Cucui Jaszutaka - Az Idő Felett Járó Lány

7/26/2019 Cucui Jaszutaka - Az Idő Felett Járó Lány

http://slidepdf.com/reader/full/cucui-jaszutaka-az-ido-felett-jaro-lany 1/108



CUCUI JASZUTAKA

AZ IDŐ FELETT JÁRÓ LÁNY

ELBESZÉLÉSEK



A fordítások az alábbi kiadványok alapján készültek:

Kukkolók kultúrájaGalaktika 59., 1985Fordította: Erdős György

Menekülés HiszterovillbőlGalaktika 59., 1985Fordította: Erdős György

Körkörös elágazások Ötvenedik, Kozmosz, 1977Fordította: Herendi Katalin

Az idő felett járó lányAz idő felett járó lány, Trivium, 2015Fordította: Varga Csaba Béla

Rémálmok fogságábanAz idő felett járó lány, Trivium, 2015Fordította: Varga Csaba Béla



YASUTAKA TSUTSUI(1934 – )



KUKKOLÓK KULTÚRÁJA

Gyűlölöm a telefont.Különösen, amikor engem hívnak.Váratlanul és kéretlenül hirtelen felcsörömpöl, rám ijeszt egy készülék. Sokszor még fülelendjárt megszólal, s ha valóban berregni kezd, rávetem magam. Feldúlja a lelki nyugalmamat. Mngja is merő erőszak. Szeretnék nyugton maradni, de rám rivall: „Gyerünk, gyorsan! Gyerünk! Indu

mmi köze sincs már azokhoz az emberekhez, akik hívnak, önállósította magát, vészjóslóan feketéltal sarkán. Furcsa, hogy mennyire iszonyodom tőle.

Még az a szerencsém, hogy építész vagyok, mert itthon dolgozhatom a terveimen. És ha hivatalbanom? Bizonyára megbolondulnék a folytonos telefoncsörömpöléstől.Azt hiszem, ezek után érthető, mennyire elleneztem, amikor egy napon a feleségem azzal állt elő,gyünk képes telefont.– A nyavalyát! – feleltem neki. – Még hogy valami vadidegen akkor nézzen bele a hasunkba, apen kedve szottyan rá! Az idegbajt hozná rám!– Pedig már a mellettünk lakónak is van, a szemben lakó is szerzett már, és mindenki a környéken

eségem nem hagyta magát. – Bele kell nyugodnod, hogy a modern fogyasztói világhoz zzátartozik! Egyáltalán, az is ritka manapság, hogy valaki annyira utálja a telefont! Vénembernégyján, de harmincegy évesen?! Valami komplexus lehet az oka. Ki kellene analizáltatni!Ez hülyének néz engem! El tudtam képzelni, hogy röhögnek majd rajtam, ha a feleségem beír astának: „Mit tegyek telefonfóbiás férjemmel?” Mit is tehetnék, inkább beadom a derekamat, és egypon elindulok, hogy elintézzem: szereljenek be hozzánk is kukucskálót.A képes telefon vagy öt évvel ezelőtt kezdett divatba jönni, s tulajdonképpen nem más, minpernyővel ellátott távbeszélő. És persze van hozzá egy kamera is, szemben a beszélővel. Azeltáziáltak a SF-szerzők, hogy tévételefon így, viziofon úgy, de ki gondolta volna, hogy a vé

rnökök még meg is csinálják. A badar regények kellékéből fogyasztási cikk lett, s most úgy hívják,pes telefon. Eleinte csak vállalatoknál, hivatalokban vezették be, de aztán valaki odahaszereltetett egyet, s azután futótűzként terjedt el mindenütt. Már régóta tűnődtem, ki volt az a baromezdte, aztán rájöttem, hogy csakis valami exhibicionista lehetett. Magamutogató – ez nem vitás, h

kor még nem volt kit felhívnia, csakis őt hívhatták, hogy megnézzék, milyen lehet.De akkor minek vett volna más is ilyen képes micsodát, hiszen még nem volt honnan és nem voltpcsolgatni! Ez túl magas nekem, épp ezért eszem ágában sem volt képes telefont venni. De hzony így meg úgy, de jó volna, ha lenne... így aztán menni kell, szerezni.Arra is gondoltam, hogy jót tesz az üzletnek, hiszen sokszor meg kell mutatni a tervrajzot az ügyfélenkor nem elég az egyszerű telefonálás. Van ugyan képtávíró is, mely továbbítaná a tervet, de g magyarázat híján nem tudják, honnan nézzék a rajzot, tehát mindenképpen személyesen kell odam

viszont van képes telefonom – a megoldás pofon egyszerű. Mutatom a tervrajzot, s kgyarázhatok. Biztos, hogy már majd minden építész, tervező vett ilyet magának. Akkor viszont eszott, hogy akkor is a készülék elé hívhatnak, ha alszom vagy eszem vagy egyéb dolgom van, s ez br csöppet sem kecsegtető.Kétségek között hányódó lélekkel léptem be a telefonközpont fényűző palotájának kapuján.Az eligazítóban ülő nő éppen telefonon beszélgetett valakivel. Úgy kuncogott a pult alá hajolva, m

lenne a készülék képernyője. A hangerő ugyan nem volt nagy, mégis kihallatszott egy mély férfihan– A képes telefon bevezetését szeretném kérni – szóltam közbe. A lány erre felmutatott a háta m



gő táblára, s ügyet sem vetve rám, folytatta tovább a csevegést.„A táviátbeszélő kérvényezése az első emeleten jobbra, hátul.” Ez állott a táblán, s ezzel a leányzis irányított a hivatal következő állomására. A széles folyosón bolyongva rátaláltam egy ajtvetkező felirattal: „Teletávbeszélő kérvényezése.” Úgy látszik, hivatalosan így nevezik a képes teondoltam, helyben vagyok tehát. Be is nyitottam.

A szobában volt már jó néhány ügyfél rajtam kívül, ültek sorban a padon. A kérelmeket egy szál stalember vette át, akinek – mint mondani szokták – a szeme sem állt jól.Egy órát vártam, mire rám került a sor. Leültem szemben a hivatalnokkal, csak az asztal választ

nnünket.– Szeretném, ha bevezetnék hozzánk a képes telefont – mondtam. Sötéten rám pillantott és végigmé– Mi az, hogy képes telefon?! Sietve kijavítottam magam:– Vagyis hogy teletávbeszélőt szeretnék.Egy arcizma sem mozdult, csak elővett egy nyomtatványt, és odatolta elém.– Név, életkor, foglalkozás, családi állapot... – sorolta gépiesen, s közben cigarettára gyújtott.– Először jár itt? – kérdezte, miközben töltöttem ki a rovatokat, s a szeme sarkából figyelte, mit íro– Igen.– És sürgős?

– Igen, sürgős – válaszoltam, de közben azért eszembe jutottak a fenntartásaim is, mert hozzátettkem nem is annyira, mint inkább a feleségemnek, ő a türelmetlen.Erre rám förmedt:– Vannak, akiknek rendkívül sürgős! Akkor a magáét nem is utalom ki. Ha magának úgyis minább előjegyzésbe veszem. Gyorsan közbevágtam:

– Nem, dehogy, nagyon is szükség van rá, a munkámhoz kell! Kutatva nézett rám.– Tényleg így van?– Igen.– Akkor rögtön evvel kellett volna kezdenie! Kikívánkozott volna belőlem a válasz, de lenyeltem.

– Magával hozta a jövedelemigazolást?– Nem, most éppen nincs nálam. Kellett volna?– Kellett volna! Csak megszabott vagyoni helyzetű igénylőket vehetünk figyelembe.Ha nem éri el az előírt jövedelmi szintet, nem adok engedélyt. Szóval mennyi a jövedelme?– Mit mondjak? Se nem sok, se nem kevés.– Most akkor mennyi? Sok vagy kevés?– Annyi pénzem azért van, hogy megvegyek egy teletávbeszélőt!– Na még szép! – A hivatalnok arca ingerülten megrándult, majd tovább oktatott: – Ha csak azon mrkinek lehetne! Csakhogy a teletávbeszélő egy bizonyos társadalmi helyzet státusszimbóluma! Ezt lene!– Nem tudtam – ismertem be némi bűntudattal.– Szóval nem tudta... – bólogatott a hivatalnok látszólag elnézően. – Gondolhattam volna, hogyetávbeszélőt azzal a buta szóval tudja csak megnevezni, fogalma sincs annak társadalmi jelentősécsak természetes. Márpedig akinek csak annyi pénze van, hogy megvegyen egy ilyen készüléketet illetékes a használatára! Hiszen másra sem kell neki, mint hogy hivalkodjék vele a világ ndolkozott rajta egyáltalán, hogy ez hová vezetne? Milyen kínos lenne az előfizetőknek az

mkívánatos kapcsolás! Ma már a képernyőn nemcsak az arc, hanem a környezet is látható, a

zülék tulajdonosa lakik. Nem akarhatja senki, hogy a kép ernyőn láthatóvá legyen egyesek hanyagdett-vedett bútorainak összevisszasága, a szemét, a piszok, a rendetlenség, amelyben élnek.



– Hát ebben lehet némi igazság...– Biztos lehet benne! Egyébként szobalányuk van? – Szobalány?... Aha! Cseléd! Cselédünk igen...A hivatalnok rosszallóan nézett rám:– Tulajdonképpen minek akar magának teletávbeszélőt, amikor meg sem tudja különböztetni a szoba cseléd fogalmát! Csak olyan igénylőknek adunk engedélyt a készülék bevezetésére, akik ügya, hogy megválogassák a szavaikat.– Nekem aztán édesmindegy, hogy nevezzük... de hát tulajdonképpen mit akar tőlem ezzel a csearom mondani szobalány-üggyel?

– Azért kérdem, mert csak úri életvitelű családokba telepíthetünk teletávbeszélőt. Képzelje cslyen megbotránkoztató látvány lehet, ha a ház ura teszem azt hálóingben megy a készülékhez, vazony egy szál fürdőlepedőben. S mindezt azért, mert nincsen szobalány a háznál! Tehát legaláb

obalány feltétlenül szükséges! Maguknál, ha jól értem, van szobalány, ez akkor rendben volna. ikor a következő alkalommal jön, hozza el a fényképét, kérem.– Hát az meg minek?– Mert ha csúf, akkor nem megy a dolog. Például ha félszemű, vagy ha hiányzik az orra, ragyallnak a metszőfogai...– Várjon egy kicsit! – szakítottam félbe a felsorolást. – Van nekem egy barátom, akinek eg

szúrták a fülét, mert begyulladt belül, de az orvos ügyetlen volt, és eltalált egy fontos ideget. Aának a jobb felén nem működnek az izmok, s az egész vagy három centivel lejjebb függ, mint a madásul egyik szemével nem is tud pislogni, s ezért három másodpercenként az ujjával kell zgatni a szemhéját. Ha hozzáképzeli azt is, hogy idegbántalmai miatt önkéntelenül rángatózik fája is, megérti, hogy az állkapcsának sem tud parancsolni, s beszéd közben erősen hebeg. A napoikor nála voltam, kiderült, hogy a bénulással együtt kiújultak gyerekkori nyavalyatörős rohamai isMindezt egy szuszra felsoroltam, s ahogy újból lélegzethez juthattam, kivágtam a tromfot:– És ennek az embernek igenis adtak teletávbeszélőt!!!– Azért kapott, mert magas társadalmi állása megkívánja, hogy legyen neki, s különben is olyan ga

gy megengedhet magának egy kis rángatózást! Ha maga hoz igazolást róla, hogy évi jöveghaladja a százmilliót, a fényképtől eltekintünk – válaszolt a hivatalnok a zavar legcsekélyebkül, majd egy kissé halkabb hangon megkérdezte: – Mondja, mindez tényleg igaz?– Az utolsó szóig szemenszedett hazugság! Mindegy, szóval akkor jövedelemigazolás és a cyképe elegendő az engedélyhez?

– Nem, dehogy.– Hát még mi kell?– Ha meghallgat, éppen azt szándékoztam elmondani – szólt sértődötten a hivatalnok, roslantást vetett rám, s kis hatásszünetet tartott.Én is hallgattam, s közben végigfutotta szemével a kitöltött űrlapot. Fölényesen megkérdezte:– Nos, visszavonja az igénylését?Éreztem, hogy mindjárt üvölteni kezdek, de nagy nehezen türtőztettem magam, bár a kezem öorult, és remegtem a tehetetlenségtől.– Nem, nem vonom vissza... folytassa csak...gaz, hogy már régen hozzá kellett volna szoknom ahhoz a bánásmódhoz, ami a hivatalokban fogabert, de akárhányszor járatják velem a bolondját, elönt a méreg, a vér a fejembe tolul. Ami persegészségnek. Az indulat annyira megrövidíti az életet, hogy aki nyugodt, hosszú öregséget

gának, jobban teszi, ha a hivataloknak a tájékára sem néz.– Szükséges továbbá a helyiség fényképe, ahol a teletávbeszélőt el akarják helyezni – mon



atalnok, s hozzátette: – Természetesen színesben. A készüléket bármelyik pillanatban átállítnesre ugyanis.– Csakugyan? Már ezt is tervbe vették?– Igen.– Érdekes, pedig a telefon még nem is színes...– Mit mond? – kapta fel a fejét meglepetten.– Semmi, semmi...– Azért. Igen, és még valami. A család összes tagjáról szerezze be a pszichoanalitikus elme

kvéleményét, s nyújtsa be hozzánk.– Mi? Pszichiáterhez kell mennünk?– Ugyan! Nincs abban semmi! Vagy talán valamilyen elmebetegségben szenved?– Látja, hogy nem! Hülyének néz?!– Hm. – Halványan elmosolyodott, de aztán gyanakodva méregetni kezdett. – Mostanában olyaberen tör ki váratlanul az őrület! Annyi mindent hallani. Valaki például felállt értekezlet közbe

yonütötte a főnökét, aztán hazarohant, és a feleségét megfojtotta a nyakkendőjével. Különben norztviselő volt, akár a többi. Aztán a kedves, szerény borbély kapja magát, és a borotvával kivéndéget. Az öreg mama meggyújtja a függönyt; a tehetséges egyetemistára rájön a bolondóra, lövöl

zd a tanteremben; itt a közelben egy gyerek köveket helyezett a sínekre, hogy kisiklassa a vonatot...– Ha az embereknek manapság ilyesmi jár az eszében, végül is senkiben sem lehet megbízni!– Ahogy mondja: senkiben sem lehet megbízni! Épp ezért annak, aki igénylést nyújt be teietávbeszegyen látszatra akármilyen megbízható ember, legyen akár maga a miniszterelnök –, alá kell vgát az elmeorvos analízisének!– Tegyük fel, hogy egy elmebetegnek van teletávbeszélője! Mi van akkor? Hiszen a telefonlóan ezzel sem tudnak ártani senkinek!

– Ahogy a magafajta laikus elképzeli I Nagy tévedés azt hinni, hogy a kétfajta készülék lényeyanaz lenne. Igenis, az elmebetegek nagyon is veszélyesek! Különösen ártalmasak az exhibicionistá

– Exhibicionisták! – Ezen nevetnem kellett, ha nehezemre esett is. – Azt hittem eddig, hogy akikemednek, hogy teletávbeszélőt is vásároljanak, majd mindnyájan szenvednek ebben a betegségben– Nagyon jól látja! Amit maga mond, tökéletesen ráillik a magamutogatókra, akik feltűnésre vágyó– Akkor hát exhibicionisták!– Dehogyis! Csak magamutogatók. Az ő esetükben a kiutalásnál rendkívüli sürgősséggel járunketávbeszélő kultuszát ugyanis azok viszik leginkább előre, akik nem érik be azzal, hogy cládjuk vagy megszokott környezetük lássa őket élőben. Gondolja csak meg, mi lenne ailizációból, ha nem lennének olyanok, akik nem kímélve a fáradságot, lehetővé teszik másokngy bepillantsanak magánéletükbe. Talán az egész modern civilizáció megsínylené!degesen fészkelődtem ültő helyemben, közelebb húztam a székemet.

– Valóban így lenne?– Így bizony. Miért, gondolja, hogy a mostani híres emberek között van akár egy is, akiben ne égamutogatás vágya? Még véletlenül sem akad egy sem! Nézze meg, hogy örülnek, amik

pesújságokban láthatja mindenki, hogyan élnek a hálószobájukban. A tévé közvetíti, mit csinálnyhában. És talán éppen azért vergődtek hírnévre, mert megvan bennük a kitárulkozás haajdonsága. Azt nem tudom, hogy régen hogy s mint volt, de ma a szégyenlős ember nem sokra viszi– Jól van már, elég a híres emberekből – szóltam közbe –, de mi lesz az exhibicionistákkal?

– Hát az nem ilyen egyszerű... – ráncolta a homlokát a hivatalnok. – Mert ugye ott vannak a kéjeaz ilyen elállatiasodott alakokat összekötjük az előbbiekkel, bűntények is bekövetkezhetnek.



– És mifélék? Előfordult már ilyen?– Hogyne. Egyesek arra használták a teletávbeszélőt, hogy pornográf bemutatókat tartrsaságokat alakítottak, összeadták a pénzt, és egy teletávbeszélő-tárcsázásra megjelentek a képernkban gyártott szeméremsértő termékek, úgy, mint...

Félbeszakítottam a hosszadalmas felsorolását:– És elkapták őket?– Nem. A telefonnál lehetséges a lehallgatás, de a teletávbeszélőnél nem. Hiszen már rengeteg késködik, s egy képernyőre nem lehet az összes kapcsolást kivetíteni, külön-külön figyelőmonitor

g annyi kellene, hogy el sem férnének, különben is ki győzné körbefutkosni őket. Csak akkor lehen titkos adásokat leleplezni, ha valaki elvéti a számot, és a téves kapcsolás ilyet hoz a képernyegyáltalán bejelenti! Sajnos általában örülnek az ilyen tévedésnek, és eszük ágában sincs árulkodn

– Hűha, hát ebben lehet valami...– De vannak még rosszabbak is – hajolt felém a hivatalnok. Felhívnak híres színésznőket, és kzgón előkészülnek arra, hogy amikor a mit sem sejtő leány bekapcsol, kínos meglepetésgényeket, ők meg közben élvezik a helyzetet.

Mikor tovább akarta részletezni az ügyet, megint közbevágtam:– Aljas lelkületre vall!

– Igaz, igaz: ocsmányság. Na, az ilyeneket sem tudjuk elkapni. Ez a baj!A kimerítő előadás közben letörölte homlokáról a verítéket, majd megkérdezte:– Hol is tartottam?– Addig már elmondta, hogy kell elmeorvosi bizonyítvány. Szóval akkor ennyi elegendő is, igazzal már fel is emelkedtem a székről. – Igyekszem, hamar itt vagyok vele.– Mikor mondtam én, hogy ennyi elég?! – nevetett rám sunyin a hivatalnok.– Hát kell még más is?– De kell ám! – bólogatott, miközben lassan lapozgatott a kitöltött nyomtatványban. – Szóval tottam?

– Miért éppen tőlem követelnek ennyit?! – kiáltottam rá, mert elvesztettem a türelmemet. – Az eelmezőnél elég volt a jövedelemigazolás!

– Az előbbi más eset, mint a magáé! – jött indulatba ellenfelem is, hangjából süvöltött az ellenszdítozni jött ide, vagy kérelmezni?!– Ilyen a beszédhangom, nem tehetek róla! De ki vele, milyen papírok kellenek! Hozok akár egy ommal! Mi az nekem! Megszerzem mindet, de halljam gyorsan, mert nem érek rá. Gyerünk! Ki v

ost már nem törődtem a többiekkel, hanem kieresztettem a hangomat. A hivatalnok azonbanlrándítással elintézett.

– Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy rögtön kap teletávbeszélőt, hozhat akármilyen igazolásokat!– Micsoda?! Hát mikor kapok?!– Attól függ... két év múlva, esetleg beletelik három is... Tényleg kihozott a sodromból, rárivalltam– Mitől tart ilyen sokáig?!– Attól tart sokáig, hogy sokáig tart.– Ez nem magyarázat! Az okát kérem! Az okát!!!A hivatalnok rosszindulatúan rám villantotta szemét, és köpött egyet.– Sok a kérvényező, tudja... És itt nálunk az részesül előnyben, aki nem csinál jeleneteket. Jközelebb, de akkor szedje össze magát.

– Hogy beszélsz velem, te taknyos! Minek hordod úgy fenn az orrod!– Ne törődjön azzal, hanem eredjen a dolgára – szólt, és gúnyosan vigyorgott őrjöngésem



etávbeszélőt pedig sohasem kap! Ne féljen, jól megjegyeztem a nevét! A magafajtának sohasem gedélyt.– Szépen vagyunk! Hát azt hiszed, te vagy a telekultúra őrzőangyala?! Amióta hallgatlak, te gazeom, hogy mást sem akarsz, mint mindenbe beleütni az orrodat! Tudod te, mi az a hatásköri túllépés

– Márpedig itt minden az én felelősségemre történik. Ha a magafajta szélhámosok készülékhez jrajtam kérik számon! Én, kérem, a közösség érdekeit képviselem!

– Te? Képmutató semmirekellő! Feldúlod a családok nyugalmát! Ki a kéjenc, ha nem te, te csirkell a fenének a képes telefonod! Dögölj meg az átkozott masináddal együtt! Dögölj meg, te szemét!

– Na, most már elég! Takarodjék innen! Feltartja a többieket, nem érek rá.– Megyek mindjárt, megyek én! Csak előbb van még egy indiszkrét kérdésem! Hogy hívnak, te pnevedet! Mondd meg a nevedet!!!– Minek magának az én nevem?– Ne törődj te azzal, az én dolgom. Te már megjegyezted az enyémet, de most én is meg akarom tudet!Erre a képembe nevetett és közölte:– Úgy hívnak, hogy a „Teletávbeszélő kérvények átvétele. Cím: Postahivatal.”– Na, majd adok én neked! – s azzal átnyúltam az asztal felett, és elkaptam a grabancát a m

emeltem a székről, majd visszavágtam. – Nesze! Nem kell a képes telefon!Azzal hazamentem. Otthon kérdi a feleségem:– No, mi történt?– Összevesztem a hivatalnokkal. Én még egyszer oda be nem teszem a lábam!– Ha nem, hát nem. Nem is kell... ilyenek már a férfiak... Nem hagytam annyiban a megjegyzését:– Ez mit akart jelenteni?– Semmit, csak azt, hogy a férfiak rögtön méregbejönnek. Most hallottam a szomszédasszonytól. Nelőbb a férje ment el a hivatalba, s azzal jött vissza, hogy összekapott a tisztviselővel. Másnap elmomszédasszony is, s erre rögtön kiutalták nekik. Időpocsékolás férfit küldeni oda.

– Szóval így bírálják el ezt odafenn! De most már mindegy, a nevünk fel van írva, minden hiába...– Holnap magam megyek – fejezte be a vitát a feleségem.Elgondolkoztam: tulajdonképpen az exhibicionizmus mélyen beleágyazódott az asszonyok lelkéefonos időben hírhedtek voltak vég nélküli beszélgetéseikről. Most meg, hogy van képes is, bizkkalta többet használják majd, mint mi, férfiak. Meg aztán a modern civilizáció is lassan az ő keúszott át, elnőiesedett. A képtelefon kultúrájának kivirágoztatása tehát rájuk vár. Ha jól meggondyleg okosabb lett volna, ha helyettem az asszony megy el a hivatalba. Úgy is lett. Másnap ő mens kézzel, egy szál igazolás nélkül –, mindent elintézett, egy nap alatt elintézte az egészet, mert másr beszerelték az új készüléket a lakásba.

Azóta a feleségem egész nap a képtelefon előtt gubbaszt, hogy teljesen átadja magát a barátnőivesegésnek. Szólok hozzá, meg se hallja. Ha nagyon zajongok, kaphatok egy rendreutasító pillan

pernyőről.Nem számít, akármilyen sürgős dolgom is van, le nem szállna a készülékről, gyorsabban elintézegam járok utána. Képtelenség kivárni, hogy a feleségem abbahagyja a képtelefonálást.És nemcsak hogy meghányja-veti a dolgok állását barátnőivel, de képernyőről választja vásárolnivalót is. Csak a szépségápoló szalonba megy el hetente egyszer néhány órára, máskülönbm mozdul a gép mellől.

Mit tehetne a magamfajta szegény férfiú? Tudomásul veszi, hogy ismét megjelent valami, aötörhetik. Ha ez így megy tovább, az asszonyoknak egyre szebb, kényelmesebb lesz az élet – ne



fiaknak tehát végleg befellegzett.Mit tegyek? Mit tegyünk?...

Erdős György fordítása



MENEKÜLÉS HISZTEROVILLBŐL

Döntöttem: elutazom.A barátaim persze faggattak, miért teszem, mondtam nekik, hogy magam sem tudom... Majdténik valami, amíg távol vagyok. Badarság – felelték, és kinevettek. Később mégis nekem lett igazDe akkoriban mi mást tehettem volna? Az üzletbe belebuktam, a szeretőm otthagyott, rám száóhivatal, a házamat lefoglalták, vesztettem a lóversenyen, felszedtem egy nőt, akitől aztán beteg

ptam, elhagytam a pénztárcámat, még egy kutya is belém harapott... Bánom is én – gondoltam –, tkellemesen legalább, ami az öngyilkosságig hátravan! Ha már semmim sem marad, úgysincsasztásom. Fogok is én bajlódni az emberekkel?!Persze az is lehet, hogy még nem veszett el minden, csavargok egy kicsit, aztán majd meglátjuk...Mindegy, bárhová, csak végre egyedül legyek! Oda kellene menni, ahová még földi ember nem teábát. Kell lennie valahol a Tejútrendszer szélén valami eldugott zugnak, amit még nem lepett ezat.Az volt a szándékom, hogy űrhajóra szállok, és addig repülök, amíg nem találok magamnak valayet. A központi űrhajó-pályaudvarról a Perszeusz Karja nevű csillagkép felé repülő fotonrak

lltam, a Cefeusz felé vettem utamat, onnan megcéloztam a Stolve negyedik csillagát, majd egy jóutóniumhajtású rakétán a Zevaxra jutottam. Ide már csak egy macskaugrás Bondy – félig kimuerszállítón mentem oda. Azon túl embert már nem nagyon láttam, csak jobikkal meg kanszakálkoztam. Sikerült elcsípnem egy alkalmi teherjáratot, és a Raime tizenkettedik csillagát is elérteenkettedik csillagról csak úgy tudtam feljutni egy postahajóra, hogy a pilótát, aki egyébként kant, megvesztegettem egy jó adag cucugabaktérium-tenyészettel, ami ennek a népségnek kemegéje – képtelenek ellenállni neki. Így keltem át azután a Raime tizenkilencedik csillagára – pdemények közé ágyazva.A főváros neve Tenkuma, lakhatnak benne vagy kétszázan. Az egész Naprendszer utolsó va

yögtem fél napot, mígnem leszálltam egy isten háta mögötti falucska Hiszterovill állomásán. Ntocska, kunyhók – ennyi az egész. Lakosa sincs több húsz leieknél.

Az itteni nap sokkal nagyobb, mint odahaza a Földön, ezért aztán iszonyú a hőség. A hegyek kvösebb. A burjánzó trópusi őserdő fái között vitt az utam egy vadcsapáson. Szerettem volna marabb valami elhagyatott helyre jutni, siettem tehát.A Föld közelében már keresve se találni ilyen dús őserdőt. Ahová az ember eljut, mindent elilizáció fertője. Itt meg olyan ritka madarak, állatok élnek, amilyeneket még életemben sem lágyragadozók azonban sehol, s így nem kell attól tartani.hogy reggelire elfogyasztanak. Nemsokára tiszta vizű patakra leltem, a parti tisztáson ütöttem taramat kifeszítettem, hogy ott élvezhessem majd a magányt. Úgy látszik, csak a Földön vannak ek, ahonnan kihaltak az élőlények. Itt tömérdek halat lehet fogni, s mindegyik ízletesnek bizonyultg olyan halszerű micsoda is... szalamandra, mely a Földön már régen kipusztult. Szerendművelésnek semmi nyoma – az szokta megmérgezni a halakat.Vagy egy hónapot sikerült háborítatlanul eltöltenem olvasgatással, horgászással. S ahogy énadtam senkire, úgy mások sem énrám. Milyen szép is volt... túl szép.Ennivalóm volt elegendő, semmiben sem szenvedtem hát szükséget. A porított készételekhez egyl, csak egy kevés víz, és máris tele a hasad vele, az íze se rossz, sőt még kalória is van benne.

Persze egy hónap múltán jócskán megcsappantak a készleteim. Kezdtem azon gondolkodni, szatérjek-e a Földre, amikor egy napon kijött hozzám a faluból a postás.



– Levele érkezett – mosolygott rám a jobifajzat ember-mosómedve pofájával, s átnyújtott egy jrítékot. Meglepődtem:– Honnan tudta, hogy itt vagyok?– Sejtettem, hogy erre lehet – nézett rám kerek, kifejezéstelen szemével. – Jöttem a vadcsapáson.e mászkálnak, akik ide jönnek.– Mi a fene... – Ez kedvemet szegte. – Hát nem én járok itt először?– Hát... itt a levél, tessék.– Jól van, átveszem – mondtam neki. A postás visszatért a faluba. A levél egy földi barátomtó

téptem a borítékot.„...Mi van veled? Meddig akarsz még ott maradni? Gyere vissza rögtön. Mióta eltűntél, itt mindetént. Én voltam a kölcsönödre a kezes. Rám hagytad a Rarita-gyógyszerrészvényeidet. A vátelen feltört, mert forgalomba hozott egy olyan új szert, mely képes a nemet megváltoztatni. Tekinsznot zsebeltek be, s te is hozzájuthatsz a magadéhoz, mert a részvényeidért legalább ötvenmnak. Igaz, hogy erről mit sem tudtam, amíg el nem akartam adni, tehát jóhiszeműen zsebre vághatnes összeget, de hogy tehetném meg veled, testi-lelki jó barátommal? Beraktam hát a pénzt a neve

nkba, majd elkezdtem itt is, ott is érdeklődni felőled, hogy merre lehetsz. Végre aztán megtudtamkálsz, és elküldtem ezt a levelet. Biztos tudod, hogy rajtad kívül vagyunk még jó néh

zvényesek a Raritánál, én is meg Kuszakí, aztán Usimicu Toszakabuto is szép summához jutoszegyűltünk, tanakodni kezdtünk, hogy együtt valami új vállalatba fogunk. Az lett a vége, atároztuk – utazási irodát nyitunk. Csak hát nincs közöttünk olyan tekintély, aki igazgató lehndenki mondja, ha itt lennél, ez nem lenne gond. Ha neked is megfelel, gyere haza, megtezgatótanácsi elnöknek. Addig a poszt üresen marad. Bizony. Na és még valami... A barátnődet áa pali, akivel megszökött, s most nagyon kiborult. Ha megbocsátanál neki, visszatérne hozzád. Migbánt, és rajtam keresztül kér, hogy bocsáss meg neki, és fogadd őt vissza. Mindenki nagyon vár, át hamar. Kérlek! Szervusz.Ui.: A pénzedet, amit elvesztettél, valaki megtalálta, és a rendőrség visszajuttatta hozzám.”

Most, hogy lett pénzem, társaim, egyszerre honvágyam támadt, s kedvem kerekedett késedelem nszatérni a Földre.Másnap lebontottam a sátrat, összeszedtem a holmimat, az egészet a hátamra vettem, és elindulgyről lefelé az állatok vágta ösvényen.Amint ereszkedtem alá a lejtőn, egyre melegebb lett, s mire Hiszterovíllbe értem, alaposan átizzaforró szél felkapta a port a falu főutcáján, a porlepte háztetők felett szemkápráztatóan izzott a dép.Odaértem az állomáshoz, s megnéztem a pénztár felett függő menetrendet. A Tenkumába menő ezéséig még volt három órám. Egyelőre megveszem a jegyet, s aztán valahol lemosom magamadságot, és harapok valamit – gondoltam.Megkopogtattam hát a pénztár ablakát, de a vasutas nem mutatkozott.– Utas jött, hé! – kiáltottam. – Adjanak jegyet! Van itt valaki?!A hangom végigkongott az elhagyott állomás várótermén, de a visszhangon kívül nem kaptam váy látszott, nem utazik senki, az állomásfőnök meg fényes nappal szundít egyet, elindultam hát vaesni az állomás körül.

Az épület mögött a kertben egy vasutas forma egyenruhás ember kapált. Megvan! – gondoltamentem. Megálltam mögötte, és rászóltam:

– Maga mit csinál itt?Lassan kiegyenesedett s megfordult. Akárcsak a postás, az állomásfőnök is a jobik fajtájából való



– Macskafüvet ültetek – válaszolta. – Ez lesz holnap vacsorára.– Ilyen hamar nőnek itt a növények? – kérdeztem meglepetten, ő meg rábólintott.– Ugy bizony. Holnapra kinő. Összeszedem és megeszem. Miközben elmagyarázta, alaposan szemt.– Maga jött a vonattal egy hónapja, ugye? S aztán föl a hegyekbe...– Úgy van.– És már megy is haza? – mint aki kicsit furcsállja a dolgot.– Aha! Megyek – bólintottam én. – Még egy darabig ugyan maradtam volna, de levél jött hazulról

njek gyorsan vissza a Földre.– A levélről tudok. Hallottam a postástól.Úgy látszott, hogy egy ilyen kis faluban még rólam is van mit beszélni.– Hát ezért vagyok itt. Adjon egy jegyet, fel akarok szállni a következő vonatra.– Jól van, jól...Visszamentem a vasutassal az állomás épületébe.A pénztár ablaka előtt vártam, amíg odabenn szöszmötöl egy ideig, egyszer csak ki dugta a fejnálkozva bólogatott felém.– Egy szál jegy sincs. Mind elfogyott.

Minden jegy elfogyott volna? Ezt különösnek találtam.– De hiszen jegy nélkül nem tudok felszállni! Adjon egy nyugtát!– Egészen kiment a fejemből, három éve adtam el az utolsó darabot.A vasutas hangja bocsánatkérően csengett, kerek szemével pislogott rám.– De megrendeltem az új jegyeket a nyomdásznál. Biztos már kész is van. Megbocsásson, deladna el értük a nyomdába?

– Még hogy én?! Minek szaladnék!? – hökkentem meg. – Én vagyok az utas, nem? Erre akargatta zavarában.– Nekem mindenképpen itt kell maradnom...

– Jól van, elhozom – törődtem bele. – Hol az a nyomda?– A főutcán, a hegynek felfelé, jobboldalt, a vegyesbolton túl.– Aha, értem.– Van mellette egy étkezde is.A poggyászomat otthagytam az állomáson, s visszaindultam a faluba. Benéztem a vegyesboltbgpillantottam egy öreg kanszakát. Ült egy ládán, a lábát lógatta, felém bámult. A kanszakáknak

nyira sincs emberi formájuk, mint a jobiknak. Még azt sem lehet nagyon megállapítani, hogy emlőgy csúszómászók. A Földön ismeretlenek, helyesebb, ha eltekintek a leírásától. Külsőre még a nemm lehet megkülönböztetni.Bementem hozzá. Ez lehetett az egyetlen vegyesbolt ezen a környéken, inkább szatócsbolt, mnaszét hevert.

