BORZALMAK KASTÉLYA

REGÉNY

IRTA:

EDGAR WALLACE

FORDITOTTA:

ZIGÁNY ÁRPÁD

PALLADIS RT. KIADÁSA, BUDAPEST

2

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat: Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014

Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával. Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

ISBN 978-615-5406-72-0 (online) MEK-12503

3

ELŐSZÓ

Bármily hirhedtek és érdekesek is egyébként borzalmas gonosztetteik révén azok a szeren-csétlen kiváltságosak, akik bekerülnek az elmebeteg elitéltek broadmoori fegyházába, - őszintén szólva, illetlenség, hogy ne mondjuk: igazságtalanság, hogy éppen ők állitsanak pellengérre valakit, akit, akárcsak őket, az orvosszakértők véleménye és a könyörületes esküdtszék utalt ebbe a reménytelen intézetbe. Ám azért mégis gyakran ujjal mutogattak John Flackre, amint ide-oda lődörgött az udvaron, a kezeit hátra dugva, fejét a mellére lógatva. Magas, ösztövér, öreg ember volt, akin lötyögött a szürke darócruha; sohase állt szóba senkivel és őt magát is ritkán szólitották meg.

- Ez Flack... a Flack. A földkerekség legagyafurtabb banditája... Az őrült John Flack... kilenc-szeres rablógyilkos...

Akiknek a lelkét csak egyetlenegy gyilkosság terhelte, büszkék voltak rövid, világos perceik-ben és a maguk módja szerint, az „öreg John”-ra. A fegyházőrök, akik cellájába zárták éjsza-kára és vigyáztak rá, amig aludt, nem igen panaszkodtak rá, mert az öreg nem sok vizet zavart és egyetlen egyszer se jött rá a dühroham, amelynek ártatlan áldozata gyakran kórházba, őrjöngő tettese pedig kipárnázott cellába kerül.

Idejének legnagyobb részét irással és olvasással töltötte, mert igazi mestere volt a tollnak és bámulatos gyorsan irt. Több, mint száz kis irka-füzetet teleirt már a „Gonosztettek”-ről szóló nagy munkájával. A fegyház-igazgató nem bántotta, sőt kedvezett neki; megengedte, hogy megtarthassa a kéziratait, remélve, hogy annak idején a fegyháznak különben is érdekes muzeumát gazdagithatja vele.

Egyszer és ez nagy kitüntetés volt, John Flack kölcsönadta egyik irását az igazgatónak, aki megdermedve olvasta végig. A cime az volt: „Hogyan kell kirabolni a bank páncélszobáját, amelyet csak két tisztviselő őriz...”

Az igazgató katona-ember volt s ahogy olvasta az értekezést, meg-megállt, a verejtéket törül-getve homlokáról, mert ez a tiszta, olvasható kézirással irt dolgozat sajátos módon emlé-keztette a hadosztály-támadás taktikájára. A szerző nem hanyagolta el a legjelentéktelenebb részletkérdést se: előre látott minden eshetőséget és gondolt is reá. Nem csak megadta annak a kábitószernek az összetételét, mellyel „le kellett venni lábáról az éjjeli őrt”, hanem megma-gyarázta azt is, hogyan lehet megszerezni ezt a szert:

„Ha nem tud hozzájutni másképpen, ajánlom, hogy menjen valamelyik külvárosi orvoshoz és panaszkodjék neki a következő tünetekről... Az orvos receptet fog irni s az orvosságban, kis mennyiségben, meglesz a kábitószer is. Hat ilyen orvosságos üveget kell szereznie s a következő módon lehet kivonni belőle a szükséges kábitó-szert...”

- Sok ilyen értekezést irt, Flack? - kérdezte az igazgató álmélkodva.

- Mint ez? - vonogatta a vállait Flack megvetően. - Ezt csak pusztán szórakozásból irtam, hogy fölfrissitsem az emlékezetemet. Már hatvanhárom könyvet irtam erről a tárgyról s ezek valamennyien kifogástalanok. A hat év alatt, mióta itt vagyok, a legcsekélyebb javitást sem tudtam kieszelni: annyira tökéletes az én régi módszerem.

Vajjon tréfált-e Flack?... Megzavarodott elméjének a csapongása volt-e ez csupán?... Az igazgató, aki ismerte az öreg Flack hóbortjait és rögeszméit, nem volt tisztában vele.

- Azt akarja mondani, hogy megirta a büntettek lexikonát? - kérdezte tamáskodva. - És hol van ez a könyv?

4

Gunyos mosolyra vonta vékony ajkait Flack, de nem felelt. Ez a hatvanhárom kézzel irott kötet volt egész életének munkája. Az a munkája, amelyre valóban büszke volt.

Egy másik alkalommal, mikor az igazgató ismét előhozta ezt a rendkivüli irodalmi munkát, dörmögve jelentette ki:

- Óriási vagyont adtam ezzel minden okos ember kezébe: föltéve, persze - tette hozzá -, hogy elszánt fickó s a könyvekhez még idejekorán hozzáférhet; mert a tudományos találmányok mai korszakában holnap már elavult dolog lehet, ami tegnap még szenzáció volt.

Az igazgató nem nagyon hitte, hogy valóban megvannak ezek a veszedelmes könyvek, de, kevéssel e beszélgetés után, más meggyőződésre jutott. Mert Scotland Yardból, ahol pedig ritkán hajszolnak agyrémeket, nem sokkal aztán Broadmoorba érkezett Simpson főfelügyelő, akit éppen azért léptettek elő a magas állásra, mert sohase szaladt fantáziák után. Beszélgetése nem volt hosszu az őrült John Flack-kel.

- Azokról a könyvekről szeretnék valamit tudni, Jack - mondta. - Mert szörnyüség lenne, ha rossz kezekbe kerülnének. Ravini azt állitja, hogy vagy száz kötetet elrejtett valahol...

- Ravini? - hördült föl John Flack és vicsorgatta a fogait. - Hallgasson ide, Simpson! Csak nem gondolja, hogy életem fogytáig itt tarthatnak ezen a borzalmas helyen? Mert ha ezt hiszi: keserü csalódás érheti rövidesen. Valamelyik sötét éjszakán meglógok innen, hallja... ha tetszik: akár az igazgatónak is megmondhatja ezt... és akkor lesz holmi leszámolásom Ravini-val.

Tompa fahangja rikácsolva recsegett az indulattól és szemeiben föllobbant az a vad, gonosz láng, amit Simpson nagyon is jól ismert.

- Szokott-e nappal is álmodozni, Simpson? - folytatta az őrült fegyenc. - Uj módszert dolgoz-tam ki arra: hogyan lehet baj nélkül megugrani egy millióval; ez az egyik, de nem fontos... A másik meg Reeder: megmondhatja neki az üzenetemet. Arról álmodozom, hogy találkozom vele valamelyik ködös, homályos éjszakán, amikor a rendőrség nem tud tájékozódni, hogy honnan is jönnek a segélykiáltások... És a harmadik álom: Ravini. Giorgio Ravininek csak egy szerencséje lehet: ha előbb meghal, mint én kiszabadulok innen!

- Maga őrült! - jelentette ki Simpson.

- Hát hiszen éppen azért vagyok itt, - bólintott rá John Flack őszintén.

Ez a beszélgetés Simpsonnal és az a másik az igazgatóval volt a két leghosszabb párbeszéd, amit John Flack hatévi broadmoori tartózkodása alatt folytatott. Amikor nem irt, többnyire kint őgyelgett a fegyház udvarán, hátul összekulcsolt kezekkel, feje a mellére kókkadva. Időnként meg-megfordult a magas kőfal tövében is és voltak, akik azt mondták, hogy ezen keresztül dobálta ki a leveleit, - de ez nem volt valószinü. Sokkal inkább lehetséges volt, hogy talált valami megbizható küldöncöt, aki kicsempészte titkos jelekkel irt számos levelét és egy-két szavas választ hozott rájuk. Nagyon jó barátságban volt azzal a felügyelővel, aki vigyázott rá: s egy szép hajnalon átvágott nyakkal találták meg ezt a fegyőrt. A cella ajtaja tárva-nyitva volt és John Flack kiröppent a nagyvilágba, hogy valóra váltsa nappali álmait...

5

I. FEJEZET

Két dolog izgatta Margaret Belman fantáziáját, mikor a déli expressz rohanva vitte Selford Junction és a vicinális felé, amely innen kapaszkodott fel Siltburybe. E két dolog egyike az a nagy változás volt, amelyre épen most készült és az a furcsa hatás, amellyel ezt a változást mr J. G. Reeder - ez a szelid, középkoru gentleman - fogadta.

Margaret, mikor először emlitette neki, hogy valahol a vidéken keres állást, elvárta volna, hogy mr Reeder mutasson némi sajnálkozást; valamelyes elkomorodás minden esetre illendő lett volna. Ellenben az történt, hogy mr Reeder arca szemmel láthatóan földerült erre a lehetőségre.

- Félek, hogy nem jöhetek majd gyakran Londonba - aggódott Margaret.

- Pedig ez jó hir - mondta mr Reeder és megtoldotta néhány frázissal, hogy milyen jó az egészségre a levegőváltozás, meg a közelség a természet isteni szépségeihez. Szóval sokkal kedvesebb volt, mint az utolsó hét bármelyik napján s ez bosszantotta Margaretet.

Szép arca elkomorodott, mikor eszébe jutott ez a kellemetlen jelenet s a miatta érzett keserü-ség. Most már azt se sajnálta volna, ha nem kapja meg ezt az állást. Hiszen egy percig se remélte, hogy az első szóra csak ugy az ölébe pottyan az évi hatszáz fonttal dijazott titkárnői állás. Különben se értett ehhez a foglalkozáshoz: semmiféle tapasztalata nem volt a szállodai teendőkben, - nagyon kevés reménye lehetett hát arra, hogy megfogadják...

Most meg eszébe jutott az a tolakodó olasz, aki már oly sokszor megkisérelte, hogy meg-ismerkedjék vele. Lépten-nyomon elébe toppant azokkal a sértő frázisokkal, amelyeket olyan jól ismer már minden csinos leány, aki a maga munkájával keresi a kenyerét...

Rendes körülmények között egy másodpercig se gondolt volna rá, de ma reggel az olasz elkisérte a vasut-állomásra és egészen bizonyos, hogy meghallotta, mikor Margaret azzal bucsuzott a barátnőjétől, hogy a hat óra tizenöt perces vonattal érkezik vissza. Akármelyik rendőr érdeme szerint elbánna ezzel az aszfaltbetyárral, ha Margaret nem félne, hogy az ujságokba kerül a neve. Mert minden fiatal leány, akármilyen energikus és szabadon gondol-kodik is egyébként, ösztönszerüen visszariad a nyilvánosságtól. Tehát neki is másként, a maga módja szerint kell végeznie ezzel az emberrel...

Szóval ez a két dolog: mr Reeder megfoghatatlan közömbössége és az olasznak nagyon is kézzel fogható tolakodása végképpen elrontotta Margaret délutánját, amely pedig egyébként kellemes szórakozásokkal kinálkozott. Hogy ez a mr Reeder...

Margaret Belman összeráncolta a homlokát. Huszonhárom éves volt s ebben a korban a legtöbb fiatalember kissé unalmas. Viszont az ötven körüli férfiak se nagyon vonzók; és Margaret gyülölte mr Reeder pofa-szakállát, mert olyan volt vele, mint valami skót lakáj. De, persze, azért kedves volt...

A vonat fáradtan, köhögve állt meg az állomáson és Margaret álmélkodva vette észre, hogy már megérkezett Siltburybe, még mielőtt eldönthette volna, hogy szerelmes-e mr Reederbe, vagy csak unalomból foglalkozik vele?

A vasuti fuvaros kocsija mindjárt az állomás kiskapuja előtt állt és boldogtalan gebéje fülét-farkát eleresztve várakozott. A kocsis vigyorogva integetett az ostorával:

- Tessék csak erre jönni, miss - biztatta: - mr Daver irodája az ösvény tulsó végén van.

6

Agyafurt vén ember volt, aki már sok pályázót vitt a „Larmes Keep”-fogadó titkári állására és sejtette, hogy ez a fiatal leány - valamennyi közt a legcsinosabb - szintén nem vendég. Először is: nem hozott podgyászt; aztán meg a jegyszedő utána szaladt és visszaadta neki a térti jegyét, melyet Margaret szórakozottságból nála felejtett.

- Majd aztán vissza is hozom, miss - ajánlkozott a kocsis, mikor a gyalog-ösvényhez értek.

- Óh, köszönöm, - bólintott Margaret Belman, amint gyorsan kiugrott a rozoga csézából.

- Kapott meghivót? - kérdezte a kocsis, aki, mint afféle helyi személyiség, szeretett bizalmas-kodni és hunyorgatva folytatta:

- Azért kérdezem, mert egész csomó fiatal hölgy járt már itt, de mivel nem kaptak külön meghivót, mr Daver nem is fogadta őket. Ezek csak kivágták a hirdetést és rohantak vele ide. Pedig a hirdetésben az volt, hogy előbb irjanak. Legalább két tucat olyan fiatal hölgyet hoztam már ide, akiknek nem volt meghivójuk. Csak azért mondom ezt, hogy tudja.

Margaret elmosolyodott és jókedvüen felelt:

- Előbb kellett volna figyelmeztetnie őket, mielőtt még fölültek volna a kocsijára. Legalább megtakaritották volna a fuvart. De legyen nyugodt: én kaptam meghivót.

Ahol álltak, a kapu mellől, jól megláthatta a Larmes Keep-kastélyt. Nem hasonlitott fogadó-hoz s még kevésbbé előkelő penzióhoz, aminek a gazdája hirdette. Az épületnek azt a részét, mely az eredeti kastély volt, könnyen meg lehetett különbözetni, bár szürkére meszelt, magas falait befutotta a vadszőllő, mely elboritotta az épület többi részeit is, melyeket későbben toldottak hozzá a kastélyhoz.

A bársonyos, zöld pázsiton néhány kerti asztal és vesszőből font szék állt elszórva, tul rajta volt a rózsáskert, amely még most, késő ősszel is, csupa szin és illat volt, mögötte zöld fenyő-fasor huzódott föl, majdnem a szikla pereméig. Fölcsillant a kékes-szürke tenger is, mely fölött halvány füst-oszlop jelezte valami távoli, még láthatatlan gőzös közeledését. Enyhe szellő hozta feléje a fenyves füszeres illatát és Margaret boldogan, tele tüdővel szivta az erős levegőt.

- Hát nem fölséges? - sóhajtotta nagy lélekzettel.

- Na, megjárja - bólintott a kocsis és befelé mutatott az ostorával: - Oda tessék, abba a kis házba. Csak pár esztendeje épült: ott tanyázik mr Daver. Inkább iróember, mint vendég-fogadós.

Margaret benyitott a kis tölgyfa-ajtón és az iró „gentleman” szentélye felé tartott a kövezett ösvényen, amelynek mindkét oldalát széles virágágyak szegélyezték, - mintha csak diszkert lett volna.

A kis háznak széles, nagy ablaka és kis, zöld ajtaja volt. A leányt nyilvánvalóan meglátták belülről, mert még meg se nyomhatta a sárgaréz csengő-gombot, mikor már nyilt az ajtó.

Maga mr Daver állt a küszöbön. Magas, sovány, ötvenéves férfi volt, sárgás bőrü, aszott arca olyan furcsa vigyorgásra torzult, hogy Margaret majdnem fölkacagott. Pedig egyáltalában nem akart nevetni. A férfinak hosszu felső ajka ráfityegett az alsóra és, bár sovány arcán élesek voltak a vonások, mégis olyan volt, mintha groteszk bohóc-álarcot viselt volna. Ki-dülledő, gömbölyü, barna szemei, ráncos homloka s az a maroknyi hajcsomó, amely a feje bubján ágaskodott, csak kiegészitették arcának bohóc jellegét.

- Miss Belman? - kérdezte bizonyos komolysággal.

Kissé selypitett és furcsán kulcsolta össze a kezeit, mintha szorongó aggodalom gyötörné, hogy a modora esetleg visszatetszhetik.

7

- Jöjjön be, kérem, a barlangomba - mondta s oly pózoló nyomatékkal hangsulyozta az utolsó szót, hogy Margaret majdnem ismét fölkacagott.

A „barlang” nagyon is kényelmes dolgozó-szoba volt, melynek egyik falát hatalmas könyvszekrény foglalta el. Mr Daver, miután becsukta az ajtót Margaret mögött, ideges nevetéssel tolt széket a leány elé.

- Nagyon örülök, hogy eljött - mondta. - Nem fárasztotta el az utazás?... Ugy-e nem? És Londonban, persze, meleg van. Azt hiszem, nagyon meleg. Nem parancsol egy csésze teát? Hogyne, természetesen, parancsol!

Oly gyors egymásutánban pörögtek a kérdései, amelyekre mindjárt felelt is, hogy Margaret szóhoz se juthatott és, még mielőtt tiltakozhatott volna, mr Daver már meg is rendelte a teát a házi telefonon.

- Ön még fiatal... nagyon fiatal - rázta a fejét szomoruan. - Huszonkettő... nem? Tud gépen irni? Oh, mily nevetséges kérdés!

- Nagyon kedves öntől, mr Daver, hogy látni óhajtott - szólt most a leány: - bár egy pillanatig se hiszem, hogy megfelelhetnék az ön igényeinek. Semmiféle gyakorlatom nincs a fogadók adminisztrációjában s a fölkinált fizetés nagyságából azt következtetem...

- Nyugalom: - vágott közbe mr Daver, ünnepélyesen ingatva a fejét - csak ezt az egyet óhajtom. A munka nagyon kevés, de én még ettől a kevéstől is szeretnék szabadulni. Nekem ugyanis - és a kéziratcsomókkal teleszórt álló iróasztal felé legyintett: - nekem ugyanis rengeteg a dolgom. Kell egy hölgy, aki vezesse a könyveimet, rendben tartsa a számadásaimat és vigyázzon az érdekeimre. Olyan valakire van szükségem, akiben megbizhatom. Én hiszek az arcokban... Hát ön? Látom, hogy ön is! Hát a grafológiában!... Persze, abban is!... Lássa, kérem: három hónapja hirdetek már és harmincöt pályázóval tárgyaltam... Lehetetlen! A hangjuk... szörnyüség! Én a hangjukról itélem meg az embereket... ah, ön is? És hétfőn, amikor ön telefonált nekem, mindjárt azt mondtam magamban: „Ezt a hangot kerestem!”

Oly görcsösen kulcsolta össze a kezeit, hogy a csuklói kifehéredtek s ezuttal Margaretből hevesen kitört a kacagás.

- De, mr Daver - szabadkozott aztán: - én egyáltalában nem értek a szálloda-vezetéshez. Azt hiszem, hogy meg tudnám tanulni és szeretném is ezt az állást... A fizetés rémségesen csábitó!

- „Rémségesen csábitó” - ismételte mr Daver halkan: - mily furcsán hangzik ez a két ellen-tétes szó együtt!... A gazdasszonyom... Igazán kedves, mrs Burton, hogy maga hozza be a teát!

A nő ezüst-tálcán hozta a teát és tisztán volt öltözve, talpig feketében. Fénytelen szemeit alig emelte Margaretre, mialatt alázatosan várakozott, mig mr Daver beszélt.

- Mrs Burton - folytatta mr Daver: - itt van az uj titkárnő. A legjobb szobát kell kapnia... mondjuk: a kék szobát. De... ah! - és szorongva harapja össze az ajkait: - talán nem tetszik önnek a kék szin? - fordult Margarethez.

A leány vidáman nevetett:

- Nekem minden szin tetszik - mondta. - Csakhogy még nem szántam el magamat...

- Menjen most mrs Burtonnal, kérem! - szólt közbe mr Daver: - nézze meg a házat, az irodáját, a szobáját...

Az ajtóra mutatott és Margaret, még mielőtt ráeszmélt volna, már ment is a gazdasszony után. Keskeny folyosó kötötte össze mr Daver dolgozószobáját az épülettel és mrs Burton tágas, magas mennyezetü terembe vezette Margaretet, amely a kastély egész földszintjét elfoglalta.

8

- Ez az ebédlőterem - magyarázta mrs Burton vékony kappan-hangon, mely szürke hang-sulytalanságával tünt föl. - Most társalgónak használjuk. Mindössze három vendégünk van. Mr Daver nagyon válogatós. De télire egész csomó vendégünk lesz.

- Három vendég nem nagyon fizeti meg a költségeket, - vélte Margaret fejcsóválva.

- Mr Daver nem igen törődik a pénzzel - felelte mrs Burton ajkbiggyesztve. - Ő csak a társaságot szereti. Azért is csinálta ezt a penziót, mert szereti látni, hogy ki-bejárnak nála a vendégek és neki nem kell beszélgetnie velük. Ez a hóbortja.

A hallon tul nagyon barátságos és kényelmes kis szalon volt, melynek üvegajtaja a kerti pázsitra nyilt. Odakint hárman ültek tea mellett. Az egyik éltesebb lelkész volt, határozott, kemény arcvonásokkal. Piritóskenyeret majszolt a teához, valami egyházi lapot olvasott és nem törődött a többiekkel. A második sápadt fiatal leány volt és Margarettel egykoru lehetett; halványsága mellett is csodálatosan szép volt. Gyönyörü, mély, fekete szemeit rászögezte egy pillanatig Margaretre s aztán ismét odafordult társához, aki katonás külsejü, negyven év körüli férfi volt.

Mrs Burton megvárta, mig fölértek a széles lépcsőn az emeletre; ott megállt és „bemutatta” Margaretnek a vendégeket.

- A tiszteletes délafrikai esperes, a fiatal hölgy miss Olga Crewe, a harmadik gentleman pedig Hothling ezredes. Ezek a vendégeink... És itt van az ön szobája, miss.

Igazi gyöngy volt ez a szoba: olyan, aminőről Margaret Belman mindig álmodott. Pompás izléssel volt butorozva és, mint Larmes Keep valamennyi szobájának (ahogy ezt később látta), ennek is volt külön fürdőszobája. A falakat félmagasságban faburkolat boritotta, a mennyezet művészies faragás volt. A parket alatt, ugy látszott, meghagyták az eredeti márványkockákat.

Margaret körülnézett a szobában és fölsóhajtott. Nagyon nehéz lesz visszautasitani ezt az állást - de, hogy miért gondolt arra egyáltalában, hogy visszautasitsa: sehogyse birta meg-érteni!

- Gyönyörü szoba, - mondta elragadtatással, amire mrs Burton közömbösen, unottan jártatta körül a szemeit.

- Öreg épület - mondta. - Nem szeretem a régi házakat. Valamikor Brixtonban laktam...

Hirtelen elhallgatott, izléstelenül szipákolt és megcsörgette a kezében tartott kulcsokat.

- Azt hiszem, már szerződtetve van? - kérdezte.

- Szerződtetve?... ugy érti, hogy elfoglalom-e az állást? Még nem tudom.

Mrs Burton révedezve nézett körül. Margaretnek ugy tetszett, hogy mrs Burton szeretne valamit mondani - dicsérni a helyet -, hogy a leány kedvet kapjon az állás elfoglalására. Végre megszólalt:

- A konyha nagyon jó - mondta és Margaret elmosolyodott.

Mikor visszajöttek a hallon át, ismét látták a három vendéget. Az ezredes magányosan sétált: az esperes és a halvány leány együtt sétáltak és beszélgettek.

Mr Daver az iróasztalnál ült, magas homlokát a tenyerébe támasztotta és keményen rágta a tollszárát, mikor mrs Burton bebocsátotta hozzá Margaretet.

- Nos, a szoba tetszett?... Természetesen. Mikor foglalja el tehát az állást?... Jövő hétfőhöz egy hétre... igen? Ah, mily megkönnyebbülés! Látta mrs Burtont? - Csintalanul megfenye-gette ujjával Margaretet. - Nos, ugy-e, érti? Hát rábizhatnám, hogy fogadja a hercegnőt és adja ki az utat a hercegnek?... Lehetetlen! Rábizhatnám, hogy intézze és simitsa el az apró

9

összekoccanásokat, melyek természetszerüen előadódhatnak a vendégek között?... Igaza van, kérem: ez képtelenség! Ide előkelő hölgy kell... kell, kell és kell!

Nagyobb nyomaték kedvéért hevesen bólogatott, bolondosan pislogó, barna szemeit rá-meresztette a leányra és előre fittyedt felső ajkát elégedett, groteszk mosolyra görbitette.

- A munkám sinyli meg, ahogy látja - folytatta: - állandóan kizökkentenek tanulmányaimból olyan semmiségek eldöntése végett, hogy hol feszittessem ki a tenniszhálót... Nem türhetetlen ez?

- Hát olyan sokat ir? - kérdezte a leány udvariasan, hogy ezzel a kitérő kérdéssel is elodázza beleegyezését, ameddig csak lehet.

- Nagyon sokat! - sóhajtott mr Daver. - Büntényekről. Ah, ez érdekli?... A büntettek lexikonán dolgozom, - ismételte nyomatékkal, drámai hangon.

- Büntettek lexikona?...

Mr Daver bólintott.

- Egyik vesszőparipám. Gazdag vagyok és hódolhatok a hóbortjaimnak. Maga ez a kastély is egyik hóbortom. Négyezer fontomba kerül évente, de meg vagyok elégedve. Magam váloga-tom meg a vendégeimet. Aki untat, azt szépen kitessékelem, hogy... már kiadtam a szobáját. Megtehetném ezt, ha a barátaim lennének? Ugy-e, nem! És érdekelnek az uj arcok. Megtöltik a házat; társaságot nyujtanak és szórakoztatnak... Nos, mikor jön, kérem?

Margaret habozott:

- Azt hiszem, hogy...

- Hétfőhöz egy hétre? Nagyszerü! - Csapott le rá mr Daver és hevesen megrázta a leány kezét. - Nem kell ám itt unatkoznia! Ha érzi a magányosságot, vagy a vendégeim untatják, meghiv-hatja a saját barátait. Hadd jöjjenek, mint a ház barátjai... Tehát a viszontlátásra, hétfőn!

Margaret lassan ballagott lefelé a kerten át, a kiskapu előtt várakozó kocsis felé, kissé álmélkodva s még mindig nagyon határozatlanul.

- Megkapta az állást, miss? - érdeklődött a barátságos kocsis.

- Azt hiszem, meg, - felelte Margaret.

Visszanézett Larmes Keepre. A pázsit néptelen volt, de egészen közel elsuhanó női alakot pillantott meg. Csak egy pillanatig tartott - aztán a nő eltünt a sürü borostyán-bokrok közt, melyek köröskörül beszegték a birtokot körülvevő falat. Ugy látszott, hogy van valami ösvény a bokrok közt és mrs Burton oda menekült. Arcát beletemette két kezébe, amint vakon tántor-gott előre, de elfojtott zokogása odáig elhallatszott, ahol a megdöbbent leány éppen állt...

- A gazdasszony - mondta nyugodtan a kocsis: - kicsit bolond, szegény...

10

II. FEJEZET

Giorgio Ravini nem volt kellemetlen külsejü fiatalember. Sőt a maga szempontjából, amely, természetesen elfogult volt, nagyon is hóditó jelenség volt, fekete göndör hajával, finom metszésü nápolyi profiljával, karcsu termetével és elegáns modorával. S ha ezekhez a termé-szetes előnyökhöz hozzá adjuk a Savile Row uri szalonjának legdivatosabb kreációit, - a pom-pásan szabott ruhát, a kifogástalan szürke kalapot, a malakkai bambuszból esztergált fegyver-botot, melyet elegáns mozdulatokkal forgatott a divatos keztyübe szoritott, finom kéz -, előttünk áll az arisztokrata egyéniség, melynek képét ragyogó lakkcipő és fényes szürke-selyem harisnya egésziti ki.

Hozzátartoztak ehhez az elegáns külsőhöz Giorgio Ravini szerencse-gyürüi is. A babonás olasz vakbuzgó rajongással hitt a varázslatokban, a ráolvasásban és szemmel-verésben, amelyek ellen a szerencse-gyürüivel védekezett. Jobb kezének kisujján három aranygyürüt viselt és minden gyürüben három nagy gyémánt tündökölt. Családi hagyomány volt ez a szerencsekő-babona, amit még Saffron Hillben szedett magába, mint gyermek.

Az arcán majdnem állandóan ott játszadozott az a félig vidám, félig unott mosoly, amely azt akarta mondani, hogy az életnek nincs titka, se öröme, amit ő ne ismerne már. És ez a mosolygás igazolt is volt, mert Giorgio valóban tudott majdnem mindent, ami Londonban történt, vagy történhetett. Fölverekedte magát a Saffron Hill egyszoba-konyhás odujából - ahol apjának verklis-majmával aludt egy vackon -, fölverekedte magát az irástudatlan, szurtos kölyök olyan társadalmi magaslatra, hogy most pompás lakosztálya volt a Half Moon Street egyik hatalmas bérházában, amely - sőt a vele összefüggő egész háztömb is - szintén az ő tulajdona volt.

De nem ez volt minden vagyona. A Continental Bank jelentékeny összeget kezelt „Signor Ravini” folyószámláján; az értékpapirjai sokkal több osztalékot hoztak, mint amennyit el tudott költeni: de még ennél is nagyobb jövedelme volt abból a két éjjeli kaszinóból és játékbarlangból, amelyeket ő „ellenőrzött”, hogy ne is szóljunk egyéb mellékkereseteiről, amelyek kétes és titokzatos, de annál biztosabb forrásokból ontották neki az aranyat.

Giorgio Ravini szava törvény volt Leytontól Clerkenwellig, parancsait vakon teljesitették a Fitzroy Squaretől egy mértföldnyi körzetben és egyetlen egy bandavezér se üthette föl a fejét egész Londonban Ravini engedelme nélkül, - ha csak nem akarta megkockáztatni, hogy lepedőben szállitsák be a Middlesex-kórházba.

Most ott ácsorgott türelmesen a Waterloo-állomás széles perronján, időnként arany karóráját nézegetve s a rabszolgatartó fölényes jóindulatával szemlélte a körülötte pezsgő, hullámzó élet forgatagát.

Az állomás óráján negyedhét volt; Ravini még egyszer ránézett a karórájára és fürkészve kezdte vizsgálni a VII. vágány felől özönlő utasok tömegét. Pár perc mulva már megpillan-totta a fiatal leányt, mire gyorsan végigsimitotta selyem nyakkendőjét, kissé ferdére nyomta puha, szürke kalapját és indult a leány elé.

Margaret Belmant nagyon is elfoglalták saját gondolatai és eszébe se jutott ez a szeretetre-méltó fiatalember, aki már annyiszor hozzá akart csatlakozni azzal az utszéli fogással, hogy már ismerik egymást, - hiszen találkoztak is: csak nem emlékszik rá, hogy hol. Szóval Margaret Belmant annyira kizökkentette mindennapi kerékvágásból a Larmes Keep-i kirándu-lás, hogy nem is emlékezett már erre a tolakodó udvarlójára, arra meg éppenséggel nem is gondolt, hogy várni fogja őt az állomáson.

11

Giorgio Ravini megállt és várta a közeledő leányt, megvesztegetően mosolyogva reá. Szerette a karcsu, fiatal, pirosarcu leányokat, akik egyszerüen öltözködnek, formás kis kalapot visel-nek, de sokat adnak a harisnyájukra. Megemelte a kalapját: a szerencse-gyémántok pompásan villogtak a villanyfényben.

- Oh! - hökkent meg Margaret Belman és megállt.

- Jó estét, miss Belman - mosolygott Giorgio, elővillantva fehér fogsorát. - Mily szerencsés véletlen, hogy ismét találkozunk.

A leány tovább akart menni, de Ravini hozzászegődött.

- Szeretném, ha itt lenne az autóm - mondta kedveskedve - hogy hazaröpithetném. Éppen most kaptam egy 20 lóerős Rolls Royce-gépet: pompás kis kocsi, nem igen használom, mert szeretek gyalog járni; most is ugy jöttem ide a Half Moon-utcából.

- És, persze, megint oda megy innen? - kérdezte a leány nyugodtan.

De Giorgio tapasztalt róka volt: nem esett bele a csapdába. Udvarias meghajlással felelt:

- Az én utam arra van, amerre az öné...

- Kicsoda ön? - kérdezte most Margaret megállva. - Még a nevét se tudom.

- Smith... Anderson Smith - felelte az olasz készségesen. - De miért akarja tudni?

- Hogy megmondhassam a legelső rendőrnek, akivel találkozunk - felelte Margaret és mr Ravini, aki nem volt szokva hasonló fenyegetésekhez, pompásan mulatott ezen.

- Ugyan, ne legyen ilyen gyerekes - mondta -, hiszen nem bántom önt! Miért akarja hát, hogy a neve belekerüljön az ujságokba?... Aztán meg ugyis azt mondanám a rendőrnek, hogy régi barátok vagyunk és ön kért meg, hogy kisérjem haza.

Margaret merően ránézett az olaszra.

- Rövidesen találkozhatunk egy „igazi” barátommal, akinek be is kell majd bizonyitania ezt az állitását - mondta. - Most pedig lesz szives és megy a dolgára.

Giorgio mosolyogva jelentette ki, hogy szivesebben marad.

- Micsoda bolondos kis lady maga! - kezdte. - Hiszen én a legudvariasabb formában ajánlom föl...

Vasmarok ragadta meg a karját és csavarta hátra szilaj erővel, hogy sziszegve volt kénytelen megfordulni, - Waterloo-állomás fényesen világitott perronján, ahol bizonyára ólálkodott saját bandájának is egy-két tagja!... Mr Ravini fekete szemei vészesen villámlottak.

Pedig a támadója ártalmatlan szelid embernek látszott. Magas termetü, inkább bánatos külsejü férfi volt. Testhez-álló szük kabátot viselt, melyet szorosan begombolt a mellén és lapos tetejü, kemény kalapja volt. Kissé vastag orrán ferdére csuszott az acélkeretes szemüveg, az arcát sárgás pofa-szakáll dekorálta s a balkarján esernyő lógott.

Giorgio azonban ügyet se vetett ezekre a részletekre, nagyon is jól ismerte őket, éppen ugy, mint azt, aki előtte állt: mr J. G. Reedert, az ügyészséghez beosztott detektivet, akinek láttára nyomban kialudt szeméből a vészes láng.

- Ah, mr Reeder! - kiáltott föl, jól szinlelt meglepetéssel, amely csaknem őszintének látszott. - Ez aztán a kellemes véletlen! Éppen most találkoztam kedves ismerősömmel, miss Belmannal és arról beszélgettünk, hogy elviszem őt...

12

- Talán nem a Flotsam Clubba egy csésze teára? - dörmögte mr Reeder boszus hangon. - Se a Harraby-Hotelbe?... Ugyan, ne mondja, Giorgio!... Pedig mily érdekes lenne mind a két kirándulás!

Mosolyogva nézett az olasznak vonagló arcába és gunyosan folytatta:

- A Flotsam-Club-ben megmutathatná ennek a fiatal hölgynek azt a szobát, ahol a cimborái tegnapelőtt éjjel háromezer fontot „nyertek el” a fiatal lord Fallontól... ha jól vagyok értesülve. A Harraby-Hotelben pedig megmutathatná neki azt az érdekes kis kártyaszobát, amelybe a hátulsó folyosón át szoktak betörni a detektivek, valahányszor ön célszerünek látja, hogy valamelyik cimboráját elárulja... A kisasszony valóban érdekes kalandoktól esik el.

Giorgio Ravini mosolygása éppen nem volt összhangban arcának halálos sápadtságával.

- Hallgasson meg, kérem, mr Reeder...

- Sajnálom, Giorgio, de nem érek rá - rázta a fejét mr Reeder szomoruan. - Nagyon drága az időm. De egy percet még rászentelek arra, hogy értésére adjam, hogy miss Belman nagyon kedves barátnőm nekem. És, hogyha ez a mai eset még egyszer megismétlődnék, ki tudja, mi történhetnék? Mert, ahogy ön valószinüleg tudja: én bizony nagyon gonosz ember vagyok. - Tünődve fürkészte az olasz arcát. - Azon gondolkodom, hogy rosszindulat-e az, ami megtiltja, hogy kitálaljam azt a roppant érdekes leleplezést, amely a nyelvem hegyén van?... Igazán nem tudom, mert az emberi elme nagyon furcsa, komplikált valami, Giorgio... No, de most már csakugyan mennem kell. Adja át üdvözletemet gonosztevő cimboráinak és, ha észreveszi, hogy a Scotland Yard valamelyik gentlemanje állandóan a sarkában jár önnek, mint az árnyéka: ne haragudjék szegényre, ő csak a kötelességét teljesiti. És ne feledje... hm... ne fel-edje egy pillanatra se, hogy mire figyelmeztettem... hm... ezzel a fiatal ladyvel kapcsolatban.

- Nem mondtam neki semmit, ami nem lett volna méltó a legkifogástalanabb gentlemanhez is...

Mr Reeder rápislogott az olaszra.

- Ha nem igy volt - mondta -, akkor várhatja, hogy még ma éjszaka találkozunk... és nem jövök egyedül. Tudja - s a hangja bizalmasra halkult: - hozok magammal néhány markos legényt is, hogy elvegyem öntől, ha kell, erőszakkal is, a Fetter Lane-i safe-deposit kulcsait.

Csak ennyit mondott és az olasz beleszédült a fenyegetésbe. Mire magához tért, mr J. G. Reeder és a leány már eltünt a tömegben.

13

III. FEJEZET

- Érdekes ember - mondta mr Reeder, amint kocsijuk áthaladt a Westminster-hidon. - Egy-általában a legérdekesebb ember, akit mostanában ismerek. Véletlenség volt, hogy igy egy-másba ütköztünk... Szeretném, ha nem viselne gyémántgyürüket.

Lopva rápillantott a leányra és habozva kérdezte:

- Nos és a hely... hm... hogy tetszett?

- A vidék gyönyörü - felelte a leány, de lelkesedés nélkül. - Kár, hogy nagyon messze van Londontól.

A detektiv arcán kellemetlen csalódás tükröződött.

- Tehát visszautasitotta az állást? - kérdezte szorongva.

A hangjában volt valami, ami meg is lepte, bántotta is a leányt, ugy hogy megfordult és fürkészve nézett a detektivre.

- Igazán azt hiszem, mr Reeder - mondta szemrehányóan -, hogy szeretné, ha hátat forditanék Londonnak!

Nagy meglepetésére mr Reeder mélyen elpirult.

- Ej, kérem... hát hogyan is... ezt csak nem gondolja komolyan! - tiltakozott mr Reeder zavartan. - De mikor oly előnyösnek látszik... még hogy ha csak ideiglenesen foglalja is el ezt az állást. - Szeliden átpislogott a leányra. - Nekem hiányozni fog... nagyon fog hiányozni ön... hm... miss Margaret. Hiszen olyan jó... - itt nagyot nyelt - olyan jó barátok lettünk, de az a... tudja, nagyon fontos dolgom akadt most és... hogy is mondjam... ez, izé... megzavar egy kicsit.

Hol az egyik, hol a másik ablakra nézett, mintha gyanakodnék, hogy titkos hallgatózók lesik a szavait s aztán meghalkitotta a hangját:

- Sohase beszéltem önnek, kedves miss... izé... Margaret, az én foglalkozásomnak kissé kelle-metlen részleteiről. De volt, vagy még ma is él bizonyos Flack nevü gentleman. F-l-a-c-k - is-mételte, betüzve a nevet. - Emlékszik talán reá? - kérdezte és aggódva leste a leány szavait s mi-kor Margaret a fejét rázta, megkönnyebbülve folytatta: - Pedig reméltem, hogy emlékszik. Tele voltak a nevével és viselt dolgaival az ujságok. De öt év előtt, persze, ön még gyermek volt...

- Ön hizeleg nekem - mosolygott a leány: - öt évvel ezelőtt már tizennyolc éves fölserdült hölgy voltam.

- Ne mondja! - csodálkozott mr Reeder: - igazán meglep, hogy... Szóval ez a mr. Flack olyan valaki volt; amilyenekről csak a szenzációs detektiv-regényekben olvasunk: zseni, mestere minden gonoszságnak, páratlan szervező... izé, szóval, ahogy mondani szokták: bandavezér, de a szónak legmerészebben vett értelmében.

Fölsóhajtott és behunyta a szemeit, ugy hogy a leány egy pillanatig azt hitte: talán imádkozik ezért a zseniális gonosztevőért.

- Fényes talentum - folytatta mr Reeder, fölnyitva a szemeit: - és, bár szörnyü ez a vallomás, magam is sokszor bámultam ezt a nagyvágásu gonosztevőt. Tudja, sokszor magyaráztam már: engem vonzanak a gonosztevők. De ez a Flack őrült volt.

- Minden gonosztevő őrült: - ezt már sokszor megmagyarázta nekem - felelte Margaret kissé csipősen, mert aggódott, hogy ez a társalgás eltériti őt a saját ügyének megvitatásától.

14

- De ez amugy is teljesen őrült volt - ismételte mr Reeder nagyon komolyan és megkopogtatta a homlokát. - Ez az őrültség mentette meg az akasztófától. Hajmeresztő dolgokat művelt, de az őrült ember agyafurtságával. Hidegvérrel lőtt agyon két rendőrt... fényes nappal, amikor a City utcáin hemzsegnek az emberek és... megugrott! De végre, persze, mégis hurokra került. A hozzá hasonlók mind igy végzik ebben az országban. Én... izé... szintén ott voltam. Azaz, hogy... izé... én is ott voltam, mikor nyakon csiptük. Éppen ez jutott most eszembe, hogy Giorgio barátunkkal találkoztam. Mert mr Ravini árulta el nekünk Flacket, kétezer fontért. Én kötöttem meg vele az üzletet, mert mr Ravini is épp oly gonosztevő...

Margaret ajkai szétnyiltak a nagy álmélkodásban.

- Ez az olasz ember? - kérdezte. - Őt gondolja?

Mr Reeder bólintott.

- Mr Ravininek volt valamelyes közössége a Flack-bandával - magyarázta - és véletlenül megtudta, hogy hol bujkál az öreg John. És álmában fogtuk le a vén zsiványt. - Mr Reeder ismét sóhajtott. - Engem irtózatosan átkozott és megfenyegetett. Az ilyen emberek, mikor lépre mennek, rendesen irtózatos bosszut esküsznek... izé... azok ellen, akik lefogják őket.

- Törvényszék elé került? - kérdezte a leány.

- Persze - bólintott mr Reeder: - gyilkosság vádjával állitották esküdtszék elé. De hát... őrült volt... „Bünös, de beszámithatatlan”: ez volt a verdikt, amelynek alapján az őrültek broad-moori fegyházába zárták.

Gyámoltalanul kotorászott a zsebeiben, valami közönséges cigaretta-csomagot vett elő és engedelmet kért, hogy rágyujthasson. Margaret figyelte, ahogy a füst, mint vékony fonál, fölfelé kanyargott a detektiv szájában lefelé lógó cigarettából, - mialatt mr Reeder szomoruan, szinte fásultan bámult ki a zöld parkra, amelyen éppen átrobogtak, mintha egész valójával elmerült volna a természet szépségeibe.

- De mi köze mind ennek ahhoz, hogy én vidéken vállaljak állást? - kérdezte Margaret türel-metlenül.

Mr Reeder lassan a leány felé fordult:

- Mr Flack nagyon bosszuálló ember volt - mondotta. - Igazán zseniális ember... fáj, hogy be kell vallanom: de hát igy van. És mr Flack... izé... különösen gyülöl engem és egészen bizonyos... jól ismerem őt... izé... hamarosan rá fog jönni, hogy én... izé... hogy ön, miss Margaret... izé... nagyon kedves nekem...

A fiatal leány agyában hirtelen világosság támadt. Egyszerre megértett mindent és gyöngéden megfogta a detektiv karját.

- Szóval azt gondolja, hogy azért menjek el Londonból, mert hátha valami történik? - kérdezte hirtelen. - De hát mi történhetnék? Hiszen az a mr Flack Broadmoorban van... vagy nem?

Mr Reeder zavartan vakargatta az állát és az autó mennyezetét vizsgálta.

- Hát... izé... pont egy héttel ezelőtt megszökött. És, azt hiszem, ebben a pillanatban már itt bujkál valahol Londonban.

Margaret Belman megborzadt. Suttogva, rekedt hangon kérdezte:

- Tud róla ez az olasz... Ravini?

- Még nem - rázta a fejét mr Reeder óvatosan: - de azt hiszem, meg fogja tudni... oh, egész bizonyosan meg fogja tudni!..

15

Egy héttel később, miután Margaret Belman, meglehetős kelletlenül, elutazott, hogy elfoglalja uj állomását, mr Reeder már teljesen tisztában volt azzal, hogy John Flack hol ütött tanyát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Valami kis összekoccanás történt Margaret Belman és mr Reeder közt, még Londonban, ugyanazon a napon, amikor Margaret elutazott. Együtt ültek a lunchnél és az egyetértést Margaretnek egy tréfás megjegyzése zavarta meg, amit mr Reeder - bár egyébként nem volt hiu - ezuttal mégis rossz néven vett. Margaret maga se tudta, honnan szedte a bátorságot hozzá, de mégis megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy - a mr Reeder pofa-szakálla rég divatját multa, ósdi viselet.

- Le kellene borotváltatnia - tanácsolta Margaret: - mindjárt fiatalabb lenne tiz esztendővel.

- Azt hiszem, kedves... izé... miss Margaret, hogy nem szeretnék tiz évvel fiatalabb lenni... se fiatalabbnak látszani, - felelte mr Reeder.

Bizonyos feszültség támadt erre, amely akkor se enyhült, mikor Margaret fölszállt a vasuti kocsiba és kissé szorult szivvel közeledett uj otthonához. De aztán mégis fölmelegedett a szive, mikor arra gondolt, hogy mr Reeder csak azért óhajtotta a távozását Londonból, mert féltette őt és aggódott érte... Csak, amikor már egészen közel voltak Siltburyhoz, csak akkor jött rá, hogy mr Reeder maga legkomolyabb veszedelemben forog. - Irni fog neki - határozta el: - megirja, hogy szomoru és aggódik érte... Aztán eltünődött, hogy miféle banda lehet az a Flack-banda? Most már emlékezett a névre, bár akkor, amikor az ujságok tele voltak vele, nem igen érdekelte: általában nem szivesen olvasta a „törvényszéki rovat”-ot.

Mr Daver, aki most még inkább bohócnak látszott, mint a multkor, röviden fogadta, mikor megérkezett. Személyesen vezette át a titkári irodába és megmagyarázta, hogy mi lesz a dolga. A szolgálat, amit tőle várt, igazán nem volt terhes, se bonyolult és Margaret nagyon megkönnyebbült, mikor látta, hogy Larmes Keep adminisztrációjával semmi dolga se lesz. Az teljesen mrs Burton avatott kezeire volt bizva.

A hotel cselédsége két kis földszinti házban lakott, körülbelül negyed-mérföldnyire a kastély-tól; csak mrs Burtonnak volt szállása a főépületben.

- El vagyunk tőlük szigetelve - magyarázta mr Daver. - A cselédség mindig kényelmetlen, utálatos nyüg. Ugy-e, önnek is ez a véleménye? Mindjárt gondoltam. Ha éjjel szükségünk van rájuk, mind a két házban van telefon és a külső ajtó kulcsa Graingernél, a portásnál van. Ugyebár, ez pompás elrendezés és ön is helyesli? Mindjárt tudtam, hogy jónak találja.

Margaret, ahogy már a multkor is tapasztalta, teljesen fölöslegesnek találta a választ. Mr Daverrel nem lehetett „társalogni”: minden kérdésére azonnal megfelelt ő maga.

Már éppen vissza akart menni a dolgozó-szobájába, mikor Margaretnek eszébe jutott a „büntettek lexikona.”

- Mr Daver - kérdezte hirtelen: - tud valamit a Flack-ekről?

Mr Daver összeráncolta a homlokát.

- Flack?... Lássuk csak, mi is ez a Flack... azaz: Flackek, ahogy ön mondja... - És egyenként betüzte a nevet.

- Egyik barátom beszélt nekem róluk a minap - magyarázta Margaret. - Gondoltam, hogy ön bizonyára ismeri a nevet. Gonosztevők ezek... a Flack-banda.

- Ah, a Flack-ek! - ütött a homlokára mr Daver: - hogyne! hogyne, kérem!... Lám-lám, milyen érdekes! Hát ön is kriminalista?... John Flack, George Flack, Augustus Flack - hadarta gyor-san, egymás után számlálva elő őket nikotintól sárga, hosszu ujjain, - John Flack az őrültek

16

fegyházában van, két testvére kiszökött Argentinába. Rettenetes fickók, borzalmas, irtózatos gazemberek!... Mily bámulatos intézmény is a mi rendőrségünk!... Mily csodás szervezet a Scotland Yard! Ugy-e, ön is egyetért velem? Hát persze: bizonyos voltam benne... Flack! - megint összeráncolta a homlokát és bólogatott: - Már gondoltam rá, hogy külön monografiát irok erről a félelmetes bandáról, de nem teljes az adat-gyüjteményem. Ön talán ismeri őket?

Margaret mosolyogva rázta a fejét:

- Nem, nem volt szerencsém hozzájuk.

- Rettenetes fickók - ismételte mr Daver: - de egyuttal bámulatra méltók is... Kicsoda ez a barátja, miss Belman, ha szabad tudnom? Szeretnék találkozni vele. Talán tudna mondani egyet-mást erről a bandáról.

Margaret visszariadt ettől a kivánságtól.

- Oh, félek, hogy ez nehezen fog menni - mondta hirtelen: - s azt hiszem, akkor se mondana semmit, ha találkoznának... sőt talán én is indiszkrét voltam, hogy beszéltem a dologról.

Ugy látszott, hogy ez a beszélgetés nagyon izgatta mr Davert, mert este, amikor Margaret, meglehetős fáradtan, már éppen föl akart menni szobájába az irodából, kopogtak az ajtón és, a „szabad” szóra, mr Daver nyitott be.

- Megnéztem adataimat a Flack-bandáról - mondotta, megállva a küszöbön - és meglepett, hogy alig van róluk valami följegyzésem. Van egy ujságkivágásom, amely szerint John Flack meghalt. Ez volt bezárva az őrültek broadmoori fegyházába. Hallott róla, miss Belman, hogy valóban meghalt?

Margaret a fejét rázta és szemrebbenés nélkül hazudott.

- Nem tudnám megmondani. Csak egész véletlenül hallottam a nevét.

Mr Daver elgondolkozva vakargatta az állát:

- Arra gondoltam, hogy valaki talán elmondhatott önnek néhány esetet, epizódot, amelyeket ön, mint laikus hölgy - és itt vigyorogva csuklott - nem is talál érdekesnek, holott én talán...

Habozva hallgatott el és várt, de Margaret minden további faggatásnak elvágta az utját.

- Ez minden, amit tudok, mr Daver - mondta egyszerüen.

Nagyszerüen aludt ezen az éjszakán: a halkan morajló hullámverés, mely végigpaskolta a Siltbury-öböl kanyargós partjait, álomtalan mély álomba ringatta.

