Dubcsik Csaba A magyarországi cigányvizsgálatok cigányképe

DUPCSIK CSABA

A MAGYARORSZÁGI CIGÁNYVIZSGÁLATOK CIGÁNYKÉPE1

„Csabikám, de ugye te nem a cigányokkal vagy?” – ez volt egy idősebb, nem értelmiségi, a

politika és a társadalomtudományok iránt nem érdeklődő rokonom egyetlen kommentárja,

amikor annak idején meghallotta, hogy egy romákkal kapcsolatos oktatási anyagon dolgozom.

A kérdésfelvetés bizonyos értelemben teljesen adekvát volt: a romákkal kapcsolatos

diskurzusokban a legfontosabb választóvonal a mai napig az, hogy valaki a „cigányokkal van-

e” vagy sem, vagyis hogy alapjában véve negatív vagy pozitív szemlélettel tekint-e rájuk.

Másképp közelítve a kérdéshez: a cigányokról szólva még a társadalomtudományos szövegek

sem lehetnek mentesek bizonyos olyan implikációktól, amelyeket általában „politikainak”

szoktunk nevezni.2 A témával kapcsolatos kérdések – kik a cigányok, hogyan élnek, milyen

helyzetet foglalnak el a magyar társadalmon belül és így tovább – a gyakorlatban

elválaszthatatlannak bizonyultak annak megállapításától, hogy ez a helyzet jelen pillanatban

rossz, és elválaszthatatlannak bizonyultak a felmerülő „politikai” kérdésektől: milyen

tényezők alakíthatták ki ezt a helyzetet, és hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni? Az

alábbiakban, amikor a cigányvizsgálatok megközelítéseit próbálom tipizálni, ezt a szélesebb

értelemben felfogott „politikai” szempontot tekintem az egyik használható dimenziónak,

amelynek alapján csoportosítani lehet a cigánykutatások cigányképét. E dimenzió alapján

különböztetek meg „deviancia-orientált”, „leíró” és „emancipatórikus” megközelítéseket.

A „deviancia-orientált” megközelítések a cigányok „elmaradottságára”,

„beilleszkedési képtelenségére” stb. hivatkozva jelentős vagy döntő mértékben magukra a

cigányokra hárítják a felelősséget hátrányos helyzetükért – ezt olykor nyíltan is kimondják,

olykor csak sugallják. Ezzel szemben az emancipatórikusnak tekinthető vizsgálatok szerint a

cigányok helyzete az elnyomottság, megfosztottság, kirekesztettség, hátrányos

megkülönböztetés fogalmakkal jellemezhető, s ebből következően a sürgető „politikai”

1 Megjelent: Neményi Mária – Szalai Júlia (szerk.) Kisebbségek kisebbsége. A magyarországi cigányok emberi

és politikai jogai. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2005, 255-282. old.; megjelent még: in: Kántor Zoltán – Majtényi Balázs (szerk.) Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről, Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005, 479-499. old

2 Amióta léteznek társadalomtudományok, ki-kiújul a vita arról, hogy lehetséges-e egyáltalán értéksemleges, objektív, politikai implikációktól mentes stb. tudomány. Jelen esetben az ilyen általános jellegű álláspontokat meg tudom kerülni ezzel a megszorítással: konkrétan ezen a területen, tehát a jelen és a közelmúlt romákkal foglalkozó magyarországi társadalomtudományos szövegeiben – szerintem nem.

Dupcsik: Cigánykutatások 7.

2

feladat a cigányság felszabadítása, emancipációja ezek alól a hátrányok alól.A deviancia-

orientált megközelítések szerint tehát létezik „cigánykérdés”, s ezt a kérdést a cigányok

tulajdonságai, a cigányok életmódja – pontosabban a cigányok életmódjának eltérése

(deviációja) a többség életmódjától – hozza létre; az emancipatórikus megközelítések szerint

viszont elsősorban össztársadalmi problémáról van szó. Léteznek ezenkívül még olyan

megközelítések is, amelyek a tények leírását tekintik elsőrendű feladatuknak. Ez sem jelenti

azt, hogy az ilyen leíró megközelítések alkalmazói okvetlenül „semlegesek” vagy közömbösek

lennének a fent említett „politikai” kérdésekkel kapcsolatban, csak éppen szükségtelennek

vagy egyenesen károsnak érzik, hogy ilyen megfontolásaikat társadalomtudományos

elemzéseikben jelenítsék meg – inkább azt tartják helyénvalónak, ha ezeket a tanulmányok

végén, elkülönített „javaslatokban” vagy külön írásokban közlik. .

A „politikai” csak az egyik, de nem az egyetlen dimenzió, amely mentén a

cigányképeket csoportosíthatjuk, fontosnak tartom ugyanis még a módszertani dimenziót is. A

módszertant ebben az esetben hasonlóan tág értelemben használom, mint korábban a

„politikát”: ez a dimenzió annak megragadására szolgál, hogy adott kutató a cigányok

tulajdonságait vagy kizárólag/túlnyomórészt azok belső (etnikai, kulturális vagy „faji”)

tulajdonságaiból és belső viszonyaiból vezeti le, vagy a romák és a többségi társadalmak

dinamikus kölcsönhatásából. Az előbbi megközelítést esszencialistának, az utóbbit

strukturalistának nevezem.


3

A két dimenzió összesen hat ideáltípust rajzol ki, amelyek a következő táblázatban

foglalhatóak össze:

1. táblázat A cigányképek ideáltípusai

←←←← „politikai” dimenzió” →→→→

„deviancia-

orientált”

megközelítés

leíró megközelítés emancipatórikus

megközelítés

esszencialista

megközelítés

deviancia-orientált

esszencialista

(„rendészeti”

megközelítés)

leíró esszencialista

(„klasszikus

néprajz”)

emancipatórikus

esszencialista

(„naiv tudomány”)

↑

mód-

szertani

dimen-

zió

↓

strukturalista

megközelítés

deviancia-orientált

strukturalista

(civilizatórikus

megközelítés)

leíró strukturalista

(„klasszikus

szociológia”)

emancipatórikus

strukturalista

(„kritikai elmélet”)

Hangsúlyozni szeretném, hogy a táblázat megközelítései ideáltípusok – a tényleges

cigánykutatásokat nem mindig lehetne komolyabb sérülések nélkül belekalapálni az egyik

vagy a másik cellába. Erre azonban nem is törekszem: az egyes „tiszta” ideáltípusok jellemzői

a gyakorlatban keveredhetnek, a különböző típusok közötti határok pedig korántsem mindig

olyan élesek és egyenesek, mint a fenti grafikus ábrázoláson. Ezenkívül, példának okáért, a

legkorrektebb leírások is „politikai” felhangokat kaphatnak, attól függően, hogy milyen

kategóriákat használnak leírásaik során, és hogy milyen tágabb társadalmi kontextusba,

milyen diskurzusokba, milyen politikai erőtérbe kerül(het)nek ezek a leírások vagy egyes

elemeik. Például annak a közismert ténynek, hogy az ezredforduló környékén a munkaképes

korú cigányok jelentős része (feltehetően többsége) munkanélküli, a puszta, tárgyilagos

megállapítása is rendkívül sokféle „politikai” vagy akár idézőjel nélküli politikai célokat

szolgálhat. De még az is vita tárgya lehet, ha például a többségi társadalom cigánysággal

kapcsolatos „attitűdjeiről” vagy „előítéleteiről” írunk: az elmúlt évek több nagy vitája is

mutatta, hogy bizonyos körök politikai támadásként értékelik már pusztán azt is, ha kutatók a

magyarországi társadalom egyes szegmenseiben tapasztalható cigányellenes előítéletességről

írnak.


4

A továbbiakban éppen ezért nem is elsősorban arra törekszem, hogy a magyarországi

cigánykutatásokat felcímkézzem és besoroljam a tipológiám egyik vagy másik rubrikájába.

Inkább a fenti ideáltípusokat próbálom meg részletesebben jellemezni, s ennek folyamán

egyik vagy másik konkrét kutatás egyik vagy másik elemét, megközelítését,

fogalomhasználatát hozom fel példaként, mint olyan megnyilvánulást, amelyet ezen ideáltípus

segítségével vélek a leginkább értelmezhetőnek. Szövegemet – elsősorban terjedelmi okok

miatt – sokkal kevesebb idézettel tudom majd illusztrálni, mint amennyire szükségem lenne.

Először az utolsó, hozzávetőleg két évtized deviancia-orientált megközelítéseit fogom

jellemezni, az elmosódó határok miatt az esszencialista és a strukturalista változatokat együtt;

majd a következő szakaszban a leíró megközelítéseket tekintem át hasonló módon.

Dolgozatom utolsó szakaszában az emancipatórikus megközelítés két, jelenleg is erőteljes

válfaja, az ún. „naiv tudomány” és a „kritikai megközelítés” fő vonásait ismertetem.

A deviancia-orientált megközelítés

Megtévesztő lehet, hogy az 1. táblázat szabályos kockái egyforma nagyságúak: valójában az

egyes megközelítések elterjedtsége és szakmai relevanciája nagyon különböző lehet, és

korszakonként is változó. Jó példa erre a táblázat első oszlopa: történelmileg ugyanis a

cigányok/romák hagyományos reprezentációját az „Európa vademberei” toposz határozta

meg. Európa a kora újkorban fedezte fel (újra) egyik antipólusát, a „vadembert”, vagyis a

civilizáció nélküli vagy civilizáció előtti embert, a természeti lényt, amelynek párhuzama a

civilizált világon belül a gyermek vagy a nő. A kép negatívra hangolt változata (nevezzük az

egyszerűség kedvéért „rendészetinek”) a cigányokról mint megzabolázásra, irányításra,

gyámságra, fegyelmezésre szoruló deviánsokról szól, s tulajdonképpen erre a képre alapozták

a maguk áltudományos ideológiáját a 20. század első felének igen elterjedt rasszista elméletei

is. A rasszista megközelítések szerint a cigányok mássága a cigányok biológiai, „faji”

másságából fakad, s ezért vezet kikerülhetetlenül devianciához.

A második világháború után ezek az „elméletek” végletesen diszkreditálták magukat, s

bár a közvéleményben kétségbeejtően népszerűek3 mind a mai napig, sőt, a rendszerváltás óta

3 Már Hann Endre, Tomka Miklós és Pártos Ferenc klasszikus közvélemény-kutatásából (1979) kiderült, hogy

„A cigányságot mindenekelőtt származási, vérségi, születési kategóriaként fogja fel a válaszadók többsége: 43%. (Nem ritka ebben a kategóriában az olyan meghatározás sem, amely a cigányságot »fajként« definiálja). A »magyart« csak 24% határozza meg ilyen módon.” (Hann Endre – Tomka Miklós – Pártos Ferenc: A közvélemény a cigányokról, Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1979, 7–8. old.). Erős Ferenc, Fábián Zoltán, Enyedi Zsolt és Fleck Zoltán egy 1994-ben végzett vizsgálatában a válaszadók 67%-a értett egyet a következő állítással: „A bűnözési hajlam a


5

megfigyelhetjük visszaszivárgásukat a publicisztika bizonyos területeire is, nyíltan és

kizárólagosan faji magyarázatra törekvő, társadalomtudományos igényű kutatások az elmúlt

évtizedekben gyakorlatilag nem születtek. Csupán a gyanú fogalmazódhat meg egyes

publikációk egyes elemeivel kapcsolatban, hogy szerzőik nagyobb szerepet szánhatnak a

biologikumnak a cigányság helyzetének magyarázatában, mint amennyire azt szövegeikben

kifejtik. Jellegzetesnek érzem ebből a szempontból azt a rendszerváltás előtti Belügyi

Szemlében megjelent cikket, amely folyamatosan csak arról beszél, milyen releváns

különbségek lehetnek cigányok (azt nem árulja el, hogyan választotta ki a „cigánynak”

minősülő vizsgálati személyeket) és nem cigányok között az ujjlenyomataik mintázatait

tekintve; majd legutolsó mondataiban egy, az írásban előzmények nélküli általánosítást

fogalmaz meg: „A kutatásnak… az új szakaszától azt reméljük, hogy képesek leszünk

rekonstruálni a cigányság eredeti génállományát. Ez lehetőséget fog nyújtani számunkra a

magyarok és cigányok közötti különbség mélyebb szintű elemzésére.”4

Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy rendészeti megközelítésen nem csak

fajelméleti felfogást értek. Bár „a cigányoknak van sajátos, a többségétől különböző, nem a

többségtől kölcsönzött kultúrája”-felfogást eredetileg az emancipatórikus megközelítések

fogadták és fogadtatták el, ironikus módon a deviancia-orientáltak is tudták hasznosítani ezt

az elképzelést. Az ilyen kulturalista rendészeti megközelítéseket azonban általában nehéz

megkülönböztetni az ún. civilizatórikus megközelítéstől, így először szemügyre vesszük ez

utóbbit.