– Mutasson egy cipőt... – szóltam kétszer is. – Beszéli az egységes tejútnyelvet?A kanszakáknak speciális hangképző szervük van. Épp ezért sokan vannak közöttük, akik – nyelv, , miegyéb híján – nem beszélik a tejútnyelvet.– Cipő? – szólalt meg végre, kerékbe törve a nyelvet. – Amit a lábra vesznek, igaz? – Körülnézpő nincs.– Hát akkor valami, amit felvehetnék a lábamra. Ez itt már félig leszakadt rólam. Szandál is jó lesz

– Szandál. Az olyan, mint a patkó, igaz? Patkónk van. Fel is verjük, ha kell. Ingyen. Nem hiszemírtam volna a patkolást, ezért sürgősen lemondtam róla, s kisiettem a boltból.



A kifőzde előtt rájöttem, hogy éhes vagyok, s hogy itt egyúttal vehetnék is magamnak vapnivalót, de láttam, hogy nincs semmi nekem való. Majd egy egyszerű házhoz értem.

E kunyhóban lenne hát a nyomda, amiről az állomásfőnök beszélt? Hiszen még cégér sincs kiaka

– Szabad?... – szóltam, majd félve kinyitottam az ajtót, s beóvakodtam. A félhomályé szonaszét hevertek a különféle gépezetek és szerszámok, nyomásra, papír vágásra való berendezzépen az asztalon egy jól megtermett jobifajzat valami érthetetlen gépezetet rakosgatott össze.mben a segéd – az is valóságos óriás – hatalmas ráspollyal hosszú vasdarabot reszelt.

– Na, mi van? – fordult felém a tagbaszakadt nyomdász.– Jöttem a vonatjegyekért.– Mi? Aha! – válaszolt kurtán. – Nincs kész.– Hát az nagy baj, mert akkor hogy szállok fel a következő vonatra?– Miért, maga elmegy?– Persze.– Nem olyan sürgős az, igaz-e?– De bizony az, vissza kell jutnom a Földre! – Könyörgőre fogtam a dolgot: – Szépen kérem, csg nekem gyorsan!

– Még a tervek sincsenek készen – ingatta a fejét a nyomdász. – Valahogy nem jön össze egy rvrajz... – bökött csak úgy az állával az asztal szöglete felé.Valóban ott hevertek egymás hegyén-hátán a tervrajzpapírok halomban. Sok közülük már lecsúsdlóra is.– És maga? Nem tudna kitalálni valami jó tervet a jegyekhez? – fordult hozzám a mester. Mmultam.– Nekem bármi jó, csak felengedjenek vele a vonatra. Akármilyen, csak legyen... Miért kell az utg a jegyét is megterveznie? – A hangom már-már sírásba csuklott.– Maga a Földről való, igaz-e? Akkor ismeri a mondást: sok múlik egyetlen hajszálon, meg ho

yszer elindult, ne nézzen hátra. Meg lassan járj, tovább érsz.Ez a jobi, úgy látszik, a helybéli intelligenciához tartozik. Csüggedten leroskadtam egy kisszékre.– Mikorra lesz készen a jegy?– Hát, ha ennyire sietős... – A mester félretette a félig összerakott gépet, és odaszólt a fiatalinak: – Hé, te! Szedd össze a rajzokat, feszítsd rá a rajztáblára, mert még egyszer át akarom gondveket.– Igen – szólt a fiatalabbik, és összenyalábolta a rajzokat, majd hátrament, hogy csipeszt keressen.– Mit csinálsz? Igyekezz már!– Nincs meg a csipesz. – A nagydarab fickó még az asztal alá is benézett. – Lába kelt Kereket oldo– Hová mehet el egy csipesz? – kérdeztem.– Az bizony megesik, mert házi gyártmány. Anyag híján egy tanjamadár csőrét használtuk, az meszik, meglépett.Ez a tanja, vagyis csipeszmadár nálunk odahaza baromfiak közé tartozna. Én is körülnéztem a szobom, hogy ott tollászkodik egy sarokban, a ládán. Mutatom is rögtön, de csak legyintenek rá.– Dehogy! Az csak hegyezőmadár – és tényleg, ott is volt neki az orrán a lyuk, ahol belé kellett duzát.– Eredj ki a kertbe – szólt a mester a fiúnak –, és nézz körül ott is!

– Igenis – válaszolt az, és kiment a hátsó ajtón.– Feltalálóhoz van szerencsém? – szóltam a mesterhez, amint egyedül maradtunk. Úgy látszott, ho



y kicsit jólesik neki.– Ahogy mondja. Nincsenek szerszámok az egész környéken, kénytelen vagyok magam fabrikáln.– De hát miért él ilyen isten háta mögötti vidéken?– Hát maga? Idejött, nem? Miért?!– Szórakozásból. Nem akarom itt leélni az egész életemet.– Magam is így voltam vele. De megtetszett itt... – Miért?Közben a segéd visszajött. Fácán nagyságú madarat cipelt. Ez volt tehát a csipesz.

– Megvan. A meromero a fészkébe vitte.A meromero olyan szerzet, mint a Földön a pók, csak óriás kiadásban, akkora, hogy madarakat kézkébe cipelni.Fogta a fickó az állatot, minden teketória nélkül szétfeszítette a csőrét, és közé dugta a papír végster ekkor hozzám fordult.– Amíg a jegy elkészül, nem volna kedve megtekinteni a falut?– Hát akad ezen a vidéken látnivaló?– Van múzeum is!– Még hogy múzeum? – ágaskodott fel bennem a kíváncsiság, s rögtön tudakoltam, merre van.

– Az utca végén, a túlsó oldalon – szólt a válasz.– Jól van, megnézem, aztán visszajövök. Szépen kérem, csinálják meg addig...A nap már kissé lejjebb ereszkedett, de azért még igen meleg volt. Izzadva vánszorogtam véutcán. A jelzett helyen, a túlsó oldalon azonban nem találtam múzeumféle épületet, csak egy egyóházat. A bejárat fölött felragasztott cédulák tejúti egységnyelven hirdették: „Hiszter

öljáróság”, „Kultúrház”, „Postahivatal”, „Színház”, „Idegen Csillagok Természettudományi Múzemég sok egyebet. Meglepett, hogy színház is helyet kapott benne. Benyitottam.A szoba nagyobb volt, mint gondoltam volna, sehol egy lélek, kivéve a sarokban, hivatali allett gubbasztó postást, aki a múltkor kihozta a levelet.

– Ni csak – pillantott rám –, hát lejött a hegyről?!– Utazom a következő vonattal – válaszoltam –, azért jöttem a múzeumba, hogy agyonüssem a hátrt.

– Sok érdekes látnivalóval nem szolgálhatok... – mondta felállva, hogy a szoba túlsó végébenóhoz kísérjen. Úgy látszik, nemcsak a postai kézbesítő, hanem egyúttal a falu elöljárója s ráallékállásban, múzeumi idegenvezető.A másik szobában meglehetős összevisszaságban mindenféle lom, porlepte tárlókban tíz-egynegedény sorakozott.– Helyben vagyunk.– Ez lenne a múzeum?– Aha. Maga földi, ugye? Van itt olyan tárló, ami a Földön egykor élt állatok maradványait őrzi.– Mutassa.Erre ő betaszította a másik ajtót, s egy kisebb üvegcsét mutatott. Valami vegyszerben kis fehér izé á– Ez körte.– Úgy van. A huszadik században ezt a gyümölcsöt így nevezték a Földön. Következőnek egy ztett állatkát mutatott.

– Hát ez meg mi?

– A huszadik században „róká”-nak hívták.– És ez a kavics?



– Dehogy kavics! Szilikonféreg.Aha... – gondoltam magamban – ha nem, hát nem.– Az ott meg miféle tojás?– Csipeszmadáré. A szomszédtól kaptam.Szent igaz, nincs itt semmi érdekes. De azért végigjártam a múzeumot, majd megkérdeztem a postá– Ez az egész látványosság?– Aha. Ez minden.Nem hagytam annyiban, hanem tovább faggattam:

– Valami más, érdekes nincsen?Nem mintha reméltem volna, de hát még mindig rengeteg időm maradt.– Tekintse meg a színházunkat... – szólt a postás.– Miféle színház az?– Filmszínház.– Totálszkóp?– Dehogy. Síkfilm. Normál.Legutoljára gyerekkoromban láttam egy „western” nevű síkfilmet a Régi Idők Múzeumában.– Tényleg van itt ilyen? Hadd látom.

Becsukta a kitárt ablakot, és az asztal alól előszedett egy kézi hajtású vetítőgépet. Vetítővászont, a fehér fal felé fordulva leültem. Megkezdődött a vetítés, a filmnek címe sem volt, minden bevekül megjelent egy férfi és egy nő a jobifajzatból, és hozzáfogtak szerelmeskedni.– Hé! Színek nincsenek? – szóltam én.– A régi filmeknél szín még nem volt – válaszolt ő sértődötten. – Hiszen épp ez a művészi benne!– Hang sincsen?– Mondtam már, hogy ez művészfilm!– Ezek a régiek, ha mindig csak ilyen filmeket néztek, színvakok lehettek...Ki tudja, meddig folyt volna még a szerelmeskedés, ha meg nem elégelem. Különben is, mit ér az e

az ember nem maga csinálja! Ebből a vontatott csúszás-mászásból öt perc is untig elég.– Más filmjük nincsen?– Csak ez az egy tekercs.– Dögunalmas.– Az nem létezik! – mondta a postás, mély meggyőződéssel a hangjában. – Magam is láttam mármet, méghozzá több százszor! De egyszer sem untam. Akárkit megkérdezhet a faluban, gmondhatja.– De hiszen folyton ugyanazt csinálják!– Talán mert először látja, azért még nem értheti...– Hogyhogy először látom! Képtelenség bármiféle történetet felfedezni benne!– Épp ez az! Első látásra nem lehet rájönni az összefüggésekre meg a végkifejletre! A művéven hagy teret a fantáziának. Ha vetítés közben másra gondolunk, számtalanszor végignézhárcsak a való élet! Hogyan lehet új felfedezésekre jutni? Ha egyszer úgyis tudjuk az összefüggég a végkifejletet!A film – alig húsz perc elteltével – befejeződött.– Megnézi még egyszer?– Nem. Ez is sok volt.

– Akkor lejátszhatom visszafelé. Érdekes ám nagyon.– Már elég volt.



A becsukott ablak mellett a hőség szinte elviselhetetlen volt. Patakokban folyt rólam a veríték, s totenetesen kiszáradt.– Mennyi volt a belépő? – kérdeztem tikkadtan.– A múzeumi és a mozijegy együtt két pikogran.Fizettem, és kiléptem a szabadba. Megint végig a poros, napsütötte főutcán. Ismét a kifőzde előtt ág. Ahogy beléptem, megpillantottam a falra ragasztott étlapot, ételek nevével, amelyeknek még

m hallottam. Beljebb léptem.Oldalt a pult. A vendéglő akkora, hogy épp csak egy asztal fért el benne a fal mellett. A pult mö

nyha, sehol egy lélek.– Van itt valaki? – kiáltottam, s leültem a pult mellé a magas székre.Hátul kinyílt egy ajtó, és előjött az öreg kanszaka, akit a vegyesboltból már ismertem, – Parancsem.

Meglepett, hogy ugyanaz az öregúr látja el a vegyesboltot és a kifőzdét. Igaz, a két üzlet szoymás mellé épült. Eltűnődtem: ha ez a kanszaka itt a szakács, jobb, ha lemondok erről az élvezetrő– Hozzon valami hideg innivalót. Megszomjaztam.Az öreg elvett a mosogatóról egy kőedényt, valami fehéres folyadékot öntött belőle, ós elém tettálos színű levet nagy szomjamban egyszerre lehajtottam. A savanykás, furcsa ízű ital langyos v

ől megint ellepett a veríték.– Nincs hidegebb innivalója? – kérdeztem a vén kanszakát.– Ez volt a leghidegebb – felelte.Megértettem, hogy az egész faluban nem juthatok ennél különb italhoz, erre még jobban elöntadság. Valósággal úsztam benne.– Mi volt ez? – érdeklődtem. – Tej.– Miféle tej?– Az asszonyé.Azonnal éreztem, hogy felbugyog belőlem, de nem akartam a boltban hányni, valahogy türtőzt

gam.– Szép dolog, hogy a vendégek számára a feleségét is megfeji! – mondtam, miközben rázott az und– Éppen székrekedése van, s ilyenkor kicsit rossz ízű – mentegetőzött az öreg. – Máskor sokkal maradt még...

– Már elég – tiltakoztam. – Ennivaló van?– Sajnos hátul a kertben még nem kelt ki a macskafű. Mi lenne, ha kimenne a hegyre, s szedne a vmőből. Ha idehozza, én megfőzöm magának.Hát ennyi időm aztán nincs.– Akkor nem kell. Mindegy – sóhajtottam. – Lemondok róla. Mennyivel tartozom?A pohár tej három pikogran volt. Kifizettem az öregnek, és otthagytam.A jegyek még valószínűleg nem készültek el – gondoltam magamban –, de már minden nevezetegnéztem, gyerünk vissza a nyomdába!A hatalmas termetű nyomdász kis asztali nyomdagépet tekergetett.– A tónus nem jó – nézett rám. – Két-három napba is beletelik, amíg beállítom.– De hát az lehetetlen! – ordítottam föl. – Hiszen mindjárt itt a vonat! Csináljon már valamittek!Elöntött a méreg, és ordítozni kezdtem.

– Nohát, ha annyira sietős, vegyen jegyet a vonaton! – nézett rám csodálkozva a nyomdász. – A az egészségnek.



Csakugyan. Ez a megoldás – gondoltam, s lerogytam egy székre. Az óriás tovább gyötörte a kis géptalabb, aki a segédjének látszott, továbbra is a rudat reszelte. Nem álltam meg, hogy meg ne kérde– Az a vasrúd mire való?Rám bámult, de közben a keze nem állt meg. Gondterhelten nézte a munkadarabot, a éjét ingatta.– Tényleg... mire is? – fordult a nagyobbikhoz. – Minek is ez itt? A mester odanézett, s ő is csak ata:– Tudtam, de elfelejtettem. Majd eszembe jut. A segéd tehát tovább reszelt.Szórakozottan ásítottam egyet. Aztán még hármat, mire kinyílt az ajtó, és belépett a vasutas.

– A szomszéd állomásról az imént telefonáltak – fordult hozzám. – Késik a vonat. Ma már nem jön– És mikor jön?– Holnap. De az is megeshet, hogy holnapután... nem is tudom.– Hogyhogy ennyit késik! Mire való akkor a menetrend! – csattantam fel. Megint méregbe gurultamA vasutason látszott, hogy nem tudja, miért dühöngök, csak meresztette rám értetlen, kerek szemét.Elröstelltem magam, és felhagytam az ordítozással. Ö meg hozzáfogott, hogy elmagyarázza:– A masiniszta épp a szomszéd állomáson vette észre, hogy az elemózsiáját a végállomáson felevel egy árva utasa sem akadt, fogta magát, és visszafordult érte.– Micsoda barom!

– Most már mindegy... – bólogatott a vasutas egy szó mentegetőzés nélkül.– Otthon hagyta az útravalóját. Én sem tettem volna másképp a helyében. Nem vitatkoztam vele.– Elalhat nálam ma éjszaka – szólt vigasztalóan a nyomdász. – Van egy külön szobám. Felpattanyemről.– Azonnal el akarok menni! De rögtön I El akarok menni I!!– Gyalog akar nekivágni? – lepődött meg az állomásfőnök. – Nem ajánlanám. Tenkumáig két-hnapba is beletelik. Közben csak három kis falu van, ennivaló meg nincsen.– Nincs egy kézihajtányuk? Megveszem, akármennyibe is kerül. Van elég pénzem. Ide vele!– Nem tudom, megfelel-e, de van itt egy ócskaság – szólt a nyomdász. – Hátul a kertben, valah

sz alatt lehet.– Mutassa hamar.A hátsó kijáraton át követtem a mestert a kertbe. Valóban hevert ott egy rozsdamarta, kétüzihajtány, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak.– A magáé ez a kocsi?– Igen.– Mennyiért adja?– Három gran elég lesz.– Ötöt adok, ha rögtön üzemképes állapotba hozza.– Jól van.– Meg tudja javítani?– Na nézzük... – A mester jobbról-balról alaposan szemügyre vette a kocsit. Felnyitotta a fedelenézett. – Eléggé leromlott, ha mindjárt nekifekszem, holnap kora délutánra kész lesz.

Másnapra talán már a vonat is befut, de a vasutas előadásából ítélve az sem túl valószínű.– Lásson rögtön hozzá! Nagyon kérem!– Hát jó, lássuk csak... – s azzal a mester bement a házba szerszámokért, én meg csak úgy elindulgynek, hogy járjak egyet a ház mögötti réten. Most, hogy a vonat sem jött, egyre erős

atalmasodott rajtam a mehetnék. Honvágy marcangolt. Folyton az motoszkált a fejemben, hognálok majd, ha végre eljutok a Földre. Minél hamarabb belevágok a dolgokba! Nincs mese: minde



erülnie kell! És találkozni.akarok végre a szeretőmmel! Rendes étellel akarok jóllakni! Dőzarok! Haza tehát! Minél hamarabb!Ahogy gondolataimba merülve téblábolok, egyszerre csak érzem, hogy a lábaim fel mondlgálatot. Odanyúlnék, hogy kiszabadítsam magam, de a karomat nem bírom mozdítani. Mielőtt

pok, máris lógok tehetetlenül, fejjel lefelé, tetőtől talpig benyálaz valami ragacsos, nyúlós. Úgy láapott egy meromero, és behurcolt a fészkébe.– Segítség!!! – sikoltoztam, de a számat is befonta az óriáspók.Amint felpillantok, látom ám, hogy egy függőleges szálon nagy iramban ereszkedik alá s köz

ém egy irdatlan meromero. Semmitől sem irtózom jobban, mint a pókoktól. Kétségbeestem.– Segítsetek!!! – üvöltöttem, magamon kívül a rémülettől. – Jaj! Segítség!!!Épp itt faljon fel egy ilyen rusnya állat! Micsoda értelmetlen halál! S pont velem történik meg ezromero szikrázó, sárga szemével rám meredt, majd a hasamra ült. Ahogy rám telepedett, elájultdortól. A házból meghallották segélykiáltásaimat, és rohantak kifelé: a nyomdász, a segédje msutas. Mikor első meglepetésükből felocsúdtak, elkezdték ütlegelni husángokkal a meromerótrszámokkal s mindennel, ami a kezükbe akadt. Arra tértem magamhoz, hogy hirtelen a meromero ja a tojócsövét.

– Jaj! – ordítottam egy nagyot.

A pók nem állta sokáig az ütlegelést, leverték rólam. Félig eszméletlenül becipeltek a házba. Sajam, a végtagjaim elzsibbadtak. Lefektettek az asztalra, a nyomdász minden teketória nélkül elk

omogatni a hasamat.– Jól megdagadt neki – szólt az állomásfőnök is. – Beletojt a meromero – tette hozzá.– Mit beszél maga? – Nem akartam hinni a fülemnek.A nyomdász felsóhajtott, és tagoltan megmagyarázta nekem is:– A meromero olyan lény, amelyik más állatokba tojja be a tojásait. Amikor már majdnem beééi, lerakja őket a maga hasába. Most valahol a vakbélben lehetnek, de az is lehet, hogy a vastagbekálja őket. Ha valami közbe nem jön, még ma este életet ad néhány ezer meromerokölyökne

gbelén keresztül.– Azt már nem! – szakadt ki belőlem a tiltakozás. – Hívjanak orvost! Operálják ki belőlem a tojágják föl a hasamat! Gyorsan, gyorsan! Nem akarok meromero-ivadékokat tojni! Micsoda fertonyatos!A vasutas vállalta a dolgot.– Megyek, hozom az orvost! – szólt, és azzal elszaladt.A végtagzsibbadás már alábbhagyott, de alsótestem sajgott. Nyakamat nyújtogatva szemügyre vetsamat, s láttam, hogy a köldököm alatti rész púpos és kiveresedett. Még jó darabig ordibáltam, msutas visszatért.– Szóltam a doktornak, nyugodjon már meg.Az állomásfőnök nyomában baktatott az orvos, aki nem volt más, mint a vegyesbolt tulajdonosllékesen a vendéglőt is üzemeltette. A vén kanszaka. Rárivalltam:– Hát maga az orvos?!!!– Én bizony – válaszolt az, s kesztyűs kezébe szorította a kiköszörült pengét. Ha hozzám nyúl, mrnyethalok – gondoltam, s felordítottam:

– Lemondok a műtétről! Megszülöm inkább! Nem kell orvos! Jobb szülni, mint halni!– Szeszélyes az ürge. Hát nem jobb, ha egyszerűen eltávolítják a petéket, mint a szüléssel kínlód

ndta kedvetlenül a vasutas.– Szó sem lehet róla! Egyenesen imádom a meromerókat! – bizonygattam. – Minden vágyam,



tet adjak a sok kis meromerobébinek.– Ki érti ezeknek a földieknek a lelkivilágát?! – csóválta a fejét az állomásfőnök. – Viszont ébb kell vinni, hogy ott fektessük le.Megragadták az asztal négy sarkát, s kicipeltek a kert végében levő kunyhóba. Ahogy az asztal iddött, olyan fájdalom hasított belém, hogy rikácsoltam, akár a varjú. Azután asztalostul lezökkente

mény, kövezett padlóra. Csillagokat láttam a kíntól, aztán elsötétült előttem minden.Mire magamhoz tértem, valóban beesteledett. A kabátom zsebéből előkotortam izotóp öngyújtómem mellett találtam egy petróleumlámpát. Meggyújtottam. Körülnéztem – valóban különszoba v

nnyezet közelében négyszögletes ablaknyílással. Mindenesetre semmiképp sem embernek való laknem valami raktárféle. A levegő egyre hűvösödött.A fájdalom a pocakomban egészen elmúlt, csak belül éreztem valami végbéltáji nyomást. Ha igaznyomdász mondott, még ma este kijönnek a kis meromerók, ezért nekivetkőztem; nem lehet felés, ha az ember gatyája tele van apró pókokkal.Ott hevertem tehát az asztalon, melyet egy ronggyal tisztára töröltem, s vártam. Bármelyik pillanezdődhetett a szülés. Kisvártatva korogni kezdett a gyomrom.Hirtelen elfogott valami görcsféle, amelyhez hasonlót székrekedéskor érez az ember. Ideregtem kínomban, míg végre meglett az eredmény: tojtam egy tíz centi átmérőjű fekete

váncsiságomban óvatosan megböktem az ujjammal. Erre felpattant a teteje, s hirtelen több ezerromero ugrott elő belőle, s százfelé szaladtak, ahogy pókokhoz illik, a falon.

– Híjj! – pattantam fel az asztalról rémületemben. Sápadtan hátráltam a fekete tojásból előbújes meromero-horda elől. Úgy terjedtek el a szobában félelmetes sebességgel, akár a gáz. Jutott beasztalra, a falra, csak úgy hemzsegtek mindenütt.Azt hittem, mindjárt megőrülök az ijedtségtől.– Takarodjatok a fenébe, átkozott dögök! – ordítottam, s elkeseredetten csépeltem ocsmány újszülömtelen seregét. Majd egy órába telt, míg öldöklő küzdelemben, elkeseredett csatában kiűzt

obámból a meromerók siserehadát, s ismét lefeküdhettem az asztalra. Már majd leragadt a szem

merültségtől, de csukott szemhéjam mögött minduntalan tízezer és millió meromero tört rám, rberohangáltak úgy tűnt, mintha még mindig belőlem másznának ki. Elfogott a rosszullét, s bár holttam, nem tudtam elaludni. Nagy sokára, magam sem vettem észre, mikor, de mégiscsak elszenderemálmok gyötörtek, megint csak elleptek a meromerók, hogy felfaljanak szőröstül-bőröstül. Moronykolódtam, míg rémületemben fel nem riadtam.A lidércnyomásos álom érthetetlenül kavargott bennem. Olyan érzésem volt, mintha a bensőmet kirna. Álmomban sírva-nyögve feltápászkodtam, és körülnéztem a szobában. Körülöttem feneétség. A tárgyakat, a falat, az asztalt, mindent ellepett valami fekete, hangyához hasonló rovar. Akörben nyüzsögtek, egymáshoz dörzsölődő testük olyan félelmetes hangot adott, mint a szélben

das.– Mi ez? – A hátamon végigfutott a hideg. A borzalomtól sikoltozva, elkeseredetten nekik menteem, öltem, halomra öltem őket. Hiába, mert egyre újabb és újabb csapatok hatoltak be a menntti kis ablakon keresztül. Mire a szörnyű mészárlás véget ért, odakinn már lassan kivilágosodzaka, s halmokban álltak a szobában a bogarak tetemei. Ismét lefeküdtem, s végre mély álrültem.Mire felébredtem, a nap már a délutánba hajlott. Ennyi idő alatt már biztosan megjavítotzihajtányt. Gyorsan felkeltem, felhúztam a nadrágomat, és kifutottam a kertbe. A kocsi mellett ott

omdász, s amint meglátott, rám köszönt.– Nem tudott aludni az éjszaka? – kérdezte.



– Nem tudtam... – hagytam helyben, és elindultam felé. – Mikor már azt hittem, hogy végezromerókkal, újabb csapás – bogarak leptek el. Nem tudtam elaludni miattuk. Miféle rovarok le

yáltalán?– Tanburamnak hívják őket, ebben az évszakban megindulnak, hogy a hegyekből keletndoroljanak. A falu minden évben az útjukba kerül.– Kis híja, hogy fel nem faltak!– Vannak közöttük olyanok is – mondta a nyomdász. – Ha éhesek, bármit megzabálnak.– Szépen vagyunk! – ismertem el. – És mi van a kocsival? Kész a javítás?

– Nincs mit javítani rajta. Nézzen csak ide – mutatott ujjával a kerekek felé.– Hát ez meg micsoda?! Ki szedte le róla a kerekeket? – Valósággal felugrottam a meglepetéstől.– A tanburam a tettes – világosított fel a mester. – Tengelyig lerágták, és odébbálltak Összerogygdöbbenéstől, s reményvesztetten kérdeztem:– Szóval ez már semmire sem jó... Pótkerék biztosan nincs?...– Ahogy mondja. Nincsen – válaszolt a nyomdász közönnyel. Elkeseredésemben még sírni semm.

– Más jármű sincsen? – kérdeztem, majd rezignáltán válaszoltam is magamnak: Persze hogy nincs.lyen reménytelen helyzetből nincs menekvés – ébredtem rá a valóságra az a vonat sohasem fut

mhogy a Földre nem térhetek vissza, de még az is kétséges, hogy egyáltalán el tudom-e hagyni azdtem elveszteni az önuralmamat.– Így van ez – mondta a nyomdász kicsit elgondolkozva. – De azért van valami...– Micsoda?! – ugrottam fel, mint akit kígyó csípett meg. – Mi az a valami?!– Na, jöjjön, megmutatom magának – szólt a mester, és elindult előttem a hegy irányába vvényen. Serényen követtem, és közben állandóan faggattam, hogy mi az a valami, amiről beszél.– Mondja, miért olyan sürgős magának hazamenni? Maradjon nyugodtan, és várja meg a vonatot –rafordulva.– Hát jönni fog?! – kérdeztem valósággal fuldokolva. Amit eddig átéltem, kiölte belőlem a remé

yse jön...– Miért? Egyszer csak megjön...– Nem bírok tétlenül várni! Nekem sürgős dolgom van, vissza akarok menni, hamar! vissza a Föld– Az a Föld valami remek hely lehet... – mondta a mester gúnyosan. – Mi a fene olyan jó ott?– Vár rám egy nő! – vágtam rá. – A szerelmem vár!– Nő? No hiszen, az itt is akad a faluban.– Miféle nő?– Hát nem látta? Aki nekem segít a műhelyben, az a fiatal nő.– Mi, még hogy az nő lett volna?!Úgy látszik, a munkaruha miatt nem vettem észre. Az arcáról ítélve meg nem látszott. Ilyenek eik.

– És az a maga felesége? – tudakoltam a nyomdásztól.– Dehogyis! Köztulajdon! Hiszen az egész faluban ő az egyedüli jobi nő! Az egész falu örömére szn még egy ugyan, a vegyesbolt tulajdonosának a felesége, de az már nagyon öreg.– De én földi ember vagyok! – tiltakoztam. – Hozzám földi nő való!– Ugyan! Hát nem egyforma mindegyik? – csóválta rosszallóan a fejét, majd hozzátette: – gszerzi valaki más azt az állítólagos földi nőt, amíg maga hazatér. Arra mérget vehet!

– Ez most nem tartozik ide! – vágtam a szavába. – Hadd lássam, amit mutatni akart! Miféle járn szó? Hol van hát?



– Itt van ni.A hegy lábánál, átvágva magunkat az alacsony fák és bokrok sűrűjén, tisztáshoz érkeztünk. A lén fából összegányolt szerkezet hevert, melyre egykor állatbőröket feszítettek. Talán repülőgéporlázó akart lenni.– Hát ez micsoda? – kérdeztem elképedten.– Látja, nem? Repülőgép!– Ki csinálta? És repül egyáltalán?– Hogyne, magam is kipróbáltam már. Ugyanis az én művem.

– És milyen motor van benne?– Gépzsír.lyen motorról még nem hallottam.

– Mi hajtja?– Mondom: gépzsír. Kis helyen elfér, és van benne elég erő is, hogy felszálljon. Kicsit nehezenés nagyon ráz, az igaz.

A gép jókora fejrészén, közvetlenül a légcsavar mögött, a motorház tetején kis kéményt fedeztemtfedeles szerkezet volt a pilótaülés hátul, közel a farokhoz.– De hát éri nem tudok repülőt vezetni – bizonytalankodtam.

– Majd én megmutatom. Nagyon egyszerű. Ez itt az indítókar, az meg a botkormány. – A nyomatrészenként végigmutogatta az egész berendezést, türelmesen ós udvariasan megmagyarázott mind– Köszönöm a jóságát – szabadkoztam elkeseredetten –, de nem hinném, hogy hasznát tudnám vrkezetnek. Nem valószínű, hogy eljutnék vele Tenkumáig.

A mester nem látszott dühösnek, szelíden igyekezett rávenni:– Honnan tudhatja, hogy nem megy, ha nem próbálta még. Gondolja, hogy olyan repülőt csináltamm tud repülni?– Nem, dehogy... – adtam meg magam. – Próbáljuk ki.Beszálltam a pilótaülésbe, amely kényelmesebbnek bizonyult, mint vártam volna. Tágas

magnak is jutott benne bőven hely.– Először is, ott az indítógomb – szólt a nyomdász.Mindent úgy csináltam, ahogy mondta: indítóztam, majd meghúztam egy fából készült, T formájú kammal meg rátapostam a pedálra. A gép teste recsegni-ropogni kezdett, minden ízében rángatózoom előtt a kéményből pöfögő hangok kíséretében füstkarikák törtek elő. Ugyanekkor forogni kezcsavar, s a gép nekilendült.– Botkormányt meghúzni! Még jobban! Teljes erőből! – ordított a mester, közben maga is nekifeküulról tolta a gépet, ahogy csak bírta.Húztam, húztam magam felé a magassági kormányt, és a repülőgép a levegőbe emelkedett. Pöf-pöf...A motor robbanásainak hangját hallgatva meredeken emelkedtem felfelé. Előttem sziporkázobolt, melyre kék karikákat eregetett a vidáman iparkodó motor. Az ám, de mi lesz a leszállóbálkoztam vele, de sehogy sem sikerült. Amint felém suhantak a zöld lombok, ösztönösen magamztam a kormányt, és felkaptam a gépet. Nem sikerült a tisztást megtalálnom.Egyik kísérletem alkalmával hátborzongató robaj – a farokrész beleakadt a fák ágába, egycsenéssel széttört a vázszerkezet a motor és a pilótaülés között, a bőrök hasadoztak, egy szempilldarabokra hullott az egész tákolmány. A farokrész velem együtt fennakadt a fák lombjain, míg az

motor elszállt a kék levegőégbe.Megbabonázottan kísértem tekintetemmel az orr-repülőgépet, mely olyan vidáman pöfögött tova, m



sem történt volna. Lenyűgözve ültem, követtem szememmel, míg el nem tűnt a hegy mögött, a bolton.– Minden rendben? – hallom egyszer csak a nyomdász hangját valahonnan a fa törzse felől.– Semmi baj! – nyugtattam meg, majd letörten kikászálódtam a pilótaülés fogságából, s az áreszkedtem a talajra.– Elszállt az orr-rész! – nézett rám a mester szemrehányóan.– Minden elveszett! – válaszoltam, és hirtelen kitört belőlem a kétségbeesés részvétlensége láttánmon is kéri tőlem a repülőt! Keserves sírásra fakadtam. – Hiába! Semmi sem sikerül. Többé soh

hetek haza! Akárhogy igyekszem, még a faluból sem sikerül kivergődnöm. Mit tegyek? Most már bgy nem mehetek haza többet! – rázott a zokogás. – Nincs már remény, vége mindennek! Sohase juten!– Ugyan, nem olyan nagy tragédia az! – veregette meg a vállamat vigasztalóan a nyomdász. – Gyza.Mit volt mit tenni, visszakullogtam a nyomdász műhelyébe. A sarokban még mindig a vasrudat reegéd. Vagyis a jobi nő. A látvány olyan vigasztalan volt, hogy amikor megpillantottam, nem tlkodni könnyeimen, újfent elöntötték, folytattam a sírást.

– Nem tudok, nem tudok kijutni innen! – zokogtam.

– A bőgés árt az egészségnek – szólt a nyomdász. – Semmi oka a bánatra! Talon ez nem jógának? Akárhol lakik az ember, mind egyre megy. Nem olyan rossz itt. csak meg kell próbálni, m.

– Hagyja abba! – kiáltottam rá. – Ugyan mi keresnivalóm van ebben a faluban, amikor. a Földön varátaim!

– Barátság! Azzal mire megy az ember? Egyik nap barát, másik nap ellenség, ahogy mondani szokág barátra van szüksége, hát itt vagyok én – barátkozzunk össze!– Nem, nem akarom! – toporzékoltam. – A földi barátaim kellenek!– Miért? Nem mindegy, hogy ki a barátja? Mi vagy a földiek? Hiszen eredetileg mindn

didegenek vagyunk egymásnak!– A Földön rengeteg pénz vár rám! Tömérdek pénz. A bankban van!– Úgyis hamar elköltené. Ha meg itt van, megmarad az egész. Nálunk nem kell a pénzt kuporzze: maga éjt nappallá téve gürcölt eddig, csak hogy pénze legyen. Itt már nem kell ezzel veszbé. Nem értem, hová siet annyira?

– Itt nincsen semmi... mozi, még tévé sincs!– Nincs?! Hát majd lesz! Csinálok én magának, amilyet csak akar. Lesz a faluban tévéműsor is! Ndön olyan, amit mi ne tudnánk megcsinálni!

