17

Az agy kifejlődése révén tudattal rendelkező em-ber mítoszokba foglalta előtörténetét, melyeket később, az írásbeliség kialakulásakor leírt. Az ere-dettörténetek a természetfölötti, teremtő lények-ben hívő közösségek számára „szent szövegekké” váltak.

„A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának [ismeretének] fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.”

– 1 Mózes 2 :16-17. Az Úr mondja ezt Ádámnak az Ószövetség nevű, szent szövegnek tekintett mí-toszgyűjteményben. Az ember „betartotta” a til-tást, míg a kígyó fel nem világosította az asszonyt, Évát : „ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten : tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.”

Ezután az ember a tudás és a mindenhatóság utá ni vágyból evett az almából, a tiltott fa gyü-mölcséből.

A Biblia csak „újrahasznosítja” az Édenkert és a Bűnbeesés történetét a különböző, még régebbi népek mondavilágából. A mezopotámiai, egyip-tomi és görög mítoszok mind azt állítják, hogy az első emberek „aranykori” állapotok között éltek a Földön : halhatatlanok voltak, a természettel tö-kéletes harmóniában. A nevek is szoros kapcso-

18

latra utalnak a különféle őstörténetek, eredettör-ténetek között.

Mit akarnak a különféle népek olyan makacsul, hasonló motívumokkal, sőt nevekkel, újabb és újabb variációkban elmesélni ?

Az Éden maga a „tökéletes harmónia” az az ál-lapot, amikor az embernek a későbbi reflektáló szerve még csak mozgató központként, idegköz-pontként funkcionált. Jellemző, hogy a „bűnbe-esés” után az első emberpárnak rögtön az is föltű-nik, hogy „meztelen”. A szemérem megjelenése is az állatból emberré válás dramaturgiájának része.

És mi annak a jelentése, hogy „a jó és a rossz tu­dá sá nak [ismeretének] fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod” ? Meg kell halnod : azt jelenti, hogy az állatokkal ellentétben tudni fogod, hogy meg fogsz halni. A kígyó szavai („ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten”) szintén világosak. Az ember megszerezte a Teremtő által „almába rejtett” tu-dást, a teremtés tudását, a teremteni tudást.

Ez a mítosz százezer éveket sűrít egy történet-be. Ősi ember elődeink egy idő után mind érzé-kelték, hogy valami alapvető dologban különböz-nek a körülöttük élő állatoktól, és szerették vol-na megmagyarázni maguknak és utódaiknak,

19

hogy miről is van szó. A tudás azonban nem le-hetett más, csak vallási, a papi rendek mindenkor és mindenhol szent történetté „alakították” a mí-toszokat. De ha lefejtjük a felszínt, értelmezzük a szimbolikus nyelvezetet, az egy aktusra redukált bűnbeesési dramaturgiát, a különféle va riá ciók azt akarják elmesélni, hogy a mozgásközpon-tunk reflektáló központtá alakult át, aggyá, tudat-tá. Addig csak a „természet” (Isten) teremtett, at-tól fogva az ember is. A világegyetem idejében és terében létrejött egy reflektálva, értelmezve, tuda-tosan konstruálva teremtő evolúciós jelenség. És igen, a tudat azzal a „hátránnyal” jár, hogy, „meg-halunk”, vagyis egész életünkben „tudjuk” és „vár-juk”, „féljük” a halálunkat.

És a tudatunknak, mint tapasztaljuk, van egy alapvető tulajdonsága. Minthogy mozgatóköz-pontból fejlődött ki, amely korábban a létfönntar-tás ösztönéből eredően szakadatlanul készenléti állapotban kellett, hogy legyen, a tudat is megál-líthatatlanul működik, ébren és alvás közben. Je-len van, elvonatkoztat, emlékezik és jövőt tervez. És álmodik, ezzel elvégzi a nappal elvégezhetet-len lelki munkát. Szüntelen aktivitásra, a túlélés biztosítására, jó és rossz tettekre, egyúttal a jó és rossz megkülönböztetésére valamint a világ me-

20

netének, benne az emberi sorsnak a megmagya-rázására kényszerít bennünket.

Ennek valóban megvannak a következményei.Kiűzettünk a Paradicsomból.Megkezdődött a „verejtékes” munka : a reflek-

tív evolúció.Mítoszaink (vallásaink) szerint ez és ez, így és

így történt. A tudattal élést úgy írják le, mint bűn-beesést, azt állítva, hogy választhattunk volna.

Az evolúció törvényei alapján nem volt válasz-tásunk.

Minden nap csukom, nyitom az ablaktáblákat, és minden nap egy kicsit jobban csinálom. Ha aka-rom, ha nem, tökéletesítem a mozdulataimat. Ér-zem, hogy valami, nem én, ezt diktálja és lehető-vé is teszi.

A nyugati ember egy átmeneti fogalomban vég-célt lát. Az individuum csak állomás, az élő egyed létezésének csak átmenetileg szükséges formája, nem végső esszencia. Mert miért is a magánzár-

21

ka a legsúlyosabb büntetés a börtönökben ? Miért a legrendkívülibb állapot az önként vállalt reme-teség ? Az tény, hogy egészen együtt sem tudunk lenni. A mindenki együtt az egyén számára lehet föloldódás, de végső soron elveszés.

Távoli elődeink hosszú-hosszú sorába beépített és tovább hagyományozott mítoszaink következté-ben hatásos, mély, bennünk gyökerező, ezért el-ragadó a Megváltás gondolata. Az ősi emberál-dozatok után jöttek az állatáldozatok, majd egy emberáldozat különleges változata lett a keresz-tény vallások alaptörténete. Az ehhez kapcsoló-dó egyének létfenntartási ösztönüket és metafizi-kus vágyukat ebbe tudták transzponálni. Leírták, és attól fogva csak olvasni és hinni kellett. Nem volt szükség arra, hogy újra és újra megtörténjen.

A test meghal. Azt nevezzük halhatatlanságnak, ha az egyén élete olyan lenyomatot hagyott a to-vább élőkben, hogy az már valamilyen, élethez hasonló jelenség.