A rendészeti kép alapvetően esszencialista (tehát a cigányok tulajdonságait „fajukból”

vagy kultúrájukból vezeti le, s ebből a szempontból nem foglalkozik a többségi

társadalommal való kölcsönhatással) és statikus (tehát nem számol lényegi változások

lehetőségével); a civilizatórikus kép viszont strukturalista és dinamikus, bár meglehetősen

sajátos módon: meglepően tartós túlélését korszakokon és (egymástól más tekintetben nagyon

különböző) ideológiákon át bizonyos változatlan előfeltevések és szembeállítások

biztosították. Az előfeltevések legfontosabb eleme egy unilineáris fejlődésmodell: az

emberiség minden kisebb és nagyobb csoportja egyazon fejlődési („civilizálódási”) úton jár,

cigányok vérében van.” (Fábián Zoltán – Sik Endre: Előítéletesség és tekintélyelvűség. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996, Budapest, TÁRKI – Századvég, 1996, 395. old.)

4 Tauszik Nagyezsda, Dr. – Tóth György: „A hazai cigányság és a nem cigány lakosság dermatoglyphiai tulajdonságai közötti különbségek”, Belügyi Szemle, 1987. június, 114. old.


6

amelyen ki előbb, ki hátrébb tart;5 a magyarországi romák példának okáért hátrébb járnak,

mint „a többségi” társadalom.

A civilizatórikus megközelítés a következő dichotómiákkal dolgozott:

2. táblázat

Romák és „a többség” a civilizatórikus felfogás szerint

romák „a többség”

múlt ⇔ jelen és jövő

premodern, történelem előtti ⇔ modern

szűk keretek, lokalitás ⇔ tág keretek, univerzalitás

„zabolátlan” érzelmi viszonyulások ⇔ kontrollált érzelmi viszonyulások

tradíció ⇔ racionalitás

„természeti” nép ⇔ civilizáció

A civilizatórikus megközelítés a kívánatos változtatások kivitelezőjének szinte mindig

a többséget, különösen annak hatóságait és államát tekintette, a cigányokat pedig szinte

kizárólagosan csak tárgyának gondolta. Az irányzat szerint a többségnek kell „felemelnie” a

cigányokat a saját szintjére, akár radikális eszközökkel is, a többségi viszonyok

megváltoztatása pedig ezzel a kérdéssel kapcsolatban nem merült fel. Pontosabban: a többség

mentalitásával kapcsolatban az elvárás mindössze annyi, hogy legyen elfogadó a romákkal

szemben – persze amennyiben a cigányság hajlandó „beilleszkedni”. A cigányok

tulajdonságait tehát a többségi társadalommal való kölcsönhatásban vizsgálták, de annak

egyetlen folyamatára szűkítve figyelmüket: mennyire hajlandóak a romák a többség

játékszabályainak elfogadására, életmódjának átvételére, végső soron az asszimilációra. A

civilizatórikus megközelítésben a cigányok – szükségszerű, elkerülhetetlen és kívánatos –

modernizációja, és a cigányok asszimilációja szorosan összetartozó, egymást feltételező

folyamatok.

A rendszerváltás óta eltelt időszakban a civilizatórikus megközelítés érvei a lényeget

tekintve nem változtak, és nem változott a kritikai megközelítés híveivel szembeni bírálatuk 5 Jellegzetes egy 1983-ban megjelent, „Tanulmányok a cigánygyermekek nevelésének és oktatásának köréből”

alcímet viselő kötet főcíme: Az úton tovább kell menni (Zala megyei Tanács Vb., Zalaegerszeg, 1983).


7

sem: a koncepció hívei továbbra is tagadják vagy bagatellizálják az előítéletek súlyát,

mértékét, továbbra is a cigányokat teszik felelőssé az előítéletek létéért,6 s továbbra is pusztán

bizonyos (belső és külső) rosszindulatú politikai szándékok kifejeződését látják a

diszkriminációról és előítéletességről szóló tanulmányokban.7 Egyetlen lényegi, a retorikain

túlmutató változás jelentkezett: a szocializmus bukásával elveszett a civilizatórikus

megközelítés mögül az az elméleti keret, amely biztosította a „jelenkori többségi társadalom =

a civilizációs fejlődés élvonalában álló társadalom” problémátlan azonosítást. Az új

civilizatórikus megközelítések gyakran konzervatív ihletettségű modernitáskritikát is

megfogalmaznak, s a romákat ebbe a keretbe (is) beillesztik. Ebben a felfogásban tehát a

cigányok, a cigányság, az „elcigányosodás” nem csak a velünk élő archaizmust jelenti, hanem

egyúttal a modern társadalom bizonyos negatívumainak szimbólumai, sőt, bizonyos

mértékben kifejeződései is. Jó példa erre a megközelítésre Győri-Nagy Sándor

gondolatmenete, ahogy azt egy 2002 márciusában tartott akadémiai konferencián elővezette:

különösen az agglomerációs holdudvarokon kívül eső településeken a helyi társadalom óriási mértékű

átrendeződése zajlott le az elmúlt fél évszázad folyamán, egyfajta belső trianonizálódás, amely elvette a

faluközösségek hasonlító, falufeladatra összpontosító erejét. Az egy időben lezajlott minőségi és etnikai

átrendeződésről beszélek.

Az etnikai átrendeződés terminus nem egész pontos. Pontosabb az etnokulturális, sőt még inkább a

kultúrpszichológiai, hiszen a fejlődési főáramból kikerült falvak elcigányosodásában nem az etnikai

átrendeződés az alapvető bajforrás. Az is, mert a fogyó helyi lakosságon belül e dinamikusabban

szaporodó népességi rétegek kerültek előtérbe, amelyek jelenlegi alkatukban egy teljesen más típusú

környezeti viszony hordozói. […]

De mondjuk ki végre: társadalmunkban széles körben létezik ma már a cigányok nélküli elcigányosodás

jelensége is. Ez nem más, mint a környezethez való közönyös, kiélő viszony eluralkodása, a föld

művelésétől való menekülés, a földhöz, mint élőföldhöz való felelős gazdaviszonyulás tragikus eltűnése.

6 Lásd pl. Póczik Szilveszter: „Kénytelenek vagyunk sajnálattal megállapítani, hogy a cigány elkövetőkkel és

elkövetési módszerekkel kapcsolatos vélekedések nem minősíthetőek ab ovo előítéletnek. A cigányok bűnelkövetésével kapcsolatos – előítéletté csontosodott – közmegítélés több évszázad tapasztalatának általánosításából kristályosodott ki. […] A hazai többségi társadalom a cigányságot ma még szinte teljes egészében idegen, kényszerűen tolerált, de el nem fogadott csoportként érzékeli, amellyel igen kockázatos kapcsolatba kerülni.” (Póczik Szilveszter: Cigányok és idegenek. Társadalmi és kriminológiai tanulmányok, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999, 285. old.)

7 „A nemzeteszme meghaladására törekvő, azzal a kisebbségi közösségeket és tudatokat taktikailag szembehelyező, összességében ahistorikus szemléletű emancipatórikus ideológiai mezőben [lábjegyzetben ideszúrva: „Ez a médianyilvánosságban rendszerint a »liberális értelmiség« címszava alatt szokott megjelenni”] a cigányság a nemzeti-faji elnyomás, diszkrimináció, aktuálisan a részlegesen elmaradott társadalmi berendezkedés és tudat áldozataként jelenik meg.” (Póczik Szilveszter: Cigány integrációs problémák, Budapest, Kölcsey Intézet, 2003, 15. old.)


8

Egy olyan általános környezeti viszonyváltás, amely cigányokkal vagy nélkülük egy fenntarthatatlan

környezeti viszonyra, olyan fenntarthatatlan kultúraváltásra vezet, amelynek következménye csak egy

környezetileg végletesen sérülékeny társadalom kialakulása, végső soron pedig egy természet- és

társadalomkörnyezeti összeomlás lehet. [kiemelések az eredetiben – D. Cs.]8

A civilizatórikus felfogás számára a cigányságnak mint olyannak a léte éppúgy

problémák forrása, mint a rendészeti megközelítés számára, csak éppen ez utóbbival

ellentétben úgy látja, hogy ez a problémaforrás felszámolható a cigányok asszimilációja révén

is. A rendészeti megközelítés, ha a politikai (és ma már: jogi) környezet nem engedi is meg,

hogy kifejtse a maga „politikai javaslatait” (amelyek, logikai alapon, a radikális elkülönítés

vagy a kiirtás lehetnének), akkor vagy hallgat arról, hogy milyen terápiái lennének a

„cigánykérdés” kezelésére, vagy a civilizatórikus megközelítés jellegzetes integrációs

szólamait hangoztatja – erre utaltam korábban annak kapcsán, hogy a civilizatórikus, és a

kulturalista rendészeti megközelítéseket sokszor nehéz egymástól megkülönböztetni.

Az utóbbi esetében ugyanis ezek a szólamok – az okfejtés egészének ismeretében –

nem túl hitelesek: előfordulhat ugyan, hogy egy cigányokkal kapcsolatos szövegben a szerző

kijelenti: „a cigányok integrációjára van szükség”, főleg azáltal, hogy „a többségéhez hasonló

életmódot alakítanak ki”; mégis, mivel az írás egésze arról és csakis arról szólt, hogy

mennyire mélyen gyökerezik a cigányok kultúrájában és életmódjában beilleszkedésre való

képtelenségük, továbbá amikor a szerző asszimilálódó (vagy arra törekvő), magukat

magyarnak valló személyeket is különösebb aggály nélkül „cigányságukat letagadó

cigányoknak” minősít,9 felmerülhet a gyanú, hogy a szerző csupán arra törekszik, hogy előre

védje magát.

A leíró megközelítések

Bár ma is szokásos cigányokról szóló írásokat azzal kezdeni, hogy „a témáról szinte semmit

sem tudunk”, ez inkább köszönhető a tudományos írásmód szokásos rítusainak, eladási

stratégiáinak, mint a tényleges helyzet figyelembevételének. Valójában az elmúlt

évtizedekben tekintélyes mennyiségű társadalomtudományi anyag gyűlt össze a

magyarországi cigányokról. A mennyiségi növekedés különösen a rendszerváltás óta

szembeszökő (l. Függelék).

8 Győri-Nagy Sándor: „Falu – kutatás – jövendő”. In Pölöskei Ferenc (szerk.): A falukutatás fénykora, 1930–

1937, Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2002, 273–274. old. 9 Az ezzel kapcsolatos általános problémákat ld. később.


9

A mennyiségi növekedés együtt járt a tematikus és módszertani specializálódással:

külön irodalma van az előítélet-kutatásoknak,10 a jogi,11 a gazdasági,12 az antropológiai,13 a

10 Pl. Barcy Magdolna – Diósi Pál – Rudas János: Vélemények a másságról – előítéletek a fiatalok körében,

Budapest, Animula Egyesület, 1996; Csepeli György – Fábián Zoltán – Sik Endre: Xenofóbia és a cigányságról alkotott vélemények. In Kolosi Tamás – Tóth István György – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1998, Budapest, TÁRKI, 1998; Erős Ferenc: Két empirikus vizsgálat eredménye. In Gombos József – Kiss Mária Rita (szerk.): A kisebbségekből álló társadalom konfliktusai. Multikulturális oktatási program, Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 1998; Fábián Zoltán – Sik Endre: Előítéletesség és tekintélyelvűség, i. m.; Lázár Guy: A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből, Budapest, Osiris – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 1996; Szabó Ildikó – Horváth Ágnes: „Tanítóképző főiskolások elképzelései kisebbségekkel létesíthető kapcsolatokról”, Iskolakultúra, 1995. 24. szám; Szabó Ildikó – Örkény Antal: 14-15 éves fiatalok interkulturális világképe. In Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből, Budapest, Osiris – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 1996; Tomka Miklós: Gazdasági változás és a cigánysággal kapcsolatos közvélemény. In Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes: Cigánylét, Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1991.

