dharma

Bardóban

a nyugati buddhizmus lapja

tél 14. szám 2015/3

A tartalomból: Ven. Lílávadzsra: Halandó lét, halhatatlan életPilling János: A halálközeli élményekrőlRam Dass: Meghalni teljesen biztonságosVázsonyi János: Zene a bardóból

bolyongás a

2

3

18192023

243437

383940

44

47

ÖsvényVen. Lílávadzsra:

Halandó lét, halhatatlan életLama Anagarika Govinda

A halál legyőzéseÉgj el!

Kukkuravatika SuttaNadisota SuttaPilling János: A halálközeli élményekről - tudományos szemmelRam Dass: Meghalni teljesen biztonságosKarma Lingpa: A hat bardó gyökérversei

KözösségKalszang Püncog: A halál ajándékaiVázsonyi János: Zene a bardóbólNyári elvonulások – Khémá Ligeti Erika és Gerevich András beszámolói

GyermekeknekAmóghavadzsra Hargitai Gábor:

Pillangóének

Humor (Benne: Dharma Cica kalandjai)

TARTALOM

DHARMA – a nyugati buddhizmus lapja14. szám 2015/3 – tél

Kiadja a Buddhista Misszió, a Magyarországi Árya Maitreya Mandala EgyházközösségFelelős kiadó: Rev. Vidzsájavadzsra Máthé János, a Buddhista Misszió ügyvivőjeFőszerkesztő: Amóghavadzsra Hargitai Gábor Szerkesztők: Dignága Erdélyi Zsolt, Kalszang Püncog Bártfai Attila Márk, Kamalá Horváth Ág-nes, Khémá Ligeti Erika, Madhurika Tapolcai Ág-nes, Szakulá Szegő Andrea, Szammavatí Máté Eri-ka, Szubhá Horváth Diána, Uppalavanna Ujfalusi Éva, Uttarí Bártfai Judit, Vaszetthi Hoyer ErzsébetKorrektúra:Uttarí Bártfai Judit, Szakulá Szegő AndreaDesign és tipográfia: Amóghavadzsra Hargitai GáborFotók: morguefil.com, sxc.huNyomdai munkák: Scarbantia NyomdaKészült 1500 példánybanSzerkesztőség címe: Buddhista Misszió (Dharma Szerkesztősége), 1386 Budapest, Postafiók 952e-mail: szerkeszto@dharma.huwww.dharma.hu

A szerkesztőségnek szánt megkereséseket, anyagokat a szerkeszto@dharma.hu e-mail cím-re várjuk. A javaslatokra, felvetésekre személye-sen válaszolunk. Kéziratot, fotót nem őrzünk meg és nem küldünk vissza, ezeket belátásunk szerint gondozzuk. A megjelentetett kéziratokért tiszte-letdíjat nem áll módunkban fizetni, azokat a szer-zők felajánlásaként kezeljük.

Kérjük, a kiadvány támogatására szánt ado-mányát szíveskedjék a Buddhista Misszió bank-számlájára utalni:Erste Bank 11991102 - 02112451ISSN 2061-7755

2 3

ÖSV

ÉNY

A halálra vonatkozóan világnézettől és kultúrától függően sokféle elképzelés létezik, de van két olyan tény, ami egyetemes érvényűnek látszik. Az egyik, hogy elkerülhetetlen: az élet talán egyet-len bizonyossága, hogy ami keletkezett, az el is múlik, és ami született, annak meg kell halnia. A másik, hogy mégis úgy érezzük, a halandó léttel kapcsolatban valami nincs rendben. Egyfelől tehát teljesen megszokott és általános jelenségként tapasztaljuk, másfelől mégsem érezzük normá-lisnak. Ezzel nemcsak manapság vagyunk így. A halandóság megjelenését valamennyi ősi tradíció-ban rendellenes állapotként említik, amely valamilyen természetellenes folyamat következtében jött létre. A zsidó-keresztény hagyomány például ősbűnről beszél, aminek következtében az eredetileg a Paradicsomban élő ember kiűzetett az ítélet világába, és ezzel egyben halandóságra lett kárhoz-tatva. A halál az indiai szakrális hagyományokban, így a buddhizmusban is a dukkhának nevezett szenvedésteli, megrongálódott lét tünete, mely alól a felszabadulás nyújt megváltást.

A mulandóság ténye és a halhatatlanság reménye között feszülő ellentmondást sok mai gondol-kodó azzal intézi el, hogy mivel a halál életünk egyik legnagyobb szenvedése és szorongásfor-rása, hajlamosak vagyunk ellene vágyfantáziákkal védekezni. Úgy vélik, az ősi hagyományok az örrökkévalóságról vagy halhatatlanságról folytatott álmodozásból születtek, amivel az emberek a halálfélelmüket igyekeztek csökkenteni. Ennek a pszichologizáló értelmezésnek nemcsak az mond ellent, hogy földrajzilag és történetileg egymástól távol eső kultúrákban is nagyon hasonló elképze-lések fogalmazódtak meg, de a bennünk élő, saját tudatunkon keresztül megnyilatkozó világosság-élmény ereje sem hagyja elhitetni velünk, hogy a halál az emberi megismerés végleges megsemmi-sülését jelentené. Az alábbi írásban a buddhizmus nézőpontjából kívánok erről az ellentmondásról elgondolkodni, abban a reményben, hogy ez segíteni fog mélyebben megértenünk azokat a folyama-tokat, amelyek miatt a halál tapasztalása az életünkben jelenvalóvá és elkerülhetetlenné vált.

Ven. Lílávadzsra:

Halandó lét,

A halállal kapcsolatos legnagyobb ellentmondás, hogy miközben elkerülhetetlen, mégis valamiféle rendellenességnek érezzük.

halhatatlan élet

4

ÖSVÉN

Y

Egyfelől a buddhizmus is világosan állást foglal végső természetünk halhatatlansága mellett, hiszen a nirvánát – a buddhista értelemben felfogott felszabadulás állapotát – úgy határozza meg, mint a „halhatatlan elem”-et. Amikor a Fölébredett kinyilatkoztatta tanítását, azzal a kijelentéssel fordult a világ felé, hogy „A halhatatlanság kapuja kitárva”, de csak azok számára, akiknek van füle e tan meghallására. Másfelől viszont a Buddha felismerésében megfogalmazódó három legalapve-tőbb léttörvény egyike éppen a mulandóság, amely minden jelenségre vonatkozik, tehát nincs alóla kivétel. A Buddha maga annyira fontosnak tartotta ezt a felismerést, hogy a halála előtti utolsó, tehát vélhetően legfontosabb tanításában is erre emlékeztette a tanítványokat, amikor így búcsúzott tőlük: „Minden, ami keletkezett, mulandó, törekedjetek fáradhatatlanul!” Legnagyobb tanítása, saját halála – mely talán még az utolsó szavainál is nagyobb jelentőségű – szintén az elmúlás egye-temes érvényét és elkerülhetetlenségét mutatja. Ezzel tette ugyanis nyilvánvalóvá, hogy még egy buddha is, aki az elképzelhető legmagasabb és legegyetemesebb tudatállapotot, az isteni minden-tudást elérte, meghal és elmúlik. Ha viszont így van, akkor miért ígéri másutt a halhatatlanságot?

Ennek megértéséhez vizsgáljuk meg közelebbről, hogyan keletkezett a halandóság, illetve mitől váltak a lények halandóvá ama hagyományok szerint, melyek a halált egy rongált létforma kifejező-désének tartják. A kereszténységben, amint ezt már említettük, az ember valamiféle bűn következté-ben vált halandóvá, és került ki az édeni állapotból a szenvedés világába. Ha e folyamat egyéb jelleg-zetességeit is szemügyre vesszük, a témánk szempontjából legfontosabb összefüggés kétségkívül az, hogy a Paradicsomból való kiűzetés az Isten közelségének elveszítését jelenti. A keresztény szóhasz-nálatban szereplő eredendő bűn nem más, mint maga ez az Istentől való eltávolodás, aminek követ-keztében az ember a létét nem Istenben tapasztalja többé, és tudatából eltűnik annak éber jelenva-lósága. A kereszténység ezt erkölcsi megítélés alá helyezi, és morális hanyatlásként fogja fel, amely az isteni akarattal való szembeszegülésre vezethető vissza. Ebből mindenesetre azt gondolhatnánk, hogy ha ezt az állapotot meg tudnánk fordítani, vagyis a tudatunkban helyreállítanánk az Isten közelségét, akkor visszanyerhetnénk a halhatatlanságot is. A Jézus Krisztuson keresztül elnyerhető örök élet a tudat Istennel való egységének helyreállítását jelenti a Jézus Krisztus által mutatott úton keresztül. A vele való találkozás ismét fölébreszti az emberben ezt az elveszett vagy önmagunkból kitaszított istentudatot. Ez a felfogás két valóság – egy halandó, romlott és evilági, illetve egy halha-tatlan, tökéletes és abszolút – párhuzamos létezését tételezi fel.

A halál nem azonos az elmúlással

A Buddha fölismerése szerint viszont a mulandóság általános törvény, csakúgy, mint az anátmá, vagyis nem létezik semmiféle abszolút és független, maradandó párhuzamos valóság. Ebben a felfo-gásban a halhatatlanság csak úgy képzelhető el, ha a halál nem azonos az elmúlással. Ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást feloldjuk, pontosítanunk kell a fogalmainkat. Nyilvánvalóan nem kezelünk ugyanis minden változást halálként, jóllehet az élet minden pillanatban teljesen elmúlik. Halálnak ezt a szakadatlanul zajló változást csak akkor tekintjük, amikor veszteségként éljük át, és súlyos fájdalmat okoz. A mulandóság csak akkor válik halállá, ha egyszersmind szenvedés is. Hiszen a változás egyetemes törvényének létezik egy alapvetően pozitív értelmezése és átélése is, mégpedig maga az élet. Az állandó átalakulás az élet lényege. Halott valójában az, ami változatlan, nem formá-lódik újra, és nem múlik el. A mulandóság önmagában puszta tény. A változást átélő tudattól függ, hogy a pillanatnyi feltételektől függően ezt szenvedésként tapasztalja és halálként értelmezi-e, vagy pedig ugyanezt fejlődésnek, új lehetőségek és megismerések kibontakozásának látja. Ez azt jelenti,

4 5

ÖSV

ÉNY

hogy a halál nem más, mint egyfajta látásmód, amely sehol máshol nem létezik, mint a tudatunk-ban. Halál az, amit az ember halálként él át és ilyenként értelmez. Végső soron minden más élmé-nyünk is a tudatban jelenik meg, hiszen ami nincs ott, azt nem lennénk képesek tapasztalni. A halált sem tapasztalnánk, ha nem a tudatunkban lenne. Így mindjárt másképp néz ki a dolog, és a halan-dóvá válás okait firtató kérdésfeltevésünk így módosul: mitől vált olyanná a tudatunk, hogy az elmú-lás és változás egyetemes törvényét bizonyos helyzetekben nem életként, hanem halálként éljük át? Ez a halandóság mélyebb értelme. A halál önmagunkban van, saját tudatunk jellegzetessége.

Az okokat a kereszténységhez hasonlóan a keleti hagyományok is a tudat rongáltságának tudják be, de ezek között nem az erkölcsi romlottságot, hanem a megismerés hanyatlását, elhomályulását tekintik elsődlegesnek. A káprázatokba merülő megismerés következtében kezd a tudat halált látni ott, ahol tulajdonképpen életet is láthatna. Emiatt kerül számára negatív megvilágításba a változás ténye, amely pedig lehetőséget kínálna arra, hogy önmagát folyamatosan jobbá formálja, s állan-dóan tovább lépjen. Az emberi tudatba beépült halálelv egy sötét erő, mely gyűjtőfogalma mind-azoknak a negatív beállítódásoknak, amelyek a szenvedő emberi életben uralkodóvá váltak. Minden gyász, amit valaminek az elvesztése miatt élünk át, minden fájdalom, amit sérelemként fogunk fel, s minden szenvedés, ami a korlátaink tapasztalásából fakad, ennek a halálelvnek a kifejeződése. Az, ahogyan a fizikai halálhoz, a testi forma felbomlásához viszonyulunk, ennek csupán egy szélsőséges formája, amikor mindent elveszítünk, amit birtokolni vélünk, és amely abszolút korlátot állít azzal szemben, amit elérni szeretnénk.

Honnan kerül a tudatba ez a negatív beállítódás, s annak elhatalmasodásával hogyan alakul-nak ki a szenvedés különböző formái, köztük maga a halandóság ténye, illetve a testi halál? A keleti hagyomány nem valamiféle idegen befolyást vagy sátánt tételez fel e mögött, amely a tudatot hatal-mába kerítve, azt a világosságból és istenközelségből eltávolítaná, hanem abból indul ki, hogy ezek a megismerés hanyatlását előidéző erők sem létezhetnek máshol, mint magában a tudatban. A legmé-lyebb ilyen erőt a különböző keleti tanok, beleértve a hindu és a buddhista megközelítést, egyaránt avidjának nevezik, amit nem-tudásnak szoktak fordítani. Ez a fordítás lényegét tekintve helyes, hiszen a hatása pontosan abban áll, hogy az ember hibásan kezdi el tudni a dolgokat, nem úgy, ahogy azok a valóságban vannak.

6

ÖSVÉN

Y

Bár a könyvekben általában ezzel a fordítással találkozunk, a kifejezés pontos jelentése „megva-kulás” vagy „vakság”, ugyanis az avidjá a látást jelentő vidjá szó fosztóképzős alakja. A vid igei gyök, mely rokon a latin videre igével, a „látni” jelentést hordozza. Értelmét tekintve nyilván nem a szemünk vakságáról van szó, hanem egyfajta szellemi vakságról, hiszen a valóságot a tudatunk-kal nem látjuk. Ez azonban több annál, mint hogy nem tudunk valamiről. Nem látjuk, vagyis nem éljük át közvetlenül az igazságot, még akkor sem, ha esetleg tudunk róla azáltal, hogy megtanultuk, elhittük, vagy logikailag kikövetkeztettük. Életünk a szellemi vakság következtében vált rongálttá, s emiatt tapasztaljuk azt dukkhának, szenvedésnek. Ebben az állapotban is az igazságot – az élet általános törvényszerűségeit ─ észleljük ugyan, hiszen a tapasztalatoknak nincs más reális alapja, de ezt átszínezzük saját fantáziáinkkal és értelmezéseinkkel, és ezek az utóbbiak teremtik meg a szen-vedést.

A valóságban semmi sem létezik elszigetelten – a halálfélelemben egy káprázat elvesztésétől rettegünk

Az avidjá szó nagyon kifejező, mert a látással kapcsolatos hasonlatok jól megvilágítják e nem-tudás természetét. Egyesek hályoghoz hasonlítják, aminek következménye, hogy az ember egyre kisebb körben lát, egyfajta „csőlátás” alakul ki. A beszűkült látótérben továbbra is élesen és tisztán lát ugyan az ember, minthogy azonban a környezet nagy része homályba merül, elveszítjük az összefüggések egyidejű észlelését. Egyszerre mindig csak egy kis részletet vagyunk képesek látni, ezáltal eltorzul a valóságról alkotott képünk. Hamis képet alakítunk ki a dolgokról annak ellenére, hogy a tudat természetére jellemző eleven világosság és szemlélő erő nem veszett ki belőlünk – nem is tudna elveszni, hiszen ez minden megismerés alapja. A tapasztalás azonban egy töredékre szűkül be, s ezáltal kiszakad a teljesség összefüggéséből. Pedig a valóságban minden mindennel összefügg, semmi sem létezik elszigetelten.

A dolgok egymásba ágyazottságáról szóló tudás elvesztése e megismerési torzulás egyik lénye-ges összetevője. Emiatt alakul ki a buddhista filozófiában sokat elemzett énillúzió, illetve általában a jelenségek független, önmagában vett létezésének képzete. Ha nem látjuk, hogy saját személyünk és minden más mennyire szoros egységet képez a valóság egészével, könnyen elhisszük, hogy az „én” és mások önmagukban léteznek. A haláltudat e „csőlátás” egyenes következménye. Ha ugyanis az, amit elkülönült „én”-nek érzünk, nem létezik ténylegesen, hanem csak a tudat beszűkülése által előidézett illúzió, akkor ennek az „én”-nek a halála sem valóságos. Ami nincs, az nem tud meghalni. A halálfélelemben egy káprázat elvesztésétől rettegünk. Hiszen ha az „én” nem létezik a nagy egész-ből kiszakíthatóan, akkor mindaz, ami a vele kapcsolatba hozott jelenségekkel történik, pusztán az élet zajlása; felmerülésük és elmúlásuk a valóság lényegi természetét nem érinti. A teljesség nem szűnhet meg. Bár állandóan változik, a mindenség mint olyan nem tud meghalni. Halált csak akkor tapasztal az ember, ha figyelme beszűkül a tényezők egy csoportjára, és elhiteti magával, hogy ezek-kel azonos. Amikor pedig az állandó változás törvénye nem engedi tovább ezt az illúziót fenntartani, s felbontja a tudatunk fókuszába állított folyamatokat, olyan érzésünk támad, mintha meghalna az „én”, ami voltaképpen nem is létezett.

A tiszta tudat vagy az eszmélet világossága, amely mindent tapasztal, s amelyben minden megismerés megjelenik, semmilyen tekintetben sem nevezhető egyéninek. Ha meditáció közben olykor átéljük, vagy legalábbis sejtésünk vagy intuíciónk támad erről a létünket hordozó világosság-ról, nincs olyan élményünk, hogy ez valamiféle személyes „én” lenne. Ez nem is volna lehetséges,

6 7

ÖSV

ÉNY

hiszen abban a pillanatban, amikor egyénivé válik, már valamely konkrét formával azonosul, vagyis a figyelem beszűkül, csőlátás támad. A bennünk élő tudati világosság nem létezhet elkülönülten a más lényekben élő tudatlényegiségtől. Hiszen minden más lény is a tudatban jelenik meg, különben nem tudhatnánk róluk. Ez fordítva is igaz, mi magunk is benne vagyunk minden más lény tuda-tában. Ha ezek a tudatok el lennének különülve egymástól, akkor mindez nem volna lehetséges. A valódi természetünk szintjén minden lénnyel egységet alkotunk. A figyelem beszűkülése és a látó-tér elhályogosodása következtében azonban a világosság terében különböző fókuszok támadnak, s az észlelés középpontjába egyidejűleg és különböző időkben is eltérő jelenségcsoportok kerülnek. E fókuszokban az eszmélet különböző jelenségekkel azonosul, és ez az azonosulás már különbözik bennünk. A tudat végső lényegisége minden egyes eszmélő lényben máshová összpontosul. A fókusz-szal való azonosulás viszont már a szellemi megvakulás következménye és tünete. Ez azt jelenti, hogy mindannyian egységet alkotunk a valóságban, de különbözőek és egyéniek vagyunk a vaksá-gunkban.

Ez az oka annak, hogy bár léteznek egyetemes érvényű tanítások, de a megvalósításukra nem létezik általános módszer. Minden lénynek ki kell munkálnia saját szellemi útját, felhasználva természetesen bizonyos egyetemes tapasztalatokat és törvényeket. Mindenki csak önmagát tudja felszabadítani, csak saját maga távolíthatja el a szellemi tisztánlátását akadályozó hályogot. Abban a tekintetben ugyanis, hogy az ő sajátos vaksága miképpen alakult ki, minden lény teljesen egyéni és egyedülálló.

