tette hozzá Maria.– És mire jó a „szent húsvét” és a „bodzaerdő” meg a „szivárvány” és a fenyegetés „élted végével”? – szólt

mérgesen Lucia. – Az egész értelmetlenség.– És mégis van valami értelme – hangsúlyozta Victor.– Kész? Kezdesz már rájönni? – lelkendezett Dan.– Azt még nem! Ha úgy volna… De elvileg mégis kell hogy értelme legyen, sőt igen határozott értelme.– Ennyi logikátlanságnak! – kiáltotta Lucia, szinte szemrehányó hangon.– Ennyi logikátlanságnak! – ismételte Victor, de hangja nem fejezett ki egyetértést.– Én nem hiszem, hogy valaha is megérem, amikor ebből a mondatzagyvalékból világos értelem derül ki! Ez a

meggyőződésem mindinkább erősödik.Ezt Dan mondta. Nem volt dühös, hanem nyugodt és határozott.– Próbáljuk meg hátulról előre – javasolta Maria.– Kezdjük a „semmi”-vel.– Hogy mindjárt a végek végéhez érjünk – tette hozzá Lucia.– Na és, ez nem azt jelenti, hogy valahol mégis van benne logika? – bizonygatta Victor.Lucia nem hagyta magát egy-kettőre meggyőzni.– Mondd meg, Victor kérlek, mi logika van ebben a mondatban: „Péntektől szombatig is megismer az Isten.”– Nem értem – ismerte be Victor. – De kell hogy legyen benne valami.– Vagy ez a másik – folytatta Lucia: – „Aztán kettő és hat a szerencsés számod.”– Nem tudom!– Van egy másik mondat: „Aztán első dolgod a hét szentséget és az utolsó kinyilatkoztatást követni.”– Hallod-e, Lucia, nem gondolod, hogy végül is kell valami értelmük legyen ezeknek a dolgoknak? Nem ismerjük

a kulcsot. Ha birtokunkban volna, minden roppant egyszerűnek tűnne.Dannak váratlanul támadt egy ötlete:– Vajon miért ölette meg a fejedelem Cristache Zogreanut?– Hogy a titok rejtve maradjon! – felelte rá Maria.– Hátha azért ölette meg, mert nem tudta megfejteni az iratot, vagy talán azért, mert csúfot űzött a legfelsőbb

parancsból, midőn ezt a borzalmat leírta? Szavamra, komolyan beszélek.– Akkor nem lett volna értelme, hogy megőrizze az okmányt, pláne ilyen gondosan – csillapította Victor. – Rögtön

darabokra tépte volna. Meg vagy győzve?– Igen! De… az is lehet, hogy ez az irat hamisítvány, és szándékosan tették biztos helyre, a valódi okmány

pedig…– Ez lehetséges – mondta Victor némi gondolkodás után jóváhagyólag. – De ezt a feltevést csak akkor

fogadhatnánk el, ha a valódi okirat birtokunkban lenne, vagy ha határozottan meggyőződünk róla, hogy a birtokunkban lévő szöveg azért megfejthetetlen, mert hamis.

– Én erről az utolsó feltevésről meg vagyok győződve! – Így Dan.– Én nem! – mondta nyomatékkal Victor.– Én sem! – csatlakozott Maria.Lucia azt mondta, hogy ámbár az okmány minden jel szerint képtelenség, mégse oszthatja Dan nézetét:– Azt hiszem, nem merítettük ki a megfejtés minden lehetőségét.Ursu már régen Victor álláspontját helyeselte.– Megint aggaszt egy feltevés – vette fel újból a szót Victor. – Helyesen másoltátok-e le az eredeti szöveget? Nem

kerülte-e el valami a figyelmeteket, amikor átírtátok?– Semmi esetre! – állította Lucia. – Egyébként, tessék, itt az eredeti.Lucia vastag iratcsomót vett elő a hátizsákjából, kibontotta, és odanyújtotta Victornak a két megfakult ívet. Victor

nagy figyelemmel belémélyedt. Elég jól ismerte a cyrill ábécét, és az eredetit is el tudta olvasni. Elolvasta egyszer, aztán még egyszer, majd elismerte:

– Nem hagytatok ki semmit, már kívülről tudom… Megálljatok csak! Valamit mégis hibáztatok. Nem abban a sorrendben írtátok le a mondatokat, ahogy az okmányban állnak. Le kell másolnotok egész pontosan az eredeti szerint. Csináljátok meg most, van elég időnk, amíg az autóbusz megjön.

Habár magukban a munkának nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, Lucia az egyik lapot lemásolta, leírta pontosan az eredeti szerint, míg Victor ugyanígy járt el a másik lappal. Az új másolat szerint a bevezetés – egy lapra került az utasítással. Balra esett a bevezetés szövege, jobbra az utasításé. A bevezetés minden sorával szemben ott állt az utasítás egy mondata. Az utóirat pedig átszelte az egész lapot.

– Most aztán igazán megállapíthatjuk, hogy valóban az eredeti okirat fekszik előttünk – mondta Victor. – Még egyetlen kérdés van hátra: vajon nem veszett el… jobban mondva nem vesztettetek-e el egy lapot?

– Mi? – mondta Dan sértődötten. – Nem vesztettünk mi el egyetlen porszemet se. Lehet, hogy kezdettől fogva hiányzik egy lap, mióta elásták az okmányt.

– Nem! – mondta Victor. – Van egy pecsét az iraton, amely igazolja, hogy nem veszett el egyetlen lap se.– Hol látsz ilyen pecsétet? – kérdezte Maria.– A hozzátoldott mondat pecsét benyomását kelti. Ha három lap lett volna, a toldalék mindhárom oldalra kiterjedt

volna. Nem érzitek, hogy olyan, mint valami hitelesítő záradék?A többiek elismerték Victor állításának helyességét. Lucia feszülten figyelte Victort, aki újból felolvasta a

kéziratot.– Eszerint, te meg vagy győződve, hogy az, ami a birtokunkban van, hiánytalan dokumentum.– Igen! Ebben biztos vagyok.– Akkor hát, Victor…– Igen – találta el Victor Lucia gondolatát. – Ez annyit jelent, hogy a titok csakis ebben van elrejtve. Sehol másutt.

De hol a kulcs?– Lehet, hogy valamilyen más módon kell összefűzni a mondatokat – vélte Maria.– Lehetetlen – pattant fel Lucia. – Ne feledd, hogy az okmányban nincs egyetlen konkrét falu- vagy városnév sem.– Hogyhogy nincs? Hát a Sasok vára?– Az csak azért van, hogy éppen ott legyen – ellenkezett Lucia. – Az, hogy az okmány említi-e, vagy sem, nem

változtat a dolgon.Victor figyelte a lányok vitáját, majd levonta a következtetést:– Vitátok egy kérdést világosan tisztázott, éspedig azt, hogy az okmányban felesleges töltelékszavak vannak… De

mi a kulcs?– Jön az autóbusz! – jelentette Dan.Valóban, már előtűnt a kocsi. A somkertiek felszálltak; utolsónak Ursu és Victor, akik a poggyászt vitték.– Ursukám, nem akarnál hozzánk jönni ma éjszakára? Apám szolgálatos, és mi nyugodtan foglalkozhatnánk az

okmány megfejtésével. Le sem fekszem, amíg el nem készülök vele, ha egy egész hónapig kellene virrasztanom, akkor se.

Ursu beleegyezőleg bólintott.A somkertiek egész úton csak a rejtjeles iraton törték a fejüket. Mi lehet vajon a kulcsa?

Tizenharmadik fejezet

Késő este volt. Minden álomba merült. Aludt a város, aludtak a falvak, és a természet is pihent. A fehér kastély körvonalai belevesztek a sötét éjszakába. A három férfi egyike virrasztott. A sebhelyes ember. Órákon át parázslott szájában a cigaretta… A fehérruhás lány a somkertiekkel álmodott. Lábainál Philippe villogó szemmel őrizte a sötétet. Şoimeni-in aludt Tică és új barátja, noha bizonyos események emléke soká ébren tartotta őket.

A somkertiek későn értek a városba. A fáradtság hamar ágyba kergette őket. Lucia mély álomba merült, mint aki eltökélte, hogy reggelre tisztult aggyal akar felébredni. Maria Ticăra gondolva aludt el. A történeteknek, melyeket álmaiban látott, szintén Tică volt a hőse. Dan túl későn érkezett, és nem is gondolt rá, hogy benézzen még a fodrászüzletbe, pedig apjának aznap este kivételesen még voltak vendégei. Mire az öreg Tică három sürgönyével a zsebében hazaért, fiát mély álomba merülve találta, és sajnálta felkölteni.

Csupán Victor és Ursu virrasztottak éberen. Előbb jól lezuhanyozták magukat, majd erős égőt csavartak a lámpába, és megvilágították az asztalon fekvő okmányt. Victor végre elszánta magát, hogy megtörje a hallgatást ezen a somkertiek számára olyan emlékezetessé váló éjszakán.

– Ursukám, ha eltekintenénk az okmány minden értelmétől, vagyis, mondjuk, arra a következtetésre jutnánk, hogy a mondatoknak semmi értelmük sincsen milyen konkrét elemekre támaszkodhatnánk?

– Azt akarod mondani, hogy…– Nem, nem akarom azt állítani, hogy a mondatokat cél és értelem nélkül írták, azonban, ha tegyük fel, egy titkos

ábécé alapján volnának szerkesztve, melyben az i megfelel 7-nek, az a 7-nek, az 5 3-nak és így tovább, mit tennénk?– Értem, Victor. Mit tennénk? Megnéznénk…– Melyek a konkrét elemek? A papír, a lapok, a sorok, a tinta, az írás változásai, a dátum. Ugye?– Pontosan!– Tehát foglaljuk össze. Két eredeti régi pergamen fekszik előttünk. Eziránt semmi kétség. Mindegyik csak egyik

oldalán van teleírva. Az egyik a magyarázat, az íródeák bevezetője, a másik maga az okmány.– Mind a kettőt ugyanaz a kéz írta.– Igen! E tekintetben nincs semmi kétség. Gyerünk tovább! A sorok. Az okirat 36 sorból áll. A keltezés kissé

pontatlan, de határozott. Moise Movilá uralkodása egybeesik Zogreanu halálának évével: 1633. Megnéztem a lexikonban. Az egyedüli dolog, ami eltér a többitől, az idegen kézzel és más tintával írt függelék.

– Miért tér el tőle? Nekem egész magától értetődőnek tűnik.– Nem! Nekem – ellenkezőleg –, nem tűnik nagyon magától értetődőnek.– Vagyis, te nem hiszel benne, Victor? Kételkedsz, a valódiságában?– Ellenkezőleg!– Na és?– Miért van mindkét lapon keresztülírva? Ráfért volna az egyikre.– Nem látok ebben problémát. Aki írta, úgy írta le, ahogy jött. Igazán, Victor, túlságosan is bonyolult az

elgondolásod.– Nem, mivel nincs semmilyen elgondolásom. Csupán jegyezzük meg ezt a körülményt, az egyedülit, ami eltér a

többitől. Következtessünk. Először is a Maria és Lucia közötti vitára gondolok. Vagyis, ha eltekintünk a szövegtől, semmilyen konkrét adatot nem tartalmaz az okmány. Se nevet, se helyet

– Ez természetes! – mosolygott Ursu. – Ha eltekintünk a szövegtől!…– Egyáltalán nem természetes!– Miért nem?– Mert magában a szövegben sincsenek ilyen adatok. De valahol mégis kell hogy legyenek!– Ne feledd, Victor, hogy a szöveg rejtjeles!– Ez nyilvánvaló. De nem úgy, hogy 1 = i; a = 7; s = 3, vagyis iskolás módon. A rejtjelesség a mondatok értelmére

vonatkozik, az útmutatásokra… Nem a betűk sifrírozottak. Ha így lenne, félóra alatt nehézség nélkül megfejtettük volna. A szavak vagy a mondatok vannak itt sifrírozva… Érted, Ursu? Hol vannak a konkrét megnevezések?

– Lehet, hogy Dannak igaza van abban, amit a tíz parancsolatról állított. Azt mondta, hogy a harmadik mondat egy bizonyos helyet jelöl: valakinek a sírját, akit megöltek, mert paráználkodott…

– Gyerekség. Az okmányt nem egy falu lakosságának csinálták, akik efféle részletkérdésre emlékeznek, de nem is egy rövid, pár éves időszakra. Az okmányt az utókornak írták…

– Ez esetben igazad van. De vegyük például a tizenegyedik sort, a „bodzaerdő”-vel, ez nem jelöl-e valami helyet?– Ugyanaz a mese! Nem hiszem! Tehát nincs semmi konkrét útmutatás se névre, se helységre. Ez az, ami

leginkább bosszant. Ha úgy van, ahogy én gondolom, sose fogjuk megfejteni a szöveget.– Miért gondolod?

– Mert ez azt jelenti, hogy mégis elveszett a szöveg egy része. Egy további lap.– Ugyan, nem magad mondtad-e, Victorkám, hogy az a hozzátoldott mondat…– Igen, de most néztem meg Miron Costin krónikáját… Nézd csak te is… Észrevetted?– Mit?– Először a világ teremtésétől adja az évszámot, aztán pedig Krisztus születésétől.– Tehát, te azt hiszed… – ijedezett Ursu.– Nem hiszem egészen, de lehetséges, hogy hiányzik egy lap, amelyen folytatódik a megjelölés: Valamint az világ

megváltója, Jézus Krisztus születésétől számított 1633-ik esztendőben– Akkor – tette hozzá Ursu meghökkenve – minden hiába… Mint az okmány mondja.– Nem, ez csak egyik feltevés. De nincs jogunk bármit is figyelmen kívül hagyni!– Az ilyen feltevés csak Dannak tetszene.– Vegyük még egyszer, Ursukám. Az okmány nem tartalmaz konkrét megnevezéseket! Ez a második dolog,

amiben biztosak lehetünk. Az első a mondat, amely hitelesíti az okmányt. Különös. Másodszor, a konkrét elnevezések hiánya, ami éppoly különös. Csupa rejtély.

– De hát semmi megfejthető sincs a szövegben?– Meglátjuk. Térjünk rá a szövegre.– Jajaj! – aggódott Ursu. – Mért térjünk rá, hiszen kívülről tudjuk. Van 36 sorunk…– Nem! 36 mondatunk van. Minden sor egy-egy mondat! Ami ugyancsak különösnek látszik!– Miért?– Szándékosan írták úgy a sorokat, hogy mindegyik egy-egy mondatot tartalmazzon. Ne a memóriádban lévő

okmányra gondolj. Nézz rá az iratra. Hosszú mondatok, rövid mondatok. Ki kényszerítette az íródeákot, hogy minden sor egy mondatot vagy minden mondat egy sort képezzen? Semmi esetre se a férőhely, sem pedig a megszokás. Az ő idejében voltak tudósok, akik nem sorokra, de egész oldalakra nyúló mondatokat írtak. Nem tartod különösnek?

– Most, hogy mondod, igen – ismerte el Ursu. – Akkor az a sok „aztán”…– Mondd csak ki! Ne félj! – bátorította Victor.– Annak is van valami szerepe a mondatok között…– Igen! Kiemeli a mondatok elválasztását. Merem állítani, hogy éppenséggel elszakítja egyik mondatot a másiktól.

Ezáltal minden egyes mondatnak önálló jelentést adnak.– Brrr! de komplikált!– Nagyon! Mert ez mégiscsak azt jelenti, hogy mindegyik mondatnak értelme van, még akkor is, ha az egész

szövegnek, a mondatok összességének nincs is összefüggő értelme.– És a „semmi” a végén? – kérdezte Ursu.– Ez egy másik furcsaság. Mért mondja háromszor, hogy „semmi”? Nézzük csak újból. Jegyezd! 36 mondat-sor;

mindegyik mondatnak megvan a maga értelme a szöveg egészétől függetlenül… Megállj csak! Eszerint nem beszélhetünk a szöveg általános értelméről… De mi lehet? Mi az ördög lehet? Ne veszítsem el az összefüggést. És az ismételt „semmi” a végén? Megint csak sötétben tapogatózunk… Mit rejtenek a mondatok? Szavakat? Betűket? Tegyünk egy próbát… Add csak meg valamelyik mondat számát.

– A tizedik vagy tizenegyedik.– Mondjuk a tizedik: „Aztán megveted lábad az út kiszögellésében.” Mit tartalmazhat ez a mondat? Hol veted

meg? Melyik útról van szó? Még csak számszerinti útmutatásunk sincs. Nézzük a tizenkettediket: „Aztán ismételd el az utolsó két parancsolatot.” Itt van valami számszerű megjelölés… Az utolsó kettő. Ez mit jelent? Betűket? Nem! Mert nincs a világon olyan ábécé, amely csak tíz betűből állna. Szavakat? Miféle szavakat? Hol vannak a szavak?

– És ha egyes mondatoknak nincs semmi értelmük? – szakította félbe Ursu Victor hangos elmélkedését. – Például a végén a „semmi”…

– Ursukám, egyetlen mondat se lehet céltalan!– Miért nem?– Mert akkor nem volna beleírva. Mindegyik mondat önálló. Ha valamelyik szükségtelen volna, nem került volna

bele a szövegbe. Ez világos.– De mégis, az utolsó mondat a „semmi”-nél egyebet nem tartalmaz. Ennek is van valami oka?– Én azt hiszem, igen!– Akkor hát nem értem. Ha a „semmi” szó is jelent valamit, micsoda ördöngös okmány ez?– Ezt a kérdést magam is feltettem – mondta Victor, és furcsán ragyogott a szeme. – Vajon egyáltalán kezünkben

van-e az okmány?– Hogyan – pattant fel Ursu. – Én ezt csak úgy odavetettem…– Én azonban nem mondom csak úgy odavetve. Ez feltétlenül bizonyos! De az íródeák mégiscsak elkövetett egy

hibát… De lehet, hogy szándékosan tette…– Miféle hibát?– A mondatok túlságosan is világos széttagolását önálló mondatokká, melyeknek egymással semmi

összefüggésük. Ez arra mutat, hogy nem fekszik előttünk, azaz hogy nem fekhet előttünk összefüggő értelemmel bíró szöveg. Vagyis, ami előttünk van, az nem az okmány!

E pillanatban mindketten felpattantak. Ursu meg– hökkenten nézett Victorra:– Hát akkor ez micsoda, mi van evvel a szöveggel?– Azt hiszem, hogy ez a kulcs! Az előttünk fekvő irat nem az okmány, hanem a kulcs, amellyel megfejthető az

okmány…– De hol van akkor az okmány?– Vagy elveszett… vagy itt van!– Hol? Megbolondultál!– Nem! Bolond voltam, vagy legalábbis zavarodott… Talán elveszett?…Victor balkezét homlokára szorította, és halántékát tapogatta. Szemét behunyta, és fogait összeszorította.– Vajon tényleg elveszett, Ursukám? – tette fel a kérdést pár pillanatnyi gondolkodás után. – Vajon csakugyan

elveszett volna?… Szinte félek, hogy kipróbáljam.– Ha úgy hiszed, hogy az okmány csupán a kulcs, akkor elveszett egy lap.Victor ügyet sem vetett Ursu szavaira.– Egyszerűen csak félek megpróbálni. Sose éltem még át ennél izgalmasabb perceket, barátom! Én oda se

gondolok, csináld te magad az egészet…– Mit csináljak?– Számold meg, hogy a bevezetés hány mondatból áll.– A bevezetés! – ordított fel Ursu.– Ne, ne kérlek, ne szólj egy szót se. Számold meg a sorokat…– Harminchat! – mondta Ursu szótagolva, s a felfedezéstől kábán.Victor ernyedten nyúlt végig az ágyon.– Mi baj? – kiáltott rá Ursu.Victor elhaló, reszkető hangon felelt:– Megtaláltuk az okmányt…– Hogyan? Igen… igen! – Ursu hangja megreszkettette a falakat. – Tyűha! A bevezetés! Igen ám, de… csak a

sorok száma alapján?…– Nem, Ursu! Minden figyelembe jön. Az „aztán”– ok és a „semmi”-k és főleg a hozzátoldott mondat. Egyetlen

részletkérdés hiányzott: a sorok száma. Ez meghozta számomra a bizonyosságot.– Én nem látok egyebet, mint azt, hogy a sorok száma megegyezik.– Ami kiemeli a sor-mondatokat. Tehát végül is az a rövid és jelentéktelen szó, az „aztán” teszi…– És a „semmi”?– Az még fontosabb! Ugyan, olvasd csak el az utolsó három sort, amit az íródeák írt.Ursu elkezdte olvasni:– …írtam vala én…– Megállj! – szakította félbe Victor. – Elsősorban is, mondd meg, hogy ettől a ponttól kezd el az íródeák új

bekezdést. Ez nagyon fontos! Most olvasd:„– Írtam vala én, Cristache Zogreanu szekretárius, emez fentebbi rejtvélyes okmányt, Moise Movilá fejedelem

második uralkodásának idején, valamint életemnek negyvenegyedik esztendejében, amely Isten segedelmével nem leend a végső.” – Olvassam a függeléket is?

– Ne! Nem látod világosan? Ezek a mondatok tartalmazzák a „semmit”.– A sok adattal együtt, ami benne van?– De nem azok, amelyek az okmányra nézve érdekesek lehetnek. Ezek a mondatok az okmány szempontjából

„semmi”-t se jelentenek.– Tehát a bevezetés többi mondatai.– Igen. A többi mondat alkotja magát az okmányt!– És a hozzátoldott mondat?– Zseniális ötlet, Ursukám! Zseniális! Aminthogy az egész okmány az. Aki hozzátoldotta, ismerte az okmány

titkát! Azáltal, hogy így, a Zogreanu által teleírt mindkét lapon keresztül írta, a legjobb bizonyítékokat szolgáltatta. Azt, hogy a két lap között elválaszthatatlan összefüggés áll fenn, hogy azok nem különíthetők el egymástól, mert mindkettő együtt alkotja az okmányt! Ez így van!

– És mi semmi fontosságot sem tulajdonítottunk a bevezetésnek!– Roppant nagyeszű tudós volt. Ha nem ölték volna meg, biztos, hogy a főkancellári rangig viszi. Halála kultúránk

nagy vesztesége.– De még mindig nem értem, hol az okmány? Mit tartalmaz?– Én se tudom. Meg kell fejtenünk. Megvan hozzá a kulcs. A bevezetés minden egyes mondatának megfelel a

kulcs egy-egy mondata. Ez minden, amit tudunk. De ez roppant sok! Még elkínlódunk vele, de megéri. Fogjunk

hozzá?Ursu készen állt. Victor maga elé tette mind a két lapot.– Az okmány minden egyes mondatának titka szorosan összefügg a kulcs megfelelő testvérmondatával. Ez a

kiinduló pontunk. A kulcs első mondata:„Először is, akárhonnan indulsz el, az ötödik és hatodik öl után nézz körül.” Mit jelenthet ez? Egy számszerű

útmutatásra gondolok, valamire, ami segíthet a szavak kiválasztásában. Megállj! Hiszen van egy indikációnk. Barátom! Két számjegy, mely sorrendet jelöl. Számoljuk meg a bevezetés első mondatának szavait, és húzzuk alá az ötödik és a hatodik szót.

– Pontosan! Húzd alá a két szót. Én külön jegyzem. Gyerünk tovább!– ”Aztán utad az Sasok ódon várába vezet, de annak hamar a végére járj.” Ebben a mondatban nincs számszerű

utalás, ami azt kell jelentse, hogy az okmány szempontjából nincs benne semmi fontos. Most vegyük a harmadikat!– ”Aztán gondolj az ötödik és hatodik parancsolatra.” Húzd alá az ötödik és a hatodik szót, és folytassuk.– ”Aztán fújd ki magad, és tarts pihenőt.” Egyelőre vegyük úgy, hogy ebben a sorban nincs olyan szó, amely az

okmány szempontjából fontos.– Tudod, barátom, szinte félek elolvasni, amit eddig aláhúzogattam – szólt Ursu.– Én is a végére hagyom a meglepetést. Fogadjuk meg, hogy amíg a végére nem jutunk, nem fűzzük egybe a

szavakat. Jó? Na, folytassuk.– ”Aztán siess tovább, és az út vége előtt egy lépéssel állj meg.” Egyszerű. Húzzuk alá az utolsó előtti szót.

Tovább.– „Aztán ne ötölj-hatolj, hanem vágj neki.” Itt megint az 5-ik és 6-ik szó, aminek nyilván fontossága van. Húzzuk

alá.– A hatodik sor: „Aztán torpanj meg az utolsó előtti sziklánál.” Folytasd!– ”Aztán a tíz lépcsőből a két középsőig lassan menj, onnan ugorj hármat.” Itt több számszerű utalás is van. A

tízből a két középső, az 5-ik és 6-ik. Húzzuk alá. Ha innen még hármat ugrunk, a 9-ikhez érünk. Ezt is jelöljük meg. Folytasd.

– ”Aztán a fáradságtól leroskadsz, pedig utadon sok a veszedelem.” Nem jelöl benne semmi számot, hagyjuk tehát figyelmen kívül.

– ”Aztán megveted lábad az út kiszögellésében.” Ugyanaz az eset. Olvasd tovább.– ”Aztán széjjelnézel, és meglátod a bodzaerdőt.” Menjünk tovább!– ”Aztán azt is megtudod, amit nem akarsz.”– Bámulom az íródeák leleményességét. Ha szüksége volt töltelékre, mindig talált valamit, ami beleillik a szövege

hangulatába, de mégse mond semmit. Csak arra jó, hogy az avatatlant összezavarja. Figyeld csak a következő sort is:– ”Aztán imádságod emeld az Úrhoz.” Egyikben sincs utalás semmilyen számra; nyilván az okmány megfelelő

mondatai se tartalmaznak lényegeset. Nyugodtan folytathatjuk tovább.– ”Aztán ismételd el az utolsó két parancsolatot.” Húzzuk alá!– Hátha a 9-ik és a 10-ik szót gondolja?– Majd kiderül a végén. Egyelőre maradjunk az utolsó kettőnél, és folytassuk:– ”Aztán húsvét első három napját ünnepeld, át– ugrod a negyediket és öttől meg se álljál, csak a vége előtt.” Itt

olyan sok számjegyre van utalás, hogy szinte gyanús. Húsvétnak tudtommal csak két napja van.– Igen, most. De akkoriban 8 napig ünnepelték. A kérdés az, hogy csak a 3-ikat vagy az első hármat húzzuk-e alá?

Talán a bevezetés megfelelő mondata útbaigazít bennünket. Igen, igen. Nyugodtan húzd alá az első 3-at, továbbá az 5-iket és az utolsó előttit. Mert az, hogy a „vége előtt”, mi mást jelenthet, mint az utolsó előttit? Folytassuk!

– ”Aztán a harmadik szikla jelent fordulót.” Azt hiszem, itt nincs kétség. Húzzuk alá a 3-ikat. Tovább!– ”Aztán éppen a közepén megleled a forrást.” Nézzük csak, hány szóból áll a mondat? Kilenc. Mindjárt

gondoltam, csak páratlan számról lehet szó, annak van „közepe”. A kilencé tehát: öt. Húzd alá.– „Aztán belenézel, de nem látod, hol keressél engem.” Itt nyilván megint pihenő-sorról van szó, mert nem jelez

semmilyen számot. Gyerünk tovább.– ”Aztán megtudod, hogy hiába minden sietség.” Hasonló az eset az előbbihez. Folytasd!– ”Aztán négy-öt napig gyönyörködhetsz az mennyei szivárványban, mivel az a hatodikon sem fakul.” Mind a

három számnak engedelmeskednünk kell. Most már tudhatjuk, hogy a kancellista nagyon precíz, és nem ír le számot cél nélkül. Húzzuk alá tehát a 4-ik, 5-ik és 6-ik szót is. Megvan?

– ”Aztán három napig ötölsz-hatolsz, mert félsz az ítélet végső órájától, de az előtte valótól is.” Itt vigyázni kell, mert itt sok szám van, a 3-as, az 5-ös, 6-os, de az utolsó és utolsó előtti is számnak értelmezhető. Nézzük csak a „bevezetőt”. Igen, így ad valami összefüggést. Egyelőre húzd alá mindet, és folytassuk.

– ”Aztán nem a paradicsomi teljesség vár rád.” Szám nincs, menjünk tovább.– ”Aztán megismerkedsz a pokol tüzével.” „Aztán az ördög vigyorával.” Jaj, de ijesztő! De mondani nem mond

semmit, ami bennünket érdekel. Folytassuk?– Igen!

– ”Aztán elértél a negyedik akadályhoz, ahonnan még kettőt lépsz előre.” Tehát a 4-ik és még kettő: a 6-ik szó. Rendben?

– ”Aztán két-három zökkenő jön, ahonnan egyenest az alagút végéig szaladsz.” A 2-ik és a 3-ik után tehát az utolsó szóig nem kell megállni. Jegyeztem. Jaj. de türelmetlen vagyok, mi fog ebből kisülni!

– Csak nyugalom. Folytassuk!– ”Aztán előtted a harmadik kapu, mely hét lakattal vagyon lezárva.” Na, végre, két világos és félre nem érthető

számjegy! Húzzuk alá őket, és menjünk tovább.– ”Aztán kifújod magad, és újból elmondod az imádságot.” Te, ez nekünk szól, mind a kettő alaposan ránk fér.

Nem gondolod?– Igen, de a megfejtés szempontjából nem mond semmit. Mindjárt a végére jutunk.– ”Aztán péntektől szombatig is megismer az Isten.” Ha hétfőt veszem első napnak, akkor itt az 5-ik és 6-ikról

lehet szó. De hátha ők a vasárnapot számították elsőnek? Várj csak – látom –, az első gondolatod a helyes. Vegyük tehát az 5-ik és 6-ik szót. Jó?

– ”Aztán kettő és hat a szerencsés számod.” Az igaz, mert nem kell sokat törni a fejünket rajta. Aláhúztad? Folytasd.

– ”Aztán azt hiszed, hogy nincs már semmi.” Bár hihetném! Itt azonban tényleg nincs. Folytasd.– ”Aztán a végétől négy ölet hátrálj.” Tehát számolj itt visszafelé hátulról, és húzd alá a 4-iket. Tovább!– ”Aztán az első dolgod a hét szentséget és az utolsó kinyilatkoztatást követni.” Tehát: első, hét és utolsó az

aláhúzandók. Folytasd.– ”Aztán elérkezel a végére.” Tehát az utolsó szóhoz. Húzd alá.– ”Aztán hat hétig maradsz ott.” Ez nem jelenthet hatszor hetet, csak a 6-ost és a 7-est. Így van is értelme, húzd

alá, és végül:– ”Aztán kettő a jó meg a gonosz, de három az elemek száma: a tűz, víz, levegő. Utána nem jön már semmi…

semmi… semmi.” Fontos nekünk tehát a 2-ik, 3-ik szó, és ami még van, arról derék íródeákunk maga mondja, hogy „semmi, semmi”.

Victor és Ursu nézegették az okmányt a ceruzával aláhúzott szavakkal.– Mondd, Ursu, ki tudnál-e írni az aláhúzott szavakat, anélkül, hogy törődnél a mondat értelmével, amely a

papíron megjelenik előtted? Én képtelen vagyok rá.– Én meg tudom csinálni! – mondta Ursu határozottan, és hozzá is fogott a szavak kiírásához, miközben minden

erővel igyekezett semmit se érteni belőlük. E célból magában számolt 134-től visszafelé hetesével– 134 – 127 – 120 –, majd ugyanúgy nyolcasával, hármasával, míg csak le nem írta a papírra az utolsó szót is.– Ursukám, állapodjunk meg a következőkben: Miután elolvasod, amit írtál, függetlenül attól, mi értelme van,

vagy hogy van-e egyáltalán valami értelme, végigvetjük magunkat az ágyon, anélkül, hogy egy szót is szólnánk. Még akkor se, ha megtaláltuk a titok megfejtését, vagy ha netalán valami képtelenség jött ki belőle… Rendben?

Nem sok idő volt már a napfelkeltéig; de Ursu megértette, hogy barátja a felolvasás után keletkező izgalomnak még a gondolatától is kímélni akarta magát.

– Rendben! – felelte.– Akkor hát olvasd!Még mielőtt Ursu első szavai elhangzottak, Victoron ideges reszketés vett erőt. De Ursunak is remegett a hangja.– ”AZ ŞOIMENI-I FERDE TÖLGY ÁRNYÉKA AZ ESZTENDŐ NYOLCADIK HAVÁNAK VIRRADAT

IDEJÉN VEZÉRLŐ AMAZ ÖSVÉNYRE, MELYEN AZ VÁRBA ÉRKEZNI. AZ ELSŐ CSÚCSÁNAK UTÁNA AZ TŰZKŐ SZIKLÁNAK LÁBÁTÓL AZ NAP FELÉ HAJÍTOTT NYÍLVESSZŐ MEGTALÁLANDJA AZ BEJÁRATOT. ELŐSZÖR IS ALÁBOCSÁTKOZNI KELL, MAJD FÖLFELÉ KAPASZKODNI, AZTÁN EGYENESEN MENNI ÉS AZ VALAMENNYI KAPUK ÁTLÉPÉSEKOR ŐRIZKEDNI AZ VESZEDELMEKTÜL.”

A két somkerti fiú hasra vetette magát az ágyon. Nem szóltak egyetlen szót se, de sírtak az izgalomtól s az örömtől, amíg elnyomta őket az álom.

Tizennegyedik fejezet

Dan gyötrelmes álomból ébredt. Azt álmodta, hogy régmúlt, zavaros korszakban, sőt több egymásba mosódó korszakban él, és egy középkori város utcáin Kopernikusz tanait hirdeti, pedig csak tizenkét esztendős. Egy vele egyidős barátjának, akit Pascalnak hívnak, sürgönyt küldött, melyben az euclidesi geometria alapelemeinek felfedezéséért gratulált neki. Ez Modenában történt. De alighogy kijött a postahivatalból, néptömeget látott maga előtt, amely egy magas ferde torony körül gyülekezett. Valahogy talán Pisába jutott volna? A torony egyik ablakából egy feketeszemű, sasorrú fiatal férfi hajolt ki, és odakiáltotta a tömegnek, hogy „mindenek tudora” (omni rescibili), és bármely kérdésre meg tud felelni. Az ismeretlen férfi merészségén megütközve, felmászott a Dante szobra előtt álló nagy tölgyfára, és kiáltozni kezdett a tömeg felé, hogy ő vállalkozik rá nemcsak „de omni rescibili” 2, hanem „et quibusdam eliis”3 is megfelelni.

Valaki megkérdezte, hogy forog-e a föld? Oda nézett, és felismerte az illetőben az inkvizíció egyik csoportjának főnökét. Látta magát, amint tíz csillogó fegyverzetű katona körülfogta, de neki volt bátorsága odakiáltani: „Eppur si muove”4. Erre megragadták, és egyenest a vérpadra hurcolták. Ott egy öreg pap régi könyvet nyomott a kezébe, és azt mondta, hogyha azt el tudja olvasni, meg van mentve. De mivel egy betűt se tudott elolvasni az etruszk nyelven írott szövegből, meggyújtották a máglyát. A lángok már körülnyaldosták, mikor hirtelen fejéhez kapott, és a körülálló tömeghez így kiáltott: „J’avais, pourtant, quelque chos, la!” De sem a guillotin, mely valahonnan hirtelen előkerült, sem a máglya, melynek lángja már az arcát égette, nem teljesítették be rajta művüket. Mégpedig azért nem, mert felnyitotta szemét, és ijedten kiugrott az ágyból. Körülötte pedig nem volt semmiféle kínzó- vagy kivégző szerszám, csupán a meleg napsugár ragyogott. Hamar megmosdott, és felöltözött, kitárta az ablakot, az asztalra nézett, és csak akkor vette észre a kínzó szerszámokat…

Az asztalon három sürgöny hevert. Tică sürgönyei. Dan elolvasta őket, pár pillanatig megkövülten meredt rájuk, majd mint egy őrült, futásnak eredt, olyan sebességgel, hogy a város legjobb futójának is dicséretére vált volna. Mikor Victorék háza közelébe ért, meg kellett állnia, hogy lélegzethez jusson. A kertben Victort és Ursut pillantotta meg, akik Luciával és Mariával beszélgettek. Nem baj, ha előbb is érkeztek, a nagy újságot mégis ő hozza. Diadalmasan lépett be a kapun, és parancsoló hangon szólt:

– Készüljetek fel az indulásra! De rögtön!A többiek kissé meglepetten néztek rá.– Miért, te már felkészültél? – kérdezte Lucia.– Mit készülődjem? Vagy úgy! Hát persze hogy én is készülődök.– De te honnan tudod, hogy Şoimeni-re utazunk? – kérdezte Maria.– Şioimeni-re! Hát ti honnan tudjátok? Nektek is sürgönyzött Tică?Dan szavai hallatára Victor még jobban elcsodálkozott, mint Maria.– Tică Şoimeni-ről sürgönyzött neked?Dan nem felelt, de nem is mutatta meg a sürgönyöket. Révedező pillantással nézett a többiekre:– Úgy látszik, ugratni akartok. Ha Tică nem sürgönyzött, honnan veszitek Şoimeni-t?– Az okmányból, te későkása – közölte Maria. – Victor és Ursu megfejtették.– Hogyan?!? Megfejtettétek azt a hieroglifát?– Micsoda hieroglifát?! – szólt dühösen Lucia. – Tudd meg, hogy az igazi okmány a bevezetésben volt, és az, amit

mi az okmánynak hittünk, csak a kulcs volt hozzá.– Mit dumáltok a fejembe? Ide avval az okmánnyal!– Ide a sürgönyökkel!Kicserélték a papírokat, és mindkét részről egyforma nagy volt a csodálkozás.– Vajon mi történt Ticăval? – szólt Maria kérdőn nézve Victorra. – Miért küldött három sürgönyt, méghozzá kettőt

azonos tartalommal?Victor magyarázatot keresett:– Mikor az elsőt feladta, még nem akadt rá az utolsó levélvivőre.– Ez világos. És a másik kettő?– A másik kettővel – folytatta Victor – úgy lehet, hogy még mielőtt Şoimeni-re ért volna, megtudott valamit a

levélre vonatkozólag.– Vagyis megtalálta az első levélvivőt – vélte Lucia.– Nem hinném.– Miért?– Mert azt is megsürgönyözte volna. Első sürgönyében más valamit mond: „Gyertek Şoimeni-re, az üzenet igaz.”

Nem állítja, hogy „eljutottam a végére”, vagy „Hurrá, megtaláltam”. Ismerem én Ticăt… Pláne annyi nyomozás után!

– Mégis, te mit gondolsz? – kérdezte Maria.– Hogy a levél útját követve egy csomó olyan dolgot tudott meg vele kapcsolatban, ami meggyőzte, hogy a levél

valóságot tartalmaz. De nem ez az, ami engem izgat. Miért hív minket olyan határozottsággal Şoimeni-re, mielőtt még odaért volna?