11 Pl. Loss Sándor – H. Szilágyi István: „A »cigány per«”, Beszélő, 2001. április; Loss Sándor – Lőrincz Veronika: „Romani kris a dél-békési oláhcigányoknál”, Beszélő, 2002. szeptember-október; Majtényi Balázs (szerk.): Merre visz az út? A romák politikai és emberi jogai a változó világban, Budapest, Lucidus Kiadó, 2003; Sajó András: Néhány jogvédelmi kérdés a cigányság diszkriminációjával kapcsolatban. In Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes: Cigánylét, Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1991.

12 Pl. Kállai Ernő: Roma vállalkozók 1998-ban. Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE-IFA-OM, 2001; Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2000; Kertesi Gábor: „Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás elõtt és után”, Esély, 1995. 4. szám; Lakatos Elza: „Lóvé te keren – roma régiségkereskedők”, Beszélő, 2000. május; Szellő János: Roma foglalkoztatási programok Somogy megyében. In Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001; Tóth Pál: A falusi cigányság és az informális szektor. In Kovalcsik, 2001.

13 Pl. Fleck Gábor – Virág Tünde: „Hagyomány vagy alkalmazkodás, avagy Gilvánfalva kívül-belül”, Szociológiai Szemle, 1998. 1. szám; Fleck Gábor – Virág Tünde: „Megélhetési stratégiák a partosi beás közösségben”, Regio, 1999. 1. szám; Fleck Gábor – Virág Tünde: „A szegénységről sokat tudnék mesélni”, Beszélő, 2002. 5. szám;; Hajnal László Endre: „Nagyvárosi cigányok az új gazdasági környezetben”, Regio, 1999. 1. szám; Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia, Budapest – Kaposvár, ELTE BTK Kulturális Antropológia Tanszéki Szakcsoportja – Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és Közművelődési Tanszéke, 1995; Prónai Csaba: Kulturális antropológiai cigánykutatások Magyarországon az 1990-es években (néhány megjegyzés). In Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001; Michael S. Stewart: Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Ford. Sajó Tamás, Szarvas Zsuzsa és Vargyas Gábor, Budapest, Max Weber Alapítvány – T-Twins Kiadó, 1993; Michael Stewart: „»Igaz beszéd« – avagy miért énekelnek az oláh cigányok?”. Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE-IFA-OM, 2001, [1987]; Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája, Budapest, Panoráma, 1999; Szuhay Péter: „Az egzotikus vadembertől a hatalom önnön legitimálásáig. A magyarországi cigányokról készített fotók típusai”, Beszélő, 2002. július-augusztus; Szuhay Péter: „»Ez egy eredeti cigányélet«. Ozorai és tamási szintó cigányok”, Beszélő, 2003. május; Szuhay Péter – Kőszegi Edit: „»Megadjuk a tiszteletet«. A kétegyházi romák etnikus különállásáról egy temetés kapcsán”, Beszélő, 2002. április.


10

történelmi,14 az egészségügyi,15 az oktatással kapcsolatos16 stb. megközelítéseknek. A rész- és

esettanulmányok mellett a három, jórészt azonos elvekkel és módszerekkel, Kemény István és

munkatársai által elvégzett országos vizsgálat17 (1971, 1993, 2003) alapvetőnek minősülő

adatállományt hozott létre. Korántsem mellesleg: ugyanebben a korszakban ugrásszerűen

megnőtt a napi- és hetilapokban, valamint az elektronikus médiában a cigányokkal foglalkozó

anyagok száma, s megváltozott a jellegük is.18

14 Pl. Bernáth Péter – Polyák Laura: „Kényszermosdatások Magyarországon”, Beszélő, 2001. június, 38-45. old.;

Bernáth Gábor (szerk.): Porrajmos. Roma Holocaust túlélők emlékeznek, Budapest, Roma Sajtóközpont, 2000; Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945. Út a cigány Holocausthoz, Budapest, Cserépfalvi, 1992; Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában, Kaposvár, a Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója, 1998; Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon, Budapest, Osiris-Századvég, 1995; Purcsi Barna Gyula: A cigányrazziáktól a megsemmisítésig. In Polgárjogi füzetek, II. évfolyam, 1. szám, 4. füzet, é. n.; Purcsi Barna Gyula: „Fekete személyi igazolvány és munkatábor. Kísérlet a cigánykérdés »megoldására« az ötvenes évek Magyarországán”, Beszélő, 2001. június; Szita Szabolcs (szerk.): Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939–1945) tanintézeti feldolgozásához, Budapest, Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, 2000.

15 Pl. Gyukits György: „Az egészségügy vesztesei”, Beszélő, 2000. április;; Neményi Mária: „»Két külön világ«. Cigány anyák és a magyar egészségügy”, Beszélő, 1998. február; Neményi Mária: Cigány anyák az egészségügyben, Budapest, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 1998.

16 Pl. Andor Mihály (szerk.): Romák és oktatás, Pécs, Iskolakultúra, 2001; Babusik Ferenc (szerk.): A romák esélyei Magyarországon. Aluliskolázottság és munkaerőpiac – a cigány népesség esélyei Magyarországon, Budapest, Kávé Kiadó – Delphoi Consulting, 2002; F. Havas Gábor: „Kitörési pont: az iskola”, Beszélő, 2000. 11. szám; Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: „Oktatáspolitikai változások a cigány gyerekek iskoláztatásában”, Iskolakultúra, 1995. 24. szám; Havas Gábor – Kemény István – Liskó Ilona: Cigány gyerekek az általános iskolában, Budapest, Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum Könyvkiadó, 2002; Kemény István: „A romák és az iskola”, Educatio, 1996. tavasz; Kemény István: A nyelvcseréről és a roma/cigány gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában. In Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001; Kemény István: „A romák és az iskola”, Beszélő, 2001. 1. szám; Loss Sándor: „Egy csapásra. Cigány gyerekek útja a kisegítő iskolába”, Beszélő, 2001. január; Nagy Mária: Felkészítés és iskolai gyakorlat a cigány tanulók nevelése/oktatása területén. In Reisz Terézia – Andor Mihály: A cigányság társadalomismerete, Pécs, Iskolakultúra, 2002; Virág Tünde: „Tereptapasztalatok a cigány gyerekek kisiskoláiban”, Beszélő, 2000. 11. szám; Wizner Balázs: „Népviselet igen, népviselkedés nem. Két iskolakísérlet hatása az identitásra”, Beszélő, 2000. szeptember-október.

17 A legfontosabb beszámolók: Havas Gábor – Kemény István: „A magyarországi romákról”, Szociológiai Szemle, 1995. 3. szám; Kemény István: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról, Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézet, 1976; Kemény István: „A magyarországi roma (cigány) népességről. Két felmérés tükrében”, Magyar Tudomány, 1997. 6. szám; Kemény István – Havas Gábor: Cigánynak lenni. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996, Budapest, TÁRKI – Századvég, 1996; Kemény István – Janky Béla: „A 2003. évi cigány felmérésről – Népesedési, nyelvhasználati és nemzetiségi adatok”, Beszélő, 2003. október; Kertesi Gábor: „Két cigányvizsgálat (Kritikai elemzés)”, Szociológiai Szemle, 1996. 1. szám; Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: A cigány népesség Magyarországon, Budapest, socio-typo, 1998.

18 Pl. Bernáth Gábor: „Hozott anyagból – a magyar média romaképe”, Beszélő, 2003. június; Bernáth Gábor – Messing Vera: „Vágóképként, csak némában…” Romák a magyarországi médiában, Budapest, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 1998; Bernáth Gábor – Messing Vera: „A magára hagyott közönség. A magyarországi romák médiafogyasztásáról”, Beszélő, 2001. március; Messing Vera: „Nemzeti és etnikai kisebbségek képe a magyar sajtó híreiben”, Jel-kép, 1998. 4. szám; Vicsek Lilla: Cigánykép a magyar sajtóban (1995. március-június), Szociológiai Szemle. 1997. 2. szám.


11

A leíró megközelítések tisztán esszencialista változata valójában mindig is viszonylag

ritkán fordult elő. Leginkább még a klasszikus néprajzi megközelítéseket jellemezte, hogy

tárgyukat, a cigány népéletet úgy írták le, hogy a nem cigány környezetet nem vették

számításba, vagy legalábbis nem tekintették lényeges tényezőnek. Ennek nehézségeit szinte

már önparódiának is beillő sarkítottsággal jeleníti meg egyik írásában a klasszikus néprajzos,

Erdős Kamill. „A magyarországi cigánykérdés” címmel eredetileg franciául, 1960-ban

megjelent írásában egyértelműen civilizatórikus álláspontot foglal el, s azt is elismeri, hogy

nyílt asszimilációs programja nyomán a cigányság mint olyan eltűnne, feloldódna. Véleménye

szerint azonban ez elkerülhetetlen,19 és „le kell győzni magunkban a néprajzkutatót, akinek

számára az volna az ideális helyzet, ha a cigányok megmaradnának olyanoknak, amilyenek

most, törzsi egységekben, cigánykaravánokban kóborolva az országutakon”.20 Igaz, a

következő mondatokban Erdős már arról ír, hogy az új helyzet is számos érdekességet hagyna

a kutatók számára – olyasfajta megközelítést vizionál tehát, amely a modern kulturális

antropológia felfogását előlegezi meg. Az antropológia ugyanis, bár tudománytani

leszármazását leggyakrabban a néprajzra vezetik vissza, az itt alkalmazott tipológiában sokkal

közelebb áll a klasszikus szociológiai vizsgálatok megközelítéséhez, amennyiben a cigány

közösségek viszonyainak vizsgálatakor nem hagyja figyelmen kívül a nem cigány

környezettel való kölcsönhatást sem.21

A tisztán esszencialista megközelítés még az erre leginkább hajló nyelvészet területén

sem bizonyult gyümölcsözőnek. Ha klasszikus nyelvészeti eszközökkel közelítünk a romani

nyelvekhez, akkor valóban könnyen juthatunk arra a következtetésre, amelyre például

Vekerdi József jutott, tehát hogy a romani nyelvek nagyon redukáltak, primitívek, s alapjában

véve alkalmatlanok a modern élet kommunikációs igényeinek kielégítésére, ezért

törvényszerű az eltűnése.22

19 „Felmerülhet az ellenvetés: ha ezeket a javaslatokat elfogadnák, ennek a büszke és szabadságát féltékenyen

őrző népnek, a cigány népnek az eltűnését eredményezné. Felolvadna a többi nép között. Kétségkívül így van. Azonban ez nem holnap történnék; a cigány nép még sokáig létezni fog.

A valóság az, hogy csak két megoldás lehetséges. Vagy tiszteletben tartjuk a sajátos cigány viselkedést, és hagyjuk, hogy továbbra is élősdi életet éljenek, és útjainkon kóboroljanak. Vagy pedig – mind az ő érdekükben, mind a miénkben – megkíséreljük ugyanarra a gazdasági és kulturális színvonala emelni őket, mint amelyen az a lakosság áll, amelyből ők is élnek. Más választás nincs.” (Erdős Kamill Cigánytanulmányai, Békéscsaba, Gyulai Erkel Ferenc Múzeum, 1989, 134. old.