A nem-tudás változtatja meg a létélményt olyan módon, hogy abban megjelenik a szenvedésta-pasztalás és a haláltudat. A megismerés elhomályosodásának, amit a szellemi megvakulás előidéz, két olyan következménye van, amelyek nagymértékben meghatározzák a haláltudat kialakulását. Az egyik a tapasztalás térbeli, a másik pedig annak időbeli beszűkülése. Hiszen a változás törvénye voltaképpen amiatt jelenik meg halálként, s válik szenvedéstelivé, hogy nem látjuk a folytatást.

8

ÖSVÉN

Y

A jelenségek akkor válnak halottá, amikor dolgokként kezdjük őket tapasztalni

A haláltudat kialakulásához közvetve a térbeli beszűkülés is hozzájárul, mivel ez teremti meg az elkülönült „én” valóságosságának képzetét, amelynek elvesztésétől rettegünk. A tudat látó-tere olyannyira összezsugorodott, hogy mindannak, amiről tudomásunk van, csak egy töredé-két vagyunk képesek közvetlenül tapasztalni. Miközben tudunk a földgolyóról a rajta élő lények milliárdjaival, a naprendszerről, a világok sokaságáról és az egész mindenségről, a jelen pillanat-ban eleven éberséggel mindebből csak azt tudjuk tapasztalni, ami a szűkebb környezetünkben talál-ható. Pedig a tudatunk világosságtermészete minden megismert tartalomban ugyanaz, legyen bár a szomszéd épületben, a Föld túlsó felén vagy egy másik galaxisban. S még a közvetlen környeze-tünkben is mérhetetlenül tompábban érzékelünk minden mást, ami kívül esik saját testünkön. A belül lévő dolgokat még képesek vagyunk például élőnek érzékelni. Azokat a jelenségeket azonban, amelyek kívül találhatók ezen a szűk körön, csupán élettelen tárgyaknak látjuk, még ha a közelünk-ben vannak is.

Még egymást, a többi élőlényt is többnyire tárgyként, pusztán formai sajátosságaik mentén tapasztaljuk. Azt, hogy a többi lény is él, nem onnan tudjuk, hogy ezt közvetlenül átéljük, hanem abból, hogy ők is mozognak és kommunikálnak, és ebből kikövetkeztetjük. Annak alapján, hogy hozzánk hasonlóan viselkednek, valószínűsítjük, hogy bennük is élőlényekkel van dolgunk. Ez azon-ban már egy gondolkodási művelet eredménye, az életet nem érzékeljük közvetlenül. Ebben termé-szetesen fokozatok vannak: akiben nagyobb a nyitottság mások felé, kevésbé zárt az énazonossága, átjárhatóbb a tudata, s ezáltal nagyobb benne az együttérzés és az odafordulás mások felé, az bizo-nyos fokig képes arra, hogy az élő, szubjektív jelleget a többi élőlényben is megérezze. De még a legegyüttérzőbb és legodafordulóbb emberben is végbemegy a saját testén kívül lévő jelenségek bizo-nyos fokú eltárgyiasítása. Ennek az eltárgyiasításnak a mértéke a szellemi megvakulás előrehala-dottságával arányos, hiszen annak következtében alakul ki, hogy a tudat fókusza, melynek körében az életet látja és érzékeli, egyre jobban összehúzódik.

A modern korban a 20. századi tudomány által képviselt „objektivitás” népszerűsége erőtelje-sen hozzájárult ennek a tárgyiasító szemléletmódnak az elterjedéséhez, aminek akkoriban számos jelét tapasztaltuk. Azt tanultuk meg, és egy olyan beállítódásra nevelődtünk, hogy a hiteles megis-merés kizárólag a jelenségek mérhető, tárgyi jellemzőivel foglalkozik. Kultúránk ezt tekintette igaz-nak és ezáltal szellemi értéknek, a szubjektum meghatározhatatlan és megmérhetetlen tartománya pedig kiszorult a tudatosság köréből. Ez az élet minden területére kihatott, az orvostudománytól a haditechnikáig. Persze az emberiség mindig is előszeretettel ölte egymást, de a régi korokban legalább eleven erők küzdöttek meg egymással, míg ma távolról, tárgyak közvetítésével kaszaboljuk le az ellenfeleinket. Sőt, napjainkban a gyilkolás már egyfajta virtuális térbe kerül, ahol a végrehajtó csupán a tárgyiság képernyőre vetített mérési paramétereit érzékeli, akár egy másik kontinensről, mint ahol a háborús cselekmények történnek.

Részben ugyanerre az eltárgyiasító hajlamunkra vezethető vissza az is, ahogyan az elhalálozás kérdéséhez a mai ember viszonyul. Sokszor azért nem vagyunk képesek empátiával és a valódi szük-ségleteiket megértve kezelni a távozókat, mert nem elevenként, hanem csak testként, élettelen jelen-ségként érzékeljük őket. Ez szélsőséges esetben odáig mehet, hogy az ember már nemcsak a saját testén kívüli dolgokat kezdi tárgyként tapasztalni, hanem önmagát is így ismeri meg, és nem mint eleven életet. Ezt nemcsak az elidegenedés kóros lelki folyamatai idézhetik elő, de az újkori pszicho-

8 9

ÖSV

ÉNY

lógia számos iskolájának vallott módszertani megközelítése is. A pszichológia mint viszonylag fiatal tudomány ugyanis elirigyelte a természettudományok népszerűségét és sikereit, és úgy vélte, akkor lehet elfogadott és eredményes, ha ő is úgy írja le tárgyát, az emberi pszichét, hogy annak csak a mérhető megnyilvánulásait veszi figyelembe. Ezt legerőteljesebben a behaviorizmus képviseli, amely az embert egyfajta gépezetként fogja fel és értelmezi, de finomabb formában az akadémikus lélektan sok más irányzatában is megfigyelhető.

Ha visszább megyünk az időben, régi korokban az ember még nemcsak a többi embert élte át elevenként és lélekkel áthatottként – vagyis önmagához hasonló szubjektumként –, hanem az állatokat, sőt még a növényeket és a tárgyi környezetet is. Ekkor is jelen volt a tudatban a szellemi megvakulás, hiszen az emberek önmagukat valóságosan létező, elkülönült „én”-nek érzékelték, de azért sejtették, hogy a többi jelenségben lüktető élet, ami azok valódi lényege, valahol összemérhető a saját eszmélésükben átélt belső világossággal. Ezért vélték például régen, hogy a helyeknek és a dolgoknak is szellemük van, s nem pedig azért, mintha hozzánk képest babonásabbak lettek volna.

A civilizáció hajnalán az ember még nem idegenedett el annyira a világától, és képes volt a jelen-ségekben az élet áramlását tapasztalni. Számunkra viszont nemcsak a környezetünk alkotóelemei, de még az állatok is pusztán dolgokká váltak. Az állatoknak ez az eltárgyiasítása mutatkozik meg azokban az ipari módszerekben, amelyekkel tenyésztik, hizlalják, levágják és feldolgozzák őket. De még saját embertársainkat is egyre inkább úgy kezeljük, mint tárgyakat. Ez ad magyarázatot arra az elképzelhetetlen brutalitásra, amire a „kultúra évszázadának” nevezett huszadik században számos történelmi példát találunk. A világháborúk és a diktatúrák szörnyűségei nem jöhettek volna létre, ha az emberek egymást általánosan szubjektumként és nem dologként érzékelték volna.

A jelenségek eltárgyiasítása nemcsak kifelé, hanem saját testi-szellemi folytonosságunkon belül, az egyéni tudatáramlásunkban is tetten érhető. Ez az oka annak, hogy a modern korban egyre gyakrabban fordul elő az elidegenedésnek nevezett lélektani tünet, nemcsak elmebetegeknél, hanem az úgynevezett normális emberek körében is.

A jelenségek, legyenek bár külsők vagy belsők, valójában elevenek, mert lényegüket tekintve egyek a mindenséggel, annak részei. Amikor dolgokként kezdjük őket tapasztalni, egyszersmind halottá válnak számunkra, mert a tárgyi jelleg a szubjektumától megfosztott üres forma sajátossága. Ahogy a szellemi vakság vagy nem-tudás elhatalmasodik, világunkat egyre élettelenebbnek tapasz-taljuk. Még ha nem is vagyunk képesek nevén nevezni ezt a folyamatot, sok megmagyarázhatatlan

10

ÖSVÉN

Y

szorongásunkban ez fejeződik ki. Hiszen egyre inkább csupa halott dolog vesz körbe bennünket; se a villamosnak, se a blokkháznak, se az út szélén árválkodó fának nincs többé szelleme. Emberi viszonyainkat is egyre inkább csupán tárgyi vonatkozásaikban érzékeljük, a többi emberhez a funk-cióikon vagy az általuk játszott – hivatásbeli, családi vagy társadalmi – szerepeken keresztül kapcso-lódunk.

Egyénileg nyilván különböző mértékben érintenek minket ezek a folyamatok, de a társadalom egészét tekintve a történelem során jól fölismerhetők. Az én korosztályom gyermekként nyáron még mezítláb járt, szabadon fürödhetett a város széli patakban, és a szülők Andersen meg Hauff meséket olvastak fel nekik elalvás előtt. A mai felnőttek gyakran már megijednek az ilyen meséktől, mert azt hiszik, hogy azok ártalmasak a gyermek lelki fejlődésére. Helyettük a politikai rendszertől függően a „jó traktorosról” vagy a „kis vállalkozóról” szóló meséket adnak szívesebben a gyermekek kezébe, mert ez az ő világuk. Jól emlékszem, kisgyermekkoromban még számomra is volt a dolgoknak szellemük, elevennek láttam a tapasztalati világot. A mai gyermekeknek ugyanez már jóval nehe-zebb, mert túl korán elhalmozzuk őket különféle gépekkel és szerkezetekkel, melyek nyomogatása közben elfelejtik az eleven látást lehetővé tévő szellemi nyitottságot.

A halál tapasztalását tudatunk elhomályosodása idézi elő

Ez az elsötétedési vagy megvakulási folyamat egy életen belül is végigmegy. Amikor egy újszü-lött bármely korban világra jön, a felnőttekhez képest sokkal nyitottabb és éberebb. Karmikusan kialakult hajlamai és szokástendenciái folytán azonban tudata gyorsan lesüllyed az adott kor szín-vonalára. A kultúrától függ, hogy a társadalom mennyire gyorsan húzza ki őket abból az állapotból, amelyben ez a fajta nyitottság még jelen van. Ha visszagondolunk, gyermekkorunkban még mind-annyian sokkal elevenebb világban éltünk, mint később, felnőttként.

A halál tapasztalását tehát tudatunk rongáltsága, elhomályosodása hozza be az életünkbe. Ennek következtében kerülünk egy eldologiasodott és ezáltal halottnak látszó világba. Ez azonban nem marad meg pusztán az érzékelés szintjén, hiszen a világot a tudatunk teremti, s az kezd tényleg ilyenné válni. A jelenségek leképezik az emberi tudatban végbemenő változásokat. Ennek tünete az élővilág gazdagságának megfogyatkozása, az erdők visszahúzódása, az elemek – a föld, víz és levegő – megmérgeződése. Az utóbbi alig kétszáz év alatt is döbbenetes átalakulás ment végbe földi környe-zetünkben. Ez a külső átalakulás még inkább felerősíti azokat a folyamatokat, amelyek következté-ben egyre inkább lecsökken azoknak a jelenségeknek a köre, amelyeket elevennek érzékelünk.

A tudat egyetemes világosságát vagy őstermészetét, amelyet a buddhista hagyományban „tiszta fény”-nek nevezünk, egyfajta egyetemességtudat jellemzi, mert ebben nincs helytől, időtől és tartalomtól függő különbség. Ezért mondják, hogy aki eltávolítja egyéni megismerési áramából a szellemi hályogot, és ráébred a tudat tisztafény-természetére – vagyis buddhává válik –, az minden-tudásra tesz szert. Megszűnnek ugyanis azok a korlátok, amelyeket a csőlátás, a figyelem egyéni nézőpontokra való beszűkülése okozott. A mindentudásnak azonban van egy mélyebb értelme is: a fölébredett személy többé nem az egyéni tulajdonságaival, hanem a benne lévő egyetemes elemmel azonosul. Megismerőképessége nem az „én”-re – sajátos egyéni vakságára – összpontosul többé, hanem nyitottá válik a mindenségre. A mindentudás a lényegét tekintve nemcsak szélesebb látókört és több ismeretet, hanem „mindentudatúság”-ot jelent, mely az életet egységben látja.

A tudat tisztafény-természete, a buddhaság csírája minden eszmélő lényben egyformán jelen van. Az egyéni én képzetét nem ez, hanem a hályog hozza létre, melyen keresztül az életet szemlél-

10 11

ÖSV

ÉNY

jük, s amely miatt önmagunkat a közösségtől, a világtól különállónak, más elszigetelt tartalmak-kal szembeállítva tapasztaljuk. Minden olyan módszer és szellemi út, amely az elkülönült létezés illúzióját oldja, segíthet ennek a hályognak az eltávolításában, és ráébreszthet minket a mindentu-datúságra, az élet egészével való szerves egységre. Különösen hatékony eszköz erre a szeretet és az együttérzés fejlesztése, hiszen ezek olyan érzelmi és lelki erők, amelyek oldják az én elszigeteltségé-nek, különállóságának érzését. De kínál erre a célra a buddhizmus hatékony kognitív módszereket is, ha ezek inkább megfelelnek a személyes alkatunknak. Ilyen például a függő keletkezésről szóló elmélkedés, amely megérteti velünk az elszigetelt én káprázatának elvi képtelenségét.

A nem-tudás másik oldala, amely közelebb visz minket a halál megértéséhez, a tudat idői beszű-külése. A szellemi tisztánlátással jellemezhető „mindentudatúság” ismérve a múlt, jelen és jövő teljes tudatossága. Ez a fajta tisztánlátás rálát a múltjára, amelyben gyökerezik, s érti, hogyan bontako-zott ki a múltból az a jelenségcsoport, amely jelenleg a tudatáramlásához tartozik. Van jelene az éber ittlétben, és van jövője is, mivel látja az irányt, amely felé tart és bontakozik. A megvilágosult tudat érzékeli a teljes jövőt, mivel tiszta látomással rendelkezik arról, hogyan születik meg saját egyéni tudatáramlásából a tökéletes mindenségtudat – a végső valóság tudása –, hogyan válik egy nap buddhává, s hogyan fog az összes lény és minden létező tudatáramlása egy nap ugyanerre a végső valóságra ráébredni. Az ilyen tudat határozottan és biztosan látja a folytatást, mégpedig nemcsak egy élet tartamán belül, a halállal lezárva, hanem mérhetetlenül sok életen, sőt számos világkorsza-kon keresztül.

Különféle hagyományokban, így a buddhizmusban is a megvilágosodás fontos ismérve, hogy világossá válnak az emberben a múltbeli születései, vagyis visszaemlékezik előző életeire. Mégpe-dig nem egyre, mint a reinkarnációs hipnózisban, nem is néhány százra, mint a szerény képességű jógik, vagy negyvenezer világkorszakra, mint a Brahmadzsála-szutta szerint a kiemelkedő képessé-gűek, hanem a kezdet nélküli idők óta átélt összesre. A megvilágosult tudat másfelől szert tesz az úgynevezett „isteni szem” (divja-csaksusz) képességére, ami azt jelenti, hogy látja, ahogyan a lények elmúlnak, és újraszületnek a korábbi cselekedeteiknek megfelelően.

12

ÖSVÉN

Y

Egy buddha mindenségtudata nem korlátozódik saját egyéniségére, hiszen a fölébredésben azzal válik eggyé, ami közös mindenben. Ezért a visszaemlékezéssel kapcsolatban is helyesebb lenne ugyanúgy fogalmazni, mint az isteni szem esetében: nemcsak saját születéseire emlékszik vissza, hanem minden születésre, mint ahogy pontosan előrelát minden halál utáni újralétesülést, mert abból, ahogyan a lények élnek, következik a haláluk, és pontosan előrelátható az is, ahogyan újra fognak születni. Az a világ, amelyet a jelenlegi élettartamunkban tapasztalunk, nem más, mint a múltunk tükörképe: az hozta létre, ahogyan korábban éltünk, kezdet nélküli időkig visszamenőleg. Azt pedig, hogy a jövőben milyen születésbe fogunk kerülni, a jelenlegi életünk és cselekedeteink határozzák meg. Amit most, ebben az életben tapasztalunk, idői értelemben sem létezik elszigetel-ten, mint ahogy a káprázatba merült tudat érzékeli, hanem csupán végtelen sok múltbeli és eljö-vendő élet összefüggésében, ezekbe ágyazottan és ezek által meghatározottan. A szellemi vakság következménye, hogy nemcsak térben, hanem időben is a teljességből kiszakítva tapasztaljuk a jelenségek egy viszonylag szűk körét.

A változás tényét tehát azért értelmezzük halálként, mert nem vagyunk képesek a jelenlegi életünkön túllátni se előre, se visszafelé. Így hozza létre az avidjá, a szellemi megvakulás és a minden-ségtudatból való kizuhanás, vagy keresztény megfogalmazásban az istenközelségből való eltávolo-dás a halandó létet, amely a megismerés beszűkülésének egyik tünete. Hiszen ha érzékelnénk, hogy nem a semmiből születtünk, hanem látnánk az előzményeket, hogy milyen előző életek, élmények és tettek következtében tapasztaljuk most ezt világot, továbbá képesek volnánk látni, hogy a halá-lunk után mi következik, milyen állapotokon megyünk majd keresztül, és milyen újabb születések várnak ránk, akkor valószínűleg az élet alkonyán végbemenő átalakulási folyamatokat nem halál-nak, hanem egyszerűen csak krízisnek vagy újraképződésnek tekintenénk.

A haláltudat két megnyilvánulása – a nihilizmus és az örökkévalósági elképzelés

Annak, hogy a szellemi vakság folytán az időérzékelésünk ennyire beszűkült, a halálhoz való viszonyunkon kívül egyéb messzemenő következményei is vannak, amelyek az egész életberendez-kedésünket érintik. A hétköznapi ember egy érdekes paradoxonban él. Egyszerre jellemző ránk egyfajta nihilizmus, illetve a Buddha által leírt örökkévalósági elképzelés. Ez már a Buddha idejében is jellemző volt az emberiségre, de a modern korban még kifejezettebbé vált. Akkoriban is féltek az emberek a haláltól, de nem azért szorongtak elsősorban, hogy elvesztik, amijük van, hanem attól, hogy esetleg rosszabb körülmények közé fognak újraszületni. Ők sem látták teljes bizonyossággal a jövőjüket, hiszen ha látták volna, akkor ott lebegett volna előttük a megvilágosodás eszméje, mint a fejlődés végpontja, és bizalommal és pozitív várakozásokkal tudtak volna meghalni. Ugyanakkor mégis volt egy eleven tudásuk arról, hogy a halál nem valaminek a megszakadását vagy végét jelenti, hanem egy sajátos átalakulást, az életfolyamatban bekövetkező drasztikus és nagy intenzitású válto-zást, amelynek lezajlását egy új élet kibontakozása követi.

Ma már a halálunk után várható eseményekről a valóban mélyen hívő emberek kivételével semmilyen bizonyosságunk és tudásunk nincs, legfeljebb az olvasmányaink alapján kialakított különféle véleményeket hangoztatunk ebben a kérdésben. Közvetlenül azonban már nem érzékeljük a halált követő történéseket, mint ahogy az előző életeinkre sem tudunk visszaemlékezni. A közvet-len tapasztalatok hiánya bizonytalanságot és szorongást szül, melynek megnyugtatására számos divatos világnézet terjedt el. Ezek egy része kifejezetten materialista alapokon áll, másik részük

12 13

ÖSV

ÉNY

spirituális beállítottságú, de főként spekulációkon alapul. Többségük a megszokott tapasztalási módjainkat igyekszik megideologizálni.