A munkája csak reggeli után kezdődött és az irodájában végezte; legtöbbnyire csekkeket állitott ki a beküldött számlákról. Magát a házvezetést, ugy látszott, mrs Burton végezte és Margaretnek csak a hó vége felé volt nehezebb munkája, amikor egyre-másra kellett kiállitani a csekkeket. Ideje hátralevő részében a levelezést intézte el. Körülbelül 140 pályázó jelent-kezett arra az állásra, amelyet most ő foglalt el: ezeknek felelni kellett. Volt aztán egész csomó levél is, amelyekben vendégek jelentkeztek, illetőleg kértek lakást Larmes Keepben. Ezeket mr Daverrel együtt kellett elintézni és furcsa volt, hogy mr Daver mily finnyás és válogatós a vendégek osztályozásában. Például:

- John Quinton tiszteletes?... Nem, nem; már van a házban egy tiszteletes: az éppen elég. Irja meg neki, hogy nagyon sajnáljuk: de a penzió már tele van... Mrs Baigley ide akarja hozni a leányát? Szó se lehet róla! Nem tudnám türni, hogy lármás gyermekek zavarjanak a munkámban. Ugy-e, ön is igy gondolkodik? Látom, hogy igen. Na és ez a hölgy kicsoda?... „Utókurára” szeretne idejönni. Ez azt jelenti, hogy beteg. Nem engedhetem meg, hogy Larmes Keep-et szanatóriummá degradálják. Ezeknek mindnek azt irhatja, hogy a penzió tele

17

van és csak karácsony után tudjuk befogadni őket. Karácsony után mind jöhetnek... mert akkor én ugyis külföldre utazom.

Margaret estéi szabadok voltak. Ha kedve volt, berándulhatott Siltburybe, ahol két mozi volt, meg cirkusz is és mr Daver megengedte, hogy bármikor használhatja a hotel autóját. De Margaret jobban szeretett sétálni a kastély kertjében. Ez jóval nagyobb volt, mint gondolta. Hátul, a hoteltól délfelé, kinyult vagy félmérföldnyire, kelet felől a parti sziklák szegélyezték s ezeknek peremén vállmagasságig élő falat emeltek, aminek meg is volt az oka, mert a sziklafalak függőlegesen nyultak le vagy 200 lábnyira s alattuk voltak a szirtek. Egy helyen valami földcsuszamlás miatt leomlott ez a fal, ott ideiglenesen deszka-keritéssel pótolták. Próbáltak kipécézni kilenc-lyukas golfpályát is - ahogy Margaret észrevette bolyongásai közben -, de mr Daver alighanem beleunt, mert a térdig érő fü ellepte az egész pályát.

Az épület délnyugati sarkán, körülbelül száz yardnyira, sürü rododendron-bozót volt és Margaret ezt is átkutatta, követve a kigyózó ösvényt, mely a bozót belsejébe vezetett. Egész váratlanul régi kerekes-kutnak a maradványaira bukkant. A téglafal köröskörül romokban hevert, maga a kut is beomlott. A kerekes-állvány fölött düledező tetőre kis fatábla volt szögezve, a látogatók kioktatására:

„Ezt a kutat 935-től 1791-ig használták. A jelenlegi tulajdonosok temették be 1914 májusában és százharmincöt szekér sziklát, földet és egyéb törmeléket döntöttek bele.”

Kellemes időtöltés volt: álldogálni az ódon kut mellett és elábrándozni a megvasalt rabokról, mezitlábas paraszt-menyecskékről és leányokról, akik századokon és századokon át jártak-keltek és ácsorogtak ott.

Margaret, mikor kijött a bozótból, szembe találkozott a sápadt arcu Crewe Olgával. Eddig még nem beszélt se az ezredessel, se a tiszteletessel; vagy ő kerülte ki őket, vagy ezek őt. Crewe Olgával se találkozott eddig és most is ki akart térni az utjából, de a leány egyenesen feléje tartott.

- Ön az uj titkárnő, ugy-e? - kérdezte.

Csengő, behizelgő hangja volt: „macska-természet”, állapitotta meg Margaret magában.

- Igen - felelte: - én vagyok miss Belman.

A leány bólintott.

- Azt hiszem, az én nevemet tudja?... Nem unatkozik ön is rettenetesen?

- Nem mondhatnám - mosolygott Margaret. - Gyönyörü szép a vidék.

Olga Crewe kritikus szemmel nézett körül.

- Azt hiszem, igaza van - mondta: - gyönyörü szép. De pár esztendő alatt nagyon megunja az ember.

Margaret csodálkozva nézett rá:

- Hát oly régóta lakik itt?

- Gyerekkorom óta mindig itt vagyok. Azt hittem, hogy Joe már elfecsegte ezt önnek; régi, megrögzött pletykás az öreg.

- Joe? - kérdezte Margaret meglepetve: - ki az, kérem?

- A kocsis, a hirharang, a pletykahordó, - felelte a leány és, Larmes Keep felé fordulva, összeráncolta a homlokát.

- Tudja-e, miss Belman, mi volt ennek a kastélynak a neve?... „A könnyek háza...” Château des Larmes.

18

- Ugyan miért?

Olga Crewe megránditotta csinos kis vállát:

- Azt hiszem, hagyományos neve a kastélynak, még abból az időből, amikor Augernvert báró épitette. A környékbeli nép aztán elferditette az eredeti nevet és igy lett belőle „Larmes Keep.” Meg kellene néznie a börtönöket.

- Börtönök is vannak itt? - kérdezte Margaret meglepetve és Olga bólintott. Most először látszott rajta, hogy mulattatja a dolog.

- Ha látta a börtönöket és a láncokat meg a vaskarikákat a falban és a meztelen lábaktól simára koptatott kőpadlót: kitalálhatja, hogy honnan kapta a nevét.

Margaret visszanézett a kastély felé. A nap éppen leáldozott mögötte s volt valami rejtelmes félelmetesség abban a sötét, hatalmas épület-tömegben, mely élesen, komor körvonalakban vált ki az alkonyat biborvörös fényéből.

- Mily kellemetlen, ijesztő kép! - mondta megborzongva.

Olga Crewe fölkacagott.

- Látta már a sziklafalakat? - kérdezte és visszavezette Margaretet a hosszu kőfalhoz, amelyre rákönyökölve, jó negyedóráig bámultak le a sötét mélységbe.

- Evezős-csónakon kellene végigmennie a sziklafal frontja előtt - tanácsolta Olga. - Olyan, mint a méhkas: tele lyukakkal és üregekkel. Az egyik, melynek bejárata egy magasságban van a viz szintjével, beszolgál egészen a kastély alá. Ha nagyon magas a tengerdagály, a viz el is önti a kastély pincéit. Csodálom, hogy Daver nem ir róla könyvet.

Némi csipősség érzett a szavaiban, amit Margaret nyomban megérzett.

- Ott kell lennie a bejáratnak - szólalt meg most Margaret - lemutatva vizre, amely örvénylő hullámveréssel csapdosott föl a sziklafalra.

Olga bólintott.

- Ha magas a tengerdagály, akkor eltünik a nyilás, - mondta. Aztán, hirtelen megfordulva, megkérdezte Margaretet, hogy látta-e már a szabad-fürdőt?

Tojásdad medence volt, magas puszpáng-bokrokkal szegélyezve, a feneke kék téglákkal kipadozva. Szinte csábitott a beugrásra.

- Rajtam kivül senkise használja - mondta Olga. - Daver meghalna ijedtében, ha bele kellene ugrania.

Valahányszor előhozta Daver nevét, alig leplezett megvetés csendült ki a hangjából. Nem sokkal enyhébben bánt a többi vendégekkel se. Mikor a kastélyhoz közeledtek, minden bevezetés nélkül, hirtelen igy szólt:

- Az ön helyében én nem igen beszélgetnék Daverrel. Hagynám, hogy ő beszéljen: ezt ő is jobban szereti.

- Hogyan érti ezt? - kérdezte Margaret nyugodtan; de ebben a pillanatban Olga minden bucsuzás nélkül, szótlanul faképnél hagyta és az ezredes felé sietett, aki szivarozva állt egy helyben és nézte őket, ahogy előbukkantak a bokrok közül.

- „A könnyek kastélya!...”

Margaretnek eszébe jutott ez az elnevezés, mikor este levetkőzött és, bár nagy volt az önuralma, mégis megborzongott egy kicsit.

19

IV. FEJEZET

A rendőr, aki a Bennet-Street és a Hyde-Lane keresztezésénél állt poszton, olyan egyedül volt, mintha kihalt volna körüle az egész világ. Hajnali három óra körül járt az idő, tikkasztó, szinte fojtogató meleg tavaszi reggel volt, a szellő se mozdult. Valahol, London déli részében, égiháboru volt; a távoli dörgés tompa visszhangja idehallatszott időnként. A jók és gonoszok egyformán aludtak mind, - kivéve mr J. G. Reedert, a törvény őrét és a gonosztevők rémét. Dyer rendőrőrmester látta kisugárzani a sárgás fényt a rostélyos ablakból és jóindulatuan mosolygott.

Oly csöndes volt az éjszaka, hogy amikor meghallotta egy kulcs csikordulását a zárban, hátra nézett a válla fölött, azt vélve, hogy a nesz közvetlenül a mögötte álló házból jön. Ehelyett öt házzal odább pillantott meg egy nőt, aki éppen akkor lépett ki a kapun és megállt a fölvezető pár lépcső legfelső fokán. Látszott, hogy sietve kapta magára a pongyoláját.

- Biztos ur!...

A hangja halk volt, a kiejtése tiszta, a kérés sürgető, - ugy hogy a rendőr sokkal gyorsabban sietett feléje, mint a rendes járása volt.

- Valami baj van, miss? - kérdezte.

Látta, hogy a nőnek az arca - ahogy mondani szokták: „ki van pingálva” - mert, aki meg van rémülve, annak az arca nem lehet ilyen piros, se az ajka rikitóan vérvörös. Rendes körülmények között csinos lehetett, de az életkora bizonytalan volt. Hosszu, fekete fésülködő-köpenyt viselt, mely szorosan záródott az álla alatt s a rendőr látta, hogy a kezén, mellyel rátámaszkodott a lépcső-korlátra, gyürük csillantak meg az utcalámpák fényében.

- Nem tudom... igazán - mondta. - Egyedül vagyok a házban és ugy rémlett, mintha... hallot-tam volna... valamit.

Lihegve beszélt. Látszott rajta, hogy nagyon meg van rémülve.

- Nincsen cselédség a házban? - kérdezte a rendőr meglepetve és kissé meg is döbbenve.

- Nincs. Ma éjjel érkeztem Párisból... éjfélkor. A házat butorozva vettem ki. A cselédek, akiket felfogadtam, azt hiszem, nem jól értették a napot, amikor megjövök és itt kellett volna lenniük... Különben mrs Granville Fornese a nevem.

A rendőrnek ugy rémlett, mintha emlékeznék erre a névre. A hangzása ismerős volt, nemes veretü előkelő névnek látszott: a viselője bizonyára „Valaki” volt a magasabb körökből. És Bennet Street környékén sok ilyen előkelőség lakott.

A rendőr benézett a sötét hallba.

- Ha fölgyujtaná a villanyt, madame, szétnéznék a házban, - ajánlkozott készségesen.

A nő a fejét rázta és ugy reszketett, hogy a rendőr szinte érezte minden porcikájának a remegését.

- Nem gyulnak ki a lángok - mondta. - Ettől ijedtem meg. Pedig a vezeték jó volt, mikor lefeküdtem, egy órakor... Aztán fölébresztett valami... Nem tudom, hogy mi... és föl akartam kattantani a lámpát az éjjeli szekrényemen. De nem volt áram. A kézitáskámban volt villamos zseblámpásom. Azt vettem elő...

Megállt és mosolyogni próbált. A rendőr látta, hogy nagy, fekete szemei kerekre tágulnak a rémülettől.

20

- Láttam... Nem is tudom, hogy mit láttam... valami sötét tömeget, mintha a falhoz lapult volna. Aztán hirtelen eltünt. És a szobám ajtaja tárva-nyitva állt. Pedig tudom, hogy bezártam belülről, mikor lefeküdtem.

A rendőr még jobban kinyitotta a kaput és a zseblámpás fehér fénykévéje bevilágitott a folyosóra. A fal mellett kicsiny asztal állt, rajta a telefonkészülék. A rendőr odament és fölvette a kagylót: a telefon süket volt, nem volt benne áram.

- Ez igazán... kezdte a rendőr, de hirtelen elhallgatott. Valahonnan az emeletről halk reccsenés hallatszott... mintha a parkett reccsent volna meg a ránehezedő lépés sulya alatt. Mrs Fornese még mindig a kapu küszöbén állt s most a rendőr is visszament hozzá.

- Van kulcsa ehhez a kapuhoz? - kérdezte, de a nő szótlanul rázta a fejét. - Telefonálnom kell valahonnan - mondta a rendőr tünődve. - Ön pedig aztán...

Nos, mit csináljon ezzel a nővel?... Csak egyszerü utcai rendőr volt és nagyon is kényes hely-zettel került szembe.

- Nincs valakije, akihez mehetne? - kérdezte. - Barátai... vagy ismerősei, rokonai?

- Nincs - hangzott a válasz bizonytalanul. - De... de talán ön megtehetné... Valakitől hallottam, hogy mr Reeder itt lakik a szomszédban. Talán ő...

A szemközti házban csakugyan égett a lámpás és mr Dyer aggodalmasan vizsgálta a világos ablakot. Ott lakott a Bennet Street 7-ik számu házában mr Reeder, aki rangban még a fő-felügyelők közt is a legelső volt. Nemrég költözött ebbe az elegáns negyedbe, - senkise tudta, miért. De mivel gazdag volt és szerette a kényelmet, senkise találta különösnek az esetet.

A rendőr habozott, keresgélt a zsebében s megtalálván benne az Egyesült Hármas Királyság legkisebb rézpénzét, ott hagyta a hölgyet a kapu küszöbén, átment az utca tulsó oldalára és megdobta mr Reeder világos ablakát a félpennys pénzdarabbal... A következő pillanatban már ki is nyilt a rácsos ablak.

- Bocsásson meg, mr Reeder - szólt föl a rendőr: - nem beszélhetnék önnel néhány percig?

Az ablak azonnal bezárult és mr Reeder alig félperc mulva már lent volt a kapuban. Teljesen föl volt öltözve, mintha csak várta volna, hogy hivni fogják. A kabátja gondosan begombolva, fején a lapostetejü keménykalap, orrán a ferdére csuszott szemüveg, amelyen sohase nézett keresztül - mindig csak fölötte.

- Valami baj van, Dyer? - kérdezte nyájasan.

- Megengedné, hogy telefonáljak?... Az a lady ott... mrs Fornese, egyedül van a házban... hallott valamit, hogy mozog... és én is hallottam...

Halk sikoltás hasitott bele az éjszaka csöndjébe... mindjárt rá - „Bang!” - nagy robajjal be-csapódott a 4-ik számu ház kapuja és - mrs Fornese eltünt.

Mr Reeder hat ugrással ott termett a kapunál. Lehajlott, benyomta a levélszekrény fedőlapját és hallgatózott... Nem hallott semmit - csak a falióra ketyegett odabent és... mintha valaki sóhajtott volna.

- Hm, - dünnyögött mr Reeder és tünődve vakargatta az állát. - Izé... lenne szives elmondani, hogy ez a... hogyan is történt ez az... izé... elejétől végig!

A rendőr most már teljesen összefüggően számolt be az eset minden részletéről. Mr Reeder összeráncolt szemöldökkel hallgatta, aztán szó nélkül sarkon fordult és fölsietett a lakásába, kihuzta iróasztalának egyik fiókját, jókora bőrtáskát vett ki belőle és keresgélt a különféle

21

acélszerszámok közt. Végül kiválasztott három furcsa, horogforma kampót, az egyiket fa-nyélbe srófolta és visszament a rendőrhöz.

- Amit most csinálok - mondta - nem lesz „törvénybe ütköző” dolog, mert én, már a hivata-lomnál fogva se követhetnék el ilyesmit, de... izé... minden esetre „szokatlan” dolog lesz.

Mialatt halkan, szinte mentegetőzve beszélt, szorgalmasan babrált a kapu zárja körül, ide-oda forgatva benne a szerszámját. Egyszerre aztán csattant a zár nyelve és mr Reeder belökte a kaput.

- Lenne szives, kölcsönözni a lámpását! - szólt udvariasan. - Köszönöm.

A lámpa széles körben világitotta meg a hallt, amely üres volt. Mr Reeder fölvetitette a világosságot a lépcsőkre és, előrenyujtva a nyakát, feszülten hallgatózott... Halotti csönd... Most nesztelenül besurrant a hallba.

A folyosó tovább vezetett a lépcső mellett s a végében ajtó volt; valószinüleg a cselédség lakása és a konyha volt mögötte. A rendőr meglepetésére mr Reeder ehhez az ajtóhoz sietett. Próbálta kinyitni, lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. A detektiv benézett a kulcs-lyukon, majd odanyomta a fülét és hallgatózott.

- Odafönt volt... valaki. - kezdte a rendőr habozva.

- Igen... izé... tudom, az emeleten - bólintott mr Reeder tünődve. - Azt hiszem... izé... meg-reccsent a parkett.

Lassan visszajött a lépcső aljához és fölfelé nézett, aztán végigvilágitott lámpájával a hall padlóján.

- Nincsen fürészpor - mondta halkan, mintha csak magának beszélne. - Akkor nem lehet az az... izé.

- Fölmenjek, uram? - kérdezte a rendőr s a lábát már föltette az első lépcsőre, mikor mr Reeder hirtelen visszarántotta, még pedig olyan erővel, ami ki se látszott fáradt, hanyag tartásából.

- Semmi esetre se - mondta határozottan. - Ha az a hölgy odafönt van... izé... ugyis meg-hallotta már a hangunkat. De az a hölgy nincs odafönt.

- Azt hiszi talán, uram, hogy a konyhában van? - kérdezte a rendőr meglepetve.

Mr Reeder szomoruan rázta a fejét.

- Sajnos, nagyon kevés modern hölgy tölti idejét a konyhában! - mondta és türelmetlenül csettintett a nyelvével; de nehéz lett volna megmondani, hogy ez a csettintés tiltakozás volt-e a nők házi erényének fogyatkozása ellen, vagy egyéb célja volt, - mert mr Reedert nagyon is elfoglalták a gondolatai.

Most megint körüljártatta lámpása fényét a hallban és kissé megkönnyebbülve szólalt meg:

- Nézze csak, Dyer: két sétabot van ott az ernyőtartóban. Hozza ide, kérem az egyiket.

A rendőr csodálkozott a furcsa kivánságon, de szótlanul engedelmeskedett. Elhozta a hosszu, vastag, kampós meggyfabotot, melyet mr Reeder figyelmesen megvizsgált.

- Poros, tehát rég nem használták. A ház előbbi bérlője, vagy maga a háziur hagyta itt. A végében hosszu vasszög: annak a jele, hogy turistabot és Svájcban vették... De önt talán nem érdeklik ezek a detektiv-históriák és sohase is olvasott arról a gentlemanről, akinek módszerét és eljárását én most utánzom?

- Nem, uram, - felelte a rendőr nagyon is megzavarodva ettől a furcsa beszédtől.

22

Mr Reeder még mindig a botot vizsgálgatta.

- Milyen kár, hogy nem horgászó-vessző! - mondotta. - Maradjon itt kérem... és ne mozduljon a helyéről - fordult a rendőrhöz.

Ő maga pedig fölfelé indult a lépcsőkön - de a térdein kuszva és furcsán, össze-vissza hadonászva a bottal, maga előtt, a feje fölött. A karját egészen kinyujtva kotorászott vele, végigsöpörve a lépcsőket, mintha láthatatlan akadályokat keresne vagy akarna elháritani. Egyre fölebb és fölebb hágott - óriási, négy lábon mászkáló bogárnak látszott az árnyéka, villamos zseblámpája fényének reflexében és Dyer rendőrőrmester tátott szájjal bámult utána.

- Nem gondolja, uram, hogy én...

A rendőr csak ennyit mondhatott, mert akkor különös dolog történt.

Borzalmas dörrenés rázta meg a hallt, hogy a rendőr belesiketült, a levegő megtelt porral és füstfelhővel, szilánkok röpködtek jobbra-balra és érezni lehetett, hogy valami ég... És a rendőr, ahogy a rémülettől szinte kővémeredve föltekintett, ott látta ülni a lépcsőn mr Reedert, aki apró faszilánkokat pöckölgetett le a kabátjáról.

- Azt hiszem, - szólt le az álmélkodó rendőrnek - hogy most már egész bátran feljöhet.

- Mi volt?... mi történt? - dadogta a rendőr.

A „gonosztevők réme” gondosan törülgette kabátja ujjával a kalapját és nyugodtan ismételte:

- Bátran feljöhet.

Dyer hármasával ugrálta át a lépcsőket és követte a detektivet az emeletre, ahol ez megállt és rávilágitott lámpásával a különös szerkezetü, de pontosan beállitott puskára, melynek csövét mindenféle ékek és kötések ugy irányitották, hogy végigsöpörhette a lépcsőt, amelyen éppen feljöttek.

- Pár lépcsővel feljebb - magyarázta mr Reeder hanyag szórakozottsággal - fekete fonál volt keresztbe feszitve, ugy hogy aki megbotlott benne vagy elszakitotta, egyidejüleg elsütötte a puskát is.

- És... és az a hölgy?

Mr Reeder köhögött.

- Az a hölgy... izé? - mondta nyájasan: - azt hiszem már nincs a házban. Alighanem a hátsó ajtón szökött meg. Mert kell lenni hátsó ajtónak is, a tulsó utcára, a kerten át. És az a hölgy... izé... már alighanem jó messze járhat... Sajnálom szegényt, mert ez a kis eset későbben történt, mint hogy bekerülhetne a reggeli lapokba s igy meg kell várnia az esti ujságokat, mielőtt még megtudná, hogy... még mindig élek.

A rendőr mélyet lélekzett és rekedten szólalt meg:

- Azt hiszem, hogy jelentést kellene irnom?...

- Magam is azt hiszem - sóhajtott mr Reeder. - Talán felcsöngethetné Simpson felügyelő urat is, hogy ha errefelé jár, nagyon szeretnék beszélni vele.

A rendőr bólintott és habozva kérdezte:

- Nem lenne jó, ha átkutatnánk a házat?... Hátha... hátha... eltették láb alól azt a hölgyet?

Mr Reeder szomoruan rázta a fejét.

- Nem tettek azok el láb alól semmiféle hölgyet - sóhajtott mr Reeder: - csak Simpsonnak egyik csinos teóriáját durrantották agyon!

23

- De mr Reeder - tamáskodott a rendőr: - akkor miért jött le ez a lady a kapuba oly rémülten?

Mr Reeder jóindulattal simogatta meg a rendőr karját, mint ahogy az anya csititgatja a fiát, ha valami ostoba dolgot kérdez.

- Az a hölgy már félórája ácsorgott a kapuban, amikor ön jött - magyarázta szeliden: - fél-órája, vagy talán tovább is, Dyer, remélve... izé... minden valószinüség ellenére, hogy én majd észreveszem. És én lestem is, de nem abból a szobából... izé... amelyiknek világos volt az ablaka. Csak éppen nem jöttem le, mert... izé... nagyon szeretem az életemet, tudja.

E furcsa beszéd után mr Reeder kényelmesen visszaballagott a lakásába.

24

V. FEJEZET

Mr Reeder pongyolában volt, a lábán virágos himzésü, tarka papucs, szájának balszögletéből füstölögve lógott lefelé a cigaretta. Szép csöndesen fejtegette az esetet Simpson detektiv-felügyelőnek, aki már korán reggel meglátogatta.

- Egy percig se gondoltam arra, hogy Ravini barátom csinálta - magyarázta nyugodtan. - Nem ilyen furfangos és ráadásul alig van intelligenciája is. Ezt a merényletet már hónapok óta készitik elő... izé... valószinüleg attól fogva, hogy ide költöztem... noha csak az éjjel hajtották végre. A ház egy öreg gentlemané, aki majdnem egész éven át Olaszországban él. A házat mindig butorozva szokta bérbeadni: most is csak egy hónap óta volt üres.

- Ön hát azt hiszi - kérdezte Simpson izgatottan -, hogy a merénylők, akárkik voltak is, ki-bérelték a házat és...

- Még az se bizonyos - rázta a fejét mr Reeder. - Valószinüleg csak engedélyt kaptak a ház megtekintésére s aztán valahogy kijátszották a gondnokot. Tudták, hogy éjjel itthon leszek, mert... izé... egy idő óta majdnem mindig itthon vagyok éjszaka... - Mr Reeder zavartan köhö-gött. - Egyik fiatal... izé... barátom nem régen elutazott Londonból és... izé... egyedül nem szeretek menni sehová.

És, Simpson nagy meglepetésére, a rendesen rideg és nyugodt mr Reeder a haja tövéig el-pirult.

- Pár héttel ezelőtt - folytatta mr Reeder, szánalmasan szinlelt bohém-hangulattal: - pár héttel ezelőtt házon kivül szoktam vacsorálni, jártam koncertekre, sőt az operába is, mert végtelenül szeretem a melodrámákat...

- Kire gyanakszik tehát? - szakitotta félbe Simpson, aki nem azért kelt föl kora hajnalban, hogy meghallgassa mr Reeder véleményét a melodrámáról. - A Gregory- vagy a Donovan-bandára?... - Két olyan banda volt ez, amelyek mindegyikének nagyon sok oka volt rá, hogy leszámoljon mr Reederrel.

J. G. Reeder szomoruan rázta a fejét és sóhajtva felelt:

- Egyikre se. Azt hiszem... sőt bizonyos vagyok benne... hogy messzebbre kell visszamennünk a bünügyi krónikában.

Simpson fürkészve meredt rá mr Reederre:

- Csak nem Flackre gondol? - kérdezte tamáskodva. - Ez a bandita rejtőzködik... nem merne ily gyorsan hozzáfogni...

- Pedig John Flack volt - szólt közbe mr Reeder határozottan. - Ki más is eszelhetett volna ki ilyen pokoli tervet? Mesteri ötlet volt! És, mr Simpson - folytatta, közelebb hajolva a felügyelőhöz: - mondok még valamit. - A hangja csaknem suttogássá halkult: - Amióta Flack lakat alá került Broadmoorban, nem történt Londonban nagyobb rablás. Egy héten belül megtörténik a legnagyobb, világra szóló rablás!... Meglátja... A legzseniálisabb rablás, amely-hez fogható még sohasem volt! Most tervezi annak az őrültnek az agya!

- Eh, összetört ember az már! - vélte Simpson, a homlokát ráncolva.

- Majd meglátjuk - felelte mr Reeder, furcsán mosolyogva. - De azért örülök, hogy... izé... ezekben a napokban sohase vacsorálok házon kivül. Viszont azonban Giorgio Ravini barátunk megrögzött éjjeli csavargó... Nem hivná föl, kérem, a Vine Street-i rendőrállomást, hogy... izé... nem történt-e valami baleset az éjjel?

25

Vine Street, amelynek rendőrállomásán majdnem minden eseménynek a szála összefut, azon-nal felelt és jelentette, hogy mr Giorgio Ravini nincs Londonban: állitólag Párisba utazott.

- Ez pompás! - mondta mr Reeder, szokott szelid modorában. - Nagyon okos cselekedet volt signor Giorgiótól, hogy elutazott: és még okosabb lenne, ha mennél tovább ott maradna.

Simpson felügyelő felállt és kinyujtózkodott. Hatalmas termetü, jókedélyü ember volt és megszokta ezt a mozdulatot.

- Most Scotland Yardba megyek és jelentem az esetet - mondta. - Végül is lehet, hogy nem Flack volt. Az öreg John bandavezér és a bandája nélkül tehetetlen. Az pedig szerteszéledt. Java része Argentinában van...

- Ha-ha-ha! - nevetett mr Reeder, de a vidámságnak legcsekélyebb jele nélkül.

- Ugyan mi az ördögöt nevet ezen? - méltatlankodott Simpson.

Mr Reeder azonnal mentegetőzött:

- Oh, kérem, ez csak afféle... izé... szkeptikus nevetés volt... Argentina!... Hát valóban Argentinába szöknek a gonosztevők, ahogy azok a nagyszerü detektiv-regények irják, melye-ket a vasuton szokás olvasni?... Ez csak hagyomány, mr Simpson, azokból a régi jó időkből, mikor még nem volt kölcsönös kiadatási szerződésünk Argentinával... Hát igen; szerteszéledt a banda. De már látom a napot, amikor valamennyit egy födél alá gyüjthetem. Gyönyörü nap lesz az nekem, mr Simpson, mikor végigmehetek majd a folyosón és benézhetek a kis, kerek lesőlyukon, amelyen tul postazsákokat szőnek a cellájukban... izé... nem is tudok ideg-csillapitóbb munkát, mint a szövés-varrás!... Ön pedig vigyázzon addig a bankjaira, mr Simpson: az öreg John már hetven éves és nem sok vesztegetni való ideje van. Néhány napon belül nagy dolgok fognak történni a londoni Cityben!... Csak azt tudnám: hol találhatom meg signor Ravinit?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Giorgio Ravini nem az a tipus volt, akinek attól függ a boldogsága, hogy milyen véleménnyel vannak róla az emberek. Ha nem igy lett volna, akkor ő lett volna a földkerekség legnyo-morultabb embere. Nem nagyon vette szivére azt a kis affért se mr Reederrel és egész kedélyesen intézte el az egyébként érdekes detektivet - néhány pohár jó bor és kitünő szivar mellett - Half Moon Street-i lakásában. Kényelmes és elegáns, sőt egyenesen fényüző kis otthon volt ez, mert signor Ravininak az volt az életfilozófiája, hogy mindenből csak a legjobbat és ebből is oly sokat, amennyit csak lehet. A szalonja olyan volt, mint a diszitéssel tulterhelt francia álló-órák: csupa faragás, ornamentika és zománc, kivéve, ahol selyem és brokát, meg bársony volt a disz. Egyik alárendeltjével szincerizált, akinek Lew Steyne volt a neve.

- Ha ez a kopó csak felét tudná is annak, amivel kérkedik, hogy tudja, már a legelső vonattal rohannék Bordigherába - jelentette ki mr Ravini. - De Reeder csak szájhős. Mindenről tud valamit: de ilyen keveset könnyü kitalálni vagy tudni a legbonyolultabb esetekről is.

- Leckéket vehetne öntől - bólintott a tányérnyaló Lew és mr Ravini elégedett mosolygással pödörgette csinos, pörge bajuszát.

- Nem lepne meg, ha ez az öreg gubó valóban szerelmes lenne abba a leányba... Május és december: hát összeillenek?

- Milyen az a leány? - kérdezte Lew. - Még sohase láttam jól szemtől szembe.

Signor Ravini átszellemülve csókolta meg összetett ujjainak hegyét és fölcuppantott a mennyezet felé.

26

- Annyi bizonyos - folytatta aztán, visszatérve mr Reederre -, hogy nem ijedtem meg tőle. Ön ismer engem, Lew és tudja, hogy ki vagyok: ha megkivánok valamit, megyek is utána... és addig megyek, mig végre meg is kapom! Még sohasem láttam hozzáfogható szép leányt. Izig-vérig igazi lady és nem birom megérteni: mi tetszhetik neki azon a vén salabakter Reederen?

- A nők szeszélyesek - vélte Lew: - de el se tudom képzelni, hogy akadjon gépiró-leány, aki visszautasitaná önt!

- Ki mondta, hogy visszautasitott? - kérdezte signor Ravini érdesen. - Csak még nem ismerkedtem meg vele; ez az egész. De most éppen ezt akarom... Hogy is hivják azt a helyet?

- Siltbury - felelte Lew.

Benyult a mellényzsebébe, összehajtogatott papirost vett ki belőle és felolvasta a ceruzával irt sorokat:

- „Larmes Keep, Siltbury, Londontól délre...” Utána mentem, mikor podgyászával a vasuthoz hajtatott. Az öreg Reeder kisérte és segitett neki a podgyászföladásnál. Oly boldognak látszott, mint a leforrázott macska.

- Penzió - dörmögte Ravini. - Furcsa foglalkozás.

- A leány titkárnő ott, - mondta Lew.

Már legalább ötödször magyarázta el ezt, de Ravininak megvolt az a rossz szokása, hogy a régi, tudott dolgokat is ugy kérődzte föl, mint uj szenzációkat.

- És elegáns hely is - folytatta Lew. - Nem olyan, mint a közönséges penziók: csupa előkelő vendégei vannak. Husz guineát fizettet hetenként és még igy is örülhet, aki szállást kap.

Ravini gondolkozóba esett és az állát simogatta.

- Ez szabad ország - mondta - Ki tilthatja meg, hogy oda menjek, ahol jól esik?... Mi is a neve annak a... Larmes Keep?... Még soha életemben nem kaptam tagadó választ nőtől. Még akkor is csak félig őszinték, mikor vonakodnak. Szóval egészen bizonyos, hogy kapok szobát, mert van elég pénzem, hogy megfizessek érte.

- Hátha ir Reedernek? - aggódott Lew.

- Hát aztán? - csattant föl Ravini kihivóan, bár belül talán egészen más volt az érzése. - Mit tehet velem az a Reeder? Az csak nem bün, ha penzióba megyek lakni és pontosan fizetek, mi?

- Tegye próbára valamelyik szerencse-gyürüjével, - vigyorgott Lew.

Ravini gyönyörködve nézegette a gyürüit.

- Nem is jönnek le az ujjaimról - mondta -, de meg eszembe se jut, hogy, velük együtt, megváljak a szerencsémtől is. Legyen nyugodt: kezes bárány lesz anélkül is, mihelyst jobban megismer.

Valami sajátos véletlen folytán, amikor másnap reggel kifordult a Half Moon-utcából, éppen azzal az emberrel találkozott, akit legkevésbbé kivánt látni. A podgyászát, szerencsére, Lew vitte ki az állomásra s igy semmi külső jel nem árulta el, hogy Ravini asszonyi hóditásra indul.

Mr Reeder ránézett az olasz gyémántgyürüire, melyek sziporkázva ragyogtak a nappali verőfényben. Ugy látszott, mintha varázsos hatásuk lenne a detektivre.

- A szerencse még egyre hű önhöz, Giorgio - mondta a detektiv és signor Giorgio elégedetten mosolygott. - És hová indul, ha szabad kérdeznem, ezen a csodaszép szeptemberi reggelen? Talán a bankba viszi hamis kártyával nyert pénzét vagy gyors vizumért szalad, hogy meg-lóghasson?

27

- Oh, csak sétálgatok - felelte Ravini nyájasan. - Tudja, az egészségemnek tartozom vele. - És, nem minden malicia nélkül, hanyagul vetette oda: - Mondja csak, mi történt azzal a kopóval, akit rám uszitott, hogy mindenütt a sarkamban legyen? Sehol se látom szegényt!

Mr Reeder a távolba nézett, Ravini feje fölött:

- Pedig sohase maradt el öntől messzire, Giorgio - mondta barátságosan, - mult éjjel is követte magát a Flotsam-Clubtól Maida Vale-ig, ahol ön vig társaságban szórakozott és haza is kisérte onnan, éjfél után negyed háromkor.

Az olasznak leesett az álla.

- Csak nem azt mondja, hogy... - körülnézett. Az egyetlen ember, akit látott, valami jóképü, szolid külsejü férfi volt: kifogástalan, komoly férfi... látszólag ügyvéd vagy orvos.

- Talán csak nem ez az? - kérdezte Ravini bosszankodva.

- És hogyha mégis ő volna? - mosolygott mr Reeder.

Ravini nem utazott el azonnal, ahogy tervezte. Már délután két óra volt, mire le birta rázni nyakáról a nyomában járó detektivet és öt perccel később már robogott vele a déli expressz. Ugyanaz az öreg kocsis vitte őt is, aki miss Belmant, a hosszu, kanyargós uton át Larmes Keep rácsos kapujáig és letette a kastélyba vezető kövezett ut elején. Az éltes portás fogadta, testhez álló formaruhájában és tisztelettel kérdezte:

- Mr?...

- Mr Ravini - felelte az olasz. - Nem rendeltem ugyan szobát...

A portás megcsóválta a fejét:

- Sajnálom, uram - mondta -, de nem fogadhatjuk be. Mr Daver rendelkezése szerint csak azokat a vendégeket fogadhatjuk el, akik előre megrendelték és meg is kapták a szobát. Mindjárt megkérdezem a titkárságot.

Ravini követte a portást a tágas hallba és beleült az egyik, kényelmes karosszékbe. Ahogy körülnézett, mindjárt megállapitotta, hogy ez valóban nem közönséges penzió. Még elsőrendü hotelnek is fényes volt a berendezése. Vendéget egyetlen egyet se látott. Egyszerre csak lépéseket hallott a szőnyeges padlón s ahogy föltekintett, előtte állt Margaret Belman. A leány hidegen tekintett rá és semmivel se árulta el, hogy ismeri. Mintha csak most látta volna először életében.

- A tulajdonos szabálynak állitotta föl, hogy előzetes irásbeli megállapodás nélkül nem fogad be vendégeket - mondta. - Ily körülmények közt, sajnálom, önnel se tehetünk kivételt.

- De hiszen én irtam a tulajdonosnak - szólt Ravini hirtelen, aki sohase jött zavarba, ha hazudni kellett. - Menjen csak be hozzá, kérem és próbálja meg: hátha tehet valamit az érdekemben!

Margaret habozott. Ha rajta áll, azonnal fölrakatta volna az olasz podgyászát a kocsira, hogy vigyék vissza a vasuthoz; de most tisztviselő volt: hozzá tartozott a penzió adminisztráció-jához és nem áldozhatta föl kötelességét a személyes érzelmeinek.

- Sziveskedjék várni - mondta és már ment is mr Daverhez.

A nagy kriminalista bele volt merülve könyveibe és a szemüvege fölött pislogott Margaretre:

- Ravini?... külföldi gentleman? Persze, hogy az! Idegen és ismeretlen a házunkban, ahogy ön mondaná. Szabálytalanság, az bizonyos, de hát... ily körülmények között... ha már itt van... azt hiszem, hadd maradjon itt.

28

- Nem olyanfajta gentleman ez, akiről ön azt hihetné, hogy kivánatos elem - szólt Margaret komolyan. - Egyik barátom, aki ismeri a hozzá hasonlókat, azt mondja, hogy a gonosztevők kasztjába tartozik.

Mr Daver fölhuzta bozontos szemöldökeit:

- A gonosztevők kasztja! Mily rendkivüli alkalom, hogy szinte első kézből, közvetlenül tanul-mányozzam ezt a tipust!... Ugy-e, ön is igy gondolkozik?... Tudtam, hogy igen! Hát akkor csak maradjon itt. Ha untatni fog, teketória nélkül haza küldjük.

Margaret visszament, kissé csalódva, sőt - hogy őszinték legyünk: - meglehetős bosszusan. Ravini még mindig ott ült a karosszékben, a bajuszát pödörgetve, de sokkal nyugtalanabb hangulatban, mint mikor Margaret elvált tőle.

- Mr Daver ugy határozott, hogy itt maradhat - mondta neki Margaret. - Majd ideküldöm a gazdasszonyt - folytatta és, megtalálva mrs Burtont, gondjaira bizta az uj vendéget.

Nagyon bosszus volt önmagára, hogy nem beszélt nyiltabban mr Daverrel. Megmondhatta volna neki, hogy: ha Ravini itt marad, akkor ő megy. Megmagyarázhatta volna még azt is, hogy miért nem akar egy födél alatt maradni az olasszal. Annyiban mégis szerencsés volt a helyzete, hogy nem kellett találkoznia a vendégekkel, ha csak ezek nem óhajtottak közvet-lenül vele tárgyalni: és Ravini sokkal óvatosabb volt, mint hogy ezt, legalább egyelőre, meg-kisérelte volna.

Ezen az éjszakán, mikor egyedül maradt, Margaret leült és hosszu levelet irt mr Reedernek, - de aztán jobbat gondolt és darabokra tépte. Hiszen csak nem szaladhat minduntalan J. G. Reederhez, ha valami kis kellemetlensége volt!... Elég baja lehet mr Reedernek magának is - gondolta - és, véletlenül, ebben igaza volt. Mert ugyanabban az időtájban, amikor ő erre gondolt, mr Reeder nagy érdeklődéssel vizsgálta azt a pokoli puskát, melyet az ő elpusztitá-sára szereltek föl a Bennet Streeten.

29

VI. FEJEZET

Hogy igazságosak legyünk Ravini iránt, meg kell mondanunk, hogy nem kisérelte meg, hogy hozzáférkőzzék a leányhoz, bár távolról látta őt. Ravini mindjárt megérkezése után másnap reggel találkozott vele a réten, de csak mosolyogva biccentett neki, aminek talán az volt az oka, hogy az olasz más szórakozást talált s ugy szólván egy pillanatra se tágitott Olga Crewe mellől. Margaret látta őket este, amint egymás mellett állva, rákönyököltek a sziklafal párkányára és Ravini szemmel láthatóan nagyon meg volt elégedve önmagával. Még hires szerencse-gyürüit is megmutogatta Olgának. Margaret látta, amint a leány nézegette a gyémántokat és valami megjegyzést tehetett rájuk, amire az olasz hangosan fölkacagott.

A harmadik napon végre megszólitotta az olasz Margaretet. A nagy hallban találkoztak és Margaret szótlanul elment volna mellette, de Ravini utját állta.

- Azt hiszem, hogy össze fogunk békülni, miss Belman - mondta. - Nem fogok önnek kellemetlenkedni és bocsánatot kérek a multért. Lehet-e gentleman udvariasabb nálam?

- Nem tudom, hogy volna miért bocsánatot kérnie, mr Ravini - felelte Margaret, kissé meg-könnyebbülve az olasz szavaira. - Reménylem, hogy most már, mivel uj szórakozást talált, tetszik önnek a hely is?

- Kimondhatatlanul nagyszerü! - áradozott az olasz, aki mindig szerette a tulzó frázisokat. - De mondja csak, miss Belman: kicsoda ez a fiatal lady, aki szintén itt lakik... miss Olga Crewe?

- Csak annyit tudok róla, hogy ő is vendég.

- Pompás hölgy! - kiáltott föl Ravini olyan rajongással, hogy Margaret elmosolyodott.

- És tetőtől talpig kifogástalan lady - folytatta az olasz. - Megvallom: én csak báb vagyok, hitvány játékszer, az igazi ladyk kezében. Van bennük valami, ami megkülönbözteti őket az elárusitó- és gépiró-kisasszonyoktól... Nem önre gondolok - tette hozzá -, mert ön, noha szintén gépiró-kisasszony, azért mégis izig-vérig született lady... Azon gondolkozom, hogy idehozatom a Rolls Royce autómat és megkocsikáztatom a környéken miss Olgát... Ugy-e, nem lesz féltékeny rá?

Bosszuság és mulatság váltakozott Margaretben, de végül mégis győzött a józan humor, ugy hogy, mikor elváltak, Margaret egyre nevetett magában, mig az irodájába ért.

Nem sokkal ezután mr Ravini eltünt. És eltünt Olga Crewe is. Tizenegy óra felé látta őket Margaret hazajönni. A hallba mentek; Olga még a rendesnél is sápadtabb volt, szótlanul suhant el Margaret mellett és egyenesen fölszaladt az emeletre. Margaret fürkészve vizsgálta az olaszt, akinek az arca lángolt s a szemei különös fényben égtek.

- Holnap visszamegyek a városba - mondta. - A hajnali vonattal... ne tessék kocsiért tele-fonálni: gyalog akarok menni.

Zavartan, össze-vissza beszélt.

- Megunta már Larmes Keepet?

- Micsoda?... Hogy meguntam?... Isten ments, dehogy! Sőt ez az igazi, nekem való hely!

30

Hátra simitotta fekete haját és Margaret látta, hogy a keze nagyon remeg és szerencse-gyürüiben kápráztatóan csillognak a gyémántok. Margaret megvárta, mig az olasz kiment, akkor gyorsan fölsietett az emeletre és kopogtatott Olga ajtaján. A leány szobája közvetlenül az övé mellett volt.

- Ki az? - szólt ki nyersen Olga.

- Miss Belman.

A kulcs megfordult a zárban s az ajtó kinyilt. Csak egyetlen egy körte égett a szobában, ugy hogy Olgának az arca homályban volt.

- Óhajt valamit? - kérdezte.

- Bejöhetek? - szeretnék valamit mondani...

Olga habozott, majd halkan mondta:

- Tessék... éppen sirdogáltam... Reménylem, ez nem bántja önt?

A szemei vörösek voltak, a könnyek nyomai még meglátszottak sápadt arcán.

- Ez az átkozott hely rettenetesen rám nehezedik - mentegetőzött, mialatt egyre törülgette zsebkendőjével az arcát. - Nos, mondja, kérem: mit óhajt?... Miről akar beszélni?

- Mr Raviniről - felelte Margaret nyugodtan. - Reménylem, tudja, hogy... tolvaj?

Olga merően ránézett és megkeményedett a tekintete:

- Nem tudnám, hogy miért érdekelne ez engem - mondta lassan -, mikor maga mr Ravini se érdekel?... De miért jött ide, hogy ezt megmondja nekem?

Margaret zavarba jött: erre a kérdésre nem volt elkészülve.

- Magam se tudom - dadogta. - Láttam, hogy... hogy bizalmasabb barátság készül... maguk között... Bocsásson meg: érzem, hogy tolakodás volt.

- Valóban az volt - bólintott rá Olga Crewe hidegen: s ez a sértő válasz minden vért Margaret arcába kergetett.

Nagyon haragudott önmagára, mikor ezen az éjszakán bement a saját szobájába - s a kese-rüség nagyon rossz hálótárs, sőt valamennyi emberi érzés között ez a legjobb álomkergető. Egész éjszaka jobbra-balra forgott az ágyában, igyekezett elfeledni, hogy Olga Crewe és Giorgio Ravini egyáltalában a világon vannak, mindent megpróbált, hogy elszunnyadjon - s amikor ez végre sikerült...

Hirtelen fölült az ágyában. Valaki motoszkált az ajtaján; nem kopogott, csak mintha kapargált volna rajta... Fölcsavarta a villamos-lángot és, kiugorva ágyából, az ajtóhoz sietett hallga-tózni... Valaki volt odakint. Margaret megfogta a kilincset.

- Ki van odakint? - kérdezte.

- Eresszen be... eresszen be!...

Örjöngő, rekedt suttogás volt - de Margaret megismerte a hangot: - Ravini könyörgött!

- Nem ereszthetem be. Menjen innen, kérem, vagy azonnal telefonálok...

Sajátságos elcsukló hangot hallott... elfojtott zokogást... férfisirást! Aztán elhalt a hang.

Margaretnek szilajon vert a szive, ahogy ott állt az ajtónál, füle rászoritva az ajtóra - de nem hallott semmit. Az egész éjszakát ülve töltötte az ágyban, dideregve - és hallgatózott, hallgatózott...

31

Végre szürkülni kezdett; fölkelt a nap. Ekkor hátradőlt és elnyomta az álom. A szobalány ébresztette föl: a reggeli teát hozta és kopogott az ajtón. Margaret kiugrott az ágyból és ki-nyitotta az ajtót... Valamit észrevett.

- Gyönyörü nap lesz miss - ujságolta a pirospozsgás, jókedvü szobaleány.

Margaret bólintott s mihelyt a leány elment, ismét kinyitotta az ajtót, hogy jobban megnézze, mi az, amit az előbb látott. Háromszögletü szövetdarab volt, amelyet a régi tölgyfaajtó egyik szilánkja hasitott le és fogott meg. Gondosan lefejtette a szálkáról és a tenyerébe vette. Piros-selyem rongy darab volt. Margaret tünődve tette le a toilette asztalára... Ennek az állapotnak véget kell vetni. Ha Ravini nem utazik el ma reggel vagy mr Daver nem szólitja föl, hogy menjen ki a penzióból: akkor ő még ma este visszamegy Londonba.

Mikor kijött a szobájából, találkozott a szobaleánnyal.

- A 7-es szobából elutazott a vendég, miss - mondotta -, de itt hagyta a pyjamáját.

- Már el is ment?

- Még az éjjel kellett elmennie. Már nem is aludt az ágyában, - felelte a szobalány.

Margaret végigment vele a hosszu folyosón, Ravini szobájába. A podgyásza már nem volt a szobában, de a vánkoson szépen összehajtogatva - ott feküdt a piros-selyem pyjama. Margaret fölébe hajolt és látta, hogy a mellén ki van tépve belőle egy darab. Kis háromszögletü selyemdarab hiányzott belőle.

32

VII. FEJEZET

Mikor az a fürge öreg ember éjfél tájban leugrott a magas kőfal tetejéről, csak addig állva meg, mig kezéről letörölte a vért - mert éppen akkor járt körül a fegyveres őrjárat - és gyorsan igyekezett London felé, bekukkantva minden keresztuton, hogy nem látja-e a számára odaküldött kis autót: ez az öreg ember uj bonyodalmat hozott sok életbe és legalább három embernek az elmulását bejegyezte a Végzet könyvébe.

A rendőrség rendesen siet tudatni az ujságokkal amit szükségesnek tart a bünügyi nyomozás érdekében. De azt az eseményt, hogy a hirhedt Flack - a kilencszeresen rablógyilkos, őrült fegyenc megszökött a broadmoori fegyházból, - ezt a hirt nem akarták rögtön beledobni a sajtóba. A multban elég sokszor igénybe vette a rendőrség a sajtó és a közönség segitségét, hogy kézrekeritse az öreg John Flack-et, - de hiába! Közölték a személyleirását, körözték az arcképét, leirták a szokásait, az életmódját, - mind ezeket az adatokat rádió utján is szerte szórták a nagy világba, de eredménytelenül.

Nagy tanácskozás folyt Scotland Yardban, amelyen mr Reeder is részvett; és öt komoly férfi ült a detektivfőnök kerek asztala körül, - legkivált az aranylopásokról és a „mószerelők”-ről beszélgetve, amely utóbbi szó tolvajnyelven „besugót” jelent.

Az „őrült John” csak véletlenül esett csapdába, egy ilyen „mószerelő” külső segitségével, azaz: árulása révén. Giorgio Ravini, a legkiválóbb bandavezér „falazott” a Leadenhall Bank kirablásánál. John Flack specialitása az „arany” volt; a bankót nem szerette, csak az aranyat - és signor Ravini egyformán szerette mind a kettőt.

A bankrablás sikerült. Egy szép vasárnap délelőtt két teherautó döcögött ki a Leadenhall Bank udvarából. Mindegyik autó soffőrje mellett egyenruhás rendőr ült és mindegyik kocsi belsejében egy-egy rendőrtiszt. A Cityben posztoló rendőr látta kifordulni az autókat a bank udvarából, de látta az egyenruhás rendőröket és tiszteket is és nem igazoltatta az autókat. Hiszen nem volt szokatlan eset: vasárnap délelőttönként többször történtek már aranyszálli-tások, de ezekről rendesen értesiteni szokták a City hatóságait. A rendőr ugyan utólag fölhivta a Jevry-állomást, jelentve az esetet, - de John Flack akkor már árkon-bokron tul volt.

És Ravini - aki ugy találta, hogy az osztozkodásnál megrövidült - elárulta az öreg embert... de az arany soha nem került meg.