– Lehet, megtudta, hogy ott lakik az első levélhozó – vélte Ursu.– Lehet, lehet – ismételte Victor. – De mást is megtudhatott. Valamit, ami sürgős cselekvést kíván.– Valamit a kastéllyal kapcsolatosan? – fűzte tovább a szót Maria.– Igen! Ilyesmi kell legyen. Vagy valamit a lányról.– Valami súlyos dolgot? – kérdezte Maria.– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Az, hogy hív bennünket, valami bizonyosságot sejtet. Talán a kastélyra

vonatkozólag. Ez még az utolsó hírhozó megtalálása előtt volt. Akkor pedig nem a kastélyról, hanem a lányról lehet szó…

– Hogy gondolod?– Tică sürgönyeiben sehol se beszél a kastélyról, csak a levélről.– Mégsem értem – mondta Maria.– Úgy lehet, hogy a Şoimeni-i környéken, ahol mi a kastély létezését hisszük, a környékbeli emberek nem tudnak

erről. Ha Tică tőlük tudott volna meg valamit a kastélyról, azt jelentené, hogy a dolog már nem titok, és azt sürgönyében megemlítette volna. Világos már? Tehát nem a Két kereszt kastélyáról tudott meg valamit…

– Hanem a fehérruhás lányról – egészítette ki Maria.– Úgy van! – erősítette meg Victor. – Különösen, ha az utolsó táviratot nézzük: „Gyertek azonnal Şoimeni-re”,

Tică óvakodik attól, hogy mást is mondjon. Nyilván, nehogy gyanakvást keltsen. Tehát nem tud ott senki semmit a kastélyról. De történt valami a környéken, ami arra indította Ticăt, hogy hitelt adjon a levél tartalmi valódiságának, mert nem hívott volna bennünket, ha ebben nem lenne biztos.

– Akkor pedig miért kétled, hogy rábukkant az első levélvivőre? – makacskodott Lucia.– Mert nem bukkanhatott rá! Ha így lenne, Tică a következőképpen táviratozott volna: „Eljutottam a végére,

megtaláltam a helyet. Gyertek a következő pontra. és itt megadta volna a helyet, ahol találkozunk.– Mi összefüggés lenne egy ilyen sürgöny és az első levélvivő között? – csodálkozott Maria.– Az, hogy Tică, ha megtalálta volna az első levélvivőt, megtalálta volna magát a kastélyt is.– Gondolod, hogy az első levélvivő a csomagot egyenesen a kastélyban vette át? – kérdezte Ursu.– Igen!– Akkor viszont, hogy lehet, hogy a környéken nem tudnak a kastélyról? – szólt bele ismét Lucia.– Nem tudom. Az első levélhozó még rejtély. Magatartása nagyon különös. Átveszi a levelet a kastélyból, vagy a

várból, és mégse szól semmit ezekről. Képzeljétek, micsoda hullámokat vert volna az efféle híresztelés. Valaki van a kastélyban? Ha igen, bizonyára érdeke, hogy a dolog titokban maradjon.

– Vagy a kastély valami nagyonis közismert hely… Valami, aminek az emberek – mert nem ismerték a történetét – nem tulajdonítottak semmilyen jelentőséget.

– Érdekes a feltevésed, Lucia – felelte Victor. – De Tică, úgy látszik, nem ért egyet vele. Ő szándékosan kerüli, hogy a legkisebb célzást is tegye sürgönyével a „kastélyra”, vagy „várra”. És mégis parancsoló hangon hív bennünket Şoimeni-re. Holmi régi romok vagy jelentéktelen dolgok miatt nem tenné.

– Igazad van! – ismerte el Lucia. – Akkor hát mégis a fehérruhás lánnyal kapcsolatos valami indította Ticăt, hogy odahívjon bennünket.

– Hátha találkozott vele? – mondta Maria.– Még ez is inkább hihető volna: vagy találkozott vele, vagy… biztos nyomra akadt. De nem közönséges nyomra,

hanem mint várkisasszonynak, vagy mint fogolynak a nyomára…– Gondolod, hogy nagy baj lehet a lánnyal? – aggodalmaskodott Maria.– Egyelőre még ez is rejtély… a dolog a fogsággal… Hagyjuk ezt egyelőre. Más a probléma. Tică hívása,

sürgönyei, Şoimeni – minden egybevág a mi okmányunkkal, a mi Şoimeni-ünkkel. Tehát biztos, hogy helyes úton járunk. Semmi kétség se tarthat bennünket vissza. Mi a véleményetek?

Mindnyájan helyeseltek. Dan is, aki eddig egy sarokban az okmányt tanulmányozta.– Félúton találkoztunk Ticăval – volt első megállapítása. – Te jó isten, hogy lóvá tett ez az okmány!… És én még

azt hittem, hogy valami zagyvaság… Remek fickó ez az íródeák. Én kineveztem volna, nem is tudom, minek, de valami nagy úrnak. Óriási! Honnan is vette azt a ragyogó ötletet a bevezetéssel?

– Csak azt? – heveskedett Lucia. – És a kulcs! Az a mondat a húsvét napjaival, egészen lenyűgöz… és a parancsolatok – na meg a lépcsők. Mondd meg igazán, Victor, mikor szimatoltad meg legelőször, hogy a szöveg nem más, mint maga a kulcs?

– Villámként futott keresztül rajtam. Sűrű ködfelhő ült az agyamon. De az első furcsaság eszembe juttatta a te vitádat Mariával, a konkrét elnevezések hiányáról… Ebből indultam ki. De hagyjuk ezt. Rögtön határoznunk kell. Érdeklődtél, Ursu?

– Igen! Déltájban indul a keskenyvágányú erdei vonat Şoimeni felé. Délután négy és öt óra közt ér oda. A pálya emelkedő és bizonytalan.

– Egész napot vesztettünk – szomorkodott Dan. – Az én hibámból, mert ha nem alszom el, és megvárom apát, még az éjjel elhoztam volna a sürgönyöket, s már reggel indulhattunk volna.

– Úgyse lesz ott mit kezdjünk ma – nyugtatta meg Lucia.– Hogyhogy nem lesz mit kezdjünk?– Nem olvastad az okmányt? „Az ferde tölgy árnyéka az esztendő nyolcadik havának virradat idején.”– Mért kell lássuk az árnyékot hajnalban? Várjatok csak… Amióta az okmány íródott, jó háromszáz év múlt el.

Vajon áll-e még az a ferde tölgy?Senki se gondolt erre az egyszerű dologra. Elismeréssel néztek Danra.– Vajon létezik-e még a ferde tölgy? – ismételte a kérdést visszhangként Maria.Victor megtörte ezt a kétkedést:– Ne veszítsünk időt. Úgy kell felkészülnünk, mint egy hosszantartó kirándulásra. Pontosan tizenkettőkor

találkozunk az állomáson.Hangja szinte szigorúan csengett, de Dan kérdése ott motoszkált a fejében. Mi lesz, ha nincs már meg a ferde

tölgy?

*

Traian makacsul ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri Ticăt az állomásra. Mindketten kipihenten, teli tetterővel keltek fel. Traian édesanyja két jókora adag tejfeles túrós, meleg párolgó mamaligát készített reggelire, és asztalhoz hívta őket. Tică a reggelinél mondta meg Traiánnak, hogy a vasúthoz kell mennie, mert biztos benne, hogy barátai megérkeznek. Traian rögtön ajánlkozott, hogy elkíséri, de Tică mindenféle mesterkedéssel azon volt, hogy kiverje fejéből a barátság emez újabb megnyilvánulását. De Traian nem hagyta magát, és így kettesben indultak el az erdei kisvasút állomása felé. Útközben Traian még elmondta, hogy ő is szeretne elmenni a kirándulásra, de a mamája hallani se akar róla.

– Ha tudnád, milyen mamám van! Nem mintha rossz volna. De még a bogaraktól is félt. Ha csak a mezőre akarok kimenni a barátaimmal, akkor is azt kell füllentenem, hogy a tanító vagy valaki más felnőtt is velünk jön. Apám más természetű… De ő keveset van idehaza… Néha elvinne magával, de anyu nem ereszt.

Tică – jóllehet a legkevésbé se értett egyet az ilyen anyák magatartásával, elismerte magában, hogy ezúttal a mama, avval, hogy nem engedte meg Traiánnak a kirándulásban való részvételt, nagy terhet vett le a válláról. Igyekezett a fiút csillapítani.

– Ilyenek az anyák! Szegények, meg kell értenünk őket. Annyit bajlódtak velünk…A kölyök azonban nem hallgatott Ticăra:– Akkor téged mért hagynak? Pláne egyedül… Ha több bizalommal volna irántam…Ticănak nem volt ínyére, hogy folytassa a vitát erről a fogas kérdésről. Más vizekre próbált evezni.– Most jut eszembe, hogy nem meséltem el neked Ursu mérkőzését…– Dehogy nem, elmondtad már! Az a jobbkezes horog, tudom… Mozdulat balra, balkezes ütés tettetése, rövid

fordulat jobbra, és minden erővel beledőlni a jobbkezesbe. Megjegyeztem. Óriási kellett, hogy legyen. És azt állítod, hogy egyetlen ütéstől félóráig fel se kelt? Szinte alig tudom elhinni.

– Majd meg fogod látni… Megmondtam neked, senki sincs, aki Ursut le tudná győzni.Az állomás közelében az útitársaknak kis patakocskán kellett átmenniök, melyet mély part szegélyezett. Ha

rendesen kelnek át rajta, vissza kellett volna menniük párszáz métert a fahídig.– Én képtelen vagyok ilyen igazságtalanságot bevenni – szólt Tică. – Az állomás két lépésnyire van, és egy ilyen

nyomorult patak miatt fél kilométert kerüljek. Én átugrom.A meder szélessége nem volt több három méternél, Tică lendületet vett, és minden baj nélkül átugrott a patak túlsó

partjára.– Gyere, Traian! – biztatta barátját.Traian tétovázott. Méregette a vizet, a meder szélességét. Végre nekikészült az ugrásnak.– Ugorj csak! Mit habozol annyit? Három méter sincs. Nem kell félned…– Nem, de nehogy eltörjem a lábam, mert az anyám agyonüt…Traian jól ugrott, de Ticănak ideje se volt, hogy megdicsérje. Már hallatszott a mozdony pöfögése. Mindketten

futásnak eredtek, és a vonattal egyszerre értek az állomásra. A nyitott vagonokról és a kis fedett kocsiból sokan szálltak ki. De Tică nem látott köztük egyetlen somkertit se.

– Nem értem, miért nem jöttek – kesergett. – Talán valami alkalmi járművel jönnek. Vagy másik vonattal.Megkérdezett egy vasutast, mikor jön a következő vonat. – Úgy délután négy tájban, ha a mozdony meg nem

makacsolja magát – hangzott a felelet. Tică szomorkodott. A gondolat, hogy rögtön elindulhat a kastély és a fehérruhás lány keresésére, sok sötét látomást feledtetett vele. Most úgy érezte, ezek ismét feltámadnak.

– Miért szontyolodtál el? – kérdezte Traian. – Én már az este tudtam, nem jönnek a reggeli vonattal. Amíg a

sürgöny odaér, amíg mindnyájan megtudják, amíg felkészülnek… hohó, barátom, az időbe telik. Én azt hiszem, még holnap sem jönnek.

– Nem igaz – mérgelődött Tică. – A négyórás vonattal biztosan itt lesznek.– Gyere, jobb lesz, ha megmutatom a falut. Vannak itt érdekes látnivalók.Tică nyomon követte Traiánt, és közben borús gondolatokba mélyedt. Észre se vette, hogy átmentek a hídon, és

egy szót se értett kísérője beszédjéből. Nem tudta magának megmagyarázni a somkertiek késedelmeskedését, pláne hogy véleménye szerint már Victornak is meg kellett érkeznie. Éppen Victor ellenezte volna az utazást? Victor talán az egészet tréfának vette? Lehetetlen. Ez esetben valaki bizonyára kijött volna a reggeli vonattal, hogy értesítse, és hazairányítsa. Más magyarázatot nem talált, mint azt, hogy a somkertiek az előkészületek vagy egyéb okok miatt nem csíphették el a reggeli vonatot. Tehát a délutánival minden bizonnyal jönniök kell.

Arca erre a gondolatra ismét felderült, és csak most vette észre, hogy már majdnem beértek a faluba.– Idenézz – szólt Traian –, a nyugati határt teljesen beborítják a hegyek. Mintha fal volna.Valóban, nyugat felé magas, vad, félelmetes hegylánc húzódott. A hegyláncot számos bevágás barázdálta. Mintha

fűrész éles fogai volnának. A falu felé több dombban folytatódott, melyek – noha alacsonyabb szinten és simábban – a háttér tömegéhez voltak hasonlók.

– Ezek a dombok olyanok, mint kis lereszelt fűrészfogak – jegyezte meg Tică.– Mi úgy hívjuk őket „Nyáj”. És csakugyan juhnyájhoz is hasonlítanak.– A fiúnak igaza volt. Ha hunyori szemmel nézte az ember, a dombok távoli, kővé meredt juhnyájnak tűntek.– Most hadd mutassam meg falunk legérdekesebb látványosságát. A mi büszkeségünk…Felmászott Ticăval a falu kellős közepén álló dombra, melynek tetején különös formájú templom állott.– Mi van ezzel? – kérdezte Tică meglepetve.– Nem veszed észre, hogy a torony nincs pontosan a templom közepén? Éppenséggel nincsen. Szándékosan pár

méterrel odébb épült.– Mintha ferde volna.– Így is hívjuk: ferde templom. Van egy legenda, mely arról szól, hogy a templomot sok száz évvel ezelőtt Vasile

Lupu parancsára építették. Ez a fejedelem akarta, hogy így építsék. Ilyen ferdén.– De miért? Nem lehetett volna olyan, mint a többi templom?– Ide figyelj! A legenda azt mondja, hogy éppen azon a helyen, ahol a templom van, állt az ország legöregebb

tölgyfája… Még Decebal ideiéből való. Életkora folytán a tölgy meghajolt, és elferdült. Úgy hívták: a ferde tölgy, az egész ország ismerte. De – azt mondják – egy éjszaka rettenetes dörgés hallatszott. Az egész országban meghallották. A tölgy összeroppant. És akkor a fejedelem parancsot adott, hogy templomot építsenek a helyére, ugyanolyan alakút, mint a tölgy volt. Azt mondják, a tölgy éppen olyan magas és vastag volt, mint a torony.

– Szegény tölgy! – szomorkodott Tică. – Hanem, tudod-e, Traian, nem hinném, hogy Decebal idején már élhetett. Az ország legvénebb tölgyfája 800 éves. Ilyen öreg lehetett legfeljebb a ferde tölgy is. 800 éves. Biz az nagy idő!

Körüljárták a templomot, jól széjjelnéztek, majd felmásztak a toronyba, de a templom belsejébe nem juthattak be. A nagy kapu be volt zárva, a pap csak ünnepnapokon járt oda. Traian még elvezette Ticăt a falu végére, hogy megmutasson neki egy kis vízi villanytelepet, amit „a mi embereink” minden külső segítség nélkül csináltak szünidőben, amikor hazajöttek a diákok. Ők tervezték, ők irányították a munkát, téglát vertek, cementet, miegyebet… Azt látni kellett volna. Elvitte aztán egy gyümölcsösbe, de nem a kerítésen át, hanem a kapun. A gyümölcsös a kollektívé volt, és ott dolgozott az egyik brigádban Traian nővére. Úgy jóllaktak gyümölccsel, hogy mire hazaértek, alig tudtak ebédelni.

Három óra lett, és Tică fejébe vette, hogy ezúttal egymagában indul az állomásra. Ezért, amikor meglátta Traian mamáját közeledni, így szólt a barátjához:

– Ezúttal nem kerülünk a híd felé. Mindketten átugrunk a patakon.Magától értetődik, hogy erre Traian mamája már nem adott engedélyt a fiának, hogy ő is menjen. Szegény Traian

– sajnálkozott rajta Tică útközben –, olyan kíváncsi lett volna, és úgy bánkódott volna, amikor meglátja, hogy egyenest elindulunk a kirándulásra. Jobb, hogy nem jött.

Kiért az állomásra, de a vonat még nem érkezett meg – azt mondták, öt perc múlva ott lesz.Miközben az öt perc elteltére várakozott – ami ötvennek tűnt neki –, a hegyek felé bámult. Innen az állomásról

még félelmetesebbeknek látszottak. Egy paraszthoz fordult, aki hasadt ajkai közé szorítva pipáját, nagyban pöfékelt, és megkérdezte:

– Bácsikám, hogy hívják azokat a hegyeket?– Azokat a Nyáj mögött?– Igen, amik olyanok, mint a fűrész.– Sokféleképpen. Némelyek, főleg az öregek Sasok hegyének hívják. Az itteniek Óriásoknak nevezik. Én úgy

hívom, „átkozottak”. A könyvek szerint Vödörnek vagy Üstnek nevezik, már nem is tudom.– És nehéz megmászni őket?– Hát, azt hiszed, öcsém, hogy sikerült-e valaha is erről az oldalról valakinek a csúcsig feljutni? Még túlról se,

Brazi felől, vagy a vár felől se csekélység. Vad, elátkozott hegyek azok. Aki megpróbálta megmászni őket, vagy nem jött vissza soha többé, vagy egész életére nyomorék lett. Hiábavaló igyekezet. S ráadásul az esőt is elfogják tőlünk…

Tică meghallotta a vonatfüttyöt, és utána hamarosan a mozdony pöfögését is. A bátor kis mozdony fáradt szuszogással begördült az állomásra. Tică izgatottan beunyta a szemét, és nyolcig számolt. Mire kinyitotta, meglátta őket az állomás túloldalán…

Zuhanó meteorként vetette magát Maria karjába.– Te kiállhatatlan – fogadta a nénje. – Te se tudhattál…De Tică nem várta meg, mit tudhatott volna, szavait egy mentő ölelésbe fojtotta. Aztán a fiút a többiek, Lucia,

Dan, Ursu, Victor is megölelgették. Nem is volt ideje, hogy megkérdezze Victort, mikor jött haza. Az tette fel az első kérdést:

– Tică, nem láttál valahol a faluban egy öreg ferde tölgyfát?– Mit akartok a tölggyel? Még Vasile Lupu idején kidőlt.– És nem maradt semmi belőle? – kérdezte Lucia ijedten.– De, templomot építettek a helyébe. Pont azon a helyen, s a tölgy külsejét utánozva. Nézzétek! Ott van a dombon,

a falu közepén. De mit akartok a tölggyel? Azt hittem, utánam vágyódtok, vagy pedig…Tică meglátta a somkertiek örömtől ragyogó arcát. Mi ütött ezekbe?– Ursukám – javasolta Victor –, felállíthatjuk a sátrakat. Azt hiszem, jobb lesz mentöl távolabbra a falutól. Most

pedig, kedves Tică… Annyi mondanivalónk van…És késő éjfél utánig meséltek egymásnak. Lázasan lesték a hajnalt, mert augusztus volt, és a ferde torony árnyéka

meg kellett mutassa nekik az utat, melyen – úgylehet – sok száz év óta nem járt senki.

Tizenötödik fejezet

Ursu még napkelte előtt felébresztette barátait, akkor, amikor a láthatáron megjelent a hajnal jöttét hírlelő pirkadás. A somkertiek a sátrakat a patakocska partján állították fel, ami lehetőséget adott a jó, üdítő reggeli fürdésre. Már este megállapodtak, hogy csak Victor és Tică mennek be a faluba a ferde toronyhoz, a többiek felszedik a sátrakat, elkészítik a poggyászt az útra.

Victor és Tică sietve szedték a lábukat a falu felé, hogy a napfelkelte már a templom dombján találja őket. Gyorsan áthaladtak a szunnyadó falun, és mielőtt a nap piros korongja a láthatár fölé emelkedett, odaértek a dombhoz. Mikor Victor megpillantotta a nyugat felé terpeszkedő domb-nyájat, így fakadt ki:

– Tudd meg, Tică pajtás, ha a templomot nem építették volna éppen a tölgy helyére és annak alakjára, nem hinném, hogy valaha is rábukkanhatnánk a kastély útjára.

– Tényleg annyira fontos ez?– Nagyon. Az okmány azt mondja, menjünk azon az úton, melyet a ferde tölgy árnyéka a nyolcadik hónap

hajnalán mutat. Az árnyéknak egy csúcsra kell mutatnia. Egyébként a szöveg így mondja: „az első csúcsnak utána…” Most már érted?

– Gondolod, hogy egy másik csúcs felé is mutathat?– Ettől tartok. Valószínű, hogy a ferde fatörzs bizonyos magaslatra mutatott, melyen át a titkos bejárat felé vezető

út haladt. Ha a templom nem pontosan a tölgy helyében áll, az árnyék egy másik csúcs felé mutat, és – képzelheted…Victor szavai kissé nyugtalanították Ticăt. De mikor meglátta lassan-lassan szinte a földből kiemelkedni a nap

korongját, lelkesedése visszatért.– Én nem hiszem, Victor… Hiszen a legenda is beszél a ferde tölgyről és a templomról…– Ez nyugtat meg engem is… Lehet, hogy a templom a tölgy szerepét vette át, éppen azért, hogy az utat mutassa.

Ezért építették ferdén. A legenda nem pottyant a levegőből. Figyeljünk… a nap kezd emelkedni… De honnan figyelhetjük meg az árnyékot? Erre nem gondoltam, hogy az ör…

– Van egy ötletem. Tegnap felmásztam a haranglábra. Tudod, milyen remekül lehet onnan mindent látni? Mit gondolsz, ne menjünk fel?

A harangláb néhány méterre a templom bejárati kapuja előtt állott. Nem volt túl magas, úgyhogy árnyékát a templom árnyéka elfödte. A két fiú hamar felmászott rá, és kinézett a tetején levő ablakon. A templom árnyéka a dombok felé nyúlt el. Ha az árnyék végétől képzelt vonalat húztak, az az egyik domb lábáig nyúlott.

– Balról a harmadik, Tică!– Az, amelyen a három fa áll, mint egy háromszög három csúcsa?– Igen. No, várjunk még egy kicsit… Igaz, semmi értelme. Tehát a harmadik magaslaton kell átmennünk…

Siessünk vissza!Victor és Tică leereszkedett a dombról. Útközben Victor felfedte aggályait.– Mégse értem, hogyan jutunk el a dombocskától a gránitszikla lábáig. A hegyekig úgy látszik, még jókora út

van…– Hátha van valami szikla a hegyek előtt – vélte Tică…– Lehet, de nem hinném. Minden esetre az okmány a helyzet ismeretében készült… Drága Ticăm, ha szerencsénk

van, még ma estig eljutunk a Két kereszt kastélyához, vagy ahogyan ti hívjátok, a „Fehérruhás lány kastélyához”.Ezideig Tică restellte megkérdezni Victort, mi a véleménye a fehérruhás lányról. Most, hogy ő tette szóvá,

bátorságot vett:– Te, Victor, mi a te véleményed a fehérruhás lányról?Victor ránézett, és nevetve felelte:– Azt hiszem, a kastélyban van, sőt lehet, hogy éppen abban a teremben, melyet a tervrajzon megjelölt…– De hogy találhatta meg a kastélyt?– Valami rejtély van a dolog mögött…– Te nem hiszed, hogy foglyul ejtették, és a kastélyba zárták?– Mi okból? Ki és miért vetette volna fogságba, és miért zárta volna be a kastélyba?– Te nem hiszel benne, hogy fogoly?– Hát, hogy őszinte legyek, erről nem vagyok meggyőződve.– Ő maga állítja levelében, és te nem vonod kétségbe magát a levelet. És a sok szóbeszéd, ami a környéken

forog… Nem légből kapott dolog ez…– Igaz… vannak bizonyos dolgok, amiket nem értek, és sok fejtörést okoznak nekem… Olykor szinte meg vagyok

győződve róla, nagy veszély fenyegeti, máskor meg – hogy is mondjam – az a benyomásom, hogy az egész – nem egyéb tréfánál… Nem maga a kastély históriája, hanem a fehérruhás lány meséje.

– Nekem az a meggyőződésem, hogy nagy veszélyben forog… És nehogy későn érkezzünk…Tică olyan bánatosan beszélt, hogy Victor megborzongott. Igyekezett barátja borúlátását elhessegetni, és

megnyugtatni:– Próbáld a dolgokat tárgyilagosabban nézni… Miért érkeznénk későn?– Őszintén szólva, félek, hogy valami rablók karmai közé került…– Rablók! Hogy jut ilyesmi eszedbe! – tettette Victor a csodálkozást.De Tică rögtön más témára tért át, mert megpillantotta a többieket, akik elébük jöttek.– Ne felejtsük el a dombot. Balról a harmadik, a három fával. – E szavakat jó hangosan mondta, hogy a többiek is

meghallják.– A harmadik? – kérdezte Lucia. – Balról a harmadik… Vajon hány kilométer lehet odáig?– Hat és fél. Nem több, inkább egy-kétszáz méterrel kevesebb – felelte Ursu. – Ha magunkra vállaljuk a Dan

poggyászait is, két óránál rövidebb idő alatt felérünk a csúcsra.– Olyan soká tart? – csodálkozott Lucia.– Miért találod soknak? – nyugtatgatta Dan. – Én azt hittem, hogy csak délre… Ursu, nem tévedtél vagy két

kilométert?… Két és fél óra…– Csak ne ijedezz! Tíz perc híján két óra alatt fenn vagyunk. A hegy lábához elérünk egy óra alatt, a felmászás

nehezebben fog menni. Egy kicsit meredek.– És onnan a dombtetőtől a hegyek lábáig hány kilométer lehet, Ursu? – kérdezte Victor.– Azt nehéz megmondani… Légvonalban lehet, hogy öt kilométer. Nem tudhatom azonban, hogy az út felfelé

vagy lefelé vezet-e… Amikor felérünk a dombtetőre, pontosan megmondom.– Ne vesztegessük az időt – jelentette ki Lucia Tică örömére. – Azt hiszem, ideje indulni. A domb tetejéig meg se

állunk, csak ott a jobboldali fa árnyékában.– Tyűha – mímelte az ijedtet Dan.– És nagyobb biztonság okáért Mariával elhatároztuk, hogy ott szolgáljuk fel a villásreggelit.– Mi jogon határoztok ti kettesben? – zsörtölődött Dan.– Kettesben – punktum. Vagyis egyhangúlag. De ha mindenáron azt akarod, hogy csak szótöbbséggel, beveszünk

téged harmadiknak a háziasszonyok közé…– Jól van, jól! – fenyegetőzött Dan. – Én kész vagyok az indulásra.És valóban, gyors léptekkel, makacs lendülettel nekiindult, amin még Ursu is elcsodálkozott. Dan annyira el volt

tökélve, hogy megbosszulja magát a „háziasszonyokon” és főleg, hogy a lustaság és állhatatlanság hírnevét lemossa magáról, hogy hamarosan erőt vett rajta a sportemberek által jól ismert kimerültség, amikor erejüket meghaladó erőfeszítésbe bocsátkoznak. A krízis már vagy két kilométer után beállt. Más körülmények között Dan ott helyben összeroskadt volna. Úgy érezte, nemcsak hogy összeroskad, de ott fogja kilehelni a lelkét. De Tică mellette volt. A kastély és főleg a fehérruhás lány vonzereje már rég fáradhatatlanná és tevékennyé varázsolta. Sejtette, mi megy végbe Danban, és éppen amikor az már nekikészült, hogy így szóljon: „Tică, meghalok! Mondd meg apámnak, úgy haltam meg, mint egy hős, a kölyök megelőzte:

– Lucia azt mondta induláskor, hogy visszatartja a nevetést, a harmadik kilométerig…– Miért? – nyögte ki Dan.– Hogy majd kinevessen téged, mert úgy indultál neki, mint egy hős, és úgy roskadtál össze, mint a rongy…

Bizisten így mondta… De Maria jószívű… Ő azt mondta, hogy inkább útközben nevet, hogy aztán segíteni tudjon rajtad, ha felfordulsz…

– Úgy?! – szuszogott Dan, és… meggyorsította lépteit.Dannál a sportolók által ismert csoda történt, hogy sikerült túljutnia a krízisen. Érezte, hogy a fullasztó nyomás

szűnik, az ernyedtség felenged, a feje tisztul… Hátra se nézett, úgy ment tovább. Csak úgy odaszólt Ticănak:– Eridj, és kérd el a Lucia hátizsákját. Rá se tudok nézni. Félek, nehogy meg találjanak állni.Tică hozott Dannak egy hátizsákot, de nem a Luciáét, aki – amilyen nyakas volt – dehogy adta volna oda, még két

órai pihenésért sem. Hanem elhozta Mariáét, aki örült, hogy megszabadult a tehertől a Dan diktálta hajszában. Csak Tică és Fickó örültek nagyon a sietségnek.

Dan akkor se hagyta, hogy bárki is megelőzze, amikor az emelkedés szakaszába értek, és nem lassított az iramon. Tică és Fickó kíséretében bátran leküzdötte a fárasztó emelkedést, és nagyobb kimerültség nélkül érte el a tetőt. Pontosan a Lucia által kijelölt fa alatt állt meg, és állva, csípőre tett kézzel, mint egy győztes hadvezér, várta a többiek – főleg a két „háziasszony” – érkezését. Amikor előtűntek, csak arra várt, hogy arcának kifejezését megbámulják, és félvállról odaszólt Victornak:

– Úgy egyeztünk meg Ticăval, hogy a gránitszikla lábánál fogunk falatozni.Aki legjobban nevetett erre, Ursu volt.– Hahaha, nocsak! Igazi hős vagy, te Dan! Vállalom, hogy kiképezlek maratoni futóbajnoknak. Ha túl tudtál jutni

a krízisen, nyilván vannak sportolói képességeid. De hogy őszinte legyek, jobban szerettem volna, ha nem jutottál volna túl a krízisen.

– Miért? – dühösködött Dan.– Mert a végén én leszek az, aki a hátán kell majd cipeljen. Ne hidd, hogy megmenekültél a fáradtságtól. Már ma

este elkezdődik, holnap pedig hordágy fog kelleni. Akárhogy igyekezel is, akárhogy erőlködsz, holnap semmire se leszel használható. De lehet, hogy még ma…

– Majd meglátjuk – felelte keményen Dan. De Ursu szavai némileg lelohasztották lelkesedését.Elfogadta a villásreggelit, amely hála Dan teljesítőképességének, félórával a tervezettnél hamarább folyt le.

Megbocsátotta Luciának és Mariának a csipkelődéseket, és baráti hangon intette őket:– Ha még egyszer próbára tesztek…Ursu felmászott a fa tetejére, hogy az emelkedést és a környéket tanulmányozza. A hegyek felé a domb

szakadékos volt. A hegy lábánál, a másik oldalon patakmeder látszott, amely szoroson át bújt elő a hegyek közül. Ursu követte a patak útját, és megállapította, hogy annak a medre az egyetlen járható út a hegyekbe. Közölte észleleteit a lent állókkal, és erre Victor felkiabált neki:

– Feltételeztem, hogy kell valamilyen ösvénynek vagy természetes átjárónak lennie, ami megkíméli az embert, hogy hamis útra térjen. Az íródeák pontosan megjelölte az irányt.

Ursu leszállt a fáról, jó étvággyal lakmározott a lányok felszolgálta elemózsiából, és Victorral haditervet kovácsolt, miután közölte, hogy a hegy lábáig a távolság alig öt kilométer. Jóllehet a Dan által diktált iram mindegyikük erejét alaposan igénybe vette, senki se gondolt rá, hogy a pihenőt meghosszabbítsa, és így az óra még nyolcat se mutatott, amikor a csapat leereszkedett a hegyek felé vezető lejtőn. Egyetlen járható út volt, amely egyenesen a szoros bejáratához vezetett.

Amint elérték a patak partját, kezdtek közelebbről is megismerkedni a környékkel.A hegyek, melyek fentről, a csúcsról közönséges, kopár és éles bevágásokkal tarkított magaslatoknak tűntek, most

már világosabban megmutatták valódi körvonalaikat. Inkább tompára simított, egyenes falaknak látszottak, melyeket imitt-amott félelmetes hasadékok szakítottak meg. Vad, zord vidék volt ez, milyennel a somkertiek eddigi kirándulásaik során még nem találkoztak.

A szoros sziklás, de nem túl magas és nem is túl meredek hegyek közt haladt, rendes út híján mégis komoly próbára tette a csapatot. A sziklák közé szorult víz bizonytalan és szeszélyes járási lehetőségeket hagyott. Egy-egy parton pár száz méternél hosszabb utat nem lehetett megtenni, minden kanyarulatnál át kellett vágniuk a másik partra. Ez Danból olyan megjegyzést váltott ki, melyet a többiek is szellemesnek találtak:

– Igazán, ez az út olyan, mint egy boxmeccs. Jobbról támad, balra kitér, horgok, egyenesek, lengők, cselek váltják egymást, és egyik part sem marad knockoutolva tíz másodpercnél tovább. Nem turistának, hanem boxbírónak kéne lenni, hogy az ember itt eligazodjék…

Az ifjak elérték a hegyek lábát, de nem álltak meg, mivel a patak is folytatódott, és ez volt az egyedüli járható út. A mészkő hegyoldal sem jelezte, hogy a közelben gránitsziklák volnának. Egy kilométernyi út után, mely mind élesebb és zordonabb sziklák között vezetett, hirtelen kör alakú, komor tisztásra értek. Körös-körül meredek kősziklák emelkedtek sűrűn egymás mellett, mintha egész dárdaerdő fenyegetné az eget. A dárdák egyike színre és külsőre különbözött a többitől.

– A gránitszikla! – mutatott rá Ursu.A fiatalok addig meg se álltak, míg a szikla tövébe nem értek, csak ott rakták le poggyászukat. Ursu nagy

ügyességgel rögtön fel is kúszott a sziklára, és kilátóhelyet keresett, hogy jól szemügyre vegye a terepet. A dárda-formájú sziklák alakították az oldalfalait annak a kis katlannak, amelyben tartózkodtak, és ezek mögött emelkedett a kopár, tarajos hegység, sziklás kanyarulatok között, mint valami áthatolhatatlan sorompó. Úgy tűnt, lehetetlenség felkapaszkodni az oldalain, és elérni a tarajokat, különösen, ha az ember nem ismeri az utat.

– Teljesen be vagyunk szorulva – közölte Ursu barátaival, miután leszállott a szikláról. – Nem tudom, hol lehet a kastély bejárata, mert semmi sincs, ami jelezné, a hegyeket pedig lehetetlen megmászni.

– Nincs semmi völgy, amely átvág a hegyeken? – kérdezte Lucia.– Völgy? Tudjátok milyen egy várfal? Pontosan olyanok ezek a hegyek. Mintha emberi kéz alkotta volna őket,

nem a természet. Csak a csúcs felé csipkéződnek. Azt se olyanformán, hogy megkönnyítené a felmászást, inkább hogy elvegye az ember kedvét, nehogy gondolni is merészeljen a megmászásra. Hacsak a kastély nem valahol ezek mögött az éles sziklák mögött rejtőzik.

– Nem hinném – vélte Victor. – Régen felfedezték volna.– Talán éppenséggel valamelyik szikla belsejében van – szólt Maria.– Könnyen megtalálták volna – mondta Ursu.– Majd meglátjuk, hova vezet bennünket az íródeák okirata – avatkozott a vitába Lucia. – Semmi értelme

feltevésekbe bocsátkozni. Az irat nem említ kastélyt, hanem bejáratot. Ebben a sziklatömkelegben pedig nem egy, hanem száz bejárat is megbújhat.

– Vagyis – mondotta Maria – a bejárat ott van, ahova a nap felé kilőtt nyíl leesik. Ez azt jelenti, hogy nyíllövésnyi távolságra van a nyílás.

– A Nap felé! – hangsúlyozta Victor. – De mit jelent az, hogy „a nap felé”? Hiszen nem is látni a napot ebből a

katlanból!– Nem látni, nem látni, de azt csak meg lehet állapítani, merre van kelet – nemde?– Ahá… – jött rá most Maria is. – A kelet felé kilőtt nyíl. Hohó – hát merre is van kelet?Lucia elővette az iránytűt, tenyerére helyezte, betájolta, és pár pillanat múlva mutatta a pontos irányt, mely

olyannyira fontos volt most a somkertiek számára.– Íme, tessék! Itt van kelet előttetek. Most már csak egy nyíl és egy nyílvessző kéne.– Körülbelül milyen távolságra lehet kilőni egy nyílvesszőt, Victor? – kérdezte Maria.– Egy jól kilőtt nyíl aligha repül többet száz méternél. Neked mi a véleményed, Ursu?– Lehet, hogy többet is. De nem sokkal. Vagyis a sziklákon túlig. Kelet felől az első szikla vagy 60 méterre van. A

sziklákon túl, hm… Ott van egy elég furcsa csoportosulás… Fentről úgy látszott, egész labirintus. De nem a hegy belseje, hanem a lába felé. Mit keresne ott egy bejárat?

– Az nem fontos – mondta Victor. – Mi csak annyit tudunk, hogy abban az irányban titkos bejárat van a Két kereszt kastélya felé. Azt is tudjuk, hogy ez az út a föld alatt vezet, mert a szöveg megmondja! Először is alábocsátkozni kell, majd fölfelé kapaszkodni, aztán egyenesen menni.

– Feltétlenül földalattinak kell lennie? – kérdezte Lucia.– A szöveg szerint alighanem. Ha úgy mondaná: mássz fel, és ereszkedj alá – az más volna. Más értelmezést nem

adhatunk a szöveg eme mondatának.. Különösen, hogy kapuról beszél. Hol látsz itt kapukat?– Lehet, hagy van valahol egy rejtett völgy… – makacskodott Lucia.– Ezek közt a sziklafalak közt sajnos nem rejtőzhet völgy – felelte Ursu.– Mindenképpen úgy kell lennie, hogy valaha egy patak folyt erre, Ursukám. A bevágódások, ez a katlan, a meder,

amelynek mentén idejöttünk, nem keletkezhettek varázsló parancsára.Lucia megjegyzése némileg megingatta Victort. Körös-körül szemügyre vett mindent, aztán a lehető

legbarátságosabb hangon fordult Luciához:– A patakra vonatkozólag igazad van. De nem gondolnám, hogy az kelet felől folyt volna, inkább nyugat felől.

Neked mi a véleményed?– Én is úgy gondolom, nyugat felől folyhatott. Tehát arrafelé lehet völgy…– Igen ám – vágott közbe Victor –, de a szöveg szerint lőjük ki a nyilat a napra, azaz kelet felé. Én azt hiszem,

hogy mégiscsak földalatti út bejáratáról van szó. Kezdjük el a kutatást?De amint a sziklák közelébe értek, rájöttek, hogy nem olyan könnyű eligazodni itt, ahogy eleinte hitték. Ursunak

igaza volt. Mindenféle nagyságú és alakzatú sziklák valóságos labirintusa volt előttük. Egyes sziklákat és magaslatokat, pontosabban a balfelé esőket fák borították, a másik oldal úgyszólván teljesen csupasz volt.

A kutatás megkönnyítése végett elhatározták, hogy két csoportra oszlanak. Egyikben Tică, Ursu és Maria, a másikban Victor, Dan és Lucia vett részt. Ursu csoportja az erdős részt, a Victoré a kopárat kutatta. A poggyászt begöngyölték a sátorlapba, megerősítették néhány kővel, Tică megparancsolta a kutyának, hogy vegye át Cerberus szerepét, majd az ifjak turista-kellékekkel jól felszerelve megkezdték a felmászást és a kutatást.