Nihilizmus alatt buddhista nézőpontból azt a korjelenséget értjük, ami a perspektívátlanság-ban, az értékvesztésben, a pillanatnak élésben, a felelőtlenségben, a jövőtudat hiányában, az önzés-ben és önmagunknak élésben érhető tetten. Ez a jelenség részben a haláltudat elhomályosulásával függ össze, vagyis annak következménye, hogy a halálon túli jövő lehetősége, sőt szükségszerűsége kiszorult a látóterünkből.

A nihilizmus a halál vonatkozásában azt jelenti, hogy mivel az ember nem látja, hogy a test felbomlása után van folytatás – még akkor sem, ha a pap ezt állítja, vagy olvasott erről valahol –, nincs többé számára mérték, ami valamire kötelezné. Nem ismerjük fel, hogy cselekedeteinknek a jelenlegi életen túlnyúló következményei vannak, s a történetünk nem ér véget egy meghatáro-zott időpontban. Nem vagyunk eléggé tudatában annak, hogy amit teszünk, azzal egész világunkat megváltoztatjuk – jobbítjuk vagy rongáljuk –, és a tett végrehajtását követően magunknak is ugyan-ebben a világban kell tovább élnünk, viselve saját cselekedeteink következményeit.

A fogyasztói társadalomban különösen gyakori, hogy a jövő tudatossága nemcsak a halál végső-nek látszó határmezsgyéjétől szorul ki a látótérből, hanem egyetlen életen belül sem vagyunk képe-sek előrelátni tetteink következményeit, melyek saját életünket másokéval együtt alakítják. Egyre inkább úgy élünk, hogy viselkedésünket a pillanatnyi indíttatások, vágyak és ellenszenvek határoz-zák meg, miközben a múlt elveszti számunkra jelentőségét. Egyre jobban beszűkül az idői perspek-tíva, amit döntéseink mérlegelésekor képesek vagyunk figyelembe venni. A halálon túli lét tudatos-sága már az elmúlt évszázadokban is jelentősen csökkent, de korábban azért az embereknek még volt múltjuk: ha nem is emlékeztek arra, ami a születésüket megelőzte, felszívták magukba a hagyo-mányt vagy a kultúrát, amelybe beleszülettek. Élő volt a tradíció, amelyben gyökeret tudtak eresz-teni, és amelyre támaszkodva növekedtek. Voltak távlatos céljaik, ha nem is olyan nagyívűek, hogy túlmutattak volna a halálon, de legalább egy élettartamot értelemmel töltöttek meg számukra.

A spirituális beállítottságú emberekben, akik érzik az élet halál utáni folytatódásának lehetősé-gét és szükségszerűségét, ez az idői távlat mérhetetlenül nagyobb ívű. Túlmutat magán az életen is, mivel az ember ebben az esetben nemcsak a jelenlegi létesülésére vagy néhány jövőbeli születésére

14

ÖSVÉN

Y

vonatkozóan rendelkezik tudomással és rálátással, s nemcsak ezek szükségleteihez igazítja törek-véseit, hanem a jövőbeli életek teljességéhez, mindenhez, ami él. A cselekedetek vezérlő elveként ennek következtében nem az idő mulandóságában megvalósítható célkitűzések és vágyak kerülnek az uralkodó helyre, hanem olyan elvek, mint amilyen az eszmény, a minden élőlény iránti szeretet vagy az üdv. Hiszen ha valakiben fölmerül a térbeli és időbeli mindentudatúság sejtése, akkor értel-mes életprogramként ettől kezdve csak olyasmi jöhet szóba, ami ennek a teljességnek a javát szol-gálja, mégpedig nemcsak ebben vagy néhány következő születésben, hanem az összes elképzelhető életben.

A vezérlő elv, ami képes az összes előttünk álló sorsot ilyen módon megnemesíteni és pozitív irányba formálni, és ami a születés-halál ciklusok végtelenségének távlatot ad, csak olyasvalami lehet, ami túlmutat a létesülési folyamaton – a jelenségek keletkezésén és elmúlásán –, egyenesen a végső igazságra. Ez az oka annak, hogy ha értelmes életet akarunk élni, akkor tudatosítanunk kell magunkban saját folytonosságunkat. Meg kell ismernünk azokat a folyamatokat, amelyek az életet a halálban, sőt a halált követően is továbbviszik, és meg kell értenünk, mit tehetünk már most, ebben a születésünkben ezeknek az életeknek és az egész létezésnek a jobbá formálásáért, nemcsak saját jövőnk vonatkozásában, hanem mindig és mindenütt. Ha ezt megértjük, akkor a halál távlatából egy olyan vezérlő elvre tehetünk szert, amely itt és most a jelenlegi életünket is elkezdi átformálni és megnemesíteni, s ezen keresztül felszabadítani.

A nihilizmust a múltból táplálkozó gyökerek elsorvadása és a távlatos jövőkép hiánya idézi elő, s befolyása alatt úgy élünk, irány és felelősség nélkül, mintha csak itt és most, ebben a pilla-natban léteznénk. A vakságba merült tudatot paradox módon ezzel együtt jellemzi az a másik fajta szemléleti torzulás is, amit maradandóságban való hitnek vagy örökkévalósági elképzelésnek neve-zünk. Miközben nincsenek hosszú távra szóló látomásaink, úgy élünk, mintha a jelenlegi dolgok és a mostani önmagunk örökké ugyanazok maradnának. Tudatunkból kiszorult a folytonos változás érzékelése, és a jelenségeket, önmagunkat és a világunkat úgy látjuk, mintha tartósan és maradan-dóan léteznének. Késztetéseink arra irányulnak, hogy erőfeszítéseket tegyünk bizonyos tartósan

14 15

ÖSV

ÉNY

létezőnek vélt dolgok megszerzéséért és megtartásáért. E felfogásmódunkban makacsul kitartunk, dacára annak, hogy közben földrengésszerű változásokon megyünk keresztül.

Ha visszatekintünk akár csak az utolsó huszonöt évre, rádöbbenhetünk, milyen iszonyú sebes-séggel változik minden. Voltaképpen már egy másik világban élünk, minden teljesen kicserélődött. Közben mégis olyan érzésünk van, mintha egy stabil anyagi világ venne körül minket a maga válto-zatlanságában, ami örökké ilyen volt és ilyen lesz, és ez megnyugtat minket. Ha olykor megérint bennünket a változás szele, rögtön meg is szoktunk ijedni, s úrrá lesz rajtunk a szorongás, hogy mi lesz holnap. Ebből gyanítható, hogy e sajátos észlelési módnak, mely a dolgokat minden tapasztalati tény és logikai átgondolás dacára tartósan és ténylegesen létezőnek mutatja, az egyik lényeges indí-téka a rettegés a valóságtól: attól, hogy a dolgok nem léteznek ebben a stabil és szilárd értelemben, hanem képlékenyek, kiszámíthatatlanok és esetlegesek. Emiatt ragaszkodunk végletesen a tényleges, változatlan külvilág és benne a valóságosan létező, független „én” illúziójához, és ez az egyik oka annak, hogy nemcsak a halálon túli létünket, de még saját halálunk tényét sem vesszük tudomásul. Az élet halálon túli folytatódását nem érzékeljük, mert a szellemi vakság összetörte bennünk az időt, s tudatunk annak egy szűk szegmentumában rekedt. Saját halálunk ténye azonban ettől még tuda-tos lehetne, hiszen az még e töredék idő része. Mégis elhessegetjük és kizárjuk a tudatunkból annak érdekében, hogy fenntarthassuk másik illúziónkat, amely kívül a dolgokat, belül az önmagunkként értelmezett dédelgetett jelenségeket maradandóként, megfoghatóként és megtarthatóként tünteti föl.

A megismerés kifordultsága hibás életstratégiákhoz vezet

Hétköznapi megismerésünket tehát egyszerre jellemzi ez a kétfajta, egymásnak ellentmondó torzulás, amelyek összjátékából egy teljesen elhibázott életstratégia bontakozik ki. A valóságlátá-sunk fogyatékosságai miatt nem ismerjük föl a törekvésre érdemes, valódi értékeket, és hibásan jelöljük ki cselekedeteink irányát. Egyfelől nem látjuk tetteink és döntéseink hosszútávú, jelenlegi életen túlmutató következményeit, másfelől meg akarunk szerezni, fenn kívánunk tartani és meg szeretnénk őrizni olyan dolgokat, amelyek természetük szerint megragadhatatlanok, és különösen nem lehet őket megtartani.

A nem-tudás vagy szellemi vakság gyakorlati oldalról négy olyan tünetben nyilvánul meg, amelyek az életvezetésünket és a mindennapokhoz való hozzáállásunkat meghatározzák. A budd-hista hagyományban ezeket páliul vipallászának, szanszkrit nyelven viparjajának nevezik, ami szószerint „kifordultság”-ot vagy „átfordulás”-t jelent. A kifejezés a hétköznapi megismerésnek arra a sajátosságára utal, hogy a dolgokat ellentétesen kezdjük tapasztalni, mint ahogyan valójában vannak.

A négy alapvető kifordultság közül az első a mulandó jelenségek maradandónak észlelése, aminek következtében az állandó keletkezésben és elmúlásban lévő, folyton változó és megfoghatat-lan létalakzatokat úgy érzékeljük, mintha tartósak és stabilak lennének. A második, hogy önmagá-ban létező entitásként, tárgyakként és lényekként tapasztaljuk a dolgokat, amelyek ezzel a sajátos-sággal a valóságban nem rendelkeznek. Ennek következtében alakul ki a tőlünk független világ és az elkülönült „én” érzete, holott ezek a szútra szavai szerint csupán olyanok, mint a „hajnali csillag, vízben gyöngyöző buborék, nyári felhőből kicsapódó villám, pislákoló lámpás, fantom, röpke álom”.

A harmadik vipallásza, hogy vonzónak érzékeljük azt, aminek önmagában nézve nincs ilyen tulajdonsága. Emiatt olyasmire vágyunk és törekszünk, s olyasmitől reméljük a sikert és a boldog-

16

ÖSVÉN

Y

ságot, ami ezekkel az általunk belevetített értékekkel nem rendelkezik. A fogyasztói társadalom kultúrája, amely a szerzés vágyára épül, mesterségesen is gerjeszti az illúziót, hogy attól leszünk boldogok, amit megvásárolunk és elfogyasztunk. A megismerés kifordultságának szembeötlő jele, hogy a nagy többség ebben lelkesen részt vesz anélkül, hogy észrevenné, soha senki nem lesz tőle boldogabb. Sőt, a remélt hatás elmaradása maga is hozzájárul a rendszer fenntartásához: mivel a megszerzett holmi nem nyújt tartós kielégülést, megint vásárolni kell, s mivel ez sem eredményez valódi boldogságot, még többet kell szerezni. Aki pedig a javak megszerzéséért folytatott versenyben nem tud lépést tartani, megfosztva érzi magát az értelmes élet reményétől.

A megismerés negyedik alapvető torzulása annak föl nem ismerése, hogy ez a fajta vakságba zuhant és töredékes létezés benne rejlő szenvedésektől terhes, és még csak az igazságnak sem felel meg, mert ha ki tudnánk törni belőle, elérhető lenne a valóságos üdv és felszabadulás. Ha az ember legalább a nihilizmusát komolyan venné, s valóban tudatában lenne annak, hogy meghal, rögtön átlátná azt is, mennyire értelmetlen sok minden, amivel az idejét tölti. Még ha valakinek nincs is a jelenlegi születésén túlmutató jövőképe, dönthetne úgy, hogy legalább ezt a rövidke időt itt a földön hasznosan és értelmesen töltse el. A nihilizmusunk nem abban nyilvánul meg, hogy tudatában vagyunk saját halandóságunknak, hanem abban, hogy egyáltalán nem foglalkozunk a halál kérdé-sével és következményeivel, hanem csak a közvetlen, rövid távú kielégülés lehetőségeivel törődünk.

Másfelől, ha valaki komolyan venné a maradandóságészlelését, elgondolkozhatna azon, hogy ha tényleg tartósan fennmarad a világ, és az „én”-ünk is valóságosan létező és folytatódik, akkor talán nagyobb felelősséggel viszonyulhatnánk ahhoz, ahogyan élünk, és amit teszünk. Hiszen ebben az esetben minden cselekedetünknek és döntésünknek erkölcsi súlya és következményei vannak, és saját személyiségünkre és tudatunkra éppúgy hatással lesznek, mint a világra, amelyet ezeken keresztül alakítunk. A hétköznapi tudat tehát még saját káprázatait sem veszi igazán komolyan, hanem a szellemi vakságból fakadó téves megismeréseit is egyszerre mindkét irányból alulmúlja.

Az átlagember természetesen a korábbi évszázadokban, így a középkorban sem rendelkezett eleven tudással arról, hogy mi az életfolyamat természete, hogyan megy végbe a halál és az újra-születés, és milyen értelemben folytatódik az élet a halál után. A maradandóságészlelési illúzióju-kat azonban sokan komolyan vették, és hittek abban, hogy van bennünk egy lélek, amely tovább él. Még ha ez a hit a buddhista tan szerint hamistudatból fakad is, sokak számára adott egy olyan belső tartást, ami segített abban, hogy komolyan vegyék magukat, és igyekezzenek életüket a spirituális értékek irányába terelni. Az életük ezáltal túlmutatott az egyetlen születés által szabott szűk kere-teken, még akkor is, ha alapvetően illúzión alapult, mert nem ismerték fel a halál utáni folyamatok valódi természetét.

A szellemi vakság fentebb tárgyalt tünetei tapasztalati megfigyeléseken alapulnak, s nem egy sajátos világnézet álláspontját tükrözik. A tudatunkban kialakult „csőlátás” nem azon múlik, hogy valaki materialista-e vagy idealista, vagy miben hisz. A nem-tudás magát az érzéki megismerést érinti, s kevés kivételtől eltekintve az egész emberiséget sújtja. Más kérdés, hogy a létező ideológiák gyakran a tapasztalati illúzióinknak adnak filozófiai megfogalmazást.

A halál tudatosítása a haláltudat legyőzésének leghatalmasabb eszköze

Ha rendszeresen megfigyelnénk és egy naplóban feljegyeznénk, mennyi időt töltünk azzal, hogy egyszerűen csak arra gondolunk, ami éppen eszünkbe jut, vagy a közvetlen késztetéseink által vezet-

16 17

ÖSV

ÉNY

tetve cselekszünk, nagyon megdöbbennénk, mert észrevennénk, hogy majdnem az egész életünket ezzel töltjük. Ebből az állapotból csak azáltal leszünk képesek kimozdulni, ha tudatosan elkezdjük ébreszteni és felrázni önmagunkat. Ennek egyik lehetséges módszere, hogy a nihilizmusunkkal szemben tudatosítjuk magunkban a jövőért viselt felelősségünket, a maradandóságészlelésünkkel szemben pedig állandóan emlékeztetjük magunkat a halálra, minden keletkezett jelenség mulandó-ságára. A Buddhának van erre egy sokat idézett mondása: „Ahogy az elefánt lába nyomába minden más élőlény lába nyoma belefér, az összes éberségmeditáció közül a halál tudatosítása a leghatal-masabb.” Vagyis ha valaki tudatosítja magában saját halálának elkerülhetetlenségét jelenlegi hely-zetében, ahol a nem-tudás folytán ez még halálként látszik megjelenni, ez már önmagában is olyan hatalmas átalakító erővel bír, ami alapvetően átrendezi attitűdjeinket és ezen keresztül az egész életünket is.

Azok közül, akik valamilyen betegség vagy egyéb okok folytán szembesültek a halál tényével, sokan számolnak be arról, mennyire átalakította az életszemléletüket, amikor ezt a szembenézést nem lehetett többé eltussolni. Ez a hatás azonban nemcsak azoknál nyilvánul meg, akik kaptak egy súlyos diagnózist, hanem mindenkinél, aki hajlandó saját mulandóságát tudomásul venni. Lehet, hogy minket még nem kényszerít a betegség vagy az idős kor erre a szembenézésre, de hogy magunk is meghalunk, bizonyosra vehető, s még csak nem is tudhatjuk, mikor. Előfordulhat, hogy előbb reánk kerül a sor, mint arra, akinek már diagnózisa van. Miért nem ennek a tudatában élünk akkor, és miért nem ehhez mérten mérlegeljük a dolgok fontosságát?

Fontos ugyanakkor, hogy a személyes életünk végességének tudata ne vezessen a nihilizmu-sunk felerősödéséhez. Ezért a mulandóságról való elmélkedést ki kell egészítenünk azoknak a szent iratoknak és spirituális útmutatásoknak a tanulmányozásával, amelyek fölismertetik velünk az életfolyamat megszakíthatatlanságát és vég nélküli folytatódását. Ezekből megérthetjük, hogy ha személyünkben meghalunk is, az élet maga nem múlik el, és annak teljességéhez a személyes létünk-nél mélyebb közünk van. Közünk van hozzá, mert részei vagyunk, a lényegünket tekintve egyek vagyunk vele, és ezért felelősek is vagyunk érte. Ha megértjük ezt, akkor ez segíteni fog abban, hogy félretegyük a kevésbé fontos dolgokat, és rátaláljunk az igazi értékekre és eszmékre, amelyekért tenni és élni érdemes.

☸ ☸ ☸

ÖSVÉN

Y

Mivel a halál nem közvetlen élmény, ha-nem csupán egy külső történésekből levezetett fogalom, így a haláltól való megszabadulás a fogalom legyőzésén múlik. Ez azonban soha nem történhet az intellektuson keresztül, mivel ez éppen a fogalmi gondolkodás zónája, hanem csak az átélési állapot újra való helyreállításával.

Más szavakkal: individualitásunk fogal-mivá tétele teremti az »én«-t, a változás fogalmi-vá tétele (melyet egyoldalúan csupán az elmúlás aspektusából szoktak szemlélni) ama illuzórikus »én«-re vonatkoztatva teremti meg a halált. Sem a halál, sem az »én« nem élhetőek át. E kettő a fogalmi sor két ellenkező végét képezi. Ismerte-tőjelük, minden fogalomhoz hasonlóan, az elha-tárolás, a körülhatárolás.

Ha a halál valóságos valami volna, úgy azt átélhetnénk. Abban a pillanatban azonban, ami-kor átélnénk, bizonyítást nyerne, hogy az átélő szubjektumot nem pusztítja el, azazhogy nem az, aminek hisszük.

Amennyiben azonban a halál oly valami, ami át nem élhető, miért félünk tőle? Olyan ez, mintha bizonyos betegségtől félnénk, melyről tudjuk, hogy nem érhet el minket. Ha ennek elle-nére félünk a haláltól, úgy ez csak azt bizonyítja, hogy mily nagy mértékben állunk az intellektus uralma alatt.

Az intellektus egy tipikus tulajdonsága az objektivitásra való törekvés. E törekvés jogo-sult, sőt hasznos is abban az esetben, ha objektu-mokra, azaz fogalmi elhatároltságra vonatkozik (mert meg-„fogni” – ami a „fogalom” szónak a töve – csak valami elhatároltat, tárgyszerűt le-

het); csődöt mond azonban természetszerűen minden létfontosságú kérdésben, azaz azokban, melyek magára az emberre vonatkoznak. Az intellektuális objektivitás helyére szubjektív át-élést helyezni, ez jelenti az egyetlen kiutat a szel-lem dilemmájából.

