Upload
others
View
1
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
Család-és helytörténet
Kapás Andrea (KAATAAT.KEFO)
óvodapedagógus, 2.évfolyam
A ceglédi Dienes család története
A család a családfa tanúsága és a nemesi
levél predikátuma szerint Nemesnépről
származik. Ez ma egy kis, pár száz fős település
Dél-Zalában. Anyai nagyapám édesanyja járt
már ott, elmondása szerint gyönyörű hely.
1997-ben járt Nemesnépen az egyik
családtagom, aki találkozott még a faluban élő
Dienesekkel. A temetőben sok Dienes feliratú
síremlék van, viszont a ma élők (állítólag a
második világháború után) Dénesre változtatták
meg a nevüket. Ezek az emberek kedvesen
fogadták családtagomat, szinte rég nem látott
rokonként kezelték. Ez a vidék határőrvidék volt,
az itt élőknek az Árpád-kortól ugyanaz a határőrzés volt a feladatuk, mint például a
székelységnek, innen erednek a nemesi előjogok.
Nemesnép címere
Dienes Mihály, dédnagyapám
Anyai nagyapám a ceglédi Református elemi iskolába járt 5 osztályt, innen ment a gimnázium
első osztályába. Elmondása szerint a magyartanár feltett egy kérdést, és aki megválaszolta, az
magyarból mindig jeles bizonyítványt kapott nála. Ő megválaszolta, de a tanár úr nem váltotta be az
ígéretét, mivel csapnivaló volt dédnagyapám helyesírása. Édesapjával elment Szarvasra, a Magyar
Királyi Tessedik Sámuel Középfokú Tanintézetbe. Itt gazdálkodónak tanult, szeretett ide járni.
Első évben műhelygyakorlaton voltak heti beosztásban a gazdaságban, második évben a
baromfitelepen, a harmadik évben pedig szarvasmarha istállóban végeztek takarmányozást.
Negyedik évben irányítaniuk kellett a gazdaságot heti beosztásban. Igazán meg kellett tanulniuk a
gazdálkodás csínját-bínját. Az iskola félasztalnyi nagyságú képesítő bizonyítványt adott az érettségi
után. 1937-ben érettségizett le, majd az édesapja mellett dolgozott a tanyán. 1938 telén elvégezte
Pesten a fémipari technikumban rendezett mezőgazdasági-gépkezelői tanfolyamot. Bizonyítványt
szerzett, és 1938 nyarán a saját gabona elcséplése után kiment más gazda gabonájának elcséplésére
is. A bérösszeg a csépelt gabona 10%-a volt. A saját földjüket traktorral munkálták, de volt azért nyolc
pár lovuk, két-három csikójuk, 12 tehenük és még jó pár aprójószáguk. Mindeközben a háború
küszöbén álltak. 1940. december 2-án behívtak
katonának.
A ceglédi huszárokhoz vonult, és elosztásnál a
huszár üteghez, a tüzérekhez került. Délvidék
visszaszerzésében, mint megszálló egység vettek részt.
Sok bajuk volt a csetnikekkel, mivel azok piros fejű kénes
gyufát dugtak a gabonakévébe. Ez bekerült a cséplőgép
dobjába, és lángra kapott. A nagy melegben nehéz volt
eloltani a tüzet. 1941 telén, Hajmáskéren volt
hadapródiskolában, a bemérők beosztásába került. 1942
nyarán a huszár osztályt lehelyezték Szabadkára, így oda
került. 1942 őszén, két év katonai idő letelvén készült a
leszerelésre, de jött egy hadügyi rendelet, és a szolgálati
időt felemelték 3 évre.
A harmadik év kezdetén kinevezték anyai nagyapám csapatát zászlóssá, így mint tisztjelölt
szolgált tovább. Jó zsoldot kapott, havi 250 pengőt. 1943 őszén nagygyakorlatra mentek Szilágyságba.
Közben Olaszországban Mussolinit elfogták, majd a németek kiszabadították, de Olaszország félig
elbukott. Mindezek miatt a nagygyakorlat befejeződött. A tábornok mellé összekötő tisztnek jelölték
ki, majd elutaztak autóval Nagyváradra. Mivel letelt a 3 év, így visszautazott Szabadkára, majd
visszatért Ceglédre. 1944 márciusában a németek lerohanták az országot. Két hét múlva megkapta a
sasos behívót, és visszautazott Szabadkára.