– Csak alaposan! – kérte Victor, mielőtt elváltak.– Minden négyzetméter magában rejtheti a bejáratot. Bármi is az eredmény, két órakor a poggyásznál találkozunk.

*

Victor, Lucia és Dan megegyeztek, hogy először is felderítő utat tesznek a maguk szakaszán, és megjegyzik a legkülönösebb, legfeltűnőbb pontokat, azokat, amelyek egykor a bejárat rejtekhelyéül szolgálhattak, utána pedig hozzálátnak e pontok alapos átvizsgálásához. Az első körjárat után, mely több mint teljes órát vett igénybe, és alapos erőfeszítést követelt, kissé kifújták magukat, és Lucia összegezte az eredményt:

– Időrágta mészkősziklák, sok tekervénnyel és bevágódással. A bemélyedések általában csak felületiek, kettő közülük mintha barlang bejáratát sejtetné. Az egyik szikla simafalú, megmászhatatlan, és a csúcsán furcsa bevágódás látható.

– Vagyis három pont, amelyek mint kastélybejárat számításba jöhetnek.– Én se hinném, hogy a többi érdekelhet bennünket. Hol fogjunk hozzá?– Ott, ahol erővel győzzük – felelte Lucia. – A sziklát megmászni lehetetlenség.– Megyünk a hasadékokhoz? – tudakolta Dan. – Akkor vigyük a lámpákat is.Mindegyikük magához vett egy jó vadászlámpát. Az izgalom kezdett erőt venni rajtuk.– Azt hiszem, az egyik hasadékban rejtőzik a bejárat – vélte Dan.– Én kétlem – mondta Lucia. – A barlangokhoz akárki hozzáférhet. Inkább a sziklatetőn látható bevágódást

gyanítom.– Az a bevágódás mindenesetre érdekesebbnek látszik – tette hozzá Victor.– De nem egyezik az íródeák útmutatásával – erősködött Dan. – Nem azt mondja: először is alábocsátkozni, majd

fölkapaszkodni. Te magad bizonyítottad az imént…– Sőt, éppenséggel megfelel az íródeák útmutatásainak… Ő ezt a mondatot nem ott mondja, ahol a bejárat

előttiekről van szó, hanem miután a bejáratot említette… A nyíl nagyonis jól megtalálhatja a bejáratot, ha a szikla tetejének bevágását veszi célba… ó – Igaz, igaz, emlékszem már. Úgy van…

Az ifjak közben elérték az egyik barlangnyílást. A bejárat szűk volt, de egy rugalmas test elég könnyen keresztülfért rajta. Mielőtt Victor behatolt volna, figyelmeztette társait, hogy keressenek valami búvóhelyet. Felmászott a bejárat előtt lévő egyik kősziklára, bevilágított az üregbe, és zajt csapott, fütyült, kiabált, de az üregből nem jött elő semmi, senki, vagyis nem szolgált szállásul semmiféle vadállatnak, amely veszélyt jelenthetett volna a hívatlan vendégekre.

– Én előre megyek – szólt Victor –, és ha szükséges, hívlak benneteket.Bebújt, és meggyújtotta lámpáját. Az üreg nem volt terjedelmes, és nem volt benne semmi érdekes. Belül, a

bejárat mellett, korom és megszenesedett fadarabok voltak, ami nyilvánvalóvá tette, miért kerülték el az állatok ezt a természet adta búvóhelyet. A barlang bizonyára vadászoknak vagy pásztoroknak szolgált menedékül, és gyakran igénybe is vették. Nem volt ott tehát semmi látnivaló.

– Semmi – jelentette társainak, miután előjött. – Emberek jártak itt. Ez azt jelenti, hogy a másik bemélyedés se érdekes. Mégis, nézzük meg.

Lucia és Dan Victor példáját követték; lármát csaptak a másik üreg előtt, hogy megijesszék, és kizavarják az esetleg bent lévő veszedelmes lakót.

– Állat nincs benne! – tájékoztatta Lucia Victort.– Akkor annál kevésbé találunk valamit…Victor behatolt a másik üregbe is, és már az elején emberi nyomokat látott. Üres konzervdoboz, újságpapír, füst,

elégett fa nyomait. Az üreg nagyobb volt az előbbinél, de semmi se mutatott arra, hogy valami titkot rejtene. A falak kavicsosak, csupaszok voltak, csupán az egyik zugban rejtőzött egy kis tisztavizű csermely, szinte azon igyekezve, hogy ne csapjon zajt, és ne hívja fel magára a figyelmet. Victor összeszedte a dobozokat és papírokat, majd kijött.

– Ez minden, amit a barlangban találtam, na meg egy forrást… Ha szomjasak vagytok… Lássuk csak, ki és mikor volt benn. Több újság is van… nem azonos keletűek… Sőt, nem is ugyanabból az évből valók. Lucia, nem emlékszel, mikor jelent meg a Tom Sawyer második kiadása?

– Miért?– Itt a középső hasábon írnak az újonnan megjelent könyvekről, köztük a Tom második kiadásáról.– Tavaly… júniusban – emlékezett vissza Dan.– A másik újság idei… ugyancsak júniusi. Vajon kik jártak itt? Turisták? Vadászok? Június… Nem vadászati

szezon? Lehet, hogy vadászok voltak… De hagyjuk ezt későbbre. Lássuk, mi van avval a bevágódással a szikla tetején.

A szikla templomtoronyhoz volt hasonlatos, és vagy harminc méter magas lehetett. A falak teljességgel megmászhatatlanok. Legalábbis 20 méter magasságig, onnan kezdett csúcsosodni és csipkéződni. A bevágódás vagy öt méternyire a csúcs alatt volt. Victor körüljárta, hogy megnézze, lehet-e valahogy hozzáférni.

– Victor! Nehogy eszedbe jusson! – tiltakozott Lucia. – Legjobb esetben is csak pár méterre mászhatsz fel. Utána már lehetetlenség egy lépést is feljebb jutni, és minden hibás mozdulat… Próbáljuk meg másképpen.

– Más mód nincs, mint az, hogy benézzünk.– De nem lehet! Képtelenség még csak gondolni is a felmászásra.De Victort nem tartották vissza Lucia szavai. A sziklán felfedezett néhány lyukat. Az egyikbe beletette a lábát,

kezével megfogózott egy kiálló kőben, és így lassan, lassan, nagy óvatossággal és erőlködéssel felmászott vagy három métert. Úgy kúszott felfelé, mint macska a fakérgen. Testtartása és a kúszás fáradalma minden erejét kimerítették. Felfelé lehetetlenség volt tovább jutni. De szerencsétlenségére lejönni se tudott azon a módon, ahogy feljutott. Arra se volt se hely, se lehetőség, hogy leugorjon. Ekkor támadt az az ötlete, hogy kezeit szabaddá teszi. Teste hatalmas erővel zuhant lefelé; esés közben megpróbálta egy mozdulattal egyensúlyát helyreállítani, de túl gyorsan, erősen lökte el magát, úgyhogy nem a lábával ért földet, ahogy kigondolta, hanem a kezére esett.

Lucia és Dan hozzárohantak. De Victor hamarosan talpra ugrott. Nem történt különösebb baja, csak a kezén horzsolódott le a bőr, amint a köves talajra zuhant.

– Kizárt dolog, Lucia – lihegte. – Igazad van. Nem lehet felmászni. De mégis, hogyan derítsük fel, mi van a bevágódás mögött? Hogy az ördögbe?

– Mi lenne, ha behajítanánk egy követ? – javasolta Dan.– Az ötlet nem rossz, de nem sokat segít rajtunk.Jobb híján mégis beérték ezzel a lehetőséggel. De a Dan dobásai nem értek fel a bevágódásig. Victor, akinek

közben Lucia fertőtlenítette a kezét, szintén megpróbálkozott, és sikerült is a harmadik dobásra egy követ behajítania. Szinte abban a pillanatban nagy madár szállt ki a nyílásból, s mint a nyíl emelkedett az ég felé.

– Egy sas! – kiáltotta Lucia. – Úgy látszik, sasfészek van ott…– Ez arra mutat, hogy odáig senki se jutott el… Mitévők legyünk?– Tanácskozzuk meg a többiekkel – felelte Lucia. – Úgyis mindjárt két óra.Mindhárman a találkozóhelyre siettek.

*

Mielőtt a kutatáshoz hozzáfogtak, Ursu, Maria és Tică felmásztak egy magaslatra, hogy megszemléljék a rájuk eső erdős sziklacsoportot. Afféle fiatal, hepehupás erdőcske volt, különösebb jelleg nélkül. Ám egyik helyen volt egy sziklacsoport, ami úgy nézett ki, mint valami várrom. Miután jól szemügyre vették az egyes helyeket, leszálltak a magaslatról, és megtanácskozták a felderítés mikéntjét.

– Úgy vélem, egyetlen átvizsgálási pont van – mondta Ursu. – Az a furcsa sziklacsoport.– Nagyon hasonlít egy rombadőlt kastélyhoz – jegyezte meg Tică. – Vajon nem ott van a Sasok vára?– Ha ott volna, már rég felfedezték volna, kis Ticăm – csillapította Maria. – Az okmány útmutatásaival se egyezik

meg. Itt mi a bejáratot keressük, nem a kastélyt. Ki tudja, hol lehet még a vár!– Menjünk csak oda – javasolta Ursu.– És a többit? Mikor vizsgáljuk át a többit?– Szerintem a többi részeken nincs mit keresnünk. Az erdő nagyon fiatal, tehát ez a rész nemrég még csupasz volt,

eléggé járt helynek is látszik. Annyi fát vágtak itt ki az utóbbi időkben, hogy nem tudom elképzelni, miképp maradhatott volna felfedezetlenül egy bármilyen jól elrejtett bejárat is…

A fiatalok közeledtek a sziklacsoporthoz. Az, ami messziről sziklacsoportnak látszott, a valóságban egyetlen óriási kő volt, melyet az eső és a viharok számos helyen megszaggattak. Egyes bevágódások katlanként hatoltak be a szikla tömegébe. Ursu, miután néhányszor körüljárta, közölte megállapításait a többiekkel:

– Néhány kisebb, jelentéktelen gödrön kívül két nagyobb mélyedés van, két bevágódás, melyek mélyen behatolnak a kősziklába. Az a benyomásom, hogy emberi kéz faragta ki őket helyenként…

– A bejárat! – lelkendezett Tică.– Nem hinném – szólt közbe Maria. – Túlságosan szem előtt van, és bárki számára hozzáférhető. Nem éppen

alkalmas hely titkos bejárat elrejtésére.– Miért ne? – makacskodott Tică. – Honnan tudod, milyen lehetett ez a hely háromszáz évvel ezelőtt? Talán

őserdő volt itt, és senki se gondolt rá, hogy keresztül hatoljon rajta.– Lehet – mondta Ursu. – Jobb lenne, ha ezen az oldalon mennénk be…– Nehogy valami vadállat legyen a hasadékban – izgult Maria.– Emiatt ne aggódj. És ha van is benne róka vagy farkas, kimegy a másik oldalon.Ursu ment elöl, egyik kezében lámpa, másikban hegymászó bot. A katlan nem is volt olyan sötét. Lehet, hogy

valahonnan fény hatolt be. A szikla közepe táján a folyosó egy boltozatos bemélyedésbe torkollt, valami szoba-szerű helyiségbe, mely minden jel szerint emberek menedékhelyéül szolgált valamikor. Miután gondosan átvizsgálták a természet alkotta szobát, a fiatalok folytatták útjukat a folyosón át, amíg ki nem jutottak a szikla ellenkező oldalán.

– Semmi – búsongott Tică. – Vajon nincs-e feljebb egy másik bemélyedése?A sziklát nem volt nehéz megmászni. Mindhárman felkapaszkodtak, elérték a tetőt, de hasztalan. Az egész

felületen nyoma se volt semmiféle titkos bejáratnak. Kis ideig pihentek a sziklatetőn, és újból szemügyre vették a környéket.

– Ursu! – kiáltott fel élénken Tică. – Ugyan, nézd csak azt a szakadékot… Látod? Amott! Nem tűnik úgy, mintha a fenekén valami fekete folt lenne?

– Nem folt az – felelte Ursu –, hanem lyuk, szűk nyílás, valami állatnak a fészke. Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, gyere, nézzük meg.

A felfedezők nagyobb lelkesedés nélkül nekiindultak. Mikor a szakadékba értek, Ursu megkérdezte Ticăt:– Láttál-e már borzot?– Nem! – felelte Tică helyett Maria. – A borz…– Na, most látni fogsz. Ne féljetek, egyike a legszelídebb, legtisztább és leglustább állatoknak. Nem fog megártani

neki, ha kissé felrázzuk.Egy hosszú bottal Ursu kotorászni kezdett a borz barlangjában, de hiába. Az állat nem hederített se a falevelek

zörgésére, se Ursu füttyentéseire. Ursu mérgesen hasrafeküdt, és jó mélyen belenyomta a botot a lyukba. A borz Ursu mellett kiszökkent, és rövid, futáshoz nem szokott lábacskáival igyekezett eliszkolni.

– Amint látod, Tică, ez a lyuk legfeljebb a borzok kastélyának a bejárata lehet:– tréfált Ursu. – Én azt mondom, járjuk újból körül a sziklát, de ne a sziklát vizsgáljuk, hanem a környékét. Ki tudja, nem hagytunk-e ki valamit… Aztán egymástól bizonyos távolságra ereszkedünk lefelé, nehogy valaki azt mondhassa, hogy nem vizsgáltuk át az egész szakaszt.

A három balszerencsés kutató ismét Fortuna kegyeiért fohászkodott, de az istennő nem nyújtott semmilyen bátorítást. Leverten ballagtak lefelé a találkozóhelyre, és Victor csapatával egyszerre értek oda.

Miután részletesen kicserélték tapasztalataikat, a somkertiek egyhangúlag úgy határoztak, hogy néhány órai pihenőt tartanak, amibe persze a hőn óhajtott ebéd is beleszámított. Kivétel nélkül mindannyian fáradtak és éhesek voltak. Ebéd után felállították a sátrakat. Ticăt meglepte ez az elhatározás, és megkérdezte Victort:

– Nem indulunk ma tovább a kastély felé?– Ma? Hiszen meg sem találtuk a bejáratot…

– Nem lehet másutt, csak a szikla tetején, abban a mélyedésben.– Ez az én véleményem is – mondta Victor –, de mégse vagyok biztos benne. Ha pedig tényleg ott volna, ez még

bonyolítaná a helyzetet. Hogy jutunk fel oda? Ursu, van neked valami elgondolásod?Victor kérdésére nem felelt senki. Ursu eltűnt. Mialatt a többiek nem figyeltek rá, gyorsan, futva igyekezett a

sziklához. Hamarosan megállapította, hogy normális módon nem mászható meg. Mégis valami módot kell találni… és ez a mód meg is van! Ursu hamar visszatért a sátrakhoz, és Victor megkérdezte:

– Na, mit gondolsz, Ursu, meg lehet azt a sziklát mászni?– Igen – felelte Ursu nyugodtan.Lucia és Victor minden fáradtságuk ellenére úgy pattantak fel, mint a rúgó.– Te fel tudnál jutni a bemélyedésig? – kérdezte Lucia szemrehányó és óva intő hangon.– Ne nyugtalankodj – csillapította Victor –, ha Ursunak az a véleménye, bizonyára nem forog fenn semmi veszély.– Nem lesz könnyű – hangsúlyozta Ursu –, és veszélyes se. A ti számotokra nehéz dolog lenne, ha ott volna a

bejárat. De találtam erre is megoldást.– Milyet?– Majd megmondom, de felmászás előtt kicsit trenírozni kell majd… Éppen ezért azt hiszem, nem indulhatunk el a

vár felé csak holnap.Dan ijedten nézett Ursura:– Holnap? Gondolod, hogy holnapig elmúlik?– Püff neki! Rád jött a fáradtság? – kérdezte egyszerre mind a két lány.– Mi az, hogy fáradtság? Hulla vagyok – ismerte be Dan. – Ki vagyok merülve, és fáj a lábam, jaj mamám! Nem

tudtam idáig, hogy az ólom is fájhat.– Akkor a helyzet bonyolódik – mondta Ursu. – • nyugton, mozdulatlanul kell feküdnöd; estére alaposan

megmasszírozlak, és lehet, hogy holnapra annyira magadhoz térsz, hogy megkísérelheted a felmászást.– Csak nem akarod a lábamat megmasszírozni?– Csakis a lábadat!– Jajaj! Talán valaki kölcsönadja a lábát, hogy azt masszírozd. Én nem bírom ki, szavamra…Maria kacagásban tört ki, ami hamar átragadt a többiekre is. Ticănak eszébe jutott, hogy Dant meggratulálja:– Te is eresztesz olykor egy-egy tréfát, apukám…– Én? Miféle tréfát csináltam én – fortyant fel Dan. – Ha ti a helyemben volnátok…– Pihenés! – rendelkezett Lucia. – Hagyjátok a fecsegést, később még szükségetek lesz minden erőtökre.De éppen Lucia volt az, aki pár perc múlva evvel a kérdéssel fordult Victorhoz:– Te hiszel benne, hogy ott a sziklán van a bejárat?– Mindenesetre ez az egyetlen hozzáférhetetlen hely a szikla keleti oldalán. És nemcsak ez. Megfelel a nyíllövés

távolságának is, és nagyon biztonságos.– Mégis, nem látom be, hogy lehet ez a szikla közlekedési út egy kastélyhoz, melyet több kilométernyi körzetben

se lehet innen látni.– Az egészen más dolog. Ezzel most nem kell törődnünk. Bennünket egyelőre a bejárat érdekel és pont. Az

íródeák – csak most értem meg – a leghatározottabb módon jelölte még. Már az elején gondolhattunk volna rá, nem kellett volna annyi időt veszíteni a keresgéléssel.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte kíváncsian Maria.– A gránitszikla lábától – felelte Victor – csak egyetlen célpont van keleti irányban. A lyuk a szikla tetején. Egy

íjász, ha valamit meg akarna célozni, akaratlanul is ezt az örökké szembeötlő célpontot választaná. Ha kezdettől így okoskodunk, lehet, hogy már a vár kapuinál volnánk…

– Igen, ha elhívtuk volna a városból a tűzoltókat, a hosszú létrával – tréfált Lucia, nem minden rosszmájúság nélkül.

Ursu érezte Lucia aggodalmát, és ezért nem találta alkalmasnak a pillanatot, hogy sziklamászási tervét előadja. Victor és Tică tekintetét is kerülte, és úgy tett, mintha egyéb gondolatok foglalkoztatnák.

– Pihenő! – szólt hirtelen Maria, épp abban a pillanatban, midőn Lucia egy csomó újabb kérdéssel akart előhozakodni.

A somkertiek bevonultak a sátrakba, és nem kellett biztatás, hogy álomra hajtsák fejüket. A fáradtság elnyomott minden ellenszegülést. Csak Fickó vigyázta künn az álmukat.

*

A pihenés és az alvás mindnyájukat felüdítette. Csak Dan, aki pontosan betartotta Ursu utasításait, nem mozdult. Megpróbált lábra állni, de olyan fájdalmat érzett, hogy képtelen volt uralkodni magán, és felordított:

– Jajajaj!– Mi baj van? – szaladt oda Maria.– Jujujuj! – tettette magát Dan. Miért hagytok magamra? Én is veletek akarok menni.

– Te csak ne moccanj! – parancsolt rá Ursu szigorúan. – Valakinek őriznie kell a poggyászt! A kutya egymagában nem elegendő.

– Ha így áll a dolog, persze hogy maradok – vigasztalódott Dan. – De nehogy nélkülem menjetek a kastélyba, mert… Esküszöm, előbb érek oda, mint ti. Ne feledjétek, ami reggel történt.

Miután Maria megnyugtatta Dant, hogy ő nélküle a kastélyba való bevonulásnak semmi csábereje nem lenne, a somkertiek elindultak az üreges szikla felé, rábízva a poggyászt a halandók legszerencsétlenebbikére.

Mikor a szikla lábához értek, Ursu kifejtette a felmászási tervét. A bemélyedés alatt vagy két méterre kiugró hegyes kőszikla volt.

– Az a sziklafok az egyedüli reménységünk – mutatott rá Ursu.– Vagyis? – érdeklődött Tică.– Vagyis csinálunk egy lasszót, amivel befogjuk a sziklát.– Úgy akarsz felmászni, hogy csak a kötélbe fogózkodol? – aggályoskodott Lucia.– Gyerekjáték! Egy-kettőre felérek.– És a sziklafokról hogy jutsz el a bevágódásig?Ursu köhintett egypárat, úgy tett, mintha nevetne, amíg egy ötlete támadt:– Nem látsz ott néhány kisebb bemélyedést? Mintha csak azért volnának, hogy eljussak az üregig…Senki se látott semmilyen bemélyedést, de mindnyájan megbíztak Ursu éles szemében.– És mi lesz a kötéllel? – jutott eszébe a kérdés Luciának. – Odavész a drága kötél.– Nem vész oda semmilyen kötél – nyugtatta meg Ursu.– Mégse látom be, hogy szeded le onnan – toldotta meg a kérdést Maria.– Majd meglátjátok. Csak kis türelem.Ursu hurkot készített, eltávolodott a sziklától, a kötelet párszor megforgatta a feje körül, és a kiálló sziklafok felé

hajította. A kötél kinyúlt a levegőben, a hurok egész terjedelmében kinyílt, a sziklafok felett lebegett, majd hirtelen rázuhant. A hurok ráfonódott a sziklafokra. Ursu erőteljesen meghúzta a csomót, és aztán elengedte a kötél végét, mely a többiek lába elé hullott.

– Én készen vagyok! – közölte Ursu. – Ne féljetek, nincs semmi veszély.Ursu minden bizonykodása ellenére a fiatalok úgy érezték, rémület szorítja össze szívüket.A vasgyúró megragadta a kötelet, amilyen magasan csak tudta, felhúzózkodott, és könnyed mozdulattal távol

tartotta magát a sziklától. Hirtelen nekivetette lábát a meredek sziklafalnak, és a levegőben függött. Kiszámított, biztos és lassú mozdulatokkal kezdett a fal mellett felfelé kúszni. A sziklafal azonban olyannyira sima volt – semmi érdesség nem volt rajta –, hogy Ursu a felkúszást csak vízszintesen, fekvő helyzetben tudta folytatni, ami nemcsak kényelmetlen és fárasztó, de veszélyes is volt. Vállizmait a végsőkig meg kellett erőltetnie, hogy legalább ezt a vízszintes testtartást el ne veszítse. De a nehezére akkor került sor, amikor odaért a sziklafokhoz, mivel a fokon kívül semmilyen támaszpontja se volt, a falakon nyoma se volt lyuknak vagy repedésnek, amibe bele tudott volna kapaszkodni.

Ursu felért a sziklafokig. Balkarjával átölelte, és elengedte a kötelet. Kénytelen volt a másik karjával is átölelni a sziklát, és egész testsúlyával kezein függött, De nem volt idő habozásra. Azonnal cselekednie kellett, hogy ne veszítse el erejét a döntő pillanatra, mivel Ursu vakmerő terve az egyedüli lehetőség volt feljutni a bevágódáshoz.

A lent állók látták, amint kezeit lassan a sziklafok hegyéig csúsztatja, amint megragadja azt, és meglazítja testét. Ezután olyan akrobatikus mutatványnak váltak tanúivá, ami elképesztette őket. Kezével a szikla csúcsába. kapaszkodva, Ursu hirtelen lendülettel magasra nyújtotta a lábait. Gyertyaállásba jutva, nagy erőfeszítéssel tartotta egyensúlyát, és karjait, amennyire csak bírta, kinyújtotta. Az egész mozdulat egyetlen másodperc alatt játszódott le. A vasgyúró a sziklafallal párhuzamost alkotott, de fejjel lefelé. Lábaival keresgélte a bemélyedés szélét. Beleakaszkodott. Az első veszély elmúlt. Biztonságban volt. Pár pillanatig kifújta magát, majd hozzáfogott élete legkönnyelműbb tornamutatványához.

Lábával a bevágódás sima peremén lógva, elengedte a sziklafokot, és úgy meghajolt, mint az acélrugó. A lent állók egyszer csak perec formába görbült testet láttak a magasban. Minden kapaszkodás, minden támasz nélkül. Ursu persze lezuhanás helyett felfelé lendült, vállával rettentő lökést adott, amely fellendítette a bevágódás aljáig, lábaival pedig pontosan abban a pillanatban engedte el az üreg szélét, amikor kezével megkapaszkodott. Lassan felhúzózkodott, megfordult, és leült a bemélyedés szélére, mintha csak a legkényelmesebb padon ülne. Nevetve integetett a lentieknek, és pár pillanatig pihent, mélyeket lélegezve, hogy a kiállott izgalmaktól lecsillapodjék.

Ahogy az akrobata-mutatványoknál rendszerint történni szokott, a nézők izgalma hevesebb volt, mint magáé az akrobatáé. Maria és Lucia szívhez szorított kézzel álltak, Victor és Tică pedig behunyt szemmel küzdöttek rémületük ellen, amely egészen megszédítette őket. Fent Ursu diadalmas arccal ült, legalábbis a lentiek úgy látták, mialatt arra készültek, hogy Ursut vakmerősége miatt alaposan megdorgálják. Csak Tică, aki sokszor volt jelen Ursunak nyújtón és trapézon végzett gyakorlatainál, őrzött meg bizonyos nyugalmat, ha ugyan az izgalmat, mely a vége felé rajta is erőt vett, nyugalomnak nevezhetjük. Elsőnek ő kiáltott fel Ursunak:

– Zsebrevágtad az összes légtornászokat, Ursukám. Kár, hogy nem volt nálunk fényképezőgép!

Ursu kezével intett, és bebújt a hasadékba.A verem nem volt mély. Ursu lámpa nélkül is át tudta vizsgálni. Megtapogatta minden falát figyelemmel,

megvizsgálta felső és alsó részét, és az egyik zugban boltozatos hasadékot fedezett fel. Elővette lámpáját, és bevilágított az egyetlen helyre, amely az egész hasadékban valamennyire különösnek tűnt. Amit ott látott, csodálkozó felkiáltásra késztette.

*

Miután Dant mindenféle gondolatok foglalkoztatták, eszébe jutott, hogy nem ártana kicsit mozogni. Üggyel-bajjal sikerült lábra állnia, és izmait kissé megfeszítenie. Egész teste fájt, de legjobban a lába. Minden lépésnél egy csomó helyen érzett fájdalmat a lába fejétől a combja tövéig.

A sátrak egy szikla mögött állottak, homályos és hűvös helyen. Talán túl hűvös is volt a hely Dan mozdulatlansága számára. Fickó sem volt megelégedve evvel a hellyel. Valahol a tisztáson felfedezett egy kis napsugarat, és odament sütkérezni. Dan meglátta, és tántorgó léptekkel feléje tartott. Mire odaért, elfogyott minden ereje. Leroskadt egy bokor mögé, és úgy érezte, el se tud mozdulni onnan. Egész hosszában kinyújtózkodott, és teljesen mozdulatlanul feküdt. A napsugár azonban hamar eltűnt, és ismét homály és hűvösség ülte meg a kis katlan alját.

Dan behunyta szemét, és társai jövetelét leste, hogy azok majd felsegítsék, és visszatámogassák a sátorhoz. Néma csend uralkodott… Egy idő múlva hangokat hallott. Abban a hitben, hogy barátai közelednek, mozdulatlanul hevert tovább. Egyszerre csak ő is, Fickó is hegyezni kezdte a fülét. A közelgő hangok idegeneknek tűntek. Emlékezett rá, hogy a bokor, amely mögött fájó testét pihentette, egy mély völgy bejáratánál áll. De ki járhat itt, ebben a völgyben? Vajon kik lehetnek? A hangok közeledtek. Hallgatást parancsolt a kutyának, majd hősies cselekedetre határozta el magát. Visszafojtva feltörő fájdalom-kiáltását, hasra feküdt, kidugta fejét a bokorból, hogy beláthasson a völgybe. Balfelől két férfi ereszkedett lefelé. Az egyik magas, erőteljes pásztor, feltűnően előreugró hegyes orral, a másik soványra aszott, favágó külsejű férfi. Utóbbi így szólt a pásztorhoz:

– Ugyan, Cîrlane, mi az ördögtől félsz? Én úgy hallgatok, mint a csuka. Hallottál te már tőlem valaha pletykát? No, mondd csak, mi van avval a lánnyal? Tényleg elcsípték?

– Te vénasszony, ami vagy – felelt a pásztor. – Két napja egyébről se pofázol. Megmondtam már, hogy semmi sincs. Mi az ördögöt akarsz még?

– Hát nem te magad beszéltél egy fehér ruhába öltözött lányról?…– Te, hallod-e, ha dühösítesz, megfojtalak. Mikor mondtam én ilyet, he? – mérgelődött a pásztor – az apád

szentségit! Börtönbe akarsz juttatni?– Na jó, most már csillapodjál – szeppent meg a favágó. – Így beszélik az emberek.– Ide hallgass, ha én mondom, semmi sincs. Nézz csak rám! Ha megtudom, hogy egy mukkot is szólsz erről a

históriáról…Dan minden igyekezete ellenére se hallott többet. A két férfi távolodott, a fiú pedig tátott szájjal és az ijedtségtől

kimeredt szemmel maradt a helyén. Pár percig várt, majd amikor feltételezte, hogy a két vándor már elég messze jár, és nem hallja, felállt és futva igyekezett az üreges szikla felé, – ha ugyan a bicegős, minden lépésnél megtorpanó kínlódást futásnak lehet nevezni. Dan számára azonban ez volt élete leglélekszakasztóbb futása.

*

Ursu mosolygós arccal bújt elő a hasadékból. Kezével belefogózkodott az üreg szélébe, és lassan nyújtotta lábait lefelé, amíg lábujjával a kő szélét elérte. Már felmászás közben kitervezte a leereszkedés módját. Egyik lábával megtámaszkodott a kő hegyén. Kezét felszabadította, és kis lendülettel a mélységbe ugrott. Abban a pillanatban, mikor fejével a kiálló sziklafok magasságát elérte, kinyújtotta kezét, és belekapaszkodott a sziklába. A nehezén túl volt… Most csupán a kötelet kellett megmentenie. Zsebéből előhúzott egy gombolyag zsineget, kibontotta és a végét hozzákötötte a hurokhoz. Ezután a gombolyagot a szikla csúcsán áthajította, hogy az a túloldalon essen le. Most már egyszerű volt. Lentről akárki egy mozdulattal lehúzhatta a hurkot a sziklafokról.

A vasgyúró minden nehézség nélkül ereszkedett le a kötélen. Mikor földet ért, megkönnyebbülten sóhajtott fel.– Elég nehéz volt! Na, dehát nem lett semmi baj…– Te öngyilkos! – korholta Lucia. – Legalább mondd, mit találtál odafenn.– Előbb húzzuk le a hurkot – javasolta Ursu.– Ami azt jelenti, hogy semmit se találtál az üregben – vonta le Victor a következtetést.– Dehogynem! Egy sasfészket. Milyen kicsik a fiókák… ilyen picik… De milyen dühösek! Fenyegetőek…– És a bejárat? – pattant fel Tică.– Nyoma sincs… Egyszerű sziklahasadék. Semmi több.– És ezért a semmiért kockáztattad az életedet – zsémbelt Maria.– Hogyhogy semmiért?! Eddig még sose láttam sasfiókákat. Majdhogy rám nem támadtak. De a szüleik gyávák,

hogy nem siettek ivadékaik védelmére.

Victor lehangolt volt. Ursu veszélyes vállalkozása az ő ösztönzésére történt.– Most már semmit se értek – ismerte be. – Hol lehet a bejárat?– Talán távolabb – felelte Ursu. – Az íródeák talán egy íjász-bajnokra gondolt…– Nem hiszem. Itt valamilyen rejtély van. Ő csakis egy határozott helyet jelölhetett meg igen pontosan, és ebben a

sziklatömkelegben az egyetlen határozott pontnak az a magas bevágódás látszott. Nem tudom, hol lehetne másutt.Ekkor érkezett meg Dan teljesen kifulladva.– Nem találtátok meg a bejáratot? – kérdezte. – Kár! Nagy szükség lett volna rá.– Azért jöttél, hogy ezt megmondd?– Nem, másvalamiért, de fogjatok meg, mert leroskadok.Ursu hozzáugrott, hogy segítsen.– Nem megmondtam, maradj veszteg! Kapsz egy pótadagot a masszázsból!Dan könyörgő pillantást vetett Ursura, majd elkezdte elbeszélni az öt póruljárt kutatónak, mit hallott egy

boldogtalan beteg „emberfeletti erőfeszítések és kínok árán, amelyekért megérdemli, hogy a masszírozás alól felmentést kapjon”.

Dan elbeszélése rettentően felkavarta Ticăt. Képzeletében megjelent a fehérruhás lány arca, úgy érezte, mintha hajával az ő orcáját csiklandozná, mint a sportcsarnokban. És a pillantása mintha valami titokról beszélne… Szinte maga előtt látta, amint a kastély egyik sarkában reszketve kezét tördeli, holmi gonosz, dühös emberek előtt.

– Miért nem mentjük meg? – hallatszott Tică felkiáltása.A somkertiek meglepetten bámultak rá. Tică észrevette, hogy elárulta magát, és igyekezett tréfával elütni a dolgot.– Mit néztek úgy? Nem veszitek észre, hogy elfutott az alkalom az orrunk előtt? Jajajaj! Dan helyében

megkötözve hoztam volna ide azt a pásztort. Addig kínoztam volna, amíg meg nem mondja, hogy lehet a kastélyba jutni. Jaj, mamám, mért nem kaptam én izomlázat!

– Láttad volna, micsoda hatalmas medve az! És az orra!… Mint egy lándzsahegy. Biztos, hogy védőfegyvernek használja…

– Mi van avval a pásztorral? – tette fel a kérdést Victor. – Kár, hogy nem beszélhettünk vele.– Talán még utolérjük – mondta Maria.– Ugyan hol éred utol, olyan gyorsan haladtak! Szavamra, a másiknak szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani

vele. De mit csinálunk mi a bejárat nélkül?– Holnap majd újból tűvé tesszük a meredélyeket… Vagy talán az iránytű romlott el?Mária érezte, Victor csak azért beszél, hogy mondjon valamit.– Ismételjük csak meg újból azt a mondatot – javasolta Lucia –, talán másképp értelmezhető: „Az nap felé hajított

nyílvessző megtalálandja az bejáratot.”– Hasztalan, Lucia – mondta Victor. – Milyen más értelmezést adhatnánk? Mit jelenthet az a szó, hogy „nap”, ha

nem keletet? A nap be se hatol ide, ebbe a katlanfenékbe. Egész nap nem láttam tenyérnyi fényt– Jaj! Jajajaj! – ordított fel Dan, hogy az egész völgyben visszhangzott. Mindnyájan hozzásiettek.– Nem, semmit se mondok. Csak ha elengeditek a masszázst.– Megkergültél? Te kiállhatatlan! – fogta rövidre Maria. – A bolondját akarod járatni velünk?– Vallomást akarok tenni. Ma reggel rájöttem, hogy zseni vagyok, valamivel nagyobb, mint Oedipus. Ezért

erőltettelek benneteket a menetelésben, hogy izomlázat szerezzek… Rendkívül kiszámítottam… öt órára megmerevedik kezem-lábam, ti nélkülem indultok a felfedező útra. Én és Fickó ott maradunk a lapályon. Tudtam, hogy jönni fog a pásztor…

Luciát ez az értelmetlen szóáradat megdöbbentette. Kezével a homlokára mutatott.– Úgy látszik, lázad van. Biztos, hogy magasabb, mint 40 fok.– Ha így beszélsz – fortyant fel Dan –, majd titeket is lázba hozlak! Tudjátok meg hát, hogy pontban 6 óra 35

perckor a katlan fenekén a napsugár 5 percig időzött.Öt csodálkozó szempár meredt Danra.– Igenis, ti kiállhatatlan alakok! Igaz, hogy Fickó fedezte fel. De ő nem közölhette volna veletek… Engem illet a

dicsőség. Ha nem követem a napsugár nyomát, a pásztort se hallottam volna.Dan nem tévedett. Barátait valóban lázba hozta. Rárohantak, rázogatták, a fülébe ordítoztak, míg csak elernyedve

Ursu karjaiba nem zuhant.– Vigyél el innen, Ursukám! Megnyomorítottak ezek a gazok! Egy beteg embert…Ursu a vállára vetette, mint egy zsákot.– Hol láttad a napsugarat? – ordította Lucia a fülébe.– A bozótban, Ursukám! De vigyél hamar, mert a fülemben nem csinálhatsz masszázst.Dan megmutatta a pontos helyet, ahol a napsugárban heverészett. Mindnyájan nyugat felé néztek. A nap nyilván a

hegy csipkézete közt bújt elő. De melyik volt az a csipkefok, ahol megmutatkozott? Ha nem tudják kideríteni, még egy napot veszítenek, és csak harmadnap reggel láthatnak a további kutatáshoz.

– Milyen volt a megvilágított csík? – kérdezte Victor Dantól. – Párhuzamos volt a völgy szájával, vagy rézsútosan

jött?– Talán kissé ferdén, de nem vagyok biztos benne.– Nagy zseni vagy, mondhatom – nyaggatta Lucia. – Még ennyire se tudsz visszaemlékezni. De azt hiszem,

Victor, a nap csak a legmagasabb csipkézet felől süthetett ide.– Vagy a legalacsonyabb felől – egészítette ki Victor. – Ez a hiba!Ursu figyelmesen vizsgálta a hegytömeg csipkézetét, és képzelt vonalat húzott nagy pontossággal onnan a bozótig

és vissza. Victor és Lucia már nem a hegyeket nézték, hanem Ursu pillantását követték, aki pár pillanatnyi gondolkodás után kijelentette:

– Nagyon különös. Az általam elképzelt vonal olyan helyre ér, ahol két nagy csipkézet két kicsivel érintkezik. Nézzétek csak ti is. E bevágódások egyike mögött haladt el a napkorong, amikor sugara behatolt a bozótig.

Az ifjú csapat követte szemével Ursu vonalát. De már nem tudták megkülönböztetni a csipkézett hegyormokat. Az alkony hirtelen bocsátkozott le, amint az hegyvidéken történni szokott.

– Minden támpontot megjegyeztem – nyugtatta meg őket Ursu. – Holnap elkezdhetjük a kutatást. Még ha mindkét bemélyedést fel is kell kutatnunk, a területsáv egészen keskeny.

– Csak ne essünk újból tévedésbe – figyelmeztetett Lucia.– Nem, ezúttal nem! Az íródeák ezt az útmutatást is a legnagyobb pontossággal adta meg. Én vagyok a hibás, hogy

csak mint általánosságot fogtam fel. Ha gondoltam volna rá, milyen alapossággal és pontossággal jelölte meg az előzőket, nem vesztegettünk volna el egy egész napot.

– Ebben nem vagyok egy véleményen veled – mondta Lucia. – Úgyis meg kellett volna várnunk a naplementét.– Igen, de takarékoskodhattunk volna erőinkkel.– Akkor hát nézzük, hogy lepihenjünk.A fiatalok szót fogadtak Luciának, kis tábortüzet gyújtottak, mellé heveredtek, és lenyűgözve azt est poézisétől,

csöndesen falatoztak.