20 Uo. 21 Lásd pl. Stewart: Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon,

i. m. 22 „Minthogy a cigány nyelv kifejezőképessége nem felel meg az össztársadalmi követelményeknek, a cigány

nyelvű érintkezés kevésbé alkalmas az össztársadalmi gondolkodási és magatartási szint elérésére, mint az össztársadalom nyelvének (adott esetben a magyarnak) használata az egynyelvű romungro közösségekben. […] A mai magyarországi oláh cigány nyelvjárás a fokozódó bomlás (dezintegráció)


12

Ezzel szemben, többek között Réger Zita kutatásai bizonyítják,23 hogy a cigány

nyelvek éppúgy alkalmasak az árnyalt kommunikációra, mint bármely más nyelv. Ennek

kimutatására azonban a szókincsre és a nyelvtanra korlátozódó vizsgálat nem képes, csak a

tényleges nyelvhasználatot, a (cigányokat és nem cigányokat egyaránt magában foglaló)

társadalmi környezetükbe ágyazott beszédaktusokat vizsgáló szociolingvisztikai

megközelítés.

„A roma szakirodalom” – írja le a kifejezést például Kerényi György, majd

jellegzetes gesztussal hozzáfűzi: „nincs mit tenni, az ismeretelméleti és etikai problémák

dacára nem lehet megúszni ezt, a cigány tárgyát vizsgáló tudós és a tárgylemez alatt

kapálódzó roma képét idéző szószerkezetet.”24 Az idézet folytatása is érdekes: tehát a roma

szakirodalom

újabban szerencsére elszakad a mi a válasz [a cigánykérdésre] típusú megközelítéstől, helyette a ki

(milyen) a cigány, és miért él úgy, ahogy kérdésre születnek feleletek. Pozitív a váltás: a többség–

kisebbség viszonyból szükségszerűen következő manipulatív és legtöbbször többségi, hatalmi

pozícióból eredő megközelítést az enyhébb leíró váltja fel, ami persze így sem tudja kikerülni a

definiálásban, értelmezésben rejlő hatalmi attitűdöt.25

Ezt az „enyhébb leíró” stratégiát választotta ez ideig, és választja jelenleg is a kritikai

megközelítés főárama, a „kikerülhetetlen hatalmi attitűdre” való több-kevesebb reflexió

kíséretében. A „megismerés = hatalmi viszony” nyomasztó képét a kritikai megközelítés hívei

időnként a megismerési folyamatra alkalmazott más metaforákkal igyekeznek megkerülni,

eltüntetni, megváltoztatni. Például annak megjelenítésével, hogy megismerésük tanulási

folyamat volt, úgy sikerülhetett, hogy tanulni igyekeznek a romáktól; máskor e viszony

bizalmi jellegét hangsúlyozzák, amellyel semmiképp sem szeretnének visszaélni.26

állapotában van, és ez a fejlődési folyamat visszafordíthatatlan.” (Várnagy Elemér – Vekerdi József: A cigány gyermekek nevelésének és oktatásának problémái, Budapest, Tankönyvkiadó, 1979, 25–26. old.)

23 Réger Zita: Utak a nyelvhez. Nyelvi szocializáció – nyelvi hátrány, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. 24 Kerényi György: „Tudás, hatalom”, Beszélő, 2000. január, 32. old. 25 Uo. 26 „És én magammal viszem őket, ott vannak nálam: a hangkazettákon, a mozgóképeken, a fényképeken, a

szemhéjam alatt. Sohasem tudok szorongás nélkül megjelenni közöttük, és sohasem tudok lelkiismeret-furdalás nélkül távozni közülük. Számomra sokkal többet jelent a roma kultúra, mint egy lehetséges antropológiai kutatás tárgya. Talán már sikerült átlépni azt a küszöböt, amely az őszinte megnyilatkozások kiindulópontja. Az antropológus azonban nem áruló. Mindazt, amit az emberek saját világukról megosztottak velem, csak toleranciával és hasonló őszinteséggel szabad továbbadni mindazoknak, akiket olykor egy értelmetlen és érthetetlen beidegződés elbástyázott a másság iránti előítélet-mentes érdeklődéstől és megértéstől.” (Hajnal László Endrét és Bódi Lászlót idézi Szuhay Péter: „Az egzotikus vadembertől a hatalom önnön legitimálásáig. A magyarországi cigányokról készített fotók típusai”, i. m., 104. o.)


13

A társadalomtudományok egyik általános problémája, hogy a társadalom „objektív,

semleges, leíró” megközelítéséhez kénytelenek olyan kategóriákat is használni, amelyek

maguk is társadalmi termékek, s amelyeket a társadalmi szereplők nem éppen „objektív,

semleges, leíró” beszédaktusok során alkottak meg. A cigánykutatások terén ez a probléma a

leggyakrabban és legélesebben éppen az egyik alapkérdés, a „ki a cigány?” kérdés kapcsán

merül fel. A hétköznapi életben az emberek általában nagyon gyorsan és egyértelműen

besorolják honfitársaikat a „cigány” vagy a „nem cigány” címke alá, egyfajta „hibrid”

kognitív séma segítségével, amelyben a testi megjelenés (elsősorban a színítélet), a társadalmi

elhelyezkedés (lakóhely, szegénység, családnév), valamint az öltözködés, a beszédmód és a

„hallomásból” szerzett információk egyaránt szerepet játszanak.27 Önbesorolásos szituációban

azonban az ily módon cigánynak minősített embereknek csak kisebbik hányada vallja magát

cigánynak. A „minősített cigányok” nagyobbik része magyar anyanyelvű, életmódja és

kultúrája jelentős szórást mutat, „objektív” kritériumok tehát nem állnak rendelkezésre ahhoz,

hogy a „nem cigány környezetük által cigánynak tartott emberek” csoportjának egészét

lefedje.

A magyarországi cigánykutatók nagy többsége éppen ezért ebből a környezeti

minősítésből indul ki – az 1990-es évekig igen gyakran reflektálatlanul, tehát mintegy

magától értetődőként kezelve, hogy mind ők, mind olvasóik „tudják”, kik „cigányok”, és kik

nem, azóta viszont általában szociálkonstruktivista érveléssel alátámasztva. E szerint az

érvelés szerint a cigányok nem a priori léteznek, valamely objektíve létező sajátosság

birtoklása következtében, hanem a társadalmi interakciók során hozzák létre őket, azaz a

cigányokat a társadalmi struktúrák konstruálják meg. Magyarán, ha valakit cigánynak

tartanak, cigányként kezelnek, az ennek következtében tulajdonképpen ténylegesen

„cigánnyá” is válik; vagyis nem a bőrszíne, nyelve vagy életmódja konstituálja „a cigányt”,

hanem az, hogy a környezete mint cigányhoz viszonyul hozzá (s a bőrszín, a nyelv vagy az

életmód „csak” elősegítheti ezt a cigánnyá minősítést). Kertesi Gábor megfogalmazásában:

A környezet vélekedése a cigánynak tekintett emberek számára nem semleges magánvélekedés, hanem

a szó klasszikus értelmében vett társadalmi tény: olyan – többnyire állandósult – cselekvésmódok

forrása, amelyek képesek kényszerítő módon hatni az érintett egyénekre. […] …az, hogy a kutató nem

azonosul a tipikus környezet differenciálatlan vélekedésével, nem jelentheti azt sem, hogy e

differenciálatlan vélekedés következményeként keletkező társadalmi határvonalat ne kellene társadalmi

27 Csepeli György: „Cigány vagy ember?” In Böszörményi Jenő – Józsa Márta (szerk.): A romakérdés az

integráció csapdájában. Budapest, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Programiroda, 2000, 50. old.


14

tényként komolyan vennie… …amikor a Szociológiai Intézet felvételének kontextusában cigányokról

beszélünk, mindig a fenti kutatási célnak és definíciónak megfelelő értelemben beszélünk róluk. Ezzel

természetesen teljes mértékben elhatároljuk magunkat attól a – véleményünk szerint is tökéletesen

értelmetlen – kérdéstől, hogy ki tekinthető az „életmód”?, a rasszjegyek?, a kultúra?, a szokások? vagy

bármilyen más, hasonlóan homályos szempont alapján „igazán” cigánynak.28

A kérdéssel kapcsolatos nagyobb tudatosság jelentős részben az 1990-es évek második

felében lezajlott „ki a cigány?”-vitának köszönhető; érdekes módon azonban a vitát

kirobbantó Ladányi János – Szelényi Iván-páros, illetőleg a velük szemben felsorakozó

Kemény István, Havas Gábor és Kertesi Gábor által fémjelzett „tábor” megközelítése

alapvető kérdésekben megegyezett, a vitát inkább méréselméleti és metodológiai

nézeteltérések és félreértések korbácsolták fel. A „ki a cigány?” kérdésben a lényeget tekintve

is alternatívát jelentő felfogásra majd az emancipatórikus megközelítések ismertetésekor térek

vissza.

Az emancipatórikus megközelítések

Korábban, a deviancia-orientált megközelítés kapcsán írtam ennek régre nyúló gyökereiről, a

„vadember”-képzetről. A „vadember”-képnek azonban a negatív mellett mindig is volt egy

pozitív változata, amely a gyermeki ártatlanságot, romlatlanságot, a teljesség és harmónia

birtoklását, a szabadság érzetét és gyakorlatát hangsúlyozta; nagyon gyakori motívum mind a

negatív, mind a pozitív verzióban az érzékiség, a testiség. Ez a „romantikus” kép megalkotói

számára sokkal inkább a saját társadalom egyfajta kritikáját szolgálta, semmint a Másik

tényleges megjelenítését, már csak azért is, mert ugyanazok az elemek szerepeltek benne,

mint a rendészetiben, csak pozitívra hangolva. Sarkítva tehát azt állíthatjuk, hogy míg a

civilizatórikus vagy a rendészeti kép a saját társadalmi rend megerősítését szolgálta egy

deviáns Másik megkonstruálásával, addig a „romantikus” kép a saját társadalmi rend

kritikáját szolgálta egy idealizált „romlatlan” Másik megkonstruálásával.

Megjegyzésre érdemes, hogy bár a „nemes vadember”-toposz a 18. században

rendkívül divatos volt a korabeli francia és brit elitben és középosztályban, a tényleges

gyarmati politikára csak csekély hatást gyakorolt – ahogy a magyar irodalomban sokáig jelen

lévő leereszkedően jóindulatú roma-kép sem hatott okvetlenül a közigazgatás és a rendészet

28 Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről. In Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok, Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 2000, 218. old.


15

cigánypolitikájára. Pontosabban: a magyarországi diskurzusban a cigány képe kettévált,

létrehozva a „romantikus” szemlélet tárgyaként a „magyar muzsikus cigányt”,

ellenpólusaként pedig az üldözendő „kóbor cigányt”.

Ez a „romantikus” kép kapott új megfogalmazást az 1980-as évektől fellendült ún.

„naiv tudomány” (Kovalcsik Katalin és Réger Zita kifejezése) keretein belül.29 A naiv

tudomány „politikai” indíttatása egyértelmű és nyílt volt: egy új, korszerű roma identitás

konstruálása, értékeinek felmutatása a cigányok és a többség felé egyaránt, s ezen identitás

emancipációja. Alkalmazói – legtöbbször roma értelmiségiek – a magyarországi cigányság

emancipációjához kívántak hozzájárulni, elsősorban a cigányság „valódi” múltjának és

jelenének „feltárásával”. A megközelítés lényegét tekintve esszencialista: a cigányok életének

sajátosságait a cigányságból mint olyanból vezeti le, a többségi társadalom csak mint

ellenpólus jelenik meg, mint a tökéletesen más, idegen és általában ellenséges környezet,

amely körülveszi a romákat, szorongatja, üldözi közösségeiket, de azok belső életének

lényegét nem képes befolyásolni.

