Dream

válogatás

CYNTHIA HAND

írta: Cynthia Hand

A mű eredeti címe: Radiant

Fordította: Komáromy Rudolf Szerkesztő: Nemcsók Adrienn

Nyelvi korrektor: Vajna Gy öngy i

Műszaki szerkesztő: Szekretár Attila

© Cy nthia Hand 2012

© Komáromy Rudolf 2013

© Maxim Köny vkiadó Kft. 2013

A kiadvány a HarperCollins Publishers engedély ével készült 2013-ban.

ISSN: 2063-6989

ISBN: 978 963 2612 54 6

Kiadói kód: MX-814

Kiadja: Maxim Köny vkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H

Tel.: (62) 548 444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu

Felelős kiadó: Puskás Norbert

Ny omda: Generál Ny omda Kft., felelős vezető: Huny a Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve

rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedély e nélkül sem a teljes mű, sem

annak része semmily en formában — akár elektronikusan vagy mechanikusan,

beleértve a fény másolást és bármily en adattárolást — nem

sokszorosítható.

ANGELA

Clarának megint látomásai vannak.

Otthon, Wyomingban most, azaz július 4-én a függetlenség napjátünnepelnénk, görögdinnyét ennénk, megnéznénk a jackson-völgyi tűzijátékot,kiröhögnénk a turistákat. Ehelyett Rómában habzsoljuk a nagyanyám iszonyatfincsi spagettijét az egész népes Zerbino famíliával, a nénikéimmel, bácsikáimmal,unokatesóimmal együtt szorongunk az asztal körül. Micsoda ricsaj! Zűröskompánia. Majdnem azt mondtam, hogy undormányos. A nagynénéimpillanatnyilag a szomszédban lakó nőn köszörülik a nyelvüket, aki — legalábbisszerintük — egyszerre három pasival udvarokat magának, azok nem tudnakegymásról, de mind egyformán komoly kapcsolat. Olyan hangerővel folyik apletyizés, hogy fogadni mernék, a szomszédasz-szonyhoz is áthallatszik. Az asztal fölött Clarára nézek — Most mit szólsz a rokonságomhoz? —, deüres tekintettel bámul vissza rám. Kérdezek tőle valamit, arra sem válaszol. Nem is hall.

Épp a jövőbe lát.

Talán szégy ellnem kéne magam, mert irtó viccesnek találom, ahogy a semmibe mered, és egy

szál spagetti ragadt az állára?

De aztán kiesik a villa a kezéből, nagy ot csattan az asztalon, és ebből a rokonaim is észreveszik,

hogy Clara máshol jár. Valaki megkérdezi, nem érzi-e rosszul magát. Megfogják a vállát,

gy öngéden megrázogatják. Nem reagál. A szobában tébolyult olasz hangzavar tör ki. Alberto

bácsikám, aki Clara mellett ül, csapkodni kezdi a hátát. Nem valami gy öngéden. Bella, az

unokatesóm sikoltozásba fog, hogy ez biztos allergia, és hívjanak mentőt. Clara meg csak ül, az

asztalra borul, az arcát néhány uj jny i távolság választja el a tány érjától. Mintha megszűnt volna

létezni körülötte a világ.

Becslésem szerint további két másodperc múlva bevetik nála a Heimlichrműfogást.

— Nem fuldoklik! — ordítom olaszul a bácsikámnak. — Ne bántsátok! Hagy játok már békén!

De ő foly tatja a csapkodást.

— Elég volt, Alberto, hagyd abba! — szól rá a nagy i.

Erre leáll. A nagy ira mindig mindenki hallgat.

Clara váratlanul mély lélegzetet vesz, és felül. Néhány at pislog, mint akinek gőze sincs, hogy

került ide, és egy általán mi ez a hely. Az biztos, hogy nem mindennapi látvány ra tért magához: az

asztal körül mindenki riadtan meregeti rá a szemét.

— Bocs! — moty ogja, és imádni valóan elpirul. Megköszörüli a torkát, és megpróbálja a füle mögé

kanyarítani a haját, közben észreveszem, hogy remeg a keze, majd gy orsan visszadugja az ölébe.

— Nincs semmi bajom. Elnézést az előbbiért.

Még nagy obb szemeket meresztenek.

— Mit gondoltok, mi baja lehet? — kérdezi Bella, és megindul az össznépi találgatás, hogy ez valami

egészségügy i probléma, esetleg narkolepszia, ami egy ébként olaszul nagy on dallamosan hangzik:

narcolessia.

A továbbiakban azt tárgy alják ki, mily en furcsa ez a Clara, még amerikaihoz képest is. Lehet,

hogy magán kívül van a gy ásztól, mert az any ukája néhány hete halt meg. Vagy a törvény szegő

öccse miatt, aki éltunt. (Kíváncsi vagy ok, honnét tudnak erről egy általán. Csak nem kihallgatják,

amikor Billy vel szokott beszélgetni telefonon Jeffrey -ről?) A végén már azon tanakodnak, nem

drogozik-e.

Azt hiszik, egy kukkot sem ért az eszmecseréből, de persze minden szót pontosan ért, elvégre a

földkerekség összes nyelvén beszél.Találkozik a tekintetünk, és igy ekszem megértő mosoly t küldeni

felé. Hát ja, néha tény leg szívás angy alvérűnek lenni, de máskor meg ugy e mily en jókat tudunk

röhögni?

Nem mosoly og vissza rám. Csak mormol valamit a bajsza alatt, és elsomfordál az asztaltól.

Gy orsan megpróbálom elmagy arázni a családomnak, hogy egy : Clara nem drogos, és kettő: nem

kell orvoshoz vinni. Fölveszem a gy ászolós fonalat.

— Clarának most nem könny ű — mondom, és ez igaz is.

Utánamegy ek az emeletre, a szobánkba. A kis mosdónál

eszelősen sikamikál, a spagettimártást próbálja kimosni a fehér pólójából.

— Szóval kezdődik — támaszkodom az aj tófélfának. — Új látomás.

— Aha — foly tatja a sikálást.

— Most mi a téma? — kérdezem.

Tovább sikál, de a folt nem jön ki, csak szétterjed.

— Egy előre nem valami esemény dús. Sötétség. Kellemetlen érzés.

Persze most elhallgat valamit. Clara örökké titkolózik.

- Na, akkor ez vidám látomás — jegy zem meg.

— Az - feleli fany ar nevetéssel. — Buli ezerrel.

Az én eddigi látomásaim egészen mások, mint az övéi. Néhány szor én is ugy anúgy elájultam,

ahogy ő ma este, de nálam sosem tart oly an sokáig. Inkább szélsebesen egy mást követő,

villanásszerű képek, mindig ugy anazok: lila-drapp sakktáblamintás járólappal kirakott, hosszú

gy alogút, amely tágas térségre ny ílik, pálmafák, parkoló autók, elsuhanó motorok, a nap magasról

süt le rám. Azután öt széles lépcsőfok, valami udvarfélére vezet, azt árkádok keretezik, végeérhetetlen

árkádok, azokon túl pedig egy nagy obb udvar. Körben álló, sötét alakok villannak föl.

Eleinte megijesztettek azok a sötét alakok. Azt hittem, talán bukott angy alok, rosszban sántikálnak,

azért jöttek, hogy ártsanak nekem, vagy megakadály ozzanak valamiben, amit ezen a hely en tennem

kell, vagy a pokolba hurcoljanak, vagy valami hasonló kellemetlenséget műveljenek velem. Aztán

kiokoskodtam, hogy a Stanford Egy etemet látom, az alakok pedig szobrok — a Calais-i polgárok

Rodintől. A Stanfordon valamiért odavannak Rodinért.

Na mindegy, a lényeg az, hogy a látomásomban sosincs semmi rossz. Derűs, verőfény es nap

meg egy lépcső. Egy edül abban hasonlít a látomásom a Claráéra, hogy a lépcső tetején egy nekem

háttal álló pasit látok, ahogy Glara az eredeti látomásában Christian hátát látta — nem mintha akkor

tudta volna, hogy az Christian. Én sem tudom, ki a pasasom, fogalmam sincs róla, de szürke öltöny t

visel, ebből gondolom, hogy idősebb.

Elvileg annak a pasasnak kell üzenetet vinnem.

Évek óta ismétlődik ez a látomásom, rengeteget jegyzeteltem, köny vtáraztam, próbáltam

lelassítani és kielemezni, de nagy jából összesen enny it tudok.

Most leülök az ágy végére, és igy ekszem nem irigy kedő arcot vágni. Úgy tűnik, mindig Clarának

jutnak a fontos látomások, drámai mozzanatok, amely eket az ő rendeltetése végrehaj tani, és

mindanny iunknak közre kell működnünk, mintha ő játszaná a főszerepet az előadásunkban. Nála

mindig megjelenik valami veszély es elem, közelben ólálkodó, fekete szárny ú, rettenetes

szerencsétlenség, a rendeltetése mögött rej lő magasabb cél.

Elvégre Clara dodrans, háromnegy edes angy al, ritka, nagy hatalmú, akire mindenki ácsingózik, a jók

is, meg a rosszak is, bár ő maga semmit sem akar elérni a hatalmával. Csupán valami pinocchiós

kívánság haj tja: a szíve mély én igazi lány szeretne lenni. Normális lány. Pedig hát ő minden, csak

nem az.

Hozzá képest beillenék daloló sürgöny kihordónak. Senkit sem kell megmentenem, senkivel sem

kell csatáznom. Csak szöveget továbbítok, de egy előre azt sem tudom. Clara a köny v hősnője. Én

meg a kifutófiú. Na jó, lány .

Ny ugtatgatom magam, hogy az emberiség történelme során rengeteg égi üzenetet kézbesítettek

már. Ez jelentőségteljes feladat. Létfontosságú. Nincs személyes vonatkozásokkal agy onbony olítva,

mint Claránál. Semmi köze ahhoz, hogy kicsoda-micsoda vagy ok. Csak elvégzendő munka. Ily en

egy szerű. Nem nehéz, mégis fontos.

Mármint erről győzködöm magamat.

Clara föladja a küzdelmet, a bőröndjére dobja a pólót. Mély et sóhaj t.

— Ugye a családod most azt hiszi, dilis vagy ok?

Vállat vonok.

— Eddig is mindanny ian azt hitték. De most már engem is dilisnek tartanak. Az a sok könyv — váltok

át olaszra. — Egy ilyen lány járjon szórakozni, ismerkedjen fiatalemberekkel, szerezzen magának

udvarlót, ne a könyvtárakat meg a templomokat bújja!

Elmosoly odik, ezúttal igazán. A dilisek egy más közt érzik jól magukat.

— Hát jó. Ha té is dilis vagy , akkor rendben.

— Soha ne becsüld alá a diliseket! — jelentem ki.

Elgondolkodó képet vág.

— De azt hittem, van. fiúd. Mármint itt, Olaszországban. Nincs?

Mintha nem tudná, hogy erről a témáról nem tárgy alok. De ha a hely zet megkívánja, elég

tűrhetően tudok színészkedni. Elvégre a színpad árny ékában nőttem föl, szóval nem nehéz előadnom a

ledér nőcskét. Fölvonom a szemöldököm, és sokat sej tetően végigdőlök az ágyon.

- Arról Zerbinóék nem tudnak — mondom. — A nagy inak sej telme sincs róla, hány szexi olasz

csődör fordult már meg itt.

— Aha. Én meg azt hittem...

— Majd neked is találunk egy et — vágok a szavába. — Szerintem kifejezetten jót tenne az

egészségednek egy kis ny ári kicsapongás.

Kihuny a fény a szemében. Az hiány zik neki legkevésbé. Most is a cowboy a után eszi a fene.

Foly ton róla álmodozik, de még éberebb pillanataiban is többny ire őrá gondol. Az elmúlt három

hétben, amióta itt ny aralunk, alaposan kitanulmány ozhattam Tucker után epekedő arckifejezéseinek

teljes választékát.

Azt hiszi, ügy esen leplezi az érzelmeit, pedig gy erekjáték kiigazodni raj ta. Minden az arcára van

írva, a vak is láthatja. A szíve romokban hever.

Neki viszont fogalma sincs az én szívem állapotáról. Pedig az is romhalmaz.

CLARA

Épp a római Hard Rock Caféból metrózunk hazafelé, amikor újra bekövetkezik. Tudom, tudom, béna

dolog, hogy elmentünk tök sima saj tburgert enni itt, ahol anny i az izgalmas kaja, de miután majdnem

egy hónapja érkeztünk Olaszországba, a spagetti már kezd uncsi lenni. Angéla mellett állok, ahogy a

szerelvény zegzugos útvonalán halad az örök város alatt, a kanyarokban egymáshoz koccan a vállunk,

a metrókocsi sápadt, zöldes világítása olyan hangulatot kelt, mint valami háború előtti krimi. Útközben

arról beszélgetünk, mivel szeretnénk tölteni második olaszországi hónapunkat.

Hely esebben Angéla beszélget, énTuckeren töröm a fejem. Már nem sokkal délután kettő,

vagy is wy omingi idő szerint reggel hat előtt is azon töprengtem, vajon mit csinálhat abban a

pillanatban. Valószínűleg még alszik, de a papája nemsokára bekopog hozzá, fölébreszti, egy ütt

kimennek az istállóba, megfej ik a teheneket. A levegőben lucerna illata keveredik a lovak testének

párájával, Tucker talán egy pillanatra megtorpan az istálló közepén, ahol először csókolóztunk, eszébe

jutok, és arra gondol, bárcsak ott lennék.

Vagy amilyen okos srác, egy általán nem gondol rám. Mostanára alighanem rájött, hogy a

kettőnk kapcsolata nem éri meg az egész angy alos nyűglődést.

Valószínűleg.már tovább is lépett.

— Elmegy ek Milánóba, tudod, abba a régi köny vtárba — magyarázza Angéla. — Szeretném

megnézni, nincs-e valamijük a... — hallgat el, mivel megállapodtunk, hogy ny ilvánosság előtt

nem ej tjük ki a dodrans szót. — A d-sekről.

Fölrezzenek, mintha t-seket mondott volna — t, mint Tucker —, és megköszörülöm a torkomat,

hogy eltűnjön a gombóc.

- Jaj , hagy d már a könyvtározást, Angie! Eddig tizenöt könyvtárban jártunk. Szerintem inkább

Pompejibe menjünk. Ahogy a turisták.

— Pompeji hervasztó — jelzi Angéla fintorogva, hogy neki a köny ökén jön ki. — Ott az a sok gipszbe

öntött emberalak, mind oly an pózban, ahogyan meghalt. Iszony ú lehangoló.

Bocs, de te jársz kizárólag fekete cuccban, az talán nem lehangoló? — kérdezem. ^ Ne is

tagadd, hogy imádod a tragé- diázást.

Lassan elmosoly odik, talán már mondaná is, hogy „persze, imádom”, de nem hallom, mert

ebben a szempillantásban látomásba merülök. Azután bumm! — ismét a metrón találom magam.

Sípolva lélegzem, mint aki a víz alól a felszínre bukkan. Egy kéz a vállamon, lepattogzott fekete

körömlakk — Angela. Közben egy üléshez terelt, és most velem szemben ül, bölcsen együttérző

tekintettel néz rám. Olasz beszédfoly am hömpölyög körülöttünk, a saját magával elfoglalt többi utas

nem érzékeli, hogy bármi rendkívüli történt volna. Néhány at pislogok, kicsit mindent elmosódottan

látok. Angela föltúrja a táskáját, és gy űrött papír zsebkendőt halász elő.

— Tiszta — bizony gatja, és mivel nem értem, nem reagálok, gyorsan az arcomhoz ny omkodja.

Azt hiszem, sírtam.

Jobban vagy? — kérdezi foj tott hangon.

Még mindig levegő után kapkodok. Mekkora szívás. Mit nem adnék, ha végre egyszer normális

lehetnék.

- Majd később megbeszéljük — mondja Angela, miután nem válaszolok. — Ny ilván nem itt.