Tizenhatodik fejezet

A hajnal fénye szelíd simogatással ébresztette fel a fehérruhás lányt. A nagy szobában hűvös volt. A leányka szorosabbra vonta maga körül a takarót, párnája alól elővette füzetét, térdére fektette, és belelapozott. Átolvasott egyes lapokat és részleteket. Philippe rögtön megérezte, hogy gazdája ébren van, melléje szökött, fejét a lány lábához dörgölte, és egyhangú dorombolásba kezdett.

A fehérruhás lány újból felidézte a bőrkötésű naplóban leírt gondolatait. Az első mondatokat hangosan olvasta:„Minden reményem szertefoszlott. A somkertiek nem érkeznek meg idejében, vagy egyáltalán nem is jönnek, vagy

csak akkor, ha már én nem leszek… Már csak kevés nap van hátra… Nagyon kevés. Minden kezd egy beteg szívhez hasonlítani, egy lázas testhez, mely sűrű csapások alatt remeg. Valami van a levegőben… A körülöttem lévő emberek nyugtalankodnak..

A ceruza tovább siklott a papíron, de a lány ajkait nem hagyta el több hang. Egy idő múlva a ceruza kicsúszott kezéből… Az utolsó mondatot ismét hangosan olvasta fel:

„Tévedtem… én vagyok a hibás mindenért, ami történt és mindenért, ami velem megesett. Ha még akkor, azon az estén elárultam volna gondolataimat, terveimet, kedves távoli barátaim… „

Ezután kiugrott az ágyból, mélyeket lélegzett, Philippe nyomában kilépett a márványteremből, és dideregve az üdítő forrás felé tartott. A hideg víz felrázta álmodozásából, mintha új erőt és bizakodást öntött volna belé.

– Philippe, drágám! Dalolni szeretnék és táncolni a márványpadlón… De nem érzed te is, hogy alig pár nap van még hátra? Én magam romboltam össze legszebb álmaimat…

Újból visszatért a hideg márványterembe. Képzeletben felvette legszebbik fehér ruháját, bő gyapjúkabátkát vett rá, mely ugyancsak fehér volt, mint a hó. Apró, nesztelen léptekkel, lágy, méltóságos mozdulatokkal járkált fel és alá a teremben.

– Nem, Philippe, semmi okom vidámnak lenni – szólt egy idő múlva –, nincs jogom hozzá. Nagyon magányos vagyok. Szomorúnak kellene lennem, fekete ruhát kellene öltenem és sírnom. Tudod-e, Philippe, mennyire könnyít a sírás… Ágyban feküdni, csöndben, nyugodtan, és érezni az arcodon lepergő forró könnyeket… sírni kellene… érezni a könnyek melegét…

A fehérruhás lány behunyta szemét, és bánatára gondolt… Egyedül volt a kastélyban… evvel a szelíd Philippe-pel, aki nem akart megszólalni, ezzel a könyörtelen hideg márvánnyal… Az egyedüllétnek ezzel a magányos egyhangúságával… Az ismétlődő reggelekkel és alkonyatokkal… A csenddel, melyet se trombitaszó nem tör meg, és más ifjú hang se csendül… és most… és most… ezek a szomorú látomások, a megszámlált órák, melyeknek másodperceit egy ifjú, beteg szív dobogja… hogy elvigye… de hova… hova…

– Nem, Philippe, nem kell sírnom. Nincs jogom hozzá. A halálraítéltek is utolsó percig remélnek. Ez a perc még nem érkezett el, időm még nem járt le… A percek a nagy találkozó felé sietnek… a nagy fogadtatás felé, mely a márványkastélyban fog lefolyni… Miért sírjunk hát, Philippe? Lehet, hogy mindjárt léptek topogását halljuk… ifjú hangokat… barátaim; hangját… Pedig nem ismerem őket… ők se engem.., mégis ők a legjobb barátaim… Várjunk tehát az utolsó pillanatig… A halálraítéltek is utolsó pillanatig remélnek… Óvnom kell álmaimat, kedvesem…

A fehérruhás lány apró, nesztelen léptekkel folytatta sétáját, „uszálya” méltóságos suhogással seperte végig a márványpadlót, ő pedig ünnepélyes mozdulatokkal szinte lebegett a terem hűvös, tiszta levegőjében.

*

De a kastély másik lakott termébe a fehérruhás lány szobájának sem csöndje, sem a nyugalma nem hatolt át. A férfiak izgatottan, idegesen jártak fel és alá, hideg, fürkésző pillantásokat vetettek egymásra. Az egyedüli, aki izgalmát leplezni igyekezett és nyugodtnak látszott, a sebhelyes ember volt. Hangja, mint mindig, szigorúan csengett, tekintete körös-körül járt, mintha azon igyekezett volna, hogy egyetlen mozdulatot se hagyjon észrevétlenül abból, ami körülötte végbemegy.

– Ma nem szabad kimozdulnunk a várból.– Milicistákat láttam még hajnal előtt! – jelentette a borzszemű.– Be van-e csukva tökéletesen a vár kijárata? – kérdezte a főnök a vékonydongájút.– Eltömtem a bejárat előtti bemélyedést.– Eltorlaszoltátok kövekkel az utat?– Igen – felelték egyszerre mind a ketten.– Belülről is?– Igen.– Megyek én is, és szétnézek.

A sebhelyes ember kiment. A borzszemű a vékonydongájúhoz fordult:– Hallatlanul tud magán uralkodni, de azért rajta is érezni a nyugtalanságot.– Meghiszem azt. Ha te volnál a helyében…– Te egyáltalán nem félsz?– Mitől féljek? Biztonságban vagyunk. Ide senki se hatolhat be.– És a másik bejáraton át?– Nem hiszem, hogy létezik más is…– Nem hiszel az okmányban, melyet a lány megfejtett?– Tudom is én! Az egész dolog valószínűtlennek tűnik…– És ha éjnek idején egyszerre csak vendéget kapunk a szobánkba?– Lehetetlen! Hol lehet itt bejárat?– Én mégis fegyvert készítek magam mellé lefekvéskor…Néhány pillanatig hallgattak. Majd a sovány a borzszeműhöz fordult:– A lányról nem szólt semmit?– Nagyon dühös! Nem tudom, hogy fog a dolog végződni…– Látta tegnap?– Egy pillanatra sem téveszti szem elől…– Vajon mi a szándéka vele?– Akárhogy is, nem engedheti szabadon… Az egyedüli megoldás…– Hacsak meg nem változtatja szándékát… Pár nappal ezelőtt mást határozott…– Nem hinném, hogy megváltoztatja. A körülmények is kényszerítik.– Sajnálod?– Miért?– Hogy eljöttél… És a szóbeszéd a pásztorról, a milicistákról, a lányról…– Nem! A dolog inkább mulattat… Miért bánnám? Az életben sok mindenen át kell esnünk. Csak azt sajnálom,

hogy nem találtuk meg az egész kincset… Mi lett volna akkor!– Hiszel benne, hogy létezik?– Biztos. És azt hiszem, végül is megtaláljuk!– Csak legyen időnk hozzá… Túl nagy a mozgolódás odakünn… Gondolod, hogy behatolhatnak ide?– Lehetetlen.– Folyton a titkos bejárat jár az eszemben.– Vigyázz, jön!A teremben ismét csend lett. A sebhelyes ember visszatért, és rájuk pillantott.– Rendben van. Az ismert bejáraton át nem lehet behatolni a kastélyba! Még én is hozzá raktam egy gátat. Marad

tehát a másik bejárat.– Létezik-e vajon? – mondta kételkedve a sovány.– Létezik! És meg kell találnunk. Újból hozzáfogunk…– Megint?A sebhelyes ember csodálkozva nézett a soványra, és nyomatékosan ismételte:– Megint!– Arra gondoltam… – igyekezett a sovány mentegetőzni…– Vegyük elő a szerszámokat!Elővették a lámpákat, feszítővasakat, kalapácsokat, és mindhárman eltávoztak a teremből.Mintha nagy veszélyek felhője borult volna a márványkastélyra.

*

A somkertiek már jókor reggel talpon voltak. Ursu, aki este megjegyezte a támpontokat, megmutatta társainak a csipkézet mélyedéseit, melyeken át a napsugár behatolhatott. A szög, melyet maga és a képzelt pont közé húzott, alig 60 méterre szélesedett ki addig a helyig, ameddig egy jól kilőtt nyíl elhatolhatott. Tehát egy százegynéhány méter hosszú és 60-70 méter széles szakaszt kellett átvizsgálniuk. A szakasz. jobb- és balfelé sziklás gerincet foglalt magában, amely szakadékos völgy mélyéből emelkedett ki, és nehéz volt átkutatni. Hogy a kutatást meggyorsítsák, úgy jártak el, mint előző napon. Két csoportra oszlottak. Victor csoportja a gerinc balfelét vizsgálta, Ursué pedig a jobboldalit. A kutya a poggyászt őrizte. Victor úgy egyezett meg Dannal és Luciával, hogy vagy 150 méter mélységben hatolnak be a völgybe, és menet az egyik oldalt, jövet pedig a másikat kutatják át.

A völgy nem volt egykönnyen járható. Bár egy csepp víz se volt benne, az ifjak megállapították, hogy zivatarok idején lefolyóként szolgál, és a víz sodrásához alkalmazkodik. Minden lépésre hatalmas, sziklákról leszakadt kövek zárták el az átjárást, és komoly akrobatikus erőfeszítésre kényszerítették a három kutatót. Dan, akit az este keserves nyöszörgése ellenére Ursu alaposan megmasszírozott és szesszel dörgölt le, most szívből hálás volt a vasgyúrónak.

Minden fájdalma nem múlt ugyan el ízületeiből és izmaiból, de képesnek érezte magát, hogy a veszélyes úton tovább haladjon, anélkül, hogy minden lépésnél azt higgye, most adja ki a lelkét.

– Ursu megmentett! Nélküle most a sátor előtt hemperegnék – mondogatta.– Ne szószátyárkodj! – intette le Lucia. – összpontosítsuk minden figyelmünket a jobbpartra.A part elég kopár volt, és nem rejthetett el a fiatalok pillantása elől semmilyen titkos búvóhelyet. Helyenként egy-

egy fiatal fenyő nyújtotta fel karcsú törzsét az ég felé, mintha a természet törvényeit akarná legyőzni.– A völgy járt hely! – állapította meg Victor. – Ez esetben pedig nem hinném, hogy találunk valamit.– Biztos vagy benne, hogy járt hely? – kérdezte Dan.– Olyan nyomokat láttam, amelyek nem csalhatnak. Egy fejszével levágott fenyőág, néhány kitaposott átjáró….

ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ezen az úton rendszeresen járnak.– Gondolod, hogy irányt tévesztettünk? – tudakolta Lucia.– Ne feledd, hogy mi most egy Ursu által kijelölt, viszonylagos útszakaszon haladunk. Én úgy hiszem, hogy Ursu,

ami a távolságot és méreteket illeti, a legnagyobb mértékben pontos volt. Attól függ azonban, hogy az a pont, amelyet te, Dan, mint a napsugár által megvilágított helyet és a sugár irányát mutattad neki, pontos volt-e. Te mondtad, hogy a sugár nem párhuzamos a völgy fenekével, hanem ferdén esik rá. Ursu ennek alapján számította ki a szakasz fekvését.

– És ha ti láttátok volna a napsugarat, mi lenne? – kérdezte Dan.– Az más… Először is bele kell élnünk magunkat az íródeák elképzelésébe. Azután… nem hiszem, hogy lesz még

valami nehézség. Ha az íródeák a nap felé kilőtt nyílról beszél – mennyire világosnak tűnik most már az egész! –, ez azt jelenti, hogy a nap csak egy ízben látható a gránitszikla alján és csak rövid ideig. Ha a nyilat a nap irányába kilövöd, a titkos bejárat ott van, ahol a nyíl leesik.

– Hallatlanul zseniális!– Zseniális és pontos!– Te Victor – vágta el a beszélgetést Lucia –, észrevetted azt a hasadékot a fenyőfa mellett?– Nagyon szűk. És újnak tűnik. Inkább valami hatalmas vihar okozta sziklaomlásnak gondolnám.– Fiúk, nem gondoljátok, hogy a 150 métert már túlhaladtuk? Számlálni akartam a lépéseket, de a sok kanyar és

kerülő miatt céltalannak láttam.– Menjünk még egy kicsit – javasolta Dan. – Egy jó íjász messzebbre is ellőheti a nyilát.De távolabb se láttak semmi olyat, ami titkos bejáratot sejtethetett volna. A völgy jobboldala, melyet a vizek

alaposan kimostak és kisimítottak, nem rejtett semmi különöset. Amikor már úgy vélték, elég messzire jutottak ahhoz, hogy egy íjászbajnok lőtávolságát elérjék, visszafordultak, és a völgy másik oldalát vették szemügyre.

– Ez még szemérmetlenebb – tréfált Dan. – Teljesen pucér.Csakugyan, a hegyoldalt, mely az előzőnél meredekebb és magasabb volt, semmilyen növényzet nem borította.

Fűszál se zöldellt a sziklás falon.– Tartok tőle, errefelé nem találjuk meg a bejáratot – vélte Lucia. – Ha pedig a többiek se lelik meg…

*

Ursu más felfedező módszert javasolt. Maria és Tică vizsgálják a völgy alját és baloldalát, míg ő velük párhuzamosan a jobboldalt, mely nehezebben hozzáférhetnek látszott. Ursu jó darabon könnyen átfurakodott a fák és gyomnövények közt; a völgy oldala itt nem volt se túl meredek, se veszélyes, ami lehetővé tette, hogy Tică és Maria kutatásait is ő irányítsa. A fiatal növényzet, akárcsak a hegyoldal szelídsége, kezdte Ursut bosszantani. Ez ugyanis azt jelentette, hogy itt nem lesz semmilyen bejárat.

Tică és Maria inkább csak hancúroztak a völgy fenekén. Az út nagyon könnyen járható volt. Akadályok csak ritkán fordultak elő, különösebb dolgokkal pedig nem igen találkoztak. Mégis mindketten ügyeltek, nehogy tenyérnyi föld is megvizsgálatlan maradjon. Tică derűlátó volt. Meg volt győződve, hogy ezúttal helyes úton járnak. Ezért jókedvűen fütyörészett, és trilláival magára vonta a madarak figyelmét. Hamarosan eljut a kastélyba, és találkozik… A trillák, melyeket a közeli öröm reménye váltott ki, kellemesen csiklandozták Ursu fülét, és lepillantott a kölyök felé. Ez volt Tică menekvése…

Egy jólkifejlett, erős hiúz követte nesztelenül Ticăt. Ursu akkor pillantotta meg, amikor az állat éppen ugrásra készült. A fiú tisztában volt vele, mit jelent a hiúz villámgyors harapása. A felszakított főütőér… Az állat csak pár méternyire volt Tică mögött, aki előtt néhány lépésre Maria haladt. Ursu velük egyvonalban járt, de fent a völgy peremén vagy hat méterrel magasabban. Maria éppen hátrafordította fejét, hogy közöljön valamit Ursuval. Csak azt látta, hogy a völgybe ugrik.

Ursunak ugyanis arra már nem volt ideje, hogy Ticănak odakiáltson. Kiszámította ugrását, és azonnal cselekedett. A hiúzzal egyidőben ugrott. Ursu ugrása hosszabb volt. A két test a levegőben ütközött össze. Ursu kezei készenlétben voltak. A hiúz már nem tudta ugrását visszatartani. Nekiütközött Ursu mellének, és a fiú acélujjai abban a pillanatban átfogták a nyakát. Mancsával Ursu ajkába kapott, de a fojtogatás és a fájdalom alatt rögtön elengedte. Ursu úgy a markába szorította a hiúz nyakát, mint egy satu. Ott ért földet, ahová kiszámította; a hiúz úgy lógott a markában, mint egy rongy. Az alélt állatot felemelte, és teljes erővel egy kőhöz csapta. Ott is maradt. És ott találtak rá

a csodálkozó hollók az erdő kegyetlen és vad tigrisének titokzatos módon kimúlt testére…Tică és Maria tehetetlenül nézték az egész jelenetet. Nem értették teljesen, mi is történt. Nem látták, kit akart a

hiúz megtámadni. Tică értetlenül nézett Ursura:– Miért ölted meg? Olyan szép volt!De nagyon elcsodálkozott, amikor Ursu átfogta a vállát, és hatalmas ujjaival a haját simogatta.A vasgyúró nehezen fojtotta el ideges remegését, mikor arra gondolt, mi lett volna, ha a másodpercnek egy

tizedrészével is megkésik…– Ursu! – kiáltotta Maria. – Megsebesültél?Ursu ajkából egy vércsík szivárgott.– Semmi az egész! Megharaptam a nyelvemet.Kezefejével letörölte, és erősen szívni kezdte a hiúz körmei nyomán ajkából kiserkedt vért. Megfordult, párat

köpött, és igyekezett elfelejteni sebesült alsó ajkának éles fájdalmát. Ránézett Maria öccsére, és az villant át elméjén, hogy egyformán szereti az összes somkertit, és képes volna habozás nélkül bármelyikükért az életét kockára tenni. De mégis ketten állanak a legközelebb, és ő értük… ő értük… Nem, ehhez semmilyen más érzés nem fogható.

– Na, el van intézve! – szólt elnyomva érzelmeit. – Folytassuk a kutatást.A völgy hirtelen megváltoztatta arculatát. Az eddig szelíd és kőtarajáig könnyen elérhető oldalfalakat hirtelen

magas, meredek hegyoldal váltotta fel. Szinte megmászhatatlannak látszott. Ursunak minden akrobata tudományát latba kellett vetnie, hogy elérje a peremét. A perem azonban oly keskeny, a környezet oly kopár volt, hogy Ursu alig tudta megőrizni egyensúlyát. Nehezen, négykézláb mászott előre, olykor karjain kellett függeszkednie. Vagy harminc méternyi kínlódás után végre hosszúkás, romboid alakú teraszra ért, ahol pár pillanatra kifújhatta magát. Tőle balfelé, lent a völgy fenekén, anélkül hogy őt észrevették volna, Victor, Lucia és Dan közeledtek feléje.

– Hé! – kiáltott Ursu. – Találtatok valamit?De alighogy befejezte a mondatot, szeme a kis tisztás egyik pontjára szegeződött. Pár pillanatig odabámult, majd

barátaira nézett. Azok őt figyelték.– Ott nem találhattok semmit! Nézzetek mindannyian az óráitokra!– 8 óra múlt három perccel! – ordította Dan.– Múlt négy perccel! – hallotta Ursu Lucia és Maria hangját.– 8 óra négy perckor – jelentette ki Ursu – a somkertiek elértek a kastély bejáratához. Hozzátok hamar a poggyászt

és a köteleket. Mindnyájan elférünk ezen a teraszon.Pontosan a terasz közepén, ahol Ursu állt, egy kis rombusz-alakú hasadék látszott. Szélei oly egyenesek voltak, a

rombusz-forma oly szabályos, hogy Ursu nem kételkedett már. Ha nem is emberi kéz csinálta a lyukat, mindenesetre az tökéletesítette. Ursunak nem volt hozzá mersze, hogy egymaga örvendjen a felfedezésnek. Megvárta barátai érkezését, megfogta a Victor által feldobott kötelet, és egyenkint felhúzta őket maga mellé a teraszra. Először a türelmetlen Ticăt, aki nem kérte senki beleegyezését, majd Luciát, Mariát, Dant, végül Victort.

– Nem hinném, hogy hiába mászattalak fel ide benneteket – szólt Ursu. – Azt hiszem, ez az üreg a bejárat.A somkertiek nagy óvatossággal közeledtek a tisztás közepén lévő nyíláshoz. A teraszon semmiféle növényzet se

volt. A lyuk sötéten és félelmetesen tátongott. Ursu volt az első, aki odahajolt, és lenézett a mélységbe. Nyilvánvaló volt, hogy a hasadék nagyon mély.

– Mély kút – mondta Ursu –, emberkéz alkotta. Adjatok lámpát.A lámpa világánál Ursu felfedezte a kút sima falain a vasfogantyúkat, melyek létrát alkottak a mélységbe. Követ

kért, és ledobta. Gondolatban számlált, amíg meghallotta a loccsanást.– Körülbelül 30 méter mélységben víz van – állapította meg. Hozzálátok az átvizsgáláshoz.Victor és Lucia átkötötték a derekát a kötéllel, megállapodtak bizonyos jeladásban, és Ursu megkezdte a leszállást.

A kőfalba beépített erős vasfogantyúk a víz felszínéig vezettek. Belenyúlt a vízbe, és amint az a könyökéig ért, ujjaival egy gyűrűre bukkant. Vajon a létra még lejjebb vezet? Akkor a bejárat… És amikor az áradás elönti?… Ursu gondolkodott… Áradások mindig voltak. Tehát a bejárat nem lehetett ott a víz színe alatt, hanem feljebb.

Ursu felfelé mászott, és lámpájával a kút falain valamilyen bemélyedés után kutatott. Meg is találta vagy tizenöt méterrel feljebb, azaz a közepe táján, pontosan a vasfogantyúk előtt. A hasadék szűk volt és hosszú, szinte csak azért, hogy ne legyen feltűnő. Ursunak sikerült behatolnia. Egy lépést tett, a második lépésnél látta, hogy a hasadék kiszélesedik, és földalatti folyosóvá válik; látott jobbkéz felől egy másik hasadékot, amely mintha felfelé húzódna; még egy harmadik lépést tett a földalatti folyosón és abban a pillanatban azt érezte, hogy lába alatt valami bizonytalan mozgás támad, ösztönösen visszahúzódott. Éppen idejében. A kő rendeltetése az volt, hogy bezúzza a hívatlan vendég koponyáját. Ursu – jóllehet a haláltól csak egy lépés választotta el, örömkiáltásban tört ki. Bizonyosságot szerzett. Jó úton van a kastély felé! Az íródeák figyelmeztette az utast, minden kapunál óvakodjék a veszedelemtől. Ursu tehát eljutott a Két kereszt kastélya első kapujához.

A régi írásra emlékezve Ursunak ötlete támadt: „Bocsátkozz alá, kapaszkodj fölfelé, aztán menj egyenest” – mondta az okmány mindjárt ott, ahol a bejáratról szólt. Vagyis az út, amelyen elindult, nem volt az igazi. Ez csapda csupán, abból a célból készítették, hogy a titkot nem ismerő behatolót megöljék. Az igazi út nem lehet más, csak az,

amely a jobboldali hasadékon át vezet felfelé. Nem sokat tétovázott. Ismét – akárcsak Vultureşti-in – levetette a derekára csavart kötelet, és nagy óvatossággal elindult a jobboldali hasadékban, Pár lépés után borzadva állott meg. Egy kőalapzaton találta magát, mely a levegőben függött. Körös-körül űr tátongott. Szakadék fölött volt. A kő, melyet Ursu ledobott, több másodperc után ért vízfelületet. A hasadék bejáratától nem messzire vaslétrát pillantott meg, mely fogantyúkból állt, éppen mint a kút belsejében. A létra mintha a terasz pereme fölé emelkedne, de nem egyenesen, hanem kis elhajlással. Most már világos volt a dolog. A földalatti út a hegyekbe vezetett, azon a sziklaormon át, melyet ő megmászott. Hogy erről meggyőződjön, felkapaszkodott a vasfogantyúkon és 10-12 méterrel feljebb tágas helységben találta magát, melynek végéről folyosó nyílt. A helyiségben durván a sziklába faragott kőpadok voltak. Egy régi várószoba-félét képzelt maga elé.

Ursu nem vesztegette tovább az időt. Visszafordult, könnyedén kikerülve a veszélyeket, újból derekára csavarta a kötelet, és a felszínre kúszott. A somkertiek aggódva, türelmetlenül várták. Hamar beavatta őket felfedezéseibe, és pontos tervet készített a behatolásra, centiméterről centiméterre megjelölve a távolságokat. Minden akadályt és veszedelmet figyelembe vett. Javasolta, hogy Victor vegye át rögtön az expedíció vezetését, ő pedig az utóvéd szerepét fogja betölteni. Meg volt győződve róla, hogy Victor a legnagyobb körültekintéssel vezeti majd a csapatot, és amíg Victor áll az élen, a veszélyeket könnyen elkerülik. A többiek fenntartás nélkül beleegyeztek.

Ursu pontos útbaigazításai segítségével a somkertiek baj nélkül jutottak el a váróterembe. Victor a kút szájánál, Ursu pedig a kút közepén lévő bejáratnál ügyelt mindegyikük leszállására, és kötélvezeték segítségével növelték a leszállás biztonságát. Victor semmit sem bízott a véletlenre. Ezért megkérte Ursut, vezesse mindegyiküket a váróterembe. Utolsónak Victor ereszkedett le, s magával hozta az utolsó poggyászt is.

Mihelyt elértek a tágas helyiségbe, Victor elrendelte, hogy mindenki gyújtsa meg a lámpáját. Erős, vakító fény világította meg a helyiség minden szögletét. Pár percnyi vizsgálódás után Victor eloltotta lámpáját, s a többiek követték példáját.

– Van tartalék-elemünk? – kérdezte.– Azt hiszem, van még… tizenkettő – felelte Lucia. – Mindegyik lámpához egy váltás.Mindegyik vadászlámpához két nagy kerek elem tartozott.– Azt hiszed, nem lesz elég? – kérdezte Dan.– Nem tudhatom, meddig tart az alagút – felelte Victor. – Bizonyára elég hosszú. Attól tartok, hogy az alagút

átfúrja a hegyeket. A kastély csakis a hegyeken túl lehet.– Ajaj! – mérgelődött Dan. – Ki az ördög csinálhatta ilyen hosszúra?– A víz, barátocskám – magyarázta Lucia. – Az alagút nem más, mint földalatti patak medre. Valaki fent a

forrásnál elzárta, kiszárította, és közlekedési utat csinált belőle. Ez a titka az egésznek!– Úgy van, ez a titok nyitja! – ismételte Victor. – Igazad volt, Lucia, amikor azt mondtad, hogy a kastély felé

vezető út csakis völgyön, folyó medrén át vezethet. Csak az nem jutott eszünkbe, hogy a folyó medre a föld alatt is húzódhat.

– Hogy hatolhatott ide be a fehérruhás lány? – kérdezte Tică. – Honnan tudhatott ő erről a bejáratról? Nem értem…

– Ezen a bejáraton sokszáz év óta senki se hatolt be – magyarázta Victor. – Nincs friss nyom. A fehérruhás lány nem erről jött be…

– Eszerint tehát van egy másik bejárat is a kastélyba? – jött rá Maria.– Ez teljesen bizonyos! – erősítette meg Victor. – Van egy másik bejárat is, melyet alighanem az utóbbi időkben

fedeztek fel. Ott jutott be a lány a kastélyba. Vajon ki találhatta meg azt a bejáratot? És miért tartja titokban? Az egész história elég különös… Volna egy magyarázat…

– És pedig? – firtatta Tică türelmetlenül.– Még nem vagyok biztos benne. Csupán feltevés. Ha beigazolódik… Lehet, hogy útközben inkább rájövünk.

Csak jól nyissuk ki a szemünket!Victor szavai jelt adtak az indulásra. A somkertiek felcihelődtek, megvizsgálták lámpáikat, felkeltek a padokról.

Készen álltak. A menet magától kialakult. Victor után Tică és Fickó haladt, nyomukban Maria, utána Dan, mögötte Lucia. A menetet Ursu zárta be, jókora hátizsákkal felpakolva.

Victor elindult a földalatti folyosón, lámpájának sugarával megvilágította előtte az utat. Egyenes, elég széles és magas folyosó volt. Nem kellett lehajolni benne, sem a vállakat behúzni.

Az egyetlen dolog, amivel a somkertiek nehezen tudtak megbarátkozni, a hideg és erős léghuzat volt. Biztos léptekkel, feszülten figyelve haladtak a huzattal szemben. Egy idő múlva szokatlan hangra lettek figyelmesek…

– Mintha szélvihar dúlna a közelben – mondta Victor.– Vagy vízesés! – borzongott Maria.Pár perc múlva úgy hallották, hogy a zaj egész közelről jön, tompa füttyszónak tűnt, mely mintha valami

szörnyeteg szájából törne elő.– Vigyázat! – kiáltott Victor. – Azt hiszem, kapuhoz közeledünk… Az lehet a zaj oka…Valóban, 40–50 méterre a lámpa sugara egy vaskapura vetődött, amely elzárta az utat. A fütyülést a lyukon

átáramló levegő okozta. Ez volt a szörnyeteg, amely megijesztette az ifjakat.– Óvakodjunk a veszélytől minden kapunál – figyelmeztetett Maria.Ursu rögtön Victor mellett termett. Elővette a botot, és megtaszította vele a kaput. De az nem moccant a helyéből.– Talán be van zárva? – kérdezte Ursu.– Nem hiszem! – felelte Victor. – Ha így volna, az íródeák nem mondta volna, hogy óvakodjunk a veszélyektől.

Valamiképpen zárva van, de természetes módon, a léghuzattal.– Nyissuk ki erőszakkal – javasolta a vasgyúró.– De elővigyázatosan, Ursukám, ki tudja, mi van a kapu mögött.Ursu sem a bottal, sem vállával nem taszította be az ajtót. Nekifeszítette hátát a falnak, és talpával belerúgott az

ajtóba. Az ajtó felpattant, majdnem feléig kinyílt, de a huzat rögtön visszacsapta a helyére. Victornak az az ötlete támadt, hogy lámpájával bevilágítson az Ursu rúgása nyomán keletkezett nyíláson. Azt látta, hogy a folyosó egyenesen halad tovább, de meglátta az ajtónyílás mögött tátongó mélyedést is.

– Victor – szólt Ursu. – Én kifeszítem az ajtót, te pedig alaposan nézz be a nyíláson. Gyújtsátok meg mindnyájan a lámpáitokat.

Valamennyien Ursu mögé álltak égő lámpáikkal. Ő megfeszített izmokkal taszította kifelé az ajtót. A nyílás folyton nőtt. A somkertiek felfedezték a csapdát. Az ajtó küszöbétől kezdve két méternyire a folyosónak nem volt alja…

– Ursu, pillanatig nyitva tudod tartani még az ajtót? – kérdezte Victor.– Tovább is – felelte a vasgyúró, és teljes erejével nekirugaszkodott.Victor nem habozott. Szó nélkül lendületet vett, és átugrott a nyíláson. Baj nélkül átjutott, mialatt barátai némán

álltak a bámulattól. Meggyújtotta lámpáját, felfedezte az ajtó fogantyúját és egy falba erősített kampót. Az ajtó fogantyúját hamar megkötötte egy kötéllel, és azt áthúzta a kampón, majd jól meghúzta. Midőn az ajtó a falhoz ért, csomót kötött. Az átjárás szabaddá vált. Az erőlködéstől felszabadulva, Ursu megfordult, és Victorral egyszerre lefelé világított.

Az üreg nem volt mély – vagy 5-6 méter. De a gödör mélyéből lándzsák hegye meredt felfelé. Sok-sok lándzsahegy. Ha rozsdásak is voltak, könnyen felnyársalták a bezuhanó testet.

– Brr! – borzadt meg Maria. – De kegyetlenek voltak a várurak! Még lehetőséget se adtak a menekvésre. Mi hogy jutunk át?

Tică nem várt felszólításra. Mint a macska ugrott át, Fickó a nyomában. Ursu is rögtön a túloldalra ugrott, hogy elejét vegye egy sikerületlen ugrásból származó bajnak. Lucia és Maria is átugrottak. Maradt még Dan, aki soha életében nem ugrott. Nem is a felmeredő szuronyok, hanem remegő izmai és ízületei tartották vissza.

– Nincs mit tenni! – tréfálkozott. – El kell válnunk. Vagy pedig szerezzetek egy hidat.– Mi sem egyszerűbb! felelte Ursu. – Victor, dobj neki egy kötelet!A többiek nem is sejtették, mi a szándéka Ursunak. Ő azonban megtámasztotta lábait a kis szakadék peremén,

majd a kötélbe fogózkodva, lassan rádőlt az üregre. Kezével elérte az üreg másik oldalát. Testét lábával és kezével megtámasztva addig ereszkedett, amíg teljesen vízszintes tartást ért el. A híd kész volt.

– Gyorsabban! – ordított Victor Danra, aki az egész jelenetet kidülledt szemmel bámulta. Feleszmélt, hamar Ursu hátára lépett, és a Victor által odanyújtott kötélbe megkapaszkodva tartotta fenn egyensúlyát, amíg a túloldalra ért. Ott ernyedten hullott Victor karjaiba.

– Ha nem kiáltottál volna rám, sose vettem volna részt ilyen gyilkosságban.Ursu mellette termett, és bár arcán nem látszott, mindenki tudta, hogy jó kedve van:– Talán öngyilkosságot akartál mondani, mert én meg se éreztelek…Valóban, Ursu számára ez az élő híd semmiség volt. Victor kibontotta a kötelet, és az ajtó nagy zajjal csapódott

be.– Gyerünk!Az alagút végnélkülinek tűnt. Egyetlen fénysugár se törte meg a sötétséget. Semmi jel se mutatkozott, hogy az

alagút másik vége közeledne. A léghuzat topábbra is hideg és erős maradt. A fiatalok keményen nekiszegültek. Mindegyiket hajtotta a vágy és az eltökéltség, hogy mielőbb elérjék a híres kastélyt. Különösen a kócoshajú somkerti. Az ő számára a kastély a nagy viszontlátást jelentette.

Néhány helyen az alagút elágazott. Victor óvatosan behatolt egy ilyen mellékútba, és mély szakadék szélén találta magát. „Bocsátkozz alá, kapaszkodj felfelé, aztán menj egyenest.” – mondta az íródeák a régi okmányban a kastély felé vezető útra vonatkozóan. Nem volt tehát szabad letérni az egyenes útról. Visszatért, és folytatták az utat egyenest előre. A lámpák fényében az elsőhöz hasonló kapu tűnt fel. Milyen veszedelem leselkedik vajon e mögött?

Alig taszították meg lábukkal a kaput, egész kőlavina zuhant le a földalatti folyosó túloldalán. Midőn minden lecsöndesedett, Ursu újból kinyitotta az ajtót. A küszöbön egy kis gödör volt telve kövekkel. Kettős csapda tehát. A gödörbe esni a halállal jelentett egyet.

Miután átugrottak, a fiatalok felfedezték a szerkezetet is, mely a kőlavinát mozgásba hozta. A kövek az ajtó fölött egy mélyedésben voltak. Az egyik kő fémlapra támaszkodott. Az ajtó kinyitása elmozdította a fémlapot, és az alapkő

lezuhant, lavinaszerűen maga után vonva a többit is.– Ez a csapda újból igazol egy tényt – szólalt meg Victor. – Nagyon, régóta nem járt itt senki sem. Olyasvalaki

sem, aki ismerte a kastély titkait. Ha az első kapu nem adott erre nézve magyarázatot, a csapdák mechanizmusa révén ez nagyonis világosan beigazolódik. Itt nem ment keresztül senki. Az utolsó ember, aki bement, nem jött ki….

– Vajon melyik évszázadban sétálgatott erre az utolsó várúr? – ábrándozott Maria.– Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, előbb el kell jutnunk a kastélyba – mondta józanul Dan.És az ifjak újból nekivágtak a sötét folyosónak, melynek úgy látszott, se vége, se hossza.

*

A fehérruhás lány kikukucskált a félig nyitott ajtón, hogy megtudja, mi történik a kastély belső udvarán.A három férfi nyugtalanul járkált fel és alá az udvaron. A sebhelyes ember idegesen szívta egyik cigarettát a másik

után. Csak ő beszélt. Gesztikulált, kezét ökölbe szorította, mintha bizonyos dolgokat bizonygatna. Mikor az ajtó közelében elhaladt, a lány elkaphatott néhány szót.

„Hogy az ördög vinné el… épp most, amikor leginkább kéne… mikor biztos, hogy ráakadtunk volna…”A lány nem hallhatott többet. Tovább figyelte őket. A másik kettő nem szólt egy szót se. Hallgattak, és fejbólintva

helyeseltek.Egyszerre mindannyian a lőréses fal mellett álltak meg. A sebhelyes ember mintha valamiről meg akarta volna

győzni a borzszeműt. Ez figyelt, helyeselt és pár szót szólt is. A sebhelyes rámutatott a falra, melyen a kőbevájt lépcsők a lőrésekig vezettek…

– Philippe… csend legyen! – parancsolta suttogva a lány. – Nézzük csak suttyomban. Valami fontos dolog történhetett.

A borzszemű nekilátott, hogy felmásszon a falon. Meglátszott, hogy nincs szokva az efféléhez. A felmászás nehezére eshetett. A fehérruhás lány csak nehezen tudta nevetését visszafojtani, látván a komikus mozdulatokat, ahogy kezeivel hadonászott és testét himbálta. Egy pillanatra úgy látszott, hogy az amatőr akrobata mindjárt lepottyan. Szerencséjére egyik lábával beleakadt valamelyik bemélyedés peremébe.

Mikor felért a csúcsra, a borzszemű először is a hátára feküdt és nagyokat szuszogott. Úgy látszik, erejének végére jutott. Karjai nem voltak hozzászokva az ilyen erőfeszítéshez…

Végre lábra állt, és a fal szélére húzódott. Eljutott az egyik lőréshez, intett a lentieknek, felült a falra, igyekezett a lehető legjobban elbújni a sziklák mögött.

A sebhelyes pár szót kiáltott fel hozzá, majd a másik férfitől követve, az udvar végén levő forrás felé ment. Figyelemmel vizsgálta a forrás mögötti falat, társával közölte nézetét, majd a titkos ajtó felé pillantott, mely mögött a lány kémlelődött.

A lány összerezzent, úgy érezte, hogy meglátták a félig nyitott ajtón át. Zajtalanul behúzta, és Philippe-pel együtt visszavonult az ágyhoz.

– Pszt! Tegyünk úgy, hogy nem tudunk semmit, Philippe. Vajon észrevett bennünket?A pillanatok lassan teltek, de az ajtó nem nyílt ki. Egy idő múlva leszállt az ágyról, és lábujjhegyen a titkos

ajtóhoz lopózott. Fülét az ajtóhoz tapasztotta, de nem hallott semmit. Pár percet várt teljes mozdulatlanságban, majd lassan az ajtó hasadéka felé nyúlt. Ujjával megfogta a szélét, és könnyedén maga felé húzta. Az ajtó nem mozdult. Erősebben húzta. Semmi eredmény. Minden erejével rángatni kezdte, de az ajtó nem mozdult.

– Bezártak! – kiáltott fel a lány.A márványfal közepén levő nehéz vasajtóhoz rohant. Mint mindig, most is zárva volt. A fehérruhás lány orcáján

nagy, forró könnyek csordogáltak…

*

A somkertiek egyre előbbre nyomultak a sötét alagútban. Egyetlen ajtó sem állta útjukat. Egy helyen az alagút néhány lépcsőfokkal emelkedett. Victor megszámolta: hét lépcső volt. Lábát az első lépcsőfokra tette, de rögtön visszahúzta. Vajon ezek a lépcsők nem tekinthetők kapunak? Kétségkívül. Hegymászó botjával megkopogtatta az első lépcsőt. Tompa hangot adott. A második szintén, ugyanúgy a harmadik is. A negyedik kongott. Az ötödik szintén, a hatodik ugyanúgy. A hetedik ismét tompán szólt, A hangok közötti eltérés nem lehetett véletlen.