A halál legyőzésének problémája (vagy a halhatatlanság) ilyformán egyáltalán nem objek-tív, hanem tisztára szubjektív és ennek megfele-lően csak élményszerűen oldható meg. Objektív módon ugyanis még sokkal kevésbé létezik a halál, mint szubjektíven. Ami létezik, az legfel-jebb a holttest, amelyet azonban senki nem tart az elhalt személyiségének, máskülönben nem földelnék el, vagy nem hamvasztanák el azt.

A halál legyőzése tehát mindenképpen a lehetőségek birodalmába tartozik. Bárha nem vagyunk képesek magunkat egy gyermek vagy állat tudatállapotába visszahelyezni, aki, illet-ve amely nem hal meg, éppen mivel a halálról nincsen tudomása; viszont felülemelkedhetünk az átlagember álláspontján, aki a halál kiszolgál-tatottja, mivel hisz abban; felülemelkedhetünk, amikor átlátjuk az én-illúziót, és ezzel megsem-misíthetjük a halál előfeltételét.

Az én-illúzió elpusztítása azonban semmi-képpen nem azonos az egyéniség elpusztításá-val, illetve az individuális kontinuitás megszün-tetésével. Ellenkezőleg: csak e gátló és leszűkítő illúzió elpusztításával válik lehetővé a jelenlegi »énség«-nek, sokrétűen függő személyiségünk ama csak elképzelt vonatkoztatási centrumának határain túljutni, és az összefüggést a megelőző és eljövendő életformákkal felismerni.

A halál legyőzése 1

Lama Anagarika Govinda

18

A halál legyőzése 1

18

Fojtott, falánk tűzégeti a világot,Vágy-lángokkaltáplálékot keresve.

Égesd magada szabadulás lángjává,Mielőtt a világ égetneholt hamuvá tégedet.

Égj el! 2

1 Megjelent a Meditációs gondolatok c. kötetben a Buddhista Misszió kiadásában 1986-ban.

2 Megjelent a Meditációs költemények c. kötetben a Buddhista Misszió kiadásában 1986-ban. Gyenes József fordítása

Égesd magada belső változás tüzében,Elemésztődvénsaját izzásodban:

A meghaló feltámad,mint a Főnix-madár,Hasonlóan a Naphoz,mely világítva nyugszik le.

19

Tibetben a bardo-tanokba beavatottaknak van egy szellemi gyakorlatuk: behatolni a psziché ama mélyebb rétegeibe, melyekbe a tudat a halál pillanatában visszahúzódik, és így elébe vágni az egyik életformából a másikba való átmenet élmé-nyének.

E gyakorlatok lényege nem az, hogy vissza-emlékezzünk előző létekre, vagy előre lássuk eljö-vendő egzisztenciáinkat, de valami sokkal fonto-sabb: a pszichikus erők tudatos irányítása a tes-ti funkciók megszűnésének pillanatában, vagy ezeknek az erőknek tudatos projekciója, kivetíté-se egy hasonló, a meditáció alatt előhívott állapot-ba, mely a testi funkciók befolyása alóli felszaba-dulás állapota.

A természet törvényeinek megfigyelésével és követésével az embernek sikerült a természet erőit uralni. A szellemi törvények megfigyelésé-vel és követésével az ember a szellem urává lesz.

Évezredek óta vitáznak afelett, hogy az ember halhatatlan-e, vagy megszűnik-e a fizikai halál pillanatában. E vita során éppen a lényeg-gel nem törődtek, azzal ugyanis, hogy a halhatat-lanság vagy megsemmisülés nem természet-adta tények, hanem mitőlünk magunktól függenek.

Az ember halandó mindaddig, míg nem törekszik jelenlegi állapotán túljutni, azaz nem igyekszik jelenlegi nem-tudását, létének lényeg-telen részjelenségeivel való megelégedettségét le-győzni. A halhatatlanság nem a természet vagy egy isten adománya: a halhatatlanságot meg kell szerezni.

Az ősrégi, oly borzalmas tanítás az örök kárhozatról (amely oly összeegyeztethetetlen egy jóságos Isten ideájával) eredetét ama helyes felismerésből meríti, hogy az individuumnak, amely nem találta meg a csatlakozást létének és belső életének nagy összefüggéseihez, valóban a mulandóság jut osztályrészül, azaz ő maga az, aki megöli magát a halhatatlanságért. Ugyanis a halhatatlanság nem egy tudattalan életerő to-vábblétezése, hanem az önnön valóság tudato-sítása. Ez ama nagy áramlás valósága felőli tu-dás, melyben a mostani élet csak egy szempillan-tást jelent. Ebben a tudásban rejlik a haláltól va-ló megszabadulás, a halhatatlanság élménye és megvalósítása.

☸ ☸ ☸

san és tökéletesen, kutya módjára viselkedik fo-lyamatosan és tökéletesen. Teste pusztulása után, halála után kutyák között születik újjá. Ha pedig így gondolkozik: „Ennek az erényemnek, ennek a fogadalmamnak, ennek az önsanyargatásomnak, ennek az önmegtartóztatásomnak jutalmául is-ten leszek vagy egy isten kísérője leszek”, akkor helytelenül gondolkozik. Helytelen gondolkozása miatt két út közül az egyiket jövendölőm neki: vagy pokolba, vagy állat méhébe kerül. Így tehát, Punna, ha sikerül teljesítenie kutyafogadalmát, kutyák közé kerül, ha nem sikerül, pokolra jut.E szavak hallatára Szénija, a kutyautánzó mez-telen szerzetes felzokogott és könnyekre fakadt. Ekkor a Magasztos így szólt a tehénutánzó kólija Punnához:– Látod Punna, hiába mondtam: „Állj meg, Punna, hagyd ezt, ne kérdezz!”– Uram, nem azért sírok [szólt Szénija], mert a Magasztos ezt mondta rólam, hanem mert ezt a kutyautánzó fogadalmat régóta folytatom, régóta végzem. Uram, ez a tehénutánzó kólija Punna tehénutánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hová kerül?– Állj meg, Szénija, hagyd ezt, ne kérdezz!Ám Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes másodszor is (… harmadszor is) így szólt a Ma-gasztoshoz:– Uram, ez a tehénutánzó kólija Punna tehén-utánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hová kerül?– Látom Szénija, hiába mondom: „Állj meg,

Így hallottam.Egy alkalommal a Magasztos Kólija-földön tar-tózkodott. Kólija-földön van egy Haliddavaszana nevű város. Itt a tehénutánzó kólija Punna és a kutyautánzó Szénija meztelen szerzetes fel-kereste a Magasztost. Odaérve, a tehénutánzó Punna köszöntötte a Magasztost, és leült előt-te. A kutyautánzó Szénija meztelen szerzetes viszont üdvözletet váltott a Magasztossal, és illendő üdvözlőszavak után kutya módjára ösz-szegubbaszkodott, és leheveredett előtte. Előt-te ülve, a tehénutánzó kólija Punna így szólt a Magasztoshoz:– Uram, ez a Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes nehéz fogadalmat teljesít, földre do-bott ételmaradékkal táplálkozik. Kutyautánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hova kerül?– Állj meg, Punna, hagyd ezt, ne kérdezz!Ám a tehénutánzó kólija Punna másodszor is (… harmadszor is) így szólt a Magasztoshoz:– Uram, ez a Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes, nehéz fogadalmat teljesít, földre do-bott ételmaradékkal táplálkozik. Kutyautánzó fogadalmát régóta folytatja, régóta végzi. Halála után mi vár rá, hová kerül?– Látom Punna, hiába mondom: „Állj meg, Punna, hagyd ezt, ne kérdezz!” Nos, felvilágo-sítalak. Előfordul, Punna, hogy valaki kutyafo-gadalmat teljesít folyamatosan és tökéletesen, kutyaerkölcsöket vesz fel folyamatosan és töké-letesen, kutya módjára gondolkozik folyamato-

AN 57

Kutyautánzó

Kukkuravatika Sutta

20

ÖSVÉN

Y

Kukkuravatika SuttaSzénija, hagyd ezt, ne kérdezz!” Nos, felvilágo-sítalak. Előfordul, Szénija, hogy valaki tehénfo-gadalmat teljesít folyamatosan és tökéletesen, tehénerkölcsöket vesz fel folyamatosan és tökéle-tesen, tehén módjára gondolkozik folyamatosan és tökéletesen, tehén módjára viselkedik folyama-tosan és tökéletesen. Teste pusztulása után, halála után tehenek között születik újjá [stb.]. Ha sikerül teljesítenie tehénfogadalmát, tehenek közé kerül, ha nem sikerül, pokolra jut.E szavak hallatára a tehénutánzó kólija Punna fel-zokogott és könnyekre fakadt. Ekkor a Magasz-tos így szólt Szénijához, a kutyautánzó meztelen szerzeteshez:– Látod Szénija, hiába mondtam: „Állj meg, Szénija, hagyd ezt, ne kérdezz!”– Uram, nem azért sírok [szólt Punna], mert a Magasztos ezt mondta rólam, hanem mert ezt a tehénutánzó fogadalmat régóta folytatom, régóta végzem. Most bizalommal fordulok a Magasztos-hoz: a Magasztos ki tudja fejteni a Tant úgy, hogy felhagyjak ezzel a tehénfogadalommal, és Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes felhagyjon ezzel a kutyafogadalommal.– Nos, Punna, hallgasd meg, fontold meg jól; el-mondom.– Úgy lesz, uram – ígérte a Magasztosnak a tehén-utánzó kólija Punna. – Punna, négyféle cselekvést ismertem fel, éltem át és tanítok. Mi ez a négy? Van fekete cselekvés, fekete következménnyel. Van fehér cselekvés, fehér következménnyel. Van fekete-fehér cselek-vés, fekete-fehér következménnyel. Van sem feke-te, sem fehér cselekvés, fekete és fehér következ-mény nélkül, a tettek megsemmisítését eredmé-nyező cselekvés.Milyen a fekete következménnyel járó, fekete cse-lekvés? Előfordul, hogy valaki rossz testi adott-ságokat halmoz fel magának a jövőre vonatko-zólag, rossz beszédbeli adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, rossz gondolko-zási adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag. Miután rossz testi adottságokat halmozott fel magának, rossz beszédbeli adott-

ságokat halmozott fel magának, rossz gondolko-zási adottságokat halmozott fel magának, rossz világban születik új létre. Miután rossz világban született új létre, ott rossz benyomások érik. A rossz benyomások érintése rossz érzést kelt benne, rendkívül fájdalmasat, mintha pokolbeli lények között volna. Tehát minden lény újjászü-letése előző léte alapján történik: amit cselekszik, annak megfelelően születik újjá, és újjászületése után annak megfelelő benyomások érik. Ezért mondom Punna: az élőlények saját tetteik örökö-sei. – Ezt nevezik fekete következménnyel járó, fekete cselekvésnek.Milyen a fehér következménnyel járó, fehér cse-lekvés? Előfordul, hogy valaki jó testi adottságo-kat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, jó beszédbeli adottságokat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag, jó gondolkozási adottságo-kat halmoz fel magának a jövőre vonatkozólag. Miután jó testi adottságokat halmozott fel ma-gának, jó beszédbeli adottságokat halmozott fel magának, jó gondolkozási adottságokat halmo-zott fel magának, jó világban születik új létre. Miután jó világban született új létre, ott jó benyo-mások érik. A jó benyomások érintése jó érzést kelt benne, rendkívül kellemeset, mintha fényis-tenek között volna. Tehát minden lény újjászüle-tése előző léte alapján történik: amit cselekszik, annak megfelelően születik újjá, és újjászületése után annak megfelelő benyomások érik. Ezért

20 21

ÖSVÉN

Y

AN 57 Kukkuravatika Sutta

mondom Punna: az élőlények saját tetteik örö-kösei. – Ezt nevezik fehér következménnyel járó, fehér cselekvésnek.Milyen a fekete-fehér következménnyel járó, fe-kete-fehér cselekvés? Előfordul, hogy valaki rossz testi adottságokat is, jó testi adottságokat is fel-halmoz magának a jövőre vonatkozólag, rossz beszédbeli adottságokat is, jó beszédbeli adott-ságokat is felhalmoz magának a jövőre vonat-kozólag, rossz gondolkozási adottságokat is, jó gondolkozási adottságokat is felhalmoz magának a jövőre vonatkozólag. Miután rossz testi adott-ságokat is, jó testi adottságokat is felhalmozott magának, rossz beszédbeli adottságokat is, jó beszédbeli adottságokat is felhalmozott magá-nak, rossz gondolkozási adottságokat is, jó gon-dolkozási adottságokat is felhalmozott magának, olyan világban születik új létre, amely rossz is, jó is. Miután olyan világban született új létre, amely rossz is, jó is, ott rossz benyomások is, jó benyo-mások is érik. A rossz és jó benyomások érintése rossz érzést is, jó érzést is kelt benne, vegyesen fájdalmasat és kellemeset, mintha emberek és hol istenek, hol pokolbeli lények között volna. Tehát minden lény újjászületése előző léte alapján törté-nik: amit cselekszik, annak megfelelően születik újjá, és újjászületése után annak megfelelő benyo-mások érik. Ezért mondom Punna: az élőlények saját tetteik örökösei. – Ezt nevezik fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselekvésnek.Milyen a fekete és fehér következmény nélküli, sem fekete, sem fehér cselekvés, a tettek megsem-misítését eredményező cselekvés? Eltökéltség a fekete következménnyel járó, fekete cselekvésről való lemondásra, eltökéltség a fehér következ-ménnyel járó, fehér cselekvésről való lemondás-ra, eltökéltség a fekete-fehér következménnyel járó, fekete-fehér cselekvésről való lemondásra – ezt nevezik fekete és fehér következmény nél-küli, sem fekete, sem fehér cselekvésnek, a tettek megsemmisítését eredményező cselekvésnek. Ezt a négyféle cselekvést ismertem fel, éltem át, és tanítom, Punna.

E szavak utána a tehénutánzó kólija Punna így szólt a Magasztoshoz:– Pompás, uram! Pompás, uram! […] Fogadjon el a Magasztos a mai naptól életem végéig világi tisz-telőjéül, aki hozzá folyamodik oltalomért! Szénija viszont, a kutyautánzó meztelen szerze-tes, így szólt a Magasztoshoz:– Pompás, uram! Pompás, uram! […] Szeretnék a Magasztostól felvételt nyerni a rendbe, szeretnék felavatást nyerni.– Szénija, ha valaki előzőleg más tantételeket vallott, és most ebbe a szerzetesrendbe kéri felvé-telét, kéri felavatását, először négy hónapot kell közöttünk töltenie. Négy hónap elteltével szilárd gondolkozású szerzetesek felveszik és felavatják szerzetesnek. Ám ez olykor másképpen is történ-het.– Uram, ha annak, aki előzőleg más tantétele-ket vallott, és most ebbe a szerzetesrendbe kéri felvételét, kéri felavatását, először négy hónapot kell eltöltenie, és négy hónap elteltével szilárd gondolkozású szerzetesek felveszik és felavatják szerzetesnek, akkor én először négy évet fogok itt eltölteni; négy év elteltével vegyenek fel és avassa-nak fel szerzetesnek a szilárd gondolkozású szer-zetesek!Szénija, a kutyautánzó meztelen szerzetes, a Magasztos színe előtt nyerte el a felvételt, a Magasztos színe előtt nyerte el a felavatást. Ezután a tiszteletreméltó Szénija, nem sokkal felavatása után, elvonultan, magányban, buzgón, ernyedet-lenül, eltökélten élve életét, hamarosan magától felismerte, átélte, elérte már ebben az életben az önmegtartóztatás legfőbb célját, amelynek ked-véért tisztes családok sarjai otthonukból az ott-hontalanságba távoznak. Megértette: legyőzte a születést, megvalósította a megtartóztatást, befejezte cselekvését, többé nem kell e világra születnie. Így a tiszteletreméltó Szénija is a szentek sorába került.

Fordította: Vekerdi JózsefForrás: http://a-buddha-ujja.hu/

22

ÖSV

ÉNY

Járjon bár fájdalommal,el kell hagynodaz érzéki vágyakat,ha a fogságtól mentesjövőre törekszel. Éberen,teljesen megszabadult tudattalérintsd a megszabadulást most itt is, ott is.Egy bölcsesség-megszerzőbeteljesítve a szent életet,úgy mondják, elment a világ végéig elment a túlsó partra.Ebben az értelemben mondta ezt a Beérkezett, ahogy tőle hallottam.

Angolból fordította: Técsi Judit(Iti 4.10 Thanissaro Bhikkhu)Forrás: http://a-buddha-ujja.hu/

Így mondta a Beérkezett, az Arahat, tőle így hal-lottam:„Gondoljuk el, hogy egy embert elragad egy csá-bító és kellemes folyó árja. Egy másik, helyes látással bíró ember áll a folyóparton, és látva ezt így szól: ’Jóember, bár egy csábító és kellemes fo-lyó árja ragadott magával, kissé lejjebb egy sod-rással és örvényekkel teli tó van, ahol szörnyek és démonok laknak. Elérve ezt a tavat szörnyet-halsz, vagy halálos fájdalmat érzel majd.’ Az előb-bi ember, hallván a másik szavait, kézzel-lábbal erőlködik, hogy a sodrással szembeszálljon.Ezt a hasonlatot a tanítás jelentésének bemuta-tására mondtam nektek. Ez a jelentése: a folyó árja a sóvárgást jelképezi. Csábító és kellemes, ez jelképezi az érzékelés hat alapját. A tó lejjebb az öt alsó béklyót* jelképezi. A sodrás a harag és a bánat. Az örvények az érzéki élvezet öt fonala. A szörnyek és démonok az ellenkező nemet jelölik. Az sodrással szemben úszni a lemondást jelenti. Az ember, aki helyesen lát és a folyóparton áll, je-lenti a Tathágatát, aki érdemes és a maga erejéből tökéletesen felébredett.”Ez az értelme annak, amit a Beérkezett mondott. Erre való tekintettel mondta ezt:

* Az öt alsó béklyó: az ’én’ képzete, kétség, ra-gaszkodás rítusokhoz és szokásokhoz, érzéki szenve-dély, ellenszenv.

Iti 4.10

Sodrással szemben

2322

24

ÖSVÉN

Y

A halálközeli élmények témakörével fiatal orvostan-hallgatóként kezdtem el foglalkozni. Nehezen hittem el mindazt, amit akkoriban olvastam erről: hogy az emberek kilépnek a testükből, kívülről látják önmagukat, talál-koznak halott rokonaikkal, hozzátartozóikkal, vagy látnak egy fénylő lényt, amit aztán később a saját vallásuknak megfelelően neveznek meg.