Az ilyen „neoromantikus” felfogásokban a (cigány) „közösségen” belül általános

harmónia uralkodik, esetleg uralkodott, míg a külső környezet meg nem rontotta az idilli

viszonyokat. Romano Rácz Sándor szerint:

Ezek a kisközösségek szó szerint a szabadság terei voltak. Mindenki garantáltan igazat mondott, soha

senkinek sem kellett attól tartania, hogy becsapják, ismeretlen volt a zárt ajtó, a kerítés. Nem volt

frusztráció, neurózis, csak mímelt, verbális agresszió, amely az asszonyok naponta ismétlődő „mű-

veszekedéseiben” öltött testet, melyek részben a feszültségek levezetésére szolgáltak, részben pedig az

esetleg majd kívülről jövő atrocitások elhárítására.30

29 A szerzőpáros keményen kritizálta az irányzatot: „…a rendszerváltás óta megjelent ciganisztikai szakirodalom

e szeletének gyakorlatilag semmi köze sincs ahhoz, amit ma tudománynak nevezünk. Véleményünk szerint e művek egy olyan, a tudomány szakosodása előtti állapotot tükröznek, amelynek jellege leginkább a naiv művészetéhez áll közel. […] [Megalkotói szerint] elérkezett a saját »magaskultúra« megteremtésének pillanata. Ehhez – a nemzetté válás korábbi »receptjei« alapján – mindenekelőtt azt látták bizonyítandónak, hogy a cigányság eredendően egységes nép, ezért történelmét, hagyományait is egységben kell szemlélni. Problémát csupán a szakirányú képzettség hiánya jelentett, aminek szükségességével nem minden szerző volt tisztában. (E tekintetben az autodidakta művészet példája félrevezetőnek bizonyult, hiszen a művészek valóban szakirányú képzettség nélkül arattak sikereket.)

Ezek az alkotók tehát úgy fogtak bele a cigány nemzeti kultúra megteremtésének heroikus feladatába, hogy nem érzékelték tehetségük, de főleg tudásuk korlátait. Egyszerűen elhitték, hogy a puszta szándék önmagában is megteremti a szükséges feltételeket. E naiv, történetileg a modern tudományosság előtti, 19. század eleji gondolkodásmódot idéző tudományfelfogásuk és a naiv művészekkel való »alkati« hasonlóságuk alapján nevezzük mi őket naiv tudósoknak, munkásságukat pedig naiv tudománynak.” (Kovalcsik Katalin – Réger Zita: „A tudomány mint naiv művészet”, Kritika, 1995. 2. szám, 31–32. old.)

30 Romano Rácz Sándor: A roma kisebbség és a társadalmi kohézió. In Reisz Terézia – Andor Mihály: A cigányság társadalomismerete, Pécs, Iskolakultúra, 2002, 76. old.


16

Karsai Ervin megfogalmazásában:

Az összetartozási érzés nagy volt. Ha valakit baj ért, mindenki segítette. […] Kevésbé irigyek, mint a

nem cigányok. […] A cigányoknál mindenki testvér (phral) és egymásnak nem idegenek. Indiában is

így szólítják egymást: testvér vagy? (És nem úgy, hindus vagy?)31

A (nem cigány) környezet általában csak mint külsődleges, elnyomó, üldöző tényező

lép be a romák életébe, amely csak rombolni, torzítani tudja ezeket az őseredeti

sajátosságokat, s nem lép velük termékeny interakcióba. A „naivok” szemléletében az

egységesnek és évszázadok óta lényegében változatlannak láttatott cigányság szembeállítása a

„nem cigány világgal” statikus és absztrakt dichotómiákban jelenik meg.

3. táblázat. A romák és „a többség” a naiv tudomány felfogásában

romák „a többség”

szeretet ⇔ hatalom

harmónia, szolidaritás ⇔ érdekellentétek, konfliktusok

közösség ⇔ intézmények

horizontális szerveződés ⇔ vertikális szerveződés

verbalitás ⇔ írásbeliség

Érdekes módon, a „naivok” általában „a magyarokkal”, sőt, „az európaiakkal” állítják

szembe „a cigányokat”, nemegyszer olyan megfogalmazásban, amely egy nem roma szerző

tollából (méltán) felháborodást is kelthetne mint előítéletes megnyilvánulás.32

31 Nyári László (szerk.): „Míg én rólam mindent, te rólam semmit sem tudsz”. Ismeretterjesztés a Cigányságot

segítők részére, Budapest, Nemzetközi Családév Titkársága, 1994, 20–21. old. 32 Karsai Ervin szerint: „A cigány kultúra eltér az európaitól. A hagyományos ízlésvilág, viselkedés, cigány

gondolkodásmód, erkölcsi rendszer más, mint az európai.” (Uo., 13. old.) „A cigány logika és gondolkodásmód is indiai eredetű. E logika eltér az európaitól, és érthetetlen az európai ember számára. Az európai számára érthetetlen dolgokat hoznak közös nevezőre, egyik állításuk a másik cáfolata, a bizonyítási alap előlegezése, amikor be nem bizonyított alapot bebizonyított igazságként tüntetnek fel. Ezért nem értik meg sokan a cigányok viselkedését, kultúráját.” (Uo., 20. old.)

Romano Rácz „a liberális értelmiségiek által ösztönzött és irányított, magukat függetlennek és szabadelvűnek valló politikai és kulturális szerveződések” körének tulajdonítja azt az alapfeltevést, miszerint „a roma közösségek alkalmasak az európai normákat követő civil szerveződésekre. Hamarosan kiderült azonban, hogy a roma személyiség nincs felkészülve az európai fejlődéstörténet által kiérlelt intézmények használatára [az én kiemelésem – D. Cs.]. Bár kultúrája jelentősen sérült, lélekben még mindig a


17

A „naiv tudomány” szemlélete, bár rengeteget hivatkozik a múltra, a történelemre és a

hagyományokra, alapjában véve mélyen ahistorikus. Nagy szerepet játszik benne az indiai

eredet fokozott hangsúlyozása, s nem csak az általánosan elismert, például nyelvészeti

értelemben, hanem direkt módon, mai mindennapi szokások, életmód- és kultúraelemek

magyarázatakor is.33

Mint már utaltam rá, a hetvenes években kezdődött az akkortájt úgyszólván

egyeduralkodó civilizatórikus modellel szemben álló strukturalista emancipatórikus, azaz az

ún. „kritikai” megközelítések felemelkedése. Tipológiámban ezt a felfogást nem az

konstituálja, hogy éles hangon kritizálja a többségi társadalom előítéletességét és romákkal

szembeni diszkriminációját, hanem az, hogy a cigányság jelenlegi állapotának magyarázata

közben nem a cigányok „szívósan tovább élő hagyományaihoz”, még kevésbé „faji

sajátosságaikhoz” fordul, hanem a kisebbség és többség jelenlegi – és a jelent közvetlenül

meghatározó (közel)múltbéli – viszonyainak vizsgálatához (ezt nevezem tipológiámban

strukturalista megközelítésnek). Ha a kutatók nem redukálják ezt a kapcsolatot egyoldalúan az

asszimiláció/befogadás egydimenziós viszonyára (ahogyan a civilizatórikus felfogás teszi),

akkor ez a megközelítés akarva-akaratlanul is erőteljes kritikát implikál egy olyan

társadalommal szemben, amely létrehozott egy ennyire hátrányos helyzetű csoportot, s már

csak „politikai” megfontolások vagy „eladási stratégiák” határozzák meg, hogy kutatási

beszámolóikban mennyire élesen fogalmazzák meg, fejtik ki vagy éppen tompítják, rejtik ezt

az emancipációs mondanivalót.

Ez a megközelítés a cigány–többségi viszonyt általában az elnyomás, a

diszkrimináció, az előítéletesség fogalmaival jellemzi. A „kritikai” megközelítés körébe

sorolható kutatási beszámolók, még ha nem vezetnek is le elemzésükből direkt módon

tennivalókat, általában azt sugallják, hogy elsősorban a többségi társadalom viszonyait kell

megváltoztatni a „cigánykérdés” „megoldásához” (mivel valójában inkább „többségi

kérdésről” van szó). E kritikai megközelítés hívei ugyanis általában a többségi társadalmon

belüli egyéb viszonyok tekintetében is határozottan a konfliktusok, az egyenlőtlenségek, a

diszkrimináció területeire fókuszálnak, s némi durvasággal úgy is fogalmazhatunk: a romák

horizontális társadalomszerveződés híve. A vertikális rendszerek – ilyen a képviseleti demokrácia is – kezelhetetlenek a számára.” (Romano Rácz: A roma kisebbség és a társadalmi kohézió, i. m., 86. old.)

33 Karsai Ervin idézett írásában például nyolc oldalon tucatnyinál is több alkalommal hivatkozik az indiai eredetre mint magyarázó erejű tényezőre a cigányok hitvilágával, gyógyításával, házasságkötési szokásaival, hagyománytiszteletével, gondolkodásmódjával, zene- és tánckultúrájával, ízlésével, „logikájával”, társadalomszerkezetével, nyelvével stb. kapcsolatban (Nyári László (szerk.): „Míg én rólam mindent, te rólam semmit sem tudsz”, i. m., 9–17. old.)


18

azért különösen „érdekesek” számukra, mert körükben a társadalmi kirekesztés, elnyomás és

kizsákmányolás minősített és halmozott eseteivel találkozhatnak.

A fenti megfogalmazás – sarkítottsága következtében – talán egyoldalúra sikeredett:

valójában a kritikai megközelítés lehetővé tette a cigányok tényleges állapota iránti

érdeklődést is, és nem járt, nem jár együtt okvetlenül romantikus idealizálással. A

megközelítés említett politikai implikációit a rendszerváltást megelőzően elsősorban a rivális

civilizatórikus modell hívei bontották ki nyíltan. Ekkor bukkant fel ugyanis az a vád-

motívum, amely igazi karriert majd a rendszerváltás után futott be, nevezetesen: a „kritikai”

kutatóknak a cigányság „diszkriminációjáról” szóló elemzéseiben a cigányok maguk csupán

ürügyként szolgálnak a fennálló társadalmi rendszer (a rendszerváltás utáni mutációkban

esetleg: az éppen hatalmon lévő kormány vagy „a magyarság”) elleni támadásokra, annak

lejáratására.34 S bár morálisan visszatetsző lehet az efféle, feljelentéssel felérő bírálat, annyi

alapja valóban volt, hogy a kritikai megközelítés képviselői általában tudatában lehettek

annak, hogy elemzéseik egyúttal a fennálló társadalmi rend kritikáját is jelentették. Csalog

Zsolt – Daróczi Ágnes kérdésére válaszolva – egy 1997-es interjújában így vallott erről:

D. Á.: Azt akarod ezzel mondani, hogy a diktatúra éveiben eszköz volt a cigányokról való írás,

cigányokról való gondolkodás ahhoz, hogy a diktatúra falait rombolni lehessen? S ahogy megtörtént ez

a rombolás, most már nem olyan fontos ez az eszköz?

Cs. Zs.: Biztos, hogy ez is benne van, sokak számára ez így is működött. Amikor mi ’71-ben csináltuk a

Kemény-féle kutatást, akkor tudtuk, hogy valami politikailag illetlen aknamunkát folytatunk. Átéltük

azt, hogy a rendszerrel szemben lépünk fel. Hogy leleplezzük a rendszernek valami kiáltó disznóságát.

És ez a muníciónk volt, ez is hatóerőt adott. […] …egyébként nem szabad rossz néven venni, hogy

politikai szándékaink is voltak, akár a cigánykutatással, akár például, gondold el, hogy a Solt Otília-féle

Szetának mennyire megvoltak a politikai szándékai. Persze, hogy az elsődleges cél az volt, hogy

elesetteken, éhezőkön, nyomorgókon segíteni. De hát nagyon fontos dolog volt az, hogy a rendszer orra

34 „Igen sajnálatosnak tartom, hogy politikai antipátiájuktól vezettetve mértékadó és elismert szakemberek is

hajlamosak az Orbán-kormány intézkedéseit ab ovo antidemokratikusnak, diktatórikusnak és sanda szándékúnak minősíteni. [Hivatkozás: Diósi Ágnes: „Roma gyerekek az általános iskolában”, Kritika, 1999, 7. szám, 21–23. old.] […] A társadalom az elmúlóban levő évtized társadalmi és szemléletmódbeli változásainak hatására egyre inkább szenzibilizálódik a cigányság problémái iránt, visszaszorulóban van az etnocentrikus beszédmód, azt még a hétköznapi diskurzusban is az együtt érző hangnem váltotta fel. Véleményem szerint nem állják meg a helyüket azok az állítások, amelyek a többség és a cigány kisebbség fokozódó konfliktusairól, egyre inkább mérgesedő viszonyáról, ad absurdum 1999-cel kapcsolatban a pogromok évéről beszélnek. A többségi társadalomban és intézményrendszereiben megindult egy mély – sokszor alaptalan önvádba átcsapó – önvizsgálat és önkritika. Ugyanez csak korlátozottan mondható el egyes cigány szervezetekről és vezetőkről, amelyek, illetve akik gyakran megsemmisítő hiperkritikát gyakorolnak a többségi társadalom felett, miközben maguk szélsőségesen etnocentrikusan viszonyulnak saját kisebbségi és többségi környezetükhöz.” (Póczik: Cigányok és idegenek. Társadalmi és kriminológiai tanulmányok, i. m., 104–105. old.)