– Újabb csapda? – kérdezte Tică.Válasz helyett Victor sarkával rúgott egyet a negyedik lépcsőn. Érezte, amint sarka üregbe mélyed, és a másik

három lépcső helyén szintén üreg tátongott.Mély volt a lépcsők helyén keletkezett üreg; valóságos szakadék. Az előzőkhöz hasonlóan ez a csapda is halálos

veszélyt rejtett.Tehát – gondolkodott Victor – a kastély olyan jól el volt rejtve, hogy nem volt szükség őrökre. Ha netán indiszkrét

pillantás vagy idegen utas akart volna behatolni a titokba, csak a csontjai maradnak… Az íródeák figyelmeztetése nélkül bizony…

És Victor megborzongott arra a gondolatra, hogy mi történhetett volna.– Az üreg nem széles – jelentette Ursu –, könnyen át lehet ugrani.A vasgyúró mégis az üreg elé állt, hogy beavatkozzon, ha valamelyik hibásan ugrik, és segített a lányoknak meg

Dannak.A folyosó továbbra is egyenes vonalban húzódott tovább. De valahol a mélyén mintha kis kék nyílás vált volna

láthatóvá. A somkertiek meggyorsították lépteiket, megbízva Cristache Zogreanu íródeák pontos útmutatásaiban. A kék nyílás szemmel láthatóan növekedett. Az alagút ott ért véget. Ursu Victor előtt lépett ki, hogy szokása szerint gyorsan körültekintsen.

Ursu sietett. Ennek következtében az ütés a feje vagy nyaka helyett a hátizsákját érte. Meglepetten fordult vissza, és éppen hogy meglátta, amint egy rozsda rágta óriási kard zuhan le. Pár száz év alatt a pengéje már kicsorbult, de annakidején egy vágással lenyisszantotta volna a fejét.

Ursu komikus esete jókedvre hangolta a fiatalokat.– Ha egyszer nem gondoltunk rá, hogy ez is kapu! – szólt Victor félig tréfásan, félig komolyan. – Pedig bárkinek

eszébe juthatott volna… Vajon milyen hosszú lehet az alagút?– 11.349! – lihegte Lucia.A többiek csodálkozva fordultak feléje. Csak Ursu vette komolyan:– Kizárt dolog. Nem lehet több nyolc kilométernél– 11.349 lépés! – hangsúlyozta Lucia.– Megőrültél? – kiáltott rá Maria. – Csak nem számláltad meg?!– Mit csinálhattam volna? Olyan értelmetlennek tűnt a fecsegésetek, hogy azt gondoltam, inkább csinálok valami

hasznosat. Számoltam a lépéseimet. Tehát bocsássatok meg, hogy nem vettem részt a társalgásban. 11.349 lépésszer 70 centiméter… Mennyi az, Ursu?

– Hétezerkilencszáz és valamennyi… pillanat… Pontosan 7944 méter, vagyis csaknem nyolc kilométer.– Kedves Lucia, nem tanultál semmit kószálásainkból. Mi a csudát törődsz a távolságokkal, mikor Ursu van

veled? Az ő segítségével terepmérő tudós lehetnél.A fiatalok kiértek a napvilágra. Még néhány lépcsőt mentek felfelé, és egy sziklás fennsíkra értek. A fennsík egy

hegygerinc kiszélesedése volt, melynek meredek, szakadékos falai többszáz méternyi mélységben értek földet. A gerinc hegyes sziklákból álló óriási sziklacsoportosulat felé húzódott. Egy katlan fenekén voltak, melyet körül-körül óriás hegyek öveztek. Inkább egy szakadék fenekének lehetett tekinteni, melyben hosszú idők óta legfeljebb sasok járhattak. A katlan közepén emelkedett az a merész, hegyes, fenyegető sziklákból álló csoportosulat…

– A Sasok vára! – kiáltott a kölyök izgalomtól égő szemmel.A sziklacsoport, ez a szakadék mélyéből felmeredő kősziget Ticăban rögtön bevehetetlen, természet alkotta erőd

képzetét keltette.A dél ideje elérkezett. A nagy katlant elöntötte a napsugár. Valamelyikük pihenőt javasolt. A többiek azonnal

elhárították. Úgy határoztak, hogy majd a várba való belépés előtt ebédelnek.A hegygerincet, melyen a vár felé indultak, emberi kéz szélesítette ki. Valóságos összekötő hidat alkotott az alagút

és a vár között. Közel három kilométert meneteltek a somkertiek, amíg a vár kapujához értek. A sziklacsoport kellős közepén hasadék volt látható. A fiatalok úgy gondolták, ott lehet a vár bejárati kapuja. Nem mutatkozott azonban se kastély, sem egyéb jele a fejedelmi pompának. Minden komor és nyers volt, ahogyan a természet megalkotta.

Az ifjak egy keskeny tisztáson álltak meg, lerakták poggyászukat és az előttük álló természet alkotta várat bámulták. Mindegyikükben volt annyi lelkierő, hogy a pillanat sugallta kísértésnek és kíváncsiságnak ellenálljon, és megvárja a hallgatag várba való tervszerű és szervezett bevonulást.

– Előbb megebédelünk – javasolta Lucia –, utána kipihenjük magunkat, és aztán…– Megtartjuk a győzelmes bevonulást – büszkélkedett Dan. – Kár, hogy nincsenek korhű ruháink… Szeretnék egy

vértet és egy lándzsát…– Talán találunk a kastélyban – egyezett bele Maria.Távolról tompa dörrenések hangzottak. Az ifjak összerezzentek. Vajon mit jelentenek? Jókedvük nyugtalansággá

változott.

Tizenhetedik fejezet

A nap túlhaladt a delelőponton. Ragyogó sugarai fénybe borították a néma várat. A somkertiek győzelmi menetben vonultak a várkapu felé. Fáradalmaikat siker koronázta. Megtörve az évszázados zavartalan nyugalmat, sikerült behatolniok az ország legelrejtettebb, legtitkosabb várába.

De nem fogadta őket semmilyen hang, trombitaszó se jelezte vakmerő megjelenésüket. Semmilyen korhű öltözetű lovag se emelte karját a melléhez, hogy illő meghajlással bejelentse: „Megérkeztek őkegyelmességeik… a somkertiek… Ők mégis áthaladtak a vár nagy kapuján, megilletődve lépdeltek a gránitkockákon, és természet alkotta kőoszlopok és árkádok között vonultak tovább a kastély bejárata felé. Két, csúcsával egymásba boruló szikla háromszög alakú csodás kaput képezett. Csak amikor a kapu képzeletbeli küszöbét átlépték, pillantották meg a kastély pompájának első jeleit.

Tágas, nyitott, márvánnyal borított, fallal körülvett amfiteátrumba jutottak, melynek márványkockás padlózatát a közepén fehér márványlapokkal kövezett keskeny út szelte ketté. A márványút a háromszögletű főkaput árkádos márványkapuval kötötte össze, mely hidegen ragyogott a napfényben. A kastély bejárata! A felmagasodó sziklacsúcsok eltakarták az ifjak elől a kastély tornyait és kupoláját. Semmi kétség; ott voltak a régi fejedelmi udvarban, ahol nagy veszély idején a fejedelmi család és az ország kincsei menedéket találtak.

A kerek falak mentén szabályos távolságra kőkockák állottak, kétségkívül ülőhelyül szolgáltak a kastély urainak. Két kiszáradt kőpadlózatú medence mélyedt a márványpadló jobb- és baloldalán. Az egyik medence mellett sudár, kecses amfora állott évszázados merevségben.

Az ifjak pillantása bámulattal járta körül a nagy, fedetlen amfiteátrumot. A márvány ragyogása kápráztatta szemüket. Hosszasan, mozdulatlanul, szótlan bámultak. Victor törte meg a csendet:

– A kastély lakatlan! Senki se járt itt.Valóban, a mindent beborító kőporban emberi nyom nem volt felfedezhető.– És mégis – szólt Lucia –, vannak nyomok… Valaki járt itt.A márványúttól balra különös nyomokat fedeztek fel.Mintha valaki keskeny, kanyargós vonalat húzott volna a porban a medence irányába. Lucia követte a nyomot a

medence széléig.– Nem értem, mi lehet. Vajon…Nem sikerült mondatát befejeznie. Valami megmozdult a lába előtt, és amint lepillantott… a rémület

megbénította… Az utolsó, amit látott, a lábára ugró hüllő képe volt… Kékesfekete, háromszögletes fejű csík, orra végén kidülledő hólyaggal… Már nem érezte a vipera harapását… ájultan roskadt a gránitkockákra… Ebben a pillanatban ugrott Fickó is. Észrevette a csúszómászó mozgását, és villámgyorsan foga közé kapta a fejét. A kutya a kígyó fejét messzire hajította, és a még vonagló testre vetette magát. Sajnos azonban a kígyó már belövellte mérgét Lucia lábszárába.

Mindez pillanatok alatt játszódott le. Ursu karjaiba vette az elalélt Luciát, leült vele egy kőkockára. Victor rémülten felkiáltott:

– Szarvasvipera!Ursu oda se hederített. Amint meglátta Fickót, szájában a kígyó fejével, felmérte a helyzet súlyosságát. Mint

válságos pillanatban mindig, agyát rendkívüli tisztánlátás világította meg. Mintha megismétlődne a régi jelenet a Fekete-barlangban, mikor megmentette Luciát a medve karmaiból. Akkor is tisztánlátása és ösztönös megérzése szerint cselekedett.

Kezével eltávolította a többieket, akik körülvették. Meg kellett találja a kígyóharapás helyét… Ha megharapta… Vajon megharapta-e? Vagy csak a mérges csúszómászó láttára ájult el Lucia? A harapás csak a térde alatt lehetett. Feljebb nem érhetett a hüllő. Ursu megvizsgálta Lucia lábszárát. Ilyen feszülten talán sohasem figyelt… Meglátott a jobb láb közepén két finom szúrást… Az egész beavatkozás alig pár másodpercet tartott. Ursu ujjai harapófogóként szorultak a lábikrára. Néhány csepp vér jött ki. Ursu lehajtotta fejét. Ajkai közé fogta a szúrások helyét, és teljes erővel szívni kezdte. Addig szívta, amíg szája egészen megtelt vérrel. Lucia meg volt mentve. Ha nem lett volna erről meggyőződve, képes lett volna… Beleköpte a megmérgezett vért a medencébe, és odakiáltott:

– Szeszt, alkoholt kérek!Victornak keze ügyében volt a szeszesüveg. Odaugrott, és szeszes kötést tartott a sebre. Ursu kirántotta kezéből az

üveget. Néhányat köpött, majd a 95 fokos, telt üvegből nagyot húzott. Mire letette, az üveg tartalma felére apadt.Az ifjak csodálkozva nézték Ursut. Nem értették, Csak Maria ismerte fel a helyzetet.– Óh! Istenem! Hiszen sebes volt a szája! – kiáltott fel.Odarohant. A fiú leült Lucia mellé a kőpadra. Érezte a torka égését. A vér égette izmait. Agya pattanásig feszült.

Mélyeket lélegzett, mintha ki akarná hajtani a belsejében égő tüzet, aztán végignyúlt a kövön, és behunyta szemét.

Ugyanakkor a mellette fekvő Lucia megmozdult, és révetegen nézett a körülötte álló barátaira.Ursu szervezete több órán át elkeseredett küzdelmet vívott a viperaméreggel. Az alkohol siettette, és fokozta a vér

védekezését. A somkertiek tehetetlenül nézték barátjuk hánykolódását. Az alkoholtól szédülten és a méregtől eszméletlenül feküdt Ursu. Erőteljes teste visszaverte és semlegesíteni igyekezett a méreg szüntelen támadásait. Tică és Lucia egy pillanatra se mozdultak mellőle. Lucia keze Ursu haját cirógatta, míg Tică erősen szorította barátja jobb karját, mintha a saját egészséges vérét akarná átömleszteni belé. A tiszta vért, melyre annak most nagy szüksége volt.

Maria, Dan és Victor körülállták a kőkockát, és ökölbeszorított kézzel, feszülten figyelték Ursu öntudatlan rángatózását. Két óra telt el Ursu ájulása óta, amikor Victor reménykedve megszólalt:

– Két órája! Biztos, megmenekül…Szavaiban annyi meggyőző erő volt, hogy a somkertiek arca felderült. Tică és Lucia hálás pillantást vetettek

Victorra. Ursu görcsei csakugyan enyhülni kezdtek. Hideg homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Néhányszor még ide-oda dobálta testét, ami megint nyugtalanságot keltett a fiatalok szívében. Aztán mély sóhajtás… és Ursu teste mozdulatlan maradt. Tică érezte, hogy a kar, melyet kezével szorított, enged merevségéből és elernyed. Azon volt, hogy felkiáltson, mikor meghallotta Victor hangját:

– Minden veszély elmúlt… Jaj, hogy féltem… Nem tudom, ki lett volna még képes ilyen méregnek ellenállni…Ismét szabályossá vált Ursu légzése. Arcvonásai kisimultak, meg volt mentve. Szervezete legyőzte a mérget.– Egyetlen orvos se fogja elhinni, ami itt történt – folytatta Victor. – A szarvasvipera minden viperák közül a

leggyilkosabb fajta.A kőpadon fekvő beteg megmozdította kezét. Mindnyájuk figyelme rá összpontosult. Ursu ébredezett. Szemét

még nem nyitotta fel. Feje borzasztóan fájt, és torkában még érezte az égést. Gondolatai kezdtek megvilágosodni, már mindenre emlékezett… Hogyan szívta ki Lucia sebéből a kígyómérget… Hogyan hajtotta fel az alkoholt… Az utolsó, amire visszaemlékezett, hogy Lucia megmozdul és hogy átvillant agyán a gondolat, hogy Lucia meg van mentve… Még pár pillanatig várt… érezte, ahogy ereje visszatér, és fejfájása fokról-fokra szűnik…

Felnyitotta a szemét, és talpra ugrott. Mosolyogva nézett barátaira. Ursu szégyellős volt, nem szerette az ünneplést és a kényeztetést. Elejét akarta venni, ezért tréfálkozni kezdett:

– Csak nem ijedtetek meg? Mikor megláttam Victor kezében az alkoholos üveget, kedvem támadt az ivászathoz! Jó erős volt! Egyből levett a lábamról.

– Ursukám! – korholta Maria. – Mit fecsegsz itt összevissza?– Mi az, hogy fecsegek. Esküszöm, hogy az életben se iszom többé tiszta szeszt! Nektek is azt tanácsolom. Br…

borzasztó erős… Felrobban az ember szájában.Victor átérezte Ursu lelkiállapotát, és segítségére sietett.– No lám! És mi azt képzeltük, hogy valami más ördöngösség bújt beléd. Másodszor nem kapsz te tőlem alkoholt,

még ha száz vipera marna is meg. És nem is lesz rá szükség. Biztos vagyok benne, hogy megdöglenek, mielőtt megharaphatnának.

A somkertiek arcán újból megjelent a mosoly. Olyan perceket éltek át, amilyeneket még soha… A vasgyúró megkérdezte:

– Nos, hogy néz ki a kastély? Táncsak nem őriztétek mámoros álmomat? Ha én lettem volna a helyetekben, hohó, már előkerítettem volna a fehérruhás lányt.

Ursu szavai visszahozták az általános jókedvet. Csak egyikük esett egyik bánatból a másikba: Tică. Néhány óra óta megfeledkezett a fehérruhás lányról. Most ismét eszébe jutott, és nem értette, miért, de a rágondolás megdobogtatta a szívét.

– Készen vagytok mindnyájan? – kérdezte Victor tettetett szigorral. – Ki tudja, mi vár még ránk ezután… Lucia, hogy van a lábad?

Lucia már nem érzett fájást a lábán. A méreg azonnali kiszívása elejét vette a feldagadásnak, ami egyébként minden kígyómarás velejárója.

– Mintha nem is lett volna – mondta végül ő is jókedvűen.– Hogy érzed a fejed?– Úgy, mintha nem is volna…– Vigyázz, el ne veszítsd egészen – tódította hozzá Dan ártatlanul. – Reggel majd levágta a jatagán – tette hozzá

magyarázón, mikor látta, hogy Ursu elpirul.– Vigyázz, nehogy én búboljam meg a te fejedet – súgta oda Tică Dannak.– Hogyan? – förmedt az rá ugyancsak súgva.– Egyszerűen! Egyet odasózok és kész – felelte a kölyök suttogva.Senki se ügyelt a két fiú suttogó szóváltására.– Vigyük a poggyászt is? – kérdezte Maria.– Mindegy – felelte Victor. – De jobb lesz, ha visszük. Készen vagytok? Akkor hát lépjünk be a kastélyba az

alkonyattal együtt.Elindultak a márványúton a boltíves bejárat felé. Lucia és Ursu hátramaradtak. Lassan mentek a többiek

nyomában, nem siettek. Lucia megfogta Ursu kezét, és megállt:– Te… most másodszor…Ursu nem hagyta befejezni:– Lucia! Tudtam, hogy ha te megmenekülsz, az ment meg engem is…Lucia Ursu mellére hajtotta fejét, és mikor érezte a fiú kezét, amint haját simogatja, kibontakozott, kézen fogta

Ursut, és maga után vonta, majd vidáman, ahogy azelőtt sose tette, így kiáltott:– Gyerünk, Ursu! Melegítsük meg az öreg mogorva kastélyt. Gyújtsuk fel a márványt…A vasgyúrónak futnia kellett, hogy utolérje. A lány teste olyan karcsú volt, mozdulatai oly kecsesek, hogy kedve

lett volna derékon kapni, feldobni a magasba, karjaiban felfogni, és újból felhajítani. De Lucia kézenfogva húzta, és a márványkockára toppantott…

Észre se vette Ticăt, aki a márványkapu árkádjához támaszkodva állt. A boldogság pillanatainak lázában égve szaladtak el mellette. Tică egy pillanatra behunyta szemét; képzeletében megjelent egy barnabőrű, fehérbe öltözött lány képe, aki vidáman, kézenfogva húzott maga után egy pisze, borzashajú, félszeg fiút.

*

A borzszemű órák óta állt a kőfalon levő lőrésnél, és pillanatra se lankadó figyelemmel szemlélte az előtte kitáruló vadregényes panorámát. Egy ideig nem látott semmi különöset. A vár csendjét semmilyen élőlény sem látszott megzavarni. Magában korholta a sebhelyes embert, nem is annyira magáért a feladatért, melyet rárótt, hanem inkább annak haszontalan voltáért. Annyira biztosnak és sebezhetetlennek hitte a várat, hogy nem talált kézzelfogható okot, ami indokolttá tenné, hogy őt itt tartsák ebben a kényelmetlen pozícióban.

Éppen arra gondolt, hogy ideje lekászolódni, amikor észrevette, hogy az erdei ösvényen milicista járőr közeledik. A legények kényelmes lassúsággal haladtak, és kémlelték a sűrűséget. A vár felé igyekeztek. Midőn egy tisztásra értek, melynek közepén domb emelkedett, megálltak, felmentek mind a dombra, és szemügyre vették a környéket. Az egyik milicista úgy látszik, észrevett valamit, és társainak a szikla irányába mutogatott. Valamennyien elindultak arrafelé, és eltűntek a borzszemű ember látóköréből. Hamarosan újból meglátta őket, amint sietve visszatérnek a dombhoz. De furcsa módon mozogtak, mintha valamiféle ellenség elől vonulnának vissza, mert óvatosan hátráltak. Mindegyikük kezében tartotta lövésre kész puskáját.

Pár pillanat múlva meglátta az ellenséget is, amely a milicistákat visszavonulásra késztette. Barna, magas, erős nőstény medve volt. Nagyon ingerültnek és dühösnek látszott. Ezek a különben szelíd állatok feldühödnek, ha az ember a bocsaikat veszélyezteti. Emiatt volt az anyamedve dühös. Fenyegetően cammogott a milicisták felé. A borzszemű ember látta, amint azok fegyverük csövét felemelték, és rögtön utána hallotta a fegyverdörrenést is. A fülsiketítő puskaropogás és a feje körül fütyülő golyók észre térítették a medvét, és dörmögve visszafordult a sűrűbe.

A milicisták még kissé tétováztak, majd újból elindultak a vár irányában. A borzszemű látta, hogy azon a helyen állnak meg, ahol ő és társai is szoktak, amikor kijönnek a várból. Leültek a fűre; egyikük egy kendőt és néhány csomagot vett ki hátizsákjából. Evéshez készülődtek. A borzszemű éppen leszállni készült, amikor távolról szaggatott füttyszót hallott. A fütyülés ellenkező irányból hangzott, mint ahol a milicisták voltak. Arra fordította tekintetét, és a távolban meglátta a pásztort. Tőle származott a szaggatott füttyszó. A pásztor tempósan kapaszkodott fel a vár irányában. Iszákjával a vállán, furkósbotjával a kezében közömbösen haladt. Elment a borzszemű leshelye előtt, felnézett a sziklamélyedések felé, de minthogy tekintete nem akadt meg a lőréseken, nyilván nem vette őt észre. Ellenben meglátta a milicistákat, és feléjük tartott. Odaérve lerakta iszákját, és ő maga is hozzájuk telepedett.

A borzszemű most már lemászott, jobban mondva nekifogott a lemászásnak. Minden lépcsőfoknál megállt, és káromkodott. A káromkodás és mászás annyira elfoglalta, hogy meg se hallotta másik két társa közeledtét. A föld közelében elvétette a lépést, és egyenest a sebhelyes ember karjaiba zuhant.

– Mi történt? – kérdezte amaz.– Semmi… de… – dadogta.– Megjöttek a milicisták? – folytatta a másik a kérdezősködést.– Igen! Megtámadta őket egy anyamedve..– Lelőtték?– Nem… csak ráijesztettek.– Tehát onnan hangzottak a lövések – mondta a sovány.– Igen, de láttam még valakit.A sebhelyes összeráncolta homlokát:– Kit?– A pásztort! Visszatért, és most a milicistákkal beszélget.– Hol?– Éppen itt a vár előtt…– Igen… igen… végre! Most, vagy soha! Tudjátok, mit kell tennetek?A másik kettő kérdően nézett a főnökre.

– Mindegyik egy-egy teremmel foglalkozzon! Okvetlen meg kell találnunk a másik kijáratot… bármi áron. Nincs egyetlen perc vesztegetni való időnk.

Nem mertek neki ellentmondani. Csak a sovány tette hozzá:– Bárcsak volna magasabb létránk…– Nem hiszem, hogy szükséges… Nem létra kell ide… hanem… – A sebhelyes ember a homlokára mutatott: –

Ész… Arra volna szükség…Azzal elment, faképnél hagyva a két csodálkozót.– Jó, hogy beismeri, hogy neki sincsen – mormogta a sovány.– Jobb volna, ha dolgod után látnál… – figyelmeztette a borzszemű.A sovány összerezzent, és figyelmesen nézett társára.– Csak nem jut eszedbe…A borzszemű lenézőleg mérte végig, és így szólt:– Megérdemelnéd! De nincs most értelme, hogy veszekedjünk. Ha mielőbb megtaláljuk a titkos kijáratot…

Bármilyen megoldásra el kell készülnünk.Bementek a kastélyba.

*

A fehérruhás lány, lábánál Philippe-el, elnyújtózva hevert az ágyon. Behunyt szemmel és karba tett kézzel feküdt. Agyában gondolatok nyüzsögtek, melyeket szeretett volna bőrkötésű naplójába beleírni… „A mai vagy holnapi nap az én számomra is sorsdöntő lesz… Egyetlen kívánságom volna… esedezem a pillanatért, hogy teljesüljön… Olyan nagyon szeretném… nem is merem papírra vetni… Belesúgom halkan Philippe fülébe…”

Ilyenformán senki se hallotta, mit is kívánt a fehérruhás lány, de tudta a hatalmas fehér márványterem. Hányszor megsúgta már a magas kupolának, az engedelmes márványkockáknak, a fénylő ablakmélyedéseknek és hideg falaknak!

A lány hirtelen felrezzent.– Nem hallottál semmit, Philippe? – kérdezte félénken.Feszült figyelemmel, mozdulatlanul hallgatózott. A percek néma csendben, lassan peregtek. Philippe leugrott az

ágyról, hajlékony mozdulatokkal a titkos ajtó felé ment, és ott várakozó tartásban leült. A fehérruhás lány figyelte a kandúrt, és lassan nyomon követte. Mikor az ajtó elé ért, megállt:

– Pszt! – suttogta. – Valaki van a másik oldalon.A kandúr a lány lábához simult, mintha meg akarná nyugtatni.A lány megfogta a márvány-négyszöget, zajtalanul belényúlt a láthatatlan résben, és hirtelen egyet rántott rajta. A

nyílásban megjelent a sebhelyes ember.

*

A kereszt alakú folyosóból Victor megállapította, hogy ott van a fehérruhás lány által leírt kastélyban. A somkertiek eljutottak ahhoz a ponthoz, ahol a két márványfolyosó metszi egymást. A fogoly tervrajza a kastélyról a lehető legpontosabb volt. Minden ajtó bele volt rajzolva, a távolságok pontosak, még a márványkockák száma is egyezett. Ennek ellenére úgy látszott, hogy semmilyen emberi lény sincs a kastélyban, és hogy régóta, talán sok száz éve senki se hatolt be oda. A kastély és a fehérruhás lány titka újból foglalkoztatni kezdte a somkertieket. Azt hitték, hogy amint a kastélyba érnek, minden egyszeriben megoldódik. És íme, ellenkezőleg, minden homályossá vált.

– Egyelőre nem vonunk le semmilyen következtetést – mondta Victor –, amíg át nem vizsgáltuk a kastély termeit. Kezdjük mindjárt az elsővel…

A somkertiek visszafordultak, és megálltak az első két ajtó előtt. Egyik a folyosó bal-, a másik a jobboldalán volt…

– Tică, melyikbe akarod, hogy előbb bemenjünk? – kérdezte Victor.Tică pár pillanatig habozott, majd döntött:– A jobboldaliba.Az ajtó nagy volt, és vasból kovácsolták, melyet vastag rozsdaréteg borított. Ursu erősen benyomta, és sikerült

kinyitnia. Kezei rozsdások lettek és az ütődéstől rozsdapor szóródott a fehér márványra.– Ebben a szobában nem járt senki – állapította meg Victor –, vagy legalábbis ezen az ajtón át több évszázad óta

senki se lépett be.A somkertiek benyomultak a helyiségbe. Nagy, világos és rideg terem volt. Ismerték a fehérruhás lány

tervrajzából. Ugyanazok a méretek, ugyanolyan falmélyedések, ugyanaz a különös oszlop a terem közepén, azzal a különbséggel, hogy ez a terem valamikor be volt bútorozva. Néhány, századok múlásától szétmállott karosszék állt szimmetrikusan a baldachin körül, melyből a karcsú fémoszlopokon és a fedél vázán kívül semmi se maradt, de alatta egy fejedelmi ágy romjai bevertek. Minden, ami szövet, vászon, bőr volt valamikor, porrá vált. Imitt-amott lógott

néhány rongy vagy aranyozott holmi, melyeket az idő és a ragadozó madarak nem tudtak teljesen szétszedni. Egy ablakmélyedés közelében fémlábú asztal állt, mely még megőrizte fejedelmi külsejét. Az asztalon felborulva hatalmas ezüst serleg és mellette ugyancsak ezüstből néhány kupa hevert. Egy zugban zománcozott cserépedények és aranyozott evőeszközök.

Semmi nyom, semmi jel nem mutatott arra, hogy bárki is járt volna a szobában. Az ifjak hallgatagon és mozdulatlanul nézték a történelem emlékeit. Csak gondolataik forrtak, megválaszolatlanul – sokféle gondolat. Victor súgva fordult Ursuhoz:

– Próbáld a vasajtót kinyitni. Én addig a titkos ajtót keresem.Mialatt Victor és Ursu azon igyekezett, hogy kinyissa a két ajtót, a többiek megszemlélték a teremben levő

tárgyakat. Azelőtt is láttak már múzeumokban hasonló holmikat, de azok ki voltak fényesítve, és kristályüveg mögött őrizték őket. Ezeket viszont a történelem pora borította, az elmúlt századok bizonyságaként. Vajon kinek a keze emelte fel utolszor a nagy ezüst kupát, és kinek az egészségére ürítette?

Victor hangja felrázta a többieket a mélázásból:– Gyertek ki az udvarba!Victornak sikerült a titkos ajtót kinyitnia, ugyanakkor, mikor Ursu a vasajtót nyitotta fel. A somkertiek előbb a

belső udvarba mentek. Teljesen megegyezett azzal, amit a fehérruhás lány leírt. Üres, kopár, magas, megmászhatatlan falakkal körülvett hely volt. Bejárták az udvar egyik végétől a másikig, de egy padhoz hasonlító faragott kövön kívül semmit se találtak.

Az ifjak visszamentek, gondosan betették az ajtókat, és kimentek a márványfolyosóra. Halkan benyitottak a baloldali ajtón.

Ez a helyiség is ugyanolyan volt, mint a másik. Időrágta, poros bútorzat, semmiben sem különbözött a másik teremtől. A pusztulás egyforma mértékben teljesedett be itt is. Még a hajlított vaslábú asztalon feldöntött ezüskupa is megvolt benne. A titkos ajtó itt is egy belső udvarra nyílt, ahol se az ifjak, se Fickó nem találtak mást, mint a masszív kőpadot. Csakúgy, mint a másik udvarban, a körülvevő falak itt is megerősítették a fiatalokat meggyőződésükben, hogy azon a bejáraton kívül, melyen bejöttek, másutt nem lehet a márványkastélyba hatolni.

Hátra volt még az északra eső kastélyrész. Ott talán megfejtődik a kastély és a fehérruhás lány rejtélye. Mielőtt bementek volna a két terembe, figyelmesen átvizsgálták a folyosót elejétől-végig. A fehér márványkereszt a kastélyt négy egyenlő részre osztotta, és egyetlen bejárata volt: az, amelyen a fiatalok bejöttek. Más be- vagy kijáratot a kereszt egyik végében sem sikerült találniok. Kopogtatták a falakat, de hiába. A tompa visszhang semmi reményt se keltett.

E vizsgálatok után a fiatalok bementek abba a helyiségbe, mely a tervrajz szerint a fehérruhás lány fogdája kellett hogy legyen. A helyiség üres volt, semmi nyoma, hogy újabban lakott ott valaki. Kimentek a belső udvarra, de egy kövön és az udvar sarkában rejtőző forráson kívül semmit se találtak. A falak megmászhatatlanok voltak. Egyiknek a tetején lőrésszerű bevágódások látszottak.

Már csak egy utolsó reményük maradt. Az alkony a levegőben lógott. Sürgősen cselekedni kellett. Az utolsó terem, a jobboldali volt még hátra. Ursu kinyitotta az ajtót és ijedten hőkölt vissza. A somkertiek a terem belsejében az ajtó mellett két óriási alakot pillantottak meg ütésre emelt fegyverekkel. Az árnyalakok nem mozdultak. Fegyverük fenyegetően villogott.

Ursu és Victor hirtelen lámpát gyújtottak, hogy az ellenfeleket a vakító fény visszariassza. Az árnyalakok azonban meredten álltak, ahogyan már évszázadok óta állhattak… Két középkori páncélzat volt, két egymással harcban álló lovagot testesítve meg. A somkertiek égő lámpákkal vonultak be a terembe, és ott életük legizgalmasabb látványában volt részük.

A fegyverteremben voltak. Különös fegyvergyűjtemény díszítette a falakat. Mindenféle nagyságú és fajtájú fegyver csillogott a lámpák fényében; buzogányok, nyilak, dárdák, szablyák, kardok, jatagánok, handzsárok, lándzsák, dzsidák, tőrök, alabárdok. Egy részüket rozsda marta, mások megőrizték fényüket. Tízével, százával borították a márványfalakat, és a lámpák sugarában különös fényeket és árnyakat vetettek. Egy harmadik páncélzat – régibb lehetett a másik kettőnél – egyenesen állt a márványoszlopok közelében, és hosszú, rozsdás dárdájával a levegőbe szúrt. Nyitott sisakrostélyával a lovag ellenszegülni látszott a fiatalok betörésének, mintha készen állna, hogy dárdáját a vakmerő támadó mellébe döfje. Az ablakmélyedésekben tartályok álltak, telve nyilakkal, egyesek fából vasheggyel, mások tiszta fémből, mellettük sisakok, mellvértek és pajzsok, melyeket arany, ezüst és drágakő ékesített.

A harcias légkörrel ellentétben a helyiségben csend uralkodott. És szinte lakatlannak látszott, hacsak a hallgatag és mozdulatlan páncéllovagokat nem számítjuk. Semmi jel sem vallott arra, hogy valaki járt volna a helyiségben. Tică megpróbált egy buzogányt megemelni, de a helyéből is csak nagy erőfeszítéssel volt képes kimozdítani. A többiek nem nyúltak a fegyverekhez. Baloldalt egy mélyedésben, melyet eddig nem vettek észre, gazdag tőr- és kardgyűjteményt fedeztek fel. Ez volt az egész terem legértékesebb része. A drágakövekkel kirakott, arannyal-ezüsttel kivert és finom ötvösmunkákkal ékesített markolatok többnyire egzotikus jeleneteket ábrázoltak. Az egyik görbe handzsár markolatát a Seleucidák dinasztiájának jelvénye ékesítette.

A somkertiek mohón nézegették a holmikat, de mindent a maga helyén hagytak, beérték azzal az örömmel, hogy ők lehettek a történelmi becsű kincsek felfedezői.

Victor kinyitotta a titkos ajtót, és mindnyájan kitódultak egy udvarra, mely első látásra semmiben sem különbözött a többitől. Az egyik lámpa rávilágított az udvar egyik magas falának bemélyedésére. Ursu és Victor odamentek. A falbemélyedés a sziklában kiszélesedett, és alacsony helyiséget alkotott. A falak mentén körös-körül masszív kőpadok álltak, gyűrűjük csak a bejáratnál szakadt meg.

– Ez lehetett az őrség szobája – suttogta Victor.Miután ezzel a felderítéssel is végeztek, a fiatalok elhatározták, hogy megbeszélést tartanak. Úgy döntöttek, –

hogy az éjszakát az őrszobában töltik. Odavitték a poggyászt, a sátrakat, takaróikkal leterítették a kőpadokat, és lehevertek. E hevenyészett derékaljak, de főleg a fáradtság, mely mindannyiukat elfogta, hozzásegítette őket, hogy az őrszoba kemény kőpadjain is jól aludjanak. Lassan-lassan lecsillapult bennük a kastélyjárás felidézte lelkesedés, és kínzó kérdések sokasága meredt a csapat elé.

– Most már semmit se értek – vallotta be Dan kertelés nélkül. – Vagy egy kísértet-kastélyban vagyunk, vagy a fehérruhás lány is csak kísértet. Ti mit gondoltok?

– Két tény van, mely egymásnak ellentmond – összegezte a dolgokat Lucia. – Az egyik a kastély tervrajza, melyet a fehérruhás lány küldött, és olyasvalaki rajzolhatott, aki ismeri a kastélyt. Valaki, aki járt benne. Eleinte nem adtam hitelt a tervrajznak, de most, miután bejártuk a kastélyt, meg vagyok győződve róla, hogy a fehérruhás lány nem csinálhatta meg a rajzot anélkül, hogy ne járt volna itt. Ennyi részletadatot nem lehet se képzeletből, se elbeszélés alapján rekonstruálni. Különösen vonatkozik ez a méretekre, a távolságokra, az ajtók elhelyezésére. Ki közölhette volna vele ezeket a részleteket? A második tény, amelyet bizonyosságnak tekinthetünk, az, hogy minden jel szerint senki se járt a kastélyban.

– Tehát – szólt közbe Victor – elesik az a valamiképp elfogadható feltevés, hogy valaki beszélhetett a lánynak a kastélyról. Mert hogy ezt elbeszélhesse, ahhoz az illető maga kellett volna hogy itt járjon. Márpedig itt nem járt senki.

– De hátha a fehérruhás lány, ki tudja milyen véletlen folytán talált a tervrajzra, lemásolta, és elküldte nekünk? – vetette fel a gondolatot Maria.

– Mindenképpen a te feltevésed a legelfogadhatóbb – hangsúlyozta Victor. – Első hallásra fenntartás nélkül el lehetne fogadni. A megjelölések annyira pontosak – a lány által a tervben megadott adatokra gondolok –, hogy kétségtelenül feljogosítanak erre a következtetésre. Kimásolták őket valami régi okmányból.

– Lehetetlenség! – pattant fel Tică. – Honnan ered akkor a környéken forgó szóbeszéd a lányról?– Hát éppen ez az, ami ha nem is dönti meg, de alaposan meggyengíti a feltevésedet, Maria. Ha folytatjuk a

gondolatmenetet, azt kellene feltételeznünk, hogy maga a lány terjesztette el azt a hírt, hogy őt elrabolták. Mi okból? Hogy idecsaljon bennünket? Fogadjuk el ezt is. Következtessünk az abszurdumig. Tekintsünk el a Zogreanu-féle okirattól. Hova csalhatott volna el bennünket a lány üzenete és a szóbeszéd, melyet ő maga indított el? Hova jutott el Tică az üzenet nyomában? Şoimeni-re, és ha tovább folytatja, ugyan hova jutott volna?

– De a kastélyba mégsem juthatott volna – vitatta Maria –, mert mint látható, a lány se jutott ide.– Biztos vagy benne?– Te Victor – elegyedett Lucia is a vitába –, se a lány, se más valaki nem hatolt be a kastélyba. Ez tény.– Nagyon-nagyon biztosak vagytok ebben?– Te magad is elismered – felelte Maria –, hogy évszázadok óta senki se hatolt be ebbe a kastélyba; nem így

mondtad?– De igen!– Akkor hát, megbocsáss, nem értelek.– Összegezzük – mondta Victor rendkívül nyugalommal. – Üzenetet kaptunk valakitől, aki egy régi, eddig

ismeretlen várba hív bennünket. A levéllel együtt részletes tervrajzot is kaptunk a kastélyról. Az illető azonban elfelejti megjelölni a helyet, ahol a kastély áll.

– Miért felejti el? – pattant fel Lucia. – Vajon nem azért, mert ő maga se ismeri?– Hagyjuk ennek a kérdésnek a megválaszolását későbbre. Csak ki akarom fejezni azt a kétségemet, hogy ha nem

felejti el a vár helyének megjelölését, lehet, hogy sose akadtunk volna a kastélyra, és jelenleg se lennénk itt.– Ezt az állítást logikátlannak találom – szólt közbe Maria.– Hadd folytassam gondolatmenetemet. Vagyis, elfelejtette közölni a helyet, ahol a vár áll. Valaki közülünk hisz a

levél őszinteségében, és megkezdődik a kutatás. Ennek egyik módja a levél útjának felgöngyölítése. Ezen az úton haladt Tica, és eljutott Şoimeni-re, anélkül, hogy rátalált volna a kiinduló pontra. A másik – téves – út a vulţureşti-i vár átkutatása, véletlenül rávezetett Zogreanu íródeák több mint 300 éves okmányának megtalálására. Ennek az alapján haladtunk mi, és ugyancsak Şoimeni-re jutottunk.