Angliát fenekestül fölturták a detektivek, hogy megtalálják John Flack főhadiszállását, de eredménytelenül. Nem volt egyetlen egy fogadó, korcsma vagy penzió, amelyik meg ne kapta volna a vén rablógyilkos arcképét, - de nem akadt senki, aki ráismert, vagy csak látta volna is. Szóval: nem lehetett a nyomozást még csak megkezdeni se, mert a rendőrség még azt se tudta, merre járt és hol szokott megfordulni John Flack. A gyilkos megvolt. De a tanyáját nem tudták megtalálni.

A lázas kutatás, mely az őrült rablógyilkos letartóztatása után megindult, nem sokkal gyarapitotta a rendőrség adatait. Flacknek a buvóhelyét ugyan megtalálták - kis butorozott szoba volt Bloomsburyben - éveken át itt szokott elrejtőzni időnként. De itt se találtak semmiféle irást vagy utbaigazitást, amelyen elindulhattak volna a banda főhadiszállásának kinyomozására. Valószinüleg nem is volt ilyen tanyájuk. Lehet, hogy az öreg minden egyes alkalomra külön válogatta ki és toborozta össze a bandáját, bár nyilvánvaló volt, hogy kellett lennie afféle állandó és bizalmas „vezérkará”-nak, amely mindig mellette volt és támogatta.

33

- Annyi bizonyos - vélte a vastag Bill Gordon, a „Big Five” (az „Ötös Tanács”) főnöke -, hogy egyelőre nem gondol semmiféle aranyrablásra. Inkább hiszem, hogy minden erejével azon lesz, hogy mennél hamarabb kiszökhessen az országból.

Mr Reeder kételkedve rázta a fejét.

- A gonosztevőnek a természete megváltozhatik ugyan, de hiusága soha - mondta szokott, nyugodt modorában. - Mr Flack sohase dicsekedett a gyilkosságaival, ellenben mindig büszke volt a rablásaira. Egészen bizonyos tehát, hogy valami hasonló cselekedettel fogja bejelenteni visszatérését a szabad életbe.

- A bandája szétzüllött... - kezdte Simpson.

J. G. Reeder szomoru, de szelid mosollyal hallgattatta el:

- Több bizonyiték van rá, mr Simpson, hogy... izé... megint összeverődött a banda. Már magában mr Flack szökése is az... izé... az állami intézetből bizonyitja, hogy nagyon is össze-tanult banda segitett az öregnek. A kötél, a kés, amivel elvágta szerencsétlen fegyőrének a nyakát, az álkulcsok, a bizonyosság, hogy a megjelölt helyen autó fogja várni: mind jellemző bizonyság arra, hogy szervezett banda dolgozott az öregért. És mr Flack...

- Az áldóját, miért mondja mindig, hogy „mr Flack!” - fakadt ki Bill Gordon. - Rablógyilkos, vagy fegyenc, de nem „mister!”

J. G. Reeder szerényen pislogott és halkan felelt:

- Mindig nagy tisztelője voltam az agg-kornak... és még jobban tisztelem a halottakat. - A hangja suttogássá halkult: - és remélem, hogy a jövő hónapban még jobban megnövekszik ez a tiszteletem... a boldogult John Flack emléke iránt.

- Ha együtt van a bandája - szólalt meg most Simpson: - kik azok? A régiek mind börtönben ülnek vagy kiszöktek az országból. Tudom, mr Reeder, hogy ön mire gondol: az motoszkál az agyában, ami tegnap történt. Én is végiggondoltam az egészet és nagyon valószinünek tartom, hogy azt a csapdát nem Flack állitotta föl, hanem valamely másik banda. Tudja, hogy Donovan kiszabadult Dartmoorból?... És neki minden oka megvan rá, hogy ne szeresse önt!

Mr Reeder tiltakozva emelte föl a kezét:

- Sőt ellenkezőleg! - mondta. - Joe Donovan, mikor ma, kora reggel találkoztam vele, nagyon kedves volt és bünbánóan kért bocsánatot azokért a sértésekért, amiket akkor szórt rám, mikor a fegyházba szállitották. Most Kilburnben lakik s a mult éjjel az ottani mozgószinházban volt a feleségével meg a lányával... Nem, Simpson: higyje el, nem Donovan volt. Különben sincs elég esze az ilyesmire. Csak mr Flack, akinek drámai érzéke van: csak ő tudta szinre hozni ezt a kis komédiát, amelyből majdnem tragédia lett.

- Majdnem megölték önt, ahogy hallom, Reeder? - kérdezte Bill Gordon.

- Oh, nem arra a „személyes” tragédiára céloztam - rázta a fejét mr Reeder. - Hanem az járt az eszemben, mielőtt fölmentem az emeletre, hogy be kellene törnöm a konyhába. Ha ezt megteszem: azt hiszem, hogy agyon lőhettem volna mr Flacket s akkor egyszerre vége lett volna minden gondunknak és találgatásunknak.

Mr Simpson keresgélt az akták között, melyek előtte hevertek az asztalon.

- Ha Flacknek csakugyan aranyra vásik a foga, akkor alighanem fölkopik az álla. Csak egyet-len aranyszállitmányról tudok: az Angol Bank küld százhuszezer darab sovereignt Tilburybe, holnap vagy holnapután reggel. Lehetetlen, hogy Flack ily rövid idő alatt megszervezhesse ennek az elrablását.

34

Mr Reeder rögtön fölélénkült és érdeklődött.

- Százhuszezer sovereign - tünődött magában és izgatottan dörzsölte az állát. - Ez tiz tonna. Vasuton viszik?

- Teherautón, tiz fegyveres emberrel... minden tonnára egy fegyveres - mondta Simpson jó-kedvüen. - Emiatt ne fájjon a feje!

Mr J. G. Reeder összecsucsoritotta az ajkait, mintha füttyenteni akarna, de nem jött ki hang az ajkán. E helyett megszólalt:

- Mr Flack eredetileg vegyész volt - mondta vontatva. - Azt hiszem, hogy egész Angliában nincs különb kriminalista vegyész, mint mr Flack.

- Miért mondja ezt most? - kérdezte Simpson mogorván.

Mr Reeder behuzta a nyakát és szinte bocsánatkérő hangon felelt:

- A hatodik érzékem szuggerálja... Akárki kerül is az utamba, mindig találok benne valami speciális hajlandóságot vagy tehetséget s aztán... izé... ezzel társitom az egyéniségét. Például, ha önre gondolok mr Simpson, ösztönszerüen, mint ködfátyolképen, látom önt a birkózó-versenyen, ahol legelőször volt szerencsém találkozni önnel... (Simpson, aki welter-sulyu világbajnok volt, megértő büszkeséggel mosolyodott el.) És, ha mr Flack jut az eszembe, mindig valami laboratóriumban látom, görebek, lombikok és mindenféle egyéb, vegyészeti segédeszközök között. A tegnap éjjeli kis eset során... izé... el voltam készülve valami gonoszságra, de... hm... inkább csapdára... igen: izé... szó szerint: csapdára gondoltam. Valami gazfickó egyszer már megpróbálta velem: ugy elfürészelte a padlót, hogy ha nem vigyázok, belezuhanok a verembe, amely meg volt spékelve éles késpengékkel. Ezért kerestem rögtön a fürészport, mihelyt a házba léptem s mivel nem láttam sehol: nyomban puskára gondoltam.

- De miből gondolta mégis, hogy csapdát állitottak? - kérdezte Bill Gordon kiváncsian.

- Nekem is kriminális srófra jár az eszem - felelte mr Reeder mosolyogva.

Hazament a Bennet Streetre és gondolatai egyformán osztoztak meg Margaret Belman közt, aki biztonságban van Sussexben, meg a közt a teherautó közt, amelyikre százhuszezer sovereignt raknak föl. Az ilyen apró részletek nagyon érdekelték mr Reedert. Mindjárt, mihelyt haza ért, telefonált is egy szállitócégnek, hogy van-e olyan teherautó, amelyik elbirja ezt?... mert tudta, hogy ha a Flack-banda valóban el akarja rabolni ezt az aranyat, akkor szüksége lesz ilyen teherautóra. Hogy mért gondolt erre: maga se tudta. Bizonyára azért, mert, ahogy ő maga is mondta: neki is kriminális srófra járt az esze.

Ezen a délután furcsa és szokatlan munkához fogott. Levelet irt - az első levelet - Margaret Belmannek. Kezdődött pedig ez a különös irásmű a következőképpen:

Kedves miss Margaret!

Reménylem, hogy nem untatom ezzel a levelemmel; de bizonyos körülmények, amelyek talán megrontották bucsuzásunk hangulatát s amelyek esetleg (ismervén az ön érzékeny, finom lelkét) némi bánatot is okozhattak önnek, ösztönöznek arra, hogy...

Itt megállt mr Reeder s a tollat rágva törte a fejét, hogyan mondhatná el: mennyire bánkódik azon, hogy nem láthatja miss Margaretet, - de olyan formában hogy a szavak ne árulják el rejtettebb érzéseit és gondolatait?... Öt órakor, mikor az inasa behozta a teát, még mindig ott ült a befejezetlen levél előtt. Mr Reeder fölvette és iróasztalára vitte a csészét, rámeredve, mintha tőle várna ihletet a levél folytatására.

S egyszerre csak látta, hogy a párolgó tej fölülete bőrödzeni kezd: pókhálószerü föl képződik rajta, amelynek furcsa, érces csillogása van.

35

- Hm! - csóválta a fejét és csöngetett.

Az inas rögtön bejött és szolgálatkészen kérdezte:

- Parancsol, sir?

Mr Reeder jó darabig nem felelt. Aztán halkan dörmögte:

- Nézze, ez a tej...

- A tej, sir? - kérdezte az inas meglepetve. - A tej friss, uram: ma délután hozták.

- Értem: hozták. Szóval nem maga ment érte a tejcsarnokba, hanem fölhozták és az ajtó elé tették az üveget?

- Parancsára, sir, - bólintott az inas.

- Nagyon helyes! - mondta mr Reeder, egészen fölvidulva, nyájasan. - Jövőre azonban mindig maga menjen le érte és sajátkezüleg hozza föl a tejet. És ebből... mondja: nem ivott?

- Nem, uram: csak tisztán iszom a teát - felelte az inas: - nem szeretem tejjel.

Mr Reeder rámosolygott az inasra, ami nála ritka kegy és kitüntetés volt.

- Nagyon helyes, Peters - mondta: - ezért is él még és nincsen semmi baja. Hozza be a maradék tejet is és csináljon nekem másik teát. Ma este én is tej nélkül iszom.

- Nem szereti a tejet, uram? - csodálkozott az inas zavartan. - Hiszen eddig...

- Oh, most is, meg ezentul is szeretem - felelte mr Reeder nyájasan: - de minden esetre csak sztrichnin nélkül. Azt hiszem, Peters, hogy nagyon izgalmas hetünk lesz. Mondja: vannak rokonai?

- Csak öreg édesanyám van, sir - felelte az inas végképpen megzavarodva.

- És biztositotta az életét?

Az inas némán bólintott, mire mr Reeder sóhajtva jegyezte meg:

- Ön hát előnyösebb helyzetben van, mint én... De minden esetre nagyon érdekes, izgalmas hetünk lesz...

És ez a jövendölése nagyon is beteljesedett!

36

VIII. FEJEZET

London is megtudta végre, hogy John Flack megszökött és a közönség rémüldözött vagy fölháborodott, - ki-ki a temperamentuma szerint. A törvénytisztelő polgárok nem nagy örömmel vették tudomásul, hogy szabadon jár köztük ez a gyilkos őrült, a nagyszabásu arany-lopások zseniális tervezője. És ez az „ujság” már több mint egy hetes volt: - miért titkolta el a Scotland Yard a közönség előtt? Miért rejtik véka alá az ily életbevágó, fontos hireket? Ki a felelős ennek a végzetes információnak az elhallgatásáért?...

Vastagbetüs cimek adták föl ezeket a kérdéseket a szenvedélyes és szenzációs cikkek élén. A Bennet Street-i merénylet közpréda lett: - és mr Reeder a legszörnyübb zavarban volt, hogy ily módon egyszerre a közérdeklődés középpontjába került.

Mr Reeder egyedül szokott üldögélni a főügyészségi rendőr-kirendeltség kis irodájában, csöndesen malmozva az ujjaival, vigasztalanul bámulva irómappájának folttalan itatós-lapjára.

Senkise tudta, hogy miről álmodik ezeken a szótlan elmerengéseken, - hogy mesés vagyonok jártak-e az eszében: aranyhegyek és egyéb kincsek, vagy bizonyos piros-fehér baba-arcu fiatal lady vagy mind a kettő?... senkise sejtette, mert amikor fölriasztották ezekből az ábrándo-zásokból, az ijedt meghökkenésen kivül semmiféle más érzelmet nem árult el az arca.

A valóság az volt, hogy ez alatt az idő alatt agyának minden idegszála legujabb ellenségével foglalkozott: - legujabb ellenségével, aki egyszersmind a legrégibb is volt.

A Flack-bandának eleinte három tagja volt - John, George és Augustus - s azokban az időkben kezdtek dolgozni, amikor „tudományos” művelet volt, sőt némileg csodaszámba is ment a pénzszekrények acélzárjának kiégetése vizgázzal.

Augustus Flacket a Lombard Street-i Carr-bank éjjeli őre lőtte agyon azon az éjszakán, mikor el akarta rabolni a bank aranykészletét; George Flack, hármuk közt a legfiatalabb, akit tetten értek a Bond Street-i bankrabláson, tiz évi fegyházat kapott és meghalt a börtönben; már csak John élt, a család őrült-zsenije, aki most megszökött és nem birtak ráakadni.

Ő sorozta be bandájába Sweizert, a hirhedt amerikai bankrobbantót, aki dinamittal dolgozott és az elegáns franciát, Adolphe Victoiret, akik megint más és más ujoncokat hoztak. Mert sajátos tulajdonsága volt az őrült Jacknek, hogy - mint a mágnes - csodálatos erővel tudta bármikor magához vonzani a gonosztevők legjavát: a legügyesebbeket és legelszántabbakat. Bár a másik két Flack vagy börtönben ült vagy már meghalt: a banda azért erősebb volt, mint valaha, - még sokkalta erősebb, mert valahol a háttérben ott settenkedett az őrült bandavezér forrongó agyveleje.

Ekkor került bele az események forgatagába mr Reeder, - nem annyira azért, mert a londoni rendőrség nem boldogult, hanem inkább a főügyész parancsára, aki már nagyon unta a Flack-banda hosszas garázdálkodását, aminek gyökeresen végét akarta vetni.

Elvágni a szervezet csápjait - külső függelékeit - aránylag nem volt nehéz dolog.

Mr Reeder hamarosan lefogta a bivaly-erejü Sweizert, ezt a félelmetes svájc-amerikai banditát, mikor egy vasárnap reggelen a Bedford Street-i postahivatal pénzszekrényével vesződött másodmagával. Sweizer ugyan revolvert rántott, de mr Reeder oly gyorsan el-gáncsolta és reá térdelt, hogy majdnem kiszoritotta a lelket a rablóból.

- Eresszen föl! - hörgött a svájci fuldokolva: - betöri a bordáimat, Reeder!

37

Mr Reeder megforditotta a svájcit és hátrabilincselte a kezeit, aztán a nyakánál fogva talpra rántotta és sietett álmélkodó kollégáinak segitségére, akik ezalatt elbántak a másik rablóval.

Victoiret éjjel tartóztatták le Carltonban, mikor a barátnőjével, May Denverrel ebédelt. Nem is védekezett, mert az óvatos rendőrség olyan betöréssel vádolta, amit nem ő követett el és nagyon jól tudta, hogy könnyen bebizonyithatja az ártatlanságát.

- Kedves mr Reeder - mondta fölényes, blazirt modorában - ezuttal óriási bakot lőtt, de azért nem haragszom önre. Be tudom bizonyitani, hogy amikor azt a gyöngynyakéket ellopták a Hertford Streeten, én Nizzában voltam.

Ilyen hánya-veti hangon beszélt, mialatt beszállitották Scotland Yardba. Odabent alaposan megmotozták, találtak is nála két revolvert, meg más életveszélyes fegyvert, de az elegáns Victoire még mindig mosolygott. Csak akkor hült el, mikor meghallotta, hogy voltaképpen a Lens-féle bank kirablásával és az éjjeli őr terhére elkövetett szándékos emberöléssel vádolják, - nem is szólva néhány más, apróbb büncselekményről. Természetesen, fegyházat kapott s mikor a dühöngve védekező banditát betuszkolták a rabszállitó autóba, mr Reeder jószivüen békitgette:

- Mondja, hogy akkor éppen Nizzában volt...

A rablónak torkán akadt a szó, - de nem sokkal aztán különös dolog történt. A rendőrség lefogott Somers Townban egy embert, akit azért a prózai gazságért jelentettek föl, hogy nyil-vánosan verte a feleségét. Mikor megmotozták, piszkos, össze-vissza gyürt levelet találtak a zsebében s ezt a levelet azonnal elküldték mr Reedernek. Szólt pedig ez a levél a követ-kezőképpen:

„...minden éjjel tizenegy óra tájban a Whitehall Avenuen. Reeder középmagas termetü, öreges kinézésü, homokszőke haju, pofaszakállas férfi, kissé hizásra hajlik és mindig esernyővel jár. Ajánlom, hogy gummicipőt huzzon és mindig legalább kartávolságra maradjon tőle. Könnyen ráismerhet és meglesheti. De ne siesse el a dolgot... ötven elől... tán, ha végzett...”

Ez volt az első jel, amelyből mr Reeder megértette, hogy a rejtélyes John Flack nagyon-nagyon - nem kedveli őt.

Az a nap tehát, amikor az őrült Jacket internálták a broadmoori fegyházba, örvendetes elégtétel és megkönnyebbülés napja volt mr Reedernek. Valamiképpen ugy érezte magát, mint a bankár, aki jó mérleggel zárja az üzletévet, vagy mint az épitész, mikor a teljesen kész házat átadja megbizójának. És nyugodtan fogott hozzá a még reá váró mérlegek és fölépi-tendő házak elkészitéséhez, - amelyek legfölebb csak fontosságukban és méreteikben különböztek attól, amit éppen most fejezett be.

Most azonban, hogy az őrült fegyenc megszökött, akármin törte is a fejét, az az egy bizonyos volt, hogy gondolatainak jórésze mr Reeder körül járt - akár azért, hogy megfizessen a multért, akár azért, hogy meghiusitsa jövőbeli tevékenységét, - amit a detektiv maga is sejtett és valóban helyesen, ahogy az események csakhamar igazolták...

A telefon élesen csendült meg és mr Reeder szenvedő arccal vette föl a kagylót. A telefon-kezelő jelentette, hogy a horshami állomás keresi, mire mr Reeder a kezeügyébe huzta iróblokkját és ceruzával fölfegyverkezve várakozott. Aztán megszólalt a hivó hangja - s alig ejtette ki az első szót, mr Reeder azonnal ráismert, mert a csak egyszer hallott hangot már soha többé nem feledte el.

- Maga van ott, Reeder!... Tudja, ki beszél?...

38

Ugyanaz a vékony idegesen rezgő hang, amely rémes fenyegetésekkel árasztotta el az Old Bailey börtönben: - ugyanaz az elcsukló vigyorgás, mely minduntalan megakasztotta a szavait.

Mr Reeder megnyomta asztalán a csengő gombját és lázas gyorsasággal irt a blokkján.

- Persze, hogy tudja, ki vagyok! - beszélt a telefon: - fogadok, hogy tudja! Azt hitte, hogy megszabadult tőlem, mi? De nem szabadult meg, hallja!... Figyeljen ide, Reeder: megmond-hatja a Scotland Yardban, hogy máris dolgozom... és olyasmivel lepem meg őket, hogy szemük-szájuk eláll tőle!... Hát őrült vagyok, mi? Majd megmutatom, hogy valóban az vagyok-e!... És magával is elbánok, Reeder!...

Az altiszt bejött. Reeder letépte a beirt blokk-lapot és sürgető mozdulattal adta át az altiszt-nek. Ez rápillantott és valósággal röpült ki a szobából.

- Szóval én vagyok itt... Flack! - recsegett a vén gonosztevő fahangja.

- Mr Flack beszél? - kérdezte a detektiv lágyan.

- Az, mr Flack, maga vén képmutató - vigyorgott a telefon: - mint hogyha nem tudná!... Mond-ja, megkapta már a csomagot? Alig hiszem, hogy már megkapta. Mit gondol, mi van benne?

- Csomagot? - kérdezte Reeder, még sokkal nyájasabban, mint az előbb; és mielőtt a másik szólhatott volna szemrehányó hangon folytatta: - Nézze kérem, ön komoly bajba juthat, ha ilyen izetlen tréfákkal bosszantja a főügyészséget. Ön nem az őrült John Flack, barátom... Az ő hangját nagyon jól ismerem. Mr Flack egészen furcsa kappan-hangon beszél, amit nagyon nehéz utánozni. Aztán meg ön azért se lehet mr Flack, mert ez a gentleman már a rendőrség kezében van.

Számitott ennek a kihivó hazugságnak a hatására - hogy meghosszabbitsa a beszélgetést - és nem is csalódott.

- Hazudik! - rikácsolt a telefon. - Maga nagyon jól tudja, hogy én vagyok Flack... Az őrült Jack, mi?... A vén bolond John Flack... Hát őrült vagyok?... Nos, majd meglátja!... Bedugott engem abba a földi pokolba, de keservesebben megfizet érte, mint az a bitang olasz!...

A telefon hirtelen elhallgatott és éles csettenés jelezte, hogy a hivó letette a kagylót. Reeder várakozva hallgatózott, de most már nem hallott semmit, ismét megnyomta asztalán a csengő gombját és az altiszt rögtön bejött:

- Igen, uram - jelentette: - rögtön átszaladtam a horshami rendőrállomásra. A felügyelő azonnal három embert küldött oda autón.

Mr Reeder tünődve nézegette a mennyezetet:

- Félek, hogy már elkésett vele - mondta: - addigra megugrik az a tiszteletreméltó bandita.

Negyed órával később már meg is jött a bizonyság, hogy jól jövendölt. Mire a rendőrség a telefonállomásra ért, a jómadár már elröpült. A telefonkezelő nem is emlékezett, hogy a nyilvános állomáson beszélők közt lett volna valami elvadult arcu öreg ember; mivel az állomás kapcsoló-állomás is volt egyuttal, valószinü, hogy kivülről kérte a főügyészséget valamelyik előfizető.

Mr Reeder jelenteni akarta az esetet a főügyésznek, de se ez, se a helyettese nem volt a hivatalban. Felcsöngette tehát a Scotland Yardot és referált a beszélgetésről Simpsonnak.

- Ajánlanám, hogy sürgősen sziveskedjék megkeresni a francia rendőrséget, hogy állapitsák meg: ott van-e Ravini - mondta. - Mert lehet, hogy nincs és nem is volt Párisban.

- És mit gondol: hol lehet? - kérdezte Simpson.

39

- Ez olyan kérdés - felelte mr Reeder csaknem suttogva -, amelyet még nem tudtam véglege-sen eldönteni. Nem igen merném azt mondani, hogy a mennyországban, mert alig hiszem, hogy a szerencsegyürüi besegitik signor Giorgio Ravinit...

- Szóval azt hiszi, hogy meghalt? - vágott közbe Simpson hirtelen.

- Nagyon valószinü - felelte mr Reeder: - sőt mondhatnám, hogy egészen bizonyos.

Csönd lett. Simpson sokáig hallgatott a telefondrót tulsó végén. Nagysokára azt kérdezte:

- Megkapta már a csomagot?

- Még egyre várom, lázas érdeklődéssel - felelte mr Reeder és, letéve a kagylót, visszament az irodájába, ahol tovább malmozott az ujjaival és nézte iró mappájának folttalan itatós-papirosát.

A csomag délután három órakor érkezett meg, kevéssel azután, hogy mr Reeder visszajött irodájába a lunchről, melyet naponta a Whitehall egyik legnépesebb teacsarnokában tálaltak neki. Nagyon kis csomag volt; ajánlott levélként küldött kis skatulya, melyet Londonban adtak föl.

A detektiv gondosan latolgatta kezében, megrázta, a füléhez tartotta és hallgatózott, bár föl se lehetett tételezni, hogy ebbe a kis csomagba pokolgépet rejthetett volna a föladó. Mr Reeder mégis nagyon óvatosan vágta föl a csomag papiros-burkolatát, amit letépett róla és nézegette a kis dobozt. Olyan ékszerdoboz volt, aminőt az aranyművesek használnak. Fölnyitotta a tetejét és - finom gyapot-ágyon - három aranygyürü villogtatta szemébe pompás gyémánt-jainak káprázatos ragyogását...

Mr Reeder letette iróasztalára a gyürüket és sokáig szótlanul bámult rájuk... Signor Giorgio Ravini szerencse-gyürüi voltak - s a detektiv vagy tiz percig mélyen elrévedezett, mert most már tudta, hogy Giorgio Ravini halott... És nem is volt szükség arra a kisérő lapra, mely a gyürük mellett volt, hogy ki felelős az olasz kegyetlen és erőszakos haláláért. A kusza „J. F.” aláirás határozottan mr Flack kézirása volt és a négy szó: - „Most maga jön sorra” - nagyon épületes intelem lett volna még akkor is, ha nem rejlett volna benne vérfagyasztó fenyegetés.

Félórával később mr Reeder már a Scotland Yardon volt, Simpson felügyelő szobájában. Simpson kiváncsian nézegette a gyürüket s az egyik gyémántkő végén apró, sötétbarna foltocskára mutatott:

- Ez vér - mondta. - Ej, most már én se kételkedem, hogy Ravini meghalt. Első dolgunk, hogy kinyomozzuk: hová tünt el, mikor azt mondta, hogy Párisba utazik?

Ez sokkal gyorsabban ment, mint Simpson hitte. Mr Reeder emlékezett, hogy legutóbb Lew Steyne volt az olasz bizalmasa és gyakrabban látták vele együtt. A gyors körtelefonálás mozgásba hozta a City detektivjeit, akik öt perc alatt kiszimatolták, hol van Lew.

- Hozzák ide rögtön taxiban! - rendelkezett Simpson és, visszaakasztva a kagylót, azt kérdezte Reedertől: - Mit gondol, miféle meglepetés az, amivel az őrült Jack fenyegetőzik? Többszörös gyilkosság vagy szédületes arányu rablás.

- Inkább rablás - felelte mr Reeder elgondolkozva. - A gyilkosság mindig csak... izé... eszköz Flacknél, a rablás szolgálatában.

Tünődve rágta a szája szélét pár pillanatig s aztán igy szólt:

- Bocsásson meg, ha netán ismétlésekkel untatom, de ismét emlékeztetem arra, hogy, ha nem csalódom: mr Flack vesszőparipája, hogy ugy mondjam: az arany. Emlékszik, hogyan robbantotta föl a „Megantic” páncéltermét... izé... az aranyért?

40

Eltünődve vakargatta az állát és szemüvege fölött fürkészve nézte Simpsont, aki azonban tamáskodva rázta a fejét.

- Szeretném, ha ez az őrült Jack annyira megbolondulna, hogy gőzösön próbálna kiszökni az országból - mondta. - De ennél bizonyára több esze van... Hanem a Leadenhall-Bank esetét ma már nem lehet megismételni, Reeder. Nem, nem: ez idő szerint egyáltalában nincs lehetőség aranylopásra.

Mr Reederen meglátszott, hogy egészen más a meggyőződése.

- Nem telefonálna az Angol Banknak, hogy elment-e már az aranyszállitmány Ausztráliába? - kérte Simpsont.

A felügyelő közelebb huzta magához a telefont, fölhivta a számot és pár percnyi zür-zavaros ide-oda kapcsolás után végre megkapta azt a nagyhatalmu személyiséget, akit keresett. Közben mr Reeder, előre görnyedve, két kezével az esernyője fogójába kapaszkodva, lehunyt szemekkel, szenvedő arccal ült ott, mintha nem is érdekelné, ami körülötte történik... Végül Simpson letette a kagylót és referált a beszélgetésről:

- A szállitmánynak ma reggel kellett volna indulnia, de az „Olanic” gőzös indulása elhalasz-tódott, mert a dock-munkások sztrájkolnak. Holnap azonban már munkába állnak s ekkor viszik hajóra az aranyat is... Tilburybe megy a szállitmány, páncélos teherautón, megfelelő őrséggel. Tilburyben az „Olanic” páncéltermébe viszik; ezt a termet a modern technika leg-ujabb vivmányainak fölhasználásával szerkesztették meg és épitették föl, ugy hogy John aligha ezen fogja kezdeni a kisérletezést.

- Miért ne? - kérdezte mr Reeder hanyagul és szinte elmosolyodott erre a föltevésre. - Sőt ellenkezőleg: ahogy már mondtam, éppen ez lenne az az aranyszállitmány, amelyre mr Flack vadászni fog.

- Bárcsak próféta lenne, Reeder! - mondta Simpson komoran. - Igazán óhajtanám, mert... ebbe a vállalkozásba aztán csakugyan beletörne az őrült Jack bicskája!

Még mindig Flackről és az ő aranyimádatáról beszélgettek, mikor az egyik detektiv elő-állitotta Lew Steynet. Nincs gonosztevő, akármily elszánt és viharedzett is egyébként, akit ne nyugtalanitana valami szorongó érzés, mikor belép a Scotland Yard sötét kapuján - és Lew se birta eltitkolni ezt az izgalmas aggodalmát.

- Mi baj van, mr Simpson? - kérdezte bizonytalan hangon. - Igazán semmit se követtem el.

Lopva gyülölködő pillantást vetett Reederre, akit nagyon is jól ismert és joggal gyanakodott rá, hogy neki köszönheti ezt az előállitást.

Simpson föltette a kérdést, de mr Lew Steyne vállat vont.

- Bocsánat, mr Simpson: hát bakterje vagyok én Ravininek? - próbált méltatlankodni. - Semmit se tudok az olasz-bandáról, Ravinit pedig igazán csak futólag ismerem.

Most mr Reeder szólt közbe:

- Mult szerdán este két óráig együtt volt vele! - s ez a megállapitás kissé megzavarta Lew-t.

- Igaz, hogy volt vele valami kis dolgom - magyarázta: - egyik házának a bérletéről volt szó, de...

Lopva fürkésző szemei hirtelen megmerevedtek: meglátta az asztalon Ravini három gyürüjét és tátva maradt a szája. Reeder észrevette ezt a megrendülést és várt.

- Mi ez? - kérdezte Lew rekedten és a gyürükre mutatott. - Talán csak nem... Giorgio szerencse-gyémántjai?

41

- De azok, - bólintott Simpson és egészen odatolta a papiroson heverő három gyürüt Lew elé. - Megismeri őket?

Lew fölvette az egyik gyürüt és megforgatta a kezében.

- Hogy kerülnek ezek ide? - kérdezte gyanakodva. - Nekem maga Ravini mondta, hogy a világ minden kincséért sem válna meg tőlük.

S aztán, mintha hirtelen megértette volna, hogy mit jelentenek ezek a gyürük a Scotland Yard birtokában, rémülten hördült föl:

- Mi történt vele?... Talán csak nem...

- De attól félek - bólintott mr Reeder tapintatosan -, hogy Giorgio Ravini már nincs a körünkben.

- Meghalt?! - rikácsolta Lew elfulladva és sárgás arca krétafehér lett. - Hol... mikor... ki ölte meg?

- Éppen ezt szeretnők tudni mi is - mondta Simpson. - Rajta, Lew: maga nyomra vezethet bennünket. Merre van Ravini? Ön azt hiresztelte, hogy Párisba megy: de ez nem volt igaz. Nos, mondja meg, hogy hová ment valóban. Magának tudnia kell!

A tolvaj lopva mr Reederre sanditott.

- Csak annyit tudok - mondta alattomosan -, hogy azt a... „madárkát” hajszolta.

- Micsoda madárkát? - kérdezte Simpson; de mr Reeder már tudta, hogy kiről van szó és kertelés nélkül megkérdezte:

- Miss Belman után utazott?

Lew bólintott:

- Igen, ismerte ezt a leányt... valami titkárnő a vidéken... titkárnő, vagy penzió-vezető... Láttam is a leányt, mikor elutazott. Ravini közelebbről akart vele megismerkedni és utána ment, hogy megszáll abban a penzióban. Többet nem tudok.

Mr Reedernek nem is kellett több. Lew még beszélt, mikor ő már fölvette a kagylót és megadta a titkos jelszót, mely nyomban félbeszakit minden beszélgetést és szabaddá teszi a kivánt vonalat...

Éles, rikácsoló hang felelt a hivásra:

- Igen, én vagyok: mr Daver, a tulajdonos... Miss Belman?... Sajnálom, éppen most nincs itt, de pár perc mulva visszajön... Szabad tudnom, ki beszél?

Mr Reeder ügyes diplomáciával tért ki az egyenes felelet elől... Nagyon szeretne beszélni signor Giorgio Ravinival - mondta: - s nyugodtan hallgatta mr Daver sopánkodásait, hogy a kérdezett gentleman minden értesités nélkül elpárolgott...

- Igen, kora hajnalban ment el... senkitől se bucsuzott, sőt még a számláját se fizette ki...

- Majd én leutazom és kifizetem, - mondta mr Reeder, letéve a telefonkagylót.

42

IX. FEJEZET

- Az egyetlen dolog - magyarázta mr Daver - s azt hiszem, ebben ön is egyetért velem: az egyetlen dolog, ami érdekel bennünket, csak az, hogy mr Ravini a számlája kifizetése nélkül szökött meg tőlünk. Ezt a körülményt hangsulyoztam annak a barátjának is, aki ma reggel telefonon érdeklődött felőle. Eltünésének ez a legnagyobb rejtélye előttem: elment és nem fizette ki a számláját!

Hátradőlt karos-székében és oly bambán bámult miss Belmanre, mintha megoldhatatlan problémát adott volna föl neki.

- Az a körülmény - elmélkedett tovább -, hogy itt hagyta a pyjamáját, amely valójában teljesen értéktelen: csak azt bizonyitja, hogy sietve távozott. Egyetért velem ebben?... Termé-szetesen, egyetért. Hogy miért kellett ily sürgősen távoznia: egyáltalában nem birom meg-érteni. Ön azt mondja, hogy mr Ravini tolvaj; lehetséges, hogy megszimatolta, hogy rá-ismertek... Vagy talán figyelmeztette valaki, hogy keresik?

- Se levelet nem kapott, se telefonon nem keresték, mialatt itt volt - felelte Margaret határo-zottan.

Mr Daver megrázta a fejét.

- Az nem jelent semmit - mondta. - Az ilyen embereknek mindig vannak cinkosaik... Sajná-lom, hogy elment. Reméltem, hogy lesz alkalmam tanulmányozni a tipusát. Erről jut eszembe, hogy találtam adatokat Flackről... A hirhedt John Flackről... Tudja már, hogy megszökött az őrültek fegyházából? A megdöbbenéséből látom, hogy most hallja először... oh, én jó meg-figyelő vagyok; miss Belman! A gonosztevő-tipus hosszas tanulmányozása kifejlesztette bennem a hatodik érzéket... a megfigyelés talentumát, mely a közönséges emberekben, gyakorlat hiányában, eltompul.

Hatalmas boritékot szedett elő iróasztala fiókjából; nagy csomó ujságkivágás volt benne, ezeket szépen kirakta az asztalára, szétnyitotta az egyik illusztrált lapot és rábökött mutató-ujjával a rajta ábrázolt öreg ember arcképére:

- Flack! - mondta röviden.

A leányt meglepte az öreg ember kora: a sovány arc, az ősz sörtebajusz és szakáll, a mélyen fekvő, okos szemek igazán nem árulták el, hogy ez az ember korának legveszedelmesebb gonosztevője.

- Az ujságkivágó vállalat szedi össze ezeket az adatokat az én megbizásomból - magyarázta mr Daver. - És van itt egy másik arckép is, amely talán jobban érdekli önt... igazán véletlen, hogy éppen most kaptam meg és reménylem, hogy ön is egyetért velem, ha megmondom, hogy miért. Ennek az arcképnek az eredetijét Reedernek hivják.

Mr Daver nem nézett föl, különben meglátta volna, hogy Margaretnek az arca lángba borul.

- Nagyon eszes, öreg gentleman - folytatta mr Daver: - az államügyészség mellett teljesit szolgálatot.

- Nem is olyan öreg - jegyezte meg Margaret hidegen.

- De öregnek látszik, - mondta mr Daver és Margaret is látta, hogy az arckép bizony nem hizelgett mr Reedernek.

43

- Ez a gentleman csalta tőrbe és bilincselte meg Flacket - folytatta mr Daver: - és a véletlen, amelyről az imént beszéltem... nos, sejti-e, hogy mi az a véletlen?

- Nem én - rázta a fejét Margaret.

- Mr Reeder ma idejön!

Margaretnek a szeme-szája elállt erre a hirre.

- Ma délután táviratozott - mesélte mr Daver -, hogy ma este érkezik és kért, hogy adjak neki szállást. Ha nem tanulmányoztam volna a Flack-esetet, se a nevét nem tudnám, se azt, hogy kicsoda és valószinüleg el is utasitottam volna...

Most hirtelen föltekintett:

- Ön azt mondja, hogy nem is öreg: akkor hát ismeri?... Látom, hogy igen. Hát ez még érdekesebb véletlen, miss Belman. Már előre is örülök annak az élvezetnek, hogy kedvenc vesszőparipámról beszélgethetek vele. Nagyszerü szellemi torna lesz!

- Alig hiszem, hogy mr Reeder beszélget a gonosztevőkről - vélte Margaret. - Általában kerüli ezt a tárgyat.

- Majd meglátjuk! - legyintett mr Daver s a modorából látszott, hogy szentül hiszi, hogy az államügyészség mellé beosztott detektiv a legnagyobb készséggel ad neki felvilágositást, akármit kérdez is tőle.

Mr Reeder pár perccel hét óra előtt érkezett és Margaret álmélkodva látta, hogy nemcsak a nyakig begombolt kabátot vetette le, hanem otthon hagyta furcsa, lapostetejü keménykalapját is. E helyett divatos szürke ruhát viselt és két hatalmas utiládát hozott magával.

A találkozásnál mindketten zavarba jöttek.

- Reménylem, nem gondolja, miss... izé... Margaret, hogy tolakodó vagyok és... izé... az hozott ide. De az igazság az, hogy... izé... nagyon is rászorulok egy kis... izé... pihenésre, hm...

Pedig egyáltalában nem látszott meg rajta, hogy pihenésre szorul; sőt, összehasonlitva azzal a Reederrel, akit Margaret Londonban hagyott: ez a vendég sokkal frissebbnek, fürgébbnek és - fiatalabbnak látszott.

- Bejön az irodámba? - kérdezte Margaret, kissé bizonytalanul.

Mikor odaértek, mr Reeder tiszteletteljesen kinyitotta az ajtót és Margaretnek ugy tetszett, hogy még a lélekzetét is visszafojtja. Szeretett volna hangosan fölkacagni, de inkább némán besurrant a szobába és csak akkor szólalt meg, mikor mr Reeder is utána ment és becsukta az ajtót.

- Gyalázatosan lusta voltam, mr Reeder - mentegetőzött gyorsan. - Tudom, hogy irnom kellett volna... az egész dolog olyan lehetetlen volt... értem az izetlen szóváltást...

- A nézeteltérést - javitotta ki mr Reeder udvariasan. - Tudom, hogy nem vagyok modern, de, mint öreg ember...

- Aki csak negyvennyolc éves, az nem öreg! - vágott közbe Margaret duzzogva. - És miért is ne viselhetne ön pofa-szakállt?... Megbocsáthatatlan frivolitás volt részemről... asszonyi kiváncsiság: szerettem volna látni, hogy milyen enélkül.

Mr Reeder tiltakozva emelte föl a kezét s a hangja valósággal vidám volt:

- Egyedül csak én voltam a hibás, miss Margaret. Régimódi ember vagyok: ez az igazság. Nem gondolja... izé... hogy illetlenség ez a látogatásom Larmes Keepen?

44

Körülnézett a szobában és meghalkitotta a hangját:

- Mikor ment el innen Ravini? - kérdezte váratlanul.

Margaret meghökkenve nézett rá:

- Ő miatta jött ide? - kérdezte.

- Hallottam, hogy itt volt - bólintott mr Reeder. - Valaki megmondta. Mikor ment el?

Margaret röviden elmondta neki éjszakai tapasztalatainak eredményét s ahogy beszélt, mr Reeder arca egyre jobban elkomorodott.

- Emlékszik arra, ami ezt megelőzőleg történt? Látta Ravinit azon az éjszakán, mielőtt el-utazott?

Margaret összeráncolta a szemöldökét és igyekezett visszaemlékezni. Aztán hirtelen mondta:

- Már emlékszem... a kertben sétált miss Crewe Olgával. Nagyon későn jött meg.

- Miss Crewe? - kérdezte Reeder izgatottan. - Miss Crewe?... Nem az az érdekes fiatal lady, akit láttam, hogy croquet-et játszik valami tiszteletes-féle urral?

Margaret csodálkozva nézett rá:

- Hát ön a réten keresztül jött a kastélyba? Azt gondoltam, hogy a homlokzat felől...

- A dombtetőn leszálltam a kocsiról - magyarázta mr Reeder gyorsan: - Az én koromban már egészségi szempontból is fontos az ilyen testmozgás. A kastély környéke egyébként gyönyörü szép... Szóval a fiatal lady... kissé sápadt, nagy fekete szemei vannak és... izé...

Fürkészve nézett Margaretre, kissé féloldalt hajtva a fejét:

- Szóval kiránduláson volt Ravinival... Hát ismerték egymást?

Margaret a fejét rázta:

- Nem hiszem, hogy Ravini már korábban is ismerte.

Aztán elmondta mr Reedernek, hogy Ravini mily izgatott volt aznap este és hogy ő sirva találta Olga Crewet, mikor benyitott hozzá.

- Sirva találta?... ah! - Mr Reeder tünődve vakargatta az állát. - És azóta találkozott már vele?

- Miss Crewe másnap nagyon későn kelt föl...

- És bizonyára fájt a feje? - vágott közbe mr Reeder hirtelen.

- Honnan tudta ezt? - álmélkodott Margaret.

De mr Reeder nem volt „informáló” kedvében; inkább ő érdeklődött és kérdezősködött:

- Hányas számu az ön szobája?

- Az enyém a 4-es... miss Crewe az 5-ösben lakik.

- És Ravini a 7-es szobában lakott, - bólintott mr Reeder: - vagyis két ajtóval odább... És én? - kérdezte hirtelen: - engem hányadik szobába tett?

- A 7-esbe - felelte Margaret habozva. - Mr Daver rendelte igy. Különben ez az egyik leg-szebb szobánk... Figyelmeztetem, mr Reeder, hogy a háziur szenvedélyes kriminalista és alig várja már, hogy beszélgethessen önnel erről a hóbortjáról.

- Nagyon örülök - dörmögte mr Reeder félhangosan és közben egészen másra gondolt. - Beszélhetnék most mr Daverrel?

45

A folyosó órája lassan negyedet ütött, mikor miss Belman átvezette a detektivet mr Daver szobájába. Az iróasztal szokatlanul tele volt üzleti könyvekkel, számlákkal és mr Daver éppen a pénztárkönyvet vizsgálta csontkeretes, nagy pápaszemén keresztül és kérdően nézett föl, mikor Margaret benyitott hozzá.

- Itt van mr Reeder, - mondta a leány és azonnal magukra hagyta őket.

A detektiv pár pillanatig farkasszemet nézett a bohócarcu házigazdával; aztán mr Daver nagyszerü gesztussal üléssel kinálta meg látogatóját.

- Nagyon boldog pillanat ez nekem, mr Reeder - mondta és fölkelve, kétszer is mélyen meg-hajolt a detektiv előtt. - Mint szerény tisztelője azoknak a hires tekintélyeknek, akiknek a munkáját ön bizonyára az utolsó betüig ismeri, végtelenül örülök annak a kiváltságos szeren-csének, hogy szemtől-szembe állhatok önnel, akit angol Lombrosonak tartok és méltán... Bizonyára ön is egyetért velem? Igen, mindjárt gondoltam.

Mr Reeder tünődve nézegetett föl a mennyezetre.

- Lombroso? - ismételte, elnyujtva a szót. - Ez... izé... valami olasz tudós volt, ugy-e? Mintha már hallottam volna a nevét.

Mintha nem is hallotta volna a furcsa választ, mr Daver tovább áradozott, miután ismét leült:

- Nagyon örülök, hogy eljött. Őszintén szólva, mr Reeder, nagy gondtól szabadit meg a látogatásával. Már tegnap reggel óta egyre az jár az eszemben, hogy értesitenem kellene Scotland Yardot, ezt a nagyszerü közbiztonsági intézményt, megkérve, hogy küldjön ide alkalmas nyomozó közegeket, akik földeritik e különös és izgató eltünés rejtelmeit.

Megállt egy pillanatra, a hatás kedvéért.

- Mr Giorgio Ravinire gondolok - folytatta - aki Larmes Keep egyik vendége volt és tegnap hajnali negyed ötkor távozott innen: legalább akkor látták Siltbury felé menni.

- Ki látta? - kérdezte mr Reeder.

- Egy siltburyi ember, akinek a neve most nem jut hirtelen az eszembe. Illetőleg nem is tudom a nevét. Csak véletlenül találkoztam vele, mikor sétálni voltam a város felé.

Előrehajolt az iróasztala fölött és, bagoly módjára, kidülledt, kerek szemekkel bámult mr Reeder arcába.

- Ön bizonyára Ravini miatt jött ide? - kérdezte. - Ne is feleljen kérem: látom, hogy ezért jött! Természetesen senki sem kivánhatja öntől, hogy dobra üsse a céljait és föladatát. Nincs igazam? De azt hiszem, hogy igen.

Mr Reeder nem erősitette meg ezt a következtetést. Látszott rajta, hogy egyáltalán semmi kedve nincs a beszélgetésre, ugy hogy rendes körülmények között mr Daver meg is neheztelt volna ezért a bizalmatlanságért.

- Természetesen nem óhajtom, hogy bármiféle botrány füződjék a kastélyhoz - mondta: - és reménylem, bizhatom az ön diszkréciójában. Az egyetlen körülmény, ami szorosan rám tarto-zik, az, hogy Ravini ugy ment el, hogy a számláját se fizette ki; csekély és jelentéktelen kö-rülmény ugyan ebben az esetleg nagyfontosságu ügyben: de önnek mégis tudnia kell. Ugy-e, meg méltóztatik érteni?... Bizonyos vagyok benne, hogy igen.

Elhallgatott és most mr Reeder szólalt meg:

- Hajnali negyed ötkor - mondta eltünődve, mintha csak magában beszélgetne - még nem igen van világos, ugyebár?

46

- Lehet, hogy a tenger felől már virradt, - felelte mr Daver udvariasan.

- És Siltburybe ment?... Vitte a podgyászát is?

Mr Daver némán bólintott.

- Láthatnám a szobáját? - kérdezte a detektiv.

Mr Daver azonnal fölkelt és mosolyogva bólintott:

- Vártam ezt a kérdést... nagyon is helyén való kivánság... Parancsoljon velem jönni.

Mr Reeder engedelmesen ment utána a nagy hallon át, amelyben ekkor senkise volt, csak a katonás külsejü vendég, aki gyors oldalpillantást vetett rá, mikor elment mellette. Mr Daver a széles főlépcső felé tartott, mikor mr Reeder hirtelen megállt.

- Mily érdekes ez! - mondta.

Gyakran a leglehetetlenebb dolgok is érdekelték mr Reedert. Most a hatalmas páncélszekrény érdekelte, mely a hallban állt és sokkal nagyobb volt, mint amekkorát magánvállalatok használni szoktak. Talán egy ölnél is magasabb és körülbelül félannyi széles volt s az emelet-re vezető széles lépcsők mögött állt.

- Mi az, kérem? - fordult meg mr Daver s az arca széles mosolygásra huzódott, mikor meglátta, hogy mi keltette fel a detektiv figyelmét.

- Ah, a páncélszekrényem! Itt szoktam tartani az értékes okmányaimat. Francia modell, ahogy látni méltóztatik... Hogy tulnagy az én szerény vállalatomhoz? Ebben igaza van. Néha azonban vannak nagyon gazdag vendégeim is... ezeknek az ékszereit és egyéb értéktárgyait ide zárom be... Nagyon ügyes tolvajnak kellene lennie, aki ki tudná nyitni, mig ellenben én... ezzel a kis kulccsal...

Kihuzta a zsebéből láncra füzött kulcsait, az egyiket bedugta a nagyon kis kulcslyukba, megforgatta az ajtó fogóját és a sulyos, vastag ajtó könnyedén, nesztelenül feltárult.

Mr Reeder kiváncsian bepislogott. A két acélpolcon, egészen hátul, mindössze csak három kis pléhdoboz állt - egyébként a páncélszekrény teljesen üres volt. Az ajtó hihetetlenül vastag volt s a belső oldala egészen sima, kivéve a keresztben huzódó acélpántot, amelynek valószinüleg az volt a célja, hogy erősitse a zárt. Mindezt egy szempillantásra meglátta a detektiv -, de meglátott még mást is. Azt, hogy a páncélszekrény zománcos padlója világosabb volt egy árnyalattal, mint az ugyancsak zománcos falak. Csak mr Reeder éles szeme és bámulatosan fejlett hatodik érzéke vehette észre ezt a kis különbséget. És az acélpánt, a zár mögött?... Mr Reeder körülbelül szakértő volt pénzszekrények dolgában.

- Igazi kincseskamra, szinte gazdagnak hiszem magamat, ha ránézek - mondta mr Daver mosolyogva, amint becsapta a páncélszekrény ajtaját és ment fölfelé a lépcsőn. - A psziholó-giáját bizonyára megérti, mr Reeder?

Fölmenve a lépcsőkön, széles folyosóra értek; Daver, megállva a 7-es számu szoba előtt, kulccsal kinyitotta.

- Ez lesz az ön szobája is - mondta. - Az volt az érzésem, amely most már bizonyossággá érlelődött, hogy az ön látogatása nem egészen független ennek a mr Ravininak különös eltünésétől, aki ugy hagyott itt bennünket, hogy még a számláját se fizette ki. - Elmosolyodva mentegetőzött: - Bocsásson meg, hogy egyre ezen a ponton nyargalok, de ez bizony elég közelről érint engem.

Mr Reeder belépett a tágas szobába. Faburkolata volt a padlótól a mennyezetig és fényüző berendezése meglepte mr Reedert. Nem sok butor volt benne, de a műértő minden egyes

47

darabot megcsodált volna. A pompás, faragott ágy Jakab király korabeli volt, ugyszintén a toalett-asztal is, az előtte álló karos-székkel, a nagy, négy szögü szőnyeg pedig eredeti perzsa volt, Teheránból.

- Ez volt az ágy, ahol megtaláltuk a pyjamáját, - mondta mr Daver és drámai lendülettel mutatott az ágyra.

De mr Daver már odament az egyik ablakhoz, amelyik nyitva volt és kihajolt rajta. Előtte feküdt Siltbury, már félig-meddig elfödve a dombok sötét árnyékától, de a fölgyujtott lámpá-sok már feléje pislogtak. A Siltburybe vezető országutat eltakarta a sürü fenyves, balkéz felől ellenben látni lehetett azt az utat, melyen az állomásról jövő kocsi fölkapaszkodott a dombra.