Lesütöm a szemem. Ez az új látomásom már valamivel több, mint egy hete boldogít, először

Zerbinóék családi vacsiján tört rám (öcsém, micsoda cirkusz — belépődíjat kellene szednem),

egy szer a zuhany alatt, egy szer Velencéből visszafelé jövet az autóbuszon. Angela persze észrevette,

de egyelőre nem nagyon bocsátkoztam vele részletekbe. Most anny it mondtam, hogy az

m

egészben valami rosszat érzek. Meghalnak benne vagy ily esmi. De nem úgy, mint a múltkor. A

legutóbbi látomásomra a gyász ny omta rá a bélyegét, ezúttal viszont félelmet érzek. Kínzót,

szívfacsarót, pánikszerűt. Később sem akarok beszélni róla.

- Na jó — mondja Angéla, miután a pulzusom rendeződik. — Legalább nem estél össze. Nem

tudom, hogy magy aráztam volna meg enny i embernek, ha...

Elhallgat, torkán akad a szó. Egész teste megmerevedik, mintha kővé dermedt volna, a tekintete a

hátam mögé szegeződik. Meglátott valamit. Vagy valakit.

Hátrafordulok, hogy megtudjam, mit néz.

Első pillantásra úgy tűnik, egy tipikus olasz srácot, aki raj tunk, amerikai lányokon legelteti a

szemét. Oly an huszonöt körüli, kreol bőrű, barna szemű; gondosan fésült hullámos barna hajú. Sima

fehér inget visel - legombolós ny akú, az uj ja könyökig feltűrve -, khaki nadrágot, szépen kifényesített

bőrcipőt. Hely es srác. Asszem. Mintha elmosolyodna, ahogy les bennünket.

Visszafordulok Angelához. Kibámul az ablakon, holott nincs semmi bámulni való, csak a sötét

metróalagút, amiben haladunk. A füle mögé söpör egy haj tincset, azután visszaej ti a kezét az ölébe,

ahol babrálni kezdi a mutatóujjára húzott gyűrűt, körbe-körbe forgatja, ez az ideges szokása eddig föl

sem tűnt.

Megint a srácra pillantok. Találkozik a tekintetünk, az ajka még szélesebb mosoly ra húzódik, a

szeme szinte nevet, mint aki tud valamit.

— Ange... - kezdem, és ismét a barátnőmhöz fordulok. — Ki ez a...

Ekkor esik le. Hát persze. Angela titkos olasz fiúja.

Aha. Kíváncsi voltam, fölbukkan-e majd. Még egy hülye poént is elsütöttem, amikor leszállt a

gépünk Rómában, hogy nahát, hol marad a titokzatos srác, mire Angéla úgy nézett rám, hogy a

tekintete virágot hervasztott volna, úgyhogy ej tettem a témát. A múlt héten megpróbáltam

rákérdezni, és akkor Angela úgy viselkedett, mint akinek egész sor fiúja van Olaszországban, nem

egy bizony os. Most mégis itt az illető, teljes életnagyságban, és Angéla anny ira, de anny ira leplezni

igyekszik, hogy tisztára kiborul tőle.

— Á — foj tok el egy mosoly t, megkönnyebbülök, hogy semmi vész. — Értem.

Angela előrehajol, és elkapja a csuklómat. Megszorítja.

- Mássz ki a fejemből! — motyogja alig hallhatóan.

Az érintése azonban még inkább elősegíti, hogy észleljem az érzéseit. Látom, hogy fölvillan

benne egy emlékkép a fiúról, közeli, a srác arca, a szeme, az a szép csokoládébarna szeme, forró

lehelete megcsapja Angelát, ahogy közelebb lép, és tekintete Angela szeméről a csípőjére siklik.

Elrántom a kezemet. A hangosbemondó jelzi a következő állomást, a szerelvény lassítani kezd.

Még két megálló a miénkig, de Angela fölugrik.

— Szálljunk le! — sürget hangosan. — Megfulladok itt.

Nem ellenkezem. A metró megállt, az aj tók szisszenve ny ílnak szét. Követem Angelát, és bár

megpróbálja a lazát adni, nem kerüli el a figyelmemet, hogy egy értelmű „nem tudsz érdekelni”

pillantásokat küldözget az olasz srác felé. Mint ahogy az sem kerüli el a figy elmemet, hogy a srác

válaszul biccent, rendületlenül mosolyog.

Mint aki fölveszi a kesztyűt.

ANGELA

Anyám mindig azt mondja, a szerelem olyan, akár a kígyómarás, a mérge lassan terjed szét az

ereinkben. A saját szívügyeiről még sosem mesélt nekem, a férjéről, aki a születésem előtt meghalt,

aki után majdnem megszakadt a szíve. Nehéz elképzelnem anyámat szerelmesnek. Mára nem

maradt más komoly érzelem, csak ami az egy házzal kapcsolatos, meg a Kombiné üzemeltetésével,

meg néha velem, amikor valami nagyon kivágott cuccot veszek föl, vagy a rúzsomat túlságosan

vörösnek találja. Oly ankor végigmér, a karomnál fogva a hálószobájába vonszol, ahol Jézus-kép függ

a falon. Leültet az ágy a melletti fonott ülőkére. Es kifej ti, hogy a szerelem oly an, akár a kígy ómarás.

Veszedelmes. Ártalmas.

Ebben az a fura (mármint azonkívül, Hogy Jézus azon a festmény en kék szemű és egyenes szálú

szőke hajú — ez meg mily en balhé már?), hogy azt hiszem, amikor a szívemről beszél, tény leg arra

gondol. Nem a szüzesség szinonimájaként használja a szív szót. Nem testi vágy at emleget, bár persze

azt is rosszallja. Szerelemről beszél.

Any ám attól fél, hogy szerelmes leszek.

— Vigy ázz a szívedre, Angela! - figyelmeztet, én meg bólogatok, és biztosítom róla, hogy jól fogok

viselkedni.

Nincsenek fiúk az életemben. Nem akadt meg a szemem semmiféle szívtiprón. Szerelemre

semmi esély .

— Nem érek rá pasizni — mondom, mire azt feleli, hely es, megveregeti a kezemet, és úgy néz

Jézusra, mintha mi hárman — anyu, Jézus meg én — boldog kis családot alkotnánk, amely ben

épp most fejeződött be egy családi tanácskozás.

Ezt szépen megbeszéltük, probléma kipipálva. Szó sem lehet semmiféle kártékony szerelembe

esési műsorról.

De azért szeretném tudni, hogy ez az egész szerelemellenes szöveg nem az apám miatt van-e,

amiatt, akivé a szerelemtől válok. Anyám vajon azt hiszi, valami sötét dolog lappang bennem?

Valami, ami méltatlan a szerelemre?

Eddig háromszor mesélte el nekem, és valahány szor érdeklődtem, egy re kevésbé részletesen.

Egy este sétálni indult Rómában. A férje néhány hónappal azelőtt halt meg rákban, és ez teljesen

lesúj totta any ámat. Az any jához költözött, körülvette a locsifecsi Zerbino-család nyüzsgése. Azt

mondta, jó hatással volt rá, hogy a mi lármás, féktelen famíliánkhoz tartozik, nap mint nap rendes

kosztot eszik, újra meg újra emlékeztetik az életre. Aznap este azonban csöndre vágyott. Egyedül

akart lenni. Misére ment a Szent Márkba, és az angyal hazáig követte. Anyám arra ébredt, hogy az

angy al sötét árny a áll az ágy ánál. Ez megbénította. Sikoltani sem bírt.

— Mondott neked valamit? — kérdeztem any ámtól egy ik alkalommal, de csak a fejét rázta,

elfordult, uj jai közé szorította a kis arany feszületet, amely et a nyakában visel, amióta az eszemet

tudom. Elültette bennem azt a képet az angy allal, akinek az árnyéka föléje magasodik. Fekete

szárnya elfogja a fény t.

Nem szerelemből fogantam. Any ám úgy érezte, átok súj tja.

Visszatért az Egy esült Államokba, és elrej tőzött, elbúj t a világ elől a domborodó pocakjával, a

szégy enével. Minden kapcsolatot megszakított a rokonaival és az ismerőseivel. A környezetében azt

hitték, elhuny t férjét gy ászolja, ami igaz is volt, de ugyanakkor önmagát is siratta. Azt mondta

nekem, valami meghalt benne aznap este. De azután egy reggel másfaj ta angyal látogatta meg —

úgy emlegette: „az arany ember” -, aki azt mondta neki, én nem átok, hanem áldás vagyok.

Különleges gyermek válik belőlem, aki angyal és ember kapcsolatából születik. Tündöklő gyermek.

Kész csoda.

Akkor találta ki any ám, hogy Angélának fog nevezni, és valamikor később azt is elhatározta,

hogy szeretni fog engem.

Talán ez az a kígyómarás, amiről beszél. Talán az irántam táplált szeretete volt az az ereiben

lassan szétterjedő valami.

Mintha betegség módjára megfertőztem volna anyámat. Nem akart szeretni engem, mégis

megszeretett, hiába berzenkedett ellene. Csakhogy ez sem magyarázza meg, miért próbál

mindenáron távol tartani engem a szerelemtől, mintha tudna rólam valamit, amit én nem.

- Vigyázz a szívedre! - csak ezt haj togatja.

Nem kötöm az orrára, hogy két éve szerelmes lettem. Szívből, igazán, őrülten, ahogy á mesében.

Szerelembe estem. Ezt nincs bátorságom hangosan kimondani.

CLARA

Angela jó, ha két szót szól, miközben a macskaköves ódon utcákon hazafelé tartunk. Úgy szedi a lábát,

mint aki késésben van, majdhogynem futólépésben, és a keze időnként föl-alá jár a ruhátlan karján,

mintha fázna, pedig langymeleg este van. Igyekszem kívül maradni az agyán, nem háborgatni a

ny ugalmát, de nehezemre esik. Bármenny ire vigyázok, azt fölcsipegetem, hogy amikor legutóbb

találkozott a fiújával, veszekedtek. Összevesztek, dühében faképnél hagy ta a srácot, és nem volt biztos

benne, hogy viszontlátja-e valaha. Most aztán sík ideg, viaskodik a sértett büszkeségével meg a

vágyakozásával, amely oly an intenzív, hogy a lélegzete is eláll tőle.

Csúnyán belezúgott ebbe a srácba.

— Rosszul érzed magad? — kérdezem kifulladva, amikor a kis házhoz érünk, ahol a nagymamája

lakik. Angela megáll a bejárati lépcsőn, és végigpillant az utcán.

— Semmi bajom — feleli gy anús könny edséggel. — Csak kicsit sokan vagyunk a fejemben.

Ajjaj .

Hú, de elfáradtam! — mondja, és beny omul mellettem.

A nagymamája odabent a tűzhelynél áll, lábasban kavargat valami szószt. Csodás, fűszeres

paradicsomillat terjeng a kony hában. Esküszöm, ez a nő éj t nappallá téve főz.

- Szia, nagy i! Jól mulattunk. Megy ünk lefeküdni — közli vele Angela, és föliramodik a lépcsőn.

Indulnék utána, de Rosa int, hogy várjak.

- Találkoztok jóképű olasz fiúkkal? — kérdezi harsány, szavanként összetákolt angolságával, közben

a szemöldökét rángatva.

— Ööö... eggyel - felelem. - Láttunk egy hely es fiút.

— A jóképűekkel vigyázni kell — figyelmeztet, és csetteg a nyelvével. — Jóképűek, rossz lelkűek.

Vigyázzatok! Olyan fiúk nektek nem jók. Olyan fiúk sok bajba visznek benneteket.

Még a végén kiderül, hogy nem is téved.

23ANGÉLA

Ahogy viszontlátom őt, az olyan, mintha lángra lobbannék. A szó szoros értelmében magamon érzem

a tekintetét, a forróság a lábfejemtől indul el, végighullámzik a testemen, fölnézek, és tessék, ott a

srác, a zsúfolt metrókocsi túlsó felében ül.

A szívem egyből bumm-bumm-bummozik, és mintha a többi utas mind elszürkülne, csak ő

pompázik élénk színekben. Nem bírom nézni. Emlékeztetnem kell magamat, hogy legutóbb ösz-

szetörte a szívemet. Gy ermetegnek nevezett. Én is mondtam egyet-mást, amit nem kellett volna.

Kiviharzottam. És mire visszajöttem, ő már elment.

Se telefon, se e-mail. Se levél az ő összevissza papírra vetett, ny omtatott betűs

macskakaparásával. Eltűnt. Több, mint egy évig nem hallottam felőle.

Emlékeztetem magamat, hogy dühös vagy ok rá.

De ő meg mosoly og rám.

Clara kíváncsian csillogó szemmel néz hol egy ikünkre, hol másikunkra. A forróság most ér az

arcomig. Nyomasztó ez a fülledt meleg.

Úgy érzem, ki kell szállnom ebből a metróból. Próbálom büszkén fölemelni a fejemet, a

viselkedésemmel értésére adni, hogy nem tud érdekelni, de lefegyverez a mosoly ával, a

mindenestül hívogató arckifejezésével. Ahogy a szerelvény lassítani kezd, fölkelek.

- Szálljunk le! — mondom. - Megfulladok itt.

Hirtelen kirajzolódik a fejemben egy kép, a zöld kanapé a lakásában — az ablakon beáradó

napfény, a lenolajkence illata, a bőrömet dörzsölő gyapjú érintése. Anny ira visszavágy om ahhoz a

pillanathoz, hogy beleszédülök. Megint a srácra nézek. Megvillan a szemében az a bizony talanság,

amitől olyan, mint egy kisfiú, pedig ő aztán minden, csak az nem. Hiány oztam neki. Látni kíván.

Nem csak látni.

Elmosolyodik.

Nem mosoly gok vissza rá.

A metró megáll, kiszállunk Clarával. Úgy érzem, mintha az egész világon elfogyott volna a

levegő, elindulok, Clara jön utánam a kimondatlan kérdéseivel, és nem akaródzik magy arázkodnom.

Pedig tudom, hogy később el fogok menni a sráchoz. Sőt, úgy tűnik, nincs is más választásom.

Egy szempillantás alatt újra a házon kívül találom magam, halkan becsukom magam mögött az

aj tót, nehogy a nagy i fölneszeljen arra, hogy késő éjszaka ellógok otthonról.

Clara tud róla. Ez kivédhetetlen, ébren volt, amikor kiosontam. Persze majd faggatni fog, és

végül muszáj lesz valami válasszal előállnom.

De nem ma éj jel.

A metró már nem jár. Keresztül kell gy alogolnom fél Rómán, de nem bánom. Fejből tudom az

utat — illetve dehogy is fejből, az az igazság, hogy nem a fejem, hanem a szívem vezet, az tudja

pontosan, hová kell mennem.

Elszántan gyalogolok. Lebotorkálok a Spany ol-lépcsőn, amely szemet gy öny örködtetően

dereng a sötétben, a két szélén végig nagy cserepekbe és kaspókba ültetett rózsák meg azá- leák

pompáznak, a lépcső aljánál csacsog a szökőkút. Rómában ezt a hely et imádom legjobban, mégis

egész nyáron elkerültem, mert őt juttatja eszembe.

Valami részeg olasz megpróbál leszólítani.

- Gyere, szépségem! — tántorog felém.

Ártalmatlan, két másodperc alatt simán kiütném, ehely ett futásnak eredek.

A srác lakásáig meg sem állok.

Az aj taja előtt megtorpanok, elfog a szorongás. Hogy félreértettem. Hogy nem is hívogatott a

tekintetével. Hogy egyszerűen csak udvarias volt, a szokványos nicsak, a volt csajom, de jól nézel ki

kifejezés ült az arcán, semmi egyéb.

Szóval ez lennék: a volt csaja? Nem érzem megfelelőnek a szót, mert ő tulajdonképpen sosem

volt a pasim. Az egész világom, igen, de nem a pasim. Gy orsan, mielőtt józanul meghátrálhatnék,

bekopogok.

Azonnal kiny itja az aj tót, mintha a kilincset markolva várt volna.

Egy másra meredünk. Ugyanaz van raj ta, amiben a metrón láttam, fehér ing és khaki nadrág, de

az ingét most kigombolta, középen kilátszik napbarnított, szőrtelen mellkasa. Mintha Michelangelo

Dávid-ja elevenedett volna meg. Pont olyan, amily ennek emlékszem rá: kicsit bezselézett, sötét

fürtjei, finom vonású, majdhogynem törékeny arca, csokoládébarna szeme, amely től szinte

fuldoklom, nem jut elég oxigén a tüdőmbe, ha így néz rám. Mintha örülne, hogy lát. Mintha kívánna.