– Különös, de lehetséges – mondta Dan, aki már azon volt, hogy a lányoknak adjon igazat.– Különös, ez kétségtelen – hagyta jóvá Victor –, de egyben nagyonis lehetséges.– Rendben van – szólt Dan –, elfogadom.– Nos, akkor haladjunk a legszigorúbb okoskodás útján. Egy személy, mondjuk A, talál egy páratlan okmányt,

amely azt állítja, hogy X helyen bizonyos valami van. Ugyanakkor egy másik személy, B, üzenetet kap, mely azt állítja, hogy X helyen bizonyos valami van. Két személy, A és B találkoznak Y ponton, és együtt mennek el az X helyre, ahol ez a valami található. Mi következik ebből? Hogy létezik másik két személy, az okmány szerzője és a levél írója: C és D. Ezt a tételt igen jól alkalmazhatjuk a mi esetünkre. Az okmány és a levél két teljesen különálló dolog, és mégis mind a kettő ugyanoda: az X ponthoz vezet.

– De nem vezet mind a kettő az X ponthoz – szólt közbe Lucia. – B nem jutott el az X helyre.– Mert nem járt a végére – felelte Victor. – De tegyük fel, hogy elment a végéig.– Az én logikámmal nem tudom ezt elfogadni – állhatatoskodott Lucia. – De… tessék, elfogadom a lehetetlent. B

személy végigjárja az utat. Vajon eljut-e X pontra?– A kérdés nagyon logikus, Lucia. Itt torpan meg az én okoskodásom is: eljut-e B az X pontra, ha nem halad át az

Y ponton? Íme, az Y tényező kezd elsőrendű fontosságot nyerni. Az X pont kapujává válik. De nemcsak A számára, hanem B számára is. Eme Y pontnak a létezés vajon nem igazolja – a D személy létezését is?

– De! – felelte Lucia. – Csakhogy nem okvetlenül az X ponton.– De igen. Ha az Y pont meg lett volna jelölve a levélben, a D személy X ponton való jelenlétét kétségbe lehetne

vonni. De amint Y épp úgy jelenik meg, mint egy matematikai egyenlet eredménye, mely az ismeretlent ismert tényezővé változtatja, már nem lehet kétségbe vonni D személy jelenlétét az X ponton. D és X nélkül nem állhat meg a probléma, és nem létezhetik Y sem. Csakis a D és X mellett létezhet Y. Ezek az egyenlet szükséges tényezői. És amikor az Y ismertté válik, ez azt jelenti, hogy az egész egyenlet helyes, tehát a D és X is.

– Azt hiszem, a te okoskodásod kissé szofisztikus.. Logikusnak látszik, de…– Miért? Ítéld meg magad. Ha A+C+Y=X-szel és B+D+Y=X-szel, ez matematikailag azt jelenti, hogy nincs más

hátra, minthogy összehasonlítsuk az X-eket. A mi X-ünk, tehát az, amelyet mi C útján találtunk (Zogreanu által) tiszta, vagyis ennek az egyenletnek az eredménye…

– Pontosan! – pattant fel Lucia. – Ez az X csak a miénk. A mi kastélyunkba nem hatolt be rajtunk kívül senki az utóbbi pár száz év óta.

– De szükséges-e, hogy ez az eredmény megdöntse a másik egyenletet? Az is lehet, hogy a D által felépített egyenlet is tiszta.

– Az nem, semmi esetre – szegült ellene Maria. – Nem lehet tiszta X, csakis az egyik. Az, amelyen mi járunk.– A másik egyenletnek – tréfált Dan – jó egészséget kívánok. Lehet, hogy érvényes, de nem eredményezheti

ugyanazt az X-et.– Akkor – mondta Victor igen célzatos nyomatékkal –, az egyetlen probléma az X kérdése. Ha összebékítettük a

két egyenletet, melyeket ti is érvényesnek ismertetek el, aláhúzom mind a kettőt, adjunk az egyiknek X/1 jelet, a másiknak pedig X/2 jelet; mivel az X-re mindkettőnek szüksége van.

– Két X?! – csodálkozott Lucia. – Vagy X, vagy nem X.– Nem két X; hanem X/1 és X/2. Két X, de két iker-X.– Ilyesmivel nem találkoztam még a matematikában – kételkedett Lucia. – Hova jutunk így? Hogy elfogadjuk

mindkét X létezését?– És ha X kastélyt jelent? – kérdezte Victor.– Akkor két kastély létezik! – kiáltott Dan.– Vagyis, hogy befejezzük – mondta Victor, szinte kiabálva –, eljutottunk a Két kereszt-Kastélya létezéséhez. Így

mondja Zogreanu: A Két kereszt udvara!– Hogyhogy? – kérdezte Dan zavarodottan.– Az algebra tehet róla – mentegetőzött Victor. – Egy nagy X, amely két kisebb X-ből tevődik össze. Egyetlen

kastély, amely két keresztből áll.Az ifjak el voltak képedve. A Két kereszt-Kastély rejtélye minden kétséget kizáró módon kitárult. Most már az

egész dolog végtelenül egyszerűnek látszott.– Óriási! – rikoltott Dan. – Két azonos kastély. Valóban, egyetlen kastély, két egyforma négyzetből összetéve…

Mikor jutottál erre a felfedezésre?– A vita során – ismerte be Victor. – A ti nagyon is logikus ellentmondásaitok nélkül sose jutott volna eszembe. És

most milyen egyszerűnek tűnik! Kolumbusz tojása.– Tehát kell lennie más bejáratnak is azon kívül, amelyen át mi bejöttünk – következtetett Lucia. – Az a bejárat,

melyen a lány jutott a kastélyba.– Kétségkívül – erősítette meg Victor. – De ezzel még nincs megfejtve a kastély titka. Ne felejtsük el, hogy

egyetlen kastélyról van szó, mely két részből áll. Feltétlenül szükséges tehát, hogy a két rész egymással közlekedjék. Hol van ez az összeköttetés?

– Ha két bejárata van, nem lehetséges-e, hogy az egyik rész el van különítve a másiktól?– Ezt nem tartom lehetségesnek! Egy menedékhelynek kell hogy be- és kijárata legyen… Ami a mi kastélyunk

esetében is fennáll. Hogyha a Zogreanu megjelölte út, amelyen mi jöttünk, a kastély bejárata, akkor az az út, melyen át a fehérruhás lány jött be: a kijárat. Fel lehet-e tenni, hogy ne legyen a be- és kijárat között összeköttetés? Ez

abszurdum volna. A két kastélyrész közlekedik egymással.– De hol? – kérdezte Dan. – Az egész kastély annyira szimmetrikus, és annyira minden fantázia nélkül való… nem

olyan, mint a regénybeli kastélyok, árkádokkal, kandallókkal, átjárókkal és folyosókkal, boltívekkel és kárpitokkal. Milyen titkos bejáratot lehet elrejteni ezekben a sima márványfalakban?

– Ezen töprengek én is – ismerte be Victor. – Hol van a bejárat? Hol is lehet? Kezdjük kizárásos módszerrel…– A folyosókon semmi esetre – szólt Ursu –, a falak tömörek.– Azt hiszem, a belső udvarokban se – tette hozzá Maria. – A falak természetesek és masszívak.– Akkor csakis a termek maradnak hátra – következtette Lucia. – A négy terem közül az egyikben. De melyikben?– Melyikben? – ismételte Victor.– Meglátjuk a helyszínen. – Dan már csak motyogta ezt; elfogta a fáradtság.

Tizennyolcadik fejezet

A sebhelyes ember jókor reggel kelt fel. Előbb megborotválkozott, azután felköltötte társait. Majd kiment, magával vitte szerszámait, melyek nélkül sose indult el. A másik kettő nem sietett, de ők is kikecmeregtek az ágyból. Rágyújtottak, és suttogva beszélgetni kezdtek a régóta megszokott témáról.

– Nem tűnik úgy neked, mintha megváltozott volna? – kérdezte a sovány.– De igen. Mintha helyrejött volna a nyugalma.– Talán mi is fellélegezhetünk kissé.– Lehet.– Te is beszéltél a pásztorral? Nem találod kissé együgyűnek?– Ellenkezőleg. Nagyonis tapasztalt embernek látszik…– Tényleg azt mondta, hogy a milicisták eltávoztak? A főnök azt mondja, hogy egyelőre nem jönnek újból

errefelé.– Mire megint jönnek, mi már nem leszünk itt. Jó, hogy ettől a nyomástól megszabadultunk. Az öreg nagyon

komoly gondokat csinált magának… különösen a lány miatt…– Meghiszem azt… Az egész dologban az egyetlen nehéz ügy a lány volt…– Nem az egyedüli, de minden bizonnyal elég súlyos.– És most mi történjék vele?– Mintha nem ismernéd a főnököt! Amíg az ő feltevései be nem igazolódnak, nem változtat az elhatározásán. És

alapjában véve igaza van. Cselekszik, ahogy cselekszik, de nem tesz egyebet, minthogy egy időre gondoskodik arról, hogy a titok, titok maradjon…

– De gondolj csak a lányra… Nem szeretnék az ő helyzetében lenni. Azért is nem tudtam megállani, amikor becsempésztem hozzá a cédulát és az aranypénzt… Hű, de szerencsém volt…

– Azt hiszed, hogy az öreg nem vette észre? Nekem más volt a benyomásom…– Ugyan, menj már! Ha észrevette volna, amilyen dühös volt, akkor… Ámbár nekem is furcsának tűnt a

viselkedése…– Nehogy visszajöjjön! Gyerünk, keljünk fel!Mindketten, mintegy parancsszóra, kiugrottak az ágyból, sietve felöltöztek, és a forráshoz futottak. Mire

visszajöttek, ott találták a sebhelyes embert. Mindketten első pillantásra észrevették, hogy már nem olyan redős az arca.

– Kinyitottam a bejáratot – közölte –, de egyelőre nincs itt az ideje, hogy vigyázatlanok legyünk. Csak ritkán és körültekintéssel menjünk ki…

– Elment a pásztor is? – kérdezte a borzszemű.– Elment. Az imént. Egy kicsit összeszidtam, mert rászolgált…– Nem hiszem, hogy lesz még bátorsága fecsegni – vélte a sovány.– Nem. Azt semmi esetre.– És a milicisták?– Megnyugodtak. Így most mi is nyugton leszünk. És kár lenne nem kihasználni a helyzetet. Törtétek még a

fejeteket?– A bejáraton? – kérdezte a sovány. – Egész éjszaka…– És? Semmi, he? Hát mit szólnátok, ha a bejárat éppen itt volna ebben a szobában? Itt, ahol mi vagyunk…– Hogyan? – meresztették a szemüket mind a ketten.– Nézzetek ti is mindenütt körül. Hol lehet? Tessék, keressétek.A sebhelyes ember odafordult a másik kettőhöz, és széles mozdulattal mutatott a helyiségre…– Semmi se tűnik fel nektek ebben a teremben? Ugyan, gondolkozzatok!A másik kettő körülnézett a szobában, különösen a benyílók irányába, de nem mertek véleményt nyilvánítani.– Láttatok már valaha oszlopot, amely egymagában áll egy szobában és méghozzá minden cél nélkül? Na,

szóljatok!– Az oszlopban? – hebegte a sovány.– Régóta gyanítottam, de nem voltam biztos benne… Állítsátok csak oda a létrát.A sovány odahozta a sarokból a létrát, és az oszlophoz támasztotta. A sebhelyes ember, kalapáccsal felszerelve,

biztos, ruganyos mozdulatokkal mászott fel, és középtájt megállt.– Mégcsak nem is túl magasan. Figyeljétek csak!Csendesen kopogtatni kezdte az oszlopot. Csak két márványlemezt koppantott meg. A lemezek nagyok voltak, és

majdnem összeértek. Lassan ütögette a kalapáccsal, mindig kettőt-hármat koppintott, majd várakozott. De a lent állók

nem észleltek semmilyen különbséget.– Hallottátok?… még mindig nem észleltétek a visszhangot? Hegyezzétek a fületeket! – szólt, és újból kopogtatni

kezdett.Ezúttal a másik kettő mintha hallott volna valami eltérést a visszhangban. Az egyik lemez mintha jobban kongott

volna. De lehet, hogy csak képzelődtek.– Jegyezzétek meg a lemezt! És a másik teremben, itt átellenben, ugyanaz a lemez ugyanígy szól. Na? A

vastagságban nincs nagy eltérés. Pár centiméter; az egyik 15, a másik 10 centiméter. De mind a kettő ugyanazon a helyen. Ez nem lehet véletlen. Figyelitek?

– És vajon ki lehet-e nyitni?– Ez épp a baj. Csak belülről nyitható. Túl vastagok. Csak ha szétzúzzuk őket.– Nehéz ügy! – szólt óvatosan a borzszemű… – Nagyon vastagok… Csak ha hozzá lehetne férni a szerkezethez.E pillanatban a sebhelyes ember arca aggódó ráncokba torzult.– Pszt! – parancsolt csendet.Valahonnan tompa zaj hallatszott. Mintha a falakat kopogtatták volna. A kopogás hirtelen megszakadt. Néhány

pillanat múlva újra felhangzott. Aztán ismét megszűnt. A két férfi megragadta a hosszúnyelű fejszéket.– Torlaszoljuk el azonnal a bejáratot! – rendelkezett a főnök.Gyorsan lejött, ő is fejszét ragadott, és a többiek után ment. Mikor látta, hogy nem képesek egy hatalmas követ

emelővel sem eltaszítani, mellettük termett, és vállával nekifeszült. A kő elmozdult, és eltorlaszolta a külvilággal való közlekedés útját.

– Vizsgáljunk át minden helyiséget. A legnagyobb figyelemmel! Jobbról-balról.A másik kettő megértette. A sovány a baloldali, a borzszemű a jobboldali szobákat vette vizsgálat alá. A kis

baltával hadonászva nekiindultak.A sebhelyes ember halk léptekkel a fehérruhás lány szobája felé igyekezett. Kinyitotta a külső szerkezetet, és

óvatosan kinyitotta az ajtót. A szoba üres volt. Bezárta az ajtót, a biztosító reteszt helyére tolta, és visszament a másik folyosóra. Pár pillanatig várt, majd kiment a belső udvarra. De ott se látott senkit. Földbe gyökerezett lábbal állt a helyén. Hol lehet a lány? Mintha valahol lengedezne valami. Felnézett, és meglátta a lányt, fent a fal tetején a lőréseknél. A lány is észrevette őt, és lefelé igyekezett.

*

A másik kastélyban a somkertiek hajnal óta vallatták a márványszobákat. Minden falat, minden márványkockát megkopogtattak, összetákoltak egy létrát, és annak segítségével néhány méterrel magasabban folytatták a vizsgálatot.

Az első próbálkozás nem hozott semmi eredményt. A somkertiek zavarban voltak.– Mégis kell egy átjárónak lennie! – makacskodott Victor. – De hol? Hol? Hogy az ör…– Én azt hiszem, valahol hibáztunk – mondta Maria.– Már megint kételkedsz a két kastély létezésében? – szállt szembe vele Dan, aki teljesen Victor elméletéhez

szegődött.– Nem arról van szó – védekezett Maria. – Gondoljunk csak az íródeák okmányára, a kastély bejáratára, az annyira

elmésen őrzött kapukra, melyekhez nem kellett semmiféle őr, az egész építkezés ötletességére, a két ikerkastélyra…– Jó, jó, én gondolok rá – utánozta Dan –, de nem tudom, hova akarsz kilyukadni.– Ide! Ki akarom verni a fejetekből azt a gondolatot, hogy a bejárat egyszerű falba vágott ajtó lehetne. Azt hiszem,

hogy sokkal zseniálisabban van megoldva ez a dolog is.– Igazad van, Maria – helyeselt Victor. – A kastély szigorú szimmetriája azonban kényszerít bennünket, hogy

egyszerű, szabályos módon kutassunk. Mit tehetünk egyebet?– Mi lenne, ha az egészet a szimmetria szemszögéből vizsgálnánk? – vélte Lucia.– Ez jó gondolat – vidult fel Victor. – De mivel nem ismerjük a bejárat helyét, milyen más módszert vehetünk

igénybe?– Előbb gondolkozzunk – javasolta Maria.– Egész éjszaka egyebet se tettem – vallotta be Victor. – Folyton a közlekedő út problémáján töprengek.

Igyekszem magam az építők bőrébe beleképzelni, de – ahogy Dan mondja –, ha legalább kandallók, szobrok, folyosók és kis szobák lennének… De itt minden nagy, tágas és nyílt. Sehol semmi jele, hogy valami titkot rejteget. Emiatt vagyunk kénytelenek a falakat kopogtatni.

– És ha a titkos ajtó ugyanolyan vastag, mint a falak, vagy majdnem olyan? – kérdezte Lucia.– Ez a kutatás meghiúsulását jelentené – felelte Victor. – Hozzájárulok, hogy kezdjük elölről a termek

átvizsgálását, és keressük a szimmetrikus helyeket. Hátha megyünk valamire. Lássuk, hol nem egyezik a padló kockák, a márványlemezek száma, hasonlítsuk össze egymással a termeket, méret és számadatok szerint, ki tudja…

– Nem volna jobb inkább tervrajzot készíteni a kastélyról? – vélte Lucia. – Rajzoljuk le a termek prototípusát, és hasonlítsuk össze vele az összes helyiségeket. Biztos vagyok benne, hogy könnyebben megy így.

– Egyszerű, mint Prokrusztész ágya! – szólt Dan. – Lássunk hozzá!

Lucia egy ív papírra felrajzolta a prototípus-szobát. Tízméteres kocka, öt tiszta négyszög a falak és a padló, a hatodik, a mennyezet boltíve, de ez nem képezi vizsgálat tárgyát. Minden négyzet száz márványlemezből áll, mindegyik körülbelül egy négyzetméter nagyságú. Négy négyzetmétert foglal el a padló közepén álló oszlop alapzata, három téglalap – egyenként két négyzetméter – alkotja az ajtó és a két ablakmélyedés nyílását. Ez tehát a termek prototípusa.

A somkertiek éppen indulni akartak, amikor Ursu újabb javaslattal állt elő:– Én mégis azt hiszem, ne zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy a belső udvarok átjárót rejthetnek.– Valami határozott dologra gondolsz? – kérdezte Maria.– Úgy gondolom, hogy mialatt ti a szobákat vizsgáljátok, én és Tică ugyanazt tehetjük a belső udvarokon.Ursu javaslatával mindnyájan egyetértettek. Tică volt az, aki leginkább helyeselt. Ők ketten, persze Fickóval,

kimentek az első baloldali udvarra, mialatt a többiek Victorral az élen a jobboldali szobát keresték fel. A helyiség azonban semmi eltérést nem mutatott Lucia rajzától. Egy lemezzel se több, se kevesebb; egyetlen márványkocka se volt páratlan. Hátra maradt a két ablakmélyedés. A négyzetméteres márványlapok helyében itt kis, négyzetdeciméteres márványlapok voltak. Botjukkal majdnem az összes lapocskákat megkopogtatták, de egyik sem kongott üresen.

– Azt hiszem, ebben a szobában nincs már mit keresnünk – mondta Dan. – Menjünk a szemben lévőbe.Lucia még habozott, újból megvizsgált egy padlókockát, mely látszólag kissé elmozdult a helyéből. De a tompa

koppanások megnyugtatták.A másik helyiség pontosan egyezett a prototípussal. Itt se vezettek a kutatások eredményre. A szimmetria tökéletes

volt. A fülkében ugyanaz a tompa visszhang. Elszontyolodva hagyták el a termet. Az átjáró megtalálásának lehetősége felére csökkent.

– A hátra lévő két terem valamelyikében feltétlenül meg kell találnunk a titkos átjárót – mondta Lucia.– És ha ott is ugyanilyen szimmetrikus minden? – kérdezte Dan.– Akkor vagy nem létezik titkos átjáró, vagy a szimmetria törvénye veszti érvényét, vagy pedig mégis van

bizonyos szimmetria, melyet mi nem veszünk észre.Maria Victorra nézett, arcán megfeszített töprengés tükröződött mindent, amit érzett. De valami mégis

visszatartotta… Restelkedett. Szinte akaratlanul kérdezte:– Ursu, te láttad a fehérruhás lányt? Előttem ült a meccsen. És akkor este a házuk kapujában…– Igen, emlékszem… Úgy láttam, hogy szép.– Nagyon szép, barátom – sóhajtott Tică. – Nem is tudom, miért voltam olyan dühös rá… Folyton arra gondolok,

hogy az én komiszságom miatt szökött meg… De mégis szeretném, ha tényleg így volna…– Miért, Tică?– Ha miattam szökött… tudod… én is megszöktem volna miatta…Ursunak összeszorult a szíve. Rájött a nagy okra. Ösztönösen átkarolta barátja vállát, és fejét megához húzta. Tică

átengedte magát a becézésnek. Behunyta szemét, és a fehérruhás lányra gondolt… A vasgyúró nem mert megszólalni, pedig szerette volna Ticăt felrázni, jéghideg vízzel nyakon önteni, hogy erőszakkal felébressze a fiút egy ábrándból, amely csak keserűséget okozhatott. Mégis Tică szólalt meg először.

– Ursukám, nem gondolod, hogy a falréseken át látni lehetne valamit?Ursu emlékezett rá, hogy egyik udvarban a magas, sima fal tetején lőrésszerű nyílásokat látott. Megkísérelni a

felmászást őrültség lett volna. De a fiú olyan reménykedőn tette fel a kérdést…– Próbáljuk meg, kis Ticăm, lehet, hogy kötél segítségével fel tudok jutni a tarajig.– Nem, nem… felmászok én.Ursu hangja szándékosan szigorúvá vált:– Tică! Túlságosan komoly dolog ez, semhogy tréfára vennők! Hozz egy kötelet!Tică mukkanás nélkül szót fogadott, és elment kötelet keresni. Ursu kiment a belső udvarra, és kíváncsian állt meg

a lőréses fal előtt. A fal vagy 15 méter magas volt, olyan egyenes, mintha bárddal szelték volna le. A fal közepén meglátott egy kőfokot, és feljebb néhány kisebb repedést. A fentről való leszálláshoz Ursu fejében pontos, biztonságos terv alakult ki. A felmászást azonban még ki kellett spekulálni…

Tică megjött egy kötélcsomóval.– Elég lesz?Oda se nézve felelte:– Bőven! Vagyis… talán sikerül ott megerősíteni. A kiálló kőfok, remélem, elég erős. Add csak ide azt a kötelet!Tică odanyújtotta. Ursu egész hosszában kibontotta.– Hurokkal nem megy. Látod, Tică? A fok túl kicsi, és nagyon háromszögletes. A hurok rögtön lecsúszna róla.

Azaz, ha rögtön lecsúszik, még jó. Csak ne a közepén hagyjon cserben…– Akkor jobb lesz, ha hagyjuk… Talán Victor megleli a bejáratot…Ursu érezte Tică hangjában a meggyőződés hiányát.– Nem! Volna még egy megoldás, de neked is dolgod lesz vele.

Tică örvendezve ugrott fel:– Mindent, mindent megteszek… Ha megengeded…De nem volt bátorsága befejezni a mondatát. Félt, hogy megint megharagítja Ursut, ha ismét felajánlaná, hogy ő

mászik fel a falon, ámbár igazat szólva, nem is tudta, miként bírná véghezvinni.– Nem lesz túlságosan nehéz dolgod, de könnyű se.A vasgyúró úgy dobta fel a kötelet, hogy a közepe a kis sziklafok és a fal közé került. Erőteljesen meghúzta. A

sziklafok tartott. A kötél egyik végét a fal tövében lévő nagy kőhöz kötötte, míg a másik vége szabadon lengett. Megmutatta Ticănak is, mi a teendője: azon igyekezzék, hogy a kötelet a falhoz tapadva tartsa, mert ha eltávolodik tőle, könnyen lecsúszhat a hurok a sziklafokról, és akkor…

Tică megértette, milyen nehéz feladat Ursu felmászása, úgy érezte, minden áron vissza kell tartania barátját. De annyira jól ismerte Ursut… Csak azt érte volna el, hogy megsértődik.

Ursu a legnagyobb óvatossággal fogott a felmászáshoz. Tudta, ha nem húzza túlságosan a kötelet, és nem tesz hibás mozdulatot, a kötél a fok és a fal közt kifeszül, és megkönnyíti a mászást. Ez volt úgyszólván az egyedüli lehetőség, hogy elérje a kőfokot. Feltevése beigazolódott. A kötél megfeszült. Ez ugyan nagyobb erőfeszítést igényelt, de több biztonságot adott. Elég hamar felért a kőfokig. Itt azonban…

Tică látta, amint a falhoz tapadva, balkézzel megfogta a kőfokot, és egyik lábafejét bedugta a hurokba, így akaszkodva jobb kezével a fal felé tapogatózott, és egy kis repedés felé igyekezett felnyújtózni. Ujjai karomként hatoltak be a repedésbe, bal lába pedig a kőfokhoz feszült. Balkezével hurkot alkotott, melybe bal lábát is belefogta. A hurok oly ötletesen volt megcsinálva, hogy bal lábával együtt a kötél is felhúzódott. Tică eleinte nem értette a hurok célját, de látván, hogy barátja ellenkező irányba húzódik, mint ahol ő állott, villámgyorsan felismerte Ursu szándékát. Ursu a lábához kötötte a kötelet, hogy váratlan lezuhanás esetén valahol a fal mentén függve maradjon… Ezáltal, ha csak egy pillanat töredékére is, megszakította volna az esést, hogy ezalatt egyensúlyát helyreállíthassa.

Ursu felmászása valóságos kínszenvedés volt Tică számára. A fal legcsekélyebb egyenetlensége is biztos támaszt és ellenállást nyújtott Ursunak, hála különös akrobatikai képességének. A látvány egyedülálló volt. A magas, márványsima falon egy emberi lény, fittyet hányva a gravitáció összes törvényének, felfelé mászik. Mintha úszó lényt fényképeznének, amint nagyon-nagyon lassú tempóval a víz tükrén úszik, de ez a víz nem vízszintes, hanem függőleges helyzetet foglal el. A lény pedig lassan, de bámulatos biztonsággal halad előre… Tică félig lehunyt szemével maga előtt látta a függőleges víztükröt… Látta, amint Ursu megfogózkodik egy mellvédben, erős karjával felhúzózkodik, mintha csak egy úszómedencéből emelkedne ki.

Ursu felért az oromra! Néhányszor jó mélyet lélegzett és magában esküdözött, hogy soha életében nem vállalkozik többé hasonló nyaktörő útra. Még egyszer nem sikerülne – ebben biztos volt. Leoldotta a kötelet a lábáról, és az orom tetején levő egyik erős sziklához kötötte. A leszállás így biztosítva volt. Azután egy nyílásban hasra feküdt, és a nyílás pereme felé húzódott. Egy belső udvart látott, ugyanolyat, mint amelyről ő is elindult, ugyanolyan kőpaddal a közepén, ugyanolyan falakkal. A vasgyúró minden erejével fojtott vissza egy feltörni kívánkozó, csodálkozó felkiáltást.

Az udvar közepén fehérruhás lányt pillantott meg. Lehajtott fejjel járt. Egy magas, vállas, erős férfi karjánál fogva vezette. A fehérruhás lány nem tanúsított semmi ellenállást. Az erős férfi a titkos bejárathoz vezette, és ráparancsolt, hogy menjen be. A lány engedelmeskedett, és bement. Ebben a pillanatban Ursu felemelte a fejét, és a lány felpillantott a falra. Erős remegés futott végig rajta.

Ursu ösztönösen visszakapta a fejét. Éppen idejében, hogy észrevétlen maradjon a sebhelyes ember kutató pillantása elől. Amikor félő óvatossággal ismét lepillantott, látta, amint az erős férfi bereteszelte a titkos ajtót. Ursu hirtelen visszahúzódott, a fal szélére mászott, megragadta a kötelet, és oly bámulatos gyorsasággal ereszkedett lefelé, hogy Ticănak az volt az érzése, hogy lezuhant.

A kastély belsejének kutatói éppen befejezték az utolsó terem átvizsgálását, midőn Ursu és Tică berontottak, és közölték a nagy újságot. Eleinte tréfának vélték, amit Tică találhatott ki. El se tudták gondolni, hogy lehetséges volt a falat megmászni, de mikor a két fiú arcát és főleg Ursu szakadt és porlepte ruháját meglátták, el kellett hinniök. A két eseménytől: Ursu őrült vállalkozásától, és a kastély másik részén lejátszódott jelenet elbeszélésének hatása alatt, percekig szóhoz sem jutottak.

– Tudod, mit érdemelsz, Ursu… – szólt végül Lucia, utat engedve haragjának.– Miután a dolog úgy végződött, ahogy végződött – avatkozott bele hirtelen Victor, hogy Luciát lecsillapítsa –,

megérdemli… Nem is tudom, mit érdemel. Ha a te helyedben lennék, mindenkit arra kérnék, hunyja be a szemét…– Én behunytam – jelentette Dan –, sőt a fülemet is bedugaszolom!Dan tréfájának megvolt a hatása, Lucia elpirult, Ursu porolni kezdte a ruháját, hogy zavarát palástolja.De amikor felegyenesedett, az arca tűzpiros volt – persze csak a lehajolás miatt.A somkertiek mindegyikét ugyanaz a gondolat töltötte el: rögtön cselekedni. Még Victor se veszkődött tovább

hipotézisekkel, hanem kijelentette:– Meg kell találnunk az átjárót! Valahol itt kell lennie, és haladéktalanul fel is kell fedeznünk. Rendkívüli

ütőkártya volna a kezünkben. Belátjátok?

– Világos – mondta Lucia. – Mindnyájan tudjuk, mit jelentene az átjáró felfedezése. Mi lennénk a kastély urai, semmi veszély se fenyegethetne, megmenthetnénk a lányt, megfejthetnénk a másik szárny minden rejtélyét. De hol, hol van az az átkozott átjáró?

– Az udvarban semmi esetre – jelentette ki Ursu.– A szobákban sem – tette hozzá Dan.– Sem a folyosón – egészítette ki Maria. – A levegőben nem lehet. Akkor hát hol van?– Megöl engem a kastélynak ez az utálatos szimmetriája – siránkozott Lucia. – Tessék! Mi az, ami nem

szimmetrikus ebben a helyiségben? Szóljatok ti is. Tökéletesen egyforma falak, közepén az oszlop, ablakmélyedések és ajtók, minden a maga helyén… A szimmetria nem vezet bennünket semerre se…

– Akkor le a szimmetriával! – méltatlankodott Dan. – Keressünk más törvényt!– Milyen törvényt? – kérdezte Maria. – Rendellenesnek semmi se rendellenes itt, ha azt akarnók mondani, hogy a

rendellenes törvényébe kapaszkodjunk. Minden szoros, zárt, semmi se bontja meg a hasznosság rendjét. Semmi, de semmi ilyesmit nem látok…

– Várj csak – szakítota félbe Victor. – Maria! Nagy dolgot mondtál. Minden hasznosnak látszik… Nézzük a dolgot erről az oldaláról, vagy ahogy Dan mondja, ebből a törvényszerűségből kiindulva. Lucia! Add csak ide a terem rajzát.

– Mi a csudának adjam még? Kívülről tudom, öt egyforma felület, mindegyik száz négyzetméter.– Nem, nem! Mi az, ami nem látszik hasznosnak? – kérdezte Victor.– Az ablakmélyedések, a márványkockák, a titkos ajtó, az oszlop… – sorolta fel Dan. – Minden olyan szimpla…

Talán a márvány… Mire való a márvány?– Az ablakmélyedések szükségesek voltak – folytatta ismét Victor. – A márványkockákról nincs mit beszélni; a

titkos ajtó világosan az udvarra való kijárás célját szolgálja… az oszlop…– Hát az oszlop mire való – kérdezte Maria naivan.– Ha csak egy volna… – mondta Dan.– Valóban, mi célt szolgál? – ismételte Victor. – Egy oszlop, éppen a terem közepén… Maria! Vajon szükséges-e

az oszlop ebben a szobában?– Nem látom, mire volna szükséges…– És mégis, ebben a kastélyban semmi se haszontalan. Egyetlen kő sem. Akkor hát mi céljuk van az oszlopoknak?– Szükségtelenek – mondta Maria hangsúlyozottan.– Akkor pedig mit keresnek itt? Kell hogy valami szerepük legyen ebben a hasznos, szimmetrikus

egyszerűségben. Ha nem tartanak semmit, ha még csak nem is díszítik a termeket, akkor sem lehet más céljuk, minthogy közlekedési útként használják őket.

– Hogy nem gondoltunk rá eddig is! – kiáltott fel Lucia.– Mert nagyonis szimmetrikusak és hatalmasak! – felelte Victor. – Ahogy Dan mondja: ha csak egy oszlop lenne,

már rég rávetettük volna magunkat… Ha Maria nem áll elő a hasznosság gondolatával, nem tudom, mikor jöttünk volna rá. Gyerünk a létrával!

Ursu már hozta is. Nekitámasztotta az oszlopnak, felmászott, és kopogtatni kezdte. Tompa, tompa… tik… tik… tik… tak… tak… tak…

– Itt mintha valami eltérés volna – hívta fel a figyelmet Ursu. – Halljátok? Tik… tak… tik… tak… Az egyik márványlap kongása kissé eltér a másikétól. Ursu végigtapogatta a széleket, sikerült is az ujját egy hasadékba bedugni, és húzni kezdte. A lemez nem mozdult. Teljes erővel húzta. Semmi. Erre az az ötlete támadt, hogy taszítani kezdje. A márványlap egy tengely körül megfordult, és nyílás támadt, melyen könnyen átfért az emberi test.

– Forgasd vissza a helyére! – szólt Victor. – Most kell alkalmaznunk a szimmetria törvényét!– Úgy véled, hogy a többi oszlopokban is megvan az azonos átjáró? – kérdezte Dan.– Furcsa volna, hogy éppen az első oszlopban, melyet megvizsgáltunk, találtuk volna meg az egyedüli átjárót –

felelte Victor. – Nézzük meg a többi termekben is.Az átellenes helyiségben, a fegyverteremben az ifjak ugyancsak megtalálták az átjárót. De a másik kettőben az

oszlopok nem rejtettek semmi titkot, és minden igyekezetük ellenére, nem mozdult el egyetlen márványlap se.– Ez az! – vonta le Victor a következtetést. – A kastélynak két átjárója van. Most már ismerjük a titkát!– Más szóval – hangsúlyozta Maria –, mi vagyunk a kastély urai!Tică félrevonta Ursut. A többiek a titkot rejtő termek felé indultak. A borzas hajú fiú Ursu fülébe súgta:– Ursukám… nagyon kérlek… hagyj engem bemenni az egyik oszlopba… Igazán… Úgyis megütötted a lábad…Többet nem mondhatott, mert Victor elébük jött:– Ursu! Mindketten nekiindulunk a felderítő útnak. Ne veszítsünk egyetlen pillanatot se.A vasgyúró lesütötte a szemét, megdörgölte egyik térdét, és a legnaivabb gyerekességgel füllentette:– Nem tudom, mi bajom van… mintha megmerevedett volna a lábam… mikor leszálltam a falról…Victor nagyon elcsodálkozott volna ezen az újságon, ha a kölyök nagy ügyességgel más irányba nem tereli

gondolatait:– Semmi értelme, hogy Lucia tudjon róla. Tégy úgy, hogy megváltoztattad a tervedet, és mondd, hogy én megyek

Ursu helyett. Soványabb vagyok, könnyebben átbújok a folyosón. Ne búsítsuk szegényt…– Ejnye, Ursukám, Ursukám!De a másik kettő nem fogta fel Victor szavainak értelmét. Tică örömteljes oldalba vágással köszönte meg

Ursunak, mikor Victor bejelentette, hogy a felderítő utat ő és Tică fogják megtenni, és csak azután határoznak a továbbiakról.

Lucia volt az első, aki észrevételt tett, amit Dan és Maria is helyeselt.– Ne kövessünk el elővigyázatlanságot – mondta. – Jobb volna, ha Ursu menne Tică helyett.A borzas hajú, akinek a legutóbbi események helyrecsavarták a fejét, rögtön megtalálta a mentő megoldást.

Sértődött arcot vágott, odahívta Fickót, és nagy elkeseredéssel szólt:– Ha még felderítésre se vagyok jó, bebizonyítom, hogy a segítségetek nélkül is haza tudok menni. Gyerünk,

Fickó!– Megállj! – tartotta vissza Lucia. – Olyan vagy, mint egy kisgyerek. Nem érted…– Te meg olyan, akár egy dajka. Miért nem akarod megérteni? Csak nem gondolod, hogy tényleg el akartam

menni? Csak bizonyítani akartam, hogy be tudlak csapni – akárcsak a „felderítésem”-mel.– Mégis, Tică – avatkozott közbe Dan. – Elsőnek, én is úgy gondolom…Tică ráröffentett, nem engedte, hogy folytassa:– Jól van, Dan komám, lemondok, egy feltétellel: ha te mégy a helyemben. Minden bizalmam a tiéd.– És ha én is ellene vagyok? – kérdezte Maria Ticăt.Az ifjak az üres teremben voltak. Tică nézegette a márványfalakat, az oszlopokat… Nagyon szomorú képet vágott:– Ha te is ellenem vagy… nincs mit tennem. Legalább hadd lássam, hogy néz ki az a bejárat…A legfancsalibb arckifejezéssel, egy kudarcot vallott ember járásával mászott fel a létrára, és belenézett a nyílásba.

Hirtelen hangot változtatott, és arckifejezése is megváltozott.– Csitt! Nézzétek csak, egy könyv! Hogyhogy nem láttátok meg?A többiek körülvették az oszlopot. Ursu segített Ticănak bemászni a nyíláson, hogy kihozza a könyvet. Bebújt, de

szinte azonnal ki is dugta fejét a titkos ajtón.– A könyv egyáltalán nem érdekes. Egyetlen mondat áll benne: „Hiába minden ellenkezés: ha egyszer Tică akar

valamit, meg is teszi.” Hallod, te utálatos? Mintha nem ismernél!Pár perc múlva Maria jelt adott az indulásra. A két somkerti egyszerre indult el a földalatti folyosón, mely

összekötő út volt a fehérruhás lány kastélyával. Mind a ketten úgy képzelték, hogy az út nehéz, kanyargós lesz, telve akadályokkal és előre nem látott meglepetésekkel. A földalatti út azonban nagyon egyszerű volt. Amint a padló színje alá értek, mindkét járat egyenesen folytatódott. Csak miután eljutottak a másik kastély termei alá, mentek pár métert felfelé az oszlopok belsejében. A földalatti út építői egyetlen dologgal törődtek: azzal, hogy megakadályozzák a bejárást abba a kastélyba, ahol a fegyverterem volt, és ahol az uralkodó család lakott. Ezért a másik kastély oszlopaiban lévő átjáró ajtó belsejében olyan készülék volt, amely önműködően lezárta az ajtót, miután a titkos követ túljutott a bejáraton. Kifelé lehetett menni, de befelé csak akkor, ha valaki az oszlop belsejében kinyitja az ajtót. Ily módon az uralkodó család számára veszély esetén két kijárat volt. De a másik kijáraton nem hatolhatott be senki az általuk lakott kastélyba.