A detektiv most kiment a széles folyosóra és végignézett rajta.

- Nagyon szép ez a kastély, mr Daver - mondta elismeréssel.

- Önnek is tetszik? - kiáltott föl mr Daver lelkesülten. - Bizonyos voltam benne, hogy tetszik! Igen, igaza van: valóban gyönyörü birtok. Ön talán szentségtörésnek találja, hogy penziónak használom, de miss Belman, a mi kedves, fiatal barátnőnk, talán már elmondta önnek, hogy ez is egyik hóbortom nekem. Gyülölöm a magányt: de épp ugy nem szeretek fáradni se azért, hogy barátokat szerezzek. És megvan hozzá a módom, az anyagi függetlenségem, hogy magam válogathatom meg: kit akarok vendégül látni.

Mr Reeder minden cél nélkül, merőn nézett a lépcső felé.

- Nem volt soha valami Holden nevü vendége? - kérdezte.

- Nem, soha - rázta a fejét mr Daver.

- Hát valami Willington?... Mind a kettő barátom volt és vagy nyolc évvel ezelőtt fordulhattak meg itt.

- Nem, nem! - ismételte mr Daver határozottan. - Nem emlékszem rájuk, pedig én sohase felejtek el egyetlen nevet se. - Bármikor megnézheti a vendégeink névjegyzékét, tizenkét évre visszamenőleg... Az csak nem valószinü, hogy bármi okból - mr Daver zavartan dadogott -, hogy bármi okból... nem a saját nevükön... Nem, kérem: ez teljesen lehetetlen.

Mialatt még beszélt, kinyilt egy ajtó a folyosó tulsó végén, de nyomban ismét becsapódott. Mr Reeder, akinek sas-szemei voltak, megpillantott egy alakot, mielőtt az ajtó becsapódott.

- Kinek a szobája van ott? - kérdezte.

Ezuttal igazán és komoly zavarba jött mr Daver.

- Az ott - mondta, idegesen köhécselve -, az én lakásom Mrs Burton nyitotta ki az ajtót, a gazdasszony... csöndes, kissé buskomor asszony, akinek sok baja, keserüsége volt az életben.

- Az élet - bökte ki mr Reeder az elcsépelt igazságot - tele van gonddal, bajjal - és mr Daver, szomoru sóhajtással bólogatva, igazat adott mr Reedernek.

Ám a detektivnek, ahogy már megjegyeztük, nagyon éles sas-szeme volt; és, noha még nem találkozott a gazdasszonnyal, mégis bizonyos volt benne, hogy az a szép fiatal arc, amelyet megpillantott, nem lehetett olyan idősebb asszonyé, akinek sok baja-gondja volt az életben.

Mikor később kényelmesen öltözködött az ebédhez, azon gondolkodott: - mi oka lehet miss Olga Crewenek, amiért oly ijedten menekült és nem akarta, hogy meglássák kijönni mr Daver lakosztályából?... Bizonyára természetes szerénység: és szerénység volt az a női erény, amelyet mr Reeder minden egyébnél többre becsült.

48

Éppen a nyakkendője megkötésével vesződött, mikor élénk kopogás után belépett hozzá mr Daver, aki valósággal „személyes szolgálatra” beosztott adjutánsnak látszott, annyira a sarkában volt mindenütt mr Reedernek. Kissé lihegett, mert nagyon sietett s egész csomó ujság-kivágás volt a kezében.

- Az imént emlitette két gentleman nevét: mr Willington és mr Holden - mondta lelkendezve. - Valahogy ismerősnek csengett fülemben ez a két név, csak azt nem tudtam: hol, hogyan és mikor hallottam őket. Aztán addig törtem a fejemet, mig rájöttem. - Diadalmasan nyujtotta oda az ujság-kivágásokat a detektivnek: - Itt olvastam a nevüket.

Mr Reeder, némán gyönyörködve tulajdon tükörképében, végre megkötötte a nyakkendőjét.

- Itt?... ismételte gépiesen és, jól végignézve magát a tükörben, hanyagul elvette az odakinált ujságkivágásokat.

- Ahogy ön valószinüleg már tudja, mr Reeder - magyarázta bőbeszédüen mr Daver - én is szerény tanitványa vagyok Lombrosónak, meg a többi nagy kriminalistának, akik tudománnyá avatták az anatómia rendellenességeinek tanulmányozását. Miss Belman egész véletlenül ráirányitotta figyelmemet a Flack-bandára s a legutóbbi két-három napon át csaknem állan-dóan ezekkel a gonosztevőkkel foglalkoztam. Igy bukkantam rá a „Holden” és „Willington” nevekre is. Két detektiv volt ez, akik Flacket nyomozták, de eltüntek és nem is kerültek elő soha. Most már, hogy megtudtam: kicsodák, világosan emlékszem a részletekre is. Volt egy harmadik gentleman is, aki szintén eltünt...

- Ugy van, - bólintott mr Reeder.

- Ah, hát ön is emlékszik? - dörzsölte mr Daver diadalmasan a kezeit. - Már hogyne emlékeznék!... Biggerthorpe ügyvéd, akit valami ürüggyel elcsaltak az irodájából s aztán soha senki se látta többé... Megjegyezhetem-e - tette hozzá tréfás ingerkedéssel -, hogy ez a mr Biggerthorpe sohase fordult meg nálunk?... Vagy ön azt hiszi talán, hogy igen?

- Nem én: sőt sohase is hittem - felelte a detektiv hanyag kézlegyintéssel. - Biggerthorpe? Szinte már el is felejtettem a nevét. Ugy tudom, hogy... izé... nagyon fontos terhelő tanu lett volna Flack ellen, ha megkerül... hm!

Mr Daver most hirtelen egészen közel hajolt a detektivhez és suttogó hangon szólalt meg:

- Elmondhatok önnek valamit, mr Reeder?

- Mindent, ami csak jól esik - felelte a detektiv, mialatt a mellényét gombolgatta. - Szinte vágyom az érdekes, izgató történetekre. Ebben a csodálatos környezetben, ahol rég letünt századok históriai levegőjétől tágul a tüdő: igazán örömmel hallgatnék... leginkább talán szép tündérmeséket, esetleg kisérteties történeteket. Mondja csak, mr Daver: ebben a kastélyban nincsenek hazajáró lelkek? Azért kérdem, mert az én specialitásom: a kisértetek. Azt hiszem, sokkal több kisértetet láttam és tartóztattam le, mint a törvénynek bármely más élő őre. Szándékom is, hogy lexikális művet irok erről a témáról... „Kisértetek, akikkel találkoztam”, vagy: „Kalauz a szellemek világába” lesz a cime és hatvanhárom... igen: pont hatvanhárom kötet lesz... Mit is akart mondani, kérem?

- Csak éppen azt - felelte mr Daver s a hangja rekedten, szakadozottan recsegett -, hogy, ha nem csalódom, maga Flack is aludt itt egy éjszakán. Miss Belmannek nem szóltam erről, mert nincs rá bizonyitékom, de a magam részéről szentül hiszem, hogy nem tévedek. Hét eszten-dővel ezelőtt - folytatta, jelentősen hunyorgatva - egy szürke-szakállas, sovány, beesett arcu férfi csöngetett éjjeli tiz órakor és szállást kért. Rengeteg pénze volt, de ez sohase befolyásolt engem. Rendes körülmények közt elutasitottam volna, mert nem jelentette magát előzőleg, de oly hideg, zimankós idő volt, hogy sajnáltam kikergetni az öreget a hózivatarba.

49

- Mennyi ideig volt itt? - kérdezte mr Reeder: - és miből gondolja, hogy valóban Flack volt?

- Abból, hogy - és mr Daver hangja alig hallható suttogás lett - abból, hogy ő is éppen ugy lógott meg, mint Ravini... Kora hajnalban, fizetetlen számlával és... a pyjamáját ő is ott hagyta az ágyán!

Mr Reeder lassan, nagyon komótosan Daver felé forditotta a fejét és pár pillanatig némán mérte végig.

- Ez inkább humoros történet - mondta aztán nyugodtan: - s én sokkal éhesebb vagyok, mint hogy nevetni tudnék... Mikor ebédelünk?

Mintha csak válasz lett volna a kérdésére, ebben a pillanatban megszólalt a gong.

Margaret Belman rendesen egy időben evett ugyan a többi vendégekkel, de külön asztalnál. Mélyen elpirult és komolyan zavarba jött, mikor mr Reeder egyenesen odament az asztalához és leülve a maga után vonszolt székre, teritéket kért a maga számára is. A többi három vendég külön asztaloknál ült.

- Nem valami barátságos társaság - jegyezte meg mr Reeder, mialatt szétbontotta a szalvétáját és körülnézett a teremben.

- Mi a véleménye mr Daverről? - kérdezte Margaret.

J. G. Reeder könnyedén elmosolyodott:

- Nagyon mulatságos figura, - mondta és Margaret elnevette magát, de mindjárt aztán elkomo-lyodva kérdezte:

- Megtudott valamit Raviniről?

Mr Reeder a fejét rázta:

- Beszéltem a hall portásával - mondta halkan: - ugy látszik, hogy nagyon becsületes, egyenes fickó. Elmondta, hogy azon a reggelen, amelynek hajnalán Ravini eltünt, nyitva találta a rácsos vasajtót; még a retesz is vissza volt huzva. Nagyon értelmes, jószemü fickó... Kicsoda ez a mrs Burton? - kérdezte hirtelen, minden átmenet nélkül.

- A gazdasszony vagy házvezetőnő - felelte Margaret. - Folyton nyavalygó, éltesebb asszony, aki egyre azon kesereg, hogy milyen jó dolga, pompás élete volt a multban... nem ugy, mint most „élve eltemetve Siltburyben...” ezek az ő tulajdon szavai.

Mr Reeder letette a kését és villáját.

- Uram Isten - mondta szeliden: - hát valóban olyan ez a lady, mint aki jobb napokat is látott valaha?

- Azt hiszem - felelte Margaret elmosolyodva -, hogy soha életében nem volt olyan jó dolga, mint most. Egészen közönséges asszony: hihetetlenül műveletlen, még irni se igen tud; a számadásai pedig, amiket át kell revideálnom, szégyenére válnának egy negyedik elemistának is... De azért még se lehetett koldus, sőt azt hiszem: gazdag is volt valaha. Az első nap, mikor megkaptam napi számadását, fölmentem hozzá, mert nem birtam eligazodni az irásán... Amikor beléptem: az asztalnál ült és - a kezeiben gyönyörködött.

- A kezeiben? - csodálkozott mr Reeder.

- Ugy van: a kezeiben - ismételte Margaret: - mert az ujjai tele voltak csodaszép, kincseket érő gyürükkel. - És nagyon meg volt elégedve szavainak eredményével, mert mr Reeder kezéből csörömpölve hullott tányérjába a kés és villa.

- Gyürük?... - álmélkodott a detektiv.

50

- Mogyoró nagyságu gyémántok és pompás, négyszögletesre csiszolt smaragdok - folytatta Margaret. - Elállt a lélegzetem, ahogy rájuk néztem... Mrs Burton rögtön a háta mögé dugta a kezeit és másnap azt akarta elhitetni velem, hogy valami szinésznőtől kapta ajándékba a gyürüket, aki szintén vendég volt valamikor a kastélyban: de az ékszerek, illetőleg a kövek hamisak.

- Lári-fári! - mondta mr Reeder és mosolyogva ingatta a fejét jobbra-balra, ami nála mindig az elégedettség jele volt.

Ebéd után a detektiv magához kérette mr Davert és megkérte, hogy állittasson be a szobájába külön iróasztalt, tintával, tollal és itatós-papirossal, mert sok irni valója van.

- Ah, hát ön is nagy iró, mr Reeder és kollegák vagyunk?... he-he-he! - vigyorgott mr Daver, a kezeit dörzsölve. - Én is csak akkor vagyok boldog, ha toll van a kezemben. Mondja meg, kérem... mert ez szörnyen érdekel engem: mikor megy önnek legkönnyebben az irás? Kora reggel vagy késő este? Én még sohase tudtam ezt eldönteni a magam gyakorlatában.

- Én most egyfolytában dolgozni fogok éjfél utáni két óráig - felelte mr Reeder, az órájára nézve. - Évek óta igy szoktam meg. Kilenctől kettőig szoktam irni, akkor cigarettára gyujtok, megiszom egy pohár tejet... Lesz olyan szives, hogy gondoskodik róla, hogy azonnal vigye-nek föl a szobámba egy pohár tejet?... szóval, hogy végezzek: hajnali két órától reggeli kilencig egyfolytában alszom.

Margaret Belman érdeklődve, de némileg csodálkozva is hallgatta ezeket a félig-meddig személyes természetü, bizalmas közléseket. Mr Reeder ugyanis sohase szokott magáról beszélni és Margaret még egyetlen egy emberrel se találkozott életében, aki csak megközeli-tőleg is olyan zárkózott természetü lett volna, mint mr Reeder. És ime, - most egészen kigombolkozik!... Lehet, hogy a pihenés, a szabadság öröme tette közlékennyé - gondolta Margaret: - annyi bizonyos, hogy jobb kedvünek és fiatalabbnak még sohase látta a detektivet.

Ő maga ment mrs Burtonhoz, hogy közvetitse az uj vendég kivánságait. Az „özvegy” szinte fogcsikorgatva hallgatta meg Margaretet.

- Tejet akar?... Na, éppen az ilyen fickók isznak tejet, mi?... Nem fél ez a földkerekségen semmitől!

- Ugyan mitől és miért kellene félnie? - kérdezte Margaret éles hangon: de az öregasszony ügyet se vetett rá.

- Senkise szereti a detektiveket, akik mindenbe beleütik az orrukat! - mérgelődött mrs Burton. - Ez pedig éppen nem az a detektiv, akit bevesz a gyomrom... tudja!

- Ki mondta önnek, hogy detektiv?

Mrs Burton pislogva nézett bozontos szemöldökei alól a leányra, aztán Daver irodája felé biccentett a fejével:

- Ő mondta... Detektivek a házban! És én itt ülök, mint hámba fogott rabszolga, talpalva reggeltől estig, mikor nagyuri dáma lehetnék Párisban, vagy bárhol a világon, cselédséggel, akik a parancsaimat lesik, ahelyett, hogy én szolgálok ki másokat!... Hát nem irtózatos ez?!

Most történt harmadszor, mióta Margaret a kastélyban volt, hogy az öreg asszony ily elkese-redve kifakadt. Ugy látszott, mintha mrs Burton szeretne találni valami ürügyet vagy biztató alkalmat arra, hogy bizalmába avassa Margaretet, - de se az ürügy, se az alkalom nem kinál-kozott. Mert nem is lehetett semmiféle közös érzés, törekvés, hangulat vagy érdek kettőjük között: hiszen mrs Burton oly műveletlen, durva lelkü és alacsony észjárásu nőszemély volt, hogy semmiféle érdek nem hidalhatta át köztük a lelki ellentétek szakadékát. Mrs Burton örökké nyavalygó teremtés volt szinte csapra jártak a könnyei, ugy hogy bármely pillanatban

51

zokogva tudta siratni önmagát és szidni az egész világot, mert neki... mindenki csak ellensége volt!

- Ugy bánnak velem, mint a legutolsó cseléddel! - fakadt ki elfojtott dühhel: - és leggono-szabb köztük az a leány. Megkértem tegnapelőtt, hogy jöjjön be hozzám egy csésze teára, beszélgetni és, mit gondol: mit felelt?

- Kiről beszél? - kérdezte Margaret kiváncsian, mert nem is gondolt arra, hogy „az a leány” miss Olga Crewe lehetne: hiszen óriási fantázia kellett volna annak kitalálására, hogy miféle közös kapcsolat lehet a gőgös és művelt Olga, meg mrs Burton között!... Pedig az asszony valóban Olgáról beszélt, de Margaret kiváncsi kérdésére azonnal észbe kapott és másra tért át.

- Oh, csak ugy mondtam - felelte kitérően. - Hát tejet akar ez a... vendég? Jól van: majd magam viszem föl neki.

Mr Reeder éppen a házikabátjába bujt bele, mikor mrs Burton fölhozta neki a tejet. A tinta, toll és az itatós-papir már ott volt az iróasztalon, két hatalmas füzettel, amit mr Reeder tett az asztalra, mint bizonyságát éjszakai komoly munkájának. Udvariasan elvette az asszony kezéből a tálcát és letette az asztalra.

- Nagyon szép ez a kastély, mrs Burton - mondta elismerően mosolyogva. - Régóta vezeti már a háztartást?

- Néhány esztendő óta, - felelte mrs Burton.

Megfordult és ment kifelé, de a küszöbön megállt egy pillanatig. Mr Reder rögtön tisztában volt vele: - az asszony titoktartó, de szeret locsogni; mindenkitől elhagyatva, két kézzel kap bármily alkalmon, hogy egy-két szót válthasson akárkivel és megtörhesse unalmas életének egyhangu szürkeségét. Mr Reeder meg is ragadta az alkalmat.

- Sok vendég van a kastélyban? - kérdezte.

- Nem, uram - rázta a fejét mrs Burton: - soha sincsen sok vendégünk. Mr Daver nagyon meg-válogatja, hogy kit ereszt be a házba.

- Ez nagyon okos dolog is... Mondja csak, kérem: merre van mr Daver szobája?

Az asszony kilépett a folyosóra és megmutatta azt.

- Oh, most már emlékszem - bólintott a detektiv. - Nagyon szép lehet a kilátás onnan. Azt hiszem, önt láttam kijönni ma este a szobából?

- Az tévedés... én sohase megyek be hozzá - tiltakozott az asszony hevesen. - Nem engem láthatott, hanem...

Hirtelen elhallgatott és halkabban folytatta:

- ...valaki mást. Sokáig dolgozik éjszaka?

Mr Reeder részletesen megismételte éjjeli programját:

- Szeretném, ha megmondaná mr Davernek, hogy lehetőleg hagyjanak békében. Lassan, nehezen fogalmazok és a legcsekélyebb zavaró momentum is kizökkent a kerékvágásból, ami... izé... végzetes lehet a munkámra, - magyarázta, mialatt udvariasan kikisérte mrs Burtont. Megvárta, mig az asszony lement a lépcsőn, akkor bezárta szobája ajtaját és rátolta a reteszt is.

Összehuzta a nehéz függönyöket az ablak előtt s az iróasztalt oly szorosan az ablakhoz tolta, hogy lefogta vele a függönyöket, ugy hogy kivülről senkise leshetett be az ablakon. A két vastag füzetet ugy állitotta föl, hogy elfogták a villamos lámpás fényét és az ágya árnyékban

52

maradt. Aztán hirtelen ledobta a ruháit, hosszu hálóköntöst vett magára, bebujt az ágyába, fülére huzta a takarót és öt perc mulva már mélyen aludt.

Margaret Belmannek az járt az eszében ugy tizenegy óra felé, hogy fölizen mr Reedernek: nincs-e valami kivánsága, - de szerencsére lemondott erről. Szerencsére, mert mr Reeder jóizüen akart aludni öt óra hosszáig - mielőtt hozzáfog a kastély „nem hivatalos” átkutatásá-hoz, - vagy: amig ráköszönt az az idő, amikor nagyon is szükséges lesz, hogy ébren legyen...

Pontban két órakor - egy másodperccel sem későbben - fölébredt mr Reeder, fölült az ágya szélén, belepislogva a lámpafénybe. Kinyitotta az egyik táskáját és előszedte belőle a tea-főzőjét. Alágyujtott s mialatt a kis katlanban buzogni kezdett a viz, beszaladt a fürdőszobába és gyorsan hideg fürdőt vett. Mire teljesen felöltözve kijött, a teaviz már javában forrott.

Mr Reeder nagyon rendes ember volt, de egyuttal óvatos is. Egész életében gyanakodott a tejre. Reggelenként sétálni szokott London külvárosaiban, látta a tejeskannákat és üvegeket a házak kapui, lakások ajtai előtt és sokszor eltünődött azon: micsoda szörnyü alkalom ez a tömeg-gyilkosságra, ha akadna vakmerő gonosztevő, aki megmérgezné az őrizetlenül heverő tejesedényeket! Egy hónap alatt megtizedelhetné London lakosságát.

Tej nélkül itta meg a teát, megevett hozzá néhány biscuit-et, gondosan megtörülgette és elrakta a teáskészletet, aztán vastag-talpu, kényelmes papucsba bujtatta a lábait. Rövid, tömör gummibotot vett ki a táskájából és kabátja belső zsebébe dugta a veszedelmes fegyvert, mely hozzáértő, ügyes ember kezében a revolvernél is többet ér, kivált éjszaka. Gondosan nézegette a fejvédőt is: vastag gummispongyából készült sapka volt ez, mely az arcra is ráborult, mint a pilóták sisakja és két nagy üvegszem, meg lyukas rézkupak volt rajta az orr számára. Ezt azonban visszatette, épp ugy, mint a browningot is, mert jobban bizott a gumibotban.

Legutoljára majdnem méter hosszu, üres bambuszbotot vett elő, amelyben egy másik, ugyan-olyan hosszu, de vékonyabb bambuszpálca volt. A kettőt egymásba tolta, rugós kapoccsal összeerősitette és kész volt a horgászó-vessző, - amely azonban ezuttal egészen más célokat szolgált. A detektiv ugyanis apró villamos zseblámpást akasztott a horogvessző végére, gondosan odakapcsolta s a két vékony drótszálat, melyek az áramot vezették, végig hozta a vessző végén egészen odáig, ahol kezében tartotta a fogóját, ugy hogy egyetlen nyomással világithatott, vagy ismét elolthatta a lámpást. Miután kipróbálta, hogy kifogástalanul műkö-dik, még egyszer körülnézett a szobában s aztán eloltotta az asztali lámpást.

Fényes nappal kómikus figura lett volna mr Reeder, amint keresztbevetett lábakkal ült az ágyán, maga elé tartva hosszu horgászó-botját, mely csaknem a szoba közepéig ért s ott a földön nyugodott. De a sötét szobában nem volt nevetséges - hiszen nem láthatta senki! Időről-időre ide-oda mozgatta a hosszu botot, mint a horgászó, mikor ujra és ujra beveti horgát a vizbe. Nagyon is ébren volt: minden idegét megfeszitve figyelt: fülét nem csalta meg semmi hang... tisztában volt az éjszaka neszeivel - a lombok susogásával, a szellő halk zümmögésével -, amelyektől nagyon is élesen meg tudott különböztetni minden zajt, amit emberi tevékenység okozott.

Több mint félóráig ült igy, jobbra-balra mozgatva a horogvesszőt, amikor egyszerre csak érezte, hogy hideg levegő áramlik a szobába az ajtó felől. Pedig nem hallott semmi neszt - se zárnak csettenését, se más egyebet: - és mégis tudta, hogy tárva-nyitva áll az ajtaja.

A detektiv nesztelenül visszahuzta a vesszőt, átemelte az ágy fejfáján és egyenesen az ajtó felé nyujtotta ki, ugy hogy két yardnyira volt tőle a vége. Ő maga féllábbal leszállt az ágyról - ugrásra vagy leguggolásra készen, ahogy majd az események diktálják.

A bot vége szabadon mozgott: sehol se ütközött akadályba. Reeder visszafojtotta a lélekzetét és feszülten figyelt. A folyosót vastag szőnyeg boritotta; nem is várhatta tehát, hogy meghallja

53

az esetleges lépések neszét... De lélekzeni mindenkinek kell - gondolta mr Reeder: - és nesz nélkül lélekzeni nagyon nehéz. Erről eszébe jutott, hogy ő maga is nagyon csöndes... halkan horkantott tehát és utána gurgulázott: ahogy ez várható minden középkoru gentlemantől, aki első álmát alussza...

Valami megérintette a vessző végét és félrelökte. Mr Reeder azonnal megnyomta a két drót végét, mire vakitó fénykéve röppent ki a kis zseblámpásból és nagy körben megvilágitotta a folyosó tulsó falát.

Az ajtó nyitva volt, - de sehol egy teremtett lélek se látszott!

Ekkor - bár igazi hajókötelek voltak az idegei - ludbőrös lett a detektiv háta és jéghideg futott végig a gerincén. Valaki lesben állt a folyosón - várakozva a sötétben... hogy lépjen ki az az ember, aki a lámpát a kezében tartotta.

Mr Reeder - amilyen messzire csak engedte a vessző hosszusága - hirtelen kitolta a lámpát az ajtón át a folyosóra.

- Zzzz!

Valami rásujtott a vesszőre, amely ketté tört. A lámpa földre esett, de a lencséjével fölfelé, ugy hogy most a folyosó mennyezetét világitotta meg. Reeder villámgyorsan kiugrott az ágyból és odasurrant a nyitott ajtó mögé, mely födözte minden külső támadás elől. És az ajtóhasadékon át láthatott is valami keveset abból, ami esetleg a folyosón történhetik.

Mélységes, halotti csönd volt. A földszinti hallban ünnepélyes lassusággal ketyegett a falióra, aztán halkan berregett és háromnegyed hármat ütött. De a folyosón nem mozdult semmi - semmise zavarta a fölfelé világitó zseblámpa fénykörét -, mig egyszerre csak...

A detektiv csak ugy látta, mint hirtelen elővillanó viziót: a sovány, sápadt arcot, a vad vigyor-gásra torzult szőrös ajkakat, a bozontos, kuszált hajcsomót, a kopasz, fényes koponyát, a hegyes, fehér kecskeszakállt és a ragadozókéhoz hasonló kezet, mely a lámpa után kapott...

Abban a pillanatban, mikor a kéz elérte a lámpást, a detektiv előugrott rejtekéből és lesujtott gumibotjával. Fájdalmas, fenekedő hörgést hallott - mintha csak fenevadra sujtott volna le - aztán kialudt a lámpás, mert a hátratántorodó vizió eltépte a vékony drótvezetéket.

A folyosón koromsötétség volt. A detektiv ismét lesujtott, de nem talált és oly nagy volt az ütés lendülete, hogy magával rántotta. Féltérdre bukott és kiesett kezéből a gumibot is. Ahogy tapogatózva kereste, keze rátévedt valakinek a karjára... megragadta, szilaj erővel berántotta a szobájába és fölcsavarta a villanyt.

Gömbölyü, puha kar volt - selyem ujjasban...

És, ahogy a villamos láng fölgyult, - a detektiv álmélkodva nézett Olga Crewe halálsápadt arcába!

54

X. FEJEZET

Pár pillanatig némán meredtek egymásra: a leány rémülve, a detektiv álmélkodva.

Olga Crewe!...

Aztán a detektiv észbe kapott, hogy még mindig vasmarokkal szoritja a leány karját. Elbocsá-totta tehát, de egy percre se vette le szemét a megkinzott kézcsuklóról.

- Nagyon sajnálom - szólalt meg, csöndesen csóválva a fejét. - Honnan került ide?

A leány ajkai vonaglottak. Szólni akart, de egyetlen hang se jött ki a torkán. Jó néhány másodpercig tartott, mig le birta győzni az idegsokkot s akkor lassan, még mindig erőlködő dadogással szólalt meg:

- Én... neszt... hal-lottam... a... folyo-són... és... és kijöttem... A nesz... a nesztől... meg-meg-ijedtem...

Gépiesen dörzsölte a karját és Reeder látta rajta a széles, vörös sávot, ahol megmarkolta. Csoda volt, hogy össze nem roppantotta a csuklóját.

- Valami... baj... van... talán?

Fájdalmas erőfeszitéssel nyögött ki minden szót. Ugy látszott, hogy „jól megrágja”, mielőtt a nyelvére veszi és kimondja.

- Merre van a hall világitásának kapcsolója? - kérdezte most Reeder. Már nem törődött a leány karjával: ez fontosabb volt.

- Szemközt az én szobámmal - felelt a leány.

- Csavarja föl! - mondta Reeder és a leány azonnal engedelmeskedett.

A detektiv csak akkor lépett ki szobájából, mikor a folyosó és a hall is világos lett, de még akkor is óvatos aggodalommal, mintha nem nagyon bizna a kezében tartott browningban sem.

- Valami baj van talán? - ismételte a leány, most már nyugodtabb hangon. Lassanként erőt vett magán, halálsápadt arca is kezdett szinesedni, de szemeiben még ott bujdosott a rémület.

- Nem látott semmit a folyosón? - kérdezte a detektiv felelet helyett.

- Nem... semmit se láttam... semmit - rázta a fejét Olga Crewe bizonytalanul. - Valami neszt hallottam és arra kijöttem...

Nyilvánvaló volt, hogy hazudik és Reeder pillanatig se kételkedett ebben. Mivel a dulakodás alig tartott két másodpercig, a leánynak ideje se lett volna arra, hogy papucsba bujtassa a lábait és magára kapja a pongyoláját. Aztán meg Reeder azt se hallotta, hogy az ajtója kinyilt volna: - következésképpen a leány néma szem- és fültanuja kellett, hogy legyen az egész orvtámadásnak.

A detektiv megkereste gumibotját a folyosón és visszajött a leányhoz. Ez, félig nekidőlve az ajtófélfának, sziszegve dörzsölgette a csuklóját, közben azonban oly merően nézett abba az irányba, amerről a detektiv jött, hogy Reeder ösztönszerüen hátratekintett, - de nem látott semmit.

- Nagyon megnyomoritott - panaszkodott a leány.

- Valóban?... Igazán sajnálom.

55

A vörös sáv már kezdett megkékülni Olga csuklóján és Reeder érdeklődve nézte. De, bár egyébként gyöngéd, részvevő lélek volt, most az egyszer igazán nem bánta meg, hogy „megnyomoritotta” a leányt. Sajnálkozott, igaz: de nem a leányt sajnálta, hanem egészen mást!

- Azt hiszem, legjobb lesz, ha lefekszik... izé... asszonyom - mondta végül. - Az én lidérc-nyomásom már elmult és reménylem, gyorsan elmulik az öné is, bár meglepne, ha csakugyan elmulna. Az enyém csak pillanatnyi lidércnyomás volt: az öné ellenben... ha csak nagyon-nagyon nem tévedek... gyötörni fogja egész életén át!

A leány ráfüggesztette sötét, mélytüzü szemeit a detektivre, mialatt válaszolt:

- Én is azt hiszem, hogy lidércnyomás volt... Hogy gyötörni fog egész életemen át?... Azt hiszem, hogy... ebben is igaza van!

Hidegen biccentett, hirtelen sarkon fordult, besietett a szobájába és Reeder hallotta, hogy kétszer ráforditja a kulcsot az ajtóra.

A detektiv is visszament a szobájába és gondolkodva ült le ágya végében a karos-székbe. Nem csukta be a szobája ajtaját se: amig az ő szobájában sötét volt, a folyosón pedig égtek a körték, nem kellett félnie attól, hogy megismétlődik a gonosz „lidércnyomás.”

A gumibot - baklövés volt: ezt sajnálkozva és bosszusan állapitotta meg. Bántotta, hogy miért idegenkedett a revolvertől, amelyet most kedvetlenül tett le az ágyára, de egészen közel, hogy a keze ügyében legyen. Mert nem lehetetlen, hogy a lidércnyomás...

...Hangokat hallott!

Suttogó beszélgetés... többen vannak s valami szilaj sziszegés szinte elnyomja a többi hangot. Nem a folyosón, hanem lent a hallban. A detektiv lábujjhegyen az ajtóhoz osont és hallgató-zott...

Valaki fojtott hangon nevetett: - vérfagyasztó, hörgő röhej volt... aztán kulcs fordult valahol a zárban és kiszólt valaki a folyosóra:

- Ki jár itt?...

Margaret volt. A szobája, Reeder ugy emlékezett, éppen szembe nyilt a lépcsővel. Zsebébe csusztatva a revolvert, kisurrant a folyosóra. Margaret a lépcső korlátjára támaszkodva lefelé nézett a sötét hallba. De a suttogás már elhallgatott. A leány megpillantotta szeme sarkából a detektivet és megrebbenve fordult feléje:

- Mi történt, mr Reedert - kérdezte. - Ki csavarta föl a villanyt a folyosón? Ugy rémlett, mintha beszélgetést hallottam volna lentről.

- Semmi, csak én voltam...

Derült, mosolygó arca rendes körülmények közt megnyugtatta volna a leányt, de most nem ért semmit. Margaret ugy meg volt rémülve, mint az álmából fölriadt gyermek. Beteges vágy kinozta, hogy sirva boruljon a detektiv vállára...

- Valami történt itt - mondta remegő hangon. - Az ágyamban fekve hallottam, de nem volt bátorságom fölkelni... Borzasztóan félek, mr Reeder!

A detektiv magához intette s ahogy Margaret, csodálkozva odament hozzá, Reeder elsurrant mellette és ő ment a korláthoz. Áthajolt rajta és zseblámpájával levilágitott a sötét hallba.

- Nincs odalent senki! - mondta, vidáman mosolyogva.

56

Megnyugtatóan legyintett a kezével, de Margaret oly halotthalvány volt, hogy Reeder titokban aggódott érte.

- Pedig voltak odalent - mondta a leány határozottan. - Akkor rebbentek szét, mikor ön levilágitott a lámpásával. Hallottam a siető lépések csoszogását a sima kövön...

- Lehet, hogy mrs Burton volt - vélte a detektiv. - Azt hiszem, hogy hallottam a hangját is...

E pillanatban uj szereplő lépett a szinre: mr Daver jelent meg a folyosó tulsó végén. Virágos selyem házikabát volt rajta, gondosan begombolva egészen az álláig.

- Mi a baj... mi történt, miss Belman? - kérdezte. - Ne mondja, hogy valaki be akart mászni az ablakán!... Mert félek, hogy ezt akarja jelenteni!... Szeretném remélni, hogy... Oh Istenem, mily kellemetlen eset ez a...

- Mi kellemetlen? - vágott közbe Reeder hirtelen. - És mi is történt hát voltaképpen?

- Nem tudom, csak az a kellemetlen érzésem támadt, hogy valaki be akar törni a házba - magyarázta mr Daver.

Meglátszott rajta, hogy valóban és őszintén izgatott: Margaret még fogainak a vacogását is hallani vélte.

- Hallottam, hogy valaki kaparász az ablakom kilincse körül s amikor kinéztem, esküszöm, hogy... láttam valamit!... Mily szörnyüség lett volna, ha sikerül! Szinte kedvem volna telefo-nálni a rendőrségnek.

- Ez pompás ötlet, - bólogatott mr Reeder, aki már megint a régi udvarias és előkelő modoru gentleman volt. - Azt hiszem, hogy aludt, amikor azt az... izé... kaparászást hallotta az ablakán?

Mr Daver habozott.

- Nem aludtam éppen - mondta: - csak félálom és félébrenlét közt szundikáltam. Valamiért különben is idegesen feküdtem le ma éjjel.

Gyorsan a nyakához kapott, mert a háziköntösének felső gombja kigombolódott. Ám ez a mozdulata nem volt elég gyors és a detektiv nyomban le is csapott rá:

- Inkább talán szórakozott volt, mint ideges - mosolygott mr Reeder nyájasan: - hiszen elfeledte levetni a gallérját és a nyakkendőjét is. Persze, hogy e miatt nem birt aludni.

Mr Davernek furcsa vigyorgásra torzult az arca:

- Nem felejtettem el levetni, hanem most gyorsan felöltöztem - kezdte...

- Jobb lett volna, ha gyorsan levetkőzik - vágott közbe mr Reeder - és tréfás komolysággal folytatta: - megesett már, hogy meg is fulladtak emberek, ha kemény, fehér gallérban feküd-tek le... Ilyenkor aztán busul a - megrövidült hóhér. Az a... izé... tolvaj valószinüleg az életét mentette meg önnek, mikor fölzavarta önt az álmából.

Mr Daver tátogott néhányszor, mintha szólni akarna, de aztán meggondolta magát, sarkon fordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót.

Margaret szemrehányóan nézett mr Reederre.

- Miféle rejtély ez, mr Reeder? - kérdezte: - valóban volt itt tolvaj?... Oh, mondja meg az igazat, az Isten szerelmére! Meg fogok bolondulni, ha titkolózik!

57

- Az igazság - felelte mr Reeder és nagyon furcsán pislogott hozzá - az igazság nagyon közel jár ahhoz, amit ez a nyegle bohóc mondott az imént. Mert valóban van ebben a házban valaki, akinek nincs joga az itt tartózkodásra; de, azt hiszem, hogy már el is ment, ugy hogy ön most már minden aggodalom nélkül lefekhetik.

Margaret kutató szemekkel fürkészte a detektiv arcát.

- Ön is lefekszik? - kérdezte aztán.

- Pár perc mulva - biztatta a detektiv mosolyogva.

A leány ösztönszerüen odanyujtotta a kezét, melyet mr Reeder gyöngéden tartott fogva mindkét kezében.

- Ön igazi őrző-angyalom nekem, - mondta miss Belman mosolyogva, bár alig birta vissza-fojtani a könnyeit.

- Sohase hallottam pofa-szakállas őrangyalokról, - csodálkozott a detektiv és szeliden rázogatta a fejét.

Gyöngéd szemrehányás volt ez - sőt illetlen megszégyenitése a fiatal leánynak: és mr Reeder mégis nevetséges örömmel dörzsölte a kezét a szellemes ötleten, amikor ismét egyedül volt a szobájában.

58

XI. FEJEZET

Mr Reeder becsukta az ajtót, fölkattantotta a villanyt és hozzá látott annak a rejtélynek meg-fejtéséhez, hogy miképpen lehetett kinyitni az ajtót kivülről, minden zaj nélkül?... Mielőtt lefeküdt, rátolta a reteszt, ráforditotta a kulcsot és a kulcs még most is belülről volt a zárban. Mikor bezárta, meglepte, hogy még sohase tapasztalta, hogy kulcs ily nesztelenül fordult volna meg a zárban, se pedig, hogy a retesz oly könnyedén siklott volna be a hüvelyébe. - Ugy látszik - gondolta -, hogy nemrég olajozhatták mind a kettőt...

Amikor most tüzetesebben vizsgálta az ajtó belső oldalát, lassanként rájött a nagyon is egy-szerü furfangra, mely lehetővé tette az ajtónak nesztelen kinyitását kivülről is.

Az egész ajtó nyolc egymásba eresztett táblából volt összeenyvezve és ferdén egymásba futó faragások diszitették. Az a tábla, mely közvetlenül a zár fölött volt, kissé félrecsuszott, ha bizonyos helyen megnyomták, de a detektiv sokáig vesződött, mig erre rájött és még tovább tartott, mig megtalálta a roppant érzékeny kis rugót is, mely fogta és mozgatta a kérdéses ajtótáblát. Mikor megtalálta: az ajtótábla a legcsekélyebb nyomásra oldalt siklott s az igy támadt nyiláson a detektiv kényelmesen benyulhatott, hátra tolhatta a reteszt és megfordithatta a kulcsot a zárban.

Ebben nem volt semmi szokatlan vagy éppen gyanus. Mr Reeder tudta, hogy nagyon sok fogadóban - a legelőkelőbbekben is - vannak az ajtókon olyan titkos berendezések, amelyek-nek segitségével bármikor ki lehet nyitni a szobákat kivülről is, ami bizonyos esetekben nagyon hasznos és szükséges lehet. Csak azon gondolkozott, hogy valjon Margaret Belman szobájának az ajtaján is van-e ilyen berendezés?

Mire rájött az ajtó titkos nyitjára, már kivilágosodott. A detektiv félrehuzta a függönyöket, székét odatolta az ablakhoz és jól szemügyre vette a vidéknek azt a részét, amelyet az ablakból láthatott.

Két-három olyan körülmény volt, ami izgatta, mert még nem látott egészen tisztán... Ha Larmes Keep volt a Flack-banda főhadiszállása: milyen módon és mi célból vonták be szövet-ségükbe Olga Crewet is? A leányról csak annyit tudott, hogy körülbelül hoszonnégy éves lehet; rendes vendég - ha ugyan nem állandó vendég - Larmes Keepben, mert legalább tiz év óta jár ide: és a detektiv ismerte annyira a „földalatti London” világát, hogy tisztában volt a leánnyal: nem volt már ujonc a gonosztevők közt, akik különben se vettek be maguk közé „tapasztalatlan gyermekeket.” A leány modora, eleganciája és műveltsége elárulta, hogy nevelőintézetben is volt, - ami legalább négy évet jelent... és mr Reeder kételkedve csóválta a fejét, amikor ezen eltünődött.

Tisztában lévén azzal, hogy most már semmise történhetik, amig ismét be nem sötétedik, a detektiv elnyujtózott az ágyban, magára huzta a takarót és jóizüen aludt mindaddig, mig kopogás jelezte az ajtaján, hogy a szobaleány hozza a reggeli teát.

Telt arcu, piros-pozsgás fehér-cseléd volt, valamivel tul az első fiatalságon; kellemetlen jassz-nyelven beszélt, azzal a bizalmaskodó, szinte tolakodó modorral, amely a magukat nélkülöz-hetetlennek tartó cselédek sajátos szokása. Mr Reeder emlékezett, hogy ez a leány szolgálta ki az ebédnél is.

- Ejha! - mondta a leány: - az ur hát le se vetkőzött?

- Nagyon ritkán vetkőzöm le - felelte mr Reeder és, fölülve az ágyban, elvette a leánytól a tálcát. - Nagy időpazarlás az. Mert alig veti le ruháját az ember: máris megint öltözködni kell.

59

A leány fürkészve, élesen nézett rá, de mr Reeder állta a szurós szempárt és se nem hunyor-gatott, se el nem mosolyodott.

- Ugy-e, az ur detektiv? - szólt most a leány hirtelen. - Mindenki tudja a házban, hogy az. És mit akar kiszaglászni itt?

Mr Reeder titokzatosan mosolygott. Elfojtott szorongást érzett a leány hangjában és hasznot akart csiholni ebből.

- Nem az én dolgom, kedves kisasszony - mondta - hogy dobra üssem az ön gazdájának a szándékát.

- Hát ő hozatta le az urat?... Mondhatom, jó gyomra lehet!

Mr Reeder ajkára tette a mutatóujját.

- A... gyertyák miatt? - kérdezte mohón a leány.

A detektiv némán bólintott.

- Hát még mindig azt hiszi, hogy a házbeliek közül emelte el valaki? - csattant föl a leány s az arca lángba borult, a szemei pedig veszedelmesen tüzeltek.

A penziónak egyik belső botránya volt itt kipattanóban s a detektivet kezdte érdekelni a dolog. Mert ha igaz, hogy a büntudat meglátszik az arcon, akkor mr Reder tisztában lehetett azzal, hogy ki lopta el a szóban forgó gyertyákat.

- Nahát megmondhatja neki, hogy én izenem, - fakadt ki a leány rikácsolva és fenyegetőleg emelte föl a kezét...

De a detektiv hirtelen közbevágott és leintette:

- Nem, ne mondjon, kérem, semmit... Inkább tekintsen engemet a barátjának.

Látszólagos nyájassága, szinlelt közvetlensége és lassunak vélt észjárása mellett mr Reeder hihetetlen gyorsan gondolkozott, szinte soha nem tévedő logikával itélt - és most az járt az eszében, hogy kiszed minden információt ebből a dühös furiából, aki hirtelen kiszaladt és káromkodva csapta be maga mögött az ajtót.

Reggeli után mr Reeder lement szobájából és egyenesen bekopogtatott mr Daver irodájába: szerette volna megtudni az eltünt gyertyák igazi históriáját. Izgatott szóváltás hallatszott az irodából s amikor a detektiv már éppen be akart nyitni, az ajtó hirtelen kicsapódott és mr Reeder egész világosan hallotta a dühösen rikácsoló női hangot:

- Gyalázatosan bánt velem az ur, annyit mondhatok! Öt esztendeig dolgoztam ebben a hodályban, mr Daver és soha egy mukkot se szóltam senkinek a maga furcsa dolgairól! És most detektivet hozatott ide az ur, hogy lesse minden lépésemet. Hát én velem ne bánjon ugy, hallja-e, mint hogyha tolvaj volnék! Ha az ur azt hiszi, hogy tisztességes dolog ez: igy bánni velem, öt esztendei becsületes szolgálat után... Jól van, jól: én is tudom, hogy megfizették a munkámat... De azt is tudom, hogy kaphatnék kétszer annyit is, mert tudom a dolgomat... Nekem is megvan a magam büszkesége, akárcsak az urnak, tudja?! És kimondom nyiltan, hogy nem akarom türni tovább az ur gyalázatos bánásmódját... Még ma éjjel elmegyek és fütyülök a fölmondásra, érti!

Mint a kilőtt ágyugolyó, ugy rohant el a dühbe gurult leányzó mr Reeder mellett, akit szinte észre se vett. Dühösen bevágta az ajtót és a detektiv most megváltoztatta a szándékát. Ugy vélte: jobb lesz ha mr Daver nem tudja meg, hogy ő most kihallgatta ezt az összetüzést. Igy nem gondol arra, hogy betömje a fölháborodott szobalány száját...

60

Kiment tehát a kertbe, ahol gyönyörü, verőfényes idő volt. Elégedetten, frissen és mosolyogva sétált az árnyas utakon és nyilván őt viselték meg legkevésbbé az éjszakai viszontagságok, melyeknek nyomai bizony meglátszottak a többi vendégeken. Találkozott a nagyon tiszte-lendő mr Deannel és az ezredessel, aki bágyadtan cipelte a golf-szerszámokat; mind a ketten mogorván dörmögtek „jó reggelt.” Az ezredes arca nagyon gyürött - vélte a detektiv: - ugy látszik... „lidércnyomása” volt; az esperes ur vasvilla-szemekkel mérte végig, mikor elment mellette.

Föl és alá sétálva a kastély homlokzata előtt, mr Reeder kritikus szemekkel vizsgálta az épüle-tet. A kastély körvonalai határozottak voltak: szabályos, egyenes vonalak, pontosan szögbe futó falak, melyeknek tömör, komoly jellegét nem enyhitették a Tudor-stilusban vágott abla-kok sem, amelyek bizonyára jóval későbben készültek.

Megkerülve a kastély egyik sarkát, most odaért a kertben, ahová az ő szobájának az ablaka nyilt. A tisztás mögött sürü rhododendron-bozót terült el, amely lehetett hasznos is, de bizo-nyos körülmények közt komoly veszedelmet is jelenthetett.

Közvetlenül az ablaka alatt volt a társalgó egyik sarka: ennek megörült mr Reeder, mert a tapasztalat arra tanitotta, hogy legjobb az olyan hálószoba, amely közösen használt helyiség fölött van.

Most visszaballagott arra, amerről jött és a kastély másik sarkát vette szemügyre. Az a három ablak a fehér csipkefüggönyökkel nyilvánvalóan mr Daver magánlakása. A régi fal egészen fekete volt alatta, de a fölfutó vadszőlő zöld indái csaknem teljesen eltakarták - és mr Reeder tünődve állt meg a széles, ablaktalan kőtömeg előtt: hogy mi lehet mögötte?...

Mikor ismét a kastély homlokzata elé ért, megpillantotta miss Margaret Belmant. A leány a főbejárat legfelső lépcsőfokán állt és, ernyőt csinálva szemei fölött a kezéből, vizsgálódva nézett körül, mintha keresne valakit. Mihelyt meglátta mr Reedert, azonnal hozzá sietett.

- Oh, de jó hogy itt van végre! - sóhajtott megkönnyebbülve. - Nem tudtam elgondolni: mi történhetett önnel, hogy nem jött le reggelizni.

A detektiv látta, hogy a leány kissé sápadt. Látszott rajta, hogy nem aludt olyan jól és nyugodtan, mint mr Reeder.

- Ugy szólván egész éjjel be sem hunytam a szememet - szólt, szinte felelve a ki se mondott kérdésre. - Mi történt mégis, mr Reeder? Valóban be akart törni valaki a házba?... Tolvaj, vagy...

- Azt hiszem, hogy megpróbálták és alighanem sikerült is - felelte mr Reeder óvatosan. - Tolvajlások és betörések történnek néha... izé... a legjobb fogadókban is, miss... izé... Margaret. Értesitette mr Daver a rendőrséget?

Margaret a fejét rázta.

- Én bizony nem tudom. Bizonyos, hogy egész délelőtt egyre telefonált. Éppen most akartam bemenni hozzá, de be van zárva az ajtaja; azt ellenben hallottam, hogy most is telefonál... És, mr Reeder, ön el se mondta nekem azt a szörnyü dolgot, ami aznap éjjel történt Londonban, mikor én elutaztam! Csak ma reggel olvastam az ujságban.

- Miféle szörnyü dolog? - kérdezte J. G. Reeder meglepetve. Ő már el is feledte azt az éjszakai merényletet.

- Ah, már tudom! - bólintott elmosolyodva: - azt a kis puskás-tréfát gondolja?

- Tréfa? - csapta össze a kezét Margaret szörnyülködve.

61

- A gonosztevőknek sajátosan perverz humoruk van - magyarázta mr Reeder könnyedén. - Az egész dolog... izé... furfangosan kieszelt tréfa volt, hogy rám ijesszenek vele. Az ilyesmivel csak kisérleteznek: próbára teszik az embert, hogy kitapasztalják: mekkora az intelligenciája... hogy kitalálja-e a tréfa nyitját és tud-e védekezni ellene?

- De ki csinálta? - kérdezte Margaret.

Mr Reeder szórakozottan tekintgetett szét a verőfényes kertben, mintha untatná ez a jelenték-telen kérdés.

- Fiatal barátnőnk - mondta hirtelen és, ahogy szemeinek az irányát követte, Margaret is meg-látta Olga Crewet.

A leányon sötétszürke kötött kosztüm volt, a fején széles karimáju fekete kalap, mely egészen beárnyékolta az arcát. Félig mosolyogva üdvözölte a detektivet és semmiféle zavarnak a nyoma se látszott rajta.

- Jó reggelt, mr Reeder. Azt hiszem, mi már ma reggel előtt is találkoztunk - mondta és tréfás jókedvvel dörzsölgette a karját.

Mr Reeder csupa bocsánatkérés volt.

- Még most se tudom, hogy voltaképpen mi történt - folytatta Olga Crewe; és Margaret Belman csak most tudta meg, hogy mi történt a folyosón mielőtt ő kijött a szobájából.

- Sohase hittem volna, hogy ön ilyen erős! - mondotta Olga Crewe: - ide nézzen! - Föltürte a ruhája ujját és megmutatta a széles kék-fekete foltot, a csuklójától fölfelé.

Halk nevetéssel hallgattatta el a detektiv sajnálkozását és rejtett gunnyal fordult Margarethez:

- Megmutatta már mr Reedernek a kastély nevezetességeit?... Már szinte vártam, hogy a fürdőmedencénél találom magukat.

- Nem is tudtam, hogy fürdőmedence is van itt - mondta mr Reeder. - Hanem, a tegnap éjszakai kaland után ez a... hm... izé... pompás kastély olyan furcsa nekem, hogy... izé: ha már fürdésről van szó, azt hiszem, hogy legközelebb... izé... vérben kell fürödnöm itt.

A tréfa - talán inkább vágás - nem tetszett Olga Crewenek. Hirtelen behunyta a szemeit és megborzongott.

- Mily borzalmas ötletei vannak! - mondta szemrehányóan. - Menjünk, miss Belman: jöjjön ön is.

Margaretet bántotta ez a félig-meddig parancsoló hang, de azért ő is ment velük. Mikor már a kastély mögött voltak, Olga megállt és a rhododendron-bozót felé mutatott:

- Meg kell néznie a sziklába vájt kutat. Bizonyára érdeklik a régiségek? - kérdezte a bozót felé mutatva.