Levegő után kapkodok, próbálok valami szellemeset mondani, mert szereti, ha szellemeskedem, de

kifogy tam a szuszból. Úgyhogy föladom a hiábavaló küzdelmet a szavakkal, inkább szó szerint a

nyakába ugróm.

Két kézzel elkapja a derekamat, ahogy a testünk egy máshoz préselődik. Az ajkunk összeér.

Legszívesebbem egyszerre mindenütt végigtapogatnám őt, hogy meggy őződjek róla, ezúttal

valóságos-e, nem csupán túlfűtött képzeletem szülemény e, nem holmi emlékkép. Igen, itt van. Újra

az eny ém. A haragom elillant.

- Te balfék — suttogom, miután hagy ja, hogy a felszínre bukkanjak levegőért.

Összetörted a buta szívemet.

Lehúzza az uj ját az arcomon a halántékomtól a szám szögletéig, végigsimítja az alsó ajkamat,

amely máris elgy ötörtnek, duzzadtnak érzik. A fogammal belekapok az uj jába, elmosoly odik, de a

szemében ünnepélyes komoly ság sötétlik.

— Angela — kezdi, mintha aggódna értem. - Tudod, hogy semmi sem változott. Ennél többet nem

adhatok neked.

— Ennél többet nem is akarok — felelem.

Ez hazugság. Ő is tudja, hogy az. De nem bánom. Belemegy ek a játékba, ha ez azt jelenti,

hogy láthatom őt.

— Angela — ismétli, és megremegek, mert az ajkáról úgy hangzik a nevem, akár egy varázsige

vagy fohász. Csókkal foj tom belé a kérdéseket, és berúgom magunk mögött az aj tót.

Életemben először egy ny olcadikos születésnapi bulin csó- kolóztam. Tudom, tipikus. Az egész

társaság körbeült Ava Petersék nappalijában, a padlón. Már egy rakás marhaságot végigpróbáltunk,

hogy teljen az idő, például a lebegős játékot: egyvalaki holtnak tettette magát (ebben az esetben Ava

Peters, mivel ő volt a szülinapos), vagy is kimerevítette a testét, a többiek pedig egy ütt fölemelték, de

úgy, hogy mindenki csak két uj jal tarthatta. Nem éppen észbontó, de valamenny ire szórakoztató.

Néhány menet felelsz vagy merszet is leny omtunk, ami odáig fajult, hogy vaktában fölhívott

áldozatokkal telefonbety árkodtunk, vagy kuty akaját etettünk egy mással, vagy Ava any ukájának

cicifixét kellett ruhára fölpróbálni, mivel a bátorság jobban vonzott bennünket, mint az őszinteség.

Azután valaki bedobta, hogy :

— Figyuzzatok! Játsszunk üvegforgatóst!

Ez ny ilván óhatatlan volt. A hormonok, ugy e.

Én akkor már gőzerővel gy ártottam magamban az indokokat, hogy kimentsem magam, és

elpályázzak, mert a tizenhárom éveseket egy től egy ig bénáknak tartottam. Persze nem ők tehettek

róla. Eleve azt sem értettem, miért hívtak meg arra a bulira. Ava Peters már akkoriban is a

legnépszerűbb lányok közé tartozott a suliban. Csak találgatni tudtam, miért kezdett hirtelen érdeklődni

irántam, miért nyomta előző nap az angolóra után a kezembe a dögös vörös névjegy kartonra írt

meghívót, de megdobogtatta a szívemet, hogy nem hagy ki a buliból. Arra gondoltam, talán végre

megmutatkozik a különlegességem. Talán végre tündökölni fogok.

De aztán kiderült, hogy ez is csak oly an béna kamaszbuli, mint a többi.

Fölálltam, és már a ny elvemen volt a gondosan kiötölt szöveg, hogy mennem kell, ma este

nekem kell bezárnom any ám mulatóját (kétség esetén hivatkozz különc any ádra), de akkor

meghallottam az üvegforgatós javaslatot, és visszaültem.

A csókolózást nem tartottam bénának. Az lehetett érdekes.

Valami körhöz hasonló alakzatba rendeződtünk, és Ava hozott egy üveget.

— Ki kezdi?- kérdezte ideges vihogással, és jelentkeztem.

Kezembe vettem a gy öngy öző, barna kólásüveget, a hajópadlóra hely eztem, és jó erősen

megpörgettem. Mindanny ian visszafoj tottuk a lélegzetünket, mintha az üveg hipnotizált volna minket,

némán figyeltük, ahogy körbe-körbe forgott.

— Ha lány nál áll meg, pörgess újra! — mondta Ava.

Persze nem tisztáztunk előre semmiféle játékszabály t, például azt sem, hol fogunk csókolózni.

Mily en hosszan? Mindenki előtt vagy félrevonulva? Egyáltalán szájon csókoljuk egy mást, vagy

arcon, vagy hogy ?

Bemutattam Avának az otthoni fürdőszobai tükör előtt gondosan begy akorolt na ne mondd!

grimaszomat.

— Miért, talán félsz, hogy rossz a leheletem? — kérdeztem, de nem válaszolt, mert épp megállt az

üveg.

Nem lány ra mutatott. Hanem Christian Prescottra.

Kétség sem fért hozzá, hogy Christian Prescott a legszexisebb srác a suliban. Anny ira, de

anny ira zöld szemű, a dús, hullámos barna haja meg foly ton belelógott abba az anny ira, de anny ira

zöld szemébe, a mosoly ától meg kellett halni, magas, vékony, de nem oly an csetlő-botló girny ó,

mint sok más srác az osztály ban. Maga a tökély .

Soha az életben nem találtam volna ki, hogy életemben először épp Christian Prescott-tal fogok

csókolózni. Mégis mekkora sanszom volt erre?

— Oké - köszörültem meg a torkomat, és nem tudtam, hogy tény leg oly an vörös-e az arcom, mint

érzem.

Christianen nem látszott, hogy különösen lázba hozná ez a szitu, de igy ekezett lazán előadni

magát. Kedves is volt amellett, hogy szexis. Fölpattant, a kezét ny újtotta. Megfogtam, és gyöngéden

talpra segített.

- A tornácra? — indítvány ozta.

— Oké.

Úgy tűnt, hogy ezt az egyetlen szót vagy ok képes kiny ögni.

Az összes többiek dermedten, teljesen ledöbbenve ültek, miközben kikísért a hátsó tornácra.

Odakint havazott, pici fehér hókristályok csillogtak a tornácvilágítás fény ében. Christian gondosan

becsukta mögöttünk az aj tót, azután odaállt mellém, ahogy a korlátra támaszkodva bámultam az

Aváék háza mögötti sötétségbe.

— Jobb, ha gyorsan lebonyolítjuk, különben mindenünk lefagy idekint — humorizált.

Szerettem volna fölény esen odavetni valami olyasmit, hogy „á, fölforrósítjuk mi a levegőt”.

— Oké - feleltem ehely ett, már megint.

Már bántam, hogy nem hoztam magammal ajakírt. Pedig olyan ízű is volt otthon, mint a Dr.

Pepper üdítő. Az jó lett volna. Christian az egész sulinak elújságolhatta volna, hogy Dr. Pepper ízű

vagy ok. De így mit mondhatott?

Közelebb hajolt, zöld szemével kissé óvatosan méregetett, mintha talán megharaphatnám, deazért kíváncsian is. Úgy illatozott, mint a natúr bioszappan. És kukoricacsipsz, mert azt rágcsáltunk abulin. Valószínűleg én is csipszillatot árasztottam, de ez legalább mindkettőnkre igaz volt. Nemmondhatta, hogy rosszabb az ízem, mint az övé.

Az agyam küszködve próbálta megemészteni a tény t, hogy Christian Prescott itt és most

mindjárt meg fog csókolni.

Ez lesz az első csókom.

Próbáltam tudatosítani magamban, hogy tény leg teljesen méltó vagy ok ehhez a sráchoz. Ő

csupán közönséges halandó, én viszont angy alok ivadéka vagyok. Félig-meddig égi teremtmény.

Tündöklő gy ermek. Christian Prescott a mázlista, hogy megcsókolhat engem.

- Hunyd be a szemed! — duruzsolta, mint aki már természetesen máskor is csinálta ezt a

csóktémát, és tudja, hogy ennek ez a módja, az ember behuny ja a szemét.

- Ne dirigálj! — felelem.

Átöleltem a ny akát, és lehúztam magamhoz a fejét, amíg az ajka az eny émhez nem ért.

Vártam a villámlásra. Tűzijátékra. Andalító zenére a fejem mély én.

Semmi.

Ez történt: a nagy semmi.

Christian ajka forrón és puhán simult az ajkamhoz, gy engéden, mégsem erőtlenül, és

bámulatosnak kellett volna lennie. A lábbujjaimnak görcsbe kellett volna rándulniuk tőle, vagy

valami. De nem. Oly an volt, mintha a tesómat pusziltam volna meg. Ha lenne tesóm. De nincs.

Szinte kellemetlen volt. Teljesen ártatlan.

Hátraléptem. Ő is hátralépett. Elmosoly odott, mintha megkönny ebbült volna.

Ez jólesett — mondta, és látszott, hogy csak rendes akar lenni.

Tudta, hogy ez az első csókom.

Tény leg csúcs ez a srác. Tény leg nem tudom, Clara miért nem ad neki esély t.

- Oké — kezdtem már megint az okézást. — Gy erünk be!

És enny i volt.

A buli után a mamám megkérdezte, jól éreztem-e magam.

Vállat vontam.

— Minden buli béna.

Úgy láttam, tetszik neki a válaszom.

— Voltak fiúk? — kérdezte, pedig már tudta a választ, mert előre fölhívta telefonon Ava szüleit, és

kifaggatta őket, hogy mik a terveik a lány uk születésnapjának megünneplésére.

Ő az a faj ta szülő.

— A fiúk bénák — fintorogtam, azután fölmentem a szobámba, ledobtam magam az ágy amra, és

elővettem a naplómat.

Beleírtam, hogy megvolt az első csókom, és nem éreztem semmi világraszólót. Talán valami nem

stimmel nálam.

Leraktam a tollat. Csókolóztam a suli legszexisebb srácával, és semmit sem éreztem.

Újra a kezembe vettem a tollat.

Azt írtam, talán nem is tudnám beérni normálisfiúval. Talán várnom kell valaki különlegesre.

És pontosan ezt tettem. Vártam. Abban a pillanatban, amikor megláttam őt, tudtam, hogy őrá

vártam. Akinek a csókjától csillagokat látok.

Aki különleges.

CLARA

Némi időbe telik, amíg megszabadulok Angela nagy mamájától. Mire fölérek, Angela már ágyban

van, állig betakarózott, a szeme csukva. Pizsamát veszek, és bebújok az övé melletti ny ikorgós

vaságy ba, azután eloltom a villany t, és várom, hogy mondjon valamit. Bármit. De hátat fordít

nekem. Fekszünk a sötétben, hallgatjuk Róma zajait, a macskaköveken furikázó robogókat, autók

tülkölését, kiabálást, az utcáról felhallatszó nevetést, olasz beszédfoszlány okat.

Ez nem az a faj ta város, amely ik korán tér nyugovóra.

Egy kis idő múlva halljuk, hogy Rosa becsoszog a szobájába éjszakára. Angela fölül. Kicsusszan

az ágy ból, az aj tóhoz megy, nem áll meg felöltözni, ami azt jelenti, hogy eleve le sem vetkőzött

pizsamára. Besurranó tolvaj módjára, nesztelenül lopakodik végig a közlekedőn, oson le a lépcsőn.

Megny ikordul a bejárati aj tó, és Angéla már el is ment.

Azonnal kiröppen az álom a szememből.

Vajon elkerülte valami a figyelmemet a metróban, valami titkos jeladás — Találkozzunk

később, a szokott helyen! -, vagy Angéla egy szerűen tudja, hol keresse a srácot; esetleg vaktában

indul el, hogy fölkutassa ebben a csaknem hárommilliós városban? Ámbár az is elképzelhető, hogy

egy általán nem is hozzá igy ekszik, csak egy edül akar lenni, hogy ne lássam, menny ire ki van

borulva, ne kelljen beszélnie velem erről. Ezt megértem. Tudom, hogy a szerelem fájhat.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy Angéla alig várta, hogy ellóghasson.

Szerintem ez unfairség. Angela mindig forszírozza, hogy töviről hegy ire meséljem el, ami

történik velem, és ha valamit magamban tartok, de később rájön, akkor tisztára bedobja a durcit, nem

gy őz puffogni, meg minden. De bezzeg, ha az ő életéről van szó, az magánügy. Mindig azt

haj togatta, hogy az Angy al Klubban nincsenek titkok. Na nehogy mindjárt elsírjam magam. Hát

most persze, hogy vérig vagy ok sértve, úgy is, mint hivatalos kebelbarátnője.

Ámbár, mondjuk, igaz, hogy nekem is vannak dolgaim, amikről nem számolok be neki.

Két óra telik el. Három. Már éj jel kettő, és Angela sehol. Fölkelek, töltök magamnak egy pohár

vizet, iszom kábé két kortyot, a többit kiöntöm, aztán csak állok, és kibámulok az ablakon a már

néptelen utcára. Ily enkor csöndesebb a város. Hideg levegő csapja meg a lábamat — mezítláb

vagyok -, megborzongok. Azzal nyugtatgatom magam, hogy Angéla stramm csaj , tud vigy ázni

magára. Világéletében minden évben itt ny aralt, sosem esett baja. Valószínűleg minden rendben.

Erőt veszek magamon, visszafekszem, de nem tudok elaludni. Foly ton az a fölcsípett emlékképe jut

eszembe, a csókolózás előtti pillanaté, Az ajka várakozóan szétny ílik. A levegőben szinte tapintható a

feszültség. Érzik egy más leheletét. A fiú tekintete, amint elhatározza, hogy füty ül mindenre, és

megcsókolja őt.

Angéla pedig mindennél inkább vágyott erre.

Egy szer rám is nézett így valaki.

Tucker.

Behuny om a szemem. Nagy on könny ű visszaemlékeznem arra, ahogy a keze közé fogta az

arcomat. Megszámolni se tudom, hány szor csókolóztunk, de minden alkalommal ugy anez a

csodálatos meglepetés ért. Mindig az a „meg akarlak csókolni” kifejezés ült a szemében, közvetlenül

azelőtt, hogy magához szorított. Kapar a torkom, ahogy fölidéződik bennem a kínzóan gy öny örteli

néhány másodperc, mielőtt az ajka az eny émhez ért. A szívem lázas dübögése. Tucker illata: széna

és veríték keveréke, árny alatny i halszag és a vízé a tavon töltött délutánokból, talán a citromé, amit

fölszeletelt, hogy a vacsorapisztrángra tegy e, és a sajátja, a férfié meg a napsütésé meg az

arcszeszé. Egy szerűen a testének melege, a bőre, a párás kék szeme, a mosolygödröcske az arcán.

Kiny itom a szemem.

Na jó, ez nem egészséges. Nagyon nem jó. Ennek vége, ideje továbblépni.

Túltenni magam Tuckeren.

De miért olyan rohadt nehéz?

Hiány zik any u. Hirtelen úgy borít el a hiány a, mint egy vé- geérhetetlen hullám. Próbálok nem

rágódni raj ta, de szüntelenül érezhető a távolléte, mintha úgy járkálnék, hogy mély ly uk tátong a

mellemen ott, ahol az any ám volt. Bárcsak fölhívhatnám! Ő bezzeg tudná, mi a teendő, mit kell

mondani, hogy minden újra rendbe jöj jön. Mindig tudta. Mondott valami szellemes igazságot, teát

főzött nekem, megölelt, megcirógatta a hajamat, és egy megjegy zésével úgy fölvidított, hogy

elnevettem magam.

És most már soha többé nem tesz ily eneket.

Na tessék, már megint ott a gombóc a torkomban.

Mire ismét kiny itom a szemem, reggel van, és Angela még mindig nem jött vissza. Felöltözöm,

néhány percig föl-alá járkálok a szobában, próbálok kiötölni valami tervet. Talán kilopózhatnék, hogy

megkeressem őt - noha fogalmam sincs, hol | kereshetném -, mielőtt bárki más megtudná, hogy

elment.