– Nem kell! Hagyjon már, elég volt! – és sírtam keservesen. – A Föld az én szülőhazám!– Gondolja azt, hogy itt született, és kész!– De hiszen ezt nem lehet csak úgy elhatározni! – csodálkoztam, még a könnyeim is elapadtak. Hisen a szeme közé néztem. – Lehetséges volna, hogy maguk is máshonnan jöttek ide, s aztán itt rekea akarnának, sem tudnának elmenni innen?!– Ha már így rákérdezett, bizony ez az igazság – ismerte be a mester, majd hozzátette: – A többnd jövevények. Mert idejönni lehet ugyan, de egy teremtett lélek sem távozott még erről a helyről.Végigfutott a hátamon a hideg.– Szóval így állunk. Akkor minden hiába. Hiú remény, hogy kijuthatok a faluból. Lehet, hogy a hátr

temet ebben a porfészekben kell leélnem?– Miért? Olyan nagy baj lenne? Mit tehetünk? Szökni akarunk a megutált világból, amit mi épít



gunk köré. Aztán rájövünk, hogy nincs menekvés – csak keringhetünk a magunk szűk körén belül. vagyunk ezzel. Nem jobb inkább egy helyben maradni, akkor is, ha nem vagyunk elégedettek, m

ökés hiábavaló igyekezetében eltékozolni az életünket?Összeszorította a szívemet a kétségbeesés, ismét kitört belőlem a zokogás. Nem is tudom, mhattam vigasztalhatatlanul. Ekkor lépett be a postás meg a boltos, s nagyon meglepődtek.– Ezt meg mi lelte?– Azért sír, mert nem mehet haza – bólogatott a nyomdász.– Ne vigasztaljuk meg? – kérdezte a postás.

– Igen, de hogyan?– A földi ember akkor érzi jól magát, ha nevet. Talán meg kéne nevettetnünk...– Úgy ám! Na, gyerünk. Nevettessük meg!– Ügy van.Azt hittem, valami érdekes dolgot mutatnak, vagy tréfás történetet mesélnek, de nem, elkendnyájan csiklandozni. Ezt senki sem állja ki nevetés nélkül.– Jól van már! Elég volt!Tekeregtem a csiklandozástól, nevettem is, mire ők elégedetten nyugtázták, hogy helyreállt ayensúlyom. Örültek neki nagyon. Én meg még csak nem is haragudhattam rájuk, csak lerogyta

etetlenségemben az arcomat a kezembe temettem.Távolról a vonat halk sípszavát hallottam.– Hallucinálok? – kaptam fel a fejem, és fülelni kezdtem. – Nem lehet igaz, képzelődöm...Ezúttal azonban határozottan hallani lehetett a vonatfuttyöt.– A vonat! – ugrottam fel, mint akit kígyó csípett meg. – Megjött a vonat!!!– Még jó... – bólintott a nyomdász.– Az bizony. Nagyon jó... – bólogattak a többiek is.Sebtiben köszönetet mondtam a segítségükért, s azzal már kint is voltam a nyomdából, és futottaomás felé. Ott a hátamra kaptam a csomagot, s amikor felugrottam a peronra, az állomásfőnök m

, kezében a fehér zászlóval. Odakiáltottam neki:– Majd a vonaton megveszem a jegyet! A vasutas megkönnyebbülten válaszolt:– Tegye azt.Kisvártatva befutott az állomásra a játékvonatokra emlékeztető, egyetlen kocsiból álló szerelvényégimódi gőzössel. Én voltam az egyedüli felszálló. Leültem az ablak mellé. Semmi ok az elkesereondoltam magamban, amikor iménti könnyeim eszembe jutottak. A szégyentől és a megkönnyebbücsa öröm fogott el, hangosan felkacagtam. Úrrá lett rajtam a pánik, nyilván fölösleges túlzásokba egy látszik, az érzékek sorozatos csalódásának lettem az áldozata. Pedig semmi okom nem lett volnAz állomásfőnök kókadtan lengette fehér zászlaját. A vonat pedig elindult, és maga mögött hszterovill állomását.Bal kéz felől végtelen legelő terült el, jobbra sziklás hegyek, a sínpár a hegyvidék lábánál futott. Anyattatástól és a megkönnyebbüléstől fejemet az ablakkeretnek támasztva elnyomott az álom.Nem is tudom, mikor ébredhettem fel, de amikor felnyitottam a szemem, már öreg este volt. Odtozatlan a táj: füves mező és sziklaormok. A vonat lassított, valószínűleg állomáshoz közehajoltam az ablakon, úgy néztem előre. A messziségből egyre közeledett a kicsi állomás. Mintham volna... gondoltam magamban, s egyszer csak ráismertem: Hiszterovill volt.

Az állomásfőnök kókadtan lengette fehér zászlaját.



Erdős György fordítása



KÖRKÖRÖS ELÁGAZÁSOK

Azt mondják, felhőtlen és gyönyörű az ifjúság. De a zsebe rendszerint lapos. Akár az enyém. Nnzem, pénz nélkül pedig az élet reménytelenül sötét. Elhirtelenkedték azt a felhőtlen jelzőt, mósággal egyáltalán nem egyezik.Persze az ifjak között akadnak olykor pénzeszsákok is. Ha az ember vetélytársa közülük való, nag

Velem pontosan így esett.– Tudom – feleltem –, se pénzem, se rangom. De szeretlek, értsd meg! Nem akarom, hogy felenj ehhez az alakhoz. Egy disznó! Lusta dög! Meg nem gazdagodott volna magától soha, csak öröond, beütött neki. Víziló! Kretén! Csak nem mész feleségül hozzá? A gondolattól is megőrülök!

– Hagyd abba, könyörgök! – sírt tovább, arcát a mellembe fúrva (egyébként egyfolytában háromr). – Nem, nem, ne győzködjél velem! Az a legszörnyűbb, hogy igazad van, igazán disznó. És vízitén! De mit csináljak? Hozzád nem mehetek, nem tudod eltartani a szüleimet, ő meg igen…

– Legalább várjál, halaszd egy kicsit – siránkoztam –, jelenleg persze még nem vagyok senki, a tojfenekemen, de nemsokára jelentős matematikus leszek, docens. Egészen biztos, nem haz

gvannak rá az elképzeléseim! És akkor majd tudom a szüleidet segíteni. Meglásd, talán még profeeszek!– Nem lesz belőle semmi! Későn kaptál észbe nagyon!Hangosan zokogott. Gyönyörű szeme kivörösödött és bedagadt.– Ó, ó, ó! – tördelte magánkívül a kezét. – Bár lenne testem másik is!– Hogy mi? Kettő? – Megragadtam a vállát, és könnyektől duzzadt szemébe néztem. – Két tea… Igen… Ez az ötlet… hogyha megkettőződnél, minden tökéletesen megoldódna! Igen! Fele

nne hozzám egyik, a másik pedig ahhoz a disznóhoz…jedtében hátrahőkölt.

– Miket beszélsz? Megőrültél? Drága, térj magadhoz, eszeden legyél! Hisz lehetetlenség…– Lehetséges vagy nem, majd kiderül. Meg kell próbálni előbb, beszélni csak aztán lehet!Sírva fakadt megint. Valószínűleg úgy vélte, hogy egészen meghibbantam. Könnyezve ment el.Azonnal dologhoz láttam. A penzió egyik legolcsóbb kis szobájában, ahol laktam, letöröltem a pitalról a port. Gondosan hajtogattam szét a milliméterpapírt.

Az esküvő napjáig egy hét maradt. Igyekeznem kell. Addig a feladatot meg kell oldanom. Felást, evést és minden egyebet. Teljesen elmerültem a képletek és a diagramok örvényeiben.A hatodik napon ráleltem a megoldásra. Lázasan futottam a telefonhoz, megkértem, rögtön jöjjön.Ott termett azonnal.

– Mi baj? Történt valami?– Ide nézz! – Megmutattam neki a képletekkel és diagramokkal telezsúfolt milliméterpapírt.– Mi ez? Semmit sem értek!– Egy helyrajzi egyenlet. Ez a kutatási ágam. Itt van négy koordináta, az X, Y, Z és a t függvény. Eom, az X, Y és Z a három kiterjedésű tér dimenziói, a negyedik, a t az idő.ntegrálva:

A = òò af(X) g(Y) K(Z) [h(t)] dtA kiindulási A te vagy. Transzformálások révén 2A-t kapunk. Érted, miről van szó? Az a 2Agkettőzésed. Vagyis meg leszel kettőződve. Ketten lesztek: te és te. Nem tudom, a gyakorlatban be

… De ha a következtetéseim helyesek, akkor egy másik dimenzióból megkapod a másolatod



pleteim sémájára diagramok egész láncolatát ki lehet fejezni.Megmutattam a diagramot.– Jaj, azt hiszem, valahol láttam már ilyet!– Persze hogy láttál! Mindennap! Hiszen az én diagramjaim hajszálra olyanok, mint a főzpontjában lévő villanyvasút körkörös elágazásai. Most figyelj ide! Ha a képletnek megfelegorúan meghatározott időben követed a helyi és a központi elágazásokat, megjelenik a több dimeektus, vagyis megkettőződöl.– Nem akarom elhinni…

– Ez már rád tartozik, kételkedhetsz. De kipróbálni érdemes, nem?– Mit kell csinálnom?– Elmagyarázom. Először felülsz a Tokio állomáson, a Hegy-elágazásnál Ueno felé, és átszállás nszaérkezel. De nem szállsz le, hanem továbbutazol Kand állomásig, ahol átszállsz a Közgazásra, és Jojongáig utazol. Ott át megint a Hegy-elágazásra, de most az Ueno felől jövőribahar állomásig mész. Ott szállsz át visszafelé a Tokio állomáshoz, de ezúttal Otiáno-minesztül, Kand állomás felől.

– No és?– No és: megkettőződsz! A Tokio állomásod mindkét szerelvényből kilépsz, abból is, amelyet O

ndzen át érkezik, és abból is, amely Akibaharból bejön.– Igazán? Ez biztos?– Persze! Ha az időt és az átszállásokat nem véted el! Ne fecsegjünk tovább, gyerünk a omásra, amilyen gyorsan csak lehet.

A Tokio állomáson vártam rá, a központi elágazás peronján. Nagyon izgultam. Folyton az állomásját figyeltem, és egyeztettem az enyémmel. Pillanatokon belül itt a szerelvény Otiano-mind

örnyű gondolatom támadt hirtelen.Melyiküket kell nekem választanom, ha a kettőződés létrejön? Nem vagyok beképzelt, de az

tuációban egy dolog világos: mindketten hozzám akarnak feleségül jönni majd. Hú, de förtyzet! De rettenetes! Ezt nem lehet eldönteni, nem integrálocska ez! Ez nem tréfa, két nő egy f

egoldhatatlan ügy! Rendezzenek árverést talán… vagy sorsolást? De hát micsoda sors ez… Balsorzem.– Amíg ott töprengtem halálra váltan, a vonat Otiano-mindz felől beérkezett. A középső kocsiból és hozzám futott.

– Sikerült?– Még nem lehet tudni.A szerelvény az Akibahar felől már bent vesztegelt. Áradt felénk az emberfolyam. Áttörtük magunk

sok tömegén, és megpillantottuk őt, a másodikat. Állt a peron közepén, és várakozott.És akkor összetalálkoztunk. A két nő, vagyis ugyanaz az egy alig palástolt ellenszenvvel figymást. Lehetett volna másképpen? Vetélytársak – ugyanabba a férfiba szerelmesek.Ki kicsoda közülük? Melyikük az eredeti A? És melyikük az A?Ugyanakkor a másik peronra az elágazás másik vonalán, de ellenkező irányból beérkezett egy mlanyszerelvény. Kiontotta magából a tömeget, majd befogadta az újabb áradatot. Amikor elment,medtem, és úgy éreztem, azonnal megüt a guta.

Ott állt a peronon a harmadik. Ő az A. És tekingetett felénk.Úgy rohant át mihozzánk, mintha félne tőle, hogy elszökünk. Nem tudtam, hová legyek. A háro

rbefogott, és üvöltöttek, mint a bolondok.



– Mit jelentsen ez?– Miért vagyunk mi hárman? Tehát valaki felesleges?– Mit tettél? Most aztán rendbe szedd!– Várjatok már egy kicsit! – Alaposan zavarba jöttem. – Különös… a számításokban nem esett hibyeljetek! Figyeljetek már ide! Te, nem, te ott… Az ördög vigye el, nem tudom, melyikőtök az eredy csináltál mindent, ahogy mondtam?– Természetesen! Bár… én… én… összekevertem a vonatokat. Jojongán másikra szálltam, nemé, hanem egy másikra, Szinagovo felé. De Horodzjukun kiszálltam és visszafordultam.

– Tudtam! Már értem… Szóval te te vagy, vagyis az, aki tévedésből… Te pedig… aki Akibaharpedig, aki egyenesen…

Álldogáltunk némán, nézegettük egymást. Aztán a nők hozzáfogtak megint:– Kit fogsz feleségül venni közülünk? Felelj!– Ki köteles hozzámenni ehhez az alakhoz? Én semmi esetre sem.– Talán én? Ebből nem lesz semmi sem!– Ezzel a harmadikkal mi legyen? Hiszen egyikünk felesleges…– De miért hallgatsz? Találj ki valamit!– Egyáltalán, mit tudsz csinálni?

A három nő kiabált, zokogott, a szemükben gyűlölet, acsarkodás. Kevésen múlott, hogy egymásnakhantak, körülöttünk már gyülekeztek a bámészkodók.– Nyomorult matematikus! Nevetségessé tettél!Akár az űzött vadállat, úgy lestem körül, menekülés után. A villanyvasút okozta vesztemet, menedéadott. A peronra szerelvény érkezelt. Vakmerő ugrással siklottam be a kocsiba.A három nő meghökkent, de egy pillanat alatt észbe kapván, utánam! Biztosan úgy vélték, hogyarok szökni, és eltűnni nyomtalanul. Szerencsére az ajtó összecsukódott az orruk előtt. Három pártte-verte.

– Hova mész? … Nincs lelkiismereted? … Ezt találtad ki, le akarsz lépni?

Kihajoltam az ablakon, és odakiáltottam nekik:– Drága menyasszonyaim, nyugalom! Nem fogok lelépni. Be akarom utazni a körkörös elágazásogy én is három legyek! …

Herendi Katalin fordítása



AZ IDŐ FELETT JÁRÓ LÁNY



SÖTÉT ÁRNYÉK A KÉMIASZERTÁRBAN

A legtöbb diák már órákkal korábban hazament az iskolából. Hideg csend honolt a folyosókonztálytermekben. Csupán messziről szűrődött be a zongorafutamok halk hangja. Valaki Clonézét játszotta a díszteremben.

Josijama Kazuko, tizenkettedik osztályos gimnazista, két osztálytársa, Fukamacsi Kazuo és Asz

ro társaságában éppen befejezte a rendrakást a kémiaszertárban.– Ezzel meg is volnánk. Én még kiviszem a szemetet – szólalt meg a lány. – Ti, fiúk, mehetteksni.

A magas, hórihorgas Kazuo kisétált a szertárból az alacsony, zömök Goro után. Kazuko önkéntelemosolyodott, ahogy elnézte távozó barátait. A két fiú nem csak a megjelenésében tért el enymástól. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy mind a ketten nagyon okosak voltak. Kettőjük köznként rendkívül indulatos Goro volt a szorgalmasabb. Kazuo gyakran álmodozott. Gyakran tűnt

gy valósággal elmerült az álmai világában. Kazuko néha még csak nem is sejtette, hogy mi járátja fejében.

Miközben a két fiú kezet mosott, Goro a szeme sarkából Kazuóra sandított.– Kazuko nagyon aranyos csajszi, és még csinos is. De időnként azért eléggé lekezelően tud viselünk, nem?Goro imádott ilyen fellengzős szavakat használni.– Azt mondod? – meredt maga elé a barátja, aki lélekben megint egészen másfelé járt. – Ez meg ről jutott az eszedbe?– Miért, talán szerinted nem viselkedik lekezelően? – mordult fel Goro, harciasan kidüllesztve a mandóan vöröslő, enyhén puffadt arcán komor kifejezés jelent meg. – Úgy bánik velünk, mgyerekek volnánk. Most is mit mondott? „Ti, fiúk, mehettek kezet mosni." – Hát különösebben nem figyeltem oda – válaszolta Kazuo. Úgy tűnt, hogy a gondolatai már malandoztak.Közben Kazuko kivitte a szemetet az épület háta mögé a kukákhoz. Aztán visszajött az mészettudományi laboratóriumba, hogy elpakolja a takarítás során használt seprűket. De amgfogta a kilincset, megtorpant. Mintha valami mocorgott volna odabent.Hát ez különös – gondolta a lány.Bár ezt a kis helyiséget hivatalosan laboratóriumnak hívták, inkább csak lomtárként hasznngeteg érdekes dolgot tároltak odabent. Akadtak itt preparátumokat tartalmazó üvegedé

ontvázak, kitömött állatok és rengeteg különféle vegyszer. Az iskolába járó legtöbb lány nagy erülte a meglehetősen hátborzongató helyet. Kazuko azonban más volt, mint a többi diáklány.– Nem lehet senki sem odabent – bizonygatta magának. – Lehet, hogy Fukusima tanár úr jött visszaCsak hát az előbb jól látta, ahogy a tanár távozott egy másik ajtón. Egészen biztos volt, hogy ngött odabent. De akkor mégis ki lehet az? Kazuko hátán végigfutott a hideg. Ennek ellenére összesnden bátorságát, és lenyomta a kilincset. Ebben a pillanatban éles csattanás hallatszott odabengos csörömpöléssel üveg tört össze. A zaj hátborzongató visszhangokat vetett a falakon.– Ki van itt? – kiáltotta Kazuko remegő hangon, miközben a szemét meresztgette a sötétben.Csupán annyit tudott kivenni, hogy a szertár közepén felállított hosszú asztal tetején jó pár ké

akozott. Úgy tűnt, hogy az egyik üvegedény valahogy legurult az asztalról, és összetört a padlmpéken jókora tócsa terjeszkedett. Valaki bizonyára valamilyen kísérletet végzett odabent. D



etett az? És hová a fenébe tűnt?Odalépett az asztalhoz, és megpróbálta elolvasni a kísérleti edények melletti vegyszeres ü

mkéit. Mielőtt azonban megnézhette volna, a vegyszeres szekrény mögül egy sötét árnyék ugrott eorsan eltűnt az ajtó melletti szekrények mögött. A lány valósággal megdermedt. Lehet, hogy egy bn itt?– Ki van ott? – kiáltotta Kazuko. – Mit ijesztgetsz itt engem? Gyere azonnal elő!Valaki rángatni kezdte a folyosóra nyíló ajtó kilincsét.– Nem tudsz megszökni a folyosón át! – kiabált a lány. Valósággal remegett a rémülettől. – Az a

va van!Amikor elhalt Kazuko kiáltásának visszhangja, a szertárba visszatért a csend. Az ajtó már nem zöegyetlen hang sem hallatszott a szekrények mögül.– Na ne szórakozzál már velem! – mérgelődött a lány. Kezdett visszatérni a bátorsága. – Gyerzuo! Vagy Goro! Tudom, hogy egyikőtök az. Nem tudtok megijeszteni!Némán várta a választ, de semmi sem történt. Vett egy mély lélegzetet, és lábujjhegyen odaoskrényekhez. Megtorpant, ismét teleszívta a tüdejét levegővel, majd lassan belesett a bútorok mncsak meglepődött, mert a szertár hátsó részében nem volt senki.



LEVENDULAILLAT

– Ez meg mégis mit jelentsen? – hitetlenkedett a lány.Az előbb vajon kinek az árnyékát láthatta? Biztosra vette, hogy nem a szeme káprázott. Egyszerűente el, hogy csak rémeket látott. Egészen biztos volt abban, hogy valaki bebújt a szekrények mögé.Odalépett a folyosóra nyíló ajtóhoz, és megpróbálta kinyitni. Pontosan az történt, amire számítotterült, mert az ajtó zárva volt. Tehát aki az előbb itt bent zörgött, az nem erre lépett le. De akkor

t? Nem szívódhatott fel csak úgy! Micsoda ostobaság! De akkor mégis mivel lehetne megmagyart? Ez az egész nagyon furcsa. Teljesen össze volt zavarodva.Lassan megfordult és visszament a laboratóriumi asztalon sorakozó üvegedényekhez. Egészen eeskés illat úszott a levegőben. Kazuko úgy vélte, hogy az összetört edény tartalmának lehet ilyen sm tudta volna megmondani, hogy mi az, de nagyon kellemesnek találta. Biztosra vette, hogy var érezte korábban. Mintha csak valamilyen édes, bús emlék kapcsolódott volna hozzá. Igen. Kétséhetett ahhoz, hogy egyszer már találkozott ezzel a szaggal. De vajon mikor?Felemelte az egyik vegyszeres üveget, és megpróbálta elolvasni a címkéjét. Túl sötét volt ahhoz,ehesse az írásjeleket. Résnyire húzta a szemét, hogy jobban lásson, akkor azonban enyhén megsz

lósággal körülölelte az édes illat. Pillanatról pillanatra erősebbé vált. Kazuko váratlanul elgyegbicsaklott a lába, és a padlóra zuhant. Elvesztette az eszméletét.Pár perccel később Kazuo és Goro visszajött a laboratóriumba.– Hol vagy, Kazuko? Induljunk! – kiáltotta a magasabbik fiú.– Itt van nálunk a táskád! – kurjantotta Goro, miközben belökte az üresen tátongó, nagyoratórium ajtaját.– Szerintem még nem jött vissza a kukáktól. Lehet, hogy összefutott valakivel, és még mindcsognak. A lányok órákon át tudnak szövegelni.

– Nem hinném – válaszolta Kazuo a szokásos nyugalmával. A szertárnak használt helyiség ajtaj

centett. – Szerintem odabent van, elrakja a seprűket.Goro elindult a szertár irányába. Egyik kezében a sajátját, a másikban Kazuko táskáját lóbálta.– Nyavalyát, nincs idebent! – mondta, ám a következő pillanatban elakadt a hangja, aztán üvöltött.– Mi van már? – kérdezte Kazuo, és a barátja után sietett. Goro akkor már ott állt a mozdulatlanul zuko mellett.– Mi történt? – kérdezte remegő hangon Goro. – Ugye nem... ugye nem... halt meg?– Ne beszélj már hülyeségeket! – csattant fel Kazuo. Megfogta a lány csuklóját, és kitapogzusát. – Nincsen semmi baja. Fogd meg a lábát!

– De miért?– Hát azért, hogy oda tudjuk vinni az egészségügyi szobába. Szerintem egyszerűen csak elájult.Az egészségügyi helyiségben azonban nem volt senki, amikor odaértek. Kazuo és Goro felfezukót az ágyra.– Idehívok egy tanárt – mondta Kazuo. – Nyisd ki az ablakot, és borogasd a homlokát!Goro szinte vacogott az ijedségtől. Némán bólintott. Amikor Kazuo kiment, Goro megprózeszedni magát, kinyitotta az ablakot, aztán benedvesítette a zsebkendőjét, és Kazuko homlokára t

– Biztos túlhajtotta magát – suttogta. – Nevetséges, hogy három diákra bízták annak a hatdálynak a kitakarítását!– Mi van már, Kazuko? Tessék felébredni! – kiáltotta köny-nyes szemmel, és kicserélte a boroga



y homlokán.Úgy érezte, egy egész örökkévalóság telt el, mire Kazuo végre visszaért Fukusima tanár úrral. ül már minden tanár elment.

– Igen, én is úgy vélem, hogy csak elájult – mondta, miután gyorsan megvizsgálta a lányt.Egy jó darabig némán várakoztak. Végre valahára Kazuko mocorogni kezdett.– Ajaj! Mi történt velem? – kérdezte.– Elvesztetted az eszméletedet a laboratóriumban – felelte Kazuo.Kazuko egy pillanat alatt magához tért, és minden eszébe jutott. Mihelyt eléggé összeszedte m

számolt a többieknek is arról, hogy egy különös árnyalakot látott a szertárban.– Hát ez tényleg elég furcsán hangzik – mondta Kazuo. – Csakhogy amikor megtaláltunk a föyetlen kémcsövet vagy vegyszeres edényt sem láttunk sehol. A padló pedig tiszta volt.– És nem éreztünk semmiféle szagot – tette hozzá Goro.– Komolyan? – csodálkozott a lány, és felült az ágyon. – Hát ez különös. Annyira biztos voltam bezzünk szét még egyszer a szertárban! Gyertek velem!Fukusima tanár úr azonban felemelte a kezét.– Nana, kislány, ne ilyen gyorsan! Nem szabad ám kapkodni, ha valaki éppen csak magához tlásból. Biztos, hogy jól érzed magad?

– Igen, minden rendben.– Jól van, akkor én is elkísérlek benneteket. Mindannyian visszamentek a szertárhoz. Beléptekknak igazuk volt, semmi különöset nem láttak odabent. Az asztal üres volt. A padlón még csaegszilánk sem csillogott azon a helyen, ahol az előbb a törött kémcső hevert.– Hát ez tényleg nagyon furcsa – csodálkozott Kazuko.– Említettél valamilyen szagot – szólalt meg Fukusima tanár úr. – El tudnád mondani, hogy milyen – Hát olyan édeskés illat. De hogy a csudába lehetne szavakba önteni egy...Elhallgatott, mert hirtelen eszébe jutott.– Megvan, levendula volt!

– Levendula?– Pontosan. Emlékszem, még általános iskolás voltam, amikor anyukám megengedte, gszagoljam a levendula illatú parfümjét. Akkor is ugyanezt éreztem.De Kazuko tudta, hogy máskor is érezte már ezt az illatot. Csakhogy képtelen volt felidézni, hogy hol. Azt azonban teljes bizonyossággal tudta, hogy a levendulaillat jelent valamit. Valami n

ntosat.



FÖLDRENGÉS

A kémiaszertárban történt különös kaland után Kazuko jó pár napon át nem jött teljesen rendbe.ntha megbetegedett volna, vagy valami ilyesmi. De mintha sokkal könnyebb lett volna a testezte, mintha lebegne, és nem lenne talaj a lába alatt. Mintha valami őrültséget csinálna. A különös

onban nem annyira a testét, mint inkább az elméjét kerítette hatalmába. Kazukót nem hagyta nyugondolat, hogy mindez esetleg annak a levendulaillatú vegyszernek a következménye, amit a szer

egzett be. Sőt, szinte egészen biztos volt benne.A balesetet követő harmadik éjszakán Kazuko késő estig tanult. Tizenegy órára járt az idő, ameküdt aludni. Egész délután kosarazott, fáradt volt, alig állt már a lábán. A fejében azonban hantogtak a fogaskerekek, és nem tudott elaludni. Nyitott szemmel feküdt az ágyában, a plafont bámu

on töprengett, mi történhetett a kémiaszertárban.Egyszer csak mély, morgó hangot hallott, az ágya pedig rázkódni kezdett.– Földrengés! – mondta Kazuko. Pár pillanat múlva remegni kezdett az egész szoba, a elmetesen recsegtek. Egyértelmű volt, hogy ez most nem egy kisebb rengés lesz. Nagyon dkódott a föld.

Kazuko mindig utálta a földrengéseket. Kiugrott az ágyból, és kirohant a szobájából, át sem öltgigsietett a folyosón. Most már az ablakok is hangosan recsegtek. Amikor azonban kinyitotta a beót, a morgás és a recsegés mintegy varázsütésre megszűnt. Hátrafordult, mert lépéseket hallott. Anhúga állt a szobaajtóban. Sápadt arcukra kiült a meglepődés.

– Az lesz a legjobb, ha lemegyünk a kertbe – szólalt meg Kazuko. – Bármikor jöhet egy utórengés.Nemsokára mindannyian remegve álltak kinn a hűvös szélben. A kövei kező néhány percben vaezett még jó pár utórengés. Ezek azonban már nem voltak túl erősek. Egy idő múlva úgy tűnt, elmzély. Visszamentek a házba, és lefeküdtek aludni. Kazuko azonban továbbra sem bírt elaludni. A ósággal dübörgött a mellében. Alaposan felzaklatta ez a sok drámai élmény. Hosszú perceken át f

zdulatlanul, míg végül érezte, hogy lecsukódik a szeme.Már majdnem átkerült az álmok birodalmába, amikor váratlanul egy fültépően éles kiáltás hangzoutcáról.– Tűz van! – sikította egy magányos hang. Aztán már rengetegen kiabálták: – Tűz van! Tűz van!Hogy a csudába lehetséges, hogy egyetlen éjszaka alatt ilyen sok szörnyűség történik? Kazukónakr tényleg nagyon elege volt az egészből. Kevés hiányzott ahhoz, hogy elsírja magát kétségbeesésra kiugrott az ágyból, odasietett az ablakhoz, és félrehúzta a fehér csipkefüggönyt.Odakint, alig két háztömbnyire sűrű füst tört a magasba egy nyilvános fürdőház tetejéből.Jóságos ég! – gondolta. – Goro szüleinek ott van a boltja a fürdő mellett!

Két tűzoltóautó száguldott el Kazukóék háza előtt, éles szirénájuk belehasított az éjszakába. Aorsan felkapott egy dzsekit a pizsamájára, és máris indult volna, hogy szétnézzen odakint.– Te meg mégis hova mész? – kérdezte az anyja a hálószobaajtó túloldaláról.– Kigyulladt Goroék háza mellett az épület! – felelte a lány. – Megyek, megnézem, mi a helyzet.– Ne beszélj már butaságokat! Az nagyon veszélyes!Kazuko azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna meg az anyja tiltakozását. Gyorsan belebújt fndáljába, és kirohant az éjszakába. Odakint már jó pár bámészkodó gyűlt össze. Úgy tűnt, hogy adő épületének hátsó részében tört ki, és még nem terjedt át az Aszakura vegyesboltra.– Figyelem, emberek, mindenki menjen távolabb! – kiabálta egy rendőr. Most már rengeteg álmomészkodott kint az utcán. – Ne állják el a tűzoltók útját!



– A föld is rengett az előbb – mondta egy Kazuko mellett álló férfi a barátjának. – Valószborult a gáztűzhely, az okozta a tüzet.– Nahát! Szia! – kiáltotta valaki, és hátulról megveregette Kazuko vállát. A lány megfordult. Kazugötte pizsamában.

– Szia, Kazuo! Aggódtam Goróék boltja miatt.– Én is. De szerintem nem lesz baj, úgy hallottam, nem komoly a tűz. Azt mondják, pár percltják – mondta a fiú a rá jellemző nyugalommal.

A tűzoltók nemsokára tényleg legyőzték az utolsó lángokat is. Kazuko és Kazuo elindultak Goróék

é. Örömmel látták, hogy barátjuk családja megúszta a fenyegető tűzvészt. Megnyugodva inzafelé.Kazuko nemsokára ismét az ágyában feküdt. Ránézett az órájára: hajnali háromra járt az idálosan kimerült lány pillanatok alatt elaludt. De különös álmok kínozták egész éjjel. Először úgyntha a tűz mögül egy árnyalak szökkent volna elő, aztán eltűnt újra. Később ismét a laboratóriuálta magát, ahol a falak remegni és rázkódni kezdtek. Amikor Kazuko felébredt, úszott az izzadsáerencsére már fent ragyogott a nap.Az ablak felé fordult. A függönyön át betűző napsugarak különös mintázatot rajzoltak a padlóra.Hány óra lehet? – Ránézett az órára. – Úristen, elkéstem!

Reggelizni már nem volt ideje. Kirohant a házból álmosan, a feje sajgott, a lábai botladoerencsére a zebránál megpillantotta Gorót.– Szia, Goro! – kiáltotta. – Te is késésben?A fiú megfordult és elmosolyodott. Örült, hogy nem egyedül fog elkésni.– Hát bizony – válaszolta. – A tűz után nagyon nehezen tudtam csak elaludni, aztán meg nem hallg az ébresztőórát.A lámpa zöldre váltott. Futásnak eredtek, de a zebra közepén rájuk kiáltott egy ismeretlen hang.– Vigyázzatok!Aztán fülsüketítő dudálás hallatszott.

Megfordultak, és látták, hogy egy hatalmas teherautó száguld feléjük. Úgy tűnt, a sofőr átment a pirmost nyílegyenesen feléjük tart.Kazuko megpördült, futásnak eredt, és nekirohant a háta mögött álló Gorónak. Megtántorodtak, és ketten az aszfaltra zuhantak. A lány felnézett, a teherautó egyre közeledett. Hatalmas kerekei márr méterre voltak az arcától, és Kazuko nem tehetett semmit. Lehunyta a szemét.



ÁLOM ÉS VALÓSÁG HATÁRÁN

Kazuko agyában a legkülönfélébb gondolatok cikáztak, szeme előtt képek táncoltak. Tűi sok ahhoz,gbirkózzon velük.Mindjárt meghalok! – gondolta. – Elgázol egy hatalmas, otromba teherautó! Mi a fenéért nem aluább? Akkor nem lennék ennyire fáradt és lassú!

Úgy érezte, mintha minden lelassult volna körülötte. Milyen jó lett volna újra a puha, meleg ágy

üdni! Tudta, hogy nincs esélye. Nem tehetett mást, becsukta a szemét olyan szorosra, amennyireta. Eltelt egy másodperc. Semmi sem történt. Aztán egy újabb. Még mindig nem történt semmi. Km értette, mi a fene történik. Ebben a pillanatban hirtelen úgy érezte, mintha lebegne. Úgy élemes meleg öleli körül. Mintha a saját puha, meleg ágyában lenne, ahová vágyott.Amikor kinyitotta a szemét, újra a szobájában volt. Pizsamában volt, az ablakon betűző napsudig különös mintázatot rajzoltak a padlóra. Talán csak álmodta az egészet? De hát annyira valóságt minden. Tisztán emlékezett mindenre – a hangos dudálásra, Goro sikoltására és a járóbálására. Az egész túl valóságos volt ahhoz, hogy csak álom legyen.Hirtelen éles fájdalom hasított a halántékába. Ránézett az órára, fél nyolc volt. Ezek szerint elég

n még, hogy szépen, nyugodtan megreggelizzen, mielőtt elindulna az iskolába. Vagyis nem fog elm lesz sem fáradt, sem álmos. Álmában éppen amiatt gázolta el a teherautó. De vajon témodott? Mert ha nem... Csak nem fordult vissza az idő? Nem, az egyszerűen lehetetlen.Lassan kiszállt az ágyból. Minden ugyanúgy volt, mint máskor. Az anyja és a húgai szokás skedvűen reggeliztek együtt. De hiába maradt ideje enni, Kazukónak nem volt étvágya. Ezért inöltözött, és elindult az iskolába.Na de mi van akkor, ha ma már tényleg másodszor indulok el? – töprengett. – Ha még vkatlan dolog történik ma, akkor egészen biztosan meg fogok őrülni!

Hamarosan újra ott állt az útkereszteződésnél, talán már másodszor aznap. Körülnézett, de nem

rót. És őrült teherautó sem száguldott a zebra felé. így nyugodtan lelépett, és minden gond nutott az iskolába.Az osztályban, mint minden reggel, leült az asztalához, és körülnézett. Gorót nem látta sehol. Pe

nemsokára befut majd, és beszélhet vele. Akkor kiderül, hogy csak álmodta-e a balesetet tleg... mégis csak valóság volt.

– Szia! – hallotta meg Kazuo hangját a háta mögül.– Szia! – válaszolta Kazuko. Nem tudta eldönteni, hogy beszámoljon-e a különös balesetről. Kgyon éles eszű srác volt, aki talán tudott volna adni valamilyen jó tanácsot. Végül úgy döntött, az jobb, ha megvárja Gorót, és majd közösen megbeszélik ezt az egészet.