- Sokkal inkább érdekelnek az uj dolgok, különösen az uj tapasztalatok - felelte mr Reeder vigan. - És az uj ismeretségek, az uj emberek valósággal lebilincselnek!

Az előbbi riadt mosolygás ismét megjelent Crewe Olga arcán:

- Nos, akkor itt pompásan mulathat, mr Reeder - mondta -, mert olyan emberekkel találkoz-hatik, akiket még soha életében nem látott.

A detektiv összeráncolta homlokát és vontatva felelt:

- Igen, ketten vannak itt a házban, akikkel még sohase találkoztam...

62

A leány hirtelen megfordult és merően ránézett:

- Csak ketten? - kérdezte - Velem még sohase találkozott azelőtt?

- Láttam önt - felelte mr Reeder lassan: - de... nem találkoztunk.

Ekkorra már odaértek a szikla-kuthoz és mr Reeder szép lassan elolvasta a fölirást, mielőtt megpróbálta lábával azt a vaslapot, mely befödte a kut száját.

- Már évek óta le van zárva - magyarázta a leány. - Én nem mernék hozzányulni - folytatta hevesen, amint Reeder megfogta a vaslapot és, hátrahajtva, mint a söröskancsó födelét, a kut kávája fölé hajolt, hogy belenézzen.

A vaslap, ahogy fölhajtotta, nem is nyikorgott; a tengelye és az eresztékei meg voltak olajozva, ugy hogy egész könnyen járt és nyoma se volt rajta a rozsdának.

- Hány szekér földet és kőtörmeléket szórtak bele ebbe a kutba, hogy feltöltsék? - kérdezte.

Margaret hangosan fölolvasta az adatokat a fatábláról.

- Hm! - csóválta a fejét mr Reeder. Benyult a zsebébe, kivett egy két-shillinges ezüstpénzt, gondosan a kut közepéig nyujtotta s aztán eleresztette a pénzdarabot.

Figyelt, - jó darabig figyelt s végre fölhallatszott lentről a feneket ért pénzdarab halk pengése.

- Kilenc másodperc! - mondta a detektiv és merően Olga Crewe szemeibe nézett. - Adva van a szabadon eső test esési sebessége és a hang terjedési sebessége meg az idő: számitsa ki, milyen mély ez a kut?

Lejött a kut mellől, leporolta a térdeit és gondosan letakarta a vaslappal a kut káváját.

- A feneke szikla, az bizonyos - mondta: - de viz nincs benne egy csöpp se. Most ki fogom számitani, hogy hány szekér föld és törmelék kell még, hogy teljesen és szinig megtöltsük ezt a kutat... Érdekes és izgató délelőtti foglalkozás lesz ez nekem, aki valamikor matematikai zseni voltam a középiskolában.

Olga Crewe szótlanul vezette ki a detektivet a bozótból. Csak akkor szólalt meg, mikor a tisztásra értek:

- Azt hiszem, miss Belman, hogy a többi látnivalót ön is megmutathatja mr Reedernek. Én kissé bágyadt vagyok ma reggel.

Megbiccentette a fejét, ott hagyta őket és egyenesen a ház felé tartott. Mr Reeder utána nézett és a szemében bámulat tükröződött.

- A rouge, természetesen, nagyon megváltoztatja az arcot - mondta félhalkan, inkább magával beszélgetve: - de a hangot sokkal nehezebb megváltoztatni... Ezt a legjobb szinész is gyakran elhibázza.

Margaret megütődve bámult rá:

- Nekem beszél, mr Reeder! - kérdezte.

- Oh, csak magammal beszélgettem - mentegetőzött a detektiv alázatos, bocsánatkérő hangon. - Rossz szokásom ez... izé... félek, hogy vele jár... izé... az életkorommal.

- De miss Crewe sohase használ rouget.

- Hát ugyan ki használ rouget... falun? - kérdezte mr Reeder és botjával a sziklafal taraján huzódó falra mutatott. - Hová vezet az? És mi van a tulsó felén?

- Rögtöni halál - felelte Margaret fölkacagva.

63

Jó negyedóráig könyököltek az alacsony falon, lenézegetve a keskeny partsávra a szédületes magasságból. A kis csatorna, mely a barlangba vezetett, érdekelte a detektivet. Megkérdezte, hogy milyen mély lehet? Margaret azt mondta, hogy nem lehet mély, de mr Reedernek más volt a véleménye.

- A sziklabarlangok mind nagyon romantikusak - mondta: - és azt hiszem, hogy az a csatorna, odalent, nagyon is mély és messzire benyulik a barlangba. Gondolom, hogy át is kellene kutatnom. Csak az a kérdés: hogyan férhetek hozzá?

Vizsgálódva nézegetett jobbra-balra. A keskeny partsáv mélyen alattuk volt, a kis öböl szélén, melyet félkörben fogott körül három felől a meredek szikla, mig a negyedik oldalon éles, hegyes szirtek meredeztek föl a tengerből, amelyek messzire kinyultak a szemhatár felé. Mr Reeder arrafelé mutatott:

- Hatvan mérföldnyire ott van Franciaország.

Megvolt az a rossz szokása, hogy átmenet nélkül ugrált egyik tárgyról a másikra.

- Azt hiszem - mondta -, hogy ma délután kissé átkutatom a környéket. Ez a kis séta bizonyára fölfrissit.

Már visszafelé mentek a kastélyba, mikor eszébe jutott a fürdőmedence és látni akarta azt is.

- Igazán nem tudom, hogy mr Daver miért nem ereszti le belőle a vizet - mondta Margaret. - Rengeteg pénzbe kerül. Éppen tegnap néztem át a város vizdij-számláját: szédületes összeget kell fizetnünk havonta az elhasznált vizért.

- Mikor csinálták?

- Éppen ez a meglepő - felelte Margaret. - Tizenkét évvel ezelőtt készült, amikor az ilyen magánfürdő csodaszámba vett ritkaság és fényüzés volt Angliában.

A medence kerülék formáju volt és az egyik felét mesterségesen ásták és kövezték ki. A nagyobbik fele azonban természetes sziklamélyedés volt és a feneke tiszta terméskő. Ezen a végén hatalmas sziklatömb emelkedett, amelynek lapos teteje az ugródeszkát helyettesitette. Mr Reeder körüljárta a medencét és élesen vizsgálta a tiszta, átlátszó vizet. Legmélyebb volt a sziklás oldalon és a detektiv itt időzött legtovább. Észrevette, hogy bizonyos mélységben - hogy milyen mélyen, azt nem tudta megmondani - a hatalmas sziklában üreg volt, amely befelé nyult, mint valami csatorna, amely fölé védőleg borult a sziklatető.

- Nagyon érdekes - szólalt meg végre mr Reeder. - Azt hiszem, visszamegyek a házba és fölveszem a fürdőruhámat. Szerencsére elhoztam magammal. Hiába: jó, ha mindenre gondol az ember!

- Nem is tudtam, hogy maga uszóbajnok? - mosolygott Margaret.

- Csak kontár vagyok, mint sok más egyébben is - felelte a detektiv, szerényen mosolyogva.

Fölment a szobájába, ahol levetkőzött, fölvette az uszóruháját és fölhuzta rá a felső kabátját. Olga Crewe és mr Daver átmentek Siltburybe; a detektiv nagy megelégedéssel látta, hogy a penzió autója lassan ereszkedik alá a dombról és eltünik a fölvert porfelhőben.

Mikor mr Reeder vizbeugrás előtt levetette a felső kabátját, valami komikusan ijesztő volt rajta; a derekán ugyanis vastag bőrövet viselt, amelyen bőrtokban hosszu pengéjü vadászkés volt és rajta fityegett, vizálló kaucsuk-tokban az a kis kézi villamos lámpa is, amelyet mindig magával hordott. Alapos óvatossággal próbálta ki a vizet: először csak a lábait mártogatta meg benne és - brr! - megborzongott, hogy hideg, de aztán hősies elszántsággal fejest ugrott a sziklatetőről.

64

Miután fölbukott, körüluszta és alaposan megnézte a hatalmas sziklatömböt. Aztán hirtelen alábukott és viz alatt uszva ért az üreghez, amelyet a partról látott. Kézzel-lábbal lökte magát előre a keskeny csatornában, amely körülbelül fél öl széles és másfél öl hosszu lehetett. Akkor vége volt és a detektiv sziklafalba ütközött. Mivel maga fölött csak vizet érzett, megpróbált fölbukni és - a következő pillanatban a feje már kint is volt a vizből!

Megkapaszkodva félkézzel a sziklafal érdes dudorodásaiban, másik kezével leakasztotta övéről a vizálló kaucsuk-tokot, kivette belőle a kis villamos lámpást és megnyomta a rugót. Világosság áradt szét az üregben és a detektiv meglepetve látta, hogy természetalkotta sziklaszobában van, melynek széles, magas, boltozatos a teteje. Mindjárt tudta, hogy annak a hatalmas sziklatömbnek a belsejében van, mely a fürdőmedence egyik végében emelkedik.

Ahogy körülnézett, látta, hogy a sziklaszoba hátsó végében körülbelül 4-5 láb magas és 3-4 láb széles, folyosószerü nyilás van. Amikor odauszott, látta, hogy ez a sziklába vágott folyosó lejtősen vezet lefelé. Természetesen elindult benne és kissé görnyedve ment vagy 60-70 lépésnyire és közben megfigyelte, hogy - bár maga a természet vájta ezt a sziklafolyosót, ki tudja: hány ezer évvel ezelőtt - emberi kéz szélesitette ki és tette járhatóvá. Lehet, hogy kezdetben csak vizmosás volt, de aki rábukkant és föl akarta használni, mint rejtekutat, keményen dolgozott rajta. Lépten-nyomon meglátszott a csákány, a feszitővas és a véső munkája, sőt itt-ott a robbantás kétségtelen jelei is mutatkoztak.

Ez egyelőre éppen elég volt a detektivnek; megfordult tehát és visszatért a vizalatti üreghez. Kézilámpását visszazárta a tokjába és fölakasztotta az övére, aztán teleszivta a tüdejét levegő-vel, lebukott a viz fenekére és visszamászott a csatornán át a medencébe, amelynek vizéből prüszkölve és zihálva bukott föl, - majdnem közvetlenül Margaret lábai előtt, aki halálra rémülten állt ott és kétségbeesetten csapta össze a kezeit.

- Oh, mr Reeder - lihegte: - hol volt, az Isten szerelmére!... Tudja-e, hogy majd megőrültem a rémülettől! Hallottam a csobbanását, amint a vizbe ugrott s amikor idejöttem és láttam, hogy a medence üres, azt hittem, hogy... Oh, majd meghasadt a szivem!.. De hol volt hát, kérem?... Hol volt?!... Hiszen annyi ideig nem maradhatott viz alatt... az lehetetlen!

- Megengedi, hogy fölvegyem a felső kabátomat?... kérdezte mr Reeder szerényen és csak akkor folytatta, mikor állig begombolkozott: - Meggyőződtem róla - mondta ünnepélyesen -, hogy a fürdőmedence megéri-e azt a horribilis pénzt, amibe kerül.

Margaret csodálkozva nézett rá; a detektiv könnyedén legyintett a kezével és tovább beszélt:

- Minden szinházban, ahogy bizonyára ön is tudja, miss... izé... Margaret, szükséges, hogy legyenek ugynevezett vészkijáratok. Ma reggel én már két ilyen vészkijáratot láttam ebben a házban, de azt hiszem, hogy a legfontosabbat valamennyi közt eddig még nem találtam meg... Micsoda ember ez! Bizonyos, hogy az őrültség határos a zsenialitással!

A lunchnél a többiektől egészen külön ült a detektiv, aki, legalább látszólag, egyáltalában nem törődött a vendégekkel. A két golfozó - Hothling ezredes és Dean esperes - már ott voltak és közös asztalnál ültek; miss Crewe ellenben, aki később jött és mosolyogva köszönt oda a detektivnek, nem messze tőle, vele szemközt ült le egy kis asztalhoz.

- Nyugtalan és ideges - állapitotta meg magában a detektiv. - Már másodszor ejti ki kezéből a villát. Nemsokára fölkel és háttal fog ülni felém... Vajjon milyen ürügyet vagy mentséget talál rá?

Miss Crewe nyilvánvalóan nem találta szükségesnek a mentegetőzést. Egyszerüen odaintette az egyik szobalányt, áttétette a tányérját és poharát az asztal másik felére és szó nélkül hátat forditott mr Reedernek, aki nagyon meg volt elégedve önmagával és ezzel a fordulattal.

65

Daver éppen akkor surrant be az ebédlőbe, amikor mr Reeder már az almát hámozta. Kezeit dörzsölve, mosolyogva köszöntötte a detektivet:

- Jó napot, mr Reeder. Kiheverte már a lidércnyomást? Ah, látom, hogy már tul van rajta. Vas idegek... Tiszta szivemből irigylem és bámulom. Én ugyanis, megvallom: gyalázatosan gyáva vagyok s a tolvajnak már a puszta gondolata is megrémit. Talán el se hiszi, hogy ma reggel összezörrentem az egyik szobalánnyal és még most is reszketek az izgalomtól! Önt nem hozza ki sodrából az ilyesmi? Látom: persze, hogy nem! Miss Belman mondta, hogy ma reggel megfürdött a medencében. Reménylem fölfrissitette a fürdő? Látom, hogy igen!

- Legyen szerencsém feketekávéra, - invitálta a detektiv udvariasan, de mr Daver mosolyogva köszönte meg a szives meghivást:

- Ezer bocsánatot kérek, de nem lehet: nagyon-nagyon sok a dolgom. Ki se mondhatom, mennyire hálás vagyok miss Belmannek, amiért figyelmessé tett korunknak egyik legvonzóbb egyéniségére. Vonzó?... inkább mondhatnám, hogy félelmetes. De micsoda ember! - csapta össze a kezeit mr Daver, önkéntelenül is ismételve a detektiv szavait. - Megpróbáltam ki-deriteni életének kezdő szakaszát... Nem, nem, köszönöm; nem ülök le: inkább állok, hiszen ugyis mindjárt mennem kell. Tud ön valamit ennek a Flacknek az ifjukoráról? Nős ember volt talán?

Mr Reeder bólintott. Sejtelme se volt ugyan arról, hogy John Flack nős volt-e vagy sem, de ugy vélte, hogy nem árulhatja el ezt a tudatlanságát. Találomra rábólintott tehát, - nem is álmodva, hogy milyen hatása lesz Daverre ennek az egyszerü gesztusnak. Mert a sárgapofáju bohócnak valósággal leesett az álla és tátva maradt a szája.

- Meg-nő-sült? - dadogta, levegőért kapkodva. - Ki mondta meg önnek, hogy megnősült?... Hol és mikor nősült meg?

- Ez olyan kérdés - válaszolta mr Reeder ünnepélyes komolysággal -, amelyről nem óhajtok nyilatkozni.

- Megnősült?! - ismételte Daver, izgatottan dörzsölve a feje bubját, de nem firtatta tovább a dolgot. Néhány banális megjegyzést kockáztatott az időről s aztán kibotorkált az ebédlőből.

Ebéd után mr Reeder betelepedett a hallba, látszólag elmerülve az illusztrált ujságokba, valójában pedig lesve az alkalmat, amelyről tudta, hogy előbb vagy utóbb kinálkozni fog. A cselédség ott sürgött-forgott a szemei előtt és most sorra vette őket. Az asztalnál szobalányok szolgáltak föl s ezek kis földszintes házakban laktak, a kastély-kertnek Siltbury felé eső részében. A férfi-cselédek, beleértve a portást is, minden gyanu fölött álltak és semmi közük se lehetett a bandához. A portás kiszolgált őrmester volt: a melle tele katonai érdempénzek-kel; a segédje butaképü parasztlegény Siltburyből: az egyetlen cseléd, aki nem a kastélyban, hanem a faluban lakott.

Se a férfi-, se a női cselédek nem sokat igértek, mivel aligha tudhattak valamit. Az egyetlen, aki talán beszélhetett volna, ha akar: az a dühös szobalány volt, akit gyertyalopással gyanu-sitottak. Ez volt mr Reeder egyetlen reménye, - bár attól tartott, hogy ha szóba áll is vele: a leány inkább csak a rajta esett sérelemről fog fecsegni.

Onnan, ahol ült, a detektiv kiláthatott a kastély kertjébe. Három óra tájban az ezredes, az esperes és Olga Crewe kimentek a főkapun és gyalog indultak sétálni, nyilvánvalóan Siltbury felé. Mr Reeder most megnyomta a csengőt és nagy megelégedésére a fölháborodott szobalány jelentkezett. A detektiv teát rendelt és odavetőleg jegyezte meg:

- Kellemes hely ez a kastély...

- Parancsára, uram, - bólintott a leány megvető hangon.

66

- Ugy látom - folytatta mr Reeder, kitekintgetve az ablakon -, hogy a szolgálat nem terhes, a koszt jó, a vidék gyönyörü. Aki idejön, örömmel marad itt és nehéz szivvel távozik, ha mennie kell...

A leánynak nem egészen ez volt a véleménye.

- Az emeleten nem nehéz a szolgálat - mondta - és az ebédlőben sincsen sok dolog. De nagyon unalmas, csöndes élet ez. Mielőtt idejöttem, nagy fogadóban voltam. Most is olyan helyre kivánkozom és, mennél hamarább szabadulok innen, annál jobb lesz!

Tovább magyarázta aztán, hogy nem kevesli a fizetést se, de hiányzik neki valami - az „élet” -, amit nem lehet megfizetni pénzzel.

- Halálra unja magát itt az ember! - jelentette ki elkeseredve.

Panaszkodott, hogy nincsen semmiféle szórakozás. A férfivendégeket általában jobban szereti, mert nem oly szeszélyesek és követelők, mint a nők.

- Miss Crewe - fakadt ki epésen - egymaga sokkal több dolgot ád, mint valamennyi férfivendég együttvéve. Csupa szeszély: semmi se elég jó neki. Egyik szobát a másik után cseréli. Miért kell neki éppen most külön szoba? Miért nem lakhatik együtt a férjével?

- A fér... - Mr Reedernek torkán akadt a szó, annyira meglepte ez a kijelentés; de rögtön el-nyomta álmélkodását és, közömbösséget szinlelve, kérdezte: - Talán nem férnek össze?

- Oh, a multban elég jól összefértek! - vonogatta vállát a leány. - Ha nem volnának meges-küdve, még érteném a titkolózást, hogy el akarják hitetni, hogy semmi közük egymáshoz. Mert bujkálnak, mindegyik a maga szobájában, mintha idegenek lennének és alig ismernék egymást. Ha már megunták egymást, miért nem válnak el?... Mire való ez a porhintés a világ szemébe?

- És mióta tart ez az... izé... porhintés? - érdeklődött mr Reeder.

- Talán tiz-tizenkét napja - mérgelődött a szobalány. - Pedig tudom, hogy megesküdtek, mert láttam a házasságlevelüket... Hat év óta házasok. Miss Crewe szekrényében van az irás...

A szobalány hirtelen meghökkenve hallgatott el és gyanakodva nézett a detektivre.

- El se kellett volna mondanom ezt önnek - szólt észbe kapva. - Nem akarok bajt csinálni senkinek és nem is haragszom rájuk, bár rosszabbul bánnak velem, mint a kutyával... Ezt a dolgot senkise tudja rajtam kivül. Én is csak véletlenül jöttem rá, mert két évig a szobalánya voltam.

- Hat éve, hogy férjhez ment? - csodálkozott mr Reeder.

Még mindig nem akarta hinni. De aztán hirtelen szembefordult a leánnyal és merően az arcába nézett:

- Akar keresni ötven fontot? - kérdezte. - Ennyit kap tőlem azonnal, ha csak egy pillanatra megmutatja azt a házasságlevelet.

A lány arca lángba borult; látszott rajta, hogy a kapzsiság és a gyanu erős harcot viv benne.

- Ön talán csak tőrbe akar csalni? - habozott aggódva; majd hirtelen megrázta a fejét: - Nem akarok kellemetlenséget okozni neki.

- Nézze, én detektiv vagyok - mondta most mr Reeder - és az Állami Anyakönyvi Hivatal megbizásából vagyok itt, mert kétségeink vannak, hogy ez a házasság valóban érvényes-e. Én magam is átkutathatnám ennek a fiatal ladynek a szobáját, hogy megtaláljam a kérdéses okmányt, de én se akarok neki kellemetlenséget okozni, mert hátha mégis érvényes az a

67

házasság. Éppen ezért gondoltam arra, hogy ön a segitségemre lehetne, ha nem utasitja vissza az ötven fontot...

A leány még mindig habozott, de végül azt mondta, hogy: - „majd meglátja”... Félóra mulva azonban visszajött a hallba azzal, hogy az okmány eltünt. Megtalálta ugyan a boritékot, amelyben az okmány azelőtt volt, de ez a boriték most már üres...

Mr Reeder nem is kérdezte a vőlegény nevét, mert körülbelül bizonyos volt benne, hogy ismeri ezt a szerencsés embert. Annál inkább érdekelte a menyasszony apjának a neve s ezt meg is kérdezte:

- Nem emlékszik legalább arra, hogy a menyasszony apjának mi a neve és a foglalkozása?

- John Crewe, kereskedő - felelte a leány rögtön. - Az anyja neve pedig Hannah... Miss Crewe megesküdtetett a Bibliára, hogy soha senkinek nem árulom el, hogy ő már férjhez ment.

- Na és tudja ezt még valaki önön kivül? - kérdezte a detektiv. - Ha jól emlékszem, az imént azt mondta, hogy senki?

A leány habozott.

- De még valaki tudja - mondta aztán: mrs Burton. Ő szintén tud mindent.

- Köszönöm, - mondta mr Reeder és, előszedvén a pénztárcáját, két fontot adott a leánynak. - Most még csak azt szeretném, ha meg tudná mondani: mi volt a férj foglalkozása?

A leány fölbiggyesztette az ajkát:

- Titkár... de, hogy miért hivják titkárnak: igazán nem tudom, hiszen, ahogy látni tetszik, ő az ur itten, mert minden az övé.

- Persze, persze, - bólintott mr Reeder és elbocsátotta a leányt. Azután taxiért telefonált Siltburybe.

- Kirándul, mr Reeder? - kérdezte tőle Margaret, amig az előcsarnokban sétálgatott, a bér-autóra várakozva.

- Néhány apróságot veszek emlékbe londoni barátaimnak - nevetett a detektiv: - tudja, mennyire szoktak örülni az ismerősök minden csekélységnek, ami vidékről jön!

De nem Siltburybe ment a bérautón, hanem azon az uton kocsizott végig, mely párhuzamosan szaladt a tengerparttal és végül olyan süppedékes futóhomokba vitte, hogy alig lehetett kiszabaditani belőle az öreg taxit.

- Megmondtam, uram, hogy ez az ut nem vezet sehová, - kesergett a soffőr, izzadt homlokát törülgetve.

- Hát akkor mi se megyünk tovább - vigasztalta mr Reeder és maga is nekifeküdt a rozoga kocsinak, melyet aztán kettesben ismét visszatoltak a járható utra.

- Siltburyt nem nagyon látogatják a londoni kirándulók - ahogy visszafelé menet a soffőr mesélte -, mert a tengerpart kövecses, a fürdőzők pedig a homokos strandot szeretik... Ámbár itt is vannak pompás homokos strandok, csakhogy nem lehet hozzájuk férni.

Letértek balkézre, a községi utra, mely a Siltburyhoz vezető országut felé kanyarodott és mr Reeder, aki a soffőr mellett ült, negyedóra mulva a jobboldali sziklás domboldalra mutatott:

- Miféle barlangok azok? - kérdezte.

- Kőbánya volt itt valamikor - felelte a soffőr -, de már nem itt fejtik a követ. Sok ilyen barlang van erre. Ugy össze-vissza furták, robbantották az egész dombvidéket, hogy olyan, mint a méhkas. Egyik barlang a másikat éri benne, ezek aztán egymásba szaladnak, földalatti

68

folyosók és üregek szelik egymást keresztül-kasul, ugy hogy el lehet tévedni bennük. Az öreg Kimpon fejtette itt a követ sok esztendőn át, de aztán belebukott. Van itt akkora barlang is, hogy négylovas kocsival be lehet hajtani a száján. Vagy husz évvel ezelőtt három gentleman ki akarta kutatni a barlangokat; be is mentek, de soha többé nem látta őket senki.

- És kié most ez a kőbánya? - kérdezte a detektiv.

Nem nagyon érdekelte ugyan a dolog, de régi szokása volt, hogy amikor nagyon fontos és izgató problémán törte a fejét, mindig oda-odavetett valami frázist és, ha nem is törődött a feleletekkel, amelyekre nem is figyelt, az a haszna mégis megvolt, hogy az emberi hang - a beszéd muzsikája - zsongitólag hatott az idegeire. Ez a megszokás vezette most is, mikor megkérdezte, hogy kié a kőbánya.

- Mr Daveré - felelte a soffőr. - Mindjárt azután vette meg, hogy az a három gentleman elpusztult a barlangokban és keritéssel zárta el a barlangok száját. Rögtön megláthatja, mihelyt odaérünk.

Szeliden emelkedő dombra kapaszkodott fel az autó. Mihelyt a tetejére értek, a soffőr lefelé mutatott az országutra, amelytől vagy kétszáz yardnyira hatalmas, sötét üreg látszott, de a száját egész szélességében és majdnem egész magasságában is, vastag deszkákból összerótt, erős kerités zárta el.

- Még szöges drótháló is van a barlang szája előtt - magyarázta a soffőr. - És ez az egész darab föld, a kőbányával együtt, le egészen a tengerig, mind mr Daveré. Azelőtt, körülbelül száz acre területen, gazdálkodott is és akkoriban szekerek, ekék, boronák meg más ilyen gazdasági gépek és szerszámok voltak a barlangban.

- És mikor hagyta abba a gazdálkodást? - kérdezte mr Reeder.

- Lehet vagy hat éve - felelte a soffőr és mr Reeder elégedetten bólintott: egyenesen ezt a feleletet várta. - Azelőtt gyakrabban láttam mr Davert - folytatta a soffőr. - Akkoriban ugyanis bérkocsis voltam és majdnem mindig én hordoztam őt. Nagyon szorgalmas ember volt. Ugy dolgozott, mint akármelyik béres, napkeltétől napszálltáig. Már kora hajnalban kint volt a farmon, délutánonként pedig berándult a városba és ott lótott-futott, végezte a dolgát. És minden vonat érkezését személyesen várta a pályaudvaron. Mert akkoriban sokkal több volt ám a vendég a penzióban, mint most. Csak ugy hemzsegtek itt: egyik a másiknak adta a kilincset. Sokszor maga mr Daver ment értük Londonba és ilyenkor csoportosan hozta a vendégeket. Miss Crewet, aki akkor még iskolába járt, mindig ő maga hozta és vitte, vala-hányszor jött vagy ment.

- E szerint ön jól ismeri miss Crewet?

- Oh, hogyne! - felelte a soffőr: - nagyon sokszor láttam, de beszélni nem igen beszélgettem vele, mert nagyon rátartós volt már kiskorában is.

A detektiv kiszállt az autóból és fölgyalogolt a bekeritett barlanghoz a keskeny uton, mely kanyarogva vezetett odáig. Az ut meszes kövekből épült műut volt és meglátszott rajta, hogy még mindig gondozzák, mert csak nemrég tölthették föl. Mr Reeder meg is emlitette ezt a soffőrnek, aki szintén tudott erről, sőt elmondta azt is, hogy mr Daver két öreg utkaparót tart, akiknek kötelességük, hogy állandóan jó karban tartsák az utat: - de, hogy miért, azt senkise tudja...

- És most hová megyünk innen, uram? - kérdezte a soffőr, mikor mr Reeder ismét beült a taxiba.

- Valami nyugodt helyre, ahonnan telefonálhatok - felelte a detektiv.

69

A soffőr fecsegéséből és abból, amit tulajdon szemeivel látott, sok fontos adatot szürt le a detektiv. Mindenek előtt kétségtelen volt, hogy mr Daver sorsa jelentékenyen jobbra fordult az utolsó hat év alatt. A szorgalmas emberből, aki „versenyt dolgozott a béreseivel”, független gentleman lett, ugy hogy még a gazdálkodást is abbahagyta... Ez a dátum: „hat évvel ezelőtt” megoldotta Larmes Keep titkát és mr Daver fölkapaszkodását az uborka-fára. Az őrült Flack akkor került be a broadmoori fegyencek őrültek-házába...

Mr Reeder hosszasan beszélgetett telefonon Simpson felügyelővel és részletesen közölt vele mindent. Mikor elvégezte a jelentést, Simpson mellékesen emlitette neki, hogy:

- Az aranyat még mindig nem küldték el Ausztráliába. Valami zavargás, sztrájk volt a dockban és ezért nem indithatták el. Reménylem, nem gondolja, hogy ezt a zavargást is Flack szitotta, mert még nem tudta megfelelőn előkésziteni a tervezett aranyrablást?

A detektiv, akinek fejéből már ki is ment az egész arany-kombináció, óvatosan kitérő feleletet adott és visszament Larmes Keepre, ahová időközben már a többi vendégek is megjöttek. A hall portása ujságolta neki, hogy holnapra nagyobb kiránduló csoportot várnak, de - mivel ugyanezt már tegnap is jelentette - mr Reeder nem igen vette komolyan a dolgot. Meg volt ugyan győződve, hogy a portás nem akarja félre vezetni, de semmi jelét nem látta az elő-készületeknek és a kastélyban különben se igen volt hely nagyobb társaság elszállásolására.

Szeretett volna még néhány szót váltani azzal a szobalánnyal, akitől megvette miss Crewe házasságának titkát, - de sehol se látta. Óvatos tapogatózására azt a feleletet kapta, hogy a leány még délután kilépett a szolgálatból és már el is utazott.

Mr Reeder fölment a szobájába és szorgalmasan tanulmányozta azt a két vaskos füzetet, amelyeket Londonból hozott magával. Hivatalos jelentések voltak ezek Flack bandájának viselt dolgairól. A „banda” szó talán nem is egészen helyén való a Flack esetében, mert ez a „vezér” mindig ugy válogatta össze a munkatársait, mint ahogy az impreszáriók szokták összetoborozni társulataikat: - külön-külön a legalkalmasabbakat, minden egyes müvészi turnéra vagy vállalkozásra. A rendőrség egész sereg olyan embert ismert, akik időről-időre segédkeztek John Flacknek a különböző rablások elkövetésében. Néhányan börtönbe is kerültek - s a különös az volt, hogy amikor leülték büntetésüket, hiába igyekeztek ismét összeköttetésbe jutni a bőkezü és vakmerő vezérrel; a bandita hallani se akart többé róluk. Mások nyomtalanul eltüntek s ezekről az volt a hit, hogy álnéven élnek külföldön, még pedig kényelmes, gondtalan jólétben.

Reeder sorra vett minden egyes esetet és pontosan kijegyzett minden összeget, amit ez a zseniális rabló összeharácsolt husz esztendei garázdálkodása alatt. A végösszeg szédületes volt. Flack lázasan dolgozott és bár bőkezüen fizette munkatársait, ő maga keveset költött. Valahol tehát rengeteg vagyona lehetett elrejtve. Rengeteg vagyona - még pedig aranyban, mert Flack csak aranyat rabolt. És ez a rejtekhely - legalább mr Reeder ugy vélte - nem is lehet nagyon messze innen...

De kiért dolgozott John Flack ily lázas erőfeszitéssel? - Milyen célból halmozta föl ezt a tömérdek aranyat? - Pusztán csak a fösvény ember kapzsisága dolgozott benne - vagy pedig az őrült beteges rögeszméje hajtotta uj és uj tolvajlásokra, fantasztikus viziók felé?...

Flack mohósága közmondásos volt. Semmise volt neki elég. Alighogy kirabolta a Leadenhall-bankot, rá egy hétre már - még pedig egészen ujonnan szervezett bandával - az utolsó fillérig kifosztotta a London Trust Syndicate pénztárát, oly simán és zökkenő nélkül, hogy még a rendőrség is elálmélkodott rajta: hiszen alig volt két napja a rablás kitervelésére és bandájának az összeállitására!

70

Mr Reeder elzárta a két füzetet és lement szobájából, hogy megkeresse Margaret Belmant. A döntő csapás rohamosan közeledett és lelki nyugalmának megőrzése szempontjából nagyon fontos volt, hogy a fiatal leány kivül legyen minden veszélyen és haladéktalanul utazzék el a kastélyból.

A lépcsőn lefelé menet találkozott mr Daverrel, aki éppen fölfelé jött és mr Reedernek pompás ötletet sugallt ez a véletlen találkozás.

- Éppen önt kerestem, mr Daver - mondta nyájasan: - szeretném megkérni egy nagy szives-ségre.

Daver ráncos arca boldog vigyorgásra torzult.

- Oh, kedves mr Reeder! - kiáltott föl lelkesedve: - Szivességet óhajt? Parancsoljon, kérem!

- Sokat gondolkoztam a tegnap éjjeli eseten, - mondta mr Reeder.

- A tolvajt gondolja? - kérdezte Daver hirtelen.

- A tolvajt - bólintott mr Reeder. - Meg akarom táncoltatni ezt a tolakodó gazfickót, ha lehet. Szerencsére ujjlenyomatokat találtam az ajtóm külső tábláján...

Davernek az arca hirtelen elkomorodott.

- ...Csakhogy ezeket az ujjlenyomatokat meg kell rögziteni - folytatta a detektiv: - illetőleg le kell másolni, hogy megvizsgálhassuk és összehasonlithassuk a Scotland Yardban őrzött le-nyomatokkal. Ehhez pedig különböző műszerek szükségesek, amelyeket, sajnos, nem hoztam magammal. Arra szeretném hát kérni: nem küldhetne-e valakit Londonba, hogy lehozza nekem ezeket a műszereket?

- Hogyne, ezer örömmel! - felelte mr Daver készségesen, bár hangja meghazudtolta a szives készséget. - Egyik emberem...

- Én miss Belmanre gondoltam - vágott közbe a detektiv. - Ő régi ismerősöm és, mint intelligens lady, bizonyára gondosan vigyáz is majd a nagyon finom és érzékeny műszerekre.

Daver szótlanul tünődött néhány pillanatig.

- Nem jobb lenne, ha az én emberem... és az utolsó vonattal...

- Sokkal jobb, ha miss Belman megy - vágott közbe ismét a detektiv: - vonattal mehetne és autón jöhetne vissza.

Daver gondolkozva vakargatta az állát. De a detektiv megadta neki a kegyelemdöfést.

- Utóvégre azt is megtehetném - mondta -, hogy sürgönyzök Scotland Yardba: küldjenek le két embert a műszerekkel...

- Nem, nem - kapott észbe Daver hirtelen. - Hadd menjen csak miss Belman. Nincs ellene semmi kifogásom. Én magam mondom meg neki.

Mr Reeder megnézte az óráját:

- A legközelebbi vonat 8 óra 35 perckor megy és, azt hiszem, ez a legutolsó. Miss Belman tehát még ebédelhet is indulás előtt.

A detektiv maga mondta meg az ujságot ebéd után miss Belmannek, akit nagyon meglepett a fordulat.

- Természetes, hogy elmegyek Londonba, ha ön kivánja - mondta. - De nem gondolja, mr Reeder, hogy más is elhozhatná önnek ezeket a műszereket? Nem jobb lenne, ha ugy küldetné le Londonból...

71

De, meglátván a detektiv szemének furcsa kifejezését, hirtelen megállt és halk hangon kérdezte:

- Miért kivánja, hogy én...

- Megteszi ezt nekem, miss... izé... miss Margaret, ha... izé... nagyon szépen kérem? - kérdezte mr Reeder alázatosan.

Odament a társalgó iróasztalához és gyorsan irt néhány sort, mialatt Margaret taxiért tele-fonált. Már sötétedett, mikor a zárt autó megállt a kastély főbejárata előtt és J. G. Reeder, aki lekisérte Margaretet, kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Valaki már ül a kocsiban - sugta halkan: - ne ijedjen meg, kérem és ne sikoltson. Rendőr-tiszt... ő kiséri önt Londonig.

- De miért... hogyan... dadogta Margaret.

- És ön Londonban marad ma éjjel - sugta tovább mr Reeder. - Holnap reggelre én is ott leszek... reménylem.

72

XII. FEJEZET

Mr Reeder a szobájában volt és szép rendesen kiteregette esti öltözékét a toillette-asztalra, azon tünődve: - mily sok időpazarlásba kerül az a gyarló szokás, hogy külön kell felöltözni a vacsorához is!... Merengéséből halk, alázatos kopogtatás rázta föl. Figyelmes füllel hallga-tózva fordult arra - kezében a megviselt hajkefe - és nyájasan szólalt meg:

- Tessék, kérem!

Mr Daver dugta be kicsiny bohóc-fejét az alig kinyitott ajtórésen; csuparánc arcán bocsánat-kérés és aggodalom tükröződött váltakozva.

- Zavarom talán? - kérdezte. - Igazán végtelenül sajnálom, hogy alkalmatlankodnom kell, de mivel miss Belman nincs kéznél: ugy-e, meg méltóztatik bocsátani?... Bizonyos vagyok benne, hogy igen...

- Kerüljön beljebb, kérem, mr Daver! - invitálta mr Reeder, aki maga volt a megtestesült udvariasság. - Éppen lefeküdni készültem. Nagyon fáradt vagyok. Tetszik tudni, ez az erős tengeri levegő...

Mr Daver arca szemmel láthatóan megnyult.

- Akkor, ugy látszik, hiába jöttem - mondta csalódottan. - Mert, kérem szépen - és besurrant a szobába, gondosan becsukva maga mögött az ajtót, mintha nagy és fontos titkot akarna kö-zölni, amit senkinek se szabad meghallania: - három vendégem nagyon szeretne bridgezni és engem kértek meg, hogy kérdezzem meg önt: nem lenne-e hajlandó beülni negyediknek?

- Oh, hogyne: ezer örömmel! - vállalkozott mr Reeder udvarias készséggel. - Nem vagyok ugyan elsőrendü játékos, de ha az urak beérik velem, öt perc mulva ott leszek.

Mr Daver hajlongva hálálkodott és elégedetten dörzsölte a kezeit. Ahogy kiment és becsukta az ajtót, mr Reeder óvatosan ráforditotta a kulcsot és pár pillanatig feszülten hallgatózott. Aztán kinyitotta egyik utitáskáját, hosszu kötéllétrát vett ki belőle s a nyitott ablakon át ledobta a kertbe, a másik végét pedig az ágy lábához kötözte. Lábujjhegyen ment vissza az ablakhoz és, kihajolva a sötét éjszakába, halkan leszólt a magasból... Pár másodperc mulva lentről megrántották a kötéllétrát, mire a detektiv mind a két kezével megmarkolta és egész testével hátrahajolt, hogy tartani birja a létrán fölfelé iparkodó ember sulyát.

A titokzatos éjjeli látogató nesztelenül ugrott be az ablakon, mire mr Reeder lassan fölhuzta és ismét utitáskájába zárta a kötéllétrát. Aztán odament a szoba másik végébe és fölnyitotta a falba épitett tágas szekrény ajtaját.

- Ez nagyon jó kis fészek, Brill - mondta mosolyogva. - Sajnos, most vagy két óra hosszára magára kell hagynom önt, de reménylem, hogy távollétemben senki se fogja zavarni. A lámpát égve hagyom, igy nem marad egészen sötétben.

- All right, sir! - felelte vigan a detektiv, aki egyenesen a Scotland Yardból jött és bebujt a faliszekrénybe.

Három perccel később mr Reeder már indult lefelé a lépcsőkön a bridge-pártira. A három játékos némán, látható izgalommal ült a hallban és várta a negyediket. Egyikük se szólt, de erősen összeszoritott ajkuk, barázdált homlokuk és tágra nyilt szemük elárulta a nagy feszült-séget, mely megülte mindhármuk agyát. Mereven ültek az asztal körül, de egyszerre megele-venedtek, mintha villamos áram suhant volna át rajtuk, mihelyt mr Reeder a terembe lépett...

73

Szinte egyszerre szólaltak meg mind a hárman, - a negyedik személy felé fordulva, aki nem ült köztük, hanem az asztal végénél állt. Mrs Burton volt, a fonnyadt arcu, gyászos özvegy, aki, mint sötét árnyék olvadt bele a hall homályos hátterébe, mikor, a detektiv beléptekor, nesztelenül kiment a teremből. A két férfi tüntető udvariassággal állt föl az asztaltól és meg-köszönte mr Reedernek, hogy kisegiti őket „szives közreműködésével”; aztán kisorsolták a partnereket és mr Reeder szembekerült a katonás külsejü Hothling ezredessel, mig balján a sápadt Olga Crewe ült, jobbján pedig a viharvert arcu, nagyon tiszteletre méltó Dean esperes.

- És milyen tétekben játszunk? - kérdezte mély hangján az ezredes, megpödörve hatalmas bajuszát, acélszürke szemeit merően bekapcsolva mr Reeder arcába.

- Azt gondolom, hogy kis alapon - felelte a detektiv szerényen: - tetszik tudni nem vagyok jó játékos...

- Six-penceben százát - ajánlotta mr Dean: - többet el se birna a magamfajta szegény esperes.

- Se a magamfajta nyugdijas veterán - dörmögte bólintva az ezredes; és six-pences alapon folyt a játék.

Két játszmát játszottak szinte halotti csöndben. A detektiv érezte a lázas izgalommal telitett feszültséget, de semmivel se árulta el, hogy észrevette társainak belső lelki harcát. Az ezredes volt legidegesebb és kesernyésen mosolyogva mentegetőzött is, hogy - katonaviselt ember létére - ennyire kihozta sodrából a játék.

- Pedig a nóta is mondja: „katona-élet, gyöngy-élet!” - jegyezte meg mr Reeder mosolyogva.

Kétszer-háromszor észrevette, hogy Olga Crewe reszkető kezében táncolnak a kártyák, - csak az esperes volt nyugodt: hidegvérrel, hibátlanul játszott és egyetlen arcizma sem árulta el, hogy nyugtalan.

A harmadik játszmában az ezredes hibát hibára halmozott és mr Reeder ennek folytán gyalá-zatosan elvesztette a partit. Mintha megunta volna a játékot, hátratolta székét az asztaltól és pathetikus hangon fölsóhajtott:

- Milyen furcsa is a világ!... Akárcsak a kártyajáték: olyan az élet is!

Akik jobban ismerték mr Reedert, tudták már, hogy a detektiv akkor legveszedelmesebb, mikor filozofálni kezd. De három partnere az asztal körül csak ezt a köznapi üres frázist hallotta, nem is sejtve, hogy mi következik a banális előszó után.

- Vannak játékosok - morfondirozott mr Reeder, fölfelé révedezve a magas mennyezetre -, akik csak akkor boldogok, ha minden ász a kezükben van. Én viszont annak örülök, ha kezemben tarthatok minden filkót.

- Ön nagyon számitó játékos, mr Reeder.

Ezt a megjegyzést Olga Crewe tette, de a hangja rekedt, a beszédje habozó volt, mintha nagy erőfeszitésébe került volna a megjegyzés.

- Egy-két játékhoz valóban értek - hagyta rá mr Reeder. - Részben talán azért, mert nagyon jó a memóriám: sohase felejtem el a filkókat...

Csönd lett. A célzás ezuttal sokkal világosabb volt, semhogy félre lehetett volna érteni.

- Amikor még fiatalabb voltam - folytatta mr Reeder, senkire se nézve - ismertem egy vörös filkót, aki nagyon csinos filkó volt és azzal kezdte... izé... a karrierjét, mint coeur-filkó, hogy bigámiát követett el, aztán megfordult, mint hamiskártyás, valamennyi játékbarlangban és végre belekeveredett a hirhedt denveri bankrablásba. Sok évig nem láttam ezután, de a

74

cimborái egymás közt „ezredes”-nek hivják, mert katonás külsejü, daliás gentleman és pompás társalgó is máskülönben...

Amig beszélt, rá se nézett az „ezredes”-re és igy azt se láthatta, hogy ennek az arca hogyan sáppad el.

- Nem láttam, amióta bajuszt növesztett - mélázott tovább a detektiv: - de azért bármikor megismerném acélszürke, szurós szemeiről s arról a mély sebforradásról, melyet a tarkóján visel; valami szerencsétlen éjjeli verekedésnek az emléke ez. Mondják, hogy pompásan meg-tanulta a késdobást... hajszálnyi pontossággal hajigálja célba a kést és Dél-Amerikában tanulta ezt a mesterséget: a coeur-filkó, akiből bicskás ezredes lett... izé!

Az ezredes ugy ült a helyén, mint a szobor: egyetlen arcizma se mozdult, bár egyébként halál-sáppadt volt.

- Ugy hallom - folytatta mr Reeder és tekintete odarévedezett Olga Crewe arcára -, hogy ez a filkó oly magas társadalmi pozicióba könyökölte föl magát, hogy most már a legelőkelőbb szállodákban, penziókban lakik és nem fél a rendőri razziáktól sem.

Meg se rebbent a leány sötét szeme, amint hidegen farkas-szemet nézett a detektivvel. Csak erősen összeszoritott, vérpiros ajkai vonaglottak meg, mielőtt erőlködve, vontatottan meg-szólalt:

- Mily érdekes dolgokat tud ön, mr Reeder! Igaz, amit mr Daver mond, hogy ön össze-köttetésben van a rendőrséggel?

- Oh, csak esetlegesen... nem közvetlenül.

- Ismer még más filkókat is, mr Reeder?

Az esperes kérdezte ezt, hideg, kimért hangon és a detektiv széles mosolygással fordult feléje:

- Ismerem, például, a gyémántos filkót - mondta nyájasan. - Nagyon találó jelző ez, mert a gazdája öt évig hizott abból, hogy összevásárolta a lopott gyémántokat Dél Afrikában és utána öt évig aszott a fokvárosi fegyház mocsártelepein. Igy lett belőle kapás filkó, sőt csákányos filkó, akit, ha jól emlékszem, kegyetlenül meg is vesszőztek, mikor egy izben orozva meg-támadta a fegyőrt. Nem sokkal aztán, hogy kiszabadult, részt vett egy johannesburgi bank-rablásban: de azt már nem tudom bizonyosan, hogy bekerült-e ezért a transwaali Pretoria-fegyházba vagy sikerült megszöknie. Arra azonban egész határozottan emlékszem, hogy, mint veszedelmes bankóhamisitó, megfordult a kezem alatt is... Ejnye... izé... mi is volt csak a neve?... Hm!

Elgondolkozva nézett az esperes arcába, aki bronzpofával állta a detektiv fürkésző tekintettét.

- Igen... Gregory Dones! - bökte ki végre mr Reeder, elégedetten mosolyogva: - ez volt a neve... Gregory Dones! Most már jól emlékszem rá: a bal felső karján tetovált angyal van, mintha jelképezné a mély vallásos meggyőződést és az erény kultuszát, mely idővel az Anya-szentegyház szolgáinak táborába vezérelte őt.

A nagyon tiszteletreméltó Dean esperes felkelt az asztaltól és kimarkolt egy csomó pénzt a zsebéből:

- A játszmát ugyan elvesztette ön, de azt hiszem, hogy pontokban mégis nyert - mondta. - Mivel tartozom önnek mr Reeder?

- Azt ön sohase fizetheti meg - rázta a fejét mr Reeder. - Hagyjuk ezt egyelőre, Gregory, mert ha lezárjuk a számadásunkat: higyje el, nem lesz benne öröme!

75

Az esperes vállat vont és gunyosan mosolyogva indult kifelé a teremből. Az ezredes is fölkelt és lomhán utána kullogott. A detektiv a szeme sarkából figyelte őket és látta, amint eltünnek a lépcsőházban.

- Valamennyi filkója... férfi mr Reeder? - kérdezte most Olga Crewe hirtelen.

- Legalább is reménylem, miss Crewe, - bólintott a detektiv komolyan.

A leány kihivó daccal nézett rá.

- Szóval, engem nem ismer? - kérdezte nyersen. Majd szilaj szenvedéllyel csattant föl: - Bár ismerne, Isten engem!... Szeretném, ha engem is ismerne, mr Reeder!

Fölugrott és szinte futva menekült a hallból.

Mr Reeder is fölkelt és fürkészve tekintgetett jobbra-balra. A hall homályos hátterében, melyet még sötétebbé tettek a nehéz függönyök, melyek a kijárást takarták, mint elmosódó árnyék, jelent meg valaki, - mintha csak átsuhant volna egy szempillantás alatt.

- Mrs Burton - gondolta a detektiv.

Ideje volt, hogy fölmenjen a szobájába. De alig lépett kettőt-hármat, hirtelen kialudt a hallban minden körte. Az ilyen válságos pillanatokban mr Reeder fürgébb volt, mint a mókus. Villám-gyorsan megfordult, a legközelebbi falhoz szaladt és, hátát a falnak vetve, némán várakozott. Nemsokára hallotta mr Daver nyafogó hangját:

- Ki az ördög oltotta el a lámpákat?... Merre van ön, mr Reeder?

- Itt vagyok! - kiáltotta mr Reeder harsányan s egyidejüleg hirtelen leguggolt. Éppen idején, mert éles süvöltést, utána tompa ütést hallott - és, két arasszal a feje fölött, belevágódott valami a deszkaburkolatba.

Mr Reeder hörögve jajdult fel és gyorsan, nesztelenül mászott négykézláb mr Daver hangja irányában. Ez most ismét megszólalt:

- Mi volt ez?.. Valami történt önnel, mr Reeder?

A detektiv most már nem felelt, csak mászott, - egyre közelebb mászott arrafelé, ahol Daver állt. S aztán, amikor a villamoskörték épp oly hirtelen kigyultak, mint amily váratlanul kialudtak: mr Reeder szép nyugodtan talpra állt - közvetlenül Daver orra előtt és nyájasan belevigyorgott a rémült bohócpofába.

Daver hörögve tántorodott vissza, fehér fogai vacogva verődtek össze a borzalmas torz vicsorgatásban és kiülő, nagy szemei majd kiugrottak az üregükből. Hápogva kapkodott levegőért, tátogva erőlködött megszólalni, de hang nem törhetett ki összeszorult torkából. Szemei révedezve jártak Reederről a faburkolatos falig - mintha félne, hogy Reeder is meg-látja, amit ő: a falba furódott, hosszu, hegyes kést.

- Hadd gondolkozzam csak - szólalt meg a detektiv, oly kedvesen mosolyogva, mintha csak jól sikerült tréfáról lenne szó. - Az ezredes mesterkedett, vagy talán a jeles és tiszteletreméltó esperes?

Átment a termen a falhoz és némi erőfeszitéssel kiráncigálta belőle a kést. Hosszu, széles, beretvaéles penge volt.

- Gyilkos fegyver, - bólogatott mr Reeder elismerően.

Most végre megjött a Daver hangja is.

- Gyilkos fegyver - visszhangozta rekedten. - Önt... akarták vele... Oh, mily szörnyüség, mr Reeder! - sopánkodott rémülten.

76

A detektiv csüggedt arccal, szomoruan kérdezte:

- Az ön ötlete volt?