19

alá borsot lehet törni. A rendszer vette is a lapot. […] Az egyik rugóm mindig a politika volt. És ezt

rendjén valónak tartom.35

A kritikai megközelítést a többi megközelítéstől nem annyira tartalmi megállapítások

határolják el, mint inkább a reflexivitás. Reflexivitáson itt azt a gondolkodásmódot értem,

amelynek során a társadalomkutatók tekintetbe veszik saját megismerésük jellegét és

következményeit, magyarán, figyelembe veszik azt a tényt, hogy megismerésük egyúttal

társadalmi cselekvés is, s mint ilyen, hozzájárul a megismerni kívánt tárgy – a társadalom –

megváltozásához is.

Munkájuk ilyen konzekvenciáit még a metaelméleti elmélkedésekre kevéssé hajlamos

cigánykutatók sem szokták szem elől téveszteni, a megismerni kívánt társadalmi valóság

befolyásolását azonban többszintű folyamatként képzelték el, amelyben a szintek elvileg

egyértelműen elkülöníthetők:

→ megismerik (lehetőleg elfogultságoktól mentesen) a valóságot

→ leírják – a lehető legobjektívabban – a kutatási eredményeket

→ kutatási eredményeik befolyásolják a döntéshozók véleményét és a közvéleményt,

akik/amely ennek következtében

→ megváltoztatják/megváltoztatja társadalmi cselekvéseiket/cselekvéseit és így a

valóságot is. Példának okáért: kimutatják, hogy a formális munkahelynek vagy a

cigánytelepek felszámolásának kulcsszerepe van a kívánatosnak tartott integráció

szempontjából – s az ezt belátó politikusok ennek megfelelő, munkahelyteremtő- vagy

lakásprogramokat fognak kidolgozni és így tovább.

A 20. század utolsó harmadának társadalomtudományában azonban teret nyertek ennél

radikálisabb nézetek is a reflexivitásról. Ezek azt hangsúlyozták, hogy a társadalmi valóság

nem másból áll, mint a társadalom tagjai által elfogadott kategorizációkból, hiedelmekből,

vélekedésekből, attitűdökből, cselekvési mintákból. Ha például bizonyos számú embernek az

a meggyőződése, hogy ők X csoport tagjai – akkor az X csoport léte társadalmi ténynek

tekinthető, még akkor is, ha az „X-eket” körülvevő társadalmi közeg egy része (akár a

többsége) kétségbe vonja X csoport létezését (vagy másképp fogja fel tagjainak körét). Ha

pedig egy társadalomkutató vizsgálatot indít az X csoporttal kapcsolatban, akkor már pusztán

kérdésfeltevésével kénytelen letenni a garast az egyik vagy a másik oldal mellett, s ezáltal,

akár akarja, akár nem, a maga – esetleg jelentéktelen, de máskor, például egy nagy tekintélyű

35 Csalog Zsolt: „Kaptam a romáktól emberi gazdagságot…” Csalog Zsolttal Daróczi Ágnes beszélget, Beszélő,

1997. október, 41–42. old.


20

értelmiségi esetében annál nyomatékosabb – súlyával az egyik vagy a másik tábor „mellé áll”.

Hogyan élnek a cigányok; honnan jöttek, és merre tartanak; mi okozhat konfliktust köztük és

nem cigány környezetük között; s egyáltalán, kik is azok a cigányok – a kutató, aki elszánta

magát ilyen és ehhez hasonló kérdések vizsgálatára, már pusztán a kérdésfeltevés gesztusával

befolyásolja, befolyásolhatja a kérdésre adható válaszokat.

Jó példa erre az attitűdre, hogy a már említett „ki a cigány?” vitában megjelentek

olyan vélemények is, amelyek szerint teljesen elhibázott lépés „a környezet által cigánynak

tartott” emberekkel azonosítani „a cigányokat”. Méghozzá nemcsak morális szempontból,

nemcsak azért, mert demokráciában nem illik emberekre kívülről címkéket ragasztani, hanem

azért is, mert így a vizsgálat eszközeként kezelünk olyan fogalmi eszközöket, amelyek a

vizsgálat tárgyát kellene hogy képezzék.36 Neményi Mária megfogalmazásában:

…állításom szerint a romákról szóló tudományos kutatás, amíg önkényesen és a többségi nézőpontból

határozza meg a kutatandók körét, fogalmazza meg a kutatások problémáit, ugyanúgy viselkedik, mint

azok az intézmények, amelyeknek kirekesztést erősítő mechanizmusait máskor feltárni igyekszik.

Kisajátítja, divatos szóval kolonializálja mások tapasztalatait, de nem képes arra, hogy autentikusan

szólaltassa meg azokat a problémákat, amelyeket a kisebbségi csoport tagjai átélnek, és valójában nem a

romákról szól, hanem – jó esetben – csupán a többségi társadalom működési zavarait képes feltárni.37

Ugyanakkor a különbség a között, hogy „a többség” „önkényesen és a többségi

nézőpontból határozza meg a kutatandók körét” és a között, hogy a kutatók számításba veszik

ezt a többségi magatartást mint létező társadalmi tényt, Neményi számára is megkerülhetetlen.

Az önbevallásos logika alkalmazása sem jelentheti azt, hogy a romakutatásokból ki lehetne

hagyni azokat az embereket, akik egy önbevallásos szituációban nem vallják magukat

cigánynak, környezetük viszont akként kezeli őket. Egy cigány témájú kutatásban velük is

foglalkozni kell, körüket meg kell állapítani, még akkor is, ha – a fent vázolt megfontolások

miatt – erre nem lehet direkt módon rákérdezni. Egy a jelen kötetben is olvasható kutatási

36 „Csoportba soroláskor az történik, hogy a csoportba sorolt személyre a csoport nevét mint jelzőt alkalmazzák.

A név a csoportba sorolás, vagy másképpen kategorizáció nyelvi eszköze. […] A nevek azonban távolról sem tekinthetők értékmentes, pusztán leíró kifejezéseknek. […] A kategorizációs folyamatok nagyon is alkotó módon vesznek részt abban, hogy a kisebbség híján marad [a politikai, kulturális és gazdasági] forrásoknak. A pejoratív név már egymagában érv lehet a megfosztó számára. Nem véletlen, hogy az emancipációra vágyó kisebbségek a harcot rendszerint azzal kezdik, hogy önmaguk határozhassák meg nevüket, és ők fogalmazhassák meg öndefiníciójukat.” (Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: „Hogyan lesz egy ember cigány?”, Kritika, 1999. 3. szám, 30. old.)

37 Neményi Mária: Többség – kisebbség – intézmények. In Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001, 283. old.


21

beszámolójában Kende Anna és Neményi Mária így írja le a probléma kezelésére kidolgozott

stratégiáját:

…a vizsgálatokon megjelent gyermekek etnikai hovatartozására nem kérdezhettünk és nem is

kérdeztünk rá. […] Ennélfogva a kutatásban nem tudjuk a gyermekeket cigány és nem cigány

kategóriákba sorolni, csak annyit tehettünk, hogy a gyermek iskolaéretlenségének szakértő által

feltételezett okai között szerepeltettünk olyan válaszlehetőségeket, amelyek a gyermek többségitől

eltérő kulturális, szocializációs és nyelvi „másságát” fejezik ki. Amennyiben az elmaradásokat a

szakértők ezek valamelyikével (vagy együttesével) magyarázzák, és más magyarázatot nem is hoznak

fel az alulteljesítés okaként, joggal feltételezhetjük, hogy a szakértő a gyermeket cigánynak tartja, és

egyúttal a cigányságát tekinti hátráltató tényezőnek. […]

Az eddigiek alapján célszerűnek tűnt egy olyan kategória mesterséges kialakítása, amelybe azokat a

gyermekeket sorolhatjuk, akiknek a lemaradását a szakértők elsősorban a gyermek cigányságából eredő

tulajdonságaival hozzák összefüggésbe – vagyis akiket a „többségitől eltérő szocializáció”, a

„többségitől eltérő kulturális háttér”, ill. a „nyelvi hátrány, a gyermek anyanyelve nem magyar”

változók közül legalább kettőben az „inkább” vagy „nagyon jellemző” minősítéssel jellemeztek. A

bevezetőben hangsúlyoztuk, hogy ezeket a jellemzőket nem tekintjük a romasághoz tartozás objektív

kritériumainak, csupán alkalmasnak látjuk őket arra, hogy a kutatásunk során feltárt összefüggéseket

megvizsgálhassuk abból a szempontból, hogy közreműködő szakértőink nem éppen ezekkel a

tulajdonságokkal magyarázták-e a gyermek képességeiben mutatkozó elmaradást. Amikor tehát a

továbbiakban a „roma” és „nem roma” kategóriákat használjuk, nem gondoljuk, hogy élesen

meghúzható etnikai választóvonalat rajzolhatunk, miáltal eredményeinket kivetíthetjük általában a roma

és a nem roma gyermekekre. A mindvégig használt idézőjel is arra szolgál, hogy ne feledjük: a

kategória csak jelen kutatási beszámolónkra érvényes tartalommal bír.38

A „minősített” „cigányokkal” tehát foglalkozni kell, méghozzá gyakorlati szempontok

miatt általában az „igazi” cigányokkal együtt – ettől függetlenül megkülönböztetésükre

mégiscsak szükség van.39 A kritikai megközelítés szerint még annak direkt vizsgálata sem

38 Kende Anna – Neményi Mária: A fogyatékossághoz vezető út – roma gyerekek és a speciális oktatás. In Jelen

kötet, 2004. 39 „Ez az egy kategóriába sorolás – megengedem – lehet ésszerű, hiszen egyes érvelések szerint mindegy, hogy

valaki magát cigánynak tartja-e vagy sem, ha a környezete cigánynak minősíti, mivel egyformán sújtja őket a többségi megkülönböztetés, ezért a sorsuk is hasonlóvá válik. De ez az ésszerűség csak addig elfogadható, ameddig nem a cigányokról, hanem a többség és a kisebbség viszonyáról akarunk általa megtudni bármit is. Így el tudom fogadni a Kemény István – Kertesi Gábor – Havas Gábor nevével fémjelzett országos reprezentatív cigánykutatás olyan kemény adatait, amelyek az iskolázási, munkavállalási esélyekről, a lakóhelyi és lakásviszonyokról, szociális ellátottságról szólnak, mert felhívják a figyelmet arra, hogy a testével megjelölt emberek csoportja szisztematikus hátrányt szenved az élet minden olyan területén, ahol a többségi társadalom intézményeivel szembesül. De nem tudom elfogadni, hogy ez a kutatás a cigányokról szól…” (Neményi Mária: Kis roma demográfia. In Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok, Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 2000, 277–278. old.)


22

ajánlatos, hogy kik azok, akiket „nem cigány környezetük cigánynak tart”, mivel ez a

vizsgálat önmagában megerősítheti az ilyen, nemkívánatos felcímkézési folyamatokat.