– Valami baj van? – érdeklődött Kazuo. – Kicsit sápadtnak látszol.Ez a fiú mindig odafigyelt a részletekre, sokszor ilyen apróságok sem kerülték el a figyelmét.– Ó, nincsen semmi bajom – rázta meg a fejét Kazuko. – Nem igazán tudtam aludni. Először udrengés, aztán meg kigyulladt az a ház! Nem csoda, hogy nagyon álmos vagyok.– Kigyulladt egy ház? – kérdezte Kazuo. – És miféle földrengésről beszélsz? Egyikről sem hallmmit.– Ugye most csak viccelsz? Tegnap éjjel rengett a föld, és majdnem kigyulladt Goróék háza.lékszel? Ott voltunk mind a ketten pizsamában, Goróék háza előtt találkoztunk.– Hogy mi van? Velem találkoztál? Figyelj, nem lehet, hogy csak álmodtad az egészet?– Nem! – csattant fel Kazuko. – Nem álmodtam!





A TEGNAP KÉRDÉSEI

Vagy talán mégis csak álom volt az egész? Valójában nem is rengett a föld, és nem is gyulladtróék melletti fürdőház? De akkor hogy lehet az, hogy ilyen tisztán emlékszik minden részletogó tűz színének minden egyes árnyalatára az éjszakai égen, és a Kazuóval való beszélgeté

nden egyes szavára.– Mi a fene van velem? – suttogta a lány. – Kezd darabokra hullani az agyam.

– Mit mondtál? – kérdezte Kazuo.– Tudod, biztos vagyok abban, hogy igenis összefutottam veled az éjjel.– Hát nem. Le merem fogadni, hogy csak álom volt – mondta Kazuo, és felállt. – Egy pillanatra melbizonytalanodtam. Felmerült bennem, hogy esetleg alvajáróként kimentem az utcára, ahol találkobeszélgettünk – ez megmagyarázná, hogy miért nem emlékszem. Mondjuk elég furcsa lenne, deetetlen. Csakhogy az előbb azt mondtad, mind a ketten pizsamában voltunk, nekem viszont egyácsen pizsamám.

– Hűha! – bólintott Kazuko. – Akkor mégiscsak álom volt.De a szíve mélyén nem tudta elhinni, hogy tényleg csupán álom volt ez az egész.

– Jó reggelt! – kiáltotta Goro, és letette a táskáját két barátja mellé.– Goro! – nézett rá Kazuo. – Igaz, hogy majdnem leégett a házatok az; éjjel?– Hogy mi van? – csattant fel Goro. Hátratántorodott, és az arca egyből tűzvörös lett. – Az ilyesm szabad viccelődni! Kinek jutott eszébe ilyen ostobaság?– Ó, senkinek sem! – mondta Kazuo. – Csak mintha valami ilyesmit hallottam volna. Ez minden.Kazuko hálás volt a barátjának, hogy megkímélte egy kínos helyzettől. Ugyanakkor újabb és gválaszolatlan kérdések bukkantak fel az agyában.Megkezdődött az első óra. Komacu, a kövér matematikatanár felírt a táblára egy egyenletet. Kzevont szemöldökkel figyelt: ugyanezt a feladatot oldották meg tegnap is. Komacu tanár úr az

n pont őt hívta ki a táblához, ahol elég sokat szenvedett, mire rájött a megoldásra.– De hát már tegnap is ez volt a feladat – suttogta maga elé Kazuko. A mellette ülő Kojama Modálkozva pillantott rá.– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Mariko. – Tudtad, hogy ma ez lesz a feladat?– Dehogyis! Tegnap ugyanezt a példát oldottuk meg, nem emlékszel?– Nem hiszem. Tegnap nem is foglalkoztunk ilyesmivel. Most látom először ezt az egyenletet.– Ne már, itt van benne a füzetemben – ellenkezett Kazuko. Remegett az idegességtől, szalapozott a füzetében. Megtalálta a tegnapi oldalt, de a matekpélda nem volt ott. Sőt, a papesen üres volt! Kazuko majdnem felkiáltott a meglepődéstől. Hová tűnt a feladat? H

stálytisztán emlékezett, hogy tegnap megoldották. És hol van a levezetés, amire olyan nehezen jöljesen összezavarodott. Mariko csendben ült, és megijedt, amikor látta, hogy Kazuko holtsápadttá – Lássuk, hogy ki tudja megoldani ezt a feladatot – mondta Komacu. A tanár pontosan kifejezéssel nézett körül az osztályban, mint tegnap. Kazuko nem akart hinni a fülének. Attól tgy mindjárt rosszul lesz. Mariko csak bámult rá, közben a tanár fürkészve kereste a következő áldozukónak ez már sok volt, becsukta a szemét.Mintha csak megismétlődne a tegnapi nap! – gondolta. – Lehet az, hogy újra engem hívjonlához?

– Kazuko, volnál szíves kifáradni a táblához, és megoldani ezt a feladatot?– Iiigen – dadogta a lány, és megpróbált nem összeesni, amikor felállt.



Kivette a krétát a tanár kinyújtott kezéből, és kétségbeesetten írni kezdte a megoldást. Minlékezett tegnapról. Az osztály némán figyelte.Talán most álmodom – gondolta. – Talán mégis minden megtörtént – a földrengés, a tűz és a baebrán. Lehet, hogy ez a mostani a rémálom!– Nem hiszek a szememnek! – álmélkodott a matematikatanár nagyokat pislogva. – Gond ngoldottad a feladatot.

Kazuko meghajolt a tanár előtt, aztán visszaült a helyére. Közelebb hajolt Marikóhoz.– Figyelj csak, Mariko!

– Tessék.– Ugye ma szerda van? Tizenkilencedike?– Nem tudom fejből. – Mariko töprengeni kezdett, aztán megcsóválta a fejét. – Nem, kedd vaennyolcadika.



KEDDI ÖRULET

Kazuko képtelen volt bármire is összpontosítani már aznap. Minél lázasabban próbálta megértenténik vele, annál jobban összezavarodott. Lehetséges volna, hogy a világ egy teljes napot visszacsidőben? Nem, az lehetetlen! Úgy tűnt, senki más nem vett észre semmit. Vajon ez azt jelenti, hogyzuko ment vissza egy napot? Az sok mindent megmagyarázna. De hát hogy a csudába történhetett esmi? És akkor hirtelen mindent megértett.

Jaj, ne! – gondolta. – Ha ma tényleg tegnap van, vagyis tizennyolcadika, az azt jelenti, hogy maóban földrengés lesz! És kigyullad a fürdő is, ami veszélyezteti Goróék házát!Kazuko fejében kavarogtak a gondolatok, és képtelen volt a házi feladatra figyelni. De hát adatot is megcsinálta már egyszer, vagy nem? Egyébként is mit számít most a lecke? A házi feladast a legkisebb gondja!

Nem igazán tudta, hogy hová indul, amikor kilépett az ajtón, de úgy érezte, valakivel mindenkszélnie kell. Először arra gondolt, hogy átmegy Goróékhoz. Aztán eszébe jutott, hogy Goro mnnyen megijed, és néha meggondolatlanul viselkedik. Talán okosabb lenne Kazuót megkeresni? Őnként úgy viselkedett, mintha egy másik bolygón élne. Viszont tényleg nagyon okos volt. Kazuko

y döntött, hogy tőle kér segítséget.A fiú nem lakott túl messze. Egy mostanában divatos, nyugati stílusú házban élt. A bejárattól jobtben volt egy üvegház, ahol rengeteg különös virág nyílott, szinte egész évben virágzott valamelyy beszívta a virágok édes illatát. Felismerte a levendula semmi mással össze nem téveszthető szag– Ez az az illat – suttogta, és teleszívta a tüdejét levegővel. Kazuo apukája nagyon büszke vágaira. Kazuko emlékezett rá, hogy egyszer megmutatta neki, milyen különleges növények nőttezébe jutott, hogy a férfi azt is megemlítette, hogy a levendula a Lamiaceae családba tartozik, és ben zöld színben pompázik. Most már arra is emlékezett, hogy ez a növény eredetileg Dél-Európnos, ahol előszeretettel használják fel parfümkészítéshez a jellegzetes illata miatt.

Megnyomta a csengőt, és várta, hogy valaki beengedje. Kazuo ablaka kinyílt, Kazuo és Goro is kita a fejét.– Nézd csak! Kazuko van itt – mondta Goro.– Szia, Kazuko! – integetett Kazuo. – Gyere fel, nincs itthon senki.A lány bólintott, belépett és elindult Kazuo szobájába.– Valami baj van? – kérdezte Kazuo.– Ha valami aggaszt, nyugodtan mondd el, megpróbálok segíteni! – tette hozzá Goro, és igyenél férfiasabban viselkedni.– Fiúk, van valami, amit szeretnék elmesélni nektek – válaszolta Kazuko, és leült velük szemben.

– Bármi is az, nagyon hivatalos vagy! – mondta Goro, és várakozóan kihúzta magát.Kazuko még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy elmondja-e, ami történt. Vajon hisznekki? Nem valószínű. De azt is tudta, hogy semmire sem vezet, ha csak önmagát emészti. Ezért úgy dögy mindenről beszámol a barátainak.– Na jó. Az a helyzet, hogy van valami, de attól félek, hogy nem fogjátok elhinni. Éppen ezérnnyű beszélnem róla. Arra kérlek titeket, hogy ne szóljatok közbe, amíg el nem mondtam az ténetet. És, kérlek, ne nevessetek ki, ha lehet!Beszámolóját a tegnapi földrengéssel kezdte, és a matematikaórával fejezte be. Egész idő alatmított, hogy a fiúk vigyorogni fognak, ehelyett némán ültek és feszülten figyelték a történetet.

– Szóval ez a helyzet – fejezte be a lány. – Ezt akartam elmesélni. Nem érdekel, hogy elhiszitek-e



m. Talán én sem hinném el, ha valaki más mesélné. De az a helyzet, hogy tényleg átéltem mindaztmondtam. Nem álmodtam. Ebben biztos vagyok!A két fiú töprengve, némán meredt maga elé. Úgy tűnt, hogy különösen Kazuo nagyon is komolyan it hallott, és nem gondolja, hogy Kazuko összevissza beszélt.– Tényleg szeretném elhinni, amit mondtál – szólalt meg végül Goro. – Már csak azért is, mert n szó, Kazuko. Mégis úgy érzem, hogy valahogy nem kerek ez a történet.– Na, pontosan ettől féltem – suttogta a lány.– De Kazuko! – kiáltotta Goro, és tűzpiros lett az arca. – Ugye tudod, hogy értettem? Hiszen e

épzelhetetlen, hogy valaki újra átéljen egy teljes napot...– Várj egy kicsit, Goro! – vágott a szavába Kazuo. – Mi van akkor, ha Kazukónak van valamönleges képessége?– Hogy érted azt, hogy különleges képessége?– Nem is tudom. Halványan emlékszem, hogy olvastam valami hasonlóról. Állítólag élnek a vian különleges emberek, akik képesek egészen messzire eljutni úgy, hogy egyszerűen elképzelik mazt a helyet, ahová menni akarnak.

Teleportálásnak hívják. Amikor az a teherautó majdnem elgázolt, lehet, hogy valami ilyesmználtál, hogy elmozdulj egy másik helyre és egy másik időbe – mindezt anélkül, hogy tudtál volna

– Ne már! Kizárt dolog! Ez nevetséges! – mondta Goro, vadul rázva a fejét. – Ez lehetetleentétes a tudomány állításaival! Ráadásul szembemegy a józan paraszti ésszel!– Csakhogy nagyon is léteznek olyan dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni józan paraszti éssze– De nincsen rá semmilyen bizonyíték, Kazuo! – kiabált Goro mérgesen. – Van bármilyen bizonyít– Nekem van! – kiabált most már Kazuko is. – Csak ki kell várnunk, és meglátjuk, lesz-e földrenz-e tűz a szomszédotokban ma éjjel!



AZ ÉJSZAKÁRA VÁRVA

– Hogy mondhatsz ilyet? – üvöltötte Goro, vörösen a haragtól.– Nem akartam szemét lenni – tiltakozott Kazuko. – De ez az egyetlen lehetőség, hogy kiderítszságot.– Nyilvánvaló, hogy egy szó sem igaz az egészből! – kiáltotta Goro, és kiviharzott a szobából.– Sikerült felmérgesítenem – fordult a lány Kazuo felé. – Most mit csináljak?

– Goro miatt ne aggódj – mondta Kazuo, és megcsóválta a fejét. Egy pillanatra összevomöldökét. – Nem rossz gyerek, de meg kéne már végre tanulnia megőrizni a hidegvérét. Egyébkénzad van. Csakis így deríthetjük ki, hogy mi a fene történik itt.Eltelt néhány perc, de Goro nem jött vissza. Amikor Kazuo végül kilépett az ajtón, hogy megkero ott állt az előszobában, és a telefonkönyvet lapozgatta.

– Mit művelsz? – kérdezte Kazuo.– Egy elmegyógyintézetet keresek! – vágta rá Goro.– Ennyire nem lehetsz szemét! – kiáltotta Kazuo. – Komolyan az jutott az eszedbe, hogy az jobb barátodat diliházba záratod?

– Mi mást tehetnék? – kérdezte Goro dühösen. – Hiszen kezd megbolondulni! Ha sürgősen nem látjvos, a végén még teljesen elmegy az esze!– Mióta vagy te ekkora ideggyógyász, mi?– Te is hallottad a hülye történetét, nem?– De mi van akkor, ha igazat mondott? Ha ma éjjel tényleg földrengés lesz, és kigyullad az a ház?– Az kizárt!– Könnyű ezt mondani, de nem lehetünk biztosak benne! Várjuk meg az éjjelt, és meglátjuk, mi törnem történik semmi, azt csinálsz, amit akarsz. Holnap reggel azonnal felhívhatod a doktor bácsid

arod.

– Rendben... – mondta Goro kelletlenül.Amikor Kazuko hazaért, semmi másra nem tudott gondolni, étvágya sem volt. Ráadásul ponyanazok az ételek várták az asztalon, mint az előző este, az anyja és a húgai pedig szó szerint ugyanszélgetést folytatták le.Mintha valami színdarabot adnánk elő! – gondolta.Arra sem tudta rávenni magát, hogy megírja a házi feladatát. Ugyanezt a leckét előző estegcsinálta, a füzetében mégis üres volt az a lap. Persze ha nagyon összeszedte volna magát, lena írni emlékezetből. De nem tudta magát rászánni. Úgy döntött, hogy inkább lefekszik, és lussza magát. De nem könnyű úgy elaludni, ha arra számítunk, hogy földrengés lesz. így aztán

üdt, és előszedett egy feladatgyűjteményt a felvételihez. Az időutazó képessége még segítségére iselkészülésben, hiszen máris nyert egy napot.De mielőtt kihasználhatta volna ezt az előnyt, arcán a könyvvel elaludt. Mély, morgó hangra ébredás vadul rázkódni kezdett. A földrengés!– Tudtam! – kiáltotta Kazuko. Kipattant az ágyból, és kirohant az előszobába. Rémült testvérei és ott voltak már.– Nincs mitől félni! – kiáltotta Kazuko. – Nem lesz olyan nagy rengés!Miután sikerült megnyugtatnia a húgait és az anyját, gyorsan cipőbe bújt, és elindult Goróék háza

jól emlékezett, nagyjából ez volt az az időpont, amikor a fürdőben fellobbantak a lángok. Hakor még az előtt riaszthatja az embereket, hogy a tűzvész komolyabb kárt okozna. Az is eszébe



gy kiabálnia kellene. De félt, hogy nem hinnének neki.Az éjszakai utca nem egészen olyan volt, mint amire emlékezett. Odaért a fürdőházhoz, de útkyetlen emberrel sem találkozott. Észrevette azonban, hogy a hátsó ajtó alól füst szivárog ki, és idővillant egy-egy izzó szikra. Most már tényleg úgy érezte, hogy kiabálnia kellene. Mégis csenrad. Goro egy szavát sem hitte el, és ha megtudná, hogy Kazuko érkezett meg először a tűz színheégén még azt gondolhatná, hogy ő gyújtotta fel a fürdőházat csak azért, hogy igazolja a történetét.

ngot adna ennek a gyanújának, a rendőrök eljönnének Kazukóért, és elvinnék. Már a puszta gondoegész testében remegni kezdett. De akkor mitévő legyen? Képtelen lett volna csak állni ott tétlen

gignézni, ahogy a lángok elemésztik az épületet.



PÁNIK PIZSAMÁBAN

Ebben a pillanatban Sin, aki a helyi rizsboltban dolgozott, kilépett a fürdőházból, kezében fürdőott. Észrevette a füstöt és a szikrákat, gyorsan összeszedte a cuccait, és kiszaladt, hogy erős hayelmeztesse az embereket.– Tűz van! – kiabálta. – Tűz van!Hangos csattanással ajtók és ablakok nyíltak, pár pillanat múlva emberek özönlöttek mindenhonn

ára.– Valaki riassza a tűzoltókat!– Már hívtuk őket.– Hol van a tűz?– A fürdőház konyhájában!Pár perccel később megérkeztek a tűzoltóautók, és rögtön utánuk a rendőrök is, akik azonnal elkeszaszorítani a bámészkodókat.– Kazuko! – hallatszott Goro hangja a tömegből. Futva jött felé, és szokatlanul sápadt volt – It. Valóra vált a jóslatod!

– Szóval igaza volt – mondta Kazuo, aki mintha a semmiből tűnt volna fel, és most ott állt a háta ms ugyanolyan sápadt volt, mint Goro.– Kazuo! – kiáltotta a lány, és a hang irányába fordult. – Ez meg mit jelentsen? Hiszen ma azt állítgy nincsen pizsamád!– Idáig nem is volt – válaszolta a fiú. – Mindig gatyában alszom, de ma, amikor hazamenteyukám meglepett ezzel a pizsamával.– Ezek szerint... Kazuko képes arra, hogy megjósolja a jövőt! – mondta Goro, csodálattal a hangjáb– Nem látom előre a jövőt – mondta Kazuko. Ez valami sokkal furcsább dolog.– Hogy érted ezt? – kérdezte Goro.

– Nem a jövőt látom, hanem hátraugrom az időben. És nem tudhatom, hogy mikor ismétlődik meaz egész. Ha pedig újra átszökkenek az idő felett, kezdhetem elölről a meggyőzéseteket.– Emiatt már ne fájjon a fejed – mondta Goro. Tágra nyílt szemmel csóválta a fejét. – Én már hiszdben.

Kazuo hangosan nevetni kezdett.– Na persze, bezzeg reggel vagy tegnap délután egy szavát sem hitted volna, akármennyonygatta volna az igazát.

Goro savanyú képet vágott.– Hát, igen... most már látom, hogy igazad van...

Vicces volt, ahogy a fiú zavarba jött, Kazukónak mégsem volt kedve nevetni.– De ez iszonyú! – mondta. – Egész biztosan van valami megoldás, hogy minden újra rendbe jöjjön– De az a különleges erő... – mondta Goro Kazuóhoz fordulva. – Mit is mondtál, mi a neesminek?– Teleportálás – mondta Kazuo, mintha ez olyan egyértelmű lenne.– Ez az, teleportálás. Ez aztán különleges képesség!– Ez mondjuk igaz, Goro – válaszolt Kazuko. – De nagyon nem tetszik, hogy úgy tűnik, én vagyyetlen, aki képes ilyesmire. Még ti is furcsán néztek rám – úgy, mintha többé már nem lennék norberi lény.– Most meg már üldözési mániád van – felelte mosolyogva Kazuo.



– Amire meg is van minden okom, nem? Ha ez egyszer kitudódik, mindenki úgy fog bánni velem, mm lennék normális!– Na lassítsál már egy kicsikét! – próbálta nyugtatni Kazuo. – Igazából még most sem tudhatjuk,yleg rendelkezel-e ilyen különleges képességgel. Hiszen csak egyetlen alkalommal mentél vissben, igaz? Lehet, hogy ez egy egyszeri és megismételhetetlen jelenség. Vagy lehet, hogy ténylegamilyen különleges erőd, de mostanra már felhasználtad az egészet, és semmi sem maradt belőle!– Lehet, hogy igazad van. De nagyon mocsok érzés, hogy nem tudhatom, megtörténik-e újra.Közben a tűzoltók eloltották a lángokat, a bámészkodók is elindultak hazafelé. Kazuko és két b

y döntött, jobb, ha ők is hazamennek aludni. Majd reggel megbeszélnek mindent. Kazuko naretett volna elaludni, de egymást kergették fejében a kérdések. Lehet, hogy segítséget kellene k

y tanártól? De melyiktől? Akadna egy is közöttük, aki komolyan venné? Vagy csak kinevetnék? Azsan kimerült, nem is vette észre, amikor elaludt. És amikor felébredt, az ablakon át betűző napsuönös mintákat festettek a padlóra.Jaj, ne! – azonnal kiugrott az ágyból. – Szerda van, tizenkilencedike! Az a nap, amikor Gorával ejdnem elgázolt egy teherautó! Miért nem figyelmeztettem Gorót tegnap este? Hogy a csuedkezhettem el a balesetről?Egy gyors pillantást vetett az órára, és megnyugodott. Még éppen elég ideje volt arra, hogy t

amit. Sietve felöltözött, bekapta a reggelijét, és kiszaladt a házból.Amikor odaért a zebrához, megkönnyebbülve fellélegzett. Gorónak nyomát se látta, ezért úgy dögy megvárja, amíg megérkezik. A dolog azonban nem volt ennyire egyszerű. Már hosszú perceorgott a zebránál, látta, hogy az osztálytársai az iskola felé sietnek, csodálkozva, hogy miért nem s. És mi lesz, ha valaki megkérdezi, hogy mit csinál itt? Mit fog akkor válaszolni? Nem mondgy éppen Goro megmentésére készül. Azt gondolnák, hogy hülyére tanulta magát, és teljesen megkaPár perccel később Mariko bukkant fel.– Szia, Kazuko! Te meg miért ácsorogsz itt?Na, ettől féltem! – gondolta Kazuko.

– Gorót várom.Ez elég hihetően hangzott. De Mariko gyanakodva nézett rá. Talán mert egy kicsit mindig is féltt, amiért Kazuko olyan jól kijött Goróval és Kazuóval.

– Á, szóval Goróra vársz... – mondta, és pimasz mosoly suhant át az arcán. – Érdekes. Mindtem, hogy Kazuót jobban bírod.– Na ne beszélj már hülyeségeket! – csattant fel Kazuko, és lángba borult az arca. – Egyáltalánasmiről van szó.

– Nincsen azzal semmi baj – mondta Mariko, és hangosan felvihogott. Megveregette Kazuko váőttem nem kell titkolóznod. De tudod, hogy Goro mindig késik. Vigyázz, nehogy te is elkéss!Kazuko idegesen toporgott, Mariko pedig átment a zebrán. Aztán, épp amikor a lámpa pirosra vro feltűnt a sarkon.

– Jó reggelt! – mondta zihálva. – Úgy tűnik, mind a ketten el fogunk késni, igaz?Én csak azért kések el, mert rád vártam! – gondolta Kazuko. Persze tudta, hogy most nem elme ezt felróni neki. Ennél most sokkal fontosabb volt megakadályoznia, hogy Goro átmenoson.– Tudod, hogy a késésben lévő rohanók szenvedik a legtöbb balesetet? – kérdezte.– Ne mondd már! Még a végén ránk hozod a bajt.

– Márpedig ez tény.– Nem kértem sem tanácsot, sem anyáskodást, kösz.



– Rendben. De majd ne rohanj át, amikor vált a lámpa.– Oké, oké.Eltelt néhány másodperc, és a lámpa zöldre váltott. Goro jelentőségteljesen balra, majd jobbra nelőtt lelépett volna az úttestre.– Meg ne mozdulj! – kiáltotta Kazuko.A kereszteződés másik oldala felől egy hatalmas teherautó közeledett feléjük iszonyatos sebesséro halálra rémülve ugrott hátra.

– A fenébe, mi ütött ebbe?! – kiabálta hitetlenkedve. Kővé dermedve nézték, ahogy a tehe

záguldott mellettük, aztán felhajtott a járdára. A járókelők rémülten sikítoztak.– Elaludt a sofőr! – kiabálta valaki a tömegből.A következő pillanatban a teherautó nekihajtott egy jókora szemeteskukának, az felrepült, és telibey járókelőt, aki azonnal összeesett. A jármű ámokfutása még mindig nem ért véget: fellököttalasszonyt is, végül belerohant egy ruhaüzlet kirakatába – üvegszilánkok repültek minden iránymű nem mozdult. Kazuko látta, hogy a szélvédője betört, és az első része menthetetlenül összettorházból füst szállt fel.– Segítség! – kiabálta valaki. Az üzletből egy középkorú férfi tántorgott elő – a ruhája csupa vér voa dermedt a borzalomtól. Aztán meghallottak egy másik hangot is – odabent egy nő sikoltozott. Ka

Goro tehetetlenül bámulta az eseményeket, nem tehettek semmit.



TANACSKOZÁS

A baleset után elszabadult a káosz. Rengetegen rohantak a helyszínre, a rendőrautók és a mrénájának hangja egyre közeledett. A bámészkodók mintha a semmiből bukkantak volna elő. Kazuro sóbálvánnyá dermedve álltak a járdán.

Goro elképedve fordult Kazuko felé.– Hát furcsa dolgok történnek a közeledben.

– Hogy mersz ilyet mondani?– Mi van? Oké, hogy kiakadtál, de azért nem kell hisztizni!– Fogalmad sincs róla, hogy valójában mi történt.Aztán észbe kaptak, hogy már nagyon csúnyán elkéstek az első óráról. Abbahagyták a veszekedétve elindultak. Útközben Kazuko megpróbálta elmagyarázni a dolgokat a barátjának.– Szóval ha nem vártalak volna meg a lámpánál, és nem állítottalak volna meg, akkor mind a kettő– Elgázolt volna a teherautó! – kiáltotta Goro, a lány szavába vágva. A hideg futkosott a hátán.– Pontosan.Mire végre beértek az iskolába, már javában tartott az óra.

– Nocsak-nocsak. Elkéstünk kettecskén? – kérdezte Fukusima tanár úr, amikor szégyenlősen bemeembe. A többiek persze nevettek. De amikor a tanár észrevette, hogy mind a ketten holtsápadtakratta őket tovább, hanem folytatta az órát.Goro és Kazuko csendben leült a helyére, de a szívük még mindig vadul zakatolt, és képtelenek vafigyelni az anyagra.Megvan! – gondolta Kazuko a táblát bámulva. – Fukusima tanár úrtól kérek tanácsot. Elsős koroít, kedves ember, és természettudományt tanít. Ha valaki, akkor ő tud segíteni. Megkérem Gozuót, hogy jöjjenek velem, amikor odamegyek hozzá.A szünetben a folyosón alaposan megbeszélte a dolgot a barátaival. Titokzatoskodásuk p

keltette Mariko és néhány más osztálytársuk figyelmét. Végül az utolsó óra után idegesen bekopogári szoba ajtaján. Remélték, hogy már nincsenek bent sokan, és nem fogja más hallani, amit mo

arnak. Szerencsére Fukusima egyedül ült a sarokban. Körégyűltek, és Kazuko megszólalt.– Tanár úr, kérem!Fukusima meglepődve felnézett, és letette a kezéből a tudományos folyóiratot.– Ó, a későn jövők – szólalt meg, és arcán megjelent jól ismert mosolya. – Azért jöttetek,csánatot kérjetek a reggeli késés miatt?– Amit mondani szeretnénk, az összefügg a késéssel – válaszolta Kazuko. – És tanácsot is szereni.

– Rendben van, foglaljatok helyet!Odahúzott három széket, és intett, hogy üljenek le. Aztán rágyújtott egy cigarettára.– Nos, miről van szó?Azt beszélték meg, hogy Kazuo fog először beszélni, mert ebben ő volt a legjobb.– Tanár úr, azzal kezdem, ami a legfontosabb. Nagyon kérem, hogy engedje végigmondanom a dne nevessen ki. Azért mondom ezt, mert a legtöbb ember ostobaságnak tartaná, azt gondolná, hogym, vagy hogy hazugság, és csak a vállát rángatná. Sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy egyá

mondjuk-e valakinek, de aztán arra jutottunk, hogy maga talán megérti.– Értem – bólintott a férfi, és a mosoly eltűnt az arcáról. – Úgy tűnik, nehéz helyzetbe kerültetek.– így van.



– És úgy gondoltátok, hogy bennem megbízhattok. Rendben. Végighallgatlak benneteket, és nem vetni.– Köszönjük – mondta Kazuo megkönnyebbülve. – Valójában Kazukóról van szó...És Kazuo belekezdett Kazuko hihetetlen történetébe.



IDŐUGRÁS

Amikor Kazuo befejezte hosszúra nyúlt beszámolóját a Kazukóval történtekről, Fukusima tansóhajtott, de csendben maradt.– Hmm, értem – szólalt meg végül csendesen.Kazuko feszülten figyelte a tanár minden rezdülését.Kérem, higgyen nekünk! – könyörgött némán. – Senki máshoz nem fordulhatunk!

Goro képtelen volt tovább elviselni a csöndet.– Hisz nekünk, tanár úr? – kérdezte végül, a hangja türelmetlenül remegett.Fukusima tanár úr tekintete lassan végigsiklott a három diákon, végül bólintott.– Hát persze. Hiszek nektek. Nem hinném rólatok, hogy képesek lennétek kitalálni egy ilyen hazugk a tréfa kedvéért. És elég csak rátok néznem, hogy lássam, valóban valami megrázó dolog történt

Kazuo és Goro megkönnyebbülve lélegzett fel. Kazuko pedig ragyogott a boldogságtól, hlvánvalóvá vált, hogy a tanár a pártjukat fogta.

– Egy dolgot tisztáznunk kell, Kazuko – fordult a lány felé. Tekintete a semmibe révedt, úgy tűnt, ereng valamin. – Amióta ezek a dolgok történtek, illetve korábban is... milyen volt az egés

apotod?– Hú, nagyon örülök, hogy ezt megkérdezte. Az az igazság, hogy nem ugyanúgy érzem magamrábban. Nehéz szavakba önteni, de olyasmi érzésem van, mintha „lebegnék".– És ez mikor kezdődött?– Azt hiszem, azon a szombaton, amikor tanítás után megéreztem annak a vegyszernek a szartárban.

Fukusima tanár úr az asztalra tette a kezét.– Igen, emlékszem. Amikor azt mondtad, hogy láttál valami gyanúsat, igaz?– Igen.

– Várjunk csak, az négy nappal ezelőtt történt...A férfi felírta a dátumot a jegyzetfüzetébe, és újra a gondolataiba mélyedt.– Tanár úr, gyakran történnek ilyen titokzatos dolgok? – kérdezte Goro félénken. – Bár mindent amemmel láttam, mégis alig tudom elhinni. Szóval időnként történik ilyesmi?

A tanár lassan bólintott.– Nem lep meg, hogy ennyire össze vagytok zavarodva. Bárkit felzaklatna az ilyesmi. Egy átlageilyen titokzatos, a tudomány mai állása szerint nem megmagyarázható dolgok történnének vele, anzezavarodna, hogy meg sem próbálna rájönni az értelmére, inkább gyorsan elfelejtené az egészeberek ösztönösen félnek az ilyen jelenségektől. Gondolom, Goro, te sem vagy kivétel.

A fiú egy pillanatnyi habozás után bizonytalanul bólintott:– Hát igen. Azt hiszem, ez a helyzet...– A tudomány azonban a kezünkbe adja azokat az eszközöket, melyek révén megvizsgálhatjgmagyarázhatóvá tehetjük a titokzatos jelenségeket. Csak úgy fedezhetünk fel új dolgokat, ha mbesülünk a rejtélyekkel. Titokzatos jelenségek nélkül nincsenek új felfedezések sem! – magykusima csillogó szemmel.Kazuko még sohasem látta ilyennek a férfit. A fiúk is lenyűgözve hallgatták szenvedélyes fejtegetés– Sokkal gyakoribbak az olyan jelenségek, amilyeneket Kazuko is átélt, mint azt gondolnánk. Haményeket a világ minden részén feljegyeztek már. Vannak szakértők, akik összegyűjtik ezeténeteket, és utána megvizsgálják őket. Közéjük tartozik például Francis Edwards is. Ő az



ősorban kutató, nem pedig természettudós, ezért csupán lejegyzi az ilyen tényeket.– De mégis hogyan magyarázza azt, ami Kazukóval történt? – kérdezte Kazuo.– Azt mondanám, teleportálásról és időugrásról van szó.– Időugrásról?– Bizony. Kazuko esete világos, de szerte a nagyvilágban jó pár hasonló, bár nem ennyire egyérugrásra is sor került. Például 1880. szeptember 28-án a Texas állambeli Gallatin közelében egy Dng nevű férfi eltűnt a felesége, két gyermeke és két barátja szeme elől. Öten látták, hogy egyszerűen köddé vált. Aztán az Egyesült Államok délkeleti partvidékén több mint húsz repülőg

szett nyoma. Ezek a gépek nem is kerültek elő. Egyes elméletek szerint időugrást hajtottak végreoli jövőben vagy éppen a régmúltban kötöttek ki. Ami pedig a teleportálást illeti, volt egy férfi, akp napon eltűnt Tokióból, és ugyanabban a percben felbukkant Kimberleyben, az USA-baegyzések sok hasonló történetről számolnak be.



IRÁNY A MÚLT

Kazuko és barátai döbbenten bámulták a tanárt. Még sosem hallottak ilyen lenyűgöző történeteket.– Ezek szerint az én esetemben egyszerre került sor telepor-tálásra és időugrásra – vontavetkeztetést Kazuko.– Valóban ez az egyetlen lehetséges magyarázat – bólintott Fukusima tanár úr. – Amikor kis ázolt a teherautó, önkéntelenül is arra vágytál, hogy visszakerülj az ágyadba, és időben is me

ülj a balesettől. Ezért átugrottá! az időben egy olyan helyre, ahol a baleset előtt jóval korábban vo– De hát hogy a csudába lehettem képes...– Arra, hogy ezt tedd? Épp ez az igazi kérdés – mondta a férfi, és még valamit felírt a jegyzetfüzett hiszem, az a vegyszer válthatta ki, aminek a szagát megérezted a szertárban négy nappal ezelőtt. Hlékszem, elájultál, miután belélegezted azt a levendulaillatú vegyszert.

– Így van.– A megoldás tehát az a vegyi anyag. Valószínűleg annak hatására alakult ki ez a képességed. Egyélyen érzés, hogy különleges erőd van?– Szörnyű! – jajdult fel Kazuko. – Nem akarok más lenni, mint a többiek.

– Értem. Hidd el, ez teljesen normális reakció. Nem akarod, hogy bárki azt gondolja rólad, valóm is vagy emberi lény. Megértem az érzéseidet. Most mégis az lenne a legjobb, ha használndet: vissza kellene térned a szertárba, négy nappal ezelőttre, amikor ez az egész elkezdődött.

– Tessék? De miért?... És hogyan?Mindhárman megdöbbentek ettől a javaslattól.– Természetesen úgy, hogy átugrasz az időn! – mondta Fukusima, aki még Kazukónál is joglepődött. – Hiszen különleges erővel rendelkezel, és egyszer már sikerült, nem?