Daver nem tudott válaszolni. Félájultan roskadt bele az egyik karos-székbe és Reeder ott hagyta őt. Lassan fölment a szőnyeges lépcsőn az emeleti folyosóra. Jobb keze a kabátja zsebében volt és erősen markolta a lövésre kész, fölhuzott revolvert.

A szobája ajtaja előtt megállt, kulccsal kinyitotta és hirtelen belökte -, de nem lépett be rajta. Ágya fejénél a villamos lámpás éppen ugy égett, ahogy hagyta, mikor kártyázni lement. Most fölcsavarta a csillár lángjait is és csak ekkor lépett be.

Gyorsan becsukta, kulccsal is bezárta az ajtót és egyenesen a faliszekrényhez sietett.

- Kijöhet, Brill - mondta: - reménylem, senkise volt itt, amióta...

Semmi válasz. A detektiv hirtelen fölrántotta a faliszekrény ajtaját és benézett rajta.

A szekrény üres volt!...

- All right! - hökkent meg mr Reeder: s ez a kitörés azt jelentette, hogy éppen semmi sincs rendben.

Dulakodásnak nyoma se volt: a legparányibb jel se mutatta, hogy Brill detektiv nem önként, a maga jószántából jött ki a szekrényből és mászott ki, esetleg az ablakon, amely tárva-nyitva állt.

Mr Reeder lábujjhegyen osont a falhoz, ahol a csillár villamos csapja volt és eloltotta a lángokat, aztán végignyujtózott az ágyon és eloltotta az ágyfejnél égő lámpást is, pár pillanat mulva pedig hason csuszott az ablakig és óvatosan lesett ki rajta, hogy nem lát-e valamit?... De a csillagtalan éjszaka koromsötét volt és senkit, semmit nem látott. A kert csöndes volt, mint a temető.

Az események kissé gyorsabban torlódtak, mint ő tervezte: - bár ennek jó részben ő maga volt az oka. Ő maga nyomta, szoritotta, kényszeritette védekezésre a Flack-bandát: s ezek most megmutatták, hogy... támadni is tudnak.

Mr Reeder éppen az utitáskáját akarta kinyitni, mikor halk koccanást hallott: mintha acél-acéllal csörrent volna össze. Kivülről kulcsot dugtak a zárba s a detektiv oldalt surranva, az ajtóra szögezte revolverét... Várta, hogy benyit valaki: de semmise történt. Óvatosan közele-dett az ajtóhoz és villamos zseblámpája világánál csakhamar rájött, hogy mi történt. Kivülről kulcsot dugtak a zárba és elforditották, ugy hogy most belülről se kinyitni, se bezárni nem lehetett, mert a kivülről betolt kulcs tolla fogta a zárt.

- Csak annak örülök - gondolkozott mr Reeder, talán örömében hangosan -, hogy miss... izé... Margaret már uton van London felé!

Tünődve szoritotta össze ajkait. - Vajjon nem örülne-e ő is, ha szintén utban lehetne London felé?... Nem volt egészen bizonyos benne, de nem is akarta eldönteni.

Egy dologgal azonban meg volt elégedve: - A Flack-banda nem sok időt enged neki a cselekvésre... ezt a rövid időt tehát a lehető legjobban ki kell használnia.

Amennyire megitélhette, az utitáskáiban nem kotorásztak. Az egyiket fölnyitotta, kivette belőle a kötéllétrát, de félre dobta a földre. Ellenben hosszu, kemény kartonpapirból készült hengert vett elő, amellyel négykéz-láb mászott az ablakhoz. Térdelve és egészen az ablakfal-hoz lapulva erősitette bele a papirhengert az egyik nagy kinai virágvázába, mely a széles ablakpárkányon állt. Jól belegyömöszölte s akkor gyufát gyujtva, de még mindig lebukva az ablakpárkány alá, fölnyult a gyufával a papirhenger tetejére, ahol kis kanóc állt ki belőle.

77

Éppen csak hogy le tudta rántani a kezét: mert ahogy a gyujtó a kanóchoz ért, ugyanabban a pillanatban fütyülve csapott be a szobába valami és éles csattanással vágódott bele a szoba faburkolatába. Durranás azonban nem hallatszott, - tehát légpisztollyal lőttek... és a golyók süvöltözve pattogtak, hullottak a szobába, mint a záporeső, - de a papirhenger már égett, sziporkázott, vakitó lángja kirobbant és nappali fényt árasztott a kertre - s a tüzkéve, mely biborvörös, szikrákat hányva szökkent föl a magasba, mérföldekre látható volt a sötét éjsza-kában.

Futó lépések zürzavaros dobogása hallatszott a kertben, de mr Reeder nem mert kinézni az ablakon, bár tudta, hogy a segitség már jön. Ám, amikor a rendőrökkel megrakott teherautó robogva nyargalt a kastély elé - a vendégeknek már nyomuk se volt.

A szolgákat nem számitva, mindössze ketten voltak csak Larmes Keepen, mikor a rendőrök megkezdték a kastély rendszeres átkutatását. Csak mr Daver és a buskomor mrs Burton maradtak ott... „Hothling ezredes” és a tiszteletre méltó „Dean esperes” oly nyomtalanul tüntek el, mintha a föld nyelte volna el őket.

Az óriástermetü Bill Gordon vallatóra fogta Davert.

- Itt van a Flack-banda főhadiszállása és ezt ön is tudja - kezdte szigoruan. - Figyelmeztetem a saját érdekében, hogy mentse tulajdon bőrét és tegyen őszinte vallomást.

- De én nem ismerem azt az embert! - nyavalygott mr Daver: - soha életemben nem is láttam!... Ennél szörnyübb csapás nem ért még, amióta élek! Hát felelős lehetek én a vendégeimért és az ő tetteikért? Ön komoly és logikus ember? Persze, hogy az: látom!... Én nem tudtam, hogy kik voltak ezek a vendégek; és, hogyha valóban Flack cinkosai voltak is: nekem sejtelmem se volt erről. Tessék, kutassa át a kastélyt a padlástól a pincéig: és vigyen azonnal börtönbe, ha a legcsekélyebb gyanus dolgot találja is. Különösen is megkérem: nagyon megkérem erre... Hát nem őszinte és becsületes ajánlat ez?... Látom, hogy ön is igy gondolkozik, persze!

Hiába volt itt minden faggatás: se Daver, se mrs Burton, se a szolgák, - szóval senkise tudott semmit, amiből meg lehetett volna állapitani az eltünt vendégek személyazonosságát. Miss Crewe már hosszabb ideje minden évben öt-hat hónapot töltött a kastélyban, Siltbury rendőr-kapitánya pedig, mikor telefonon megkérdezték, hivatalosan igazolta mr Daver állitásait: hogy tudniillik Larmes Keep kastély már huszonöt év óta az ő tulajdona és hogy mr Daver kifogástalan gentleman, akinek a multja szeplőtelen. Rendben voltak a telekkönyvi okmányai is: és a hall hatalmas pénzszekrényében őrzött három doboz is tele volt mindenféle hivatalos aktával, amelyek mind igazolták mr Daver jóhiszemü ártatlanságát.

Bill Gordon komolyan tanácskozott mr Reederrel a hallban, forró feketekávé mellett, hajnali három órakor.

- Bizonyos - mérgelődött Bill Gordon -, hogy az a két megszökött gazfickó, meg a Crewe-leány is, beletartoznak Flack John bandájába és valószinüleg ők készitették elő annak az őrült rablónak a szökését is. De, hogy merre és hogyan tüntek el innen: azt csak a jó Isten tudja! hat emberem állt lesben az ut két felén, amióta bealkonyodott és mind a hat égre-földre esküdö-zik, hogy egyetlen teremtett lélek se távozott a kastélyból.

- És Brill se mondott semmit! - kérdezte mr Reeder, akinek most hirtelen eszébe jutott az eltünt detektiv.

- Brill? - hökkent meg Bill Gordon. - Hiszen ő neki itt kell lennie!... Hát nem ön rendelte az ablaka alá?

78

Mr Reeder csüggedten hajtotta le a fejét. Pár rövid szóval elmondta, hogy mi történt, aztán együtt fölmentek a 7-es számu szobába. A faliszekrényben nem volt a legcsekélyebb nyom se, amelyből az eltünt detektiv hollétére következtethettek volna. Végigkopogtatták a fal faburko-latát, de sehol se kongott tompán, mintha titkos folyosó rejlenek mögötte, bár mr Reeder szerint ez nem volt lehetetlen, mivel a kastély még a „romantikus” középkorban épült.

Két embert küldtek ki, hogy nyomozzák a kertben az eltünt detektivet, Reeder és a „vastag” Gordon pedig visszatértek a fekete-kávéhoz, a hallba.

- Az ön teoriája legnagyobb részében bevált - ismerte be Gordon: - csak Davernek a cinkos-sága nem sült ki.

- Pedig Daver mégis az - jelentette ki mr Reeder határozottan. - Nem ő hajigálja a késeket: de ő eszelte ki és rendezte a jelenetet. És miss Belmant is azért csábitotta ide...

- Hogy tusz legyen, akivel önt sakkban tartja! - vágott közbe a vastag Bill indulatosan és idegesen vakargatta a fejét. - Ez a pokoli gondolat is csak az őrült Jack koponyájában születhetett meg. De miért akarta még külön is agyonlőni önt? Miért nem érte be azzal, hogy hatalmában tartja miss Belmant Larmes Keepen?

Erre mr Reeder se talált magyarázatot hamarjában. De egyelőre nem is keresett: - hiszen őrülttel volt dolga, akinek minden ötletét és cselekedetét beteges szeszély sugallta... Hogyan is lehetett józan logikát várni John Flacktől?

Tünődve simitotta hátra gyér haját és tétován mondta:

- Rejtélyes, izgató dolgok ezek, amiket nem lehet magyarázni. Azt hiszem, jobb lesz, ha le-fekszem...

Mélyen és nyugodtan aludt - hiszen ágya fejénél a Scotland Yard egyik detektivje virrasztott -, mikor a vastag Bill, mint a bomba, bömbölve rohant be a szobába:

- Keljen föl, Reeder!...

- Nos, mi baj? - kérdezte a detektiv, fölülve ágyában.

- Hogy mi a baj? - üvöltötte Bill Gordon. - Hogy az arannyal megrakott páncél-autó ma hajnalban öt órakor elindult az Angol Banktól Tilburybe és azóta nyoma veszett!

79

XIII. FEJEZET

Az történt, hogy az Angol Bank igazgatósága az utolsó pillanatban elhatározta, hogy mégis elinditja Ausztráliába az aranyküldeményt. Az első szállitmány 53.000 angol font volt, amelyet napszálltakor inditottak el, külön páncél-autón, melyet a woolwichi arzenálból kértek kölcsön, ahogy ezt a nemzeti bank minden ilyen alkalommal szokta.

A páncél-autót nyolc, állig fölfegyverzett detektiv kisérte és a katonai soffőr is föl volt fegy-verezve. A nagy lóerejü Lassavar-autó éjfélután két órakor érkezett vissza Londonba és a bank udvarában rakták föl rá, teljes hivatalos ellenőrzés mellett, a második aranyszállitmányt, amely már 73.000 font sterling volt. Azután, mikor a jól beszögezett, megpántolt és leólmo-zott ládák már mind bent voltak a páncél-autó belsejében, fölszállt az autóra a Scotland Yardnak nyolc válogatott, kipróbált detektivje és a kocsi kigördült a bank udvaráról.

A nyolc detektiv mindegyikét személyesen ismerte a Scotland Yardnak az a főtisztje, akire az arany szállitás szervezése volt bizva és ő vizsgálta meg mindegyiknek a revolverét is, hogy kifogástalanul működik-e?... Aztán a páncél-autó végigment a Commercial Roadon, ahol a negyednek detektiv-főfelügyelője még látta és további utján találkozott vele az a kerékpáros őrjárat is, mely a Ripple- és a Barking-utak keresztezésénél teljesitett szolgálatot.

Az országut pár száz yardnyira Rainham falutól vezet Tilburyba és ezen a ponton - alig pár mérföldnyire Tilburytől - tünt el a páncélos autó. Két motor-kerékpáros rendőr, akik telefonértesitést kaptak Ripple Roadról, hogy az autó már áthaladt ezen a ponton, felsőbb utasitásra az aranyszállitmány elé sietett; de, mivel az autóval nem találkoztak és hiába is vártak rá: nyugtalan aggodalmukban telefonáltak Tilburybe.

Csöndes, nyugodt idő volt, az éjszakai köd ráfeküdt az egész vidékre, megtöltve a völgyeket és az utszakasznak különösen azokat a mélyebben fekvő részeit, melyek a folyóhoz közelebb estek. Reggeli nyolc óra tájban azonban a délkeleti szél kezdte szétszórni ezt a ködöt, amely csaknem teljesen eltisztult, mikor a Tilburyből elindult nyomozó-osztag rábukkant a tragédia első bizonyságára. De ez a bizonyiték épp oly titokzatos és érthetetlen volt, mint magának az aranyszállitó autónak az eltünése.

Rozzant Ford-kocsi állt az uton, félig keresztbe fordulva és féloldalt belefarolva az utszéli árokba. Ugy látszik, hogy a ködben félresiklott, de csodás véletlen folytán nem rohant bele a távirópóznába. Se föl nem fordult, se meg nem sérült, - de a vezetője, aki még most is két kézzel fogta a volánt, már halott volt. A rögtön megejtett orvosi vizsgálat semmiféle sérülést nem talált az emberen, akiről kiderült, hogy rainhami farmer. Az arcáról és egyéb külső jelekből itélve, ugy látszott, mint hogyha hirtelen szélütés érte volna, utjában hazafelé.

Közvetlenül a Ford-autó mögött az ut hirtelen lejtősödik és mély bevágásba ér, magas föld-partok közé. Ennek az utszakasznak Coles-völgy a neve és legmélyebb pontja fölött gyalog-járó fahid hidalja át és köti össze annak a farmnak két felét, amelyet az országut átszel.

A halott farmert és autóját már elvontatták, mikor Reeder és Simpson odaérkeztek. Az aranyszállitó autóról még mindig nem volt semmi hir, de a környékbeli rendőrség, amely nyomon követte a páncél-autó kerékvágását, két fölfedezésre jutott. Ugy látszott, hogy az autó, miközben áthaladt a mély bevágáson, első kerekeivel nekiment az ut magas partjának, mert a sárga agyagban nagy, hosszukás hasadék volt, amit nyilvánvalóan az autó szántott bele.

80

- A páncél-autó alighanem ki akart térni a Ford-kocsi elől - vélte Simpson - és azért ment neki a partnak. Itt vannak a keréknyomok és látni való, hogyan csusztak félre a kerekek a heves fékezés folytán. Valószinü, hogy a farmer már nem is élt akkor.

- Megállapitották a páncél-autó nyomait, hogy innen merre és meddig mennek? - kérdezte Reeder.

Simpson bólintott és odaintette az essexi rendőr őrmestert, aki föl is rajzolta az autó utirányát a térképre.

- Ugy látszik, hogy északnak fordultak, Becontree felé - mondta az őrmester. - Az egyik becontreei rendőr jelentette is, hogy látott egy hatalmas teher autót kibukkanni a ködből. Ez is hadi-autó volt, de ponyva födte és London felé ment. Katona-soffőr vezette.

Mr Reeder éppen cigarettára gyujtott és komoly figyelemmel nézte a kezében tartott viasz-gyujtót.

- Ez igazán érdekes! - mondta és ledobta a gyujtót, amely nyomban elaludt, mihelyt a földre esett.

És most különös dolog történt. Mr Reeder, kissé meggörnyedve, gyufát gyufa után gyujtott meg és figyelmesen vizsgálta, hogyan alszik el egyik a másik után...

- Nem elég világos a nappal, mr Reeder? - kérdezte Simpson ingerülten.

A detektiv fölegyenesedett és elmosolyodott. De ez csak egy pillanatig tartott: a következő percben már mélységes, szinte szomoru komolyság tükröződött az arcán.

- Szegény ember! - sóhajtotta sajnálkozva. - Szegény ember!

- Kiről beszél? - kérdezte Simpson meghökkenve.

De mr Reeder nem felelt erre, ellenben fölmutatott a magas partra, ahol egy rozsdás, régi tipusu öntözőkocsi állt, aminőt még ma is használnak itt-ott egyes angol községek. Aztán szótlanul fölmászott a partra, gondosan megnézegette az öntözőkocsinak minden részét, szorgalmasan gyujtogatva a viasz-gyujtókat.

- Üres? - kérdezte Simpson.

- Azt hiszem, az, - felelte Reeder, aki éppen az ütött-kopott vászon-harisnyát vizsgálta, mely a vas viztartóból nyult ki és csaknem az utig leért.

A detektiv lassan mászott le a partról az utra és csüggedt szomoru hangon kérdezte:

- Gondolt-e már arra, Simpson: mily könnyü elleplezni, megváltoztatni a katonai páncél-autó jellegét?... Elég ráboritani egy ponyvát, ahogy az őrmester mondotta: és mehet vissza Londonba!

- Azt hiszi, hogy ez volt az aranyszállitó autó?

- Bizonyos vagyok benne, - bólintott mr Reeder.

- És... hol támadták meg? - kérdezte Simpson hitetlenül.

Mr Reeder odamutatott a partra, ahol a páncélautó nagy darabot lehasitott az agyagos partból:

- Ott! - mondta egyszerüen, de Simpson bosszusan megránditotta a vállát.

- Lári-fári! - tört ki ingerülten. - Senkise hallott lövöldözést: már pedig csak nem akarja elhitetni velem, hogy az embereink kényre-kegyre megadták magukat?... Ötször annyi támadóval is elbántak volna: és semmiféle jelentés sincs arról, hogy idegenek jártak volna erre ma éjjel!

81

- Mégis itt támadták meg és foglalták el az autót - felelte mr Reeder nyugodtan. - Azt hiszem, legokosabb lesz, ha utána nézünk annak a ponyvás autónak... Keressük meg a becontreei rendőrt és kérjünk tőle tüzetes leirást az autóról.

Negyedóra mulva már ott voltak a kis essexi községben és részletesen kikérdezték a rendőrt, aki a ponyvás autót látta.

- Pár perccel előbb ment arra, mint a szolgálati ideje letelt - jelentette a rendőr. - A köd nagyon sürü volt s ő már jóval előbb hallotta a motor berregését, mint az autót látta. Jelleg-zetes hadi teherautó volt, amennyire a ködben megjegyezhette: az autó szürke volt, nagy fekete ponyva boritotta, ezen hatalmas két fehér betü: „W. D.” („War Department”, azaz „Hadi Szertár”) s az oldalán nagy fehér nyil: a kormány jele. Az autót katona vezette és mellette ült a társa: szintén katona. Mivel a ponyva le volt kötözve, nem láthatta, hogy mi van az autóban. Mikor az autó elment mellette, a katona üdvözletet intett feléje a kezével: s ő nem is törődött a dologgal mindaddig, mig csak hire nem futott az aranyrablásnak.

- Mit gondol - kérdezte most Reeder: - meg volt terhelve az autó?

- Minden esetre, uram, mert nagyon lassan, döcögve ment - felelte a rendőr. - Sok ilyen katonai teherautó jár erre, Shoeburyness felől.

Simpson rögtön telefonált a barkingi rendőrállomásra, ahol szintén látták ugyanezt a katonai autót. De ott se vetettek rá ügyet, mert a dockok környékén gyakran megfordulnak az ilyen kocsik. Ugyanezt az autót vagy - hozzá hasonlót - láttak befutni a Blackwall-alagutba is: de már a greenwichi rendőrség, a Themse déli partján, nem emlékezett rá, ugy hogy innentől kezdve teljesen nyoma veszett az autónak.

- Azt hiszem, hogy csak üres árnyékot kergetünk - vélte Simpson. - Ha az ön teóriája helyes, Reeder... eh, de nem lehet helyes! El se képzelhető, hogy oly hirtelen, váratlanul és észre-vétlenül lephették meg az embereinket, hogy azok még csak rá se lőhettek volna a támadókra. Lövést pedig sehol, senki se hallott!

- Nem is volt lövöldözés - rázta a fejét mr Reeder csöndesen.

- Akkor hát hova lettek az embereink? - kérdezte Simpson dühösen.

- Meghaltak, - felelte mr Reeder csöndesen.

Csak Scotland Yardban, a nagy Ötös Tanács előtt fejtette ki mr Reeder a teóriáját, melyet még a büntettekkel szemben ugyancsak megedzett férfiak is megborzadva hallgattak.

- Flack zseniális vegyész - magyarázta mr Reeder: - ezt már több izben és nyomatékkal hang-sulyoztam. Ahol az országut a mély bevágáshoz ér, fönt a parton: ezt mr Simpson is látta: egy régimódi öntözőkocsi állt. A nyomozás kideritette, hogy ez az öntözőkocsi sohase volt azé a farmeré, akinek a földjén áll. A kocsi viztartójába, amely vastag öntött vas, nagyon könnyü beszivattyuzni és négy-öt atmoszféra nyomással összepréselni rengeteg mennyiségü mérges gázt, amelyet tetszés szerint lehet aztán kibocsátani a viztartó aljából kivezető vászon-harisnyán. Ha ez a gáz nehezebb, mint a levegő - és ilyen gyilkos gáz a széndioxidon kivül is sok van -, akkor, az olyan szélcsöndes időben, aminő a mai éjszaka is volt, egész szépen és kényelmesen meg lehet vele tölteni azt a mély bevágásu utszakaszt, ahol a halott farmert találtuk a Ford-kocsin...

- Ugy jöttem rá erre - folytatta mr Reeder -, hogy amikor cigarettára gyujtottam, a viasz-gyujtó, amely pedig rendesen végig elég, rögtön elaludt, mintha elfujták volna, mihelyt leesett a földre. Ekkor kipróbáltam a teóriámat és egymásután gyujtogattam a gyujtókat, amelyek azonban, mihelyt 6-8 centiméternyire voltak csak a földtől, nyomban elaludtak. A gyilkos

82

gázt tehát, mivel nehezebb volt, mint a levegő, még a szél se tudta teljesen kifujni a bevágás mélyebb részeiből.

- Ön szerint tehát... - szólt közbe a vastag Gordon.

- A katasztrófa igy történhetett - magyarázta mr Reeder. - A rainhami farmer, aki kora hajnal-ban indulhatott Ford-kocsiján a város felé, mikor lefutott a mély bevágásba, rögtön elvesztette az eszméletét. A kocsija még futhatott vagy 20-30 yardnyira, de mivel a farmer már nem kormányozhatta, belefarolt az árokba és ott, féloldalt fordulva, megrekedt. A páncél-autó, amely a városból jövet éppen szemközt szaladt a keresztben álló autóval, a nagy köd miatt csak az utolsó pillanatban vette észre az akadályt. Hogy kikerülje, hirtelen oldalt kanyarodott, de ekkor már szintén belekerült a mérges gáz zónájába, ugy hogy a soffőr elvesztette az esz-méletét és nem birta egyenesre forditani a kormányt. Az autó tehát nekiment a partnak és ez az egy-két perc untig elég volt arra, hogy a soffőr és detektivek mind megfulladjanak. Flack és a cinkosai pedig gázálarcban leszaladtak a partról, beültek az autóba, megforditották s ahogy kijutottak a mély bevágásból, ponyvával lekötözték az autót és visszafelé indultak vele... Most már csak azt kell kinyomozni, hogy hová mentek.

Csönd lett. Az Ötös Tanács tagjai némán meredtek egymásra és egyik se merte megtörni a nyomasztó csendet. Végre mr Reeder fölkelt és fáradtan kinyujtózkodva szólalt meg:

- Azt hiszem, most meglátogatom miss Belmant, hogy megnyugtassam... Melyik fogadóba szállásolta el őt, mr Simpson?

- Miss Belmant? - csodálkozott Simpson. - De hiszen én nem is láttam miss Belmant!

83

XIV. FEJEZET

Margaret Belman kóválygó fejjel ült be a kocsiba, mely Larmes Keep rácsos kapuja előtt várt reá. Az ajtó rögtön becsapódott és a kocsi elindult. A leány megpillantotta a férfit, aki már bent ült; a sarokba huzódva, néma mosolygással köszöntötte és csak akkor szólalt meg, mikor a kocsi már némi távolságban járt a kastélytól.

- Gray a nevem - mondta. - Mr Reedernek nem volt rá alkalma, hogy bemutasson. Gray őr-mester vagyok.

- Mit jelent ez a dolog, mr Gray? - kérdezte Margaret. - Miféle műszer az, amit le kell hoz-nom...

Gray zavartan köhögött. Ő nem tud semmiféle műszerről. Mr Reeder neki csak azt az utasitást adta, hogy ültesse be miss Belmant abba az autóba, mely a domb tulsó felén várakozik.

- Mr Reeder azt óhajtja, hogy ön autón menjen Londonba - magyarázta Gray. - Nem tetszett látni valahol Brillt?

- Brill? - kérdezte Margaret tünődve. - Kicsoda ez a Brill?

Gray megmagyarázta: Két detektiv volt kirendelve őrségnek a kertbe; az egyik ő volt, a másik pedig Brill.

- De hát mi történt? - kérdezte Margaret aggódva. - Talán valami baj van Larmes Keepen?

Voltaképpen nem is volt rá szüksége, hogy ezt megkérdezze. Abból a tekintetből, amellyel mr Reeder elbucsuzott tőle, kiolvashatta, hogy nagy baj van készülőben.

- Én bizony nem tudom, miss - köntörfalazott Gray. - Csak annyit tudok, hogy a detektiv-főfelügyelő idelent van tizenkét emberrel és ez nagy dolgot jelent. Azt hiszem, mr Reeder ezért is óhajtotta, hogy ön ne legyen itt.

Margaret nemcsak „hitte”, hanem most már egész bizonyosan „tudta” is ezt és a szive nyug-talanul, szorongva dobogott.

- Mi volt hát a Larmes Keep kastély rejtélye? Összefüggésben volt-e Ravini eltünésével?... Margaret igyekezett nyugodtan és logikusan gondolkozni, de az események oly össze-visszaságban kavarogtak a fejében, hogy képtelen volt erre.

A kocsi most hirtelen megállt a domb alján és Gray kiugrott belőle. Nem messzire látta az autó két reflektorát; maga a kocsi kissé oldalt állt az országuton.

- Önnél van a levél, miss Belman? - kérdezte Gray. - Az autó egyenesen a Scotland Yardba viszi, ahol mr Simpson visel majd gondot önre.

Elkisérte Margaretet a kocsihoz, kinyitotta az ajtaját és állva maradt az országuton, mig az autó lámpásai eltüntek az ut kanyarulata mögött.

Kényelmes, tágas kocsi volt és Margaret hátradőlt egyik sarkában, lábaira teritette a pokrócot: elhelyezkedett a két órás utra. Mivel a levegő kissé fülledt volt, le akarta bocsátani az ablakot; próbálta az egyiket, aztán a másikat, - de sehogyse sikerült. Csak most vette észre, hogy az ablakokon nincs üveg, csak zsalu, ezek pedig szilárdan be vannak szögezve. Most föl-szisszent: valami megszurta a kezét... Éles fa-szilánk volt s ahogy kitapogathatta, látta, hogy keresztbe szögelt léc volt, mely a zsalut az ajtóhoz rögzitette. Most már nyugtalanul kereste az ajtó kilincsét, - de seholse lelte. Végigtapogatta mind a két ajtót: - egyiken se volt belülről kilincs!

84

Izgatott mozgolódását észrevette a soffőr is, aki most félretolta az üveglemezt és nyersen bekiáltott a nyiláson:

- Üljön a helyén nyugodtan, hallja! Ez nem Reeder autója. Az ő kocsiját hazaküldtem.

Gunyos vigyorgásba csuklott a durva hang, ugy hogy Margaret vére megfagyott tőle.

- Maga most velem jön! - rikácsolta a soffőr. - Nem tudja még, ki vagyok?... Reeder már tudja! Őt akartam lefülelni ma éjjel. De egyelőre jó lesz maga is, kedvesem.

Visszatolta az üveglemezt, letért az országutról és valami döcögős dülőuton hajtott tovább. - Nyilván kerülni akarja a forgalmasabb utvonalat - gondolta Margaret, aki most óvatosabb lett és nesztelenül végigtapogatta a kocsi belsejét! Födeles autó volt, lebocsátható födéllel és bőrháttal.

- Ha késem volna... - gondolta Margaret.

Hirtelen eszébe jutott a mentőötlet... Gyorsan fölállt és kitapogatta a vasrámát, amelyre ki volt feszitve a kocsi födele. Minden erejét összeszedve, fölfelé nyomta ezt a rámát, ahol a csuklója volt s amikor érezte, hogy enged, lassan, óvatosan, eresztette le hátrafelé, hogy a soffőr észre ne vegye. A szive lázasan kalimpált, mikor a résen át arcába csapott a hűvös esti levegő és most már diadalmas, ujjongó örömmel eresztette egészen hátra az autó födelét.

A kocsi nyitva volt és ez volt a szabadulás utja. Sietnie kellett, mig a soffőr észre nem vesz valamit. Az autó gyorsan ment: óránként körülbelül harminc angol mértföldet szaladt, - de Margaretnek meg kellett kockáztatnia az ugrást. Fölmászott a lebocsátott födélre, erősen megkapaszkodott mindkét kezével a szélébe és - eleresztette magát...

Fölbukfencezett és kétszer is megfordult a porban, de - csodás módon - néhány apró karcolás árán szabadult. Rögtön talpra ugrott és, minden izében remegve, szétnézett, hogy merre meneküljön?... Baloldalt magas kerités zárta el az utat, jobbra ellenben csak alacsony sövénykerités volt és Margaret éppen átmászott rajta, mikor hallotta, hogy az autó hirtelen fékez és megáll.

Ekkor ő már tul volt a sövényen és lélekszakadva szaladt, - azt se nézve, hogy merre fut. Nem szántóföld volt, amerre menekült, inkább elhanyagolt közlegelő, buckás föld, melyen itt-ott szerb-tövisbokrok, kutyatej és egyéb giz-gaz burjánzott a zsombékos talajon. Ugy rémlett neki, hogy valaki kiabál utána: - de ő ügyet se vetett rá, csak futott előre a vak sötétben.

A tenger nem lehetett nagyon messze: érezni lehetett a párás, sós levegőt. Ahogy Margaret meg-megállt egy-egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyen, hallotta is a habok morajló zúgását, ahogy a tengerár csapdosta a parti szirteket. De a szive oly rémesen zakatolt, hogy szinte minden más neszt elfojtott.

- Merre van?!... Jöjjön vissza, maga őrült! - rikácsolta mögötte a soffőr.

A hang nem volt messze tőle és Margaret, ahogy hátranézett, alig husz-huszonöt yardnyira látott feléje közeledni valami sötét árnyékot. Föl akart sikoltani rémületében, de még idejében elfojtotta a hangját és ösztönszerüen lebukott egy magasabb bokor mögé. De rögtön elállt a szivverése, mert a sötét alak kezében fény villant föl... a villamos zseblámpás sárgás világa kutatva söpörte végig a sötét bokrokat.

Margaret látta, hogy üldözője rögtön fölfedezi a buvóhelyét. Fölugrott tehát és vaktában rohant előre, hol jobbra, hol balra fordulva, abban a reményben, hogy igy az üldözője elveszti talán a nyomát. Néhány percig nyargalt igy, őrült sebességgel, amikor hirtelen lejtősödni kezdett lábai alatt a talaj, - ami szinte megkétszerezte futásának a sebességét. Éppen idején, mert az üldözője már észrevette és őrült ugrásokkal, rikácsolva, dühös szitkokkal eredt a nyomába. Még egy perc és már utoléri!...

85

Erejének végső megfeszitésével, szilaj szökéssel ugrott előre a leány - és lábai alól eltünt a föld! Mielőtt megérthette volna, hogy mi történt, már hanyat-homlok zuhant lefelé. Most nekivágódott valami bokornak, össze-vissza szurkálta magát s az ütés fájdalmától majdnem elájult. Meredek lejtőn gurult lefelé, görcsösen kapkodott maga körül, megfogózni igyekezvén a bokrokban, fücsomókban és kövekben, amelyek utjába akadtak, - de hiába... s amikor már, elvesztvén minden reményét, nem is törődött többé semmivel, reáhemperedett egy lapos sziklasikra, amelynek egészen a pereméig csuszott, ugy hogy egyik lába már lelógott a semmibe - kétszáz lábnyi mélység fölött!

Szerencsére koromsötét volt és Margaret Belman nem is sejtette, mily közel járt a halálhoz!

Mikor virradatkor szétnézett, iszonyodva borzadt össze. Alatta hullámzott a tenger s a sziklafal aljától keskeny strand választotta el a vizet. A kis öbölben nyoma se volt emberi lakásnak vagy életnek, ami nem is volt különös, mert az öböl csakis a tenger felől volt meg-közelithető. Valahol észak felé, de tul a sziklás dombokon, kellett lennie Siltburynek, - vélte Margaret. Alatta, mint merőleges fal, meredezett a szédületes szikla, fölötte a meredek lejtő, amelyen idáig gurult - s amelyre, ugy remélte, ismét fölkapaszkodhatik.

És közben elvesztette egyik cipőjét, de rövid keresés után szerencsésen megtalálta, - oly közel a szikla-plató széléhez, hogy szédülten borzadt össze, mikor lehajolt érte, hogy fölvegye.

A szikla-plató körülbelül ötven yard hosszu volt, félhold alakban állt ki a lejtőből és csaknem egész felületét vadszőlő-bokrok boritották. Tucatszámra voltak benne madárfészkek, amiből Margaret azt következtette, hogy ezt a helyet a legmerészebb sziklamászók se látogatták.

- Milyen messze lehet Larmes Keeptől? - tünődött magában. De csakhamar megrezzenve ocsudott föl ebből a meddő töprengésből. - Mi köze lehet már neki Larmes Keephez?... Sok-kal fontosabb probléma volt ennél, hogy az éhenhalás veszedelme fenyegeti!

Legelső feladata az volt, hogy megszabaduljon erről a platóról. Megvolt ugyan a szabadulásra az az eshetősége, hogy észreveszik a tenger felől: de ez nagyon is kétséges volt. Az a kevés kiránduló, aki vitorlázni járt Siltburyből, sohase lavirozott nyugat felé; a halászbárkák pedig mindig délnek vitorláztak. Hasra feküdve, egészen a plató széléig csuszott és onnan vizsgálta a lejtőt, - hátha talál járható utat, lefelé a tengerig: de hiába kémlelődött!... közben nagyon éhes lett és sorra vizsgálta a madárfészkeket, - de egyetlen egyben sem talált tojást.

Nem tehetett mást, mint hogy tüzetesen átkutatja az egész platót. Nyugat felé teljesen remény-telen volt a kilátás, de a keleti oldalon sürü bokrok födték a kevésbbé meredek lejtőt, mely ismét szikla-platóban végződött. - Ez azonban már keskenyebb volt, mint az, amelyiken most állt.

Lesiklani ezen a lejtőn nem volt nehéz föladat: sokkal nehezebbnek látszott megállni majd lesiklás közben, hogy keresztül ne bukjék a platón. Végtelen fáradsággal letört két vastag törpe-füzbotot, hogy ezeknek segitségével lehetőleg csökkentse majd lesiklásának sebességét s aztán, hanyatt fekve, a lábaival előre, kezdett lecsuszni...

Ahol a lejtő felülete homokos és agyagos volt, vagy bokrok voltak rajta, amelyekben meg-kapaszkodhatott, szépen ment is ez a csuszkálás; de közben voltak olyan részletek is, ahol csak puszta, sima szikla volt, mert a szél és eső lemosta róla a homokot s ezeken a helyeken nem segitettek a botok se, - ugy hogy Margaret veszedelmes gyorsasággal siklott rajtuk lefelé.

Egyszerre aztán iszonyodva vette észre, hogy eltért eredeti irányától és, akárhogyan erőlködik is, a lejtő egyre balra viszi a platótól. Hiába feszitette meg minden erejét: nem birt visszatérni jobb felé! Erre felé már nem igen voltak bokrok, ellenben meglátszottak a nyomai valami földcsuszamlásnak, ami nemrég történhetett és lehet, hogy lenyulik egészen a tengerig, de az is lehet, hogy hirtelen megállt valahol, valami kiugró szirtfok vagy meredek sziklaplató élén.

86

Most már hanyatt-homlok siklott lefelé a szerencsétlen leány. Hol a hátán, hol az oldalán, majd fejjel előre felé gurult egyre gyorsabban a meredek lejtőn és a pozdorjává tört botok se segitettek rajta. A platót, ahova le akart ereszkedni, már tulhaladta és már nem is gurult, hanem ide-oda ütődve zuhant lefelé.

Aztán következett - a földindulás. A lejtő hirtelen kanyarodott egy hatalmas sziklatömb körül, mely csaknem vizszintesen nyult ki a levegőbe, a tenger fölé. Itt állt meg a legutóbbi föld-csuszamlás és a törmelék, mely akkor féluton elmaradt s amelyet most Margaret zuhanása megbolygatott, nagy robajjal ismét megindult. Tonnás szikladarabok, rengeteg kőtörmelék, fojtó por- és homokfelhő kavarodott fel Margaret körül és hajszálon mult, hogy a roppant szökésekkel lefelé gördülő kövek valamelyike agyon nem ütötte a földcsuszamlás központ-jába került leányt...

Margaret már félig eszméletlen volt, mikor egyszerre csak, minden átmenet nélkül, elfogyott alóla a föld s a zuhanás sebességének ereje messzire kilökte őt - mint ágyugolyót - a szédü-letes mélység fölé. Még csak annyit látott, hogy zölden hullámzik alatta valami s a következő másodpercben összecsaptak feje fölött a habok.

A hideg viz rögtön eszméletre téritette fél-ájultságából. Kézzel-lábbal vergődött, kapálózott, - de mégis szinte örökkévalóságnak tetszett, mig fölküzködött a viz szinére. Hörögve, lihegve kapkodott levegőért s ahogy a szivverése rendesebb lett, azonnal a part felé igyekezett. Szerencsére jó uszó volt és a sárga-homokos strand alig lehetett ötven yardnyira... de ezt az ötven yardot a tenger árapálya ellen kellett megtennie! Hogy meddig tartott a küzködés, nem tudta; de, amikor végre partot ért és kimászott a strandra, teljesen kimerülve roskadt össze és mozdulni se birt.

Fejtől bokáig sajgott minden tagja; a kezei és lábai össze-vissza karcolva, sebezve vérzettek, a tüdeje zihált, mint a fujtató, a nyelve szinte a szájpadlásához ragadt, annyira szomjazott - és ekkor, mint mennyei muzsika, ütötte meg a fülét a magasból lecsurgó viz csobogása. Nem messze tőle forrás fakadt és csurgott alá a sziklafalból; roskadozva, félig a térdein csuszva mászott oda és két tenyerét összefogva ivott, - ivott: szürcsölte az éltető vizet, - maga se tudta, meddig! Az éhséget még csak birta türni valahogy: de a szomjuság megölte volna. Most, hogy ivott, érezte, hogy napokig is birni fogja a koplalást: - addig pedig talán csak ráakadnak?... Hiszen mr Reeder bizonyára kerestetni fogja!

Remélte azonban, hogy saját erejéből is megmenekülhet: hiszen, ugy vélte, nyitva áll előtte a menekülés utja! Tengermosta alagut vezetett a hatalmas sziklatömegen át egy másik öbölbe. Siltbury ugyan sehol se volt látható és Margaretnek sejtelme se volt, hogy mily messzire lehet az emberlakta vidéktől: de nem is törődött ezzel. Még egyszer odament a forráshoz és ismét ivott; aztán lehuzta a cipőjét meg a harisnyáját és nekivágott az alagutnak.

A második öböl, ahová most ért, sokkal szélesebb volt és hosszabb volt a strandja is. De, akármerre nézett: kijárást innen se talált. A sziklafal szinte merőleges is volt és semmivel se volt alacsonyabb, mint a másik öbölben. Valami reménység mégis ébredt a szivében, mert nem messzire megpillantott egy rozzant, félig elrothadt csónakot, mely messzire ki volt huzva a strandra. Itt tehát már jártak emberek...

Körülbelül reggeli nyolc óra lehetett; Margaret, természetesen, bőrig át volt ázva, de a lan-gyos szeptemberi napon hamarosan megszáradtak a rongyai: - mert a ruhái valóban rongyok-ban lógtak le róla. Ilyenformának képzelte a puszta szigetre vetődött, hajótörött matróz sorsát és a végtelen csönd, a teljes elhagyatottság nyomasztó érzése kinzó szorongással ülte meg az agyát.

Végig gyalogolt a hosszu strandon s amikor a sziklafalhoz ért, mely mélyen benyult a tenger-be, mint az öböl határfala, látta, hogy a következő öbölbe csak ugy juthat el, ha uszva

87

megkerüli a tengerbe nyuló sziklafalat. Ruha nélkül ugyan egész kényelmesen meguszhatta volna ezt a kerülőt, de mégse hagyhatta el a ruháit: hiszen ezen a sziklafalon tul alighanem emberekkel találkozik már!... Derekára kötötte hát a cipőit meg a ruháját és bátran belegázolt a tengerbe, - aztán uszott, uszott egészen addig, mig a szirtek közt átvergődve, bejutott a harmadik öbölbe és nehéz küzködés után kimászott a strandra.

A homokos part itt keskenyebb és rövidebb volt, a sziklafal pedig jóval magasabb. De tul az öblöt elzáró sziklafalon már megpillantotta Siltbury szélső házait és ez a kép hihetetlenül felfokozta a bátorságát. Most körüljárta a kis öblöt s egyszerre csak megrezzenve állt meg. Az utját mély tengerág zárta el, amely, mint folyó, huzódott be a sziklafal alá valami barlangba.

- Ezt a helyet ő már látta!... De hol és mikor? - Aztán fölvillant emlékezetében a kép és meg-döbbent álmélkodással kiáltott föl.

Ez volt az a barlang, amelyről Olga beszélt neki: - a barlang, amely benyult Larmes Keep alá!... Ernyőt csinálva kezéből a szeme fölé, Margaret fölnézett. Nem tévedett: ime, ott van a kis földcsuszamlás; valamivel odább a leomlott kőfal omladékai és fölötte a deszkakerités, amellyel pótolták.

És most megpillantott valamit, ami hevesebb dobogásba hozta a szivét. A mély tenger-ág partján, a puha homokban, világosan látszott egy lábnyom: széles orru férficipő, gumisarok-kal. És a lábnyom egészen friss volt. S ahogy Margaret a barlang felé nézett a tengerág partján, végig a barlang bejáratáig látta egymás után sorakozva a világos lábnyomokat: bal, jobb, - egyik a másik mögött.

- Valami turista, aki megnézi a barlangot - gondolta Margaret. - Ha kijön: majd elmondja neki, hogy mi történt vele... de különben el se kell mondania: ugyis látja majd!

Leült a barlang előtt és várt. Sokáig várt, - de nem jött senki. Margaret fölkelt és próbált bekémlelni a barlang belsejébe. De sötét volt - nem látott semmit. Azt gondolta, hogy ha beljebb megy, a szeme talán hozzászokik a sötétséghez és akkor jobban láthat. Lassan, óvatosan tett néhány lépést befelé és megállt; de a szemei még mindig nem szokták meg a sötétséget és nem látott semmit.

Most még beljebb ment és megkerült egy sziklakiugrást... és ekkor, valahonnan a háta mögül, hirtelen elkapta a derekát egy izmos kar, a száját pedig hatalmas tenyér fogta be. Margaret a rémület őrjöngő erőfeszitésével küzködött, - de a férfi vasmarokkal fogta s a kimerült leány végül is ájultan roskadt támadója karjaiba.

88

XV. FEJEZET

Mr Reedert mindenki ugy ismerte, mint higgadt, nyugodt embert, akinek nincsenek idegei és semmiféle izgalom nem hozhatja ki a sodrából. Simpson felügyelő életében most tapasztalta először, hogy az államügyészség detektivfőnökének nyájas ridegsége mögött szilaj féktelen-ség lappang. Heves hangon kérdezett valamit Simpsontól, aki erre csodálkozva felelt:

- Hát igen: az autó visszajött. A soffőr azt mondotta, hogy parancsot kapott, hogy azonnal térjen vissza Londonba. Azt hittem, hogy ön megváltoztatta a tervét... De foglalkoznánk talán inkább ezzel az aranyrablással, Reeder?

Mr Reeder olyan szemmel mérte végig Simpsont, hogy ez önkéntelenül összerezzent.

- Foglalkozzék vele a hóhér! - hördült fel mr Reeder fogcsikorgatva.

Simpson most látta először J. G. Reedert a maga őseredeti mivoltában és megszédült tőle.

- Most visszamegyek és kivallatom azt a majompofáju kriminalistát - mondta mr Reeder - és kipróbálom rajta az igazmondásnak azokat az eszközeit, melyek feledésbe mentek az inkvizi-ció óta!

És, mielőtt Simpson felelhetett volna, mr Reeder már kint volt a szobából és szinte repült a lépcsőkön lefelé.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mr Daver az iróasztalánál ült lunch után és idegesen malmozott az ujjaival, mikor mr Reeder kopogtatás nélkül belökte az ajtót és betoppant a szobába. Daver nem ismerte meg rögtön a detektivet, annyira megváltozott az arca és a modora. Orrán nem fityegett a szemüveg, arcát eltorzitotta az indulat, a modora nem volt szerény s a hangja se volt nyájas, mint rendesen.

- Magát keresem, Daver! - zúgott fenyegetően a hangja.

- Mr Reeder?! - lihegte szorongva a sárga arcu bohóc és egyszeriben halálsápadt lett.

Reeder bevágta maga mögött az ajtót, széket rugott maga elé, Daverrel szemközt és leült.

- Hol van miss Belman? - kérdezte.

- Miss Belman? - dadogta Daver és rémület tükröződött minden vonásán. - Irgalmas Isten, mr Reeder: ha valaki, hát ön csak tudhatja? Hiszen ön küldte Londonba a műszerért! És éppen kérni akartam, hogy tanitson meg...

- Hol... van... miss... Belman! - ismételte mr Reeder. - Ki vele, Daver, ha nem akarja, hogy...

- Esküszöm, kedves mr Reeder...

Reder áthajolt az asztalon és megnyomta a villamos csengő gombját.

- Óhajt... valamit? - dadogta Daver.

- Beszélni óhajtok mrs Flackkel... akit ön mrs Burtonnak hiv: de nekem ő csak mrs Flack.

Daver arca oly vértelen lett, mint a halotté. Tiz évvel öregedett egy szempillantás alatt.

- Kevesen tudják, hogy John Flack megnősült - mondta mr Reeder: - és még kevesebben tudják, hogy leánya is van. - Az a kérdés: tudja-e John Flack mindazt, amit én tudok?

Sötét tüzben égő szemeit fenyegetően függesztette rá Daverre, aki teljesen összezsugorodott a vészes tekintet alatt.

89

- Tudja-e John Flack - folytatta a detektiv -, hogy amikor ő bekerült Broadmoorba, kigyó-simaságu titkárja, ez a tányérnyaló varangy és élősdi szolgalélek az ő nyomdokaiba akart lépni, mint a Flack-banda vezére és zsarolással, fenyegetésekkel rákényszeritette az őrült John Flack leányát, hogy legyen a felesége?

Örjöngő félelemmel, hörögve könyörgött neki Daver:

- A mindenható Isten nevében... ne oly hangosan!

De mr Reeder könyörtelenül folytatta:

- Mielőtt Flack a fegyházba került, leányára bizta hires bünügyi lexikonát. Ő volt az egyetlen, akiben bizott: a felesége gyönge rabszolga volt, akit mindig megvetett. Mr Daver, a titkárja, egy évvel aztán, hogy Flacket lecsukták, megkaparintotta ezeket a könyveket. Megszervezte saját kis bandáját Flack régi főhadiszállásán, amelyet névlegesen meg is vett. Attól a pillanat-tól kezdve, amikor ön megtudta, hogy John Flack meg akar szökni... és ebben a szökésben önnek segitenie kellett... ön állandóan halálos félelemben élt, hogy John Flack megtudja: mily aljas módon kijátszotta és megcsalta ön őt... Merje mondani, hogy hazudom: és azonnal le-ütöm, mint a veszett kutyát! Most pedig feleljen: hol van miss Belman?

- Nem tudom! - tagadta Daver makacsul. - Flack autóval várt rá: ez minden, amit tudok.

Volt valami a hangjában, szemének alattomos villogásában, ami fölingerelte Reedert. Fog-csikorgatva nyult át az asztal fölött, megfogta a bohóc gallérját, irtózatosan megrázta és ugy maga felé rántotta, hogy Daver feje nagyot koppanva vágódott az asztalra. Ennek a bámulatos akrobatai teljesitménynek bámulatos eredménye is lett. Darver pár pillanatig ugy feküdt arccal az asztalon, mintha meghalt volna, majd hirtelen kirántotta gallérját Reeder vasmarkából, egyetlen ugrással az ajtónál termett, kirohant rajta és becsapta maga mögött. Mire Reeder fölrugta utjából az elébe lökött széket és kinyitotta az ajtót, - Daver már nem volt sehol.

A hallban egyetlen lelket se talált a detektiv. Szolga nem volt sehol. Ahogy később megtudta, még aznap reggel elbocsátották az egész cselédséget egyhavi fizetéssel és valamennyit az első vonattal elexpediálták Siltburyből is. Mr Reeder kiszaladt a főkapun át a kertbe, de Daver ott se volt. Az egyik detektiv, aki őrségen volt a kertben, odaszaladt hozzá, de már csak a házban érte utol, amikor mr Reeder az emeletre akart fölmenni.

- Senki se jött ki a házból a kertbe - mondta a detektiv, mikor Reeder megkérdezte, hogy nem látta-e Davert.

- Hányan vannak itt a kertben? - kérdezte Reeder. - Négyen?... Hozza föl valamennyit a házba. Zárjanak be minden ajtót, hogy senkise mehessen ki és hozzanak feszitővasat is. Ház-kutatást tartunk, karhatalommal, még hogy ha fegyelmit kapok is érte. Brillről még semmi hir?

- Még semmi, uram - felelte a detektiv, szomoruan rázva a fejét. - Szegény öreg Brill! Félek, hogy végeztek vele. A fiatal hölgy, reménylem, szerencsésen megérkezett Londonba?

Mr Reeder ingerülten rámordult:

- A fiatal hölgy?... Nos, mit tud róla?... Talán önre volt bizva, Gray?

- Én kisértem az autóig, sir...

Reeder azonnal galléron fogta az őrmestert és bevezette a ház előcsarnokába.

- Most mondjon el mindent, amit csak tud... Először is: milyen autóba ültette?... A márkát... Az autó márkáját értem!

90

- Igazán nem tudom, mr Reeder - felelte Gray őrmester meglepetve. - Egészen közönséges kocsi volt, azzal a különbséggel, hogy az ablakai be voltak szögezve; de azt hittem, hogy ez az ön különös intézkedésére történt.

- Egész pontosan mondja el: milyen volt a külseje? - sürgette mr Reeder az őrmestert.

A detektiv részletesen leirta az autó külsejét, már amennyire az esti szürkületben, futólag lát-hatta. Azt leszámitva, hogy az ablakai be voltak szögezve, nem látott rajta semmi különöset, de ugy véli, hogy lebocsátható födelü túra-autó volt...