Raymond Moody, az Élet az élet után című könyv szer-zője százötven olyan emberrel találkozott, akik visszatértek a klinikai halálból. (A klinikai halál fogalma azt jelenti, hogy átmenetileg megszűnik a szívműködés, leáll a légzés. Ebben az állapotban átlagosan öt percig még újraéleszt-hető az ember.) Ezek az emberek sok esetben nagyon saját-ságos jelenségekről számoltak be. A beszámolók alapján Moody felismerte, hogy e tapasztalatokban van egyfajta rend, megfigyelhetők bizonyos visszatérő elemek. Ezeknek az elemeknek a felhasználásával ő felállított egy elméleti modellt arról, hogy mi történhet velünk a klinikai halál állapotában. Ezek szerint a következőek: amikor valaki ebbe az állapotba jut, akkor a legelső élménye gyakran az, hogy az orvos, vagy baleset esetén egy járókelő azt állítja róla, hogy ő meghalt. Még csodálkozni sincs ideje ezen a furcsa tapasztalaton, mert a következő pillanatban azt érez-

A halálközeli élményekről

Dr. Pilling János:

– tudományos szemmel

Saját kételyeimre igyekeztem választ találni akkor, amikor szerte az ország-ban kerestem olyan embereket, akik ezt az élményt átélték. Közel száz ilyen emberrel találkoztam, és ma már nem kérdés számomra, hogy valóban van-nak-e ilyen tapasztalatok. Egy idő után egyre inkább az a kérdés foglalkoz-tatott, hogy mi lehet ezeknek a jelenségeknek a magyarázata.

Pszichiáter, a Semmel-weis Egyetem Maga-tartástudományi Inté-zetében dolgozik, ahol orvosi kommunikációt és tanatológiai ismereteket oktat. Orvostanhallgató-ként kezdett el foglalkozni a klinikai halálból vissza-tért emberek élménye-inek kutatásával: közel

száz, halálközeli élményt átélt emberrel készí-tett interjút. Polcz Alaine hatására csatlakozott a haldokló betegeket gondozó és hozzátartozóikat segítő hospice mozgalomhoz, amelyben eleinte önkéntesként, majd az akkoriban alakuló Magyar Hospice Alapítvány orvosaként dolgozott. Később megszervezőjévé vált a hazai hospice szervezetek együttműködését támogató Magyar Hospice Egye-sületnek. Egyik alapítója a Kharón – Thanatológiai Szemle és a Hospice Hírek című lapoknak.

(Egy előadás hanganyagának leirata)

Dr. Pilling János

24 25

ÖSV

ÉNY

heti, hogy nagy sebességgel halad át egy sötét alagúton. Ennek a végén – újabb nagy meglepetésére – saját testén kívül találja magát. Láthatja a körülötte zajló eseményeket, esetleg saját újraélesztésének a kísérleteit is. Erről rövidesen újabb események vonják el a figyelmét. Halott rokonainak, hozzátar-tozóinak a lelkét látja, akik közelednek hozzá, és mintegy köszöntik őt. Ebből a körből hamarosan kiválik egy kezdetben távoli, de egyre növekvő fény, amely egy idő után olyan nagy lesz, hogy betölti az illető egész látóterét. A legtöbben ezt a fényt egy náluk magasabbrendű lényként érzékelik, aki kérdéseket tesz fel nekik. A leggyakrabban olyan kérdéseket például, hogy „mit tettél az értékes életeddel?” vagy „mennyi szeretetet adtál másoknak?” Mintegy a válasz megkönnyítése érdekében az emberek ilyenkor újraélik az életüket. Ennek az áttekintésnek a végén sokan úgy érzik, hogy elér-keztek egy olyan határhoz vagy sorompóhoz, amelyet nem léphetnek át, és ekkor valahonnan – álta-lában ettől a fénylő lénytől, néha más forrásból – megtudják azt, hogy az életük még nem ért véget, vissza kell térniük a földi létbe. Ilyenkor már belsőleg tiltakoznak ez ellen, mert időközben eltöltötte őket a boldogságnak egy olyan mélysége, amelyet a földi életükben soha nem tapasztaltak még meg, és szeretnének ebben maradni. Ám akaratuk ellenére – maguk sem tudják, hogyan – ismét a saját testükben találják magukat, és folytatódik az életük. Ez az élmény aztán maradandó hatást gyakorol rájuk és teljesen megváltoztatja a halálról, a túlvilágról, az Istenről alkotott képüket és viszonyulási módjukat.

Ez tehát az az elméleti modell, amelyet Moody megalkotott. Ez a modell egyesíti a leggyakoribb elemeket, a valóságban azonban nem éli át mindenki a halálközeli élmény minden elemét, ugyan-akkor az egyedi halálközeli élmények gyakran tartalmaznak sajátos, csak az adott emberre jellemző elemeket is.

Egy példa

Annak az illusztrálására, hogy milyenek a valóságban a halálközeli élmények, hadd mondjak egy példát az általam megismert történetekből! Egy idős férfi azt mesélte, hogy a II. világháborúban a galíciai fronton élt át halálközeli élményt. Ő egy összecsapásban tüdőlövést kapott. Ebből csak annyi emléke maradt, hogy felcsapott a torkában a vér, elkezdett forogni vele a világ, és a következő pillanatokban minden elsötétült előtte. A következő emléke az, hogy egy kórházi ágyon fekszik, és a vele szemközt levő ajtón – ahogy ő mondta – „behaladt” (mert nem belépett, hanem belebegett) egy fehér ruhás asszony, s intett neki a karjával, mire ő könnyedén kilépett a testéből, és elkezdte követni. Végigmentek a a folyosón, odaértek a kórház nagy kétszárnyas ajtajához, és ezen – ahogyan ez a hollywood-i filmekben is történni szokott – egyszerűen csak keresztülmentek. Ez úgy történt, hogy a következő pillanatban már a zárt ajtó túloldalán volt, maga sem tudta, hogyan. Itt egy nagy lépcső volt, amely levezetett a kórház előtti parkba, de ők nem mentek le ezen, hanem a lépcső magasságában továbblebegtek egy közeli hegyre. Mikor felértek a hegy tetejére, akkor egy hatalmas szakadékot látott maga alatt, ettől nagyon megrémült és felkiáltott. Később, mikor magához tért, az egyik orvos megkérdezte tőle, hogy mit álmodott, amitől ekkorát kiáltott. Ő pedig elmesélte az egészet. Az orvos ezen teljesen meg volt döbbenve, és odahívta egy másik kollégáját is, és kérte, hogy neki is mesélje el. Ő nem nagyon értette, hogy mit kell annyira csodálkozni egy álmon, hiszen ő is álomként fogta fel az élményét, de elmesélte újra. Később kiderült, hogy azért csodálkoztak, mert őt eszméletlenül hozták be egy számára idegen ország idegen kórházába, s azóta nem is kelt fel az ágyából. Ennek ellenére nagyon pontos leírást adott a kórház folyosójáról, a nagy, kétszár-nyas ajtóról, a lépcsőről, a parkról, a közeli hegyről, miközben ezekről elvileg nem lehetett volna

26

ÖSVÉN

Y

tudomása. Később, amikor már jobban érezte magát, végigjárta ezt az útvonalat, és azt látta, hogy tényleg minden úgy volt, ahogy látta, kivéve a szakadékot, amely csak a képzeletében létezett. Ebben a történetben tipikus elem a testen kívüli élmény, de sajátságos motívum a fehér ruhás asszony, amellyel nem találkoztam más halálközeli beszámolókban.

Moody leírja az első könyvében, hogy milyen korábbi történeti leírásokat találunk a halálközeli élményekről. A legteljesebb és legmegdöbbentőbb leírás Moody szerint a Tibeti halottaskönyv. Tudjuk, hogy ez a szöveg hosszú időn keresztül szájhagyomány útján terjedt, és az isz. 8. században jegyezték le. A Tibeti halottaskönyvben minden olyan elem megtalálható, amely a halálközeli élmé-nyekben megjelenik, de nagyon sok egyéb olyan élményt is tartalmaz, amelyekről a halálközeli élményt átélt embereknek nincsen tapasztalata. Egészen megdöbbentő részletességgel írja le, hogy mi történik az emberrel ebben az állapotban.

A XX. században, az újraélesztési technika fejlődésével nagyon sok ember tapasztalta meg ezt az élményt. Egy vizsgálat szerint például az amerikai lakosság 5%-a élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az USA-ban 8 millió embert jelent! Valójában tehát elég nehéz manapság kételkedni abban, hogy olyan emberek vannak közöttünk, akik átélnek ilyen tapaszta-latokat, hiszen több millióan vannak. Fontos azonban azt is tudnunk, hogy nem mindenki él át halálközeli élményt, aki a klinikai halál állapotában van. Az emberek nagyjából kétharmada a klinikai halál állapotában semmit nem tapasztal, semmilyen emléke nem marad erről az állapotról, egyharmad pedig beszámol ezekről. Mi lehet az oka annak, hogy egyesek átélnek ilyen tapasztala-tokat a klinikai halálban, mások pedig nem? Erre nincsen teljesen biztos válaszunk, van azonban számos, akár tapasztalati úton is igazolható feltevésünk.

Az ezzel kapcsolatos magyarázatoknak két fő csoportja van. Az első megközelítés szerint tévedés, hogy nincs mindenkinek halálközeli élménye, csak nem mindenki emlékszik rá, vagy nem mindenki tud beszámolni róla. Erre nagyon egyszerű analógiát szolgáltat az álom jelensége.

Az álom mint analógia

Mindenki minden éjszaka több alkalommal is álmodik – ez könnyedén igazolható például egy EEG-vizsgálattal, amelyen nagyon jellegzetes az álom mintázata. Ugyanakkor viszont a legtöbb ember a felébredése után nem szokott emlékezni az álmaira. Régi pszichológiai tapasztalat, hogy akik tudatosan foglalkoznak az álmaikkal, fontosnak tartják az álmaikat, azok általában jobban emlékeznek rájuk, mint azok, akik nem tartják fontosnak. Úgy tűnik, hogy a halálközeli élmé-nyekkel is hasonló a helyzet. Sok vizsgálat volt azzal kapcsolatban, hogy miben különbözik a két csoport: azok, akik a klinikai halál állapotában átélnek halálközeli élményt, s azok, akik nem. Kide-rült, hogy ez nem függ attól, hogy az illető hívő-e vagy sem, férfi-e vagy nő, nem függ az élet-kortól, iskolázottságtól, intelligencia-szinttől, extroverziótól, introveziótól stb. Egy kutatás szerint azonban mindazok, akik már a klinikai halál előtt is nyitottabbak voltak a misztikus tapasztalatok világa iránt, nos ők nagyobb valószínűséggel számolnak be halálközeli élmény átéléséről a klinikai halál után. Elképzelhető tehát, hogy mindenkinek van halálközeli élménye, ám azok tudják jobban felidézni, akik jobban be tudják illeszteni a világképükbe.

Egy másik megközelítés szerint is mindenkinek vannak ilyen élményei a klinikai halál állapo-tában, ám szégyellnek erről beszámolni. A halálközeli élmények ugyanis látszólag ellentmondanak a Biblia tanításainak. Az egyik ilyen kérdéses pont a pokol léte. A legtöbb halálközeli élményt átélt ember ugyanis elképzelhetetlen boldogságról, fényről és szeretetről számol be. Egyes keresztény

26 27

ÖSV

ÉNY

teológusok ugyanakkor azt fogalmazzák meg, hogy valószínűleg a legtöbben pokoli élményeket élnek át, csak nem számolnak be ezekről, vagy azért, mert elsüllyesztik azt a tudattalanjukban, vagy egyszerűen azért, mert szégyellik, ami velük történt.

Egy amerikai intenzíves orvos, Maurice Rawlings egy publikációjában leírja, hogy ő nagyon gyakran azonnal tud beszélni az emberekkel, miután újraélesztették őket, és ő sokszor találko-zott pokoli tapasztalatokkal. Amikor néhány nap múlva ugyanezek az emberek a tapasztalataikról beszámolnak, akkor azt mesélik el, hogy nincs ott semmi, csak nagy sötétség. Rowlingsnak ez a munkája nagy vihart kavart. A témát kutatók közül sokan hozzászóltak, köztük egy Michael Sabom nevű orvos is, aki azt mondja, hogy szintén intenzív osztályon dolgozik kardiológusként, és ő is azonnal szokott beszélni azokkal, akiket gyakran ő maga éleszt újra. Mióta praktizál, egyetlenegy negatív halálközeliélmény-beszámolóval sem találkozott, amelyben ilyen pokoli tapasztalatok szere-peltek volna. Egyesek szerint Rawlings, aki maga is hívő keresztény ember, ezzel az írással kívánta jó útra téríteni a szerinte rossz útra tért emberiséget, hiszen rajta kívül nem akadt halálközeliélmény-kutató, akinek ugyanilyen tapasztalata lett volna. Hozzá kell tegyem, én sem találkoztam pokol-beli élményekkel. Közel száz emberrel beszéltem, és közöttük egy sem volt, akinek pokolbéli vagy egyéb, rendkívül negatív tapasztalatai lettek volna. Voltak olyanok, amelyekbe beszűrődtek negatív elemek, azonban összességében ezek sem voltak kellemetlenek, sőt a legtöbben azt mondták el, hogy életük legboldogabb állapotában voltak ekkor.

Bár nagyon ritkák a negatív élmények, néha mégiscsak előfordulnak. Ezek az élmények – nem kizárólag, de gyakran – öngyilkosoktól származnak. Azonban az öngyilkosokkal kapcsolatos kutatások is ellentmondásosak. Ebben a körben is végeztek vizsgálatokat, amely nem talált érdemi különbséget az öngyilkosok és a nem öngyilkosok halálközeli élményei között.

A másik megközelítés szerint valóban nincs mindenkinek halálközeli élménye a klinikai halál állapotában. Lehetséges, hogy a halálközeli élmény során lejátszódnak az agyban olyan folyamatok, amelyeknek a kialakulásához időre van szükség. Ha valaki csak rövid időt tölt el ebben az álla-potban, akkor nem történik vele semmi, amire vissza tudna emlékezni. Kétségtelen, hogy valaki minél hosszabb ideig tartózkodik ebben az állapotban, annál gazdagabbak a halálközeli élményei, annál több standard motívumot él át. Sőt vannak olyan élményelemek, amelyek csak azokra jellem-zőek, akik a szokottnál hosszabb ideig tartózkodnak a klinikai halál állapotában. Ezt az időtartamot ugyanis több tényező is befolyásolhatja. Például ha valaki egy hideg vizű folyóba fullad bele, akkor a hideg lelassítja az életműködéseket, ennek következtében a vérben levő oxigén (a lelassuló életmű-ködések, a lelassuló sejtanyagcsere miatt) hosszabb ideig elegendő, és emiatt valakit még hosszabb idő, akár 15-20 perc után is újra lehet éleszteni. Akik ilyen hosszabb időt töltöttek el a klinikai halál állapotában, azok sajátságos jelenségekről is beszámolnak, olyanokról, amelyeket csak ők élnek át. Ilyen például a fény városának látása, vagy ahogyan mások nevezik, az „Aranyváros”. Csodálatos, fényből lévő épületekkel teli helyen találják magukat ilyenkor az emberek, azonban azt mondják, hogy az általunk használt földi szavak alkalmatlanok arra, hogy le tudjuk írni ezt a másik dimen-ziót, amelyben ilyenkor voltak, és emiatt nehéz arról is beszélni, hogy milyennek látják ezt a fénylő várost. Úgy mondta az egyikük, hogy olyan volt ez, mintha az épületek és minden más dolog is fényből lenne, de mégis létező épületek ezek, nem csak fények. Ebben a fénylő városban sok hozzájuk hasonló szellemi lényt látnak, akik a visszatérők leírása alapján egyetlen dologgal töltik az idejüket, nevezetesen, hogy folyamatosan tanulnak, fejlődnek. Az egyik ember úgy írta le ezt, hogy úgy érezte, a tudás forrásánál áll, minden csatornán keresztül áramlottak bele az információk, és úgy érezte, hogy ebben az állapotában mindent megértett. Úgy érezte, hogy érti a teremtettség célját,

28

ÖSVÉN

Y

értelmét, nem csak azt tudta, hogy ő maga miért született meg erre a világra, hanem egyúttal azt is, hogy az univerzumnak, a teremtettségnek mi az értelme, a célja. Aztán nagy szomorúságukra, amikor visszatértek ebből az állapotból, elfelejtik azt. Pusztán halvány sejtelem marad meg belőle, hogy van valami, amit ott, akkor megtanultak és megértettek, de most már elfelejtették. Nagyon sokan emiatt kezdik el később keresni az életük értelmét, célját. Sokszor hatalmas változásokat vált ki a halálközeli élmény átélése az emberekből.

Tudományos kutatások

Valójában a tudomány sokkal többet tud ma már erről a jelenségről, mint amennyit feltéte-leznek az emberek. Én ifjú orvostanhallgatóként a halálközeli élmények egy új, idegélettani megkö-zelítéséről írtam a diplomamunkámat, amely már az agyban lévő receptorok szintjén igyekszik magyarázatot találni arra, hogy mi történik az agyban a halálközeli élmény során.

A téma legelső vizsgálata – meglepő módon – még a hatvanas években jelent meg, akkor, amikor Moody könyve még előkészületben sem volt. Idegsebészek egy tanulmányban bejelölték az agyban azokat a területeket, amelyek felelősek lehetnek a testen kívüliség kódolásáért. A hatvanas években tehát, egy orvosi folyóiratban már egy ilyen agytérkép jelent meg! Hogyan lehetséges ez? Bizonyára sokan emlékeznek még Karinthy „Utazás a koponyám körül” című könyvére, melyben maga is leírja, hogy az agyműtéte alatt mi minden történt vele. Nem azért, mert utólag elmesélték neki, hanem azért, mert tudatánál volt, ugyanis az agyműtéteket olykor nem altatásban végzik. Az agyban nincsenek fájdalom-érzékelő receptorok, ennek következtében lehet úgy operálni az agyat, hogy a páciens nem érez fájdalmat közben. Amikor altatás nélkül végeztek ilyen műtéteket, nemegy-szer azt tapasztalták, hogy a páciensek arról számolnak be, hogy most éppen ott állnak a testükön kívül. Nem minden agyterület operálásánál számoltak be ilyen tapasztalatokról, viszont akik beszá-moltak ilyenről, azok jellemzően olyan műtéteken estek át, amelyek bizonyos agyterülethez kapcso-lódtak. Ilyen volt például az agy halántéklebenye. Ez később a halálközeli élmény kutatói figyel-mének a középpontjába került.

A halántéklebenyben van többek között a hallás központja. A halálközeli élmények – érdekes módon – gyakran kezdődnek zajjal, zörejjel, vagy valami csodálatos zenével, amelyet az illető még soha addig nem hallott. A halántéklebenyben van az emlékezés egyik fő központja is, és a halálközeli élményt átélők újraélik életük eseményeit. A korábban említett agytérképen a halántéklebeny volt az az egyik fő centrum, amelyet bejelöltek a testen kívüliség egyik lehetséges területeként is.

28 29

ÖSV

ÉNY

Az már korábban is ismert volt, hogy az epilepsziás betegek egy része testenkívüliséget élhet át. Nem véletlenül nevezték az epilepsziát „szent betegségnek”. Az epilepsziás betegek egy része ugyanis a roham alatt azt tapasztalta, hogy kívül van a testén, kívülről látja a dolgokat, találkozik szellemi lényekkel, akár látja úgymond Jézust is. Még ma is a tananyag része, hogy az epilepszia a „szent betegség.” De nem minden esetben vannak ilyen tapasztalatai a betegeknek, csak azok tapasztalnak ilyet, akiknek a halántéklebenyében van az epilepsziát okozó elváltozás. Úgy tűnik tehát, hogy a halántéklebenynek fontos szerepe van a halálközeli élménynek a kialakításában.