De nekem nincs oly an szerencsém az ellógással. Rosa már a tűzhelynél strázsál, de ez még

semmi: Angela ny ivákolós unokatesója, Bella a konyhaasztalnál ül. Mindketten m e r ő n néznek,

ahogy lejövök az emeletről.

-; Megártott a tegnap esti bor? — mér végig Bella. — Ezeknek az amerikai lány oknak fogalmuk

sincs, hogy kell bort inni — mondja olaszul.

Rosa oly an gyászos arckifejezéssel leseget, ami tisztára Angela any ukájára emlékeztet. Nem

tudom, amiatt szomorú, ahogy pillanatny ilag kinézek, vagy azért, mert nem bírom a bort.

— Nem tudtam aludni — magyarázkodom. Gondoltam, járok egy et, kiszellőztetem a fejemet.

Na bravó, ezt jól megaszondtam. Persze, azon a szuperfriss római levegőn.

- Hol van Angela? - kérdezi Rosa épp amikor az aj tóhoz érek.

Nincs tehetségem a hazudozáshoz. Ha előadnék valami el- mésséget, pölö: „Még alszik”, Rosa

simán leolvasná az arcomról, hogy „Egész éj jel nem jött haza”, és elszabadulna a pokol.

Hirtelen kiszárad a szám. Elengedem a kilincset, lassan hátrafordulok.

Ööö — szólalok meg, már majdnem kibököm, de megmenekülök, mert ebben a pillanatban

Angela penderül be az aj tón.

- Jó reggelt, nagy i! — csicsergi, odalibeg a nagy mamájához, és arcon csókolja. - Sétálni

mentem, és gondoltam, hozok pár szem barackot a sarki zöldségesstandról.

Egy kis barna papírzacskót nyújt át. Rosa elveszi, és az asztalon álló tálba borítja a gy ümölcsöt,

sugárzik az arca, hogy ez az Angela mily en figy elmes.

— Grazie, édes kislány ! — mondja.

— Nem is tudtam, hogy az amerikaiak enny ire szeretnek sétálni — fintorog Bella, de azért elmar egy

kajszibarackot a tálból, és csámcsogva habzsolja.

Angela egy tizedmásodpercig állja a tekintetemet. Kíváncsi vagyok, más is észreveszi-e, hogy

ugy anaz a ruha van raj ta, mint tegnap.

— Ugye, mily en szép ma az idő? — kérdezi, és a mosolya csupa titokzatosság.

ANGÉLA

A karjaiban ébredek, egy reggeli napsugár végigtűz a feldúlt ágy on. A mindenit — gondolom. Hát

ez... hű, a mindenit. Ezért tény leg megérte enny it várni.

Egy pillanatra mozdulatlanná válók, ízlelgetem az érzést, hogy a teste az eny émhez simul, a

lábszárán a szőr izgalmasan elüt az én sely mes bőrömtől, a hajamba szuszog, a szíve fáradhatatlanul

lüktet az arcom alatt. Fölemelem a fejemet, hogy ránézzek. Már fölébredt — reggeli típus, ez is

számos gy öngéjének egy ike. Melengető a tekintete.

— Jó reggelt! — szólalok meg az alvástól fáty olos hangon.

Helyeslően hümmög, mintegy megerősíti, hogy valóban itt a reggel. Az arcomhoz ny úl,

félresimít oldalról egy nedvesen odatapadt haj tincset. Remek. Álmomban rácsorgattam a ny álamat?

Az uj jával körberajzolja a fülemet.

— Ny öszörögtél — mondja, - Miről álmodtál?

A látomásommal álmodtam. A szürke öltönyös pasassal. A lépcsővel. Álmomban fölmentem a

lépcsőn, és megálltam a férfi mögött, vártam, féltem megtenni, amit tennem kellett. Azt hiszem, az

volt a dolgom, hogy megérintsem a vállát, akkor ő hátrafordul (végre megláthatom az arcát!), és

átadom neki az üzenetemet. De nem tettem. Álmomban fölemelkedett a kezem, másodpercekig a

férfi válla fölött tétovázott, majd visszahullott.

Arra gondoltam, hogy nem tudom a szöveget, nem készültem föl, nem értem meg a feladatra.

Bepánikoltam. Egy lépést hátráltam, majd még egyet és még egy et, azután megfordultam, és

lemenekültem a lépcsőn, magam mögött hagy tam a szürke öltöny ös pasast. A verőfény es égbolt

viharossá sötétült. Szaladtam, közben eleredt az eső, jéghidegen zuhogott rám, bőrig áztatott.

Bemajréztam. Elszúrtam a rendeltetésemet. Úgy éreztem, mindent elveszítettem, mindent, ami

fontos volt nekem, minden remény emet, minden álmomat.

Megborzongok. Semmiről — felelem.

Hazudok.

Icipicit fölvonja a szemöldökét.

- Ez egy lámpalázas álom — magy arázom ugyanoly an, mint amikor azt álmodja az ember,

hogy pucéron megy iskolába.

Az éj jeliszekrényen lévő vekkerre pillantok. Mindjárt hét. Fölülök, magam köré húzom a plédet.

— Mennem kell. A nagy any ám korán kelő.

- Hát jó, szóval megvoltam és továbblépsz? — kérdezi megjátszott szomorúsággal, összekulcsolja

a kezét a tarkóján, és figy eli, ahogy innen-onnan összeszedem a holmimat.

Már a ny elvemen van, hogy „nem, ezt inkább rólad lehetne elmondani”, de hallgatok. Elvileg

lazán kéne fölfognunk a kettőnk kapcsolatát.

Elvileg nem kellett volna belészeretnem.

— Bocsi, babé — mondom, ahogy fölhúzom a cipőmet. — Rohannom kell.

Mosoly og a babé szón, mert oly an amerikaias, azután kibújik az ágy ból, és hamar öltözködni

kezd.

— Kár, hogy nem maradhatsz reggelire — mondja. — Jó a rántottám.

- Majd legközelebb — felelem. — Az a hely zet, hogy most gyorsan ki kell találnom valami

magy arázatot a nagy inak.

— Clara nem fog beárulni? — kérdezi.

Erre megtorpanok. Nem beszéltünk Claráról, mármint most nem. Azt hiszem tavaly eleget

mondtam róla ahhoz, hogy a metrón fölismerhesse. Clara kiakadna, ha tudná, menny i mindent

meséltem róla, Jeffrey -ről meg a tökéletes dimidius anyu-

Icájukról, habár tavaly ny áron tulajdonképpen dunsztom sem volt a valóságos szituról. Nem tudtam

se Christianről, se Phibbs tanár úrról, se Billy ről és a kongregációról. Se Michaelről.

- Nem — válaszolok a kérdésre. — Inkább falaz nekem. Nem tol ki a barátnőjével.

— Szeretnék megismerkedni vele — mondja halkan, mintha tudná, hogy nem fogok uj jongani. —

Gy ertek el ma este vacsorára! Valami finomat főzök hármunknak.

Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, hogy Clara idejön, ebbe a lakásba, azzal a tágra ny ílt

kék szemével jól megnéz magának mindent, őt is.

Csinosabb nálam.

Ez hülyeség — döbbenek rá. Nagy on jól tudom, hogy nem vagy ok szürke egér. Nem esik

nehezemre magamra vonnom egy srác érdeklődését, ha akarom. De azonnal a tizenegy edikes

törióra jut eszembe, amikor Clarával kiálltunk az osztály elé, Clara az Erzsébet király nős

kiselőadásához gy ártott jelmezben. Christian Prescott az első padsorból úgy bámulta, mintha még

életében nem látott volna ilyen dögös nőcit.

Vagy Tucker ugy anabban az évben a szalagavatón, a terem másik végéből sóvárogva leste

Clarát, aki Christian mellett állva előkelően kortyolgatta a puncsot. Hozzá képest akár láthatatlan is

lehettem volna.

Aznap este rólam is szót ej tettek.

- Angela a barátnőd? — kérdezte Christian. — Elég fárasztó csaj .

Fárasztó. Ezt a jelzőt használta rám. Nem szép. Fárasztó.

Clarában van valami, ami mágnesként vonzza a fiúkat — gondolom, ez a kiszolgáltatottságával

függ össze. Azzal, hogy oly an ny íltszívűnek látszik. Ez arra ösztönzi őket, hogy oltalmukba vegy ék. A

pasik mindig félelem és gáncs nélküli lovagot akarnak játszani.

Elég szánalmas.

— Jó — felelem most könny edén, mintha cseppet sem izgatna a dolog. — Majd elhívom. —

Begombolom a blúzomat, majd kihúzom alóla a hajamat, kicsit megrázom, hogy szétterüljön a

vállamon, megfordulok, és a szemébe nézek. Épp bele akar bújni a pólójába, olyan sima fehérbe,

amily et hordani szokott, észvesztőén szexis darab, de megfogom a karját, leállítom. A füléhez

hajolok. — De inkább kettesben lennék veled — súgom bele.

Ez az igazság.

CLARA

- Szeretne megismerkedni veled — mondja Angéla később, miután magunkra maradunk.

Semmi magy arázat, a világon semmi, csak ez a „szeretne megismerkedni veled”, jó drámai

hangon.

Kicsoda? — kérdezem epésen, de nem válaszol. — Még a nevét sem árulod el?

— Nem.

Elszántan titokzatoskodik ebben az egész ügyben, én viszont igyekszem kicsikarni belőle, amenny it

csak bírok. Nem hagy ny ugton a kíváncsiság.

- Rendben — mondom. — Mutass be a rej tély es illetőnek!

Napny ugta tájban indulunk, metróval megyünk a Spany ollépcsőhöz. Angéla egy foly tában a

haját igazgatja, újrarúzsozza a száját. A srác lakásának aj taja előtt felém fordul, és rettentő komoly

képet vág.

- Próbáld meg megőrizni a ny itottságodat! — figyelmeztet.

Bekopog. Odabent valaki lehalkítja a zenét, valami lassú,

bánatos bluest. Lépések. Azután kiny ílik az aj tó, és újra ott a metrón látott srác, szélesen mosoly og.

— Buongiorno — köszön. Odahajol, mintha könnyedén szájon akarná csókolni Angélát, oly asformán,

ahogy egy férj a feleségét, mielőtt reggel munkába megy, de Angela az utolsó pillanatban

elfordul, így a puszi az arcán csattan. Angela moty og valamit, nem értem, mit,- Szia! - néz rám a

srác. — Kerüljetek beljebb!

Bevezet bennünket. A lakás kicsi, de otthonos, szépen berendezett. Egy ből ny ilvánvaló, hogy a

srác valamilyen képzőművész vagy műgy űjtő. Mindenütt festmény ek, azt hiszem, zömmel oly an

impresszionista jellegűek, bár nem sokat értek a képzőművészethez.

Szóval művész. Jellemző, hogy Angela egy művészbe zúg bele.

A srác a nappaliban a zöld bársonykanapéra mutat.

— Foglaljatok hely et! — mondja, és leülünk.

Rájövök, hogy Orlando Bloomra emlékeztet: vékony alkat, bánatos tekintet, viszony lag rendezett,

hullámos barna haj , finom csontú arc, a szeme körül jellegzetes ráncok, amikor mosoly og. Idősebb,

mint elsőre gondoltam, talán akár harminc is.

Nem tudom, mire értette Angela, hogy őrizzem meg a ny itottságomat.

Kínos másodpercek peregnek, miközben lényegében mindanny ian egy mást fürkésszük. Azután

Angéla erőt vesz magán, elszakítja a tekintetét a sráctól, rám néz, megköszörüli a torkát.

— Hát... akkor... ez itt Clara Gardner.

— Örülök, hogy végre megismerhetlek — mondja melegen a srác. - Angela már nagyon sokat

mesélt rólad.

Én nem mondhatom el ugy anezt. Meglepődöm, hogy nincs olasz akcentusa. Kicsit idegenszerű,

az r-eket egészen elnyeli, ahogy az angolok, talán kicsit közel-keleties, de semmiképpen sem olaszos.

— Clara — fordul felém ezután Angela, és idegesen remeg a hangja. — Bemutatom Phent.

Várjunk csak!

Ezt a nevet ismerem.

A srácról ismét Angelára pillantok.

- Elnézést, mit is mondtál...?

— Phen — ismétli a srác hangosabban, mintha rosszul hallanék. - Tulajdonképpen Penamue, de

Phennek szoktak hívni. Legalábbis a barátaim.

Igen, Phennek. Mint azt a srácot, akivel Angéla két éve ismerkedett meg. Aki az angy alvérűekről

mesélt neki.

Ez az a Phen.

Angela egy angy alba szerelmes.

ANGELA

Egy templomban találkoztam vele először. Akkoriban izgattak a templomok; asszem, még most is.

Általában nagy on csöndesek, sehol másutt nincs oly an csönd; hűvösek, békések, egész jellegüknél

fogva elmélkedésre késztetik az embert. Nem vagy ok vallásos, nem úgy, ahogy an any ám, de

kedvelem a templomokat. Templomba járok ellazulni, elcsitítani a belső hangokat, amely eket nap

mint nap hallok, gondolkodni.

Ez a templom Milánó egy félreeső zugában található, a neve San Bernadino allé Ossa. Azért

mentem oda, mert úgy hallottam, van egy kápolnája, amit emberi csontokkal díszítettek, és ezt

hajmeresztőén érdekesnek találtam.Tizenhat voltam azon a ny áron, és a magam kis hátborzongató

terve alapján jártam be Olaszországot, útba ej tettem mindazon templomokat, amely ek

oly an szentek maradvány ait őrzik, akiknek holtteste állítólag évszázadokkal az elhalálozásuk után is

megőrizte frissességét, rugalmasságát — ezt romolhatatlanságnak nevezik -, anny ira jók voltak.

Morbid mulatság volt fölkeresni ezeket az üvegkoporsóban fekvő apácákat, akik mind egy formán

festettek: fehér öltözékben,, imára kulcsolt kézzel aludták örök álmukat, mint a király fi csókjára váró

Hófehérke.

A csontkápolnát semmiképpen sem hagyhattam ki.

A templom oldalsó toldaléképületében helyezkedett el. Belső falán keresztet raktak ki emberi

kopony ákból, sőt egész falakat borítottak csontok, száz meg száz kopony a, borda és kisebb darabok,

amiket nem tudtam azonosítani. Any ám szívrohamot kapott volna a látvány tól. Engem beteges

izgalomba hozott ez a kísérteties művészet, ugy anakkor a hideg futkosott tőle a hátamon. Egészen más

volt, mint a szentek tetemei, akiket szépen fölravataloztak, hogy az emberek eléjük járulhassanak, és

így egy szent közelébe kerülhessenek, még ha holtában is. Ez inkább úgy hatott, mint valami

emlékeztető — mindanny ian meghalunk, és ez már korántsem szép -, én meg csak nézegettem azokat

a kopony ákat, és arra gondoltam, hogy valaha i mindegy ikhez egy arc tartozott. Egy élet. Eleven

ember, aki evett-ivott, panaszkodott az időjárásra, és tőle telhetően boldogulni próbált. Most meg egy

templom falán díszeleg, és egy morbid amerikai turista száj tátva bámulja.

Úgy döntöttem, hogy bunkóság a holtakon bámészkodni a Sarkon fordultam, hogy távozzak.

Akkor láttam meg a srácot.

A templom elülső részében állt, közvetlenül a kupola alatt, a menny ezetfreskót nézte, angy alokat,

égboltot, menny országba jutott embereket, legalábbis úgy gondoltam. Mintha a freskó egy bizony os

szögletére koncentrált volna, egy rózsaszínes köntösű — évszázadokkal ezelőtt talán vörös lehetett -f

kiterjesztett szürke szárny ú angy alra. Nemigen érzékeltem, hogy valamiféle lelki élmény t szerezne a

templomban, imádkozna, vagy bármilyen égi ösztönzést kapna. Sőt szinte mogorván nézett. Mármint

a srác, nem az angyal. Magában motyogott.

Azután észrevettem, hogy derengés veszi körül, gy önge, alig észlelhető fény ragy og belőle.

Abban a pillanatban tudtam, hogy közéjük tartozik.

Angyal.

Természetesen be akartam mutatkozni neki. Addig sosem találkoztam angyallal, hús-vér

angyallal, aki nem a köny veimben, any ám meséiben létezett. Hátrasimítottam a hajamat - mert a

srác hihetetlenül vonzó volt, talán a legszédületesebben jóképű srác, akit valaha láttam -|rés fölvittem

egy réteg szájfény t. Körülpillantottam, láttam, hogy csak mi ketten tartózkodunk a szentély ben, és

akkor kihúztam magam, odaléptem hozzá, és megszólítottam:

- Üdv!