Május elején kivagoníroztak Körösgyéres
faluba. Az iskolában találkozott a feleségével,
a dédnagymamámmal. 1944. május 12-től
1944. június 15-ig voltak Gyéresen. Majd
Ceglédre ment, ahol nagy öröm fogadta, de
vissza kellett mennie a határra, ahol
harcoltak az oroszokkal, és lassan hátráltak
Pest felé. 1944. október 20-án eskütételt
tettek Szálasira.
1944 decemberében meglátogatta
Pesten dédnagymamámat, majd december
24-én az egész tüzérosztály Budára vonult,
Budapestet körülzárták az oroszok. A
tüzelőállás a Duna-parton volt, a szállásuk
pedig egy bérpalota első, második emelete
volt. Pestről a tüzelőállást átvitték Budára, a Vérmező északi részére. A felmentésben reménykedtek,
de az késett. Így telt az idő február 12-ig. A német egység kitört a gyűrűből február 11-én éjjel, nem
tartottak velük, így fogságba estek. A kitörési úton hajtották őket, járművel széttaposott holttesteken
át. Egyik alkalommal körbe állították őket, és mindenki azt hitte, hogy kivégzik őket. De nem ez
történt. Egy kistermetű zsidó gépéus (szovjet katonai rendőr) nézte őket végig, valakit keresett, de
nem találta meg. Majd továbbmentek Sóskútig. Sokan megszöktek, de a dédnagypapám maradt. A
lába teli volt vízhólyaggal, alig bírt menni. Minden fegyverét elvették. A falvakban, amikor hajtották
őket, a népek kerítés belső oldaláról figyelték őket, és kosárból öntötték feléjük a feldarabolt
kenyeret, amit felszedtek a sárból. Kiskunfélegyházáig hajtották őket. Itt, az elszállásolás előtt,
papírszeletre írva, az ácsorgás helyén hagyva tudtak csak a hozzátartozóiknak üzenni. Majd az
iskolába vitték őket, a dédnagypapám a tanítóképző internátusába került. Itt az oroszok
fertőtlenítették őket a tetvek ellen. A fölösleges szőrt lenyírták, meleg vízben és lavórban tudtak
mosdani. A ruháikat szárazgőzben fertőtlenítették. Szeged, majd a Maros vonalán Brassónak vitték
őket tovább. Brassó után Ploesti, majd Fogsániban voltak. Innen nem vitték tovább őket.
Felszólították őket, hogy aki nem érzi jól magát, az lépjen ki. Anyai nagypapám kilépett, mert érezte,
hogy lázas. Elvitték egy német orvoshoz, aki megmérte a lázát, ami elég magas volt, majd a torkát is
megvizsgálta, és felkiáltott, hogy difterit (torokgyík), és szaladt kezet mosni. Így bekerült a hatosba.
Azért hívták így ezt a lágert, mert a bekerült 10 ember közül 6-an a közös meszes sírgödörbe ment. A
dédnagyapám a négy között maradt. Gyógyszerek nélkül átvészelte a betegséget. Szeptember 4-én
jött a parancs, hogy a járóképes betegek iratkozzanak fel, így szeptember 6-án már a Kárpátokban
voltak, majd 10-én már Cegléden volt, a tanyájukon. A család többi tagja is hazakerült. A háború jól
tönkre tett mindent. Az oroszok az összes akácfájukat kidarabolták, maradt egy rossz sánta lovuk, és
két tehenük. A teheneket járomba fogták, elé a sánta lovat rakták. Aztán kapott két ökröt, két lovat.
Mindeközben a dédnagymamám az álmosdi nagynénje révén a római katolikus egyház útján
megkereste dédnagyapámat, hogy él-e még. Ezután folytatták a levelezést. Aratás után az
elértéktelenedett pengőt a forint váltotta fel, amely értékálló lett. Augusztus végén elment Váradra,
megkereste dédnagyanyámat, majd megkérte a kezét.
A szüleivel laktak együtt a tanyán. 1949-ben megszületett első gyermekük, Anna. Majd 1953-
ban megszületett második gyermekük, László. Dédnagyapám édesanyja sokat segített a gyerekek
nevelésében, istápolásában, amíg anyai nagymamám sokszor estig helyettesített gyógypedagógiai
iskolában, hogy mind a hatan meg tudjanak élni. 1962-ben töltötte be édesapja a 77-ik évét, és ennek
örömére a család összegyűlt. Dédnagyapám édesapja sokat
tevékenykedett, mindig volt feles földje, amit művelt, és
szabadidőben sokat segített a dédnagyapám neki.