Kábítószerek a kutatás szolgálatában

Hogyan jönnek létre ezek az élmények? Ennek a kérdésnek a megválaszolásában segített a kábí-tószerek hatásmechanizmusának tanulmányozása is. Az LSD, a hasis, a meszkalin olyan szerek, amelyeknek a hatására sokan élnek át olyan elemeket, amelyek a halálközeli élmények során is előfor-dulnak, például testenkívüliséget, egy fénylő lénynek a látását, az életút áttekintését. Joggal lehet azt kérdezni, hogyan is jön ez az egész ide, hiszen amikor a klinikai halál állapotában van valaki, akkor nincs kábítószer hatása alatt. Nem véletlen azonban, hogy ezek a szerek az agyunkban hatást fejtenek ki. De mi az oka annak, hogy az LSD lekötődik az agyunkban a neki megfelelő receptorhoz? Mi az oka annak, hogy az evolúció évmilliókkal ezelőtt létrehoz egy receptort csak azért, hogy a XX. században egy új anyagot szintetizáljanak, ami majd kötődik hozzá? Vagy ha valaki az isteni terem-tettségben hisz, akkor a Jóisten azért teremt-e az agyunkba egy ilyen receptort, hogy majd egyszer LSD-s utazásokat tudjunk átélni? Bizonyára nem. Valószínűbb az a válasz, hogy az a receptor nem azért van, hogy az LSD-t kösse, hanem azért, mert van saját, a szervezetünkben termelődő anyag, ami hozzá kötődik. A receptorhoz tehát egy olyan ligand kötődik, aminek a szerkezete hasonlít az LSD-re. Az LSD becsapja ezt a receptort, az megköti, és mivel az LSD nem pont olyan, mint az, ami az agyban van, egy csomó egyéb hatást is kivált. Egyes elméletek szerint tehát ezek az anyagok – az LSD, a meszkalin, a ketamin – olyan kábítószerek, amelyeknek megvannak a hasonló szerkezetű megfelelői az agyunkban. Elkezdték kutatni ezeket az agyi megfelelőket, és így sikerült rábukkanni egy nagyon érdekesnek tűnő anyagra, amelyet endopszichozinnak neveztek el, amely a ketamin nevű altatószernek az agyi megfelelője. A ketamin maga is egy kábítószerből szintetizált műtéti altatószer. A PCP-nek (az úgynevezett „angyalpornak”, ami a hatvanas években elég népszerű kábítószer volt) az egyik változata a ketamin, amelyet altatási céllal fejlesztettek ki. Ez elég jó altatószer, csak egy probléma van vele – ami máig benne van az orvosi alkalmazási leiratában is –, mégpedig az, hogy a használata alatt sajátos álmokat, hallucinációkat válthat ki, és ezek jelentős mértékben beszűkítik a felhasználási lehetőségeit is. A ketamin alkalmazása során sokan pontosan ugyanolyan élményeket élnek át, mint amilyenek a halálközeli élmények, miközben nem kerülnek a klinikai halál állapotába! Műtétek alatt monitorozzák az életműködéseket, és utólag igazolható, hogy nem állt le az illető szíve, légzése, és mégis arról számol be, hogy áthaladt egy sötét alagúton, találkozott Jézussal stb.

A ketamin tehát képes halálközeli élményre emlékeztető hatást kiváltani. Itt is ugyanaz érvé-nyes, mint az LSD esetében: azért köti le a ketamint az agyunk, mert ennek a receptornak is van egy saját ligandja. Ezt az agyban lévő ligandot nevezték el endopszichozinnak. Ez egy olyan anyag, amelynek az egyik fő feladata, hogy csökkentse az agy oxigénhiány miatti károsodását. Amikor fulladozunk, vagy megáll a szívműködésünk, és a szív nem szállít több friss oxigént az agyba, akkor az endopszichozin felszabadul a raktáraiból, lekötődik a receptoraihoz, és igyekszik a károsodásokat megelőzni.

30

ÖSVÉN

Y

Azt mondjuk, hogy a klinikai halál állapotából öt percnél hosszabb idő után a legtöbb embert már nem lehet visszahozni, mert amikor az agyban kialakul egy oxigénben szegény állapot, akkor az idegsejtekben az úgynevezett ioncsatornák az oxigénszegénység hatására kinyílnak. Az ioncsa-tornákon keresztül szabadon kezdenek el áramlani az ionok az idegsejt egyik és másik oldala között. Biológia-tanulmányainkból talán emlékszünk arra, hogy az idegrendszerben a sejthártya két oldalán nagyon érzékeny ionegyensúly áll fenn. Az ionok külső és a belső szintje nagyon jelentősen eltér, és ez az idegműködés egyik élettani alapja. Ha ez az egyensúly felborul, akkor az idegrendszer műkö-désének vége. Tehát nagyon veszélyes dolog, hogy kinyílnak az ioncsatornák, és kuszán, kaotikusan elkezdenek áramlani az ionok az ozmózis hatásának megfelelően az egyik oldalról a másikra, ez ugyanis tönkreteszi az emberi agyat. És valóban, öt perc után, ha nem történik változás, tönkremegy az agy. Nos, ezt a folyamatot próbálja megakadályozni az endopszichozin. Amikor ez lekötődik, elkezdi lezárni az ioncsatornákat. Főleg az agy halántéklebenyében és a limbikus rendszerben talál-hatók azok a receptorok, amelyekhez lekötődik.

A limbikus rendszer az érzelmek kialakításáért felelős, és sokan ezzel magyarázzák, hogy ezért élnek át extatikus boldogságot az emberek. Ez az elmélet tehát tulajdonképpen azt mondja ki, hogy a halálközeli élmény gyakorlatilag egy agyi védekező mechanizmus mellékterméke. Amikor kialakul az agyban egy oxigénszegény állapot, beindul egyfajta önvédő mechanizmus. Ennek követ-keztében bizonyos agyterületek fokozott izgalmi állapotba kerülnek, miközben más agyterületek – amelyeken nem kötődik le ilyen anyag – már egyre inkább kezdik elveszíteni az aktivitásukat. Tehát a halántéklebeny és a limbikus rendszer izgalmi állapotba kerül, más agyterületek gátlódnak, mindez pedig egy nagyon sajátos tudatállapotot alakít ki, amelyet a hétköznapokban nem tapaszta-lunk meg – ez a halálközeli élmény.

Nem lennék meglepődve, ha most sokan azt gondolnák, hogy ez az elmélet túlzottan leegysze-rűsíti a halálközeli élmények témáját, és mindjárt rátérek arra, hogyan lehet mégiscsak hasznosíta-nunk azt, hogy ilyen felismerések is vannak.

Hogyan lehet, hogy látom kívülről a szememet?

Ez az idegélettani elmélet sem magyaráz meg ugyanis mindent. Az egyik ilyen kérdés például a testen kívüli érzékelés témaköre. Az ugyanis rendben van, hogy a halántéklebenyünkben kódolva van a testenkívüliség, amikor az ember kívülről látja önmagát, de hogy hogyan van kódolva, azt nem tudjuk pontosan. Joggal merül fel a kérdés: mi az, ami lát ebben a helyzetben? Hogyan lehet, hogy látom kívülről a szememet? Nincs az az idegélettani magyarázat, ami erre a kérdésre egyér-telmű választ tudna adni. De még ennél sokkal egyszerűbb kérdésekre sem tud választ adni a fenti elmélet, például arra: miért éppen az alagút képe jelenik meg olyan nagy gyakorisággal? Miért éppen a halott rokonaikat látják az emberek a klinikai halál állapotában? Az ilyen és ehhez hasonló kérdé-sekre igyekeznek választ adni a különböző pszichológiai elméletek.

Az egyik megközelítés szerint a halálközeli élmény olyan, mint a születés. Az ember áthalad egy szülőcsatornán, s amikor kiér, ott nagy fényesség fogadja. Lehet, hogy ennek az újraélése a halálközeli élmény? Ez népszerű elmélet volt egy időben, jelenleg azonban sokan vitatják, ugyanis több dolog is ellentmond ennek. Az egyik például, hogy a születés valószínűleg nem éppen kellemes állapot. Az ember egy védett, puha, meleg helyről, hosszú összepréselődés során egy hideg helyre kerül, ahol mindenféle kellemetlen dolgot csinálnak vele. Ha emlékeznénk erre, valószínűleg nem öntene el bennünket az a nagy boldogság, mint a halálközeli élmény során.

30 31

ÖSV

ÉNY

Mások azt mondják, hogy az újszülött agya nem is alkalmas arra, hogy részletesen rögzítsen, és évtizedek elteltével is fel tudjon idézni ilyen emlékeket. Vannak azonban olyanok, akik azt mondják, hogy ezt a megközelítést át lehet menteni egy másik gondolatmenetbe. Vannak olyan pszichológusok úgy gondolják, hogy a halálközeli élmények maguk is úgynevezett archetípusok. Jung szerint szüle-tésünk óta mindannyiunk fejében vannak olyan ősi képek – ezeket nevezte ő archetípusoknak –, amelyek különböző formában, álmok, meditálás során felszínre kerülhetnek. Nagyon sokféle ilyen archetípus van, amelyek magukba sűrítenek olyan kollektív tapasztalatokat, amelyeket egy-egy szóba nem is tudnánk belefoglalni. Például ilyen a férfi és a nő archetípusa is, amely nem egy konkrét férfira vagy nőre vonatkozik. Talán a halálközeli élmények elemei is ilyen archetípusok. Ezek szerint már születésünk óta a fejünkben vannak, és csak különböző körülmények kellenek ahhoz, hogy felszínre kerüljenek. Ezt az elméletet több megfigyelés is alátámasztani látszik. Az egyik például az, hogy a halálközeli élmények nemcsak a klinikai halál állapotában fordulhatnak elő, hanem sok egyéb körülmény között is. A biológiai magyarázatok ezt kevésbé tudják megmagyarázni. Például egy debreceni fizikus azt mesélte nekem, hogy egyszer hazafele ment egy olyan autóval, amelynek rossz volt a fékje. A szürkületben elnézett egy útkereszteződést, ahol el kellett volna kanyarodnia, ám gyorsan még megpróbált letérni. Az autó azonban túl gyors volt a kanyarhoz. Beletaposott a fékbe, a fék azonban nem fogott. Az autó elkezdett kifelé sodródni és ebben a pillanatban elkezdtek előtte pörögni az életének a képei, újraélte életének minden eseményét. Közben automatikusan járt a keze, lába, s egyszer csak azt vette észre, hogy egyenesen áll a kocsi, megállt, nem történt semmi baj. Később – fizikushoz illően – nekiállt számolgatni. Nagyjából ismerte az autója sebességét, meg tudta becsülni, hogy mekkora utat tett meg a kocsi, kíváncsi volt arra, hogy mennyi idő telt el. A végered-mény az volt, hogy mindössze egy-két másodperc lehetett. Ez elég volt ahhoz, hogy ő szubjektíven azt érezze, hogy mindent, ami valaha is történt vele, nemcsak újra látta, hanem újra is élte.

Sokszor kérdezik tőlem, honnan tudom, hogy nem hazudnak azok, akik beszámolnak nekem a halálközeli élményükről. A válasz többek között az, hogy sok mindent tudnak, amit csak azok tudhatnak, akik átélték. Például azt, hogy milyen az, amikor az ember újraéli életének eseményeit. Azok, akik még nem éltek meg át ilyet, úgy képzelik el, hogy az ember ott ül, mint a moziban, és lepereg előtte élete filmje. Pedig teljesen más, és földi szavainkkal nehezen elmondható az, ami ilyenkor történik. Egyszer valaki úgy próbálta nekem ezt elmagyarázni, hogy olyan ez, mintha egy kör alakú teremben a terem minden pontjára vetítenék a filmet, és ő mindegyikben egyszerre lenne jelen. Nem nézi őket passzívan, hanem megtörténik vele, jelen van. Minden egyszerre van ott, mint ahogy

32

ÖSVÉN

Y

ez a férfi is arról számolt be, hogy egy-két másodpercben mindent újra átélt. Azt érzik, hogy az egész életük újra megtörténik velük.

A debreceni fizikus esetében nem volt szívleállás, nem lépett fel oxigénhiány – az ezen alapuló biológiai magyarázatok tehát nem tudnak mit kezdeni az ilyen jellegű tapasztalatokkal. Az archetí-pustan alapján azonban ezek az élmények is értelmezhetőek lehetnek.

Ezt támaszthatja alá az is, hogy át lehet élni ezt az élményt álomban vagy meditáció során is. Úgy gondolom, hogy a Tibeti Halottaskönyv valószínűleg meditáció útján keletkezett. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a bölcs buddhisták azt a rengeteg tapasztalatot, mely ebben benne van, egyszerűen csak összegyűjtötték volna a megfigyelések alapján. Valószínűbbnek tartom, hogy ez a tudás a meditáció terméke. Ha pedig ez így van, akkor ez alátámasztani látszik azt, amit a jungiánus pszichológusok is mondanak, hogy az arról szóló tudás, hogy milyen lesz meghalni, ebben a pilla-natban is a fejünkben van. Ha megfelelően törekszünk a átélésére, akkor ezt meg tudjuk tapasztalni anélkül, hogy meghalnánk. Lehetséges tehát, hogy ezek a képek archetípusként folyamatosan jelen vannak a tudatunkban, és ha akarjuk, akkor tudatosíthatjuk őket.

A fény talán egy pszichés termék

A jungiánus pszichológusok egy része azt mondja, hogy ezek a képek szimbolikusak, és külön-böző értelmezéseket is adnak nekik. Az alagútra például azt mondják, hogy ez a testüregünk, mások azt mondják, hogy ez egy szimbólum, ami az egyik dimenziónak és a másik dimenziónak az össze-kötése. A világ legkülönbözőbb részén élő népek mitológiájában a halottaknak és az élőknek a világát elválasztja valami. A Kharón című folyóirat is onnan kapta a nevét, hogy Kharón az alvilág révésze, aki az élők és holtak világát elválasztó folyón viszi át a halottak lelkeit. A legtöbb nép mito-lógiájában az élők és a halottak között van valami átjárás, és egyesek szerint az alagút ennek a megfelelője lenne. Ugyanezek az emberek azt is mondják, hogy a fény talán egy pszichés termék, s nem egy istenséggel találkozunk, hanem legmélyebb, belső önmagunknak az egyik részével. Leegy-szerűsítve azt mondhatnánk, hogy a klasszikus analitikus tanok szerint van egy tudattalanunk, egy tudatos énünk, és egy – úgymond – szuperegónk. A tudattalanunkban vannak az ösztönkész-tetések, a szuperegónkban vannak azok a társadalmi normák, erkölcsök, amelyek megpróbálnak rendet rakni, és amelyek megfékezik a tudattalan ösztönzéseket. Például, ha meglátunk egy terített asztalt, nem kezdjük el rögtön felfalni az ételeket, mert van egy olyan szuperegónk, amely ellene hat az ilyen törekvéseknek, és igyekszik ezeket az ösztönkésztetéseket kordában tartani. Önmagunkat valahol a tudattalan és a szuperegó között, középen éljük meg a mindennapokban, az egó szintjén. Vagyis azt élhetjük meg, hogy gyarló emberek vagyunk, akik viszont törekednek a jóra. De ebben az állapotban – mondják egyesek – találkozunk énünknek azzal a legmagasztosabb részével, ahonnan jönnek ezek az erkölcsi normák, utasítások, mindaz a szép, jó, ami igyekszik megfékezni ezeket a késztetéseket, és ezzel a felsőbb énünkkel a mindennapokban nem találkozunk, magunkat nem ezen a szinten éljük meg. Amikor látjuk ezt, akkor azt hisszük, hogy ez egy istenség. Tehát ebben a megközelítésben a nagy fény nem valami isten, nem valami csoda, hanem önmagunk része.

Természetesen vannak olyan teológusok, akik azt mondják, hogy nem, ez nem belső pszichés termék, hanem itt valóban Istennel találkozunk. Számukra a halálközeli élmény teljesen összeegyez-tethető a bibliai tanításokkal. A klinikai halálból visszatértek ugyanis arról számolnak be, hogy van élet a halál után, az ember találkozik a teremtőjével, számot kell adnia az életéről, újra együtt lehet elhunyt szeretteivel – márpedig mindezek a Bibliában is így szerepelnek. No de mi van akkor a pokol

32 33

ÖSV

ÉNY

kérdésével? Egyes teológusok azt mondják, hogy valójában sokkal nagyobb az isteni kegyelem, mint azt hittük volna. És vannak olyanok is, akik elfogadják azt a magyarázatot erre a kérdésre, amit a halálközeli élményt átélt emberek mondanak, hogy amikor ebbe az állapotba kerülünk, és átte-kintjük az életünket, akkor önmagunk mondunk ítéletet fölötte. Kapunk egy isteni tudást, amivel mi magunk válunk tükörré, magunk ítéljük meg, hogy milyen volt az életünk. Amikor ez az önmeg-ítélés megtörténik, akkor attól függően, hogy ennek milyen az eredménye, szeretnénk közelebb vagy távolabb lenni ettől a fénylő lénytől. Abban az esetben, ha úgy érezzük, hogy gonoszak és bűnösek voltunk, akkor bánt ennek a fénylő lénynek a tisztasága, tökéletessége. Ez a pokol, mondják ezek az emberek. Hiszen itt lenne a lehetőség, hogy egyesüljünk ezzel a tisztasággal, ezzel a fénnyel, a tökéletességgel, és mi ostobák, képtelenek vagyunk erre, mert annyira rosszul éltünk, hogy nem tudjuk megtenni, hogy egyesüljünk ezzel a fénnyel, hanem eltávolodunk tőle. Tehát nem Isten taszít el bennünket, hanem mi vagyunk azok, akik nem vagyunk képesek egyesülni a fénnyel, a tökéletes-séggel. Ez a megközelítés egyúttal válasz lehet egy ősi vitára is, nevezetesen arra, hogy hogyan fér össze Isten jósága a pokol létezésével.

Nos tehát megismertük a biológiai, az orvosi megközelítést, a pszichológiai elméleteket, s a teológiai megközelítéseket – de hát melyik az igaz?

Úgy tűnik, hogy a különböző megközelítések a halálközeli élmények egészének egy-egy részét ragadják meg. A témát kutató mai orvosok többsége – én is közéjük tartozom – az úgynevezett kombinált megközelítések híve. Ez azt jelenti, hogy a korábban említett elméletek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő magyarázatok. A biológiai, a pszichológiai, a spirituális megköze-lítések a valóság megismerésének különböző síkjai, különböző szintjei. Nem mondanak tehát ellent egymásnak, még akkor sem, ha állításaikban látszólag teljesen különböznek. Ugyanúgy, mint a vak emberekről és az elefántról szóló példázatban, amikor a vakok az elefántnak különböző részeit tapo-gatják. Mindegyiknek van tapasztalata arról, hogy milyen az elefánt, és mindegyiküknek igaza van, pedig mást és mást mondanak el az elefántról. Így vagyunk mi is, amikor megpróbáljuk megérteni, a halálközeli élményeket. Az endopszichozin, a jungi archetípusok vagy a lélek testtől való elválása – mindezek különböző megközelítések, amelyek a valóság különböző rétegeit mutatják be.