Tica és Victor azonban nem tudhatott erről. Óvatosan nyomultak előre, megvilágították az utat, minden lépésnél megálltak, és füleltek. Hamarosan megállapították, hogy nagyon régóta nem használták ezeket a titokzatos átjárókat. Tehát biztonságban voltak. A lámpafény egyenes, szabad utat mutatott, minden akadály nélkül. Az út hirtelen felfelé kanyarodott. Vasfogantyús létrán kellett felmenni egy magas kőhengerben, mely csak egy oszlop belseje lehetett.

*

A fehérruhás lányt újból bezárták a szobájába, újból egyedül volt, Philippe társaságában. Máskor sírt volna, dobolt volna a vasajtón, és elpanaszolta volna bánatát Philippe-nek. De most – bár a sebhelyes ember sose volt még olyan szigorú, mint ezúttal – a fehérruhás lány mégse búsult. Nagy öröm pezsgett és erősödött egész lényében. A bőrkötésű füzet tudta ennek a nagy örömnek az okát. A fogoly rábízta a titkot. De erről senki más nem tudott.

A csoda, melyre a fehérruhás lány várt, bekövetkezett. Az utolsó pillanatban, mikor már minden reményét veszve látta, amikor újból bezárták a márványfogdába, épp mikor a küszöböt átlépte, pillantása egy arcot fedezett fel a hegy ormán, egyikét azoknak, akiket oly lázas izgalommal várt… Ursu arca volt.

Megjöttek a somkertiek! Már nem fontos, hogyan és mikor. Megjöttek! Az utolsó pillanatban!– Emlékszel, Philippe? „A halálra ítéltek is az utolsó pillanatig remélnek.” Megtanultam valamit, Philippe. Sose

szabad elvesztenünk a reményünket! És majd, ha megszerzem nekik a meglepetést…

*

A sebhelyes ember, aki – mint mindig – határozott és szigorú volt, nem vette észre a lány megváltozását. Nem volt ideje, hogy észrevegye. A fehérruhás lány csendben várakozott. A somkertiek tudják, hogy itt van, és hogy be van

zárva. Kint pedig meleg és szép az idő, és a kastély alig várja a kacagást, a vidám jövés-menést, és egy olyan fogadtatást, amilyenben még nem volt része.

A fehérruhás lány kecses tánclépésben, nesztelenül járta körül a szobát. Se léptei, se kezei, amelyek a levegőben kígyóztak, se ruháinak redői nem ütöttek zajt. A márvány csendhez szokott, nem szólalt meg soha, csak némán, hidegen ragyogott. A lány mintha bocsánatot akarna kérni merészségéért, abbahagyta a táncot, és újból összeterelte vidáman szerte kószáló gondolatait.

A szoba közepén Philippe idegesen kezdett viselkedni. Az oszlop! Onnan jött valami alig észlelhető nesz. De a hang az oszlop belsejéből hallatszott… az egyik lemez zajtalanul kimozdult a helyéből.

Egy barnára sült, feketehajú ifjú feje jelent meg a nyílásban. Pillantása találkozott a fehérruhás lány tekintetével. Derűs, átható, mély pillantás volt. Az ifjú mutatóujját ajkához emelte, épp amikor a fehérruhás lány meg akart szólalni. Csendre intette. Az ifjú alakja pár pillanatra eltűnt, majd újból előbukkant.

– Jó, hogy idejében észrevettem – mondotta suttogva. – Nem jöhetek be. Az ajtó automatikusan zárul. Fel tudsz mászni a kötélen?

– Ki vagy? – kérdezte a fehérruhás lány, ugyancsak suttogva.– Victor!– Victor?! Mind itt vagytok?– Mind. Ledobom a kötelet. Fogózz bele jó erősen! Felhúzlak.A lány egy pillanatig habozott. Bár várta a somkertieket, hirtelen megjelenésük meglepte. Még lett volna valami

tennivalója. De villámgyorsan rákapaszkodott a kötélre, és macskaügyességgel mászott felfelé… Meghallotta, hogy valaki jár a vasajtó körül.

Victor karjaiba vette, és behúzta a nyílásba. Felvonta a kötelet is, melyre Philippe-nek már nem volt ideje ráakaszkodni. Azután a márványlap zajtalanul becsukódott, és a többihez illeszkedett, éppen abban a pillanatban, midőn a borzszemű a terembe lépett.

*

Tică is eljutott az oszlop belsejébe. Zajtalanul mászott fel a vaslétrán, és megállt az ajtót alkotó márványlap előtt. A kölyök szíve hevesen vert. Végre meglátja őt, a fehérruhás lányt. Mennyire irigyelte Ursut, mikor az elbeszélte, hogy látta őt az udvaron! Nagyon szeretett volna első lenni, aki megpillantja! De most mindent elkövet majd, hogy megmentse, még ha a legnagyobb veszéllyel is kell szembenéznie. Nélküle nem tér vissza barátaihoz.

E szilárd elhatározástól hajtva, Tică hozzálátott, hogy mozgásba hozza az ajtó szerkezetét. A szerkezet régi volt, és zajt ütött. Apránként mozgatta a szerkezetet, közben rövid szüneteket tartott. A márványlap kezdett elcsúszni a többiektől, csendesen, zajtalanul fordult. Tică kidugta fejét a nyíláson, és benézett a terembe. Három tábori ágy tűnt a szemébe, néhány bőrönd, hátizsák, hosszú fáklyák, vastag, félig leégett gyertyákkal a végükön; egy ablakmélyedésben három arany fényű pénztekercset látott. Az oszlop mellett asztal állt teli csomagokkal, papírokkal, poharakkal és hőpalackokkal. A másik fülkében egy rakás különböző tárgy volt, hegymászó kellékek, botok, kalapácsok, kések, vasbotok, lámpák, elemek, szerszámok; mindez tökéletes rendben.

Tică hősies elhatározásra jutott. Arra, hogy bemegy a szobába. Ismerte a kastély tervrajzát, a termek beosztását, és mindegyik terem sajátosságait, a titkos ajtókat és a közlekedési utat. Még egyszer bekukucskált, de senkit se látott, semmilyen zajt se hallott. De nem láthatott az oszlop mögé. Ott felfedezhette volna a sebhelyes embert, aki fejszével a kezében, lélegzetvisszafojtva bújt meg. Tică nem látta. Egészen kibújt, megkapaszkodott a bejárat szélében, és lassan lecsúszott az oszlopon.

Abban a pillanatban, amint leért a padlóra, Tică hallotta, amint a titkos ajtó zajosan bezárul, két vaskéz pedig megragadta, és hátracsavarta karjait.

*

A borzszemű belépett a fehérruhás lány szobájába. Mosolyogva jött, avval a gondolattal, hogy jó benyomást keltsen, de sehol se látott senkit. Csak a kandúr nézett rá ellenségesen egy sarokból. A szoba üres volt. A titkos ajtó kívülről volt elreteszelve… és mégis, a lány eltűnt. Mikor meggyőződött róla, hogy az eltűnés való tény és rejtély, félelem fogta el. Kisietett a szobából, de nem ment egyenesen a főnökhöz. Előbb megkereste a sovány kollégát, akit egy belső udvaron meg is talált.

– Eltűnt a lány! – közölte vele a hírt.A sovány meglepett rémülettel meredt rá.– Ő tudja?– Nem! Mit tegyek?– Honnan tűnt el?– A szobájából… Az ajtók kívülről vannak bezárva…– Akkor az ottani oszlopnak is van titkos bejárata. Gyere, szóljunk neki!

Mindketten a közös szobába siettek, és amint beléptek, meglátták főnöküket; valakinek a karjait csavargatta, akivel eddig még nem találkoztak.

– Kicsi az ipse, de eleven, mint a csík – szólt a sebhelyes.Az ágyra fektette a foglyot, és arcát vizsgálta. Hangját szándékosan recsegtette, hogy megijessze a fiút:– Mit keresel itt, te rabló?Tică rendületlenül hallgatott. A sebhelyes fenyegetően ráhajolt. Felemelte kezét, mintha meg akarná ütni.– Felelj, gazfickó! Nem hallod?Tică egyenest a szemébe nézett, de nem válaszolt.– Majd meglátom, ha vagy kettőt a csupasz hátadra sózok a nadrágszíjammal, tart-e még a bátorságod. Hallod,

mondd meg, ki küldött ide, és honnan jössz?Tică közömbös és szinte megvető arcot vágott, ami csak növelte a sebhelyes ember dühét. Visszafordult a másik

kettő felé, akiket a váratlan jelenet megbénított, és látva őket, amint mozdulatlanul állnak az ajtó mellett, rájuk kiáltott:

– Mi van veletek?– A lány… – merészkedett előbbre a borzszemű.– Mi van vele?– Eltűnt!…– Micsoda? – ordította a sebhelyes. Szinte magánkívül volt. – És ti még itt álltok és tátjátok a szátokat?!Megfeledkezve a fogolyról, baltát ragadott, és kifutott a szobából; a másik kettő utána. A sovány megőrizte

lélekjelenlétét, és bezárta az ajtót.Egyedül maradva, Tică a titkos ajtóhoz szaladt, az azonban kívülről volt bezárva. Más kijárat a szobából nem volt.

A fiú latolgatta a helyzetet. Valamit tennie kell, ki kell használnia a három férfi távollétét. Noha nagyon szerette volna, ha ő talál rá elsőnek a fehérruhás lányra, örült, hogy a lány megmenekült. Szívére aggodalom nehezedett… Mit lehetne tenni?…

Kutató szemei megakadtak a fülkén, melyben a pénztekercsek voltak. Kitűnő ötlete támadt. Odaszaladt a fülkéhez, egy pillanatig bámulta az érméket, majd körülnézett a szobában, mintha keresne valamit. Szeme felragyogott…

Tica akciója nem tartott két percnél tovább. Alig hogy visszatért az ágyhoz, mikor a vasajtó kinyílt, és a három férfi belépett. A sebhelyes ember arca vörös volt. Rátámadt a kölyökre:

– Mégse akarod megmondani, gazfickó?Aztán mégis uralkodott magán. Belátta, hogy gyorsan és kiszámítva kell cselekednie. Odafordult a másik kettőhöz,

és hangja most már nyugodtabban csengett:– A láncokat! És a biztosító zárakat!A sovány előhúzott a hátizsákból egy vastag láncot, melynek végén nagy, erős lakat fityegett.– A létrát! – parancsolta a borzszeműnek.Az előhozta a létrát, és nekitámasztotta az oszlopnak. A sebhelyes felmászott, és néhányszor körültekerte az

oszlopot, a titkos ajtó magasságában. A biztosító zárral oly módon húzta meg a láncot, hogy a titkos ajtó nem mozdulhatott el.

– A lámpákat és a másik láncot! – rendelkezett, miután lejött a létráról.Tica látta, amint mindegyikük elővette a lámpát, a hátizsákból pedig előkerült egy második lánc. Mielőtt kimentek

a szobából, a sebhelyes odafordult Ticăhoz.– Maradj nyugton, úgyis minden hiábavaló. Értékes túsz vagy a kezünkben! Majd kiderítem én, miben sántikálsz,

és kivel vagy itt.Tică tisztán hallotta, amikor eltolták a biztosító reteszt. Fogoly volt… De tudta, hogy barátai ki fogják szabadítani,

és azok hárman nem fogják megtalálni az aranyakat, a kincsüket, amely előbb még a fülkében volt. A fülkében nem volt látható egyetlen érme sem.

*

Victor előre engedte a fehérruhás lányt a vasfogantyús létrán. Lámpájával megvilágította az utat, és amikor a lány elérte a folyosót, ő is lefele indult.

– Utánunk jöhetnek? – kérdezte a lány, mikor Victort a maga közelében érezte.Victor meggyújtotta lámpáját, és messzi előre világított, majd így felelt:– Csak ha betörik az oszlopot. Az ajtó csak belülről, nyitható.A lány Victor karjába kapaszkodott, és reszkető hangon szólt:– Lehetetlen! Okvetlen vissza kell térnem… nem hagyhatom… És van még…– Nyugalom! – szakította félbe Victor. – Ha onnan nem is jöhetnek utánunk, mi bármikor bemehetünk. A kastélyt

úgy építették, hogy csak a mi szárnyunkból…De a lány nem engedte, hogy befejezze mondatát.– Biztos voltam benne, hogy létezik még egy szárny! Nagyobb, mint a miénk?

– Pontosan egyforma! Úgy hasonlít ahhoz, amiről te rajzot készítettél, mint két vízcsepp.– Megtaláltátok a kincset is?– Kincset? Ó igen! Van egy nagy értékű holmikkal teli fegyverterem. De honnan tudsz mindezekről?– Rábukkantam egy régi okmányra, mely az én szobámban volt elrejtve. Nektek hogy sikerült ide jutnotok?

Elfelejtettem a levelemben közölni…– Mi is találtunk egy régi okmány, de az egy másik bejárathoz irányított bennünket…Mindketten óvatos léptekkel haladtak a földalatti folyosó márványkockáin.– Kik azok, akik téged fogva tartanak? – kérdezte hirtelen Victor.– Nem tudtátok meg? Ez az én nagy meglepetésem!– Nem, de sejtek valamit…A fiatalok elérték az alagút közepét. A fehérruhás lány egy lépést tett előre, hogy közvetlenül Victor mellett

haladjon.– Mire gyanakszol? – kérdezte a fiútól kétértelműen.Victor szabad kezével karon fogta a lányt. De alighogy szóra nyitotta száját, érezte, hogy a talaj kicsúszik a lába

alól. A lány ösztönösen belecsimpaszkodott a nyakába. Mindketten, egymást átkarolva, halálfélelemmel a szívükben, a mélybe zuhantak.

*

A fegyverteremben Lucia idegesen járt fel és alá a félelmetes fegyverek közt. Túl sok időbe telt a felderítés. Victornak nem volt szokása erőltetni a dolgokat, és különösen nem, hogy pánikot keltsen barátai körében. A késés túl hosszúnak tűnt, semhogy nyugodtan lehetett volna várni a két felderítő visszatérését. Kiment a folyosóra, és hívta a többieket.

Ursu is gondterheltnek látszott. Lelkifurdalást érzett, hogy engedte Ticăt maga helyett menni. Ki tudja, mi történt vele! Mégis igyekezett a többieket megnyugtatni.

– Ne izguljatok. Ki tudja, milyen akadályok kerültek útjukba! Ha akarjátok, én elindulok Tică után.Ursu ajánlatát azonnal elfogadták. A vasgyúró hamar felmászott az oszlopra, és eltűnt a titkos ajtóban. Gyorsan a

folyosóra ért, és óvatosan nyomult előre, megvilágítva és átkutatva minden falat és minden márványkockát. Baj nélkül túlhaladt az alagút közepén. A csapda azonban úgy volt szerkesztve, hogy csak akkor nyílt ki, ha valaki a másik kastély felől kísérelte meg a fejedelmi kastélyba behatolást. Ez kettős biztosíték volt azok ellen, akik mégis megkísérelték az uralkodói kastélyt megközelíteni.

Ursu bejutott az oszlop belsejébe, rátalált a titkos ajtóra, és igyekezett azt zajtalanul kinyitni. A mechanizmus kinyílt, de az ajtó Ursu minden erőfeszítése ellenére sem mozdult. Rájött, hogy az ajtót kívülről elbarikádozták, tehát Tică az ottaniak kezébe került. Amire nem gondolhatott, az volt, hogy az ajtó nyitó szerkezetét kezelve, mozgásba hozta a folyosó közepén levő süllyesztőt. Elhatározta, hogy azonnal visszatér, hívja Victort is, és megfelelő lépéseket tesz Tică kiszabadítására.

A vasgyúró gyors léptekkel igyekezett visszafelé. A gondolat, hogy Tică veszélyben forog, szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Hogyan védekezhetett, hogyan szállhatott szembe olyan emberekkel, akiknek a szándékait nem ismerte. Eltökélte, hogy mindent elkövet Tică megmentésére. Meg is találta a cselekvés módját. Megmássza még egyszer a csipkézetes falat, és úgy megy át a másik kastélyba. Sikerülni fog. Biztosra vette.

Abban a pillanatban, midőn megérett benne az elhatározás, hogy habozás nélkül cselekedni fog, a vasgyúró érezte, hogy lábai alatt űr tátong. Hirtelen megperdült, és igyekezett menekülni, de csak annyi sikerült, hogy egyensúlyát visszanyerte, ami váratlan zuhanás esetében nagyon sokat számít.

A 300 év óta lakatlan kastély egyszerre csak izgalmas események tanújává vált.Az északi oldalon, a fehérruhás lány szobájában három, inkább kétségbeesett, semmint dühös ember forgolódott

egy pisze, borzas fejű fiú körül, aki minden fenyegetésükre teljes némasággal felelt.A fejedelmi szárnyban három somkerti nehéz pillanatokat élt át. Legjobbjaik nyomtalanul eltűntek. Eltűnt Victor,

aki eszével a legnagyobb homályban is kiutat tudott találni, és meg tudta jelölni a cselekvés pontos menetét. Eltűnt Ursu, aki képes lett volna biztonságérzetüket visszaadni, és aki mert volna vakmerő és sikeres vállalkozásokba fogni. Eltűnt a legfiatalabb is, a pisze és borzas fejű somkerti, akit mindnyájan teljes szívből szerettek.

Azok, akik a rideg márványkastélyba visszahozhatták volna a nyugalmat, biztonságot, sőt a vidámságát is, ott vergődtek két mély és sötét veremben, ahonnan nem törhetett át semmilyen bátorító vagy segélyt kérő kiáltás se. A zseniális csapdák teljesítették feladatukat. Foglyokat ejtettek, ez volt a rendeltetésük. De a kastélyban nem tévelyegtek a Mufatinok idejéből való kísértetek; csak ezek tudták volna a foglyokat kiszabadítani, és szólásra bírni.

A kastélyra rátelepedett, félelmetes, fekete szárnyaival az éj baglya.

Tizenkilencedik fejezet

A sebhelyes ember visszanyerte önuralmát.– Kezünkben van egy egyenértékű túsz – mondta társainak. – Biztos vagyok benne, hogy „azok” cserét fognak

ajánlani. Nyilván kincsek után kutatnak… Várnunk kell…– Feltéve, ha ennek a betolakodónak a megjelenése összefüggésben áll a lány eltűnésével – bátorkodott a

borzszemű megjegyezni.– Minthogy egy időben történt, lehetetlen, hogy ne legyen összefüggés…A két férfire mély benyomást tett főnökük rendíthetetlensége. A sovány pár pillanat múlva hozzáfordult:– Mit teszünk a betolakodóval?– Bezárjuk a lány szobájába! – felelte szárazon a főnök.Mikor bementek a szobába, ott találták Ticăt azon a helyen, mozdulatlanul, ahol hagyták. A sovány elébe állt, és

villámló tekintettel méregette.– Ha holnap reggelig nem mondsz el mindent…Szavait sokatmondó mozdulattal kísérte.Tică felnézett az előtte álló emberre, tetőtől-talpig végigmérte, és mintha semmi érdekeset nem látna rajta, ismét

lesütötte szemét, és az orrát fintorította.– Vigyétek! – rendelkezett a főnök. – Lesz időd gondolkozni egész éjjel.A sovány támadólag ragadta karon Ticăt, de az nem tanúsított semmilyen ellenállást. Éppen az ajtóig értek, amikor

felhangzott a borzszemű rémítő felkiáltása:– Az aranyak! Eltűntek az aranyak! Tolvaj!…A borzszeműt rettentő izgalom fogta el.– Hol vannak a pénzek? – ordított rá Ticăra, miközben ökölbe szorított kézzel rontott rá.– Megállj! – tartotta vissza a főnök. – Nem lehetnek másutt, csak itt a szobában. Először is motozzátok meg a fiút

tetőtől-talpig.Mindketten rávetették magukat Ticăra, átkutatták a ruháját, végigtapogatták, de nem találtak nála semmit. Párszor

megismételték a motozást, míg nem a borzszemű meggyőződött:– Semmi! Nincs nála semmi.– Akkor hát vigyétek! Azonnal!Kétoldalt karon ragadták Ticăt, és átvitték a fehérruhás lány szobájába. De mielőtt kimentek, előbb ráförmedtek:– Ha holnap reggelig nem vallasz be mindent, darabokra tépünk!Tică udvarias fejbiccentéssel köszönt, majd az ágyra vetette magát, hogy összeszedje gondolatait.Amazok gondosan bezárták az ajtót, majd megvizsgálták a belső udvarra nyíló titkos ajtó biztosító zárját is, csak

aztán tértek vissza.Jócskán sötét volt már. Mindketten meggyújtották lámpájukat.– Hova tette ez a csirkefogó a pénzeket? – kérdezte a borzszemű.– Valahová eldugta a szobában – felelt a másik. – Nem az a baj. Hanem, hogy mi lesz vele és főleg, mi lett a

lánnyal?– A főnök mintha megnyugodott volna.– Ilyen mindig, amikor le van törve. Állapota éppenséggel nyugtalanít engem. Ha ideges, akkor nincs baj, de

amikor nyugtalannak látszik… Nehogy valami ügyetlenséget kövessünk el!– Emiatt ne aggódj – biztosította a másik.Mikor visszatértek a szobájukba, a gyertyák égtek, és a sebhelyes ember töprengeni látszott, – Keressétek a

pénzeket – javasolta. – Hova dughatta az a csirkefogó? Én… én pedig végigkutatom a kastélyt.– Mindent fel kell forgatni! – mondta a borzszemű.– Talán mégse – kételkedett a sovány. – Gondolkozzunk csak, hova is rejthette… A szobát úgy ismerjük, mint a

tenyerünket… Titkos hely csak ott van a fülkében.– És ha átadta valakinek az oszlop titkos ajtaján át? – ijedezett a borzszemű.A főnök gúnyosan nézett rá:– Nem gondolod, hogy ahelyett, hogy odaadja valakinek, inkább ő maga vágta volna őket zsebre, és távozott volna

az ajtón át?A kérdezett a földre nézett, és úgy tett, mintha keresne valamit.– Mi volna, ha előbb a poggyászokban néznénk utána? – vélte a sovány.A hallgatást jóváhagyásnak vette, és a legnagyobb figyelemmel hozzálátott a poggyász átvizsgálásához.

*

Victor és a fehérruhás lány zuhanását nagymértékben enyhítette a szerkezet bezáródása. A kőkocka, mely süllyesztőül szolgált, mint egy csúszda vetette le őket a verembe. A földre érkezéskor mégis alapos rázkódás érte őket, főleg Victort, aki reflexmozdulatokkal megemelte a lányt, hogy az ütközés erejétől óvja. Ájulása, amit az okozott, hogy térdei megnyomták a gyomrát, nem tartott soká. Arra ébredt, hogy feje a lány ölében fekszik. Mikor magához tért, először is lámpáját kereste. A lámpa azonban összetört a kövön, és darabjai hasznavehetetlenek voltak.

A veremben vaksötétség volt. A két fogolynál nem volt se egy gyufaszál, se más egyéb, amivel akárcsak egy pillanatra is láthatták volna, hol is vannak. Helyzetük a lehető legkellemetlenebb volt. Victor, hogy szenvedő társát bátorítsa, elkezdte mesélni a somkertiek kalandjait és viszontagságait, amíg a várhoz eljutottak. Az idő telt, és Victor meg volt győződve róla, hogy a kintlévők keresésére indulnak. A lány közbeszólás nélkül hallgatta. Amikor azonban Victor kifejtette véleményét az ő helyzetéről, a levélről, az őt körülvevő emberekről, csodálkozó felkiáltásokkal erősítette megállapításait.

– A meglepetés tehát a többiek számára marad.– Mostantól fogva nem hívlak többé fehérruhás lánynak – mondta neki Victor. – Laurának foglak nevezni.Megérezvén, hogy Laura visszanyerte nyugalmát, Victor felszólította, hogy végezzenek valami kutatást a

sötétségben.– Én megyek elöl, te fogod a kezem – mondta Victor. – Feltétlenül szükségem van támaszra, vagyis inkább arra az

érzésre, hogy van valaki mellettem, aki segíteni tud, ha váratlan baleset ér.Laura megértette a fiú lelkiállapotát, és felelet helyett kézenfogta. Így indultak el kettesben a felfedező útra, mely

legalábbis Victor számára teljesen szokatlan élmények forrása lett. Ehhez nyilván hozzájárult a pici kéz, mely az ő kezében remegett és a meleg lehelet, mely simogatta.

Sokáig tartott a két fiatal botorkálása az ismeretlen veremben, mert Victor nagyon óvatosan haladt. Az ifjú kétszer ütközött akadályba. Először egy elmozdult kőkocka helyén képződött üregbe lépett, és hirtelen összerezzenésére egy meleg kar fonódott a nyakára, és visszafelé húzta. Másodszor éppen a verem közepén botlott meg, és ő fogózott bele a lány nyakába, aki ijedten vonta őt magához. De azon a helyen nem volt semmilyen akadály, semmilyen üreg és főleg semmilyen fénysugár, mely leleplezte volna a lány pirulását. Égy idő múltán Victor közölte megállapításait:

– Veremben vagyunk, olyanforma, mint egy börtöncella; ez is négyszögletes. Az oldalak körülbelül négy méteresek. A baloldali falon szellőztető lyuk van, de nagyon magasan. A verem magassága, úgy hiszem, vagy három, három és fél méter lehet.

– És a padló? – kérdezte a lány. – Sérült?– Egyetlen helyen az egyik kőkocka félrecsúszott – felelte Victor.– Pontosan így van! Egyetlen helyen! – hangsúlyozta Laura.Csak most értette meg Victor a kérdés élét. Behunyta a szemét, bárha a sötétség éppen elég sűrű volt. Igyekezett

szívdobogásán úrrá lenni, de hűvös kéz simult a karjára. Mintha véletlenül történne, keze a lány vállára fonódott, és lassan maga felé húzta.

– Olyan hűvös van itt, Laura… De mi lett volna, ha nem esünk ide be?A fehérruhás lány is behunyt szemmel válaszolt:– Nem, Victor, ennek így kellett történnie.De úgy érezte, hogy sok lesz az álmodozásból, kivonta magát az ölelésből, és odasúgta:– Ki is kéne innen jutnunk, Victor! Vajon meghallanak-e minket?– Nem kell, hogy meghalljanak. Tudom, hogy e pillanatban valaki már keres bennünket… Te nem ismered Ursut,

se Luciát… a legjobb lélek…A két fiatal gondolatai a segítségen jártak. Mindketten világosságot, napfényt kívántak, bámulni szerették volna

egymást…

*

De volt még valaki a kastélyban, aki hasonló helyzetben volt, mint a két fiatal: Ursu. A süllyesztő őt is a mélységbe vetette. De ő hirtelen fordulattal visszanyerte egyensúlyát. Lámpája fényét lefelé irányította. Látta a padlót, és számolt a hajlásával. A legkifogástalanabb állapotban ért földet, de a süllyesztő bezárult, mielőtt kezével visszafoghatta volna. Fogoly volt egy kicsi, de mély helyiségben. A mennyezet három és félméternyi magasan lehetett. Ursu lámpájának fénye mellett vizsgálgatta, és rájött, hogy a süllyesztőt – bár nagyon vastag – egyszerű nyomással ki lehet nyitni.

A kis veremben semmilyen tárgy se volt, semmi, amivel hozzá lehetett volna fogni a mentőakcióhoz. A csapda nagyonis vastag volt, és túl szorosan illeszkedett a mennyezetbe, semmint hogy áteresztett volna bármilyen hangot. Ha legalább egy kő lett volna a keze ügyében, amit felhajítson, lehet, hogy a fentiek meghallották volna. Ursu egy nyílást fedezett fel a helyiség egyik szögletében, amely valószínűleg szellőztetőül szolgált. A lyuk fenn volt egy sarokban, közel a plafonhoz. Elég tágasnak látszott, hogy át lehessen bújni rajta. Szerencsére volt nála turistakés,

avval ütögette a falat a szellőztető nyílás alatti sarokban, míg kis üreget vájt, melybe a lába hegyét beleakaszthatta. Ezt a támasztékot felhasználva, Ursu a sötétségben felugrott, és sikerült kezével a nyílás szélében megkapaszkodnia. Felhúzózkodott, testsúlyát az egyik kezére bízta, míg a másikkal lámpájáért a zsebébe nyúlt. A lámpa fényénél teljesen áttekinthette a szellőztető nyílást, amely szűk és egyenes alagút vége volt.

Ursu egész testével bekúszott az alagútba, és kígyóként csúszott benne. Számolt vagy hat-hét métert, amikor fejével az alagút végébe ütközött. Az alagutat fal zárta el, mely téglából és malterból készült, és felfelé egy zugban folytatódott, amelybe alighogy a lába belefért. A téglafal izgatta Ursut. Nem lehetett más célja, mint elzárni egy átjárót. Ezért nem is habozott, hanem munkához látott.

Észre se vette, hány órát kínlódott a fal kibontásával. A kis késsel nem sokra ment. Éppen csak a maltert morzsolta, a téglákat kézzel huzigálta ki a falból. A munka igen lassan haladt. A fal vastag és erős volt, és Ursunak nagyobb nyílásra volt szüksége, hogy áthatoljon. A vakolat- és téglapor majd megfullasztotta, de ő nem hagyta abba a munkát egy percre se. Ütögette a maltert, egyenkint húzogatta ki a téglákat a falból, amelynek nem akart vége szakadni.

Midőn a kés kezdett kongó hangot kicsalni a falból, Ursu a végsőkig fokozta erőfeszítését. Kitágította a lyukat, egy téglát megtaszított, és keze avval együtt kicsúszott a szabadba. A fal tehát át volt fúrva. Testével is átbújt, s a túloldalon látta, hogy a folyosó tovább folytatódik.

A vasgyúró hirtelen megtorpant. Mintha alig kivehető hangokat hallott volna. Zajtalanul, lassan húzózkodott előre, amíg keze egy peremhez ért. Tapogatózott, és rájött, hogy kijárathoz érkezett. Elővette lámpáját, kinyújtotta kezét, jól beállította a lámpát… Úgy tűnt, hogy valami suttogást hall jobbfelől, alant… Odairányította a lámpát, hirtelen megnyomta a gombot. A lámpa vakító fényt árasztott.

*

A fegyverteremben Lucia, Maria és Dan órákon át arra törekedtek, hogy kapcsolatba lépjenek az eltűntekkel. Lucia megtiltott minden leszállást az oszlopon át.

Megértette, hogy ez – veszéllyel jár, és nem kockáztathattak meg újabb áldozatot. Percről percre várta, hogy a titkos ajtó négyszögében valami félelmetes jelenik meg. A feszültség olyan nagy volt, hogy a három fiatal sokáig képtelen volt valami ötletet kiagyalni.

Dan nem volt képes elhinni, hogy Victor olyan hirtelen került volna kezükbe az ismeretleneknek, hogy még riadójelet se tudjon leadni. Victor sose követett el meggondolatlanságot, nem bízott semmit a véletlenre. És főleg, nem szállt szembe veszéllyel, anélkül, hogy ne figyelmeztesse társait.

Lucia Ursura gondolt… túlságosan is jól ismerte, ismerte az észjárását, ismerte képességeit, tudta, hogy a legválságosabb pillanatokban villámgyorsan tájékozódik, és cselekszik, azzal is tisztában volt, hogy mekkora erőt képes kifejteni, ha barátai megmentéséről van szó.

Maria pedig… az a gondolat, hogy Tică ismeretlen, rossz és gonosz emberek kezében van – mintha maga előtt látta volna durva, kegyetlen ábrázatukat – ezer tűvel szurkálta szívét. Nem volt képes gondolatait összeszedni és valamilyen megfejtést találni a rejtélyekre.

És itt volt Fickó, a hűséges kutya, melyet gazdájának váratlan eltűnése szánalmas állapotba hozott.Lucia tért elsőnek magához. Igyekezett barátait megnyugtatni, pedig érezte, hogy előbb sajátmagát kellene

lecsillapítania:– Nem lehet nagyobb baj, Maria. Fel nem foghatom ésszel…– Ésszel, Lucia? – merészkedett Dan közbeszólni. – Vagy inkább…– Nem, Dan, tudom, mire gondolsz. Hogy bizonyos érzelmek hatása alatt állok. De ítéld meg magad is. Ha

barátaink az ismeretlenek kezére kerültek, gondolod, hogy azok ennyivel beérték volna? Még ha egy szót se tudnak kivenni belőlük a mi ittlétünkről, el tudod képzelni, hogy ne jöjjenek ide, meggyőződni, hogy más nincs itt?

– Lehet, hogy félnek – vélte Dan.– Ha képesek Ursut elfogni, elhiszed, hogy olyan emberek, akik megijednek a saját árnyékuktól?– És te hogyan látod a dolgot? – kérdezte Maria.– Azt hiszem, történt valami előre nem látott dolog, valami csapdába estek, aminek semmi kapcsolata azokkal az

ismeretlenekkel… Ki tudja! Lehet, hogy a szoba, amelybe jutottak, bezárult…– Akkor miért nem tértek vissza?– Lehet, hogy elromlott az ajtók szerkezete, vagy.., – Vagy mi? – kérdezte Dan. – Akkor pedig nincs más mit

tenni, mint nyomukba indulni a titkos átjárón keresztül.– Nem! – ellenkezett Lucia. – Itt a veszély, ezekben az oszlopokban. Csak ha nem találunk más utat a

beavatkozásra, merészkedhetünk az oszlopba… Addig várunk.A hajnal fénye észrevétlenül betört a kastélyba. A sötétség elmúlta új reményt keltett az ifjak szívében.– Maria, Lucia! Ide hallgassatok – kiáltott fel Dan. – Még van egy átjáró a másik kastély felé! Az a fal, melyet

tegnap Ursu megmászott.– Megőrültél?! – rezzent össze Lucia. – Az az út járhatatlan.

– Ha Ursu fel tudott jutni – makacskodott Dan. De maga se hitt abban, amit mondott.Mégis a fiatalok kimentek a belső udvarra. Eljutottak annak a fuldoklónak az állapotába, aki azt hiszi, hogy

szalmaszálba kapaszkodva megmenekül. Ez a képtelen remény volt mégis az egyedüli esélyük. Mert kiérve az udvarra, megpillantottak egy kötelet, amely az oromról lógott le. Ursu és Tică siettükben elfelejtették levenni.

Ez a felfedezés meghökkentette Dant. Minden veszélyről, a felmászás nehézségeiről, a kockázatról megfeledkezve kijelentette:

– Én felmászok, lányok. Lesz, ami lesz. Ha Ursu kötél nélkül feljutott, a kötéllel nekem is sikerül…Előkészületet tett a fárasztó és vakmerő műveletre.

*

Abban a pillanatban, amikor Ursu a különös hangok irányába fordította lámpáját és felkattantotta, úgy felüvöltött, hogy hangja már csak erejénél fogva is bárkit megrémített volna.

– Állj! Egy moccanást se!…Szavai nyomán akkora kacagás tört ki, ami szinte még a kőfalakat is megremegtette. A lámpa fénykörében két

alak állt megmeredve, és a falhoz lapulva, félelemtől kitágult szemekkel, két lény, akikre Ursu a legkevésbé számított: Victor és a fehérruhás lány.

Victor, aki a kacagásból felismerte Ursut, megkönnyebbülten lélegzett fel.– Úristen! Micsoda félelmet éltünk át! Azt hittem, végünk van. Nem tudtál kisebbet üvölteni, Ursu?…– Ursu! – örvendezett a fehérruhás lány, aki csak most értette meg Victor megváltozásának okát. – Hogy találtál

ránk?– Áttörtem egy falat, olyan vastagot, hogy félek, az egész kastély összedől…– És hogy találtad meg a bejáratot? – kérdezte Victor.– Miféle bejáratot?– Hát azt, ami ide vezetett hozzánk.– Vagy úgy! Egy átkozott süllyesztő…– Táncsak nem vagy te is fogoly?– De bizony! Akárcsak ti. Tică azoknak a kezébe került, mi élve el vagyunk temetve… Nem tudom, mi lesz a

többiekkel… Valami történhetett velük is… Talán fegyveresek rontottak rájuk. Biztos, hogy ott is történt valami, hacsak nem jártak ugyanúgy, mint mi.

Victornak úgy tűnt, mintha Ursu viselkedése nem volna egészen normális.– Ugyan mondd meg nyíltan, Ursukám! Találtál valami lehetőséget a kijutáshoz?… Jobb lenne, ha ledobnál egy

kötelet, mert reszketünk a hidegtől.– És mit segít a kötél ahhoz, hogy megmelegedjetek? – tréfált Ursu.– Ha annyi ideje álltál volna itt, mint mi… – próbálta korholni a fehérruhás lány.– Igaz, nem álltam ennyi ideig… áttörtem a kastély falát… De ha nem teszem, talán sose szabadultam volna ki

ebből a kriptából.– Találtál valami kijáratot útközben? – kérdezte Victor.– Útközben nem. Csak ide hozzátok. Várjatok, hadd szálljak le előbb.A leszállás a vasgyúró számára komoly feladatot jelentett. Fejjel előre feküdt, tőlük vagy három méter távolságra,

és körömfeketényi helye se volt, hogy megforduljon.– Victor, gyere ide a lyuk alá, és tartsd magad, ahogy csak bírod. Egy kicsit meg fogom nyomni a válladat. De

másként nem tudok leszállani.A vasgyúró lassan ereszkedett fejjel lefelé, sikerült lába hegyével megkapaszkodni a lyuk szélében, és így

elkerülni a lezuhanást; kezével lefelé nyújtózott, és belefogózott Victor vállába. Ekkor elengedte lábait. Szokatlan szalto mortale volt a sötétségben, de Ursu hibátlanul végrehajtotta.

Mihelyt leért a szilárd talajra, meggyújtotta lámpáját, majd egész hosszában végignyúlt a kövezeten.– Mi van veled? – ijedezett Victor.– Össze vagyok törve! Meghalok! Ha mondom, hogy kétméteres falat fúrtam át.– Hol láttál itt kijáratot? – kérdezte a fehérruhás lány.Ursu felvilágított a süllyesztőre:– Ugyanott, ahol bejöttetek. Kicsit meg kell taszítani, és szabadok vagyunk.– Ki taszítja meg? – csodálkozott a lány.– Azt hiszem, éppen aki kérdi – felelte Ursu vidáman. – Piramist csinálunk. Én leszek az alap, Victor lesz

középen, te pedig a tetején. De hadd pihenjek előbb egy kicsit…

*

A másik kastélyban a hajnal fénye izgalmat és feszültséget talált. A sebhelyes ember nem lelte nyomát a lánynak.

A másik kettő fenekestől felforgatta a szobát, mindent megmozgatott és átkutatott, olyan dolgokat is, melyekben nemhogy hatvan, de egy fia pénz se fért el. Mindennek ellenére semmit se találtak. Újból megkopogtatták a falakat, abban a hiszemben, hogy talán a kölyök valami titkos rejteket talált, melyre ők még nem bukkantak rá, de a falak közömbös némaságba burkolóztak. Lámpáik egész éjszaka át- és bevilágították a szögleteket és repedéseket, a bőröndök belsejét és a hátizsákokat, de mindhiába.