Édesanyja vezette a háztartást, sokszor a semmiből csinált
finom ebédet. 1971-1975 között sokan meghaltak a
családban. Ezek után nagyot fordult a világ. Megszűnt a
kommunizmus, az orosz katonaság elhagyta az országot, és
megkezdődött a privatizáció és a kártalanítás.
Kártalanították a hadifogság, majd a katonaság miatt, majd
az elvett földeket, és javakat is kártalanították. Sok minden
nem úgy lett, ahogy kellett volna. Dédnagyapám földje nem
került vissza, mivel az állami gazdaság, ami rátelepedett,
nem jelölte kárpótlásra. A tanyát, amit nagyapja épített, és
édesapja fejlesztett, 2 millió forintért adta volna át. Próbált a dédnagyapám kölcsönt kérni a tanya
megvételére, de nem sikerült, így maradt minden úgy, ahogy volt. Kárpótlásként kárpótlási jegyet
kapott, és kárpótlási utalványt. A kárpótlási utalványon csak földet lehetett venni. A kárpótlási jegyen
minden mást lehetett, amit az állam felkínált.
1990-ben volt az új országgyűlési képviselő választás, ahol több párt indulhatott. Ezt a ciklust
a Magyar Demokrata Fórum nyerte meg, Antall József lett a miniszterelnök. Az ő kormányzása alatt
megszűnt a varsói szerződés, és mentek haza az oroszok. Ő hozta a kárpótlást is. Meghalt 1993-ban.
1995-ben volt az új választás, ezen a kommunistákból lett Magyar Szocialista Párt nyert, Horn Gyula
lett a miniszterelnök, aki a kárpótlást csendben hátráltatta. Így a Dienes birtok állami gazdaság
maradt. A szocialisták uralma alatt szépen befejeződött a föld kárpótlása, nem úgy a zsidóság
kárpótlása. Ezek szerint a Dienes birtokból és a mellette lévő kúpai földből 23 és fél hektár
földterületet vett meg kárpótlásból. Kárpótlási jegyért Törtelen vett földet, majd erdőrészt Cegléden.
A megmaradt kárpótlási jegyen, Pannon váltó és Édász részvényeket vettek. Elmondása szerint lázas
tevékenység volt ez az időszak. Az 1998-as választáson a FIDESZ Magyar Polgári Párt nyert. Így a
Magyar Szocialista Párt kibukott a hatalomból. Ezek után csendesen éltek/élnek a ceglédi
lakásunkban.
Dédnagyapámék tanyája egy kis erdő mellett helyezkedett el, Ceglédtől pár kilóméterre.
Eleinte ideiglenes, nyári szállásnak húzták föl a falakat, de mivel a gazdálkodási forma megváltozott,
így kiköltöztek a városból. A szüleivel laktak itt, ahol együtt tevékenykedtek. Sok háziállatuk volt,
sokat gazdálkodtak, főleg traktorral. Csendes, jól megközelíthető hely volt. Sokat játszottak az
erdőben, az állatok legeltetése is jó elfoglaltság volt. A városba csak vásárolni jártak be, napjaik nagy
részét a tanyán töltötték. A fürdést úgy oldották meg, hogy a kútról vittek be a házba vizet, azt
megmelegítették, majd azt egy lavórba öntötték. Mivel ezt a tanyát elvették tőlük, így beköltöztek
Ceglédre, a Teleki utcába. Csendes, nyugodt környék volt. A szomszédokkal jó viszonyban voltak, nem
volt forgalom. Ahol ma emeletes házak vannak, ott akkoriban kis utcák helyezkedtek el. Az emberek
többségének általánosságban polgári típusú házaik voltak. Az 1970-es években már központi fűtés
volt a házukban, a víz is be volt vezetve, de ez nem volt mindennapi, hiszen sokaknak nem adatott
meg ez a lehetőség. Ahogy elkezdődött a városiasodás, vele ellentétes törekvés is érvényesült. A
vidékeket is be akarták vinni a városokba, Csemőt közelebb akarták hozni Ceglédhez. Sokan
ellenezték ezt, hiszen szerettek kirándulni az erdőben, sétálni a falvakban.