Sokan úgy gondolják, hogy a halál valamiféle beavatás, és azok az emberek, akik a halálközeli élményt megtapasztalják, egy olyan többlettudással rendelkeznek, amelynek következtében jelen-tősen megváltozik az életük. Ha tehát valaki jól tud bánni ezzel a tapasztalattal, nagyon hasznos változásokat indíthat el az életében. Az, aki megtapasztalta, hogy van valami a halál után, nyilván kevésbé materiális beállítódású már. A halálközeli élményt átélt emberek gyakran úgy gondolják, hogy visszatérésük után is sokkal közelebbi kapcsolatuk marad ezzel a dimenzióval. Másképp gondolkodnak a vallások egymáshoz való viszonyáról is. A legtöbb ember egy ilyen élmény után nyitottabbá válik a többi vallás iránt, s úgy gondolkodik, hogy a vallások különböző utak, amelyek ugyanahhoz a forráshoz vezetnek. Egy újabb jelentős változás, hogy megváltozik az élethez való viszonyuk. Olyan extatikus életszeretet alakul ki bennük, amit nehéz szavakba önteni. Szerettem ezeknek az embereknek a társaságában lenni; béke, nyugalom, bölcsesség sugárzott belőlük. Szinte mindent elvesztettek, és ez átértékelte számukra a világot. Mi itt most nem figyelünk a légzésünkre, de ha csak egy kis időre fulladoznánk, felértékelődne számunkra a légzés jelentősége. Mindazok, akik visszatértek a klinikai halálból, s megtapasztalták azt, hogy mindent elveszíthetnek, új szemmel néznek a világra – s egyszerre elkezdik látni is mindazt, amit idáig pusztán nézni voltak képesek…

☸ ☸ ☸

ÖSVÉN

Y

Meghalni teljesen biztonságosVan egy sírkő a Massachusett állam-béli Ashbyben a következő felirattal:

„Emlékezz barátom, amint itt elhaladsz: Ami most vagy te, az voltam egykor én is. Ami meg most vagyok, azzá leszel te is. Készülj fel arra, hogy kövess.”

Valami történt velem az elmúlt ötven év során, mialatt a tudatosság egyre táguló mezsgyéin bolyongtam, ami megváltoztatta a halálhoz való viszonyomat. A halálhoz kapcsolódó félelmeim nagy része elmúlt. Olyasvalakivé váltam, aki történetesen örömét leli abban, ha haldokló emberek társaságában időzhet. Ez egy leírhatatlan kegyelmi állapot a számomra. Azokon a reggeleken, amikor tudom, hogy aznap egy haldokló ember társaságában leszek, teljesen felvillanyozódom, mivel tudom, hogy ez számomra olyan alkalom, amikor az Igazság jelenlétében időzhetek.

Manapság a mi kultúránkban is kezd elfogadhatóvá válni az emberek számára az, hogy meghalnak. Sok évtizeden át a halált zárt ajtók mögött tartották, de most már megengedjük neki, hogy nyilvánosságra kerüljön. Nyugati kultúrában felnőve, az első pár hónap, amit Indiában töltöttem a 60-as években, meglehetősen nagy felfedezés volt számomra. Ott, amikor valaki meghal, a testet egy lepelbe csavarva hordágyra teszik, és a nyílt utcákon keresztül az égetőhelyre viszik, mialatt mantrákat kántálnak. A halál kint van a nyitott térben, mindenki számára láthatóan. A test itt van előttünk, nincs bezárva egy ládába. Nincsen elrejtve. És mivel India a nagy családok kultú-rája, a legtöbb ember az otthonában haldoklik. Tehát szinte mindenki, mialatt felnövekszik, megta-pasztalja a haldoklók jelenlétét. Ők nem vonulnak ki, nem rejtőzködnek el a halál jelenléte elől, mint ahogy azt mi tesszük Nyugaton.

Amíg azzal azonosítod magad, ami meghal, addig félni fogsz a haláltól. Amitől az egónk fél, az a saját létezésének megszűnése. Jóllehet, nem tudom, milyen alakot ölt majd a halál után, azt reali-záltam, hogy a létem és tudatosságom lényege kívül van a halálon.

Akkoriban Aldous Huxley megajándékozott a Tibeti Halottaskönyv egy példányával. Úgy éreztem akkor, 1961-ben, hogy elérkeztem az ismeretlen szélére, ugyanakkor itt van egy ösvény, ami elvezet valahová, egy ősrégi szöveg, ami feltárja azt, amit a tibeti buddhisták már évszázadok óta tudtak, mindazt, amit én csak most tanulok.

Ram Dass:

34

ÖSV

ÉNY

A Tibeti Halottaskönyvet a tibeti lámák arra használták, hogy felolvas-sanak belőle lámatársaiknak a haldok-lásuk során, és haláluk után még 49 napig. Tim Leary, Ralph Metzner és én elkezdtük metaforikus értelemben használni a könyvet: mint a pszicholó-giai halál és újjászületés metaforáját, még akkor is, ha az, eredeti szándékát tekintve, a fizikai halál és az újjászületés folyamatához szolgál útmutatásként.

Most úgy gondolom, hogy a haldoklás és a Valóságra – Igazságra, Szellemi Lényegre – való újjászületés eszméje az, amivel valójában dolgunk van, amikor a halálról beszélünk. Amikor kisza-badítod magad a testeddel való szoros azonosulásból, teresség jön létre, melybe belefér annak lehető-sége, hogy a halál része a létforgatagnak, és nem az élet vége. Én nagyon mélyen átélem ezt.

Meg szokták kérdezni tőlem: „Te hiszel a halál utáni létezésben?” „Én nem hiszem ezt, ez így van.” Ezt vég nélküli támadásnak veszik a tudománnyal foglalkozó barátaim.

De a hit valami olyasmi, amibe az intellektusoddal kapaszkodsz. Az én bizonyosságom a foly-tatólagos életben messze túl van az intellektuson. A hit problematikus, mivel az a tudatban gyöke-rezik, a halál folyamatában viszont az értelem is lebomlik. De a mélyebb hit, a bizonyosság, az önma-gunkra eszmélés tudatossága a gondolkodó elmén túl létezik.

Van egy barátom, a neve Emmanuel. Néhányan már találkoztatok vele a könyvein keresztül. Ő látnok, egy megfigyelő, egy „Being of Light” – fényteli lény –, akinek a teste már hanyatlik. Emma-nuel sok valódi bölcsességet osztott meg velem. Olyan ő nekem, mint egy bölcs nagybácsi. Egyszer azt mondtam neki: „Emmanuel, gyakran találkozom a halálfélelemmel ebben a kultúrában. Mit mondhatnék az embereknek a haldoklásról?” Emmanuel ezt válaszolta: „Mondd meg nekik, hogy a haldoklás teljesen biztonságos.” Hozzátette: „Ahhoz hasonló, mint amikor levetsz egy túl szoros cipőt.”

A múltban Stephen és Ondrea Levinnel, Dale Borglummal és Bodhi Bevel (egy szufi baráttal) közösen arra törekedtünk, hogy terességet teremtsünk a halál körül. Különböző programjaink voltak, mint például a „Haldoklók forró vonala”, amit az emberek felhívhattak és beszélhettek vala-kivel, aki segített nekik öntudatnál maradni a haldoklás folyamatában. A nyolcvanas években egy „Haldoklás Központ”-ot is fenntartottunk Új-Mexikóban.

Tudtam, hogy a haldoklók társaságában eltöltött idő segíteni fog nekem a saját halálfélelmem feldolgozásában, ebben az életemben. Ez volt a minta.

A téraváda buddhista hagyományban a szerzeteseket kiküldik a temetőkbe, hogy ott töltsék az éjszakát, ahol temetetlen holttestek hevernek madarak martalékául odavetve. Tehát a szerzetesek ott ülnek a felpüffedt, legyekkel ellepett tetemek és csontvázak mellett, így alkalmuk van megta-pasztalni és teljesen nyitottá válni a természeti folyamatokra. Alkalmuk van megfigyelni a saját utálatukat, viszolygásukat, undorukat és a félelmeiket. Lehetőségük van meglátni annak szörnyű igazságát, hogy „Ami most vagyok én, azzá leszel te is.”

Látni a test felbomlásának folyamatát és meditálni a felbomláson, ráébreszt annak bizonyossá-gára, hogy van benned egy rész, amelynek semmi dolga nincs a testeddel és a felbomlással.

http://magazine.naropa.edu/Ram Dass

3534

ÖSVÉN

Y

Ezek egybevetése vezetett el engem már 1963-ban arra, hogy haldoklókat kísérjek, hogy számukra elérhető legyek. Nem vagyok orvos, sem szakképzett ápoló. Nem vagyok ügyvéd. És felszentelt pap sem vagyok. De amit egy másik emberi lénynek fel tudok ajánlani, az a teresség, egy tágas, szent miliőben való jelenlét. És szeretetet tudok felajánlani nekik. Ebben a szeretetteli teres-ségben van alkalmuk meghalni, ha meg kell halniuk.

Nincs morális alapom annak meghatározására, hogy egy másik személynek hogyan kellene meghalnia. Minden embernek megvan a saját karmája; a saját terhe, amit fel kell dolgoznia. Nem az én dolgom azt mondani: „Neked ezen vagy azon a módon kellene meghalnod.” Fogalmam sincs, másoknak hogyan kell meghalnia.

Amikor a biológiai anyám egy bostoni kórházban haldoklott, megfigyeltem mindenkit, aki hozzá látogatott. Az összes orvos és hozzátartozó ezt mondogatta: „Jobban nézel ki, nagyon jól csinálod.” Azután, elhagyva a szobát, a folyosón ezt mondták: „Nincs már hátra egy hete sem...”. Úgy gondoltam, mennyire bizarr helyzet az, amikor egy emberi lény éppen keresztülmegy élete legnagyobb átváltozásán, és mindenki, akit szeret, akiben bízik, hazudik neki. Ki tudod hallani a fájdalmat ebből?

Beszéltünk erről anyámmal, és azt kérdezte: „Mit gondolsz, mi a halál?”. Én azt válaszoltam: „Nem tudom, Anyám. De látlak téged, a barátom vagy, és úgy tűnik nekem, hogy egy épületben vagy, ami ég, de te még itt vagy. Azt gyanítom, mire az épület teljesen leég, el fog tűnni, de te még mindig itt leszel.” Így az anyám és én éppen összetalálkoztunk abban a térben.

A nevelőanyám, Phyllis sokkal nyitottabb volt, és nyíltan kérdezett, amit csak akart. Nem mondtam neki azt, hogy „most engedd meg, hogy ellássalak tanácsokkal a haldoklásról”.

De eljött a pillanat, amikor feladta és megadta magát, és ez olyan volt, mintha egy tojás repe-dezne és valami sugárzóan gyönyörű lény merülne fel belőle, aki tiszta, jelenlévő és örömteli. Ez volt az a Kezdeti állapot, amibe, bizonyos szinteken mindig is tudta, hogy beérkezik. Most ráeszmélt arra a benne létező gyönyörű lényre, aki mindig is a része volt, és sütkérezett ennek ragyogásában. Abban a pillanatban a tudatosság másik területére érkezett, ahol ő és én teljesen együtt voltunk, csak léteztünk. A haldoklás csupán e jelenségek felvillanásai voltak, melyben ez a folyamat végbement. Amikor ezeknek átadta magát, már nem volt többé elfoglalva a haldoklással, csupán csak létezett... És a haldoklás végbement.

Az utolsó percben azt mondta: „Richard, kérlek, ültess fel.” Felültettem őt, a lábait az ágy szélén lelógatva. A teste előredőlt, így a kezemmel felfogtam őt, ettől a teste hátraesett, tehát a másik kezemet a hátára tettem. A feje közben billegett, ezért a saját fejemmel megtámasztottam az övét. És így ültünk ott együtt. Vett három lélegzetet – három valóban mély lélegzetet – és elment.

Ha a Tibeti Halottaskönyvet elolvasod, látni fogod, hogy az eszméletüknél lévő lámák így hagyják el a testüket. Felülnek, vesznek három mély lélegzetet, és eltávoznak.

Nos, ki volt az én nevelőanyám? Honnan tudhatta, hogyan kell ezt csinálni?A test, amelyben élünk, és az ego, amely ezzel azonosul, olyanok, mint egy öreg családi autó.

Ez a lét funkcionális valósága; a lét működéséhez tartoznak, amin keresztül a lélek átutazik az újra-testesüléshez. De amikor ezek elhasználódnak, meghalnak. A legméltóságteljesebb dolog az, hogy engedjük őket békésen, természetesen és könnyen elmenni.

☸ ☸ ☸Fordította: Vaszetthi Hoyer Erzsébet

Forrás: www.ramdass.org

36

ÖSV

ÉNY

A hat bardó Karma Lingpa:

gyökérverseiAz élet bardójaFigyelj jól!Most, hogy ennek az életnek a bardója feldereng előtted, Nincs vesztegetni való idő, ezért hagyj fel a henyéléssel!Vágj bele a tanítások hallgatásának, az elmél-kedésnek és meditációnak a leglényegébe! El ne terelődj!A jelenségi tudat ösvényére lépve valósítsd meg a három buddhatestet!

Az álom bardójaFigyelj jól!Most, mikor az álom bardója feldereng előtted,Nehogy oly tompa légy, mint egy káprázatban szendergő hulla!Lépj az éber és elterelődéstől mentes tudati minő-ségbe! Ha felismerted az álomállapotot, gyakorold az (álomjelenségek) átváltoztatását és a világosságot!

A meditáció bardójaFigyelj jól!Most, mikor a meditáció bardója feldreng előtted, Nehogy zavarodott légy! El ne terelődj!Szélsőségektől mentesen időzz, a sem nem szét-szórtság, sem nem megragadás állapotában.Erősödj meg a meditáció kibontakoztatási és be-teljesedési szakaszaiban!

A halál bardójaFigyelj jól!Most, mikor a halál bardója feldereng előtted, Nehogy elragadjon a vonzódás, a ragaszkodás és megtapadás!Lépj be a világos szóbeli útmutatások szerinti mi-nőségbe! El ne terelődj!Lépj az önmagából keletkező éberség nemszületett terébe!

A dharmata bardójaFigyelj jól!Most, mikor a dharmata bardója feldereng előt-ted, Se félelem, se rémület, se rettegés el ne ragadjon! Ismerd fel, hogy bármit látsz is, nem más, mint az őseredeti éberség.A bardó valamennyi jelenségére így tekints!

A létesülés bardójaFigyelj jól!Most, mikor a létesülés bardója feldereng előtted, A (bódhicsitta-) motiváció egyhegyű tudatát tartsd meg, hogy nagyszerű tevékenységed szaka-datlan lehessen!Zárd be az anyaméh kapuját, sne feledd megfordítani a szanszárát és nirvánát!Maradj állhatatos ekkor, csak a szentségre figyelj!Meditálj az egyesülésben levő gurun és a társnő-jén, nehogy elragadjon a féltékenység!

A hat bardó gyökérverseinek e fordítása Padmaszambhava “Útmutatás a hat bardóhoz, valamint a békés és intenzív istenségekhez” cí-mű írásának egy részlete, amelyet Karma Lingpa tertön fedezett fel Gampo Dar hegyén.E versek valójában lényegi útmutatások amelynek segítségével a lények a megvilágosodás felé irá-nyíthatják a tudatukat.

Tibetiből angolra fordította: Dzogchen Ponlop RinpocheMagyar fordítás: Amóghavadzsra

3736

ÖSVÉN

Y

38

„Ám az emberek valóban meghalnak és elhagyják a világot; ezért nevezik őket vendégeknek vagy idegeneknek.

A halál a sorsuk, Ilúvatar ajándéka, amelyet az idők múltával még a hatalmasok is megirigyelnek.”

(J. R. R. Tolkien: A szilmarilok)

A halál ajándékot tartogathat a számunkra. Érdemes felidéznünk, hogy mikképpen figyeltünk fel erre a titokzatos árnyalakra, aki az élet ösvényén mellénk szegődött. Biztosak lehetünk abban, hogy a visszaemlékezés nem lesz hátborzon-gató, inkább szerfelett érdekfeszítő. Engem például megajándékozott a halál. Mind-össze három éves voltam, amikor kapcso-latba kerültem a majdnem-elmúlással.

Édesanyám olyan szomorúnak találta a saját és a jelek szerint az én létezésemet is, hogy véget akart vetni az »életünknek«. Úgy alakult, hogy az orvosok elhárították a veszedelmet, és mi, egymástól biztos távolságban éldegéltünk tovább. Jó időn keresztül nem találkoztunk egymással. Nagykamasszá gömbölyödtem. Mit sem tudtam anyámról. Egy éjszaka azonban különös álmot láttam. Megjelent lelki szemeim előtt a ház, amelyben édesanyám éldegélt. Majd hirtelen kinyílt rajta a tető, mintha valamilyen gépvirág szirmai

pattantak volna fel. Váratlanul elhervadtak az álombéli színek, és minden szürke lett. Az álombéli ház közelében található fákról egy szempillantás alatt lehullott az összes levél. Megpillantottam szülő-anyámat. Ruhátlanul előlibegett a gépvirág kelyhéből, és hamarjában sodródott föl a magasba. Meg kell vallani, hogy szörnyű-ségesen káromkodott, és fölöttébb méltat-lannak találta a helyzetet. Végül a szürke magasban elkerengett, elenyészett vissza-vonhatatlanul.

Az álom másnapján tudtam meg, hogy édesanyám azon az éjszakán meghalt. Természetesen a gyász minden ismeretes szakaszán keresztülhaladtam. Ugyanakkor lenyűgözött a tapasztalat, amiben részem volt. Mélyen átéreztem azt, hogy az álom és a halál édestestvérek, és az is bizonyossá lett a számomra, hogy nincsenek egymástól független létezők, önvaló-tudatok. Én beléptem az anyám halál bardójába, ő pedig belépett az én álom-bardómba.

A halál ajándékai

Kalszang Püncog Bártfai Attila Márk:

KÖZÖ

SSÉG

ÖSV

ÉNY

38 39

Vázsonyi János:

Zene a Bardóból A hétköznapi tudatunk nehezen boldogul

a születés előtti és a halál utáni világ jelensége-ivel. Leköti sok más fontosabbnak látszó prob-léma. Amikor viszont elvesztünk valakit, akihez nagyon kötődünk, akkor felerősödik az erre a fajta érzékelésre való képességünk.

A zene lényege az emlékezés olyan, számunkra fontos dolgokra, amelyeket azonban Májá fátyla gyakran eltakar előlünk. Amikor édesapám meghalt, kétszer is látni akartam még őt. Megérintettem a homlokát, mielőtt lezárták a koporsóját. A temetés után hazafelé egy dallam szólt végtelenítve az elmémben. Azt hittem egy létező ének, amit talán a kántor énekelhe-tett. Annyira megtetszett, hogy hazamentem és leírtam. Azóta majdnem minden koncertemen eljátszom, ha tehetem. Benne van ebben a dalban az édesapámmal való viszonyom, s minden, amit felfogtam az életútjából. Amint megszólal, titok-zatos módon koncentrálódik a figyelmem, sőt – úgy érzem – a közönség figyelme is.

Utánanéztem: nincs ilyen ének a liturgiában. Azóta üzenetként tekintek erre a dalra. Érzéseket generál, amelyek születésről, szeretetről, ragasz-kodásról, elengedésről, életről és halálról szólnak. Ritka ajándék.

Vegyük észre az ilyen üzeneteket, és tekint-sünk erre a világra is úgy, mint az univerzum egy olyan létsíkjára, ahonnan egyszer mindenképp tovább kell mennünk! Az üzenetek azt sugallják, hogy azokat a világokat, ahova megyünk majd – bár ismeretlennek tűnnek – mégis hasonló, vagy éppenséggel ugyanolyan törvények mozgatják, mint azt, amelyben most élünk.

Adjunk hálát, hogy létezik, adjunk hálát hogy létezünk! És adjunk hálát, hogy szeretteink léteznek, bárhol is vannak most!