Mint kiderült, nem angolul.

Angy alnyelven.

Addig a pillanatig soha nem beszéltem hangosan angyalny elven, és engem éppúgy meglepett,

mint őt — a szó úgy hangzott, mint két egy szerre fölcsendülő zenei hang, mint egy érzés, nem pedig

szó.

Üdv.

A srác tekintete leröppent a menny ezetfreskóról, és parázslóan szegeződött rám. Döbbenten.

Azután szemrehány óan. Végül kíváncsian.

Én is átéltem mindezt. Mert az arca szakasztott olyan volt,, mint a festett angy alé.

- Mit mondtál? — kérdezte lassan, óvatosan olaszul, mintha rosszul hallotta volna, pedig amit

mondtam, semmiképpen sem hangozhatott másnak, mint ami volt.

— Üdvözöltelek — válaszoltam angolul.

— Mit keresel itt? — érdeklődött.

— Azért jöttem, hogy megnézzem a csontokat — feleltem. - Hát te mit keresel itt?

— Azért jöttem, hogy beszéljek Istennel.

Féloldalasan fölvontam a szemöldököm, és karba tettem a kezemet.

Értem. Na és mit mondott?

Mielőtt válaszolhatott volna, rozsdás zsanérokon ny öszörögve kiny ílt a templom kapuja, és haj lott

hátú, fekete ruhás olaszi néni sántikált be. Gy anakvóan méregetett bennünket, minthal hely telenítené,

hogy két fiatal a templomban cseveg.

Rámosoly ogtam az angy alra. A szája sarka megrebbent, mintha ő is mosoly ogni akarna, de

ehelyett szigorúan nézett. Fürge mozdulattal karon ragadott, érintése kissé hűvös volt kipirult

bőrömnek.

- Gyere velem! — mondta, és félrevont, vissza a csontkápolna felé, ahol az öreg néni nem

láthatott bennünket.

Már ny itottam a számat, hogy közöljem vele: még ha ő angy al is, én meg amerikai vagy ok, és

nem jön be nálam, ha meg- játsszák nekem a főnököt, de az ajkamra tette az uj ját, és ettől

meghökkentem.

- Gy ere velem! — ismételte halkan.

Azonnal furcsa, kavargó érzés támadt a gy omorszájamban, és rogy adozott a lábam, mintha

akkor szálltam volna le a hullám vasútról. Valami megváltozott, egy szerre elsötétült, ugy anakkor

fény lővé vált. Az angy al megint kihúzott a csontkápolnából, vissza a templom főhajójába, ahonnét

eltűnt az öreg néni. Jól megnéztem magamnak az angy alt, és ismét elámultam.

Teljesen fekete-fehér volt, a haja hollófekete, a bőre hófehér, és kissé még mindig ragy ogott,

káprázatosán jól nézett ki. Körülöttünk is minden fekete-fehérré vált, a világ színességét egy régi film

árny ékai, éles kontrasztjai váltották föl.

A férfi elengedte a karomat.

- Itt zavartalanul beszélgethetünk.

— Mit csináltál? — kérdeztem, borzongás futott végig a gerincemen, de nem akartam, hogy lássa,

menny ire megijedtem tőle.

- Veszély es úgy fölfedni magadat, ahogy an te tetted — korholt. — Butaság volt.

Miért? — firtattam.

A hangom vékony nak, erőtlennek érződött ezen a hely en.

— Mit szólnál, ha a bukottak egy ike lennék?

- Tehát igaz? Vannak jó angy alok és rossz angy alok? Természetesen tudtam, mi a válasz. A vér

szerinti apám

ny ilvánvalóan nem jó angy al volt. De most azt akartam, hogy ez az angy al fogalmazza meg. Tőle

akartam hallani.

- Igen. A bánatosak és az örvendezők — mondta.

— És te mely ik vagy ? — évődtem vele, de reméltem, hogy tudom a hely es választ. Rossz angy alok

nem mennek templomba azért, hogy beszéljenek Istennel.

Egészen emberi gesztussal vont vállat.

— Egy ik sem. Én kétértelmű vagy ok.

Ez úgy hangzott, mintha tréfálna.

— Hát... a kétértelműséggel már nekem is meggy űlt a bajom — mondtam.

Nevetett.

- Hogy hívnak?

- Angelának.

- Találó név — mondta.

- És téged?

— Penamue-nak. De szólíthatsz Phennek.

— Phennek — ismételtem, tetszett a név hangzása a számból.; Egy angy alnévé. — Hol vagy unk

most, Phen? Hová hoztál?

— Ugy anoda, ahol voltunk — felelte. — Csak másik dimenzióba.

Ez anny ira frankó volt, hogy viszketett a bőröm izgatottságomban: másik dimenzióba átlépni egy

telivér angyallal! Még sosem történt velem ily en rendkívüli esemény, nem is történhetett abban a

wy omingi kisvárosban, ahol eddigi életem túlny omó részében any ám rej tegetett.

Arra gondoltam, hogy most elkezdődik valami.

Elkezdődött valami.

CLARA

Azt hittem volna, hogy mostanára hozzászoktam a meglepetésekhez. Az életem döbbenetes

bejelentések sorozata. Képzeld, Clara, részangyal vagy. Képzeld, az a srác, akiről azt hitted, hogy meg

kell mentened, szintén angyalvérű. Meglepetés! Az angyalvérűek csak százhúsz évig élnek, ami azt

jelenti, hogy anyád most már bármelyik nap meghalhat. Hoppá! Képzeld, ki áll az ajtóban? Az apád

arkangyal, vagyis te dodrans, háromnegyedes angyal, nem pedig szerény egynegyedes, aminek eddig

hitted magadat. És minden ily en kijelentésnél lény egében az egész életemet át kell értékelnem. Már

azt gondoltam, többé semmin sem lepődöm meg.

Most mégis padlót fogok.

A kony hában megszólal a kapucsengő. Phen elnézést kér, és kisiet. Angelához fordulok.

— Angela! — fakadok ki, de foj tott hangon, nehogy Phen meghallja, hogy összevissza bénáskodom.

— Akartam szólni, de olyan komplikált — feleli.

- Miért komplikált közölni, hogy „idesüss, ez a srác igazából angy al”?

**** Nem tudtam, hogy idén összetalálkozom vele.

- És most még — hallatom le még jobban a hangomat — le is feküdtél vele?

— Nem arról van szó — mondja Angela, pedig pontosan arról.

Foly ton a szoba sarkába leseget. Odafordulok, hogy megnézzem, mi az - egy rakás festmény a

falhoz támasztva.

Fölállok.

- Hagy d... - szól rám Angela, de már lapozgatom a vásznakat, amíg rá nem bukkanok egy re

Angeláról, aki a zöld bársony kanapén hever, egy szál takaróban, amely csak félig-meddig fedi el, a

napfény úgy hull a hajára, hogy kékesen csillog. Gy öny örű festmény , de ez most mellékes.

— Szép takaró — csak enny i telik tőlem.

Összeszorítja a fogát.

— Néha modellt ülök neki. De legtöbbször elvisz valahová. Járkálunk a városban. Beszélgetünk.

Beszélgettek. Miről?

- Természetesen angy alos témákról, de zenéről is, köny vekről, amiket olvastam, meg

képzőművészetről. Költészetről. Phen szinte mindenhez ért.

— Persze, mert angy al.

— Az — szorul védekezésbe. — Igen, angy al. Hát aztán?

- Éhes angy al — jelenik meg az aj tóban Phen. - A vacsora tálalva, hölgy eim!

Ez kínosnak ígérkezik.

- Gondoltam, talán már unjátok az olasz kaját — mondja, miközben körbeüljük a kony ha végébe

beszorított kisasztalt.

íny csiklandó illatok szállnak, curry és bárány, valami indiai. Phen fehérbort tölt a poharakba. Én

rögtön nekigy ürkőzöm, mert addig sem kell beszélgetnem. Időre van szükségem, hogy megbékéljek

az iménti közléssel.

- Mesélj magadról, Clara! — unszol kisvártatva Phen. Korty intok a borból, tudom, hogy elvileg

finom, én mégis;

savany kásnak, furcsának érzem.

- Hát... ööö... -Vajon menny it mondott neki rólam Angela? - Most érettségiztem, és ősszel a

Stanfordra megy ek.

— Angelával. A két zseni — mondja Phen. — Mit akarsz tanulni?

— Nincs határozott tervem. Ezt-azt kipróbálok, és remélem,| találok olyat, ami érdekel.

- Van valami hobbid? Tehetséges vagy valamiben? - kérdezi. Hirtelen úgy érzem magam, mint

egy állásinterjún.

— Ööö...

Nem tudom, mit mondjak. Balettoztam, de mintha az-| óta egymillió év telt volna el. Nem

vagy ok oda a sportért, mint Jeffrey , a költészetért, mint Angela, se a zenéért, mint

Christian. Talán a pecázásért? A pecázást kedvelem, de az csak Tuckerről szólt. Gyalogtúrázás,

csónakázás, foly ami úszás, vadvízi evezés — mindezek elválaszthatatlanok Tucker től.

Hobbi kéne.

— Clarának empátiás képessége van - felel hely ettem Angela.

Kis híján a torkomon akad egy falat hús.

Érdekes — mondja Phen, miközben veszettül köhögök.

Végre valamenny ire lecsillapodik a tüdőm. Iszom a borból, kár, hogy nem víz.

— Rólad mit lehet tudni, Phen? Angela nem sokat mesélt igy ekszem témát váltani. - Integrus vagy ?

— Igen, gondolom, ezt már tisztáztuk — mondta fany arul.

- És mivel foglalkozol?

— Azt kérdezed, hogy felhőről felhőre röpdösök, menny ei kórusban énekelek-e?

Bekapok egy falatot, jól megrágom, vállat vonok.

- Azt hiszem, fogalmam sincs, tulajdonképpen mivel foglalkoznak az angy alok.

Nagy ot húz a borából.

- Nem sokat vacakolsz — mondja. - Ez tetszik.

Elmosoly odom, és várom, hogy feleljen a kérdésemre.

— Angyalmunkát végzünk — mondja rövid hallgatás után vigyorogva. - Ti, egy szerű halandók ezt

nem érthetitek.

Angy almunkát? Például segítetek az elhuny tak lelkének, hogy eltaláljon a menny országba vagy a

pokolba? — Angelára

pillantok, aki a tekintetével némán figyelmeztet. Egész idő alatt meg sem mukkant. Most az egy szer

én teszek föl minden kérdést.

— Igen, egy es angy alok az elhuny tak leikével törődnek - mondja Phen.

Emlékszem, egy szer any utól hallottam, hogy a földön minden percben több mint százan halnak

meg. Ehhez rengeteg angy al kell.

— Szóval ezzel foglalkozol? Gondoskodsz a halottakról, elkalauzolod a lelkűket a fény be, ily esmi?

— Nem — mondja. - Nem mintha azzal bármi baj lenne. Amit én csinálok, azért te múzsának

neveznél.

— Múzsának? - vág meglepett képet Angela.

Inspirálok. Ihletet adok — mondja Phen, mintha olyasmiről beszélne, amit hétköznapi

emberek foglalkozásszerűen művelnek: hivatásos ihletadói

— Ezt nekem nem is mondtad — jegy zi meg Angela. — Engem is megihlettél?

Phen fölvonja a szemöldökét, nevet Angela meghökkenésén,

— Azt hittem, én vagy ok a te múzsád — mondja árny alatny i csalódottsággal Angela. — A fejembe

tudsz ültetni egy gondolatot?

- Egy képet, dallamot, szót, amit csak akarok. Legtöbbször azonban nincs szükség rá. Egy szerűen

pillanatny i világosságot teremtek az elmétekben. A többit magatoktól intézitek.

— Elképesztő - mondta, és szinte látom, ahogy végiggondolja, mi mindent csinált Phennel

kapcsolatban, a verseket, amiket írt, a zenét, amit a hegedűjén játszott neki, próbálja megérteni,

miképpen inspirálhatta a srác.

- Az - értek egy et, már csak azért is, hogy a barátnőm kedvében járjak. - Tény leg. Nagy on

frankó.

Valójában persze nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy egy angy al képes a tudtomon

kívül ötleteket plántálni a fejembe. Ki tudja, mi mást juttathat még be oda? Szerintem ez egy kicsit

oly an, mint A testrablók támadása, Jól eszembe vésem, hogy szellemi gátat kell emelnem Phen köré,

ahogy an any utól tanultam, akkor nem tud olvasni a gondolataimban. Se irkálni beléjük.

- Ez egy szerű adottság ahhoz viszony ítva, amire mások képesek —jelenti ki szerény en Phen, de

látom raj ta, hogy jólesett neki az elismerés.

Gy anítom, hogy nem sűrűn méltány olják a fáradozásait. És egy pillanatig sem hiszem, hogy a

múzsáskodás minden, amire a srác képes.

- Mondj egy példát! — kéri Angéla. — Valamit, amit te inspiráltál.

Hát... nem is tudom. „Hol volt, hol nem volt” - mondja Phen. — Ez tőlem származik.

Angela szeme elkerekedik.

— Te találtad ki azt a fordulatot, hogy „hol volt, hol nem volt”?

- Réges-régen. — Phen bekap egy falatot, és elrágja, miközben ketten bámuljuk. — Az emberek

maguktól is ragy ogó elmék. És azt tapasztaltam, hogy gyorsan tanulnak.

— Szóval tanítasz? Mármint hivatalosan? — kérdezi Angela, és a hangja árny alatny ival magasabbra

siklik a szokásosnál, talán mert azt szeretné, ha Phen „hivatalosabban” oktatná.

Valaha az volt a dolgom, hogy tanítsam az embereket - feleli Phen.

- Mire tanítottad őket? — érdeklődöm.

— Írni. Egy esek úgy vélik, kár volt a kezükbe adni az írott szó hatalmát - villantja ki a fogsorát. —

Mert mindenféle bajhoz vezet. De az volt a feladatom.

Hirtelen felvillan előttem egy kép, amint a srác egy barlang falára rója az ábécét egy csapat

álmélkodó neandervölgy inek. Azután észbe kapok. Ez egy angy al, mégsem bocsát ki angy alokra

jellemző kisugárzást. Se bánatot, se örömöt. így azt sem tudom, mely ik oldalon áll.

Tehát nem bízhatok benne.

Ismét az az ösztönös érzésem támad, hogy valami rossz fog történni. Mintha kárörömmel

figy elnének.

- Szóval vigy ázó voltál? — kérdezem óvatosan, igyekszem! fesztelen hangot megütni.

Phen szeme megvillan a szó hallatán.

- Clara! — mordul rám Angela. — Fejezd be a vallatást!

Phen sötét szemébe nézek, állom a tekintetét.

— Mit tudsz a vigy ázókról? — kérdezi.

- Elolvastam Énok könyvé-t.

Fölsóhaj t.

- Az pontatlan.

— Jó, akkor igazítsd hely re. Te is ott voltál, igaz?

Hallgat. Nem tudom, nem feszítettem-e túl a húrt. Talán hebehurgy án fölbosszantottam valakit,

akiről mindjárt kiderül, hogy fekete szárny ú, és szétny om, mint egy szőlőszemet.

- Vigy ázónak lenni eredetileg nem jelentett rosszat - mondja. - A kifejezés mindössze arra utal,

hogy azért küldtek bennünket, hogy vigyázzunk az emberekre, tanítsuk őket. Némely ikünk

ny ilvánvalóan túlzásba vitte a vigy ázást. — Elfordítja a fejét. —Volt, aki szerelembe esett velük.

Angela oly an pillantást vet rám, amitől az acél is megolvadna. Rá sem hederítek.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagy gonosz?

Phen ismét farkasszemet néz velem.

- Egy ik oldalon sem állok. Egy ikkel sem vagy ok haj landó harcolni.

— Semleges vagy — kottyantja közbe Angela. - Mint Svájc.

— Igenfordul felé derűs arccal Phen, és kedély esen meg- paskolja a barátnőm térdét. - Pontosan

úgy , mint Svájc.

- Undokul viselkedtél vele - mondja Angéla, miután visszatérünk Rosa házának vendégszobájába.