Ez édes-kevés volt és szemernyivel se csökkentette Reeder aggodalmait. Mikor Gray őrmester visszajött az embereivel és bezáratta a főkaput, mr Reeder fölvezette őket az első emeletre. A rendőrség már alapos házkutatást végzett aznap reggel, de Daver szobáit egyelőre csak felüle-tesen nézték át. Mr Daver lakása a folyosó legvégén volt és mikor a rendőrök odaértek, be volt zárva. Két percig se tartott, mig kinyitották a háromszobás lakást.

A szalonban sok könyv volt, a közepén álló asztalon halomban hevertek a számlák és levelek, de nyoma se volt semmiféle olyan okmánynak, amely elárulta volna, hogy összeköttetésben áll a Flack-bandával. A hálószoba nagy fényüzéssel volt berendezve, de ebben is hiába kutattak: semmiféle olyan bizonyitékot nem találtak benne, aminőt mr Reeder keresett.

A lakás a régi kastély egyik sarkát foglalta el és mr Reeder már éppen ment belőle kifelé, mikor megfordulva, megakadt a szeme a szoba sarkában álló barna bőrdivánon. Visszament és el akarta huzni a faltól, de nem birta megmozditani; nyilván bele volt eresztve a padlóba. Megrugta az oldalát és a diván tompán, üresen kongott.

- Mi lehet ebben a divánban? - kérdezte tünődve.

Hosszas keresés után Gray megtalálta a diván rejtett rugóját s amikor megnyomta, fölnyilt a teteje, - hanem a diván ládája teljesen üres volt.

- Az a bosszantó ebben a furcsa házban, uram - mondta Gray, miközben a lépcsőn lefelé mentek -, hogy az ember lépten-nyomon azt hiszi: no most fontos bizonyitékra bukkantam... s aztán kiderül, hogy tévedés volt.

Reeder nem is felelt; egyre növekvő izgalma végképpen elfoglalta. Csak pár perc mulva szólalt meg, szórakozottan:

- Nagyon sok furcsa dolog van ebben a házban...

De a mondat közepén torkán akadt a szó. Vérfagyasztó sikoltás hasitott bele a ház néma csöndjébe s a rémes hangtól mind megdermedve torpantak meg. Ily szörnyen csak az üvölt-hetett, aki szemtől-szemben áll a halállal.

- Segitség!... Reeder... Segitség!

A rémes sikoltás abból a szobából hallatszott, ahonnan éppen kijöttek és mr Reeder meg-ismerte Daver hangját.

- Oh... Isten... I-is-te-e-en!...

Odafönt erősen becsaptak egy ajtót - Reeder hármasával ugrálta át a lépcsőket, a detektivek mindenütt a sarkában. Jól emlékezett, hogy Daver lakosztályának az ajtaját félig nyitva hagyta: és most, amig ő a lépcsőn a félemeletig lement, valaki nemcsak becsapta, hanem be is zárta az ajtót.

- Hamar a feszitővasat! - parancsolta Reeder.

Bent a szobában halotti csönd volt. A detektivek a küszöb alá tolták a feszitővas görbe végét, aztán hirtelen lenyomták. Az ajtó nagy recsegéssel fordult ki sarkaiból s a detektivek beron-

91

tottak a szobába, - de mindjárt a küszöbön földbe gyökerezett a lábuk. Mindnyájuk tekintete az ágyra meredt s aztán tétován néztek egymásra, mintha nem mernének hinni tulajdon szemüknek...

Az ágy selyemtakaróján, keze-lába szétvetve, mint a békáé, hanyatt feküdt Daver és üveges szemei kimeredve bámultak föl, a mennyezetre. Mr Reeder már tudta, hogy Daver halott, még mielőtt látta volna oldalában a szörnyü sebet, melyből kiállt a hosszu pengéjü késnek barna nyele.

A detektiv ráhajtotta fülét az áldozat szivére, megtapogatta még meleg pulzusát, - de jól tudta, hogy ez már hiábavaló. Aztán gyorsan megmotozta a halottat. Mellényének belső zsebében vastag bankó-csomót talált.

- Mind ezres bankó - mondta: - összesen kilencvenöt darab... És mi van ebben?

Kis bőrtárca volt, benne első osztályu hajójegy Southamptonból Newyorkig, de „Sturgeon” névre és mellette rendes utlevél, ugyanerre a névre, az Egyesült Államok londoni konzulá-tusának szabályszerü vizumával.

- Készen volt a szökésre, de nagyon sokáig késlekedett vele - jegyezte meg mr Reeder. - Szegény ördög!

- De honnan került ide, sir? - kérdezte Gray. - Holtan nem hozhatták ide, hiszen...

- Oh nagyon is élt még, mikor az imént segitségért kiáltott - mondta Reeder röviden. - Akkor gyilkolták meg, mikor sikoltozott. De kell lennie valami titkos utnak ebbe a szobába, amelyet még nem találtunk meg... Hát ez mi volt?...

Tompa dörrenés hallatszott, mintha nehéz ajtót csaptak volna be valahol - és a dörrenés a fal mögül hallatszott... Mr Reeder rögtön nekiesett a feszitővassal a falnak, a diván mögött, de a falburkolat mögött tömör téglafal volt. Leszakitott még két-három fatáblát, - de azok mögött is tömör falat talált. Most fölnyitotta a divánt, betörte a fenekét, de alatta gránitutánzatu cement-padozat volt, - rejtek-ajtónak semmi nyoma.

- Hát itt nincs semmi - bosszankodott mr Reeder. - Menjen le, Gray és telefonáljon Simpson-nak. Jelentse, hogy mi történt.

Mikor egyedül maradt, odament a halotthoz és tüzetesebben megvizsgálta. Emlékezett, hogy Daver hosszu aranyláncot viselt, amelynek egyik vége a nadrágzsebében volt, a másik vége pedig mellényének egyik gombjához volt kapcsolva. Ez az aranylánc eltünt, a mellény gomb-lyuka pedig el volt tépve. A halott hátulsó nadrágzsebében egész csomó összegyürt papiros volt egy megviselt bőrtárcában: följegyzések, számlák, csekkszelvények, apróbb jegyzetek, stb., részben ceruzával irva, szabálytalan, alig olvasható betükkel. Az egyik valami vegyi formula volt, a másik rövid utasitás.

„Ház Reeder lakásával szemben kibérelhető. Kibérelni vagy kulcsát megszerezni. Érte-sités a szokott helyen.”

A legtöbb ilyen jegyzet olvashatatlan volt, vagy ha el is lehetett olvasni, mr Reeder nem értette meg. De végül talált egy gyürött papirdarabot, amelynek láttára minden vér a szivébe csurgott vissza, ugy hogy szédülten tántorodott meg. Gyürött ujság-szeletre irva ezt a pár sort olvasta:

„Belman lezuhant a sziklatetőről, hat mértföldnyire Larmes Keeptől nyugatra. Keres-tesse meg a holttestét, mielőtt a rendőrség ráakad.”

Mr Reeder körül forogni kezdett a szoba...

92

XVI. FEJEZET

Margaret Belman, mikor eszméletre tért, félreeső kis sziklafülkében feküdt, kint a szabad levegőn, jól elrejtve a barlang bejáratától. Tépett ingujjban, lerongyolt nadrágban állt mellette egy férfi és szorongva leste az arcát. Mihelyt a leány kinyitotta szemét, a férfi nyomban ajkára tette a mutató-ujját, csöndre intve őt. A haja kócos, fésületlen volt, az arca tele volt mély kar-colásokkal és aludt vérrel, - de volt az arcában valami gyöngéd figyelem, ami megnyugtatta Margaretet, kivált mikor a férfi letérdelt melléje és halkan odasugta neki:

- Legyen nyugodt! Nagyon sajnálom, hogy megijesztettem, de féltem, hogy sikoltani fog, ha meglát. Azt hiszem, hogy ijesztő az arcom?

Az arca nagyon ijesztő volt, de a mosolygása megnyugtató.

- Kicsoda ön? - kérdezte Margaret, szintén suttogva.

- Brill detektiv vagyok.

- És hogy került ide?

- Szeretném, ha meg tudnám mondani - felelte a detektiv elkeseredve. - Ön miss Belman, ugyebár?

Margaret bólintott. Brill, fölemelve a fejét, hallgatózott és, nekidőlve a sziklának, óvatosan kidugta a fejét, szétnézve jobbra-balra. Körülbelül öt percig leskelődött és ezalatt Margaret is talpra állt. Nagyon gyönge volt; a térdei remegtek, egész teste fájt, sajgott és megint gyötörte a szomjuság, a torka égett és nyelve odaragadt a szájpadlásához.

Brill nyilvánvalóan meg volt elégedve a kémszemlével, mert amikor visszahuzódott Margaret mellé, kissé hangosabban beszélt. - Mr Reeder a szobájában hagyott engem, bezárva a fali-szekrényben - mondta. - Nem sokkal aztán, hogy elment, ugy rémlett, mintha az ő hangját hallanám az ablakon át... a suttogó hangot nehezen lehet megkülönböztetni... azt mondta: jöjjek le gyorsan a kertbe, mert szüksége van rám. Én hát siettem s alig hogy az ablak alá értem... Krach! - jelentősen megtapogatta a fejét és fölszisszent. - Ez minden, amire emlék-szem, egészen addig, mig arra ébredtem fel, hogy fuldoklom... Persze, bemenekültem a barlangba és ott is maradtam egészen reggelig.

- Miért a barlangban? - csodálkozott Margaret.

- Mert a tengerár dagály idején elönti az egész strandot és csak a barlangban lehet menedéket találni. Oda nem ér föl a viz... de mostanában nagy a nyüzsgés odabent, azért hagytam ott.

Margaret álmélkodva bámult rá:

- Nyüzsgés?... Miféle nyüzsgés?

- Halkabban! - intette Brill, mert Margaret kissé hangosabban beszélt.

A detektiv ismét hallgatózott, majd suttogva szólalt meg:

- Csak azt szeretném tudni, hogyan és merre jönnek le... Daver és az az őrült, vén sátán.

Margaret érezte, hogy halálsápadt lesz.

- Talán... Flacket... gondolja? - kérdezte elfulladva.

A detektiv bólintott.

93

- Alig egy órája, hogy Flack itt járt, - mondta: - s a jó Isten tudja, hogyan jött le ide! Azt hiszem, hogy a mieink már körülfogták a házat?

- A rendőrség? - kérdezte Margaret álmélkodva.

- Persze! - bólintott Brill. - Ez a kastély a Flack-banda főhadiszállása... Ön még nem tudta ezt, látom. Pedig azt hittem, hogy Reeder... bocsánat: mr Reeder... mindent megmondott önnek.

A fiatal detektiv beszédes fickó volt, de most kétszeresen az, mert örült, hogy él... és erre meg is volt az oka.

- Egész reggel ki-bejártam a barlangban - mesélte: - bujkálnom kellett előlük lépten-nyomon. Őrszemet állitottak fel - Siltbury felé intett a kezével: - csodálatos szervezet ez! Ma hajnalban megállitottak egy aranyszállitmányt és szerencsésen el is rabolták... hallottam, amint az a vén őrült elmesélte a leányának. És az a nevezetes, hogy ő nem is volt ott, mikor az aranyszállit-mányt elrabolták és mégis ugy ment minden, mint a karikacsapás. Csodálatos, hogy minden gazember igazi lelkesedéssel szolgálja ezt a vén Flacket. Mindig a legügyesebb, legelszántabb betörőkkel dolgozott és Ravini volt az egyetlen ember, aki elárulta őt.

- Nem tudja, mi történt mr Ravinival? - kérdezte Margaret.

- Azt hiszem, hogy megölték - felelte a detektiv. - Sok minden van itt a barlangban, amit még nem láttam: de egyet-mást azért már észre vettem. Van odabent egy petroleum-motoros hajó... gyönyörü yacht és mondom... csitt!

Villámgyorsan visszahuzódott a sziklafal mögé, mert odabent beszélgettek és a hangok egyre közeledtek. Lehet, hogy a barlang sajátos akusztikája tette, de ugy tetszett nekik, mintha a párbeszéd közvetlenül mellettük, alig egy-két lépésnyire folyna. Brill megismerte az őrült Flack nyers, rikácsoló hangját és az arca vigyorgásra torzult, de ez vésztjósló vigyorgás volt.

- Valami baj van, rettenetes baj! - krákogta az öreg. - Látom rajtad, Olga. Miért vagy ily szomoru? Beszélj, mi a baj?

- Semmi, apám.

Margit megismerte Olga Crewe hangját.

- Nagyon jó és nagyon türelmes voltál, angyalom - beszélt az öreg - és nem is szöktem volna meg, ha nem hajtott volna a vágy, hogy végképpen biztositsam a jövődet. Mert nagyon nagyralátó terveim vannak veled, Olga!

Csönd lett. Majd megszólalt a leány:

- Köszönöm, apám.

Megérzett Olga hangján a leány csüggedtsége, de ugy látszott, hogy a vén gyilkos ezt nem veszi észre.

- Az ország legszebb férfia lesz a férjed, kedvesem - ábrándozott a vén Flack. - Olyan kasté-lyod lesz, hogy királyi hercegek is irigyelni fogják. Fehér márványból épittetem, aranyozott kupolákkal... te leszel az ország leggazdagabb asszonya, Olga. Ezt terveltem ki számodra. Minden éjszaka, amig álmatlanul vergődtem abban a földi pokolban, folyton ezt hajtogattam titkon: „Ki kell törnöm innen, hogy megalapozzam Olga jövőjét...” Látod, ezért szöktem meg: csakis ezért, angyalom. Egész életemen át csak te érted dolgoztam.

- Anyám azt mondja... - kezdte a leány.

- Eh! - vágott közbe John Flack megvetően. - Közönséges teremtés, egy csöpp fantázia nélkül: szakácsnőnek született szolgalélek!... Hogy jól gondodat viselte? Rendben van: ez a szeren-

94

cséje! Sohase bocsátottam volna meg neki, ha elhanyagol téged... Hát Daver? Kellő tisztelet-tel és alázattal szolgált neked? Mindig adott annyi pénzt, amennyire szükséged volt?

- Igen, apám.

Margaretnek ugy tetszett, hogy elcsuklik a leány hangja.

- Daver jó szolga: gazdaggá is teszem - rikácsolta az öreg. - Csatorna-töltelék, de hűséges. Meghagytam neki, hogy legyen a házőrző ebed és meg vagyok vele elégedve. Csak még egy kicsit légy türelmes, angyalom. Már látom, hogy beteljesül minden álmom.

A vén őrült hangja ellágyult és oly gyöngéden csengett, tele szeretettel és büszkeséggel, mintha egészen más valaki beszélt volna. De aztán ismét megkeményedett és nyers lett a szava:

- Az ezredes megjön ma éjjel. Megbizható ember... Gregory is az. Királyi bőkezüséggel fizetem meg őket... Ki kell még birnod egy kis ideig, Olga. Aztán vége lesz minden kelle-metlenségnek. Leszámolok Reederrel is. Holnap hajnalban indulunk a dagállyal...

A hangok távolodtak és végül már érthetetlen dörmögésben haltak el. Brill most már ismét mosolyogva nézett a leányra.

- Hát lehet ezzel birni? - kérdezte, őszinte csodálkozással. - Őrült: tetőtől talpig őrült, de nincs nála nagyobb eszü ember egész Londonban! Maga mr Reeder is ezt mondja... Oh, Isten: tiz évi fizetésemet és előléptetésemet odaadnám egy revolverért!

- És most mit csinálunk? - kérdezte Margaret, hosszabb szünet után.

- Egyelőre itt maradunk, mig csak a tengerdagály be nem kerget bennünket a barlangba. Akkor be kell mennünk, mert a hullámverés a sziklákhoz paskolna bennünket.

- A sziklákon sehol sincs ut fölfelé?

Brill csüggedten rázta a fejét:

- Ut csak a barlangon át vezet kifelé: bár megtalálnánk! És nem is egy ut: talán egy tucat is! Mondom önnek, miss Belman: olyan ez a szikla, mint a méhkas. Keresztül-kasul furkálták alagutakkal s egy szép napon ugy összeomlik, mint a kártyavár!... Hallottam, mikor Daver ezt mondta s a vén Flack is ráhagyta, hogy ugy van... Őrült? Szeretném, ha nekem annyi eszem lenne!... Azt mondta, hogy leszámol Reederrel?... Hát, kérem: a temetők tele vannak olyan fickókkal, akik mind fogadkoztak, hogy leszámolnak Reederrel!

95

XVII. FEJEZET

Egész örökkévalóságnak tetszett, mig megjött a tengerdagály és a hullámok kezdték elárasz-tani a homokos strandot. E várakozás alatt Margaret többnyire egyedül volt a sziklafülkében, mert Brill minduntalan el-eltünt és „földeritő kirándulásokat” tett a barlangban. Margaret is szerette volna elkisérni, de a detektiv nem engedte: ketten már nehezebben rejtőzhettek vagy menekülhettek volna veszedelem esetén, mint ő egymaga.

- Várjuk meg a dagályt - mondta Brill. - Mert addig koromsötét van a barlangban; de, mihelyt elárasztja a tenger, a viztükör visszaverődő fénye zöldes világosságot áraszt a barlangban, ugy hogy elég jól lehet majd látni az utat, amerre megyünk.

- Van odabent valaki? - kérdezte Margaret.

- Két fickót minden esetre láttam - felelte Brill: - ezek a yacht körül dolgoztak. A yacht most féloldalt és szárazon fekszik, a barlangba nyuló tengerág medrében; de a viz fölemeli, mihelyt a dagály elönti a barlangot.

A hullámok már körülnyaldosták a sziklákat, mikor Brill kijött a barlangból és intett Margaretnek.

- Mindig maradjon a fal mellett - sugta halkan - és jól fogja meg a csuklómat.

Margaret bólintott és óvatosan utána ment. Balra fordultak és mentek előre a csaknem viz-szintes uton. Mielőtt a barlangba értek, Brill figyelmeztette a leányt, hogy semmi körülmé-nyek közt ne beszéljen, még suttogva se, hanem csak ugy, hogy tölcsért csinálva a kezéből, lehelletként sugja fülébe a szavakat. Mert a barlang akusztikája olyan, hogy a legcsekélyebb neszt is sokszorosan megnagyitja.

Sokáig mentek, folyton balra tartva és Margaretnek ugy tetszett, hogy járt, csinált uton mennek. Csak nagy-sokára kezdte észrevenni a vizvájta barlang kolosszális méreteit. Jó idő mulva Brill hátranyult és megfogta Margaret jobb kezét, jelezve ezzel, hogy most már jobbra fordulnak.

Még odakint, mialatt a dagályra vártak, Brill nagyjából fölvázolta a barlang alaprajzát a homokba és biztositotta Margaretet, hogy azon az uton, amerre menni fognak, seholse találnak majd akadályt. Most megszoritotta a leány kezét, ami intés volt arra, hogy meg kell állaniuk. Brill ugyanis itt hagyta a cipőit és most lehajolt értük. Innentől kezdve hol föl, hol lefelé vezetett az ut; Margaret lassanként látni kezdett és a közeli környezetet eléggé jól meg tudta különböztetni, de a barlang távolabbi része annál feketébb sötétségbe borult. Most ismét megállt a detektiv, gyöngéden balra tolta Margaretet egy tágasabb sziklafülkébe és megsimo-gatva a vállát, lenyomta, hogy üljön le pihenni.

Körülbelül egy óráig várakoztak itt, mig az első hullámfodor zizegve beáradt a barlangba és ekkor - mintha csak varázslat működött volna: - a barlang egész belsejét kisérteties, zöldes fény világitotta meg. Hogy milyen magas a barlang, azt nem állapithatták meg onnan, ahol éppen ültek; mert pont azon a helyen egészen alacsony volt a barlang boltozata. A tulsó oldal körülbelül ötven yardnyira lehetett tőlük s ott már függőlegesen emelkedett fölfelé a sziklafal - szinte vége-láthatatlan magasságba.

Innen már jól lehetett látni a petroleum-motoros yachtot. Szürkére festett, hosszu és karcsu hajó volt: a födélzetén semmi árbóc, - hogy mennél kevésbbé legyen észrevehető a tengeren. Most az oldalán hevert és Margaret látta, amint egy ember nagy óvatosan végigmegy a rézsut dőlt fedélzeten s aztán eltünik a legénység födélközi lakásában.

96

Minél több viz tódult be a barlangba, annál élénkebb és erősebb lett a kisérteties zöld fény. Margaret tölcsért formált két kezéből, egészen odahajolt Brillhez és bele lehelte a fülébe:

- Itt maradunk vagy megpróbáljuk, megtalálni az utat kifelé?

- Nos, próbáljuk meg - sugta vissza Brill hasonló módon.

Fölkeltek s a detektiv némán indult előre. Most már nem is kellett kézen fogva vezetnie Margaretet, mert elég világos volt a barlangban. Az utat, amerre mentek, kétségtelenül emberi kéz vágta a sziklában. Minden tiz-tizenkét yardnyira széles, faragott kőlépcső volt az uton, mely lassu lejtéssel vitt fölfelé. Egész bátran mehettek előre, mert jobbfelől vagy másfél öl magas fal rejtette el őket a yachton foglalkozó hajósok szemei elől.

Körülbelül száz yardnyival följebb azonban ez a sziklafal beleolvadt abba a hatalmas falba, amely ezen a helyen a barlang határa volt, ugy hogy most minden oldalról zárt folyosóban voltak és ugy látszott, hogy már nem mehetnek tovább előre. Koromsötétség fogta körül őket és Brill tanácstalanul állt meg. Halkan odasugta a leánynak, hogy üljön le nyugodtan és óvatosan tapogatózva keresett valami kijárást.

Pár perc mulva visszajött, megfogta Margaret kezét és jobb felé fordult, kezével állandóan tapogatva a sziklafalat. Az ut erre már sokkal nehezebb volt és a göröngyös faragatlan sziklán fájdalmas volt a járás. Margaret már közel volt az összeroskadáshoz, mikor egyszerre csak ismét látta, jó távolságban, a zöldes világosságot. Ugy látszott, hogy a furcsa, tekervényes folyosó átvezet a barlang tulsó felére, de, mielőtt erre az utra tértek, Brill intett, hogy álljanak meg.

- Jó lesz, ha most leülünk kissé pihenni - sugta. - Talán a cipőjét is fölhuzhatná.

A harisnyája még nedves volt ugyan és a cipője ugy tele szivta magát vizzel, mint a spongya, de azért Margaret örömmel huzta föl, mert legalább az éles szikla nem sértette, sebezte a lábait. Mialatt ezzel vesződött, Brill előre kuszott, a folyosó torkolata felé, hogy megnézze, merre juthatnának ki.

A tenger, amely már elárasztotta a barlangot, körülbelül ötven lábnyira hullámzott alatta s körülbelül tiz-tizenöt lépésnyire onnan, ahol állt, széles sziklapárkány volt, amelyről lépcső vezetett le egészen a viz szintjéig. A lépcsőket emberkéz vágta a terméskőbe, - de mindössze csak két láb szélesek voltak, minden támaszték vagy karfa nélkül: még csak kifeszitett kötél se szegélyezte a meredek lejáratot. Ugyanilyen lépcsősor vezetett fölfelé is, a pokolsötét magasságba és nem volt lehetetlen, hogy a barlangból ezen az uton lehet kijutni a föld szinére, mert Brill megleste már, hogy néhányan fölfelé indultak rajta és eltüntek. Valószinü tehát, hogy ez volt a titkos kijáró: csak az a kérdés, hogy nem vezet-e egyenesen a banditák karjai-ba?...

Brill tisztában volt azzal, hogy istenkisértés lenne, rákényszeriteni a fáradtságtól elkinzott, éhségtől kimerült leányt, hogy megkisértse a fölmenetelt ezen a keskeny, szédületes lépcsőn, - mert hiszen az is kétséges, hogy az eredmény megéri-e a hajmeresztő kockázatot?... Ellenben a lépcsők mögött is volt valami ut, a sziklapárkányon át a tulsó oldalon és Brill elhatározta, hogy odavezeti Margaretet. Az alkalom kedvező volt: sehol nem hallatszott semmiféle nesz, csak a két hajóslegény dolgozott a yacht födélzetén, de ezek ugy el voltak merülve a munká-jukba, hogy semmi egyébbel nem törődtek s odafönt, ahol a két szökevény állt, különben is oly sötét volt, hogy nem láthatták meg őket.

A detektiv tehát kézen fogta Margaretet és átvezette a sziklapárkányra. A leány, mikor meg-pillantotta a keskeny, meredek lépcsőket, iszonyodva borzadt vissza, mert azt hitte, hogy Brill erre akarja vezetni.

97

- Én nem tudok fölmenni erre - mutatott suttogva a hajmeresztő lépcsőfokokra.

- Azt hiszem - felelte Brill elgondolkozva -, hogy a tulsó oldalon kell lennie valami párkány-nak, mely egész szélességben áthidalja a barlangot és alighanem onnan löktek le engemet, mikor a tengerágba zuhantam. Mert akkor is tengerdagály ideje lehetett, különben nem vizbe zuhantam volna, hanem homokra, a barlang fenekére, ahol menten kitört volna a nyakam.

- És más ut nem vezet ki a barlangból? - kérdezte Margaret.

- Lehet, hogy vezet, de én nem tudok róla - rázta a fejét Brill. - Csak futólag birtam átkutatni a barlangot, de ugy sejtem, hogy a tulsó végében is van valami alagut. Ezt érdemes volna megnézni... most senkise jár errefelé, a hajótól meg sokkal messzebbre vagyunk, mint hogy megláthatnának.

Pár pillanatig feszülten figyeltek s miután semmi gyanus dolgot nem vettek észre, Brill elindult, a leány utána és igy mentek át a sziklapárkányon, amely rögtön kezdett kiszélesedni, mihelyt elhagyták a meredek lépcsőket.

Margaret Belman sohase feledte el ezt a lidércnyomásos sétát a félhomályos zöldes fényben, a keskeny sziklapárkányon, melyet balkéz felől függőleges, meredek sziklafal zárt el, mig a jobboldalon feneketlen mélység tátongott...

Most átértek a barlang tulsó felére, ahol egyszerre négy alagutnak a nyilása tátongott előttük. Az egyik mintha egyenes folytatása lett volna annak az utnak, amelyen jöttek, a másik, amely könnyen meg volt közelithető, körülbelül negyven lábnyira volt tőlük jobbkéz felé és még két másik folyosó, amelyek azonban innen, ugy látszik, nem voltak elérhetők.

A detektiv leültette Margaretet, hogy pihenjen, ő maga pedig nekiindult az első alagutnak, hogy kikémlelje. Félóráig volt oda s mikor visszajött csüggedten számolt be a teljes kudarcról.

- Az egész sziklát keresztül-kasul furkálták alagutakkal és folyosókkal - mondta. - Nem mertem messzebbre menni, mert féltem, hogy világosság nélkül eltévedek.

A második folyosó már több sikerrel kecsegtetett. Ennek a feneke már sima volt és meg volt az az előnye is, hogy egyenes vonalban vezetett előre, mint a barlang nyilasának folytatása; a viznek zöldes visszfénye tehát jó darabon meg is világitotta. Brill most ezen indult el.

- Érdemes lesz megpróbálni - mondta halkan és Margaret, némán bólintva, követte.

Nem mentek messzire, amikor Brill észrevett valamit, ami eddig kikerülte a figyelmét: - rendes távolságokban fülkék voltak a sziklafalban. Legtöbbnek a nyilása el volt torlaszolva egymásra rakott kövekkel, de nemsokára talált egyet, amelynek a nyilása szabad volt és ebbe benézett. Négyszögletes cella-formája volt, de olyan szabályos és arányos, hogy kétségtelenül emberkéz vágta a sziklába. Ez a nyitott fülke üres volt, de Brill elhatározta, hogy most már megnézi a legközelebbi zárt fülkét, hogy mi van benne?

- Bizonyos, hogy nem ok és cél nélkül vágták a sziklába ezeket a cellákat, - magyarázta Margaretnek és fojtott izgalom rezgett a hangjában.

Minél előbbre jutottak, annál jobban halványodott a zöldes világosság. Most már folyton tapogatták a falat, amerre mentek, mig elérték a legközelebbi cellát. Egymásra rakott lapos kövek zárták el a bejáratát és Brill ugyancsak belefáradt a munkába, mig szabaddá tette a nyi-lást. Margaret nem segithetett neki ebben; leült a földre, háttal nekitámaszkodott a sziklának és nyugtalan álomba ringatta a nagy kimerültség. Már éhes se volt szegény, csak a szomjuság gyötörte kimondhatatlanul. Arra ébredt föl, hogy Brill erősen rázza a vállát.

- Odabent voltam - suttogta Brill és hangja reszketett a nagy izgalomtól. - Nyujtsa ki mind a két kezét, szépen összetéve, a tenyereivel fölfelé...

98

Margaret gépiesen engedelmeskedett és ujjongó megrezzenéssel érezte, hogy folyadék csurog a tenyerébe! Lehajtotta a fejét és mohón szürcsölte az italt... A bor erős aromája majdnem megköhögtette.

- Pezsgő - suttogta Brill. - Ne igyék sokat, kérem, mert mámoros lesz tőle!

Margaret ismét ivott: soha nem érezte még ekkora gyönyörüséggel, hogy milyen mennyei ital a bor.

- Élelmiszer-raktár van odabent - magyarázta Brill: - konzerves ládák és dobozok, meg több száz üveg pezsgő. Tartsa a kezét!

Ismét pezsgőt öntött Margaret tenyerébe s bár az ital legnagyobb része kicsurgott a leány kezéből az ujjain keresztül, az a kevés, amit sikerült fölszippantania, igazi csodát művelt vele.

- Várjon itt - mondta Brill és megint visszament a cellába.

Margaret most már nagyon éber lett; fürkészve nézett Brill után, aki eltünt szemei elől az üreg sötét szájában. Tiz perc, talán negyedóra is elmult, amikor Margaret repeső szivvel látta, hogy kivilágosodik a cella, amelybe Brill az imént bement s mindjárt rá tompa reccsenést hallott, mint mikor leszögezett ládát nyitnak föl - és néhány pillanat mulva előbukkant a detektiv sötét sziluettje a cella világos hátterének keretében.

- Kétszersült - mondta: - szerencsére vignetta volt a ládán.

- És miféle világosság az? - kérdezte Margaret, mig mohón ropogtatta a csokoládés kétszer-sültet.

- Kis villamos lámpás... véletlenül találtam meg a csapját, amint a falon tapogatóztam. A cella tele van mindenféle eleséggel. Inni valót is hoztam.

Kerek pléh-dobozt adott Margaretnek és rávezette kezét a lyukra, ahol betörte a doboz tetejét.

- Tejkonzerv - mondta: - svájci gyártmány... cukros.

Margaret mohón ivott és le se vette szájáról a dobozt, mig az utolsó cseppet is meg nem itta.

- Ugy látszik, ezt a sok eleséget mind a yacht számára hordták itt össze. De most vissza-megyek: hátha találok mást is... talán zseblámpást: hiszen a cella tele van mindenfélével!

Most sokkal tovább maradt odabent és Margaret egyszerre csak látta, hogy a cella még jobban kivilágosodik és pár pillanat mulva Brill szalad kifelé, valamit a kezébe nyom és boldogan suttogja:

- Tartalék-zseblámpa. Egész láda van odabent, tele villamos zseblámpással és megraktam a zsebemet elempótlóval is, ugy hogy egy egész hónapra el vagyunk látva világitással.

Halkan odakoccintott a falhoz valamit, ami ércesen csengett:

- Ládafölnyitó vas - mondta: - és nagyon hasznos fegyver... Csak azt tudnám, hogy melyik cellában vannak a revolverek?!

Most már kényelmesen vizsgálhatták át a folyosót. Nagy segitségükre volt ebben a zseb-lámpás, mert a folyosó hirtelen jobbra kanyarodott és oda már nem ért el a különben is elfakult, zöldes világosság. Brill megnyomta a villamos zseblámpás gombját és előre világi-tott vele. A folyosó most ismét balra kanyarodott és Brill fölmutatott a sima sziklafalakra:

- Ez mind a viz munkája - magyarázta. - Valamikor régen földalatti folyó vájhatta ezt az alagutat.

99

A folyosó jobbra-balra kanyarogva, hol emelkedett, hol lejtősödött, de, ugy látszott, nem vezet sehová. Brill, aki elül ment, mindenütt gondosan rávilágitott az utra és Margaret látta, hogy egyszerre csak hirtelen lehajol és fölvesz valamit a földről.

- Honnan a pokolból kerülhetett ez ide?...

Fényes ezüstpénzt forgatott a tenyerében, amelynek a széle kissé horpadásos volt, - de azért egészen uj és jó két-shillinges volt.

- Valaki erre járt és elveszthette - tünődött Brill.

- Oh! - kiáltott föl Margaret hirtelen: - Mr Reeder...

Izgatottan mesélte el a detektivnek, hogy a kétshillinges pénzdarabot mr Reeder dobta le fönt a kastélyban, abba a kerekes-kutba, amelyről azt mondták, hogy be van tömve...

- Azt akarta megállapitani, hogy milyen mély a kut - magyarázta Brillnek.

A detektiv fölfelé világitott a folyosóban és látta, hogy a mennyezete tömör szikla; tovább keresgélt a lámpással, amelynek fénykévéje most széles, kerek nyilásra esett.

- Itt van az a kut, amely sohase volt kut, - mondotta komoran s ahogy a kerek kutban fölfelé világitott, hirtelen tátva maradt a szája álmélkodásában. A kut oldalfalaiból ugyanis vasrudak álltak ki, egy-egy lábnyi távolságban egymás fölött.

- Létra - mondta halkan. - Hát erről tudott-e?...

Odament a nyilás alá és lábujjhegyre állt, de még igy se érhette el a legalsó fokot amely egy yardnyira volt kinyujtott karja fölött. Szétnézett, hogy nincsenek-e a közelben sziklák vagy kövek, amelyeket egymásra rakhatna, hogy ezekre állva elérje a legalsó létrafokot, de csak hasznavehetetlen törmeléket látott mindenfelé. Most eszébe jutott a ládafölnyitó vasrud, amelynek kampó volt a végén. Ezt fölnyujtotta a feje fölé és a magasba ugrott. Először el-hibázta, de másodszorra a kampó elérte a vasrudat, fönn is akadt rajta, de a nyele kicsuszott Brill kezéből...

A ládafölnyitó vasrud ott lógott a legalsó lépcsőfokon: most már csak meg kellett fogni. A detektiv bedörzsölte mindkét tenyerét porral és ismét fölugrott. Sikerült elkapnia a vaskampó nyelét és most nagy erőfeszitéssel huzta föl magát rajta, mig megfoghatta a létra vasfokát. Még egy erőfeszités, - aztán még egy s ekkor föltérdelhetett, végül pedig már fölegyenesedve rá is állhatott a létra legalsó fokára. Lihegve szólt le onnan:

- Gondolja, hogy, ha föltolnám ide, volna ereje, hogy fölmenjen ezen a létrán?

- Félek, hogy nem - rázta a fejét Margaret. - Csak menjen ön egyedül. Én majd megvárom itt.

- Akkor menjen el, kérem, a kut nyilása alól - figyelmeztette Brill. - Nem hiszem ugyan, hogy én leesem, de valószinü, hogy apró törmelékek potyoghatnak majd le, mialatt fölfelé kapasz-kodom.

Ez az óvatosság helyénvaló is volt, mert a kutból egyre hullott a föld és a kőtörmelék, amint Brill fölfelé mászott. A detektiv időről-időre megállt pihenni. Egyszer le is kiáltott valamit, de Margaret nem értette meg a szavát. Valószinüleg figyelmeztetni akarta, hogy vigyázzon, mert néhány másodperccel később emberfejnagyságu szikladarab zuhant le és, szerte töredezve a földön, éles szilánkokat szórt el mindenfelé.

Margaret időnként föl-fölpislogott a kutban és látta, hogy Brill lámpásának a fénye egyre halványodik. Most, hogy egyedül maradt, kezdett ideges lenni és, hogy kissé bátrabb legyen, megnyomta a nála hagyott villamos zseblámpás gombját. De alig gyult ki a lámpás fénye, oly

100

hang ütötte meg a fülét, amelynek hallatára torkába ugrott a szive a nagy rémülettől... Lépéseket hallott: valaki közeledett feléje a folyosóban.

Villámgyorsan eloltotta a lámpást és hallgatózott - Az őrült Flack hangját hallotta!... Csak az övét: senki másét. A vén gyilkos önmagával beszélgetett: rikácsoló hangja olyan volt, mint a viz bugyborékolása és egyre hangosabb, világosabb lett. Aztán, nagyon messzire, vissza-verődő világosságot is látott a kanyarulat mögül, ahol megbujva leskelődött.

Ettől ugy megrémült, hogy kibujva cipőiből, harisnyában menekült, vakon bukdácsolva a sötétben a göröngyös talajon. Mikor kifulladt a rohanásban, szédülve támaszkodott a falhoz és hátranézett. Már nem látta a világosságot, és, mivel hangokat se hallott, lassanként nekibáto-rodott és visszafelé indult a kuthoz. Mivel nem merte kinyitni a lámpást, csak találomra botor-kált a folyosóban és csakhamar tulment a kuton, - jóval tul azon a helyen, ahol Brill hagyta őt.

- De hová tünhetett el Flack?...

Az alagutból semerre se nyilt oldalfolyosó. Ezen tünődve, Margaret nekitámaszkodott a sziklafalnak, amelynek a felülete egyenlőtlen és meghasadozott volt. Kissé rákönyökölt egy kiugrásra, amikor megrémülve érezte, hogy a sziklafal megmozdul - távolodik tőle s az egyik hasadékon át, amely most tágulni kezd, fénysugár szürődik át... Ez a hasadék egyre tágult, a nyilás fokozatosan szélesebb lett, mig végül a sziklafalnak jókora darabja befelé lendült, mint a befelé nyiló ajtó s a mögötte levő szobából kihallatszott a beszélgetés!

- ...ma éjjel, kedvesem, ma éjjel... Most fölmegyek és megnézem Davert. Ez a Daver aggaszt engem... Gyanakszom rá... Mondd, Olga, angyalom: nem követett el ez a cseléd semmit, ami megingathatná benne a bizalmamat?

- Tudtommal nem, apám. Mit is követhetett volna el?

Olga Crewe hangja volt. Még valamit mondott, amit azonban Margaret nem érthetett, oly halkan mondotta, ellenben hallotta, amint az őrült Flack vihogva felelt rá:

- Reeder? Az most Londonban lót-fut az arany után... De ma éjszakára visszajön. Oh, bizo-nyosan itt lesz!

Olga Crewe ismét mondott valamit, amit Margaret nem hallott, illetőleg nem értett meg, oly bágyadtan beszélt a leány.

- Nem találták meg a holttestét - hangzott a válasz. - Nem akartam bántani azt a leányt, de hasznos lett volna... A legjobb ütőkártyám volt. Ő lett volna a csalétek, amivel Reedert megfogom. Már mindent elő is készitettem.

Megint egy érthetetlen kérdés... és rá a felelet:

- Azt hiszem. A tengerdagály nagyon erős mostanában. Annyi bizonyos, hogy láttam, mikor lezuhant...

Margaret tudta, hogy róla beszélnek, de ez nem érdekelte őt annyira, mint az a lehetőség, hogy fölfödözhetik. Lábujjhegyen hátrált tehát, óvatosan tapogatózva minden lépésnél, buzgón imádkozva: bár találna valami fülkét, amelybe behuzódhatik!... És pár pillanat mulva talált is egyet: - éppen idejében, mert a vén Flack nemsokára kijött a szobájából és, a folyosón állva, beszélgetett vissza:

- Rendben van, majd nyitva hagyom az ajtót... Eh, képzelődés. A szobában elég levegő van: jó ventilátor az a kut! Csak légy nyugodt: estére megint itt leszek.

Margaret meg se moccant a rejtekhelyén, annál kevésbbé mert kikandikálni. De mikor a vén Flack lépésének visszhangja elhalt, óvatosan kidugta a fejét. Az ajtó még mindig nyitva volt s a szemben fekvő falra kivetődött Olgának egyre növekvő árnyéka, amint közeledett az

101

ajtóhoz. Ugy látszik utána nézett az apjának és Margaret hallotta, hogy nagyot sóhajt. Aztán az árnyék ismét fogyott, - Olga visszament a szobába. Margaret pedig előbujt a fülkéből és a lélegzetét is visszafojtva, lábujjhegyen, harisnyában osont a nyitott ajtóhoz és nesztelenül meghuzódott mögötte.

Az ajtó belső oldala vastag tölgyfából volt, a külső felét pedig ugy elburkolták a cementtel kevert sziklatörmelékek, hogy semmiképen se lehetett megkülönböztetni magától a tömör sziklafaltól, amelybe hajszálpontossággal beleillett.

A kiváncsiság mindig erős ösztöne a gondolkozó embernek és Margaret, miután most már csekélyebbnek látta a veszedelmet, megkockáztatta, hogy benéz az őrült Flack otthonába: - milyen lehet ez a földalatti lakás?... Meglepték a tágas szoba nagy arányai, de még jobban meglepte a szegényes, minden kényelmet nélkülöző berendezés. Puha szőnyegeket, fényüző butorokat várt - selyem-kárpitokat a sziklafalon is - e helyett csak közönséges asztal állt a szoba közepén, rajta petróleum-lámpás, a földön olcsó és kopott futószőnyeg, két-három kerti, fonott szék és egyszerü tábori ágy a sarokban. Olga az asztalnál állt és szórakozottan lapozott valami ujságban, háttal az ajtónak, ugy hogy Margaret nyugodtan kémlelődhetett tovább.

Az asztal mellett három-négy hatalmas utitáska hevert, jól megtömve és már leszijjazva, - csak éppen a yachtra kellett vinni őket. Az ágyon keresztben prémes bunda hevert: - a fény-üzés egyetlen jele a komor és barátságtalan szobában.

De Olgán kivül még valaki volt odabent: hátul, az árnyékban, meggörnyedve gubbasztott - mrs Burton... Margaret kissé hirtelen hajolt előre, hogy jobban lásson, - lába megcsuszott a sima kövön, ugy hogy nekiesett az ajtónak.

- Ki az? - rezzent föl Olga megfordulva. - Te vagy, apám?...

Margaretnek elállt a szivverése s pár pillanatig ugy megdermesztette a rémület, hogy moz-dulni se birt. De, mikor meghallotta Olgának közelgő lépéseit, villámgyorsan megfordult és lélekszakadva futni kezdett, görcsösen szorongatva kezében a villamos zseblámpást. Olga hangosan kiabált utána, - de ő csak szaladt, ahogy a lábai birták. Csak jó idő mulva vette észre, hogy a folyosó világosodni kezd s ekkor iszonyodva eszmélt arra, hogy riadt zavarában rossz irányba menekült és most a nagy barlang felé rohan - talán egyenesen az őrült Flack karjaiba!

Futó lépések dobogását hallotta a háta mögött és most még gyorsabban menekült. Már bent járt a nagybarlang közepén, ahol szinte világos volt. Sehol egy lelket se látott, de azért csak szaladt tovább, végig a kanyargó sziklaperemen, amely a barlang falai mentén futott körül s igy ért oda a magasba vezető, keskeny, meredek lépcső aljához.

Ebben a pillanatban lövés dördült el odalent... Valaki meglátta a yachtról és rálőtt!

Ahogy lábai földbe gyökereztek a rémülettől, egyszerre csak előbukkant az őrült John Flack. Egyenesen feléje tartott azon a keskeny ösvényen, amelyen nemrég ő és Brill befelé jöttek a barlangba. Az őrült gyilkos pár pillanatig megdermedve nézett rá, mintha kisértetet látna, de aztán szilaj hörgéssel rohant rá.

Margaret most már nem habozott. Kétségbeesett sikoltással fordult meg és, őrült félelmében, habozás nélkül kezdett fölfelé menni a szédületesen meredek lépcsőkön... Halál jobbról, halál balról: - de háta mögött még a halálnál is sokkal rosszabb, borzalmas végzet... Föl tehát: föl, egyre magasabbra a karfa nélkül való lépcsőkön... Nem nézett se jobbra, se balra, - nem is gondolkozott: csak maga elé bámult egyre, a homályos sötétségbe, kidülledt szemekkel lesve, hogy mikor ér véget ez a végtelen hosszu Jákob-létra és mikor ér már egyszer olyan szilárd talajra, ahol megpihenhet?!

102

A világ minden kincséért se mert volna hátranézni, mert érezte, hogy menten leszédülne. A melle zihált, a halántékai lüktettek, a szive ugy dobogott, mintha ki akarna ugrani a torkából...

Megállt egy pillanatra: meg kellett állnia, hogy lélegzetet vegyen... hiszen az üldözője már vén ember: ismét elhagyhatja, ha neki-iramodik. Igaz, öreg volt, de őrült is volt egyuttal a vén Flack és az örjöngés energiája bámulatos erőfeszitésekre képesithette.

A leány rohant, menekült fölfelé. Már nem is félt: minden tehetségét lefoglalta, kimeritette a fizikai erőlködés. Csak egy ösztön élt még benne, amely hajtotta, korbácsolta egyre fölfelé: az életösztön utolsó szikrája, amely azonban már kialvóban volt, - csak éppen hogy pislogott még... Zsibbadni kezdett minden tagja s amikor már ugy érezte, hogy egy pillanatig se birja tovább, - tántorogva bukott térdre a meredek lépcső tetején. Széles, lapos párkányon volt, amely fölé sziklatető borult, alátámasztva erős oszlopokkal.

Vagy tizenkét ilyen oszlopot látott... Valamikor két hétig utazott Spanyolországban s az egyik cordovai templomban látott ilyenforma fülkét, amelynek mennyezetét szintén tizenkét oszlop támasztotta alá. Ez az emlék táncolt most a szemei előtt, amikor nagy-nehezen talpra állt és tántorogva rohant előre az oszlopok között, mig öt lépcsőhöz ért. Itt megnyomta a villamos zseblámpás gombját: - a legfelső lépcső fölött hatalmas vasajtót látott, kivül-belül fogóval - és a vasajtó nyitva volt.

Szinte öntudatlanul szaladt föl Margaret az öt lépcsőn, besurrant a vasajtón, amelyet becsapott maga mögött. A nehéz ajtó éles csettenéssel záródott be és vele szemben ugyanolyan vasajtó volt. Margaret odaugrott, hogy fölrántsa, - de ez az ajtó zárva volt és meg se mozdult a rángatásra.

Margaret szédülten nézett körül a zseblámpás világánál. Szürkére mázolt kis cellában volt, amely egy öl széles és másfél öl magas lehetett. De nem sok ideje volt a vizsgálódásra. Kivülről kotorászott valaki azon az ajtón, amerre ő éppen most bejött. Margaret kétségbeesett erővel kapaszkodott bele az ajtó fogójába és, nekifeszitve lábát a padlónak, minden erejéből huzta, hogy kivülről ki ne nyithassák. De az olajfestékes, sima padlón megcsuszott a lába, ugy hogy oldalt bukott. A fogót azonban még estében se bocsátotta el - s ekkor érezte, hogy a fogó lassan oldalt tolódik és halk csettenéssel megáll...

Nem tudta, hogy esésének erejével véletlenül rátolta a reteszt a vasajtóra... Nem tudta ezt, csak hallotta, amint az őrült Flack kivülről kulcsot dug az ajtó zárjába és a kulcs halk nyikor-gással kétszer megfordul a zárban... Ezt még hallotta, de többet már nem, mert félelmében elájulva, eleresztette az ajtó fogóját és eszméletlenül roskadt össze.

A vén Flack pedig örjöngve dörömbölt kivül az ajtón, amelyet nem birt kinyitni a kulccsal, mert Margaret estében rátolta a vastag acélreteszt.

103

XVIII. FEJEZET

J. G. Reeder lassan jött le a lépcsőn s akik látták az arcát és ismerték őt, tisztában voltak azzal, hogy nem a miatt a tragédia miatt halálsápadt, amelynek éppen most volt tanuja.

Grayt Daver szobájában találta. A detektiv éppen a telefonnál várta, hogy London jelentkez-zék. Scotland Yard pár másodperc mulva már itt volt; Simpson beszélt és Reeder kivette a kagylót Gray kezéből. Néhány szóval beszámolt Daver meggyilkolásáról s aztán igy folytatta:

- Szükségem van a helybeli rendőrség minden emberére, bár jobb szeretném, ha katonaságot kaphatnánk. Öt mértföldnyire innen van katonai helyőrség; végig kell kutatni az egész stran-dot és a barlangokat is a kastély alatt, meg a kőbányákban. Aztán még egyet: nagyon üdvös lenne, ha gyors-járatu torpedó-zuzót rendelnének ki cirkálni a Siltbury-öbölbe. Körülbelül bizonyos, hogy Flacknek van motoros yachtja... Mély tengerág nyulik be az egyik barlangba, amely valószinüleg beszolgál a kastély alá... Miss Belman? Semmit se tudok róla. De minden esetre tudni akarom és meg is fogom tudni, hogy mi történt vele.

Simpson referált most arról, hogy az aranyszállitó páncélautót látták Sevenoaks mellett; de ez a „jelentéktelen” hir csak alig érdekelte mr Reedert. Megint csak a saját dolgára tért vissza.

- Azt hiszem, legjobb lesz a katonaság. Szeretném, ha nagyobb őrség szállná meg a kőbányát. Ott is vannak barlangok és Daver ott szokta tartani a teherautóit, a gazdasági gépekkel együtt. Azt hiszem, hogy ma éjjel elcsipheti az aranyszállitmányt. Ez a lehetőség - tette hozzá, kissé keserüen - talán ráveszi a hatóságot, hogy kirendelje a katonaságot.

Miután a kórház mentőkocsija elszállitotta Daver holttestét, Reeder vagy féltucat kőmivessel, akiket Siltburyből hozatott, ismét fölment a meggyilkolt ember lakásába. Fölnyitotta a barna bőrdiván tetejét és a kőpadlóra mutatott:

- Ez a padló valami titkos sarkon mozog - mondotta -, de azt hiszem, hogy a rugója be van akasztva, hogy ne működjék. Törjék keresztül a padlót.

Negyedóra mulva át volt törve a kőpadló és, ahogy Reeder sejtette, valóban titkos lépcső vezetett a diván alól egy, négyszögletes sziklába vágott szobába, amely éppen olyan volt most is, mint hatszáz évvel ezelőtt: kis ajtón és szük folyosón el lehetett jutni belőle - Daver irodá-jának faburkolata mögé, ugy hogy aki ott rejtőzködött, minden szót hallhatott, amit Daver irodájában kiejtettek. Most már értette mr Reeder, hogy miért könyörgött neki Daver oly rémülten, hogy beszéljen halkabban, mikor az ő házasságáról beszélt. Az őrült Jack megtudta, hogy mily mélyre sülyedt a leánya: s ettől a perctől fogva semmiféle földi hatalom nem menthette meg Davert a haláltól.

Az volt a kérdés, hogy merre menekült az őrült gyilkos?...

Erre is megtalálták a feleletet. A kis négyszögletes szoba volt a Larme-grófok kinzó-kamrája, amelyből forgó kőlapon át lehetett lemenni az alatta vágott sziklabörtönökbe s ezekből viszont három folyosó is vezetett vissza a kastélyba. Az egyik a konyha és az előcsarnok közt, a vastag falban, a másik Daver hálószobájába nyilt, a harmadik a hallba.