☸ ☸ ☸

A materializmus is megdőlt a számomra. Ama elhatározás is megfogant bennem, hogy a saját halálom idején nem kívánok trágár-kodni, sem méltatlankodni, hanem félelem nélkül és méltósággal kívánok átmenni az átváltozáson.

Mindebből kitűnik, hogy a halál, és persze a maga különös módján az édes-anyám is rendkívüli kinccsel ajándékozott meg engem. A későbbiekben gyakran előre ráéreztem általam ismert emberek, állatok halálára, sőt olyan is előfordult, hogy általam nem ismert, de a közelben tartózkodó illető halálakor is furcsa érzéseim támadtak, és csak később derült ki számomra, hogy a furcsa érzés idején, a házunk egy másik emeletén lakó személy távozott az átala-kulásba. Ezek az érzések soha sem voltak félelmetesek, inkább rendkívül békések és megnyugtatóak, visszafogottan szépek.

Természetesen nem lehetek biztos abban, hogy valaha is lesz még ilyen átér-zésben részem, és azt sem tudom, hogy az anyám halálában mutatott magatartással ellentétes viselkedést sikerül-e majd felmu-tatnom, midőn eljön az időm, és nekem kell helytállnom. Mégis mindezeket az esemé-nyeket és élményeket ajándékokként fogom fel. Életem legnagyobb ajándékaiként. Ezeket a haláltól kaptam.

Biztos vagyok benne, hogy a halál másoknak is szokott ajándékokat adni. Igen nagyvonalú a természete. Érdemes tehát végiggondolni, hogy mit és hogyan ajándé-kozott nekünk a halál.

☸ ☸ ☸

40

KÖZÖ

SSÉG

Ezen a nyáron Vadzsramálá vezetésével egy taoista gyakorlóközpontban,

a gazdag jelentésű Három Kincs Völgyében tartottuk meg elvonulásunkat.

Már a megérkezésünk is tanító jellegű volt: a Három Kincs bizony nem könnyen tárja fel számunkra a titkait, szükségesek hozzá a saját erőfeszítéseink. Ezt azonnal megtapasz-talhattuk a völgybe vezető, emberpróbáló út során, mikor leereszkedtünk a völgybe. Bár eközben sokféle szanszárikus alapérzelmet átél-tünk, megérkezve egy kis égi-földi paradicsom fogadott, melyet a taoista közösség példaértékű megvalósítással hozott létre.

A hely minden kis zeg-zuga a gyakorlásra, elmélyedésre ösztönzött.

A másik örömteli meglepetésünk az volt, hogy az elvonuláson az Árya Maitreya Mandala szangha magyar, német és svájci közösségei egyaránt résztvettek. Jó volt megtapasztalni, hogy nem vagyunk egyedül.

„Olyan jó energiákat hoztatok!” – mondták a helybeliek. Mi pedig mosolyogtunk, mert még csak az oltárépítésnél tartottunk.

Vadzsramálá változatos és gazdag gyakor-

latokkal és tanításokkal terelgetett minket a mahámudrá felé.

Nem volt könnyű a 40 fokos hőségben gyakorolni, de a mi tantrikus mesterünk megta-nította nekünk, hogy a sziddhák módszerével hűtsük magunkat. Ez is mutatja, hogy egy jó mester minden élethelyzetet a lények javára tud fordítani.

Ezenkívül megtanultuk a nyílkészítés fortélyait Szaraha történetein keresztül, melyeket Vadzsramálá nagyon élvezetesen adott elő. Persze minden nap éppen a legizgalma-sabb résznél hagyta abba, így alig vártuk, hogy másnap folytassa. Ugyan egyetlen nyilat sem készítettünk, de bevezetést kaptunk a szimbó-lumok jelentőségébe és felismerésébe.

Azon is elgondolkodtunk, hogy mit mond-junk otthon, ha megkérdezik, hol voltunk, mit csináltunk egy hétig. Itt nem volt medence, látnivalók, még állatkert sem volt, és a Dharma-terem egy szépen átalakított lóistállóban lett

Khémá Ligeti Erika:

40 41

berendezve. Még lovak sem voltak. Csak mi.Hát éppen ez volt a legnagyobb kihívás,

hogy csak saját magunkkal kellett foglalkozni. A belső tudati világunkat kezdtük megis-merni, amihez útmutatást, térképet és különféle módszerű meditációs gyakorlatokat kaptunk.

Vadzsramálá csodálatos ajándékképpen különleges púdzsákat szervezett nekünk. A szertartás vezetésében mindenkinek lehetősége nyílt valamilyen részfeladatot vállalni. A végén még a bátortalanabbak is ráéreztek a szimbo-likus meditáció jó ízére.

De mi az a mahámudrá? – kérdezte valaki egyik nap a fürdőszobában.

Hát ez. A mahámudrát nem lehet megta-nulni. A mahámudrát mint a tudat természetes állapotát kedvező feltételek esetén átélhetjük. A gyakorlás nyomokat hagy bennünk. A kedvező feltételek létrehozásának egyik módja pedig lehet az is, hogy valaki még a fürdőszobában is meditál. Minden a gyakorlón múlik…

☸ ☸ ☸

Az elvonuláson a magyar, a német és a svájci szangha tagjai alkották „Maitréja világosságának körét”

Valódi közösség – Ildi és Khémá

Zsóka és Éva a menedékvételük előtt még átvették a púdzsaszövegeket Benkével

Minden zeg-zug gyakorlásra ösztönöz

42

KÖZÖ

SSÉG

Folyamatos a hangzavar a fejemben. Rengeteg a munka, nagy a rohanás, túl sok irányba terelődik a figyelmem. Saját magamat is rendszeresen megkérdőjelezem, és túl gyakran érzem azt, hogy az életemben meginognak a biztos pontok. Sokszor haragszom azokra az emberekre, akiket szeretek. Dühös vagyok magamra is. Gyakran nem szeretem magamat.

Az idő örvénylő, sodró folyamában a csendnek, békének, belső nyugalomnak csak kevés kis szigete van, ahol néha-néha kiköthetek és megpihenhetek. Ilyen biztonságos sziget a meditálás és a szellemi jóga. Ezeken a szigeteken át visz az út a belső rend és a lelki harmónia felé. Időt és teret teremtek magamnak, hogy végig-gondoljam és megértsem életem mindennapjait, a folyamatos történéseket, az érzelmi viharokat és a szellemi kihívásokat. Az elvonulás olyan, mint egy hatalmas sziget, amelynek belse-jéből már nem látni a mindennapok gyakran kavargó, tomboló tengerét.

Az idei nyári elvonuláson is közelebb kerültem önmagamhoz, így egyben mindenki máshoz és az egész világhoz is. Talán több fény is szivárgott be az életembe, mint máskor, még ha messze vagyok is a teljes megvilágosodástól, a tiszta tudattól és az abszolút eszményektől.

Nehéz az út. Sok bennem a kétely, a bizony-talanság, a félelem, a szkepticizmus, és a kiáb-rándultság is. Nem merek könnyen lépéseket tenni egy új irányba. A megszokásokba mene-külök, ahol kiszámíthatónak és beláthatónak tűnnek még a veszélyforrások is. Azt érzem, hogy messze a cél, és lassan haladok. Örülök, ha ebben az életben egyáltalán az alapokat rendezni tudom. Erősen kísért a materializmus: az elkép-zelés, hogy ez az egy életünk és világunk van, hogy a test és a tudat nincs meg egymás nélkül, így a boldogság része a testi öröm is.

Az elvonulást belső küzdelemként éltem meg, aminek eredményeként nyugodtabb és gazdagabb lett az életem. Rengeteg kérdés foglal-

Gerevich András:

A végtelen töredékei múló pillanatok tükrében

Egy bolyongó ember gondolatai a nyári álomjóga elvonulásról

42 43

koztat, és az elvonuláson közelebb kerültem ahhoz, hogy megfogalmazzam a válaszokat. Pedig nagyon egyszerűnek vagy általánosnak tűnő dolgokat gondoltam végig: arra kerestem feleletet, hogy mit akarok magától az elvonu-lástól, mit keresek egy buddhista közösségben, mit akarok az életemben elérni, miben hiszek vagy nem hiszek, mivel tudok azonosulni, mi számomra a helyes és helytelen út. A látszólag könnyű kérdésekkel nem könnyű feladatot adtam fel magamnak. Az elvonulás viszont nemcsak teret ad és tükröt tart elénk, hanem olyan csendet teremt, amelyben az ember meghall magában ezer hangot, amit a minden-napok zaja elnémít. Ezen túl közösséget is jelent, egy közös utat, hogy az olyanok, mint én, akik félnek a magánytól, megtalálják a helyüket. Egy közösségre lelnek, ahol mindenki azért van, hogy megértse és elfogadja a másikat. Azért vagyunk együtt, hogy segítsük egymás útját, és támogassuk egymást a gyengébb és nehezebb szakaszokon. Az elvonulás egy olyan mester szilárd és mindent átható jelenlétét nyújtja, aki példát mutat, akitől folyamatosan lehet tanulni, aki magasan áll, miközben ismeri a mélységet, és akiben akkor is fel lehet fedezni az út bizton-ságát, amikor az ember megijed és elveszti az önbizalmát.

Az eddigi életem folyamán a spiritu-ális tapasztalatok csupán pillanatok töredékei voltak, amelyek bár nyomot hagytak bennem, elmúltak; eddig még nem sikerült őket megra-gadnom és rendesen átélnem. Az elvonulás mégis segített abban, hogy ezeket a spirituális élményeket felidézzem és tudatosítsam, tudjam, hol keressem, hogy meg is találjam és az életem részévé tegyem őket. Még sokat kell tanulnom – ezért vettem részt már többedszer idén nyáron is az elvonuláson.

☸ ☸ ☸

Jógaalvás, jógaálmokkal

Az „álomcsoport”

Amit elvonulásnak hiszel...

44

PillangóénekAmóghavadzsra Hargitai Gábor:

„Már megint degeszre etted magad!” – dohogott magában Fum, a hernyó. „Mindig így jársz. Soha nem tanulsz belőle?” Alig tudott megmozdulni az elfogyasztott ízletes levél maradékain fekve, de azért még harapott egy hatalmasat belőle. Könnyű szellő fuvintotta meg az ágat, és ő kis híján lependerült róla. Katica figyelte őt egy ideje a közelből, és rosszallóan ingatta a fejét.

– Ejnye-bejnye, már megint addig tömted a bendőd, amíg szinte kipukkadsz. Fum, nem vigyázol az alakodra.

Ám ekkor megszólalt Hangya, aki épp egy virágszirmot cipelt fel a fára, s ebben a pillanatban ért melléjük:

– Katica, hát te nem tudod, hogy Fumnak most rettentő sokat kell ennie, hiszen nemsokára készülnie kell a nagy átváltozásra.

Fum abbahagyta a rágást, s neki is és Katicának is tágra kerekedett a szeme. Egyszerre kérdezték:– Miféle átváltozás?Ám Hangya csak legyintett, és már vonszolta is tovább a szirmot. – Te Katica, miről beszélt ez a hangya? Milyen átváltozásra kell nekem felkészülnöm?– Hát, talán jó alaposan meg kell híznod. Vagy valami hasonló lehet. Ez szerintem neked

könnyedén menni fog... Fum lenyelte a falatot. „Ennek utána kell járnom!” Fölpillantott a fa törzsére, hátha még utolérné

a hangyát, aki viszont már jókora távot megtett fölfelé. Fum nekilendült. Araszolt, ahogy csak bírt, de a hatalmas pocakját alig bírta megmozdítani. Katica pukkadozott a nevetéstől, de Fum nem törődött vele, hanem igyekezett Hangya után, aki pedig a szirommal küszködött, ezért Fum végül utolérte.

– Mit is mondtál, miféle átváltozásra kell nekem felkészülnöm?Hangya sóhajtott, letette a szirmot, és leült. – Fum, te hernyó vagy, a hernyók pedig egyszer csak szőnek maguknak egy olyan hálózsákszerű

GYERM

EKEKNEK

44 45

GYE

RMEK

EKN

EK

Pillangóének

lakóhelyet. Egy idő után ez a tok megkeményedik, és szerintem meglehetősen kényelmetlenné is válik. Ekkor aztán otthagyjátok. És ha jól tudom, ott, ebben a burokban nagyon furcsa dolgok történnek.

Fum fészkelődni kezdett és köszörülte a torkát.– Miféle furcsa dolgok? Beszélj világosan, légy szíves!– Nem tudom biztosan, mert én is csak véletlenül hallottam erről, maguktól a pillangóktól. Akkor

is éppen cipeltem valamit a boly felé, amikor véletlenül meghallottam, amint két pillangó arról beszél, hogy még hernyókoruban hogy, s mint volt.

Fum eltátotta a száját. – Pillangók? Hernyókorukban??? De hát a pillangó az pillangó, a hernyó meg hernyó, nem? – Hát ez az! – kiáltott fel Hangya. – Mondom, hogy furcsa dolgok történnek ott, abban a háló-

zsákban. Így mondták: „bebábozódtak”. Aztán meg ebből a bábból vagy miből előbújtak, de nem mint hernyók, hanem mint pillangók. Ha nem viccet meséltek éppen egymásnak, akkor ez azt jelenti, hogy terád is ez vár.

– Pillangó leszek? De hát én hernyó vagyok, nem pillangó! El tudod képzelni, hogy ezzel a dagadt testtel kecsesen libegek virágról virágra?

Erre mindketten hangosan hahotázni kezdtek. Mikor abbahagyták a kacarászást, Hangya vállára vette a szirmot és elindult. Csak annyit szólt Fumnak:

– Mázlista!Fum utánakiáltott:– Ne menj el, hiszen semmit sem tudok! Mit kell tennem? Hogyan kell csinálnom? Hangya megállt és visszanézett Fumra.– Ha jól emlékszem, azt is mondták, hogy ők sem tudták, hogyan kell ezt csinálni. Hagyták, hogy

megtörténjen. Szerintem neked is ezt kell tenned: hagyd, hogy megtörténjen!– Hagyták, hogy megtörténjen... – ismételte Fum csak úgy magának.A következő napokban Fum nyugtalanul jött-ment a fa levelei között, ami azonban nem akadá-

lyozta meg abban, hogy újra és újra degeszre ne egye magát. Visszhangzott benne Hangyának az utolsó mondata: „Hagyd, hogy megtörténjen.”

Aztán egy reggel, ébredés után észrevette, hogy nincs kedve reggelizni. Merengve üldögélt az

46

GYERM

EKEKNEK

ágon, nézte az alatta elterülő tájat. Elérkezett az ebédidő, de megint csak megállapította, hogy nincs semmi kedve az evéshez. „Biztosan megbetegedtem – gondolta –, egy kis koplalás jót fog tenni.” Mikor azonban a vacsoraidő is elérkezett, Fum megdöbbenve vette észre, hogy valami furcsa fonál jön ki a fején levő szemölcsből, és szinte magától mozog a feje, mintha iskolában tanulta volna. A fonál rátekeredett a testére, és Fum rémülten figyelte, hogy önmagát zárja burokba, de bármennyire is félt ettől az egésztől, képtelen volt ellene tenni. A fonal egyre sűrűbben fonódott köré, s ő végül feladta a küzdelmet ez ellen a folyamat ellen. A fülében visszhangzott Hangya hangja: „Hagyd, hogy megtörténjen!” S ő hagyta, hogy megtörténjen. Besötétedett és Fum elálmosodott. Puha, meleg sötét burkolta be, amelyben képek villództak a szemei előtt. Látta a fa alatt elterülő rétet, a színes virágokat. Pillangókat látott, akik körülfogták, rámosolyogtak, bíztatták, mintha ezt mondták volna: „Ne félj! Biztonságban vagy!”

S ő teljesen átadta magát annak az érzésnek, hogy megnyugodhat, ellazulhat, hogy nem kell szorongania, mert ami most történik vele, az jó. Átölelte ennek az érzésnek a ragyogása.

Amikor újra magához tért, úgy érezte, mintha beszorították volna egy szűk dobozba. Alig kapott levegőt. Nyújtózkodni akart, de nem tudott. Eszébe jutott, hogy nem kell félnie, s ez erőt adott neki. Lassan mély lélegzetet vett, és minden erejét összeszedve szétfeszítette a bábot, amely eddig fogva tartotta. Megcsapta a friss, virágillattal telt levegő, s ő mélyet szippantott belőle. Valami furcsát érzett a hátán, mintha ráragadt volna a báb egy darabja, ezért megrázkódott. Ekkor valami árnyékot vetett a szemére, mintha egy madár közeledett volna felé, s ő rémülten nézett oldalra. Egy gyönyörű, színes szárnyat látott közvetlenül a háta fölött. „Ó, egy pillangó szállt a hátamra!” – gondolta, és megint megrázta magát. A szárny azonban csak megrázkódott, de nem repült el. Eltelt egy kis idő, mire Fum észrevette, hogy a szárny nem egy idegen pillangóé, hanem valójában hozzá tartozik. „Bízz magadban” – gondolta Fum, és fellibbent a levegőbe. Arcába csapott a szél, és ő élvezettel suhant a virágos rét fölött.

Az egyik pitypang tövében megpillantotta Hangyát és Katicát. Föléjük libegett és lekiáltott nekik:– Hagytam, hogy megtörténjen! Hagytam, hogy megtörténjen!

☸ ☸ ☸

47

ÖSV

ÉNY

46

„Én-te, én-világ, én-isten. Ezeket a merev skatulyákat

a humorérzék egy szempillantás alatt feloldja.”

(Csögyam Trungpa)Tanítvány: – Ó, bölcs, mindentudó Mester! Vigyél engem, kérlek, a tökéletes béke honá-ba!Mester: – Ha odavinnélek téged, többé nem volna a béke hona ...

Kérdés: – Hány egoista kell egy villanykörte kicseréléséhez?Válasz: – Egy. A kezében tartja a körtét és megvárja, míg a világ párszor körbefordul körülötte.

Kérdés: – Hány zen buddhista kell egy villanykörte kicseréléséhez?Válasz: – Egy sem. Ők maguk a villanykörte.

Kérdés: – Mennyi egóra van szükségünk?Válasz: – Épp elég annyi, hogy ne lépj a busz elé.(Shunryu Suzuki)

(Forrás: www.enlightened-spirituality.orgfordította: Amóghavadzsra Hargitai Gábor

A FÉLELEM LEGYŐZHETŐA MEGFELELŐ GYAKORLATOKKAL.

Egy világ választja el az elméletet a gyakorlattól.

Gyakorlat - elméletben

HU

MO

R

A béke hona

Villanykörte

MÉG MAGÁVAL A HALÁLLAL IS TÖKÉLETES EGYKEDVŰSÉGGEL

TUDOK SZEMBENÉZNI.

JA, PERSZE!ADDIG, AMÍG NEM JÁRKELLEMETLENSÉGGEL...

bindu az egér kommentárja:Kit érdekel akár az elmélet, akár a gyakorlat, ha nálad a sa jt!?

dharma cica kommentárja:

Egó

Maitréja-ünnepdecember 20.

a Maitréja-házban

15:00 Máthé János ünnepi köszöntője15:30 Lílávadzsra ünnepi beszéde16:00 Hangtálas meditáció Zenghivel16:20 Ünnepi szertartás és menedékvétel

17:20 Szünet17:30 Sattwa Sound Band koncert18:00 kötetlen együttlét, teázás, uzsonna

Ünnepi program:

A program egész időtartama alatt gyermekfelügyeletet vállalunk a Maitréja-házban.

Mindenkit szeretettel várunk!