– De akkor halálra voltam rémülve, hogy elgázol az a teherautó, és...A férfi felemelte a kezét, mire Kazuko elhallgatott.

– Tudom. És mivel tudjuk, milyen lelki és fizikai állapotban voltál abban a pillanatban, újra elő tzni ugyanazt az állapotot.– De tanár úr, még ha sikerül is Kazukónak négy napot visszamennie az időben, mégis mit csináljogérkezik? – kérdezte Kazuo nyugtalanul.– Találkoznia kell azzal a titokzatos személlyel, aki a vegyszert készítette – magyarázta Fukusimmosolygott a lányra. – Még azelőtt kell meglepnie, hogy az ismeretlen elkészítené a vegyszertzem, ez megoldaná a problémát. Talán egy kicsit kockázatos, de úgy vélem, hogy Kazuko igenis z rá.A lány hallgatott, a gondolataiba merült. Ez igaz – gondolta. – Ha meg tudom akadályozni, hogy

aki elkészítse a vegyszert, akkor talán minden ugyanolyan lesz, mint előtte volt.– Csakhogy a legnagyobb probléma az... – szólalt meg Kazuo elgondolkodva –, hogyan tudnánk egy Kazuko visszaugorjon az időben?Fukusima töprengett egy darabig.– Kazuko, emlékszel még, mire gondoltál és mit éreztél, amikor az a teherautó majdnem elgázolt?– Sajnos nem – válaszolta a lány, szomorúan rázva a fejét. -Nem hiszem, hogy képes lennék felicsak nem kerülnék ismét hasonló helyzetbe.– Ezt teljesen megértem – mondta Goro, és újra beleborzongott, ahogy eszébe jutott a reggeli balenem is tehetjük ki Kazukót megint egy hasonló veszélynek...

– Igaz. Majd kitalálok valamit – mondta Fukusima, és felállt.



Amikor körülnéztek, látták, hogy a többi tanár már mind hazament, és a tanári szobában nincs senk– Ti most hazamentek, ugye? Akkor induljunk.Az iskola előtt elbúcsúztak a tanárjuktól. Útközben egy építési telek mellett haladtak el, a mszkakerítés rései között kicsapott a hideg szél.– Ha visszamegyek négy napot a múltba, hajlandóak lesztek segíteni nekem?– Igen – felelte Kazuo de nem tudom megígérni. Négy nappal ezelőtt még fogalmam sem volt etélyről. így aztán valószínű, hogy ha akkor elmondod, sajnos nem fogom elhinni.– Én pedig valószínűleg még nála is elutasítóbb leszek – tette hozzá Goro.

– Szóval akkor azt mondjátok, hogy csak magamra számíthatok?Mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, Fukusima tanár úr rohant feléjük kiabálva:– Meneküljetek! Elszabadult egy acélgerenda!Két vagy három nappal korábban, pontosan azon a helyen, egy gerenda zuhant a járdára, és több emmegsebesített. Kazuo és Goro felkiáltott, és követte Fukusimát. Kazuko azonban kővé derm

mülettől. Agyon fog ütni! – gondolta. És abban a pillanatban különös érzés fogta el.



EGYEDÜL AZ ÉJSZAKÁBAN

A tanár figyelmeztető kiáltása még szinte el sem halt, amikor Kazuko úgy érezte, mintha lebegni kna. Elképesztően könnyúvé vált a teste. Ilyen lehet, ha egy hatalmas, láthatatlan teremtmény a tenrdoz valakit.Valamit csinálnom kell! – gondolta. – El kell tűnnöm innen, mert szétzúz a gerenda!Az életveszélyes helyzetben valósággal súlytalanná vált. Hogy a csudába lehetséges ez? Kazuko s

tt minden elsötétedett. Csengő hang szólalt meg a fülében, és a csend... csak hosszú idő után tért vVégre valahára magához tért.Az órája szerint már majdnem éjfélre járt az idő. Csillagok szikráztak az éjszakai égbeglepődve pislogott: hiszen az előbb még vörös fényben ragyogtak a háztetők. Nagyon jól emlékeső délutáni nap simogató, meleg sugaraira.– Fukusima tanár úr! – kiáltotta. Utána pedig Kazuót és Gorót akarta odahívni magához. Aonban alaposabban körülnézett, kiderült, hogy egyedül áll az utcán.Nem is akárhol. Pontosan azon a helyen, ahol az előbb majdnem agyoncsapta a mélybe élgerenda. Villámgyorsan megpördült, és az építkezés felé fordult. Hiába meresztgette a szemét, n

m látta a magasból aláhullott fémdarabnak.Halkan felsikoltott, és a tenyerébe temette az arcát. Egy idő múlva összeszedte magát annyira,ukucskáljon az ujjai között. Pár pillanattal korábban az úttesten még egymást érték az autók, a j

dig valósággal hullámzott a gyalogosok tömege. Most viszont mintha elnyelte volna a föld a járműaz embereket. Úgy tűnt, valóban későre jár az idő.Kazuko ebben a pillanatban fogta fel, hogy egy szál maga áll a sötétben, kint az utcán. Először igegijedt, de aztán halványan derengeni kezdtek az összefüggések.Hoppá! – gondolta. – Alighanem átszökkentem az idő fölött. Csak is ezzel lehet megmagyaráznicsaságot.

A dermesztően hideg éjszakában rémülten szorította magához az iskolatáskáját. Gyanaszafordult az építkezés felé. Talán egészen más oka volt annak, hogy sehol nem látta a lezendát. Lehetséges lett volna, hogy Fukusima tanár úr csak azért ijesztett rá, hogy rákényszeríugrásra?

Ha ez volt a férfi terve, akkor a számítása nagyon is bevált.Csupán az volt a kérdés, hogy milyen messzire sikerült átszökkennie. Ahhoz kétség sem férhetett,ső éjszaka volt. Na de vajon melyik nap? Esetleg elképzelhető, hogy több mint egy teljes napot sikgtennie?Kazuko töprengeni kezdett. Végül úgy tűnt, hogy rájött a megoldásra. Előhúzta táskájából a leckefü

be írta fel minden álló nap, hogy mi a házi feladat. A félhomályban sietve átlapozta az oldaonnal észrevette, hogy az aznapi bejegyzései nyom nélkül eltűntek. Ugyanez volt a helyzet az előzőkével is. Ezek szerint két napot utazott a múltba.

Vagy hétfő, tizenhetedike volt, mégpedig késő éjszaka, vagy tizennyolcadika, kedd kora hagyelembe véve a dermesztően hideg levegőt, Kazuko úgy vélte, hogy valószínűleg kedd reggel leheEbben az esetben miért nem otthon alszom az ágyamban? – töprengett a lány. – És ha most itt talán azt jelenti, hogy valaki más alszik a helyemen?ngerülten megcsóválta a fejét. Az elmúlt néhány nap során elképesztő mennyiségű hihetetlen tént vele. Most már esze ágában sem volt bármit is egy kézlegyintéssel elintézni.Tételezzük fel, hogy egy másik Kazuko aludt odahaza a szobájában. Akkor hová menjen az



zökkenő Kazuko? A lány nem tudott választ adni erre az igencsak zavarba ejtő kérdésre. Viszoész éjjel itt ácsorog a dermesztő hidegben, akkor hajnalra egészen biztosan halálra fog fagyni.Az sem kecsegtette túl sok jóval, ha felfigyel rá egy rendőrjárőr. Az egyenruhások bizonyára azt higy megszökött otthonról, és bevinnék magukkal a kapitányságra.Akkor most mitévő legyen? Kazuko bizonytalan léptekkel elindult hazafelé, úgy vélte, abból nemgy baj. Úgy gondolta, érdemes lesz kerülni a feltűnést. Majd szépen bekukucskál az ablakon. Bizoelmetes érzés lesz látni, ahogy ott alszik a saját ágyában, de nem habozhatott tovább.Remegett a hidegtől, miközben egyre gyorsabban haladt. Végül ott állt a házuk előtt. Cseppe

glepő módon a kapu zárva volt. Mivel nem volt nála kulcs, megkerülte az épületet, és az olkapun osont be. Csendben és óvatosan odament a saját ablaka elé.Egész idő alatt remegett a lába, mert attól tartott, hogy valaki meglátja, és azt hiszi, egy blkodik a sötétben.Szerencsére nem szólalt meg a rendőrök sípja, és egyetlen kutya sem kezdett el ugatni. Ezért zdulattal egészen közel hajolt a hideg ablaküveghez. Nekinyomta a homlokát, és belesószobájába. Először az éjszaka is világító kislámpát vette észre. Amikor a szeme már hozzászo

nti barátságos félhomályhoz, lassan elfordult, hogy alaposabban is szemügyre vegye az ágyat. Ayát.



TÚLJUTNI A TEGNAPON

Kazuko megkönnyebbülve kifújta a levegőt, amikor felfedezte, hogy senki sem fekszik az ágyábált ágynemű viszont arról tanúskodott, hogy valaki nemrég kelt fel onnan. A megkönnyebbülésethatott sokáig. Rájött, hogy egy újabb nehézséggel kénytelen farkasszemet nézni.A házba egyszerűen képtelenség volt bejutni, hiszen az ablakát belülről zárta be.Zárva volt a bejárati és konyhaajtó is. Korábban mindig örült annak, hogy az anyja ennyire óva

gfontolt. Ebben a pillanatban azonban az ajtó rosszabbik oldalán állt, és innen nézve egészen mázett ki anyja előrelátása.Most mit tegyek? – töprengett. – Szó sem lehet arról, hogy becsöngessek, és késő éjjel lehgamhoz az anyámat, hiszen a többiek biztosra veszik, hogy már órák óta az igazak álmát alszom

Mostanra már annyira átfagyott, hogy nem csak a lábát nem érezte, de a foga is hangosan vacnyira szeretett volna bent lenni. A szobája barátságos, meleg kis fészeknek tűnt. A fűtőtestre á

rányi kannából gőz tört a magasba, az ablakokat belepte a pára. Kazuko úgy érezte, hogy pillanaül a fagyhalál áldozata lesz, ha nem sikerül a lehető leghamarabb bejutnia.

Mihelyt azonban ez a gondolat testet öltött az elméjében, máris úgy érezte, hogy felemelke

gasba. Ugyanaz a különös érzés tört rá, amit jóval korábban, az építkezés mellett elhaladva éakhogy most nem fenyegette a magasból alázúduló acélgerenda. Azért emelkedett fel, mert így akaát elméje erejével volt képes erre a csodálatos dologra.Sikerült! – gondolta. – Mindjárt szökkenek!A különös érzés valósággal elárasztotta a teste minden apró porcikáját. Igencsak nehéz volt a kis sejére összpontosítani.

Pontosan az történt, ami korábban. Egyik pillanatról a másikra minden elsötétedett, és hangos csengás támadt a fülében.Megtántorodott, amikor a következő pillanatban valósággal elvakította a ragyogó fény. A szobá

az ágyon. Beletelt pár pillanatba, amíg a szeme hozzászokott a fényességhez. Pontosan tudta,ból az irányból délutánonként szokott betűzni a nap.– De hát akkor délután van! – kiáltotta meglepődve. – Sikerült az időugrás! Nem kellett hozzá segegy ez magamtól is!A rátörő boldogság kicsit a fejébe szállt. Kazuko azonban gyorsan magához tért. A szája elé kazét.Hogy lehettem ennyire ostoba? – gondolta. – Nagyon megjártam volna, ha az anyám meghna. Ráadásul fogalmam sincs arról, hogy mennyi a pontos idő. Nem lehetek biztos abban, yleg délután van. Mi van akkor, ha túl korán van ahhoz, hogy itt sipákoljak a szobámban? L

gy még az iskolában volna a helyem. Anyám kiakad, ha azt hiszi, hogy ellógtam!Nagy nehezen legyőzte a rémületét, és hallgatózni kezdett. A házban egyetlen nesz sem hallalószínűnek tűnt, hogy Kazuko anyja és a húgai még nem voltak otthon.Töprengeni kezdett. Lehetséges, hogy átszökkent egy másik napba? Habozás nélkül belenykájába, újra elővette a leckefüzetét. Amikor azonban kinyitotta, hátrahőkölt a döbbenettől. Utnteken, tizennegyedikén jegyezte le a házi feladatot. A további oldalak üresen tátongtak.Ezek szerint péntek délután van – morfondírozott Kazuko. – Ez pedig azt jelenti, hogy ezúttal hpot ugrottam át. De hogyan lehetek biztos abban, hogy valóban péntek van? Hiszen megtörtégy szombaton kötöttem ki. Végül is ahogy itt ülök itthon, könnyen megtörténhet, hogy kihagymbat délelőtti tanítást.



– Jóságos ég! – suttogta. – Most akkor honnan fogom tudni a dátumot?Körülnézett a szobájában, bár jól tudta, hogy idebent nincsen naptár. Csendben, mint egy masont a folyosóra. Nemsokára már ott állt a nappali ajtaja előtt. Némán azért fohászkodott, hoyen odabent senki.Nagy nehezen legyőzte a keze remegését. Óvatosan megérintette a papírból és fából készítettssan félretolta. Szerencsére senki sem volt odabent. A falióra szerint fél tizenegy volt.Tíz óra harminc perc – gondolta. – Akkor már javában tart a harmadik óra is!Visszarohant a szobájába, és felkapta az iskolatáskáját. Biztosra vette, hogy szombat délelőtt bu

. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy ellógja a délelőtti iskolát!Bizony, nem kockáztathatta meg – mert ez a szombat nem akármilyen szombat volt!Minden ezen a napon kezdődött. Hiszen éppen ma fog bent maradni az iskolában a tanítás után. Mé, és ismét megpillantja azt a titokzatos alakot, aki miatt kezdetét vette az egész kaland.

Mindent meg kellett tennie azért, hogy a kellő időpontban ott lehessen a kémiaszertárban. Akkorgnézheti magának a különös valakit, mielőtt az újra eltűnhetne.



VISSZA A SZERTÁRBA

Kazuko a harmadik és a negyedik óra közötti tízperces szünetben ért be az iskolába. Ez azért gkönnyebbülést jelentett. Ha sikerül óvatosan beosonnia, akkor nem kell magyarázkodnia egyárnak sem amiatt, hogy hová tűnt az előbb. Még a végén sikerül beállni a diáktársai közé, é

sétálni az osztályterembe, mintha semmi sem történt volna. Bizakodó hangulata azonban semzlott, ahogy odament az osztálytársaihoz. A többiek ugyanis döbbent arccal megfordulta

odálkozva körbevették a lányt.– Kazuko! – kiáltotta Mariko. – Hát te meg hol voltál?– Mi az, hogy hol voltam? – értetlenkedett Kazuko.Mariko kiabálni kezdett. Éles hangja valósággal belemart azskola csendjébe.

– Na most már tényleg elég volt a tréfálkozásból! Egyszerűen köddé váltál a harmadik óra kzepén!– Köddé váltam?– Bizony – szólalt meg Goro. A fiú ott állt Kazuko mellett. -A frászt hoztad ránk. Komolyan mon

nki sem látta, hogy leléptél. A tanár végig ott ült elöl, de ő sem vette észre, hogy elsétáltál menki nem hallotta, ahogy kinyitottad az ajtót.– Jól mondja! – harsant fel újra Mariko rikoltó hangja. – Még én sem vettem észre, ahogy elmdig ott ültem melletted a padban.Most már Kazuo is bekapcsolódott a beszélgetésbe. A tekintete szokás szerint a semmibe révedt.– Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy varázslat történt! Úgy eltűntél, mint egy füstfelhő.Kazuko megpróbálta felfogni, hogy mit jelenthet mindaz, amiről az osztálytársai beszámoltak. Koréjszaka sötétjében arról töprengett, nem okozhat-e bajt, ha átszökkenve az időn, egy adott htelen két Kazuko is létezik.

Talán most itt volt a válasz.A többiek fecsegése segített megoldani a rejtélyt. Lehetséges, hogy minden időugrás után egyszűnik az a Kazuko, aki ott létezett abban az adott időpontban? Ez bizony megmagyarázta volna, miéraz iskolai Kazuko pontosan abban a pillanatban, amikor a jövőből érkező lány előbukkószobájában. Az osztálytársai jól láthatóan aggódtak a különös jelenség miatt.Na de hogy a csudába magyarázhatná el nekik, hogy mi történt? Két barátjának majd csak jó pár nsőbb fog beszámolni a hátborzongató fejleményekről. Ebben a pillanatban a leghalványabb esélyt arra, hogy elhiggyék a szavait.

– Hová tűntél? – sikította Mariko, szinte már hisztérikusan. Iszonyúan kiakasztotta, hogy ilyen titok

gok történhettek közvetlenül az orra előtt. Ráadásul úgy, hogy semmit sem vett észre az egészből.– Rosszul éreztem magam, ezért kimentem a mosdóba – próbálkozott Kazuko egy bátogyarázattal.– A mosdóba? Úgy, hogy nálad volt az iskolatáska? – kételkedett Mariko. A tekintete majdnem ázuko táskáját. Szegény lány nem tehetett mást, minthogy még szorosabban magához ölelte az árukát.Szerencsére ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett Komacu tanár úr. A diákok abblanatban elhallgattak, és mindenki sietve visszament a helyére.Kazuko is leült. Elővette a tankönyvét és a füzetét. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogyrgalmasan jegyzeteljen, pedig ennek az órának az anyagát a múltban egyszer már megtanulta.



Kicsengetés után örömmel tapasztalta, hogy osztálytársai már meg is feledkeztek titokzatos eltűnézükbe sem jutott újabb kérdésekkel bombázni. Kicsit később pedig pontosan az történt, mint egrábban: Fukusima tanár úr megkérte a lányt, hogy Goróval és Kazuóval takarítsák mészettudományi laboratóriumot.Mire elkészültek a munkával, az iskola már rég kiürült. A mély csendet csak néha törte meg egpódása. A szertárba halk zeneszó szűrődött be. A díszteremben valaki Chopin polonézét zongoráz

– Ezzel meg is volnánk. Én még kiviszem a szemetet – szólalt meg a lány. – Ti, fiúk, mehetteksni.

– Rendben, kösz.Kazuo és Goro elindult a WC felé. Mihelyt kiléptek az ajtón, Kazuko azonnal a kisebbik szertádult.Goro és Kazuo kézmosás közben beszélgetni kezdett.– Kazuko nagyon aranyos csajszi, és még csinos is. De időnként azért eléggé lekezelően tud viselünk, nem?– Azt mondod? – kérdezte Kazuo. Már megint valami távoli dimenzióban járhatott. – Mégis ndolod ezt?– Úgy bánik velünk, mintha kisgyerekek volnánk. Most is mit mondott? „Ti, fiúk, mehettek

sni." – Hát különösebben nem figyeltem oda.Közben Kazuko már ott állt a kisebbik laboratóriumban, az elválasztó szekrények mögött. Várta,bukkanjon a titokzatos ismeretlen. A szíve majdnem kiugrott a mellkasából.Már csak pár pillanat – gondolta. – Nem lehetek nyuszi, nem fogok megijedni!Teleszívta a tüdejét levegővel, a karján és a lábán megfeszültek az izmok. A természettudomoratórium ajtaja lassan kinyílt. Egy magányos alak lépett a helyiségbe.Megvagy... – örvendezett némán a lány. – Most minden kiderül.



LEHULL AZ ÁLARC

Kazuko úgy vélte, hogy egy darabig még rejtve maradhat az ismeretlen előtt. Lehetséges persze,át követett el, amikor azt gondolta, hogy az idegen az ellensége. Végúl is semmi oka nem votételezni, hogy a titokzatos alak rosszat akart volna.Vajon fiú vagy lány lehetett az illető? Butaság lett volna azt hinni, hogy feltétlenül egy férfivaga. Miért ne lehetett volna lány az ismeretlen? Ahhoz viszont nem férhetett kétség, hogy a kü

ogató igencsak felbolygatta Kazuko életét. Itt volt az ideje, hogy kérdőre vonja ezért.Az árnyalak közben odalépett a vegyszerekkel teli szekrényke elé. Akár fiú, akár lány volt, hakül kotorászni kezdett a polcokon sorakozó vegyi anyagok között. Kazuko jól hallotta, egedényeket és kémcsöveket pakolt ki az asztalra.Már csak egy kicsit kell rejtőzködnöm – gondolta remegve. – Mindjárt hozzálát a különöseveréséhez. Akkor majd kilépek az árnyékból, és odaállok elé. Az lesz ám a tettenérés!A kiábrándító valóság viszont az volt, hogy Kazuko szinte megdermedt a rémülettől. Nagyolépni a sötétből.

Mert honnan tudhatta volna, hogy az ismertetlen nem fogja bántani?

Mit tesz akkor, ha az árnyékba burkolózó behatoló támadásba lendülve akarja megvédeni a tizuko mégiscsak egy kislány volt. Hogy a csudába tudná megvédeni magát? Meg kellett volna kérnyik barátját, hogy jöjjön vele... de ezzel a felismeréssel már elkésett. Egyébként sem lett volnelme szólni a fiúknak, hogy jöjjenek ide. Pontosan tudta, hogy egyetlen szavát sem hinnék el!gy tehát nem maradt más választása, kénytelen egyedül farkasszemet nézni az ismeretlennel. Véle, miféle ember lehetett a behatoló? Azzal tisztában volt, hogy az árnyalak képes mészetfeletti erővel felruházni remegő térdű megfigyelőjét. Lehetséges, hogy valamiféle zsenit mmel? Vagy inkább egy bolondot?

Ne adj isten, egy szörnyeteget?

Kazuko nagyon nem örült újonnan szerzett, különleges szuperképességének. Mindent megadott ért, ha a barátai továbbra is egyszerű, hétköznapi diáklánynak tartják. Ehhez pedig oda kell állnyalak elé. Rá kell vennie, hogy változtassa vissza újra egyszerű lánnyá. Ha nem hallgat a szép s

kor... akkor valahogy be kell csapnia, vagy ha az sem használ, fenyegetésekkel kell rávennie arra,toztassa vissza hétköznapi emberré.Na de mit tesz abban az esetben, ha az ismeretlen nem akarja visszaváltoztatni, vagy esetleg kégadni azt, amit Kazuko szeretne? A lány most már tényleg aggódott.Ökölbe szorította a kezét, és megpróbálta összeszedni magát. Csendben figyelte az összemcsövek és üvegek hangját.

Ideje színre lépnem! – gondolta. A lába azonban mintha ólommá változott volna. Képtelengmoccanni. – Mégis mire várok? Iszonyatos erőfeszítések árán végre eljutottam ide, erre elkezdnázni. Ha most nem teszek valamit, akkor teljesen feleslegesen szenvedtem mostanáig! Ne légyuszi, Kazuko!Majdnem elájult, amikor váratlanul megszólalt egy hang:– Na jól van, Kazuko. Most már kijöhetsz. Tudom ám, hogy ott bujkálsz a sötétben.A lány nagyon jól ismerte ezt a hangot. Olyan valaki beszélt, aki egészen közel állt hozzá. Egyszetetlennek tűnt a dolog! Habozva előlépett az elválasztó szekrények mögül. A behatoló ott állt az llett, a vegyszerekkel teli szekrényke előtt. Rámosolygott a lányra.– Kazuo! – kiáltotta Kazuko, meglepődve és egyben megkönnyebbülve. De hiszen az egyik le



rátja állt előtte. A fiú arcára kiült a megszokott álmodozó arckifejezés.Ez annyira, de annyira valószínűtlen volt. Tényleg tőle félt ennyire egész idő alatt? De hát Kazuo állt Kazuko oldalán. Hogy a csudába lehetett volna ő a titokzatos árnyalak? Egyszerűen képteleinni. Ugyanakkor Kazuko nagyon is jól tudta, hogy kénytelen hinni a tényeknek. Talán az lesz a legmagától a fiútól hallja meg az igazat.– Szóval te voltál az? Te készítetted azt a különös szert, amitől olyan meglepő erőre tettem szdezte vicsorogva. Attól tartott, hogy mindjárt üvölteni kezd a haragtól. Kazuóról azt hitte, hogten barátok. Ez a gazember azonban rezzenéstelen arccal végignézte a lány hosszú szenve

yetlen szóval sem árulta el a titkát!– Hát igen, ez a helyzet. De tudnod kell, hogy nem akartam bajt okozni neked. A véletlen művegy szert tettél arra a különleges képességre. Semmi ilyesmire nem készültem. Oka volt annak, rábban nem szóltam egy szót sem: nem akartam, hogy bajba kerülj. Remélem, hiszel nekem!– De hát, de hát... – Kazuko nem is tudta, mit mondhatna.A fejében egymást kergették a különböző gondolatok. Rengeteg mindent szeretett volna megkérgeteg dolgot szeretett volna elmondani.

– Egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Mégis miért...Kazuo szomorúan elmosolyodott. Együttérzés és szánalom ült ki az arcára. A lány csodálk

logott. Régebben nem tűnt ennyire érettnek és komolynak ez a fiú. Nem úgy viselkedett, minmasz, aki szeretett volna felnőttnek látszani.gazi érettség áradt belőle.

Bárki is állt Kazuko előtt, semmiképpen nem lehetett iskolás fiúnak tekinteni. A legcsekértékben sem hasonlított a többi tanulóra.



A JÖVŐ GYERMEKE

– Nem is tudom, hogyan mondhatnám el neked... – töprengett bizonytalanul Kazuo. – Meglehesszú történetre számíthatsz. De azt elhiheted, hogy el akartam mesélni neked az egészet, miután lágy mi történt. Talán így könnyebben elhiszed a szavaimat, hiszen csomó mindent te is végigcsingy egyből a közepén kezdjem, Kazuko, én... szóval... izé... a jövőből érkeztem.

– A jövőből jöttél? – kiáltotta döbbenten a lány.

Az előbb még azt hitte, hogy semmi sem lepheti meg, ám ez a néhány szó egészen egyszetetlennek tűnt. Ha a józan eszére hallgat, akkor egyszerűen nem hiheti el.– Én... egyszerűen képtelen vagyok hinni neked – nyögte ki végül. A hangja erősen remegett.– Sejtettem, hogy így lesz – biccentett Kazuo. – Olyan, mintha csak bekerültél volna egy tudomátasztikus történetbe, igaz?

Kazukónak azonban esze ágában sem volt tréfálkozni.– És hogy kerültél ide? Időgéppel? – kérdezte gúnyos hangon.– Nem. Pontosan azt tettem, mint amit te. Átszökkentem az időn és teleportáltam.Miközben Kazuko megpróbálta megemészteni a hallottakat, érezte, hogy kezd újra rosszul lenni. M

gmozdult volna a talpa alatt a padló.– Az se baj, ha egyetlen szavamat sem hiszed – folytatta Kazuo. – Akkor hallgasd úgy, mintha ndanék neked. Éppen elég szenvedésen mentél keresztül ahhoz, hogy jogod legyen megismeténetemet. De akkor sem lesz egy rossz szavam sem, ha úgy véled, nevetséges, amiről beszámked. Hidd el, nem fogok hazudni! Csak hát az a nagy helyzet, hogy a különös eseményekre ez az eggyarázat létezik.– Hát jól van – bólintott a lány. – Figyelek.– Nagyszerű. Akkor elmondom. Mielőtt azonban belevágnék a történetbe, szeretném megállítani azkor senki sem törhet ránk.

– Hogy micsoda?! – kiáltotta a lány szinte már sikoltva.Kazuo azonban nem törődött osztálytársnője felháborodásával. Elővett a zsebéből egy tranziszióra emlékeztető apró, lapos szerkezetet, és kihúzta az antennáját.

– Ebben a pillanatban egyedül mi mozgunk és beszélünk a világon. Ha nem hiszel nekem, veslantást az ablakra.Kazuko összerezzent. Kezdte azt hinni, hogy osztálytársának elment az esze.– Ne félj semmitől! – folytatta a fiatalember. – Nézzél szét odakint, ha nekem nem hiszel.E szavakkal megfogta a lány kezét, és odavezette a falhoz. Kazuko hagyta, hogy osztálytársa maganszolja az ablakhoz. Meglepte, hogy a fiú keze ennyire hideg. Valamiért úgy érezte, pont olyan v

ntése, mintha egy idősebb nő fogta volna meg a kezét. Mind a ketten kibámultak az utcára, az iskolA lány kővé dermedt a megdöbbenéstől. Az utcán szokás szerint rengeteg autó látszott, ám ezekntek sehová sem. Mintha csak megfagyott volna a kép. Buszok, teherautók és személygépkakoztak az úttesten. Még ennél is elképesztőbb volt az, ahogy a gyalogosok viselkedtek. Felbal ácsorogtak jó páran a járdán és a zebrán.

Felfedezett azután egy kutyát is. Az állat alighanem teljes erőbedobással rohanhatott valami után. Eillanatban egyetlen lába sem ért le a talajra, hanem jó tíz centivel lebegett a föld fölött!– Tényleg megállt az idő – suttogta Kazuko. A figyelmét most már a mindent betöltő halotti csenülte el.

– Hát így is meg lehet fogalmazni a dolgot – bólogatott Kazuo. – Persze sokkal közelebb á



ósághoz, ha azt mondanánk, pontosan olyan sebességgel haladunk hátra, ahogy az idő halad előre.k a te szemednek tűnik úgy, mintha az idő mozdulatlanul állna.

– De hát hogy vagy képes erre?– Ezzel a készülékkel. Rendkívül erős energiamezőt gerjeszt körülöttünk. Elvág minket a külvilközben az időben hátrafelé mozog.– Nem igazán értem...– Semmi baj. Igazából nincs is szükség arra, hogy értsd a működését – felelte Kazuo nyugodtan,

mét megfogta a lány kezét, hogy visszavezesse a szertár közepén álló asztalhoz. – Ideje folytatn

sét.Mosolyogni kezdett.– Kezdjük talán a legelejéről.



A VILÁG 2660-BAN

Kazuo elmesélte, hogy milyen a jövő.Földünk lakossága egészen a 27. századig exponenciálisan növekedett. Gyarmatok jöttek létre a H

a Marson is. Rengeteg ember volt kénytelen kiköltözni a világűrbe, mivel szülőbolygiselhetetlen túlnépesedés sújtotta. Meglehetősen nehéz helyzetben éltek mindazok, akiknek nem

k pénzük, vagy nem tartoztak a társadalom vezetői közé. A gazdagok és a hatalmasok idelent marad

dön. Mindent megtettek azért, hogy létrejöjjön egy új típusú, a gépek munkájára támaszilizáció.2620-ra sikerült teljes mértekben megoldani az atomenergia békés célú felhasználását. A fejetővé tette, hogy az emberiség más fontos kérdésekre összpontosítson, így rövid idő alatt rengefedezésre került sor.Mivel azonban a természettudományok elképesztő ütemben fejlődtek, a közönséges halandók hezebben birkóztak meg a legújabb felfedezésekkel. Hamarosan elérkezett az az időszak is, amikyes technológiák fejlődése túlszárnyalta még a legokosabb tudósok felfogóképességét is. A ndolkodók kénytelenek voltak egyre jobban szakosodni. A munkájuk jelentős részét másokra b

ntosan tudták, miként kell a lehető legjobban elvégezni a munkájukat, ám kivétel nélkül csupán pazletkérdésekkel foglalkoztak, és fogalmuk sem volt más szakterületek technikai fejlesztéslójában semmi szükség nem volt arra, hogy a saját munkájukon kívül máshoz is értsenek. Cseppeglepő módon mindez igen rossz hatással volt a társadalom egészére.

Kezdetben főleg az iskolákra járt rá a rúd. A múltban alacsony szinten ugyan, de rengeteg tantáítottak a diákoknak. A fejlett új világban azonban senki sem érhette be elemi szintű tudásanyaggaola egyre tovább tartott: a kicsiket már négyévesen beküldték az általános iskolába, és alapképzéssszú évet vett igénybe.Ezután következett a még mindig kötelező, ötéves középiskola. De az általános műveltség elsajá

olról sem jelentette azt, hogy érettségivel a zsebben bárki is találhatott volna munkát. A legegyszadatokat és számításokat már gépek és számítógépes agyak végezték el. Az általános és középisgzettségű emberek számára így nem nagyon termett babér a különféle munkahelyeken.Ha valaki például irodában szeretett volna dolgozni, annak először meg kellett ismernie részleteseott szakágat egy újabb ötéves képzést nyújtó felsőfokú tanintézményben vagy szakiskolában.A tanulás végeztével a felsőfokú képesítésű emberek egyszerű technikusként vagy irodaszolgyezkedhettek el. Esélyük sem nyílt arra, hogy például orvosként vagy természettudósként keressékenyerüket. Egy ilyen álláshoz ugyanis további szaktudásra volt szükség. Mire valaki befejezte az ntű munkavállaláshoz szükséges valamennyi iskolát, a legjobb esetben is már 38 éves volt.

A legtöbb pályakezdő azonban közelebb állt az ötvenhez, mint a negyvenhez. így aztán negyveruk előtt még csak nem is gondolhattak családalapításra. A folyamat azzal a nem várt, kellékhatással járt, hogy a Földnek újra csökkenni kezdett a lakossága.

A jövő gyermekeinek azonban ez valóságos katasztrófát jelentett. Attól féltek, ha folytatódik a népmának csökkenése, egy idő múlva kihal az emberi faj. Kazuo beszámolt arról, hogy az orvosokmészettudósok közös erővel próbáltak gyógyírt keresni a bajra. 2640-ben aztán sikerült kifejleszty forradalmian új megoldást: az alva tanulást, más szóval a tudatalattira alapuló oktatást.– Mit jelent az, hogy alvás közben tanultak? – kérdezte Kazuko. Valósággal lenyűgözték a fiú szdetben még arra gyanakodott, hogy Kazuo becsapja, ám a számtalan részlet miatt úgy tűnt, mégis szél.



– Az alva tanulás során az információt és az emlékeket közvetlenül beépítik a gyermek agygyarázta Kazuo, és a szeme izgatottan lángolt.– A szükséges információt mágneses szalagra veszik, melyeket elektródák kötnek össze a gyével. Az így lejátszott anyagot az ember bármikor képes felidézni. Ezzel a módszerrel jóval röv

alatt is ki lehetett képezni az embereket, így egy hároméves korában beiskolázott gyerek myetemi tanulmányait is befejezhette, mielőtt eljuthatott volna a mostani egyetemek gólyatáborábgam is átmentem ezen a rendszeren, ezért...Kazuo hangja fokozatosan elhalkult.

– Valójában hány éves is vagy? – tudakolta Kazuko.Kazuo szemmel láthatóan zavarba jött. Csak habozva válaszolt.– 11 éves vagyok.– Mi van? – kiáltotta döbbenten a lány. Kihúzta magát, hogy a fiatalember szemébe nézhessealább tíz centivel magasabb volt, mint ő. – De hát akkor négy évvel fiatalabb vagy nálam! Eztmolyan mondtad?Kazuo zavartan vakargatni kezdte a fejét, és továbbra is mosolygott.– Az a helyzet, hogy 2660-ban a gyerekek sokkal gyorsabban fejlődnek, mint ma. Az én szemszögezve a mostani gyerekek a korukhoz képest kivétel nélkül visszamaradottak.