Minden, a cigányokkal kapcsolatban megfogalmazott ismeretelem hozzájárul(hat) a

roma identitás, a roma méltóság kiépítéséhez vagy rombolásához, a romák hátrányos

helyzetének, sérelmeinek artikulálásához, tulajdonképpen magának a cigányságnak a

létrehozásához is – ebből a felismerésből a kritikai megközelítés hívei számára egyenesen

következik, hogy ha már kikerülhetetlen kutatásaiknak ez a nem szándékolt „politikai” hatása,

akkor lehetséges ennek a következménynek a tudatosítása, felvállalása, szándékos alakítása. E

„politikai” konzekvenciák felvállalása például az antropológus Szuhay Pétert elnézővé teszi a

tudományos színvonalat meg nem ütő, de hasonlóan „politizáló” (tanulmányom

terminológiája szerint: esszencialista emancipatórikus megközelítésű) „naiv tudománnyal”

szemben is. Szerinte, ha a „naiv tudomány” hozzájárul egy korszerű cigány identitás

megalkotásához, akkor – tudományos színvonalától függetlenül – pozitív szerepet tölt be:

Addig teljesen egyetértek velük [Kovalcsikkal és Régerrel], amíg a naiv tudomány keletkezésének

történetét írják le, és a magukat tudósnak tartó szerzők írásait vizsgálva bebizonyítják, hogy Rostás-

Farkas és Karsai [Ervin] megközelítésmódja mitől nem tudományos és mitől naiv. Ezt a naiv

tudományosságot azonban mindaddig nem tartom sem károsnak, sem veszélyesnek, amíg ki nem

szorítja a valódi tudományosságot, amíg tehát a különböző összefoglaló művekben megjelenhet az

„igazi” tudomány. Számomra az említett szerzők írásai egy másik dimenzióban érdekesek, épp abban,

amire azért Kovalcsik és Réger is utal: a cigány nemzeti kultúra megteremtésének heroikus feladatában.

Antropológiai szempontból ez egyfelől a nemzetté válás, másfelől az ezt kísérő integrálódási folyamat.

[…]

Nem tudom, vannak-e rá klasszikus – jó vagy rossz – receptek, hogy tudatosan megtervezhetők-e a

nemzeti fejlődés korszerű megoldásai. Azt gondolom, hogy a különböző tudományos és nem

tudományos művek, szépirodalmi és képzőművészeti alkotások a kínálati piacon mintegy megtalálják

egymáshoz viszonyított, akár egymást erősítő, akár egymást gyöngítő helyüket, s előbb-utóbb valóságos

rendszert alkotnak, melyben immár nem az lesz a kérdés, mely képzetek igazak vagy hamisak, naivak

vagy reálisak, hanem az, hogy a közösen kidolgozott kulturális rendszer mindenki számára hihető és

elfogadható elemei-e vagy sem. 40

40 Szuhay Péter: „Cigány kultúra. A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a

nemzeti kultúra megalkotásáról”, BUKSZ, 1995. 3. szám, 329–330. old.


23

Szuhay kultúra-konstruálási felfogása a társadalomtudományos szakmán belül inkább

csak kritikát váltott ki;41 vannak azonban olyan felfogások is a (nem „naiv”) tudomány

szerepéről a cigányság sorsát illetően, amelyek hasonló funkciókat tölthetnek be, mint Szuhay

szerint a „naiv tudomány”. Szalai Júlia például „Az elismerés politikája és a »cigánykérdés«”

című írásában elismeri a domináns, általa „szociálisnak” nevezett megközelítés erényeit, s

dicsérő szavakkal hozza fel példának a kultúrantropológiai vonulatot, mégis egy harmadik,

általa politikai vonulatnak nevezett megközelítés mellett érvel.

Vajon nem dolga-e a társadalomtudománynak, hogy – mint tette azt a „társadalompolitikai”, illetve a

„kultúrantropológiai” megközelítés a „cigánykérdés” szociális és kulturális tartalmainak szisztematikus

felfejtésével és a többségi diskurzusba való beemelésével – a cigányság politikai önértelmezésének

kérdését is „belügyből” a többségi–kisebbségi viszony minőségét érintő általános társadalmi kérdéssé

fordítsa át?

– teszi fel a kérdést Szalai, s rögtön válaszol is: „A feltett kérdésekben benne rejlik a magam

igenlő válasza.”42

41 „A »történelemcsinálást« a nem-cigány kutatók egy része is természetesnek tartja, s vele együtt a tévképzetek

kialakulását is. Az egyik szerző szerint nem az a fontos, hogy »mely képzetek igazak vagy hamisak, naivak vagy reálisak, hanem az, hogy a közösen kidolgozott kulturális rendszer mindenki számára hihető és elfogadható elemei-e vagy sem« [Szuhay, 1995, 329. old.]. A hivatását kicsit is komolyan vevő történésznek mosolyognia kell ezen a véleményen. Ha hétszázezer ember hiszi is azt, hogy ősei Zsigmond királytól kaptak menlevelet, a történésznek akkor is ki kell mondania, ha ez nem igaz. Nem vonom kétségbe az új kulturális rendszer szükségességét, de meggyőződésem, hogy tévképzetek és történelmi hamisítások csak látszólag lehetnek egy egészséges önkép pozitív funkcionális elemei” – írja például Nagy Pál (Nagy: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában, i. m., 9. old.) Ironikus módon, a tudományosság mellett érvelő kiváló történész a jelenre nézve egy tudományosan megalapozatlan létszámadatra hivatkozik.

Noszkai Gábor egyenesen Szuhay Péterhez intéz egy ingerült vitacikket. Ebben az a fő érve, hogy nem pusztán jó szándékú dilettánsokról van szó, hanem hatalmi támogatást élvező irányzatról (Noszkai Gábor: „Nemzet? Értelmiség? Értelem! Nemzetiség!”, BUKSZ, 1995. 4. szám).

Krémer Balázs gúnyosan kommentálja az általa látni vélt folyamatokat: „…amikor identitászavaros gádzsó budai úrifiúk és kékharisnya zsúrleányok izzadságszagú próbálkozásait látom a cigánykultúra megteremtésére, létének igazolására, akkor viszketek. Ezek a próbálkozások kissé hasonlatosak ahhoz, ahogyan Heltai és Kacsóh létrehozták a magyar népi daljáték kultúráját a János vitézben. Ők persze becsületesebbek voltak, ők tudták azt is, hogy két zsidó polgár a pesti kávéházban aligha tudja a magyar népi kultúrát megteremteni, ők inkább csak azt tudhatták, hogy mitől döglik a légy” (Krémer Balázs: „Magánmegnyilatkozás – a cigányságról”, Beszélő, 1998. február, 49. old.). Pedig valószínűleg téved, a ma Magyarországon „népi kultúrának” nevezett jelenség megalkotásában igenis komoly szerepe volt 19–20. századi nagyvárosi értelmiségieknek is.

42 Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a cigánykérdés: In Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok, Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 2000, 551. old.


24

A válasz keresésekor Szalai az „elismerésért folyó harc” kategóriáját teszi

kiindulópontjává, amely a „jelenkori társadalmi folyamatok magyarázatára törekvő

társadalomelméletben” is „termékeny kiutat kínál”43.

Az elmélet kiindulópontja az a felismerés, hogy a mások általi elismerés az egyénnek éppen olyan

megvonhatatlan alapszükséglete, mint a kenyér, a víz vagy a ruházat. Az elismerés szükséglete azonban

egy lényeges ponton különbözik a materiális alapszükségletektől: míg az utóbbiaknak alanya maga a

szubjektum, az előbbié – a dolgok természete folytán – a személyközi viszony. Azaz, elismerés iránti

szükségletünk kielégítése mindenkor a másikkal, a másokkal való interakciónk függvénye. Az elismerés

tétje ezért a másokkal való viszony minősége.44

A megközelítés által közvetlenül az elméletre terhelt feladatot pedig a szerző a

következőképpen fogalmazza meg:

…meg kell születnie a nyelvnek [kiemelés az eredetiben – D. Cs.], amely alkalmas az elszenvedett

megkülönböztetések és sérelmek társadalmi közvetítésére, valamint alapul szolgál arra, hogy az érintett

kisebbség az egyenlő elismerés garanciái iránti követeléseit az általános politikai diskurzus részévé

tegye. …az elismerésért vívott mozgalmak középponti problémája tehát az identitás személyesen

elszenvedett sérelmeinek helyrehozatala, és ehhez olyan fogalomkészlet és szótár kimunkálása, amely

az egyéni sérelmek kollektív [kiemelés az eredetiben – D. Cs.] jellegét ragadja meg.45

Szalai mintha ahhoz hasonló funkciót szánna a cigányokat vizsgáló

társadalomtudományoknak, mint amilyet a szociológia töltött be a rendszerváltás előtti

Magyarországon, amikor

az új szociológia rehabilitálta a szabadságától megfosztott civil világot, és szolgálatot tett a kvázi-

szabadságot engedélyező reformtörekvéseknek is… […] diszciplínánk… alternatív ideológiát is kínált

az egyre inkább megmosolyogtató… tudományos szocializmussal szemben. …alapot, keretet és olyan

nyelvet kínál[t] a magyar társadalomnak (legyünk pontosabbak: a politizáló magyar értelmiségnek),

amilyent ez idő tájt Európában is beszélnek.46

E sorok szerzőjének nincsenek elméleti kifogásai az ilyen törekvésekkel kapcsolatban,

csupán gyakorlati jellegű figyelmeztetései vannak: ha igény van egy „kollektív sérelmeket”

43 Uo., 554. old. 44 Uo., 555. old. 45 Uo., 555–556. old. 46 Szalai Júlia: Merengések a szociológiáról. In Uram! A jogaimért jöttem!, Budapest, Új Mandátum, 1998

[1994], 343. old.


25

megfogalmazó fogalomkészlet és szótár megalkotására, akkor kielégítendő ezeket az

igényeket, könnyen alakulhat ki verseny, s ebben a konkurenciaharcban a kidolgozott

társadalomelméleteknél sokkal versenyképesebbeknek bizonyulhatnak egyes leegyszerűsítő,

és magyarázatok helyett mítoszokkal operáló nyelvek.47

HIVATKOZOTT IRODALOM

Andor Mihály (szerk.): Romák és oktatás, Pécs, Iskolakultúra, 2001. Babusik Ferenc (szerk.): A romák esélyei Magyarországon. Aluliskolázottság és munkaerőpiac – a cigány

népesség esélyei Magyarországon, Budapest, Kávé Kiadó – Delphoi Consulting, 2002. Barcy Magdolna – Diósi Pál – Rudas János: Vélemények a másságról – előítéletek a fiatalok körében, Budapest,

Animula Egyesület, 1996. Bernáth Gábor (szerk.): Porrajmos. Roma Holocaust túlélők emlékeznek, Budapest, Roma Sajtóközpont, 2000. Bernáth Gábor: „Hozott anyagból – a magyar média romaképe”, Beszélő, 2003. június, 38–48. old. Bernáth Gábor – Messing Vera: „Vágóképként, csak némában…” Romák a magyarországi médiában, Budapest,

Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 1998. Bernáth Gábor – Messing Vera: „A magára hagyott közönség. A magyarországi romák médiafogyasztásáról”,

Beszélő, 2001. március, 64–75. old. Bernáth Péter – Polyák Laura: „Kényszermosdatások Magyarországon”, Beszélő, 2001. június, 38-45. old.Csalog

Zsolt: „Kaptam a romáktól emberi gazdagságot…” Csalog Zsolttal Daróczi Ágnes beszélget, Beszélő, 1997. október, 36–46. old.

Csepeli György: „Cigány vagy ember?” In Böszörményi Jenő – Józsa Márta (szerk.): A romakérdés az integráció csapdájában. Budapest, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Programiroda, 2000, 48–53. old.

Csepeli György – Fábián Zoltán – Sik Endre: Xenofóbia és a cigányságról alkotott vélemények. In Kolosi Tamás – Tóth István György – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1998, Budapest, TÁRKI, 1998, 458–489. old.

Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: „Hogyan lesz egy ember cigány?”, Kritika, 1999. 3. szám, 30–31. old.

Erdős Kamill Cigánytanulmányai, Békéscsaba, Gyulai Erkel Ferenc Múzeum, 1989. Erős Ferenc: Két empirikus vizsgálat eredménye. In Gombos József – Kiss Mária Rita (szerk.): A kisebbségekből

álló társadalom konfliktusai. Multikulturális oktatási program, Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 1998, 51–75. old.