- Mind a három folyosó a kastélyba vezet - rázta a fejét mr Reeder: - pedig a gyilkos nem jöhetett vissza a kastélyba. Kell tehát lennie egy negyedik utnak is, amelyik kifelé vezet: és ezt nem találtuk meg.

104

Meg volt bolygatva minden idege s egy pillanatig se birt nyugton maradni. Szobáról-szobára járt, fölforgatott mindent, betörette a fali-szekrényeket, átkutatott minden butort, fiókot. Egy dolgot aztán meg is talált: Olga Crewe és Dawer házassági okmányát, Olga fehérnemü-szek-rényének a fenekén.

Hét órakor megérkezett az első katonacsapat, hatalmas teherautón. A helybeli rendőrség ekkor már jelentette, hogy miss Belmannek sehol se akadtak nyomára. Hangsulyozták, hogy a tengerdagály éppen visszaesőben volt, mikor miss Belman elindult Larmes Keepről és - ha csak fönn nem akadt valami láthatatlan sziklapárkányon - lehetséges, hogy épségben csuszott le a strandra. Mindamellett nem sok a remény, hogy életben maradt. Hogy mennyi ez a „nem sok”: azt mr Reeder nem firtatta.

Siltburyből szakácsot is hoztak, hogy vacsorát főzzön a detektiveknek, de mr Reeder csak erős feketekávét kért; a torkát ugy szorongatta valami, hogy egyetlen falatot se birt volna lenyelni.

Erős őrséget rendelt a kőbányai barlang elé és, visszatérve a kastélyba, leült a tágas hallban, mérlegelve a napi eseményeket, mikor Gray lélekszakadva rontott be:

- Brill! - lihegte, magából kikelve.

J. G. Reeder ugy ugrott talpra, mintha rugók lökték volna föl.

- Brill? - ismételte rekedten: - hol van Brill?

Nem volt rá szükség, hogy Gray feleljen a kérdésre, mert tetőtől talpig porosan, rongyokban és végsőig kimerülten tántorgott be a hallba maga Brill, akit egy detektiv támogatott.

- Honnan jön? - kérdezte Reeder izgatottan.

A detektiv hörögve zihált s pár pillanatig nem birt szólni. Aztán a földre mutatott és elcsukló hangon suttogta:

- A kút fenekéről... Miss Belman odalent van!

Félájultan roskadt a karos-székbe és csak aztán tudta némileg összefüggően elmondani, hogy mi történt, mikor jó adag whiskyt diktáltak bele. Reeder azonnal a kúthoz rohant a detekti-vekkel és megnézték a kereket.

- A kerék tengelye olyan gyönge, hogy egy gyereket se birna el, hogy fölhuzzuk rajta. Aztán meg kötél sincsen, ami leérne a fenékig - mondta Gray, miután alaposan megvizsgálta a kereket.

Az egyik detektiv emlékezett rá, hogy amikor átkutatták a konyhát, találtak két erős biztositó-övet, amit az ablaktisztitók csatolnak derekukra; mindegyiken volt erős tartó-kampó is. Mialatt beszaladt értük a konyhába, mr Reeder levetette a kabátját és mellényét.

- A kút fele-utján van vagy négylábnyi szakasz, ahol hiányzanak a létrafokok - mondta Brill. - És a szikla is meglazult azon a helyen, mikor ráhágtam; kis hija, hogy le nem zuhantam.

Reeder nyakába akasztotta a lámpását és lenézett a kútba.

- Furcsa, hogy nem vettem észre a létrát, mikor először belenéztem, - mondta, a fejét csóvál-va. De aztán eszébe jutott, hogy csak félig emelte föl a kút födelét és igy nem volt elég világos.

Gray szintén derekára csatolta a biztositó-övet és elsőnek indult lefelé a kútba, mert ő volt a könnyebb. Ekkor már félszázad katona volt a kút körül és nagy szerencse volt, hogy vélet-lenül utászcsapatokat rendeltek ki a rendőrség támogatására. Mig egy részük kötelekért ment, a többiek hamarosan fölvonó-hengert rögtönöztek.

105

A két detektiv halotti csöndben ereszkedett alá a kútban. Mindegyiknek volt ugyan villamos zseblámpása, de nem sok hasznát vették, mert a lámpák nem világitottak lefelé, ugy hogy nem láthatták a következő létrafokot. Nagyon lassan és óvatosan szálltak tehát lefelé és Gray mikor odaért ahhoz a veszedelmes helyhez, amelyre Brill figyelmeztette, fölkiáltott Reeder-nek, hogy álljon meg... Pár kődarab potyogott le nagy csörtetéssel, de Gray is, mr Reeder is nagyobb baj nélkül hidalták át a veszedelmes szakaszt; csak mr Reedernek a fején koppant egy-két nagyobb kavics.

Ugy látszott, hogy sohase érnek feneket és mr Reeder már kezdte érezni a szokatlan erő-feszités fárasztó hatását, mikor Gray örömtől reszkető hangon suttogta:

- Azt hiszem, itt a fenék!...

Lefelé forditotta a zseblámpását s a következő pillanatban már le is ugrott a sziklás fenékre; néhány perc mulva mr Reeder is ott állt mellette a folyosón.

- Margaret! - suttogta halkan.

Semmi válasz. Mr Reeder jobbra is, balra is világitott a lámpással, - de sehol se látta Margaretet és csüggedni kezdett.

- Maga ezen a folyosón megy előre - parancsolta suttogva Graynak: - én meg a másikon.

Lámpását lefelé tartva, félig ment, félig szaladt a kanyargó folyosóban... Egyszerre csak valami neszt hallott maga előtt, - mintha mozogna ott valaki. Megállt, eloltotta a lámpását és óvatosan, halkan surrant előre, majd kanyarulathoz ért s ekkor messze távolban, tul a folyosó végén, halvány világosságot látott derengeni. Lehasalt a földre és nesztelenül leskelődött. Nemsokára árnyék suhant át a távoli világosság előtt, mire mr Reeder előbbre kuszott, - de ezuttal nem gumibot volt a fegyvere. Fölhuzva tartotta kezében bulldogg-browningját és egyre közelebb sompolygott az árnyékhoz, aki most váratlanul megszólalt:

- Olga, hová ment az apád?

Mrs Burton volt és Reeder ajkai fenyegető mosolygásra torzultak. A választ nem értette meg; tompán hangzott, mintha zárt helyiségből jött volna.

- Nem tudod: utolérte apád azt a leányt? - kérdezte most mrs Burton.

Mr Reeder visszafojtotta a lélegzetét és előre nyujtotta a nyakát. Most egész világosan hallotta a választ:

- „Nem!...”

Aztán megint Olga mondott valamit, amit, mr Reeder nem hallott és erre ismét mrs Burton kezdett lamentálni, a maga szokásos siránkozó modorában:

- Oh, hát mikor lesz már vége?... Mindig igy bántál velem, mindig! Senkise gondolná, hogy én vagyok az anyád... Csoda, hogy még élek és nem vitt sirba a bánat! Az se lepne meg, ha egy szép napon meggyilkolna az apád... jól vigyázz a szavamra!

A leány valami ingerült választ adhatott erre, mert mrs Burton elkeseredve rikácsolt:

- Ha te belebetegedtél, akkor én meg félholt vagyok!.. Hol van Daver? Furcsa, hogy az apád egy szóval se emlitette Davert. Nem gondolod, hogy talán bajba jutott?

- Oh, vigye az ördög Davert!

106

Most már jól lehetett hallani Olga hangját. A szenvedélyes kitörés és a benne rezgő fájdalom más körülmények közt meghatotta volna mr Reedert, de most sokkal inkább aggódott Margaret Belman miatt, mint hogy sajnálni tudta volna ezt a szerencsétlen fiatal asszonyt, aki még egyáltalában nem is tudta, hogy már - özvegy!...

- Hol van most?... Az apádat gondolom.

A leány megint halkan felelhetett, mert mr Reeder nem hallott semmit, de azért megérthette a választ mrs Burton szavaiból:

- A yachton van?... Oh, sohase fogunk kijutni rajta. Mindig utáltam a hajókat: hát még ezt a kis lélekvesztőt!... Miért nem eresztett utnak bennünket, mikor kiszabaditottuk? Pedig mennyit könyörögtem neki! Most ott lehetnénk Velencében, vagy akárhol másutt és élhetnénk a világunkat, bőségben, fényüzésben, mulatságokban!

Olga haragosan felelhetett valamit, mert mrs Burton elhallgatott és - legalább mr Reedernek ugy rémlett - valósággal beleolvadt a sziklafalba.

Bár nem hallott ajtócsukódást, a detektiv azért sejtette, hogy mi történt. Lopva előre osont, mig a nyitott ajtóval szemben megpillantotta a szobából kiverődő lámpa fényét a szemközti falon. Most egészen odalapult az ajtóhoz és tisztán hallott minden szót, kiváltképpen azért, mert jobbára csak mrs Burton beszélt.

- Gondolod, hogy az apád már tudja? - hangzott a kérdés, tele szorongó félelemmel. - Davert gondolom, tudod! Azt hiszed, hogy eltitkolhatod előtte?... Engem bizonyosan megöl, ha meg-tudja. Mert mindig szörnyen nagyralátó tervei voltak veled... grófok, hercegek és más efféle firlifanc!... Ha nem volna őrült, már rég abba hagyta volna ezt a mesterséget, ahogy mindig könyörögtem neki: de sohase hallgatott rám... Sohase törődött velem!

- Hát törődött valaki veled egyáltalán? - fakadt ki Olga elkeseredve. - Én is kértem apámat, hogy küldjön téged előre. Mert tudom, hogy ha baj van: te csak az utunkban vagy.

Mr Reeder fülét elfojtott zokogás ütötte meg: mrs Burton nagyon könnyen elsirta magát.

- Csak azért maradt itt, hogy tőrbe csalja Reedert - siránkozott mrs Burton. - Micsoda őrült-ség! De mindig ilyen makacs és önfejü volt. Mit kockáztatja a bőrét azért az emberért... Ah, mi ez?

A folyosó tulsó végéről gyors léptek közeledtek.

- Itt jön az apád! - mondta mrs Burton.

Mr Reeder gondosan megnézte a revolverét és kihuzta a biztositékot, hogy nyomban lőhessen, mihelyt az alkalom követeli. De a lépések megszüntek: az őrült megállt. Ugyanabban a pilla-natban a barlangból, a yacht felől, hangosan kiáltott valaki és Flack erre fordult meg. Ismét visszament, amerről jött és lépteinek zaja csakhamar elhalt. Mr Reeder megállapitotta, hogy ez a nap - nem szerencsés.

Ahogy hosszában hason feküdt a földön, egész tisztán láthatta John Flacket. Csak el kellett volna rántania a ravaszt, hogy egyszer s mindenkorra kiirtsa a világból ennek az őrült vén embernek a problémáját. Az idea tetszetős volt és mr Reeder mutatóujja már rajta is volt a ravaszon, de... a detektivnek minden ösztöne lázongott a gondolat ellen, hogy orozva lőjje le az ellenfelét.

Valaki jött az ellenkező oldalról. - Ez csak Gray lehet - gondolta mr Reeder. Elébe kell sietnie, hogy figyelmeztesse: legyen óvatos. Gyorsan talpra állt és sietve osont visszafelé a folyosón. De már elkésett: - megtörtént, amitől félt! Gray bizonyára meglátta őt, mert már messziről kiabált:

107

- Semmi sincs a folyosó tulsó végén, mr Reeder!...

- Fogja be a száját, maga bolond! - csikorgatta a fogait mr Reeder: de hiába... a baj már meg-történt!

Mr Reeder visszafordult, megállt és fürkészve leskelődött. A vén John Flack szintén megállt, ő is visszafordult és, előre nyujtva a nyakát, feszülten hallgatózott. De más valaki is meg-hallotta Gray üvöltését. Mrs Burton rémült sikoltozással rohant ki a szobából - a leánya utána - és ez a váratlan fordulat teljesen lehetetlenné tette, hogy mr Reeder használja a revolverét, mert a két nő teljesen födözte testével azt a férfit, akinek kiirtására mr Reeder megesküdött.

Mire odaért a folyosó végére, ahonnan leláthatott a nagy barlangba, a két asszonynak és Flack-nek már nyoma se volt sehol. De mr Reedernek hiuz szeme volt; rögtön meglátta a yachtot s ugyanakkor megpillantotta a három menekülő alakot is. Éppen leértek azon a keskeny lépcsőn, amely lefelé folytatása volt annak, amelyen Margaret fölfelé szökött - és mr Reeder látta amint egymás után szállnak föl a yachtra, amely már a tengerágban ringott a vizen.

Abban a pillanatban, amikor már mind a három Flack fönt volt a födélzeten, éles csattanással csapódott oda valami a sziklafalhoz, közvetlenül mr Reeder feje fölött s a por és a szikla-szilánkok záporként hullottak reá. Mindjárt rá hallatszott a dörrenés, amit fülsiketitő robajjal vertek vissza a sziklafalak.

- Lövöldöznek a yachtról - mondta mr Reeder nyugodtan Graynek, aki éppen akkor érkezett oda. - Jó lesz, ha lefekszik, Gray. Nem szeretném, ha örök hallgatásra kényszeritenék magát, aki pedig ugy szeret locsogni haszontalanul!

- Igazán nagyon sajnálom, mr Reeder, - mentegetőzött a detektiv: - de azt gondoltam...

- Gondolta?... Hát gondolkozik maga egyáltalán? - csodálkozott mr Reeder.

... Piff... Paff...

Két golyó egyszerre! Az egyik mr Reedertől balra csapódott a sziklának, a másik pontosan kettőjük között süvöltött át. Most már mr Reeder is hasra feküdt Gray mellé, megbujva, amennyire lehetett, egy alacsony szilkadarab mögött.

- Vajjon Margaret a hajón van-e?... Ahogy erre gondolt, eszébe jutott, hogy mrs Burton is azt kérdezte a leányától, hogy megtalálták-e miss Belmant és Olga azt felelte, hogy nem. Most ismét lövés fénye villant föl a yacht födélzetén. Mr Reeder villámgyorsan kinyujtotta a kezét. Két éles dörrenés hallatszott, amit szörnyü robajjal visszhangzottak a falak és a detektiv - bár nem láthatta, hogy a lövések találtak-e - azt mégis elégedetten állapitotta meg, hogy a golyók elérték a födélzetet.

A yacht most megmozdult: eloldozták a parttól. Fölhallatszott a motor berregése, majd a csavar zubogva kavarta a vizet és a yacht orra lassanként kifelé fordult, amerre a barlang nyilása volt. És ekkor kivülről, a már sötét tenger felől, vakitó fénykéve hasitott bele a barlang sötétjébe, elkápráztatva a detektiv szemét, aki örjöngő örömmel ugrott talpra.

A barlang előtt már ott cirkált a torpedó-zuzó!

- Hála Istennek! - kiáltott föl mr Reeder.

A yachton levők is észrevették a reflektort és tisztában voltak tragikus jelentőségével. A yacht nyomban megfordult és orrával egyenesen arrafelé tartott, ahol a két detektiv feküdt. Egy-idejüleg borzalmas dörrenések szakadatlan, egymásba olvadó sorozata hallatszott a födélzet-ről s ez a fülsiketitő robaj oly széditő volt, hogy mr Reeder az első pillanatban teljesen bele-kábult és észre se vette, hogy a reá omlott kőtörmelék már félig eltemette. Gray rázta föl kábulatából, torka szakadtából üvöltözve:

108

- Gépfegyverrel lövöldöznek, mr Reeder!

Mr Reeder nem felelt. Megbabonázva bámult arra a csodálatos jelenségre, ami a barlang közepén történt, ahol a viz rejtélyes módon táncolni, háborogni kezdett, mintha titokzatos erők kavarnák a fenekét... És aztán egyszerre mindent kitalált. Óriási szikladarabok váltak el fönt, a barlang mennyezetéről és rettentő robajjal zuhantak, gördültek alá. A lövöldözéstől rezgésbe jött levegő megbolygatta a lazán összefüggő, málladozó és viztől elporlasztott kőzetek statikáját és összeomlás fenyegette az egész barlangot.

A yacht megérezte a veszedelmet és menekülni igyekezett. Ismét a kijárat felé fordult orrával és a motor berregve hajtotta a nyilás felé. Már majdnem el is érte, talán csak tizenöt-husz yardnyira volt tőle, mikor oly irtózatos dörrenéssel, hogy mr Reedernek földbe gyökerezett a lába, leszakadt a barlangnak egész eleje, elzárva a nyilást a tenger felé és maga alá temetve a yachtot!

109

XIX. FEJEZET

A levegő egy szempillantás alatt megtelt sürü porral, mely sötét függönyként takarta el a szörnyü jelenetet. Csak a rettenetes robaj hallatszott szakadatlanul, amint a sziklatömbök egyre-másra zuhantak alá.

- Bedőlt a barlang szája! - orditotta mr Reeder torka szakadtából Gray fülébe: - és a hegy-omlásnak még nincs vége!

Első ösztöne az volt, hogy menekül a folyosón, vissza a kuthoz, de aztán eszébe jutott, hogy odalent két asszony is van!... Megnyomta villamos lámpása gombját és ismét visszament a sziklapadhoz, ahonnan a katasztrófa kezdetét látta. De a lámpa fénye sokkal gyöngébb volt, mint hogy áttörhetett volna a sürü porfüggönyön.

Mivel egy-két lépésnyire is alig látott, hasra fekve kuszott előre, hogy vaktában le ne zuhan-jon a sziklafalról. Köröskörül - alatta, fölötte, jobbról, balról - mindenfelől inogtak, repedez-tek a sziklák, mintha vajudott volna az egész hegytömeg. A mennyezetről egyre hullott a kő: hatalmas szikladarabok, amelyeknek zuhanását roppant mennyiségü törmelék követte, aztán a szakadatlan csobogás, ahogy mind ez a vizbe zuhant, vagy ezer darabra törve valamelyik sziklapárkányon, azt is magával szakitotta...

- Az Isten szerelmére: jőjjön innen, mr Reeder! - könyörgött neki Gray, magánkivül. - Hiszen agyonütik a sziklák!

De mr Reeder rá se hederitett. Már megtalálta a keskeny, meredek lépcsőt, mely levezetett a barlang fenekére és óvatosan megindult rajta lefelé. A lámpáját előre tartva, mindig a lábai elé világitott, hogy félre ne lépjen. Az arca, ruhája tele volt porral, amely oly sürü volt, hogy lélegzeni is alig birt; tele volt az orra, szája, a szeme is - hogy a könnyei csurogtak a maró mészportól -, de azért csak ment előre...

És, alighogy leért a barlang fenekére, mint fehér kisértet tántorgott elébe a sürü porfelhőből egy kisérteties nőalak. Olga Crewe volt. Mr Reeder rögtön megragadta a karját és inkább vitte, mint vezette a roskadozó leányt a lépcső felé.

- Hol az anyja? - üvöltötte a leány fülébe.

A leány a fejét rázta és felelt is, de a detektiv csak töredezett szavakat értett a beszédjéből:

- ...yacht... szikladarab... megölte...

- Az anyját? - kérdezte mr Reeder.

A leány bólintott. Mr Reeder maga előtt segitette fölfelé a meredek lépcsőn és szinte a vállain vitte föl egészen a sziklapárkányig, ahol Gray várta őket. Ott aztán, mintha csak kis gyermek lenne, egészen a karjaira vette és szaladt vele az első fordulóig.

A rettenetes földindulás egy percre sem szünetelt. Egyre nagyobb sziklatömbök váltak le a barlang boltozatáról és, ahogy lezuhantak a fenékre, megrázták a folyosót is, amely már szintén omladozni kezdett. A levegő egyre fullasztóbb lett, Gray lámpása kialudt, a Reederé pedig egymagában nem ért semmit a sürü porfelhőben. Egész örökkévalóságnak tetszett, amig elérték az alagut száját, amelyen tul nem messzire volt az öreg Flack lakószobája. A levegő még itt is tele volt ugyan porral, de mennél előbbre mentek, annál tisztább lett.

- Tegyen le, kérem - suttogta Olga Crewe rekedten: - elég erős vagyok már és tudok járni.

110

Mr Reeder gyöngéden leállitotta a földre. Olga még nagyon gyönge volt ugyan, de a két detektiv támogatásával mégis tudott járni. A vén John Flack szobájánál megálltak. Mr Reeder ki akarta cserélni a villamos lámpáját, - de még jobban vágyott egy korty friss vizre és Olga Crewe azt mondta, hogy a szobában van viz.

Mindnyájan ittak és a friss forrásviz valósággal csodát művelt a leánnyal, aki egészen fölüdült tőle.

- Nem tudom, mi történt - mondta: - de azt hiszem, hogy mikor a barlang szája beomlott, a yacht már visszafelé farolt. Én annyira megrémültem, hogy rögtön kiugrottam a partra s alig voltam tiz lépésnyire, mikor irtózatos robajt hallottam. Azt hiszem, hogy a leszakadt boltozat jó része egyenesen a yachtra zuhant. Rémülten fölsikoltottam, de még a tulajdon hangomat se hallottam a rettentő fölfordulásban... oh, ez a büntetés... ez a büntetés! Tudtam, hogy jönni fog, hogy jönnie kell!... Tudtam! Tudtam!

Mindkét kezével eltakarta az arcát és egész teste remegett, rázkódott a heves zokogásban.

- Nincs értelme ennek a sirásnak! - szólt rá mr Reeder nyersen és komoran. - Arra feleljen: hol van miss Belman?

Olga Crewe némán rázta a fejét.

- Hová ment? - faggatta mr Reeder.

- Fölment a lépcsőkön - felelte Olga Crewe. - Apám azt mondta, hogy megmenekült... Hát nem találkozott vele? - kérdezte, fölemelve könnytől ázott arcát, mert csak most kezdte érteni a faggatás komolyságát.

Mr Reeder megrázta a fejét és egy pillanatra se vette le fürkésző szemét a leány arcáról.

- Mondja meg az igazat, Olga Flack - vallatta szigoruan: - megmenekült-e Margaret Belman vagy az ön atyja...

Olga Crewe hevesen rázta a fejét és tiltakozva emelte föl a kezét, még mielőtt mr Reeder be-végezte a mondatot és összeroskadt volna, ha Gray föl nem fogja.

- Hagyjuk talán későbbre a vallatást - sugta halkan mr Reedernek.

Mr Reeder szótlanul bólintott, fölvette az asztalról a villamos lámpást és kiment a folyosóra. Alig lépett ki az ajtón, oly irtózatos robaj hallatszott a barlang felől, mintha a föld fordult volna ki sarkaiból - s a következő pillanatban már semmi nesz se hallatszott a barlangból. Mr Reeder arra felé nézett, de nem látott semmit. Csak gyanitotta, hogy a barlang már teljesen beomlott, az egész hegy rászakadt és betemette.

- Ugy látszik - szólt be a szobába -, hogy ez az egész szikla összeomlik, örülhetünk, ha ép bőrrel kijutunk innen.

Előre szaladt a kut felé és nagyon megörült, mikor látta, hogy a földön uj kötél hever, amelynek végéhez deréköv van kötve. Aztán meglátta a kis telefon-kagylót is meg a vékony drótot, mely fölszolgált a föld szinére. Azonnal fölvette és belekiáltott.

- Nincs semmi baj odalent? - hangzott fölülről az aggódó kérdés. - Idefönt ugy látjuk, hogy nagy földcsuszamlás vagy földrengés rázza az egész sziklát.

Közben Gray is odaért Olgával, akinek derekára rögtön rácsatolta az övet s aztán figyelmez-tette:

- El ne ájuljon, miss Crewe, érti-e?... Szép lassan fogják fölhuzni, csak arra vigyázzon, hogy mindig tartsa távol magát a kut falától.

111

A leány bólintott, hogy megértette és Reeder megadta a jelet. A kötél lassanként megfeszült, Olga a levegőbe emelkedett és nemsokára eltünt a két detektiv szemei elől.

- Most rajtunk a sor - mondta mr Reeder. - Előre!

- És ön? - habozott Gray.

Mr Reeder felelet helyett rámutatott a legalsó létrafokra és, lehajolva, megfogta a detektiv két bokáját, aztán, szinte hihetetlen erővel hirtelen egész magasságában fölemelte, ugy, hogy Gray mindjárt meg is foghatta a legalsó fokot.

- Akassza bele az övét a vasfokba, kapaszkodjék meg erősen mind a két kezével s akkor én majd fölmászok önön, - mondta most mr Reeder.

Akármelyik cirkuszi akrobatán is tultett fürgeség dolgában ez a detektiv, aki pedig oly nagyon szeretett tetszelegni a fáradt, idősebb ember szerepében. De meg is volt a sietésre minden oka. Már az a létrafok is meglazult a kezében, amelybe kapaszkodott és fölülről egyre potyogtak lefelé a kövek, ugy hogy állandóan fenyegette őket a fej-betörés veszedelme. Megtörtént, ahogy egyre fölebb hágtak, hogy egyes létrafokok már ki is szakadtak a falból és kis hija, hogy valamelyikük le nem zuhant a kut fenekére. Még nem értek föl a kut feléig se, mikor rejtélyes zúgás, sistergés támadt körülöttük, amitől mr Reedernek megállt a szivverése.

Félkézzel a létrafokba kapaszkodva, kinyujtotta a másik karját. És ijedten tapasztalta, hogy a szemközti falat eléri, holott legalább még egyszer annyira kellene lennie! - Ez azt jelentette, hogy a kut beomlással fenyeget, - a falai máris összehajlanak...

- Miért állt meg? - lihegte Gray szorongva.

- Hogy megvakarjam a fülem tövét! - hördült föl mr Reeder dühösen. - Rajta! Siessünk!

Gyorsan másztak fölfelé vagy negyven-ötven lábnyira, mikor lent, mélyen alattuk, megrendült a föld és oly szörnyü robajjal dőlt be valami, hogy az egész kut megrázkódott bele. De már nem lehettek messzire a kut kávájától: már látták a csillagos eget és láttak ide-oda mozgó fekete árnyakat, amelyek alighanem a kut mélyét kémlelő emberfejek lehettek.

- Siessünk! - lihegte J. G. Reeder és épp oly gyorsan igyekezett fölfelé, mint fiatalabb társa.

...Bumm!...

Ez ágyulövés volt, kivülről, a tenger felől s a lövés visszhangja rémesen dörgött fölfelé a kutban.

J. G. Reeder összeszoritotta a fogait és véresre marta az ajkát.... Adná Isten, hogy Margaret Belman kint legyen ebből a pokolból... vagy bár... bár halott lenne már, ha nem menekülhe-tett!

Lihegve, fulladozva kapaszkodtak egyre fölebb, mig alattuk szakadatlanul döngött, rengett, morajlott a barlang, mintha kifordult volna sarkaiból a föld. Graynek már kihagyott a tüdeje...

- Nem... birom... tovább... - hörögte fuldokolva.

- Előre... nyomorult gazember! - förmedt rá mr Reeder.

Akár a meglepetés okozta, hogy a különben mindig higgadt és udvarias Reeder ily féktelen durvasággal rivallt rá, - akár az a ráeszmélés, hogy a kut kávája már csak pár lábnyira van a feje fölött, - Gray még egyszer, utoljára, megfeszitette minden erejét, kinosan fölmászott még néhány lépcsőfokon s akkor már izmos kezek ragadták meg és rántották föl a rémséges kutból... Mindjárt utána mr Reeder mászott ki és tántorogva állt meg az embergyürü közepén, melyet lobogó naftaláng világitott meg.

112

Képzelődött-e vagy pedig csakugyan rengett, mozgott lábai alatt a föld?...

- Van még valaki odalent, mr Reeder? - kérdezte tőle a műszaki katonacsapat vezetője; s mikor a detektiv némán rázta a fejét, éles hangon vezényelt: - Oszolj!... gyülekezés a kastély előtt... Futólépésben indulj!... A szikla darabonként szakad le.

A naftalángot gyorsan eloltották, de minden egyéb fölszerelésüket ott hagyva menekültek a katonák Larmes Keep felé.

- Hol van az a leány... miss Crewe? - kérdezte Reeder, akinek most hirtelen eszébe jutott, hogy jó lenne kivallatni.

- Bevitettem a kastélyba - felelte a vastag Bill Gordon, aki most egyszerre előlépett a sötétség-ből. - És van egy jó hirem is, Reeder: megcsiptük az aranyszállitmányt! A két fickót is lefogtuk, akik az autón voltak: az egyiknek állitólag Hothling, a másiknak Dean a neve; azt hiszem, maga jobban tudja ezt, mert bizonyára személyesen is ismeri őket... Éppen akkor csiptük el őket, mikor a teherautó be akart fordulni a kőbányák felé. Ez nagy dolgot jelent magának, Reeder...

- Vigye a pokolba a nagy dolgát! - csattant föl Reeder dühösen. - Micsoda nagy dolog érdekelhet engem azon az egyen kivül, amit elvesztettem?!

A vastag Bill elképpedve hallgatta ezt a kifakadást, de óvatosságból nem firtatta, hogy mit „vesztett el” mr Reeder.

Bementek a kastélyba, melynek halljában egymás hátán nyüzsögtek a rendőrök, katonák és detektivek. Olga Crewet bevitték Daver irodájába, ahol három leány is ápolta. Tisztára mosták az arcát, megitatták teával és lefektették a diványra, ugy, hogy már egészen magához tért, amikor Reeder belépett a szobába. Sokáig szótlanul nézett a detektivre, mintha keresné az emlékezetében, hogy kicsoda is lehet ez a poros, elcsigázott, öreg gentleman és végül halkan, szorongó kiváncsisággal szólalt meg:

- Nem tud semmit az... apámról?

- Semmit! - felelte Reeder nyersen. - De azt hiszem, hogy mindkettőjükre nézve jobb, ha meghalt.

A leány bólintott.

- Meghalt... tudom, - mondta meggyőződéssel. Aztán nagy erőlködéssel fölült és ránézett a nőcselédekre. Mr Reeder megértette a néma szembeszédet és kiküldte őket a szobából.

- Nem tudom, mi az ön szándéka velem - kezdte Olga Crewe, mihelyt egyedül maradtak: - de azt hiszem, hogy le fog tartóztatni... Le kell tartóztatnia engem, mert mindenről tudtam, ami történt és... és tőrbe akartam csalni önt, hogy... hogy...

- Hogy meggyilkoljanak - bólintott mr Reeder: - a Bennet-Streeten, tudom... Rögtön megis-mertem önt, mihelyt itt találkoztunk... ön volt az a kifestett arcu hölgy... mrs Granville Fornese...

Olga Crewe igent bólintott és folytatta:

- Mielőtt elvisznek innen, szeretném, ha megkaphatnék néhány irást... magánleveleket... melyek a nagy safeben vannak. Nem fontosak senkinek... csak nekem.

Mr Reeder megkérdezte, hogy miféle levelek azok?

- Levelek... abban a nagy pléhdobozban, amely le van lakatolva... Még Daver se merte soha föl-bontani. Tudja, mr Reeder - és itt idegesen reszketett a hangja, a lélegzete pedig meggyorsult: - mielőtt találkoztam a ...férjemmel, nekem is volt... igen, nekem is volt egy kis regényem...

113

afféle romantikus álom, aminő minden fiatal leánynak van, amig ártatlan és idealizmussal van tele a szive... Mondja - kérdezte hirtelen: - letartóztatták az uramat?

Mr Reeder hallgatott pár pillanatig. Előbb-utóbb ugyis megtudja Olga, hogy mi történt és mr Reeder sejtette, hogy a szörnyü hir nem fogja nagyon kétségbeejteni. Megmondta hát ő maga:

- A férje már meghalt...

Olga tágra nyilt szemekkel bámult rá.

- Az apám?...

- Azt hiszem, igen: az ön apja ölte meg. És félek, hogy én voltam az oka. Mikor visszajöttem, hogy megkeressem miss Belmant, mindent, amit a házasságáról tudtam, az arcába vágtam Davernek. Azt hiszem, hogy az ön apja a faburkolat mögött volt és mindent hallott.

- Értem, - mondta Olga egyszerüen. - Természetes, hogy az apám ölte meg... Tudtam, hogy ez lesz a vége, mihelyt megsejti, hogy... Ugy-e, nem gondolja, hogy szivtelen vagyok, ha őszin-tén megmondom, hogy örülök?... De nem... nem is örülök igazán: csak megkönnyebbültem... Igérje meg, kérem, hogy elhozza nekem azt a... azt a dobozt!

Vékony aranyláncot huzott ki a kebléből és két kis kulcsot vett le róla.

- Ez a safe kulcsa - mondta, odanyujtva az egyiket. - Ha kivánja olvasni a... leveleket, meg-mutathatom önnek; de... jobb szeretném, ha... nem olvasná.

Futó lépések közeledtek a folyosón, majd hirtelen belökték az ajtót s a fiatal műszaki tiszt jelent meg a küszöbön.

- Bocsánat, uram - szólt be izgatottan: - Merriman kapitánynak az a véleménye, hogy el kell hagynunk a kastélyt. Már mindenki el is ment... csak percek kérdése lehet, hogy rombadől...

Reeder azonnal fölugrott és talpra segitette Olgát is.

- Vezesse el ezt a ladyt - szólt a fiatal tisztnek: - de most menjen, kérem, előre. Mi is azonnal jövünk...

Megvárta, mig a tiszt kiment, aztán halkan folytatta:

- Elhozom azt a dobozt és... nem fogom... nem merem kérni, hogy nyissa föl előttem... Most éppen olyan a hangulatom, hogy... hogy elnéző vagyok a fiatal szerelmesekhez, mert... meg-értem őket. Az öregedő szerelmes elnéző megértése a fiatalokkal szemben...

A hangja rekedt suttogásba fulladt és volt az arcában valami, ami könnyeket sajtolt Olga Crewe szemeibe.

- Ugy-e... Margaret Belman volt? - kérdezte Olga Crewe suttogva és, bár mr Reeder nem felelt: mégis tudta, hogy eltalálta a valót.

Tragikus fájdalma szinte fölmagasztositotta ezt a középkoru gentlemant, aki már jóval tul volt a fiatalságon, de azért a szive ifju maradt. Kezét gyöngéden tette rá Olga Crewe vállára:

- Menjen, kedvesem - mondta neki lágyan. - Amit lehet, megteszek önért... talán sok bánattól és boldogtalanságtól megmenthetem.

Megvárta, mig Olga Crewe elment, aztán ő is kiballagott a néptelen hallba. - Szinte örökké-valóságnak tetszett, hogy mily sok idő mult el, amióta itt ült, a teája mellett, a képes ujságokat nézegetve!

A félhomályban mintha rég letünt századok kisértetei lebegtek volna körülötte. - „Könnyek kastélya!” - Ezek a falak bizonyára láttak szörnyübb szenvedéseket, borzalmasabb kinokat, mint aminők az ő szivét emésztik... Odament a faburkolathoz és megkereste rajta azt a kis

114

„sebet”, melyet a beléje furódott kés ejtett rajta, - akkor este, mikor a bridge-parti után meg akarták gyilkolni.

- Mily közönséges, otromba formája ez a gyilkosságnak! - gondolta magában, elmosolyodva.

Lábai alatt megmozdult a föld és a villamos körték kialudtak a hallban. Ugy látszott, a kastély valóban összeomlik, - a villamos vezeték drótjait bizonyára a düledező falak ingadozása szakitotta el. Mr Reeder tehát sietve szaladt ki a kertbe, - de alig hogy kiért, eszébe jutott Olga Crewe kérése.

Villamos zseblámpása még ott lógott a nyakában. Most fölcsavarta, visszaszaladt a hallba, egyenesen a safehez és gyorsan bedugta a kulcsot. Ebben a pillanatban köröskörül meginog-tak a falak, jobbra balra dülöngve, mint a részeg ember. Fönt az emeletről, ahogy a szekré-nyek fölfordultak, tükrök, képek lepotyogtak a falról, tört cserepek csörömpölése, összezuzott butorok recsegés-ropogása hallatszott le hozzá, - mintha a világ vége lenne itt: és mr Reeder már-már menekülni akart... De az igéret - igéret volt és mr Reeder mindig megtartotta a szavát. Ujra bedugta a zárba a kulcsot, megforditotta és hevesen maga felé rántotta a safe ajtaját - és, ahogy az ajtó kitárult: Margaret Belman roskadt a karjaiba.

115

XX. FEJEZET

Ott állt, lábai a földbe gyökerezve, karjaiban tartva a félájult leányt, akinek sápadt arcát szorongva vizsgálta villamos lámpájának a fényénél. Most eszébe jutott Olga Crewe kérése. Meglátta a dobozt a földön, de, alig hogy fölvette, hirtelen, minden előzetes jelzés nélkül, a safe lesiklott a mélységbe s a nyomán sötét akna tátongott.

Ez fölrázta a detektivet álmélkodásából. Karjaiba kapva a leányt, lélekszakadva rohant ki vele az elátkozott kastélyból. Valaki messziről kiabált - az ő nevét kiabálta - és mr Reeder vak-tában rohant a hang felé. Egyszer el is bukott - nem látta a széles repedést, ahogy meghasadt előtte a föld -, de valahogy átvergődött rajta, noha már fogytán volt az ereje, mert az ájult leány nehéz volt - nagyon nehéz!

De élt... lihegett: és meleg lehellete, mint füszeres csók áradt mr Reeder arcára. Ez uj erőt adott neki - és ujra futni kezdett.

Háta mögött rettentő robajjal omlottak össze a hatalmas falak. Az égzengés - a legszörnyübb mennydörgés gyönge suttogás volt ahhoz a bóditó, fülrepesztő harsogáshoz képest, amellyel a sziklák, a százados falak a többszáz láb mélységbe zuhantak, - de mr Reeder mindezt nem hallotta. A rémes katasztrófának kilométerekre elhallatszó iszonyu morajlását tulharsogta édes terhének halk lihegése és Margaret szivének lassu dobogása.

Valaki kiragadta a karjaiból miss Belmant, egy hórihorgas katona belökte őt is az autóba, amelynek padlóján egész hosszában végigzuhant, zihálva, félig holtan - de az imádott leány mellett, akit szintén a fenékre fektettek - aztán a motor berregni kezdett és a mentőkocsi szé-ditő sebességgel száguldott a lejtőn lefelé, Siltburybe... Mögöttük, a koromsötét éjszakában, szakadatlanul recsegett, ropogott a „Borzalmak kastélya”, kolosszális darabokban omlott össze, ahogy le-leszakadt alatta a sziklafal, amelyre évszázadokkal azelőtt épitették. Egyik fal a másik után zuhant le a mélységbe, aztán megcsuszott az egész kastély és utolsó maradéka féloldalt billenve állt meg a meredek sziklafal élén...

Hajnalhasadáskor százával és ezrével tolongott a nép a romok körül; autók, motoros kerék-párok és különvonatok ontották a kiváncsiakat a gigászi földcsuszamlás szinhelyére s a tömeg megborzongva mutogatta egymásnak a kastély legutolsó traktusát, amely ferdén állt a szédi-tően magas sziklafal taraján, - hogy látni lehetett a kettészelt szobának belsejét, s a fal mellett az ágyat, tele fekete vérfoltokkal... azt az ágyat, ahol a vén Flack - az őrült gyilkos - tizedik áldozatát leszurta...

Olga Flack vallomása, amit a rendőrségen jegyzőkönyvbe foglaltak, nem egészen vágott össze azzal, amit mr Reedernek mondott el, mikor a detektiv vendégül látta őt Bennett-streeti laká-sán. A detektiv hagyományos pofaszakálla és pápaszeme nélkül nagyon kedves gentlemannek látszott és sehogyse emlékeztetett arra a rideg és kimért hivatalnokra, akinek eddig ismerték.

- Igen, azt hiszem, hogy megölték Ravinit - mondotta Olga Crewe sóhajtva. - De téved, ha azt hiszi, hogy apám parancsára én csaltam őt a szobámba. Ravini nagyon éleseszü ember volt és nem félt semmitől. Azért jött Larmes Keepre, mert... - itt habozott Olga: - nos, mert szerelmes volt miss Belmanbe. Ő maga mondta ezt nekem és én mulattam rajta. Akkor még nem is tudtam a nevét, de a férjem tudta: és én nem is sejtettem, hogy Ravini árulta el az apámat, akit az ő árulása révén fogtak el. Ravini aztán megmondta nekem, hogy ő kicsoda s azt hiszem, lassanként rájött arra, hogy évekkel ezelőtt, amikor én még iskolába jártam, találkoztunk is, még pedig elég sürün. És abban a pillanatban, amikor rám ismert, hogy én John Flacknek a leánya vagyok, rögtön tudta azt is, hogy Larmes Keep az apám főhadiszállása.

116

- És mi történt aztán? - kérdezte mr Reeder. - Nem ijedt meg és nem akart menekülni?

- Dehogy! - rázta a fejét Olga. - Erősen faggatott, hogy tudom-e, hol van elrejtve a „Flack-millió...” És, mialatt ő kapzsiságában csak a pénzzel törődött, én halálos aggodalmakat szenvedtem miatta, mert nagyon jól tudtam, hogy Daver miért fogadta be a penzióba.

- Apám nemrégen szökött meg a dartmoori fegyházból - folytatta Olga, rövid szünet után - s engem beteggé tett a rémület, hogy mi lesz, ha apám rájön arra a gazságra, hogy Daver kényszeritett, hogy a felesége legyek?... Azt hiszem, a rémület elvette az eszemet akkor és kis hijja, hogy teljesen el nem árultam az apámat. De annyit megmondtam Ravininak, hogy az apám megszökött... Sajnos, nem ugy fogadta ezt a hirt, ahogy reméltem. Nem ijedt meg tőle és esze ágába se jutott, hogy meneküljön Larmes Keepről. Nagyon is magabizó volt és, termé-szetesen, azt se tudta, hogy apám ott van a kastélyban, ahová minden éjjel följárt a földalatti barlangból...

- A lejárat a földalatti barlangba a hallban álló nagy safeből nyilt, ugy-e? - kérdezte mr Reeder. - Ez zseniális ötlet! Meg kell vallanom, hogy ez a safe lett volna a kastélyban a leg-utolsó hely, amelyre gyanakodtam volna, hogy rajta keresztül történik a közlekedés.

- Már husz évvel ezelőtt szerezte meg és épittette be a hallba apám ezt a safet - mesélte Olga. - A kastély belsejéből mindig volt lejárat a barlangba, amelynek fülkéit vagy börtönnek, vagy kriptának használták a kastély ősi birtokosai.

- Miért ment Ravini az ön szobájához? - kérdezte mr Reeder. - Meg fogja bocsátani ezt az... izé... indiszkrét kérdést, de nagyon szeretném tudni...

Olga bólintott, hogy érti és igy felelt:

- Ez volt utolsó, kétségbeesett erőlködésem, hogy Ravinit eltávolitsam a házból... rá akartam beszélni, hogy meneküljön. Ne feledje kérem, hogy állandóan megfigyeltek engem; Daver vagy az anyám mindig a sarkamban voltak és nagyon féltem, hogy megtudják s aztán meg-mondják apámnak is, hogy figyelmeztettem Ravinit a veszedelemre. De Ravini... képzel-heti!... egészen másnak tulajdonitotta a meghivásomat. Azt hitte, hogy légyottra várom... Én meghagytam ebben a tévedésében, de megigértettem vele, hogy a találkozás után az első hajnali vonattal Londonba megy, miután meghallgatta, amit mondani akarok neki.

- És mit akart neki mondani? - kérdezte mr Reeder.

Olga nem felelt azonnal, ugy hogy a detektiv megismételte a kérdést. És halkan, habozva jött rá a válasz:

- Hogy apám... megesküdött, hogy... megöli őt.

Mr Reeder félig lehunyta a szemeit és szeliden kérdezte:

- Igazat mondott most, Olga?...

A leány hol elpirult, hol elsáppadt s végül szinte kihivó daccal szólalt meg:

- Ugy-e, nem tudok hazudni, lássa!... Nos, megmondom hát az igazat. Amikor először talál-koztam Ravinival, még ugy szólván csak gyerek voltam... És nagyon, nagyon tetszett nekem... valósággal rajongtam érte... bár ő talán észre se vett engem. Le szokott rándulni oda, ahol én intézetben voltam...

- Mondja - vágott közbe mr Reeder: - igazán meghalt Ravini?

Olga nem birt szólni, csak némán bólintott. Torkát fojtogatta a sirás, az ajkai remegtek.

117

- Ez az igazság - mondta végül. - S az volt benne a legfájdalmasabb, hogy nem ismert meg, mikor most találkoztunk a kastélyban. Már nem is emlékezett rám és csak akkor jutottam eszébe, amikor az utolsó estén, a kertben, fölfedeztem neki magamat.

- És... valóban meghalt? - kérdezte mr Reeder másodszor is.

- Meg - sóhajtotta Olga szomoruan. - Ajtóm előtt ütötték le a folyosón... Nem tudom, hogy aztán mit csináltak vele. Azt hiszem, hogy a safen át ledobták a barlangba.

Olga iszonyodva borzadt össze, de mr Reeder gyöngéden megsimogatta a karját és szeliden vigasztalta a zokogó leányt:

- Megmaradnak az emlékei, kedvesem... és a levelek.

És, amikor Olga elment, azon tünődött, hogy mily érdekesek lehetnek a - Ravini szerelmes levelei!

118

XXI. FEJEZET

Miss Margaret Belman elhatározta, hogy pihenőjét olyan helyen fogja tölteni, ahol lehet is, meg érdemes is szórakozni. Ezt a szándékát levélben közölte mr Reederrel.

„Csak két olyan hely van a világon, ahol nyugodtan és aggodalom nélkül tudok boldog lenni. Az egyik London, a másik New-York, ahol rendőr vigyáz minden utcasarkon és a nagyvárosi szórakozások mellett a falusi örömök is mindig kinálkoznak. Ha tehát van hozzá kedve, szakitson időt arra, hogy elkisérhessen azokba a szinházakba, melyeknek cimét fölirtam e levél hátsó lapjára, - továbbá a Nemzeti Képtárba, a British Muzeum-ba, a londoni Towerbe (nem: oda mégse, ez nagyon is középkori és kisérteties hodály), a Kensington Parkba s a többi vidám mulatóhelyekre. Egész komolyan, kedves J. G. (ez a bizalmaskodás talán ingerelni fogja önt, de én már semmit se szégyenlek), én is bele akarok olvadni az egészséges, életvidám, ujjongó tömegbe, mert már unom ezt az el-szigetelt, hisztériás, asszonyi egyedüllétet...”

Ebben a tónusban folytatódott a hosszu levél, amelyet elolvasva, mr Reeder mindenek előtt áthuzta kék ceruzával a naptárába előzetesen bejegyzett megállapodásokat s aztán nagy igyekezettel hozzáfogott a válaszhoz, amelynek óvatos és itt-ott cikornyás frázisain Margaret Belman el-elmosolyodott.

Föltünt mr Reedernek, hogy miss... izé... Margaret kifeledte a listából a Richmond Parkot, - valószinüleg azért, mert a Richmond Park késő ősszel -, amikor csipős szél süvölt a lombtalan fák közt és az őzikék már bevonultak téli szállásukra - festői kiránduló hely ugyan, de éppen nem kényelmes és csupán csak azok az esztétikusok gyönyörködhetnek benne, akik megfelelő meleg gyapju alsóruhát viselnek...

Egy szürke ködös délutánon azonban mégis bérautóba ült mr Reeder és elvitte miss Margaret Belmant, végig a Clarence Lane-en - amely talán egész Angliának legrosszabb autó-utja -, mig végül aztán befordultak a park vasrácsos kapuján.

Amikor elérkeztek a lejtős réthez, amely kora-nyáron a park leggyönyörübb része, mert a rhododendron-bokrok pompás virágdiszt öltenek, mr Reeder kiszállt az autóból és céltalan sétára indult a kis ligetben miss Margaret oldalán. Leérve a kis völgybe, ahol még smaragd-zöld volt a dus gyepszőnyeg, miss Belman leült a padra és mr Reeder is melléje telepedett, némi titkos aggodalommal az esetleges rheumára, amelynek ugyancsak nem kedvezett a nedves, szürke, ködös idő...

- Miért cipelt ki éppen ide, a Richmond Parkba? - kérdezte Margaret.

Mr Reeder zavartan köhécselt:

- Hát kérem... izé... romantikus emlékek füznek ide... Eszembe jut az első letartóztatás, amit...

- Ne legyen izléstelen - vágott közbe miss Belman: - a letartóztatásban nincs romantika. Mondjon valami kedveset inkább!

- Akkor beszéljünk... önről! - vágta ki mr Reeder vakmerően. - És voltaképpen... izé... kedves miss... izé... Margaret... éppen önről is óhajtottam beszélni... azért is kérettem ide...

Megfogta a leány kezét, oly tartózkodó, figyelmes gyöngédséggel, mintha ritka műtárggyal lenne dolga és félénken folytatta:

- Az igazság az, kedves...

- Ne mondja, hogy „miss!” - tiltakozott Margaret.

119

- Szóval: kedves... izé... Margaret - nyögte ki mr Reeder: - megállapitottam, hogy az élet na-gyon... izé... nagyon rövid és már nem halogathatom tovább azt a lépést, amelyet már... izé... jól megfontoltam... és... izé... - itt aztán ugy belezavarodott a sok „izé”-be, hogy végül is kifogyott a lélekzetből és megállt.

De aztán ujra hozzáfogott:

- Az én koromban, sajátos temperamentumom miatt is, ugy illenék, hogy komolyabban fogjak föl bizonyos dolgokat... és önnek... izé... igaza van, hogy őrültség, amit... izé... de a valóság az...

Akármi volt is ez a „valóság”: bizonyos, hogy nagyon nehéz volt szavakba önteni, ugy hogy miss Belman sietett segitségére a lovagjának.

- A valóság az - mondta nyugodtan -, hogy ön azt hiszi, hogy szerelmes valakibe, igaz-e?

Mr Reeder először igent bólintott, de aztán annál hevesebben rázta a fejét.

- Azt hiszem - mondta köntörfalazva -, hogy inkább csak föltevés az egész... korántse pozitiv valóság. Már nem vagyok fiatal... sőt igazán megrögzött... nem, megrögzött... izé...

- Azt akarja mondani, hogy megrögzött agglegény? - sietett a segitségére Margaret.

- Nem megrögzött! - tiltakozott mr Reeder hevesen.

A leány most félig megfordult és szembe nézett vele, két kezét föltette mr Reeder vállaira és igy szólt:

- Kedvesem, ön szeretne megnősülni és szeretné, ha valaki nőül menne önhöz. De ugy érzi, hogy már öreg ahhoz, hogy boldoggá tudja tenni azt a fiatal leányt.

Mr Reeder némán bólintott.

- Én vagyok az a fiatal leány, kedvesem?... Mert hogyha én vagyok...

- Maga az, - lehelte inkább, mint suttogta mr Reeder.

- Akkor hát... boldogitson, - mondta miss Belman egyszerüen.

És mr J. G. Reeder, aki pedig oly sokat tapasztalt és oly sok kalandon esett át: életében most először tapasztalta, mily édes a szerelmi kaland.

- Uram segits! - lihegte boldogan, mikor ajkaik szétváltak az első csók után. - Ez igazán pompás volt!

(Vége.)