– Tényleg azt vágod a képembe, hogy fogyatékosnak tartasz? – mérgelődött Kazuko. Igebőszítette Kazuo szemtelensége.– Nem kell egyből felrobbannod a haragtól, 2660-ban kizárólag szupertápláló ételeket eszünk. Cs

egyensúlyban maradni a test és a szellem. Ezt érted, ugye? Ha nem őriznénk meg az egyensúlyt, ebb egyetemi végzettségű újszülöttek árasztanák el a világot. Az azért kicsit hátborzongató volna, n

– Te most komolyan azzal kábítod a fejemet, hogy akár egyetemre is járhatnál, mert annyira okos vKazuo elégedetten bólintott.– Nagyon jól látod a helyzetet. Tényleg egyetemista vagyok, gyógyszerészetet tanulok.Nem csoda, hogy ilyen jól ment neki az iskola – gondolta Kazuko.

– És mit keresel ebben a korban? Pont ebben az iskolában?És miért teszel úgy, mintha közönséges iskolás gyerek volnál? Talán nem akarsz visszamenni a jövA fiú kétségbeesetten felemelte a kezét, mintha félne, hogy belefullad a kérdések áradatába.– Várjál már egy pillanatot! Mind a ketten jobban járunk, ha egyszerre csak egy dolgot próbálok

magyarázni.



VÁRATLAN VALLOMÁS

Kazuo 2649-ben született. Azokhoz a gyerekekhez hasonlóan, akikről az előbb mesélt, őtkorszerűbb oktatási módszerekkel tanították. Hároméves korától kezdve oktatóműsorokat hall

mában. Tizenegy évesen el is kezdhette a felsőfokű tanulmányait. Az egyetemen gyógyszerésglalkozott. Akkortájt számos újfajta orvosságot fejlesztettek ki. Ezek közül néhány kiválóan alkt arra, hogy fokozza, vagy legalábbis előhozza az emberi lényekben lappangó különleges képesség

Addigra már tudományosan bebizonyították, hogy az emberek igenis alkalmasak a legkülönfikai, telekinetikus és lelki erő kifejlesztésére. A tudósok számára azonban még egy jó darabig nmoly kihívást jelentett megtalálni azokat a módszereket, melyek révén az emberek valóban előhozennük rejtőzködő különleges adottságokat.Egyetemi tanulmányai során Kazuo maga is bekapcsolódott a kutatómunkába. A teleportálás vkterülete. Elsősorban azzal a fajtájával foglalkozott, amit egy gondolati impulzussal lehetett kiváegyetem természetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a fiatal tudósok a szigorú biztonsági szabá

artva kísérletezzenek.Kazuo azonban az átlagosnál lényegesen okosabb kutatónak bizonyult. Hamarosan kidolgozott j

esen újszerű kísérletet is. Megpróbált összhangot teremteni a térbeli elmozdulás és az időugrás kás szóval, ki akarta fejleszteni azt a képességet, hogy valaki átszökkenjen egy másik helyre és egy rba. Biztosra vette, hogy mindez lehetséges.Hallott arról is, hogy már kifejlesztették a teleportáló képesség előhívásához szükséges anyagokaidőutazás sem tűnt lehetetlennek. Úgy látszott, nem vár különösebben nehéz feladat rá: csupán egyan szert kellett kifejlesztenie, amelyik egyesíti magában a tér– és az időugráshoz szük

pességeket.Kísérletek hosszú sora következett. Kazuo megállapította, hogy a teleportáláshoz felhasznált különyaghoz -a Crox Zilviushoz – kevert levendulakivonat hatására előidézhető ez a képesség. A kísérle

rsze ekkor még nem érhetett véget. Számos bökkenő és baklövés után végre sikerült kifejleszteéletesen működő vegyszert.

Nemsokára emberen is el kellett végezni az új szer hatását igazoló kísérletet. Kazuo úgy döntöttmagán próbálja ki.– A kísérlet csúfos kudarccal végződött – jelentette ki, és harsányan nevetni kezdett.– Sikerült visszajönnöd az időben, amikor azonban megpróbáltál hazatérni a saját korodba, aznt. Ugye ez történt? – kérdezte a lány.– Pontosan – bólintott Kazuo. – Nem tudhattam, hogy milyen erős a főzet, amit készítettem, ezérész keveset ittam belőle. Gond nélkül eljutottam a múltba, ám a szer túlságosan gyenge volt ahhoz,

szajuttasson a jövőbe.– Magaddal kellett volna hoznod belőle még egy adaggal.– Hát igen. Ez nekem is eszembe jutott, el is készítettem még egy dózist, ám a végén elfelejgammal hozni.– Ahhoz képest, hogy ilyen szuperfejlett agyad van, furcsa, hogy ugyanolyan szétszórt vagy,ilyennek megismertelek.– Nem erről van szó! – tiltakozott a fiú enyhén elvörösödve. – Azon törtem a fejemet, hogyökkenjek át. Olyan korszakot akartam kiválasztani, ahol béke van. Mihelyt azonban sikerült felidégamban egyet, már útra is keltem. És abban a pillanatban nem volt nálam a tartalék adag.– Értem. így aztán szépen beiratkoztál ebbe az iskolába, és titokban rájártál a természettudo



oratórium készleteire.– Pontosan ez történt. Csak hát te váratlanul rám nyitottad az ajtót, én meg úgy megijedtem,jtettem a kémcsövet. Szerencsére nem ittál a szerből. Már az is elég volt, hogy beszívtad az ipessé váltál térben és időben is utazni. Persze csak rövidtávon.– Ez azt jelenti, hogy a különleges képességem elhalványul majd, ahogy telnek a napok?– Bizony. Úgyhogy nem kell semmiért aggódnod.Kazuko megkönnyebbülten felsóhajtott.– Na és neked sikerült újra összekotyvasztanod ezt a csodaszert?

– Sikerült – bólintott Kazuo elégedetten, és az asztalon álló üvegedényre mutatott, amiben valami yadék gőzölgött.– Tulajdonképpen miért mesélted el nekem ezt az egészet? -kérdezte a lány.– Úgy láttam, hogy nagyon megviselt téged az elmúlt időszak, és úgy éreztem, tartozom negyarázattal.– De a te szempontodból én csupán a múlt egyik gyermeke vagyok. Ha visszatérsz a jövőbe, szünk nem lesz egymáshoz...Kazuo láthatóan zavarba jött. Lesütötte a szemét. Végül ösz-szeszedte magát, kiegyenesedett, és mébe nézett.

– Van még valami, amit el kell mondanom – szólalt meg nagy nehezen. – Tudod, Kazuko, az a hegy én... én... szerelmes vagyok beléd.



A JELEN ÉS A JÖVŐ GYERMEKEI

– Le merném fogadni, hogy a távoli jövőben nem számít túl nagy dolognak a szerelem. Ugye ign? – kérdezte Kazuko csúfondárosan. Máskor elájult volna a boldogságtól, ha egy igazi egyeteóba állt volna vele. Most sikerült megőriznie a magabiztosságát, hiszen pontosan tudta, hogy ójában évekkel fiatalabb, mint ő. Úgy döntött, hogy még önt egy kis olajat a tűzre.– Szóval csíped az idősebb nőket? – tréfálkozott.

– Bizonyos szempontból tényleg idősebb vagy nálam – ismerte be Kazuo, aki egészen eddig nndolt erre.– Mi az, hogy bizonyos szempontból? – csattant fel a lány. Kicsit meg is sértődött. – Idősebb vad, és kész! Lehetséges persze, hogy a távoli jövőből érkezett nagyságos úr szemében testbekben is visszamaradottnak tűnök, de akkor is az a nagy helyzet, hogy én vagyok az idősebb. B!– Nem így értettem, amit mondtam, Kazuko! – ellenkezett a fiú. – Csupán arról van szó, hogytalak idősebbnek. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg. Talán azért, mert már jó ideje osztálygyunk. Együtt tanulunk, és a szabad időnkben is együtt lógunk. Te, Goro és én. Nem csoda, hogy an

zel érezlek magamhoz, mintha már időtlen idők óta ismernélek. Azt hiszem, pontosan ez volt anak, hogy beléd szerettem.Kazuko arcát elöntötte a forróság. Még soha senki nem mondta azt neki, hogy szerelmes belé!Ez a srác nagyon is célratörő volt. Lehet, hogy a jövőben mindenki ilyen közvetlen? Kazuko száonban újdonság volt ez a váratlan vallomás. A romantikus regényekben már sokszor olvasott ilyesma játszótéren is előszeretettel pletykálkodtak, ha kiderült, hogy a társaik közül ketten egymrettek. Persze mindig rosszmájúan, mintha a szerelem szégyellni való dolog lett volna.

Pont ezért jött annyira zavarba, amikor Mariko Goro miatt ugratta. Azt gondolta, hogy a vele egk nagyon éretlenek, ezért egyszerűen képtelenség lett volna azt feltételezni, hogy bármelyikőjük ir

mantikus érzéseket táplál.Most azonban Kazuo a szemébe nézett, megvallotta az érzelmeit, és egyáltalán nem tréfált. A vallzaklatta a lányt. Nem tudta volna megmondani, hogy miért. Csendben maradt, és a padlót bámulta.– Tényleg olyan, mintha már egészen régóta ismernél – suttogta.– Én is ezt érzem – válaszolta Kazuo. A hangja elárulta, hogy mosolyog. – Pedig csak egyetlen hóöttünk együtt.

– Egyetlen hónapot? – kiáltotta Kazuko. Felkapta a fejét, és dühösen tiltakozott. – Ne beszéltaságokat! Legalább... két éve ismerjük egymást. És már azelőtt, az általános iskolában is láttalakkor még nem igazán beszéltünk egymással. Hiszen alig pár utcányira laksz tőlünk!

– Van valami, amiről eddig még nem beszéltem.– Miről nem beszéltél?– Az a helyzet, hogy hamis emlékeket ültettem be a fejedbe. És nem csak neked – emelte fel agnyugtatóan –, mindenki másnak is.– Hamis emlékeket? – csodálkozott Kazuko.– Igen. Valójában csak egy hónappal ezelőtt érkeztem ide. Azt hiszem, sikerült nagyolleszkednem közétek. Kénytelen voltam azt a látszatot kelteni, hogy már tizenöt éve a környékenaláltam a saját múltamat, és utána elhintettem az emberek fejében.

– Ezt nem mondod komolyan! Szóval emlékekkel etettél engem, Gorót, Fukusima tanár urat és Mar– Ez a helyzet. Minden osztálytársamat és az összes olyan embert, akinek ismernie kellett.



– Hogy a fenébe tehettél ilyesmit?– Nem olyan nehéz, mint gondolnád. Ugye már hallottál a hipnózisról? Ha valakit hipnotizálsz, ndod neki, hogy ő valójában egy madár, hinni fog neked. Én is valami ilyesmit alkalmaztam. Pers

módszer lényegesen fejlettebb. Ráadásul sokkal egyszerűbb egyszerre több emberrel dolgozni. Egcreakcióról van szó: az egyik ember meggyőződése átugrik a mellette állóra, és hamarosanndenkihez.Kazuko úgy emlékezett, Fukusima tanár úr is beszélt erről.– Csoportos hipnózis...

– Pontosan. És azt tapasztaltam, hogy a mostani gyerekek rendkívül könnyen hipnotizálhatóak.Kazuko komor arccal bámult állítólagos osztálytársára. Az járt a fejében, hogy Kazuo szemghanem sötét barbároknak tűnnek a most élő emberek.



SZOGOL KEN

– Szóval így kezdődött az itteni életem. Úgy tettem, mintha mindig is itt lettem volna veletek, éóta ide járnék az iskolába. Jó páran jártatok a házunkban is...

– A házatokban? – Kazuko most már valósággal kiabált. Eszébe jutottak Kazuo szülei. – Azberek a házban... nem is az igazi családod?

– Nem. Sosem volt gyermekük. Éppen ezért olyan emlékeket kaptak tőlem, ami miatt elhitték, ho

gyok a fiuk. Amúgy nagyon rendes emberek. Szeretik a növényeiket is. Ez is szerepet játszott agy őket választottam ki. Az üvegházban rengeteg levendulájuk van. Ez a növény nagy segíentett, hogy sikerült elkészítenem a Crox Zilviust a hazatéréshez. Végül eljött ez a nap is.– Szóval akkor ők nem is az igazi szüleid. Ha így van, akkor nem is Fukamacsi Kazuonak hívnak, i– Igaz. Amikor megérkeztem ebbe a korba, úgy döntöttem, hogy a Fukamacsi Kazuo nevet veszem őben egészen másként hívnak.

– Mi az igazi neved?– Úgy hívnak, hogy... – kezdte Kazuo, de elhallgatott. Rövid habozás után folytatta. – Valószcsának találod majd. Az igazi nevem Szogol Ken.

– Szogol Ken – ismételte meg Kazuko halkan. Nagyon érdekes hangzása volt. – Egészen jó kis név– Köszönöm, igazán kedves vagy.– De miért nem mondtad el ezt az egészet már korábban? Mi a fenéért hagytad, hogy szenvedjek...– Minden azzal kezdődött, hogy elájultál, amikor beszívtad az elixír illatát. Azt gondoltam, svetkezménye nem lesz, talán észre sem veszed, milyen különleges képességre tettél szert. Te nnyos, nyugodt, békés lány vagy. Nem akartam tönkretenni az életedet azzal, hogy ilyen bonyol

varba ejtő dolgokat zúdítok rád. Csakhogy olyasmi történt, amire senki nem számított. Majázoltak a zebrán, és neked valahogy sikerült térben és időben elugranod. Utána pedig elindultál v

múltba. Nagyot szökkentél azért, hogy találkozhass velem! Egyre nehezebb helyzetbe kerültél. Ezé

ntöttem, hogy én is visszamegyek a múltba, mert beszélni szerettem volna veled.Azt hiszem, ezzel választ kaptam minden kérdésemre – gondolta Kazuko. A fiú azonban mégezte be.– Egy dolgot még mindenképpen el kell mondanom neked, Kazuko. Igazából nem lett volna szaő titkairól mesélnem. Az időutazók soha, semmilyen körülmények között nem árulhatják el a ké

rok titkait a múlt gyermekeinek.– De hát miért nem?– Azért, mert azzal felkavarnák a történelmet. Ráadásul a titok kiszivárgása rendkívül rossz hane az egész társadalomra. Ezt ugye te is belátod? Ha például elmondanám az embereknek, hogy p

lva egy iszonyatos háború csap le rájuk, azonnal pánikba esnének, mert képtelenek lennének elházörnyűséges fejleményeket.– Igenis megakadályozhatnánk egy háború kitörését!– A dolgok sajnos nem így működnek. Gyakran képtelenség megváltoztatni a történelem menetégis módosítani lehetne valamit, azonnal színre lép az a rengeteg ember, akik komoly hasznot húzháltozásokból.

– Ha jól értem, a ti törvényeitek megtiltják, hogy a múltban élő embereknek a jövőről meséljetek.– Igen. Nagyjából ez a helyzet.– Akkor te most valamilyen bűnöző vagy? Hiszen mindent elmondtál nekem.– Vannak bizonyos kivételek.



– Kivételek?Kazuo habozott egy darabig. Nagyot sóhajtott, és vonakodva ugyan, de folytatta.– Nem számít bűncselekménynek, ha olyan embernek mesélek a jövőről, aki utána semmire selékezni, mert kitörlöm az emlékeit. Nem fogsz emlékezni rám.



ELFELEJTETT SZERELEM

Kazuko tágra nyílt szemmel, döbbent arccal bámult az osztálytársára.– Komolyan azt mondod, hogy ki fogod törölni az emlékeimet, mielőtt visszatérsz a jövőbe?A fiú szomorúan bólintott.– Nem tehetek mást. Annyira sajnálom. Nem fogsz emlékezni rám, miután elmentem ndenképpen ezt kell tennem, különben súlyos büntetés várna rám a saját koromban.

– De én nem akarlak elfelejteni! – kiáltotta Kazuko. Vadul megrázta a fejét. Eszébe jutott a sok vlék. Milyen jól érezte magát, amikor együtt bolondoztak Kazuóval. Az is annyira gyönyörű volt, övőből jött fiú bevallotta, hogy szereti.Képtelenség lenne elveszíteni ezeket a csodálatos emlékeket. Igenis ragaszkodott hozzájuk. Káról sem akartemondani. Hiszen még arra sem fog emlékezni, hogyan is nézett ki a fiú, aki szerelmet vallott neki

– De hát ezek az emlékek mindennél többet érnek nekem! – könyörgött a lány. – Nem akarom elfelet. Te ugye emlékezni fogsz rám? Ugye nem felejtesz el? Talán örökre emlékszel majd a kis Kazunyira igazságtalan dolog, hogy én viszont mindent elfelejtek.

– Nem csak rólad van szó. Hát nem érted? Kénytelen leszek kitörölni minden olyan embernlékeit, akik ismertek engem itt a múltban.– Mikor térsz vissza a jövőbe?– Most azonnal.– Ilyen hamar? – suttogta Kazuko. A szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp.– Szerettem volna a lehető legtovább maradni. Annyira jól éreztem magamat ebben a korban. Sdogabb lennék, ha olyan emberek vennének körül, mint amilyen te vagy, vagy éppen Goro. Csak h

munkám. Be kell fejeznem a kutatásaimat.Kazuko lehajtotta a fejét.

– Te a jövő gyermeke vagy. Azt hiszem, az a természetes, ha haza akarsz térni.– Igen, de én sokkal jobban kedvelem a te korodat, mint a jövőt – vágta rá Kazuo habozás nélkünden sokkal nyugodtabb. Az emberek sokkal kedvesebbek. Annyira egyszerű volt beilleszkedni köndenkivel olyan jól kijöttem. És persze van még egy dolog.A fiú Kazuko szemébe nézett.– Te is itt élsz. Persze annak is örültem, hogy Goróban olyan nagyszerű barátra találtam. Fukusidálatos tanár. De nem dönthetek úgy, hogy feladom a kutatómunkámat, és itt maradok. Nem tehg. Megérted, hogy ez az életem legfőbb célja?– Könyörgök, ne töröld ki az emlékeimet! – jajveszékelt Kazuko. A fájdalomtól majdnem megszak

ve. – Néma leszek, mint a sír. Esküszöm, megőrzöm a titkodat. A szívembe zárom az emlékyszerűen nem bírnám ki, ha csak úgy megfeledkeznék rólad. Nem akarlak elveszíteni!Kazuo arca eltorzult a fájdalomtól.– Sajnálom, nem tehetek kivételt. Kérlek, értsd meg! – mondta halk, de elszánt hangon.Kazuko most már valósággal rázkódott a zokogástól. Gyorsan elővette a zsebkendőjét, és letörnnyeit. Hirtelen elszégyellte magát. Nem akart ennyire gyengének, érzékeny kis bőgőgépnek mutatzuo előtt.– Persze, értem én... – suttogta. A szíve azonban majdnem megszakadt a fájdalomtól. Alig szélni. – Szóval akkor nincs mit tenni.Kihúzta magát, és alaposan megnézte Kazuo arcát. Biztosra vette, hogy soha többé nem lá



konszenves vonásait.– Most rögtön indulsz?... Nem maradhatsz még egy kicsit? -kérdezte reménykedve.A fiú némán megrázta a fejét.– Még valamit mindenképpen tudni szeretnék – folytatta Kazuko remegő hangon. – Soha többé nemsza ebbe a korba? Nem lehet, hogy valamikor majd ismét itt állsz előttem?– Lehet, hogy újra ellátogatok ide valamikor... – felelte Kazuo, és felemelte az asztalról a rálékeztető szerkezetet. Összenyomta az antennáját.– De hát mikor?

– Nem tudom megmondani. Valószínűleg azután, hogy befejeztem a kutatómunkámat. Ha majd sészítenem az időugráshoz szükséges szert.Az utca felől halk morajlás hallatszott. A lány megértette, hogy az idő ismét visszatért a norékvágásba.

– Akkor ugye majd újra meglátogatsz? – kérdezte könyörögve.A fiú nem válaszolt. Körvonalai halványodni kezdtek. Kazukonémán figyelte, ahogy Kazuo eltűnik valami fehér ködben. Ismét megérezte a levendula erős illatát– Egy szép napon majd eljövök hozzád, Kazuko – csendült fel a fiú halk hangja. – Akkor majdkamacsi Kazuo leszek, hanem valaki más. Egy ismeretlen.

– Tudni fogom, hogy te vagy az – suttogta Kazuko. Közel állt ahhoz, hogy elveszítse az eszméledni fogom...Hirtelen minden elsötétült előtte. Megroggyant a lába, ahogy elszállt az erő a testéből. Miedlóra zuhant volna, még hallotta a halk, suttogó hangot valahonnan a távolból.– Búcsúzom, Kazuko. Minden jót neked.



AZ EMLÉKEK ILLATA

– Hol vagy, Kazuko? Induljunk! – zendült fel Goro erős hangja, amikor a fiú belépmészettudományi szertárba. – Itt van nálam a táskád.A következő pillanatban azonban észrevette a lány mozdulatlanul fekvő alakját a földön.– Kazuko! – kiáltotta, és odarohant legjobb barátja mellé. Megragadta, és megpróbálta felemey azonban túl nehéz volt, nem bírta el egyedül.

– Most mit csináljak? – kiáltotta a fiú könnyes szemmel. – Kazuko! Biztosan túlhajtottad matogta ijedten. – Nevetséges, hogy két diákra bízták annak a hatalmas hodálynak a kitakarítását!Elengedte a lányt, és kiszaladt a tanáriba, hogy segítséget hívjon.Odaérve megkönnyebbülve látta, hogy Fukusima tanár úr még bent van. A férfi letette az újságszamentek a szertárba. Felemelték Kazukót a földről, és bevitték az egészségügyi szobába. Felfekágyra, úgy várták, hogy magához térjen.– Jaj, mi történt velem? – szólalt meg egy idő múlva a lány halkan.– Elájultál a kis szertárban – magyarázta Goro.Kazuko megpróbált visszaemlékezni, mit csinálhatott a hátsó helyiségben. De hiába törte a fejét

a emlékezett, hogy a seprűket akarta elpakolni.– Csak ketten voltatok odabent? Ti takarítottátok ki az egész laboratóriumot? – kérdezte Fukusima

– Igen – vágta rá Goro dacosan, és kihúzta magát. – Mi ketten takarítottuk ki azt a hatalmas helyizuko... Biztosan ezért ájult el. Túlhajtotta magát.– Hát ezt tényleg őszintén sajnálom – válaszolta a férfi komolyan. – Holnaptól kezdve több dztok be erre a munkára.Kazuo visszatért a jövőbe. Emléke nem élt tovább e korszak gyermekeinek szívében. Sem Fukár úr, sem Goro, de még Kazuko sem emlékezett rá.

Fukamacsi Kazuo egyszerűen nem létezett. Az osztályban nem várt rá egy üres szék. Senkinek nema hiánya. Egyetlen gyerek sem gondolta, hogy bármilyen furcsaság történt.

Három nappal később nem gyulladt ki Goróék háza mellett a fürdő. Senki sem késett el az iskolábzebrán áthaladókat nem fenyegette egy váratlanul felbukkanó teherautó. Kazuo, mielőtt visszavőbe, gondoskodott arról, hogy ne kerüljön sor ezekre a szörnyűségekre. Kazuko élete visszades kerékvágásba.

Egy dolog azonban mégis megváltozott. Iskolába menet mindennap elsétált egy kicsi, nagyon ugati stílusú ház előtt. Egy kedves, középkorú házaspár élt benne. A lány rövid időre megtorpant aegház nyitott ajtaja előtt. Megállt, és ragyogó szemmel beszívta a levendula édes illatát.

Valamire emlékeztet ez az illat – gondolta ilyenkor. – Annyira édes, mégis annyira szomorú. Var éreztem korábban is. De hol? És mikor?

A kertes ház ajtaján ott ragyogott egy névtábla. Kazuko innen tudta, hogy a levendula Fukamatjében virágzik. Ez a név azonban a legkevésbé sem volt fontos számára.

Amikor azonban elindult az iskola felé, valahol mélyen testet öltött benne egy ábrándkép. Olyannt egy álom. Arra gondolt, milyen jó lenne találkozni valakivel.Lehet, hogy ez a valaki egy szép napon egyszerűen besétál az életébe. És Kazuko akkor majd úgyntha mindig is ismerte volna.Ami pedig még ennél is jobb volt: új ismerőse pontosan ugyanezt fogja érezni a lánnyal kapcsolatb



Varga Csaba Béla fordítása



RÉMÁLMOK FOGSÁGÁBAN



RÉMÁLMOK FOGSÁGÁBAN

Maszako újra egy osztályba járt Morimoto Bunicsivel. Régóta ismerték egymást, hiszen ugyanabbztályban kezdték az általános iskolát. A középiskola első évében azonban elkerültek egymás mellőmúlt évben Bunicsi nagyon megnyúlt, Maszako már csak a válláig ért.Kissé zavarba is jött, ha ott kellett állnia mellette.Annak idején nagyon jó barátok voltak. A szünetben egymás mellett ülve készítették el a leckéjük

ztálytársaik persze sokat ugratták őket emiatt, ám sem Maszako, sem Bunicsi nem törődött a töpkelődésével.Egy szép napon, valamikor a nyár vége felé a lány éppen a tankönyveit pakolta a táskájába, anicsi odajött hozzá, és megkérdezte:– Te is jössz délután a röplabdaedzésre?– Kizárt dolog. Haza kell mennem. Iszonyatos, hogy milyen sok leckét kaptam.– Akkor mehetünk együtt, ha akarod – biccentett Bunicsi. – De mondd csak, a csapattársaid nem lergesek, ha kihagyod az edzést?– Nem igazán izgatja őket. Tudod, elég alacsony vagyok, ezért amúgy is csak kevés időt tölthe

yán. Azt hiszem, nem történik semmi, ha időnként lazítok egy kicsit.A két jó barát kisétált az iskola kapuján. Egymás mellett haladtak az utcán. Az ősz már sárgára feskomorfák levelét. Hűvös, de nem kellemetlenül hideg szél táncolta körül a két fiatalt.– Figyelj csak, Bunicsi! – szólalt meg Maszako azon a mézes-mázos hangon, amit olyankor sználni, ha szívességet kért valakitől. – Tudnál nekem segíteni megírni a matematikaleckémet?

– Persze, örömmel. Ugorjunk be hozzánk, és ott megírjuk.– Kizárt dolog! – kiáltott fel Maszako. Döbbenten megállt. El nem tudta képzelni, hogy miért kezdöltözni. Semmi oka nem volt arra, hogy így reagáljon Bunicsi javaslatára.– Nem kell egyből kiabálni. Nem kell jönnöd, ha nem akarsz.

– Jaj, ne haragudj! – szabadkozott Maszako. Nagyon elszégyellte magát. – Nem tudom, mi üém.

– Néha kicsit furcsán viselkedsz, Maszako.Továbbindultak. A lány útközben azon törte a fejét, hogy miért kiabált az előbb. Lehet, hogy nem

menni Bunicsiékhoz?Különös, hiszen semmi oka nem volt arra, hogy ennyire felzaklassa a barátja javaslata. Rövid töprn úgy döntött, hogy nem fárasztja magát ilyen megválaszolatlan kérdésekkel. Igazából örül, hoghatja Bunicsi fiatal és nagyon csinos anyukáját. Már rég nem találkozott az asszonnyal.– Azt hiszem... csak megijedtem, hogy esetleg zavarni fogom az anyukádat – szólalt meg bizonytala

– Ó, szóval emiatt aggódtál! Mióta vagy ennyire érzékeny? – kérdezte a fiú, és hangosan nzdett. Maszako éppen azért kedvelte annyira gyerekkori játszótársát, mert Bunicsiből egyszerűen álaj jókedv. Képtelenség lett volna bármivel is elszomorítani.– Hát jó – bólintott a lány. – Azt hiszem, abból nem lesz baj, ha kis időre benézek hozzátok.– Nagyszerű!Amikor azonban odaértek, a fiú anyja meglepődve nézett a váratlan vendégre.– Nahát, a kis Maszako! Jó rég nem találkoztunk, igaz? Mikor is láttalak utoljára? Ha nem tévkor az általános iskola búcsúünnepségén.– Tényleg elég régen találkoztunk – felelte a lány. Kihúzta magát, és megpróbált nagy, kmnáziumi tanulónak tűnni.



– Nagyon szépen lebarnultál, viszont nem nőttél egy centit sem!– Bocsánat, de tisztában vagyok azzal, hogy milyen magas vagyok – méltatlankodott Maszako dungon. A nő válaszul elnevette magát.– Ne haragudj! Azért volt annyira furcsa, hogy te szemernyit sem változtál, mert Bunicsi igegnőtt a múlt évben.– Gyere, menjünk fel a szobámba! – mondta Bunicsi türelmetlenül.Maszako a fiú nyomába eredt. Lentről azonban felhangzott Bunicsi anyukájának hangja:– Nagyon remélem, hogy most nem ájulsz el, Maszako.

– Nem ájulok el? – kérdezte döbbenten a lány. Megfordult, és a barátja anyjára pillantott. – Ezgy tetszik érteni?– Hát nem emlékszel rá? Amikor annak idején bementél Bunicsi szobájába, valami nagyon megijeelájultál.Hát igen – gondolta Maszako. Abban a szobában tényleg volt valami ijesztő. De mi a csuda leheteitől annyira megrémült, hogy elvesztette az eszméletét?– Már tényleg nem emlékszem, mitől ijedtem meg annyira.– Lehetséges, hogy olyan félelmetes dolgot láttál, ami miatt az rögtön ki is esett az emlékezetedvette el magát az idősebb nő. – Ilyen tényleg van, elhiszed?

Maszako töprengeni kezdett. Most már semmi kedve sem volt bemenni Bunicsi szobájába.– Figyelj csak! – szólította meg a fiút. – Az a félelmetes dolog... még mindig odabent van?– Hát persze. Gyere és nézd meg magadnak! – válaszolta vigyorogva a fiú.– Kizárt dolog!– Rendben, akkor várj meg idelent. Felmegyek és elrakom.– Nem tetszik emlékezni, hogy mitől ijedtem meg? – fordult a lány a háziasszony felé, aki éppetött a gyerekeknek.– Hát, igazság szerint nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy mi ijesztett meg annyira – felelte hanicsi anyja. – Leginkább azért aggódtam, mert elájultál. Halványan azért emlékszem, hogy valam

kavaró, ostoba dolog miatt készültél ki.– Maszako! – hallatszott fentről a fiú hangja. – Most már jöhetsz!– De tényleg elraktad? – tudakolta a lány, miközben habozva elindult az ajtó felé.– Persze, minden rendben. Nyugodtan gyere be.Maszako lassan és óvatosan belépett Bunicsi szobájába.A fiút sehol nem látta.A következő pillanatban azonban valaki előugrott az ajtó mögül. Bunicsi volt az, ám az arcáetett látni.Egy félelmetes, faragott maszk takarta el a vonásait. A fiú nagyon szerette a kalandos történetekájt szemű, tátott szájú, ijesztő prádzsna álarc az egyik ilyen történetben szerepelt.

A faragvány annyira félelmetes volt, mintha egy más világból származó teremtmény vicsorgott aszakóra.



A PRÁDZSNA ÁLARC

Maszako halálra váltan sikoltozni kezdett. Félrelökte Bunicsit, és lerohant a lépcsőn. Elfutott a fiú llett, és kirohant az utcára. Annyira megrémült, hogy futtában még a levetett cipője miatt sem álltzítláb szaladt az utcán. A szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Csak akkor mert megállni, amiko

gy jó tíz méterre eltávolodott az épülettől. A felindultságtól szinte tántorgott. Leguggolt a járdágpróbált megnyugodni.

Most már mindenre nagyon jól emlékezett. Múltkor is ugyanettől az ostoba álarctól rémült meg angy lehetett Bunicsi annyira szemét, hogy ilyen csúnyán megijessze? Biztos azt gondolta magáról,ó jó a humora.Hát nagyon nem az!Már tudnia kellett volna, hogy Maszako fél attól a maszktól.– Na nekem ebből ennyi éppen elég volt – mondta a lány dühösen. A szeme felizzott. Rémrtefoszlott, és most már a haragtól remegett. – Nekem egy ilyen alak ne segítsen megírni a leckha többet nem lógok vele.Felállt és körülnézett. Senki sem járt az utcán. A postaláda mellett azonban egy jókora fekete m

sörgött. Maszako legszívesebben elindult volna hazafelé, ám mezítláb mégsem mehetett. nakodva ugyan, de visszament a házhoz. Amikor belépett az ajtón, jól hallotta, hogy az asszony cszeszidja a fiát.

– Neked meg mégis mi jutott az eszedbe? Hogy lehet így bánni egy kislánnyal? Nem viselkednyire felelőtlenül, fiatalember!– De hát... – dadogta Bunicsi. – Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog ijedni, hiszen már nagylántem, nem lesz semmi baj, és nevetünk egy jót...A fiú hangja elárulta, hogy tényleg zavarba jött, és el is szomorodott.– Hagyjuk az ilyen kifogásokat! Indulj, és keresd meg most azonnal! – kiabálta az anyja.

– Semmi baj, itt vagyok – szólalt meg Maszako. Kicsit már meg is sajnálta a meggondolatlan fiút.Bunicsi és az anyukája is odasietett hozzá. Biztos nagyon szégyellték magukat, mert elhalmcsánatkérésekkel. Maszako zavarba jött. Úgy érezte, elefántot csinált a bolhából.Bunicsi annyira megbánta a dolgot, hogy felajánlotta, kiveszi az összes pénzét a perselyébsárnap elviszi Maszakót moziba. A lány a lehető legnagyobb örömmel elfogadta volna a bocsánatkgis úgy gondolta, hiba volna ilyen hamar kimutatni a megbocsátást. Úgy döntött, hogy még duzzosit. Attól tartott ugyanis, hogy a fiú esetleg újra kigúnyolja, vagy ugratni kezdi, ha túlságosan heledkezik a kellemetlen közjátékról.A következő néhány nap során semmi különös nem történt. Az idő gyorsan haladt, ám Maszako mé

ott megfeledkezni arról, amit a barátja házában élt át. Nem értette, hogy miért ijedt meg ennyádzsna maszktól. Igaz, hogy az a faragvány tényleg elég félelmetes volt, de akkor is ostobaságnagy így betojt egy közönséges maszk miatt. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy miért rázta meg ennicsi ostoba tréfája.Miért ijedtem meg annyira attól az idióta álarctól? – töprengett magában. – Egész biztosan mea jó okom. Vagy ennyivel ijedősebb vagyok a többieknél?Még mindig a saját félelmein töprengett, amikor eszébe jutott, hogy a drágalátos maszkos barátjndig olyan nagylegény. Volt valami, amitől Bunicsi is félt.A pókoktól!Maszakónak viszont semmi baja nem volt ezekkel az apró állatokkal. Úgy vélte, ez is csak azt mu



gy mennyire különböznek egymástól az emberek.Az idő múlása azonban nem halványította el a kellemetlen emléket. Újra és újra libabőrös leébe jutott az álarc.

Töprengeni kezdett. A középiskola első évében egyszer rajzórán le kellett rajzolniuk egy prárcot. Akkor is libabőrös lett a karja, de aztán hamarosan elmúlt a félelme. Ebből viszonvetkeztetett, hogy az ilyen maszkok csak akkor ijesztik meg ennyire, ha váratlanul felbukkannak att. Lehetséges, hogy valahogyan ki is gyógyíthatná magát a félelemből? Például ha elég sokáig báémisztő maszkot, akkor az talán elveszíti minden hatását.