F. Havas Gábor: „Kitörési pont: az iskola”, Beszélő, 2000. 11. szám, 50–65. old. Fábián Zoltán – Sik Endre: Előítéletesség és tekintélyelvűség. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich

György (szerk.): Társadalmi riport 1996, Budapest, TÁRKI – Századvég, 1996, 381–413. old. Fleck Gábor – Virág Tünde: „Hagyomány vagy alkalmazkodás, avagy Gilvánfalva kívül-belül”, Szociológiai

Szemle, 1998. 1. szám, 67–92. old. Fleck Gábor – Virág Tünde: „Megélhetési stratégiák a partosi beás közösségben”, Regio, 1999. 1. szám, 64–83.

old. Fleck Gábor – Virág Tünde: „A szegénységről sokat tudnék mesélni”, Beszélő, 2002. 5. szám, 52–56. old. Forray R. Katalin – Hegedűs T. András: „Oktatáspolitikai változások a cigány gyerekek iskoláztatásában”,

Iskolakultúra, 1995. 24. szám, 7–18. old. Győri-Nagy Sándor: „Falu – kutatás – jövendő”. In Pölöskei Ferenc (szerk.): A falukutatás fénykora, 1930–1937,

Budapest, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2002, 268–276. old. Gyukits György: „Az egészségügy vesztesei”, Beszélő, 2000. április, 98–106. old. Hann Endre – Tomka Miklós – Pártos Ferenc: A közvélemény a cigányokról, Budapest, Tömegkommunikációs

Kutatóközpont, 1979. Hajnal László Endre: „Nagyvárosi cigányok az új gazdasági környezetben”, Regio, 1999. 1. szám, 84–102. old. F. Havas Gábor: „Kitörési pont: az iskola” Beszélő, 2000. november, 50–65. old. Havas Gábor – Kemény István: „A magyarországi romákról”, Szociológiai Szemle, 1995. 3. szám. Havas Gábor – Kemény István – Liskó Ilona: Cigány gyerekek az általános iskolában, Budapest, Oktatáskutató

Intézet – Új Mandátum Könyvkiadó, 2002.

47 Talán jó példa a „polgárosodás”: ez a fogalom is a kései szocializmus korabeli szociológia által kidolgozott

„alternatív ideológia” és „nyelv” részeként kezdte legújabb kori karrierjét.


26

Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok, Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 2000.

Kállai Ernő: Roma vállalkozók 1998-ban. In Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE-IFA-OM, 2001, 207-228. old.

Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945. Út a cigány Holocausthoz, Budapest, Cserépfalvi, 1992.

Kemény István: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról, Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézet, 1976.

Kemény István: „A romák és az iskola”, Educatio, 1996. tavasz. Kemény István: „A magyarországi roma (cigány) népességről. Két felmérés tükrében”, Magyar Tudomány,

1997. 6. szám, 644–655. old. Kemény István: A nyelvcseréről és a roma/cigány gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában. In Sisák Gábor

(szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001, 267–276. old.

Kemény István: „A romák és az iskola”, Beszélő, 2001. 1. szám, 62–68. old. Kemény István (szerk.): A romák/cigányok és a láthatatlan gazdaság, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató

Műhely, 2000. Kemény István – Havas Gábor: Cigánynak lenni. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György

(szerk.): Társadalmi riport 1996, Budapest, TÁRKI – Századvég, 1996, 352–380. old. Kemény István – Janky Béla: „A 2003. évi cigány felmérésről – Népesedési, nyelvhasználati és nemzetiségi

adatok”, Beszélő, 2003. október, 64–76. old. Kende Anna – Neményi Mária: A fogyatékossághoz vezető út – roma gyerekek és a speciális oktatás. In: jelen

kötetben, 2004. Kerényi György: „Tudás, hatalom”, Beszélő, 2000. január, 32–38. old. Kertesi Gábor: „Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás elõtt és után”, Esély, 1995. 4. szám. Kertesi Gábor: „Két cigányvizsgálat (Kritikai elemzés)”, Szociológiai Szemle, 1996. 1. szám, 75–112. old. Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségéről. In Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia

(szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok, Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 2000, 211–238. old. [Replika, 1998. március (29), 201–222. old.]

Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: A cigány népesség Magyarországon, Budapest, socio-typo, 1998. Kovalcsik Katalin – Réger Zita: „A tudomány mint naiv művészet”, Kritika, 1995. 2. szám, 31–34. old. Krémer Balázs: „Magánmegnyilatkozás – a cigányságról”, Beszélő, 1998. február, 48–52. old. Lakatos Elza: „Lóvé te keren – roma régiségkereskedők”, Beszélő, 2000. május, 106–112. old. Lázár Guy: A felnőtt lakosság nemzeti identitása a kisebbségekhez való viszony tükrében. In Többség –

kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből, Budapest, Osiris – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 1996, 9–115. old.

Loss Sándor: „Egy csapásra. Cigány gyerekek útja a kisegítő iskolába”, Beszélő, 2001. január, 69–84. old. Loss Sándor – H. Szilágyi István: „A »cigány per«”, Beszélő, 2001. április, 93–100. old. Loss Sándor – Lőrincz Veronika: „Romani kris a dél-békési oláhcigányoknál”, Beszélő, 2002. szeptember-

október, 146–152. old. Majtényi Balázs (szerk.): Merre visz az út? A romák politikai és emberi jogai a változó világban, Budapest,

Lucidus Kiadó, 2003. Messing Vera: „Nemzeti és etnikai kisebbségek képe a magyar sajtó híreiben”, Jel-kép, 1998. 4. szám, 77–92.

old. Nagy Mária: Felkészítés és iskolai gyakorlat a cigány tanulók nevelése/oktatása területén. In Reisz Terézia –

Andor Mihály: A cigányság társadalomismerete, Pécs, Iskolakultúra, 2002, 50–69. old. Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában, Kaposvár, a Csokonai Vitéz Mihály

Tanítóképző Főiskola Kiadója, 1998. Neményi Mária: „»Két külön világ«. Cigány anyák és a magyar egészségügy”, Beszélő, 1998. február, 53–64.

old. Neményi Mária: Cigány anyák az egészségügyben, Budapest, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal, 1998. Neményi Mária: Kis roma demográfia. In Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak

születni. Tanulmányok, dokumentumok, Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 2000, 277–282. old.

Neményi Mária: Többség – kisebbség – intézmények. In Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001, 277–283. old.

Noszkai Gábor: „Nemzet? Értelmiség? Értelem! Nemzetiség!”, BUKSZ, 1995. 4. szám, 402–406. old.


27

Nyári László (szerk.): „Míg én rólam mindent, te rólam semmit sem tudsz”. Ismeretterjesztés a Cigányságot segítők részére, Budapest, Nemzetközi Családév Titkársága, 1994.

Póczik Szilveszter: Cigányok és idegenek. Társadalmi és kriminológiai tanulmányok, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999.

Póczik Szilveszter: Cigány integrációs problémák, Budapest, Kölcsey Intézet, 2003. Pomogyi László: Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon, Budapest, Osiris-Századvég,

1995. Prónai Csaba: Cigánykutatás és kulturális antropológia, Budapest – Kaposvár, ELTE BTK Kulturális

Antropológia Tanszéki Szakcsoportja – Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Társadalomtudományi és Közművelődési Tanszéke, 1995.

Prónai Csaba: Kulturális antropológiai cigánykutatások Magyarországon az 1990-es években (néhány megjegyzés). In Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001, 284–291. old.

Purcsi Barna Gyula: A cigányrazziáktól a megsemmisítésig. In Polgárjogi füzetek, II. évfolyam, 1. szám, 4. füzet, é. n., 19–39. old.

Purcsi Barna Gyula: „Fekete személyi igazolvány és munkatábor. Kísérlet a cigánykérdés »megoldására« az ötvenes évek Magyarországán”, Beszélő, 2001. június, 26–37. old.

Réger Zita: Utak a nyelvhez. Nyelvi szocializáció – nyelvi hátrány, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. Romano Rácz Sándor: A roma kisebbség és a társadalmi kohézió. In Reisz Terézia – Andor Mihály: A cigányság

társadalomismerete, Pécs, Iskolakultúra, 2002, 70–89. old. Sajó András: Néhány jogvédelmi kérdés a cigányság diszkriminációjával kapcsolatban. In Utasi Ágnes –

Mészáros Ágnes: Cigánylét, Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1991, 37–53. old. Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar

Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001.

Stewart, Michael S.: Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Ford. Sajó Tamás, Szarvas Zsuzsa és Vargyas Gábor, Budapest, Max Weber Alapítvány – T-Twins Kiadó, 1993.

Stewart, Michael: „»Igaz beszéd« – avagy miért énekelnek az oláh cigányok?”. In Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE-IFA-OM, 2001 [1987], 337–361. old.

Szabó Ildikó – Horváth Ágnes: „Tanítóképző főiskolások elképzelései kisebbségekkel létesíthető kapcsolatokról”, Iskolakultúra, 1995. 24. szám, 48–53. old.

Szabó Ildikó – Örkény Antal: 14-15 éves fiatalok interkulturális világképe. In Többség – kisebbség. Tanulmányok a nemzeti tudat témaköréből, Budapest, Osiris – MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 1996, 161–235. old.

Szalai Júlia: Merengések a szociológiáról. In Uram! A jogaimért jöttem!, Budapest, Új Mandátum, 1998 [1994], 336–346. old.

Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a cigánykérdés: In Horváth Ágota – Landau Edit – Szalai Júlia (szerk.): Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok, Budapest, Aktív Társadalom Alapítvány – Új Mandátum Könyvkiadó, 2000, 531–571. old.

Szellő János: Roma foglalkoztatási programok Somogy megyében. In Sisák Gábor (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. század végén. A Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által rendezett országos kisebbségkutató konferencia előadásaiból, Budapest, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, 2001, 292–299. old.

Szita Szabolcs (szerk.): Tények, adatok a cigányok háborús üldöztetésének (1939–1945) tanintézeti feldolgozásához, Budapest, Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, 2000.

Szuhay Péter: „Cigány kultúra. A magyarországi cigány etnikai csoportok kulturális integrációjáról és a nemzeti kultúra megalkotásáról”, BUKSZ, 1995. 3. szám, 329–341. old.

Szuhay Péter: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája, Budapest, Panoráma, 1999.

Szuhay Péter: „Az egzotikus vadembertől a hatalom önnön legitimálásáig. A magyarországi cigányokról készített fotók típusai”, Beszélő, 2002. július-augusztus, 97–106. old.

Szuhay Péter: „»Ez egy eredeti cigányélet«. Ozorai és tamási szintó cigányok”, Beszélő, 2003. május, 90–98. old.

Szuhay Péter – Kőszegi Edit: „»Megadjuk a tiszteletet«. A kétegyházi romák etnikus különállásáról egy temetés kapcsán”, Beszélő, 2002. április, 83–96. old.


28

Tauszik Nagyezsda, Dr. – Tóth György: „A hazai cigányság és a nem cigány lakosság dermatoglyphiai tulajdonságai közötti különbségek”, Belügyi Szemle, 1987. június, 111–115. old.

Tomka Miklós: Gazdasági változás és a cigánysággal kapcsolatos közvélemény. In Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes: Cigánylét, Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1991, 8–36. old.

Tóth Pál: A falusi cigányság és az informális szektor. In Kovalcsik Katalin (szerk.): Tanulmányok a cigányság társadalmi helyzete és kultúrája köréből. Budapest, ELTE-IFA-OM, 2001, 175–184. old.

Utasi Ágnes – Mészáros Ágnes (szerk.): Cigánylét, Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1991. Várnagy Elemér – Vekerdi József: A cigány gyermekek nevelésének és oktatásának problémái, Budapest,

Tankönyvkiadó, 1979, 17–48. old. Vicsek Lilla: Cigánykép a magyar sajtóban (1995. március-június), Szociológiai Szemle. 1997. 2. szám, 139–

158. old. Virág Tünde: „Tereptapasztalatok a cigány gyerekek kisiskoláiban”, Beszélő, 2000. 11. szám, 66–74. old. Wizner Balázs: „Népviselet igen, népviselkedés nem. Két iskolakísérlet hatása az identitásra”, Beszélő, 2000.

szeptember-október, 100–111. old.

Documents

Dubcsik Csaba A magyarországi cigányvizsgálatok cigányképe