Mérgesen néz a tükörbe, leveszi a ny akláncát, és kefélgetni kezdi a haját.

- Csak föltettem neki néhány kérdést. Lazíts, Angela!

— Faggattad.

- Mert nem ismerem.

Hát én igen. Én évek óta ismerem. Ő nem gonosz, Clara. Jó, tudom ezt a hüly eséget, hogy

egy ik oldalon sem áll, de az csak anny it jelent, hogy nem akar harcolni. Ő felülemelkedik ezen.

Leülök az ágy ra, lerúgom a cipőmet.

— Persze. Felülemelkedik.

Nem értem, hogy hogy ez természetes Angelának, miközben anny it izgatja magát a saját

feladatán, a saját rendeltetésén, a hófehér szárny án, ami azt jelenti, hogy paty olattiszta a szível

egészen elkötelezte magát a jó oldal mellett. Miért nem várja el ugy anezt Phentől?

- Rendes srác — mondja, elválasztja a haját, és elkezdi befonni.

- Egy általán nem is srác.

— Figy elj , Clara, nem muszáj vigy áznod rám. Ne felej tsd el, hogy templomban ismerkedtem meg

vele. Szent hely en meg minden. Ha gonosz lenne, eleve be sem mehetett volna oda igaz?

— Igaz — hagy om rá kelletlenül.

- Akkor hany agoljuk a témát. Nem akarok veszekedni.

Elkészül a copffal, és hozzálát, hogy a másik oldalt is befonja. A mosdóhoz megy ek, megmosom

az arcom, azután a fogam, és Angela megjelenik mögöttem a tükörben.

— Azt hittem, tetszik neked — mondja, és nem kell bevetnem az empátiámat, hogy tudjam, mekkora

csalódást okoztam azzal, ahogy an Phenre reagáltam.

Kedveli Phent, sőt nem csak kedveli. Azt szeretné, ha én is kedvelném. Ha én is azt látnám

benne, amit ő.

Előrehajolok, kiöblítem a számat.

- Nem mondtam, hogy nem tetszik. Csak azt mondtam, hogy nem ismerem.

— Jó, akkor ismerd meg. Holnap gy ere velünk! Vatikánvárosba megy ünk. „Ahogy a turisták”, hogy

téged idézzelek.

Remény kedve pillant rám a tükörben.

Nem áll jól nekem a kemény kedés, és különben is nagy on érdekel a Szent Péter-székesegyház.

Rendicsek.

- Tény leg? Eljössz velünk?

Letegy em a nagy esküt, vagy mi?

— Csípni fogod Phent — bizony gatja. — Majd meglátod.

- Rendben. Várj csak! - kapom el a vállát, mielőtt kirobogna a szobából. — Ugy e nem meséltél

neki rólam? Arról, hogy én oly an... d-s vagyok. Meg apámról.

— Nem — vonja össze a szemöldökét; — Most nem sokat beszéltünk ily esmikről.

- Hát ne is! Tudom, hogy bízol benne, satöbbi, de ez az én magánügy em, világos?

- Világos - bólogat.

- Ígérd meg, hogy hallgatni fogsz! - nézek a szemébe.

- Letegy em a nagy esküt, vagy mi ? - vigy orog rám.

- Ja.

Odatartom elé a kisuj jamat. Mosoly ogva ráakasztja a magáét. Kezet rázunk.

- De komoly an - mondom.

Komoly an nem mondom el neki a titkodat. - A szívére teszi a kezét. - Hallgatok, mint a sír.

ANGELA

Azon az első ny áron Phen utánam jött Rómába. Megmondta, hol és mikor találkozzunk - mindig

ugy anott, egy kis presszóban, nem messze a nagy any ám házától, és ugy anabban az időpontban,

kedden és pénteken reggel kilenckor -, és amikor a leny ugvó nap kezdett a láthatár alá bukni,

visszakísért a presszóhoz, és elbúcsúzott:

— Köszönöm a kellemes napot, Angela! Viszlát legközelebb!

Kezdetben így viselkedett. Körültekintően, udvariasan. Ideiglenesnek szánt kapcsolatunkban ő, az

évszázadokat megért angy al oktatott engem, a naiv kis angy alvérű iskoláslány t.

Rengeteget sétáltunk. Eleinte ódzkodott attól, hogy az angy alokról és a köztük dúló háborúról

meséljen, mégis sok min

denbe beavatott, hogy könny ebben megkülönböztethessem a jókat a rosszaktól. Ezt a szárnyszín

dolgot kissé közhely esnek találtam — a fehér jó, a fekete rossz, Amerikában végképp nem 1 ildomos

ily esmit hangoztatni -, de elmagy arázta, hogy itt nemi színről van szó, hanem fény ről. A fekete a

világosság hiány a. A fehér a fény koncentrálódása.

Megmutatta nekem azt a titkokkal teli Rómát, amelyből j semmit sem láttam, amikor a rokonaimvárosnézés címén ide- 1 oda hurcoltak. Az ő Rómája egészen másként festett: ez a Római az őtévedhetetlen emlékezetéből bontakozott ki, ahogy an egy nagy apó mutatná meg a szülővárosát.Minden kőhöz más-más történet fűződött, és Phen anekdotái visszany últak egészen azokig az időkig,amikor ez a messzire terjedő, pompás nagyváros még csak pár kezdetlegesen összetákolt, zsúptetőskuny hóból állt. A Colosseumnál mesélt egy bátor emberről, akit valaha ismert, egy férfiról, akit atörténelemköny vek lapjain, hiába keresnénk. Megmutatta a pontos helyet, ahol az az emberi meghalt.Elvitt egy házhoz, ahol az 1636-os esztendőben Római legnagy obb hatalmú asszony a lakott.Elmondta nekem, hogy l az asszony meghívta magához, és mindent megpróbált, hogy l elcsábítsa, énmeg igy ekeztem úgy tenni, mintha nem zavarna a gondolat, hogy az a drágaságokkal borított olaszlotyó összevissza taperolta a mocskos kezével.

Pedig nagy on is zavart.

Mert Phenben semmi nagypapás sem volt. Általában el iga feledkeztem az életkoráról, illetve a

kortalanságáról. Tudtam,

hogy már javában tény kedett, amikor az emberiség első tétova lépéseit tette ezen a boly gón, de

Rómában simán eladhatta magát huszonöt körüli átlag olasznak. Éppen úgy öltözködött, éppen oly an

szavakat használt, mint a hely beliek. Nem is hasonlított a televízióban látható vámpírokra, akikről lerí,

hogy vénemberek ifjú testben, úgy beszélnek, mintha még a viktoriánus időket írnánk, viszoly ogva

biggy esztik le az ajkukat oly an újmódi huncutságok hallatán, mint a villany világítás vagy a

benzinmotor. Phen jelenidőben élt, magáévá tette a mai világot. Imádta.

Oly kor könny en elfeledtette, hogy nem egy szerűen a leg- klasszabb srác, akivel valaha

megismerkedtem. A szívem nagy ot dobbant, valahány szor hozzám ért, akár a legártatlanabb,

véletlenszerű esetekben is: ha séta közben a karja az eny émhez ütődött, ha a derekamra tette a kezét,

amikor előreengedett az aj tóban.

Persze nem bolondultam meg. Igy ekeztem visszafogni magam, nehogy belezúgjak. Görcsösen

ismételgettem, hogy ez egy angy al, én meg kamaszlány vagy ok. Gondolkozzunk józanul: szinte

semmi közös sincs bennünk. Ez a dolog nem működhet. Kapjunk már a fejünkhöz, alighanem

gy ereknek néz engem.

- Miért Itáliát választottad? — kérdeztem egy péntek délután, amikor kései ebédhez telepedtünk le

egy vendéglőben, amely et a szimatunkra hagy atkozva találtunk, — Miért éppen itt maradtál, mikor

bárhová mehettél volna a világon?

— Természetesen a kaja miatt - felelte, és beleharapott al calzonéjába.

— Szerencse, hogy az angy aloknak nem kell aggódniuk a ko- leszterin miatt — viccelődtem.

Nevetett, és a hangtól átmelegedett a szívem.

—Tulajdonképpen a ny elv vonzott. Szerintem az összes emberi ny elv közül az olasz a legszebb és

legkifejezőbb.

Azonnal átváltottam olaszra.

— Szóval mivel foglalkozol, Phen? — kérdeztem. — Amikor nem amerikai angy alvérűekidegenvezetésével töltőd az időt. 1

- Sokfélével. írok. Festek. Erről-arról gondolkodom... - hajolt előre, és rám villantotta elbűvölő

mosoly át.

Elpirultam. Kívántam, hogy nagy on kedveljen.

- És te mit csinálsz — kérdezte -, amikor nem angy alokat lepsz meg a templomokban?

— Szeretem a horrorfilmeket. És hegedülök. És olvasok. - Azt a részt átugrottam, hogy mindent

átbogarászok, ami az angy alokról, a nafilokról meg a velük történtekről a kezembe! kerül. —

Időnként írok is. Verseket. Nem valami jókat.

- Egy szer szívesen meghallgatnám, hogyan hegedülsz mondta.

- Egy szer szívesen megnézném a festmény eidet — vágtam rá.

Bólintott.

Ebéd után — mondta, mintha ezzel el is rendeztük volna. — Fölmegy ünk a lakásomra.

A lakására. Ledöntöttem egy pohár bort.

Amint ott voltunk, a négy fal között, olyan ideges lettem, hogy foly ton nekimentem valaminek. A

lakása éppen oly an volt, mint ő maga: ízléses és elegáns, mégsem ódivatú, a modern bútorok és a jó

állapotban megőrzött régiségek együttese. A műterme leghátul kapott hely et. Bevezetett oda, és

fölkapcsolta a villany t. Sorra megtekintettem a festmény eket, római látképeket, fölnagy ított

virágokat, tömegjeleneteket és megkapó portrékat. Vásznain más-más témát dolgozott föl, mégis

hasonlókká tette őket valami egységesítő tény ező, amely jelezte, hogy egy azon kéztől származnak. -

Talán a fény hatás alkalmazása, ahogy an megmutatta vele a lefestett tárgy elevenségét, mintha

valami kiragy ogott volna egy gy ermek alakjából vagy egy virág szirmaiból vagy egy ókori épület

egy bizony os bolthaj tásából, valami kisugárzás, ami túlmutatott a kézzelfogható létezésen. Phen

megköszörülte a torkát, mintha elfogódott lenne attól, hogy a művei által így kitárulkozott.

Na, most már láttad a festmény eimet — mondta. — Most raj tad a sor.

Valahonnét előhúzott egy hegedűt, egy vonót, azután kikísért a nappaliba, ahol a kanapéra

telepedett, a térdére köny ökölt, és várta, hogy játsszak. Csodálatos, ódon hegedű volt, sokkal szebb,

mint az otthoni saját hangszerem. Finoman az államhoz illesztettem, behuny tam a szememet, és

belefogtam egy dallamba, amely et kívülről tudtam, Bach Chaconne-jába. Nehéz darab, de mindig

magával ragad. A muzsika körülölelt bennünket, szétáradt a hely iségben, én pedig belesűrítettem

minden sóvárgásomat, minden vágy amat, mintha az élettörténetemet meséltem volna el a

hangjegy ek segítségével, ahogy kiröppentek belőlem, és mindent betöltötték körülöttem. Mintha

elmondtam volna Phennek azokat a dolgokat, amely eket nem mertem szavakba önteni.

Miután befejeztem, és újra kiny itottam a szememet, Phen arcán könny ek csillogtak. Én is

könny eztem.

Gy öny örű! — mormolta, és tudtam, hogy nem csak a melódiáról beszél.

Úgy bámult rám, mint a lepkehálójába akadt pillangóra, mintha kísértésbe esett volna, hogy

fölszúrjon, és üveg alá dugjon, pedig tudja, hogy el kéne engednie.

Nagy ot ny eltem. A szívem vad táncot járt, a fejem zúgott, minden tagom bizsergett.

Végre! — gondoltam. Szóval ily en érzés az, ha az ember szerelmes.

A következő évben rengeteget törtem a fejem azon, hogyan csábíthatnám el Phent. Egy előre nem

tudtam a módját, elvégre fogalmam sem volt, hogy an kell elcsábítani bárkit is, de úgy gondoltam,

majd megtanulom. Majd kiokoskodom. Nem baj , ha őrültség. Elhatároztam, hogy a továbbiakban

semmilyen tekintetben sem fogom vissza magam Phennél. Megízlelem azt a tökéletesen formált

ajkát. Megismerem az ölelését.

Az övé leszek, ő pedig az eny ém.

Belevetettem magam a kutatásba, hogy megtudjam, miként csábítható el egy angyal, ugy anaz

a lelkesedés haj tott, mint minden kutatásomban. Úgy gondoltam, a festés a megoldás kulcsa. Az

ny itja meg az utat. Phen szereti a szépet. Hát majd szép leszek. A múzsája.

A második ny áron néhány nappal Rómába repülésem előtt e-mailezett. Előző évben a kezébe

ny omtam egy cetlit az elérhetőségeimmel, de azóta nem tartotta velem a kapcsolatot: ez a rövid

üzenet a penamue@gmail.com címről jött, nem hüly éskedek.

Azt írta, alig várja, hogy találkozzunk.

Ezt kedvező jelnek tekintettem.

Rómában az első pár héten az előző évben kialakított rendszert foly tattuk. Kedden és pénteken

összejöttünk, mászkáltunk, beszélgettünk, bár túlny omórészt Phen beszélt, mert velem valami

megmagy arázhatatlan történt, hirtelen valósággal megkukultam a társaságában. A lakására többé

nem vitt föl. Csak múzeumba, presszóba, templomba, és napny ugtakor mindig hazakísért.

— Szia, viszlát legközelebb! - búcsúzott mindig.

Legközelebb.

- Szia! — feleltem, és egy re csak tervezgettem, hogy an tegy em meg legközelebb a sorsdöntő

lépést.

Egy ik nap aztán egy szerűen összeszedtem a bátorságomat, és elmentem hozzá. Szerda délután.

Bekopogtam. Festékfoltos fehér pólóban és ly ukasra térdelt farmerban ny itott aj tót, egy ruhába

törölgette a kezét. Forgott velem a világ, hogy így , alkotás közben találtam. Azt hittem, hogy a szívem

menten kiugrik a hely éből. Azonnal arra gondoltam, hogy szerelmes vagy ok, és kínos volt, hogy

enny ire belézúgtam, neki meg fogalma sincs róla.

Őszinte meglepetést tükrözött az arca, hogy ott látott.

Üdv - köszöntött angyalny elven.

A mi kis poénunk.

Na — gondoltam -, most jön a nesze semmi, fogd meg jól.

— Szeretném, ha lefestenél — tértem rögtön a tárgy ra. Addig üsd a vasat, amíg meleg. —

Lefestesz, Phen?

A homlokát ráncolta a kérésre.

Légy szíves! - köny örögtem, és megremegett a hangom.

Hiába tervezgettem hónapok óta, a döntő pillanatban halálra rémültem.

Bólintott, és félrehúzódott, hogy beengedjen a lakásába. Áthúzta a zöld kanapét a műtermébe, és

azt mondta, hogy feküdjek le arra. Fölvillant bennem a jelenet, ahogy Leonardo DiCaprio a Titanic

fedélzetén Kate Winsletet rajzolja, a lány ' fölemeli a gy émántot, és azt mondja: „Szeretném, hogy

ebben rajzolj le. Csak ebben.”

Kiment a kony hába, hogy kimossa az ecseteket, és előkészítsen mindent a következő munkához,

én pedig kapkodva igy ekeztem belebújni a testhezálló fekete hálóingbe, amely et a nagy alkalomra

magammal vittem. Abban a pillanatban, amint fölvettem, tudtam, hogy túllőttem a célon. Ez az

egész egy óriási melléfogás. Phen szajhának fog tartani.

Késő bánat. Visszajött a műterembe, és földbe gy ökerezett a lába, ahogy meglátott. Viaskodtam

a késztetéssel, hogy lej jebb húzkodjam a hálóinget, amely épp csak combig ért. Túl rövid. Illetlen.

Erkölcstelen. Förtelmes. Ezt elcsesztem. Elpuskáztam minden esélyemet, ami egy általán lehetett

nála.

Az ajkamba haraptam.

— Bocsánat! — rebegtem.