Közben eszébe jutott még valami. Maszako nagyon nem szerette a rajzórákat. Lehetséges, hogy enzterem díszítése volt az oka? A falakra ugyanis jó pár prádzsna maszkot raktak ki. Általános iskog kifejezetten szerette a rajzórát. A középiskolában viszont még ahhoz sem volt kedve, ratkozzon a rajzszakkörbe. Ehelyett inkább röplabdázni kezdett, pedig nem nagyon ment hetséges, hogy valamiért kifejezetten felzaklatták ezek az álarcok?Esetleg előfordulhatott, hogy valamikor régen valami megrázó élmény érte, amiben egy ilyen álrepet játszott?

De ha ez a helyzet, akkor miért nem emlékezik semmire?



AZ OLLÓS ASSZONY

Maszako környezetében akadt néhány nagyon félős ember Senki sem volt azonban annyira ijedős, möccse, Josio. A fiú már majdnem betöltötte az ötödik évét is, mégis rendszeresen bepisilt éjszakaötétben nem mert kimenni WC-re. Nem használt semmit, ha a szülei összeszidták.Maszako nagyon sajnálta a testvérét. Nemcsak azért, mert a szülei állandóan veszekedtek vele, hért is, mert az óvodában a többi gyerek kinevette, és Hugyos Josinak hívta. Bárcsak tudott

ahogy segíteni. Maszako pár hónappal ezelőtt megpróbálta megbeszélni a dolgot a testvérével.– Figyelj csak, Josio! – kérdezte a kisfiútól. – Tulajdonképpen mitől félsz annyira? Miért nem menni a WC-re?– Azért, mert nagyon messze van az ágyamtól – válaszolt Josio.Ez igaz is volt. Egy viszonylag nagy házban éltek, és a WC-hez vezető folyosó tényleg nagyon ht.

– Ráadásul sötét van – folytatta a kisfiú. – És valami van odakint.– Hogy érted azt, hogy valami? Csak nem egy szellemre gondolsz?– Nem, semmi ilyesmire.

– Hanem akkor mire?– Hát arra a félelmetes valakire.– Egy emberről beszélsz?– Igen.– Csak nem egy kísértetről?– Nem, dehogyis. Nem kísértet, hanem egy néni.– Mondd csak, te mióta félsz a néniktől?– Ennek a néninek olyan össze-vissza áll a haja, sápadt az arca, és nagyon félelmetes.– Akkor mégiscsak valami szellem lehet.

– Nem az.– Honnan a csudából tudod, hogy nem szellem?– Nem tudom, hogy honnan tudom. De az a néni nem szellem.– És ez a nő ott van a folyosón?– Nem, odabent van a WC-ben. Ha kinyitom az ajtót, ott áll a túloldalon, kezében az ollójával.Josio valósággal remegett a félelemtől, amikor minderről beszámolt a testvérének.– Miért van olló a kezében?– Nem tudom!Most már Maszako is megrettent egy kicsit. Elképzelte a torzonborz hajú, sápadt képű asszonyt. O

etett a szeme, mint a rókáé, és egy jókora ollót tartott a kezében. A lány nem tudta elképzelni, hocse csak úgy kitalál egy ilyen látomást. Alighanem valaki bemesélte neki ezt az ostobaságot, hoggijessze.

– Kitől hallottál a néniről? Ki ijesztgetett? – kérdezte Maszako.– Senki – felelte Josio, és vadul megrázta a fejét.– Akkor te találtad ki az egészet?– Nem hazudok! Tényleg ott van! – kiabálta a kisfiú. A szeméből ömleni kezdtek a könnyek.Maszako töprengeni kezdett. Felmerült benne a gyanú, hogy az öccse esetleg a szüleiktől hallott vreérthetőt. Ezért először az anyjukkal beszélt, aki azonban semmiről sem tudott. Maszako meggy az apjuk is hazajöjjön a munkából. Akkor tőle is megkérdezte, hogy mit tud az ollós nőszemélyr



– Miért meséltem volna rémisztő történeteket a fiamnak? – méltatlankodott az apjuk. A férfit szehatóan felzaklatta a kérdés.Maszako az éjszaka közepén ébredt fel. Kiszállt az ágyból, és átment Josióhoz. Felébresztette az ö– Tessék felkelni, Josio! – suttogta. – Ideje WC-re menni, különben megint be fogsz pisilni. Gísérlek!

– Nem megyek! – tiltakozott a kisfiú. A fejére húzta a takarót, csak a két rémült szeme látszottgyon félek.– Nincs okod a félelemre – felelte a lány megnyugtató hangon. – Komolyan mondom neked, ni

nki a WC-ben.– De van! – ellenkezett a fiú. – Ott van bent.– Na jó. De mi történik akkor, ha nem mész? Megint bepisilsz, igaz? Gyere, ne húzd az időt!A kisfiú nagy nehezen kikászálódott a takaró alól. Elindultak a hosszú folyosón. Maszako figyelméülte el, hogy Josio remeg.

– Öcsikém, ennyire azért nem lehetsz gyáva. Fejezd már be a cirkuszolást! – szólt rá nevetve. Pst már ő is félt egy kicsit. Mi van akkor, ha tényleg van valaki a WC-ben? Elképzelte, hogy akelődő alak egy prádzsna álarcot visel. Már a puszta gondolattól is a hideg futkározott a hátángpillant egy ilyen maszkot, akkor egészen biztosan sikítozni fog.

Josio egyre erősebben szorította Maszako kezét, miközben a folyosó recsegő parkettáján lépkeegizzadt a tenyere, és most már egész testében remegett. Végül csak odaértek a WC ajtajához. A ogyott a földre, és vinnyogni kezdett:– Képtelen vagyok rá, nagyon félek!– Nincsen semmi baj – próbálta Maszako megnyugtatni az öccsét, de már az ő hangja is remegettart gyávának látszani, ezért erősen megszorította Josio kezét, és lassan kinyitotta a WC ajtaját.– Na, mit mondtam? – kérdezte. – Nincs bent senki.– Azért, mert te is itt vagy velem – felelte a fiú. – Ha egyedül lennék, akkor igenis itt lenne.Maszako lázasan gondolkozni kezdett. Hogy a csudába győzhetné meg az öccsét arról, hogy való

m is létezik a WC-ben bujkáló asszonyság? Hiszen még saját magát sem tudta meggyőzni, hogy nemnie azoktól az ostoba prádzsna álarcoktól! Inkább ki kellene deríteni, mi okozhatta a félelmeike

mernék a kiváltó okot, akkor talán képesek lennének ellenállni a rémületnek.Ez a kérdés foglalkoztatta akkor is, amikor vasárnap délután elindultak hazafelé a moziból. Úgy döéri Bunicsi tanácsát.

– Nem semmi! – nevetett a nagyfiú. – Szóval nemcsak te vagy gyáva kis pisis, hanem az öcséd is.Amikor azonban észrevette, hogy Maszako cseppet sem találta viccesnek a megjegyzését, elhallggköszörülte a torkát, és komoly hangon folytatta:– A nagybátyám pszichológus – mondta. – Egyszer arról mesélt nekem, hogy a félelem szertefoszlövünk, mi okozta a rémületet. Talán ez a megoldás. Josiót is rá lehet venni, hogy többet ne pisiljenMaszako megfogadta a fiú szavait. Úgy döntött, ideje kideríteni, hogy mitől fél annyira az öccse, m ártott volna megtudni, miben gyökereznek a saját félelmei. Lehetséges, hogy ezzel sokat segít Jcsoporttársai nem fogják kigúnyolni, és megengedik, hogy beálljon a játékaikba. A kisfiú ug

rátok nélkül kénytelen volt a közelben lakó lányokkal játszani bent a szobában. Maszako andog lesz, hogy a fia már nem csak az utca túloldalán lakó Acukóval, vagy a két házzal lejjeb

szakóval tölti az idejét. A szigorú asszony kicsit szégyellte, hogy kisebbik gyereke enyámasszony katonája.

Aznap délután Maszako az anyja társaságában ücsörgött a nappaliban. A lány éppen egy jó köasott, az asszony pedig kézimunkázott. Hirtelen kivágódott az ajtó, és Josio kivörösödve rohant



zba Könnyek csurogtak végig az arcán.– Jaj, Josio! – kiáltotta az anyjuk. – Már megint bántottak a fiúk?– Hiszakóval és Acukóval játszottam, amikor odajött Hiro, és azt mondta, hogy egy kis buzi vagkogta Josio.Az általános iskola első osztályába járó Hiro volt a környék legszemetebb gyereke. Mindenkit bá

kisebb volt nála. Josio azonban semmi jóra nem számíthatott. Az anyjuknak már nagyon elege ven kellemetlenségekből, és fel sem merült benne, hogy megvigasztalja a nyámnyila gyerekét.– A fenébe, Josio! Nagyon remélem, hogy visszavágtál neki, és elküldted a francba. Ugye n

tént, hogy bőgve hazaszaladtál?A kisfiú valósággal megdermedt. Maga mellé engedte remegő kezét.– Igenis mondtam valamit! Azt, hogy nem vagyok kis buzi!– És mi történt?– Belerúgott a könyvembe – panaszkodott Josio, és újra hangosan bőgni kezdett.– Milyen kis szemétláda az a gyerek! – pattant fel Maszako. – Megyek és elkapom!– Nem, Maszako! – szólt rá az anyjuk. – Ülj vissza a helyedre!



ANYA DÜHÖS

– Mikor jössz már rá, hogy te is fiú vagy, Josio? – kiáltotta az asszony. – Ideje elkezdeneelkedni, ahogy az a fiúktól elvárható. Elegem van abból, hogy állandóan sírva fakadsz és hazarohdod jól, hogy miért szemétkednek veled. Azért, mert mindig csak a lányokkal játszol. Mi a fenéérsz be a fiúk közé? Miért nem játszol inkább velük?Maszako kétségbeesetten figyelte az anyját. Ha egyszer dühbe gurult, nem lehetett megállítani.

bált és hangosan szidta azt, akire megharagudott. Josio szeméből újra patakzani kezdtek a könnyek– Egy fiú igenis legyen elég bátor ahhoz, hogy szembeszálljon az ellenségeivel! – folytatta az anyviszont egész életedben csakis lányokkal akarsz játszani, akkor levágom a fütyidet!

– Jaj! – kiáltotta Maszako.– Neked meg mi bajod? – mordult rá az anyja. Feldühítette, hogy abba kellett hagynia Josio szidás– Most már tudom, hogy az öcsém miért nem mer éjszakánként kimenni a fürdőszobába. Az is vigy miért pisil inkább az ágyába. Pontosan azért, amivel az előbb megfenyegetted. Meg akartad ijesgy ne játsszon többet a lányokkal.– Tessék? – méltatlankodott az anyjuk. Először Maszakóra, aztán Josióra nézett.

– Josio iszonyúan fél a WC-ben lesben álló, félelmetes asszonytól. Tudod, ki az a nőszemély?... Hgy az, anyu! Azért van nála mindig az olló... szóval te is tudod. Az ollóval akarja levágni a...Elhallgatott, és némán figyelte az anyja arcát. Az asszony lassan kezdte megérteni az összefüggések– Azt akarod mondani, hogy azzal az ollóval Josio fütyijét akarja levágni?A kisfiú már nem zokogott. Felemelte a fejét, és az anyjára nézett. Maszako és az asszony is a kisgé fordult. Egy pillanatra csend támadt a nappaliban. De aztán Maszako és az anyja is nevetni keio annyira elképedt arcot vágott.

– Figyelj rám, Josio! Ugye felfogtad, hogy ez mit jelent? – kérdezte Maszako, amikor végre újraott szólalni. -

Az a félelmetes nőszemély valójában nem is létezik. Csak kitaláltad, mert megrémített az, amitndott. Ugye érted? Szóval a WC-ben nincsen senki. Többé már nem kell félned!– Igen, értem – felelte lassan a kisfiú. Nem tűnt egyértelműnek, hogy valóban megértette-e a neit.

Az anyjuk némán figyelte a két gyereket. Nagyon elszégyellte magát, amiért meggondolatlan szavnyire megrémítette a fiát. Josio ugyan nem fogta fel teljes mértékben a furcsa beszélgetés értelmazért ő is megértette, hogy a WC-ben nincsen senki, akitől félnie kellene.

Ez a felismerés megváltoztatta az életét. Ettől kezdve akár az éjszaka kellős közepén is ki mert meC-re, és nem pisilt az ágyába.

Maszakót meglepte, de örömmel látta, hogy milyen könnyen segíthetett az öccsének. Komoly ért abban, hogy legyőzték Josio félelmét. Most már csak egyetlen további feladat várt rá. Határo

y döntött, hogy szembenéz a saját félelmével is.



ISZONYÚ MAGASSÁGOK

Egy szép napon Maszako leült, és átgondolta az élete nagy gondjait. Gyorsan belátta, hogy nem csuádzsna álarcoktól fél. Már kis magasságban is remegni kezdett a lába. Persze tisztában volt azzalfelnőttek között is nagyon sok tériszonyos akad. Maszako azonban az átlagosnál is jobban gasságtól.Ha fel kellett mennie valahová, még az sem segített, ha két kézzel erősen megszorította a korláto

eleti folyosón egyszerűen képtelen volt odalépni a rácshoz, hogy lenézzen. Többször is próbára torságát. Amikor azonban megállt a korlát mellett, megmarkolta és lenézett, hirtelen nagyon küés tört rá.

Teljesen megmagyarázhatatlan vágyat érzett arra, hogy átmásszon a rácson, és kilépjen a semmibeuszta gondolat is elég volt ahhoz, hogy sikítani kezdjen.

Sajnos ez újra és újra megismétlődött. A végén már annyira félt, hogy a korlát közelébe se mert mól tartott, hogy hirtelen kiszakad a helyéről az a rácsdarab, amibe kapaszkodik, és arccal ezuhan a mélységbe.

Nem viselkedhetek mindig ennyire gyerekesen – gondolta. – A lehető leghamarabb le kell küzd

a nevetséges félelmet. Azt hiszem, ennek csak egyetlen módja van. Fel kell másznom egy gas helyre, ahol nincs korlát. Igenis felmászom a legtetejére! De mi történik, ha odafent váratzédülök? Lehetséges, hogy lezuhanok a mélybe! Talán meg kéne kérnem Bunicsit, hogy jöjjön vztos, ami biztos.Pár nappal később, az iskolából hazafelé Maszako beszámolt a fiúnak az elképzeléséről.– Te tényleg rohadtul sok dologtól félsz! Igazam van, Maszako? – kérdezte cseppet sem barátsánicsi.– Na, és akkor mi van? Nem jószántamból rettegek! – mérgelődött a lány. – Viszont eszem ágábanmán szenvedni. Megpróbálok tenni valamit. Vagy esetleg jobban örülnél, ha a te félelmedet segí

mulasztani? Na, erre lépj valamit! Mit szólnál hozzá, ha bedobnék néhány nagy, kövér, szőrős póakad mögé az ingedbe? Kíváncsi vagyok, hogyan viselkednél.Már a pókok puszta említése is elég volt ahhoz, hogy Bunicsi holtsápadttá váljon.– Jaj ne, könyörgöm! Eszedbe ne jusson ilyesmi! – kérlelte a lányt. – Ki nem állhatom a pókokat.rájuk gondolok, és máris kilel a hideg!– Hát ez az! Vannak dolgok, amiktől még te is félsz. Szóval, elkísérsz, ha felmászok valahová?– Hát persze, veled megyek. Viszont cserébe ígérd meg, hogy sosem teszel olyasmit, amiről az széltél. Tudod, semmi... pókozás.– Rendben. Nem foglak bántani.

– De mondd csak, mégis mire gondoltál? Ismersz valami olyan helyet, ami elég magas, viszont nirlátja?Maszako éppenséggel tudott egy ilyen helyről.– Még szép! Az óratoronyra gondoltam!– Neked elment az eszed! Az rohadtul veszélyes! – kiáltotta döbbenten a fiú. Az óratorony az iskomagasabb pontja volt. Legalább háromemeletnyire magasodott az épület fölé. Az ősrégi toronyba

m működött az óra. Időtlen idők óta negyed tízet mutatott a két mutatója.– Még a közelébe sem mehetünk! – tiltakozott rémült képpel a fiú. – Azért tilos, mert annyira veszéNem sokkal később mégis ott álltak a tetőn, a toronyba felvezető lépcső tövében. Látták, mskeny lépcsőn lehet feljutni a fenti gépházba. A lépcső gyakorlatilag a semmiben haladt. Nem



rlátja, és igen nagy távolság választotta el a falaktól. El sem tudták képzelni, mi járhatott a terében. Ez a megoldás cseppet sem volt biztonságos.– Komolyan fel akarsz menni oda? – kérdezte Bunicsi.– Még szép! Miért, te talán megijedtél?– Kicsoda, én? Dehogyis. Csak nem akarom, hogy elkapjanak, mert abból még gond lehet. Ez mind– Akkor meg mi bajod van? Azért tilos idejönni, mert a felnőttek félnek, hogy a hozzád hasonloba módon felmásznak a toronyba, ahol aztán megfontolatlanul viselkednek – gúnyolódott Masndenképpen rá akarta venni Bunicsit arra, hogy elkísérje. – Mi viszont nem fogunk rosszal

afent. Felmegyünk, és utána egyből visszafordulunk.– Értsd már meg, hogy tilos felmenni oda!– Hallottál már arról, hogy a kivétel erősíti a szabályt? – kérdezte a lány. Bunicsi tátogva elhallgata véget ért. Maszakót a legcsekélyebb mértékben sem zavarta, hogy az érvelése minden lokülözött.



AZ ÓRATORONYBAN

Ahogy a háztetőn álltak, mindketten megborzongtak a hűvös, őszi szélben. Mozdulatlanná dermedtemelt fejjel, alaposan megnézték a karcsú, magas építményt..– Képes leszel felmászni oda? – kérdezte Bunicsi.– Hát persze – vágta rá Maszako megjátszott magabiztossággal. Milyen kár, hogy közben remea. Ránevetett a fiúra, és már el is tűnt a torony belsejében.

– Hé, várjál már egy kicsit! – kiáltotta Bunicsi. – Nagyon veszélyes ez a hely. Menjünk inkább egyElindultak felfelé a poros lépcsőkön. Maszako körülnézett. A messzeségben jól látta a várost öcsony, zöld dombokat. Az őszi égbolt kékes-szürkén ragyogott a legkülönfélébb árnyalatú növénytött. Egy hosszú, kanyargó, fehér országút vezetett az erdőkön át a városba. Felfedezte melle

mplomot, a tűzoltóság épületét és az őrtornyot.Onnantól az út kanyarogva vezetett az iskola kapujáig.– Jaj! – kiáltott fel hirtelen a lány. Megszédült. Kénytelen volt megpihenni a lépcsőn.– Nem szabad lenézned! – figyelmeztette Bunicsi. Megragadta az osztálytársnője vállát. – Na monáljunk, Maszako? Induljunk el lefelé?

De mostanra már igen magasan jártak. Sőt kiderült, hogy már csak egyetlen szintet kell felmenniük,ussanak a gépterembe. Maszako úgy döntött, hogy innen már nem fordul vissza. Micsoda égéna megfutamodni! Határozottan megrázta a fejét.

– Dehogyis, menjünk tovább!– De hát alig állsz a lábadon!– Akkor mi lenne, ha megfognád a kezemet?Bunicsi habozva kinyújtotta a karját. Megfogta Maszako kezét, és felsegítette a lányt. Lassan folyútjukat felfelé. A lépcső idefent több fordulóból állt. Mindegyik részt körülbelül negyven centi monkorlát választotta el egymástól. Amikor végre maguk mögött hagyták az utolsó ilyet is, már c

z lépést kellett volna megtenniük a gépterem ajtajáig.Ebben a pillanatban azonban Bunicsi valósággal megdermedt, és éles hangon felsikított. A fiú ugodtan lépdelt felfelé Maszako előtt. Most viszont elengedte a lány kezét, és őrjöngve kaszálni kevegőt mind a két karjával.– Az ott egy pó... egy hatalmas... pókháló! – hörögte, és az előtte terpeszkedő, valóban mkhálóra mutatott.– Vigyázz! – jajdult fel a lány.Bunicsi figyelmét azonban túlságosan is lekötötte a pókhálóval való küzdelem. Nem törődött gy a lába közel került a beton elválasztó elemhez. Továbbra is vadul kapálózott. A félelem

ette az eszét. Az még nem lett volna baj, hogy megtántorodott, de az alacsony betonelem felbukég akkor is a levegőt kaszálta a kezével, amikor átbillent a peremen.– Segítség! – kiáltotta.– Jaj ne! – jajdult fel Maszako. Elfeledkezett a félelméről, és odaugrott. Megkönnyebbülve láttarátja nem zuhant le a mélybe. Bunicsinak sikerült elkapnia a fémrácsot. – Kapaszkodj erősen, BunA lány összeszorította a fogát, és nem törődve a lent tátongó mélységgel, megragadta a fiú csunden erejét beleadva megpróbálta feljebb húzni. Pontosan tudta, ha Bunicsi szorítása gyendketten lezuhannak. Ha több emeletnyit esnének, valószínűleg szétkenődnének lent a kövön.Nem engedhetem, hogy lezuhanjon – gondolta Maszako. – Az iszonyú volna. Én hoztam feyhogy az én bűnöm lenne az egész. És én is meghalnék!



Szerencsére Bunicsi sem adta fel a küzdelmet. Az egyik lábát sikerült fellendítenie a peremre. Magragadta, aztán elkapta a nadrágszíját is. Egy hatalmas rántással felhúzta a fiút a fémrácsra.Hosszú időn át némán és mozdulatlanul ültek a keskeny betonon. Szívük vadul kalapált. Még mtott a sokk hatása. Miközben egymást nézték, zihálva kapkodtak levegő után. Akaratlanul is arra kndolniuk, mi történt volna, ha nem sikerül visszamászni ide. Nem csoda, hogy végigfutott a hátueg.

Ez nagyon különös – gondolta a lány. – Úgy érzem, mintha ez egyszer már megtörtént volna vele



A FÉLELEM HIDJA

Néhány nappal később Maszako újra Bunicsival beszélgetett.– Tudod, mi a helyzet? – kérdezte a lány. – Már nem félek a magasban.– A nagybátyám, tudod, a pszichológus, mesélt arról, hogy az emberek néha azért félnek valamitőlntudatuk van. Lehetséges, hogy elmúlt a bűntudatod, hiszen csodával határos módon megmentetttemet.

Sikerült meglepnie a lányt.– Bűntudat? – töprengett Maszako hangosan. Alaposan végiggondolta, amit Bunicsitől hallott. Lgy valamikor régen, egészen kiskorában elkövetett valami nagyon csúnya dolgot?Ha így volt, bizonyára egészen régen történhetett, hiszen semmire sem emlékezett. Vagy talán inól lehetett szó, hogy Maszako valójában semmi rosszat nem tett, viszont történt vele valami, amintudata támadt? Lehetséges, hogy az a kellemetlen érzés ilyen sokáig kitartott? Csak nem valamokról van szó? És vajon van-e valami összefüggés a prádzsna álarcok és a magasság között?Semmi ilyesmire nem emlékezett.És egyébként is, mi történhetett volna? Becsukta a szemét, és minden erejével összpontosítani pr

ába, semmi nem jutott az eszébe. Ugyanakkor továbbra sem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egr átélt valami hasonlót ahhoz, ahogy Bunicsi kis híján lezuhant a mélybe.gen, ez teljesen biztos.

Gyorsan teltek a hetek. Sor került az őszi ünnepségekre is. Maszako és Bunicsi sétálni ment a árán húzódó folyópartra. Már nyoma sem volt a nyáron virágzó tűzvörös pókliliomnak, ami anönyörűvé tette ezt a környéket. Lesétáltak a partra. Köveket szedtek, és megpróbáltak kacsázni, ábbsétáltak. Feltűnt előttük egy hosszú híd.

– Figyelj csak, Maszako! – szólalt meg a fiú. – Még egész korán van. Átmenjünk azon a hétnézzünk a külvárosban?

– Persze, miért ne! – vágta rá a lány. Később azonban észrevette, hogy a híd korlátja egyik oldalomagas. Máris rátört a már legyőzöttnek hitt félelem. – Vagyis inkább ideje volna elindulni hazafel

– De miért?– Mert csak!– Valami mást akarsz csinálni?– Igazából nem terveztem be semmit.– Akkor meg mi ütött beléd? – mérgelődött Bunicsi. A fiú figyelmét nem kerülte el sokáig agodalmas arckifejezése. – Na, ne már! Komolyan beijedtél attól a hídtól? Nem mersz átmenni rajtaA pofátlan alak kapásból fején találta a szöget. Maszako ezért még csak válaszra sem méltatta. Eh

posabban is megnézte a hosszú, fehér hidat. A kétoldalt húzódó, alacsony fakorlát fölé meghatáolságban telefonpóznák magasodtak. A lány megrémült.Valami ilyesmi már történt egyszer velem – gondolta kétségbeesve. – És most újra valami szörnyr rám.– Nem akarok átmenni ezen a hídon – jelentette ki határozottan.– Neked teljesen elment az eszed! – méltatlankodott Bunicsi, és már fel is ment a hídra. Tett pár lán a korlát fölött kihajolt, és lenézett a vízre.– Tényleg elég magas – ismerte be. – Csak azt hittem, hogy már sikerült legyőznöd a tériszonyt.– Egyszerűen rosszul vagyok ettől a hídtól.– Na persze!



A fiú ismét kihajolt a víz fölé. Fülelni kezdett. Senki nem járt a környéken. Csupán a víz zúlotta, meg azt, hogy időnként egy béka brekegett.– Rájöttem, mi a bajod! – kiáltotta hirtelen. – Nem is a magasságtól félsz. De ha meglátsz egy kogy valami rácsot, akkor egyből rád jön a frász! Simán felmásztál az iskolai óratorony tetejére, mcsőnek nem volt korlátja. Érted? Még meg is könnyítette a dolgodat, hogy nem volt ott kapaszkodó

– Mi a fenéért félnék a korlátoktól?– Honnan tudnám? Arról viszont már hallottam, hogy sokan teljesen elképesztő fóbiáktól szenvednMaszako nem volt egészen biztos abban, hogy a fiú komolyan beszél-e vagy csak ugratja. Éppen

zzogó képet vágott.– Nehogy már az én hibám legyen, ha félek valamitől! Úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik valami azzlop mögül.– Csak nem egy mumus? Egy prádzsna álarccal a fején? – vigyorgott Bunicsi.– Fogd be a szádat! – üvöltötte magából kivetkőzve Maszako. A fiú meglepődött.– Neked meg mi bajod?– Az, hogy félek! Rohadtul, igazából félek!Maszako mindkét tenyerét az arcára szorította. Megbicsaklott a lába, és összeesett. Úgy éreztek egészen kicsi kellett volna ahhoz, hogy felidézzen magában valamit... egy olyan dolgot

amikor nagyon régen történt. Ugyanakkor félt is attól, hogy visszaemlékezzen a múltra.– Mi a baj, rosszul lettél? – kérdezte őszinte aggodalommal Bunicsi. A lány nem válaszolt, csak nintott.

– Jól van – adta fel a fiú. – Menjünk haza.



EGY FEJ A FÖLDÖN

Nem sokkal később Maszako úgy érezte, hogy igenis fel tudná eleveníteni magában a múlt emlékahogy sikerülne erre a kérdésre összpontosítania. De nagyon félt attól, hogy nagyon megviseli it megtud. Nem csoda, hogy hosszú napokon át csapnivalóan érezte magát. Az sem javított a hangugy Josio éjszakánként újra bepisilt.– Neked meg már megint mi a bajod? – méltatlankodott a nővére. – Hiszen már nincs ott az az

ni.– Tényleg nincs – felelte a kisfiú. – Csak hát...A hangja fokozatosan elhalt. Képtelenség volt megérteni, hogy miről motyogott.Maszako aznap az éjszaka közepén felébredt. Úgy döntött, hogy ismét megpróbál segíteni Josiónakrette volna, ha az öccse legyőzi a félelmét.

– Ébresztő, Josio! – suttogta, miközben megrázta az alvó kisfiút. – Ideje kimenni WC-re.– De hát... – motyogta a gyerek. Még nem ébredt fel teljesen.– Gyerünk, öcsi, tessék felkelni! Mozogj, különben megint bepisilsz!– De még nem is kell pisilnem!

– De igenis ki kell menned! Ó... értem én. Már megint félsz, ugye? Újra egy gyáva, anyámasonája lett belőled.– Nem, dehogyis.– Akkor viszont menjünk.Josio nagy nehezen kikecmergett a takarója alól, és felkelt. Lassan elindult a folyosón. Maejezetten elégedett volt önmagával. Úgy döntött, hogy most inkább az ágyban marad. Oldalra fordcsukta a szemét. Mielőtt azonban elaludhatott volna, Josio már vissza is jött a szobájukba. Azan fehér volt, mint a lepedő. Leült a nővére mellé, és sírva fakadt.

– Mi bajod? – kérdezte meglepetten a lány.

– A folyosó végén, a kanyarban, egy emberi fej van a földön – zokogta Josio.– Micsoda? – kérdezte döbbenten a lány. Azonnal felült. – De hát az lehetetlen. Biztos csak álmod– Nem, tényleg ott van... Minden tiszta vér. A fej meg ott imbolyog a földön.Josión végképp úrrá lett a rettegés. Remegve a nővére karjaiba vetette magát. Maszako szeretett ornak látszani, de a kisfiú története annyira megrémítette, hogy kis híján neki is vacogni kezdett a



APA TITKA

– Ez lehetetlen – mondta Maszako, amikor végre annyira összeszedte magát, hogy meg tudott szóérezte, hogy nem csak Josiónak kellene megnyugodnia. – Mi az, hogy egy emberfej van a folyosónmár! Ez egyszerűen nem lehet igaz.Josio azonban tényleg nagyon megijedt valamitől. Nem próbálta meg becsapni a testvérét.Maszako töprengeni kezdett. Talán mégiscsak az lesz a legjobb, ha újra elkíséri a testvérét a WC-i

mégis ott van az az emberfej a folyosón... akkor mitévő legyen?Arra gondolt, hogy csak fel kellene ébreszteni a szüleiket. Az apjuk és az anyjuk ott aludt a szomószobában. Ők biztosan nem ijedtek volna meg semmitől. Viszont ha segítséget kér a felnőttektől, io egyből megtudja, hogy a nővére is fél. Maszako ezt mindenképpen el akarta kerülni.

Példát akart mutatni a kisebbik gyereknek. Josio kedvéért erősnek akart látszani. Még az sem számgy valójában ő is nagyon félt.– Na mindjárt megmutatom neked, hogy milyen nevetséges, amit állítasz – mondta végül, és kiugryból.– Ugye nem fogsz kimenni oda? Nehogy kimenjél! – rimánkodott Josio tágra nyílt szemmel. – Ugy

ndoltad komolyan, hogy most odamész?– De igen.Megragadta az öccse csuklóját, és megpróbálta talpra állítani. Josio azonban meg se moccanonyatos félelem miatt mintha kővé dermedt volna a teste. Akkor sem tudott volna felkelni az ágyryleg ezt akarta volna.Micsoda gyáva alak – gondolta Maszako. – És még ő született fiúnak! Hihetetlen!Bár mérges volt, mégsem szidta össze a testvérét. Ehelyett megpróbálta meggyőzni arról, hogy minnagyobb rendben lesz. Végül csak sikerült rávennie, hogy a nyomába eredjen. Maszako mentio kicsit lemaradva követte.

A folyosón egyetlen lámpa sem égett. A sötétben a lány egy pillanatig azt hitte, hogy tényleg van vadlón. Korábban még soha nem félt annyira, hogy ne tudott volna elmenni a WC-re. Úgy döntött,st sem marad szégyenben. Nem fog megrémülni.– A dolgok csak azért olyan félelmetesek, mert elhiszed róluk, hogy azok – suttogta oda az öccséneSikerült egészen a kanyarig eljutniuk. Óvatosan kilestek, és alaposan szemügyre vették a WCzető folyosórészt.– Nézd csak – mondta a lány. – Nincs itt semmi.Josio nagyot pislogott. Átölelte a nővére derekát, aztán összeszorított foggal alaposan megnéyosót.

– Ez nagyon különös – szólalt meg. – Esküszöm, hogy az előbb még ott volt!Maszako elképzelni sem tudta, az öccse miért képzelte azt, hogy egy emberfej fekszik a fodlóján. Egészen biztosan megvolt ennek is a jó oka. Ugyanakkor pontosan tudta, semmi értelmene Josiót faggatni, hiszen a kisfiú valószínűleg nem tudna választ adni a kérdésekre.Lenyűgöző az emberi agy működése – gondolta a lány. – Egyszerűen elképesztő!Másnap reggel szokás szerint az apjával együtt lépett ki az utcára. Mindennap így ment iskokísérte az apját a vasútállomásig, aztán továbbment az iskola felé. Reggelente így jókat beszélgethaszako nagyon szerette az apját. Örült, hogy ilyen remekül el lehet vele beszélgetni. Ezért úgy gonugodtan szóba hozhatja az előző éjszaka eseményeit. Azt remélte, hogy a férfi esetleg segíthet legio félelmeit.



Sajnos azonban mérnök apja leginkább a gépek világában érezte otthon magát. Fogalma sem volt lehetne tenni a folyosó padlóján felbukkanó fejekkel. Nem tudott tanácsot adni.

Az állomáshoz érve Maszako elbúcsúzott, és továbbment az útkereszteződés felé. Félúton járhikor valamiért hátrafordult, bár erre nem volt semmi különösebb oka.gencsak meglepő látvány tárult a szeme elé.

Apja most is ott állt a peronon, akárcsak minden reggel. Csakhogy most nem azon az oldalonnkába menet várakozni szokott. A másik oldalon akart vonatra szállni. A lány ezen nagyon meglepra gondolt, hogy az apja egészen elmélyedhetett a gondolataiban, és ezért nem vette észre, hogy a

alra állt. Bár ez elég valószínűtlennek tűnt.Mit jelentsen ez? – töprengett Maszako. – Lehet, hogy még el kell mennie valahová munkakőtt. Akkor viszont egészen biztos, hogy már jóval korábban elindult volna otthonról.A lány zavarba jött. Valamiért úgy érezte, olyasmit látott, amit nem lett volna szabad. Gygfordult, mert nem akarta, hogy az apja észrevegye. Elment az iskolába. A különös reggeli él

onban egész nap nem hagyta nyugodni.Mi lehetett az oka, hogy az apja nem ment munkába? Talán rejteget valamit? Ezek a kérdések anomasztották, hogy alig tudott odafigyelni az órákon.– Mi van veled, Maszako? – kérdezte kicsivel később Bunicsi. – Minden rendben? Olyan a k

ntha beteg lennél.– Ó, semmi bajom – tiltakozott a lány, de nem sikerült meggyőznie az osztálytársát.



HANGOK AZ ÉJSZAKÁBAN

Maszako egész nap az apja különös reggeli viselkedésén töprengett. Lehet, hogy szólni kelleyjának? Hazaérve ügy döntött, az lesz a legjobb, ha megbeszélik a dolgot. Különös módon az anyjsit sem lepődött meg.– Figyelj rám, lányom. Van valami, amiről még nem tudsz. Nem akartam, hogy aggódj – szólalgül a nő savanyú képpel.