– Pedig nála sincsenek! – kiáltott fel a borzszemű.– Megnéztétek a cipőjét is? – kérdezte a főnök.– Még a szájába is belenéztünk, meg a ruhája belsejébe. Hacsak le nem nyelte őket.– Akkor mégiscsak itt vannak a szobában! – mondta nyomatékkal a főnök.– De egyetlen szögletecske se maradt megvizsgálatlan! – merészkedett a sovány ellentmondani.– Hátha visszatette a rejtekhelyre? – ötlött hirtelen a borzszemű eszébe.Erre egyikük se gondolt. Mindhárman a fülke felé néztek. A borzszemű odament a rejtekhelyhez, felnyitotta az

első márványkockát, majd a másodikat is, és belenyúlt. De hamar vissza is húzta kezét. Utolsó reményük is lehervadt.– Nincsenek!– Akkor hát hova az ördögbe dugta el? – dühöngött a főnök. – Egy gyerek, egy takonypóc űz csúfot belőlünk.– Csak egyetlen magyarázat lehetséges. Bedobta az oszlopba!A sebhelyes ember gúnyosan nézett a soványra, de nyugalmat erőltetett magára.– Ahhoz, hogy az oszlopba hajítsa, elsősorban is ki kellett nyitnia a titkos ajtót, az kellett, hogy mögötte legyen

valaki… Az illető csakis azért jöhetett, hogy a gazfickót kiszabadítsa. Akkor pedig, azt hiszem, a kis fickó magával vitte volna a pénzt az oszlopba, ahelyett, hogy bedobja őket. Nem világos?

– És mégis…– Itt vannak az aranyak ebben a szobában – hangsúlyozta a főnök. – Ez a pisze vagy a legnagyobb zsebtolvajnak,

vagy a leghíresebb bűvésznek lehetne a fia. Mennyi ideig voltunk innen távol első ízben?– Pontosan három percig – mondta a sovány.– Ez alatt a három perc alatt dugta el őket. Hallatlan! Képzeljük csak magunkat az ő bőrébe. Hova dughatta el az

aranyakat három perc alatt?– Amondó vagyok, hozzuk ide – javasolta a borzszemű –, ijesszünk rá, hogy megkínozzuk. Végül csak

megmondja.Ezt a javaslatot a sebhelyes ember egy mozdulattal elhárította.

*

Az éjszaka Tică számára is rendkívül kínosan telt el. Egyedül volt az óriási néma teremben, barátaitól semmi életjelet nem kapott, és szomorú gondolatok gyötörték. Egyszerre könnyed zörejt hallott a szobában, és a sarokban két tüzes pontot látott. Borzadály futott át tagjain. De hamar megfejtette a rejtélyt, és szelíd hangon szólította Philippe-et. A kandúr barátot érzett a jövevényben, felugrott, mellé az ágyra. Az egyhangú dorombolás és a macska puha bundája kissé megnyugtatta Ticăt.

A fogoly nem tudott egy kínzó kérdésre feleletet találni. Hol is látta ő már a sebhelyes embert? Morcos külseje, hatalmas termete és a hangja is ismerősnek tűnt előtte. Egész biztos, hogy látta már valahol és nem is régen. De minden igyekezete ellenére se volt képes visszaemlékezni rá. Hol? Hol? Hol?

Nem jött álom a szemére, elnyúlva feküdt az ágyon behunyt szemmel. Nem is érezte szükségét az alvásnak. Váratlan gondolattól rezzent össze… Az ágy, amelyen feküdt, hosszú időn át a fehérruhás lány ágya volt. A lábánál heverő kandúrt simogatta ő is. A fehér, hallgatag márvány ragyogását az ő pillantása is visszatükrözte. Tică kellemesnek kezdte érezni börtönét. Édes bágyadtság vett erőt rajta. Karjaiba vette Philippe-et és cirógatni, simogatni kezdte. Mintha az ő bundáján érezte volna a kis kéz nyomait, melyet annyira szeretett volna megsimogatni… Lassan, finoman… könnyedén.

A legifjabb somkerti a fehérruhás lányra gondolva álomba merült, talán éppen akkor, amikor a kastély alatti kis, sötét veremben a fehérruhás lány keze egy másik ifjú simogatását érezte, egy ifjúét, akit Tică testvérbátyjaként szeretett.

A hajnal fénye mély, üdítő álomból ébresztette fel Ticăt. Összeszedte gondolatait, visszagondolt az átélt eseményekre. Fogoly volt bizonyos emberek kezében… Villámgyorsan kiugrott az ágyból… Meg kell menekülnie! Nem tudta elviselni ezt a rettenetes helyzetet. Hirtelen ugrása felfordította a párnát és a matracot, és alattuk bőrkötésű füzetet pillantott meg. A fehérruhás lány naplóját. Tică felnyitotta, és amint meglátta az első sorokat, minden szemérmet és diszkréciót felejtve, élvezettel olvasni kezdte. Mire észrevette, hogy tilos titkokba hatolt be, már késő volt. Ezért újból felnyitotta a naplót, hátha talál benne valami kézzelfoghatót. A napló fontos dolgokat tartalmazott:

„…Szomorú vagyok – kezdte naplóját a fehérruhás lány. – Noha abban a kastélyban tartózkodom, melyről már tíz éve álmodom, melyet szabad napjaimon és éjszakáimon annyira kerestem; itt kell lennem bezárva fogolyként, emberekkel körülvéve, akik olyan hallgatagok, mint a márvány. Lehet, hogy megérdemlem a sorsomat, de nem

maradhattam tovább egy zajos városkában, ahol minden barátkozás fájdalmat okozott volna nagymamának.. Nem ítélhetem el őt, megértem, és nagyon-nagyon fogom kérlelni, bocsássa meg, amit tettem… Drága nagymama, majd megvigasztalódsz, ha fejemet öledbe hajtva mesélek a kastélyomról… Sokat fogok mesélni, te pedig boldog leszel, mikor bemutatom a barátaimat… Sokkal közelebb érzem magam hozzád, drága nagymama, mikor nem ülök szomorkodva melletted… Talán még most is, amikor távol vagyok tőled, fogolyként egy rideg kastélyban… oly közel érezlek magamhoz… Ugye megbocsátasz és megértesz majd?…

………Ha eszembe jut a félelem, melyet az első napon átéltem! Tudtam, hogyan jutok el a várhoz. Megvolt a pontos

térképem az útról, az állomástól a romokhoz; tudtam, hogy ott találom Őt… hirtelen megjelenése megijesztett… Amikor megláttam az arcát, tudtam, hogy nem fog megbocsátani. Hogy megindítsam, ájulást tettettem… Hallottam, amikor asszisztenseit utasította, készítsék el az ágyamat, láttam, amint a gyógyszeres készletben keresgélt, és amikor észrevettem az injekciós fecskendőt a kezében, úgy tettem, mintha magamhoz tértem volna.

– Tudtam, hogy tetteted magad! – mondta ő. – Miért szöktél el a városból?Nem akarta se mentségeimet, se szökésem okait, se könyörgéseimet meghallgatni. Hajthatatlan volt, mint mindig,

amikor rossz cselekedetet fedezett fel. Amikor meghallottam nyugodt, csendes hangját, tisztában voltam vele, hogy el vagyok veszve.

– Be leszel zárva! Csak az udvarba szabad kijönnöd és azt is csak ritkán. Egyébként ki se tudsz jönni, akárhogy is dörömbölsz. Minden be van zárva körülötted.

Tiltakozni próbáltam. Tudtam – hiába. Túlontúl halkan szólt, ami azt jelentette, hogy a legkisebb reményem sincs. Csupán annyit mondott, hogy óvni akar a veszedelmektől, de haza nem küldhet, amíg be nem fejezi a kutatásokat, amíg bizonyságot nem szerez a felfedezésekről. Úgy látszik, attól félt, hogy kikürtölöm a városban. Nem voltam tisztában vele, hogy a veszély itt leselkedik rám ebben az ősi, csendes kastélyban.

Ő akarta, hogy egymás ellen harcoljunk! Haditerven töröm a fejem.………Mindjárt másnap tettem a nagy felfedezést! A Két kereszt kastélyában vagyok. Mindketten éveken át kutattuk.

Mennyi poros okiratot olvastam erről a kastélyról. Neki életcéljává vált. Tíz év óta szakadatlanul kutatott utána. Engem az utóbbi években majdnem mindig magával vitt. Folyton a veszedelmeket emlegeti. Miféle veszedelem fenyegethet itt?

De azon a napon nemcsak a kastélyomat találtam meg. Megtaláltam a mentő ötletet, melynek révén megmenekülök a fogságból. Írni fogok a somkertieknek, beszélek nekik a kastélyomról. És egy meglepetést is szerzek nekik… Míg meg nem érkeznek, nem mondom meg nekik, kik azok, akikkel itt összetalálkoztam. Biztos, egészen biztos, hogy jönni fognak. És ha megjönnek, ő majd megengedi, hogy kedvünkre bebarangolhassuk a kastélyt…

………Nagyon-nagyon szomorú vagyok. Szegény Philippe… Odasimul a lábamhoz… mintha megértené a helyzetet, és fel

akarna vidítani… Írtam a somkertieknek… Vajon eljut-e hozzájuk üzenetem? Odaadtam a hegyes orrú pásztornak. Vajon mit gondolhatott felőlem, mikor meglátott, amint a szakadék fölött guggoltam, és odahajítottam neki a csomagot?… És ha el is jut az üzenet, vajon eljönnek-e ide a somkertiek valaha? Ejnye, hogy is tehettem?! A legfontosabbat elfelejtettem! Bizonyos vagyok felőle, hogy nem fognak hitelt adni levelemnek… tréfának veszik… Elhívom őket egy ismeretlen kastélyba, anélkül, hogy megmondanám, hol is van… Nem is tudom megérteni, hogy feledkezhettem meg a legfontosabbról… Ha legalább a pásztor maga vinné el a városba… Kezemben volt a mentőöv. Vajon kezembe kerülhet másodszor is? Mindenesetre elő kell készülnöm. Valaki, azt hiszem Pasteur mondta, hogy a szerencsés véletlen csak azok számára adódik, akik fel vannak készülve rá.

………Épp most ment ki a szobámból. Nagyon morózus volt. Elmondta, hogy egy mihaszna pásztor, aki látta, amint

engem karjaiba vett, és a kastély felé cipelt (amikor ájulást tettettem), elment a falusi milíciára, és széltében-hosszában elmesélte az egész dolgot. El tudom képzelni, milyen képet vágtak a milicisták, mikor a pásztor elmondta nekik az esetet. Belőlem kitört a nevetés. Az a pásztor lehetett, akire rábíztam a levelet!

– Mit nevetsz? – mérgelődött ő. – Nem a milicistákról van szó. Ők tudják, hogy mi itt vagyunk. De ha másoknak is szétkürtölte? Majd híre jár a környéken, hogy itt a várban gazfickók és gyermekrablók ütöttek tanyát. Micsoda barom! Nem kérdezhette volna meg előbb tőlünk?

Dühösen ment ki a szobából. De előbb közölte, hogy itt is kutatásokat kell folytatnia, és egy időre másik helyiségbe költöztet Ugyancsak bezárt szobába – figyelmeztetett.

………Micsoda borzasztó nap!… És olyan sokat ígérőn kezdődött… Az egyik asszisztens, alighanem a numizmatikus,

küldött nekem egy bátorító cédulát és egy aranypénzt… Ha „Ő” tudná, hogy beleavatkoznak… nem tudom, mit tenne vele, pedig egyébként nagyra értékeli, és gyakran szokta meghívni feleségével és lányával együtt. Van egy kis szöszi lánykája, olyan, mint egy baba… Bizonyára ő küldte a cédulát. És a Caligula képét viselő aranyat? Vajon csak véletlen, hogy azt küldte? Caligula erőszakos és könyörtelen diktátor volt… Lehet, hogy célzás akart lenni.

Intelligens, rokonszenves ember… És bolondja a régi pénzeknek.A nap szépen indult… éppen az érmét nézegettem, mikor megláttam Philippe-et és aztán a kígyót…

Megdermedtem… Annyira utálom a kígyókat. De amikor láttam, hogy vipera… drága Philippe-em… megmentette az életemet! Nélküle nem írhattam volna le e sorokat… Amíg rám találnak, a méreg megtette volna hatását. Hogy is lehet olyan kegyetlen? Ha megmar a vipera, nem tudtam volna a gyógyszereihez hozzáférni. Miért olyan kegyetlen? Miért tart bezárva? Megmondom a szemébe. Azt akarom, hogy fájjon neki! Talán jobb lett volna, ha megmar a vipera… De nem, mégse!

………Nagyon igazságtalan voltam hozzá. Megszomorítottam, és nagyon bánom… Azt mondta, hogy éppen amiatt tart

bezárva. A környék hemzseg a viperáktól! Vannak köztük ritka példányok, szarvasviperák, melyek marása egy órán belül halált okoz. Ezért hordanak ők csizmát, és járnak állandóan vasbottal. Elmondta, hogy Philippe-et Borodnak hívják… Az emberek azt mondják, az egész környéken a leghíresebb viperaölő. Kiskora óta vadászok idomították. Nagy nehézséggel tudta megszerezni arra az időre, amíg itt tartózkodik a várban. Ezért hagyta nálam. Megnyugtatott, hogy ne féljek a kígyóktól, amíg Borod velem van. Borod! Nem tetszik a neve. Én mégis Philippe-nek fogom szólítani. Ők is kezdik már így nevezni.

Mindenek ellenére, mégsem akarja visszaadni a szabadságomat. Talán majd később – ígérte. Ugyancsak tőle tudtam meg, hogy leszidta az érmeszakértőt, amiért beleavatkozott az én ügyembe.

– Küldött neked egy aranyat? – kérdezte.Azt hazudtam neki, hogy nem. De biztosan tudom, hogy nem hisz nekem. Nem szeretnék a numizmatikus bőrében

lenni. Ugyan miért is olyan szigorú az asszisztenseivel? Pedig tudom, hogy nagyra becsüli őket, sőt ragaszkodik hozzájuk.

………Ma óriási felfedezést tettem. Találtam egy ó-cyrill betűkkel írt régi okmányt. Nagyon tetszett nekem a megoldás

zseniális kulcsa. Ha Philippe nem dorombolt volna mellettem, azt hiszem, nem is mertem volna gondolni rá, hogy egyszerű skandálással meg lehet fejteni. Ő elvette tőlem, mialatt kint voltam az udvaron. Este megmondta, hogy nagy hasznát veszi kutatásai során… Miért is nincsenek itt a somkertiek? Annyit nyomozhatnánk együtt… Biztos, egészen biztos, hogy a kastély rengeteg titkot rejteget. Ha jól meggondolom, kezdem hinni, hogy a somkertiek sose fognak megjönni…

………Nagyon-nagyon boldog vagyok… Az imént kicsaltam Tőle egy Ígéretet. Még egy napot és egy éjjelt kell várni.

Holnap délben – szabad leszek. Én leszek a kastély úrnője! Egyetlen feltételt szabott. Borod legyen folyton mellettem. De hiszen én úgy megszerettem Philippe-et, hogy meg se tudnék válni tőle. Tehát holnaptól… Philippe!

Mégis olykor-olykor rám tör a szomorúság. Ha a somkertiek itt lennének… mi mindent nem csinálhatnánk! De hogy higgyenek egy cím nélküli üzenetnek… És hogy juthatnának ide, mikor senki se tud a kastélyomról, és olyan messzi is van…

Minden reményem szertefoszlott. A somkertiek nem érkezhetnek idejében; sose érnek ide, vagy talán csak akkor, amikor már nem leszek itt… Nagyon kevés napunk van hátra… Minden olyan, mint egy beteg szív, egy lázban égő test, melyet sűrű rohamok ráznak… A levegőben lóg valami… A körülöttem lévő férfiak nyugtalankodnak…

Mind kétségbe vannak esve. Még Ő is elvesztette nyugalmát. A milicisták majd minden nap feljönnek a várhoz. Az a hír járja, hogy rablóbanda rejtőzik a vár környékén. Beszélt a milicistákkal. Megmondták neki, hogy a környék kezd veszélyessé válni, máskor is megtörtént már, hogy rablóbandák vonultak errefelé… Azt hiszem, csak azért engedték meg neki, hogy még pár napig maradhassunk, mert nagyon nagyra becsülik, de kikötötték, hogy a kastély bejárata úgy be legyen zárva, hogy egy légy se hatolhasson be.

A szabadságról való álmomnak befellegzett… Szinte oda vagyok láncolva a szobámhoz. Nem szabad a tudtuk nélkül kimennem. Ő és a segédei egy pillanatra se hagyják megfigyelés nélkül sem a szobámat, sem az udvaromat. Vajon mitől félnek annyira? Miattam? Lehet, hogy sok kellemetlenséget okoztam nekik… De hogy mondhattam volna le róla, hogy meglátogassam a kastélyomat?… És mennyi szép nap veszett kárba! Egyetlenegyszer se barangolhattam be végig szabadon kastélyom termeit… Hej, ha már az elején magammal hívtam volna a somkertieket, vagy legalább nem felejtettem volna el közölni velük a kastély helyét!

Hibáztam… Mindenben, ami velem történt, én vagyok a főbűnös. Ha akkor este elmondtam volna titkaimat és szándékaimat, kedves távoli barátaim!…

………Philippe-pel be vagyunk zárva. Tilos az udvarba kimennünk. A milicisták alaposan átkutatják a környéket. Valami

komoly dolognak kell lennie. Ő szólt nekik a kincsekről, azóta mindennap eljönnek a várhoz. Megmondták neki, hogy készülődjön a távozásra. Ideges. Nem folytathatják kutatásukat. Meg van róla győződve, hogy a szóbeszéd a rablókról a pásztortól indult ki.

Valószínű, hogy a pásztor elmondta valakinek, és így terjedt el a hír. Ezért dühös…Egyedül vagyok, és ennek a szobának, úgy látszik, nincs semmilyen titka… Folyton arra gondolok, hogy ez talán

az utolsó nap… Egyetlen napig se ízlelhettem a szabadságot a kastélyomban… Sírjak?………Ugyanaz a nyugtalanság… Philippe megint megölt egy viperát… Végignéztem az egész jelenetet. A vipera a kövön

csúszott. Philippe ráugrott. Előbb lefogta… egyik lábával a fejére, másikkal a testére lépett. A feje után kapott. Leharapta. Ó, micsoda ronda hüllő! És milyen szerencse, hogy itt van Philippe…

A lőréseknél figyelő állást létesítettek… Azt hiszem, túl könnyen vesztették el a fejüket. Ki törhetne be ide a kastélyba? Jobb lenne, ha a kutatásokkal foglalkoznának… És ha holnap felszólítanak, hogy távozzunk a környékről?… Nem! Nem adom fel a reményt. Nem, az utolsó pillanatig se.

………Mégis, neki volt igaza! A pásztor visszajött, és mikor a milicisták elővették, bevallotta, hogy valakinek elbeszélte a

történetet az én elrablásomról és a várbeli rablókról. Milyen hamar elterjedt ez a szóbeszéd!Ismét boldog vagyok! Visszaadták a szabadságomat. Járhatok mindenfelé a kastélyban, csak kimennem nem

szabad. Természetesen Philippe-pel együtt. Még sok-sok nap áll előttünk. A szabadságom feletti öröm újból feltámasztotta régi reményemet… Hátha mégis eljönnek a somkertiek… Annyi csoda történik! Miért ne bukkanhatnának rá ők a kastélyra? Ha hisznek a levélnek, nyomon követhetik, és eljuthatnak ide…

Kedves naplóm, mától fogva vidám dolgokkal, mesékkel és történetekkel foglak megtölteni… Ha rá tudnám venni Őt, hogy meséljen! Tudod, milyen szépen tud mesélni?… Mintha mindent színesen látnál, éreznéd a kor hangulatát, látnád az emberek hatalmas mozgalmait. Senkit se hallottam ilyen szépen mesélni. Annyi várban és kastélyban járt… Tudod-e, mennyire szeretem őt? Szeretem, szeretem…

Vajon sose látogathatom végig a kastélyt? Oly régóta vagyok már itt, és mindig fogolyként raboskodom. Ott vagyok pár lépésre a szabadságtól, de sose léphetem át a küszöbét. Olyan haragos ábrázattal jött hozzám! Talán még sose láttam őt annyira idegesnek. Azt mondta, különös zörejeket hallott a kastélyban… Azt hiszi, rablók… Megint korlátozta a mozgásomat… nem szabad elhagynom a szobát és az udvart…

Vajon mi történhetett? Kik lehetnek? Mi lenne, ha megpróbálnék én is segíteni nekik? Átvenném a megfigyelő állást a lőréseknél.

………Ismét be vagyok zárva a szobámba; mintha láncra volnék verve. De olyan boldog vagyok! Megláttam Ursut fenn a

fal peremén! Én láttam őt, és ő látott engem! Megjöttek a somkertiek! Eljöttek az én kedves barátaim! Utolsó pillanatban. Az utolsó pillanatig reméltem… Szinte hiszek benne, hogy a reménykedésem hozta ide őket. Meg vagyok mentve! Szabad vagyok!

Egyetlen gondolat aggaszt… A Két kereszt nem két szárnyat, vagy két termet, hanem két külön kastélyt jelent… Az okirat, melyet megfejtettem, a nagy és a kis keresztről beszél. Ha két kastély létezik… ez azt jelenti, hogy kell lennie közöttük valami összekötő útnak. Meg kell találnunk. Végre átlépem a szabadság küszöbét. Meg kell próbálnom, mernem kell. A szerencse a bátrakat segíti…

Megjöttek a somkertiek! Várlak benneteket, kedveseim…”

*

Itt végződött a fehérruhás lány naplója. Tică becsukta a füzetet, és mélán töprengett. Szerette volna a lányt veszedelmes ellenségek karmaiból kimenteni… Utána kézenfogni, és végig vinni a titkos folyosókon és termeken… Vajon hol lehet most? Valószínűleg a somkertiek körében… Ki kell neki magának is szabadulnia ebből a fogházból, ahol a fehérruhás lány oly hosszú időt töltött…

A fogoly most már nagyon jól emlékezett, hol látta a sebhelyes embert. Az iskola udvarán, Timofte bácsi mellett, azon a napon, mikor először találkozott a fehérruhás lánnyal. És az öreg Timofte mennyire örült neki; Tică feltételezte, hogy egyike lehet a legnevezetesebb férfiaknak, akik az iskolájukból kikerültek.

Éppen abban a pillanatban, amikor Tică eljutott erre a következtetésre, a szoba vasajtaja nagy robajjal kitárult, és három dühös ember lépett be rajta. A sebhelyes ember mélyen Tică szemébe nézett, és határozott hangon kérdezte:

– Megmondod?– Meg! – felelte Tică nevetve, de nagyon meggyőző hangon. – De azzal a feltétellel, hogy kinyitják az oszlopot…A fiú azonban nem az aranyak rejtekhelyének a titkát, hanem egész más dolgokat leplezett le. Az elmondottak

megrökönyödést keltettek a két asszisztensben, a sebhelyes ember pedig olyan hahotába tört ki, amilyenre régóta nem volt példa nála.

*

Az egész kastély szokatlan eseményeket élt át.Dan, Maria és Lucia nagy erőfeszítések árán feltornászták magukat a kőfal peremére. A mászás kimerítette őket.

Leültek a falra, hogy pár percre kifújják magukat. Utolsónak Lucia kapaszkodott fel. Maga után húzta a kötelet, és leült a másik kettő mellé.

A kastély alatti veremben emelt piramis pontosan betöltötte szerepét. Ursu kitanította Laurát, tenyerével támaszkodjék a falhoz, hogy ezáltal biztosítsa a piramis egyensúlyát. Arra is megtanította, hogy amint a csapóajtót felemeli, rögtön kapaszkodjék a nyílás szélébe. Amint a csapóajtó alá értek, Ursu lábánál fogva megragadta Victort, és felfelé nyomta. A fehérruhás lánynak így sikerült kitaszítani a csapóajtót és megkapaszkodni a nyílás peremében. Ursu és Victor is felemelkedtek a süllyesztőn. Végre a földalatti folyosón voltak ismét, és ezzel véget ért az egész éjszakán át elszenvedett börtön.

Miután a sötétségben nem tudtak tájékozódni, nem a fejedelmi kastély, hanem a másik felé indultak. Közben Tică indítványára az oszlop köré csavart láncot eltávolították, mindhárman szerencsésen kijutottak – a fehérruhás lány szobájába.

Így esett, hogy éppen akkor, amikor Dan, Lucia és Maria a fal ormán elfoglalták megfigyelő állásukat, és a lőréseken lepillantottak az udvarba, olyan látvány tárult elibük, amelytől szinte megszédültek.

Két embercsoport külön-külön ajtókon át egyszerre jött ki az udvarra. Az egyiknek Ursu, Victor és a fehérruhás lány voltak a tagjai, a másiknak Tică, a sebhelyes ember és. asszisztensei. A jelenet annyira meghökkentő és váratlan volt, különösen az udvaron lévők nyilvánvaló jókedve miatt, hogy Dan nem tudta megállani, hogy le ne kiáltson:

– Ne tessék megfeledkezni a karzatról!

Huszadik fejezet

Reggel volt. Langymeleg, ragyogó reggel, amely kitörhetetlenül belevésődött a somkertiek emlékezetébe.Maria és Lucia leereszkedtek a belső udvarra. Utoljára maradt Dan. Ursu kifeszítve tartotta a kötelet, hogy

megkönnyítse nekik a lekúszást. De még mielőtt: az első mozdulatot megtette volna, Victor megállította:– Megállj! Ki kell nyitnod az oszlopok ajtaját! Elfelejtettük őket nyitva hagyni.Tényleg, sietségükben elmulasztották az ajtók nyitvahagyását. Az átjárás a fejedelmi kastély felé így el volt vágva.

Dan nem tehetett egyebet, elvállalta a megbízatást. Nagy bátorsággal ereszkedett le a kötélen, de a túlsó oldalra. Így hibáján kívül lemaradt a fehérruhás lány udvarán történő találkozásról, éppen, amikor a rejtélyek mind megoldódtak. Indokolt távollétének azonban, ha nem is éppen balvégzetű, de tragikomikus következménye támadt ránézve. A derék fiú feladatának teljesítése közben nem érte be azzal, hogy kinyissa és rögzítse az egyik ajtó szerkezetét, hanem mindkét bejáratot ki akarta nyitni. Ezért az első oszlopban visszafordult, avval a szándékkal, hogy mielőbb bemenjen a másik átjáróba is. Éppen a feleúton tartott.

Mikor a középen lévő kőkockára lépett, a háta mögött felhangzott Ursu kiáltása:– Megállj! Megállj! Van ott egy csap…Ennyit hallott Dan. A szó másik felét már nem hallotta, és hiába is hallotta volna, mert közben a csúszdán máris

leért a verem fenekére. A hirtelen zuhanás inkább ijedelmet okozott neki, semmint fájdalmat vagy sérülést.– És én még azt hittem, hogy fontos feladatot bíztak rám – kiáltott fel panaszosan. – Micsoda hálátlanság!Ursu azonban odaért a csapóajtóhoz, kinyitotta, és lámpa híján csak bekiáltott:– Megsérültél?Semmi válasz. Ursu aggódni kezdett:– Dan! Hé, Dan!De semmi válasz se jött a hideg, sötét veremből. A vasgyúrónak fájdalom nyilallt a szívébe. Teljes erejéből

kiáltozott:– Dan! Hé, Dan!– Ne ordíts úgy, még megreped a dobhártyám! Kár, hogy egyedül jöttél. Szerettem volna a többieket is

megijeszteni… Tehát úgy áll a dolog, hogy engem a halálba küldtetek… Csak a lábamat és két bordámat törtem el.De Ursu ismerte Dant, és tudta, hogy nem az az ember, aki törött bordákkal tréfálózna.– Akkor hát otthagylak még egy ideig, amíg meggyógyulsz.– Nem, nincs semmi bajom – ordított Dan. – Húzz ki, mert majd meghaltam az ijedtségtől.Victor éppen hozta a kötelet. Ursu dedobta, és felhúzta Dant.– Azért is én megyek kinyitni a másik bejáratot – mondta, és tényleg futott az oszlop vége felé, ahogy csak a lába

bírta.– Megállj – szólt utána Victor –, a másik csapda is ki van nyitva. Ott jöttünk ki mi.Dan azonban tréfára vette a dolgot, és tovább ment. Ursu éppen akkor ragadta vállon, mikor az üregbe zuhant

volna. Átlépték a süllyesztőt, és mindketten kijutottak az oszlopból. Idején értek ki az udvarra, hogy hallják, amikor Tică felfedte a sebhelyes ember kilétét, és azt, hogy miképp és hova rejtette el ő a hatvan aranyat.

Tică figyelmesen, fürkészőn nézett a három férfira, és így szólt:– Éppen maguknál van!Mindhárman önkéntelenül a zsebükbe nyúltak, de nem találtak benne egyetlen aranyat se. Bicskák, kalapácsok,

lámpák, cigarettacsomagok, megszokott holmik kerültek elő. A borzszemű asszisztens apai tekintettel méregette Ticăt:

– Most már nem kell tréfálni. Komoly férfiak lettünk.– Egész komolyan beszélek! – mondta Tică valóban nagyon komoly hangon, – és a fehérruhás lány felé kacsintott,

aki nagy kíváncsisággal figyelte a jelenetet.Pillantása hosszú ideig pihent Tică arcán, amitől az elpirult, és igyekezve izgalmát palástolni, hirtelen kibökte a

titkot:– A lámpában!Az éremszakértő hitetlenkedve nyitotta ki lámpáját, és csak az elemet látta benne. De amikor megfordította a

lámpát, az elemmel együtt kigurultak belőle az aranyak is. A jelenet nagyon hatásos volt. A régészek most már rájöttek, hogy történt a dolog. Az alatt a három perc alatt, amíg kint voltak a szobából, a fogoly kinyitotta a lámpákat, kivette az elemeket (mindegyikben kettő volt), mindegyik lámpába beledugott egy-egy tekercs aranyat, és csak az egyik elemet tette vissza. A lámpa végében levő rugó tökéletesen összekapcsolta az érmeket és a kerek elemet. A kivett elemeket a sarokba dobta, ahol a többi tartalék-elem hevert, aztán csendesen visszaült az ágyra. A régészek nem vették rögtön észre, hogy az érmék hiányoznak. Fogták lámpáikat, és a lány keresésére indultak. Így éppen az a

tárgy volt a kezükben, ahová az aranyakat rejtették, később pedig úgy tűnt nekik, hogy egész idő alatt le se tették a lámpákat a kezükből.

– Csak attól féltem – mondotta Tică –, hogy ki ne fogyjon az elemük. Még szemrehányást is tettem magamnak, hogy nem dugtam be új elemeket! Gondoltam erre is, de féltem, hogy az ablakmélyedésben csak használt elemek vannak.

Jót nevettek. A főnök arcáról eltűnt a morcosság minden nyoma; az utolsó szavak hallatára akkora nevetésbe tört ki, hogy alig tudta abbahagyni.

– Ha rágondolok, hogy ezek a kincsek rablók kezére juthattak volna…Ticăt legjobban az érdekelte, milyen hatást tett elbeszélése a fehérruhás lányra. Vidámnak látta, jókedvűen

nevetett, és olyan pillantással nézett rá, amely izgalom és remény – főleg remény – forrása volt számára. Elsétált mellette; megállapította, hogy a lány magasabb nála, és azt is meglátta, hogy – jaj, de milyen szép…

Az ifjú várúrnő azonban semmit se sejtett Tică szorongásából. Szavait könnyed, széles mozdulattal kísérve így szólt:

– Következik a fogadás! Meghívom mindnyájukat a fegyverterembe!– Én pedig bátorkodom – szólt Dan – előremenni, hogy mint igazi hírmondó bejelentsem a magas vendégek

érkezését.Dan előreszaladt, és csak mikor behatolt az oszlopba, fordította vissza fejét, hogy megnyugtassa az utána jövőket:– Ezúttal nem fogok belepottyanni! Vigyázzanak magukra! – Azzal eltűnt az oszlop belsejében.A fehérruhás lány elsőnek érkezett a fegyverterembe. Dan mély meghajlással fogadta, ünnepélyes hangon

jelentve:– Őnagysága a fehérruhás várúrnő!Majd halkan hozzáfordult:– Súgd meg sorban a többiek nevét, mert fogalmam sincs, hogy hívják őket.A várúrnő bólintott, és Dan felvette előbbi tartását. A sebhelyes ember következett.– Őexcellenciája… mondd már – fordult súgva, de hevesen a lányhoz. – Őexcellenciája… ez a meglepetés! A

fehérruhás várúrnő édesapja!Zord pillantást vetett Laurára, majd folytatta:– Őexcellenciája, Iuliu Vernescu… a kastély hírneves numizmatikusa… Őexcellenciája, Adrián Filip, a kastély

nagy fegyvernöke…A somkertieket megpillantva, Dan a saját szakállára folytatta a bejelentéseket.– Megérkeznek őexcellenciái a som-ker-ti-ek. Victor, a főkancellár. (Nem túl jól illik az excellenciás cím a

főkancellárhoz – mondta magában Dan.) Maria… az udvarnagy legkedvesebb barátnője – talált neki Dan végre titulust. – Lucia! A somkertiek főkincstárnoka… Ursu, a hadvezér… Tică, az apró termetű, de nagy kapitány! Dan, a nagy udvarmester!

Ezzel ő is belépett, olyan tartással, ami méltó lett volna egy vajdához is.És elkezdődött a vigalom.A régészek elsősorban a somkertiek tudásszomját kellett hogy kielégítsék. A kastély fegyverterme nemcsak

történelmi kincs volt. Nagy értéket képviselt önmagában is. A legjelentősebb holmik az ablakmélyedésben levő tárgyak voltak, melyek gazdagságuknál és sokaságuknál fogva tanúságot tettek az ország hajdani történelmi kapcsolatairól. Az üvegszekrényben lévő holmik mindegyike ajándéktárgy volt a szomszédos országok uralkodóitól és vezetőitől – királyoktól, hetmanoktól, szultánoktól, kenézektől, császároktól. Sok tárgy finoman vésett szimbolikus ábrákkal vagy üdvözlő mondatokkal tett tanúbizonyságot az ajándékozó barátságáról vagy hálájáról.

A kastély nagy tanácsát egészen lebilincselte a terem gazdagsága, melyet csak most kezdtek az őt megillető becsében értékelni.

– Ha nem találtatok volna rá Zogreanu okiratára – fordult a somkertiekhez „őexcellenciája, a fehérruhás várúrnő atyja”, a híres régész-professzor –, fel kellett volna törnünk az oszlopokat… Nagy kár lett volna értük…

– És megismerkedtek volna a tömlöcökkel – tette hozzá Dan, aki nagy lendülettel élte bele magát az ünnepi hangulatba. – A csapdákat se kerülték volna el…

De ki ne lett volna ünnepi hangulatban ezen a napon? A somkertiek második vállalkozása szerencsésen végződött. Csak azt sajnálták, hogy Ionel nem vett részt benne. Nem is sejtették, hogy épp aznap reggel érkezett a Higiena fodrászüzletbe egy elképesztő tartalmú sürgős távirat, melyet az ország valamelyik távoli sarkában adott fel Ionel.

A somkertiek örvendeztek kalandjuk szerencsés befejezésén. Elmondták egymásnak gondolataikat és érzéseiket. Egészen átadták magukat a márványkastély élvezetének.

– Ha nem lett volna a pásztor – mondta Lucia –, nem tudom, megesett volna-e a mi kalandunk.– Sok fejfájást okozott nekünk a fecsegő szájával – sóhajtott fel a fehérruhás várúrnő apja. – Nagyon szerettem

volna az orrát az ujjaim közé fogni és egy kicsit megszorítani.Az asszisztensek elcsodálkoztak tanszékvezető professzoruk megváltozásán. De mégis csak vonakodva mertek

kifejezést adni a bennük lobogó jókedvnek. A fehérruhás lány apja – szinte megérezve lelkiállapotukat – bátorította

őket:– Vonjunk le egy tanulságot mindabból, ami történt. Közeledjünk jobban a gyerekekhez. Tanúsítsunk több

megértést irántuk.A páncéllovagok, minden hidegségük és fenyegető mozdulatlanságuk ellenére, kénytelenek voltak a fiatalság

ujjongó rohamában részt venni. Ők voltak az egyedüli tanúk, akik megesküdhettek volna rá, hogy az elmúlt századok egyetlen napján se élt át a kastély ehhez hasonló vidámságot. Ha a fiatalok jobban alánéztek volna a lehúzott sisakrostélyoknak, lehet, hogy csodálkozó fintorokat láthattak volna. De Lucia minden bizonnyal ezt is megmagyarázta volna, a napfénynek a fegyverterem márványán és a fémeken visszaverődő villogásával. A lovagok pedig továbbra is mozdulatlanságba meredtek.

A fehérruhás lány, a várúrnő, aki megtalálta kastélyát és barátait, nehezen tudta a lelkében kavargó érzelmeket féken tartani. Nagy öröm, de ugyanakkor nagy nyugtalanság lett úrrá rajta, és különös érzelem kezdett benne kicsírázni. Tekintetével folyton Victort kereste, Victor pedig őt. És amikor pillantásuk találkozott, különös gondolatokat olvastak ki egymás szeméből. Igyekeztek egymás mellé kerülni, és ilyenkor becézően megsimogatták egymást.

Volt a hideg falú, de vidám teremben még valaki, aki nem tudta levenni szánét a kastély úrnőjéről. Minden mozdulatát figyelte, és nagyon-nagyon vágyódott a tekintete után! De a fehérruhás lány Victor mellett volt, és az, aki nem szűnt meg őt pillantásaival követni, mindent megértett.

A Sasok várának fegyverterme sohase élt át ilyen vidám perceket. De az egyik sarokban valaki magába vonultan álldogált: egy pisze, borzas hajú fiú, aki a többiek figyelmét elkerülve, a kétségbeeséssel küzdött.

Ursu végre rápillantott, és minden szeretetével szólongatta:– Tică, Tică!De Tică nem felelt. Most búcsúzott gyermekkorától. Belépett a serdülő korba. A véletlen pedig úgy rendelte, hogy

első szerelme szomorú legyen és reménytelen.

A könyv felelős szerkesztője: Korda IstvánMűszaki szerkesztő: Gabriela Tănase

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––A nyomdai munkák megkezdése: 1963. X. 25.

A nyomás megkezdése: 1063. 11. 15.A megjelenés éve: 1963.

Példányszám: 9000+100 fűzött és 1000+60 kötött.Papír: félfamentes, 63 g-os.

Alak: 32184X108.Nyomdai ívek száma: 23.Kiadói ívek száma: 20, 5.

Megrendelés száma: 5473.E.: 12058.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––Tizedes osztályozás kis könyvtárak számára: 8(R–M)

Készült a Kolozsvári Nyomdaipari Vállalatnál,Brassai utca 5–7– 6912/1963.

1 Az ILIÁSZ kezdősora, Devecseri Gábor fordításában.2 minden tudható dologról3 és minden másról is4 és mégis mozog