Néhány másodpercig szinte kritikusan fürkészte a testemet, majd lesütötte a szemét. Lélekben

fölkészültem, hogy mindjárt azt mondja, öltözzek föl. A kezét, az uj jai hátán elkenődött vörös festéket

nézegette. Azután bólintott.

- Vedd le! - dünny ögte.

Összeszorult a torkom.

— Hogy hogy? Most? — ny ögtem ki.

- Most — felelte árny alatny i mosolly al, föl sem pillantva. Elfordult, és fölemelt egy horgolt

gy apjúkendőt, amely a sarokban álló fotel hátára volt terítve. - Ezzel takard el magad! — utasított, és

a kezembe nyomta anélkül, hogy rám nézett volna.

Amint megtettem, amire kért, a saját elképzelése szerint szétteregette raj tam az any agot, egy es

részeket föltárt, másokat elrej tett. Miután elkészült, az ablakhoz lépett, és kiny itotta a zsalugátert.

Napfény árasztotta el a hely iséget. Új vásznat hely ezett az állvány ra, egy kicsit bíbelődött vele,

hogy megfelelő

szögbe igazítsa, azután fekete rajzszenet vett a kezébe, és hozzáfogott, hogy leskicceljen.

Vigy áztam, hogy ne mocorogjak. Nem szóltam egy szót sem. Nem hallatszott más, csak a

vászonhoz súrlódó szén sercegése. Szinte levegőt venni sem mertem, nehogy tönkretegy em a

pillanatot.

Váratlanul elnevette magát.

— Lazíts, Angela! — szólt rám. — Beszélj hozzám! Meséld el, hogy an telt ez az éved. Hónapokon át

csak rád gondoltam.

Fölsóhaj tottam, és kiöntöttem a szívemet. Akkor meséltem neki daráról, elmondtam, hogyan

téblábolt előző télen Jacksonban, miközben akár villogó neonfelirat hirdethette volna a feje fölött,

hogy ANGYALVÉRŰ. Elmondtam, mily en rögszmésen akaszkodott rá Christian Prescottra, mert

azt hitte, hogy a fiú a rendeltetése.

— Á, rendeltetése — mondta Phen. — Rég nem hallottam ezt a szót.

Meséltem neki a szürke öltöny ös férfiról.

Mily en titokzatos — mosoly odott el. - Hát majd meglátjuk, mi sül ki belőle, nem igaz?

Többet nem mondott a küldetésről, és én sem feszegettem. Nagy on is lekötött, hogy szinte úgy

éreztem, mintha a vásznon rajzoló keze a valóságban a bőrömet simogatná. Egy óra hosszáig

maradtam így , talán tovább is, mígnem hirtelen abbahagy ta a munkát. Letette a szenet.

- Mára elég enny i — mondta. -, Holnap innen foly tatjuk. Megéheztem.

Kivonult mellettem a nappaliba, egy edül hagy ott, hogy felöltözhessek. A csalódottságtól gombóc

nőtt a torkomban. Phen nem látott bennem mást, csak újabb témát. Eszközt az időtöltéshez. Ámbár

másnapra visszahívott, szóval nem baltáztam el teljesen.

Azon a héten mindennap modellt ültem neki. Egy általán nem engedte megnéznem, hogy an

halad, de miután teljesen elkészült, bejelentette, hogy nála fogunk vacsorázni, megünnepeljük a

visszatérésemet Olaszországba, és megmutatja nekem a festmény t. Ott álltam mellette, ezúttal

teljesen felöltözve, félrevonta a lepedőt, amely addig a vásznat takarta, és fölszisszentem.

Én magam voltam ott — nemcsak a testem, az orrom, a kékesfekete hajam, a kanapé puha, zöld

bársonyán kiny újtott lábam, hanem az egész lényem: a fény szinte lüktetni látszott bennem a

vásznon, ragy ogott fedetlen vállamon, fölcsillant a szememben.

Nem kislány , hanem egy nő.

Egy tündöklő nő .

Ily ennek látott.

- Talán az eddigi legjobb művem — fordult felém, és tekintetétől melegség áradt szét minden

porcikámban. - Te egy csoda vagy , Angela.

Jesszus — gondoltam szédelegve. Még meg sem csókoltam, de úgy éreztem magam, mintha

tűzijátéktól sziporkázna fölöttem az ég. Villám csapkodna. Kész varázslat.

— Csókolj meg! — suttogtam olaszul.

Valami fény gy últ a szemében, fájdalom és diadal egy szerre.

- Angela...

— Csókolj meg! — suttogtam, és köréfontam a karomat. Fölnéztem az arcára, sötét titkokat rej tő

szemére, és elmosoly odtam. — Ti voglio badare — mondtam. Meg akarlak csókolni.

Lehajtotta a fejét, az ajka az ajkamhoz ért.

Teljesen kész voltam.

Ujjászülettem.

Tény leg megtörtént, Csókolóztam vele, az uj jaim a hajába szántottak, és mintha égő gy ufát

dobtam volna a benzineshordóba. Nem tudtam betelni a közelségével.

- Várj! — húzódott el, akadozva lélegzett. - Nem tehetem ,5 bármenny ire szeretném. Bármily engy öny örű vagy . Nem szabad.— Miért nem? — firtattam, a térdem még remegett a csókja erejétől. — Nem azt kértem, hogy köss

ki mellettem vagy ily es-; mi. Csak azt szeretném, hogy te légy az első, és kész.

Az első szóra a tekintete összevillant az enyémmel.

— Miért? — kérdezte fáty olos hangon. — Ugy an miért kívánod, hogy én legy ek az?

— Megnézted magad mostanában rendesen a tükörben? — kérdeztem, majd hozzátettem, talán mert

nem akartam baromira felszínesnek tűnni: —Te vagy az egyetlen a világon, Phen, aki igazán

megért engem. Hát ezért akarom, hogy te legy él az első.

„És mert szerelmes vagy ok beléd.” Ezt nem mondtam ki hangosan, de nem tudtam, nem

olvassa-e le az arcomról.

- Egyébként szeretném olyasvalakivel megtapasztalni, aki igazán tudja, mit csinál - mondtam

játékosan, és az 1636-os nőre gondoltam.

Phen hitetlenkedve kacagott föl,

- Jaj , hiszen éppen nem is tudom, mit csinálok.

Sötét szemét még inkább elsötétítette valami vágy akozás- féle.

Tudom, hogy kívánsz engem — mondtam, és újra megcsókoltam. Lassan. Megmutattam

neki, hogy ez így van jól.

Felny ögött, majd ismét elhúzódott.

— Ez nincs rendjén. Az a dolgom, hogy tanítsalak.

Hát akkor taníts!

— Én nem vagy ok jó neked — mondta, — Nem vagy ok... jó.

— De rossz sem vagy — vetettem ellen. — Egy ik oldalon sem állsz, igaz?

Egészen addig tetszett nekem a kétértelműség gondolata. Ha Phen fehér szárny ú, akkor

semmiképpen nem próbálkoztam volna nála. Túlságosan jó lett volna hozzám. Érinthetetlen, így

azonban tökéletesen megfelelt. Maga volt a tökély .

Újra közelebb hajoltam, de vállon ragadott, és eltaszított magától. Kemény en.

Hátratántorodtam.

- Nem lehet — mondta. - Légy szíves, próbáld megérteni, Angela. Sajnálom, ha azt hitettem

el veled, hogy ...

Az elutasítás szíven ütött. Könny ek szöktek a szemembe.

— Mit hitettél el velem? Hogy a magamfajta érdekelhet téged?

Sóhajtott,

- Tünemény es, erős akaratú, eszes lány vagy. Bámulatos. Bármely ik halandó fiú szerencsés

lenne veled.

— Nekem nem kell halandó fiú — feleltem ostobán csipogó, megtört, sebzett hangon. - Te kellesz. Az

se baj , ha csak futó kaland. Nem bánom.

Egy pillanatra lehuny ta a szemét, összeszorította a fogát. Azután lehorgasztotta a fejét, ismét

sóhaj tott, és így szólt:

- Nem lehetek veled, Angéla.

- Miért nem?

— Még gy erek vagy - mondta.

Hátrahőköltem, mintha pofon ütött volna.

— Gyerek vagy ok?!

Hallgatott.

- Teee... — reszkettem sértett dühömben és végtelen fájdal-mamban. Alig kaptam levegőt.

— Hát akkor csak szórakoztál velem. „Játssz valamit a hegedűdön, Angela!” „Vedd le, Angela!”

Csak játékszernek tekintettél.

Fölnézett. Harag parázslóit a szemében.

— Nem. Én nem kértem ezt. Nekem nincs szükségem erre.

- Remek! Óriási! Nekem sincs szükségem rád.Te... seggfej! — bukott ki belőlem, azután az

aj tóhoz rohantam. Egy másodpercig sem bírtam tovább elviselni a jelenlétét. Elfutottam. Ki a

lakásból, végig a macskaköves utcákon, vissza egészen a nagy any ám házához, ott föl az emeletre, az

ágy amra vetettem magam, és úgy bőgtem, mint még soha életemben.

Mily en hüly e voltam — gondoltam később, amikor újra képes lettem összefüggően gondolkodni.

Mily en éretlen. Megtapogattam az ajkamat, amely en még ott izzott Phen csókjának emléke. Mily en

ostobaságot műveltem. Vissza kéne mennem bocsánatot kérni.

De mire visszamentem, már eltűnt.

CLARA

— Szóval ki az a halott pasas? — kérdezi Angela.

A Sixtus-kápolnában vagy unk Phennel. Anny i a látnivaló, a sok különböző menny ezetfreskó,

falikép és -szőny eg, hogy azt sem tudom, hova nézzek. Őszintén szólva megfájdul tőle a fejem.

- Az Mózes — válaszolja Phen - A kép címe: Vita Mózes holt-, testejblött.

- Elég heves vitának látszik - jegyzi meg Angela. — Ki az az angyal a lándzsával?

Mihály .

Nem bírom türtőztetni magam. Odafordulok, és tény leg, az ott az én apucim, arany páncélban,

valami toliforgós sisakban, és ledöféssel feny egeti az ördögöt. Egy kicsit még hasonlít is apura, és az

arcán valami Jeffrey -re emlékeztet. Apura és Jeffrey -re. Ny elek egy et. Anyu temetésének hete óta

egy iküket sem láttam.

- Szóval ez a Mihály kemény csávó - mondja Angela, a szája szöglete félig elfoj tott mosolly al

görbül fölfelé. Ahogy a szemembe néz, gy akorlatilag rám kacsint.

- Annak képzeli magát - feleli gúny osan Phen. — Elvégre úgy emlegetik, hogy „Sújtó”.

Elkapom a tekintetem, küszködök, hogy higgadt maradjon az arcom. Ezek után úgy

megfojtanám Angelát.

— És ki az a zöldbe öltözött angy al? — kérdezi.

Phen fölhuny orít a freskóra.

- Nehéz megmondani. Valószínűleg Uriél.

— Miért, talán mert Uriél kedveli a zöld színt?

Újabb gúny os hümmögés.

- Azért, mert Uriéi Mihály kebelbarátja.

Oké, rossz ötlet vagy sem, be kell vallanom, hogy ez érdekes. Csak pár órája mászkálunk

Phennel, és máris rengeteg mindent tanultam, amiről ezelőtt nem tudtam. Például hogy apunak van

egy jó barátja, Uriél.

- Tehát a bal oldal Mózes élete, a jobb oldal Jézus élete, a menny ezet pedig a teremtés —

mondja Angela, miközben néhány lépéssel odébb ballagok.

Ny újtogatom a ny akam, hogy lássam az Ádámot megteremtő Isten híres ábrázolását a

menny ezeten. Mindig murisnak találom, hogy Isten alakja ny újtózkodik, a teste szinte egészen

megfeszül az erőlködéstől, hogy megérintse Ádámot, aki viszont tisztára blazírt, mint akit anny ira

sem érdekel a dolog, hogy legalább a kezét fölemelje.

- És ezzel mi a hely zet? - hallom Angela suttogását, amint Phennel a hátsó falhoz indulnak, hogy

megtekintsék Miche- langelótól Az utolsó ítélet-et: összegabaly odott, meztelenül vo- nagló testek,

némely iket a menny ekbe emelik, némely iket a mély be rántják.

- Miért, mi van vele? - kérdez vissza rövid hallgatás után Phen.

így fog történni? — tudakolja Angela. - A végén majd szétválogatnak bennünket?

Ezt én is hallani szeretném. Közelebb húzódom, visszafoj tom a lélegzetemet, hogy a körülöttünk

nyüzsgő turisták lábdobogása és sutyorgása közben füleljek. Egy pillanatra úgy tűnik, Phen valami

komoly at készül mondani, létfontosságú ismeretet közöl az univerzumról, életről és halálról,

menny ről és pokolról, örök jutalomról és végeérhetetlen büntetésről. Azután elmosoly odik.

- Ha elárulnám, elrontanám a meglepetést — mondja.

- Jó — csap a karjára Angela. — Akkor ne áruld el.

— Nem is,

- Tudod, hogy geny ó vagy? - mondja, de nevet,

Phen szeretne fölmenni a Szent Péter kupolájának tetejére. Csak anny it felelek erre, hogy még jó,

hogy rendes cipőt vet

tem föl. Eltart egy ideig, hogy följussunk. Először liftezünk, azután valami háromszázhuszonhárom

lépcsőfokot kell megmászni a ny omasztóan szűk, vállszélességű csigalépcsőn. De azután kiérünk a

szabadba, és oly an, mintha a világ tetején állnánk, Róma a leny ugvó nap fény ében szinte lángra

gy úlva terül a lábaink elé.

A látvány tól eláll a lélegzetem. Na igen, részben a látvány tól* részben attól, hogy most

kapaszkodtam föl azon a lépcsőn.

- Bámulatos! — lelkendezik Angéla.

- Az — mondja Phen, és gondolom, ő aztán tudja, mi bámulatos és mi nem. - Tény leg az.

A korláthoz állok, néhány fotót készítek a panorámáról, de aztán rádöbbenek, hogy a

fény képezőgépem semmiképpen nem örökítheti meg ezt a szépséget. Ekkor megfordulok, és hirtelen

ötlettel lekapom Phent meg Angelát. Amint fölvillan a kijelzőn, azonnal tudom, hogy fantasztikus

fotót csináltam róluk: szorosan egy más mellett állnak, de nem érintkeznek, Phen az alkony at helyett

Angelát nézi, leplezetlenül csodálja, ahogy a lány elragadtatott arca arany fény ben fürdik; hosszú,

fekete tincsei lobognak a szélben. Ebben a pillanatban érzem, hogy ez a kapcsolat talán nem

egy oldalú. Talán Phen is kedveli Angélát.

Nem is tudom, pontosan hogy an vélekedjek erről. Hely telennek tűnik, hogy egy tizenny olc éves

lány beleszeressen valakibe, aki — a szó szoros értelmében — öregebb, mint a Föld, de hát ki vagy ok

én, hogy ítélkezzek? Elvégre az any ukám is angyalhoz ment feleségül.

Az életkor csak számadat, nem?

Jobb, ha megy ek — gondolom, elosonok, hagyom, hogy kettesben élvezzék a meghitt

pillanatot.

De azután Angela megszólal:

- Pisilnem kell. Mindjárt visszajövök.

Elképedve meredek rá.

— Most le akarsz menni a földszintre? Veled megyek — ajánlkozom.

- Ne! Te csak maradj itt! — feleli, és fölismerem az ellentmondást nem tűrő hangot.

Nem arról van szó, hogy ki kell mennie. Kettesben akar hagy ni Phennel.

- Várj ! — szólok utána, de már elment.

- Nők! — nevet Phen. — Mindig a legalkalmatlanabb pillanatot választják ki, hogy a mosdóba

menjenek.

- Hát igen, a nők már csak ilyen ostobák ^ mondom inge- m rülten.

Nincs íny emre, ha manipulálnak, még ha megértem is, mi- m ért csinálja Angela. Megny erően

kéne viselkednem, tereferélnem, közelebbről megismerkednem Phennel. És valljuk be, kedves

figura. Szórakoztató. Lefegyverző. Látom, mit eszik raj ta Angela, és tudom, hogy ez fontos a

barátnőmnek, szeretné, ha én is elfogadnám a srácot, de képmutatás ide vagy oda, egyszerűen nem

megy . Nem tudom megmagy arázni, de valami feszély ez.