– Mi az?– Nem kell túlzottan nagy feneket keríteni a dolognak, de hát mégiscsak az a helyzet, hogymondott a munkahelyén.– Micsoda? – kérdezte döbbenten a lány. – De hát miért?– Az a helyzet, hogy a cégük már nem kapott olyan sok megbízást, mint korábban. Kevés volt a mért el kellett küldeni a munkaerő egy részét.– El kellett küldeni? Akkor apu nem is mondott fel, igaz? Hanem kirúgták!– Hát valahogy úgy. De tényleg nem kell idegeskedned emiatt. Az apád nagyon szerencsés, szakkrnökként egyáltalán nem fog gondot okozni új munkahelyet találnia. Már meg is kereste egy

lalat.– Ó, értem.A lány nem mutatta ki a csalódottságát, de a szíve mélyén úgy érezte, sokkal jobb lett volna, ha a m titkolják el előle a kellemetlen fejleményeket.Most már én is felnőtt vagyok – gondolta. – Ami azt jelenti, hogy az életkoromat figyelembeugodtan közölhetik velem az ilyen fontos dolgokat.Mélységes csalódottsággal töltötte el, hogy az apja még mindig kisgyerekként kezeli. Ezért úgy dösnap reggel nyíltan nekiszegezi a kérdést, amikor a pályaudvar felé mennek.– Szóval apu, akkor hogyan döntöttél? Mi a helyzet az új munkahelyeddel? – kérdezte minden elő

vezetés nélkül.Az apja szeme tágra nyílt a döbbenettől.– Szóval akkor már tudsz róla? – kérdezte meglepődve, majd hangosan nevetni kezdett. – Ezek slottad, miről beszéltem a múltkor. Tudod, kicsit berúgtam, és hangosabb voltam a kellekiálltam panaszkodni, hogy lefejezték a cégünket. Kis híján a mi családunk is a padlóra klószínűleg felébresztettelek.Maszako megtorpant. Abban a pillanatban megértette, hogy mire lehet visszavezetni Josio új rémá– Arról beszéltél, hogy valakit lefejeztek? – kérdezte a kelleténél talán egy kicsivel hangosabban.– Hát igen – felelte a férfi. – De emiatt tényleg nem kell kiabálnod.

– Akkor rájöttem az összefüggésre! Josio ezek szerint ezt hallotta. Az a fej a padlón a tied volt.Szegény kicsi öccse alighanem fültanúja volt az apjuk részeg panaszkodásának. Félálomban épzelte, milyen az, ha valakit lefejeznek, és a padlóra kerül.Maszako önkéntelenül is vihogni kezdett. Annyira nevetséges volt így ez az egész! Végül megnyugmindenről részletesen beszámolt az apjának.– Most nehezebb dolgunk lesz, mint múltkor, amikor az ollós néni le akarta vágni a fütyijét – folytakell mondanunk Josiónak, hogy kirúgtak a munkahelyedről. Meg kell értenie, hogy emiatt nem

gódnia.Az apja elmosolyodott, és a lánya vállára tette széles, meleg tenyerét.– Annyira büszke vagyok rád, kislányom – mondta elégedett arccal. – Olyan okos vagy! Igazi, szü



zichológus!



A RÉMÁLOM

Maszako magányosan állt a hídon. Az alacsony fakorlátot igencsak megviselte az idő múlása. A dey része elrohadt, vagy éppen eltört. Elnézett a túlsó partra. Tízméterenként szabályos távoymástól a telefonzsinórt tartó oszlopok sorakoztak. Lassú léptekkel elindult a híd közepe felé.A szőr is felállt a hátán. Iszonyatosan félt. Ennek ellenére kénytelen volt folytatni az útját. Az gkérte, hogy ma ő menjen el bevásárolni.

A boltok mind a túloldalon voltak.Talán segített volna, ha képes csukott szemmel átmenni a túlsó partra. De ha nincs nyitva a setlenül belegyalogolhatna az egyik elrohadt korlátdarabba, és belezuhanna a mélyben tomboló jégbe. Ezért továbbment, a tekintetét egy pillanatig sem véve le a messzeségben húzódó, fehér hós

gyekről.Miért olyan félelmetes ez a híd? – töprengett. – Mitől rémültem meg ennyire?Hiába törte azonban a fejét, nem kapott választ a kérdéseire. Ekkor a szeme sarkából mgpillantott volna valamit. Megdermedt. Biztosra vette, hogy valami megmoccant az egyik villanyogött!

gen, ott mozog valami!– Ki az ott? Ki van itt? – kérdezte remegő hangon.A fehér ruhás alak abban a pillanatban előugrott az oszlop mögül. Fülrepesztő üvöltés tört kából. Közvetlenül Maszako orra előtt állt meg.Az arcát eltakarta az iszonyatosan félelmetes prádzsna álarc.A lány szinte kővé dermedt a rémülettől. Annyira megijedt, hogy még üvölteni sem tudott. El akart nem tudta megmozdítani a lábait. A térde viszont úgy remegett, hogy majdnem elesett. Bizonytatorogva próbált menekülni.Nem jutott messzire. Rogyadozó lába megbotlott valamiben, megtántorodott és elesett.

ezuhant az ócska korlátba. A málladozó deszka semmi ellenállást nem tanúsított: Maszako belezuétbe. A dübörgő víz hangja egyre közelebbről hallatszott. Ekkor valaki felkiáltott:– Ecuko!Ki a fene lehet az az Ecuko? – töprengett Maszako zuhanás közben. – Talán ismernem kellene?A jeges hullámok elragadták és lerántották a mélybe. A teste egyre lejjebb és lejjebb süllyedt.A víz azonban eltűnt, amikor felébredt és felült. A szíve őrült táncot járt a mellkasában, miközben rögve kapkodott levegő után.Álmodtam! – gondolta. – Csak egy álom volt az egész!Remegve felidézte magában az iszonyatos rémálmot. A pizsamája átázott az izzadtságtól. Szeren

io nyugodtan aludt a másik ágyon. A lány nesztelenül felkelt. Felvett egy tiszta pizsamászamászott a takaró alá. Megpróbált elaludni, de az álom messzire elkerülte.Várjunk csak! Most már emlékszem – gondolta. – Ecuko a barátnőm volt, amikor még falun éaz aranyos kislány ötéves lehetett, én meg hat voltam. Nagyjából akkor láttuk egymást utojon mi lehet vele mostanában?Másnap reggel a szokottnál is korábban kelt fel. Úgy döntött, kerülő úton megy az iskolába. nicsinek, hogy kísérje el. Miközben egymás mellett sétáltak, a lány beszámolt az előző éjszaka

málomról. Úgy vélte, a fiú esetleg tud valami okosat mondani az álommal kapcsolatban. Bummel láthatóan nagyon sok dolgot tanult pszichológus nagybátyjától.

– Azt hiszem, valami kellemetlen dolog történt veled, amikor vidéken éltél – szólalt meg a fiú



rengés után.– Alighanem igazad lehet – biccentett Maszako.– És mit tudsz arról a lányról? Gondolod, hogy Ecuko még mindig ugyanott él?– Igen, azt hiszem.– Nagyon messze van az a hely?– Á, szerintem egy nap alatt simán meg lehetne járni az utat.– Figyelj rám, Maszako. Most a hétvégén vissza kellene menned oda – javasolta Bunicsi, és váragállt. – Biztosra veszem, hogy ott majd választ találsz a kérdéseidre. Ott kiderül, hogy mi nyugt

nyire.Maszako a fiú szemébe nézett, és megkérdezte:– Elkísérsz?– Hát persze!– Köszönöm – válaszolta a lány, és lesütötte a szemét. Szinte remegett a boldogságtól. Milyen jószatérni arra a helyre, ahol hosszú évekkel ezelőtt annyira boldog lehetett! Az meg csak hab vtán, hogy Bunicsi is elkíséri. A boldogsága azonban nem tartott sokáig. Borzongva gondolt arra, yen félelmetes titkok várják egykori lakóhelyén.

A következő néhány nap során egymással ellentétes érzelmek nyugtalanították a lányt. Végül aztán

asárnap. Gyönyörű reggelre ébredtek. Egyetlen felhő sem látszott az égen. Bunicsi már kora reggaz ajtójuk előtt. A fiút kellemesen meglepte, hogy Maszako aznap egy szemkápráztatóan színes

t fel.– Nem hiszek a szememnek! – kiáltotta a fiú. – Ilyen szerelésben pont úgy nézel ki, mint egy igazi l– Tahó paraszt! – méltatlankodott Maszako. – Eddig mégis mit gondoltál rólam? Minek tartottál?– Természetesen lánynak.– Te is nagyon kiöltöztél ám – állapította meg Maszako.Bunicsi csupán egyetlen pillantást vetett vadonatúj sötétzöld pulóverére, és máris elpirult.Némán elsétáltak a vasútállomásig. Felszálltak a helyi érdekű vasútra. A külvárosban át k

llniuk egy másik vonatra. Az ablakon át jól látták, ahogy eltűnnek a város házai, és hamarosan pséges vidéki tájban gyönyörködhettek. A fákon a legkülönfélébb színű falevelek ragyogtak. Közeizsaratás időszaka is. A rizsföldek aranyfényben tündököltek.– A nagyszüleid még mindig falun élnek? – érdeklődött Bunicsi.– Nem, most már egyetlen rokonunk sem él ott. Az egykori házunkban is idegenek laknamszédságban azonban jó pár embert ismertünk. Biztosra veszem, hogy emlékezni fognak rám.

– Szóval te is odalent születtél?– Igen. Hatéves koromig éltem falun. Amikor aztán az apukám elhelyezkedett, mi is felköltöztrosba.Az út négy teljes órán át tartott. Végül megérkeztek. A bevásárló utcán beültek egy kisebb étteremorsan megebédeltek. Innen már csak egy kilométernyit kellett sétálniuk, hogy eljussanak abba a fol Maszako született.Hátuk mögött az alacsony dombok és a magasabb hegyek ragyogtak a napfényben. Csodálatos érzészívni a kristálytiszta levegőt. Az út mindkét oldalán szántóföldek húzódtak, a földben retek és tarlt. Embert azonban sehol sem láttak. Talán azért, mert még tartott az ebédidő.

– Mindjárt átkelünk a folyón – szólalt meg Maszako. – Onnan már nincs messze.Különös érzések kavarogtak a szívében. Izgalmas dolog volt ennyi idő után hazatérni, ugyan

ami enyhe, bizonytalan félelmet is érzett. Nem tudhatta, hogy mi vár rá a folyó túlsó oldalán.Elindultak lefelé a víz irányába. Maszako meglepődött, nem emlékezett arra, hogy a folyó ilyen



mély.A hidat viszont nem felejtette el.Pontosan olyan volt, mint régen. Furcsa, de az egyes részletekre eddig nem igazán emlékezett. zont felkapta a fejét, ahogy megpillantotta két oldalt az alacsony fakorlátot. A deszkadarabok egy orhadt, némelyik szakasz pedig egyszerűen hiányzott. Amikor megállt a híd végében, jól lá

ymástól tízméternyi távolságban sorakozó oszlopokat.A telefonpóznákon túl pedig világosan ki lehetett venni a hegyek hófedte csúcsát.Ez az! – gondolta. – Pontosan ezt a hidat láttam a rémálmomban!

Mintha csak nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel. Remegni kezdett a félelemtől. Megtort a lába túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy akár egyetlen lépést is megtegyen.Bunicsi is megállt. Figyelte a remegő lányt.– Ez az a híd, igaz? – kérdezte. – Ezt a hidat láttad álmodban?– Igen – nyögte ki nagy nehezen a lány.– Akkor ne álljunk meg. Menjünk tovább! – vágra rá Bunicsi. – Keljünk át a túlsó partra!Annyira jó lett volna nemet mondani! De ha most visszafordul, akkor soha többé nem deríthet fénsőjében rejtőző sötétségre. Eszébe jutott, hogy nemrégiben éppen ő biztatta arra a kisöccsét,lljon szembe a félelmeivel. Elszégyellte magát, hiszen az a kisfiú képes volt arra, hogy végigmen

elmetes folyosón.– Jól van, induljunk – szólalt meg, és vonakodva Bunicsi felé nyújtotta a kezét. A fiú hatázdulattal megfogta, majd egy kicsivel a lány előtt elindult a túlsó partra.– Vigyázz azzal a korláttal! Nehogy megérintsd! – figyelmeztette Maszako remegő hangon.– Nincs miért aggódnod! – válaszolta a fiú. – A híd közepén megyünk át.Lassan, óvatosan megtettek néhány lépést. Bunicsi ment elöl, Maszako pedig lassan, bizonytavette. A lány tekintete a lába előtti úttestre tapadt. Bunicsi végül megállt, és megfordult.– Maszako, ez így nem mehet tovább – szólalt meg komoran. – Körül kell nézned! Próbálj meg midézni, amit csak tudsz.

– Képtelen vagyok rá – jajdult fel a lány, és eltakarta az arcát a kezével. – Borzasztóan érzgamat. Mintha csak valóra váltak volna a rémálmaim. Mindjárt kidőlnek ezek a villanyoszlopok. k! Valaki áll az egyik mögött. Mindjárt előugrik onnan!

Összerezzent, amikor meghallotta egy lány hangját:– Maszako! Tényleg te vagy az, Maszako?



GYEREKKORI EMLÉK

Maszako leengedte a kezét, és meglepve fordult az ismeretlen lány felé. Az idegen jóval magasaba. Lófarokba fogta a haját, és iskolai egyenruhát hordott. Nagyjából ötmé-ternyi távolságban on, és őket bámulta.

– Ecuko! Te ugye Ecuko vagy? – kiáltotta Maszako. Úgy érezte, hogy elárasztják az emlékek.Egykori barátnőjéből csinos, selymes bőrű nagylány lett. Szépen megnőtt, de hatalmas szeme é

a semmit sem változott kiskoruk óta.Maszako biztosra vette, hogy bárhol a világon felismerné egykori játszótársát.Legszívesebben odaszaladt volna, hogy átölelje. Mégis habozott. Nagyon hosszú idő telt el azóta,ljára találkoztak. Maszako elbizonytalanodott. Emiatt persze nem kellett szégyenkeznie, mert úgy

gy Ecuko is pontosan ugyanezekkel az érzelmekkel küszködik. A két lány végül lassan elindult egé.– Hogy megnőttél! – szólalt meg Maszako.– Hát persze. Olyan magas vagyok, mint egy villanyoszlop, igaz?Mind a ketten nevetni kezdtek. Maszako fellélegzett a megkönnyebbüléstől.

Ecuko semmit sem változott! – gondolta.Megálltak, és megfogták egymás kezét. Boldogan mosolyogtak, ám ekkor felhangzott Byelmeztető krákogása, így jelezte, hogy talán őt is be kellene mutatni.– Ez a fiú az osztálytársam, Morimoto Bunicsi. Ő pedig Itadzsima Ecuko. Emlékszel, már mesa.Bunicsi bizonytalanul közelebb lépett, és távolságtartó arckifejezéssel bemutatkozott.– Sokat hallottam rólad Maszakótól – mondta. Megpróbált olyan hangnemben beszélni, mint egy knőtt. Ezt hallva Maszako majdnem vihogni kezdett.Ecuko viszont leheletnyit elpirult, és fejet hajtott.

– Mennyi idő telt el azóta? – kérdezte Maszako.– Lássuk csak... – töprengett a másik lány. Lassan odasétált a fakorláthoz. – Megvan annak már hém. Nyolc éve is! Gyakran gondoltam rád. Milyen jó barátok voltunk! Csak sajnos soha többé nem sza látogatóba.– Annyira sajnálom. Én is sokszor gondoltam rád! Még az álmaimban is felbukkantál.Szeretett volna odalépni egykori barátnőjéhez, de megtorpant. Ecuko mögött nagyon korhadtnak rlát. Attól félt, hogy leszakad.– Igaz, hogy hosszú idő telt el, de most végre újra találkoztunk – felelte Ecuko. Odasérátnőjéhez, és két tenyerébe fogta a kezét. – Annyira féltem, hogy még mindig haragszol a baleset m

Maszako zavarba jött Ecuko szavai miatt. A szeme sarkából gyors pillantást vetett Bunicsire.– Milyen balesetről beszélsz? – kérdezte a fiú, miközben komoly arccal közelebb lépett.Maszako fülében egyre hangosabban dübörgött a vér. Milyen titokzatos balesetről beszélhetett egrátnője? Talán mindjárt kiderül, hogy mi okozta zaklatott álmait?Lehet, hogy Ecukonál van a rémálmok ajtajának kulcsa?– Mi ütött belétek, lányok? – kérdezte Bunicsi. – Mind a ketten olyan komoly képet vágtok... a zzátok rám.Maszako egy önkéntelen mozdulattal mind a két kezét Ecuko vállára tette. A lány arca eltorzdalomtól.– Könyörgöm, mondd el, hogy mi történt! Mi volt az a baleset, amiről beszéltél?



– Engedj el! – jajdult fel Ecuko. – Fáj, ahogy szorítasz!Maszako azonban nem is törődött a kiáltással. Remegve várta a választ. Azt sem vette észre, zben vadul megrázta a másik lányt. Szerencsére Bunicsi beavatkozott. Megragadta osztálytáruklóját, és elhúzta a kezét.– Hú, ez nagyon fájt! – méltatlankodott Ecuko, és dörzsölni kezdte a vállát. Vádló pillantást aszako felé. – Te nem is azért jöttél ide, hogy találkozz velem, igaz? Akkor meg mit akarsz itt? Ne kem bemesélni, hogy semmire sem emlékszel!– Figyelj csak – szólt közbe Bunicsi. – Nem tudom, hogy mi történt kettőtök között. Maszako az

nved, mert képtelen felidézni magában azt a balesetet.– Ezt ugye nem mondod komolyan? – kiáltotta Ecuko. Átnézett Bunicsi válla felett, a könnyzködő Maszakóra. -Tényleg elfelejtetted?

Maszako szomorúan bólintott.– Most nagyon megbántottál! – jajdult fel Ecuko. Lehajtotta a fejét, megfordult, és visszament rlátjához.A három fiatal némán várakozott. Csak a békák kuruttyolása hallatszott. Senki nem tudta, miyenek. Bunicsi egy idő múlva már nem tudta elviselni a csendet.– Figyelj csak, Ecuko – fordult a lány felé –, Maszakónak valami miatt rossz érzése van. De nem

lehet ennek az oka. Kérlek, próbáld meg átérezni, hogy milyen helyzetbe került.– Én pedig szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy az előbb ilyen hisztérikusan viselkedtem – tette aszako.– Ecuko, kérlek – folytatta Bunicsi arra a dologra, ami kettőtök között történt, itt került sor, eon?

– Csak nem esett bele valaki a vízbe? – kérdezte Maszako halkan. Egykori barátnője gyilkos pillett felé.– Hogy beleesett-e valaki a vízbe? Van pofád ezt kérdezni? – üvöltötte, és vádlón Maszakóra muHiszen te löktél le a hídról!



AZ EMLÉKEK HÍDJA

Maszako nem akart hinni a fülének. Vadul megrázta a fejét, mintha ez is elegendő lett volna ahhozvád örökre eltűnjön. Önkéntelenül is hátrébb lépett. Nem figyelt arra, hogy mit tesz. Egyre joávolodott a lángoló tekintetű Ecukótól.– Lehetetlen! Ez egyszerűen nem lehet igaz! – bizonygatta magának. – Kizárt dolog, hogy bármi ilyem volna!

– Maszako – szólalt meg Bunicsi aggódó hangja.A lány ekkor meggörnyedt, és hosszú, elnyújtott üvöltés tört elő a torkából. Sikoltása valósemart a vidéki csöndbe. Egyetlen szempillantás alatt visszatért az összes emléke. Újra maga előtegykori eseményeket. A megrázkódtatástól halálra váltan megpróbált elfutni.– Mi ütött beléd? – kiabálta Bunicsi a háta mögött. – Vigyázz!Maszako kétségbeesetten, semmivel sem törődve futott tovább. Többször is megtántorodott és majsett. A kezével megpróbálta letörölni a szeméből ömlő könnyeket. Mire a híd végéhez ért, Bulérte.

– Mi ütött beléd? – méltatlankodott a fiú. – Veszélyes ám, amit művelsz! Egyáltalán nem nézted,

vá rohansz. Csak egész kicsi kellett volna ahhoz, hogy keresztülzuhanj a korláton.– Nem akartam! – jajveszékelt Maszako, miközben a fiú magához ölelte. – Nem szándékosan tettemMaszako csupán hétéves volt azon a nyolc esztendővel korábbi párás, őszi napon. A távoli hnte eltűntek a szürke felhők között, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban szakadni kezdhet az esőönd borult a tájra. A hídon nem járt senki, és akkor is csupán a békák kuruttyolása hallatszott.Maszako éppen hazafelé tartott. Az anyukája kérte meg arra, hogy menjen el vásárolni a híd túloő boltba. Anyja azt is a lelkére kötötte, hogy a folyó felett átkelve mindig a híd közepén menjen

gadott, igyekezett távol maradni a két oldalt húzódó, viharvert korlátoktól.Ekkor történt a szörnyűség.

– Emlékszel rá? – kérdezte halkan Bunicsi. Maszako lassan, bátortalanul bólintott.Ecuko csak most ért oda hozzájuk.– Maszako! Annyira sajnálom! Nem tudhattam, hogy ennyire szenvedsz miatta! Hiszen nyolc lőtt történt!

– Most már emlékszem! Ecuko, most már mindenre emlékszem!– De hát az én hibám volt az egész! – jajdult fel a másik lány, és megragadta Maszako kezét. – Nena szabad engedély nélkül levennem apám álarcát. Az a prádzsna maszk ott lógott a falon

ndoltam, hogy felveszem, és megijesztek valakit. Ezért bújtam el a hídon az egyik oszlop myáltalán nem téged akartalak megijeszteni, csak vártam, hogy jöjjön valaki. Bárki más is lehetett v

Egy pillanatra elhallgatott, majd zihálva folytatta.– Csak akkor jöttem rá, hogy te vagy az, amikor előjöttem az oszlop mögül. Könyörgöm, higgyél neMaszako lelki szemeivel újra látta a szörnyűséget. A vastag gerenda mögül váratlanul előbukuko arcát eltakarta a prádzsna maszk. Az őszi szél belekapott a kisebbik lány hajába. Maszako naemlékezett, hogy majdnem eszét vesztette a rémülettől.

Minden erejét összeszedve nagyot taszított a rátámadó szörnyetegen.Ecuko háta hangos csattanással átszakította a korhadt rácsdarabot. A meggyengült fa nem gtartani. A kislány egy pillanatig mintha csak a levegőben lebegett volna. Ez azonban nem

káig.Egy szívdobbanásnyi idővel később már sikítva zuhant a sötét habok felé.





A BALESET KÖVETKEZMÉNYEI

– Szerencsére zuhanás közben elájultam – mondta Ecuko. – Így nem nyeltem túl sok vizet.Maszako megpróbált odafigyelni egykori barátnője szavaira, de a hangja mintha elképzelhesszeségből szólt volna.

– A víz felkapott, és magával sodort. A hullámok kivetettek a partra – folytatta Ecuko, és gyengérintette Maszako vállát. – Ott találtak rám. Szerencsére tudták, hogy ki vagyok, és egyből hazav

víz nagyon hideg volt, tüdőgyulladást kaptam. Nagyon sokáig nem kelhettem fel az ágyból. Mire teggyógyultam, ti már nem voltatok itt. Beköltöztetek a városba.– Annyira kétségbeestem – szipogta Maszako, és a tekintete még mindig a semmibe meredt. – hantam haza, miután belöktelek a vízbe. Belázasodtam. Egész idő alatt iszonyatos rémálmaim vrebeszéltem. Amikor pedig végre valahára fel tudtam kelni...

Maszako hangja remegni kezdett, aztán teljesen elhalt. Lehajtott fejjel, csüggedt arccal bámugyeket.– Meggyógyultál, de már nem emlékeztél semmire, igaz? – kérdezte Bunicsi. – Mindent elfelejtetté– Igen – bólintott Maszako.

– Azt hitted, hogy megölted a barátnődet – folytatta Bunicsi. – Képtelen voltál megbirkózni a mantudattal. A tudatalattid sietett a segítségedre. Kitörölte az emlékeket az agyadból.Bunicsi ismét fején találta a szöget. Maszakót iszonyú lelkiismeret-furdalás fogta el amiattukóval történt. Belázasodott. Annyira nyomasztotta a szörnyűség emléke, hogy mindent kitörölékezetéből.

De nem felejtett el mindent.Attól a naptól kezdve rettegett a prádzsna álarcoktól. Vagy talán nem is az álarcoktól?Talán az a lehetőség borzasztotta el, hogy egy álarc miatt felbukkanhatnak az iszonyatos blékei? És ezért félt a magasban is? Lehet, hogy ezért nem gyógyult ki a tériszonyból, hiába mentette

nicsi életét a toronyban. Ennek elégnek kellett volna lennie a gyógyuláshoz, ám éppen az ellenktént. Az újabb baleset csak arra emlékeztette, hogy korábban is történt már valami hasonló, és vst is meg kellene menteni.Maszako most már mindent világosan látott. Pontosan tudta, hogy mi történt azon a végzetes naponzte, mintha felszállt volna a köd a fejében. Már nem nehezedett teher az érzelmeire. Mélyen beszegőt, mosolyogva ránézett Bunicsira és Ecukóra.– Most már minden rendben van. Sajnálom, hogy aggódtatok miattam.Két barátja megkönnyebbülve mosolygott.– Ecuko, olyan szörnyűséget műveltem veled – folytatta Maszako, miközben megragadta a lány

észen elvörösödött a zavartól.– Ugyan, már nem számít!A lány most az osztálytársa felé fordult.– Nagyon köszönöm, Bunicsi szan – szólalt meg szokatlan udvariassággal. – Tényleg nagyon gyok neked.– Ne butáskodj, Maszako – tiltakozott Bunicsi tűzvörös fejjel.– Figyeljetek, gyertek és nézzetek be hozzánk! – szólalt meg Ecuko. Az ötlet mindenkinek tetszstoljátok meg a finom gyümölcseinket!Maszako jól emlékezett arra, hogy Ecukoék házát minden ősszel valósággal beborította a sok édesg szőlő. A gyümölcsöt a család barátai küldték, akik egy gyümölcsöskertben dolgoztak. A három



ndult a falu felé. Egymás nyomában, a híd közepén lépdeltek. A hűvös hegyi szellő belekapott Epfjába, és a lány haja jókedvű táncot járt a szélben.



JOSIO KIÁLL MAGÁÉRT

Nagyjából egy héttel azután, hogy Maszako hazatért a vidéki látogatásból, éppen az iskolából za, amikor megpillantotta Hiszakót, Acukót és Josiót. A három kisgyerek az udvaron játszott. A fggolva csináltak valamit.– A fene egye meg! – mérgelődött Maszako csendben. – Már megint a lányokkal játszik.Maszako azonban igazából nem haragudott az öccsére. Megállt, és csendben figyelte a gyerek

yan aranyosak voltak, ahogy így meghitten és barátságosan játszottak.De vajon mit játszanak? – töprengett a nagylány. Egy közeli fal mögé osont, és fülelni kezdett.– Biztos nagyon elfáradtál, hosszú volt ez a mai nap – szólalt meg Acuko. Meglepő volt hallani,y beszél, mint egy felnőtt.– Bizony, alig állok a lábamon – felelte Josio. Maszako majdnem elnevette magát. Jól ismertendatot. Az apja szokta ezt mondogatni, amikor esténként hazaért a munkából.

– Kész vagy a leckével? – kérdezte Acuko.– Hát persze, kész vagyok – válaszolta Hiszako.Akkor ezek szerint Josio az apuka, Acuko az anyuka, Hiszako pedig a kisgyerek – gondolta Masz

Az öccse váratlanul felkiáltott:– Képzeljétek, ma kirúgtak a munkahelyemről! Én azonban cseppet sem aggódom emiatt. Egy másris azt akarja, hogy náluk dolgozzam. Úgyhogy a legkevésbé sem bánt, hogy elbocsátottak.A kisfiú mindezt olyan hangon mondta, mintha valami vicces dolog lett volna, ha valaki az utcára aszako kénytelen volt eltakarni az arcát, hogy elfojtsa feltörő vihogását. Csak akkor engedtekáját, amikor már úgy érezte, hogy képes lesz hangos nevetés nélkül levegőt venni. Újra hallgzdett.A három kisgyerek azonban váratlanul elhallgatott. Maszako óvatosan kilesett a fal mögül, és egértette, miért némultak el a kicsik. A földön ülve dermedten figyelték a lassú léptekkel közeledő

Jaj, ne – gondolta Maszako. – Hiro az! A legmocskosabb szemétláda az egész környéken!– Na, a kis buzi már megint a lányokkal játszik – szólalt meg Hiro gúnyos hangja. – Te kis nyomoréHiszako kinyitotta a mesekönyvét, és olvasni kezdett. Azt remélte, hogy a kiállhatatlan gyerek majmegy. Acuko és Josio azonban továbbra is szemmel tartotta a közeledőt.– Ha állandóan a lányokkal lógsz, akkor te is azzá változol, te kis köcsög! – folytatta Hnyolódást.– Nem vagyok kis köcsög! – hördült fel Josio, és felpattant.Maszako legszívesebben előjött volna a rejtekhelyéről, hogy elküldje Hirót a fenébe. Valami gis arra kényszerítette, hogy várjon egy kicsit. Látni akarta, mit tesz az öccse ebben a helyzetben.

gül kilesve nem kerülte el a figyelmét, hogy Hiro egyre közelebb került Hiszakohoz. Lehet, hoarja venni a kislány mesekönyvét? Vagy bele akar rúgni? Biztosra vette, hogy valami ostobaságovelni. Mielőtt azonban a kis gazfickó bármilyen disznóságot is csinálhatott volna, Josio támadült.Teljes erővel nekiugrott Hirónak.A nagyobbik fiú hangos csattanással elterült a földön.– Vigyázz! – kiáltotta Maszako. Ebből persze kiderült, hogy itt leskelődik. Gyorsan előrohantgül.

Hiro megrémült, amikor a semmiből egyszer csak előbukkant a nagylány. Gyorsan feltápászkodott.– Kis buzi! – kiáltotta még egyszer, majd futva elmenekült.



– Maszako! – csodálkozott Josio. Leporolta a ruháját, és odaszaladt a nővéréhez. A nagylány letéátölelte a testvérét.– Nem lett semmi bajod? – kérdezte. Elképesztette, hogy a kisfiú szembeszállt azzal a gazfickóm sérültél meg vagy valami ilyesmi?– Dehogyis, semmi bajom – kiáltotta Josio meglepő jókedvvel. Bátortalanul elmosolyodott.– Hihihi – kezdett el nevetni. – Jól megadtam a gazfickónak!Maszako teljes erővel magához ölelte az öccsét.– Ó, Josio! – kiáltotta a boldogságtól remegő hangon. – Tudod, csúnya dolog verekedni, én most

gyon boldog vagyok, hogy megvédted magad. Büszke vagyok az én bátor, kemény kis Josiómra!

Varga Csaba Béla fordítása



A SZERZŐRŐL

Cucui Jaszutaka az egyik leghíresebb és legismertebb japán tudományos fantasztikus író. Magdig három művét olvashattuk. A Kukkolók kultúrája és a Menekülés Hiszterovillből 1985-blaktika magazin 59. számában, a Körkörös elágazások pedig a Kozmosz fantasztikus kövenedik című jubileumi kötetében jelent meg. Az idő felett járó lány Japánban igazi msszikusnak számít. A rövid regényt számos formában feldolgozták. Készült belőle mozifilm, telev

otás, de japán képregény, manga is.A szerző nevét az elmúlt néhány évben a hazai mangarajongók is megismerhették, mivel a 200zült Az idő felett járó lány című számos díjjal kitüntetett animét Magyarországon is forgalmazt

m rendkívül népszerűnek bizonyult.Cucui Jaszutaka 1934. szeptember 24-én született Oszakában. Hosi Sinicsi és Komacu Szakio meltják a leghíresebb japán tudományos fantasztikus írónak. Regényei mellett novellákat is írt, ezennészként is működött.Diplomáját 1957-ben szerezte a Dosisa egyetemen. Három fivérével együtt 1960-ban megalapát tudományos fantasztikus magazinját. A folyóirat a Nulla címet kapta. Később úgy tűnt, mintha

re eltávolodott volna a műfajtól. A Hoszeki detektívmagazinban jelentek meg új novellái. Az O-tamű elbeszélése kimagaslóan sikeresnek bizonyult. A korszak egyik legjelentősebb írója, Edompo méltatása egy csapásra híressé tette a fiatal alkotót.Műveire a sajátos, sötét humor jellemző. Témaválasztásai során nem riadt vissza attól, hozájában tabunak számító dolgokkal is foglalkozzon. Ennek következtében gyakran rendkívül madások érték. Kritikai hangvétele miatt komolyan meggyűlt a baja a szigetországban mű

dókkal. 1993-ban hároméves tiltakozó sztrájkba kezdett, mert elviselhetetlennek találta, hogy a dók annyira félnek a bíráló hangvételű művektől. Hivatalosan senki nem tiltotta meg nekik az ények, novellák megjelentetését, ám a kiadók gyakran külső nyomás nélkül is meghátráltak a k

mák elől.A bűnügyi történetek után, 1962-től kezdve újra visszatért a fantasztikum világába. Pályafutásávetkező fordulópontot a hetvenes évek eleje jelentette. Stílust váltott, és írásaiban egyre nagyobb hpott sajátos, fekete humora. A japán olvasóknak nagyon tetszettek az új munkái.Többször is jelölték a jelentős Naoki-díjra. Nem csupán az olvasók kedvelték meg egyre fanyarabyanakkor mulatságos műveit. Cucui háromszor is megkapta a Szeiun-díjat, 1987-ben a Tannicsiro, 1989-ben pedig a Kavabata Jaszunari-díjat. 1997-ben külföldön is elismerték munkásanciaországban a Művészetek és Bölcsészettudományok Lovagja lett. Két évvel később elnyemiuri irodalmi díjat Japánban.Sikeres irodalmi tevékenysége dacára sem fordított teljesen hátat a film világának. 2001-ben felkgy játsszon el egy kisebb szerepet a Stacy – A zombi iskolás lányok támadása című rémfilmben.A japán filmesek örömmel dolgozták fel Cucui műveit. Paprika című regényéből 2006-ban Kon Szített rajzfilmet. Ugyanabban az évben dolgozták fel Az idő felett járó lányt is. A történetnek ez madik filmváltozata. Az anime népszerűségét jól mutatja, hogy míg a korábbi változat élőszer

m volt, a 2006-os feldolgozás már a rajzfilmek rendkívül látványos eszköztárával élt.Négy évvel később ugyanezt a történetet újra feldolgozták. A rendező, Tanigucsi Maszaki azonbanalapötletet vette át.

Cucui művei külföldön is népszerűek. Az idő felett járó lányt a legjelentősebb nyugati világnyelefordították.



Documents

Cucui Jaszutaka - Az Idő Felett Járó Lány