Phen kivillantja a fogsorát. Ez a pasi aztán tud vigy orogni.

- Nem nagy on próbálod leplezni, hogy nem kedvelsz.

Elfordítom a fejem, zavarba hoz, hogy ez enny ire ny ilvánvaló.

- Kedvellek, Phen.

— Persze — mondja epésen.

- Legalábbis szeretnélek kedvelni.

Ez igaz.

Miért? — kérdezi. — Minek strapálod magad?

— Mert Angelának fontos.

- Vagy úgy . Ezek szerint jó barát vagy .

— Ezek szerint.

Szóval igy ekszel megkedvelni, de nem nagy on sikerül — állapítja meg nevetve. — Miért

nem?

— Mert nem tudom, micsoda vagy — válaszolom.

Ha már idáig jutottunk, akár őszinte is lehetek.

Széttárja a kezét, mintegy érzékelteti, hogy az, aminek látszik.

Nem — rázom a fejem. - Te angy al vagy .

— Kösz, hogy eszembe juttatod!

- De nem úgy viselkedsz, mint egy angy al. Nem érezlek annak. Nem is úgy beszélsz.

- Értem. Sok angy alt ismersz? — kérdezi.

Basszuskulcs! Nehogy már rám és az általam ismert angy alokra terelődjön a szó. Angy alra,

egy esszámban. Elfordulok, figy elem, ahogy a napkorong utolsó darabkája eltűnik a láthatár mögött.

Alattunk a tér, az emberek pici fekete hangy ákként

rajzanak a köveken, és hirtelen egészen távol érzem magam tőlük, mintha ők meg én más-más

fajhoz tartoznánk, magány osan figy elném őket, képtelenül arra, hogy részesedjek a világukban.

— Tudod, nem vagy unk mind egy formák — mondja azután Phen. — Mi, angy alok.

— Ezt vágom. De te pont úgy nézel ki, mint egy közülünk való, pedig nem vagy az. Szóval nem

értem, mire megy ki a játék, mit akarsz Angelával.

Fölnézek rá. Minden kedély esség eltűnt a szeméből. Ujjaival a hajába túr, azután mély et

sóhaj t,

- Mindig elütöttem a többiektől — mondja némi tűnődés utáns - Mindig. Az örvendezőktől,

derűlátóktól, kötelességtudóktól, akikben egy pillanatra sem ingott meg az Ő akaratába vetett hit.

A vigy ázóktól, akik anny ira szerették az embereket, hogy nem bírták nézni, hogy azok úgy

hullanak, mint a tarka lepkék. A bánatosaktól, akik gyűlölték az embereket a szabad akaratuk

miatt, és gy űlölték Őt, mert azt adta nekik. Én se nem szeretem, se nem gy űlölöm az embereket.

Tisztelem őket. Formálják önmagukat, úgy, ahogy an mi, angy alok nem. Hazudnak, házasságot

törnek, káromkodnak, és derekasan igyekeznek, hogy meghatározzák önmagukat. „Ki vagy ok én?

— kérdik egy re. „Mit keresek itt?”

Nem tudom, mit mondjak erre. Az elmúlt két évben egy foly tában ezt kérdezgettem

magamtól. Vajon az tesz emberré; bennünket, hogy egy re ezt kérdezzük?

— Szerintem Angela csodálatosan emberi, még ha több is annál. Te is az vagy. És igen, én meg

szélhámos vagy ok. Fiatalnak mutatom magam, és színlelek. Csak így tudok bármit is érezni.

Megfáradt, bánatos a hangja. Talán elhamarkodottan ítélkeztem erről az egészről. Az biztos,

hogy nem őriztem meg a ny itottságomat. De még most sem igazodom ki Phenen. Nem látok a

szívébe, nem tudom, jók vagy rosszak-e a szándékai, így hát szinte gondolkodás nélkül odafordulok, és

a korláton ny ugvó kezére teszem a kezemet.

Tekintete a szemembe villan. A bőre hűvös, sima, de kemény, mintha szobrot tapintanék.

Szomorúan mosoly og rám.

— Nagy on fárasztó emberré válni, még ha csak külsőleg is

- mondja, és egy pillanatra hagy ja, hogy meglássam a felszín alatti rétegét: a szellemét, amely

oly an elmosódott, mintha valaki rajzszenet maszatolt volna az alakja köré. A lelke szürke. Hideg.

Majdnem színtelen. Érzem, menny ire kimerült önmagától, menny ire beletörődött, hogy örökre csak

ez a lét vár rá, nap nap után, a világ végéig, és még azt sem tudja, mi történik majd akkor,

megváltozik-e igazán valami.

— Az emberek nagyon félnek a haláltól, pedig nincs is halál

— suttogja. — Csak a káprázata. Soha nem szűnünk meg létezni. Ily ennek kell maradnunk.

Mindörökké.

Na tessék, egy angy al képes úgy beszélni az örökkévalóságról, hogy az iszony ú gáz.

— Hagy d békén Angelát! — mondom eltökélten.

Mert Angela valaki jót érdemel. Lehet, hogy Phen nem gonosz. De nem is jó. Angela oly at

érdemel, aki tény leg érte bolondul, önmagáért, a lökött intelligenciájáért, az időnként túlcsorduló

jóságáért, a szurkálódásáért. Nem egy szerűen azért, mert oly an „emberi”. Angela valóságos társat

érdemel.

Phen elhúzza a kezét, megint elvigy orodik, megszűnik a szellemképesség, újra élessé válnak a

körvonalai. Már eleget mutatta nekem az igazságot.

Próbáltam ellenállni Angelának - mondja. — Te próbáltál valaha nemet mondani neki?

— Ny ilván nem próbáltad elég határozottan.

- Ez egy kicsit képmutató — válik kemény ebbé a hangja -, hogy rosszallóan nézel rám, mert

oly asvalaminek tettetem magam, ami nem vagy ok.

-Tény leg? És mi ebben a képmutatás?

— Az, hogy te sem ember vagy , de az szeretnél lenni.

Elakad a lélegzetem. Ez igaz. Inkább angy al vagyok, mint

ember. De ezt ő nem tudhatja. Vagy mégis?

— Ember vagy ok — ellenkezem. Hazudni akarok, azt mondani neki, hogy csak negy edvér angyal

vagy ok, anny ira híg az angyalvérem, hogy már nem is számít, csak egy hajszál választ el attól,

hogy teljesen normális legyek, de félek, hogy átlát a szitán, és csak tovább rontok a hely zeten.

Megerősítem a szellemi gátat, amely et kettőnk között emeltem, - Én nem tettetek semmit.

— Gy erek vagy , aki azt játssza, hogy a felnőttek asztalánál ül — mondja.

- Ha én gy erek vagy ok, akkor Angela is az — vágok vissza.

- Valóban. — Sóhajt, mintha egy szerre megunta volna ezt a hely et, ismét a hajába túr. -

Gy erünk, keressük meg. Sötétedik.

ANGÉLA

A vatikánozás nem jól sült el. Lerí Clara arcáról, amikor visszatérek a mosdóból. Nem bírja Phent.

Soha nem fogja megkedvelni. Úgy gondolja, hogy Phen túlságosan jó, túlságosan különleges,

túlságosan angy ali nekem. Elvégre én csak dimidius vagy ok.

— Hogy jön Clara ahhoz, hogy ítélkezzen fölöttem? - fakadok ki Phennek később, miután ellógtam

hazulról, és lényegében letámadtam a lakásán. Simogatja a fejemet, próbált megbékíteni, de én

csak mérgelődöm. — Mintha ő hibátlan lenne.

- Csak aggódik érted — mondja.

Fölpillantok rá.

- Ne csináld ezt! Ne tégy úgy , mintha veszélybe sodornál, vagy ily esmi. Azt hittem, ezen már túl

vagy unk.

— Én angy al vagy ok — jelenti ki egy szerűen. — Ami kettőnk között van, nem normális. Clara valami

normálisát kíván neked.

- Hát én meg nem! — simulok a mellkasához, és egy puszit ny omok rá. — Nem tudom, miért

akadékoskodik anny it. Ő aztán igazán megérthetne. Az ég szerelmére, a mamája angy alhoz ment

feleségül!

Ahogy kiszalad a számon, tudom, hogy elárultam a barátnőmet.

Phen megfeszül, a keze jéghideg a meztelen hátamon.

— Mit mondtál?

Felülök, kibontakozom a karjából, magamra húzom a takarót.

- Nem lett volna szabad elmondanom neked — magy arázkodom. — Nem akartam. Légy szíves,

ne...

— Nem, nem fogom — mondja halkan, mint aki magában beszél. — Ennek semmi köze hozzád —

mondja, és nem tudom, hogy érti ezt. Szigorúan néz rám. — De jobban kéne vigyáznod. Ha a

bukottak megtudnák, üldözőbe vennék.

- Rendben.

Visszahúz magához. Egy ideig némán fekszünk.

— Ez butaság, Angela — szólal meg végül.

Behuny om a szememet.

— Ha ez butaság, nem akarok okos lenni.

- Fontos vagy nekem, fontosabb, mint valaha is hittem volna — mondja. — És nagy on...

élveztem ezt.

— Én is.

- De nem tudlak szeretni. Te pedig szerelmet érdemelsz. Ebben igazat adok Clarának.

Leny elem a torkomba szorult gombócot.

- Egy előre nem igény iek szerelmet — suttogom. — Rendben?

— Rendben — mondja, azután megcsókolom, mintha meg nem történtté tehetném ezt a beszélgetést,

mintha elhessenthetnék mindent, hogy ne maradjon más, csak mi ketten. És - ha csak rövid időre

is — sikerül.

Mire visszaérek a házba, a nagy i a bejárati lépcsőn ül. Vár. Amikor meglát, föláll.

— Szóval igaz. Egy fiúval voltál. Egész éj jel.

Erőlködöm, hogy ny ugodt maradjak.

- Ezt Clara mondta?

— Nincs szükségem Clarára, hogy elmondja, ami ny ilvánvaló — feleli. — Eljátszottad a

becsületedet.

— Jaj , nagy i, nem kell tragédiázni.

Botjával kemény en a macskakőre csap.

Any ád nem ezért küld ide téged!

- Hát miért küld ide? — vágok vissza. - Hogy néhány hónapra megszabaduljon tőlem, azért.

Hogy magában lehessen, ne lógjon a köly ke koloncként a ny akán, igaz?

Már hogy lenne igaz? Azért küld ide, hogy megismerd a történelmet, megértsd a világot. Hogy

megismerd a családot.

Nem szólok semmit.

— Ma vonatra ültök Clarával, és elutaztok a nővéremhez, Firenzébe. Nyár végéig ott maradtok. És

többé nem találkozol ezzel a fiúval.

- Ez nem fiú — mondom.

— Nem érdekel, kicsoda — sóhajt fáradtan a nagy i. — Elutaztok. Most eredj föl csomagolni!

Szeretnék ellenkezni. Tizenny olc éves vagyok, felnőtt nő. Önállóan döntök. De nem vitatkozom.

Ma reggel, amikor Phen elbúcsúzott tőlem, oly an véglegesség csendült ki a hangjából, mintha talán

nem is lelném ott, ha újra visszamennék. Asszem, mindig is tudtam, hogy a kettőnk kapcsolata nem

tarthat sokáig. Tovaröppen. És ha Phen most nem akarja lefújni az egészet, akkor a Firenzébe utazás

nemigen akadály ozhatja meg, hogy egy ütt legyünk.

— Jó — mondom halkan.

Beoldalazok a nagy i mellett a házba. Clara a kony hában fölnéz az asztaltól, azután gyorsan lesüti

a szemét.

— Ezt jól megcsináltad — mondom neki.

- Én nem csináltam semmit. A nagy any ádnak van szeme, tudod? Látta, hogy nem vagy itthon.

Próbáltalak fedezni, de...

Szarul hazudsz — szólok közbe, és ez igaz is. Clara a legszimplább hazugságra sem képes.

— Bocs — moty ogja. — De ami Phent illeti...

— Ne foglalkozz Phennel! — szakítom félbe. — Most pedig a jelek szerint csomagolnunk kell.

CLARA

Angela egy álló hétig nem áll szóba velem. Egy edül bóklászom Firenzében, hogy agy onüssem az

időt, nélküle tekintem meg a nevezetességeket. Eltűnődöm, mily en nehéz lesz, ha beköszönt az ősz, és

egy ütt kell a Stanfordra mennünk. De azt nem bánom, amit Phennek mondtam. Nem nagy on.

Győzködöm magam, hogy csak a barátnőmet védtem. Az egy etlen módon, amit ismerek.

De nem számít. A hét végén már megint ellóg otthonról. Ezúttal az ablakon át. Phen bizony ára

követett bennünket ide.

Beszélnem kell Angelával erről. Phenről.

Angela dédnagy nénje, Betta befog bennünket az elmaradhatatlan vasárnap esti családi lakoma

készítésébe. Figy elem Angelát, aki fejessalátát aprít, és látom raj ta, hogy a gondolatai máshol

járnak. Most is Phennél. A tekintete a semmibe réved. Vajon én is így festettem Tucker miatt?

Ugy anígy az arcomra volt írva minden?

Fölnéz, látja, hogy bámulom, és elsötétül az arca.

- Már megint ítélkezel — mondja.

Nem tudom, hogyan mondjam el neki, amit gondolok. Torkomon akadnak a szavak, arról, amit

Phen leikéből láttam, amit mondott, amit én mondtam neki. Nem mintha Angela hallani akarná.

Mégis el kéne mondanom neki. Talán fájdalmat okozok vele, mégis fontos, hogy megtudja,

valójában mily en Phen. Kinézek az ablakon, és megpillantom Bettát, aki jóval hallótávolságon kívül,

az erkély en ágy neműt tereget, még dúdol is a rádióra.

— Figy elj , Angela — kezdem, bár az az érzésem, hogy nem fog meghallgatni .

— Ne fáraszd magad magy arázkodással — mondja, mielőtt még egy szót szólhatnék. - Tudom, hogy

ez a dolog Phennel nem fog működni. Ő is tudja. Túl vagyunk raj ta. Talán részben ezért őrülök

meg érte. Mert tiltott gy ümölcs. Tudom, hogy nem lehetünk egy ütt.

Megkönny ebbülten sóhaj tok. Hál’ istennek észhez tért. Végre!

De ez semmit sem változtat azon, amit iránta érzek - mondja ezután, és a kony hakést

szorongatva néz rám. — Lehet, hogy a sors nem őt szánta nekem, mint ahogy neked is megvan a

magad sorsa, de ez nem változtat a tény en, hogy én... - Za- vartnak látszik, megtörölgeti izzadt

homlokát, és tovább aprítja a salátát. - Talán azt hittem, te majd megértesz.

Enny it az észhez térésről. Bár igaza van. Én vagy ok a legutolsó, aki valaki másnak szívügy ekről

prédikálhat. Én lehetnék a problémás párkapcsolat ikonja a Facebookon. Még most is majdnem

minden éj jel Tuckerről álmodom.

- Tény leg megértelek — mondom -, de...

— Ezért egy eztünk meg abban, hogy csak kalandnak tekintjük — mondja, mintha nem is hallana. -

Tudtuk, hogy átmeneti. Tény leg csak barátok vagy unk. Enny i.

— Barátok — ismétlem elgondolkodva.

- Azok. — Kiny újtja a kezét, és nagy nehezen jövök rá, hogy a paradicsomért, amit szorongatok.

— Barátok.

Odaadom neki a paradicsomot. Rám se néz, gy orsan fölszeleteli. Emlékeztetem magam, hogy

Angéla felnőtt, néhány hét múlva különben is hazamegy ünk az Egy esült Államokba, és biztos egy

rakás jó fej , szexi fiú vár rá, hogy futó kalandokba bony olódhasson a Stanfordon. Csupa oly an fiú,

akinek színes a lelke.

Kiny itom a számat, hogy elmondjam neki ezt.

- Ne! — suttogja. — Ne tedd tönkre ezt, Clara. Hagy j békén bennünket. Ez majd magától

megoldódik.

Így hát nem beszélek neki arról, amit aznap a Szent Péter tetején láttam Phenben.

Ny ugtatgatom magam, hogy ez az ő élete, én pedig kimaradok belőle.

Ezt a döntést örökké bánni fogom.